/ Language: Hungary / Genre:antique

Harry Potter és a Halál ereklyéi

Joanne Rowling

Harry, mint mindig, most is a Privet Drive-on, az őt csecsemőkorában befogadó Dursley-család otthonában tölti az iskolai szünetet. Ám hetedik tanévét nem kezdheti el a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. A Főnix Rendje azon fáradozik, hogy biztos helyre szöktesse, ahol Voldemort és csatlósai nem találnak rá. De teljesítheti-e folytonos bujkálás és életveszély közepette a küldetést, melyet Dumbledore professzortól kapott? "Ujjait öntudatlanul a karjába fúrta, mintha fizikai fájdalommal viaskodna. Össze sem tudta számolni, hányszor hullott már a vére. Egyszer elvesztette a jobb karja összes csontját, s ennek az útnak a során a homlokán és a kezén viselt sebhely mellé máris szerzett még egyet a mellkasára és párat az alkarjára - de mindeddig soha, egyetlenegyszer sem érezte azt, amit most: hogy végzetesen meggyengült, hogy pőre és kiszolgáltatott lett, hogy varázsereje legjavától fosztották meg. Hermione, ha ezt elpanaszolná neki, azt mondaná, a pálca annyit ér csak, amennyit a varázsló, aki használja. De Hermione nem tudhatja ezt, ő nem élte át, hogy a pálcája magától meglódul, akár az iránytű, és aranyló lángokat lő az ellenségére. Harry most érezte csak át igazán, hogy mennyire bízott őrangyalában, a pálcájában lévő ikermagban - most, mikor már elveszítette azt."

Harry Potter - 7

J. K. Rowling

Harry Potter és a Halál ereklyéi

(Tartalom)

Ezt a könyvet hétfelé ajánlom:

Neilnek,

Jessicának,

Davidnek,

Kenzie-nek,

Di-nak,

Anne-nek

és Neked,

ha elkísérted Harryt útja végéig.

Kínja e törzsnek, ó,

    jaj, keserű nagy átok

      vérbevegyült csapása!

  Nyögő, el se viselhető gond!

Verő, el nem emésztő kín!

Máshol ezekre nincs

    ír sehol, csak e házban,

      máshol vérbevegyült viszályban.

  A lenti isteneké e himnusz.

Boldogok ott lenn, az imám fületek

  érje el, és már küldjetek üdvöt,

győzelmet a sarjaitoknak.

Aiszkhülosz: Áldozatvivők

Devecseri Gábor fordítása

Mint tenger köztük, annyi csak barátoknak a halál: egymásban élnek akkor is.

Hisz’ mind itt kell legyen, ki abban él s szeret, mi mindenütt jelen.

Mennyei tükör, mely színről színre láttat, szabadon egymást s bűntelen.

Ez nyújt barátnak enyhet, legyen bár múlandó mind, a barát s a társ,

köztük a legtisztább kötelék mégis örök, mert halhatatlan.

William Penn: A magány újabb gyümölcsei

(Bocsor Péter fordítása)

Első fejezet

A Sötét Nagyúr felemelkedése

A két férfi egymástól néhány méterre tűnt elő a semmiből a keskeny, holdsütötte dűlőúton. Egy másodpercig mindketten mozdulatlanul, varázspálcájukat a másikra szegezve álltak, majd miután felismerték egymást, a pálcát köpenyük alá rejtették, és gyors léptekkel elindultak.

– Hírek? – érdeklődött a magasabbik.

– A legjobbak – válaszolta Perselus Piton.

A dűlőutat bal felől alacsony növésű, kusza szedercserjék, jobbról magas, ápolt sövény szegélyezte. A hosszú köpenyek alja szárnyként verdesett a gyalogló férfiak bokája körül.

– Attól féltem, elkésem – jegyezte meg Yaxley. Durva ábrázata el-eltűnt, ahogy mentében árnyékot vetettek rá a holdat eltakaró lombos faágak. – Egy kicsit nehezebben ment, mint gondoltam. De remélem, elégedett lesz. Te biztos vagy a kedvező fogadtatásban?

Piton csak bólintott, nem bocsátkozott magyarázatba. Kisvártatva ráfordultak egy jobbról nyíló széles felhajtóra. A magas sövényfal is elkanyarodott, s a távolba veszve folytatódott azon az impozáns, kétszárnyú kovácsoltvas kapun túl, ami most a két férfi útját keresztezte. Egyikük sem lassított léptein; köszöntésféle mozdulattal némán felemelték jobbjukat, és úgy haladtak át a kapun, mintha a fekete fém csupán füst volna.

A tiszafa-sövény elnyelte a két férfi lépteinek zaját. Jobbra tőlük megzörrent valami, mire Yaxley előkapta pálcáját, s útitársa feje fölé célzott vele. Mint kiderült, egy hófehér páva motozását hallották, a madár kevélyen lépdelt a sövény tetején.

– Mindig is tudott élni ez a Lucius. Pávák... – Yaxley gúnyosan horkantott, és eltette varázspálcáját.

Az egyenes felhajtóút végén takaros udvarház bontakozott ki a sötétből. Rombusz osztású földszinti ablakain gyenge fény szűrődött át. A sövényen túl, valahol a sötét kertben szökőkút csobogott. Piton és Yaxley talpa alatt ropogott a murva, ahogy a bejárati ajtó felé siettek – az közeledtükre kitárult, jóllehet nem tűnt fel senki, aki kinyitotta volna.

A gyéren megvilágított belépő tágas és fényűző berendezésű volt, kőpadlójának nagy részét pompás szőnyeg borította. A falakon lógó portrék sápadt lakói szemükkel követték az áthaladó Pitont és Yaxleyt. A két férfi megállt egy súlyos faajtó előtt, egy szívdobbanásnyi ideig tétováztak, azután Piton lenyomta a bronzkilincset.

A szalonban néma alakok sokasága ült egy hosszú, díszes asztal körül. A helyiség hétköznapi berendezését alkotó bútorok rendetlenül, a fal mellé zsúfolva álltak. Az egyedüli fényforrás a harsogva lobogó tűz volt egy szép márványkandallóban, melynek párkánya fölött aranykeretes tükör díszelgett. Piton és Yaxley megtorpant a küszöbön. Mikor a szemük hozzászokott a homályhoz, tekintetüket elsőként a jelenet legfurcsább része vonta magára: egy ájultnak tűnő ember, aki fejjel lefelé lebegett az asztal fölött, és lassan forgott, mintha láthatatlan kötélen lógna. Alakját megháromszorozta a fali tükör és az üres, politúrozott asztallap. Az asztalnál helyet foglalók közül senki nem törődött a különös jelenséggel – kivéve egy sápadt fiatalembert, aki a lebegő ember közvetlen közelében, jóformán alatta ült. Ő szemlátomást nem tudta megállni, hogy percenként rá ne pillantson.

– Yaxley, Piton...! – csendült egy éles, hideg hang az asztal végén. – Kis híján elkéstetek.

A beszélő a kandalló előtt ült, így az újonnan érkezettek először csak a sziluettjét látták. Közelebb lépve azonban már ki tudták venni a tar, kígyóét idéző ábrázatot a réssé szűkült orrlyukakkal és a vörösen izzó, függőlegesen megnyúlt pupillájú szemeket. Az arc annyira sápadt volt, hogy jószerével világított a sötétben.

– Perselus, ide! – szólt Voldemort, s jobbra, az övéhez legközelebb álló székre mutatott. – Yaxley, Dolohov mellé.

Mindkét férfi elfoglalta a számára kijelölt helyet. Az asztalnál ülők többsége Pitont követte a tekintetével, s Voldemort is hozzá fordult először.

– Nos?

– Nagyúr! A Főnix Rendje jövő szombaton, a sötétség beálltakor készül kihozni Harry Pottert jelenlegi védett tartózkodási helyéről.

A hír szemlátomást felcsigázta az asztalnál ülők érdeklődését. Egyesek mozdulatlanná dermedtek, mások fészkelődni kezdtek, s immár mindenki Pitont és Voldemortot nézte.

– Szombaton... sötétedéskor – visszhangozta Voldemort, Piton fekete szemébe fúrva tekintetét. Vörös szeme úgy izzott, hogy néhányan elfordultak, nehogy megperzselje őket a pillantás tüze. Piton ellenben higgadtan nézett Voldemortra, s a nagyúr pengevékony szája egy hosszú pillanat elteltével mosolyfélére görbült.

– Remek. Kitűnő. Az információ forrása pedig...

– A már említett személy – mondta Piton.

– Nagyuram...

Yaxley a hosszú asztal fölé hajolva nézett Voldemort és Piton felé. Most őrá szegeződtek a tekintetek.

– Én mást hallottam, nagyúr.

Yaxley kivárt, de Voldemort nem szólalt meg, így hát folytatta:

– Dawlish, az auror úgy mondta, hogy Pottert csak harmincadikán, a tizenhetedik születésnapja előestéjén hozzák ki.

Piton elmosolyodott.

– Forrásom azt is közölte, hogy félrevezető információkat terveznek elhinteni. Bizonyára ez sem más. Dawlish köztudottan érzékeny a konfúziós bűbájra, nyilván azt szórtak rá. Nem az első eset lenne.

– Biztosíthatlak, nagyuram, hogy Dawlish ezt mély meggyőződéssel állította – erősködött Yaxley.

– Ha konfúzzá tették, akkor is mély meggyőződéssel mondja, amit kell – érvelt Piton. – Ha úgy tetszik, biztosíthatom, Yaxley, hogy az auror csoport a továbbiakban nem vesz részt Harry Potter védelmezésében. A rend ugyanis úgy tudja, hogy beépített embereink vannak a minisztériumban.

– Legalább egyvalamit jól tudnak, he...? – kajánkodott egy Yaxleytől nem messze ülő köpcös férfi. Szavait rekedt villogással toldotta meg, s néhányan vele nevettek.

Voldemort nem nevetett. Pillantása felfelé vándorolt, a levegőben lassan forgó ember irányába; úgy tűnt, gondolataiba mélyed.

– Nagyúr... – folytatta Yaxley –, Dawlish szerint egész csapatnyi auror jelenlétében hozzák ki a...

Voldemort felemelte nagy, fehér kezét, mire Yaxley elharapta a mondatot. Bosszúsan vette tudomásul, hogy a nagyúr ismét Pitonhoz fordul.

– Hol akarják ezután elrejteni a fiút?

– A rend valamelyik tagjának a házában – közölte Piton. – Forrásom szerint az új menedéket a rend és a minisztérium a tőlük telhető mindenfajta mágikus védelemmel ellátta. Úgy vélem, nagyúr, miután a fiú célba ér, aligha lesz esélyünk az elfogására – hacsak jövő szombatig el nem bukik a minisztérium. Abban az esetben természetesen lehetőségünk lenne felderíteni és hatástalanítani a védőbűbájok nagy részét, a maradékon pedig át tudnánk törni.

– Nos, Yaxley? – dobta a kérdést az asztal túlsó vége felé Voldemort. Vörös szemében a tűz visszfénye lobogott. – Elbukik jövő szombatra a minisztérium?

A fejek ismét együtt fordultak. Yaxley kihúzta magát.

– Ebben a kérdésben jó hírrel szolgálhatok, nagyúr. Jelentős erőfeszítések árán, számos akadályt legyőzve sikerült az Imperius-átok hatása alá vonnom Pius Thicknesse-t.

Bejelentésével Yaxley kivívta a körülötte ülők többségének elismerését; közvetlen szomszédja, a torz képű Dolohov hátba veregette őt.

– Biztató kezdet – mondta Voldemort. – De Thicknesse csak egy ember a sok közül. Scrimgeourt a mieinknek kell körülvenniük, amikor támadok. Egy sikertelen merénylet a miniszter ellen súlyosan hátráltatna céljaim elérésében.

– Hogyne, nagyúr... természetesen... de Thicknesse a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetőjeként személyes kapcsolatban áll nemcsak a miniszterrel, de az összes többi minisztériumi főosztályvezetővel is. Most, hogy az ellenőrzésünk alá vontunk egy ilyen magas rangú tisztviselőt, úgy hiszem, könnyedén elbánunk majd a többiekkel, és akkor valamennyien segítségünkre lesznek Scrimgeour megbuktatásában.

– Feltéve, hogy Thicknesse barátunk nem lepleződik le, mielőtt mellénk állíthatná a társait – mutatott rá Voldemort. – Akárhogy is, valószínűtlen, hogy jövő szombatig át tudom venni a hatalmat a minisztérium fölött. Ha pedig a célba érkezése után nem nyúlhatunk Potterhez, hát útközben kell rajtaütnünk.

– Ezen a területen előnyös helyzetben vagyunk, nagyuram – sietett leszögezni Yaxley, aki nyilván eltökélte, hogy legalább egy morzsányi elismerést kicsikar magának. – Immár számos beépített emberünk van a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályon. Ha Potter hoppanál, vagy a Hop Hálózatot használja, nyomban értesülünk róla.

– Egyiket sem fogja tenni – jelentette ki Piton. – A rend kerüli a helyváltoztatás minden olyan módját, ami központi ellenőrzés vagy szabályozás alatt áll. Nem bíznak semmiben, aminek köze van a minisztériumhoz.

– Annál jobb – bólintott Voldemort. – Ha nem tűnhet el, sokkal könnyebb lesz elkapni őt.

A nagyúr ismét a lassan forgó testre függesztette tekintetét, s úgy folytatta:

– A fiúval személyesen foglalkozom. Harry Potter ügyében túl sok hibát követtünk már el, nem egyet én magam. Hogy Potter ma is az élők sorában van, az jobbára az én kudarcom, nem az ő érdeme.

Az asztal körül ülők szorongva lesték Voldemortot; arcukról lerítt, hogy mindegyikük attól fél, az ő bűnéül róják fel, hogy Harry Potter még él. Úgy tűnt azonban, a nagyúr szavai inkább önmagának szólnak, nem hívei valamelyikének; továbbra is a lebegő testre meredve beszélt.

– Könnyelmű voltam, ezért elfordult tőlem a szerencse, gáncsot vetett nekem a véletlen, mely csak a leggondosabban kidolgozott terveket pártolja. De okultam abból, ami történt. Immár tudom mindazt, amit régen nem tudtam. Nekem kell megölnöm Harry Pottert, és én is fogom.

Mintegy válaszul ezekre a szavakra, hirtelen fájdalmas ordítás hangzott fel, a kín, a szenvedés rémisztő, elnyújtott üvöltése. Az asztalnál ülők közül sokan összerezzentek és lenéztek, mivel a hang mintha alulról érkezett volna.

– Féregfark – szólt Voldemort változatlanul csendes, tűnődő hangon, tekintetét még mindig a lebegő-forgó testre szegezve. – Nem arról volt szó, hogy a fogoly csöndben marad?

– De igen, na-nagyúr – nyögte valahol a hosszú asztal közepe táján egy pöttöm ember, aki eddig olyan kicsire húzta össze magát, hogy széke első pillantásra üresnek tűnt. Most gyorsan lekászálódott róla, és kiiszkolt a szalonból. Nem maradt más utána, csak egy ezüstös csillanás emléke.

– Mint mondtam – folytatta Voldemort, pillantását most ismét hívei feszült arcára fordítva –, immár okosabb vagyok. Tudom például, hogy kölcsön kell vennem valamelyikőtök pálcáját, mielőtt elindulok végezni Potterrel.

Az arcokról minden egyéb érzést letörölt a döbbenet. Voldemort azzal sem okozott volna nagyobb megrökönyödést, ha a fél karjukat kéri kölcsön.

– Nincs önként jelentkező? Akkor lássuk csak... Lucius, nem látom be, neked miért volna még szükséged pálcára.

Lucius Malfoy felemelte a fejét. A tűz fényében bőre viaszsárgának tűnt, szeme beesett volt, és sötét árnyék körítette. Rekedt hangon szólalt meg:

– Nagyuram?

– A pálcádat, Lucius. Add át a pálcádat!

– De...

Malfoy egy oldalpillantást vetett a feleségére, aki felemelt fejjel maga elé meredt. Arca ugyanolyan sápadt volt, mint a férjéé, hosszú szőke haja a hátára lógott, de karcsú ujjai az asztal alatt egy pillanatra a férfi csuklójára fonódtak. A futó érintés elég volt: Malfoy a talárja alá nyúlt, elővette varázspálcáját, és átadta Voldemortnak, aki vörös szeme elé emelte azt, hogy megvizsgálja.

– A fája?

– Szil, nagyúr – suttogta Malfoy.

– És a magja?

– Sárkány... sárkányszívizomhúr.

– Remek. – Voldemort előhúzta a saját pálcáját, és összemérte Malfoyéval.

Lucius Malfoy önkéntelenül megmozdult, elárulva, hogy egy tizedmásodpercig abban bízott, a sajátjáért cserébe megkapja a nagyúr pálcáját. Voldemort észrevette a mozdulatot, és kajánul megvillant a szeme.

– A pálcámra áhítozol, Lucius? Az én pálcámra?

A csatlósok némelyike halkan vihogott.

– Visszaadtam a szabadságodat, Lucius, ennyi nem elég neked? Amúgy észrevettem, hogy te meg a családod az utóbbi időben korántsem tűntök boldognak... Miért zavar benneteket annyira, hogy a házatok vendége vagyok?

– Nem... nem zavar, nagyúr!

– Ejnye, Lucius, hazudsz...

Voldemort halk hangja mintha tovább sziszegett volna azután is, hogy a kegyetlen pengeajkak összezárultak. A varázslók némelyike nem tudta leplezni borzongását – a sziszegés egyre erősödött, s hallatszott, hogy az asztal alatt egy súlyos test siklik a padlón.

A hatalmas kígyó végül előbukkant Voldemort mellett, és lassan kúszni kezdett felfelé gazdája székén. Egyre csak jött és jött, mintha végtelenül hosszú volna, mígnem aztán Voldemort vállára telepedve megpihent. Teste olyan vastag volt, mint egy férficomb; függőleges pupillarésű szemei rezzenéstelenül meredtek. A nagyúr hosszú, vékony ujjaival szórakozottan cirógatni kezdte a hüllőt, de tekintetét nem vette le Lucius Malfoyról.

– Miért annyira elégedetlenek Malfoyék a sorsukkal? Visszatértem, hatalmam kiteljesedőben – nem azt hangoztatták-e, hogy éppen erre vágytak oly sok éven át?

– Természetesen, nagyúr. – Lucius Malfoy remegő kézzel letörölte a verejtéket felső ajkáról. – Valóban erre vágytunk... és vágyunk.

Malfoy balján a felesége furcsán, mereven bólintott, de tekintete még mindig kerülte Voldemortot és a kígyót. Az apja jobbján ülő Draco, aki eddig a lebegő testet bámulta, most rápillantott Voldemortra, majd a sötét varázsló tekintetétől megrettenve gyorsan lesütötte a szemét.

– Nagyúr – szólalt meg egy fekete hajú nő fojtott, érzelmektől fűtött hangon –, megtiszteltetés számunkra, hogy családi lakunk vendége vagy. Nagyobb öröm nem is érhetne minket.

A nő sötét hajával és fölényes tekintetével külsőre éppen annyira elütött mellette ülő nővérétől, mint tartásában és viselkedésében. Míg Narcissa mereven, szenvtelenül ült a székén, Bellatrix Voldemort felé hajolt, hogy demonstrálja szavakkal ki sem fejezhető vágyát a nagyúr közelségére.

– Nem érhetne nagyobb öröm – visszhangozta Voldemort, s fejét kissé oldalra billentve a nőre nézett. – Ha te ilyet mondasz, Bellatrix, az nem csekélység.

A nő arcát elöntötte a pír, s könny szökött a szemébe az örömtől.

– Nagyuram, jól tudod, hogy tőlem csak igazat hallasz!

– Nem érhet nagyobb öröm... pedig úgy hallom, a héten felettébb örömteli esemény történt a családodban.

Bellatrixnak leesett az álla, úgy bámult Voldemortra.

– Nem tudom, mire gondolsz, nagyúr.

– Az unokahúgodról beszélek, Bellatrix. Aki a ti unokahúgotok is, Lucius és Narcissa. Nemrég egybekelt Remus Lupinnal, a vérfarkassal. Ez bizonyára határtalan büszkeséggel tölt el benneteket.

Az asztalnál ülők harsogó gúnykacajban törtek ki. Sokan előrehajoltak, hogy kárörvendve összenézzenek, mások az asztalt csapkodták. A hatalmas kígyónak nem volt ínyére a hangzavar, kitátotta a száját és dühödten sziszegett, de a halálfalók ezt nem hallották, olyan zajosan derültek Bellatrix és Malfoyék megaláztatásán. Bellatrix arca, melyen nemrég még az öröm pírja égett, most csúf, szederjes vörösbe váltott.

– Ő nem az unokahúgunk, nagyúr – kiáltotta, túlharsogva a káröröm hangjait. – Narcissa meg én rá se néztünk a nővérünkre, mióta a sárvérű felesége lett. Nincs közünk se a kölykéhez, se semmilyen bestiához, akihez az hozzámegy.

– Mit szólsz ehhez, Draco? – kérdezte Voldemort. Bár halkan beszélt, hangja tisztán hallatszott a nevetés közepette is. – Jársz majd farkaskölyköket pesztrálni?

A derültség tetőfokára hágott. Draco Malfoy rémületében az apjára nézett – az leszegett fejjel a saját ölébe bámult –, majd tekintete találkozott anyjáéval. Narcissa szinte észrevehetetlenül megrázta a fejét, aztán tovább meredt a szemközti falra.

– Elég! – szólt Voldemort, és megcirógatta a feldühödött kígyót. – Csend legyen.

A nevetés azon nyomban elhalt.

– A legöregebb családfák közül nem egyet kórság támadott meg az idők során – fordult a nagyúr Bellatrixhoz, aki zaklatottan, könyörgő tekintettel nézett rá. – Nektek is meg kell metszenetek a magatokét, hogy egészséges maradjon, nem igaz? Vágjátok le azokat a részeket, amelyek a többi egészségét fenyegetik.

– Igenis, nagyúr – suttogta Bellatrix, és szeme ismét megtelt a hála könnyeivel. – Amint lehet!

– Alkalmad lesz rá – bólintott Voldemort. – Mind a családodban, mind a világban... kivágjuk a fekélyt, végzünk a fertőzés terjesztőivel, hogy csak azok maradjanak meg, akiknek a vére tiszta...

Voldemort felemelte Lucius Malfoy pálcáját, az asztal fölött lebegve forgó emberre szegezte, és finom mozdulatot tett vele. Az alak nagyot nyögve magához tért, és vergődni kezdett láthatatlan béklyójában.

– Felismered a vendégünket, Perselus? – kérdezte Voldemort.

Piton a fejjel lefelé lógó emberre emelte tekintetét. Most a többi halálfaló is ránézett a szerencsétlenre, mintha engedélyt kaptak volna, hogy érdeklődést tanúsítsanak iránta. A fogoly, egy nő, mikor arca a tűz felé fordult, a rettegéstől rekedten megszólalt:

– Perselus! Segítsen!

– Á, igen – bólintott Piton, miközben a lebegő nő lassan megint elfordult.

– És te, Draco? – kérdezte Voldemort, szabad kezével a kígyó orrát simogatva. Draco mereven megrázta a fejét. Most, hogy a fogoly magához tért, már képtelen volt ránézni.

– Persze, te nem jártál az órájára – mondta Voldemort. – Ha valaki nem tudná, ma esti vendégünk Charity Burbage, aki nemrég még a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanára volt.

Az asztal körül ülők elégedett morajjal nyugtázták az információt. Egy testes, görnyedt hátú nő hegyes fogait kivillantva vihogott.

– Bizony... Burbage professzor a muglikról mesélt a boszorkányok és varázslók gyermekeinek... Azt magyarázta nekik, hogy a muglik nem is különböznek olyan nagyon tőlünk...

Az egyik halálfaló a padlóra köpött. Charity Burbage közben megint szembefordult Pitonnal.

– Perselus... kérem... kérem...

– Hallgass! – szólt rá Voldemort, s a Malfoytól szerzett pálca egy apró mozdulatától Charity elnémult, mintha felpeckelték volna a száját. – S nem elég, hogy tévtanokkal fertőzte a varázslógyermekek elméjét, Burbage professzor a múlt héten szenvedélyes hangú cikket írt a Reggeli Prófétába a sárvérűek védelmében. Szerinte a varázslóknak be kell fogadniuk ezeket a tolvajokat, az ősi tudás, a mágia eltulajdonítóit. Az aranyvérűek elkorcsosulását Burbage professzor hasznosnak és kívánatosnak tartja... Annak örülne, ha mind muglikkal párosodnánk... meg persze vérfarkasokkal...

Ezúttal senki nem nevetett: túlságosan is érződött a düh és a megvetés Voldemort hangjában. Charity Burbage arca harmadszor is Piton felé fordult; szeméből könnycseppek gördültek a hajára. Piton szenvtelenül viszonozta a nő pillantását, aki lassan megint továbbfordult.

– Avada Kedavra.

A zöld fény a helyiség legtávolabbi sarkát is megvilágította. Charity teste visszhangzó puffanással rázuhant az asztalra, amely megrázkódott és reccsent egyet a súly alatt. A halálfalók közül többen hátrahőköltek ültükben; Draco lefordult a székről, és a padlón kötött ki.

– Vacsora, Nagini – szólt csendesen Voldemort, mire a hatalmas kígyó előrelendítette fejét, és gazdája válláról átsiklott az asztallapra.

Második fejezet

In memoriam

Harry vérzett. Bal kezével jobbját szorongatta, csendesen szitkozódott, és a vállával belökte szobája ajtaját. A cipője alatt porcelán roppant: rátaposott egy kihűlt teával teli csészére, ami a küszöb előtt állt a padlón.

– Mi a fene...?

Harry körülnézett. A Privet Drive 4. szám alatti ház emeleti előszobája üres volt. A csésze teát talán Dudley rakta oda, agyafúrt csapda gyanánt. Harry vérző kezét magasra tartva baljával összeszedte a cserepeket, és rádobta őket az ajtó melletti papírkosarat színültig megtöltő többi szemétre. Azután a fürdőszobába sietett, hogy a csap alá tartsa a kezét.

Értelmetlenségnek, ostobaságnak és rettenetesen dühítőnek tartotta, hogy még mindig – és még négy teljes napig – nem varázsolhat. Ugyanakkor be kellett látnia, hogy a csúnya vágás az ujján amúgy is meghaladná a képességeit. Sebeket beforrasztani még mindig nem tanult meg, s ezt most – rövid távú terveit is tekintve – jelentős hézagnak érezte varázstani ismereteiben. Gondolatban felvette teendőinek listájára, hogy e területen korrepetáltassa magát Hermionéval – közben pedig nekilátott, hogy egy nagy csomó vécépapírral felitassa a kiömlött teát. Mikor végzett, bement a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.

Harry délelőttje azzal telt, hogy teljesen kiürítette iskolai ládáját. Ezt most először tette meg azóta, hogy hat éve belepakolta ingóságait. Eddig tanévkezdetekkor csak nagyjából a háromnegyedéig ásott le, hogy megvizsgálja, mit kell leselejtezni vagy kicserélni. A láda fenekén gyűlő limlomokkal – régi pennákkal, porladó bogárszemekkel, párjukat vesztett zoknikkal – nem foglalkozott. Ebbe a kacattengerbe túrt bele pár perccel korábban, hogy a gyűrűs ujjába hasító éles fájdalom hatására nyomban ki is húzza kezét, amiből akkor már ömlött a vér.

Egy kicsit óvatosabban folytatta most a kutatást. Megint a láda mellé térdelt, kotorászni kezdett a lomok között. Kezébe akadt egy régi kitűző, amin elhalványult feliratok – „Szurkolj CEDRIC DIGGORY-nak” és „POTTER, A BÉNÁK BAJNOKA” – váltották egymást, aztán egy kiszolgált, törött gyanuszkópot talált, majd az aranymedál került a szeme elé, ami az R. A. B. aláírású levelet rejtette, végül rábukkant a balesetet okozó éles tárgyra. Első pillantásra felismerte: annak a bűvös tükörnek egy kis cserepe volt, amit Siriustól kapott. Félretette, és óvatosan tovább túrta a lomokat a tükör többi darabja után kutatva, de hiába: keresztapja utolsó ajándékából nem maradt egyéb, csak üvegpor, ami csillogó homok módjára tapadt a legalul pihenő kacatokra.

Harry felegyenesedett, újra a kezébe vette a cserepet, amivel megvágta magát, de saját zöld szemének tükörképén kívül semmit nem látott benne. Letette az üvegdarabot az aznapi Reggeli Prófétára, ami olvasatlanul hevert az ágyon, s azzal próbálta elűzni a törött tükör láttán rátörő keserű emlékeket, bánatot és vágyakozást, hogy újabb támadást indított a kacattenger ellen.

További egy órájába került, mire teljesen kiürítette a ládát: a használhatatlan dolgokat eldobta, a többit pedig két halomba rakta aszerint, hogy szüksége lesz-e rájuk a jövőben vagy sem. Az iskolai és a kviddicstalár, az üst, a pergamen, a pennák és a tankönyvek java része a sarokba került. Harry eltűnődött, vajon mit csinál majd ezekkel a nagybátyja és a nagynénje – valószínűleg tűzre vetik mindet az éj leple alatt, mint valamely borzalmas bűntény terhelő bizonyítékait. A mugliruhák, a láthatatlanná tévő köpeny, a bájital-készlet, néhány könyv, a Hagridtól kapott fotóalbum, egy köteg levél és a varázspálca – mindezek egy régi hátizsákban landoltak. A zsák külső zsebében kapott helyet a Tekergők Térképe és a medál az R. A. B. aláírású levéllel. Ez utóbbi nem az értéke okán került a kiemelt helyre – az, hétköznapi értelemben véve, nem volt neki –, hanem azért, amibe a megszerzése került.

Mindezeken túl az íróasztalon, Hedvig kalitkája mellett halomba rakva, tekintélyes mennyiségű újság hevert: pontosan annyi, ahány napot a hóbagoly gazdája azon a nyáron a Privet Drive-on töltött.

Harry felállt a földről, nyújtózkodott, és az íróasztalhoz sétált. Turkálni kezdett az újságok között, és egy-egy pillantást vetve rájuk sorban a szemétkupacra dobta őket. Hedvig ezalatt meg se mozdult – aludt, vagy talán csak tettette az alvást: mérges volt gazdájára, mert egy ideje nemigen kapott kimenőt tőle.

Mikor az újságok java része már eltűnt az asztalról, Harry lassított a tempón. Egy bizonyos szám érdekelte, amit röviddel azután kapott kézhez, hogy a vakáció elején visszatért a Privet Drive-ra. Emlékezett rá, hogy annak a számnak a címoldalán hozták le a hírt, miszerint Charity Burbage mugliismeret-tanárnő felmondta roxforti állását. Nemsokára rá is bukkant a keresett újságra. A tizedik oldalra lapozott benne, és leült az íróasztal előtti székre, hogy újra elolvassa az őt érdeklő cikket.

ALBUS DUMBLEDORE EMLÉKEZETÉRE

írta: Elphias Doge

Albus Dumbledore-ral tizenegy éves koromban, az első roxforti napunkon ismerkedtem meg. Kölcsönös rokonszenvünket nyilván az a tény alapozta meg, hogy mindketten kirekesztettnek éreztük magunkat. Jómagam röviddel a tanév kezdete előtt sárkányhimlőt kaptam, s bár már túl voltam a fertőző stádiumon, himlőhelyes arcom és bőröm zöldes árnyalata nemigen bátorította közeledésre diáktársaimat. Ami Albust illeti, ő a kétes hírnév áldatlan terhével a vállán érkezett a Roxfortba. Alig egy évvel korábban atyját, Percivalt elítélték három fiatal mugli ellen végrehajtott brutális – és élénk sajtóvisszhangot kapott – támadásáért.

Albus sosem próbálta tagadni, hogy atyja (aki később az Azkabanban hunyt el) elkövette a bűntettet – ellenkezőleg, mikor úgy éreztem, bátorkodhatom rákérdezni erre, Albus leszögezte, hogy atyja valóban bűnös. Ennél többet azonban sem akkor, sem a későbbiekben nem volt hajlandó közölni a szomorú epizódról, jóllehet sokaktól kapott biztatást erre. Hovatovább egyesek helyénvalónak vélték, hogy elismeréssel szóljanak előtte atyja tettéről, feltételezve, hogy Albus maga is mugligyűlölő. Nagyobbat nem is tévedhettek volna: senki, aki ismerte Albust, nem állíthatja, hogy a mugliellenességnek akár a szikrája is meglett volna benne. Mi több, életének későbbi szakaszaiban épp azzal szerzett nem egy ellenséget magának, hogy határozottan kiállt a muglik jogainak védelmében.

Röpke hónapok kellettek csak hozzá, hogy Albus saját hírneve feledtesse atyjáét. Az első év végén már rég nem egy mugligyűlölő fiaként, hanem minden idők legragyogóbb képességű roxforti diákjaként emlegették őt. Minket, akik kitüntető barátságát élveztük, előrevitt lelkesítő példája, csakúgy mint támogatása és buzdító szavai, amelyekkel sosem fukarkodott. Amint e sorok írójának később bevallotta: már akkor tudta, hogy számára a legörömtelibb tevékenység a tanítás.

Albus Dumbledore nemcsak hogy elnyert minden említésre méltó iskolai díjat, de hamarosan levelezőtársaként tarthatta számon a kor legnevesebb mágusait, köztük Nicholas Flamelt, az ünnepelt alkimistát, Bathilda Bircsókot, a híres történészt és Adalbert Goffridot, a mágiaelmélet szaktekintélyét. Tanulmányai közül nem egy helyet kapott olyan rangos szaklapok hasábjain, mint a Transzformációs Szemle, a Bűbájtani Beszámolók és a Főzetkutatás. Dumbledore-nak mindenki üstökösszerű karriert jósolt, mindössze annyi volt kérdéses, mikor jut el a mágiaügyi miniszteri rangig. Jóllehet a későbbi évtizedekben gyakran állították róla, hogy fontolgatja a miniszteri kinevezés elfogadását, valójában sosem voltak ilyen ambíciói.

Három évvel azután, hogy megkezdtük roxforti tanulmányainkat, Albus öccse, Aberforth is beiratkozott az iskolába. A fivérek kevés közös vonással rendelkeztek; Aberforth sosem volt barátja a könyveknek, és – Albussal ellentétben – a konfliktusokat többnyire átkok, nem pedig észérvek ütköztetésével tartotta célszerűnek megoldani. Alaptalan azonban az az egyesek által hangoztatott állítás, mely szerint kettejük kapcsolata nem volt baráti. Ahhoz képest, hogy két merőben különböző habitusú fiúról volt szó, jól kijöttek egymással. Ugyanakkor a méltányosság kedvéért meg kell jegyeznünk: Albus árnyékában élni összességében nem lehetett kellemes Aberforth számára. Albusszal barátkozni is annyit jelentett, mint vállalni a másodhegedűs szerepét, de ugyanezt fivérként megélni nyilván kevésbé volt örömteli.

A Roxfort elvégzése után azt terveztük Albusszal, hogy mielőtt ki-ki elkezdi karrierje építését, az akkor még élő hagyományt követve elindulunk világot látni, azaz tapasztalatszerzési célból felkeresünk külhoni varázslókat. Szándékunkat azonban egy sorscsapás meghiúsította. Tervezett indulásunk előestéjén elhunyt Albus édesanyja, Kendra, így barátom egyik napról a másikra családfővé s egyedüli kenyérkeresővé lépett elő. Én is leróttam kegyeletemet Kendra sírjánál, azután keltem csak útra – egymagamban. Albusnak gondoskodnia kellett öccséről és húgáról, arany pedig nem sok maradt rájuk, így szóba se jöhetett, hogy barátom velem tartson.

A következő egy év volt az a szakasza életünknek, amikor a legkevesebbet tudtuk egymásról. Jómagam – talán kissé tapintatlanul – megírtam Albusnak mindazon csodás élményeket, amelyekben a világot járva részem volt – a görögországi kimérák elől való kalandos menekülésemtől kezdve az egyiptomi alkimisták kísérleteiig. Ő a leveleiben nem sok szót ejtett mindennapjairól, amelyek meggyőződésem szerint gyötrően egyhangúak voltak egy ilyen ragyogó elméjű varázsló számára. Én magam lubickoltam az élményekben, mígnem egyéves utazgatásom vége felé borzadva vettem hírét, hogy a Dumbledore családban újabb tragédia történt: meghalt Albus húga, Ariana.

Bár Ariana régóta gyengélkedett, ez a csapás, mely röviddel anyjuk elvesztése után érte őket, valósággal letaglózta a fivéreket. Akik igazán közel álltak Albushoz – s magamat ezen szerencsések közé sorolom –, tanúsíthatják, hogy Ariana halála és az az érzés, hogy felelős érte (bár természetesen bűntelen volt), örök jegyet hagyott Albus személyiségén.

Hazatérve egy olyan ifjút láttam viszont, akinek egy nálánál jóval idősebb ember megpróbáltatásai jutottak osztályrészül. Albus befelé fordulóbb és összehasonlíthatatlanul nyomottabb kedélyű volt, mint korábban. A bajt csak tetézte, hogy Ariana elvesztése után Albus és Aberforth nemhogy szorosabbra fűzték volna viszonyukat, hanem ellenkezőleg, elidegenedtek egymástól. (Ez a helyzet idővel változott – a későbbi években ismét, ha nem is meghitt, de mindenképp baráti kapcsolat alakult ki köztük.) Attól kezdve azonban Albus igen ritkán ejtett szót szüleiről és Arianáról, s barátai is megszokták, hogy kerüljék az említésüket.

Más pennákra vár a feladat, hogy részleteiben leírják a következő évek diadalmenetét. Jövendő nemzedékek egész sora látja majd hasznát a számtalan felfedezésnek, amivel Dumbledore hozzájárult a mágiatudomány fejlődéséhez – legyen elég csak a sárkányvér tizenkét felhasználási módját említenünk –, valamint a mély bölcsességnek, amiről a Wizengamot főmágusaként hozott ítéleteiben tanúbizonyságot tett. Még ma is a valaha lezajlott legemlékezetesebb varázslópárbajként emlegetik Dumbledore és Grindelwald 1945-ös összecsapását. Beszámolók bizonyítják, hogy rettegés és áhítat töltött el mindenkit, aki szemtanúja volt e két rendkívüli mágus viadalának. Dumbledore akkori győzelme és annak kihatása a varázsvilágra történelmünk olyan mérföldköve, amely jelentőségében csak a Nemzetközi Titokvédelmi Alaptörvény életbe lépéséhez és a Kimondhatatlan Nevű bukásához mérhető.

Albus Dumbledore sosem volt gőgös vagy öntelt. Mindenkiben, a legszürkébb, a legromlottabb emberben is meglátta a becsülendő értéket. Hitem szerint az élete korai szakaszában átélt tragédiák fájdalma jósággá, megértő szeretetté nemesült benne. Kimondhatatlanul hiányozni fog a barátsága, de személyes veszteségem semmi ahhoz képest, ami távozásával a varázsvilágot érte. Kétség nem férhet hozzá, hogy Dumbledore minden idők legrátermettebb és legnépszerűbb roxforti igazgatója volt. Úgy halt meg, ahogy élt: szüntelenül a nagyobb jóért küzdve, s élete utolsó órájában ugyanúgy kész lett volna kinyújtani a kezét egy sárkányhimlős kisfiú felé, mint azon a napon, amikor megismertem.

Harry befejezte az olvasást, s a nekrológhoz tartozó fotóra nézett. Dumbledore arcán az ismerős jóságos mosoly ült, de ahogy kitekintett félhold alakú szemüvege fölött, pillantása még így a fényképről is mintha röntgensugárként fürkészte volna Harryt, akinek szomorúságába a megalázottság érzése vegyült.

Korábban azt hitte, jól ismerte Dumbledore-t, de miután olvasta ezt a nekrológot, rá kellett döbbennie, hogy alig tudott róla valamit. Sosem próbálta elképzelni, milyen lehetett Dumbledore gyerekkorában vagy ifjúként; mintha az igazgató úgy született volna, amilyennek ő megismerte: tiszteletre méltóan, őszen, öregen. Egy tizenéves Dumbledore ugyanolyan bizarr képzetnek tűnt számára, mint egy buta Hermione vagy egy szelíd durrfarkú szurcsók.

Soha eszébe sem jutott, hogy a múltjáról kérdezze Dumbledore-t. Nyilván tolakodásnak tartotta az efféle kíváncsiskodást, pedig hát a Grindelwalddal vívott legendás párbajról mindenki tudott. De benne fel se merült, hogy akár csak arról vagy Dumbledore valamely más híres tettéről érdeklődjön. Nem, köztük mindig ő maga volt a téma: Harry múltja, jövője, tervei... s hiába volt a jövője oly vészterhes és bizonytalan, Harry most úgy érezte, soha vissza nem térő lehetőségeket szalasztott el, amikor nem kérte meg Dumbledore-t, hogy meséljen magáról – igaz, az egyetlen személyes kérdés, amit valaha feltett neki, egyúttal az egyetlen olyan kérdés volt, amire gyanúja szerint nem kapott őszinte választ:

– A professzor úr mit lát, ha belenéz a tükörbe?

– Én? Én azt látom, hogy ott állok egy pár vastag gyapjú zoknival a kezemben.

Harry hosszú percekig tartó töprengés után kitépte a nekrológot a Prófétából, gondosan összehajtotta, és betette A defenzív mágia gyakorlata és használata a sötét varázslatokkal szemben első kötetének lapjai közé. A megcsonkított újságot a szemétkupacra dobta, aztán körülnézett a szobában. Ott most már többé-kevésbé rend volt. Egyedül az aznapi Reggeli Próféta hevert még az ágyon, s rajta a megtalált tükördarab.

Harry az ágyhoz lépett, lecsúsztatta a cserepet a Prófétáról, és kinyitotta az újságot. Aznap kora reggel, mikor a postabagoly meghozta a lapot, épp csak rápillantott a címoldalra, hogy lássa, szerepel-e rajta Voldemort neve, aztán félredobta az újságot. Meggyőződése volt, hogy a Reggeli Próféta minisztériumi nyomásra eltussolja a Voldemortról szóló híreket. Most viszont megakadt a szeme valamin, ami fölött reggel átsiklott.

A címoldal alsó felén lehoztak egy fotót Dumbledore-ról, amint feldúltan járkál fel-alá, s a kép fölött az alábbi, közepes nagyságú betűkkel szedett szalagcím állt:

DUMBLEDORE – KIDERÜL

VÉGRE AZ IGAZSÁG?

A jövő héten napvilágot lát a sokak által nemzedéke legnagyobb mágusának tartott, félrecsúszott zseni megdöbbentő története. Rita Vitrol a higgadt, nagyszakállú bölcs népszerű imázsát félresöpörve az olvasók elé tárja a lelki megrázkódtatásokkal terhes gyermekkort, az ifjúi évek féktelenségét, az évtizedes családi viszályokat és a sötét titkokat, amelyek a sírig elkísérték Dumbledore-t. MIÉRT elégedett meg a mágiaügyi miniszteri szék várományosa a szerény iskolaigazgatói poszttal? MI VOLT a Főnix Rendjeként ismert titkos szervezet igazi célja? HOGYAN halt meg valójában Dumbledore?

Ezekre és megannyi más kérdésre keresi a választ Rita Vitrol felkavaró új életrajzi művében, mely a Hírnév és hazugságok – Albus Dumbledore élete címet viseli. Betty Braithwaite-nek a szerzővel készített exkluzív interjúja lapunk 13. oldalán olvasható.

Harry feltépte az újságot, és a tizenharmadik oldalra lapozott. A cikk fölötti fotóról újabb ismerős nézett vissza rá: egy gondosan begöndörített hajú, szőke nő, aki drágakövekkel kirakott szemüveget viselt, fogait vicsorszerű, bár nyilván megnyerőnek szánt mosollyal villogtatta, és integetett. Harry lekapta pillantását az émelyítő képről, és olvasni kezdte az interjút:

Beszélgetőtársként Rita Vitrol sokkal kedvesebb és szelídebb jelenség, mint híresen vérmes cikkei alapján sejtenénk. Meghitten otthonos berendezésű házának előszobájában fogad, majd egyenesen a konyhába vezet, hogy ott egy csésze teával, egy szelet süteménnyel és – mondanom sem kell – egy kosár friss, ropogós pletykával örvendeztessen meg.

– Dumbledore a maga hosszú és mozgalmas életével természetesen minden életrajzíró álma – szögezi le elöljáróban Vitrol. – Biztos vagyok benne, hogy könyvemmel hasonló művek hosszú sorát nyitom meg.

Tény és való, hogy Vitrol remekül rajtolva vetette rá magát a témára. Kilencszáz oldalas műve már röpke négy héttel Dumbledore júniusban, rejtélyes körülmények között bekövetkezett halála után elkészült. Arról kérdezem, hogyan sikerült véghezvinnie ezt a bravúrt.

– Nos, aki olyan régen foglalkozik újságírással, mint én, annak a vérében van a gyors munka. Tisztában voltam vele, hogy a varázsvilág sóvárogva várja a teljes igazságot, és elsőként akartam kielégíteni ezt az igényt.

Említést teszek a Dumbledore-ral sok évtizedes barátságot ápoló Elphias Doge-nak, a Wizengamot megbízott külső szakértőjének arról a nemrégiben elhangzott és széles körben ismertté vált megjegyzéséről, miszerint „Vitrol könyvében még annyi tényszerű adat sincs, mint egy csokibéka-kártyán”.

Vitrol hátravetett fejjel kacag.

– A drága jó Fifi! Emlékszem, pár éve meginterjúvoltam az istenadtát a sellők jogainak kapcsán. Teljesen agyalágyult az öreg, azt képzelte, a Windermere-tó fenekén ülünk, és mondogatta nekem, hogy figyeljek, mindjárt jönnek a pisztrángok.

A tényektől való elrugaszkodás vádját azonban Elphias Doge-on kívül még sokan megfogalmazták. Valóban úgy érzi-e Vitrol, hogy négy rövidke hét alatt sikerült teljes képet alkotnia Dumbledore hosszú és rendkívülinek mondható életéről?

– Ugyan, kedvesem – feleli kedélyesen dorgáló mosollyal Vitrol –, maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy egy erszényre való galleon, némi rámenősség és egy jól kihegyezett purlicer-penna mennyi információt hoz a konyhára! Különben is, az emberek sorban álltak, hogy kiteregethessék Dumbledore szennyesét. Higgye el, nem mindenki rajongott érte, jó pár fontos ember tyúkszemére rátaposott. A jó öreg Fifi Doge meg leszállhat a magas hippogriffről, mert olyan kútfőt találtam, akiért a legtöbb újságíró a pálcáját is odaadná: valakit, aki sose állt még a nyilvánosság elé, és aki ifjúkorának legviharosabb, legellentmondásosabb szakaszában állt közel Dumbledore-hoz.

Tény, hogy a beharangozás azt ígéri: Vitrol biográfiája sokkolni fogja azokat, akik szent életű embernek tartják Dumbledore-t. Melyek a legmeglepőbbek a kutatómunkája során feltárt tények közül, kérdezem a szerzőt.

– Ejnye, Betty, csak nem gondolja, hogy lelövöm a poénokat, mielőtt az emberek megveszik a könyvet? – nevet Vitrol. – Mindenesetre ígérhetek egy hideg zuhanyt azoknak, akik még mindig azt hiszik, hogy Dumbledore olyan fehér volt, mint a szakálla. Teszem azt, aki hallotta a kirohanásait Tudjukki ellen, biztosan álmában se hinné, hogy ifjúkorában Dumbledore maga is belekóstolt a fekete mágiába. És ő, akit érett éveiben a tolerancia apostolaként ismertek, fiatalon bizony a legkevésbé sem volt megértő és türelmes. Egy szó, mint száz, Albus Dumbledore mögött igencsak sötét múlt állt, no meg egy még sötétebb család, amiről ő nagy igyekezettel próbálta elterelni a figyelmet.

Rákérdezek, hogy Dumbledore öccsére, Aberforthra gondol-e, akit – kisebbfajta botrány kíséretében – tizenöt éve elítélt a Wizengamot mágiával való visszaélésért.

– Ó, Aberforth csak a trágyadomb csúcsa – nevet Vitrol. – Nem, nem, amiről én beszélek, az sokkal rosszabb, mint egy kecskékkel játszadozó fivér, de rosszabb még a muglicsépelő apánál is – ezeket az ügyeket Dumbledore egyébként sem tudta eltussolni, mindkettőjüket vád alá helyezte a Wizengamot. Nem, engem az anyja és a húga érdekelt, és ott bizony egy mázsa mocskot találtam, nem is kellett mélyre ásni érte. De egy szót se többet, a részleteket megtudhatja a nagyközönség a 9-12. fejezetből. Most csak annyit mondok: nem csoda, hogy Dumbledore sose mesélt róla, hogyan tört el az orra.

Családi szennyes ide vagy oda, kétségbe vonja-e Vitrol Dumbledore zsenialitását, amelynek megannyi mágiai felfedezést köszönhetünk?

– Volt neki esze – ismeri el Vitrol –, bár ma már sokan megkérdőjelezik, hogy valóban az ő érdeme-e mindaz, amit állítólag elért. Amint azt a 16. fejezetben leírom, Ivor Dillonsby saját bevallása szerint már felfedezte a sárkányvér nyolc felhasználási módját, amikor Dumbledore kölcsönvette a jegyzeteit.

Csakhogy – kockáztatom meg – Dumbledore egynéhány tettének jelentősége vitathatatlan. Mit szóljunk a Grindelwald fölött aratott legendás győzelméhez?

– Örülök, hogy szóba hozza Grindelwaldot – bólint Vitrol, titokzatoskodó mosolyával tovább csigázva kíváncsiságomat. – Félek, hogy azok között, akik ma könnybe lábadt szemmel emlegetik Dumbledore fantasztikus diadalát, könyvem bombaként fog robbanni – vagy éppen trágyagránátként. Bizony az is nagyon piszkos ügy volt. Maradjunk annyiban, hogy talán nem kellene készpénznek venni a látványos párbaj legendáját. Könyvem elolvasása után az emberek élni fognak a gyanúperrel, hogy Grindelwald már az elején fehér zsebkendőt varázsolt a pálcája végére, és jámboran megadta magát.

Vitrol nem hajlandó bővebben kifejteni ezt az izgalmas témát, így hát rátérünk arra a kapcsolatra, ami kétségkívül a legélénkebb érdeklődésre tart számot az olvasók körében.

– Hát igen – bólogat Vitrol –, egy egész fejezetben taglalom Potter és Dumbledore abnormálisnak, sőt ominózusnak mondott kapcsolatát. Aki kíváncsi a részletekre, annak megint csak azt tanácsolom, hogy vegye meg a könyvemet, de tény, hogy Dumbledore a hírek szerint természetesnek nem nevezhető érdeklődést tanúsított Potter iránt – majd elválik, hogy ez valóban a fiú érdekeit szolgálta-e. Az mindenesetre nyílt titok, hogy Potternek megrázkódtatásokkal teli kamaszkora volt.

Arról érdeklődöm, tartja-e még a kapcsolatot Harry Potterrel, aki tavaly emlékezetes módon exkluzív nyilatkozatban számolt be neki abbéli meggyőződéséről, hogy Tudjukki visszatért.

– Hogyne, kimondottan szoros kapcsolat alakult ki köztünk – feleli Vitrol. – Szegény Potternek nagyon kevés igazi barátja van, s én éppen élete egyik legnagyobb megpróbáltatása, a Trimágus Tusa idején ismerkedtem meg vele. Én vagyok talán az egyetlen élő ember, aki elmondhatja magáról, hogy ismeri az igazi Harry Pottert.

Ezek után jószerével adja magát a kérdés, hogy mi Vitrol álláspontja a Dumbledore végóráiról szóló, máig terjedő pletykákkal kapcsolatban. Szerinte jelen volt-e Potter, amikor Dumbledore meghalt?

– Nos, nem akarok túl sokat elárulni – a könyvben minden benne van –, de a Roxfort-kastélyban tartózkodók közül többen is látták Pottert elszaladni a helyszínről közvetlenül azután, hogy Dumbledore leesett, leugrott vagy letaszíttatott. Potter maga egy olyan emberre, Perselus Pitonra tett terhelő vallomást, akire mindig is neheztelt. Hihetünk-e a látszatnak? Ezt a varázslótársadalomnak kell eldöntenie – könyvem elolvasása után.

E frappáns zárszó után nem marad más hátra, mint hogy elbúcsúzzam interjúalanyomtól. Egy biztos: Vitrol műve megjelenése pillanatától fogva sikerkönyv lesz, s Dumbledore csodálói addig is fogvacogva találgathatják, mi mindent kell hamarosan megtudniuk hősükről.

Harry végzett az olvasással, s már csak nézte, de nem látta a telenyomtatott papírt. Úgy fojtogatta az undor és a düh, akár a hányinger. Gombócba gyűrte és teljes erőből a falhoz vágta az újságot, az pedig lehullva elfoglalta helyét a teli papírkosár körül halomba gyűlt szemét között.

Gépiesen járkálni kezdett a szobában, üres fiókokat húzogatott ki, könyveket kapott fel, csak hogy utána visszarakja őket ugyanoda – félig öntudatlanul tevékenykedett, miközben Rita nyilatkozatának egy-egy félmondata visszhangzott a fejében: egy egész fejezetben taglalom Potter és Dumbledore abnormálisnak, sőt ominózusnak mondott kapcsolatát... ifjúkorában Dumbledore maga is belekóstolt a fekete mágiába... olyan kútfőt találtam, akiért a legtöbb újságíró a pálcáját is odaadná...

– Hazudik! – üvöltött fel Harry, és az ablakon át látta, hogy a fűnyírójával vesződő szomszéd riadtan felkapja a fejét.

Megreccsent az ágy, olyan keményen zuttyant le rá. A tükördarab odébb táncolt a matracon; Harry a kezébe vette, és töprengve forgatni kezdte az ujjai között. Dumbledore-ra gondolt, és a rágalmakra, amelyekkel Rita Vitrol megpróbálja befeketíteni őt...

Égszínkék villanás. Harry megdermedt, s megsebzett ujja megint végigsiklott a tükördarab éles széle mentén. Csak képzelődött, biztosan csak képzelődött. Hátrafordult, s a Petunia néni ízléséről árulkodó undok őszibarackszínű fallal találta szemben magát: nem volt ott semmi kék, ami felvillanhatott volna a tükörben. Megint belebámult a tükördarabba, de abból már csak saját zöld szeme nézett vissza rá.

A képzelete játszott vele, ez az egyetlen lehetséges magyarázat. A néhai igazgatóra gondolt, azért vélt látni olyasmit, ami nincs. Mert ha valamiben, abban biztos lehet, hogy Albus Dumbledore soha többet nem fogja rászegezni égszínkék szemét.

Harmadik fejezet

Dursleyék döntenek

Odalent visszhangzó dörrenéssel becsapódott a bejárati ajtó, s a zajt nyomban egy kurjantás követte:

– Hé, kölyök!

Tizenhat év tapasztalata alapján Harry pontosan tudta, kitől vár választ a bácsikája, de azért nem felelt azonnal. Még mindig nem tudta levenni tekintetét a tükördarabról, amiben a pillanat törtrészéig látni vélte Dumbledore szemét. Mikor aztán nagybátyja újra elbődült, hogy kölyök! kelletlenül felállt az ágyról, de még beletette a tükördarabot az úti poggyászától dudorodó hátizsákba, csak azután indult az ajtó felé.

– Eleget piszmoghattál! – harsogta Vernon bácsi, mikor Harry megjelent a lépcső tetején. – Lefelé, beszédem van veled!

Harry farmernadrágja zsebébe dugta a kezét, és kényelmesen lesétált a lépcsőn. A nappaliban ott találta mind a három Dursleyt, méghozzá úti öltözékben: Vernon bácsi őzbarna cipzáros dzsekit, Petunia néni csinos lazacszínű kabátkát, Dudley, Harry szőke izompacsirta unokatestvére pedig bőrdzsekit viselt.

– Tessék – szólt Harry.

– Ülj le! – förmedt rá Vernon bácsi. Harry felvonta a szemöldökét, mire a bácsi hozzátette: – Légy szíves – de közben megvonaglott az arca, mintha csípné a torkát a szó.

Harry leült. Sejtette, mi következik. Nagybátyja elkezdett fel-alá járkálni a szobában, Petunia és Dudley aggódó pillantásától kísérve. Végül a bácsi, lila palacsintaképét a megfeszített agymunka kifejezésébe gyűrve, megállt Harry előtt, és kibökte:

– Meggondoltam magam.

– Mily meglepő – morogta Harry.

– Ne merészelj ilyen hangon... – rikácsolta Petunia néni, de férje leintette.

– Badarság az egész – dohogott Vernon bácsi, dühösen Harryre meresztve apró malacszemeit. – Úgy döntöttem, hogy egy szót se hiszek el belőle. Maradunk itthon, nem megyünk sehova.

Harry fáradtan pillantott fel nagybátyjára: már nem tudta, hogy mérgelődjön-e vagy nevessen. Vernon Dursley az elmúlt négy hétben napi rendszerességgel váltogatta az álláspontját: hol bepakolt a kocsiba, hol kipakolt belőle, hogy aztán megint kihordja a csomagokat. Harry kedvenc jelenete az volt, amikor a bácsi, nem tudván, hogy Dudley a legutóbbi kipakolás óta a kézisúlyzóit is berakta a bőröndjébe, megpróbálta visszadobni a koffert a csomagtartóba, aminek következtében fájdalmas bődülések és szitkozódás közepette összerogyott.

– Azt állítod – fűzte most tovább a szót a bácsi, immár ismét fel-alá járkálva a nappaliban –, hogy Petunia, Dudley meg én veszélyben vagyunk. Fenyeget minket az egyik... az egyik...

– Az egyik magamfajta, igen – bólintott Harry.

– Hát én ezt nem veszem be – szögezte le ismét a bácsi, miután újfent megállt Harry előtt. – Fél éjszaka nem aludtam, töviről hegyire végiggondoltam a dolgot, és végre rájöttem, mire megy ki a játék: a házat akarod.

– A házat...? – visszhangozta Harry. – Milyen házat?

– Ezt a házat!!! – bömbölte Vernon bácsi, s az indulattól lüktetni kezdett az ér a halántékán. – A mi házunkat!!! A környéken meredeken emelkednek az ingatlanárak! Kiakolbólítasz bennünket innen, aztán csinálsz valami hókuszpókuszt, és mire észbe kapunk, a ház már a te neveden van, és...

– Teljesen elment az eszed? – dühöngött Harry. – Át akarlak verni, hogy megszerezzem a házat!? Te tényleg olyan ostoba vagy, amilyennek látszol?

– Hogy merészelsz...!? – visította Petunia néni, de a bácsi megint leintette: úgy tűnt, a felismert veszély árnyékában nem hajlandó a külsejére tett sértő megjegyzésekkel foglalkozni.

– Ha esetleg elfelejtetted volna – folytatta Harry –, már van egy házam, a keresztapámtól örököltem. Minek akarnám ezt megszerezni? Talán a szebbnél szebb emlékek miatt?

Csend lett a szobában. Harry úgy sejtette, hogy ez az érv gondolkodóba ejtette nagybátyját, aki most megint elkezdett cirkálni.

– Szóval azt állítod – dörmögte –, hogy az a nagyúr, az a hogyishívják...

– Voldemort – vágott a szavába türelmét vesztve Harry. – És már vagy százszor megbeszéltük, hogy ez nem állítás, hanem tény. Dumbledore is mondta neked tavaly, Kingsley és Mr Weasley...

Vernon Dursley dühösen összehúzta magát, amiből Harry arra következtetett, hogy nagybátyja még az említésétől is irtózik annak a napnak, amikor bejelentés nélkül betoppant a házába két kifejlett varázslópéldány. Kingsley Shacklebolt és Arthur Weasley felbukkanása pár nappal a nyári vakáció kezdete után a lehető legkellemetlenebb meglepetésként érte Dursleyéket. Ugyanakkor Harrynek be kellett látnia, hogy miután Mr Weasley egyszer már romhalmazzá változtatta a fél nappalit, aligha lehetett elvárni, hogy újbóli látogatása örömmámorral töltse el Vernon bácsit.

– Kingsley és Mr Weasley úgyszintén elmagyarázták – folytatta könyörtelenül Harry. – Amikor betöltöm a tizenhetet, hatását veszti a védőbűbáj, amit miattam vontak a ház köré, és attól fogva nemcsak én, de ti sem lesztek itt biztonságban. A rend tagjai szerint Voldemort el fog kapni titeket – vagy azért, hogy kínvallatással megpróbálja kiszedni belőletek, hol vagyok, vagy azért, mert arra számít, hogy ha túszul ejt benneteket, én a segítségetekre sietek.

Harry tekintete találkozott Vernon bácsiéval, és Harry fogadni mert volna rá, hogy bácsikája ugyanazt a kérdést tette most fel magának, amit ő is. Aztán Vernon bácsi elfordult, Harry pedig folytatta:

– El kell rejtőznötök, és a rend hajlandó segíteni ebben. Olyan védelmet kínálnak nektek, aminél jobbat senkitől sem kaphattok.

Vernon bácsi szótlanul folytatta a masírozást. Odakint a nap már a fagyalsövények tetejét súrolta. A szomszéd fűnyíró gépe megint bedöglött.

– Nem arról volt szó, hogy létezik Mágiaügyi Minisztérium? – kérdezte váratlanul a bácsi.

– De igen – válaszolta kissé meghökkenve Harry.

– Akkor miért nem az véd meg minket? Ha egyszer ártatlan áldozatok vagyunk, nincs egyéb bűnünk, mint hogy otthont adtunk egy üldözöttnek, jogosultnak kellene lennünk a hivatalos szervek védelmére!

Harry nem tudta megállni, elnevette magát, annyira jellemző volt a bácsikájára ez a gondolkodásmód: feltétlen bizalommal fordul a hatalom intézményeihez, még ha azok egy olyan világhoz tartoznak is, amit megvetendőnek, abnormálisnak ítél.

– Mr Weasley és Kingsley erről is beszélt – felelte Harry. – Szerintünk téglák vannak a minisztériumban.

Vernon bácsi elcsörtetett a kandallóig meg vissza; úgy fújtatott, hogy lobogott tőle fekete bajusza, s az arca még mindig lila volt a megfeszített agymunkától.

– Jól van – mondta végül, s harmadszor is megtorpant Harry előtt. – Tegyük fel – de csak tegyük fel –, hogy elfogadjuk a védelmet. Akkor sem értem, hogy miért nem kaphatjuk meg azt a Kingsley nevű pasast.

Harrynek komoly erőfeszítésébe került, hogy megőrizze a nyugalom látszatát. Ha nem felelt már fél tucatszor erre a kérdésre, akkor egyszer sem.

– Mint már mondtam – préselte ki összeszorított fogai közt –, Kingsleynek az a dolga, hogy megvédje a mug... a ti miniszterelnökötöket.

– Úgy bizony! Ebből látszik, hogy ő a legjobb! – csapott le a szóra Vernon bácsi, és a televízió fekete képernyőjére mutatott. Dursleyék ugyanis látták egyszer Kingsleyt a híradóban, amint egy kórházlátogatás alkalmával ott lépkedett a mugli miniszterelnök mögött. Kingsley ezzel a szereplésével, valamint azzal, hogy remek érzékkel elsajátította a mugli öltözködés fortélyait – nem beszélve arról, hogy volt valami megnyugtató a zengő, mély hangjában –, a varázslók között egyedülálló módon elnyerte a család bizalmát. Persze a dologban az is szerepet játszhatott, hogy Dursleyék még sosem látták Kingsleyt karikával a fülében.

– Sajnálom, ő foglalt – tárta szét a kezét Harry. – De Hestia Jones és Dedalus Diggle is tökéletesen alkalmas a feladatra...

– Ha legalább az önéletrajzukat megkaptuk volna... – folytatta az akadékoskodást Vernon bácsi, de Harrynél most már betelt a pohár. Felállt, nagybátyja elé lépett, és most ő mutatott a televízióra.

– Ezek a balesetek nem balesetek – se a karambolok, se a robbanások, se a kisikló vonatok, se semmi, ami azóta történt, hogy utoljára néztük a híreket. Sorban tűnnek el és halnak meg az emberek – ez mind Voldemort műve. Ezerszer mondtam már nektek, hogy szórakozásból gyilkolja a muglikat. A köd sem természetes – a dementorok keltik, és ha már nem emlékszel, hogy kicsodák azok, akkor kérdezd meg a fiadat!

Dudley önkéntelenül a szája elé kapta kezét, de látván, hogy szülei és Harry is őt nézik, lassan leeresztette.

– Azokból... több is van? – kérdezte.

– Több? – nevetett Harry. – Úgy érted, több, mint az a kettő, amelyik ránk támadt? Hát persze, több százan vannak, mostanra talán már több ezren, mivel a félelem és az elkeseredés szaporítja őket...

– Jól van, jól van... – vágott a szavába Vernon bácsi. – Felfogtuk, mit akarsz mondani.

– Remélem is – nézett rá Harry –, mert azután, hogy betöltöttem a tizenhetet, a halálfalók, a dementorok, de talán még az inferusok, a sötét varázslattal felkeltett halottak is üldözni fognak titeket. Ha pedig még emlékeztek rá, mi történt, mikor legutóbb megpróbáltatok elbújni egy varázsló elől, akkor be fogjátok látni, hogy segítségre szorultok.

A beálló csendben felsejlett a múltból a Hagrid keze nyomán kidőlő faajtó robajának emléke. Petunia néni Vernon bácsira nézett; Dudley rábámult Harryre. Végül aztán megint kitört a szó Vernon bácsiból:

– És mi lesz a munkámmal? Mi lesz Dudley iskolájával? Az ilyen dolgokkal persze nem törődik a naplopó varázslócsürhe...

– Fogd már fel! – kiabálta Harry. – Úgy fogtok járni, mint a szüleim, megkínoznak és kivégeznek titeket!

– Apa – szólalt meg emelt hangon Dudley – Apa.. én elmegyek azokkal a rend-valakikkel.

– Dudley – nézett rá Harry –, kimondtad életed első értelmes mondatát.

Most már tudta, hogy megnyerte a csatát. Ha Dudley eléggé be van tojva ahhoz, hogy elfogadja a rend segítségét, akkor a szüleinek sincs más választásuk, hisz arról szó se lehet, hogy elváljanak egyetlen Dudli-mudlijuktól. Harry a kandallópárkányon álló órára pillantott.

– Öt perc múlva itt lesznek értetek – tájékoztatta Dursleyékat, s mivel azok nem mondtak erre semmit, kiment a szobából. A legkevésbé sem érezte elszomorítónak, hogy hamarosan el kell búcsúznia – mégpedig valószínűleg örökre – nénikéjétől, bácsikájától és unokatestvérétől, a helyzet mégis kínos volt kissé. Milyen szavakkal mond az ember istenhozzádot tizenhat évi masszív ellenségeskedés után?

Harry felment a szobájába, ott egy ideig céltalanul babrált a hátizsákjával, aztán bepottyantott pár szem bagolycsemegét Hedvignek. A kis gombócok koppanva landoltak a kalitka alján, a madár nem törődött velük.

– Nemsokára elmegyünk innen – vigasztalta Harry. – És akkor megint röpködhetsz.

Megszólalt a csengő. Harry először hezitált, aztán kiment a szobából, és elindult lefelé; túlzás lett volna elvárni Hestiától és Dedalustól, hogy egyedül boldoguljanak Dursleyékkal.

– Harry Potter! – cincogta egy lelkes hang, mikor Harry ajtót nyitott. Egy mályvaszín cilinderes, pöttöm emberke mély meghajlást mutatott be a küszöbön. – Megtiszteltetés, mint mindig!

– Kösz, Dedalus – motyogta Harry, és egy zavart félmosolyt küldött a fekete hajú Hestia felé. – Nagyon hálás vagyok, hogy elvállalták ezt... Ők lennének azok, a nagynéném, a nagybátyám és az unokatestvérem...

– Szívélyes üdvözletem, Harry Potter rokonai! – köszönt lelkendezve Dedalus, miután besietett a nappaliba. Dursleyék arca nem éppen arról árulkodott, hogy boldoggá tette őket ez a megszólítás – Harry már-már attól tartott, hogy megint meggondolják magukat. Dudley a boszorkány és a varázsló láttán félősen közelebb húzódott anyjához.

– Látom, összecsomagoltak, útra készek. Kitűnő! Harry bizonyára elmondta, hogy tervünk roppant egyszerű. – Dedalus tenyérnyi zsebórát húzott elő a mellényéből, és rápillantott. – Harry még marad, mi viszont hamarosan indulunk. Mivel a házban veszélyes varázsolni – Harry még kiskorú, így ürügyet adnánk vele a minisztériumnak a letartóztatására –, utunk első szakaszát gépkocsival tesszük meg, és majd csak tíz mérföldre innen dehoppanálunk a kiválasztott védett helyre. Felteszem, ön tud gépkocsit vezetni – fordult udvariasan Vernon bácsihoz.

– Tudok gép... Az ördögbe is, persze, hogy tudok vezetni! – fortyant fel Vernon bácsi.

– Ez elismerésre méltó, uram, igazán elismerésre méltó! Jómagam sose tudnék eligazodni az ilyen-olyan gombok és kapcsolók között.

Dedalus nyilván bókolni akart Vernon bácsinak, de szavaival épp az ellenkező hatást érte el: a bácsi szemlátomást egyre kevésbé bízott az evakuálási tervben.

– Még vezetni se tud – dohogott bajuszát bosszúsan billegtetve, de szerencsére se Dedalus, se Hestia nem hallotta szavait.

– Te, Harry, itt maradsz – folytatta Dedalus –, és vársz a kíséretedre. A terv némileg megváltozott...

– Miről beszél? – kapta fel a fejét Harry. – Rémszem eljön értem, és együtt fogunk dehoppanálni, nem?

– Nem – felelte tömören Hestia. – De Mordon majd mindent elmond neked.

– Sietni kell!

A váratlan, harsány kiáltás hallatán Dursleyék, akik addig a teljes értetlenség kifejezésével az arcukon hallgatták a beszélgetést, majd kiugrottak a bőrükből ijedtükben. Harry először körülnézett a szobában, aztán rájött, hogy Dedalus órája szólalt meg.

– Szent igaz, szigorú menetrendet követünk – bólogatott a pöttöm varázsló, és visszadugta az órát a mellényzsebébe. – A család dehoppanálását igyekszünk akkorra időzíteni, amikor elhagyod a házat, Harry. Ily módon a védőbűbáj megtörésekor már mindenki úton lesz a biztonságos helyre. – Dedalus Dursleyékhez fordult. – Nos, csomagok megvannak, készen állunk?

Senki nem válaszolt. Vernon bácsi még mindig borzadva bámult a varázsló dudorodó mellényzsebére.

– Talán inkább az előszobában kellene várnunk, Dedalus – jegyezte meg csendesen Hestia, nyilván mert úgy érezte, tapintatlanság lenne végignézniük, amint Harry és a Dursley család könnyes búcsút vesznek egymástól.

– Nem, dehogy – motyogta Harry, de Vernon bácsi minden további magyarázkodást fölöslegessé tett, mikor fennhangon odavetette:

– Na isten veled, kölyök.

Szavait kísérve felemelte jobbját, hogy kezet nyújtson Harrynek, de az utolsó pillanatban visszariadt a gesztustól – helyette gyorsan ökölbe zárta a kezét, és karját inga módjára lengetni kezdte.

– Mehetünk, Dudlus? – kérdezte Petunia néni, s közben retikülje zárját vizsgálgatta, hogy ne kelljen Harryre néznie.

Dudley nem felelt az anyjának, csak állt résnyire nyílt szájjal, mozdulatlanul. Ebben az állapotában némileg Grópra, az óriásra emlékeztette Harryt.

– Na gyerünk...! – sürgette családját Vernon bácsi, s ő maga már az ajtónál járt, mikor Dudley ezt motyogta:

– Nem értem.

– Mit nem értesz, drágám? – nézett fel a fiára Petunia néni.

Dursley felemelte sonkaszerű kezét, és Harryre mutatott.

– Ő miért nem jön velünk?

Vernon bácsinak és Petunia néninek a földbe gyökerezett a lába. Úgy meredtek Dudleyra, mintha fiuk annak adott volna hangot, hogy balett-táncosnő szeretne lenni.

– Micsoda? – tört ki a szó Vernon bácsiból.

– Ő miért nem jön velünk? – ismételte meg a kérdést Dudley.

– Hát, mert... mert nem akar – felelte Vernon bácsi, s szúrós tekintettel Harryre nézett. – Nem akarsz, igaz?

– A legkevésbé sem – hagyta rá Harry.

– Na látod – fordult ismét Dudleyhoz a bácsi. – És most már gyere, induljunk!

Azzal kicsörtetett a szobából. Hallatszott, hogy kinyitja a bejárati ajtót, de Dudley még ekkor se mozdult, és néhány tétova lépés után Petunia néni is megállt.

Kisvártatva Vernon bácsi újra megjelent a nappali ajtajában.

– Mi lesz már? – türelmetlenkedett.

Dudleyról lerítt, hogy olyan gondolatokkal viaskodik, amelyeket nem tud szavakba önteni. Hosszú másodpercekig tartó látványos belső küzdelem után végül ennyit kérdezett:

– De hát ő hova megy?

Petunia néni és Vernon bácsi némán összenéztek. Szemlátomást megrémítette őket fiuk viselkedése. A csendet végül Hestia Jones törte meg:

– De hát... csak tudniuk kell, hogy mi vár az unokaöccsükre – mondta döbbent értetlenséggel.

– Persze, hogy tudjuk – vágta rá Vernon Dursley. – Visszamegy a magukfajták közé. Jól van, Dudley, gyerünk, szállj be a kocsiba. Hallottad, sietnünk kell.

A bácsi másodszor is célba vette a bejárati ajtót, de Dudley most sem követte.

– A magunkfajták közé...? – Hestia arcára kiült a megbotránkozás. Harry számára nem volt ismeretlen ez a reakció: a boszorkányokat és varázslókat általában mélységesen felháborította, hogy a híres Harry Pottert ennyire semmibe veszik legközelebbi élő rokonai.

– Nem érdekes – mondta Harry. – Nem kell törődni vele.

– Nem kell törődni vele? – visszhangozta Hestia, vészjóslóan felemelve hangját. – Ezek az emberek nem is sejtik, min mentél keresztül? Fel se fogják, miféle veszély fenyeget téged? Nem tudják, mit jelentesz te a Voldemort-ellenes mozgalom számára?

– Hát... nem, nem igazán – felelte vonakodva Harry. – Szerintük semmirekellő léhűtő vagyok, de már hozzászoktam, és...

– Szerintem nem vagy semmirekellő.

Ha Harry nem látta volna, hogy Dudleynak mozog a szája, senki nem győzhette volna meg róla, hogy unokatestvérét hallotta beszélni. Még így is hosszú másodpercekig hitetlenkedve meredt Dudleyra, aki most fülig elvörösödött. Ha valami, ez meggyőzte Harryt, s ő maga is kissé zavarba jött.

– Hát... öhm... kösz, Dudley.

A szőke kolosszus megint viaskodott egy sort kifejezhetetlenül bonyolult gondolataival, majd ezt motyogta:

– Megmentetted az életemet.

– Az túlzás, a dementor csak a lelkedet szívta volna ki...

Harry csodálkozva pislogott unokatestvérére. Szinte egyáltalán nem érintkezett Dudleyval se ezen a nyáron, se az előző évben, mivel viszonylag rövid ideig vendégeskedett csak a Privet Drive-on, s azokat a napokat is nagyrészt a szobájában töltötte. Most azonban felderengett benne a sejtelem, hogy a csésze teát, amire délelőtt rátaposott, unokatestvére talán mégsem gonosz tréfának szánta. Ettől őszintén meghatódott, de azért megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy ami az érzések kifejezését illeti, Dudley eszköztára ezzel ki is merült. A szőke fiú még tátogott egyet-kettőt, de aztán feladta a próbálkozást, és röstelkedő hallgatásba burkolózott.

Petunia néni sírva fakadt. Hestia Jones ezt elismerő pillantással nyugtázta, de felháborodása hamar visszatért, mert a néni nem Harryt, hanem Dudleyt zárta ölelő karjába.

– D-drága Dudlikám – zokogta bele a néni fia tűzfalnyi mellkasába –, milyen... kedves tőled... még... meg is köszönöd...

– Nem köszönt meg semmit! – méltatlankodott Hestia. – Csak annyit mondott, hogy Harry nem semmirekellő!

– Igen, de Dudleytól ez felér egy szerelmi vallomással – magyarázta Harry. Maga sem tudta, bosszankodjon-e vagy kacagjon Petunia nénin, aki úgy ölelgette Dudleyt, mintha az most mentette volna ki Harryt egy égő házból.

– Megyünk vagy sem? – harsogta Vernon bácsi a nappali ajtajából. – Arról volt szó, hogy szoros menetrendet kell követnünk!

– Igen... igen, úgy is van – bólogatott Dedalus Diggle, aki egészen belefeledkezett az iménti jelenetbe, de most gyorsan összeszedte magát. – Valóban indulnunk kell. Harry... – Egy szökkenéssel a fiú előtt termett, és két kézzel megszorongatta a jobbját. – Sok szerencsét! Adja az ég, hogy lássuk még egymást. Benned van a varázsvilág minden reménysége.

– Öh... igen – motyogta zavartan Harry. – Köszönöm.

– Ég veled, Harry – búcsúzott Hestia is, szintén megragadva a fiú kezét. – Lélekben mindig melletted leszünk.

– Remélem, nem lesz probléma – mondta Harry Petunia és Dudley felé pillantva.

– Ugyan, a végére világi jó barátok leszünk – felelte vidáman Diggle, és nagy kalaplengetve távozott. Hestia követte.

Dudley szelíden kiszabadította magát anyja öleléséből, és megindult Harry felé, aki ezt látva önkéntelen késztetést érzett, hogy varázslattal fenyegesse unokatestvérét. Dudley azonban megállt előtte, és felé nyújtotta rózsaszínű lapátkezét.

– Nem semmi – szólt ámulattal Harry, miközben Petunia néni újfent felzokogott. – Azok a dementorok kiporszívózták belőled a régi Dudleyt?

– Nem t’om – dünnyögte a fiú. – Szia, Harry, majd találkozunk.

– Aha... – Harry megszorította unokatestvére kezét. – Biztos. Vigyázz magadra, Nagy D.

Dudley halványan elmosolyodott, aztán kivonszolta magát a szobából. Kisvártatva már az autóbeálló murvája ropogott súlyos léptei alatt, majd kocsiajtó csapódott odakint.

Petunia néni, aki addig zsebkendőjébe temette az arcát, a zajra meglepetten körülnézett. Szemlátomást váratlanul érte, hogy kettesben maradt Harryvel. Kapkodva eltüntette nedves zsebkendőjét, közben ennyit mondott: – Isten veled –, s rá se nézve Harryre, eltipegett az ajtó felé.

– Minden jót – búcsúzott Harry.

Petunia megállt, és hátranézett. Harry egy pillanatig úgy érezte, nénikéje mondani készül valamit; Petunia egészen furcsa, majdhogynem ijedt tekintettel nézett rá, s úgy tűnt, a nyelve hegyén van már a szó – de aztán csak biccentett, s már fordult is ki a szobából férje és fia után.

Negyedik fejezet

A hét Potter

Harry felszaladt a szobájába. Épp akkor ért az ablakhoz, mikor Dursleyék kocsija kifordult a beállóról, és elindult a sarok felé. Harry a hátsó ülésen Petunia és Dudley alakját láthatta, köztük pedig Dedalus cilinderét. A Privet Drive végén a kocsi jobbra kanyarodott – ablakai egy pillanatra skarlátvörösre gyúltak a lenyugvó nap fényében –, aztán eltűnt a házak között.

Harry fogta Hedvig kalitkáját, a Tűzvillámot meg a hátizsákját, még egyszer utoljára végignézett a szokatlan rendtől idegenszerűvé vált szobán, s másodpercekkel később már kalitkástul-seprőstül-táskástul lefelé döcögött a lépcsőn, hogy azután az előszobába leérve hamar újra megszabaduljon terhétől. Odakint sötétedni kezdett, s a gyorsan fogyó esti fény hosszú árnyékokkal töltötte meg az előszobát. Harrynek nagyon furcsa volt azzal a tudattal állni a néma házban, hogy utoljára fog kilépni az ajtaján. Milyen más volt régen: mikor Dursleyék szórakozni mentek, és őt otthon hagyták, az egyedüllét áldott órái ünnepszámba mentek. Olyankor gyorsan csent magának valami finomságot a hűtőből, aztán már rohant is fel a lépcsőn, hogy Dudley komputerén játsszon, vagy bekapcsolta a tévét, és élvezte, hogy kedvére váltogathatja a csatornákat. Most, azokat a régi napokat felidézve, furcsa űrt érzett a szívében: olyan volt, mintha egy kisöccsére emlékezne, aki már nincs a világon.

– Nem akarsz még egyszer körülnézni? – fordult Hedvighez, aki még mindig a szárnya alá dugott fejjel gubbasztott. – Most vagyunk itt utoljára. Nincs kedved nosztalgiázni egy kicsit? Nézd, itt van például ez a lábtörlő! Mennyi szép emlék fűződik hozzá... Dudley lehányta, miután megmentettem a dementoroktól... Mit szólsz, kiderült, hogy mégiscsak hálás érte... És itt az ajtó, amin tavaly bejött Dumbledore...

Harry egy pillanatra elvesztette gondolatai fonalát, de Hedvigtől hiába várt segítséget: a bagoly még a fejét se volt hajlandó kihúzni a szárnya alól. Harry elfordult a bejárati ajtótól.

– És nézd csak, Hedvig... – Kitárta a lépcső alatti gardrób ajtaját. – Régen itt aludtam! Akkor még nem ismertük egymást... Úristen, nem is emlékeztem rá, hogy ez ilyen kicsi...

Harry körülnézett a cipők és esernyők lakta fülkében, és felidézte a hajdani reggeleket, amikor ébredés utáni első pillantása a lépcsőfokok alsó oldalára meg rendszerint egy-két pókra esett. Ez akkor volt, mikor még nem tudta, ki ő valójában; mikor még nem tudta, hogyan haltak meg a szülei, és azt se, hogy miért történnek körülötte furcsa dolgok. De a mai napig is emlékezett az álmokra, amelyek akkoriban kísértették: zavaros dolgokat látott éjjelente, zöld villanásokat, egyszer pedig – Vernon bácsi kis híján árokba kormányozta az autót, mikor Harry megemlítette ezt – egy repülő motorbiciklit...

Váratlanul fülsiketítő robaj hangzott valahol a közelben. Harry úgy pattant fel, mintha megcsípték volna – jól be is verte a feje búbját a gardróbajtó alacsony szemöldökfájába. Rászánt pár másodpercet, hogy csemegézzen Vernon bácsi szitokszó-kincsének legjavából, aztán a fejére szorított kézzel betántorgott a konyhába, és kibámult az ablakon a hátsó kertbe.

Odakint mintha finoman fodrozódott, hullámzott volna a homály. Azután itt is, ott is emberek tűntek fel a semmiből – az érkezők sorban levették magukról a kiábrándító bűbájt. A kerti jelenet legfeltűnőbb szereplője egyértelműen Hagrid volt, aki bukósisakkal és védőszemüveggel felszerelkezve ült egy túlméretezett motorbiciklin, amihez fekete oldalkocsi tartozott. A többiek javarészt seprűnyélen érkeztek, ketten pedig egy-egy fekete, csontvázszerű szárnyas ló hátán.

Harry felrántotta a hátsó ajtót, és kiszaladt a jövevények közé, akik zajos örömmel köszöntötték, Hermione a nyakába vetette magát, Ron a hátát lapogatta, Hagrid meg odabrummogta:

– Minden stimmel, Harry? Mehet a menet?

– De még mennyire! – felelte széles vigyorral Harry. – De arra nem számítottam, hogy ennyien jöttök!

– Változott a terv – recsegte Rémszem, aki két hatalmas, kövér zsákot tartott a kezében, s mágikus szemét szédítő sebességgel pörgetve pásztázta a feketedő eget, a házat meg a kertet. – Először is húzódjunk fedezékbe, azután megkapod az eligazítást.

Harry bevezette a jövevényeket a konyhába, ahol is azok nevetgélve-zsibongva lehuppantak a székekre, rátelepedtek Petunia néni porszemet se látott konyhapultjára, illetve nekidőltek a fényesre suvickolt hűtő- és sütőajtóknak. Csupa kedves barát és ismerős: a langaléta Ron; Hermione, aki hajzuhatagját hosszú copfba kötötte; Fred és George az egyforma vigyorukkal; Bill a hosszú hajával és a sebhelyeivel; a kedves arcú, kopaszodó Mr Weasley a kissé félrecsúszott szemüvegével; Rémszem, a féllábú öreg harcos kéken ragyogó mágikus szemével; Tonks, akinek tüskehaja, mint legtöbbször, most is rikító rózsaszínű volt; Lupin, még fakóbb, még barázdáltabb arccal; a sudár és gyönyörű Fleur hosszú, ezüstszőke hajával; a kopasz, fekete, széles vállú Kingsley; a torzonborz, szakállas Hagrid, akinek görnyednie kellett, hogy ne verje be a fejét a plafonba; meg a kicsire nőtt, sunyi és mosdatlan Mundungus Fletcher táskás szemével és gubancos hajával. Harry szívét mintha felpumpálták volna, ahogy végignézett rajtuk; nagy szeretetet érzett mindegyikük iránt, s ez alól még Mundungus sem volt kivétel, pedig őt kis híján megfojtotta legutóbbi találkozásukkor.

– Úgy tudtam, Kingsley, hogy magának a mugli miniszterelnököt kell őriznie – szólt át a konyha másik végébe Harry.

– Egy estét kibír nélkülem – jött a felelet. – Te fontosabb vagy, mint ő.

– Ehhez mit szólsz, Harry? – Tonks, aki a mosógép tetején trónolt, megforgatta Harry előtt felemelt bal kezét – gyűrű csillogott rajta.

– Férjhez mentél? – kiáltott fel Harry, és Lupinre ugrott a tekintete.

– Sajnálom, hogy nem lehettél ott, Harry. Csendes esküvő volt.

– De hát ez szuper, gratu...

– Jól van, elég volt, fecsegni ráértek később! – harsogott bele a zsibongásba Mordon, s a konyhában azonnal csend lett. Mordon letette maga mellé a zsákokat, és Harryhez fordult. – Dedalus már biztos mondta neked, hogy el kellett vetnünk az A-tervet. Pius Thicknesse átállt, és alaposan megnehezíti a dolgunkat. Börtönbüntetés terhe alatt megtiltotta a ház rákapcsolását a Hop-hálózatra, úgyszintén zsupszkulcs elhelyezését, valamint a hoppanálást és dehoppanálást. A tilalmat persze azzal indokolta, hogy meg kell védeni téged, távol kell tartani a háztól Tudjukkit. Lárifári, hisz édesanyád bűbája amúgy is tökéletes védelmet nyújt itt neked. Valójában az egész arra megy ki, hogy ne tudd biztonságban elhagyni a házat. A másik probléma: kiskorú vagy, következésképpen még rajtad van a nyomjel.

– Rajtam van a micsoda?

– Hát a nyomjel, a nyomjel! – recsegte türelmetlenül Rémszem. – A bűbáj, ami érzékeli a kiskorúak körüli mágikus tevékenységet, a minisztérium eszköze a kiskorúak bűbájgyakorlásának leleplezésére. Ha te vagy bárki más varázslattal próbál kivinni téged innen, Thicknesse azonnal értesül róla, és a halálfalók szintúgy.

– Csakhogy nem várhatunk, amíg megszűnik a nyomjel, mert amint betöltöd a tizenhetet, elveszted mindazt a mágikus védelmet, amit anyádtól kaptál. Egy szó, mint száz: Pius Thicknesse meg van győződve róla, hogy sarokba szorított.

Harry őszinte sajnálatára kénytelen volt osztani a számára ismeretlen Thicknesse véleményét.

– Akkor hát mit csinálunk?

– Olyan eszközökkel oldjuk meg az utazást, amelyeket a nyomjel nem érzékel, mert a használatukhoz nem kell bűbájt alkalmazni: seprűt, thesztrálokat és Hagrid motorkerékpárját vetjük be.

Harry úgy vélte, vannak a tervnek gyenge pontjai, de egyelőre várt, hátha Rémszem magától is rátér ezekre.

– Édesanyád bűbája két esetben törik meg: ha betöltöd a tizenhetet, illetve... – Mordon körbemutatott a makulátlanul tiszta konyhában – ...ha ezt a házat többé nem tekinted az otthonodnak. Ma este elváltál a nagynénédéktől, mégpedig annak tudatában, hogy soha többet nem fogsz egy fedél alatt lakni velük. Jól mondom?

Harry bólintott.

– Akkor ha most távozol innen, többé nem lesz visszaút: a bűbáj megtörik, amint kilépsz a hatóköréből. Úgy döntöttünk, erre még a végső határidő előtt sort kerítünk, mert ha a házban éred el a tizenhét éves kort, Tudjukki azonnali támadására számíthatsz.

– Az akció sikerének esélyét növeli, hogy Tudjukki nem ismeri a kiköltözésed időpontját. Félrevezetés céljából elhintettük a minisztériumban, hogy harmincadikáig itt maradsz. Csakhogy Tudjukkivel állunk szemben, és feltételeznünk kell, hogy ő nem hagyja magát pusztán egy hamis dátummal megtéveszteni. A biztonság kedvéért nyilván utasításba adta, hogy egy-két halálfaló mindig figyelje a környéket a levegőből. Ezért tucatnyi tökéletesen levédett házat létesítettünk. Elvileg valamennyi alkalmas rá, hogy elbújtassunk téged benne, és mindegyik kapcsolódik valamilyen módon a rendhez: az én házam, Kingsleyé, Molly Muriel nénikéjéé – eddig minden világos, igaz?

– Igen – felelte Harry, de nem volt egészen őszinte, mert még mindig érzett egy nagy fekete lyukat a tervben.

– Most Tonks szüleihez viszünk. A védőbűbájokkal körülvett házból aztán zsupszkulcs segítségével átröpülhetsz az Odúba. Van kérdésed?

– Öhm... igen. Lehet, hogy kezdetben még nem fogják tudni, melyik házba készülök, de nem lesz túlságosan is árulkodó, amikor mind... – Harry gyors létszámellenőrzést végzett. – ...mind a tizennégyen elrepülünk Tonksék háza felé?

– Hát persze – legyintett Mordon –, a lényeget el is felejtettem mondani. Nem fogunk mind a tizennégyen Tonksék háza felé repülni. Ma este hét Harry Potter tűnik majd fel az égen. Mindegyiknek lesz egy kísérője, és minden páros más és más ház felé veszi útját.

Mordon elővett a köpenyéből egy sárszínű folyadékkal teli palackot. Több szóra nem is volt szükség, Harry már mindent értett.

– Nem! – csattant fel, s hangja bezengte a konyhát. – Szó se lehet róla!

– Megmondtam nekik előre, hogy így fogsz reagálni – jegyezte meg csipetnyi önelégültséggel Hermione.

– Ha azt hiszitek, belemegyek, hogy hatan az életüket kockáztassák...

– Mert még sose volt rá példa, mi? – vágott közbe Ron.

– De ez más, a bőrömbe akartok bújni...

– Hidd el, mi sem repesünk az örömtől – jegyezte meg komolykodva Fred. – Ha bejön valami gikszer, örök életünkre pápaszemes, cingár mitugrászok maradunk.

Harry el se mosolyodott.

– Ha nem egyezem bele, nem tudjátok megcsinálni. Szükségetek van hozzá a hajamra.

– Hát, ennek a tervnek is lőttek – csóválta a fejét George. – Hogy is tudna tucatnyi ember hajszálakat szerezni tőled, ha nem egyezel bele?

– Úgy bizony. Tizenhárman egy ellen, aki nem akar élni a mágia eszközével. Nincs mit tennünk... – helyeselt Fred.

– Nagyon vicces – morogta Harry –, igazán szórakoztató...

– Ha erőszakot kell alkalmaznunk, ám legyen – recsegte Mordon, s Harryre szegezte mágikus szemét, mely most kissé vibrált üregében. – A jelenlévők mind nagykorúak, és önként vállalják a veszélyt.

Mundungus fintorogva vállat vont; a mágikus szem Mordon halántékán keresztül küldött haragos pillantást felé.

– Ne vitatkozzunk tovább. Múlik az idő. Gyerünk, fiam, adj néhány szálat a hajadból!

– De hát ez őrültség, fölösleges ilyen...

– Fölösleges!? – horkant fel Mordon. – Tudjukki vadászik rád, és a fél minisztérium őt segíti! Ha szerencsénk van, és bekapta a horgot, akkor harmincadikára tervezi a támadást ellened, de akkor se olyan bolond, hogy ne figyeltessen egy-két halálfalóval. Én is azt tenném a helyében. Amíg anyád bűbája kitart, nem jöhetnek ide, nem férhetnek hozzád, de hamarosan megtörik a varázs, és ők tudják, nagyjából hol keressenek. Csak úgy van esélyünk, ha ál-Pottereket alkalmazunk. Még Tudjukki se képes hétfelé szakadni.

Harry és Hermione futó pillantást váltottak.

– Tépd meg magad, Potter, ha szabad kérnem.

Harry ránézett Ronra, aki „csináld már!”-típusú grimaszt vágott.

– Gyerünk! – recsegte Mordon.

Tizenhárom szempár szegeződött Harryre, aki most a feje búbjához emelte jobbját, és belemarkolt a hajába.

– Úgy ni. – Mordon odabicegett Harryhez, és menet közben kihúzta a bájitallal teli palack dugóját. – Ide kérem őket.

Harry a sárszerű folyadékba hullajtotta hajszálait. A bájital azon nyomban bugyborékolni és füstölni kezdett, majd egyik pillanatról a másikra aranyszínűvé tisztult.

– Te sokkal gusztább vagy, mint Crak meg Monstro volt – állapította meg Hermione, majd mikor észrevette, hogy Ron felvonja a szemöldökét, pirulva hozzátette: – Úgy értem, emlékszel, a Monstro-ital olyan volt, mint a takony.

– Ál-Potterek, sorakozó! – vezényelt Mordon.

Ron, Hermione, Fred, George és Fleur engedelmesen felsorakoztak Petunia néni kifényesített mosogatója előtt.

– Egy még hiányzik – állapította meg Lupin.

– Küldöm – brummogta Hagrid, azzal felemelte Mundungust a grabancánál fogva, és lepottyantotta Fleur mellé. Az erre kényeskedve felhúzta az orrát, és átállt Fred meg George közé.

– Mondtam, hogy én inkább testőr lennék – dörmögte Mundungus.

– Hallgass! – reccsent rá Mordon. – Fogd már fel, te puhány giliszta: a halálfalók nem megölni akarják Pottert, csak foglyul ejteni. Dumbledore százszor megmondta, hogy Tudjukki maga akar végezni a fiúval. A testőröknek lesz ma félnivalójuk, mert őket nem kímélik a halálfalók.

Korántsem tűnt úgy, mintha Mundungust ez maradéktalanul megnyugtatta volna, de Mordon addigra már elő is vett valahonnan a köpenye alól féltucat tojástartó méretű pohárkát, s miután kiosztotta őket, egy kevés Százfűlé-főzetet töltött mindegyikbe.

– Akkor hát: fenékig...

Ron, Hermione, Fred, George, Fleur és Mundungus egyszerre hajtották fel az aranyló folyadékot. Mikor a bájital a torkukat érte, valamennyiüknek elakadt a lélegzete és fintorba rándult az arca, a következő pillanatban pedig bőrük hólyagosodni és nyúlni kezdett, mintha puha viasszá vált volna. Hermione és Mundungus megnőtt; Ron, Fred és George összement; mindegyikük haja fekete lett, Hermionéét és Fleurét pedig mintha visszaszívta volna a koponyájuk.

Mordon mindezzel mit sem törődve lehajolt, és kibontotta a magával hozott hatalmas zsákok száját. Mikor felegyenesedett, már hat ziháló Harry Potter állt előtte.

Fred és George egymásra néztek, és kórusban kiáltották:

– Nahát, egyformák vagyunk!

– Nem is tudom, azért én még mindig jobban nézek ki – állapította meg Fred egy lábos oldalán tükröződő ábrázatát vizsgálgatva.

– Fúj! – fakadt ki Fleur, aki a mikrohullámú sütő ajtaját használta tükör gyanánt. – Ne is nézz rhám, Bill, borhzalmasan festek!

– Akin lötyög a ruha, ebben talál kisebbet – mutatott az egyik zsákra Mordon –, és vice versa. A szemüvegről se feledkezzetek meg, a zsebben találtok hat darabot. Ha felöltöztetek, vegyetek magatokhoz poggyászt a másik zsákból.

Az igazi Harry arra gondolt, hogy ennél bizarrabb jelenetnek még sose volt tanúja, pedig sok furcsa dolgot látott már életében. Zavartan nézte hat hasonmását, akik a zsákokban turkáltak, ruhadarabokat vettek elő, szemüveget biggyesztettek az orrukra, illetve elpakolták saját holmijaikat. Kedve lett volna rájuk szólni, hogy tartsák nagyobb tiszteletben az intim szféráját – az ál-Potterek ugyanis szégyentelenül vetkőzni kezdtek, s olyan illetlenül mutogatták kölcsönbe kapott testüket, ahogy azt a sajátjukkal egészen biztosan nem tették volna.

– Tudtam én, hogy Ginny csak kitalálta azt a tetkót – mondta pucér mellkasát nézegetve Ron.

– Rémesen rossz a szemed, Harry – állapította meg Hermione, mielőtt feltette a szemüvegét.

Átöltözés után minden Harry-imitátor egy hátizsákot és egy kitömött hóbaglyot tartalmazó kalitkát vett magához a másik zsákból.

– Jól van – bólintott Mordon, mikor felsorakozott előtte a hét egyforma öltözetű, szemüveges, poggyásszal felszerelt Harry. – A párbeosztás a következő: Mundungus velem utazik seprűnyélen...

– Mért mi megyünk együtt? – morgolódott a hátsó ajtóhoz legközelebb álló ál-Harry.

– Mert rajtad akarom tartani a szemem – felelte sötéten Mordon, és mágikus szemével valóban Mundungust fixírozta, miközben folytatta: – Arthur és Fred...

– Én George vagyok – tiltakozott az iker, akire Mordon mutatott. – Csak mert Harryk vagyunk, már meg se tud különböztetni minket?

– Elnézést, George...

– Csak vicceltem, tényleg Fred vagyok...

– Elég a bohóckodásból! – horkant fel Rémszem. – A másik – George vagy Fred vagy mittudoménki – Remusszal utazik. Delacour kisasszony...

– Fleurt én viszem magammal a thesztrálon – sietett leszögezni Bill. – Nem szívesen ül seprűre.

Fleur odalépett vőlegényéhez, s kölcsönkapott ábrázata a rajongó, szerelmes áhítat olyan kifejezését öltötte, amit Harry soha többet nem akart az arcán viszontlátni.

– Granger kisasszony Kingsleyvel utazik, szintén thesztrálon...

Hermione látható megkönnyebbüléssel viszonozta Kingsley mosolyát; Harry tudta róla, hogy ő se szereti a seprűlovaglást.

– Akkor én téged kaplak, Ron! – örvendezett Tonks, s vidám integetésre lendülő kezével felborított egy bögretartó fát.

Ron korántsem tűnt annyira elégedettnek a beosztással, mint Hermione.

– Te meg velem jössz, Harry – brummogta Hagrid. Hangja elárulta, hogy izgul egy kicsit. – Nem bánod? Motorral megyünk, mert engem nem bír el se a seprű, se a thesztrál. És mivel mögöttem nem nagyon férnél el, az oldalkocsiban fogsz utazni.

– Szuper – mondta Harry, de inkább csak udvariasságból.

Mordon megsejthette, hogy Harrynek fenntartásai vannak, mert magyarázattal is szolgált:

– Úgy sejtjük, a halálfalók a seprűsök között fognak keresni téged. Pitonnak bőven volt rá ideje, hogy elmondjon rólad mindent, amit eddig nem tudtak, tehát ha halálfalókba botlunk, jó esély van rá, hogy az egyik olyan Pottert nézik ki maguknak, aki jól bánik a seprűvel. No hát akkor... – Mordon bekötötte az ál-Potterek ruhadarabjait tartalmazó zsák száját, és elindult az ajtó felé. – Becslésem szerint úgy három perc múlva kell felszállnunk. Az ajtót fölösleges bezárni magunk után, a halálfalók úgyis bejönnek, ha akarnak... Na gyerünk...

Harry átszaladt az előszobába a hátizsákjáért, a Tűzvillámért meg Hedvig kalitkájáért, és a sötét hátsó kertben csatlakozott ismét a többiekhez. Jobbra-balra seprűk röppentek kinyújtott kezekbe; Hermionét Kingsley már felsegítette az egyik thesztrálra, s Fleur is elfoglalta a helyét a másik nagy, fekete állat hátán. Hagrid pilótaszemüvegben, indulásra készen állt a motorbicikli mellett.

– Ez ugyanaz a motor? Siriusé?

– Az bizony! – mosolygott Hagrid. – Mikor a legutóbb vittelek vele, még elfértél a tenyeremen!

Harry megadóan bekászálódott az oldalkocsiba, pedig kimondottan megalázónak érezte, hogy így kell utaznia. Mindenki fölülről nézett le rá; Ron meg is mosolyogta, hogy úgy gubbaszt odalent, mint egy kisfiú a dodzsemben. A hátizsákja meg a seprűje alig fért el a lábánál, s Hedvig kalitkájának már csak a térde között jutott hely. Borzasztóan kényelmetlenül ült.

Hagridnak a jelek szerint nem tűnt fel, hogy utasa meglehetősen elégedetlen kijelölt helyével.

– Arthur babrált egy kicsit a gépen – mesélte, miközben elfoglalta helyét a motor nyergében. A jármű megnyikordult tekintélyes súlya alatt, és jó pár centit veszített a magasságából. – Kiegészítette pár trükkös extrával. Ez péld’ul az én ötletem volt.

Vastag ujjával a sebességmérő melletti lila gombra bökött.

– Csak óvatosan, Hagrid – intette Mr Weasley, aki seprűvel a kezében állt mellettük. – Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt azt felszerelni. Csakis vészhelyzetben használhatod, remélem, ezt mondanom sem kell.

– Figyelem! – harsant Mordon hangja. – Készüljetek! Ha itt lesz az ideje, egyszerre kell felszállnunk, különben a figyelemelterelő manőver értelmét veszti.

Akik seprűnyélen készültek utazni, most felültek rá.

– Kapaszkodj erősen, Ron! – szólt hátra Tonks, és Harry figyelmét nem kerülte el, hogy Ron bocsánatkérő pillantást küld Lupin felé, mielőtt kezét a fiatal boszorkány derekára teszi. Hagrid berúgta a motort, egy sebzett sárkány hangját csalva ki belőle. Az oldalkocsi remegni kezdett.

– Sok szerencsét mindenkinek! – harsogta Mordon. – Viszlát egy óra múlva az Odúban! Háromra felszállunk. Egy... kettő... három!

A motor felbőgött, és egy durva rántással a levegőbe emelte az oldalkocsit. Hihetetlen gyorsasággal szálltak felfelé; Harrynek könnyezni kezdett a szeme, haját hátrafújta a menetszél. Seprűk cikáztak körülöttük, majd egy thesztrál hosszú fekete farka suhant el a motor mellett. Harry egyre cudarabbul érezte magát az oldalkocsiban: a kalitka és a hátizsák közé ékelődött lába máris fájdalmasan zsibbadni kezdett, s ez annyira bosszantotta, hogy kis híján elfelejtett hátranézni. Mire észbe kapott, és kihajolt az oldalkocsiból, hogy egy búcsúpillantást vessen a Privet Drive 4. számú házra, már olyan magasan jártak, hogy nem tudta megállapítani, melyik épület az. És a lenti világ egyre csak távolodott...

Aztán egyik pillanatról a másikra azon kapta magát, hogy körülvették őket. Legalább harminc csuklyás alak lebegett a levegőben, hatalmas kört alkotva – a rend tagjai ennek a körnek a közepébe repültek bele gyanútlanul...

Kiáltások harsantak és röppenő zöld fénycsóvák tűntek fel minden irányban; Hagrid felordított, s egyidejűleg a motor oldalkocsistól fejjel lefelé fordult. Harrynek már fogalma sem volt, merre repülnek: az utcalámpák a feje fölött világítottak, mindenfelől ordítások hatoltak a fülébe, ő pedig csak kapaszkodott, markolta az oldalkocsit, hogy ki ne zuhanjon belőle. A lábával érezte, hogy Hedvig kalitkája, a Tűzvillám és a hátizsák is lassan enged a gravitációnak...

– Ne... Hedvig!

A seprűt nem tudta megmenteni, de a hátizsák pántját sikerült elkapnia, s mivel a motor épp akkor fordult ismét a kerekeivel lefelé, a másik kezével rá tudott tenyerelni a kalitka tetejére Egyetlen másodperc – ennyi ideje volt fellélegezni, azután újabb zöld fénycsóva érkezett. A hóbagoly rikoltott egyet, és a kalitka aljába hanyatlott.

– Nem... Neeee!

A motorbicikli előrelendült, és Harry szétrebbenő halálfalókat látott: Hagrid kitört a körből.

– Hedvig... Hedvig...

A bagoly azonban mozdulatlanul, szánalmas játékállat módjára hevert a kalitka alján. Harry kizárta őt a fejéből, nem akarta felfogni, hogy elpusztult; a többiekre gondolt, és rémület markolt a szívébe. Hátranézett: repülő emberek kaotikus tömege, zöld fénycsóvák, odébb két távolodó seprű, rajtuk két-két ember, de nem látni, kik ők...

– Vissza kell mennünk, Hagrid, vissza kell mennünk! – ordított bele Harry a motor mennydörgő robajába. Közben előrántotta varázspálcáját, s a kalitkát az oldalkocsiba dobta, mert hinni akarta, hogy érdemes még őrizgetnie. – Hagrid! Fordulj vissza!

– Az a dolgom, hogy megmentselek téged! – bömbölte Hagrid, és még nagyobb gázt adott.

– Állj meg! Állj meg!

Épp mikor Harry megint hátranézett, két zöld fénycsóva suhant el a bal füle mellett: négy halálfaló kivált a körből, és üldözőbe vette őket. Átkaikkal Hagrid széles hátát vették célba. A vadőr jobbra-balra lendítette a motort, de a halálfalók értették a dolgukat, s Harrynek az oldalkocsi aljára kellett kuporodnia, úgy tudott csak kitérni a felé röppenő újabb fénycsóvák elől. Fedezékében aztán nagy nehezen megfordult...

– Stupor! – kiáltotta, és a pálcájából kiröppenő piros fénycsík széles utat nyitott a szétrebbenő üldözők között.

– Várj, Harry, ez majd elintézi őket! – kiabált hátra Hagrid, s Harry a szeme sarkából látta, hogy a vadőr hatalmas ujja megnyom egy zöld gombot a benzincső közelében.

A kipufogóból kilövellő bűbáj tömör téglafalat varázsolt mögéjük. Az építmény a nyakát nyújtogató Harry szeme láttára materializálódott a levegőben. Három halálfalónak sikerült éles kanyarral kikerülnie, de a negyedik pórul járt: egy-két másodpercre eltűnt a fal mögött, aztán már zuhant is lefelé, akár egy jókora kő, ripityára tört seprűjével együtt. Az egyik társa lemaradt, hogy a segítségére siessen, de Harry többet már nem látott belőlük: a fallal együtt egy szempillantás alatt belevesztek a sötétségbe, miután Hagrid ráhajolt a kormányra, és kövér gázt adott.

Két üldöző még kitartott, s Hagridnak szánt gyilkos átkaik vészes közelségben suhantak el Harry feje mellett. Harry kábító átkokkal felelt: a levegőben összeütköző piros és zöld fénynyalábok ezerszínű szikraesővé robbantak szét, s Harry agyában tűzijáték képe villant fel, meg bámészkodó mugliké, akiknek fogalmuk sincs, mi zajlik fent a magasban...

– Második felvonás, Harry, kapaszkodj! – harsogta Hagrid, és megnyomott egy újabb gombot. A kipufogó ezúttal hatalmas hálót lökött ki magából. A két halálfaló azonban résen volt: időben félrerántották seprűiket, s nemcsak hogy folytathatták az üldözést, de egy másodperccel később még az a halálfaló is csatlakozott hozzájuk, aki korábban lemaradt, hogy megmentse eszméletét vesztett társukat. Most megint hárman támadták a motorbiciklit, három pálca küldte Harryék felé a gyilkos átkokat.

– Kapaszkodj, Harry, most megmutatjuk nekik! – ordította Hagrid, és tenyérrel rácsapott a sebességmérő melletti lila gombra.

Iszonyatos, mennydörgésszerű robaj rázta meg a levegőt, s a kipufogóból fehéren és kéken izzó sárkánytűz csapott elő. A motorbicikli a túlterhelt fémalkatrészek sikolyától kísérve kilőtt, akár a puskagolyó. Harry látta, hogy a halálfalók élesen elkanyarodva kitérnek a halálos lángcsóva útjából, s ugyanabban a pillanatban érezte, hogy az oldalkocsi vészjóslóan megbillen – a fémrudak, amelyek a motorhoz rögzítették, nem bírták a hirtelen gyorsulással járó hatalmas terhelést, elgörbültek és megrepedtek.

– Semmi vész, Harry! – kiabált Hagrid. A gyorsulás ereje hanyatt lökte őt a nyeregben, így a motor most irányítás nélkül száguldott. Az oldalkocsi megcsavarodott a sodró oldalszélben.

– Ne félj, Harry, megoldom! – harsogta Hagrid, és előhúzta a kabátja zsebéből rózsaszín virágos esernyőjét.

– Ne! Hagrid! Majd én!

– Reparo!

Hatalmas durranás hallatszott, és az oldalkocsi teljesen levált a motorról. A lendülettől egy darabig még tartotta a magasságát, de aztán...

Harry kétségbeesésében a járműre szegezte pálcáját, és elüvöltötte magát:

– Vingardium leviosa!

Az oldalkocsi forogva emelkedni kezdett – irányíthatatlan volt, de legalább tartotta magát. Harrynek azonban fellélegezni se volt ideje, mert most újabb átkok zúgtak el mellette: a három halálfaló vészesen közeledett.

– Megyek, Harry! – harsant a sötétben Hagrid kiáltása, de Harry érezte, hogy az oldalkocsi megint süllyedni kezd; lekuporodott, amilyen mélyre csak bírt, és a pálcáját az üldözők felé lendítette.

– Obstructo!

A hátráltató ártás mellkason találta a középső halálfalót. A férfi, mintha láthatatlan falnak ütközött volna, kezét-lábát groteszk módon széttárva megállt a levegőben. Az egyik társa kis híján beleütközött...

Az oldalkocsi most már valóban zuhanni kezdett, és a harmadik halálfaló olyan közelről küldött egy átkot, hogy Harry jobbnak látta lebukni, s az ülés pereme kiverte az egyik fogát...

– Megyek, Harry, megyek!

Egy hatalmas kéz megragadta Harry talárját a hátán, és kiemelte őt a zuhanó oldalkocsiból. Harry ugyanezt tette a hátizsákjával, s kisvártatva már a motor nyergében ült Hagrid mögött, hátát a vadőrének vetve. Kiköpte a szájában összegyűlt vért, s miközben meredeken felfelé menekültek a két megmaradt halálfaló elől, pálcájával célba vette a zuhanó oldalkocsit.

– Confringo!

Az ezer darabra hulló járművet nézve Hedvigre gondolt, és zsigerbe markoló bánat járta át. A robbanás ereje letaszította seprűjéről az egyik halálfalót, s az a mélybe zuhant; társa lemaradt és szintén eltűnt a sötétben.

– Bocsáss meg, Harry, ne haragudj – sajnálkozott Hagrid. – Hagynom kellett volna, hogy te javítsd meg... most alig van helyed...

– Ne törődj vele, csak adj gázt! – kiáltott vissza Harry, időközben ugyanis két másik, gyorsan közeledő halálfaló alakja bontakozott ki a sötétségből.

Mikor az újabb üldözők első átkai elsuhantak mellettük, Hagrid szlalomozni kezdett a motorral; Harry tisztában volt vele, hogy a vadőr félti őt a lezuhanástól, azért nem meri újra használni a sárkánytűz-gombot. Harry sorozatban küldte a kábító átkokat az üldözők felé, de nem sokat ért el velük. Ekkor ismét megpróbálkozott egy hátráltató ártással: a közelebbi halálfaló félrerántotta seprűjét, hogy kitérjen előle, s közben lecsúszott a fejéről a kámzsa. A következő kábító átok piros fénye rávetült furcsán kifejezéstelen arcára, és Harry felismerte őt: Stanley Shunpike volt az... Stan...

– Capitulatus! – harsogta Harry.

– Ő az, ő az, ő az igazi!

A másik, még eltakart arcú halálfaló kiáltását a motor mennydörgő robaja se nyomhatta el. A következő pillanatban mindkét üldöző fékezett, lemaradt és eltűnt.

– Mi történt, Harry? – kérdezte ordítva Hagrid. – Hol vannak?

– Nem tudom!

Harry korántsem érezte úgy, hogy fellélegezhetnének. A csuklyás alak azt kiáltotta: „ő az igazi” – vajon miből jött rá? Harry belebámult a fekete égbe, és vészjóslónak érezte ürességét. Hova tűnhettek?

Addig tornázott, míg sikerült menetirányba fordulnia, és két kézzel megmarkolta a vadőr kabátját.

– Nyomd meg a sárkánytűz-gombot, Hagrid, tűnjünk el innen!

– Akkor kapaszkodj erősen!

Újra felhangzott a fülsiketítő bődülés, és a kipufogó okádni kezdte a kék-fehér tüzet. Harry érezte, hogy lecsúszik a zsebkendőnyi helyről, ami az ülésen maradt neki; Hagrid hátradőlt, de még markolta a kormányt...

– Szerintem leráztuk őket, Harry! – bömbölte a vadőr. – Sikerült!

Harry ösztönei azonban mást súgtak; aggódva pislogott jobbra-balra, biztos volt benne, hogy fel fognak tűnni. Miért maradtak le? Egyiküknek még biztosan volt pálcája... Ő az, ő az igazi... Azután kiáltották ezt, hogy megpróbálta lefegyverezni Stant...

– Közeledünk, Harry, mindjárt megérkezünk! – kiabált Hagrid.

Harry érezte, hogy a motor süllyedni kezd, de a földi fények még mindig olyan távolinak tűntek, mint a csillagok.

A következő pillanatban felizzott a sebhely a homlokán. Jobbra-balra felbukkant egy-egy halálfaló, és jószerével súrolta Harryt két, hátulról érkező gyilkos átok...

És akkor meglátta őt. Voldemort úgy repült, mint a szélfútta füst, nem kellett neki se seprű, se thesztrál, kígyóarca világított a fekete égen, fehér ujjai emelték a pálcát...

Hagrid felüvöltött a rémülettől, és függőleges zuhanásba döntötte a motorkerékpárt. Harry egyik kezével kapaszkodott, a másikkal vaktában lőtte a kábító átkokat a kavargó éjszakába. Egy alak zuhant el mellettük, ebből rájött, hogy eltalált valakit; ekkor azonban durranás hallatszott, a motor szikrákat köpött, és fékezhetetlenül, irányíthatatlanul pörögni kezdett...

Újabb zöld fénynyalábok röppentek el mellettük. Harry elszédült, nem tudta már, merre van a fent és a lent; égett a homloka, és az egyetlen gondolata az volt, hogy bármelyik pillanatban meghalhat. Seprűn ülő, csuklyás alakot látott alig egy méterre magától; az alak emelte a kezét...

– Neeeem!

Hagrid dühödt ordítással elrugaszkodott a motortól, neki a halálfalónak. Harry rémülten látta, hogy zuhanni kezdenek – Hagrid súlya egymagában is túl sok lett volna a támadó seprűjének...

Harry már csak a levegőt markolászta, de még a térde között érezte a motort, s a fülébe hatolt Voldemort harsogó kiáltása:

– Ő az enyém!

Eljött a vég; Harry nem látta, nem is hallotta, merről támad Voldemort; még megpillantott egy félrekanyarodó halálfalót, aztán...

– Avada...

Olyan iszonyatos fájdalom hasított Harry sebhelyébe, hogy be kellett hunynia a szemét, de érezte, hogy a pálcája cselekszik helyette: mintha hatalmas mágnes rántotta volna fel a kezét. Aranyló tűzcsík fénye hatolt át félig lehunyt szemhéján; aztán reccsenést és dühödt ordítást hallott. A megmaradt halálfaló kiáltott valamit, Voldemort azt üvöltötte: – Nem! –, ő maga pedig arra eszmélt, hogy ott van az orra előtt a sárkánytűz-gomb; szabad kezével rácsapott, mire a motor lángot okádva megiramodott a föld felé.

– Hagrid! – ordította Harry, kétségbeesetten ölelve a benzintankot. – Hagrid... invito Hagrid!

A motorkerékpár eszelős sebességgel zuhant. Harry szeme egy magasságban volt a kormánnyal – nem látott mást, csak vészesen közeledő fényeket, s tudta, nincs menekvés, a földbe fog csapódni. Ekkor újabb kiáltás harsant a háta mögött:

– A pálcát, Selwyn, add a pálcádat!

Érezte Voldemortot, mielőtt még látta volna. Mikor oldalra fordította a fejét, és szemben találta magát a vöröslő szempárral, biztosra vette, hogy ez az utolsó kép, amit életében lát: a Sötét Nagyúr átokra nyíló száját...

És akkor Voldemort hirtelen eltűnt. Harry lenézett, és Hagridot pillantotta meg a földön elterülve. Elkapta és félrerántotta a kormányt, nehogy motorostól a vadőrre zuhanjon, de a féket már nem volt ideje kitapogatni: a jármű borzalmas csattanással egy sekély tavacskába csapódott.

Ötödik fejezet

Az elesett harcos

– Hagrid?

Harry kiemelte felsőtestét a törött fém alkatrészek és bőr cafatok alkotta romhalmazból. Letámasztott keze arasznyi mély, sáros vízbe merült. Nem értette, hova tűnt Voldemort, s arra számított, hogy a sötét varázsló másodperceken belül előbukkan a sötétségből. Érezte, hogy valami meleg és nedves folyik az állán és a homlokán. Nagy nehezen talpra vergődött, kibotorkált a tavacskából, és megindult a közelben heverő nagy, sötét kupac felé.

– Hagrid? Hagrid, szólalj meg...

A kupac azonban néma és mozdulatlan maradt.

– Ki az? Potter? Harry Potter van itt?

Idegen férfihang szólította őt. Azután egy nő kiáltása hangzott fel:

– Lezuhantak, Ted! Ide zuhantak, a kertbe!

Harryt szédülés fogta el.

– Hagrid... – motyogta kábán, és a földre hanyatlott.

Mikor magához tért, puha dombocskákat érzett a háta alatt. A homloka még mindig lüktetett, az oldala meg a jobb karja forrón bizsergett, de kitörött foga helyén egy újat érzett.

– Hagrid?

Kinyitotta a szemét, s egy idegen ház lámpafényes nappali szobáját látta maga körül. Ő maga a kanapén feküdt; karnyújtásnyira tőle ott hevert a padlón átázott, sáros hátizsákja. A kanapé mellett tekintélyes pocakkal rendelkező, szőke férfi állt. Aggódó arccal nézte őt, s most így szólt:

– Hagrid jól van, fiam, a nejem a gondjaiba vette. Hanem te hogy vagy? Nem tört el még valamid? A bordáidat, a fogadat meg a karodat már helyrehoztam. Jut eszembe, Ted vagyok, Ted Tonks, Dora apja.

Harry túl gyorsan ült fel; megszédült, csillagok keltek táncra a szeme előtt, és hányinger környékezte.

– Voldemort...

– Nyugalom, nyugalom. – Ted Tonks Harry vállára tette a kezét, és szelíden visszanyomta őt a párnára. – Elég keményen landoltatok, az egyszer biztos. Mi történt, elromlott a motor? Arthur Weasley keze van a dologban, igaz? Ő meg a mugli masinái...

– Nem. – Harry sebhelye úgy lüktetett, akár egy friss, nyílt seb. – Halálfalók jöttek... rengetegen... üldöztek minket...

– Halálfalók? – hitetlenkedett Ted. – Hogy kerültek oda halálfalók? Nem tudhatták, hogy ma hoznak el téged. Azt hittem...

– Tudták.

Ted Tonks felnézett a mennyezetre, mintha átlátna rajta, és az eget kémlelné.

– Hát, az mindenesetre kiderült, hogy működnek a védőbűbájok, nem igaz? Elvileg semmilyen irányból nem jöhetnek közelebb a házhoz száz méternél.

Harry most már értette, miért tűnt el hirtelen Voldemort: a motor abban a pillanatban lépte át a rend bűbájai alkotta védővonalat. Csak továbbra is kitartson a varázslat... Harry elképzelte, hogy miközben ők a szobában beszélgetnek, száz méter magasan a fejük fölött ott lebeg Voldemort, és keresi a módját, hogyan törhetné át a láthatatlan buborékot.

Harry lecsúsztatta lábát a kanapéról; a saját szemével akarta látni Hagridot, addig nem merte elhinni, hogy a vadőr túlélte a zuhanást. Szinte még fel sem állt azonban, amikor kinyílt az ajtó, és bepréselte rajta magát Hagrid: csupa sár és vér volt az arca, egy kicsit sántított is, de – csodával határos módon – élt.

– Harry!

A vadőr két filigrán asztalka meg egy cserepes aszpidisztra felborítása árán két lépéssel letudta az ajtó és a kanapé közti távolságot, hogy aztán csontropogtató öleléssel tesztelje Harry frissen összeforrasztott bordáit.

– A mindenségit, Harry, hogy a csudába másztál ki ebből? Bizony isten azt hittem, annyi nekünk, mind a kettőnknek.

– Én is azt hittem. Felfoghatatlan...

Harrynek a torkára forrott a szó, mikor pillantása a Hagrid nyomában a szobába lépő nőre tévedt.

– Átkozott...! – kiáltott fel elvakult dühvel, és a zsebéhez kapott – de az üres volt.

– Bizonyára ezt keresed, fiam. – szólt Ted, és megütögette Harry karját a varázspálcával. – Ott hevert melletted a kertben, én találtam meg. A hölgy pedig, akivel kiabálsz, a feleségem.

– Bocsá... bocsánat.

Mrs Tonks a szoba közepére lépett, s immár látszott, hogy nem nevezhető Bellatrix tökéletes másának: nővérétől eltérően neki kellemes tónusú, világosbarna haja volt, és kerekebb, barátságosan csillogó szeme. Magatartása mindazonáltal kissé tartózkodó volt – bizonyára zokon vette Harry kifakadását.

– Mi történt a lányunkkal? – kérdezte. – Hagrid azt mondja, tőrbe csaltak titeket – hol van Nymphadora?

– Nem tudom – rázta a fejét Harry. – Nem tudjuk, mi történt a többiekkel.

Az asszony néma pillantást váltott a férjével. Arckifejezésük láttán bűntudat és szorongató aggodalom fogta el Harryt. Ha bárki a csapatból életét vesztette az akcióban, ő a felelős érte, csakis ő, hiszen beleegyezését adta a tervhez, önként átnyújtotta a hajszálait...

– A zsupszkulcs – kapott észbe hirtelen. – El kell mennünk az Odúba, hogy megtudjuk... Onnan majd megüzenjük, hogy... illetve Tonks majd üzen, ha...

– Ne aggódj Doráért, Dromeda – nézett a feleségére Ted. – A lányunk érti a dolgát, átélt már egyet s mást az aurorok között. – Most Harryhez fordult. – Mutatom, hol a zsupszkulcs. Három perc múlva indul, ha tényleg el akartok menni vele.

– Elmegyünk – bólintott Harry, és a vállára kanyarította hátizsákját. – Nagyon...

Ránézett Mrs Tonksra; bocsánatot akart kérni tőle, amiért kétségek között hagyja, amiért nem tudja eloszlatni féltő aggodalmát, melynek éppen ő, Harry az okozója – de nem talált olyan szavakat, olyan mondatot, amit ne érzett volna üresnek és őszintétlennek.

– Megmondom Tonksnak... Dorának, hogy jelentkezzen, ha... és köszönjük az ápolást, köszönünk mindent. Igazán...

Ted Tonks elindult az ajtó felé, és Harry örült, hogy követheti. A házigazda egy szűk előtér túlsó oldalán nyíló hálószobába vezette őt és Hagridot, akinek mélyen le kellett hajolnia, hogy beférjen a helyiség alacsony ajtaján.

– Tessék, fiam. Az ott a zsupszkulcs.

Mr Tonks az öltözőasztalra mutatott, amelyen egy kis méretű, ezüstnyelű hajkefe feküdt.

– Köszönjük. – Harry habozás nélkül rátette mutatóujját a kefére. A maga részéről készen állt az indulásra.

– Várj csak, Harry... – szólt Hagrid, és körülnézett. – Hol van Hedvig?

– Őt... eltalálták.

Ahogy ezt kimondta, teljes súlyával a lelkére zuhant a veszteség tudata, s bármennyire szégyellte is, könny szökött a szemébe. Nyaranként, mikor vissza kellett térnie Dursleyék házába, a hóbagoly volt az egyetlen társa, az egyetlen kapocs közte és a varázsvilág között.

Hagrid felemelte hatalmas kezét, s vigasztaló vállveregetés gyanánt súlyos ütéseket mért Harryre.

– Ne bánkódj – dörmögte nyersen. – Ne bánkódj, szép élete volt...

– Hagrid! – szólt figyelmeztetően Ted Tonks, a hajkefe ugyanis kéken felizzott. A vadőr az utolsó pillanatban érintette hozzá a mutatóujját.

A varázslat, akárha a köldökébe akasztott láthatatlan kampó fogná, elrántotta Harryt Mr Tonks mellől, s a következő pillanatban már Hagriddal együtt a zsupszkulcshoz tapadt ujjal, tehetetlenül forogva repült a semmiben. Azután, pár másodperc múlva, talpa egyszer csak kemény talajnak ütközött, majd hasonlóan járt a térde és a tenyere is: ott állt négykézláb az Odú udvarán. Nyomban kiáltások ütötték meg a fülét. Félrelökte a mágikus fényét vesztett hajkefét, kissé kótyagosan felállt, és már meg is pillantotta a hátsó ajtó lépcsőjén lesiető Mrs Weasleyt és Ginnyt. Addigra nagy nehezen feltápászkodott Hagrid is, akinek szintén nem sikerült túl elegánsan landolnia.

– Harry? Te az igazi Harry vagy? Mi történt? Hol vannak a többiek? – özönlöttek a kérdések Mrs Weasleyből.

– Miért, még senki nem érkezett meg? – zihálta Harry.

A válasz rá volt írva Mrs Weasley vértelen arcára.

– A halálfalók lesben álltak – hadarta Harry. – Alighogy felszálltunk, körülvettek minket – tudták, hogy ma lesz az akció –, fogalmam sincs, mi lett a többiekkel. Négyen üldözőbe vettek minket, menekülnünk kellett, aztán Voldemort is megjelent...

Harry érezte saját hangjában a mentegetőzést, amiért nem tudja megmondani, milyen sorsra jutottak az asszony fiai...

– Hála az égnek, hogy neked nem esett bajod – mondta Mrs Weasley, és meg nem érdemeltnek érzett ölelésbe zárta Harryt.

– Nincs véletlenül egy kis brandyd, Molly? – kérdezte remegő tagokkal Hagrid. – Gyógyszer gyanánt?

Mrs Weasley a kérést egyszerű begyűjtő bűbájjal is teljesíthette volna, mégis sarkon fordult, és besietett a toldozott-foldozott házba. Harry nagyon jól tudta, miért: el akarta rejteni könnyeit. Harry Ginnyre nézett, s a lány azonnal válaszolt kimondatlan kérdésére.

– Ronnak és Tonksnak kellett volna elsőként megérkezniük, de a zsupszkulcsuk nélkülük jött meg. – Ginny rámutatott egy rozsdás olajoskannára, ami a közelben hevert a földön. – Az volt apáé és Fredé – bökött egy szakadt tornacipő felé –, ők lettek volna a második páros. A harmadik zsupszkulcs volt a tiétek, George-nak és Lupinnak pedig... – Ránézett az órájára. – ...kábé egy perc múlva kéne beesniük.

Közben visszatért Mrs Weasley egy üveg brandyvel a kezében. Azonmód át is nyújtotta Hagridnak, aki kihúzta a dugót, és egy hajtásra magába döntötte a palack tartalmát.

– Anya! – kiáltotta Ginny, és kinyújtott karral rámutatott valamire.

A földön, pár méterre tőlük, megjelent egy kis kék folt, mely aztán rohamosan nőni és fényesedni kezdett. Fölötte Lupin és George pörgő, majd ereszkedő alakja tűnt fel. Harry már ekkor látta, hogy baj van: Lupin a karjában tartotta George-ot. A fiú nem volt eszméleténél, és csurom vér volt az arca.

Harry egy ugrással ott termett, és megfogta a sebesült lábát. Lupinnal becipelték George-ot a hátsó ajtón át a konyhába, onnan pedig tovább a nappaliba, ahol is lefektették őt a kanapéra. Mikor a lámpa fénye a sebesült fejére vetült, Ginnynek elakadt a lélegzete, s Harry gyomra görcsbe rándult: George-nak hiányzott az egyik füle, s a sebből ömlő égőpiros vér az egész fejét és nyakát elborította.

Miközben Mrs Weasley sebesült fia fölé hajolt, Lupin megragadta Harry karját, és csöppet sem gyöngéden kivonszolta őt a konyhába, ahol Hagrid még mindig azon dolgozott, hogy bepréselje terjedelmes testét a hátsó ajtón.

– Hékás! – horkant fel a vadőr. – Hagyd békén Harryt! Ereszd el!

Lupin válaszra se méltatta.

– Miféle lényt látott a sarokban Harry Potter, amikor először járt a roxforti szobámban? – kérdezte, és megrázta Harryt. – Válaszolj!

– Egy... egy kákalag volt ott egy akváriumban, nem?

Lupin elengedte Harryt, és kimerülten a konyhaszekrénynek roskadt.

– Mi a ménkű volt ez? – méltatlankodott Hagrid.

– Ne haragudj, Harry, de le kellett ellenőrizzelek – magyarázta komoran Lupin. – Valaki elárult minket. Voldemort tudta, hogy ma este hozunk ki téged, és ezt az információt csak olyan ember szállíthatta neki, aki résztvevőként be volt avatva a tervbe. Abban sem lehettem biztos, hogy te önmagad vagy.

– Akkor miért nem ellenőrzöl engem is? – zihálta Hagrid, még mindig az ajtót ostromolva.

– Te félig óriás vagy – felelte Lupin. – A Százfűlé-főzetet az emberfajon belüli testátalakításra fejlesztették ki.

– A rend tagjai közül biztosan senki nem árulta el a tervet Voldemortnak – rázta a fejét Harry. Még a gondolatától is irtózott, hogy a csapatból bárkiről ilyesmit feltételezzen. – Voldemort csak a végén ért utol, csak addigra jött rá, hogy én vagyok az igazi Harry. Ha ismeri a tervet, már az elején tudta volna, hogy Hagrid párja az ő embere.

– Voldemort rád támadt? – kérdezte élesen Lupin. – És mi történt? Hogy sikerült megmenekülnöd?

Harry nagy vonalakban beszámolt a történtekről: elmondta, hogy a két halálfaló valahogy felismerte őt, s utána nem is üldözték őket tovább, hanem eltűntek, nyilván hogy értesítsék Voldemortot, aki nem sokkal azelőtt bukkant fel, hogy Hagriddal elérték a Tonks-ház körüli védett övezet határát.

– A halálfalók felismertek téged? De hát hogyan, miből? Mit csináltál?

Az égi motorozás rémisztő képek kaotikus halmazaként őrződött meg Harry emlékezetében, s nem kis erőfeszítésébe került, hogy valamennyire rekonstruálni tudja az eseményeket.

– Hát... ott volt Stan Shunpike... tudod, az a srác, aki régebben kalauz volt a Kóbor Grimbuszon. Megpróbáltam lefegyverezni, mert őt nem akartam... Magától ő ezt nem csinálná! Biztos, hogy Imperiust szórtak rá!

Lupin döbbenten csóválta a fejét.

– Felejtsd el a lefegyverzést, Harry, azon már rég túl vagyunk! Ezek az emberek az életedre törnek! Ha nem akarsz ölni, minimum kábíts!

Harryt nem győzte meg az érv.

– Vagy száz méter magasan repültünk, és Stan nem tudta, mit csinál! Ha ott elkábítom, lezuhan, és ugyanúgy meghal, mint ha Avada Kedavrát szórtam volna rá! Egyébként két éve éppen a Capitulatus mentett meg Voldemorttól – tette hozzá dacosan. Lupin hozzáállása Zacharias Smith-t juttatta eszébe, azt a nagyképű hugrabugos fiút, aki annak idején nevetségesnek találta, hogy Harry a lefegyverzés gyakorlásával akarja kezdeni Dumbledore Seregének kiképzését.

– Pontosan! – Lupin szemlátomást nehezen tudta fékezni indulatát. – És annak a jelenetnek jó pár halálfaló a tanúja volt! Már megbocsáss, de a halál torkában lefegyverző bűbájt használni igencsak egyéni megoldás. Azt pedig egyenesen öngyilkos dolognak tartom, hogy ezt ma este másodszor is megtetted olyan halálfalók jelenlétében, akik vagy jelen voltak az előző alkalommal, vagy hallottak az esetről!

– Szóval szerinted meg kellett volna ölnöm Stan Shunpike-ot? – csattant fel Harry.

– Dehogy kellett volna! De a halálfalók – és nemcsak ők, bárki – azt várták volna, hogy keményen viszonozd a támadást! Elismerem, a Capitulatus hasznos bűbáj, de ha halálfalók ellen használod, az olyan, mintha letennéd a névjegyed. Le kell szoknod róla!

A kioktatástól Harry kezdte magát szellemileg fogyatékos gyereknek érezni, de azért még maradt benne egy adag dac.

– Nem fogok válogatás nélkül mindenkit letarolni, aki az utamba kerül! – heveskedett. – Az Voldemort stílusa!

Lupin válasza elveszett a háttérzajban: Hagrid, akinek végre sikerült bepasszíroznia magát az ajtón, odabotorkált egy székhez és lerogyott rá, amitől a szék recsegve összeroskadt. A vadőr felváltva szitkozódott és mentegetőzött, de Harry nem törődött vele, és megint Lupinhoz fordult:

– George meg fog gyógyulni?

A kérdés feledtette Lupinnal ingerültségét.

– Meggyógyul, habár a fülét nem tudjuk visszanöveszteni, mert átok tépte le...

Zaj szűrődött be odakintről. Lupin az ajtóhoz sietett; Harry átugrotta Hagrid lábát, és kiszaladt az udvarba.

Odakint két alak tűnt fel. Harry már messziről felismerte őket: Kingsley és a Harryből éppen önmagává visszaváltozó Hermione érkezett meg egy-egy rossz vállfa két végét szorongatva. Hermione azonnal Harry karjaiba vetette magát, Kingsley ellenben az öröm legcsekélyebb jelét se mutatta. Helyette felemelte a pálcáját, és Lupin mellkasának szegezte.

– Albus Dumbledore utolsó szavai kettőnkhöz?

– Harry a mi élő reménységünk. Bízzatok benne! – idézte higgadtan Lupin, s mikor Kingsley pálcája Harry felé fordult, gyorsan kijelentette: – Ő önmaga, ellenőriztem.

– Jól van, jól van! – brummogta Kingsley, és köpenye alá rejtette pálcáját. – De valaki elárult minket! Tudták! Tudták, hogy ma van a napja!

– Igen, úgy tűnik – bólintott Lupin. – Arra viszont látszólag nem számítottak, hogy hét Harry lesz.

– Sovány vigasz! – dohogott Kingsley. – Kik érkeztek meg?

– Csak Harry, Hagrid, George és én.

Hermione a szája elé kapta a kezét.

– Veletek mi történt? – érdeklődött Lupin.

– Öten üldöztek, kettő megsérült, egy talán meghalt – sorolta Kingsley. – Tudjukkit is láttuk; ő csak a közepén szállt be az üldözésbe, aztán egykettőre megint eltűnt. Döbbenetes, Remus: tud...

– Repülni – bólintott Harry. – Én is találkoztam vele, üldözőbe vett minket Hagriddal.

– Szóval azért tűnt el, mert utánad eredt – csóválta a fejét Kingsley. – Fel nem tudtam fogni, miért hagyott futni minket. De miből jött rá a tévedésére?

– Harry egy kicsit túl finoman bánt Stan Shunpike-kal – adta meg a választ Lupin.

– Stannel? – csodálkozott Hermione. – De hiszen őt az Azkabanba zárták!

Kingsley sötéten felnevetett.

– Ugyan már, Hermione, nyilvánvaló, hogy tömeges kitörés történt, csak a minisztérium mélyen hallgat róla. Travers fejéről lecsúszott a kámzsa, mikor megátkoztam – neki is a cellájában kéne ülnie. És veletek mi történt, Remus? Hol van George?

– Oda az egyik füle – felelte Lupin.

– Az egyik...? – cincogta borzadva Hermione.

– Piton tette – bólintott Lupin.

– Piton...!? – fakadt ki Harry. – Nem mondtad, hogy ő is...

– Lecsúszott a csuklyája, felismertem. A Sectumsempra különben is az ő specialitása. Bárcsak elmondhatnám, hogy visszaadtam neki a kölcsönt, de sajnos nem: George-dzsal voltam elfoglalva, alig tudtam a seprűn tartani, annyira elgyengült a vérveszteségtől.

A beálló csendben mind a négyen felpillantottak az éjszakai égre. Odafent minden mozdulatlan volt; a csillagok hidegen, részvétlenül néztek vissza rájuk, fényük útját egyetlen közeledő barát sem keresztezte. Hol lehet Ron? Hol lehet Fred és Mr Weasley? Hol lehet Bill, Fleur, Tonks, Rémszem és Mundungus?

– Segíts egy kicsit, Harry! – brummogta Hagrid az ajtóból, ahova ezúttal kifelé jövet szorult be. Harry örült, hogy van mivel elfoglalnia magát, és kiszabadította a vadőrt. Aztán az üres konyhán át visszament a nappaliba, ahol Mrs Weasley és Ginny még mindig George körül tevékenykedtek. Az asszonynak addigra sikerült elállítania a vérzést, s a lámpafényben jól látszott a George füle helyén tátongó lyuk.

– Hogy van?

Mrs Weasley rápillantott Harryre.

– A fülét nem tudom visszaadni, mert sötét varázslat vágta le. De sokkal rosszabbul is járhatott volna... Életben van, és ez a fontos.

– Igen – bólintott Harry. – Hála istennek.

– Hangokat hallottam, megjött valaki? – kérdezte Ginny.

– Hermione és Kingsley.

– Jaj de jó – suttogta Ginny. Tekintete találkozott Harryével, aki hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy átölelje, magához szorítsa a lányt. Az sem érdekelte, hogy Mrs Weasley jelen van – már mozdult volna, de ekkor csattanva kivágódott az ajtó a konyhában.

– Majd igazolom magam, Kingsley, de előbb megnézem a fiamat, úgyhogy félre az utamból, ha jót akarsz!

Harry sose hallotta még így kiabálni Mr Weasleyt. A családfő berontott a hálószobába; fején a kopasz folt verejtéktől csillogott, szemüvege félig lecsúszva lógott az orrán. Holtsápadt volt, akárcsak a nyomában érkező Fred, de sérülés nem látszott rajtuk.

– Arthur! – zokogott fel Mrs Weasley. – Hála az égnek!

– Hogy van George?

Mr Weasley térdre hullott a sebesült mellett, fia pedig a kanapé mögé lépett. Harry olyat látott, amit ismeretségük kezdete óta soha: Frednek elállt a szava. Némán tátogva meredt ikertestvére sebére, mintha nem akarna hinni a szemének.

George mocorogni kezdett; talán apja és Fred zajos érkezése ébresztette fel.

– Hogy érzed magad, kisfiam? – suttogta Mrs Weasley. – Fáj? George keze megindult a feje felé.

– Ahol a madárka, csak ott – motyogta.

– Mit beszél? – Fred rekedt volt a rémülettől. – Az agya is megsérült?

– Ahol a madárka... csak ott fáj – George kinyitotta a szemét, és ikertestvérére nézett. – Ahol a fülemüle... ahol a fülem üle, nem érted?

Mrs Weasley rázkódott a zokogástól. Fred arca falfehérből vörösbe váltott.

– Szörnyű – fintorodon el. – Nagyon ciki! A többszáz füles poén közül pont ezt a vacak szóviccet kellett kinyögnöd?

– Ennyit bírok. – George rávigyorgott könnyáztatta arcú anyjára. – Örülhetsz, ezentúl meg tudsz különböztetni minket.

Pillantása továbbsiklott a többi jelenlévőre.

– Szia, Harry... az vagy, igaz?

– Igen – bólintott Harry, és közelebb lépett a kanapéhoz.

– Az is valami, hogy sikerült egy darabban elhoznunk ide. Ron és Bill miért nem virraszt a betegágyam mellett?

– Ők még nem jöttek meg – felelte Mrs Weasley, s ettől lehervadt a vigyor George arcáról. Harry megkereste Ginny pillantását, és némán jelezte a lánynak, hogy szeretné, ha kimenne vele.

– Ronnak és Tonksnak már meg kellett volna érkeznie – mondta fojtott hangon Ginny, mikor áthaladtak a konyhán. – Muriel néni nem lakik olyan messze.

Harry hallgatott. Az aggodalom, a szorongás, amit az Odúba érkezése óta igyekezett féken tartani magában, most elhatalmasodott rajta: ott lüktetett a mellkasában, elzsibbasztotta tagjait, elszorította a torkát. Kimentek Ginnyvel a hátsó ajtón, elindultak lefelé a sötét udvarba vezető lépcsőn, s akkor a lány megfogta a kezét.

Kingsley fel-alá járkált odakint, és minden fordulónál felnézett az égre. Harrynek a nappaliban cirkáló Vernon bácsi jutott eszébe róla – egy ezerévesnek tűnő emlék. Hagrid, Hermione és Lupin egymás mellett álltak, s szótlanul kémlelték az eget. Akkor se mozdultak, mikor Harry és Ginny csatlakozott néma vigíliájukhoz.

A percek mintha évekké nyúltak volna. A várakozók a legkisebb fuvallatra is összerezzentek, s ha megrezdült egy bokor vagy fa, abban a reményben fordultak oda, hogy a levelek közül egy barát lép ki épen és sértetlenül.

Aztán egyszer csak egy leszálló seprű bontakozott ki a láthatatlanságból, éppen a fejük fölött...

– Ők azok! – sikoltott fel Hermione.

Tonks hosszan csúszva landolt, lába nyomán föld és kavicsok röpködtek mindenfelé.

– Remus! – kiáltotta, s a seprűnyélről egyenesen Lupin karjaiba vetette magát. A varázsló arca merev és sápadt volt – úgy tűnt, képtelen megszólalni. Ron szédelegve indult Harry és Hermione felé.

– Megvagytok – motyogta, mielőtt átadta magát az odasiető Hermione ölelésének.

– Már azt hittem... azt hittem...

– Jól vagyok. – Ron megveregette a lány hátát. – Semmi bajom.

Tonks elengedte Lupint, és a három jó barát felé fordult.

– Ron fantasztikus volt – mesélte mosolyogva. – Nagyot alakított. Az egyik halálfalót elkábította, pont kupán lőtte, pedig repülő seprűről mozgó célt eltalálni...

– Tényleg? – Hermione még mindig Ron nyakára fonta a karját, úgy nézett rá csillogó szemmel.

Ron kibontakozott az ölelésből.

– Nem kéne mindig úgy meglepődni – dörmögte kicsit sértődötten. – Már mindenki megérkezett?

– Nem – rázta a fejét Ginny. – Bill, Fleur, Rémszem és Mundungus még hiányzik. Megyek, megmondom anyáéknak, hogy egyben vagy.

Azzal beszaladt a házba.

– Miért csak most értetek ide? – Lupin szinte haragosan vonta kérdőre Tonksot. – Mi történt?

– Bellatrix rám szállt – felelte a boszorkány. – Úgy látszott, neki nemcsak Harry a fontos, hanem én is. Mindenáron meg akart ölni, Remus. Kár, hogy nem találtam el, mert van vele elszámolnivalóm. Rodolphust viszont egészen biztosan megsebesítettük... Aztán megérkeztünk Ron nénikéjéhez, Murielhez, lekéstük a zsupszkulcsot, a néni meg nekiállt pátyolgatni minket...

Lupin állkapcsán megremegett egy izom. Csak bólintott, nem bírt megszólalni. Tonks most Harryhez, Hermionéhoz és Kingsleyhez fordult.

– És veletek mi történt?

Ki-ki beszámolt a kalandjairól, de Bill, Fleur, Rémszem és Mundungus egyre aggasztóbb hiánya mindvégig ott volt köztük a levegőben, s úgy telepedett rá szavaikra, mint a dér.

– Visszamegyek a Downing Streetre – jelentette ki végül Kingsley, miután még egyszer végighordozta pillantását az égbolton. – Már egy órája ott kellene lennem. Értesítsetek, ha megérkeznek.

Lupin bólintott. Kingsley egy intéssel búcsút vett a társaságtól, és elindult a sötétben a kapu felé. Harry kisvártatva halk pukkanást vélt hallani – ebből sejtette, hogy Kingsley az Odú körüli védőzónából kiérve sikeresen dehoppanált.

Mr és Mrs Weasley, nyomukban Ginnyvel, futva közeledtek a hátsó ajtó felől. Mindketten megölelgették Ront, azután Lupinhoz és Tonkshoz fordultak.

– Hálával tartozunk nektek – szólt Mrs Weasley – a fiainkért.

– Ugyan, Molly, hagyd ezt – hárította el Tonks.

– Hogy van George? – tudakolta Lupin.

– Miért, mi baja? – kapta fel a fejét Ron.

– Elvesztette...

Mrs Weasley mondatának vége beleveszett a meglepetés és az öröm hangjaiba: a levegőben egy fekete thesztrál tűnt fel. Az udvaron állók közvetlen közelében ért földet, s hátáról Bill és Fleur csusszant le – szélfútta külsővel, de sértetlenül.

– Bill! Hála istennek, hála istennek...

Mrs Weasley odarohant a fiához. Az gépiesen megölelte őt, de közben apja szemébe nézve így szólt:

– Rémszem meghalt.

Mindenki félbehagyta megkezdett mozdulatát, és elnémult. Harry úgy érezte, mintha lényének egy része zuhanni kezdene, a földbe süllyedne, hogy örökre odavesszen.

– Láttuk – folytatta Bill. Fleur rábólintott, s a konyhaablakon kiszűrődő fényben kicsorduló könnyek nedves csíkjai csillantak meg az arcán. – Közvetlenül azután történt, hogy kitörtünk a körből. Rémszem és Dung közel voltak hozzánk, ők is észak felé indultak. Voldemort – aki seprű nélkül repült – egyenesen őket célozta meg. Dung pánikba esett, hallottam az ordítását, és Rémszem hiába próbálta visszatartani, dehoppanált. Rémszem az arcába kapta Voldemort átkát, hanyatt leesett a seprűjéről, és... Semmit nem tehettünk érte, minket is fél tucat halálfaló támadott...

Billnek elcsuklott a hangja.

– Persze, hogy nem tehettetek semmit – dörmögte Lupin.

Csak álltak, néma pillantásokat váltva. Harry képtelen volt feldolgozni a hírt. Rémszem meghalt... lehetetlen... Rémszem, a kőkemény harcos, az örök túlélő...

Az első döbbenet elmúltával lassan mind ráébredtek – bár kimondani senki nem akarta –, hogy feleslegesen állnak az udvaron, nincs már kire várniuk. Szótlanul követték hát Mr és Mrs Weasleyt az Odú nappalijába, ahol az ikrek mit sem sejtve hahotáztak.

– Mi a baj? – kérdezte Fred, a belépők arcát fürkészve. – Mi történt? Ki...?

– Rémszem – felelte Mr Weasley. – Meghalt.

A megrökönyödés letörölte az ikrek arcáról a vigyort. A hír mindenkit megbénított. Tonks egy zsebkendőt szorongatott, abba zokogott hangtalanul. Harry tudta, hogy hozzá különösen közel állt Rémszem: úgy tekintett rá, mint szeretett mesterére és pártfogójára. Hagrid, aki csak a sarokban talált elég helyet magának, a szemét nyomkodta asztalterítőnyi zsebkendőjével.

Bill a kredenchez lépett, és egy üveg Lángnyelv-whiskyt meg poharakat vett elő.

– Tessék – szólt, és egy pálcasuhintással tizenkét teli poharat küldött szét a szobában. A tizenharmadikat magasra emelte. – Rémszemre.

– Rémszemre – visszhangozta a társaság, majd ki-ki belekortyolt az italába.

– Rémszemre – brummogta kicsit megkésve Hagrid, és csuklott egyet.

A whisky végigperzselte Harry torkát, egyszersmind kizökkentette őt zsibbadt, félálomszerű állapotából, és valami bátorságfélét lobbantott fel benne.

– Szóval Mundungus lelépett – szólalt meg Lupin, aki egy hajtásra kiürítette poharát.

A szobában egy csapásra megváltozott a légkör: minden arc megfeszült, és minden szem Lupinra szegeződött. Várták a folytatást, ugyanakkor – Harry úgy érezte – kicsit tartottak attól amit hallani fognak.

– Tudom, mire gondolsz – fordult Lupinhoz Bill. – Ez nekem is megfordult a fejemben a visszaúton, hiszen a halálfalók vártak ránk, ez nyilvánvaló. De kizárt, hogy Mundungus árult el minket. Nem tudták, hogy hét Harry lesz, meg is zavarodtak, amikor megjelentünk – márpedig ne feledd, hogy ez a trükk épp Mundungus ötlete volt. Miért pont a lényeget ne mondta volna el nekik? Szerintem Dung egészen egyszerűen halálra rémült. Eleve csak azért vett részt az egészben, mert Rémszem ráparancsolt, Tudjukki pedig rögtön őket támadta meg. Abban a helyzetben nála bátrabb emberek is pánikba estek volna.

– Tudjukki pontosan azt tette, amit Rémszem megjósolt – szipogta Tonks. – Feltételezte, hogy az igazi Harryt a legtapasztaltabb, legjobb aurorok őrzik. Először Rémszemre támadt, és mikor ők Mundungus miatt lelepleződtek, Kingsleyt vette üldözőbe...

– Ez min’ nágyon szép – fakadt ki Fleur –, de nem mágyárházza meg, ‘onnan tu’ták, ‘ogy má este ‘ozzuk ki ‘Arryt! Válákinek eljárht á szája. Váláki kikotyoktá áz időpontot egy iletéktelennek. Sák így le’etséges, ‘ogy tu’ták áz áksziorol, de nem ismerhték á terhvet.

Fleur dacosan körülnézett, hogy ki mer vitába szállni vele. Tündérszép arcát még mindig könnyek nyoma csíkozta. Senki nem mondott ellent neki; a csendet csak a zsebkendője mögé rejtőző Hagrid csuklásai törték meg. Harry ránézett a vadőrre, aki nemrég az életét kockáztatta, hogy megmentse őt – a barátra, akit szeretett, akiben megbízott, aki egyszer sárkánytojásért kifecsegett egy fontos titkot Voldemortnak...

– Nem – szólalt meg fennhangon, csodálkozó tekinteteket vonva magára: a Lángnyelv-whisky valahogy a hangját is zengőbbé tette. – Mármint... ha tényleg hibázott valaki – folytatta –, nem ítélhetjük el, mert biztos, hogy nem szándékosan tette. Nem ítélhetjük el – ismételte, még mindig egy kicsit hangosabban a tőle megszokottnál. – Bíznunk kell egymásban. Én bízom bennetek, tudom, hogy nincs senki ebben a szobában, akit rá lehetne venni, hogy eláruljon engem Voldemortnak.

Szavait újabb csend követte. Még mindig mindenki őt nézte; ettől kicsit zavarba jött, és belekortyolt a whiskyjébe, csak hogy csináljon valamit. Miközben ivott, Rémszemre gondolt; Rémszemre, aki nem egyszer Dumbledore szemére vetette, hogy túl könnyen ajándékoz meg embereket a bizalmával.

– Jól beszélsz, Harry – szólt váratlanul Fred.

– Szavad zene füleinknek – bólogatott George, s közben lopva Fredre pillantott; annak megrándult a szája szöglete.

Lupin egészen furcsa arckifejezéssel nézett Harryre: majdhogynem szánakozva.

– Bolondnak tartasz? – kérdezte ingerülten Harry.

– Nem – felelte Lupin –, csak azt gondolom, hogy olyan vagy, mint James, aki leköpte volna magát, ha eszébe jut kételkedni a barátaiban.

Harry tudta, mire céloz Lupin: arra, hogy apja vesztét az egyik barátja, Peter Pettigrew árulása okozta. Megmagyarázhatatlan düh öntötte el, vissza akart vágni Lupinnak, de az elfordult tőle, letette a poharát, és ránézett Billre.

– A dolog nem várhat. Szólhatok Kingsleynek is, ha...

– Nem – vágta rá Bill. – Mehetünk, készen állok.

– Hova mentek? – kérdezte kórusban Tonks és Fleur.

– Rémszem holttestéért – felelte Lupin. – Meg kell keresnünk.

– Nem lehetne...? – Mrs Weasley esdeklő tekintettel nézett a fiára.

– Később visszamenni? – vonta fel a szemöldökét Bill. – Nem. Vagy azt akarjátok, hogy a halálfalók vigyék el?

Senki nem felelt. Lupin és Bill elköszöntek és távoztak.

Az ott maradottak most mind leültek, egyedül Harry maradt állva. A hirtelen lesújtó, kérlelhetetlen halál úgy lebegett köztük, mint egy rémisztő kísértet.

– El kell mennem – jelentette ki Harry.

Tíz pár elkerekedett szem szegeződött rá.

– Miket beszélsz, Harry? – hüledezett Mrs Weasley. – Ne butáskodj!

– Nem maradhatok itt.

Harry megdörzsölte a homlokát: megint szúrt a sebhelye.

– Amíg itt vagyok, mindenki veszélyben van. Nem akarok...

– Ne beszélj butaságokat! – emelte fel a hangját Mrs Weasley. – Minden, ami ma történt, csak azért történt, hogy te épségben eljuss ide. Hála istennek itt is vagy. Fleurt is sikerült rávennünk, hogy ne Franciaországban legyen az esküvő, hanem itt, mindent úgy intéztünk, hogy együtt maradhassunk, és vigyázhassunk rád...

Mrs Weasley nem érti... – gondolta Harry – nem érti, hogy mindez nem vigasztalja, hanem még kínosabb helyzetbe hozza őt.

– Ha Voldemort rájön, hogy itt vagyok...

– Hogy jönne rá? – ellenkezett Mrs Weasley.

– Tucatnyi olyan hely van, ahol lehetnél – kapcsolódott be a győzködésbe Mr Weasley. – Nincs rá mód, hogy megtudja, melyik védett házban vagy.

– Nem a saját életemet féltem! – csattant fel Harry.

– Tudjuk – csitította Mr Weasley. – De ha elmész, értelmét veszti, amit az este csináltunk.

– Nem mész sehova – mordult fel Hagrid. – A mindenségit, Harry, majd a nyakunkat törtük, hogy idehozzunk téged!

George felkönyökölt a kanapén.

– Vérem és fülem hullattam az ügyért!

– Tudom, hogy...

– Rémszem se akarná...

– Tudom...!!! – ordította Harry.

Zsarolják, sarokba szorítják... Azt hiszik, nincs tisztában vele, mekkora áldozatot hoztak érte? Nem tudják felfogni, hogy pontosan azért kell elmennie, mert nem akar még több szenvedést okozni nekik?

A sebhelye egyre csak szúrt és lüktetett. A hosszúra nyúló, kínos csöndet végül Mrs Weasley törte meg:

– Hol van Hedvig? – kérdezte békítően. – Beteszem őt Pulipinty mellé, és adok neki enni.

Harry úgy érezte, mintha kövek zuhannának a gyomrába. Képtelen volt rá, hogy elmondja, mi történt. Hogy ne kelljen megszólalnia, szájához emelte a poharat, és felhajtotta a maradék whiskyt.

– Hamar el fog terjedni, hogy megint kibabráltál vele, Harry – terelte másra a szót Hagrid. – Megszöktél előle, megvédted magad, pedig a markában voltál.

– Nem védtem meg magam – jelentette ki kereken Harry. – A pálcám védett meg. Magától varázsolt.

Egy hosszú pillanat után Hermione óvatosan megjegyezte:

– Az lehetetlen. Biztos úgy érted, hogy akaratlanul varázsoltál, ösztönösen reagáltál a veszélyre.

– Nem – rázta a fejét Harry. – Zuhant a motor. Azt se tudtam, merre van Voldemort, de a pálca megindult a kezemben, magától célzott, és kilőtt egy bűbájt, azt se tudom, mifélét. Még sose csináltam aranyszínű lángot.

– Szorult helyzetben – magyarázta Mr Weasley – gyakran előfordul, hogy olyan bűbájt produkál az ember, amit nem is ismer. Jó példa erre a tanulatlan kisgyermekek varázslása...

– Ez nem olyan volt – sziszegte összeszorított fogakkal Harry. Izzott a sebhelye, düh és csalódottság töltötte el; bosszantotta, hogy azt képzelik, varázsereje Voldemortéhoz mérhető.

A társaság hallgatásba süppedt. Harry tudta, hogy nem hisznek neki. Most, hogy belegondolt, ő se hallott még olyanról, hogy egy pálca magától varázsoljon.

Sebhelye most már lángolt a fájdalomtól. Minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne kezdjen fennhangon jajgatni. Morgott valamit arról, hogy friss levegőre vágyik, azzal letette a poharát, és kisietett a szobából.

Jöttére az udvarban álló csontos, fekete thesztrál meglengette csupasz denevérszárnyait, aztán tovább legelészett. Harry megállt a kertbe vezető kiskapu előtt, rábámult a burjánzó növényekre, és lüktető homlokát dörzsölve Dumbledore-ra gondolt.

Dumbledore hinne neki, ebben biztos volt. Ő meg tudná mondani, hogyan és miért volt lehetséges, hogy a pálcája helyette varázsoljon – Dumbledore minden kérdésre tudná a választ. Ő ismert minden titkot, ő magyarázta el, milyen különleges kapcsolat van Voldemort pálcája és az övé között... De Dumbledore-ral nem beszélhet soha többet, mert ő már messze jár, akárcsak Rémszem, akárcsak Sirius és a szülei, akárcsak a szerencsétlen Hedvig... Harrynek égett a torka, s ezúttal nem a whiskytől.

S ekkor egyik pillanatról a másikra meghatványozódtak a kínjai. Harry összeszorította a szemét, tenyerét a homlokára nyomta, s miközben a fájdalom a sebhelyében tetőfokára hágott, valaki a fejében azt ordította:

– Azt mondtad, a probléma megszűnik, ha egy másik pálcát használok!

És a fejébe robbant a hanghoz tartozó látomás: kőpadlón rongyokká foszlott ruhájú, csontsovány öregember vergődik, és üvölt, elnyújtva, velőtrázóan, kibírhatatlan kínok között...

– Ne! Ne! Könyörgök, könyörgök, ne...

– Hazudtál Voldemort nagyúrnak, Ollivander!

– Nem... esküszöm, nem...

– Potter pártjára álltál, őt segítetted, hogy megszökhessen!

– Esküszöm, nem... azt hittem, egy másik pálcával sikerül...

– Akkor magyarázd el, mi történt! Lucius pálcája tönkrement!

– Én sem értem... a kapcsolat... csak a két pálca között áll fenn...

– Hazudsz!

– Kérlek... könyörgök...

Harry látta, ahogy a csontfehér kéz felemeli a pálcát, érezte Voldemort pusztító dühét, látta, hogy a földön fekvő, aszott öregember megvonaglik a kíntól...

– Harry!

Olyan hirtelen lett vége, ahogyan kezdődött; újra állt a sötétben, remegő tagokkal, a kertkapuba kapaszkodva. A szíve kalapált, a sebhelye szúrt és viszketett. Hosszú másodpercek teltek el, mire felfogta, hogy Ron és Hermione kijöttek hozzá.

– Gyere vissza a házba, Harry – suttogta Hermione. – Ugye, nem akarsz még mindig elmenni?

– Itt kell maradnod, öreg – tette a hátára a kezét Ron.

– Jól vagy? – Hermione belenézett Harry arcába. – Borzalmasan nézel ki!

– Lehet... – morogta kissé remegő hangon Harry –, de biztos jobban nézek ki, mint Ollivander...

Beszámolója hallatán Ron arcára borzalom, Hermionéére pedig rémület ült ki.

– De hát úgy volt, hogy több ilyen nem lesz! Azt mondták, hogy a sebhelyed... hogy nem csinál ilyet többet! Nem hagyhatod, hogy kiújuljon ez a kapcsolat! Dumbledore azt mondta, zárd le az elméd!

Mivel Harry nem felelt, a lány megragadta a karját.

– Harry, az a szörnyeteg a hatalma alá hajtja a minisztériumot, az újságokat, a fél varázsvilágot! Ne engedd be még a fejedbe is!

Hatodik fejezet

A pizsamás padlásszellem

A megrendülés, amit Rémszem elvesztése okozott, még napok múltán is érezhető volt az Odúban. A rend tagjai jöttek-mentek, hozták a híreket, s valahányszor nyílt a hátsó ajtó, Harry mindig azt remélte, hogy Mordon biceg be rajta. Érezte, hogy bűntudatát és fájdalmát csak az aktív cselekvés csillapítaná, ezért mielőbb el akart indulni, hogy feladata szerint felkutassa és megsemmisítse a horcruxokat.

– Az a gond, hogy a... – Ron némán formálta szájával a horcruxok szót – ügyében nem léphetsz, amíg be nem töltötted a tizenhetet. Addig rajtad van a nyomjel. Terveket szőni viszont itt is ugyanolyan jól lehet, mint bárhol másutt. – Suttogóra fogta a hangját. – Vagy már kitaláltad, hogy hol vannak a micsodák?

– Nem – vallotta be Harry.

– Asszem, Hermione végzett egy kis kutatást – folytatta Ron. – De azt mondta, majd akkor számol be róla, ha megérkeztél.

A reggelihez terített asztalnál ültek; Mr Weasley és Bill már elindultak a munkahelyükre, Mrs Weasley felment az emeletre, hogy felkeltse Hermionét és Ginnyt, Fleur pedig ellibbent fürödni.

– Harmincegyedikén lekerül rólam a nyomjel – mondta Harry. – Vagyis négy napig kell még itt maradnom, azután...

– Öt napig – javította ki határozottan Ron. – Ha az esküvő előtt meglépünk, leharapják a fejünket.

Harry gyanította, hogy Ron Fleurnek és Mrs Weasleynek tulajdonít efféle emberevési szándékot.

– Egyetlen nap nem a világ – tette hozzá Ron, Harry dacos fintorát látva.

– Nem tudják felfogni, milyen fontos...?

– Persze, hogy nem tudják – vágta rá Ron. – Halvány gőzük sincs róla. Jó is, hogy említed, mondani akarok valamit ezzel kapcsolatban.

Az előszoba felé pillantott, hogy ellenőrizze, nem közeledik-e még az anyja, aztán közelebb hajolt Harryhez.

– Anya megpróbált kifaggatni engem meg Hermionét. Arról, hogy mire készülünk. Számíthatsz rá, hogy nálad is be fog próbálkozni. Apa meg Lupin is kérdezősködött, de őket le lehetett állítani azzal, hogy Dumbledore azt mondta, csak mi tudhatunk a dologról. Anya viszont nem adja fel ilyen könnyen.

Ron jóslata órákon belül beteljesedett. Mrs Weasley nem sokkal ebéd előtt kiemelte Harryt a kis csapatból, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy segítsen azonosítani egy fél pár férfizoknit, ami talán az ő hátizsákjából származik. A konyhából nyíló kis mosófülkében aztán sarokba szorította Harryt, és nyomban támadásba lendült.

– Ron és Hermione valami olyasmit vett a fejébe, hogy ti hárman kimaradtok a Roxfortból – kezdte könnyed, csevegő hangon.

– Hát igen – felelte Harry. – Úgy áll a dolog.

A sarokban álló mángorló magától beindult, és kifacsart egy férfimellénynek látszó ruhadarabot.

– Megtudhatnám, miért készültök megszakítani tanulmányaitokat? – tudakolta Mrs Weasley.

– Dumbledore megbízott... egy feladattal – motyogta Harry. – Ron és Hermione tud róla, és segíteni akarnak nekem.

– Miféle feladatról van szó?

– Sajnálom, azt nem...

– Úgy gondolom, hogy Arthurral jogunk van megtudni, és a Granger házaspárnak nyilván ugyanez a véleménye!

Harry számított az aggódó szülő-érvre. Nagy önfegyelemmel Mrs Weasley szemébe nézett. Ugyanolyan barna, mint Ginny szeme – futott át rajta a felismerés, s ez nem könnyítette meg a dolgát.

– Dumbledore-nak az volt a kívánsága, hogy csak mi tudjunk a dologról. Nagyon sajnálom. Ronnak és Hermionénak nem muszáj velem jönniük, ha nem akarnak...

– Szerintem pedig neked se muszáj sehova menned! – Mrs Weasley most már nem is próbálta leplezni érzelmeit. – Tizenhét évesek vagytok, éppen csak hogy nagykorúak! Ez nonszensz! Ha Dumbledore-nak olyan ember kellett, akire feladatokat bízhat, bárkit válaszhatott volna a rend tagjai közül! Nyilvánvaló, hogy félreértetted őt, Harry. Biztosan csak megemlítette, hogy valamit el kell végezni, de te úgy értetted, hogy neked kell elvégezned...

– Nem értettem félre – szögezte le Harry. – Rám vár a feladat.

Azzal Mrs Weasley kezébe nyomta az azonosítás céljából átvett, arany sáslevél-mintás zoknit.

– Ez egyébként nem az enyém, én nem a Poricy SC-nek szurkolok.

– Jaj, hát persze! – Mrs Weasley meghökkentő hirtelenséggel váltott vissza a csevegő hangnemre. – Magam is rájöhettem volna. De nyugtass meg, Harry, amíg még itt vagy, ugye, számíthatok a segítségedre az esküvői előkészületekben? Rengeteg a tennivalónk!

– Azt... igen... hát persze – hebegte Harry a hirtelen váltástól megzavarodva.

– Kedves tőled – nyugtázta mosolyogva az asszony, és kivonult a mosókonyhából.

Attól a perctől fogva Harry, Ron és Hermione annyi feladatot kapott a ház körül, hogy gondolkodni se maradt idejük. A jóhiszemű magyarázat erre az volt, hogy Mrs Weasley Rémszem tragédiáját és az éjszakai kaland többi borzalmát akarja feledtetni velük, azonban két napi folyamatos étkészlet-pucolás, szalvéta-, szalag- meg virágválogatás, kert-törpétlenítés és szendvicskészítés után Harry gyanítani kezdte, hogy másféle indíték van a háttérben. Mrs Weasleynek ugyanis valamiképp mindig sikerült úgy kiosztania a feladatokat, hogy Harry, Ron és Hermione három különböző helyen tevékenykedjenek; Harrynek legutóbb azon az estén volt alkalma hatszemközt beszélni barátaival, amikor beszámolt nekik Ollivander kínzatásáról.

– Szerintem anya abból indul ki, hogy ha távol tart titeket egymástól, akkor nem tudtok terveket szőni, és tovább itt maradtok – fejtette ki fojtott hangon a véleményét Ginny, miközben Harryvel vacsorához terítettek a harmadik nap estéjén.

– És akkor mi van? – dörmögte Harry. – Arra számít, hogy valaki megöli helyettem Voldemortot, amíg én itt pástétomos rétest sütök?

Csak akkor gondolt bele, hogy mi csúszott ki a száján, mikor látta, hogy Ginny elsápad.

– Szóval igaz? – suttogta a lány. – Az a feladatod?

– Dehogy, csak... csak vicceltem – visszakozott Harry.

Szótlanul egymásra néztek, s Harry észrevette, hogy a döbbeneten kívül valami más is tükröződik Ginny arcán. Hirtelen tudatosult benne, hogy most először van kettesben a lánnyal a roxforti birtok eldugott szögleteiben együtt töltött, lopott órák óta. Biztos volt benne, hogy e percben Ginny is azokra a régi találkákra gondol. Mindketten összerezzentek, mikor kinyílt az ajtó, és belépett Mr Weasley, Kingsley meg Bill.

Ezekben a napokban gyakori vacsoravendégek voltak náluk a rend különböző tagjai, hiszen az Odú vette át a Grimmauld téri háztól a főhadiszállás szerepét. Mr Weasley elmagyarázta, hogy az eredeti titokgazda, Dumbledore halála után titokgazdává vált mindenki, akinek Dumbledore elárulta, hol van a rend székhelye.

– És mivel vagy húszan vagyunk ilyenek, már korántsem bízhatunk annyira a Fidelius-bűbájban. A halálfalók húsz emberből próbálhatják meg kiszedni a titkot. Előbb vagy utóbb valaki beszélni fog.

– De hát Piton mostanra már biztos megadta nekik a címet, nem? – vette fel Harry.

– Rémszem elhelyezett pár átkot arra az esetre, ha Piton odamerészkedne. Reméljük, elég erősek ahhoz, hogy távol tartsák őt, és csomót kössenek a nyelvére, ha beszélni akarna a helyről – de csak reméljük. Őrültség lenne továbbra is főhadiszállásként használni a házat most, hogy ennyire meggyengült a védelme.

Ezen az estén annyira tele volt a konyha, hogy az asztalnál komoly nehézséggel járt a kés és a villa használata. Harry ott találta magát Ginny mellett – pedig azután, amit nemrég szavak nélkül mondtak egymásnak, jobban örült volna, ha ül közöttük néhány ember. Annyira ügyelt rá, hogy karja véletlenül se súrolja a lányét, hogy a sült csirkéjét is alig tudta felvágni.

– Rémszemről semmi hír? – fordult Billhez.

– Semmi.

Mordont nem temethették el, mert Bill és Lupin hiába keresték a holttestét. Azt se tudták pontosan, hova zuhant, hiszen a tragédia a csata forgatagában, ráadásul sötétben történt.

– A Reggeli Próféta nem közölte a halálhírét, se azt, hogy előkerült volna a teste – folytatta Bill. – Ez persze nem jelent semmit, hisz mostanság sok mindent nem írnak meg.

– És az se probléma, hogy kiskorú létemre varázsoltam, amikor üldöztek a halálfalók? Nem akarnak beidézni meghallgatásra? – Ezt a kérdést Harry már az asztal túloldalán ülő Mr Weasleyhez intézte. Az a fejét rázta. – Vajon azért, mert tudják, hogy nem volt más választásom, vagy azért, mert kínos lenne nekik, ha világgá kürtölném, hogy Voldemort megtámadott?

– Szerintem az utóbbi. Scrimgeour nem akarja elismerni, hogy Voldemort hatalma vetekszik az övével, és az azkabani tömeges szökésről is inkább mélyen hallgat.

– Hát persze, miért is tudják meg az emberek az igazságot!? – Harry mérgében olyan erősen markolta a kését, hogy elvörösödő jobbján olvashatóvá váltak a régi heg betűi: Hazudni bűn.

– Nincs senki a minisztériumban, aki szembeszállhatna vele? – dühöngött Ron.

– De van, Ron, csakhogy mindenki fél – felelte Mr Weasley. – Mindenki retteg, hogy ő lesz a következő, aki eltűnik, akinek a gyerekeit megtámadják. Szörnyű dolgokat suttognak az emberek. Én például a magam részéről nem hiszem el, hogy az a mugliismeret-tanárnő önszántából jött el a Roxfortból. Hetek óta senki nem látta őt. Ehhez képest Scrimgeour naphosszat bezárkózva ül az irodájában. Őszintén remélem, hogy valamilyen terven dolgozik.

A beálló csöndben Mrs Weasley eltüntette az asztalról az üres tányérokat, és szervírozta az almatortát.

– Ki kell tálálnunk, ‘ogyán álszázunk téged, ‘Arry – szólalt meg Fleur, miután mindenki vett a desszertből. Harry értetlenkedve nézett rá, ezért hozzátette: – Áz esküvön. Á vendégek között perhsze nem lesznek ‘alálfalók, de vánnák, ákiknek egy po’ár pezsgőtől is megoldódik á nyelve.

Harry ebből rájött, hogy Fleur még mindig Hagridot gyanúsítja.

– Ebben van valami – bólogatott Mrs Weasley, aki az asztalfőn ült, és az orra hegyére biggyesztett szemüvegen át azt a meghökkentően hosszú pergament böngészte, amire az esküvővel kapcsolatos tennivalókat írta fel. – Lássuk csak: kitakarítottad már a szobádat, Ron?

– Minek!? – Ron lecsapta a kanalát, és végtelen felháborodással nézett anyjára. – Minek kell a szobámat kitakarítani? Harrynek meg nekem jó így is, ahogy van!

– Ha nem tudnád, pár nap múlva esküvő lesz a házban, a bátyád esküvője...

– És az én szobámban akarnak összeházasodni? – dühöngött Ron. – Nem! Mi a merlini búbánatos bal...

– Válogasd meg a szavaidat, ha anyáddal beszélsz! – ripakodott rá Mr Weasley. – És csináld, amit mond!

Ron vetett egy-egy sötét pillantást mindkét szülőjére, aztán újra a kezébe vette a kanalát, és dühös támadást intézett almatortája maradéka ellen.

– Segítek majd, az én holmijaim is szanaszét vannak – vigasztalta Harry.

– Nem, Harry drágám, jobb szeretném, ha te Arthurnak segítenél rendet tenni a tyúkólban. Téged pedig, Hermione, arra kérnélek, húzz ágyat Monsieur és Madame Delacournak. Holnap délelőtt tizenegykor érkeznek.

Kiderült azonban, hogy a tyúkok körül nincs sok tennivaló.

– Mollynak, öhm, nem feltétlenül kell tudnia róla – dörmögte Mr Weasley, elállva Harry útját a tyúkól ajtajában –, de Ted Tonks elküldte nekem, ami Sirius motorjából maradt, és én itt dugtam el... akarom mondani, itt tárolom a roncsokat. Rendkívül izgalmas darabok vannak köztük: például egy kiböfögő – ha jól emlékszem, így nevezik –, meg egy gyönyörű akku-molátor, és végre tanulmányozhatom a tárcsafék működését. Megpróbálom majd összerakni a gépezetet, ha Molly nem lesz... illetve, ha lesz rá időm.

Mikor visszamentek a házba, nem találkoztak Mrs Weasleyvel, így Harry észrevétlenül felsurranhatott Ron padlásszobájába.

– Csinálom, csinálom! Ja, te vagy az? Ron megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor látta, ki lép be az ajtón. Rögtön vissza is feküdt az ágyra, ahonnan egy másodperce felpattant. A szobában ugyanolyan rendetlenség volt, mint korábban, vagy ha mégsem, az Hermionénak volt köszönhető, aki most a sarokban guggolt, és könyveket szortírozott két hatalmas kupacba, Harry a sajátjait is felfedezte köztük. Csámpás, a nagy vörös macska a lány lába körül ténfergett.

– Szia, Harry – köszönt Hermione, mikor a nevezett lezuttyant a kempingágyára.

– Neked meg hogy sikerült megszöknöd?

– Ron mamája elfelejtette, hogy már tegnap áthúztuk az ágyakat Ginnyvel – felelte Hermione, azzal rádobta a Numerológia és grammatikát az egyik könyvrakásra, a Feketemágia felvirágzása és bukását meg a másikra.

– Épp Rémszemről beszélgettünk – tájékoztatta Harryt Ron. – Szerintem nem biztos, hogy meghalt.

– De hát Bill látta, hogy eltalálta őt a gyilkos átok – emlékeztette Harry.

– Bill a saját üldözőivel volt elfoglalva – érvelt Ron. – Nem biztos, hogy jól látta.

– De ha nem is találta el a gyilkos átok, akkor is vagy háromszáz métert zuhant – jegyezte meg Hermione, miközben a Nagy-Britannia és Írország kviddicscsapatai című kötet súlyát méregette.

– Lehet, hogy pajzsbűbájt használt...

Harry a fejét rázta.

– Fleur azt mondta, kilőtték a kezéből a pálcát.

– Jó, legyen halott, ha annyira akarjátok – morogta sértődötten Ron, és néhány jól irányzott pofonnal megpuhította a párnáját.

– Dehogy akarjuk, hogy halott legyen! – tiltakozott Hermione. – Borzalmas, hogy meghalt! De a tények akkor is tények.

Harry most először képzelte el a halott Rémszemet: Dumbledore-éhoz hasonlóan összeroncsolódott testét, a még mindig ide-oda forduló, elpusztíthatatlan mágikus szemmel... A kép egyszerre volt hátborzongató és morbid módon nevetséges.

– A halálfalók biztos feltakarítottak maguk után, azért nem került elő a holttest – spekulált Ron.

– Ja, biztos – bólogatott Harry. – Barty Kupor módszerével egyetlen csontot csináltak belőle, és elásták Hagrid kertjében. Vagy átváltoztatták és bedugták...

– Ne! – sikoltotta Hermione. Harry meghökkenve odanézett, és látta, hogy a lány könnyekben tör ki a Spellman Szótagképtár fölött.

– Jaj, ne... – Harry megpróbált gyorsan feltápászkodni a kempingágyról. – Ne haragudj, Hermione, nem akartalak...

Ron azonban ágya rozsdás rugóit szörnyű nyekergésre késztetve felpattant, és megelőzte Harryt. Egyik kezével átölelte Hermionét, a másikkal kihalászott farmernadrágja zsebéből egy visszataszító állapotú zsebkendőt, amit korábban kályhapucolásra használt. Kapkodva elővette a pálcáját, és a koszos rongyra szegezte.

– Tergeo!

A bűbáj eltüntette a korom jelentős részét. Ron nem kis büszkeséggel nyújtotta át a finoman füstölgő zsebkendőt Hermionénak.

– Köszönöm... köszönöm, Ron... Ne haragudjatok... – Hermione kifújta az orrát, és szaggatottan sóhajtott. – De olyan bor-borzalmas... Előbb Dumbledore, most meg... Azt... azt hittem, Rémszemnek nem tudnak ártani, annyira erősnek tűnt!

Ron bólogatott, és megszorította a lány vállát.

– Hát igen... De ugye, tudod, mit mondana nekünk, ha most itt lenne.

– „La-lankadatlan éberség” – szipogta Hermione.

– Pontosan. Meg azt, hogy okuljunk a sorsából. És mi okulunk is: nem bízunk többet abban az alamuszi vakarék Mundungusban.

Hermione sírós kis nevetéssel lehajolt két újabb könyvért. Egy másodperccel később Ron lekapta a válláról a kezét, ugyanis Hermione a lábára ejtette a Szörnyek szörnyű könyvét Az ádáz kötet ledobta magáról zárószíját, és Ron bokájába harapott.

– Jaj, bocsánat! – rémüldözött Hermione. Harry odaugrott, és gyorsan ártalmatlanná tette a nyomdaterméket.

– Különben is, minek vacakolsz azokkal a könyvekkel? – kérdezte Ron, miután visszabicegett az ágyához.

– Kiválogatom azokat, amelyeket érdemes magunkkal vinnünk, ha majd elindulunk horcruxokat keresni.

– Ja persze – csapott a homlokára Ron. – El is felejtettem, hogy mozgókönyvtárnak álcázva megyünk levadászni Voldemortot.

– Kac-kac. – Hermione töprengve nézett a Spellman Szótagképtárra. – Nem tudom... szerintetek lesz dolgunk rúnákkal? Elképzelhető... A biztonság kedvéért vigyük magunkkal.

Rádobta a szótagképtárat a nagyobbik könyvkupacra, majd a kezébe vette a Roxfort történetét.

– Figyeljetek! – húzta ki magát Harry. Ron és Hermione ránéztek, s mindkettejük arcán a beletörődés és a dac keveréke jelent meg.

– Tudom, Dumbledore temetése után azt mondtátok, hogy velem akartok jönni – fogott bele Harry.

– Kezdi már – húzta el a száját Ron.

– Tudtuk, hogy nem hagyja ki – sóhajtott Hermione, és megint a könyvek felé fordult. – Azt mondom, vigyük el a Roxfort történetét is. Ha nem is megyünk vissza a suliba, rosszul érezném magam, ha nem lenne...

– Figyeljetek! – ismételte Harry.

– Nem, te figyelj! – vágta rá Hermione. – Veled megyünk. Ezt már hónapokkal ezelőtt eldöntöttük – sőt igazából évekkel ezelőtt.

– De...

– Fogd be! – tanácsolta Ron.

– Biztos, hogy jól meggondoltátok? – erősködött Harry.

– Lássuk csak... – Hermione rácsapta a nélkülözhetőnek ítélt könyvek kupacára a Túrák a trollokkal című művet; arca kipirult az indulattól. – Napok óta azon dolgozom, hogy ha eljön az ideje, egy percen belül elindulhassunk. Közlöm veled, hogy ennek érdekében elég nehéz varázslatokat hajtottam végre, nem beszélve arról, hogy Ron mamájának az orra előtt kellett becsempésznem Rémszem egész Százfűlé-főzet készletét.

– Ezenkívül módosítottam a szüleim emlékezetét, úgyhogy jelenleg Wendell és Monica Wilkinsnek képzelik magukat, és úgy érzik, régi vágyuk teljesült azzal, hogy most Ausztráliába költöztek. Mindezt azért tettem, hogy Voldemort ne találjon rájuk olyan könnyen, ha ki akarja vallatni őket rólam – vagy épp rólad, mert sajnos elég sokat meséltem nekik becses személyedről.

– Ha túlélem a horcruxos kalandunkat, utána megkeresem a szüleimet, és leveszem róluk a bűbájt. Ha nem élem túl – akkor sincs baj, ők biztonságban vannak, és boldogan élhetnek. Wendell és Monica Wilkinsként úgy tudják, hogy sose volt lányuk.

Hermione szemét elöntötték a könnyek. Ron ismét felállt az ágyról, és újfent átölelte. Közben szemrehányóan nézett Harryre, mintha megróná őt a tapintatlanságáért. Harry csak pislogott – nem utolsósorban attól az abszurdumtól, hogy épp Ron kér számon rajta tapintatot.

– Hermione, én... ne haragudj, én nem...

– Nem feltételezted, hogy Ron meg én pontosan tudjuk, mivel jár az, ha veled tartunk? Hát, képzeld, tudjuk. Ron, mutasd meg Harrynek, mit csináltál!

– Inkább ne, nemrég evett – fintorgott Ron.

– De igen, hadd lássa csak!

– Na jó. Gyere, Harry!

Ron másodszor is levette kezét Hermione válláról, és elindult az ajtó felé.

– Gyere!

– Hova?

Ron a szoba előtti kis előtérbe vezette Harryt.

– Descendo – motyogta, pálcáját az alacsony plafonra szegezve. Azon lenyílt egy ajtó, és létra ereszkedett a lábukhoz. A négyzetes nyíláson viszolyogtató, cuppogós-nyöszörgős hangok szűrődtek le, csatornabűzre emlékeztető szag kíséretében.

– A padlásszellemed van odafent, nem? – kérdezte Harry, aki még sose találkozott személyesen az éjszaka csöndjét néha megzavaró lakótárssal.

Ron már el is indult felfelé a létrán.

– Ja, az – válaszolta. – Gyere, nézd meg!

Harry követte barátját, s alighogy bedugta a fejét a szűk padlástérbe, megpillantotta a lényt: összegömbölyödve feküdt nem messze a lejárattól, és hatalmas száját kitátva aludt.

– De hát... ez furcsa... A padlásszellemek pizsamát szoktak hordani?

– Dehogyis – legyintett Ron. – Ezenkívül általában nincs vörös hajuk, és nincsenek tele pattanásokkal.

Harry szeme lassan hozzászokott a homályhoz; viszolygását leküzdve alaposabban megszemlélte a teremtményt. Az méretre és alakra emberszerű volt, s Ron egyik kiszolgált pizsamáját viselte. Harry úgy tudta, a padlásszellemek nyálkás testűek és kopaszok, ehhez képest ez a példány kimondottan dús hajzatú volt, és bőrét haragospiros dudorok borították.

– Ő én vagyok, nem látod? – kérdezte Ron.

– Nem, nem látom.

– Majd odalent elmagyarázom, kibírhatatlan ez a bűz.

Lemásztak a létrán, Ron becsukta a csapóajtót, és visszatértek Hermionéhoz, aki még mindig a könyveket válogatta.

– Ha elmegyünk, a padlásszellem leköltözik ide, a szobámba – magyarázta Ron. – Csak nyöszörögni meg nyáladzani tud, úgyhogy fene se tudja nála, de szerintem örül, hogy lejöhet, mert nagyokat bólogatott, mikor mondtuk neki. A lényeg az, hogy ő fogja alakítani a ragyaszóródásos Ront. Jó, mi?

Harry arcára kiült a tökéletes értetlenség.

– Nagyon jó lesz! – Ront szemlátomást bosszantotta, hogy Harry ilyen nehezen fogja fel zseniális tervét. – Figyelj: ha egyikünk se megy vissza a Roxfortba, feltételezni fogják, hogy együtt léptünk olajra, igaz? Vagyis a halálfalók ráuszulnak Hermione családjára meg az enyémre, hogy kiszedjék belőlük, hol lehetsz.

– De reméljük, azt fogják hinni, hogy én a szüleimmel mentem – mondta Hermione. – A mugli születésűek közül sokan fontolgatják mostanában, hogy elrejtőznek.

– Viszont az én egész családom nem tud köddé válni – folytatta Ron. – Gyanús lenne, ha egyszerre mind otthagynák a munkahelyüket. Ezért inkább elterjesztjük, hogy súlyos ragyaszóródás tört ki rajtam, azért nem mentem vissza a suliba. A pattanásos padlásszellem itt fog feküdni az ágyamban – ha bárki kijön ellenőrizni, apáék megmutatják neki. A ragyaszóródást nagyon könnyű elkapni, úgyhogy senki nem mer majd a közelébe menni. Az se gond, hogy a szellem nem tud beszélni, mert a fertőzés némaságot is okozhat, ha ráhúzódik az ember torkára.

– És a szüleid belementek ebbe? – csodálkozott Harry.

– Apa igen. Még segített is Frednek meg George-nak átváltoztatni a szellemet. Anya... nos, tudod, hogy ő milyen. Csak akkor fog beletörődni, hogy elmegyünk, ha már kimentünk az ajtón.

Ezután egy ideig csak halk puffanások törték meg a csendet, ahogy Hermione sorban dobálta a könyveket az egyik vagy másik kupac tetejére. Ron őt nézte, Harry pedig felváltva kettőjüket – és nem tudta, mit mondjon. A gondos intézkedések, amelyeket Ron és Hermione családjuk védelme érdekében tettek, végérvényesen meggyőzték őt róla, hogy barátai vele akarnak tartani, és tisztában vannak a döntésükkel járó veszéllyel. De hiába szerette volna elmondani, milyen sokat jelent ez neki, nem találta az érzelmeit híven tükröző szavakat.

A csendben Mrs Weasley kiabálása szűrődött fel négyemeletnyi mélységből.

– Anya biztos porszemet talált valamelyik szalvétagyűrűn – jegyezte meg epésen Ron. – Nem t’om, mért kell Delacouréknak már két nappal korábban idejönniük.

– Fleur húga koszorúslány lesz, részt kell vennie a próbán, de még túl kicsi ahhoz, hogy egyedül utazzon – magyarázta Hermione, miközben a Viszonyom a Vasorrúval című könyv sorsát latolgatta.

– Pont egy pár vendég hiányzik most anya idegeinek – dörmögte Ron.

Hermione gondolkodás nélkül kiselejtezte A defenzív mágia elméletét, s miközben Az európai mágusiskolák összehasonlító értékelése után nyúlt, újabb témát vetett fel:

– Mindenképp el kéne döntenünk, hogy hova megyünk innen. Harry, emlékszem, azt mondtad, szeretnél ellátogatni Godric’s Hollow-ba. Világos, hogy miért, de... nem kellene inkább a horcruxok felkutatására összpontosítanunk?

– De, csak éppen fogalmam sincs, hol van akár csak egyetlen horcrux is – felelte Harry. Kételkedett benne, hogy Hermione számára valóban világosak lennének az indítékai: ugyanis nem csak azért vágyott Godric’s Hollow-ba, mert fel akarta keresni szülei sírját, hanem azért is, mert volt egy olyan megindokolhatatlan, de igen határozott érzése, hogy az a hely fontos információkat tartogat a számára. Meglehet, pusztán arról volt szó, hogy mivel ott élte túl Voldemort gyilkos átkát, most, hogy talán hamarosan meg kellett ismételnie a bravúrt, ösztönösen azt remélte, hogy a faluban talál magyarázatot a történtekre.

– Nem tartod elképzelhetőnek, hogy Voldemort figyelteti Godric’s Hollow-t? – vetette fel Hermione. – Miért ne gyaníthatná, hogy amint szabadon mozoghatsz, az első utad a szüleid sírjához fog vezetni?

Erre a szempontra Harry nem gondolt eddig. Miközben ellenérv után kutatott az agyában, megszólalt Ron, akinek a gondolatai a jelek szerint egészen más vágányon mozogtak:

– Az az R. A. B. nevű ürge... Tudjátok, aki ellopta az igazi medált.

Hermione bólintott.

– Nem azt írta a levelében, hogy gallyra akarja tenni a cuccot?

Harry odahúzta magához a hátizsákját, és kihalászta belőle a levelet rejtő medált.

– Elloptam az igazi horcruxot, és amint tehetem, megsemmisítem – olvasta fel a vonatkozó részt.

– Mi van, ha ügyes volt a pasas, és tényleg megsemmisítette? – tette fel a kérdést Ron.

– Honnan veszed, hogy pasas? Lehet, hogy nő – vetette közbe Hermione.

– Tökmindegy – legyintett Ron. – Az a lényeg, hogy akkor egy horcruxot kipipálhatunk!

– Akkor is meg kell keresnünk az igazi medált – vélekedett Hermione. – Csak úgy bizonyosodhatunk meg róla, hogy tényleg nem horcrux többé.

– És ha még az, akkor hogyan semmisítjük meg? – firtatta Ron.

– Ennek a problémának – felelte Hermione – utána kellett néznem a szakirodalomban.

– A szakirodalomban? – csodálkozott Harry. – Azt hittem, a könyvtárban egyetlen könyv sincs a horcruxokról.

– Nincs is. – Hermione elpirult zavarában. – Dumbledore mindet eltüntette a polcokról, de... megőrizte őket.

Ron elkerekedett szemmel ült fel az ágyán.

– Merlin jószagú gatyája! Hogy sikerült ellopnod azokat a horcruxos könyveket?

– Ne mondd ezt... az nem lopás volt! – tiltakozott önmagát is győzködve Hermione. – Azok könyvtári könyvek voltak, akkor is, ha Dumbledore magához vette őket! Különben is, ha tényleg azt akarta volna, hogy senki ne férjen hozzájuk, biztos kitalált volna valamit, hogy...

– A lényegre! – vágott a szavába Ron.

– Nagyon könnyű volt – cincogta restelkedve Hermione. – Egyszerű begyűjtő bűbájjal intéztem. Mondtam egy invitót, és a könyvek rögtön átrepültek Dumbledore dolgozószobájából a mi hálónkba.

Harry félig ámuldozva, félig hitetlenkedve bámult a lányra.

– Mikor csináltad ezt? – kérdezte.

– Dumbledore temetése után. – Hermione már jószerével suttogott. – Miután megbeszéltük, hogy otthagyjuk a sulit, és megkeressük a horcruxokat, felmentem a hálóba a holmimért, és... és arra gondoltam, hogy minél többet tudunk a horcruxokról, annál jobb, és... és épp nem volt ott senki, hát megpróbáltam... és sikerült. A könyvek berepültek a nyitott ablakon, én meg... elpakoltam őket.

Hermione nyelt egyet, majd esedező hangon hozzátette:

– Dumbledore biztos nem lenne mérges érte... ugye, nem? Hiszen nem élünk vissza a könyvekkel, nem akarunk horcruxokat csinálni...

– Szóltunk egy rossz szót is? – kérdezett vissza Ron. – Hol vannak azok a könyvek?

Hermione turkálni kezdett a nagyobbik kupacban, s végül kiemelt egy kifakult fekete bőrbe kötött könyvet. Olyan undorral fogta a vaskos kötetet, mintha az egy döglött állat lenne.

– Ebben részletesen le van írva, hogyan kell horcruxot készíteni. A legfeketébb mágia titkai – borzalmas könyv, tényleg szörnyű, gonoszabbnál gonoszabb varázslatokkal van tele. A kérdés csak az, mikor tüntette el ezt Dumbledore a könyvtárból... Mert ha csak igazgató korában, akkor lefogadom, hogy Voldemort ebből tudott meg mindent, amire kíváncsi volt.

– Ha olvasta a könyvet, minek kellett megkérdeznie Lumpslucktól, hogyan kell horcruxokat csinálni? – tette fel a kérdést Ron.

– Lumpslucktól csak azt akarta megtudni, mi történik, ha hét darabra tépi a lelkét – magyarázta Harry. – Dumbledore szerint Denem már tudta, hogyan készül a horcrux, amikor Lumpsluckkal beszélt. Szerintem igazad van, Hermione: könnyen lehet, hogy ebből a könyvből tanulta meg.

– És minél többet olvasok a horcruxokról – folytatta Hermione –, annál borzalmasabbnak tűnnek, és annál kevésbé tudom elhinni, hogy Voldemort tényleg megcsinált hatot belőlük. A könyv leírja, mennyire sérülékeny a megcsonkított lélek akár már egyetlen horcrux elkészítése után is!

Harrynek eszébe jutott Dumbledore félmondata arról, hogy Voldemort túllépett az egyszerű gonoszságon.

– És az nem lehetséges, hogy az ember újra összerakja a lelkét? – firtatta Ron.

– De igen – felelte komor mosollyal Hermione. – Csakhogy az rettentő kínnal jár.

– Miért? – érdeklődött Harry. – Hogyan kell csinálni?

– Bűnbánattal. Teljes mértékben át kell érezni tettünk borzalmas voltát. Van erről egy lábjegyzet a könyvben: azt írja, a művelet annyira fájdalmas, hogy bele is lehet halni. Voldemort pedig tudtommal nem épp az az önmarcangoló típus.

– Hát nem – mondta Ron, mielőtt Harry megszólalhatott volna. – És szó van a könyvben a horcruxok megsemmisítéséről is?

– Igen. – Hermione úgy forgatta a kötet törékeny lapjait, mintha oszlásnak indult belekben turkálna. – Figyelmezteti a sötét varázslókat, hogy nagyon erős bűbájjal védjék a horcruxukat. Mindabból, amit a témáról olvastam, az derül ki, hogy a horcruxok elpusztítására nagyon kevés megbízható módszer létezik, de amit Harry művelt Denem naplójával, az olyan.

– Baziliszkuszfogat kell döfni beléjük? – hüledezett Harry.

– Akkor kész szerencse, hogy tele van a padlás baziliszkuszfogakkal – élcelődött Ron. – Gondolkoztam is, hogy mihez kezdjünk velük.

– Nem muszáj épp baziliszkuszfognak lennie – magyarázta türelmesen Hermione. – A lényeg az, hogy a fegyver olyan súlyos károsodást okozzon, hogy a horcrux ne tudjon regenerálódni. A baziliszkuszméregnek egyetlen ellenszere van, egy rendkívül ritka kincs...

– A főnixkönny – bólintott Harry.

– Pontosan. A gond az, hogy a baziliszkuszméreghez hasonló erejű anyag nagyon kevés van, és egy olyan sincs köztük, amit ne lenne veszélyes magunknál tartanunk. Ezt a problémát mindenképp meg kell oldanunk, mert a horcruxokat hiába próbáljuk majd széttörni vagy szétvágni. Olyan módon kell megrongálnunk őket, hogy mágikus úton se legyenek javíthatók.

– Az rendben van, hogy valahogy tönkretesszük a horcruxot – töprengett hangosan Ron –, de miért ne tudna a benne lakó lélekdarab egyszerűen átköltözni másvalamibe?

– Nem tud, mert a horcrux az élő ember pontos ellentéte. – Hermione látta, hogy se Harry, se Ron nem lett okosabb ettől a választól, gyorsan kifejtette hát: – Figyelj, Ron, ha most felkapnék egy kardot, és leszúrnálak vele, nem tennék kárt a lelkedben, igaz?

– És ez baromi vigasztaló lenne – csóválta a fejét Ron.

Harry nevetett.

– Vigasztaló is! De csak azt akartam mondani ezzel, hogy bármi történjék is a testeddel, a lelked ép marad – magyarázott tovább Hermione. – A horcruxok esetében nem így működik a dolog. A lélekdarabnak a túléléshez feltétlenül szüksége van a tárolójára, a megbűvölt testére. Ha azt elveszti, megszűnik létezni.

– Mikor leszúrtam a naplót, tényleg olyan volt, mintha meghalna – erősítette meg Harry. Jól emlékezett rá, hogy az átdöfött lapokból úgy folyt a tinta, mint a vér, és Voldemort lelkének darabja rettenetes sikolyok közepette vált semmivé.

– Mikor a megfelelő módszerrel tönkretetted a horcruxot, a belé zárt lélekdarab megszűnt létezni. Előtted Ginny is próbált megszabadulni a naplótól, de hiába húzta le a vécén, a napló sértetlen állapotban visszatért.

– Egy pillanat – ráncolta a homlokát Ron. – A naplóba zárt lélekdarab megszállta Ginnyt, nem igaz? Akkor ez hogy volt lehetséges?

– Amíg a mágikus tároló ép, a lélekdarab beléphet azokba, akik túl közel kerülnek hozzá... Nem úgy értem – folytatta, mielőtt Ron közbeszólhatott volna –, hogy, mondjuk, túl sokáig tartják a kezükben – az érintésnek ehhez semmi köze. Az érzelmi közelség a fontos. Ginny kiöntötte a szívét a naplónak, és ezzel teljesen kiszolgáltatta magát neki. Ha az ember túlságosan megkedvel vagy a bizalmába fogad egy horcruxot, az már régen rossz.

– Bár tudnám, hogyan tette tönkre Dumbledore a gyűrűt – csóválta a fejét Harry. – Miért nem kérdeztem meg tőle? Soha nem...

A mondatot már csak gondolatban fejezte be. Eszébe jutott, hogy még mennyi mindent nem kérdezett meg Dumbledore-tól. Úgy érezte, amíg a professzor élt, megannyi alkalmat szalasztott el; lehetőségeket, hogy többet megtudjon... hogy mindent megtudjon...

Egyszerre falrengető robaj hasított bele a csöndbe. Kicsapódott az ajtó, Hermione felsikoltott, és elejtette A legfeketébb mágia titkait; Csámpás beiramodott az ágy alá, onnan fújt felháborodva. Ron talpra szökkent, de elcsúszott egy eldobott Csokibéka-papíron, és beverte a fejét a szemközti falba. Harry pedig reflexszerűen a pálcája után kapott, csak utána jutott el a tudatáig, hogy Mrs Weasley áll előttük – kócosan, dühtől eltorzult arccal.

– Bocsánat, hogy megzavarom meghitt társalgásotokat – szólt remegő hangon az asszony. – Bizonyára rátok fér a pihenés... de a szobám tele van nászajándékokkal, amiket szét kell válogatni, és ha jól emlékszem, azt mondtátok, számíthatok a segítségetekre.

– Hát persze! – Hermione rémülten felpattant; csak úgy röpködtek a könyvek körülötte. – Persze... segítünk... bocsánat... – Vetett még egy meggyötört pillantást Harryre és Ronra, aztán Mrs Weasley nyomában kisietett az ajtón.

– Tisztára házimanót csinál belőlünk – sopánkodott fájó homlokát dörzsölve Ron, miközben Harryvel anyja szobája felé kullogtak. – De azok legalább hasznosnak érzik magukat. Alig várom, hogy túl legyünk ezen az esküvőn!

– Én is – bólintott Harry. – Akkor végre mehetünk horcruxokat keresni... Ezek után az kész jutalomüdülés lesz, nem?

Ron felnevetett, de ekkor megpillantotta az anyja szobájában tornyosuló nászajándékhegyet, és a torkára forrt a kacaj.

Delacourék másnap délelőtt tizenegykor érkeztek meg. Harry, Ron, Hermione és Ginny addigra ismeretlenül is meglehetősen ellenséges érzelmeket tápláltak Fleur családja irányában; Ron igencsak dühösen csörtetett fel a szobájába, hogy két egyforma zoknit keressen magának, és Harry sem önként és dalolva állt neki fésülködni. Mikor aztán Mrs Weasley már elfogadhatónak ítélte a megjelenésüket, mindnyájan kivonultak a napsütötte udvarra, hogy fogadják a vendégeket.

Harry még sose látta ilyen takarosnak a ház környékét. A hátsó ajtó előtti lépcső állandó lakói, a rozsdás üst meg a régi gumicsizmák eltűntek, viszont az ajtótól jobbra és balra is egy-egy új cserepes libbencsbokor pompázott. Bár állt a levegő, a két bokor levelei lustán billegtek, olyan benyomást keltve, mintha hullámok vonulnának végig rajtuk. A tyúkokat bezárták, az udvar fel volt söpörve, a kert gazoláson, sövényigazításon és mindenféle csinosításon esett át, bár Harry, aki dzsungelszerű állapotában szerette, úgy ítélte meg, hogy eléggé vigasztalanul fest megszokott lakói, a légiónyi bogarászó törpe nélkül.

Harry meg se próbálta megjegyezni, hányféle biztonsági bűbájt vetett be a rend és a minisztérium az Odú védelmére; csak annyit jegyzett meg, hogy senki nem léphet a házba vagy a telekre mágikus helyváltoztatás útján. A zsupszkulccsal utazó Delacourékat is egy közeli dombtetőre irányították, oda ment ki eléjük Mr Weasley. A vendégek közeledtének első jele az a meghökkentően magas hangú nevetés volt, amit, mint kiderült, Arthur Weasley produkált. Pillanatokkal később fel is bukkant a kapuban, kezében megannyi csomaggal s oldalán egy gyönyörű, szőke hajú, hosszú fűzöld ruhát viselő asszonnyal, aki nem lehetett más, mint Fleur édesanyja.

– Maman! – kiáltott fel Fleur, és már szaladt is, hogy megölelje a dámát. – Papa!

A kis, hegyes, fekete szakállat viselő Monsieur Delacourt nejével ellentétben nemigen lehetett előnyös külsejűként jellemezni; feleségénél egy fejjel alacsonyabb és kimondottan túlsúlyos volt, ugyanakkor kellemes természetű férfiú benyomását keltette. Magas sarkú csizmájában odadöcögött Mrs Weasleyhez, s két-két csókot nyomott az asszony két orcájára, pirulásra késztetve őt.

– Túl nagy terh’et vállalt, madame – szólt zengő basszushangon. – Fleurtől ‘álljuk, ‘ogy mennyit fárhadoznak.

– Ugyan, szóra sem érdemes – fuvolázta Mrs Weasley. – Nekünk ez öröm, nem fáradság.

Feltoluló indulatát levezetendő, Ron belerúgott az egyik libbencsbokor mögül kikukucskáló kerti törpébe.

– Drhága ásszonyom! – Monsieur Delacour szélesen mosolygott, és kitartóan szorongatta két húsos mancsával Mrs Weasley kezét. – Sáládjáink küszöbön álló egyesülése á legnagyob megtiszteltetés számunkrá! Engedje meg, ‘ogy bemutásám ‘itvesemet, Apolline-t.

Madame Delacour odalibbent Mrs Weasleyhez, és lehajolva orcán csókolta.

– Enchantée – szólt. – Á férhje rhendkívül mulátságos törthénetekkel szórhákoztátot minket!

Mr Weasley eszelős vihogást hallatott, de Mrs Weasley egyetlen pillantására elnémult, és attól kezdve olyan arcot vágott, mintha egy közeli barát halálos ágya mellett állna.

– Kisebbik lányomát, Gabrielle-t márh ismerik – mondta Monsieur Delacour.

A tizenegy éves Gabrielle, aki derékig érő káprázatos, ezüstszőke hajával mintha Fleur kicsinyített mása lett volna, sugárzó mosollyal és lelkes öleléssel köszöntötte Mrs Weasleyt, aztán szempillarezgetős, forró pillantást vetett Harryre. Ginny hangosan megköszörülte a torkát.

– Kerüljenek beljebb! – szívélyeskedett Mrs Weasley, és megannyi „Tessék, tessék!”, „Csak kegyed után!” és „Dehogy, dehogy!” közepette beterelte a francia családot a házba.

Delacourékról hamar kiderült, hogy segítőkész, hálás vendégek. Mindennek nagyon örültek, és lelkesen kivették a részüket az esküvői előkészületekből. Monsieur Delacour az ültetési rendtől a koszorúslányok cipőjéig mindent charmant-nak ítélt; Madame Delacour, aki a háztartási bűbájok mestere volt, egy szempillantás alatt tisztává varázsolta a tűzhelyet; Gabrielle árnyékként követte nővérét, amiben tudott, segített, és folyamatosan csacsogott franciául.

Problémát az jelentett csupán, hogy az Odút nem ilyen sok ember elszállásolására tervezték. Mr és Mrs Weasley a nappaliban aludtak, miután a Delacour házaspár hiába tiltakozott, be kellett költözniük a szülői hálószobába. Gabrielle Percy régi szobájában aludt Fleurrel, Bill kijelölt hálótársa pedig esküvői tanúja, Charlie volt, bár ő még nem érkezett meg Romániából. A három jó barát számára ettől kezdve gyakorlatilag lehetetlenné vált a közös tervezgetés; végső elkeseredésükben már önként vállalkoztak a tyúkok etetésére, csak hogy kimenekülhessenek a zsúfolt házból.

– És még most se hagy békén minket! – fakadt ki Ron, mikor már a második tervezett udvari találkájukat készült meghiúsítani Mrs Weasley, aki karjában egy kosár mosott ruhával közeledett feléjük.

– Jól van, látom, megetettétek a tyúkokat – szólt oda már messziről az asszony. – Holnap majd megint be kell zárni őket... Jönnek az emberek felállítani a lakodalmas sátrat – magyarázta, miután megállt és a tyúkól falának dőlt, hogy szusszanjon egyet. Valóban eléggé kimerültnek tűnt. – A Millamant Sátorvarázs-szolgálatot hívtam... nagyon ügyes társaság. Bill megy el értük... Amíg itt vannak, jobb lesz, ha a házban maradsz, Harry. Meg kell mondanom, nem egy leányálom esküvőt szervezni ennyi védőbűbáj közepette.

– Nagyon sajnálom – szabadkozott Harry.

– Ugyan, ne butáskodj! – vágta rá Mrs Weasley. – Nem úgy értettem... A te biztonságod a legfontosabb! Jut eszembe, meg is akartam kérdezni, hogyan ünnepeljük meg a születésnapodat. Csak egyszer tizenhét éves az ember...

– Ne csináljunk nagy felhajtást – jelentette ki sietve Harry, miután belegondolt, mennyi plusz házimunkával járna még egy ünnepség. – Elég, ha a vacsoránál megemlítjük... Úgyis másnap lesz az esküvő...

– Ahogy akarod, kis drágám. Azért szólok Remusnak és Tonksnak, jó? Hagridnak is örülnél?

– Igen, nagyon – felelte Harry. – De kérem, ne csináljon ebből gondot magának.

– Ugyan már, ugyan... ez a legkevesebb...

Mrs Weasley hosszú, fürkésző pillantást vetett Harryre, aztán szomorúan elmosolyodott, és elindult a szárítókötél felé. Odaérve suhintott a pálcájával, mire a nedves ruhák a levegőbe emelkedtek, és szépen elrendezték magukat a kötélen. Harry elnézte az asszonyt, és hirtelen mardosó bűntudat fogta el, amiért ennyi gondot és fájdalmat okoz neki.

Hetedik fejezet

Albus Dumbledore végrendelete

Hegyi úton haladt, hideg, kék fényben derengő hajnalon. Messze a völgyben egy kis település ködpárába burkolózó árnyai sejlettek fel. Ott van-e az ember, akit keres? Az ember, aki kell neki, aki minden gondolatát kitölti, akitől választ vár, megoldást remél a problémára...

– Hékás, ébredj!

Harry kinyitotta a szemét. A kempingágyon feküdt Ron dohos padlásszobájában. Sötét volt, a nap még nem kelt fel. Pulipinty fejét a szárnya alá dugva aludt. Harrynek szúrt a sebhelye.

– Beszéltél álmodban.

– Igen?

– Igen. Azt mondogattad, hogy Gregorovics.

Harry szemüveg nélkül csak homályosan látta Ron arcát.

– Ki az a Gregorovics?

– Honnan tudjam? Te emlegetted.

Harry töprengve masszírozta a homlokát. Ismerősnek rémlett a név, de nem tudta, honnan.

– Azt hiszem, Voldemort őt keresi.

– Szerencsétlen ember – sajnálkozott Ron.

Harry tovább dörzsölgette a sebhelyét, s közben felült az ágyon. Már teljesen éber volt. Megpróbálta pontosan felidézni az álomban látottakat, de csak egy horizontig nyúló hegyvidékre és egy mély völgy ölén meghúzódó falucska körvonalaira emlékezett.

– Szerintem valahol külföldön van.

– Ki, Gregorovics?

– Voldemort. Külföldre utazott, hogy megkeresse Gregorovicsot. Olyan tájat láttam, amilyen nemigen van Nagy-Britanniában.

– Szóval már megint beleláttál a fejébe?

Aggodalom csengett Ron hangjában.

– Tedd meg, hogy nem mondod el Hermionénak – kérte Harry. – Bár arról tényleg nem tehetek, hogy álmodom dolgokat...

Tovább töprengett, s közben tekintete a kis Pulipinty kalitkájára vándorolt... Hol hallhatta Gregorovics nevét?

– Valamiért úgy rémlik – szólt vontatottan –, hogy köze van a kviddicshez. A kviddics jut eszembe róla, de nem tudom, miért.

– A kviddics? – visszhangozta Ron. – Nem Gorgovicsra gondolsz véletlenül?

– Kire?

– Dragomir Gorgovicsra. Hajtó, a Chudley Csúzlik két éve rekordösszegért szerződtette. Ő tartja az egy szezonon belüli kvaffejtés rekordját.

– Nem – rázta a fejét Harry. – Biztos, hogy nem Gorgovicsra gondolok.

– Én se akarok rágondolni... Térjünk a lényegre: Isten éltessen!

– Fú, tényleg! Tizenhét éves vagyok!

Harry felkapta a kempingágy mellett heverő pálcáját, rámutatott vele a kaotikus állapotú asztalra, és így szólt:

– Invito szemüveg!

Bár a hívott tárgy mindössze harminc centire volt tőle, boldogító volt látnia, ahogy felé repül – aztán egy darabig semmit sem látott, mert a szemüveg szára szemen bökte.

– Ügyi – kuncogott Ron.

Nyomjelmentessége feletti örömében Harry ezután légiparádét rendezett a szobában Ron ingóságaival. Az időközben felébredt Pulipinty ide-oda röpködött kalitkájában, olyan izgalommal töltötte el a látvány. Utána Harry megpróbálta bűbájjal megkötni a cipőfűzőjét (a keletkezett csomót aztán kétkezi munkával oldozgatta hosszú perceken át), és pusztán szórakozásból világoskékké változtatta a narancsszín talárokat Ronnak a Chudley Csúzlikat ábrázoló poszterein.

– A sliccedet szerintem kézzel húzd fel – tanácsolta Ron, és jót vihogott, mikor Harry ijedten a nadrágjára nézett. – Tessék az ajándékod. Itt bontsd ki, anyámnak nem kell feltétlenül látnia.

– Könyv? – csodálkozott Harry a szögletes csomagot tapogatva. – Búcsút mondtál a hagyományoknak?

– Ez nem akármilyen könyv – magyarázta Ron. – Ez aranyat ér: Tizenkét bombabiztos módszer boszorkányok elbűvölésére. Minden benne van, amit a lányokról tudni kell. Ha tavaly meglett volna nekem, sec-perc alatt leráztam volna Lavendert, és gond nélkül összejöttem volna... Na mindegy, szóval nemrég megkaptam Fredtől és George-tól, és nagyon sokat tanultam belőle. Meg fogsz lepődni: pálca nélkül is lehet csodákat művelni.

Mikor lementek a konyhába, csinos kis halom ajándék várta Harryt az asztalon. Bill és Monsieur Delacour épp végeztek a reggelivel; Mrs Weasley velük csevegett, de közben a fél szeme a serpenyőn volt.

– Arthur megkért, hogy a nevében is kívánjak neked boldog tizenhetedik születésnapot – fordult mosolyogva a belépő Harryhez az asszony. – Korán el kellett indulnia munkába, de azt ígérte, vacsorára hazaér. Ott van az ajándékunk a kupac tetején.

Harry leült, és kibontotta a mutatott szögletes kis csomagot. Egy aranyóra volt benne, hasonló ahhoz, amit Ron kapott a szüleitől a tizenhetedik születésnapjára: a számlapján mutatók helyett csillagok jártak körbe.

– Régi szokás órát ajándékozni, mikor egy varázsló nagykorú lesz. – Mrs Weasley kicsit aggódva pislogott Harryre a tűzhely mellől. – Sajnos ez nem vadonatúj, mint Roné volt... Fabian bátyám öröksége, ő pedig nem épp arról volt híres, hogy nagyon vigyázott volna a holmijaira... egy kicsit horpadt a hátulja, de...

A mondat vége nem hangzott el – Harry felpattant, és átölelte az asszonyt. Rengeteg kimondatlan dolgot próbált ebbe az ölelésbe sűríteni, és Mrs Weasley talán megérezte ezt, mert utána nagy pislogva megveregette Harry arcát, majd zavarában céltalanul meglengette pálcáját, aminek következtében fél csomag sercegő baconszalonna a serpenyőből a padlóra költözött.

– Isten éltessen, Harry! – csendült Hermione hangja. A lány besietett a konyhába, és gyorsan hozzátette a kupachoz a saját ajándékát. – Semmi különös, de remélem, örülni fogsz neki...

– Tőled mit kapott? – kérdezte Rontól, aki azonban jobbnak látta süketnek tettetni magát.

– Nyisd ki Hermionéét! – fordult gyorsan Harryhez.

Az ajándék egy új gyanuszkóp volt. A Bill és Fleur készítette csomagból egy bűvös borotva került elő.

– Ah, igen, ez gárhántálja á tökéletesen sima arhcbőrht – magyarázta lelkesen Monsieur Delacour –, de vigyázz, pontos instrhukciókat kell ádni neki, különben mindenütt megkopászt...

A Delacour házaspár csokoládéval lepte meg Harryt, Fred és George pedig a Weasley Varázsvicc Vállalat legújabb termékeivel töltött meg egy hatalmas dobozt.

Harry, Ron és Hermione reggelizés után hamar kiszorultak a konyhából, mert Madame Delacour, Fleur és Gabrielle érkezésével az asztal kényelmetlenül zsúfolttá vált. Miközben felfelé baktattak a lépcsőn, Hermione kivette Harry kezéből az ajándékokat.

– Bepakolom neked ezeket – csacsogta vidáman. – Különben már majdnem kész vagyok, csak arra várok, hogy Ron alsónadrágjai kijöjjenek a mosásból...

Ron zavart hebegésbe kezdett, de ekkor kinyílt az egyik első emeleti ajtó.

– Bejönnél egy percre, Harry?

Ginny volt az. Ron megtorpant, de Hermione lendületből megfogta a könyökét, és továbbvonszolta őt a lépcsőn. Harry kicsit félszegen tett eleget Ginny invitálásának.

Most járt először a lány szobájában. Kicsi, de világos helyiség volt; egyik falát a Walpurgis Lányai rockegyüttes jókora posztere, a másikat az egyetlen, kizárólag boszorkányokból álló kviddicscsapat, a Holyheadi Hárpiák kapitányának, Gwenog Jonesnak a képe díszítette. Az íróasztal feletti ablak arra a gyümölcsöskertre nézett, ahol Harry és Ginny egyszer páros kviddicset játszottak Ronnal és Hermionéval, s ahol most egy hatalmas, gyöngyfehér falú sátor terpeszkedett. A sátor tetején lobogó aranyszínű zászló egy magasságban volt a szoba ablakával.

Ginny felszegte a fejét, Harry szemébe nézett, majd vett egy nagy levegőt, és így szólt:

– Boldog tizenhetedik születésnapot.

– Öhm... köszönöm.

Harry képtelen volt viszonozni a lány kitartó pillantását: úgy érezte, mintha vakító fénybe kellene néznie.

– Szép a kilátás – motyogta az ablak felé intve.

Ginny ezt – el nem ítélhető módon – eleresztette a füle mellett.

– Nem tudtam, mit adjak neked – folytatta.

– Semmit se kell adnod nekem.

Ginny ezt se méltatta válaszra.

– Nem tudtam, mi az, aminek hasznát vennéd... és ami elég kicsi ahhoz, hogy magaddal tudd vinni.

Harry megkockáztatott egy óvatos pillantást a lány arcára. Ginny nem sírt; Harry sok más dolog mellett ezt is csodálta benne: hogy nagyon ritkán fakadt sírva. Néha eltűnődött, nem azért van-e ez, mert Ginnynek hat báty mellett meg kellett edződnie.

A lány közelebb lépett hozzá.

– Aztán arra gondoltam, olyasmit kellene adnom, ami eszedbe juttat engem, ha, mondjuk, találkozol valami vélával, mikor elmész oda, ahova menned kell.

– Nem hiszem, hogy útközben túl sok alkalmam lesz ismerkedni.

– Akkor tényleg minden rosszban van valami jó – suttogta Ginny, és már csókolta is Harryt, úgy, ahogy még sohasem. Harry nem ellenkezett, viszonozta a csókot, amely áldott feledést hozott, amely bódítóbb volt még a Lángnyelv-whiskynél is, és amely az érzékelés határain túlra száműzött minden egyebet, hogy a teljes valóságot Ginny tölthesse ki: a háta, amit Harry a keze alatt érzett, a hosszú, édes illatú haja...

Kicsapódott az ajtó, és ők szétrebbentek.

– Hoppá – mondta élesen Ron. – Bocsánat.

– Ron!

Befutott a ziháló Hermione is. Feszült csend támadt, majd Ginny csendes, üres hangon így szólt:

– Akkor hát isten éltessen, Harry.

Ronnak skarlátvörös volt a füle; Hermione nyugtalanul pislogott. Harry a legszívesebben az arcukba csapta volna az ajtót, de tudta, hogy hiába: Ron felbukkanásakor mintha jéghideg léghuzat söpört volna át a szobán, s a bűvös pillanat kipukkadt, akár a szappanbuborék. A kinyíló ajtón betódult mindaz, ami miatt szakított Ginnyvel, ami miatt távol kellett tartania magát a lánytól – s az önfeledt boldogság oda volt.

Ránézett Ginnyre, mondani akart volna neki valamit, bár nem tudta, mit – de a lány addigra hátat fordított neki. Lehet, hogy most az egyszer nem akarta visszatartani könnyeit. És Ron jelenlétében Harry nem vigasztalhatta meg őt.

– Majd beszélünk – mondta, és két barátját követve kiment a szobából.

Ron ledübörgött a lépcsőn, átvágott a még mindig zsúfolt konyhán, és kiment az udvarba. Harry végig lépést tartott vele; Hermione ijedt arccal loholt utánuk.

Mikor már elég messze voltak a háztól, Ron megállt a frissen nyírt füvön, és szembefordult Harryvel.

– Dobtad a húgomat. Most mit csinálsz, játszadozol vele?

– Nem játszadozom – felelte Harry, épp mikor Hermione utolérte őket.

– Ron...

A fiú felemelte a kezét, hogy csendre intse.

– Nagyon kibukott, amikor szakítottál vele...

– Én is. Tudod jól, hogy nem jókedvemben...

– Igen, tudom, de most megint smároltál vele, és ettől elkezd majd reménykedni...

– A húgod nem bolond, tudja, mi a helyzet, esze ágában sincs azt hinni, hogy... hogy egyszer összeházasodunk, vagy...

Saját szavait hallva fájdalmasan életszerű jelenet elevenedett meg lelki szemei előtt: Ginnyt látta, fehér ruhában, amint hűséget esküszik egy magas, arctalan, ellenszenves idegennek. Aztán egy örvénylő pillanat múltán két jövő képe villant fel egymás mellett a fejében: Ginnyé, mint végtelen, szabad tér, és a sajátja... amibe nem fért bele más, csak Voldemort.

– De ha minden alkalommal rámászol...

– Többet nem fordul elő – ígérte komoran Harry. Derült idő volt, mégis úgy érezte, mintha eltűnt volna a nap az égről. – Most elégedett vagy?

Ron arca egyszerre tükrözött neheztelést és tanácstalanságot. Hintázott egy kicsit a talpán, aztán kinyögte:

– Hát... így... igen.

Ginny a nap folyamán nem kereste többet az alkalmat, hogy kettesben maradjon Harryvel, és nem volt egyetlen olyan pillantása vagy gesztusa sem, ami utalt volna rá, hogy a szobájában több zajlott udvarias társalgásnál. Charlie érkezése azonban ezzel együtt is megkönnyebbülést hozott Harrynek: addig se kellett a jövőre gondolnia, amíg azt nézte, hogyan tuszkolja le Mrs Weasley egy székre a fiát, és jelenti be fenyegetően felemelt pálcával, hogy most pedig tisztességes frizurát nyír Charlie-nak.

A születésnapi vacsora akkor is meghaladta volna az Odú konyhájának kapacitását, ha nem egészül ki a társaság Charlie-val, Lupinnal, Tonksszal és Hagriddal – így hát ezúttal a kertben terítettek. Fred és George bűbájjal rábírtak egy sor lila lámpást – amelyek mindegyikén egy nagy 17-es szám virított –, hogy lebegjenek a sorban felállított asztalok fölött. Mrs Weasley gondos ápolásának köszönhetően George sebe szépen gyógyult; Harry azonban még mindig nem tudta megszokni a sötét lyukat a fiú fején, hiába vicceltek vele annyit az ikrek.

Hermione bűbájára lila és arany szerpentinszalagok röppentek a magasba s aggatták fel magukat művészi elrendezésben a fák és a bokrok ágaira.

– Csinos – szólt elismerően Ron, miután Hermione egy utolsó pálcalendítéssel aranyszínűre festette a vadalmafa lombját. – Igazán remek érzéked van az ilyesmihez.

– Köszönöm, Ron! – Hermione látható örömmel, ugyanakkor némi meghökkenéssel fogadta a dicséretet. Harry elfordult, hogy elrejtse vigyorát. Volt egy olyan érzése, hogy ha egyszer lesz ideje belenézni a Tizenkét bombabiztos módszer boszorkányok elbűvölésére című könyvbe, találni fog benne egy fejezetet a bókolásról. Tekintete találkozott Ginnyével; ránevetett a lányra, de aztán eszébe jutott Ronnak tett ígérete, gyorsan társalogni kezdett hát Monsieur Delacourral.

– Utat kérek, utat kérek! – zengte éneklő hangon Mrs Weasley. A kertkapu felől közeledett, s egy strandlabda méretű cikesz lebegett előtte. Néhány másodperc múlva aztán kiderült, hogy az óriási sporteszköz nem más, mint Harry születésnapi tortája, s Mrs Weasley csupán azért röptette maga előtt, mert nem mert végigbukdácsolni vele az egyenetlen talajon.

– Ez fantasztikus, Mrs Weasley – hálálkodott Harry, mikor a torta elfoglalta helyét az asztal közepén.

– Ugyan, kis drágám, semmiség – felelte meleg mosollyal az asszony A háta mögött Ron feltartott hüvelykujját mutatta Harrynek, és a „profi vagy” szavakat tátogta.

Fred és George kimentek a házhoz vezető ösvény végére, és ott fogadták a vendégeket, akik hét órára mind be is futottak. Hagrid a jeles alkalom tiszteletére felvette legjobb, ezzel együtt is rémséges szőrös, barna öltönyét. Lupin, bár mosolyogva rázott kezet Harryvel, levertnek tűnt, ami annál furcsább volt, mivel párjából, Tonksból csak úgy áradt a jókedv.

– Boldog születésnapot! – rikkantotta a fiatal boszorkány, és szoros ölelésbe zárta Harryt.

– Tizenhét, he? – brummogta vidáman Hagrid, miután kapott egy vödör nagyságú, borral töltött poharat Fredtől. – Épp hat éve ismerkedtünk meg, Harry! Emlékszel még arra a napra?

– Homályosan – felelte vigyorogva az ünnepelt. – Úgy rémlik, ránk törted az ajtót, malacfarkat ragasztottál Dudleyra, és kijelentetted, hogy varázsló vagyok.

– Ki emlékszik már a részletekre? – kuncogott Hagrid. – Ron, Hermione, jól vagytok?

– Jól – mosolygott Hermione. – És te?

– Megvagyok, megvagyok. Sok dolgom van mostanság, kis egyszarvúak születtek, majd megmutatom őket, ha jöttök... – Harry szándékosan nem nézett barátaira; Hagrid a zsebében turkált. – Tessék, Harry... Nem tudtam, mit hozzak neked, de aztán eszembe jutott ez. – Kicsi, pikkelyes erszényt halászott elő, amin hosszú zsinór lógott, nyilván hogy nyakba lehessen akasztani. – Zanzárdbőrből van. Ha a tulajdonosa beletesz valamit, utána csak ő tudja kivenni belőle. Ritka holmi.

– Köszönöm, Hagrid!

– Szóra sem érdemes – legyintett kukafedél méretű kezével a vadőr. – Jé, ott jön az én régi jó cimborám, Charlie! Hahó! Charlie!

A megszólított feléjük vette az irányt, s menet közben bánatosan végigsimított brutálisan megkurtított hajzatán. Ronnál alacsonyabb, vállas fiatalember volt; izmos karjait hosszú hegek és égési sérülések nyomai borították.

– Szevasz, Hagrid, hogy s mint?

– Ezer éve tervezem, hogy írok neked. Hogy van Norbert?

Charlie felkacagott.

– Norbert? A norvég tarajossárkány? Átkereszteltük Norbertára.

– Micsoda? Norbert lány?

– Az bizony.

– Azt honnan lehet tudni? – tudakolta Hermione.

– A nőstények sokkal vérszomjasabbak – felelte Charlie, majd vetett egy pillantást hátrafelé, és fojtott hangon megjegyezte: – Ideje lenne, hogy apa hazataláljon. Anya kezd ideges lenni.

Erre a többiek is ránéztek Mrs Weasleyre. Az asszony beszélgetni próbált Madame Delacourral, de közben szinte másodpercenként a kapu felé pislogott.

– Azt mondom, kezdjük el Arthur nélkül – fordult végül az egybegyűltekhez. – Biztos nem tud elszabadulni a... Oh!

Mindenki egyszerre pillantotta meg a jelenést: egy fénycsík röppent be a kertbe, hogy egy szempillantás múlva megállapodjon az asztal fölött; ott fénylő, ezüstös menyétalakká változott, mely a hátsó lábára állt, és Mr Weasley hangján így szólt:

– Velem van a mágiaügyi miniszter.

A patrónus ezután köddé vált, s Fleur megrökönyödött rokonsága már csak a hűlt helyét nézhette.

– Jobb, ha mi elmegyünk – jelentette ki nyomban Lupin. – Sajnálom, Harry... alkalomadtán megmagyarázom...

Azzal derékon kapta Tonksot, és elsietett vele. Hamarosan elérték a kerítést, kimásztak rajta, s azon nyomban el is tűntek. Mrs Weasley arcára döbbenet ült ki.

– A miniszter... de hát miért? Nem értem...

A talány megvitatására azonban már nem maradt idő: a következő pillanatban a kapun túl előbukkant a semmiből Mr Weasley, oldalán a sörényszerű hajáról azonnal felismerhető Rufus Scrimgeourrel.

Az újonnan érkezettek az udvaron át egyenesen a kert és a lámpafényben fürdő asztalt körülülő, elnémult társaság felé vették útjukat. Mikor Scrimgeour a lámpák fénykörébe ért, Harry megállapította, hogy sokat öregedett legutóbbi találkozásuk óta; arca soványabb és árkoltabb, tekintete mogorvább volt.

– Elnézést kérek az alkalmatlankodásért. – Scrimgeour az asztal végéhez bicegett, s ott megállt. – Annál is inkább, mivel úgy látom, ünnepi eseményt zavarok meg.

A miniszter tekintete egy pillanatra megpihent az óriási cikesztortán.

– Isten éltessen sokáig.

– Köszönöm – biccentett Harry.

– Szeretnék egy szót váltani veled – folytatta Scrimgeour. – Szintúgy Ronald Weasley úrral és Hermione Granger kisasszonnyal.

– Velünk is? – csodálkozott Ron. – Velünk miért?

– Közölni fogom, amint magunkban leszünk – felelte a miniszter. – Akad itt olyan hely, ahol beszélhetek velük? – vetette oda a kérdést Mr Weasleynek.

– Hogyne, természetesen. – Mr Weasley idegesen pislogott. – A... a nappali, gondolom, megfelel.

– Mutasd az utat! – fordult Ronhoz a miniszter. – Magának nem kell elkísérnie minket, Arthur.

Miközben két barátjával együtt felállt az asztaltól, Harry látta, hogy Mr Weasley aggódó pillantást vált feleségével. Szótlanul indultak el a ház felé; Harry biztosra vette, hogy Ron és Hermione e percben ugyanarra gondol, amire ő: Scrimgeour megneszelte, hogy ki akarnak maradni a Roxfortból.

A miniszter egy szót se szólt, amíg keresztül nem mentek a konyhán, és be nem értek a nappaliba. A kertet még lágy alkonyi fény aranyozta be, de bent a házban már sötét volt. Harry az ajtóból az olajlámpák felé intett a pálcájával, mire azok lángra lobbantak, és megvilágították a kopottas berendezésű, de lakályos szobát. Scrimgeour elfoglalta a süppedős karosszéket, ami rendesen Mr Weasley helye volt, így a három jó barát kénytelen volt a kanapén összezsúfolódni. Mikor már mind ültek, a miniszter belevágott mondókájába:

– Kérdéseim vannak hozzátok, és legjobb lesz, ha ezeket kinek-kinek négyszemközt teszem fel. Ti ketten – rámutatott Harryre és Hermionéra – várjatok odakint. Ronalddal kezdem.

– Nem megyünk sehova – jelentette ki Harry, s Hermione elszántan bólogatott mellette. – Vagy együtt beszél velünk, vagy sehogy.

Scrimgeour hűvös pillantással méregette Harryt, aki sejtette, hogy a miniszter azt latolgatja, érdemes-e már az elején felvennie a kesztyűt és keményebb hangot megütnie.

– Akkor hát maradunk négyesben. – Scrimgeour vállat vont, és megköszörülte a torkát. – Bizonyára mondanom sem kell, hogy Albus Dumbledore végakarata miatt jöttem.

Harry, Ron és Hermione egymásra néztek.

– Úgy látom, meglepődtetek. Ezek szerint nem is tudtatok róla, hogy Dumbledore a végrendeletébe foglalt titeket?

– Mi-mindhármunkat? – hebegte Ron. – Engem meg Hermionét is?

– Úgy van. Mind...

Harry közbevágott:

– Dumbledore több mint egy hónapja halt meg. Miért csak most kapjuk meg, amit ránk hagyott?

– Ez nem is kérdés! – vágta rá Hermione, mielőtt Scrimgeour megszólalhatott volna. – Megvizsgálták a hagyatékot! – Hangja remegett a felháborodástól. – Nem lett volna joguk hozzá!

– Jogom volt hozzá – felelte lekezelően Scrimgeour. – A indokolt vagyontárgyelkobzásról szóló rendelet lehetővé teszi hagyatékok lefoglalását abban az esetben, ha...

– Az a rendelet arra szolgál, hogy meg lehessen akadályozni sötét varázstárgyak örökítését! – hadarta Hermione. – És a minisztériumnak előbb bizonyítania kell, hogy az elhunyt vagyontárgyai illegálisak, csak azután kobozhatja el őket! Talán azt hitte, hogy Dumbledore valami elátkozott dolgot akar ránk hagyni!?

– Granger kisasszony nyilván a varázsjog területén kíván majd tevékenykedni – jegyezte meg hűvösen Scrimgeour.

– Szó sincs róla! – vágta rá Hermione. – Olyan munkát keresek majd, aminek haszna is van!

Ron felnevetett. Scrimgeour csak egy futó pillantásra méltatta őt.

– És most miért döntöttek úgy, hogy kiadják az örökségünket? – kérdezte indulatosan Harry. – Nem találtak ürügyet rá, hogy megtartsák?

Hermione ezúttal is megelőzte a válasszal a minisztert:

– Nem, egyszerűen lejárt a harmincegy nap. Annál tovább csak olyan tárgyakat tarthatnak vissza, amelyekről bebizonyosodott, hogy veszélyesek.

Scrimgeour nem reagált Hermione szavaira, helyette Ronhoz fordult.

– Állítanád-e, Ronald, hogy szoros személyes kapcsolat fűzött Dumbledore-hoz?

Ront meghökkentette a kérdés.

– Engem? Nem... nem mondanám. Harry volt az, aki...

Ron ránézett barátaira, és el is értette Hermione „fogd be a szád”-pillantását, de hiába, a baj már megtörtént: Scrimgeour arca elárulta, hogy pontosan azt a választ kapta, amire számított, és amit ki akart csikarni. Úgy csapott le Ron szavaira, mint sas az egérre.

– Ha nem fűzött szoros személyes kapcsolat Dumbledore-hoz, mivel magyarázod, hogy szerepel a neved a végrendeletében? Feltűnően kevés magánszemélyről tesz említést. Jószerével az egész vagyonát – a magánkönyvtárát, a mágikus tárgyait egyéb ingóságokkal egyetemben – a Roxfortra hagyta. Véleményed szerint téged miért tett személyes örökösévé?

– Nem... nem t’om – motyogta Ron. – Az igaz, hogy... nem voltunk szoros kapcsolatban, de... azt hiszem, kedvelt engem...

– Ne szerénykedj, Ron – szólt közbe Hermione. – Dumbledore egyik kedvence voltál.

Harrynek erős kétségei voltak ezen állítás megalapozottságát illetően, ugyanis tudomása szerint Dumbledore soha egyetlen percet sem töltött négyszemközt Ronnal, és viszonyuk még lazának se volt mondható. Scrimgeour azonban mintha nem is hallotta volna Hermione kijelentését; előhúzott a köpenye alól egy húzózsinóros erszényt – jóval nagyobbat annál, amit Harry Hagridtól kapott –, elővett belőle egy pergamentekercset, kinyitotta és felolvasott belőle:

– Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore testamentuma... igen, meg is van... Ronald Billus Weasleyre hagyom önoltómat, remélve, hogy rám gondol majd, amikor használja.

Olyan tárgy került elő Scrimgeour erszényéből, amit Harry jól ismert: ránézésre nem volt több közönséges ezüst öngyújtónál, de Harry tudta róla, hogy különleges tulajdonsággal bír: ha kattintanak vele, magába szív minden fényt egy adott helyen, majd újabb kattintásra kibocsátja azt. Scrimgeour előrehajolt ültében, és átadta az önoltót Ronnak. Az ámuldozva forgatta az ujjai között örökségét.

– Ez egy igen értékes tárgy – jegyezte meg Ron arcát fürkészve Scrimgeour. – Talán az egyetlen a maga nemében. Nyilván Dumbledore készítette. Vajon miért hagyott rád egy ilyen ritkaságot?

Ron tanácstalanul rázta a fejét.

– Dumbledore-nak többezer diákja volt – folytatta Scrimgeour. – Mégis csak hármótokat említ meg a végrendeletében. Miért? Mire akarod használni az önoltót, Ronald?

– Sötétítek vele – dünnyögte Ron. – Mi másra használhatnám?

Erre aztán Scrimgeour sem tudott válaszolni. Egy-két másodpercig még összehúzott szemmel figyelte Ront, azután visszatért a végrendelethez.

– Hermione Jane Granger kisasszonyra hagyom a Bogar bárd meséi című könyvet, remélve, hogy szórakoztató és tanulságos olvasmány lesz számára.

Scrimgeour ismét az erszénybe süllyesztette kezét; ezúttal egy kis alakú könyvet vett elő, amely foltos és hámladozó borítójával legalább olyan réginek tűnt, mint a A legfeketébb mágia titkai könyvtári példánya. Hermione szótlanul átvette a könyvet Scrimgeourtől, az ölébe fektette, és rámeredt. Harry már a címet sem tudta elolvasni, mert azt rúnákkal nyomtatták a borítóra. Miközben a jeleket nézte, egy könnycsepp hullott a régi kötetre.

– Mit gondolsz, miért hagyta rád Dumbledore ezt a könyvet? – kérdezte Scrimgeour.

– Mert... szeretek olvasni – felelte elfúló hangon Hermione, és megtörölte szemét a blúza ujjával.

– De miért épp ezt a könyvet hagyta rád?

– Nem tudom. Biztosan úgy gondolta, hogy tetszeni fog.

– Beszéltél valaha Dumbledore-ral rejtjelezésről vagy titkos üzenetek közlésének egyéb módjairól?

– Nem – felelte Hermione, tovább törölgetve a szemét. – És ha a minisztérium harmincegy nap alatt sem talált rejtjeles üzenetet a könyvben, akkor valószínűleg én sem fogok.

Hermione összeszorította ajkát, hogy ne zokogjon fel hangosan. Ronnak annyira szűk volt a helye a kanapén két barátja között, hogy csak nagy nehezen tudta hátradugni és a lány vállára tenni a kezét. Scrimgeour közben ismét a végrendeletre fordította tekintetét.

– Harry James Potterre – olvasta hangosan, s Harry gyomra görcsbe rándult a hirtelen izgalomtól – azt a cikeszt hagyom, amit első roxforti kviddicsmérkőzésén elkapott. Emlékeztesse rá, hogy a kitartás és az ügyesség elnyeri méltó jutalmát.

Mikor Scrimgeour előhúzta az erszényből a szárnyát bágyadtan rezegtető, diónyi aranylabdácskát, Harryn, bármennyire küzdött ellene, mélységes csalódottság lett úrrá.

– Miért hagyta rád Dumbledore ezt a cikeszt? – kérdezte Scrimgeour.

– Fogalmam sincs – felelte őszintén Harry. – Gondolom, azért, amit a végrendeletben leírt... Hogy emlékeztessen rá, mire jó a kitartás meg a nemtudommi.

– Tehát úgy véled, ez afféle jelképes emlék, semmi több?

– Igen. Mi más lehetne?

– Most én kérdezek. – Scrimgeour egy kicsit közelebb húzta karosszékét a kanapéhoz. Időközben a kertre is leszállt az este. Az ablakon át nézve a lakodalmas sátor derengő fehér kísértet módjára tornyosult a sövény fölé.

– Úgy vettem észre, a születésnapi tortád is cikesz alakú – mondta Scrimgeour. – Miért?

Hermione sötéten felnevetett.

– Biztos nem azért, mert Harry remek fogó, az túl egyszerű lenne! Dumbledore nyilván titkos üzenetet rejtett a cukormázba!

– A cukormáz semmit sem rejt, ebben biztos vagyok – felelte higgadtan Scrimgeour. – Ellenben a cikesz kimondottan alkalmas egy kis méretű tárgy elrejtésére. Tudod miért, igaz?

Harry a fejét rázta. Hermione viszont erre is felelt – Harry gyanúja szerint azért, mert az iskolában kényszeres reflexszé vált benne, hogy ha kérdést hall, megadja rá a helyes választ.

– Azért, mert a cikeszek testemlék-őrzők.

– Micsoda? – hüledezett a két fiú. Mindeddig abban a hitben éltek, hogy Hermionénak gőze sincs a kviddicsről.

– Úgy van – bólintott Scrimgeour. – A cikeszt a felbocsátása előtt senki nem érinti meg puszta kézzel. Még a készítője is kesztyűben dolgozik. A labda olyan bűbájt hordoz, amely képessé teszi annak a személynek az azonosítására, aki először megfogta – vitás esetekben így bizonyítékkal tud szolgálni. Ez a cikesz – Scrimgeour felmutatta az aranylabdácskát – emlékszik az érintésedre, Potter. Lehetségesnek tartom, hogy Dumbledore, akiről, ha minden jót nem is, azt el lehet mondani, hogy kiváló varázsló volt, úgy bűvölte meg a cikeszt, hogy csak a te kezedben nyíljon ki.

Harrynek a torkában dobogott a szíve. Biztos volt benne, hogy Scrimgeour következtetése helyes. Mit tehetne, hogy ne kelljen a miniszter jelenlétében megfognia a cikeszt?

– Hallgatsz? – nézett rá Scrimgeour. – Talán bizony tudod, mi van a cikeszben?

– Nem – felelte Harry, még mindig azon töprengve, milyen trükkel vehetné kézbe a cikeszt anélkül, hogy hozzáérne. Ha rendesen megtanulta volna a legilimenciát, most ötletet kereshetne Hermione fejében – szinte hallotta, hogyan zakatolnak a lány agyának fogaskerekei.

– Fogd meg! – szólította fel higgadtan Scrimgeour.

Harry a miniszter sárga szemébe nézett; azt látta benne, hogy nincs választása, engedelmeskednie kell. Kinyújtotta a kezét, Scrimgeour pedig ismét előrehajolt, és lassan, óvatosan Harry tenyerére helyezte a cikeszt.

Nem történt semmi. Mikor Harry a markába zárta az aranylabdát, az még egyszer megrebbentette fáradt szárnyait, majd mozdulatlanná vált. Scrimgeour, Ron és Hermione ennek ellenére meredten nézték azt, ami kilátszott belőle Harry ujjai között, mintha még mindig remélnék, hogy történik vele valami.

– Hát ez látványos volt – szólt gúnyosan Harry. Két barátja elnevette magát.

– Akkor hát végeztünk? – kérdezte Hermione, és nekiveselkedett, hogy kiszabadítsa magát a kanapé és barátai szorításából.

– Még nem – bökte oda bosszús arccal Scrimgeour. – Dumbledore még valamit hagyott rád, Potter.

– Mit? – tudakolta feltámadó izgalommal Harry.

Scrimgeour most már nem vesződött a végrendelet felolvasásával.

– Griffendél Godrik kardját.

Hermione és Ron kővé meredtek. Harry tekintetével kereste, hol csillan meg a rubintköves markolat, de Scrimgeour most nem nyúlt bele az erszénybe – igaz, az túl kicsi is lett volna hozzá, hogy a kard beleférjen.

– Na és hol van? – kérdezte gyanakodva Harry.

– Sajnálatos módon a kard nem Dumbledore-é volt, így arról nem is végrendelkezhetett. Griffendél Godrik kardja egyedülálló történelmi emlék, s mint olyan, jog szerint...

– Jog szerint Harryé! – csattant fel Hermione. – A kard őt választotta! Harry húzta ki a Teszlek Süvegből!

– Megbízható történeti források szerint a kard adott esetben használatra bocsátja magát a Griffendél-ház bármely arra méltó tagjának. Szó sincs tehát arról, hogy Harry Potter a kizárólagos birtokosa volna, akárhogy vélekedett is Dumbledore. – Scrimgeour megvakarta borostás állát, s közben Harryre függesztette tekintetét. – Mit gondolsz, miért...

– Miért akarta Dumbledore nekem adni a kardot? – Harry alig tudta féken tartani indulatát. – Biztos mert jól mutatna a szobám falán!

– Ez nem tréfadolog, Potter! – mordult rá Scrimgeour. – Talán az a meggyőződés vezette Dumbledore-t, hogy csak Griffendél Godrik kardja tudja legyőzni Mardekár utódját? Azért akarta volna neked adni a kardot, mert mint oly sokan, ő is úgy hitte, hogy neked kell megölnöd Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén?

– Érdekes elmélet – válaszolt Harry. – Döfött már valaki kardot Voldemortba? Vagy a minisztérium hasznosabbnak tartja, ha önoltókat vizsgálgat meg eltussolja az azkabani rabok tömeges szökéseit? Hát ezzel tölti a miniszter úr az idejét, amikor bezárkózik a szobájába? Egy cikeszt próbál kinyitni? Sorban ölik az embereket, kis híján megöltek engem is, Voldemort három grófságon át üldözött, végzett Rémszem Mordonnal, de a minisztérium arról is mélyen hallgat, vagy tévedek? És még elvárja, hogy együttműködjünk magukkal?

– Fékezd a nyelved! – harsogta felállva Scrimgeour, mire Harry is felpattant. A miniszter odabicegett hozzá, és keményen megbökte a mellkasát pálcájával, ami parázsló cigaretta módjára lyukat égetett Harry pólójába.

– Hé! – kiáltott fel Ron; talpra szökkent, és ő is előkapta a pálcáját, de Harry gyorsan rászólt:

– Ne! Ürügyet akarsz adni neki, hogy letartóztathasson minket?

– Eszedbe jutott, hogy nem az iskolában vagy, mi? – zihálta Harry arcába Scrimgeour. – Rájöttél végre, hogy én nem Dumbledore vagyok, aki minden arcátlanságodat és engedetlenségedet megbocsátotta? Felőlem viselheted úgy a sebhelyedet, mint egy koronát, de nekem akkor se egy tizenhét éves kölyök fogja megmondani, hogyan végezzem a munkámat! Ideje lenne, hogy egy kis tiszteletet tanulj!

– Ideje lenne, hogy rászolgáljon! – vágott vissza Harry.

Remegni kezdett a padló; szapora léptek zaja hallatszott, majd kitárult a nappali ajtaja, és megjelent a Weasley házaspár.

– Úgy hallottuk... mintha valaki... – hebegte Mr Weasley, akit szemlátomást megriasztott a látvány, hogy Harry és a miniszter majdhogynem egymás mellének feszülve állnak.

– ...kiabált volna – zihálta Mrs Weasley.

Scrimgeour két lépést hátrált, és a Harry pólóján égetett lyukra nézett. Látszott, már bánja, hogy elvesztette az önuralmát.

– Nem történt semmi – dörmögte. – Nagyon sajnálom... hogy így állsz a dolgokhoz. – Megint Harry szemébe fúrta a tekintetét. – A jelek szerint nem tudod belátni, hogy a minisztérium ugyanarra törekszik, amire te – és amire Dumbledore. Együtt kellene működnöd velünk.

– Ahogy már mondtam, miniszter úr: nem tetszenek a módszereik.

Harry másodszor is felemelte jobbját, és megmutatta Scrimgeournek a fehérlő sebhelyet a még mindig tisztán kivehető szavakkal: Hazudni bűn.

A miniszter arca megkeményedett; szó nélkül sarkon fordult, és kibicegett a szobából. Mrs Weasley is kiment, de Harry hallotta, hogy csak a hátsó ajtóig követi Scrimgeourt; alig egy perc múlva aztán jelentette:

– Elment.

– Mit akart tőletek? – fordult Mr Weasley a három jó baráthoz, miután felesége visszasietett hozzájuk a nappaliba.

– Elhozta, amit Dumbledore ránk hagyott – felelte Harry. – Csak most adták ki a hagyatékot.

A kertben felállított ünnepi asztalnál kézről kézre járt a Scrimgeourtől kapott három tárgy. Mindenki megcsodálta az önoltót meg a régi könyvet, mindenki méltatlankodott, hogy Scrimgeour visszatartotta a kardot, de senki nem tudott épkézláb magyarázatot kitalálni arra, hogy miért egy régi cikeszt hagyott Dumbledore Harryre. Mikor Mr Weasley már harmadszor vagy negyedszer vette a kezébe az önoltót, Mrs Weasley óvatos javaslattal élt:

– Harry drágám, mindenki borzasztóan éhes, de mégse akartunk nélküled nekifogni... Most már tálalhatom a vacsorát?

Mindenki meglehetős sietséggel evett, majd egy gyors köszöntő ének és megannyi kövér tortaszelet bekebelezése után a társaság fel is oszlott. Hagrid, aki a másnapi esküvőre is hivatalos volt, de testalkatánál fogva nem fért el a túlzsúfolt házban, elindult egy közeli mezőre sátrat verni.

– Ha mindenki lefeküdt, gyere majd fel hozzánk – súgta oda Hermionénak Harry, miközben segítettek a rendrakásban Mrs Weasleynek.

Fent a padlásszobában aztán Ron tovább vizsgálgatta önoltóját, Harry pedig használatba vette a Hagrid-féle zanzárdbőr erszényt – nem aranyat tett bele, hanem csekély értékű, de számára annál fontosabb tárgyakat: a Tekergők Térképét, a Sirius bűvös tükréből megmaradt darabkát és R. A. B. medálját. A zsinórral lezárt erszényt aztán a nyakába akasztotta, majd leült, és töprengve nézegetni kezdte a szárnyát bágyadtan rebegtető, régi cikeszt. Végül aztán halk kopogtatás hallatszott, és besurrant az ajtón Hermione.

– Disaudio! – suttogta a lány, a lépcső irányába fordítva pálcáját.

– Mintha azelőtt nem szeretted volna ezt a bűbájt – jegyezte meg csipkelődve Ron.

– Változnak az idők. Na, mutasd azt az önoltót!

Ront nem kellett kétszer kérni. Maga elé tartotta örökségét, és kattintott vele. A szobát megvilágító mennyezeti lámpa nyomban kialudt.

– Csak az a baj – suttogta Hermione –, hogy ugyanezt perui instant sötétségporral is meg lehet csinálni.

Újabb kattanás hallatszott, kis fénygolyó röppent a lámpa felé, s a szobában újra világos volt.

– Akkor is tök jó darab – jelentette ki kissé sértődötten Ron. – És állítólag Dumbledore saját találmánya.

– Persze, de biztos nem azért vett bele téged a végrendeletébe, hogy segítsen nekünk villanyt oltani!

– Talán előre tudta, hogy a minisztérium lefoglalja és tüzetesen megvizsgálja majd a hagyatékát – találgatott Harry.

– Egészen biztosan tudta – erősítette meg Hermione. – A végrendeletben persze nem írhatta meg, hogy mire jók ezek a tárgyak, de nem értem, hogy...

– Hogy miért nem mondott róluk valamit, mikor még élt – fejezte be a mondatot Ron.

– Erről van szó – bólintott Hermione, és lapozgatni kezdte a Bogar bárd meséit. – Ha ezek a tárgyak olyan fontosak, hogy megérte őket a minisztérium tudtával ránk hagynia, akkor igazán adhatott volna hozzájuk némi magyarázatot... Hacsak nem abból indult ki, hogy nincs mit magyarázni...

– Hát, ha igen, akkor tévedett – csóválta a fejét Ron. – Mindig mondtam, hogy flúgos az öreg. Zseniális volt, meg minden, de kicsit gyári hibás. Egy vacak régi cikeszt hagyni Harryre – mi a fenének?

– Gőzöm sincs – mondta Hermione. – Mikor Scrimgeour a kezedbe adta, fogadni mertem volna, hogy történik valami!

– Aha... – Harry szívverése megint felgyorsult, ahogy felemelte a cikeszt. – De gondolhatjátok, hogy Scrimgeour előtt nem erőltettem meg magam különösebben.

– Ezt hogy érted? – hökkent meg Hermione.

– Mit csináltam a cikesszel a legelső meccsemen? Nem emlékeztek?

Hermione csak a homlokát ráncolta. Ronnak ellenben elakadt a lélegzete; egy darabig megszólalni se bírt, csak izgatottan mutogatott a cikeszre meg Harry arcára.

– Majdnem lenyelted! – tört ki belőle végül.

– Pontosan.

Harry remegő kézzel emelte ajkához a cikeszt.

Az nem nyílt ki. Megint jött a maró, keserű csalódottság; mikor azonban lehanyatlott a keze, Hermione felkiáltott:

– Írás! Írás van rajta! Nézd meg gyorsan!

Harry kis híján elejtette a cikeszt meglepetésében és izgalmában. A labdácska aranyló felületén, mely néhány másodperce még sima és üres volt, most négy, Dumbledore jellegzetes, szálkás, dőlt betűivel írt szó állt:

Ott nyílok, ahol zárul.

Harrynek épp hogy volt ideje elolvasni a feliratot – aztán a szöveg elhalványodott, és eltűnt.

– Ott nyílok, ahol zárul... Ez meg mit jelentsen?

Hermione és Ron tanácstalanul rázták a fejüket.

– Ott nyílok, ahol zárul... ahol zárul... ott nyílok...

De hiába ismételgették a szavakat, hiába hangsúlyozták őket így meg úgy, nem lettek okosabbak.

– És itt van még a kard is – váltott témát Ron, miután beletörődtek, hogy nem tudnak több értelmet kihámozni a cikesz feliratából. – Miért akarta Harryre hagyni a kardot?

– És miért nem szólt róla egy szót sem? – dünnyögte Harry. – Tavaly, amikor annyit beszélgettünk a szobájában, a kard végig ott volt a falon! Ha azt akarta, hogy az enyém legyen, miért nem adta nekem akkor?

Úgy érezte, mintha vizsgán ülne ellustult, tompa aggyal, és egy olyan kérdésen töprengene, amire kapásból tudnia kellene a választ. Lehetséges, hogy a tavalyi hosszú beszélgetések valamelyikében elhangzott egy mondat, amire nem figyelt oda eléggé? Értenie kellene, miről szól ez az egész? Dumbledore arra számított, hogy rögtön érteni fogja?

– És itt ez a könyv is – csóválta a fejét Hermione. – Bogar bárd meséi... Sose hallottam róla.

– Sose hallottál Bogar bárd meséiről? – hitetlenkedett Ron. – Ezt nem mondod komolyan!

– De, komolyan mondom – felelte meghökkenve Hermione. – Miért, te ismered ezeket a meséket?

– Persze, hogy ismerem!

A meglepő közlés kizökkentette Harryt töprengéséből. Nem hitte volna, hogy van olyan könyv a világon, amit Hermione nem ismer, Ron viszont igen. Ron is csodálkozott – de ő azon, hogy barátai csodálkoznak.

– Ne hülyéskedjetek! Ott az a sok dedós mese, mindről azt mondják, hogy Bogar bárd írta! A szerencse színes szökőkútja.. A varázsló és a pattogó fazék... Nyiszi nyuszi és a locsifecsi fatönk...

– Mi baj van? – tört ki a nevetés Hermionéból. – Micsi nyuszi?

– Ne csináljátok már! – Ron hitetlenkedve kapkodta a pillantását egyik barátjáról a másikra. – Ne mondjátok, hogy nem hallottatok Nyiszi nyusziról...

– Elfelejted, hogy mi muglik között nőttünk fel – emlékeztette Hermione. – Egészen más meséket hallgattunk gyerekkorunkban! A Hófehérke és a hét törpét, a Hamupipőkét...

– Az mi, valami betegség? – tudakolta Ron.

Hermione ismét a rúnák fölé hajolt.

– Szóval azt mondod, ezek gyerekmesék?

– Igen – felelte elbizonytalanodva Ron. – Mármint... hallottam régi meséket, amikről mondták, hogy Bogar bárd írta őket. Azt nem tudom, hogy eredetiben milyenek ezek a történetek.

– De vajon miért akarta Dumbledore, hogy elolvassam őket?

Valami megnyikordult odalent.

– Biztos Charlie mászkál – mondta nyugtalanul Ron. – Anya már lefeküdt, most kisurran megnöveszteni a haját.

– Mindegy, akkor is ideje lefeküdnünk – suttogta Hermione. – Ciki lenne, ha holnap elaludnánk.

– Az biztos – hagyta helyben Ron. – Nem tenne jót a násznép hangulatának, ha az örömanya brutális hármas gyilkosságot követne el. Majd én elsötétítek. – S mikor becsukódott az ajtó Hermione után, ismét kattintott egyet az önoltóval.

Nyolcadik fejezet

Az esküvő

Másnap délután három órakor Harry, Ron, Fred és George a gyümölcsöskertben ácsorogtak a nagy, fehér sátor bejáratánál, és várták a vendégeket. Harry nem sokkal korábban megivott egy nagy adag Százfűlé-főzetet, aminek következtében külsőre átalakult a közeli falu, Widra St. Capdel egyik lakójává, egy vörös hajú muglifiúvá, akitől Fred korábban begyűjtő bűbájjal hajszálakat lopott. Szerepe szerint ő volt „Barny, a távoli unokatestvér”, a népes Weasley-rokonság egy ritkán látott tagja.

A négy fiú az ülésrend egy-egy példányát szorongatta, hogy annak segítségével a helyükre kísérhessék a vendégeket. Egy órával korábban egy csapat fehér taláros pincér, valamint aranyló kabátba bújt zenészek érkeztek az Odúba – ők most a sátortól nem messze, egy fa alatt üldögéltek –, gomolygó kék pipafüst jelezte, hogy hol.

Harry háta mögött a sátorban egy hosszú, bíborpiros szőnyeg két oldalán több sorba rendezve megannyi karcsú lábú aranyszék állt. A sátor tartórúdjait fehér és arany virágok fonták körül, s a fölé a hely fölé, ahol Bill és Fleur majd hitvesi hűséget esküsznek egymásnak, Fred és George egy hatalmas csokor arany léggömböt akasztott föl. Kint a szabadban bágyadt pillangók és méhek szálldostak a fű és a sövény fölött. Harry elég kényelmetlenül érezte magát a bőrében. A mugli fiú, akinek a külsejét fölvette, kicsit kövérebb volt nála, így a tikkasztó nyári hőségben amúgy is túl meleg dísztalárja ráadásul még zavaróan szűk is volt.

– Ha én egyszer megnősülök – szólt a nyakát szellőztetve Fred –, biztos nem fogok ekkora felhajtást csinálni. Mindenki olyan ruhában jöhet majd, amilyenben akar, anyát pedig az esküvő idejére sóbálvánnyá változtatom.

– Ma délelőtt még egész normális volt – jegyezte meg George. – Egy kicsit pityergett ugyan, hogy miért nincs itt Percy, pedig kinek hiányzik az a tetű? Szent szalamandra, kössétek fel a talárt, jönnek!

Az udvar távoli kapuján túl sorban egymás után tarka alakok tűntek fel a semmiből. Perceken át gyűltek és gyűltek az érkezők, aztán oszlopba rendeződtek, és kígyózó menetben elindultak a kerten át a gyümölcsösben álló sátor felé. A boszorkányok süvegét egzotikus virágok és megbűvölt, verdeső madárkák díszítették, nem egy varázsló pedig csillogó drágakövekkel ékes nyakkendőben feszített. Ahogy a násznép közeledett, vidám zsivajuk lassan elnyomta a méhek zümmögését.

George a nyakát nyújtogatva fürkészte a közeledő társaságot.

– Szuper, látom, eljött pár véla-unokatestvér – állapította meg. – Szegények nem ismerik az angol szokásokat, muszáj lesz felkarolnom őket...

– Szemfületlen vagy te ahhoz – mondta Fred, azzal fürgén megkerülte a menet élén haladó középkorú boszorkányokat. – Permettez-moi, hogy én vous assiste – szólított meg két csinos francia lányt, akik némi kuncogás után engedték is, hogy Fred bekísérje őket a sátorba. George-nak így a középkorú boszorkányok maradtak, Ronnak apja minisztériumi kollégája, Perkins jutott, Harry pedig egy nagyothalló öreg házaspárt vezetett a helyére.

– Helló – szólította meg egy ismerős női hang, amikor visszatért a bejárathoz: Lupin és Tonks állt a sor elején. Utóbbi az esküvő alkalmából szőkére változtatta a haját. – Arthur mondta, hogy a göndör fiú vagy...

– Bocs a tegnap estéért – folytatta suttogva a boszorkány, mikor már a széksorok között lépkedtek. – Tudod, a minisztérium mostanában eléggé vérfarkasellenes, szóval a jelenlétünk kínos lehetett volna a számotokra.

– Semmi gond, világos – felelte Harry, inkább Lupinhoz, mintsem Tonkshoz szólva. Lupin futó mosolyt villantott rá, de mikor elfordult, újból elsötétült az arca. Harry látta ezt, és nem tudta mire vélni, de nem volt ideje sokáig tűnődni a dolgon, ekkor ugyanis Hagrid kisebb felfordulást okozott: félreértette Fred útbaigazítását, és nem a számára kijelölt, bűbájjal megnagyobbított és megerősített ülőalkalmatosságra telepedett le, hanem öt közönséges székre, amelyek ennek következtében most egy halom arany gyufaszálhoz hasonlítottak.

Mialatt Mr Weasley székeket javított, Hagrid pedig harsogva mentegetőzött mindazoknak, akik hajlandók voltak odafigyelni rá, Harry visszasietett a sátor bejáratához. Ott nyomban megakadt a tekintete egy feltűnő külsejű varázslón, aki Ron előtt állt. Az illető enyhén kancsal volt, vállig érő fehér haja a vattacukor állagát idézte, sipkájának bojtja az orra előtt fityegett, és bántóan rikító sárga talár volt rajta. Nyakában aranylánc, s azon egy különös, leginkább háromszög alakú, szemre emlékeztető szimbólum lógott.

– Xenophilius Lovegood – mutatkozott be a varázsló, kezet nyújtva Harrynek. – A lányommal a dombon túl lakunk, és Weasleyék voltak kedvesek meghívni minket. Ha jól tudom, te ismered is az én Lunámat – nézett rá Ronra.

– Igen. Ő nincs itt?

– Megállt egy percre abban a bűbájos kis kertben, hogy köszöntse a törpéket – káprázatos kolónia! Kevés varázsló van tisztában vele, milyen sokat tanulhatunk a bölcs gnómoktól – jobban mondva a Gernumblus hortensisektől.

– A mieink egy csomó jó káromkodást tudnak – jegyezte meg Ron –, de ez szerintem Fred meg George érdeme.

Azzal bevezetett a sátorba egy csapatnyi táltost. Alighogy eltűnt, felbukkant Luna.

– Szia Harry! – köszönt a lány.

– Öhm... engem Barnynak hívnak – hebegte döbbenten Harry.

– Vagy úgy, nevet is változtattál? – csacsogta vidáman Luna.

– Honnan tudtad, hogy...

– Csak az arckifejezésedből.

Akárcsak apja, Luna is rikító sárga talárt viselt, s kiegészítőnek egy jókora napraforgót tűzött a hajába. Ha a szem hozzászokott, hogy tetőtől talpig világít, az összhatás egészen kellemes volt – ezúttal legalább nem lógott retek a fülében.

Xenophilius eddig egy ismerősével társalgott, így a Harry és Luna között elhangzottak elkerülték a figyelmét. Most elköszönt a varázslótól, és lánya felé fordult, aki kinyújtott ujját mutatta neki:

– Képzeld, apa, az egyik gnóm megharapott!

– Csodálatos! A törpenyál rendkívül jótékony hatású! – lelkendezett Mr Lovegood, és megfogta lánya ujját, hogy szemügyre vegye a két vérző pontocskát. – Luna drágám, ha ma valamilyen új képesség bontakozna ki benned – teszem azt, késztetést éreznél, hogy operaáriákat énekelj vagy sellőnyelven szónokolj –, el ne fojtsd, mert lehet, hogy a gernumblusok oltották beléd!

Ron, aki épp ekkor haladt el mellettük, horkantva felnevetett.

– Hiába mosolyog rajtunk Ron – mondta szelíd derűvel Luna, miközben Harry bekísérte őt és Xenophiliust a sátorba –, apám ért hozzá, sokat tanulmányozta a gernumblus-mágiát.

– Tényleg? – Harry rég leszokott róla, hogy kételyeket hangoztasson Luna és az apja sajátos nézeteivel kapcsolatban. – De azért nem kéne mégis csinálni valamit a sebeddel?

– Nem, jól van így. – Luna szórakozottan szopogatni kezdte az ujját, és közben végignézett Harryn. – Elegáns vagy. Mondtam apának, hogy a legtöbben sötét dísztalárban lesznek, de szerinte esküvőn napszínt kell viselni, mert az szerencsét hoz.

Azzal ellibbent apja után. Addigra ismét feltűnt Ron; az öreg boszorkány, aki a karjába csimpaszkodott, horgas orrával, vörös karikás szemével és tollas, rózsaszínű süvegével úgy festett, mint egy mogorva flamingó.

– ...a hajad pedig túl hosszú, Ronald, egy pillanatig azt hittem, Ginevra vagy. Merlin szakállára, mi van ezen a Xenophilius Lovegoodon? Úgy néz ki, mint egy tányér rántotta. És te ki vagy? – reccsent rá Harryre.

– Muriel néni, bemutatom az unokatestvéremet, Barnyt.

– Még egy Weasley? Ti aztán úgy szaporodtok, mint a kerti törpék. Harry Potter nincs itt? Pedig reméltem, hogy végre találkozhatom vele. Úgy tudtam, a barátod, vagy már megint csak fel akartál vágni?

– Nem... nem tudott eljönni...

– Hmmm. Kimentette magát, mi? Akkor nem is olyan féleszű, mint amilyennek a fényképei mutatják. Most oktattam ki a menyasszonyt, hogy miként viselje a diadémomat! – kiabálta oda Muriel Harrynek. – Koboldmunka, ha nem tudnád, és évszázadok óta a családunk tulajdona. Nem mondom, szemrevaló fruska, de hát – francia. Na jól van, kísérj egy jó helyre, Ronald, százhét éves vagyok, kímélnem kell a lábamat!

Ron elhaladtában sokatmondó pillantást vetett Harryre, aztán jó darabig nem került elő. Harry tucatnyi embert a helyére kísért, csak azután futott össze megint Ronnal a bejáratnál. Addigra majdnem teljesen megtelt a sátor, és már nem volt sorbaállás odakint.

– Muriel néni kész rémálom – törölgette a homlokát Ron. – Régen mindig nálunk karácsonyozott, de aztán egyszer hál’ istennek megsértődött, mert Fredék vacsora közben trágyagránátot robbantottak a széke alatt. Apa mondja is, hogy szerinte kihúzta őket a végrendeletéből, de gondolhatod, mennyire izgatja ez Fredéket! Hiszen ha így folytatják, ők lesznek a leggazdagabbak az egész rokonságban... Fúúú – váltott szapora pislogásra Ron, mikor meglátta a közeledő Hermionét. – De jól nézel ki!

– Nem kéne mindig úgy meglepődni – felelte a lány, de mosolygott hozzá. Könnyű orgonalila ruhát viselt, s hozzá hasonló színű magas sarkú cipőt. A haja sima és fényes volt. – Muriel nagynénikéd egyébként más véleményen van. Találkoztam vele odafent, amikor átadta Fleurnek a diadémot. Rám néz, és azt mondja: Nocsak, ez az a mugliivadék leányzó? Aztán meg: Rossz a tartása, és csontos a bokája.

– Ne foglalkozz vele, mindenkit szekál – legyintett Ron.

– Csak nem Murielról folyik a szó? – tippelt George, miután Freddel együtt kiszabadult a sátorból. – Az előbb képes volt benyögni nekem, hogy felemás a fülem. Undok vén szipirtyó. Csak azt sajnálom, hogy Billus bácsi már nem lehet itt – ő aztán feldobott minden esküvőt.

– Nem ő volt az, aki látott egy Zordót, és egy nappal később meghalt? – vetette közbe a kérdést Hermione.

– Hát igen, a vége felé már nem volt egészen százas – ismerte el George.

– De mielőtt megzápult az agya, haláli fazon volt – mesélte lelkesen Fred. – Mindig azzal kezdte, hogy benyomott egy üveg Lángnyelv-whiskyt, aztán a táncparkett közepére pattant, felhúzta a talárját, és virágcsokrokat huzigált ki a...

– Igazi sármőr lehetett – húzta el a száját Hermione, Harry viszont a hasát fogta a nevetéstől.

– Valamiért sose nősült meg – jegyezte meg Ron.

– Nahát, vajon miért? – pislogott rá Hermione.

A nagy nevetésekkel megtűzdelt beszélgetés közepette egyikük se vette észre a későn érkezőt; csak akkor figyeltek fel a fekete hajú, dús szemöldökű, görbe orrú fiatalemberre, mikor az átnyújtotta Ronnak a meghívóját, és Hermionéra pillantva így szólt:

– Te csodálatosan szép.

– Viktor! – sikoltott fel Hermione, és elejtette gyönggyel hímzett táskáját, ami csekély méretéhez képest meglepően hangos puffanással ért földet. Hermione kapkodva-pirulva lehajolt, hogy felemelje. – Nem tudtam, hogy te is... istenem, de örülök... hogy vagy?

Ronnak ekkor már lángolt a füle. Miután egy rossz hamisítványnak kijáró pillantást vetett Krum meghívójára, emelt hangon megkérdezte:

– Te meg hogy kerülsz ide?

Krum felvonta a szemöldökét.

– Fleur meghívott.

Harry, akinek nem volt miért neheztelnie Krumra, kezet rázott vele, majd, érezve, hogy jobb lesz, ha elviszi őt Ron közeléből, felajánlotta, hogy a helyére kíséri.

– A barátod nem örül, hogy itt vagyok – jegyezte meg Krum, mikor beléptek a zsúfolt sátorba. – Vagy rokonod? – kérdezte Harry göndör, vörös hajára pillantva.

– Az unokatestvérem – motyogta Harry, de Krum már alig figyelt rá. Megjelenése nem kis feltűnést keltett, különösen a véla-unokatestvérek körében – elvégre nemzetközi hírű kviddicsjátékos volt. Miközben a vendégek közül sokan a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássák őt, besietett a széksorok közé Ron, Hermione, Fred és George négyese.

– Jobb lesz, ha leülünk – szólt oda Harrynek Fred –, különben elgázol minket a menyasszony.

Harry, Ron és Hermione leültek Fred és George mögé a második sorba. Hermione orcája még mindig kissé piros volt, Ron füle pedig változatlanul lángolt. Utóbbi néhány másodperc üldögélés után odadörmögte Harrynek:

– Hülye kis szakállat növesztett, láttad?

Harry csak hümmögött, megőrizve semlegességét.

Az átmelegedett levegőjű sátorban fokozódó várakozás jellemezte a hangulatot; a násznép egyhangú zsongását néha egy-egy rövid, izgatott kacaj törte meg. A Weasley házaspár is feltűnt; mosolyogva, rokonoknak integetve siettek végig a széksorok között. Mrs Weasley vadonatúj, ametisztszínű talárt és hozzá illő süveget viselt.

Az első sor belső végén most felállt Bill és Charlie – rajtuk is dísztalár volt, s a gomblyukukban rózsa fehérlett. Fred éles füttyel köszöntötte őket, amit a véla-lányok viháncolással jutalmaztak. Aztán a násznép elcsendesedett, mert felzengett a zene, mely mintha az arany léggömbökből szólt volna.

– Óóóó! – Hermione mint a rugó, úgy fordult ültében a bejárat felé.

Az összegyűlt boszorkányok és varázslók az ámulat sóhajával fogadták az apja oldalán belépő Fleurt. A menyasszony szinte lebegve siklott a bíbor szőnyegen; Monsieur Delacour döcögött és szélesen mosolygott. Fleur nagyon egyszerű szabású fehér ruhát viselt, és úgy tűnt, mintha tompa, ezüstös sugárzás áradna a testéből. Ez a fény, mely máskor elszürkítette a körülötte állókat, ma épp ellenkezőleg, megszépített mindenkit, akire ráhullott. Az arany ruhás Ginny és Giselle még bájosabbak voltak, mint máskor, s miután Fleur odaért mellé, Bill is úgy festett, mintha sose találkozott volna Fenrir Greybackkel.

– Hölgyeim és uraim – csendült egy éneklős hang, és Harry kissé megdöbbenve ismert rá arra a bozontos hajú, pöttöm varázslóra, aki Dumbledore temetési szertartását vezette, s aki most Bill és Fleur előtt állt. – Azért gyűltünk ma össze, hogy megünnepeljük két hű szív frigyét...

– Hát igen, tudtam én, hogy kell ide a diadémom – jegyezte meg jó hangosan suttogva Muriel néni. – De fenntartom, hogy Ginevra ruhája túl mélyen dekoltált.

Ginny vigyorogva hátranézett, rákacsintott Harryre, aztán gyorsan megint előre fordult. Harry gondolatai kiröppentek a sátorból, és messzire szálltak: felkeresték a roxforti birtok félreeső részeit, ahol Ginnyvel találkozgattak. Milyen régen is volt... Mindig is túlontúl szépnek tűntek azok a délutánok, mintha egy normális ember, egy villám alakú sebhely nélküli ember életéből ellopott órák lettek volna...

– Akarod-e, William Arthur, feleségedül a jelenlévő Fleur Isabelle-t...

Az első sorban ülő Mrs Weasley és Madame Delacour csendesen belezokogtak egy-egy darab csipkébe. A háttérben felharsanó rekedt trombitaszó félreérthetetlenül jelezte, hogy Hagrid is használatba vette asztalterítőnyi zsebkendőjét. Hermione megfordult, és rámosolygott Harryre; az ő szeme is csordultig volt könnyel.

– ...akkor e perctől férj és feleség vagytok.

A bozontos kis varázsló Bill és Fleur fölé tartotta pálcáját, s hamarosan ezüst csillagok százai keringtek az ifjú pár ölelésben egyesülő alakja körül. Aztán Fred és George, valamint a példájukat követő násznép lelkes tapsa közepette kipukkadtak az arany léggömbök, és paradicsommadarak meg apró aranycsengettyűk libbentek ki belőlük, hogy dallal és csilingeléssel gazdagítsák az ovációt.

– Hölgyeim és uraim – harsogta a bozontos varázsló. – Kérem, álljanak fel!

Mindenki úgy tett – Muriel néni kelletlen morgás kíséretében. A ceremóniamester intett a pálcájával, mire az aranyszékek kecsesen a levegőbe emelkedtek, és eltűntek a sátor vászonfalai; a vendégek immár egy hatalmas, aranyrudakra támaszkodó baldachin alatt álltak, s élvezhették a napfényben fürdő gyümölcsöskertre és a környező tájra nyíló pompás kilátást. A fedett tér közepét most folyékony arany öntötte el: a jelenség kerek tóvá hízott, hogy aztán ragyogóan fényes táncparketté dermedjen. A lebegő székek fehér terítős kis asztalok köré rendeződtek a levegőben, majd azokkal együtt kecsesen leereszkedtek a földre. Bevonultak az aranykabátos zenészek, és elfoglalták a helyüket egy pódiumon.

– Profi – szólt elismerően Ron.

Ekkor minden oldalról pincérek tűntek fel. Többen közülük ezüst tálcán sütőtöklevet, vajsört és Lángnyelv-whiskyt hoztak, mások gyümölcstortából és szendvicsekből rakott ingatag tornyokat cipeltek.

– Menjünk, gratuláljunk nekik! – mondta Hermione, és lábujjhegyre állva pislogott a felé a hely felé, ahol Billt és Fleurt elnyelte az odatóduló vendégek serege.

– Arra még ráérünk – legyintett Ron. Lekapott három vajsört egy arra járó pincér tálcájáról, s egyet odaadott Harrynek. – Gyere, Hermione, szerezzünk asztalt magunknak... ne arra! Minél messzebb Murieltól...

Ron elindult az üres táncparketten át, s menet közben jobbra-balra tekingetett – Harry tudta, hogy azt nézi, merre van Krum. Mire elérték a túloldali asztalokat, azokat már mind elfoglalták; a legtöbb hely annál volt, amelyiknél Luna ült egymagában.

– Leülhetünk hozzád? – kérdezte Ron.

– Persze – felelte örömmel Luna. – Apa elment, hogy átadja az ajándékunkat Billnek és Fleurnek.

– Mit hoztatok? Netán száz évre elég gurgyökeret? – tréfálkozott Ron.

Hermione megindított felé egy rúgást az asztal alatt, de rosszul célzott, és Harryt találta el. Harrynek könny szökött a szemébe a fájdalomtól, és kérdőn nézett Hermionéra.

A zenészek rázendítettek. Elsőként az ifjú pár lépett a táncparkettre, a násznép tapsától kísérve. Egy perc múlva Mr Weasley táncba vitte Madame Delacourt, őket pedig Mrs Weasley és Fleur apja követte.

– Szeretem ezt a számot – mondta Luna, jobbra-balra dőlve a keringőszerű zene ritmusára. Néhány másodperc múlva aztán felállt, a táncparkettre libbent, s ott behunyt szemmel, karját lengetve forogni kezdett egymagában.

– Csúcs ez a lány, nem? – vigyorgott Ron. – Mindig tud újat mutatni.

A mosoly azonban hamar lefagyott az arcáról, mert ekkor megjelent Viktor Krum, és elfoglalta Luna megürült székét. Hermione ezt szemlátomást hízelgőnek találta, de Krum ezúttal nem azért jött, hogy bókoljon neki. Helyette összevont szemöldökkel megkérdezte:

– Ki az az ember a sárgában?

– Ő Xenophilius Lovegood, az egyik barátunk apja – sietett a felvilágosítással Ron. Dacos hangsúlya nyilvánvalóvá tette, hogy ezúttal nem hajlandó kinevetni Xenophiliust. Aztán gyorsan Hermionéhoz fordult: – Menjünk táncolni!

A lány meghökkent, de örült a felkérésnek, s Ronnal együtt hamarosan eltűnt a forgatagban.

– Ah, együtt vannak? – kérdezte szórakozottan Krum.

– Hát... többé-kevésbé – felelte Harry.

– Te ki vagy?

– Barny Weasley.

Kezet ráztak.

– Te, Barny – ismersz jól ezt a Lovegood nevűt?

– Nem, itt találkoztam vele először.

Krum az itala fölé hajolt, s közben sötét tekintettel figyelte Xenophiliust, aki több varázsló társaságában álldogált a táncparkett túloldalán.

– Csak azért – dörmögte Krum –, mert ha ő nem lenne Fleur vendége, itt-most kihívnék párbajra, amiért azt a mocskos jelet visel.

– Jelet? – Most Harry is Xenophilius felé nézett. A varázsló mellkasán ott villogott a különös, háromszög alakú szem. – Miért? Mi baj van azzal?

– Grindelwald. Az Grindelwald jele.

– Grindelwald... Ő az a sötét varázsló, akit Dumbledore legyőzött, igaz?

– Igen.

Krum állkapcsán úgy mozogtak az izmok, mintha rágna.

– Grindelwald megölt sok embert – magyarázta –, nagyapámat is. Tudok, ebben az országban nem volt hatalma, mondják sokan, hogy félt Dumbledore-tól... és kiderült, volt rá oka. De ez... – Ujjával Xenophilius felé bökött. – Ez az ő jele, megismertem rögtön. Felvéste a falra a Durmstrangban, mikor ott tanult. Néhány bolond rámásolta könyvére, ruhájára, hogy ijesztgessenek, nézzenek ki nagy fiúnak – de mi, akik elvesztettünk rokont Grindelwald miatt, móresre tanítottuk őket.

Krum fenyegetően megropogtatta ujjperceit, és ismét szikrázó pillantást vetett Xenophiliusra. Harryt zavarba ejtette a vád; nagyon nehezen tudta elképzelni Luna apjáról, hogy a fekete mágia híve lenne, ráadásul a népes társaságban látszólag senki más nem ismert rá a háromszögletű, rúnaszerű jelre.

– Egészen... egészen biztos vagy benne, hogy ez Grindelwald...

– Nem tévedek – jelentette ki komoran Krum. – Sok évig mentem el a jel előtt, jól ismerek.

– Az is lehet – vetette fel Harry –, hogy Xenophilius nem tudja, mit jelent ez a szimbólum. Lovegoodék elég... furcsa emberek. Simán lehet, hogy csak látta valahol a háromszöget, és azt hitte róla, hogy a Morzsás Szarvú Szapirtyó fejének a keresztmetszete vagy ilyesmi.

– Minek a metszete?

– Nem tudom, az egy valami, amit ő meg a lánya állítólag nyaranként keresni szoktak...

Harry érezte, hogy nem sikerült hiteles képet festenie Lovegoodékról.

– Ő a lánya – mutatott rá Lunára, aki még mindig egyedül táncolt, és úgy csapkodott a feje körül, mintha szúnyogok háborgatnák.

– Miért csinál ezt? – kérdezte Krum.

– Biztos egy furmászt próbál elkergetni – vélekedett Harry, felismerve a tüneteket.

Úgy tűnt, Krum nem tudja eldönteni, hogy Harry komolyan beszél-e, vagy viccelődik vele. Előhúzta talárjából a pálcáját, és fenyegetően csapkodni kezdte vele a térdét, szikrákat csalva ki belőle.

– Gregorovics! – bukott ki Harryből. Krum meghökkent, de Harry izgatottabb volt annál, semhogy törődjön vele. Krum pálcájára pillantva felötlött benne egy régi jelenet: amint Ollivander a kezébe veszi és megvizsgálja a Trimágus Tusa előtt.

– Mi van vele? – kérdezte gyanakodva Krum.

– Ő egy pálcakészítő!

– Tudom.

– Ő csinálta a pálcádat! Hát ezért gondoltam, hogy... a kviddics...

Krum arca egyre gyanakvóbb kifejezést öltött.

– Honnan tudod, hogy Gregorovics csinálta pálcámat?

– Hát... azt hiszem, olvastam valahol – vágta ki magát Harry. – Egy... rajongói magazinban.

Krumot többé-kevésbé kielégítette a válasz, de azért megjegyezte:

– Nem is emlékezek, hogy beszéltem a pálcámról rajongókkal.

– Na és... hol van mostanában Gregorovics?

Krum ismét meghökkent.

– Már régen nem dolgozik. Én voltam egyik utolsó, aki vett tőle Gregorovics-pálcát. Azok a legjobbak... de tudom, ti britek esküsztök Ollivanderre.

Harry nem válaszolt. Úgy tett, mintha Krumhoz hasonlóan a táncolókat figyelné, de közben törte a fejét. Voldemort tehát egy híres pálcakészítő után kutat, és az se kérdéses, miért: amiatt, amit az ő, Harry pálcája csinált aznap este, mikor Voldemort a felhők között üldözte őt. A magyalfa-főnixtoll pálca legyőzte a kölcsönkért pálcát, s ez olyan jelenség volt, amire Ollivander nem számított és nem talált magyarázatot. Gregorovics valóban többet tudna nála? Lehetséges, hogy ismeri a pálcák varázsának olyan titkait is, amelyeket Ollivander nem?

– Nagyon csinos az a lány – jegyezte meg Krum, kizökkentve töprengéséből Harryt. Ginnyre mutatott, aki épp akkor csatlakozott Lunához. – Ő is rokonod?

– Igen – vágta rá fellobbanó ingerültséggel Harry. – És van barátja. Féltékeny típus. Nagydarab. Nem érdemes bosszantani.

Krum mordult egyet.

– Mi értelme van – szólt, miután lenyelte itala maradékát és felállt – lenni világhírű kviddicsjátékosnak, ha minden csinos lány foglalt?

Azzal otthagyta Harryt, aki szintén felállt, szerzett magának egy szendvicset egy arra járó pincértől, és elindult a zsúfolt táncparkett széle mentén. Meg akarta keresni Ront, hogy beszámoljon neki a Gregorovics-dologról, de aztán látta, hogy barátja Hermionéval lejt a parkett közepén. Nekidőlt hát az egyik arany sátorrúdnak, elnézte Ginnyt – aki akkor épp Fredék barátjával, Lee Jordannel táncolt –, és igyekezett nem bánkódni túlságosan Ronnak tett ígérete miatt.

Soha nem volt még esküvőn, így hát nem tudta megítélni, miben különböznek a varázslók lakodalmi szokásai a muglikéitól, jóllehet gyanította, hogy az utóbbiakból hiányoznak az esküvői tortát díszítő műfőnixek, amelyek felrepülnek, mikor a tortát felvágják, csakúgy, mint a vendégek között szálldosó, önkínáló pezsgősüvegek. Ahogy esteledett és megjelentek az éjjeli lepkék az immár lebegő arany lámpásokkal kivilágított sátortető alatt, a vigasság egyre zajosabbá vált. Fred és George már régen eltűntek Fleur két nőnemű unokatestvére társaságában; Charlie, Hagrid és egy lapos lila nemezkalapot viselő, tömzsi varázsló a hős Odo balladáját zengték az egyik sarokban.

Harrynek – miközben a tömegbe vegyülve próbált megszökni Ron egyik kapatos bácsikája elől, aki komolyan fontolóra vette, hogy saját fiának tekintse őt – megakadt a szeme egy, az egyik asztalnál magányosan üldögélő idős varázslón. Felhőszerű fehér hajával az öreg épp úgy festett volna, mint egy hervadt pitypangernyő, ha a feje búbján ülő molyrágta fez nem zavar bele a képbe. Ismerős volt az arca Harrynek, s némi töprengés után rá is jött, ki ő: Elphias Doge, a Főnix Rendjének tagja, Dumbledore nekrológírója.

Harry odalépett az öreghez.

– Megengedi, hogy leüljek?

– Hogyne, hogyne. – Doge-nak vékony, sivító hangja volt.

Harry közel hajolt hozzá.

– Mr Doge, én Harry Potter vagyok.

Doge-nak elakadt a lélegzete.

– Drága fiam! Arthur mondta, hogy itt vagy, de inkognitóban... Igazán megtisztelsz, nagyon örvendek!

Doge-on lázas izgalom lett úrrá; gyorsan töltött Harrynek egy kupa pezsgőt.

– Akartam írni neked – suttogta –, miután Dumbledore... lesújtó volt... neked is, nem kétlem...

Doge apró szeme megtelt könnyel.

– Olvastam a nekrológját a Reggeli Prófétában – mondta Harry. – Nem is tudtam, hogy ennyire jól ismerte Dumbledore professzort.

– Nagyon jól ismertem – bólintott Doge, és megtörölte a szemét egy asztalkendővel. – Én ismertem a legrégebben, ha nem számítjuk Aberforth-t... márpedig az emberek általában nem számítják Aberforth-t.

– Ha már a Reggeli Prófétánál tartunk... nem tudom, Mr Doge olvasta-e...

– Drága fiam, kérlek, szólíts Elphiasnek!

– Elphias, nem tudom, olvasta-e az interjút, amit Rita Vitrol adott az újságnak.

Doge arca kipirult az indulattól.

– Olvastam, Harry, bizony hogy olvastam. Az a nőszemély – de szívesebben nevezném keselyűnek – egyenesen zaklatott engem, ki akarta kényszeríteni, hogy nyilatkozzam neki. Röstellem, de gorombaságra ragadtattam magam: kotnyeles némbernek neveztem őt. Ezek után ő becsmérlő megjegyzéseket tett az elmeállapotomra.

– Abban az interjúban – folytatta Harry – Rita Vitrol azt sejtette, hogy Dumbledore fiatalkorában fekete mágiával foglalkozott.

– Egy szavát se hidd el! – vágta rá Doge. – Egy szavát se! Ne engedd, hogy beszennyezze a Dumbledore-ról őrzött emlékeidet!

Harry Doge arcára nézett: őszinte sajnálkozást és fájdalmat látott rajta, de ez inkább bosszantotta, semhogy megnyugtatta volna. Doge komolyan azt hiszi, hogy ennyi az egész? Hogy az ember egyszerűen eldönti, mit hisz el és mit nem? Nem képes felfogni Doge, hogy ő bizonyságot akar; hogy tudnia kell az igazságot?

Az öreg talán megsejtette, mit érez Harry, mert aggódva pislogott, és gyorsan folytatta:

– Harry, az a Rita Vitrol egy borzalmas...

Egy éles kacaj azonban beléfojtotta a szót.

– Rita Vitrol? Imádom azt a nőt, elolvasom minden sorát!

Harry és Doge felkapták a fejüket. Muriel néni állt az asztaluknál; pezsgővel teli kelyhet tartott a kezében, süvegén táncoltak a tollak. – Írt egy könyvet Dumbledore-ról, ha nem tudnád!

– Szervusz, Muriel – köszönt Doge. – Igen, éppen arról beszéltünk, hogy...

– Kölyök! Add át a széked, százhét éves vagyok!

A megszólított, egy másik vörös hajú Weasley-unokatestvér riadtan felpattant. Muriel néni meglepően erőteljes mozdulattal odafordította magának a megszerzett széket, s egy szempillantás múlva már le is ült Doge és Harry közé.

– Lám, újra találkozunk, Barry, vagy mi a csuda a neved – vetette oda Harrynek. – Na halljam csak, Elphias, mit beszéltetek Rita Vitrolról? Tudtad, hogy megírta Dumbledore életrajzát? Alig várom, hogy megjelenjen! Apropó, el ne felejtsem megrendelni a Czikornyai és Patzától.

Doge erre hűvös hallgatásba burkolózott, de Muriel néni nem zavartatta magát. Kiitta pezsgőjét, majd nyomban csettintett egy arra járó pincérnek, hogy hozzon utánpótlást neki. Egy újabb korty pezsgő után böffentett, majd tovább beszélt:

– Hiába ültök itt úgy, mint két kitömött béka! Annak idején, mielőtt kikiáltották Albust fenenagy tekintélyű, tiszteletre méltó akárkicsodának, nagyon is furcsa pletykák keringtek róla!

– Azok tudatlanság és irigység szülte rágalmak voltak – szögezte le retekpiros arccal Doge.

– Hát persze, te mi mást mondanál? – vihogott Muriel. – A nekrológodban is feltűnt, hogy szépen elsiklasz a kínos ügyek fölött!

– Sajnálom, hogy ez a véleményed – mondta kimérten Doge. – Biztosíthatlak, hogy őszinte szívvel írtam, amit írtam.

– Ó, mindenki tudja, mennyire rajongsz Dumbledore-ért! Merem állítani, te még akkor is szentnek fogod tartani őt, ha kiderül, hogy eltette láb alól azt a kvibli húgát!

– De Muriel! – hüledezett Doge.

A jéghideg pezsgő nem indokolhatta azt a dermesztő hideget, ami most terjengeni kezdett Harry mellkasában.

– Miről beszél? – fordult Murielhez. – Ki mondta, hogy a húga kvibli volt? Én úgy tudom, sokat betegeskedett.

– Hát rosszul tudod, Barry! – Muriel kaján örömmel nyugtázta a szavaival elért hatást. – Egyébiránt honnan tudhatnál te bármit is? Amikor ez a dolog történt, téged, kedveském, még tervbe se vettek. Igazság szerint mi, akik már éltünk annak idején, mi se tudtuk meg soha, mi történt valójában. Ezért is vagyok roppant kíváncsi rá, mit sikerült Vitrolnak kiderítenie! Dumbledore évtizedeken át konokul hallgatott a húgáról!

– Igaztalan vád! – fakadt ki Doge. – Teljességgel igaztalan! – Nekem se mondta, hogy a húga kvibli volt – szaladt ki Harry száján. Még mindig ott fészkelt a hideg a mellkasában.

– Mi a sistergős ménkűért mondta volna épp neked!? – rikácsolta Muriel, s kissé megingott ültében, ahogy igyekezett pillantását Harryre élesíteni.

– Azt hittem, nyilvánvaló – szólt a felindultságtól remegő hangon Doge –, hogy Albus miért nem beszélt soha Arianáról. Húga halála oly mértékben megrázta...

– Miért nem látta soha senki azt a lányt? – kárált Muriel. – Volt, aki csak akkor tudta meg, hogy egyáltalán létezett, mikor koporsóban kivitték a házból, és temetést rendeztek neki! Amíg Ariana a pincébe zárva senyvedt, hol volt a szent életű Albus? A Roxfortban brillírozott, fittyet hányt rá, hogy otthon mi történik!

– Hogyhogy a pincébe zárva senyvedt? – hüledezett Harry. – Miről beszél?

Doge le volt taglózva. Muriel néni megint vihogott, és Harryhez fordulva folytatta:

– Dumbledore anyja rettenetes nőszemély volt, rémisztő perszóna. Mugliktól született, de azt mondják, ezt is tagadta...

– Eszében sem volt tagadni. Kendra derék asszony volt – suttogta megkínzottan Doge, de Muriel válaszra se méltatta.

– Rátarti és zsarnokoskodó volt, épp az a fajta boszorkány, aki bele is pusztulna, ha megtudnák, hogy kviblit szült...

– Ariana nem volt kvibli! – sivította Doge.

– Ezt állítod te, Elphias. De akkor mivel magyarázod, hogy nem küldték a Roxfortba? – Muriel megint Harryhez fordult. – A mi időnkben nem volt szokás nagydobra verni, ha egy családban kvibli született. No de hogy egy kislányt lakat alatt tartsanak, mint holmi bűnözőt, és úgy tegyenek, mintha nem is létezne...

– Hidd már el, hogy szó sem volt ilyesmiről! – tiltakozott Doge, de Muriel csak fújta a magáét Harrynek:

– A kvibliket általában mugli iskolába küldték, és arra biztatták őket, hogy igyekezzenek beilleszkedni a muglik társadalmába... Ez sokkal humánusabb megoldás, mint helyet keresni nekik a varázsvilágban, ahol mindenképp a másodvonalba szorulnak. De persze Kendra Dumbledore büszkébb volt annál, semhogy mugli iskolába járassa a gyerekét...

– Ariana érzékeny volt! – bizonygatta elkeseredetten Doge – Az egészsége túl törékeny volt ahhoz, hogy...

– Ahhoz, hogy kimenjen a házból? – kacagott Muriel. – Mégse vitték el a Szent Mungóba, és gyógyítót se hívtak hozzá soha!

– Megbocsáss, Muriel, de honnan tudhatod te...

– Tájékoztatásul közlöm, Elphias, hogy Lancelot unokaöcsém annak idején gyógyítóként dolgozott a Szent Mungóban. Bizalmasan elárulta a családunknak, hogy Ariana soha nem fordult meg náluk, és ezt felettébb gyanúsnak tartotta!

Doge már-már elsírta magát. Muriel néni szemlátomást pompásan szórakozott, és újabb pohár pezsgőt hozatott magának. Harry döbbenettől zsibbadt agyában felsejlett az emlék, hogy Dursleyék egykor bezárták, elrejtették őt csak azért, mert varázsló volt. Dumbledore húga ugyanígy járt volna az ellenkezőjéért? Fogságban tartották, mert nem volt varázsereje? És Dumbledore valóban nem törődött vele, inkább elment a Roxfortba, hogy mindenkit elkápráztasson a tehetségével?

– Ha nem Kendra halt volna meg előbb – folytatta eszmefuttatását Muriel –, gyanítanám, hogy ő végzett volna Arianával...

– Hogy mondhatsz ilyet!? – sopánkodott Doge. – Hogy egy anya megölje a saját lányát? Gondold meg, mit beszélsz!

– Ha az illető anya képes volt évekig lakat alatt tartani a lányát, miért ne? – vonogatta a vállát az öreg boszorkány. – De, mondom, nem így történt, hiszen Kendra előbb halt meg, mint Ariana... megjegyzem, az se derült ki soha, hogy miben halt meg...

– Bizonyára Ariana gyilkolta meg – próbált gúnyolódni Doge. – Miért is ne?

– Hát igen, elképzelhető, hogy Ariana végső elkeseredésében ki akart törni a fogságból, és dulakodás közben megölte Kendrát – morfondírozott Muriel. – Hiába csóválod a fejed, Elphias! Te is ott voltál Ariana temetésén, nem?

– Igen, ott voltam – felelte remegő szájjal Doge. – És a legszomorúbb esemény volt, amit életemben átéltem. Albus teljesen össze volt törve...

– Úgy bizony, főként az orra tört össze! Aberforth ugyanis a szertartás közepén orrba vágta!

Doge-ot az eddigiek se hagyták hidegen, de most mintha kést döftek volna belé. Muriel nagyot kacagott, és a szájához emelte a kelyhet. A pezsgő lecsorgott az állán.

– De hát honnan... – suttogta rekedten Doge.

– Anyám jóban volt az öreg Bathilda Bircsókkal – magyarázta nagy vidáman Muriel. – Bathilda az egészet elmondta anyámnak, én meg szépen kihallgattam őket. Ökölharc a koporsó fölött! Bathilda azt mondta, Aberforth Albus fejéhez vágta, hogy miatta halt meg Ariana, aztán behúzott neki egyet. Albus állítólag meg sem próbált védekezni, ami szintén elég furcsa, hiszen hátrakötött kézzel is le tudta volna győzni Aberforth-t.

Muriel újabb adag pezsgőt döntött magába. Minél inkább sikerült kiborítania Doge-ot a hajdani botrányok felemlegetésével, annál jobb kedve kerekedett. Harrynek már fogalma sem volt, mit gondoljon, mit higgyen: az igazságot akarja hallani, de Doge csak ül megsemmisülten, és annyit makog, hogy Ariana beteges volt... Harry nem tudta elképzelni Dumbledore-ról, hogy ne lépett volna közbe, ha efféle kegyetlenkedés folyik a szülőházában – de a történetben mégis volt valami nyugtalanító.

– Mondok én még mást is. – Muriel letette a kelyhét, és finoman csuklott egyet. – Szerintem Bathilda tálalt ki Rita Vitrolnak. Rita az interjúban a Dumbledore családhoz közel álló, jól értesült forrásra hivatkozik – márpedig Bathilda ott volt, végigcsinálta velük az Ariana-ügyet!

– Kizárt dolog, hogy Bathilda szóba állt Rita Vitrollal – suttogta Doge.

– Arról a Bathilda Bircsókról beszélnek, aki a Mágia történetét írta? – kérdezett közbe Harry. A név ott állt nagy betűkkel az egyik – igaz, nem a legszívesebben kézbe vett – iskolai könyve borítóján.

– Igen, róla. – Doge úgy kapaszkodott Harry kérdésébe, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. – Kiváló mágiatörténész és Albus régi barátja.

– Csak épp azt mondják, vénségére agyalágyult lett – jegyezte meg vidáman Muriel.

– Ha így van, annál felháborítóbb, hogy Rita Vitrol visszaél az állapotával – szögezte le Doge –, és semmiképp sem lehet tényként kezelni, amit állítólag mondott!

– Vannak jó módszerek a régi emlékek előcsalogatására – érvelt Muriel –, és Rita Vitrol nyilván tudja is alkalmazni őket. De még ha Bathilda teljesen használhatatlan is, biztosan őriz régi fényképeket vagy akár leveleket. Dumbledore hosszú évtizedeken át a barátja volt... Egy kiruccanást Godric’s Hollow-ba mindenképp megérhetett Vitrolnak a vénasszony.

Harry épp beleivott a vajsörébe, s most félrenyelt. Miközben Doge a hátát veregette, köhögve, pislogva bámult Murielre, s mikor megjött a hangja, megkérdezte:

– Bathilda Bircsók Godric’s Hollow-ban lakik?

– Hát persze, időtlen idők óta! Dumbledore-ék Percival bebörtönzése után költöztek oda, a szomszédai voltak.

– Dumbledore-ék Godric’s Hollow-ban laktak?

– Igen, Barry, ezt mondtam az előbb – vágta rá ingerülten Muriel.

Harry érezte, hogy rettenetes üresség költözik belé. Dumbledore hat év alatt még csak célzást sem tett rá, hogy mindketten Godric’s Hollow-ban laktak, és ott vesztették el szeretteiket. Miért? Lily és James egy temetőben pihenne Dumbledore anyjával és húgával? Lehet, hogy Dumbledore, valahányszor felkereste a sírjukat, elhaladt az ő szülei sírja mellett? És mégsem mondta egy szóval se... említésre se méltatta...

Harry magának se tudta megfogalmazni, miért lett volna ez annyira fontos, mégis úgy érezte, hazugsággal ér fel, hogy Dumbledore hallgatott a múltbeli közös helyről, az ott elszenvedett hasonló sorscsapásokról. Jó ideig összetörten meredt maga elé, fel se fogta, mi történik körülötte, s Hermionét is csak akkor vette észre, mikor a lány egy széket húzott az övé mellé.

– Kikészültem, nem tudok tovább táncolni – zihálta Hermione, azzal lerúgta cipőjét, és masszírozni kezdte a talpát. – Ron elment vajsörért... Furcsa, most láttam Viktort, úgy rohant el Luna apjától, mintha összevesztek volna... – Rábámult Harryre, és lehalkította a hangját: – Jól vagy?

Harry nem tudta, hol kezdje, de nem is volt ideje töprengeni rajta. Ekkor ugyanis ezüstös fényesség hatolt át a sátortető vásznán, s a következő pillanatban ragyogó hiúzalak landolt kecsesen a meglepett táncolók között. Minden fej arra fordult, s a legközelebb állók groteszk pózokba merevedtek, ahogy hirtelen abbahagyták a táncot. A patrónus kitátotta a száját, és Kingsley Shacklebolt zengő, mély hangján megszólalt:

– A minisztérium elesett. Scrimgeour meghalt. Jönnek.

Kilencedik fejezet

Búvóhely kell

A mozdulatok mintha lelassultak volna, s a képek egymásba mosódtak. Harry és Hermione felpattant, és mindketten pálcát rántottak. Sokan csak most fogták fel, hogy valami rendkívüli történt: még mindig újabb fejek fordultak a lassan semmivé foszló ezüstös nagymacska felé. Onnan, ahol leszállt jeges hullámként terjedt szét a döbbenet csöndje. Azután valaki felsikoltott.

Amint kitört a pánik, Harry és Hermione belevetették magukat a tömegbe. Mindenki rohant, amerre látott; sokan dehoppanáltak – sikerrel, ami azt jelezte, hogy az Odút védelmező biztonsági bűbájok hatástalanná váltak.

– Ron! Ron! – kiabált Hermione. – Hol vagy?

Miközben igyekeztek utat vágni maguknak a táncparketten át, Harry csuklyát és álarcot viselő alakokat látott felbukkanni a tömegben. Azután megpillantotta Lupint és Tonksot, akik előreszegezett pálcával, szinte egyszerre harsogták: – Protego! – s kiáltásukat sokan visszhangozták minden oldalon...

– Ron! Ron! – Hermione már majdnem zokogott. Őt és Harryt elkapta, magával sodorta a menekülő tömeg. Harry megragadta a lány kezét, nehogy elveszítsék egymást; közben egy fénycsík suhant el a fejük fölött – talán egy védő, talán egy ártó varázs...

Aztán egyszerre felbukkant Ron, és elkapta Hermione szabad kezét. Harry érezte, hogy a lány megpördül álltó helyében, s a következő pillanatban néma sötétség oltotta ki a fényeket és a lármát; nem maradt semmi más, csak Hermione keze a kezében, és ő repült a tér és idő nélküli űrben, hátrahagyva az Odút, az érkező halálfalókat és talán magát Voldemortot is...

– Hol vagyunk? – csendült Ron hangja.

Harry kinyitotta a szemét. Egy pillanatig azt hitte, mégse jöttek el az esküvőről: most is sokaság vette körül őket.

– A Tottenham Court Roadon – zihálta Hermione. – Ne álldogáljunk, menjünk, keresnünk kell egy helyet, ahol átöltözhettek.

Harry engedelmeskedett. A csillagfényes ég alatt bevették magukat az éjjeli szórakozást kereső emberek közé, s félig-meddig futva haladtak a bezárt üzletekkel szegélyezett, széles, sötét utcán. Emeletes busz robogott el mellettük, s egy víg kedélyű, kocsmaviselt társaság tagjai nagy szemeket meresztettek rájuk – hiszen Harry és Ron még mindig dísztalárban volt.

– Hermione, nincs nálunk semmi, amibe átöltözhetnénk – fordult a lányhoz Ron, miután egy fiatal nő harsány kacagásban tört ki a láttukra.

– Miért is nem vettem magamhoz a láthatatlanná tévő köpenyt? – bosszankodott Harry. – Tavaly mindenhova magammal cipeltem, és...

– Nyugi, itt van a köpeny, és ruhát is hoztam nektek – hadarta Hermione. – Próbáljatok természetesen viselkedni addig is, amíg... Ez jó lesz.

Bevezette a fiúkat egy mellékutcába, s onnan egy sötét sikátor rejtekébe.

– Azt mondod, elhoztad a köpenyt, meg ruha is van mindkettőnknek... – Harry a homlokát ráncolva nézett Hermionéra. A lánynál nem volt semmi, csak a gyöngyhímzett kis táskája, amiben most kotorászni kezdett.

– Igen, van minden – bizonygatta Hermione, és a két fiú őszinte csodálatára sorban elővett a táskából egy farmernadrágot, egy hosszú ujjú pólót, egy barna zoknigombócot, végül pedig az ezüstös varázsköpenyt.

– Hogy a fészkes fenébe...

– Álcázott tágítóbűbáj – magyarázta Hermione. – Nem volt könnyű összehozni, de szerintem egész jól sikerült. A lényeg az, hogy minden cucc belefért ebbe. – Óvatosan megrázta a könnyű kis táskát, mire az megdöndült, akár egy konténer, amiben súlyos tárgyak gördülnek ide-oda. – Ajaj, ezek a könyvek voltak – sopánkodott Hermione, és belepislogott a táskába. – Pedig szétválogattam őket téma szerint... Na mindegy... Harry, szerintem te vedd fel a köpenyt, te pedig, Ron, gyorsan öltözz át...

– Mikor volt időd mindezt összeszedni? – kérdezte Harry, miközben Ron igyekezett megszabadulni a dísztalárjától.

– De hisz mondtam nektek az Odúban: már napokkal ezelőtt összepakoltam a legszükségesebb dolgokat, hogy meglegyenek, ha gyorsan le kell lépnünk. Ma délelőtt, miután átöltöztél, betettem a holmidat a hátizsákodba, azt meg ide a táskába. Mintha megéreztem volna...

– Fantasztikus vagy! – dicsérte meg a lányt Ron, s átadta neki a levetett és gombócba gyűrt dísztalárt.

– Kösz. – Hermione összehozott egy soványka mosolyt, miközben a táskájába tömte a ruhát. – Vedd már fel azt a köpenyt, Harry!

Harry a vállára kanyarította, majd a fejére húzta a köpönyeget, s nyomban láthatatlanná vált. Most kezdte csak felfogni, mi is történt az Odúban.

– A többiek... az a sok vendég...

– Most nincs időnk velük foglalkozni – suttogta Hermione. – A halálfalók rád vadásznak, és csak még nagyobb veszélybe sodornánk a többieket, ha visszamennénk.

– Ez igaz – helyeselt Ron. Nyilván megérezte, hogy Harry ellenkezni akar, ha nem is látta az arcát. – Különben is, szinte mindenki ott van a rendből, majd ők vigyáznak a többiekre.

Harry bólintott, aztán rádöbbent, hogy barátai nem látják őt. – Persze – mondta, de azért, mikor Ginnyre gondolt, úgy érezte, mintha savat nyelt volna.

– Menjünk – indítványozta Hermione. – Szerintem jobb, ha mozgásban maradunk.

Kiléptek a mellékutcára, és visszasétáltak a széles útra. A túloldali járdán épp egy csapatnyi tántorgó férfi haladt, harsányan énekelve.

– Csak kíváncsiságból kérdem: miért épp a Tottenham Court Roadra jöttünk? – fordult Hermionéhoz Ron.

– Ez jutott hirtelen eszembe. De különben is, szerintem biztonságosabb a muglik között lennünk, pont, mert itt nem keresnek minket.

– Ez igaz – pillantott körül Ron –, de nem érzed úgy, hogy itt... túl sokan néznek?

– Szerinted hova mentünk volna? – kérdezett vissza Hermione; kicsit behúzta a nyakát, mert a túloldali férfiak füttyögni kezdtek felé. – Nem vehetünk ki szobát a Foltozott Üstben. A Grimmauld tér is ki van lőve, ha Piton be tud menni... A szüleim házába tulajdonképpen elmehetnénk, bár lehet, hogy oda is eljönnek... Jaj, miért nem fogják már be!?

– Helló, cicababa! – kurjantott át a túloldali férfitársaság legrészegebb tagja. – Gyere, meghívunk egy italra! Hagyd ott vöröskét, és igyál velünk egyet!

– Üljünk be valahova – sietett javasolni Hermione, mivel Ron már nyitotta a száját, hogy visszakiabáljon. – Nézzétek, ez pont jó lesz!

A kiszemelt menedék egy kicsi és piszkos non-stop kávézó volt. Jobb napokat látott asztalainak műanyag borítását egyenletes, vékony zsírréteg borította – de a helyiség legalább üres volt. Harry besurrant az egyik bokszba, Ron pedig leült mellé, szemben Hermionéval, akit azonban zavart, hogy nem látja a bejáratot, s olyan sűrűn tekingetett hátra a válla fölött, mintha rángógörcs kínozná. Harry se örült neki, hogy megálltak: amíg mozogtak, legalább az illúzióját őrizték annak, hogy van valami céljuk. A köpeny alatt lapulva érezte, hogy lassan elmúlik a Százfűlé-főzet hatása; keze visszanyerte eredeti nagyságát és alakját, s újra szüksége volt a szemüvegére, amit most elő is vett a zsebéből.

Egy-két perc múltán Ron megszólalt:

– Különben a Foltozott Üst nincs messze innen, a Charing Crosson...

– Nem mehetünk oda, Ron! – vágott a szavába Hermione.

– Nem kell ott aludnunk, csak derítsük ki, mi a helyzet!

– Tudjuk, hogy mi a helyzet! Voldemort átvette a hatalmat a minisztériumban, mit kell még tudnunk?

– Jól van, jól van, csak egy ötlet volt!

Újra hallgatásba süppedtek. Kellemetlen, bizsergető volt ez a csönd. A rágógumizó pincérnő odabattyogott hozzájuk, és Hermione rendelt két kapucsínót – mivel Harry láthatatlan volt, neki nem kérhetett kávét. Nem sokkal később két tagbaszakadt munkás lépett a helyiségbe; a szomszédos bokszba préselték be magukat.

– Szerintem keressünk egy helyet, ahol dehoppanálhatunk – javasolta suttogva Hermione –, és menjünk valami lakatlan vidékre. Onnan aztán üzenhetünk a rendnek.

– Miért, te is tudod azt a beszélő patrónusos dolgot? – kérdezte Ron.

– Igen, gyakoroltam, és szerintem menni fog.

– Csak ne legyen bajuk belőle, bár lehet, hogy már rég elfogták őket... Fúj, ez ihatatlan! – fakadt ki Ron, miután beleszürcsölt a habos tetejű, szürkés kávéba. A pincérnő hallotta a kritikát; vetett is egy sértődött pillantást Ronra, miközben az új vendégek felé csoszogott. Az egyik munkás, aki – Harry most jobban megnézte őt magának – szőke, és a társánál is termetesebb volt, egy intéssel elküldte. A pincérnő megütközve bámult rá.

– Na jó, fizessünk és menjünk, én nem iszom meg ezt a löttyöt – fészkelődött Ron. – Van nálad mugli pénz, Hermione?

– Van. Mielőtt az Odúba jöttem, kivettem az összes pénzt a lakástakarék-számlámról. Fogadok, hogy legalul lesz az apró – sóhajtott Hermione, és a gyöngyös táska után nyúlt.

A két munkás egyforma mozdulatba kezdett, és Harry reflexszerűen utánozta őket: mindhárman előhúzták varázspálcájukat. Ron, aki egy szempillantással később eszmélt, átlendült az asztal fölött, és oldalt lenyomta Hermionét a padra. A halálfalók átka lyukat robbantott a csempézett falba azon a helyen, amit az előbb még eltakart Ron feje.

– Stupor! – kiáltotta a köpeny rejtekében Harry.

A piros fénynyaláb arcon találta a szőke halálfalót – az eszméletét vesztve a padra roskadt. Torz képű társa, aki nem láthatta, ki küldte az átkot, ismét Ronra támadt: a pálcája hegyéből kiröppenő fényes fekete kötél egy szempillantás alatt tetőtől talpig megkötözte a fiút. A pincérnő sikoltozni kezdett, és elszaladt az ajtó felé; Harry a torz képű halálfaló felé is küldött egy kábító átkot, de rosszul célzott – a varázs visszapattant az ablakról, és eltalálta a pincérnőt, aki a padlóra rogyott az ajtónál.

– Expulso! – bömbölte a halálfaló, s átka felrobbantotta az asztalt, ami mögött Harry állt. A detonáció ereje a falnak taszította Harryt – érezte, hogy kiesik a kezéből a pálca, s a köpeny lecsúszik a válláról.

– Petrificus totalus! – sikoltotta valahonnan fedezékből Hermione; a halálfaló szoborrá dermedt, és arccal előre rábukott a törött edények, az asztal darabjai és a kiömlött kávé alkotta romhalmazra. Hermione kimászott a pad alól; egész testében remegett, s egy üveg hamutartó cserepei potyogtak a hajából.

– Di-diffindo – nyögte, és Ronra szegezte pálcáját. A fiú felbődült fájdalmában: a bűbáj felhasította a farmernadrágját és mély sebet ejtett a térdén. – Jaj, bocsáss meg, remeg a kezem! Diffindo!

Ron lelökte magáról a szétvágott kötelet, feltápászkodott, és megrázta zsibbadt karját. Harry megkereste a pálcáját, majd a romokon átlépve odament a padhoz, amin a nagydarab, szőke halálfaló hevert.

– Ezt fel kellett volna ismernem, ott volt akkor este, amikor Dumbledore meghalt – mondta, majd odalépett a másik támadóhoz, és a hátára fordította a lábával. A férfi szeme szaporán járt Harry, Ron és Hermione között.

– Ez Dolohov – állapította meg Ron. – Emlékszem a képére a régi körözési plakátokról. A nagydarab meg szerintem Thorfinn Rovel.

– Kit érdekel a nevük!? – fakadt ki kissé hisztérikusan Hermione. – Azt mondd meg, hogy találtak ránk!? Most mit csináljunk?

A lány rémületétől kitiszult Harry feje.

– Zárd be az ajtót! – utasította Hermionét. – Te pedig sötétíts el, Ron!

Megint ránézett a megbénított Dolohovra, s miközben ő lázasan töprengett, kattant az ajtózár, s Ron önoltója beszippantott minden fényt a kávézóban. Odakintről távoli kiáltások szűrődtek be: a részeg férfiak, akik korábban leszólították Hermionét, most nyilván egy másik lánnyal próbálkoztak.

– Mit csinálunk velük? – súgta oda Ron a sötétben Harrynek, majd még halkabban folytatta: – Megöljük őket? Ők megölnének minket. Nemrég meg is próbálták.

Hermione megborzongott, és hátrált egy lépést. Harry a fejét rázta.

– Elég, ha emléktörlést végzünk rajtuk – mondta. – Az jobb megoldás, mert nem hagyunk nyomot. Ha megölnénk őket, egyértelmű lenne, hogy itt voltunk.

– Te vagy a főnök – sóhajtott nem kis megkönnyebbüléssel Ron. – De én még sose szórtam emléktörlő bűbájt.

– Én se – mondta Hermione –, de az elméletét megtanultam.

Összeszedte magát, vett egy nagy levegőt, aztán Dolohov homlokára szegezte pálcáját.

– Exmemoriam!

Dolohov tekintete álmataggá vált.

– Profi! – Harry hátba veregette Hermionét. – Intézd el a másikat is, meg a pincérnőt, addig mi Ronnal rendet csinálunk.

– Rendet csinálunk? – Ron körülnézett a részben romossá vált kávézóban. – Minek?

– Nem gondolod, hogy eléggé elcsodálkoznának, ha magukhoz térve egy kisebb bombamerénylet helyszínén találnák magukat?

– Mondasz valamit...

Ronnak csak némi nehézség árán sikerült kiszabadítania pálcáját a zsebéből.

– Naná, hogy alig bírom elővenni... A régi farmeromat hoztad el, Hermione. Ez már szűk rám.

– Bocsánatért esedezem – sziszegte a lány, s miközben elvonszolta a pincérnőt az ablak elől, Harry hallotta, hogy egy javaslatot motyog arra nézve, hova dugja Ron a pálcáját a zsebe helyett.

Miután felszámolták a csatatéri állapotot a kávézóban, visszacipelték a halálfalókat a bokszukba, és felültették őket a padra, egymással szemben.

Hermione homlokráncolva nézte a két mozdulatlan férfit.

– Csak tudnám, hogyan találtak ránk – tűnődött hangosan. – Honnan tudták, hogy itt vagyunk?

Harryhez fordult.

– Az... az nem lehet, hogy még mindig rajtad van a nyomjel ugye?

– Kizárt dolog – válaszolt Harry helyett Ron. – A varázslótörvény kimondja, hogy tizenhét éves korban a nyomjelnek meg kell szűnnie. Felnőttre nem lehet rátenni.

– Legalábbis te úgy tudod – mondta Hermione. – De mi van, ha a halálfalók kitalálták, hogyan lehet a nagykorúakat is megnyomjelezni?

– Az elmúlt huszonnégy órában egyetlen halálfaló se volt Harry közelében! Ki rakta volna vissza rá a nyomjelet?

Hermione nem válaszolt. Harry hirtelen fertőzöttnek, megbélyegzettnek érezte magát; valóban így találtak volna rájuk a halálfalók?

– Ha nem varázsolhatok, és ti se varázsolhattok a közelemben, mert eláruljuk vele a tartózkodási helyünket, akkor...

– Nem válunk szét! – szögezte le határozottan Hermione.

– Csak egy jó búvóhely kell – vélekedett Ron. – Gondoljuk át a lehetőségeket.

– A Grimmauld tér – mondta Harry.

Két barátja eltátotta a száját.

– Ne hülyéskedj, Harry, oda bármikor besétálhat Piton!

– Ron apja azt mondta, ártásokat helyeztek el ellene. De ha azok nem működnek – folytatta, elébe vágva Hermione ellenérvének –, akkor sincs semmi. Esküszöm, direkt örülnék, ha találkoznék Pitonnal!

– De...

– Tudsz jobbat, Hermione? Mert én nem. Piton csak egyetlen halálfaló, viszont ha tényleg rajtam van a nyomjel, bárhol másutt egy egész sereget kapunk a nyakunkba!

Hermione ezt nem tudta cáfolni, pedig látszott, hogy szívesen tenné. Miközben kinyitotta a kávézó bejárati ajtaját, Ron kattintott az önoltóval, és kibocsátotta a lámpák fényét. Azután Harry jelére egyszerre mindhárom áldozatukról levették az átkot, majd alighogy a pincérnő és a két halálfaló álmosan mocorogni kezdett, megpördültek álltó helyükben, s abban a szempillantásban újra magába rántotta őket a szorongató sötétség.

Másodpercek múltán Harry tüdeje megszabadult a nyomástól, hálásan kitágult, s ő kinyitotta a szemét. Egy mindhármuk számára ismerős, kicsi és szemetes városi tér közepén álltak. Minden oldalról málló vakolatú, magas házak néztek le rájuk sötét ablakaikkal. A tizenkettes számú épület látható volt számukra, hiszen magától Dumbledore-tól, a titokgazdától szereztek tudomást a létezéséről. Sietve elindultak a ház felé, de szinte lépésenként ellenőrizték, hogy nem követi vagy figyeli-e őket valaki. Felszaladtak a kőlépcsőn, és Harry rákoppintott a pálcájával a bejárati ajtóra. Fémes kattanások sorozatát és lánccsörgést hallottak, majd az ajtó nyikorogva kitárult, s ők gyorsan átlépték a küszöböt.

Miközben Harry becsukta az ajtót, kigyulladtak az ódivatú gázlámpák. Imbolygó lángjuk megvilágította a hosszú előszobát, amely pontosan olyan nyomasztó és pókhálós volt, mint legutóbb, amikor Harry ott járt. A falra akasztott manófejek bizarr árnyékokat vetettek a lépcsőre. Sirius anyjának portréját hosszú, fekete függöny takarta. Minden a szokott helyén volt, egyetlen tárgyat kivéve: a troll-lábból készült esernyőtartó felborítva feküdt a padlón, mintha Tonks újfent nekiment volna.

– Szerintem járt itt valaki – suttogta Hermione az esernyőtartóra mutatva.

– Ez akkor is feldőlhetett, amikor a rend kiköltözött – dörmögte válaszul Ron.

– Hol vannak a Piton ellen elhelyezett ártások? – tette fel a kérdést Harry.

– Lehet, hogy csak Piton megjelenésére lépnek működésbe – vélekedett Ron.

Ennek ellenére egyiküknek se akaródzott beljebb menni; vállt vállnak vetve álltak a lábtörlőn.

– Nem ácsoroghatunk itt a végtelenségig – mondta végül Harry, és tett egy lépést előre.

– Perselus Piton?

Rémszem Mordon suttogó hangja úgy rájuk ijesztett, hogy mindhárman hátrahőköltek. – Nem Piton vagyunk! – nyögte ki Harry az utolsó pillanatban, ezután ugyanis valami hideg suhant el fölötte, s egyidejűleg szoros tekercsbe csavarodott a nyelve, megnémítva őt. A dolog csak egy másodpercig tartott: mire a szájához emelte volna a kezét, el is múlt.

A jelek szerint barátainak is részük volt ebben a kellemetlen élményben: Ron öklendezett, Hermione pedig ezt dadogta:

– Ez bi-biztos a... ny-nyelvcsomó átok volt, amit Rém-Rémszem Pitonnak szánt!

Harry még egy óvatos lépést tett előre. Ekkor a folyosó végén valami megmozdult a homályban, s mielőtt bármelyikük egy szót is szólhatott volna, egy rémséges, magas, porszürke alak emelkedett ki a szőnyegből. Hermione felsikoltott, s Mrs Black ugyanígy tett, miután magától szétnyílt a portréját eltakaró függöny. A szürke alak megindult hármuk felé; egyre gyorsabban és gyorsabban siklott a szőnyeg fölött, derékig érő haja és szakálla uszályként követte. Egyszerre volt rémisztően ismerős és szörnyűségesen idegen beesett, sorvadt arcával, üresen sötétlő szemüregeivel és csonttá aszott kezével, amit most felemelt, hogy Harryre mutasson vele.

– Ne! – tört ki Harryből a kiáltás. Hiába szegezte előre pálcáját, egyetlen varázs se jutott eszébe. – Ne! Nem mi voltunk! Nem vagyunk gyilkosok...

Amint a gyilkos szó elhangzott, az alak porfelhővé robbant szét. Harry köhögve, könnyező szemmel körülnézett: Hermione két karjával védte a fejét, úgy kuporgott az ajtó tövében; Ron sután a vállát veregette, pedig neki is remegett keze-lába. – Se-semmi baj... má-má-már eltűnt.

A sűrű por ködként kavargott Harry körül, még a gázlámpa kék fényét is elhomályosította. Közben Mrs Black folyamatosan rikácsolt:

– Sárvérűek, mocskos aljanép, beszennyezitek atyáim házát...

– HALLGASS! – ordította Harry, és a festmény felé lendítette pálcáját. A függöny durranás és piros szikraeső kíséretében összezárult, elnémítva a portré kiállhatatlan lakóját.

– Ez... ez ő volt... – nyöszörögte Hermione, miközben Ron talpra segítette.

– Igen – bólintott Harry. – De nem ő maga... Csak azért csinálták, hogy elriassza Pitont.

Vajon sikerült-e – tűnődött el egy pillanatra Harry –, vagy Piton a rémalakot is ugyanolyan hidegvérrel robbantotta szét, ahogy halálba küldte az igazi Dumbledore-t?

Bizsergett minden idegszála, mikor barátait vezetve továbbindult az előszobában: fel volt készülve rá, hogy mindjárt valami újabb rémség bukkan fel előtte. Ám semmi sem mozdult – csak egy egér iszkolt végig a padló szegélylécén.

– Ellenőrizzük a házat, mielőtt továbbmegyünk – suttogta Hermione, és felemelte pálcáját. – Homenum revelio!

Nem történt semmi.

– Biztos megviselt egy kicsit az előbbi – szólt vigasztalóan Ron. – Mit akartál csinálni?

– Nem csak akartam, csináltam is! – méltatlankodott Hermione. – Ez a varázs jelzi, ha ember van a közelben. Nincs senki a házban, csak mi.

– Meg Porpofa – dörmögte Ron a szőnyegnek azt a részét szemlélve, ahol a hulla-jelenés felbukkant.

– Menjünk fel! – indítványozta Hermione. Ő is vetett egy félős pillantást a szőnyegre, aztán a csapat élén elindult felfelé a nyikorgó lépcsőn. Meg sem állt, amíg az emeleti szalonba nem értek. Egy apró pálcamozdulattal meggyújtotta a gázlámpákat a hideg, huzatos helyiségben, majd letelepedett a kanapéra, és fázósan összehúzta magát. Ron az ablakhoz lépett, és kis rést nyitott a nehéz bársonyfüggöny szárnyai között.

– Senkit nem látok odakint – jelentette. – Elvileg, ha rajta lenne a nyomjel Harryn, ide is követtek volna minket. Tudom, hogy a házba nem tudnak bejönni, de... Mi a baj?

Harry fájdalmas kiáltást hallatott: megint felizzott a sebhelye, és sötét víztükörre vetődő éles fény gyanánt felvillant valami az agyában. Egy nagy árnyékot látott, és tőle idegen harag lüktetett át a testén áramütésszerű hirtelenséggel és erővel.

– Mit láttál? – szegezte neki a kérdést Ron, miközben odalépett hozzá. – Ott láttad őt nálunk?

– Nem, csak éreztem a haragját... nagyon dühös...

– Attól még lehet, hogy az Odúban van – emelte fel a hangját Ron. – Mit láttál még? Megátkozott valakit?

– Nem, csak a dühét éreztem... nem láttam...

Harry meg volt zavarodva; idegesítette Ron faggatózása, nemkülönben Hermione riadt sopánkodása:

– Megint a sebhelyed? Hogyhogy, mi történt? Azt hittem, megszakadt a kapcsolat köztetek!

– Egy időre igen – motyogta Harry. Még mindig sajgott a sebhelye, gondolkodni is alig tudott. – De most néha megint... amikor elveszti az önuralmát. Régen is mindig akkor jött...

– Akkor zárd le az elméd! – követelte szinte rikácsolva Hermione. – Dumbledore nem akarta, hogy használd a kapcsolatot, megmondta, hogy szakítsd meg, azért is kellett okklumenciát tanulnod! Különben Voldemort félrevezető képeket küldhet az agyadba, emlékezz csak...

– Kösz, tudom! – vágott a szavába fogcsikorgatva Harry. Magától is jól emlékezett rá, hogy Voldemort ugyanezt a csatornát kihasználva egyszer csapdába csalta őt, és a kaland Sirius életébe került. Már bánta, hogy elmondta barátainak, mit látott és érzett; egyszerre olyan volt, mintha Voldemort ott lenne köztük, mintha az ablaknak nyomná rémisztő arcát és bámulná őket.

Harry sebhelye egyre jobban fájt; úgy hadakozott a kín ellen, mintha hányingert próbálna leküzdeni. Hátat fordított két barátjának, s úgy tett, mintha a Black-családfát ábrázoló falikárpitot nézegetné. Aztán Hermione hirtelen felsikoltott; Harry pálcát rántott, s ahogy megfordult, egy ezüstös patrónust látott beröppenni a szalon ablakán. A jelenés leereszkedett előttük a padlóra, ott menyét alakját öltötte, és megszólalt Mr Weasley hangján:

– Család biztonságban, ne válaszolj, figyelnek minket.

A patrónus ezután semmivé foszlott. Ron nyöszörgést és morgást ötvöző hangot hallatva a kanapéra roskadt. Hermione leült mellé, és megszorította a karját.

– Jól vannak, hallod, jól vannak! – suttogta, mire Ron nevetésszerűen felnyögött, és átölelte őt.

– Harry – szólt Hermione válla fölött –, én...

– Semmi gond – motyogta rekedten Harry, aki már émelygett a hasogató fájdalomtól. – A családodról van szó, persze, hogy aggódsz. Én is aggódnék... – Eszébe jutott Ginny. – Aggódom is.

A fájdalom tetőfokára hágott; úgy lángolt a sebhelye, mint pár napja az Odú kertjében. Távoli, elmosódott susogásként hallotta Hermione hangját:

– Nem akarok egyedül lenni. Hoztam hálózsákokat, alhatnánk mindhárman ebben a szobában?

Ron felelt rá valamit. Harry érezte, hogy hiába küzd, a fájdalom másodperceken belül legyőzi őt.

– Kimegyek vécére – motyogta, és jószerével futva indult az ajtó felé.

Éppen csak sikerült elérnie a fürdőszobát; remegő kézzel magára zárta az ajtót, aztán lángoló homlokához kapott, s miközben a földre roskadt, robbanásszerűen elárasztotta a lelkét a rettenetes, idegen harag. Éles kép tolakodott az agyába: egy hosszú helyiségben, amit csak a tűz fénye világított meg, üvöltve vergődött a padlón a tagbaszakadt, szőke halálfaló; egy kisebb, karcsúbb alak ott állt mellette, és rászegezte a pálcáját, s közben Harry éles, jéghideg, könyörtelen hangon így beszélt:

– Többet, Rovel! Vagy hagyjuk abba, és etesselek meg Naginivel? Félek, hogy Voldemort nagyúr ezúttal nem fog megbocsátani... Csak ezért hívtál vissza? Elmondani, hogy Harry Potter megint megszökött? Draco, adj neki még egy kis kóstolót a kínból... Csináld, vagy te is megismered a haragom!

Egy fahasáb eldőlt a tűzben; a lángok felcsaptak, és fényük egy rémülettől falfehér, hegyes arcra hullott – Harry, mintha víz alól bukkanna fel, levegő után kapott, és kinyitotta a szemét.

Kezét-lábát szétvetve feküdt a hideg, fekete márványpadlón; a fürdőkád ezüst kígyófarkat mintázó lába centiméterekre volt csak az orrától. Felült. Malfoy rémült arcának képe mintha beleégett volna a szemébe. Émelygett attól, amit látott; attól, amire Voldemort Dracót használja.

Kopogtattak az ajtón; Harry összerezzent az éles zajra.

– Itt van nálam a fogkeféd, Harry – hallotta Hermionét. – Nem kéred?

– De, köszönöm – felelte Harry nyugalmat erőltetve a hangjára, és felállt, hogy ajtót nyisson.

Tizedik fejezet

Sipor története

Másnap hajnalban Harry hálózsákba burkolózva ébredt a szalon padlóján. Az ablak előtti nehéz függöny szárnyai között látszott az ég egy vékony csíkja: odakint az éj sűrű tintáját már hideg, tiszta kékké hígította a pirkadat. A csendet csak Ron és Hermione lassú, egyenletes szuszogása zavarta meg. Harry rápillantott a padlón kirajzolódó két sötét, hosszúkás kupacra. Ronra az este előzékenységi roham tört rá, és ragaszkodott hozzá, hogy Hermione aludjon a kanapé párnáin, így a lány sziluettje az övé fölé emelkedett. Hermione karja a padlóra lógott, keze centiméterekre volt csak Ronétól. Harrynek átfutott az agyában, hogy talán egymás kezét fogva aludtak el, s ez a gondolat a magány érzését ébresztette benne.

Felnézett a homályba burkolózó mennyezetre, a pókhálós csillárra. Kevesebb mint huszonnégy órája még a napfényben fürdő lakodalmas sátor bejáratánál állt, és várta a vendégeket. Mintha egy emberöltő telt volna el azóta... Mit tartogat számára a jövő? Feküdt a földön, és a horcruxokra gondolt, a csüggesztően nehéz feladatra, amit Dumbledore hagyott rá... Dumbledore...

Egyik napról a másikra megváltozott az a fájdalom, az a gyász, ami Dumbledore halála óta fogva tartotta a lelkét. A vádak, amelyeket az esküvőn Murieltől hallott, kórokozók módjára befészkelték magukat az agyába, megfertőzték a bálványozott varázslóról őrzött emlékeit. Valóban hagyta volna Dumbledore, hogy ilyesmik történjenek a családjában? Lehetséges volna, hogy úgy viselkedett, mint Dudley, akit mindaddig nem zavart a kegyetlenség, amíg más volt a szenvedő alanya? Tényleg képes volt rá, hogy részvétlenül elforduljon fogságban tartott, rejtegetett húgától?

Harry Godric’s Hollow-ra gondolt; sírokra, amelyekről Dumbledore sosem beszélt; magyarázat nélkül örökül hagyott rejtélyes tárgyakra – és érezte, hogy gyűlik benne a neheztelés, a harag. Miért hallgatott Dumbledore? Miért nem fedte fel a titkokat? Igazán a szívén viselte az ő, Harry sorsát, vagy nem tartotta többre őt puszta eszköznél, eleven fegyvernél, amit ápolni és tökéletesíteni kell, de ami nem érdemel bizalmat, őszinteséget?

Harrynek elege lett a tétlen heverésből és saját keserű gondolataiból. Elfoglaltságra vágyott, csinálni akart valamit, ami leköti a figyelmét. Kitornászta hát magát a hálózsákból, magához vette pálcáját, és lábujjhegyen elhagyta a szalont. Az előszobában elsuttogott egy Lumost, majd pálcafénynél elindult felfelé a lépcsőn.

A második emeleten volt az a szoba, ahol legutóbbi itt-tartózkodásukkor Ronnal laktak. Bekukkantott az ajtaján – odabent tárva-nyitva állt a szekrény, s a bevetett ágyról félig le volt rántva a takaró. Eszébe jutott a felborított troll-láb a földszinti folyosón. A rend kiköltözése óta valaki átkutatta a házat. Piton? Vagy talán Mundungus, aki Sirius halála előtt és után is amit tudott, elhordott? Harry pillantása arra a festményre esett, amelyen Sirius ük-ükapjának, Phineas Nigellus Blacknek a portréalakja tűnt fel néha. A kép most csak az üres, sárszínű hátteret mutatta – Phineas Nigellus nyilván a roxforti igazgatói szobában töltötte az éjszakát.

Harry továbbment a lépcsőn, fel egészen a legfelső emeletre, ahol csak két helyiség volt. A távolabbi ajtajára táblácska volt kitéve, s azon Sirius neve állt. Harry még sosem járt keresztapja szobájában. Belökte az ajtót, és magasra emelte pálcáját, hogy minél nagyobb teret világítson meg vele.

A szoba tágas volt, és egykor igen lakályos helyiség lehetett. Széles ágy terpeszkedett benne díszes, faragott fejlappal; magas ablaka hosszú bársonyfüggöny mögött rejtőzött, s az ujjnyi vastag porral lepett csilláron, melyen még ott voltak a régi gyertyacsonkok, megannyi kis jégcsap módjára lógott a kicsordult, majd megdermedt viasz. A falakon függő képeket és az ágy fejlapját vékony porréteg borította, a csillár és a nagy tömörfa szekrény között pókháló feszült, s Harry, mikor a szoba közepére lépett, megriadt egerek kaparászását hallotta.

A tizenéves Sirius annyi posztert és képet tett ki a falra, hogy csak itt-ott látszott ki köztük az ezüstös szürke selyemtapéta. Harrynek arra kellett következtetnie, hogy Sirius szülei nem tudták hatástalanítani a képeket rögzítő Eternifix ragasztóbűbájt, biztos volt benne ugyanis, hogy egyébként eltávolították volna az elsőszülött fiuk ízlését tükröző dekorációt. Sirius a jelek szerint szent feladatának tekintette szülei bosszantását. Minden falon több jókora, már megfakult skarlátvörös-arany griffendéles zászlót helyezett el, nyilván, hogy hangsúlyozza családja mardekáros hagyományaival való szembefordulását; emellett szép számban ragasztotta ki mugli motorkerékpárok képeit, de virított a falakon jó néhány (Harry ámulattal adózott Sirius bátorságának) bikinis muglilányokat ábrázoló poszter is. Hogy muglik, azt Harry onnan tudta, hogy meg se moccantak a kifakult képeken: mosolyba dermedt arcuk, üveges szemük mintha ráfagyott volna a papírra. Annál feltűnőbb volt közöttük az egyetlen kirakott mozgó varázslófénykép, amelyen négy összekapaszkodó roxforti diák nevetett bele a kamerába.

Harrynek nagyot dobbant a szíve, mikor felismerte a képen édesapját: a fiatal James is szemüveges volt, és kócos fekete haja hátul ugyanúgy felborzolódott, mint az övé. Mellette a hanyagul jóképű, kicsit gőgös Sirius állt; fiatal volt, s olyan gondtalanul vidám, amilyennek Harry, amíg ismerte, sosem látta. Sirius jobbján a nála több mint egy fejjel alacsonyabb, kövérkés, vizenyős szemű Pettigrew feszített; arca kipirult a büszkeségtől, hogy bevették őt e minden csapatok legjobbikába, barátkozhat a körülrajongott fenegyerekekkel, akik annak idején James és Sirius voltak. James balján a már akkor is kissé kopottas külsejű Lupin állt; az ő arcán is tükröződött a meglepett öröm, hogy ezek a fiúk szeretik és befogadják őt... vagy talán csak azért látja bele mindezt a képbe, tűnődött el Harry, mert tudja, hogy így volt? Megpróbálta levenni a fotót a falról – elvégre az övé volt, keresztapja mindent ráhagyott –, de a kép nem mozdult. Sirius semmit nem bízott a véletlenre, ha arról volt szó, hogy megakadályozza szobája átrendezését.

Harry most a padlót vette szemügyre. Odakint már világosodott az ég; egy beeső fénynyaláb szétszórt pergamendarabokat, könyveket és különféle apró tárgyakat világított meg a szőnyegen. Aki átkutatta a házat, nyilván Sirius szobájában is járt, bár az itt talált holmik többségét a jelek szerint értéktelennek ítélte. Az illető a könyvek némelyikével olyan durván bánt, hogy azokról leszakadt a borító, és különféle nagyságú, kiszakadt könyvlapok is hevertek a padlón.

Harry lehajolt, felemelt néhány pergament meg könyvlapot, és megvizsgálta őket. Az elsőről megállapította, hogy az Bathilda Bircsók A mágia története című könyvének egy régi kiadásából való, a második pedig egy motorkerékpár karbantartási útmutatójából kitépett lap volt. A harmadik, egy összegyűrt pergamen, nem nyomtatvány volt, hanem kézzel írt levél. Harry kisimította.

Kedves Tapmancs!

Nagyon-nagyon köszönjük az ajándékot, amit Harry születésnapjára küldtél! Mind közül annak örült a legjobban. Egyéves létére már játékseprűn röpdös, és ha látnád, hogy ragyog a boldogságtól – mellékelek is egy fényképet róla. Igaz, nem tud fél méternél magasabbra emelkedni, de már kis híján végzett a macskával, és összetörte azt a rém ronda vázát, amit Petunia küldött karácsonyra (a legkevésbé se sajnálom). James persze ezt rettentően viccesnek találta, azt mondja, híres kviddicsező lesz a fiából, de hát el kellett pakolnunk az összes dísztárgyat, és le se vehetjük a szemünket a gyerekről, mikor nekilódul.

A születésnapot szűk körben, csendesen ünnepeltük, csak mi voltunk itt meg az öreg Bathilda, aki kezdettől fogva nagyon kedves hozzánk, és imádja Harryt. Sajnáltuk, hogy nem tudtál eljönni, de persze első a Rend, és Harry amúgy is túl kicsi ahhoz, hogy felfogja, mi a születésnap. James nagyon rosszul viseli a bezártságot, igyekszik nem mutatni, de én látom rajta – a varázsköpenye még mindig Dumbledore-nál van, úgyhogy most kis kiruccanásokról se lehet szó. Gyere el, ha tudsz, nagyon örülne neki. A hétvégén járt nálunk Farki, kicsit levert volt, biztos megviselte, ami McKinnonékkal történt. Miután hallottam, én is végigsírtam az estét.

Bathilda majdnem mindennap benéz. Bűbájos öreg hölgy, és elképesztő dolgokat mesél Dumbledore-ról – Dumbledore nem repesne az örömtől, ha hallaná, miket! Nem is tudom, mit vegyek komolyan ezekből és mit nem, mert például annyira hihetetlen, hogy Dumbledore

Harrynek mintha porcelánná váltak volna a végtagjai. Csak állt, zsibbadt ujjai között a csodálatos papírlappal, s közben valahol belül egy csendesen kitörő vulkán öröm és fájdalom forró keverékével árasztotta el testének minden sejtjét. Maga sem tudta, hogyan, az ágyhoz botorkált, és leült.

Még egyszer elolvasta a levelet, de most sem tudott többet kihüvelyezni belőle, mint első olvasásra, s eztán már csak az írásra, a betűkre meredt. A „g”-k ugyanolyanok voltak, mint az övéi; az összeset kikereste, és mindegyik olyan volt számára, mint egy vékony függöny mögül átsejlő kedves integetés. Páratlan kincs volt ez a levél, annak a bizonyítéka, hogy Lily Potter valóban élt, valóban létezett; hogy eleven ujjai egykor ott mozogtak efölött a pergamen fölött, megrajzolták ezeket a betűket, ezeket a szavakat, amelyek a fiáról, róla, Harryről szólnak.

Türelmetlen mozdulattal kidörzsölte a nedvességet a szeméből, és megint elolvasta a levelet, ezúttal ismét a jelentésre koncentrálva. Úgy szólaltak meg benne a mondatok, mintha egy halvány emlékből felsejlő hangot hallgatna.

Volt egy macskájuk... talán azt is, mint a szüleit, Godric’s Hollow-ban érte a vég... vagy világgá ment, mikor már nem volt, aki etesse... Siriustól kapta az első seprűjét... a szülei ismerték Bathilda Bircsókot; vajon Dumbledore mutatta be őt nekik? A varázsköpenye még mindig Dumbledore-nál van... ez különös...

Harry megállt az olvasásban, eltöprengett anyja szavain. Miért vitte el Dumbledore James láthatatlanná tévő köpenyét? Harry világosan emlékezett rá, hogy Dumbledore egyszer azt mondta neki: Nekem nem kell köpönyeg ahhoz, hogy láthatatlanná váljak. Lehet, hogy a rend egy kevésbé jól felkészült tagjának volt szüksége a köpenyre, és Dumbledore az ő számára kérte kölcsön. Harry tovább olvasott.

Járt nálunk Farki... Féregfark, az áruló kicsit levert volt, hát persze. Talán már tudta, hogy utoljára látja élve Jamest és Lilyt.

És végül megint Bathilda, aki elképesztő dolgokat mesélt Dumbledore-ról: hihetetlen, hogy Dumbledore...

Hogy Dumbledore – micsoda? Dumbledore-ról persze sok hihetetlennek tűnő dolgot lehet elmondani: hogy egyszer elégtelent kapott átváltoztatástanból, hogy kecskéket bűvölt, mint Aberforth...

Harry felállt, és körülnézett a padlón: talán ott van valahol a levél másik fele is. Lázasan elkezdte felkapkodni a papírokat – mohóságában épp olyan durván bánt velük, mint az, aki előtte a szobában járt; fiókokat rángatott ki, könyveket rázott, székre állva végigtapogatta a szekrény tetejét, bekúszott az ágy és a karosszék alá.

Végül a padlón hasalva megpillantott a komód alatt egy szakadt papírnak tűnő valamit. Mikor kihalászta, kiderült, hogy az a Lily levelében említett fotó nagyobbik fele. Apró seprűn lovagoló, fekete hajú kisgyermek röpködött át a képen tele szájjal kacagva, s két – bizonyára Jameshez tartozó – láb loholt a nyomában. Harry zsebre dugta a fotót, és folytatta a kutatást Lily levelének másik fele után.

További negyedóra múlva azonban kénytelen volt megállapítani, hogy a levél második lapja valószínűleg nincs a szobában. Vagy egyszerűen elkallódott a megírása óta eltelt tizenhat év során, vagy az vitte el, aki átkutatta a házat. Harry még egyszer elolvasta az első lapot: ezúttal utalást keresett a szövegben arra, mi tehette esetleg értékessé a folytatást. A játékseprűje aligha izgatja a halálfalókat... Egyedül valami Dumbledore-t érintő információ kelthette fel az érdeklődésüket. Hihetetlen, hogy Dumbledore – mi?

– Harry! Harry! Harry!

– Itt vagyok! Mi történt?

Lábdobogás hangzott fel odakint, majd berontott az ajtón Hermione.

– Felébredtünk, és nem voltál sehol! – zihálta, majd hátrakiáltott: – Itt van, Ron! Megtaláltam!

Ron ingerült hangja több emelet mélységből szűrődött fel:

– Örülök! Mondd meg neki, hogy bunkó!

– Harry, légy szíves, máskor ne tűnj el, a szívbajt hoztad ránk! Minek jöttél fel ide egyáltalán? – Hermione csodálkozva nézett körül a felforgatott szobában. – Mit csinálsz itt?

– Nézd, mit találtam!

Harry átnyújtotta anyja levelét. Végig figyelte a lányt, miközben az olvasott. Az oldal aljára érve Hermione felpillantott rá.

– Jaj, Harry...

– És itt van ez is.

Megmutatta a hiányos fényképet. Hermione elmosolyodott a játékseprűn röpködő fiúcska láttán.

– Tűvé tettem a szobát a levél másik fele után, de nem találtam meg.

Hermione megint körülnézett.

– Előtte is rendetlenség volt itt, vagy ez mind a te műved?

– Valaki már kutatott itt előttem.

– Sejtettem. Felfelé jövet benéztem a szobákba, és mindegyik fel van forgatva. Szerinted mit kereshettek?

– Ha Piton volt az, információkat a rendről.

– De hát ő elvileg mindent tud, hiszen a rend tagja volt.

– Jó, akkor... – Harry örült, hogy vitára bocsáthatja legújabb elméletét. – Lehet, hogy az illető Dumbledore-ról akart megtudni valamit. Például azt, ami a levél második oldalán szerepel. Tudod, ki ez a Bathilda, akiről anyám ír, ugye?

– Ki?

– Bathilda Bircsók, ő írta...

– A mágia történetét. – Hermione érdeklődve felvonta a szemöldökét. – A szüleid ismerték őt? Zseniális mágiatörténész volt.

– Nem is csak volt, ma is él – közölte Harry. – És Godric’s Hollow-ban lakik. Ron nénikéje, Muriel beszélt róla az esküvőn. Bathilda Dumbledore családját is ismerte. Megérné elbeszélgetni vele, nem?

A mosoly, amit válaszul Hermionétól kapott, túlságosan együttérző volt. Harry visszakérte a levelet meg a fotót, és beledugta őket a nyakában lógó erszénybe. Közben végig lesütötte a szemét, hogy a lány ne olvashasson a tekintetében.

– Megértem, hogy szeretnél beszélgetni Bathilda Bircsókkal a szüleidről meg Dumbledore-ról is – mondta Hermione –, de elsősorban a horcruxokat kell keresnünk, és nem hiszem, hogy abban ő segíteni tud. – Harry hallgatott, így hát folytatta: – Tudom, hogy nagyon szeretnél elmenni Godric’s Hollow-ba, de félek... Tegnap is milyen könnyen megtaláltak minket a halálfalók! Most még inkább úgy érzem, hogy messze el kéne kerülnünk a szüleid sírját. Hidd el, számítanak rá, hogy előbb-utóbb felbukkansz ott!

– Más is van – mondta Harry, még mindig kerülve Hermione pillantását. – Muriel mondott dolgokat Dumbledore-ról az esküvőn. Meg akarom tudni az igazságot...

Elmondott mindent Hermionénak, amit Murieltől hallott. Mikor végzett, a lány így szólt:

– Jó, világos, hogy ez kiborított téged...

– Nem borított ki – hazudta Harry. – Csak tudni szeretném, hogy igaz vagy sem...

– Harry, Muriel egy rosszindulatú vénasszony, Rita Vitrol pedig Rita Vitrol! Hogy vagy képes hinni nekik? Ismerted Dumbledore-t!

– Legalábbis azt hittem, hogy ismerem – dörmögte Harry.

– Amit rólad írt Rita, abban mennyi igazság volt? Teljesen igaza van Doge-nak: nem engedheted, hogy ezek ketten beszennyezzék a Dumbledore-ról őrzött emlékeidet!

Harry elfordította a fejét, mert tudta, hogy az arcára van írva bosszúsága. Már megint a remek tanács: döntse el, mit hisz el és mit nem. Miért akarja mindenki lebeszélni róla, hogy kiderítse az igazságot?

– Menjünk le a konyhába – javasolta rövid hallgatás után Hermione. – Keressünk valamit reggelire.

Harry kelletlenül bólintott, s Hermione nyomában elhagyta a szobát. A lépcső felé baktatva vetett egy pillantást a másik ajtóra. Az erőteljes karistolás nyomait viselte, s volt rajta egy kis felirat, amit Sirius szobája felé tartva nem vett észre a sötétben. Most megállt, hogy elolvassa. Gyöngybetűkkel rótt, hivalkodóan csinos kiírás volt – Percy Weasley szobájának ajtajára illett volna:

Regulus Arcturus Black

kifejezett engedélye nélkül

BELÉPNI TILOS

Izgalom járta át Harryt, de maga se tudta, miért. Újra elolvasta a rövid szöveget. Hermione addigra már a lépcsőfordulóban járt.

– Hermione – szólt Harry, s maga is meglepődött, hogy milyen higgadtan beszél. – Gyere csak vissza!

– Mi baj?

– R. A. B. Azt hiszem, megvan a név.

Elakadó lélegzet hangja, s Hermione már rohant is felfelé.

– Édesanyád levelében? Hogyhogy én nem láttam...?

Harry a fejét rázta, és a kis feliratra mutatott. Hermione elolvasta, majd elkapta Harry karját, és olyan erősen megszorította, hogy Harry felszisszent.

– Sirius öccse? – suttogta.

– Halálfaló volt – világosította fel Harry. – Sirius mesélt róla, egészen fiatalon szervezték be, aztán később elege lett, ki akart szállni – úgyhogy megölték.

– Még logikus is! – mondta izgatottan Hermione. – Ha halálfaló volt, eleget tudhatott Voldemortról, és amikor kiábrándult belőle, a vesztére akart törni! – Elengedte Harryt, és a lépcsőkorláton áthajolva lekiáltott: – Ron! Ron! Gyere gyorsan!

Ron egy percre rá meg is érkezett, kifulladva, pálcával a kezében.

– Mi van? Ha megint óriási pókokat találtál, előbb inkább megreggeliznék...

Homlokráncolva elolvasta az ajtófeliratot, amire Hermione rámutatott.

– Na és? Ő Sirius öccse volt, nem? Regulus Arcturus... Regulus... R. A. B.! A medál! Lehet, hogy...?

– Derítsük ki – mondta Harry, és lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Hermione a kulcslyukra szegezte pálcáját.

– Alohomora.

Kattant a zár, és az ajtó kitárult.

A három jó barát együtt lépte át a küszöböt. Regulus szobája valamivel kisebb volt, mint Siriusé, de szintén a hajdani pompa emlékét hordozta. Míg Sirius a család többi tagjától való különbözőségét hirdette, Regulus ennek az ellenkezőjét igyekezett hangsúlyozni. A tekintet a szobában mindenütt a Mardekár színeivel, a smaragdzölddel és az ezüsttel találkozott: az ágytakarón, a falak díszein, a függönyökön. Az ágy fölött a Black család aprólékos gonddal megfestett címere díszelgett, s a jelmondat sem hiányzott: Toujours pur. Alatta megsárgult újságkivágásokból álló kollázs volt a falra ragasztva. Hermione odament az ágyhoz, hogy szemügyre vegye.

– Az összes cikk Voldemortról szól – jelentette. – Úgy fest, Regulus nem halálfalóként kezdett rajongani érte...

Kisebb porfelhő gomolygott fel az ágyterítőről, mikor Hermione leült, hogy elolvassa az újságkivágásokat. Harry időközben egy fotóra lett figyelmes, mely egy roxforti kviddicscsapat mosolygó, integető tagjait ábrázolta. Közelebbről nézve az is látszott, hogy az alakok talárját kígyó díszíti – mardekárosok voltak. Nem volt nehéz felismerni közöttük Regulust: ott ült az első sor közepén. Fekete hajával és kissé gőgös arcával némileg hasonlított a bátyjára, de véznább volt Siriusnál, s messze nem volt olyan jóképű.

– Fogó volt – állapította meg Harry.

– Mi? – kérdezte szórakozottan Hermione, aki még mindig Voldemort sajtószemléjének tanulmányozásába mélyedt.

– Az első sor közepén ül, az pedig a fogó... nem érdekes. – Harry rájött, hogy senki nem figyel rá: Ron négykézláb állva vizsgálta, van-e valami a szekrény alatt. Harry is körülnézett lehetséges rejtekhelyeket keresve, s végül odalépett az íróasztalhoz. Ebben a szobában is járt valaki előttük: a közelmúltban feltúrták a fiókokat, megbolygatva a mindent belepő port. A fiókok sem rejtettek azonban értékkel bíró holmikat: ócska pennák voltak bennük, félig szétszakított, régi tankönyvek, az egyikben pedig egy nemrég összetört tintásüveg ragaccsá sűrűsödött tartalma szennyezett be mindent.

– Van ennek egyszerűbb módja is – mondta Hermione, s miközben Harry a farmernadrághoz dörgölte tintás ujjait, felemelt pálcával így szólt: – Invito medál!

Nem történt semmi. Ron, aki addig a kifakult függöny ráncainak átvizsgálásával foglalatoskodott, csalódott képet vágott.

– Akkor ennyi volt? Nincs itt?

– Lehet, hogy itt van, csak ellenvarázs védi – felelte Hermione. – Mármint olyan bűbáj, ami megakadályozza a mágikus mozdítását.

– Voldemort olyat rakott a barlangbeli kőtálra is – jegyezte meg Harry. Emlékezett rá, hogy nem tudta magához hívni a hamis medált.

– Akkor hogy fogjuk megtalálni? – tárta szét a karját Ron.

– Tovább keressük manuálisan – vonta meg a vállát Hermione.

– Zseniális – motyogta szemforgatva Ron, azzal folytatta a függönyráncok átvizsgálását.

Négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre haladva átkutatták a szobát, de egyórás megfeszített munkájukat nem koronázta siker. Addigra felkelt a nap; sugarai még a szürkére piszkolódott ablakokon átszűrődve is vakítóak voltak.

– Máshol is lehet a házban – győzködte a két fiút Hermione, miközben lefelé baktattak a lépcsőn. Miközben Harry és Ron lassan beletörődtek a kudarcba, ő egyre elszántabbá vált. – Akár sikerült elpusztítania a horcruxot, akár nem, az biztos, hogy mindenképp el akarta rejteni Voldemort elől, nem igaz? Emlékeztek arra a sok rémes kacatra, amit ki kellett dobnunk, amikor legutóbb itt voltunk? Volt az az óra, ami szegecseket lőtt ránk, meg az a régi talár, ami meg akarta fojtani Ront – lehet, hogy Regulus a medál rejtekhelyét akarta védeni ezekkel, csak mi akkor nem... nem...

Harry és Ron ránéztek a lányra. Hermione a levegőbe emelt lábbal megállt, és olyan arcot vágott, mint akin emléktörlést végeztek: még a tekintete is elhomályosult.

– ...nem jöttünk rá – fejezte be suttogva.

– Valami baj van? – kérdezte Ron.

– Volt egy medál.

– Mi? – hangzott fel a fiúkórus.

– A szalonbeli vitrinben. Egyikünk se tudta kinyitni. És... és...

Harry úgy érezte, mintha egy téglát nyomtak volna át a mellkasán, bele egyenesen a gyomrába. Most már emlékezett: ő maga is elbíbelődött a medállal, amikor körbeadták, és mindenki megpróbálta felfeszíteni. Végül az is egy zsákba került, csakúgy, mint a ragyaragasztó porral teli burnótos szelence meg a zenélő doboz, amitől mindenki elálmosodott...

– Sipor egy csomó dolgot visszalopott tőlünk – mondta Harry. Már csak ebben reménykedhetett, ez volt az utolsó szalmaszál, és csüggeni akart rajta, ameddig csak tehette. – Egész kis gyűjteménye volt a kamrájában. Gyertek!

Kettesével vette a lépcsőket, úgy rohant lefelé, és két barátja ott dübörgött a nyomában. Akkora zajt csaptak, hogy Sirius anyjának portréja felébredt, mire leértek a földszinti előszobába.

– Sárvérűek! Korcsok! Aljanép! – Még akkor is hallották Mrs Black rikácsolását, mikor berontottak az alagsori konyhába, és becsapták az ajtót maguk után.

Harry átrohant a helyiség túlsó végébe, csúszva lefékezett Sipor kamrája előtt, és felrántotta az ajtaját. Még ott volt a piszkos, ócska pokrócokból rakott fészek, ami egykor a házimanó vacka volt, de már nem csillogtak benne Sipor szerzeményei. Egy könyv hevert csak a kamrában, a Természetes nemesség – a varázslók származástana egy régi példánya. Harry nem akart beletörődni abba, amit látott – felkapta és megrázta a pokrócokat. Egy egértetem hullott ki belőlük, s gurult szomorúan a fal tövébe. Ron morgósat nyögött, és ledobta magát egy konyhai székre; Hermione behunyta a szemét.

– Még mindig van ötletem – mondta gyorsan Harry, és beleharsogta a levegőbe: – Sipor!

Hangos pukkanás hallatszott, s a kihűlt, üres tűzhely előtt előbukkant a semmiből a házimanó, amit Harry akarata ellenére megörökölt Siriustól: kicsi volt, feleakkora, mint egy ember, fakó bőre ráncokat vetve lógott csontjain, denevérfüleiből szürkés szőrpamacs állt ki. Ugyanazt a koszos rongyot viselte, amit mindig is, és a Harry felé küldött megvető pillantásából ítélve a tulajdonosváltással kapcsolatos álláspontja sem változott többet, mint a ruházata.

– Gazdám – szólt rekedt, brekegő hangján, majd mélyen meghajolt, és odadörmögte a térdének: – Visszajött úrnőm házába, és magával hozta a véráruló Weasleyt meg a sárvérű...

– Megtiltom, hogy bárkit is vérárulónak vagy sárvérűnek nevezz – mordult rá Harry. A malacorrú, véreres szemű Siportól akkor is irtózott volna, ha nem tudja, hogy a manó árulta el Siriust Voldemortnak.

– Kérdezni akarok tőled valamit. – Harry az izgalomtól kalapáló szívvel nézett a manóra. – És megparancsolom, hogy igazat mondj. Megértetted?

– Igen, gazdám – felelte újabb mély meghajlással Sipor. Harry látta, hogy hangtalanul mozog a szája – nyilván magában darálta el a sértéseket, amelyeket immár tilos volt kimondania.

– Két évvel ezelőtt – folytatta Harry, s a szíve most már a torkában dobogott – volt a fenti szalonban egy nagy aranymedál. Kidobtuk. Visszaloptad?

Sipor felegyenesedett, és belenézett Harry arcába.

– Igen – felelte.

– Most hol van? – kérdezte diadalmas örömmel Harry. Ronnak és Hermionénak is felderült az arca.

Sipor lehunyta szemét, mintha nem akarná látni válaszának hatását.

– Odalett.

– Odalett? – visszhangozta Harry. A szó hideg zuhanyként érte. – Mi az, hogy odalett?

A manó megborzongott. Látszott, hogy elbizonytalanodik.

– Sipor! – szólt rá indulatosan Harry. – Megparancsolom, hogy...

– Mundungus Fletcher – brekegte még mindig behunyt szemmel a manó. – Mundungus Fletcher mindent ellopott: Bella kisasszony és Cissy kisasszony képeit, az aranyfokozatú Merlin-rendet, a családi címerrel díszített kelyheket és és...

Sipor úgy zihált, mint egy fuldokló: mellkasa szaporán hullámzott, aztán egyszerre kipattant a szeme, és vérfagyasztó üvöltés tört fel a torkán.

– ...és a medált, Regulus gazdám medálját, Sipor rossz volt, Sipor nem teljesítette a parancsot!

Harry reflexszerűen reagált: mikor a manó a tűzhelynek támasztott piszkavas felé ugrott, rávetette magát, és a padlóra préselte. Sipor óbégatása most már Hermione sikolyával vegyült, de Harry mindkettejüknél hangosabban ordított:

– Sipor, megparancsolom, hogy ne mozdulj!

Érezte, hogy a manó elernyed, elengedte hát. Sipor úgy maradt, ahogy volt, elterülve a padlón. Táskás szeméből patakzott a könny.

– Engedd felállni! – suttogta Hermione.

– Hogy véresre verhesse magát a piszkavassal? Nem túl jó ötlet – morogta sötéten Harry, és letérdelt a manó mellé. – Jól van, Sipor, halljam az igazságot: honnan tudod, hogy Mundungus Fletcher lopta el a medált?

– Sipor látta! – zokogta a manó. Könnyei végiggördültek malacorrán, és belefolytak szürkülő fogakkal teli szájába. – Sipor látta őt kijönni Sipor kamrájából, és tele volt a keze Sipor kincseivel! Sipor rászólt a tolvajra, hogy álljon meg, de Mundungus Fletcher csak nevetett, és elf... elfutott...

– Regulus gazda medáljának nevezed az a holmit – folytatta a kihallgatást Harry. – Miért? Honnan származik a medál, és mi köze volt hozzá Regulusnak? Ülj fel, Sipor, és mondj el mindent, amit a medálról tudsz!

A manó felült, gömbölyűre összehúzta magát, a térde közé szorította könnyes arcát, és ringatózni kezdett előre-hátra. Mikor megszólalt, a hangja tompa volt, de tisztán érthető a néma, visszhangos konyhában.

– Sirius úrfi világgá ment, nem is baj, mert rossz gyerek volt, nem tisztelt semmit, csak fájdalmat okozott szegény úrnőmnek. De Regulus úrfi tudta, mi a büszkeség, tudta, mivel tartozik a Black névnek és ősei tiszta vérének. Éveken át beszélt a Sötét Nagyúrról, aki majd tesz róla, hogy a varázslóknak ne kelljen többé bujkálniuk, és uralkodhassanak a muglik meg a mugliivadékok fölött... és mikor tizenhat éves lett, a Sötét Nagyúr szolgálatába állt. Milyen büszke volt, milyen lelkes és odaadó...

– Egy évvel később egy napon Regulus gazdám lejött a konyhába Siporhoz. Regulus gazdám mindig kitüntette kegyével Siport. És Regulus gazdám azt mondta... azt mondta...

Az öreg manó egyre gyorsabban ringatózott.

– Azt mondta, a Sötét Nagyúrnak szüksége van egy házimanóra.

– Voldemortnak egy házimanó kellett? – csodálkozott Harry. Barátaira pillantott, de azok is értetlenkedve pislogtak.

– Úgy bizony – nyöszörögte panaszosan Sipor. – És Regulus gazdám felajánlotta Siport. Nagy megtiszteltetés ez, mondta Regulus gazdám, nagy megtiszteltetés neki és Sipornak is. Sipor tegye meg, amit a Sötét Nagyúr kíván, mondta, azután... azután jöjjön haza.

Sipor sebesen ringatta magát, és szaggatottan zihált.

– Így hát Sipor elment a Sötét Nagyúrhoz. A Sötét Nagyúr nem árulta el Sipornak, mi lesz a feladata, csak elvitte Siport egy tengerparti sziklához. És bementek egy nagy barlangba, és a barlangban volt egy hatalmas, fekete tó...

Harry tarkója libabőrös lett. Úgy érezte, mintha a sötét tó túlpartjáról zengene felé Sipor brekegő hangja. Olyan tisztán látta maga előtt, mi történt, mintha ott lett volna.

– ...és volt egy csónak...

Hát persze, hogy volt egy csónak; Harry jól tudta, miféle: kicsi, zöld, és arra való, hogy egy varázslót és egy áldozatot a tó közepén emelkedő szigetre szállítson. Így próbálta ki hát Voldemort a horcrux köré épített védelmi rendszert: szerzett egy feláldozható lényt, egy házimanót...

– Volt a szigeten egy tál, tele... tele bájitallal. A Sötét Nagyúr azt parancsolta Sipornak, igya meg...

A manó egész testében remegett.

– Sipor elkezdte inni, és ahogy itta, borzalmas dolgokat látott... Sipornak égett a teste... Sipor jajgatott, könyörgött Regulus gazdámnak, hogy segítsen rajta, könyörgött Black úrnőnek... de a Sötét Nagyúr csak nevetett... és Sipornak ki kellett innia az összes bájitalt a tálból... akkor a Sötét Nagyúr egy medált rakott bele... és megint megtöltötte bájitallal.

– És azután a Sötét Nagyúr elment a csónakkal, és otthagyta Siport a szigeten...

Harry maga előtt látta a jelenetet: Voldemort fehér kígyóarcát és vörösen égő szemét lassan elnyeli a sötétség; távolodtában részvétlen nyugalommal nézi a vergődő manót, aki perceken belül halott lesz: meghal, amint csillapítani próbálja a tüzes bájital okozta szomjúságát... De ezen a ponton elakadt Harry képzelete, mivel ötlete sem volt, hogyan maradhatott mégis életben Sipor.

– Sipornak víz kellett, a sziget szélére mászott, és ivott a fekete vízből... és akkor kezek, halott kezek nyúltak ki a tóból, és lehúzták Siport a víz alá...

– És hogy menekültél meg? – kérdezte Harry. Észrevette, hogy suttog, de nem csodálkozott rajta.

Sipor felemelte csúf fejét, és piros erekkel átszőtt, nagy szemét Harryre meresztette.

– Regulus gazdám azt parancsolta Sipornak, hogy jöjjön haza – válaszolta.

– Igen, tudom, de hogyan menekültél meg az inferusoktól?

Sipor szemlátomást nem tudta mire vélni a kérdést.

– Regulus gazdám azt parancsolta Sipornak, hogy jöjjön haza – ismételte.

– Ezt már mondtad, de...

– Mi nem világos, Harry? – szólt közbe Ron. – Dehoppanált!

– De hát... abból a barlangból nem lehetett dehoppanálni – rázta a fejét Harry. – Különben Dumbledore is...

– A manómágia más, mint az emberi – magyarázta Ron. – A manók ott is tudnak hoppanálni meg dehoppanálni, ahol mi nem, például a Roxfortban.

Harry próbálta megemészteni az információt. Hogy követhetett el ilyen hibát Voldemort? Miközben ezen töprengett, Hermione fagyosan megszólalt:

– Miért lett volna jobb Voldemort, mint azok az aranyvérűek, akik úgy bánnak a házimanókkal, mint az állatokkal? Nyilván méltóságán alulinak tartotta, hogy belegondoljon, miféle lények ezek. Fel se merült benne, hogy olyasmire lehetnek képesek, amire ő nem.

– A házimanó számára gazdája parancsa a legfőbb törvény – szögezte le ünnepélyesen Sipor. – Sipornak haza kellett jönnie. és Sipor hazajött...

– Akkor hát teljesítetted a parancsot, nem? – mondta neki gyengéden Hermione. – Nem voltál engedetlen!

Sipor szapora ringatózás közepette a fejét rázta.

– És mi történt, mikor hazajöttél? – faggatta Harry. – Mit szólt Regulus, mikor elmondtad neki, mi történt?

– Regulus gazdám nyugtalan lett, aggódni kezdett – brekegte Sipor. – Regulus gazdám megparancsolta Sipornak, hogy rejtőzzön el, ne menjen ki a házból. És aztán... ez később történt... Regulus gazdám egy este meglátogatta Siport a kamrájában. Regulus gazdám furcsa volt, nem olyan, mint máskor, Sipor látta rajta, hogy emészti magát... és megkérte Siport, hogy vigye el őt a barlangba, a barlangba, ahol Sipor a Sötét Nagyúrral járt...

Így indultak hát útnak. Harry tisztán maga elé tudta képzelni őket: a rémült manót és a vézna, fekete hajú fogójátékost, aki annyira hasonlított Siriusra... Sipor tudta, hogyan kell kinyitni a barlang álcázott bejáratát, tudta, hogyan kell felhúzni a kis csónakot; ezúttal a szeretett Regulus hajózott át vele a szigetre, ahol a méreggel teli tál állt...

– És megitatta veled a bájitalt? – kérdezte borzadva Harry.

Sipor a fejét rázta, és zokogott. Hermione a szája elé kapta a kezét, mint aki rádöbben valamire.

– Reg... Regulus gazdám kivett a zsebéből egy olyan medált, amilyen a Sötét Nagyúré volt – folytatta Sipor. Könnyei lecsordultak malacorra két oldalán. – Odaadta Sipornak, és azt mondta, ha kiürül a tál, Sipor cserélje ki a medálokat...

A manó zokogása reszelős hörgéssé erősödött – Harrynek nagyon kellett figyelnie, hogy megértse, mit mond.

– És azt parancsolta... hogy Sipor menjen el... nélküle. Azt mondta Sipornak... hogy menjen haza... és ne mondja el úrnőmnek... hogy mit tett... de semmisítse meg... a medált. És utána kiitta... az összes bájitalt... és Sipor kicserélte a medálokat... és végig kellett néznie, ahogy... Regulus gazdámat... a víz alá rántották... és...

– Szegény Sipor! – jajdult fel szánakozva Hermione. Már egy ideje ő is sírt; most térdre hullott a manó mellett, és át akarta ölelni. Erre azonban Sipor felpattant, és irtózva hátrálni kezdett.

– A sárvérű hozzáért Siporhoz! Sipor nem engedi, mit szólna úrnőm, ha megtudná?

– Megtiltottam, hogy sárvérűnek nevezd! – csattant fel Harry, de mire kimondta, a manó már meg is büntette magát: arcra bukott, és a kőpadlónak verte a homlokát.

– Ne engedd! Szólj rá! – sikoltotta Hermione. – Látod már, milyen borzalmas ez a engedelmességi kényszerük!?

– Sipor! – harsogta Harry. – Hagyd abba!

A manó remegve-zihálva hevert a padlón; malacorra körül zöld nyálka fénylett, szeme dagadt volt, véres, és könnyekben úszott, s önkínzása nyomán máris vöröslő púp nőtt fakó homloka közepén. Végtelenül szánalmas állapotban volt, de Harry most nem lehetett tekintettel erre: meg kellett ismernie a történet végét.

– Hazahoztad tehát a medált. És próbáltad megsemmisíteni?

– Sipor semmit nem tudott kezdeni vele – kesergett a manó. – Sipor mindent megpróbált, összeszedte minden tudását, de hiába, hiába... Sok-sok erős bűbáj védte a tokot, Sipor tudta, hogy benne van, amit el kell pusztítani, de nem tudta kinyitni... Sipor megbüntette magát, aztán tovább próbálkozott, megint megbüntette magát, és megint tovább próbálkozott. Sipor nem teljesítette a parancsot, nem tudta megsemmisíteni a medált! És úrnőmnek majd eszét vette a fájdalom, mert Regulus gazdám eltűnt, és Sipor nem mondhatta el neki, mi történt, nem, mert Regulus gazdám meg... megtiltotta, hogy Sipor bárkinek a családból elmondja, mi... mi történt a barlangban...

Sipor üvöltve felzokogott, képtelen volt tovább beszélni. Hermionénak potyogtak a könnyei, ahogy nézte, de már nem mert hozzáérni. Ron cseppet sem rajongott a manóért, de még ő is sűrűn pislogott. Harry leült a sarkára, és megrázta a fejét, hogy elméje kitisztuljon.

– Nem értelek, Sipor – szólt végül. – Voldemort az életedre tört, Regulus meghalt, csak hogy megállítsa őt, te mégis elárultad neki Siriust. Elmentél Narcissához meg Bellatrixhoz, és rajtuk keresztül informáltad Voldemortot...

– Sipor nem így gondolkodik, Harry – szólt közbe Hermione, kézfejével törölgetve az arcát. – Ő rabszolga... Sok házimanóval bánnak durván, sőt brutálisan. Amit Voldemort csinált Siporral, az egyáltalán nem rendkívüli dolog. Mi köze Sipornak a varázslók háborúskodásához? Ő készségesen szolgálja azokat, akik kedvesek vele – gondolom, Mrs Black az volt, Regulus pedig egészen biztosan, így hát Sipor hű volt hozzájuk, és feltétel nélkül hitt abban, amiben ők. Tudom, mit akarsz mondani – folytatta Harry ellenvetését megelőzve. – Azt, hogy Regulus a végén Voldemort ellen fordult... de ha jól értettem, ezt nem mondta el Sipornak. És azt hiszem, tudom is, miért. Sipor és Regulus családja is csak addig voltak biztonságban, amíg kitartottak az aranyvérűek elvei mellett. Regulus a hallgatásával meg akarta védeni őket.

– Sirius...

– Sirius borzalmasan bánt Siporral, és ne nézz így rám, Harry, mert tudod, hogy ez az igazság. Mikor Sirius ideköltözött, Sipor már hosszú idő óta magányosan élt a házban: ki volt éhezve rá, hogy valaki barátságosan szóljon hozzá. Biztos vagyok benne, hogy Cissy kisasszony és Bella kisasszony ajnározták Siport, amikor megjelent náluk, és ő hálából elmondott nekik mindent, amit tudni akartak. Mindig is mondtam, hogy a varázslók meg fognak fizetni azért, ahogy a manókkal bánnak. Voldemort megfizetett érte... és Sirius is.

Harry nem tudott felelni erre. Ahogy elnézte a padlón zokogó Siport, eszébe jutott, mit mondott neki Dumbledore néhány órával Sirius halála után: Attól tartok, Sirius nem tudta elfogadni, hogy Sipor ugyanolyan érző lény, akár egy ember...

– Sipor – szólalt meg hosszú szünet után Harry –, próbálj megnyugodni, és... légy szíves, ülj fel.

Hosszú percek teltek el, mire a manónak sikerült zokogását csöndes csuklásokká szelídítenie. Akkor ülő helyzetbe tornázta magát, és öklével dörzsölgetni kezdte a szemét, akár egy kisgyerek.

– Sipor, most meg foglak kérni valamire... – Harry támogatást várva pillantott Hermionéra. Kedvesen akarta kiadni a parancsot, de nem tehetett úgy, mintha az nem volna parancs. Hermione biztatóan mosolygott; úgy tűnt, a szelídebb hangnem kielégíti az elvárásait.

– Arra szeretnélek megkérni, hogy menj és keresd meg Mundungus Fletchert. Ki kell nyomoznunk, hol van a medál... Regulus gazdád medálja. Nagyon fontos, hogy megtaláljuk. Be akarjuk fejezni a munkát, amit Regulus gazdád elkezdett, meg akarjuk... szóval, jó volna, ha elmondhatnánk, hogy Regulus nem halt meg hiába.

A manó leeresztette a kezét, és Harryre nézett.

– Sipor keresse meg Mundungus Fletchert? – brekegte.

– Igen, és hozd ide a Grimmauld térre. Meg tudod ezt tenni nekünk?

Miközben Sipor bólogatva felállt, Harrynek támadt még egy ötlete. Kinyitotta Hagridtól kapott erszényét, és elővette belőle a hamis horcruxot, amibe Regulus a Voldemortnak szánt levelet rejtette.

– Tessék, ezt... ezt neked adom – szólt, és a manó kezébe nyomta a medált. – Regulusé volt, és azt hiszem, ő is úgy akarná, hogy megkapd, jutalmul azért, amit...

– Túlzásba viszed, öregem – csóválta a fejét Ron, mivel Sipor a medálra pillantva keservesen felüvöltött, és megint a padlóra vetette magát.

Közel fél órán át kellett nyugtatgatniuk a manót, akit sokk-közeli állapotba taszított az élmény, hogy ajándékba kapja Blackék egy igazi családi ereklyéjét; jó ideig fel se bírt állni, úgy remegett keze-lába. Mikor végül összeszedte magát annyira, hogy képes volt betámolyogni a kamrájába, Harry, Ron és Hermione díszkíséretet adtak neki; végignézték, ahogy koszos pokrócai közé rejti a kincset, és biztosították róla, hogy távollétében kiemelt fontosságú feladatuknak fogják tekinteni a medál őrzését. Ezután Sipor mélyen meghajolt nemcsak Harry, de Ron előtt is – mi több, összehozott egy furcsa kis fejrándítást Hermione irányába, amit lehetett akár a tisztelet kifejezésére tett kísérletként is értelmezni –, majd a jól ismert hangos pukkanással dehoppanált.

Tizenegyedik fejezet

Lopás és vesztegetés

Harry úgy okoskodott, hogy ha Sipor meg tudott szökni egy inferusokkal teli tóból, akkor Mundungus becserkészése nem tarthat neki néhány óránál tovább – ezért egész délelőtt fel-alá járkált a házban, és várt. Sipor azonban nem tért vissza délig, de még délután se. Estére Harryn csüggedés és nyugtalanság vett erőt, s nem javított a kedélyállapotán a vacsorára felszolgált penészes kenyér sem, amit Hermione átváltoztató bűbájok sorozatával sem tudott élvezhetőbbé tenni.

Sipor nem adott hírt magáról se másnap, se harmadnap. Megjelent viszont két köpönyeges ember kint a Grimmauld téren; éjszakába nyúlóan ott maradtak, és kitartóan bámultak a számukra láthatatlan ház irányába.

– Tuti, hogy halálfalók – jelentette ki Ron, miközben barátaival kifelé néztek a szalon ablakán. – Szerintetek tudják, hogy itt vagyunk?

– Nem hiszem – rázta a fejét Hermione, de ezzel együtt korántsem látszott nyugodtnak. – Különben beküldenék értünk Pitont, nem?

– Nem lehet, hogy járt már itt, de Mordon átka csomót kötött a nyelvére? – találgatott Ron.

– De, valószínű – mondta Hermione –, máskülönben elmondta volna ezeknek, hogyan lehet bejönni ide. Szerintem azt figyelik, nem bukkanunk-e fel. Végül is tudják, hogy Harryé a ház.

– Honnan...? – kezdte Harry.

– A minisztérium megvizsgálja a varázslók végrendeletét. Ez kiderült, nem? Tehát tudják, hogy Sirius rád hagyta a házát.

A halálfalók jelenléte kint az utcán csak erősítette Harryék balsejtelmeit. Mr Weasley patrónusa hozta nekik az utolsó hírt a Grimmauld téren kívüli világból, s a feszültség lassan mindhármukon kiütközött. Ron nyughatatlan és ingerlékeny lett, s felvette azt a bosszantó szokást, hogy a zsebében tartott önoltóval játszadozott. Ez különösen Hermionét idegesítette, aki, hogy Sipor visszatértéig se töltse haszontalanul az időt, Bogar bárd meséit tanulmányozta, és cseppet sem örült neki, hogy újra meg újra vaksötétség borul a szobára.

– Hagyd már abba! – fakadt ki a Sipor távozása utáni harmadik estén, mikor a szalon váratlanul megint elsötétedett.

– Bocs, bocs! – kapott észbe Ron, és egy kattintással visszaküldte a lámpákba a fényt. – Ne haragudj, nem direkt csinálom.

– Nem tudnál valami hasznosabb elfoglaltságot találni magadnak?

– Például? Olvassak én is meséket?

– Ezt a könyvet Dumbledore hagyta rám...

– Rám meg az önoltót hagyta, biztos azért, hogy használjam!

Harrynek semmi kedve nem volt a civakodást hallgatni, feltűnés nélkül kisomfordált hát a szobából. Az alagsori konyha felé vette útját – rendszeresen lejárt oda, mert úgy vélte, visszatértekor Sipor nagy valószínűséggel ott fog felbukkanni. Még csak a földszinti előszobába vezető lépcsősoron járt azonban, amikor a bejárati ajtó felől koppantást, majd fémes kattanásokat és lánccsörgést hallott.

Minden idegszála megfeszült; előkapta a pálcáját, a levágott manófejek között nekisimult a sötét falnak, és várt. Kinyílt az ajtó. Harry egy pillanatig látta a lámpavilágos Grimmauld tér egy szeletét, aztán egy köpönyeges alak surrant be az ajtón, amely ezután nyomban becsukódott. A jövevény tett egy lépést előre, mire felzendült Mordon hangja: – Perselus Piton? – Ezután a porkísértet is feltűnt az előszoba végén, hogy halott kezét kinyújtva meginduljon a betolakodó felé.

– Nem én vagyok a gyilkosod, Albus – mondta halkan az ismeretlen.

A varázs megtört: a kísértet szétrobbant, és az utána maradó sűrű porfelhő elnyelte a köpenyes alakot.

Harry megcélozta pálcájával a szürke gomolygás közepét.

– Ne mozdulj!

Mrs Blackről megfeledkezett: kiáltására szétrebbent a festményt takaró függöny, és felhangzott a portréalak rikácsolása:

– Sárvérű csőcselék szennyezi be a házamat...

Ron és Hermione rohanvást közeledett a lépcsőn, és, akárcsak Harry, pálcájukat az ismeretlenre szegezték, aki feltett kézzel állt az előszobában.

– Lassan a pálcákkal, én vagyok az, Remus!

– Jaj, hála istennek – sóhajtott fel Hermione, és Mrs Blackre fordította pálcáját. Egy dörrenés nyomán a függöny összezárult és csend lett. Ron is leeresztette pálcáját, Harry ellenben nem mozdult.

– Mutasd magad! – kiáltotta vissza.

Lupin belépett az első lámpa fénykörébe, két kezét még mindig a megadás pózában tartva.

– Remus John Lupin vagyok, vérfarkas, Holdsáp néven is ismernek, egyike vagyok a Tekergők Térképe négy alkotójának, a feleségem Nymphadora, ismertebb nevén Tonks, és tőlem tanultad meg, Harry, megidézni a patrónusodat, ami szarvas alakú.

– Jó, jó... – Harry leeresztette a pálcáját. – Ne haragudj, de óvatosnak kell lennünk.

– Ezzel teljes mértékben egyetértek, úgy is, mint egykori sötét varázslatok kivédése tanárod. Ron, Hermione, máskor ti se siessetek annyira eltenni a fegyvert.

Harry, Ron és Hermione odaszaladtak Lupinhoz. A vastag fekete utazóköpenybe burkolózó varázsló kimerülten, de őszinte örömmel nézett rájuk.

– Perselus ezek szerint nem bukkant fel? – tudakolta.

– Nem – felelte Harry. – Mi a helyzet odakint? Mindenki jól van?

– Igen – nyugtatta meg Lupin. – De mindannyiunkat megfigyelés alatt tartanak. Itt kint a téren is álldogál két halálfaló...

– Igen, tudjuk...

– ...ügyelnem kellett rá, hogy a legfelső lépcsőfokra hoppanáljak, csak úgy kerülhettem el, hogy meglássanak. Felteszem, nem tudják, hogy itt vagytok, különben több embert küldtek volna ide. Ott vannak az őrszemeik minden olyan helyen, aminek köze van hozzád, Harry. Menjünk le, rengeteg mondanivalóm van, és persze meghallgatnám, mi történt veletek, mióta eljöttetek az Odúból.

Lesiettek a konyhába, ahol Hermione gyorsan rábökött pálcájával a tűzhelyre. Nyomban fellobbantak a lángok; fényük táncot lejtett a hosszú asztalon, s mintha meglágyította volna a komor kőfalakat. Leültek, s Lupin jóvoltából az asztalra is került valami: a varázsló néhány üveg vajsört vett elő a köpenye alól.

– Jöttem volna már három nappal ezelőtt, de előbb le kellett ráznom a halálfalót, akit rám állítottak – magyarázta Lupin. – Ti egyenesen ide indultatok az esküvőről?

– Nem – válaszolta Harry –, előbb összeakadtunk két halálfalóval egy kávézóban a Tottenham Court Roadon.

Lupin a talárjára löttyintette vajsöre jelentős részét.

– Micsoda!?

A három jó barát beszámolt a kalandról; Lupin döbbenten hallgatta őket.

– De hát hogy találtak rátok ilyen gyorsan? Aki hoppanált, azt csak úgy lehet követni, ha belekapaszkodsz, amikor eltűnik!

– És az se valószínű, hogy éppen akkor pont a Tottenham Court Roadon sétáltak – tette hozzá Harry.

– Arra is gondoltunk, hogy Harryn talán még rajta van a nyomjel – kockáztatta meg Hermione.

– Az képtelenség – jelentette ki Lupin, s ezzel önelégült fintort csalt Ron arcára. Harrynek nagy kő esett le a szívéről. – Már csak azért is, mert ha rajta volna a nyomjel Harryn, most is tudnák, hogy itt van. De valahogy mégis rátok találtak a Tottenham Court Roadon, és ez rendkívül aggasztó.

Harry úgy gondolta, ezt a problémát később is ráérnek megvitatni.

– Mondd el, mi történt, miután elmentünk! Ron apja megüzente, hogy a család biztonságban van, de csak ennyit tudunk, semmi többet.

– Kingsley figyelmeztetése sokakat megmentett – mondta Lupin. – A vendégek többsége dehoppanált, mire a razzia elkezdődött.

– Halálfalók jöttek, vagy a minisztérium emberei? – kérdezett közbe Hermione.

– Ezek is, azok is – felelte Lupin. – Egyébként, ha a céljaikat nézzük, a két társaság ma már egy és ugyanaz. Úgy tucatnyian lehettek, de nem tudták, hogy ott vagy, Harry. Arthur hallotta rebesgetni, hogy mielőtt megölték Scrimgeourt, kínzással próbálták kiszedni belőle, merre vagy. Ha ez igaz, Scrimgeour nem tört meg.

Harry rápillantott barátaira, s arcukon a döbbenetnek és a hálának azt a keverékét látta tükröződni, amit ő is érzett. Sose rajongott Scrimgeourért, de ha úgy volt, ahogy Lupin mondja, a miniszter élete utolsó perceiben megvédte őt.

– A halálfalók a pincétől a padlásig átkutatták az Odút – folytatta beszámolóját Lupin. – Megtalálták a padlásszellemet, de egyikük se vállalkozott rá, hogy a közelébe menjen – azután órákon át faggattak minket, ottmaradottakat. Rólad kérdezősködtek, Harry, de persze a rend tagjain kívül senki nem tudta, hogy ott voltál az esküvőn.

– Ezzel egy időben a halálfalók országszerte minden olyan helyet felkerestek, ami valamilyen módon a rendhez kötődik. Senkit nem öltek meg – tette hozzá gyorsan Lupin, elébe vágva a kérdésnek –, igaz, nem is voltak túl kíméletesek. Dedalus Diggle házát felgyújtották – mint tudjuk, szerencsére épp nem volt otthon –, Tonks szüleire pedig Cruciatus-átkot szórtak. Őket is rólad faggatták, meg akarták tudni, hova mentél, miután meglátogattad őket. Jól vannak – persze megviselte őket a dolog, de komoly bajuk nem esett.

– A halálfalóknak sikerült áttörniük azt a rengeteg védőbűbájt? – csodálkozott Harry. Eszébe jutott, hogy aznap este, mikor bezuhant a Tonks-ház kertjébe, a mágikus burok tökéletesen működött.

– Ne feledd, Harry, hogy minden hatalom, ami a minisztérium kezében van, most őket szolgálja – mutatott rá Lupin.