/ Language: Hungary / Genre:antique

Harry Potter és a Tűz Serlege

Joanne Rowling

Melyik nemzeti válogatott nyeri a Kviddics Világkupát? Ki lesz a Trimágus Tusa győztese? Utóbbiért három boszorkány- és varázslóképző tanintézet legrátermettebb diákjai küzdenek. A világraszóló versengés házigazdája Roxfort, az az iskola, ahová Harry Potter immár negyedévesként érkezik. S ahogy az a felsőbb osztályosoknál már egyáltalán nem különös, Harry és barátai a másik nemet is felfedezik... Ám nem csupán e kellemes izgalmakat ígérő események várnak rájuk. Voldemort, a fekete mágusok vezére újból készülődik...

Harry Potter – 4

J. K. ROWLING

Harry Potter és a Tűz Serlege

(Tartalom)

Első fejezet

A Denem-ház

Little Hangleton lakói még mindig Denem-házként emlegették a dombtetőn álló kúriát, pedig a Denem család már réges-rég nem lakott ott. A ház néhány ablakát bedeszkázták, a tető cserépborításán foghíjak éktelenkedtek, s a falak alig látszottak ki az elburjánzott repkény alól. A hajdan tekintélyes úri lak, a környék legnagyobb és legpompásabb épülete elhanyagolt, lakatlan rommá korcsosult.

A Little Hangletoniak egytől egyig hátborzongató helynek tartották a régi kúriát. Fél évszázada megmagyarázhatatlan, borzalmas dolog történt ott, s az idősebb helybéliek még mindig elő-elővették a témát, ha épp híján voltak a frissebb pletykáknak. A szájhagyomány alaposan kiszínezte a történetet – már senki nem tudta, mi igaz belőle, és mi nem –, s bár számos változat terjedt el, mindegyik ugyanúgy kezdődött: ötven éve, amikor a Denem-ház még régi fényében tündökölt, egy derűs nyári reggelen a szalonba lépő szobalány holtan találta a Denem család mindhárom tagját.

A szobalány sikoltozva lerohant a faluba, és szétkürtölte a hírt.

– Ott fekszenek nyitott szemmel! A testük jéghideg! Az a ruha van rajtuk, amiben vacsoráztak!

Hamarosan megérkeztek a rendőrök; a falubeliek döbbent kíváncsisággal és alig palástolt izgalommal várták az újabb fejleményeket. Meg sem próbáltak úgy tenni, mintha gyászolnák Deneméket, akiket életükben általános ellenszenv övezett. Az idősebb Mr. Denem és neje arrogáns, gazdag sznobok voltak, felnőtt fiuk, Tom pedig még rajtuk is túltett gorombaságban. A falu lakóit csak az érdekelte, ki gyilkolhatta meg a családot – hisz lehetetlennek tűnt, hogy három egészségesnek ismert ember egyazon éjszakán haljon meg természetes halállal.

Little Hangleton kocsmája, az Akasztott Ember aznap rekordforgalmat bonyolított, hiszen az egész falu odatódult megtárgyalni az eseményeket. Mint kiderült, megérte őrizetlenül hagyniuk a családi tűzhelyet: kisvártatva becsörtetett a kocsmába Denemék szakácsnője, és a hirtelen támadt csendben drámai hangon bejelentette, hogy a rendőrök letartóztattak egy Frank Bryce nevű férfit.

– Frank!? – kiáltottak fel többen is. – Az nem lehet!

Frank Bryce, Denemék kertésze a kúriához tartozó birtokon lakott, egy düledező kunyhóban. Frank hadirokkant volt; mióta visszatért a frontról, egyik lábát nehezen mozgatta, s ki nem állhatta a tömeget meg a zajt. Hazatérése óta Denemék alkalmazottja volt.

A falubeliek a részletesebb beszámoló reményében versengve fizették az italokat a szakácsnőnek, aki a negyedik sherry után végre folytatta:

– Mindig sejtettem, hogy valami nincs rendben Frankkel. Ha nem hívtam meg százszor teázni, akkor egyszer se. Gyanús volt, hogy olyan mogorva, magának való.

– Ugyan már – szólt közbe egy asszony, aki a söntés mellett állt. – Frank sokat szenvedett a háborúban, azért keresi a csendet és a magányt. Ez még nem ok arra, hogy...

– Ki másnak lett volna kulcsa a hátsó ajtóhoz? – vágott vissza a szakácsnő. – Mióta csak a háznál dolgozom, ott lóg egy pótkulcs a kertészlakban! Az éjjel nem feszítették fel az ajtót! Egyetlen ablakot sem törtek be! Frank megvárta, amíg mi elaludtunk, aztán szépen felsántikált a házba...

A falusiak sötét pillantásokat váltottak.

– Az már igaz, hogy a szeme se állt jól – dörmögte az egyik.

– Szerintem az agyára ment a háború – vélekedett a kocsmáros.

– Én meg is mondtam, igaz-e, Dot? – csattant fel egy nő a sarokban. – Megmondtam, hogy nem szeretnék összekülönbözni Frankkel!

– Cudar egy természete van – bólogatott a Dot nevű férfi. – Emlékszem, gyerekkorunkban is...

Másnap reggelre Little Hangleton lakói egy emberként vallották, hogy csak Frank Bryce ölhette meg Deneméket.

Ezalatt a szomszédos városka, Great Hangleton sötét és piszkos rendőrőrszobáján Frank egyre csak azt ismételgette, hogy ártatlan, s hogy az egyetlen ember, akit Denemék halála napján a ház körül látott, egy sápadt, sötét hajú, tizenéves fiú volt. Mivel azonban a faluban senki más nem találkozott a leírásnak megfelelő idegennel, a rendőrök biztosra vették, hogy gyanúsítottjuk a levegőbe beszél.

Franknek tehát igencsak rosszul állt a szénája – amíg meg nem érkezett az orvosszakértői jelentés, amitől egy csapásra megváltozott a helyzet.

A rendőrök még sosem olvastak ehhez foghatóan különös boncolási jegyzőkönyvet. A holttesteket nem is egy, de egész csapatnyi orvos vizsgálta meg; megállapították, hogy Deneméket nem mérgezték meg, nem lőtték vagy szúrták le, nem fojtották meg se kézzel, se kötéllel – egy szó, mint száz, a jelek szerint nem esett semmiféle bántódásuk. Mi több – folytatódott a döbbent hangú jelentés –, Denemék tökéletesen egészségesnek tűntek – eltekintve attól, hogy egyikük sem élt. Az orvosszakértők megjegyezték (bizonyára azért, hogy valamiféle rendellenességet mégiscsak megemlítsenek), hogy a halottak arca rémületet tükrözött – de hát, hangoztatták az ingerült rendőrök, ki hallott már olyat, hogy három embert halálra ijesszenek?

Ezek után már arra sem volt bizonyíték, hogy Denemék gyilkosság áldozatai lettek. A rendőrök kénytelen-kelletlen szabadlábra helyezték Franket, a Denem család pedig örök nyugalomra lelt Little Hangleton temetőjében. Sírjuk ezután hosszú ideig a falu legfontosabb látványosságának számított. Frank Bryce a helybéliek nagy megrökönyödésére mit sem törődött az ellene fordult közhangulattal, és visszatért a Denem-birtokon álló kertészlakba.

– Nem érdekel, mit mondanak a rendőrök – jelentette ki Dot az Akasztott Ember többi vendége előtt. – Ő a gyilkos és kész. Ráadásul tudja, hogy ezt mi is tudjuk. Az arcátlanság netovábbja, hogy ezek után itt maradt.

Frank valóban ott maradt, a Denem-házba pedig új lakók költöztek. Az ő kertészük is Frank volt, csakúgy mint az őket követő és az azokat követő beköltözőké – ugyanis egyetlen család sem bírta ki sokáig a házban. Idővel aztán elfogytak a vállalkozó szellemű családok, s a kúria, melynek nyomasztó hangulatához talán Frank jelenléte is hozzájárult, lakók híján az enyészeté lett.

A Denem-ház jelenlegi tulajdonosa, egy tehetős ember, nem lakott a kúrián, s egyéb célra sem használta az épületet. A faluban úgy tudták, „adózási megfontolásból” vásárolta az ingatlant, de hogy ez pontosan mit jelent, azt senki se tudta. A gazdag tulajdonos mindenesetre megtartotta állásában Franket, aki immár a hetvenhetedik évében járt. Az öreg kertész, bár hallása megromlott s egyre nehezebben mozgatta beteg lábát, szép időben még mindig kijárt a virágágyások közé, jóllehet egyre inkább alulmaradt a gyomokkal vívott véget nem érő harcban.

Igaz, Franknek nem csak a gazzal kellett megküzdenie. A falubeli suhancok körében divattá vált, hogy köveket dobáljanak be a. Denem-ház ablakain, s biciklipályának használják a pázsitot, amit Frank arca verejtékével gondozott. A kaland kedvéért egyszer-kétszer be is törtek az ódon kúriába. Frank szívén viselte a ház és a birtok sorsát; rekedten kiabálva igyekezett elűzni a vandál betolakodókat, akik vihogva nézték, ahogy az öreg kertész botjával hadonászva biceg feléjük. Frank meg volt győződve róla, hogy a kamasz fiúk azért űzik vele gonosz tréfáikat, mert szüleikhez és nagyszüleikhez hasonlóan gyilkosnak tartják őt. Így hát, amikor egy augusztusi éjszakán felriadt álmából, és észrevette, hogy valaki behatolt a régi házba, nyomban arra gyanakodott, hogy a fiúk indítottak újabb büntetőakciót ellene.

Franket fájós lába ébresztette fel; öregségére egyre többet kínlódott a beteg végtag miatt. Felkelt hát, és lebotorkált a konyhába, hogy megtöltse a forró vizes tömlőt, amivel elmerevedett térdízületét szokta gyógyítgatni. A mosdókagyló előtt állva felpillantott a Denem-házra, s ekkor vette észre, hogy a felső emelet ablakain világosság szűrődik ki. Rögtön sejtette, mi történt: a suhancok újra betörtek a kúriára, s a táncoló fényből ítélve ezúttal tüzet is gyújtottak.

Franknek nem volt telefonja, s amúgy sem rajongott a rendőrökért, mióta a Denem-gyilkosság kapcsán letartóztatták. Letette a tömlőt, sietve visszabicegett a hálószobába, felöltözött, majd ismét lement, és leakasztotta az ajtó melletti kampóról a rozsdás, régi kulcsot. Azután magához vette botját, és elindult a sötét parkon át.

A Denem-ház főbejáratán nem volt nyoma erőszakos behatolásnak, s az ablakok is zárva voltak. Frank megkerülte az épületet, és a repkényfüggöny mögött rejtőző hátsó ajtóhoz lépett. Elővette a régi kulcsot, megfordította a zárban, majd óvatosan lenyomta a kilincset.

Az ajtó a tágas konyhába nyílt Frank orrát áporodott, dohszagú levegő csapta meg. Évek óta nem járt a háznak ebben a részében, de emlékezett rá, hol kell keresnie az előcsarnokba nyíló ajtót, s egyenesen arra indult a sötétben. Amennyire beteg lába engedte, igyekezett zajtalanul lépkedni, s a fülét hegyezte, hátha járkálást vagy beszédet hall odafentről. Az előcsarnokba érve már látott is valamicskét, mert a bejárati ajtó két oldalán elhelyezkedő nagy, bordázott ablakok jóvoltából valamivel világosabb volt. Frank elindult felfelé a kőlépcsőn, s magában áldotta a vastag porréteget, mely jótékonyan tompította léptei zaját és botja kopogását.

Az emeletre érve Frank jobbra fordult; egyetlen pillantással megállapította, hol vannak a betolakodók. A folyosó legvégén egy ajtó félig nyitva volt, s lobogó fény szűrődött ki rajta, aranyló sávot festve a sötét padlóra. Frank szorosan megmarkolta botját, és közelebb lopakodott az ajtóhoz. Három-négy méter távolságból már szemügyre vehette a résen át a szoba egy szeletét.

A betolakodók annak rendje és módja szerint a kandallóban raktak tüzet. Ez meglepte Franket. Megállt, és hallgatózni kezdett, ekkor ugyanis egy vékony, félősen remegő férfihang szólalt meg odabent.

– Van még egy kevés az üvegben, ha a kegyelmes úr még éhes.

– Később – felelte egy másik idegen. Ő is férfi lehetett, de hangja sípolóan magas volt, s olyan fagyos, akár egy téli szélroham. Frank beleborzongott, amikor meghallotta. – Tolj közelebb a tűzhöz, Féregfark.

Frank jobb fülét az ajtó felé fordította, hogy tisztábban hallja a zajokat Üvegedény koppant egy kemény felületen, majd olyan tompa súrlódás hallatszott, mint amikor egy súlyos bútort húznak a padlón. Egy kis termetű férfi haladt át a szobának azon a részén, ami a félig nyitott ajtón át látható volt. Az illető hosszú, fekete köpenyt viselt, egy folton kopasz volt, és egy széket tolt maga előtt. – Frank csak ennyit tudott megfigyelni, aztán a férfi eltűnt a képből.

– Hol van Nagini? – kérdezte a fagyos hang.

– Nem tudom, kegyelmes uram – felelte félősen a másik. – Azt hiszem, elment bejárni a házat.

– Még az este fejd meg, Féregfark! – parancsolta a második hang. – Éjjel is ennem kell még. Kifárasztott az utazás.

Frank a homlokát ráncolta, s még közelebb dugta jobbik fülét az ajtóhoz. Rövid szünet után megszólalt a Féregfarknak nevezett idegen.

– Kegyelmes uram, megkérdezhetem, hogy meddig maradunk itt?

– Egy hétig – felelte a fagyos hang. – Talán még tovább. Ez a hely többé-kevésbé kényelmes, és a terv végrehajtásával még várnunk kell. Botorság lenne bármit is tennünk, amíg véget nem ér a Kviddics Világkupa.

Frank felemelte a kezét, és kisujjával belefúrt a fülébe. Bizonyára eldugult a hallójárata, azért vélte hallani a nem létező „kviddics” szót.

– A kviddics... a Kviddics Világkupa, kegyelmes uram? – kérdezte csodálkozva Féregfark. (Frank még bőszebben forgatta az ujját a fülében.) – Bocsáss meg, de nem értem... Miért kell kivárnunk a Világkupa végét?

– Azért, te ostoba, mert ezekben a napokban a világ minden tájáról varázslók özönlenek az országba. A Mágiaügyi Minisztérium összes mitugrásza szolgálatban van; vadásznak a gyanús jelekre, és kétszer is ellenőrzik mindenkinek a személyazonosságát. Mániákusan ügyelnek a biztonságra, nehogy a muglik észrevegyenek valamit. Ezért kell várnunk.

Frank rájött, hogy a fültisztogatás nem segít. Tisztán hallotta a „Mágiaügyi Minisztérium”, a „varázslók” és a „mugli” szavakat. Ezek a kifejezések nyilván titkos dolgokra utaltak, s Franknek csak két olyan embercsoport jutott eszébe, akik tolvajnyelven beszélik meg az ügyeiket: a kémek és a bűnözők. Görcsösen megmarkolta hát botját, és még közelebb húzódott az ajtó réséhez.

– Döntésed tehát végleges, kegyelmes uram? – kérdezte halkan Féregfark.

– De még mennyire, hogy végleges, Féregfark – felelte fenyegető éllel a fagyos hang.

A beszélgetésben rövid szünet állt be – azután ismét Féregfark szólalt meg. Úgy hadart, mint aki attól fél, hogy elveszti bátorságát, mielőtt a mondat végére ér.

– Harry Potter nélkül is véghez vihetnénk a dolgot, uram. Most kicsit hosszabb szünet következett, azután...

– Harry Potter nélkül? – szólt a második hang. – Szóval így állunk...

– Nem a fiúért aggódom, kegyelmes uram! – cincogta ijedten Féregfark. – Nem érdekel, egyáltalán nem érdekel a sorsa! Csak gondoltam, ha egy másik varázslót vagy boszorkányt használnánk – akárki mást –, sokkal könnyebben végrehajthatnánk a dolgot! Ha megengednéd, kegyelmes uram, hogy rövid időre magadra hagyjalak – hiszen tudod, hogy kitűnően tudom álcázni magam –, akkor két nap alatt kerítenék egy megfelelő embert...

– Használhatnék mást – mondta halkan a második hang. – Ez igaz...

– Gondolj csak bele, kegyelmes uram – folytatta felbátorodva Féregfark –, Harry Pottert nagyon nehéz lenne elkapni. Túl sokan őrzik...

– És te önként vállalnád, hogy szerzel helyette valaki mást? Érdekes... talán belefáradtál abba, hogy ápolnod kell, Féregfark? Csak nem azért javasolod, hogy változtassuk meg a tervet, mert meg akarsz szökni tőlem?

– De kegyelmes uram! Meg se fordult a fejemben, hogy elhagyjalak...

– Ne hazudj, Féregfark! – sziszegte a második hang. – Átlátok rajtad. Megbántad, hogy visszatértél hozzám. Undorodsz tőlem. Összerezzensz, valahányszor rám nézel, megremeg a kezed, ha hozzám kell érned...

– Nem! Kegyelmes uram, odaadó és hűséges híved vagyok...

– Az odaadásod nem több gyávaságnál. Nem volnál itt mellettem, ha lenne hová menned. Szükségem van valakire, aki néhány óránként megetet. Hogyan boldogulnék nélküled? Ki fejné Naginit, ha elmennél?

– De hiszen már erőre kaptál, kegyelmes uram...

– Hazudsz – suttogta a második hang. – Néhány nap tehetetlen magány elég volna hozzá, hogy elveszítsem azt a kevéske erőt, amit ügyetlen ápolásod mellett gyűjtöttem. Csend!

Féregfark, aki eddig összefüggéstelenül makogott, azonnal elnémult. Frank néhány másodpercig csak a tűz ropogását hallotta. Azután ismét felhangzott a második idegen sziszegő suttogása.

– Megmondtam, Féregfark: jó okom van rá, hogy a fiút használjam, és nem fogok lemondani róla. Tizenhárom évig vártam. Néhány hónapon már nem múlik. Ami a fiú megközelítését illeti, bízom a tervem sikerében. Szedd össze a bátorságodat, Féregfark, ha nem akarod magadra vonni Voldemort haragját...

– Hallgass meg, uram! – visította rettegve a másik. – Útközben újra végiggondoltam a tetvet. Kegyelmes uram, előbb-utóbb észre fogják venni, hogy Bertha Jorkins eltűnt! Ha folytatjuk a dolgot, ha megátkozom...

– Ha? – suttogta a második hang. – Ha? Ha tartod magad a tervhez, a minisztérium nem veszi észre, hogy más is eltűnt. Csendben, feltűnés nélkül fogod tenni a dolgod; legszívesebben magam csinálnám, de sajnos jelenlegi állapotomban... Ne légy kishitű, Féregfark, hisz már csak egyetlen akadályt kell elhárítanunk, és szabad az út Harry Potterhez. Nem várom el tőled, hogy mindent egyedül csinálj. Addigra hűséges szolgám is csatlakozik hozzánk...

– Én is hűséges szolgád vagyok – vágta rá Féregfark, árnyalatnyi sértődöttséggel a hangjában.

– Féregfark, nekem olyan ember kell, akinek helyén van az esze, és akinek a hűségében tökéletesen megbízhatok. Sajnos te egyik elvárásnak sem felelsz meg.

– Elfelejted, hogy felkutattalak, uram – vetette ellen Féregfark, immár palástolatlan sértődöttséggel. – Önszántamból visszatértem hozzád. És a kezedre adtam Bertha Jorkinst.

– Ez igaz – felelte a második férfi szinte kedélyesen. – Sosem hittem volna, hogy képes vagy egy ilyen briliáns húzásra, Féregfark – bár, valljuk meg, amikor elkaptad Jorkinst, fogalmad sem volt, hogy mekkora hasznát vesszük majd. Nem így volt?

– Hát... azért sejtettem, kegyelmes uram.

– Megint hazudsz – susogta gúnyos kedélyességgel a második hang. – De nem tagadom, Jorkins kincset érő információkkal szolgált, amelyek nélkül nem dolgozhattam volna ki a tervet. Ezért elnyered majd méltó jutalmadat, Féregfark. Módod lesz rá, hogy megtegyél értem egy nagyon fontos dolgot. Híveim többsége a fél karját is odaadná, ha ilyen megtiszteltetésben lehetne része...

– Va-valóban, kegyelmes uram? – Féregfark hangja ismét rémülten csengett. – Mi volna az a dolog?

– Ejnye, Féregfark, azt akarod, hogy elrontsam a meglepetést? A te pillanatod majd a végén jön el... de ígérem, legalább olyan hasznos leszel számomra, mint Bertha Jorkins volt.

– Uram... uram... – hebegte rekedten Féregfark. – Engem... engem is meg akarsz ölni?

– Ugyan már, Féregfark – furulyázta a második hang. – Miért ölnélek meg? Berthának sajnos meg kellett halnia. Miután kikérdeztem, nem vehettük többé hasznát. És ugyebár kínos kérdések merültek volna fel, ha a minisztériumba visszatérve beszámol róla, hogy a szabadsága idején találkozott veled. Kellemetlen következményekkel járhat, ha egy halottnak hitt varázsló és egy minisztériumi boszorkány összefutnak egy út menti fogadóban...

Féregfark motyogott valamit, de olyan halkan, hogy Frank egy szót se értett belőle. A másik ember felkacagott – nevetése ugyanolyan fagyos és örömtelen volt, mint a beszéde.

– Azt mondod, módosíthattuk volna az emlékezetét? De hisz mikor kikérdeztem, én magam bizonyítottam be, hogy egy nagy varázserejű mágus meg tudja törni az emléktörlő bűbájt. Tartozunk annyival Bertha emlékének, hogy felhasználjuk mindazt, amit kiszedtem belőle.

Odakint a folyosón Frank rádöbbent, hogy botot markoló keze síkos az izzadságtól. A jéghideg hangú férfi megölt egy nőt, és minden megbánás nélkül, mi több, kedélyesen beszél szörnyű tettéről. Közveszélyes ember – őrült ámokfutó. Ráadásul újabb gyilkosságot tervez – a fiú, akiről beszélnek, az a Harry Potter halálos veszélyben van...

Frank tudta, mit kell tennie. Ha eddig nem is, most biztosan eljött az ideje, hogy értesítse a rendőrséget. Kioson a házból, és lesiet a faluba, a telefonfülkéhez... Ekkor azonban újra felcsendült a fagyos hang, és Frank tovább hallgatta, lélegzetvisszafojtva, dermedt mozdulatlanságban.

– Egyetlen átok kell még... a hű szolgám a Roxfortban... Harry Potter a markomban van, Féregfark. A döntésem végleges. Nem vitatkozom róla. Maradj csöndben... mintha Naginit hallanám...

A második férfi hangja ekkor egy csapásra elvesztette minden emberi jellegét: folyamatos sziszegéssé és süvítéssé torzult. Frank döbbenten hallgatta; sosem hitte volna, hogy egy ember képes lehet ilyen hangokat kiadni – csak arra tudott gondolni, hogy az idegen férfit valamiféle roham vagy görcs fogta el.

Ekkor megütötte a fülét egy másik zaj, mely a háta mögött hangzott fel. Megfordult, és abban a szempillantásban kővé dermedt a rémülettől.

A folyosó sötétjéből egy hosszú árnyék bontakozott ki. Mikor a tűzfény festette arany sáv közelébe ért, az árny gazdája is előtűnt: egy hatalmas, legalább három méter hosszú kígyó. A hüllő teste széles, kanyargós nyomot hagyott a folyosó padlóját borító vastag porrétegben. Frank bénultan meredt a közeledő bestiára – mit csináljon? Ha a helyén marad, a kígyó megöli, menekülni viszont csak egyfelé tud: a szobába, ahol két gonosztevő tanyázik...

Mielőtt azonban dönthetett volna, a kígyó elérte őt, s ekkor megtörtént a csoda: az állat egyszerűen elhaladt mellette, követve a szobából kiszűrődő sziszegő-süvöltő hang hívását. Egy másodperc sem telt bele, és a kígyó gyémántmintás farka eltűnt az ajtó mögött.

Frank arcán patakokban csorgott a verejték, s botot markoló keze vadul remegett. Odabent a szobában a második férfi tovább sziszegett, Frank fejében pedig gyökeret vert egy őrült, képtelen gondolat... Ez az ember a kígyók nyelvén beszél!

Frank most már nem is akarta megérteni, mi zajlik a szobában. Egyetlen vágya volt: visszatérni a kertészlakba, bebújni az ágyába, és a térdére tenni a forró vizes tömlőt. A baj csak az volt, hogy a lába nem akart engedelmeskedni. Reszketve állt az ajtó előtt, s miközben minden erejével igyekezett úrrá lenni bénultságán, a második férfi ismét emberi beszédre váltott.

– Nagini érdekes dolgot mesél, Féregfark.

– Csa-csakugyan, kegyelmes uram?

– Roppant érdekes dolgot – folytatta a hang. – Azt állítja, hogy az ajtó előtt ott áll egy öreg mugli, aki minden szavunkat hallja.

Franknek most már esélye sem volt rá, hogy elrejtőzzön. Közeledő lépések hallatszottak, s a következő pillanatban kitárult az ajtó.

Az alacsony, hegyes orrú, kopaszodó férfi állt előtte. Apró, vizenyős szemében rémület csillant.

– Miféle modor ez, Féregfark? Mire vársz, invitáld be a vendéget!

A fagyos hang a kandalló előtt álló ódon karosszék felől szólt, de Frank nem látta a beszélőt. A kígyó a rothadó kandallószőnyegen feküdt összecsavarodva; úgy festett, mint egy szörnyetegbe oltott öleb.

Féregfark betessékelte Franket a szobába. Az öregember még mindig nem jutott szóhoz a döbbenettől, de lába most már engedelmeskedett; botját markolászva átlépett hát a küszöbön.

A kandallótűz volt az egyetlen fényforrás a helyiségben; a falakon elnyújtott, pókszerű árnyékok táncoltak. Frank a karosszék háttámlájára meredt; a székben ülő férfi még a szolgájánál is alacsonyabb lehetett, hiszen a feje búbja se látszott ki a támla fölött.

– Mindent hallottál, mugli? – kérdezte a fagyos hang.

– Minek nevez maga engem? – kérdezett vissza harciasan Frank. Most, hogy belecsöppent az események közepébe, és eljött a cselekvés ideje, egyszerre visszatért a bátorsága. Annak idején a háborúban is így működött a dolog.

– Muglinak nevezlek – felelte higgadtan a hang. – Azt jelenti, hogy nem vagy varázsló.

– Nem tudom, miféle varázslókról beszél – mondta Frank. – De nem is érdekel. Eleget hallottam, és még ma éjjel értesíteni fogom a rendőrséget. Maga megölt valakit, és még egy gyilkosságot tervez. Vigyázzon – tette hozzá hirtelen ötlettel –, a feleségem tudja, hogy itt vagyok, és ha nem megyek vissza...

– Nincs feleséged – szólt hűvösen a férfi. – Senki nem tudja, hogy itt vagy. Senkinek nem szóltál, hogy idejössz. Ne hazudj Voldemort nagyúrnak, mugli. Átlátok rajtad... Előttem nincs titok.

– Csakugyan? – kardoskodott Frank. – Maga egy nagyúr? Hát nem viselkedik valami urasan, tisztelt nagyúr. Forduljon meg, és nézzen a szemembe, ahogy becsületes emberhez illik.

– Én nem vagyok ember, mugli – suttogta a fagyos hang, olyan halkan, hogy szavai alig hallatszottak a tűz ropogásától – Sokkal, de sokkal több vagyok. De ha akarod... miért is ne? A szemedbe nézek... Gyerünk, Féregfark, fordítsd meg a székem.

A szolga ijedten felnyögött.

– Nem hallottad, Féregfark?

Az alacsony férfi arca borzadó fintorba torzult. Láthatóan nehezére esett rávenni magát, hogy megközelítse urát és a szőnyegen heverő kígyót. Lassan, vonakodva odalépett a székhez, és a támlánál fogva megmozdította. A kígyó felemelte csúf, háromszög alakú fejét, s mikor a székláb súrolta a szőnyeget, halkan sziszegni kezdett.

A szék szembefordult Frankkal, és ő megpillantotta a benne ülő alakot. Botja kiesett a kezéből, és kopogva elgurult a padlón. Ő maga kitátotta a száját, és ordítani kezdett, de olyan hangosan, hogy nem is hallotta, mit mond a székben ülő alak, miközben felemeli a kezében tartott pálcát. A pálcából süvítő hang kíséretében zöld fény tört elő. Frank kétrét görnyedt, és előrebukott. Az esés már nem fájt neki...

Ebben a szempillantásban kétszáz mérföldnyire Little Hangletontól egy Harry Potter nevű fiú felriadt álmából.

Második fejezet

A sebhely

Harry a hátán feküdt, és úgy zihált, mintha több száz métert futott volna. Arcára szorított kézzel ébredt fel egy lidérces álomból. A homlokán húzódó régi, villám alakú sebhely úgy égett az ujjai alatt, mintha izzó drótot nyomnának a bőréhez.

Harry felült; egyik kezét a sebhelyen tartotta, a másikkal kitapogatta szemüvegét az éjjeliszekrényen. A függönyön át beszűrődött az utcai lámpa fénye, narancsszín derengésbe vonva a kis szobát.

Harry orrára biggyesztette a szemüveget, majd ismét végighúzta ujját a sebhelyen. A fájdalom csak lassan enyhült. Felkattintotta az olvasólámpát, kikászálódott az ágyból, s a szekrényhez lépett. Kinyitotta, és belebámult a szekrényajtó belső oldalára szerelt tükörbe. Tizennégy éves, kócos, fekete hajú, sovány fiú nézett vissza rá álmosan pislogó zöld szemeivel. Harry szemügyre vette a villámheget tükörképe homlokán. Nem látott rajta semmi szokatlant.

Megpróbálta felidézni az álmot, amiből felriadt. Az egész olyan élethű volt... három ember szerepelt benne, akik közül kettőt ismert...

Harry a homlokát ráncolva kutatott emlékezetében. Egy szoba homályos képe derengett fel emlékezetében... egy kandallószőnyeg, rajta egy hatalmas kígyó... egy pöttöm emberke, Peter, akit Féregfarknak is neveznek... és egy fagyos, sípolóan magas, emberi hang... Voldemort nagyúr hangja.

A gondolatra Harry úgy érezte, mintha egy jégtömb csúszna le a torkán, egyenesen bele a gyomrába...

Behunyt szemmel igyekezett felidézni, milyen külseje volt Voldemortnak, de nem sikerült... csak arra emlékezett, hogy mikor a karosszék megfordult, s ő megpillantotta a benne ülő alakot, azon nyomban felébresztette álmából a jeges rémület... vagy talán a sebhelyébe nyilalló fájdalom?

És ki lehetett az öregember? Igen, egészen biztosan volt ott egy öregember is – aki az álom végén összeesett. Az egész olyan zavaros volt... Harry a kezébe temette arcát, igyekezett belekapaszkodni az álombeli szoba képébe, de mintha vizet akart volna megtartani a markában – a részletek egymás után hullottak ki emlékezete szitáján, hiába kapkodott utánuk... Voldemort és Féregfark megöltek valakit... beszélgettek róla, de Harry már nem emlékezett az illető nevére... és még valakit meg akartak ölni... őt...

Harry leeresztette a kezét, kinyitotta a szemét, és körülnézett a szobában, mintha gyanús jeleket keresne. Nos, ha gyanús jelek nem is, furcsa tárgyak bőven akadtak a helyiségben. Az ágy lábánál álló jókora utazóláda gyomra egy üstöt, egy seprűt, egy fekete talárt és egy halom varázsigés könyvet rejtett. Az íróasztal egyik felét Hedvig, a hóbagoly tágas kalitkája foglalta el, a másikon pergamentekercsek hevertek szanaszét. Az ágy mellett a padlón nyitott könyv feküdt; Harry azt olvasgatta este, elalvás előtt. A könyv ábráin az alakok mind mozogtak. Seprűnyélen lovagoló, narancssárga taláros férfiak suhantak át minden irányból a képeken, s röptükben egy piros labdát passzolgattak egymásnak.

Harry felemelte a kötetet a padlóról, végignézte, hogyan dobja át az egyik varázsló a labdát egy magas pózna csúcsára szerelt karikán, azután becsukta a könyvet. Hiába tartotta a világ legizgalmasabb sportjának a kviddicset, pillanatnyilag nem tudta lekötni a könyv. Letette a Repülj a csúzlikkalt az éjjeliszekrényre, az ablakhoz lépett, széthúzta a függönyt, és lenézett az utcára.

A Privet Drive pontosan úgy festett, ahogy egy szolid elővárosi utcának szombaton kora hajnalban festenie kell. A környékbeli házak elfüggönyözött ablakai vakon bámultak bele az éjszakába, s a járdákon nemhogy ember, de még egy macska se tűnt fel.

De mégis... mégis... Harry nyugtalanul pislogva visszament az ágyához, leült rá, és újból megtapogatta sebhelyét. Nem a fájdalom zavarta; az utóbbi három évben hozzászokott a sérülésekhez és a velük járó kínokhoz. Egy ízben például elvesztette a jobb karja összes csontját, s azok egy egész éjszakán át tartó szenvedés árán nőttek csak vissza. Nem sokkal később egy hatalmas, méregtől csepegő kígyófog fúródott ugyanabba a karjába, az előző tanévben pedig lezuhant egy tizenöt méteres magasságban repülő seprűről... Egyszóval Harry már réges-rég rádöbbent, hogy aki a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába jár, és ráadásul mágnesként vonzza a bajt, az nem csodálkozhat, ha bizarr balesetek érik.

Nem, Harryt az nyugtalanította, Hogy sebhelye legutóbb akkor kezdett el sajogni, mikor Voldemort a közelében volt... De erről most szó sem lehetett. Még hogy a Sötét Nagyúr a Privet Drive-on ólálkodjon – micsoda képtelen gondolat...

Harry feszülten fülelt a néma csendben. Mire számít? Hogy megreccsen egy lépcsőfok, vagy meghallja egy bő talár suhogását? Mindenesetre összerezzent, mikor alvó unokatestvére, Dudley felhorkant a szomszéd szobában.

Harry gondolatban megrázta magát. Butaság aggodalmaskodnia; a házban rajta kívül nincs más, csak Vernon bácsi, Petunia néni és Dudley, azok pedig mindhárman az igazak álmát alusszák.

Harry egyedül így szerette Dursleyékat: ha aludtak. Ébren jobbára csak megkeserítették az életét, de mivel rajtuk kívül nem volt más rokona, náluk kellett laknia. Vernon bácsi, Petunia néni és Dudley muglik, azaz varázstalan emberek voltak. Ez még nem lett volna baj, de gyűlölték is a mágia minden formáját – érthető hát, hogy körülbelül olyan szívesen látták Harryt a házukban, mint a fekete himlőt. Harry immár három éve a Roxfort bentlakó növendéke volt, de Dursleyék mindenkinek azt mondták, hogy nevelt fiukat a Szent Brútusz Szigorított Javítóintézetbe küldték. Tisztában voltak vele, hogy Harrynek mint kiskorú mágusnak a Roxforton kívül nem szabad varázsolnia, ennek ellenére mindig őt okolták, ha valami tönkrement a házban. Ezek után nem csoda, hogy Harry is úgy bánt nevelőszüleivel, mintha idegenek volnának; soha nem mesélt nekik a varázslók világában átélt kalandjairól, az pedig végképp elképzelhetetlen volt, hogy beszámoljon nekik a különös fájdalomról és Voldemorttal kapcsolatos aggodalmairól.

Pedig Harry nem másnak, mint épp Voldemortnak köszönhette a sebhelyét és azt, hogy Dursleyékhoz került. Ha nincs a Sötét Nagyúr, még mindig az édenszüleivel élhetne...

Harry egyéves volt, mikor egy este Voldemort – az évszázad legfélelmetesebb feketemágusa, aki akkor már tizenegy éve építgette sötét hatalmát – rátört a Potter családra. Megölte Harry édesapját és édesanyját, majd a kis Harryre szegezte varázspálcáját, és kimondta az átkot, amellyel oly sok felnőtt boszorkány és varázsló életét oltotta már ki dicstelen pályafutása során. És akkor megtörtént a csoda: az átok nem hatott. Ahelyett, hogy megölte volna a kisgyermeket, visszahullott magára a merénylőre. Harry megúszta a támadást egy kicsiny, villám alakú sebbel, Voldemort viszont emberi ronccsá vált. Elvesztette minden varázserejét, s kis híján az életét is. Menekülnie kellett, s távozásával végre fellélegezhetett a sok boszorkány és varázsló, akik évek óta rettegésben éltek. Voldemort hívei szétszéledtek, a kis Harry Potter pedig híres ember lett.

Harry a tizenegyedik születésnapján tudta meg magáról, hogy varázsló. A hír megdöbbentette, de még jobban elcsodálkozott, mikor kiderült, hogy a mágusok titkos világában mindenki ismeri a nevét. Roxfortos gólyaként még kellemetlennek találta, hogy diáktársai kíváncsian megfordulnak utána, és összesúgnak a háta mögött, de azóta eltelt három év, s ez alatt bőven volt ideje megszokni a megkülönböztetett figyelmet. Már a negyedik osztályba készült, s alig várta, hogy végre visszatérhessen a kastélyba.

Addig azonban hátra volt még két hét. Harry csüggedten körülnézett a szobában, s szeme megakadt a születésnapi üdvözlőlapokon, amelyeket július végén kapott két legjobb barátjától. Vajon mit szólnának, ha megírná nekik, hogy újra sajogni kezdett a sebhelye?

Fejében azon nyomban felhangzott Hermione Granger sápítozása:

– Fájt a sebhelyed? Harry, ez nem tréfa... Írd meg Dumbledore professzornak! Én pedig fellapozom a Leggyakoribb mágikus kórok és nyavalyákat... Talán ír valamit az átokhegekről...

Igen, Hermione biztosan ezt tanácsolná: fordulj a Roxfort igazgatójához, és egyidejűleg tanulmányozd a szakirodalmat. Harry kinézett az ablakon a tintafekete égre. Nem nagyon hitt benne, hogy a könyvekben megoldást találna a problémájára. Ő volt az egyetlen ember a földkerekségen, aki túlélt egy olyan borzalmas átkot, mint Voldemorté. Enyhén szólva valószínűtlen tehát, hogy megtalálja tüneteit a Leggyakoribb mágikus kórok és nyavalyákban. Ami pedig az igazgatót illeti, fogalma sem volt, hol tölti Dumbledore a nyári vakációt. Elképzelte az ősz szakállú professzort, amint földig érő talárjában és csúcsos varázslósüvegében fekszik egy tengerparti nyugágyon, és napolajjal kenegeti görbe orrát. Harry persze tudta, hogy bárhol is jár Dumbledore, Hedvig biztosan megtalálná. A bagoly még soha nem vallott kudarcot: mindig sikeresen kézbesítette a rábízott küldeményeket – még a címzés nélkülieket is. De mi állhatna abban a Dumbledore-nak írt levélben?

Kedves Dumbledore professzor úr!

Ne haragudjon, hogy nyaralás közben zavarom, de ma hajnalban megfájdult a sebhelyem.

Őszinte tisztelettel

Harry Potter

A szöveg még így, gondolatban is ostobán hangzott.

Harry jobb híján elképzelte másik legjobb barátja, Ron Weasley reakcióját. Lelki szemei előtt megjelent a hosszú orrú, szeplős Ron, arcán nemtörődöm félmosollyal.

– Fájt a sebhelyed? De hát... de hát Tudodki most nem lehet ott a közeledben. Mármint ha ott lenne, tudnál róla. Biztos megint megpróbálna kinyiffantani. Nem t'om, Harry... az is lehet, hogy az átokhegeknél normális, ha néha sajognak egy kicsit... Majd megkérdezem apát...

Mr. Weasley a Mágiaügyi Minisztérium munkatársaként a mugli tárgyakkal való visszaélésekkel foglalkozott. Magasan képzett varázsló volt, de Harry nem tudott róla, hogy különösen bejáratos lenne az átkok területén. Különben is, gondolta Harry, miért higgye az egész Weasley család, hogy rögtön begyullad egy kis fájdalomtól? Mr. Weasley még Hermionénál is nagyobb hűhót csapna a dolog körül, Fred és George, Ron tizenhat éves ikerbátyjai pedig biztosan azt hinnék, inába szállt a bátorsága. Ha van olyan fogalom, hogy „kedvenc család”, akkor Harry számára Weasleyék voltak azok. Reménykedett benne, hogy valamikor a napokban meghívást kap tőlük (Ron nyár elején tett egy ígéretet a Kviddics Világkupával kapcsolatban), és nem fűlött hozzá a foga, hogy látogatása idején aggodalmaskodó kérdésekre kelljen válaszolgatnia.

Harry megdörzsölte öklével a homlokát. Igazából most olyasvalakire lett volna szüksége (ezt kicsit restelkedve vallotta be magának), aki olyan... aki olyan, mint egy szülő: egy felnőtt varázslóra, akihez szégyenkezés nélkül fordulhat tanácsért, aki szívén viseli a sorsát, és akinek esetleg volt már dolga a fekete mágiával...

Ekkor hirtelen rátalált a megoldásra. Olyan egyszerű volt, olyan magától értetődő, hogy nem is értette, hogyhogy eddig nem jutott eszébe – Sirius.

Harry felugrott az ágyról, az íróasztalhoz sietett, és leült. Maga elé húzott egy darab pergament, megmártotta sastollpennáját, és gyorsan leírta az első két szót: Kedves Sirius! Azután eltöprengett, miként fogalmazhatná meg legegyszerűbben a problémát. Közben meg-megcsóválta a fejét. Fel nem foghatta, miért csak most jutott eszébe Sirius? A válasz persze kézenfekvő volt: bizonyára azért, mert csak két hónapja tudta meg, hogy Sirius Black a keresztapja.

Sirius Black és Harry kései megismerkedésének igen egyszerű, de annál szörnyűbb oka volt: a férfi több mint egy évtizedig a varázslók rettegett börtönében, az Azkabanban raboskodott. Miután megszökött, a börtön vak, lélekemésztő őrei, a dementorok a Roxfortig követték a nyomát. Pedig igazság szerint futni hagyhatták volna, hiszen Sirius ártatlan volt; a gaztettet, amelyért elítélték, Voldemort csatlósa, Féregfark követte el – az az ember, akiről szinte mindenki azt hitte, hogy meghalt, méghozzá Sirius keze által. Harry, Ron és Hermione tudták az igazságot, hiszen az előző tanév végén találkoztak Féregfarkkal – de ezt Dumbledore professzoron kívül senki nem hitte el nekik.

Harrynek volt egy boldog órája, amíg abban a hitben élt, hegy végre búcsút mondhat a Dursley családnak. Mikor ugyanis úgy tűnt, hogy Sirius bizonyítani tudja ártatlanságát, felajánlotta keresztfiának, hogy költözzön hozzá. A gyönyörű terv azonban füstbe ment – Féregfark kicsúszott a markukból, mielőtt átadhatták volna a Mágiaügyi Minisztérium illetékeseinek, így hát Siriusnak ismét menekülnie kellett. Harry segítségével szökött meg egy Csikócsőr nevű hippogriff hátán. Azóta is bujdosott, Harrynek pedig egész nyáron a megígért és elveszített új otthon járt a fejében. Azután, hogy kis híján megszabadult Dursleyéktól, kétszer olyan fájdalmas volt számára a visszatérés a Privet Drive-ra.

Sirius, ha nem is vehette magához keresztfiát, valamicskét mégis javított a sorsán: az ő jóvoltából Harry ezen a nyáron már a szobájában tarthatta az iskolai holmijait. Dursleyék az előző két évben az egész máguskelléktárat elkobozták, és a vakáció idejére bezárták a lépcső alatti gardróbba – egyrészt mert Harry esetében a spártai szigort tartották célravezetőnek, másrészt mert féltek a fiú varázserejétől. Mikor azonban megtudták, hogy Harrynek van egy keresztapja, aki gyilkosságért ült, és épp szökésben van, egy csapásra engedékenyebbé váltak – Harry pedig valami okból elfelejtette közölni velük azt az apróságot, hogy Sirius ártatlan.

Harry a nyár folyamán két levelet is kapott keresztapjától. Azok nem a varázslók körében szokásos módon, azaz bagolypostával érkeztek, hanem színpompás trópusi madarak kézbesítették őket. Hedvig cseppet sem örült a tarkabarka konkurenciának; azt is csak vonakodva engedte meg, hogy a jövevények igyanak a vizes tálkájából, mielőtt újból útra kelnek. Harrynek viszont tetszettek a különös madarak; pálmaligeteket és napfényben fürdő partokat juttattak eszébe, s bár nem tudta, keresztapja hol van (aki ezt elővigyázatosságból nem írta meg leveleiben), remélte, hogy Sirius napjai kellemesen telnek. Valamiért úgy képzelte, a dementorok nem bírják a ragyogó napsütést, s ezzel magyarázta, hogy keresztapja a trópusokon keresett menedéket. A levelek, amelyeket Harry utóbb egy meglazult padlódeszka alatt rejtett el, derűs hangnemben íródtak, s Sirius mindkettőben arra biztatta Harryt, hogy bátran forduljon hozzá, ha segítségre van szüksége. Hát most élni fog a felkínált lehetőséggel...

Lassan bekúszott az ablakon a pirkadat közeledtét jelző szürke derengés, s az asztali lámpa fénye egyre halványabbnak tetszett. Végül, mikor a felkelő nap már aranysárgára festette a falakat, s felhangzottak az első zajok a Dursley-szülők szobája felől, Harry lesöpörte az asztalról az összegyűrt pergamenlapokat, és még egyszer átolvasta a kész levelet.

Kedves Sirius!

Köszönöm utolsó leveledet – a madár hatalmas volt, alig fért be a szobám ablakán.

Itt nálunk nincs semmi különös. Dudley elég rosszul bírja a fogyókúrát. A nagynéném tegnap rajtakapta, amikor fánkot csempészett be a szobájába. Megfenyegették, hogy ha így folytatja, megvonják a zsebpénzét. Erre dührohamot kapott, és kidobta a PlayStationét az ablakon. A PlayStation egy komputeres játékgép. Dudley rosszul tette, hogy kidobta, mert amíg a Mega-Mészárlás III-mal játszott, addig legalább nem gondolt az evésre.

Én elég jól vagyok, főleg mert Dursleyék attól félnek, hogy ha panaszkodom neked, eljössz, és denevérré változtatod őket.

Egyébként ma hajnalban elég furcsa dolog történt. Újra sajogni kezdett a sebhelyem. Legutóbb akkor fájt, mikor Voldemort ott volt a Roxfortban, de nem hinném, hogy most is a közelben ólálkodik. Te mit gondolsz? Lehet, hogy az átokhegek csak úgy maguktól is fájhatnak néha?

Amint Hedvig hazaér, rögtön útnak indítom a levéllel. Most épp vadászik valahol. Add át üdvözletemet Csikócsőrnek.

Harry

Igen, gondolta Harry, ez így rendben van. Szándékosan nem említette az álmot; nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha nagyon aggasztaná a dolog. Gondosan összehajtotta a pergament, az asztalra készítette Hedvig számára, majd felállt, kinyújtóztatta tagjait, és újra a szekrényhez lépett. Komótosan öltözni kezdett a reggelihez, ezúttal egy pillantásra se méltatva tükörképét.

Harmadik fejezet

A meghívás

Harry a konyhába lépve a Dursley család mindhárom tagját ott találta a reggeliző asztal mellett. Egyikük sem nézett rá, mikor leült. Vernon bácsi a Daily Mail mögé rejtette nagy, vörös fejét, Petunia néni pedig ajkát csücsörítve koncentrált egy grapefruit felnegyedelésére.

Dudley sértődött arccal gubbasztott a székén. Ezen a reggelen a szokásosnál is szélesebbnek tűnt, s ez nagy szó volt, hiszen egyébként is egymaga elfoglalta a konyhai asztal hosszabbik oldalát. Mikor Petunia néni egy furulyázó „Egyél, Didlikém” kíséretében egy negyed cukrozatlan grapefruitot rakott a tányérjára, Dudley szeme villámokat szórt. Már százszor elátkozta azt a percet, amikor megmutatta otthon az év végi bizonyítványát és a hozzá csatolt értékelést.

Pocsék jegyei miatt senki nem tett szemrehányást Dudleynak; szülei mindig találtak valami mentséget kritikán aluli teljesítményére. Petunia néni azon a véleményen volt, hogy magzata meg nem értett tehetség, Vernon bácsi pedig előszeretettel hangoztatta, hogy nem normális dolog, ha egy fiúgyerek folyton csak magol. A szöveges értékelésnek arra a részére, amely Dudley agresszív, kötekedő magatartását taglalta, szintén csak legyintettek. „Eleven gyerek a kis szentem, de a légynek se tudna ártani” – mondogatta könnyes szemmel Petunia néni.

Az értékelés legvégén azonban ott állt az iskolai védőnő néhány lényegre törő megjegyzése, s ezeket a mégoly elnéző Dursley szülők sem tudták egy vállrándítással elintézni. Petunia néni ugyan váltig állította, hogy Dudley „erős csontú” gyerek; hogy hájhurkái csupán kamaszkori zsírpárnák, s fejlődő szervezetének rengeteg tápanyagra van szüksége – ez mit sem változtatott a tényen, hogy Dudley kihízta az iskolai egyenruhakészlet legnagyobb méretét is. A védőnő látta, amit Petunia néni (akinek a szeme roppant éles volt, ha mancsnyomokra vadászott a csillogó csempén, vagy a szomszédok jövés-menését figyelte) egyszerűen nem vett észre: hogy Dudley rég nem szorult plusz tápanyagokra, sőt, lassan elérte egy növendék ámbráscet méretét.

Így hát – sok toporzékolás, falakat rengető veszekedés és keserves könnyhullatás után – érvénybe lépett az új étrend. A védőnő összeállította diétás tervet kiragasztották a hűtőszekrényre, amelyben Dudley kedvenc csemegéi – a szénsavas üdítők, a sütemények, a csokoládé és a hamburger – átadták a helyüket a gyümölcsöknek, zöldségeknek és egyéb olyan élelmiszereknek, amelyeket Vernon bácsi egyszerűen nyúltápnak nevezett. Hogy Dudley mégse essen teljesen kétségbe, Petunia néni ragaszkodott hozzá, Hogy a család többi tagja is tartsa a diétát. Így hát most Harry tányérjára is egy negyed grapefruit került – mi több, egy jelentősen kisebb negyed, mint Dudleyé. Petunia néni bizonyára fontosnak tartotta, hogy éhező gyermeke lássa: Harry még nála is kevesebbet kap enni.

A néni azonban nem tudta, mi rejtőzik Harry szobájában, a meglazult padlódeszka alatt. Nem is sejtette, hogy unokaöccsének eszében sincs diétázni. Amint Harry megneszelte, hogy Dursleyék felől egész nyáron répán tengődhetne, nyomban riadóztatta barátait. Nem is kellett csalódnia bennük – Hedvig Hermionééktől egy nagy doboz cukormentes csemegével tért vissza (Hermione szülei fogorvosok voltak); Hagrid, a roxforti vadőr egy zacskó saját készítésű teasüteménnyel vette ki a részét a segélyakcióból (Harry ehhez hozzá se nyúlt, ismerve Hagrid konyhaművészetét); Mrs Weasley pedig egy hatalmas püspökkenyeret és többféle pástétomot küldött a családi bagoly, Errol útján. Szegény öreg Errol a nagy cipekedés után öt napig mozdulni se tudott. Születésnapjára (amiről Dursleyék tökéletesen megfeledkeztek) Harry egy-egy ínycsiklandozó tortát kapott Rontól, Hermionétól, Hagridtól és Siriustól. Még csak két torta fogyott el, úgyhogy Harry abban a megnyugtató tudatban majszolta el sovány grapefruitadagját, hogy fent a szobájában igazi reggeli várja.

Vernon bácsi letette az újságot, rosszallóan szusszantott egyet, és a tányérjára meredt.

– Ennyi? – kérdezte síri hangon.

Petunia néni megrovó pillantást vetett rá, majd sokatmondóan fia felé bökött a fejével. Dudley már befalta saját grapefruitnegyedét, s most Harryét fixírozta vizenyős malacszemével.

Vernon bácsi olyan nagyot sóhajtott, hogy bozontos bajusza is meglibbent belé – s kezébe vette a kanalat.

Ekkor megszólalt az ajtócsengő. Vernon bácsi feltápászkodott a székből, és elindult az előszoba felé. Dudley kihasználta az alkalmat, s míg Petunia néni a teáskannával volt elfoglalva, elcsórta apja megkezdett grapefruitját.

Harry a fülét hegyezte. Valaki felváltva beszélt és nevetgélt, Vernon bácsi pedig kurtán válaszolgatott. Azután újra becsukódott a bejárati ajtó, majd szakadó papír hangja hallatszott.

Petunia néni letette a teáskannát az asztalra, s kíváncsian az előszoba felé pislogott. Nem kellett sokáig várnia; egy szempillantás sem telt bele, s Vernon bácsi már ott állt a konyhaajtóban – paprikavörös arccal.

– Kölyök! – förmedt rá Harryre. – Gyerünk a nappaliba. Pattanj!

Harry zavartan pislogva felállt, és követte a bácsit a szomszéd szobába. El se tudta képzelni, miféle vádakat fognak ezúttal a fejéhez vágni. Vernon bácsi becsapta a nappali ajtaját, döngő léptekkel a kandallóhoz masírozott, majd megfordult, és Harryre nézett – de olyan arccal, mintha élve fel akarná falni nevelt fiát.

– Hát így állunk – szólt. – Így állunk.

„Hogy állunk?” – Harry legszívesebben ezt kérdezte volna, de valami azt súgta neki, hogy nem tanácsos még jobban felbosszantania korgó gyomrú bácsikáját. Ezért inkább udvariasan értetlen arcot vágott.

– Ezt most jött. – Vernon bácsi egy piros papírlapot dugott Harry orra alá. – Egy levél. Rólad.

Harry még jobban elképedt. Ki írna őróla Vernon bácsinak? És egyáltalán: az ismerősei közül ki küldene levelet a mugli postával?

Vernon bácsi levette tekintetét Harry arcáról, a papírra nézett, és hangosan olvasni kezdte a szöveget:

Kedves Mr. és Mrs Dursley!

Még nem volt szerencsénk egymáshoz, de biztosra veszem, hogy Harry sokat mesélt Önöknek a fiunkról, Ronról.

Harry valószínűleg azt is említette Önöknek, hogy jövő hétfőn kerül sor a Kviddics Világkupa döntőjére. Nos, a férjemnek, Arthurnak összeköttetései révén sikerült belépőjegyeket szereznie a varázsjátékok és mágikus sportok főosztályáról.

Tekintettel arra, hogy ilyen alkalom egyszer adódik az életben, arra kérem Önöket, engedjék el velünk Harryt a mérkőzésre. Harminc éve nem játszottak Nagy-Britanniában Világkupadöntőt – az érdeklődők vagyonokat fizetnek egy-egy jegyért. Emellett szívesen vendégül látnánk Harryt a vakáció hátralevő részében, és vállaljuk, hogy kikísérjük a Roxfortba induló vonathoz.

Legjobb lenne, ha Harry a szokásos módon juttatná el nekünk az Önök válaszát; a mugli postás még sosem járt nálunk – attól tartok, nem találná meg a házunkat.

Örömmel várjuk, hogy viszontláthassuk Harryt!

Őszinte tisztelettel

Molly Weasley

Ui.: Remélem, elegendő bélyeget ragasztottunk a levélre.

Vernon bácsi leeresztette a piros papírt, és a másik kezével előhúzott valamit a mellényzsebéből.

– Ezt nézd meg – sziszegte, azzal felmutatta a borítékot, amiben Mrs Weasley levele érkezett.

Harry kis híján elnevette magát; a boríték úgy festett, mint egy túlzsúfolt bélyegalbum – csupán az a négyzetcentiméternyi hely maradt rajta fedetlenül, ahova Mrs Weasley bolhabetűkkel odakörmölte Dursleyék címét.

– Úgy látom, elég bélyeget ragasztottak rá – állapította meg Harry olyan hangon, mintha nem találna semmi különöset Mrs Weasley eljárásában.

A bácsi szeme vészjóslóan megvillant.

– A postás is észrevette – morogta fogcsikorgatva. – Roppantul érdekelte, ki küldte nekünk ezt a levelet. Azért csengetett be. Viccesnek találta a dolgot.

Harry nem válaszolt. Egy idegen talán csodálkozott volna, hogy a bácsi ekkora ügyet csinál egy túlbélyegzett levélből, de Harry már elég régen ismerte Dursleyékat ahhoz, hogy ne lepődjön meg ezen. Tisztában volt vele, hogy Vernon bácsi és Petunia néni fokozottan érzékenyek mindenre, ami akár a legcsekélyebb mértékben is eltér a „normális”-tól. Tudta, hogy életük legszörnyűbb tragédiájaként élnék meg, ha valaki feltételezné róluk, hogy akár csak köszönőviszonyban vannak egy olyan emberrel, mint Mis Weasley.

Vernon bácsi kitartóan meredt Harryre, s a fiú igyekezett állni a tekintetét. Nem akarta elszúrni a dolgot, hiszen élete egyik legcsodásabb élménye volt a tét. Várta, hogy a bácsi megszólaljon, de mivel erre nem került sor, végül ő törte meg a csendet:

– Akkor hát... elmehetek?

Vernon bácsi nagy, vörös arca finoman megrándult. Harry tudta, milyen ádáz küzdelem zajlik ezekben a pillanatokban a sűrű bajusz mögött: a bácsi két ösztönös vágya viaskodott egymással. Ha elengedné Harryt, azzal megtenné, amit tizenhárom éve próbál elkerülni: örömet szerezne nevelt fiának. Másfelől, ha rásózza Harryt Weasleyékre, már két héttel a vakáció vége előtt megszabadulhat tőle – s ez felettébb csábító kilátás volt. Hogy gondolkodási időt nyerjen, a bácsi újból átfutotta a levelet.

– Ki ez a nőszemély? – kérdezte az aláírásra sandítva.

– Láttad már őt – felelte Harry. – A barátom, Ron édesanyja. A nyár elején ő várta Ront a pályaudvaron, mikor megjöttünk a Rox... az iskolai vonattal.

Még szerencse, hogy idejében észbe kapott; ha kimondja, hogy „Roxfort Expressz”, jelentősen romlottak volna az esélyei Vernon bácsinál. A Dursley-házban nem volt szokás a nevén nevezni Harry iskoláját.

Vernon bácsi olyan fintort vágott, mint amikor az ember egy kellemetlen élményt próbál felidézni.

– Az a pufók, vörös hajú nő? – dörmögte végül. – Egy szakajtóra való gyerekkel?

Harry felvonta a szemöldökét. Elég nagy szemtelenségnek találta, hogy a bácsi bárkit is pufóknak mer titulálni, mikor a saját fia oldalra fektetve magasabb, mint állva.

Vernon bácsi tovább böngészte a levelet.

– Kviddics – motyogta a bajusza alatt. – Mi a ménkű az a kviddics?

– Egy sport – felelte kissé türelmetlenül Harry. – Seprűnyélen lovagolva...

– Jó, jó, ne mondd tovább!

Harry elégtétellel nyugtázta bácsikája rémült visszakozását. A bácsi már attól enyhe pánikrohamot kapott, hogy a „seprűnyél” szó elhangzott a házában – inkább tovább tanulmányozta hát a levelet. Harry érdeklődve várta a folytatást; Vernon bácsi összeráncolta a homlokát, s ajkai néma szavakat formáltak: „a szokásos módon juttatná el”.

– Mi az, hogy a „a szokásos módon”? – dörmögte végül.

– Mrs Weasley úgy érti, a számunkra szokásos módon – válaszolta Harry. – A bagolypostára gondol. A varázslók között az a normális levelezési mód.

Vernon bácsi felháborodása láttán bárki azt hihette volna, hogy Harry valami arcpirító trágárságot mondott. A bácsi előbb megremegett az indulattól, aztán rémült pillantást vetett az ablak felé, mintha attól félne, hogy egy ott ólálkodó szomszéd kihallgatja őket.

– Hányszor kell még elmondanom neked – sziszegte szilvakékben játszó arccal –, hogy ebben a házban ne emlegesd a beteges hajlamaidat!? Itt élsz a nyakunkon, Petunia és én etetünk, öltöztetőnk...

– Dudley levetett holmijaival – vágott közbe Harry. Szavait tulajdon külseje illusztrálta: a zsákot idéző farmernadrág s a térdéig lelógó, túlméretezett póló.

– Velem te nem beszélhetsz ilyen hangon! – fortyant fel Vernon bácsi.

Harry azonban elhatározta, hogy most az egyszer nem hagyja magát. Elmúltak azok az idők, amikor szó nélkül végrehajtotta Dursleyék minden ostoba parancsát. Nem, nem fog együtt diétázni Dudleyval, és ha törik, ha szakad, kiharcolja magának, hogy megnézhesse a Világkupa döntőjét. Nagy levegőt vett hát, és így szólt:

– Jól van, szóval nem engedsz el a meccsre. Akarsz még mondani valamit, vagy felmehetek végre a szobámba? Szeretnék befejezni egy levelet. Siriusnak írok – tudod, a keresztapámnak.

Kijátszotta az adu ászt, s most figyelte szavai hatását. Vernon bácsi képéről foltokban eltűnt a lila pír, s ettől arca olyan lett, mint a félig kikevert feketeribiszke-fagylalt.

– Szóval... szóval levelet írsz neki?

A bácsi hangja nem árult el érzelmeket, de malacszeme összeszűkült a rémülettől.

– Hát igen, muszáj – felelte csevegő hangon Harry. – Elég rég nem írtam neki. Időnként jelentkeznem kell, különben még azt hiszi, valami baj van.

Itt szünetet tartott, hogy kiélvezze szavai hatását. Szinte látta, hogyan dolgoznak Vernon bácsi agyának fogaskerekei a gondosan elválasztott, sűrű, fekete haj alatt: ha nem engedi el Harryt a meccsre, és megtiltja neki, hogy leveleket írjon, Black sejteni fogja, hogy a keresztfiával rosszul bánnak. Ha nem tiltja meg a levélírást, Black értesül róla, hogy Harry nem mehet el a meccsre, vagyis tudni fogja, hogy Harryvel rosszul bánnak. Ördögi csapda... Harry olyan tisztán látta a Vernon bácsi fejében formálódó döntést, mintha a bajuszos serpenyőarc átlátszó lett volna. Igyekezett elfojtani elégedett mosolyát, és közönyös arcot vágni. Végül aztán...

– Nem bánom, elmehetsz arra az ostoba kupadöntőre, vagy mire... de csak ha érted jönnek ezek a Weasleyék. Nekem nincs időm arra, hogy téged furikázzalak a fél országon keresztül. Ott maradhatsz Weasleyéknél a szünidő végéig. Annak a... a keresztapádnak pedig írd meg, hogy elengedtelek.

– Pompás – bólintott vidoran Harry, azzal sarkon fordult, és az ajtó felé indult. Legszívesebben szökdécselt és cigánykereket hányt volna örömében. Elengedték! Elmehet Weasleyékhez, megnézheti a Kviddics Világkupa döntőjét!

Az előszobába lépve kis híján beleütközött unokatestvérébe. Dudleynak, aki az ajtó előtt hallgatózott, elkerekedett a szeme Harry széles vigyora láttán.

– Szuper reggeli volt mi? – kacsintott rá Harry. – Degeszre ettük magunkat!

Belenevetett Dudley bamba képébe, és már futott is felfelé a lépcsőn. Hármasával szedte a fokokat, s egykettőre becsukódott mögötte szobája ajtaja.

Örömmel látta, hogy időközben megérkezett Hedvig. A bagoly a kalitkában gubbasztott, borostyánsárga szemével gazdájára bámult, és ingerülten csattogtatta a csőrét. Az sem maradt sokáig titok, hogy mi dühíti.

– Au! – jajdult fel Harry, miután egy szürke, tollas, teniszlabdaszerű valami nekicsapódott a halántékának. Megdörzsölte a fejét, és bosszúsan körülnézett. A tettes, egy másik bagoly, úgy cikázott a szobában, akár egy megkergült rakéta. Bagoly létére olyan kicsi volt, hogy egy gyerektenyérben is elfért. Harry homlokráncolva figyelte a kis postást, mígnem észrevette, hogy az egy levelet pottyantott a lábához. Lehajolt a borítékért – melyen nyomban felismerte Ron kézírását –, felemelte és kinyitotta. Abból egy sebtében firkantott levél került elő.

Harry! APA SZERZETT JEGYEKET! Hétfő este lesz a meccs, Írország játszik Bulgária ellen. Anya írt a mugli rokonaidnak, hogy engedjenek el hozzánk. Lehet, hogy már meg is kapták a levelet – nem tudom, milyen gyors a mugli posta, de gondoltam, nem árt, ha én is küldök egy üzenetet Pulival.

Harry újra elolvasta a „Puli” szót, majd felnézett a parányi bagolyra, mely most a lámpaernyő körül röpködött. A kis madár a legnagyobb jóindulattal sem hasonlított pulikutyára. Ron talán rosszul írta le a nevet... Harry tovább olvasta a levelet:

A Világkupa döntőjéről nem maradhatsz le, szóval mindenképp elmegyünk érted, akár beleegyeznek a muglik, akár nem. Anyáék ötlete volt, hogy kérdezzük meg őket. Ha igent mondanak, üzend meg Pulival, és vasárnap öt órára érted megyünk. Ha nemet mondanak, üzend meg Pulival, és vasárnap ötkor ott leszünk érted.

Hermione ma délután érkezik. Percy munkába állt a nemzetközi máguskapcsolatok főosztályán. Ha nem akarod halálra unni magad, ne mondd ki előtte azt a szót, hogy „külföld”, amíg itt leszel.

Nemsokára találkozunk!

Ron

– Fékezz már le – szólt rá Harry az apró bagolyra. Az a feje fölött körözött, és veszettül csipogott – nyilván büszke volt rá, hogy sikeresen eljuttatta a levelet a címzetthez. – Maradj veszteg, oda akarom adni a választ.

A bagoly leszállt Hedvig kalitkájára. Hedvig közömbösséget színlelt, ám viselkedéséből érezhető volt, hogy szívesen elkapná a kis mitugrászt.

Harry maga elé húzott egy pergamendarabkát, ismét kezébe vette a sastollpennát, és írni kezdett:

Ron! Minden rendben, a muglik elengedtek. Holnap ötkor találkozunk. Már alig várom.

Harry

Egészen apróra összehajtogatta a cetlit, és hosszas vesződés árán hozzákötötte az izgalmában ide-oda szökdécselő kis bagoly lábához. Mikor elkészült a művelettel, a madár nyomban szárnyra kapott, és kiröppent az ablakon.

Harry Hedvighez fordult.

– Van kedved egy hosszabb túrához? – kérdezte. Hedvig méltóságteljes huhogással válaszolt.

– El kellene juttatnod ezt Siriusnak. – Harry a kezébe vette a hajnalban írt levelet. – Várj egy percet... Még írok hozzá egy mondatot.

Azzal széthajtotta a pergament, és ráfirkantott egy rövid utóiratot.

A szünidő utolsó heteit Ron Weasley barátomnál töltöm. Ha el akarsz érni, oda írj. Az édesapja szerzett nekünk jegyet a Kviddics Világkupa döntőjére!

A kiegészített levelet Hedvig lábához kötötte; a hóbagoly szokatlanul nyugodtan tűrte dolgot, mintha meg akarná mutatni, hogyan kell egy igazi postabagolynak viselkednie.

– Mire visszaérsz, már Ronéknál leszek – mondta Harry.

Hedvig kedveskedve megcsipkedte gazdája ujját, majd halk suhogással szárnyra kapott, és útnak indult a nyitott ablakon át.

Harry megvárta, amíg a bagoly eltűnik a távolban, aztán bekúszott az ágya alá, és kihalászott egy nagy darab tortát a meglazult padlódeszka alól. Ott helyben, a földön ülve majszolni kezdte, és átadta magát a felhőtlen boldogságnak. Neki tortája van, míg Dudley grapefruiton tengődik; gyönyörű az idő, a sebhelye se fáj már, másnap búcsút int a Privet Drive-nak, megnézi barátaival a Kviddics Világkupa döntőjét... Úgy érezte, ebben a percben senki és semmi nem tudná kedvét szegni – még Voldemort nagyúr sem.

Negyedik fejezet

Újra az Odúban

Másnap déli tizenkét órára Harry összecsomagolta iskolai holmijait és féltett kincseit – a láthatatlanná tévő köpenyt, ami édesapja hagyatéka volt, a Siriustól kapott versenyseprűt és a Roxfort mágikus térképét, amit Fred és George Weasley ajándékoztak neki az előző tanévben. Kiürítette a padlódeszka alatti rejtekhelyet, benézett minden zugba, hogy nem maradt-e ott egy varázskönyv vagy penna, és levette a falról a szeptember elsejéig érvényes naptárat, amivel a Roxfort Expressz indulásáig hátralévő napokat számolta.

A Privet Drive 4. szám alatt reggel óta roppant feszült volt a légkör. Dursleyékat sokkolta a tudat, hogy nemsokára egy csapat varázsló látogat el a házukba. Vernon bácsi egyenesen megrémült, mikor Harry közölte vele, hogy Weasleyék másnap ötkor érte jönnek.

– Remélem, megmondtad nekik; hogy vegyenek fel tisztességes ruhát – morogta a bácsi. – Láttam én, miféle maskarában szoktatok ti járni. De ha egyszer normális emberek közé mennek, az a minimum, hogy rendesen felöltöznek.

Ezen a ponton Harrynek voltak kétségei. Mr. és Mrs Weasleyt nemigen látta még olyan öltözékben, amit Dursleyék a „normális” kategóriába sorolnának. A Weasley-gyerekek a vakáció idején gyakran bújtak mugli holmikba, de szüleik általában ragaszkodtak többé-kevésbé viseltes talárjaikhoz. A Privet Drive-i szomszédok véleményt cseppet sem izgatta Harryt, az viszont igen, hogy Dursleyék esetleg gorombán viselkednek majd Weasleyékkel, ha azok a klasszikus varázslószerelésben állítanak be.

Vernon bácsi a legjobb öltönyét vette fel. Egy kívülálló ezt a vendégek iránti tisztelet jeleként is értelmezhette, de Harry tudta, hogy erről szó sincs; a bácsi tiszteletet parancsoló külsővel akart mutatkozni. Dülledő mellkasú apjával ellentétben Dudley mintha összement volna – de ez a látványos eredmény nem a fogyókúra, hanem a félelem következménye volt. Életében ugyan csak egyszer látott felnőtt varázslót közelről, de a találkozást követően kunkori malacfarok kandikált ki a nadrágjából, s szülei súlyos pénzeket fizettek egy londoni magánklinikának a csúf kinövés eltávolításáért. Ezek után nem volt meglepő, hogy Dudley egész nap aggódva tapogatta a tomporát, és hátát a falnak vetve közlekedett a lakásban – nyilván el akarta rejteni a kínálkozó célpontot az ellenség szeme elől.

Ebéd közben nem sok szó esett. Még Dudley sem hisztizett a sovány menü miatt (túrót ettek reszelt zellerrel). Petunia néni egyáltalán nem evett; karba tett kézzel ült, ajkát össze csücsörítette, és mintha egyfolytában rágta volna a nyelvét – látszott rajta, hogy legszívesebben szidalmak áradatát zúdítaná Harryre.

– Gondolom, autóval jönnek – morogta Vernon bácsi.

– Hát... – kezdte habozva Harry.

Ezen a problémán még nem is gondolkodott. Valóban! Hogyan akarják Weasleyék magukkal vinni ő? Saját kocsival semmiképp, hiszen a család régi Ford Angliája évek óta elvadultan kószált a Roxfort melletti Tiltott Rengetegben. Mr. Weasley előző évben kölcsönkért két autót a Mágiaügyi Minisztériumtól – talán ezúttal is hivatali kocsival érkeznek?

– Azt hiszem, igen – felelte bizonytalanul.

Vernon bácsi remegőbajusszal horkantott. Rendes körülmények között megkérdezte volna, milyen kocsija van Mr. Weasleynek; hajlott ugyanis rá, hogy az autójuk mérete és ára alapján ítélje meg az embereket. Harry azonban sejtette, hogy Mr. Weasley még egy Ferrarivel sem tudná elnyerni a bácsi rokonszenvét.

Harry a délutánt nagyrészt a szobájában töltötte; idegesítette, hogy Petunia néni percenként háromszor kikukucskál a függöny résén, s mindezt olyan arccal teszi, mintha kihirdették volna, hogy egy elszabadult rinocérosz garázdálkodik a Privet Drive-on. Háromnegyed ötkor azután erőt vett magán, és lement a nappaliba.

Petunia néni már nem leskelődött; helyette kényszeresen igazgatta a díszpárnákat. Veraion bácsi úgy tett, mintha újságot olvasna, de malacszemével egyetlen pontra meredt. Harry tudta, hogy arra vár, mikor hallja meg a ház elé gördülő autó zaját. Dudley egy karosszékben gubbasztott, s húsos ujjaival a fenekét markolászta. Harry nem bírta elviselni a feszültséget; inkább kiment az előszobába, és leült a lépcsőre. Tekintetével követte karórája mutatóját, s közben szíve szapora dobogását hallgatta.

Eljött az öt óra – aztán el is múlt. Vernon bácsi, aki már rég beleizzadt az öltönyébe, kinyitotta a bejárati ajtót, körülnézett az utcán, majd gyorsan visszahúzta a fejét.

– Késnek! – mordult rá Harryre.

– Igen – bólintott Harry. – Talán dugóba keveredtek.

Öt óra tíz perc... negyed hat... Lassan Harry is aggódni kezdett. Fél hat tájban Dursleyék fojtott hangon beszélgetni kezdtek a nappaliban. Harry minden szót hallott.

– Ez már tényleg arcátlanság – szólt Petunia néni.

– Azt hiszik, nincs jobb dolgunk, mint rájuk várni – toldotta meg Vernon bácsi.

– Biztosan arra számítanak, hogy itt tartjuk őket vacsorára, ha késnek.

– Hát akkor felkopik az álluk – dohogott Vernon bácsi. Harry hallotta, hogy a bácsi feláll, és elkezd fel-alá járkálni a szobában. – Még csak az kéne, hogy elterpeszkedjenek itt nekünk. Vihetik a kölyköt, és viszontlátásra. Ha egyáltalán eljönnek érte. Szerintem azt is elfelejtették, hogy ma van vasárnap. Az ilyen ütődött népek még hírből sem ismerik a pontosságot. De az is lehet, hogy valami ócska tragaccsal jönnek, ami félúton lerob...

– AAAAAAAAA!

Harry talpra szökkent. A kiszűrődő zajok arról árulkodtak, hogy a nappaliban valami rémisztő dolog történt. A következő pillanatban kicsapódott az ajtó, és Dudley testalkatát meghazudtoló fürgeséggel kirontott az előszobába.

– Mi van? – kérdezte Harry. – Mi a baj?

Dudley azonban csak tátogni tudott, s kezét a fenekére szorítva bemenekült a konyhába. Harry egy ugrással a nappaliban termett.

Dursleyék befalazott kandallója, amelyben tűz helyett elektromos műparázs égett, egyszerre mintha életre kelt volna: dübörgés és puffogás hallatszott ki belőle.

Petunia néni a szemközti falig hátrált, és borzadva meredt a kandallóra.

– Ez meg mi? – hebegte. – Mi folyik itt, Vernon?

Kérdésére azonnal választ kapott – a kandalló tűzterét lezáró deszkafal mögül emberi hangok szűrődtek ki.

– Au! Fred, ne! Menj vissza, menj vissza, itt nem jutunk ki. Biztos eltévedtünk. Szólj George-nak, hogy ne...

– AU! Vigyázz, George, itt nem férünk el, gyorsan menj vissza, és mondd meg Ronnak...

– Talán Harry hall minket, apa. Lehet, hogy ki is tud engedni innen.

Láthatatlan kezek ütemesen dörömbölni kezdtek a deszkafalon.

– Harry! Hallasz minket, Harry?

A Dursley házaspár úgy ugrott Harry elé, mint két felbőszült rozsomák.

– Mit művelnek ezek!? – bömbölte Vernon bácsi. – Mi ez a téboly!?

– Semmi, csak... csak Hop-porral akartak eljönni – felelte Harry a visszafojtott nevetéstől el-elcsukló hangon. – A varázslók tudnak a tűzben utazni... de ti befalaztatok a kandallót... Egy pillanat.

Harry a kandalló elé lépett, és rákiabált a deszkafalra.

– Mr. Weasley! Hall engem?

Odabent valaki pisszegni kezdett, és a dörömbölés meg szűnt.

– Mr. Weasley, én vagyok az, Harry... A kandallót befalazták. Nem lehet bejáratnak használni.

– Teringettét! – hallatszott Mr. Weasley hangja. – Mi a csudának falaztak be a kandallójukat?

– Mert elektromos tüzet használnak – magyarázta Harry.

– Nahát, tényleg? – lelkendezett Mr. Weasley. – Azt mondod, elekromosat? Aminek villásdugó van a végén? Hát ez fantasztikus, ezt meg kell néznem! Várjunk csak... Au! Ron!

Most Ron hangja is bekapcsolódott a különös társalgásba.

– Hogy kerülünk ide? Elszúrtunk valamit?

– Á, dehogy – hangzott Fred gúnyos válasza. – Ebbe a sötét lyukba készültünk, okostojás.

– Elbulizunk itt, mint heringek a dobozban – tette hozzá George, a fogai között préselve a szavakat – valószínűleg annyi helye sem volt, hogy kinyissa a száját.

– Elég legyen, fiúk – szólt rajuk Mr. Weasley, – Hagyjatok gondolkodni... Igen... nincs más megoldás. Állj távolabb, Harry!

Harry a kanapéig hátrált, Vernon bácsi viszont közelebb lépett a kandallóhoz.

– Lassan a testtel, uram! – harsogta a deszkafal felé. – Elárulna, hogy mire kész...

BUMM!

A műparázs átsüvített a szobán, a deszkafal kirobbant a helyéből, Mr. Weasley, Fred, George és Ron pedig törmelékzápor közepette kibotorkáltak a kandallóból. Petunia néni nagyot sikoltott, és hanyatt átesett a dohányzóasztalon. Vernon bácsi elkapta a feleségét, mielőtt az földet ért volna, majd a döbbenettől némán tátogva rámeredt a négy vörös hajú Weasleyre, akik közül kettő – Fred és George – az utolsó szeplőig egyforma volt.

– Na, így mindjárt más – zihálta Mr. Weasley, miután leporolta hosszú, zöld talárját, és megigazította szemüvegét. – Á, önök bizonyára Harry nagynénje és nagybátyja!

Az ösztövér, kopaszodó varázsló jobbját kinyújtva Vernon bácsi felé lépett. Az válaszul két lépést hátrált, Petunia nénit is magával vonszolva. A bácsinak most már végképp elállt a szava. Haját, bajuszát és legjobb öltönyét vastag, fehér porréteg borította, s ettől úgy festett, mintha egy perc alatt harminc évet öregedett volna.

Mr. Weasley leeresztette a kezét, és a válla fölött hátrapillantott a romos kandallóra.

– Nos, öhm...elnézést a felfordulásért – szólt. – Egy kicsit elszámítottam magam. Nem gondoltam rá, hogy a célállomás esetleg le lehet zárva. Tudják, rákötöttem a kandallójukat a Hop-hálózatra – persze csak átmenetileg –, hogy el tudjunk jönni Harryért. Mugli kandallókat elvileg nem szabad közlekedésre használni, de van egy ismerősöm a Hop Rendszerfelügyeletnél, és ő szívességből elintézte nekem a dolgot. Ne aggódjanak, rendet fogok csinálni. Gyújtok egy kis tüzet, hogy vissza tudjam küldeni a fiúkat, és mielőtt dehoppanálok, helyreállítom a kandallót.

Harry bármibe lefogadta volna, hogy nevelőszülei mindebből egy szót sem értettek. Dursleyék egy darabig még tátogva meredtek Mr. Weasleyre, aztán Petunia néni feltápászkodott, és elbújt Vernon bácsi mögött.

– Szervusz, Harry! – folytatta vidáman Mr. Weasley. – Összecsomagoltál már? Hol az utazóládád?

– Fent a szobámban – felelte vigyorogva Harry.

– Majd mi lehozzuk! – ajánlkozott Fred. Rákacsintott Harryre, és már indult is George-dzsal az ajtó felé.

Ők ketten már ismerték a járást a házban – egy ízben kimenekítették Harryt a Privet Drive-ról. Harry gyanította, hogy Fredet és George-ot nem a cipekedés vonzza, hanem a hírhedt Dudleyt szeretnék élőben megismerni.

– Hát igen... – Mr. Weasley zavartan lógázta a karját; szemlátomást rájött, hogy a vendéglátók nem fognak beszélgetést kezdeményezni. – Nos... nos, nagyon szép a házuk.

Mivel a máskor csillogóan tiszta nappalit most por és sitt borította, ez a megjegyzés nem hangolta jobb kedvre Dursleyékat. Vernon bácsi arca ismét lilába váltott, Petunia néni pedig újra rágcsálni kezdte a nyelve hegyét. Megszólalni azonban egyikük se mert.

Mr. Weasley körülnézett a szobában. Rajongott a muglikkal kapcsolatos dolgokért, s most sóvárgó pillantásokat vetett a tévé és a videomagnó felé.

– Bizonyára azok is elektromossággal működnek – jegyezte meg nagy komolyan. – Á, igen, ott van a villásdugó. Jómagam gyűjtöm a villásdugókat – tette hozzá Vernon bácsihoz fordulva. – Meg az elemeket. Gazdag elemgyűjteménnyel büszkélkedhetem. A nejem bolondnak tart a hobbim miatt, de mit tegyek, ha egyszer ez érdekel.

Vernon bácsi arckifejezése elárulta, hogy ő is bolondnak tartja Mr. Weasleyt. A bácsi tett egy óvatos lépést jobbra, hogy eltakarja Petunia nénit – úgy tűnt, mintha attól tartana, hogy Mr. Weasley két mondat között gyilkos támadást indít ellenük.

Ekkor Dudley is visszatért a nappaliba. Harry hallotta az utazóláda kopogását a lépcsőn, s arra következtetett, hogy a zaj kergette ki unokatestvérét a konyhából. Dudley oldalazva végigosont a fal mentén, s közben rémülten meredt Mr. Weasleyre. Megpróbált elbújni szülei mögött, de hiába; apja megtermett ember volt, de közel sem elég széles ahhoz, hogy eltakarja őt.

– Á, ő volna az unokatestvéred, Harry? – kérdezte Mr. Weasley, aki még mindig nem adta fel a reményt, hogy sikerül beindítania a társalgást.

– Aha – felelte Harry. – Ő Dudley.

Tekintete egy pillanatra találkozott Ronéval – aztán mindketten gyorsan elfordultak, mert érezték, hogy nyomban kitör belőlük a nevetés. Dudley még mindig a fenekét markolászta, mintha attól félne, hogy elveszíti, s különös viselkedése szemlátomást aggasztotta Mr. Weasleyt. Mikor újra megszólalt, hanglejtése elárulta, hogy éppúgy kételkedik Dudley épelméjűségében, mint Vernon bácsi az övében – csak épp ő együttérzéssel, nem pedig félelemmel nézett a „bolond”-ra.

– Jól telik a vakáció, Dudley? – kérdezte barátságosan. Dudley nyüszített egyet, és még kétségbeesettebben szorongatta terjedelmes tomporát.

Fred és George ekkor beléptek a nappaliba, kezükben Harry ládájával. Azon nyomban megakadt a szemük Dudleyn, és szeplős arcukon hajszálra egyforma, gonosz vigyor terült szét.

– Jól van – élénkült fel Mr. Weasley. – Indulhatunk is.

E szavakkal felgyűrte talárja ujját, és előhúzta varázspálcáját. A Dursley család három tagja egy emberként hátrált a falhoz.

– Piroinitio! – szólt Mr. Weasley, és pálcájával a törmelékek felé bökött.

A kandallóban felcsaptak a lángok, olyan vidám pattogással, mintha már órák óta égne ott a tűz. Mr. Weasley vászonzsákocskát húzott elő a zsebéből Kivett belőle egy csipetnyi csillogó port, s a kandallóba szórta; a lángok nyomban felcsaptak, és smaragdzöldre színeződtek.

– Indulj, Fred – adta ki az utasítást Mr. Weasley.

– Megyek – bólintott Fred. – A fenébe... egy pillanat...

Fred zsebéből kiesett egy zacskó, és tartalma – sok kövér, színes papírba csomagolt karamell – szanaszét gurult a szobában.

Fred sebtében összegyűjtötte a cukrokat, visszatömködte őket a zsebébe, majd vidáman búcsút intett Dursleyéknak, belesétált a tűzbe, és így szólt:

– Az Odúba!

Petunia néni megborzongott, és halkan felsikkantott. A következő pillanatban suhogó hang hallatszott, és Fred eltűnt.

– Készülj, George – szólt Mr. Weasley. – Te viszed a ládát.

George Harry segítségével a kandallóhoz cipelte a ládát, felállította, hogy jobban tudja tartani, majd ő is belépett a tűzbe.

– Az Odúba! – kiáltotta, s nyomban köddé vált.

– Te jössz, Ron – mondta Mr. Weasley.

– Viszlát – köszönt el Dursleyéktól Ron. Rávigyorgott Harryre, belépett lángok közé, bemondta a címet, és eltűnt.

Már csak Harry és Mr. Weasley maradtak a nappaliban.

– Hát akkor... viszlát – búcsúzott Harry.

Dursleyék nem viszonozták a köszönést. Harry elindult a kandalló felé, de néhány lépés után beleütközött Mr. Weasley kinyújtott karjába. A varázsló döbbenten meredt a Dursley család három tagjára.

– Harry elköszönt maguktól! – szólt. – Talán nem hallották?

– Nem érdekes – dörmögte Harry. – Nem kell foglalkozni velük.

Mr. Weasley azonban nem tágított. Következő mondatát Vernon bácsihoz intézte.

– Az unokaöccse legközelebb jövő nyáron jön haza – szólt szemrehányóan. – Mégiscsak el kellene köszönnie tőle, nem?

Vernon bácsi arca vadul rángatózni kezdett. Szemlátomást fizikai fájdalmat okozott neki a tény, hogy az az ember oktatja ki a jó modorról, aki pár perce romhalmazzá változtatta a nappali szobáját. Azonban a varázspálca, amit Mr. Weasley még mindig a kezében tartott, meggyőzőbb érv volt minden szónál – így hát Vernon bácsi nyelt egyet, és vonakodva kinyögte:

– Isten veled.

– Viszlát jövőre – bólintott Harry, és fél lábbal belépett a langyos szellőként simogató zöld lángnyelvek közé. Ekkor azonban hátborzongató hörgés hangzott fel a háta mögött, és Petunia néni sikoltozni kezdett.

Harry megpördült a tengelye körül. Dudley most a dohányzóasztal mellett térdepelt, és hörögve, prüszkölve fulladozott a szájából kilógó, fél méteres, vörös, nyálas valamitől. Első döbbenete elmúltával Harry rájött, hogy a fél méteres valami Dudley nyelve – és észrevette, hogy unokatestvére előtt a padlón egy üres cukrospapír hever.

Petunia néni gyorsan letérdelt Dudley mellé, belecsimpaszkodott a felismerhetetlenné dagadt nyelvbe, és megpróbálta kirángatni fia szájából. Ettől persze Dudley csak még keservesebben hörgött; rúgkapálva igyekezett lerázni anyját. Vernon bácsi bömbölt és hadonászott tehetetlen dühében, úgyhogy Mr. Weasleynek kiabálnia kellett, hogy meghallják, amit mond.

– Ne féljenek, meg tudom gyógyítani! – harsogta, s előreszegezett varázspálcával elindult Dudley felé, Erre Petunia néni velőtrázóan sikoltozni kezdett, s rávetette magát fiára, hogy testével védje meg a varázslótól.

– Nem kell félniük! – bizonygatta Mr. Weasley. – Egyszerű rutinművelet... A karamell okozta... Fred fiam a bűnös... nagy mókamester... de semmi baj, ez egy szimpla bővérbűbáj – legalábbis remélem, hogy az... Kérem, nyugodjanak meg, azonnal rendbe hozom...

Dursleyéknak azonban eszük ágában sem volt megnyugodni, sőt egyre jobban elhatalmasodott rajtuk a pánik. Petunia néni hisztérikusan zokogva rángatta fia nyelvét, jelentősen növelve annak valószínűségét, hogy Dudley előbb-utóbb megfullad. Vernon bácsi végképp elvesztette önuralmát; felkapta a kredencről az első porcelánszobrot, ami a keze ügyébe akadt, és Mr. Weasley felé hajította. A varázsló ügyesen kitért a szobor útjából, így a szobor nem a fején, hanem a romos kandallóban tört apró darabokra.

– Ez már tényleg túlzás! – méltatlankodott Mr. Weasley, és fenyegetően felemelte varázspálcáját. – Én csak segíteni akarok magukon!

Vernon bácsi válaszul akkorát bömbölt, mint egy sebzett víziló, és felkapott egy újabb dísztárgyat.

– Indulj, Harry! – kiáltotta Mr. Weasley, pálcáját Vernon bácsira szegezve. – Siess! Majd én elrendezem a dolgot!

Harry szívesen végignézte volna a kibontakozó akciójelenetet, de miután a bácsi második lövedéke súrolta a bal fülét, belátta, hogy jobb lesz, ha nyomban távozik, és Mr. Weasleyre bízza felbőszült rokonságát. Belépett hát a tűzbe, majd még egyszer hátrapillantott, s közben kimondta:

– Az Odúba!

Még látta, amint Mr. Weasley pálcájával kirobbant Vernon bácsi kezéből egy pusztulásra ítélt vázát; látta a sikító Petunia nénit meg a hörgő Dudleyt, akinek a nyelve vörhenyes kígyóként lengett mellkasa előtt. A következő pillanatban azután forogni kezdett vele a világ, és Dursleyék nappalija eltűnt a suhogó, smaragdzöld lángfüggöny mögött.

Ötödik fejezet

A Weasley Varázsvicc Vállalat

Harry a törzséhez szorította a karját, és érezte, hogy teste egyre gyorsabban pörög. A legkülönbözőbb alakú és méretű kandallók villantak fel körülötte. Egy ideig nézte őket, de végül elfogta a rosszullét, és be kellett hunynia a szemét. Mikor aztán érezte, hogy a pörgés lassul, óvatosan kinyújtotta a kezét. Sikerült négykézláb landolnia, így elkerülte, hogy arccal előre kizuhanjon Weasleyék konyhai tűzhelyéből.

– Megette? – kérdezte izgatottan Fred, miközben talpra segítette Harryt.

– Igen... De mi volt az?

– Nyelvnyújtó nyalánkság – felelte sugárzó arccal Fred. – George-dzsal fejlesztettük ki, és egész nyáron kerestük a megfelelő kísérleti alanyt, akin kipróbálhatjuk...

A zsúfolt kis konyhában kitört a nevetés. Harry körülnézett; a fényesre sikált faasztal mellett Ronon és George-on kívül még két vörös hajú fiatalembert ült. Harry sosem találkozott még velük, de kitalálta, hogy ok lehetnek Bill és Charlie, a Weasley szülők két legidősebb fia.

A közelebb ülő fiatalember széles mosollyal kezet nyújtott Harrynek.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Harry.

Kezet ráztak, s Harry megállapította, hogy a fiatalembernek kérges a tenyere. Biztos ő Charlie – gondolta –, aki sárkányokkal foglalkozik Romániában. A zömök, keménykötésű ifjú alkatában inkább az ikrekre hasonlított, semmint a nyúlánk Ronra vagy Percyre. Széles, mosolygós arcát olyan sűrűn borították a szeplők, hogy cserzett bőre sötétbarnának tűnt tőlük. Egyik karját nagy, fényes égésnyom csúfította el.

Bill is felállt, és mosolyogva kezet rázott Harryvel. Ez a találkozás kellemes csalódást jelentett Harry számára; csak annyit tudott Billről, hogy a Gringotts Varázslóbanknak dolgozik, és iskolaelső volt a Roxfortban. Talán ezért, Percy idősebb másának képzelte el Billt: egy megrögzötten szabálymániás fickónak, aki imád parancsolgatni. Most be kellett látnia, hogy tévedett: Bill jó fej srácnak tűnt. Magas volt, hosszú haját copfba kötve viselte, s fülbevaló gyanánt egy karikára erősített hosszú, görbe állatfogat hordott. Öltözéke alapján egy keményrockegyüttes tagja is lehetett volna, csak épp a csizmája nem marha- vagy disznó-, hanem sárkánybőrből készült.

Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, halk pukkanással ott termett George mellett Mr. Weasley. Harry még soha nem látta ilyen dühösnek a fiúk apját.

– Ez egyáltalán nem volt vicces! Mi a ménkűt adtál annak a mugli gyereknek, Fred?

– Adtam? – vigyorgott Fred. – Nem adtam én neki semmit. Csak ott felejtettem egy cukrot... Tehetek róla, ha megette? Én nem kínáltam...

– Szándékosan dobtad el a jelenlétében! – dühöngött Mr. Weasley. – Tudtad, hogy meg fogja enni! Tudtad, hogy fogyókúrázik!

– Mekkora lett a nyelve? – kérdezte mohón George.

– Több mint egy méter hosszú volt, mikor a szülei végre hagyták, hogy összezsugorítsam!

Harry és a Weasley-fiúk a hasukat fogták a nevetéstől.

– Mondom, hogy ez nem vicces! – mérgelődött Mr. Weasley. – Pontosan az ilyen felelőtlen tréfák teszik tönkre a mágus-mugli kapcsolatokat! Minden erőmmel azon dolgozom, hogy megszűnjenek a maglikkal szembeni előítéletek, erre a saját fiaim...

– Nem azért kapta a cukrot, mert mugli! – vágott a szavába sértődötten Fred.

– Azért kapta, mert egy undok, kötekedő alak! – dohogott George. – Ugye, hogy az, Harry?

– Tényleg az, Mr. Weasley – erősítette meg Harry.

– Most nem erről van szó! – csattant fel Mr. Weasley. – Majd meglátjátok, mit kaptok anyátoktól, ha elmondom neki!

– Mit mondasz el nekem? – csendült egy hang a fiúk háta mögött.

Az alacsony, kövérkés Mrs Weasley lépett be a konyhába. Nevetős arca most komor volt, s gyanakvó pillantással nézett végig fiain. Csak akkor mosolyodott el egy pillanatra, mikor észrevette Harryt.

– Szervusz, Harry drágám... Halljuk, Arthur, mit mondasz el nekem?

Mr. Weasley zavartan pislogott feleségére. Bármilyen dühös is volt fiaira, nem gondolta komolyan, hogy beárulja őket az anyjuknál. A hirtelen támad csöndben két lány lépett be a konyhába: az idősebbik, egy bozontos, barna hajú, lapátfogú lány, Harry és Ron barátja, Hermione Granger volt, a fiatalabb, vörös hajú pedig Ron húga, Ginny. Mindketten rámosolyogtak Harryre. A fiú visszamosolygott rájuk, mire Ginny fülig elpirult-nyílt titok volt, hogy évek óta rajong Harryért.

– Mit mondasz el nekem, Arthur? – ismételte Mrs Weasley vészjóslóan nyugodt hangon.

– Nem fontos, Molly – motyogta Mr. Weasley. – Tudod, Fred és George... De már megkapták érte a magukét.

– Milyen csibészséget műveltek már megint? – sopánkodott Mrs Weasley. – Ha megint az a Weasley Varázsvicc Vállalat van a dologban...

– Mutasd meg Harrynek az ágyát, Ron – szólalt meg az ajtóban Hermione.

– Tudja, hol van az ágya – vont vállat Ron. – Az én szobámban alszik, ugyanott, ahol...

– Mindannyian felmehetnénk – mondta nyomatékosan Hermione.

Ron végre vette a lapot: – Ja! Persze, indulhatunk.

– Mi is felmegyünk – kapott az alkalmon George.

– Ti nem mentek sehova! – ripakodott rá Mrs Weasley. Harry és Ron kiosontak a konyhából; Hermione és Ginny társaságában végigbaktattak a szűk előszobán, majd elindultak felfelé az emeletekre vezető girbegurba, roskatag lépcsőn. – Mi az a Weasley Varázsvicc Vállalat? – kérdezte Harry. Ron és Ginny kuncogni kezdtek, Hermione viszont el se mosolyodott.

– Anya takarítás közben talált egy halom árlistát és megrendelőlapot Fred és George szobájában – magyarázta fojtott hangon Ron. – Fel volt sorolva rajtuk az ikrek összes találmánya. Csupa jópofa holmi: hamis varázspálcák, trükkös édességek meg még egy csomó minden. Zseniálisak a fiúk, sosem hittem volna hogy ennyi mindent feltaláltak...

– Évek óta folyton pufogtatnak a szobájukban – fűzte tovább a szót Ginny –, de eszünkbe se jutott, hogy tényleg csinálnak dolgokat. Azt hittük, csak élvezik, hogy zajonghatnak.

– A baj az – folytatta Ron –, hogy egy csomó találmányuk – vagyis igazából az összes –, eléggé balesetveszélyes. Fredék meg árulni akarták a cuccokat a Roxfortban, hogy pénzt keressenek vele. Anya persze iszonyúan kiakadt. Megtiltotta, hogy ilyen holmikat fabrikáljanak, és elégette az összes megrendelőlapot... Egyébként is zabos volt az ikrekre, mert alig egy pár RBF-et szereztek.

Az RBF-hez, azaz a Rendes Bűbájos Fokozathoz szükséges vizsgát a roxforti diákok tizenöt éves korukban tehették le a különböző tantárgyakból.

– Aztán nemrég is volt egy nagy veszekedésük – mesélte Ginny. – Fred és George kijelentették, hogy ha végeznek a Roxfortban, csodabazárt fognak nyitni – anya viszont azt akarja, hogy a Mágiaügyi Minisztériumba menjenek dolgozni, mint apa.

A második emeleti lépcsőfordulóban ekkor kinyílt egy ajtó, és megjelent benne egy szarukeretes szemüveg, valamint a hozzá tartozó bosszús arc.

– Szia, Percy – köszönt Harry.

– Oh, szervusz, Harry – pislogott Percy. – Hallottam a zajt, és gondoltam, megnézem, ki járkál idekint. Dolgozni próbálok, be kell fejeznem egy fontos jelentést – de egyszerűen képtelenség koncentrálni, ha folyton zeng a ház a fel-alá rohangáló emberektől.

– Mi nem rohangálunk – fortyant fel Ron –, hanem egyszerűen csak felmegyünk. Bocsáss meg, ha megzavartunk a szupertitkos minisztériumi munkádban.

– Min dolgozol? – érdeklődött Harry.

– Jelentést írok a nemzetközi máguskapcsolatok főosztályának – felelte fontoskodva Percy. – Szabványosítani akarjuk az üstök fenékvastagságát. Az importált üstök egy részének ugyanis kissé vékony a feneke – évente közel három százalékkal nő a regisztrált üstlyukadások száma...

– A jelentésed megváltja majd a világot – fintorgott Ron. – Címlapsztori leszel a Reggeli Prófétában a lyukas üstjeiddel.

Percy elpirult.

– Nyugodtan gúnyolódhatsz, Ron – folytatta szenvedélyes meggyőződéssel. – De tudd meg: ha nem vezetünk be valamiféle nemzetközi szabályozást az üstfenékvastagság kérdésében, előbb-utóbb elárasztják a piacot a silány, vékonyfenekű termékek, az pedig veszélyeztetheti a...

– Jól van, elhiszem – legyintett Ron, és gyorsan továbbindult a lépcsőn. Percy sértődötten becsapta szobája ajtaját, mire Harry, Hermione és Ginny is folytatták útjukat. Már három lépcsőfordulóval feljebb jártak, amikor kiabálást hallottak a földszint felől. Úgy tűnt, Mr. Weasley végül mégiscsak beszámolt feleségének a karamellás esetről.

Ron tetőtéri szobája nem sokat változott Harry előző látogatása óta. A falakat és a rézsútos mennyezetet borító posztereken még mindig ott röpködött és integetett Ron kedvenc kviddicscsapata, a Chudley Csúzlik játékosai; az ablakpárkányon még mindig ott állt az akvárium, bár sok kis ebihal helyett most egyetlen hatalmas béka lakott benne. Az öreg patkány, Makesz azóta eltűnt Ron életéből, de helyette egy kis kalitkában ott ugrándozott és csipogott az a csöpp szürke bagoly, amelyik elvitte Ron levelét a Privet Drive-ra.

– Dugulj be, Puli! – szólt rá a hangoskodó madárra Ron, miközben átevickélt két szorosan egymás mellett álló ágy között. A kis szobába összesen négy ágyat zsúfoltak be.

– Fred és George is itt alszanak – magyarázta Ron –, mert az ő szobájukat Bill meg Charlie kapta meg. Percyhez senki nem költözhetett be, mert neki „dolgoznia kell”.

– Mondd csak, miért nevezed Pulinak a baglyodat? – kérdezte Harry.

– Mert a tesóm lüke, azért – felelt a bátyja helyett Ginny. – Pulipintynek kéne hívnia, az a rendes neve.

– Ja persze, az tényleg sokkal értelmesebb név – vágott vissza csípősen Ron, majd Harryhez fordult. – Ginny nevezte el így, mert szerinte ez jópofa név. Át akartam keresztelni a madarat, de hiába, már csak erre hallgat. Úgyhogy Puli maradt. Idefent kell tartanom, mert Errol és Hermész nem tűrik meg maguk körül. Különben én is elég nehezen viselem az ugrabugrálását.

Pulipinty visító huhogásba kezdett, és vidáman röpködött a kalitkájában. Harry túl jól ismerte barátját ahhoz, hogy komolyan vegye a szavait. Ron a régi patkányát, Makeszt is folyton szidta, mégis tombolt dühében, mikor felmerült a gyanú, hogy Hermione macskája, Csámpás felfalta.

– Hol van Csámpás? – fordult Hermionéhoz Harry.

– Gondolom, a kertben – felelte a lány. – Mióta felfedezte a kerti törpéket, naphosszat azokat hajkurássza.

Harry lehuppant az egyik ágy szélére, és elmélázva bámulta a mennyezeti posztereken keresztül-kasul röpködő kviddicsjátékosokat.

– Úgy tűnik, Percy élvezi a munkáját – jegyezte meg.

– Az nem kifejezés! – nevetett fel sötéten Ron. – Ha apa nem küldené haza esténként, a hivatalban aludna. Az agyára ment a meló. Másról se bír beszélni, csak a főnökéről. Mr. Kupon véleménye szerint... amint azt Mr. Kuponnak mondtam... Mr. Kupon azon az állásponton van... Mr. Kuponfelvilágosított... Kár, hogy Mr. Kupon nem nő, mert akkor Percy feleségül is vehetné.

– Jól telt a nyarad, Harry? – érdeklődött Hermione. – Megkaptad a csomagjainkat?

– Igen, köszönöm szépen – bólogatott Harry. – Az éhhaláltól mentettek meg azok a torták.

– És van valami híred a kereszt... – kezdte Ron, de Hermione egy szigorú pillantással elhallgattatta.

Harry tudta, hogy barátai éppúgy szívükön viselik keresztapja sorsát, mint ő maga. Hermione és Ron segítettek neki kiszabadítani Siriust a minisztérium embereinek markából. Ginny jelenlétében mégsem volt ajánlatos erről a témáról beszélni, hiszen hármukon és Dumbledore professzoron kívül senki nem ismerte Sirius szökésének körülményeit, s csak ők négyen hittek a férfi ártatlanságában.

Ginny kíváncsiságát felkeltette Ron félbehagyott mondata. Homlokát ráncolva fürkészte a fiúk arcát.

– Úgy hallom, abbahagyták a veszekedést – fordult a társasághoz Hermione. – Mit gondoltok, nem kellene lemennünk, és segítenünk édesanyátoknak a főzésben?

– De igen – bólintott Ron, és már indult is az ajtó felé. Harry, Ginny és Hermione követték.

A konyhába lépve nyomban látták, hogy Mrs Weasley továbbra sincs valami rózsás hangulatban.

– A kertben eszünk – szólt, mikor megpillantotta a gyerekeket. – Idebent nem férünk el tizenegyen.

Lányok, kérlek, vigyétek ki a tányérokat. Bill és Charlie most állítják fel az asztalokat. Ti gondoskodjatok késről-villáról – nézett Ronra és Harryre. Közben varázspálcájával a kívánatosnál kicsit erősebben bökött a mosogatóban várakozó krumplihalom felé, mire a burgonyák olyan lendülettel ugrottak ki a héjukból, hogy többségük a falról vagy a mennyezetről pattant vissza.

– Már csak ez hiányzott – sopánkodott Mr. Weasley, s pálcáját gyorsan a szemétlapátra szegezte. Az engedelmesen lefeküdt, és csúszkálni kezdett a padlón, összegyűjtve a szétgurult krumplikat.

– Az a két mihaszna! – füstölgött Mrs Weasley, miközben lábasokat és serpenyőket vett elő a konyhaszekrényből. Egyértelmű volt, hogy Fredre és George-ra gondol. – Nem tudom, mi lesz így belőlük, tényleg nem tudom. Nincs bennük se szorgalom, se egy szikrányi becsvágy. Csak a komiszkodáshoz van eszük...

Az asszony mérgesen lecsapott egy nagy rézserpenyőt a konyhaasztalra, és körözni kezdett benne a varázspálcával. A pálca hegyéből sűrű szósz csordogált az edénybe.

– Pedig még csak nem is buták – folytatta monológját Mrs Weasley. Beszéd közben átrakta a serpenyőt a tűzhelyre, és pálcája egy újabb intésével alágyújtott. – De ha nem szedik össze magukat, nagyon nagy baj lesz. A magatartásuk miatt már eddig is több baglyot kaptam a Roxfortból, mint az összes többi gyerekem miatt együttvéve. Ha így folytatják, előbb-utóbb a varázshasználati főosztálytól is megkapják a magukét.

Mrs Weasley pálcájával rábökött az egyik fiókra. A fiók azonnal kinyílt, és kések ugrottak ki belőle. Harry és Ron ijedten ugrottak félre az éles szerszámok útjából. A kések átsuhantak a konyhán, és darabolni kezdték a krumplikat, amelyeket a szemétlapát időközben visszahordott a mosogatóba.

– Ha legalább tudnám, mivel rontottuk el őket – folytatta fejcsóválva Mrs Weasley. Letette varázspálcáját, és további serpenyőket ásott elő a szekrényből. – Évek óta ez megy. Könyörgök nekik, fenyegetem őket, de mintha a falnak beszélnék – A MINDENSÉGIT NEKI!

Mikor felemelte az asztalról a pálcáját, az visított egy nagyot, és abban a minutumban jókora gumiegérré változott.

– Már megint egy csalipálca! – dühöngött. – Ezerszer megmondtam nekik, hogy ne hagyjanak ilyeneket szanaszét heverni!

Gyorsan magához vette igazi pálcáját, és a tűzhelyen füstölgő mártáshoz sietett.

Ron oldalba bökte Harryt.

– Gyere – szólt, s kivett egy marék kést és villát az evőeszközös fiókból. – Segítsünk Billnek és Charlie-nak.

Magára hagyták hát Mrs Weasleyt, és a hátsó ajtón át kimentek az udvarra.

Alig néhány lépés után megpillantották Hermione görbe lábú, vörös macskáját. Csámpás bozontos farkát égnek emelve kergetett egy jókora sáros krumplira emlékeztető valamit. Harry nyomban felismerte, mi az: egy gnóm, azaz kerti törpe volt. A húsz-huszonöt centi magas lény karmos lábait szaporán szedve átsprintelt az udvaron, és fejest ugrott az ajtó körül halomban heverő gumicsizmák egyikébe. Csámpás bedugta mancsát a csizmába, hogy kihalássza, de a gnóm már csak nevet rajta. Ekkor jókora csattanás hallatszott a ház túlsó oldala felől. Harry és Ron belépett a kertbe, s máris megpillantották a zaj forrását. Bill és Charlie a pázsiton álltak, és kivont varázspálcával irányították két kopott, rozoga asztal légi csatáját. A jelek szerint azon versenyeztek, hogy melyikük asztala tudja a földre taszítani a másikét. Fred és George hangosan biztatták a párbajozó bútordarabokat; Ginny kacagott, Hermione pedig a sövény mellett ácsorgott, olyan arccal, mintha nem tudná eldönteni, hogy nevessen-e vagy sikítson.

Bill asztala lapjával oldalba kapta Charlie-ét, így annak kitört az egyik lába. A következő pillanatban a ház felől nyikorgás és csattanás hallatszott – kinyílt az egyik második emeleti ablak, s Percy dugta ki rajta a fejét.

– Lehetne egy kicsit csöndesebben? – kiabált le ingerülten.

– Bocs, Percy! – nézett fel vigyorogva Bill. – Hogy vannak a vékonyfenekű üstök?

– Rosszul – vágta rá sértődötten Percy, és becsapta az ablakot.

Bill és Charlie nevetve lekormányozták asztalaikat a fűre, szépen egymás mellé. Bill egy könnyed pálcaintéssel visszaragasztotta a kitört lábat, majd egy nagy terítőt varázsolt elő a semmiből.

Hét órakor a két asztal már Mrs Weasley ínycsiklandozó főztje alatt roskadozott. A kilenc Weasley, valamint Harry és Hermione a felhőtlen, mélykék ég alatt költötték el a vacsorát. Harrynek, aki jóformán egész nyáron süteményeken és szikkadt piskótatortán élt, ez maga volt a földi paradicsom. Megrakta tányérját csirkés-sonkás pástétommal, főtt krumplival és salátával, s jó ideig egy szavát se lehetett hallani – pedig igencsak szaporán mozgott a szája.

Az asztal túlsó végén annál több szó esett. Percy részletesen beszámolt apjának az üstfenékvastagságot taglaló jelentéséről.

– Megígértem Mr. Kapornak, hogy keddre elkészülök vele – mesélte fontoskodva. – Ő ugyan nem sürgette a dolgot, de nekem az az elvem: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Mr. Kupor biztosan hálás lesz, hogy határidő előtt kézhez kapja a jelentést. Amúgy is épp elég bajunk van a Világkupadöntő előkészítésével. Sokkal több támogatást kellene kapnunk a varázsjátékok és mágikus sportok főosztályától, de Ludo Bumfolt...

– Kedvelem Ludót – jegyezte meg mosolyogva Mr. Weasley. – Ő szerezte nekünk azokat a remek jegyeket a döntőre. Persze én is tettem neki egy kis szívességet; az öccsének, Ottónak volt némi kellemetlensége egy öntevékeny fűnyíró miatt – én simítottam el az ügyet.

– Szó se róla, Bumfolt nagyon kedves ember – csóválta a fejét Percy –, de egyáltalán nem való főosztályvezetőnek. Hasonlítsd csak össze Mr. Kaporral! Biztosra veszem, hogy ha a mi főosztályunkról tűnne el valaki, Mr. Kupor nem nyugodna, amíg ki nem deríti, mi történt vele. Bertha Jorkins több mint egy hónapja nem adott életjelt magáról! Mióta elutazott nyaralni Albániába, senki nem hallott felőle.

– Igen, beszéltem erről Ludóval – bólintott homlokráncolva Mr. Weasley. – Azt mondja, Bertha nem először csinál ilyet... De igaz, ami igaz, én sem hagynám annyiban a dolgot, ha a saját beosztottamról lenne szó...

– Bertha reménytelen eset, ezt mindenki tudja – legyintett Percy. – Egyik főosztályról a másikra küldözgetik, mert előbb-utóbb mindenkinek elege lesz belőle. De Rumfoltnak akkor is nyomoztatnia kellene utána. Mr. Kupor személyesen is érdeklődött Rumfoltnál – tudod, Bertha egy időben nálunk dolgozott, és gyanítom, hogy Mr. Kupor vonzódott hozzá –, de Bumfolt csak nevetett. Azt mondta, Bertha valószínűleg fejjel lefelé tartotta a térképet, és Ausztráliában kötött ki Albánia helyett... Ha így gondolja, hát így gondolja. – Percy színpadiasan sóhajtott, és nagyot kortyolt a bodzaborból. – Nekünk bőven elég a nemzetközi máguskapcsolatokkal foglalkozni, nincs kapacitásunk arra, hogy más főosztályok eltűnt munkatársai után kajtassunk. Mint tudjuk, rögtön a Világkupa után egy másik nagyszabású rendezvényt is le kell bonyolítanunk.

Percy jó hangosan megköszörülte a torkát, és futó pillantást vetett az asztal túlsó vége felé, ahol Harry, Ron és Hermione ültek.

– Ugye, tudod, melyik rendezvényre gondolok, apa? – Folytatta emelt hangon. – Arra a szigorúan titkosra.

Ron az égnek emelte a tekintetét, és közelebb hajolt barátaihoz.

– Mióta munkába állt, egyfolytában erre a titokzatos rendezvényre célozgat. Ki akarja provokálni, hogy megkérdezzük, mi az. Szerintem kiállítást rendeznek a száz legvastagabb fenekű üstből.

Ez alatt Mrs Weasley Bill fülbevalóját kritizálta, ami a jelek szerint újabb keletű szerzemény volt.

– ...az a ronda agyar pedig végképp túlzás. Csodálom, hogy egyáltalán beengednek így a bankba.

– Hidd el, anya, nem az érdekli őket, hogy mi van rajtam – felelte türelmesen Bill –, hanem az, hogy mennyi kincset szerzek nekik.

– A frizurád is valami rémes – csóválta a fejét Mrs Weasley, és már nyúlt is a varázspálcája után. – Engedd meg, hogy levágjam a hadad...

– Nekem tetszik így – szólt közbe Ginny, aki Bill mellett ült. – No légy már ilyen maradi, anya! Különben is, Dumbledore professzornak sokkal hosszabb haja van...

Fred, George és Charlie ez alatt szakértő eszmecserét folytattak a Kviddics Világkupa eseményeiről.

– Biztos, hogy Írország győz – jelentette ki Charlie, a szájába tömött jókora krumplin átszűrve a szavakat. – Láthattátok, mit csináltak Peruval az elődöntőben.

– A bolgár csapatban viszont ott van Viktor Krum – jegyezte meg Fred.

– Bulgáriának egy jó játékosa van, Írországnak hét – legyintett Charlie. – Sajnálom, hogy Anglia kiesett... Bár, mondjuk, elég cikis volt, amit produkáltak.

– Miért, mi történt? – kapta fel a fejét Harry. Most érezte csak igazán, mennyi mindenről lemaradt a vakációnak nevezett Privet Drive-i száműzetés heteiben. Szenvedélyesen rajongott a kviddicsért, s már elsőéves korában beválasztották a roxforti Griffendél-ház csapatába. Előző tanév óta ráadásul a világ egyik legjobb versenyseprűje, egy Tűzvillám boldog tulajdonosa volt.

– Háromszázkilencven-tízre kikaptak Erdélytől – felelte csüggedten Charlie. – Még nézni is szörnyű volt. Waleset Uganda, Skóciát pedig Luxemburg ütötte ki.

Lassan leszállt az este. Mr. Weasley gyertyákat varázsolt az asztalra, s mire elfogyott a desszert gyanánt feltálalt házi eperfagylalt, az első éjjeli lepkék is megjelentek az apró lángok körül. A levegőt fű és lonc friss illata töltötte be. Harry elterpeszkedett a székében, a rózsabokrok felé fordult, és a jóllakottak szemlélődő nyugalmával figyelte Csámpás és a vihogó kerti törpék véget nem érő fogócskáját.

Ron lopva végignézett az asztaltársaságon, s mikor megbizonyosodott róla, hogy senki nem figyel rá, Harryhez fordult:

– Na mesélj: van valami hír Siriusról?

Hermione a fülét hegyezte.

– Igen – felelte halkan Harry. – Kétszer is írt. Úgy tűnik, jól van. Tegnapelőtt küldtem neki egy levelet; lehet, hogy még itt megkapom a választ.

A levél említése eszébe juttatta, miért is írt Siriusnak. Felmerült benne, hogy talán be kellene számolnia Ronnak és Hermionénak az aggasztó fájdalomról és különös álmáról... de aztán elvetette az ötletet. Miért nyugtalanítsa barátait egy ilyen boldog, békés estén?

– Ejnye, hogy elszaladt az idő – szólalt meg Mrs Weasley az órájára pillantva. – Már rég ágyban volna a helyetek, hiszen pirkadatkor indulnotok kell a mérkőzésre. Harry, ha itt hagyod nekem az iskolai listát, holnap a te holmijaidat is megveszem az Abszol úton. A többiek listája már nálam van. Nem hinném, hogy a meccs után lesz még időtök vásárolgatni, hiszen a legutóbbi döntő is öt napig tartott.

– Tényleg? – lelkesült fel Harry. – Remélem, most se lesz rövidebb!

– Én bízom benne, hogy rövidebb lesz – szólt szenteskedő képpel Percy. – Még belegondolni is szörnyű, mit találnék az íróasztalomon, ha öt napot mulasztanék.

– Talán megint egy adag sárkányganéjt – szólt Fred.

– Az szervestrágyaminta volt, és Norvégiából küldték! – vágott vissza lángoló arccal Percy. – Tévedésből került az asztalomra!

– Nem volt ott semmi tévedés – súgta oda Harrynek Fred, mikor felálltak az asztaltól. – Mi küldtük neki a trágyát.

Hatodik fejezet

A zsupszkulcs

Mikor Mrs Weasley felébresztette, Harry úgy érezte, mintha öt pere sem telt volna el azóta, Hogy álomra hajtotta a fejét Ron szobájában.

– Ideje felkelned, Harry drágám – suttogta az asszony, és továbbindult Ron ágya felé.

Harry kitapogatta a szemüvegét, orrára biggyesztette, és felült. Odakint még sötét volt az ég. Ron motyogva bizonygatta, hogy már felébredt, s a másik két ágyon is mocorogni kezdtek a takarógombócok.

– Máris reggel van? – dörmögte Fred.

A négy fiú hunyorogva, némán felöltözött, majd ásítva-nyújtózkodva elindultak lefelé a lépcsőn.

A konyhában Mr. és Mrs Weasley várták őket. Az asszony egy öblös lábos tartalmát kevergette, míg férje az asztalnál ült, s ujjai között forgatta a pergamenből készült belépőjegyeket. Mikor a fiúk beléptek, felpillantott, és széttárta karját, hogy Harry jobban lássa öltözékét. Melegítőfelsőt viselt, s hozzá egy feltűnően kopott, bő farmernadrágot, amit széles bőrszíj tartott a derekán.

– Na, mit szólsz? – kérdezte izgatottan. – Álruhában kell utaznunk. Nemde, valahogy így fest egy igazi mugli?

– Igen – nyugtatta meg mosolyogva Harry. – Pontosan így. – Hol van Bill, meg Charlie, meg Per... – George hatalmas ásítást iktatott a kérdés közepébe – ercy?

– Tudtommal ők hoppanálni fognak – felelte Mrs Weasley. Az asztal közepére állította a tűzhelyről levett lábost, és hozzálátott, hogy tányérokba porciózza a forró zabkását. – Ők egy kicsit tovább alhatnak.

Harry tudta, hogy a hoppanálás komoly varázslat; azt jelentette, hogy az ember eltűnik valahonnan, és szinte azon nyomban felbukkan egy másik helyen.

– Szóval ők lustálkodhatnak – morogta bosszúsan Fred, s maga elé húzott egy adag zabkását. – Mi bezzeg nem hoppanálhatunk, mi?

– Nem, mert ti még kiskorúak vagytok, és nincs jogosítványotok – vágta rá szigorúan Mrs Weasley. – Hol maradnak azok a lányok?

Azzal kicsörtetett a konyhából, és a dobogásból ítélve elindult felfelé a lépcsőn.

– A hoppanáláshoz külön jogosítványt kell szerezni? – kérdezte Harry.

– Bizony – bólintott Mr. Weasley, és farmernadrágja farzsebébe dugta a jegyeket. – A mágikus közlekedésügyi főosztálynak a minap súlyos pénzbírságot kellett kiszabnia két emberre, akik jogosítvány nélkül hoppanáltak. Hoppanálni nem könnyű dolog, és aki rosszul csinálja, könnyen balesetet szenvedhet. Ez a két megbírságolt illető például amputoportált.

Az asztalnál ülők mind megborzongtak, csak Harry vágott értetlen képet.

– Az mit jelent? – kérdezte bizonytalanul.

– Azt, hogy a testük fele a kiindulási helyen maradt – magyarázta Mr. Weasley, miközben melaszt kanalazott a zabkásájára. – Így aztán beragadtak. Se erre, se arra nem tudtak mozdulni, amíg a varázsbajelhárító osztag ki nem szabadította őket. Rémes, hogy mennyi papírmunkát jelent egy ilyen ügy, és akkor még nem beszéltünk a muglikról, akik meglátták a hátrahagyott testrészeiket...

Harry elképzelte, hogyan festene két gazdátlan láb és egy magányos szemgolyó a Privet Drive 4. szám előtti járdán.

– De azért sikerült összerakni őket, ugye? – kérdezte megrökönyödve.

– Persze – felelte Mr. Weasley. – De azt hiszem, a büntetés elvette a kedvüket a további kísérletektől. A hoppanálás nem gyerekjáték. Az idősebb varázslók között is sok van, aki meg se próbálkozik vele. Inkább seprűnyélen közlekednek – az lassúbb ugyan, de biztonságosabb.

– Bill, Charlie és Percy tudnak hoppanálni, igaz?

– Charlie kétszer futott neki a vizsgának – jegyezte meg vigyorogva Fred. – Először meghúzták, mert a megadott hely fölött mérföldnyire bukkant fel, egy szerencsétlen mugli öregasszony virágágyásában.

– Mindenki hibázik néha – szólt kuncogva Mrs Weasley, aki épp ekkor lépett be újra a konyhába.

– Percy két hete szerezte meg a jogosítványát – szólt George. – Azóta reggelenként hoppanálva jön le a konyhába, hogy mindenki lássa, milyen ügyes.

Bizonytalan léptek zaja hallatszott az előszoba felől, s hamarosan két sápadt, ásítozó lány jelent meg az ajtóban: Hermione és Ginny.

– Miért kellett ilyen korán felkelnünk? – nyafogta Ginny, miközben szemét dörzsölgetve lehuppant egy szabad székre.

– Mert sétálnunk kell egy kicsit – felelte Mr. Weasley.

Harry csodálkozva nézett rá.

– Sétálnunk? Csak nem gyalog megyünk a meccsre?

– Ugyan, dehogy, akkor soha nem érnénk oda – mosolygott Mr. Weasley. – Tényleg csak egy rövid sétáról van szó. Tudod, Harry, a sok varázsló gyűlik össze egy helyen, fokozottan fennáll annak a veszélye, hogy a muglik észrevesznek minket. Egyébként is óvatosnak kell lennünk, bárhova utazunk, de most, hogy a Világkupára...

– George! – csattant fel váratlanul Mrs Weasley. A konyhában tartózkodók valamennyien összerezzentek.

– Tessék – nézett fel a megszólított gyanúsan ártatlan képpel.

– Mi van a zsebedben?

– Semmi!

– Ne hazudj!

Mrs Weasley George zsebére szegezte pálcáját, és így szólt:

– Invito!

George zsebéből számos apró, élénk színű tárgy röppent ki; utánuk kapott, de nem volt elég fürge, s zsebének tartalma az utolsó darabig Mrs Weasley kinyújtott tenyerén landolt.

– Megmondtam, hogy tüntessétek el ezeket! – dühöngött Mrs Weasley, felmutatva a tárgyi bizonyítékokat, melyek egyértelműen nyelvnyújtó nyalánkságok voltak. – Megmondtam, hogy semmisítsétek meg őket az utolsó darabig! Gyerünk, ürítsétek ki a zsebeiteket! Mind a ketten!

Kínos jelenet bontakozott ki a konyhában. Kiderült, hogy az ikrek tekintélyes mennyiségű nyalánkságot szándékoztak kicsempészni a házból. Anyjuk begyűjtőbűbáj azonban valamennyit előcsalogatta.

– Invito! Invito! Invito! – harsogta Mrs Weasley, mire cukorkák tucatjai röppentek ki a legkülönbözőbb rejtekhelyekről – többek között George dzsekijének bélése alól és Fred farmernadrágjának felhajtásából.

– Fél évig dolgoztunk ezen a találmányon! – kiabálta elkeseredetten Fred, miután anyja könyörtelenül megsemmisítette az elkobzott nyalánkságkészletet.

– Hasznosabban is tölthettétek volna azt a fél évet! – vágott vissza Mrs Weasley. – Akkor talán le tudtatok volna tenni még néhány RBF-et!

Az incidens a búcsúzkodásra is rányomta bélyegét. Mrs Weasley arca még akkor is piros volt a méregtől, mikor megcsókolta férjét, az ikrek pedig reggeli után se szó, se beszéd felkapták hátizsákjaikat, és köszönés nélkül kicsörtettek az ajtón.

– Érezzétek jól magatokat – szólt Mrs Weasley, majd a távozó ikrek után kiáltott: – És próbáljatok rendesen viselkedni!

Fred és George válaszra sem méltatták. Nemsokára Mr. Weasley, Harry, Ron, Hermione és Ginny is kiléptek a sötét udvarra.

– Jó utat! – búcsúzott Mrs Weasley. – Billt, Charlie-t és Percyt dél körül küldöm utánatok.

Odakint csípős hideg volt. Még magasan járt a hold, s csak a horizont mentén húzódó halványzöldes derengés jelezte a pirkadat közeledtét. Harrynek eszébe jutott a rengeteg varázsló, akik hozzájuk hasonlóan a Világkupa döntőjére igyekeztek, s lépteit megszaporázva felzárkózott Mr. Weasley mellé.

– Hogyan tud ennyi varázsló odautazni anélkül, hogy a muglik észrevennék őket? – kérdezte.

– Ne is kérdezd! – sóhajtott Mr. Weasley. – Ezt volt a legnehezebb megszervezni... de már a helyszín kiválasztása is problémát jelentett. Tudtuk, hogy a döntő előtt körülbelül százezer varázsló érkezésére kell számítanunk, s az is világos volt, hogy nincs akkora mágikus terünk, ahol ennyi ember elfér. Vannak bizonyos helyek, ahova a muglik nem tudnak bejutni, de képzeld csak el, mi történne, ha odacsődítenénk százezer varázslót az Abszol útra vagy a kilenc és háromnegyedik vágányra... Nem volt más megoldás, mint keresni egy elhagyatott lápvidéket, s kidolgozni az esemény muglibiztos lebonyolításának tervét. Hosszú hónapok óta az egész minisztérium ezen a feladaton dolgozik. Mindenekelőtt el kellett érnünk, hogy a nézők ne egyszerre, egy tömegben érkezzenek. Az olcsóbb jegyek tulajdonosainak ezért már két héttel a meccs előtt meg kellett jelenniük a helyszínen. A mugli közlekedési eszközök használatát is engedélyeztük, de csak korlátozott számú néző részére, nehogy a varázslók elárasszák a buszokat és vonatokat – ne feledd, hogy rengeteg külföldi mágus is érkezik, a világ minden tájáról. Persze rengetegen hoppanálnak; számukra keresnünk kellett egy alkalmas helyet, ahol észrevétlenül megjelenhetnek. Ha jól emlékszem, végül egy félreeső ligetet jelöltünk ki hoppanálási pontnak. Akik nem tudnak vagy nem akarnak hoppanálni, kereshetnek maguknak egy zsupszkulcsot. A zsupszeljárással embereket tudunk átvarázsolni egyik helyről a másikra, egy előre meghatározott időpontban. A módszer nagy előnye, hogy egy időben tetszőleges számú személy szállítható. Országszerte kétszáz zsupszkulcsot helyeztünk el. Most a legközelebbi felé tartunk – ott van a Hermelindomb tetején.

Mr. Weasley a Widra St. Capdel házain túl magasodó sötét sziluett felé mutatott.

– Hogy néz ki egy zsupszkulcs? – érdeklődött Harry.

– Bármilyen formája lehet – felelte Mr. Weasley. – Persze célszerű értéktelen, silány tárgynak feltüntetni, hogy a muglik ne kezdjenek el babrálni vele.

Harrynek nem volt több kérdése, így a csöndet eztán csak a kis csapat lépteinek zaja törte meg. A harmat áztatta, lejtős földút egyenesen a faluba vezetett, s mire beértek a házak közé, az ég sötétjét tintafeketéből mélykékké hígította a hajnal. Harrynek fázott a keze, s lábujjai elzsibbadtak a hidegtől. Mr. Weasley újra meg újra az órájára pillantott.

A Hermelindomb megmászása nehéz és kimerítő feladatnak bizonyult. A sötétben minduntalan megbotlottak az alattomos nyúlüregekben, vagy épp megcsúsztak egy-egy nedves, fekete fűcsomón. Harry minden lélegzetvételnél úgy érezte, mintha ezer tűt szúrnának a tüdejébe, s már-már begörcsölt a lába, mikor végre vízszintes talajra értek.

Mr. Weasley zihálva megállt, levette bepárásodott szemüvegét, és megtörölte melegítőfelsőjében.

– Phű... egész jó időt futottunk. Még maradt tíz percünk.

Végre a sereghajtó Hermione is felért a dombtetőre, s oldalát szorongatva megállt mellettük.

– Már csak a zsupszkulcsot kell megtalálnunk – folytatta Mr. Weasley, azzal felvette szemüvegét, és körülnézett. – Gyertek, fésüljük át a dombtetőt...

A csapat hozzálátott a terület átkutatásához, de még két perce sem keresgéltek, mikor kiáltás hasított bele a levegőbe:

– Erre gyertek, Arthur! Gyertek ide, mi már megtaláltuk!

Nem messze tőlük két magas férfialak körvonala rajzolódott ki a derengő horizont előtt.

– Amos!

Mr. Weasley mosolyogva odasietett ahhoz az alakhoz, aki rájuk kiáltott, és kezet rázott vele. A gyerekek követték. A férfi – egy pirospozsgás arcú, bozontos, barna szakállú varázsló – szakadt, ócska bakancsot szorongatott a bal kezében.

– Ő Amos Diggory – mutatta be Mr. Weasley. – A varázslény-felügyeleti főosztályon dolgozik. A fiát, Cedricet, ha jól sejtem, már ismeritek.

Cedric Diggory tizenhét év körüli, feltűnően jóképű fiú volt. Valamennyien tudták róla, hogy ő a roxforti Hugrabug ház kviddicscsapatának fogójátékosa s egyben kapitánya.

– Sziasztok – köszönt barátságosan Cedric.

Fred és George kivételével mindenki visszaköszönt neki. Az ikrek csak biccentettek – még mindig nem tudták megbocsátani Cedricnek, hogy a Hugrabug az előző évad legelső mérkőzésén legyőzte a Griffendél csapatát.

– Sokat kutyagoltatok, Arthur? – kérdezte Cedric apja.

– Á, dehogy – legyintett Mr. Weasley. – Itt lakunk nem messze, épp csak a falun túl. És ti?

– Mi hajnali kettőkor keltünk, igaz-e, Ced? Már nagyon várom, hogy a fiam letegye a hoppanálási vizsgát. Persze eszemben sincs panaszkodni... a Kviddics Világkupa döntőjét egy zsák galleonért se hagynám ki – megjegyzem, ki is fizettem annyit a jegyekért. No de ahogy elnézem, olcsóbban megúsztam, mint te...

Amos Diggory mosolyogva végigjáratta tekintetét a három Weasley-fiún, Harryn, Hermionén és Ginnyn.

– Mind a te gyerekeid, Arthur?

– Nem, nem, csak a vörös hajúak – rázta a fejét Mr. Weasley, és rámutatott saját csemetéire. – Ők Ron fiam barátai: Hermione és Harry...

– Merlin szent szakálla! – Amos Diggory szeme elkerekedett. – Harry? Te vagy Harry Potter?

– Öhm... igen.

Harry, mint mindig, most is zavarba jött, pedig már rég megszokhatta volna, hogy az emberek az első találkozás alkalmával úgy néznek végig rajta, mint holmi egzotikus csodalényen, s leplezetlen kíváncsisággal megbámulják villám alakú sebhelyét.

– Ced persze mesélt rólad – mondta Amos Diggory. – A tavalyi meccsetek történetét is hallottuk... Mondtam is neki: Ced, ezt még az unokáidnak is mesélni fogod... Legyőzted Harry Pottert!

Harry nem tudott mit felelni erre. Fred és George arca megint elsötétedett. Cedric kissé zavarba jött.

– Harry leesett a seprűjéről, apa – motyogta. – Hiszen elmondtam... baleset történt...

– Ő leesett, de te nem estél le! – harsogta nagy büszkén Amos, és fia hátára csapott. – Ced született úriember, mindig szerénykedik... De akárhogy is, a jobbik győzött, ezt Harry is biztosan elismeri. Az egyik leesett a seprűről, a másik rajta maradt – nem kell sok ész hozzá, hogy megmondd, melyik az ügyesebb!

– Mindjárt itt az idő – váltott gyorsan témát Mr. Weasley, és az órájára nézett. – Nem tudod, Amos, várunk még valakire?

– Nem – rázta fejét Mr. Diggory. – Lovegoodék már egy hete ott vannak, Fawcették pedig nem tudtak jegyet szerezni. Több varázsló nem lakik ezen a környéken, igaz-e?

– Tudtommal nem – hagyta rá Mr. Weasley. – Egy perc van még hátra... ideje felkészülnünk... – Tekintetével megkereste Harryt és Hermionét. – Érintsétek meg a zsupszkulcsot... elég csak az ujjatok hegyével.

Dudorodó hátizsákjaik megnehezítették ugyan a dolgot, de azért sikerült mind a kilencüknek hozzáférni az ócska bakancshoz, amit Amos Diggory kinyújtott kezében tartott.

Ott álltak szoros kört alkotva a hűvös fuvallat söpörte dombtetőn. Egyikük sem szólalt meg. Harrynek átfutott az agyán, mit látna most egy véletlenül arra járó mugli... Kilenc ember, köztük két javakorabeli férfi hajnalok hajnalán egy dombon ácsorog, és egy ócska bakancsot szorongat...

– Három – mormolta Mr. Weasley az óráját figyelve. – Kett... Egy...

A dolog robbanásszerű hirtelenséggel történt. Harry úgy érezte, mintha egy kampó lenne a köldökébe akasztva, amit most hirtelen megrántottak. Talpa alól eltűnt a talaj; Ronnal és Hermionéval ugyanez történhetett, hisz továbbra is ott voltak mellette, válluk neki-nekiütődött az ő vállának. Együtt zuhantak-repültek egy kavargó színfoltokkal teli térben, ahol iszonyúan fújt a szél. Harry ujja úgy tapadt hozzá a bakancshoz, mint apró gombostű egy irtózatos erejű, száguldó mágneshez.

Azután...

Harry talpa a földnek ütközött. Ron egyensúlyát vesztve nekitántorodott, így aztán mindketten elestek. A zsupszkulcs ott puffant Harry feje mellett.

A fiú felnézett. Mr. Weasley, Mr. Diggory és Cedric biztosan álltak a lábukon, bár rajtuk is nyomot hagyott a viharos szél. A többiek ledöntött kuglibábukként hevertek a földön.

– Öt óra hét perc, Hermelindomb – darálta egy hang.

Hetedik fejezet

Bumfolt és Kupor

Harry kikászálódott Ron alól, feltápászkodott, és körülnézett. Kietlen, ködös lápvidéken landoltak, két karikás szemű, mogorva varázsló előtt. Az egyik egy súlyos aranyórát, a másik pennát és pergament tartott a kezében. Mindketten mugliruhát viseltek, jóllehet igen ügyetlen összeállításban: az órával felszerelkezett varázslón tweedöltöny és ágyékig érő horgászcsizma volt, míg kollégája skót szoknyában és poncsóban feszített.

– Jó reggelt, Basil – köszönt Mr. Weasley a skót szoknyás varázslónak, s egyúttal átnyújtotta neki a bakancsot.

Basil bedobta a használt zsupszkulcsot egy ládába, több üres sörösdoboz, egy gyűrött újság és egy lyukas focilabda mellé.

– Szervusz, Arthur – dörmögte fásultan. – Te nem vagy szolgálatban? De jó egyeseknek... Mi egész éjjel itt ácsorogtunk. Jobb lesz, ha odébb húzódtok, mert öt tizenötkor befut egy nagyobb csoport a Fekete-erdőből. Várj csak, megnézem, melyik kempingben vagytok... Weasley, Weasley... – Basil végighúzta ujját a pergamenlapon. – A legelső mező, amire kiértek; körülbelül negyed mérföldnyire van innen, abban az irányban. A tulajdonost Mr. Robertsnek hívják. Diggory... a második mező... Mr. Payne-t kell keresni.

– Kösz, Basil – biccentett Mr. Weasley, és intett a többieknek, hogy kövessék.

A csapat elindult a sivár lápvidéken át. Már vagy húsz perce gyalogoltak a ködben; mikor kőfalú kunyhó tűnt fel előttük. Az épület melletti kerítés és a horizontot alkotó sötét erdő között nagy, lankás mező terült el, s azon Harry sátrak százainak kísérteties körvonalait pillantotta meg. A Weasley-csapat tagjai búcsút vettek Diggoryéktól, és elindultak a kunyhó bejárata felé.

Az ajtóban egy férfi állt. Külsejéből és abból, ahogy a sátrakat bámulta, Harry nyomban kitalálta, hogy ezúttal egy igazi muglival van dolguk – több mérföldes körzetben talán az egyetlennel. Lépteiket hallva a férfi feléjük fordult.

– Jó reggelt! – köszönt barátságosan Mr. Weasley.

– Jó reggelt – morogta a mugli.

– Mr. Robertshez van szerencsém?

– Igen – felelte Mr. Roberts. – És maguk kicsodák?

– Weasleyék. Két sátorhelyet foglaltunk le néhány nappal ezelőtt.

– Stimmel – bólintott Mr. Roberts, miután megkereste a nevet az ajtóra akasztott listán. – Az erdő szélétől nem messze van a helyük. Csak egy éjszakát maradnak?

– Igen.

– Akkor előre fizetnek, igaz?

– Ohm... hogyne... egy pillanat.

Mr. Weasley távolabb húzódott a kunyhótól, és magához intette Harryt.

– Segíts egy kicsit – szólt halkan. Előhúzott a zsebéből egy tekercs mugli pénzt, és ügyetlenül válogatni kezdett a bankjegyek között. – Ez egy... egy tízes, igaz? Ez meg egy ötös, nem?

– Nem, az egy húszas – javította ki suttogva Harry. A jelenet elég kínos volt, ugyanis Mr. Roberts leplezetlen érdeklődéssel figyelte ügyködésüket.

– Á, igen, igen... Nehezen ismerem ki magam ezeken a papírcetliken...

– Maguk külföldiek? – kérdezte Mr. Roberts, miután Mr. Weasley a kezébe nyomta a megfelelő bankjegyeket.

– Miért volnánk azok? – kérdezett vissza Mr. Weasley.

– Nem maga az első, akinek gondja van a pénzzel – Mr. Roberts gyanakvó pillantással fürkészte Mr. Weasley arcát. – Tíz perce sincs, hogy két vendég aranyérmékkel akart fizetni... de akkorákkal ám, mint egy kistányér.

– Nahát, milyen furcsa – dörmögte zavartan Mr. Weasley.

Mr. Roberts kiguberált néhány pénzérmét egy bádogdobozból. Azután felpillantott, s tekintete újra a mező felé vándorolt.

– Sosem volt még itt ekkora forgalom – szólt elmélázva. – Több százan foglaltak jó előre sátorhelyet. Pedig máskor csak úgy beesnek ide az emberek, ha véletlenül erre tévednek...

– Csakugyan? – Mr. Weasley kinyújtotta a tenyerét, de hiába várt a visszajáróra.

– Bizony – bólogatott Mr. Roberts. – Van itt mindenféle szerzet. Rengeteg külföldi. De nem is csak külföldiek, hanem egy rakás holdkóros csodabogár. Az egyik például skót szoknyában és poncsóban mászkál.

– Az nagy baj? – kérdezte nyugtalanul Mr. Weasley.

Mr. Roberts a fejét csóválta.

– Olyan az egész, mint... nem is tudom... mint valami találkozó. Mintha ezek mind ismernék egymást...

Ebben a szempillantásban egy golfnadrágos varázsló tűnt fel a semmiből Mr. Roberts kunyhója mellett. Pálcáját habozás nélkül a muglira szegezte.

– Exmemoriam!

Mr. Roberts tekintete elhomályosult; homlokán kisimultak a ráncok, s arca derűs, álmodozó kifejezést öltött. Harry ismerte ezeket a tüneteket: az emléktörlésen átesett emberek festettek így.

– Tessék, itt a kemping térképe – szólt kába mosollyal Mr. Roberts. – És itt a visszajáró.

– Nagyon köszönöm – bólintott Mr. Weasley.

A golfnadrágos varázsló elindult a csapattal a kemping bejárata felé. Ő is kimerültnek tűnt; álla kék volt a borostától, s szeme alatt lila karikák éktelenkedtek. Mikor hallótávolságon kívülre értek Mr. Robertstól, fojtott hangon így szólt Mr. Weasleyhez:

– Rengeteg gond van vele. Naponta tízszer kell kipucolni a fejét. Ludo Bumfolt meg ahelyett hogy segítene, csak még több munkát ad nekünk. Fel-alá sétál, és fennhangon áradozik kvaffokról meg gurkókról, mintha nem is lennének muglik a világon. Kész bolondokháza, ami itt van. No, isten veletek, Arthur.

Azzal a golfnadrágos varázsló dehoppanált.

– Nem azt mondtad apu, hogy Mr. Bumfolt a varázsjátékok és mágikus sportok főosztályának vezetője? – kérdezte csodálkozva Ginny. – Tőle azért elvárhatná az ember, hogy ne beszéljen gurkókról a muglik előtt.

– Hát igen – bólogatott elnéző mosollyal Mr. Weasley, miközben beterelte a csapatot a kapun. – Tudod, Ludo világ életében elég... nos, elég lazán értelmezte az antimugli óvintézkedéseket. Viszont sosem volt még nála lelkesebb és elkötelezettebb sportfőosztály-vezetőnk. Fiatal korában az angol kviddicsválogatott tagja volt. A klubcsapatánál, a Dimbourne-i Darazsaknál azóta is ő a terelők nagy példaképe.

A csapat ráérősen baktatott a ködleple táboron át. Harry a sátrakat nézegette. Tulajdonosaik szemlátomást igyekeztek azokat mugli mintára kialakítani, s bár szinte mindegyik sátoron akadt egy-egy árulkodó kémény, csengőhúzó vagy szélkakas, a kompozíciók többsége meglehetősen mindennapi látványt nyújtott. Akadtak azonban olyan sátrak is, amelyekről lerítt, hogy mágikus eredetűek – s ezeket látva Harry már cseppet sem csodálkozott Mr. Roberts gyógyíthatatlan gyanakvásán. A mező közepén például egy csíkos selyemből varrt minipalota magasodott, kapuja előtt tucatnyi élő pávával; alig tíz méterrel odébb kétemeletes, lakótornyokkal ellátott sátor állt, egy harmadik varázsló pedig kacsaúsztatóval, napórával és szökőkúttal felszerelt kertecskét alakított ki hevenyészett szállása előtt.

Mr. Weasley mosolyogva csóválta a fejét.

– Magamutogató népség – szólt. – Hiába, mi, varázslók nem bírjuk megállni, hogy ne vágjunk fel egymás előtt... Hopp, nézzétek csak, megérkeztünk!

Időközben elérték a mező túlsó végét. Az erdő szélétől nem messze, néhány négyzetméteres üres hely előtt karós táblácska állt ki a földből, „Weezly” felirattal.

– A lehető legjobb hely! – lelkendezett Mr. Weasley. – A pálya itt van közvetlenül az erdőn túl. Közelebb nem is lehetnénk hozzá. – Gyorsan kibújt hátizsákjából, és izgatottan folytatta: – Így ni. Mugli kempingben vagyunk, úgyhogy kerülnünk kell a varázslás minden formáját. Puszta kézzel verjük fel a sátrakat! Nem lehet valami nagy kunszt, hisz a muglik is boldogulnak vele... Szerinted hogyan fogjunk hozzá, Harry?

Harry azonban ugyancsak tanácstalanul álldogált, mivel még soha életében nem kempingezett. Dursleyék, ha nyaralni mentek, mindig otthagyták őt megőrzésre egy Mrs Figg nevű öregasszonynál. Így hát Hermionétól kellett segítségét kérni a különböző rudak, zsinórok és cövekek funkciójának tisztázásához. Mr. Weasley, a mugli tárgyak iránti határtalan lelkesedésével inkább akadályozta, mint segítette munkájukat, mégis viszonylag rövid idő alatt sikerült felállítaniuk a két ütött-kopott kétszemélyes vászonsátrat.

Mikor az utolsó cövek is a helyére került, hátraléptek, és megcsodálták művüket. A sátrakon semmi nem árulkodott arról, hogy varázslók laknak bennük. Ez eddig rendben is volt, viszont Harrynek most jutott csak eszébe, hogy ha Bill, Charlie és Percy is megérkeznek, összesen tíz személy jut majd a két sátorra.

Valószínűleg Hermionét is ez a probléma foglalkoztatta, mert amikor Mr. Weasley letérdelt, és bemászott az egyik sátorba, kérdő pillantást vetett Harryre.

– Hát, nem éppen bálterem – szólt ki odabentről Mr. Weasley –, de sok jó ember kis helyen is elfér. Gyertek, nézzétek meg.

Harry lehajolt, felemelte a bejárati sátorlapot – és tátva maradt a szája. Komplett lakás tárult a szeme elé, fürdővel, konyhával és három szobával. A sátorlakás furcsamód pontosan abban az öregasszonyos stílusban volt berendezve, mint Mrs Figg háza; még a horgolt terítők sem hiányoztak, s az összes helyiségben átható macskaszag terjengett.

Mr. Weasley zsebkendőt vett elő, s letörölte a verejtéket tarkóig kopasz fejéről.

– Erre a kis időre megteszi – szólt, a hálószobában álló emeletes ágyak felé pillantva. – Az egyik kollégámtól, Perkinstől kértem kölcsön. Ő nemigen jár sátorozni, amióta lumbágója van. – Kezébe vette a poros vízforraló kannát, és belenézett. – Szükségünk lesz egy kis vízre...

– A térkép, amit a muglitól kaptunk, jelez egy csapot a mező túlsó szélén – szólt Ron, aki Harryvel ellentétben cseppet sem csodálkozott a sátor belmérete láttán.

– Helyes, akkor menj el Harryvel és Hermionéval vízért – mondta Mr. Weasley és Ron kezébe nyomta a vízforraló kannát. Harry és Hermione egy-egy fazekat kaptak. – Mi addig gyűjtünk fát a tábortűzhöz.

– De hiszen van tűzhelyünk – vetette ellen Ron. – Sokkal egyszerűbb lenne...

– Ne feledd, hogy mi most muglik vagyunk! – harsogta csillogó szemmel Mr. Weasley. – A muglik pedig kempingezéskor szabad tűzön főznek! Ezzel a két szememmel láttam!

Harry, Ron és Hermione rövid látogatást tettek a lányok sátrában – az valamivel kisebb, viszont macskaszagmentes volt –, majd a kannával és a fazekakkal felszerelkezve elindultak a mező túlsó széle felé.

Időközben felkelt a nap s a köd is oszlani kezdett, így a sátortábor immár teljes nagyságában a szemük elé tárult. A három jó barát kíváncsian nézelődve sétált a sorok között. Harry most először gondolkozott el azon, milyen sok varázsló és boszorkány élhet a földön; eddig valahogy nem tudatosult benne, hogy más országokban is vannak mágikus képességű emberek.

Lassan ébredezni kezdtek a tábor lakói. Először a kisgyermekes családok sátraiban támadt mozgás; Harry sosem látott még ilyen fiatal boszorkányokat és varázslókat. Egy nagy, gúla alakú sátor előtt kétéves forma fiúcska kuporgott. Egy meztelen csigát bökdösött nagy vidáman a kezében tartott varázspálcával, s a csiga lassan szalámi méretűre dagadt. Harryék éppen elhaladtak a kisfiú mellett, mikor kirontott a sátorból a gyerek anyja.

– Hányszor kell még a kezedre csapnom, Kevin? Megmondtam, hogy ne nyúlj hozzá apád pálcájához – uáh!

A nő véletlenül rálépett a szalámi-csigára, s az kipukkadt a talpa alatt. Harryék továbbmentek, de a hajnali csöndben még sokáig hallották a nő pörölését és a kisfiú lelkes sikongatását: – Cigabiga pukk! Cigabiga pukk!

Néhány sátorral odébb két, Kevinnél alig idősebb boszorkánypalánta lovagolt egy-egy játékseprűn, ami éppen csak annyira emelte fel őket a földről, hogy lábuk még súrolta a harmatos füvet. Egy minisztériumi varázsló észrevette, elit csinálnak; sietve elindult feléjük, s mikor elhaladt Harryék mellett, a három jó barát hallotta méltatlankodó dörmögését:

– Fényes nappal! Hol vannak ilyenkor a szüleik? Biztos húzzák a lóbőrt...

Egyik-másik sátor előtt felnőtt varázslók és boszorkányok is feltűntek; némelyikük már hozzá is látott a reggelikészítéshez. Voltak, akik lopva körülnéztek, majd pálcájukkal gyorsan fellobbantották a tüzet. Mások gyufával próbálkoztak, de arckifejezésük elárulta, hogy erősen kételkednek a módszer hatékonyságában. Három hosszú fehér ruhás afrikai varázsló élénk beszélgetésbe mélyedve egy nyúlforma állatot sütögetett a sátruk előtt rakott, bíborpiros lángú tűzön; odébb középkorú amerikai boszorkányok egy csapata üldögélt vidáman trécselve egy kifeszített zászló alatt, melyen nagybetűs felirat hirdette: Salemi Boszorkányegylet. A sátrakból, amelyek mellett Harry elhaladt, a legkülönbözőbb idegen nyelveken folyó beszélgetések foszlányai szűrődtek ki – Harry ezekből egy szót sem értett, de nem kerülte el figyelmét a beszélők hangjában csendülő izgalom.

– Várjunk csak – szólalt meg homlokráncolva Ron. – A szemem káprázik, vagy itt csakugyan minden zöld?

Nem a szeme káprázott. Abban a szektorban, amelyen épp áthaladtak, minden egyes sátrat sűrű lóhereszőnyeg borított, olyan hatást keltve, mintha azon a részen bunkerek nőttek volna ki a földből. A nyitott sátrakból vigyorgó arcok néztek ki Harryékre, s kisvártatva valaki a nevükön szólította őket.

– Harry! Ron! Hermione!

Egyik griffendéles évfolyamtársuk, Seamus Finnigan volt az. Az egyik lóhereborítású sátor előtt üldögélt egy idősebb, vörös hajú nővel – aki bizonyára az édesanyja volt –, és legjobb barátjával, az ugyancsak griffendéles Dean Thomasszal.

– Mit szóltok a dekorációnkhoz? – kérdezte vigyorogva Seamus, mikor Harry, Ron és Hermione odaléptek hozzájuk. – A minisztérium emberei nem lelkesednek érte.

– Jogunk van megmutatni, kik vagyunk – vélekedett Mrs Finnigan. – Nézzétek csak meg, mit aggattak a bolgárok a saját sátraikra! Ti persze Írországnak szurkoltok, ugye? – tette hozzá az asszony, csillogó szemét a három jó barátra függesztve.

Harry, Ron és Hermione biztosították róla, hogy természetesen Írországnak szurkolnak, majd elköszöntek, és továbbindultak.

– Egy bolgár is ír drukkernek vallaná magát, ha ott állna a zöld darázsfészek közepén – jegyezte meg Ron.

– Kíváncsi vagyok, mit akasztottak a bolgárok a sátraikra – szólt Hermione.

– Menjünk, nézzük meg – javasolta Harry, s egy távolabb álló póznára mutatott, melynek tetején ott lobogott a piroszöld-fehér bolgár zászló.

A zászlórúd körül felvert sátrakat nem borította se lóhere, se egyéb növény, viszont mindegyikre rátűztek egy plakátot, amiről egy barátságtalan, sűrű fekete szemöldökkel szegélyezett arc nézett a szemlélőre. Az arc természetesen mozgott, de hunyorgáson és szemöldökráncoláson kívül mást nemigen csinált.

– Krum – szólt Ron.

– Tessék? – nézett rá Hermione.

– Krum! Viktor Krum, a bolgárok fogója!

– Elég mogorva pasasnak tűnik – jegyezte meg Hermione, végigjáratva pillantását a hunyorgó-szemöldökráncoló Krumon.

– Mogorva pasasnak tűnik!? – visszhangozta felháborodva Ron. – Kit érdekel, hogy milyennek tűnik? Ez a fickó egy zseni! Hihetetlenül jó játékos! És állítólag még tizennyolc éves sincs! Várjatok csak, majd este meglátjátok.

A mező szélén álló csap előtt már várakoztak néhányan. Harry, Ron és Hermione beálltak a sor végére, két vitatkozó férfi mögé. Az egyik egy virágmintás hálóinget viselő, öreg mágus volt, a másik pedig nyilván a minisztérium embere. Az utóbbi egy hajszálcsíkos nadrágot szorongatott, és olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, hogy sírjon-e vagy ordítson dühében.

– Könyörgök, Architi, hallgass rám, és vedd fel ezt a nadrágot! Nem mászkálhatsz itt ilyen öltözékben. Az a mugli a bejáratnál már így is gyanút fogott...

– Ezt a talárt egy mugli boltban vettem – erősködött az öreg varázsló. – A muglik igenis hordanak ilyet!

– De csak a nők, a férfiak nem! – rázta a fejét a minisztériumi varázsló, és felmutatta a hajszálcsíkos nadrágot. – A férfiak ilyet hordanak!

– Minek nézel te engem? – méltatlankodott az öreg. – Eszemben sincs olyan ruhába bújni, amiben nem szellőznek az intim részeim.

Hermionét ennek hallatán olyan súlyos nevetőgörcs fogta el, hogy ki kellett állnia a sorból. Csak akkor tért vissza, amikor Architi már távozott a csaptól.

Harry, Ron és Hermione megtöltötték edényeiket, és elindultak a két erdőszéli sátor felé. Terhük miatt most kicsit lassabban haladtak, ráadásul a visszaúton további ismerősök köszöntek rájuk – többségükben roxforti diáktársak, akik szüleikkel együtt érkeztek a Világkupadöntőre. A frissen végzett Oliver Wood, aki az előző tanév végéig a Griffendél kviddicscsapatának kapitánya volt, a szüleihez vonszolta Harryt, hogy bemutassa, majd lelkesen beszámolt róla, hogy kétéves szerződést írt alá a Porpicy SC tartalékcsapatával. Oliver után egy hugrabugos évfolyamtársukkal, Ernie Macmillannel futottak össze, majd megpillantották a Hollóhát csapatának csinos fogójátékosát, Cho Changot. A lány integetve köszöntötte őket, és rámosolygott Harryre – aki vagy két liter vizet loccsantott saját ingére, úgy sietett visszaintegetni. A kis baleset után Harry – főleg azért, hogy másra terelje a vigyorgó Ron figyelmét – gyorsan rámutatott egy tizenéves fiúkból és lányokból álló nagyobb csapatra.

– Azok meg kik lehetnek? A Roxfortban még sosem láttam őket.

– Biztos valamelyik külföldi iskolába járnak – felelte vállvonogatva Ron. – Más országokban is vannak varázslóiskolák, de én nem ismerek egyetlen külföldi diákot se. Billnek volt egy levelezőtársa, aki egy brazíliai iskolába járt, de már nem tartják a kapcsolatot. Szó volt róla, hogy Bill elmegy Brazíliába csereüdülésre, de anyáék végül nem tudták összeszedni az útiköltséget. A brazil srác nagyon megsértődött, mikor Bill lemondta az utat, és küldött egy elátkozott süveget, amitől Billnek összepöndörödött a füle.

Harry kacagott az anekdotán; igyekezett titkolni, mennyire meglepte a hír, hogy a Roxfort nem a világ egyetlen varázslóképzője. Bosszankodott saját butaságán; ennyi nemzet képviselőjét látva sejthette volna, hogy kell lennie még jó pár hasonló iskolának. Lopva rápillantott Hermionéra, de úgy tűnt, a lányt cseppet sem lepte meg a hír. Biztos olvasott valamelyik könyvben a többi varázslóiskoláról, gondolta Harry.

– Nem siettétek el a dolgot – fogadta őket George, mikor a három jó barát végre megérkezett az erdőszéli sátrakhoz.

– Találkoztunk pár ismerőssel – mondta Ron, és letette a kannát. – Hogyhogy még mindig nem ég a tűz?

– Apa azóta is a gyufával játszik – felelte Fred.

Mr. Weasley valóban nem ért el túl sok eredményt a tűzgyújtás terén – pedig szemlátomást nem lustálkodott: kettétört gyufaszálak tucatjai hevertek körülötte a földön. A kudarc azonban nem szegte kedvét, sőt olyan arcot vágott, mint aki felfedezte a világ leszórakoztatóbb elfoglaltságát.

– Hoppá! – kiáltott fel, mikor váratlanul sikerült meggyújtania egy szálat. Meglepetésében rögtön el is dobta az égő gyufát.

– Adja ide, Mr. Weasley – szólt jóindulatú mosollyal Hermione. Átvette a gyufásdobozt, és türelmesen tanítgatni kezdte a fiúk apját a helyes mozdulatra. Hamarosan fel is lobbantak az első tétova lángocskák, de csak egy jó óra múlva lett belőlük sütésre alkalmas tábortűz. Harryék várakozás közben sem unatkoztak, hiszen rengeteg látnivaló akadt körülöttük. Kiderült, hogy sátraik a kviddicspályához vezető legforgalmasabb útvonal mellett állnak; egyre-másra siettek el mellettük a minisztérium hivatalnok varázslói. Többségük barátságosan ráköszönt Mr. Weasleyre, aki viszont kötelességének érezte, hogy mindegyikükről ejtsen néhány szót – elsősorban Harry és Hermione okulására, hiszen saját gyerekeinek már nemigen tudott újat mondani.

– Ő Cuthbert Mockridge, a Mágus-Kobold Kapcsolatok Hivatalának vezetője... ott jön Gilbert Wimple a Kísérleti Bűbájok Bizottságától Már jó ideje viseli azt a szarvat... Szevasz, Arnie... ő Arnold Peasegold amneziátor – tudjátok, a Varázsbaj-elhárító Osztag tagja... az a kettő pedig Omen és Caarog... ők hallhatatlanok...

– Micsodák?

– A rejtély- és misztériumügyi főosztály munkatársai. Szigorúan titokzatosak, sosem lehet tudni, miben törik a fejüket...

Most már elég nagynak ítélték a tüzet. Megtöltötték hát a serpenyőt tojással és kolbásszal. Alighogy hozzáláttak a sütéshez, befutott Percy, Bill és Charlie.

– Pár perce hoppanáltunk – jelentette be nagy hangon Percy. – Lám-lám, már készül is a pompás ebéd!

A társaság még javában falatozott, amikor Mr. Weasley hirtelen felpattant, és széles mosollyal integetni kezdett egy közeledő alak felé.

– Íme a nap hőse! – lelkendezett. – Ludo!

Ludo Bumfolt messze a legbizarrabb alak volt, akit Harry a táborban látott – hozzá képest még az öreg Archie is maradi nyárspolgárnak tűnt, virágmintás hálóingével együtt. Bumfolt sárga-fekete keresztsávos kviddicstalárt viselt, aminek egész mellrészét egy darázs képe foglalta el. A talár kissé feszült terjedelmes pocakján, amit feltehetően azután növesztett, hogy búcsút mondott az angol válogatottnak. Bár orra feltűnően lapos volt (talán egy alattomos gurkóval való találkozás emlékeként, gondolta Harry), kerek, kék szeme, rövid szőke haja és pirospozsgás arca jóvoltából mégis leginkább egy nagyra nőtt iskolásfiúra emlékeztetett.

– Halihó! -- rikkantotta Bumfolt, és megszaporázta lépteit. Egész lényéből boldog izgalom áradt, s úgy mozgott, mintha nem is a lábán, hanem két nagy rugón járna.

– Arthur, öregfiú! – harsogta, mikor a tábortűz mellé ért. – Mit szól, micsoda napunk van! Jobb nem is lehetne az idő! Derült egünk lesz az este... A táborban katonás rend van, megy minden, mint a karikacsapás! A kisujjamat se kell megmozdítanom!

Épp ekkor loholt el Bumfolt háta mögött egy csapatnyi nyúzott arcú minisztériumi varázsló. Versengve mutogattak a tábor egy távolabbi pontja felé, ahol – a hat méter magasra lövellő lila szikratüneményből ítélve – jókora mágikus máglya lobogott.

Percy gyorsan előrefurakodott. A Ludo Bumfolt munkastílusával kapcsolatos fenntartásai ellenére szemlátomást égett a vágytól, hogy bemutatkozhasson a főosztályvezetőnek.

– Á, igen – szólt mosolyogva Mr. Weasley. – Bemutatom a fiamat, Percyt. Az idén kezdett a minisztériumban. Ismerkedjen meg a többiekkel is: ő Fred – nem, bocsánat, ő George és ő Fred... Bill, Charlie, Ron... ő a lányom, Ginny... Ők pedig Ron barátai: Hermione Granger és Harry Potter.

Bumfolt alig észrevehető szemvillanással reagált a névre, és tekintete – mint mindenkinek – ösztönösen Harry homlokára siklott.

– Fiúk-lányok – folytatta Mr. Weasley –, bemutatom Ludo Bumfoltot. Sokszor említettem már a nevét, hiszen neki köszönhetjük, hogy most itt lehetünk...

Bumfolt mosolyogva megcsóválta a fejét, és szerényen legyintett.

– Nincs kedve fogadni a meccsre, Arthur? – váltott egy számára sokkal izgalmasabb témára, s a nyomaték kedvéért megcsörgette duzzadó zsebei tartalmát. – Roddy Pontner szép summát tett fel rá, hogy Bulgária dobja az első gólt... Három az egyhez fogadtam vele, mert az írek hajtósora szerintem a legerősebb a világon. A kis Agatha Timms pedig feltette az angolnafarmja ötvenszázalékos tulajdonjogát arra, hogy a meccs egy hétig fog tartani.

– Nos, nem bánom... – felelte tétován Mr. Weasley. – Lássuk csak... Egy galleont teszek fel rá, hogy Írország győz.

– Egy galleont? – Bumfolt kissé csalódott képet vágott. – Ahogy akarja... Akad még vállalkozó?

– Azt hiszem, ők még fiatalok a hazárdjátékhoz – mondta Mr. Weasley. – Molly nem örülne, ha...

– Felteszünk harminchét galleont, tizenöt sarlót és három knútot – jelentette be Fred, miután George-dzsal gyorsan összeszámolták közös vagyonukat. – Arra fogadunk, hogy Írország győz, de Viktor Krum kapja el a cikeszt. Ja, és bedobunk egy csaupálcát is.

– Elment az eszetek? – sziszegte Percy. – Csak nem akarjátok rásózni az ócska kacatjaitokat Mr. Bumfoltra!?

Kiderült azonban, hogy Bumfolt egyáltalán nem tartja ócska kacatnak a pálcát – épp ellenkezőleg, kisfiús arca felragyogott az izgalomtól, amikor Fred átnyújtotta neki a trükkös játékszert, s miután az hangos rikácsolás közepette gumityúkká változott, Bumfolt a hasát fogta a nevetéstől.

– Csodás! Évek óta nem láttam ilyen élethű utánzatot! Öt galleont fizetek érte!

Percy arcára ráfagyott a döbbent rosszallás.

– Fiúk – aggodalmaskodott Mr. Weasley. – Nagyon kérlek, ne fogadjatok... Ez az összes megtakarított pénzetek... Anyátok kitekeri a nyakamat...

– Ne legyen játékrontó, Arthur! – harsogta Ludo Bumfolt, és lelkesen megcsörgette aranyait. – Elég nagyok már ahhoz, hogy tudják, mit csinálnak! Azt mondjátok, Írország győz, de Krum kapja el a cikeszt? Kizárt dolog, fiúk, kizárt dolog... Akkor hát hozzáadunk öt galleont a trükkös pálcáért...

Bumfolt noteszt és pennát kapott elő, s feljegyezte az ikrek nevét és tétjét. Mr. Weasley tehetetlenül pislogva nézte.

– Kösz – biccentett George, miután átvette és talárjába süllyesztette az igazoló pergamencetlit.

Bumfolt vidoran fordult újra Mr. Weasleyhez.

– Kaphatnék esetleg egy teát? Beszélnem kellene Barty Kuporral. A bolgár kollégámnak valami gondja van, de egy szót se értek a hablatyolásából. Barty biztosan tud segíteni. Vagy százötven nyelven beszél.

– Mr. Kupor? – kapta fel a fejét Percy. Főnöke nevének hallatán egy csapásra felélénkült, sőt egyenesen remegni kezdett az izgalomtól. – Több mint kétszáz nyelvet tud! Beszél sellőül, halandzsul, trollul...

– Trollul mindenki tud – torkolta le Fred. – Azok csak dörmögnek és mutogatnak.

Percy roppant barátságtalan pillantást vetett Fredre, és sértődötten piszkálni kezdte a tüzet.

– Sikerült megtudni valamit Bertha Jorkinsról, Ludo? – kérdezte Mr. Weasley, miután Bumfolt letelepedett melléjük a fűbe.

– Egy kukkot se hallottam felőle – felelte a főosztályvezető. – De előbb-utóbb előkerül, ne féljen. Szerencsétlen Bertha... Olyan a memóriája, mint a lyukas üst, tájékozódási képessége meg sosem volt. Bármibe lefogadom, hogy eltévedt. Figyelje meg, valamikor október tájékán betéved majd az irodába, és csodálkozni fog, hogy nem július van.

– Talán ideje lenne kerestetni valakivel – állt elő az óvatos javaslattal Mr. Weasley, miközben Percy átnyújtotta Bumfoltnak a teáját.

Bumfolt megcsóválta a fejét, és kék szemével ártatlanul pislogott.

– Érdekes, Barty Kupor is ezt mondja. De hát ilyen zűrös időkben senkit nem tudunk nélkülözni. Na tessék, csak emlegetni kellett! Barty!

Ebben a pillanatban egy varázsló hoppanált a tábortűz mellett. Megjelenése olyan hatást keltett, mintha hirtelen megszületett volna a fűben heverésző, csíkos taláros Ludo Bumfolt tökéletes ellentéte. Barty Kupor egyenes gerincű, méltóságteljes tartású, javakorabeli férfiú volt. Makulátlan öltönyt s hozzá elegáns nyakkendőt viselt. Rövidre vágott, deres hajában a választék szinte természetellenesen egyenes volt, s vékony kefebajszát mintha vonalzó mentén nyírta volna. Tükörfényesre suvickolt cipőjén nagyítóval se lehetett volna porszemet találni. Harry nyomban megértette, miért lelkesedik annyira ezért az emberért a szabályimádó Percy: az érvényben lévő rendelkezések mugli öltözéket írtak elő, s Mr. Kupor oly mértékben eleget tett ennek az elvárásnak, hogy egy bankigazgató is elbújhatott mellette. Harry biztosra vette, hogy Kupor külseje még Vernon bácsit is megtévesztené.

– Tegye le magát, Barty – szólt kedélyesen Ludo, és megpaskolta a füvet maga mellett.

– Köszönöm, Ludo, de inkább állok – felelte Kupor, árnyalatnyi szemrehányással a hangjában. – Már mindenütt kerestem magát A bolgárok azt kérik, bővítsük ki további tizenkét hellyel a díszpáholyt.

– Á, szóval ezt magyarázta nekem – csapott a homlokára Bumfolt. – Végig azt hittem, hogy a jóember egy csipeszt akar kölcsönkérni. Valami rettenetes a kiejtése.

– Mr. Kupor! -- Percy mélyen előregörnyedt, s onnan pislogott fel főnökére, s ettől aztán úgy festett, mintha púpja nőtt volna. – Megkínálhatjuk egy teával, uram?

Mr. Kupor kissé meglepetten nézett Percyre.

– Igen, köszönöm... Köszönöm, Weatherby.

Fred és George beleprüszköltek a csészéjükbe. Lám, az istenített főnökúr elvétette a bátyjuk nevét. Percy fülig elvörösödött, és a teáskanna után nyúlt.

– A maga számára is vannak híreim, Arthur – szólt Kupor, Mr. Weasleyre irányítva szigorú tekintetét. – Ali Basír szervezkedni kezdett. Beszélni akar magával a repülő szőnyegek importtilalma ügyében.

Mr. Weasley fáradtan sóhajtott.

– Legutóbb a múlt héten küldtem neki egy baglyot ebben a témában. Ha százszor nem mondtam el neki, akkor egyszer sem: a Tárgybűvölésügyi Ellenőrző és Nyilvántartó Hivatal bűvölésre alkalmatlan mugli iparcikknek minősítette a szőnyeget. Ebbe bele kell törődnie.

Mr. Kupor átvette a teáját Percytől.

– De nem akar beletörődni – felelte. – Mindenáron szőnyegeket szeretne exportálni Nagy-Britanniába.

– De miért? – értetlenkedett Bumfolt. – Hiszen itt mindenki seprűn jár.

Mr. Kupor vállat vont.

– Ali szerint piaci űr mutatkozik a családi járművek terén. Megjegyzem, a nagyapámnak is volt egy tizenkét személyes Axminstere – persze annak idején még nem voltak betiltva a repülő szőnyegek.

Mr. Kupor szemlátomást senkiben nem akart kétséget hagyni afelől, hogy minden felmenője rigorózusan törvénytisztelő varázsló volt.

– Maga se lustálkodik mostanában, igaz, Barty? – kérdezte derűsen Bumfolt.

– Nem mondhatnám – felelte Kupor szárazon. – Öt kontinenst telerakodni zsupszkulcsokkal nem éppen kikapcsolódás.

– Gondolom, mindketten megkönnyebbülnek majd, ha végre túl leszünk ezen – jegyezte meg Mr. Weasley.

Ludo Bumfolt megütközve nézett rá.

– Megkönnyebbülünk? Nem is emlékszem, mikor éreztem magam ilyen jól utoljára! No persze azért várnak még ránk izgalmas feladatok, igaz, Barty? Lesz elég szerveznivalónk bőven, mi?

Mr. Kupor szigorúan felvonta a szemöldökét.

– Abban maradtunk, hogy várunk a bejelentéssel, amíg a részletek...

– A részletek, a részletek! – legyintett Bumfolt. – Megállapodtunk velük, nem? Elfogadták a feltételeket. Ezek előtt a gyerekek előtt úgyse marad már sokáig titokban a dolog. Elvégre a Roxfortban lesz...

– Mennünk kell, Ludo, a bolgárok várnak ránk – fojtotta belé a szót Mr. Kupor. – Köszönöm a teát, Weatherby.

Azzal visszaadta teli csészéjét Percynek, és jelentőségteljesen Bumfoltra meredt. A főosztályvezető csilingelő zsebekkel feltápászkodott, és kihörpintette maradék teáját.

– Viszlát a meccsen! – szólt. – A díszpáholyban találkozunk – én leszek a kommentátor!

Azzal búcsút intett a társaságnak. Barty Kupor is biccentett egyet, és a következő pillanatban mindketten dehoppanáltak.

– Mi lesz a Roxfortban, apa? – kérdezte mohón Fred. – Mi az a dolog, amiről beszéltek?

– Megtudjátok, ha itt lesz az ideje – felelte Mr. Weasley titokzatos mosollyal.

– Ez az információ hivatali titoknak minősül, amíg a minisztérium nyilvánosságra nem hozza – tette hozzá fontoskodva Percy. – Mr. Kupor nagyon jól tette, hogy nem árult el részleteket.

– Nem téged kérdeztelek, Weatherby! – mordult rá Fred.

Ahogy múltak az órák, érezhetően fokozódott az izgalom a szurkolók körében. Késő délutánra már szinte vibrált a levegő a feszült várakozástól, s mikor az alkonyat végre jótékony homályba burkolta a sátortábort, a felajzott tömeg egy csapásra megfeledkezett mindenfajta antimugli rendszabályról. A minisztérium emberei, úgy tűnt, beletörődtek az elkerülhetetlenbe, mert már nem is próbálták felelősségre vonni a varázsláson kapott táborlakókat.

A sátrak között lépten-nyomon mozgóárusok hoppanáltak; egyesek a nyakukba akasztott tálcáról, mások kétkerekű kocsiról kínálták varázslatos portékáikat. Kapható volt világító kokárda – zöld avagy piros színben –, ami az ír, illetve bolgár csapat névsorát visította; táncoló lóherékkel borított hegyes süveg; Bulgária nemzeti színeiben pompázó, bömbölő oroszlánképpel díszített sál; ír és bolgár zászló, ami a megfelelő himnuszt játszotta, ha lengették; ezenkívül bárki beszerezhette a híres Tűzvillám seprű röptethető modelljét, csakúgy mint a híres kviddicsjátékosok sétáló és élethűen gesztikuláló törpe mását.

– Egész nyáron ezekre gyűjtöttem – magyarázta lelkesen Ron, miközben Harry és Hermione társaságában a szuvenírek között válogatott. Végül vett egy láncoló lóherés süveget meg egy jókora zöld kokárdát, és beszerezte Viktor Krum, a bolgár fogó pöttöm mását. A mini-Krum fel-alá masírozott a tenyerén, és néha morcosan rásandított a visítozó, zöld kokárdára.

– Tyű, odanézzetek! – kiáltott fel Harry, az egyik kereskedő felé mutatva. Az csak egyféle árut kínált: egy réz távcsőnek tűnő valamit, ami azonban tele volt furcsa szabályozógombokkal és kapcsolókkal.

– Parancsoljatok omniszkópot – kínálta portékáját az árus. – Tökéletesített modell: alkalmas visszajátszásra, lassításra, és igény szerint játékelemzést is ad. Reklámáron adom -- csak tíz galleon darabja.

– Már sajnálom, hogy megvettem ezt – bökött lóherés süvegére Ron, és vágyakozva nézett az omniszkópokra. – Hármat kérek – jelentette ki eltökélten Harry.

– Ugyan... nem kell... – motyogta elvörösödve Ron. Hároméves ismeretség után is zavarta, hogy Harrynek, aki kisebb vagyont örökölt a szüleitől, mindig több pénze van, mint neki.

– Ez egyben a karácsonyi ajándékod is – szólt Harry, miközben átnyújtotta barátainak omniszkópjaikat. – Pontosabban összevont ajándék a következő tíz karácsonyra.

– Gazdag Jézuska – vigyorodott el Ron.

– Nahát... köszönöm, Harry – hálálkodott Hermione. – Én pedig szereztem programfüzetet...

A három jó barát sovány erszénnyel, de jókedvűen tért vissza a sátrakhoz. Charlie és Ginny ruháját is zöld kokárda díszítette, Mr. Weasley pedig egy ír zászlót lengetett. Fred és George nem vettek semmit, hiszen pénzüket az utolsó knútig Bumfoltnak adták.

Egyszerre mély, búgó gongszó töltötte be a levegőt, s a következő pillanatban kigyulladtak a stadionhoz vezető utat jelző zöld és piros lámpasorok.

Mr. Weasleyn egy csapásra gyerekes lelkesedés lett úrrá.

– Itt az idő! – rikkantotta izgatottan. – Gyertek, induljunk!

Nyolcadik fejezet

A Világkupadöntő

A kis csapat Mr. Weasley vezetésével bevette magát a fák közé, és elindult a lámpások fényében fürdőösvényen. Útjukon végigkísérte őket a hömpölygő tömeg tengerzúgást idéző moraja, melybe innen is, onnan is kurjantás, fel-felcsendülő kacagás és énekfoszlány vegyült. A sokaság várakozással teli izgalma valamennyiükre átragadt. Egész úton nevetgéltek, tréfálkoztak. Harry úgy érezte, mintha a füléhez ragasztották volna a szája sarkát. Húszperces gyaloglás után végre kiértek az erdőből, és egyszerre ott találták magukat a stadion gigantikus épületének árnyékában. Bár Harry a pályát körülölelő hatalmas aranyszínű falnak csak egy rövid szakaszát látta be, ennyiből is meg tudta állapítani, hogy a stadion köveiből nem is egy katedrálist lehet itt felépíteni.

– Százezer néző befogadására alkalmas – szólt Mr. Weasley, Harry álmélkodó pillantását látva. – A minisztérium ötszáz embere dolgozott rajta év eleje óta. Mugliriasztó bűbájok védik minden egyes négyzetcentiméterét. A mugliknak, akik az utóbbi hónapokban erre a környékre tévedtek, hírtelen eszükbe jutott, hogy sürgős dolguk van odahaza, és gyorsan visszafordultak... Eszem az együgyű szívüket – tette hozzá szeretetteljesen.

Elindultak a legközelebbi bejárat felé, ahol máris csapatostul tolongtak az izgatottan kiabáló boszorkányok és varázslók.

– Ezt nevezem! – bólintott elismerően a kapuban álló minisztériumi boszorkány, miután megvizsgálta jegyeiket. Díszpáholy! Menjetek fel ezen a lépcsőn, Arthur, és meg se álljatok a legtetejéig.

Harry, Hermione és a nyolc Weasley a beáramló sokasággal együtt indultak el a stadion bíborpiros futószőnyeggel borított lépcsőjén. A tömeg fordulóról fordulóra ritkult; mind több és több varázsló és boszorkány tűnt el a lelátókra vezető ajtók mögött. Mikor végre-valahára az utolsó lépcsőfokot is maguk mögött hagyták, egy páholyban találták magukat, mely a stadion legmagasabb pontján, pontosan a félpályánál helyezkedett el. A páholyban két sorba rendezve vagy húsz piros kárpitú, aranyozott lábú szék állt. Mikor Harry a mellvédhez lépett, hogy társaival együtt elfoglalja helyét az első sorban, lélegzetelállító látvány tárult a szeme elé.

Az ovális pályát körülölelő lelátórendszer, ez a hatalmas, lépcsőzetes falú tölcsér, telis-tele volt boszorkányokkal és varázslókkal, s az egészet – a pályát, a lelátót és a százezer nézőt – bearanyozta az a sejtelmes, lágy ragyogás, mely mintha magából a gigászi építményből sugárzott volna. Bal- és jobbfelől három-három, tizenöt méter magas, karikás végű pózna állt; ezek között nyúlt el maga a pálya, mely a magasból nézve puha bársonnyal bevont, hatalmas asztallapnak tűnt. A díszpáhollyal átellenben, s azzal nagyjából egy magasságban óriási eredményjelző táblát szereltek fel. A táblán aranybetűs szövegek váltották egymást – mintha egy láthatatlan kéz kapkodva telekörmölte volna, csak azért, hogy egy másik kéz újra meg újra leradírozhassa, amit írt. Harry elolvasott néhány felvillanó mondatot – mind hirdetések voltak.

Kék Dongó – a család seprűje. Biztonság és kényelem elérhető áron! Most ajándék riasztóbűbájjal!

Mrs Skower univerzális varázskosz-eltávolítója Több mint boszorkányság...

Aranytalár Varázslódivat London, Párizs, Roxmorts

Harry levette tekintetét az eredményjelző tábláról, és hátrafordult, hogy megnézze, érkezett-e időközben rajtuk kívül valaki a díszpáholyba. A hátsó sorban azonban még egy ember sem ült – csupán egy pöttöm lény gubbasztott balról a második széken. A furcsa kis szerzet lába olyan kurta volt, hogy még csak le se lógott a székről; öltözékét egy szál konyharuha alkotta, amit tóga módjára viselt. Arca nem látszott, mert tenyerébe rejtette, de denevérszerű füle valahogy ismerősnek tűnt Harrynek...

– Dobby?

A pöttöm lény felemelte fejét, és szétterpesztette ujjait – így láthatóvá vált hatalmas barna szeme és jókora, paradicsomra emlékeztető orra. Nem Dobby volt, Harry mégsem tévedett nagyot: a lény kétségkívül ugyanolyan házimanó volt, mint a Malfoy család hajdani szolgája, Dobby, aki Harrynek köszönhette a szabadságát.

– Uram Dobbynak nevezett? – sipította a manó az ujjai között. Hangja még Dobbyénál is magasabb és vékonyabb volt; Harry gyanította, hogy ezúttal egy nőnemű manóval van dolga – bár az ilyesmit ezeknél a lényeknél igen nehéz volt megállapítani. Ron és Hermione kíváncsian hátrafordultak – ők csak Harry elbeszéléséből ismerték Dobbyt, személyesen nem találkoztak vele –, s Mr. Weasley is érdeklődve nézegette a manót.

– Bocsáss meg – szabadkozott Harry –, összetévesztettelek valakivel.

A díszpáholyban félhomály volt, a manó mégis úgy takargatta arcát, mintha a szemébe sütne a nap.

– Ismerem Dobbyt, uram! – sipította izgatottan. – Az, én nevem Winky. Uram pedig... – Sötétbarna szeme itt csészealj nagyságúra tágult. – Uram biztosan Harry Potter!

– Igen, az vagyok – bólintott Harry.

– Dobby folyton csak uramról beszél – bizonygatta tiszteletteljes arccal Winky.

– Hogy van Dobby? – érdeklődött Harry. – Élvezi a szabadságot?

– Jaj, uram – pislogott a manó –, Winky nem akar megsérteni, de uram csak ártott Dobbynak azzal, hogy felszabadította.

– Hogyhogy? – ráncolta szemöldökét Harry. – Talán valami baja van?

Winky szomorúan megcsóválta a fejét.

– Dobbynak a fejébe szállt a szabadság, uram. Túl sokat képzel magáról. Nem is talál munkát azóta.

– Nem talál munkát? De hát miért?

Winky fél oktávval mélyebbre fogta a hangját, úgy suttogott:

– Dobby bérért akar dolgozni, uram.

– Na és? – értetlenkedett Harry. – Miért ne kaphatna pénzt a munkájáért?

Winky megbotránkozva meredt rá, és összecsukta ujjait arca előtt.

– A házimanóknak nem szokás fizetni, uram! – sipította bele a tenyerébe. – Nem, nem, nem, nem!

Mondtam is neki: Dobby, keress egy rendes családot, és telepedj le náluk. A pöffeszkedés nem illik a házimanóhoz. Dobby, mondom neki, ha így folytatod, előbb-utóbb megfenyít a varázslény-felügyeleti főosztály, akár egy utolsó koboldot.

– Szerintem megérdemli, hogy legyen egy kis öröme az életben – vélekedett Harry.

– Házimanónak ne legyen öröme az életben, Harry Potter – jelentette ki szigorúan Winky. – A házimanó azt teszi, amit mondanak neki. Winky cseppet sem szereti a magas helyeket... – Itt a páholy mellvédje felé sandított. – De gazdám felküldte a díszpáholyba, hát itt van.

– Felküldött, pedig tudja, hogy tériszonyod van? – kérdezte homlokráncolva Harry. – Miért?

– Azt akarja, hogy foglaljam a helyét – pislogott Winky. – Gazdám nagyon elfoglalt. Winky szívesebben lenne gazdám sátrában, Harry Potter, de Winky azt teszi, amit parancsolnak neki, mert Winky jó házimanó.

Azzal még egy utolsó rémült pillantást vetett a mélység felé, majd ismét eltakarta a szemét. Harry visszafordult társaihoz.

– Szóval ilyen egy házimanó – dörmögte Ron. – Mondhatom, elég fura figura.

– Dobby még furább volt – legyintett Harry.

Ron elővette omniszkópját, és pásztázni kezdte vele a közönséget, hogy gyakorolja a kezelését.

– De vagány! – kiáltott fel, a visszajátszás gombot nyomogatva. – Meg tudom csinálni, hogy az az öreg pasi újra piszkálja az orrát... Még egyszer... még egyszer...

Hermione ezalatt a bársonyba kötött, aranyrojtos program füzetet lapozgatta.

– „A mérkőzést a csapatkabalák bemutatója előzi meg” – olvasta fel a szöveget.

– Ó, az mindig nagyon izgalmas – szólt Mr. Weasley. – Régi szokás, hogy a nemzeti válogatottak magukkal hoznak néhány példányt valamilyen náluk őshonos varázslényből, és azok egy kis műsorral kedveskednek a közönségnek.

A következő fél órában a díszpáholy többi vendége is befutott. Mr. Weasley sorban kezet rázott az érkező fontos személyiségekkel, Percy pedig úgy pattogott, mintha sündisznók laknának a székén. Mikor feltűnt Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter, Percy olyan mély meghajlást mutatott be, hogy leesett és összetört a szemüvege. Ettől aztán szörnyen zavarba jött; attól fogva nem állt fel a helyéről, csupán féltékeny pillantásokat vetett Harryre, akit a miniszter régi ismerősként üdvözölt: kezet rázott vele, érdeklődött a hogyléte felől, és bemutatta a tőle balra és jobbra ülő varázslóknak.

– Ő Harry Potter – közölte emelt hangon bolgár miniszterkollégájával, aki gyönyörű aranysújtásos fekete bársonytalárt viselt, s arckifejezéséből ítélve egy szót se értett angolul. – Harry Potter... Biztosan hallotta már a nevét... ő az a fiú, aki túlélte Tudjaki átkát... Kizárt dolog, hogy nem hallott róla...

A bolgár varázsló most észrevette Harry villám alakú sebhelyét; mutogatni kezdett rá, és izgatottan hablatyolt valamit.

– Na végre! – dőlt hátra fáradtan Caramel. – Bevallom, nem vagyok egy nyelvzseni. Ilyen helyzetekben Barty Kupor segítségét szoktam kérni. Aha, látom, ideküldte a manóját, hogy tartson fenn neki egy széket... Nagyon jól tette; ha nem tartjuk nyitva a szemünket, ez a bolgár banda az összes jó helyet elfoglalta volna... Á, megjött Lucius!

Harry, Ron és Hermione egyszerre fordultak hátra. A hátsó sorban még üresen álló három szék felé Dobby régi gazdái közeledtek: Lucius Malfoy, a fia, Draco és egy nő, akiről Harry feltételezte, hogy Draco anyja lehet.

Harry és Draco Malfoy elsős koruk óta esküdt ellenségek voltak. A sápadt, hegyes arcú, tejfölszőke Draco apja vonásait örökölte. Magas, szőke, karcsú édesanyja alapjában véve csinos nő volt, csak épp egyfolytában olyan arcot vágott, mintha valami roppant büdös dolgot dörgöltek volna az orra alá.

– Miniszter úr – szólt Mr. Malfoy, és kezet nyújtott Caramelnek. – Hogy van? Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemet, Narcissát. Ő pedig a fiam, Draco.

– Nagyon örvendek, nagyon örvendek – köszönt udvarias mosollyal Caramel, és meghajolt Mrs Malfoy előtt. – Kérem, ismerkedjenek meg Oblanszk... Obalonszk... szóval az úr a bolgár mágiaügyi miniszter. Egy szót sem tud angolul És... lássuk csak... Arthur Weasleyt ugyebár nem kell bemutatnom.

Feszült pillanat következett. Mr. Weasley és Mr. Malfoy farkasszemet néztek egymással, s Harrynek ekkor eszébe jutott legutóbbi találkozásuk – az verekedéssel végződött. Mr. Malfoy végül elfordította a tekintetét, és végignézett az első soron.

– Te jó ég, Arthur – szólt halkan. – Mit kellett eladnod, hogy ki tudd fizetni ezeket a jegyeket? A házadért biztos nem kaptál ennyit.

A forgolódó Caramel nem hallotta a megjegyzést, és így folytatta:

– Lucius nemrég bőkezű adománnyal támogatta a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályt. Személyes vendégemként tekinti meg a mérkőzést.

Mr. Weasley udvarias mosolyt erőltetett az arcára. – Ez... nagyon szép gesztus.

Mr. Malfoy most Hermionét mustrálta hideg, szürke szemével A lány kissé elpirult, de állta a varázsló tekintetét. Lucius Malfoy szája megvető fintorra húzódott – Harry nagyon jól tudta, miért. Malfoyék aranyvérűek voltak, és felkapaszkodott söpredéknek tartották az olyan mugli származású mágusokat, mint Hermione. A mágiaügyi miniszter jelenlétében azonban Mr. Malfoy nem mert megjegyzést tenni a lányra; gúnyos mosollyal biccentett Mr. Weasleynek, és továbbindult, hogy elfoglalja helyét. Draco elvonult Harry, Ron és Hermione előtt, és gőgös arccal leült szülei közé.

– Hányingert kapok tőlük – morogta Ron, és barátaival együtt újra a pálya felé fordult. Egy perc sem telt bele, és Ludo Bumfolt csörtetett be a páholyba.

– Mindenki felkészült? – kérdezte. Arca úgy ragyogott, mint egy nagy kerek sajt. – Miniszter úr – kezdhetünk?

– Amikor csak gondolod, Ludo – felelte előzékenyen Caramel.

Bumfolt erre előkapta pálcáját, és saját torkának szegezte.

– Sonorus! – szólt, s ettől fogva minden szava bömbölve visszhangzott a zsúfolt, morajló stadionban. – Hölgyeim és uraim! ... Szeretettel köszöntöm önöket a négyszázhuszonkettedik Kviddics Világkupa döntőjén!

A nézők ovációban törtek ki, éneklő zászlók ezrei kavarták a levegőt, himnuszszólamaikkal fokozva a hangzavart. A hatalmas eredményjelző tábláról eltűnt az utolsó hirdetés (Bogoly Berti féle Mindenízű Drazsé – kaland minden falat!), és a láthatatlan kéz kiírta: BULGÁRIA: 0, ÍRORSZÁG: 0.

– Nem is szaporítom tovább a szót. Fogadják szeretettel... a Bolgár Nemzeti Kabalaegyüttest!

A lelátó jobb szárnyán felzúgott a piros tömeg.

– Kíváncsi vagyok, mit hoztak – szólt Mr. Weasley, és érdeklődve előredőlt a mellvéd felé. – Áááá! – Hirtelen lekapta szemüvegét, és gyorsan törölgetni kezdte a talárjában. – Vélák!

– Mik azok a vél...

Harry még be sem fejezte kérdését, máris választ kapott rá. Egy szempillantás alatt vagy száz véla suhant ki a pálya füvére. Nők voltak... a leggyönyörűbbek, akiket Harry valaha látott... De valahogy nem lehettek – nem lehettek emberi lények. Harry kissé megzavarodott; vajon mitől fénylik úgy a bőrük, mint a telihold, és mitől lobog úgy hosszú, szőke hajuk, ha nem is fúj a szél?... Ekkor azonban felcsendült a zene, és Harryt attól fogva nem érdekelte, hogy a vélák emberek-e vagy sem – sőt, semmi a világon nem érdekelte többé.

A vélák táncolni kezdtek, és Harry fejéből egy csapásra eltűnt minden kérdés és kétely. Nem akart már semmi mást, csak nézni, bámulni ezeket a csodás lényeket. Úgy érezte, a vélák tánca tartja egyben a világot, és ha abbahagynák, borzalmas dolgok történnének...

Ahogy gyorsult a tánc, egyre bizarrabb gondolatok támadtak Harry szédülő fejében; például ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ott helyben végrehajtson valami nagyszerű tettet. Jó ötletnek tűnt, hogy felmászik a mellvédre, és a mélybe veti magát... Vagy még bátrabb dolgot kellene csinálnia?

– Te meg mit művelsz, Harry? – csendült valahol a távolban Hermione hangja.

A zene hirtelen elhallgatott, s Harry pislogva körülnézett. A mellvéd előtt állt, egyik lábát az alacsony falra helyezve. Mellette ott állt Ron, egy zuhanni készülő toronyugró testtartásába dermedve.

Dühös füttykoncert hangzott fel a stadionban. A nézők nem akarták elengedni a vélákat. Harry mélyen egyetértett velük; természetesen ő is Bulgáriának szurkol – nem is értette, mit keres a mellén a nagy zöld kokárda. Ron ábrándos arccal tépkedte a leveleket a kezében tartott süvegről. Mr. Weasley elnéző mosollyal odahajolt hozzá, és elvette tőle a fejfedőt.

– Jól fog ez még jönni, meglátod – szólt. – Várjuk csak meg, mivel rukkolnak elő az írek.

– Höh? – Ron tátott szájjal bámult a vélákra, akik most felsorakoztak a pálya szélén.

Hermione rosszallóan ciccegett, és a karjánál fogva visszahúzta Harryt a székére.

– Szégyelld magad! – sopánkodott.

– És most – harsogta Ludo Bumfolt – emeljük a magasba pálcáinkat... az ír Nemzeti Kabalabrigád tiszteletére!

A következő pillanatban hatalmas zöld-arany üstökös zúgott be a stadion légterébe; leírt egy kört a pálya fölött, azután szétvált két kisebb fénycsóvára. Azok a karikás póznák felé suhantak, s ahogy távolodtak egymástól, gyönyörű szivárványos ív ragyogott fel köztük. A tömeg „úúú”-zott és „Ááá”-zott, akár egy ünnepi tűzijáték álmélkodó közönsége. A szivárvány lassan elenyészett, a két üstökös pedig újra összeolvadt, s együtt egy óriási, fénylő lóherét alkottak. A lóhere a magasba emelkedett, s ahogy körberepült a lelátók fölött, úgy tűnt, mintha aranyszínű, csillogó eső hullana belőle...

– Juhé! – kurjantott boldogan Ron, mikor a lóhere elhúzott a díszpáholy fölött, súlyos aranypénzek záporát zúdítva az ott ülők fejére. Harry felsandított a fénylő alakzatra; csodálkozva látta, hogy azt valójában több ezer piros mellényes, lengő szakállú emberke alkotja, akik mind egy-egy aranyszínű vagy zöld lámpást szorongattak apró kezükben.

– Leprikónok! – kiabálta Mr. Weasley, túlharsogva a lelátókon felzúgó lelkes tapsvihart. A nézők versengve gyűjtötték az égből hullott pénzt – sokan még a padok alá is bemásztak, hogy összekotorják az elgurult aranyakat.

– Tessék! – rikkantotta Ron, s egy marék pénzt nyomott Harry markába. – Az omniszkóp ára! Nem úszod meg a karácsonyi ajándékot, hahaha!

A lóhere most kialudt és alkotóelemeire bomlott; a leprikónok leereszkedtek a földre, és törökülésben felsorakoztak a pálya szélén, a vélákkal átellenben.

– Most pedig, hölgyeim és uraim, bemutatom a bolgár kviddicsválogatottat! Dimitrov!

Valahol a mélyben, a pálya mellett kinyílt egy ajtó; seprűnyélen lovagoló alak suhant ki rajta, de olyan szédítő sebességgel, hogy csak piros talárját lehetett kivenni. A bolgár szurkolótábor lelkes tapssal köszöntötte.

– Ivanova!

Újabb piros taláros versenyző röppent ki az ajtón.

– Zográf! Levszkij! Vulkanov! Volkov! Éééééés – Krum!

– Ő az, ő az! – lelkendezett Ron, omniszkópjával követve a bolgár fogót. Harry gyorsan a szeme elé kapta saját távcsövét.

A beesett arcú, sárgáslakó bőrű Krum nagy, hajlott orrával és sűrű, fekete szemöldökével úgy festett, mint egy emberbe oltott ragadozó madár. Hihetetlennek tűnt, hogy mindössze tizennyolc éves.

– És most köszöntsük az ír nemzeti válogatottat! – mennydörögte Bumfolt. – Connolly! Ryan! Troy! Mullét! Moran! Quigley! Ééééééés – Lynch!

Hét zöld folt suhant be a pályára; Harry elforgatta az omniszkóp oldalára szerelt kis tárcsát, hogy lelassítsa a képet. Így most el tudta olvasni az írek seprűjén a „Tűzvillám” feliratot, és a csillogó ezüst betűkkel felírt neveket a játékosok hátán.

– Fogadják szeretettel Egyiptomból érkezett játékvezetőnket, a Nemzetközi Kviddicsszövetség elnökét – Hasszán Musztafát!

A pályán most egy valószínűtlenül kicsi és sovány, aranyszín taláros varázsló jelent meg. Fején egy szál haj nem sok, annyi se volt, de az orra alatt díszelgő, kipöndörített bajuszcsodát Vernon bácsi is megirigyelhette volna. A bíró egyik kezében jókora fadobozt szorongatott, a másikban a seprűjét tartotta, a bajusz alól pedig egy ezüst síp kandikált elő. Harry visszaállította az omniszkópot normális sebességre, s úgy figyelte, mit csinál Musztafa. A bíró felült seprűjére, aztán egy rúgással felcsapta a fadoboz fedelét. A dobozból nyomban kiröppent a négy labda: a piros kvaff, a két fekete gurkó és az apró, szárnyas aranycikesz – bár Harry ez utóbbit inkább csak sejtette, mint látta. Musztafa belefújt sípjába, és a labdák nyomában a magasba emelkedtek.

– Ééééés FELSZÁLLTAK! – bömbölte Bumfolt. – Mullett a kvaffal! Troy! Moran! Dimitrov! Újra Mullett! Troy! Levszkij! Moran!

Harry soha életében nem látott ehhez fogható meccset. Olyan erősen szorította szemére az omniszkópot, hogy szemüvege belevájódott orrnyergébe. A játék hihetetlenül gyorsan pergett; a hajtók szélsebesen passzolgatták egymásnak a kvaffot – mire Bumfolt kimondta egy játékos nevét, a labda már rég valaki másnál volt. Harry újra elforgatta a képsebesség-állító tárcsát, majd megnyomta a „játékelemzés” feliratú gombot a távcső tetején. Ettől kezdve lassítva látta az eseményeket, s a lencsén piros betűs feliratok villantak fel.

„Karvalyfej támadóalakzat” – ez állt a szoros kötelékben repülő három ír hajtó fölött. Az alakzatot a középen elhelyezkedő Troy vezette; Mullett és Moran fél seprűhosszal lemaradva követték Őt. Csorszkov-féle csel” – írta ki az omniszkóp, mikor Troy úgy tett, mintha felfelé akarna szökni a kvaffal – elcsalogatva helyéről a bolgár Ivanovát –, majd lepottyantotta a labdát Morannak. A bolgárok egyik terelője, Volkov precíz ütősuhintással Moran felé küldött egy gurkót; Moran ráhasalt a seprűnyélre, hogy kitérjen a súlyos golyó útjából, és elejtette a kvaffot, amely az alatta elsuhanó Levszkij kezében landolt...

– ÉS TROY GÓLT SZEREZ! – harsant fel Bumfolt hangja, s a közönség kirobbanó ovációval ünnepelt. – Tíz-nulla Írország javára!

– Micsoda? – Harry jobbra-balra forgatta fejét az omniszkóppal együtt. – De hiszen Levszkijnél van a labda!

– Ha nem kapcsolsz normális sebességre, a többi gólról is lemaradsz! – kiáltott oda neki Hermione, aki a maga részéről páros lábon szökdécselt, és lelkesen integetett a tiszteletkört repülő Troynak. Harry gyorsan leeresztette a távcsövet; a magasban újra ott lebegett a leprikónok alkotta ragyogó aranyzöld lóhere. A vélák mozdulatlanul álltak a pálya szélén, és mogorván pislogtak az ír kabalákra.

Harry átkozta magát saját butaságáért, és gyorsan visszaállította az omniszkópot normális sebességre.

Az ír hajtök tényleg kiváló játékosok voltak – ez egy olyan embernek is feltűnt volna, aki Harrynél kevesebbet tud a kviddicsről. Akcióikat összeszokottan, elegánsan hajtották végre, s olyan pontosan helyezkedtek, mintha olvasni tudnának egymás gondolataiban. A Harry mellére tűzött kokárda szüntelenül az ő nevüket visította: „Troy – Mullett – Moran!” A következő tíz percben az ír csapat további két gólt szerzett, harminc-nullára módosítva az állást. A zöldruhás szurkolótábor szűnni nem akaró üdvrivalgással jutalmazta teljesítményüket.

Ahogy múlt az idő, a küzdelem egyre tempósabbá – és egyre elkeseredettebbé vált. Volkov és Vulkanov, a bolgárok terelői kíméletlenül ágyúzták a gurkókkal az írek hajtósorát, és általában minden eszközzel akadályozni próbálták őket. Miután két ízben is szétzilálták Troyék alakzatát, Ivanovának végül sikerült átfurakodnia az ír sorfalon, és Ryan őrzőt kijátszva megszereznie Bulgária első gólját.

– Fogjátok be a fületeket! – ordította Mr. Weasley, mikor a vélák örömtáncba kezdtek. Harry még a szemét is behunyta; teljes figyelmével a meccsre akart összpontosítani. Néhány másodperc múlva óvatosan a pályára hunyorított; a vélák addigra abbahagyták a táncot, a kvaff pedig ismét a bolgároknál volt.

– Dimitrov! Levszkij! – harsogta Bumfolt. – Dimitrov! Ivanova – azt a mindenit!

A százezer boszorkány és varázsló egyszerre kapott levegő után, mikor a két fogó, Krum és Lynch függőlegesen átzúgott a hajtók között, méghozzá olyan sebességgel, mintha egy repülőből ugrottak volna ki ejtőernyő nélkül. Harry az omniszkópon át követte zuhanásukat, s tekintetével a cikeszt kereste...

– Összetörik magukat! – sikoltott fel Hermione.

Csak félig tévedett – Viktor Krum a legeslegutolsó pillanatban kiemelkedett a zuhanásból, és újra a magasba lendült. Lynch nem volt ilyen ügyes – olyan erővel csapódott a földbe, hogy a legtávolabb ülő néző is hallotta a puffanást. Az ír szurkolók kórusban felszisszentek.

– Bolond! – mérgelődött Mr. Weasley. – Hogy dőlhetett be egy ilyen szakállas trükknek?

– Amíg a medimágusok Aidan Lynchet vizsgálják – dörgött fel Bumfolt kommentárja –, a játék szünetel.

– Nincs semmi baja, csak elhasalt egy kicsit – nyugtatta meg Charlie aggódó kishúgát. Ginny kihajolt a mellvéd fölött, és rémülten meresztgette a szemét. – Krum pontosan ezt akarta...

Harry megnyomta omniszkópján a „visszajátszás” és „játékelemzés” gombokat, beállította a sebességet, majd ismét a szeméhez emelte a távcsövet.

Most lassítva nézte végig Krum és Lynch zuhanását. „Vronszkij-műbukás – az ellenfél fogójának félrevezetése” – ez a felirat jelent meg a lencsén. Krum összehúzott szemmel koncentrált rá, hogy elkapja az utolsó másodpercet, amikor még nem késő felrántania seprűje nyelét. Lynch lekéste ezt a pillanatot, és földnek ütközött. Krum zuhanása valóban nem volt több puszta trükknél, hiszen a cikesz a közelben sem volt. Harry még soha senkit nem látott ilyen fantasztikusan repülni – Krum olyan fürgén és könnyedén mozgott a levegőben, mintha csak a szabályok miatt vitte volna magával a seprűt, mintha súlytalan volna vagy láthatatlan szárnyai lennének. Harry újból normális sebességre állította az omniszkópot, és Krumra élesített vele. Míg odalent a pályán a medimágusok gyorsan ható bájitalokkal próbálták magához téríteni Lynchet, Krum ráérősen körözött harminc méteres magasságban. Harry ráközelített az arcára; a bolgár fogó fekete szeme a mélységet pásztázta. Most, hogy ellenlábasa ájultan feküdt a pálya füvén, végre minden figyelmét a cikesz keresésének szentelhette.

Egy pere sem telt bele, és a zöld szurkolótábor örömujjongásba tört ki – Lynch feltápászkodott, lába közé kapta Tűzvillámát, és a levegőbe röppent. Visszatérése új lendületet adott az ír csapatnak; miután Musztafa belefújt sípjába, három hajtójuk az addigiaknál is parádésabb légi mutatványokba kezdett.

A következő negyedórában további tíz ír gól született, s így százharminc-tízre módosult az állás. A játék ezen a ponton kezdett eldurvulni.

Az egyik ír támadás alkalmával, mikor Mullett a bolgár karikák felé suhant a kvaffal, Zográf, a bolgár őrző kirepült elé. Harry nem látta, mi történt ezután, mert az egész csak egy szemvillanásnyi ideig tartott, de a következő pillanatban dühösen felmorajlott az ír szurkolótábor, és Musztafa éles sípszava jelezte, hogy valaki szabálytalankodott.

– Musztafa felelősségre vonja a bolgár kapust – kommentálta az eseményeket Bumfolt. – Bizonyára könyöklésért. És... igen, büntetőt ítél Írország javára!

A leprikónok, akik felbőszült darázsraj módjára a levegőbe emelkedtek, mikor Mullettet faultolták, most alakzatba gyűltek, és a „HA-HA-HA” feliratot rajzolták az égre. A vélák erre dühösen felugrottak, felborzolták hosszú hajukat, és táncolni kezdtek.

A Weasley-fiúk és Harry gyorsan befogták a fülüket, de Hermione, akire nem hatott a bűbáj, szinte nyomban cibálni kezdte Harry ruháját. Harry odafordult hozzá, s a lány lehúzta kezét a füléről.

– Nézd meg bírót! – kuncogott.

Harry a pálya felé fordult. Hasszán Musztafa időközben leszállt a vélák előtt a földre, és valóban igen furcsa dolgokat művelt: karizmait mutogatta és lelkesen pödörte a bajuszát.

– Ejnye, ez azért túlzás! – harsogta kaján derűvel Bumfolt. – Kéretik észhez téríteni a bírót!

Az egyik medimágus kezét a fülére szorítva odaszaladt a bíróhoz, és jól sípcsonton rúgta. Harry az omniszkópon át figyelte a jelenetet. A fájdalom kizökkentette mámorából Musztafát, aki előbb zavartan pislogott, majd kiabálni kezdett a vélákkal. Azok abbahagyták a táncot, és felháborodva tiltakoztak.

– Ha nem csalódom, Musztafa bíró ki akarja küldeni a pályáról a bolgár kabalákat! – hangzott fel Bumfolt mennydörgő hangja. – Ilyen még nem volt, hölgyeim és uraim!... Ejnye, úgy látom, kezd elfajulni a dolog...

És valóban: Volkov és Vulkanov, a bolgárok terelői leszálltak a földre, és dühösen vitatkozni kezdtek a bíróval. Közben egyre a leprikónok felé mutogattak, akik most a kaján „HI-HI-HI” feliratot alkotva lebegtek a magasban. Musztafát azonban nem hatották meg a bolgárok érvei; kinyújtott karral a levegőbe bökött, utasítva a két játékost, hogy szálljanak fel. Mivel azok nem tágítottak, Musztafa kétszer belefújt a sípjába.

– Írország két büntetőt dobhat! – kiabálta Bumfolt, túlharsogva a piros tábor felháborodott moraját. – Volkov és Vulkanov bizony jobban tennék, ha visszaülnének a seprűikre... igen... már fel is szálltak... és Troynál van a kvaff...

Ami ezek után a karikás póznák között zajlott, inkább elkeseredett légi csatára hasonlított, semmint sportmérkőzésre. Mindkét csapat terelői irgalmatlanul suhogtatták ütőiket – Volkovnak és Vulkanovnak szemlátomást már édesmindegy volt, hogy a gurkókat vagy az ír játékosokat találják-e el. Dimitrov egyenesen megcélozta a kvaffot birtokló Morant, és kis híján letaszította őt a seprűjéről.

– Fault! – bődültek fel kórusban az ír szurkolók.

– Fault! – visszhangozta Ludo Bumfolt mágikusan felerősített hangja. – Dimitrov lökte Morant! Szándékosan karambolozott vele! Ezért megint büntető járna... Tessék, már halljuk is a sípszót!

A leprikónok újra a levegőbe röppentek, s ezúttal egy óriási kezet formáztak, amelynek csak egyetlen ujja volt kinyújtva... A sértő gesztus láttán a vélák végképp kijöttek a béketűrésből; betódultak a pályára, és öklömnyi tűzgolyókat kezdtek dobálni a leprikónok felé. Harry döbbenten meredt rájuk az omniszkóp lencséjén át; már egyáltalán nem találta szépnek őket. Nem is csoda, hisz a vélák arca most csúf, kampós csőrű madárfejjé torzult, s vállukból pikkelyes szárnyak nőttek ki...

– Látjátok, fiúk? – kiabálta Mr. Weasley. – Ezért mondom, hogy sose ítéljetek a külső alapján!

A pályára siető minisztériumi varázslók megpróbálták szétválasztani a vélákat és a leprikónokat, de vajmi kevés sikerrel; mindazonáltal a csapatkabalák csatája ártatlan évődésnek tűnt a magasban zajló elkeseredett küzdelemhez képest. Harry alig győzte tekintetével követni a puskagolyó sebességével ide-oda cikázó kvaffot...

– Levszkij – Dimitrov – Moran – Troy. Mullett – Ivanova – újra Moran – még mindig nála a kvaff – ÉS BEDOBJA!

Az ír szurkolók örömkiáltásaiból azonban alig hallatszott valami a vélák vad visítása, a minisztériumi mágusok varázspálcáinak durrogása és a bolgárok bőszült bömbölése közepette. A játék azonnal folytatódott; Levszkij indult el a kvaffal, lepasszolta Dimitrovnak...

Quigley terelő ekkor egy lendületes suhintással Krum felé küldte az egyik gurkót. A bolgár fogó nem hajolt félre elég gyorsan, és a súlyos golyó telibe találta az arcát.

A tömeg döbbenten felmorajlott. Krum törött orrából ömlött a vér, Musztafa mégsem fújta meg a sípját. Mással volt ugyanis elfoglalva, s ezért senki nem hibáztathatta: az egyik véla tűzgolyója ugyanis lángra lobbantotta seprűje farkát.

Harry türelmetlenül várta, hogy valaki észrevegye Krum sebesülését. Bár Írországnak drukkolt, Krumot tartotta a legjobb játékosnak a tizennégy közül. Ron szemlátomást hasonló véleményen volt.

– Adjanak időt neki! Senki nem látja, milyen állapotban van? Így nem lehet játszani...

– Odanézz! Lynch! – kiáltott fel Harry.

Az ír fogó hirtelen függőleges zuhanásba kezdett, s Harry biztosra vette, hogy ezúttal nem a Vronszkij-műbukást látja – ez igazi rárepülés volt...

A közönségnek nagyjából a fele vette észre, mi történik. Az ír szurkolók hatalmas zöld hullámban felpattantak, és ordítva biztatták fogójukat... de Krum sem maradt tétlen. Egy szempillantás alatt átlátta a helyzetet, és Lynch után iramodott – bár Harrynek fogalma sem volt, hogyan láthat a vértől, mely száguldás közben is csak úgy fröcskölt az arcáról. Akárhogy is, Krumnak sikerült utolérnie Lynchet, s a két fogó ismét fej fej mellett zuhant a föld felé...

– Nem tudnak megállni! – sikoltott fel Hermione.

– Dehogynem! – ordította Ron.

– Lynch nem tud! – kiabálta Harry.

Igaza lett – Lynch másodszor is a földön kötött ki, a felbőszült vélák pedig úgy vetették rá magukat, mint keselyük a koncra.

– A cikesz! – üvöltött fel Charlie a sor másik végén. – Hol van a cikesz?

– Elkapta! – ordította Harry. – Krum elkapta! Vége a meccsnek!

A vértől csatakos ruhájú Krum lefékezte seprűjét, elegánsan vízszintesbe kanyarodott, és a magasba emelte fél kezét – ujjai közt ott csillogott az aranycikesz.

A hatalmas fekete táblán megjelent a végeredmény – BULGÁRIA: 160, ÍRORSZÁG: 170 –, de a közönség még jó pár másodpercig nem fogta fel, mit történt. Azután felzúgott a tömeg – előbb tompán, aztán egyre hangosabban, akár egy ébredező, lusta oroszlán –, s végül a zöld tábor féktelen, tomboló ünneplésbe kezdett.

– GYŐZÖTT ÍRORSZÁG! – bömbölte kissé megkésve Bumfolt. – A CIKESZT KRUM KAPTA EL – DE ÍRORSZÁG GYŐZÖTT! Álmunkban se hittük volna, hogy ez megtörténhet, hölgyeim és uraim!

– De hát miért kapta el a cikeszt? – kérdezte ordítva Ron, miközben a széke előtt szökdécselt, és két kezét égnek emelve tapsolt. – Akkor fejezte be a meccset, amikor Írország százhatvan ponttal vezetett!

– Tudta, hogy esélyük sincs behozni a hátrányt – kiabált vissza Harry, aki ugyancsak lelkesen tapsolt. – Túl jók voltak az ír hajtók... Krum stílusosan akarta befejezni a mérkőzést...

– Nagyon hősiesen viselkedett – állapította meg Hermione, aki a mellvéd fölött kihajolva figyelte a földre ereszkedő Krumot. Csapatnyi medimágus indult el a bolgár fogó felé, durrogó pálcákkal törve utat a vélák és leprikónok között. – Borzalmasan néz ki...

Harry újra a szeméhez emelte az omniszkópot. Nem volt könnyű kivenni, mi történik odalent – a boldogan cikázó leprikónok jóformán az egész pályát eltakarták –, de azért nagy nehezen sikerült megtalálnia a medimágusok gyűrűjében álló Krumot. A bolgár a szokásosnál is mogorvább képet vágott, és nem engedte, hogy ellássák sérülését. Csapattársai a közelében ácsorogtak, és megsemmisülten csóválták a fejüket, míg nem sokkal odébb az írek győzelmi táncot lejtettek a leprikónfelhőből hulló aranyesőben. A lelátókat lengő zászlók erdeje lepte el, s a levegőt betöltötték az ezer szólamban felzengő ír himnusz hangjai. A vélák újra felvették szokásos szemet gyönyörködtető alakjukat, de szép fejüket most lehorgasztották, és sugárzó arcukon gyászos kifejezés ült.

– Aszér dérékásán küszdötünk – szólt egy hang Harry háta mögött. Harry hátranézett; a bolgár mágiaügyi miniszter volt az.

– De hiszen maga tud angolul! – csattant fel méltatlankodva Caramel. – Mégis hagyta, hogy egész nap kézzel-lábbal mutogassak!

– Natyon szórakosztató volt – felelte vállvonogatva a bolgár miniszter.

– És miközben az ír válogatott tagjai tiszteletkört repülnek kabaláik kíséretében, a díszpáholyba behozzák magát a Kviddics Világkupát! – harsogta Bumfolt.

Harrynek be kellett hunynia a szemét a hirtelen támadt vakító fehér ragyogásban. A díszpáholyt láthatatlan, mágikus reflektorok fénye árasztotta el, lehetővé téve, hogy a lelátókról is figyelemmel lehessen kisérai az ott zajló eseményeket. Harry hunyorogva a bejárat felé sandított; azon épp akkor cipelt be két ziháló varázsló egy hatalmas aranyserleget. A serleg Cornelius Caramelhez került, aki még mindig sértődött arcot vágott – szemlátomást nem tudott napirendre térni afelett, hogy bolgár kollégája bohócot csinált belőle.

– Köszöntse nagy taps a gáláns vesztest – Bulgáriát! – mennydörögte Bumfolt.

A díszpáholy lépcsőjén megjelent a legyőzött bolgár csapat hét játékosa. A közönség elismerően tapsolt, s a lelátókon szapora villogás jelezte, hogy omniszkópok ezrei szegeződnek a kivilágított páholyra.

A bolgárok végigvonultak a két széksor között, s miközben Bumfolt a nevüket harsogta, rendre kezet ráztak a két miniszterrel. Krum, aki az utolsó volt a sorban, még mindig borzalmasan festett; arca fekete volt a rászáradt vértől, s szeme körül sötét monoklik éktelenkedtek – de kezében még mindig ott volt az aranycikesz. Harry megállapította, hogy a bolgár sokkal esetlenebbül mozog a földön, mint a levegőben. Háta görbe, válla csapott volt, s csámpásan, kissé totyogva járt. Akárhogy is – mikor Bumfolt beleharsogta nevét a stadion hatalmas légterébe, a tömeg mennydörgő ovációval ünnepelte őt.

S akkor megérkezett a győztes ír csapat. Aidan Lynchet Moran és Conolly támogatták. A fogó tekintete kissé ködös volt – bizonyára agyrázkódást kapott a második kemény landolás alkalmával –, de azért ő is boldogan vigyorgott, mikor Troy és Quigley a tömeg ujjongásától kísérve a magasba emelték a csillogó aranyserleget. Harry keze elzsibbadt a kitartó tapsolástól.

Végül, miután az ír csapat tagjai elhagyták a díszpáholyt, hogy újabb tiszteletkört írjanak le a lelátók fölött (Aidan Lynch Conolly mögé ült fel, és végig kótyagosan vigyorgott), Bumfolt a torkának szegezte a pálcáját, és így szólt: – Silentium.

– Ezt az estét még évek múlva is emlegetni fogjuk – dörmögte rekedten. – Micsoda váratlan fordulat... Ki látott már ilyen rövid döntőt?... Á, igen, nektek jár egy kis pénz... Mennyi is?

Fred és George időközben átmásztak székük támláján, megálltak Ludo Bumfolt előtt, és boldog vigyorral nyújtották a markukat.

Kilencedik fejezet

A Sötét Jegy

– El ne mondjátok anyátoknak, hogy fogadtatok! – figyelmeztette Mr. Weasley az ikreket, miközben a csapat lefelé baktatott a stadion piros szőnyeggel bevont lépcsőjén.

– Ne félj, apa, nem mondjuk el – felelte sejtelmes vigyorral Fred. – Nagy terveink vannak a pénzzel, nem akarjuk, hogy anya elkobozza.

Mr. Weasley már-már megkérdezte, hogy pontosan mifélék azok a nagy tervek, de aztán meggondolta magát. Belátta, hogy jobb, ha nem tud a dologról.

A lépcső aljában csatlakoztak a kapuk felé áramló tömeghez, majd a kivilágított ösvényt követve

elindultak a sátraik irányába. Körös-körül harsány gajdolás verte fel az éjszaka csendjét, s a fejük fölött kurjongató, lámpájukat lengető leprikónok cikáztak. Ahogy megérkeztek sátraikhoz, kiderült, hogy egyiküknek sincs még nagy kedve ágyba bújni, s Mr. Weasley – figyelembe véve a táborban uralkodó hangulatot – áldását adta rá, hogy lefekvés előtt igyanak meg még egy csésze kakaót. Letelepedtek hát a kis asztal köré, és hamarosan élénk beszélgetés bontakozott ki köztük – a téma természetesen a mérkőzés volt. Mr. Weasley szenvedélyes vitába bonyolódott Charlie-val az előnyszabály hátulütőiről, s csak akkor jutott eszébe az órájára pillantani, mikor Ginny elbóbiskolt az asztalnál, és a padlóra locsolt egy egész bögre forró csokoládét. Ekkor aztán véget vetett a szócsatának, és gyorsan ágyba parancsolta népes családját. Hermione és Ginny átmentek a másik sátorba, Harry és a Weasleyk pedig pizsamába bújtak, és ki-ki választott magának egy

helyet az emeletes ágyakon. A tábor túlsó vége felől még ekkor is énekszót és visszhangzó durrogást sodort feléjük a szél.

– Istenem, de jó, hogy nem vagyok szolgálatban...! – dünnyögte álmosan Mr. Weasley. – Nem lehet valami hálás feladat lecsendesíteni az íreket.

Harry Ronnal osztozott az egyik emeletes ágyon; a felső matracot választotta, s most nyitott szemmel feküdt, a sátortetőre meredve. A vásznon átszűrődött a fölöttük röpködő leprikónok lámpásainak fénye, de ő az elsuhanó foltok helyett Krumot és parádés légi mutatványait látta maga előtt. Alig várta, hogy újra felülhessen saját Tűzvillámára, és maga is kipróbálhassa a Vronszkij-műbukást... Oliver Wood kusza ábrákkal illusztrált magyarázatából nem derült ki, hogyan kell szépen megcsinálni a mozdulatsort... Lelki szemei előtt önmagát látta, amint a nevét hirdető talárban kiröppen a pálya fölé... elképzelte, milyen érzés lehet, amikor százezer ember kórusban köszönti őt, miközben a stadion falai között ott visszhangzik Ludo Bumfolt mennydörgő hangja: „Éééééés... Potter!”

Harrynek később fogalma sem volt róla, hogy álmodozásából ocsúdott-e fel vagy már igazi álomból ébredt – de arra pontosan emlékezett, hogy Mr. Weasley kiabálását hallva egy csapásra magához tért.

– Ébredjetek! Ron, Harry – gyorsan, keljetek fel!

Harry úgy ült fel, mintha rugóra járna – érezte, hogy feje búbja végigsúrolja a vászontetőt.

– Mi történt? – kérdezte kábán.

Azt kérdés nélkül is tudta, hogy odakint valami nincs rendjén. A tábor zaja megváltozott – énekszó és kurjongatás helyett most rémült kiáltozás és léptek szapora dobogása verte fel a csendet.

Gyorsan lemászott az ágyról, és a ruhái után nyúlt, de Mr. Weasley, aki már felhúzta pizsamája fölé farmernadrágját, rá szólt:

– Hagyd, Harry, erre most nincs idő! Fogd a dzsekid, és gyerünk kifelé – gyorsan!

Harry engedelmeskedett, és kirohant a sátorból, sarkában Ronnal.

Már csak itt-ott pislákolt néhány tábortűz, s ezek fénye botladozva szaladgáló embereket világított meg – mind egy irányba, az erdő felé rohantak, egy formátlan, sötét tömeg elől menekülve, ami furcsa villanások és fegyverropogást idéző durrogás közepette közeledett Harryék felé. Útját gúnykacaj, féktelen hahota és részeg kurjongatás kísérte – aztán egy vakító zöld fénynyaláb végre megvilágította a jelenetet.

Varázslók egy csapata vonult át lassan a mezőn; vállt vállnak vetve, sűrű tömegben haladtak, és mindannyian a magasba emelték pálcájukat. Harry a szemét meresztgette rájuk... Úgy tűnt, mintha a felvonulóknak nem lenne arca... aztán rádöbbent, hogy valamennyien csuklyát és álarcot viselnek. Magasan a csoport fölött négy természetellenes tartásba kényszeríttet, kapálózó alak lebegett a levegőben. Az egész jelenet olyan volt, mint egy groteszk, fordított bábszínházi előadás, amiben álarcos bábjátékosok repülő bábokat rángatnak égnek meredő pálcák és láthatatlan zsinórok segítségével. A négy lebegő alak közül kettő ráadásul feltűnően kicsi volt.

A mezőn át vonuló álarcosokhoz egyre több és több varázsló csatlakozott, s az újonnan érkezettek nevetve mutogattak a kapálózó alakokra. A felduzzadt tömeg mindenen átgázolt, kíméletlen pusztítást végezve a sátrak erdejében. Egyik-másik varázsló – Harry ezt a saját szemével látta – a pálcájával robbantotta szét az útjába kerülő sátrakat. Nem egy sátor tüzet fogott, s a táborban nőttön nőtt a pánik.

Mikor a menet elhaladt egy égő sátor mellett, a lángok megvilágították a lebegő alakokat. Harry az egyikben felismerte Mr. Robertset, a kemping tulajdonosát. A másik három alak bizonyára Mr. Roberts felesége és két gyereke volt. Az egyik álarcos varázsló egy pálcaintéssel fejjel lefelé fordította Mrs Robertset, akinek így a hálóinge felcsúszott a hasára, közszemlére téve terjedelmes bugyogóját.

Ron szánakozva nézte a kisebbik mugligyereket, aki ernyedten lecsüngő fejjel, búgócsiga módjára forgott vagy tizenöt méteres magasságban.

– Undorító – fakadt ki. – Ezek nem normálisak...

Hermione és Ginny léptek oda hozzájuk. Ők is csupán egy kabátot húztak fel hálóingükre. Velük egy időben Bill, Charlie és Percy is kiléptek a fiúk sátrából, felöltözve, kezükben varázspálcával.

– Segítenünk kell a kollégáknak – kiabálta Mr. Weasley a hangoskodó tömeget túlharsogva, és közben feltűrte pizsamakabátja ujját. – Ti, gyerekek, menjetek be az erdőbe, és maradjatok együtt. Ha rendet csináltunk, majd értetek megyek!

Bill, Charlie és Percy apjukat meg sem várva szemberohantak a közeledő tömeggel; Mr. Weasley utánuk szaladt. Minden irányból minisztériumi varázslók siettek a rendbontók felé. A tömeg, s velük a Roberts család, egyre közelebb ért Harryékhez.

– Gyerünk! – Fred megfogta Ginny kezét, és vonszolni kezdte kishúgát az erdő felé. Harry, Ron, Hermione és George követték őket. Az erdő szélére érve valamennyien hátranéztek. A tömeg időközben hatalmasra duzzadt; a minisztériumi varázslók az emberek között átfurakodva igyekeztek eljutni a sokaság közepén haladó csuklyásokhoz, de csak lassan haladtak előre. Egyikük sem alkalmazott bűbájt, hogy utat törjön magának – bizonyára nem akarták kockáztatni, hogy Robertsék lezuhanjanak a magasból.

A stadionhoz vezető ösvény mentén felszerelt színes lámpások most nem égtek; a menekülő táborlakók tapogatózva kóboroltak a fák között. Itt is, ott is gyereksírás hangzott fel, s csak úgy zengett az erdő az eltévedtek aggódó kiáltásaitól. Harry lépten-nyomon emberekbe ütközött, de a sötétben nem tudta kivenni az arcukat. Azután egyszer csak Ron fájdalmas kiáltása ütötte meg a fülét.

Hermione nyomban megtorpant, s a mögötte haladó Harry nekiütközött.

– Mi történt? – kérdezte ijedten a lány. – Ron! Merre vagy? Elegem van ebből a vakoskodásból! Lumos!

Hermione pálcáján apró láng gyulladt ki, megvilágítva az ösvényen elterült Ront.

– Elbotlottam egy gyökérben – dörmögte mérgesen a fiú, miközben feltápászkodott.

– Ekkora lábbal nem is csoda – nyekeregte egy lusta hang valahol a hátuk mögött.

Harry, Ron és Hermione megfordultak. Néhány méterre tőlük, az egyik fa mellett Draco Malfoy állt, karba tett kézzel, hátát a fa törzsének vetve. Tökéletesen nyugodtnak, sőt vidámnak tűnt, és szemlátomást úgy helyezkedett, hogy a fák között kinézve figyelemmel kísérhesse a táborban zajló eseményeket.

Ron olyan szavakkal válaszolt Malfoynak, amelyeket Mrs Weasley jelenlétében egészen biztosan nem mert volna kiejteni a száján.

– Ejnye, Weasley, hogy beszélsz? – vigyorgott Malfoy. – Jobb lesz, ha csöndben elhúzzátok innen a csíkot. Gondolom, nem akarjátok, hogy elkapják a csajt.

Fejével Hermione felé bökött. Ebben a pillanatban hatalmas dörrenés hatolt a fülükbe, s egyidejűleg vakító zöld fény villant fel valahol a táborban.

– Mért kapnának el? – kérdezte dacosan Hermione.

– Nem látod, mit csinálnak, Granger? – duruzsolta kajánul a fiú. – Muglikra vadásznak. Te is a levegőben akarod mutogatni a bugyidat? Mert akkor nyugodtan várd meg őket. Legalább röhögünk egy jót.

– Hermione boszorkány – vágott vissza Harry.

– Ahogy gondolod, Potter – vont vállat Malfoy. – Ha szerinted nem ismernek fel egy sárvérűt, maradjatok itt.

– Vigyázz a szádra, Malfoy! – csattant fel Ron, és fenyegetően elindult Malfoy felé. „Sárvérű”-nek titulálni valakit goromba sértés volt; egyes aranyvérűek nevezték így a mugli származású varázslókat és boszorkányokat.

– Ne foglalkozz vele – szólt gyorsan Hermione, és elkapta Ron karját.

Most egy minden eddiginél hevesebb robbanás rázta meg a levegőt. A közelben többen is rémülten felkiáltottak. Malfoy gúnyosan kuncogott.

– Milyen ijedősek egyesek – szólt. – Tényleg, ti hogy kerültök ide? Weasley apuka rátok parancsolt, hogy bújjatok el? Na és ő hol van? Elment megmenteni a muglikat?

Most már Harry is kezdett kijönni a sodrából.

– Inkább azt mondd meg, hol vannak a te szüleid – vetette oda Malfoynak. – Az álarcosok között, mi?

Malfoy higgadt mosollyal nézett rá.

– Gondolod, hogy megmondanám, ha ott volnának, Potter? – Gyertek, menjük már – szólt Hermione, undorodó pillantást vetve Malfoyra. – Keressük meg a többieket.

– Pszt, Granger, a végén még meghallanak! – gúnyolódott Malfoy.

– Gyertek már! – csattant fel türelmét vesztve Hermione, és vonszolni kezdte barátait az ösvény felé.

– Tuti biztos, hogy az apja ott van abban a csürhében – morogta fogcsikorgatva Ron.

– Remélem, hogy elkapják a minisztérium emberei – dohogott Hermione.

Fred, George és Ginny sehol sem voltak. Az ösvényen viszont most már csapatostul vonultak az emberek, s mind riadtan tekingettek hátra a táborban összeverődött tömeg felé.

Harryék továbbindultak az ösvény mentén, s néhány lépés után egy csoport vitatkozó pizsamás fiút és lányt pillantottak meg. Egy göndör hajú lány láttukra feléjük fordult és így szólt:

– Ou est Madame Maxime? Nous l'avons perdue...

– Oh – tessék? – kérdezte zavartan Ron.

– Oh... – A lány hátat fordított nekik, s mikor továbbmentek, tisztán hallották, hogy ezt mondja: – Rhoxfórh.

– Beauxbatons – dörmögte Hermione.

– Tessék? – nézett rá Harry.

– Ezek a Beauxbatonsba járnak – magyarázta Hermione. – Tudod... a Beauxbatons Mágusakadémiára... Olvashattál róla az Európai mágusiskolák összehasonlító értékelésében.

– Ja... igen, persze – bólogatott Harry.

– Nem hiszem, hogy Fredék ilyen messzire eljöttek – jegyezte meg Ron. Előhúzta varázspálcáját, Hermionéhoz hasonlóan kis lángot bűvölt rá, és hunyorogva pásztázni kezdte az ösvényt. Harry benyúlt dzsekije zsebébe a saját pálcája után – de nem találta. Az omniszkópon kívül semmi nem volt a zsebében.

– Ez nem lehet igaz... Elvesztettem a pálcámat!

– Ne! Komolyan?

Ron és Hermione magasra emelték pálcáikat, hogy nagyobb kört világítsanak meg vele. Harry körülnézett a földön, de pálcájának nyomát se lelte.

– Lehet, hogy a sátorban felejtetted – mondta Ron.

– Vagy talán kiesett a zsebedből, miközben futottunk – csóválta a fejét Hermione.

– Igen – dörmögte Harry. – Talán...

A varázspálcáját mindig magánál hordta, ha a mágusok világában tartózkodott. Most, hogy ott állt egyetlen fegyvere nélkül egy éjszakai kaland kellős közepén, aggasztóan védtelennek érezte magát.

Hirtelen hangos zörgés ütötte meg a fülüket; mindhárman összerezzentek. Winky, a házimanó bukkant elő egy közeli bokor ágai közül; erőlködve bukdácsolt kurta lábain, szemlátomást minden lépésért meg kellett küzdenie – mintha valaki egy láthatatlan kötéllel húzta volna visszafelé.

– Gonosz varázslók járnak a táborban! – sipákolta zihálva. – Emberek fent, magasan! Magasan a levegőben! Winky elmenekül, elbújik!

Azzal a házimanó átvágott a sövényen, és eltűnt a fák sűrűjében. Harryék még jó ideig hallották erőlködő nyögéseit és zihálását.

– Mi baja van? – ráncolta a homlokát Ron. – Miért nem tud rendesen szaladni?

– Biztos nem kapott rá engedélyt, hogy elbújjon – vélekedett Harry. Dobby jutott az eszébe, aki mindig kényszeresen püfölni kezdte saját magát, ha olyasmit csinált, amiről tudta, hogy gazdáinak nem tetszene.

– Tűrhetetlen, amit egyesek a házimanójukkal csinálnak! – háborgott Hermione. – Mr. Kupor is úgy bánik Winkyvel, mint egy rabszolgával! Tudja, hogy tériszonya van, mégis felküldi a stadion legtetejére, aztán pedig megbabonázza, hogy szegény még menekülni se tudjon! Hát senkinek nem jut eszébe segíteni ezeken a szerencsétleneken?

– A manók elégedettek a sorsukkal – felelte vállvonogatva Ron. – hallottad, mit mondott Winky... „Házimanónak ne legyen öröme az életben”... Ezek direkt elvárják, hogy valaki parancsolgasson nekik.

– Ez a hozzáállás mérgezi meg a társadalmat, Ron! – heveskedett Hermione. – Az ilyen lusta és közönyös emberek miatt maradnak fenn az idejétmúlt, igazságtalan intézmények...

Az erdő széle felől ismét hatalmas dörrenés hallatszott.

– Inkább menjünk tovább, jó!? – türelmetlenkedett Ron.

Harry elkapta a dühös pillantást, amit barátja Hermionéra vetett. Talán volt valami abban, amit Malfoy mondott, gondolta. Lehet, hogy Hermione tényleg nagyobb veszélyben van, mint ők.

Továbbindultak az ösvényen az erdő mélye felé. Ron és Hermione Fredéket keresték a tekintetükkel, Harry pedig újra meg újra kiforgatta a zsebeit – nagyon jól tudta, hogy a pálca elveszett, de roppant nehezére esett beletörődni. Miután elhaladtak egy csapatnyi kobold mellett, akik a táborban zajló eseményekkel mit sem törődve, nagy vihorászás közepette egy zsák aranyon osztozkodtak, kisvártatva ezüstös fényt pillantottak meg a fák között Közelebb érve látták, hogy a fény forrása nem más, mint három sudár termetű, szépséges véla. A bűbájos lények egy tisztáson álltak, három hangoskodó varázslóifjonc társaságában.

– Száz zsák galleont keresek egy évben! – dicsekedett az egyik fiú. – Sárkányölőként dolgozom a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottságnak!

– Nem igaz! – torkolta le a barátja. – Tányérmosó vagy a Foltozott Üstben! De én, én vámpírvadász vagyok! Már vagy kilencvennek döftem karót a szívébe!

A harmadik fiú, akinek a szeplői még a vélák derengő fényében is jól látszottak, még ennél is tudott cifrábbat mondani:

– Én leszek a varázslótörténelem legfiatalabb mágiaügyi minisztere!

Harrynek, bár nem volt túl jó kedvében, nevetnie kellett. Ismerte a szeplős ifjoncot: Stan Shunpike-nak hívták, és valójában kalauz volt egy kétemeletes mágusszállító csodajárművön, a Kóbor Grimbuszon.

Harry Ronhoz fordult, hogy ezt neki is elmondja, de barátja épp nem volt társalgásképes állapotban. Tátott szájjal, bambán bámult a vélákra, aztán egyszerre kiabálni kezdett:

– Mondtam már, hogy feltaláltam egy seprűt, amin el lehet repülni a Jupiterig!?

– Szégyelld magad, Ron! – pirított rá Hermione, miközben Harryvel kétfelől karon ragadták megbabonázott barátjukat, és nagy nehezen visszafordították az ösvény felé.

Az erdő lassan elnyelte a vélák lelkes udvarlóinak hangját, s a menekülő táborlakók kiáltozása is távoli zsivajjá tompult. A rengeteg közepén jártak; úgy tűnt, itt végre maguk maradtak.

Harry körülnézett.

– Szerintem most már megállhatunk. Száz méterről hallani fogjuk, ha valaki közeledik.

Alig fejezte be a mondatot, amikor egy közeli fa mögül kilépett Ludo Bumfolt.

A két pálca pislákoló fénye is elég volt hozzá, hogy Harry észrevegye, mekkora változáson ment keresztül a főosztályvezető. Már nem szökdécselt úgy, mintha rugókon járna, inkább megfáradt, törődött ember benyomását keltette; korábban pirospozsgás arca most sápadt és komor volt.

– Ki jár itt? – kérdezte hunyorogva, s mikor felismerte Harryéket, megütközve ráncolta a homlokát. – Ti meg hogy kerültök éjnek idején az erdőbe?

Harry, Ron és Hermione csodálkozó pillantást váltottak. – Hát a... zavargás miatt vagyunk itt – felelte hármuk nevében Ron.

Bumfolt rámeredt.

– Mi miatt?

– A táborban egy csapat varázsló elkapott egy mugli családot.

– A ménkű csapjon beléjük! – szitkozódott Bumfolt, és a következő pillanatban halk pukkanással dehoppanált.

– Mr. Bumfolt nem igazán ura a helyzetnek – csóválta a fejét Hermione.

Ron egy közeli kis tisztásra vezette barátait. Ott kinézett magának egy száraz fűcsomói egy fa tövében, és letelepedett.

– Terelőnek sokkal jobb volt, az biztos – jegyezte meg. – A Dimbourne-i Darazsakkal zsinórban háromszor nyert országos bajnokságot.

Beszéd közben elővette zsebéből a miniatűr Krum-figurát, letette a földre, s egy darabig elmélázva nézegette a fel-alá járkáló bábut. A modell csámpás volt és csapott vállú, akárcsak az igazi Krum. Harry a távolból feléjük szűrődő zajokat hallgatta. A zsivaj mintha elcsendesedett volna, s egy ideje a dörrenések is megszűntek. Úgy tűnt, a minisztériumi varázslóknak végre sikerült helyreállítaniuk a tábor békéjét.

– Remélem, Fredék is jól vannak – törte meg a csendet Hermione.

– Ne aggódj, tudnak vigyázni magukra – felelte Ron. Harry leült barátja mellé, és nézegetni kezdte az avarban bukdácsoló mini Krumot.

– Az is lehet, hogy apádnak sikerült elkapnia Lucius Malfoyt – szólt. – Régi vágya teljesülne, ha végre rá tudna bizonyítani valamit.

– És Dracónak is elmenne a kedve a vigyorgástól – bólintott Ron.

– Csak azokat a szegény muglikat sajnálom – szólt aggodalmas arccal Hermione. – Mi lesz, ha nem tudják lehozni őket?

– Lehozzák őket, ne félj! – biztosította Ron. – Megtalálják a módját.

– Egyáltalán: hogy jutott eszükbe ilyet csinálni? – töprengett hangosan Hermione. – Pont egy ilyen helyen, ahol nyüzsögnek a minisztérium emberei. Miből gondolták, hogy ezt megúszhatják? Persze lehet, hogy ittak, és attól bátorodtak fel, vagy...

Hirtelen elnémult, és mozdulatlanná dermedve hallgatózni kezdett. A fiúk is a fülüket hegyezték. Valaki feléjük tartott a sötét fák között – jól kivehető volt bizonytalan, tántorgó lépteinek zaja. A három jó barát lélegzetvisszafojtva fülelt. A léptek egyre közeledtek – azután hirtelen csend lett.

– Hahó! – kiáltott be a fák közé Harry.

Nem érkezett válasz. Harry felállt, és meresztgetni kezdte a szemét. Két-három méternél nem látott messzebb, de a zsigereiben érezte, hogy a fák között rejtőző ember sincs sokkal távolabb.

– Van itt valaki? – próbálkozott újra.

A rejtőzködő alak most megszólalt – de ami elhagyta ajkát, az nem köszönés, bemutatkozás vagy gyanakvó kérdés volt – hanem egy varázsige.

– MORSMORDRE!

Abból a koromsötét foltból, ahol Harry az idegent sejtette, hatalmas, zöld, fénylő valami robbant ki, és emelkedett lassan a magasba.

Ron talpra szökkent, és a jelenségre meredt.

– Mi a fene ez!?

Harry az első pillanatban azt hitte, hogy újabb leprikónalakzat bontakozik ki a szeme előtt. Aztán rádöbbent, hogy amit lát, nem manókból, hanem fényes, smaragdzöld szikrákból vagy csillagokból áll. A csillagok egy óriási koponyát formáztak, melynek kitátott szájából nyelv helyett egy kígyó meredt elő. A jelenség kavargó, zöld füstködbe burkolózva, feltartóztathatatlanul emelkedett az ég felé.

Egyszerre, mintegy parancsszóra több ezer férfi és nő hisztérikus sikoltozása és rémült kiabálása verte fel a csendet. Harrynek fogalma sem volt, mi válthatta ki a tömeg rémületét; nem tudott másra gondolni, mint hogy az emberek a jelenség láttán estek pánikba. A kígyónyelvű halálfej immár úgy rajzolódott ki az éjszakai égen, mint egy új, fenyegető csillagkép, s kísérteties, zöld fénye az egész erdőt beragyogta. Harry a környéket kémlelte, hátha megpillantja a varázslót, aki a különös halálfejet megidézte, de senkit nem látott.

– Jöjjön elő! – kiáltotta.

– Harry, gyere, gyere, menjünk innen! – Hermione vadul cibálni kezdte a dzsekijét.

– Mi bajod? – kérdezte döbbenten Harry, a lány holtra vált arcára pillantva.

– Ez a Sötét Jegy, Harry! – nyöszörögte a rémülettől rekedten Hermione, és még kétségbeesettebben rángatta Harry dzsekijét. – Tudodki jelképe!

– Voldemort jelképe!?

– Gyere már, Harry!

Harry megfordult, s miután Ron zsebre dugta a mini Krumot, mindhárman elindultak a tisztás túloldala felé. Alig néhány lépést tettek azonban, mikor finom pukkanássorozat kíséretében húsz varázsló tűnt fel körülöttük a semmiből.

Harry megpördült a tengelye körül, és egy szempillantás alatt két dolgot is konstatált: hogy az összes varázslónak ott a kezében a pálcája, és hogy valamennyi pálca Ronra, Hermionéra és őrá szegeződik. – FEKÜDJ! – kiáltotta, és gondolkodás nélkül a földre rántotta két barátját.

– STUPOR! – harsogta kórusban a húsz varázsló. Az átkot vakító villanássorozat követte, s Harry érezte, hogy felborzolódik a haja, mintha szélroham söpört volna végig a tisztáson. Fektéből felpillantva száguldó tűzpiros fénynyalábokat látott, melyek keresztül-kasul cikáztak a tisztáson, fatörzsről fatörzsre pattantak, s végül eltűntek a fák sűrűjében.

– Állj! – kiáltotta egy ismerős hang. – NE! Ez a fiam!

Harry érezte, hogy haja ismét rásimul a fejére. Most már kicsit bátrabban nézett körül; az előtte álló varázsló leeresztette pálcáját. Az oldalára fordult hát, és megpillantotta Mr. Weasleyt, aki rémült arccal sietett feléjük.

– Ron... Harry – szólt remegő hangon. – Hermione... Nem esett bajotok?

– Álljon félre, Arthur – parancsolta egy hideg, szigorú hang.

Mr. Kupor volt az. Ő is elindult Harryék felé, s a többi minisztériumi varázsló követte a példáját. Harry felállt, és szembefordult a közeledőkkel.

Mr. Kupor szeme villámokat szórt.

– Melyikőtök tette? – sziszegte fel dühtől remegő arccal – Melyikőtök idézte meg a Sötét Jegyet?

– Nem mi voltunk! – rázta a fejét Harry.

– Mi nem csináltunk semmit! – Ron felháborodva nézett apjára, és megmasszírozta fájós könyökét. – Miért támadtatok meg minket?

– Ne hazudjatok! – rivallt rájuk Mr. Kupor. Ő még mindig Ronra szegezte a pálcáját, s olyan dülledő szemmel meredt gyanúsítottjaira, mintha megtébolyodott volna. – A bűntett színhelyén találtunk rátok!

– Barty! – csitította egy gyapjúpongyolás boszorkány. – Barty, ezek még gyerekek, nem is tudnák megidézni...

– Hol tűnt fel a Sötét Jegy? – kérdezte gyorsan Mr. Weasley.

– O-ott...! – felelte remegő hangon Hermione, és arra a helyre mutatott, ahol meghallották a lépések zaját. – Valaki állt a fák között... Hallottuk, amikor egy varázsigét kiáltott...

– Szóval ott állt, mi? – sziszegte dühös gúnnyal Mr. Kupor, s most Hermionéra szegezte szemét. – És egy varázsigét kiáltott, he? Az ifjú hölgy talán meg is tudja mutatni nekünk, hogyan kell megidézni a Jegyet!

Úgy tűnt azonban, Mr. Kuporon kívül egyetlen minisztériumi varázsló sem tartja valószínűnek, hogy Harry, Ron vagy Hermione küldte az égre a halálfejet; ellenkezőleg, Hermione szavait hallva nyomban a mondott irányba fordultak, és előreszegett pálcával fürkészni kezdték a sötétséget.

– Elkéstünk – rázta a fejét a gyapjúpongyolás boszorkány. – Szerintem a tettes már rég dehoppanált.

– Az nem olyan biztos – lépett ki a sorból egy bozontos, barna szakállú varázsló. Amos Diggory volt az, Cedric apja. – A kábító átkaink ott röppentek el a fák között. Könnyen lehet, hogy valamelyik eltalálta a tettest.

Azzal kihúzta magát, és felemelte a pálcáját.

– Légy óvatos, Amos! – szóltak rá többen is, mikor látták, mire készül. Mr. Diggory azonban már indult is a tisztás széle felé, és hamarosan eltűnt a fák között. Hermione a szája elé kapta a kezét, és aggódva pislogott utána.

Alig néhány másodperc telt bele, és már hallották is Mr. Diggory kiáltását.

– Igen! Megvan! Itt fekszik ájultan! Ez... de hisz ez... a ménkűbe!

– Talált valakit? – kiabálta Mr. Kupor, leplezetlen kétkedéssel a hangjában. – Kit? Ki az?

Léptek zaja hallatszott, és hamarosan kibukkant a fák közül Mr. Diggory, egy kicsiny, ernyedt testtel a karjában. Winky, a házimanó volt az – Harry azonnal felismerte konyharuhatógájáról.

Kupor nem mozdult, nem is szólalt meg; Diggory odavitte hozzá alélt házimanóját, és lerakta a lába elé. A varázslók csak egy pillantásra méltatták Winkyt, aztán mind Kuporra szegezték tekintetüket. Kupor hosszú másodpercekig csak állt, és viaszsápadt arccal, parázsló szemmel meredt a lábánál heverő Winkyre. Aztán egyszerre felkapta a fejét.

– Ezt nem hiszem el – sziszegte, összeszorított fogai között préselve ki a szavakat. – Ez képtelenség...

Azzal megkerülte Mr. Diggoryt, és sebes léptekkel elindult az erdő felé.

– Nem érdemes keresgélnie, Mr. Kupor – szólt utána Diggory. – Nincs ott senki más.

Kupor nem felelt, de az erdőből kihallatszó gallyropogás és levélzörgés elárulta, hogy ebben a kérdésben csak a saját szemének hajlandó hinni.

– Kellemetlen ügy... – dörmögte Mr. Diggory, és fejcsóválva nézett az ájult Winkyre. – Barty Kupor házimanója... Roppant kínos...

– Ugyan már, Amos – szólt csendesen Mr. Weasley. – Csak nem gondolod, hogy a manó a tettes? A Sötét Jegyet csak varázsló idézhette meg. Hiszen pálca kell hozzá!

– Úgy van – bólintott Diggory. – És nála volt is egy pálca.

Mr. Weasley szeme elkerekedett.

– Micsoda?!

Mr. Diggory egy varázspálcát nyújtott Mr. Weasley felé.

– Tessék, itt van. A kezében fogta. Ez már önmagában súlyos vétség. A pálcahasználati törvény harmadik cikkelye világosan kimondja: Varázspálca birtoklására és használatára kizárólag emberi lény jogosult.

Ekkor halk pukkanás kíséretében Ludo Bumfolt hoppanált Mr. Weasley mellett. A főosztályvezető a korábbinál is zaklatottabbnak tűnt. Első dolga volt, hogy megpördült a tengelye körül, és a zöld koponyára meredt.

– A Sötét Jegy! – zihálta, s ahogy kollégáihoz fordult, kis híján rátaposott Winkyre. – Ki tette? Elkaptátok? Barty! Mi ez a téboly?

Mr. Kupor üres kézzel tért vissza. Arca még mindig falfehér volt, s kefebajusza ugyanúgy remegett, mint két keze.

– Hol voltál, Barty? – hadarta zaklatottan Bumfolt. – Miért nem nézted meg a meccset? A manód végig foglalta a helyedet... Szentséges szalamandra!

Bumfolt most vette csak észre a lába előtt heverő Winkyt.

– Ezzel meg mi történt?

– Azért nem néztem meg a döntőt, mert dolgom volt – felelte Kupor, még mindig összeszorított fogakkal. – A manómat pedig elkábították.

– Elkábították? – csodálkozott Bumfolt – De hát ki? És miért?

Nem kapott választ, de arckifejezése elárulta, hogy lassan kezdi felfogni a helyzetet. Felnézett a koponyára, aztán Winkyre bámult, végül Kupor arcán állapodott meg a tekintete.

– Ez nem lehet! – szólt rekedten. – Winky? Hogy ő küldte volna fel a Jegyet? De hát hogyan? Ahhoz pálca kell!

– Volt pálcája – szólt Mr. Diggory sötéten. – Mikor rátaláltam, a kezében tartotta. Azt javaslom, hallgassuk meg, mit tud felhozni a mentségére – ha Mr. Kupornak nincs kifogása ellene.

Kupor a legcsekélyebb jelét sem adta annak, hogy hallotta a hozzá intézett szavakat, Diggory pedig beleegyezésnek vette hallgatását, és Winkyre szegezte pálcáját.

– Stimula! – szólt fennhangon.

Winky testén remegés futott végig. Kinyitotta nagy barna szemét, de tekintete még homályos volt. A varázslók némán figyelték ébredését. A manó pislogott néhányat, majd reszketeg tagokkal felült. Az első dolog, amit meglátott, Mr. Diggory lába volt; csigalassúsággal felemelte fejét, és a varázsló arcába nézett. Azután pillantása az égre vándorolt, és hatalmas fénylő szemében megjelent a lebegő halálfej tükörképe. Ekkor hirtelen felnyögött, riadtan körülnézett, majd keserves zokogásban tört ki.

– Manó! – mordult rá szigorúan Mr. Diggory. – Jól figyelj rám! Én itt a varázslény-felügyeleti főosztályt képviselem!

Winky előre-hátra kezdett hintázni ültében, és szaggatott, köhögésszerű zihálásban tört ki. Viselkedése láttán Harryben felmerült a saját engedetlenségét keservesen megszenvedő Dobby képe.

– Amint látod, manó, valaki nemrég megidézte a Sötét Jegyet – folytatta Mr. Diggory. – Néhány perccel később pedig megtaláltunk téged – pontosan ott, ahonnan a Jegy felszállt! Várom a magyarázatot!

– Nem... nem, nem Winky volt! – sipította rémülten a manó. – Winky nem is tudja, hogyan kell!

– Ez a pálca volt nálad, amikor rád találtunk! – dörrent rá Mr. Diggory, és felmutatta a bűnjelet. Most, hogy a lebegő koponya fénye a pálcára esett, Harry azonnal felismerte.

– De hiszen... ez az enyém!

Egyszerre minden szem Harryre szegeződött. Mr. Diggory nem akart hinni a fülének.

– Tessék?

– Ez az én pálcám! – ismételte Harry. – Most az éjjel hagytam el!

– A te pálcád? – visszhangozta Mr. Diggory hitetlenkedve. – És eldobtad? Beismered, hogy te vagy a tettes?

– Gondolj bele, kivel beszélsz, Amos! – szólt rá Mr. Weasley ingerülten. – Fel tudod tételezni Harry Potterről, hogy megidézi a Sötét Jegyet?

– Nem... dehogyis – motyogta Mr. Diggory. – Bocsánat... az idegeim...

– Különben se ott veszítettem el. – Harry hüvelykujjával a halálfej alatti fák felé bökött. – Már az erdő szélén se volt meg.

Mr. Diggory újra a lábánál kuporgó manóhoz fordult, s ismét szigorú arcot öltött.

– Szóval találtad a pálcát – szólt. – És az az ötleted támadt, hogy egy kicsit elszórakozol vele, igaz?

– Winky nem varázsolt vele, uram! – sipította a manó. Paradicsomforma orra két oldalán patakokban csorgott a könny. – Winky csak... csak... csak felvette a földről. Nem Winky varázsolta a Sötét Jegyet, uram, Winky nem is tudja, hogyan kell!

– Nem ő volt! – szólt közbe Hermione. Bátran kihúzta magát, bár szemlátomást rettentően feszélyezte, hogy ennyi nagy hatalmú minisztériumi varázsló előtt kell beszélnie. – Az, aki kimondta a varázsigét, mély hangon beszélt, Winkynek pedig magas és vékony hangja van. – Megerősítést várva ránézett Harryre és Ronra. – Nem olyan hang volt, mint Winkyé, igaz?

– Nem – rázta a fejét Harry. – Nem is hasonlított rá.

– Egy ember hangját hallottuk – jelentette ki Ron.

– No majd meglátjuk – szólt szigorúan Mr. Diggory. – Roppant egyszerű megállapítani egy pálcáról, milyen varázslatot hajtott végre utoljára. Tudtad ezt, manó?

Winky egész testében reszketett, és csattogó fülekkel, vadul rázta a fejét. Mr. Diggory ismét felemelte pálcáját, és hegyét Harry pálcájának hegyére szegezte.

– Priori incantatem! – harsogta.

Hermione ijedten felsikkantott Harry mellett; a két pálca találkozási pontjából hatalmas, kígyónyelvű koponya tört elő. Ezt az újabb jelenséget azonban sűrű, szürke köd alkotta – csupán az árnyéka volt az égen lebegő zöld halálfejnek.

– Annullate! – kiáltotta Mr. Diggory, mire a füstkoponya nyomban szertefoszlott.

– Hát így állunk! – Mr. Diggory kegyetlen kárörömmel meredt a reszkető Winkyre.

– Nem Winky csinálta! – visította rémülten a manó. – Nem Winky, nem Winky, nem is tudja, hogyan kell! Winky jó manó, nem varázsol pálcával!

– Tetten értünk, manó! – mennydörögte Diggory. – A bűnös pálcát tartottad a kezedben!

– Amos – szólt közbe emelt hangon Mr. Weasley. – Amos, gondolkodj... Még a varázslók közül is kevesen értenek a Jegy megidézéséhez... Kitől tanulta volna meg ez a manó?

– Amos talán arra akar kilyukadni – sziszegte izzó indulattal Mr. Kupor –, hogy a szabad időmben Sötét Jegy megidézésére oktatom a szolgáimat.

Szavait kínos csönd követte.

Amos Diggory arcára kiült a döbbenet.

– Mr. Kupor... én nem... távol álljon tőlem...

– Az elmúlt néhány percben – folytatta Kupor – két olyan embert próbált megvádolni, aki mindenki más szerint gyanún felül áll: Harry Pottert – és engem! Feltételezem, hogy ismeri a fiú történetét.

– Hát persze... – motyogta feszengve Mr. Diggory. – Mindenki ismeri...

– Én pedig az elmúlt évtizedekben számtalanszor bizonyítottam – ordította dülledő szemmel Kupor –, hogy mélyen megvetem a fekete mágiát és művelőit!

Mr. Diggory arca lángvörösre gyúlt a bozontos szakáll mögött.

– Mr. Kupor – motyogta megsemmisülten –, higgye el, még csak meg se fordult a fejemben, hogy önnek köze lehet a dologhoz!

– Ha a házimanómat vádolja, engem vádol, Diggory! – mordult rá Kupor. – Ki mástól tanulta volna meg a varázsigét?

– Bárkitől... biztos hallotta valahol...

– Hallotta valahol – visszhangozta Kupor. – És valahol talált hozzá egy pálcát, igaz? Winky... – fordult a manóhoz, s bár nyájasan szólt hozzá, Winky úgy összerezzent, mintha ordított volna. – Mondd csak, pontosan hol találtad meg Harry pálcáját?

Winky olyan vadul gyűrögette konyharuhatógája sarkát, hogy az kirojtosodott az ujjai között.

– Ott... – cincogta elhaló hangon – Winky ott találta... ott, a fák között...

– Látja, Amos? – tárta szét a karját Kupor. – Kézenfekvőnek tűnik, hogy aki megidézte a Jegyet, rögtön utána eldobta Harry pálcáját, és dehoppanált. El kell ismernünk, okosan tette, hogy nem a saját pálcáját használta, hiszen az elárulhatta volna. Winky pedig balszerencséjére éppen arra vetődött, és megtalálta az eldobott pálcát.

– De hiszen akkor a tettes közvetlen közelében kellett lennie! – élénkült fel Mr. Diggory. – Manó! Láttál valakit?

Winkyt most még az addiginál is vadabb remegés fogta el. Tekintett Mr. Diggoryról Ludo Bumfoltra, róla pedig Mr. Kuporra siklott. Végül nyelt egyet, és így szólt:

– Winky nem látott senkit, uram... senkit...

– Amos – szólt méltóságteljesen Kupor –, tisztában vagyok vele, hogy normális körülmények között magával vinné Winkyt a minisztériumba további kihallgatásra. Mindazonáltal arra kérem, tekintsen el ettől, és bízza rám a manót.

Harry ránézett Mr. Diggoryra. A varázsló arckifejezése elárulta, hogy nem tartja túl jó ötletnek a dolgot, de szemlátomást nem mert ellenkezni a rangban jóval felette álló hivatalnokkal.

– Biztosíthatom, hogy a manó elnyeri méltó büntetését – tette hozzá Kupor.

Winky könnyes szemmel, esdekelve pillantott rá.

– Ga-gazdám... – hebegte. – Bocsáss meg, gazdám...

Kupor arca mintha kővé vált volna; tekintetében nyoma sem volt könyörületnek.

– Amit Winky ma éjjel művelt, arra nincs bocsánat – jelentette ki. – Világosan megmondtam neki, hogy maradjon a sátorban, amíg vissza nem térek. Megszegte a parancsomat. Ez ruhát jelent.

Winky Kupor lába elé vetette magát.

– Ne! – visította. – Gazdám, ne! Csak ruhát ne, csak ruhát ne!

Harry tudta, mit jelent Kupor ítélete: hogy igazi ruhát fog adni Winkynek, vagyis elbocsátja őt szolgálatából. A szerencsétlen manó szívszorító látványt nyújtott, ahogy a konyharuhát markolászva gazdája cipőjére borult.

– De hát halálra rémült szegény! – fakadt ki lángoló arccal Hermione. – Winkynek tériszonya van, azok az álarcos varázslók pedig a levegőbe emelték az embereket! Mindenki elmenekült volna az ő helyében!

Mr. Kupor egy lépést hátrált, s olyan tömény undorral nézett Winkyre, mintha a manó egy bűzös, guruló sárkupac volna, ami be akarja mocskolni fényesre kefélt cipőjét.

– Nincs szükségem olyan házmanóra, aki semmibe veszi a parancsaimat – szólt Hermionéhoz fordulva. – A szolga, aki kockára teszi a gazdája jó hírét, nem érdemel irgalmat.

Winky erre olyan keserves óbégatásba kezdett, hogy az egész tisztás visszhangzott tőle.

Hosszú szünet után végül Mr. Weasley szólalt meg először. – Ha senkinek nincs kifogása ellene, elindulnék a gyerekekkel a táborba. Amos, úgy vélem, Harry most már visszakaphatja a pálcáját...

Mr. Diggory bólintott, és átnyújtotta Harrynek a pálcát.

– Gyertek, induljunk – szólt csendesen Mr. Weasley. Harry és Ron engedelmeskedtek, Hermione azonban egyre csak a zokogó Winkyre meredt, és egy tapodtat se mozdult a helyéről.

– Hermione! – szólt rá Mr. Weasley, kissé emeltebb hangon.

A lány vonakodva elindult.

– Mi lesz ezután Winkyvel? – kérdezte, mikor beértek a fák közé.

– Nem tudom – felelte Mr. Weasley.

– Iszonyú volt, ahogy bántak vele! – háborgott Hermione. – Mr. Diggory folyton „manó”-nak szólította... na és Mr. Kupor! Nagyon jól tudja, hogy Winky ártatlan, mégis ki akarja dobni! És az az érzéketlenség, ahogy végignézte a kínlódását! Nem is vette emberszámba!

– Hát, végül is tényleg nem ember – jegyezte meg Ron.

Hermione megtorpant, és villogó szemmel a fiúra meredt.

– Attól még neki is vannak érzései! Hogy lehetsz ilyen cinikus és...

– Teljesen igazad van, Hermione – szólt Mr. Weasley, szelíden továbbterelve a lányt –, de most sürgősebb dolgunk is van, mint a házimanók jogairól vitatkozni. Mindenekelőtt siessünk vissza a táborba. Apropó, hol vannak a többiek?

– Elvesztettük egymást a sötétben – felelte Ron. – Mondd, apa, miért akadt ki mindenki annyira attól a halálfejtől?

– Mindent meg fogok magyarázni. – Mr. Weasley hangja türelmetlenül csengett. – Csak előbb érjünk vissza a táborba.

Útközben azonban még egyszer feltartották őket.

Az erdő szélére érve rémült tekintetű boszorkányok és varázslók népes csoportjába ütköztek. Mikor ki akarták kerülni őket, többen is kiváltak a csoportból, és Mr. Weasley elébe siettek.

– Mi ez az egész, Arthur?

– Ki idézte meg a Jegyet?

– Arthur... ugye nem... csak nem ő tért vissza?

– Dehogyis tért vissza – felelte indulatosan Mr. Weasley. – Nem tudjuk, ki tette. Valószínűleg dehoppanált. Most pedig bocsássanak meg, de szeretnék végre lefeküdni.

Átvezette Harryt, Ront és Hermionét a csődületen, és végre beértek a táborba. Ott immár helyreállt a nyugalom; az álarcos varázslók eltűntek, s csak néhány füstölgő sátor emlékeztetett a korábban lezajlott eseményekre.

Charlie dugta ki a fejét a fiúk sátrából.

– Mi történt, apa? – kiáltott bele a sötétbe. – Fred, George és Ginny rendben visszajöttek, de a többiek...

– Itt jönnek mögöttem – felelte Mr. Weasley, és bebújt a sátorba. Néhány másodperc múlva Harry, Ron és Hermione is követték.

Bill a kis konyhaasztalnál ült, és egy lepedőcsíkot szorított a karjára. Charlie-nak elszakadt az inge, Percy pedig vérző orrát ápolgatta. Frednek, George-nak és Ginnynek a jelek szerint az ijedtségen kívül nem esett más baja.

– Elkaptátok, apa? – kérdezte komoran Bill. – Megvan a gazember, aki felküldte a Jegyet?

– Nincs meg – rázta a fejét Mr. Weasley. – Megtaláltuk Barty Kupor manóját Harry varázspálcájával a kezében, de maga a tettes eltűnt.

Bill, Charlie és Percy elkerekedett szemmel néztek rá. – Micsoda? – kérdezték kórusban.

– Harry pálcája? – hitetlenkedett Fred.

– Mr. Kupor manójánál? – hüledezett Percy.

Mr. Weasley, Harry, Ron és Hermione beszámoltak az erdőben történtekről. Mikor elbeszélésük végére értek, Percy nyomban hangot adott felháborodásának.

– Mr. Kupor nagyon jól teszi, hogy megszabadul a manótól – jelentette ki. – Winky parancsot kapott, hogy maradjon a helyén, mégis gyáván megfutamodott... kínos helyzetbe hozta a gazdáját az egész minisztérium előtt! Micsoda szégyen lett volna szegény Mr. Kupornak, ha a manóját előállítják a Varázslény-Felügyeleti...

– Ne bántsd Winkyt, ő nem csinált semmit! – ripakodott rá dühösen Hermione.

Percy csak tátogni tudott. Hermione és ő mindig jól kijöttek egymással – tulajdonképpen Hermione volt az egyetlen, aki jól kijött vele. Aztán magához tért döbbenetéből, és ünnepélyesen kihúzta magát.

– Nézd, Hermione – szólt –, egy olyan magas rangú minisztériumi varázsló, mint Mr. Kupor nem engedheti meg magának, hogy a nevét összefüggésbe hozzák egy ámokfutó házimanóval!

– Winky nem ámokfutó! – vágott vissza Hermione. – Csak felvett a földről egy gazdátlan varázspálcát!

– Elmondaná végre valaki, hogy mi olyan nagy szám abban a halálfejizében? – szólt közben türelmét vesztve Ron. – Nem bántott senkit... Mit kell így izgulni miatta?

– Mondtam már, hogy az a halálfej Tudodki jele – felelte a többieket megelőzve Hermione. – Olvastam róla a Fekete mágia Télvirágzása és bukásában.

– És tizenhárom éve nem láttuk – tette hozzá csendesen Mr. Weasley. – Érthető, hogy az emberek pánikba estek... Olyan volt, mintha Tudodki visszatért volna.

– Akkor se értem – csóválta a fejét Ron. – Ez csak egy ártalmatlan kép, egy szimbólum...

– Ron – nézett rá Mr. Weasley –, te fiatal vagy, nem élted át azt, amit mi, idősebbek. Tudodki és a csatlósai, valahányszor gyilkoltak, utána felküldték az égre a halálfejet... Ez a jel borzalmas emlékeket ébreszt. Képzeld csak el... hazatérve ott látod a Sötét Jegyet a házad fölött... és rögtön tudod, mit fogsz találni odabent... – Mr. Weasley megborzongott. – Ez a legszörnyűbb rémálmunk... a legszörnyűbb...

Mindenki lehorgasztotta a fejét.

Bill levette a lepedőcsíkot a karjáról, hogy megvizsgálja a sebet, majd így szólt:

– Hát, mindenesetre a tettes jobb pillanatot is választhatott volna. A Sötét Jegy elriasztotta a halálfalókat. Dehoppanáltak, mielőtt akár egyről is lehúzhattuk volna az álarcot. Robertséket szerencsére sikerült elkapnunk, mielőtt halálra zúzták volna magukat. Ha igaz, mostanra már az emlékeiket is kitörölték.

– Halálfalók? – ráncolta a homlokát Harry. – Kik azok a halálfalók?

– Tudodki hívei nevezték így magukat – felelte Bill. – Ha nem csalódom, az utolsó képviselőiket láttuk itt az éjjel – mármint az utolsókat, akik megúszták Azkabant.

– Nem tudjuk bizonyítani, hogy halálfalók voltak – szólt Mr. Weasley. – Bár sajnos minden jel arra mutat...

– Tuti, hogy azok voltak! – bizonygatta Ron. – Találkoztunk az erdőben Draco Malfoyjal. Nem is próbálta tagadni, hogy az apja is ott van a többi hibbant álarcos között. Azt pedig mindenki tudja, hogy Malfoyék Tudodki hívei voltak!

– De hát miért volt jó Voldemort híveinek... – kezdte Harry. A jelenlévők mind összerezzentek – mint a legtöbb mágus és boszorkány, Weasleyék is féltek Voldemort nevétől. – Bocsánat... Szóval miért lebegtették azokat a muglikat Tudodki hívei?

Mr. Weasley keserűen felnevetett.

– Hogy miért? Azért, Harry, mert ez a kedvenc szórakozásuk. Tudodki idejében is ezt csinálták. A mugliellenes kilengések felét pusztán szórakozásból követték el. Gondolom, az este felöntöttek a garatra, és nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy ránk ijesszenek egy kicsit... Náluk így néz ki egy nosztalgiabuli – tette hozzá sötét fintorral.

– De hogyha tényleg halálfalók voltak, miért dehoppanáltak, amikor meglátták a Sötét Jegyet? – értetlenkedett Ron. – Inkább örülniük kellett volna, nem?

– Gondolkozz logikusan, Ron! – csóválta a fejét Bill. – Tudodki bukása után csak azok a halálfalók úszták meg a börtönt, akik megtagadták a Sötét Nagyurat. Ezek az emberek mind megesküdtek rá, hogy kényszer alatt követték el rémtetteiket. Lefogadom, hogy ők még nálunk is jobban megijednének, ha Tudodki visszatérne. A bukás után szépen folytatták a régi életüket, és a legszívesebben azt is letagadták volna, hogy ismerték a Sötét Nagyurat. Ezek után nem sok jóra számíthatnának a régi vezérüktől.

– Akkor végül is mi volt a célja annak, aki megidézte a Sötét Jegyet? – kérdezte Hermione. – Az, hogy támogassa a halálfalókat, vagy az, hogy megijessze őket?

– Sokért nem adnám, ha tudnánk a választ erre a kérdésre – bólintott Mr. Weasley. – De egy biztos... csak a halálfalók tudják, hogyan kell a Jegyet megidézni. Vagyis a tettes egykor a Sötét Nagyúr híve volt... De most már későre jár, és ha anyátok meghallja, mi történt itt, halálra fogja aggódni magát. Alszunk pár órát, aztán megpróbálunk elkapni egy korai zsupszkulcsot, ami hazavisz minket.

Harry zúgó fejjel mászott vissza az ágyába. Tudta, hogy holtfáradtnak kellene lennie, hiszen hajnali három óra volt, mégsem jött álom a szemére. Azt is tudta, miért – az aggodalom nem hagyta nyugodni.

Mindössze három napja történt, hogy Voldemorttal álmodott, és sebhelye sajogni kezdett – bár ez a három nap három hónapnak is beillett volna. Ma pedig – tizenhárom év után először – feltűnt az égen Voldemort nagyúr rémuralmának szimbóluma. Mit jelenthet mindez?

A levélre gondolt, amit még a Privet Drive-ról küldött Siriusnak. Vajon megkapta-e már? És vajon mikor fog rá válaszolni?

Harry a sátor vászontetejére meredt. A szívderítő képek, amelyek legutóbb elringatták, most nem siettek a segítségére; hosszú-hosszú ideig kellett hallgatnia hálótársa nyugodt szuszogását, míg végre lassan lecsukódott a szeme, és elnyomta az álom.

Tizedik fejezet

A felbolydult hivatal

Mr. Weasley beváltotta ígéretét, és pirkadat előtt felébresztette őket. Varázslat segítségével egy szempillantás alatt lebontották és összecsomagolták a sátrakat, és sietve elindultak a zsupszkulcsállomás felé. A kemping kapujában találkoztak Mr. Robertsszel, aki meglehetősen kábának tűnt, és búcsúzóul boldog karácsonyt kívánt nekik.

– Rendbe fog jönni – sietett megnyugtatni Harryéket Mr. Weasley, mikor Mr. Roberts már nem hallhatta őket. – Az efféle tudatzavar a felejtésátok múló mellékhatása. Nem csoda, hogy kába a szerencsétlen, hiszen elég súlyos emlékeket töröltek ki a fejéből...

Bő negyedórája gyalogoltak a ködös lápon át, mikor izgatott zsivaj ütötte meg a fülüket. Ebből már gyanították, hogy nem ők az egyedüli korán kelők, s a zsupszkulcsállomásra érve gyanújuk beigazolódott: Basil, a kulcsfelelős körül tömegével tolongtak a sürgősen távozni vágyó boszorkányok és varázslók. Mr. Weasley váltott néhány szót Basillal, azután beálltak a sorba, és még napkelte előtt hozzájutottak egy szakadt gumiabroncshoz, ami visszaröpítette őket a Hermelindombra. A hajnal első fényénél vágtak át Widra St. Capdelen, s tértek rá az Odúhoz vezető ösvényre. Menet közben keveset beszéltek; ki-ki kedve szerint egy meleg ágyra vagy egy kiadós reggelire gondolt. Ahogy maguk mögött hagyták az utolsó emelkedőt, és feltűnt előttük az Odú, egy kiáltást sodort feléjük a szél.

– Hála az égnek, hála az égnek!

Mrs Weasley, aki ezek szerint a ház előtt állva várt rájuk, papucsban futott ki elébük. Arca sápadt, szeme karikás volt, s kezében a Reggeli Próféta egy összecsavart példányát szorongatta.

– Istenem, hát megvagytok! – lelkendezett. – Arthur, ha tudnád, mennyire aggódtam!

Azzal Mr. Weasley nyakába vetette magát, s kezéből kiesett a Reggeli Próféta. Harry az újságra pillantott. Az öles betűkkel szedett szalagcím a következőket hirdette: PÁNIK A VILÁGKUPADÖNTŐN. A cikket a fák fölött lebegő Sötét Jegy mozgó, fekete-fehér fényképe illusztrálta.

– Mind épségben vagytok... – Mrs Weasley elengedte férjét, és kivörösödött szemmel körbepillantott. Tekintetével egyenként végigsimogatta a visszatérteket. – Jaj, fiúk...

Valamennyiük nagy ámulatára Fred és George köré vetette a karját, és olyan vehemensen vonta őket a keblére, hogy összekoccant a fiúk feje.

– Au! Anya... nem kapok levegőt!

– Kiabáltam veletek, mielőtt elmentetek! – zokogta Mrs Weasley. – Folyton csak erre tudtam gondolni! Halálos veszélyben voltatok, és én azzal köszöntem el tőletek, hogy nem kaptatok elég RBF-et! Édes istenem, Fred... George...

– Jól van, na, Molly, nyugodj meg, hisz látod, hogy épségben visszajöttünk. – Mr. Weasley szelíd erőszakkal kiszabadította az ikreket, és a ház felé vezette feleségét. – Bill – szólt hátra halkan –, hozd be azt az újságot, meg akarom nézni...

Miután valamennyien elhelyezkedtek a szűk konyhában, és Hermione kitöltött Mrs Weasleynek egy nagy bögre forró teát (amibe a családfő utasítására egy kevéske Ogden-féle Lángnyelv-whisky is került), Bill átadta apjának az újságot.

Mr. Weasley átfutotta a az első oldalt; Percy kíváncsian kukucskált a válla fölött.

– Le mertem volna fogadni! – csóválta a fejét komoran Mr. Weasley. – A minisztérium kudarca... a rendbontók megszöktek... teljes káosz... sötét varázslók büntetlenül garázdálkodhatnak... nemzetünk szégyent vallott... Ki írta ezt? Hát persze, sejthettem volna... Rita Vitrol.

– Az a nő pikkel a Mágiaügyi Minisztériumra! – fakadt ki Percy. – A múlt héten azt írta rólunk, idézem: „az üstfenekek méricskélésével piszmognak, ahelyett, hogy kiirtanák a vámpírokat”! Pedig köztudott, hogy a Humanoid rémlények megítélésének modern irányelvei című alapmű szerint...

– Tegyél meg nekünk egy szívességet – szólt ásítva Bill –, és fogd be a szád!

Mr. Weasley lassan a cikk végére ért. Az utolsó sorokat olvasva azonban újra elkomorult.

– Engem is megemlít – dörmögte.

– Micsoda!? – prüszkölte Mrs Weasley; majdnem kiköpte a whiskys teát. – Észre se vettem! Abból megtudtam volna, hogy éltek!

– A nevemet nem írja le – felelte Mr. Weasley. – Ezt hallgassátok meg:

Az erdő szélén összegyűlt varázslóknak és boszorkányoknak, akik az illetékesektől vártak megnyugtató magyarázatot a történtekre, sajnos csalódniuk kellett. Az a minisztériumi varázsló, aki a Sötét Jegy feltűnése után nem sokkal kilépett az erdőből, kijelentette ugyan, hogy az Incidens nem követelt áldozatokat, de további információkkal nem volt hajlandó szolgálni. Egyelőre kétséges, hogy a szűkszavú nyilatkozat gátat tud-e vetni azon híreszteléseknek, melyek szerint a történtek után egy órával számos holttestet szállítottak el az erdőből.

Mr. Weasley ingerült mozdulattal Percy kezébe nyomta az újságot.

– Mit mondtam volna, ha egyszer tényleg nem halt meg senki!? Hogy gátat tud-e vetni a nyilatkozatom a híreszteléseknek... Hát most, hogy világgá kürtölte őket, már biztos nem. – Mr. Weasley mélyet sóhajtott. – Sajnálom, Molly, de attól tartok, be kell mennem a minisztériumba. Lépnünk kell, mielőtt kitör a botrány.

– Veled megyek, apa! – szólt fontoskodva Percy. – Mr. Kupornak szüksége lesz minden elérhető emberre. Legalább személyesen tudom átadni neki az üstfenékügyben írt jelentésemet. Azzal kivonult a konyhából.

– De hát szabadságon vagy, Arthur! – sopánkodott Mrs Weasley. – Ennek az ügynek semmi köze a te mugli tárgyaidhoz. Nélküled is el tudják intézni!

– Be kell mennem, Molly – rázta a fejét Mr. Weasley. – Részben az én hibám, hogy idáig fajult a dolog. Átöltözöm, és indulok...

Harry, aki eddig udvariasan hallgatott, most már nem bírta tovább magába fojtani kérdését.

– Mrs Weasley, nem érkezett meg véletlenül Hedvig egy nekem címzett levéllel?

– Hedvig, drágám? – kérdezett vissza szórakozottan Mrs Weasley. – Nem... nem, ma egyáltalán nem jött posta.

Ron és Hermione kérdő tekintettel néztek Harryre. Harry alig észrevehető fejmozdulatot tett az ajtó felé, majd így szólt: – Ron, felmennék a szobádba lerakni a holmijaimat. Nem gond?

– Dehogyis – vágta rá Ron. – Én is felmegyek. Hermione?

– Menjünk – bólintott a lány, azzal mindhárman felálltak, kivonultak a konyhából, és elindultak felfelé a lépcsőn. Amint becsukódott mögöttük a padlásszoba ajtaja, Ron Harryhez fordult:

– Ki vele, mi a gond?

– Van valami, amit eddig nem mondtam el nektek – felelte Harry. – Szombat hajnalban arra ébredtem, hogy fáj a sebhelyem.

Ron és Hermione pontosan úgy reagáltak, ahogy azt Harry a Privet Drive-i kis szobában elképzelte. Hermione rémülten felsikkantott, aztán egy lélegzettel felsorolt vagy tíz szakkönyvet és egy csomó embert, Albus Dumbledore-tól Madam Pomfreyig, a Roxfort javasasszonyáig.

Ron egyszerűen csak megdöbbent.

– De hát... Tudodki most nem lehetett a közeledben. Mikor legutóbb fájt a sebed, ott volt a Roxfortban, de most...?

– Nem volt ott személyesen a Privet Drive-on – szögezte le Harry. – De álmodtam róla... róla és Pettigrew-ról – mármint Féregfarkról. Már nem emlékszem az álom minden részletére, de egyvalamire igen: azt tervezték, hogy megölnek... valakit.

Már ott volt a nyelve hegyén, hogy azt mondja: „engem”, de végül nem vitte rá a lélek, hogy még jobban megrémítse Hermionét.

– Ne foglalkozz vele! – szólt bátorítóan Ron. – Csak egy rossz álom volt.

– Nem tudom... – Harry az ablakhoz lépett, és kinézett a hajnali égre. – Most már nem tudom, hogy csak álom volt-e. Megfájdult a sebem, aztán három napra rá felvonultak a halálfalók, és újra felszállt az égre Voldemort jele...

– Ne mondd ki a nevét! – sziszegte összeszorított fogakkal Ron.

Harry nem törődött vele.

– És arra emlékeztek – folytatta –, amit tavaly év végén Trelawney mondott?

Trelawney professzor a jóslástantanáruk volt a Roxfortban. Hermione arcáról nyomban eltűnt a rémület, s egy megvető fintornak adta át a helyét.

– Jaj, Harry, amit az a szélhámos nőszemély mond, annak az ellenkezője se igaz!

– Ti nem voltatok ott – rázta a fejét Harry. – Nem hallottátok. Nem úgy beszélt, mint máskor. Mondtam már, hogy transzba esett – de tényleg. És azt mondta, a Sötét Nagyúr nemsokára újból erőre kap... s hatalma rettentőbb lesz, mint valaha... és ez azért sikerül neki, mert a szolgája visszatér hozzá. És még aznap éjjel Féregfark megszökött.

Szavait csend követte, amit Ron arra használt fel, hogy ujjával még nagyobbra tágítson egy lyukat a Chudley Csúzlik jelképeivel díszített ágytakarón.

– Miért érdekelt, hogy megérkezett-e Hedvig? – kérdezte Hermione. – Levelet vársz?

– Megírtam Siriusnak a dolgot a sebhelyemmel – felelte vállvonogatva Harry. – Az ő válaszát várom.

Ron arca felderült.

– Ez az! Tuti, hogy Sirius tudja, mit kell csinálni!

– Ezért is reméltem, hogy gyorsan válaszol – bólintott Harry.

– Nem tudjuk, milyen messze van Sirius – érvelt Hermione. – Lehet, hogy Afrikában bujkál, vagy még távolabb. Hedvig talán még oda se ért.

– Igen, tudom – sóhajtott Harry, és kibámult a tökéletesen Hedvigtelen égre.

– Gyere, Harry, kviddicsezzünk egyet a gyümölcsösben – javasolta Ron. – Bill, Charlie, Fred, George meg mi – az hat. Csinálunk két hármas csapatot. Mit szólsz? Kipróbálhatod a Vronszkij-műbukást...

Hermione rosszallóan nézett rá.

– Ron, szerintem Harrynek most semmi kedve kviddicsezni! – szólalt meg. – Nem látod, hogy fáradt és rossz kedve van? Neked is inkább le kellene feküdnöd...

– Van kedvem kviddicsezni! – jelentette ki hirtelen Harry. – Várj, előveszem a Tűzvillámot.

Hermione elmotyogott egy barátságtalan mondatot a fiúk elmeállapotáról, aztán fejcsóválva kiment a szobából.

Mr. Weasley és Percy ezután jóformán csak aludni jártak haza a minisztériumból. Minden nap kora reggel elindultak, és esténként csak jóval vacsoraidő után értek haza. Így telt el az egész hét, s végül elérkezett a vasárnap este, ami egyben a vakáció utolsó napjának estéje volt.

– Kész bolondokháza, ami odabent van – mesélte Percy a tőle megszokott fontoskodó modorban a nappaliban összegyűlt családnak. – Egész héten mást se csináltam, mint tüzeket oltottam. Az emberek tucatjával küldik nekünk a rivallókat... Márpedig a rivalló felrobban, ha nem nyitják ki azonnal. Tele van fekete foltokkal az íróasztalom, és a legjobb pennám is szénné égett.

– Miért küldenek az emberek rivallókat? – kérdezte Ginny.

A kislány a kandalló előtti szőnyegen kuporgott, s már jó ideje azon fáradozott, hogy Magifix ragasztószalag segítségével újra könyvszerű formát kölcsönözzön az Ezer bűvös fű és gomba bátyjaitól ráhagyott rongyos példányának.

– Fel vannak háborodva a Világkupadöntőn történtek miatt – felelte Percy. – Kártérítést követelnek a megrongálódott vagyontárgyaik után. És ilyenkor persze megjelennek a zavarosban halászók is. Mundungus Fletcher például ki akar fizettetni velünk egy tizenkét szobás, jacuzzival felszerelt luxussátrat, pedig szemtanúktól tudom, hogy a botokra akasztott köpenye alatt aludt.

Mrs Weasley a szoba sarkában álló nagy órára pillantott. Ez az óra – Harry egyik kedvence az Odú berendezési tárgyai közül – roppant értékes információkkal szolgált – épp csak a pontos időt nem árulta el. Kilenc arany mutatója volt, s mindegyiken a Weasley család egy-egy tagjának neve állt. Számlapját pontosabb volt helylapnak nevezni, mivel számok helyett a családtagok lehetséges tartózkodási helyei voltak feltüntetve rajta. Az „Odú”, „iskola” és „munkahely” feliratokon kívül volt „eltévedt”, „kórház” és „börtön” is, a tizenkettes szám helyén pedig ez állt: „halálos veszély”.

A kilencből nyolc mutató most az „Odú” feliratnál állt, a leghosszabb, Mr. Weasleyé azonban még a „munkahely”-re mutatott. Mrs Weasley szomorúan sóhajtott.

– Apátoknak legutóbb Tudjátokki idejében kellett hétvégén is dolgoznia – szólt. – Szörnyű ez a hajsza. Ha még sokáig elmarad, kidobhatom a vacsoráját.

– Apa úgy érzi, ki kell köszörülnie a csorbát – tárta szét a karját Percy. – Az igazat megvallva tényleg nem volt okos dolog, amit csinált. Egyeztetnie kellett volna a főosztályvezetőjével, mielőtt nyilatkozik.

Mrs Weasleyt elöntötte a pulykaméreg.

– Azt a szégyentelen Vitrolt szidd, ne az apádat! – ripakodott rá Percyre.

Bill, aki eddig a Ronnal folytatott sakkpartijára koncentrált, most bekapcsolódott a beszélgetésbe.

– Ha apa hallgat, a mi epetollú Ritánk azt vetette volna a minisztérium szemére, hogy nem kommentálja az eseményeket – jegyezte meg. – Rita Vitrol még soha senkiről nem írt jót. Mikor a Gringotts összes átoktörőjét meginterjúvolta, „loboncos huligán”-nak titulált engem.

– Hát, tényleg elég hosszú a hajad, drágám – nézett rá Mrs Weasley. – Ha megengedned, hogy...

– Nem, anya.

Kövér esőcseppek kopogtak a nappali ablakán. Hermione a Varázslástan alapfokon IV.-et olvasgatta nagy érdeklődéssel. Ebből a tankönyvből Mrs Weasley Harrynek és Ronnak is hozott egy-egy példányt az Abszol útról. Charlie éppen tűzálló köpenyét stoppolta, Harry pedig a Tűzvillám nyelét fényesítette a tizenharmadik születésnapjára Hermionétól kapott seprűkarbantartó készlet segítségével. Fred és George a sarokba félrevonulva sutyorogtak valamiről. Kezükben penna volt, s egy darab pergamen fölé hajoltak.

– Ti meg mit csináltok? – kérdezte Mrs Weasley, gyanakvó pillantást vetve az ikrekre.

– Leckét írunk – dörmögte George.

– Na ne tréfálj, hiszen még el se kezdődött az iskola! – hitetlenkedett az anyjuk.

– Szünidei lecke, csak még nem volt időnk megírni – magyarázta George.

– Nem szeretném, ha kiderülne – folytatta figyelmeztető hangon Mrs Weasley –, hogy az a lecke egy új megrendelőlap. Remélem, egyszer és mindenkorra felszámoltátok a Weasley Varázsvicc Vállalatot.

Fred mártírarccal nézett az anyjára.

– Lehet, hogy holnap kisiklik a Roxfort Expressz, és George meg én meghalunk. Hogy visz rá a lélek, hogy életünk utolsó óráiban alaptalan vádakat vágj a fejünkhöz?

Erre még Mrs Weasley is elnevette magát, és a témáról nem esett több szó.

– Na végre! – szólalt meg kisvártatva az asszony. – Apátok elindult!

Mr. Weasley mutatója a „munkahely” feliratról hirtelen az „úton”-ra fordult, majd egy újabb ugrással megállapodott az „Odú” feliratnál – s a következő pillanatban Mr. Weasley beköszönt a konyhából.

– Megyek, Arthur! – kiáltott Mrs Weasley, és már szaladt is az ajtó felé.

Néhány perccel később Mr. Weasley belépett a nappaliba, kezében tálcával, azon egy tányér gőzölgő étellel. Nyúzott arca és az, ahogy lezuttyant a kandalló előtti karosszékbe, elárulta, hogy mennyire kimerült.

– Összecsaptak a fejünk fölött a hullámok – szólt, és villájával étvágytalanul turkálni kezdte a főtt karfiolt. – Rita Vitrol hadjáratot indított ellenünk. Egész héten csak a minisztérium baklövéseiről írt. Ma azt is sikerült kiszimatolnia, hogy szegény Berthának nyoma veszett, úgyhogy megvan a holnapi Próféta címlapsztorija. Bumfolt nem hallgatott rám, pedig megmondtam neki, hogy küldjön el valakit Bertha keresésére.

– Mr. Kupor is hetek óta ezt szajkózza neki – kotyogott bele Percy.

– Kupor örülhet, hogy Rita még nem tud a Winky-ügyről – Legyintett ingerülten Mr. Weasley. – Akkor aztán egy hétig azt harsognák a szalagcímek, hogy az inkriminált pálcát egy főosztályvezető házimanójánál találták meg.

– Tudtommal megállapítottuk, hogy a manó csupán felelőtlenül viselkedett, de nem ő idézte meg a Sötét Jegyet! – heveskedett Percy.

Hermione nem bírta tovább türtőztetni magát.

– Szerintem pedig Mr. Kupornak az a nagy szerencséje – fakadt ki –, hogy az újság még nem írta meg, milyen embertelenül bánik a házimanójával!

Percy fontoskodva kihúzta magát.

– Na ide figyelj, Hermione – szólt szigorúan. – Egy olyan magas rangú minisztériumi tisztviselő, mint Mr. Kupor, feltétlen engedelmességet várhat el a szolgájától...

– Mondd, hogy a rabszolgájától! – Hermione már szinte rikácsolt. – Egy knútot se fizet Winkynek!

– Jobb lesz, ha most felmentek, és befejezitek a csomagolást – vágta el a vitát Mrs Weasley. – Na gyerünk, gyerünk, indulás...

Harry összecsomagolta a seprűkarbantartó készletet, vállára vetette a Tűzvillámot, és Ron nyomában elindult a padlásszoba felé.

A tető alatt az eső még hangosabban kopogott, s a kéményt ostromló szél üvöltésébe belevegyültek a szomszédban lakó padlásszellem panaszos, zúgó sóhajai. A szobába lépő fiúk láttán Pulipinty izgatottan röpdösni kezdett a kalitkájában, s hisztérikus csipogással adta tudtukra, mennyire örül a küszöbön álló utazásnak.

– Adj neki egy kis bagolycsemegét – szólt Ron, s egy zacskót dobott Harry kezébe. – Akkor talán elhallgat.

Harry bedugott néhány darab csemegét a kalitka rácsán, aztán a ládájához lépett. Közben Hedvig üresen tátongó kalitkájára esett a pillantása.

– Már egy hete, hogy elment – szólt. – Ron, ugye, szerinted se kapták el Siriust?

– Dehogyis! – rázta a fejét Ron –, az benne lett volna a Reggeli Prófétában. Gondolhatod, hogy a minisztérium rögtön eldicsekedett volna vele.

– Valószínű...

– Tessék, itt vannak a cuccok, amiket az Abszol útról kértél. Anya kivett neked egy kis pénzt a széfedből... és kimosta az összes zoknidat.

E szavakkal Ron egy rakás csomagot pakolt Harry ágyára, majd odadobott egy teli erszényt és egy halom zoknit is. Harry sorban kibontotta a csomagokat. Miranda Dabrak Varázslástan alapfokon IV. című művén kívül kapott egy csokor új pennát, tucatnyi tekercs pergament és néhány adag bájital hozzáválót – az előző tanév végére kifogyott az oroszlánhalgerincből és a nadragulya-kivonatból. Épp az alsóneműit rakodta bele az üstjébe, amikor Ron undorodva felhorkant a háta mögött.

– Ez meg mi a fene?

Harry megfordult. Ron egy hosszú, gesztenyebarna bársonyruhát emelt a magasba. A ruha nyakát és ujját megszürkült csipkeszegély díszítette.

Kopogtattak az ajtón, és belépett Mrs Weasley, karján egy halom frissen kimosott roxforti talárral.

– Tessék! – szólt, miközben két kupacra osztotta a talárhalmot. – Szépen összehajtva csomagoljátok el őket, hogy ne gyűrődjenek össze.

– Anya, véletlenül hozzám került Ginny holmija – mondta Ron, és Mrs Weasley felé nyújtotta a barna ruhát.

– Az nem Ginny holmija, hanem a tied – felelte az anyja. – Ez az új dísztalárod.

– A micsodám?!

– Az új dísztalárod – ismételte Mrs Weasley. – A listán külön kiemelték, hogy ebben az évben dísztalárt is kell vinnetek. Ünnepi alkalmakra.

– Ezt nem gondolhatod komolyan – rázta a fejét Ron. – Eszemben sincs felvenni ezt a maskarát.

– Mindenkinek van dísztalárja! – csattant fel türelmét vesztve Mrs Weasley. – Apátok is ilyet vesz fel, ha ünnepi fogadásra megy!

– Inkább szaladgálok pucéran, mint ebben – makacskodott Ron.

– Nem vitatkozom – jelentette ki Mrs Weasley. – Megírták, hogy vigyetek dísztalárt, hát visztek dísztalárt. Harrynek is vettem egyet. Mutasd meg neki, Harry...

Harry az ágya fölé hajolt, és – nem minden szorongás nélkül – kibontotta az utolsó csomagot. Aggodalma alaptalannak bizonyult; az ő dísztalárján nem volt csipke – a ruhadarab ugyanúgy festett, mint hétköznapi talárjai, csak nem fekete volt, hanem palackzöld.

– Gondoltam, ez kihozza a szemed színét, drágám – duruzsolta Mrs Weasley.

– Az tök normális! – fakadt ki Ron, Harry dísztalárjára mutogatva. – Én miért nem olyat kaptam? Mrs Weasley restelkedve elpirult.

– Azért mert... mert használt talárokból nem volt túl bő a választék!

Harry elfordította a fejét. Ezer örömmel megosztotta volna a Gringottsban őrzött pénzét Weasleyékkel, de tudta, hiába is ajánlaná fel – egy knútot sem fogadnának el tőle.

– Ezt én nem veszem fel – rázta a fejét makacsul Ron. – Ha megölnek, akkor se.

– Ahogy akarod – bólintott rá mérgesen Mrs Weasley. – Ha úgy jobban tetszik, menj pucéran az ünnepélyekre. Harry, majd küldj egy fényképet róla. Rám fér egy jóízű nevetés.

Azzal kicsörtetett a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót. Ekkor fura, rekedt csipogás ütötte meg a fiúk fülét – Pulipinty épp megfulladni készült egy nagyobbacska darab bagolycsemegétől.

– Miért kell nekem mindenből a legócskábbat kapni!? – dohogott Ron, miközben a kalitkához lépett, hogy megmentse baglya életét.

Tizenegyedik fejezet

A vonatút

A hétfő reggel szomorkás, vakációvégi hangulattal köszöntött rájuk. Még mindig esett az eső, és Harry körös-körül csak ködöt és szürke felhőket látott, mikor öltözködés közben kinézett az ablakon. Farmert és pulóvert vett fel – az iskolai talárt csak a Roxfort Expresszen ölthették magukra.

Ő, Ron, Fred és George együtt indultak el reggelizni. Mikor elérték az első emeleti lépcsőfordulót, a lépcső aljában megpillantották Mrs Weasleyt. Az asszony aggodalmasan ráncolta a homlokát.

– Arthur! – kiabált fel. – Arthur! Keresnek a minisztériumból!

Harry a falnak lapult, hogy utat engedjen a kifordított talárban lefelé csörtető Mr. Weasleynek, aztán a többiekkel együtt ő is lement a konyhába. Mrs Weasley épp a tálalószekrény fiókját forgatta fel („Kell lennie itt egy pennának!”), Mr. Weasley pedig a tűz fölé hajolt, és figyelmesen hallgatta...

Harry megrázta a fejét, és pislogott néhányat – de nem, nem káprázott a szeme.

A tűz közepén nagy, szakállas tojás módjára ott trónolt Amos Diggory feje. A fej gyorsan, szinte hadarva beszélt, mit sem törődve a körülötte röpködő szikrákkal és a fülét nyalogató lángokkal.

– ...a mugli szomszédok dörrenéseket és kiabálást hallottak, ezért kihívták azokat a hogyishívjákokat – a rendőrzőket. Ki kell szállnod a helyszínre, Arthur...

– Tessék! – zihálta Mrs Weasley, s pergament, tintát meg egy ócska pennát nyomott Mr. Weasley kezébe.

– Még szerencse, hogy időben megtudtam a dolgot – folytatta Mr. Diggory feje. – El kellett küldenem pár sürgős baglyot, úgyhogy már hajnalban bejötten az irodába, és láttam, amikor a varázshasználati főosztály embereit riadóztatták. Ha ez Rita Vitrol fülébe jut, Arthur...

Mr. Weasley közben kinyitotta a tintásüveget, megmártotta a pennát, és felkészült a jegyzetelésre.

– És Rémszem mit mondott, mi történt? – kérdezte.

Mr. Diggory feje bosszúsan fintorgott.

– Azt mondja, hallotta, hogy valaki jár a kertjében. Az illető a ház felé osont, de megtámadták a kukák. Mr. Weasley bólogatva jegyzetelt.

– Mit csináltak a kukák? – kérdezte.

– Iszonyú zajt csaptak, és telelövöldözték szeméttel a környéket – felelte Mr. Diggory. – Úgy tudjuk, az egyik még akkor is röpködött, amikor a rendőrzők odaértek... Mr. Weasley gondterhelten csóválta a fejét. – És mi lett a behatolóval?

– Ugyan, Arthur, hisz tudod, milyen Rémszem... Minek mászkálna valaki a kertjében éjnek idején? Szerintem az a híres behatoló most a szomszéd kertben ül, és nyávogva próbálja lerázni a krumplihéjakat a bundájáról. De ha a varázshasználatiak rászállnak Rémszemre, akkor neki vége. Gondolj bele, milyen priusza van. El kell intéznünk, hogy egy másik ügyosztály foglalkozzon vele. Mondjuk a tied... Milyen büntetés jár kukabűvölésért?

– Megúszhatja dorgálással – felelte Mr. Weasley, miközben pennája szaporán sercegett a pergamenen. – Nem használta a pálcáját, ugye? Ő maga nem támadott meg senkit, igaz?

Mr. Diggory bosszúsan nevetett.

– Lefogadom, hogy kiugrott az ágyból, és mindent elátkozott, ami a szeme elé került. De ezt nemigen tudják rábizonyítani, mivel nincsenek áldozatok.

– Rendben, azonnal intézkedem.

Mr. Weasley zsebre vágta a teleírt pergamenlapot, és kiviharzott a konyhából.

Diggory feje most Mrs Weasleyhez fordult.

– Ne haragudj, Molly – szólt. – Sajnálom, hogy így rátok kellett rontanom kora reggel, de csak Arthur tudja kihúzni őt a csávából. Rémszemnek ma mindenképp jelentkeznie kell az új munkahelyén. Az ördögbe, miért pont az utolsó éjszakát választotta?

– Szóra sem érdemes, Amos – felelte Mrs Weasley. – Biztos, hogy nem eszel egy falat pirítóst, mielőtt elindulsz?

– Hát jó, nem bánom – bólintott Diggory.

Mrs Weasley levett egy szelet vajas pirítóst a konyhaasztalon tornyosuló kupac tetejéről, becsíptette a szénfogóba, és beledugta Mr. Diggory szájába.

– Köfönöm fépen – mondta tele szájjal a fej, és a következő pillanatban halk pukkanással eltűnt.

Harry hallotta, amint Mr. Weasley az emeleten sietve elbúcsúzik Billtől, Charlie-tól, Percytől és a lányoktól. Alig öt perc múlva aztán a családfő ismét belépett a konyhába – időközben megigazította talárját, s most sebtében fésülködött.

– Rohannom kell... Jó utat, fiúk, és jó tanulást! – köszönt el Harrytől, Rontól és az ikrektől, azzal köpenyt kanyarított a vállára, és felkészült a dehoppanálásra. – Molly, ki tudod vinni egyedül a gyerekeket a pályaudvarra?

– Hát persze! – legyintett Mrs Weasley. – Te csak menj, és foglalkozz Rémszemmel. A többit bízd rám.

Alighogy Mr. Weasley eltűnt, belépett a konyhába Bill és Charlie.

– Jól hallottam, hogy Rémszemet emlegettétek? – kérdezte Bill. – Mit művelt már megint?

– Azt állítja, hogy valaki megpróbált betörni hozzá az éjjel – felelte Mrs Weasley.

– Rémszem Mordon? – dünnyögte töprengve George, miközben lekvárt kent a pirítósára. – Nem ő az a flúgos, aki...

– Apátok igen nagyra becsüli Rémszem Mordont – vágott a szavába szigorúan Mrs Weasley.

– Naná, mert apa meg villásdugókat gyűjt – szólt vállvonogatva Fred, mikor Mrs Weasley kiment a konyhából. – Nem csoda, hogy megértik egymást...

– Mordon nagy varázsló volt a maga idejében – jegyezte meg Bill.

– Ha jól tudom, régi barátok Dumbledore-ral – tette hozzá Charlie.

– Dumbledore-nak is van egy kis stikkje – felelte Fred. – Jó, tudom, hogy zseniális meg minden, de...

– Áruljátok már el, ki az a Rémszem! – szólt közbe Harry.

– Egy nyugalmazott minisztériumi varázsló – mondta Charlie. – Én csak egyszer találkoztam vele, amikor apa bevitt magával a minisztériumba. Mordon auror volt, méghozzá a legjobbak egyike... Feketemágus-vadász – magyarázta, Harry értetlenkedését látva. – Azkaban minden második foglya neki köszönheti, hogy a hűvösre került. Mordon rengeteg ellenséget szerzett magának... a legtöbb persze az elítéltek rokonai közül kerül ki... és úgy hallottam, pár éve súlyos üldözési mánia kínozza. Nem bízik senkiben. Minden sarokban bosszúszomjas feketemágusokat lát.

Bill és Charlie úgy döntöttek, kikísérik a Roxfortba indulókat a pályaudvarra; Percy viszont bocsánatkérések közepette kijelentette, hogy neki a minisztériumban a helye.

– Higgyétek el, muszáj bemennem – bizonygatta. – Mr. Kupor számít rám.

– A szorgalmas munka elnyeri jutalmát, Percy – nézett rá komoly képpel George. – Még egy év, és Kupor megtanulja a neved.

Mrs Weasley időközben bement a falusi postára, és a mugli telefon segítségével rendelt három közönséges taxit.

– Arthur megpróbált minisztériumi autókat szerezni nekünk – súgta oda az asszony Harrynek, miközben az esőáztatta kertben álltak, s figyelték, hogyan rakodják be a taxisofőrök kocsijaikba a hat súlyos utazóládát. – De sajnos nem volt szabad autó... Jaj, istenem, milyen mérgesek szegények.

Harry nem állt neki elmagyarázni Mrs Weasleynek, hogy a mugli taxisok nem szívesen szállítanak maradandó halláskárosodást okozó állatokat – márpedig a betegesen izgatott Pulipinty ebbe a kategóriába tartozott. Az sem javított a hangulaton, hogy Fred ládája rakodás közben kinyílt, és meggyulladt benne egy tucat Filibuster-csillagszóró. A sofőr előbb ijedtében ordított fel, aztán fájdalmában, ugyanis Csámpás – aki szintén megrémült –, kieresztette karmait, és mászórúdnak használta a taxis lábát.

Mindennek a tetejébe a társaság roppant kényelmetlenül utazott, hiszen a hátsó ülést a ládáikkal kellett megosztaniuk. A csillagszórós incidens miatt meglehetősen zaklatott kedélyű Csámpás sem volt épp kellemes útitárs – mire London határába értek, Harry, Ron és Hermione már számos karmolt sebből véreztek. Megkönnyebbülten fellélegeztek hát, mikor végre kiszállhattak a taxiból – jóllehet a városban szakadt az eső, s valamennyien bőrig áztak, mire átcipelték utazóládáikat a forgalmas úton, amelyről a pályaudvar bejárata nyílt.

Harry nem először utazott a Roxfort Expresszel, így tudta, hogy a kilenc és háromnegyedik vágányhoz a kilences és tízes vágányok peronját elválasztó falon átsétálva lehet eljutni. Maga a művelet pofonegyszerű volt, de úgy kellett végrehajtani, hogy a mugli utasok semmit ne vegyenek észre belőle. Ez alkalommal kis csoportokban keltek át a falon. Harry, Ron és Hermione nyitották a sort, mivel Pulipinty és Csámpás miatt ok voltak a leggyanúsabbak a társaságból. Cseverészve nekivetették vállukat a falnak, oldalazva átsiklottak rajta – s ugyanabban a szempillantásban a kilenc és háromnegyedik vágány peronján találták magukat.

A Roxfort Expressz készen állt az indulásra. Piros mozdonyából gomolygott a gőz – a fehér ködben a peronon álló diákok és szüleik sötét kísértetalakoknak tűntek. Pulipinty izgalma csak még tovább fokozódott, mikor meghallotta megannyi bagolytársa huhogását. Harry, Ron és Hermione késlekedés nélkül elindultak helyet keresni, s a vonat közepe táján találtak is egy szabad fülkét. Miután berakodták csomagjaikat, leszálltak, hogy elköszönjenek Mrs. Weasleytől, Billtől és Charlie-tól.

– Lehet, hogy hamarabb viszontlátjuk egymást, mint hinnétek – szólt mosolyogva Charlie, miközben megölelte Ginnyt.

– Hogyhogy? – kapta fel a fejét Fred.

– Majd meglátjátok – felelte Charlie. – Csak el ne mondjátok Percynek, hogy céloztam a dologra, hiszen ez „hivatali titoknak minősül, amíg a minisztérium nyilvánosságra nem hozza”.

Bill, aki zsebre dugott kézzel álldogált mellettük, szinte vágyakozva nézte a vonatot.

– Hát igen – szólt –, az idén én is szívesen lennék újra roxforti diák.

– De miért? – faggatta George.

– Eseménydús évetek lesz – felelte Bill huncutul csillogó szemmel. – Még az is lehet, hogy leutazom kibicelni egy kicsit...

– Miért lesz eseménydús évünk? – kérdezte felcsigázva Ron.

Ekkor azonban elhangzott az indulás közeledtét jelző füttyjel, és Mrs Weasley az ajtók felé terelte a gyerekeket.

– Köszönjük a vendéglátást, Mrs Weasley – szólt ki a vonatablakon Hermione, miután valamennyien felszálltak.

– Igen, köszönünk mindent, Mrs Weasley – bólogatott hálás mosollyal Harry.

– Sose köszönjétek, kis drágáim – felelte Mrs Weasley. – Szívesen meghívnálak karácsonyra is, de... azt hiszem, az idén nehéz lenne elcsalogatni titeket a Roxfortból.

– Anya! – csattant fel Ron. – Mi az, amit itt mindenki tud, csak mi nem?

– Este megtudjátok, ne félj – mosolygott Mrs Weasley. – Nagyon izgalmas lesz... Jut eszembe, örülök, hogy megváltoztatták a szabályokat...

– Milyen szabályokat? – kérdezte kórusban Harry, Ron, Fred és George.

– Dumbledore professzor majd elmondja nektek... Aztán ne halljak rosszat rólatok! Fred, George, ez főleg rátok vonatkozik!

A dugattyúk felsziszegtek, és a vonat lassan mozgásba lendült. Fred kihajolt az ablakon.

– Mondjátok meg, mi lesz a Roxfortban! – kiabált anyja és két bátyja felé. – Milyen szabályok változtak meg?

Mrs Weasley azonban nem válaszolt, csak integetett mosolyogva, és néhány másodpere múlva két fiával együtt dehoppanált.

Harry, Ron és Hermione visszamentek a fülkéjükbe. Az ablakon lecsorgó esőcseppek miatt nem sok látszott a tájból. Ron kinyitotta a ládáját, elővette a gyűlölt barna dísztalárt, és leborította vele Pulipinty kalitkáját, hogy elhallgattassa a madarat.

– Bumfolt elmondta volna nekünk, mire készülnek a Roxfortban – szólt csalódottan. – A döntő előtt, emlékeztek? De a saját anyám nem hajlandó elárulni. Kíváncsi vagyok, hogy...

– Csitt!

Hermione ajkára szorította mutatóujját, másik kezével pedig a szomszéd kupé felé mutatott. Harry és Ron a fülüket hegyezték; odaátról lusta, vontatott beszéd szűrődött át a nyitott ajtón keresztül.

– ...apa eredetileg nem is a Roxfortba akart küldeni, hanem a Durmstrangba. Ismeri az ottani igazgatót. Hogy Dumbledore-ról mi a véleménye, azt tudjátok... A Durmstrangba fel se veszik a sárvérű jöttmenteket, akiket Dumbledore annyira imád. Csak anya nem akarta, hogy olyan messzi iskolába menjek. Apa azt mondja, hogy a Durmstrangban a fekete mágiáról is sokkal normálisabb a felfogás, mint a Roxfortban. Akik oda járnak, azok tényleg tanulnak is sötét varázslatokat... Nekünk meg csak az a hülye védekezésóránk van...

Hermione felállt, lábujjhegyen odament az ajtóhoz, és behúzta, kizárva Malfoy hangját.

– Bár a Durmstrangba ment volna – szólt dühösen. – Akkor nem kellene már negyedik éve elviselnünk őt.

– A Durmstrang egy másik varázslóiskola? – érdeklődött Harry.

– Az – felelte megvetően Hermione. – Borzalmas híre van. Az európai mágusiskolák összehasonlító értékelésében azt írják róla, hogy ott aránytalanul sokat foglalkoznak a fekete mágiával.

– Asszem, hallottam róla – dörmögte bizonytalanul Ron. – Hol is van? Melyik országban?

Hermione felvonta szemöldökét.

– Micsoda kérdés... Azt nem tudja senki.

– Miért nem? – kérdezte Harry.

– Az iskolák évszázadok óta vetélkednek egymással – magyarázta Hermione. – A Durmstrang és a Beauxbatons még azt sem fedik fel, hol vannak, nehogy a konkurens iskolák kémei kileshessék a titkaikat.

– Na ne szédíts már! – nevetett fel Ron. – Nem hiszem, hogy a Durmstrang sokkal kisebb lenne, mint a Roxfort. Hogy tudnának eldugni egy ménkű nagy kastélyt?

Hermione megütközve nézett rá.

– De hát a Roxfort is rejtve van – mondta, olyan hangon, mintha ez a legnyilvánvalóbb dolog lenne a világon. – Mindenki tudja... legalábbis mindenki, aki olvasta a Roxfort történetét.

– Akkor te tudod egyedül – mondta Ron. – Tessék, áruld el, hogyan dugták el a Roxfortot.

– Megbűvölték – felelte Hermione. – Az arra járó muglik az iskola helyén egy düledező romot találnak, aminek a bejárata fölött az áll: „BELÉPNI TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES”.

– Szóval az illetéktelenek a Durmstrang helyén is egy romot találnak?

Hermione megvonta a vállát.

– Mondjuk. De az is lehet, hogy olyan mugliriasztó bűbáj védi, mint a Világkupa-stadiont. És biztos feltérképezhetetlenné tették, hogy távol tartsák az idegen varázslókat.

– Mit csináltak vele?

– El lehet úgy varázsolni egy épületet, hogy ne lehessen térképen feltüntetni a helyét. Nem tudtad?

– Eddig nem – felelte Harry.

– De szerintem a Durmstrang valahol, messze északon lehet – folytatta tűnődve Hermione. – Egy nagyon hideg helyen. Abból gondolom, hogy az egyenruhájukhoz szőrmesapka is tartozik.

Ahogy haladtak észak felé, egyre sötétebb felhők alá értek, s az eső is mind hevesebben zuhogott. Déltájt már olyan kevés fény szűrődött be a vonat bepárásodott ablakain, hogy a fülkékben kigyúltak a lámpák.

Aztán nemsokára feltűnt kis kocsijával a büfés boszorkány. Harry annyi kondéros kekszet vásárolt, hogy mindhárman jóllakhassanak belőle.

A három jó barát a délután folyamán sem unatkozott; számos ismerősük fordult meg a kupéban, többek között Seamus Finnigan, Dean Thomas és Neville Longbottom. Utóbbi egy kerek arcú, kórosan feledékeny fiú volt, akit sárkánytermészetű nagyanyja nevelt. Seamus még mindig viselte ír kokárdáját, bár abból már lassan kifogyott a varázs: már csak bágyadtan cincogta, hogy „Troy! Mullett! Moran!”. Úgy fél óra után Hermione belefáradt abba, hogy a fiúk egyre csak a kviddicsről beszélgetnek; újra elővette a Varázslástan alapfokon IV.-et, és memorizálni kezdte a begyűjtőbűbáj elméleti alapjait.

Neville irigykedve hallgatta, hogyan idézik fel a többiek a Világkupadöntőn szerzett élményeiket.

– Engem nem vitt el a nagyi a meccsre – vallotta be szomorúan. – Sajnálta a pénzt a jegyre. Pedig nagyon izgalmas Lehetett.

– Az biztos – mondta Ron. – Várj csak, mutatok valamit...

Ron felágaskodva belenyúlt a poggyásztartón elhelyezett ládájába, és némi kotorászás után előhalászta belőle a miniatűr Viktor Krumot.

– Fúúú – álmélkodott Neville, mikor Ron a tenyerére állította a figurát.

– Élőben is láttuk őt, egészen közelről – mesélte Ron. – A díszpáholyban ültünk...

– Életedben először és utoljára, Weasley.

Draco Malfoy jelent meg a fülke ajtajában – ezúttal harmadmagával. Ott ácsorogott mögötte két gorillaalkatú fogdmegje, Crak és Monstro, akik ránézésre vagy harminc centit nőttek a nyár folyamán. Dean és Seamus nem húzták be teljesen az ajtót maguk után, s Malfoyék bizonyára meghallották, miről folyik a szó odabent.

– Nem emlékszem, hogy áthívtalak volna, Malfoy – szólt hűvösen Harry.

– Weasley... az meg micsoda? – Malfoy Pulipinty letakart kalitkájára mutatott, amelyről lecsüngött egy árulkodó csipkeszegélyes talárujj.

Ron a kalitka felé nyúlt, de Malfoy gyorsabb volt nála; egy szempillantás alatt lekapta a barna ruhadarabot a ketrecről.

– Ezt nézzétek meg! – harsogta mámoros képpel, miközben diadalmasan a magasba emelte a talárt. – Nem hiszem el! Weasley, te ezt fel fogod venni!? Tudod, mikor hordtak az emberek ilyet? Kábé 1890-ben...

Ron arca felöltötte a dísztalár színét.

– Gebedj meg! – horkant fel, és kikapta Malfoy kezéből a ruhát. Crak és Monstro bután heherésztek, Malfoy pedig egyenesen a hasát fogta a nevetéstől.

– Be akarsz nevezni, mi, Weasley? Rád parancsoltak, hogy csinálj reklámot a családnak, igaz? Vagy ráizgultál a pénzdíjra? Ha nyernél, akár egy rendes talárt is vehetnél magadnak...

– Nem tudom, miről dumálsz – vetette oda Ron.

– A nevezésről beszélek – ismételte Malfoy. – Te biztos nem hagyod ki, Potter. Imádod mutogatni magad, és ilyen alkalom ritkán adódik...

– Vagy beszélj értelmesen, Malfoy, vagy tűnj el – szólt ki mogorván Hermione a Varázslástan alapfokosa IV mögül.

Malfoy szeme elkerekedett.

– Megáll az eszem! – kiáltott fel kéjes rácsodálkozással. – Hiszen ti nem is tudjátok! Weasley, az apád meg a bátyád a minisztériumban dolgozik, és neked fogalmad sincs az egészről!? Én már réges-rég tudom az apámtól... Cornelius Caramel mesélte neki. Mondjuk, az is igaz, hogy az én apám ismeri az összes minisztériumi nagyfőnököt, a tied meg biztos nincs még olyan beosztásban, hogy ilyesmiről beszéljenek előtte... A fontos dolgokat nem kötik az orrára...

Malfoy gúnyosan felkacagott, aztán intett a Crak-Monstro párosnak, és mindhárman eltűntek.

Ron felpattant, és akkora rántással csukta be utánuk a fülke tolóajtaját, hogy abból kitört az üveg.

– Ron! – Hermione megrovó pillantást vetett barátjára, majd elővette pálcáját. – Reparo! – motyogta, mire a cserepek újra üvegtáblává álltak össze, és elfoglalták régi helyüket az ajtókeretben.

– Megjátssza itt nekünk, hogy ő mindent tud, mi meg semmit – dühöngött Ron. – Az én apám ismeri az összes nagyfőnököt... Na és aztán? Apát már százszor elő akarták léptetni... De neki a munkája a fontos, nem az, hogy főnök legyen!

– Hát persze – csitította Hermione. – Malfoy össze-vissza beszél. Ne húzd fel magad miatta...

– Nem húztam fel magam! – kiabálta Ron, és öklével akkorát csapott az egyik kondéros kekszre, hogy abból csak egy halom morzsa maradt.

Az út hátralevő részében Ronnak a szavát se lehetett hallani. Mikor eljött az ideje, némán öltötte magára iskolai talárját, s még akkor is rosszkedvű hallgatásba burkolózott, mikor a Roxfort Expressz végre lassítani kezdett, és begördült Roxmorts falu éjszakai sötétségbe burkolózó vasútállomására.

Alighogy kinyíltak a szerelvény ajtajai, fenyegető mennydörgés hangzott fel, jelezve, mi várja az érkezőket a szabad ég alatt. Hermione a köpenyébe bugyolálta Csámpást, Ron pedig úgy döntött, rajta hagyja dísztalárját Pulipinty kalitkáján. Csakúgy mint a többi diák, ők is behúzott nyakkal, az arcukba csapódó esőcseppektől hunyorogva szálltak le a vonatról. Ha valamikor, most tényleg úgy esett, mintha száz hatalmas és kifogyhatatlan dézsából öntenék az égből a jeges vizet.

– Szia, Hagrid! – kiáltott oda Harry a peron végén tornyosuló óriásforma árnyalaknak.

– Jól vagy, Harry? – bömbölt vissza Hagrid, szavait lelkes integetéssel kísérve. – Találkozunk a lakomán... ha nem fulladunk a tóba!

Hagrid tréfás megjegyzéséből Harry arra következtetett, hogy az elsőéveseket a rossz idő dacára ebben az évben is a hagyományos módon, csónakkal szállítják a kastélyba.

– Brrr, nem irigylem szegény gólyákat – szólt dideregve Hermione, miközben a meg-meglóduló tömeg az állomás mellett várakozó ló nélküli fiákerek felé sodorta őt és barátait. Néhány perces, de a cudar időben végtelenül hosszúnak tűnő várakozás után Harry, Ron, Hermione és Neville végre sorra kerültek, és bemászhattak közös fiákerükbe. Az ajtó nyomban becsapódott mögöttük, s a kocsi zötykölődve elindult a kissé kátyús úton a Roxfort-kastély felé.

Tizenkettedik fejezet

A Trimágus Tusa

A fiákerek begördültek a szárnyas vadkanok szobraival díszített kovácsoltvas kapun, és a viharossá fokozódó szélben inogva felkaptattak a kastélyhoz vezető lankás emelkedőn. Harry elmélázva nézte az eső sűrű függönye mögött felsejlő, kivilágított ablakokat. Aztán a fiáker végre megállt, s az eget szabdaló villámok fényében kirajzolódott a kastély magas tölgyfa ajtaja. Az ajtóhoz vezető kőlépcsősoron már ott szaladtak a legutóbb befutott kocsi utasai. Harry, Ron, Hermione és Neville sem késlekedtek sokáig; lehajtott fejjel kimásztak a fiákerből, majd nyomban futásnak eredtek, s csak akkor pillantottak fel ismét, mikor már a fáklyák fényében fürdő, tágas bejárati csarnokban álltak, ahonnan az emeletre vezető impozáns márványlépcső indult.

– Húúúúúh – fújt Ron, kutyamód megrázva vizes üstökét. – Ha egész éjjel így fog esni, kiárad a tó. Teljesen... ÁÁÁH!

Valahonnan a mennyezet alól egy jókora, piros, vízzel teli luftballon zuhant alá, s egyenesen Ron fején landolt. A csuromvizes Ron levegő után kapkodott, és nekitántorodott Harrynek. Abban a pillanatban már érkezett is a következő vízbomba – ez szinte súrolta Hermionét, és a lábuk előtt csapódott a kőpadlóra, elárasztva Harry edzőcipőjét és zokniját. A közelben állók sikongatva, lökdösődve menekültek a tűzvonalból. Harry felnézett a magasba – és nyomban átlátta a helyzetet. Hat méterrel a fejük felett ott lebegett a csengősipkás, narancsszín csokornyakkendős Hóborc. A kopogó szellem pimasz ábrázata most csúf fintorba csavarodott-még vigyorogni is elfelejtett, úgy koncentrált a következő pottyantásra.

– HÓBORC! – csattant egy szigorú női hang. – Hóbort, gyerünk le onnan, egy-kettő!

A hang tulajdonosa McGalagony professzor, a Griffendél-ház vezető tanára és az iskola igazgatóhelyettese volt. A tanárnő kirontott a nagyteremből, de néhány lépés után megcsúszott a vizes kövön, s hogy ne essen el, belekapaszkodott a legközelebbi stabil dologba – ami történetesen Hermione nyaka volt.

– Oh!... Bocsánat, Granger kisasszony...

– Nem történt semmi, tanárnő – nyögte Hermione, és megmasszírozta a nyakát.

McGalagony megigazította süvegét, majd újra felnézett Hóborcra. Szene szikrákat szórt szögletes keretű szemüvege mögött.

– Azonnal gyere le onnan, Hóborc! – rivallt rá a szellemre.

– Nem is csin'ok semmitse! – mekegte Hóborc, és elhajította a harmadik vízbombát is. Az egy csapat ötödéves lány közé esett, akik erre visongva bemenekültek a nagyterembe. – Már úgyis vizesek, nem? Ázott egerek! Repül a lufiíííí!

Azzal megcélzott néhány frissen érkezett másodikost.

– Ha nem hagyod abba, hívom az igazgató urat! – kiabált rá McGalagony. – Figyelmeztetlek, Hóborc...

A szellem nyelvet öltött rá, eldobta utolsó bombáját, és féleszű vihogás közepette elsuhant a márványlépcső felé.

– Gyerünk, gyerünk, indulás! – parancsolt rá McGalagony az ázott diákseregre. – Vonuljanak be a nagyterembe, de szaporán!

Harry, Ron és Hermione csúszkálva-botladozva elindultak a bejárati csarnok jobb oldalán nyíló kétszárnyú ajtó felé. Ron szitkozódott tehetetlen dühében, és ingerült mozdulattal hátracsapta csöpögő hajfürtjeit.

A nagyterem az ilyenkor szokásos ünnepi díszben pompázott. Az asztalok fölött lebegő száz meg száz gyertya fényében aranytányérok és – kupák csillogtak. A Roxfort négy Háza részére kijelölt négy hosszú asztal melletti helyek többségét már elfoglalta a vidáman zsibongó diáksereg. Az ötödik asztal, melyet a tanárok és más iskolai dolgozók számára tartottak fenn, a terem végében, a többire merőlegesen állt. Itt, a nagyteremben sokkal melegebb volt, mint a bejárati csarnokban. Harry, Ron és Hermione elhaladtak a mardekárosok, a hollóhátasok és a hugrabugosok mellett, s az utolsó asztalhoz érve leültek Félig Fej Nélküli Nick, a Griffendél-torony kísértete mellé. A gyöngyházfényű, áttetsző testű Nick ezen az estén is szokásos, zekéből és harisnyából álló öltözékét viselte, melyet feltűnően széles fodorgallér egészített ki. A gallér kettős célt szolgált: egyrészt kivételes eleganciát volt hivatott kölcsönözni viselőjének, másrészt biztosította, hogy Nick szinte teljesen levágott feje viszonylag stabilan üljön két válla között.

– Jó estét – köszöntötte Harryéket a szellem.

– Eddig nem volt túl jó – felelte morcosan Harry, és lehúzta edzőcipőjét, hogy kiöntse belőle a vizet. – Remélem, gyorsan túlesünk a beosztáson, mert farkaséhes vagyok.

Az elsőévesek beosztása a négy iskolai házba szokásos év eleji ceremónia volt a Roxfortban. Az elmúlt két évben úgy alakultak a dolgok, hogy Harry nem lehetett jelen a szertartáson – így, bár korgott a gyomra, örült, hogy végignézheti a beosztást.

– Szia, Harry! – köszönt rá egy izgatott, zihálós hang valahonnan az asztal végéről.

Colin Creevey volt az, egy harmadéves fiú, aki megismerkedésük óta üldözte Harryt a rajongásával.

– Szia, Colin – felelte tartózkodóan Harry.

– Képzeld, Harry, képzeld! Idén lesz elsős az öcsém! Az öcsém, Dennis!

– Aha – felelte udvarias mosollyal Harry. – Tök jó.

– Nagyon be van sózva! – Colin ezt akár magáról is mondhatta volna, úgy pattogott a székén. – Szurkolok, hogy ő is a Griffendélbe kerüljön! Te is szoríts neki, Harry!

– Öh... jó, persze – bólintott Harry, majd újra barátai és Nick felé fordult. – A testvéreket általában ugyanabba a házba osztják be, nem?

Példaként Weasleyékre gondolt, akik mind a heten a Griffendélbe kerültek.

– Nem feltétlenül – felelte Hermione. – Parvati Patil ikertestvére hollóhátas, pedig ők külsőre is teljesen egyformák.

Harry a tanári asztal felé pillantott. Ott a szokásosnál több szék állt üresen. Hagrid igazoltan volt távol – biztos még a szélkorbácsolta tavon hajókázott a gólyákkal –, McGalagony professzor pedig valószínűleg a bejárati csarnok vízmentesítését felügyelte – de volt az asztalnál egy harmadik üres szék is.

– Hol lehet az új sötét varázslatok kivédése tanár? – tette fel a kérdést Hermione, miután ő is végighordozta tekintetét a tanári asztalon.

Eddig egyetlen sötét varázslatok kivédése tanáruk sem maradt egy évnél hosszabb ideig az iskolában. Az addigiak közül Harry egyedül legutolsó tanárukat, Lupin professzort kedvelte meg. Most azonban csupa ismerős ült a keresztben álló asztalnál.

– Lehet, hogy senkit nem tudtak szerezni! – aggodalmaskodott Hermione.

Harry most figyelmesebben végignézett az asztalnál ülőkön. Flitwick professzor, a pöttöm bűbájtantanár egy halom párnával aládúcolva ült a gyógynövénytant oktató Bimba professzor mellett, akinek csálé süvege alól kilógott örökké kócos, őszülő haja. Bimba az asztronómus Sinistra professzorral beszélgetett, aki mellett az iskola bájitaltantanára, a sárgásfakó arcú, görbe orrú, zsíros hajú Piton professzor foglalt helyet. Ő volt az egyetlen a Roxfort tanárai közül, akit Harry szívből utált. Ehhez az utálathoz csak Piton Harry iránti gyűlölete volt mérhető, amelyet – ha még lehetett – bizonyára tovább fokozott, hogy Harry az előző tanévben Piton orra előtt szöktette meg Sirius Blacket, aki ellen a bájitaltantanár közös diákkoruk óta bosszút forralt.

Piton mellett volt egy üres hely – Harry gyanította, hogy az McGalagonyra vár. A következő széken, s egyben a hosszú asztal közepén Dumbledore professzor, az iskola igazgatója ült. Dumbledore hosszú ezüstös haja és szakálla vidáman csillogott a gyertyafényben – csakúgy mint fenséges mélyzöld talárján a hímzett csillagok és holdak. Az igazgató sátor módjára összetámasztotta hosszú, vékony ujjait az álla alatt, s gondolatokba merülve meredt a mennyezetre félhold alakú szemüvegén át. Harry követte a tekintetét. Az elvarázsolt mennyezet, mely mindig a valódi eget tükrözte, még sosem mutatott ilyen viharos képet. Kavargó fekete és sötétvörös felhők töltötték be, s valahányszor odakint megdördült az ég, villám cikázott át rajta.

– Kezdjék már el! – türelmetlenkedett Ron. – Fel tudnék falni egy egész hippogriffet.

Szinte még be sem fejezte a mondatot, máris kinyílt a nagy, kétszárnyú ajtó. A terem azonnal elcsendesedett. Az ajtón belépett McGalagony professzor, s mögötte hosszú sorban bevonultak az elsőévesek. Harry, Ron és Hermione is áztak eleget, de be kellett látniuk, hogy ők Hóborc tréfájával együtt is csupán ízelítőt kaptak abból, amin az elsősök keresztülmentek. Úgy tűnt, mintha nem csónakban, hanem úszva keltek volna át a tavon. Az ázott sereg a tanári asztal elé vonult; ott megálltak, és szembefordultak az iskola többi tanulójával. Cudarul fázhattak, emellett bizonyára izgultak is, úgyhogy mind úgy remegtek, mintha rázták volna őket – mind, kivéve egy pöttöm, egérfrizurájú fiúcska. Ő egy roppant furcsa ruhadarabot viselt, amelyben Harry felismerte Hagrid vakondbőr nagykabátját. A fiúcska ötödmagával is elfért volna a hatalmas ruhadarabban, így aztán úgy festett, mintha egy szőrös fekete sátorból dugná ki a fejét. Kis arca szinte lángolt az izgalomtól. Miután elfoglalta helyét rémülten pislogó társai között, és sikerült elkapnia Colin Creevey pillantását, diadalmasan felmutatta kinyújtott hüvelykujjait, és ezt tátogta némán: „Beleestem a tóba!” Mindehhez olyan képet vágott, mintha valami hihetetlenül nagy szerencse érte volna.

McGalagony professzor most egy háromlábú széket állított az elsőévesek sora elé, s azon elhelyezett egy borzalmasan elnyűtt és veszedelmesen piszkos varázslósüveget. A gólyák rámeredtek az ócska fejfedőre – s így tett mindenki más is. Egy hosszú pillanatig csend volt. Aztán a süveg karimája melletti szakadás száj módjára kinyílt, és a fejfedő dalra fakadt:

Új koromban – eltelt már vagy ezer év azóta –,

Élt e földön négy nagy mágus; róluk szól e nóta.

Hősi lelkű Griffendél, kit tágas sík nevelt;

Szép Hollóhát – ifjúsága zord hegyek közt telt;

Szelíd szívű Hugrabug, kies völgyek lánya;

S ravasz Mardekár – hazája erdők ingoványa.

Kell egy mágus-tanház – vélte a hőskor négy bölcse.

A Roxfort lett közös álmuk s munkájuk gyümölcse.

Kezdetektől volt egy külön háza mind a négynek,

Hiszen ki-ki más-más virtust tartott fő erénynek.

Bátor szívű ifjak gyűltek Griffendél köré.

Hollóhát az észt helyezte mindenek, fölé.

A szorgosokhoz húzott mindig jó Hugrabug szíve.

S a becsvágyók közül került ki Mardekár sok híve.

Egy kérdésre kereste még a négy bölcs a választ:

Holtuk után az ifjaknak házat vajh ki választ?

Griffendél fejéhez kapott, levett róla engem;

észt töltött belém a négy, s ím Teszlek Süveg lettem.

Húzzatok hát fületekre, ne tátsátok szátok!

Megtudjátok menten, melyik ház illik hozzátok!

A diákok lelkes tapssal jutalmazták a Teszlek Süveg produkcióját.

– Mikor minket osztottak be, nem ezt énekelte – jegyezte meg Harry, miközben ő maga is tapsolt.

– Minden évben más éneket ad elő – felelte Ron. – Elég unalmas élete lehet. Gondolom, egész évben más dolga sincs, mint megkomponálni a következő dalát.

McGalagony professzor vaskos pergamentekercset vett elő.

– Akit szólítok, a fejére teszi a süveget, és leül a székre – fordult az elsőévesekhez. – Miután a süveg kihirdette döntését, az illető helyet foglalhat a megfelelő asztalnál.

– Ackerley, Stewart!

Remegő fiúcska lépett ki a sorból. Félősen felemelte a süveget, a fejére tette, és leült.

– Hollóhát! – rikkantotta a süveg.

Stewart Ackerley gyorsan levette a fejfedőt, s a hollóhátasok asztalához iszkolt, ahol hangos ováció fogadta. Harry odanézett, és megpillantotta Chót, a Hollóhát kviddicscsapatának fogóját. A lány mosolyogva tapsolt az érkező Stewart Ackerleynek. Harryt egy röpke pillanatra elfogta az a furcsa vágy, hogy ő is odavonuljon a Hollóhát asztalához.

– Baddock, Malcolm!

– Mardekár!

A terem túlsó végén álló asztalnál üdvrivalgás tört ki. Harry látta, hogy társaival együtt Malfoy is megtapsolja a közeledő Baddockot. Eltűnődött, vajon tudja-e Baddock, hogy a Mardekárból több sötét varázsló került ki, mint a másik három házból együttvéve. Fred és George megvetően sziszegtek, mikor Baddock elhaladt mellettük.

– Branstone, Eleanor!

– Hugrabug!

– Cauldwell, Owen!

– Hugrabug!

– Creevey, Dennis!

A pöttöm Dennis Creevey kilépett a sorból, és kis híján hasra esett Hagrid vakondbőr kabátjában. Épp abban a pillanatban botlott el, amikor a kabát eredeti tulajdonosa beosont a terembe a tanári asztal mögötti mellékajtón. Hagrid körülbelül kétszer olyan magas és legalább háromszor olyan széles volt, mint egy átlagos férfi; s mivel ehhez a testalkathoz hosszú, gubancos fekete haj és bozontos szakáll társult, az összhatás meglehetősen riasztó volt. Harry, Ron és Hermione azonban tudták, hogy a látszat csal – az évek során barátságos és melegszívű embernek ismerték meg a vadőrt. Hagrid, miközben leült a tanári asztal végébe, derűsen rákacsintott Harryékre, majd figyelni kezdte Dennis Creevey ügyködését. A fiú feltette a süveget, s a következő pillanatban már nyílt is a karima melletti szakadás...

– Griffendél! – kiáltotta a süveg.

Hagrid együtt tapsolt a griffendélesekkel. Dennis Creevey boldog vigyorral letette a süveget, és már rohant is bátyjához.

– Beleestem, Colin! – visította, miközben lehuppant egy üres székre. – És képzeld, valami tolni kezdett alulról, és visszalökött a csónakba! Szuper volt!

– Azta...! – lelkendezett Colin. – Tudod, mi lehetett az, Dennis? Az óriáspolip!

– Fúúúú! – Dennis arca láttán bárki azt hihette, hogy nincs az életben nagyobb öröm, mint bömbölő viharban belesni egy feneketlenül mély tóba, majd egy óriás víziszörny hátán kievickélni onnan.

– Dennis! Dennis! Látod ott azt a fiút? Azt a fekete hajú, szemüvegeset! Látod? Tudod, ki az, Dennis?

Harry gyorsan elfordította a fejét, és úgy tett, mintha roppantul érdekelné, melyik házba küldi a Teszlek Süveg Emma Dobbsot.

A beosztás folytatódott; a megszeppent fiúk és lányok egyenként odaléptek a háromlábú székhez. Mire McGalagony professzor az M betűhöz ért a listán, a gólyák sora már erősen foghíjas volt.

– Belehúzhatnának egy kicsit – dörmögte Ron gyomortájékát szorongatva.

– Türelem! – szólt rá Félig Fej Nélküli Nick, miután „Madley, Laura!” hugrabugos lett. – A beosztás sokkal fontosabb az evésnél.

– Főleg annak, aki már halott – vágott vissza Ron.

– Remélem, az idei griffendéles utánpótlás erős csapat lesz – jegyezte meg Nick, miközben megtapsolta a griffendéles asztalhoz közeledő „McDonald, Natalie!”-t. – Sajnálnám, ha megszakadna a nyerő szériánk.

Az előző három évben mindannyiszor a Griffendél lett a házak közti éves bajnokság győztest.

– Pritchard, Graham!

– Mardekár!

– Quirke, Orla!

– Hollóhát!

Végül az utolsó gólya, „Whitby, Kevin!” is végzett („Hugrabug!”). A beosztási ceremónia véget ért; McGalagony kivitte a teremből a süveget és a széket.

– Na végre – dörmögte Ron, azzal kezébe vette kést-villáját, és feszült várakozással nézni kezdte az előtte fekvő aranytányért.

Dumbledore professzor felállt, mosolyogva körülnézett a teremben, és üdvözlő mozdulattal széttárta karját.

– Csupán két szót szeretnék szólni az egybegyűltekhez – mondta zengő, mély hangon. – Jó étvágyat!

– Bravó, bravó! – kiáltotta kórusban Harry és Ron, mikor a szemük előtt egyszerre megteltek az üres edények.

Félig Fej Nélküli Nick gyászos képpel nézte, hogyan rakodják meg tányérjaikat a diákok.

– Báris jobba' vagyo' – mondta Ron degeszre tömött szájjal.

– Örülhettek, hogy egyáltalán megtartják a lakomát – jegyezte meg Félig Fej Nélküli Nick. – Gondok voltak délután a konyhában.

– Ho'ho? Bi dördénd? – kérdezte Harry egy nagy falat sült hússal hadakozva.

– Mondanom se kell, hogy Hóborc kellemetlenkedett – felelte Nick rosszalló fejcsóválással, amitől kobakja vészesen billegni kezdett. Feljebb húzta hát fodorgallérját, mielőtt folytatta. – Az egész a szokásos vitával kezdődött. Hóborc jelen akart lenni a lakomán – ez persze elég abszurd ötlet, hiszen tudjátok, milyen faragatlan. Ha meglát egy tál ételt, rögtön a levegőbe röpíti. Szóval összeült a kísértettanács – a Pufók Fráter azon a véleményen volt, hogy adjunk Hóborcnak még egy esélyt – de a Véres Báró hallani sem akart a dologról.

A Véres Báró, a Mardekár kísértete ösztövér, hallgatag szellem volt – s mellesleg az egyetlen lény a Roxfortban, aki parancsolni tudott Hóborcnak.

– Sejtettem, hogy Hóborc ki van akadva valamitől – jegyezte meg sötéten Ron. – Mit csinált a konyhában?

– Ó, csak amit szokott – legyintett Félig Fej Nélküli Nick. – Felfordulást és pánikot. Röpködtek a lábasok, minden úszott a levesben. A házimanók idegösszeomlást kaptak...

Kopp. Hermione fellökte aranykupáját. A sárga sütőtöklé hatalmas tócsában szétömlött az asztalterítőn, de Hermione ügyet sem vetett rá.

– Itt vannak házimanók? – kérdezte a borzalomtól elkerekedett szemmel – Itt, a Roxfortban?

– Természetesen – felelte csodálkozva Nick. – Mi foglalkoztatjuk a legtöbbet egész Nagy-Britanniában. Több mint száz dolgozik itt.

– Én eddig egyet se láttam! – háborgott Hermione.

– Többnyire a konyhában vannak – mondta Nick. – Csak éjjel jönnek ki egy kicsit takarítani... megrakják a tüzeket, ilyesmi... Végül is nem az a dolguk, hogy mutogassák magukat. A jó házimanó arról ismerszik meg, hogy olyan, mintha ott se volna.

Hermione döbbenten meredt a kísértetre.

– De fizetnek nekik, ugye? – hebegte reménykedve. – És kapnak szabadságot. És... és elmehetnek betegállományba meg nyugdíjba meg minden... Ugye, igen?

Félig Fej Nélküli Nick akkorát nevetett, hogy feje lefordult a mellkasára, s ott lógott azon a cafatnyi szellembőrön, ami még a nyakához rögzítette.

– Betegállomány? Nyugdíj? – harsogta, miközben helyre tette a fejét, és megigazította fodorgallérját. – A házimanóknak eszükben sincs betegállományba menni!

Hermione rámeredt teli tányérjára, majd ünnepélyesen letette kését-villáját, és eltolta maga elől a tányért.

– Me izé' má' 'ermióme – mammogta Ron, félig megrágott krumplidarabkákat köpködve Harry talárjára. – 'Oppá, bosánat, 'Erri... – Gyorsan lenyelte a falatot. – Ha éhen halsz, attól a manók még nem fognak betegszabadságot kapni!

Hermione kihúzta magát, és haragosan fújtatott.

– Ezt a vacsorát – szólt – kizsákmányolt rabszolgák főzték!

És ettől kezdve egy falatot sem volt hajlandó enni.

Az eső még mindig hevesen verte a magas, sötét ablakokat. Az üvegtáblákat újabb mennydörgés rázta meg, s a borús égmennyezeten átcikázó villám fénye megszázszorozva tükröződött a ragyogó aranytálakon. A főétel maradékai eltűntek, s helyükön nyomban megjelent a desszert.

– Gyümölcslepény, Hermione! – duruzsolta csalogatóan Ron, és a lány felé legyezte a sütemény illatát. – Habostorta! Csokipuding!

Hermione pillantása azonban annyira hasonlított McGalagonyéra, hogy Ron inkább feladta.

Miután a desszert is bekebelezésre került, s a tálakról eltűnt a maradék, Albus Dumbledore ismét szólásra emelkedett. A nagyteremben elült a zsivaj, s már csak a zúgó szél és a kopogó eső zavarta meg a csendet.

– Nohát! – szólt Dumbledore, és mosolyogva körülnézett a teremben. – Most, hogy gyomrunkba vándoroltak az asztal ajándékai (Hermione itt megvetően felmordult), bátorkodom ismét a tisztelt társaság figyelmét kérni.

– Frics úr, iskolánk gondnoka megkért, hogy tájékoztassalak benneteket: jelen tanévtől fogva a tiltott tárgyak közé tartozik a jajgató jojó, a fogas frizbi, valamint a perpetuum bumeráng is. A teljes, négyszázharminchét tételből álló lista bármikor megtekinthető Frics úr szobájában – ha esetleg érdekel valakit.

Dumbledore szája gyanúsan felfelé görbült.

– Mint minden évben, most is hangsúlyozom – folytatta –, hogy a birtokon található erdőbe diákoknak tilos a belépés; ugyanez vonatkozik Roxmorts falura az első- és másodévesek esetében.

– Emellett szomorú kötelességem közölni veletek, hogy az idén elmarad a házak közötti kviddicsbajnokság.

– Micsoda? – horkant fel Harry.

Ránézett Fredre és George-ra, akik ugyancsak benne voltak a Griffendél csapatában. Az ikrek némán hápogva meredtek az igazgatóra. Dumbledore folytatta:

– Ennek magyarázata nem más, mint hogy októberben kezdetét veszi iskolánkban egy rendezvény, ami a tanév végégig tart majd, s ami mellett tanáraitoknak sem idejük, sem energiájuk nem marad egyéb programok megszervezésére. Merem állítani azonban, hogy az említett rendezvény mindenért kárpótol majd benneteket. Nagy örömömre szolgál, hogy bejelenthetem: az idén a Roxfortban...

Ebben a pillanatban hatalmas mennydörgés rázta meg a falakat, és kicsapódott a nagyterem ajtaja.

A küszöbön egy fekete úti köpenybe burkolózó férfi állt, kezében hosszú bottal. Egyszerre minden fej az idegen felé fordult, akit egy pillanatra fényesen megvilágított az égmennyezeten átcikázó kétágú villám. A férfi lehúzta fejéről a csuklyát, megrázta sörénynek is beillő, hosszú, őszes haját, és elindult a tanári asztal felé.

Az idegen minden második lépése döngve visszhangzott a teremben. A keresztben álló asztal elé érve befordult jobbra, és nehéz léptekkel Dumbledore felé indult. Ekkor újabb villám hasított át a mennyezeten. Hermione felsikkantott ijedtében.

A villám fényében élesen kirajzolódott a jövevény arca – egy arc, amelyhez foghatót Harry még soha nem látott. A férfi ábrázatát mintha egy darab repedezett fából faragta volna ki egy kontár, akinek fogalma sem volt róla, hogyan fest egy emberi arc, s ráadásul a vésővel is pocsékul bánt. Az idegen bőrét keresztül-kasul forradások tömkelege szabdalta; szája sötét hasadékra emlékeztetett, s orrának nagy része hiányzott.

A legrémisztőbb azonban a férfi szeme volt.

Az egyik szem kicsi volt és feketén fénylett, a másik viszont nagy volt és kerek, akár egy pénzdarab, és sugárzó acélkékben játszott. Ez a kék szem sosem pislogott, és egy másodpercre sem állt meg; a másiktól teljesen függetlenül, szüntelenül jobbra-balra, fel és le járt – aztán egyszer csak teljesen befordult – mintha a fej belsejét nézné –, s már csak az üres szemfehérje látszott belőle.

Az idegen megállt Dumbledore előtt, és kinyújtotta arcához hasonlóan hegszabdalta kezét. Az igazgató kezet rázott vele, s néhány szót mormogott. Harry nem hallotta, mit mond, de úgy tűnt, valamit kérdezhetett, mert a jövevény fejét rázva válaszolt neki. Dumbledore bólintott, s invitáló kézmozdulattal a jobbján álló üres székre mutatott.

Az idegen leült, kirázta arcából szürke sörényét, majd maga elé húzott egy tál kolbászt, és az egészet orra maradványai elé emelte. Miután alaposan megszagolgatta az ételt, elővett egy kést, felszúrt vele egy darab kolbászt, és enni kezdett. Normális szeme az ételre szegeződött, de a kék most is fáradhatatlanul forgott üregében, a termet és a diákokat fürkészve.

– Bemutatom iskolánk új sötét varázslatok kivédése tanárát – harsogta bele a csendbe Dumbledore –, Mordon professzor urat.

Szokás volt az új tanárokat tapssal köszönteni, de ezúttal egyetlen diák vagy tanár sem emelte fel a kezét – Dumbledore-on és Hagridon kívül. A két pár tenyér árva csattogása azonban csak még kínosabbá tette a csöndet, így hát ők is hamar felhagytak a tapsolással. A jelenlévőket oly mértékben sokkolta a rémisztő külsejű Mordon megjelenése, hogy nemigen voltak képesek másra, mint dermedten meredni rá.

Harry közelebb hajolt Ronhoz.

– Mordon? – súgta. – Rémszem Mordon? Az, akinek apád ma reggel a segítségére sietett?

– Csak ő lehet – felelte az álmélkodástól bambán Ron.

– Mitől néz így ki? – suttogta Hermione. – Mi történt az arcával?

– Nem t'om – súgta vissza Ron.

Mordont szemlátomást cseppet sem zavarta a hűvös fogadtatás. Az asztalon álló sütőtökleves kancsót egy pillantásra sem méltatva újra benyúlt köpenye alá, elővett egy laposüveget, és nagyot húzott belőle. Ahogy az iváshoz felemelte a karját, köpenye feljebb csúszott, s Harry az asztal alatt egy karmokban végződő falábat pillantott meg.

Dumbledore megköszörülte a torkát, és mosolyogva végignézett a Mordont bámuló diákok seregén.

– Tehát, ahogy mondtam – szólt –, iskolánk az elkövetkező hónapokban igen érdekes esemény színhelye lesz – egy olyan eseményé, amelyre több mint egy évszázada került sor utoljára. Nagy örömmel tudatom veletek, hogy a Roxfortban idén megrendezzük a Trimágus Tusát.

– VICCEL!? – kiáltott fel Fred Weasley.

A feszültség, amely Mordon érkezése óta érződött a teremben, egy csapásra feloldódott.

Szinte mindenki nevetett, és Dumbledore is mosolyogva bólogatott.

– Nem, nem viccelek, fiatalúr – felelte –, bár most, hogy említed, a nyáron hallottam egy remek viccet a troliról, a banyáról és a leprikónról, akik elmennek együtt a kocsmába...

McGalagony professzor hangosan megköszörülte a torkát.

– Öhm... ez talán most nem időszerű... nem... – dörmögte Dumbledore. – Hol is tartottam? Á, igen, a Trimágus Tusa... Nos, gyanítom, hogy akadnak köztetek, akik nem tudják, mi ennek a viadalnak a lényege. Akik tudják, azok kérem bocsássanak meg a most következő rövid magyarázatért, s addig irányítsák méltóbb tárgyra becses figyelmüket.

– A Trimágus Tusát közel hétszáz évvel ezelőtt rendezték meg először, mint a három legnagyobb európai varázslóiskola, a Roxfort, a Beauxbatons és a Durmstrang barátságos versenyét. Az iskolákat egy-egy kiválasztott bajnok képviselte, s a tusa során a bajnokok három mágikus feladatban mérték össze erejüket. Az iskolák felváltva adtak otthont az ötévenként megrendezett versenynek, amely azt volt hivatott elősegíteni, hogy a különböző nemzetiségű mágusnövendékek közelebb kerüljenek egymáshoz. Idővel azonban annyira megszaporodtak a halálesetek, hogy a rendezők kénytelenek voltak megszakítani a versenysorozatot.

– Halálesetek? – hebegte riadtan Hermione, de a diákok közül nagyon kevesen osztoztak döbbenetében. A többség lelkes sustorgásba kezdett, s ami azt illeti, Harryt is sokkal jobban izgatta maga a verseny, mint a sok száz éve történt tragédiák körülményei.

– Az utóbbi száz évben több kísérlet is történt a Trimágus Tusa hagyományának felélesztésére – folytatta Dumbledore –, de egyik sem járt sikerrel. A Nemzetközi Máguskapcsolatok, valamint a varázsjátékok és mágikus sportok főosztályának vezetése ennek ellenére úgy véli, hogy megérett az idő egy újabb próbálkozásra. A verseny előkészítése során minden tőlünk telhetőt megtettünk annak érdekében, hogy a bajnokok ezúttal ne kerüljenek halálos veszedelembe.

– A Beauxbatons és a Durmstrang igazgatói októberben érkeznek meg jelöltjeikkel, a három bajnok kiválasztására pedig Halloweenkor kerül sor. Pártatlan bíró dönti majd el, mely diákok a legméltóbbak arra, hogy versenybe szálljanak a Trimágus Kupáért, iskolájuk dicsőségéért és a győztes bajnoknak járó ezer galleonos pénzdíjért.

– Én benevezek! – suttogta lelkesen Fred Weasley. Arca úgy ragyogott, mintha máris az övé lenne a kupa és a rengeteg pénz. Nem ő volt az egyetlen, aki a Roxfort bajnokaként látta magát. A házak asztalainál ülő diákok mind vagy feszült várakozással néztek Dumbledore-ra, vagy izgatottan összesúgtak szomszédaikkal. Azután ismét felcsendült Dumbledore hangja, s a teremben azonnal néma csend lett.

– Bár tudom, valamennyien égtek a vágytól, hogy megszerezhessétek a Roxfortnak a Trimágus Kupát, a nevezésre nem mindenkinek lesz lehetősége. Az érintett iskolák igazgatói a Mágiaügyi Minisztériummal egyetértésben úgy döntöttek, hogy korhatárt szabnak a versenyen való részvételre. Csak a nagykorú, vagyis a tizenhetedik életévüket betöltött diákok kerülhetnek a jelöltek közé. Erre... – Dumbledore itt kénytelen volt felemelni a hangját, ugyanis a hír hallatán sokan, köztük a Weasley-ikrek is, felhördültek – ...erre a szigorításra azért van szükség, mert a versenyfeladatok minden óvintézkedés mellett is nehezek és veszélyesek lesznek. Valószínűtlen, hogy a fiatalabbak közül bárki is meg tudna birkózni velük. Személyesen ügyelek rá, hogy egyetlen kiskorú diákunk se játszhassa ki az új szabályt abban a reményben, hogy a pártatlan bíró őt választja a Roxfort bajnokának. – Dumbledore pillantása Fred és George dacos arcára vándorolt, s égszínkék szeme megrebbent. – Ezért nyomatékosan kérem a tizenhét év alattiakat, hogy ne is próbálkozzanak a jelentkezéssel.

– A Beauxbatons és a Durmstrang delegációi októberben érkeznek meg, és az év nagy részében velünk maradnak. Biztos vagyok benne, hogy mindvégig jó házigazdához méltó udvariassággal bántok majd külföldi vendégeinkkel, s hogy szívvel-lélekkel támogatni fogjátok a Roxfort megválasztott bajnokát. Most azonban későre jár, s tudom, mennyire fontos nektek, hogy éberen és kipihenten jelenhessetek meg holnap az első óráitokon. Irány az ágy! Sipirc!

Dumbledore leült, és beszélgetni kezdett Rémszem Mordonnal. A diákok nagy széktologatás közepette asztalt bontottak, és zsibongva elindultak a kétszárnyú ajtó felé.

George Weasley nem mozdult az asztal mellől, csak felállt, és sértődötten Dumbledore-ra meredt.

– Ez nem igazságos! – háborgott. – Áprilisban leszünk tizenhét évesek, miért ne nevezhetnénk be!?

Fred ugyancsak sötéten pislogott a tanári asztal felé.

– Én akkor is be fogok nevezni – fogadkozott. – A bajnokok egy csomó mindent csinálhatnak majd, amit máskor nem szabad. És ezer galleont lehet nyerni!

– Igen – dünnyögte távolba révedő tekintettel Ron. – Ezer galleont...

– Gyertek már – szólt rá a fiúkra Hermione. – Lassan már csak mi maradunk itt.

Harry, Ron, Hermione, Fred és George elindultak a bejárati csarnok felé. Az ikrek azon tanakodtak, vajon mivel próbálja majd Dumbledore megakadályozni, hogy a kiskorúak benevezzenek a tusára.

– Ki az a pártatlan bíró, aki kiválasztja a bajnokot? – kérdezte Harry.

– Nem t'om – felelte –, de az biztos, hogy őt kell átvernünk. Szerintem pár csepp kor-korrigáló főzettel el tudjuk intézni a dolgot.

– Dumbledore tudja, hogy kiskorúak vagytok – vetette ellen Ron.

– Igen, de nem ő dönti el, hogy ki lesz a iskola bajnoka – ravaszkodott Fred. – Amit mondott, abból az derült ki, hogy a bíró már nem nézi, hány évesek a jelöltek, hanem egyszerűen kiválasztja a legjobbat közülük. Dumbledore azt próbálja megakadályozni, hogy leadjuk a nevünket.

– De hisz hallottátok, hogy mennyien meghaltak! – szólt aggályoskodva Hermione, miközben sorban beléptek egy faliszőnyeg mögötti rejtekajtón, ami mögött újabb lépcső indust.

– Persze – legyintett Fred –, de mikor volt az már? Különben is, ha nincs kockázat, oda a mulatság. Mit szólsz, Ron? Ha rájövünk, hogyan lehet kijátszani Dumbledore-t, te is benevezel?

– Mit gondolsz? – fordult Harryhez Ron. – Jó buli lenne benevezni, nem? Bár talán inkább valaki öregebb kéne bajnoknak... Lehet, hogy mi még nem tudunk elég varázslatot...

– Én biztos nem – hallatszott Neville szomorkás hangja valahonnan Fred és George mögül. – Bár a nagyi biztos akarná, hogy benevezzek. Mindig azzal jön, hogy öregbítsem a családunk hírnevét. Egyszer még... hoppá...

A lépcsőfok, amire Neville rálépett, mintha levegőből lett volna, egyszerűen elnyelte a fiú lábát. A Roxfortban sok ilyen lépcsőcsapda volt; ezt a bizonyos fokot a felsőbb éves diákok többsége reflexszerűen átlépte, de Neville emlékezete a szitánál is lyukacsosabb volt. Harry a fiú hóna alá nyúlt, és segített neki kikecmeregni a csapdából. A lépcső tetején egy lovagi páncél nyikorogva-csörögve nevetett rajtuk.

– Fogd be a csőröd – szólt rá Ron, és elhaladtában lecsapta a páncél sisakrostélyát.

Miután maguk mögött hagytak még néhány lépcsőt és folyosót, megérkeztek a Griffendél-torony bejáratához, ami egy terebélyes, rózsaszín selyemruhás dáma portréja mögött rejtőzött.

– Jelszó? – kérdezte a hölgy a közeledők láttán.

– Lárifári – felelte George. – Megkérdeztem odalent egy prefektust.

A portré felcsapódott, s a társaság a falon tátongó lyukon át bemászott a torony klubhelyiségébe. Az asztalokkal és kényelmes karosszékekkel berendezett, kör alakú helyiségben a vidáman lobogó tűz jóvoltából kellemes meleg volt. Hermione mogorva pillantást vetett a táncoló lángokra – Harry tisztán hallotta, hogy a „rabszolgamunka” szót morogja –, azután jó éjszakát kívánt barátainak, és elindult a lányok hálószobái felé.

Harry, Ron és Neville felmentek a torony tetejébe vezető csigalépcsőn, ás beléptek saját hálótermükbe. A jól ismert karmazsinvörös függönyű, baldachinos ágyak lábánál ott várták őket utazóládáik. Dean és Seamus már lefekvéshez készülődtek; Seamus ágya fejlapjára rajzszögezte zöld kokárdáját, Dean pedig felakasztott egy Viktor Krum-posztert az éjjeliszekrénye fölé. Az új poszter mellett ott volt a régi is, ami a West Ham futballcsapatot ábrázolta.

– Nem normális – szólt Ron, s fejcsóválva nézte a mozdulatlan focistákat.

Harry, Ron és Neville pizsamába bújtak, és lefeküdtek. Valaki – bizonyára egy házimanó – ágymelegítőt helyezett a takaróik alá. Roppant kellemes volt elnyúlni a meleg ágyban, s úgy hallgatni a vihar tombolását.

– Lehet, hogy én is benevezek – hallatszott a sötétben Ron álmos hangja. – Ha Fred és George rájönnek, hogyan lehetne... Végül is sose lehet tudni, nem?

– Ühüm... – Harry a másik oldalára fordult. Új, káprázatos képek lebegtek fel lelki szemei előtt... sikerült elhitetnie a pártatlan bíróval, hogy tizenhét éves... kijelölték a Roxfort bajnokának... ott áll a parkban, két karját diadalmasan a magasba emelve... megnyerte a Trimágus Tusát... az egész iskola tapsol és ujjong... Cho arca valahogy élcsebben kirajzolódott, mint a többieké... a lány csodálattól csillogó szemmel néz rá...

Harry belevigyorgott a párnájába, és kivételesen örült neki, hogy Ron nem lát bele a fejébe.

Tizenharmadik fejezet

Rémszem Mordon

Másnap reggelre a vihar kitombolta magát, bár a nagyterem elvarázsolt mennyezete még mindig borús volt; kövér, szürke felhők vonultak Harry, Ron és Hermione feje fölött, miközben új órarendjüket tanulmányozták a reggeliasztal mellett. Néhány székkel odébb Fred, George és Lee Jordan azon tanakodtak, milyen módszerrel csempésszék be magukat a bajnokjelöltek közé.

A hétfő nem rossz... egész délelőtt kint vagyunk – szólt Ron, végighúzva ujját az órarend első oszlopán. – Gyógynövénytan a hugrabugosokkal, és legendás lények gondozása... a fenébe, megint a Mardekárral osztottak be minket...

– Délután dupla jóslástan – nyögött fel Harry, az oszlop alsó felére pillantva. A bájitaltan mellett a jóslástant szerette a legkevésbé. Trelawney professzor folyton a halálát jövendölte, s ez érthető módon idegesítette őt.

– Nektek is le kellene adni azt a tárgyat – jegyezte meg Hermione, miközben megvajazott egy pirítóst. – Akkor tanulhatnátok valami értelmesebb dolgot, például számmisztikát.

– Látom, újra eszel – csipkelődött Ron, látva, hogy Hermione nagy kupac dzsemet halmoz a vajas pirítósra.

– Jobb módszer is van rá, hogy a manójogokért harcoljak – felelte fölényesen a lány.

– Erre az éhség döbbentett rá? – vigyorgott Ron.

Egyszerre szárnyak suhogása hangzott fel a fejük fölött. A nyitott ablakokon át baglyok százai röppentek be a nagyterembe. Harry önkéntelenül felnézett, de egyetlen fehér foltot sem látott a szürke és barna tömegben. A postabaglyok körözni kezdtek az asztalok fölött, keresve a küldemények címzettjeit. Egy nagy macskabagoly leereszkedett Neville Longbottomhoz, és jókora csomagot pottyantott a fiú ölébe – ebből mindenki tudhatta, hogy Neville megint otthon felejtett egy-két holmit. Három asztallal odébb Draco Malfoy uhuja ugyancsak egy csomagot rakott le gazdája elé – bizonyára a szokásos süteményszállítmányt hozta neki otthonról. Harry megpróbált a zabkásájára koncentrálni, hogy elnyomja kellemetlen érzését. Lehet, hogy valami történt Hedviggel, és Sirius meg se kapta a levelét?

Ez a balsejtelem még akkor is benne motoszkált, mikor barátaival együtt megérkezett a hármas számú üvegházba. Ott azonban elvonta a figyelmét Bimba professzor, aki ezen az órán a világ talán legrusnyább növényével ismertette meg az osztályt. A földből függőlegesen kiálló valamik inkább vastag, fekete, óriás meztelen csigákra hasonlítottak, mint növényekre – ráadásul vonaglottak is. Mindegyiket jókora, fénylő kelések pöttyözték, melyekben valamiféle váladék lehetett.

– Ez a furunkula, népszerű nevén a bubógumó – magyarázta higgadtan Bimba. – Ezek a példányok megérettek a lefejésre. Szépen kinyomjátok belőlük a gennyet...

– A micsodát? – szörnyülködött Seamus Finnigan.

– A gennyet, Finnigan, a gennyet – ismételte Bimba professzor. – Nagyon értékes anyag, úgyhogy ne csöpögtessétek el. Tehát szépen kinyomjátok, és összegyűjtitek ezekben a fiolákban. A munkához vegyétek fel a sárkánybőr kesztyűt, mert a tömény bubógumógenny csúnya dolgokat művel az ember bőrével.

A furunkulák kinyomása gusztustalan művelet volt, de mit volt mit tenni. A diákok a Bimbától kapott üvegcsék segítségével az utolsó cseppig felfogták a kelésekből kiömlő sárgászöld, benzinszagú váladékot, amiből így az óra végére több litert sikerült összegyűjteniük.

– Madam Pomfrey örülni fog neki – szólt Bimba professzor, miután az utolsó teli palackot is bedugózta. – A bubógumógenny kiválóan alkalmas a pattanásos bőr kezelésére. Ezzel talán elejét tudjuk venni annak, hogy a diákok radikálisabb módszerekkel próbáljanak megszabadulni a mitesszereiktől.

– Mint szegény Eloise Midgen – jegyezte meg halkan a hugrabugos Hannah Abbott. – Ő átokkal akarta eltüntetni őket.

– A kis oktalan – csóválta a fejét Bimba. – Ha Madam Pomfrey nem segít rajta, ma se lenne orra.

Harsány csengőszó szárnyalt feléjük az esőtől nedves parkon át, jelezve, hogy az óra véget ért. A csoport kettévált; a hugrabugosok visszamentek a kastélyba átváltoztatástanórára, míg a griffendélesek az ellenkező irányba indultak, a Tiltott Rengeteg szélén álló vadőrlak felé.

Hagrid a kunyhó előtt állt, fél kezével hatalmas fekete vadkanfogó kutyája, Agyar nyakörvét markolva.

Lába előtt nyitott faládák sora feküdt; Agyar nyüszítve belefeszült a nyakörvbe – szemlátomást égett a vágytól, hogy alaposabban megvizsgálhassa a ládák tartalmát. Ahogy Harryék közelebb értek a vadőrlakhoz, szapora pukkanásokkal tarkított zizegés ütötte meg a fülüket.

– Jó reggelt! – brummogta Hagrid, széles mosolyt villantva Harryékre. – Várjuk meg a mardekárosokat, ők se maradjanak le erről. Durrfarkú szurcsókok!

– Mit mondtál? – nézett rá Ron.

Hagrid a ládákra mutatott.

– Uoáá! – Lavender Brown borzadva hátrahőkölt.

Harrynek el kellett ismernie, hogy valóban az „uoáá” szó a legalkalmasabb a szurcsókok frappáns leírására. A tízcentis, piszkosfehér színű lények egy halom torz, héjatlan homárra emlékeztettek. Nem volt elkülöníthető fejük, s nyálkásan csillogó testükből a legmeghökkentőbb helyeken is lábak meredtek elő. A tetejében még átható rothadthalszaguk volt. Minden ládában vagy száz szurcsók nyüzsgött; egymás hegyén hátán mászkáltak, vakon beleütközve a láda falaiba. Testük hátsó vége időnként szikrázni kezdett, majd pukkant egyet, s olyankor az állat néhány centiméterrel előrébb lendült.

– Nemrég keltek ki – jelentette nagy büszkén Hagrid. – Ti fogjátok felnevelni őket! Ez lesz a csoport idei fő feladata.

– És mért jó az nekünk, ha felneveljük ezeket?

Időközben megérkeztek a mardekárosok. A szemtelen kérdés természetesen Draco Malfoy szájából hangzott el. Crak és Monstro elismerően heherésztek.

Hagrid zavartan pislogott.

– Úgy értem, mi hasznunk van belőlük? – folytatta Draco. – Mire jók?

Hagrid pár másodpercig töprengett, azután elhessegette a problémát.

– Az a következő óra anyaga – felelte mogorván. – Ma még csak etetni fogjátok őket. Én se tudom, mit szeretnek, ezért többféle csemegét is előkészítettem – van itt hangyatojás, békamáj és egy kis aprított vízisikló. Próbáljátok ki mind a hármat.

– Pont erre vágytam a gennyfejés után – dörmögte Seamus.

Harryt, Ront és Hermionét csak Hagrid iránti szeretetük tudta rábírni arra, hogy belemarkoljanak a levedző békamájhalomba, és kínálgatni kezdjék az undok kis bestiákat. Harryben ráadásul egyre erősödött a gyanú, hogy az egész művelet tökéletesen értelmetlen, ugyanis a szurcsókoknak szemlátomást nem is volt szájuk.

Már vagy tíz perce vesződtek, amikor Dean Thomas hirtelen felkiáltott:

– Au! Ez megégetett!

Hagrid aggódó arccal odasietett a fiúhoz.

– Felrobbant a farka! – panaszolta Dean, sebesült kezét rázva.

– Hát igen, vigyázni kell velük, amikor kidurrannak – csóválta a fejét Hagrid.

– Uoáh! – fakadt ki ismét Lavender Brown. – Hagrid, mi az a hegyes izé rajta?

– Á, igen, némelyiknek tüskéje is van – magyarázta lelkesen Hagrid. (Lavender erre gyorsan kihúzta kezét a ládából.) – Ha jól tudom, a tüskések a hímek. A nőstényeknek kis szívókájuk van a hasukon... gondolom, vért szívnak vele.

– Na, most már világos, hogy miért babusgatjuk őket – gúnyolódott Malfoy. – Ez a tökéletes kis házikedvenc: éget, csíp és harap egyszerre.

– Attól, hogy nem szépek, még lehetnek hasznosak! – torkolta le Hermione. – A sárkányvér varázserejű gyógyszer, mégse nevel az ember sárkányt a kertjében!

Harry és Ron rávigyorogtak Hagridra, aki lopva mosolygott bozontos bajusza alatt. Harry, Ron és Hermione tisztában voltak vele, hogy Hagrid semmire nem vágyik jobban, mint egy saját sárkányra – élénken élt még emlékezetükben az a három évvel korábbi eset, amikor a vadőr örökbe fogadott egy Norbert nevű norvég tarajossárkányt. Hagrid egyszerűen imádta a szörnyetegeket – minél vérszomjasabb volt egy-egy bestia, ő annál jobban rajongott érte.

– Ezek a szurcsókok legalább kicsik – jegyezte meg Ron, mikor a három jó barát az óra után a kastély felé baktatott.

– Most még azok – felelte borúlátóan Hermione –, de várd csak ki a végét. Hagrid majd kideríti, mi a kedvenc eledelük, és mire észbe kapunk, egyméteresek lesznek.

– De hát kit zavar az, ha kiderül róluk, hogy gyógyítják mondjuk a tengeribetegséget? – évődött Ron.

– Nagyon jól tudod, hogy azzal csak Malfoyt akartam elhallgattatni – legyintett Hermione. – Egyébként szerintem igaza volt. A legjobb lenne az összeset agyontaposni, mielőtt csapatostól nekünk esnek.

A kastélyba érve a három jó barát egyenesen a nagyterem felé vette útját, ahol már várt rájuk a meleg ebéd. Hermione olyan mohón esett neki a bárányszeletnek, hogy Harry és Ron csak bámultak.

– Ez az új fegyvered a manójogokért vívott harcban? – kérdezte fintorogva Ron. – Tüntetően halálra eszed magad?

– Nem – felelte Hermione olyan méltóságteljesen, ahogy csak kelbimbóval telepakolt szája engedte. – Csak még be akarok menni a könyvtárba.

– Mi!? – hüledezett Ron. – Hermione, ez az első tanítási nap! Még nem is kaptunk leckét!

Hermione megvonta a vállát, s továbbra is úgy lapátolta magába az ételt, mintha egy hete nem evett volna.

Mikor aztán kiürült a tányérja, felugrott, és „Vacsoránál találkozunk!” felkiáltással faképnél hagyta barátait.

Mikor elhangzott a délutáni órák kezdetét jelző csengőszó, Harry és Ron elindultak az Északi Torony felé. Felmentek a meredek csigalépcsőn, majd megmászták a mennyezetbe vágott kerek csapóajtóhoz vezető ezüstlétrát.

Trelawney professzor szobájába Lépve azonnal megcsapta orrukat a jól ismert tömény, fűszeres illat. Az ablakokat, mint mindig, most is összehúzott függönyök takarták, s a kerek helyiséget vöröses derengésbe vonta a sálakkal és kendőkkel leborított lámpák fénye. Harry és Ron átkecmeregtek a szobába zsúfolt megannyi szék és puff között, és leültek egy kis kerek asztalhoz.

– Isten hozott benneteket! – búgott fel Trelawney professzor fátyolos hangja közvetlenül Harry háta mögött, a fiú nem kis ijedségére.

Trelawney professzor egy fikarcnyit sem változott; szeme még mindig természetellenesen nagynak tűnt szemüvegének vastag lencséi mögött, még mindig elképesztő mennyiségű gyöngysort, láncot és medált viselt a nyakában és csuklóján, s szemlátomást azt a rossz szokását se vetkőzte le, hogy fájdalmas arcot öltsön, valahányszor ránéz Harryre.

– Sötét gondolatok járnak a fejedben – szólította meg gyászos hangon Harryt. – Benső szemem látja a bátor arc mögött rejtőző rémült lelket. S ó fájdalom, aggodalmad nem alaptalan. Nehéz idők várnak rád, fiam, nagyon nehéz idők... Amitől félsz, bekövetkezik... talán előbb is, mint hinnéd...

Monológja végére Trelawney hangja suttogássá halkult. Ron fintorogva pillantott Harryre, aki Merev tekintettel nézett vissza rá. Trelawney elvitorlázott mellettük, és leült a kandalló előtti öblös karosszékbe. Lavender Brown és Parvati Patil, akik mélységesen tisztelték a tanárnőt és tudományát, egy-egy puffon kuporogtak, szinte közvetlenül Trelawney lába előtt.

– Kedveseim – fordult a csoporthoz a tanárnő –, eljött az ideje, hogy tekintetünket a csillagokra emeljük. A bolygók csak azok előtt fedik fel titkaikat, akik ismerik az égi tánc lépéseit. A bolygósugarakat vizsgálva kifürkészhetjük az emberek sorsát, és...

Harry gondolatai elkalandoztak. A Trelawney kandallójában égő tűz tömény illatától mindig eltompult az agya, és a dagályos jóslástani magyarázat sem kötötte le túlságosan a figyelmét – a tanárnő egy korábbi mondata viszont egyre ott visszhangzott a fejében: Ó fájdalom, aggodalmad nem alaptalan.

Harry megrázta magát. Hermionénak igaza van, gondolta bosszúsan, Trelawney professzor egy szélhámos nőszemély. Hiszen nem is fél most semmitől... leszámítva azt, hogy Siriust esetleg elfogták... de mit tudhat arról Trelawney? Különben is, réges-rég nyilvánvalóvá vált, hogy az egész jövendőmondósdi nem több, mint találgatás és hókuszpókusz.

Egyetlen eset volt csak kivétel; mikor Trelawney az előző tanév végén megjósolta, hogy Voldemort visszanyeri hatalmát... mikor ő, Harry beszámolt róla Dumbledore-nak, maga az igazgató úgy vélte, hogy az a jóslat talán igazi volt...

– Harry! – szólt rá suttogva Ron.

– Hm?

Harry körülnézett; az egész csoport őrá meredt. Gyorsan kihúzta magát; kis híján elbóbiskolt a melegtől.

– Azt mondtam, drágám – ismételte Trelawney professzor, hangjában némi szemrehányással –, hogy kétségkívül a Szaturnusz sötét hatása alatt születtél.

– Mi... minek a hatása alatt? – kérdezte zavartan Harry.

– A Szaturnuszé alatt, a Szaturnusz bolygó hatása alatt! – Trelawneyt szemlátomást felháborította, hogy Harry nem rettent meg a szörnyű hírtől. – Azt mondtam, hogy születésed percében a Szaturnusz uralta az eget... a sötét hajad... közepes termeted... ifjan átélt tragikus veszteségeid... Szinte biztosra veszem, hogy tél közepén születtél.

– Nem – rázta a fejét Harry. – Júliusban születtem.

Ron igyekezett köhögésnek álcázni kitörő nevetését.

Fél órával később valamennyien kaptak egy bonyolult, kerek térképet, s hozzá azt a feladatot, hogy határozzák meg a bolygók állását születésük percében. Ez roppant unalmas munka volt; főleg táblázatok böngészéséből és szögek számítgatásából állt.

– Nekem itt két Neptunuszom van – szólalt meg Harry, s értetlenkedve meredt pergamenlapjára. – Az nem lehet, ugye?

– Ááááá – felelte Ron, Trelawney titokzatoskodó suttogását utánozva –, ha két Neptunusz tűnik fel az égen, az biztos jele annak, hogy szemüveges törpe születik, kis drágám...

A közelükben dolgozó Seamus és Dean hangosan kuncogtak, de hangjukat elnyomták Lavender Brown izgatott sikkantásai.

– Júj, tanárnő, tessék nézni! Van egy eltakart bolygóm! Tessék mondani, ez melyik?

– Az Uránusz, kis drágám – felelte Trelawney a térképre pillantva.

– Júúj, én is megnézhetem az Uránuszt? – csúfolódott Ron.

Balszerencséjére Trelawney hallotta a megjegyzést – talán ezért is adott fel a csoportnak olyan sok házi feladatot az óra végén.

– Részletes elemzést kérek arról, milyen hatással lesz rátok a bolygók járása a jövő hónapban. – Hangja most cseppet sem volt fátyolos, inkább McGalagony modorát idézte. – Hétfőn várom a kész dolgozatokat, és nem fogadok el kifogást!

– Gonosz vén szipirtyó! – dohogott keserűen Ron, mikor lefelé baktattak a lépcsőn, csatlakozva a nagyterem felé áramló diáksereghez. – Egész héten ezzel fogunk szenvedni...

– Sok leckétek van? – kérdezte vidoran Hermione, mikor utolérte barátait. – Vector professzornak egy betűt se kell írnunk!

– Háromszoros hurrá Vector professzornak! – morogta Ron. A bejárati csarnokban hosszan kígyózott a vacsorára váró diákok sora. Harry, Ron és Hermione beálltak a sor végére, de szinte azon nyomban kiáltás harsant a hátuk mögött.

– Weasley! Hé, Weasley!

Harryék megfordultak. Malfoy, Crak és Monstro közeledtek feléjük, arcukon mámoros vigyorral.

– Mi van? – mordult feléjük Ron.

Malfoy meglobogtatta a Reggeli Próféta egy példányát. – Írnak az apádról, Weasley! – újságolta szinte kiabálva, hogy a csarnokban mindenki hallja. – Ezt hallgasd meg!

A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM ÚJABB BALFOGÁSAI

Rita Vitrol tudósítása

Úgy tűnik, még mindig nem ért véget a Mágiaügyi Minisztérium balsikersorozata. A Kviddics Világkupadöntőn lezajlott események kavarta botrány és az egyik tisztviselő-boszorkány rejtélyes eltűnése után a minisztérium ismét kínos helyzetbe került – ezúttal a mugli tárgyakkal való visszaélési ügyosztály egyik dolgozója, Arnold Weasley jóvoltából.

Malfoy felnézett az újságból.

– Apád nem lehet valami nagy szám – nyekeregte –, ha még nevét se tudták megjegyezni.

A bejárati csarnokban most már minden szem rájuk szegeződött. Malfoy meglebbentette az újságot, és folytatta a felolvasást:

Arnold Weasley, akit két éve elmarasztaltak egy repülő autó birtoklásáért, tegnap néhány megvadult hulladékgyűjtő tartály garázdálkodása kapcsán összetűzésbe került a mugli közrendvédelmi szerv („rendőrség”) több tagjával.

Minden jel arra mulat, hogy Mr. Weasley pártfogásába akarta venni „Rémszem” Mordont, az idős exaurort, akiről köztudott, hogy nyugállományba vonulásakor már nem tudott különbséget tenni a barátságos kézfogás és a gyilkossági kísérlet között. Mr. Mordon erődítményszerűen őrzött házához érkezve Mr. Weasley – cseppet sem meglepő módon – arra a megállapításra jutott, hogy ezúttal is téves riasztás történt. Mr. Weasley több személyen is emléktörlést hajtott végre, mire el tudott menekülni a rendőrök elöl, arra azonban nem kaptunk választ tőle, hogy miért keverte bele a minisztériumot egy ilyen jelentéktelen, de következményeiben annál kínosabb ügybe.

– Még kép is van a cikkhez! – harsogta Malfoy, és felmutatta az újságot. – A szüleidet ábrázolja a házatok előtt – az úgynevezett házatok előtt. Az anyádnak nem ártana fogyókúrázni egy kicsit, nem gondolod?

Mindenki Ront nézte, aki remegett a dühtől.

– Fordulj fel, Malfoy – mordult Malfoyra Harry. – Gyere, Ron...

– Tényleg, te ott nyaraltál náluk az idén, Potter! – ütötte tovább a vasat Malfoy. – Mondd már, tényleg ilyen kövér az anyja, vagy csak a kép torzít?

– A saját anyáddal foglalkozz, Malfoy – vágott vissza Harry, miközben Hermione és ő a talárjánál fogva visszarángatták a felbőszült Ront. – Mindig olyan az arca, mintha trágyát szagolt volna? Vagy csak ha túl közel vagy hozzá?

Malfoynak a fejébe szökött a vér.

– Ne merd sértegetni az anyámat, Potter! – sziszegte.

– Akkor te meg fogd be azt az ólajtó szádat! – felelte Harry, és hátat fordított Malfoynak.

BUMM!

Többen felkiáltottak – Harry fehér fényt látott elsuhanni a feje mellett, és érezte, hogy valami forró súrolja az arcát. Rögtön a varázspálcája után kapott, de még hozzá sem ért, mikor újabb durranás rengette meg a bejárati csarnok falait.

– NE IS ÁLMODJ RÓLA, FIACSKÁM!

Harry megpördült a tengelye körül. Mordon professzor bicegett lefelé a márványlépcsőn. Kivont pálcáját egy reszkető, fehér vadászgörényre szegezte, ami pontosan azon a helyen gubbasztott, ahol egy másodperce még Malfoy állt.

A bejárati csarnokban mindenki rémült mozdulatlanságba dermedt. Mordon ránézett Harryre, de csak a normális szemével – a másik be volt fordítva a fejébe.

– Eltalált? – kérdezte mély, reszelős hangon.

– Nem – felelte Harry. – Csak súrolt.

– NE NYÚLJ HOZZÁ! – bődült fel Mordon.

– Mi... mihez? – pislogott Harry.

– Nem te – ő! – recsegte Mordon, és hüvelykujjával hátrafelé bökött a válla fölött. A mögötte álló Crak, aki épp a görény után nyúlt volna, azonnal megdermedt. Úgy tűnt, Mordon körbeforduló szemével mágikus módon átlát saját fején.

Az öreg auror most bicegve elindult Crak, Monstro és a fehér görény felé. Ez utóbbi rémülten visongott, és hanyatt-homlok rohanni kezdett a pincelépcső irányába.

– Lassan a testtel! – dörrent rá Mordon, és ismét rászegezte a pálcáját. A görény – mintha rugóra lépett volna – felröppent vagy három méter magasra, tompa puffanással leesett, majd újra a levegőbe pattant.

– Nem szeretem az olyanokat, akik hátba támadják az ellenfelüket – recsegte Mordon, egyre magasabbra dobálva a fájdalmasan visító görényt. – Aki ilyet tesz, gerinctelen, alattomos, gyáva ember...

A tehetetlenül kapálózó görény úgy pattogott, akár egy gumilabda.

– Soha – többet – ne – csinálj – ilyet – mondta Mordon, s minden szavának a görény egy-egy puffanó landolása adott nyomatékot.

– Mordon professzor! – csendült egy döbbent hang.

McGalagony professzor sietett lefelé a márványlépcsőn, karján egy köteg könyvvel.

– Üdvözlöm, McGalagony professzor – biccentett Mordon, s közben zavartalanul folytatta a fenyítést.

– Mit... mit csinál? – kérdezte McGalagony, tekintetével követve a pattogó görény útját.

– Tanítok – felelte Mordon.

– Taní... Mordon, az egy diák?! – sikkantott fel McGalagony, s döbbenetében még a könyveit is elejtette.

– Egen! – bólintott Mordon.

– Hagyja abba! – kiáltotta McGalagony, és leszaladt az lépcsőn. Menet közben előhúzta varázspálcáját, és egy szempillantás múlva a görény visszaváltozott Malfoyjá. A mardekáros fiú nyögdösve hevert a kőpadlón; szőke haja borzasan lógott lángvörös arcába.

– Fenyítésre sosem használunk transzformációt, Mordon – sápítozott McGalagony. – Dumbledore professzor biztosan mondta magának...

– Igen, mintha említette volna... – Mordon közönyösen megvakarta borostás állát. – De gondoltam, hadd ijedjen meg egy kicsit...

– Mi itt büntetőfeladatot adunk, Mordon! Vagy beszélünk a az illető házvezető tanárával!

– Ám legyen, beszélek vele – bólintott Mordon, megvetően végigmérve Malfoyt.

Malfoy, akinek még mindig könnyezett a szeme a fájdalomtól és a megaláztatástól, gyűlölködve nézett Mordonra, és motyogott valamit, amiben jól kivehető volt az „apám” szó.

– Úgy gondolod? – Mordon tett néhány döngő lépést Malfoy felé. – Lucius Malfoy régi ismerősöm... megmondhatod neki, hogy Mordon rajta tartja a szemét a fián... Ezt üzenem neki... A házad vezetője pedig Piton, igaz?

– Igen – motyogta kelletlenül Malfoy.

– Vele is volt már dolgom – recsegte Mordon. – Alig várom, hogy elbeszélgethessek a jó öreg Pitonnal... Na gyerünk, lódulj... – Azzal megfogta Malfoy karját, és elindult vele a pincelépcső felé.

McGalagony professzor egy ideig aggodalmasan nézett utánuk, aztán felemelte pálcáját, és a lépcsőn szanaszét heverő könyvek felé intett vele. A könyvek nyomban a levegőbe emelkedtek, és visszarepültek a kezébe.

– Ne szóljatok hozzám! – mondta Ron, mikor ő, Harry és Hermione pár perccel később leültek a griffendélesek asztalához. Körülöttük mindenki a bejárati csarnokban lezajlott közjátékról beszélt.

– Miért ne? – csodálkozott Hermione.

– Mert most próbálom örökre az emlékezetembe vésni, ami történt – felelte átszellemült arccal Ron. – A nagy attrakció: Draco Malfoy, a pattogó görény...

Harry és Hermione felnevettek, majd Hermione mindhármuknak szedett a marharaguból.

– Azért elég csúnyán elbánt Malfoyjal – jegyezte meg. – Még szerencse, hogy McGalagony közbelépett...

Ront felkapta a fejét.

– Hermione! – méltatlankodott. – Ne rontsd el életem legszebb pillanatait!

Hermione türelmetlenül legyintett, és lapátolni kezdte magába az ételt. Harry gyanakodva nézett rá.

– Csak azt ne mondd, hogy ma este még könyvtárazni akarsz – mondta.

– Muszáj – felelte tele szájjal a lány. – Egy csomó dolgom van.

– De hisz azt mondtad, Vector professzor...

– Nem tanulni megyek – vágta el a beszélgetést Hermione, és öt perc múlva már csak egy üres tányér emlékeztetett rá, hogy ott járt.

A széke azonban nem maradt sokáig üresen – Fred Weasley huppant le rá.

– Mordon! – szólt vigyorogva. – Csúcs volt, mi?

– Csúcson túli! – tódította George, miközben letelepedett az asztal túloldalán.

– Szupercsúcs! – Lee Jordan, az ikrek legjobb barátja zuttyant le George mellé. – Délután volt óránk vele – tette hozzá, Harryéknek címezve.

– Na és milyen volt? – kapott a témán Harry.

Fred, George és Lee sokatmondó pillantásokat váltottak. – Eszetlenül jó – csóválta a fejét Fred. – Nagyon tud az öreg – mondta Lee.

– Mit tud? – kérdezte felcsigázva Ron.

– Tudja, hogy milyen sötét varázslók ellen harcolni – suttogta áhítatosan George.

– Király az öreg! – Tök ász! – bólogatott Lee.

Ron gyorsan előásta táskájából az órarendjét.

– Csak csütörtökön lesz óránk vele! – fakadt ki csalódottan.

Tizennegyedik fejezet

A főbenjáró átkok

A következő két napban nem történt semmi említésre méltó – leszámítva azt az apróságot, hogy Neville a hatodik üstjét is lyukasra égette bájitaltan órán. Piton, akinek rosszindulata az előző tanév vége óta beteges mértékűvé fokozódott; büntetőfeladatot szabott ki Neville-re, s fiú a súlyos ideg-összeroppanás tüneteit mutatta, miután végzett egy hordó tüskés békagyík kibelezésével.

– Ugye, tudod mitől van így megkattanva Piton – szólt Ron, miközben Harryvel figyelték, hogyan próbálja Hermione megtanítani Neville-t egy csutakoló ráolvasásra, amivel a fiú eltüntethette a békabél-maradványokat a körme alól.

– Tudom – bólintott Harry. – Mordon miatt.

Az iskolában nyílt titok volt, hogy Piton örömmel vállalkozna a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatására. Immár negyedik éve várt a felkérésre, s ennek megfelelően féltékeny rosszindulatot táplált Harryék összes addigi sötét varázslatok kivédése tanárával szemben. Az előző három évben nem is titkolta érzelmeit, Rémszem Mordon esetében azonban valami okból óvakodott a nyílt ellenségeskedéstől. Harry látta őket együtt – étkezésekkor és ha összefutottak a folyosón –, és az volt a benyomása, hogy Piton nem mer Mordon szemébe nézni – se a mágikusba, se a normálisba.

– Szerintem Piton tart egy kicsit Mordontól – jegyezte meg tűnődve.

– De szép is lenne, ha Mordon tüskés bókagyíkká változtatná Pitont... – mondta álmodozó arccal Ron.

A negyedéves griffendélesek olyan lelkes izgalommal várták Mordon első óráját, hogy csütörtökön már rögtön ebéd után felsorakoztak a sötét varázslatok kivédése tanterem ajtaja előtt.

Hermione volt az egyetlen, aki csak csengetésre ért oda. – Fent voltam a...

– ...könyvtárban – fejezte be helyette Harry. – Gyere gyorsan, különben elfogynak a jó helyek.

A három jó barát sietve elfoglalta a tanári asztalhoz legközelebb eső székeket. Kirakták maguk elé A sötét erők. Önvédelmi kalauz című könyvet, és csendben várakoztak – ami már önmagában szokatlan dolog volt. Hamarosan fel is hangzottak a folyosón a jól ismert döngő léptek, és megjelent az ajtóban Mordon, a maga fenyegető valójában. Talárja alól kilógott a bicegéséért felelős karmos végű faláb.

– Azokat elrakhatjátok – recsegte, miután a tanári asztalhoz lépett, és leült. – A könyveket. Nem lesz szükségetek rájuk.

A csoport engedelmeskedett. Mordon elővett egy pergamenlapot, kirázta sebhelyes arcából szürke sörényét, és hozzálátott a névsorolvasáshoz. Csak normális szemével nézte a pergament, másik, mágikus szeme a diákok arcát fürkészte.

– Jól van – bólintott, miután az utolsó tanuló is jelentkezett. – Lupin professzor megírta nekem, milyen anyagrészeket vettetek. Eszerint alaposan begyakoroltátok, hogyan kell elbánni különféle sötét lényekkel – tanultátok a mumust, a rőtsipkást, a bicegócot, a kákalagot, a kappát és a vérfarkast. Így van?

Mindenki bólogatott.

– De keveset tudtok – folytatta Mordon –, vészesen keveset tudtok az átkok kivédéséről. Az én dolgom, hogy segítsek pótolni ezt a hiányosságot. Egy évem van rá, hogy felvértezzelek benneteket a sötét...

– Hogyhogy, hát nem marad tovább? – bukott ki a kérdés Ronból.

Mordon megcélozta Ront mágikus szemével. A fiú megszeppenve pislogott, de félelme alaptalannak bizonyult. Mordon ugyanis elmosolyodott – amennyire Harry tudta, érkezése óta először. Ettől ugyan még jobban eltorzult sebhelyek szabdalta ábrázata, mégis megnyugtató volt tudni, hogy efféle barátságos gesztusokra is képes. Ron szemlátomást határtalanul megkönnyebbült.

– Te Arthur Weasley egyik fia vagy, igaz? – recsegte Mordon. – Apád nemrég kihúzott engem a csávából... Igen, egy évig maradok. Ezt is csak Dumbledore kedvéért vállaltam... Egy év, aztán tovább élvezem békés nyugdíjas éveimet.

Sötéten felkacagott, aztán összedörzsölte két tenyerét.

– Nahát akkor... Vágjunk bele! Tehát az átkok. Sokféle rendű és rangú átkot ismerünk. Na már most, a Mágiaügyi Minisztérium előírása szerint negyedévben csak az ellenátkokat taníthatom meg nektek. Magukat az illegális sötét átkokat hatodéves korotokig nem láthatjátok. Azt mondják, túl fiatalok vagytok még az ilyesmihez. Dumbledore professzor azonban úgy gondolja, nem kell annyira félteni titeket. És bizony én is azt mondom: minél előbb megtudjátok, mire számíthattok, annál jobb. Hogy is tudnál kivédeni valamit, amit sose láttál? Ha egy varázsló illegális átkot akar szórni rád, nem fog előre figyelmeztetni. Nem fogja udvariasan elmagyarázni, mi vár rád. Magadnak kell rájönnöd. Ezért fontos az éberség és az előrelátás. Azt most tegye el, Brown kisasszony, és rám figyeljen, hogyha beszélek.

Lavender összerezzent és elpirult. Épp az ő horoszkópját nézegették Parvatival a pad alatt. Ezek szerint Mordon mágikus szemével nem csak a saját fején látott át, hanem a tömör asztallapon is.

– Nos... tudja valamelyikőtök, mely átkokat bünteti a legszigorúbban a varázslótörvény?

Néhányan bátortalanul felemelték a kezüket – köztük Ron és Hermione is. Mordon rámutatott Ronra, de mágikus szemét még mindig Lavenderre szegezte.

– Hát – kezdte félszegen Ron –, apám mesélt egyről... Ha jól emlékszem, Imperius-átoknak hívják.

– Úgy bizony – bólogatott Mordon. – Az biztos, hogy apád jól ismeri azt az átkot. A minisztériumnak egy időben sok munkát adott az Imperius.

Mordon felemelkedett a székről, kihúzta az asztal fiókját, és kiemelt belőle egy befőttesüveget. Az üvegben három nagy, fekete pók szaladgált. Harry érezte, hogy a mellette ülő Ron nyugtalanul fészkelődni kezd – Ron ki nem állhatta a pókokat.

Mordon belenyúlt az üvegbe, kivette az egyik pókot, és a tenyerére helyezte, hogy minden tanuló jól lássa. Azután rászegezte az állatra pálcáját, és ezt mormolta: – Imperio!

A pók fonalat húzva leugrott Mordon tenyeréről, majd lengeni kezdett előre-hátra, mintha légtornászmutatványt hajtana végre. Lábait mereven kinyújtotta, aztán csinált egy hátraszaltót, majd a fonalat elszakítva lehuppant a tanári asztalra, s ott elkezdett cigánykereket hányni. Mordon megpöccintette pálcáját, mire a pók a két hátsó lábára állt, és – bármily hihetetlen – szteptáncolni kezdett.

A teremben mindenki nevetett – kivéve Mordont.

– Vicces, mi? – recsegte. – Az is ennyire tetszene, ha veletek csinálnám?

Egyszerre mindenkinek elment a kedve a nevetéstől.

– Ez a teljes kiszolgáltatottság átka – dörmögte csöndesen Mordon, miközben a pók lábait behúzva gurulni kezdett az asztalon. – Ha akarnám, kiugrana az ablakon...

Ron megborzongott.

– Volt idő, amikor rengeteg boszorkány és varázsló állt az Imperius-átok hatása alatt – folytatta Mordon. Harry tudta, hogy Voldemort rémuralmának idejéről beszél. – Nem volt könnyű dolga a minisztériumnak, mikor ki kellett deríteni, ki cselekedett kényszer alatt és ki szabad akaratából.

– Az Imperius-átkot legyőzni nem lehetetlen – a módszert majd elmondom –, de sziklaszilárd jellem kell hozzá, s az nem mindenkinek adatik meg. Jobb tehát, ha el sem talál az átok. Ahhoz pedig mi kell? LANKADATLAN ÉBERSÉG! – bődült fel hirtelen, az osztály nagy rémületére.

Mordon elkapta a bukfencező pókot, és visszadobta a befőttesüvegbe.

– Tud valaki egy másikat? Egy másik illegális átkot?

Hermione keze ismét a magasba lendült, s Harry nem kis meglepetésére Neville-é is. Neville gyógynövénytanból volt a legjobb – pontosabban egyedül abból volt jó –, s más órákon szinte soha nem jelentkezett. Arckifejezése most elárulta, hogy ő maga is csodálkozik saját merészségén.

– Tessék – szólította fel Mordon, mágikus szemét száznyolcvan fokos fordulattal a fiúra irányítva.

– Van egy... a Cruciatus-átok – mondta Neville vékonyka hangon, de érthetően.

Mordon hosszú, vesébe látó pillantást vetett Neville-re – ezúttal mindkét szemével.

– Longbottom a neved, igaz? – kérdezte, miután mágikus szeme a névsorra fordult.

Neville megszeppenve bólintott, de Mordon nem tett fel neki több kérdést. Helyette kihalászta a befőttesüvegből a második pókot, és letette az asztalra. Az állat meg se moccant – bizonyára megdermedt a félelemtől.

– Lássuk tehát a Cruciatus-átkot – szólt Mordon. – Ehhez egy kicsit nagyobb alany kell, hogy jól lássátok a hatást.

A pókra szegezte pálcáját.

– Baziteo!

A pók püffedni kezdett, mígnem egy tarantulánál is nagyobbra nőtt. Ron most már leplezni sem próbálta viszolygását, és olyan messzire húzódott székével a tanári asztaltól, amennyire csak a következő pad engedte.

Mordon ismét a pókra szegezte pálcáját, és ezt mormolta:

– Crucio!

A pók behúzta lábait, a hátára fordult, és iszonyú vonaglásba kezdett. Hangot nem adott ki, Harry mégis biztosra vette, hogy ha tudna, üvöltene fájdalmában. Mordon nem mozdította a pálcát; az állat kínjai szemlátomást egyre fokozódtak... – Hagyja abba! – kiáltott fel Hermione.

Harry a lány felé fordult. Hermione nem a pókot nézte, hanem Neville-t. A fiú szeme kidülledt a borzalomtól, s olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy ujjai elfehéredtek.

Mordon leeresztette pálcáját. A pók kinyújtotta lábait, de továbbra is rángatózott.

– Reducio – mormolta Mordon.

Az állat ismét eredeti méretére zsugorodott, s Mordon visszatette a befőttesüvegbe.

– Ez a kínok átka – szólt halkan. – Aki végre tudja hajtani a Cruciatust, annak nem kell se hüvelykszorító, se tüzes vas ahhoz, hogy megkínozzon valakit. Egy időben ez az átok is igen népszerű volt... Helyes... Tud még valaki illegális átkot?

Harry körülpillantott. Társainak feszült arckifejezése elárulta, hogy mindnyájan kíváncsiak rá, mi lesz a harmadik pók sorsa. Hermione harmadszor is jelentkezett, de ezúttal kissé remegő kézzel.

– Tessék – nézett rá Mordon.

– Adava Kedavra – suttogta Hermione.

Többen, köztük Ron is, feszengve pillantottak rá.

– Hát igen – szólt Mordon, s ferde szája ismét torz mosolyra húzódott. – Ez a harmadik s egyben a legszörnyűbb. Adava Kedavra... a halálos átok.

Belenyúlt a befőttesüvegbe; a harmadik pók, mintha sejtette volna, mi vár rá, kétségbeesetten szaladgált körbe-körbe az üveg alján. Mordon elkapta, és kitette az asztalra, mire a pók azonnal futásnak eredt.

Mordon felemelte pálcáját. Harrynek elszorult a torka.

– Adava Kedavra! – harsogta a varázsló.

Vakító zöld villanás töltötte be a termet, s olyan zúgás hallatszott, mintha egy jókora tárgy repült volna a levegőben. A pók futtában a hátára fordult, s bár sérülésnek nyoma sem volt rajta, egy porcikáját se mozdította többé. A lányok közül többen a tenyerükbe sikkantottak; Ron a felé csúszó döglött pók láttán úgy hőkölt hátra, hogy majdnem leesett a székről. Mordon lesöpörte az asztalról a pókot.

– Nem túl szép dolog – szólt higgadtan. – Nem is túl kellemes. És nincs ellenátok. Nincs védekezés. Egyetlen emberről tudunk, aki túlélte. Ő itt ül előttem.

Harry érezte, hogy elvörösödik. Mordon szeme (mindkettő) az arcára szegeződött. A többiek is mind őt nézték. Az üres táblára meredt, mintha valami nagyon érdekeset vett volna észre rajta, de valójában nem is látta a táblát...

Szóval így haltak meg a szülei... pontosan úgy, mint a pók. Vajon rajtuk se volt sérülés nyoma? Vajon ők is látták a zöld villanást, és hallották a feléjük suhanó halál zaját?

Harryt immár három éve kísértették édesapja és édesanyja halálának képei. Három éve, mióta megtudta, hogy szülei gyilkosság áldozatai lettek. Az sem volt már titok előtte, mi történt aznap éjjel. Tudta, hogy Féregfark árulta el szüleit Voldemortnak, aki a házukban talált rájuk. Tudta, hogy Voldemort először az apját, James Pottert ölte meg, aki fel akarta tartóztatni a merénylőt, hogy feleségének legyen ideje elmenekülni vele, Harryvel... Aztán Voldemort elindult Lily Potter felé... ráförmedt, hogy álljon félre, szolgáltassa ki Harryt... Édesanyja azonban nem mozdult, a testével védte őt, és könyörgött Voldemortnak, hogy irgalmazzon a fiának. Így hát Voldemort előbb vele végzett, s csak azután szegezte pálcáját Harryre...

Harry előző évben ismerte meg ezeket a részleteket, méghozzá a dementorok jóvoltából. Valahányszor szembekerült velük, halálra szánt szülei hangját hallotta – ez volt ugyanis a dementorok fegyvere: arra kényszeríttették áldozatukat, hogy újra átélje élete legszörnyűbb perceit, és erejét vesztve elmerüljön a mardosó kétségbeesésben...

Valahol a messzi távolban felcsendült Mordon hangja. Harry nagy nehezen visszakormányozta figyelmét a jelenbe, és a varázslóra nézett.

– Az Adava Kedavra végrehajtásához komoly varázserő kell. Ha most mind rám szegeznétek a pálcátokat, és kimondanátok a varázsigét, nem történne semmi, még az orrom vére se eredne el. De nem ez a fontos. Nem azért vagyok itt, hogy gyilkolni tanítsalak benneteket.

– Ahogy mondtam, az Adava Kedavra ellen nincs védekezés. Miért mutattam hát be nektek? Mert meg kell ismernetek. Tudnotok kell, mi a legrosszabb, amire számíthattok – azért, hogy elkerülhessétek. LANKADATLAN ÉBERSÉG! – harsogta, s a csoport egy emberként hőkölt hátra.

– Na már most – folytatta – ezt a három átkot – az Adava Kedavrát, az Imperiust és a Cruciatust – összefoglaló néven főbenjáró átkoknak nevezzük. Akiről bebizonyosodik, hogy emberre szórta valamelyiket, egy életre az Azkabanba kerül, Ezek leselkednek rátok. Ezekkel kerülhettek szembe. Fontos, hogy felkészüljetek, hogy felvértezzétek magatokat ellenük. De a legfontosabb: sose lankadjon az éberségetek... Most pedig vegyetek elő pennát, és másoljátok le, amit a táblára írok.

A óra hátralevő része szorgalmas jegyzeteléssel telt. Kicsengetésig egy szó sem hangzott el a teremben – mikor azonban Mordon elengedte őket, és a csoport kitódult a folyosóra, mind egyszerre kezdtek el beszélni. A legtöbben még most is csak suttogva merték felidézni a hátborzongató bemutatót.

– Láttad, hogy vonaglott?

– És amikor megölte... durr, és kész!

Úgy beszélnek az óráról, gondolta Harry, mintha cirkuszi előadást láttak volna. Ő maga nem találta szórakoztatónak a demonstrációt – s úgy tűnt, Hermione sem.

– Gyertek már! – türelmetlenkedett a lány.

– Hova, a könyvtárba? – fintorgott Ron.

– Nem – felelte komoran Hermione, és egy mellékátjáró felé bökött. – Neville-hez.

Neville magányosan állt az átjáróban, és a falat bámulta. Ugyanolyan állapotban volt, mint mikor Mordon bemutatta a Cruciatus-átkot: szeme kidülledt, s arcán a tömény borzalom kifejezése ült.

– Neville – szólította meg óvatosan Hermione.

A fiú körülnézett.

– Á, sziasztok! – szólt furcsa, magas hangon. – Érdekes óra volt, igaz? Mit gondoltok, mi van vacsorára? Nagyon... nagyon éhes vagyok.

Hermione aggódva nézett rá. – Jól vagy, Neville?

– Persze, semmi bajom – felelte Neville, még mindig fejhangon. – Nagyon érdekes vacsora... óra... Mi van vacsorára?

Ron döbbenten pillantott Harryre. – Neville, mi bajod...

Ekkor azonban az átjáróban felhangzottak a jellegzetes döngő léptek. Mind a négyen elhallgattak, és szorongva pislogtak a közeledő Mordonra. A varázsló azonban olyan mély, barátságosan zengő hangon szólalt meg, ahogy még sosem hallották beszélni.

– Nyugodj meg, fiam – szólt. – Gyere, kísérj fel a szobámba... No gyere... iszunk egy bögre teát...

Neville nemhogy megnyugodott volna, de még jobban megrémült a gondolattól, hogy Mordonnal kell teáznia. Dermedten állt, s egy hang se jött ki a torkán. Mordon mágikus szeme Harryre fordult.

– Te jól vagy, ugye?

– Igen – felelte szinte dacosan Harry.

Mordon szeme alig észrevehetően megrebbent.

– Meg kell ismernetek a gonoszt – szólt, még mindig Harryre meredve. – Nem kellemes a szemébe nézni, mégis meg kell ismernetek. Nincs értelme tagadni a létezését... No... gyere, Longbottom. Van néhány könyvem, ami érdekelni fog.

Neville könyörögve pillant