/ Language: Hungary / Genre:antique

Harry Potter és az azkabani fogoly

Joanne Rowling

Azkabanból, a gonosz varázslókat őrző rettegett és szuperbiztos börtönből megszökik egy fogoly. A Mágiaügyi Minisztériumban tudják, hogy a veszélyes szökevény Roxfortba tart, a Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. A varázslónövendék Harry Potter és barátai számára a harmadik tanév sem csak a vizsgák izgalmait tartogatja...

Harry Potter – 3.

J. K. ROWLING

Harry Potter és az azkabani fogoly

(Tartalom)

Első fejezet

Bagolyposta

Harry Potternek volt néhány nem mindennapi tulajdonsága. Először is, szívből utálta a nyári vakációt. Másodszor: vágyott rá, hogy elvégezhesse a házi feladatát, de ezt csak titokban, éjnek idején tehette. És végül: Harry Potter varázsló volt.

Lassan éjfélre járt az idő. Harry az ágyán hasalt, a sátor módjára fejére húzott takaró alatt. Egyik kezében elemlámpát, a másikban sastoll pennát szorongatott, s orra előtt, a párnának támasztva nagyalakú, bőrkötéses könyv állt (Bathilda Bircsók A mágia története című műve). A penna hegye lassan lefelé vándorolt a margó mentén. Harry homlokráncolva kutatott valamiféle használható információ után a Miért volt reménytelen vállalkozás a 14. századi boszorkányüldözés? címmel írandó házi dolgozatához.

A sastoll megpihent egy érdekesnek tűnő bekezdés elejénél. Harry megigazította kerek szemüvegét, közelebb tolta a lámpát a könyvhöz, és figyelmesen olvasni kezdett:

Varázstalan embertársaink (közismert nevükön a muglik) a középkorban roppantul féltek a mágiától, viszont meglehetősen nehezen ismerték fél azt. Azon ritka alkalmakkor, amikor sikerült elfogniuk egy-egy igazi boszorkányt vagy varázslót, az illetőt abban a hiszemben égették el a máglyán, hogy ily módon az ő életét is kiolthatják. Az elítélt boszorkány vagy varázsló ilyenkor rendszerint elvégzett egy egyszerű hőhűtő bűbájt, majd jajveszékelve gyötrelmet színlelt, pedig csupán kellemes csiklandozást érzett. Vadóc Wendelin például annyira élvezte a „máglyahalált”, hogy különböző álöltözetekben összesen negyvenhétszer adta magát muglikézre.

Harry a foga közé szorította a pennát, és tintát-pergament húzott elő a párna alól. Óvatosan lecsavarta a tintásüveg kupakját, megmártotta a tollat, és írni kezdett. Időnként szünetet tartott és fülelt, tudta, hogy ha a Dursley család valamelyik tagja vécére menet meghallaná a toll sercegését, akkor a szünidő hátralevő részében valószínűleg a lépcső alatti gardróbban kuksolhatna.

Arról, hogy Harry megutálta a nyári vakációt, egyedül a Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley család tehetett. Vernon bácsi, Petunia néni és fiuk, Dudley muglik voltak, s igencsak középkorias felfogást vallottak a mágiáról. Harrynek rajtuk kívül nem volt más élő rokona. Édesszülei – egy boszorkány-varázsló házaspár – régen meghaltak, s a Dursley-házban még a nevük említése is tilos volt. Petunia néni és Vernon bácsi sokáig azt hitték, hogy szigorral és sanyargatással elnyomhatják Harryben az öröklött varázslóhajlamot. A módszer azonban – nagy bosszúságukra – nem vált be, s Harry immár két esztendeje a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanulója volt. Azóta Dursleyék attól rettegtek, hogy környezetük tudomást szerez nevelt fiuk hajlamáról, de a legtöbb, amit tehettek, az volt, hogy a vakáció első napján elkobozták Harry könyveit, varázspálcáját, üstjét, seprűjét, és megtiltották neki, hogy a szomszédokkal érintkezzen.

A tankönyvek hiánya komoly gondot okozott Harrynek, hiszen roxforti tanáraitól rengeteg házi feladatot kapott a szünidőre. Egyik dolgozatát – egy különösen macerás értekezést a zsugorító főzetekről – legellenszenvesebb tanára, Piton professzor utasítására kellett megírnia. Pitonról tudta, hogy boldog lenne, ha büntetést sózhatna a nyakába. Erre semmiképp sem adhatott neki ürügyet, ezért már a vakáció első hetében elszánta magát a cselekvésre. Egy ízben, mikor a Dursley család testületileg kivonult a kertbe megcsodálni Vernon bácsi új céges autóját (jó hangosan csodálták, hogy a szomszédnak is feltűnjön), Harry kihasználta az alkalmat, tűvel kinyitotta a lépcső alatti gardrób zárát, és kilopott néhány könyvet. A becses zsákmányt a szobájában rejtette el. Úgy vélte, ha nem hagy tintafoltokat a lepedőn, talán nem fog feltűnni Dursleyéknak, hogy éjszakánként mágiát tanul.

Mostanság mindenképp el akarta kerülni az összetűzést nagybátyjával és nagynénjével, mivel már amúgy is kihúzta náluk a gyufát: még egy hete sem volt otthon, amikor egyik varázslótársa hívta telefonon.

Ron Weasleynek, aki Harry egyik legjobb barátja volt a Roxfortban, minden rokona varázsló volt. Ennél fogva sok olyan dolgot tudott, amit Harry nem, telefont viszont épp akkor használt először. Harry balszerencséjére aznap Vernon bácsi ért oda előbb a készülékhez.

– Tessék, Vernon Dursley beszél.

Véletlenül épp Harry is ott volt a szobában, mikor meghallotta Ron hangját, megdermedt.

– HALLÓ? HALLÓ? HALL ENGEM? HARRY – POTTERREL – SZERETNÉK – BESZÉLNI!

Ron olyan hangosan kiabált, hogy Vernon bácsi összerezzent ijedtében. Eltartotta fülétől a kagylót, dühösen meredt rá. – KI BESZÉL? – bömbölte, – KI MAGA?

– RON – WEASLEY! – Ron úgy üvöltött, mintha ő és Vernon bácsi egy futballpálya két végében állnának. – HARRY – EGYIK – BARÁTJA – VAGYOK – AZ ISKOLÁBÓL!

Vernon bácsi megfordult, és apró szemét a döbbent Harryre meresztette.

– ITT NEM LAKIK SEMMIFÉLE HARRY POTTER! – kiabálta, s most már kartávolságnyira tartotta magától a kagylót, mintha attól félne, hogy az felrobban. – FOGALMAM SINCS, MIFÉLE ISKOLÁRÓL BESZÉL! SOHA TÖBBET NE TELEFONÁLJON IDE! HAGYJA BÉKÉN A CSALÁDOMAT!

Azzal visszadobta a kagylót a telefonkészülékre, olyan undorral, mintha egy mérges pókot lökne el magától. Ezután a Dursley-házban elhangzott rendreutasítások egyik legdurvábbika következett.

– HOGY MERED MEGADNI EZT A TELEFONSZÁMOT OLYAN EMBEREKNEK, AKIK... AKIK OLYANOK, MINT TE!? – üvöltötte Vernon bácsi, nyálesőt zúdítva Harry arcába.

Ron valószínűleg érezte, hogy bajba sodorta Harryt, mert nem telefonált többet. Harry másik legjobb roxfortos barátja, Hermione Granger sem jelentkezett. Harry gyanította, hogy Ron beszélte le Hermionét a telefonálásról. Hermione, aki a legokosabb növendékboszorkány volt Harry évfolyamában, mugli családban nevelkedett, vagyis tudta használni a telefont, és elég sütnivalója lett volna ahhoz is, hogy ne említse a Roxfortot.

Öt hosszú héten át egyik varázslóbarátjáról sem érkezett hír. Úgy tűnt, ez a nyár is ugyanolyan csapnivaló lesz, mint az előző volt, bár egyetlen pozitív változás azért történt tavaly óta: Harry engedélyt kapott rá, hogy éjszakára kiengedje baglyát, Hedviget – persze meg kellett esküdnie, Hogy nem küld vele levelet barátainak. Vernon bácsi azért adta be a derekát, mert Hedvig szörnyű ricsajt csapott, ha éjjel-nappal a kalitkájában kellett gubbasztania.

Harry befejezte a Vadóc Wendelinről szóló bekezdést, és újra hallgatózott. A sötét ház csendjét csak pufók unokatestvére, Dudley távoli, morgós horkolása törte meg. Nagyon késő lehetett. Harrynek szúrt a szeme az álmosságtól. Majd holnap éjszaka befejezi a dolgozatot...

Rácsavarta a kupakot a tintásüvegre, előhúzott egy régi párnahuzatot az ágy alól, abba belepakolta a zseblámpát, A mágia történetét, a dolgozatot, a pennát és a tintát, majd kimászott az ágyból, és bedugta a csomagot a padló egyik meglazult deszkája alá. Azután felállt, kinyújtóztatta tagjait, és ránézett az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra foszforeszkáló számlapjára.

Mikor látta, hogy éjjel egy óra van, kissé összeszorult a torka. Már egy teljes órája tizenhárom éves volt, és észre sem vette...

Harry különös vonásai közé tartozott az is, hogy nem várta izgatottan a születésnapját. Ami azonban nem csoda, hiszen soha életében nem kapott még egy árva üdvözlőlapot sem. Dursleyék az elmúlt két évben egy szóval sem emlékeztek meg az eseményről, és semmi nem utalt rá, hogy ez az idén másképp történik majd.

Harry elindult a sötét szobában. Hedvig üres kalitkája mellett elhaladva az ablakhoz lépett, és rákönyökölt a párkányra. A takaró alatt eltöltött órák után kellemesen felfrissítette a hűvös éjszakai szellő. Hedvig az előző este óta távol volt. Harry nem aggódott érte – máskor is előfordult, hogy a bagoly hosszabb ideig elmaradt –, de most már szerette volna viszontlátni. Hedvig volt az egyetlen lény a házban, aki nem fintorgott, ha meglátta őt.

Harry korához képest meglehetősen alacsony és sovány volt, habár az elmúlt egy évben nőtt néhány centit. Hollófekete hajának rakoncátlan fürtjei változatlanul ellenálltak mindenféle fésülésnek. Szeme zölden csillogott kerek szemüvege mögött, és homlokán még mindig jól látszott a sajátos, villám alakú heg.

A számos furcsaság közül, ami Harryt jellemezte, ez a sebhely volt a legfeltűnőbb. Dursleyék tíz évig makacsul állították, hogy a heg annak az autóbalesetnek az emléke, amelynek során Harry szülei életüket vesztették. Ez már csak azért sem lehetett igaz, mert Lily és James Potter nem autóbalesetben haltak meg, hanem gyilkosság áldozatai lettek: megölte őket az évszázad legveszedelmesebb fekete mágusa, Voldemort nagyúr. Harry, szüleivel ellentétben, túlélte a merényletet. A gyilkos átok megsebezte ugyan a homlokát, de aztán visszahullt a támadóra, és kis híján elpusztította Voldemortot. A varázslónak csak menekülni maradt ereje...

Harrynek azóta a Roxfortban is volt alkalma farkasszemet néznie Voldemorttal. Most, hogy az ablaknál állva felidézte legutóbbi találkozásukat, be kellett ismernie: kész csoda, hogy egyáltalán megérte a tizenharmadik születésnapját.

Harry merengve bámulta a csillagos eget. Talán felbukkan Hedvig, gondolta, csőrében egy döglött egérrel, dicséretet várva a sikeres vadászatért... Csak jó pár másodperc elteltével vette észre, hogy a háztetők fölött tényleg mozog valami.

A Hold sápadt, sárga fényében egy széles, furcsán féloldalra billent lény körvonalai rajzolódtak ki. A repülő valami egyre lejjebb ereszkedett, és egyenesen a Dursley-ház felé tartott. Harry megmarkolta az ablakkilincset, és mozdulatlanul figyelt, átfutott a fején, hogy talán jobb volna, ha bezárná az ablakot, de mikor a bizarr lény elsuhant egy utcai lámpa mellett, felismerte, hogy mi az, és inkább félreugrott.

Az ablakon három bagoly suhant be: a két szélső karmai közt tartotta az ájultnak tűnő harmadikat. A madártrió lehuppant Harry ágyára. A középső bagoly, egy nagy szürke, ernyedten eldőlt a lábához kötözött jókora csomag mellett.

Harry nyomban felismerte az ájult baglyot: Errol volt az, a Weasley család madara. Egy ugrással az ágynál termett, kibontotta a bagoly lábán a csomót, majd Hedvig ketrecéhez vitte Errolt. A madár kinyitotta fél szemét, hálája jeléül erőtlenül huhogott egyet, és esőrét a vizes edénybe dugta.

Harry most a másik két madár felé fordult. Az egyik, egy nagy fehér nőstény, az ő Hedvigje volt. Ő is csomagot hozott, s láthatóan roppant büszke volt magára. Kedveskedve megcsipkedte gazdája kezét, mikor az leoldotta róla terhét, majd szárnyra kapott, és csatlakozott Errolhoz.

A harmadik bagoly egy szép, sárgásbarna példány volt. Harry nem ismerte, de nyomban rájött, honnan küldték, mert a madár a harmadik csomagon kívül egy, a Roxfort címerével díszített levelet is hozott. Miután Harry megszabadította a küldeményektől, fontoskodva megrázta tollait, majd kitárta szárnyát, és kiröppent az éjszakába.

Harry leült az ágy szélére, és bontogatni kezdte Errol csomagját. A barna papír egy aranyszínű ajándékcsomagot, egy levelet és... és élete első születésnapi üdvözlőkártyáját rejtette. Harry kissé remegő kézzel nyitotta ki a borítékot, amelyből két papír hullott ki: egy levél és egy újságkivágás.

Az újságcikk csak a varázslók napilapjából, a Reggeli Prófétából származhatott, hiszen a fekete fehér képeken ábrázolt alakok ide-oda mozogtak. Harry kezébe vette a cikket, kisimította, és olvasni kezdte:

A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM DOLGOZÓJA NYERTE A FŐDÍJAT

Arthur Weasley, a Mágiaügyi Minisztérium mugli tárgyakkal való visszaéléseket vizsgáló osztályának vezetője nyerte a Reggeli Próféta idei Nagy Galleon nyereménysorsolásának fődíját.

A boldog nyertes így nyilatkozott lapunknak: „Ebből az aranyból nyáron elutazunk Egyiptomba, ahol a legidősebb fiunk, Bill átoktörőként dolgozik a Gringotts Varázslóbank megbízásából.”

A Weasley család egy hónapot tölt Egyiptomban. Az új tanév kezdetére vissza kell térniük, hiszen a Roxfortban jelenleg Weasleyék öt gyermeke tanul.

Harry a mozgófényképre nézett, és a lelkesen integető csapatot látva mosoly terült szét az arcán. Egy égbe nyúló piramis előtt ott állt a család mind a kilenc tagja: a duci Mrs. Weasley, a magas, kopaszodó Mr. Weasley, hat fiuk és egy szem lányuk. Mindegyiküknek – bár ez a fekete-fehér fotón nem látszott – égővörös haja volt. A nyakigláb Ron a kép közepén állt, magához ölelve kishúgát, Ginnyt. Vállán ott gubbasztott házipatkánya, Makesz.

Harry meg volt győződve róla, hogy a nagy halom arany a Lehető legjobb helyre került. Weasleyék, ez a kedves és szeretetre méltó család, szegények voltak, mint a templom egere.

Harry kezébe vette Ron levelét.

Kedves Harry!

Isten éltessen sokáig!

Először is: ne haragudj a telefon miatt. Remélem, nem kaptál ki nagyon a mugliktól miattam. Megkérdeztem apát, és szerinte nem kellett volna annyira kiabálnom.

Egyiptom szuper hely. Bill elvitt minket az összes fáraósírba. Hihetetlen, hogy milyen izgalmas védőátkokat szórtak rójuk azok az ókori egyiptomi mágusok! Anya nem is engedte bejönni Ginnyt az utolsó sírkamrába, mert az tele volt a mugli sírrablók különös csontvázaival. Betörtek, aztán két fejük nőtt meg minden.

Amikor apa megnyerte a Reggeli Próféta sorsolásának, fődíját, alig akartam hinni a fülemnek. Hétszáz galleon! A nagyját erre a nyaralásra költöttük, de a maradékból kapok egy új varázspálcát.

Harry nagyon is jól emlékezett rá, hogyan ment tönkre Ron régi pálcája. A repülő autó, amivel ő és barátja a Roxfortba utaztak, egyenesen belezuhant egy fába az iskola parkjában.

Egy héttel a tanév kezdete elvitt érünk haza, és rögtön felmegyünk Londonba megvenni a könyveimet meg az új pálcát. Ott találkozhatnánk. Kitartás! Ne hagyd, hogy a muglik kikészítsenek! Gyere el Londonba!

Ron

Ui.: Percy iskolaelső lett. A múlt héten kapta meg az értesítést.

Harry újból a fotóra pillantott. Percy, aki hetedéves, azaz végzős volt a Roxfortban, kimondottan önelégültnek tűnt.

Gondosan fésült haján félrecsapott fez ült, s azon ott csillogott az iskolaelsőnek járó jelvény.

Harry most az ajándékot vette szemügyre. Az arany csomagolópapírból egy miniatűr üveg búgócsigának tűnő tárgy és Ron hozzáfűzött magyarázata került elő.

Harry, ez egy zsebgyanuszkóp. Világítani és forogni kezd, ha olyan ember van a közelben, akinek vaj van a fején. Bill ugyan azt mondja, megbízhatatlan kacat, és csak arra jó, hogy rásózzák a varázslóturistákra, mert tegnap este vacsora közben egyfolytában villogott. De akkor még nem tudta, hogy Fred és George bogarat dobtak a levesébe.

Üdv Ron

Harry az éjjeliszekrényre rakta a zsebgyanuszkópot. Az mozdulatlanul állt a hegyén, s csak az ébresztőóra mutatóinak zöldes fénye tükröződött rajta. Harry néhány másodpercig gyönyörködött benne, aztán kezébe vette Hedvig csomagját.

Abban is egy becsomagolt ajándékot, egy üdvözlőlapot és egy levelet talált.

Kedves Harry!

Ron beszámolt nekem a telefonbeszélgetéséről Vernon bácsikáddal. Remélem, nem kerültél bajba miatta. Most épp Franciaországban nyaralunk, és nem is tudtam, hogyan fogom ezt elküldeni neked – mi lett volna, ha a határon felbontják? –, de aztán szerencsére megjelent Hedvig. Szerintem azt akarta, hogy a változatosság kedvéért idén tényleg kapjál valamit a születésnapodra. Az ajándékodat bagolypostai utánvéttel rendeltem. Találtam egy hirdetést a Reggeli Prófétában (itt is kézbesítik nekem – jó tudni, hogy mi újság a mágusvilágban). Láttad azt a képet Ronról és a családjáról az egyik múlt heti számban? Ron biztos sok izgalmas dolgot tanul Egyiptomban. Irigylem őt – a régi egyiptomi varázslók zseniálisak voltak.

Itt is érdekes a boszorkányság helyi története. Átírtam az egész mágiatörténet-dolgozatomat, belevettem pár adatot, amit itt találtam. Remélem, nem lett túl terjengős – most két tekerccsel hosszabb, mint amennyit Binns professzor kért.

Ron azt írta, hogy a szünet utolsó hetében Londonban lesz. El tudsz jönni? Elenged a bácsikád és a nénikéd? Remélem, igen. Ha mégsem, szeptember elsején találkozunk a Roxfort Expresszen!

Szeretettel üdvözöl

Hermione

Harry nevetve félretette a levelet, és bontogatni kezdte az ajándékot. Jó nehéz csomag volt. Hermionét ismerve biztos volt benne, hogy egy vastag könyvet kapott, tele bonyolult varázsigékkel – de tévedett. Szíve hevesen megdobbant, mikor a papírból egy karcsú fekete bőrtok került elő, amin ezüst betűkkel ez állt: Seprűkarbantartó készlet.

– Nahát, Hermione! – suttogta csillogó szemmel Harry, és gyorsan kinyitotta a doboz cipzárját.

A készlet egy üveg Fleetwood-féle magasfényű seprűnyélápolót, egy ezüst vesszőmetszőollót, egy – hosszú utazás alkalmával a seprűre rögzíthető – réz iránytűt és A seprűápolás kézikönyvét tartalmazta.

Harrynek a Roxfortból a barátai után a varázslók kedvenc sportja, a kviddics hiányzott a legjobban. Ezt a roppant izgalmas és legalább annyira veszélyes játékot seprűnyélen lovagoló csapatok játszották. Harry, akinek veleszületett tehetsége volt a kviddicshez, példátlan módon már elsőéves korában bekerült háza csapatába. Érthető hát, hogy Nimbusz Kétezres versenyseprűjét legféltettebb kincsei között tartotta számon.

Harry félretette a bőrtokot, és ölébe vette a harmadik ajándékot. A barna csomagra firkált girbegurba betűkben első pillantásra felismerte a roxforti vadőr, Hagrid kézírását. A papírt feltépve valami zöld, bőrszerű dolgot pillantott meg, de mielőtt teljesen kibonthatta volna a csomagot, annak tartalma mocorogni kezdett, és hangosan csattant egyet – mintha fogai lettek volna.

Harry megdermedt. Tudta, hogy Hagrid nem küldene neki készakarva valami veszélyes dolgot, viszont a vadőrnek meglehetősen rendhagyó felfogása volt arról, hogy mi veszélyes és mi nem. Köztudottan óriáspókokkal barátkozott, vérszomjas, háromfejű kutyákat vásárolt vadidegenektől, és egyszer – a tiltó törvényre fittyet hányva – sárkánytojást is rejtegetett a kunyhójában.

Harry gyanakodva megbökte a csomagot. Az újból csattant egyet. Harry megmarkolta az éjjeliszekrényen álló olvasólámpát, és a magasba emelte, készen arra, hogy lecsapjon vele. Másik kezével megfogta a csomagolópapírt, és rántott rajta egyet.

A papírból egy könyv esett ki. Harrynek épp csak annyi ideje volt, hogy elolvassa a szép zöld kötésre arannyal nyomtatott címet – Szörnyek szörnyű könyve –, aztán a kötet az élére fordult, és rák módjára araszolni kezdett az ágy széle felé.

– Ajaj – motyogta Harry.

A könyv hangos puffanással lebucskázott az ágyról, és fürgén elindult a padlón. Harry lábujjhegyen követte. A könyv bemászott az íróasztal alatti sötét zugba. Harry csak remélni merte, hogy Dursleyék nem ébredtek fel a zajra. Gyorsan négykézlábra ereszkedett, és a könyv után nyúlt.

– Au!

A kötet rácsapódott a kezére, majd élére állva eliszkolt. Harry egy félfordulattal rávetette magát, és végre sikerült padlóra küldenie a harapós kötetet. Vernon bácsi álmosan felmordult a szomszéd szobában.

Hedvig és Errol érdeklődve figyelték az eseményeket. Harry szorosan magához ölelte az izgő-mozgó könyvet, a komódhoz sietett vele, elővett egy derékszíjat, és gondosan átkötötte a kötetet. A szörnyű nyomtatvány dühösen hánykolódott, de már nem tudott se harapni, se csattogni, úgyhogy Harry nyugodtan ledobhatta az ágyra, és elolvashatta Hagrid levelét.

Kedves Harry!

Boldog születésnapot!

Az ajándékra szükséged lesz a jövő tanévben. Egyelőre nem árulok el többet. Majd ha találkozunk, mindent megtudsz. Remélem, a muglik rendesen bánnak veled.

Minden jót

Hagrid

Harry kissé gyanúsnak tartotta ugyan, hogy Hagrid szerint az iskolában szüksége lesz egy harapós könyvre, de azért elvigyorodott, és letette Hagrid lapját a másik két levél mellé. Most már csak a Roxfortból érkezett küldemény volt hátra.

A borítók vastagabbnak tűnt a szokásosnál. Harry kibontotta, és kihúzta belőle az első pergamenlapot.

Kedves Potter úr!

Tájékoztatásul közöljük, hogy az új tanév szeptember elsején kezdődik. A Roxfort Expressz tizenegy órakor indul a King's Cross pályaudvar kilenc és háromnegyedik vágányáról.

A harmadéveseknek a kijelölt hétvégeken lehetőségük nyílik Roxmorts település meglátogatására. Kérjük, hogy a csatolt engedélyező nyilatkozatot írassa alá szülőjével vagy gyámjával.

Mellékelten megküldjük a beszerzendő könyvek listáját.

Szívélyes üdvözlettel

McGalagony prof

igazgatóhelyettes

Harry elővette a borítékból az engedélyező nyilatkozatot. Arcáról lassan leolvadt a mosoly. Semmire se vágyott jobban, mint hogy hétvégenként lemehessen a kizárólag varázslók lakta Roxmorts faluba. Csak azt nem tudta, hogyan fogja rávenni Vernon bácsit vagy Petunia nénit, hogy írják alá a nyilatkozatot.

Ránézett a vekkerre. Hajnali két óra volt.

Úgy döntött, hogy a nyilatkozat problémáját reggelre halasztja. Visszabújt az ágyba, és kipipált egy újabb kockát a maga készítette naptáron, amivel az új tanév kezdetéig hátralevő napokat számolta. Azután levette szemüvegét, hasra feküdt, és még egyszer rápillantott a három üdvözlőlapra.

Bármilyen különös fiú volt is Harry Potter, ebben a percben pontosan azt érezte, amit ilyenkor a legtöbben: boldog volt, hogy születésnapja van.

Második fejezet

Marge néni pórul jár

Mikor Harry másnap reggel lement a konyhába, Dursleyék már a reggeliző asztalnál ültek. A vadonatúj televíziót nézték, amit csemetéjük kapott a vakációra. Korábban ugyanis Dudley sokat panaszkodott a nappaliban elhelyezett tévé és a hűtőszekrény közti nagy távolság miatt. Most, hogy a probléma megoldódott, Dudley jószerével az egész napot a konyhában töltötte: malacszemét a képernyőre függesztette, s rezgő tokával tömte magába az ételt.

Harry helyet foglalt Dudley és a testes, kurta nyakú, bajuszos Vernon bácsi között. Dursleyék még csak rá se néztek, nemhogy boldog születésnapot kívántak volna neki. Harry rég hozzászokott ehhez, úgyhogy nem is zavartatta magát. Vett magának egy szelet pirítóst, majd a képernyőre nézett. A hírolvasó épp egy fegyenc szökéséről számolt be:

– ...a felhívás hangsúlyozza, hogy Black rendkívül veszélyes. Aki látja őt, azonnal jelentse a megadott telefonszámon.

– Nem is kellene kommentár, úgyis lerí róla, miféle – morogta Vernon bácsi, és újsága fölött a szökevény arcképére bámult. – Nézzétek, Milyen koszos és ápolatlan! Nézzétek meg a haját!

A bácsi sötét oldalpillantást vetett Harryre, akinek a lobonca miatt ugyancsak folyton bosszankodott. Pedig a képernyőn látható ösztövér alak könyékig lelógó, összecsomósodott hajgubanca láttán Harry kimondottan jólfésültnek érezte magát.

A tévében változott a kép.

– A Földművelésügyi Minisztérium ma kiadott rendelete szerint...

Vernon bácsi dühösen meredt a hírolvasóra.

– Várjunk csak! – fortyant fel. – Meg se mondják, honnan szökött meg!? Lehet, hogy az az őrült itt sétál az utcánkban!

A girhes, lóarcú Petunia néni nyomban megpördült a tengelye körül, és szemét meresztve kibámult a konyhaablakon. Harry tisztában volt vele, hogy nagynénje boldog lenne, ha felhívhatná a rendőrségi számot. A néni betegesen kíváncsi volt, s a fél életét azzal töltötte, hogy a szomszédságban lakó közönséges polgárok után leskelődött.

Vernon bácsi nagy, vörös öklével az asztalra csapott.

– Mikor tanulják meg végre – horkant fel –, hogy az ilyen alakoknak bitófán a helyük?

– Ahogy mondod – bólogatott Petunia néni, s közben egy pillanatra se vette le a szemét a szomszédasszony babkaróiról.

Vernon bácsi elöblítette teáscsészéjét, és az órájára nézett.

– Indulnom kell, Petunia. Marge vonata tízkor érkezik.

Harry gondolatait, melyek eddig valahol az emeleten, a seprűkarbantartó készlet körül keringtek, ez a mondat visszarángatta a földre.

– Marge néni? – fakadt ki kétségbeesetten. – Csak nem... csak nem jön ide vendégségbe?

Marge néni Vernon bácsi nővére volt. Harryt nem fűzte hozzá vérrokonság (Petunia és Harry néhai édesanyja voltak testvérek), mégis nénikéjeként kellett emlegetnie őt. Marge néni vidéken lakott, s háza tágas kertjében buldogokat tenyésztett. Csak nagy ritkán tűnt fel a Privet Drive-on – nem szívesen hagyta magukra drágalátos kutyáit –, de minden látogatása keserű emlékeket hagyott Harryban.

Mikor Dudley ötödik születésnapját ünnepelték, Marge néni sétabotjával sípcsonton vágta Harryt, mert nem tudta elviselni, hogy mindenben okosabb Dudleynál. Pár évvel később a néni karácsonykor állított be, Dudleynak egy komputervezérlésű robotot ajándékozott, Harrynek egy doboz kutyakekszet... Legutóbbi látogatására egy évvel az első roxforti levél érkezése előtt került sor. Harry akkor véletlenül rálépett a néni kedvenc kutyája, Marcang lábára. A felbőszült eb addig kergette őt, amíg fel nem mászott egy fára, de azután sem tágított – Marge néni csak jóval éjfél után volt hajlandó visszahívni. Dudleynak évek múlva is potyogtak a könnyei a nevetéstől, ha eszébe jutott a jelenet.

– Marge egy hétig marad nálunk – vetette oda Harrynek Vernon bácsi, majd fenyegetően felemelte kövér mutatóujját.

– Jut eszembe: jó lesz, ha tisztázunk egy-két dolgot, mielőtt elindulok érte.

Dudley elvigyorodott, és kivételesen levette tekintetét a képernyőről. Ha Vernon bácsi dörgedelmeket zúdított Harryre, az minden tévéműsornál szórakoztatóbb volt számára.

– Először is – fogott bele a bácsi –, vigyázz a szádra, ha Marge-dzsal beszélsz.

– Rendben – morogta bosszúsan Harry. – Feltéve, hogy ő is vigyáz a szájára, mikor velem beszél.

Vernon bácsi eleresztette füle mellett a választ.

– Másodszor – folytatta –, mivel Marge nem tud a beteges dolgaidról, nem akarok semmiféle... furcsaságot látni, amíg itt van. Embereld meg magad, világos?

– Rendes leszek, ha ő is az lesz – sziszegte fogcsikorgatva Harry.

– Harmadszor... – Vernon bácsi gonosz kis szeme keskeny réssé szűkült nagy, lila arca közepén. – Marge úgy tudja, hogy te a Szent Brútusz Szigorított Javítóintézet növendéke vagy...

– Micsoda!? – csattant fel Harry.

– ...és te is ezt fogod mondani neki, különben baj lesz.

Harry villogó szemmel, holtsápadtan meredt Vernon bácsira. Azt hitte, lidérces álomba csöppent. Marge néni egyhetes látogatásra érkezik – ennél még a bácsi lyukas zoknija is szebb születésnapi ajándék lett volna.

Vernon bácsi feltápászkodott a székéből.

– Akkor én indulok is a pályaudvarra. Velem jössz, Dudlicsek?

– Nem – felelte Dudley, s mivel a kioktatásműsor véget ért, ismét a képernyő felé fordult.

– Dudlusnak még ki kell csinosítania magát – duruzsolta Petunia néni, és megsimogatta fia szőke sörtéit. – A mama vett neki egy szép új csokornyakkendőt.

Vernon bácsi megveregette Dudley húsos vállát.

– Hát akkor, nemsokára jövünk – bólintott, és kiment a konyhából.

Harrynek, aki eddig a döbbenettől kábultan ült a székén, most támadt egy ötlete. Letette a megkezdett pirítóst, felpattant, és kiment az előszobába.

Vernon bácsi addigra belebújt autóskabátjába.

– Te nem jöhetsz velem – morogta, mikor megpillantotta unokaöccsét.

– Nem is akarok – legyintett Harry. – Csak kérdezni szeretnék valamit.

Vernon bácsi gyanakvó pillantást vetett rá.

– A Rox... szóval az iskolában a harmadévesek néha lemehetnek a közeli faluba – folytatta Harry.

– Na és? – Vernon bácsi leakasztotta a kocsikulcsokat az ajtó melletti kampóról.

– De ahhoz alá kell íratni otthon egy engedélyező nyilatkozatot – hadarta Harry.

Vernon bácsi szája körül gonosz félmosoly jelent meg. – És mi okom volna rá, hogy aláírjam azt a nyilatkozatot?

Harry óvatos támadást indított.

– Elég nehéz lesz elhitetni Marge nénivel, hogy tényleg abba a Szent Szigorú izébe járok...

– A Szent Brútusz Szigorított Javítóintézetbe! – kiabálta Vernon bácsi, s Harry elégedetten nyugtázta, hogy hangjában rémület csendült.

– Igen, oda. – Harry higgadtan nézett vöröslő képű nagybátyja szemébe. – Szóval nehéz lesz megjegyezni ezt a bonyolult nevet. És persze meggyőzően kell játszanom a szerepet. Mi lesz, ha véletlenül elszólom magam?

– Akkor szíjat hasítok a hátadból! – ordította Vernon bácsi, és felemelt ököllel megindult Harry felé. A fiú azonban nem hátrált meg.

– Attól még Marge néni nem fogja elfelejteni, amit esetleg elkotyogok neki.

Vernon bácsi megtorpant, s most ott állt felemelt ököllel és csúf, szürkéslila arccal.

– De ha megkapom az aláírást – folytatta gyorsan Harry –, ígérem, megjegyzem, hova járok iskolába, és úgy fogok viselkedni, mint egy mug... szóval normális leszek, meg minden.

Vernon bácsin látszott, hogy fontolóra veszi az ajánlatot, bár továbbra is vicsorgott, és halántékán kidagadtak az erek.

– Rendben – vetette oda végül. – Marge látogatása alatt figyelni fogom a viselkedésedet. Ha úgy látom, hogy összeszeded magad, és azt mondod, amit megbeszéltünk, akkor aláírom a nyomorult engedélyedet.

Azzal a bácsi sarkon fordult, és kicsörtetett a házból. Olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy kiesett egy darabka a mozaiküvegből.

Harry nem ment vissza reggelizni, inkább felballagott a szobájába. Ha már egy hétig mugli módjára kell viselkednie, gondolta, legjobb lesz, ha azonnal elkezdi. Szomorúan felnyalábolta az ajándékait meg a leveleket, és mindent bepakolt a meglazult padlódeszka alá, ahol a dolgozata lapult. Azután Hedvig kalitkajához lépett. Errol láthatólag kiheverte legutóbbi útját. Csakúgy, mint Hedvig, fejét a szárnya alá dugva békésen aludt. Harry nehéz szívvel sóhajtott, és felébresztette a két madarat.

– Hedvig – szólt sajnálkozva –, az a helyzet, hogy egy hétre el kell tűnnöd innen. Kísérd el Errolt, Ronéknál jó helyed lesz. Majd írok neki pár sort.

Hedvig nagy, borostyánsárga szeme szemrehányóan csillogott.

– Ne nézz rám így, nem én tehetek róla. Muszáj áldozatot hoznom, hogy ősszel lemehessek Roxmortsba Ronnal és Hermionéval.

Tíz perccel később Errol és Hedvig (utóbbi egy Ronnak címzett levéllel a lábán) kiröppentek az ablakon, és hamarosan elnyelte őket a messzeség. Harry elszontyolodva süllyesztette az üres kalitkát a szekrény mélyére.

Sok ideje azonban nem maradt a búslakodásra. Egy perc sem telt bele, és már harsant is Petunia néni parancsa: azonnal induljon lefelé és készüljön a vendég fogadására.

– Csinálj valamit a hajaddal! – rikácsolta a néni, mikor Harry leért a hallba.

Harry nem sok értelmét látta annak, hogy erőszakkal lelapítsa égnek álló fürtjeit. Marge néni imádta kritizálni őt, úgyhogy kimondottan szívességet tesz neki, ha „rendetlen” külsővel mutatkozik előtte.

Fájdalmasan rövid idő múlva megcsikordult odakint a murva, jelezve, hogy Vernon bácsi autója befordult a ház elé. Azután becsapódtak a kocsi ajtajai, és közeledő léptek zaja hallatszott.

– Eredj ajtót nyitni! – sziszegte oda Harrynek Petunia néni. Harry összeszorult gyomorral engedelmeskedett, és kitárta a bejárati ajtót.

A küszöbön ott állt Marge néni teljes életnagyságban. Nő létére ugyanúgy festett, mint Vernon bácsi: magas volt, tagbaszakadt és lila képű. Még bajusz is nőtt az orra alatt, ha nem is olyan bozontos, mint az öccséé. Egyik kezében terjedelmes bőrönd lógott, a másikkal egy vén, mogorva buldogot szorított magához.

– Hol van Dudlus? – harsogta. – Hol az én ennivaló unokaöcsém?

Dudley végigcsámpázott a hallon. Szőke haját mintha szálanként a koponyájához ragasztották volna, az új csokornyakkendőnek csak a sarka látszott ki lecsüngő tokája alól. Marge néni gyomorszájon bokszolta Harryt a bőröndjével, úgyhogy a fiú másodpercekig csak hápogni tudott, majd fél kezével magához ölelte Dudleyt, és cuppanós csókot nyomott az arcára.

Harry tisztában volt vele, hogy Dudley csak azért viseli el Marge néni ölelgetését, mert jól megfizetik érte. És lám, mikor kiszabadult a néni karjából, kövér mancsában már ott is lapult egy ropogós húszfontos bankó.

– Petunia!

Marge néni úgy robogott el Harry mellett, mintha a fiú a berendezés része volna. Megcsókolták egymást Petunia nénivel, pontosabban Marge néni nekinyomta súlyos állkapcsát Petunia néni kiálló pofacsontjának.

Vernon bácsi belépett a házba, és joviálisan mosolyogva becsukta maga mögött az ajtót.

– Egy teát, Marge? – kérdezte. – Mit adhatunk Marcangnak?

– Marcang majd iszik a csészealjamból – felelte Marge néni, majd az egész társaság bevonult a konyhába, ügyet sem vetve a bőrönddel álldogáló Harryre.

Harry nem vette zokon a dolgot, sőt örült neki, hogy addig sem kell a néni közelében lennie. Szó nélkül elindult, hogy felvigye a koffert a vendégszobába, és cseppet sem szaporázta a lépteit.

Mire visszaért, és belépett a konyhába, Marge néninek már felszolgálták a teát és a süteményt, s Marcang is zajosan lefetyelt a sarokban. Harry látta, hogy Petunia néni arca fájdalmasan megvonaglik a kínosan tiszta padlóra fröccsenő tea és nyálcseppek láttán. Nagynénje gyűlölte az állatokat.

– Ki vigyáz a többi kutyádra, Marge? – érdeklődött Vernon bácsi.

– Oh, hát Fubster ezredes – harsogta Marge néni. – Mióta nyugállományba vonult, még örül is, ha akad valami elfoglaltsága. De szegény öreg Marcangot nem hagyhattam otthon. Ő belebetegszik, ha nem lehet velem.

Mikor Harry leült, Marcang morogni kezdett. Ez végre Harryre irányította Marge néni figyelmét.

– Nocsak! – csattant fel. – Te még mindig itt vagy?

– Igen – felelte Harry.

– Csak ne helyeselj nekem ilyen flegmán! Elég nagy áldozat Vernontól és Petuniától, hogy eltartanak téged. Én biztos nem tűrnélek meg a házamban. Ha az én küszöbömre raktak volna le, rövid úton az árvaházban kötöttél volna ki!

Harryből kis híján kibukott a válasz, hogy szívesebben lakna az árvaházban, mint Dursleyéknál, de aztán eszébe jutott a roxmortsi engedély. Inkább befogta hát a száját, és fanyar mosolyt erőltetett az arcára.

– Ne vigyorogj nekem! – ripakodott rá Marge néni. – Látom már, még mindig ugyanolyan semmirekellő vagy, mint mikor utoljára láttalak. Azt hittem, az iskolában talán beléd vertek valami jó modort. – A néni nagyot kortyolt a teájából, megtörölte a bajuszát, majd folytatta: – Hova is küldtétek a kölyköt, Vernon?

– A Szent Brútuszba – vágta rá Vernon bácsi. – Kimondottan az ilyen reménytelen esetekre specializálódott intézet.

– Értem – bólintott Marge néni, majd ismét Harryhez fordult. – Aztán mondd csak, használják-e a nádpálcát abban a Szent Brútuszban?

– Hát...

Vernon bácsi, aki a néni háta mögött ült, biccentett.

– Igen – felelte Harry, majd merő szorgalomból hozzátette: – Rendszeresen.

– Nagyon helyes – bólogatott Marge néni. – Én nem veszem be a divatos elméleteket arról, hogy nem szabad verni a gyerekeket. Aki megérdemli, az megérdemli, és százból kilencvenkilenc esetben egy kiadós nyakleves a megoldás. Téged gyakran náspángolnak el?

– Persze – sietett a válasszal Harry. – Nap mint nap.

Marge néni szeme összeszűkült.

– Még mindig nem tetszik a modorod, kölyök. Ha ilyen nyugodtan tudsz beszélni a fenyítésekről, akkor nyilván nem ütnek elég nagyot. Petunia, szerintem írnod kellene nekik. Mondd meg nekik kerek-perec, hogy beleegyezel a szigorú testi fenyítés alkalmazásába a nevelt fiad esetében.

Vernon bácsi talán attól tartott, hogy Harry megfeledkezik a megállapodásukról, mert gyorsan témát váltott.

– Hallgattad a reggeli híreket, Marge? Mit szólsz ahhoz a szökött fegyenchez?

Marge néni kezdte egyre otthonosabban érezni magát Dursleyéknál. Harry már-már nosztalgiával gondolt a korábbi, vendégmentes életre a Privet Drive 4. szám alatt. Vernon bácsi és Petunia néni látni sem szerették Harryt, s a fiú bármikor örömmel visszavonult. Marge néni viszont ragaszkodott hozzá, hogy Harry mindig szem előtt legyen, mert így elharsoghatta újabb és újabb nevelési ötleteit. Imádta összehasonlítani Harryt Dudleyval, és az volt a kedvenc szórakozása, hogy drága ajándékokkal traktálta unokaöccsét, közben pedig kihívóan meredt Harryre. Nyilván ki akarta provokálni belőle a kérdést, hogy ő miért nem kap semmit. Emellett gyakran tett gonosz célzásokat Harry jellemhibáinak okára.

– Vernon, ne magadat okold érte, hogy a fiú olyan, amilyen – mondta a harmadik napon, ebéd közben. – Ha egy alma belülről rohad, hiába fényesíted a héját.

Harry igyekezett az evésre koncentrálni, de ennek hallatán remegni kezdett a keze, és arca kipirosodott a dühtől. Gondolj az engedélyre, hajtogatta magában. Gondolj Roxmortsra. Ne válaszolj. Ne pattanj fel...

Marge néni felemelte borospoharát.

– A tenyésztés szabályai itt is érvényesek – folytatta. – Vegyük például a kutyákat. A korcs szukának mindig korcs kölyke születik...

Ebben a pillanatban Marge néni kezében felrobbant a borospohár. Üvegszilánkok repültek szanaszét – a néni köpködött és pislogott, vörös képén patakokban csorgott a bor.

– Marge! – sikkantott Petunia néni. – Marge, nem sebesültél meg?

– Semmi baj – nyögdécselte a néni, és megtörölte arcát a szalvétával. – Biztos túl erősen szorítottam. Pár napja ugyanezt csináltam Fubster ezredesnél. Nyugodj meg, Petunia, az én kezemben van a hiba...

Petunia néni és Vernon bácsi mégis gyanakodva néztek unokaöccsükre. Harry úgy döntött, inkább lemond a pudingról, megköszönte az ebédet, és felállt az asztaltól.

A hallba érve nekivetette hátát a falnak, és mélyet sóhajtott.

Hosszú ideje volt már annak, hogy utoljára elvesztette az önuralmát, és felrobbantott valamit. Ez nem fordulhat elő még egyszer. Jól tudta, hogy nem csak a roxmortsi engedély forog kockán: ha így folytatja, a Mágiaügyi Minisztériummal is meggyűlik a baja.

A mágustörvény tiltotta a kiskorú varázslók otthoni bűbájgyakorlását. Ráadásul Harrynek már volt egy esete: előző nyáron hivatalos figyelmeztetést kapott, hogy ha a minisztérium újabb varázslatot észlel a Privet Drive-on, akkor roxforti tanulmányai korai véget érnek.

A hangokból ítélve Dursleyék felálltak az asztaltól, s Harry gyorsan feliszkolt az emeletre.

A következő három napot Harry úgy vészelte át, hogy A seprűápolás kézikönyvére gondolt, valahányszor Marge néni kötözködni kezdett vele. A módszer jól bevált, bár alkalmazásakor elég furcsa arcot vághatott – Marge néni ugyanis annak a gyanújának adott hangot, hogy Harry gyengeelméjű.

Azután végre-valahára elérkezett a néni látogatásának utolsó estéje. Petunia néni ünnepi vacsorát főzött, Vernon bácsi pedig kinyitott jó néhány palack bort. A levest és a lazacot is sikerült elfogyasztani anélkül, hogy említés esett volna Harry fogyatékosságairól. Már a citromhabos süteménynél tartottak, Vernon bácsi hosszú és unalmas beszámolóba kezdett munkahelyéről, a Grunnings fúrógyárról, Petunia néni pedig kávét főzött. Vernon bácsi elővett egy üveg brandyt.

– Megkínálhatlak, Marge?

Marge néni arca addigra lángvörösre gyúlt az elfogyasztott bormennyiségtől.

– Épp csak egy cseppet kérek – kuncogott. – Annál azért egy picit többet... még egy kicsit... úgy, köszönöm.

Dudley már a negyedik szelet süteményt habzsolta. Petunia néni kávét szürcsölgetett, kisujját gondosan eltartva a csészétől. Harry legszívesebben felosont volna a szobájába, de Vernon bácsi malacszemének egy dühős villanásával jelezte, hogy végig kell ülnie a búcsúvacsorát.

– Ááh – sóhajtott Marge néni, majd elégedett cuppantással letette az üres brandyspoharat. – Jó kis vacsorát dobtál össze, Petunia. Nekem otthon a tizenkét kutya mellett legfeljebb arra jut időm, hogy kivegyek valamit a mélyhűtőből.

A néni hangosan böfögött, és megpaskolta dudorodó hasát.

– Bocsánat... Szeretem az emberes fiúcskákat – folytatta Dudleyra kacsintva. – Ugyanolyan szép szál férfi lesz belőled, Dudlicsek, mint az apád. Igen, Vernon, kérek még egy kortyocska brandyt...

– No de az ott...

Fejével Harry felé bökött, akinek rögtön görcsbe rándult a gyomra. A seprűápolás kézikönyve, gondolta gyorsan.

– ...arról a tökmagról lerí, hogy egy mihaszna kis féreg. A kutyáknál könnyű megszabadulni az ilyenektől. Tavaly megkértem Fubster ezredest, hogy fojtson vízbe egyet. Ványadt kis kölyök volt. Gyenge. Alultáplált.

Harry igyekezett felidézni a kézikönyv tizenkettedik oldalát: Hátramenetben rángató seprű javítása korrekciós bűbájjal.

– Már a múltkor is mondtam: minden az öröklött véren múlik. A rossz vér így is, úgy is kiütközik. Nem akarok semmi rosszat mondani a családodra, Petunia – Marge néni lapáttenyerével megpaskolta Petunia néni csontos kezét –, de a nővéred selejtgyerek volt. A legjobb családban is akadnak ilyenek. Aztán persze összeállt azzal a senkiházival, és íme az eredmény.

Harry merőn bámulta a tányérját, és furcsán csengett a füle. Szorosan markold meg a seprűt a vesszőnyalábnál fogva, gondolta. A folytatás azonban nem jutott eszébe. Marge néni hangja olyan erőszakosan hatolt bele a fülébe, mintha egy fúró lett volna Vernon bácsi gyárából.

– Ha már szóba került az a Potter... – folytatta jó hangosan Marge néni, miközben nyakon ragadta a brandysüveget, és újabb adagot loccsantott a poharába meg a terítőre. – Sose meséltétek még, hogy mi volt a foglalkozása.

Vernon bácsi és Petunia néni megdermedtek. Még Dudley is felpillantott a süteményéről, és színeire nézett.

– Nem... nem dolgozott – motyogta Vernon bácsi, és gyors oldalpillantást vetett Harryre. – Munkanélküli volt.

– Le mertem volna fogadni! – kapott a szón Marge néni. Egy hajtásra kiitta a brandyjét, majd megtörölte az állát a kardigánja ujjával. – Tudtam, hogy csak egy semmirekellő, lusta munkakerülő lehetett, aki...

– Nem volt az – vágott a szavába Harry.

Az asztalnál néma csend lett. Harry egész testében remegett – még soha semmi nem dühítette fel ennyire.

– MÉG EGY KIS BRANDYT! – harsogta a holtsápadt Vernon bácsi, és az üveg egész tartalmát beleöntötte Marge néni poharába. – Te meg, kölyök – mordult rá Harryre –, menj lefeküdni. Lódulj.

– Nem, Vernon, nem – szólt közbe Marge néni csukladozva. Felemelte a kezét, és apró, véreres szemével Harryre meredt. – Folytasd csak, fiam. Büszke vagy a szüleidre, mi? Sikerült összehozniuk egy jó kis autóbalesetet, és hidegre tenni magukat – gondolom, részegen...

– Nem autóbalesetben haltak meg! – vágott vissza Harry. Azon kapta magát, hogy felállt a székéből.

– Igenis karambol végzett velük, te hazug kis taknyos! – kiabálta dühtől tajtékozva Marge néni. – Téged meg itt hagytak koloncnak a becsületes, dolgos rokonaik nyakán! Te hálátlan, pimasz kis...

A néni hirtelen elhallgatott. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a pulykaméregtől akadt volna el a szava, s mintha dühében fújná fel magát – de a püffedés egyre nagyobb mértéket öltött. Tányérnyi vörös arca tágulni kezdett, gombszemei kidülledtek, szája szélesre feszült. Pár másodperc múlva gyapjúkardigánjáról lepattantak a gombok, és szanaszét repültek a szobában – a néni úgy dagadt, mint egy óriási léggömb. Duzzadó hasáról leszakadt az öv, s ujjai már olyan vastagok voltak, mint egy-egy rúd szalámi...

– MARGE! – ordított fel kórusban Vernon bácsi és Petunia néni, mikor vendégük felpuffadt teste elkezdett felemelkedni a székből. Marge néni immár tökéletesen gömbölyű volt, mint egy irdatlan, malacszemű jelzőbója. Vaskos karját és lábát bénán széttárta, s furcsa, pukkanó hangok kíséretében lassan a mennyezet felé lebegett. Marcang berontott a szobába, és veszett ugatásba kezdett.

– NEEEEEE!

Vernon bácsi megragadta Marge néni egyik lábát. Megpróbálta visszahúzni nővérét a földre, de kis híján ő maga is felemelkedett. Marcang egy ugrással ott termett, és belemélyesztette fogait Vernon bácsi lábába.

Harry kirohant az étkezőből, mielőtt bárki útját állhatta volna, és a lépcső alatti gardrób felé szaladt. Mikor odaért, a gardrób magától feltárult. Harry gyorsan a bejárati ajtóhoz húzta utazóládáját, majd felszaladt a lépcsőn a szobájába. Ott bemászott az ágy alá, felemelte a meglazult padlódeszkát, s kiemelte alóla a könyveit meg a születésnapi ajándékokat rejtő párnahuzatot. Azután gyorsan kikászálódott az ágy alól, felkapta Hedvig megürült kalitkáját, és már rohant is lefelé a lépcsőn a ládájához. Épp akkor ért le, mikor nagybátyja megjelent az étkező ajtajában. A bácsi lábszárán véres cafatokban csüngött a nadrág.

– AZONNAL GYERE BE! – üvöltötte. – GYERE BE, ÉS CSINÁLD VISSZA A NŐVÉREM!

Harry azonban nem tudott és nem is akart lecsillapodni. Egy rúgással felcsapta a láda fedelét, előkapta a varázspálcát, és Vernon bácsira szegezte.

– Megérdemli – zihálta rekedten. – Megérdemli, amit kapott. Ne merj a közelembe jönni!

Közben a másik kezével kitapogatta az ajtó zárját.

– Elmegyek – jelentette ki. – Elegem van belőletek.

Néhány másodperc múlva már a kihalt, sötét utcán baktatott, ládáját maga után vonszolva, hóna alatt Hedvig kalitkájával.

Harmadik fejezet

A Kóbor Grimbusz

Jópár saroknyi gyaloglás után Harry leroskadt egy alacsony kőfalra a Magnolia köznél. Még mindig fortyogott benne a düh, de a cipekedés elcsigázta, csak ült mozdulatlanul, és hallgatta szíve vad kalapálását.

Miután már vagy tíz perce gubbasztott egyedül a sötét környéken, új érzés kerekedett felül benne: a rémületé. Akármilyen szempontból nézte is a saját helyzetét, az mindenképp kilátástalannak tűnt. Ott állt magányosan, hontalanul a sötét mugli világban, és fogalma sem volt, hova menjen. Ráadásul nemrég komoly varázslatot hajtott végre, így szinte biztosra vehette, hogy kiteszik a szűrét a Roxfortból. Súlyosan megsértette a kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó törvényt – már az is csoda volt, hogy nem röpködtek rég a feje körül a Mágiaügyi Minisztérium postabaglyai.

Harry borzongva nézett körül a Magnolia közben. Vajon milyen sors vár rá? Letartóztatják, vagy csak egyszerűen száműzik a varázslók világából? Ronra és Hermionéra gondolt, s ettől még jobban elszontyolodott. Tudta, hogy bármekkora bűnt követett is el, barátai a segítségére sietnének – de hát mindketten külföldön vannak, s ő Hedvig nélkül nem is értesíthette őket.

Ha legalább lett volna nála mugli pénz. Az utazóláda alján, az erszényben lapult még pár varázslóarany, de a szüleitől örökölt vagyon többi részét a Gringotts Varázslóbank Londoni fiókjának egyik széfje őrizte. Odáig nem vonszolhatta el a ládáját. Hacsak...

Rápillantott varázspálcájára, amit még mindig a kezében szorongatott. Ha úgyis kicsapják az iskolából (szíve fájdalmasan kalapált a gondolatra), mit árthat még egy kis varázslat? Nála volt a láthatatlanná tévő köpeny, amit az édesapja hagyott rá – megteheti, hogy pillekönnyűvé varázsolja a ládát, hozzáköti a seprűhöz, aztán beburkolózik a köpönyegbe, és Londonba repül. Ott majd kiveszi a bankból a pénzét... hogy aztán mindhalálig száműzöttként éljen. Szívszorítóan szomorú kilátások voltak ezek, de tudta, a kőfalon sem gubbaszthat a végtelenségig, hisz akkor előbb-utóbb a mugli rendőröknek kell számot adnia róla, mit keres ott éjnek évadján egy ládára való varázsigés könyvvel és egy boszorkányseprűvel.

Kinyitotta a ládát, és kotorászni kezdett benne. A láthatatlanná tévő köpenyt kereste, de még mielőtt megtalálta volna, hirtelen felegyenesedett, és ismét körülnézett.

Egy csiklandozó érzés a tarkóján azt súgta, hogy figyelik. Az utca azonban kihaltnak tűnt, s a nagy kockaházak is mind sötétbe burkolóztak.

Harry újra a láda fölé hajolt, de szinte azonnal megint felegyenesedett. Görcsösen megmarkolta varázspálcáját. Nem hallott zajt, mégis úgy érezte, hogy a háta mögött, a garázs és a kerítés közötti szűk átjáróban ólálkodik valami – vagy valaki. Hunyorogva fürkészte a koromsötét rést, hátha lát valami mozgást, amiből kiderül, hogy csupán egy macska kószál ott, vagy... valami más.

– Lumos – mormolta Harry, mire apró láng gyulladt ki pálcája hegyén, mely egy pillanatra elvakította. Mikor a magasba emelte a pislákoló kis fáklyát, egyszerre megcsillant a kettes számot viselő épület kavicsos vakolata, s a garázskapu is felfénylett – a kettő között pedig kirajzolódtak egy nagy, világító szemű lény testének sötét körvonalai.

Harry ösztönösen hátrálni kezdett, de megbotlott saját ládájában, és elvesztette az egyensúlyát. Karját felkapva igyekezett tompítani az esést, a varázspálca kirepült a kezéből, s ő a járdaszegély tövében landolt.

A következő pillanatban fülsiketítő robaj hallatszott, és vakító fényár öntötte el az úttestet...

Harry a szeme elé kapta a kezét, és rémült kiáltással visszagördült a járdára. Ezt igen helyesen tette, ugyanis egy szempillantással később két óriási kerék fékezett le azon a helyen, ahol az előbb még ő feküdt. A kerekekkel együtt két fényszóró is érkezett, s mindezek egy kétemeletes, élénkpiros buszhoz tartoztak. A semmiből előbukkant jármű szélvédőjén arany betűkkel ez állt: Kóbor Grimbusz.

Harry első gondolata az volt, hogy beverte a fejét, és most hallucinál. A látomás azonban folytatódott: a buszról leszökkent egy piros egyenruhás kalauz, és beleharsogta az éjszakába:

– Üdvözöljük a Kóbor Grimbuszon, az útfélen rekedt boszorkányok és varázslók segélyjáratán: Csak nyújtsa ki pálcás kezét, szálljon fel, és mi elvisszük, ahova csak óhajtja. Stan Shunpike vagyok, a ma esti járaton én leszek az ön...

A kalauz hirtelen elhallgatott. Most vette csak észre a járdán fekvő fiút.

Harry összeszedte magát, gyorsan megkereste varázspálcáját, és feltápászkodott. Most, hogy szemtől szemben állt Stan Shunpike-kal, megállapította, hogy az nem sokkal idősebb nála: tizennyolc, legfeljebb tizenkilenc éves lehetett, nagy, elálló fülei voltak, és szeplőből is bőven kijutott neki.

– Mér' feküdté' a földön? – kérdezte a kalauz, félretéve hivatalos modorát.

– Elestem – felelte Harry.

– Minek esté' el? – vigyorgott Stan.

– Nem direkt csináltam – morogta bosszúsan Harry. Farmernadrágja elszakadt a térdénél, s keze, amivel az esést tompította, véresre horzsolódott. A kérdés azonban eszébe juttatta, hogyan került a földre, gyorsan megfordult, és újból szemügyre vette a garázs és a kerítés közti utcácskát. A Kóbor Grimbusz lámpáinak fényében tisztán látszott, hogy az épületköz üres.

– Mit nézel? – érdeklődött Stan.

– Volt ott egy nagy fekete valami... – felelte tétován Harry. – Olyan kutyaforma volt... de nagyobb...

Újból Stan felé fordult, aki tátott szájjal meredt rá. Látta, hogy a kalauz pillantása a homlokán húzódó sebhely felé vándorol, s ettől kellemetlen érzés fogta el.

– Mi az a fejeden? – kérdezte hirtelen Stan.

– Semmi – vágta rá Harry, és gyorsan a homlokába simította a haját. Ha már a Mágiaügyi Minisztérium körözést adott ki ellene, legalább nem akarta megkönnyíteni a nyomozóik dolgát.

– Hogy hívnak? – kíváncsiskodott Stan.

– Neville Longbottomnak. – Harry kimondta a legelső nevet, ami eszébe jutott, majd gyorsan témát váltott: – Szóval ez a busz... Jól értettem, hogy akárhova elvisz engem?

– Ja – bólintott nagy büszkén Stan. – Bármilyen szárazföldi célállomásra. Víz alatti szállítást nem vállalunk... Na várj csak – folytatta gyanakvó pillantással. – Leintettél minket, nem? Kinyújtottad a pálcás kezedet, igaz?

– Igen – sietett a válasszal Harry. – Mondd csak, mennyiért visztek el Londonba?

– A szimpla fuvar tizenegy sarló, de tizennégyér' forró csokit is kapsz, tizenötér' meg jár egy üveg meleg víz és egy fogkefe választható színben.

Harry előkotorta a ládából az erszényét, néhány ezüstérmét nyomott Stan markába, majd a kalauz segítségével felcipelte a ládát és Hedvig kalitkáját a busz lépcsőjén.

A járműben nem voltak ülések, helyettük fél tucat réz ágykeret állt az elfüggönyözött ablakok mentén. Minden ágy mellett egy-egy gyertya égett, fényük megvilágította a faburkolatú falakat. Az egyik hátsó ágyban pöttöm, hálósipkás varázsló feküdt.

– Köszönöm, nem kérek, most épp csigát gyűjtök – motyogta álmában a kis mágus, és a másik oldalára fordult.

– Ez lesz a helyed – suttogta Stan, és betolta Harry ládáját a vezetőülés mögötti ágy alá. A sofőr maga egy karosszékben terpeszkedett a volánnál. – D a sofőrünk, Ernie Prang. Ern, bemutatom Neville Longbottomot.

A vastag szemüvege mögött aggasztóan vaksinak tűnő, hajlott korú varázsló odabiccentett Harrynek. A fiú ösztönösen a homlokába fésülte fürtjeit, és leült az ágya szélére.

– Lépj a gázra, Ern – szólt Stan, és helyet foglalt a sofőrülés melletti karosszékben.

Ismét hatalmas dörrenés rázta meg a buszt, s Harry a következő pillanatban már a matracon feküdt. A hirtelen gyorsulás ledöntötte a lábáról. Mikor felült, és kinézett a Kóbor Grimbusz ablakán, egy ismeretlen utca képe tárult a szeme elé. Stan önelégült vigyorral nyugtázta utasának látható döbbenetét.

– Épp itt jártunk, amikor leintettél minket – magyarázta. – Hol is vagyunk, Ern? Valahol Walesben, nem?

– Ühüm.

– A muglik nem hallják meg a buszt? – kérdezte Harry.

– A muglik...! – legyintett megvetően Stan. – Azok nem hallanak a fülüktő'. Igaz, Ern? És nem látnak a szemüktő'. Semmit se vesznek azok észre.

– Menj, ébreszd fel Madam Marshot, Stan – szólt Ern. – Mindjárt megérkezünk Abergavennybe.

A kalauz felállt, eloldalazott Harry ágya mellett, és felment egy keskeny falépcsőn. Harry továbbra is az ablaknak nyomta az orrát, s amit látott, cseppet sem nyugtatta meg. Ernie kimondottan ügyetlen sofőrnek tűnt. A Kóbor Grimbusz újra meg újra felszaladt a járdára, s csak azért nem ment neki semminek, mert a lámpaoszlopok, levelesládák és kukák sorban félreugrottak az útjából.

Stan időközben újra megjelent a lépcsőn, nyomában egy utazóköpenybe burkolózó, zöldes arcszínű boszorkánnyal.

Ern beletaposott a fékbe, mire az összes ágy fél métert előrecsúszott.

– Viszon'látásra, Madam Marsh! – hadarta vidáman Stan.

A boszorkány a szájára szorított egy zsebkendőt, és tántorogva leszállt a buszról. Stan utána hajította a poggyászát, és becsapta az ajtót. Ezután újabb kipufogórobaj következett, és máris egy keskeny vidéki országúton robogtak, a szeszélyesen kanyargó kocsi útjából fürgén félreugró fák között.

Harry akkor sem tudta volna lehunyni a szemét, ha olyan buszon utazik, ami nem durrog folyton, és nem közlekedik száz mérföldes ugrásokkal. Elszorult a torka, mikor ismét eszébe jutott kilátástalan jövője és mellesleg Marge néni, aki talán még mindig a plafonon lebegett.

Stan elővette a Reggeli Próféta aznapi számát, és nyelve hegyét kidugva olvasni kezdett. Az első oldalról egy beesett arcú, csimbókos hajú férfi fényképe pislogott Harryre.

Harry úgy érezte, valahol már látta ezt az arcot. Hamarosan arra is rájött, hogy hol.

– Ez az ember benne volt a mugli hírekben! – szólalt meg csodálkozva, s egy pillanatra minden bajáról megfeledkezett. Stan maga is a képre pillantott.

– Ez Sirius Black – bólintott nevetve. – Naná, hogy benne volt a mugli hírekbe', Neville. Mos' jössz csak rá?

Harry még mindig értetlenkedő arcot vágott. Stan fejcsóválva nevetett, lehúzta a borítólapot, és átnyújtotta Harrynek. A fiú a gyertyafénybe emelte az újságoldalt, és olvasni kezdte a képhez tartozó cikket.

BLACK MÉG MINDIG SZÖKÉSBEN

A Mágiaügyi Minisztériumban ma megerősítették, hogy Sirius Black, az Azkaban erőd talán leghírhedtebb foglya továbbra is ismeretlen helyen tartózkodik.

„Mindent megteszünk Black kézre kerítéséért – nyilatkozta ma délelőtt Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter –, és nyomatékosan kérjük a varázslótársadalom tagjait, hogy őrizzék meg nyugalmukat.”

A Mágusok Nemzetközi Szövetségében többen is bírálták Caramelt, amiért a mugli miniszterelnököt is tájékoztatta a helyzetről.

„Értsék meg, szükség volt erre a lépésre – szögezte le Caramel. – Black őrült, így varázslókra és muglikra egyaránt veszélyt jelent. Egyébként a miniszterelnök biztosított róla, hogy nem tesz közzé információkat Black valódi képességeiről. Mellesleg, ha meg is tenne, ugyan ki hinne neki?”

A muglikat figyelmeztetés gyanánt úgy tájékoztatták, hogy Blacknél „lőfegyver” van (egyfajta fém varázspálca, amit a muglik egymás életének kioltására használnak), a varázslóközösség tagjai viszont attól tartanak, hogy Black hasonló mészárlást fog végrehajtani, mint tizenkét évvel ezelőtt, amikor egyetlen átokkal tizenhárom embert gyilkolt meg.

Harry belenézett Sirius Black halványan fénylő szemébe – az volt a beesett arc egyetlen olyan része, ami az élet jeleit mutatta. Személyesen még soha nem találkozott vámpírral, de képen többet is látott már a sötét varázslatok kivédése órán, s a viaszsárga bőrű Black azokra emlékeztette.

– Undok egy pofa, mi? – szólalt meg Stan, miután végig Harryt figyelte, amíg az olvasott.

– Tizenhárom embert gyilkolt meg? – Harry visszaadta az újságlapot Stannek. – Egyetlen átokkal? – Bezony – bólintott Stan. – Fényes nappal, a nyílt utcán.

Volt is nagy balhé miatta, igaz, Ern?

– Ühüm – felelte a sofőr sötéten.

Stan szembefordult Harryvel, és karját keresztbe fonta a szék támláján.

– Black komálta T'odkit, de frankón! – szólt.

– Micsoda?! Voldemortot?!

Stannek még a szeplői is elfehéredtek, Ern akkorát rántott a kormányon, hogy egy egész parasztháznak kellett félreugrania a busz útjából.

– Te meg vagy hibbanva? – fakadt ki Stan. – Mér' mondtad ki a Nevet?

– Bocsánat – hebegte Harry. – Bocsánat... elfelejtettem...

– Elfelejtette! – sápítozott Stan. – Jesszusom, mindjár' szívbajt kapok...

– Szóval... szóval Black Tudodki szövetségese volt? – ismételte bocsánatkérően Harry.

– Aha – nyögte Stan a mellkasát masszírozva. – Igen, az volt. Aszongyák, jó haverok voltak... Na de miután a kis Harry Potter elintézte T'odkit – Harry itt összerezzent, és megint a homlokába simította a haját –, akkor T'odki összes drukkerét elővették, igaz, Ern? A legtöbb rájött, hogy T'odki nélkül vége a bulinak, és visszavonulót fújt. De Sirius Black nem adta fel. Aszongyák, arra spórolt, hogy ő lesz az alvezér, ha T'odki átveszi a hatalmat.

– Aztán a végén pont egy olyan utcán kerítették be, ami tele volt muglikkal. Black meg elővette a pálcáját, és a levegőbe röpítette a fél utcát. Kinyírt egy varázslót meg egy tucat muglit, akik épp ott mászkáltak. Iszonyú, nem? És t'od, hogy aztán mit csinált?

Stan a hatás kedvéért suttogóra fogta a hangját. – Mit? – kérdezte Harry.

– Nevetett – mondta Stan. – Csak állt, és nevetett. Mikor befutott az erősítés a Mágiaügyi Minisztériumból, nem is védekezett, hagyta magát elvinni, és közbe' betegre röhögte magát. Őrült az a pasi, igaz, Ern? Tisztára kampó agyilag.

– Még ha nem is volt őrült, mikor Azkabanba került – szólt lassan Ern –, most már biztosan az. Én ugyan nem hagynám, hogy bevigyenek oda, inkább kinyiffantanám magam. Persze Black megérdemelte... azután, amit csinált...

– Szenvedtek is eleget, amíg eltussolták az ügyet – jegyezte meg Stan. – Egy egész utca romokban, meg az a sok halott mugli... Milyen mesét is találtak ki, Ern? Hogy mi történt?

– Gázrobbanás – morogta Ernie.

– Most meg megszökött – folytatta Stan, s újból szemügyre vette Black fényképét. – Pedig Azkabanból még soha senki nem t'ott meglógni, igaz, Ern? Fogalmam sincs, hogy jött össze neki. Elég húzós, mi? De mindegy, az azkabani őrök elől nem sokáig tud elbújni. Szerinted, Ern?

Ern megborzongott.

– Beszéljünk valami másról, Stan. Kiráz a hideg, ha az azkabani őrökre gondolok.

Stan kelletlenül eltette az újságot, Harry pedig nekidőlt a busz ablakának. Most még az eddiginél is sötétebb színben látta a jövőjét, akaratlanul is azon járt az esze, hogy mit fog mesélni Stan pár nap múlva az utasoknak: „Hallották, micsináát Harry Potter? Kipukkasztotta a nénikéjét! Itt utazott velünk a Kóbor Grimbuszon, igaz, Ern? Aszitte, meg tud lógni...”

Ő, Harry, ugyanúgy megsértette a varázslók törvényeit, mint Sirius Black. Nem kétséges: azzal, hogy luftballont csinált Marge néniből, helyet bérelt magának Azkabanban. Bár jóformán semmit nem tudott a varázslók börtönéről, azt megfigyelte, hogy mindenki borzongva beszél róla. Hagrid, a roxforti vadőr az előző tanévben két hónapot töltött ott, s Harry még emlékezett rá, milyen rémült arcot vágott, mikor megtudta, hova viszik... Pedig Hagrid az egyik legbátrabb ember volt, akivel Harry valaha találkozott.

A Kóbor Grimbusz tovább száguldott az éjszakában a szétrebbenő bokrok és közlekedési táblák, telefonfülkék és fák között, Harry pedig szorongva, álmatlanul hevert ágya ringó matracán. Kisvártatva Stannek eszébe jutott, hogy Harry a forró csokoládéért is fizetett, de az egész bögre italt a párnára loccsantotta, mikor a busz hirtelen átugrott Anglesea-ből Aberdeenbe. Az emeletről sorban érkeztek a leszállni készülő házikabátos-papucsos varázslók és boszorkányok. Valamennyien roppant boldognak tűntek, hogy elhagyhatják a buszt.

Harry maradt utolsónak az utasok közül.

– Nahátakkó, Neville – csapta össze a kezét Stan. – Londonban hová parancsolod?

– Az Abszol útra mennék – felelte Harry.

– Helyes – bólintott Stan. – Mehet a menet... BUMM!

Máris a Charing Cross Roadon robogtak. Harry felült, s elgondolkozva nézte a busz elől félrehúzódó padokat és épületeket. Az ég lassan világosodni kezdett. Még néhány óráig megbújik valahol, aztán nyitáskor bemegy a Gringottsba, kiveszi a pénzét, és elindul... de hova?

Ern rátaposott a fékre, s a Kóbor Grimbusz visító kerekekkel megállt egy jobb napokat látott kis kocsma, a Foltozott Üst bejárata előtt. Ennek a fogadónak a hátsó udvarából nyílott az Abszol útra vezető varázskapu.

– Köszönöm – szólt oda búcsúzóul a sofőrnek Harry.

Leugrott a járdára, majd segített Stannek leemelni a buszról az utazóládát és Hedvig kalitkáját. Mikor ezzel is megvoltak, Stanhez fordult.

– Akkor hát, viszlát.

Stan azonban nem figyelt rá. Meredten állt a busz ajtajában, és a Foltozott Üst homályba burkolózó bejárata felé meredt.

– Hát végre megvagy, Harry – csendült egy hang.

Harry még meg sem fordult, máris egy kéz nehezedett a vállára. Ugyanabban a másodpercben Stan felkiáltott:

– Azannya, Ern, gyere gyorsan! Gyere!

Harry hátranézett a kéz tulajdonosára, s úgy érezte, mintha egy vödör jeget zúdítottak volna a nyakába. Egyenesen a mágiaügyi miniszter, Cornelius Caramel karjaiba sétált... Stan leugrott melléjük a járdára.

– Hogyan szólította Neville-t, miniszter úr? – kérdezte izgatottan.

A hajszálcsíkos köpönyeget viselő, tömzsi Caramel fáradtnak és gondterheltnek tűnt.

– Neville-t? – kérdezett vissza szemöldökét ráncolva. – Ő Harry Potter.

– Tudtam! – ujjongott Stan. – Ern! Ern! Találd ki, kicsoda Neville! Harry Potter! Ott van a homlokán a sebhely!

– Úgy van – bólintott türelmetlenül Caramel. – Nagyon örülök, hogy a Kóbor Grimbusz felvette Harryt, de most be kell mennem a fiatalemberrel a Foltozott Üstbe...

Caramel a vállánál fogva az ajtó felé kormányozta Harryt. Odabent, a bár mögött görnyedt, hálóinges alak tűnt fel, kezében lámpással. Tom volt az, a vén, fogatlan kocsmáros.

– Hát megtalálta, miniszter úr? – szólt. – Parancsolnak valamit? Sört, brandyt?

– Esetleg egy teát – felelte Caramel, kezét továbbra is Harry vállán nyugtatva.

A hátuk mögött hangos csikorgás és dobogás hangzott fel. Stan és Ern becipelték az ajtón a ládát és a kalickát, majd izgatottan körülnéztek.

– Mér' nem árultad el nekünk, hogy ki vagy, Neville? – kérdezte lelkes vigyorral Stan, miközben a bagolyképű Ernie érdeklődve pislogott Harryre a kalauz válla fölött.

– ...És egy különszobát is szeretnénk, Tom – szólt nyomatékosan Caramel.

– Viszlát! – köszönt el csüggedten Harry a Kóbor Grimbusz legénységétől, mikor Tom a bár hátsó ajtaja felé tessékelte őt és Caramelt.

– Viszlát, Neville! – kiáltott utána Stan.

Tom lámpását követve Caramel egy szűk folyosóra s onnan egy különszobába vezette Harryt. Tom csettintett az ujjával – erre a kandallóban nyomban kigyulladt a tűz –, majd meghajolt, és kiment.

– Foglalj helyet, Harry – szólt Caramel.

Harry engedelmeskedett. Hiába melegítette a tűz, a szorongástól libabőrös lett a karja. Caramel levetette köpenyét, majd felcsippentette palackzöld öltönynadrágja szárát, és leült a szemközti székre.

– Cornelius Caramel vagyok, Harry. A mágiaügyi miniszter.

A bemutatkozás felesleges volt, bár Caramel ezt nem tudhatta: Harry egyszer már látta őt, de akkor épp rajta volt apja bűvös köpönyege.

Újra feltűnt Tom, a kocsmáros. Immár kötényt viselt a hálóinge fölött, s tálcán teát és meleg süteményt hozott vendégeinek. Letette terhét egy kis asztalra, majd nyomban távozott, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Szó se róla, alaposan ránk ijesztettél, Harry – szólalt meg Caramel, miközben kitöltötte a teát. – Így elrohanni a nagynénédtől és a nagybátyádtól! Már azt hittem, hogy... No de most már biztonságban vagy, és ez a lényeg.

Caramel megvajazott magának egy süteményt, majd Harry felé tolta a tálat.

– Egyél, Harry, hisz teljesen elgyengültél. Tessék... Bizonyára örömmel hallod, hogy intézkedtünk Miss. Marjorie Dursley sajnálatos felpuffasztása ügyében. Néhány órája kiszállt a Privet Drive-ra a véletlen varázsok elhárításáért felelős ügyosztály két munkatársa, és lyukasztásos módszerrel leeresztették Miss. Dursleyt. A memóriáját is módosították, úgyhogy a legapróbb emléke sincs az incidensről. Az ügy tehát el van intézve.

Caramel úgy mosolygott Harryre a teáscsészéje pereme fölött, mint egy nagybácsi a kedvenc unokaöccsére. Harry alig akart hinni a fülének. Válaszra nyitotta a száját, de nem tudta, mit mondjon, hát újra becsukta.

– Óóó..., biztosan az aggaszt, hogy mit szólt a nagynénéd és a férje – folytatta Caramel. – Nos, nem tagadom, elég mérgesek rád, mindazonáltal készek fogadni téged jövő nyáron – feltéve, hogy a téli és a tavaszi szünetet a Roxfortban töltöd.

Harrynek feloldódott a gombóc a torkában.

– Mindig a Roxfortban töltöm a téli és a tavaszi szünetet – felelte. – És soha többet nem akarok visszamenni a Privet Drive-ra.

– Ne tégy elhamarkodott kijelentéseket, Harry – ráncolta a homlokát Caramel. – Az idő begyógyítja a sebeket. Ők mégiscsak a családod. Biztos vagyok benne, hogy szeretitek egymást... öhm... valahol mélyen.

Harrynek nem volt kedve tovább vitatkozni a témáról Caramellel. Még mindig szorongva várta, hogy kiderüljön, mi lesz az ő sorsa ezek után.

– Akkor hát nincs más hátra – szólt Caramel, miközben újabb teasüteményt vajazott meg magának, mint kitalálni, hogy hol fogod tölteni a szünidő hátralevő két hetét. Ha rám hallgatsz, kiveszel egy szobát itt, a Foltozott Üstben, és...

– Egy pillanat – vágott a szavába Harry. – Mi lesz büntetésemmel?

Caramel értetlenül pislogott.

– Miféle büntetéseddel?

– Megszegtem a törvényt! – erősködött Harry. – Azt, ami tiltja a kiskorúak bűbájgyakorlását.

– Ugyan már, kedves fiam – legyintett türelmetlenül Caramel –, nem fogunk megbüntetni téged egy ilyen apróságért! Hiszen baleset volt! Azért még nem küldünk valakit Azkabanba, mert felpuffasztotta a nagynénjét!

Harry összeráncolta a szemöldökét. Ez a hozzáállás cseppet sem illett a Mágiaügyi Minisztériumhoz.

– Tavaly hivatalos figyelmeztetést kaptam, csak mert egy házimanó földhöz vágott egy pudingot a nagybátyám házában. Azt írták, kicsapnak a Roxfortból, ha a Privet Drive-on még egyszer varázslat történik.

Harrynek az a benyomása támadt, hogy Caramel zavarban van.

– Változnak a körülmények, Harry... Figyelembe kell vennünk... A jelen helyzetben... Talán ragaszkodsz hozzá, hogy kicsapjanak?

– Dehogy ragaszkodom! – visszakozott Harry.

– Hát akkor spongyát rá, felejtsük el a dolgot! – nevetett joviálisan Caramel – Egyél egy süteményt, Harry, addig én megkérdezem Tomtól, van-e egy szobája számodra.

Azzal Caramel kisietett az ajtón, Harry kétkedő pillantásától kísérve. Nagyon furcsán alakultak a dolgok. Miért várt rá Caramel a Foltozott Üstben, ha nem is akarja megbüntetni? Most, hogy belegondolt, az sem tűnt éppenséggel szokásosnak, hogy a mágiaügyi miniszter személyesen foglalkozik egy kiskorú varázsló kihágásával.

Caramel visszatért, immár Tom, a kocsmáros kíséretében.

– A tizenegyes szoba szabad, Harry – jelentette. – Bízom benne, hogy kényelmes helyed lesz. Még egy apró kérésem lenne: nem szeretném, ha a mugli Londonban kóborolnál. Maradj az Abszol úton, és esténként még sötétedés előtt térj vissza a fogadóba. Ugye, megérted? Megkértem Tomot, hogy vigyázzon rád helyettem a továbbiakban.

– Rendben – felelte tétován Harry. – De hát miért...?

– Nem volna jó, ha megint eltévednél, igaz-e? – Caramel öblösen felkacagott. – Nem bizony... Jobb lesz, ha mindig szem előtt vagy... Úgy értem...

A miniszter hangosan megköszörülte a torkát, és hajszálcsíkos köpönyege után nyúlt.

– Hát akkor, én el is búcsúzom. Tudod, rengeteg a dolgom.

– Sikerült már megtalálni Blacket? – érdeklődött Harry.

Caramel ujjai a köpeny csatjával babráltak.

– Tessék? Oh, szóval hallottál róla... Nos, nem, még nem sikerült, de csak idő kérdése. Az azkabani őrök még soha nem vallottak kudarcot... Ráadásul most dühösebbek, mint valaha.

Caramel kissé megborzongott.

– Akkor hát, viszlát.

Azzal kezet nyújtott Harrynek, aki hirtelen megszólalt:

– Öhm, miniszter úr... Lehet egy kérésem?

– Hogyne, fiam – mosolygott Caramel.

– A harmadikosok meglátogathatják Roxmortsot, de én nem tudtam aláíratni otthon a szülői nyilatkozatot. Ön tudná engedélyezni nekem?

Caramel kelletlenül ráncolta a homlokát.

– Nos – morogta –, nem. Sajnálom, Harry, de mivel nem vagyok se szülőd, se gondviselőd...

– De hát ön a mágiaügyi miniszter – erősködött Harry. – Ha külön engedélyt adna...

– Sajnálom, Harry, nem lehet. A szabály az szabály. Talán majd jövőre lemehetsz Roxmortsba. Egyébként is, jobb lesz, ha az idén nem... öhm... Nos, én megyek is. További kellemes szünidőt kívánok.

Caramel rámosolygott Harryre, még egyszer kezet rázott vele, aztán sarkon fordult, és távozott. Tom barátságos mosollyal odalépett a fiúhoz.

– Jöjjön velem, Mr. Potter – szólt. – A poggyászát már felvittem a szobájába...

Harry a kocsmáros nyomában felballagott egy csinos falépcsőn. Tom odalépett a tizenegyes számot viselő ajtóhoz, és kitárta vendége előtt.

A szoba berendezését egy roppant kényelmesnek tűnő ágy és néhány szépen polírozott tölgyfa bútor alkotta. A kandallóban vidáman lobogott a tűz, és a szekrény tetején...

– Hedvig! – kiáltott fel Harry.

A hófehér bagoly csettintett a csőrével, és leszállt gazdája kezére.

– Igazán okos baglya van – nevetett Tom. – Ön még öt perce sem volt itt, amikor megérkezett. Ha bármire szüksége lenne, Mr. Potter, mindig állok rendelkezésére.

Azzal a kocsmáros meghajolt, és kiment.

Harry hosszú percekig gondolataiba merülve ült az ágy szélén, és mélán simogatta Hedviget. Odakint az addig bársonyos, mélykék ég előbb hideg acélszürke színt öltött, majd lassan arannyal átszőtt rózsaszínbe váltott. Harry feje csak úgy zsongott a hihetetlennek tűnő dolgoktól: néhány órája még a Privet Drive-on volt... nem csapták ki a Roxfortból... és most két tökéletesen Dursley mentes hét vár rá.

– Ha tudnád, milyen mozgalmas éjszakám volt, Hedvig – szólt ásítva.

Még a szemüvegét sem vette le, csak ledőlt a párnára, és nyomban mély álomba merült.

Negyedik fejezet

A Foltozott Üst

Napokig tartott, amíg Harry megszokta a ráköszöntött nagy szabadságot. Életében először volt rá módja, hogy akkor keljen fel és akkor egyen, amikor neki tetszik. Emellett szabadon mehetett bárhova – igaz, csak az Abszol út hosszában, de mivel ez a kanyargós, macskaköves utca zsúfolva volt izgalmasabbnál izgalmasabb varázslószaküzletekkel, Harry nem is érzett kísértést arra, hogy megszegje Caramelnek tett ígéretét, és visszalátogasson a mugli világba.

Mivel a reggelijét mindig a Foltozott Üstben költötte el, naponta megnézhette magának az újonnan érkezett vendégeket. Voltak ott fura kis falusi boszorkányok, akik bevásárolni utaztak fel a városba, azután tiszteletre méltó varázslók, akik a Transzformációs Szemle legújabb cikkeiről cseréltek eszmét, egyik nap pedig feltűnt egy feltűnően banyaszerű alak is, aki vastag gyapjúsál mögé rejtette arcát, és egy tányér nyers májat rendelt.

Reggeli után Harry kiment a hátsó udvarba, elővette a varázspálcáját, és megkocogtatta vele balról a harmadik téglát a kuka fölött. Azután hátralépett, és megvárta, amíg a fal helyén feltűnt az Abszol útra vezető átjáró.

Harry azzal töltötte a hosszú nyári napokat, hogy a boltokat járta, vagy leült egy-egy kávéház teraszára. Miközben megebédelt a színes napernyők alatt, a többi vendéget nézte, akik vagy legújabb szerzeményeiket mutogatták egymásnak („Ez, kérlek szépen, egy lunaszkóp – többet nem kell holdnaptárakkal bajlódnom...”), vagy Sirius Black esetéről beszélgettek („Egyetlen gyereknek se lenne szabad felügyelet nélkül elmenni otthonról, amíg Blacket vissza nem viszik Azkabanba...”).

Harrynek nem kellett többé zseblámpafénynél, takaró alá bújva írnia a házi feladatát, a ragyogó napsütésben kiülhetett Florean Fortescue Fagylaltszalonja elé. Dolgozatai megírásához nemegyszer magától Florean Fortescue-tól kapott segítséget, aki nemcsak hogy rengeteget tudott a középkori boszorkányüldözésekről, de félóránként ingyen fagylaltkehellyel kedveskedett Harrynek.

Miután Harry meglátogatta Gringotts-beli széfjét, és feltöltötte erszényét arany galleonokkal, ezüst sarlókkal és bronz knútokkal, komoly önfegyelemre volt szüksége, hogy ne költse el nyomban egész vagyonát. Öt éve volt még hátra a Roxfortban, s cseppet sem vágyott rá, hogy Dursleyéktól kelljen pénzt kérnie varázskönyvekre. Ha nem így áll a helyzet, bizonyára megvette volna – hogy csak egy példát említsünk a tömör aranyból készült szép köpkő-készletet. (A köpkőjáték a golyózás mágikus változata volt: pontvesztés esetén a golyók kellemetlen szagú folyadékot fröcsköltek az ellenfél arcába.) Szívesen magáénak tudta volna a világmindenség üvegbúrába foglalt, mozgó modelljét is, ami feleslegessé tette volna számára a további csillagászatórákat. A legnagyobb kísértést jelentő tárgyat azonban érkezése után egy héttel fedezte fel kedvenc boltjában, a Kviddics a javából sportszaküzletben.

Harry kíváncsiságát felkeltette a boltban összeverődött tömeg, előrefurakodott hát az izgatott boszorkányok és varázslók között. Végül megpillantotta a nagy érdeklődés tárgyát: egy újonnan emelt pódiumon a legkáprázatosabb seprű állt, amit Harry valaha látott.

– Most dobták piacra, prototípus – magyarázta egy szögletes állú varázsló a társának.

– Ez a leggyorsabb seprű a világon, ugye, apa? – nyávogta egy Harrynél jóval fiatalabb fiúcska apja kezét rángatva. – A Ír Nemzetközi Klub máris hét darabot rendelt ebből a csodából – harsogta a tömeg felé a bolt tulajdonosa. – Ez lesz a világkupa slágere!

A Harry előtt álló nyurga boszorkány odébb lépett, így Harry elolvashatta a seprű melletti táblát:

TŰZVILLÁM

Egyedileg gyártott, kézzel számozott, csúcsminőségű versenyseprű. A gyémántkemény bevonattal ellátott, áramvonalas kőrisfa nyél, valamint az aerodinamikai szempontok szerint tervezett, válogatott nyírfavesszők alkotta farok egyedülálló stabilitást és tökéletes iránytartást garantál. A Tűzvillám tíz másodperc alatt gyorsul fel 250 km/h sebességre, a biztonságos megállásban blokkolásgátlóval ellátott fékezőbűbáj segíti. A fogyasztói árról érdeklődjön az eladónál.

Az árról érdeklődjön az eladónál... Harry bele se mert gondolni, hány aranyat kérhetnek a Tűzvillámért. Soha semmire nem vágyott még ennyire – másfelől viszont a jelenlegi Nimbusz Kétezresével sem veszített még meccset. Ha már amúgy is van egy kitűnő seprűje, mi értelme lenne kiüríteni a széfjét a Tűzvillámért? Nem kérdezte hát meg az árat, de attól kezdve mindennap visszatért az üzletbe – csak hogy megcsodálja a Tűzvillámot.

Takarékosság ide vagy oda, volt néhány dolog, amit mindenképp be kellett szereznie. A patikában feltöltötte bájital-alapanyag készletét, s mivel az iskolai talárját rég kinőtte, vásárolt egy nagyobbat Madam Malkin Talárszabászatában.

Végül, de nem utolsósorban új tankönyveket kellett vennie – már csak azért is, mert az addigi tárgyak mellett harmadévtől felvette a jóslástant és legendás lények gondozását is.

A könyvesbolt kirakata elé lépve érte az első meglepetés. Az üveg mögött a szokásos rajztábla méretű, aranybetűs varázskönyvek helyett egy tágas vasketrec állt, benne a Szörnyek szörnyű könyvének vagy száz példánya. Az agresszív nyomdatermékek fáradhatatlanul püfölték és marcangolták egymást, csak úgy röpködtek körülöttük a kitépett lapok.

Harry elővette az olvasmánylistát, és most először figyelmesen végigböngészte. A Szörnyek szörnyű könyve az első helyen szerepelt a legendás lények gondozása tantárgynál – szóval ezért írta Hagrid, hogy szüksége lesz a könyvre. Harry megkönnyebbült, eddig azt hitte, hogy a vadőr egy újabb vérszomjas házi kedvenc ápolásában akar tanácsot kérni tőle.

Mikor belépett a Czikornyai és Patzába, a boltos nyomban odasietett hozzá.

– Roxfort? – kérdezte köszönés helyett. – Az új könyveidért jöttél?

– Igen – bólintott Harry. – Kérek egy...

– Menj odébb. – A boltos türelmetlenül félresöpörte Harryt, majd felhúzott egy pár vastag bőrkesztyűt, kezébe vett egy hosszú, göcsörtös sétabotot, és már indult is a szörnykönyvek ketrece felé.

– Várjon! – szólt rá sietve Harry. – Olyanom már van.

– Már van? – A boltos kimondhatatlanul megkönnyebbült. – hála az égnek! Ma már ötször haraptak belém...

Szakadó papír zaja hallatszott, két szörnykönyv elkapott egy harmadikat, és azon voltak, hogy kettétépjék.

– Elég volt! Eresszétek el! – kiabált a boltos, s a sétabotot a rácsok között bedugva szétkergette a verekedőket. – Soha többet nem rendelek ezekből! Ez kész őrültekháza! Nem bosszankodtam ennyit a Láthatatlanság láthatatlan könyve óta! Abból is megvettünk kétszáz példányt, egy vagyonba került, és szőrén-szálán eltűnt az összes... Nos, akkor mit adhatok neked?

Harry a listába pillantott.

– Kérek egy példányt A jövő zenéjéből, Cassandra Vablatskytól.

– Á... kezded a jóslástant?

A boltos lehúzta a kesztyűt, és elindult a jövendőmondás részleg felé, ami az üzlet egyik hátsó sarkában kapott helyet. A polc előtt álló kis asztalon egy sor jóskönyvet állítottak ki, egyebek között a Nézz szembe a jövővel, avagy: felkészülés a káros meglepetésekre és a Kormos kristálygömb címűeket. A boltos felmászott egy létrára, majd kisvártatva egy vastag, fekete könyvvel tért vissza.

– Tessék, A jövő zenéje. Praktikus útmutató az alapvető jósmódszerekhez. Bemutatja a tenyérjóslást, a kristálygömb használatát, a madárbélolvasást...

Harry azonban most meg se hallotta a boltos szavait. Figyelmét egy másik könyv kötötte le, amit az asztalra kirakott művek között pillantott meg. Halálos ómenek avagy: mi a teendő, ha a sorsunk megpecsételődött? – ez volt a címe.

A boltos követte Harry pillantását.

– Ha rám hallgatsz, azt nem olvasod el – jegyezte meg csevegő hangon. – Minden sarkon halálos ómeneket kezdesz látni tőle, és végül a félelem fog a sírba vinni.

Harry azonban kitartóan meredt a könyv borítóját díszítő képre, ami egy hatalmas, világító szemű fekete kutyát ábrázolt. Mintha látta volna már valahol ezt az állatot...

A boltos Harry kezébe nyomta A jövő zenéjét.

– Adhatok még valamit? – kérdezte.

– Igen... – Harry végre levette tekintetét a kutyáról, és szórakozottan a listára nézett. – Kellene még az Átváltoztatásról haladóknak és a Varázslástan alapfokon.

Tíz perccel később, mikor új könyveivel a hóna alatt kilépett a Czikornyai és Patából, még mindig a kutya járt a fejében. A Foltozott Üst felé vette útját, ám szinte nem is látta, hova lép, s egyre-másra beleütközött a többi járókelőbe.

A fogadóba érve egyenesen felsietett a szobájába, és az ágyra dobta a könyveket. Amíg vásárolt, valaki kitakarított nála: az ablak nyitva volt, ragyogó napfény áradt a szobába. A ház utcai frontja felől beszűrődött az elhaladó mugli buszok motorzúgása, és Harry hallani vélte az Abszolút járókelőinek távoli, tompa zsivaját is. Tekintete a mosdó feletti tükörre, s abban saját képmására tévedt.

– Nem lehetett halálos ómen – jelentette ki dacosan, mintha tükörképét akarná meggyőzni. – Mikor azt a valamit láttam a Magnolia közben, nagyon feldúlt voltam. Biztos csak egy kóbor kutya volt...

Ösztönösen felemelte a kezét, és a homlokába simította hajfürtjeit.

– Hiába áltatod magad, öregem – felelte rekedten a tükörképe.

Ahogy teltek-múltak a napok, Harry egyre izgatottabban várta, hogy találkozzon Ronnal és Hermionével. Bármerre járt, tekintetével őket kereste a tömegben. A tanévkezdet közeledtével mind több és több roxfortos diák tűnt fel az Abszol úton. A Kviddics a javából boltban Harry összefutott két griffendéles évfolyamtársával, Seamus Finnigannel és Dean Thomasszal – ők is nyálcsorgatva bámulták a Tűzvillámot, a Czikornyai és Patza előtt pedig találkozott az igazi Neville Longbottommal, aki egy kerek arcú, reménytelenül feledékeny fiú volt. Nem állt meg beszélgetni vele, mivel Neville épp tagbaszakadt nagyanyja szemrehányásait hallgatta, amiért elveszítette az olvasmánylistáját. Harry borzongva gondolt rá, mi lenne, ha a nagymama fülébe jutna, hogy Neville-nek adta ki magát, amikor a Mágiaügyi Minisztérium nyomozói elől bujkált...

A vakáció utolsó napjának reggelén Harry már azzal vigasztalódott, hogy ha előbb nem is, másnap a Roxfort Expresszen biztosan viszontláthatja Ront és Hermionét. Kibújt az ágyból, felöltözött, és elindult, hogy még egyszer utoljára megcsodálja a Tűzvillámot. Épp azt latolgatta, hogy hol ebédeljen, amikor valaki a nevét kiáltotta. – Harry! HARRY!

Harry a hang irányába fordult, és boldogan elmosolyodott: mindkét barátja ott ült a Florean Fortescue Fagylaltszalon teraszán. Ron arcát elborították a szeplők, Hermione ellenben csokoládébarnára sült – s mindketten lelkesen integettek felé.

– Na végre! – szólt vigyorogva Ron, mikor Harry leült az asztalukhoz. – Először a Foltozott Üstben kerestünk, aztán a Czikornyai és Patzában meg Madam Malkinnál...

– A vásárlást már a múlt héten elintéztem – legyintett Harry. – Egyébként honnan tudtátok, hogy a Foltozott Üstben lakom?

– Apától – hangzott Ron tömör válasza.

Mr. Weasley a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott, így nem csoda, hogy hallott Marge néni sorsáról.

– Tényleg felpuffasztottad a nénikédet, Harry? – kérdezte szemrehányóan Hermione.

– Nem szándékosan – védekezett Harry, miközben Ron a hasát fogta a kacagástól. – Elvesztettem a fejem.

– Ez nem vicces – mérgelődött Hermione. – Kész csoda, hogy nem csapták ki Harryt.

– Igazad van – bólintott Harry. – A kicsapás még hagyján, attól féltem, hogy börtönbe dugnak. Most Ronhoz fordult. – Azt nem mondta édesapád, hogy miért volt Caramel ilyen elnéző?

– Biztos mert rólad van szó – vonta meg a vállát Ron. – A híres Harry Pottert nem bántják. Kíváncsi vagyok, én mit kapnék a minisztériumtól, ha lufit csinálnék a nénikémből. Persze előbb exhumálniuk kéne engem, mert anya rögtön kitekerné a nyakamat. Egyébként este megkérdezheted apát a dologról. Képzeld, ma mi is a Foltozott Üstben alszunk! Holnap együtt elehetünk a King's Crossra. Sőt, Hermione is marad éjszakára!

Hermione mosolyogva bólintott.

– Anya és apa reggel kiraktak itt az összes iskolai holmimmal együtt.

– Szuper! – lelkendezett Harry. – Na és megvettétek már a könyveket, meg ami még kell?

– Ezt nézd meg! – bólintott büszkén Ron. Egy zacskóból hosszúkás dobozt vett elő, és kinyitotta. – Vadonatúj pálca. Tizennégy hüvelykes, fűzfa, egyszarvúszőr maggal. És az összes könyvem is megvan... – Ron a széke alatt rejtőző szatyorra bökött. – Mit szólsz ahhoz a szörnyetegeshez? Az eladó majdnem sírógörcsöt kapott, amikor mondtuk neki, hogy kettőt kérünk.

– És azok micsodák, Hermione? – kérdezte Harry a lány melletti székre mutatva, ahol nem is egy, de három dudorodó szatyor sorakozott.

– Nekem több új tantárgyam lesz, mint nektek – vont vállat Hermione. – Ezek a könyvek kellenek, a legendás lények gondozásához, a jóslástanhoz, az ősi rúnák tanulmányozásához, a mugliismerethez...

– Minek neked a mugliismeret? – tárta szét a karját Ron. – Hisz muglik között nőttél fel! Mindkét szülőd mugli! Mi újat mondhatnak még neked?

– A varázslók szemszögéből még soha nem vizsgáltam őket – felelte nagy komolyan Hermione.

– Szóval ebben a tanévben lemondasz az evésről és az alvásról – csóválta a fejét Harry.

Ron nevetve bólogatott. Hermione eleresztette a megjegyzést a füle mellett.

– Van még tíz gallonom – szólt az erszényébe pillantva. – Szeptemberben lesz a születésnapom, és kaptam anyától meg apától egy kis pénzt, hogy előre vehessek magamnak valamit.

– Mondjuk egy szép könyvet? – kérdezte ártatlan arccal Ron.

Hermione nem hagyta magát felbosszantani.

– Nem, nem könyvet veszek – felelte. – Igazából egy baglyot szeretnék. Harrynek ott van Hedvig, neked meg Errol...

– Errol nem az enyém – rázta a fejét Ron –, hanem az egész családé. Az én állatom Makesz. – Előhúzta a zsebéből öreg patkányát, és letette az asztalra. – Meg kéne vizsgáltatnom. Eléggé megviselte az egyiptomi klíma...

Makesz valóban lefogyott kissé, s a bajsza is lefelé konyult.

– Van a közelben egy állatkereskedés – jegyezte meg Harry, aki már úgy ismerte az Abszol utat, mint a tenyerét. – Ott vehetsz valami délcegítőt Makesznak, és Hermione is megveheti a baglyát.

Kifizették hát a fagylaltjaikat, majd átkeltek az utca túloldalára.

A Mágikus Menazsériában a vevőknek jutott a legkevesebb hely. A falakon a padlótól a mennyezetig ketrecek és kalitkák sorakoztak, s nemcsak a bűz, a zaj is szinte elviselhetetlen volt: a ketrecek lakói egymást túlharsogva vijjogtak, rikoltoztak, cincogtak és sziszegtek. A pult mögött álló boszorkány épp egy varázslónak adott tanácsokat a kétfejű gőték gondozásáról. Harrynek, Ronnak és Hermionénak várakozás közben volt idejük szemügyre venni az állatseregletet.

Az egyik ketrecben két megtermett piros varangy döglött dongókat falatozott, szép komótosan. A kirakat mellett drágakövekkel kirakott páncélú óriásteknős sütkérezett. Egy terrárium oldalán narancsszínű mérges csigák araszoltak felfelé, míg a szomszédos ketrec lakója, egy kövér, fehér nyúl időről időre hangos pukkanással cilinderré változott. Emellett volt a boltban mindenféle színű és fajtájú macska, egy kalitkára való holló és egy kosárnyi krémfehér szőrgolyó. Utóbbiak hangosan dudorásztak. A pulton álló tágas ketrec pedig tele volt nyúlánk, fekete patkányokkal. Ezek – hosszú, kopasz farkukat összeakasztva – egy kötélugrásra emlékeztető játékkal múlatták az időt.

A gőtés varázsló végre távozott, és Ron előadhatta kívánságát az eladónak.

– A patkányomról lenne szó – magyarázta. – Eléggé rossz bőrben van, mióta hazahoztam Egyiptomból.

– Tedd le a pultra – rendelkezett a boszorkány, és elővett egy otromba, fekete keretes pápaszemet.

Ron kihalászta Makeszt a belső zsebéből, és letette fajtársai ketrece mellé. Azok abbahagyták a játékot, és kíváncsian a rácshoz tódultak.

Ron szinte minden ingóságához, így Makeszhoz is másodkézből jutott. A patkány egykor bátyja, Percy tulajdonát képezte, s bizony már eljárt felette az idő. A ketrec fényes szőrű lakói mellett különösen viharvertnek tűnt.

– Hm – morogta a boszorkány, kezébe véve Makeszt. – Mennyi idős ez az állat?

– Nem t'om – vont vállat Ron. – Elég öreg. Még a bátyámé volt.

A boszorkány tüzetesen szemügyre vette Makeszt. – Milyen képességei vannak? – kérdezte. – Hát... öh...

Ronnak be kellett látnia, hogy patkánya hosszú élete során a mágikus képességek leghalványabb jelét se mutatta. A boszorkány megszemlélte Makesz tépett bal fülét, majd mellső lábát, amelyről hiányzott egy ujj, és hangosan ciccegett.

– Látom, átélt egyet s mást... – jegyezte meg.

– Már ilyen volt, amikor Percy nekem adta – védekezett Ron.

– Az ilyen közönséges vagy kerti patkányok legfeljebb három évig élnek – jelentette ki a boszorkány. – Ha szeretnél egy strapabíróbb példányt, válassz ezek közül...

A fekete patkányokra mutatott, akik erre nyomban folytatták ugrálós játékukat.

– Felvágós ficsúrok – motyogta Ron.

– Nos, ha nem akarod kicserélni, próbálkozz meg ezzel a patkánysziruppal – mondta a boszorkány, és kis piros fiolát vett elő a pult alól.

– Köszönöm – bólintott Ron. – Mennyivel... AUU!

Ron kétrét görnyedt, valami súlyos, vörhenyes dolog a legfelső ketrec tetejéről egyenesen ráugrott a fejére, majd onnan dühösen fújtatva Makesz felé szökkent.

– NE, CSÁMPÁS, NE! – rikoltotta a boszorkány, de Makesz addigra már kisiklott az ujjai közül, lezuttyant a padlóra, és eliramodott az ajtó felé.

– Makesz! – kiáltott fel Ron, és patkánya nyomában kirohant az üzletből. Harry követte.

Eltartott vagy tíz percig, mire ráakadtak Makeszra, aki a Kviddics a javából bolt előtti szemetesvödör alatt keresett menedéket. Ron visszagyömöszölte a reszkető patkányt a zsebébe, majd kobakját dörzsölve felegyenesedett.

– Mi a ménkű volt ez?

– Vagy egy óriásmacska vagy egy törpetigris – csóválta a fejét Harry.

– Hol van Hermione?

– Biztos megveszi a baglyát.

Elindultak visszafelé a zsúfolt utcán, de mire a Mágikus Menazséria elé értek, Hermione már jött is kifelé az üzletből. Bagoly helyett azonban a hatalmas, vörös macskát cipelte a karjában.

– Te megvetted ezt a szörnyeteget...?! – hüledezett Ron.

Hermione arca sugárzott az örömtől.

– Hát nem gyönyörű?

Gusztus dolga, gondolta Harry. A macska sűrű, rőt bundája egészségesen fénylett, de végtagjai kimerítették a karikaláb fogalmát, s morcos pofája olyan lapos volt, mintha frontálisan ütközött volna egy kőfallal. Most, hogy Makesz eltűnt a képből, a macska jámboran dorombolt Hermione karjában.

– Hermione, ez a vadállat kis híján megskalpolt engem! – méltatlankodott Ron.

– Nem szándékosan tette – felelte Hermione. – Igaz, Csámpás?

– Na és mi lesz Makesszal? – Ron dudorodó mellényzsebére bökött. – Neki nyugalomra van szüksége! Hogy fogja kipihenni magát, ha ez a bestia folyton körülötte ólálkodik?

– Erről jut eszembe, otthagytad a patkányszirupodat. – Hermione Ron kezébe nyomta a piros fiolát. – Fölösleges rémüldöznöd: Csámpás nálam fog aludni, Makesz pedig a ti szobátokban. Nincs mitől félned. Szegény Csámpás... a boszorkány azt mondta, hónapokig a boltban senyvedt, mert senki nem akarta megvenni.

– Na, vajon miért? – gúnyolódott Ron.

A három jó barát a Foltozott Üst felé vette útját. A báron áthaladva megpillantották Ron apját, aki a Reggeli Prófétát olvasta.

– Harry! – nézett fel Mr. Weasley mosolyogva. – Hogy vagy, fiam?

– Köszönöm, jól – felelte Harry, és barátaival együtt letelepedett az asztalhoz.

Mr. Weasley letette az újságot, s Harry azon kapta magát, hogy újra farkasszemet néz Sirius Black immár jól ismert fotójával.

– Szóval még mindig nem kapták el?

– Nem. – Mr. Weasley komoran rázta a fejét. – A minisztérium összes dolgozóját ráállították az ügyre, de eddig nem jutottunk semmi eredményre.

– Kapnánk valami jutalmat, ha elfognánk? – kérdezte Ron. – Jól jönne egy kis zsebpénz...

– Ne légy nevetséges, fiam! – mordult fel Mr. Weasley tőle szokatlan hevességgel. – Blacket nem egy tizenhárom éves diák fogja elkapni. De az azkabani őrök kézre kerítik, arra a nyakamat teszem.

Ekkor lépett a bárba a csomagokkal megrakott Mrs. Weasley. Nyomában megérkezett a többi Weasley-gyerek is: Fred és George, akik ikrek voltak és most kezdték az ötödik osztályt, Percy, az újonnan megválasztott iskolaelső, valamint Weasleyék legkisebb gyermeke s egyben egyetlen lánya, Ginny.

Ginny szívből rajongott Harryért, s most még a szokásosnál is jobban zavarba jött a fiú láttán – talán mert Harry az előző tanévben megmentette az életét. Elpirult, lesütötte a szemét, és motyogott valamit, ami akár köszönés is lehetett.

Percy ellenben ünnepélyesen kezet nyújtott Harrynek, mintha most találkozna vele először, és így szólt:

– Harry, örülök, hogy látlak.

– Szia, Percy – felelte visszafojtott nevetéssel Harry.

– Remélem, jól vagy – biccentett nagy komolyan Percy, miközben kezet ráztak. Harry úgy érezte, mintha a polgármester fogadásán lenne.

– Igen, köszönöm...

– Harry! – Fred befurakodott bátyja elé, és mélyen meghajolt. – Kimondhatatlan gyönyör viszontlátni téged, kedves barátom...

– El vagyok bűvölve! – tódította George, és Fredet félrelökve megragadta Harry kezét. – Őszinte hódolatom, öreg cimbora!

Percy összevonta a szemöldökét.

– Elég volt, fiúk! – szólt rá az ikrekre Mrs. Weasley.

Fred rámeredt az anyjára, mintha most venné csak észre, hogy ott van, és most az ő kezét ragadta meg.

– Anya! Szóhoz se jutok az örömtől!

– Azt mondtam, elég legyen! – intette le a fiát Mrs. Weasley, miközben egy üres székre pakolta csomagjait. – Szervusz, Harry drágám. Biztosan hallottad már a nagy hírt. – Büszkén rámutatott Percy vadonatúj ezüst jelvényére. – Ő már a második iskolaelső a családban!

– És az utolsó – dörmögte Fred.

– Ezzel tisztában vagyok – komorodott el Mrs. Weasley. – Belőletek még prefektus se lett.

– Minek lennénk prefektusok? – méltatlankodott George. Látszott, hogy még az ötlettől is felfordul a gyomra. – Meg is halnánk az unalomtól!

Ginny kuncogott.

– Jobb példát is mutathatnál a húgodnak – zsörtölődött Mrs. Weasley.

– Szerencsére van más, aki példát mutasson Ginnynek – jegyezte meg Percy gőgösen. – Felmegyek, átöltözöm a vacsorához...

George sóhajtva nézett távozó bátyja után.

– Képzeld, megpróbáltuk bezárni egy piramisba – mesélte Harrynek –, de anya közbelépett.

A szünidő utolsó napját ünnepi vacsora koronázta meg. Tom, a kocsmáros összetolt három asztalt a különszobában, és ötfogásos lakomával traktálta a hét Weasleyt, Harryt és Hermionét.

– Hogyan megyünk holnap a pályaudvarra, apa? – kérdezte Fred, mikor már a csokoládépudingnál tartottak.

– A minisztérium kocsikat küld értünk – felelte Mr. Weasley.

Az asztalnál ülők mind felkapták a fejüket.

– Hogyhogy? – pislogott Percy.

– A te tiszteletedre, Percy – bizonygatta komoly képpel George. – A kocsi orrán lesz egy kis zászlócska, IE felirattal...

– IE mint Istenítsetek Engem – tette hozzá Fred.

Percy és Mr. Weasley kivételével minden jelenlévő belekuncogott a pudingjába.

– Miért küld értünk autókat a minisztérium, apa? – ismételte meg a kérdést méltóságteljes hangon Percy.

– Saját kocsink már nincs – felelte vállvonogatva Mr. Weasley –, és mivel ott dolgozom, megteszik nekem ezt a kis szívességet...

Harry figyelmét nem kerülte el, hogy beszéd közben Mr. Weasley föle elvörösödött. – Ronnal is mindig ez történt, ha zavarban volt.

– Szükség is lesz azokra az autókra – jelentette ki szigorúan Mrs. Weasley. – Van fogalmatok róla, mennyi csomagot visztek magatokkal? Jól is néznétek ki a mugli metrón... Jut eszembe, összepakoltátok a cókmókotokat?

– Ron még nem rakta be a ládájába az új szerzeményeit – panaszolta mártírhangon Percy. – Az összes ott hever az ágyamon.

– Lefekvés előtt fejezd be a csomagolást, Ron, mert reggel már nem lesz rá idő – érkezett az anyai utasítás az asztal túlsó végéből. Ron dühös pillantást vetett Percyre.

A gyerekek a kiadós vacsorától elálmosodva sorban felballagtak a szobáikba. Harry folytatta a csomagolást, s már épp végzett, amikor kiabálás ütötte meg a fülét. A hangok a szomszéd szobából szűrődtek át, ahol Percy és Ron lakott. Harry bezárta a ládáját, és elindult, hogy megnézze, mi a gond.

A tizenkettes szoba résnyire nyitott ajtaján kihallatszott Percy kiabálása.

– Itt volt az éjjeliszekrényen! Levettem, hogy kifényesítsem...

– Fogd már fel, hogy hozzá se nyúltam! – vágott vissza Ron.

Harry bedugta a fejét az ajtón.

– Mi történt?

– Eltűnt a jelvényem! – fordult felé Percy.

– És Makesz patkányszirupja is – tette hozzá Ron, majd módszeresen kutatni kezdett a ládájában. – Lehet, hogy odalent hagytam a bárban...

– Nem mész sehova, amíg elő nem keríted a jelvényemet! – kiabálta Percy.

– Majd én felhozom neked Makesz szirupját – ajánlkozott Harry, és már indult is a lépcső felé.

A bárba vezető folyosó közepén járhatott, amikor ismét ingerült hangokra lett figyelmes. Mr. és Mrs. Weasley vitatkoztak a különszobában. Harry habozva megállt, aztán továbbindult. Kínosnak érezte, hogy fültanúja a Weasley szülők veszekedésének. Mikor azonban meghallotta, hogy őt emlegetik, újból megtorpant, majd közelebb lopakodott a különszoba ajtajához.

– Miért ne mondhatnánk meg neki? – hallatszott Mr. Weasley hangja. – Joga van tudni róla. Ezt Caramelnek is megmondtam, de ő mindenáron úgy akarja kezelni Harryt, mint egy gyereket. Harry tizenhárom éves, és...

– De Arthur, fogd már fel! Halálra rémülne! – csattant fel Mrs. Weasley. – Ilyen útravalóval akarod visszaküldeni az iskolába? Értsd már meg, addig jó neki, amíg semmiről nem tud!

– Nem megrémíteni akarom, hanem óvatosságra inteni! – vágott vissza Mr. Weasley. – Tudod jól, hogy Harry és Ron folyton elcsatangolnak – már kétszer is a Tiltott Rengetegben kötöttek ki! Harry az idén nem tehet ilyet! Bele se merek gondolni, mi történhetett volna vele aznap éjjel, amikor megszökött otthonról! Ha a Kóbor Grimbusz nem veszi fel, lefogadom, hogy a minisztérium emberei már csak a holttestét találták volna meg!

– De életben van, és a haja szála se görbült. Mi értelme lenne...

– Molly, drágám! Sirius Blacket sokan őrültnek tartják, de ahhoz elég esze volt, hogy véghezvigye a lehetetlent, és megszökjön Azkabanból! Három hete lépett meg, és azóta híre-hamva sincs! Nem érdekel, mit mesél Caramel a Reggeli Prófétának. Előbb hiszem el, hogy feltalálták az önbűvölő varázspálcát, mint azt, hogy bármit is kiderítettek Blackről! Semmi mást nem tudunk, csak azt, hogy mi Black célja!

– Harry tökéletes biztonságban lesz a Roxfortban.

– Azkabanból is azt hittük, hogy onnan nincs menekvés. Hidd el, aki meg tud szökni Azkabanból, annak nem gond bejutni a Roxfortba.

– Nem is tudhatjuk biztosan, hogy Black Harryre vadászik – érvelt Mrs. Weasley.

Tompa puffanás hallatszott, jelezve, hogy Mr. Weasley öklével az asztalra csapott.

– Hányszor kell még elmondanom, Molly!? A sajtó nem írt róla, mert titokban akarják tartani, de Caramel elment Azkabanba, még aznap éjjel, amikor Black megszökött. Az őrök elmondták neki, hogy Black egy ideje beszélt álmában. Mindig ugyanazt mondta: „A Roxfortban van... a Roxfortban van.” Black ámokfutó, és a fejébe vette, hogy megöli Harryt. Szerintem azt hiszi, hogy ha Harry meghal, Tudodki visszanyeri a hatalmát. Blacknek minden terve kútba esett, amikor Harry legyőzte Tudodkit, és tizenkét hosszú évig más dolga se volt, mint ezen töprengeni...

Mrs. Weasley nem válaszolt rögtön. Harry közelebb hajolt az ajtóhoz, és a fülét hegyezte.

– Tégy, amit jónak látsz, Arthur, de ne feledkezz meg Albus Dumbledore-ról. Nem hinném, hogy bárki is bánthatja Harryt a Roxfortban, amíg Dumbledore az igazgató. Gondolom, ő is tud a dologról.

– Persze, hogy tud. Szükség volt a hozzájárulására ahhoz, hogy az azkabani őrök portyázhassanak az iskolához tartozó terület határán. Nem lelkesedett ugyan az ötletért, de beleegyezett.

– Nem lelkesedett? De hisz az ő érdeke is, hogy elkapják Blacket!

– Dumbledore nem kedveli az azkabani őröket – felelte kelletlenül Mr. Weasley. – Ami azt illeti, én sem igazán... De ha egy olyan varázslóról van szó, mint Black, kényteleitek vagyunk azokkal is összefogni, akiket egyébként messze elkerülnénk.

– Ha megmentik Harryt...

– ...akkor többet egy rossz szavam se lesz róluk – hagyta rá a feleségére fáradtan Mr. Weasley. – Későre jár, Molly, menjünk lefeküdni...

A különszobában megreccsentek a székek. Harry lábujjhegyen beosont a bárba, és elbújt a sötétben. Néhány másodperc múlva ajtónyitást hallott, majd halk dobogás jelezte, hogy Mr. és Mrs. Weasley elindultak felfelé a lépcsőn.

A patkányszirupos fiola a délutáni asztaluk alatt hevert. Harry várakozott, amíg kattant a zár a Weasley házaspár szobájának ajtaján, azután ő is elindult felfelé.

Fred és George a lépcsőfordulóban kuporogtak, és a nevetéstől fuldokolva hallgatták, hogyan forgatja fel Percy a szobáját jelvénye után kutatva.

– Mi loptuk el – suttogta Fred. – Egy kicsit át is alakítottuk.

A jelvényen az Iskola Eszelőse felirat díszelgett.

Harry udvariasan nevetett, és továbbindult. Bevitte Ronnak a patkányszirupot, majd bezárkózott a szobájába, és leheveredett az ágyra.

Szóval Sirius Black őrá vadászik. Ez mindent megmagyarázott. Caramel elnéző volt vele, mert örült, hogy élve viszontlátja, meg kellett ígérnie, hogy az Abszol úton marad, hisz a rengeteg varázsló között többé-kevésbé biztonságban volt, a minisztérium pedig másnap reggel azért küld kocsikat értük, hogy Weasleyék szemmel tarthassák őt egészen a vonat indulásáig.

Harry elgondolkozva hallgatta a szomszédból tompán átszűrődő kiabálást. Azon tűnődött, vajon miért nem remeg a félelemtől. Elvégre Sirius Black tizenhárom embert ölt meg egyetlen átokkal, s a Weasley szülők is úgy gondolták, hogy halálra rémül majd, ha megtudja, milyen veszély leselkedik rá. Ugyanakkor mélységesen egyetértett Mrs. Weasleyvel abban, hogy az a legbiztonságosabb hely a világon, ahol Albus Dumbledore is tartózkodik. Az igazgatóval még maga Voldemort se mert kikezdeni – ez köztudott volt. Logikusnak tűnt tehát hogy Black aki Voldemort jobbkeze volt, szintúgy tart Dumbledore-tól.

Aztán meg ott voltak azok a híres azkabani őrök, akikről mindenki beszélt. Már az említésüktől is kirázta a hideg az embereket. Ha valóban ők fogják őrizni az iskolát, Blacknek vajmi kevés esélye lesz bejutni.

Nos, mindent összevetve Harryt a legjobban az zavarta, hogy ilyen körülmények között végképp lemondhatott a roxmortsi kirándulásról. Amíg Black szabadon kószál, aligha fogják kiengedni őt a biztonságot jelentő kastélyból, mi több, gyanította, hogy a veszély elmúltáig minden lépését figyelni fogják.

Harry a homlokát ráncolva meredt a sötét mennyezetre. Komolyan azt hiszik, hogy nem tud vigyázni magára? Háromszor küzdött meg Voldemorttal, és mindannyiszor ő kerekedett felül – ez azért jelent valamit...

Ekkor felrémlett a fejében a Magnolia közben látott szörnyállat képe. Mi a teendő, ha a sorsunk megpecsételődött....

– Nem fognak meggyilkolni! – jelentette ki fennhangon.

– Ez már beszéd, öregem! – felelte álmosan a tükörképe.

Ötödik fejezet

A dementor

Másnap reggel Tom szokásos fogatlan vigyorával és egy bögre teával ébresztette Harryt. A fiú egykettőre felöltözött, s éppen az ódzkodó Hedviget noszogatta, hogy repüljön be a kalitkájába, amikor beviharzott az ajtón Ron. Menet közben rángatta magára a pulóverét, és igencsak feldúltnak tűnt.

– Minél előbb kiérünk a pályaudvarra, annál jobb – zihálta. – Ott végre megszabadulhatok Percytől. Most azt találta ki, hogy én öntöttem le teával Penelope Clearwater fényképét. – Ron elfintorodott. – Tudod, ő a barátnője. A képe most elbújt a keret mögé, mert szégyelli, hogy felázott az orra...

– El kell mondanom valamit – fogott bele Harry, de nem folytathatta, mert ekkor Fred és George rontott be a szobába. Ront keresték – gratulálni akartak neki, hogy megint sikerült felbosszantania Percyt.

Végül együtt mentek le a bárba, ahol akkor már négyen ültek a reggelizőasztal mellett. Mr. Weasley gondterhelt arccal olvasta a Reggeli Próféta első oldalát, Mrs. Weasley, Hermione és Ginny viszont annál vidámabbak voltak. Mrs. Weasley egy szerelmi bájitalról mesélt a lányoknak, amit egyszer fiatal korában főzött.

– Mit akartál mondani...? – fordult Harryhez Ron, amikor leültek.

– Hagyjuk, majd később... – morogta Harry, miután Percy is csatlakozott hozzájuk.

Reggeli után elkezdődött a szokásos indulás előtti kapkodás, így Harrynek már nem volt alkalma beszélni Ronnal vagy Hermionével. Sorban lecipelték a ládákat a Foltozott Üst szűk lépcsőjén, feltornyozták őket a bejárat mellett, a halom tettjén pedig elhelyeztek két kalitkát, az egyikben Hedvig, a másikban Percy kuvikja, Hermész kuksolt. A ládák mellett fonott kosár állt, amiből dühös fújtatás szűrődött ki.

– Jól van, ne mérgelődj, Csámpás! – gügyögött be Hermione a vesszőfonat résein. – Ha felszálltunk a vonatra, rögtön kiengedlek.

– Még csak az kéne! – fortyant fel Ron. – És mi lesz szegény Makesszal?

A mellkasára mutatott, ahol egy jókora púp jelezte Makesz tartózkodási helyét.

Mr. Weasley, aki az utcán várta a minisztériumi autók érkezését, most bedugta a fejét az ajtón. – Itt vannak a kocsik – jelentette. – Harry, gyere ki.

Mr. Weasley odakísérte Harryt a bejárattól néhány lépésnyire parkoló két régimódi, sötétzöld autó közül a közelebbihez. A kocsik volánjánál egy-egy szúrós tekintetű, smaragdzöld bársonyöltönyt viselő sofőr ült.

Mr. Weasley szüntelenül a zsúfolt utcát fürkészte.

– Szállj be, Harry! – szólt.

Harry bemászott a kocsi hátsó ülésére, ahol kisvártatva csatlakozott hozzá Hermione, Ron és – Ron őszinte sajnálatára – Percy.

Az utazás a King's Cross pályaudvarra jobbára eseménytelenül zajlott. A minisztérium kocsijai hétköznapi járműveknek tűntek, bár Harry észrevette, hogy olyan szűk helyeken is átférnek, ahol erre Vernon bácsi új céges autójának esélye se lett volna. Mikor megérkeztek a King's Crossra, még húsz percük volt a vonat indulásáig. A sofőrök kofferkulikat kerítettek, kirakodták a csomagtartóból a poggyászokat, aztán megbökték a kalapjukat Mr. Weasley felé, és elhajtottak. Furcsamód mindkét kocsinak sikerült befurakodni a piros lámpánál várakozó hosszú sor legelejére.

A vágányokhoz vezető úton Mr. Weasley végig szorosan Harry mellett haladt. Mikor elérték a síneket, megállt, és végignézett népes családján.

– Mivel ilyen sokan vagyunk, kettesével megyünk be – határozott. – Harry meg én kezdjük a sort.

Nyomban el is indult a kilences és a tízes vágány peronját elválasztó korlát felé. Maga előtt tolta Harry kézikocsiját, és élénk érdeklődéssel figyelte a kilences vágányra begördülő Intercity 125-öst. Azután sokatmondó pillantást vetett Harryre, s csak úgy mellesleg nekidőlt a korlátnak. Harry követte a példáját.

A tömör vaskorlát, mintha levegővé vált volna, utat engedett nekik, és egy másodperccel később már a kilenc és háromnegyedik vágány peronján álltak. Ott pöfögött előttük a Roxfort Expressz piros gőzmozdonya, füstfelhőbe burkolva a gyermekeiket kísérő varázslók és boszorkányok sokaságát.

Harry mögött most felbukkant Percy és Ginny is. Úgy tűnt, futva közelítették meg a korlátot, mert mind a ketten ziháltak.

– Áh, ott van Penelope! – rikkantotta kipirult arccal Percy. Sebtében végigsimított a haján, és sietve elindult egy hosszú, göndör hajú lány felé. Menet közben kidüllesztette a mellkasát, hogy még feltűnőbb legyen fényesre suvickolt jelvénye. Ginny és Harry gyors pillantást váltottak, aztán elfordultak, hogy elrejtsék kitörő nevetésüket.

Mikor a többi Weasley és Hermione is átért a korláton, a csapat Harry és Mr. Weasley vezetésével elindult a vonat vége felé. Zsúfolt vagonok mellett haladtak el, míg végül elértek egy kocsit, amiben még voltak szabad helyek. Feltuszkolták a ládákat, elhelyezték Hedviget és Csámpást a poggyásztartón, majd ismét leszálltak, hogy elbúcsúzzanak a Weasley szülőktől.

Mrs. Weasley megcsókolta gyermekeit, majd Hermionét, és végül Harryt. A fiú egy plusz ölelést is kapott, amit az kissé pironkodva, de hálásan fogadott.

– Nagyon vigyázz magadra! – szólt Mrs. Weasley furcsán csillogó szemmel, miután kiengedte karjai közül Harryt. Majd kinyitotta túlméretezett kézitáskáját, s a gyerekekhez fordult: – Mindegyikőtöknek készítettem szendvicset. Tessék, Ron... Nem, nem marhahúsos... Fred? Hol van Fred? Tessék, drágám...

– Harry – szólt Mr. Weasley halkan –, gyere egy percre... Fejével egy közeli oszlop felé intett.

– El kell mondanom neked valamit, mielőtt elindulsz – fogott bele Mr. Weasley fojtott hangon.

– Semmit nem kelt mondania – rázta a fejét Harry. – Már mindent tudok.

– Hogyhogy...?! Honnan...?!

– Hát... szóval, tegnap este véletlenül hallottam a beszélgetésüket Mrs. Weasleyvel. Nem akartam hallgatózni – tette hozzá gyorsan. – Sajnálom...

– Nem éppen így akartam a tudomásodra hozni a dolgot – csóválta a fejét Mr. Weasley.

– Szerintem jó volt ez így. Maga is betartotta, amit Caramelnek ígért, és én is megtudtam, amit kellett.

– Biztosan halálra rémültél...

– Nem – jelentette ki komolyan Harry, majd Mr. Weasley hitetlenkedő pillantását látva hozzátette: – Tényleg nem. Nem akarok hősködni, de úgy gondolom, Sirius Black se lehet veszélyesebb, mint Voldemort.

Mr. Weasley összerezzent a név hallatán, de nem tette szóvá a dolgot.

– Harry, tudom, hogy téged keményebb fából faragtak, mint Caramel gondolja, és persze örülök, hogy nem félsz, de...

– Arthur! – kiáltott oda Mrs. Weasley, aki már a vonat ajtaja felé terelgette a többi gyereket. – Mit csinálsz, Arthur? Indul a vonat!

– Mindjárt megyünk, Molly! – nyugtatta meg Mr. Weasley, majd újra Harryhez fordult, és sietve folytatta: – Harry, ígérd meg nekem...

– ...hogy jó gyerek leszek, és szépen a kastélyban maradok? – darálta csüggedten Harry.

– Nem egészen. – Harry még soha nem látta ilyen komornak Mr. Weasleyt. – Harry, ígérd meg nekem, hogy nem fogod keresni Blacket.

Harry meghökkenve meredt a varázslóra.

– Tessék...?

Éles sípszó hangzott fel. Peronőrök sétáltak végig a vonat mentén, és sorban becsapkodták az ajtókat.

– Ígérd meg, Harry – hadarta Mr. Weasley fojtott hangon –, hogy bármi történik...

– Miért keresnék valakit, akiről tudom, hogy meg akar ölni? – értetlenkedett Harry.

– Esküdj meg, hogy bármit hallasz...

– Arthur, siess! – kiáltotta Mrs. Weasley.

Gomolygó füst szállt fel a mozdony kéményéből, s a vonat lustán elindult. Harry a kocsijuk ajtajához rohant. Ron kinyitotta neki, majd félrehúzódott, hogy Harry felugorhasson. Azután mindketten kihajoltak az ablakon, és addig integettek Mr. és Mrs. Weasleynek, míg azok el nem tűntek a távolban.

– Beszélnem kell veletek – fordult két barátjához Harry, mikor a vonat már utazósebességgel haladt.

– Sipirc innen, Ginny! – szólt rá a húgára Ron.

– Kösz, nagyon kedves vagy! – csattant fel a lány, és sértődötten elvonult.

Harry, Ron és Hermione elindultak keresni egy helyet, ahol zavartalanul beszélgethetnek. Az összes fülke tele volt, kivéve a legutolsót a vonat végében.

Ott csak egy személy ült, egy férfi, aki az ablak mellett aludt. Harry, Ron és Hermione habozva megálltak az ajtóban. A Roxfort Expresszt a diákoknak tartották fenn, s a büfékocsis boszorkányon kívül más felnőtt soha nem utazott a vonaton.

Az idegen elnyűtt, folt hátán folt varázslótalárt viselt, és betegnek, vagy legalábbis kimerültnek tűnt. Bár nem volt idős, barna hajába ősz szálak vegyültek.

A gyerekek leültek az ablaktól legtávolabb eső helyekre, és behúzták maguk mögött a kupé ajtaját.

– Szerintetek ki lehet ez? – suttogta Ron.

– R. J. Lupin professzor – felelte minden gondolkozás nélkül Hermione.

– Honnan tudod?

– Rá van írva a csomagjára. – Hermione az idegen feje fölé mutatott, ahol a poggyásztartón egy hosszú madzaggal körbetekert, viharvert bőrönd feküdt. A bőrönd egyik sarkánál hámló betűkkel az „R. J. Lupin prof.” felirat állt.

– Vajon mit tanít? – töprengett hangosan Ron, Lupin professzor sápadt profilját fürkészve.

– Nem nehéz kitalálni – suttogta Hermione. – Csak a sötét varázslatok kivédése jöhet szóba.

A sötét varázslatok kivédése órákat eddig minden évben más tanár tartotta nekik. Az iskolában sokan arra gyanakodtak, hogy az álláson átok ül.

– Remélem, érti a dolgát – csóválta a fejét Ron. – Így ránézésre úgy tűnik, hogy már egy sötétebb pillantástól beadja a kulcsot... Na mindegy. Szóval, mit akartál mondani nekünk, Harry?

Harry beszámolt Mr. és Mrs. Weasley vitájáról, és elmondta, mire figyelmeztette őt Mr. Weasley a pályaudvaron. Ron kővé dermedt a hallottaktól, Hermione pedig a szájára szorította a kezét döbbenetében. Mikor Harry beszámolója végére ért, egy darabig egyikük sem jutott szóhoz.

– Sirius Black azért szökött meg, hogy rád vadásszon? – hebegte végül Hermione... – Jaj, Harry... Akkor nagyon-nagyon óvatosnak kell lenned. Könyörgök, ne keresd a bajt...

– Nem szoktam keresni a bajt – bosszankodott Harry. – Rendszerint a baj talál meg engem.

– Ki olyan idióta, hogy direkt keressen valakit, aki meg akarja ölni? – jegyezte meg remegő hangon Ron.

Harry nem számított rá, hogy barátait ennyire megrémíti a hír. Úgy tűnt, Ron és Hermione jobban félnek Blacktől, mint ő maga.

– Nem tudni, hogyan szökött meg Azkabanból – szólt nyugtalanul Ron. – Ez előtte senkinek nem sikerült, s őt ráadásul a legszigorúbb őrizet alatt tartották.

– Előbb-utóbb biztosan elfogják – bizonygatta Hermione. – Hiszen még a muglik is mind őt keresik...

– Mi ez a hang? – kapta fel a fejét Ron.

Valahonnan halk, tompa sípolás hallatszott. A gyerekek körülnéztek a kupéban.

– A ládádból jön, Harry – jelentette ki Ron. Felállt, és rövid kotorászás után előhúzta Harry ruhái közül a zsebgyanuszkópot. A búgócsiga fényesen világított, és vadul pörgött Ron tenyerén.

– Ez egy gyanuszkóp? – kérdezte érdeklődve Hermione, és felállt, hogy jobban lássa a bűvös kis szerkezetet.

– Igen, az – felelte Ron –, de egy olcsóbb típus. Akkor is megkergült, amikor Errol lábához próbáltam kötni, hogy elküldjem Harrynek.

– Nem csináltál akkor épp valami csintalanságot? – kérdezte gyanakodva Hermione.

– Nem! Azaz... tulajdonképpen nem volt szép dolog, hogy Errolt használtam. Nemigen bírja már a hosszú utazásokat. De hát hogyan küldtem volna el Harrynek az ajándékát?

A gyanuszkóp továbbra is pörgött, világított és élesen fütyült.

– Dugd vissza a ládába! – tanácsolta Harry, és Lupin felé bökött a fejével –, különben még felébreszti őt.

Ron belegyömöszölte a gyanuszkópot Vernon bácsi egyik csúf régi zoknijába, és rácsukta az utazóládát.

– Majd Roxmortsban megnézetjük – jegyezte meg. – Fred és George mesélték, hogy a Dervish és Durran varázslóboltban is árulnak ilyeneket.

– Ti mit tudtok Roxmortsról? – kapott a témán Hermione. – Azt olvastam róla, hogy az egyetlen teljesen muglimentes település Nagy-Britanniában...

– Igen, lehet – legyintett jólértesülten Ron –, de én nem azért akarok lemenni. Engem a Mézesfalás érdekel!

– Az meg mi? – kérdezte Hermione.

– Egy édességbolt – felelte ábrándos arccal Ron –, ahol mindent lehet kapni... Borsbogyót, amitől füstölni kezd a szád, nagy kövér csokipocakot, tele málnakrémmel és tejszínhabbal, finom cukorpennát, amit óra alatt is lehet szopogatni, mert úgy tűnik, mintha a tolladat rágnád...

– De Roxmorts egyébként is érdekes hely – erősködött Hermione. – A Mágiatörténeti helységkalauz szerint a falu fogadójában volt az 1612-es koboldlázadás főhadiszállása, a Szellemszállás nevű kunyhó pedig a legsűrűbben kísértett hely az egész országban.

– ...és olyan pezsgőcukrot, amitől pár centire a föld fölött lebegsz, miközben szopogatod – folytatta monológját Ron, ügyet se vetve Hermionéra.

Hermione most Harryhez fordult.

– Mindenesetre alig várom, hogy ellátogathassunk Roxmortsba.

– Hát igen – sóhajtott szomorúan Harry. – Aztán majd elmesélitek, mi mindent láttatok.

– Ezt meg hogy érted? – csodálkozott Ron.

– Én nem mehetek le. Dursleyék nem írták alá a nyilatkozatot, és Carameltől se kaptam engedélyt.

Ron elvörösödött felháborodásában.

– Nem jöhetsz velünk a faluba? De hát... ez nem lehet... McGalagony vagy valaki biztos engedélyezi neked!

Harry keserűen felnevetett. McGalagony professzor, a Griffendél-ház feje, híres volt a szigorúságáról.

– ...vagy majd szólunk Frednek és George-nak. Ők ismernek minden titkos alagutat...

– Ron! – csattant fel Hermione. – Amíg Black szabadon garázdálkodik, Harrynek a kastélyban a helye...

– Igen, valószínűleg McGalagony is ezt felelné, ha engedélyt kérnék tőle – kesergett Harry.

– De hát nem egyedül menne, hanem velünk – érvelt Ron. – Black nem merne...

– Ugyan már, Ron, ne beszélj badarságokat! – torkolta le Hermione. – Black képes volt vérfürdőt rendezni a nyílt utcán! Komolyan azt gondolod, hogy megfutamodik, csak azért mert mi ott vagyunk?

Hermione beszéd közben Csámpás kosarának zárjával matatott.

– Nehogy kiengedd azt a bestiát! – horkant fel Ron, de túl későn: Csámpás könnyedén kiszökkent a kosárból, kinyújtóztatta tagjait, és nagyot ásított. Aztán felugrott Ron térdére, akinek erre nyugtalanul mocorogni kezdett a mellényzsebét feszítő dudor. A fiú mérgesen lesöpörte öléből a macskát.

– Nem mész innen!

– Ron, ne bántsd! – méltatlankodott Hermione.

Ron már épp válaszolni akart, amikor Lupin váratlanul megmozdult. A három gyerek várakozva nézett rá, de a professzor csak a másik vállára hajtotta fejét, és félig nyitott szájjal tovább aludt.

A Roxfort Expressz kitartóan robogott észak felé. A táj egyre vadabb és sötétebb képet öltött, s az égen sűrű felhők gyülekeztek. A kupé ajtaja előtt diákok szaladgáltak fel és alá. Csámpás elhelyezkedett az ülésen, belapult pofáját Ron felé fordította, és kitartóan figyelte a kidudorodó mellényzsebet.

Pontosan egy órakor feltűnt a büfékocsis boszorkány.

– Mit gondoltok, ébresszük fel? – kérdezte tétovázva Ron, és Lupin professzor felé bökött a fejével. – Úgy nézem, nem ártana neki, ha enne valamit.

Hermione óvatosan közelebb húzódott Lupinhoz.

– Öhm... professzor úr – szólongatta. – Bocsánat... Professzor úr?

Lupin nem mozdult.

– Hagyd csak, kedvesem! – legyintett a pufók büfés boszorkány, kezében egy csomag Kondéros keksszel, amit Harrynek készült átnyújtani. – Ha majd felébred, és éhes lesz, elöl a mozdonyvezetőnél megtalál.

– De ugye tényleg csak alszik? – kérdezte halkan Ron, mikor a boszorkány végre behúzta maga mögött a kupé ajtaját. – Úgy értem... ugye, nem halt meg?

– Dehogy, hiszen lélegzik – suttogta Hermione.

Lupin professzor nem volt valami szórakoztató útitárs, de néha hasznosnak bizonyult a jelenléte. Három óra tájban eleredt az eső, s a távolban elkúszó hegyek fakó, szürke fátylat öltöttek. Alighogy az első cseppek megtelepedtek a kupé ablakán, ismét közeledő lépések zaja hallatszott. Kisvártatva megjelent az ajtóban az a három roxfortos diák, akiket Harry, Ron és Hermione a legkevésbé akartak látni: Draco Malfoy, valamint barátai, Vincent Crak és Gregory Monstro.

Draco Malfoy és Harry azóta esküdt ellenségek voltak, amióta először utaztak együtt a Roxfort Expresszen. A sápadt, alattomos képű Malfoyt annak idején a Mardekárba osztották be, s azóta bekerült háza kviddicscsapatába. Ő is fogó volt, akárcsak Harry a griffendéleseknél. Két elmaradhatatlan kísérője, vagy inkább szolgája, Crak és Monstro tagbaszakadt, tompa agyú fiúk voltak. Crakot, a magasabbikat gombafrizurájáról és vastag nyakáról lehetett felismerni, Monstro kefehajával és hosszú karjával gorillára emlékeztetett.

Malfoy kinyitotta a fülke ajtaját.

– Nicsak, itt a kis csapat! – szólt szokásos lusta, vontatott modorában. – Pöttöm és a Vízipatkány.

Crak és Monstro bután heherésztek.

– Hallom, az apád végre leakasztott egy kis aranyat a nyáron – folytatta Ronhoz fordulva Malfoy. – Anyád nem kapott szívrohamot?

Ron olyan bőszen pattant fel, hogy még Csámpás kosarát is lesodorta az ülésről. Lupin professzor felhorkant álmában. A tanár láttán Malfoy ösztönösen hátrált egy lépést.

– Az meg kicsoda?

– Egy új tanár – felelte Harry, aki ugyancsak felállt, hogy szükség esetén visszatarthassa Ront. – Mit is mondtál az előbb?

Malfoy fénytelen szeme összeszűkült. Volt annyi esze, hogy ne provokáljon verekedést egy tanár orra előtt.

– Gyerünk – vetette oda bosszúsan csatlósainak, azzal mindhárman továbbálltak.

Harry és Ron visszaültek a helyükre. Ron az öklét dörzsölgette.

– Az idén nem fogom lenyelni Malfoy gúnyolódását – fogadkozott. – Esküszöm, ha még egyszer megjegyzést tesz a családomra, elkapom a fejét, és...

Azzal vad mozdulatot tett a levegőben.

– Ron – sziszegte Hermione, és Lupin felé bökött –, vigyázz, hogy mit beszélsz.

A professzor azonban az igazak álmát aludta.

Az eső nem állt cl, sőt, ahogy észak felé haladtak, egyre jobban rákezdett. A ablakon túli nedves szürke ködön mind kevesebb és kevesebb fény hatolt át, végül pislogva kigyúltak a lámpák a folyosón és a kupé mennyezetén. Zakatolt a vonat, esőcseppek verték az ablakot, és süvített a szél – de Lupin professzor csak aludt, mint a tej.

Ron előredőlt, és a koromfekete ablak felé pislogott.

– Már nem lehetünk messze.

Alighogy kimondta a mondatot, a vonat lassítani kezdett.

– Szuper. – Ron felállt, és a professzort óvatosan megkerülve az ablak elé lépett. – Már alig várom a lakomát. Mindjárt éhen halok...

Hermione az órájára nézett, és a fejét csóválta.

– Még nem lehetünk ott.

– Akkor miért állunk meg?

A vonat egyenletesen fékezett. Ahogy lassult a zakatolás és elhalkult a kerekek zaja, úgy tűnt, mintha a szél és az eső még bőszebben korbácsolná az ablakot.

Harry, aki a legközelebb ült az ajtóhoz, felállt, hogy kinézzen a folyosóra. Nem csak ő volt ilyen kíváncsi, jóformán minden kupé ajtaján kidugta valaki a fejét.

A vonat hirtelen rándulással megállt, távoli puffanások jelezték, hogy egyik-másik csomag tulajdonosa fejére pottyant. Azután egyszer csak kialudtak a lámpák, és az egész szerelvény sötétbe borult.

– Mi ez a cirkusz? – csattant fel Ron valahol Harry háta mögött.

– Au! – jajdult fel Hermione. – Ez a lábam volt, Ron!

Harry tapogatózva visszaült a helyére.

– Lehet, hogy elromlott a mozdony?

– Nem t'om...

Nyikorgó hang hallatszott, s Harry az ablak előtt megpillantotta Ron sötét sziluettjét. A fiú egy folton letörölte a párát az üvegről, és szemét meresztve kibámult.

– Mozgást látok – jelentette. – Mintha emberek szállnának fel a vonatra...

Hirtelen kinyílt a fülke ajtaja, és valaki keresztülesett Harry kinyújtott lábán.

– Bocsánat!... Ti tudjátok, mi történt? Au! Bocsánat...

– Szia, Neville. – Harry némi tapogatózás után talpra állította Neville-t a köpenyénél fogva.

– Harry? Te vagy az? Miért álltunk meg? – Fogalmam sincs. Ülj le...

Szavait vad sziszegés és fájdalmas kiáltás követte, Neville ugyanis ráült Csámpásra.

– Megyek, megkérdezem a mozdonyvezetőt, mi történt – szólt Hermione. Harry érezte, hogy a lány elmegy mellette, majd a hangokból ítélve kinyílt a tolóajtó, és a következő pillanatban két sikkantás hallatszott.

– Ki vagy?

– Te ki vagy?

– Ginny?

– Hermione?

– Mit csinálsz itt?

– Ront keresem.

– Gyere be, és ülj le...

– Ne ide! – szólt gyorsan Harry. – Itt én vagyok! – Au! – jajdult fel Neville.

– Csend! – szólt rájuk egy rekedt hang.

Úgy tűnt, Lupin professzor végre felébredt. A hirtelen beálló csendben Harry mocorgást hallott a sarokból.

A következő pillanatban valami halkan roppant, és a fülkét remegő fény töltötte be. Lupin professzor mintha egy maréknyi lángnyelvet tartott volna a kezében. Arca még mindig betegesen sápadt volt, de a szeme élénken csillogott.

– Maradjatok a helyeteken – utasította rekedt hangján a gyerekeket, majd óvatosan felállt, és kinyújtotta maga előtt a lángot tartó kezét.

Mielőtt azonban az ajtóhoz léphetett volna, az lassan kinyílt.

A táncoló lángnyelvek fényében egy hórihorgas, köpönyeges alak körvonalai rajzolódtak ki. A jövevény arcát mélyen lehúzott csuklya takarta. Harry pillantása lefelé siklott, s amit látott, attól görcsbe rándult a gyorsira. A köpeny résén egy zöldesszürke, nyálkásan fénylő, cafatos kéz lógott ki. Mintha egy oszló vízihulla keze lett volna...

Az alak bizonyára megérezte Harry tekintetét, mert keze egy szempillantás múlva eltűnt a fekete köpeny leomló redői között.

Azután hosszú, elnyújtott hörgés hallatszott a csuklya alól: az arctalan alak mély lélegzetet vett – mintha nem is a levegőt, hanem valami mást akarna beszippantani a környezetéből.

A fülkében tartózkodókon jéghideg fuvallat söpört végig. Harry érezte, hogy elakad a lélegzete. A hideg behatolt a bőre alá, szétáradt a mellkasában, átjárta még a szívét is...

Szemgolyója mintha befelé fordult volna – elsötétült előtte a világ. Fulladozott a hidegtől, s úgy zúgott a füle, mintha egy vízesés alatt állt volna. Érezte, hogy valami ellenállhatatlan erővel húzza lefelé, s a zúgás is egyre erősödött...

Ekkor távoli jajveszékelés hatolt a fülébe – iszonyú, kétségbeesett, velőtrázó sikoltozás. Segíteni akart a szenvedőnek, de még a karját sem tudta felemelni... sűrű, tejfehér köd kavargott körülötte...

– Harry! Harry! Válaszolj!

Valaki az arcát pofozgatta.

– Mi-mi van?

Harry kinyitotta a szemét. Az első két dolog, ami eljutott a tudatáig, a fény és a rázkódás volt – ezek szerint a Roxfort Expressz továbbindult, és a lámpák is újra kigyulladtak. Ő maga lecsúszhatott az ülésről, mert a padlón feküdt. Ron és Hermione mellette térdeltek, s fölöttük megpillantotta Neville és Lupin professzor arcát. Borzalmasan émelygett, s mikor megigazította szemüvegét, észrevette, hogy arca hideg verejtékben fürdik.

Ron és Hermione felsegítették az ülésre.

– Jobban vagy? – kérdezte aggódva Ron.

– Igen. – felelte Harry, és gyorsan az ajtó felé pillantott. A kámzsás alak eltűnt. – Mi történt? Hol van az a... az az izé?

És ki sikoltott?

Ron még jobban összeráncolta a homlokát. – Senki nem sikoltott.

Harry körülnézett a lámpafényben fürdő kupéban. George és Neville sápadtan néztek vissza rá. – De én sikoltást hallottam...

Hangos koppanás hallatszott, amitől valamennyien összerezzentek. Lupin professzor egy óriási tábla csokoládét igyekezett szeletekre törni. Egy különösen nagy darabot Harry felé nyújtott.

– Tessék, edd meg. Jót fog tenni.

Harry elvette a csokoládét, de nem evett belőle.

– Mi volt az a csuklyás lény? – kérdezte Lupintól.

– Egy dementor – felelte a professzor, és szétosztotta a maradék csokoládét. – Az azkabani dementorok egyike.

A gyerekek értetlenül meredtek rá. Lupin összegyűrte és zsebre dugta az üres csokoládés papírt.

– Egyetek – ismételte. – Jót fog tenni. Én megyek, és beszélek a mozdonyvezetővel.

Azzal kilépett a kupé ajtaján, és eltűnt.

– Biztos, hogy jól vagy, Harry? – aggodalmaskodott Hermione.

– Semmit nem értek... – Harry letörölte arcáról a verejtéket. – Mi történt?

– Hát... az a valami – a dementor – megállt az ajtóban, és körülnézett – vagyis csak gondolom, hogy körülnézett, mert az arca nem látszott – és te... te meg...

– Azt hittem, hogy valamilyen rohamot kaptál – szólt közbe Ron, még mindig rémült arccal. – Megdermedtél, leestél az ülésről, és aztán elkezdtél rángatózni...

– Lupin professzor pedig átlépett rajtad, odaállt a dementor elé, és előhúzta a pálcáját – folytatta Hermione. – Azt mondta: „Egyikünk se rejtegeti Sirius Blacket a köpenye alatt. Távozz.” De a dementor nem mozdult. Erre Lupin motyogott valamit, amitől ezüstszínű sugár lövellt ki a pálcájából. Akkor a dementor megfordult, ás elúszott, mintha nem is lábakon járna...

– Iszonyú volt – nyafogta Neville, még a szokásosnál is vékonyabb hangon. – Ereztétek, milyen hideg lett, amikor megjelent?

– Furcsa volt – dörmögte borzongva Ron. – Hirtelen úgy éreztem, hogy soha többet nem lesz jó kedvem...

Ginny, aki sápadtan gubbasztott a sarokban, most halkan hüppögni kezdett. Hermione odament hozzá, és vigasztalóan átölelte.

– De egyikőtök se... egyikőtök se esett össze? – nyögte ki a kérdést Harry.

– Nem – felelte Ron, és megint aggódva nézett Harryre. – Ginny reszketett, mint a nyárfalevél, de...

Harry nem értette, mi történhetett vele. Gyenge és kótyagos volt, mintha súlyos influenzából lábadozna, és egyre jobban szégyellte magát. Hogy lehet az, hogy csak őt viselte meg ennyire a dolog?

Kisvártatva visszatért Lupin professzor. Egy pillanatra megállt az ajtóban, körülnézett, majd bujkáló mosollyal így szólt:

– Nem mérgeztem meg a csokoládét...

Harry harapott egy falatot az édességből, és nagy meglepetésére nyomban melegség áradt szét a testében.

– Tíz perc múlva megérkezünk – mondta Lupin. – Minden rendben, Harry?

Harry nem kérdezte meg, honnan tudja a professzor a nevét.

– Igen – felelte lesütött szemmel.

Az út hátralevő részében nem sokat beszéltek. A vonat végül befutott a roxmortsi állomásra, és a diákok tülekedve leszálltak. Hatalmas volt a kavarodás, baglyok huhogtak, macskák nyávogtak, Neville varangya pedig hangosan brekegett gazdája süvege alatt. A peronon dermesztően hideg volt, viharos szél fújt, és úgy esett, mintha dézsából öntenék.

– Elsőévesek, ide hozzám! – harsant egy ismerős hang. Harry, Ron és Hermione megfordultak, és a peron túlsó végében megpillantották Hagrid toronymagas alakját. Az óriás széles mozdulatokkal terelgette a megszeppent elsősöket a tópart felé, ahol a hagyománynak megfelelően csónakok várták őket.

– Isten hozott! – kiáltott oda Hagrid a diákok feje fölött három barátjának. Azok integettek neki, de válaszolni már nem volt módjuk, mert a meglóduló tömeg magával sodorta őket az ellenkező irányba. Harry, Ron és Hermione a többiekkel együtt egy kátyús földútra tértek le, ahol vagy száz fiáker várta a felsőbb éveseket. Minden kocsit egy-egy láthatatlan ló húzott – legalábbis Harry ezzel magyarázta, hogy mikor beültek a járműbe, az nyomban megrándult, s döcögve-rázkódva elindult a kastély felé.

A fiákerben enyhe föld- és szénaillat terjengett. Harry kissé erőre kapott ugyan a csokoládétól, de még mindig elég kába volt. Ron és Hermione aggódó pillantásokat vetettek rá, mintha attól tartanának, hogy újra elájul.

A fiáker komótosan közeledett egy gyönyörű kovácsoltvas kapu felé, melynek oszlopain egy-egy kőből faragott szárnyas vadkan trónolt. Az oszlopok tövében két újabb hórihorgas, csuklyás dementor posztolt. Harry csak egy pillantást vetett rájuk, s máris újra kerülgetni kezdte a jeges émelygés, inkább hátradőlt a kényelmes ülésen, és addig nem nyitotta ki a szemét, amíg át nem haladtak a kapun. A kastélyhoz vezető szelíd emelkedőn a fiáker kissé felgyorsult, Hermione kidugta a fejét az ablakon, és gyönyörködve nézte a hatalmas, száztornyú épületet.

Mikor a kocsi végre megállt, Hermione és Ron fürgén kiszálltak, majd Harry is kikászálódott a kocsiból. Nyomban egy kaján hang ütötte meg a fülét.

– Elájultál, Potter? Igaz, amit Longbottom mond? Tényleg elájultál?

Malfoy átfurakodott Hermione mellett, és elállta Harry útját. Arcán gonosz vigyor ült, s amúgy fénytelen szeme csillogott a kárörömtől.

– Kopj le, Malfoy – mordult rá Ron.

– Te is elájultál, Weasley? – harsogta Malfoy. – Betojtál a csúnya öreg dementor bácsitól?

– Valami gond van? – csendült egy szelíd hang. Lupin professzor épp akkor szállt ki a fiákeréből.

Malfoy szemtelenül végigmérte a professzort, elidőzve foltos talárján és jobb napokat látott bőröndjén. Azután enyhe gúnnyal a hangjában így szólt:

– Nem, nincs semmi gond, öhm... professzor úr.

Azzal rávigyorgott Crakra és Monstróra, s elindult felfelé a kastély bejáratához vezető lépcsősoron.

Hermione hátba bökte Ront, hogy indulásra bírja. A három jó barát csatlakozott a lépcsőn hömpölygő sokasághoz. A diákok a hatalmas tölgyfaajtón át betódultak a fáklyákkal megvilágított bejárati csarnokba, ahonnan pazar márványlépcső vezetett az emeletekre.

Jobbra tőlük tárva-nyitva állt a nagyterem ajtaja, Harry a többiekkel együtt arrafelé indult. Épp csak annyi ideje volt, hogy egy pillantást vessen az elvarázsolt mennyezetre – mely ezen az estén sötét és borús volt –, máris egy szigorú hang csendült a háta mögött:

– Potter! Granger! Jöjjenek ide!

Harry és Hermione meghökkenve fordultak a hang irányába. Átváltoztatástan tanárnőjük s egyben házfőnökük, McGalagony professzor szólította őket. A szigorú arcú boszorkány mindig szoros kontyba csavarva hordta a haját, s szúrós pillantásait négyszögletes okuláré mögül szórta diákjaira. Harry kissé szorongva vágott utat magának a tömegen keresztül tanárnője felé, ha McGalagony megszólította, valamiért mindig úgy érezte magát, mint egy tetten ért bűnös.

– Nem kell megszeppenniük, csak beszélni akarok magukkal – szólt a tanárnő. – Maga menjen tovább, Weasley.

Így hát Ron csupán nézhette, amint McGalagony kitessékelte Harryt és Hermionét a nagyterem zsibongó forgatagából. Harryék a tanárnő nyomában átvágtak a bejárati csarnokon, felmentek a márványlépcsőn, majd rákanyarodtak az egyik folyosóra.

McGalagony dolgozószobája nem volt valami tágas, de a kandallóban vidám tűz lobogott. Miután mindhárman beléptek az ajtón, a tanárnő intett Harrynek és Hermionénak, hogy üljenek le. Ő maga is helyet foglalt az íróasztala mögött, és rögtön a tárgyra tért.

– Lupin professzor előreküldött egy baglyot a hírrel, hogy maga rosszul lett a vonaton, Potter.

Mielőtt Harry válaszolhatott volna, kopogtattak az ajtón, és belépett Madam Pomfrey, az iskola javasasszonya.

Harry érezte, hogy fülig elvörösödik. Szégyellte, hogy elájult, de hogy még fel is fújják a dolgot, az egyenesen bosszantotta.

– Már teljesen rendbe jöttem – bizonygatta. – Nincs szükségem semmire...

Madam Pomfreynak azonban hiába beszélt.

– Áh, szóval te vagy a beteg – szólt a javasasszony, és lehajolt, hogy alaposan szemügyre vegye Harryt. – Gondolom, már megint valami veszélyes kalandba keveredtél.

– Találkozott egy dementorral, Poppy – magyarázta McGalagony.

A két boszorkány sötét pillantást váltott. Madam Pomfrey rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Dementorokat küldeni egy iskola köré... – dörmögte, miközben hátrasimította Harry haját a homlokából – Nem ő az első, aki elájul tőlük. Tessék, még mindig hideg a homloka. Borzalmas egy társaság, és aki amúgy is érzékeny, gyenge alkat...

– Nem vagyok gyenge! – mordult fel sértődötten Harry.

– Hát persze, hogy nem vagy – hagyta rá szórakozottan Madam Pomfrey, és megtapintotta Harry pulzusát.

– Mire van szüksége? – kérdezte McGalagony. – Feküdnie kell? Töltse az éjszakát a gyengélkedőn?

– Teljesen jól vagyok! – tiltakozott Harry, és felpattant a székből. Esze ágában se volt újabb okot adni Malfoynak a gúnyolódásra.

– Nos, ha mást nem, egy kis csokoládét mindenképp ennie kell – jelentette ki Madam Pomfrey, miután Harry szemét is megvizsgálta.

– Csokoládét már kaptam – mondta Harry. – Mindannyian kaptunk Lupin professzortól.

– Valóban? – Madam Pomfrey elismerően bólintott. – Úgy tűnik, végre van egy sötét varázslatok kivédése tanárunk, aki ért is valamihez.

– Biztos benne, hogy jól érzi magát, Potter? – kérdezte élesen McGalagony.

– Igen.

– Helyes. Akkor legyen szíves, várjon odakint, amíg váltok néhány szót Granger kisasszonnyal az órarendjéről. Azután együtt lemegyünk a nagyterembe.

Harry követte a folyosóra Madam Pomfreyt, aki motyogva elsietett a gyengélkedő irányába. Harrynek nem kellett sokáig várnia, néhány perc múlva csatlakozott hozzá Hermione, aki láthatóan roppantul örült valaminek, és a nyomában McGalagony is kilépett az ajtón. Együtt indultak el lefelé a márványlépcsőn.

A nagyteremben hegyes fekete süvegek tengere fogadta őket. A diákok a házak hosszú asztalai mentén ültek, arcuk ragyogott a több ezer lebegő gyertya fényében. Flitwick professzor, egy ősz hajú, pöttöm varázsló épp egy kopott varázslósüveget és egy háromlábú széket vitt kifelé a teremből.

– De kár – jegyezte meg halkan Hermione – lemaradtunk a beosztásról.

A Roxfort új diákjainak érkezésük után a fejükbe kellett húzniuk a Teszlek Süveget, hogy az kihirdethesse, melyik iskolai házba kerülnek (a Griffendélbe, a Hollóhátba, a Hugrabugba vagy a Mardekárba). McGalagony professzor a tanári asztalhoz sietett, Harry és Hermione pedig lábujjhegyen elindultak az ellenkező irányba, a griffendélesek asztala felé. Láttukra a diákok kíváncsian megfordultak, s néhányan még rá is mutattak Harryre. Ilyen gyorsan elterjedt volna a híre, hogy összeesett a dementor láttán?

Ő és Hermione leültek a székekre, amelyeket Ron foglalt nekik.

– Mit akart McGalagony? – kérdezte Ron.

Harry suttogva belefogott a magyarázatba, de amikor az igazgató ünnepélyesen felállt, elhallgatott.

Dumbledore professzor igencsak benne járt a korban, mégis fiatalos életerő sugárzott belőle. Arcát leomló, hosszú ezüst haj és szakáll keretezte, s hihetetlenül görbe orrán félhold alakú szemüveg ült. Sokan a kor legnagyobb varázslójának tartották, de Harry nem csak ezért tisztelte. Albus Dumbledore olyan ember volt, akire bármikor rábízta volna az életét, s most, hogy a diákjaira mosolygó professzorra tekintett, végre valóban megnyugodott – először azóta, hogy a dementor belépett a fülkéjükbe.

– Isten hozott mindenkit! – szólt Dumbledore, s szakálla megcsillant a gyertyafényben. – Boldog új tanévet kívánok! Mondanom kell nektek néhány dolgot, s mivel van köztűk egy komoly téma is, jobb lesz, ha túlesünk rajta, mielőtt fényűző lakománk megrészegíti a tisztelt társaságot...

Dumbledore megköszörülte a torkát, és folytatta:

– Amint azt a Roxfort Expresszen lezajlott razzia után kitalálhattátok, iskolánk átmenetileg vendégül lát néhány azkabani dementort, akik a minisztérium megbízásából érkeztek ide.

Szünetet tartott, s Harrynek eszébe jutott, mit mondott Mr. Weasley: hogy Dumbledore nem örült igazán a dementorok jelenlétének az iskola körül.

– Dementorok őrködnek a park összes bejáratánál – folytatta az igazgató. – Amíg itt vannak, senki nem hagyhatja el engedély nélkül az iskola területét. A dementorokat nem lehet kijátszani se furfanggal, se álruhával... de még láthatatlanná tévő köpennyel sem – tette hozzá szelíden a professzor. Harry és Ron sokatmondó pillantást váltottak. – A dementorokat nem hatja meg semmilyen könyörgés vagy kifogás, ezért nyomatékosan kérem: ne adjatok okot rá, hogy bántsanak titeket. A prefektusok és új iskolaellőink tegyenek meg mindent, hogy egy diák se kerüljön összeütközésbe a dementorokkal.

Percy, aki néhány széknyire ült Harrytől, megint kidüllesztette a mellét, és fontoskodva ráncolta a homlokát. Dumbledore ismét szünetet tartott, és figyelmeztető komolysággal körülnézett. A teremben egy pisszenés sem hallatszott.

– Most pedig térjük át egy kellemesebb témára – váltott hangot Dumbledore. – Tantestületünk az idén két új taggal gazdagodik.

– Először is bemutatom Lupin professzort, aki volt olyan szíves és elvállalta a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatását.

Lupin meglehetősen gyér tapsot kapott. Csak azok üdvözölték lelkesen, akik a Roxfort Expresszen egy kupéban utaztak vele – vagyis Harry és barátai. Az összes többi tanár a legjobb talárjában feszített, így Lupin szegényes öltözéke most különösen szembeszökő volt.

– Nézd meg Pitont! – súgta Harry fülébe Ron.

Piton professzor az asztal túlsó végéből Lupinra meredt. A sovány, sárgásfakó arcú bájitaltantanárról mindenki tudta, hogy szívesen megkaparintaná magának a sötét varázslatok kivédése tantárgyat, de Harry, aki ki nem állhatta őt, még ezzel együtt is meglepődött Piton arca láttán: az nem pusztán dühöt vagy irigységet, hanem tömény undort tükrözött. Harry nagyon jól ismerte ezt az arckifejezést: Piton őrá is mindig így nézett.

– Ami a másik tanárcserét illeti – folytatta Dumbledore, miután elhalt a Lupinnak szóló lanyha taps –, sajnálattal kell tudatnom veletek, hogy Ebshont professzor, aki diákok nemzedékeit oktatta a legendás lények gondozására, a múlt tanév végével nyugállományba vonult, hogy végre kinyújtóztathassa maradék végtagjait. Örömmel jelenthetem viszont, hogy utódja nem más, mint Rubeus Hagrid, aki így ezentúl vadőri teendői mellett tanári feladatokat is ellát majd.

Harry, Ron és Hermione elkerekedett szemmel néztek egymásra. Azután ők is beszálltak a tapsviharba, ami a griffendélesek asztalánál dörgött a leghangosabban. Harry a nyakát nyújtogatva nézett Hagrid felé. A vadőr elvörösödve bámulta lapátkezeit, és szélesen vigyorgott bozontos, fekete szakálla rejtekében.

– Hát persze, tudhattuk volna! – harsogta Ron az asztalt csapkodva. – Ki más írna elő nekünk egy harapós könyvet?

Harry, Ron és Hermione az utolsók között hagyták abba a tapsot, s mikor Dumbledore professzor újra megszólalt, látták, hogy Hagrid a szemét törölgeti az abrosz szélével.

– Ezzel el is mondtam minden fontos dolgot – fejezte be beszédjét az igazgató. – Kezdődjék a lakoma!

Az asztalokon álló aranytálak és – kancsók egyszerre megteltek étellel-itallal. Harry, akinek hirtelen farkasétvágya támadt, mindenből vett, amihez csak hozzáfért, és lelkesen falatozni kezdett.

Valóban pompás lakoma volt, a nagyterem csak úgy zengett a vidám zsibongástól és a kések-villák csörgésétől. Harry, Ron és Hermione legszívesebben mégis megsürgették volna az asztalbontást, mert alig várták, hogy végre beszélhessenek Hagriddal. Jól tudták, milyen sokat jelent ez a tanári kinevezés a vadőr számára. Hagrid nem volt diplomás varázsló, harmadikos korában ugyanis eltanácsolták a Roxfortból egy olyan bűnért, amit el sem követett. Harry, Ron és Hermione azonban az előző tanévben végre tisztázták őt.

Nagy sokára, mikor a tökös rétes utolsó morzsái is eltűntek az aranytálakról, és Dumbledore kiadta végre a parancsot, hogy mindenki menjen lefeküdni, eljött a várva várt alkalom.

– Gratulálunk, Hagrid! – sikongatott lelkesen Hermione, mikor a tanári asztal mellé értek.

– Nektek: köszönhetem – felelte Hagrid, s megtörölte az asztalkendővel nedvesen csillogó arcát. – El se merem hinni... Mindig mondtam, hogy Dumbledore a legnagyszerűbb ember a világon... az első útja hozzám vezetett, miután Ebshont professzor szólt neki, hogy visszavonul... Erre vágytam egész életemben...

Hagrid most végképp elérzékenyült, az asztalkendőbe temette arcát, McGalagony professzor pedig elhessegette a három jó barátot.

Harry, Ron és Hermione csatlakoztak griffendéles társaikhoz, akik ugyanolyan fáradtnak tűntek, mint ők maguk. Felmentek velük a márványlépcsőn, maguk mögött hagytak számtalan folyosót és újabb lépcsősort, s végül megérkeztek a Griffendél-torony titkos bejáratához. Ott egy kövér, rózsaszín ruhás dáma festett portréja állta útjukat.

– Jelszó? – kérdezte a képhölgy.

– Jövök már, jövök! – csendült fel valahol hátul Percy fontoskodó hangja. – Az új jelszó: Fortuna major!

– Jaj nekem – sóhajtott Neville Longbottom, aki közismerten hadilábon állt mindennel, amit meg kellett jegyezni.

A griffendélesek a portrélyukon át bemásztak a torony klubhelyiségébe, majd ki-ki továbbment a fiúk, illetve a lányok hálótermei felé. Harry társaival együtt felkapaszkodott a csigalépcsőn, s közben egyre csak az járt a fejében, hogy mennyire szeret itt lenni. Mikor belépett a jól ismert kerek hálóterembe az öt baldachinos ágy közé, úgy érezte, végre hazaért.

Hatodik fejezet

Karmok és rémképek

Másnap reggel, mikor Harry, Ron és Hermione lementek reggelizni, a nagyterembe lépve Draco Malfoyon akadt meg a szemük. A fiú egy csapat mardekáros gyűrűjében állt, és a derültségből ítélve valami roppant szórakozató dolgot mesélt nekik. Mikor Harryék elhaladtak mellette, épp látványosan ájulást tettetett. Hallgatósága dörgő kacajjal jutalmazta a paródiát.

– Ne törődj vele – szólt Hermione, aki Harry mögött lépkedett. – Nem érdemel annyit, hogy bosszankodj miatta...

– Hé, Potter! – visította Pansy Parkinson, egy rókaképű mardekáros lány. – Potter! Jönnek a dementorok! Húúúúúú!

A griffendélesek asztalához érve Harry lezuttyant George Weasley mellé.

– Tessék, a harmadikos órarendek – szólt George, és Harry elé tolta a pergamenlapokat. – Neked meg mi bajod, Harry?

Ron leült George jobb oldalán, és sötét pillantást küldött a mardekárosok felé.

– Malfoy – felelte a testvérének Harry helyett.

George épp akkor nézett Malfoyra, mikor az megint ájulást mímelt.

– Kis tetű – szólt megvetően. – Amikor a dementorok a mi fülkénk felé jártak, nem volt ilyen nagy a szája. Úgy menekült be hozzánk, mint akit kergetnek, igaz, Fred?

– Majdnem összepisilte magát – morogta undorodva Fred.

– Én se ugráltam épp az örömtől – folytatta George. – Iszonyú alakok azok a dementorok...

– Valahogy megfagy tőlük az ember – csóválta a fejét Fred.

– De ti nem ájultatok el – jegyezte meg halkan Harry.

– Felejtsd el! – legyintett George. – Apának egyszer el kellett mennie Azkabanba... Emlékszel, Fred? Utána azt mesélte, hogy soha nem járt még olyan rettenetes helyen. Holtsápadtan, remegve jött haza... A dementorok kiszívják az örömöt a levegőből maguk körül. A legtöbb rab megtébolyodik abban a börtönben.

– Majd meglátjuk, hogy a kviddicsmeccs után is lesz-e még kedve Malfoynak nevetni – jegyezte meg Fred. – Mi nyitjuk a szezont, és ellenük játsszunk.

Harry és Malfoy eddig egyetlen kviddicsmeccsen mérték össze tudásukat. Akkor Malfoy húzta a rövidebbet. Harry a meccs emlékétől némiképp felderülve szedett magának egy kis kolbászt és sült paradicsomot.

Hermione az órarendjét böngészte.

– Juj, de jó! – lelkendezett. – Már ma lesznek óráink az új tantárgyakból!

Ron belepillantott a lány órarendjébe, és a fejét csóválta.

– Itt valami nem stimmel, Hermione. Vagy tíz órára akarnak elküldeni téged naponta. Ez képtelenség. – Ne aggódj, megbeszéltem a dolgot McGalagonnyal.

– De hát nézd meg – nevetett Ron. – Mondjuk, ma délelőtt: kilenc óra, jóslástan. És alatta: kilenc óra, mugliismeret. Aztán... – Ron közelebb hajolt a pergamenlaphoz, és hitetlenkedve meredt rá. – Idenézz! Alatta: aritmetodika, kilenc óra. Hermione, tudom, hogy szorgalmas vagy, de ez még neked is sok. Hogy akarsz egyszerre három órán lenni?

– Ne butáskodj, Ron – bosszankodott Hermione. – Persze, hogy nem leszek egyszerre három órán.

– Hát akkor?

– Kérem a lekvárt – váltott témát Hermione. – De hát...

– Miért zavar annyira, hogy egy kicsit zsúfolt az órarendem? – csattant fel Hermione. – Mondom, hogy megbeszéltem McGalagony professzorral.

Ekkor Hagrid lépett be a nagyterembe. Szokásos hosszú vakondbőr kabátját viselte, és egy döglött görényt lóbált a kezében.

– Na, gyerekek? – fordult csillogó szemmel barátaihoz. – Veletek lesz a legeslegelső órám! Rögtön ebéd után! Ötkor keltem, hogy legyen időm mindent előkészíteni. Csak el ne szúrjam... Tanár vagyok! Hát nem hihetetlen?

Hagrid lelkes vigyort eresztett meg a gyerekek felé, s a görényt lóbálva a tanári asztalhoz lépett.

– Kíváncsi vagyok, miféle előkészületekről beszélt – jegyezte meg Ron, nem minden aggodalom nélkül.

A nagyterem lassan kiürült, jelezve, hogy ideje elindulniuk az első órára. Ron az órarendjére pillantott.

– Jó lesz, ha sietünk. A jóslástanterem fent van az Északi Toronyban. Legalább tíz perc, amíg odaérünk...

Kapkodva befejezték a reggelit, elköszöntek Fredtől és George-tól, és elindultak a kijárat felé. Mikor elhaladtak a mardekárosok asztala mellett, Malfoy megint ájulást színlelt. A fel-feltörő nevetés a bejárati csarnok túlsó végéig kísérte Harryt.

Az Északi Toronyba vezető út a vártnál is hosszabbnak bizonyult. A zegzugos kastély még két év után is tartogatott meglepetéseket a számukra – az Északi Toronyban például eddig soha nem jártak.

– Biztosan... van... rövidebb út is – zihálta Ron, miután a hetedik hosszú lépcsősort is maguk mögött hagyták, s megálltak egy ismeretlen, kihalt folyosó közepén. Nem láttak semmit, ami elárulta volna, hogy merre induljanak tovább, közel s távol az egyetlen tárgy egy üres pázsitot ábrázoló, jókora festmény volt.

– Szerintem jobbra kell mennünk – vélekedett Hermione.

– Nem hinném – rázta fejét Ron. – Az a déli irány. Nézd, az ablakból látszik a tó...

Harry ezalatt a festményt nézte. A pázsitra időközben be poroszkált egy kövér, almásderes póni, és békésen legelészni kezdett. Harry rég megszokta, hogy a roxforti festmények figurái ide-oda sétálnak, és rendszeresen átmennek egymáshoz látogatóba, de néha szerette figyelni a mozgékony festménylakók életét. Kisvártatva egy tömzsi, pufók lovag csörtetett be a képbe. Páncélja térdén a zöld foltok arról árulkodtak, hogy nemrég leesett a lováról.

– Hah! – kiáltott fel a lovag, mikor megpillantotta Harryéket. – Galád haramiák! Arcátlanul betörtök birtokomra!? Tán bukásomon jöttetek derülni? No de majd kardom móresre tanít!

Harry, Ron és Hermione meghökkenve nézték a jelenetet. A kis lovag kirántotta kardját a hüvelyéből, hadonászni kezdett vele, s közben dühösen fel-alá ugrált. A kard azonban túl hosszú és nehéz volt neki, egy lendületes suhintás után elvesztette egyensúlyát, és orra bukott a fűben.

– Nem ütötted meg magad? – kérdezte sajnálkozva Harry, és közelebb lépett a képhez.

– Ne közelíts, hitvány, pór kutya! Vissza, beste!

A kis lovag kardjára támaszkodva feltápászkodott – ettől azonban a penge mélyen belefúródott a földbe. A lovag dühödten cibálni kezdte, de a kard meg se mozdult. Végül a hős kimerülten lehuppant a fűbe, és felhajtotta sisakrostélyát, hogy letörölje arcáról a verejtéket.

Harry kihasználta a fegyverszünetet.

– Figyelj, lovag – szólt –, mi az Északi Tornyot keressük. Nem tudod véletlenül, merre van?

A lovag egy szempillantás alatt felderült.

– Kaland és kutatás! – harsogta lelkesen. – Jertek nyomomban, jámbor vándorok! Hitemre, célba érünk, vagy hősként hullunk el a harcmezőn!

A lovag még egy meddő kísérletet tett a kard kiszabadítására, majd miután a póni nyergébe sem sikerült felkapaszkodnia, így kiáltott:

– Gyalog kelünk hát útra! Fel, bájos hölgy és jó urak!

Azzal futásnak eredt, és eltűnt a kép bal szélén.

A három jó barát utánaeredt a folyosón. Többnyire a páncél csörgését követték, de noha látták is kalauzukat, mikor az átszaladt egy-egy festményen.

– Nem lankadhatunk még, hisz most jön a java! – rikkantotta a lovag, s a következő pillanatban Harryék megpillantották őt egy csapat megszeppent, krinolinos hölgy előtt, akiknek a képe egy szűk csigalépcső falán lógott.

Harry, Ron és Hermione zihálva felkaptattak a lépcső meredek spirálján. Már kezdtek elszédülni, amikor tompa zsivaj ütötte meg a fülüket – a többiek közvetlenül fölöttük lehettek.

– Ég áldjon! – kiáltott ki a lovag egy mogorva szerzeteseket ábrázoló festményből. – Isten veletek, fegyvertársaim! Ha úgy hozza a sors, hogy szükségtek leszen egy nemes szívre s két erős karra, hívjátok Sir Cadogant!

– Persze, hívni fogunk – dünnyögte Ron, mikor a lovag eltűnt a képből. – Amint szükségünk lesz egy félnótásra.

A lépcső egy szák pihenőben ért véget, ahol már ott tolongtak osztálytársaik. Erről a pihenőről nem vezetett tovább se lépcső, se folyosó, se ajtó. Ron oldalba bökte Harryt, és felfelé mutatott. A mennyezeten egy réz névtáblával ellátott, kerek csapóajtó helyezkedett el.

– Sybill Trelawney jóslástantanár – olvasta fel a tábla szövegét Harry. – Szerintetek hogyan fogunk felmászni oda?

A kérdésre nyomban megkapta a választ: a csapóajtó kinyílt, és ezüstszínű létra ereszkedett le a lába elé. Az osztály elcsendesedett.

– Csak utánad – szólt vigyorogva Ron, így hát Harry mászott fel elsőként.

A létra tetején a legfurcsább tanterem várta, amit életében látott. A helyiség leginkább egy zsúfolt padláson berendezett régimódi teázóra hasonlított. Vagy húsz kis, kerek asztal állt benne, körülöttük kárpitozott karosszékek és kövér puffok. Minden ablakot sötét függöny takart. A bíborszín kendők alatt rejtőző lámpák kísérteties, vörös fénybe vonták a bútorokat. A helyiségben fullasztóan meleg volt, s a nagy rézkanna alatt lobogó tűz émelyítően fűszeres illatot árasztott. A kandallópárkány és az íves falak mentén álló polcos szekrények zsúfolva voltak a legkülönfélébb holmikkal: a porlepte tollakon, gyertyacsonkokon és elrongyolódott kártyapaklikon kívül sok-sok sápadtan fénylő kristálygömb és egész gyűjteményre való teáscsésze sorakozott rajtuk.

A többiek sorban felmásztak a létrán. A teremben már csak suttogva mertek beszélni, s Ron odahajolt Harryhez.

– Hol lehet a tanárnő? – kérdezte.

Ekkor halk, fátyolos hang búgott fel valahol a sötétben.

– Isten hozott benneteket. Örülök, hogy végre a jelenben is megismerkedhetünk.

Trelawney professzor belépett a tűz fénykörébe. Harry az első pillanatban azt hitte, hogy egy óriási rovart lát: a tanárnő csontsovány volt, fátyolszerű, csillogó kendőt viselt a ruhája fölött, s hatalmas szemüvege természetes méretének sokszorosára nagyította a szemét. Hosszú, vékony nyakában számtalan lánc és gyöngysor lógott, csuklója és ujjai ki se látszottak a karperecek és gyűrűk sokasága alól.

– Üljetek le, gyermekeim, üljetek le.

A diákok felkászálódtak a karosszékekre, illetve lehuppantak a puffokra. Harry, Ron és Hermione együtt ültek le az egyik kerek asztal mellé.

– Üdvözöllek benneteket az első jóslástanórán – folytatta Trelawney, miután maga is helyet foglalt a kandalló előtti karosszékben. – Trelawney professzor vagyok. Nem valószínű, hogy korábban volt alkalmatok találkozni velem. Nem szívesen szállok le a főépület lármás forgatagába, mert olyankor mindig elhomályosul a Benső Szemem.

Senki nem reagált a különös szavakra. Trelawney finom mozdulattal megigazította kendőjét, és folytatta:

– Elhatároztátok hát, hogy elmerültök a mágia legbonyolultabb ága, a jóslástan rejtelmeiben. Kötelességem már elöljáróban figyelmeztetni benneteket: aki nem rendelkezik a Látás képességével, az vajmi keveset tanulhat tőlem. Ezt a tudományt nem lehet könyvekből elsajátítani...

Harry és Ron vigyorogva néztek Hermionéra. A lányt lát hatóan megrémítette a hír, hogy ebben a tantárgyban nem sokra megy a könyveivel.

– Sok olyan boszorkány és varázsló akad, aki, bár nagy jártasságra tett szert a durrogtatás, a bűzkeltés s a szemfényvesztés terén, nem képes eligazodni a jövő ködbe burkolózó titkai között.

Beszéd közben Trelawney professzor végigjáratta hatalmas szemét a megszeppent arcokon.

– A Látás képessége csak keveseknek adatik meg. Mondd, fiam – fordult hirtelen Neville-hez, aki majdnem leesett a puffjáról –, jól van a nagyanyád?

– Úgy tudom, igen – felelte remegő hangon Neville.

– A helyedben nem lennék olyan biztos benne – mondta Trelawney. Lecsüngő smaragd fülbevalója megcsillant a tűz fényében. Neville nyelt egyet, s a tanárnő szenvtelenül folytatta mondókáját:

– A tanév során átvesszük a jövendőmondás legfontosabb módszereit. Karácsonyig a teafűolvasással foglalkozunk, azután rátérünk a tenyérjóslásra. Mellesleg, kedvesem – fordult hirtelen Parvati Patilhoz –, óvakodj a vörös hajútól.

Parvati riadtan nézett Ronra, aki közvetlenül a háta mögött ült, és távolabb húzódott tőle a székével.

– A tavaszi szünet után – folytatta Trelawney – megismerkedünk a kristálygömb használatával – persze előbb megtanuljuk a tűz-ómeneket. Sajnos februárban több óra is elmarad az influenzajárvány miatt. Jómagam be fogok rekedni. Húsvét táján pedig valaki örökre eltávozik közülünk.

A bejelentést döbbent csend fogadta, de Trelawneyt látszólag nem érdekelte szavainak hatása.

– Kedvesem – fordult Lavender Brownhoz, aki a hozzá legközelebb eső székben kuporgott –, megtennéd, hogy idehozod nekem a nagy ezüst teáskannát?

Lavender megkönnyebbült arccal felállt, levette a polcról a tekintélyes méretű edényt, majd letette a tanárnő melletti asztalra.

– Köszönöm, kis drágám. Egyébként a dolog, amitől rettegsz, október tizenhatodikán, pénteken következik be.

Lavender megborzongott.

– Most pedig alkossatok párokat. Mindenki vegyen magának egy csészét a polcról, majd gyertek ide hozzám teáért. Azután üljetek le, és igyátok ki a teát, hogy csak az üledék maradjon a csésze alján. Azt lötyköljétek körbe háromszor bal kézzel, majd fordítsátok a csészét a szájával lefelé, és tegyétek a csészealjra. Várjátok meg, amíg az utolsó csepp tea is kifolyik, azután adjátok át a csészét a párotoknak olvasásra. A minták értelmezéséhez a kulcsot A jövő zenéje ötödik és hatodik oldalán találjátok, de én is segítek majd a munkában. Egy pillanat, gyermekem... – Trelawney elkapta Neville karját, mikor az felállt a székéből – Miután eltörted az első csészét, kérlek, hogy a kék mintásak közül válassz másikat. A rózsaszínűek a kedvenceim.

Valóban, alighogy Neville a polchoz lépett, csörömpölés hallatszott. Trelawney professzor kefével és kislapáttal a kezében odament hozzá.

– Akkor hát a kék mintásak közül, ha megkérhetlek... Köszönöm.

Harry és Ron teli csészéjükkel visszaültek az asztalukhoz, és sietve kiszürcsölték a gőzölgő italt. Azután Trelawney instrukciója szerint háromszor körbelötykölték az üledéket, majd kicsöpögtették a maradék teát, és csészét cseréltek.

– Tessék – szólt Ron, mikor mindketten kinyitották a könyvüket az ötödik-hatodik oldalon. – Mit látsz az enyémben?

– Egy rakás ázott izét – felelte kábán Harry. A termet betöltő tömény, illatos füst egyre jobban eltompította az agyát.

– Tárjátok fel elmétek kapuját, és tekintsetek a látható világon túlra! – kiáltott bele Trelawney professzor a félhomályba.

Harry megpróbálta összeszedni magát.

– Na jó... van egy csálé kereszted – szólt, és a könyvbe pillantott. – Az azt jelenti, hogy „megpróbáltatás és szenvedés” vár rád. Bocs... Ez viszont akár egy nap is lehet. Lássuk csak... A nap nagy boldogságot jelent. Szóval szenvedni fogsz, de nagyon boldog leszel...

– Szerezz egy Benső Szemüveget, Harry – kuncogott Ron. El kellett fojtaniuk a nevetésüket, mert Trelawney épp feléjük nézett. – Én jövök.

Ron belebámult Harry csészéjébe. Még a homlokát is összeráncolta a nagy koncentrálásban.

– Van itt egy folt, ami egy keménykalapra emlékeztet – szólalt meg végül. – Lehet, hogy a Mágiaügyi Minisztériumban fogsz dolgozni...

Megforgatta a csészét, és ismét szemügyre vette a mintát.

– De ha így nézem, akkor inkább makknak tűnik... Az mit jelent? – Gyorsan megkereste a magyarázatot A jövő zenéjében. – „Váratlan haszon, talált arany.” Remek, majd adhatsz kölcsön belőle. És van itt még valami... – Megint fordított egyet a csészén. – Ez meg mintha egy állat lenne. Igen, ha az ott a feje... egy víziló... nem, egy birka...

Harryből kitört a nevetés, mire Trelawney professzor azonnal feléjük fordult.

– Hadd nézzem csak azt a csészét, gyermekem – szólt szemrehányó hangon, azzal odavitorlázott Ronhoz, és elvette tőle Harry csészéjét. A többiek felpillantottak, és kíváncsian várták a fejleményeket.

Trelawney belenézett a csészébe, és lassan forgatni kezdte az óra járásával ellenkező irányban.

– A sólyom... Van egy halálos ellenséged, gyermekem.

– Ezt mindenki tudja – morogta Hermione. Trelawney rámeredt.

– De tényleg – vont vállat Hermione. – Mindenki tudja, mi történt Harry és Tudjaki között.

Harry és Ron ámulattal vegyes elismeréssel néztek a lányra. Még soha nem hallották Hermionét ilyen hangon beszélni egy tanárral. Trelawney professzor nem válaszolt a megjegyzésre. Óriásira nagyított szemét ismét Harry teaüledékére szegezte, és tovább forgatta a csészét.

– A furkósbot... támadás ér. Hát bizony, gyermekem, ez nem egy vidám csésze...

– Én keménykalapnak néztem – jegyezte meg szégyenlősen Ron.

– A koponya... veszély leselkedik rád utadon, drágám...

Mindenki megigézve bámulta Trelawneyt, aki még egy utolsót fordított a csészén, aztán hátrahőkölt és felsikoltott.

Megint porceláncsörömpölés hallatszott, Neville a második csészéjét is leejtette. Trelawney professzor lerogyott egy üres székre, gyűrűktől csillogó kezét a szívére szorította, és behunyta a szemét.

– Szegény gyermekem... szegény, szerencsétlen gyermekem... nem... jobb, ha nem tudod meg... ne kérdezzetek semmit...

– Mit látott, tanárnő? – kérdezte nyomban Dean Thomas.

A többiek mind felálltak a helyükről, és egymás után odasomfordáltak Harry és Ron asztalához. Néhányan körülállták Trelawney székét, hogy jobban lássák Harry csészéjét.

– Gyermekem... – A tanárnő színpadiasan rámeredt Harryre. – Megkaptad a Zordót.

– A micsodát? – pislogott Harry.

Nem ő volt az egyetlen, aki nem értette, miről beszél Trelawney. Dean Thomas vállat vont és a fejét rázta, Lavender Brown is értetlenül pislogott – de szinte mindenki más a szája elé kapta a kezét rémületében.

– A Zordót, gyermekem, a Zordót! – kiáltotta Trelawney. – A temetőkben kísértő óriási szellemkutyát! Ez egy ómen, gyermekem, a legrosszabb ómen – a halál előjele!

Harrynek görcsösen összerándult a gyomra. A kutya a Halálos ómenek borítóján a Czikornyai és Patzában – a kutya a Magnolia Crescent sikátorában... Most már Lavender Brown is a szájára szorította a kezét. Mindenki Harryre meredt, mindenki, kivéve Hermionét, aki felállt, és Trelawney professzor széke mögé lépett.

– Szerintem ez nem úgy néz ki, mint a Zordó – jelentette ki hűvösen.

Trelawney professzor egyre növekvő ellenszenvvel méregette a lányt.

– Ne haragudj, hogy ezt mondom, gyermekem, de igen csekély aurát érzek körülötted. Nem vagy igazán fogékony a jövő rezdüléseire.

Seamus Finnigan felváltva jobbra, majd balra döntötte a fejét.

– Ha így nézem, Zordónak tűnik – mondta résnyire összehúzott szemmel. – De ha így fordulok, inkább szamárhoz hasonlít.

– Jó téma azon vitatkozni, hogy meghalok-e vagy sem! – csattant fel Harry, saját magát is meglepve kifakadásával. Társai elfordultak, hogy ne kelljen a szemébe nézniük.

– Azt hiszem, legjobb lesz, ha ezzel be is fejezzük a mai órát – szólt fátyolos hangon Trelawney. – Igen... szedjétek össze a holmitokat...

A diákok csendben visszavitték a csészéjüket Trelawneynak, és eltették tankönyveiket. Még Ron is kerülte Harry pillantását.

– Viszlát a következő órán! – sóhajtotta Trelawney. – Addig is szép jövőt kívánok. Te, gyermekem – itt Neville-re mutatott –, legközelebb el fogsz késni, úgyhogy igyekezz majd behozni a lemaradást.

Harry, Ron és Hermione némán leereszkedtek a létrán, lebaktattak a csigalépcsőn, és elindultak McGalagony professzor átváltoztatástan órájára. Hiába ért véget korábban a jóslástan, olyan sokáig bolyongtak a folyosókon, hogy mire megtalálták a tantermet, már kezdődött is az óra.

Harry a leghátsó sorban ült le, mégis úgy érezte, mintha rivaldafényben állna. A többiek újra meg újra lopva felé pillantottak – mintha várnák, hogy holtan essen össze. Alig hallotta McGalagony magyarázatát az animágusokról (az olyan varázslókról, akik állatalakot tudnak ölteni), és oda se nézett, amikor a tanárnő az osztály szeme láttára átváltozott szemüvegmintás pofaszőrű macskává.

– Ejnye már, mi ütött belétek? – nézett körül homlokráncolva McGalagony, miután halk pukkanással visszaváltozott emberré. – Nem mintha számítana, de ez az első eset, hogy egy osztály nem tapsolja meg az átváltozásomat.

Most egyszerre mindenki Harryre nézett, de senki nem szólalt meg. Azután Hermione felemelte a kezét.

– Tanárnő, most volt az első jóslástanóránk. Teafüvet olvastunk, és...

– Áh, értem már. – McGalagony megcsóválta a fejét. – Nem is kell tovább mesélnie, Granger kisasszony. Halljuk, az idén melyikük fog meghalni?

Mindenki a tanárnőre meredt.

– Én – szólt végül Harry.

– Értem – bólintott McGalagony, és szigorúan nézett Harryre. – Tudnia kell, Potter, hogy mióta Sybill Trelawney az iskolában tanít, minden évben megjósolta egy diák halálát. Eddig egyikük sem halt meg. A tanárnő előszeretettel lát halálos ómeneket, mikor megismerkedik egy új osztállyal. Elvből nem szoktam kritizálni a kollégáimat, de... – McGalagony elhallgatott, orrcimpái jól láthatóan elfehéredtek. Mikor kissé lehiggadt, folytatta: – A jóslástan a mágia egyik legmegbízhatatlanabb ága. Elárulhatom, hogy a magam részéről cseppet sem kedvelem. Igazi Látóval nagyon ritkán találkozik az ember, és Trelawney professzor...

Ismét elharapta a mondatot, majd szenvtelenül folytatta:

– Potter, maga minden jel szerint kitűnő egészségnek örvend, úgyhogy ha nem haragszik, nem mentem fel a mai házi feladat alól. Megígérhetem, hogy amennyiben elhalálozik, nem kell beadnia.

Hermione felnevetett, s Harry is megkönnyebbült egy kicsit. Most, hogy kiszabadult a vörös félhomályból és a fullasztó füstölőszagból, már nem tudott megrémülni egy marék ázott teafűtől Ezzel azonban nem mindenki volt így. Ron még mindig aggódva pislogott, s Lavender ezt suttogta:

– Na és Neville csészéi?

Az átváltoztatás-óra után ebédszünet következett. Harryék a többiekkel együtt lementek a nagyterembe.

– Fel a fejjel, Ron! – szólt Hermione, s a fiú elé tolt egy tál ragut. – Hallottad, mit mondott McGalagony.

Ron szedett magának a tálból, és kezébe vette a villáját, de nem kezdett el enni.

– Harry – szólalt meg halkan –, ugye, nem láttál mostanában egy nagy fekete kutyát?

– De igen – felelte Harry. – Láttam egyet azon az éjszakán, amikor megszöktem Dursleyéktól.

Ron kezéből kiesett a villa.

– Biztos egy kóbor kutya volt – vonta meg a vállát Hermione.

Ron úgy nézett a lányra, mintha az megtébolyodott volna. – Hermione, ha Harry látta a Zordót, az... az nagyon rossz jel. A nagybátyám, Bilius is látta, és... és egy napra rá meghalt!

– Véletlen – legyintett Hermione, és töltött magának egy pohár töklevet.

– Mi az, hogy véletlen!? – Ront kezdte elfutni a pulykaméreg. – A Zordótól a legbátrabb varázsló is halálra rémül!

– Pontosan erről van szó – tárta szét a karját Hermione. – Meglátják a Zordót, és a félelem a sírba viszi őket. A Zordó nem a halál előjele, hanem a halál oka! Harry viszont él és virul, mert nem olyan ostoba, hogy rögtön azt mondja: jól van, láttam a Zordót, akkor most gyorsan feldobom a talpam.

Ron csak hápogni tudott. Hermione elővette táskájából a számmisztikakönyvét, és a tökleves kancsónak támasztotta.

– Szerintem a jóslástan elég ködös dolog – jelentette ki, miközben a könyvben lapozgatott. – A nagy része találgatás.

– A Zordó a csésze alján egyáltalán nem volt ködös! – heveskedett Ron.

– Érdekes módon te mégis birkának nézted – felelte higgadtan Hermione.

– Trelawney professzor azt mondta, hogy nincs rendes aurád! Bosszant téged, hogy van egy tantárgy, amiben nem te vagy a legjobb!

Ezzel érzékeny pontra tapintott. Hermione olyan hevesen csapta le az asztalra az aritmetodikakönyvet, hogy a tányérokban ugrottak egyet a hús- és répadarabok.

– Ha elvárják tőlem, hogy úgy tegyek, mintha halálos ómeneket látnék egy kupac teafűben, akkor nem sokáig fogok jóslástanra járni! Az egész hókuszpókusz egy nagy nulla volt a számmisztikaórámhoz képest!

Azzal Hermione felkapta a táskáját, és mérgesen elvonult. Ron szemöldökét ráncolva nézett utána. – Miket hord itt össze? – csóválta a fejét. – Hisz még nem is volt számmisztikája.

Harry örült, hogy ebéd után végre elhagyhatta a kastélyt, és kimehetett a szabadba. Az előző esti eső óta kitisztult az idő, felhőtlen, sápadtszürke ég borult föléjük, s lábuk alatt nedvesen besüppedt a fű, mikor elindultak életük első legendás lények gondozása órájára.

Ron és Hermione nem álltak szóba egymással. Harrynek se sok kedve volt beszélgetni, így hát némán baktattak a lankás pázsiton a Tiltott Rengeteg szélén álló vadőrkunyhó felé. Félúton járhattak, amikor megpillantottak három túlságosan is jól ismert alakot – erről jutott csak eszükbe, hogy az állatgondozásórán a mardekárosokkal együtt vesznek részt.

Malfoy lelkesen mesélt valamit Craknak és Monstrónak, akik bután vihogtak, Harrynek volt egy biztos tippje, hogy miről folyik a szó.

Hagrid a kunyhó ajtajában állva várta a csoportot. Látszott rajta, hogy nagyon izgatott. Vakondbőr kabátját viselte, s Agyar, a vadkanfogó kutya ott pihent a lábainál.

– Gyertek csak, gyertek, szaporán! – kiáltotta a közeledő diákok felé. – Igazi csemegét tartogatok nektek! Nagyon izgalmas óra lesz! Mindenki itt van? Jól van, gyertek utánam!

Harry eleinte attól tartott, hogy Hagrid a Tiltott Rengetegbe akarja vezetni őket. Ő, Harry az elmúlt két évben épp elég kellemetlen tapasztalatot szerzett ott ahhoz, hogy egy életre elmenjen a kedve az erdei sétáktól. Hagrid azonban nem ment be a fák közé, hanem továbbhaladt az erdő széle mentén, s a csoport ötperces gyaloglás után egy bekerített, üres kifutóhoz érkezett.

– Álljatok ide a kerítés mellé! – rendelkezett Hagrid. – Így ni... Mindenki jól lát? Most pedig először is nyissátok ki a könyveiteket...

– Hogyan? – kérdezte Draco Malfoy szokásos flegma stílusában.

– Tessék? – hökkent meg Hagrid.

– Hogyan nyissuk ki a könyvet? – ismételte Malfoy, azzal kivette táskájából a Szörnyek szörnyű könyve egy madzaggal megkötözött példányát. A többiek is így tettek, egyesek, mint Harry, összeszíjazva tartották könyvüket, mások zacskóba dugták, vagy jókora szorítókapcsot csíptettek rá.

– Egyikőtök se... egyikőtök se tudta kinyitni a könyvét? – hüledezett Hagrid.

Mindenki a fejét rázta.

– De hisz csak meg kell simogatni őket – tárta szét a karját Hagrid – Így ni...

Kivette Hermione kezéből a könyvet, és letépte róla a Magifixet. A könyv rögtön harapni próbált, de Hagrid gyorsan végighúzta mutatóujját a gerincén. A könyv megborzongott, majd engedelmesen kinyílt, és nem mozdult többet.

– Nahát, milyen buták vagyunk! – gúnyolódott Malfoy. – Meg kellett volna simogatni! Hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe!

Hagrid segélykérően nézett Hermionéra.

– Azt hittem, mulatságosnak találjátok majd őket – mondta elbizonytalanodva.

– Hát persze! Roppant mulatságosak! – harsogta Malfoy. – Milyen jó vicc lenne, ha leharapnák a kezünket!

– Fogd be, Malfoy – szólt halkan Harry. Azt akarta, hogy Hagrid első órája a lehető legjobban sikerüljön, s a vadőr már most kissé kedveszegettnek tűnt.

– Na, szóval... – folytatta Hagrid, de látszott, hogy elveszítette a fonalat. – Szóval, akkor megvannak a könyvek, és... és... már csak a legendás lények hiányoznak. Igen... Hát akkor hozom is őket. Várjatok...

Azzal sarkon fordult, és eltűnt az erdőben.

– Te jó ég, micsoda nyomortanya – jegyezte meg fennhangon Malfoy. – Apám szívbajt kap, ha megtudja, hogy ez a féleszű melák órákat tart...

– Fogd be, Malfoy – ismételte Harry.

– Vigyázz, Potter, jönnek a dementorok...

– Hííííí!

Lavender Brown hirtelen felvisított, és mutogatni kezdett a kifutó erdőszéli vége felé.

A fák közül egy csapatnyi leírhatatlan lény bukkant elő. Harry soha életében nem látott ehhez foghatóan bizarr teremtményeket. Olyan testük, hátsó lábuk és farkuk volt, mint a lovaknak, mellső lábaik, szárnyuk és fejük viszont óriási sasokhoz tette őket hasonlatossá. Nagy, görbe, acélszürke csőrük ijesztően fénylett, csakúgy mint hatalmas, borostyánsárga szemeik. Mellső lábuk húszcentis, hegyes karmokban végződött. Mindegyik állat vastag bőr nyakörvet viselt, és láncot húzott maga után. A láncok másik vége Hagrid kezében volt, aki maga is ott kocogott a kifutóban a ló-sasok mögött.

– Gyí, te, gyí! – kiáltozta a láncokat rázva. A kerítésnek ahhoz a szakaszához terelte a lényeket, ahol a csoport gyülekezett. A gyerekek ösztönösen hátráltak egy lépést, Hagrid pedig a láncuknál fogva a kerítéshez pányvázta állatait.

– Hippogriffek! – rikkantott vidáman, és széles mozdulattal a bizarr lények felé mutatott. – Gyönyörűek, igaz?

Harry többé-kevésbé értette, mire gondol Hagrid. Az első döbbenet elmúltával a félig ló, félig madár teremtmények valóban egyre szebbnek tűntek csillogó, sűrű tollbundájukkal és fényes szőrükkel. Mindegyik példánynak más színe volt: akadt köztük viharszürke, barnás rózsaszínű, bronzvörös, gesztenyeszínű, de még éjfekete is.

– Na, hát akkor... – Hagrid összedörzsölte a kezét, és sugárzó arccal körülnézett. – Ha egy kicsit közelebb akartok jönni...

Senki nem akart. Harry, Ron és Hermione se igazán, de ők azért tettek egy óvatos lépést a kerítés felé.

– A hippogriffekről először is azt kell tudni – folytatta Hagrid –, hogy nagyon önérzetes és sértődékeny állatok. Márpedig aki megsért egy hippogriffet, az könnyen fűbe haraphat.

Malfoy, Crak és Monstro nem figyeltek oda összedugták a fejüket, és fojtott hangon sustorogtak valamiről. Harry a nyakát tette volna rá, hogy valamilyen szabotázsakciót tervezgetnek.

– Mindig hagyni kell, hogy a hippogriff tegye meg az első lépést – folytatta Hagrid. – Szépen, udvariasan. Odamész hozzá, meghajolsz, és vársz. Ha ő is meghajol, akkor megérintheted. De ha nem, akkor sipirc, mert nagyon éles a karma.

– Nos, ki megy elsőnek?

A legtöbb diák válaszul még egy lépést hátrált. Még Harry, Ron és Hermione is aggódva pislogtak egymásra. A hippogriffek rázták a fejüket, és hevesen csapkodtak a szárnyukkal, látszott, hogy nincs ínyükre a lánc és a nyakörv.

Hagrid könyörögve nézett a gyerekekre.

– Senki?

– Majd én megyek – jelentkezett Harry.

A háta mögött valaki döbbenten felnyögött, Lavender és Parvati pedig kórusban súgták oda neki:

– Harry, ne! Gondolj a teáscsészére!

Harry azonban elszántan átmászott a kerítésen.

– Ez az, Harry! – örvendezett Hagrid. – Lássuk, hogy boldogulsz Csikócsőrrel.

Eloldotta a szürke hippogriff láncát, kivezette az állatot a többi közül, és lehúzta róla a nyakörvet. A kerítés túloldalán állók mind visszafojtották a lélegzetüket. Malfoy szeme alattomosan összeszűkült.

– Csak szép nyugodtan, Harry – szólt halkan Hagrid. – Most, hogy észrevett, próbálj pislogás nélkül nézni a szemébe... A hippogriffek nem szeretik a pislogó embereket...

Harrynek rögtön szúrni kezdett a szeme, de megállta pislogás nélkül. Csikócsőr oldalt fordította nagy fejét, és fél szemével rezzenéstelenül meredt rá.

– Jól van – mondta Hagrid. – Jól van... És most hajolj meg.

Harry engedelmeskedett, bár nem tartotta valami jó ötletnek, hogy a tarkóját fordítsa Csikócsőr felé. Fejet hajtott az állat előtt, majd ismét a szemébe nézett.

A hippogriff gőgösen meredt rá, és nem mozdult.

– Hm... – Hagrid hangjában aggodalom csendült. – Jól van... most szép lassan kezdj el hátrálni...

Ekkor azonban Harry nagy meglepetésére a hippogriff lehajtotta a fejét, és térdre ereszkedett.

– Gratulálok, Harry! – lelkendezett Hagrid. – Engedi, hogy megsimogasd! Eredj, paskold meg a esőrét!

Harry ugyan sokkal jobban örült volna, ha jutalomból kereket oldhat, de azért odalépett az állathoz, és néhányszor megpaskolta a csőrét. A hippogriff behunyt szemmel tűrte – úgy tűnt, még élvezi is a dolgot.

A csoport nagy része tapssal jutalmazta a mutatványt, csak Malfoy, Crak és Monstro vágtak csalódott képet.

– Jól van, Harry – szólalt meg ismét Hagrid. – Úgy látom, megengedi, hogy felülj a hátára.

Ez már több volt, mint amire Harry szerződött. A seprűnyelet bármikor kész volt meglovagolni, de gyanította, hogy hippogriff háton utazni nem egészen ugyanaz a műfaj.

– Mássz csak fel, és ülj egészen a szárnya tövébe! – noszogatta Hagrid. – De vigyázz, egyetlen tollát se tépd ki, mert azt nem szereti...

Harry rálépett Csikócsőr szárnyára, s átlendítette lábát az állat hátán. Csikócsőr felállt. Harrynek fogalma sem volt, mibe kapaszkodjon, mindenütt csak tollakat látott.

– Na, indulás! – rikkantotta Hagrid, és rácsapott a hippogriff farára.

A négyméteres szárnyak abban a szempillantásban mozgásba lendültek. Harrynek épp csak annyi ideje maradt, hogy átölelje a hippogriff nyakát, s már repültek is az ég felé. Egészen más érzés volt, mint seprűnyélen ülni, és Harry számára az sem volt kérdéses, hogy melyiket élvezi jobban. Lába folyton beleakadt a hippogriff csattogó szárnyába – félő volt, hogy lefordul az állat hátáról, a sima tollak minduntalan kicsúsztak a kezéből, de nem merte szorosabban megmarkolni őket, s míg a Nimbusz Kétezres mindig stabilan és egyenletesen suhant a levegőben, a hippogriff minden szárnycsapással előre-hátra hintázott.

Csikócsőr repült egy kört a kifutó fölött, azután ereszkedni kezdett. Harry ettől a résztől tartott a legjobban, mikor a tollas nyak lefelé hajolt, ő gyorsan hátradőlt, nehogy lecsússzon a hippogriff fején át, végül a két pata és a két karmos láb súlyos puffanással földet ért, s ő a hirtelen rántástól megint kis híján lefordult az állatról.

– Szép volt, Harry! – dicsérte Hagrid. Malfoy, Crak és Monstro kivételével mindenki tapsolt. – Na, ki meri utána csinálni?

A többiek felbátorodtak Harry sikerén, és sorban átmásztak a kerítésen. Hagrid egyenként levette a nyakörvet a hippogriffekről, s a kifutó megtelt bátortalanul hajlongó diákokkal. Neville többször is megfutamodott a saját hippogriffjétől, ami nem akart térdet hajtani neki. Ron és Hermione a gesztenyeszínű példányon gyakoroltak, Harry állt, és nézte őket.

Malfoy, Crak és Monstro Csikócsőrrel próbálkoztak. Az állat meghajolt Malfoy előtt, s a fiú fitymáló arccal megpaskolta a esőrét.

– Ez tök könnyű – szólt jó hangosan, hogy Harry is hallja. – Gondoltam, hogy nem lehet nagy kunszt, ha Potternek sikerült... Nem is vagy te olyan veszélyes, igaz? – mondta a hippogriffnek. – Igaz, te behemót rondaság?

Az egész egy karomvillanásnyi ideig tartott, Malfoy felsikoltott, és a következő pillanatban Hagrid már rá is húzta a láncos bőrövet Csikócsőr nyakára. Ha nem fogja vissza az állatot, az rávetette volna magát Malfoyra, aki véres talárban fetrengett a füvön.

– Meghalok! – hörögte társai nagy rémületére. – Nézzetek rám, meggyilkolt! Meghalok!

– Dehogyis halsz meg – mordult rá Hagrid, de ő maga is holtsápadt volt. – Segítsetek... Ki kell vinni innen...

Amíg ő felnyalábolta Malfoyt, Hermione a kerítés kapujához szaladt és kinyitotta. Mikor Hagrid elhaladt mellette Malfoyjal, Harry látta, hogy a fiú karján hosszú, mély seb tátong. Hagrid futva indult Malfoyjal a kastély felé.

Harry, Ron, Hermione és a többiek sietős léptekkel követték őket. A mardekárosok egymást túllicitálva szidták Hagridot.

– Az ilyet ki kell rúgni! – dühöngött könnyes szemmel Pansy Parkinson.

– Malfoy csak magának köszönheti! – csattant fel Dean Thomas, mire Crak és Monstro fenyegetően dörzsölgetni kezdték az öklüket.

Az egész társaság besereglett a néptelen bejárati csarnokba.

– Megyek, megnézem, hogy van – mondta Pansy, és a többiek pillantásától kísérve felszaladt a márványlépcsőn. A mardekárosok Hagridot átkozva elindultak alagsori klubhelyiségükbe, míg Harryék a Griffendél-torony felé vették az irányt.

– Mit gondoltok, meg fog gyógyulni? – kérdezte aggódva Hermione.

– Madam Pomfrey fél perc alatt begyógyít egy ilyen vágást – legyintett Harry, aki nem egy végtagja épségét köszönhette a javasasszony mágikus képességcinek.

– Azért sajnálom, hogy így végződött Hagrid legelső órája – csóválta a fejét Ron. – Meglátjátok, Malfoy teleharsogja vele az iskolát...

Vacsoraidőben az elsők között mentek le a nagyterembe. Azt remélték, hogy találkoznak Hagriddal, de a vadőr nem volt ott.

– Ugye nem fogják ezért kirúgni Hagridot? – aggodalmaskodott Hermione, és érintetlenül félretolta maga elől a húsos-vesés pudingot.

– Nem ajánlom nekik – dohogott Ron, akinek ugyancsak elment az étvágya.

Harry a mardekárosok asztala felé nézett. Crak, Monstro és még egy pár társuk elmélyülten tanácskoztak valamiről. Harry biztosra vette, hogy a baleset történetének „kiszínezett” változatán dolgoznak.

– Azt mindenesetre nem mondhatjuk, hogy unalmas első napunk volt – jegyezte meg sötéten Ron.

Vacsora után felmentek a Griffendél-torony zsúfolt klubhelyiségébe, és megpróbáltak a házi feladatra koncentrálni, amit McGalagony adott fel nekik. Gondolataik azonban minduntalan elkalandoztak, s többször is azon kapták magukat, hogy kifelé bámulnak az ablakon.

– Hagrid kunyhójából fény szűrődik ki – szólalt meg hirtelen Harry.

Ron az órájára nézett.

– Elég korán van. Még lemehetünk hozzá megnézni, mi van vele...

– Hát, nem is tudom... – Hermione tépelődve pillantott Harryre.

– Az iskola területén szabadon mozoghatok – szögezte le Harry. – Nem tudok róla, hogy Sirius Black kijátszotta volna a dementor őrséget.

Eltették hát a könyveiket, és kimásztak a portrélyukon. Titokban örültek, hogy nem találkoztak senkivel a főbejárat felé menet – valami azt súgta nekik, hogy mégiscsak tilosban járnak.

A nedves fű szinte feketének tűnt az esti szürkületben. Hagrid kunyhójához érve bekopogtak, s egy brummogó hang nyomban felelt nekik:

– Szabad.

Hagrid ingujjban üldögélt az asztal mellett, vadkanfogó kutyája, Agyar az ölébe hajtotta fejét. Első pillantásra látszott, hogy Hagrid rengeteget ivott, vödörnek beillő fedeles ónkupa állt előtte, s ő maga keresztbe álló szemmel pislogott látogatóira.

– Rekordot döntöttem – szólalt meg rekedten, miután nagy nehezen felismerte őket. – Nem hiszem, hogy volt már itt olyan tanár, akit a legelső óra után leváltottak.

– Azt ne mondd, hogy felmondtak neked! – rémüldözött Hermione.

– Még nem – morogta Hagrid, és nagyot kortyolt a kupából. – De meg fogják tenni. Ha Malfoyon múlik...

– Hogy van? – érdeklődött Ron, miután leültek az asztalhoz. – Ugye, nem komoly a sérülése?

– Madam Pomfrey mindent megtett – dörmögte kábán a vadőr –, de Malfoy még mindig panaszkodik... Fájlalja a karját... nem akarja levenni a kötést...

– Rájátszik – mérgelődött Harry. – Madam Pomfrey minden sérülést meg tud gyógyítani. Tavaly még a csontjaimat is visszanövesztette. Malfoy csak bajt akar keverni.

– Persze értesítették a felügyelő-bizottságot – kesergett tovább Hagrid. – Azt mondják, valami kisebb dologgal kellett volna kezdenem... mondjuk futóférgekkel... A hippogriffeket későbbre kellett volna hagynom... De én azt akartam, hogy az első óra izgalmas legyen... Az én hibám, hogy ez lett a vége.

– Malfoy tehet róla, Hagrid! – rázta a fejét Hermione.

– Tanúsíthatjuk – erősítette meg Harry. – Megmondtad, hogy a hippogriff támad, ha megsértik. Ha Malfoy nem figyelt, az az ő baja. Majd mi elmondjuk Dumbledore-nak, mi történt valójában.

– Így van – bólogatott Ron. – Ne félj, Hagrid, kiállunk melletted.

Hagrid bogárfekete szemének sarkában könnycseppek gyülekeztek. Magához húzta Harryt és Ront, és úgy megölelgette őket, hogy ropogtak a csontjaik.

– Eleget ittál – jelentette ki szigorúan Hermione, és már vitte is a kupát, hogy a ház előtt kiöntse belőle a maradék italt.

– Igaza van – motyogta Hagrid, és elengedte a fiúkat, akik még jó darabig a bordájukat dörzsölgették. Azután feltápászkodott a székéből, és imbolygó léptekkel követte Hermionét a kertbe. Kisvártatva hangos csobbanás hallatszott.

– Mit csinál? – kérdezte aggódva Harry, mikor Hermione visszatért az üres kupával.

– Beledugta a fejét a vizeshordóba – felelte a lány, és felrakta a kupát a polcra.

Néhány másodpere múlva Hagrid is visszatért a kunyhóba. Hosszú hajából és szakállából csöpögött a víz.

– Így mindjárt jobb – szólt, és kutyamód megrázta a fejét, kisebb záport zúdítva vendégeire. – Rendesek vagytok, hogy lejöttetek hozzám, köszönöm...

Hirtelen elhallgatott, és úgy meredt Harryre, mintha most venné csak észre, hogy ott van.

– MEG VAGY TE HÚZATVA, HARRY!? – bömbölte olyan váratlanul, hogy a gyerekek nagyot ugrottak ijedtükben. – HOGY JUT ESZEDBE SÖTÉTEDÉS UTÁN A PARKBAN CSATANGOLNI! ÉS TI, TI MEG MIÉRT HAGYJÁTOK!?

Azzal odacsörtetett Harryhez, megragadta a karjánál fogva, és az ajtó felé vonszolta.

– Gyerünk! – mondta mérgesen. – Most szépen visszamegyünk a kastélyba, és meg ne lássam még egyszer, hogy sötétedés után lejöttök hozzám! Nem érek annyit!

Hetedik fejezet

Mumus a szekrénybe

Malfoyjal legközelebb kedden délelőtt, a mardekárosok és a griffendélesek közös dupla bájitaltanóráján találkoztak. Már javában tartott az óra, amikor a fiú vastagon bebugyolált és felkötött karral betámolygott a pinceterembe. Ha nem ismeri Malfoyt, Harry azt hitte volna, hogy egy véres csata hősi túlélőjét látja.

– Hogy vagy, Draco? – kérdezte sajnálkozva Pansy Parkinson. – Nagyon fáj?

– Igen – nyögte mártírarccal Malfoy, de mikor Pansy elfordult, vigyorogva rákacsintott Crakra és Monstróra.

– Gyere csak, fiam, gyere csak – intett neki szórakozottan Piton professzor.

Harry és Ron sokatmondó pillantást váltottak, ha ők érkeztek volna későn az órára, Piton gondolkodás nélkül fenyítést szabott volna ki rájuk. Malfoy azonban bármit megtehetett nála. Piton, mint a Mardekár-ház feje, nyíltan kivételezett saját diákjaival.

Ezen az órán egy új bájital, a zsugorító főzet elkészítését tanulták. Malfoy Harry és Ron szomszédságában állította fel az üstjét, így a hozzávalókat ugyanazon az asztalon készítették elő.

– Tanár úr – szólt Malfoy –, a karom miatt nem tudom felaprítani magamnak a százszorszépgyökeret...

– Weasley, aprítsd fel Malfoy gyökerét – vetette oda Piton.

Ron elvörösödött.

– Semmi baja a karodnak – sziszegte. Malfoy kajánul vigyorgott.

– Hallottad, mit mondott a tanár úr. Gyerünk, Weasley, láss hozzá!

Ron felkapta a kését, és durván aprítani kezdte a gyökeret.

– Tanár úr – nyafogta Malfoy –, Weasley tönkreteszi a százszorszépgyökeremet.

Piton odalépett az asztalukhoz, és kampós orra fölött a gyökérkupacra nézett. Szája rosszindulatú mosolyra húzódott hosszú, zsíros, fekete haja árnyékában.

– Cserélje ki a gyökereit Malfoyéval, Weasley.

– De tanár úr... !

Ron bő negyedórát áldozott rá, hogy takaros kis kockákra vágja a gyökereit.

– Gyerünk – sziszegte fenyegetően Piton.

Ron kelletlenül odatolta Malfoynak saját, mintaszerűen felaprított gyökereit, majd újból a kezébe vette a kést.

– Tanár úr, az aszú fügét se tudom egyedül meghámozni – nyafogta leplezetlen kajánsággal Malfoy.

– Potter, hámozd meg Malfoy aszú fügéjét – szólt Piton, felöltve külön Harry számára tartogatott undorodó arckifejezését.

Miközben Ron a Malfoytól örökölt gyökérroncsokat igyekezett úgy-ahogy megmenteni, Harry a kezébe vette Malfoy aszú fügéjét, és gyorsan meghámozta. Azután szótlanul visszalökte a gyümölcsöt Malfoy elé. A mardekáros fiú elégedetten elvigyorodott.

– Találkoztatok mostanában Hagrid barátotokkal? – kérdezte fojtott hangon.

– Semmi közöd hozzá – vetette oda Ron, fel se pillantva a gyökérszeletelésből.

– Félek, nem sokáig lesz már az iskola tanára – folytatta gúnyos sajnálkozással Malfoy. – Apám eléggé felháborodott a balesetem miatt...

– Ha sokat dumálsz, megmutatom, milyen egy igazi baleset – sziszegte Ron.

– ...panaszt is tett a felügyelő-bizottságnál. És persze a Mágiaügyi Minisztériumban is. Tudjátok, apám elég befolyásos ember. És hát egy ilyen maradandó sérülés... – Malfoy színpadiasan sóhajtott. – Ki tudja, rendbe jön-e valaha is a karom?

– Szóval ezért játszod meg a szenvedőt – mordult fel Harry. Annyira remegett a keze a dühtől, hogy véletlenül lefejezte az egyik döglött hernyót. – Azt akarod, hogy kirúgják Hagridot!

– Hát igen... – Malfoy suttogóra fogta a hangját. – De más előnyei is vannak a dolognak. Weasley, szeleteld fel a hernyóimat...

Ezalatt Neville, aki néhány üsttel odébb dolgozott, szorult helyzetbe került. Számára rémálom volt minden bájitalóra. Enyhén szólva gyenge volt ebből a tantárgyból, s ügyetlenségét még csak fokozta, hogy halálosan rettegett Pitontól. Ezúttal sem volt valami sikeres: az üstjében rotyogó lé nem élénkzöld volt, mint a többiek főzete, hanem...

– Ez narancssárga, Longbottom – állapította meg Piton. Merített egy kanállal Neville főzetéből, magasról visszacsorgatta az üstbe, hogy mindenki láthassa. – Narancssárga. Hogy lehet valakinek ennyire nehéz a felfogása? Ha jól emlékszem, világosan megmondtam, hogy csak egy patkánylépet kell belefőzni, és piócaléből sem kell bele több néhány cseppnél. Mivel lehet téged rábírni, hogy megérts valamit, Longbottom?

Neville fülig elvörösödött, és remegett, mint a nyárfalevél. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elsírja magát.

– Tanár úr, kérem – szólalt meg Hermione –, szívesen segítek Neville-nek helyrehozni...

– Nem vagyok kíváncsi a dicsekvésére, Granger – vágott a szavába Piton, mire Hermione ugyanolyan vörös lett, mint Neville. – Longbottom, az óra végén kipróbáljuk a főzetet a varangyodon. Talán ahhoz ragaszkodsz annyira, hogy a kedvéért összeszedd magad.

Azzal Piton faképnél hagyta a holtra vált Neville-t.

– Segíts! – nyöszörögte a fiú Hermionéra pillantva.

– Hallottad az újságot, Harry? – kérdezte Seamus Finnigan, mikor Harryék asztalához lépett, hogy kölcsönkérje a rézmérleget. – A Reggeli Próféta szerint valaki látta Sirius Blacket.

– Hol? – kérdezte kórusban Harry és Ron. Az asztal túloldalán álló Malfoy a fülét hegyezte.

– Nem messze innen – felelte izgatottan Seamus. – Egy mugli nő találkozott vele. Persze azok nem tudnak semmit. Azt hiszik, hogy Black egyszerű bűnöző. A nő rögtön felhívta a rendőrségi számot, de mire a minisztérium emberei odaértek, Black már rég felszívódott.

– Nem messze innen... – ismételte elgondolkozva Ron, majd a hallgatózó Malfoyra tévedt a pillantása. – Mi van, Malfoy? Aprítsam fel valamidet?

Malfoy eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Áthajolt az asztal fölött, s szemében gonosz fény csillant.

– Egyedül akarod elkapni Blacket, Potter?

– Igen, persze – hagyta rá gúnyosan Harry. Malfoy alattomosan elmosolyodott.

– Én a te helyedben már rég a nyomába eredtem volna – szólt csevegő hangon. – Nem játszanám itt a suliban a jó kis fiút...

– Mit dumálsz itt össze, Malfoy? – reccsent rá Ron.

– Talán nem tudod, Potter? – suttogta Malfoy, s fakó szeme összeszűkült.

– Mit?

Malfoy elvigyorodott.

– Nem akarod vásárra vinni a bőröd? – mondta. – Inkább a dementorokra bízod a dolgot, mi? Pedig én a helyedben bosszút állnék. Magam kapnám el Blacket.

– Mi a, fenéről beszélsz? – csattant fel dühösen Harry, de mielőtt Malfoy válaszolhatott volna, Piton a csoporthoz fordult:

– Úgy látom, mindenki végzett a hozzávalók bekeverésével. Az italnak még néhány percig főnie kell, addig rakjatok rendet az asztalokon. Utána megnézzük, mit alkotott Longbottom...

Crak és Monstro nyíltan kinevették a verejtékező Neville-t, aki még mindig lázasan kavarta üstje tartalmát. Hermione mindannyiszor súgott neki, ha Piton hátat fordított. Harry és Ron elpakolták a hozzávalók maradékait, majd a sarokban álló kőmedencéhez léptek, hogy elmossák merőkanalaikat.

– Miről beszélt Malfoy? – suttogta Harry, miközben bedugta kezét a vízköpő szörny szájából ömlő jéghideg vízsugárba. – Miért kellene bosszút állnom Blacken? Semmit nem tett ellenem – legalábbis eddig.

– Össze-vissza beszél – legyintett Ron. – Ki akarja provokálni, hogy valami meggondolatlanságot csinálj...

Néhány perccel az óra vége előtt Piton odalépett Neville-hez, aki az üstje mellett gubbasztott.

– Mindenki jöjjön ide! – harsogta, s fekete szeme gúnyosan megcsillant. – Lássuk, milyen sorsra jut Longbottom varangya. Ha az üstben tényleg zsugorító főzet van, akkor ebihal lesz belőle. Ha viszont a gazdája elrontott valamit, amiben nem kételkedem, akkor a varangy távozik az élők sorából.

A griffendélesek aggódva pislogtak, a mardekárosok ellenben izgatottan várták a fejleményeket. Piton a bal kezére ültette Trevort, a varangyot, majd kivett egy kiskanálra valót Neville – immár zöld – főzetéből, és lecsorgatott néhány cseppet Trevor torkán.

Egy másodpercig néma csend volt, csak Trevor brekegett egyet. Azután halk pukkanás hallatszott, és Piton tenyerén ott ficánkolt Trevor, az ebihal.

A griffendélesek lelkesen tapsoltak. Piton bosszús képpel elővett egy üvegcsét talárja zsebéből, és tartalmát Trevorra cseppentette, aki erre nyomban visszanyerte eredeti méretét.

– Öt pont a Griffendéltől – szólt Piton, s ezzel elérte, hogy a griffendélesek arcáról lefagyjon a mosoly. – Megmondtam, hogy ne segítsen neki, Granger. Az órának vége.

Harry, Ron és Hermione libasorban baktattak fel a bejárati csarnokba vezető lépcsőn. Harry még mindig Malfoy szavain töprengett, Ron viszont Piton eljárását kommentálta.

– Pontlevonást adni azért, mert Neville főzete működött! Miért nem hazudtál neki, Hermione? Le kellett volna tagadnod, hogy segítettél neki.

Hermione nem válaszolt. Ron hátrafordult. – Hová tűnt?

Harry is hátranézett. A lépcső tetején álltak, sorban haladtak el mellettük ebédelni igyekvő társaik.

– De hát itt jött mögöttünk! – dünnyögte Ron.

Malfoy közeledett feléjük, Crak és Monstro kíséretében. Kihívóan rávigyorgott Harryre, aztán továbbállt.

– Ott van Hermione – mondta Harry.

A lány zihálva szaladt felfelé a lépcsőn, egyik kezében a táskáját szorongatta, a másikkal épp betömködött valamit a talárja alá.

– Ezt meg hogy csináltad? – álmélkodott Ron.

– Mit? – kérdezett vissza Hermione.

– Egy ideig mögöttünk jöttél, aztán egyszerre megint a lépcső aljánál voltál.

– Tessék? – Hermione kissé zavartnak tűnt. – Oh... vissza kellett mennem valamiért. Jaj, ne...

Hermione táskáján felszakadt egy varrás. Harry nem csodálkozott rajta – a lány vagy tucatnyi vastag könyvet cipelt benne.

– Miért hordasz magaddal ennyi könyvet? – kérdezte Ron.

– Tudod, hogy rengeteg órára járok – felelte zihálva Hermione. – Megfognád ezeket egy percre?

– De hát... – Ron szemügyre vette a könyveket, amiket a lány a kezébe adott. – Ilyen óráid ma nincsenek. Délután csak sötét varázslatok kivédésre megyünk.

– Aha – hagyta rá Hermione, de azért az összes könyvet visszazsúfolta a táskába. – Remélem, jó kaja van ebédre. Mindjárt éhen halok – tette hozzá, azzal elsietett a nagyterem irányába.

– Az az érzésem, hogy Hermione titkol előlünk valamit... – csóválta fejét Ron.

Ebéd után a griffendélesek összegyűltek a tanév első sötét varázslatok kivédése órájára. Lupin professzor még nem volt a teremben, leültek hát, előkészítették a könyveket, a pennát és a pergament, s beszélgetéssel múlatták az időt. Kisvártatva aztán befutott Lupin, halvány mosollyal üdvözölte a diákokat, és letette kopott aktatáskáját a tanári asztalra. Megszokott folt hátán folt talárját viselte, de arcának most egészségesebb színe volt – úgy tűnt, jót tett neki a rendszeres étkezés.

– Szervusztok! Kérem, rakjátok el a könyveiteket. A mai órán gyakorlati feladatokat végzünk. Csak a varázspálcátokra lesz szükségetek.

Ez a hír kellemes meglepetésként érte az osztályt. A sötét varázslatok kivédése tantárgyból még sosem volt gyakorlati órájuk – leszámítva azt az egyet, amikor a régi tanár rájuk szabadított egy kalitkára való tündérmanót.

– Helyes – folytatta Lupin, mikor látta, hogy mindenki végzett az elpakolással. – És most gyertek velem!

Mindenki érdeklődve várta, mi fog kisülni ebből. Kikászálódtak a padokból, és követték Lupint, aki a kihalt folyosóra vezette őket. Mikor befordultak az első sarkon, összetalálkoztak Hóborccal. A kopogószellem fejjel lefelé lebegett egy ajtó előtt, és azon fáradozott, hogy rágógumival eltömítse a kulcslyukat. Mikor Lupin professzor a közelébe ért, meglengette görbe ujjú lábát, és gúnyos dalra fakadt:

– Lompos-lumpos Lúú-pin – nyekeregte –, lompos-lumpos Lúú-pin, lompos-lumpos Lúú-pin...

Hóborc köztudottan szabad szájú és szemtelen volt, de a tanárokkal szemben többnyire fékezte magát. Mindenki Lupinra nézett, hogy lássák, mit szól a dologhoz. A professzor azonban még csak el se komorodott.

– A helyedben kiszedném azt a rágógumit a kulcslyukból, Hóborc – szólt barátságos mosollyal. – Különben Frics úr nem tudja kivenni a seprűjét.

Fricsről, a Roxfort mogorva gondnokáról tudnivaló volt, hogy esküdt ellenségének tekint minden diákot – és mellesleg Hóborcot is. A kopogószellem Lupin szavaira válaszul szamárfület mutatott, és kiöltötte a nyelvét.

A professzor fejcsóválva sóhajtott, és előhúzta varázspálcáját.

– Ez egy hasznos kis bűbáj – szólt hátra a válla fölött diákjainak. – Jól figyeljetek.

Azzal felemelte a pálcát, Hóborc felé suhintott vele, s közben így szólt:

– Exlukhops!

A rágógumi abban a minutumban kiröppent a kulcslyukból, és eltűnt Hóborc bal orrlyukában. A szellem bukfencet vetett, és szitkozódva kereket oldott.

– Szuper volt, tanár úr! – ámuldozott Dean Thomas.

– Köszönöm, Dean – biccentett Lupin, és eltette pálcáját. – Indulhatunk?

A diákok növekvő tisztelettel néztek a toprongyos Lupinra. A professzor végigvezette őket egy újabb folyosón, majd megállt a tanári szoba ajtaja előtt.

– Fáradjatok be! – szólt, és kinyitotta előttük az ajtót.

Az osztály libasorban bevonult a hosszúkás, fatáblákkal burkolt falú helyiségbe. A tanári berendezését alkotó szedett-vedett székek most mind üresen álltak – egy mély fotel kivételével, amelyben Piton professzor üldögélt. A bűbájtantanár az érkezők felé fordult, szeme gyanúsan csillogott, s szája körül rosszindulatú mosoly bujkált.

– Ne csukd be az ajtót, Lupin – szólt, mikor a diákok nyomában Lupin professzor is belépett a helyiségbe. – Ezt inkább nem nézem végig.

Azzal felállt, és suhogó fekete talárjában elvonult a diákok mellett. Az ajtóban azonban megállt, és hátrafordult.

– Talán még nem figyelmeztettek rá, de ebben az osztályban van Neville Longbottom. A helyedben semmilyen feladatot nem bíznék rá – hacsak nincs ott Granger kisasszony, hogy súgjon neki.

Neville megsemmisülten lehorgasztotta a fejét. Harry dühös pillantást vetett Pitonra – szóval már az sem elég neki, hogy a saját óráján piszkálhatja Neville-t, más tanárok előtt is le akarja járatni.

Lupin professzor felvonta a szemöldökét.

– Pedig én épp Neville-t szeretném megkérni, hogy segítsen nekem a szemléltetésben – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon ügyes lesz.

Neville arca rózsaszínből lángvörösre váltott. Piton elhúzta a száját, majd válasz helyett sarkon fordult, és becsapta maga mögött az ajtót,

– Akkor hát lássuk – szólt Lupin, s egy intéssel a helyiség túlsó vége felé invitálta a diákokat. Ott nem volt más, csak egy régi szekrény, amiben a tanárok a váltás talárjukat tartották. Mikor Lupin professzor odaállt mellé, a szekrény hirtelen rázkódni kezdett.

– Aggodalomra semmi ok – szólt higgadtan Lupin, látva, hogy néhány diák félősen hátrálni kezd – csak egy mumus van benne.

Az osztály nagy része azon a véleményen volt, hogy ez igenis ok az aggodalomra. Neville holtra váltan pislogott a professzorra, Seamus Finnigan pedig a szekrényajtó zörgő gombjára meredt.

– A mumusok a sötét, zárt helyeket kedvelik – magyarázta Lupin. – Előszeretettel rejtőznek el szekrényekben és ágyak alatt, de olyannal is találkoztam már, amelyik egy állóórába vette be magát. A mi példányunk tegnap költözött be ide. A tanárkollégák kérésemre megkímélték, így most gyakorolhatunk rajta.

– Az első kérdés, amire választ keresünk: mi is a mumus valójában?

Hermione azonnal jelentkezett.

– Alakváltó lidérc – hadarta. – Ha találkozik valakivel, azt a külsőt veszi fel, amivel a legjobban rá tud ijeszteni.

– Magam sem foglalhattam volna össze jobban – dicsérte meg Lupin, mire Hermione büszkén kihúzta magát. – A szekrény mélyén lapuló mumus tehát még nem öltött alakot. Előbb ki kell találnia, mivel rémiszthet meg minket. Senki nem tudja, hogyan fest egy mumus, amikor egyedül van – de ha kiengedem, nyomban azzá válik majd, amitől vagy akitől a legjobban rettegünk.

Neville nyöszörögni kezdett a félelemtől, de Lupin nem törődött vele.

– Ez viszont az jelenti – folytatta –, hogy van egy nagy előnyünk a mumussal szemben. Sejted, hogy mi az, Harry?

Harry kimondottan zavarónak találta, hogy Hermione égnek emelt karral nyújtózkodik mellette, de azért megpróbálkozott a válasszal.

– Öh... talán az, hogy sokan vagyunk, és a mumus nem tudja majd, milyen alakot öltsön?

– Pontosan – bólintott Lupin, mire Hermione csalódottan leeresztette a kezét. – Ha mumussal van dolgunk, jobban tesszük, ha többedmagunkkal szállunk szembe vele. Akkor ugyanis megzavarodik. Mivé váljon? Lefejezett holttestté vagy húsevő csigává? Egyszer tanúja voltam egy esetnek, mikor a mumus elkövette azt a hibát, hogy egyszerre két embert akart megrémiszteni. A végén fejetlen csigává változott. Mondanom se kell, hogy minden volt, csak félelmetes nem.

– Az alkalmazandó bűbáj egyszerű, de elvégzése komoly összpontosítást igényel. Tudnivaló, hogy a mumust egyvalamivel lehet elpusztítani, és az a nevetés. Rá kell vennünk tehát, hogy olyan alakot öltsön, amit nevetségesnek találunk.

– Először pálca nélkül gyakoroljuk a varázsigét. Kérem, mondjátok utánam: Comikulissimus!

– Comikulissimus! – ismételték a diákok.

– Helyes – bólintott Lupin. – Kitűnő. De most jön csak a neheze. A varázsszó ugyanis önmagában nem elég. És itt lépsz be te a képbe, Neville.

A szekrény újra megremegett, bár közel sem olyan hevesen, mint Neville. Szegény fiú úgy indult el a professzor felé, mintha a vesztőhelyre menne.

– Először is – fordult hozzá Lupin –, mi az a dolog, amitől a legjobban félsz a világon?

Neville-nek mozgott a szája, de nem jött ki hang a torkán.

– Ne haragudj, de ezt nem értettem – mosolygott Lupin. Neville kétségbeesetten körülnézett, mintha segítségért könyörögne, azután alig hallhatóan ezt suttogta: – Piton professzor.

Szinte mindenki kuncogni kezdett. Még Neville is megeresztett egy szégyellős vigyort. Lupin azonban elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Piton professzor... hmmm... Neville, ha jól tudom, te a nagymamádnál laksz.

– Öh... igen – felelte feszengve Neville. – De... azt se szeretném, ha a mumus úgy nézne ki, mint ő.

– Nem, nem, félreértettél. – Most már Lupin is mosolygott. – Meg tudnád mondani nekünk, milyen ruhát szokott hordani a nagymamád?

Neville meglepődött a kérdésen, de engedelmesen felelt rá:

– Hát... mindig ugyanazt a süveget hordja. Elég magas, és egy kitömött keselyű van a tetején. Hosszú ruhát szokott viselni... általában zöldet. És néha egy rókaprémet a nyakában.

– Táskája nincs? – kérdezte Lupin.

– De, egy nagy piros – felelte Neville.

– Helyes – bólintott Lupin. – Most pedig képzeld magad elé a nagymamád öltözékét... Sikerült?

– Igen – felelte Neville. Kíváncsisága lassan felülkerekedett félelmén.

– A mumus, mikor kijön a szekrényből és meglát téged, Piton professzor alakját fogja ölteni – magyarázta Lupin. – Akkor te emeld fel a pálcádat – így –, mondd ki a varázsigét, s azután koncentrálj erősen a nagymamád ruháira. Ha minden jól megy, Mumus-Piton professzor kénytelen lesz keselyűvel díszített süveget és zöld ruhát ölteni, piros táskával kiegészítve.

Az osztály harsogó nevetéssel jutalmazta az abszurd képzetet. A szekrény vészesen rázkódott.

– Ha Neville-nek sikerül a varázslat, a mumus sorban megpróbálkozik valamennyiünkkel – folytatta Lupin. – Arra kérlek benneteket, gondolkozzatok el, hogy mi az, amitől a legjobban féltek, s hogy mivel lehetne azt nevetségessé tenni...

A teremben csend lett. Harry összeráncolta a homlokát... Vajon ő mitől retteg legjobban a világon?

Az első gondolata Voldemort volt – az ereje teljében levő Voldemort. Mielőtt azonban elkezdhette volna tervezgetni a Mumus-Voldemort eltorzítását, egy iszonyú kép tolakodott be az agyába...

Egy oszlásnak indult, zöldesen csillogó kéz és egy fekete köpeny... egy láthatatlan szájból feltörő elnyújtott, hörgő hang... s aztán a torokszorító, szívbe markoló hideg...

Harry megborzongott, azután lopva körülnézett, hogy észrevette-e valaki. A legtöbb társa behunyta a szemét. Ron valamiféle lábakról motyogott, amiket le kell vágni. Harry sejtette, hogy mire gondol – Ron rettegett a pókoktól.

– Mindenki felkészült? – kérdezte Lupin.

Harry összerezzent ijedtében. Nem, ő egyáltalán nem készült fel. Hogy lehetne egy dementort nevetségessé tenni? Nem akart azonban több időt kérni, mert a többiek mind bólogattak, és elkezdték feltűrni talárjuk ujját.

– Mi most távolabb húzódunk, Neville – szólt Lupin. – Átadjuk neked a terepet. Ha végeztél, én majd szólítom a következőt... Gyertek, húzódjunk hátrébb, hogy ne zavarjuk Neville-t...

A diákok a falhoz hátráltak, s Neville egyedül maradt a szekrény előtt. Sápadt volt, és egy kiesit remegett a kezében a pálca, de nem futamodott meg.

– Háromig számolok, Neville – mondta Lupin, és pálcájával megcélozta a szekrényajtó zárját. – Egy... kettő... három, most!

A varázspálca hegyéből sistergő szikracsomó röppent a zár felé. A szekrény feltárult, és kilépett belőle Piton professzor a maga kampós orrú, fenyegető valójában.

Neville felemelt pálcával, némán hápogva hátrálni kezdett. Piton villogó szemmel meredt rá, és lassan elindult felé.

– C-c-comikulissimus! – visította Neville.

Ostorcsattanás-szerű hang hallatszott, és a következő pillanatban Piton ott állt hosszú, csipkeszegélyes ruhában, kezében egy cseresznyepiros női táskával. A fején díszelgő csúcsos süveg tetején molyrágta keselyű trónolt.

A terem visszhangzott a nevetéstől, a mumus tanácstalanul megállt, s Lupin professzor elkiáltotta magát:

– Parvati! Te jössz!

Parvati eltökélt arccal előrelépett, magára vonva Piton figyelmét. Újabb csattanás hallatszott, s a professzor helyén egy vérfoltos, bepólyált múmia tűnt fel. Nehézkes, merev léptekkel elindult Parvati felé, két karja lassan felemelkedett...

– Comikulissimus! – kiáltotta Parvati.

A múmia lábáról letekeredett a pólya, a szörnyalak megbotlott benne, hasra esett, és elgurult a feje.

– Seamus! – harsogta Lupin.

A fiú egy ugrással Parvati előtt termett. Csatt! A múmia eltűnt, s helyette beesett, zöldes arcú, földig érő, fekete hajú nőalak jelent meg – egy sikítószellem. Hatalmasra tátotta a száját, s a termet földöntúli hang töltötte be – hosszú, panaszos sikoly, amitől a jelenlévők összes haja az égnek állt...

– Comikulissimus! – ordította Seamus.

A sikítószellem rekedten felnyögött, és a torkához kapta a kezét – elment a hangja.

Csatt! A kísértet farkát kergető patkánnyá változott, abból – esett! – tekergő-vonagló csörgőkígyó lett, abból pedig – csatt! – egy csupasz, véres szemgolyó.

– Megzavarodott! – kiáltotta Lupin. – Ez jó jel! Dean!

Dean előresietett.

Csatt! A szemgolyó helyét egy levágott kéz vette át, ami nyomban a tenyerére fordult, és rák módjára mászni kezdett.

– Comikulissimus! – rikkantotta Dean. A kéz belenyúlt egy egérfogóba. – Kitűnő! Te jössz, Ron! Ron elindult a kéz felé. Csatt!

Többen felsikoltottak. Két méter magas, szőrös óriáspók közeledett Ron felé, csáprágóját fenyegetően csattogtatva. Harry egy pillanatig azt hitte, hogy Ront megbénította a félelem. Azután...

– Comikulissimus! – bődült fel Ron, s a póknak azon nyomban eltűnt az összes lába. Már csak gurulni tudott, Lavender Brown sikoltva ugrott félre az útjából, s a csonka szörnyeteg végül Harry lába előtt kötött ki. Harry felemelte a pálcáját...

– Itt vagyok! – kiáltotta hittelen Lupin professzor, és előresietett.

Csatt!

A lábait vesztett pók köddé vált. Egy másodpercig úgy tűnt, mintha a mumus felszívódott volna, azután egy sápadt fényű, lebegő gömb jelent meg Lupin előtt a levegőben. A professzor hanyagul felemelte a pálcáját, és kimondta a varázsszót.

– Comikulissimus!

Csatt!

– Gyerünk, Neville, végezz vele! – rendelkezett Lupin, miután a mumus csótány képében a padlóra pottyant. Csatt! Piton visszatért, de Neville most már nem ijedt meg tőle.

– Comikulissimus! – kiáltotta, s amint Piton felöltötte a nagymamajelmezt, nagyot kacagott. A mumus abban a szempillantásban felrobbant, ezer apró füstgolyóvá vált, és szertefoszlott.

Az osztály lelkes tapsban tört ki.

– Gyönyörű! – örvendezett Lupin. – Mintaszerűen csináltad, Neville. Mind nagyon ügyesek voltatok. Lássuk csak... öt-öt pontot kap a Griffendél mindenki után, aki kiállt a mumus ellen – Neville-nek tíz jár, mert duplán dolgozott – Harry és Hermione ugyancsak öt-öt pontot kapnak.

– De hisz én nem csináltam semmit – jegyezte meg Harry.

– Te és Hermione az óra elején helyesen válaszoltatok a kérdéseimre – felelte könnyeden Lupin. – Mindenkinek köszönöm az órai munkát. Házi feladat: olvassátok el a mumusokról szóló fejezetet, és foglaljátok össze írásban... mondjuk hétfőre. A mai órának vége.

Az osztály lelkesen zsibongva elhagyta a tanárit. Csak Harry jókedve nem volt felhőtlen. Lupin professzor szándékosan közbelépett, amikor magára vonta volna a mumus figyelmét. De vajon miért? Talán mert látta őt összeesni a vonaton, és ezt a gyengeség jeleként fogta fel? Attól félt, hogy ő, Harry megint elájul?

A többieknek látszólag nem tűnt fel a dolog.

– Láttátok, hogy elintéztem azt a sikítószellemet? – lelkendezett Seamus.

– És én a levágott kezet! – dicsekedett Dean, saját csuklóját markolva.

– A süveges Piton volt a legjobb!

– Meg a múmia!

– Csak azt nem értem, miért fél Lupin professzor a kristálygömböktől – tűnődött Lavender.

– Ez volt eddig a legjobb sötét varázslatok kivédése óránk – jelentette ki Ron, miközben a tanterem felé baktattak, ahol a táskáikat hagyták.

– Lupin nagyon jó tanár – szólt elismerően Hermione. – Csak azt sajnálom, hogy én nem állhattam ki a mumus ellen.

– Neked milyen alakban jelent volna meg? – kérdezte vigyorogva Ron. – Fogadnék, hogy mint egy dolgozat, amire tízből csak kilenc pontot kaptál!

Nyolcadik fejezet

A Kövér Dáma

Nem kellett hozzá sok idő, és a sötét varázslatok kivédése a legtöbb roxfortos diák kedvenc tantárgya lett. Csak Draco Malfoy és mardekáros társai köszörülték továbbra is a nyelvüket Lupin professzoron.

– Nézzétek meg, hogy néz ki! – jegyezte meg fojtott hangon Malfoy, valahányszor megpillantotta a tanárt a folyosón. – A régi házimanónknak is jobb ruhái voltak.

A többi diák azonban már rég nem törődött Lupin elnyűtt talárjával. A professzor további órái épp olyan izgalmasnak bizonyultak, mint az első. A mumusok után a rőtsipkásokról esett szó, ezek a csúf, kicsi, koboldszerű lények olyan helyeken ólálkodnak, ahol valaha vérontás történt. Vártömlöcökben és elhagyott csatamezők gödreiben leselkednek az arra tévedőkre, hogy jól elagyabugyálják őket. A rőtsipkások után a kappák következtek. A pikkelyes majmokra emlékeztető undok víziszörnyek abban lelték örömüket, ha úszóhártyás kezükkel jól megszorongathatták a gyanútlan fürdőzők nagy lábujját.

Harry azt kívánta, bár minden órát annyira élvezne, mint a sötét varázslatok kivédését. A legrosszabb a bájitaltan volt. Piton az utóbbi időben különösen bekeményített, s azt sem volt nehéz kitalálni, hogy miért. Az iskolát széltében-hosszában bejárta a történet, hogy a mumus Piton alakját vette fel, s hogy Neville belebújtatta őt a nagymamája ruháiba. Piton valahogy nem találta viccesnek az esetet. Már Lupin professzor nevének említésére is vészjóslóan villogni kezdett a szeme, és még a szokásosnál is igazságtalanabbul bánt Neville-lel.

Harry egyre elviselhetetlenebbnek érezte a fülledt toronyszobában zajló jóslástanórákat is. Nyomasztották a kusza ábrák és ködös szimbólumok, ráadásul Trelawney professzor labdányi szemei mindig megteltek könnyel, valahányszor rá, Harryre nézett. Nem tehetett róla, irtózott Trelawneytól, pedig az osztályból többen is mély tisztelettel, sőt hódolattal tekintettek a tanárnőre. Egyre többször fordult elő, hogy Parvati Patil és Lavender Brown ebédidőben felkeresték a toronyszobát, s ilyenkor mindig roppant titokzatos arccal tértek vissza. Emellett szokásukká vált, hogy Harryt fojtott hangon szólítsák meg, mintha egy haldoklóhoz beszélnének.

Senki nem élvezte a legendás lények gondozását, ami az eseménydús első óra után a másik végletbe csapott át. Hagrid elvesztette az önbizalmát, s most hétről hétre a világ talán legunalmasabb állatai, a futóférgek gondozását gyakoroltatta diákjaival.

– Kinek jut eszébe egyáltalán gondozni ezeket? – mérgelődött Ron, miután újabb órát töltöttek azzal, hogy felaprított salátaleveleket tuszkoltak le a futóférgek nyálkás torkán.

Október elejétől kezdve azonban Harrynek olyan elfoglaltsága akadt, ami bőven kárpótolta az élvezhetetlen tanórákért. Közeledett a kviddicsévad kezdete, s Oliver Wood, a griffendélesek csapatkapitánya csütörtökre szezonnyitó taktikai értekezletet hívott össze.

A kviddicscsapatot hét játékos alkotta: a három hajtó, akiknek az volt a feladatuk, hogy gólt szerezzenek (azaz átdobják a futball labdaforma piros kvaffot a pálya végében tizenöt méter magasan elhelyezett karikák egyikén). A két terelő, akik masszív ütőikkel igyekeztek távol tartani csapattársaiktól a gurkónak nevezett harcias fekete labdákat, az őrző, aki a kapus szerepét töltötte be, és végül a fogó, akire a legnehezebb feladat hárult valamennyi játékos közül: el kellett kapnia egy diónyi méretű, szárnyas golyócskát, az aranycikeszt. Ha ez sikerült neki, a csapata plusz százötven pontot kapott, s a mérkőzés nyomban véget ért.

Oliver Wood fel-alá járkált az alkonyi homályba borult kviddicspálya fűtetlen öltözőjében. A termetes tizenhét éves fiú most kezdte hetedik, vagyis utolsó roxforti tanévét, mikor megszólította hat csapattársát, hangjában komor elszántság csendült.

– Ez az utolsó esélyünk, hogy megnyerjük a kviddicskupát – mondta. – Nekem legalábbis ez az utolsó, mert az év végén elmegyek. A Griffendél hét éve nem volt bajnok. Tény, hogy az elmúlt két évben minden összeesküdött ellenünk – előbb az a sérülés, aztán tavaly lefújták az egész bajnokságot... – Wood nyelt egyet. Még mindig összeszorult a torka az emléktől. – De az is tény, hogy a miénk messze a legjobb csapat az egész iskolában – folytatta, öklével a tenyerét bokszolva s a régi megszállott fénnyel a szemében.

– Van három feltartóztathatatlan hajtónk.

Wood sorban rámutatott Alicia Spinnetre, Angelina Johnsonra és Katie Bellre.

– Van két kijátszhatatlan terelőnk.

– Jaj, ne, Oliver, mindjárt elpirulunk – szabadkozott tettetett zavarral a Fred-George kórus.

– És van egy fogónk, aki eddig minden meccset magnyert nekünk! – harsogta Wood, és dühödt büszkeséggel meredt Harryre. – Plusz itt vagyok én – tette hozzá, csak úgy mellesleg.

– Te is baromi jó vagy, Oliver – szólt George.

– Betonkemény őrző – bólogatott Fred.

– Kétség sem fér hozzá – folytatta Wood, belemelegedve a szónoklásba –, hogy az elmúlt két évben a mi nevünknek kellett volna felkerülnie a kviddicskupára. Mióta Harry beszállt a csapatba, a zsebünkben érzem a bajnoki címet. Eddig mégsem sikerült megszereznünk, s ha idén sem győzünk, akkor az utolsó esélyünk is elúszott...

Wood olyan elkeseredetten mondta ezt, hogy még Fred és George is együtt érzően nézett rá.

– Ez az év a miénk – jelentette ki Fred.

– Megmutatjuk nekik, Oliver! – fogadkozott Angelina. – Sikerülni fog! – erősítette meg Harry.

A csapat minden tagja elszánt lelkesedéssel vetette bele magát a heti három alkalommal tartott alapozó edzésekbe. Az idő mind hidegebbre fordult, s a napok is egyre rövidültek, de nem volt annyi sár, olyan jeges szél vagy eső, ami elhomályosíthatta volna a Harry lelki szemei előtt lebegő kviddicskupa ezüstös csillogását.

Egyik este, mikor edzés után átfázva, dermedt tagokkal, de elégedetten belépett a Griffendél-toronyba, a klubhelyiségben izgatott, lármás sokaságot talált.

– Mi történt? – kérdezte Ront és Hermionét, akik a kandalló melletti karosszékekben üldögéltek, és a csillagászatórára elkészítendő csillagtérképen dolgoztak.

– Az első roxmortsi hétvége – felelte Ron, és az ütött-kopott hirdetőtáblán lógó pergamenlap felé bökött. – Október végén lesz, Halloweenkor.

– Szuper – derült fel Fred, aki Harry nyomában mászott be a portrélyukon – el kell mennem Zonkóhoz, kifogytam a bűzpatronokból.

Harry lelombozódva huppant le a Ron melletti székre. Hermione megértően nézett rá.

– Biztos, hogy legközelebb már te is jöhetsz, Harry – szólt vigasztalóan. – Előbb-utóbb elfogják Blacket, hiszen már látták is valahol.

– Blacknek van annyi esze, hogy ne próbálkozzon Roxmortsban – vélekedett Ron. – Kérdezd meg McGalagonyt, hogy nem jöhetsz-e mégis velünk. Ki tudja, mikor jutunk ki legközelebb...

– Ron! – ripakodott rá Hermione. – Harrynek az iskolában kell maradnia!

– Ő lenne az egyetlen harmadikos, aki nem jöhet velünk – makacskodott Ron. – Kérdezd meg McGalagonyt, Harry, az nem kerül semmibe.

– Igen, azt hiszem, megkérdezem – bólintott elszántan Harry.

Hermione már nyitotta a száját, hogy tovább vitatkozzon a fiúkkal, de ekkor Csámpás ugrott fel az ölébe, egy jókora döglött pókkal a szájában.

– Muszáj végignéznünk, amikor megeszi? – fintorgott Ron.

– Ügyes vagy, kiscicám – gügyögte Hermione. – Egészen egyedül fogtad?

Csámpás lassan rágcsálni kezdte a pókot, s közben szemtelenül bámult Ronra.

– Csak maradjon ott, ahol szem előtt van! – dohogott Ron, miközben újra nekilátott a csillagtérkép-szerkesztésnek. – Makesz itt alszik a táskámban.

Harry nagyot ásított. Legszívesebben ágyba bújt volna, de még neki is el kellett készítenie a saját csillagtérképét. Maga mellé húzta hát táskáját, pergament, tintát és tollat vett elő, s kelletlenül munkához látott.

– Ha akarod, lemásolhatod az enyémet – ajánlotta fel Ron, azzal cikornyás farkat kanyarított az utolsó csillag köré, és Harry elé tolta a térképet.

Hermione, aki mélyen elítélte a leckemásolást, rosszalló pillantást vetett a fiúkra, de nem szólt. Csámpás még mindig meredten nézte Ront, csak bozontos farka hegye ingott jobbra-balra. Azután egyszer csak elrugaszkodott, és támadásba lendült.

– HÉ! – rivallt rá Ron, miután a macska az összes karmát belemélyesztette a táskájába, és eszelősen szaggatni kezdte a szövetet. – TŰNJ EL INNEN, TE RUSNYA DÖG!

Megpróbálta elrántani a táskát Csámpás elől, de a megvadult macska nem hagyta magát lerázni.

– Ne bántsd, Ron! – sikította Hermione.

Most már mindenki őket nézte, Ron körbe-körbelóbálta a táskát a rajta csimpaszkodó Csámpással együtt – mígnem Makesz egyszer csak kirepült a táskából...

– FOGJÁTOK MEG A MACSKÁT! – bömbölte Ron, látva, hogy Csámpás kiszabadítja karmait a táska maradványaiból, átugrik az asztalon, és patkánya nyomába ered.

George Weasley rávetette magát Csámpásra, de elvétette, Makesz átiramodott vagy húsz pár láb között, és beiszkolt egy antik komód alá. Csámpás lefékezett a bútor előtt, behajlította görbe lábait, és mellső mancsával dühödten kapkodni kezdett a komód alatti résbe.

Ron és Hermione fej-fej mellett rohantak oda, Hermione a derekánál fogva felkapta Csámpást, Ron pedig hasra vetette magát, és némi kotorászás után a farkánál fogva előhúzta Makeszt.

– Nézd meg, hogy néz ki! – tajtékzott, és meglengette a patkányt Hermione orra előtt. – Csupa csont és bőr! Megmondtam, hogy tartsd távol tőle a macskádat!

– Csámpás nem tudja, hogy rosszat csinál! – vágott vissza Hermione. – Minden macska kergeti a patkányokat!

Ron megpróbálta visszatömködni a zsebébe a hevesen tiltakozó Makeszt.

– Ez nem egy normális macska! – dühöngött. – Értette, amikor mondtam, hogy Makesz a táskában van!

– Ugyan már, Ron – legyintett mérgesen Hermione. – Csámpás megérezte Makesz szagát, ennyi az egész...

– A macskád direkt kinézte magának Makeszt! – kiabálta Ron, mit sem törődve a körülöttük állókkal, akik közül többen kuncogni kezdtek. – Vedd tudomásul, hogy Makesz volt itt előbb, és ő ráadásul beteg is!

Azzal dühösen átcsörtetett a klubhelyiségen, és eltűnt a fiúk hálószobáihoz vezető lépcsőn.

Ron még másnap is neheztelt Hermionéra. Egész gyógynövénytanórán alig szólt a lányhoz, pedig Harry, Hermione és ő ugyanazon a fürgebabon dolgoztak. Leszedegették a növény kövér, rózsaszínű hüvelyterméseit, és egy fatálba fejtették a fényes babszemeket...

– Hogy van Makesz? – próbálkozott Hermione.

– Reszketve kuksol az ágyam alatt – felelte ingerülten Ron, s olyan ügyetlenül hajított egy marék babot a tál felé, hogy a fele szétgurult az üvegházban.

– Óvatosan, Weasley, óvatosan! – kiáltotta Bimba professzor, miután a babszemek a szemük láttára szárba szökkentek.

A következő órájuk átváltoztatástan volt. Harry eltökélte magában, hogy óra után megpróbál engedélyt szerezni McGalagonytól a roxmortsi kimenőre, s amíg az osztály sorban állt a tanterem előtt, igyekezett kitalálni néhány nyomós érvet. Töprengéséből a sor elejéről hallatszó panaszos hangok zökkentették ki.

Lavender Brown a tenyerébe temette az arcát. Parvati átölelte őt, s valamit magyarázott Seamus Finnigannek és Dean Thomasnak, akik homlokráncolva hallgatták.

– Mi a baj, Lavender? – kérdezte aggódva Hermione, mikor Harry, Ron és ő elérték a kis csoportot.

– Reggel levelet kapott otthonról – súgta Parvati. – Gombócot, a kisnyulát megölte egy róka.

– Oh – sajnálkozott Hermione. – Szegény Lavender.

– Megelőzhettem volna! – zokogta Lavender. – Tudjátok, hányadika van?

– Öh...

– Október tizenhatodika! „A dolog, amitől rettegsz, október tizenhatodikán következik be!” Emlékeztek? Igaza volt. Igaza volt!

Mostanra az egész osztály Lavender köré gyűlt. Seamus komoran csóválta a fejét. Hermione rövid habozás után megkérdezte:

– Te... tényleg attól rettegtél, hogy egy róka megöli a nyuladat?

– Azt nem gondoltam, hogy róka végez szegénnyel – felelte Lavender, és könnyes szemmel Hermionéra pillantott. – De igenis féltem, hogy meghal.

– Hát persze – bólintott Hermione. Kis szünetet tartott, azután...

– Gombóc öreg nyúl volt?

– Nem – hüppögött Lavender. – Még egészen pici volt!

Parvati még szorosabban átölelte barátnőjét.

– Akkor miért féltél tőle, hogy meghal? – kérdezte Hermione.

Parvati döbbenten meredt rá.

– Nézzük logikusan a dolgot – fordult a többiekhez Hermione. – Gombóc nem is ma halt meg. Csak ma érkezett meg a szomorú hír. – Lavender hangosan felzokogott. – És Lavender nem retteghetett a dologtól, hisz látjátok, mennyire megdöbbentette, ami történt.

– Ne is figyelj Hermionéra, Lavender! – szólt közbe Ron. – Tudjuk, hogy hidegen hagyják mások állatai.

McGalagony professzor ekkor kinyitotta a tantermet – szerencsére, mert úgy tűnt, hogy Hermione és Ron mindjárt egymásnak ugranak. Odabent Harry két oldalán ültek le, és egész óra alatt nem szóltak egymáshoz.

Harry még akkor sem tudta, milyen érvekkel álljon elő McGalagonynak, mikor megszólalt az óra végét jelző csengő. A tanárnő azonban maga hozta fel a Roxmorts-témát.

– Egy pillanat! – emelte fel a kezét, mikor a diákok mozgolódni kezdtek. – Mivel mindannyian az én házamhoz tartoznak, nekem kell leadniuk a roxmortsi engedélyező nyilatkozatot. Akitől nem kapom meg Halloweenig, az nem mehet le a faluba, úgyhogy igyekezzenek észben tartani a dolgot!

Neville feltette a kezét.

– Tanárnő, én... azt hiszem, elvesztettem...

– A nagyanyja közvetlenül nekem küldte el, Longbottom – felelte McGalagony. – Gondolom, biztosabb megoldásnak tartotta... Nos, ennyit akartam mondani. Most már elmehetnek.

– Menj, beszélj vele – súgta Harrynek Ron. – De Harry... – kezdte Hermione.

– Menj már! – vágott a szavába Ron.

Harry megvárta, amíg a többiek mind elhagyták a termet. Akkor félszegen elindult a tanári asztal felé.

– Tessék, Potter.

Harry nagy levegőt vett.

– Tanárnő, a nagynéném és a nagybátyám... öhm... elfelejtették aláírni az engedélyemet.

McGalagony felpillantott rá szögletes szemüvege fölött, de nem szólt.

– És hát... arra gondoltam, hogy... hogy nem lehetne-e... szóval, hogy nem mehetnék-e le mégis Roxmortsba.

McGalagony leszegte a fejét, és rendezgetni kezdte a jegyzeteit.

– Sajnálom, Potter, de nem – felelte. – Hallotta, mit mondtam. Ha nincs engedély, nincs kimenő. Ez a szabály.

Harry egy futó pillantást vetett Ronra, aki biztatóan bólogatott.

– De... tanárnő – próbálkozott tovább –, a nagynénémék... hiszen tudja, hogy muglik... nem értik az ilyen roxforti dolgokat. Ha a tanárnő engedélyezné...

– De nem engedélyezem! – vágta rá McGalagony, azzal felállt, és bedugta papírjait az asztalfiókba. – Az az előírás, hogy az engedélyt csak a szülő vagy a gondviselő írhatja alá. – Újra Harryre nézett, s arcán különös kifejezés jelent meg. Talán sajnálat? – Akármi is a személyes véleményem, nem tehetek semmit – szögezte le a professzornő nyomatékosan. – Most pedig jobb lesz, ha elindul, mert még elkésik a következő óráról.

Nem volt mit tenni. Ron mindenféle barátságtalanjelzővel illette McGalagony professzort (Hermione nem kis felháborodására), Hermione pedig felvette az „így van ez rendjén” arckifejezést (amivel viszont ő bosszantotta fel Ront). A tetejébe Harrynek végig kellett hallgatnia, amint társai lelkesen tervezgették, mi mindent fognak csinálni Roxmortsban.

– Azért a lakomáról nem maradsz le – mondta vigasztalásul Ron. – A halloweeni lakoma mindig szuper.

– Az... – dünnyögte mélabúsan Harry. – Szuper.

A mindenszentek előestéjén tartandó halloweeni vacsora valóban ínycsiklandónak ígérkezett, de Harry úgy vélte, minden fogás százszor jobban esne neki egy Roxmortsban eltöltött nap után. A többiek semmi olyat nem tudtak mondani neki, amitől jobb kedvre derült volna. Dean Thomas, aki ügyesen bánt a pennával, felajánlotta, hogy aláírja Vernon bácsi nevében az engedélyt. Mivel azonban Harry már elmondta McGalagonynak az igazságot, ez nem volt járható út. Ron kényszermegoldásként felvetette, hogy használják a láthatatlanná tévő köpönyeget, de Hermione nyomban emlékeztette rá, mit mondott Dumbledore a dementorok képességeiről. A legkevésbé Percy „vigasztaló” szavai érték el a céljukat.

– Hidd el nekem, Harry, nem olyan nagy szám az a Roxmorts – mondta nagy komolyan. – Nem is értem, miért csapnak akkora hűhót körülötte. Elismerem, az édességbolt nem rossz, de Zonko Csodabazára például kimondottan veszélyes hely. Ja, és a Szellemszállást is érdemes megnézni, de ezektől eltekintve tényleg nem maradsz le semmiről.

Halloween napján Harry időben felkelt, együtt reggelizett a többiekkel, s mindent megtett, hogy titkolja elhatalmasodó rosszkedvét.

– Majd hozunk neked sok-sok finomságot a Mézesfalásból – ígérte Hernione, szánakozó pillantást vetve barátjára.

– Igen, mindenből hozunk – bólogatott Ron, aki Harry kedvéért még Hermionéval is hajlandó volt fegyverszünetet kötni.

– Ne aggódjatok miattam, túl fogom élni – szólt könnyednek szánt hangon Harry. – Majd a lakomán találkozunk. Érezzétek jól magatokat.

Kikísérte barátait a bejárati csarnokba, ahol Frics várta a Roxmortsba indulókat. A gondnok a tölgyfaajtó mellett állt, minden diákot, aki odalépett hozzá, sötét gyanakvással végigmért, majd kipipálta a nevét egy hosszú listán.

– Te itt maradsz, Potter? – kiáltott hátra Malfoy, aki Crak és Monstro előtt állt a sorban. – Félsz elmenni a dementorok mellett?

Harry válaszra sem méltatta, sarkon fordult, és magányosan elindult felfelé a márványlépcsőn. Végigment a kihalt folyosókon, s végül megérkezett a Griffendél-torony bejáratához.

A Kövér Dáma éppen szunyókált.

– Jelszó? – kérdezte felriadva.

– Fortuna major.

A portrélyuk feltárult, s Harry bemászott a klubhelyiségbe. Az tele volt zsibongó első- és másodévesekkel, de itt-ott üldögélt egy-egy idősebb diák is – ők nyilván már eleget jártak Roxmortsban ahhoz, hogy ráunjanak.

– Harry! Harry! Szia, Harry!

A lelkes üdvözlés egy Colin Creevey nevű másodéves fiútól érkezett. Colin rajongott Harryért, és soha nem mulasztotta el az alkalmat, hogy megszólítsa.

– Te nem mentél le Roxmortsba, Harry? Miért nem? Figyelj... – Colin a barátai felé mutatott. – Gyere, ülj le hozzánk, ha van kedved.

– Öh... kösz, Colin, de inkább majd máskor. – Harrynek semmi kedve nem volt hozzá, hogy Colin összes barátja megbámulja a sebhelyet a homlokán. – Át kell mennem a könyvtárba. Van egy kis tanulnivalóm.

Ezek után nem tehetett mást, mint hogy sarkon fordult, és újra kimászott a portrélyukon.

– Ezért kellett felébresztened? – szólt utána mogorván a Kövér Dáma.

Harry lehangoltan elindult a könyvtárba, de félúton meggondolta magát, cseppet sem fűlött a foga a tanuláshoz. Elindult hát visszafelé, de néhány lépés után szembetalálkozott Friccsel. A gondnok nyilván végzett a roxmortsi kimenősök ellenőrzésével.

– Te meg mit keresel itt? – mordult rá Harryre.

– Semmit – felelte őszintén Harry.

– Semmit! – fortyant fel Frics, és állkapcsa megremegett mérgében. – Higgyem is el, mi? Miért nem mentél le Roxmortsba bűzpatront, böffentőport meg parittyás férget vásárolni a többi pimasz kölyökkel együtt?

Harry szótlanul megvonta a vállát.

– Na gyerünk, indulj vissza a házad klubhelyiségébe! – recsegte Frics, és gyanakvó pillantással nézett Harry után, amíg a fiú el nem tűnt a szeme elől.

Harry azonban nem tért vissza a Griffendél-toronyba. Felment egy melléklépcsőn, megfordult a fejében, hogy esetleg meglátogatja Hedviget a bagolyházban, s épp egy újabb folyosón baktatott, amikor az egyik helyiségből kiszólt valaki:

– Harry?

Harry hátrafordult, és megpillantotta a dolgozószobája ajtajában álló Lupin professzort. A tanár körülnézett a folyosón.

– Mit keresel itt? – kérdezte, egészen más hangnemben, mint korábban Frics. – Hol van Ron és Hermione?

– Roxmortsban – felelte színlelt közönnyel Harry.

– Aha – bólintott Lupin, majd egy pillanatig némán fürkészte Harry arcát. – Nincs kedved bejönni? Épp most érkezett meg a kákalag, amit a következő óránkra rendeltem.

– A micsoda?

Harry belépett a szobába és körülnézett. A sarokban egy nagy akváriumot pillantott meg. Zöld, hegyes szarvú, ronda lény úszkált benne. A kis szörny az akvárium falának nyomta pofáját, vadul fintorgott, és fenyegetően nyújtogatta hosszú, vékony ujjait.

Lupin tűnődve szemlélte a kákalagot.

– Vízidémon – magyarázta. – A kappák után nem hiszem, hogy nehéz dolgunk lesz vele. A törékenységét kell kihasználni. Abnormálisan hosszú ujjai vannak, látod? Szorongatni jól tud velük, de könnyen eltörnek.

A kákalag rájuk villantotta zöld fogait, azután beúszott az akvárium sarkában burjánzó vízinövények közé.

– Kérsz egy teát? – kérdezte Lupin a vízforraló kanna után kutatva. – Épp főzni akartam.

– Köszönöm – felelte félszegen Harry.

Lupin megkocogtatta pálcájával a kannát, mire az nyomban gőzölögni kezdett.

– Ülj le – mondta Lupin, és egy poros bádogdoboz után nyúlt. – Sajnos csak zacskós teám van, de gondolom, amúgy is eleged van a csupasz teafűből.

Harry csodálkozva nézett a tanárra. Lupin hamiskásan hunyorgott.

– Honnan tudja? – kérdezte Harry.

– McGalagony professzor mesélt a dologról – felelte Lupin, s egy csorba bögrét nyújtott Harry felé. – De nem félsz, ugye?

– Nem – rázta a fejét Harry.

Felmerült benne, hogy beszámol Lupinnak a Magnolia közben látott kutyáról, de aztán meggondolta magát. Lupin már a múltkor azt hitte, hogy nem tud megbirkózni a mumussal – nem akarta, hogy a professzor ezek után még gyávának is tartsa őt.

Gondolatai bizonyára az arcára is kiültek, mert Lupin megkérdezte:

– Aggaszt valami, Harry?

– Nem – hazudta Harry. Ivott egy kortyot a teájából, és az öklét rázó kákalagra nézett. – De igen – szólt hirtelen, és letette a bögrét az asztalra. – Azon az órán, amikor a mumussal harcoltunk...

– Igen? – bólintott lassan Lupin.

– Miért nem hagyta, hogy én is kiálljak ellene?

Lupin felvonta a szemöldökét.

– Azt hittem, ez magától értetődik – felelte.

Harryt meghökkentette a válasz, arra számított, hogy Lupin le fogja tagadni a dolgot.

– Miért? – kérdezte újra.

– Nos... – Lupin a homlokát ráncolta. – Feltételeztem, hogy a mumus veled szemben Voldemort alakját öltené magára.

Harry csodálkozva meredt a tanárra. A válasz is megdöbbentette, de még inkább az, hogy Lupin kimondta a rettegett nevet. Dumbledore professzoron kívül Harry még soha senkivel nem találkozott, aki ki merte ejteni a száján Voldemort nevét.

– Ezek szerint tévedtem – folytatta Lupin Harry arcát fürkészve. – Mindenesetre nem tartottam jó ötletnek, hogy Voldemort nagyúr megjelenjen a tanári szobában. Attól tartottam, hogy mindenki pánikba esne.

– Először tényleg Voldemortra gondoltam – ismerte be Harry. – De azután... azután eszembe jutottak azok a dementorok.

– Vagy úgy – bólintott töprengő arccal Lupin. – Nos, ez... ez igazán elismerésre méltó. – Harry csodálkozása láttán Lupin halványan elmosolyodott. – Ez azt jelenti, hogy amitől legjobban félsz – az maga a félelem. Ez igen bölcs dolog, Harry.

Harry nem tudta, mit mondjon erre, inkább ivott még egy korty teát.

– Szóval azt hitted, nem tartalak elég ügyesnek ahhoz, hogy legyőzd a mumust? – tapintott a lényegre Lupin.

– Hát igen – bólintott megkönnyebbülten Harry. – Tudja, tanár úr, a dementorok...

Szavait kopogtatás szakította félbe. – Tessék – szólt Lupin.

Kinyílt az ajtó, és Piton lépett be a szobába. Egy talpas serleget tartott a kezében, amiből lenge füst szállt fel.

Mikor meglátta Harryt, megtorpant, s fekete szeme összeszűkült.

– Ah, Perselus – fogadta mosolyogva Lupin. – Nagyon köszönöm. Tedd csak le valahova.

Piton az asztalra helyezte a füstölgő serleget, s közben végig Lupint és Harryt méregette.

– Megmutattam Harrynek a kákalagomat – mesélte csevegő hangon Lupin, és az akváriumra mutatott.

Piton egy pillantásra se méltatta a vízidémont. – Csodás – szólt. – Ne hagyd kihűlni, Lupin. – Azonnal megiszom.

– Egy egész kondérral főztem – folytatta Piton. – Hátha nem elég ennyi.

– Igen, lehet, hogy holnap is megiszom egy serleggel. Nagyon köszönöm, Perselus.

– Nincs mit – felelte Piton. A szemében megcsillanó fény gyanakvást ébresztett Harryben. A professzor az ajtóig hátrált, és kiment a szobából.

Harry kíváncsian nézegette a serleget. Lupin elmosolyodott.

– Piton professzor volt olyan kedves, és főzött nekem egy bájitalt – mesélte. – Nem mozgok túl otthonosan a boszorkánykonyhában, ráadásul ez egy különösen bonyolult főzet. Kezébe vette a serleget, és beleszagolt.

– Kár, hogy a cukortól elveszti a hatását – tette hozzá, majd beleszürcsölt az italba, és megborzongott.

– Miért... – kezdte tétován Harry.

Lupin a szemébe nézett, és megválaszolta a befejezetlen kérdést.

– Az utóbbi időben kissé rossz a közérzetem. Ez a bájital az egyetlen hatékony orvosság számomra. Még szerencse, hogy kollégák vagyunk Perselusszal. Nem sok varázsló tudja elkészíteni ezt a főzetet.

Lupin újra belekortyolt az italba. Harry heves késztetést érzett, hogy kiüsse a serleget a tanár kezéből.

– Piton professzor járatos a fekete mágiában – szólt hirtelen ötlettel.

– Valóban? – kérdezte szórakozottan Lupin, és újra a szájához emelte a serleget.

– Sokan úgy gondolják... – Harry habozott, majd elszántan folytatta – ...sokan úgy gondolják, hogy Piton professzor bármire képes lenne, csak hogy ő taníthassa a sötét varázslatok kivédését.

Lupin kiitta az ital maradékát, és elfintorodott.

– Szörnyű íze van – mondta. – Nos, Harry, ideje folytatnom a munkát. A lakomán találkozunk.

– Igen – bólintott Harry, és letette bögréjét. Az üres serleg még mindig füstölgött.

– Tessék – mondta Ron. – Énnyi fért el a zsebünkben. Rikító színes papírokba csomagolt édességek zápora hullott Harry ölébe. Már alkonyodott, mikor Ron és Hermione visszatértek. Bemásztak a klubhelyiségbe, s az élményektől felvillanyozva, kipirult arccal lehuppantak Harry mellé.

– Köszönöm – szólt Harry, és kezébe vett egy csomag borsbogyót. – Milyen volt Roxmortsban? Mit láttatok?

A lelkes beszámoló tanúsága szerint – mindent. Elmentek gőzölgő vajsört inni a Három Seprűbe, jártak a varázsló-felszereléseket kínáló Dervish és Durranban, Zonko Csodabazárában és ki tudja még hány helyen.

– Na és a postahivatal, Harry! Vagy kétszáz bagoly ül a polcokon, és mindegyiken színkód jelzi, hogy milyen gyorsan szállítja a leveleket!

– A Mézesfalásba most érkezett egy újfajta karamella. Ingyen lehetett megkóstolni. Neked is hoztunk egy darabkát...

– A Három Seprűben láttunk valakit, aki szerintünk egy emberevő óriás volt. Ott mindenféle népek megfordulnak...

– Sajnos a vajsörből nem tudtunk hozni. Nagyon finom, és egy pillanat alatt átmelegszel tőle...

– És te mit csináltál? – kérdezte Hermione. – Tudtál egy kiesit tanulni?

– Nem – felelte Harry. – Lupin főzött nekem egy teát a dolgozószobájában. Azután bejött Piton...

Harry elmesélte a füstölgő serleg történetét. Ron eltátotta a száját döbbenetéhen.

– És Lupin képes volt meginni? – hüledezett. – Elment az esze?

Hermione az órájára nézett.

– Gyertek, induljunk. Öt pere múlva kezdődik a díszvacsora...

Gyorsan kimásztak a portrélyukon, s lefelé menet tovább beszélgettek Pitonról

– De hogyha tényleg... – Hermione lehalkította hangját, és lopva körülnézett –, szóval hogyha tényleg meg akarta mérgezni Lupint, akkor miért Harry előtt csinálta?

– Jó kérdés – bólintott Harry.

Átvágtak a bejárati csarnokon, és beléptek a nagyterembe, ami a hagyományoknak megfelelően ünnepi díszben pompázott. Tökhéjlámpások százai világítottak szerte a teremben, az asztalok fölött élő denevérek röpködtek, a viharfelhős mennyezet alatt pedig lángoló narancsszín szerpentinszalagok úsztak lustán, mint holmi tüzes vízisiklók.

A lakoma fenséges volt, még Ron és Hermione is kétszer vettek mindenből, pedig ők már a faluban degeszre tömték magukat édességekkel. Harry egész idő alatt a tanári asztal felé pislogott. Lupin vidámnak és egészségesnek tűnt, élénk beszélgetésbe mélyedt a kis Flitwick professzorral, a bűbájtantanárral. Harry tekintete Pitonra vándorolt. Csak képzelődött, vagy a bájitaltantanár tényleg feltűnő gyakorisággal sandított Lupin felé?

A díszvacsora záróaktusa a roxforti kísértetek fellépése volt. A szellemek kibukkantak a falakból meg az asztalokból, és érdekes alakzatokba rendeződve lebegtek, nagy sikert aratott Félig Fej Nélküli Nick, a Griffendél-torony kísértete, aki pantomim formájában előadta saját részleges lefejezésének történetét.

A vidám este minden búját elfeledtette Harryvel. Még az sem tudta elrontani a kedvét, hogy Malfoy a nagyteremből kivonuló diákok tömegén át odakiáltotta neki:

– A dementorok üdvözletüket küldik, Harry!

Harry, Ron és Hermione a szokásos úton elindultak a Griffendél-torony felé. A Kövér Dáma portréjához vezető folyosón azonban tanácstalanul álldogáló diákok tömege fogadta őket.

– Miért nem mennek be? – csodálkozott Ron.

Harry lábujjhegyre állva pislogott a folyosó vége felé. Csak annyit látott, hogy a portrélyuk zárva van.

– Utat kérek – csendült fel Percy fontoskodó hangja. – Mi ez a csődület? Az nem lehet, hogy mind elfelejtettétek a jelszót... Szabad lesz? Iskolaelső vagyok...

A diákok hirtelen elnémultak – előbb az elöl állók, aztán a dermedt csönd végigsöpört az egész folyosón. Végül Percy hangját hallották:

– Valaki szóljon Dumbledore professzornak. Gyorsan. Most már mindenki a portré felé meresztgette a szemét. – Mi történt? – kérdezte Ginny, aki most ért csak fel a lépcsőn.

Néhány másodpere múlva feltűnt Dumbledore. A griffendélesek tisztelettel utat nyitottak neki, s ő bő talárjában átvágott a tömegen. Harry, Ron és Hermione közelebb furakodtak, hogy lássák, mi történik.

– Te jó ég! – sikkantott fel Hermione, és elkapta Harry karját.

A Kövér Dáma eltűnt a festményből, s a földön mindenfelé vászondarabok hevertek – valaki brutálisan szétszabdalta a képet.

Dumbledore gyors pillantással felmérte a helyzetet, majd nyomában érkező kollégái, McGalagony, Lupin és Piton felé fordult.

– Meg kell keresnünk a Kövér Dámát – jelentette ki. – McGalagony professzor! Kérem, szóbon Frics úrnak, hogy lásson hozzá a kastély átkutatásához. A Kövér Dáma bármelyik festményben ott lehet.

– Nem fog örülni, ha megtalálják! – vihogta egy hang.

Hóborc volt az, a kopogószellem. Ott lebegett a diákok feje fölött, és sugárzott a boldogságtól – mint mindig, ha a mások bajában gyönyörködhetett.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte higgadtan Dumbledore, mire Hóborc vigyora kissé elhalványult. Dumbledore-ral nem mert gúnyolódni, de behízelgő hangja épp olyan idegesítő volt, mint a vihogása.

– Szégyelli magát, igazgatóságos uram. Elszaladt szégyenében, Láttam a negyedik emeleti tájképen, ott bujkált a fák kőzött, és szívszaggatóan sírt – mondta vidáman Hóborc, majd a látszat kedvéért hozzátette: – Szegénykém...

– Megmondta, kitette ezt? – kérdezte halkan Dumbledore.

– Meg bizony, főprofesszor úr – susogta Hóborc, olyan hangon, mintha egy bombát dajkálna a karjában. – A Dáma nem akarta beengedni, attól dühödött így fel. – Hóborc kétrét hajolt, és a lába közül vigyorgott Dumbledore-ra. – Hirtelenharagú fickó az a Sirius Black...

Kilencedik fejezet

Zordó és zivatar

A griffendélesek Dumbledore professzor utasítására visszatértek a nagyterembe. Tíz perccel később csatlakoztak hozzájuk a Hugrabug, a Hollóhát és a Mardekár házak tanulói is, akik semmit nem értettek az egészből.

– Jómagam és a tanáraitok átkutatjuk a kastélyt – jelentette be Dumbledore, miután McGalagony és Flitwick professzor gondosan bezárták a nagyterem minden ajtaját. – A saját biztonságotok érdekében itt kell töltenetek az éjszakát. A prefektusok őrt állnak az ajtóknál, s a távollétemben az iskolaelsők utasításait kell követnetek... Ha bármi történik, azonnal tudni akarok róla – fordult Percyhez, aki láthatóan roppant büszke volt fontos beosztására. – Üzenjetek valamelyik kísértettel.

Dumbledore indulni készült, de az ajtóban visszafordult.

– Majd' elfelejtettem... Ezekre szükségetek lesz. Hanyagul intett varázspálcájával, mire a hosszú asztalok mind a fal mellé repültek. Egy újabb pálcasuhintásra piros hálózsákok százai tűntek fel a padlón.

– Aludjatok jól – búcsúzott Dumbledore.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, nyomban izgatott zsivaj tört ki a teremben, a griffendélesek beszámoltak társaiknak a történtekről.

– Mindenki bújjon bele a hálózsákjába! – harsogta Percy. – Tíz pere múlva takarodó!

– Gyertek – intett Ron Harrynek és Hermionénak, mindhárman fogtak egy-egy hálózsákot, és félrevonultak a terem sarkába.

– Szerintetek Black még mindig a kastélyban van? – kérdezte félősen Hermione.

– Úgy tűnik, Dumbledore nem tartja kizártnak – felelte Ron.

Ruhástól belebújtak a hálózsákba, és felkönyökölve folytatták a beszélgetést.

– Még szerencse, hogy épp ma próbálkozott – mondta Hermione. – Pont azon a napon, amikor egy lélek se volt a toronyban.

– Aki szökésben van, nem nézi a naptárat – vont vállat Ron. – Biztos fogalma sem volt arról, hogy ma Halloween van. Különben vacsora közben rontott volna ránk.

Hermione megborzongott.

Körülöttük mindenkit ugyanaz a kérdés foglalkoztatott: Hogyan jutott be Black az iskolába?

– Talán ért a hoppanáláshoz – mondta egy hollóhátas fiú. – Tudjátok, csak úgy fel tud bukkanni valahol.

– Szerintem álruhában jött be – vélekedett egy ötödéves hugrabugos.

– Akár be is repülhetett – vetette fel Dean Thomas.

– Ez nem lehet igaz...! – csóválta mérgesen a fejét Hermione. – Én vagyok itt az egyetlen, aki olvasta a Roxfort történetét?

– Valószínűleg – felelte Ron. – Miért?

– A kastélyt nem csupán falak védik – magyarázta Hermione. – Mindenféle átkot és bűbájt szórtak rá, kimondottan az illetéktelenek távol tartására. Idebent nem lehet csak úgy hoppanálni és dehoppanálni. És szeretném látni azt az álruhát, ami a dementorokat megtéveszti. Ott állnak a park összes bejáratánál. Azt is látták volna, ha Black berepül. Frics pedig ismer minden titkos alagutat – biztos azokat is őrzik...

– Takarodó! – kiáltotta Percy. – Mostantól egy pisszenést se halljak!

A következő pillanatban az összes gyertya kialudt. Nem maradt más fényforrás a teremben, csak a néhány ezüstösen derengő kísértet és az elvarázsolt mennyezet, amelyen – a kinti cg mintájára – csillagok ragyogtak. Ez a látvány és a termet betöltő suttogás azt az érzést keltette Harryben, mintha egy mezőn feküdne, ahol lágyan susog a szél.

Óránként egyszer egy-egy tanár is megjelent, ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. Hajnali három körül, mikor a legtöbb diák már aludt, Dumbledore lépett a terembe. Harry követte őt a tekintetével. Az igazgató körülnézett Percy után, aki a hálózsákok között járőrözve beszélgetőkre vadászott. Épp Harry, Ron és Hermione felé közeledett – akik gyorsan úgy tettek, mintha aludnának –, mikor Dumbledore odalépett hozzá.

– Sikerült a nyomára bukkanni, professzor úr? – kérdezte suttogva Percy.

– Nem. Itt minden rendben?

– A legnagyobb rendben, professzor úr.

– Helyes. Most már nincs értelme felébreszteni őket. Találtam egy ideiglenes őrt a griffendélesek portrélyukához. Reggel visszaköltözhetnek.

– A Kövér Dáma előkerült már?

– Argyllshire térképében rejtőzik, a második emeleten. Nem volt hajlandó jelszó nélkül beengedni Blacket, erre az rátámadott. Egyelőre sokkos állapotban van. Ha majd megnyugszik, restauráltatom Friccsel.

Harry fülét ajtónyikorgás és közeledő lépések zaja ütötte meg.

– Igazgató úr?

Piton volt az. Harry most még jobban hegyezte a fülét.

– Gondosan átkutattuk a harmadik emeletet. Ott nyoma sincs. Frics a pincét járta be, de ő se talált semmit.

– A csillagvizsgáló torony? Trelawney professzor szobája? A bagolyház?

– Mindenhol jártunk...

– Akkor hát ennyi volt. Őszintén szólva, magam sem hittem, hogy Black a kastélyban maradt.

– Nincs valamiféle elképzelése, hogy miként juthatott be, igazgató úr? – kérdezte Piton.

Harry kissé megemelte a fejét, hogy a másik füle is szabaddá váljon.

– Rengeteg van, Perselus, de egyik hihetetlenebb, mint a másik.

Harry résnyire nyitotta a szemét, és a beszélgetőkre nézett. Dumbledore háttal állt neki, jól látta viszont Percy arcát és Pitonét, aki ingerültnek tűnt.

– Igazgató úr, emlékszik még, mit mondtam mielőtt... szóval... a tanév kezdete előtt? – Piton szinte mozdulatlan ajkakkal beszélt, mintha ki akarná zárni Percyt a társalgásból.

– Emlékszem, Perselus – felelte Dumbledore, inkább figyelmeztetően, mint nyájasan.

– Egyértelmű, hogy Black csak belső segítséggel juthatott be ide. Szóvá tettem a kétségeimet, amikor felvette...

– Kizártnak tartom, hogy az iskolából bárki is segített bejutni Blacknek – jelentette ki nyomatékosan Dumbledore. Hangsúlyából kiderült, hogy a témát ezzel lezártnak tekinti. – Le kell mennem a dementorokhoz. Megígértem nekik, hogy beszámolok a kutatás eredményéről.

– Ők nem akartak segíteni a keresésben? – kérdezte Percy.

– Dehogynem akartak – felelte hűvösen Dumbledore. – De amíg én vagyok itt az igazgató, addig egyetlen dementor sem lépi át ennek a kastélynak a küszöbét.

Percyt kissé meghökkentette a válasz. Dumbledore sarkon fordult, és halk, de sietős léptekkel elhagyta a nagytermet. Piton néhány másodpercig sötéten nézett utána, azután ő is távozott.

Harry rápillantott barátaira. Nyitott szemük megcsillant az elvarázsolt mennyezet derengő fényében.

– Ez meg mi a fene volt? – suttogta Ron.

A következő néhány napban Sirius Black nevétől volt hangos az iskola. Sorban születtek a légből kapott elméletek arról, hogyan sikerült bejutnia a kastélyba. Hannah Abbott, az egyik hugrabugos lány a következő gyógynövénytan-órán mindenkit arról próbált meggyőzni, hogy Black virágzó bokor képében lopakodott be.

A Kövér Hölgy szétszabdalt festménye lekerült a falról, hogy átadja helyét Sir Cadogannek és hájas pónilovának. Az új őrportré azonban nem igazán vált be, Sir Cadogan mindig mindenkivel párbajozni akart, s ha nem volt épp harcos kedvében, nevetségesen bonyolult jelszavakat talált ki, amelyeket napjában legalább kétszer lecserélt.

– Ez komplett bolond! – panaszkodott Seamus Finnigan Percynek. – Nem kereshetnénk valaki mást?

– Egyik kép se akarta vállalni a munkát – felelte Percy. – Félnek, hogy ugyanarra a sorsra jutnak, mint a Kövér Dáma. Csak Sir Cadoganben volt elég bátorság.

Harryt azonban a harcias lovag zavarta a legkevésbé. A történtek óta mindenki őt Egyelte. A tanárok különböző ürügyekkel elkísérték a folyosón, Percy Weasley pedig – bizonyára édesanyja utasítására – úgy ügetett a nyomában, mint egy nagyzási hóbortban szenvedő házőrző kutya. És mindennek a tetejébe McGalagony professzor a szobájába rendelte őt, méghozzá olyan komor arccal, hogy Harry azt hitte, meghalt valaki.

– Nincs értelme tovább titkolni a dolgot maga elől – fogott bele a mondókájába a tanárnő. – Tudom, hogy rettenetes, amit most mondani fogok, de Sirius Black...

– Tudom, hogy meg akar ölni – bólintott fáradtan Harry. – Hallottam, amikor Ron édesapja elmesélte a feleségének. Mr. Weasley a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik.

McGalagony néhány pillanatig elképedve meredt Harryre.

– Vagy úgy – szólalt meg végül. – Nos, akkor bizonyára megérti, miért nem tartom jó ötletnek, hogy részt vegyen az esti kviddicsedzéseken. A pályán, ahol csak a csapattársai vannak maga körül, korántsincs biztonságban...

– Most szombaton lesz az első meccsünk! – fakadt ki Harry. – Edzenem kell, tanárnő!

McGalagony elgondolkozva nézett rá. Harry tudta, hogy a professzornak nem közömbös a kviddicscsapat sorsa, elvégre maga McGalagony ajánlotta be őt fogónak. Visszafojtott lélegzettel várta hát a tanárnő döntését.

– Hmm... – McGalagony felállt, és kinézett az ablakon. A kviddicspályából csak elmosódott folt látszott az esőben. – Mi tagadás, én lennék a legboldogabb, ha végre megnyernénk azt a kupát... De azért... azért nyugodtabb lennék, ha egy tanár is ott lenne magukkal. Megkérem Madam Hooch-ot, hogy felügyelje az edzéseiket.

A szombati mérkőzés közeledtével az idő egyre rosszabbra fordult, de Harry és társai nem törődtek vele, összeszorított foggal edzettek Madam Hooch felügyelete alatt. A meccs előtti utolsó edzésen aztán Oliver Wood kellemetlen hírrel szolgált a csapatnak.

– Nem a Mardekárral játszunk! – jelentette be dühösen. – Flint az előbb szólt nekem. Helyettük a Hugrabug áll ki ellenünk.

– De miért? – kérdezte a hattagú kórus.

– Az az ürügy, hogy megsérült a fogójuk karja – felelte fogcsikorgatva Wood. – De egyértelmű, hogy mi a valódi ok: nem akarnak ilyen időben játszani. Rontaná az esélyeiket...

Egész nap erős szél fújt, és esett az eső, s Wood szavaiba távoli mennydörgés robaja vegyült.

– Malfoy karjának nincs semmi baja! – mérgelődött Harry. – Csak szimulál!

– Persze, de nem tudjuk bizonyítani – csóválta a fejét keserűen Wood. – Az edzéseken arra készültünk, hogy a Mardekárral fogunk játszani. A hugrabugosoknak egészen más a stílusuk. Új csapatkapitányuk van, aki egyben fogó is: Cedric Diggory...

Angelina, Alicia és Katie kuncogni kezdtek. – Mi van? – ráncolta a homlokát Wood.

– Ő az a magas, jóképű srác, igaz? – kérdezte Angelina.

– Erős és szófiakar – tette hozzá Katie, amire aztán megint vihogni kezdtek.

– Azért olyan szófukar, mert egy értelmes szót se tud kinyögni – legyintett türelmetlenül Fred. – Nem értem, mit vagy úgy oda, Oliver. A Hugrabug nem ellenfél. A legutóbb, ínikor velük játszottunk, Harry öt perc alatt elkapta a cikeszt.

– De most egészen mások a körülmények! – kiabálta kidülledt szemmel Wood. – Diggory nagyon erős csapatot állított össze! Ő maga kitűnő fogó! Tudtam, hogy így fogtok reagálni! Nem lazíthatunk! Koncentrálnunk kell! A Mardekár csapdát állított nekünk! Győznünk kell!

– Nyugi, Oliver! – csitította kissé riadtan Fred. – Komolyan vesszük a Hugrabugot. De tényleg.

A meccs előtti napon a szél viharos erejűvé fokozódott, s csak úgy ömlött az eső. A folyosókon és a tantermekben olyan sötét volt, hogy meg kellett kétszerezni a fáklyák és lámpások számát. A Mardekár csapatának tagjai valóban kárörvendően vigyorogtak – Malfoyjal az élen.

– Oh, bárcsak jobban lenne a karom – sóhajtozott, miközben odakint tombolt az ítéletidő.

Harrynek egész nap csak az előttük álló mérkőzés járt a fejében. Oliver Wood minden szünetben odarohant hozzá, hogy újabb és újabb instrukciókat adjon neki. A harmadik alkalommal különösen hosszan szónokolt, s Harry egyszer csak azon kapta magát, hogy máris tíz percet késett a sötét varázslatok kivédése óráról. Hanyatt-homlok rohanni kezdett, de Wood azért még utána kiáltotta:

– Diggory nagyon jól kanyarodik! Bukfenccel nem tudod kicselezni!

Harry becsúszva fékezett a sötét varázslatok kivédése tanterem előtt, zihálva kinyitotta az ajtót, és belépett.

– Elnézést kérek, Lupin professzor, de...

A tanári asztal mellől azonban nem Lupin pillantott fel rá – hanem Piton.

– Az óra tíz perccel ezelőtt kezdődött, Potter, úgyhogy ez tíz pontjába kerül a Griffendélnek. Ülj le. Harry azonban nem mozdult.

– Hol van Lupin professzor? – kérdezte.

– Gyengélkedik – felelte torz mosollyal Piton. – Ha jól emlékszem, azt mondtam, ülj le.

Harry nem mozdult.

– Mi baja van?

Piton fekete szeme megvillant.

– Semmi komoly – felelte, s arckifejezése elárulta, hogy szívesebben számolna be az ellenkezőjéről. – További öt pont a Griffendéltől, és ha még egyszer szólnom kell, ötven lesz.

Harry kelletlenül a helyére ballagott, és leült. Piton körbehordozta pillantását az osztályon.

– Ahogy már mondtam, mielőtt Potter félbeszakított, Lupin professzor nem vezet feljegyzést a tárgyalt témákról...

– Tanár úr, vettük a mumusokat, a rőtsipkásokat, a kappákat és a kákalagokat – hadarta Hermione. – Most akartuk elkezdeni a...

– Fogja be a száját, Granger! – vágott a szavába Piton. – Nem felvilágosítást kértem, csupán utaltam Lupin professzor szervezetlen munkastílusára.

– Ő eddig messze a legjobb sötét varázslatok kivédése tanárunk – jelentette ki merészen Dean Thomas, s az osztályon egyetértő moraj futott végig. Piton szeme villámokat szórt.

– Elég alacsony a mércétek. Nem mondhatnám, hogy Lupin túlterhel benneteket – a rőtsipkás és a kákalag első osztályosoknak való tananyag. A mai téma...

Harry látta, hogy Piton a tankönyv utolsó fejezeteihez lapoz, amelyekről biztosan tudhatta, hogy még nem kerültek sorra.

– ...a vérfarkas – döntött Piton.

– De tanár úr, még nem tartunk a vérfarkasoknál – vetette ellen Hermione, aki láthatóan képtelen volt fékezni magát. – Most a bicegócok következnek.

– Granger kisasszony... – szólt vészjósló nyugalommal Piton. – Ha nem tévedek, ezt az órát én tartom, nem maga. Ezért most mindenki lapozzon a háromszázkilencvennegyedik oldalra. – Még egyszer végignézett az osztályon. – Azt mondtam, most! Mindenki!

A griffendélesek sötét pillantásokat váltottak, és sértődött moraj közepette kinyitották a könyveiket.

– Ki tudja megmondani nekem, hogyan különböztetjük meg a vérfarkast a közönséges farkastól? – kérdezte Piton.

Mindenki némán és mozdulatlanul ült, kivéve Hermionét, aki, mint mindig, nyomban feltette a kezét.

– Nos? – nézett körül Piton, ügyet sem vetve Hermionéra. – Csak nem azt akarjátok mondani, hogy Lupin professzor nem tanította meg nektek az alapvető különbséget a vérfarkas és...

– De hisz megmondtuk, hogy még nem tartunk a vérfarkasnál – méltatlankodott Parvati.

– Csend legyen! – förmedt rá Piton. – Nem hittem volna, hogy valaha találkozni fogok olyan harmadikosokkal, akik nem ismernének fel egy egyszerű vérfarkast. Feltétlenül tájékoztatni fogom Dumbledore professzort a lemaradásotokról.

– Tanár úr, kérem – szólalt meg Hermione, aki mindeddig kitartóan jelentkezett –, a vérfarkas számos külső jegyében különbözik a közönséges farkastól. A vérfarkas pofája...

– Másodszor szólal meg anélkül, hogy szólítottam volna – torkolta le Piton. – Az okoskodása öt pontba kerül a Griffendélnek.

Hermione elvörösödött, és könnyes szemmel meredt maga elé. Piton népszerűtlenségét jelezte, hogy a griffendélesek mind dühösen meredtek rá, pedig aligha volt köztük olyan, aki ne nevezte volna már legalább egyszer okoskodónak Hermionét. Ron heti rendszerességgel tette meg ezt, most mégis felcsattant:

– Kérdezett valamit, és Hermione tudja a választ! Minek kérdez, ha nem érdekli a felelet?

Mindenki érezte, hogy ezzel túl messzire ment. Piton lassan elindult felé, s az osztály dermedt csöndben várta a fejleményeket.

– Ezért büntetőfeladatot kapsz, Weasley. – Piton egészen közel hajolt Ron arcához. – És ha még egyszer megjegyzést mersz tenni a tanítási módszereimre, ígérem, hogy nagyon megbánod!

Az óra hátralevő részében az osztály meg se nyikkant. Némán jegyzetelték a tankönyv vérfarkasokról szóló fejezetét, miközben Piton fel-alá járkált közöttük, s a Lupin professzorral végzett munkájukat elemezte.

– Elég gyenge magyarázat... ez tévedés, a kappa Mongóliában őshonos... Lupin professzor erre tízből nyolc pontot adott? Tőlem hármat se kapnál rá...

Kicsöngetés után Piton visszatartotta őket.

– Mindenki írjon egy tanulmányt a vérfarkas felismeréséről és elpusztításáról. A terjedelem két tekercs pergamen. Hétfő reggel várom a dolgozatokat. Ideje, hogy valaki kézbe vegye ezt az osztályt. Weasley, te maradj itt, meg kell beszélnünk a büntetőfeladatodat.

Harry és Hermione az osztállyal együtt elhagyták a termet. A többiek, amint hallótávolságon kívül tudták Pitont, kórusban szidni kezdték a professzort.

– Piton eddig egyik sötét varázslatok kivédése tanárunkat sem kritizálta ennyit, akármennyire is fájt a foga az állásra – csóválta a fejét Harry. – Mi haja van Lupinnal? Ennyire berágott volna a mumus miatt?

– Nem tudom – felelte elgondolkozva Hermione. – De remélem, hogy Lupin gyorsan meggyógyul... Ron öt perccel később csatlakozott hozzájuk.

– Tudjátok, mit talált ki nekem az a ... ? – (Itt egy olyan szót használt, amit Hermione még ilyen körülmények között sem tartott helyénvalónak.) – Ki kell sikálnom az ágytálakat a gyengélkedőn. Varázslat nélkül! – Ron remegett a dühtől. – Bárcsak Black Piton szobájában bújt volna el! Elintézhette volna őt helyettünk!

Másnap Harry már kora hajnalban felébredt – olyan korán, hogy még sötét volt odakint. Egy pillanatig azt hitte, a szél zúgása verte fel, azután hűvös fuvallatot érzett a tarkóján, mire gyorsan felült – Hóborc, a kopogószellem ott lebegett mellette, és teljes erőből belefújt a fülébe.

– Ez most mire volt jó? – dühöngött Harry.

Hóborc kidagasztotta a képét, fújt még egy utolsót, azután vihogva kihátrált a szobából.

Harry kitapogatta az ébresztőórát, és ránézett. Fél öt volt. Hóborcot átkozva a másik oldalára fordult, megpróbált újra elaludni, de a mennydörgés, az üvöltő szél és a Tiltott Rengeteg fáinak távoli recsegése nem hagyta nyugodni. Eszébe jutott, hogy néhány óra múlva a kviddicspályán a saját bőrén tapasztalja meg majd a szél erejét. Ettől teljesen kiment a szeméből az álom, kimászott hát az ágyból, felöltözött, és Nimbusz Kétezresével a kezében kiosont a hálóteremből.

Mikor kinyitotta az ajtót, valami puha súrolta a lábát. Lehajolt, és még éppen sikerült elkapnia a belopódzó Csámpás bozontos farkát.

– Látom már, hogy Ronnak igaza volt – suttogta rosszallóan. – Tele van a kastély egerekkel. Menj, azokra vadássz. Na, sicc! – tette hozzá, és lábával a csigalépcső felé terelgette Csámpást. – Hagyd békén Makeszt!

A klubhelyiségbe még jobban behallatszott a vihar zaja. Attól nem kellett tartani, hogy a meccs elmarad – kviddicsmérkőzéseket nem fújtak le olyan apróságok miatt, mint egy felhőszakadás. Nem is ez aggasztotta Harryt. Wood megmutatta neki Cedric Diggoryt a folyosón, az ötödéves Diggory jóval magasabb és erősebb volt nála. Bár a fogók többsége a könnyű és fürge játékosok közül került ki, viharos időben előnyt jelenthetett Diggory testalkata – a nagyobb termetűeket ugyanis kevésbé dobálta a szél.

Harry letelepedett a kandalló előtti karosszékbe, és várta a pirkadatot, csak néha állt fel, hogy visszafordítsa a fiúk lépcsője felé sündörgő Csámpást. Mikor aztán úgy tűnt, hogy végre eljött a reggeli ideje, kimászott a portrélyukon.

– Vívj meg velem, bitang! – kiáltott rá Sir Cadogan.

– Szállj le rólam... – ásított Harry.

Egy nagy tányér zabkása kissé magához térítette, s mire hozzálátott a pirítóshoz, a csapat többi tagja is megérkezett a nagyterembe.

– Kemény meccsünk lesz – morogta Wood, akinek egy falat se ment le a torkán.

– Ne aggódj már, Oliver – mondta Alicia. – Egy kis eső meg se kottyan nekünk.

Ám ami rájuk várt, több volt egy kis esőnél. Mint mindig, az iskola ezúttal is egy emberként vonult ki a lelátókra. A diákok talárjai csak úgy csattogtak a szélben, kifordult esernyőiknek sem vették semmi hasznát. Harry már az öltöző bejárata felé közeledett, amikor megpillantotta Malfoyt, Crakot, és Monstrót. A három fiú hahotázva mutogatott felé egy hatalmas esernyő alól.

A csapat tagjai felöltötték skarlátvörös sporttalárjukat, és türelmesen várták Wood szokásos buzdító beszédét. Arra azonban hiába vártak. Wood többször is nekiveselkedett, de nem jött ki hang a torkán. Végül nyelt egyet, reménytelenül megrázta a fejét, és elindult az ajtó felé.

Olyan erősen fújt a szél, hogy a pályára menet lépten-nyomon megtántorodtak. A közönség üdvrivalgását – ha volt ilyen. – elnyomta a szakadatlan mennydörgés. Harry alig látott valamit esőverte szemüvegén keresztül. Hogy a ménkűbe fogja így elkapni a cikeszt?

A kanárisárga taláros hugrabugosok a másik irányból vonultak be a pályára. Mikor összetalálkoztak, a két csapatkapitány kezet rázott, Diggory rámosolygott Woodra, Wood ellenben olyan képet vágott, mintha szájzára lenne, s csupán biccentett egyet. Harry leolvasta Madam Hooch szájáról a „Felszálláshoz készülj!” utasítást. Hangos cuppanással kiszabadította lábát a sárból, és átvetette Nimbusz Kétezrese fölött. Madam Hooch a szájába vette sípját – éles, távolinak tűnő hang harsant fel –, s a játékosok elrugaszkodtak a földtől.

Harry gyorsan emelkedett, de Nimbusza újra meg újra megingott a szélben. Erősen megmarkolta a seprű nyelét, és vizes szemüvegén átpislogva irányba fordult.

Öt perc elég volt hozzá, hogy bőrig ázzon. A csapattársait is alig látta, nemhogy a parányi cikeszt. Fel-alá röpködött a pálya hosszában, de azon kívül, hogy néha elsuhant mellette egy-egy piros vagy sárga folt, fogalma sem volt róla, mi történik körülötte. Az üvöltő szélben nem hallotta a kommentátor hangját, s a lelátókon szorongó tömegből is csak a köpenyek és esernyők erdejét látta. A gurkók két ízben is majdnem lelökték a seprűnyélről, csuromvizes szemüvegében nem vette észre, hogy közelednek.

Lassan az időérzékét is elvesztette, s egyre inkább nehezére esett irányban tartani a Nimbuszt. Az ég lassan elsötétedett, mintha korai alkonyat borult volna a tájra. Kétszer is előfordult, hogy kis híján összeütközött egy másik játékossal, de egyik alkalommal sem tudta megállapítani, hogy griffendéles vagy hugrabugos volt-e az illető. Addigra mindenki úgy átázott, s olyan hevesen zuhogott az eső, hogy szinte képtelenség volt megkülönböztetni a sárga talárt a pirostól...

Az első villámmal egy időben megszólalt Madam Hooch sípja, Harry inkább csak sejtette, mint látta Wood hívogató integetését. A griffendélesek leereszkedtek, és sorban belecsobbantak a sárba.

– Időt kértem! – harsogta Wood. – Gyertek...!

A csapat tagjai összebújtak a pálya szélén álló nagy esernyő alatt. Harry levette a szemüvegét, és gyorsan megtörölgette a talárjával.

– Mennyi az állás? – kérdezte.

– Ötven ponttal vezetünk – felelte Wood –, de ha nem kapod el a cikeszt, még éjszaka is itt fogunk ázni.

– Ebben a szemüvegben esélyem sincs – rázta a fejét Harry.

Ekkor Hermione bukkant fel a háta mögött, a lány arca csak úgy sugárzott az örömtől a fejére borított köpeny alatt.

– Van egy ötletem, Harry! Add, ide gyorsan a szemüveged!

Harry nem ellenkezett, s Hermione a csapattagok kíváncsi pillantásaitól kísérve megkocogtatta varázspálcájával a szemüveget.

– Leperex! – mondta, majd Harryhez fordult. – Tessék. Mostantól taszítja a vizet.

Wood kis híján Hermione nyakába borult.

– Zseniális! – kiáltott utána rekedten, de a lány már el is tűnt a nézők tömegében. – Gyerünk, fiúk – lányok, a miénk a pálya!

Hermione varázslata valóban bevált. Harry még mindig reszketett a hidegtől csuromvizes talárjában, de legalább már látott, és ez visszaadta az önbizalmát. Ide-oda cikázott a viharos szélben, a cikesz után kutatva, ügyesen kitért egy támadó gurkó elöl, kikerülte Diggoryt, aki az ellenkező irányba suhant...

Ismét megdördült az ég, s rögtön utána kétágú villám szelte át a horizontot. A helyzet kezdett valóban veszélyessé válni. El kellett kapnia a cikeszt, méghozzá minél hamarabb...

Hátraarcot csinált, hogy visszatérjen a pálya közepe fölé, de ekkor egy újabb villám fényénél Harry megpillantott valamit, ami nyomban elfeledtette vele a játékot. Ott, ahol a lelátó legfelső, üres sora a szürke éggel találkozott, egy hatalmas, lompos szőrű, fekete kutya sziluettje rajzolódott ki.

Harry zsibbadt keze megcsúszott a seprűnyélen, s a Nimbusz egy-két métert süllyedt. Harry kirázta ázott fürtjeit a szeméből, és újra a lelátóra nézett. A kutya már nem volt ott.

– Harry! – harsant Wood kiáltása a griffendéles gólkarika felől. – Harry, mögötted!

Harry a fejét kapkodva körülnézett. Cedric Diggory száguldva közeledett felé a pálya túlsó végéből, s kettejük között félúton egy apró, aranyszínű folt csillant meg az esőcseppek között...

Harry egy szempillantás alatt ráhasalt a Nimbusz Kétezres nyelére, és már suhant is a cikesz felé. Közben kiabálva biztatta seprűjét:

– Húzz bele! Gyorsabban!

Ekkor azonban valami egészen furcsa dolog történt. Az egész stadionra hátborzongató csönd ereszkedett. A szél, bár ugyanúgy fújt, mint addig, elfelejtett zúgni. Olyan volt, mintha valaki lecsavarta volna a világ nagy hangerő-szabályozóját, vagy mintha ő, Harry egyik pillanatról a másikra megsiketült volna...

Azután egyszerre végigsöpört rajta a szörnyű emlékű, mindent átjáró hideg – s ezzel egy időben észrevette, hogy valami mozog odalent...

Gondolkodás nélkül levette a szemét a cikeszről, és a mélybe pillantott.

Lent a pályán vagy száz dementor állt, s láthatatlan szemükkel mind őrá meredtek. Harry úgy érezte, mintha jeges víztömeg kúszna fel a mellkasában. Azután újra meghallotta a hangot... valaki sikoltozott, jajveszékelt a fejében... egy nő...

– Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak őt ne!

– Állj félre, te ostoba... Eredj innen...

– Ne bántsd Harryt, könyörgök, inkább engem ölj meg...

Tejfehér, zsibbasztó köd kavargott Harry fejében... Mit csinál? Repül? Segítenie kell a nőnek... meg fog halni... meg fogják gyilkolni...

Csak zuhant és zuhant a jéghideg ködben.

– Ne bántsd Harryt! Kegyelmezz... könyörgök, kegyelmezz...

Éles kacaj harsant, a nő felsikoltott – azután elsötétült Harry előtt a világ.

– Még szerencse, hogy puhára esett.

– Lefogadtam volna, hogy meghalt.

– De még csak a szemüvege se tört el.

Harry hallotta a suttogó hangokat, de nem tudta mire vélni őket. Fogalma sem volt, hogy hol van, és hogyan került oda, vagy hogy mit csinált, mielőtt odakerült. Csak annyit tudott, hogy minden porcikája fáj, mintha agyba-főbe verték volna.

– Életemben nem rémültem meg ennyire.

Rémület... rettegés... fekete csuklyás alakok... hideg... sikoly...

Harry hirtelen kinyitotta a szemét. A gyengélkedőn feküdt, s ágyát körülvették tetőtől talpig sáros csapattársai. Ron és Hermione is ott álltak közöttük – olyan külsővel, mintha akkor másztak volna ki egy úszómedencéből.

– Harry! – szólította meg Fred, aki falfehérnek tűnt az arcát borító sárréteg alatt. – Hogy vagy?

Harry úgy érezte, mintha gyorscsévélésre kapcsolták volna az emlékezetét. A villám... a Zordó... a cikesz... és a dementorok...

– Mi történt velem? – kérdezte, s látogatói döbbenetére hirtelen felült az ágyban.

– Leestél – felelte Fred. – Legalább... nem is tudom... legalább tizenöt métert zuhantál.

– Azt hittük, szörnyethaltál – hüppögte Alicia, aki egész testében remegett.

Hermione halk, nyöszörgésszerű hangot hallatott, és vérvörös szemmel nézett Harryre.

– De hát a meccs... – dadogta Harry. – Mi történt? Újrajátsszuk?

Senki nem válaszolt. Harry úgy érezte, mintha súlyos kő gördülne a mellkasára.

– Csak nem... vesztettünk?

– Diggory elkapta a cikeszt – felelte George. – Közvetlenül azután, hogy leestél. Nem vette észre a balesetet. Mikor hátranézett, és meglátott téged a földön, rögtön szünetet kért. Azt akarta, hogy játsszuk újra a meccset. De hiába, tiszta győzelem volt... még Wood is elismeri.

– Ő hol van? – kérdezte Harry. Most tűnt csak fel neki, hogy Wood nincs ott a többiekkel.

– Még mindig a zuhanyozóban – válaszolta Fred. – Biztos megpróbálja vízbe fojtani magát.

Harry a térdére hajtotta a fejét, és belemarkolt a hajába. Fred megragadta a vállát, és keményen megrázta.

– Ugyan már, Harry, most először hibáztad el a cikeszt!

– A legjobbaknak se sikerül mindig – tette hozzá George.

– Még semmi sincs veszve – érvelt Fred. – Száz ponttal vesztettünk, igaz? Ha a Hugrabug kikap a Hollóháttól, és a Mardekár...

– A Hugrabugnak legalább kétszáz ponttal kell veszítenie – jelentette ki George.

– De ha legyőzik a Hollóhátat...

– Az ki van zárva, a Hollóhát nagyon jó. De ha a Mardekár kikap a Hugrabugtól...

– Minden a pontarányon múlik. Ha bármelyik száz ponttal nyer...

Harry szótlanul feküdt az ágyban. Kikaptak... Életében először elveszített egy kviddicsmeccset.

Tíz perc elteltével belépett Madam Pomfrey, és kiparancsolta a kviddicscsapat tagjait a kórteremből.

– Majd még jövünk – búcsúzott Fred. – Ne emészd magad, Harry, akkor is te vagy az évtized legjobb fogója.

A csapat sárcsíkot húzva kicuppogott az ajtón. Madam Pomfrey rosszalló pillantással nézett utánuk. Ron és Hermione odaléptek Harry ágyához.

– Dumbledore nagyon kiakadt – szólt remegő hangon Hermione. – Még sosem láttam ilyen dühösnek. Miközben zuhantál, berohant a pályára, és rád szegezte a pálcáját. Erre te mintha lelassultál volna esés közben. Aztán a dementorok felé suhintott, és valami ezüstös izét lőtt ki rájuk. Rögtön eltűntek a stadionból... Dumbledore-t nagyon feldühítette, hogy bejöttek az iskola területére, még kiabált is velük...

– Aztán rávarázsolt téged egy hordágyra – vette át a szót Ron –, és a hordágy felrepült veled a kastélyba. Mindenki azt hitte, hogy...

Ron hangja elcsuklott, de Harry észre se vette. Egyre csak a dementorok jártak a fejében... és a sikoltozó nő. Mikor felpillantott Ronra és Hermionéra, azok olyan aggódó arcot vágtak, hogy úgy érezte, gyorsan kérdeznie kell valami értelmeset.

– Elhozta valaki a Nimbuszomat?

Ron és Hermione gyors pillantást váltottak. – Öh...

– Mi van? Nézett rájuk Harry.

– Tudod... miután leestél róla, elragadta a szél – mondta habozva Hermione.

– És?

– És nekiment... jaj, Harry, úgy sajnálom... nekiment a fúriafűznek.

Harry gyomra görcsbe rándult. A park közepén magányosan álló fúriafűz híres volt az agresszivitásáról.

– És? – kérdezte Harry, előre rettegve a választól.

– Hát, tudod, milyen a fúriafűz – csóválta a fejét Ron. – Nem nagyon szereti, ha nekimennek.

– Flitwick professzor hozta be, mielőtt magadhoz tértél – szólt elhaló hangon Hermione, és felemelt egy szatyrot a földről.

A szatyorból egy ripityára törött farúd tucatnyi darabja és egy megtépázott vesszőköteg került elő – Harry hűséges, hősi halált halt seprűjének földi maradványai.

Tizedik fejezet

A Tekergők Térképe

Madam Pomfrey ragaszkodott hozzá, hogy Harry az egész hétvégét a gyengélkedőn töltse. Harry beletörődött az ítéletbe, azt viszont nem engedte meg, hogy a javasasszony kidobja a Nimbusz Kétezres roncsait. Tisztában volt vele, hogy a seprű javíthatatlan, s hogy semmi értelme őrizgetni a maradványait, de hiába: úgy érezte, mintha az egyik legjobb barátját veszítette volna el.

Rengeteg látogatója, volt, s mindenki vigasztalni próbálta. Hagrid küldött neki egy csokor, kis sárga káposztára hasonlatos fülbemászóvirágot, Ginny Weasley pirulva átnyújtott neki egy maga készítette üdvözlőlapot, ami fülsértően mondta a magáét, amíg Harry ártalmatlanná nem tette a rá helyezett gyümölcsöstállal, aztán vasárnap délelőtt a kviddicscsapat is újra befutott – Wooddal együtt, aki síri hangon biztosította Harryt, hogy cseppet sem hibáztatja őt a történtekért, Ron és Hermione pedig reggeltől estig vele őrizték az ágyat. Harryt azonban egyik látogatójának sem sikerült felvidítania – ugyanis csak a feléről tudtak annak, ami a fiú lelkét nyomta.

A Zordót Harry senkinek, még Ronnak és Hermionénak se említette, tudta, hogy Ron megrémülne, Hernione pedig csak bosszankodna rajta. Tagadhatatlan volt azonban, hogy a Zordó immár másodszor jelent meg neki, s mindkét látomás után kis híján életét vesztette. Először majdnem elütötte a Kóbor Grimbusz, most pedig lezuhant a tizenöt méter magasan repülő seprűről. Vajon a Zordó addig fogja kísérteni őt, amíg egyszer tényleg meghal? Vagy élete végéig attól kell majd rettegnie, hogy mikor tűnik fel újra a szörnyeteg?

Aztán meg ott voltak a dementorok. Mardosó szégyenkezés fogta el, valahányszor eszébe jutottak. Mindenki rettenetes alakoknak tartotta az Azkaban őreit, de azért senki nem ájult el minden alkalommal, ha meglátta őket... és senkinek a fejében nem visszhangoztak halott szüleinek utolsó szavai.

Harry ugyanis most már rájött, hogy ki a láthatatlan, jajveszékelő nő. A gyengélkedőben töltött két magányos éjszakán, amíg álmatlanul meredt a holdfény csíkozta mennyezetre, újra és újra felcsendültek a fejében a szívszorító szavak. Mikor megcsapta őt a dementorok szele, édesanyja életének utolsó perceit hallotta: anyja elkeseredett próbálkozását, hogy megmentse őt, Harryt, Voldemort nagyúrtól, és a gyilkos kacajt, amit Voldemort hallatott, mielőtt megölte az asszonyt... Harry néha elbóbiskolt, s álmában karmos, oszlásnak indult kezeket látott – csak hogy felriadva újból felderengjen emlékeiben halálra szánt édesanyja hangja.

Hétfő reggel Harry szinte menekülve távozott a gyengélkedőről, örült, hogy újra elmerülhet az iskola zajos forgatagában, ahol kénytelen volt más dolgokra figyelni – sajnos többek között Draco Malfoy gúnyolódására is. Malfoy magán kívül volt a gyönyörűségtől hogy tanúja lehetett a Griffendél vereségének. Végre levette a kötést a karjáról, s „gyógyulása” örömére lelkesen eljátszotta, hogyan esett le Harry a seprűjéről. A következő bájitaltanórán addig utánozta a járőröző dementorokat, amíg Ron a képébe nem vágott egy friss, nyálkás krokodilszívet. Piton ötven mínuszponttal jutalmazta a telitalálatot.

– Ha a mai sötét varázslatok kivédése órát is Piton tartja, kidobom a taccsot – szólt sötéten Ron, miközben ebéd után barátaival Lupin professzor tanterme felé baktattak. – Nézd meg, ki van bent, Hermione.

Hermione belesett a terem ajtaján. – Minden rendben!

Lupin professzor visszatért a katedrára. A vak is láthatta, hogy tényleg beteg volt, feslett talárja még jobban lötyögött rajta, mint azelőtt, s szeme alatt sötét karikák húzódtak. Mindazonáltal jókedvűen mosolygott diákjaira, akik az óra elején egymás szavába vágva panaszolták el neki, mit művelt velük Piton.

– Ő csak helyettesített, nem volt joga házi feladatot adni nekünk!

– Gőzünk sincs a vérfarkasokról...

– ...kéttekercses házi dolgozat!

– Nem mondtátok Piton professzornak, hogy még nem vettük a vérfarkasokat? – kérdezte homlokráncolva Lupin.

Erre újból kitört a hangzavar.

– De igen, de azt mondta, le vagyunk maradva – ...nem is érdekelte... – ...kéttekercses házi dolgozat!

Lupin professzor mosolyogva nézte a felháborodott arcokat.

– Nyugodjatok meg. Beszélek Piton professzorral. Nem kell megírnotok azt a dolgozatot.

– Jaj, neee! – nyafogott Hermione. – Én már megírtam!

Ezek után az osztály minden tagja nagyon élvezte az órát. Lupin professzor egy üvegdobozt mutatott nekik, amiben egy féllábú bicegóc ücsörgött. A parányi lény úgy festett, mintha füstgomolyagokból rakták volna össze, s valójában ártalmatlan teremtménynek tűnt.

– A bicegóc, avagy lápi lidérc, a mocsárba csalja az utazókat – magyarázta Lupin. – A kis lámpással, amit a kezében láttok, tévútra vezeti a vándort, s ha az követi a fényt, akkor.

A bicegóc hátborzongató, cuppanós hangot hallatott.

Kicsöngetés után mindenki szedelőzködni kezdett. A többiekkel együtt Harry is elindult az ajtó felé, de...

– Várj egy percet, Harry – szólt utána Lupin. – Szeretnék beszélni veled.

Harry engedelmesen megállt. Lupin egy kendőt terített a bicegóc dobozára.

– Hallottam, mi történt a meccsen – szólt, miközben sorban elhelyezte könyveit az aktatáskájában. – Szörnyű, ami a seprűddel történt. Meg lehet javítani?

– Nem – felelte Harry. – A fűzfa ripityára törte.

Lupin együttérzően sóhajtott.

– A fúriafüzet abban az évben ültették, amikor én elsős voltam. Sokáig azt játszottuk, hogy ki meri megfogni a törzsét. De aztán egy Davey Gudgeon nevű fiúnak a fa majdnem kiverte a szemét, és akkor megtiltották, hogy a közelébe menjünk. Egy seprűnek ma már semmi esélye ellene.

– Azt is hallotta, hogy bejöttek a dementorok? – kérdezte óvatosan Harry.

Lupin ránézett.

– Igen, hallottam. Dumbledore professzor olyan mérges volt, mint talán még soha. A dementorok egy ideje zúgolódnak... Nem tetszik nekik, hogy Dumbledore kitiltotta őket az iskolából... Miattuk estél le a seprűről, igaz?

– Igen – bólintott Harry. Kicsit habozott, azután kitört belőle a kérdés: – De amiért? Miért vannak ilyen hatással rám? Talán...

– Ennek semmi köze a gyengeséghez – vágott a szavába Lupin, mintha olvasott volna a gondolataiban. – A dementorok azért gyakorolnak rád erősebb hatást, mint másokra, mert másoknak nincsenek olyan borzalmas emlékeik, mint neked.

Bágyadt téli napsugár sütött he a terembe, fényében megcsillantak Lupin ősz hajszálai fiatal arca felett.

– A dementorok a legvisszataszítóbb lények közé tartoznak, akiket valaha a hátán hordott a föld. Amerre járnak, kiszívják a levegőből a békét, a reményt és a boldogságot. Még a muglik is megérzik a jelenlétüket, pedig számukra láthatatlanok. Ha túl közel mész egy dementorhoz, kiszippant belőled minden kellemes érzést, minden boldog emléket. A dementor, ha megteheti, addig élősködik rajtad, amíg olyanná nem válsz, mint ő maga: lelketlenné és gonosszá. Kiszipolyoz, s végül nem marad benned más, csak a legszörnyűbb emlékeid. A te legszörnyűbb emléked pedig bárkit letaszítana a seprűjéről. Nincs hát miért szégyenkezned.

– Valahányszor a közelembe jönnek – Harry elszorult torokkal meredt maga elé –, azt hallom, ahogy Voldemort megöli az édesanyámat.

Lupin keze elindult a levegőben, mintha meg akarná ragadni Harry vállát – de a mozdulat félbemaradt. Egy pillanatig mindketten hallgattak, azután...

– Miért kellett bejönniük a pályára? – csattant fel keserűen Harry.

– Megéheztek – felelte tárgyilagosan Lupin, és bekattintotta aktatáskája zárját. – Dumbledore nem engedi be őket az iskolába, így hát nem jutnak táplálékhoz... A stadionban összegyűlt tömeg túl nagy csábítást jelentett számukra. Az a nagy izgalom... a sok heves érzés... nekik ez olyan, mint másnak egy ünnepi lakoma.

– Azkaban borzalmas hely lehet – dünnyögte Harry.

Lupin komoran bólintott.

– Maga az erőd egy kis szigeten van, messze kint a tengeren. A rabok azonban akkor sem tudnának megszökni, ha nem állnák falak és hullámok az útjukat, a saját fejükbe vannak bezárva, hisz egyetlen derűs gondolatuk sincs. A többségük néhány hét alatt megőrül.

– Sirius Black mégis megszökött – mondta elgondolkozva Harry. – Kitört a bűvkörükből...

Az aktatáska lecsúszott az asztalról, Lupin gyorsan lehajolt, és elkapta.

– Igen – szólt felegyenesedve. – Black bizonyára rájött, hogyan lehet legyőzni őket. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges. A dementorok állítólag a varázserőt is kiszívják az emberből...

– De hát a tanár úrnak is sikerült elkergetnie azt a dementort a vonaton – kapta fel a fejét Harry.

– Igen, vannak bizonyos önvédelmi varázslatok – bólintott Lupin. – De az a dementor egyedül volt. Minél többen vannak, annál nehezebb a védekezés.

– Milyen védővarázslat hat ellenük? – kérdezte mohón Harry. – Megtanítja nekem?

– Nem mondhatnám, hogy túl jól értek a dementorok távol tartásához, Harry. Épp ellenkezőleg...

– De ha a dementorok a következő meccsen is megjelennek, védekeznem kell ellenük...

Harry eltökélt arccal nézett Lupinra. A professzor néhány pillanatig habozott, majd így szólt:

– Nos... nem bánom. Megpróbálok segíteni neked. De csak a karácsonyi szünet után láthatunk hozzá. Az ünnepekig be vagyok táblázva. Sajnos elég rossz időpontot választottam a betegeskedésre.

Lupin dementorellenes tanfolyamának ígérete, a remény, hogy talán soha többet nem kell hallania édesanyja sikolyait, és az a tény, hogy a Hollóhát lesöpörte a pályáról a Hugrabugot a november végi meccsükön – nos, mindez sokat javított Harry kedélyállapotán. A Griffendélnek még mindig volt esélye a kviddicskupa elnyerésért, bár több mérkőzést nem veszíthettek el. Wood visszanyerte mániákus lelkesedését, s minden addiginál keményebb edzéseket tartott a csapatnak a december elejére is áthúzódó cudar, nedves időben. Harry többé színét se látta dementornak az iskola területén, Dumbledore haragja látszólag meggyőzte a csuklyásokat, hogy jobb, ha a parkon kívül maradnak.

Két héttel a téli szünet kezdete előtt az ég egyik napról a másikra vakító, opálos fehér színt öltött, és reggelre csillogó dér lepte be a park felázott füvét. A kastélyban egy csapásra karácsonyi hangulat támadt. Flitwick professzor, a bűbájtan tanár terme egyszerre megtelt apró lámpákkal, amelyekről kiderült, hogy igazi, röpködő tündérkék. A diákok lelkesen tervezgették, mi mindent fognak csinálni a téli szünetben. Ron és Hermione úgy döntöttek, hogy a Roxfortban maradnak. Ron kijelentette, hogy nem bír ki két hetet enyhén szólva nagyképű bátyjával, Percyvel, Hermione pedig a rengeteg tanulnivalóra hivatkozott, de Harry nem dőlt be a meséiknek, tudta, hogy barátai nem akarják egyedül hagyni őt, s ezért nagyon hálás volt nekik.

Harry kivételével mindenki örült a hírnek, hogy az iskolavezetés a szünet előtti utolsó hétvégére újabb roxmortsi kirándulást engedélyezett.

– Ott megvehetjük az összes karácsonyi ajándékot! – lelkendezett Hermione. – Anya és apa el fognak ájulni, ha kapnak egy csomag mentolos fogselyemcukrot a Mézesfalásból!

Harry jobb híján beletörődött, hogy megint ő lesz az egyetlen harmadikos, aki otthon marad, kölcsönkérte Woodtól A seprűk világa című könyvét, és elhatározta, hogy a szombati napot a különböző márkák tanulmányozásával fogja tölteni. Balesete óta az egyik iskolai seprűt használta az edzéseken, az ősrégi Meteor azonban nagyon lassú volt, ráadásul rángatott. Mindenképp be kellett szereznie egy új seprűt magának.

Szombaton reggeli után Harry elbúcsúzott köpenybe és sálba burkolódzott barátaitól, azután elindult felfelé a márványlépcsőn, hogy visszatérjen a Griffendél-toronyba. A kastély csendes és kihalt volt, s az ablakokon túl szállingózó hópelyhek kivételével közel s távol semmi sem mozdult.

– Pszt! Harry!

Harry hátrafordult a harmadik emeleti folyosón. Egy púpos, félszemű boszorka szobra mögül Fred és George pislogtak rá.

– Mit csináltok itt? – csodálkozott Harry. – Hogyhogy nem vagytok Roxmortsban?

– Egy kis előkarácsonyt jöttünk tartani neked – felelte kacsintva Fred. – Menjünk be oda...

A szobortól balra nyíló üres tanterem felé mutatott. Harry követte az ikreket a terembe. George csendben becsukta az ajtót, majd csillogó szemmel Harryhez fordult.

– Előkarácsonyi ajándékot kapsz tőlünk – szólt.

Fred benyúlt talárja belső zsebébe, ünnepélyes mozdulattal előhúzott egy nagy, megsárgult pergamentekercset, majd széthajtva letette azt az egyik padra. A lap teljesen üres volt. Harry kérdő tekintettel nézett az ikrekre – arra gyanakodott, hogy megint valami tréfán törik a fejüket.

– Ez meg mi?

– Ez, Harry, a sikerünk titka – jelentette ki George, és nagy büszkén megveregette a lapot.

– Fájó szívvel válunk meg tőle – tette hozzá Fred –, de beláttuk, hogy neked nagyobb szükséged van rá, mint nekünk.

– Különben is, már kívülről tudjuk – mondta George. – Rád hagyományozzuk. Mi most már nélküle is elboldogulunk.

– Mit kezdjek egy ócska pergamenlappal? – értetlenkedett Harry.

– Még hogy ócska pergamenlap! – Fred olyan fájdalmas grimaszt vágott, mintha Harry a legszentebb érzelmeibe tiport volna bele. – Magyarázd el, George!

– Nos... elsőéves korunkban... mikor még mit sem sejtő, ártatlan gyermekek voltunk...

Harry horkantva felnevetett. Nem igazán tudta elképzelni, hogy Fred és George valaha is ártatlanok voltak.

– ...mindenesetre ártatlanabbak voltunk, mint most... szóval elsőéves korunkban egyszer volt egy kis összezörrenésünk Friccsel.

– Eldobtunk egy trágyagránátot a folyosón, és ez valamiért zavarta őt...

– Ezért becipelt minket a szobájába, és elkezdte a szokásos fenyegetőzést...

– ...büntetőfeladat...

– ...kizsigerelés...

– ...mi pedig egészen véletlenül észrevettük, hogy a kartotékszekrény egyik fiókján ez áll: Különösen veszélyes elkobzott tárgyak.

– Csak azt ne mondjátok, hogy... – vigyorodott el Harry.

– Te mit csináltál volna a helyünkben? – vonta meg a vállát

Fred. – George eldobott még egy trágyagránátot, hogy elterelje Frics figyelmét, én meg kihúztam a fiókot, és ezt találtam benne.

– Nem volt olyan nagy ügy – legyintett George. – Szerintem Frics nem is tudta, hogyan működik. Persze biztos gyanította, mi az, különben nem kobozta volna el.

– És ti tudjátok, hogyan működik?

– De még mennyire – vigyorgott Fred. – Ettől a kis gyönyörűségtől többet tanultunk, mint az összes tanártól együtt véve.

– Most már tényleg kíváncsi vagyok – csóválta fejét Harry, és a gyűrött pergamenlapra nézett.

– Nagyon helyes – kuncogott Fred.

Elővette a varázspálcáját, megérintette vele a pergament, és így szólt:

– Esküszöm, hogy, rosszban sántikálok.

Abból a pontból, ahol George pálcája hozzáért a pergamenlaphoz, hajszálvékony tintapatakok sokasága tűnt fel, s futott szét minden irányba. A vonalkák pókhálószerűen szétterjedtek a lapon, itt-ott egybefutottak, máshol keresztezték egymást, s végül az egész pergament megtöltötték kusza vonalakkal. Ezzel egy időben a lap tetején nagy, cirkalmas, zöld betűk rajzolódtak ki:

A Bűbájos Bajkeverők Kelléktára büszkén prezentálja Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas urak művét:

A TEKERGŐK TÉRKÉPE

A pergamenlap, mint neve is mutatta, egy térkép volt – méghozzá a Roxfort-kastély és – birtok térképe. Azonban nem ez tette igazán különlegessé, hanem a rajzon mozgó apró tintapötty-alakok, melyek mindegyikéhez egy hangyányi betűkkel írt név tartozott. Harry ámulattal hajolt a térkép fölé. A bal felső sarokban mozgó feliratos pötty azt jelezte, hogy Dumbledore professzor fel-alá sétál az irodájában, Mrs. Norris, a gondnok macskája a második emeleten járőrözött, Hóborc, a kopogószellem pedig épp a trófeateremben ugrabugrált. Ahogy Harry az ismerős folyosókat fürkészte, még valami a szemébe ötlött.

A térképen egy sor olyanjárat is fel volt tüntetve, amelyeknek a létezéséről nem is tudott.

– Ezek Roxmortsba vezetnek – magyarázta Fred, s ujjával az egyik vonalra bökött. – Összesen hét ilyen alagút van. Frics erről a négyről tud... de szinte biztos, hogy ezeket csak mi ismerjük. Az, amelyik a negyedik emeleti tükör mögül indul, kiesik. Sokáig azt használtuk, de tavaly télen beomlott. Ezen pedig szerintem még soha senki nem ment végig, mert a bejárata a fúriafűz tövében van... Viszont ez itt, ez egyenesen a Mézesfalás pincéjébe vezet. Ezerszer végigmentünk már rajta. És amint látod, itt indul, közvetlenül az ajtó mellett – a bejárat a félszemű banya púpja.

George megsimogatta a térképet.

– Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas urak – szólt elérzékenyülten. – Örökké hálásak leszünk nektek. George ünnepélyesen rábólintott.

– Négy nemes férfiú, a csínytevők újabb nemzedékeinek önzetlen pártfogói.

– Ez minden – vigyorodott el Fred. – Ja, és még valami: használat után ne felejtsd el kikapcsolni a térképet... – Különben bárki megnézheti – tette hozzá George.

– Csak üss rá a pálcáddal, mondd, hogy „Csíny letudva!”, és a térkép nyomban eltűnik.

– Használd egészséggel, ifjú Harry – szólt Fred, Percy fellengzős stílusát utánozva. – Aztán nehogy jót halljunk felőled!

– Találkozunk a Mézesfalásban – búcsúzott George. Azzal az ikrek vigyorogva elsiettek.

Harry tétován nézegette a titokzatos térképet. Mrs. Norris tintapöttye befordult balra, és megállt, hogy megszagoljon valamit a földön. Ha Frics tényleg nem tud a járatról... És így nem is kellene elhaladnia a dementorok mellett...

Ahogy azonban ott állt, és egyre növekvő izgalommal a térképre meredt, egy mondat ötlött fel az agyában, amit egykor Mr. Weasley szájából hallott:

Ne bízz meg semmiben, ami gondolkodik, de nem látni, hogy hol tartja az eszét.

Mr. Weasley intelme pontosan az olyan veszélyes mágikus holmikra vonatkozott, mint ez a térkép... Bűbájos Bajkeverők Kelléktára... Másfelől viszont, morfondírozott Harry, ő csak egy roxmortsi kiruccanás erejéig próbálná ki a térképet, nem lopni akar, vagy rátámadni valakire... különben is, Fred és George évekig használták, mégsem történt velük semmi szörnyűség...

Harry végigfuttatta ujját a Mézesfalásba vezető titkos alagút vonalán.

A következő pillanatban, mintha parancsra cselekedne, összecsavarta a térképet, elrejtette a talárjában, és a terem ajtajához lépett. Kilesett a folyosóra, s mivel az néptelennek tűnt, kilépett a teremből, és beosont a félszemű boszorka szobra mögé.

Most mit kell tennie? Elővette a térképet, és meglepődve látta, hogy azon egy újabb tintapötty jelent meg, „Harry Potter” felirattal. A pötty-alak a harmadik emeleti folyosó közepe táján állt, pontosan ott, ahol ő maga. Harry alaposabban szemügyre vette pötty-alteregóját. Az mintha a boszorkány szobrát ütögette volna egy miniatűr varázspálcával. Harry gyorsan elővette saját pálcáját, és megkocogtatta vele a szobrot. Semmi nem történt. Újra a térképre nézett. A pötty-Harry mellett parányi szövegbuborék tűnt fel. Egyetlen szó állt benne: Dissendium.

– Dissendium! – suttogta Harry, s újra rákoppintott a szoborra.

Abban a szempillantásban megnyílt a boszorkány púpja. Épp csak akkora rés támadt rajta, amekkorán egy sovány ember befér. Harry még egyszer ellenőrizte, hogy nem közeledik-e valaki a folyosón, aztán eltette a térképet, és fejjel előre bemászott a nyíláson.

Jó ideig lefelé siklott egy kőcsúszdának tűnő hosszú vályúban, majd egy huppanással megállt, s akkor már hideg, nedves földet érzett a tenyere alatt. Felállt és körbefordult, de semmit sem látott a koromsötétben.

– Lumos! – motyogta, mire pálcája hegyén apró láng gyulladt ki. Most már látta, hogy egy szűk, földbe vájt alagútba került. Előhúzta a térképet, és megérintette a pálcájával. – Csíny letudva – mondta.

A pergamenről nyomban eltűntek a vonalak és a pöttyök. Harry gondosan összehajtotta, talárja zsebébe rejtette, és az izgalomtól szaporán dobogó szívvel elindult a sötét járatban.

Az alagút olyan kanyargós volt, mintha egy óriási üregi nyúl vájta volna magának. Harry botladozva bár, mégis szapora léptekkel haladt benne, pislákoló pálcájával világítva meg az utat. A járat végtelenül hosszúnak tűnt, de Harry előtt ott lebegett a Mézesfalás képe, s ez erőt adott neki.

Úgy érezte, már vagy egy órája gyalogol, amikor az alagút végre emelkedni kezdett. Harry összeszedte maradék erejét, s még jobban megszaporázta lépteit.

Újabb tíz perc elteltével egy ódon kőlépcsőhöz ért, amelynek teteje a sötétbe veszett. Óvatos, nesztelen léptekkel elindult felfelé a megsüllyedt, ferde fokokon. Száz lépcsőfok, kétszáz lépcsőfok... már nem is számolta, csak arra figyelt, hogy ne csapjon zajt... s akkor egyszerre csak valami keménybe ütközött a feje.

Az akadály egy csapóajtónak tűnt. Harry fájós fejét dörzsölgetve fülelt. Mivel odafönt csend volt, résnyire felnyitotta a csapóajtót, és kilesett alóla.

Az ajtó egy faládákkal és dobozokkal teli pincébe nyílt. Harry felmászott az utolsó lépcsőfokokon, majd csendesen lehajtotta maga után a csapóajtót. Az olyan tökéletesen belesimult a poros fapadló deszkái közé, hogy jóformán lehetetlen volt észrevenni. Harry lábujjhegyen elindult a pincéből kivezető falépcső felé. Most már jól kivehető hangokat hallott, többek között csilingelést és egy nyíló, majd csukódó ajtó zaját.

Harry tétovázva megállt, s eltöprengett, hogy mitévő legyen. Ekkor azonban egy sokkal közelebbi zár kattanása ütötte meg a fülét, valaki kinyitotta a pinceajtót.

– Egy doboz gumicsigát is felhozhatsz, drágám – csendült egy női hang. – Lassan az is elfogy.

A falépcső tettjén két láb jelent meg. Harry besurrant egy terjedelmes láda mögé, s megvárta, amíg a léptek elhaladnak mellette. Hallotta, hogy a lábak tulajdonosa a szemközti falnál matat. Ilyen lehetősége nemigen lesz több...

Előbújt rejtekhelyéről, és zajtalanul felosont a lépcsőn. Hátranézve egy előregörnyedő férfi széles hátát és kopasz fejét pillantotta meg. Végül elérte a pinceajtót, s mikor kioldalazott rajta, a Mézesfalás pultja mögött találta magát. Gyorsan lehúzódott, elindult jobb felé, majd néhány lépés után felegyenesedett.

A Mézesfalás zsúfolva volt roxfortosokkal, így senkinek nem tűnt fel hirtelen felbukkanása. Harry körülnézett, és nyomban felkuncogott magában, elképzelte, milyen arcot vágna a malacképű Dudley, ha látná, hova került gyűlölt unokatestvére.

Az üzlet hosszú polcain a világ legínycsiklandozóbb nyalánkságai sorakoztak: kövér, krémes nugátok, csillogó, rózsaszín kókuszjégkrém kockák, nagy, mézszínű karamelltömbök és százféle csokoládé, csinos oszlopokba tornyozva. Egy nagy hordó színültig tele volt Bogoly Berti féle Mindenízű Drazséval, egy másik pedig Bűvös Bizserével, azzal a levitációs pezsgőcukorral, amiről Ron mesélt. Külön polcot foglaltak el a „speciális effektus” édességek: Drubli Legjobb Fúvógumija (amiből búzavirágkék gömbök áradtak, melyek napokig nem pukkadtak ki), a furcsa, cérnaszerű mentolos fogselyemcukor, a parányi, fekete borsbogyó („Garantáltan tüzes lehelet!”), a Mirelit Egér („Vacog és cincog tőle a fogad!), a varangy alakú mentolkrémes minyon („Élethűen ugrál a gyomrodban!), a karcsú cukorpennák és a robbanócukorkák.

Harry épp átfurakodott egy csapatnyi hatodikos között, mikor megpillantotta Ront és Hermionét. Barátai a „Különleges ízek” feliratú polc előtt álltak, s a vérízű nyalókákat nézegették. Harry odalopózott mögéjük.

– Fúj, nem, Harry nem örülne ennek – fanyalgott Hermione. – Szerintem ezt csak a vámpírok szeretik.

– Na és ehhez mit szólsz? – vigyorgott Ron, s egy üveg

Csótánycsokrot dugott Hermione orra alá.

– Ennek se örülne – szólt közbe Harry.

Ron kis híján elejtette az üveget.

– Harry! – sikkantotta Hermione. – Te hogy kerülsz ide!? Hogy tudtál... és merre...

– Tyűha! – álmélkodott Ron. – Te megtanultál hoppanálni!

– Dehogy tanultam! – nevetett Harry, majd fojtott hangon, hogy a hatodikosok ne hallják, elmesélte, hogyan kapta meg Fredtől és George-tól a Tekergők Térképét.

– Nekem bezzeg soha nem adták kölcsön! – háborgott Ron. – Pedig én a testvérük vagyok!

– Miért, azt hiszed, Harry meg akarja tartani!? – Hermione olyan arcot vágott, mintha még az ötletet is nevetségesnek tartaná. – Természetesen odaadja McGalagony professzornak. Igaz, Harry?

– Dehogy adom! – vágta rá Harry.

– Te lány! Neked elment az eszed! – méltatlankodott Ron. – Lemondani egy ilyen kincsről!?

– Ha leadom McGalagonynak, meg kell mondanom neki, honnan szereztem. S persze Frics is megtudná, hogy Fred és George tőle lopták.

– De hát gondolj Sirius Blackre! – makacskodott Hermione. – Lehet, hogy egy olyan úton jár be a kastélyba, ami rajta van a térképen! Meg kell mutatnunk a tanároknak!

– Ezeken az alagutakon nem juthatott be – vetette ellen Harry. – A térképen hét titkos járat van feltüntetve. Fred és George azt mondták, Frics négyet már felfedezett. A maradék három közül az egyik beomlott, a másikból pedig a fúriafűz alatt kell kimászni, úgyhogy az se jöhet szóba. A harmadik, amelyiken jöttem... annak itt van a bejárata a pincében, de nem lehet észrevenni, csak ha tudja az ember, hol keresse...

Harry elbizonytalanodott. Mi van, ha Black régebbről ismeri az alagutat? Ron azonban jelentőségteljesen megköszörülte a torkát, és az édességbolt ajtaján függő pergamenlapra mutatott.

A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM HIRDETMÉNYE

Felhívjuk a lakosság és a látogatók figyelmét, hogy Roxmorts község utcáin minden nap napnyugta után dementorok teljesítenek járőrszolgálatot. Az intézkedés Roxmorts lakóinak biztonságát szolgálja, és Sirius Black elfogásáig marad érvényben. A fenti okból mindenkinek azt tanácsoljuk, hogy igyekezzen napnyugta előtt végezni a bevásárlással.

Boldog karácsonyt!

– Na látjátok! – súgta barátainak Ron. – Kötve hiszem, hogy Black betör a Mézesfalásba, miközben Roxmorts utcáin nyüzsögnek a dementorok. Mellesleg, Hermione, a tulaj és a felesége meghallanák, ha éjjel bejönne ide valaki. Itt laknak közvetlenül a bolt fölött.

– Jó, de... de... – Hermione újabb érveken törte a fejét. – Harrynek akkor se lett volna szabad engedély nélkül lejönnie Roxmortsba! Ha észreveszik, nagyon megjárhatja. És most nappal van. Mi lesz, ha Sirius Black épp ma lopózik be a faluba? Épp most?

– Akkor is csodálnám, ha kiszúrná Harryt. – Ron az ablak felé bökött a fejével. Odakint nagy, sűrű pelyhekben esett a hó. – Nemsokára karácsony van, Hermione. Harry is megérdemel egy kis kikapcsolódást.

Hermione az ajkába harapott, és roppant aggódó arcot vágott.

– Beárulsz a tanároknak? – vigyorgott Harry.

– Jaj, dehogyis... De komolyan, Harry, nem kellene...

– Láttad már a Bűvös Bizserét? – Ron karon ragadta Harryt, és magával vonszolta a Bizserék hordójához. – Hát a gumicsigákat? És a Sav-a-júj cukrot? Hétéves koromban Fred megkínált eggyel, és a cukor lyukat égetett a nyelvemen. Emlékszem, anya a seprűnyéllel náspángolta el Fredet... – Ron révedezve nézte a Sav-a-júj cukros dobozt. – Mit gondoltok, Fred bekapna egy szemet a Csótánycsokorból, ha azt mondanám neki, hogy földimogyoró?

Néhány perccel később, miután Ron és Hermione kifizették édességeiket, mindhárman elhagyták a Mézesfalást, és útnak indultak a hóförgetegben.

Roxmorts úgy festett, mint egy életre kelt karácsonyi képeslap. A zsúpfedelű házikókra és kis üzletekre friss hótakaró borult, minden ajtót magyalkoszorú díszített, s a fák ágain elvarázsolt gyertyák világítottak.

Harry megborzongott, barátaival ellentétben ő nem hozta magával a téli köpönyegét. A süvítő szélben fejüket leszegve baktattak végig a falu főutcáján, Ron és Hermione fülig beburkolóztak sálukba, és a szelet túlkiabálva sorolták a nevezetességeket.

– Az ott a postahivatal...

– Arra van Zonko Csodabazára...

– Felmehetnénk a Szellemszálláshoz...

– Jobb ötletem van – mondta vacogva Ron. – Igyunk egy forró vajsört a Három Seprűben!

Harry, aki addigra csontig fagyott, kapva kapott az ötleten. Átvágtak hát az utca túloldalára, s hamarosan megérkeztek a kis fogadóhoz.

Odabent tömeg, zsivaj, izzasztó meleg és sűrű füst fogadta őket. A csinos arcú, dúskeblű kocsmárosné épp egy csoport nagyhangú táltost szolgált ki a bárpultnál.

– Ő Madam Rosmerta – magyarázta Ron. – Majd én megrendelem az italainkat – tette hozzá, kissé elpirulva.

Harry és Hermione továbbindultak a kocsma füstbe burkolózó mélye felé. Az ablak és a kandalló mellett álló karácsonyfa között találtak is egy szabad asztalt. Ron öt perc múlva bukkant fel, kezében három kupa, gőzölgő vajsörrel.

– Boldog karácsonyt! – emelte fel vidáman a saját kupáját.

Harry kortyolni kezdte a meleg italt. Soha életében nem ivott még ehhez fogható finomságot. Ráadásul a vajsör egy szempillantás alatt a lábujja hegyétől a feje búbjáig átmelegítette.

Ekkor hűvös légvonat csapott az arcába. A Három Seprű ajtaja ismét kinyílt. Harry a kupa pereme fölött a bejárat felé pislogott – s nyomban félrenyelt.

A kinti hóförgetegből McGalagony alakja bontakozott ki. Nyomában Flitwick professzor lépett a kocsmába, őt pedig Hagrid követte, aki élénk beszélgetésbe merült egy neonzöld keménykalapot és hajszálcsíkos köpenyt viselő, pocakos férfival. Ez utóbbiban Harry nyomban felismerte Cornelius Caramel mágiaügyi minisztert.

Ron és Hermione gondolkozás nélkül rávetették magukat Harryre, és letuszkolták öt az asztal alá. Harry vajsörtől csöpögő arccal szorongatta kiürült kupáját, s búvóhelyéről figyelte a négy pár láb mozgását. A három tanár és Caramel a bárpulthoz léptek, majd kisvártatva elindultak – egyenesen feléjük.

Valahol Harry feje fölött Hermione ezt suttogta:

– Mobiliarbus!

A mellettük álló karácsonyfa néhány centire a levegőbe emelkedett, és elindult balra. Mikor az asztaluk elé ért, halk puffanással lezuttyant, eltakarva őket a közeledők szeme elől. Harry kilesett a fa alsó ágai között, s látta, hogy az övékkel szomszédos asztal mellett megmozdulnak a székek. Azután halk nyögéseket és sóhajokat hallott – a tanárok és a miniszter leültek.

Kisvártatva két türkizkék, tűsarkú cipőbe bújtatott láb lépett a szomszéd asztalhoz, és Harry egy nő hangját hallotta: – Egy kis pohár violalikőr...

– Én kérem – szólt McGalagony.

– Két liter forralt mézbor...

– Ide nekem, Rosmerta! – hallatszott Hagrid hangja.

– Meggyszörp és szódavíz jéggel és ernyővel...

– Mmmm! – Flitwick professzor sóvárogva cuppogott. – Ezek szerint a ribizlirum az öné, miniszter úr.

– Köszönőm, Rosmerta kedves – fuvolázta Caramel. – Mindig nagy öröm számomra, ha láthatom magácskát. Meghívhatjuk egy italra? Üljön le hozzánk, ha van ideje... – Köszönöm, miniszter úr.

A türkizkék tűsarkak eltipegtek, majd nemsokára visszatértek. Harry szíve a torkában dobogott. Gondolhatott volna rá, hogy a tanároknak is ez a szünet előtti utolsó hétvégéjük. Vajon meddig fognak ott ülni? Neki még valahogy be is kell lopóznia a Mézesfalásba, ha még napnyugta előtt vissza akar érni az iskolába... Hermione lába nyugtalanul toporogni kezdett mellette.

– No és mi szél hozta ide mifelénk, miniszter úr? – csendült Madam Rosmerta hangja.

Caramel pocakja kissé jobbra, majd balra fordult, jelezve, hogy a miniszter körülnézett – talán meg akart bizonyosodni róla, hogy senki nem hallja őket.

– Mi más, mint Sirius Black – felelte fojtott hangon. – Felteszem, kegyed is hallott róla, mi történt Halloweenkor az iskolában.

– Hallottam pletykálni ezt-azt – ismerte be Madam Rosmerta.

– Szétkürtölted az egész kocsmában, Hagrid? – bosszankodott McGalagony.

– Ön szerint Black még mindig a környéken bujkál, miniszter úr? – suttogta Madam Rosmerta. – Biztos vagyok benne – felelte komoran Caramel.

– Tudja, hogy a dementorok már kétszer is razziát tartottak a kocsmában? – panaszolta Madam Rosmerta, nénei szemrehányással a hangjában. – Elriasztják a vendégeimet. Nem tesz jót az üzletnek, hogy itt őgyelegnek, miniszter úr.

– Én se kedvelem őket, Rosmerta kedves – felelte feszengve Caramel. – De sajnos szükség van rájuk... Éppen most találkoztam néhánnyal. Roppant dühösek Dumbledore-ra – a professzor nem engedi be őket az iskola területére.

– Még szép, hogy nem – méltatlankodott McGalagony. – Hogy tudnánk tanítani, ha azok a szörnyetegek ott keringenének a gyerekek körül?

– Egyetértek! – sipította a kis Flitwick professzor, kurta lábát lóbálva.

– Akárhogy is, óvatosnak kell lennünk – szögezte le Caramel. – A dementorok megvédenek minket valakitől, aki még náluk is gonoszabb... Valamennyien tudjuk, hogy Black mi mindenre képes...

– Én még mindig alig tudom elhinni róla – jegyezte meg tűnődve Madam Rosmerta. – Sirius Black volt az utolsó, akiről feltételeztem volna, hogy képes átállni a sötét oldalra... Ismertem, amikor még roxfortos diák volt. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy gonosztevő lesz belőle, biztos nem adtam volna több mézbort az illetőnek.

– És magácska még a felét se tudja, Rosmerta – morogta Caramel. – A legszörnyűbb tettéről még ma is csak kevesen tudnak.

– A legszörnyűbb tettéről?! – Madam Rosmerta hangjában élénk kíváncsiság csendült. – Úgy érti, szörnyűbb dolgot is csinált, mint hogy megölte azt a sok szerencsétlen embert?

– Pontosan úgy értem – felelte sötéten Caramel.

– Nem tudom elhinni. Mi lehet szörnyűbb egy ilyen gyilkosságnál?

– Azt mondta, emlékszik még rá diákkorából – szólt McGalagony. – Arra is emlékszik, hogy ki volt a legjobb barátja?

– Hogyne emlékeznék! – nevetett Rosmerta. – Hisz mintha össze lettek volna nőve. Hányszor ültek itt nálam... Istenem, mennyit nevettünk. Az volt csak a páratlan páros! Sirius Black és James Potter!

Harry kupája koppanva landolt a padlón. Ron figyelmeztetően belerúgott barátjába.

– Pontosan – folytatta McGalagony. – Black és Potter. A kis csapat két főkolomposa. Meg kell hagyni, mindkettő nagyon értelmes gyerek volt – kivételesen értelmesek. De hogy a Roxfortba azóta se járt két akkora csibész, mint ők, az is biztos.

– Na várjunk csak – kuncogott Hagrid. – Fred és George Weasley azért felvehetik velük a versenyt.

– Black és Potter olyanok voltak, mint egy testvérpár! – cincogta Flitwick professzor. – Elválaszthatatlanok!

– Hát persze – szólt Caramel. – Potter az összes barátja közül Blackben bízott meg a legjobban, s ez azután sem változott, hogy kikerültek az iskolából. Mikor James feleségül vette Lilyt, Black volt a násznagy, és később ő lett Harry keresztapja is. Ezt persze sosem mondtuk el Harrynek. Képzelhetik, mennyire felkavarná őt, ha megtudná.

– Azért, mert Black átállt Tudjaki oldalára? – suttogta Madam Rosmerta.

– Rosszabbat is tett annál, kedvesen... – Caramel még jobban lehalkította a hangját, s szinte motyogva folytatta. – Potterék ugyanis annak idején tudomást szereztek róla, hogy Tudjukki feni rájuk a fogát. Dumbledore-nak, aki minden erejével harcolt Tudjukki ellen, megbízható kémek jelentették a dolgot, s ő azonnal figyelmeztette Jameset és Lilyt. Azt tanácsolta nekik, hogy rejtőzzenek el. No persze, Tudjukki elől nem volt olyan könnyű elbújni. Dumbledore úgy vélte, hogy a Fidelius bűbájt kell alkalmazniuk.

– Az hogyan működik? – kérdezte Madam Rosmerta a kíváncsiságtól remegő hangon.

Flitwick professzor megköszörülte a torkát.

– A Fidelius roppant bonyolult bűbáj – cincogta. – Az a lényege, hogy egy titkot mágikus úton elrejtünk egy emberi lélek mélyén. Az információ sehol máshol nem lelhető fel, csak a ki

választott személy, a titokgazda lelkében, így nem is juthat illetéktelenek tudomására – hacsak a titokgazda önszántából ki nem szolgáltatja. Tudjukki akár százszor is tűvé tehette volna a falut, ahol Lily és James rejtőztek, mégse bukkant volna rájuk. Akkor se látta volna meg őket, ha ott áll a szobájuk közepén!

– Ezek szerint Black volt Potterék titokgazdája? – suttogta Madam Rosmerta.

– Természetesen – vette át a szót McGalagony. – James Potter biztosította Dumbledore-t, hogy Black inkább meghalna, semmint hogy beszéljen. Azt mondta, Black maga is el akar rejtőzni... Dumbledore-nak mégsem tetszett a dolog. Emlékszem, még azt is felajánlotta Potteréknek, hogy ő maga lesz a titokgazdájuk.

– Black már akkor gyanús volt neki? – hüledezett Madam Rosmerta.

– Biztos volt benne, hogy valaki, aki közel áll Potterékhez, folyamatosan tájékoztatja Tudjukkit a hollétükről – felelte McGalagony. – Mi több, egy ideje gyanította, hogy van köztünk egy áruló, aki információkat szolgáltat ki a sötét nagyúrnak.

– James Potter ennek ellenére ragaszkodott Blackhez?

– Igen – sóhajtott Caramel. – És alig egy héttel azután, hogy elvégezték a Fidelius bűbájt...

– Black elárulta őket? – sikkantott fel Madam Rosmerta.

– Úgy van. Megunta a kettős ügynök szerepét, s arra készült, hogy nyíltan Tudjukki mellé áll. Feltehetőleg Potterék halálának percében akart színt vallani. Azonban, mint tudjuk, a nagyúr alaposan megjárta a kis Harry Potterrel. Minden hatalmát elvesztette, s menekülnie kellett. Black roppant kínos helyzetbe került, alighogy végre kiállt a mestere mellett, az elbukott. Nem tehetett mást, ő is menekült...

– Az aljas köpönyegforgató! – fakadt ki Hagrid, olyan hangosan, hogy a fél kocsma feléjük fordult.

– Csss! Csendesebben! – figyelmeztette McGalagony.

– Még találkoztam is vele! – háborgott Hagrid. – Én mentettem ki Harryt James és Lily házából, miután meghaltak. Alighogy kihoztam a szegény, sebes homlokú kis árvát a romok közül, megjelent Sirius Black a repülő motorbiciklijén. Eszembe se jutott megkérdezni, hogy mit keres ott. Azt se tudtam, hogy ő volt Lily és James titokgazdája. Gondoltam, hallotta a hírt, és odasietett segíteni. Fehér volt, mint a fal, és csak úgy remegett. És tudják, mit csináltam?

VIGASZTALTAM A GYILKOS ÁRULÓT!

– Halkabban, Hagrid! – szólt rá McGalagony.

– Honnan tudhattam volna, hogy nem Lilyt és Jameset sajnálja? Tudjukki miatt volt annyira oda! Azt mondja nekem: „Hagrid, bízd rám, Harryt. Én vagyok a keresztapja, majd én vigyázok rá...” Hah! De én parancsot kaptam Dumbledore-tól, hát mondtam Blacknek, hogy nem, Dumbledore azt mondta, Harrynek a nagynénjéékhez kell kerülnie. Black erősködött, hogy így meg úgy, de aztán végül beletörődött. Nekem adta a motorját, hogy azon vigyem el Harryt. „Nekem már nem kell” – mondta.

– Már akkor feltűnhetett volna, hogy valami nem stimmel. Miért adta nekem a kedvenc motorját? Miért nem kellett már neki? Mert túl feltűnő járgány volt, azért! Tudta, hogy el kell húznia a csíkot, mielőtt a minisztériumban észbe kapnak, és keresni kezdik!

– De mi lett volna, ha rábízom Harryt, eh? Biztos beledobta volna szegényt a tengerbe. A legjobb barátja fiát! Hiába, ha egy varázsló átáll a sötét oldalra, attól fogva nem ismer se istent, se embert...

Hagrid befejezte monológját, s a társaság elgondolkozott a hallottakon. Végül Madam Rosmerta törte meg a csendet.

– De nem sikerült kereket oldania – jegyezte meg némi elégtétellel. – A minisztérium emberei már másnap megtalálták.

– Bár úgy lett volna – morogta keserűen Caramel. – De nem mi találtuk meg, hanem a kis Peter Pettigrew – Potterék másik barátja. Semmi kétség, eszét vette a gyász, s mivel tudta, hogy Black volt a Potter család titokgazdája, a nyomába eredt.

– Pettigrew, Pettigrew... – töprengett Madam Rosmerta. – Az a kis kövér fiú, aki folyton ott loholt mögöttük a Roxfortban?

– Hősként tisztelte Blacket és Pottert – mondta McGalagony. – Nem volt olyan tehetséges, mint ők, s én sokszor túl szigorú voltam vele. Gondolhatják, ma már... ma már mennyire bánom. – McGalagony hangja úgy csengett, mintha hirtelen benáthásodott volna.

– Ne eméssze magát, Minerva – vigasztalta Caramel. – Pettigrew hősként halt meg. A szemtanúk – néhány mugli, akiknek persze később kitöröltük az emlékeit – elmesélték, hogyan szorította sarokba Blacket. Sírva rákiáltott: „Lily és James...! Sirius! Hogy tehetted ezt!?” Aztán a pálcája után kapott, de Black gyorsabb volt nála. Az átka apró darabokra szaggatta Pettigrew-t.

McGalagony professzor kifújta az orrát.

– Ostoba fiú... – szólt rekedten. – Mit képzelt... sosem tudott párbajozni... Miért nem bízta a minisztériumra...

– Bizonyisten, ha én kapom el Blacket, nem vesződtem volna a varázspálcával – füstölgött Hagrid. – Puszta kézzel ütöttem volna agyon...

– Nem tudod, mit beszélsz, Hagrid – mordult fel Caramel. – A sarokba szorított Blackkel szembeír csak a Varázsbűn-üldözési Kommandó profi pálcatörőinek lett volna esélyük. Én abban az időben a mágikus katasztrófák ügyosztályán dolgoztam, úgyhogy az elsők között siettem a helyszínre. Életem végéig kísérteni fog az a látvány. Az utca közepén olyan mély kráter tátongott, hogy az alja a csatornát érte. Körős-körül holttestek hevertek, és zengett az utca a muglik sikoltozásától. Black meg csak állt és nevetett – s a lába előtt ott hevert mindaz, ami Pettigrew-ból megmaradt... egy véres talár és néhány... néhány darabka...

Caramel hirtelen elhallgatott, s a hangokból ítélve öt ember egyszerre fújta ki az orrát.