/ Language: Hungary / Genre:antique

Erdély aranykora

Jókai Mór


Jókai Mór

Erdély aranykora

Tartalom

I. Egy vadászat 1666-ban

II. Az ebesfalvi ház

III. Kényszerített fejedelem

IV. Egy lakoma a magyar fejedelemnél

V. Bodolavár

VI. A nagyszőllősi ütközet

VII. A fejedelemnő

VIII. Azraële

IX. A fejedelem és minisztere

X. A cirkáló

XI. Sange Moarte

XII. Egy főúr a XVII. században

XIII. Az éji harc

XIV. Törvényszék lakoma mellett

XV. A gyulafehérvári országgyűlés

XVI. A liga

XVII. Egy csókért egy halál

XVIII. A feleség és az odaliszk

XIX. Az ítélet

I. Egy vadászat 1666-ban

Mielőtt átlépnők a Királyhágót, búcsúzzunk el egy tekintettel Magyarországtól.

Egy jelenetet fogok előtökbe rajzolni, mely félig vaksors, félig misztérium – félig vigalom, félig gyász. Egy pillanatnyi véletlen, s mégis egy század fordulópontja.

Lelkemet nyomja a fölidézett események súlya, a megjelenő elmúlt idők alakjai elvakítják szemeimet. Vajha kezeim elég erősek legyenek visszaadni azt, amit a lélek a bűvtükörben látott! Amit elmulasztok én, pótoljátok ti helyre érzelemmel – emlékezettel.

*

A Dráva mellékén vagyunk, egyikében azon végtelen lankaságoknak, mikben a vad is eltéved. Mindenfelé erdők, évezredes ihar- és egerfák, és az erdők tövében víz. Nagyszerű mocsár, melyből vízi virágok és sás helyett óriási szálfák nőttek elő, miknek lehajló gallyairól gyökereket húz az éltető víz színe. Ide építi rejtett fészkét a hattyú, itt tanyáz a koronás gém, a vakvarjú, az arany lile s egyéb fajai az emberkerülő vízi vadaknak, miknek alig téved ritkaságul egy-egy példánya a lakottabb vidékekre. Néhol egy-egy dombosabb helyen, honnan késő nyáron a víz aláapad, virágok nőnek fel, minőket tán csak az özönvíz után mutatott fel a föld, oly buják, oly ismeretlenek, minden fű, rekettye óriásira nő az iszapos földben, a tölcséres folyondár, a télizöld repkény oly vastag indákat hajtanak, mint a szőlő venyigéje, mik egyik fáról a másikra kapaszkodva, összefonják azoknak derekait, lecsüggenek virágos girlandjaikkal a sötétkomoly iharfákról, mintha valamely hamadriád koszorúzta volna fel a neki szentelt berket.

S ha alászáll az est, akkor kezdődik a vizek országainak élete; egész falkái a vízlakó madaraknak szállanak fel a légbe, s ungok egyhangú rekegési közől kiszólal a vízibika szomorú kürthangja s a zöld tekenősbéka fütyülése; a hattyú megszólal, elmondja négyhangos énekét, melyet már a mesevilágba számítanak; mert hisz itt nincsen ember közel, e hely még az istené!

Akadnak ugyan néha merészebb vadászok, kik messze be mernek hatolni ez úttalan, fűzfa- és nyárbokrokkal ellepett tömkelegbe, néhol csónakon kell a fák között bujkálniok, melyet minden pillanatban felfordítnak a víz alatt messze elnyulongó szakállas gyökerek; pedig ott alant több ölnyi a víz mélysége, s a sötétzöld hínár és a sárga mocsárvirágok és a kis feketepiros gyíkok, mik köztük futkározva oly közel látszanak, mintha kézzel le lehetne értük nyúlni, mind oly magas víz alatt vannak, mely a legmagasabb férfit is elnyeli. Másutt a sűrű rengeteg állja útját a naszádnak, a fák, miket ember soha nem irtott, ezredek óta halomra düledezve, ott rohadtak, a lehullott törzsöket kővé változtatta a víz, a hínár gyökerei, a fűnyüg fonalai, az iszalag indái összevissza nőttek, erős szívós bürüt képezve a víz színe fölött, mely hajlik, ingadoz, de le nem szakad a léptek alatt. A tórongy fodros szövevénye azután folytatni látszik a bürüt, továbbfutva a víz színén, de már az nem tartja fel a rálépőt; még egy lépés, és ott a halál. Ez ismeretlen, szokatlan vidéket nemigen látogatja senki.

Dél felé egyedül a Dráva szab határt e lankaságnak, az erdő szélin levő fák beledüledeznek a habokba, miket sokszor medrébe sodor a kiáradt folyam, a hajósok veszedelmére.

Északnak tovább tart az erdő, csaknem Csáktornyáig, s ahol megszűnik a mocsár, ott makkos fák, cser, tölgy és bükk díszlenek, oly magasak, oly egyenesek, minőket Magyarországon alig látni másutt. A széles rengeteg tele mindig a vadak minden nemeivel, legszebb, legnagyobbak a vadkanok benne, mik nappal a mocsárban henteregnek; a szarvas sem ritkaság, s amit találni, az nagy, erős és bátor; sőt akkoriban még bölényt is láttak e tájon, amint estenkint a közelben fekvő totoveci kölesvetésekre ellátogatott, hanem az a legkisebb üldözésre a mocsár belsejébe vette magát, ahova azt követni nem lehetett.

Az erdő szélében állt akkoriban egy vadásztanya, melynek több rendbeli épületei tanúsítani látszának azt, hogy e vidék régóta kedvenc helye lehet valamely magyar vagy horvát főúrnak. Némely épület egy századdal látszott idősebbnek a másiknál. A legódonabb egy tölgyfaderekakból jól-rosszul összerovátkolt kunyhó volt, tetejét benőtte a moh, oldalait befutotta a repkény, egészen be volt húzva élőzölddel, ajtaja fölé egy nagy szarvasfő volt kiszegezve huszonnégy ágú fejdíszével. A körülmény, hogy a kis kalyibát a későbbi építkezők nem pusztíttaták el, némi kegyeletet enged gyaníttatni annak első alkotója iránt; beljebb az erdő felé látszott azután egy hosszú, pajtaforma deszkaszín, melynek egyetlen terme a később megnépesült vadásztársaságokat szokta magába fogadni; urak, csatlósok, paripák és agarak itt fértek meg bizalmas közelségben, ha a zivatar összeszorítá őket. Egy vén, terebélyes tölgyfa oldalához volt körös-körül építve egy csodás remetelak, úgy, hogy a középre maradt tölgy látszott egyetlen oszlopzata lenni. Az egész lak csupa vadkankoponyákból épült, melyeket egyetlen vadászaton ejtettek el.

Végül egy emeltebb dombon, hol a kiirtott fák egy mosolygó tisztás tért engedének látni, tűnt fel a legújabb épület. Egy kisded, ízletes mulatókastély, oszlopos homlokzattal, piros tetővel, márvány erkéllyel, kiülő rondellákkal, színes ablakokkal s a középkori építészet egyéb sajátságaival. A közelében fölhányt és félbenhagyott bástyák, egy-egy nagy rakás négyszögű kőhalmaz, a mély sáncárkok s magának a mulatókastélynak szertelen széles falai arra látszanak mutatni, hogy aki építéséhez kezdett, várat akart itt alkotni, tán a török ellen? Két hosszú sugárágyú s egy nehéz vastarack, miknek eredetét bizonyítja a török fölirat, most is ott hevernek a ház hátuljában; hanem azután változtak az idők és kedélyek, s a későbbi utód tusculanumot épített a várnak szánt alapra.

Azon évnek egyik legderültebb napján, melyben eseményeink fonala kezdődik, számos vadásznép sürgött-forgott a vadásztanyán.

A nap alig veté szét első sugarait a sűrű fák között, a csatlósok, pecérek elővezeték aklaikból a paripákat, s a pórázra fűzött kopókat, melyek jókedvük előérzetében vihogva ugráltak vezetőik vállaira.

A hosszú társzekerek, mikbe bivalyok voltak fogva hatával, tízével, előre megindultak a kitűzött helyekre, hová az elejtendő vadakat fogják majd összehordani; a hajtásra kirendelt falusi nép baltával, villával, itt-ott puskával is fegyverkezve, csoportonkint elosztatott a vadászok által, az erdő hosszában ketten-hárman egy-egy faderékból vájt csónakot is vittek vállaikon, kiknek rendeltetésük volt az űzött vadat a mocsár felől visszariasztani, ha arra találna menekülni.

Minden emberen, minden állaton látszott az a vágy, az a sietség, maradni nem tudás, mely a vadászok előtt oly igen ismeretes, csak néhány vénebb vadász ért rá egykedvűen leülni a tűz mellé, szalonnáját pirítva.

Végre hallatszott a vadászkürt jeladása a mulatóház tornácáról, a kísérők örömujjongva ugráltak tüsszögő lovaikra, a pecéreket egyszerre jobbra-balra húzták a csaholó, ficánkodó kopók, a vadászok föltekerték nehéz, kulcsrajáró puskáikat, s várta mindenki készen az érkező úri népet.

Nemsokára egy csoport lovas szállt alá a mulatókastély dombjáról, nehány apródtól kísérve. Legelől jött egy magas, izmos termetű férfi, a vidék földesura, a többiek mintegy önkénytelenül maradtak hátra mellette. Széles vállai, nagy domború melle herkulesi erőre látszottak mutatni, arca naptól barnult, s oly csodálatosan ép, hogy semmi korosság nyoma sem látszik rajta; rövidre vágott szakálla s erős bajusza, mely fölfelé van fésülve szálasan, marciális tekintetet adnak arculatának, az erős hajlású sasorr s a bokros, sűrű, szénfekete szemöld büszke, parancsoló vonásokat rajzolnak arra, míg az ábrándos metszésű ajkak, a hosszúkás szelíd kék szemek s a tiszta, redőtlen magas homlok valami költői fényt és árnyéklatot vonnak a különben oly daliás arcra.

Rövidre vágott üstökét gömbölyű prémtelen süveg fedi, melynek tetejéből egy egész sasszárny mered föl; egyszerű zöld szőrzeke van fölöltőül rajta, melynek zsinórjai össze sincsenek gombolva, láttatni engedve az alsó öltözetet, mely fehér szarvasbőr dolmány, szélein vékonyan sujtásozva ezüst zsinórzattal, oldaláról széles elefántcsont hüvelyű görbe kard lóg alá, s tenyérnyi vörös bogláros övéből egy görbe török kés gyöngyházas markolatja látszik elő.

A legelső pár, ki hozzá legközelebb van, egy ifjú lovag s egy ifjú amazon.

A lovag alig lehet huszonkét éves, a hölgy még fiatalabb. Soha összeillőbb párt nem lehetne találni.

A férfi mosolygó, szelíd, halvány arc, dúsgazdag gesztenyebarna hajfürtjei körülomlanak vállaira, kis bajusza alig árnyékozza még be felső ajkát, kék szemeiben örök mosolygás, gondtalanság, könnyelműség tündököl, s ha izmos karjai, termete, melynek idegei minden mozdulatnál keresztüllátszanak a feszes dolmányon, el nem árulnák benne a férfit, ábrándos gyermeknek lehetne őt tekinteni. Fejét kócsagtollas nyusztkalpag fedi, öltözete nehéz, sodrott selyemszövet, vállairól pompás tigrisbőr csüng alá, mely körmeivel átkarolva az ifjú nyakát, egy nagyszerű zafíros csattal van összekapcsolva. Paripája bogárfekete török mén, skófiummal és pillangókkal kivarrott csótárján gyöngéd hölgykezek hímzései látszanak.

Az amazon, kihez az ifjú olykor áthajolva édes szavakat látszik sugdosni, éppen ellentéte ennek, s éppen azért illik úgy hozzá.

Komoly, bátor, életszínű arc, szemei ragyogóbbak a gránátnál, gyakori szokása ajkait kissé fölvetni, s szemöldeit, mik vékonyak, de sűrűek, levonni szemeire, mi arcának némi büszke, megvető tekintetet ad, s ha azután ismét fölvillannak szemei, s ajkai, a korallnál pirosabbak, a lelkesülés egy saját mosolyától nyílnak meg, egy hősnő áll előttetek, kinél kar, szív és fő oly erős, mint bármely férfiúnál. Jáspisfeketeségű hajkötegei félig lebocsátva vállaira, végeiknél fogva fel vannak szorítva hermelin kalpagja alá, melyről pompás paradicsommadár tollbokrétája hajlik féloldalra. Magas, délceg termetét lilaszín világos bársony amazonöltöny fedi, feszesen simulva karcsú derekához, s hosszan folyva alá nehéz redőivel a rózsafehér arab mén oldalán. Elöl ki van gombolva s kétfelé hajtva az amazonöltöny, szabad tért engedve a lihegő kebelnek, mely egész nyakáig van fedve csipkefodraival. Az öltöny rövid ujjai szinte patyolatra hímzett habzó csipkében végződnek, melyeket sokszorosan tartanak fenn a kapcsoló aranyzsinórok. Bal lába fölött, mely a kengyelben nyugszik, fel van csíptetve a hosszú öltöny, háromszoros redőt képezve felakasztott rubingombjaival, s a fehér habzóselyem alsóöltönyt engedve láttatni és a piros szattyánsarukba fűzött kicsiny kis lábacskák egyikét. Mezetlen hófehér karjai félig selyemmel hímzett szarvasbőr kesztyűkkel voltak védve, nem takarva el egészen annak hamvas bársonyát, melynek gömbölyű idomain keresztül látszanak olykor rándulni az idegek mozdulatai.

Az egész alak és arc inkább hódolatra hí, mint szerelemre. E vonások nem mosolyognak soha. Nagy, sötét, tengermély szemei olykor a felé hajladozó ifjúra vetődnek, és akkor annyi bűbáj, annyi szerelem sugárzik azokból, de az arc még akkor sem mosolyog. Valami magasabb, nemesebb vágy látszik még akkor is arcán, mely több a szerelemnél, több a dicsvágynál, azon nagy lelkek önérzete talán, akik előre sejtik, hogy neveik örökké emlegetve fognak lenni?

E szép pár háta mögött két, öltözetéről főnemesnek látszó férfi lovagol. Egyik mintegy harmincéves férfi, hosszú, fényes fekete szakállal, csillagos homlokú erdélyi televér paripán, a másik egy sápadt, hajlott korú ember, kinek hosszú szőke bajusza őszbe látszik már csavarodni, nagy, kopasz, redős homlokát asztrakán süveg fedi, szakálla szorgalmasan van borotválva, öltözete a keresettségig egyszerű, ruháján, csizmáin semmi paszománt, lován semmi cafrang, nyakravalója, mely dolmányára kilóg, ócskának is beillik.

A környezők e legutóbbi férfit nem látszanak valami különös tiszteletben tartani, mely azáltal lesz még felötlőbb, hogy okos, úgyszólván ravasz arca észrevehetőleg viseli magán a neheztelés nyomait az érzett mellőztetés miatt. E férfi arcát jól megjegyezzük, mert sokszor fogunk vele találkozni. Hideg, száraz vonások; – ritka haj és bajusz, szőke, ősszel vegyülve; – hegyes, kettészelt áll; – gúnyos, halvány ajkak; – veressel körzött élénk tengervízszín szemek; – messze kiülő szemöldök; – magas, kopasz, fényes homlok, mely az indulatváltozatok alatt keresztül-kasul van szeldelve redőkkel. El ne felejtsük ez arcot; a többiek: a herkulesi dalia, a mosolygó ifjú, a délceg amazon csak futó képek leendnek előttünk, melyek jöttek, hogy elenyésszenek; csak ez utóbbi fog bennünket végigkísérni a történetek folyamán, rontva és teremtve mindenütt, ahol megjelenik, s kezében forgatva nagy emberek és országok sorsát!

A kopasz férfi közelebb húzódik mellette lovagló társához, ki a kezében levő kopjákat látszik hajításra próbálgatni, s mintha régibb párbeszédet folytatna, dörmögve szól hozzá:

– Ti, erdélyiek, tehát nem avatjátok magatokat ez ügybe.

– Hagyjon kegyelmed ma nekem békét a politikumokkal – szólt ez türelmetlenül fölpattanva –, kegyelmed egy napig sem élhet cselszövények nélkül, de erre az egy napra kikérem, hogy hagyjon ki belőlök, én ma vadászni akarok, tudja, hogy milyen szenvedélyem.

Ezzel sarkantyúba kapva lovát, előre nyargalt, a daliás férfihoz csatlakozandó.

A kissé hevesen visszautasított férfi bosszúsan szorítá össze ajkait, s azzal egyszerre mosolyogva fordult az előtte haladó ifjú leventéhez:

– Gyönyörű reggelünk van, kegyelmes uram, vajha mindenütt ily tiszta volna láthatárunk.

– Valóban – felelt az ifjú, azt sem tudta, hogy mit szóltak hozzá, míg a delnő közel hajolva hozzá, sötétlő arccal susogá:

– Nem tudom miért, de nem tudok bízni ez emberben. Mindig kérdez, és ő maga sohasem felel.

E percben a daliás férfi a vadászcsoporthoz ért, s hangos üdvözléseiket nemesen viszonozva megállt közöttük.

– Dávid! – kiálta egy vén, ősz bajuszú vadászra; az levett süveggel odalépett hozzá.

– Tedd fel süvegedet. A hajtók helyeiken vannak-e már?

– Mindenki, kegyelmes uram. Csónakokat is küldtem a mocsár felől, hogy a vadat visszariasszák.

– Ember vagy, Dávid. Most tehát indulj meg a vadászokkal és pecérekkel magad, s kerülj el azon az úton, amelyen rendesen szokás járni, mi magunk úgyis elegen leszünk arra, amit akarok. Mi egyenesen fogunk keresztülvágtatni az erdőn.

A vadászok közt a csodálkozás és hitetlenség zúgása kezde terjedezni.

– De kegyelmes uram – szólt ellenkezőleg a vén vadász, ismét levéve sipkáját fejéről. – Én ismerem azt az utat, az nem istenfélő embereknek való. Az áttörhetetlen bozót, a feneketlen vizek, a süppedő dágvány ezer életveszélyt mutatnak, végre a széles ördögárok, mely keresztben vonult át az erdőn, azon még senki sem ugratott át paripával.

– Mi átmegyünk rajta, jó öreg, jártunk mi már gonoszabb helyen is. Aki velem jő, semmi baj sem éri, hisz tudjátok, hogy engem pártfogol a sors.

A vadász föltette tollas fövegét, s indulni készült a többiekkel.

A kopasz ember odalovagolt a dalia mellé.

– Kegyelmes uram – szólt nyugodtan, csaknem szarkazmussal –, én ugyan nagy balságnak tartom, hogy az ember semmiért veszélyeztesse az életét, kivált mikor arra nagyobb szükség van, hanem ezt már egyszer kimondta kegyelmed, tehát jól tudom, hogy meg fog történni; de tessék egy kissé széttekinteni és észrevenni, miszerint mi nem mindnyájan vagyunk itt férfiak, hanem oly nemből is van közöttünk valaki, akit kalandjainkkal életveszélybe vinni gyöngédtelenség.

A dalia e beszéd alatt nem a szólóra, hanem folyvást az amazonra nézett, s nőttön nőtt és gyulladt a büszkeség lángja arcán, amint észrevevé, hogy a délceg hölgy mily nyugodtan néz végig kéretlen szószólóján, s azután mily önérzettel nyúl azon strucctollakkal ékesített kopják után, melyeket apródja vitt utána, s azok közől egyet kiválasztván, nyelét nyeregkápájába támasztva, valódi matadori állásban támaszkodik reá.

– Oda nézzen kegyelmed! – kiálta föl a lelkesülés villámaival szemeiben a dalia. – Ezt a leányt félti? Az én unokahúgomat?

A dalia egzaltált szavai, mint a harangszó zengtek vissza az erdőben. Nem hallatszott azon időben az övéhez hasonlatos hang; oly dörgő, oly mély, és mégis annyira csengő és átható.

Az amazon át engedé ölelni karcsú derekát a daliától, ki őt unokahúgának nevezte, meg hagyta csókolni rózsapiros arcát, mert a magyar hölgy még akkor is el szokott pirulni, ha rokoncsók éri.

– Hát hiába volna ő az én vérem, ha oly bátor nem tudna lenni, mint a legjobb férfi? Ne féltsétek ti őt, nagyobb veszélyben is fog ő még lenni, mint most – és ott is helyt fog állni.

E jóslatterhes szavak után sarkantyúba kapta paripáját a dalia; a megbántott paripa toporzékolt, ágaskodott, de a vaskemény férfi térdeinek egy szorítása ismét megalázta.

– Utánam! – kiálta az, s a tüneményes csoport eltűnt nyomában az erdők sűrűjébe.

*

Előzzük meg őket. Kerüljünk oda, hol a szarvasok delelnek az árnyékos ligetben, hol a tekenősbéka sütkérez a napon, s a kócsagok fürdenek.

Micsoda hajlékok ezek itt, ötével-hatával egyrakáson, itt a víz és pusztaság közepett, e leásott cölöpökből készült gunyhók, gömbölyű, agyaggal tapasztott, vesszőkkel befont tetővel; ki építette ide ezt a gátot, hogy a víz soha el ne fogyhasson a házikók küszöbétől? Ah, itt a kedves, szorgalmas hódok laknak, kiket a természet megtanított házat építeni, ez itt az ő telepük; e vastag gerendákat ők rágták le fogaikkal, ők hozták ide, ők ásták a földbe gátnak, s évről évre vigyáznak rá, hogy el ne romoljon. Íme, éppen egy most búvik elő gömbölyű hajloka legalsó emeletéből, mely a víz alatt van. Oly szelíden tekinget szét, sohasem látott még embert.

Jerünk odább. Vén odvas fa tövében egy szarvascsalád pihen. Egy szarvasbika és egy szarvastehén két kis ünőjével.

A hímszarvas kiállt a napfényre, délceg alakja tetszeni látszik önmagának, meg-megnyalja sima, fényes szőrét, ágbogas szarvával megvakargatja hátát, s büszke, rátartó járással lépked körül, kényesen szedegetve vékony lábait, karcsú alakjának izmai hullámzanak mozdulatai közben.

A nőstényszarvas nagy lustán fekszik a süppedező fűben, olykor fölemeli szép fejét, s oly okosan, oly érzően tekint társára nagy fekete szemeivel vagy játszódó ünői után, s ha látja, hogy azok messze találtak távozni, valami nyugtalan, nyihogó, szűkölő sírást hallat, melynek hallatára aztán előfutnak az egymást kergető kis eleven állatok, körültáncolják, átszökdelik anyjokat, lehenterednek körüle, s annyi bohó, szeszélyes ficánkolást követnek el, egy percig sem tudnak nyugton maradni, minden tagjuk mozog, és minden mozdulatuk oly kedves, oly eleven, oly szeretetreméltó.

Egyszerre megáll merően a hím, s elröffenti magát. Veszélyt érez, orrát feltartja magasra, orrlyukai széttágulva szaglálnak szét a levegőben, lábaival nyugtalanul kapar, fejét leszegezve körülnyargalja a kis tért, s ágasbogas szarvait rázza fenekedve. Ismét megáll. Tágan kinyílt szemei mutatják az ijedelmet, mely ösztönében támadt. Egyszerre odafut nőstényéhez; valami mondhatatlanul gyöngéd nyihogással értetik össze orraikat; nekik is megvan a saját beszédjük, melyen egymást megértik. A két kis ünő rögtön félve odabújik anyja mellé, szüntelen reszketnek gyönge kis tagjaik. A hímszarvas erre lassú, óvatos lépéssel eltávozik az erdőbe, alig hallik lépteinek ropogása. A nőstény pedig ott helyben marad, reszkető ünőit olykor meg-megnyalva, melyek visszacsókolgatják piros nyelvecskéikkel, s hirtelen fölkapva fejét s füleit hegyezve, ha valami zajt vél hallani.

Egyszerre fölugrik. Valamit hallott, amit emberi fül még alig volna képes meghallani. Messze, igen messze elkezd az erdő zengeni. A vadászok előtt ismerős ez a hang. A kopók hajtanak. A szarvastehén nyugtalanul tekint szét, azután ismét visszafekszik helyére, s ott marad. Társát tudja, hogy visszajő, azt meg kell várnia.

A hajtás mindig közelebb-közelebb érkezik, s nemsokára csörtetve jő vissza a hímszarvas. Szokatlan makogást hallatva fordul társához, ez arra hirtelen felszökik, s rézsút véve az utat a hajtás vonala előtt, két kis ünőjével együtt elszalad; a hím még néhány percig ott marad, s szarvaival fölhányja a földet, tán dühből, vagy elővigyázatból, hogy társa fektének nyomát eltörölje. Akkor fölnyújtja nyakát, s mint ezt ravaszabb szarvasoknál többször tapasztalják a vadászok, elkezd hangosan ugatni, utánozva a kopók csaholását, hogy ezáltal azokat tévútra csalja. Azután hirtelen megugrik, s szarvát hátára kapva, eltűnt nősténye után iramodik.

A hajtás hangjai mindig közelebb érkeznek. Az ebek csaholása vegyül az ütött bokrok zörejével s a puskások kiáltozásival; az erdő megnépesül, a fölriasztott nyulak, rókák sűrűen futkároznak a fák között, mindenünnen üldöző hangoktól riogatva; néhol egy nyílt odúba siet menekülni a lihegő róka, s ismét visszaszökik onnan, visszariasztva a bennlakó borz tűzszemei által. A futó nyulak közt őgyeleg itt-ott egy-egy ordas farkas, vérszomját felejtve, néha megáll, farkát hasa alá csapva, szétnézve, hogy nincs-e valamerre menekülés, s üvöltve nyargal ismét tovább, kergetve az üldöző hangoktól.

Pedig mindez állatokra senki sem vadászik, nagyobb, nemesebb vad van a hajtásban, egy címeres szarvas. A hajtás csomózata mindig összébb hurkolódik, a kopók már nyomon vannak, egyszerre azon oldalról, merre a szarvas elfutott, megzendül a riadó kürtszó, jeléül annak, hogy a szarvas üldözőbe került!

– Hajrá! Hajrá! – hangzik messzünnen; a szemközt jövő hajtók megállnak helyeiken, elállva az utat. Az üldöző zaj sebesen közelít.

Nemsokára hanyatt-homlok rohanó csörtetés hallatszik, s a cserjéken keresztülvágtatva előtűnik az elfutott két szarvas, két kis ünőjével. Egy nagy, széles árok fekszik közöttük s a hajtók között; a két nemes vad villámsebesen szökell keresztül az összedőlt faderekakon, s nemsoká az árokhoz ér. Elöl is üldözik, hátul is, de hátul a félelmesebbek, a daliás férfi, a merész amazon s a szenvedélyes erdélyi vadász. A hím legkisebb erőfeszítés nélkül ugrik keresztül a széles árkon, lábait egyszerre kapva föl s fejét hátravágva, a nőstény is hozzákészül az ugráshoz, de ünői visszaijednek, s elfutnak a parttól. Ekkor a nőstényszarvas összerogy, térdei megtörnek, s fejét hátrahajtva, ott marad ünői mellett. Egy kopja, melyet az erdélyi vadász hajtott rá, oldalába fúródik. A megsebesült vad oly fájdalmas sírást hallat ekkor, mely az emberjajgatáshoz hasonló, még annál is szörnyebb; megölője sem mer hozzányúlni sajnálkozásában, míg végképp ki nem szenvedett, a kis ünők nagy szomorúan ott maradnak holt anyjuk mellett, elevenen hagyva magokat megfogdosni.

A keresztülszökellt hímszarvas azonban vérben forgó szemekkel nyargalt a szemközt jövő hajtókra, akik útját elállták, mérgesen, dühösen rázva nehéz szarvát. A hajtók ismerve a kétségbeesés által szerzett bátorságát e különben oly félénk állatnak, egyszerre arcra veték magokat előtte, szabad tért engedve neki, néhány kopó nyargalt csupán elébe, azokat a dühös vad föltaszítá szarvaival, hogy véresen terültek el a földön, s azzal vágtatott a mocsár felé.

– Utána! – ordítá mennydörgő hangon a dalia, s nekiugratott lovával az ároknak, melyen a szarvas átmenekült.

– Jézus segíts! – kiáltának az innenállók elszörnyedve, de a következő percben örömujjongásra vált ijedelmük, a paripa átszökellt az árkon a merész lovaggal.

Az egész kíséretből csak ketten merték őt követni. A délceg amazon és a szelíded ifjú. Mindkettőnek paripája egy percben repült át az örvényen, a hölgy bársony ruhája, mint egy zászló lobogott röptében, mikor átszökellt, még visszatekinte büszkén, mintha kérdte volna, hogy lesz-e férfi elég merész, aki utána rohanjon.

A kísérők jónak látták nem kockáztatni e merényt, csupán az erdélyi ifjú vágtatott neki, bár paripája az erdőben hátulsó lábát megsértette, s így bizonyosan tudhatá, hogy az ugrást meg nem győzi; szerencséjére a szökés előtt egyszerre kettészakadt nyeregszorítója, s ő éppen a parton esett le lováról, míg csak első lábaival érhetve a túlpartot, végerejével egyet vágva magán, hanyatt zuhant a szakadékba.

A három lovas egyedül űzte tovább a kimenekült szarvast, mely egyszer kiszabadulva, vitte üldözőit magával a lápos ingovány közé. A dalia legközelebb érte, az amazon és lovagja oldalvást futtattak, a sűrű fák miatt nem törhetve az egyenes irányba. A szarvas végre belevágta magát a sűrű náddal benőtt ingoványba, s úszott benne odább, a dalia mindenütt nyomában. Amint azonban a két ifjú lovas szinte a sűrű nád közé vágtatott, egyszerre vad horkanással röffen föl előttük két undok fekete vadállat. Egy vadkan fészkire bukkantak; a két szurtos vadállat ott hevert nagy süketen a nádból és sárból lehevert alomban, s csak akkor vette észre a közeledőket, midőn az ifjú paripája éppen rajtuk hajtva, egypárt az anyjukat döfölő kocák közől agyongázolt, a többi kis csíkos állatocska sikoltozva futott szerte a nádasban, míg a két vén fenyegető röfögéssel rohant megtámadóira. Az emse egyszerre felugrott, s vaktában egyenesen nekivágtatott az ifjúnak, a kan még egy percig ülve maradt, sertéi széjjel borzadtak, füleit fölhegyzé, agyarait összecsapkodta, s azzal hirtelen felszökve, vérben forgó szemekkel rohant az amazon felé, tompa röfögés közt.

Az ifjú messziről, biztos kézzel hajítá el kopjáját az emsére, a süvöltő dárda megrendülve állt meg a futó vad kemény koponyájában, hegyével agyvelejéig hatolva. A vad még futott odább, a fejébe vágott gerellyel, mint egy monstrózus egyszarvú, szemeivel nem látott már, elfutott a lovag mellett, s nyögés nélkül bukott el távolabb.

A hölgy nyugodtan várta be a tajtékzó vadkant. Kopjáját visszakézre fogva, hegyével aláfelé irányzá, s lova kantárát rövidre szedte. A nemes paripa mozdulatlanul várta be veszett ellenfelét, füleit hegyezve, nyakát kissé félrehajtva nézett alá a vadkanra, s azon pillanatban, midőn az éppen hasa alá ért, s egy dühös vágással felcsapott hasához fehér agyarával, egyszerre felszökött a betanított mén, keresztülugrott megtámadóján, mialatt az amazon ügyesen meghajolva a vadkan bal lapockája fölött mélyen bedöfte kopjáját.

A halálra sebzett vadkan ordítva dűlt el a fűben. Még egyszer neki akart rohanni a hölgynek, de az ifjú lovag leszökött paripájáról, s egy karddöféssel megadta neki a kegyelemszúrást.

E percben hallatszott távolabb a kürtriadó. A dalia elejté a szarvast. A többi lovagok, kik nagy kerülő után csak most érkeztek a vadászat hőseinek nyomába, kitörő éljenzéssel fogadák a nap hőseit, a daliát, az amazont és az ifjú lovagot.

A herkulesi férfi nyakig volt sárral befecskendezve, a többiek is mind, csupán az amazon öltönye volt tiszta és szakadástalan. A hölgy még ilyenkor is tud vigyázni ruhájára.

A dalia meglátva az unokaleánya által elejtett vadat, mely holtan elterülve még nagyobbnak látszék, első tekintetre megdöbbent, mintha a veszélyre gondolna, melynek kedvencét kitette, s ijedten kiáltá el magát: „Ilonkám!”, azután mosolyogva nyújtá neki kezét, s diadalmas arccal tekinte szét a körülállókon.

– Ugye mondám, hogy az én vérem ő.

Mindenki sietett valami bókot mondani a bátor delnőnek, ki ezúttal azon szokatlan megelégülést látszék érezni, mely a szerencsés vadász tulajdona.

A dalia büszkén látszék szemeivel keresni az erdélyi ifjút, ki ismét új paripára ült, s kérkedve szólt hozzá, az elejtett vadkanra mutatva:

– Miklós öcsém, teremnek-e ily derék vadkanok Erdélyországban?

Az erdélyi vadász, némileg ingerült levén előbbeni balesete miatt, de meg mint erdélyi ember nem hagyhatva szó nélkül, hogy valami különbnek tartassék Magyarországon, mint Erdélyben – dacosan viszonza:

– Vannak biz ott, még különbek is.

A kérdezőt e percben semmi sem haragíthatta volna jobban ily feleletnél. A szenvedélyes vadásznak azt mondani, hogy szebb vad terem másutt, mint amivel ő dicsekszik, kivált mikor azt kedvence ejté el!

– Jól van, jól van, öcsém – dörmögé mogorván a dalia. – Hiszen majd meglássuk.

Ezzel elfordult tőle a neheztelés nyilvános jeleivel arcán, s parancsot adva, hogy az elejtett vadakkal térjenek vissza a tanyára, egész odáig senkihez sem szólt egy szót sem, csupán kedvencével beszélt, annak hízelkedett, azt magasztalá.

*

Késő délután volt, mire a vadászok lakomához ültek; egy nagy sík pázsitos téren volt számukra fölterítve az erdő közepében az egyszerű, ízletes ebéd; a bor és a víg szó helyrehozá a kedélyeket, beszéltek egyről-másról, háborúról, vadászatról, szép asszonyokról, költészetről (akkor ez divat volt a magasabb körökben, nem úgy, mint most) és udvari intrigue-ekről, összevissza; de a sok víg beszéd után sem felejtheté el a dalia, hogy neheztelőleg el ne mondja: „hát csak különb vadak teremnek Erdélyben!”

Az erdélyi ifjút nyűgözni kezdé a tárgy, nem oly komolyan mondá ő azt; – a kopasz férfi, észrevéve a feszültséget s más irányt adandó a beszédnek, fölvevé kupáját, és elköszönté:

– Adjon isten jó kedvet a töröknek!

A dalia bosszúsan dönté fel poharát.

– De biz annak ne adjon, a bancsokos fejének – kiálta fel duzzogva –, ha megvénültem úgy, hogy mindig verekedtem vele, csak nem fogok most imádkozni érte. Bolond az, aki csak azért fárad, hogy gazdát cseréljen.

– Nekünk kegyelmes urunk a török – szólt közbe kétes mosollyal az erdélyi ifjú.

– Nem mondtam? Nálatok még a török is szebb és jobb, mint minálunk. Hisz úgy van! Erdélyben minden különb terem, mint Magyarországon; a vaddisznók nagyobbak, a törökök kisebbek, mint itt.

E pillanatban odalépett a daliához Dávid, a vén vadász, ragyogó szemekkel súgva valamit fülébe. A dalia arca egyszerre kiderült e szóra. Hirtelen felszökött helyéből:

– Adjatok egy puskát! – kiálta, s hosszú, ezüstveretes lőfegyverét kezébe kapva, ragyogó arccal fordult vendégeihez:

– Csak maradjatok csendesen, egy roppant óriási vadkan van a közelben. Meg fogod látni, öcsém – szólt Miklós vállára verve. – Kétszer űztem már ezt a vadat, most el fogom hozni. Valóságos utóda az aper caledoniusnak!

S azzal ment szenvedélyes önfeledséggel az erdőrész felé, melyet a vén vadász mutatott neki. Azt is visszaparancsolta, senkit sem engedett magával menni.

– Én nem tudom, mit érzek – szólt Ilonka suttogva a mellette ülő ifjúhoz –, mintha attól félnék, hogy valami veszély éri nagybátyámat. Úgy szeretném, ha te ott volnál mellette.

Az ifjú szótlanul fölkelt helyéről, s puskája után nyúlt.

– Nehogy utána menj – szólt az erdélyi ifjú, észrevevén annak készülését –, dühbe hoznád azáltal, elvégzi ő azt maga is; aki egész tatárhadakat emésztett föl, csak el tud bánni egy oktalan barommal.

A menni készülőt ott marasztották. A férfiak tovább ittak, a hölgy magábavonulva ábrándozott, minden percben nyugtalanul tekingetve az erdőszél felé.

Egyszerre lövés hallatszék az erdőben.

Mindnyájan letették poharaikat, s szótlanul, szívdobogva tekintének arra.

Néhány perc múlva hallatszék a vadkan veszett ordítása, de nem azon ismeretes ordítás, mely a halálra sebzett vadkané, inkább valami sajátszerű meg-megszaggatott küzdés hörgő hangja. Mi ez? – kérdezék egymástól. – Tán csak kiáltana, ha valami veszélyben forogna? Erre ismét egy lövés hallatszott. Hát ez mi volt? – kiáltának fölugrálva.

– Menjünk, menjünk oda – rebegé minden tagjaiban reszketve a leány, az egész társaság útnak indult a hallott lövések tája felé.

Alig haladt a dalia mintegy négy-ötszáz lépésnyire a berekben, midőn megpillantá egy nagy cserfa tövében a keresett vadállatot. Roppant túlizmos kan volt az, hátán és homlokán arasznyi magasan állt a fényes fekete sörte, vastag nyakán ráncokat vetett a páncélkemény bőr, lábai hosszúak voltak és izmosak, nagy röfögő orrával fekvet túrt magának a cserje között, s abba nagy idomtalanul végighevert, amint roppant fejét elhelyezte, agyarainak egy-egy ütésével karvastagságú csemetéket törve ki gyökereikből.

Amint a közelgő férfi lépteit meghallá a fenevad, bosszúsan emelé föl fejét, s haragos agyarkodással tátotta el száját, féloldalt nézve megtámadójára.

A férfi féltérdre hajolt, hogy jobban célozhasson, s hosszú fegyverét a vadnak irányozva, azon percben lőtt rá, midőn az fejét egyszerre fölkapta. A golyó a vad koponyája helyett annak nyakába fúródott, csak sebet ejtve rajta, ahelyett, hogy megölte volna.

A megsebesített vad egyszerre dühösen ugrott fel fektéből, görbe agyarai szikrázva csattogtak össze, amint egyenesen ellenfelére rohant. Az ily dühös roham elől félre lehet ugrani, de a dalia nem volt az az ember, aki ellenségét ki szokta kerülni. Elvetve puskáját, kardját rántotta ki, s szembe rohant a vaddal, s egy irtóztató csapást intézett annak fejére, mely képes leendett az állkapcáig kettéhasítani.

A veszélyes csapás a vadkan agyarát érte, e kőkeménységű csontot, s a kard markolatban törött ketté.

A csapás megszédíté a vadkant, s amint agyarával felcsapott a férfihoz, csak könnyű sebet ütött annak combján, mire ez két kézzel megragadva a vadkan füleit, bősz dulakodásba eredt vele. Fegyvertelenül küzdött a fenevaddal; az hörögve, röfögve csavargatta vastag fejét, de a férfi acélöklei legyőzhetlen erővel fogták széles füleit, s midőn egyszer a fenevad két hátulsó lábára ágaskodott, hogy ellenfelét feltaszítsa, ez egyszerre óriási erővel egyet csavarintott rajta, s a vadkant hanyatt vágva, maga is ráesett, s akkor fölülkerekedve, lenyomta a hatalmasabb erő ellen hasztalan küzdő vadállatot, s hasára ült nagy diadalmasan.

A vadkan egészen meg látszott magát adni, hályogosodó szemei elfordultak, orrán, száján folyott a vér, megszűnt ordítani, csak hörgött, lábai begörbültek, orrát hanyatt szegte, néhány perc múlva bizonyosan el kellett volna vesznie.

A daliának csak kiáltania kellett volna nem messze levő társai után, hanem azt szégyenlé – vagy elvárnia, míg a vadkan vérvesztés miatt magától kimúlik, ezt meg unni kezdé; ekkor hirtelen észrevéve, hogy török kése övébe van dugva, s egyszerre véget vetendő a további tusának, fél térdével lenyomta a vadkan fejét, hogy azalatt, míg kését kiveszi, félreugorhasson, s egyik kezével övébe nyúlt.

E pillanatban valahol az erdőben egy lövés roppanása hallatszék. A legázolt vadkan érezni kezdé, hogy ellenfele kezeinek s térdének nyomása gyengül, s azzal végső erejével egyszerre lehányva magáról a férfit, még egyszer hozzácsapott agyarával, és e csapás halálos volt, a férfi torkát hasítá fel.

Az odaérkező rokonok és vendégek a megölt vadkan mellett haldokolva találták a daliát. Jajgatva futottak hozzá, torkát kendővel kötözve be.

– Semmi, semmi baj, gyermekeim – hörgé a férfi, és meghalt.

– Szegény bajnok! – sóhajták a körülállók.

– Szegény hazám! – rebegé keservesen Ilona, könnyes szemeit az égre emelve.

A vigalom gyászra vált, a vadászat torrá.

A vendégek búsan kísérték legjobb barátjuk holttestét Csáktornyára.

Csak a kopasz férfi vette másfelé az útját:

– Mondtam, hogy másra is kell az élet – dörmögé magában.

– Ejh! Másutt is él még férfi! Egy országgal megyünk odább.

*

Ez volt halála az ifjabb Zrínyi Miklósnak, hazája legnagyobb költőjének s legvitézebb fiának.

Így halt meg a férfi, kit a sors mindig tenyerén hordozott – honának szerelme, véde, dicsősége.

A vadásztanyát, a mulatókastélyt, hiába keresnétek ott. Elenyészett minden, a hős neve, családja, emléke.

A hadvezért, a státusférfit elfeledték, csak egy maradt fenn belőle, egy él örökké: a költő!

II. Az ebesfalvi ház

Most egy országgal odább.

Lépjünk előbbre egy országgal és hátrább négy esztendővel.

Erdélyben vagyunk. 1662-dik az év.

Egy egyszerű nemesi lak áll előttünk Ebesfalva aljában, szinte legutolsó ház a helységben.

Az épület inkább hasznosság, mint regényesség nézetei szerint van építve, minden célra külön épület, alakra, minőségre, elhelyezésre. Kétoldalt ólak, aklok, kocsiszínek, kőből, vályogból vagy keményfa deszkából, ketrecek, szárnyas állatok számára, nyitott csűrök, zsúppal fedve, s nagy tetejű birkarekeszek, hátul gyümölcskert, melyből egy méhes félszeg teteje látszik ki, s a széles udvar közepén a fehérre meszelt lakóépület, félszárnyra építve, előtte árnyékos diófák, melyek alatt malomkőből hevenyészett gömbölyű asztal áll. A lakóudvar kőkerítéssel van elválasztva a szűrűskerttől, melyben hegyesre rakott boglyák, megkezdett szénakazalok, s roppant nagyságú asztagok láthatók, miknek búbjáról kellemetlenül kiáltoz egy fölröppent páva.

Este van, a béresek hazatakarodtak, az ökröket kifogták a széles társzekerek mellől, melyek érett tengerivel rakottan tértek haza, a juhnyáj kolompolva jön meg a legelőről, a sertések végig röfögve az úton, vágtatnak be a nyitott kapun egyenesen futva vályúikhoz, a kakasok civakodnak a nagy diófákon, hova már naplementekor elültek; a távolban hallik az estharangszó, még távolabb a kútra járó falusi lyányok éneke, a béresek marháik után látnak, ki egy nagy nyaláb friss kaszált muhart hoz, ki meg nagy sajtárban hozza a már kifejt, habzó, illatozó sárgafehér bivaltejet. A konyhából kivilágít a lobogó tűz, melyre pirospozsgás lyány tart egy nagy serpenyőt, a jó rántásillat messzire elérzik. Majd hozzák az ételt nagy zöldmázos tálban, a cselédség a malomkő asztal körül telepedik, s eszik jó étvággyal, a fehér kuvaszok áhítattal néznek fel a falatozókra. Aztán elhordják az edényt, leszórják a tengerit a szekerekről az ereszek alá. Innen-onnan a szomszédból átjönnek a lyányok, a tengerifosztásban segíteni. Ráülnek az illatozó halmazra, mely átfűlik a nyers melegségtől, valami pajkos fiú érett tököt vájt ki, annak szemet, szájat vágott, s gyertyát gyújtva bele, kitette lámpásnak, a lányok úgy szeretnének tőle félni. A hozzáértő legények hosszú füzéreket fonnak a megfosztott tengeriből, megfordított szakajtóra ülve, és e csöndes munka közben foly a víg dal, folynak a tündéres mesék aranyhajú királylyányról s árva gyermekekről. Itt-ott csók nélkül sem esik meg a tréfa, amit hangos sikoltozás kíván tudtul adni; a kis gyermeknépek örülnek, ha tarka vagy piros csövet találtak a sok közt. S addig ülnek ott, és mesélnek és dalolnak és nevetnek a legcsekélyebb semmiségek fölött, míg semmi sem marad alattuk, akkor jójcakát kívánnak egymásnak, és csevegve, sikongva elbúcsúznak hosszan, a távozók végig dalolnak az utcán – féltükben vagy jókedvükben.

Azután letakarodnak mindannyian, becsukják az ajtókat, eloltják a tüzet, a komondorok felelgetnek egymásnak a faluban, a félhold feljön, az éji őr elkezd kiáltozni vontatott ritmusokat, a többiek alszanak, és nem hallják az abban foglaltatott aranymondatokat. Csupán egy ablakában a faluvégi nemes háznak látszik még valami világ, ott nem feküdtek le.

Egy vén, tisztességesen megaggott cseléd s egy ifjabb szolgáló a virrasztók. A vénasszony valami zsoltárból olvas keservesen, melynek minden sorát könyv nélkül tudja már; a szolgáló pedig, mintha nem dolgozott volna naphosszant eleget, guzsalynak ült, s hosszú szálakat ereszget a selyemsima lenből, melyet tegnap tilózott, s ma gerebenezett el.

– Eredj fekünni, Klári – szólt jó szívvel a vénasszony –, elég lesz, ha én fenn vagyok. Holnap úgyis majd korán kelsz.

– Úgysem tudnék addig elalunni, míg nagyasszonyom haza nem jő – szólt munkáját folytatva a leány –, ha minden férfi itthon van is, úgy félek, míg ő meg nem jött, s ha pedig nagyasszonyom itthon van, olyan bizton érzem magamat, mintha kerített várban volnék.

– Biz leányom, sok férfinál többet ér ő. Hogyne, szegény? Annyi esztendő óta minden gond az ő vállán van, ami csak egy férfit illet. Az egész nagy gazdaságot neki kell folytatni, s mintha nem lett volna a magáé elég, testvérei, Bánfiné és Telekiné nagyasszonyomék itt levő jószágait is hozzávette bérbe. Mennyi processzusa van majd ezzel, majd amazzal, szomszédokkal, atyafiakkal; de bezzeg emberükre találnak őbenne; maga megy a bírákhoz, a törvényszékre, s oly okosan beszél, hogy tanulhatna tőle akármicsoda pókátor; hát, mikor Bánfi János uram eljött ide legyeskedni, azt gondolva, hogy asszonyom is csak amolyanfajta szalmaözvegy, hogy kiadta neki az utat! A jó úr azt sem tudta, melyik lábával lépjen ki, pedig királybíró volna. S aztán bosszújában sarcoltató hadnagyot küldött ellenünk egy csoport lándzsás gyülevésszel. Ott voltál, ugye, mikor azokat kiverette asszonyom a faluból? Hogy elfutottak szegények, mikor meglátták, hogy asszonyom maga is puskát ragadott ellenük.

– Hiszen csak ne futottak volna! – beszélt közbe kérkedőleg a tűzrőlpattant leány. – Tudom istenem, hogy majd én is végighúztam volna egynek a hátán a pemetefával.

– Látod, Klári, hát mikor az asszonyember annyi ideig kénytelen magára hagyatva a házat vezérleni, magát és családját maga erejével védelmezni, utóbb maga is hozzászokik ahhoz, hogy magát egészen férfinak tekintse. Azért van asszonyunknak olyan kemény tekintete, mintha sohasem született volna leánynak.

– De hát mondja meg kend nékem, Magda néni – szólt a leány, közelebb húzva a székét az asszonyhoz –, sohasem fogjuk mi már látni nagyurunkat?

– Hja, annak az isten a tudója! – sóhajta föl a vén dajka. – Mikor szabadul ki, szegény, fogságából? Héj, de jól éreztem én ezt a dolgot előre, de meg is mondtam, de nem is hallgatott rám senki: Mikoriban az istenben boldogult fejedelem, György úr, nem érve be a maga országával, kiment lengyel királyságot keresni a szép feles magyar nemességgel, akkor ment el Mihály úr is vele. Hogy elmarasztottam, a nagyasszonyom is, mert csak fiatal házasok voltak még, magának sem nagy kedve volt hozzá a jó úrnak, mert inkább szeretett itthon ülni, könyveket olvasni, malmokat építeni, fákat oltogatni, de a becsület kívánta, hogy elmenjen. Én csak arra kértem, hogy legalább Bandi fiamat is vigye el magával. Jól is adta az isten, hogy az is vele ment, mert anélkül tán soha hírét sem hallottuk volna nagyuramnak. Mert a fejedelem úr, aholott meglátta, hogy a nagy marhasokaságú tatárt ellene hozzák, ő maga elszaladt haza, s a szép vitézlő rendeket mind ott rabolta el a pogány tatár, s elvitte keserves rabságba Tatárországba. A fiamat, Bandit aztán, hogy hasznát nem vehették, mert a dereka megroppant, nagy kértére hazabocsátották, ő hozta a hírét, hogy Mihály úr ott sínlődik a szomorú fogságban, s minthogy a tatárok észrevették, hogy a többi fogoly által milyen nagy becsületben tartatik, azt hitték, valami herceg, s oly iszonytató váltságdíjt szabtak érte, amennyit minden jószága, ha pénzzé tevődnék, sem ér. Nagyasszonyom mindamellett nagyon megörült, azt hallva, hogy férje él, s mindjárt futott, fáradott, hogy a váltságdíjt kiteremtse. De bizony sem atyafi, sem jóbarát nem adott őneki semmit, még csak zálogra sem, mert háborús időben fekvőre nem örömest adnak kölcsön. Ő tehát eladta minden drágaságát, amit anyja házától elhozott, a szép ezüst tányérokat, drágaköves kösöntyűit, metszett arany serlegeit, mik mind őseiről maradtak volt még rá, meg a nagy, selyemmel hímzett, skófiummal kivarrott palástokat, filigrámos mentéket, gyűrűit, boglárait, rezgőit, hajszorítóját, karbunkulusos csatjait, igazgyöngyét, briliánt fülönfüggőit, egyszóval, de mindenét, amiből pénzt csinálhatott. Úgyde, mindez még fele sem volt annak, amit a tatár kívánt. Ő tehát rögtön kivette bérbe testvérei jószágait, törette, szántatta az elparlagolt földeket, erdőket irtatott ki, hogy helyökbe gabonát vettessen, éjszakából csinált nappalt, hogy ideje teljék minden munkára; semmi nemét a gazdálkodásnak ki nem felejtette, amiből valami pénzt teremthetett, majd vályogot vettetett, s kőbányát fejtetett, amiért pénzt adtak a környéken, majd göbölyöket hizlaltatott, amit örmény hajcsárok vettek meg tőle; maga járt vásárra mindenüvé, borát elvitte Lengyelországig, gabonáját Szebenig, mézét, viaszát, aszalt gyümölcseit Brassóig, sőt, a gyapjúval Debrecenbe járt el, hogy jobb áron adhassa. S maga emellett mily szigorúan élt. A cselédtől ugyan nem húzta el a magáét, de saját szájától mennyire megvonta a falatot; takarítás idején, hogy a mezőn egész nap künn volt, hetekig nem főzetett magának ebédet, egy kis kenyér, annyi, amennyit egy gyermek is kevesellne, volt minden étele, s rá egy pohár tiszta víz; s elhiszed-e, Klári, hogy sohasem látta őt azért rosszkedvűnek senki, soha egy keserű könnycsepp nem esett száraz kenyerére, melyre férje iránti hűség miatt szorult.

– Hogy érti ezt kegyelmed?

– Úgy, fiam: hogy ami pénzt ily fáradtsággal, szűkölködéssel megtakargatott évről évre, éppen ilyen idő tájon mindig elhordta Bandi fiam Tatárországba, hogy Mihály úr váltsága leteljék. A szegény nagyasszony azalatt saját szájától vonta meg a falatot.

A vén dajka könnyezni kezdő szemeit törülgeté.

– Sok van még hátra abból a váltságból, néne?

– Nem tudom biz én azt, fiam. Bandi mindig elhozta a kutyabőrt, melyre a tatár fölírta, amit kapott, s amit még kíván; asszonyomnál megvan, én bizony nem kérdezősködtem utána.

A leány elhallgatott, magában látszék gondolkozni, az orsó kétszerte sebesebben pörgött kezében, szíve gyorsabban dobogott.

– Most is oda van Bandi fiam – szólt az asszony, unva a hallgatást –, minden órán várom vissza, majd csak megtudunk már tőle valami bizonyost.

E percben künn nyikorgott a kapu, csörömpölő szekérke hajtatott be az udvarra, s a víg kutyaugatás tanúsítá, hogy ismerős érkezett.

– Asszonyunk jő – szólt a két cseléd, s mire fölkeltek helyükből, már nyílt az ajtó, s belépett rajta Bornemissza Anna, Apafi Mihály felesége!

Délceg, csaknem férfimagasságú asszony, izmos termetének karcsú, de erőteljes körrajzait az egyszerű, szürke lenszövetű ruha engedi láttatni. Mintegy 36 éves lehet, de arca egyike azoknak, melyeken a késő vénségig meg nem látszik a kor. A szünteleni napon járástól elbarnult, de a megtartott ifjúság bársonysima hamva s az egészség természetes pírja annál sajátságosabb szépséget kölcsönöznek e rendkívüli arcnak. Tekintete meglepő, uralkodó, leigéző, de a varázs, mely benne rejlik, nem a vonásokban tűnik föl, hanem a bennök visszatükröző lélek kinyomatában. Magukban a vonásokban nincsen semmi kemény, semmi durva, éles vagy férfias, a homlok domború, sima, egyetlen ránc sem komorítja el, s mégis oly fönséggel tele; a szemöldök gyöngéden rajzolvák, a szemek metszése bájoló, hosszú pillái félig árnyékban tartják a nagy, de nem vadfekete, hanem inkább mélyvilágú dióbarna szemeket, és e szemekben mégis annyi tűz, annyi villám látszik, és annyi hidegség: az orr, az arc oválja, mind oly nőiesen szabályos alkotásúak, maga az ajk, ha csukva van, oly szelíd, oly édes, a többi vonások erőszakot látszanak rajta tenni, hogy mosolyát nem osztják, és ha megnyílik, mégis oly parancsoló, oly büszke!

– Mégis ébren vagytok? – kérdé cselédeitől. Szava kellemesen csengő volt, bár alhangjai élét kissé tompává verte a bánat.

– Meg akartuk várni kegyelmedet, hogy miattunk ne várjon odakinn – viszonzá a vén dajka, tipegve úrnője körül, s annak palástját véve le vállairól.

– Nem jött még vissza Bandi? – kérdé Apafiné szinte az elfogódásig mély hangon.

– Még nem, de minden órán várom.

Apafiné hosszan felsóhajtott. Mennyi elfojtott bánat, mennyi messzetűnő remény, mennyi lemondás rejlett e sóhajban! A nő erős lelke előtt végigfutottak az örömfosztott élet annyi szenvedési, az erős küzdelem sorssal, emberekkel s tulajdon szívével: a fájdalomba oltott szerelem, mely csak vágyakat tudott termeni, élveket nem. Ismét egy küzdelmes éve múlt el életének, melynek hangyaszorgalma egyetlen célra gyűjté áldozatmorzsáit, s ki tudja, mennyi év kelle még, hogy azt elérhesse. És addig mindig fáradni, tűrni és szeretni örömtelenül.

Apafiné visszakényszeríté arcára szokott hidegségét, s cselédjeinek jó éjt kívánva, szobájába készült távozni; Klári megcsókolá úrnője kezét, s a nő csodálkozva tekinte rá. Érzé, hogy kezére forró könny hull, s a leány nem akarja azt elereszteni, hanem arcához szorítja.

– Mi lelt? – kérdé Apafiné megütközve.

– Engem semmi sem – zokogá a leány. – Hanem úgy megsajnáltam nagyasszonyomat. Már régen gondolkoztam valamiről, de sohasem mertem megmondani. Sokszor beszéltünk róla, hogy urunk fogva van, s váltságdíját nehéz lefizetni; – nekünk a faluban leánytársaimmal mindegyikünknek van nyakbavaló lánca, amire annyi hiábavaló arany- és ezüstpénz van felfűzve, aminek senki sem veszi hasznát. Mi tehát leányok összebeszéltünk egymással, hogy ezt a pénzt, melyre nekünk úgy sincsen szükségünk, összerakjuk, s odaadjuk nagyasszonyomnak, hogy küldje el nagyuram váltságdíjába. Ha nem lesz is elegendő, de annyival is több lesz.

Apafiné önkénytelen könnyel ragyogó szemében szorítá meg a parasztlány reszkető kezét.

– Köszönöm, leányom – szólt megilletődve. – Többre becsülöm ajánlatodat, mintha Bánfiné húgom tízezer aranyos nyakkötőjével kínált volna meg. De hisz az isten majd így is megsegít.

E pillanatban lódobogás hallék künn az udvaron, s az ebek ordítva kezdtek el üvölteni.

– Ki az? – Talán zsiványok? A vörösüngösök – hebegé a vén dajka, s egyik cseléd sem mert az ajtóhoz közeledni.

Apafiné erre fölvevé a gyertyát, s bátran az ajtóhoz lépve, felnyitá azt, kivilágítva az udvarra.

– Ki jár itt? – kiálta ki erős, reszketéstelen hangon.

– Mink, akarám mondani – én – viszonza egy tétova hang, melyben mind a hárman Bandi hangjára ismertek.

– Ah te vagy az? Siess, siess! – kiálta örvendve Apafiné, s betuszkolta az ajtón a nyilvános zavarban levő cselédet, ki kalapját forgatva kezében, nem látszott tudni, hogy min kezdje a beszédet.

– Láttad őt? Beszéltél vele? Egészséges-e? – kérdé hevesen Apafiné.

– Egészséges – felele a szolga, örülve, hogy van mihez kötnie a szót –, tiszteli, csókolja nagyasszonyomat. Azt izente, hogy – majd jó az isten.

– De hát mit tekingetsz félre? Kit ugatnak ott künn a kutyák?

– Tán a Rárónak örülnek, hogy rég nem látták.

– Átadtad a murzának az erszényt?

Bandi felelet helyett ködmene zsebében kezde keresgélni, s minthogy annak nyílása igen magasan, feneke pedig igen mélyen esett, volt kínja az ábrázatjának, míg a kutyabőrt előkereshette, s szinte reszketett, amint átadta asszonyának.

– Sok van-e még hátra? Mit mondott a murza? – kérdé Apafiné reszketésre hajló hangon.

– Nemigen sok van már. Mondhatni, hogy kevés – szólt lesütött szemmel Bandi, s kalapja szélét kezdé rágicsálni kínjában.

– Mennyi? Mennyi? – kiáltának rá minden oldalról.

Bandi elvörösödött.

– Hát, hát – semmi sincs hátra! – kiáltá kitörő hangon, s azzal véghetetlenül elneveté magát, s rögtön utána sírva fakadt.

Apafiné lelke egyszerre megkapta az igazi eszmét.

– Te ember! – kiálta indulatheves hangon, megragadva a szolga vállát. – Te elhoztad férjemet!

Bandi öklével mutatott hátra, s fejével némán billentett, egyszerre sírt és kacagott, semmi szó sem jött ajkára.

Apafiné a végtelen öröm őrült sikoltásával rohant az ajtónak, s az már félig meg volt nyitva, valaki ott hallgatózott régen, és az – Apafi Mihály volt, a régen várt, az annyiszor megsiratott.

– Mihály! Férjem! – sikoltá az indulattól reszkető nő, s magánkívül rogyott férje nyakába, érthetlen szavakat, gyöngédség, öröm és szerelem hangjait suttogva félig aléltan.

Apafi keblére ölelte a nőt, ki görcsösen látszott karjaival körüle fonódni, nem hallatszott más hang, mint a néma zokogás.

– Enyim vagy, enyim vagy – hebegé suttogó szóval nagysokára az indulat rohamából magához térő hölgy.

– Tiéd vagyok – szólt Apafi –, és esküszöm, hogy sem ország, sem világ tőled többé el nem szakaszt.

– Óh, istenem, mennyi boldogság az! – kiálta fel Anna örömkönnyes arcát az égre emelve. – Mennyi örömöt hoztál nekem vissza! – rebegé ismét férjére borulva, s arcát annak keblére temetve.

– És ha az egész világ enyim volna is, még akkor sem lennék elég gazdag arra, hogy visszafizessem neked hozzám való hűségedet. Isten engem! Ha egy országom volna, azt adnám neked, s még az is koldusjutalom lenne…

Az örvendő, a szerető, a túlboldog pár egyedül maradt örömeivel, boldogságával. Késő éjszakáig égett ablakukban a gyertya. Mennyi, mennyi mondanivalójuk lehetett egymásnak!

III. Kényszerített fejedelem

Egy év folyott le Apafi Mihály hazaérkezése óta. Az ebesfalvi háznál nagy lótás-futás volt. Egyik kocsi fogatai alig pihenték ki magokat, már a másik indult útnak, a cselédeket küldözték ide-oda, hogy valami nagy baj van a háznál, de azért mégsem tetszett senki szomorúnak.

A bizalmasabb kérdezősködőnek aztán megsúgták, hogy Apafi Mihályné asszonyom minden órán várandós.

A jó Mihály úr egy percre sem hagyta el szenvedő neje szobáját; mint mondják, az érzékeny asszonyságnak nagy vigasztalására szolgált férjét láthatni, ki nem szűnt meg őt édes, hízelgő szavakkal biztatni.

Egyszerre vad robogás hallatszik az udvaron, s az őgyelgő cselédek nagy rémülésére mintegy huszonnégy arnót lovas vágtat be a ház elé, kiket egy nagyfejű török aga vezetett. A törökök mind szörnyen föl voltak dárdázva, késezve.

– Itthon urad? – kiálta le az aga az ijedtében sem jobbra, sem balra mozdulni nem tudó Andrásra. – No, ha itthon van – folytatá, be sem várva a feleletet –, hát mondd meg neki, hogy jöjjön ide, hadd beszélek vele!

András még mindig nem tudott szóhoz jutni; a török újra rányomta: vagy ha ő nem jön ide ki, hát majd bemegyek én.

S azzal leugrott lováról, s benyitott a pitvarajtón. András egy rövid szót bátorkodott hozzá szólni:

– De nemzetes uram…

A török rámordult.

– Jobb szeretném, öcsém, ha nem papolnál olyan sokat – s azzal belépett a pitvarba.

Apafi éppen ekkor lépett ki neje szobájából, meghallva a kardcsörgést, s szinte visszahökkent, amint a nem várt vendéggel szembetalálkozott.

– Kegyelmed Apafi Mihály? – kérdezé emez haragosan.

– Én vagyok, szolgálatodra, kegyelmes úr – felelt Apafi jámborul.

– Jól van. Azt izeni kegyelmednek az én uram, a híres Ali basa őnagysága, hogy menten, minden időhaladék nélkül üljön kegyelmed szekerére, és jöjjön ki az én uram táborába, Kisselyk alá, senkit sem hozván magával.

– No, szépen vagyunk – dörmögé magában Apafi. – Megbocsásson kegyelmed, derék aga, az most éppen lehetetlen, a feleségem betegágyban fekszik, egy pillanaton függ, hogy él-e, vagy hal, nem hagyhatom most el.

– Hívasson kegyelmed orvost, ha felesége beteg, és gondolja meg, hogy azzal úgysem fogja meggyógyítani, ha a hatalmas basa haragját magára gerjeszti.

– De csak egy napot engedjen kegyelmed, aztán nem bánom, ha a fejem elütik is.

– Semmiképpen sem ütik el a kend fejét, ha engedelmeskedik, ha pedig szót nem fogad, akkor hamarább baja lesz. Azért legyen kendnek esze.

Anna meghallá ott benn a szobában a kívül folyó vitát, s aggodalmasan kiáltozá férje nevét. Apafi sietett hozzá, ott hagyva az agát a faképnél.

– Mi baj? – kérdé szorongva a nő. Oly halvány volt. e pillanatban.

– Semmi, semmi, szívem, valahová hívnak, de nem megyek.

Apafiné azonban meglátta a függönynyílásokon fölül a törökök dárdahegyeit, s kétségbeesve sikoltá el magát:

– Mihály! Téged el akarnak vinni! – s görcsösen szorítá férjét keblére. – Nem bocsátlak, inkább öljenek meg engem, mielőtt téged rabságra hurcolnának, hogy ismét elveszítselek!

– Csendesülj, édesem – biztatá Apafi –, hisz én magam sem tudom, hogy mit akarnak velem; hisz nem vétettem a jámboroknak. Legfölebb is sarc kell nekik, azt meg majd előteremtem.

– Oh, én rosszat sejtek, szívem szorul, téged valami baj fog érni – rebegé a beteg nő, s azzal heves zokogásba törve ki, férje nyakába vetette magát. – Mihály, én sohasem látlak téged többet!

Az aga ezalatt megunta magát odakünn, s dörömbözni kezde az ajtón, és kiáltozott:

– Apafi! Héj, Apafi! Gyere ki, mert én be nem lépek a feleséged szobájába, mivel ez illetlen dolog volna tőlem; hanem azt megteszem, hogy fejedre gyújtom a házat, ha ki nem jössz.

– Már csak elmegyek – monda Apafi, csókjaival csillapítva feleségét –, ha ellenkezem, még nagyobb baj lesz belőle, de visszajövök, amint eresztenek.

– Sohasem látandlak többet – rebegé Anna, s közel volt az ájuláshoz.

Apafi használva e pillanatnyi elszédülés időkörét, erőt vett magán, s elhagyva feleségét, könnyes szemekkel lépett ki az agához.

– No, uram, mehetünk – mondá neki.

– Hát csak nem fog kend kard nélkül jönni talán, mint egy parasztember – szólítá meg a török –, menjen kend vissza, és kössön kardot, s mondja meg a feleségének, hogy semmitől se féljen.

Apafi visszalépett szobájába, s amint ágya fölül leakasztá nagy ezüstös kardját, vigasztalólag mondá feleségének:

– Lásd, aligha lesz bajom, mert akkor nem mondanák, hogy kardot kössek; bízzál az Istenben!

– Bízok, bízok – rebegé a nő, férje kezét csókolva hevesen, s szorongatva lihegő kebléhez, s aztán ismét elkeserülve sírva fakadt. – Apafi, ha meghalok, ne felejts el!

– Ah! – kiálta fel Apafi, keserűen bontakozva ki neje ölelő karjaiból, s hirtelen kirohant a szobából, s a tenger mélységes fenekére kívánt valamennyi törököt, aki született és születni fog.

Akkor aztán nagy búsan szekerébe vetette magát, s nem nézett sem égre, sem földre, hanem az egész úton azon eszmével küszködött, hogy ha felesége most meg találna halni, még csak el sem hagyták tőle búcsúzni. Ezzel aztán egész láncolata a legbúsítóbb eszméknek volt összekötve.

Alig haladott Ebesfalvától egy órányira kíséretével, midőn a törökök egy vágtató lovagot vettek észre, aki nyilván utól akarta őket érni. Figyelmeztették rá Apafit.

Eleinte hallani sem akarta, hogy mit beszélnek, hanem azután, hogy azt mondták neki, hogy a lovag Ebesfalva felől jő, megállíttatá szekerét, s bevárta a hírnököt.

Bandi volt az, ki kendőjét lobogtatva nyargalt nagy lóhalálában.

– Mi baj, András? – kiálta dobogó szívvel Apafi a szolgára még messziről.

– Jó hír, uram! – kiálta Bandi. – Asszonyunknak fia lett, ő maga, hála istennek, túl van minden veszedelmen.

– Áldassék az Úr neve – sóhajta megkönnyebbült szívvel Apafi, s visszabocsátva a hírnököt, amint bánatának alapeszméje elröppent agyából, elmúltak a többi aggodalmak is egyszerre, fiára gondolt, és e gondolat mellett a kísérő törököket mind oly derék, becsületes, civilizált embereknek kezdte nézni, amilyet csak látott valaha a világon.

Késő éjjelre értek Ali basa táborába. Az őrök aludtak, mint a tök, az egész tábort el lehetett volna miattuk lopni. Apafit ott várakoztatták a basa sátora előtt, míg ő maga felöltözött, s midőn félrehúzták a sátor függönyeit, unszolva Apafit a belépésre, Ali ott ült a sátor hátuljában leterített szőnyegen, keresztbevetett lábakkal, háta mögött két cifra öltönyű szerecsen, kivont handzsárokkal. A sátor másik rekeszének szőnyegén egypár hátul álló arc kiülő lenyomata látszék. Tán a basa hölgyei lehettek ott, kik fölkeltek hallgatózni.

– Kegyelmed azon Apafi Mihály – kérdé a basa az illő üdvözlések megtétele után –, aki több esztendeig volt a tatár murza fogságában?

– Igenis, kegyelmes basa, s aki énnekem irgalomból elengedé váltságdíjam hátralevő részét.

– Igazítsa meg magát kegyelmed. A murza elengedé a hátralevő váltságát, mert az én uram, a fenséges szultán parancsolá azt őneki; és még többet is fog kegyelmedért tenni a fenséges nagyúr.

– Álmélkodva hallom, és köszönöm, nem tudva, hogy mivel érdemlettem e kegyelmet – viszonza Apafi.

– Hallotta a fenséges szultán, hogy kegyelmed szomorú fogságában mily becsülettel, okossággal és emberséggel viselte magát, és hogy annyira meg tudta nyerni a többi fogoly szívét, miképp ámbátor a rabok között nem lehet rang, mert azok mindnyájan egyenlők, mégis a többi fogoly magyarok úgy tekintették kegyelmedet, mint akire legtöbbet hallgattak. Ezt tekintve, de meg másrészről figyelembe véve azt, hogy a mostani fejedelem, Kemény János uram őkegyelme, a magas portától nyilván el akar szakadni, elhatározta a fenséges nagyúr, miképpen kegyelmedet minden időhaladék nélkül Erdély fejedelmi trónjára emelje, és abban megerősítse.

– Engemet? Tréfálni méltóztatol kegyelmes úr – hebegé Apafi, káprázván szemei előtt a világ.

– Igen, tégedet magadat, és azon nincs mit csodálkoznod. Ha a fenséges úr akarja, basák, fejedelmek lesznek egy intésére rabok, koldusok vagy halottak, és másik intésére közkatonák, nemesek vagy rabok lének amazok helyébe. Te szerencsés lől kegyét megnyerhetni. Élj vele, és vissza ne élj.

– De kegyelmes uram! Miképpen gondolod te, hogy én fejedelem lehessek?

– Az az én gondom. Majd azzá teszlek én.

– De Erdélynek más fejedelme is van: Kemény János.

– Az is az én gondom. Majd elbánok vele én.

Apafi vállat vonított. Érzé, hogy még ilyen bajban nem volt. „Csakugyan megérezte előre a feleségem, hogy valami nagy veszedelem fog ma érni” – gondolá magában.

A basa újra szólt:

– Azért minden tétovázás nélkül siessen kegyelmed menten országgyűlést hirdetni, hogy a beiktatás ceremóniái mentül elébb végbemehessenek.

– Én! De hát ki fog az én szóltomra megjelenni? Uram, én legkisebb vagyok az ország nemesei között, kinevetnek vele, s azt mondják, hogy bolond vagyok.

– Majd átlátják, hogy ők voltak azok.

– Aztán nem is küldhetnők sehova a leveleket, mert a székelységet kivéve, mindent kezében tart Kemény.

– Tehát elküldjük a székelységre, majd eljönnek onnan.

– Azok között sem ismerem én a nevezetesebb embereket, mert nem vagyok közőlök való. Legfölebb olyan embereket ismerek közőlök, mint Kun István meg Daczó János meg Naláczi István uraimék.

– Hát hívja meg kend Kun István meg Daczó János meg Naláczi uramékat, ha becsületes embereknek tartja.

Apafi a fejét kezdte vakarni.

– De hát ha fölteszem, hogy eljönnének, hát hol tartanók meg velük az országgyűlést? Helyünk sincsen. Kolozsváratt Bánfi Dénes, a sógorom, esküdt ellenségem, és ő a kapitány; Szebenben maga ül Kemény János.

– Hát itt van Kisselyk. Gyűljenek kegyelmetek ide.

Apafi kínjában elnevette magát.

– Hisz nincs itt olyan ház, ahol csak harminc ember is elférjen együtt! – szólt újabb elevenséggel.

– Ott a templom! – riadt rá a basa. – Megtarthatják benne kendtek az országgyűlést: ha istent tisztelni eléggé szép a ház, azt hiszem, egy embert megtisztelni is az lehet.

Apafi nem látott többé menekülést.

– Tud kegyelmed írni? – kérdé tőle a basa.

– Tudok – szólt Apafi nagyot sóhajtva.

– No, mert én nem tudok. Tehát üljön neki kegyelmed, és írja meg a rendeknek a levelet.

Egy csausz rögtön asztalt, pergament és veres tintát hozott. Apafi leült, mint valami áldozatra szánt bárány, s első kezdetnek akkora betűt kanyarított a pergamenre, hogy a török fölugrott ijedtében, s azt kérdte, hogy mi az.

– Ez egy M betű – válaszolt Apafi.

– De hát a többinek is hagyjon kend helyet.

– Ez csak kezdőbetű, a többi majd apró lesz.

– No, hát mondja kegyelmed fennhangon, hogy mit ír.

Apafi reszketve írt és mondá:

– Minekutána…

A basa elkapta előle dühösen a pergament, s ráordított:

– Mit „minekutána” és „annakutána”! Mit cikornyázza kegyelmed. Írja kegyelmed úgy, ahogy szokás: „Mi, Apafi Mihály, Erdély fejedelme parancsoljuk neked, hitvány szolga, hogy amint e levelet veszed, legottan mielőttünk Kisselyk helységében megjelenni – fejed vesztésének büntetése alatt – el ne mulaszd.” Punktum.

Apafinak nagy bajába került kapacitálhatni a basát arról, miszerint magyar nemesekkel nem szokás ilyen stílusban korrespondeálni: végre is annyit megengedett neki, hogy fogalmazza hát úgy a levelet, ahogy neki jobban tetszik, de tartalma határozott legyen és parancsoló.

Apafi megírta a körlevelet. Ali basa rögtön lóra ültetett egy csauszt, s elküldte vele lóhalálában azokhoz, akiknek szólt.

Apafi kiverte pennáját, és fölsóhajtott, mondván magában: „Azt az embert szeretném most látni, aki megmondaná, hogy mi lesz mindebből?”

– Addig pedig, amíg az országgyűlés összejön, itt marad kegyelmed a táboromban.

– Hát nem mehetek haza a feleségemhez és fiamhoz? – kérdé Apafi szívdobogva.

– Mehet kegyelmed a menkőbe! Majd hogy elszökjék előlünk! Ezek a magyar urak mind így vannak a fejedelemséggel, aki nekünk nem kell, az mindig a nyakunkon van a fejedelemkéréssel, akit meg oda akarnánk tenni, erővel szökik előlünk.

S ezzel kimutatva leendő sátorát Apafinak, elbocsátá őt a basa, de a tiszteletére állított őrnek egyúttal az is utasításul volt adva, hogy el ne hagyja őt szökni.

– Ebben ugyan szépen benne vagyunk – sóhajta magában Apafi nagy rezignációval. Csak az az egy reménye volt még, hogy az urak, akikhez a körlevél szólt, nem fognak eljőni az általa hirdetett országgyűlésre.

*

Pár nap múlva, midőn Apafi Mihály uram, reggel levén az idő, még tábori ágyán heverészne, íme, betoppannak hozzá Kun István, Daczó János és Naláczi István uraimék, a többi székely nemesekkel egyben, akikhez a körlevél szólt.

– Ugyan az istenért! – kiálta föl Apafi Mihály. – Hová jönnek ide kegyelmetek?

– Hiszen nagyságod parancsolta, hogy ide jöjjünk – felelt Naláczi.

– Igen, de kegyelmeteknek lehetett volna annyi eszök, hogy ne jöttek volna el. Már most mitévők lehetünk?

– Hát azt tesszük, hogy nagyságodat inauguráljuk ünnepélyesen, s ha kelleni fog, meg is védelmezzük székelyesen! – felelt erre Kun István.

– Kevesen vagytok ahhoz, atyámfiai – veté ellen Apafi.

– Tessék kinézni a sátorból – szólt Naláczi, félretolva a szőnyeget, s egy jó csoport karddal és lándzsával fegyverkezett székelyt mutatván be, kik a sátoron kívül maradtak. – Cum gentibus jöttünk mi, hogy ha fejedelmünknek elfogadtuk kegyelmedet, megmutathassuk, hogy nem tréfálunk.

Apafi Mihály uram vállat vonított, s elkezdte csizmáit fölhúzni, de folyvást oly gondolkozó, mélázó volt, hogy beletelt egy órába, míg felöltözködött, mert minden ruháját félszeg vette magára, elébb a dolmányt, utoljára a mellényt.

Körlevelére több száz nemes csoportosult össze Selyk alatt, amit ő nem is gyanított, de nem is óhajtott.

Ali basa kijővén sátorából, a vitézlő rendek közé lépett, s Apafi Mihály uramat kézen fogva előttük, egy újdonatúj zöld bársony mentét adott reá, s egy hermelinprémes süveget nyomva fejébe, tudtul adá az összegyűlt rendeknek, hogy tekintsék őt ezentúl valóságos és igazi fejedelmüknek. A székelység éljent ordított rá, s Apafi Mihály uramat fölemelték vállaikra, úgy ültették fel a bársonnyal bevont emelvényre, melyet Ali basa készíttetett számára.

– Már most menjenek kegyelmetek a templomba, s esküdtessék meg a fejedelmet a maguk szokása szerint, praestálják a homágiumot egymásnak, már én beharangoztattam, kegyelmetek szolgáltassanak misét, ahogy illik.

– Megkövetem, én református vagyok – szabódék Apafi.

– Azt még jobb szeretem. A dolog annál rövidebb bajjal történik meg. Itt van tisztelendő Magyari Ferenc uram, ő mondhat prédikációt.

Apafi Mihály uram hagyott magával történni mindent, nem tett egyebet, mint hosszú bajuszát simogatta erre-arra, s vállat vonított, ha valamit kérdeztek tőle.

Naláczi s a többi székelyek jónak látták oly tisztelettel bánni vele a templomban, mely egy fejedelmet illet, Magyari Ferenc uram hatalmas prédikációt improvizált ex tempore, dörgő szózattal bizonyítgatva, hogy az Izrael Istene, ki Dávidot a juhok őrzésétől hívta el a királyi székre, s hatalmassá tette minden ellenei fölött, bizonyára tetszése szerint megtartandja most is, akit kiválasztott, bárha ellenségeinek száma annyi lenne is, mint a mezőkön a fű.

E kis egyszerű templom sem gondolta volna, hogy valaha országgyűlés és fejedelemválasztás színhelyévé legyen; de még Apafi sem, hogy mindez rajta essék meg.

Nem látott, nem hallott ő sem fölszentelést, sem prédikációt, mert neki folyvást azon járt az esze, hogy mármost, ha Kemény el találja őt fogni, feleségét, gyermekét kizavarják jószágából, hová lesznek azok szegények? Hol húzhatják meg magokat? Utóbb eszébe jutott, hogy él még a Székelyföldön valahol István testvére, akivel mindig fönntartotta az atyafiságot, az majdcsak pártjukat fogja, ha látja, hogy elpusztulnak.

E gondolatok annyira elfeledtettek vele mindent, ami körüle történik, hogy amint szónoklat végeztével a gyülekezet fölállott, hangosan rákezdve a „Téged Isten dicsérünk” himnuszát, ő is fölállt, elfeledve, hogy e szertartás most az ő tiszteletére történik.

Ekkor valaki hátulról két kezét vállaira téve, visszanyomta őt székébe, s egy ismerős hang dörmögé:

– Maradjon kegyelmed ülve.

Apafi odatekintett, s megdöbbenve esett hátra székében. Testvére, István állt a háta mögött.

– Kegyelmed is itt van? – szólt hozzá Apafi nagy búsan.

– Kissé elkéstem – szólt István –, hanem azért elég jókor jöttem, s ameddig kegyelmed parancsolja, itt fogok maradni.

– De hát te is vesztedre törsz?[1]

– Már bátya, sorsunk isten kezében van, de a mi kezünkben is van valami, ami beleszólhat – mondá ez, kardmarkolatára téve kezét. – Kemény Jánosból az ország nagy része kiszeretett, nem kell magyaráznom, hogy miért. Kegyelmednek oka is, módja is van diadalmaskodni.

– De hát ha nem? Mi lesz feleségemből? Nem látta őt kegyelmed?

– Éppen onnan jövök, ott késtem el.

– Beszélt vele? Mit mondott esetemhez? Búsul nagyon?

– Korántsem. Sőt nagyon örült neki, azt mondta, hogy Erdélynek nem is adhattak volna jobb fejedelmet kegyelmednél, mert kegyelmed azt megérdemli, jobban, mint akármelyik főrendi úr, aki csak zsarláshoz és tivornyázáshoz ért, s hogy nagyon sajnálja, miképp betegsége miatt nem jöhet kegyelmedhez, hogy biztatná és erősítené kegyelmedet.

– No, akkor hát jobb szeretném, ha őtet választották volna meg fejedelemnek – mondá Apafi Mihály fél tréfásan, fél bosszúsan.

– Bizony vigyázzon kegyelmed – incselkedék István –, mert a menyecske nagyon megszokta már otthon viselni a süveget, megérjük, hogy az ország süvegét is fölteszi a fejére, ha kegyelmed jól le nem szorítja a maga homlokára. Hanem ez csak tréfából van mondva…

(A közmondás szerint azonban minden tréfában szokott lenni valami valóság.)

IV. Egy lakoma a magyar fejedelemnél

Kemény János uram őnagysága eközben vígan ült és mulatott Nagyszebenben. A jó úrnak kiváló szenvedélye volt az evés; ha az ország minden kereke kihullott volna is, mégsem kelt volna föl ebédjétől, s valamennyi tanácsosai közt legfontosabb ember volt mindig a szakács.

Éppen ebédnél fogjuk őt találni. A községháza egészen rendelkezésére levén bízva, azt udvari kísérete végképp elfoglalá; az udvaron sarkantyús, vasas katonák incselkednek a szolgálattevő szász menyecskékkel; az őrségre rendelt egypár német muskatéros a kapufélfának támasztotta puskáját, s ismeretséget kötve az ételt visszahordó kuktákkal, nagy jukunditással dalol hirtelenében tanult magyar nótákat a kezével magasra tartott pohár bornak, s táncol valami nagyon ártatlan táncot, egyik térdét a levegőbe emelve, míg a magyar testőrhajdúk, sárga dolmányban, zöld zsinórral nagy hallgatva ülnek itt-amott a fal mellett, meg sem nézve a kezükbe nyomott kupa bort, hanem csak nagy komolyan beöntve az illető helyre egy hajtókával, s visszaadva az üres kupát a barátságos kulcsárnak, ki maga is alig áll a lábán, s nevetve kínálgat boldogot, boldogtalant, s mintha könnyebben esnék neki hátrafelé menni, mint előre, neki-nekifarol az ételvivő szakácsnak, ki magasra tartva kezeivel egy-egy ezüst tálon majd egy Bábel tornya mintájára épült, fölcukrozott, virágozott és narancsozott mandulatortát, majd egy nagy, virágos porceláncsebret, amelyben forró puncsnemű ital fűszeres illata gőzölög szerte, majd egy nagy fatálat, melyen egy egész sült páva fekszik, pompás fejtollai s hosszú farka azon módon rajta hagyva – bámult terheivel alig tudott végigfutni az udvaron a nagy néptömegtől, mely ügyek-bajok elintézése végett tódult össze, s várja, míg a fejedelem megebédel, kapva azalatt bort, pecsenyét és süteményt, csak igazságot nem, miért jött.

Benn az étteremben már vígan vannak az urak és asszonyságok. Az ebéd már régen tart, és még soká fog végződni. A francia szakácsművészet minden tudományát remekbe látszik fölmutatni Kemény lakomáján. A természet minden országa ide van parancsolva az emberek ínyeit csiklandani. Amit Lucullustól kezdve a francia gourmand-okig föltalált a nyalánkság, ízletest, szokatlant, rendkívülit, itt össze van hordva. Nagy ezüst hűtőkben mindennemű hazai és külföldi borok, pompás velencei metszett és színezett kristályüvegekben; az ezüsttálakon a legritkább vadak és madarak különnemű elkészítéssel; reszkető, átlátszó rózsaszín kocsonyák, miknek magyar ember a nevét sem tudja; nádmézbe főtt ind gyümölcsök, kakastaréjból készült raguk, ismeretlen csigák, inkább szemnek, mint szájnak valók; óriás tengeri rákok, ritka tengeri halak, egészen fölcifrázva, ételek, mikről kényes finnyáskodásból hitették el magokkal az emberek, hogy jóízűek, mikor már a jót megunták; árticsóka, osztriga, teknősbéka, miket igaz embernek büntetés megenni; rettenetes pástétomok merő csukamájból készítve, nagy kosarakban rózsaszínű hattyútojások, miket a vendégek mulatságul magok főzhetnek meg a mindenki elébe rakott kis ezüst tojásfőzőben, alágyújtott borszeszlángban, s számtalan csodás ételneműek, miknek mindennapi ember rendeltetését sem tudja, s mindezek olyan halmazban, hogy hatannyi vendég is eleget látna belőlök; aztán a fűszeritalok mindenféle neme, ki milyet kíván, püspökital, barbarász, királypuncs vagy lengyel pálinka, semmi sincsen elfeledve.

Minden vendég háta mögött áll egy apród, nagyhamar elkapva előle a tele tányérát, mihelyt oda nem néz, s tisztával váltva föl; maga a fejedelem háta mögött Csáky László uram fia áll, ki büszke arra, hogy fia töltögethet a fejedelem poharába.

S a fejedelemnek sűrűen kelle töltögetni. Az erdélyi lakomák rendesen azon szoktak végződni, hogy az urak fogadásból nekiültek egymást leinni. Kemény János helyt szokott állni magáért. Most is fölhívta a bátrabbakat a szokott versenyre. Az urak nagyobb része nem fogadta el a kihívást, a Bethlenek, János, Farkas, Elek, ez a mindig józan faj, megköszönték a tiszteletet, és kihúzták magukat belőle, csak hárman fogadták el: Wenzinger, a német hadak vezére, egy magas, csontosképű, kopaszra nyírott férfi, világoskék szemekkel, kissé meghajlott nyakkal s alig látszó szőke szemöldökkel. A másik volt Béldi Pál, a székelység generálisa, háromszéki főkirálybíró, szép, kedves arcú férfi, komoly, magas homloka mély nyugalomra mutat, szelíd szemei kissé ragyogtak a bortól, hallgatag ajkai kissé mosolyognak, egyéb hatását nem venni rajta észre a bornak. Egyszerű, sárga kamukadolmány van rajta, piros ezüstös gombkötőmunka-övvel átkötve, fehér inggalléra szélesen kihajtva sötétkék nyakkendője fölött, sima hajzata középen kétfelé választva, fülei mögé van simítva, s egészen hátrahull, kezei finomak és fehérek; vele átellenben ül a másik vetélkedő, Bánfi Dénes, kolozsvári főkapitány, a vármegyék generálisa. Középtermetű, széles vállú, büszke ember, arisztokrata arcán valami vad negédesség uralkodik; nagy sűrű szakálla körös-körül meg van hagyva, sötét gesztenyebarna fürtei elöl rendezett csigás üstökben feküsznek homlokán, s kétfelől gazdag göndör fürtökben omlanak vállaira, gömbölyű arca természettől is piros, most a bor még elevenebbé tette. Ragyogó szemei villongva tekintenek szét, ha valakihez szól, tokáját alászorítja, nyakát félreszegzi, s éles, bántó hangon beszél, dacosan vagdalva hátra büszke fejét, vastag, fekete szemöldei untalan mozganak homlokán, végtelen lenézést tudva kölcsönözni arcának, öltönye sötétbíbor dolmány, nagy email gombokkal, mely fölé nehéz fehér selyemzeke van fölöltve, hattyúval prémezve, kis rubin gombokkal, a zeke rövid ujjai könyökön fölül nyitvák. Az arany vitézkötés úri hanyagsággal van félvállára vetve.

Maga Kemény János az asztal fején ül, kétfelől mellette Béldi és Bánfi feleségei.

Kemény, miként ez Bethlennénél levő arcképén látható, minden érintkezés mellett a nyugoti viszonyokkal, még folyvást a keleties viselethez tartotta magát. Nyírott fő, nagy szakáll, komoly, méltóságos arc és kevés beszéd jellemzék, arcvonásaiban félreismerhetetlenül uralgó volt valami végzetszerű kicsinylése mindennek, ami körüle történik, mi rá nézve később oly veszedelmes katasztrófát idézett elő.

A mellette ülő hölgyek egyike, Bánfi Dénesné, egy finom, idegzetes, gyönge kis teremtés, alig húszéves, s tizenhatodik évétől kezdve heves, parancsoló férje jellemének befolyása alatt állva, szinte félénk, mint egy gyermek. Alig meri szemeit felütni, akkor is csak férjére tekint, kit hódolattal szeret. Nehéz habosselyem ruhája nyakát és vállait elfedezve, egy sor briliántos gombbal van összegombolva, nyakán egy széles cikkekből készült aranylánc, mindegyik cikk közepén egy nagyszerű smaragd, fején gyöngyökkel szegélyezett selyemfőkötő, mely csaknem homlokáig lejő, irigyen takarva el a szép nő szőke hajfürteit.

Túlnan Béldi Pálné ül, férje és a fejedelem között. Még most vakító szépség, arca színe, mint a fehér rózsáé, most át van gyulladva a lakoma hevétől, az egészséges pír szinte égni látszik rajta. Könnyelmű fekete szemei ragyogva tétováznak erre-arra – piros ajka majd megcsattan – szemöldeiben annyi beszédes báj rejlik, s ha olykor szempilláit félig lesüllyeszti égő szemeire, tekintete elragadó. Fényes fekete fürteit főkötő helyett sajátságos művészettel körülfont gyöngysorok tartják össze; hátul egy kis gyémántos diadémra hajolva fel, melyről hosszú aranyfátyol csügg le a földig. Öltönye kivágott meggyszín bársony magyar váll, mely derékban feszesen simul karcsú termetéhez, elöl szélesen szétnyílva s a hímzett patyolat felett igazgyöngy zsinórokkal tartva össze, hófehérségű vállai félig kilátszanak a duzzadó rövid ujjakból, melyeket középen egy-egy nagy opál tart össze, s fedetlenül láttatják a gömbölyű, tisztán alkotott karokat, melyeket csuklóban egy sor nagyszemű keleti gyöngy vesz körül. Kebléhez könnyelműen van odatűzve egy halványpiros rózsa.

Az asztal túlsó végin ülő Bethlenek nyilván szólják a tetszelgő asszonyt, kinek már eladó leánya van, s mégis nyitott vállban jelenik meg, de annál nagyobb kedvét találja benne a fejedelem és a heves Bánfi s maga a szelíd férj, ki bálványozza nejét.

A borverseny már meglehetősen felvillanyozta az urakat, úgyhogy közbe kezdtek dalolni a karzaton levő zenészek nótáiba, melyek egész ebéd fölött hangzottak, midőn nagy sebtében érkezik Haller Gábor, s egyenesen a fejedelemhez sietve, komoly képpel valamit súg fülébe. Kemény János ránézett, azután amint kezében tartá a serleget, azt nagy nyugodtan kiitta, s akkor erősen felkacagott.

– Mondja el csak kegyelmed ezt az újságot az uraknak, ők is hadd hallják – kiálta fennhangon Hallerra.

Haller tétovázott.

– No, csak mondja el kegyelmed. Ennél mulatságosabb történetet nem mondhatna. Ti odafenn hallgassatok el a zenével. Ez gyönyörű tréfa.

Az urak mind ráestek Hallerra, hogy mondja el nekik a tréfát.

– Nem sok az egész – szólt Haller, vállat vonítva –, csupán annyi, hogy Ali basa megtette fejedelemnek Apafi Mihály uramat.

– Hahhaha! – kacagott fel az egész társaság e szóra. A fejedelem komikus negéddel fordult egyikhez is, másikhoz is.

– Ismeri valaki ezt az embert, hallotta valaki hírét?

Bánfiné elsápadva kapaszkodott férje karjába, ki odakönyökölve az asztalra, némi restelkedéssel mondá:

– Én ismerem szegényt nagy messziről. A feleségemnek valami rokonát vette el ő is. Sokáig volt tatár rabságban, onnan bizonyosan csak úgy eresztette ki a török (haragban levén most velünk), ha meg hagyja magát fejedelemnek tenni; különben csak nem veszett meg.

Az urak újra felkacagtak.

– No, majd inauguráljuk – szólt gúnyosan Kemény János, hátravetve fejét.

– De inaugurálták már azt – szólt Haller.

– Hol? Kicsoda? – kérdé összevont szemölddel a jókedvű fejedelem.

– Kisselyken, az országgyűlés.

Kemény tenyerével és szemöldei felrántásával mutatá, hogy nem érti a dolgot.

– Ki volt jelen? Kik voltak a rendek? Hisz aki csak neves nevezetes ember az országban, mind itten van nálunk.

– Ott volt Apafi István, Naláczi, Daczó és többek, a székelység, közel egypár száz.

– No, majd megszámláljuk őket, ha egyéb dolgainkat elvégeztük – szólt kicsinylőleg a fejedelem –, adjatok széket Haller uramnak!

– De nem várnak azok minket oda, hanem elébünk jönnek, azóta Segesváron vannak.

– Tán biz el akar bennünket kergetni Apafi Mihály uram a maga kétszáz székelyével? – kacagott fel Kemény János.

Wenzinger erre felállt székéről, s katonás készséggel kérdé:

– Kívánja nagyságod, hogy összedoboltassam a sereget? Nyolcezer fegyveresünk van, ha nagyságod akarja, úgy szétverjük a gyülevész népet, hogy kettő sem marad együtt.

– Maradjon kegyelmed nyugton – szólt fitymálva a dolgot Kemény –, üljön le és igyék. Csak hadd jöjjenek ők közelébb; mit fáradnánk mi elébük? Akkor legalább lovastul – macskástul elfoghatjuk őket. Restellem, hogy kegyelmednek atyafia azon ember, Bánfi Dénes uram; annyit azonban a kegyelmed iránt való deferenciából megteszek, hogy nem töretem kerékbe az embert, hanem – kitömetem.

Óriási kacaj fogadta ez ötletét Keménynek.

– Adjatok poharat Haller uramnak! Folytassuk a dolgot. Ti odafenn húzzátok rá az elébbi nótát.

S újra megszólalt a zene, a cigányok csárdást húztak, az urak összeütötték poharaikat, s elkezdtek dalolni. Ott künn a csatlósok ugyanazt a nótát kezdték rá; a kiivott poharak repültek a falnak. Nem is volt ember, aki a poharát ezer darabra nem tudta törni, csupán Haller Gábor uram, minthogy legkésőbb érkezett, s még józan volt, szégyenkedék a drága velencei kristályban kárt tenni.

– Csapja kend az asztalhoz, hogy összetörjék! – kiáltott rá a fejedelem; Haller Gábor uram aztán, hogy a fejedelemnek kedve teljék, szép engedelmesen és csinosan odakoccantotta poharát az asztalhoz, úgy, hogy az nyakban szépen, illedelmesen eltörött, s akkor meghajtá magát a fejedelemnek, szófogadó alázattal.

Bánfiné reszketve sóhajtott magában, rokonaira gondolva. Bánfi azonban, nehogy valaki azt gondolja, mintha az eset őt legkevésbé érdekelné, felugrott székéről, s a csárdás hangjai mellett fölkérte a szép Béldinét egy táncra.

A menyecske készen volt rá, Bánfi átkarolta a szép nő karcsú derekát, s hevesen magához szorítva megforgatá őt maga körül, a heves hölgy tündérkönnyen pördült táncosa karjain, dereka, csípeje oly érzékien hajlongott, keble hullámokat hányt a lenge patyolat alatt.

A többi urak is, a példától elragadva, felugráltak helyeikről, s táncba ragadva szomszédnéikat, szeszélyesen összezavart tömkeleget csináltak a társaságból, melyben mindenki tapsolt, táncolt és ujjongott.

Bánfi heves, könnyűvérű ember volt, különben is szerette a szép asszonyokat, most még a bor is hevíté; amint egyszer szép táncosnéja ismét karjára kerülve, égő piros arca oly közel esett hozzá, egyszerre egészen elfeledkezék magáról, s az igéző szép hölgyet hevesen kebléhez szorítva, annak arcára egy égő csókot nyomott.

Béldiné felsikoltott, s eltaszítá az önfeledt férfit. Bánfi maga is megdöbbenve tekinte szét; azonban itt minden ember el volt foglalva saját jókedvével, senki sem látszott észrevenni sem csókot, sem sikoltást.

Béldiné mindamellett is neheztelve hagyta el a táncot, s az engesztelést hebegő Bánfinak bosszúsan inte, hogy maradjon el tőle.

E csókot egykor drágán fogja megfizetni Bánfi.

Senki sem vette azt észre, csupán akit leginkább érdekelt – a férj. Béldi szemei meglátták azt. Oh, nem kell hinni, hogy a férj, aki szeret, nem félt. Bár úgy tesz, mintha nem nézne, nem hallgatna oda, lát és hall és figyelmez. Ő meglátta, hogy Bánfi megcsókolta nejét, s bár úgy tett, mintha észre sem venné neje megzavarodását, ki egészen felindulva kereste föl férjét, megfogta annak kezét, s kivezette a teremből, ott kinn megparancsolá neki, hogy menjen fel szállására, s öltözködjék útnak.

– Hová fogunk menni? – kérdé a felindulástól reszkető hölgy.

– Haza Bodolára!

Bánfi Dénesen kívül senki sem vette észre, hogy ők eltűntek a teremből.

V. Bodolavár

Felső-Fehér vármegyének egyik beszögellő kerületében, amint az ember a bozai szorost elhagyja, vagy egyikén az óriási bérceken keresztülvezető gyalogösvényeknek megkerüli a mély utat, meglátszik a Tatráng völgye.

Körös-körül mély lilaszínbe borult hegyek, melyek hátterében fehéren tűnik elő a Kapri előhegy eget tartó orma, tündökölve a korán leesett hótul; a köddel fátyolozott völgyben négy-öt falu tűnik elő, fehér házaival, mik kékes füstöt bocsátnak föl a zöld fák közől; a Tatráng vize ezüstkéken csavarog a csendes falvak alatt, itt-ott, amíg a hegyek közől kijut, zuhatagokat képezve, melyek habfehér ködöt mutatnak a távolból; a felhők oly alant járnak a völgyben, hogy néha majd ezt, majd amazt a tárgyat takarják el a hegycsúcson álló szemei elől aranyos fátyoltestükkel; ott látszik Hosszúfalu, messze elnyúlt utcájával, Zajzonfalva, kis templomának hegyes bádogfedele messze elragyog, ahogy a nap rásüt, Tatráng, éppen a vízparton, melyre ott magas fadobogóhíd van építve, s messze, igen messze belátszanak nagysötéten; ködösen Brassó falai s akkor még jó karban levő fellegvárának kékes körrajzai. Alant a völgy fenekén van egy szétszórt falu, Bodola. A házak lent, a templom magasabban épült, s átellenben a helységgel látszik valami kis lovagvár, széles tornyokkal, fekete bástyákkal, kiülő ormokkal, nyugot felé eső bástyája egy meredek sziklára van épülve, honnan éppen a házak tetejére eshetik le az ember egypár száz ölnyi magasról.

Különben csak messziről látszik oly sötétnek ez a vár, a közelbe érve meglátja az ember, hogy a távolból sötétzöld bozótnak nézett koszorúja a bástyáknak mind megannyi virágos kert – a nagy gót ablakok ékes cifrázatokkal s színes üvegekkel vannak földíszítve – a meredek sziklákra a legjobb karban tartott kígyóút vezet föl, mohos kőpadokkal minden kanyarodásnál – a szikla meredekén nagy mellvéd van fölvetve, s a vár hegyes tornyocskái mind pirosra vannak festve, szeszélyes alakú szélvitorlákkal.

A bozai szoroson át Brassó felé vezető út egypár órányi távolban visz el e kisded nemesi vár mellett, melyen azalatt, míg Kemény Jánost Szebenben hagyjuk mulatni, egy hosszú sor lovasságot látunk aláfelé szállani. Mintegy kétezer török lovas lehet, messziről megismerhetni őket turbánjaik piros tetejéről, s hófehér kaftánjaikról, köztük néhány száz havasföldi kurtány, barna szűrökben, hosszú fekete csalmákkal.

Az út szorossága miatt csak párjával haladhatnak a lovagok egymás mellett, úgyhogy a csapat vége még most bontakozik ki a fölül csaknem összehajló hegyek közől, midőn az eleje már Tatránghoz jutott. Egy középtermetű, napsütötte arcú férfi vezeti a csapatot; szemei merészek, megtámadók, mint a sasé; homlokán nagy sebforradás vonul keresztbe; szakálla apró fürtökbe van göndörülve állán, bajusza szinte gyors kunkorodással pördül föl kétfelől, a férfi szertelen heves természetét gyaníttatva, mit igazolni látszanak rövid, kemény szavai, fejének büszke emelgetése s heves tagjártatásai.

A falun kívül megállítá a sereget, s bevárta, míg a vége is megérkezik. Leghátul két poggyászszekér és egy nehéz, dinnye alakú hintó látszott döcögni. Ez volt minden nehéz tereh, mit a török magával hozott. Az utócsapatot egy fiatal gyermek vezette, kinek telt, gömbölyű arcához oly különösen illett a komoly, parancsoló tekintet s a villogó görbe kard. Alig lehet tizenkét éves.

Benn a kocsiban, melynek függönyei kétfelől ki vannak tárva, hogy az esti lég szabadon járhasson keresztül, egy fiatal nő látszik ülni, mintegy 32 éves, félig törökös, félig keresztyénies öltözetben, amennyiben bő selyembugyogót s nyitott kék kaftánkát visel, de turbánját leoldta fejéről, s arca török szokás ellen fátyol nélkül levén, egész nyugalommal nézeget ki a kocsiablakon, vizsgálva a tájat s a jövő-menő parasztembereket.

A török vezér rendbe állítja seregét a falu alatt: Úgy látszik, nagy fegyelemhez van az szoktatva. Mindenki vezérére néz, és meg sem moccan. Balfelől a fiatal gyerkőc, jobbfelől egy magas, szálas férfi állnak a csapat szárnyán. Hátul vannak fölállítva a kurtányok.

– Vitézeim! – szól a basa gyors, kemény hangon a csapathoz. – E helyütt tábort fogtok ütni. Mindenki helyén marad, fölnyergelt lova mellett, s fegyverét le nem oldja. Ferhád aga tizenkettedmagával bemegy a faluba, s megmondja becsületesen a bírónak, hogy küldjön ki negyven mázsa kenyeret, ugyanannyi húst, kétannyi szénát és zabot, fontját kifizetvén általjában négy asperével; sem többet, sem kevesebbet.

Azután a kurtányokhoz fordult a basa.

– Ti kutyák! Ne gondoljátok, hogy rabolni jöttünk ide. Helyeitekről meg ne moccanjatok, mert ha megtudom, hogy csak egy ludat is elloptatok a faluból, kujásaitokat fölakasztatom, titeket pedig megtizedeltetlek.

Akkor négy lovast kiválaszta a seregből.

– Ti követni fogtok engem. A többiek addig pihenjenek, mert még az éjjel folytatjuk az utat. Távollétemben Feriz bég parancsol.

A fiatal gyerkőc meghajtá magát.

– Ha Feriz bég parancsot fog tőlem kapni eltávozásra, akkor visszatértemig Ferhád agának engedelmeskedtek.

A basa ezzel kengyelvasát lova oldalába vágva, négy kísérőjével Bodola felé elvágtatott.

Ekkor a fiatal gyermek, kit a basa Feriz bégnek nevezett, katonás biztossággal rúgtatott elő, s csengő erős hangon adott a hadaknak parancsot a leszállásra; keményszájú arab paripája hányta-vetette magát alatta, szügyébe vagdalta fejét, két lábra ágaskodott; a kis vezér, mintha észre sem venné paripája ficánkolásait, biztos öntudattal osztá tovább parancsait.

… A basa azalatt folytatta tovább útját Bodolavár felé.

A vár ura, Béldi Pál, csak előtte való nap érkezett haza feleségével együtt; odahagyva szó nélkül Kemény János udvarát, s éppen a tornácon állott, midőn a török lovagok bevágtattak udvarára. Azon időben oly viszonya volt Erdélynek a törökkel, hogy az ilyen látogatás minden előleges bejelentés nélkül is megtörténhetett.

A basa meglátta Béldit, rögtön leugrott lováról, s a lépcsőkön felsietve hozzá, rövideden bemutatta magát:

– Én vagyok Kucsuk basa. Ezen levén utam, feljöttem hozzád egy szóra, ha ráérsz.

– Parancsolj velem – szólt Béldi, s maga előtt bocsátva vendégét, bevezette őt a várterembe.

Nagy, négyszögű szoba volt az, falaira keleti vidékek festve; ablakai között hosszú, földig érő metszett tükrök, ragyogó acélrámában. A márványpadlaton hosszú, tarka szőnyegek keresztülvonva; körül a falakon emlékezetes ősök képei s egy-egy csomó régi fegyver, csodálatos alakzattal és összerakással; közepén egy nagy zöld márványasztal girbegurba lábakkal; szerteszét nagy karszékek, marokennal borítva, nehézkes faragványokkal. Egy átelleni ajtó az erkélyre vezetett, honnan messze a havasokra volt a kilátás; az alkony világa piros és lilaszín foltokat vetett a színes üvegeken át a belépők arcaira.

– Miben lehetek szolgálatodra? – szólt Béldi a basához.

– Jól tudod – szólt Kucsuk –, hogy most Erdély fejedelmi széke fölött nagy viszálkodás van az országban…

– Nem törődöm vele. S nem szándékozom magamat sem egyikért, sem másikért beleavatni – felelt Béldi óvakodva.

– Nem azért jöttem hozzád, hogy vagy tanácsodat, vagy segítségedet ez ügyben fölkérjem; azt a kard fogja megoldani. Amiért jöttem hozzád, csupán családi ügy, s merőben engemet illet.

Béldi csodálkozva ülteté le vendégét maga mellé.

– Beszélj.

– Hallottad talán, hogy egy időben egy Kállay leány itt Erdélyben egy fiatal török lovagba beleszeretett, és – természetesen rokonai tudta és akarata nélkül – annak nejévé lett.

– Hallottam. Mondják, hogy a fiatal török éppoly hódító volt az asszonyokkal szemben, mint vitéz a harcban.

– Meglehet. A harc hódításai azonban letörülték a szerelem hódításait az arcáról; amint láthatod, arcom keresztül-kasul van vagdalva sebhelyekkel; mert azon férfi, ki e nőt elvette, én vagyok.

Béldi a meglepetés kíváncsiságával kezde figyelni a basára.

– Én e nőt mindvégig hódolattal szerettem – folytatá a basa.

– Ez teelőtted furcsán fog hangzani egy török szájából; hanem úgy van. Sem több nőt, sem rabszolgálót nem tarték mellette. Egy fiam van tőle, akire büszke vagyok. Most oly élin állanak ügyeim, hogy vagy csodákat kell elkövetnem isten segélyével, vagy elvesznem a harcban. Azt tudod, hogy Mahomed vallása nagyon ajánlja a csatatéri halált, arra én nem sokat gondolok, hanem eszembe jut nőm, ki ha engemet és fiát el talál veszteni, a legkétségesebb helyzetben maradand. Törökországban üldözni fogják azért, mert keresztyén maradt, Erdélyben azért, mert törökhöz ment nőül. Ott az én rokonaim, itt az övéi. Evégett jöttem hozzád egy kéréssel. Téged becsületes embernek hallottalak emlegetni, nődet is derék asszonynak. Fogadd nőmet családod körébe. Annyi vagyont hagytam neki, hogy terhedre nem leend; csupán védelmedre lesz szüksége. Ha ezt megígéred, számolhatsz örök időre barátságomra és hálámra, s parancsolhatsz kardommal, vagyonommal és életemmel – azon esetben, ha megmaradok.

Béldi megszorítá a basa kezét.

– Hozd nődet ide – monda biztatóan –, én és nőm mint testvérünket fogjuk őt tekinteni.

– Csak mint testvért ne! – tréfálkozék Kucsuk. – Nálatok a testvér szó azt jelenti, amit nálunk az ellenség. Tehát elhozathatom őt?

– Szívesen látandjuk – szólt Béldi, s parancsot adott csatlósainak, hogy a basa kísérőit vezessék vissza Tatrángig, s onnan fáklyavilággal hozzák föl a basa hintaját.

Kucsuk megizente, hogy Feriz bég is feljöjjön.

Béldi ezalatt bemutatta Kucsuk basát nejének, s nem kis örömére szolgált, midőn neje a basa feleségéről úgy emlékezék, mint egyikéről ifjúkori barátnéinak, kit viszontláthatni természetes kíváncsiság és öröm ösztönzé.

Néhány óra múlva megérkezék a hintó, begördülve nehézkes fogatával a négyszögkövekkel kirakott várudvarra; Feriz bég lóháton kíséré.

Béldiné a lépcsőkig lefutott a basa neje elé, s amint az kiszállt hintajából, örömsikoltva fogadta:

– Katalin! Ismersz-e még?

A hölgy szinte ráismert Béldinére, s azzal a két barátné egymás karjaiba rohant, összevissza csókolózva, s kölcsönös hízelgésekbe törve ki, „hogy megszépültél, mily délceg asszony lett belőled!” stb. stb.

– Nézd, ez itt fiam! – szólt Katalin Feriz bégre mutatva, ki lováról leszállva, gyermekes gyöngédséggel sietett anyját a hintóból kiemelni.

– Oh, mily gyönyörű fiú! – szólt Béldiné elragadtatva, s a szép rózsaarcú gyermeket magához szorítá, összevissza csókolá.

Ha tudta volna, hogy az nem gyermek többé, hanem hadvezér!

– Oh, de nekem is vannak gyermekeim – szólt Béldiné, édes versenyzésével az anyai érzetnek. – Látni fogod őket. Tud fiad magyarul?

– Magyarul? – szólt Katalin, szinte sértett önérzettel. – Egy magyar nő gyermeke, hogy tud-e magyarul? Ilyet csak kérdezhetni is?

– Annál jobb – szólt Béldiné –, úgy a gyermekek is hamar meg fognak ismerkedni egymással. Mert ti a mi családunkhoz fogtok ezentúl tartozni. Férjeink már elvégezték egymás között, és mi annak igen fogunk örülni.

A kedves, eleven házi nő azzal átölelte barátnéját, és Feriz béget kézen fogva fölvezette családi körébe, folyvást fecsegve egymással, s ezer kérdést és feleletet téve egymáshoz.

A kis női teremben vígan lobogott a kandalló tüze; nagy, nehéz, virágos selyemfüggönyök sötétíték el a falakat; kis elefántcsont asztalon pompás állóóra ketyegett, cifrázatai ragyogtak rubintól és krizopráztól; a terem hátuljában dagadozó kerevetek kínálkoztak, metszett búzavirágszín bársonnyal bevonva; a középen levő kerek asztalon, melyről hímzett perzsaszőnyeg omlott a földig, nehéz, masszív, ezüst karos gyertyatartó állott, egy szirént ábrázolva, ki mindkét kezével egy-egy szál viaszgyertyát tart magasra.

A csinos fehérmárvány kandalló előtt álltak Béldiné gyermekei, a nagyobbik Zsófia, egy tizennégy éves felnőtt lyánka, finom alakzattal, szemérmetes arccal, a tüzet látszott rendezni. Haja még egész gyermekesen volt két tömött tekercsbe fonva hátul, s csaknem sarkig ért le kétfelől. E lyán lett később Wesselényi Pál felesége.

A másik gyermek – egy négyéves lyánka – nénje lábainál térdel, s füstölő virágokat szór a tűzbe. Ezt Arankának híják; nevét hajfürtein viseli, melyek aranyszőke csigákban hullanak le kis gömbölyű vállaira; eleven arca, szemei, kezecskéi szüntelen mozognak, nénjének akadékoskodva, s fel-felkacag ártatlan kedéllyel, ha nénje haragudni akar érte, ami annak természetesen nem sikerül.

A két gyermek, lépteket és hangokat hallva az ajtóban, fölrezzen, a nagyobbik, látva, hogy idegenek jőnek, ruháját igyekszik helyresimogatni, míg Aranka lármásan szalad anyja elé, s annak térdeit átölelve, nevetően néz fel gömbölyű arcával reá.

– Ezek meg az én gyermekeim – monda Béldiné benső gyönyörrel.

Katalin megölelte a nagyobbik leányt, ki félénken hagyta homlokát megcsókoltatni.

– Hát öcsédet? Őt is meg kell csókolnod, a kis Ferizt – szólt Béldiné, s összetuszkolta a két tétovázó gyermeket, kik alig merték ajkaikat egymáshoz értetni. Zsófia fülig elpirult utána, s kifutott a szobából, s azon este nem lehetett rávenni többet, hogy mutassa magát.

– Oh, te szemérmes nebántsvirág – kiálta utána kacagva Béldiné –, bezzeg Aranka merészebb náladnál. Ugye, kisleányom, te meg mered csókolni Feriz bácsit?

A kislyán feltekinte a gyermekre, s anyja köntösébe kapaszkodva, hátrahúzódott, de nagy sötétkék szemeit azért le nem vette róla. Feriz bég is, mintha egyszerre eszébe jutott volna, hogy hisz ő katona!, bátran odatérdelt a kislyányhoz, s azt magához szorítva, annak gömbölyű fényes arcára egy határozott csókot nyomott.

Aranka ezen átesve, hamar készen volt az ismeretséggel; leültette egy zsámolyra a kandalló mellé a török bácsit, s ölébe dűlve, elkezdett tőle mindenfélét kérdezgetni, amit látott rajta kardmarkolatától turbánja forgójáig.

– Hagyjuk játszani a gyermekeket – szólt vidám kedéllyel Béldiné, s őszinte, nyílt örömmel vitte barátnéját ki az erkélyre, mely a nő oldalszobájából a tatrángi völgyre mutatott kilátást, melyen végigömlött most a hold világa.

Itt a két hölgy – mialatt a férfiak komoly dolgokról értekeztek, s a gyermekek játszadoztak – bizalmas beszélgetésbe eredt, mi annyi kellemmel szokott bírni a fiatal hölgyek előtt, kik egyedül érzik magokat, s kivált, akiknek annyi kérdeni- és felelnivalójuk van, mint ezeknek.

Kucsuk basa neje középtermetű, izmos, erőteljes nőnek látszék, domború keblén, széles vállain megfeszült a selyem kaftán, mely karcsú derekán aranyfonalas sárga övvel átszorítva, kissé hosszabban nyúlt alá a szokottan viselt török női kabátoknál, alig engedve láttatni alól a piros selyembugyogó ráncait, melyek kisded sárga papucsaira omoltak. A délceg nő arca kissé szokatlanul erős kifejezéssel bírt; arcszíne a leghevesebb véralkatra látszott mutatni; sűrű, szénfekete szemöldei középett csaknem össze voltak nőve, s tekintete szinte égetett; a feltolakodó vér a legkisebb hevületnél kidomborulni kényszeríté ragyogó arcát, s ilyenkor forró piros ajkai szinte megcsattantak, s finom orra rózsaszín cimpáin látható volt a lehelet és vér lüktetése.

Béldiné maga mellé ültette őt, s kezét megfogva bizalmasan, félenyelgéssel kérdé tőle:

– Tehát férjednek nincs rajtad kívül több neje?

Katalin felkacagott, némi futó árnyalatával a neheztelésnek. – Azt gondolod, hogy egy magyar nő azért megy nőül törökhöz, hogy annak rabszolgálója legyen? Oh, férjem engem nagyon szeret!

– Elhiszem, Katalin, de ez tinálatok szokás.

– Minálunk? Hisz én nem vagyok török.

– Hát micsoda?

– Keresztyén reformata, mint te. Református pap esketett össze férjemmel is, tisztelendő Bíró Márton uram, ki Konstantinápolyban száműzetésben él, s kinek férjem köszönetül Perában parókiát alapított, hová az erdélyi urak s az ott lakó magyarok isteni tiszteletre járhassanak.

– Ah! Férjed tehát nem üldözi a keresztyéneket?

– Éppen nem. A török azt hiszi, hogy minden vallás jó, és mind az égbe vezet, csakhogy a magáét tartja legjobbnak, s a legmagasabb égbe vezetőnek. Férjem pedig kitűnően jószívű és felvilágosult a többi között.

– Hát akkor miért nem vetted őt rá, hogy legyen keresztyénné?

– Minek? Tán azért, mert a költők rendesen azon szokták végezni regéiket, mikben egy törököt belebolondítanak egy keresztyén lyánba, hogy megkeresztelik, s mentét adnak rá kaftán helyett? Hadd lássatok most már olyan kalandot is, ahol a nő követi férjét, s az áldozza fel érte mindenét.

– Hisz igazad van, Katalin, de mikor ez mégis oly különös, hogy keresztyén magyar nőnek török legyen a férje.

– És lásd, Béldiné: Isten mégsem számíthatná nekem oly érdemül, ha férjemet megtérítettem volna hitünkre, mint hogy hagytam annak, aminek született. Mint keresztyén renegát legfölebb egy széket foglalt volna el a templomban, míg így, mint egyike a legnagyobb befolyással bíró basáknak, az egész Törökországban levő keresztyének sorsát oly kedvezővé tette, hogy más országokból, mint az ígéret földére, úgy tódulnak át a határon a keresztyének; sokszor, midőn a hadizsákmányból kikapta neki járó nagyszerű részletét, nekem csak egy hosszú levelet adott át, melyre azon fogoly hazámfiainak nevei voltak fölírva, kiket a rabságból nagy pénzen kiváltott. Egész roppant kincsét e célra költötte. S lásd, kedvesem, e nevek olvasása kedvesebb volt nekem Kelet legszebb igazgyöngyeinek látásánál, miket férjem ez összegen bizton megvehetett volna, s ezen tette magasabbra emelte őt előttem, mintha a zsoltárokat mind könyv nélkül tudná énekelni. És ő nem is azon ember, akitől azt lehet várni, hogy hitét megváltoztathassa: – akár embernek, akár istennek adta azt; – ha ő le tudná esküdni vallását, nem tudnék hinni szerelmének; mert akkor megszűnt volna önmaga lenni: akinek én ismerem, akinek én szeretem: férfi, aki ha egyszer kimondott valamit, amellett megáll, hátra nem lép, meg nem indul – sem a halál iszonyától – sem az asszony könnyeitől.

Béldiné átkarolta barátnéját, annak kigyulladt arcáját megcsókolva.

– Igazad van, jó Katalin. Minket előítéleteink gátolnak magasabban gondolkozni a mindennapinál. Igaz, hogy a szerelemnek is van hite, vallása; de hát hazád? Nem gondoltál hazádra soha?

Katalin büszke önérzettel emelkedett föl helyéről, s megszorítá barátnéja kezét.

– Biztosítson afelől, hogy hazámat szerettem, az: hogy most föláldozom érte férjem és fiam életét, kiket ez órában tán utoljára látok.

Béldiné arcáról az látszott, hogy nem fogta fel barátnéja szavainak értelmét, s Katalin már éppen hajlandó volt azokat kimagyarázni előtte, midőn az udvarszolga jelenté, hogy az urak rég az ebédlőben vannak, a felhordott estebéddel csupán a hölgyekre várva.

Béldiné ezzel vígan, kellemteljesen karonfogá barátnéját, s átvezeté őt a terembe; a két gyermek is annyira megbarátkozott egymással, hogy Aranka Feriz bég ölében hagyta magát a terembe átvitetni, gyermekes negédességgel játszva az izmos fiú turbánjának drágaköves boglárával.

Az asztalnál a háziasszony mutatta ki mindenkinek a maga helyét, az asztalfőhöz ültette Katalint, jobbjára a basát, balján maga foglalt helyet, az asztal végén ült a házigazda, Feriz és Aranka egymás mellett, Ferizzel átellenben egy üres szék maradt, Zsófia helye, ki szüntelen talált ürügyet az asztaltól távollehetni. A tizennégy éves lyánnak már megsúgták sejtelmei, hogy itt pirulnia illik.

Katalin, látva, hogy férje elé nagy ezüst boroskanta van téve, hirtelen megcserélte azt a maga előtt álló metszett kristálypalackkal, melyben tiszta forrásvíz ragyogott. Béldiné észrevette azt, s kérdőleg függeszté a zavarban látszó nőre könnyelmű szemeit.

– Nem szokott bort inni – mentegetőzék Katalin –, árt neki, különben is nagyon heves természetű.

Kucsuk elmosolyodva vonta ajkaihoz Katalin kezét.

– Mit szépíted a dolgot? Mért nem vallod meg, hogy nem iszom bort, mert az Alkorán tiltja, mert török vagyok.

Béldi megcsóválva fejét tekinte feleségére, s hogy más tárgyat adjon a beszédnek, az egymás mellett ülő gyermekekre mutatott.

– Úgy látszik, Kucsuk basa, fiad már egészen megszokott nálunk. Meglásd, mire visszajössz, milyen magyar fiút nevelünk belőle!

Kucsuk és Feriz egyszerre valami büszke tekintetvillámmal néztek egymásra, s azután mindketten Béldire.

A gyermek arca egyszerre elváltozott, s e pillanatban apjáéhoz kezde hasonlítani, ugyanazon kemény szemszögezés, azon merész hátratartás, azon büszke homlokemelés.

– Beszédedből azt kezdem érteni – szólt Kucsuk kemény hangon –, mintha te azt hinnéd, hogy én fiamat csak azért hoztam magammal, hogy itt hagyjam.

– Hisz tán csak nem viszed e gyermeket magaddal a csatába?

– Gyermeket? Ő négyszáz lovas szpáhi parancsnoka, már háromszor volt ütközetben, két lovat lőttek ki alóla, s a legközelebbi harcon seregem balszárnyát fogja vezényleni!

Béldiék csodálkozva kezdének a gyermekre tekinteni, ki észrevéve a rászegzett pillantásokat, még egyszer oly büszke kinézést igyekezett magának adni.

– De kegyelmed legalább fia mellett fog lenni a harcban? – kérdezé Béldiné látható aggodalommal.

– Éppen nem. Én a deréksereget vezénylem. Ő is végzi a maga dolgát. – Ily idős koromban, mint ő, én már a Nisan rendet viseltem mellemen. De reménylem, hogy ezúttal ő sem fog anélkül visszatérni.

– De ha kardra kerül a sor, s ő a viadalba talál keveredni? – kérdezősködék tovább aggódva Béldiné.

– Akkor harcolni fog, ahogy illik – kiálta Kucsuk, végigpödörve bajuszát, mely ismét egyszerre helyrekunkorodott.

– Ah! Gyenge ő még arra, hogy férfiakkal küzdjön – szólt Béldiné sajnálkozva.

– Feriz! – kiálta fiára Kucsuk. – Emelj le egy kardot onnan a falról, s mutasd meg barátainknak, ha meg tudod-e azt forgatni úgy, miként valaki más!

A fiú fölugrott helyéről, s a falra aggatott fegyverek közől bizakodó büszkeséggel nem kardot, hanem egy nehéz buzogányt emelt le, s azt legvégén megmarkolva, kimeresztett karral oly könnyűséggel forgatá meg maga körül, mely akármi férfinak is becsületére válandott. Az általános csodálkozás hangjai jutalmazák erőmutatványát.

– Terengette magyarba oltott törökje! – kiálta föl meglepetve Béldi. – Nem hiába lopták ennek az anyját. Te, Kucsuk, add nekem azt a fiút.

– Szívesen. Add te nekem leányodat.

– Melyiket? Válassz.

– Azt, amelyik mellette ül; éppen neki való lesz, mire megnő, s akkor lesz mindkettőnknek fiunk is, leányunk is.

Béldi jókedvűen fölkacagott, a két nő egymásra mosolyga, Kucsuk basa elégülten tekinte fiára, ez pedig kirántá turbánja mellől kócsagos forgóját, s leszakítva róla a drágaköves boglárt, mely Arankának legjobban megtetszett rajta, odanyújtá azt a lyánkának nagylelkű galantériával. A gyermek csak félve mert hozzányúlni a nagybecsű ajándékhoz, melynek sem anyagi, sem szellemi értékét még akkor sejteni sem tudta, s azután meg, hogy egyszer elvette, le nem tette volna azt kezéből.

Szülőik egyszerre úgy elhallgattak. Arcaik mosolyogtak, és szemeikben méla komolyság ült.

VI. A nagyszőllősi ütközet

Ezalatt Apafi Mihály Ali basától azon jó reménységben hagyva, hogy nemsokára segítsége fog érkezni, Segesvárra vette be magát, s ott várta a sors forgandó voltát.

Kemény János nagy hadsereggel jött ellene, magyar és német hadak feles számmal voltak nála, csupán vállalkozóbb hadvezére hiányzott a hadseregnek.

Mindezzel Apafi Mihály nagyon kevés erőt tudott szembeállítani. Néhány száz makacs, rendezhetetlen lándzsás székely, a melléje állt szász polgárőrsereg – és a testőrül hátrahagyott kék janicsárok; – mindez összesen egy tizedrészét nem érte föl Kemény János seregének.

Apafi István tanácsára tehát elhatározá a fejedelem, hogy Segesvárott védelmi állásban tartandja magát mindaddig, míg a török pártfogótól valahonnan felmentő sereg érkezhetik.

A szász polgároknak tetszett a határozat, kik városaik falain belől tudtak vitézül küzdeni, de a síkon sohasem érezték magukat jól. Éppen ellenkező hatása volt azonban a székelyekre.

Naláczi uramra levén bízva, hogy őket harcias hangulatban tartsa, az egy éjjel a bortanyán úgy föl találta őket tüzelni, hogy reggelre virradva nagy kiáltozással mentek a fejedelem ablakai alá, esküdve mennyre-földre, hogy nekik nyittassa ki a kaput, mert ők rajta akarnak hajtani Keményre, s megverekedni vele mindhalálig.

A fejedelem és tanácsosai ijedten jöttek le közéjök, s minden módon iparkodtak őket felvilágosítani arról, hogy Keménynek csak az udvari kísérete is nagyobb számú, mint ők valamennyien, s legalább fele a seregének puskás, itt pedig puskával a szász urakon kívül alig tud valaki bánni; ha ők egyik kapun kirontanak, az ellenség a másik kapun bejön, s akkor aztán sem kint, sem bent; s több efféle.

Szépen csalódik azonban, aki azt hiszi, hogy amit egyszer a székely fejébe vett, azt onnan ki lehessen verni.

– Vagy eresszenek bennünket az ellenségre, vagy elmegyünk haza – mondának. – Mi bizony nem maradunk itt tíz esztendeig, mint a trójaiak, mert nekünk otthon is van dolgunk. Vessék ki minden emberre, hogy kire hány ellenség esik, aztán vágja le mindenki a maga rátáját, s eresszék isten hírével. Mi ugyan nem hagyjuk itt magunkat bekeríttetni, hogy kiéheztessenek, s kutya- és patkányhúsra szoruljunk.

– Ha nem maradtok, édes atyámfiai, hát elmehettek – volt Apafi végválasza –, de csatát bolondjába nem kezdek veletek.

A székelyek egy szót sem szóltak többet, fölvették iszákjaikat, vállukra vetették dárdáikat, s úgy elmentek Segesvárról, mintha soha ott sem lettek volna.

Halála órájaig ellensége volt e perctől fogva a székely nemzet Apafinak.

A legközelebbi napon már a város alatt voltak Kemény János seregei, ahol Apafinak alig volt annyi fegyveres embere, hogy minden kijárást elégségesen elállasson velük.

Az ostrom Wenzingerre volt bízva, mint aki legtöbbet értett a hadi tudományokhoz.

E hadvezér, azon hadiskola elveihez híven, amelyből kikerült, először szemle alá vevé a terrénumot, a föld helyzetét, óvatosan elfoglalt minden pontot, mely valami tekintetben fontos lehetett, ügyelt rá, hogy az ostromló sereg minden oldalról födözve legyen, egyszóval rendszeres eljárása által oly hosszadalmassá tevé a hozzákészülést, hogy mikor már éppen meg akarta kezdeni az ostromot, akkor véve hírül, hogy a török segédcsapatok sietve közelgenek.

Erre, ismét rendszeréhez híven, rögtön összevonta széthelyezett seregeit, s mindenestől elébe készült vonulni a közelgő török hadnak, melyre a magyar urak is mind egyik készen voltak; de Kemény János ellenzé a szemközt menetelt, attól tarva, hogy ha a török oly haderővel talál jőni, mely őket megszalasztja, akkor átukban levén Segesvár, könnyen két tűz közé szorulnak, s inkább óhajtá bevárni, hogy ellenfele támadjon, s e célból elvonulva a város alól, helyet foglalt Nagyszőllősön egy oly állásponton, mely később is igen fontos csatahelyül mutatkozék.

S onnan nézte szép csendesen, mint vonul be nagy trombitaszóval Kucsuk basa lovassága Segesvárra.

Apafi már három nap óta sem evett, sem ivott bújában és aggodalmaiban, ily szorongattatott helyzetben, melybe még nem is saját jószántából került, midőn hírül hozák neki, hogy a segédsereg megérkezett. Késő este volt már, midőn Kucsuk basa a városba vergődött, erőltetett, szokatlan hegyi utakon keresztül tett vonulása után. Apafi elébe lovagolt, s üdvözölte a törököt, kit megmentő angyalának nézett. Nagy volt azonban megütközése, midőn kétszer, háromszor is végiglovagolva a hadakon, s összeszámlálván azok sorait, alig becsülhette azokat egy ötödrészire annak, ami ellenükben állott.

– Mi szándéka kegyelmednek ezzel a kisded csapattal? – kérdé fészkelődve a basától.

– Azt az isten tudja, aki az emberi sorsokat olvassa odafenn – felelt a török, predesztinácionális hittel, s többre nem oktatá a fejedelmet haditerveiből.

A török hadak azon éjjel a városház piacán ütöttek tábort, éppen ahol a fejedelem lakott.

Apafi az egyszer nyugodtan tudott aludni annyi álmatlan idők után; oly jólesik ablakai alatt hallania a csatamének prüszkölését, az őrt járók kardjainak csattogását, hogy szinte könnyebbült lélekkel szenderült el e vigasztaló hangok mellett, arra gondolva, hogy ennyi sereggel legalább sok ideig védhetni magát, s addig ismét történhetik valami.

Még hajnal előtti órákban fölverte azonban deszkakalapálás, mellyel az abrakolás idejét adák tudtára a török lovasságnak. – „Ugyan korán abrakolnak” – gondolá magában a fejedelem, s befelé fordult, és ismét elaludt. Félálmában úgy tetszék, mintha a dervisek énekelnének valamit. Az ő énekük egyébiránt éppen alkalmas arra, hogy az is elaludjék alatta, aki nem is álmos. Erre ismét rögtön recsegő trombitaszó riasztá fel a fejedelmet álmából. – „Ejnye, no, mit csinálhatnak ilyen sötéttel?” – kérdezé magában bosszankodva, s ágyából kikelve, kinézett az ablakon, és látta, hogy a sötétben minden török lovára ült, s egy újabb trombitaszóra indul az egész csapat odább, a patkók robogása a kövezeten s a vezérek jelszava messze hangzik az éjszakában. – „Beh nyughatatlan ember ez a basa” – gondolá magában Apafi. – „Éjjel sem hagyja alunni embereit oly sok fáradság után.” – S e gondolattal ismét visszafekve ágyába, még egyszer oly jóízűen elaludt; csak késő reggel ébredt föl.

A nap már magasan jár az égen, midőn Apafi becsöngeté főasztalnokát, Cserei Jánost, ki akkor szinte mindenese vala.

Első kérdése az volt, hogy „mit csinál a basa?”

– Még az éjjel kiment a városból, s onnan egy követet küldött vissza, aki hajnal óta itt ül, nagyságodra várva, valami izenetet hozott.

– Jöjjön be gyorsan – szólt Apafi, s elkezde mohón öltözködni.

Kucsuk basa követével egyszerre Apafi István, Naláczi és Daczó uraimék is beléptek a fejedelemhez, kik szinte régóta vártak fölébredtére, s egyúttal kíváncsiak lőnek megérteni a basa izenetét.

– Beszéljen kegyelmed, beszéljen gyorsan – szólt Apafi a követnek.

Az meghajtá magát a földig, keresztbe vetett karokkal, és szólt:

– Nagyságos fejedelem. Az én uram, Kucsuk basa, e szavakat izni tenéked: te maradj veszteg Segesvárott, és légy jó reménységben. A nálad levő csapatokkal vigyáztass a falakon és a bejárások előtt. Az én uram, Kucsuk basa, azalatt szemközt megy Kemény Jánosra, és valahol őt találni fogja, ottan vele megütközik, és ha minden hadaival ottan kell is elvesznie, harcot ví vele életre-halálra.

A fejedelem nem tudott szóhoz jőni, amennyire ez izenet megzavarta. Kucsuk basának szám szerint alig volt ötödrésznyi hadereje, mint Keménynek, és az is agyonfáradva a terhes utazásban. Aki itt a győzelmet remélte, csodákban kellett hinnie.

– Legyünk készen a legrosszabbra – szólt Apafi István –, s bízzuk magunkat az Istenre.

Ez a legokosabb szó volt, amit mondani lehetett ily helyzetben.

Apafi Mihály uram tehát engedte történni a történendőket; vigyázott a falakon, aki akart; – a hadnagyok otthagyták közlegényeiket, a legények a vártákat; a szó teljes értelmében isten kezében volt az ország sorsa, mert az emberek mind levették róla kezeiket.

Csupán azt tevé meg a fejedelem, hogy az öreg Cserei Jánost felküldötte a toronyba, hogy ott vigyázzon, s mihelyest valami csapatok közeledtét látja, menten tudósítsa felőle az urakat.

*

Kemény János ezalatt Nagyszőllősön állapodott meg, mely néhány órányi távolban fekszik Segesvártól. Ott volt főhadiszállása a fejedelemnek a lelkész egyszerű lakában; maig is mutatják azt a kisded szobát, melyben utolszor megpihent, s a kerek halmot a kertben, melyen akkor egy cifra deszka mulatólak állott, ahol a fejedelem ebédelni kezdett, és azt be nem végzé.

A magyar urak Wenzingerrel és a fejedelemmel hosszas ideig tanakodtak a hadjárat teendői felől. Többen azt tanácsolák, hogy rohammal kell bevenni a várost, mások, hogy ostromzár alá kell venni s éhséggel kényszeríteni a feladásra.

Wenzinger fejét csóválta.

– Megbocsássatok, urak – szólt a tapasztalt német úr –, én régi katona vagyok, sok mindenféle harcban megfordultam, ismerem a hadban a számok értékeit, és a helyzetekét is, s össze tudom mind a kettőt vetni. Tapasztaltam, hogy néha száz ember kedvező körülmények közt többet nyom ezernél. Azt is tudom, mennyire bírja sokszorozni vagy devalválni a számokat a lelkesülés vagy közönyösség; a külön fegyvernemek nyomatékát is fel tudom számítani, sőt még a nemzetiségek értéke sem ismeretlen előttem. Velünk ugyan tízezer ember van, s ellenünkben aligha van több háromezernél. De föl kell számítanunk, hogy a velünk levő magyarságnak nagyobb része lovas, s lovassal sáncokat ostromolni lehetetlen. Még kevésbé lehető a magyar lovasokat arra rábírni, hogy lovaikról leszállva, gyalog harcoljanak. Sőt, azt is meg kell mondanom, hogy bárminő vitéz harcos is a magyar idegen ellenséggel szemben, valahányszor még saját honfiai ellen láttam harcolni, amire elég alkalmam volt, oly lusta, oly közönyös volt mindig, mintha alig várta volna, hogy valamerre elszabadulhasson a csatatérről. Van még velünk egy csomó rác, kiket igen jó lövőknek tartok, s ha ők volnának belül a sáncon, tízannyi ellennel fölérnének, de kívül rajta alig számítnak valamit, bástyát megvédni erősek, bevenni gyöngék. A falakat kellene tehát legelébb is lerontatnunk, erre azonban ágyúink nincsenek, elébb Temesvárra kellene küldenünk ostromlövegekért, s míg azok a rossz utakon megérkeznek – s még az is nagy kérdés, hogy az ottani parancsnok fog-e adni kértünkre? –, azalatt Ali basa újabb erővel térhet vissza, s mi itt csak az időt vesztegettük nagyhiába. Azért én azt hiszem, hogy itt nekünk nincs mit időznünk tovább. A benn levő ellenséget ostrommal vagy ostromzárral legyőzni képtelenek vagyunk, oly eszeveszettnek pedig nem hihetjük, hogy őt kicsalhassuk a síkra; eszerint a legokosabb, amit tehetünk, az, hogy minden időhaladék nélkül vonuljunk ki Magyarországba, s ott új hadakat és ágyúkat véve föl, azon legyünk, hogy az ellenséget nyílt harcmezőre szállni kényszeríthessük.

Kemény János nem levén ahhoz szokva, hogy huzamos ideig hallgasson ily bölcs beszédeket, alig várta, hogy Wenzinger megpihenjen, s mintha kisebb gondja is nagyobb volna a hadjárat így vagy amúgy rendezésenél, türelmetlen könnyelműséggel szólt bele:

– Hagyjuk ezt délutánra, vezér úr. Ebéd után más színben fogunk látni mindent.

– De nem délután! – pattant föl a német úr. – Mert itt nincs elveszteni való idő; hadviselés ez, uram, ahol minden óra drága, s nem országgyűlés, ahol egyik esztendőről a másikra lehet halogatni az ügyet.

A magyar urak fölkacagtak ez ötletre, s azzal karonfogva Wenzingert, vitték magukkal nagy tréfálózva a lakomához.

– Ráérünk erre délután! – mondának nevetve.

– No, hiszen, nekem kellene sok ilyen katona, akinek parancsolni nem lehet – monda Wenzinger, félig tréfából, félig bosszúsan, s egy szót sem szólt az egész ebéd alatt, csupán ivott kegyetlenül.

Ebéd derekán jön be nagy ijedtséges arccal Uzdi János uram, a portyások hadnagya, a fejedelem ebédlő sátorába, alig bírva beszélni a nagy igyekezet miatt.

– Nagyságos uram! Segesvár felől nagy porfellegeket látok közeledni.

A fejedelem humorisztikus flegmával fordította a hírnök felé fejét.

– Ha mulattatja kegyelmedet azokat a porfellegeket nézni, hát csak nézze tovább.

De Wenzinger felugrott helyéről.

– Én mégis meg akarom tekinteni – szólt, hirtelen előhozatva nehéz lovát –, hihetőleg kijött az ellenség, hogy bennünket közelebb csaljon.

A többiek tovább vigadtak, nem hagyva magukat megzavarni.

Nehány perc múlva azonban jött visszanyargalva Wenzinger, arcán nem bírván elrejteni azt a titkos örömet, amit professzionátus katona szokott érezni, ha terve sikerülni kezd.

– Viktória, uraim! – kiálta belépve. – Az ellenség mindenestül jön előnkbe. Ha nem csalogat, és ütközetet áll, meg van nyerve minden.

Néhányan az urak közől rögtön felugráltak e hírre helyeikről, s kardjaikat kezdték felcsatolni. Maga a fejedelem ülve maradt.

– Messze vannak még? – kérdé indolens képpen Wenzingertől.

– Alig félórányira – válaszolt az, ragyogó szemekkel.

– Hagyja őket kegyelmed még közelebb jőni, s üljön addig mellénk.

– Ül a patvar! – kiálta bosszúsan a vezér. – Úgyis alig van időm a sereget mindenfelé elhelyezni.

– Mit helyezgeti kegyelmed? Állítsa egy tömegbe, hadd ijedjen agyon csupa látására az ellenség.

– Igen, de én nem akarom őket visszariasztani, hanem inkább körülkeríteni. Felét a seregnek szemközt állítom rá, a többit elosztom. Egy rész a kukoricaföldek között lappangva elzárja a város felőli útját, a másik a malom árka felől oldalába kerül, a harmadik megmarad tartaléknak. Kegyelmed udvarával együtt a tartalékhoz megyen.

– Mit? – kiálta föl Kemény sértődötten. – Én a tartalékhoz? Legelől szokott járni a magyar fejedelme a csatában mindig!

– Jó volt az akkor, de kombinált ütközetben az olyan becses személy, akinek az életére mindig vigyázni kell, csak útjában van a vezérnek, s gátolja a sereg mozdulatait. Hanem, ha úgy kívánja nagyságod, én átadom a vezéri botot, s magam a sorba állok; parancsoljon nagyságod. Itt szükségképpen csak egy ember lehet egyszerre fővezér.

– Csak maradjon az kegyelmed, és intézkedjék, ahogy tetszik, csupán engem hagyjon oda állani, ahova akarok, s miattam ne korlátolja magát.

S ezzel a fejedelem néhány urakkal az asztalnál maradt.

… Alig tette meg Wenzinger a szükséges elhelyezéseket, midőn jöttek jelenteni a fejedelemnek, hogy a sereg csatarendben áll.

Azzal Kemény véghetetlen nyugalommal fölkelt helyéről, fölkötteté kardját, s amint páncélját föl akarták csatolni, nem engedé:

– Minek az? – úgymond. – Bátrabban ver tán a páncél alatt a szív?

Erre előhozatá legdélcegebb paripáját, melynek hánykodó fejét két csatlós alig bírta tartani kantáránál fogva, a fekete tűzszemű paripa ágaskodott, orrlyukain fúva a gőzt, s a fehér tajtékot szügyébe szórva; hosszú hullámzó farka csaknem a földig ért.

Kemény János nyergébe vetette magát, s kardját kivonva, vágtatott a seregek elé. Mindenki bámulta, amilyen jó lovas volt, mintha hozzá lett volna nőve a ménhez, annak minden szökellésével összehangzottak saját mozdulatai; midőn a seregek elé ért, délceg paripája kevélyen kezdte aprózni lépéseit, sebesen kopogva táncos lábaival, s fejével mintegy köszöngetni látszott a seregnek, mely egyszerre hangos éljenzésben tört ki; – azon pillanatban megbotlott a fejedelem lova, s amint két első lábaival egyszerre előrebukott, az ezüst zabola kettétört szájában, s a fejedelmet csak a legnagyobb ügyesség és lélekjelenlét menté meg, hogy lova fején keresztül nem bukott.

Kísérői rögtön ott termettek mellette.

– Ez baljóslat, nagyságos uram! – hebegé Bethlen Elek. – Üljön nagyságod más paripára.

– Nem baljóslat – viszonza Kemény –, mert lovamon maradtam.

– Azonban jó volna, ha nem maradna nagyságod rajta. Ez a ló már most mindig botlani fog, mert megijedt.

– Csak azért is rajta maradok, hogy megmutassam, mennyire nem félek az ómenektől – monda dacosan Kemény, s levétetve lova fejéről az eltört zablájú kantárt, másikat tétetett föl rá.

Ezen pillanatban hangzott föl a távolból Kucsuk basa seregeinek trombitariadója.

*

Egy, végeivel hátrafelé fordult félholdat képezett a török lovasság, melynek közepén Kucsuk basa lovagolt.

A basa szokatlan pompájú öltönyt viselt ez alkalommal, kaftánja arany virágokkal szőtt nehéz selyemből volt, mely alatt arany fonalakból szőtt dolmány látszott elő; derekát sokszorosan áttekert drága keleti sál övedzé; visszafelé kötött kardja ragyogott a drágakövektől, s turbánja kontyába egy egész kerecsenszárny volt tűzve gyémántos forgóval. Paripája tűzvérű berberfajta mén, száraz fővel, hosszú befont sörénnyel s repülő fekete farkkal, büszkén hányta fejét, sallangos csótárját rázva, egész testét valami aranyrecés háló ékesíté, s szironyos sallangjairól nagy arany félholdak csüngtek alá, egymáshoz verődve.

Ahogy Kucsuk basa meglátta Kemény János fölállított hadsorait, leszállt paripájáról, arccal a földre borulva, azt háromszor megcsókolá, mindannyiszor térdre emelkedve, s kezeit s áhítatteljes arcát föltartva az égre, kiáltá Allah nevét.

Azzal ismét felült lovára, s fiát maga elé hívatva, egyet a kontyában levő kerecsentollak közől kiszakasztott, s azt a dali ifjú kontyába tűzve, így szólt hozzá:

– Menj a sereg balszárnyára, és ott úgy cselekedjél, hogy vitézül harcolj. Mert jobb, hogy az ellenség fegyvere emésszen meg, és halva lássalak, mintsem elszaladván, ez az én kardom (s itt megüté kezével oldalán függő fegyverét) öljön meg.

Feriz bég hódolatteljesen hajtá meg fejét, s megcsókolva apja köntösét, büszkén nyargalt a kimutatott helyre: szinte tudta, hogy mindenki azon sastollat nézi most, melyet apja az ő turbánjába tűzött.

Ezzel végiglovagolt a basa a hadsorok előtt, s ily szavakat intéze lovagjaihoz:

– Jó vitézek. Ím, szemeitekkel látjátok az ellenséget. Nem mondom, sok-e ez, vagy kevés, mert magatok nézhetitek. Sokkal többen vannak ők minálunk. De bízzatok Allahban, és harcoljatok vitézül. Jobb dicsően itt kezünkben levő karddal halnunk meg, mint gyalázatosan elfutnunk. Erdély közepében vagyunk; aki elfut, mire a határokig ér, az üldözők agyonverik, s aki megmenekül, a császár fojtatja meg. Nincs mit válogatnunk, csak győzelem és halál között.

Azzal a kurtányokhoz fordulva, rájok riadt kemény, haragos szóval:

– Jól tudom, ti kutyák, hogy az első lövésre készen vagytok megszaladni, de meghagytam a határokra rendelt seregeknek, hogy ha csak visszatekintend is valamelyik közőletek, ott rögtön fejét vegyék.

Ezzel serege élére állva a basa, kivont kardjával intett, hogy fújják meg a trombitákat, s amint széttekinte seregei fölött, meglátta, hogy a háta mögött levő szerecsenyek, féldinnye alakú rézsipkáikkal, elő kezdik szedni hosszú puskáikat, s lövésre készítik.

– Hát ti mit akartok? – riadt rájok a basa. – Tegyétek le azt a puskát, több van amott az ellenségnek. Most csak kardra leszen szükség. Mindenki lovagoljon bátran az ellenség elé, s mikor én kardommal inteni fogok, boruljon le a lova nyakára, s nyargaljon minden tétova nélkül előre.

A sereg úgy tett, miként parancsolva lőn. A szerecsenyek nyakukba vetették tölcséres lőfegyvereiket, s széles pallosaikat kivonva, ügettek mindnyájan előre, a basa nyomdokában.

Kemény seregei, mint egy ércfal állottak előttük, elöl a puskások, hátul a lándzsás had. Középett Wenzinger, a jobbszárnyon Kemény János. Az oldalhadak a malomárok s a máléültetvények mögött vonultak lappangva a török háta mögé.

Midőn a török had szinte lőtávolságnyira érkezett Kemény hadához, Kucsuk basa hátra fordulva, jobbra-balra haragos szemmel széttekinte katonái fölött, mire azok egyszerre lehúzva fejeiket lovaik nyakához, kardjaikat előre feszíték, s kengyelvasaikat lovaik oldalába vágva, sebesen nyargalva rohantak elleneik sorába.

– Allah! Allah! Allah! – hangzék háromszorosan a támadó törökök kiáltása, a harmadikra roppant dördülés következett; Kemény János seregei egyszerre sortüzet adtak a támadó lovasságra, mely egy pillanatra füstföllegbe borítá soraikat.

A puskatűz rendesen keveset szokott a hadban ártani, s nagyobb a hangja, mint a veszedelme. Itt is alig hullott ki miatta egy-két török a sorból, bukfencet vetve lovával. A többi veszett ordítással vágtatott előre.

Wenzinger észrevevé, hogy lövészei nem érnek rá másodszor tölteni, rögtön a lándzsás csapatokat parancsolá előre. Még azon időkben nem volt föltalálva a puskára alkalmazott szurony, s külön csapat kezelte a puskát, ismét másik a dárdát.

Ha a lándzsás csapatok csak annyi ideig ellent bírtak volna állani a lovas rohamnak, míg a puskások újra megtölthetik fegyvereiket, vagy az oldalt előrohanó seregek a törököt hátul megszorítják, Kemény megnyerendé az ütközetet; de a lándzsás had az összeütközés első pillanatában keresztül lőn törve, s kétségbeesett védelem után nagyobbrészint leaprítva, mire a védtelen puskás had tömegestül megfutott, a legnagyobb rendetlenséget idézte elő a hadseregben kétségbeejtő ordításával.

Wenzinger erre rögtön helyre akarva állítani a megbomlott rendet, parancsot adott az egész csatavonalnak a visszavonulásra, s ha parancsát végrehajtják, tán megfordítá még az ütközetet, de a lovasság, melyet a fejedelem vezérlett, ennek büszke ellenparancsára ott maradt elébbi helyén, midőn a többi csapatok már mind megváltoztatták állásukat, egyedül küzdve a neki jutott szakasszal.

Ekkor a basa rögtön fölhagyva a hanyatt-homlok rohanó puskások üldözésével, egész erejével Kemény ellen fordult, aki egyszerre oldalt és elöl levén megtámadva, elveszté lélekjelenlétét, s nem levén többé helye és ideje nyugodt visszavonulásra, amerre utat látott, vad futamodással törte magát keresztül, eszeveszett rohantában nem véve észre, hogy éppen saját visszavonulóban levő gyalogságát gázolja el; aminthogy a lovasság bomlott nyargalással rohanva a még rendben levő sorokra, tulajdon népét kezdte eltipratni, teljesen meggátolva a tartalék kifejlődhetését, s a legbomlottabb zavarba hozva az egész sereget. A gyalogság fegyvereit elhányva futott szét az egymást üldöző lovassereg elől; aki útban maradt, azt a nyargaló tömegek agyontaposták; sem a vezér talentuma, sem egyes vitézek önfeláldozása nem volt képes többé a csatát rendbehozni, az egyik vad futása zavarba hozta a többit; a csata tökéletesen elveszett.

A bomlott viadalban futott maga a fejedelem is; minthogy a küzdelemben legelöl volt, most leghátul maradva, az előtte futóktól alig bírt üldözői elől menekülni. A törökök mindenütt nyomukban voltak a futóknak, pusztítva, akit utolértek; a fejedelem mögé egy fiatal török ifjú férkőzött, lovának sokkal könnyebb terhe levén, mint a fejedelmének, hamar utolérte. A kontyába tűzött sastollról rá lehete ismerni Feriz bégre.

A fiatal levente arca ifjúi hévtől lángolt, a fejedelemé sötét volt düh és szégyen miatt. Hátra-hátra nézett futtában, s fogait csikorgatá, hogy egy gyermek elől kell futnia. Sokszor meg akart állani, de elvakult lova magával ragadta.

Az ifjonc eközben oly közel ért már hozzá, hogy kardjával kezde feléje csapkodni. A fejedelem eleinte védelemre sem méltatá a suhanc támadását, csak amidőn az mindig jobban beérve őt, merészebben kezde hozzá vagdalni, emelé föl kardját, visszasújtva hozzá.

– Elmaradj rólam, fattyú! – kiálta dühösen Kemény. – Vagy ha megfordulok, úgy pofont váglak, hogy minden csikófogad kihull.

Feriz erre egy szökéssel éppen mellé rúgtatott, s fényes, karcsú görbe damaszk kardját a fejedelem nyakának mérve, villogó szemekkel tekinte le reá, míg a fejedelem elborult arccal fogta hátra kardját, egy visszafelé intézett kegyetlen csapásra, mely arra volt szánva, hogy a merész ifjút derékban kettészelje vele.

Olyan volt e két alak egymás mellett, mint egy fiatal sas, mely víjjongva üldöz egy futó párducot, vérengző agyarkodással kiáltva le és fel egymásra.

Azon percben, midőn mind a két kard egyszerre süvöltött, Kemény alatt újra nagyot botlott a ló, s megtört lábbal bukott térdre. Kemény csapása azáltal más irányt véve, Feriz bég helyett annak lova fejét érte, azt végig hasítva fölfelé, míg Feriz kardja éppen a fejedelem homlokára villant.

A lováról lebukó fejedelem sötéten tekinte föl ellenére, homlokáról patakzott alá a vér a fenyegetően összevont ráncok között; még egyszer sarkantyúba kapta paripáját; az inaszakadt mén felrúgta magát hátulsó lábaival, s azzal lehulló lovagját maga alá temetve, a rohanó ellenség által urastul együtt elgázoltatott.

A vad viadalban senki meg sem jegyzé a helyet, hol a fejedelem elhullt. Csak napok múlva lelték meg a segesvári piacon hasgatott köntösét és tört fegyvereit, miket török martalócok áruba bocsátának, s miket Apafi Mihály, most már Erdély egyedüli fejedelme, magához váltott, s később fogarasi tárházában őriztetett. Az elesett fejedelem testét is sokáig keresteté Apafi a csatatéren, hogy tisztességesen eltemettesse; a megfosztott s eléktelenült hullák között senki sem bírt arra ráismerni.

*

Kucsuk basa megnyerve a csatát, trombitát fúvatott üldöző hadainak, visszatérítve őket a vert had kergetésiből. A takarodó hangjaira visszaszállingóztak a török lovagok, ellenkezőleg azon rendes szokásukkal, miszerint a török sergek megnyert csata után éppúgy széjjel szoktak szórva lenni, mint maga a megvert ellen. Kucsuk szoros fegyelemre szoktatá őket.

A visszatérők füsttel és vérrel voltak lepve, legvéresebb volt mindannyi között Feriz bég, köntösén itt-amott látszottak a keresztüllőtt golyók szakadásai, s a harmadik paripán ült a csata kezdete óta, kettőt megöltek alatta.

Kucsuk szótlanul ölelte fiát keblére, s homlokon csókolva, saját Nisan rendét akasztá annak mellére, s kardját megcserélte vele, ami a tiszteletadás elképzelhető legnagyobb jelének tartatott.

De Ferhád agát, a jobbszárny vezérét halva hozták a vezér elé, lándzsákra fektetve. Minden nemei voltak rajta a sebeknek, golyó, kardcsapás és lándzsadöfés.

Kucsuk leugrott lováról, sírva borult a holttestre, s összevissza csókolá azt, Allahra esküdvén, hogy egész Erdélyországért nem adta volna ez ember életét.

S addig be nem vonult a városba, míg Ferhádot el nem temetteté. A dervisek rögtön körülállták a halottat, megmosdaták, betekergeték illatos patyolatba, maga a basa keresett ki számára egy szép verőfényes helyet sudaras fák alatt; oda temették el, arccal napkeletnek fordulva, s lobogós kopját tűzve behantolt sírja fölé; s három napig őrzék ott kiküldött őrök, hogy holttestét meg ne csonkíthassák a boszorkányos dzsinek.

VII. A fejedelemnő

A nagyszőllősi nap után Kemény János hívei kifutottak Magyarországra, az elhullt fejedelem fia, Kemény Simon pártjára esküdve, ki Aranyosmeggyesen maradt; a hanyatló ügynek azonban kevés barátjai szoktak lenni; míg Kemény Simon pártja lépésről lépésre fogyott, Apafié akként nőtt nyomról nyomra. A diadalmas siker által az ország színe java meg lőn számára nyerve, a városok főbírái, az előkelő nemesség, a várak kapitányai siettek elő hódolataikkal: az ország minden rendei elismerék őt fejedelmül.

Csupán néhány vár állott még ellent, ahol Kemény pártja német helyőrséget hagyott, s ezek között volt Kolozsvár. Kucsuk basa megerősített hadakkal hozá Apafit Kolozsvár alá, s sátort üttetve számára az Óvár átellenében, a Hídelvén, hol még akkor csak szalmaviskók álltak, az új fejedelem ott fogadá el látogatóit.

Alig virradt meg a nap, már ostromolva volt Apafi sátora látogatók, hódolók és kérelmezők seregétől. Az új fejedelem, azon kellemes helyzet újdonsága által elragadtatva, mely szerint mindenkinek teljesítheté kívánalmait, alig tagadott meg valakitől valamit.

Amint észrevették, hogy csizmáit húzza, már jöttek hozzá Naláczi és Daczó uraimék, mindegyik egy csoport tisztelkedőt jelentve be, akik mosolygós ábrázattal vártak ott künn a sátor előtt. Apafi sietett öltözködni, nehogy valaki elkéssék miatta. Alig várta, hogy eleget tehessen mindenkinek.

A betolakodók közt első helyen lehete látni Csáky László uramat. A fiát ajánlotta apródul a fejedelem mellé, ki néhány hét előtt még Kemény János poharait töltögeté. Apafi nem bírta eléggé kifejezni örömét ez ajánlat fölött. Jött Haller Gábor uram, magát véghetetlenül hajtogatva, s tíz más társai nevében szép beszédet mondott Apafinak, melyben minden tizedik szó a megszólítás volt, s Apafi alig bírta gyermekes örömét elrejteni arcán, midőn magát nagyságos uramnak hallá neveztetni, ami Erdélyben a nagyfejedelemnek címe volt. Haller Gábor uramat rögtön meghívá magához ebédre.

A sátor hátterében egy magasabb szék állott, melyet a szégyenkedő fejedelem sehogysem akart elfoglalni, míg testvére, István erővel le nem nyomta rá, s minden kérelmező előtt fölkelt, s egész az ajtóig kísérte.

Jöttek azután egyenként tisztelkedők, instánsok és hódolók.

A fejedelem mellett álltak Naláczi, Daczó, Apafi István és Cserei János, kiket váltig kínált a jó fejedelem, hogy üljenek le.

A hódolatok elfogadása után, miközben a várkapitányok kulcsaikat rakták le a fejedelem kezeibe, következtek a kérelmezések.

Jött Pók Márton uram, a fogarasi porkoláb, azon alázatos instanciával, hogy miután a fogarasi kapitány Kemény Simonnal elfutott, annak helyébe ő mozdíttassék elő.

Apafi megígérte, hogy gondja lesz rá.

Jött Szász János uram, a szebeni főbíró, töredelmes folyamodással elpanaszolva, hogy őt polgártársai üldözik, s a fejedelem védelmeért esedezett.

Apafi szárnyai alá fogadta.

Következett Zágoni Mózes uram, ki némi számadások elengedtetését kérte, mikkel még Kemény Jánosnak tartozott. Apafi azt is vigasztalva bocsátá el.

Végtére egy zekés, ködmenes lúfő székely állott elébe, köpcös, tömzsi legény, mint mondá, az oláhfalusi község küldöttje, ki helysége nevében hódolatát adta át a fejedelemnek, s kétrendbeli furfangos kéréssel járult a fejedelem elé, melyek ilyformán hangzottak: pro primo: engedtessék meg Oláhfalunak az, hogy ezentúl Kolozsvártól csak két mérföldnyire legyen (mint tudjuk, messzebb van tőle húsz mérföldnél); pro secundo: hozassék afelől törvény, hogy akinek lova nincsen, járjon gyalog.

A fejedelem nevetve hagyá helybe az agyafúrt kívánatokat, s rendkívüli jó szeszélybe látszott ezáltal jőni, mely állapotot Kelemen diák, egy pisze hórihorgas egyéniség, álltól térdig rókatorkos mentébe gombolva, olyformán sietett hasznára fordítani, hogy egy kezében régóta tartogatott összegöngyölt pergament térden állva nyújta át Apafinak, ki is másodmagával belekapaszkodva a nagy pergamenbe, amint azt széjjelhúzá, az Apafi-nemzetség genealógiáját olvashatá róla, zöldleveles családfára festve, mely által családja a Bethlenekkel és Báthoriakkal hozatván kapcsolatba, fölvitetett egészen Aba Sámuel királyig, s ennek a révén a hét vezérek egyike, Hubáig, s itten meg nem állapodva, elszármazott Attila legkisebb fia – Csabáig, s onnan leányágon fölment Porphyrogenita császár leányáig, fiágon pedig egészen Nimródig, aki legelső király volt a világon.

Apafit némileg bosszantani látszék a hízelgés, de nem érze magában elég elhatározottságot a hízelgőt kidobatni a sátorból, tehát csak összegöngyölgeté a genealógiát, s háta mögé támasztva, elhatározá, hogy egypár arannyal majd kiszúrja szemét az impertinens poétának.

Mindamellett maradhatlan jókedvűnek látszék a fejedelem, úgy látszott rajta, mintha minden ember iránt különös hálával, lekötelezettséggel akarna viseltetni, aki hozzá közeledék, s miután mindenki folyamodásait kihallgatta, mintha még mindazt kevesellené, odafordult Naláczi és Daczó uraimékhoz.

– Hát kegyelmetek kedveért nem tehetek-e semmit? Azon hűségükért, hogy első perc óta oldalam mellett maradtak, minő jutalmat találjak kegyelmetek számára?

Naláczi és Daczó uraimék már régóta törték fejeiket ugyanezen kérdés felett, nem tudva, hogy mit kérjenek a fejedelemtől, nehogy keveset találjanak kérni.

– Én csekély érdemeim jutalmazását nagyságod nemes lelkére bízom – felelte Naláczi uram, s azt gondolá magában, hogy Béldi helyett aligha új generálisra nem lesz szükség a székelyekhez.

– Én magam említésre méltónak sem tartom azon csekélységet, amit nagyságodért cselekedtem – szólt szerényen Daczó István, magában arra gondolva, hogy a Bánfi Dénes elfutásával megürült kolozsvári kapitányság éppen alkalmas állomás lenne az ő számára.

Apafi rájok nézve a legjobb kedélyben vala, s tán belső tanácsosaivá teendé a két jámbor, de különben elég kevéssé alkalmas úriembert; azonban különös szerencsétlenségükre e pillanatban tolongás kezde támadni a sátor előtt, s amint a testőrök félrevonták a függönyöket, Kucsuk basa lépett be Apafi elé.

A fejedelem székéről felugorva, elébe akart szaladni, azonban Apafi István megrántá mentéjét, s fülébe dörmögé:

– Tartson kegyelmed tekintélyt a török előtt, ez csak egy alárendelt basa, kegyelmed pedig Erdély fejedelme.

Mindamellett Apafi meg nem nyugodott addig, míg Kucsuk basa nem inte neki, hogy maradjon ülve, s noha a török állva maradt a fejedelem előtt, mégis az maradt köztük a különbség, hogy Apafi arca volt a nyájas, háládatos, Kucsuké a büszke, méltóságteljes.

– Mivel hálálhassam meg irántami fáradságaidat? – kérdé Apafi őszinte buzgalommal a basától.

– Hálával nem nekem tartozol, hanem császáromnak – viszonza emez szárazon. – Én csak az ő parancsát teljesítém, midőn Erdély trónjára behelyeztelek. Isten segítségével szétverném ellenségeidet, most még e néhány vár van hátra, melyeknek elfoglalása után én bevégzem kötelességemet, a többi azután a te dolgod. Holnap hozzákezdetek Kolozsvár ostromához, s bármibe kerüljön, addig meg nem pihenek, míg el nem foglalám. Ha az elesett, a többi önkényt utána fog esni.

– Nem találja szükségesnek kegyelmed, hogy a vármegyék bandériumait felültessem? – kérdezé Apafi.

– Nincs rájok szükségem – viszonza Kucsuk. – Maradjanak ők otthon, s lássanak dolgaik után. Az én hadaim elvégeznek mindent.

Apafi meg akarta köszönni a basa nagylelkűségét, midőn egyszerre észrevevé, hogy mindenki a sátor egyik mellékajtajára tekint, melyen valaki minden bejelentés nélkül belépett.

A fejedelem odafordult, s amit maga előtt látott, egyszerre elfeledteté vele fejedelemségét, el Kucsuk basát és Kolozsvárt. Neje állt előtte, a szép, a méltóságteljes Bornemissza Anna.

Ez már fejedelmi tekintet volt! Az övé. E hódolatra gerjesztő, e parancsoló arc, mily nyájasan, s mégis milyen büszkén tudott széttekinteni! Viseletében nem volt semmi pompa, de kellett-e oda több drágakő, ahol e beszédes szemek ragyogtak, kellett-e bársony vagy hermelin e királyi termetre, hogy annak fönségét mindenki elismerje?

Mióta Mihály elhagyta, most látta őt viszont először.

Betegágyából fölkelve, még egyszer oly szép volt, mint azelőtt; a boldogsághoz és kényelemhez szokva, arca valami átlátszó ragyogást sajátított el, szemei, miket a bánat könnye régóta nem látogatott meg, tisztábban ragyogtak, mint egykor, ajkai, melyek régóta csak örömhez voltak szokva, édesebben mosolyogtak, termete megtelt, a karcsúság mellé gömbölydedséget is nyerve, s a bizalmas, öntudatos méltóság, mely minden vonásán, minden mozdulatán meglátszott, oly jól illett ez alakhoz.

Apafi feledve illemet és méltóságot, amint feleségét meglátta, felugrott helyéről, s elébe sietve megragadá kezét, s keblére ölelve a bájoló asszonyt, mint szokta, midőn még csak egyszerű nemes volt, annak arcát és ajkait az összegyűlt rendek hallatára elég hangosan megcsókolgatá.

Anna engedékenyen simult férje keblére, s női gyöngédséggel nyújtá gyönyörű ajkait annak csókjai elé, de amellett nagy, komoly szemei férje vállain keresztül a sátorban összegyűltek arcait látszottak vizsgálni, egyen-egyen hosszabb ideig megakadva.

Az ölelkezésnek nem látszott Apafi részéről vége szakadni, ki feleségét mégis jobb szerette, mint egész Erdélyországot a partes adnexae-vel együtt; míg Anna mosolyogva ki nem bontakozott karjai közől, tréfás gyöngédséggel mondva:

– Kegyelmed egyedül rám vesztegeti ömlengéseit, pedig még itt más valaki is van, aki azokból magának részt követel – s azzal odainté Sára asszonyt, ki úrnőjét mosolygástól fényes orcával kísérte a sátorba, s Apafi örömittas szemei előtt egy kis alvó szép gyermeket takart fel, kit selyemszőnyeggel födve, a vén dajka karjain dúcolgatott.

Apafi magánkívül ragadta kezeibe a gyermeket, s összevissza csókolá annak gömbölyű angyalarcát. A gyermek fölébredve, engedé magát ölelni, csókolni, anélkül, hogy megnyikkanna, s kis kék szalagos kezeivel apja szakállát tépdesé, minek az még jobban örült.

A körüllevő urak illendőnek tarták a fejedelemnek gratulálni az atyai örömekhez, ki gyermeke arcát feléjök mutatva, örömtől ittas szemekkel monda:

– Látjátok, milyen komoly; nem sír, mert férfi.

Bornemissza Anna ezalatt odainté magához Apafi Istvánt, s fülébe súgta:

– Nem fognak kegyelmetek neheztelni, ha a fejedelem családi örömei és gondjai néhány pillanatot elrabolnak a közügyektől.

– A nyelvemről vette le nagyságod a szót – monda István –, éppen szólani akartam az urakkal! – S azzal a jelenlevőkhöz fordulva, felkérte őket, hogy azon néhány pillanatig, míg a fejedelem e családi jelenettel el leend foglalva, hagyják őket magokra, s vonuljanak addig a sátor mellékrekeszébe.

Az urak természetesnek találták a felszólítást, s Kucsuk basát elöl bocsátva, kitakarodának.

Anna együtt maradva férjével, kivette annak kezeiből a gyermeket, s átadva Sárának, azt is kiküldé a sátorból.

Ahogy egyedül maradtak, Apafi gyöngédsége újabb jeleivel közelíte nejéhez. Anna megfogta férje kezét, s komoly arccal tekintve annak szemeibe, monda:

– Én a fejedelemhez jöttem.

Apafit kissé lehűté e szilárd tekintet, mit Anna észrevéve, nyájasan simult ismét hozzá.

– Azt kezdém gyanítani, hogy a fejedelemnek több szüksége van rám, mint a férjnek. – S azután ellenállhatlan bűbájával mosolyának tevé utána: – Remélem, hogy nem fogod jóindulatomat félreérteni.

Apafi átölelve Annát, maga mellé ülteté. A trón elég széles volt arra, hogy mind a ketten elférjenek rajta. Félig ugyan férje térdén ült a szép nő, hanem az nem tesz semmit.

– Igazad van – szólt Apafi –, neked jó énhozzám közel lenned. Valami úgy hiányzik mellőlem, ha téged nem látlak. Mindenesetre megérdemled, hogy legközelebb állj szívemhez, sőt eszedet is latra merem vetni ezen urak bármelyikével, akik itt körülem vannak.

– Kik ezen urak mind? – kérdé Apafiné.

– Hírükből ismerni fogod őket. Azon nyúlánk, magas férfi Csáky László uram, aki fiát hozta apródul.

– Mi jókor jár! Nemrég Kemény János apródja volt e fiú.

Apafi arca elkomorult.

– Ama nagybajuszú férfi volt Haller Gábor.

Anna csodálkozva csapta össze kezét:

– Az is itt van!

– S mi kifogásod ellene?

– Az, hogy mindig ellenségeid kéme volt, ő vitte a legelső hírt Keménynek beiktatásod felől, ő adta hírül Kucsuk basa jövetelét.

Apafi arca mindig sötétebb kezde lenni.

– Pedig ebédre híttam őkegyelmét – dörmögé fogai között.

– Hát Naláczi és Daczó uraimék mit akarnak, hogy oly bizalmasan vannak veled? – kérdé Anna.

– Hű párthíveim azok, kik mind elejétől velem voltak.

– De azért nehogy elsőkké tedd őket az országban. Együgyű, tudatlan emberek nagy hatáskörben rosszabbak az országra nézve az okos ellenségnél. Adj nekik saját magukhoz mért jutalmat.

– Hiszen azt akarom – szólt a faggatott fejedelem, s mindenképp azon volt, hogy inkább a férj szerepébe vihesse a jelenet folyamát, de Anna nem tágított e tárgytól.

– Hát Szász János uram mit keres nálad? Őt is itt láttam.

– Üldözik szegényt – felelt Apafi röviden, unni kezdve a mulatságot.

– Azon emberről rossz hírek szárnyalnak. Azt beszélik róla, éspedig nagyon hangosan, hogy fiatal szász leányokat raboltatott el, s miután azokat nemtelen vágyainak föláldozá, méreggel gyilkolta meg, hogy láb alól eltehesse. Az elveszett leányok családjai vizsgálat alá vonták az embert, s most ezáltal hisz megmenekülni, hogy kegyedbe fúrja magát.

Apafi bosszúsan mordult fel:

– De ha így van a dolog, akkor bekötöm a koszorúját Szász uramnak, az én köpönyegem alá ugyan nem veszi magát.

– S vajon az a becsületes condrás székely mi jóért jött? – kérdé tovább Anna, mindent meg akarva tudni. – Nagyon furfangosnak látszik előttem a képe; a székely, mikor legegyügyűbb képet csinál, akkor legravaszabb.

A fejedelem elnevette magát, s alig bírva kacagás miatt szavait kiejteni, monda:

– Ez az oláhfalusiak követe.

E szóra Anna sem állhatá meg, hogy el ne mosolyodjék.

– A jó oláhfalusiak – folytatá kacagva Apafi –, akik lepedővel hordják a templomba a világot, s agyonverik a zsebórát.

– Ah, sokat ráfognak szegényekre, ami nem való. Csak az eszük járása furfangos.

– De az csak igaz, hogy a lajtorját keresztbe vitték át az erdőn.

– Igen, mert a kapitány megtiltá nekik az erdőpusztítást, ellenben kivetette rájok, hogy varjúfejeket szedjenek, ők tehát keresztbe vitték át az erdőn a hágcsót fészket szedni, s ami fa közbe esett, azt levágták előtte.

– Ezt jól kimagyaráztad, de az csak nem tagadható, hogy a hegyen nem szántják végig a földjeiket, attól tartva, hogy mire a szélére érnek, fölbillen velük a föld.

– Ezt azért teszik, mert a föld széle kősziklás, s nem fogja a szántóvas.

– Hát meg az, hogy követül azt küldik az országgyűlésre, akire a község ősi zekéje legjobban ráillik. Én fogadom, hogy már láttam ezt a zekét, ami ezen a követen van, ezelőtt tizenkét esztendővel a kolozsvári országgyűlésen, csakhogy akkor más ember viselte.

– Azt tartják az atyafiak – válaszolt erre Apafiné –, hogy úgysem sok szólója van ott a követnek, ott ülni pedig kényelmetlen oly öltözetben, melyet nem ránk szabtak.

– Te mindennek tudod az okát, jer, fejtsd meg azt, amit ez a székely megígértetett velem. Kettőt kért: az egyik az, hogy hadd legyen Oláhfalu Kolozsvárhoz két mérföld.

– Oh, a ravasz együgyűek! – kiálta föl Apafiné. – Hisz ezzel oda céloznak, hogy szabadalmuk levén deszkáikat kétmérföldnyi távolban árulni, Kolozsvárott is vásárt nyithassanak maguknak.

– Ez ugyan igaz – szólt meggyőződve Apafi –, már most a másik kérésük is gyanús előttem, ámbár ez nincs semmi vonatkozásban helységükre. Azt kívánták, hogy ezentúl legyen törvényben adva az, hogy akinek lova nincsen, járjon gyalog.

– Értem! – monda Apafiné rövid gondolkodás után. – Újabb időkben a postajárás falujokon visz keresztül, s emiatt sokszor követelnek tőlük lovat a futárok. A jó emberek unják a terhet, s kellene nekik törvény, mely a futárokat gyalog járni parancsolja.

Apafi haragosan dobbantott lábával.

– Lélekadta góbéja! Velem ilyen tréfát űzni! No, meglásd, mint fogom visszatréfálni őket. Ideje lesz az urakat beereszteni.

– Még egy szóra, Apafi – szólt Anna nyájasan, férje vállára fűzve selyem karjait. – Kucsuk basát is itt láttam a tisztelgők között, hihetőleg búcsút venni van nálad.

Apafi megütközve kapta hátra fejét.

– Korántsem búcsúzni, hisz tudod, mi célból állunk itt, hogy Kolozsvárt bevegyük. Ez a munka Kucsuk basára néz.

– Mihály! – szólt Apafiné a könyörgés reszketeg hangján, összekulcsolt kezeit férje vállára téve. – Te a törökkel akarod elfoglaltatni Kolozsvárt? Nem gondolsz arra, hogy amely magyar várat valaha török elfoglalt, az önkényt vissza nem adta senkinek? Nem gondolsz arra, hogy ez országod fővárosa, melynek falain belől önnéped, hontársaid, hitsorsosid laknak, kiket prédára vetsz az ostromlók dühének? És akármik legyenek barátaid, pogányok ők és idegenek, kiket nem szabad nemzeted szívébe markolni engedned. Nem esett meg szíved, midőn megláttad Kolozsvár falait? Láthattad e tornyokat, e házakat anélkül, hogy arra gondolj, hogy ez néped lakhelye, hogy ezek Istened templomai, melyeknek az ostromlók üszköt fognak vetni? Nézhettél e bástyákra anélkül, hogy meg ne lásd rajtok az odacsoportosult anyákat, kik repeső csecsemőiket tarták karjaikon, tudatva veled, hogy itt belől saját néped lakik, ártatlan, hű, becsületes nép, s te e nők, e gyermekek felkoncolt holttestein át akarsz országod fővárosába lépni.

Apafi izzadó homlokkal kelt fel ülhelyéről, zavarodott arcán önkénytelen megbánás nyomai látszottak.

– Nem akarok, Anna, nem akarok. Ne képzelj engem oly szívtelennek; én, aki egy asszony sírását sem bírtam soha kiállani, nem hallgathatnám egy egész népét; de mit tehetek? Szándékom volt az egész bandériumot összehívni, hogy a várost körülvéve, az őrséget föladásra kényszerítsem, de hova tegyem Kucsuk basát? Ő ostromolni akarja a várost, s én nem találok okot neki ellenmondani.

– Légy nyugton. Az Erdélyben levő török hadak parancsnokai mindnyájan megkapták fermánjaikat, melyben az van nekik parancsolva, miszerint minél elébb siessenek Érsekújvár alá a fővezér seregéhez csatlakozni, e fermánt hihetőleg Kucsuk is megkapta.

– Ezt nem tudtam. Azért sietteti hát az ostromot oly nagyon.

– Kegyelmed is fog ily parancsot kapni a dívántól, hogy Érsekújvár alá siessen. Azt mutatva, mintha már e parancs megérkezett volna, könnyű leend a basát szép színnel és szóval rávenni, hogy hagyja el Kolozsvárt.

– Megteendem Anna, megteendem – szólt Apafi, föl s alá járva sátorában. – Ezzel tartozom népemnek; inkább idehagyom bástyáikat, mint hogy tűzzel, vassal nyissak magamnak rajtok utat.

– Azt ismét nem kell tenned – szólt Apafiné okosan. – Van út és mód a vár birtokába jutni, anélkül, hogy azt ostrommal bevennők.

Apafi megállt, kíváncsian tekinte feleségére, ki aztán közelebb húzva őt magához, titkolózva súgá fülébe:

– Mielőtt Kolozsvár alá jöttetek, Káldit, több bennszorult híveinkkel együtt odautasítám, hogy a várőrséget iparkodjanak számunkra megnyerni. Ma reggel tudósítottak kémeink: hogy a gyalogság fraternizációk, ígéretek és a körülmények fenyegetése által annyira meg van számunkra nyerve, hogy a legelső dobszóra, melyet a falakon kívül meghall, kész a kapukat megnyitni s seregestül hozzád átpártolni. A lovasság aztán magában nem állhatand ellent.

Apafi csodálkozva kiáltá el magát:

– Asszony, hisz te valóban fejedelemnek születtél!

Anna gyöngéden fogá meg férjét karjánál, s trónjához vezetve, abba leülteté.

– A kormánypálca nem játékszer, Apafi – monda komoly hangon a nő –, sohase feledd, hogy az utókor és a túlvilág ítéletet mond a fejedelmekre; minden szava, minden tette a fejedelemnek milliók üdve vagy elpusztulása. Úgy gondold meg, amit mondasz és cselekszel. Most isten veled, légy erős.

Apafiné magasztos arccal csókolá meg a fejedelem homlokát; e pillanatban Kelemen diák pergamenjére estek szemei.

– Micsoda haditerv ez? – kérdé, felfogva a pergament.

Apafi restelkedve akarta kivenni neje kezéből. Már késő volt. Anna felgöngyölgette azt, meglátva a hízelgő családfát, megpirító szemrehányással tekinte a szemlesütő fejedelemre.

– Te készíttetted ezt? – kérdé halkan.

– Éppen nem! – siete Apafi válaszolni. – Valami szemtelen poéta hozta a nyakamra.

– Vesd a tűzbe – monda Apafiné nyugodtan.

– Úgyis azt akartam; egypár arannyal majd lerázom íróját a nyakamról.

– Korbácsot neki, nem aranyat! – szólt Anna haragosan, s rögtön újra megszelídültek arcvonásai; mélyen tekinte férje szemeibe, s nyájasan monda:

– Légy erős, légy fejedelem! Pártfogás a hűnek – bocsánat a megtérőnek – megvetés a hízelgőnek.

S azzal lehajolt, megcsókolva férje kezét, s mielőtt az visszaadhatá neki a kézcsókot, eltűnt a sátorból.

Apafi hívatá rögtön a belépő Cserei által a várakozó urakat.

A bejövők arcairól világosan lehete olvasni azon gondolatot, miszerint most a fejedelemtől minden jót lehet kérni és várni, mert az elöljáró családi jelenet boldogsága alig engedheti őt oly helyzetbe jőni, melyben bárkitől valamit megtagadjon.

Csupán Apafi István volt eléggé józan észrevenni, hogy testvére arcán ezúttal minő változás ment végbe. Igazi fejedelmi szilárdság, méltóság és erély látszott rajta honolni.

– Híveink – szólt Apafi szilárd, kemény hangon, nem várva, hogy valaki megszólítsa. – Tekintve kérelmeiteket, mikkel hozzánk folyamodtatok, méltó és igazságos választétellel kívánunk benneteket elbocsátani. Hódolataitokat illő méltánylattal fogadtuk, s reméljük, hogy a hűségben mindvégig állhatatosak lenni meg nem szűntök. Kegyelmednek, Csáky László uram, ezennel megengedjük, hogy hazamehessen, házi körének nyugalmát élvezni, fiát pedig saját költségünkön neveltetni fogjuk a külföldön addig, míg szolgálatunkra alkalmas leend.

Csáky László uram savanyú képpel köszönte meg a kegyelmet, mely neki megengedé, hogy eltávozzék, holott ő családostul az udvarnál akart maradni.

Haller Gábort egészen átugrotta a fejedelem, mintha meg sem látná, s azzal Naláczi és Daczó uraimékhoz fordult, kik iparkodtak mindenáron alázatosaknak látszani.

– Hívünk, Naláczi István, tekintve kegyelmednek körülünk tett fáradozásait, ezennel kinevezzük kegyelmedet udvari főkomornyikunknak. Kegyelmedet pedig, Daczó János uram, ugyancsak csíkszeredai hadnagynak.

A két úr oly képet csinált, mint szokott az, aki nagyon nagy jutalmat várt, s igen keveset kapott. Mosolyog, pedig a méreg eszi belől, szeretne nyugodt képet mutatni, és fülig vörösödik. Alig bírták megköszönni a fejedelem kegyelmét a nagy elfogódás miatt.

Pók Márton uram eközben előrefurakodott, nehogy a fejedelem figyelmét kikerülje, egészen eltakarva alakjával a becsületes Csereit, ki szerényen húzta magát a többiek háta mögé.

– Miért húzza kegyelmed magát hátra? – szólt felé intve Apafi. Pók Márton azt vélve, hogy az intés őt illeti, még előbbre lépett. – Kegyelmedhez intéztük szavunkat, Cserei uram – folytatá a fejedelem. – Vagy azt hiszi kegyelmed, hogy mi nem tudjuk magunknak megjegyezni próbált híveinket? Kegyelmed hűsége és okossága ismeretes előttünk, mire nézve jónak látjuk kegyelmedet ezennel fogarasi várunk kapitányává kinevezni.

Pók Márton uram ijedtében a padlásra nézett, azt gondolta, hogy az szakadt rá.

– Pók Márton uramat pedig – folytatá a fejedelem – megerősítjük előbbeni hivatalában, ő ugyanazon vár porkolábja marad.

Pók Márton uram nagyot nyelt, Cserei pedig kifogásokat akart tenni. A fejedelem kezével inte, hogy hallgasson.

Azzal Szász János uramra került a sor.

– Kegyelmed nagy bűnökkel vádoltatott előttünk, mik alól fölmenteni sem kedvünk, sem hatalmunk nincsen; mire nézve kegyelmed őrizet alatt fog visszavitetni Nagyszebenbe, oda levén utasítva, hogy ott tisztítsa ki magát, ahogy tudja.

Szász János uram csodálkozva tekingetett szemre-főre, sehogysem akarva érteni a dolgot.

– Kegyelmed pedig, Zágoni Mózes uram, majd az illető kincstári bírák előtt adja be számadásait.

Zágoni jónak látta Szász Jánost vigasztalni, nehogy saját megszomorodását észrevegyék.

Ekkor az oláhfalusi követre került a sor. Ideje is volt már, mert a fejedelem kegyelemosztása alatt lassanként annyira elmúlt minden mosolygás az arcokról, miszerint éppen csak a góbéra volt szükség, hogy az ő rovására némileg ismét fölviduljon minden ember.

– Kegyelmeteknek amit megígértem – szólt a fejedelem, alig bírva uralkodni belső jókedvén –, azt megengedem, ám legyen Oláhfaluhoz Kolozsvár két mérföld, ha ez kegyelmeteknek könnyebbségére szolgál, s járjon gyalog, akinek lova nincsen, ha kegyelmetek úgy kívánják; hanem azt a záradékot kötöm ki magamnak, hogy a deszkát ezentúl sem árulhatják kegyelmetek Kolozsvárott, s a futároknak kiszolgáltatandják a kívánt előfogatokat.

A székely vigyorogva csóvált egyet fején, megvakarva tarkóját, s azután fölütötte szemeit a fejedelemre, mintha azt kérdené, hogy mint találhatta már ezt is ki.

A fejedelem nem állhatá meg, hogy a góbé zavarba hozott ábrázatján el ne nevesse magát, mire a jelenlevők egyszerre kitörtek alig fékezhetett kacajukkal; a székely azonban, ki egész addig zavarodottan mosolygott, a kacajra egyszerre elkomolyodék, fejét dacosan hátravágta, s vad tekintettel nézve szét az urakon, félvállra veté zekéjét, s pattogva hányta nekik oda a szót.

– Hallják uraimék! Fejedelmemtől eltűröm, hogy tréfát űzzön velem, de kegyelmetek kövessék meg magokat, hogy rovásomra ne kacagjanak.

A fejedelem inte, hogy csendesüljenek el, s más tárgyra viendő a figyelmet, inte Kelemen diáknak, ki hosszú, száraz lábaival, mikkel úgy lépegetett, mintha mindig térdre akart volna esni, odalippent.

– Meghagytuk kincstárnokunknak – monda a fejedelem –, hogy azon munkáért, melyet kegyelmed átadott, magánpénztárunkból fizessen ki kegyelmednek három márjást.

– Méltóztatott mondani? – hebegé megütközve a poéta.

– Jól hallotta kegyelmed. Három márjást mondtam. Ennyit megér a papiros és a tinta, amit kegyelmed rávesztegetett, máskor fordítsa idejét hasznosabb munkára.

Azzal inte a fejedelem az uraknak, hogy eloszolhatnak.

Azok nagy hajlongások közt elhagyák a sátort; egyedül Kucsuk basa maradt hátra.

Ez egész jelenet alatt meglepetve csóválgatá fejét a basa, mintha mindazt, mi történt, éppen nem várta volna Apafitól.

És midőn egyedül maradt vele, észrevevé, miszerint Apafit nem kell többé arra figyelmeztetni, hogy fejedelmi tekintélyét mások irányában fönntartsa.

Apafi nyájas képet mutatott, de nyájasságán meglátszott, hogy ez fejedelmi leereszkedés.

– Sajnálkozva értettük meg – szólt a basához –, miszerint kegyelmedet, kinek vitézségét annyira tudtuk bámulni, barátságát tisztelni, rövid időn el kell veszítenünk.

A basa meglepetve ütötte föl fejét.

– Hogy érti ezt nagyságod?

– Azon fermánok következtében, mik az erdélyi vezéreknek a nagyvezér táborához gyülekezést parancsolnak, kegyelmedet, oh, fájdalom, csak rövid ideig fogjuk körünkben láthatni.

Kucsuk mérgesen harapott ajkaiba.

„Hát ezt már honnan tudja?” – kérdé magában.

– Örömest marasztanók kegyelmedet, mert személye becsesebb előttünk mindenkinél. De tudjuk, hogy a magas porta parancsai haladéktalan engedelmeskedést követelnek. Mire nézve, nehogy kegyelmed a hozzánk való túlságos jóakarat miatt oly mulasztást kövessen el, mely a magas porta rossz kedvét vonhatná kegyelmed fejére, úgy intézkedtünk Kolozsvár kézrekerítése felől, hogy az minden ostrom nélkül, kapituláció útján történjék meg, s ezáltal kegyelmed föl legyen oldva azon terhes állapot alól, hogy seregeit e helyben időztetni kényszerítse. Ami a fejedelemségbeni megerősítést illeti, azt majd Budán a nagyvezérrel elvégezzük, magunk is föl levén rendelve Érsekújvár alá.

Kucsuk basa e beszéd alatt összefont karokkal, kemény tekintettel bámult fel a fejedelemre. Midőn az beszédét végzé, ugyanazon helyzetben maradt, s ismét egy szót sem válaszolt.

Apafi nyugodtan folytatá hozzá intézett szavait.

– Hogy pedig bár csak kis részben is kifejezhessük azon háladatosságot, mellyel kegyelmed személyének tartozunk, íme, fogadja tőlünk ezen csekély ajándékot, inkább tisztelet, mint jutalmazásképpen.

S azzal levéve nyakából az ott függő, pompás drágakövekkel kirakott aranyláncot, azt a basa nyakába fűzte.

Kucsuk még folyvást elébbi helyzetében állt, szemeivel a fejedelem arcát vizsgálva, s miután homlokán legmélyebben vonta a ráncokat, egyszerre elmosolyodék, s fejét előrerázogatva, monda:

– Jól van, Apafi, mind jól van ez. Hanem amint látom, te az eszedet a feleségednél szoktad tartani. Béke veled.

S azzal a basa nagy fejcsóválások közt eltávozott.

Apafi pedig könnyebbült szívvel sietett nejéhez.

Még Haller Gábor uram várt egy ideig az ajtóban, midőn egy étekfogó kijött hozzá hírül adni, hogy a fejedelem ma családja körében egyedül fog ebédelni.

Erre aztán ő is elsompolygék.

*

Pár nap múlva dob- és zeneszóval tartá Apafi Mihály Kolozsvárra bemenetelét.

VIII. Azraële

Ismét Magyarországon vagyunk, a Homolka hegyei közt.

Egyikében az ország azon részeinek, miket még senkinek sem jutott eszébe megnépesíteni. Tízmérföldnyi távolban nem találni egy falut; az egész hegyláncolaton nem visz keresztül egy járható út; magok a gyalogösvények is rendesen elvesznek a hegyek kanyarodásai közt – vagy egy levelekkel behordott vízomlásba szakadva – vagy egy elhagyott szénégető tanyán végződve, melynek szenes, kormos szérűjét sokáig nem tudja benőni a fű.

Már a szélei is laktalanok e vadonnak, az egymásra boltozó tölgyek, bükkök alatt órákig eljárhat az ember anélkül, hogy saját léptein kívül egyebet hallana; egy szál fű, egy virág, egy bokor nem nőhetett sehol; az irtatlan fák alatt csak a fakó haraszt zörög, melyből csodálatos gombák tolják elé minden színű kalapjaikat, csoportosan dülledve ki a mohos fák tövei mellől.

Csak ott, hol a hegyekről lejövő folyam kettészeli a völgyet, tűnik elő a zöldes pázsit; a buja fűben hevernek a félelmetlen dámvadak; a vadméhe köpűt ásott a vízre hajló fa odvában, s dongva repkedi körül a havasi virágokat, mik a víz fölött inganak.

E folyam a Rima vize.

Messze, vigasztalan távolban látszanak még magasabb hegyek, mikről e fehér folyam alázuhogni látszik; a reggeli köd növeli a bűvös messzeséget, s ha az ember legvégső pontját elérte e távolnak, még iszonyúbb távol s még kietlenebb hegyek látszanak előtte, fölötte; – mintha lépcsők akarnának lenni az égbe: oly magasok, oly szakadatlanok.

A Rima mindenütt rovátkokat húz ez ősvilági bércek között, ő az egyedüli lény, aki elég vakmerő utat törni magának e vad sziklák tömkelege körül. Néhol harsogó robajjal rohan alá a gránitsziklák fokairól, fehér köddé törve, mire aláért, melynek csöppjeiben örök szivárványt képez a napsugár, mintegy tündérhidat egyik bársonyparttól a másikig. A zuhatag közepéből mohos szikla áll ki, azt kétfelé választva, s a mohos szikláról virágos vadbokrok hajolnak alá a szédítő, tomboló örvénybe, örök reszketésben tartva az ágaikat hintáló zuhatagtól. Alább szűk bazaltsziklák közé szorul a szilaj folyam, lassú csergedezéséből melankolikus zenét sokszoroz a kettős visszhang, átlátszó kristálya feketének látszik medre köveitől, melyben fürge rózsaszín pisztrángok s fehér vízikígyók úszkálnak ezüst szalagokként; innen kiszabadulva ismét omlik szikláról sziklára, haragosan korbácsolva a medre közepén fekvő óriási sziklaköböt, melyet egykor megáradtan mérföldnyi távolból hengergetett le idáig, s a legközelebbi hóolvadás vagy felhőszakadás után ismét ezer ölnyire hengerítend alább a sziklákkal eltorlasztott völgybe.

Mindig följebb, följebb megyünk. A tölgy- és bükkerdő elmarad, következnek a fenyvesek. A láthatár mindig távolabbnak látszik, az átlátszó köd, mely eddig a magasságot fedé, most már a mélységet lepi el. A kis zöldes völgyfoltocskák alig látszanak meg a levegő opálszínén keresztül, s az egy sötét folttá mosódott erdős hegyeknek csak a szélei kivehetők, arannyal vagy lilaszínnel rajzolva a kelő napsugártól.

És előttünk mindig magasabb, magasabb hegyek emelkednek elő. Az ember ingerelve érzi magát ez újabb óriásokra is fölhágni, megtudandó, ha lesz-e hát ezeknek vége. Már a folyam is elhagyott bennünket, mélyen alattunk látszik egy sötétkék kerekded tavacska, mindenütt meredek szikláktól övezve, melynek tükrében fehér hattyúk fürödnek a vízbe hajló fenyők árnya alatt. E tó közepéből bukik föl a Rima forrása, öles magasságra vetve föl bugyogó kristályát, örök hullámzásban tartva a tavacskát, mintha valami szellem az egész tavat föl akarná emelni fejével.

Még egy hegylánc mered föl szemeink előtt, mindenütt benőve sötét fenyvesektől, csak a gerinceinek nem jutott már növény, azokat hosszában egymásra hányt sziklák födik, mikről semmi zöld sem látszik alá.

Ide is följutva, a legmagasabb pontot véljük elérhetni, midőn egyszerre a sötét fenyvesek fölött egy fehér óriás emelkedik elé, s a kifáradt hegyjáró szemei előtt messze és magasan az ezüst havasok ragyogó csúcsai rémledeznek föl, magas fehér gúláikkal képviselve a lehetlenséget.

Itt állapodjunk meg. A hegygerinceken végig, kivált a távolban, némi ösvény kanyargása látszik, mely el-elvész a fenyőerdők között, s más irányban ismét előtűnik, arra mutatva, hogy e vadon közepett valakinek laknia kell, ami annál meglepőbb, minthogy egész e helyig laktalannak mutatkozik a vadon, s túl rajta a még látogatatlanabb havasok fénylenek.

A hegycsúcsról száz meg száz hegy és völgy látszik meg, egymáshoz mindenben hasonlatosak; a szem elfárad rajtok végigtekinteni, s amíg a nap sugarai rézsút feküsznek a tájon, arany ködfátyolt szőve a vidékre, alig lehet egyes tárgyakat kivenni a nagyszerűsége által nyomasztó panorámából.

Lassankint azonban egy tágas sziklaöböl kezdi a figyelmet magára vonni, a bércek kékesen szürkék, melyek minden oldalról reáomolni látszanak, s e torkolat közepén egy roppant sziklabálvány mered elő, különválva mindeniktől, mintha az égből szakadt volna ide.

A futólagos pillanat elcsúszik a sziklatömeg fölött, de a figyelmesebb vizsgáló előtt egy keskeny fahíd tűnik szembe, mely hosszú fenyőlábakra verve, e bérccsutakot a legközelebb álló meredek falak egyikével látszik összekötni.

S lassankint azt is észrevesszük, hogy e bércemelvényt nem a természet alkotá ily magasnak, hanem azon egymásra hordott hasonszínű sziklák, mik körös-körül falakat képezve, a bércet mintegy folytatni látszanak, emberi kéz művei. E körös-körül emelt tömör sziklabástya csaknem olyan magas, mint a talapjául szolgáló bérc maga. S miután a fal mindenütt a szikla meredek széleig van kiépítve, úgy látszik, mintha egyenesen abból nőtt volna ki, s a szikláról a falakra kapaszkodó növények indái csak arra valók volnának, hogy azt összekapcsolják vele.

1664-ben ezen helyről alátekintve, a kopár bástyákon belül tündérien tarka épületeket láthatott a szem. Korzár bég lakott a várban, a környék rémura, s parancsára rózsasövények nőttek a bástyákon, a várudvart egész ligete a narancs- és gránátalmafáknak körzé; azon pompás épületeket, miket a keleti pompa a mulandó gyönyör számára épít, lehete látni mindenütt. A kerek, tágas rotondák, gömbölyű kúptetőikkel, mik kívülről égszínkékre voltak zománcolva, hogy a nap tündökölt rajtok; a bástyák tarkára festett tornyai, a moreszk faragványokkal terhelt erkélyek, porcelán virágcserepeikkel; – a karcsú, hófehér minarék, mikre fölfutottak a tölcséres virágok indái; a rostélyos kioszkok vékony, aranyzott oszlopaikkal; mindez oly könnyű anyagokból volt építve, mint egy papirosvár: csupa aranyozott fa és festett üveg vagy zománcos cserép és tarka szőnyegek. A hegyes rézfödeleken libegtek-lobogtak a tarka zászlók, s a zászlók hegyében ragyogott az arany félhold; minden kioszk hegyén, minden rondellán, minarén félholdak és lobogók. Egy repülni készülő tündértanya.

De a bástyák, melyek e töredékeny tündértanyát köríték, megvíhatlanok voltak.

Körös-körül hozzájárulhatlan meredek, hová ha egyszer bevette magát az üldözött, százannyi üldöző ellen megvédheté magát.

A komparadzsik éjjel-nappal füstölgő kanóccal jártak a hosszú álgyúk előtt, miket Korzár bég ott öntetett, mert álgyúk számára út nem volt a környékben. Kettő ezek közől a hídnak volt szegezve, azt a megtámadás percében az első lövéssel összetörendő.

Korzár bég e helyről kalandozott szét az országban; rabolva, leölve, akit védtelenül lepett, s ha üldöző hadseregre talált, hirtelen megfordítá szpáhijait és beduinjait, s míg a hegyutakon öszvérekre rakott zsákmányával várába menekült, addig a lesbe állított timarióták az üldözők elől bevagdalák az utakat, s kövekkel verték agyon, aki a völgyek közé merészkedett utánok eredni; néha pedig egészen vára alá engedte jőni az üldözőket, s míg azok nagy fáradsággal odacepelt félfontos álgyúikkal lövöldöztek sziklafalaira, s azt hivék, hogy majd kiéheztetik: megtette azt a tréfát, hogy valahol, tán egy földalatti úton, kiszökve várából, egyszer csak a hátuk mögött kezdett el rabolni és gyújtogatni. Minden kísérlet hasztalan volt őt utolérni, meglepni vagy körülfogni. A közellevő falvak lakosai kezdtek távolabb vidékekre vándorolni félelmetes szomszédsága elől.

A szentgotthárdi csata után, melyet tizenkétezer halottal elvesztett a török vezér a magyar és osztrák seregek ellenében, húszévi béke lőn kötve a porta, az erdélyi fejedelemség és az osztrák császár között, mely a törököt meghagyta mindazon várak birtokában, melyeket elfoglalt vagy épített Magyarországon. E várak vezérei aztán a magok kezére folytatták a háborút, raboltak, gyújtogattak, amerre lehetett. A szultán mindegyiket nem vonhatva személyesen felelősségre, mit tehetett egyebet, mint hogy fölhatalmazza a panaszttevőket, miszerint ahol tudják, fogják el a béke megszegőit, s amit akarnak, azt tegyék velők.

Ilyenkor tehát öt-hat vármegye vagy egynéhány főúr, néha egyes falvak népe egyesült, maga rovására a magánellenséggel háborút viselni. Az országnak nem volt rá gondja, de nem is lehetett. A római császár figyelmét a spanyol öröködési had, a szultánét a velencések ellen viselt háború vonta félre, az egymásnak jutott apróbb ellenségek birkóztak egymással, ahogy tudtak.

*

Egy rekkenő nyári alkony óráiban, midőn a sziklák közt megszorult nap melege elfojtja a levegőt, hogy a hang is alig hallik, két alakot látunk ellenkező irányból ugyanazon pont felé sietni: az egyik egy magyarosan öltözött férfi, alacsony homlokkal, kancsal és éles szemekkel, miknek keresztbenézése egyenesen arra látszik teremtve lenni, hogy akire néz, azt zavarba hozza. A másik egy vén török nő, álla bibircsóiból kondor serték nőttek elő, hosszú, csíkos dolmányának ujjai loncsosan csüngnek alá, turbánjának szurtossága nevezetes; mintha hétről hétre benne hálna.

A közös találkozási pont, melyhez mindkét alak óvatosan széttekingetve közelít, egy bokroktól fedett barlang, melynek odvából a várra lelátni.

A két alak egyetértve surran be a barlangba, melynek sötétéből ők láthatják a várat, de a várból őket senki.

A vénasszony undok mosolygással súg valamit a férfi fülébe.

– Bizonyos vagy erről, banya? – kérdi tőle vizsga tekintettel a kancsal.

– Annyira bizonyos vagyok, hogy felét az ígért díjnak előre föl merném venni.

– Azt elhiszem – szólt bántó kacajjal a férfi –, de én meg nem merném előre odaadni, hanem majd csak szokás szerint apródonkint, minden szóért külön.

– No, hát kérdezz! – sürgeté mohón az asszony.

– Tehát mikor jön meg a bég? Ez a kérdés öt arany.

– Ez a felelet tíz arany. Az árát én szabom meg.

– Nesze pénzed, válaszolj.

A nő megszámlálta az aranyakat, s keblébe dugva, válaszolt:

– A bég ma este jő haza.

– Melyik a föld alatti út bejárása?

– Ez a kérdés száz arany.

– Fogjad, de ne számláld, hanem felelj.

A nő elvevé a pénzt, s a hátuk mögött tátongó üregre mutatva, szólt:

– Benne vagyunk.

A férfi meglepetve tekinte szét, s azzal erszényét, melyből a nőnek koronkint pénzt adott, megcsörgetve monda:

– Ez mind tiéd, ha tervünk sikerül. Ha elárulsz bennünket, akkor ez a tőr lesz a tied, mert én életben maradok, s föltalállak a pokolban is.

A vénasszony vigyorgott.

– Ne fenyegess. Meg tudnám én tenni, hogy az a pénz, amit itt csörgetsz, még e percben az enyim lenne, s te örömödben, mint egy bolond, úgy csókolnál összevissza. Egy levél van nálam, melyet ha urad olvasna, tetőtül talpig megaranyoztatna érte.

– Kitől jő?

– Oh, ez drága kérdés! Ha tudni akarod, nem marad útravaló pénzed.

– Mondd, kitől van! Zsákban macskát nem veszünk.

– Úgy hát áldjon isten. – Amiért megfizettél, azt tudod – szólt az asszony, s távozni készült.

– Megállj! A leveled add, vagy megöllek.

– Dehogy ölsz. Egyet kiáltok, s véged van.

– Hol a levél?

– Tán bolond vagyok, hogy megmondjam, nálam nincsen, ne is keresd.

A férfi bosszúsan veté oda az asszonynak az egész erszényt, mire az a barlang nyílásához tipegve, mankós botját, mit oda támasztott, előhozá, s lecsavarva róla a felső részt, a bot üregéből egy összegöngyölt selyemtekercset vont elő, melyet a férfi szétterítve, amint elolvasott, arca repesni kezdett öröm, hihetlenség és meglepetés miatt.

– Ha ez mind így leend, úgy, amit eddig kaptál, csak felpénz ahhoz képest; amit ezután kapni fogsz.

– Mondtam, ugye – szólt bizalmas vigyorgással a némber –, hogy bátran kifizetheted előre az alkudíj felét?

– Most csak arra vigyázz, hogy észre ne vegyenek valamit.

– Csitt. Kerülj a víz felé, a szokott úton ma portyások fognak járni.

Ezt mondva, a két alak a barlangból hirtelen kisuhant, s jobbra-balra az erdők sűrűjében eltűnt.

*

Most el szemeink elől zord külvilág! Nyomasztó hegypanoráma, kietlen láthatár!

Tűnjetek fel előttünk tündéri teremek! Az álmodott paradicsom földi másolatai! Engedjetek egy pillantást vetnünk a titkos gyönyörök, az elfojtott csókok, a forró sóhajok szentek szentébe; ahol nem lakik semmi, ahol nem él semmi, csak a szerelem, s ami szerelemre emlékeztet.

Egy tágas, pompás teremet látunk magunk előtt, melynek ragyogványa amint egyszerre megrohanja a lelket, egy új, egy szebb világba képzeli az magát átragadva, míg a tárgyról tárgyra repkedő gondolat elfárad átérezni mindazt a szépet, azt az élvadót, amit a gyönyörvadászat fantáziája fölkeresve, egy édes költői halmazba összegyűjtött.

A gömbölyű terem falai tükrökkel vannak bevonva, miknek örök sugárverése oly különös világítást ad a tárgyaknak, nem engedve, hogy azoknak árnyékuk legyen valahol. A boltozat égszínkék harangját sötétvörös karcsú porfiroszlopok emelik, miket félig takarva tartanak a keleti virágok bozótjai, széles rózsák porcelánvedrekben összecsoportozva, s a padlatra hullatva bársonyvirágaik aranyló hímporát. És e padlat selyemszőnyegekkel van bevonva, itt-ott mutatva csak ki márványja mozaikkirakatát. A terem közepén rózsaszín márványmedencében kristálytiszta víz áll, melynek közepéből magosra szökell föl a szivárványló vízsugár, gyöngycseppekben hullva vissza. E szökőkút vizét rejtett csövek vezetik föl a várba a titkos úton keresztül. A falak mellett körös-körül metszett bársonykerevetek nyúlnak, hengerded virágos kasmírpárnákkal. És mindenütt, mindenütt tündérek, ifjú nevető leányok, a szőnyegeken táncolva, a kereveteken hentergőzve, a szökőkút vizében locsolódva.

Egy odaliszk csengettyűs dobját verve feje fölött, merész szökelléssel táncol a többiek között, kik kezeiket összefogva varázsgyűrűzetként keringnek körüle; három núbiai eunuch énekes melankolikus szerelmes danákat zeng a tánchoz egyszerű hangszereivel.

A tündéralakok fátyola leng jobbra-balra, fölfedezve arcaikat, miknek ifjú bájait most nem érheti férfi tekintete, lábaik dobbanása alig hallik a puha szőnyegen, mintha repülnének. A vékony muszlin rosszul rejti termetük bájait, s a turbánok alól kiszabadult hajfodrok mint szelíd kígyók omlanak a hófehér vállakra.

A szökőkút vizében fekete rabnő játszik az aranyhalakkal, meg akarva őket fogni, s nagyokat kacagva, ha e virgonc állatocskák kisikamlanak kezei közől; oly sajátságos alak: fehér hímzett köntöse aranyövvel átszorítva, amint a rózsaszín márványon ül, ébenfekete keble halmai s gömbölyű karjai a naptól fénylenek, fekete arcán átviláglik az ifjúság pírja, korallajkai átragyogva a jókedv melegétől, a legtisztább két sor gyöngyfogat engedik láttatni, amint gyermekes jókedvvel nevet együgyű játékának.

Az ovál terem végében néhány lépcsőnyi emelvényen áll egy bíbor ottomán, a mennyezetét képező rózsaszín damasztfüggönyök karvastagságú jázminfákra vannak felbogozva nehéz aranybojtjaikkal; a jázmin ezüst virágain keleti lepék libegnek, ultramarinkék szárnyaikkal; – a szófa fejénél aranyvesszős kalitkában két kis „elválhatlan” papagáj sipog, smaragd tolla, kármin feje, mindig csókolgatják egymást.

A bíbor ottomán felett hever Korzár bég kedvenc hölgye, Azraële.

Hófehér könyöke alatt, melyről a kaftán bő csipkeujja alátüremlett, egy eleven párduc fekszik, mint egy tarka könyökvánkos, sima talpát nyalogatva, s a fejére omló jáspis feketeségű hajfürtökkel játszva, mint kis macskakölyök.

A hölgy jól választá társát, maga is oly karcsú, mint az, tagjai oly simulók, oly hullámzók, mint azé, karcsú dereka úgy hajlik, s bágyadt szemeiben annyi eltitkolt vad láng ég, mint e szelídített fenevadéban.

A hölgy hosszan elnyúlva fekvék hanyatt a díványon, az illatos nargilé borostyánköves szopója illetlen volt kezében, a fűszeres serbet ott párolgott aranyozott csészéjében az elefántcsont asztalkán, melyen széles japáni tálcára halmozott melegégalji növények kínálkoztak ízletes külsejükkel, aranybibircsós dinnyék, ananászok, piros pálmaszilvák, szagos fürtű szőlők, egy ezüst tányérkán hófehér lépesméz csepegett, melyet ákászvirágok idején gyűjtöttek a méhek.

Azraëlének egy pillantása sem érinti e zamatos csemegéket. Midőn olykor fölveti bágyadt szemeit, miket a hosszú selyempillák félig elfedeznek, szinte megdöbben az ember; – ily égető szemsugár alig születhetik másutt, mint a délöv napja alatt, melynek nyara is olyan hő, olyan sóvár, olyan szomjú, mint hölgyeinek szemei.

Örök vágy ég e szemekben. Mondhatlan, kielégíthetlen, melyet a gyönyör csak növel. Ha a világot adnád neki, egy másik világot követelne. Ha minden érzéke eltelt a kéj-, az élvezettől, a szív mégis üres maradt, s elérhetlenek után eped. Ha szerettetik, gyűlöl; ha gyűlöltetik, szeret; ha meghalsz érte, kikacag; ha megölöd, imád.

Tojásdad arca olyan halovány. Mintha e gyújtó szemsugarak minden rózsát leégettek volna róla, s ha olykor lehunyja azokat, s keble titkos gondolatok hevétől sebesebben dobog, ismét úgy kigyullad az, hogy szinte a vér lobogását látni rajta.

S mint remegnek ezen ajkak! Magában van, senkivel sem beszél. Körüle táncolnak, énekelnek a háremhölgyek, fekete rabgyermek térdel előtte, ezüsttükröt tartva elé, félmeztelen rableányok hintenek rá rózsalevélesőt, s legyezgetik pávatoll legyezővel.

Azraële nem látja, nem hallja őket. A tükörbe nézve beszél önmagával, mintha olvasni akarná tulajdon arcáról saját indulatjait; ajka reszket, mosolyg, dacol, szeme csábít, eped, könnyez vagy eltaszítón villámlik, egy pillanatban a hetedik égig emel, a másikban a földre sújt. Most egyszerre valami gondolatja támadt, valami démoni eszme: felsőajakát felvonva, összeszorított fogai látszanak, összevont szemöldei reszkető barázdát vonnak fehér homlokára, a szemek csillaga alámélyed, fölül a szemfehérét láttatva, az ajkszeglettől felvonuló szépségvonalak meggörbülnek, démoni, fúriai kifejezést adva a gyönyörű arcnak, s a göndör fürtök mint tekergő kígyók omlanak kétfelől alá. A reszkető ujjak öntudatlanul görcsösen markolnak a párcuc sima nyakába; a bántott fenevad fölordít.

A hölgy visszaretten önarcától, s a szerecsen fiút tükröstül együtt eltaszítva, csillagos fátyolába burkolózik, s vad tekintettel fekszik karjaira, féloldalra dűlve, s kisded lábacskáit piros papucsaival maga alá kapva, hajlékony testével a párduc nyakára dűl, s oly fenyegetőleg néz mindenkire, hogy tekintete előtt összerezzen, akire esik, még a vadállat is.

De egy pillanatig sem marad nyugton. A kínzó unalom minden percben változtatni készti helyzetét. Most hanyatt fordul, s karjait feje fölé emelve, fejét hátrafeszíti; minden tagja hullámzik, mint a kígyóé, s szemeiben elfojtott vágyak könnyei ragyognak.

Senki sem meri tőle kérdezni, mit kíván; Azraële szeszélyes, meglehet, hogy megtetszenék neki a kérdező, s azt kívánná tőle, hogy szemei láttára ugorjék le Korzárvár legmagasabb bástyájáról. Azraëlének nem üdvös kedvét keresni.

Ím, azonban egy aranyrostélyos mellékajtó nyílik, s Azraële szemeiben könnyű örömsugár kezd derülni, amint a belépőt meglátja.

Azon bibircsós állú vénasszony ez, kivel a barlang előtt találkozánk.

Rút, fertelmes arcú duéna; a török nő korán vénül; tíz év előtt Babaye első kedvenc háremhölgye volt Korzár bégnek, most első kedvenc rabszolgálója Azraëlének.

A nő mosolyogva ül le Azraële lábaihoz. Neki egyedül van kiváltsága Azraële előtt leülni.

– Unjuk magunkat? – kérdezé a nő bizodalmas sipogással a szép odaliszktől, vigyorgó szájában megfeketültek a fogak a cukorevés s bételrágás miatt. – Nincs kedvünk semmihez, ugye? Nem táncoltak még a bajadérek égő gyertyák közül? Vagy az sem szép többé? Perzsia selyemszövetei kopottak már, s színtelenek? Nincs íze többé a lépesméznek, nincs zamatja az ananásznak? Ceylon gyöngyei elveszték ragyogásukat? Bosszantanak az olasz eunuch danái? S még a tükör sem mutat többé semmi szépet? Miért oly haragos, miért oly kedvetlen a napok napja? Mi szükség felhőnek vonulni Damanhur egére? Mondjak regét az alabástrom homlok földerítésére? Elmondjam a fogoly oroszlán meséjét, melyet Medzsnun, a halhatatlan költő megírt?

Azraële lankadt szempillái lecsukásával igenlé e kérdést.

– Elfogták az oroszlánt Biledulgerid pálmaerdeiben. Gazdag, hatalmas dej vette őt meg ezer aranyon. A dej hatalmas ember volt, parancsára aranykalitka épült az oroszlán számára, egész pálmafák fértek el benne, s a kalitka boltozata lazúrkővel volt kirakva, messze hegyekről vezettek bele élő szökőkutat, s bíborszőnyeggel volt padlata bevonva. Az oroszlán bús volt és szomorú. Egész nap mogorván feküdt, csak mikor leszállott a nap, kelt föl, haragos ordítással rázva kalitja ajtaját, s ijesztve az éjszaka csendjét. A dej kérdé az oroszlántól: mid hiányzik, szép állatom? Aranyból van házad, velem egy ételből eszel, s kristályforrás az italod! Mi kell még több? Ámbraillatban akarsz-e förödni? S kedvenc rabnőim szívei kellenek-e csemegéül? Az oroszlán ordítva szólt: – A kalitka, ha aranyból van is, szoros; e pálmafák nem Núbia ligetei, a medence itt nem Berzendár puszta forrása. Nem kell nekem a te fűszereid illata, sem rabnőid vonagló szívei; add vissza nekem a pusztát, szabad szeleivel, majd megtalálom én ottan jókedvemet.

Babaye elhallgatott. Az odaliszk reszketeg sóhajjal csüggeszté le fejét lihegő keblére, s amint a duéna megszűnt beszélni, inte neki, hogy mondjon más regét.

– Akarod hallani a regét a tündérről és a halandó leányról?

– Egyszer a szivárvány tündére meglátott egy szép leányt, s szép szavakkal elcsábítva, azon a hétszínű hídon fölvitte magával a harmadik égbe. Minden szebb ott, mint a földön; a virág hervatag gyémánt, a szellő susogása zengő dal, a paloták oszlopai kristály és drágakő, s minden érzék háromszorta többet érez, mint itt alant. A tündér tenyerén hordta a leányt, a tündérek forróan tudnak szeretni. S a leány mégis bús volt, unta magát ott az égben, s ha a tündér olykor eltávozott fölszívni a tengerekből az ég számára a vizet, látta, hogy a leány epedve néz alá a felhős földre, a szivárványról kihajolva. Mi hiányzik? – kérdé a leánytól. – Miért vagy bús, miért nézesz úgy a földre? Szólj, mi kell? Parancsolj, és elhozom. Csillagok esnek az égről, szólt a leány, azok hullanak a földre, szeretném hajamba gyöngyfüzérnek. A tündér ment, s elhozá a csillagokat. A leány újra búsan nézett a földre. A tündér kérdé: Mi bánt? Mi van még a földön, amit szíved megkívánhat? A leány felelt: karcsú leányok táncolnak ott alant, nevetve tekingetnek föl reám. Miért boldogabbak ők, mint én? Szeretnék fejeikkel labdázni. A tündér elhozta a leányok fejeit lapdának.

Azraële összevont szemölddel tekinte a nőre, s félig fölemelkedve, kis malachit markolatú tőrét keresgélé aranyos öve mellett.

– A leány ismét búsan tekinte alá a földre – folytatá mosolyogva Babaye. – Mi van még ott? Mit találsz még, amit kívánsz? – kiálta kétségbeesve a tündér. Dali ifjak járnak ottan, válaszolt reá a leány, mindegyik oly kedves, oly szép. Te tündér vagy, de csak magad vagy az égben. Te nem adhatsz új szerelmet. Bocsáss engemet a földre.

Azraële égő arccal ugrott föl ottománjáról, s megragadta a nő vállát. Keble zihált, égő arcán fenyegető pír lobogott. Hófehér karjaiban vonaglani látszottak az idegek.

Babaye vigyorogva néze föl rá.

– Jer fördőszobádba – monda a fölindult odaliszknak. – Az achátmedencében párolog az ámbra és nárdus, míg ott magánosan leendsz, majd én mulattatni foglak. Tudok sokkal szebb regéket, mikben gyönyörödet leled.

Azraële reszketve vonta nyaka körül fátyolát, s ideges izgatottsággal inte a rabnőknek, hogy távozzanak el. Azok ijedelmes gyorsasággal futottak szét a mellékajtókon. Félelmük oka nemsokára kitűnt, mert amint Azraële eltávozott, az ott maradt párduc, megszabadulva úrnője igéző közellététől, egyszerre fölemelkedék, nagyot nyújtózott, s kiöltve piros nyelvét s szétmeresztve éles körmeit, fenyegető ordítással hajtá le fejét, s azzal egy hosszú szökéssel a terem közepére ugrott, s üvöltve szilajon szökellt kétszer-háromszor körös-körül a terem falai mellett, minden ajtó mellett beszaglászva, melyen belül az eltűnt rabnőket érzé, s vérszomjú dühvel kaparva azoknak küszöbét, s bosszúsan nyifogva, hogy be nem törhetett rajtok; azután a medencének állt, két első lábát föltéve rá, hosszú piros nyelvével sokáig ivott a kristálytiszta vízből, azzal lehengeredett a puha szőnyegekre, s hosszú csíkos farkát két első lába közé véve játszott, mint egy macska. Akkor ismét fölkelt, ravasz, alattomos szemmel széttekintett, s meglátva egy nagy fehér kakadut rézkalitkájában, a földön elnyúlt hassal közelített felé, s ott egy ideig lehúzott fővel leskelődve, egyszerre kétöles ugrással nekiugrott, s körmeivel megkapta a kalitka pálcáit. A fölriadt kakadu vijjongva csapkodott görbe orrával megtámadója felé, a párduc azonban sem földönteni, sem szétbontani nem tudva a padozathoz szegzett kalitkát, mérges ordítással ugrálta azt keresztül, s aztán leült elébe, farkával verve kétfelől a földet, s nyugtalan ásításokkal mutatá a fenyegetett állatnak ellenséges vérszomját; míg az szárnyrepesve ordított, füttyöngetett, s orrával verte kalitja pálcáit.

*

A mély úton, mely kacskaringós tekergéssel vonul a völgyeken keresztül Korzárvár felé, lovas csapat ügetése hallik. Robogásuk hangja előtör az erdőből, mielőtt alakjaikat kivehetnők. Nemsokára fölérnek a hegytetőre, hol az út a hegygerincre kapaszkodva föl, azon fut végig. Korzár bég maga jő rablócsoportjával.

Előcsapatul a zsákmánnyal megrakott öszvérek jőnek, a fölhalmozott bőrzsákokból rablott templomok kincsei villognak elő, leghátul a gyalog timarióták maradtak. Középett jő maga a bég, tarkán rendezett lovagjaival, kik közt a török lovasság minden osztályaiból találni: selyembe öltözött szpáhik, hosszú dárdáikkal, mezetlen karú baskírok puzdrával, kézívvel; beduinok hófehér lepleikben, hosszú rézkarikás puskáikkal.

Maga a bég egy élte javában levő férfi, barna, csaknem fekete arcszínéből alig tűnik ki a ritka szakáll és bajusz, ajkai és szemei dagadtnak látszanak, arcának kiülő csontjai, széles álla merész, kegyetlen tekintetet adnak neki, mellyel széles vállai, s túl izmos termete összhangzásban látszik lenni. Öltözéke ízléstelenül van túlterhelve ékszerekkel, turbánja gyöngyökkel körülfűzve, füleiben nagy arany karikák, válldolmánjára drágakövekből vannak virágok hímezve, s paripáján a patkóktól a kengyelig minden vert arany. Gömbölyű paizsa a legfénylőbb ezüst, s buzogányának feje egyetlen darab karniol.

Csapatja hallgatva jár nyomában. Egynek-egynek háta mögé félig alélt keresztyén hölgy van felkötve, kire rablója hátra sem néz. Mindegyik ruhája véres, némely az arcáról is restellte azt letörülni.

Az öszvérek csendesen ügetnek a vár felé, fellah hajcsáraiktól üttetve; a harci csoport lépést menve poroszkál utánok a hosszú hegy gerincein, a gyalog timarióták szétszórva kullognak leghátul, összevissza veszve a hátukon cepelt prédán. Senki sem üldözi őket.

*

A nagy ovál terem üres. A háremhölgyek eltávoztak mellékszobáikba. A teremben egyedül van Azraële.

Amint ámbraillatos fürdőjét elhagyta, egy függő szőnyeget vonatva keresztül a szökőkút fölött, abban végigfeküdt, s kedélyesen hintálva magát benne, a fölszökellő vízsugárral locsoltatja forró, habfehér tagjait.

Keblén összetéve kezeit, önelégült mosolygással nézi, mint törik meg a gyémántos vízsugár márványsima termetén, valahányszor a ringatott függőágy bájló terhével átcsap rajta.

E víz a várőrség kútjába folyik le innen, miután az odaliszk testén végigpemetezett, ki jókedvűen, kacagva hintálja magát jobbra-balra, fekete hajtekercseit széjjelbontva s engedve hosszan végigúszni a víz színén.

Az alkonyi napsugár elől le vannak bocsátva a piros függönyök, s ezáltal rózsaszín világ ömlik át a teremen, tündéries színezetet adva a tárgyaknak. Az odaliszk úgy tűnik föl, mint egy rózsaszín hableány, ki tarka lótuszlevélen hintálja magát a rubincseppekre változó forrás fölött.

A terem légköre valami bűbájos, szerelemnövelő illattól van átfűlve. Semmi hang sem hallik körül, csak a medencébe visszaeső vízcseppek titkos hullása.

Künn egyszerre ismert kürtrivallás harsog föl. A várudvaron robogó paripák tombolása veri föl a csendet. A fegyverek csendülése közől egy ismert hang parancsszava hangzik ki. Azraële mosolyogva ringatja magát hintajában; szemeiben pusztító csáb ül – amint az aranyozott ajtóra tekint, fejét hátrafelé szegve.

Perc múlva siető lépés közelít. Korzár bég szerelemtől űzetve jő földi mennyországa felé. Az aranyos ajtóban hallik a kulcs fordulása. Azraële kacagva himbálja magát tarka szőnyeghintájában.

*

Az éj árnyai leszálltak. Minden élő alszik mélyen, csak a szerelem van ébren.

– Oh, én félek – szól reszketve az odaliszk, s szorosabban simul a vad mór lovag keblére.

– Mitől remegsz? Itt vagyok én – szól az, átölelve a hölgy karcsú derekát.

– Hamaliel rossz álmokat hozott – szólt a hölgy reszkető hangon. – Álmodám, hogy a gyaurok éjjel váradra rohantak, tégedet legyilkolának. Én a bástyákról akartam magamat hanyatt-homlok alávetni, s nem mehettem, fogva voltam. Keresztyén férfi tartott karjai közt. Mashallah! Ez irtózatos!

– Ne félj – dörmögé Korzár. – A Korán azt mondja, hogy csak a madár tud repülni; e várba, aki repülni nem tud, ellenünk nem jöhet; és ha megtörténhetnék is, hogy bennünket meglepjenek, ne tarts tőle, hogy a hitlenek kezére juss, megfertőztetve gyaurok érintése által, itt ezen ottomán alatt, melyen fekszünk, van egy kanóc, mely leszolgál a lőporos bástyák alá; ha minden el volna veszve, az éji lámpát e kanóchoz kellene értetned, s az egész vár velünk s elleneinkkel együtt a levegőbe repülne.

– Oh, mily vigasztaló gondolat – susogá halkan Azraële, s ajkát Korzár arcára tapasztva, ismét elalunni látszék.

Az éji mécs háromlábú állóján halványan lobogott, saját árnyékát sokszorozva, az ajtók előtt horkoltak az őrök. Egyszerre sikoltva szökött föl újra fektéből Azraële, magával rántva a béget.

– La illah, il allah! Nem hallod a dzsinek robaját? – kérdé reszketve minden ízeiben.

A bég ijedten tekinte szét. A vihar őrülten tombolt odakünn, a szélvitorlák csikorogtak, a minarék tetejéről cserepeket hajigált a szél a kioszkok boltozatára; a villám lobogott, s a mennydörgés reszketni tanítá a kősziklákat.

– Hallod, mint üvöltenek, mint zörgetik erőszakos kézzel a bezárt ablakot e láthatlan lények!

– Allah árnyékára! Igen jól hallom – dörmögé a reszkető férfi, bámulástól, rémülettől meredő szemekkel.

– Irgalom! Irgalom! Távozzatok e háztól, gonosz szellemek! – kiáltoza Azraële, fölbomlott hajakkal omolva a szőnyegre s mezetlen karjait kitárva. – Legyetek verve a napsugártól, hogy temessen el benneteket a sötétség. Menjetek a keresztyéneket kínozni, s törjétek ki szárnyaitokat félholdjaink hegyében, midőn seregestül átrepültök rajtok. Hah, mint világítanak szemeik. Allah árnyéka takarjon el bennünket, hogy meg ne lássanak tűzszemeikkel.

A nagy, erős férfi reszketve feküdt arcra Azraële mellett, annak éji palástjával s hajfürteivel takarva el magát. Babonás félelme minden férfierőt kilopott szívéből, reszketett, mint egy gyermek.

– Hallod, hallod: mint mormognak. Mondd el sebesen fönnhangon a Naáma imáját, s takard el füleidet, hogy ne halljad, mit beszélnek.

E percben a szörnyű vihar kiszakított egy ablaktáblát, s a szabadon berontó szél elkezdé ingatni a függönyöket s lobogtatni a lámpa mécsét.

– Hah! Látod őt? – kiálta Azraële. – Csitt, ne nézz oda, ne nyisd föl szemeidet. Takard be képed. Bújj mellém. Takarózzál palástomba. Ez Azaziel, a halál angyala, aki megjelent. Nem érzed hideg sóhaját tagjaidon? Csitt, takard el magadat, tán nem veend észre.

Korzár bég remegve fogózott Azraële öltönyébe, s arcára tevé kezeit.

– Mit akarsz? – szólt Azraële, mintegy látott lélekhez beszélve. – Kiért jöttél fekete árny, kéktüzű szemeiddel? Itt nincs senki, csak én vagyok. Korzár nem jött haza. Jöjj később, jöjj egy óra múlva. Távozzál, távozzál fekete lény, Allah tiporja el fejedet. Jöjj egy óra múlva, s légy átkozott örökké.

Korzár nem merte szemeit fölvetni, Azraële féltestével reáhajolt, mintegy eltakarva a láthatlan lény szemei elől.

– Távozzál, távozzál!

A villám e percben valamelyik bástyába csapott le, megrázva a bércet fundamentomaiban, s a repedező dörgés, mint pokoli trombitaszó harsogott föl az egekig.

– Ah – sikolta föl Azraële, Korzárra rogyva, s karjaival annak termetét ölelve át, s azon helyzetben maradt, míg a dörgés hangai elzengtek, s utánok a csendes zápor kezdte el verni az épület rézfödelét, a szél zúgása messzebb, messzebb távozott, halkabban dúdolva az ablaknyílások közt, s enyészetes búgással üvöltve a távol erdők között.

Azraële csendesen fölemelkedék.

– Eltávozott! – suttogá alig hallhatóan. – Azt ígérte, hogy egy óra múlva eljön. Korzár! Még egy óra az élet.

– Egy óra? – ismétlé Korzár eltompult ésszel. – Ah, Azraële! Hová rejtesz el engem?

– Nem lehet többé! Azaziel könyörtelen. Még egy óra, és ő elvisz téged.

– Alkudjál meg vele. Ha halál kell neki, száz rabszolgának üttetem el fejét. Ígérj neki vért, kincseket, imádságot, égő falvakat; én mind megadom neki; csak az életet könyörögd vissza.

– Hasztalan. Álmomban kardodat láttam kettétörni. A te napjaid számlálva vannak. Csak egy mód van még a menekülésre; egyetlenegy mód kijátszani e vérengző angyalt: ha volna egy a holtak közől, ki nevét megcserélné veled, s midőn Azaziel téged keres, azt ragadná el helyetted.

– Oh, igen, oh, igen – hebegé magánkívül rettegése miatt az erős férfi. – Keress nekem egy oly halottat, aki nevét megcserélje velem. Te ismered a bűvészet szavait, menj, hívj elő valakit a sírból, ígérj neki sokat, mindent; legyen bárki, egy fellah, egy rája, én neki adom nevemet, s elvállalom az övét. Menj. Siess.

– Magadnak kell odamenned – szólt a hölgy –, sebesen öltsd föl kaftánodat. Fegyvereidet hagyd itthon, a lelkek félnek az éles vastól. Lemegyünk a temetőbe, a vár bástyája alá; háromlábú serpenyőben ámbrát s bóraxot gyújtunk meg, s a bűvös vesszőt leszúrva a legifjabb sírba, kényszerítendjük annak lakóját előtted megjelenni. Ha megjelent a lélek, ő állva marad, s te hármat lépve felé, bátran megszólítod, ezt mondva: „Az én nevem Korzár bég, hát te, éji szellem, ki vagy?” Ekkor a lélek meg fogja magát nevezni, s te port markolva kezedbe, hátad mögül előszórod, ezt kiáltva háromszor: „Halj meg helyettem.” Erre a lélek eltűnend, s Azaziel nem jön el éretted többé.

– De te közelemben lész? – rebegé félelmesen Korzár, s erősen fogta a hölgy kezét, mintha attól tartana, hogy ha azt elbocsátá, a halál rögtön elragadja.

– Melletted leszek, de siess. Az óra rövid.

Korzár hirtelen magára szedte öltönyét, valami imádság kezdetét tördelve fennhangon, melynek végire nem tudott emlékezni.

– Ne költs föl senkit az őrök közől – szólt óvatosan Azraële. – Ha valaki meg talál lesni, a bűbáj hatalma meg lesz törve, mert ellenkező imát talál mondani a mienkkel. Magunk fölnyergeljük a paripákat, a titkos úton lemegyünk. Odáig egy szót se szóljunk, se te hozzám, se én hozzád, se visszafelé ne tekints.

A bég készen volt már; éppen prémes kaftánját vevé magára; – úgy fázott.

– Oglán! – kiálta a hölgy a szőnyegen nyugvó párducnak. – Te kísérni fogsz bennünket, s őrt állasz, és ha vadra találunk, védni fogsz bennünket.

A vadállat, mintha értené úrnője szavát, nyüzsögve ágaskodott föl annak karjaira, míg másfelől a reszkető férfi kapaszkodott belé.

Csodálatos csoportozat. Egy halavány nő, egyetlen fehér lepel redőivel födve, mellette két fejedelmi fenevad; egy dacos, harcedzett férfi és egy tarkapettyes párduc, s mindkettő szemei tekintetétől kormányozva, üldözve az örömtől kezdve a kétségbeesésig.

*

A török temető a vár alatt ciprusokkal van beültetve. A sötét gyászbokrok közől kísérteties fehéren tűnnek elő a turbános síremlékek, széles ágyforma kőborítékaikkal.

A közeledő léptek neszére egy ordas farkas száguld el a sírok közől, különben puszta a tájék. A zápor után fölszakadoztak a felhők, itt-ott láttatva a sötétkék eget gyémánt csillagzataival, a fák leveleiről hullanak az esőcseppek.

A vihar zengése fölmordul még olykor a távolból; a néma villám messze lobog a havasok fölött, egy percre fehérré festve mindent, ami fekete. A villámfény éppen úgy csak egy színt tud adni a tájnak, mint az éj: ez feketét, amaz fehéret.

Az éj alakjai a föld alatti úton a bekerített temetőhez jutnak, az árkon belől leszállnak paripáikról. Azraële mindkét paripa kantárát Oglán szájába adja, s az okos állat ott marad két hátulsó lábára ülve, a két horkoló paripát minden cöveknél erősebben tartva.

A mór lovag s az odaliszk egy magas sírdombhoz érnek, melynek sírköve a lehajló szomorúfűz gallyaitól alig látszik.

– Ezalatt aligha rabszolga nyugszik – suttogja Azraële a remegő lovagnak, s varázsserpenyőjét a kőlapra téve, foszforgalacsinnal meggyújtja benne a porrá tört ámbrát és bóraxot, mely lobot vetve, fehér füstöt önt egyszerre szét a sír körül.

A távolban halk zörej hallatik, Korzár paripája nyugtalanul nyerít.

– Mi az? – kérdi a lovag.

– A dzsinnek – viszonz Azraële. – Ne nézz hátra.

S azzal fölemelve varázsbotját, ismeretlen mondatokkal keverve, elmondá a boszorkányos idézetet a sír fölött.

– Te kósza lélek, jelenj meg szavamra! Akárhol vagy: a pokol sötét fája alatt vagy a hurik kertjeiben; ha alszol tüzes láncokkal megkötve, vagy fekszel rózsaágyakon, halld meg szavam: repülj a levegőn keresztül, oszd kétfelé a sötétséget, s amint éltél, tűnj elém veszendő alakoddal. Jelenj meg!

E szavak után pálcájával a sír kőlapjára ütött, mely jelhangra egy magas fehér alak emelkedett ki a sír mögül, fehér lepellel takarva.

– Most lépj hármat felé – szólt Azraële az elkábult lovaghoz –, s szólítsd meg őt.

Korzár bég tétovázó léptekkel ment az előtte álló alak felé, s rekedt, remegő hangon szólt hozzá:

– Az én nevem Korzár bég, hát te, átkozott szellem, ki vagy?

– Én pedig Balassa vagyok! – kiáltá hangos szózattal az alak, s a fehér lepel lehullva róla, egy izmos szőke férfi tűnt elé, kezében mezetlen karddal.

– Korzár bég, foglyommá lettél! – kiálta a percnyi meglepetéstől megmerevedett törökre.

A következő pillanatban oldalához kapott a bég, s amint fegyverét nem érzé ott, dühös ordítással rohant elhagyott paripájához, s villámsebességgel vetve magát nyergébe, oldalába vágta éles kengyelvasát.

De Oglán erősen tartá fogaival a paripát kantáránál fogva, s amint az rohanni akart, megfeszítette lábait, s visszafelé ráncigálta.

– Vessz pokolra, átkozott fenevad! – ordíta tajtékzó dühvel Korzár, lábaival rúgva a párduc felé, de az, jobbra-balra rángatva a kötőféket, meggátolá a paripát a futásban, s ijesztgetve szökdeléseivel, kényszeríté ágaskodva keringeni.

– Szólj a vadnak, Azraële! – kiálta a bég hátrafordulva, s amint szemeivel kedvesét kereste, Balassa keblén látta azt szerelemittasan függni, a fiatal magyar férfi nyakára fűződve fehér karjaival.

E pillanatban körös-körül megnépesült az erdő; az elrejtett magyar katonaság lerángatá lováról a béget, ki még a földön is fölkapott kövekkel igyekezett magát elszántan védeni.

– Legyetek átkozottak! – hörgé a legyőzött rablóvezér. A támadó csoport szeme láttára vonult be a fölfedett rejtekúton alvó várába, s egy óra múlva fölgyújtott palotája lángjainál szemlélheté, mint ül fel Balassa mögé a lóra kedvenc hölgye, Azraële, őt egy pillantására sem méltatva többé.

IX. A fejedelem és minisztere

Néhány év folyt le már, mióta Apafi fejedelemmé lőn. Azon időben vagyunk, midőn Zrínyi Miklós véletlen halála után a magyarországi elégületlen párt széttöretve, nagyobbrészint Erdélybe menekült, mely ország akkor, a római és török császárok kölcsönös vetélkedése mellett, független önkormányzat alatt állott. Fizetett ugyan adót a magas portának, de országgyűlésein határozhatott, amit akart, s ha leégeté is falvait a tatár, de legalább azzal is elismerte, hogy nem tart jogot az országhoz. Minden vár a fejedelem kezeiben volt; tarthatott katonát, amennyire pénze volt, s harcolhatott, akivel bírt; s még azonfelül rá is szedhette a törököt, ha jókedvében találta.

Az ozmán nem talált semmi megbotránkozni valót az ország alkotmányában, kiváltságos törvényeiben, patriarkális arisztokráciájában, diák nyelvében és magyar dolmányában, sem sokféle vallásaiban, sem három különkormányzatú népeiben; mindezekkel ő nem törődött; tán legfölebb is sajnálta e szegény urakat, kik oly tarkává csinálják magoknak az ország dolgait; hanem azért nem iparkodott őket saját sokkal egyszerűbb szisztémájával megismertetni; a monda szerinti törökként, ki látva, hogy mint eszik a magyar ember sajtot kinyitott késsel kezében, leült elébe, azt várva, hogy mikor szúrja ki a magyar saját szemét, amint a falatokat szájához viszi, s mikor látta, hogy ez nem történt meg, azzal a hittel ment odább, hogy majd kiszúrja máskor.

*

Ebesfalván nagy változások történtek ez időre.

Nem az egyszerű nemesi ház többé a fejedelem lakása; távol onnan, egy emeltebb dombon nagyszerű fejedelmi vár épült számára, egyik oldalán magas négyszögű toronnyal, melynek mindegyik szögletén ismét kis hegyes kiülő tornyocskák látszanak. A kapu elejét büszke kőoroszlányok őrzik; homlokzatára kiülő betűkkel van fölírva e mondat:

„FATA VIAM INVENIUNT.”

A vár elején faragott oszlopokon álló tornác megy végig, annak egyik szárnyát a másikkal összekötve, s cifra aranyozott rostélyzattal borítva.

Az ablakok mind hegyes bolthajtással s ódon cifrázatokkal tűnnek elő, s a vár belső udvarára kapuidomú átjáráson keresztül jutni, mely az épület alá van alkotva.

Az ekék, szekerek helyett sáncpuskákat látunk az udvaron és hosszú csatakígyókat. A béresek helyett sárga dolmányos, piros nadrágos testőrök szédelegnek a kapuk előtt; s a fejedelem szobájáig csak hosszú folyosókon s hangos teremeken keresztül jutni, melyekben apródok, bejáró cselédek, komornyikok jelentgetik ajtóról ajtóra az érkezőt, ki, ha az elfogadási terembe végre eljutott, maga előtt látja – még akkor sem a fejedelmet –, hanem Teleki Mihály uramat, a fejedelem első tanácsosát.

Ugyanazon kopasz homlokú férfit, kivel Csáktornya alatt találkozánk Zrínyi Miklós emlékezetes halála napján.

Még akkor csak II. Rákóczi Györgynek kegyvesztett kapitánya volt a jó úr, azóta fölvitte isten a dolgát, most kővári főkapitány, s a fejedelem nevében mindenható.

Anyja testvére volt a fejedelem nejének; nénje pártfogása útján jutott a fejedelem mellé, ő ugyan mindig húgának szokta a fejedelemnőt nevezni. Az asszonyok az ilyen tévedésekért nemigen mutatnak haragot.

Egyszer a fejedelem közelébe jutva, nem volt Telekinek szüksége pártfogásra többé.

Azon mindent fölfogó ész, minő az övé volt, terjedt ismeretei, státusférfiúi ügyessége nélkülözhetetlenné tevék őt a fejedelemre nézve, ki szeretett könyvei és régiségei közt búvárkodni, s terhelve érzé magát minden által, mi őt családi vagy tudományos világából kizavarta.

Az elfogadási terem ma is tömve van urakkal, kik a fejedelemmel beszélni akarnak; a magyarországi menekültek azok, kiktől Apafi különösen látszik iszonyodni. E nyugtalan, harcra ingerlő, sötétképű emberek nem az ő nyugalmas, szemlélődő kedélyéhez valók. Most is elzárkózott előlük, s minden udvarlói közől egyedül tisztelendő tudós Passai János uramat bocsátá maga elé, ki nagyenyedi professzor levén, tudománya miatt kedves személy vala a fejedelem előtt.

Apafi Mihály magánszobája inkább hasonlított egy tudóséhoz, mint uralkodóéhoz. Körös-körül aranyozott kötésű könyvekkel rakott állványok temették el a falakat, a szögletekben nagy, összegöngyölgetett térképek álltak halmazonkint. Ahol a tékáktól helye maradt egy-egy konzolnak, azokra állóórák voltak elhelyezve, miket a fejedelem rendesen maga szokott fölhúzni, s a székek, pamlagok elannyira tele voltak előszedett könyvekkel rakva, hogy sokszor, ha bizalmas vendége jött a fejedelemnek, azt sem tudta, hova ültesse le; sőt gyakran maga a padozat is el volt árasztva szétterített mappákkal, poros monumentumokkal s fölnyitott fóliánsokkal: hogyha Teleki Mihály uram ilyenkor belépett hozzá, úgy kellett neki ide-oda lépegetni, mint aki nagy sárban keresgeti a jó utat.

A két úr e pillanatban az asztal előtt áll, melyen különféle régi pénzeket látunk heverni. Apafi bő ujjú szürke zekébe van öltözve, mely derekán zsinórral van összeszorítva, fején kerek házi sipka. Passai állig van begombolva sötétzöld, combig érő prémes mentéjébe. Sűrű fehér haja nagy görbe fésűvel van hátrasimítva, arca, minden ráncai dacára, a legélénkebb pírral bír, s fogai mind épek, akár egy ifjúé.

Apafi egyet az aranyak közől figyelmesen vizsgálva, ujjai közt forgat, a világosságnak fordulva. Passai süvegét kezéből le nem téve áll a fejedelem előtt, mint a cövek, s fölráncolt homlokkal figyel a fejedelem arcára.

Apafi mérgesen forgatja jobbra-balra az aranyat.

– Ezek nem római betűk – mormogá haragosan. – Nem is görög jegyek. Sem nem cirill betűk. És egyáltalában nem hun írásjegyek. Sohasem láttam hasonló jegyeket. Hol akadtak ezekre? – kérdé Passaihoz fordulva.

– Várhelyen, nagyságos uram. Amint az oláhok a régi templomot széthányták.

– Hát mi a patvarnak hányták szét a templomot?

– Egy ókori rom volt az, amit római templomnak neveztek.

– De az nem lehetett római, mert e pénz nem római pénz.

– Úgy hiszem magam is, hanem az oláhok megszoktak már minden romot Erdélyben római emléknek tartani.

– S minek hányták széjjel?

– A falubeliek meszet akartak égetni a szobrokból!

– Szentségtörő nép! – kiálta föl Apafi. – Múzeumi ritkaságokból meszet égetni! S nem iparkodott kegyelmed legalább némi emléket megmenteni belőle?

– Egy faragványos koporsófödelet vettem meg, s egy egészen ép szfinxet, hanem az oláh, aki meg volt bízva az elszállításával, restellte az egészet emelni, s eltördelte a szobrokat öt-hat darabra, hogy könnyebben szekérre rakhassa.

– Oh, ez az ember megérdemlené, hogy karóba húzassam. Parancsot fogok kiadni, hogy a régiségekre senki se merje többé kezeit tenni.

– Aligha későn nem leend, nagyságos uram, mert amint megtudták ez emberek, hogy én pénzt adok köveikért, elhíresztelék, hogy én azokban gyémántot, meg kárbunkulust keresek, s ekkor oly apróra törték köveiket, hogy most porzó gyanánt árulhatják.

– Hát a dévai nemesemberrel beszélt-e kegyelmed a mozaik végett?

– Nem adja semmi áron. Azt felelte, hogy neki semmiféle ivadéka sem bocsátá áruba, ami már egyszer övé volt. Csak legalább kiemeltetné onnan, ahol találta, de nem cselekszi, most is a tehénóla van fölötte, a bivalyok ott hevernek Venus és Cupido kövekből kirakott alakjain.

– Kedvem volna ez embert megnótáztatni, hogy e meg nem becsült kincshez jussak – monda Apafi tudományos bosszankodással, s újra az ismeretlen arany találgatásához fogott.

E percben fontos s valami nagy dologra előkészült arccal lépett be Teleki a fejedelem szobájába, s egy selyemzsákba takart iratot kivonva, azt kitártan nyújtá Apafi kezébe.

A fejedelem úgy tett, mintha figyelmesen olvasná az írást, s homlokát összeráncolta. Egyszerre örvendve kiálta föl:

– Hiszen ezek dák betűk!

– Micsoda? – monda Teleki csodálkozva, s tágra kinyitott szemekkel: sehogy sem bírva fölfogni, hogy mint nézheti a fejedelem a kezébe adott írást dák betűknek.

– Igen, igen. Emlékszem, hogy olvasám valahol – folytatá a fejdelem. – Talán Dio Cassiusban, hogy Decebál elveszte után verettek emlékpénzt a rómaiak, dák fölirattal, s túloldalán egy lefejezett, megláncolt férfival. Íme, az embléma rajta.

– De nagyságos uram! – szólt közbe hevesen Teleki. – Azon irat, melyet kezébe nyújtottam –

Apafi most vette még észre, hogy valami pergamen vár a kezében elolvasásra, s elégületlenül nyújtá azt vissza Telekinek.

– Mondám már, hogy ma nem beszélek senkivel. Egy hónap múlva megnyílik az országgyűlés, akkor szólhatnak a magyar urak, amennyit nekik tetszik, a magok dolgairól.

– De könyörgöm, ez nem a magyar uraktól jön – szólt Teleki kausztikus hangozattal –, hanem a tatár kán őkegyelmességétől.

– Hát mit akar? – szólt Apafi, s beletekintve az iratba, amint meglátta annak hosszúságát, félretevé. – Eh! Röviden beszélek vele. Ki hozta a levelet?

– Egy emír.

Apafi rögtön felöltve atilláját, s kardot kötve, kilépett az elfogadási terembe.

– Jó napot! Jó napot! – kiálta rögtön az egybegyűltekhez, rövideden be akarva vágni a hosszadalmas üdvözlések útját, s a csoport közé tekinte fürkésző szemmel. – Hol az emír?

A megszólításra előlépett a tatár küldött. Dacos arcú, fekete képű legény, apró szemei villogtak. Nagy turbánjában akkora kócsag rezgett, mint egy árboc; piros ujjasa ki volt hánytatva sujtással; széles övében öldöklő eszközök arannyal kivert nyelei meredeztek. Merészen odaállt a fejedelem elé, s mellét kidüllesztette.

– Salem alek. Mi kell? – kérdé röviden Apafi.

Az emír hegyes szemeivel kétszer-háromszor végignézett a fejedelmen, s azzal állát előreütve, szólt:

– Az én uram, a kegyelmes Kubán kán, ezt izeni tenéked, gyaurok fejedelme: te egy hitszegő, álnok, hitetlen ember vagy. Te hittel esküvéd, hogy jó szomszédunk fogsz maradni, s íme, miképpen mutatod magadat? Most egy esztendeje történt, hogy a szász földet megkeresvén, ott azon városokat, melyeknek neveit igazhívő nyelve nem képes kimondani, meglátogattuk, s a szokott esztendei sarcot tőlük szépen behajtottuk. Jó fizetők voltak mindig. De egynéhányan közőlök nem levén elég serények a harács kiszolgáltatásában, az én uram, a kegyelmes Kubán kán parancsolatjára porrá égettetvén, megfeddetének: hogy máskor megjavítsák magokat. S tán azt hiszed, hogy megjavultak? Korántsem. Mert midőn ez idén újra meglátogattuk őket, íme, a puszta falakra találtunk, amint azokat tavaly leégettük. Ezek a hitetlen kutyák áruló módra megszöktek előlünk, s ott hagyták nekünk a semmit. Azért azt izeni tenéked az én uram, a hatalmas Kubán kán, hogy micsoda fejedelem vagy te a magad országában, ha megengeded ezen hitetlen ebeknek, hogy városaikat elhagyják, s minket bolonddá tegyenek?! Máskor a széna be volt takarítva, a gabona kicsépelve, a marhák kihizlalva, midőn megérkeztünk; – most semmi: csak dudva és benne a nyulak, s más tisztátalan állatok, miket ti hitetlenek szoktatok megenni, s hogy még bosszút se állhassunk, a város sincs fölépítve! Tehát gondold meg jól, ha a hatalmas kán haragját nem akarod fejedre idézni, hogy parancsold haza ama szökevény népet elhagyott városába, s addig is, míg velük számolhatnánk, parancsold meg a többi szász városoknak, melyek házaikat hitetlenül körülkeríték átmászhatatlan falakkal, hogy kapuikat nyissák meg előttünk, különben mi tégedet magadat keresünk fel tűzzel-vassal Kolozsvárott, s nem hagyunk benne egy követ a másikon.

Apafi e beszéd alatt többször kapott kardmarkolatához, utóbb azonban mégis meggondolta magát, s egész nyugalommal válaszolt:

– Menj vissza, köszöntsd uradat, majd eleget teszünk neki.

S azzal hátat fordíta a követnek, s indult szobájába. Teleki azonban útját állta.

– Ez nem elég, nagyságos uram. Egyszer már véget kell vetni annak, hogy minden kutyafejű tatár ily hangon merjen beszélni az erdélyi fejedelmi trón előtt.

– No, hát beszéljen vele kegyelmed.

Teleki erre komoly, méltóságteljes arccal lépett az emír elé, s szeme közé nézve jól, szilárd hangon szóla hozzá:

– A te urad nemde nem Tatárország kánja-e? S nem Erdély fejedelme-e az enyém? S a fölséges szultán nem mindkettőnek védura-e? Tehát tudd meg, hogy a felséges szultán nem azért tette uradat Tatárország kánjává, hogy Erdélyben lakjék; sem Apafi Mihály uramat Erdély fejedelmévé, hogy a te uradat tartsa. Ha nem, tehát menjetek a magatok országába haza, s ne jöjjetek ide azon bámulni, hogy ha egy várost minden évben leégettek, az minden évben föl nem épül. Nekünk majd gondunk leend rá, hogy azon helyek újra felépüljenek, de arra is, hogy bástyáik elég magasak legyenek reátok nézve. Ha pedig kedve tartja uradnak bennünket Kolozsvárott meglátogatni, teszünk róla, hogy hiába ne fáradtatok légyen, s becsületes ágyúinkkal jó messziről fogunk benneteket szívesen látni.

Mindezeket Teleki igen komoly arccal mondá el az emírnek. A tatár fújt dühében, s szemeit elfutotta a vér. Kezével tőrén markolászott, s elsápadt ajkakkal rebegé:

– Ha az én uram előtt beszélne így valamelyik szolgája, rögtön elüttetné fejét.

Apafi azonban vállára veregetve Telekinek, bajuszát végigpödörve mormogá:

– Jól van, Teleki Mihály uram, emberül szólt kegyelmed.

Az emír dühösen fordult meg sarkain, s ökleivel fenyegetőzve rohant ki a teremből.

E jelenet különös jókedvre hangolá Apafit, kivált Teleki irányában, mely hangulatot észrevéve a miniszter a fejedelem arcán, sietett azt felhasználni, s egyet a körülálló urak közől kézen ragadva, Apafi elé rántá, e szavakkal mutatva be:

– A leendő vőm, nagyságos uram.

Más bemutatási cím elől aligha meg nem szökött volna Apafi, de ily formában lehetetlen volt azt el nem fogadnia. Kénytelen volt tekintetét az ifiúra vetni.

Szép magas, sugár ifjú volt a bemutatott, eleven piros arccal, szakállnak legkisebb nyoma sem mutatkozott még rajta, s női szépségű vonásaiban csak a büszkeség árulá el a férfit.

Az ifjú megtetszett Apafinak.

– Hogy hívják vődet? – kérdé Telekitől.

Teleki különös mosollyal monda:

– Thököly István fia, Imre.

Apafi elkomorodva nézett az ifjúra.

– Apád jó barátom volt – monda, anélkül azonban, hogy kezét nyújtaná neki.

– Tudom – felelt az ifjú –, azért jöttem kegyelmedhez.

– De háborgós ember volt az istenadta. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Szegény megboldogult, ha ráemlékezem, milyen csatákat vívott azzal a félbolond Zólyomi Dáviddal. Két Bethlen-leányt vettek el ketten, kik örökségbe kapták Vajdahunyad várát. Az egyiknek jutott az innenső fele a várnak, a másiknak a túlsó. Mikor aztán összezördült a két úr, összeszedett cselédjeikkel egész ütközeteket viseltek tulajdon váruk udvarán, s egyik ablakból a másikba álgyúztak. Nagyon szerették a háborút; apád még meghalni sem tudott csata nélkül, neki álgyúdurrogás kellett és ostromlott vár halála órájára. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Te oly szelíd fiúnak látszol.

– Oh, én nem érdemlem e dícséretet – szólt közbe Imre büszkén. – Én is ott voltam az ostromlott várban, s védtem azt, míg apám meg nem halt.

Apafi kedvetlenül fogadta a közbeszólást, mégis részvétet akart mutatni.

– S hogy szabadult ki öcsémuram?

Imre elvörösödött, s nem akart felelni. Teleki, némileg korlátozandó az ifjú tüzét, kimondá az igazat.

– Olyan fiatal még a legény, hogy az ostromlók figyelmét, nőruhába öltöztetve, könnyen kikerülheté.

Apafit újra jó kedélybe hozta ez ötlet. Tréfásan megveregeté az ifjú vérpiros orcáját, s inte Telekinek, hogy már most egyúttal mutassa be a többi urakat is neki.

Csupa magyar menekvők voltak. A fejedelem iparkodott nyájasnak látszani irántuk.

Eközben belépett egy udvaronc, s fönnhangon jelenté:

– Reverend uram őkegyelme, a franciaországi követ, kíván bebocsáttatást.

Apafi észrevehetőleg zavarba jött. Odahúzá Telekit magához, s bosszúsan súgá fülébe:

– Nem akarom, nem lehet őt elfogadnom, menjen ki kegyelmed hozzá, s beszéljen vele szépen, s világosítsa föl.

Azzal Apafi hirtelen megszökött az elfogadási teremből, nagyon örülve rajta, hogy a bajnak a bunkós végét Telekire háríthatta.

Azonban mégis ajtajánál maradt, figyelve, ha nem fog-e valami váratlan explózió törni ki háta mögött.

S csakugyan tört ki valami, csakhogy nem éppen valami félelemgerjesztő minőségben.

A fejedelem egy percre Telekit hallá jovialiter kacagni, mire egyhangúlag a szobában levő urak mind általános hahotába törtek ki, mintha mindvalamennyien egy közös mulatságos egyéniséghez intéznének kacagástól torzított megszólításokat.

– Ez mégis különös tünemény lehet – gondolá magában Apafi –, ami e szomorú urakat ily elvetemedett kacajra ingerlé; s félig kinyitá ajtaját; nem bírta azonban egészen kinyitni, mert tudós Passai uram, ki komolyságáról el volt híresztelve, elannyira neki adta magát a nevetésnek, hogy hátát egyenesen a fejedelem ajtajának veté.

– Bocsásson ki engemet is kegyelmed, Passai uram – kiálta a kíváncsi fejedelem, s rövid időn sikerülvén kinyithatnia ajtaját, nyilvánvalóvá lőn előtte az általános jókedv oka.

A becsületes Reverend ott állt a középen, magyar ruhába öltözve.

Valóban mulatságosabb alakot nehéz volna képzelni nálánál.

A jó úr, amellett hogy igen respektábilis embonpoint-nel bírt, fülig levén borotválva és szüntelen mosolyogván, oly szeretetreméltó tréfás alakot kölcsönze magának, aminőről csak magyar embernek van fogalma. Mint tudva van, a magyar öltöny igen megkritizálja az ember termetét.

Emellett a derék francia úgy járt a feszes nadrágban és a sarkantyús csizmákkal, mintha minden percben az elcsúszástól félne. Az övet elfelejtette fölkötni derekára, ami rendkívüli furcsaságot kölcsönze öltözetének, s hosszú allonge-parókájához, melyben úgy nézett ki, mint egy tökéletes oroszlány, fölnyomta a túri süveget, hosszú kócsagtollal, ami gyönyörűen illett oda.

Apafi nem látta át, hogy miért ne nevessen ő is, ha a többiek kacagnak.

Reverend azon könnyűséggel, mellyel a francia a nevetségest a komollyal bírja párosítni, odalejtett hozzá:

– Nagyságos uram. Miután ön több ízben elutasított magától, azon gondolatra jöttem, hogy tán nem jelentem meg ön előtt illedelmes öltözetben, s íme, a siker bebizonyítja ötletem életrevalóságát, mert hogy magyar ruhában jelentem meg, vagyok szerencsés önnel szemközt állhatni.

– Parbleu, monsieur Reverend – monda Apafi, alig fojthatva el nevetési vágyát. – Én önt mindenkor szívesen látom, csak azt kötöm ki: hogy a politikumokról hallgassunk. Hanem ön nem kötött övet. Ah, ezt föl kell önnek kötni, enélkül olyan a magyar öltözet, mintha a francia a culotte-ot elfeledné magáról.

Ezt mondva, előhozott a fejedelem egy bogláros övet, s maga kötötte vele keresztül monsieur Reverend figyelemre méltó hasát.

– Aztán mi ez itt? Ki mondta azt önnek, hogy a zsebkendőt a hasítékba kell dugni? Azt csak a hajdúk viselik így. A patvarba! Nemesember a kalpagjába teszi a zsebkendőjét. Így, ni. – Hm. Milyen szép zsebkendője van önnek.

– Nemde gyönyörű?

– Valóban az. Selyemmel kivarrott koszorúkkal, szélein arany és ezüst hímvarrással. Ilyesmit csak Párizsban készítenek.

– Pedig ez Erdélyben készült.

– Ne mondja ön.

– Mégpediglen Ebesfalván.

Apafi bámulva tekinte monsieur Reverend-ra.

– S én ne ismerném azon művészi kezeket, melyek ilyesmivel foglalkoznak?

– Sőt igen. A készítő neve a zsebkendő szögletébe van hímezve pompás gót betűkkel.

Apafi sorba kereste a zsebkendő szegleteit. Mindegyikre más volt hímezve. Ide egy cserkoszorú, amoda egy diadaljegy, a harmadikon egy török, egy magyar és egy francia kard, egy szalaggal átkötve, végre ráakadt a negyedikre, hol egy fejedelmi korona alá e név volt hímezve: „Apafiné”.

A fejedelem fönnhangon olvasta el a nevet. A körülálló urak félelmes feszültséggel tekintének arcára, mintha haragja kitörését várnák. Mindnyájuk meglepetésére azonban elmosolyodék a fejedelem, s a zsebkendőt Reverend kalpagjába téve, a kalpagot fölnyomta a követ fejébe, s sajátságos bonhómiával monda neki:

– Tehát a feleségemet már sikerült kegyelmednek elcsábítania.

Reverend elnevette magát az ő egyéniségére nézve nagyon tréfás kétértelműségen.

– No, engemet nem fog ön elcsábítani – veté utána Apafi nevetve.

Reverend mélyen meghajtá magát, emellett fejét fölemelten tartva, s finomsággal szólt:

– Azt nálamnál hatalmasabb lények fogják megtehetni.

E percben nyílt az ajtó, s a bejelentő szolga kiáltá:

– Őnagysága Bornemissza Anna, Apafi Mihályné kíván bebocsáttatást a fejedelem elé.

Apafi ránézett Telekire.

– Ez a kegyelmed munkája?

Teleki nyugodtan felelt:

– Igenis, nagyságos uram.

– Kegyelmed formális hadi taktikával ostromol bennünket.

– Nem tagadom, nagyságos uram.

– A követ urat kegyelmed vezeté be a fejedelemnőhöz?

– Úgy van, nagyságos uram.

– S azután kegyelmed tanácslá neki, hogy ily maskarában jöjjön ide, hogy engem szépszerével kicsalhasson?

– Mind én cselekvém.

– És kegyelmed tudósítá a fejedelemnőt, hogy most van ideje az általános megtámadásnak?

– Azt is én tevém, nagyságos uram.

– Bolondul cselekvé kegyelmed mindezeket, Teleki Mihály uram.

– Az még nincs bebizonyítva, nagyságos uram – monda a miniszter lelki túlsúlyának büszke érzetével.

Erre belépett Apafiné a terembe. Fejedelmi tekintetéhez öltözéke is fejedelmi volt.

A jelenlevő urak vetélkedve siettek üdvözletére, Apafi elébe futott, s karját magáéba fűzve, magánszobájába iparkodott őt kitűnő gyöngédséggel átvezetni.

– Maradjunk itt – monda a fejedelemnő. – Kegyelmed hollandi óráit később is idő leend megtekinteni. Most sokkal komolyabb teendők ideje van. A magyarországi urak várnak kihallgatására.

Apafi felpattanva szólt:

– Hallottam már, hogy mit mondanak, s megmondtam, hogy nem akarom többet hallani.

– Tehát akkor ki fog kegyelmed hallgatni engem. Igen. Én is magyarországi vagyok, ki hazája nevében segélyért kiált Erdély fejedelméhez. Ne mondják azt, hogy titokban én kormányzom a fejedelem akaratát, íme, nyíltan járulok trónja elé, védelmet könyörögve Magyarország számára, melynek fiait idegeneknek nevezik Erdélyben, de melynek én is leánya vagyok!

Apafin látszott, hogy már most örömestebb kihallgatná az urakat, mint feleségét, de fogva volt. Neje, mint folyamodó fél állt előtte, s ő nem látott többé menekülést.

Teleki Mihály kiszólt az apródoknak, hogy senkit se bocsássanak be a terembe többé; Apafi nyugtalan izgatottsággal ült le egy karszékbe, s várta a fejedelemnő szavait.

Anna azonban még el sem kezdheté beszédét, midőn hintózörej hallatszott az udvaron, s nemsokára szilárd léptek hangjai visszhangzottak a folyosón, s egy kemény, parancsoló hang, mely mindenki előtt ismeretesnek látszott lenni, kérdezé: „itthon a fejedelem?”, s amint e szóra az apród útját állotta, hevesen következett rá egy még hatalmasabb kiáltás: „pusztulj az útból, fickó!”, s azzal erőszakosan fölszakítva az ajtót, berontott a terembe – Bánfi Dénes.

Úgy volt, amint a kocsiról leszállott. Arca szokottnál pirosabb, szemei élénken villogók. Egyenesen a fejedelemnek tartott; s első szava ez volt minden bevezetés nélkül:

– Ne hallgasson kegyelmed ezekre az urakra, nagyságos uram. Egy szavukat se hallgassa meg!

A fejedelem mosolyogva szólt Bánfihoz:

– Fogadj isten, öcsémuram.

– Megbocsásson nagyságod, hogy siettemben elfeledtem üdvözleni; de amint meghallám, hogy a magyarországi urak vannak itt kihallgatáson, egészen magamon kívül jöttem. Mit akarnak kegyelmetek? – folytatá az urakhoz fordulva. – Nem volt elég, hogy fészkelődéseik által elvesztették saját országukat, hanem még a mienket is utána akarják rántani?

– Kegyelmed éppen úgy szól felőlünk – jegyzé meg Teleki nyugodt szarkazmussal –, mintha mi valami idegen tatárfajzat volnánk, s tudja isten, mely vad idegen országból származtunk volna ide.

– Sőt ellenkezőleg, úgy szólók kegyelmetekről, magyar urak, mint akik kezdet óta romlására voltak Erdélynek nyughatatlan terveikkel. A magyarországi emberek mind idióták.

– Kérem észrevétetni – szólt a fejedelemnő –, hogy én is közőlök való vagyok.

– Bizony nagyságod akaratát sem örömest látom én uralkodni.

Apafiné sértett méltósággal fordult sógorához:

– Azért én kegyelmednek nem szűnök meg jóakaró rokona lenni. – E szavakkal elhagyá a teremet.

– Kegyelmed kissé illendőbb hangon szólhatna a fejedelemhez – monda Teleki a főúrnak némi élességgel.

– Szóltam én a fejedelemhez egy szót? – kérdé Bánfi vállvonítva. – Hát hozzáférhetek én a fejedelemhez kegyelmetek miatt, kik előtte állanak? Én csak azok ellen keltem és kelek ki, kiknek semmi joguk sincs a trón lépcsőin állani. Kegyelmedet is odaértem, Teleki Mihály uram. Oh, ismerem én jól azon okokat, miknél fogva kegyelmed annyira szerelmes a magyarországi expedícióba. Kegyelmednek nem elég Erdélyben lenni elsőnek a fejedelem után, hanem nádor szeretne lenni Magyarországon. Oh, ti kölcsönösen bolondítjátok egymást. A francia segítséget ígér a magyaroknak, a magyarok nádorságot Telekinek, Teleki koronát Apafinak. És mindnyájan hazudtok, és meg fogjátok egymást csalni.

– Uram – szólt Teleki keserűen –, lehet-e így szólni vendégekhez, száműzött, szerencsétlen rokonainkhoz?

– Engem ne tanítson senki nagylelkűségre – felelt büszkén Bánfi. – Nálam a vendég, az üldözött mindig menhelyére talált, s ha azt kívánják a menekvő urak, hogy házunkat és hazánkat megosszuk velük, itt a kezem, én osztályosaimmá fogadom; de amilyen józan ésszel megtiltanám vendégemnek, hogy házamat fölgyújtsa, úgy hazám fölgyújtása ellen is protestálok! S ha kegyelmetek meg nem szűnnek az országban fölviruló békét háborgatni: azon leszek minden erőmből, hogy kegyelmetek innen kiutasíttassanak!

– Ne ütközzünk meg e hangon atyafiak – szólt Teleki keserű gúnnyal az urakhoz. – A méltóságos úr csak a múlt években kapott amnesztiát a fejedelemtől, azelőtt ellenünk harcolván.

Apafi parázson látszott ülni.

– Szakítsák kegyelmetek végét az ortályoskodásnak; elbocsátom kegyelmeteket. Láthatják, hogy a tanácsurak ellenzik a dolgot, náluk nélkül pedig én semmit sem tehetek.

– Mi apellálunk az országgyűlésre! – szólt ünnepélyes hangnyomattal Teleki.

– Én is ott leszek – felele rá Bánfi.

A fejedelem nagy bosszúsan távozott el magánszobájába. Az urak ingerülten széledeztek ki a másik ajtón. Teleki hátramaradt.

Bánfi magas lenézéssel fordult hozzá, amint eltávozott, süvege nyusztprémét rázva helyre.

– Jó híremet itt hagyom – mondá gúnyosan.

Teleki hidegvérrel tekinte utána.

Miután mindenki eltávozott, Teleki néhány szót súgott egy apród fülébe, ki nemsokára egy szőke, kondorhajú fiatalemberrel tért vissza. Úgy látszik, hogy a férfit láttuk már valaha, csakhogy sokkal rövidebb időre, semhogy ráemlékezhetnénk.

A férfi kopottas öltözetén egy nyakába vetett koldustarisznya csüggött le, kezében görcsös koldusbot.

– Végtére megengedi tehát kegyelmed, hogy a fejedelem elé jussak? – monda némi követeléssel Telekinek.

– Üljön kegyelmed ide az ajtóba – monda neki a miniszter. – A fejedelem nemsokára itt megy keresztül ebédlőjébe, akkor majd beszélhet vele.

A fiatalember a koldustarisznyával sokáig ott ült a fejedelem ajtajában; míg végre Apafi Mihály kijött a terembe ebédelni menendő. A koldustarisznyás útját állotta legottan.

– Hát kegyelmed ki fia? – kérdé megütközve Apafi.

– Én vagyok azon híres vitéz Balassa Imre, ki egykor az első férfiak egyke volt Magyarországon, s ki most koldustarisznyával áll nagyságod előtt.

– Tán kegyelmed is a konspirációba keveredett? – kérdé Apafi, kellemetlenül izgatva.

– Éppen nem keveredtem, nagyságos uram. Ha méltóztatnék meghallgatni esetemet, elmondanám.

– Beszéljen kegyelmed.

– Volt Magyarországon egy híres rabló török vezér, Korzár bég nevezetű, aki sok ideig pusztította a felső vidéket, s kit az egyesült vármegyék sem voltak képesek sziklavárából kifogni. Én ez embert csel által kézre kerítettem; olyanformán, hogy kedvenc rabnőjét ígéretek és csábítások által részemre hódítva, az egy éjjel valami bűbájos boszorkányság ürügye alatt lecsalta őt a várból egyedül, mely alkalomról engem előre tudósítva, én az erdőben elrejtett lovagjaimmal rárohantam, s az embert elfogtam elevenen, rabnőjével együtt, aki a legszebb és leggonoszabb leány volt a világ minden asszonynépei között.

– Ezt már hallottam kegyelmed felől, Balassa uram. Ez derék cselekedet volt.

– Halljad tovább, nagyságos uram. Alig futamodik híre e fogásomnak, rajtam izen a nádor, nagy potenciával követelve, hogy a foglyokat adjam át neki. A törökök az elfogott bégért nekem már tizenhatezer arany váltságot ígértek, a leányt pedig nem adtam volna semmi áron. Én tehát azt izentem vissza a nádornak, hogy ha bég kell neki, bújjék ki a felesége háta mögül, s fogjon magának egyet, én ugyan a magamét nem az ő számára fogtam.

Apafi nagyot nevetett.

– Ennek ugyan megfelelt kegyelmed.

– Erre megharagudott a nádor, s császári paranccsal katonaságot küldött ellenem, hogy vegyék el tőlem a foglyokat. Nagyságod sógora, Bánfi Dénes, ugyanakkor éppen menekülőben levén nálam, a fogoly leányt, kibe egészen bele voltam bolondulva, reá bíztam, hogy szöktesse el magával ecsegi váramba, s amint láttam, hogy a nádor minden alkalomtól megfosztott, melyen a töröknek a kívánt váltságért Korzár béget átadhatnám, miután ő csupán azon célból akarta azt kézre kuporítni, hogy Budán minden martalócok példájára fejét vetesse, mérget adtam a töröknek. Az, csakhogy a vesztőhelytől meneküljön, köszönettel fogadta tőlem a mérget; ekképpen a nádor katonái, midőn odaértek, nem kaptak nálam egyebet a kivégzett holttestnél, melyet aztán a törökök megvettek tőlem ezer darab aranyon.

– A nádor természetesen megharagudott? – kérdé Apafi.

– Én haragudhattam volna, mert tizenötezer aranyat vesztettem rajta, s mégis sikerült neki a miniszterektől elfogatási parancsot eszközölni ki ellenem. Én jó előre megérezvén a bűzit, magamhoz szedtem drágaságaimat, hogy míg a dolog feledékenységbe menend, átszaladok Erdélybe. Első dolgom volt ecsegi váramat útba ejtenem, hová a török leányt küldém Bánfi Dénes uramtól. Még az útban hallám, hogy Bánfi úr amnesztiát kapott nagyságod által, s elébbi hivatalába visszahelyeztetett. Megörülék neki, gondolván, hogy itt majd nagy pártfogómra találok benne. Ecsegre érve azonban, sem híre, sem hamva nem volt a leánynak. Várnagyom azt mondá, hogy Bánfi uram odább vitte azt magával, s számomra egy levelet hagyott hátra, melybe ezen sorok voltak írva: „Barátom, tanuld meg, hogy lovadat, órádat és szeretődet sohase bízd másra!”

– Mit! – kiálta föl Apafi. – Igaz volna ez?

– Íme, nézze nagyságod saját írását – szólt Balassa, bőrtáskájából elővonva a kérdéses levelet. – A leányt, mint mondják, most magánál tartja valahol bánfihunyadi erdejében.

Apafi haragra gyulladva monda:

– Ez szörnyűség. Azon embernek derék, szép felesége van. Az én nőm testvére, s így el tud feledkezni férji kötelességeiről. Ezt nem fogom elszívelni.

– Engedelmet kérek, nagyságos uram. Bánfival nekem semmi bajom többé. Panaszomat most Kapi ellen vagyok kénytelen fordítani.

– Hát azzal mi dolga van kegyelmednek? Hallatlan! Oly szép feleség mellett török rableányt tartani.

– Ez a Kapi volt az, ki erdélyi jószágaimat használatra bírta. Én tehát Bánfiról tudni sem akarva többé, egyenesen hozzá szállottam be aranyosi várába. Nagyságos uram, azon pompáról, melyet ez ember űz, fogalmam sem volt ez ideig, pedig én nádori és fejedelmi udvarokat is láttam eleget. Annak a felesége lépni sem tud maga, még a kapuig is aranyozott zselyeszékben hordják, s ami ruhát egyszer magára vett, másodszor föl nem veszi.

– De hát mi közöm nekem Kapiné viganóihoz?

– De van közöm nekem, mert az ilyen fényűzés miatt kénytelen aztán a férj imposztúrákra vetemedni, hogy minden úton-módon eleget tehessen a menyecske kívánalmainak. Egyébiránt nagyságodnak is lehet köze hozzá, mert az ilyen túlságos pompa egyébre sem való, mint azon ellentétek felötlővé tételére, melyeket észrevesz az ember, ha nagyságod fejedelmi udvarának egyszerűségét összehasonlítja ezeknek a kiskirályoknak ragyogó büszkeségével, ami a külföldről jöttekre nagy benyomást csinál. Aminthogy meg is tette a hatását, mert ahogy a minap a bajor követ Ebesfalváról Aranyosvárra jött, egy ebédnél saját fülem hallatára mondá hízelegve Kapinénak, hogy ő most a valódi fejedelemasszony Erdélyországban.

– Azt mondta? – kiálta föl Apafi, rendkívül érdekelve. – Folytassa csak kegyelmed tovább. Tehát azt mondta, hogy ő az igazi fejedelemasszony?

– Pedig bizony nyomába sem hághat őnagyságának, Apafi Mihályné asszonyomnak, sem szépségre, sem tekintetre nézve, mihelyt levesszük róla a sok drágagyöngyöt, miktől a nyakát sem tudja mozdítani.

– Csak folytassa kegyelmed.

– Ez a Kapi tehát egy órában ravaszul elhiteti velem, hogy nagyságod parancsot kapott a nádortól, hogy engem fogasson meg, és szolgáltasson kezébe.

– Én parancsot? Semmit sem tudok róla.

– Vesztemre elhittem szavait, s nem találva a két tűz közől más menekülést, azt gondoltam ki, hogy erdélyi jószágomat átruházom örök áron Kapira, nehogy a fiskus elvehesse tőlem, ő pedig nekem ellennyugtatványokat ád, miknél fogva én azokat, amikor tehetem, visszakaphatom, s azzal elhatározám, hogy míg a veszedelem tart, kiszököm Lengyelországba. Ő két kalauzt adott mellém, akik a havasi utakon elvezessenek a határszélig, alattomban pedig tudósítá a határszéli portyásokat, hogy én a római császártól küldött kém vagyok, ki az erdélyi dolgokat kifürkészve, loppal vissza akarok szökni. Azok a zsiványok utamat állották, kifosztottak mindenemből, elvették pénzemet, irományaimat, meghurcoltak gyalog Fehérvárig; ott azután kisült az ártatlanságom, de sem pénzemet, sem írásaimat nem tudtam visszakapni többé. S már most Kapi uram azt állítja, hogy én minden jószágomat eladtam neki, s ihon van, most nincs egyebem, mint ez a bőrtarisznya a nyakamban, mehetek vele koldulni.

– Ne féljen kegyelmed, példás elégtételt fogok szolgáltatni – monda a fölharagított fejedelem.

– Ezzel nagyságod saját tekintélyének is tartozik – ösztönzé őt Balassa. – Ezek a főurak oly önkényűleg intézkednek az országban, mintha senki sem volna már fölöttük.

– Legyen nyugton kegyelmed. Majd megmutatom én, hogy ki hát az igazi fejedelem Erdélyországban!

Apafi egészen fölháborodva hagyta el a kihallgatási teremet.

Két hatalmas ember feje fölött, kik Telekinek útjában álltak, már gyülekezett a zivatar.

X. A cirkáló

Kelemen diák dugá az ő tollát a füle mellé, és olvasá azon szép verseket, melyeket éppen leírt vala, s melyekben kétszáz strófán keresztül minden sor ezen szón végződék: „vala”, nagynéha szakasztva meg egy-egy „volna” által.

Apafi Mihály uram őkegyelme rendesen meg szokván bánni, ha valakit megbántott, ez indulatból nem állhatá, hogy Kelemen diákot a minapi kudarc után meg ne engesztelje, melyet is akképpen intéze el, hogy a jámbor poétát kinevezte – cirkáló hadnagynak.

Ezen hivatallal sok szép foglalatosság volt azon időben összekötve, melyeket Kelemen diák hagyott történni, ahogy akartak; ehelyett írt verseket és krónikákat nagy bőséggel.

Tehát most is éppen egy hőskölteményen legelteti szemeit, melyben megíratik: Apafi Mihály uram őnagysága Érsekújvár ostromához miként indult vala; oda szép bátorságban miként érkezett vala; az ellenséget meglátván, kardjához miként kapott vala; s meggondolva a dolgot, vissza miként fordult vala; a vele levők közől egy is ott nem maradott vala.

Kelemen diákot annyira elfoglalá a költői szórakozás, hogy már egy hete, mióta az inasa megszökött, s sarkantyús csizmáit szintén elszökteté, s még nem tudott hozzájutni cirkáló hadnagy létére, hogy a szökevényt fölkerestesse, mindig ebben a circulus vitiosusban tekeregvén, hogy mikor a csizmáit kereste, eszébe jutott, hogy azokat az inasa ellopta, s ha aztán az inasa után akart látni, eszébe jutott, hogy csizmái nincsenek, s ilyenkor mit tehetett egyebet? Leült ismét, és írt megfoghatatlan mennyiségű verseket.

Szobája számtalan heteken keresztül nem volt már seperve, minélfogva por és pókháló látszott benne elég, hanem a palló tele volt fecskendve tintacseppekkel, az egyetlen asztal körül, melynek két lába téglákkal vala kiegészítve.

A poéta írt, törült, rágta a tolla szárát; az ablak hídján állt egy darab kenyér, meg egy darab sajt; a poétának eszébe jutott, hogy azt neki meg kell enni; de még elébb ki akarta írni a tollába vett tintát, s míg azt kiírná, megint másik gondolat jött bele, azután meg egy harmadik, meg egy negyedik; ezalatt előjött három egérke az ablakból: szőttek, fontak, táncoltak, nekiestek a kenyérnek, sajtnak, azt megették szépen, azután megint bebújtak lyukaikba; a poéta ezalatt ütötte az ekébe fogott pegazust, míg el nem bódult bele, mikor aztán fölocsúdott, kereste a kenyeret és sajtot, s ahogy látta, hogy csak a morzsák maradtak ott belőle az ablakon, azt gondolta, hogy maga ette meg, s elhitte, hogy már jóllakott, és ismét leült és írt.

Amint ekképpen törné magát az utókor javáért, valaki elkezd kaparászni az ajtaján, elébb az ajtósaroknál keresve a kilincset, s ahogy végtére ráakadt, jobbra-balra nyomogatva ugyanazt, mint aki nem tudja a nyitját; – Kelemen diákot kellemetlenül zavará föl e zakatolás költői lelkesüléséből, s miután egypárszor hasztalan kiáltá el nagy haraggal: – hogy nincs zárva az ajtó! – utóbb is kénytelen volt fölkelni helyéről, s kinyitni az ajtót, nehogy a bejönni akaró letörje a kilincsét, vagy sarkából emelje ki.

Egy tátottszájú oláh állt előtte, pecsétes levéllel kezében, ki rendkívül meg látszott ijedni, amint meglátta, hogy kinyílik az ajtó, pedig maga is azt akarta.

– No, mi kell! – förmedt rá Kelemen diák, iszonyúan haragudva, hogy miért nem szól.

– Az oláh fölhúzta gömbölyű szemöldökeit, melyek mintha szénből lettek volna kanyarítva az orrtól a halántékig, mozdulataik által szabadon tolták előre-hátra a homlokra lenyomott báránybőrsüveget, s fejbenézve a poétát karikára kinyílt szemeivel, ilyen kérdést intéze hozzá:

– Kend az az ember, aki pénzért szokott hazudni?

Ilyen terminológiával írta körül az oláh Kelemen diák hivatalos hatáskörét.

Kelemen diák méregbe jött.

– Hát te ki ökre vagy? – kiálta az oláhra.

– A dumnye nagyságos úré, aki ezt a levelet küldi – felele az egész ártatlanul.

– Hogy híják az uradat? – kérdé emez, bosszúsan kapva el a levelet az oláh kezéből.

– Hát nagyságos úrnak.

Kelemen diák fölszakítá a levelet, s ezen szavakat olvasá belőle:

„Jöjjön kegyelmed egy szóra hozzám, ahová ezen ember vezetni fogja.”

Kelemen diák idáig is dühös volt, végre még azon gondolat, hogy őt valahová hívják, mikor csizmája nincsen, egészen kivette sodrából.

– Eredj! – ordíta az oláhra. – Mondd meg az uradnak, akárki fia legyen, hogy – eb ura a fakó – ő is annyira van énhozzám, mint én őhozzá, ha ő akar velem beszélni, ő fáradjon ide. Értetted?

– Értettem, dumnye macska – viszonzá az oláh; ijedtében azt a címet ejtve ki száján, melyen egymás között szokták emlegetni a cirkálót; hanem azután kotródott is.

Kelemen diák pedig nagy prozopopeával helyzé el magát magashátú székére, két rettenetes nagy fóliánst helyezve maga elé a földre, hogy az érkező észre ne vehesse mezítlábos voltát.

Nemsokára kemény, nyomatékos léptek hangzottak kívül az utcán, s amint Kelemen diák kitekinte az ablakán, nagy megütközéssel vevé észre, hogy aki őt látogatni jő, senki más, mint gróf Csáky László uram őméltósága, két aranysujtásos hajdú által kísérve.

No, Kelemen, gondolá magában a diák, most tarts tekintélyt; ez ugyan gróf és méltóságos úr, de olyan férfi, ki a fejedelemnél kegyvesztésben áll, te pedig gráciában vagy, és azonfölül hivatalbeli ember. – Tehát eldugá lábait a könyvek alá, s tollát keresztbe téve szájában, engedte Csáky Lászlót maga elé járulni. Föl sem kelt előtte.

Csáky bosszúsnak látszott a fogadtatásért.

– Kegyelmed nagyon fönn tudja tartani a hivatali tekintélyt – monda Kelemennek némi duzzogással.

– Ami vagyok, az a fejedelem őnagysága kegyelméből vagyok – viszonza csinált büszkeséggel Kelemen, s összefonta karjait nagy kevélyen.

– Hiszen én is a fejedelem akaratából jöttem kegyelmedhez. Éppen egy igen kényes dologgal bízott meg őnagysága, melyben kegyelmednek segítségemre kell lennie, hanem az egész titokban végzendő, s csak ezért kívántam volna, ha kegyelmed jött volna hintómhoz.

Kelemen diák e fölvilágosításra elfeledé tekintélyét.

– Engedelmet instálok – hebegé megzavarodva, s fejét alázatosan nyakába húzva –, nem tudtam – tessék leülni.

Nem levén azonban több szék annál a szobában, mint amelyen ő maga ült, fölugrott róla, hogy a grófot leültesse, s ezáltal kitünteté, hogy lábai a szükséges öltözet híjával vannak, melyre is Csáky rendkívül jóízűen elnevette magát.

– Mi a patvar, hadnagy uram! Kegyelmed a nagy tisztelet miatt csizmáit veti le, mint a török?

– Instálom, nem vetettem le, hanem az inasom ellopta, mikor aludtam, s ez volt egyedül az ok, mely miatt kénytelen voltam méltóságodnak ama goromba feleletet adni, amelyért remélem, hogy régen megbocsátott.

Csáky jókedve csak nevekedett e nyilatkozás által.

– Hiszen ha csak ez a baj, azon mindjárt segíthetünk – mondá Kelemen úrnak, s kikiáltva hajdúinak, megparancsolá, hogy a kocsiládában eltett saját díszcsizmáit hozzák el a hadnagy úr számára.

Kelemen diák szabódni készült, hogy ez rá nézve nagy grácia, hanem azután, hogy megpillantá az elhozott csizmákat, azok rendkívül megtetszettek neki, levén királyzöld szattyánból és kivarrva skófiummal, kétfelől széles arany paszománnyal megcifrázva s fölütve emailos sarkantyúval.

– Húzza fel kegyelmed szaporán – mondá Csáky –, mert azután rögtön útra kell indulnia.

Kelemen diák tehát megfogá a csizmát két fülénél fogva, s miután abba belemosolygott volna, elkezdé fölfelé húzni. Ez persze nem kis munka volt, mert Csáky uram nagyon gavalléros szűk csizmákat viselt, Kelemen diák pedig jókora lábakkal volt ellátva, úgyhogy háromszor is hozzáfogott; háromszor kifáradt bele, míg lábát a csizma torkáig bírta sajtolni, s eközben úgy dolgozott szemével, szájával, hogy Csáky László kidugta a fejét az ablakon, úgy nevetett. Végre, hogy a sarkánál fönnakadt, megfogva a lábtyű két fülét, elkezdé magát belegázolni, meggörnyedt pozitúrával kopogva körül a szobát, s nagyot nyögve minden dobbantásnál, úgyhogy mire az egyik saruba belerugdalta magát, kidülledtek a szegény poéta szemei, s pofáján csorgott az izzadság.

Hasonló keserűségbe került a másik saru felöltése is a jó cirkáló hadnagynak, ki miután hat lóerővel dolgozott, hogy lábait a nem nekik való térbe beleszorítsa, nekivörösödött elégültséggel mosolyogta körül pompás feszes csizmáit, mik gyönyörűen harmóniáztak öltözetének többi poros, tintás és zsíros alkatrészeivel.

– Figyeljen kegyelmed arra, amit mondok – szólt Csáky, leülve úrias pozitúrával az egyetlen székre, míg az állva maradt diák hol az egyik lábát, hol a másikat emelgette sziszegve, s majd kékre, majd zöldre sápadva, amint a csizma kezdte szorítani tyúkszemeit.

– Mikor volt kegyelmed cirkáló körúton? – kérdé Csáky.

– Bizony nem tudom azt.

– Kellene kegyelmednek tudnia. Mért nem jegyzi föl magának? A fejedelem kívánja, hogy menjen kegyelmed tüstént, és tegye meg a cirkálást haladéktalanul, legszigorúbb szemügyre vevén a Torockó, Bánfihunyad és Bonchida közt eső helységeket. A szokott kérdőpontokon kívül, melyeket a nép elé szokás terjeszteni, még e következő kérdést fogja kegyelmed a kikérdezettekhez intézni: „Nem látott-e valaki idegen országi állatokat a körül fekvő erdőkben?”

– Idegen országi állatokat? – ismétlé gépien a fanyalgó hivatalnok.

– És ha valahol azt fogják mondani, hogy láttak, elvezetteti magát kegyelmed azon környékre, s mindaddig fog fürkészni, míg csak nyomára nem akad.

– Instálom alássan, miféle állatok lehetnek azok? – kérdé szepegve a diák.

– No, no, ne féljen kegyelmed, nem hétfejű sárkány az, sem minotaurus, legfölebb is egy fiatal párduc.

– Párduc? – hebegé elszörnyedve Kelemen diák.

– Nem lesz kegyelmedre bízva annak elfogása – vigasztalá őt Csáky –, csupán tartózkodása helyét kellend kikutatnia, s azt énnekem hírül adni.

– S vajon, ha ama fenevad, melyről pedig nagyon kételkedem, hogy Erdélyországban tartózkodjék, valahogy Bánfi Dénes uram territóriumába találna átvetődni – kérdé Kelemen diák –, mittevő legyek akkor?

– Utána menend kegyelmed.

– De az ő birtoka, instálom, liber baronatus: ahol az én hatásköröm megszűnik.

– Kelemen diák, ne legyen kend oly együgyű! – kiálta föl Csáky. – Hiszen nem mondtam én, hogy oda brachiummal szükség menni, az egész expedíciónak titokban kell megtörténnie. A kalauz és kegyelmed fogják egyedül nyomozni a vadállatot, mely hogy e környéken van, arról biztos tudomást szereztünk; kegyelmed ügyességétől függ annak határozottabb fölfedezése. A többi azután vállalkozóbb emberek dolga lesz.

Kelemen diák nagyon furcsának találta az egész bizományt, de nem mert szólni, csak meghajtá magát, nagyot sóhajtva.

– Mindenekfölött pedig ügyesség, gyorsaság és titoktartás. E három dolog, melyet kegyelmed figyelmébe ajánlok.

– Tüstént indulok, méltóságos uram – szólt aláhangoltan Kelemen –, csak elébb lovat kérek valahol kölcsön, nem akarnám ezeket a szép csizmákat elszaggatni a gyalog utazásban.

– Az egy kissé lassan is fogna menni; hanem azért ne fáradjon kegyelmed ló után, majd egyik csatlósom leszáll a magáéról, s kegyelmed felülhet arra, csakhogy aztán el ne feledjen neki abrakot adatni, nehogy a bőrét hozza vissza.

Kelemen diák magánkívül lőn ennyi gráciára, s rögtön sietve köté föl tarsolyát és rezes kardját oldalára, s miután tarsolyába egy tekercs pergament, egy szál írónádat s egy srófonjáró fakalamárist elhelyeze, késznek nyilatkozék a rögtöni indulásra.

– Kegyelmed ugyan könnyű készülettel van az útra – mondá Csáky.

– „Integer vitae, scelerisque purus, non eget Mauris jaculis, neque arcu” – viszonzá a filozóf, a klasszikusokat citálva, s miután kezébe adták a kantárszárat, azon volt, hogy a lóra felülhessen. Az úri paripa azonban, amint észrevette, hogy a diák egyik lábát a kengyelbe tette, elkezde oldalogni, keringeni, féllábon ugráltatva maga mellett a felülni törekvő poétát, míg a nevető csatlósok zablájába nem kaptak, s föl nem segíték a jámbor lovagot, kinek, minthogy hosszú lábai voltak, s a gonosz hajdúk igen magasra csatolták fel a kengyelszíjat, úgy kellett ülnie a lovon, mint ahogy a tevén szokás ülni.

Csáky László még egyszer utána kiálta, hogy el ne felejtse a mondottakat, mire a poéta akaratja ellen sarkantyúba kapta paripáját, s eszeveszetten nekirugaszkodék, s nyargalt vele árkon-bokron keresztül; a mente, fringia és tarsoly csak úgy lódingolt a szerencsétlen lovas után, ki elöl-hátul kapaszkodott a nyereg fájába, Torockó népének nagy hahotájára, kik sorban ültek künn házaik előtt a szakállszárítón.[2]

Legelsőbb is Abrudbánya felé vette útját a cirkáló hadnagy; hajdan, míg inasa is volt, abból állott egész úti kísérete, ennek híjával kénytelen volt helységenkint a helybeli bíróság asszisztenciájával beérni, s magánosan szállingózni faluról falura.

Amint egy szűk útból kiérve, egy hegyi patakon keresztül vezető rozzant hídon átbaktatna, a sűrűségben nagy tűz körül egy csoport szurtos emberfelét lát guggon ülni. Eleinte cigánycsaládnak nézte őket, míg közel érve hozzájuk, nagy rémületére tapasztalá, hogy azok tatárok, kik lovaikat széteresztve, egy levágott ökröt sütnek, s azt ülték körül.

Visszafordulni már nem volt tanácsos, az út pedig éppen a sütkérező csoport mellett vitt el. Kelemen diák tehát legjobbnak találta olyan képet csinálni, mintha éppen nem félne, s nagy nyugodtan kullogva el a rábámuló csoport előtt, úgy tett, mintha különösen érdekesnek találná megszámlálni, hogy hány makk van egy fán, s mintha csak akkor venné észre őket, mikor melléjök ért, megbillenté előttük süvegét, s röviden eldörmögé a salem alek-et, s ment tovább, anélkül, hogy hátranézne.

Idáig jól ment minden, hanem e percben a tűz mellől fölugrott két tatár, s utána kiáltott a lovagnak, hogy álljon meg! Kelemen diák látva, hogy mindkét ember fegyvertelenül rohan felé, gondolá, hogy tán nem valami gyilkos szándék vezérli őket ellene, s bevárta magához.

Amint azonban melléért a két kutyafejű, egyik jobb, másik balfelől kapva a lovagot, megkapák annak lábait, s semmit sem akartak kevesebbet, mint azokról a szép zöld csizmákat lehúzni.

– Ejnye beste lélek fiai! – kiálta föl, dühbe hozva, Kelemen diák, s kapá rezes kardját, hogy majd mindjárt kihúzza, s levágja valamelyiknek a fülét. De a becsületes fringia tíz év óta nem levén kihúzva tokjából, belerozsdásodék abba úgy, hogy Kelemen diák minden erőködése mellett sem bírta azt kimozdítani, mialatt a két tatár jobbra-balra cibálta a hánykódó lovagot lábainál fogva, természetesen nem sükerülvén nekik a szűk sarukat azokról lehúzhatni. A tatárok Kelemen diákot, ez pedig őket szidta és mocskolta.

E lármára odaérkezék az aga; egy fehér szakállú, fekete képű sovány orangután, s rekedt hangon kérdezé, hogy mi baj. Kelemen diák elővoná mentéje zsebjéből az őt hitelesítő pergament, s azt mutatá neki, nem bírva beszélni dühében, a két tatár pedig mérges taglejtéssel magyarázott valamit idegen nyelven, a zöld csizmákra mutogatva.

– Ki vagy te, hórihorgas hitetlen – kérdé tőle az aga –, aki a próféta szent színét, a világoszöldet, melyet az igazhívők csak templomaik boltozatán s a padisah turbánján bírnak megtekinteni, öltözeted legalsó részén, a csizmákon viseled, mikkel a sárban szokás járni? Hogy égj meg elevenen, istentelen gyaur!

– Én Apafi Mihály uram őnagyságának cirkáló hadnagya vagyok – szónokla a diák félelmes pátosszal. – Az én személyem szent és sérthetetlen. Én rendelem meg a felséges szultán seregei számára az enni- és innivalókat, én szedem be az adót, és én hirdetem ki; azért engemet bocsássatok szabadon, mert én nevezetes személy vagyok.

A plaidirozás tetszett a tatároknak, az aga helybenhagyólag inte alattvalóinak, mintha éppen ez volna az az ember, akire szükségük van; s azzal nyájasabb hangon kezde szólni hozzá:

– Te mondád, hogy az adót ki szoktad hirdetni; íme, az én uram, a nagyváradi Ali basa őkegyelme, azért küldött engemet e helyre, hogy az új adót adjam tudtára a népnek; de hát te éppen jókor jössz előmbe, nincs is egyéb dolgod, azért okosan fogsz cselekedni, hogyha egyúttal ezt is kihirdeted.

– Igen szívesen – monda Kelemen diák, s szeretett volna már menni.

– Megállj még! – szólt az aga visszaintve. – Azt sem tudod még, mennyi lesz az új adó. Potomság az egész. Csupán csak annak elismerésére lesz ez kivetve, hogy mi uraitok vagyunk. Az egész nem több, mint fejenként minden embertől egy kispénz. Ez bizony nem sok.

– Nem biz az – hagyá helybe Kelemen, csakhogy elébb szabadulhasson.

– Csak ne szaladj még! – csitítá az aga. – Én nem szeretném, ha e rendeletemet nem hajtanád végre, de miután tudom, hogy ti a nekünk adott szó nem teljesítését nem tartjátok esküszegésnek, tehát egy becsületes szolgámat melléd rendelem, aki faluról falura kísérjen, s vigyázzon rád, hogy az adót mindenütt kihirdesd.

– Jól lesz, kegyelmes uram – biztatá őt Kelemen diák, arra gondolva, hogy majd elhagyja ő azt a becsületes embert a legelső faluban.

– Ülj föl lovadra, fiam Zülfikár – inte ezzel az aga egy szolgának.

A megszólított gonosz, kancsal szemű, szikár legény volt; szurtos, mint a többi, de arcalkotása bizonyítá, hogy nem e fajból való; sőt ha ily jelentéktelen egyéniségekre gondunk volna, ráemlékezhetnénk, hogy már láttuk őt valahol.

– Te pedig – szólt az aga a mindenképpen szabadulni vágyó Kelemenhez –, levesd azokat a zöld csizmákat, amint hazaérsz, mert ha még egyszer meglátom azokat a lábadon, olyan ötszáz ütleget kapsz a talpadra, hogy vőlegény korodban is megemlegeted.

Kelemen diák helybenhagyott mindent, s örült, hogy végtére megszabadulhatott, és ügetett tovább Abrudbánya felé. A mellé adott tatár kísérő hűségesen lovagolt oldala mellett.

Kelemen diák egyszer-egyszer félretekinte kísérőjére, ismét hirtelen visszakapva róla szemeit, mert a török kancsal tekintete miatt sohasem lehete kivenni, hogy hová néz. Eközben elgondolá magában Kelemen diák, milyen könnyen meg fogja ő ezt a tatárt csalni, s e gondolatra titkosan mosolygott magában, s szemeivel hunyorgatott, s fejével önelégülten biccente rá.

– De nem fog kend engem rászedni, cirkáló hadnagy uram! – kiálta föl egyszerre véletlenül tiszta magyarsággal a tatár, mintegy leolvasva a gondolatot a hadnagy arcáról.

A megszólított csaknem leesett lováról ijedtében, el nem tudva képzelni, hogy mely ördög ez, aki leolvassa az ember orráról a gondolatot, s magyarul szólal meg tatár létére.

– Sohase törje kegyelmed rajtam a fejét – szólt nyugodtan a török –, én magyar renegát vagyok, hajdan Balassa Imre uramat szolgáltam, én segítettem Korzár béget elfogni és megmérgezni, s hogy emiatt a magyarok elkezdtek üldözni, fölcsaptam töröknek, s ha a próféta segít, még valaha kapudán basa is lehet belőlem. Azért ne is fárassza kegyelmed az elméjét azon, hogy engemet mint tegyen lóvá, mert láthatja, hogy vén rókával akadt össze.

Kelemen diák keservesen megvakará tarkóját, s faluról falura kísérve a renegát által, miután a hivatalos kérdéseket elvégezte, kénytelen-kelletlen kihirdeté az egy kispénz adót is, melyen annyira kapott mindenfelé a nép, hogy ott helyben rögtön lefizeté azt a tatár kísérő markába.

Hanem a párducról senki sem akart tudni semmit. Ha a poszomántos zöld csizmákat nem respektálják, még tán ki is nevették volna a hadnagyot.

Csupán egy kis oláh falu volt még hátra, messze benn a hegyek között – Marisel –, azontúl már Bánfi úr hatósága alatti földek következtek, ahová a cirkáló hatásköre nem terjedett.

Oda is elkísérte őt a renegát.

XI. Sange Moarte

A cirkáló és kísérője fél napnál tovább haladt már a batrinai rengetegben Marisel falva felé; Kelemen diák fűtől-fától kérdezősködött, hogy itt lesz-e már a falu, s szüntelen azon választ kapta, hogy még jó messze van.

Majd egy-egy oláh paraszt jött reájok szembe; hosszú szekerébe bivalyok voltak fogva; az ember szüntelen kiabált az állatokra, s ijesztgető kézmozdulatokkal iparkodott azokat sebesebb menésre serkenteni; majd egy-egy patakon kellett átgázolniok, hol félmeztelen, de rongyaiban is tarka cigánynép mosott a fövényből sáraranyat, a kérdezősködő idegenre bámészkodva vadállat módjára; itt-ott az útfélen mohos fa odvába egy-egy szentkép volt felállítva, melynek elavult festéséből csak a halvány aranyozás látszott még meg; a pudvás fülkébe le volt téve a pomana, egy korsó tiszta forrásvíz, melyet fiatal oláh leány állított oda hagyományos kegyes szokásból a szomjú utazóknak.

Az út majd a mélybe, majd a magasba vitt, az utazók többet vezették lovaikat gyalog, mintsem rajtok ültek. Körös-körül változékony rengeteg; magas, egyenes bükkfák, terebélyes tölgyek, néhol sötétzöld fenyves.

Egy helyen kétfelé látszott válni az út; egyik ága ment végig a völgyön, másik felvonult oldalt a meredeknek, egy kopasz hegy tetejére, melyről egy kiálló szikla oly meredeken függött alá, mintha minden percben alá készülne rohanni.

– No, most merre menjünk? – kérdé tétovázva Kelemen. – Ennyire sohasem jártam.

– Hát csak menjünk a járt úton – felelt Zülfikár –, ki bolond menne fel ide a meredekre? Ez bizonyosan valami hámorba vezet.

Kelemen diák kételkedve tekinte széjjel, s íme megpillanta egy embert ott azon sziklán ülni, mely meredeken az út felett függött.

Fiatal oláh legény volt, sápadt arccal, hosszan lelógó göndör hajfürtökkel, bőrködmene szét volt nyílva mellén; süvege mellette hevert; ott ült gunnyasztva a százlábnyi magas szikla szélén, lábait a mélységbe lógatva, s fagyos arcát két tenyerébe fektetve, mialatt szemei mereven látszottak a távolba bámulni.

– Héj! hopp, frátye! – kiálta fel rá Kelemen diák, keverve magyarral és latinnal az oláh szót. – Ungye méra ista via?

Az oláh hallani sem látszott a kiáltást; azon helyzetben maradt, bámulva és könyökölve.

– Ez süket vagy meghalt – szólt Zülfikár, miután hiába kiabáltak fel rá mind a ketten. – Legjobb lesz, ha megyünk odább a tört úton. – S azzal ügettek előre.

Az oláh utánok sem nézett.

Már az est is elközelgett, s a mariseli útnak még mindig nem szakadt vége, egyik völgyből a másikba ment az át, anélkül, hogy valahol emberi hajlék mellett vitt volna el, az útban heverő kövek s a keresztülszivárgó vadvíz csaknem járhatlanná tevék.

Végre valahol az erdőben tüzet láttak fellobogni magok előtt, s énekhangos rikoltozás üté meg füleiket.

Közelebb jutva a helyhez, egész faderekakból rakott máglyát láttak égni egy fáktól beárnyazott téren, melyeknek lombjait veresre perzselé a koronájukon túlcsapkodó láng.

A máglyától nem messze egy csoport oláh táncolt, szilaj tagjártatásokkal; hosszú botjaikat leütötték a földre, s nagyokat vetettek magukon vele, lábaik rángatózásai jegyeket látszottak írni a földre, s kezeikkel vadul hadarászva, átkozódó verseket mondtak közbe, mintha valami bosszantó szellemhez beszélnének.

A férfiak körül fiatal lánykoszorú táncolt, egymás kezét fogva, amazokat körülvevék, s jobbra-balra körülkeringék; szép, fiatal, nyájas arcaik, gyöngyökkel és szalagokkal átfűzött fekete hajtekercseik, virágokkal hímzett öltözetük, ráncos patyolat ingeik, széles csíkos katrincáik, gömbölyű nyakukon csengő-bongó arany, ezüst pénzfüzéreik, sarkas piros csizmácskáik oly kellemesen ellentétezve férfiaik vad, marcona képeivel, a bozontos hajgubancra felnyomott magas csalmákkal, a vörösre égett mezetlen nyakkal, a zsíros bőrködmönökkel, a széles rézcsatos tüszőkkel s a szíjas bocskorokkal. Még a tánc és ének is oly különböző volt; a hölgyek összefogózva lebegék körül a férfiakat, s valami panaszos andalgó danát énekeltek azalatt, míg a férfiak vad rugdalózásokkal tapodták a földet, rikoltozó kurjantással szólva közbe. A mellettük lobogó tűz vörös fényt és sötét árnyat vetett a vad csoportozatra.

Végül egy fatörzsön ült egy vén dudás, kiáltozó kecskebőrét nyeggetve hóna alatt, melynek egyforma cifrázatai szilaj diszharmóniával keveredtek az énekbe.

Midőn a máglya már egészen parázzsá égett, hirtelen szétváltak a táncolók, s előhozva egy szalmából kitömött s rongyokkal felöltöztetett nőalakot, fölfekteték két nagy rúdra, s vadul kiáltozva: „Marce Záre! Marce Záre!”, a tűzhöz vivék azt, s ott felkiáltva mindannyian háromszor: „Égj meg, átkozott kedden esti[3] boszorkány!”, belehajíták a tűzbe, s azzal az összefogózott nők körültáncolák örömdanával a máglyát, míg a báb el nem égett; azután pedig a férfiak ugráltak keresztül a tűzön vad örömriogással.

– Hát ki kik vagytok, s mit csináltok itten? – kiálta rájok Kelemen diák, kit egész odáig senki sem vett észre.

– Mariseli lakosok vagyunk, Marce Zárét égettük meg – felelék azok egyhangúan és komoly képpel, mint kik valami bölcs dolgot végeztek.

– No, hát csak végezzétek hamar, azután jertek a faluba, mert törvényt kérdeni jöttem ide, az én uram, a fejedelem parancsából.

– Én pedig az új adót beszedni – folytatá a szót Zülfikár –, az én uram, a hatalmas nagyváradi Ali basa parancsából.

Az oláhok szótlanul néztek a cirkáló után, míg szemeik elől eltűnt, akkor ökleikkel fenyegetőzve kiáltának utána:

– Vigyen el a Marce Záre!

Azután elöl bocsátva a dudást, s hosszú sorban összekapaszkodva, nagy énekszóval vonultak be a nem messze eső faluba.

*

Hosszadalmas oláh helység volt, melybe a cirkálók jutottak. Egyik ház olyan, mint a másik, magas tetejű sárkalyibák, kiálló szarufáikkal, sövénnyel körülfonva, az ajtók alacsonyak, aki belép rajtok, fejét alá kell hajtania. A ház egyetlen szobából áll, abban lakik az egész család, gyermekek, vének és tyúkok és kecskék. A falu elején áll egy óriási diadalív, roppant márványdarabokból összehordva, a portále tetején egy Minerva fő nélkül, a homlokzaton csaták alakjai domborművezetben, alattuk nagy betűkkel, római nyelven: „e várost építteté a győzhetetlen Traján diadalai emlékére”. – Túl rajta rongyos, sárral tapasztott kalyibák.

Egy halottas ház előtt ül ledőlt korinthi oszlop kapitáléján a legvénebb vénasszony, a prefika, megfizetett jajgatással siratva a benn holtan fekvő fiatal hajadont.

Fűvel benőtt domboldalban látszik valami gömbölyű kőépület; hajdan tán egy római hős emlékére épült fánum lehetett az, most az oláhság elfoglalta azt templomnak, hegyes tetőt épített rá, s belsejét bemázolta szörnyű festésekkel.

A cirkáló más nyilvános hely hiányában a templomba gyűjté össze a népet. A sokaság körül állt, az öregek mankóikra támaszkodva. Az alkony vereslő sugára keresztülsütött a gömbölyű ablakokon, sajátszerű világítást adva az ódon épület belsejének, mely földig tele volt festve idomtalan szentek képeivel, miket paraszt művészek szörnyeteg fantáziája felöltöztetett piros palástokba, sarkantyús csizmákba. A sok csodakép közől nem hiányzott azon szokott allegóriai kép, mely a halált ábrázolja, karjai közt egy királyt, egy koldust és egy papot ragadva magával, s az ájtatos szentképek között ott terpeszkedtek a nyelvöltögető ördögök, elkárhozott bűnösök üstökébe kapaszkodva. Egy-egy alak akkora, mint egy óriás, a másik, mint amannak az ökle.

Az ikonosztáz mögött állt a pópa és a cirkáló, aranyos képek s szentelt koszorúk özönében: amidőn a cirkáló fölolvasva a nép előtt szokott megbízó levelét, a korláthoz szólítja a bírót, egy magas, nagyfogú férfit, s e következő kérdéseket intézi hozzá:

– Vannak-e közöttetek bűbájosak és varázslók, kik az ördögöt segítségül hívják?

A sokaság félelmes suttogással fogadta a kérdést, s hosszú szünet után a pópa felelt:

– Egy volt a múlt évben, nagy jó uram; egy istentelen gonosz, kinek májfoltok voltak nyakán és testén, melyek, mint az ördög által az emberi testbe foltozott darabok, ha tüzes vassal süttetének, sem fájtak neki. Ezt még tavaly fölküldtük a szinedriumnak Fehérvárra, aholott nem állva ki a vízpróbát, csakugyan meg is égettetett.

– Vannak-e közöttetek boszorkányok, lidércek, mások gyermekeinek megrontói, kik az emberek belein csomót kötnek, a levegőben járnak, a tejet véressé teszik, s kígyótojásokat költenek ki, vagy zárnyitó füvet keresnek, avagy magokat láthatatlanná teszik?

E kérdésre egyszerre száz felelet szólalt föl. Mindenki iparkodott a kérdezőt saját tudomásával megismertetni, kivált a fiatal menyecskék dühösen tolongtak a cirkáló körül.

– Csak egy beszéljen egyszerre! – parancsolá a hadnagy tekintéllyel. – Szóljon a bíró, mit tud.

– Igenis, volt egy vén boszorkány a faluban, nagy jó uram – szólt sunnyogóan a bíró –, nálunk Dainicának hítták. Régen rontotta már az embereket, mert veresek voltak a szemei. Ha akarta, olyan zivatart hozott a falura, hogy a házak tetejeit szedte le a szél. Egyszer szinte oda volt jégesőért, s a faluban három helyen ütött le az istennyila. Erre az asszonyok felbőszültek, megragadták, s beleveték a patakba. Az asszony még ott is azt kiáltotta: megálljatok, visszakérnétek még tőlem azt a vizet, amit most megitattatok velem. Az asszonyok erre kifogták alább, ahogy a köveknél fönnakadt, karót vertek szívén keresztül, s elásva a völgyben, egy nagy követ hengerítettek rá. De az idén csakugyan beteljesült rajtunk a boszorkány átka. Egész nyáron egy csepp eső nem esett a határon! Elszáradt mindenünk, barmaink vészben hullottak el. Az esőt és harmatot mind a Dainica itta meg. Erre mi is lementünk sírjához, nagy lyukat fúrtunk belé mélyen, s azon keresztül addig töltöttük bele a vizet, míg csak bevette, ezt kiáltozva: igyál, lakjál jól, átkozott lidérc, ne idd meg tőlünk az esőt és harmatot. Így fordult el tőlünk a nagy szárazság végtére.

A pópa bizonyítá, hogy az előadás hiteles, Kelemen diák följegyzé azt buzgón a pergamenre.

Jött a harmadik kérdés.

– Van-e közöttetek, aki dohányt mer színi? Leveleit pipába vágva, avagy tűzre téve, s úgy belehelve.

– Nincs, uram – felele a bíró –, nem ismerjük azt az eledelt.

– Meg se is próbáljátok ismerni, mert aki rajtakapatik, ország határozatánál fogva a pipaszár orrán keresztül szúratik, s a bűnös úgy vezettetik végig a vásártéren.

Negyedik kérdés az volt:

– Nem visel-e a parasztok között valaki posztóruhát, avagy nyestkalpagot, vagy pedig szattyáncsizmákat?

– Dehogy viselünk, uram – tiltakozék a bíró –, bárcsak ködmenre és bocskorra teljék szegénységünktől, nemhogy festett posztóra és szattyánra vágyódjunk.

– Ezt tennetek nem is volna szabad, mert az ország rendei megtiltották a parasztoknak úrias ruhába öltözködni.

Ötödik kérdés:

– Kik voltak, akik ellene szegültek az ország azon határozatának, hogy a parasztok irtsák ki a verebeket, kicsúfolván azon embereket, kik a verébfejek beszedésével valának megbízva?

A bíró alázatosan közeledett a cirkálóhoz.

– Higgye meg kegyelmed, nagy jó uram. A szárazság, a rossz esztendő miatt még a verebek is elpusztultak a határból; – mondja meg kegyelmed a fejedelemnek, hogy egyet sem foghattunk az egész nyáron.

– De hisz ez hazugság! – förmedt föl Kelemen diák.

– Bizony mondom, úgy van – állítá a bíró, megfogva Kelemen kezét, s nagy ügyesen két ezüst máriást csúsztatva markába.

– Az bizony nem lehetetlen – szólt a cirkáló megengesztelődve.

– Végtére, feleljetek azon kérdésre: nem látott-e valaki közületek külföldi állatokat, avagy idegen fenevadakat itt a környékben kóborolni?

– De biz uram, láttunk mi eleget.

– S mely állátok voltak azok? – kérde Kelemen diák örvendetes kíváncsisággal.

– Hát – kutyafejű tatárok.

– Bolond! Nem olyat kérdeztem. Valami idegen négylábú vad, holmi pettyegetett bőrű állat nem jött-e szemeitek elé, mikor erre-arra jártatok az erdőben? Hisz ti minden barlangot fölkutattok, mert még most is keresitek Decebál elrejtett kincseit.

A bíró fejét csóválta nagy hitetlenül, s szétnézve népein, vállat vonítva viszonza:

– Mi nem láttunk semmi ilyes csodát, uram, hacsak talán a Sange Moarte nem látott, mert az szüntelen az erdőket és barlangokat járja bolondképpen.

– Hát hol az a Sange Moarte? Ide kell híni.

– Hjaj, uram, bajos azt megkapni. Ritkán jön a faluba. De itt lesz tán az anyja.

– Itt van, itt van! – kiáltozák többen, egy vén, beesett képű asszonyt tuszkolva előre, kinek feje összevissza volt burkolva fehér kendőjével.

– Hát kend micsoda bolond nevet adott a fiának? – riadt rá a cirkáló. – Ki hallotta azt: valakit „holt vérnek” nevezni el? – Nem én adtam neki e nevet, uram – szólt tört hangon az oláhnő –, a falu népe nevezte őt annak, mivelhogy sohasem látta őt nevetni senki, sem senkihez nem szólt soha, s ha megszólíták, nem felelt rá; apját sem siratta meg, mikor meghalt, sem a lyányokhoz nem járt el a fonóba; csak az erdőket járta szüntelen.

– Jól van, öreg; erre nekem semmi gondom.

– Tudom, uram, hogy ezzel neked semmi bajod; de mégis meg kell azt tudnod, hogy a falu legszebb leánya, a szép Florica, az én fiamba volt szerelmes. Nem volt annál szebb hajadon egész Havaselig sehol. Olyan fekete szemeket, olyan sarkig érő hajtekercset, piros orcát, karcsú termetet hetedhét országon nem találnál többet. S hozzá milyen szorgalmas volt, és fiamat hogy szerette! Tizenhat hímzett inge volt festett ládájában, miket maga kezével font és szövött, s nyakában kétszáz ezüst és húsz arany pénzből viselt füzért. – Sange Moarte soha rá sem nézett a leányra. Florica hiába kötött bokrétát, ő nem tűzte azt süvege mellé, hiába adott neki kendőt, nem kötötte gomblyukába; énekelhetett a leány a tűzhely mellett, mikor ő azon ment, akármilyen szép nótákat, Sange Moarte meg sem állott a küszöbnél; pedig úgy szerette a leány! Sokszor mondta neki, ha az utcán találkoztak: „felém sem jössz, még tán akkor sem néznél meg, ha meghalnék”. – Sange Moarte azt felelte: „Akkor mégis megnéznélek.” – „Meg is halok én hát nemsokára” – szólt búsan a leány. – „Akkor majd meglátogatlak” – szólt Sange Moarte, s odább ment. – Unod magadat, jó uram? A mesének vége van már. A szép Florica halva fekszik. Szíve megszakadt bújában. Ott fekszik a ravatalon, a ház előtt ki van tűzve a gyászfenyős armindenu; majd ha meglátja Sange Moarte, s megtudja róla, hogy Florica halva fekszik, előjön ismét az erdőkből, holt szerelmesét megnézni, amint annak megígérte, mert ő meg szokta tartani szavát. Akkor beszélhetsz vele.

– Jól van, jól, öreg – szólt Kelemen diák elkomorodva, s mintegy bosszonkodva azon, hogy a parasztembereknek is van költészete, kik Horatius ars poeticáját sem olvasták. – Rá kell lesni a fiúra, mikor odajön, s hírül adni.

– Jobb lesz uram, ha magad jössz oda – szólt az öreg –, mert másnak alig hiszem, hogy feleletet adjon akármi kérdésre.

– Legyen hát; vezessetek oda – szólt hivatalos buzgósággal a cirkáló, s az egész összegyűlt csapat megindult a falu túlsó végén levő halottas ház felé.

A mariseli falu túlsó vége annyira van a templomtól, hogy mire a gyülekezet odaért, egészen beestveledék.

A hold följött a hegyek mögül; a házak mellé fenyők voltak ültetve, azoknak sötét lombozatán keresztülsütött halaványan az éjszakai világ; – a távolban valami pásztorsíp búbánatos dúdolása hallik; – kis fehér ház előtt sírdogál a fizetett vénasszony; – a szellő lengeti az armindenu gyászpántlikáit; – a kis házban fekszik holtan a szép fiatal leány, várva elbujdosott kedvesét; – a holdvilág rásüt halavány arcára.

*

A nép körülfogta a halottas házat, tipegve, susogva belopózkodtak az udvaron, benéztek az ablakon; suttogták: „itt van, itt van!” A cirkáló, a pópa, a bíró és Sange Moarte anyja beléptek a szobába.

A küszöbön keresztülfeküdt holtrészegen a leány apja, ki a nagy gyász miatt még tegnap úgy leitta magát, hogy holnapig föl nem ébred. A szoba közepén volt a fenyőfa koporsó, tarka rózsákkal bemázolva mezei művészek ecsetétől; benne feküdt az alig tizenhat éves leány, szép homloka halotti koszorúval átfonva, egyik kezébe volt adva egy viaszgyertya, a másikba egy kis ezüstpénz; fejtől két cifra viaszgyertya égett mellette, egy-egy mézes lepénnyel fedett csuporba dugva, lábánál magas hátú festett széken ült összegörnyedve s merev szemeit le nem véve a leány arcáról – Sange Moarte.

A pópa és a bíró babonás kegyelettel álltak meg az ajtóban; Kelemen odalépett a legényhez, s amint rátekinte, megismeré benne ugyanazt, ki nem akarta neki megmondani az utat.

– Héj, fiú! Te vagy az, ki nem szoktál az embernek feleletet adni?

A megszólított azzal igazolá e kérdést, hogy nem felelt rá.

– Hallod-e, most idehallgass, és felelj arra, amit kérdek, én vagyok a cirkáló hadnagy.

Sange Moarte némán, elmélázva tekinte Floricára, s oly mozdulatlan maradt, mint maga a halott, még lélegzetvevését sem lehete észrevenni. Anyja, a jó öregasszony, hízelgőleg fogta meg kezét, s igazi nevén szólongatá:

– Fiam, Jóva! Felelj ezen úrnak, nézz reám, én vagyok az édesanyád.

– Az én uram, a fejedelem nevében fölszólítalak téged a feleletadásra! – kiálta rá mindig növekedő súllyal a cirkáló.

Az oláh hallgatott.

– Kérdem tőled: vajon erre-arra az erdőben kóboroltodban, nem láttál-e külföldi állatokat? Nevezetesen egy foltos, sárgapettyes bőrű fenevadat, melyet párducnak neveznek a tudósok?

Sange Moarte összerezzenni látszott; mintha álmából költötték volna föl: merev szemei egyszerre ragyogva tekintének a kérdezőre, arcán valami lázas hevület ütötte ki magát, s csaknem reszketve hebegé:

– Láttam, láttam, láttam.

S azzal eltakarta szemeit, hogy ne lásson a halottra.

– Hol láttad azt? – kérdé a cirkáló.

– Messze, messze! – sóhajta az oláh, s azzal ismét elnémult, homlokát tenyerébe temetve.

– Nevezd meg a helyet: hol?

Az oláh félve tekinte szét, s mintha hideg borzadály futná át, összerázkódék, s félelmetes szemforgással súgá a cirkálónak:

– A Gregyina Drakuluj[4] mellett.

A pópa és bíró háromszor vetett magára keresztet, s ez utóbbi nagy áhítattal pillanta egy a falon függő szent Péterre, mintha oltalomra hívná ez alkalommal.

– Te bátor legénynek látszol, hogy az ördög kertjéhez közel mertél menni – szólt a cirkáló –, elvezetnél-e engemet oda? Az oláh örvendő arckifejezéssel jelenté, hogy elvezeti.

– Szent Miklós és minden arkangyalok nevére kérlek, uram – kiálta közbe a pópa –, ne menj oda. Még aki csak azon helyre tévedt, sohasem került többet vissza. Jó lélek sosem megy annak tájára sem, ezt is csak a bűne vitte oda.

– Magam sem jókedvemből megyek oda – szólt fejvakarva Kelemen –, nem azért, mintha a táj nevétől félnék, hanem mivel nem szeretek a hegyeken mászkálni, de hivatalom parancsolja, s annak eleget kell tennem.

– Legalább hát tűzzön kegyelmed egy szentelt barkát a süvegje mellé – sürgeté őt a gondoskodó lelkipásztor –, vagy vigyen el magával egy Mihály angyalt, hogy az ördögök közel ne érhessék.

– Köszönöm, atyafiak; jobb lesz, ha egy pár bocskorról gondoskodtok, mert ezekben a sarkantyús csizmákban nem járhatom a hegyeket; ellenszereiteknek úgysem vehetném hasznát, mert én unitárius vagyok.

A pópa szinte keresztet vetett magára, s fölsóhajtva mondá:

– Azt hivém, igazhitű vagy, hogy oly buzgón kérdezősködtél a boszorkányok felől.

– Az csak hivatalos dolgom, de nem hitem. Küldjétek be a törököt.

A pópa kifordulva mormogá félhangosan:

– Összeilletek! Két pogány.

– Atyámfia, Zülfikár – monda Kelemen diák a belépő töröknek, mialatt az átvett bocskorokat kötözé lábaira. – Most már ám lássad, merre indulsz, mert nekem egy kis félreugrást kell tennem a hegyek közé.

– Ha te ugrol, én is ugrom – felelt a gyanakodó renegát –, megyek, amerre te mégy.

– Jó barátom, nincs ott mit zsebre raknod, ahova én most megyek, hacsak az ördögöket nem, mert ott ember sohasem jár.

– Mit tudom én, hol lakik itt ember a ti görbe országtokban? Nekem az a rendeletem, hogy veled menjek, mindaddig, míg oda vissza nem érek, ahonnan elindultam.

– Annál jobb, többen leszünk, hanem legalább segítsd kihúzni a kardomat, ha valami baj talál lenni, legalább védhessem magamat.

– Hát te olyan kardot tartasz, amit csak két ember húzhat ki a tokjából? No, add ide.

S azzal nekiveté egymásnak a lábát a két férfi, s két kézzel kapaszkodva a kardba, egy darabig húzták-vonták egymást annál fogva. Végre kiszaladt a kard hüvelyéből, Kelemen diák szinte hanyatt esett vele.

Azután pedig fogá Kelemen az egyik mézes ibriket, s mézzel végigkenve a kard rozsdás pengéjét, úgy dugta vissza hüvelyébe.

– Induljunk, öcsém – monda az oláhnak. Az sebtében fölvevé a földről süvegét, baltáját, s hátra sem nézett a halottra, ment elöl.

Anyja megfogta kezét:

– Holt szeretődet nem csókolod-e meg?

Sange Moarte oda sem tekinte, kihúzta kezét anyjáéból, s ment a két idegen férfival az elsötétült erdők felé.

*

Egész éjjel haladtak a vállalkozók egy hosszú, mély völgyben, melynek fenekéből csak a minden oldalról emelkedő óriás bérceket láthaták, legfölül csillogott csak egy foltja a csillagzatos égnek.

Reggelre a havasok közepén találták magokat.

Ragyogó látvány! A távolban kristály bércek gyémántos ormokkal, hóval borított fehér mezők, mik közt borúsan vonul végig egy-egy sötétzöld fenyőerdő; oldalt egy bazaltszikla, toronymagasságú szegletes oszlopok egymás mellé állítva, mint egy óriási orgona sípjai, tetejükön gömbölyű fákkal koszorúzva, előtte fehér felhő vonul keresztül, a roppant bazaltszikla alapja és teteje kilátszik belőle; néha egy-egy villám lobban ki a felhőből, a visszavert mennydörgési visszhangot nagy későre hallatja omlatag akkordokban a felséges sziklaorgona.

Amott egy sziklahasadék tűnik föl, két átelleni darabja minden töréseivel egymásba látszik illeni, több öles nyílásán keresztül a hideg Szamos egyik eltévedt ága rohan elő, ismét elveszve a partjait ellepő sűrű tölgyek között.

Egy helyütt lépcsőzetet képeznek a sziklák, de azok nem emberi léptek számára vannak alkotva, minden fok egy torony magasságával bír; másutt egymásra vannak döntögetve a bércek, egyik a másik hátán fekszik, oly alakban, hogy ha a legalsót megmozdítanák, az egész bérctömeg ismét más csoportozattá omlana.

Minden azt hirdeti, hogy itt vége van a földnek, az ember uralmának, a szédítő magasságból nem látni egy emberi hajlékot, még növényzetnek is gyéren van adva hely, mezetlen sziklák, tátongó örvények látszanak mindenütt, mikben tombolva fut végig a hegyi zuhatag; csak a vad zerge szökell egyik kőszálról a másikra.

– Merre megyünk itt? – kérdé Kelemen a vezetőtől, aggodalmas tekintetet vetve a környékre; melyben legnagyobb lehetség volt örökre eltévedni.

– Csak bízd magadat rám – viszonza Sange Moarte, s vezette embereit biztos helyismerettel a laktalan vidéken. Ahol alig látszott valami lehetőség a szakadékos ormokon áthatolhatni, ő ismeré ez utat, emlékezék minden gyökérre, mely a szikláról lemászónak hágcsóul szolgál, az örvényeken keresztülfekvő faderekakra, a keskeny sziklapárkányokra, miken csak félrehajolt derékkal s a repedéseken fogózva lehet körülhaladni, s a legbiztosabb tájékozással látszék magát kiismerni a tömkelegben.

– Közel vagyunk! – szólt egyszerre, amint egy meredek sziklafalra fölkapaszkodva széttekintett, s kezét nyújtva az utána kapaszkodóknak, fölsegíté őket maga mellé.

Ismét új látvány mutatkozék.

A sziklahát, melyre fölkapaszkodának, túlsó oldalán fényesre volt simítva, s félkörben körülfutva a vidéket, egy medencét látszott képezni, melynek száz ölnél mélyebb fenekén egy gömbölyű tengerszem sötétlett barnazöld vizével, s bár körül csöndes volt a lég, háborogva hullámzott; tán a tenger dagályát érzé.

A sziklamedence átelleni oldalát egy óriási havas bérctömeg képezte, csupán legalól benőve fenyőfákkal, s amint a két bérc egymáshoz ért, a völgycsatornából egy kis patak csergedezett a tengerszem öblébe, a völgyre omlott jéghegyek kristályboltozatot képeztek fölötte.

– Hová megyünk ide? – kérdé elszörnyedve Kelemen.

– Azon csermely forrásaig! – mutatá Sange Moarte. – Az a jég között barlangot vájt magának, s mi e nyomon a keresett helyre jutunk.

– De hogy megyünk odáig? Hisz ez a szirtlap olyan, mint a tükör, ha az ember megcsúszik rajta, meg sem áll, míg a tóba nem bukott.

– Vigyáznotok kell: hanyatt fekve oldalvást csuszamlunk. Néhol egy-egy bokor fülrózsa látszik, ott meg lehet fogózni; egyébiránt mezítláb nem lehet tartani a megsikamlástól; tegyétek azt, amit én.

Hajborzasztó mulatság. Az emberek csizmáikat levetve, talpaikkal és tenyereikkel tartózkodának a sima kőlapon, melynek meredek lejtője alatt a feneketlen tengerszem sötétlett föl reájok.

Már feleútján lehettek a lejtőnek, midőn az átelleni szikláról egy rejtelmes moraj kezde alázúgni. A szirtet remegni érzék magok alatt a rajta fekvők.

– Hah! Maradjatok ott – kiálta Sange Moarte az utána jövőkre. – Egy hófuvatag közelít az átelleni hegyről.

S már a másik pillanatban lehete látni a fehér gombolyagot, mely a véghetlen távol magasságokból meglódulva, veszett sebességgel hömpölygött a meredeken alá, egész sziklákat és kitördelt fenyőket szedve föl útjában, s minden pillanatban iszonyúbbra nőve, s vad iramodtában megrázva a hegyet, melynek lejtőjén ötven öles ugrásokkal szakadt a völgy felé.

– Jézus! – kiálta fel Kelemen, félkezével vezetője után kapva rémültében, másikkal a sziklába fogózva. – Ez eljön idáig, és mindnyájunkat itt csap agyon.

– Maradjatok veszteg! – kiálta rájuk Sange Moarte, látva, hogy felfelé akarnak kapaszkodni, az elcsúszás veszélyének téve ki magokat. – A lavina ott ama sziklaköbnek fog nekimenni, mely útjában áll, s ott vagy összetöri magát, vagy fennakad.

És valóban lehete látni, hogy az óriásivá nőtt görgeteg mint vágtat a völgy homorulatán egy kiálló sziklacsúcs felé, mely oly törpének látszott hozzá képest. A lavina mennydörgésitől nem lehete többé hallani semmi hangot.

Most egyszerre az útjában levő szikla mögött megugrik a hógömb, s egy iszonyú szökéssel egyenesen annak élére esik, oly ütést adva az egész hegynek, hogy megrendült alatta.

Egy percre az egész vidék egy gőzsebességgel szétszórt hófelhőtől lőn ellepve, s a végső csattanás után megszűnt a dörgés. Arra ismét irtóztató ropogással újra kezdődék az; a görgeteg letörte súlyával az útjában álló sziklát, s vele együtt iszonyú forgással zúdulva le a meredeken, egyenesen belezuhant az alatta fekvő tóba.

A felháborított tengerszem szétcsapott kétfelől, iszonyú hullámával egész odáig feltorlódva, ahol ötven ölnyi magasban a kalandorok kapaszkodtak a meztelen sziklába. S azzal ismét visszacsaptak hullámai, néhány pillanatra középett egy óriási átlátszó zöld szoborrá egyesülve, azután még egyszer meglódult az, s ismét visszahullott, s nagy lassan végre elcsendesült.

Kelemen diák inkább halott volt, mint élő; míg Sange Moarte első tekintetével a csermely barlangját kereste, ha nem özönlé-e el a tán túláradt víz?

De a tengerszem egy lábnyira sem áradt meg a belezuhant hótömegtől. Elnyelte azt a véghetlen mélység; a tengerszem sohasem nő, sem nem fogy.

– Most folytassuk az utat – szólt hidegen Sange Moarte –, a szikla megnedvesült, annál könnyebb lesz rajta kapaszkodni.

Félóra múlva a csermely torkolatánál voltak a kalandorok.

Egy csodálatos folyosó állt előttök.

A csermely egy meleg forrás kifolyásából ered, mely a völgyek vágányaiban végigfutva, minden évben jéghegyek és hógörgetegek által szokott eltemettetni. A meleg víz azonban folyosót vájt magának a jég között, s meleg gőzével szüntelen olvasztva a körüle levő jégtömeget, annak csak külső, legkeményebb rétege maradt meg, mely kívülről szüntelen fagylalva a küllevegőtől, belül szüntelen olvadva a forrás hevétől, mint egy átlátszó kristály alagút boltozódik vastagon lefüggő ragyogó jégcsapjaival a patak fölött.

E jég alatti folyosóba vezette Sange Moarte kísérőit.

Kelemen nem állhatá meg, hogy a mesebeli tündérpalotákra ne emlékezzék vissza hol az átlátszó vizeken át látják az elbűvölt halandók a napvilágot.

Mindenütt a víz folyásán haladva, egy helyen elkezde sötétülni az alagút világa, az átlátszó boltozatot mindig homályosabb tömegek válták fel, a vastagabb jég mindig sötétebb kékbe kezde átmenni, végre egészen elfeketült, csak a csergedező víz mormogása vezeté még a tapogatózó férfiakat.

Azok térdig felgyürkőzve jártak a meleg patakban, s a sötétebb helyre jutva, mindig forróbbnak kezdék találni a patakot, míg egyszerre sziszegő zuhogást hallva, megpillanták ismét a napvilágot azon sziklahasadékon keresztül, melyen át a patak föld alatti barlangjába lerohant.

Itt néhány lelógó gyökérbe kapaszkodva kikerülék a forró víz rohamát, s rövid fáradság után a hegy túlsó oldalán találták magokat, egy mély kút alakú völgyben.

Itt van a Gregyina Drakuluj.

Egy kerekded völgy, melyet minden oldalról száz meg száz ölnyi magas, falmeredek bércek vesznek körül, mint egy mély kutat. Aki fölülről akar belenézni, hasra fekve közeledik a sziklapárkányhoz, s még akkor is jó feje legyen, ha el nem szédül. Lenn a völgy fenekén örökké nyílnak a virágok. Mikor köröskörül legjobban esik a hó, szikrázik a jég, a csikorgó tél derekán lehet látni itt azon széles, csipkés levelű sötétzöld virágokat, azokat az apró gömbölyű levelű fákat, minőkhöz hasonlót a környéken sehol sem találni, sőt a bőrlevelű nymphaea sárgafehér tulipánjai éppen akkor nyílnak ottan, s a pázsit télen-nyáron a legbujább zöld, s a vadborostyán felkapaszkodik magasra a sziklák repedésein, piros bogyóit hullatva a völgybe, mikor körös-körül holt és hideg az egész természet.

Egész télen tele van e völgy a legritkább virágokkal.

Ezért hívja e helyet az oláh az „ördög kertjének”, s fél hozzá közelíteni.

Pedig az egész csoda igen természetes okból ered.

A völgy mélyén egy barlangban forró érces patak buzog, mely sehol sem törve ki a fölszínre, átmelegíti a fölötte levő földréteget, s miután a meleg vizeknek is megvan saját növényzetük, ez ismeretlen bokrok és virágok örökké ott virulnak éltető elemük közelében. Az egész egy a szabad ég alatt, viharok és jéghegyek és hófuvatok között díszlő orangeria!

Sange Moarte némán inté kísérőit maga után, egész lényegén valami lázas nyugtalanság volt észrevehető, amint néhány lépést téve a barlangban, reszkető kézzel egy sötét mélyedésre mutatott, melyen egy vasajtó látszott meg.

– Mi ez! – kiálta fel Kelemen, kardjához kapva. – Itt lakik valaki?

– Igen – monda Sange Moarte, kinek vére e pillanatban lángolni látszott, erei szinte kiszakíták halántékait. – Amott szokott ő förödni azon vízmedencében: naponkint meglestem őt, de nem volt bátorságom hozzá közelíteni – hebegé alig hallható suttogással, de forróan, szenvedélyesen.

– Kicsoda az? – kérdé idegenül a hadnagy.

– Oh, a tündér – rebegé reszkető ajakkal az ifjú oláh, s forró fejét kezei közé szorítá.

– Miféle tündér? – kérdé Zülfikárhoz fordulva Kelemen. – Én egy párducot keserek.

– Csitt, a vasajtóban kulcs nyikorog! – kiálta Zülfikár. – El a barlang sötétjébe.

Sange Moartét erővel kellett a két férfinak elragadni az ajtótól.

A vasajtó halkan megnyílt, s rajta egy hölgyalak lépett ki, kezével arany örvénél fogva egy nyúlánk párducot vezetve magával.

Sange Moarténak volt oka őt tündérnek nevezni. Ragyogó szépségű hölgy, keleties pongyolában; a fürteire szorított piros fez hosszú aranybojtja fehér turbántekercsén keresztül halavány arcára csüng le, a hölgymenyétprémes kaftánkából előfehérlenek elefántcsont-sima vállai, szemei világlani látszanak a sötétben, karcsú termetének mozgása oly hullámzatos, oly varázsló, oly lélekpusztító.

A három férfi visszafojtá lélegzetét, míg előttük a nő észrevétlenül elhaladt.

– Hah! Ez ő! – suttogá meglepetten Zülfikár, midőn eltávozott.

– Kicsoda? Te ismered? – kérdé Kelemen.

– Ez ő. Azraële; Korzár bég egykori kedvence. Micsoda hely ez itt?

– Csitt, hallgassunk, észre ne vegyen.

A hölgy ezalatt a medencéhez ért, hova a föld alatti víz összegyülekezett, s ott egy kőpadra leülve, elkezdé turbánját leoldani. Hosszú jáspisfekete hajfürtei leomlottak vállaira.

Sange Moarte forró lihegése hangzott a sötétben.

A párduc nyugodtan feküdt úrnője lábainál, okos fejét két első lábára nyugtatva.

Azraële most tarka perzsa sálját oldá le karcsú derekáról, s ezáltal szétnyílt kaftánkáját készült levetni. Ezalatt kettőt lépve, egy kiálló sziklafal elfedé őt a férfiak szemei elől.

Sange Moarte oda akart rohanni.

Alig sikerült őt a két férfinak visszatartaniok.

– Megvesztél! – dörmögé fülébe Zülfikár. – El akarsz árulni bennünket kíváncsiságoddal?

– Ez a fiú szerelmes azon asszonyba! – suttogá Kelemen.

E pillanatban hallatszék a víz locsogása, mintha valaki belelépett volna, s a habokat hányná magára.

Sange Moarte eszeveszetten ragadta ki magát kísérői kezei közől, s őrjöngő ordítással rohant a medence felé.

Ez ordításra egyszerre kiugrék Azraële a víztükörből, tündéri szépsége észrontó bűbájában, s villámló szemekkel tekintve a vakmerőre, felkiálta dühös, reszkető szóval:

– Oglán! Rajta!

A párduc egész ekkorig mozdulatlanul feküdt ott; azon pillanatban, midőn úrnője csatára kiáltá, ordítva szökött fel, s megragadva éles körmeivel az oláh ifjút, egy rántással leteperte a földre.

Sange Moarte még ekkor sem magát védte a fenevad ellen, hanem könyörögve nyújtá kezeit a bűbájos hölgy felé, szomjú szemeivel annak szépségeit akarva elnyelni, s közelebb vonszolva magát hozzá, s nyögve, sírva terült el annak lábai előtt, míg Azraële vad szemekkel tekintve reá, hirtelen előkapott leplébe burkoltan nézte, mint tépi szét kedvenc párduca az ifjút, ki senkit sem szeretett éltében, hogy őt szerethesse halálosan.

– Én segítségére megyek – monda Kelemen diák, kihúzva kardját, s az iszonyat által dühössé téve.

– Csöndesen. Ne tedd azt a bolondot – monda Zülfikár. – Okosabb dolog áll előttünk. A vasajtó nyitva maradt, míg a nő el van foglalva, suhanjunk be, s tudjuk ki, mi van itt; urainkat nagyon fogja érdekelni. Ha a tiedet nem, az enyimet bizonyosan.

Ezzel a két férfi észrevétlenül belopózék a vasajtón, s végigtapogatózva a szűk folyosón, mely a sziklába látszott vágva, egy a középen álló lámpa világánál több apróbb ajtót pillanta meg jobbról-balról. Azokba benyitva, csupa kijárástalan üres szobákat találtak; végre megpillanták egy ablakon keresztül a külvilág derűjét. Arra sietve, egy újabb vasajtóra találtak, melyen kilépve, egy tágas udvaron lelék magokat, mely magas bástyával volt körítve. A bástyára fölhágva, a hideg Szamos völgye terült szemeik előtt. Nemsokára egy gyalogösvényt is megsejtének, mely a bástyáról az alant terülő erdőbe levezetett. Addig lélegzetet sem vettek, míg oda le nem jutottak.

A két férfi csak ekkor nézett még egymás szemei közé. Kelemen még most is vélte hallani a démoni hölgy vad, csengő szavát, a párduc ordítását s az oláh ifjú halálkiáltásait.

– Jó volt erre jönnünk – monda Zülfikár. – Mert azon az úton, amerre jöttünk, vezető nélkül vissza nem találtunk volna; innen legalább valahogy csak kiigazodunk.

Csakugyan akadtak is nemsokára egypár favágóra, kik tutajokat kötöztek a vízparton.

– Micsoda vár ez itten, atyafiak? – kérdé Kelemen tőlük. Azok bámulva tekintének rá:

– Hol van az a vár? – kérdezék.

Kelemen hátranézett, hogy majd megmutatja nekik, s íme – sehol sem látott olyasmit, ami egy várhoz hasonlítana, egyik szikla olyan volt, mint a másik.

Az oláhok nevetni kezdének.

– Jobb, ha nem szólunk nekik – monda Zülfikár –, úgy látszik, magok sem tudják, hogy mi van itt közelükben! Hanem ahelyett jegyezzük meg. Kívülről csakugyan nem látszik egyébnek egy darab faragatlan sziklánál, a bokrok eltakarják a nyílást, amelyen kijöttünk.

Azzal útba igazíttatva magukat, a kalandorok szerencsésen visszaértek Mariselbe, aholott meg sem várva, hogy Sange Moarte hollétét számon kérjék tőlük, fölültek lovaikra, és mentek odább.

Zülfikár még azt kívánta volna, hogy Kelemen diák Bánfihunyadra is elkísérje őt, de megértve, hogy az Bánfi Dénes fennhatósága alatt áll, egyedül indult meg az adót fölvenni; bár Kelemen diák előre biztatá, hogy ott ez egyszer hamarább kaphat ütleget.

*

Kelemen diák, elmondván a látottakat Csáky Lászlónak, jutalmul száz aranyat kapott fölfödözésiért, a zöld csizmákat nem is említve.

Sokkal különben járt még Zülfikár. Megérkezve Váradra, ott az adót átadta Ali basának, s egyszersmind elmondá neki, amit Azraëléről megtudott.

E hölgyet még tizenhárom éves korában Ali basától szöktette el Korzár bég. Ali volt az első tulajdonos, ki azóta kétszáz arany jutalmat hirdete annak, ki kedvhölgye lakhelyét kitudja.

Zülfikár kétszáz arannyal terhelt erszényt hozott ki markában, a basától kilépve. Ezt megtudta az aga, akinek Zülfikár alattvalója volt, ürügyet talált beleköthetni a renegátba, s száz botot ítélt a talpára, ha minden ütleget egy arannyal meg nem akar váltani.

– Azt nem cselekszem – monda Zülfikár –, hanem átadom azon ajándékot, melyet Bánfi Dénes uram küldött Ali basának, midőn nevében fölszólítám, hogy az adót fizesse le. Adjad ezt át te a basának, s fogadom, hogy úgy megjutalmaz, hogy egész életedre elég lesz.

Az aga kapott az ajánlaton, s átvéve a gondosan lepecsételt szekrénykét, melyet szinte Zülfikárnak kellett volna a basához vinni, átnyújtá azt annak, hódolatteljes hangon mondva:

– Íme, kegyelmes basa, itt vagyon azon fejedelmi ajándék, melyet Bánfi Dénes uram adó fejében küld tenéked.

Ali basa átvevé a szekrényt, s amint annak zsinegeit szétmetélve s pecsétjeit feltördelve, levenné annak tetejét, íme, egy rútul összekunkorodott sertésfark hullott ki belőle kaftánjára. A legirtózatosabb megbántás és csúfság, amit török emberen el lehet követni.

Ali basa csaknem a padlásig ugrott föl dühében, s földhöz verve turbánját, rögtön parancsolá, hogy a bámulatában megmerevült agát, ki a szekrényt átadta, kapuja előtt vonják karóba.

Zülfikár pedig a kétszáz arannyal szépen odább sétált.

XII. Egy főúr a XVII. században

A bonchidai kastélyban nagy sürgés-forgás volt. A ház urát, Bánfi Dénest várták haza Ebesfalváról.

A vár kapuja, melynek közepén roppant családi címer ragyogott aranyozott oroszlánok körmei közt, zöld gallyakkal s színes lobogókkal volt beárnyazva, az utcán hosszú sorban voltak fölállítva az iskolás gyermekek ünnepi öltözeteikben, tanítóik vezénylete alatt, távolabb állongott vasárnapi ábrázattal a jobbágyság, s a határdomb előtt látszott rendezett csapatokban a Kolozs megyei lovas nemesség hada, mintegy nyolcszáz főre menő lovag, mind derék, harcias alakok, buzogánnyal s széles kardokkal fegyverkezve, kik főnöküket, a nemesség generálisát, elfogadni jöttek.

A bástyákon lehete látni Bánfi Dénes saját harci népét, mintegy hatszáz páncélüngös vitézt, hosszú török puskákkal, szittyás sisakokkal; a Szamos felőli bástyákra föl volt állítva nyolc tarack, néhány ölnyi távolságban parázstűz égett, melyben a pattantyúsok hosszú vaspálcák végeit tüzesíték, azokat kanócok helyett használandók.

Minden kapuban, minden szárnyajtónál két-két apród állott karmazsinpiros dolmányban, búzavirágszín feszes nadrágokban, minden öltözetük ezüstzsinórokkal és vitézkötésekkel sujtásozva.

A legmagasabb donjon ablakában ült a toronyőr, kürtszóval jelt adandó a főúr jöveteléről, feje fölött óriási bíbor zászlóval birkózott a szél, alig bírva megemelni a rajta csüngő gazdag aranybojtokat.

Az ablakokon mindenütt kíváncsi udvari nép, hölgyek, lovagok látszottak bámuló várakozásban, csupán három ablak volt ment az ünnepi csoportoktul, helyettük hófehér porcelánvázákban illatos jázminok s reszkető mimózák tekingettek élő, alig engedve észrevenni egy halvány, szelíd női arcot, ki ábrándos mélázással könyökölt a hímzett ablakvánkoskára. Ez volt Bánfi Dénes neje.

Mintegy tíz óra lehetett reggel, midőn az országúton emelkedő porfellegről észrevevé a toronyőr a főispán közeledtét, s kürtjével jelt adva, a tarackdurrogás rögtön helyére riaszta mindenkit, a papok, tanítók siettek növendékeikhez, a hadnagyok rendbeállíták dandáraikat, a bástyákra állított trombitások és tárogatófúvók rákezdték az akkor legkedveltebb toborzó danákat.

Nemsokára a tisztelgőkhez ért a főispán, a többi megyék bandériumaitól kísérve; előtte, utána fegyveres csoportok lovagoltak, miknek viselete, fegyverzete a legnagyobb tarkaságot mutatta föl.

Lehete látni a paripák mindennemű fajait és színeit, arab mént, erdélyi telivért, mokány lovat, nyúlánk angol paripákat s táncoló berber fajt, testszín sörénnyel, minden színezetű csójtárokkal, bogláros fékkel, pillangókkal hímzett nyeregtakarókkal.

Lehete látni a hajdani csaták minden műszereit, karcsú damaszk kardot, gerezdes buzogányt, görbe orrú csákányt s kígyózó lángpallost s azokat a hosszú, remekül kirakott lőfegyvereket, mikkel ritkán lehetett többet lőni egynél; itt-ott láthatók voltak már a divatba jött ölnyi hosszúságú háromélű tőrök, miknek hegye a földet horkolá.

Mindegyik dandár saját megyéje címerét viselte tarka lobogóin, miket délceg termetű zászlótartók vittek nyeregkápáikban. A harcias csapatok előtt lovagolt a nemesség főhadnagya, Veér György; izmos, köpcös, negyven év körüli férfi, szakálla néhol foltonkint megőszült, bajusza keményen kétfelé pödörve, arca naptól barna. Nyusztprémes kalpagján opálos forgó mellett egy csomó koronásgém tolla lengett, fényes medvebőr kacagányát kövekkel kirakott, tenyérnyi széles lánc tartotta elöl össze, a vállára fekvő medvefő szemei helyén diónagyságú krizolitok ragyogtak; derekára ezüst páncéling volt vetve, aranycsillagokkal, mely alól átlátszott a sötétkék bársonydolmány; oly jól illett kezébe az aranybetűkkel kivert görbe kard, végén legszélesebb, míg nyeregkápájából egy pár pisztoly rémületes agya látszott elő, melynek gépezete semmivel sem volt egyszerűbb egy mai világbeli gőzhajóénál.

Maga a főkapitány egy nyitott hintóban ült, melybe öt fekete mén volt fogva, aranyos, rózsás szerszámmal; a hintó mindkét ajtajára pompás aranyzással volt kifestve a Bánfi címer, hátul két huszár kapaszkodott a bakra ezüstös, panyókás mentékben, fehér tollforgókkal.

Büszke méltósággal ült hintaja bársony vánkosai között Bánfi Dénes; mindazon pompa, fény, mely őt körülvette, úgy illett arcához, csillogó fürtei szabadon láttatták magas homlokát, mely őszinte, szép szemeivel együtt annyi magas szívjóságot tanúsított, míg a bokros szemöldök hajlása s az ajkak metszése a szenvedélyesebb indulatok bélyegét viselék magokon, s az arc maga is szüntelen ez indulatváltozások befolyása alatt látszott lenni, majd nyájas, mosolygó, rózsapiros, majd vad, elboruló, sötét bíborvörös; a nemes lelkesülés vonalmai, a féktelen heveskedéséivel egymás mellé, egymás fölé rajzolva, éppen úgy, mint voltak a szívben.

A fölállított sorok tisztelkedve hajták meg kardjaikat előtte, a gyermekcsoport énekszóval fogadta, a jobbágyok kalapjaikat lóbálták előtte, a bástyafokon harsogott a zene, a tisztelendő urak dikciókat mondtak, s az ablakokból kendőkkel, kalpagokkal integetett felé a vendégsereg; és Bánfi mind e tisztelgést megszokott méltósággal, nemes leereszkedéssel fogadá, mint ki érzé magában, hogy mindez őt megilleti; szemei azonban azon három ablakon tévedeztek, melyek illatos jázminnal s reszkető mimózával voltak lepve, s arca egy-egy komolyabb vonást sajátíta el, amint azokban nem vett észre senkit.

A teremek egyik ablakából egy magas, vén férfi tekint le, hosszú, apró gombokkal ellátott reverendaszerű kabátban; fogai kihullván, álla nagyon közel jött orrához, s ez viszont nagyon messze esett szemeitől. Tekintete nem mutatja, mintha osztoznék a közös tisztelkedésben. Mellette egy gyászos nő könyököl ugyanazon ablakban, fekete bársony főkötőben, arcán harag és megvetés eltitkolatlan jelei láthatók. Mindkettőjök mellett Naláczi István uram áll összefont karokkal, furcsa gúnymosollyal tekintve az egész díszmenetre.

– No, nézze kegyelmed, tisztelendő Koncz Márton uram – szól a gyászos özvegyasszony a vén ősz férfihoz –, járt valaha ennyi splendorral egy fejedelem, mint ez a simplex báró itten? Én voltam koronáción, voltam installáción, inauguráción, triumfális ováción, de sohasem láttam, hogy ennyi hűhót csináltak volna privátus emberrel, mint ezzel itten. Ha mégis a fejedelemmel tennék, az más volna, de hát micsoda Bánfi Dénes uram? Nemes ember, mint akármelyikünk. Csak az, hogy ő arrogálni, pretendálni tud, de bizony ez a fejedelmi splendor neki de jure nem kompetál. Oh, tudom én, hogy mi a juss, mert pereltem én már nagyobb urakkal is, mint ő, eleget!

– Bizony törik magukat a kollégák kézcsókolására – dünnyögé magában Koncz Márton uram –, ej, ej, tudós Csehfalusi Gábor kolléga uram mint örül, hogy őkegyességét lesegítheti a hintóból; – no, de teheti méltán, mert hisz a kálvinistáknak Bánfi Dénes uram nagy patrónusok, az ilyen szegény elvettetett unitárius papoknak, mint magam, csak az ajtó mögött a helyök.

– No, nézze kegyelmed, nézzen csak oda; a derék armálisták fölemelik a levegőbe, s úgy viszik a kapuig. Jó, hogy függő hintóba nem tették, mint a fejedelmet szokás; mintha urok volna nekik azért, hogy ma asztalt teríttet számukra.

– Csak hagyja kegyelmed őket tisztelkedni, nemzetes Szentpáliné asszonyom – szólalt meg erre Naláczi. – Majd az én tisztelkedésem adja meg a mulatságnak savát-borsát. Tudom, hogy letörik a jó úr szarva tőle.

Bánfi ezalatt följött a lépcsőkön, az utána özönlő sokaság egyszerre tódult be vele az ajtón, vállain emelve a bárót a terem végén fölállított elnöki székeig; a rohanó tömeg között összegyűrve értek helyeikre a tisztelendő urak is, kiket a pietástalan sokaság kíméletlenül megdömöckölt, míg Veér György uram becsülendő ökölcsapásokkal fúrt magának utat a főkapitányig. A nemességből betódult a terembe, aki beférhetett, a többi a folyosókat foglalta el; a jobbágyok az udvaron maradtak, nem hallhatva egyebet a nagy zajnál az ablakon keresztül, de annak is örülve nagyon.

– Nemes atyámfiai – szól Bánfi, némi csendhez jutva, miután szemeit végigjártatta a sokaságon –, nem ok nélkül kívántalak benneteket fegyveresen összehívni. Szegény hazánk történeteiből tudjátok jól, mennyit szenvedett nemzetünk amiatt, hogy fejedelmeink vagy nem elégedve meg azzal, amit már bírtak, vagy nem tudva azt megőrizni, szüntelen idegen hadakat híttak az országba. A históriaírók csak azt jegyezték föl a harcok napjaiból, ami a fejedelmek dicsőségére szolgált, a győzelmeket, a csatákat, a hódításokat, de elfeledték azt is följegyezni, hogy 1617-ben a háború okozta ínség következtében egész Erdélyországban egy gyermek sem szülelett, még anyja méhében elhalva éhség és futások miatt. Mi tudjuk ezt, mert mi éreztük a néppel együtt. Most, hála az egeknek, egyedül maradtunk a magunk hazájában; a szentgotthárdi békekötés által mind a római, mind a török császár kölcsönösen megóvák egymást seregeiknek Erdélybe hozatalától, s egymás által visszatartva, megengedék, hogy végre kipihenhessük magunkat, s ne legyünk kénytelenek sem az egyikért, sem a másik ellen fegyvert fogni, hanem gyógyítgathassuk a hazánkon ütött százados sebeket. Arany idők következnek reánk; az egész világ harcol és vérzik, egyedül mi vagyunk nyugalomban, egyedül a mi országunkon belől úr és önálló a magyar. Nem nagy ország, az igaz, de a miénk, s ha kicsiny emberek vagyunk is benne, de nem ismerünk magunknál nagyobbat. – Most ez arany időket, vannak, kik szeretnék megrövidíteni. Vannak, kik nem törődnek azzal, mibe kerül egy oktalanul megkezdett harc az országnak; csak az ő dicsvágyuk, csak az ő fösvénységük hízzék meg, s ha győzni talál az, akit megtámadtak, nem vesznek el együtt a hazával, hanem megfordítják a palástot, a győzteshez állanak, s osztoznak a közös veszteségen.

– Ez rágalom! – kiálta föl egy hang a szegletből, melyben Bánfi Naláczi István szavára ismert. A tömeg zúgva fordult azon szöglet felé, honnan a kiáltást hallotta jőni.

– Hagyják abba kegyelmetek! – kiálta Bánfi. – Teleki Mihály uramnak valami satellese lehet ott – hadd éljen a szólás szabadságával. – Én azonban ismerve az ország rendeinek egyenes gondolkozásmódját, nyugodtan mondhatom kegyelmeteknek, hogy e gondatlan lépés törvényes úton meg nem történendik soha; s ha alattomos cselszövés vagy véletlen erőszak szándékozik azt kivinni, ami a nyílt föllépésnek nem sükerült, engem ott is ébren találandnak. Én védni fogom az országot és fejedelmet, de védni fogom az országot a fejedelem ellen is, ha kell! – Íme, halljátok, mit gondolt ki a fondorkodás, hogy bennünket akaratlanul visszarántson azon hurkokba, mikből egyszer kivontuk lábainkat. Dacára a békeszövetségnek, majd török, majd tatár üt be határainkon, sarcot vetni a népre, fölégetni a városokat, egyszóval minden kitelhető módon reánk tolni barátságát. A múlt héten elpusztították Segesvárt, azelőtt Csíkban kalandoztak; hanem ez mind nem tartozik reám, ez a szász királybírák s a székely generális dolga. Az én territóriumomra is régen fáj a foga Ali basa uram őkegyelmének, csak a módját nem találta még ki, mint köthessen belém. E napokban tehát kóbor tatáraival elfogatva a fejedelem cirkáló hadnagyát, azzal az egész környékben kihirdetteté, hogy a nép fizesse meg az adót, fejenkint egy kispénzt. A szegény parasztság örült, hogy ily olcsón szabadulhat tőle, s anélkül, hogy tőlem kérdezte volna: tartozik-e az adóval? – sietett azt rögtön lefizetni. A ravasz török két célt tudott ezáltal elérni: egy az, hogy elismerteté a néppel az adótartozást, más, hogy eszerint kitudta, hány adófizető van a környéken, s rögtön utána kivettette rájuk az iszonyú harácsot, fejenkint minden emberre két magyar forintot.

A sokaság bosszúsan felzúgott.

– Én rögtön betiltám az adófizetést mindenkinek. Minket ugyan nem terhel az, mert mi nemes emberek vagyunk, de éppen azért vagyunk urai a parasztnak, hogy ne engedjük őt utolsó filléreitől megfosztatni, és megvédjük minden ellenségtől. Én minden válasz helyett egy bepakolt sertésfarkat küldöttem török uram őkegyelmének, s hogyha erővel jő adóját beszedni, fogadom az egy élő Istenre, hogy az orrára ütök úgy, hogy megemlegeti, amíg él!

– Odaütünk neki! – ordíta fel a tömeg, kardját zörgetve s buzogányait rázva a levegőben.

– Most távozzatok sátraitokba, feleim – inte nekik Bánfi –, amire szükségtek leend, kulcsáraim gondoskodni fognak róla. Ha harcra leend szükség, azt majd megmondom én.

Az átmelegült nemesség nagy beszéddel és fegyverzörgetéssel távozott el a teremből, csupán néhány ügyesbajos maradt hátra elintézendő panaszaival.

A kolozsvári professzorok nyilvános vizsgálataikra hítták meg patrónusokat. Bánfi megígérte, hogy elmenend, s ösztöndíjakat adományozott jobb tanulók számára.

Ezek eltávoztával egyenkint szemelé ki a jelenlevők közül, akikkel előbb akart beszélni. Odainté legelébb is Koncz Márton uramat, a kolozsvári unitárius püspököt.

– Miben lehetek kegyelmednek szolgálatára, nagytiszteletű uram?

– Panaszom van, méltóságos uram – felele Koncz, lábával hátrakaparva. – A kolozsvári tanács via facti elfoglalta az unitaria ecclesia vásárbódéit a piacon, kérem a repozíciót.

– Igen sajnálom, nagytiszteletű uram, hogy ez egyben nem lehetek szolgálatára – szólt rá Bánfi, fogai közt szíva a levegőt, s dolmányát gombolgatva be –, ez fundácionális ügy, s az a fejedelemre tartozik. A territórium ugyan az enyim, hanem az ügy a fejedelemé.

– A fejedelem őnagysága éppen ezt válaszolta, csakhogy megfordítva – viszonzá Koncz –, az ügy maga ugyan énrám tartozik, hanem a territórium Bánfi Dénesé, menjen kegyelmed ahhoz.

Bánfi kedélyesen elkacagta magát.

Koncz azonban nem találta a dolgot éppen oly mulatságosnak.

– Tehát már világos igazságommal sincsen ahova forduljak?

Bánfi vállat vonított, s üstökét borzolgatá:

– Meglehet, hogy igazsága van kegyelmednek, nagytiszteletű uram, hanem azért mégis aligha fog valamit nyerni.

– Éppen úgy, mint én! – kiálta közbe egy hang, s az odatekintő Bánfi Szentpálinét látta maga felé jőni. – A főúr úgy tett, mintha észre sem venné az özvegyet, s egykedvűleg akasztá ujját mentéje gyémántos nyakláncába, de az éppen az orra elé állt, s onnan kezdett el beszélni:

– Hiába méltóztatik elnézni fölöttem, méltóságos uram, azért itt vagyok én, ha nem hívogatnak is!

Bánfi szótlanul tekinte rá, félig mosolyogva, félig bosszankodva.

– Vagy talán már el tetszett feledni a nevemet? – kérdé az asszony élesen, s azzal mellére ütve szólt: – Az én nevem: nemes nemzetes –

– És vitézlő – egészíté ki Bánfi kacagva.

– Özvegy Szentpáli Györgyné – folytatá zavarodatlanul a nő –, akinek minden ivadéka csak olyan jó címeres nemes ember volt, mint maga a fejedelem, amióta csak az Isten e világot megteremtette! Nem is felejtettem még el a nevemet soha, ha kérdezték; pedig álltam fejedelmek és generálisok előtt, nagyobbak előtt, mint kegyelmed.

– Jól van, jól, nagyasszony, tudom én ezt már mind, mert sokszor hallottam; mondja el szaporán, mi jóért jött.

– Szaporán? Tán bizony olyan röviden el lehet azt mind mondani, amiért négy esztendő óta foly közöttünk a processzus? S hatvanhárom óta a város és famíliám között.

– Rövidségnek okáért majd hamar elmondom én – vágott közbe Bánfi –, a nagyasszony majd csak azt tegye hozzá, ami utóbb jön. A nagyasszonynak van egy rozzant viskója a kolozsvári vásártér közepén.

– Kérem! Nemesi kúria! Csak olyan jó, mint méltóságod kastélya itt.

– Ez a vityilló régóta díszteleníti már a vásártért, s a tanács hiába alkudozott, perlekedett a kegyelmed családjával avégett, hogy adja el lerontás végett.

– Nem adtuk! Úgy van. Igaz nemesember nem fogja eladni soha vérrel szerzett fundusát! Az az enyim, és azon belül nekem sem ország, sem fejedelem nem parancsol, még generális uram sem.

– Jó asszony, nem kértem én kegyelmedtől ingyen ezt a tisztes ruinát. Lám, tízezer forintot kínáltam érte, amennyiért az egész cigánysort megvehetné, pedig nem találna benne rosszabb házat a magáénál.

– Tartsa meg az úr a pénzét, én a házamat nem adom! Kétszáz esztendővel ezelőtt építette a hetvenhetedik nagyapám, azért azt ne ócsárolja! Abban születtem én, abban volt apám, anyám kiterítve; ha kegyelmed szemeit sérti pompás palotájából az én rongyos házam tetejére nézni, nekem meg jólesik azon szobában élhetnem, melyben szegény lelkem uram meghalálozott, s nekem ehelyett cserébe senki palotája sem kell.

Az asszony zokogni kezdett boldogult férje emlegetésére; mi által Bánfi szóhoz jutva, kemény, heveskedő hangon felelt:

– Amit kimondtam, meglesz; a kőmívesek már ki vannak küldve, hogy a házat szétverjék: a tízezer forintot fölveheti kegyelmed a tanács pénztárából.

– Nem kell! Ebnek kell! – kiálta fel a nő dühösen. – Nem vagyok én parasztember, hogy kibecsültessenek a telkemből. Be se is lépjen az udvaromba senki, azt tanácslom, mert kiseprűzöm, mint egy kurta kuvaszt! Voltam a fejedelemnél, voltam az országnál, ehen van a pecsétes levél, melyen az ország megtiltja minden embernek az én fundusomra lépni. Kiszegezem a kapura; jó, olvasható írás; majd meglátom, ki mer akkor benyitni hozzám.

– És én mondom kegyelmednek, hogy holnap szét fogják bontani a házát, ha csupa armálissal lesz is bekerítve, építtesse föl azután az ország, ha neki tetszik.

Ezzel Bánfi bosszúsan távozni akart; Naláczit útjában találta.

A két férfi kényszerített nyájassággal üdvözlé egymást, s míg Szentpáliné átkozódva eltávozott, Naláczi édeskés hangon kezde szóhoz, nagy lélegzetvétel után.

– A fejedelem őnagysága kívánta kegyelmedet egy igen kellemetlen ügy felől értesíteni.

– Halljuk.

– A török már az idén harmadszor zsarol tőlünk ajándékokat, majd egy, majd más alkalom ürügye alatt.

– Nem kell neki adni.

– Ha nem adunk neki, mindig azzal fenyegetőzik, hogy a portára menekült Zólyomi Miklóst hozza be fejedelemnek.

– Hát csak hadd hozza be; majd kiverjük innen vele együtt.

– Igen, de a fejedelem restelli a sok utálkodást, s némiképpen félve is, ráhatározá magát, hogy amnesztiát ad Zólyominak, s vissza engedi jőni, hogy többet ne ijesztgessék vele.

– Hát csak isten hírével.

– Jól van, jól, de azt tudja méltóságod, hogy Zólyomi jószágai most méltóságod birtokában vagynak, így a fejedelem kénytelen méltóságodat fölszólítani, hogy e javadalmakat a visszatérendő Zólyominak kiszolgáltatni ne terheltessék.

Naláczi nagyon röviden találta előadni a dolgot, bármennyire pótolta is méltóságos címmel szavait.

– Mit? – kiálta föl Bánfi hátralépve. – S azt gondolják kegyelmetek, hogy én azokat visszaadom? Az ország nekem ezen jószágokat oly terhes kötelességgel adta át, hogy értük saját költségemen két ezredet szereljek föl az ország védelmére; én a terhet teljesítém, s most azt hiszik kegyelmetek, hogy a jószágokról le fogok mondani, csak azért, hogy egy bolonddal több legyen az országban?

– De ha a fejedelem kívánja?

– Akárki kívánja, nem adom!

– Ezt vigyem vissza feleletül?

– Ezt a két félreérthetlen igét – szólt Bánfi, apróra rágva a szót: – „Nem adom!”

– Alászolgája! – monda Naláczi, gúnyosan meghajtva magát, s eltávozott.

– Servus! – veté utána megvetőleg Bánfi, s azzal kitekintve a folyosóra, amint ott néhány jobbágyot meglátott kalaplevéve várakozni, kikiáltott: – Jertek be, mit akartok?

A jámbor emberek látva a főúr ingerült kedélyét, átallottak belépni, míg végre a tiszttartó betuszkolá őket.

– A dézmát kellett volna behoznunk – szólt siralmas hangon a legvénebb paraszt, lesütve szemeit –, de nem lehetett ám.

– Hát miért nem lehetett? – kiálta rá Bánfi harsány hangon.

– Nincs miből, méltóságos uram; – nem járt eső – kiaszott a vetés – nem arattuk be a vetni való magot; a faluban gyökeret meg gombát esznek az emberek, míg benne tart, azután isten tudja, mi lesz velök.

– Lám – szólt Bánfi – ez is új istencsapása, s még háborúra vágyunk. Tiszttartó! Meg kell nyitni az uradalmi tárházakat s a jobbágyoknak vetni való gabonát osztani ki, azonfölül a szegénységnek télire való eleséget, amennyi elég.

A szegény pór meg akarta csókolni Bánfi kezét; az nem engedé, egy könny ragyogott szemében.

– Azért vagyok uratok, hogy segítsek sorsotokon, ha ínségben látlak. A kasznárok teljesítsék akaratomat, ha saját tárházaim kifogynak, hozatni kell gabonát készpénzért Moldvából.

Ezzel mellékszobájába eltávozott.

*

Bánfiné dobogó szívvel hallá az ismert léptek közeledtét.

Ott ült még most is az illatos jázminok s reszkető mimózák között, maga is oly reszketeg, mint ezek, s oly halovány, mint amannak virágai.

Körüle minden pompától ragyog, a falakon metszett velencei tükrök aranyos rámákban; királyok, fejedelmek arcképei, mik között legújabb Kemény Jánosé, aszerint festve, mikor még a törökhöz hajolt, s törökösen borotválta haját, s hosszú szakállt hagyott, amit egy időben nagyon felkaptak a magyar urak.[5]

A terem oldalán mesterséges állószekrény, számtalan fiókkal, lazúrozott tekenősbékahéjjal s gyöngyházzal kirakva; középen festményekkel tarkázott asztal, mely fölött remekművű ezüst kargyertyatartók állanak; üveges almáriomokban a család drágaságai pompául kirakva: kövektől szikrázó serlegek, emailos aranyszarvasok, miknek nyakát le lehet srófolni, a filigrán művészet remekei, egy-egy nagy virágkosár ezüstből, mely alig lehet nehezebb egy tallérnál, a benne levő bokréták minden színű drágakövekből vannak összefoglalva villogó virágcsoporttá, melynek smaragd levelén egy arany szitakötő lebeg, oly finoman dolgozva, hogy szárnyain keresztül lehet látni.

A magas ablakról a földig nehéz vörös selyemfüggönyök lengnek, s az ablakközök el vannak borítva az akkori divatvirágok legpompásabbjaival, mik közt a bársony tündöklésű taréjos amarant, a liriodendron csüngő tulipánaival, s a jégharmattal hintett levelű mesembryanthemum a legkitűnőbbek.

Mindezek közől csak a reszkető mimóza s a halovány jázmin illett az úrnőhez, kinek arca oly búbánatos ellentétet képzett laka fényével. A kis gyöngéd alak szinte el látszott veszni a magas, boltozatos teremben, melyben alig volt képes egy-egy masszív maroken karszéket helyéről odábbmozdítani, vagy egy iszonyú nehéz gyertyatartót fölemelni, vagy egy súlyos atlaszfüggönyt félrevonni. Úgy látszék, mintha minden tárgy erőtlen voltát juttatná eszébe.

Minden hang, minden dobbanás idegrázólag hatott reá, midőn az ismert lépés küszöbét érinté, minden vére arcába futott, fel akart szökni, s mire ajtaja kinyílt, ismét halovány volt, s nem bírt székéről fölemelkedni.

Bánfi nyíltszívű örömmel siete reszkető nejéhez – ki még folyvást nem bírt az elfogódástól hanghoz jutni –, s megfogva annak két harmatgyönge kezét, nyájas tekintettel néze ábrándos szemeibe.

– Milyen szép, és milyen szomorú…

A hölgy mosolyogni próbált.

– E mosoly is oly szomorú… – monda Bánfi szelíd hangon, felkarolva a tündérlenge hölgyet.

Bánfiné odatapadva simult férje keblére, s nyakát körülfogva karjaival, arcát odavoná magához és megcsókolá.

– E csók is oly szomorú.

Bánfiné elfordult, hogy könnyeit elrejtse.

– Mi lelt? – kérdé gyöngéden megsimogatva neje homlokát Bánfi. – Mi bánt? Mért vagy oly halvány? Mid hiányzik?

– Mim hiányzik? – viszonzá könnyes szemeit fölvetve férjére Bánfiné, s nagyot sóhajtva, letörlé könnyeit, s azzal mintha más tárgyra vinné át a beszédet, karját férjeébe öltve, odavezette őt virágaihoz.

– Nézd ezt a szegény passiflorát: miként elhervadt, pedig porceláncserépbe van ültetve, s átszűrt folyamvízzel öntözém. Elfeledém a függönyt félrehúzni előle, s íme, szegényke, mint lefonnyadt. Nem hiányzik semmije, csak a napvilág.

– Úgy látszik – szólt Bánfi elfojtott hangon –, hogy a napkeleti virágnyelven beszélünk egymással.

– Mim hiányzik? – szólt kitörő zokogással Bánfiné, magát férje nyakába kulcsolva. – Az én napvilágom, a te szerelmed hiányzik nekem!

Bánfi kellemetlenül érzé magát érintve, s leült neje helyére, őt szelíden ölébe vonva; s a legnyájasabb, de közbe-közbe felinduló hangon kérdé tőle:

– Kevésbé tudom-e ezt irányodban tanúsítani, mint egyébkor?

– Oh, nem kevésbé; de oly ritkán látlak. Már hatodik hete, hogy eltávozál, és én nem lehettem veled.

– Asszony! Nagyravágyó vagy-e? Azt akarod, hogy a fejedelem udvarába vigyelek magammal ragyogni!… Hidd meg, fényesebb a tiéd, mint az övé, és kevésbé veszélyes.

– Oh, te tudod, hogy én nem keresem a fényt, s nem félem a veszélyt. Mikor száműzött voltál, mikor egy egyszerű gunyhóban meghúzódtunk, néha egy vászonsátorban, melyre kívül hullott a hó; te kebledre tevéd fejemet, betakartál palástoddal, és én akkor olyan boldog voltam… Néha a harcriadó s az ágyúk dörgése ébreszte fel bennünket, és én mégis olyan boldog voltam… Te lóra ültél, én leborultam imádkozni, s ha olyankor visszatértél vérrel, porral belepetten, milyen boldog voltam akkor!

– Adná az ég, hogy az lehetnél ezután is. De van boldogság, mely elébbvaló a családokénál, vannak ügyek, mikben csupa látásod gátolna, utamban lenne.

– Oh, tudom, kedves kalandok, szép hölgyek, ugye? – monda Bánfiné, tréfáló hangon, de talán érző gondolattal.

– Csalatkozol – kiálta föl Bánfi, hevesen kelve föl székéről –, a hazát értettem.

S azzal haragosan lépdelte végig a terem hosszát.

Ha ily tréfákért a férj megharagszik: az azt jelenti, hogy találva van.

Bánfi leráncolva sűrű szemöldeit, állt meg remegő neje előtt, ki azon néhány perc alatt, hogy férje szobájába lépett, az indulatok minden nemein keresztülvergődött; – öröm és keserv, félelem és harag, szerelem és szerelemféltés egymással harcoltak izgatott szívében.

– Margit! – monda tompa hangon Bánfi. – Te féltesz; s a féltés első lépés a gyűlölethez.

– Inkább gyűlölj, mint elfeledj – szólt a nő indulatos kitöréssel, melyet aztán ismét megbánt.

– De hát mit kívánsz tőlem? Van okod rám gyanakodni? Azt csak nem kívánod tán tőlem, hogy úgy számot adjak, hogy merre jártam, kivel beszéltem, mint a mamlasz Bertai Gida, aki naplót visz, ha hazulról elmegy, s minden óráról beszámol a feleségének? Lám, én sem tartalak zár alatt, mint Thoroczkai Ábrahám uram, aki ha nincs otthon, lakatot vet a felesége szobájára, s mikor hazamegy, az egész falut megesketi, hogy nem beszélt-e valaki a nejével.

Bánfiné nevetésen kezdte, és sóhajon végzé.

– Te tréfával hárítod el a kérdést. Hiszen én nem vádollak semmivel, én nem leskelődöm utánad; ha megcsalnál, sem tudnám meg soha. De lásd: van valami a női szívben, valami kínos érzés, mely fáj, anélkül, hogy tudná miért, mely meg tudja mondani, nőtt-e, fogyott-e annak szerelme irántunk, aki életünknek mindene, anélkül, hogy annak okait sejtené. Én nem tudom, nem is kívánom tudni, hol jársz, de azt tudom, hogy sokáig elmaradsz, és nem sietsz haza. – Bánfi! Én szenvedek, jobban szenvedek, mint gondolnád…

– Asszonyom – szólt Bánfi, hideg arccal állva nője elé. – Ez országban igen könnyen mennek a válópörök.

Bánfiné lélegzettelen esett vissza székébe, ijedten kapva szívéhez; ajkai, miken egy reszketeg sikoly tört keresztül, nyitva maradtak e sikoltás után.

Mintha valaki egy hárfa húrjain karddal vágna végig.

A nő félájultan bámult férjére: mintha kétkednék, ha nem tréfa volt-e e szó? – Igen kegyetlen tréfa.

– Te szerencsétlen vagy – folytatá Bánfi –, és én nem segíthetek rajtad; te ábrándozni szeretsz, ahhoz én nem értek. Lehet, hogy az én lelkem sérti a tiédet, s azt én nem akarom, de a tiéd sérti az enyémet bizonnyal, s azt nem tűröm! Zsarnokot nem ismerek fölöttem, még a szerelemben sem, s üldözni nem engedem magam, még könnyek által sem. Szakasszuk ketté szíveinket. Jobb, hogy most tegyük azt, midőn még vérzeni fognak, mint akkor, midőn önkényt válnak el egymástól. – Váljunk. Inkább most, midőn még szeretjük egymást; mint elvárjuk, amíg meg fogjuk gyűlölni.

Bánfiné az egész kegyetlen beszéd alatt szótlanul lihegett, mintha egy nehéz álomlátás nyomná szívét, s lekötötte volna szavát, míg végre erőszakosan törve ki szenvedélyének hangja, egy átható sikoltással kiálta föl:

– Bánfi! Te megölsz!

Bánfi maga is visszarettenni látszott e hang, ez arc kifejezésitől, s amint hevesen távozni indult, megállt fele útján, nejére hátratekintve.

E pillanatban nem vevé észre, hogy az ajtó fölnyílt, s rajta belépett valaki; csak azt látta: mint változott el egyszerre nejének kétségbeesés dúlta arca egy mondhatlan kínba kerülő mosolygásra. Ez a fájdalom vonásaira erőszakolt mosoly valami rettenetes volt! Bánfi azt hivé, hogy neje megőrült.

Ekkor azonban Bánfiné székéről hevesen fölszökve, elkiáltá magát:

– Anna! Testvérem! – s az ajtó felé rohant.

Bánfi csak akkor fordult hátra, s maga előtt látta Bornemissza Annát, Apafi Mihálynét…

Az éleslátású nő szemeit nem kerülé ki azon lélekállapot, melyben a házastársakat meglepé: bármennyire tudtak is azok rögtön indulataikat hazudtoló arcokat ölteni föl; de úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit.

Margitot keblére ölelve, nyájasan nyújtá Bánfinak kezét, míg keblére boruló testvére alig bírt magához térni.

– Szavaitokat hallám kívülről – monda Apafiné –, azért tartottam erre minden bejelentés nélkül.

– Oh, igen… Kacagtunk… – monda Bánfiné, sietve könnyeit fölszárítani kendőjével.

– Minek köszönjük e rendkívüli szerencsét? – kérdé Bánfi, udvariassággal palástolva zavarát.

– Minthogy ön felém sem hozza testvéremet – felelt Apafiné mosolygó szemrehányással –, én jövök meglátogatni szegény száműzött magyarhoni rokonomat.

Bánfi átértette ez utóbbi szavak fullánkját, s szakállát végigsimítva dörmögé:

– Itt tehet ön velem, amit akar, szép rokonom, elménckedhetik fölöttem, földre sújthat tréfás célzataival. A fejedelem trónja előtt, az ország termében mint ellenségek állunk szemben; itt uralkodhatik ön rajtam, itt nem vagyok egyéb, mint önnek leghívebb alattvalója, ki ön bájai előtt meghódol; s magánkívül van örömében, midőn önt vendégül elfogadhatja.

Ezt mondva, családias bizalmassággal ölelé át Bánfi Apafiné méltóságteljes termetét, nem minden célzás nélkül mondva nejének:

– Annától nem fogsz félteni talán?

Margit helyett Apafiné felelt:

– Azt hiszem, ön inkább félti tőlem magát.

– Ha nőm volna ön, aligha nem! Pedig nem messze voltunk tőle. Egy időben kegyedet akartam elvenni.

– Hanem a leánynézőnél elmaradt a jegyváltás – szólt nevetve Apafiné.

– Hamar ráismertünk egymásra – folytatá Bánfi –, két ily fő, mint a miénk, nagyon sok lett volna egy házhoz, mikor most még egy országban sem férhetünk egymástól. Mindketten parancsolni szeretünk; – nagyon megjártuk volna, ha most egymásnak kellene engedelmeskednünk. Jobban történt így. Íme, mind a ketten ráakadtunk a magunk párjára: ön Apafira, s én – Margitra – és mindketten boldogok vagyunk.

E szavakkal gyöngéden megcsókolá neje kezét, mit az hasonló gyöngédséggel viszonozva, Bánfi egyedül hagyá a két testvért.

Anna nemes komolysággal nyugtatá kezét testvére kezében, ki szelíd mosolygással tekinte föl reá, mint egy ártatlan gyermek, ki nemtőjével beszél.

– Te sírtál! – monda Apafiné. – Hiába mutatod jókedvedet.

– Nem sírtam – szólt Margit, bámulandó lélekerővel mutatva nyugodt arcot.

– Jól van; szeretem, hogy titkolod: ez arra mutat, hogy szereted őt; s ha valaha, most van szükség rá, hogy férjedet szeresd, őrizd, védd…

– Szavaid megdöbbentenek. Te valami szokatlant látszol mondani.

– Már idejöttöm megdöbbenthetett. Gondolhatod, hogy ok nélkül nem kerestem föl udvarodat. Nekünk mindkettőnknek egyenlően van féltenivalónk, s ha egymást nem értjük, egyikünk vagy másikunk elvesztheti a magáét.

– Beszélj, oh, beszélj! – szólt remegve Bánfiné, maga mellé húzva testvérét egy, a szögletben nyúló kerevetre.

– A mi férjeink eleitől fogva gyűlölik egymást; szüntelen ellenkező véleményen, ellenkező párton állva, megszokták egymást úgy tekinteni, mint ellenséget. Jaj nekünk, ha e gyűlölet nyílt harccá fajul, s azokat, kiket szeretünk, egymás ellen törni látandjuk.

– Oh, én bizonyosan mondhatom, hogy Bánfi semmi ellenséges szándékot sem rejteget férjed ellen.

– Én nem Apafit féltem az elbukástól – szólt Anna –, hanem férjedet. Apafi lelkében nagy változást tett a trón, melyre erővel hívatott; megdöbbenve veszem észre, hogy ő féltékeny kezd lenni hatalmára. Már Érsekújvár alatt aggodalmasan mondá el a nagyvezérnek, hogy Haller Gábor a fejedelemségre vágyik, amiért szegény Hallert a nagyvezér férjem tudta nélkül nagyhirtelen lenyakaztatá: de Apafi még most is emlegeti, amit akkor férjed izent neki, hogy nemsokára kirántandja nyakából a zöld bársonymentét.[6]

– Én istenem. Mitől kell tartanom?

– Míg én el nem vesztém férjem kegyét, addig semmitől. Míg ti nyugodtan alusztok, én az indulatok támadásit fürkészve virrasztok Apafi mellett, s erőt adott istenem, oly szörnyek ellen küzdhetnem, mik vérszennyekkel tetézhetnék uralkodása emlékét. De van egy lélekállapota férjemnek, melyben minden befolyásom elveszti talizmáni erejét, mikor kikelve saját természetéből, szelídsége kötekedő durvasággá válik; szemei, mik máskor egy meghalt cseléd fölött könnyeztek, vérben forogva, vért látszanak szomjúhozni; máskor oly óvatos, ekkor oly hirtelenkedő lesz. És ez állapota – pirulva kell előtted megvallanom – az ittasság… Nem panaszul hoztam föl ellene; annak, kit szeretünk, nem rójuk föl hibáit, annak mindent megbocsátunk.

– Kivéve egyet: ha hűtelen hozzánk – szólt közbe Margit.

– Még azt is, még azt is! – sietett Apafiné utána mondani. – Ha éltét kell megmentenünk, még azt is meg kell bocsátanunk.

– Oh, Anna – szólt Margit nyugtalanul –, te titkokat sejtetsz velem, miket nem akarsz megmondani.

– Amit tudnod kell, megtudandod. Férjed nemrég büszke vakmerőséggel állt útjába egy pártnak, egy hatalmas pártnak, mely királyokkal és királyok ellen szövetkezett; mondhatni: a sorsnak állt útjába. Ő elég büszke számba sem venni a veszélyt, melyet ezáltal magára idézett. Vagy azt hiszi tán, hogy azok, kik egy trónon ülő király ellen fenik a fegyvert, kételkedni fognak, ha egy közőlök való nemes fölüti ellenük fejét? És ezeket Bánfi megbántá, kigúnyolta, fenyegeté, messzeágazó terveikbe kuszáló kezekkel markolt. Leszidta őket és a fejedelmet egymás előtt szemtül szemben.

Bánfiné félénken kulcsolá össze kezeit.

– Én látom a vihart, mely Bánfi feje fölött gyülekezik. Mámoros korában célzatokat mondott előttem Apafi, melyek megdöbbenték lelkemet, és én nem akarom, hogy Apafi legyen a kéz, mely őt mások számára elejtse. Minden oldalról bele fognak kötni, de mi ketten vigyázni fogunk rá. Én iparkodom föltartóztatni a csapást, s ha mégis megtörtént az, te el fogod hárítani. Mindkettőnknek teljes mértékben kell bírnunk férjeink szerelmét, hogy e lelki mindenhatóság erejével közéjük vethessük magunkat, midőn egymásra készülnek rontani. Lásd: az iszonyatos lenne, ha valamelyik elveszne a másik kezétől, s egyikünk oka lenne a másik gyászának.

Margit félénken szorongatá Anna kezét.

– Mit tegyek? Oh, istenem! Mit tehetek én? Mi az én erőm?

– A te erőd: szerelem, éberség és önfeláldozás – viszonza Apafiné, magasztos tekintettel iparkodva átönteni saját erős lelkét gyönge testvérébe.

Két ember sorsa két angyal kezébe volt letéve e pillanatban, s e két ember sorsa egy volt Erdélyországéval.

XIII. Az éji harc

Amint Bánfi Dénes, neje szobáját elhagyva, a hátulsó csigalépcsőn a földszinti tornácba alászállt, egy fiatal lovagot látott benyargalni az udvarra.

A lovag porral és tajtékkal volt lepve; amint leugrott lováról, a mén fáradtan feküdt le, maga a lovag sietve kérdezősködék Bánfi után, ki benne Benkő Gáborra ismerve, elébe jött, kérdezve:

– Mi baj?

– Uram – szólt lelkendezve a fáradt lovag –, Ali basa megtámadta Bánfihunyadot.

– Éppen jókor – monda Bánfi, szinte örülve rajta, hogy izgatott lelke elé törni-zúzni valót hozott a sors. – Hívjátok Veér Györgyöt – monda tiszttartóinak. – Kegyelmed pedig, ha kifújta magát, mondja el a körülményeket.

– Sietnem kell, méltóságos uram. A baj közepéből jöttem ide. Tegnap egy csapat kurd portyász megjelent Bánfihunyad előtt. Méltóságod kapitánya, Sötér Gergely uram, megértve, hogy sarcolni jöttek, utasításához képest a kastélybeli huszárokkal kivonulván eléjök, velök viadalba ereszkedett, s rövid tusa után elkergette a sáncoktól, ezzel nem érve be, riadót fúvatott, s az elvert csapatot űzőbe véve, utána nyargaltatott Zentelke felé. Míg a kurdok folyvást futottak előttünk, mi azalatt egyszerre oldalról látjuk magunkat megtámadtatva; – egy perc alatt az egész tér tele volt lovas törökökkel; mint a hangyaboly, úgy jöttek ellenünk. Számukról biztosan nem szólhatok, hanem azt tudom, hogy három lófarkas póznákat is lehete látni közöttök. Ami arra mutat, hogy maga a basa is jelen van. Sötérnek nem maradt ideje többé Hunyadra visszavonulhatni.

– Az ördögbe! – kiálta föl Bánfi.

– Két-három emberrel harcolt mindegyikünk, maga Sötér egyik kezébe buzogányt vett, a másikba kardot, s amint mellette voltam, e szavakat kiáltá hozzám: „Szaladj, fiam, a csatából! Vágd ki magad – fuss Bonchidára, és adj hírt”. Amit azontúl mondott, azt már nem hallottam, mert a dulakodó tömegek elszakítának bennünket. Én erre paizsomat hátamra vetve s fejemet lehúzva lovam nyakára, sarkantyúba kaptam paripámat, s vágtattam ki a csatából. Százan is futottak utánam, hogy elfogjanak; paizsomon kopogott a nyíl, mint a jégeső, de okos lovam, érezve a veszélyt, megkettőzteté erejét, s üldözőim elmaradtak nyomomból.

– Egyenesen jött kegyelmed Bonchidára?

– Nem állhattam meg, méltóságos uram, hogy félre ne ugorjak Bánfihunyad felé, az ott maradt lakosságot értesítendő a veszélyről, hogy idejekorán menekülhessenek a havasok felé.

– Azt okosan tevé kegyelmed. Tehát a lakosok megmenekültek?

– Korántsem. A vett rémhírt éppen Vízaknainé asszonyom portája előtt adám tudtára a népnek. Az arcok elsápadtak, midőn egyszerre előlépett a ház asszonya, kivont karddal kezében, s mintha száz férfi lelke szállott volna belé, villogó szemekkel állt meg a nép között, s ezeket mondá nekik: „Férfiak vagytok-e? Ha igen, fogjatok fegyvert; álljatok ki sáncaitokra, s tudjátok megvédeni a helyet, hol gyermekeitek élnek, se apáitok eltemetve vannak; vagy ha gyávák vagytok, ám fussatok, a nők itt maradnak velem, s megmutatják a dühös ellenségnek, hogy ha az ősi tűzhelyért kell küzdeni, akkor senki sem erőtlen!”

Bánfi rekedt hangon kiálta csatlósainak, hogy hozzák elé páncélját, kopjáját és sisakját, s inte a fulladozó hírnöknek, hogy szóljon tovább.

– E szavakra szörnyű ordítás keletkezett a nép között, az asszonyok, mint megannyi fúriák rohantak fegyverekért, s férjeik oldalán, kiket nőik elszántsága hősökké avatott, fölmentek a sáncokra: ki mit kapott, kaszát, ásót, cséphadarót fogva elő. Ezalatt Vízaknainé maga mindenütt járt, biztatta, rendezte a csoportokat, a templomot eltorlaszoltatá; olajat, kénkövet forraltatott; a hidakat letöreté; úgyhogy mire én kijöttem a városból, az már tökéletes védelmi állapotba volt téve. Ezzel én minden kerülés nélkül átúsztattam a Körösön, s erdőkön és álutakon idáig jövék.

Bánfi ez utóbbi beszéd alatt egészen magánkívül látszott lenni. Nem várta már sem sisakját, sem fegyverzetét, lováért ordított, s míg arra fölkapna, a megérkező Veér Györgynek sietve kiálta:

– Utánam Bánfihunyadra! – Éjjel-nappal jöjjetek. A gyalogság kerüljön a gyalui havasok felé. A lovasság utolérhet Kolozsvárig. Ha közel lesztek, rakjatok tüzeket a hegyeken, hogy az elődandárral egyszerre elölről támadhassam meg az ellent.

– Talán jobb volna méltóságodnak a derékseregnél maradnia? – szólt Veér György aggodalmas arccal.

– Tegye kegyelmed, amit parancsoltam! – kiálta Bánfi, s sarkantyúba kapva lovát, elszáguldott. Kísérői tízével, húszával nyomakodtak utána.

– Mi lelte ezt – kérdé Veér György –, hogy sem minket be nem vár, sem nejét vagy a fejedelemasszonyt, mint vendégét, nem tudósítja a dologról?

– Megütközött, midőn tudósítám, hogy Vízaknainé védi Bánfihunyadot – magyarázá Benkő –, gyermekkori szerelme neki, kit azután később elfeledett, s most, hogy hősi veszélyéről értesült, megdöbbenni látszott rajta.

Veér György helybehagyá a felvilágosítást, s rögtön felültetve hadait, miután Bánfinét nehány szóval tudósítá egy kis félrecsapásukról, a lovassereggel eltávozott Kolozsvár felé, a gyalogság vezetését Angyal Mihály kapitányra bízva.

Ezek csak estefelé indultak meg, rövidebb útjok levén a havasok felé.

Elinduláskor előállt egy condrás székely fiú, halovány orcával, de izmos karokkal. A többiek tuszkolták előre.

– Énekeld el nekünk azt a nótát!

Ez volt a nép egyszerű költője: Gelenczei Ambrus.

Bibliáját előkeresve zekéje zsebéből, annak pergamen táblájára írogatott verseket, mikre dalt szerkesztve, csaták előtt elszokta azokat énekelni; a nemesség utána énekelte az egyszerű harci danát.

A nap kerül, hajnal derül,

Már a szokott óra cseng,

Már minden sor, minden bokor

Lassú indulóval zeng.

Ne késsél hát, talpadra kelj

Vitéz magyar, lóra székely,

Kabalára szász!

Rest ember az, aki nem fut,

Mikor előtte van az út,

A gavallér, mikor ráér,

Ha nem mehet, mász.[7]

Az ezer meg ezer férfi által énekelt harci kardal lassankint elenyészett a távolban.

*

Veér György Kolozsvárra érve, Bánfit már nem találta ott. Kétszáz lovast véve magához, félórával elébb eltávozott a generális.

Veér nem sokat pihentetve embereit, még azon éjjel továbbment Bánfi nyomában, kit sehol sem érhetett utol; a vezér mindenütt előtte járt, néha egypár óra járással is.

Késő éjszaka volt, midőn Bánfi Dénes kétszáz lovasával oda jutott, ahol a Körös vize végigszelve a tájat, kétfelé választja az erdős völgyet. – A hídnál, mely a vízen keresztülvezet, tábort ütött a török; egy csoport beduin ott hasalt a parton, hosszú puskáival fülelve. Meglepni nem lehete őket.

Bánfihunyad felé majd múló, majd terjedő veresség látszott az égen.

Bánfi a túlparti erdő rejtekében hagyva lovagjait, maga negyedmagával elindult a víz sekélyesebb részén átjárást keresni.

A Körös itt néhol oly sebes, hogy az embert lekapja lováról. Szerencsére a száraz nyár nagyon kiapasztotta, s Bánfi nemsokára egy helyre akadva, ahol csendesebben folyik a víz, társaival együtt azon szerencsésen átgázolt. Ezzel egyet közülök visszaküldött, hogy a többieket is vezesse oda, maga addig harmadmagával a túlparton maradt, merően bámulva azon táj felé, ahonnan az égés látszott.

Ezalatt egy hat lovagból álló beduin őrcsapat, a folyam partján cirkálva, észrevevé a három lovagot, s vezetőjük rájok kiálta, hogy álljanak meg.

Bánfi erre vissza akart húzódni, de három beduin hirtelen elébe került, s a másik három fölemelt dárdával rohant rá és társaira.

– Hajtsátok le fejeteket a ló nyakára, s bal kézzel kapjátok el a dárdát – monda ez társainak, s azzal kardot húzva, a szemközt jövőkre rohantak; szótlanul összecsapva velük az éj árnya alatt.

Bánfi középett állt, a három beduin dárdája egyszerre süvöltött, s Bánfi társai kétfelől egyszerre estek le a lórul átszegezve, míg ő bal kézzel biztos ügyességgel kapva el az őrjáró kelevézét, jobbjával egy csapást intéze hozzá, mely annak koponyáját hasítá ketté.

Erre, meglátva, hogy egyedül maradt, egyszerre fordult mindkét ellenének, s egyiket a kopjával, másikat karddal néhány perc alatt leveré.

Dühösen száguldott a part felől kerülő másik három ellene.

– Jertek! – dörmögé Bánfi, s azzal az iszonyú humorral, mely némely harcosnak a halálveszély pillanatában annyira sajátja, mosolyogva mondá: – Majd én tanítalak meg benneteket dárdával bánni! – S azzal lovát egy facsoportnak faroltatva, kardját tokjába dugá, s az elvett dárdát kétkézre kapva, nem telt bele két perc, midőn mind a hármat leöklelte lováról.

Ekkor széttekinte, ha nem jön-e több, s örömmel tapasztalá, hogy a hídnál levők a távol miatt nem vették észre a tusát. Kétszáz lovagja pedig már a túlsó parton járt, s szép nesztelen átkelt az innensőre.

Egypár a leküzdött beduinok közül még nyavalygott és ordítozott.

– Verjétek ezeket főbe, hogy el ne áruljanak bennünket kiáltozásaikkal.

– Ne várjuk be Veér György csapatait? – kérdé egy hadnagy.

– Nem lehet, nincs időnk – szólt Bánfi, a vereslő égen jártatva szemeit, s azzal a kisded csapat nesztelenül haladt a mezőségeken és harasztokon keresztül.

Nemsokára valami távoli zsibongást kezdének hallani, s amint egy dombtetőre értek, föltűnt előttük Bánfihunyad.

Bánfi könnyebbülten lélegzett; nem a város égett, csupán a kertekben levő kazalok, a lakosok előre leverték házaik tetőit, hogy az ellenség föl ne gyújthassa. A templom és torony is tetőtlenül állott, s lehete látni, mint hemzsegi azt körül a tűz világánál ostromló török had; míg a torony ormairól tűzesőként hullott alá az égő szurok és kénkő, néha egy-egy nehéz gerenda is, sodorva a falakról a fölkapaszkodókat.

Ali basa nem várhatta be ágyúit, mik a rossz utakon elmaradtak, s azt hivé, hogy egy ostrommal beveheti a parasztoktól és nőktül védett helyet. De a kétségbeesés katonává tesz mindenkit, s az elszánt kezében jó fegyver a fejsze és kasza.

Bánfi arca kigyulladt e látványra. Egy fehér hölgyalakot vélt látni a torony ormán, s azzal sarkantyúba kapá lovát, s mint a vihar, nyargalt előre, lovagjainak kiáltva:

– Ne számlálgassuk az ellenséget most, majd ráérünk, ha leöltük! – S egy óranegyed múlva a város előtti tábor elé ért a kisded csapat.

Itt aludt mindenki. Míg egyik sereg ostromolt, addig a másik ráért pihenni; még az őrök is nyugalomra hajták fejeiket, a lovasok ott feküdtek lecövekelt paripáik mellett, s csak akkor riadtak föl álmaikból, midőn már Bánfi keresztül-kasul nyargalt soraikon.

A báró egyedül az ostromlottakhoz akarva sietni, hirtelen keresztülgázolt az eszeveszett seregen, mely álmából fölijesztve, lóra, dárdára kapott, s egymást vélve ellenének, összekeveredék, kölcsönösen rontva tulajdon csoportját, a csauszok hasztalan iparkodtak a bőszülteket rendbeszedni.

Bánfi azonban véletlenül, vakmerően vágott a török had közé, mely a templomot ostromolta. Az első csapatok ijedten futottak meg váratlan rohama elől, a futókat azonban nemsokára megtorlasztá egy szemközt jövő dandár, mely Ali basa válogatott mamelukjaiból állott.

Egy óriási szerecsen vezette a csapatot. Lova rendkívüli nagyságú, tizennyolc markos mén; maga hét láb magas idomtalan alak; félig meztelen kiülő izmai ragyognak, mint az acél, az égő kazalok pokoli fényében; széles szája vérzik egy kőhajítástól; fekete arcából rémesen világlanak elő szeme fehérei.

– Megállj, gyaur! – ordíta a szerecsen a csatazajt fölülmúló hangon, s egyenesen Bánfinak tartott. Iszonyú öklében tenyérnyi széles görbe kard villogott, melyet még neki is súlyos volt megemelni.

Két huszár, ki Bánfi elé vágtatott, két csapására az iszonyú szörnynek jobbra-balra hullott le lováról, egyik fejetlenül, másik övig hasítva. A harmadik csapásra fölállt nyergében a szerecsen, elkiáltva magát dörgő hangon:

– Én vagyok Kariasszár!, a győzhetetlen. Köszönd istenednek, hogy általam halsz meg – s ezzel hátrakapva kardját, egy irtóztató csapást mért Bánfi fejére.

A báró hidegvérrel emelé föl kardját szeme elé, s azon pillanatban, midőn Kariasszár felé csapott, egy ügyes, semmi erőbe nem kerülő, de a villámnál gyorsabb mozdulatot tett vele a szerecsen ökle felé, vívók belső vágásnak nevezik ezt, s e csapással Kariasszárnak egyszerre négy ujját leütötte, a nehéz pallos csörömpölve hullott alá az ujjatlan marokból.

A fekete arcon meglátszott az ijedtség és düh elsápadása. Iszonyú ordítással veté magát rögtön Bánfira, s nem törődve az arcára és vállára kapott sebekkel, bal kezével elkapá Bánfi jobb karját, s brutális erővel egyet taszított rajta úgy, hogy ha Bánfi erősen nem ül lován, kiesik nyergéből.

Úgy látszott, mintha a szerecsen még fél kézzel is képes lenne őt összemorzsolni.

Bánfi azonban jó lovas levén, keményen megszorítá térdeivel paripáját, mire a nemes mén fölágaskodott két hátulsó lábaira, s amint az óriás urával dulakodott, oroszláni erővel tépve annak megmarcangolt karját – a harcparipa egyszerre nekifordult a szerecsennek, s patkójával combon vágva, tajtékzó szájával dühösen beleharapott annak húsos mellébe, s a megharapott részen egyet csavarintott fogaival.

Kariasszár elordítá magát bőszült fájdalmában, s hirtelen eleresztve a bárót, handzsárjához kapott bal kezével, s azt jajgatva rántá ki.

Bánfi azon pillanatban nyakához vágva az óriásnak, a roppant fő egyszerre alágördült, s míg a levágott nyakból háromágú sugárban szökellt föl a vér, a fejetlen alak nekiszabadult lován ülve maradt, s kirántott handzsárjával fejetlenül vagdalkozott még holta után is jobbra-balra – ijesztő tüneményül saját népeinek.

Az óriás elestének láttára szétfutottak a megrémült mamelukok, egymást taposva s a kerítéseken ugrálva át lovaikról; ugyanekkor a templomot védő nép, elhányva az útból torlaszait, kirontott ostromlóira, elöl Vízaknainé kivont karddal, utána a papok mint zászlótartók a templomi lobogókkal. A nagy, de két tűz közé szorult ostromló tömeg kétfelé vált, utat nyitva egyfelől a parasztok kaszáinak, másfelől a huszárok csákányainak. Ez utóbbi hatalmas fegyver a vele bánni tudók kezében; ütései csaknem kikerülhetlenek. A csákány hosszú, hegyes orra a lecsapásnál oly erővel hull alá, hogy nincs paizs vagy sisak, melyet keresztül ne üssön, s kard meg nem véd görbe, hajlott vasa elől. A két csapat nemsokára összeért, elszórva az útból a janicsárokat, kik még félholtan is csapkodtak handzsáraikkal a rajtuk átgázoló lovak lábaihoz.

Vízaknainé kipirult arccal szökött Bánfi Dénes elé, s lova kantárát megragadta.

– A veszély nagy, méltóságos uram, a török húszannyi erővel van, mint mi együttvéve: jöjjön kegyelmed a templom kerítése mögé.

– Egy lépést sem innen – monda Bánfi hidegvérrel. – Meneküljenek kegyelmetek vissza torlaszaikhoz.

– Egy lépést sem innen – viszonza Vízaknainé.

– Én tudom magamat védni – monda Bánfi hevesen.

– Én is – viszonza büszkén az asszony.

E pillanatban, mintha a föllegekből szállnának le, vagy a földből támadnának elő, minden utcáról új csapatok rajoznak ki, gyalogosok, lovasok, hosszú puskákkal, tegzekkel, szalagos kopjákkal, s égbontó ordítás támad minden oldalról:

– Ali! Ali! Allah akbár!

A magyarság erre hátát a templomnak vetve, csatasorba állott, s várta a támadást. Az utca végéről egy fényes lovagcsoport látszott közelíteni, a szpáhik válogatott csapatja volt ez, délceg arab paripákon, miknek nyeregtakarója smaragdoktól tündökölt a tűzvilágban. Középett lovagolt Ali, karcsú, hófehér berber ménen: kezében gyémántos markolatú görbe kard, fején turbános sisak, nagy szakálla ezüst páncéljára hullt le. Amint lőtávolságnyira ért Bánfihoz, megállt, s csapatjait körül elrendezé.

Bánfi mindekkorig hozzá sem nyúlt pisztolyaihoz, miknek gyönyörű elefántcsontból faragott agyai kilátszottak nyeregkápáiból. Most kivonta azokat, s mindkettőt odanyújtá Vízaknainénak.

– Fogja kegyelmed – monda. – Legyen mivel védnie magát.

Ali basa erre egy hírnököt küldött előre, ki a magyarok elé érve, ez izenetet hozá nekik:

– Az én uram, Ali basa, fölszólít titeket, hitetlen gyaur nép, nincs hová futnotok, minek erőlködtök ellene tovább: tegyétek le a fegyvert lábaihoz, s várjátok kegyelmét.

Alig ejté ki utolsó szavát a hírnök, midőn két lövés hallatszott, s a hírnök holtan esett le lováról. Vízaknainé mind a két pisztolyt őrá lőtte ki – feleletül.

Erre Ali basa dühösen inte a körülálló csapatoknak, s minden oldalról nyilak és puskák irányoztattak a magyarság felé. Vízaknainé e percben fölhágott Bánfi kengyelvasába, s egy kézzel annak vállára kapaszkodva, másikkal megvillantá kardját, kiáltva:

– Ne féljetek, barátim! – Szavait ropogó dördülés s süvöltő nyílzápor követte. Vízaknainé testével fedezte Bánfit, ki a lövés elhangzása után gyengülni érzé a nő szorítását karján. Egy nyíl szíve fölött találta a nőt.

– E nyíl neked volt szánva – suttogá Vízaknainé, s holtan omlott le a földre.

– Szegény asszony – monda Bánfi, utána tekintve. – Mindig szeretett, és sohasem mutatta.

S azután vér folyott könny helyett.

A magyar csapatot körülözönlé a török raj, de sehol sem bírta azt megbontani; Bánfi már a nyolcadik szpáhival vívott, kik mind elhulltak rendkívüli ügyessége miatt. Ali basa magánkívül jött dühében.

– Nem bírjátok hát leverni ezt a csúfondáros kutyát! – ordíta bőszülten, s szétkardlapozva előtte álló embereit, maga vágtatott Bánfi elé. – Én vagyok előtted, hitvány disznó – ordíta rá fogcsikorítva –, te kutyák ivadéka.

– Tartsd magadnak címeidet! – kiálta Bánfi, s elébe vágtatva, olyat húzott kardjával a basa sisakjára, hogy mind a sisak, mind a kard összetörött. Erre mindkét lovag egyszerre döbbenten hátrált vissza, s Ali egy gömbölyű paizst kapott el fegyverhordozóitól, míg Bánfinak egy acélcsákányt nyújtottak hirtelenében. Ezzel ismét mind a két vezér összerontott.

A csákány iszonyú csapással sújtott le a gömbölyű paizsra, s lyukat ütött rajta, mire Ali basa kardjával visszavágott, s Bánfit ezúttal csak ügyes félrehajlása menté meg a haláltól.

– Fejedet labdának viszem el – szólt gúnyosan Ali.

– Én pedig szakálladat seprűnek – viszonza Bánfi.

– Nemesi címeredet lovaim ólára szegzem ki.

– Én pedig bőrödet madárijesztőnek tömetem ki polyvával.

– Te föllázadt rabszolga!

– Te borbélyinasból lett hadvezér.

Minden gúnymondat új dühös csapás által volt kísérve.

– Te becstelen asszonyrabló! – kiálta tajtékzó szájal a basa.

– Te török leányt rabolsz tisztátalan ölelésedre? Ezért én elrablom feleségedet! S hárememben ő lesz legutolsó rabnőm!

Bánfi előtt elfordult a világ. Három oly sebet kapott lelkén, mely kivette őt emberi alakjából.

– Átkozott ördög! – ordítá fogcsikorgatva, s középen kapva csákányát, közelebb rúgtatott Alihoz, s villámsebességgel pörgetve meg harceszközét, mint a szélmalom szárnya forgott az kezében, majd fokával, majd gombos végével csapkodva az elébe tartott paizsra, s védve és támadva egyszerre. Ali basa meglepetve ez új és szokatlan modorú roham által, vissza akart húzódni, de a két harci mén ezalatt egymás szügyét és nyakát harapdálva, osztá uraik harcát, s nem lehete őket egymástól elválasztani.

A szpáhik, látva urok hanyatlását, közbevetették magokat, s elverve Bánfi mellől a védő huszárokat, midőn ez látta, hogy emberei mind a templomba menekülnek, hirtelen egy utolsó csapást adott Ali paizsára, melynek súlyától a csákány átfúrta azt, s Ali fölordításából gyanítva, éppen ott, ahol az a karhoz volt csatolva. Már a másik csapásra nem ért rá Bánfi, mert minden oldalról körül volt kerítve.

E pillanatban ismeretes trombitaharsogás riadt meg a küzdők háta mögött, s egy új, általánosan egyszerre megszólaló csatakiáltás vegyült a zajba:

– Isten! Mihály angyal!

Veér György érkezett meg a bandériumokkal.

– Isten! Mihály angyal! – ordítá a magasan kilátszó nemes vezér láncüngében, félvállra vetve medvebőr kacagányát, s gerezdes buzogányával utat tört magának a meglepett törökök koponyáin keresztül.

A támadás eszesen volt intézve; minden utcáról egyszerre tört be a lovas nemesség, zavarba hozva a török sereget minden ponton: úgy, hogy egyik csapat nem jöhetett a másik segélyére, míg a legszélsőt mindig túlnyomó erő verte tönkre.

Ali basa Bánfi legutolsó csapásától gonosz sebet kapott bal karján, miáltal leveretve, sarkantyúba kapta paripáját, s jelt adott a megfutamodásra.

A török sereg hanyatt-homlok űzetett ki a városból; vezéreik a gyalui havasok felé iparkodtak őket terelgetni, melynek szoros utain ismét rendbe gondolák szedhetni soraikat.

A falun kívül tovább folyt a bomlott csata. A magyarok, széthányva az égő kazlakat, az éj sötétében összekeveredtek elleneikkel, csak a csatakiáltásról ismerve meg egymást.

Az üldözött török had, a sötétben és zavarban majd ellenségeihez menekülve, majd saját társait öldösve, el akarta tanulni a magyarok harckiáltását, de ez még nagyobb vesztére szolgált, mert nem tudva kimondani „Mihály angyalt”, mindig „Mihál andzsalt” kiáltott helyette,[8] s még ismertebbé tette magát a magyarok előtt.

A török sereg tökéletesen meg volt verve, ezernél többen feküdtek halva az utcákon és a templom körül, s csak a mély utak menték meg őket, ahova a magyar seregnek nem volt tanácsos őket követni.

Veér György tehát takarodót fúvatott, míg Bánfi nyugtalan dühvel próbált majd itt, majd amott nyomába törhetni a futó ellenségnek. Hasztalan; minden út el volt hirtelen levágott fákkal torlaszolva.

– Kénytelenek vagyunk őket menekülni hagyni – monda Veér György, kardját hüvelyébe bocsátva.

– Hátha nem? Hátha nem? – szólt izgatott hangon Bánfi, s egy dombra fölnyargalva, valamit vizsgálni látszott. Egyszerre örömteljes hangon kiálta föl: – Nézzetek oda! A jeltüzek éppen most gyulladnak ki.

És valóban, a gyalui havasok felől lehetne látni, mint lobbannak föl egyenkint a jeltüzek hosszú sorban.

– Azok a mi embereink ott – kiálta föl Bánfi új lelkesüléssel.

– Kelepcében van a török. Rajta, előre!

S azzal maga után véve csapatjait, az eltorlaszolt utak felé vágtatott, nem hajtva a gondosabb Veér György figyelmeztetéseire.

*

Ali basa ezalatt martalékul hagyva sátorait, tevéit és zsákmánnyal terhelt szekereit, előre küldé Dzsem-Hamánt, az arnauták vezérét, hogy a havasokon átvivő utakat tegye járhatókká.

Dzsem-Hamán az éj sötétében előrehaladva, amint arnautáival az utakat egyengetné, egyszerre beszédet hall a feje fölött levő meredek sziklákon, s egy csoport fegyveres férfit lát ott megjelenni.

A csapatok egyszerre kiáltanak egymásra:

– Kik vagytok? Mit csináltok?

– Köveket hordunk – felele Dzsem-Hamán. – Hát ti?

– Mi is köveket hordunk – volt fölülről a felelet.

– Én Dzsem-Hamán vagyok, ki Ali basa lábai alól takarítom a köveket, hát ti nem Csáky László emberei vagytok-e?

– Mi pedig Ali basa fejére gyűjtjük a köveket, s Angyal Mihály emberei vagyunk – kiáltának onnan fölülről, s egy hatalmas kőzápor gördült egyszersmind az arnauták fejeire dokumentumképpen.

– Itt is Mihály andzsal! – ordíták megrémülve az arnauták, visszafelé értve Angyal Mihály nevét, s rémülten futottak vissza, elrémítve az utánuk jövőket, hogy körül vannak fogva.

E hírre a török sereg, elöl-hátul ijesztve, egy rendetlen tömkelegbe szorult össze, melyre hajnal hasadtával a sziklatetőket ellepő magyar fölkelő nemesség roppant szirtdarabokat kezde aláhengeríteni.

Ali basa majd egy, majd más úton iparkodott keresztültörni magát; az alágördülő malomkövek és faderekak mindenünnen iszonyú veszteséggel verték vissza; a legbátrabb csatárok, kik karddal kard ellen száz csatát küzdöttek, sápadva futottak vissza e mennydörgő sziklahasábok elől, mik úgy összezúzták, aki eléjök állott, hogy nem lehetett rajta megismerni: melyik volt az ember, melyik a ló?

Ali szakállát tépte dühében, azt látva, hogy egész seregével együtt el van fogva, és egy oly sereg által, melynél az övé még akkor is erősebb lehete.

– Nincs védelem és segítség, egyedül a felséges istennél![9] kiálta, kétségbeesetten törve ketté kardját, s pisztolyát elővonva, azt mellének szegezte.

E percben egy kéz félrerántotta fegyverét, s Ali basa Zülfikárt látta maga előtt.

– Mit akarsz, esztelen? – kiálta rá. – Tán nem kívánod, hogy élve jussak a hitetlenek kezei közé?

– Én meg foglak szabadítni téged és hadseregedet – monda Zülfikár.

– Allah árnyékára! Nagy szót mondál, s ha képes volnál azt megtenni, első vezéremmé tennélek.

– Az nem kell. Ígérj ezer aranyat, s bocsáss el Bánfi Déneshez követül.

– Hogy eláruld neki állapotomat, ugye, kutya?

– Azt nem szükség elárulnom, láthatja a hegytetőről maga, s te itt mindenesetre olyan jó helyen vagy, mintha már meg volnál ölve, azért nincs mit válogatnod benne, ha higgy-e nekem vagy sem. Két nap alatt éppen úgy elveszhetsz éhen legvitézebb lovagaiddal, mint én; ebben az egyben most mind egyenlők vagyunk, s nincs miért lenéznünk egymást.

– S mit akarsz tenni, te hitvány szolga?

– Rávenni Bánfit, hogy a Kalota felé vezető utakról elvigye seregeit, s nekünk arra utunk nyíljék megmenekülni.

– S te ezt lehetségesnek hiszed?

– Vagy, vagy nem. Ahol bizonyos a halál, ott az ember nem kockáztatja az életet; ha én estig beszélhetek Bánfival, te éjszakára próbáld meg arrafelé a kimenekülést. Ha sikerül, jó; ha nem sikerül, ismét visszajöhetsz.

– E fickó merészen beszél. Jó, cselekedjél ahogy gondolod. Rád bízom. Allah látja a titkokat! Eredj.

Zülfikár, letéve fegyvereit, nekiindult egyedül a Kalota felé vezető mély útnak. A magyar előörsökhez közeledve, az út hosszában sorban a fák ágaira fölaggatott törökök ötlöttek szemébe. A renegátot nem látszott megzavarni e látmány: bátran a magyarok közé lépett, s amint azok elcsípték, nyugodtan monda nekik magyarul:

– Vigyetek Bánfi Déneshez, én az ő kéme vagyok.

– Hazudsz! – kiáltának rá. – Ágra vele!

– Be tudom bizonyítani – folytatá szilárdul Zülfikár, s egy összehajtott levelet kivéve turbánjából, a hadnagy kezébe adá. A levébe ez volt írva:

„Én, Sötér Gergely, tudósítom a magyar csapatvezéreket, miszerint e levél előmutatója, Zülfikár, az én hűséges hadikémem. Bocsássák őt mindenütt szabadon.”

A hadnagy dörmögve nyújtéá neki vissza a levelet, s parancsot adott két legénynek, hogy vezessék őt Bánfihoz, s azon esetben, ha Bánfi rá nem ismerne, üssék főbe.

Bánfi azonban az első tekintetre megismerte benne Pongrácot, Balassa egykori szolgáját, s inte a csatlósoknak, hogy hagyják őt vele egyedül.

– Hát te törökké lettél? – kérdé tőle Bánfi.

– Ne kérdezz, uram; úgyis sok mondanivalóm van. Ha beszélni hagysz, rövid leszek. Balassa Imre engem elűzött házától, megtudva, hogy Azraëlét én segítém neked elszöktetni.

– Jól van – monda Bánfi összehúzva szemöldeit. – A leány tőlem is megszökött, s nem tudom, hova lett.

– Tudod biz azt, uram; de nagyobb baj az, hogy mások is tudják. Egy rejtett sziklaépületed van Gregyina Drakuluj mellett: ő ott lakik.

– Csitt! – kiálta fel Bánfi megijedve. – Honnan tudod ezt?

– Balassa följelentette a nőrablást a fejedelemnek. A dolog nem oly tréfa, mint gondolnád, Azraële a szultán leánya, ki Ali basának volt eljegyezve, Alitól azonban elszökteté őt Korzár bég, s míg Korzárt csak Balassa mérge menté meg a selyemzsinegtől, Balassa lett a lyány miatt földönfutóvá. – E leány vészt hozott mindenkire, aki őt birtokába vevé. – Most rajtad a sor. – A fejedelem mindent ígérve a kegyvesztett Csáky Lászlónak, ha kifürkészi azon helyet, hová te a leányt elrejtetted, az a cirkálót ravaszul megbízta, hogy tudakozódjék a nép közt, ha nem láttak-e egy párducot az erdőben, jól tudva, hogy e szelídített fenevadnak szokása szanaszét kóborolni. E nyomról ráakadtak sziklarejtekedre. Látták a leányt. El van árulva minden.

– Ördög és pokol! – kiálta Bánfi elsápadtan.

– Még halld a többit. Csáky közlötte tervét Ali basával, ki a dologban egyik érdekelt fél, s a terv szerint ugyanakkor, midőn Ali Bánfihunyadra tört, Csákynak mintegy kétezer oláhval vadászat ürügye alatt a Gregyina Drakuluj-i sziklát kelle megostromolnia.

– Ez hallatlan ármány! – kiálta fel Bánfi, öklével kardjára csapva.

– Meglehet uram, hogy még jókor érkezhetel – folytatá ravaszul a renegát –, ha sokáig nem késel e helyen.

– Rögtön indulok! – szólt Bánfi dühtől sápadtan. – Majd megtanítom én e tányérnyaló népet szabad nemes birtokára törni, míg maga a haza ellenségeivel harcol. Néhány száz ember elég lesz Ali basát ez oldalról sakkban tartani. A többivel, fogadom, hogy fülénél fogva hozom el Csáky László uramat, ha határomon belépett.

Ezzel rögtön parancsot adott saját hadainak Bánfi, hogy a legnagyobb csendben induljanak Marisel felé. Az ott maradott kis csapatnak pedig meghagyta, hogy rakjanak sok tüzet az erdőben, hogy az ellenség azt higgye, mintha az egész hadosztály ott volna, s azonnal sietett a veszélyben forgó menedék felé, Zülfikárnak ötszáz aranyat fizetve a híradásért.

Ali basa pedig az összebeszélés szerint, éjszaka egész seregével a Bánfi által ott hagyott néhány száz főnyi őrségre támadva, azt rövid ellentállás után elverte útjából, s kétezer halottat és minden hadi készületét ott hagyva, nagy vereséggel és bosszúval hazairamodott Nagyváradra.

Zülfikár tőle is megkapta a szerződött ezer aranyat, ilyenformán szolgálva egyúttal magyarnak és töröknek, s mind a kettőtől fizettetve magát.

XIV. Törvényszék lakoma mellett

A vadászkürt rivallása visszhangzott a batrinai hegyek között; a hajtás zaja mindig közelebb érkezett; egy csoport úriasan öltözött lovag nyargalt a hajtás csomójában: elöl Csáky László uram.

– Utána! Utána! – hangzott mindenünnen, hihetőleg üldözőben volt már a vad, midőn a nyargaló csoport egy bokros helyen keresztültörtetve, egy szembejövő csapattal találkozék, melynek vezérében mindnyájan Bánfi Dénesre ismerének, s megdöbbenve szakíták félbe a hajtást.

Bánfi gúnyos mosollyal lovagolt hozzájok.

– Hozta isten kegyelmeteket, uraim, az én birtokomban. Nagyon örülök, hogy van szerencsém. Hihetőleg eltévedtek önök; vagy ha nem, akkor vendégeim. És így mégis isten hozta. – De mily elvadultan néznek önök rám. Szinte eszembe juttatják a hindu közmondást: „Aki az őzet üldözi a berekben, az az oroszlán fektére bukkanik.”

– Mi nem nézzük kegyelmedet sem őznek, sem oroszlánnak – viszonza Csáky, zavarában fülig pirulva –, hanem azt hivők, hogy jó helyen járunk.

– Bizonyosan – szólt Bánfi bántó nevetéssel –, önök az én birtokomon vannak, s ez elég jó hely, és én nem tudok hová lenni e megtiszteltetés miatti örömömben. Önök hihetőleg el lesznek fáradva; mire nézve meghívom önöket magamhoz Bonchidára egy kis barátságos vendégségre.

– Köszönjük – szólt haragosan Csáky. – De most nem fogadhatjuk el.

– Már az az én gondom. Én nem szoktam soha éhen-szomjan elbocsátani senkit, aki hozzám vendégül jött; pedig vadlopóknak csak nem nézhetem kegyelmeteket, tehát vendégeimnek kell néznem.

– Még van egy harmadik minőség is.

– Amelyet én nem ismerek.

– Majd meg fogom kegyelmedet ismertetni vele.

– Az igaz, lesz időnk rá az ebéd fölött. Fordítsuk Bonchida felé a kantárszárat, uraim.

– Megmondám, hogy nem fogadjuk el.

– Mit beszél kegyelmed? Oly rosszul ismeri vendégszeretetemet, hogy azt hiszi, miként én kegyelmeteket erővel is el nem viszem magammal? Ah, meg kell önöknek Bonchidát emlegetniök; ha már vadaimat ismerik, ismerjék meg háziállataimat is. Én mindenesetre erővel is elvitetem önöket.

– Hagyjuk félbe a tréfát, Bánfi. Itt nincs annak helye.

– Én azt hiszem, hogy ti tréfáltok. Legalább én komolyan mondtam, hogy erőszakkal is elvitetlek benneteket.

– Azt szeretnők látni.

– Tehát ám lássátok– monda Bánfi, s kürtjébe fúva, egyszerre minden oldalról fegyveres csapatok jöttek elő az erdőből, Csákyék körül voltak fogva.

– Hah, hisz ez árulás! – kiálta föl Csáky.

– Nem, ez csak egy kis farsangi tréfa – viszonza Bánfi nevetve. – Most a vad fogja el a vadászt. Előre, atyámfiai! Fogjátok meg ezen urak kantárszárait, s vezessétek őket utánam Bonchidára. Aki szépszerivel nem jő, kötözzétek lábait a kengyelhez.

– Én protestálok ez erőszakoskodás ellen! – kiálta Csáky dühösen. – Én fölhívom önöket tanúknak, hogy e hatalmaskodásnak ellentmondék.

– Én pedig fölhívok mindenkit tanúnak – utánzá Bánfi nevetve –, hogy én ez urakat a legbarátságosabb módon invitáltam vendégségre.

– Protestálok! Ez erőszakoskodás!

– Ez tréfás mulatság! Magyar vendégszeretet.

Az urak egy része kacagott, a másik káromkodott. Utoljára is Bánfi részén levén az erő, Csákyék duzzogva, haragosan engedtek a kacagva hatalmaskodóknak, s hagyták magukat vitetni Bonchida felé, miközben Csáky, akárkivel találkozott az úton, mindenkire rákiáltott, hogy őt fölhívja tanúnak, miszerint Bánfi őt erőszakkal kényszeríti vele menni; míg Bánfi viszont nevetve iparkodott azoknak értésül adni: hogy a jó úr leitta magát, s most egy kis nemesi tréfát űznek vele.

– Megbánja még ezt kegyelmed – hörgé Csáky magánkívül dühében.

Amint azonban egy falun keresztülmentek, egyike Csáky kísérőinek, egy fiatal nemes legény, kit társai Szánthónak neveztek, hirtelen félreugratott a tömeg közől, s mielőtt utána rugaszkodhattak volna, elnyargalt.

– Vigye az ördög – monda Bánfi. – Nála nélkül is vígan fogunk lenni, ugye Csáky László uram?

Csáky lassan visszanyerte mérsékletét, s megszűnt dühösködni. Mire Bonchidára értek, egészen mosolygó képet mutatott, átlátva, hogy nők előtt illetlen is, nevetséges is volna dühös arcot csinálnia. Ott tehát minden harag nélkül engedé magát Bánfinénak és Apafinénak mint az úton fölszedett vendéget bemutatni.

Bánfi még azzal is tetézte a csúfságot, hogy az asztalnál legfölül ülteté Csákyt, Apafiné mellé s magával szemközt, s folyvást a legnagyobb tisztelgésnek tevé ki őt, melyen keresztül érzett a vérig sértő gúny, s Csákynak nem lehetett azt mutatni hogy érzi!

Mentül jobban derültek az ebéd vége felé a kedélyek, Csáky annál dühösebb lett: parázson ülni, s hozzá mosolyogni kellett. Végre még azt a kínt találta ki számára Bánfi, hogy poharát ráköszöntve, egészségeért ivott. Csákynak poharat kellett vele koccantania, ki kellett azt innia az utolsó cseppig, a körömpróbáig, s látnia kellett hozzá Bánfi nevetését. Minden cseppje a megivott bornak méreggé vált e gúnyos nevetéstől.

S az egész bosszantási tortúra oly finoman volt rejtélyezve, hogy a két nő semmit sem vett belőle észre.

Midőn már legvígabban voltak a kedélyek, egyszerre megnyílik a középső szárnyajtó, s rajta minden bejelentés nélkül belép – Apafi Mihály, a fejedelem, kinek az elfutott Szánthó hírül vitte Csáky elfogatását.

A két hölgy öröm és meglepetés kiáltásával futott a nem várt vendég elé, az urak azonban rögtön észrevették a fejedelem arcán a fenyegető zivatart, s elkomorultak.

Bánfi tudta egyedül szokott nagyúri büszke jókedvét megtartani, mely még haragját is kacajjal szokta kifejezni. Hirtelen fölugrott székéről, s örvendő arccal járult a fejedelem elé.

– Istenemre, nagyságod éppen akkor nyit be hozzám, midőn egészségeért poharat üríténk; ez már aztán véletlen, de jókori megjelenés.

Apafi néma fejbillentéssel fogadá az üdvözletet, s a nőket helyeikre vezetve, ő maga Bánfi Dénes helyét foglalá el. A vendégek közől többen rögtön siettek kínálni Bánfit üléseikkel, de a fejedelem inte neki:

– Csak maradjon kegyelmed állva, úgyis egy kis barátságos törvényszéket kívánunk kegyelmed fölött tartani.

– Ha mi leszünk a bírák, nagyságos uram – szólt közbe tisztelendő tudós Csehfalusi Gábor uram, poharára téve tenyerét –, mi már eléggé informálva vagyunk.

– Majd csak magam leszek a bíró – monda Apafi –, ámbátor nem tudom, hogy Bonchidán én vagyok-e úr, vagy Bánfi Dénes uram.

– Mindkettőnk fölött úr az ország törvénye, nagyságos uram – viszonza Bánfi.

– Ez jól van megfelelve. Ezáltal kegyelmed figyelmeztetni akar bennünket, hogy magyar nemes nem enged maga fölött saját házánál törvényt tartani. Hanem hisz ez csak egy kis farsángi tréfa. Kegyelmed kezdte, és nevezte annak, mi folytatjuk.

A jelenlevők arcain feszült várakozás látszott, nem tudva, ha tréfa lesz-e ebből vagy komoly ügy.

– Kegyelmed – szólt Apafi – a mi kiküldöttünket, Csáky László uramat, erővel elfogá, s elhozá magához.

– Ah! – kiálta föl Bánfi csodálkozást színlelve. – Tehát mért nem mondta nekem ezt a gróf, hogy nagyságod küldé őt jószágaimra vadászni? Aztán nagyságod is, ha megkívánja a jószágaimon levő vadakat, mért nem izent inkább nekem? Tudnék én sokkal különb bakokat lövetni nagyságodnak, mint Csáky László uram.

– Itt nem bakokról van a szó, báró úr. Kegyelmed jól érti a dolgot, ne mondassa el itt velem asszonyok előtt.

Bánfiné föl akart kelni e szóra, Apafiné visszatartá:

– Itt kell maradnod – súgá fülébe.

– Én eddig egy szót sem értek e dologból – szólt Bánfi neheztelő hangon.

– Nem? Tehát majd egypár körülményt eszébe juttatok kegyelmednek. – A kegyelmed erdejében egy párducot láttak a parasztok.

– Meglehet – szólt Bánfi nevetve (mert magyar nemes megengedheti magának, hogy vendégével tréfáljon, de hogy hozzá durva legyen, soha, bármennyire bosszantatik is általa) – meglehet; tán még az Árpáddal kijöttek ivadéka lehet, azokat párducos ősöknek nevezik.

– Nem tréfa ez, uram. Azon fenevad egy oláhot az erdőben mások szeme láttára összetépett; mire nézve én kiküldém Csáky László uramat, hogy azon állatot fölkeresse és megölje, s Csáky László azon állatot csakugyan meglátta, és üldözőbe vevé, midőn kegyelmed útját állta az erdőben.

– Csáky László uram bizonyosan saját kacagányát nézte párducnak.

– Ne kötekedjék kegyelmed. Azon állat barlangja föl van fedezve! Ért-e már kegyelmed bennünket?

– Értem, nagyságos uram. – Azért kár volt Csáky uramnak annyit fáradnia. – Tehát ő fölfedezte azon sziklatanyát, melyet én ott egy meleg fürdő kedveért vésettem? – Ezért nem fogják őt Kolumbusz Kristófnak nevezni.

– Még mindig gúnyolódunk? Még mindig nem alázza meg kegyelmed büszke homlokát. S hátha én azon titkot is tudnám, melyért kegyelmed azon barlangot titokban vésette?

Bánfi színét kezdé változtatni; alámélyedt hangon felelt, mint kinek erejére válik nem mondani igazat.

– Egyszerű oka van annak, uram. Én fedezém föl Borvölgyét is, s alig futamodott híre e forrásnak, a publikum elfoglalta azt tőlem. Emitt a Gregyina Drakuluj alatt ismét egy ércfördőt fedeztem föl, s nehogy az is közhasználatra jusson, titokban a sziklába egy kis kéjházat vésettem egyedül nőm számára.

Ez utóbbi szavakkal figyelmeztetni akará Bánfi a fejedelmet, hogy nőjét kímélje; de éppen ellenkező hatást ért el vele.

– Ah, ez alávaló hipokrízis, uram! – kiálta föl Apafi, öklével az asztalra csapva. – Kegyelmed nőjével akar takarózni, pedig kegyelmed ott egy török leányt tartogat, kiért a szultán hadat készül izenni az országnak!

Bánfiné fölsikoltott, testvére fülébe súgá:

– Légy erős, most légy magadnál.

Bánfi dühösen harapott ajkaiba, de egyszerre urává téve magát indulatainak, nyugodtan viszonza:

– Az nem igaz, uram. Azt tagadom.

– Mit! Nem igaz? Vannak, akik látták.

– Kicsoda látta?

– Látta Kelemen, a cirkáló.

– Kelemen, a poéta? Ah, a poétáknak mesterségük a hazudás.

– Jól van, báró uram. Minthogy kegyelmed mindent tagad, én mindenről meg fogok győződni. Magam fogok a kérdéses helyre menni, s ha valónak találandom, mivel kegyelmed vádolva van, tudja meg kegyelmed, hogy e tetteért háromszoros jelt fog kapni, egyet a töröknő-rablásért, másikat a fejedelem küldöttein elkövetett erőszakosságért, harmadikat a házasságtörésért, s abból pedig egy is elég arra, hogy kegyelmed megszűnjék az lenni, aminek képzeli magát. Csáky László uram! Vezessen bennünket a mondott helyre: Bánfi Dénes uram itt marad.

Bánfi színét változtatva állt ott, mintha lábai a földbe gyökereztek volna.

Ezalatt Bánfiné fölkelt székéről, s erőszakosan összeszedve erejét, a fejedelem elé lépett, és szólt:

– Uram! – Bocsánat férjemnek. – Ő semmit sem tud, a vétek az enyim; – azon nő, kit önök keresnek, üldöztetve hozzám folyamodott – s én rejtém el őt azon menedékbe – férjem tudta nélkül.

Minde szó, melyet kimondott, emberfölötti erőbe látszott kerülni a gyönge, halvány nőnek. Bánfi pirulva süté le előtte szemeit. Apafiné diadalmas arccal tekinte testvérére, megszorítva kezét.

– Jól van, nemesen van. Erős valál.

Apafi észrevevé a nagylelkű ármányt, s hogy általa menekülni ne engedje Bánfit, haragosan fordult hozzá:

– S kegyelmed megenged feleségének ily merényleteket, melyek veszélybe dönthetik családját, veszélybe az országot? Ezért meg kell őt fenyítenie; én kívánom, hogy elégtételül dorgálja őt meg itt vendégei előtt.

Bánfiné lemondásteljesen rogyott térdére a vendégek előtt, lehajtva fejét, mint egy bűnhődő, ki büntetésre vár…

– Az nekem nem szokásom – hörgé rekedten Bánfi.

– Akkor meg fogom büntetni én! – kiálta föl Apafi, s a nő felé lépett. – E tény megérdemli, hogy elkövetője fogságra tétessék.

– Azt pedig nem fogom engedni, uram – dörgé Bánfi, fogai közől. Már akkor fehér volt, mint a fal; minden tűz, minden vér szemeiben látszott égni. Minden izma reszketett düh és szégyen miatt.

– Uraim! – kiálta fel ekkor egy csengő hang, oly jóleső e durva férfivita közepett; s Apafiné lépett a nő és a férfiak közé. – Nemesemberek tisztelni szokták a nemes hölgyeket!

– Kegyelmed ismét itt van megvédni azokat, akiket én megtámadok? – monda a fejedelem ingerülten.

– Ismét itt vagyok kegyelmedet megőrizni egy igazságtalan tettől – s nekem jogom van testvéremet védni mindig – és kötelességem védni akkor, midőn mindenki elhagyá.

E szavakkal felkarolá Apafiné Margitot, ki, amint ez erősebb lény karjai közt érzé magát, egyszerre elhagyatott erőszakkal gyűjtött lelki és testi erejétől, s ájultan rogyott testvére ölébe.

Bánfi segélyére akart futni nejének. Apafiné visszatartá.

– Távozzék kegyelmed. Majd gondját viselem én.

– Tehát kegyelmed itt szándékozik maradni? – kérdé a fejedelem nejétől, harag és szánalom közt ingadozó hangon.

– Testvéremnek szüksége van reám; – kegyelmednek, úgy látom, hogy nincsen.

Apafi, amióta nejét szólani hallá, jóval aláhangolódott, s attól tartva, hogy tökéletesen meg talál általa győzetni, sietett fél diadalával elhagyni a csatatért.

A kimenetellel nagyon elégületlennek kellett lennie. Érzé, hogy Bánfit keserves oldaláról sebesíté meg, de azt is, hogy nem halálosan; meg volt gyalázva a főúr, de megalázva nem. Annál rosszabb reá nézve.

Ami hajolni nem akar, annak törnie kell.

XV. A gyulafehérvári országgyűlés

Némely városnak, sőt némely háznak fátuma van: a halál után újra föltámadni.

Egy nép kipusztul belőlök, a falak szétdüledeznek, a város neve feledékenységbe megy, s ismét jön egy másik nép, s a romok tetejére épít, s új nevet ad a helynek, s míg az elhányt ó kövek gyászolni látszanak a múltat, az új palotáktól ragyogó város, mint a kendőzött hölgy, örülni tud az új ifjúkornak.

Azon halmot, melyen Erdély egyetlen erős vára fekszik, egykor Diurbán nemzedéke koronázá meg tömör épületeivel. – A névre ki emlékeznék? – A római légiók meghódíták a nemzetet, szétszórták az idomtalan bástyákat, s a véristennek emberáldozattal mocskolt oltárai helyén Vesta temploma emelkedék; a dák vezér fapalotája eltűnt, s helyét a propraetor márványlaka foglalta el, korinthi oszlopsoraival, mozaikkal fedett padlatával s művészi istenszobraival. A helyet nevezték Colonia Apulensisnek.

A város ismét vénült, hanyatlott, meghalt. – Új, hatalmasabb nemzedék jött belé; a paloták, templomok eltemették lakóikat, s a propraetor palotája helyén megjelentek Gyula vezér hegyes kúpfödelű, aranyozott és mázzal festett épületei, mint egy ezeregyéjszakai tündértanya, s a Vesta-templom romjai fölött a pogány ősmagyar nép szabad ég alá építé oltárait, miknél napot, csillagokat és kivont kardot imádott. Ekkor nevezték a várost Gyulafehérvárnak.

Egy század fordult, s a szent király, István, szétszóratta a napimádók oltárait, s amely helyen annyi megbukott álisten imádtatta magát, roppant templomot építtetett. A napimádók elenyésztek, s a keresztyén világ nevezte a templomot Mihály angyalénak.

Milyen volt a templom? Senki sem tudja már. Két század múlva jöttek a tatárok; lerontották a várost és templomot, leölték a népet. Elvonulásuk után siralmas gúnynévvel nevezék a várost: Nigra-Juliának (Gyula-Feketevár).

Hazánk legnagyobb embere, Hunyadi János, építteté azt föl újra. A nagy gót bolthajtásokból még most is látni valamit. Ide, ennek sírboltja alá temették el Erdély fejedelmeit mind. Itt feküdtek Hunyadi és lefejezett fia, László is, faragott kőkoporsókban. Csak feküdtek. Rabló hadak kiszórták a szent maradványokat sírjaikból, elpusztíták a templomot; s a következő fejedelmek, kik azt a török uralom alatt helyreállíttaták, az arab építészet sajátságait toldozák a gót alapzathoz, kígyós oszlopokat s mór faragványokat.

Most mindezekhez az újabb kor javításai is járulnak, négyszegletű, alacsony alakú tornyok, idomtalan portálék; az arabeszkek be vannak meszelve, s ha itt-ott lekopik a vakolat a falról, látni lehet az összehordott köveken, mikből a templom épült, mindenik kor maradványait, mely e helyről nyomtalanul eltűnt. Emitt a régi Mythras-tisztelet faragványai, – ott megcsonkított vestáliák – alant régi oltárcsúcs, a nap összetört képével, fenn virágos arabeszkek.

És ismét elveszté nevét a város. Most neveztetik Károlyfehérvárnak.

Azon időben, hol történetünk alapszik, a fejedelmek beavatása s országgyűlések helye volt e város. Ahol most a püspöki lak van, ott a János Zsigmond által megújított fejedelmi palota állott; teremei márvánnyal kirakva, falai csaták képeivel befestve. A nagy terem, melyben az országgyűlések szoktak tartatni, színes márványból épült korlátokkal volt körülzárva. Körül a falakon vajdák és fejedelmek arcképei, trófeumok között; elöl a trón, bíborral redőzve, háta mögött zászlók-, paizsok- és buzogányokból összerakott diadalsátor.

A város többi része azonban aligha lehetett összhangzásban a fejedelmi lak pompájával, mert az 1618-i országgyűlésnek rá kelle parancsolnia a lakosokra, hogy szűnjenek meg sátorokban lakni, s építsék föl elpusztult házaikat.

Az ország rendei már fölgyülekeztek, ki-ki a maga helyén van, csak a fejedelem széke üres még.

Ott ülnek sorban az erdélyi patríciusok; a magyar nemesség színe java, ész, birtok és vitézség előkelői; a Bethlenek, Kornisok, Csákyak, Lázárok, Kemények, Bánfiak, Mikesek. Ezek a középkori klánok, kiknek akarata képviselé a nemzetet; kiknek tettei alkoták a históriát; kiknek ősei, apjai, nagyapjai vagy a csatatéren hullottak el, fejedelmeiket védve, vagy a vérpadon haltak meg, ellenük föllázadva, s az utódok mégsem szűntek meg őseik példáját követni. Jött új fejedelem, és ők fölvevék az apáik kezéből kihullott fegyvert – mellette vagy ellene, ahogy hozta a sors.

A fényes magyar urakkal festői ellentétet képeznek a székely követek és urak, egyszerűbb öltözeteikben s komoly, makacs arcaikkal, s a szász rendek, jámbor képeik, az őskorból származott német viseletük mellett.

A karzatokon s a korlátok mögött egybegyűlt sokaság tarka képet mutat, s ujjakkal mutogat egy-egy ismertebb alakra, néha ököllel is, akire haragszik.

Végre a trombitaharsogás adja tudtul, hogy a fejedelem megérkezett. A senechalok szétnyitják az ajtókat, a sokaság éljent kiált, s belép a fejedelem, udvari kíséretétől környezve.

Elöl jön Bánfi Dénes, mint az ország főmarsallja, jobbjában az ország zászlóját hozva, mellette Uzoni Béldi Pál, a fejedelmi buzogánnyal kezében, mint a székelység generálisa. Utánok jő az első miniszter, Teleki Mihály, selyemtakaróba burkoltan hozva a császári atnámét, mindhárman pompás díszruhában. Középett jő a fejedelem maga, hosszú zöld bársony fejedelmi kaftánjában, hermelin süvegével, s fejedelmi bottal kezében. Körüle és háta mögött a külfejedelmi udvarok követei, kik közt első helyen állnak a török szultáné, gyémántos öltözetben; XIV. Lajos követei, Forval, udvarias tekintetű, sima férfi, szalagosselyem dolmányában, aranycsipkés kalappal, hímzett kardszalaggal, és Reverend abbé, mosolygó arcával, bíbor övével lilaszín talárja fölött; Szobieszky követe, hasított ujjú bekecsben, mely annyira hasonlít a magyar öltözethez.

Mind ez urak, ki jobbra, ki balra helyet foglalnak. A küludvarok követei a fejedelem háta mögött maradnak, kik közé többen az ismerős magyar urak közől keverednek, élénken beszélgetve azalatt, míg a múlt országgyűlések unalmas jegyzőkönyvei fölolvastatnak.

Ez utóbbiak között észrevehetjük Bethlen Miklóst, kinek arca még Zrínyi vadászatából ismerős előttünk, ez eleven, eszes fiatalembert, ki ifjúkorában Európa minden műveltebb országait beutazva, azoknak nevezetesebb férfiaival, sőt fejedelmeivel is ismeretségben volt, s amellett, hogy a korral előhaladt műveltséget elsajátította, nem korcsítá el nemzeti jellemét; sőt, mint ezt a franciák magok állítják, a huszáröltönyt ő ismerteté meg velök, s a rajta megtetszett öltöny mintájára több ezredet szereltetett föl XIV. Lajos.

Meglátva Forvalt, kivel Franciaországban ismeretséget kötött, odafutott hozzá, s szívesen üdvözlé.

– Nem veszted-e el a tanácskozás folyamát? – kérdé Forval, hallva, hogy valamit már olvasnak.

– Ez megesik nálam nélkül is; most még csak arra hoznak törvényt, hogy az inasoknak hány tál ételt kell adni, vagy legfölebb arról, hogy mint lehetne az elszegényült embereket kényszeríteni a meggazdagulásra, hogy azután fizethetnék az adót. Majd ha a java jön, akkor helyre megyek.

– Jöjj tehát, mondd el nekem azalatt, kik itt a derék emberek, és kik nem azok. Hisz Erdélyben minden ember ismeri egymást. – (Forval csak most érkezett Erdélybe.)

– Az osztályozás nem megy olyan könnyen – szólt mosolyogva Bethlen. – Míg Erdélyből el nem mentem, s vagy egy, vagy más párt embere valék, addig tudtam, hogy aki az én pártomhoz tartozik, az mind becsületes ember, aki pedig az ellenpárton van, az mind semmirevaló; hanem amióta odajárván, elszoktam a ligák látogatásától, kezdem észrevenni, hogy biz itt jobbról is, balról is lehet az ember jó hazafi, vitéz ember, becsületes férfi; valamint mindennek ellenkezője; csak attól függ, hogy ki viszi eszesebben a dolgát. Hanem ha kívánod, elmondom pártnézeteiket. Te azután figyelhetsz rá, hogy melyik viszi keresztül a magáét. – Ez a büszke férfi itt jobbról a fejedelem mellett Bánfi Dénes, túl rajta amaz Béldi Pál. Mindkettő az ország legtekintélyesebb férfia, s mindkettő határozott ellensége az indítandó harcnak; ők egymásnak is ellenségeik, de ez egy elvben elválhatlanul összetartanak. Az egyik, Bánfi, a római császárral látszik összeköttetésben lenni, a másik a törökkel. E két férfi kezében van Erdély békessége. Szerintök Erdély legyen elég erős visszaverni mindenkit, aki határain erőszakkal betör; de legyen elég eszes, nem törni viszont a máséba. Most nézz azon kopasz homlokú férfiúra a fejedelem balján. Ez Teleki Mihály. Ez embernek esze az, mely ama két férfi hatalmával egyensúlyt bír tartani. A fejedelemnőnek közel rokona, miután a magyarországi nemzeti párt leveretett, az elbukott harcot itt akarja újrakezdeni. Szép leend elnézni az erő és ész küzdelmét e három férfi közt.

– S ha a békepárt talál győzni?

– Az a nemzet határozata lesz.

– És a fejedelem nem mondhat annak ellent?

– Barátom. Itt nem a versailles-i udvarban vagyunk, ahol ilyesmit szabad mondani: L’état, c’est moi! E férfiak itt mind egyenkint oly hatalmasak, mint a fejedelem maga; hatalmuk egyesülten áll a fejedelem körül; de próbáljon az a nemzet akarata ellen cselekedni, meglátandja, hogy egyedül marad; éppen úgy, mint maradnának ez urak egyenkint, ha ők tennének a nemzet határozatai ellen.

– Légy őszinte. Reméled-e, hogy a harci párt győzni fog?

– Ezúttal aligha. Még nem látok embert, akiért ez megtörténhessék. Az egész magyarországi párt közt nincs egy alak, aki a harcvágyó népnek ideálja lenne: a főnökök elvesztek, Rákóczi konvertált. Teleki tud pártokat megbuktatni, aláásni, de alkotni nem. Ő nem is katona, s oly helyre harcias ember kell. Ő hideg ész, s ott lángészre van szükség. Neki nincs missziója Magyarországért harcot kezdeni, neki csak érdekei vannak. Egyike a magyar főuraknak, ama fiatal bajusztalan ifjú amott, Thököly Imre – Teleki lyányát eljegyzé, hogy apját érdekeibe vonhassa. Meglásd, ő nem fogja ott végezni, ahol kezdte, őt csak egy eszme viszi: a hatalom – és a sors forgandó, s az ő eszközei különbözők.

Forvalnak nem tetszett a hideg biztatás. Eközben bevégezék az unalmas fölolvasást, s Bethlen helyére ült.

A fejedelem nagy kedvetlenül előadá az uraknak, hogy amiért összehívatta őket, azt majd Teleki Mihály uram szóval tudtokra adandja, s azzal kaftánjába burkolózva, trónja szegletébe húzta magát.

Teleki fölállt, megvárta, míg a népzúgás lassankint elcsendesedik, s egy nyugodt tekintetet vetve Bánfira, szóhoz kezdett. – Vitézlő karok és rendek! Tudvalevő dolog előttetek, amik legközelebb Magyarországon történtek. Ha nem tudnátok, csak szét kellene néznetek magatok körül, s látnátok e szomorú, kétségbeesés dúlta arcokat, mikkel gyülekezetünk megszaporodott. Magyarországi rokonaink azok: egykor nemzetünk virága, most annak hervadt levelei, miket a vihar messze földre elszórt. Ti nem tagadtátok meg rokonaitokat szerencsétlenségükben: megosztátok velük hajlékaitokat, falataitok felét, s osztoztatok könnyeikben. Oh, de nem irgalomkenyér és nem asszonykönny az, amiért ők hozzánk folyamodtak! – Te, Bocskai és te, Bethlen, kiknek arcképeik oly néma szemrehányással tekintenek le reánk, kiknek diadalmas zászlói portól belepve függnek a fejedelmi trón körül, miért nem támadhattok fel újra, új alakban, hogy e zászlókat felragadva fülébe dörghetnétek a tétovázó ivadéknak: a száműzöttek hazát kérnek tőletek! A hontalanoknak hazájukat vívjátok vissza!…

Teleki itt megállt, mintha közbeszólásokra várna; azonban még mindenki hallgatott, érezve, hogy ez csak retorika. Telekit e hallgatás emfatikus modorát változtatni kényszeríté…

– Ti hallgatással feleltek szavaimra. Ez alkalommal „qui tacet, negat”. Nem akarom hinni, hogy elhidegülés volna szívetekben, mely azokat nem engedi lángra gyúlni; ti tétováztok, s erőtöket számoljátok. De tudnotok kell, hogy nem egyedül leszünk, kik a síkon fogunk állani. Az elfoglalt templomok, a gályarabságra vitt lelkészek sorsa fegyverbe szólítá Európa minden reformált fejedelmeit. Maga a belga király, kit sorsunk legkevésbé érdekelhet, erővel szabadítá ki hitsorsosaink lelkipásztorait a nápolyi gályákról, s még Gusztáv Adolf kardja sem rozsdásodott meg hüvelyében. Sőt maguk a legkatolikusabb fejedelmek is, sőt még a Mahomed követői is ügyünk segítségére állanak készen. Íme a francia király, ez idő szerint Európa leghatalmasabb uralkodója, nemcsak saját országában, sőt Lengyelhonban is seregeket gyűjt segítségünkre, s ha kelleni fog, bizonyára a szultán sem kételkedendik a kényszerítve kötött békét kettészakítani, vagy ha azt nem tenné is, határszéli hadait könnyű lenne zsoldunkba fogadni. És most, midőn körös-körül hangzik a harckiáltás, midőn mindenki fegyvert fogott, mi fogjuk-e azt hüvelyben hagyni, kik leginkább tartozunk ezzel rokonainknak, tartozunk önmagunknak is. Ami rajtuk megesett tegnap, megeshetik holnap rajtunk, s akkor mely ország lesz az, mely bennünket befogadjon? Azért, hazámfiai, úgy hallgassátok meg a száműzöttek könyörgését, mintha helyükön magatok állanátok; mert, bizony, mondom nektek, hogy jöhet idő, mikor helyükön fogtok állani, s amilyen bírái lesztek ti őnekik, oly bírátok lesz tinektek a sors!…

Teleki szavait végezve, Bánfi Dénesen feledé szemeit, mintha előre tudná, hogy az fog neki legelsőbb felelni.

Bánfi fölemelkedék. Arcán meglátszott, hogy erőszakot akar tenni természetén, s hidegvérrel fog szólani.

– Vitézlő feleim – monda szokatlan csendes hangon. – A szerencsétlenek iránti rokonszenv s a régi ellenek iránti gyűlölet mind férfiakhoz illő szenvedély. De az országok életében a szenvedélyeknek nincsen játékuk. E helyen egyikünk sem rokon, sem barát, sem ellenség; egyedül hazafi, ki hidegen számít, mert a határozat egy ország sorsát fogja eldönteni, nem kérdezve azt, hogy hányan fognak sírni, hányan örülni felette… Az a kérdés, hogy Erdély életét kockára tegyük-e Magyarországért; hogy a mi vérünk föltámasztandja-e őt. – Ne hallgassunk szíveinkre, azok csak érzeni tudnak: gondolkozzék a fő. – Most béke van Erdélyországban, a nép kezd boldog lenni, a városok kiépülnek, a gyászruhák lassankint eltünedeznek, s a vérmezők felett megérik a kalász. Most úr a magyar Erdélyországon belől, nem zsarol rajta adót semmi idegen, semmi ellenség, semmi pártfogó; nem szól tanácskozásainkba senki. A szomszéd hatalmak csak védelemmel tartoznak nekünk anélkül, hogy mi hódolattal tartoznánk nekik. Gondolkodjatok rajta, midőn mindezt kockára tennétek. Ismét csatatérré alakulva akarjátok-e látni Erdélyt, hadsereggé jobbágyaitokat, s még kérdés: hogy győztes hadsereggé-e? És ha volna is elég haderőnk, ki lenne vezére? Bethlen és Bocskai szellemét egyikünk sem öröklé; sem én, sem Teleki Mihály uram. Kiben bízhatunk magunkon kívül? XIV. Lajos szeszélyében? Az ő politikáját egy pár szép szem is könnyen megváltoztathatja, s midőn legmélyebben benne leszünk a bajban, közbejöhet egy kis versailles-i intrika, s mi egyedül maradunk a csatatéren.

Forval bosszúsan köhintett közbe.

– Szobieszky pedig – folytatá Bánfi – nem fog a mi szép szemeinkért minden ok nélkül belekötni a császárba, mostani szövetségesébe, sem a szultán nem töri meg oly könnyen esküjét, mint Teleki Mihály uram – gondolná. Mi marad számunkra hátra? A kóbor tatárokat behívni Magyarországba? Bizonyára megköszönné a szegény magyar nép ezt a segítséget. A vitéz Zrínyi Miklós, aki minden magyarnak ideálja lehet, mondott erre egykor egy mesét, mely megérdemli, hogy a késő kor számára följegyeztessék: – A székelyt vitte az ördög a hátán; szembejön rá a szomszédja, s megszólítja: Hova, komé? – Visznek a pokolba – felel amaz. – Ejnye, az bizony gonosz állapot; szól erre a másik. – De még gonoszabb is lehetne, viszonz a góbé; ha tudniillik ő ülne az én hátamra, s sarkantyút ütne fel, és én vinném őtet. – Értsen belőle, aki akar. Én ugyan nemigen tudnék válogatni; melyiktől féljek jobban; az egyik ellenségeskedésétől vagy a másik barátságától? S mi fog következni e harcból? Ha győzünk a török által, lesz Erdély török basaság, ha legyőzetünk, leszünk osztrák provincia, míg most szabad ország vagyunk Isten kegyelméből. – Magyarország sorsa azonban mindenesetre javításra vár, s ezt én éppen úgy szívemen viselem, mint azok, kik karddal hiszik meggyógyíthatni a beteget. Ez úton nem boldogulunk. Mennyi vér kifolyott már, és semmi eredmény! Próbáljunk más utat; hát nem volna a magyarnak annyi szellemi ereje, hogy ha valakit fegyverével le nem győzhetett, lelki hatalmával győzze le? Hódítsátok meg meghódítóitokat! Ti, kik ész, tetterő, vagyon és férfiúi szépség dolgában a birodalom elsői vagytok, mért nem foglaljátok le azon legmagasabb helyeket, melyek benneteket megilletnek? Ha ti ott ülnétek, ahol Pázmány és Eszterházy ülnek, nem maradna üres szék Lobkowitz számára, melyre ő leüljön. Ha ti ahelyett, hogy itt-amott apró, eredménytelen csatákat vívtok, ésszel és befolyással harcolnátok, boldoggá tehetnétek az országot, s vérébe sem kerülne. Rajtatok áll előidézni Nagy Lajos korát, midőn az idegen fejedelem beleszeretett választott népébe, s magyarrá tudott válni, s a nemzet általa, s ő a nemzet által lett nagy és hatalmas. Ha tielőttetek a nemzet boldogsága az első, cseréljétek meg a szerepeket. Erdély rendei magokra vállalják kieszközleni a békét a császár és a nemzet között, visszaszerezni vagyonaitokat, rangjaitokat, s én leszek az első, aki erre segédkezet nyújtand – és bizonyára Teleki Mihály uram lesz a második. Ha azonban ez ajánlatunkat el nem fogadjátok, ám lássátok, mit cselekesztek. Ami azon jóslatot illeti, hogy ma nektek, holnap nekünk: arra nézve ne féltsétek ti Erdélyt. Én fogadom, hogy aki Erdély határain hódító karddal belép, legyen az akárki, itt megfelelő erőre fog találni; de azt is fogadom, hogy e haderő senki kérelmére idegen ország határain botor merészséggel át nem lépend soha.

– Tehát kegyelmednek Magyarország idegen föld, ugye? – kiálta föl egy gúnyos hang a tömeg közől.

Bánfi e közbeszólásra elveszté mérsékletét. Dühösen fordult azon szeglet felé, melyből a kérdés jött, s ott az összecsoportosult magyarországiak hidegen megvető tekinteteivel találkozva, elfeledkezék magáról, a világ elfordult vele, s kalpagját lecsapva, fölkiálta:

– Ti mondátok! Igenis! Idegen ország voltatok ránk nézve mindenha; még több: mostoha ország, és mi mostohagyermekek! Ti vétkeztetek mindig, és mi szenvedtünk miatta! Mi harcoltunk, és küzdelmeink gyümölcsét ti vesztegettétek el! A ti viszálkodástok háromszor döntötte sírba a hazát, Erdély háromszor támasztotta azt föl újra! Mi adtuk nektek a hősöket, ti adtátok nekünk az árulókat!…

Ez utóbbi szavait már ordítva kelle elkiáltania Bánfinak, hogy a nőttön növő zajból kihallassék. Nemsokára általános lett a fölkiáltás. A magyar urak fölugráltak székeikről, dühösen kiáltozva Bánfi ellen; s a komolyabb békepártiak aggódva csóválták fejeiket, Bánfinak e meggondolatlan kifejezése által a szenvedélyek terére löketni látva az ügyet.

Béldi fölállt, s többen, kik szerették volna helyreállítva látni a csendet, kiáltozák:

– Halljuk Béldit!

Ekkor egy fiatalember rontott át a korlátokon, s merész, nekihevült arccal Bánfival szemben megállt, kezével Teleki székére támaszkodva. Ez volt Thököly Imre.

– Szót kérek én is! – kiálta minden zajt túlcsengő hangon. – Jog és törvény szerint nekem is van szavam e sorompókon belől; ha ti Magyarországban megtagadjátok édesanyátokat, s korlátokat húztok Erdély és ő közötte, felelek szavaitokra én! Éppoly birtokos nemes Erdélyben, mint te, büszke kisisten itt, kinek apja szinte egyike volt azon hősöknek, kiknek nevében szidalmaztad az anyanemzetet!…

Béldi oda akart menni Thökölyhez, hogy lebeszélje a szólásról, azonban ekkor valaki hátulról megfogá kezét, s ő hátratekintve, megdöbbenéssel vevé észre vejét, Wesselényi Pált, ki egy szóra a mellékterembe hívta félre.

Béldi az előcsarnokba kilépett, mialatt Thököly rettentő szavai behangzák a teremet, túlharsogva a szűnni nem akaró zajt.

Az előcsarnokban egy lefátyolozott hölgy várt Béldire, ki, midőn leleplezte arcát, Béldi alig ismerte meg benne leányát, Zsófiát, Wesselényi Pál feleségét, annyira megváltozott, bú és eltörődés miatt. Szép szemei ki voltak sírva.

– Földönfutók vagyunk – zokogá Zsófia, atyja kebelére borulva. – Magyarországi jószágainkat elvevék, férjemet kiűzék várából, s halálra keresik.

Béldi elkomorodott. Lelkének rosszul esett e nem várt balhír. Benn Thököly lázító hangja dörgött, s Béldi már nem sietett vissza azt elnyomni.

– Maradjatok nálam – szólt elbúsult arccal. – Itt békében ellehettek, míg az ország sorsa megváltozik.

– Már késő – monda Wesselényi. – Én Boham gróf, frank generális zászlójához szegődtem közvitéznek.

– Te? Közvitéz! Wesselényi nádor ivadéka! S leányom hová leend?

– Ő nálad marad, és özvegy lesz mindaddig, míg Magyarország vissza nem lesz víva!

Ezt mondva, Zsófiát Béldi keblére fekteté az ifjú férj, megcsókolá homlokát, s könnytől száraz szemmel eltávozott.

Belül ordított a nép. Béldi zokogni látta leányát, s valami keserűt érze keblében keresztülhevülni; hasonlatost a keletkező bosszúhoz. Szinte jól kezdett neki esni, hogy ott benn harcot ordítanak, s azon fokon állott, hogy kardját kirántva, ő – a békepárt főnöke – az országgyűlésbe rohanjon, és fölordítson: Harc! Harc! És visszatorlás!

E pillanatban egy öreg, halálsápadt embert vezettek be az előcsarnok ajtaján az apródok; ki Béldit megismerve, odafordult hozzá, s reszketeg hangon megszólítá:

– Uram! Te vagy a székely nemzet generálisa, uzoni Béldi Pál?

– Igen. Mit akarsz tőlem?

– Én vagyok – hebegé el-elhaló szóval a beteg agg – Benfalva utolsó lakója. A többit mind kiölte a harc, az éhség, a döghalál. – Én maradtam utoljára. – Utánam üres marad a hely. – Érzem én is, hogy megoszlattatásom közelget. – Elhoztam, hogy kezedbe adjam, helységünk pecsétnyomóját – és harangját; – add át az országnak; – tétesse archívumába; – s írassa alájuk: „Ez volt Benfalva harangja és pecsétje, mely faluból az utolsó lakó is kihalt.”

Béldi csüggedten ejté le kardmarkolatáról kezét. Azután lefejté nyakáról leánya karjait, és monda neki:

– Eredj anyádhoz Bodolára, s tanuld sorsodat nemes lélekkel eltűrni.

Azzal elvéve a haldokló öreg kezéből a pecsétnyomót, visszasietett a terembe, ahol Thököly éppen akkor végzé el beszédét, irtóztató hatást gerjesztve mindenütt. A francia követek kezeit szorongaták.

Ekkor a tábla végén megállt Béldi, s a kezébe adott pecsétnyomót letevé az asztalra.

Őt mindenki becsülé, s látva, hogy szólni akar, elhallgatának.

– Íme – szól fölindult hangon. – Egy kipusztult falu – utolsó, haldokló lakója által – itt küldi az országnak hivatalos pecsétjét… Ily falu van Erdélyben elég, s idő jártával lehet több is. Éhség és háború elpusztíták országunk legszebb részeit… Urak, e pecsétnyomót ne feledjétek ki trófeumaitok jelképei közül.

E szavait csaknem suttogóan ejté ki Béldi, s mégis meghallák azt a terem minden szögleteiben, oly nagy vala a csend. Az emberek arcain borzadás futott végig.

– Künn az ajtó előtt valakit sírni hallok… – folytatá Béldi reszkető ajkakkal. – Az édes leányom ott, Wesselényi Pálné, kit hazájából elűztek, s ki zokogva veté magát, lábaimhoz, hogy sorsáért engedjem föléledni a visszatorlást… És én azt mondom tinektek: Sírjon leányom! Pusztuljon el ő, pusztuljak el én, ha kell, családommal együtt! De Erdélyt ne érje az átok; Erdélyben kívülem senki szeme se legyen nedves az én bánatom miatt. Én, ha mindenki beleegyezett is, ellene mondok a harcnak… Urak – e pecsétnyomót – s majd a többit is – el ne feledjétek diadalaitok jelei közé tenni.

Ezt mondva Béldi, leült; s már rég elhangzának szavai – a teremben mégis halotti csend uralkodott.

Teleki ez elhallgatást Béldi iránt támadt ellenszenvnek tulajdonítva, nagy bíztában fölállott, s a rendeket szavazásra szólítá. Ezúttal azonban rosszul tapinta a közérzület üterére, mert a rendek legnagyobb része, az utóbbi jelenettől áthatva, a békére szavazott. Ily nagy vala Béldi és Bánfi befolyása az országra még ekkor.

Teleki zavarodottan tekinte leendő vejére. Az keserű hangon dörmögé, öklét összeszorítva, könnyező szemekkel:

– Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo!

Az oszló sokaság között Forval és Bethlen Miklós ismét találkoztak egymással.

– Tehát vége azon reménynek, hogy Erdély fegyvert fogjon – szólt lehangoltan a francia.

– Sőt, most kezdődik a remény – viszonza ez, barátja vállára ütve. – Láttad ezt a fiút beszélni?

– Szépen beszélt.

– Nem az, hogy szépen beszélt, hanem ez lesz azon ember, akit ti kerestek.

– Magyar fejedelem?!

– Vagy földönfutó; ahogy a sors hozza.

XVI. A liga

Régi jó szokás szerint minden ünnepélyt lakomával kell befejezni; a zajongó országgyűlést még zajongóbb vendégség követte, melyben szinte Apafi Mihály uram elnökölt, s e helyen méltán, miután a krónika szerint egy ülő helyen kevés volt neki elfogyasztani egy veder bort.

A bor nemcsak a szerelemnek, hanem a gyűlöletnek is ad tüzet. Ha nők vannak az asztalnál, ott vigyázzunk szíveinkre, de hol csupa férfiak ülnek együtt, ott fejeink forognak veszélyben.

Ebéd után, erdélyi szokásként, állva folytaták az ivást, a beszélgetés így könnyebben folyt, s a fejedelem sorba járt az urakat unszolni, saját kezeivel nyújtva nekik a tele serleget, s nem szűnve a kínálgatással: „Igyék kegyelmetek! Az én egészségemért, az ország javáért, a török szultánért, a szép asszonyokért, s isten tudja, mi mindenért.”

Az urak jó kedvben voltak, jókedvükből össze-összekaptak, megint kibékültek; csak egy ember volt józan, ki sohasem szokott inni, Teleki Mihály.

Őrizkedjetek attól, aki józan ott, ahol mindenki mámoros.

Teleki ott járt a versengő és mulatozó urak között, s régóta kerülgette Bánfit.

Amint meglátta őt a főúr maga körül sompolyogni, kötekedve fordult felé.

– Be szomorú kegyelmed – szólt bántó kacagással –, mint akinek porba esett a palatinussága.

Telekinek csak ez kellett; mosolygással, melyből halálos tőr nyilalt elő, viszonza:

– Az nem méltóságod érdeme. Ha Béldi Pál nincs, kegyelmed separatum votummal marad. Hanem hiába, oly tekintélyes ember előtt, mint Béldi Pál, meg kell hajtanunk fejünket. Az ő szavai ámenek az országban.

Teleki mély áhítatot színlelve hajtá meg fejét, mérges tőrt döfve a büszke főúr szívébe; kit semmi sem sérthete meg úgy, mint ha valakit magasabbnak hittek, mint őt – és éppen azt, aki azt megérdemelte.

Innen Béldihez fordult Teleki, s azt egy ablakmélyedésbe vonva, nagy szelíden beszélgetésre hívá föl.

– Én kegyelmedet mindekkorig igen nemeslelkű férfinak tartottam. E mai naptól fogva kétszerte nemesebbnek tanultam ismerni; bárha saját káromon. Az országgyűlés csak azt tudja, hogy kegyelmed leánya iránti szerelmét tagadta meg, midőn a békére szavazott. Én azt is tudom, hogy kegyelmed megtagadta ugyanakkor Bánfi elleni gyűlöletét.

– Én? Nem gyűlöltem én Bánfit soha.

– Tudom, miért titkolja kegyelmed e gyűlöletet, mert azt hiszi, hogy okai nincsenek tudva mások előtt… Oh, barátom, mi, kik férjek vagyunk, jól tudjuk, hogy egy kardcsapást meg lehet bocsátani, de egy csókot soha!

Béldi összerezzent, s nem tudott mit válaszolni az embernek, ki a féltés legfájóbb tövisének hegyét törve benn szívében, őt mosolygó arccal hagyá magára.

E percben büszke arccal jelent meg Béldi háta mögött Bánfi, kiben forrott a vágy Béldivel éreztethetni büszkeségét, s kereste az alkalmat, mint köthessen bele.

Béldi nem vette őt észre, s amint a fejedelem éppen odavetődék egy pompás turquois-val kirakott serleget tartva kezében, s familiáris barátsággal kínálva: „Igyék kegyelmed”, Béldi azt hívé, hogy a kínálás egyedül őt illeti, s nem is sejtve, hogy valaki más is nyúl a serleg után, elvevé azt a fejedelem kezéből, s ráköszöntve fölhajtá, amidőn éppen Bánfi is kinyújtá az után kezét.

Bánfi bíborvörös lett mérgében, s dölyfösen fordulva Béldinek, sértő hangon reárivallt:

– Hátrább az agarakkal, székely! Megbecsülhetnél engemet, aki az ország generálisa vagyok, s nem vennéd el az orrom elől a serleget. Elhitesd magaddal, hogyha így haladsz a dölyfben, keresztülesünk egymáson.

Béldi más kedélyállapotban szokott szelíd modorával kimentette volna tévedését; de most neki is kedve támadt szembeállni. Nyugodt arccal végignézett Bánfin, s csendes haraggal viszonza:

– Elhiggyed Dienes: nehéz székely vagyok; ha fölül találok rád esni, úgy megnyomhatlak, hogy nem emeled föl többet a fejedet.

– Eh! Mit bolondoskodtok! – kiálta a fejedelem közbelépve. – Csodálkozom kegyelmeteken. Igyatok most. Inter pocula non sunt seria tractanda. (Poharak közt nem kell komoly dolgokat vitatni.)

Ezzel összeerőteté Apafi a két főurat, s kezet fogatott velük egymással, s azután megnyugodva odább ment, azt gondolva, hogy csak ittas kocódás volt az egész.

Teleki azonban észrevevé, hogy e jelenet után mindkét főúr elhagyá a teremet, s nemsokára megtudá, hogy Fehérvárról is rögtön eltávoztak, sikerülni hagyva a miniszter további terveit.

Teleki és párthívei egyedül maradtak a mámoros fejedelemmel.

– Igyatok urak! Legyetek vígan! – kiálta Apafi. – S ne szökdössetek el egyenkint. Ki ment el innen ismét?

– Béldi! – kiálták többen.

– Na jól van, szegény. Régen nem látta már a feleségét, hadd menjen, hát még ki?

– Bánfi.

– Üm. Az is? Hát az miért?

– Hazament uralkodni – szólt gúnyosan Székely László, Telekinek egyik teremtménye.

– Nem nyughatik oly helyen, ahol magánál nagyobb embert érez – toldá utána Naláczi.

– Bizony pedig őkelme kedveért nem teszem le a fejedelemsüveget.

– Nem is szükséges az neki – szólt közbe Teleki –, az atnáme nélkül is tud ő uralkodni Erdélyországon. Amit ő parancsol, azt tenni kell az országnak, amit az ország parancsol neki, azt ő megvetéssel utasíthatja vissza.

– Szeretném azt látni! – dörmögé Apafi haragosan.

– Pedig úgy van. Mi harcot akarunk. Ő nem akarja, s nekünk hajolnunk kell. Mi békét akarunk, ő fölkerekedik, s maga kezére háborút visel szövetségeseinkkel. Mienk a trón, övé az ország.

– Azt ne mondja kegyelmed, Teleki Mihály uram.

– Tehát szóljon helyettem Naláczi: mit izent a Zólyomi ügyében?

– Azt izeni – szólt Naláczi nagy készen –, hogy ha az ország a gyalui jószágot visszakéri tőle Zólyomi számára, adja neki cserébe ehelyett a szamosújvárit.

– Mit? – kiálta fel a fejedelem. – Azt, mely az én élelmemre van rendelve az országtól? Az én fejedelmi birtokomat? Ez ember megőrült!

– Ezt mondta, és nem adja különben, ha mindjárt ma behozza is Zólyomit a török.

– No, majd elvégzem én vele. Ne beszéljünk erről többet, urak.

– Ami a fejedelem sérelme – szólt közbe Teleki –, azt elhalaszthatja nagyságod, amikorra tetszik; de nem lehet ujjainkon keresztül néznünk azt, amit a néppel, a nemességgel cselekszik. Íme, legközelebb nemes Szentpálinén minő hatalmaskodást követett el; – a szegény özvegynek ősi háza szúrta a szemét a nagy úrnak, hogy palotája elől elfogta a kilátást, s kapta magát: kibecsülteté belőle a szegény asszonyt. Az országtanács oltalomlevelet írt számára, s a főkapitány úr széttépte az oltalomlevelet, s a szegény özvegynek egyetlen birtokát, ősi nyugalmas lakhelyét erőhatalommal széjjelszóratta, s azt mondá, hogy építse fel az ország, ha neki tetszik. – Uram, az ilyen tettért rendes időkben a fejét szokta veszteni az ember!

Apafi hallgatott. Szemei körül véres karika kezdett gyűlni. – De még ez is mind semmi – folytatá Teleki. – Egyesek sérelme elenyészik ott, hol az ország sorsa forog kérdésben. E nagy úr oly szépen tud beszélni a békesség áldásairól, s íme, nézzük, mint munkálódik ő ennek fenntartásán? Kiveszi a mi kezünkből a kardot, befogja szánkat, hogy ne is szólhassunk, midőn a rác fölégeti Kecskemétet, leöldösi lakosait, midőn templomainkat jezsuiták foglalják el – s ő maga hadat gyűjt, s a törököt ingerli harcra az ország ellen, s mi nem győzzük fizetni az ajándékot az ő versengései miatt. Most egyszerre három levél érkezett hozzánk, egyik a váradi basától, másik a budai fővezértől, harmadik a szultántól, melyben mind vagy elégtételt követelnek Bánfi Dénesen a váradi basa megveretéseért, vagy háromszáz erszény pénzt. Íme, arról szó sem lehetvén, hogy Bánfitól elégtételt adjunk, gondolkozhatik nagyságod, hogy honnan teremtsen elő ennyi pénzt.

– Sehonnan! – kiálta fel Apafi dühösen, az asztalhoz vágva poharát. – Megmutatom, hogy elégtételt fogok adni akárki felett; habár kétakkora legyen is, mint Bánfi Dénes uram!

– Akkor szeretném, ha megismertetne nagyságod ez elégtételadás módjával, mert azt tudjuk, hogy Bánfi, ha hívatni fog, meg nem jelenend; ha erővel akarunk rámenni, megmutatta, hogy erősebb, mint maga az ország: felülteti a vármegyéket, a végvárak hadait, s akkor úgy járhatunk, mint Csáky László uram, hogy ő fogja el a végrehajtó bírákat, s csúffá tesz bennünket.

– Azért első tanácsosunk kegyelmed – szólt Apafi felbosszantva –, hogy az ily esetekben tudjon tanácsot adni.

– Én csak egy orvosságot tudok, mely az országot e bajból kigyógyítja.

– Preskribálja kegyelmed. Mi az?

– A jus ligatum.

Apafi ittassága dacára is visszarettent ez eszmétől, s hátravetve magát karszékében, merően tekinte Teleki Mihályra.

– Nem szégyenli magát kegyelmed – szólt dörmögve, ahogy mámoros emberek szoktak dörmögni meg-megszaggatva – szabad nemesember ellen alattomos összeesküvést indítványozni? Titokban kötni ellene, az ország minden alaptörvényei ellen?

– A szégyen nem engem illet – válaszolt Teleki állhatatosan.

– A szégyen ott van, hogy az ország nem bír elég hatalommal egy lázadót kérdőre vonni; hogy van ember a hazában, aki nyíltan dacolhat a törvényekkel, s kinevetheti a fejedelem határozatait. Ha ily esetben nincs egyéb eszköz a jus ligatumnál, az nem nekem szégyen, hanem a fejedelemnek.

Apafi haragosan kelt föl, s végigjárt a teremben. Az urak mélyen hallgattak.

Végre megállt Teleki mellett, s annak széktámlájára könyökölve kérdé:

– S miként hiszi kegyelmed e ligát létrehozhatónak?

Naláczi és Székely egymás szemébe mosolyogtak. A fejedelem fogva volt ez eszme által. Teleki inte Székelynek, hogy íróeszközöket és pergament hozzon, s azokat maga elé téve, felelt:

– Rögtön feltesszük a vádpontokat, melyek Bánfi ellen szólnak, s ezeket nagyságod aláírva, titokban az ország urait megnyerjük, hogy Bánfinak törvénytétel előtti elfogatásában megegyezzenek, s a ligát aláírják.

Az urak közől többen e szóra fogaikat színi s húzódni kezdtek. Teleki észrevevé e mozdulatot, s célozva monda:

– Itt, úgy veszem észre, nem bízik senki magához, hogy első legyen, aki nevét a kötés alá írja. Nekem azonban megvan arra az emberem. Aki mind tekintélyre, mind hatalomra egyedül képes Bánfi ellen magát fölemelni, s aki ha aláírta magát, a rendek mind követni fogják.

– S ki legyen az? – kérdé Apafi.

– Ez ember Béldi Pál.

A fejedelem tagadólag inte.

– Ez nem fogja tenni. Mert az sokkal becsületesebb ember arra.

Telekit egészen kihozta sodrából e bormondatta szó.

– Hát becstelenségen törjük-e mi a fejünket? – kérdé hevesen Apafitól.

– Úgy értettem, hogy ő nem szereti az ujjhúzást senkivel, ő békességes férfiú.

– De én ismerem az ő fájós oldalát, amelyhez ha kisujjal nyúlnak is, ököllel fog felelni, s a bárányból oroszlán lesz. Én rá fogom őt venni, hogy…

E pillanatban megnyílt az ajtó, s mindenki álmélatára a fejedelemasszony lépett a terembe.

Ezúttal nem volt megjelenése a véletlen játéka; arca fölindulásán látható volt, hogy jól tudja, mi folyik itt a teremben. Az urak megzavarodtak, még Apafi is mámoros ingerültsége dacára annyira megdöbbent neje halavány arcától, hogy hebegve súgá Telekinek:

– Tegye el kegyelmed azt az írást.

Csupán Teleki maradt magánál, s ahelyett, hogy az írást eltenné, még jobban kiterjeszté.

– Mit csinálnak kegyelmetek? – kérdé Apafiné sápadtan, kitörésre hevülő kebellel.

– Tanácskozunk – felelt Teleki szigorúan.

– Tanácskoznak? – kérdé Anna, mindig közelebb lépve az asztalhoz.

– És egyszersmind kérdjük kegyelmedtől, ki adott kegyelmednek jogot bennünket háborgatni, midőn az ország legfontosabb ügyei fölött határozunk? – folytatá Teleki keményen.

– Kegyelmetek az ország legfontosabb ügyei fölött határoznak – ismétlé Apafiné lassú hangon, éles szemekkel tekintve Teleki szemeibe; s azzal egyszerre kitörő, csattogó hangon kiálta föl – és poharak között! Kegyelmetek tanácsot tartanak az ország fölött, midőn az ország feje mámoros, hogy azután a jobb kezét összeveszíthessék a bal kezével.

Teleki fölugrott székéről, s a fejedelemhez fordult:

– Nagyságos uram, kegyeskedjék bennünket elbocsátani; amint látjuk, ez már családi jelenet kezd lenni.

– Anna! – kiálta föl Apafi, szégyentül és bortul hevesen. – Rögtön elhagyd e teremet, mi parancsoljuk, s mától számítandó egy hétig előttünk meg ne jelenj.

– Jól van, Apafi, veled nincs mit szólanom, te nem vagy magadnál; hanem önhöz van egy szóm, főtanácsos uram, aki mindig józan. Kegyelmedet én emeltem ki a porbul, én segítém oda, ahol mostan áll. Hálából kegyelmed ezért közém és a fejedelem szíve közé fúrta magát, hogy valahányszor férjemhez közelíteni akarok, kegyelmedet utamban találjam. Kegyelmed kivevé a fejedelem kezéből a királyi pálcát, s pallost adott helyébe, hogy azzal kezdjen uralkodni, de tudja meg kegyelmed, hogy ha a fejedelem szívéhez nem hagynak férnem, pallosának állok útjába, s valahányszor le akarnak vele sújtani, a csapás és az áldozat között engemet fognak találni! – És te, két, cselédből válogatott – zászlós úr, te, Székely és te, Naláczi, kik magatok sem tudjátok, hogyan lettetek ily nagy urakká, jusson eszetekbe, hogy ahányszor fordul a kerék fölfelé, annyiszor fordul alá, s amit ítéltek ma másra, holnap az fog végrehajtatni rajtatok! – S ti többiek mind, ármányszövő főurak, kik reszkető szíveitekbe pohárral töltitek a bátorságot, gondoljatok rá, és borzadjatok el, hogy azon serlegekben, miket kezeitek érintenek, nem bor, hanem ártatlanok vére habzik! Gyalázat mindnyájatokra, kik bort adtok a fejedelemnek, hogy vért kérhessetek tőle… És most, nagyságos uram, tegyen még két hetet száműzetésem idejéhez.

E szavakkal sebesen eltávozott a fejedelemnő. Az urak hallgattak, s nem mertek egymásra nézni. Teleki fölkelt, bezárta az ajtót, s tollát a tintába mártva mondá:

– Folytassuk, ahol elhagytuk.

XVII. Egy csókért egy halál

Béldi Pál Fehérvárról egyenesen Bodolára ment vissza. Az egész úton gyötörte azon eszme, melynek Teleki szavai új életet adtak.

Egy csók magában véve oly ártatlan. De hogyha más is tudja, más is észrevette? Ez csak a pólusa a gyanúnak, mely körül a lélek egy egész pokolvilágot bekereng, találgatva, mi történt előtte, mi történt utána. – Más is tud róla! – A férj azt hivé, hogy egy csók, melyről senki sem tud semmit, nem ejtett csorbát neje erényén – s íme, mások is beszélnek róla. Talán többről is? Tán, míg a férj jó helyre hiszi letéve becsületét, a világ rég a sárban hurcolja azt hahotázva, s e gúnyhahotának csak most jutott legelső hangja annak fülébe, aki azáltal halálosan van sértve. És ez leggyűlöltebb ellensége miatt…

Az éjszaka is beállt. A lovak kifáradtak. Béldi nem engedett megpihenni sehol, új lovakat váltott. Csak tovább, tovább! – Minél hamarább otthon lehessen. Szeme közé tekinthessen azon nőnek, aki őt így meggyalázta, és még ki tudja hogy. – De hát elég-e az: egy asszonyt sírni vagy meghalni látni, midőn férfi is van, akin bosszút lehet állni? Egy férfi, aki mindig ellensége volt, azon időtől kezdve, midőn Bethlen Gábornál apródok voltak, s ki még e legfájóbb részét is fölkereste szívének, hogy sértő kézzel nyúljon hozzá.

– Fordulj vissza! – kiálta a kocsisra. – Tarts Kolozsvár felé.

A vén cseléd megcsóválta fejét, egy mellékúton félretért, s az éjszakai kóborlásban úgy eltévesztette az utat, hogy egyszer kénytelen volt urának megvallani, miszerint nem tudja, merre jár.

Béldi reszketett nyugtalan érzelmek miatt. Körültekintve az úttól nem messze gyertyavilágot látott meg, s kedvetlenül parancsolá, hogy arra tartsanak.

Egy magános mezei lak volt ez, melynek udvarára midőn behajtatott Béldi, a komondorok ugatására megjelenő háziúrban az öreg Gyergyai Ádámot ismeré meg, egyikét legszívesebb ismerőinek, ki amint meglátta Béldit, sietett ölelésére, s magánkívül volt örömében.

– Hozott isten, édes öcsém – szólt innen is, túl is megcsókolva vendégét a jó öreg –, nem is kérdem, mi jó szerencse vezérlett hozzám.

– Az igazat megvallva: eltévedtem. Kolozsvár felé tarték. Még az éjjel odább megyek, csak lovaimat pihentetem ki, ha megengeded.

– Mi sürgetős dolgod van ott?

– Egy izenet – szólt Béldi kitérőleg.

– Ha csak izenet, úgy mit sietsz magad? Megírhatod levélben, s egy lovas legényem menten elviszi, te pedig itt maradsz.

– Igazad van – szólt Béldi, meggondolva magát –, jobb is lesz, ha levélben írom meg. S azzal írószereket kérve, leült, és írt Bánfinak. Az írás higgasztani szokta a gondolatokat, úgyhogy a levél meglehetős mérsékelt hangon ütött ki, tudtára adva Bánfinak, hogy őt Béldi bizonyos férfias ügy elintézése végett kihívja Szamosújvárra. Béldi lepecsételé a levelet, s átadta Gyergyainak, megkérve, hogy legyen szíves azt elküldeni.

– Bánfinak írsz, öcsém? – szólt ez, meglátva a levél címét. – Hisz nemrég beszélhettél vele, mi sürgetős ügyetek van együtt?

– Emlékezel, bátya – szólt Béldi –, midőn Rákóczi György lovagjátékai alkalmával engemet és Bánfit együtt vívni láttál?…

– Nagyon jól. Minden egyéb bajnokot leküzdtetek, csak egymással nem bírtatok.

– Akkor azt mondád, hogy szeretnéd látni, ha komolyan menne, melyikünk verné le a másikat…

– Arra is emlékezem.

– No, hát – meg fogod látni.

Gyergyai szemébe néze Béldinek.

– Öcsém, én nem tudom, mit tartalmaz e levél; de arcodon látom, hogy mit gondolsz te. Még az apámtól hallottam, hogy amely levelet haragunkban írunk, sohase küldjük el aznap, hanem tegyük vánkosunk alá, s aluggyunk egyet rajta. A tanács nem rossz, fogadd meg, és küldd el leveledet holnap, mert én ma el nem küldöm.

Béldi hajlott az öreg tanácsára; a levelet feje alá tevé, lefeküdt, elaludt, és álmodott. Nejét és gyermekeit látta, közöttük volt, örült nekik, s csak előálló szekerének zörgése költé föl álmából késő reggel. A legelső, ami kezébe akadt, Bánfihoz írt levele volt. Föltöré, és újra elolvasá – s nagyon elszégyenlé magát, hogy azt ő írta. – Hol volt az eszed, Béldi? – kérdé magától mosolyogva; s azzal összetépte a levelet, és a tűzbe hajítá. Hogy kinevettek volna miatta! – gondolá magában. Egy szerelemféltő vén bolond, akinek öregségére jut eszébe gyermekei anyját félteni egy csók miatt, mely ittasan volt adva, s akaratlanul elfogadva! Milyen szarvat adott volna Bánfinak maga ellen, ha tudatá vele, hogy feleségét félti tőle.

– Menjünk csak Bodolára – mondá nagy szelíden belépő csatlósának, s azzal elbúcsúzék házigazdájától.

– Hát elküldendő leveled? – kérdé Gyergyai aggódva.

– Már elküldtem – a kandallóba – viszonza mosolyogva Béldi, s egészen más érzelmekkel folytatá útját, mint aminőkkel megkezdé.

Lám, az ember bor nélkül is lehet ittas.

Bodolára érve, már messziről észrevevé a vár fokán ráleső családját, kik, amint hintaját megismerék, lefutottak elé. Mire a vár alá ért, mind a parkban találta őket, nejét, gyermekeit, kik örömrepesve kapaszkodtak föl nyakába, s kiket ő egyenkint összevissza csókolt; legforróbban a kedves, őszintén mosolygó nőt, kinek látásával nem győzött betelni. Szemeit ragyogóbbaknak, orcáját mosolygóbbnak, ajkait édesebbeknek találta, mint valaha.

– Milyen bolond az ember – gondolá magában Béldi –, mikor nem látja nejét, minden rosszat képes róla föltenni, s ha szemei előtt van, semmi sem jut róla eszébe.

Ez örömében észre sem vevé, hogy egy idegen is van családja között; de nagy hamar sietett az figyelmét magára vonni. Egy szép, délceg török ifjú volt az, nyílt, nemes tekintet, magyarhoz hasonló.

– Engem észre sem vesz kegyelmed, vagy tán meg sem ismer? – szólt Béldi Pál elé lépve az ifjú.

Béldi rátekinte, s úgy látszott, hogy ismerősöknek találja vonásait, de nevét nem meri ráfogni, mire kisebbik leánya, Aranka, ki enyelgve csüggött apja karján, gyermekes nevetéssel monda:

– Nem ismersz többé Feriz bégre, apám? Látod, én mindjárt ráismertem.

Béldi szívesen üdvözölve nyújtá kezét az ifjúnak, kinek megférfiasult vonásain nemes komolyság honolt.

– Apám küldte hozzád sürgetős izenettel – monda Béldinek –, ha nem jössz, éppen utánad mentem volna. Ha családi örömeid végezted, szólíts, mert küldetésem sietséges.

Béldit meglepte az ifjú komoly hangja, s amint várába ért, rögtön különszobájába hívá, ahol az ifjú bég egy sárga pecséttel leragasztott s zsinórokkal átkötött tekercset adott át neki, melyet fölszakasztva, e szavakat olvasá belőle Béldi:

„Üdv és az ég oltalma rád és családodra. – Erdély sorsa veszélyben forog. A nagyúr föl van háborodva a harc miatt, melyet Bánfi Dénes a váradi basával folytat; azt is mondják, hogy e főúr a római császárral levelez; rajta légy, hogy Bánfit korlátozza az ország; te még hatalommal bírsz. Ha a fejedelem nem fog vele bírni, s parancsolni nem tud, a szultán megesküvék, hogy mind a kettőt elűzi az országból, s egy basára fogja Erdély kormányzását bízni. A váradi és temesvári basák, a határvidéki fejedelmek és a tatár kán parancsot kaptak készen állani, hogy az első intésre minden oldalról Erdélyre rontsanak. Vessetek zabolát azon főúr szájába, mert a halál függ fejetek fölött egy pókfonálnál vékonyabb szálon. Jó barátod, Kucsuk basa.”

Béldi arca elsötétült e sorok olvastára. Hiába verte hát ki fejéből Bánfi Dénes nevét, e levél újra oly gyűlöletes alakban tüntette őt föl lelke előtt.

Összehajtogatá a levelet, s a komoly ifjúnak néhány szóval megmondá válaszát.

– Add tudtul apádnak, hogy az érintett ügyet meg fogjuk előzni, az intést köszönöm.

Ezzel Feriz bég elhagyá Bodolavárt. Béldi egyedül maradt szobájában, feszült gondolatokkal járva alá s föl, s lelkében törődve afölött, mi módon lehetne a veszélynek elejét venni. Nem talált ki semmit. Bánfi büszkeségétől nem lehete azt várni, hogy a basa elől hátráljon, kivált győzelme után és igazságos ügyében. És mégis, a haza javáért el kelle hallgatni az igazságos ügynek.

E töprenkedés alatt észre sem vevé, hogy valaki kívülről kopogtat ajtaján, ki is, midőn a harmadik ízbeni kopogásra sem kapna választ, megnyitá az ajtót, s amint Béldi gondolataiból fölrezzenve odatekinte – Teleki Mihályt látá maga előtt.

Béldi annyira megütődött, őt megpillantva, hogy szóhoz sem tudott jőni.

– Kegyelmed csodálkozni látszik jöttömön – szólt Teleki, észrevéve Béldi megdöbbenését –, hogy alig egynapi távollét után ily hosszú utat tevék kegyelmeddel viszont találkozhatni. Azóta nagy változások történtek. Erdélyt veszedelem fenyegeti, melynek sietve kell elejét venni.

– Tudom – szólt Béldi, s a Kucsuk basa által írt levelet – az aláírást eltakarva – elolvastatá Telekivel.

– Istenemre – szólt a miniszter –, kegyelmed még azt is tudja, amit én nem tudok. Amit e tárgyról mondani akarok, az oly titok, melyet még a falaknak sem szabad hallaniok.

– Értem – szólt Béldi, s azzal csatlósainak meghagyá, hogy még a külső tornácra se engedjenek belépni senkit, s ablakai elé fegyveres őröket állított, s azonfölül függönyeit is leereszteté. Csupán egy szőnyegajtó volt még a háttérben, mely egy magánfolyosón keresztül, minőket több magyar úri házaknál lehete találni azon időben, felesége hálószobájába vezetett. Béldi elővigyázatból még azon ajtót is bekulcsolá.

– Eléggé biztosítva látja-e magát kegyelmed? – kérdé erre Telekitől.

– Még egyet. Fogadja kegyelmed becsületszavára, hogy ha azt, amit tudtára adandok, nem helyeslendi, legalább titokban fogja tartani.

– Fogadom – szólt Béldi, feszülten várva a kifejlődést.

Erre Teleki egy sokszorosan összehajtogatott pergament vőn elő, s azt kibontva, Béldi Pál szemei elé tartá, de úgy, hogy kezéből ki nem adta.

A Bánfi ellen írott liga volt az, a fejedelem által aláírva és megpecsételve.

Béldi arca mind sötétebbre vált, amint a ligát olvasá, s azzal arcát félrefordítva, undorodva tolta el magától az iratot.

– Ez rossz munka, uram…

Teleki készülve volt ily feleletre, s elővéve ismeretes szofisztikáját, szólt:

– Béldi! Itt a szűkkeblű észleléssel föl kell hagynunk. Itt a cél forog kérdésben, nem az eszköz, s ez eszköz csak azért legrosszabb, mert legutolsó; de legjobb azért, mert nincs egyéb. Ha valaki oly törvényellenes hatalmat szerzett magának a hazában, hogy a törvény karja nem elég erős többé őt ítélőszéke elé vonhatni, az magának tulajdonítsa, ha a státus kénytelen ellene összeesküdni. Akit el nem érhet a bakó pallosa, annak megjelenik a brávó tőre! Bánfi Dénes a törvényeken kívül helyezé magát, midőn a fejedelem parancsait megvetette, midőn önhatalmából harcot kezdett. Ily esetben, midőn a nyilvános törvénynek nincsen tekintélye többé, a következés természetes: hogy titkos törvényt kényszeríttetünk kötni. Ha engem sért meg valaki, s a törvény nem tud elégtételt adni fölötte, nekem van fegyverem, s ott lövöm le, ahol kapom. Ha az országot sérti meg valaki, s büntetni nem lehet, az országnak van jus ligatuma, s ott fogatja el, ahol kapja. Ezt kívánja a közjó, erre kényszerít a közveszély!

– Az Isten keze szabad velünk – viszonzá Béldi –, ha el akarja veszíteni hazánkat, meghajtjuk előtte fejünket, s meghalunk nyugodt lélekkel, meghalunk szabadságunk védelmében. De minmagunk ne emeljük ős jogaink megrontására kezeinket soha, inkább tűrjük a bajt, mely e szabadságból ered, mintsem annak gyökerébe vágjuk a fejszét. Inkább hagyjunk jőni az országra harcot, háborút, mint összeesküvést a törvények ellen. Amaz csak a nemzet vérét ontja ki, ez megöli annak lelkét. Én ezen kötést rosszallom, és ellene leszek.

Teleki Mihály e szavakra felkelt székéről, s térdre esve Béldi Pál előtt, s kezét égre emelve, e szókat mondá:

– Esküszöm az élő mindenható Istenre, aki lelkem üdvösségét úgy adja meg, éltemet, feleségemet, gyermekeimet úgy boldogítsa, amint én kegyelmed igaz, tökéletes barátja vagyok, s minthogy tudom Bánfi Dénes minden törekvését, hogy kegyelmedet egész házával együtt el akarja veszteni, azért jelentem meg kegyelmednek, hogy ha a maga életét, feleségének, gyermekeinek megmaradásokat szereti, előzze meg a magára következő veszedelmet, s írja alá a ligát! Én amit csak tudtam a kegyelmed és a haza megmentésére, saját veszedelmemmel sem gondolva, kimondám: én mentem a lelkemet az Isten előtt.

Béldi nyugodt méltósággal fordult a tanácsúrhoz, s szilárd meggyőződés hangján mondá:

– Fiat justitia, pereat mundus. (Legyen igazság, vesszen a világ.)

Néhány pillanattal később, hogy Teleki Bodolavárra érkezék, egy lovas hajdút látunk a várudvarra ügetni; András volt az, Apafinénak még mindig leghívebb cselédje, ki Béldiné után tudakozódva, annak egy levelet kézbesíte a fejedelemasszonytól, szóval is elmondva, hogy az annyival inkább sürgetős, minthogy Teleki hintaját megismerte az udvaron, melyet neki meg kellett volna előznie.

Béldiné felszakítva e levelet, e szavakat olvasá benne:

„Barátném. Teleki Mihály férjedhez utazott. Célja Bánfi Dénest Béldi kezei által veszteni el titkos szövetség útján. A főurak összeesküdtek, hogy a törvényeket megcsorbítsák. Szerencsére csaknem mindenkinek van neje, s a nők szívéből még nem haltak ki a jobb érzések; én mindegyiket felszólítám, hogy férjeiket őrizzék meg Teleki Mihály ármányaitól. Óhajtom, hogy kegyelmednél találjak legnagyobb sükerre. Béldi legelső, aki ha a ligába beleegyezett, a többi követni fogja: de ő legbecsületesebb ember és legjobb férj. Számolok erődre. Mindent elkövess. – Barátnéd Bornemissza Anna.”

Béldiné e levelet olvasva, csaknem összeroskadt. Teleki már szinte félóra óta beszélt férjével, s a cselédek hírül adák, hogy még a tornácról is eltávolított mindenkit. A nő lelke egyszerre megérte mindent. Megijedt. Talán már minden késő? Férjéhez nem lehete férkőznie; mit tegyen? Ekkor eszébe jutott a magánfolyosó, mely hálószobájából férje szobájába vezetett, s anélkül, hogy ijedelmén kívül egyébre hallgatna, hirtelen átfutott e folyosón, s a szőnyegajtóhoz érve, megállt hallgatózni. Egyedül Teleki szavát hallá, mely mindig indulatosabban, néha kitörőleg hangzott elő. Átnézett a kulcslyukon, s meglátta, mint térdel Teleki férje előtt, s kezét égre emelve, igyekszik őt esküvéseivel rábeszélni.

Béldiné megrémült e látmányra: miért térdelhet e büszke, hatalmas ember Béldi előtt? Mit esküszik oly szenvedélyesen? Egyszerre megüté füleit Bánfi neve; erre a nő elszörnyedt, elsápadt, s azon pillanatban, midőn Béldi azt felelé: legyen igazság, és vesszen a világ: a nő nem értve a latin szavakat, azt hivé, hogy férje beleegyezett, s kétségbeesetten megragadá az ajtó kilincsét, s ahogy az nem nyílt ki, megrázta azt vad erővel, indulatosan kiáltva:

– Férjem! Szerelmes uram! Szívem uram! Ne adj hitelt Teleki szavának, mert el akar téged is veszteni!

A férfiak fölijedtek a sikoltásra, s Béldi felkelve helyéről, bosszúsan ment az ajtóhoz, s azt kinyitva, haragosan kiálta nejére:

– Eredj dolgodra, ha asszony vagy!

Béldiné elveszté lélekjelenlétét, az ijedség nem engedé őt gondolkozni. Azon eszme, hogy férje bele talál egyezni Teleki céljaiba, megfosztá őt helyzetének felfoghatásától.

Nem gondolt arra, hogy a legjobb férj is szégyenleni fogná, ha az nyilvánosan bebizonyulna rá, hogy neje által kényszeríttetni hagyná magát, s csakhogy az ellenkezőt bebizonyítsa, kész lehet saját meggyőződését elhagyni, melyet követett volna, ha nem erőszakoltatik rá.

Ehelyett Béldiné kitörő hevességgel rontott a szobába, s férje lábaihoz rogyva, annak térdeit erőszakos vonaglással karolta át, s szenvedélytől dúlt hangon kiálta:

– Szívem, édes uram! A hatalmas Istenért! Ne higgy ennek az embernek. Ne hagyd magad rávétetni általa, hogy az ártatlan vére a te fejedre szálljon! Te igaz ember voltál mindenkor, te nem lehetsz bakó!

– Asszony, őrült dolgokat beszélsz.

– Oh, én tudom, mit beszélek. Én láttam őt előtted térdepelni. Aki istent hisz, nem térdepel ember előtt. Ő Bánfi Dénest akarja általad elejteni; jaj nekünk, ha ezt megteszed: mert ha ő lesz az első, te léssz a második!

Teleki fölfedezve látván titkát, haragba jött, s indulatosan kiálta közbe:

– Ha az én nőm tenné ezt velem, kiverném szemeit agyából! Mikor valaki az én megmentésemre valami jó dolgot mondana, megköszönném inkább neki, mint hogy a feleségemtől ilyen szégyent hagynék rajta elkövetni.

Béldi bosszúsan kiálta nejére, hogy tüstént távozzék előle.

– Itt vagyok, ha megölsz is, ám lássad, itt életről és halálról van szó, itt családod nyugalma van kockára téve, s ahhoz nekem is van szavam, nekem is van jogom, én kérlek, én kényszerítelek! Én nem javallom Bánfi elleni dolgodat.

Béldi szégyenlé e férfiúi fensőbbsége elleni megtámadást, s alig bírta magát többé mérsékleni; s midőn neje Bánfi nevét kimondá, összerázkódott, mintha kígyó csípte volna meg.

Teleki észrevevé e név hatását, s gúnyos célzással közbeszólt

– Úgy látszik, hogy a nők könnyebben meg tudnak bocsátani némely dolgokat, mint a férjek…

Béldi lelkén, mint a villám nyilallt keresztül az éles célzat. Eszébe jutott a csók.

Elsápadt arccal, szótlanul megfogá neje karját, s anélkül, hogy annak sírásában egyebet találna a féltése dühét szító leheleténél, kihurcolá őt a szőnyegajtón, s azon kizárta.

A nő ott maradt a küszöbön, hevesen zokogva, s fennhangon átkozva a tanácsurat, s öklével verve a bezárt ajtót.

Béldi holthalaványan ült le asztalához, s fogait összeszorítva, monda lihegő hangon Telekinek:

– Hol van azon irat?

Teleki elébe tevé a pergament az asztalra.

Béldi szótlanul vevé írótollát, s nevét kemény vonásokkal odaírta Apafi Mihályé alá.

Teleki diadalmasan mosolygott.

Amint ez megtörtént, mégis egy vádló döbbenés ütődött Béldi lelkébe. Kezét az írásra téve, komoly arccal fordult Telekihez. – Hanem azt kikötöm – szólt rekedt, tompa hangon –, hogyha Bánfi elfogatik, s magát fegyverrel nem védelmezi, a törvény rendes útján jog és igazság szolgáltassék neki.

– Úgy lesz minden, úgy lesz – szólt a tanácsúr engedelmesen, s nyúlt az írás felé.

Béldi kezébe fogta azt, s nem adta oda.

– Uram! Ígérd meg azt, hogy Bánfit nem akarjátok alattomban megölni, hanem ha el leend fogva, rendes törvényszék előtt, szokott alkotmányos módon le hagyjátok folyni perét. Ha erről nem biztosítasz, akkor kettészakítom az írást, s a fejedelem nevével és a magaméval együtt a tűzbe hajítom.

– Biztosítlak, én szavamra mondom – ígéré a tanácsúr, magában mosolyogva az emberen, ki gyönge addig, amíg áll, s csak akkor készül erős lenni, mikor már elesett.

Az aláírt ligával még aznap elment Teleki Csáky Lászlóhoz; onnan Hallerhoz, onnan a Bethlenekhez; Béldi nevét látva, mind aláírták azt, mert Bánfi Dénest mindnyájan gyűlölik vala.

Az asszonyok minden háznál összevesztek férjeikkel, s Telekinek mindenütt spektákulumokat csináltak, hanem azért a liga létrejött.

Így ásta Erdély önmaga alá a sírt.

XVIII. A feleség és az odaliszk

Bánfiné ama kínos jelenet óta nem találkozott férjével. A sors úgy hozta, hogy Bánfinak szüntelen távol kellett lennie; alig jött meg a gyulafehérvári gyűlésről, már Somlyóra hítták, ahol seregei állottak, farkasszemet nézve a törökkel. Azon néhány óráig, melyet házában tölte, neje elzárkózott előle; egyébiránt az udvari cselédség sem látta őt soha. Ki sem járt szobájából, és senkit sem fogadott el…

Egy napon Koppándon lakó Vitéz Gábor uramnak fia születvén, a nemesúr nem tudva semmit a Bánfi és neje közti feszültségről, mindkettőt külön meghívá a keresztelőre komáknak.

Ily meghívást el nem fogadni lehetetlen. A határozott napon Bánfi Somlyóról, Bánfiné Bonchidáról Koppándra hajtatva, a keresztelős háznál találkozának, egészen tudtokon kívül.

Az első látásra visszadöbbentek egymástól. A hajlam rég kereste e találkozást, de a büszkeség mindig tiltá, s míg egyik érzelem örült, addig a másik bosszankodott a véletlenen.

Egyiket sem lehetett azonban mutatniok.

A baráti kör előtt úgy kellett viselniök magukat, hogy arcaikon senki észre ne vehesse, miszerint e találkozás náluk nem mindennapi dolog.

Az ünnepély és lakoma végeztével, mely késő éjszakára lőn befejezve, Vitéz Gábor uramnak gondja volt rá, hogy minden vendégét illő kényelemmel elhelyeztesse. A nők férjeikkel, a fiatal leányok egy külön terembe, az ifjak a vadászszobába voltak elszállásoltatva. Bánfi Dénesék számára a külön kertilak készíttetett el, mely elkülönítve az udvari zajtól, legnyugalmasabbnak ígérkezett. A házigazda kitüntető kedveskedésből szállítá őket ide.

Már ekkor oly régóta nem aludtak egy fedél alatt.

Ennyi ismerős előtt nem lehetett nekik haragot mutatniok, s kénytelenek voltak elfogadni az ajánlott szállást a szíveskedő házigazdától, ki saját maga kísérte őket odáig, kedélyesen tréfálózva velük; s ott számos jóéjszaka-kívánás után magokra hagyá.

Két egymásba nyíló csendes kis szoba volt, melybe Bánfiék vezettetének. Oly nyugalmas, otthonias tekintetű szobácskák. Az egyikben vidor tűz pattogott magasra fölrakva a kandallóban, s a szögletben hosszú falióra ketyegett csendesen. Az ágymennyezet brokátfüggönyei mögött, mik félig szét voltak vonva, oly nyugalmasan kínálkoztak a hófehér duzzadozó párnák, melyek fölrakott halmazára két kis piros szalagos vánkoska volt téve.

A másik szoba, félig a kandalló tüzétől megvilágítva, egy kerevetet engede látni, medvebőrrel beterítve, egyetlen szarvasbőr vánkossal. Hihetőleg arra nem is számítottak, hogy ott is aluggyék valaki.

Bánfi szomorúan tekinte nejére. Most látta még csak, minő kincset bírt e szép és nemes vonásokban, midőn azokhoz nem volt szabad többé közelítenie.

A nő szelíden, búsan, szemeit lesütve állt Bánfi előtt. Az ő szívében is annyi áruló indulat szólt férje mellett; a büszkeség, a sértett női erény, ez a hajthatatlan bíró, már szinte ingadozni kezdett. A nemes kebelben nem gyűlölet váltja föl a szerelmet, hanem fájdalom.

Bánfi közelebb lépett hozzá, és neje keze után nyúlva, azt megszorítá. Érzé, hogy az reszket, de azt is érzé, hogy az vissza nem szorítja.

Még többet merészelt: magához ölelte gyöngéden, megcsókolá homlokát, aztán arcát és ajkait. A nő engedte tenni, de nem viszonzá. Pedig ha föltekintett volna férje szemeibe, a bánat két legőszintébb könnyét látta volna azokban ragyogni.

Bánfi szótlanul, sóhajtva ült le egy karszékbe, Margit kezét kezében tartogatva, s csak egy nyájas szó kellett volna nejétől, hogy annak lábaihoz omoljon, s sírjon előtte, mint egy bűnbánó gyermek.

Bánfiné ehelyett önmegtagadó szenvelgéssel kérdé férjétől: – Kíván kegyelmed e szobában maradni, s hogy én menjek át a másikba?

Bánfit fájdalmasan érinté e szavak hidegsége. Nagy melle reszketeg sóhajtól emelkedett, szemei bánatosan tekintének Margit mosolytalan arcának elzárt paradicsomára. Fölkelt a székből szomorúan, ajkaihoz voná neje kezét, s alig hallhatóan suttogva: „Jó éjt”, ingadozó léptekkel a mellékkamarába eltávozott, behúzva maga után a kettőjük szobáit elzáró ajtót.

Bánfiné vetkőzni készült, s amint magányos fekhelyére tekinte, valami fájdalmas érzés állta el szívét, zokogva veté magát vánkosára, s mintha nem nyughatna ottan keble háborgásától, fölkelt ismét, egy széket vont a kandallóhoz, s oda leülve, arcát tenyerébe hajtá, s e helyzetben maradt, mélázva, ábrándozva, álmodozva.

Lehet-e annál nagyobb fájdalom, mint mikor a szív küzd önérzelmei ellen? Mikor a nő meggyőződött arról, hogy szerelme ideálja, kit istene után imádott, nem egyéb mindennapi embernél? S annak, ki őt oly nemesen szerette, csak megvetésére érdemes? És mégsem tudja őt nem szeretni! Érzi, hogy gyűlölnie kell, s nem tud megválni tőle. Tudja hogy nem élhet vele többé, és érzi, hogy nem élhet nála nélkül – és szeretne érte meghalhatni – és az alkalom nem jön a meghalásra.

Csak egy be nem zárt ajtó választja el őt tőle. Alig vannak néhány lépésnyire egymástól. E távolság milyen kevés, és mégis milyen sok! Hallhatja sóhajtásait; annak sem jön álom szemeire, hozzá ily közel, kit oly keserűen megbántott. Minő boldogság volna e néhány lépésnyi közt elhárítani, pihenni egymás keblén, felelni egymás sóhajára. De a megbocsátás lehetetlen; a szív ugyanazon pillanatban óhajt és iszonyodik, szeret és utál!

Miért nem lehet elfeledni azt, ami már egyszer tudva van?

Miért nem lehet azt tenni, hogy ne fájjon az, ami fáj?

A nő gondolkozott, álmadozott.

Úgy tetszék, mintha álmában beszélne férjével.

– Te magad mondád, hogy váljunk el, mikor még szeretjük egymást, mikor még szíveink vérzeni fognak egymásról leszakadva. Miért nem teszed tehát? Miért sóhajtasz, ha látsz? Miért csókolsz meg? E sóhaj, e csók nekem fáj, szívemet bántja. Váljunk el. Te akarod.

A kandallóban parázzsá égett a tűz, a vereslő zsarátnak fölött alig táncolt még egy halavány el-elváló lánglobogvány, mint a kiégett szenvedély utolsó gondolatja. A szoba körös-körül mindjobban elsötétült, a parázs fényében csak a búsongó nő alakja volt megvilágítva, tenyerébe hajtott fővel, mint egy a sírok fölött gyászoló márványszobor.

Egyszerre, az éj és a gondolatok csendjében úgy tetszék, mintha a folyosó felőli ajtó előtt, melyen bejöttek, halk csoszogás és suttogás hangjai közelednének.

Bánfiné hallotta azokat, de úgy volt, mint ki előálmát alussza; hall, de nem figyel arra, amit hallott: tudja, hogy mi történik körüle, de nem gondolkozik róla.

A suttogás az ablak előtt is kezde ismétlődni, s úgy tetszék, mintha abba itt-ott halk kardcsörrenés is vegyülne. A nő azt hivé félálmában, hogy fölkelt, és az ajtót bereteszelé. Csak álomképzelődés volt ez; az ajtó nyitva maradt.

Ekkor valaki a kilincshez ért, s a nyikorgás hangjára Bánfiné azt álmodá, hogy férje lépett ki hozzá, s engesztelő hangon beszélve könyörög. Az álmodó kimondhatlan iszonyatot érze, amint ez alak mágneses gőzkörébe lépett. – Váljunk el, Bánfi! Akará a nő mondani, de a szó megfagyott ajkain. Ekkor az álomalak suttogva monda: „Én nem vagyok Bánfi, hanem a bakó!”, s kezével megfogta a nő kezét.

Bánfiné ijedten sikolta föl e hideg érintésre, s fölébredett.

Két férfi állt előtte kivont kardokkal.

A nő borzadva tekinte szemeik közé.

Mindkettő ismerős volt előtte. Az egyik volt Kornis Gáspár marosszéki főkapitány, a másik Daczó János csíki főkapitány, kik most fenyegető arccal álltak előtte, meztelen kardjaik hegyét a nő mellének szegezve.

– Egy hangot se, asszonyom – szólt fenyegetve Daczó. – Hol van Bánfi?

Az előálmából fölriadt nő még alig bírt különbséget tenni ébrenléte tárgyai között, s rémültében megbénult lelke nem hagyta szóhoz jutni.

Egyszerre azonban észrevevé az ajtón keresztül a folyosót elállott fegyveres népet, s hirtelen magához látszott térni lélekjelenléte. Eszméi utolérték a fenyegető perc jelentőségét, s amely pillanatban Daczó újra fogcsikorgatva kérdé tőle, hol van Bánfi, a nő egyszerre fölugrott székéből, s gyorsabban a kimondott szónál, azon ajtóig futott, mely férje kamráját elzárta, s a kulcsot hirtelen ráfordítva, minden erejéből kiálta:

– Bánfi! Mentsd meg magad. Életedre törnek!

Daczó odarohant, hogy befogja a nő száját, s a kulcsot elragadja tőle.

Bánfiné azonban ritka lélekjelenléttel a kezében levő kulcsot hirtelen a kandalló tüzébe vetve sikolta:

– Fuss, Bánfi! Ellenségeid vannak itt.

Daczó ki akarta kapni a tűzből a kulcsot, s kegyetlenül megégette kezét, erre sokszoros dühében a kiáltozó asszonyra rohant kivont karddal, hogy keresztüldöfje, azonban Kornis visszatartá kezénél fogva.

– Csendesen, uram. Nekünk a nőt megölni nincs utasításul adva, s az nem is volna hozzánk illő tett: siessünk inkább az ajtót betörni.

Erre mindketten az ajtónak feszíték vállaikat. Daczó káromolva kiáltoza valamennyi ördögöt, míg Bánfiné térden állva imádkozott Istenhez, hogy férjét engedje megmenekülni.

Bánfi szinte azon percben szunnyadt el, melyben felesége. Neki is gyötrő álma volt. Börtönben hivé magát, s azon pillanatban, midőn Margit fölsikoltott, ijedten ugrék föl, s minden gondolkozás nélkül fölszakítva a mulatólak ablakát, a kertbe kiszökött.

Hirtelen széttekinte. A ház minden oldalról körül volt véve fegyveres székelyektől, a kert hátulját egy széles árok zárta el, tele megzöldült esővízzel. Egy csomóban négy vagy öt csatlós állt a gyalog tömegek közt, fölnyergelt paripákkal, mikről a kapitányok szállottak le.

Nem volt gondolkodásra való idő. Bánfi a sötétségben hirtelen odafutott a csatlósok közé, s egyet közülök ököllel főbeütve, hogy orrát, száját elborította a vér, annak paripájára fölszökött, s a kengyelvasat a ló oldalába vágta.

A csatlós ordítására, ki a ló alá esve nem szűnt meg annak kötőfékét kezében tartani, odarohantak a körül lézengő székelyek vad kiáltozással.

Bánfinak hirtelen eszébe jutott a nyeregkápába nyúlni, ahonnan sohasem szoktak hiányzani a pisztolyok, amint azoknak agyát kezeiben érzé, hirtelen a kétfelől elébe tolakodó tömegek közé lőtt velök, az erre támadt zavar, ordítás és sikoltás alatt nekiágaskodtatva a bőszült paripát, keresztülnyargalt a kerten. A csatlós még mindig nem bocsátá el kezéből a paripa kötőfékét, hanem hurcoltatta magát a földön általa, míg végre egy fatörzsbe vágta fejét, s eszméletlenül ott maradt. Erre Bánfi nekiugratott az ároknak, s egy merész szökéssel keresztülvetette magát rajta. Üldözői nem merték ez ugrást utána csinálni, s elébb a kapura kellett kerülniök, mialatt Bánfi néhány száz lépésnyi előnyt kapva, nekiereszté az üldözés zajától megbőszült paripát, s engedte azt vágtatni hegyen-völgyön keresztül, amerre neki tetszett.

– Oh, átkozott némber! – ordíta Daczó, öklével fenyegetve Bánfinét, midőn megtudta, hogy férje megmenekült. – Te vagy az oka, hogy Bánfi kiszabadult kezeinkből.

– Hála neked, hatalmas Istenem! – rebegé Margit, kezeit az égre emelve.

A dühödt székely nép elszalasztva a férjet, villogó fegyverekkel rohant az asszonynak, őt meggyilkolandó.

– Halál reá! Halál fejére! – ordíták bőszült haraggal.

– Öljetek meg! – Örülök meghalhatni! – szólt Margit, magát térdre bocsátva előttük. – Nem volt több óhajtásom, mint hogy érte halhassak meg. Isten velem.

– Takarodjatok innen! – kiálta hirtelen közbe Kornis Gáspár, s leverve kardjával a székelyek fegyvereit, hosszú palástjával betakargatá a térdeplő asszonyt. – Nem szégyenlitek magatokat? Egy asszonyt akarni megölni. Te tatárnál is pogányabb had! Menjetek Bánfi után, ha elszalasztottátok.

– Megöljük! Megöljük! – ordítának a góbék, taszigálva Kornist a nő elől.

– Ejnye, beste fiai, hát ki parancsol itten? Hát nem kapitánytok vagyok-e én, mi?

– Nekünk ugyan nem – szólt visszapattogva egy makacs lúfő székely, köpcös vállait rángatva –, nekünk Bethlen Miklós uram a kapitányunk, az pedig nincs itt.

– No, hát menjetek utána. Most pedig azt mondom, hogy aki ebből a szobából ki nem takarodik, azt tüstént kolbásznak aprítom.

A székelyek erre megrökönyödtek, míg valaki hátul elkiáltá magát.

– Jerünk Bonchidára!

Erre a többi is utána ordítá: Jerünk Bonchidára; s nagy káromkodás és rendetlenség között eltávozának.

Kornis Gáspár pedig rögtön kocsira téve Bánfinét, Bethlen várába viteté, mely akkor Béldi Pál tulajdona volt, remélve, hogy Bánfi is szelídebben fogja viselni magát, azt tudva, hogy neje fogva van.

*

A fejedelem parancsából Bánfi ellen fölültetett székely had azalatt megérkezék Bonchida alá. A kastély porkolábjának előmutatva a fejedelmi parancslevelet, az minden ellenállás nélkül megnyitá előttük a kapukat, aholott egy csapatot elhagyván Daczó János, meghagyá az ott maradóknak, hogy ha Bánfi haza találna vetődni, őt rögtön elfogják, maga a többi hadakkal kiment Örményesre, ahol szintén kastélya volt Bánfinak, ő ott keresendő.

A Bonchidán maradt székelyek, amint megérezék, hogy kapitány nélkül maradtak, nosza úrrá tették magokat az elfoglalt kastélyban; elébb csak a tornácokba tolakodtak be, azután követelni kezdték, hogy a belső szobákat is nyissák meg előttük.

A kulcsár vonakodott, és bebizonyítá, hogy azt neki semmi oka sincsen tenni, és kérte a nemes urakat, hogy maradjanak az alkotmányosság korlátai között.

Erre előállt a föntebb tisztelt köpcös lúfő, s kilenc szál szőke bajuszát végigpödörítve, ragyás képét a kulcsár orrához közel vivé, mondván:

– Micsoda, he? Te összeesküvő vagy. Te itt rablóbandákat rejtegetsz e bezárt szobákban. Ki vele! Vagy fölgyújtjuk a házat.

A kulcsár meg is szeppent, meg is haragudott, e kettős indulatban fölnyitá a székelyek előtt a szobákat, hogy ám nézzék meg, miszerint ott senki sincsen rejtegetve.

Azok bámulatos lelkiismeretességgel fölkutattak minden zugot, még oly helyeket is, hová más gondolni sem tudna, ágyak alját, almáriomokat, bebújtak a kályhákba a lyukon, s kijöttek az oldalán; kihányták a könyvtárból a fóliánsokat, mintha azok közé is elbújhatott volna valaki, s miután ily rendben minden szobán végigmentek, végre benyitottak Bánfiné hálóteremébe.

– Nené! – Ott ül Bánfi! – kiálta föl a góbé, elébb visszahőkölve Bánfinak élethíven talált arcképétől, azután pedig nekirohant, s dárdájával kiszúrta a szemét.

– Hát az a szép asszony ott tán a felesége? – kérdé a mellette levő képre mutatva. – Ejnye, bizony, majd meg találtuk ölni, nem tudtuk, hogy ilyen szép. Gyerünk innen komék, ezt a szobát ne zavarjuk föl, mert ez szép asszonyé; – s azzal kiterelgetve társait a szobából, egy darab szenet vett elő a kandallóból a góbé, s a szép fehér lazúros ajtóra fölírta öreg betűkkel: „Ez a szép asszony szobája.”

– Miért cselekszi ezt kegyelmed? – kérdé a kulcsár.

– Csakis azért, hogy ha le találunk részegedni, valami otromba ember bolond fővel be ne lépjen oda.

– Hát hol akarnak kegyelmetek lerészegedni? – kérdé amaz elálmélkodva.

– Biz öcsém a pincében is megnézzük mi, nincs-e valaki elrejtve.

– De már oda nem mentek, hacsak petárdát nem hoztatok a zeke alatt.

– Nem-e? Mondd csak még egyszer, hadd halljam. Tudod-e, kivel beszélsz, komé? Az én nevem Firtos Firi, s ha még egyet szólsz, úgy áthajítlak ezen a házon, hogy négy darabban esel le.

– Mit feleselsz annyit vele? – kiálta egy hang a tömeg közől.

– Dobjátok le az ablakon a jó embert.

Kétszer sem kellett ezt mondani. A székelyek azonnal megfogadták a tanácsot, s fölkapva a levegőbe a kulcsárt, azt minden rúgkapálózásai dacára kivetették az ablakon. A kulcsár talpra esvén, odább futott, mire Firtos Firi megharagudva valahány kaktuszt és hortenziát kapott az ablakban, azt száraiknál fogva cserepestül mind utána hajigálta, s azzal vad üvöltés között rohant le a sokaság a pincébe. Annak vasajtaját nem bírva kinyitni, nagy hordókat hoztak elő, s azokat megrakva kővel, lehengeríték a lépcsőkön, melyek rettentő dördüléssel szakíták be a vasajtót.

A roppant pince telve volt mindenféle nagyságú hordókkal, melyeknek a székelyek nekiesve, fenekeiket buzogányokkal beverték, vizsgálva, hogy mi van benne. A nagybecsű borok kifolytak a pincében; a székelyek tudtak inni jól, s amit meg nem ihattak, kidönték.

A tömeg itt megrészegülve, ismét fölrohant, s míg helyette újak jöttek, betört a fényes teremekbe, vad dalolással vetve magát a bársonypamlagokra, a keleti szőnyegekre, nekitaszigálva egymást tükröknek, bútoroknak, s keresve, hogy mi tréfát kövessen el.

Firtos Firi fölállt egy gömbölyű ébenfa asztalra, hogy bajuszt fessen korommal egy középkorbeli úri asszonyság arcképének; valaki meglökte alatta az asztalt, a góbé beleesett az üveges almáriomba, melyben a drágaságok álltak. Erre megdühödve, elkezdett hajigálózni mindennel, ami keze közé akadt; a pompás aranyserlegek, ezüsttányérok, szelencék repültek egymás után a székelyek fejeihez, kik azokat ismét visszahajigálták.

Ez jel volt az általános rombolásra. Ez a mánia ragadós, csak egynek kell megkezdeni a pusztítást, és a tömeg, mintha megőrülne e látványtól, semmire sem kész oly hamar, mint törni, zúzni, szaggatni.

Egy perc alatt össze voltak törve a bútorok, a kelmék lehasogatva, a székelyek ezer darabra téptek mindent, a pompás öltönyöket, a drága prémes mentéket, palástokat; fölhasogatták a dunnákat, s az ablakon kieresztve a pelyhet, az alant levők ordítozák: „hó esik!”, s erre azok is fölrohantak, tépni és törni, ami még megmaradt.

A szép jázminokat összetépték bokrétának; a szőnyegekből nyakravalókat szabtak, miket Bánfiné saját kezeivel hímzett.

Nem kellett a székelynek a rablás, neki csak a pusztításban telt gyönyöre, földhöz csapta a nagybecsű órát, melyet csak egy évben egyszer kell fölhúzni, s kerekeit megosztá kantárcsatnak, az ezüst tálakat megönté golyóbisnak, s kilövöldözte a levegőbe.

Itt is mulatságos volt látni Firtos Firit, mint iparkodott kitudni, hogy mi mire való. Egy római antik urnát föltett a fejére sisaknak, egy csengettyűszalagot átkötött a derekán öv gyanánt, s egy nagy Gutenberg-szobrot cepelt az ölében, azt állítva, hogy az nagyon jó lesz a somlyai szőlőhegyre Orbánnak.

Az összetört bútorok darabjait fölhalmozták a kandallóba, s begyújtottak az ében-, mahagóni- és paliszanderfák aranyértékű darabjaival. Ha egy falut fölgyújtottak volna, sem leendett drágább tüzök ennél.

A tűz tetejébe pedig fölhúzták láncon egy gyönyörűen kivert korinthi amforát bográcsnak, azt teleaprították ürühússal, s elküldték Firtos Firit, hogy hozzon nekik hozzá paszulyt, sót és hagymát; az hozott nekik kávét, cukrot és ezreket érő hollandi tulipán, jácint és amaryllis hagymákat; azt mind marokkal hányták a bográcsba, s attól aztán majd megvesztek; aminek az lett a vége, hogy Firit kidobták az udvarra.

A dühöngő székely nem szerezhetve magának más elégtételt, lenyargalt a pincébe, hogy majd ott agyonissza magát, de ott ugyan már minden hordó szét volt verve, s a bor bokáig ért; megsejt azonban egy mellék-pinceajtót, azt egy fejszével beüti, s nagy örömére egy egész sor hordót lát meg a kezébe kapott fáklya világánál. Mindjárt nekirohant az elsőnek, s annak fenekét beütve, odatartja a fáklyát, hogy mi ömlik ki belőle. Látja, hogy puskapor. Szerencséje, hogy részeg volt, mert különben az egész házat minden bennelevőkkel együtt a legrövidebb úton expediálta volna a mennyországba. – Ez nem innivaló, gondolja magában, s fölüti a másikat, abban is puskapor volt, a harmadikban is – már megesküdött, hogy ha a negyedikben is az lesz, beleüti a fáklyát. Abban tehát méz volt, s akárhányat fölütött azután, nem volt abban egyéb, mint méz. Végre mégis akadt egy akós átalagra, melynek lyukán beszagolva, igen erős borszesz illata ütötte meg orrát. Annál dühösebben fogta azt nyalábra, s szájához emelve az egész hordót, nagyokat húzott a kemény lengyel pálinkából, s addig el nem vette azt szájától, míg végképp lerészegedve, hordóstul hanyatt nem esett.

Ott a kiömlött mézben jól megforgatva magát, nagynehezen föltápászkodott, s néhány lépést botorkázva, megint elesett a puskaporban, s abban is összevissza henteregve, ily furcsán kandírozott külsővel ténfergett föl az udvarra, ahol még az volt hátra, hogy mézben és lőporban fürösztött alakjával beledűljön az udvart elárasztó pehelybe, s ott orrahegyétől csizmája hegyéig betollazva magát, ily rémséges alakkal másszon föl négykézláb a dőzsölő atyafiak közé.

Az ember nem hasonlított ilyformán semmi ismeretes állatjához az óvilágnak. Ahol fehér nem volt, ottan fekete volt. Leginkább el lehetett volna őt fogadni jegesmedvének, szőr helyett pehellyel bundázva, s ordítása különb volt a nílusi lóénál; úgyhogy éppen nem lehet beszámítani a székely atyafiaknak, hogy amint e négylábon mászó alak megjelent előttük az ajtóban, s ott elordította magát: azok halálra ijedten hagyák ott a bográcsot, melyet újra telefőztek gulyáshússal, és ugráltak ki eszeveszetten az ablakon, kétségbeesetten ordítva:

– A Bánfi ördöge! – Itt jön a Bánfi ördöge!

A székely, észrevéve ordítása sükerét, még egy borzasztóat bömbölt a futók után, s azzal elfoglalva a tele bográcsot, kiült vele a parkett közepére, s mint egy parlagi manó, belenyúlt marokkal, s evett és ordított.

… Ily jelenetek történtek azon teremben, hol néhány nap előtt Bánfiné szelíd alakja tünedezett a jázminok és mimózák bokrai között, mint egy búsongó tündérvilági árny, ki csak lelkével hall, s szemeivel beszél.

Bánfi Dénes ezalatt a Koppándon vetett tőrből kiszabadulva, midőn az üldözés zaja elmaradt mögötte, tájékozni kezdé magát a csillagos éjszakában, s erdőkön és tarlókon keresztül oly szerencsésen választá irányát, hogy mire kihajnalodott, Kolozsvár tornyait látta maga előtt.

Az üldöztetés félelmén átesve, a düh és bosszú ereje maradt meg szívében. Első gondolatja az volt, hogy ez éji roham egyedül magány ellenségei merénye, melyet azok a fejedelem tudta nélkül számítottak ki, jól tudva, hogy a végrehajtott tettre könnyebb megnyerni a jóváhagyást, mint a végrehajtandóra. De a merénylet nem sükerült, s a megszabadult oroszlánnak ereje is, akaratja is maradt elég, üldözőire visszafordulhatni s őket megtanítani a törvények tiszteletére.

A város alatti mezőn éppen hadgyakorlatot tartottak Bánfi seregei a reggeli órákban, midőn vezérük hozzájok érkezett sápadt arccal, föveg és felöltöny nélkül, fegyvertelenül. Hadnagyai ijedten futottak elé kérdezősködve.

– Rablótámadás elől jövök. – monda Bánfi rekedt hangon, elfulladt kebellel. – Ellenségeim orozva rajtamütöttek, magam megmenekvém, de feleségem ott maradt. Üldözőim szavában Kornis és Daczó hangjára ismerék.

– Valóban. E paripa nyeregtakaróján is Daczó neve van kihímezve – monda az oda érkező Angyal Mihály.

Bánfi arca egészen zavarodottnak látszék, mintha nem volna tisztában sem a múltakkal, sem a jövőkkel.

– Én e dolgokat nem értem – monda hadnagyainak –, ha e támadás fejedelmi parancsból történnék, elébb pert, idézést vagy legalább ítéletet kellene ismernem. Ha pedig magánybosszú, akkor félkezemre kevés a két jámbor székely. Mindenesetre maradjanak kegyelmetek itt a város alatt indulásra készen, míg én kastélyomba sietek; néhány óra múlva megtudandom, merre kell fordulnunk.

Ezzel Bánfi belovagolt a városba, Angyal Mihálytól kísérve. Amint palotája szegletén befordult volna, azon teleknél kellett elvonulnia, melyen egykor Szentpáliné háza állott. Csak egy szegletkő állt még a lehordott házból, s amint Bánfi véletlenül odatekinte, ez egyetlen kövön a ház egykori asszonyát látta ülni, ki ott várt kárörömtől sugárzó arccal a főúrra, s amint az megdöbbenve félrekapta fejét, gúnyosan üdvözlé:

– Jó reggelt, méltóságos uram!

Bánfi büszkén vágtatott tova. Kastélya kapujában már bonchidai kulcsárja várt reá, ki a székelyek erőszakossága után megszökött, s nem akarva zajt ütni a balhírrel, azt senkinek sem mondta el, s a megérkező főúrnak is csak suttogva adá tudtára, hogy palotája szétdúlatott, s benne a székelyek gazdálkodnak kedvük szerint.

Bánfi egy szót sem válaszolt rá. Fegyverzetét, csataménét parancsolá, s nyugodtan készült.

– Méltóságos uram, jó volna sietni – sürgeté a kulcsár. – A székelyek elfoglalták a szobákat.

– Jól van – monda Bánfi, s összefont karokkal járt fel s alá a teremben.

– De nem jól van, méltóságos uram. Ott benn mindent összezúztak, a szőnyegeket széthasgaták, a drágaságokon megosztoztak, a pincében a borokat kiereszték, a lovakat elrablák.

– Nem tesz semmit – viszonza tompán a főúr. Mit érdekelték őt e pillanatban drágaságai, borai, paripái?

– Még többet is tettek, uram. Nőd hálószobájába berontottak, s a méltóságos asszony arcképét eléktelenítve céltáblának tevék ki, s hahotával rútíták össze.

– Mit! Nőm arcképét? – kiálta fel kardjához kapva Bánfi. – Nőm képét, mondád? – ismétlé újra, villogó szemekkel. – Hah! – ordíta, s kardját kirántva hüvelyéből, arcát az égnek emelte, oly kifejezéssel, minőt nem látott azon soha senki. Az erővel leláncolt bosszús tigris képe volt ez, vérben forgó szemekkel, a homlokon végigdagadó erekkel, s vérszomjtól reszkető ajkakkal.

– Isten legyen nekik irgalmas, kegyelmes! – hörgé rettenetes hangon, s paripájára vetve magát, nyargalt ki a mezőn hagyott seregéhez.

– Barátaim! – kiálta még alig érve a sorok elé. – Egy rabló darázsraj bonchidai kastélyomra ütött, és azt felprédálta. Szobáimat összezúzták, ólaimat kiüríték, családom kincstárát kirablák. Ezzel én mind nem törődöm. Lakjanak jól az éhenholtak, legyen nekik, ami még nem volt. Hadd lopjanak. Azért én még úr maradok, s a rablás után is ki tudom fizetni egyik zsebemből valamennyi koldus székely herceget. De nőm arcképét elékteleníték! Az én nőmét! Ezért bosszút állok rajtok, rettenetes bosszút. Utánam! A bonchidai kert fái úgyis régóta nem hoztak gyümölcsöt, most felgyümölcsözzük őket!

A csapatok általános harcordítása bizonyítá, hogy Bánfit kész követni a sereg. A hadnagyok rendbeszedék hadosztályaikat, s már a második trombitaszó hangzott, midőn egy tizenkét főből álló lovascsapat látszott szemben közelgeni Bánfi seregéhez.

A középső lovagban a fejedelem hírnökét ismerék meg, egy széles vállú, óriási termetű férfit, ki merész rátartással lovagolt Bánfi és körüle álló tisztjei elé, s címeres botját fölemelve, rájuk kiálta:

– Megálljatok!

– Állunk! Látod, ha szemed van – kiálta vissza Angyal Mihály.

– A fejedelem, Apafi Mihály uram őnagysága nevében fölhívlak tégedet Bánfi Dénes, hogy az ellened támadt országos vádak ellen magadat törvényes úton védelmezendő, az országtanács előtt Gyulafehérvárott e mai naptól számítandó három nap alatt megjelenj; mindaddig nőd kezesül marad tetteidért.

– Elmegyünk – szólt Angyal Mihály. – Láthatja kegyelmed, hogy készülőben voltunk, csak azt nem tudtuk eddig, hogy hová.

– Csendesen, hadnagy uram – szólt közbe Bánfi. – A fejedelem követéből nem kell csúfot űzni.

A hírnök ekkor a hadnagyokhoz fordult.

– Az idézés nem illeté kegyelmeteket. Hozzátok egészen ellenkező szóm van a fejedelem nevében.

– Azt pedig elhallgasd, vagy akkor nekem is lesz egy szóm hozzád, amitől megsiketülsz – gúnyolódék a hadnagy, pisztolyát a hírnökre emelve.

– Tegye le a fegyvert kegyelmed – kiálta rá Bánfi. – Hadd mondja el a fejedelem izenetét. Adjatok neki tért, hadd szólhasson szabadon.

A hírnök fölemelkedék nyergében, s széttekintve a katonákon, messzedörgő szóval kiálta:

– A fejedelem megtiltja tinektek Bánfi Dénesnek többé engedelmeskednetek; aki fegyverét mellette fölemeli, hazaáruló!

– Az vagy magad! – ordítá Angyal Mihály, s a következő pillanatban minden oldalról dühösen fordultak a fölbomlott tömegek a hírnök ellen, halált ordítva fejére. Száz kard villant meg egyszerre feje fölött.

– Megálljatok! – kiálta Bánfi harsogó hangon, mialatt testével fedezte a hírnököt. – Ez ember élte szent és sérthetetlen! Maradjatok helyeiteken. Senki fegyverére ne tegye kezét. Én parancsolom tinektek! Én – vezértek!

– Éljen! Éljen! – ordíták a dandárok, s a parancsszóra helyeikre takarodának, s álltak, mint a fal.

– Nem fogsz neheztelni érte – monda Bánfi az elsápadt hírnöknek –, hogy most az egyszer még nekem engedelmeskedtek. Menj vissza a fejedelemhez, és mondd meg neki, hogy három nap alatt meg fogok előtte jelenni.

– De mink is ott leszünk – kiálták utána a hadnagyok.

A hírnök és kísérete eltávozott. Bánfi gondolkozva hajtá alá fejét.

A harmadik trombitaszó is hangzott, a zászlókat kiereszték. Bánfi még mindig szótlanul nézett maga elé, mélázva, sötéten. – Vond ki kardodat, uram! – szólítá meg Angyal Mihály. – Állj elénk, és induljunk. Elébb Bonchidára, onnan Fehérvárra.

– Mit szólt kegyelmed? – mordult rá Bánfi. – Mit akartok?

– Eh! Azt, hogy ha a kard a törvény, kard a védelem.

– És az ilyen pörnek neve polgárháború.

– Mi nem gyújtottuk azt.

– És nem fogjuk szítani. Ez nem magány ellenségeim harca többé ellenem, hanem a fejedelemé, s ő országunk feje.

– És kegyelmed országunk jobb keze, s ha ők lángba boríták az országot, mi nem engedjük, hogy azt kegyelmed vérével oltsák el.

– S miért kellene az én véremnek omlani? Vétettem én valami főbenjáró dolgot? Vádolhatnak engem valamivel?

– Kegyelmed hatalmas, és ez elég ok arra, hogy megölessék.

– Mindegy. Elmegyek, és egyedül. Nőm kezeik között van. Módjukban van legérzékenyebben tölthetni rajtam bosszújokat. Ha egyébért nem kellene is megjelennem: őt kiváltanom lovagi kötelesség.

– Fegyverrel könnyebben kiválthatod őt is, magadat is.

– Nekem nincs mitől rettegnem. Nem tettem soha semmit, amiért az igazság színe előtt elpiruljak, s ha ármányt szőnének ellenem, ti itt maradtok, fölhívjátok somlyai hadaimat is, s csak akkor szóltok közbe, ha velem jogtalanság talál történni.

– Oh, uram, nem sokat ér az a sereg, melynek vezére önkényt megadta magát. Még ma a tűzbe menne érted, s kész lenne fejedelemmé kikiáltani, holnap, ha megtudja azt, hogy az idézésre megjelentél, szétfut, s megtagadja, hogy valaha látott.

– Nem kell tudatni senkivel szándékomat. Én rögtön kocsira ülök, s megyek Fehérvárra. Kegyelmed mondja azt a hadaknak, hogy Somlyóra mentem, többi seregeimet is összegyűjtendő, s tartsa őket jó rendben addig, míg rólam hír érkezik.

Ezzel Bánfi visszalovagolt Kolozsvárra, míg Angyal Mihály mogorván taszítá vissza kardját hüvelyébe, tudtul adva a hadaknak, hogy leülhetnek pihenni, ha elfáradtak.

Egy óra múlva a Torda felé vivő úton látjuk Bánfit ötlovas hintóban haladni. Egy csatlós fölnyergelt paripát vezetett utána kantárszíjon.

Minél távolabb haladt a főúr hatalma fészkétől, annál nagyobb szorongást kezde érezni. Lelke ingadozott, s kezde rémeket látni, melyekhez minden lépés közelebb vitte, csak a büszkeség tartá még, hogy szándékát meg ne változtassa.

Mindent más színben látott, mint egyébkor. A vele szemközt találkozók arcaiból, köszönésük modorából maga iránti érzelmeket tudott leolvasni, ha mosolyogva köszönt valaki, azt hívé, szánalomból teszi, ha mogorván, gyűlöletből. Azután akivel csak legtávolabb ismeretségben volt, kiket máskor meg sem szokott látni, vagy éppen lenézett, most megállítá, kérdezősködött tőlök. A balsors eszébe juttatja az embereknek az ismerős arcokat, s ki egykor barátai jobbját is visszautasítá, most még ellenségének is messziről kezet nyújt.

Egyszer Torda felől egy nyitott szekeret láta szembejőni, melynek ülését egy szürke porköpenybe burkolt férfi foglalá el, kiben Bánfi, midőn mellette alhajtatott, Koncz Mártont, az unitárius püspököt ismeré föl, s kezével intve, kiálta neki, hogy álljon meg egy szóra.

A püspök nem értve a kocsizörgéstől a kiáltást, megemelé kalapját, s tovább hajtatott. Bánfi ezt szándékos kikerülésnek vevé, s ebből is baljóslatot magyaráza ki magának. A minden veszélyt oly könnyen fitymáló férfi most minden agyrémtől visszadöbbent. Megállítá hintaját, s lovára ülve, meghagyá kocsisának, hogy csak menjen előre Tordára, s ott várja őt be. Azzal utána vágtatott a püspök kocsijának.

A püspök amint meglátta őt utána nyargalni, megállíttatá szekerét, s bevárta a főurat, ki messziről lihegve kiálta felé:

– Kegyelmed nem akar velem szóba állani?

– Parancsolj velem, uram. Nem tudtam, hogy szólni kívánsz.

– Kegyelmed tudja már esetemet, ugyebár. Mit szól hozzá? Mit tegyek?

– Uram, ily esetben tanácsot adni is – elfogadni is egyiránt bajos.

– Én elhatározám magamban, hogy az idézésre megjelenek.

– Ám lássad, uram.

– Hiszen nincs mitől tartanom. Én igazságosnak érzem ügyemet.

– Meglehet, hogy igazságod van, uram, de azért aligha fogsz nyerni; mai világban minden megtörténhetik.

Bánfi elérté a tromfot. Egykor ő mondá ugyane szavakat a püspöknek, és most nem volt elég lélekereje, hogy büszkén otthagyja őt – sőt még tovább vitatkozék vele.

– Igaz ugyan, hogy a fejedelem ellenségem, de a fejedelemasszony mindig védelmezni szokott, s az ő jellemében bízhatom.

– Csakhogy a fejedelem most haragban van feleségével. Mint mondják, megtiltá neki még a szobába menetelt is.

E hír megdöbbenteni létszék Bánfit. Még egy utolsó buzdító gondolatja maradt.

– Mégsem hiszem, hogy velem jogtalanságot merjenek elkövetni, midőn tudják, hogy Somlyón és Kolozsvárott kész hadseregeim állanak, melyek őket számadásra vonhatják.

– Oh, uram, börtönből nehéz hadsereget vezényleni, s tanuld meg azt, hogy az élő eb is különb állat a megholt oroszlánynál.

E szavak egészen megfordíták Bánfi határozatát. Egy ideig gondolkozva lovagolt Koncz szekere mellett, azzal hosszú szünet után tompa hangon viszonza:

– Igazat mondott kegyelmed – s sarkantyúba kapva paripáját, visszanyargalt Kolozsvárra, azon szándékkal, hogy hadai közepéből nem engedi magát kicsalatni.

Azon térre jutva, hol alig félnap előtt az őt éljenző fölkelt hadakat rendben hagyá, most nagy bámulatára egy csoport cigányt látott, kik a földön valamit látszottak keresgélni.

– Hát ti mit csináltok itt? – kiálta közéjük érkezve.

A kérdésre előállt a vajda, s megismerve Bánfit, süvegét levette alázatosan.

– Bizony, méltóságos uram, a cigányok kijöttek összeszedni a töltéseket, amiket a vitézlő nemes urak itt elhánytak.

– Hát hol vannak a nemes urak?

– Hjaj! Méltóságos uram, ki erre, ki arra…

– Micsoda beszéd ez? Hova mentek?

– Hát amint észrevették, hogy méltóságod kiment Kolozsvárról, iszkiri!, szaladtak szanaszét, aki merre látott.

Bánfi elsápadt.

– És Angyal Mihály?

– Legelső volt, aki elfutott.

Bánfi szédülni érzé agyát. A világ kerengett vele. A könny ellepte szemeit.

Így elhagyatni mindenkitől; sorstól és emberektől, még önbüszkeségtől is! Mi maradt hátra minden hatalmából? Merre forduljon most? Hova gondoljon még? Minden út el van előtte zárva: harcolni, törvénykezni vagy megmenekülni.

A ló ment vele, amerre akart. A főúr elsötétült arccal ült lován, merőn maga elé a földre, majd az ég fellegeire tekintve. Ég, föld és szív, minden oly sivár volt, sehol sem talált menedéket. Lelkének egyetlen gondolatja volt, mely azt betölté: a büszkeség, most e gondolat eltűnt, és belül minden üres maradt. Ment, ment: merre lova vitte. Előtte nagy erdők terültek; gondolkozék: mi van ez erdőkön túl? Magas hegyek; és azokon túl? Még magasabb hegyek; hát azután? A havasok; és sehol sincs többé egy ház, mely őt elrejtené? Hát az első csapásra mindenki megszűnt őt ismerni, s ki egy nap előtt fél Erdélynek parancsolt, s várakkal rendelkezett, most egy gunyhót sem fog-e találni, hova éjszakára betérjen? Vagy megadja magát ellenségei gúnyhahotájának, s még csak azon elégtétele se legyen, hogy ő kacaghasson halála óráján? Ingyen haljon meg, mint egy halálra kergetett vad? Gondolkozott: ha már meghalnia kell, mint tehesse azt úgy, hogy legalább ki ne gúnyolják utána?

Lassankint egy eszme kezdett lelkében meghonosulni. E gondolattól arcára vissza kezdett térni a pír, lassankint fölemelte fejét, s egyszerre mintha határozattá ért volna benne a végső gondolat, magában fölkiálta: „Igen! Oda, oda!” Szemei villogtak a titkos gondolattól, s azzal paripája kantárát az előtte terülő erdők felé fordítva, azoknak sötét lombozatában eltűnt.

*

A vihar tombol, a szélvész tördeli a fákat, a zápor süvölt, a megáradt patakok zuhognak.

A villámlobbanás meg-megvilágítja olykor a tájat, a havasok hegyei egyszerre elfeketülnek, s az ég lesz fehér, azután ismét az ég feketül el, s a havasok fehérlenek.

A kopár sziklákon alig teng egy-egy bokor, s azt a zivatar keze jobbra-balra tépi; a távol fenyőerdők harsognak, mint az ítéletnap trombitája. Minden állat odújába bújt el, s reszketve hallgatja a zivatart.

Magas, kétségbeejtő meredek bércek zárják körül a láthatárt, miknek aljában, az úttalan völgyben, egy lovag botorkál, mint egy sánta hangya.

Isten legyen neki irgalmas e viharban, ez éjszakában, e helyen!

Ez a Gregyina Drakuluj.

Pompás keleti terem tárul föl előttünk. A falakon körül száz viaszfáklya ég, a boltozat oly magas, hogy a fáklyafényben meg nem látszik. Két sor oszlop tartja a roppant architrábot, nyúlánk, állatfejekkel díszített oszlopok, minőket perzsa templomokon látni, közeik tarka függönyökkel elredőzve. A falakon mór cifrázat ragyog, arannyal és malachittal kirakott szemfényvesztő cirádák, kétfelől ajtómélyedések látszanak, kikanyargatott bolthajtásokkal. A terem közepén veresbársony nyugágy, melyet négy ametisztszemű arany griff emel, előtte elefántcsont asztal, ezüst kígyókból font lábbal, mellette arany füstölő, melynek lyukain ámbra és áloéfa füstje ömlik elő kékes hallámokban. A nyugágyon karcsú, tündéri hölgy, epedő arccal, villogó szemekkel, nyakáról gyöngyzsinór függ alá, mely könnyű öltönyét keblére emeli, karcsú derekáról csípejére omlik a tágan kötött sálöv, fekete hajzatát vékony aranyszalag tartja homlokon átkötve, melynek csatjában egy nagy gyémánt játszik millió vakító sugárt a sötét hajzat közt, mint egy csillaggá tömött szivárvány a sötét éjben.

A leány egyedül van. Semmi sem mozdul körüle; egy elátkozott tündérlak látszik lenni az egész tünemény. Egy hang, egy szó nem hallik sehol.

Ki gondolná, hogy e bűvterem a föld méhében van, száz ölnyi mélységben azon sziklák talapjába vésve, miken magányos bokrokat ráz a zivatar?

Ez az ördögkerti rejtekbolt; s azon nő vagy tündér, vagy démon, ki benne lakik: Azraële.

S tud élni e nő itt, oly egyedül, oly távol mindentől, ami emberi?

Hisz ő maga magának egy világ, egy pokol! A hárem zengő falai között egyedül érezte magát, és e magányos földboltozat űrét megnépesíté szilaj szelleme árnyképeivel. Itt teremti magában a jövőt, alkot vég nélküli terveket, álmodik csatákról, ittas szerelemről, hatalomról, mely minden embererőn túlnő, új országokról, miknek királynéja ő, új csillagokról, miknek napja ő.

Egyszerre halk dobogás hallatszik, mintha fenn, a boltozaton is túl, valaki paripával járna. Azraële fölemelkedik figyelve. A léptek hangja a folyosóra érkezik. Az ismert hármas-három koccanás hangzik az ajtón.

– Ez ő! – suttogja az odaliszk, s fölszökve helyéről, az ajtóhoz fut, félretolja annak nehéz keresztzárait, s fölszakítva az ajtót hevesen, a belépő karjaiba omlik.

– Eljöttél valahára! – szól rebegve, s karjait a férfi nyaka körül fűzve, annak arcát ajkaihoz szívja.

E férfi Bánfi Dénes.

Szomorú, szótalan és csüggeteg, miként soha. Még csak nem is üdvözli a leányt, amint belép. Fázni látszik, minden tagja reszket. Kacagányát kívül hagyá, de még azon alól is keresztülverte a zápor.

– Te át vagy ázva – szól a leány. – Jer, jer melegedjél meg. Messziről jöttél, pihend ki magadat. – S kerevetéhez vonva Bánfit, leülteté, dolmányát leölté, s saját nyuszttal bélelt palástjával takargatá be, lábai alá bársony vánkoskát tett, melyet a füstölő parázs tüzénél melegíte meg, s a férfi elfagyott kezeit dobogó kebléhez szorítva, ottan melengeté.

Bánfi hideg maradt és szótalan; balesete homlokára látszott írva. Kevésbé éles szem és sejtő lélek előtt, mint Azraële, sem lehete rejtély, hogy ez nem az egykori büszke főúr arca, hanem egy bukott félkirályé, aki annál mélyebben esett, mentül magasabban állott, ki nem jött, hogy elhagyjon mindenkit, aki őt szereti, hanem jött, mert elhagyatott mindenkitől; kit nem az élvezet hívott, hanem a kétségbeesés üldözött e helyre.

– Vártalak – szólt az odaliszk, Bánfi ölébe nyugtatva fejét, ki öntudatlanul játszott a hölgy gazdag fürteivel. – Távolléted egy örökkévalóság, jelenléted egy rövid perc nekem.

Azraële világért sem mutatta volna, hogy Bánfi arcán észrevevé a változást. Egy kis kerek zsámolyt húzott a kerevet mellé, mandolinját kezébe vette, s a legforróbb, a legcsengőbb hangon azon improvizált dalokat kezdé énekelni, miket a keleti hőségű fantázia rögtönözve ád az ajkra, míg az ujjak ábrándos akkordokat vernek hozzá.

„Ha örömöd van, oszd meg kedveseddel, s kétannyivá lesz. Ha bánatod van, oszd meg kedveseddel, s felényivé lesz.”

Bánfi borús homlokkal tekinte az odaliszkre.

Az új akkordokat vett ujjai alá, s mást énekelt:

„Mindenki hűtelen a világon. A nap mindennap elhagyja az eget. A tenger mindennap elhagyja partjait. A fecske minden ősszel elhagyja fészkét. De a leány, aki szeret, nem hágy el soha.”

Bánfi még folyvást szótlanul nézett, könyökére hajtva fejét, égő szemeivel, mint egy halálos beteg oroszlán.

Az odaliszk újra énekelt:

„Ha választanod kellene, mit választanál? Szerelemmel a poklot? Vagy a mennyországot szerelem nélkül?”

Bánfi kezét nyújtá Azraële felé, s amint az odaliszk elvetve mandolinját a felé nyújtott kézre borult, annál fogva keblére vonta őt. Az odaliszk Bánfi homlokát simogatva szólt:

– Miért van e ránc szép homlokodon, mely sohasem volt itt azelőtt; valahányszor lesimítom, ismét visszajő. Hiába szívom föl csókommal, ismét újra támad. Várj, el fogom azt takarni; – így: – e diadémmal itt; – mint illik homlokodra e korona!

– Hah! – ordíta föl Bánfi, lekapva fejéről a diadémot, s elhajítva magától, míg másik kezével a hölgyet taszítá el kebléről. Arcának minden vonása hirdeté fölháborodását. Az eltaszított odaliszk mindent tudott olvasni e vonásokból.

Bánfit fölrázta csüggedt mélaságából e kizajlás, s fölugorva a kerevetről, visszavevé büszke, könnyelmű arckifejezését, melyen az elébbi indulatokból csak egy gunyoros keserűség látszott keresztül, s fölemelve a leányt, délcegen kiálta:

– Hozz bort nekem. Ma örülni akarok, miként soha. Fejünk fölött üvölt a zivatar. Üvöltsön! Mi nevetni fogunk, ugye, szép leány? Ez a nap a miénk! E napra halmozzunk össze mindent, ami gyönyört, ami mámort adhat, hogy a holnapra ne maradjon semmi. Bort és csókot és zenét és – mennydörgős mennykőt!

A leány futott, mint egy karcsú zerge, s tündéri szökelléssel tért vissza, egy nagy ezüst tálcát hozva tele aranybillikomokkal.

– Ne hozd az arany serlegeket – kiálta Bánfi –, nem törnek össze, ha a falhoz vágom; hozd a bort velencei kristályban.

A leány előhozá a pompás színezett velencei poharakat, minők akkor jöttek legelébb divatba, remek festéssel és aranyozással, s megrakván velük egy széles, alacsonylábú asztalt, azt a kerevethez tolta.

– Jer, ölelj meg – monda Bánfi, a leányt ölébe vonva, s mélyen nézett annak örvénylő fekete szemébe.

– Az én szerelmem véghetetlen tenger – suttogá a leány, kezét Bánfi vállára fektetve.

– Az én vágyam maga a pokol, mely azt fenékig kiissza – kiálta Bánfi, a hölgyet keblére vonva, s hosszan, ittasan csókolva annak ajkát, mintha lelkét akarná kiszívni.

Azzal fölkapta az első poharat, melyben szikrázott a nedv a fáklyák fénye mellett. Szíve még nem édesült meg a csóktól. Keserű gúnnyal kiálta:

– E pohár jó barátaimért!

A poharat kiitta, s megvetéssel vágta a falhoz, hogy cseréppé törött. Azzal másikat kapott föl:

– E másik pohár ellenségeimért!

A kiürített poharat vad hahotával hajítá föl a levegőbe; az csaknem a boltozatot érte röptében, s amint visszahullott, éppen egy oldalkerevetre esett, és nem törött össze.

– Nézd! Még kigúnyol, és épen marad! – kiálta villogó szemekkel Bánfi.

Azraële fölugrott, s megkapva a poharat, lábaival gázolta össze.

Bánfi keblében három indulat lángja kezdett összekeveredni: düh, mámor és vad szerelem.

A harmadik poharat is fölemelte, s míg a hölgy Bánfi derekát mindkét karjával átfűzve, lángoló arcára föltekinte, Bánfi kitörő hangon kiálta föl:

– Ez a pohár Erdélyországért!

S fölhajította a poharat. De midőn levette azt ajkairól, megfagyott arcán a mosoly, s ahelyett, hogy a poharat a falhoz zúzta volna, letevé az asztalra. Egész testén hideg borzadás futott végig saját szavainak értelmétől: „E pohár Erdélyországért.”

Le nem vevé kezét azon pohárról, s félelmesen akará félretenni az asztalról, midőn a pohár minden látható ok nélkül egyszerre szétpattant, s a főúr kezében millió darabbá omlott.

A kezén viselt gyémántgyűrű karcolá meg az üveget, mely rosszul hűtött kristályok természete szerint a legkisebb karcolásra porrá omlott, szétrúgva szikrázó morzsáit, mint a bononiai üvegek.

Bánfi összerázkódva rémült vissza e tüneménytől, s mintha baljóslatú varázslatot látna benne, arcát Azraële keblébe rejté. A leány hevesen kapta föl erre poharát, s hőségtől reszkető ajkakkal kiálta:

– E pohár a szerelemért!

E hang újra mámorba dönté Bánfit józan borzadályából. Átölelte karjaival az odaliszk karcsú, simulékony derekát, s magához szorítá őt, oly erővel, mint az óriáskígyó gyűrűje; csaknem megfojtva őt az öleléssel. A hajlékony delnő villogó szemekkel tekinte le az elkábult férfira, ki mámoros aléltsággal ejté fejét dobogó keblére.

– Nem tudom, mit adtál innom – hebegé Bánfi –, nem bírom fejemet. Odavagyok szerelmedtől.

– Pedig vigyázz, hogy el ne kábulj. Sokáig hagytál epednem, és én megesküvém, hogy ha eljössz, álmodban meggyilkollak, hogy többször el ne hagyhass.

– Oh, tedd azt, tedd azt! – suttogá Bánfi, s tőrét kivonva övéből, a kereveten elnyúlt, s félkezével kitárta keblén öltönyét, míg másikkal a tőrt nyújtá a hölgynek.

Azraële démoni szilajsággal kapta el a berillmarkolatú gyilkot, s délceg fúriaként rohant Bánfira, ki őrjöngő mosollyal nézte, mint közeledik az éles tőr hegye föltárt kebléhez. Ekkor kiesett a tőr az odaliszk kezéből, s a dühre nyílt szemek és ajkak sóvárgó mosolyra vonultak el ismét.

– Ölj meg inkább te engemet, mielőtt elhagynál – rebegé, Bánfit átölelve, a hölgy.

– Tégedet és magamat együtt? Ugyebár?

– Igen, igen.

– Ne tréfálj, Azraële, e szóval. Én hamar készen vagyok rá!

– Készebb vagyok én – szólt a leány. – Jer, valamit mutatok neked. – S azzal félrevonva a lábszőnyeget, egy csapóajtót emelt fel, melyen letekintve, egy mélyebb alacson terem tűnt elő sötéten, vastag, rövid, bolthajtásos oszlopokkal, mik mellé nagy kádak voltak elhelyezve.

– Igen, e boltba rejtetém el azon lőport, melyet Kemény János eleste után megmenték – monda Bánfi.

– Nézd e hosszú salétromos kanócot – mondta Azraële, egy vastag gyapotkötelet vonva az üregből elő – ezzel vannak a kádak összekapcsolva; valahányszor itt időztél nálam, e kanóc vége mindig kerevetem vánkosa alá volt téve, s nemegyszer volt már kezemben a fáklya, hogy meggyújtsam azt, s midőn fejedet keblemre hajtva alszol, elvárjam csöndesen, míg az irtóztató lobbanás mindkettőnket az égbe vagy a pokolba felhajít.

– S nem voltál bátor?

– Magamért igen. De arra gondolék, hogy te nem csupán enyém vagy, hanem országodé is.

– Én nem vagyok senkié többé.

– Neked oly magas tervekkel volt tele szíved. Egy ország fejedelme volt benned a sorstól elválasztva, s talán egy fél világ hőse, ki nevével betöltendé a történet lapjait.

– Mindennek vége! – kiálta Bánfi, ittas önfeledéssel. – Nem vagyok senki és semmi. E földalatti űr minden tér, mely enyém. Ezen kívül földönfutó vagyok.

– Hah! – sikolta föl Azraële. – Ellenségeid diadalmaskodtak rajtad?

– Átkom fejükre. Irgalmaztam nekik, s én vesztem el.

– Csáky is közöttük van-e, ki minap el akart fogni?

– Igen. Ő üldöz legkeserűbben.

– Hát híveid elhagytak mind?

– A megbukottnak nincsenek hívei.

– Fogadhattál volna zsoldosokat, s harcot kezdhetél. Elég gazdag vagy hozzá.

– Vagyonaim prédára jutottak.

– Kérhettél segélyt idegen országból.

– Az árulás lett volna hazám ellen. Megbuktam, és tudom, mi van hátra, meg kell halnom. De elleneimnek nem lesz azon diadaluk, hogy ünnepélyt csinálhassanak halálomból, s kacaghassanak, midőn én sápadtan megyek a halálra. Egyedül fogok meghalni.

– Allahra mondom, nem halsz meg egyedül. Jer poharainkhoz. Átok a világra, nem szólunk róla többet. Jer, fojtsd lelkedet öröm mámorába, s ha majdan álmodó fejed keblemre roskad, e kanóc vége égni fog. Te kéjről, paradicsomról, vett és adott csókokról fogsz álmodni; a szív kettős dobogása csendesen fogja ütni a perceket, idelenn minden hallgatni fog, odafenn hangzani a vihar és ellenségeid ordítása, és ekkor egy földrengető dördülés, mely a sziklákat egymás fejére hányja, adandja tudtul égnek és pokolnak, hogy Bánfit e földön ne keresse többé senki!

– Azraële, te ördög vagy, én szeretlek– kiálta Bánfi, s fölkapta ölébe a delnőt, mint egy könnyű gyermeket…

Egy óra múlva elsötétült a terem, a fáklyák kialudtak, a nagy boltozatos teremben nem látszott más világ, mint a füstölő, melynek lyukain átvereslett a parázs, mint egy tízszemű szörnyeteg, s egy lassan haladó tűzkígyó – a kanóc vége –, mely Bánfi által mámora utolsó eszméletével meggyújtatva, most haladt lassan végig a terem hosszában.

*

A méla csendben csak a szerelmes sóhaj s a kettős szívdobbanás hangzott.

Bánfi sokáig aludt. Egyszer fölébrede. Sötét volt körüle mindenütt. Kábult agyának idő kelle rá, míg kitalálta, hogy merre van, és hogy miért van itt.

Valami hideg fuvalmat érze a teremben végigborzongani, s csak sok időre találta ki, hogy tán egy ajtó nyitva maradt, s a küllevegő rohan be rajta.

Lassankint eszébe jutottak a múlt éjszaka jelenetei, a halálfogadás, s érzé, hogy él. Bizonyosan megbánta a leány, hogy meg akart halni: gondolá magában, s keresni kezdé őt. A kerevet üres volt.

– Azraële! Azraële! – kiálta többszörösen. Senki sem válaszolt. Végre föltántorgott, s néhány parazsat kapva a füstölőben, egy viaszgyertyát meggyújta. Az egyes világ nem engedé őt a terem végeig látni. Azraëlét nem látta sehol.

Legelső volt, amit meglátott, az ollóval kettévágott kanóc.

– Gyáva lélek! – dörmögé magában Bánfi, s átjárva a hűs szellőtől, palástját akará fölvenni; erre egy összegöngyölgetett pergamen hullott lábaihoz, melyet fölvéve, azon Azraële írását ismeré meg.

Megütközve olvasá benne e szavakat:

„Uram! Ön rosszul lát a szívekbe. Szerelmet adunk magunkért, de magunkat nem adjuk a szerelemért. Ön eljátszá hatalmát, s midőn mindenkitől elhagyatott, egyedül engem hitt hívének, ki Önben csak e hatalmat szerettem. Én azé vagyok, aki ezt öröklé. Aki emelkedik, azt imádom, aki süllyed, azt gyűlölöm. Ön példát vehetett volna Korzár bég sorsáról, hogy ne járt volna éppen úgy, mint ő…”

Bánfi nem olvashatá végig. Arca elborult szégyenében. Így meggyaláztatni! „A nyomorult szolgalélek, midőn megölelt, árulásról gondolkozott. S én e lény karjai közt akarám tölteni utolsó órámat!” – kiálta föl elundorodva önmagától.

„Ez gyávaság és becstelenség! Egy férfitól, aki úgy élt, miként én, így akarni meghalni! Ki szemben állott mindig ellenségeivel, utolsó percében elbújni előlük, s elbújni egy rabnő karjai közé! Utálat reá.”

„E tanítás jólesett nekem. Ki el tudtam feledni egy nőt, aki önföláldozással szabadíta meg ellenségeim kezéből; egy kéjhölgy kezébe kelle jutnom, aki eláruljon ellenségeimnek.”

„De még nem késő minden. Az életet már nem, de a büszkeséget még meg lehet menteni.”

„Nem leend azon diadala senkinek, hogy engem elárult, ne mondják ellenségeim, hogy elbúttam előlük, s rámtaláltak. Szemközt megyek eléjök, amint illett volna tennem legelőször.”

E határozattal fölment a rejtett udvarra Bánfi, ahol paripáját elhagyá. Megütközve látta, hogy az nincsen ott. Az odaliszk magával vivé azt is.

Már erre csak mosolyogni tudott.

„Nagyon sajnálnám, ha egyúttal meg is nem lopott volna.” Azzal visszament a sziklaterembe. A kanóc végét újra meggyújtá, s ismét kijőve, bezárta a vasajtót, s a Szamos partján lefelé megindult.

Déltájban leült a part alá pihenni, s alig volt ott egy óranegyedig, midőn lódobogást hallott közeledni, föltekintett. A bokrok rejtve tarták, s ím egy csoport fegyveres élén látta fölfelé lovagolni egymás mellett Csáky Lászlót és Azraëlét. A leány valamit látszott neki mutatni a sziklák felé. A jó úr csupa elragadtatás volt.

Bánfi gúnyosan mosolygott magában: „Szegény tatár”. Ahogy a fegyveres csapat elhaladt, Bánfi ismét útnak indult. Nem messze az erdőben egy szegény parasztra akadt, aki fát vágott.

– Nem tudod, hová ment ez a fegyveres nép? – kérdé tőle.

– De igen uram. Bánfi Dénest mentek elfogni, akinek fejére nagy díj van téve.

– Mennyi?

– Ha nemes fogja el, jószágot kap; ha paraszt, kétszáz aranyat.

– Az nem sok, de neked, úgy hiszem, elég lesz. Az a Bánfi Dénes én vagyok.

A paraszt lekapta süvegét.

– Kívánod uram, hogy valamerre elvezesselek?

– Vezess oda, ahol a kétszáz aranyadat kifizetik érettem.

Egy óranegyed múlva rettentő csattanás visszhangzott a hegyek között, mely mérföldnyi kerületben megrázta a földet, a Gregyina Drakuluj-i tündértanya hozzájárulhatlanul összeomlott.

Csáky szerencséjére elkésett, különben mindenestül ottvész. Visszatértében már fogva volt Bánfi, s ő megfosztatott azon dicsőségtől, hogy ellenségét ő keríthesse kézre. Rögtön sietett vele találkozhatni, s mintegy kikeresett bosszantásul az odaliszket is magával vitte, ki oly hidegen nézett Bánfira, mintha sohasem látta volna.

Bánfi azonban, amióta önkényt kézbe adá magát, ismét egészen visszanyeré régi lélekerejét, s félvállról lenézve, monda:

– Tehát ezentúl kegyelmed fogja az én avultjaimat viselni.

Azraële, mint egy kígyó, melynek farkára hágtak, szisszent föl az éles gúnyra, míg Csáky mosolygást erőltetett fülig pirult arcára.

– Nem kíván méltóságod valami kegyelmet tőlem? – szól sértő szívességgel Bánfihoz.

– Az kegyelmednél nincs, nálam pedig nem kell. Amit követelek, az, hogy miután én megjelentem, és el is fogattam, anélkül hogy tudnám, miért, most már a feleségemet bocsássák szabadon.

– Tehát végtére is visszafanyalodunk a feleséghez?

– Éppen nem úgy értettem. Én nem feleségemhez akarok jutni, hanem ellenkezőleg, azt kívánom, hogy amikor engem börtönbe tesznek, őt bocsássák ki onnan.

– Úgy lesz, ahogy kegyelmed parancsolja, méltóságos uram – viszonza gúnyos kegyességgel Csáky.

Bánfi egy végtelenül megvető tekintetet vetve rá, egyikéhez a bent levő csatlósoknak fordult, s azzal kezdett el beszélgetni, nem is figyelve többet a főúrra.

*

Teleki meghallva Bánfi elfogatását, rendeletet tőn, hogy rögtön Bethlenvárba vitessék. Ő maga pedig kikéredzett az udvarból Kővárra, hogy így azt hihessék, mintha a Bánfi elleni fakció nem az ő műve, hanem Béldi Pálé volna, akinek várába vitetett Bánfi.

Az elfogott főúr még az útban hallá, hogy felesége szabadon bocsáttatni rendeltetett, s ez egyben megnyugodva, a többivel azután nem törődött.

Bethlenvárba érkezve, Pataky István kolozsvári professzor fogadá a főurat, ki meglátva a professzort, tréfálózva kérdezé:

– Hát kegyelmedet gyóntató atyául rendelték ide mellém?

Pataky könnyezett, míg Bánfi könnyeden mosolygott.

A porkoláb fölvezeté Bánfit a lépcsőkön, legnagyobb tiszteletet tanúsítva iránta.

– Megengedheti kegyelmed – kérdé Bánfi –, hogy tisztelendő Pataky uram együtt lehessen velem?

Pataky zavarodottan szólt:

– Úgy hiszem, méltóságod nálamnál jobb társaságot fog itt találni.

Bánfi vállat vonított, nem értve a viszonzás értelmét, s azzal benyitott az előtte fölzárt ajtón.

Megdöbbenve állt meg a küszöbön. A szobában egy gyászba öltözött nő volt, ki amint meglátta Bánfit, halálsápadtan támaszkodék az asztalra, s nem bírt megmozdulni.

Bánfi minden vérét szívébe érzé futni. A másik pillanatban szenvedélyesen rohant a hölgyhöz, és kiálta:

– Nőm! Margit!

Bánfiné szótlanul veté magát férje keblére, és hevesen zokogott.

– Téged nem bocsátának szabadon? – kérdé Bánfi elsápadva.

– Magam nem mentem innen – viszonza Margit. – Börtönödben nem hagyhatálak el…

Bánfi szemeiből kicsordult a könnyű. Szótlan rogyott le neje lábaihoz, s annak kezét égő csókjaival halmozá el.

– Míg boldogok valánk a világ szerint, addig kerülhettük egymást – szólt Bánfiné fuldokló hangon –, a szerencsétlenség ismét összehozott bennünket…

És lehajolt férje homlokát megcsókolni.

Az ájultan dűlt el lábainál. Annyi érzelem rohanta meg egyszerre keblét, hogy még az ő erős szíve sem volt azt képes elviselni.

XIX. Az ítélet

A Fehérvárra összehítt országgyűlés ellene mondott a Bánfi elleni titkos eljárásnak. Maga Béldi Pál volt az első, aki határozottan kimondá, hogy ha liga által el lehetett is fogatni Bánfit, ítélete az országgyűlésre és semmi más titkos tanácsra nem tartozik, s követelte, hogy személyes védelem adassék neki.

A fejedelem haragosan, nehéz fővel, veres szemekkel jött az országgyűlésre, mi rendesen mámoros állapotát szokta tanúsítni.

Teleki nem bírva az országgyűléssel, feloszlatá azt a fejedelem által, kivel elhiteté, hogy ha Bánfit börtönéből az országgyűlés elé hozatja, az hamar elszökhetik az útban, vagy úgy fordíthatja ezt a kétélű fegyvert, hogy ő sújtja le általa a fejedelmet.

Az ítélő tanácsban hasztalan volt Horváth Kozma ellenzése a törvénytelen perfolyam ellen, a liga harminchét vádpontot írt össze Bánfi ellen, miket Sárpataky Márton ítélőmester előnapolva, azok értelmében a főúr bepereltetett.

E pontok nagyobb része oly jelentéktelen volt, hogy felelni sem kelle rá. A fejedelemkeresést közé sem merték tenni. Ez csak titkos vád maradt.

Bánfi minden pontra férfiasan megfelelt.

Hasztalan. Menthette volna ő magát bármivel; azok, akik őt megbántották, sokkal jobban tudták, mennyire sértve van ő, mint hogy élve hagyhatták volna.

Az ítélet szavazásra került.

Halált mondtak reá.

Amely napon az történt, a fejedelemhez egész nap nem férhetett senki, egyedül a titkos kötés tagjai, kik untalan szorgos, sietős arcokkal jártak ki s be a fejedelem termeiben.

Estefelé sükerült a mámoros Apafit rávenni, hogy az ítéletnek írja alá nevét. Már ekkor rémképekkel elmérgesítve alig ismeré magát a különben oly szelíd, oly jószívű fejedelem, ki legutolsó cselédje sorsát is meg tudta siratni.

A kapu előtt dél óta álltak hosszú sorban a fölnyergelt paripák s várakozó hintók.

Hirtelen nagy sietve jött ki a teremből Csáky László, valami iratot rejtve bekecse zsebébe, s paripáját kiáltva, felült, s némán intve az utána kijött uraknak, nagy sebesen elvágtatott.

A többi urak is, mintha valami űzné őket, hirtelen felkaptak a palota előtt sorban álló hintaikra, s rejtelmes suttogással válva el egymástól, oly hirtelen elhajtattak, hogy a fejedelem néhány perc alatt egyedül maradt.

Legutoljára vált el tőle Teleki. A fejedelem egészen a tornácig kísérte a főurat; arcán sötét aggodalom látszott; alig akarta Telekit elereszteni.

Teleki hidegen húzta ki kezét a fejedelméből.

– Erről nincs mit álmodozni, uram. Itt egy országos elvről s nem egy emberéletről van kérdés. Ha az én nyakam állana útjában, azt mondanám, üssétek le! A máséra is azt mondom.

Ezzel eltávozott.

Apafi nem maradhatott szobájában. Ki kellett jőnie a friss levegőre. Valami agyon akarta fojtani odabenn, oly nyomasztó volt a lég, vagy tán a lélek? Kijött a tornácra. Mámoros fejének oly jól esett az éjszakai hűs lég, elsötétült lelkének a csillagos ég látása. A korlátnak nekitámaszkodva, bámult hallgatva a csendes éjbe, mintha azt várná, hogy egy mindeniknél nagyobb csillag lefusson az égről, vagy valaki felsikoltson, aki mérföldekre van tőle távol.

Egyszerre sikoltás üté meg füleit.

Összerezzenve hátratekinte, s rémületében elállt szava.

Neje állt előtte, kit hetek óta távol tartottak tőle tanácsurai, összevesztve a mámoros férjet nemes lelkű nejével.

Amely percben az utolsó főúr eltávozott, tudtul adták Apafinénak saját hívei, hogy a fejedelem aláírta a halálítéletet, s a megrémült nő, keresztültörve a palota őrein, rohant Apafihoz, s éppen a tornácon találva őt, odasietett hozzá, s megragadva őt, indulatában sikoltozó hangon kiálta rá:

– Te átkozott ember! Te átkozott ember! Ne ontasd ki azon ártatlan vérét!

Apafi félve húzódott félre neje elől.

– Mit akarsz tőlem? – kérdé tompa hangon. – Mit beszélsz?

– Te aláírtad Bánfi halálát!

– Én? – kérdé Apafi tompán, s neje keze után nyúlt.

– El e kézzel. Rokonom vérétől ragadós az.

– Te nem helyesled, ugye? Én nem akartam – hebegé Apafi.

– Az urak vettek rá.

Apafiné összecsapta kezeit, s kétségbeesetten tekinte férjére.

– Te vért hozál családunkra. Te átkot hozál az országra, átkot énreám, hogy nem hagytalak elveszni tatár rabságában! – Még az erény is bűnné válik miattad.

Apafi le volt zúzva. Nejével szemben és egyedül, minden lelki erejét elveszté.

– Én nem akartam őt megöletni – dörmögé –, én most sem akarom, s ha kívánod, én megbocsátok neki. Vedd pecsétnyomó gyűrűmet, nyargaltass Csáky után Bethlenbe, s adj kegyelmet bátyádnak, és hagyj engem békében.

– Emberek! – kiálta Apafiné csengő hangon. – Ki van elé?

Az elősiető udvaroncok közől legelőbb érkezék az étekfogó.

– Végy magadnak a fejedelem lovászaitól négy paripát – monda Anna, mialatt saját kezével írta a kegyelemlevelet, s aztán aláíratva férjét, annak gyűrűjével lepecsételé –, fogd e levelet, és siess vele Bethlenvárba. Ha a lovak elhullanak alattad, válts másokat. Egy percet ne mulassz sehol. Egy élet van kezedben!

A lovászok előhozták a paripákat, az étekfogó felült egyikre, a többit vezetékre fogva, sietve elvágtatott.

Apafiné nyugtalanul tekinte utána, s azzal felment szobájába. Nem tudott sokáig ott maradni, ismét lejött, felhívatá régi cselédjét, Andrást, s egy vég bársonyt adva át neki, azzal lóra ültetve, elébbi követe után küldé.

…Ha a kegyelmi levél elkésik, legyen szemfödél, melybe a megöltet takarják.

Talán ugyanez órában, talán ugyane percben kiáltá elé lovászát Béldi Pál, meghagyva, hogy üljön leggyorsabb paripájára, s nyargaljon Bethlenbe, és mondja meg az ottani várnagynak: hogy ha Bánfinak le kisebb baja történik Bethlenvárban, fejét rögtön elütteti. – Ő sem mert nejével találkozni ez órában.

És talán ugyanez órában, talán ugyane percben szorítá meg Teleki leendő veje, Thököly Imre kezét, fülébe súgva: „Egy lépéssel közelebb vagyunk”. És az ifjú acélkezének szorítása alatt kettépattant a jegygyűrű, mely őt Teleki leányával eljegyezte, s Teleki érzé, hogy az ifjú keze erősebb az övénél –, mintegy jóslatképpen.

Egész Erdély fel volt háborodva ez éjszakán. Bethlen Farkas egész éjjel nem tudott aludni ágyában, Apor István oly rosszul lett, hogy meggyóntatták, s Kornis úgy eltévedt a járt országúton hazáig, hogy szekere alatt kellett hálnia.

Hát még az égben mi történhetett? Éjféltájon oly zivatar támadt, melynek mására a legvénebb emberek sem emlékeznek, a villám erdőket és tornyokat gyújta fel, a felhőszakadások kiáraszták a folyamokat, a vészharang zúgott mindenfelé, isten ítélete volt ez éjszakán az ország felett. Tán az egész nép meg volt fosztva álmától.

Csak ők aludtak nyugodtan, édesen. A kibékült hitvesek.

Egyik karját férje feje alá téve, másikkal őt átölelve, szendergett a gyöngéd halavány nő; álmában olykor felsírt, a könny vánkosára hullott; boldog menyasszony koráról álmodék, vagy azon édes pillanatról, midőn első, egyetlen gyermekét férje karjai közé tette, s erősebben szorítá magához álmában a férjet, ki oly nyugodt arccal aluvék ott, meghasonolva a világgal, de kibékülve önmagával, lelke jobb felével. A boldogság, mely a palotában futott előle, a börtönben kereste őt fel.

Az éji lámpa halvány világot vetett a szendergő alakokra.

Ez irtóztató éjben négy magános lovag vágtat elkülönözve alig ezer lépésnyi távolban egymástól Bethlenvár felé.

A villanásoknál néha megpillantják egymást, s mindenik erősebben sarkantyúzza paripáját.

A legelső lovag a várkapuhoz érve, kürtjével jelt ád, a fölvonóhíd csörömpölve hull le, s a lovag bevágtat az udvarra, s az elősiető várnagy kezébe egy iratot ád. Ez Béldi Pál küldötte.

A másik lovag, aki utána ér a várhoz, a fejedelem nevében nyittatja meg a kaput, s egy másik iratot ád a várnagy kezébe. Ez Csáky László.

A várnagy elsápad ez irat olvastára.

– Uram – hebegi –, éppen most vevém Béldi Pál parancsát, ki fejem vesztésével fenyeget, ha a fogolyt baj éri.

– Válogathatsz – felel Csáky. – Ha engedelmeskedel, meglehet, hogy ő elütteti fejedet holnap; ha ellenszegülsz, én elüttetem fejedet ma.

A várnagy remegve hajtja meg magát.

– Húzasd föl a vonóhidat – parancsolá Csáky. – A várba engedelmem nélkül senki be nem jöhet. Aki parancsom ellen cselekszik, meghal.

A férj és feleség nyugodtan alszanak egymás karja közt.

Egy percben lassú nyikorgással megnyílik az ajtó, s belép lábujjhegyen Pataky István elrémült arccal, könnyeit alig bírva visszafojtani.

Szíve elfacsarodik, midőn ily boldogan látja őket egymás keblén szenderegni.

Odalép Bánfihoz, hogy őt fölköltse. Amint kezéhez ér, Bánfi fölébred, s meglátva Patakyt, ki nem bír fölindulása miatt szóhoz jőni, csöndesen ki akarja vonni fejét neje karjai közől, hogy azt föl ne költse. De lehet-e a férjnek fölébredni anélkül, hogy neje is fölébredjen?

A nő is ugyanazon pillanatban nyitja föl szemeit.

Pataky nem akarva vele is tudatni a rémizenetet, latin nyelven mondá el azt Bánfinak.

– Surge domine: sententia lethalis adest. (Kelj föl uram, itt a halálítélet.)

Bánfiné megrettenve az idegen nyelvű szavaktól, miknek értelmét Pataky arca oly rosszul tudta eltakarni, ijedten kérdezé, hogy mi baj.

– Semmi, semmi – szólt gyöngéd mosolygással Bánfi, átölelve nejét –, sürgős izenet jött, melyre rögtön kell válaszolnom; nemsokára visszajövök, feküdjél le, és aludjál csendesen.

E szókkal nyugodtan fekteté le nejét párnáira, s gyöngéd szerelemmel összevissza csókolá az asszonyt, hízelgően szólva minden csók után: én lelkem! én szerelmem! én üdvöm! én mennyországom!

A nő nem is sejté, hogy e csókok egy halálramenő búcsúcsókjai. Bánfi oly mosolyogva tekinte rá, örömet hazudva arcára, midőn a halál a küszöb előtt állt.

E pillanatban üvöltött a kürt a várkapu előtt. A fejedelemnő küldöttei érkeztek oda, s bebocsátást kértek a fejedelem nevében.

Csáky hevesen rohant föl a lépcsőkön, s midőn Bánfi félig megnyugtatá nejét eltávozása felől, hirtelen fölszakítá az ajtót, s bekiálta:

– Mit búcsúzol oly soká? Készülj! Az ítélet végrehajtásra vár.

Bánfiné görcsös sikoltással szökött föl e szóra fekhelyéről, s mindkét karját Bánfi elé tárva, szótlanul tekinte egy percig reá, azzal szívéhez kapva, halálfehér arccal, nyitott szemekkel rogyott élettelenül vissza párnáira.

Bánfi halálos keserűséggel tekinte ellenére; elborult szemei több átkot látszottak rá szórni, mint mennyit ajk volna képes kimondani.

– Nyomorú, nemtelen ember! – hörgé indulatosan. – Ki mondta, hogy nőmet is meggyilkold?

Csáky félrefordítá fejét, s durván kiálta:

– Siessen kegyelmed, az idő rövid.

– Rövid nekem, de hosszú lesz neked. Mert lesz idő, mikor meg fogod átkozni az életet, s nem fogsz nyugodtan meghalni, miként én. Hagyj magamra, imádkozni akarok, s nem hívhatok istent oly szobába, ahol te jelen vagy.

Csáky önkénytelenül megdöbbenve kilépett. Bánfi homlokára tevé kezét, és imádkozott.

Künn mennydörgött az ég.

– Isten, ki haragodban mennydörögsz odafenn, fogadd el véremet bűneim áldozatául; ne szálljon annak egy cseppje se azoknak fejére, kik azt kiontatták. Ne engedd, hogy halálomért hazám bűnhődjék valaha. Őrizd meg e szegény országot minden balesettől, tartsd vissza csapásaidat e nép fejéről, s légy oltalmazója minden viharok közt. Bocsásd meg halálomat elleneimnek, miként én is szívemből megbocsátok nekik.

Az ég rettentőt mennydörgött! Isten haragvó kedvében volt e napon! Nem akarta hallani az ilyen imádságot.

– Készen van-e már kegyelmed? – kiálta Csáky nyugtalanul; míg a várkapu előtt a fejedelemnő küldöttei fenyegetőzve alkudtak a kapuőrökkel bebocsáttatásért.

Bánfi odalépett lélektelen nejéhez, s utólszor megcsókolva annak hideg, halvány arcát, nyugodtan lépett Csáky elé:

– Készen vagyok…

Egy óranegyed múlva bebocsáttató Csáky a küldötteket.

– Mit hoztál? – kérdé az étekfogótól.

– A fejedelem kegyelmét a fogoly számára.

– Elkéstél vele. – És te másik?

– Szemfödelet a halottnak.

– Ennek hasznát lehet venni.

Az erdélyi nemesség legmagasabb feje már ekkor a porba hullott.

*

A tragédia be van fejezve a hős halálával.

Más alakok, más vezérek veszik át ezentúl a történetek folyamát. Erdély sorsa, alakja, története átváltozik. A palloscsapás, mely Bánfit megölte, egy korszakot vágott ketté, melynek folytatása nem jő. Az uralkodó alak el van temetve a bethleni kápolna földébe, s szellemét nem őröklé senki.

Csak amidőn Erdélyt veszély fenyegeté – úgymond a krónikaíró –, népek rémültére, világ csodájára fel szokott buzogni a vér az eltemetett honfi dísztelen sírjából.

Jegyzetek

Nem kell az olvasónak megütköznie azon, hogy az emberek egymást hol tegezik, hol kegyelmednek szólítják, mert a szóidomítás szabályai szerint a kegyelmed, nagyságod szinte második személyű megszólítás, s éppen a tegezés természetéből foly, mely nyelvtani rendre akkoriban, és kivált Erdélyben nagyon ügyeltek.[VISSZA]

Így hívták akkoriban a házak előtti padokat.[VISSZA]

Marce Záre annyit jelent, mint „kedden este”; akkor van a babonahit szerint a boszorkánynak hatalma.[VISSZA]

Ördög kertje.[VISSZA]

A francia-német divatot Bethlen Miklós hozta be legelébb.[VISSZA]

Ez volt a fejedelemség jele.[VISSZA]

Népajkról vett erdélyi csatadal.[VISSZA]

A török nyelvnek nincsen gy betűje.[VISSZA]

Ez a rendes mondata a mahomedánnak a végveszély percében.[VISSZA]