Harry Hole nyomozó egy ritka ügyletről szerez tudomást: valaki egy különleges, nagy hatóerejű, Märklin márkájú puskát rendelt. Mind kiderül, a megrendelő egy nyolcvanhoz közeledő férfi, aki a második világháború idején a németek mellett harcolt a keleti fronton. Gyilkosság, bosszú, árulás... Aggastyán korú nemzetiszocialisták és fiatal neonácik... A második világháború keleti frontja és a modern Oslo... Egykori frontharcos átvágott torokkal... Több, időben és térben egymástól messze eső történés vezeti el a sokszor önmaga gyengeségeivel is megküzdeni kénytelen nyomozót egy vakmerő merényletet tervezőjének leleplezéséhez.

SKANDINÁV KRIMIK

Jo Nesbø

VÖRÖSBEGY

(Tartalomjegyzék)

„De lassanként egyre bátrabb lett, odarepült egészen közel hozzá, és csőrével kihúzott egy tüskét a Megfeszített homlokából.Eközben a szenvedő vérének egy csöppje a madár mellére hullott, ott gyorsan szétfolyt és vörösre festette mellén az apró tollakat. A Megfeszített ajkai megnyíltak, és ezt suttogták a madárnak:

– Irgalmasságodért most elnyerted, amire nemzetséged a világ teremtése óta vágyott."

Selma Lagerlöf

Krisztus–legendák

ELSŐ RÉSZ - FÖLDBŐL

Első fejezet

Útdíjfizető állomás az Alnabrun, 1999. november 1.

Egy szürke madár szelte át a levegőt. Harry a kormányon dobolt. Az idő vánszorgott. Tegnap valaki a lassan múló időről beszélt a tévében. Hát, most tényleg lassan vánszorgott. Pont, mint karácsonykor, mielőtt a Jézuska megjön, vagy a villamosszékben, mielőtt bekapcsolják az áramot. Egyre szaporábban dobolt. Az útdíjfizető állomásnál parkoltak a jegyárusító bódék mögötti nyitott területen. Ellen egy kissé felhangosította a rádiót. A riporter hangja ünnepélyes volt:

– A repülőgép ötven perccel ezelőtt ért földet, és pontosan 6.38–kor norvég földre lépett az elnök, akit Jevnaker település polgármestere köszöntött. Itt, Oslóban, csodás őszi idő van, ideális keretet biztosít a csúcstalálkozónak. Hallgassuk meg újra az elnök fél órával ezelőtti sajtótájékoztatón elhangzott szavait.

Ez volt a harmadik ismétlés. Harry szinte látta a kordonok előtt egymást taposó sajtósokat. Az útzár másik oldalán álló szürke öltönyös férfiak nem fektetnek túl sok energiát abba, hogy ne tűnjenek a Secret Service ügynökeinek. Időnként felhúzzák a vállukat, közben a tömeget pásztázzák, tizenkettedjére is ellenőrzik, hogy a fülükben rendesen áll–e az adóvevő, még egyszer megigazítják a napszemüvegüket, aztán újra a tömeget pásztázzák. Pillantásuk néhány másodpercre megpihen egy fotóson, akinek a teleobjektívje egy kicsit hosszabb a többinél, tovább pásztáznak, és tizenharmadjára is lecsekkolják a fülhallgatójukat. Néhány angol nyelvű köszöntés hallatszott, a zaj elült, és megkocogtatták a mikrofont.

– First let me say I'm delighted to be here...[1] – hangzott fel negyedjére is az elnök rekedt, öblös amerikai akcentusa.

– Olvastam valahol, hogy egy ismert amerikai pszichológus szerint az elnöknek MPD–je van – szólalt meg Ellen.

– Hogy mi? – Többszörös személyiség. Mint dr. Jekyll és Mr. Hyde. A pszichológus szerint a normális személyiségének fogalma sincs arról, hogy a másik, a szexörült, lefeküdt azokkal a nőkkel. Ráadásul a bíróság sem tudja elítélni azért, ha eskü alatt hazudik.

– Anyám! – Harry felpillantott a felettük lebegő helikopterre. A rádióban megszólalt egy erős norvég akcentus: – Elnök úr, ez az első alkalom, hogy egy hatalmon lévő amerikai elnök hazánkba látogat. Az ön számára milyen érzés itt lenni? Csönd.

– Magánemberként jártam már Norvégiában, s nagyon jó visszatérni ide. De ennél is fontosabbnak tartom, hogy Izrael állam és a palesztin nép vezetői itt találkozhatnak. Ez a kulcsa a...

– Emlékszik valamire a korábbi látogatásából, elnök úr? – Persze. Remélem, a mai megbeszélésen meg tudjuk... – Elnök úr, milyen szerepe van Oslónak és Norvégiának a világbéke megteremtésében?

– Norvégia nagyon fontos szerepet játszik ebben.

Mit gondol, elnök úr, van reális esély arra, hogy konkrét eredményeket érjenek el? – kérdezte egy akcentus nélküli hang. A felvétel megszakadt, a stúdió visszavette a szót.

– Hallhattuk tehát, hogy az amerikai elnök szerint Norvégiának döntő szerepe van a... öhm, a közel–keleti béke megteremtésében. Az elnök jelenleg éppen úton van a... Harry felnyögött, és kikapcsolta a rádiót. – Mi a fene van ezzel az országgal, Ellen? Ellen vállat vont. – 27–es pont, rendben – szólalt meg az adóvevő a műszerfalon.

– Az őrhelyeken minden rendben van? – pillantott Harry Ellenre. A lány bólintott. – Már nem tart sokáig – mondta a férfi. Ellen a plafonra emelte tekintetét. Harry most ismételte el ezt ötödjére, mióta a konvoj elindult a Gardenmoenről. A kocsiból belátták az útdíjfizető állomástól egészen Trosterudig és Furusetig az üresen elnyúló autópályát. A kék fény némán forgott az autó tetején. Harry letekerte az ablakot és kinyúlt, hogy kiszabadítsa az ablaktörlő alá szorult elsárgult falevelet.

– Ott egy vörösbegy – mutatta Ellen.

– Ritkán látni ilyen késő ősszel.

– Hol?

– Ott ül a fizetőbódé tetején.

Harry előregörnyedt, és kikukucskált a szélvédőn. – Ja, hogy az? Nem is tudtam, hogy a vörösbegy így néz ki. – Pedig így. De úgy látom, te nem tudnád megkülönböztetni egy szőlőrigótól.

– Eltaláltad – Harry kezével beárnyékolta a szemét. Csak nem lesz rövidlátó? – Nagyon furcsa madár – folytatta Ellen, és visszacsavarta a termosz tetejét. – Mérget vettem volna rá – válaszolta Harry. – Kilencven százalékuk elrepül délre, néhányan viszont vállalják a kockázatot, és itt maradnak.

– Hogyhogy itt maradnak?

Újra megszólalt a rádió: – 62–es az FSZ–nek. Kétszáz méterrel a lörenskogi lehajtó előtt ismeretlen autó parkol az út mellett.

– Egy pillanat, 62–es, utánanézünk – válaszolta egy mély, bergeni dialektus a főhadiszállásról. Csönd. – A WC–ket ellenőriztétek? – intett Harry az Esso–kút irányába.

– Igen. A benzinkút üres, még az alkalmazottak sincsenek ott, csak a főnök, de őt bezártuk az irodába. – A fizetőbódékat is? – Persze. Nyugi Harry, az összes ellenőrzési pontot átfésültük. Szóval, amelyek itt maradnak, azok abban bíznak, hogy talán enyhe lesz a tél, érted. Lehet, hogy bejön nekik, ha viszont nincs szerencséjük, akkor elpusztulnak. Gondolom, kíváncsi vagy rá, hogy akkor miért nem mennek el mindannyian délre. Vajon akik itt maradnak, azok egyszerűen csak lusták? Harry a vasúti híd két oldalán lévő őröket figyelte a visszapillantó tükörben. Feketében voltak, sisakot viseltek és mindegyikük nyakában ott lógott az MP5–ös géppisztoly. Idáig sütött a feszültség a mozdulataikból.

– Az egésznek az a lényege, hogy ha tényleg enyhének bizonyul a tél, akkor ezek a példányok kiválaszthatják a legjobb költőhelyeket, még azelőtt, hogy a többiek visszatérnének – folytatta Ellen, miközben megpróbálta a termoszt begyömöszölni a túlzsúfolt kesztyűtartóba.

– Vagyis egy kalkulált kockázatról van szó, érted? Vagy elviszed a főnyereményt, vagy beadod a kulcsot. Az a kérdés, hogy vállalod–e a kockázatot vagy sem.

Ha igen, akkor előfordulhat, hogy az egyik éjszaka halálra fagyva fordulsz le az ágról, és ki sem olvadsz tavaszig. Ha viszont nem mersz kockáztatni, akkor lehet, hogy nem jut neked fészkelőhely, amikor visszatérsz. Tulajdonképpen az ember is folyton ezeken a dilemmákon gyötrődik. – Ugye az ólommellény van rajtad? – fordult Harry Ellen felé. Ellen egy szót sem szólt, csak az útra meredve lassan megrázta a fejét. – Az van rajtad? – ismételte meg Harry türelmetlenül. Ellen válaszképpen megkocogtatta a mellkasát.

– Ez a könnyű mellény? A lány bólintott. – A jó életbe, Ellen! Az ólommellényre adtam parancsot, nem a Miki egér cuccra. – Tudod, hogy ezek a Secret Service–esek mit használnak?

– Hadd találjam ki. A könnyű mellényt?

– Úgy van.

– És tudod, hogy mi az, amit leszarok?

– Hadd találjam ki. A Secret Service?

– Úgy van.

Ellen elnevette magát, és Harry is halványan elmosolyodott. A rádió megreccsent. – FSZ a 62–nek. A Secret Service szerint a ti egyik autótok parkol a lörenskogi lehajtónál.

– Itt 62–es. Vettem.

– Tessék

– Harry egyre idegesebben dobolt a kormányon.

Nulla kommunikáció, ráadásul ezek az SS–esek folyton a maguk feje után mennek. Mit keres ott az a kocsi, és mi miért nem tudunk róla? Na?

– Biztos azt ellenőrzik, hogy jól végezzük–e a munkánkat – találgatott Ellen. – De hát azt csináljuk, amire utasítást adtak.

Mindenesetre te legalább valamennyire szabad kezet kaptál, úgyhogy fejezd be a panaszkodást! És a dobolást is. Harry keze engedelmesen az ölébe hanyatlott. Ellen nevetett, a férfi pedig hosszú sziszegéssel kieresztette a levegőt.

– Ahhhhaaaaaa.

Ujjai szolgálati fegyverére – egy 38–as kaliberű, hatlövetű Smith & Wessonra – tévedtek. Ezen kívül még két, szintén hattöltényes tár bújt meg az övében. Annak tudatában veregette meg a revolvert, hogy igazság szerint jelenleg egyáltalán nem jogosult fegyverviselésre. Lehet, hogy tényleg kezd romlani a látása, télen ugyanis egy negyvenórás kurzus után megbukott a lővizsgán. Ez önmagában egyáltalán nem volt szokatlan, Harryval viszont első alkalommal fordult elő, így elég nehezen viselte a kudarcot. Bár simán elmehetett volna újra vizsgázni – sokan kénytelenek akár négyszer–ötször is próbálkozni valamilyen indokkal mégis mindig elodázta. Újabb recsegés: – 28–as pont, rendben. – Ez volt az utolsó előtti ellenőrzési pont a romerikei körzet előtt – szólalt meg Harry. – A következő Karihaugen, aztán pedig mi jövünk. – Miért nem lehet ezek helyett az idióta számok helyett egyszerűen bemondani, hogy hol jár a konvoj, ahogy szoktuk? – nyűgösködött Ellen.

– Tippelj.

– Secret Service! – nevettek kórusban.

– 29–es pont, rendben.

Harry az órájára pillantott. – Oké, akkor három percen belül itt vannak. Átállítom az adóvevőt az oslói rendőrségi körzet frekvenciájára. Még egy utolsó ellenőrzést! A rádió hangosan sípolt. Ellen lehunyta a szemét, és a sorban beérkező visszajelentkezésekre koncentrált.

Végül visszaakasztotta a helyére az utolsó bejelentkezésük óta a kezében szorongatott mikrofont.

– Mindenki a helyén van és felkészült.

– Köszönöm. Vedd fel a sisakot!

– Mi van? Harry, most komolyan...

– Hallottad, mit mondtam.

– De akkor te is felveszed a sajátodat!

– Az enyém túl kicsi!

Egy új hang: – 1–es pont, rendben. – A francba, néha annyira nem vagy profi! Ellen a fejébe nyomta a sisakot, meghúzta az álla alatti szíjat, és kinyújtotta a nyelvét. – Én is szeretlek – mondta Harry, miközben az előttük elnyúló utat kémlelte a távcsövön keresztül.

– Látom őket.

Karihaugen irányában, az emelkedő tetején valami fémesen megcsillant. Harry egyelőre csak a konvojt vezető autót látta, de a teljes sorrenddel tisztában volt: legelöl hat motorkerékpár, nyergükben a norvég testőrség csoportjának speciálisan képzett rendőreivel, két norvég kísérőautó, utána a Secret Service egyik kocsija, majd két egyforma Cadillac Fleetwoods. Ez utóbbiak a Secret Service speciális autói, amelyeket egyenesen az USA–ból szállítottak ide. Az egyikben ült az elnök. Hogy melyikben, az titok volt. Lehet, hogy mindkettőben, fészkelte be magát Harry fejébe a gondolat. Az egyikben Jekyll, a másikban Hyde.

Végül a nagyobb járművek következtek: egy mentőautó, a kommunikációs összeköttetést biztosító kocsi és a többi Secret Service–autó.

– Minden nyugodtnak tűnik – jegyezte meg Harry. A látcsövet lassan mozgatta jobbról balra. A hideg novemberi hajnal ellenére az aszfalt fölött remegett a levegő.

Ellen megpillantotta az első autó körvonalait. Fél percen belül elhaladnak az útdíjfizető állomás mellett, és ezzel a munka felével meg is vannak. Aztán két nap múlva, amikor ugyanezek a kocsik újra elhaladtak az ellenkező irányba, Harryval visszatérhetnek a megszokott rendőrségi munkájukhoz. Szívesebben foglalkozott hullákkal a gyilkosságiaknál, minthogy éjjeli háromkor felkeljen azért, hogy egy hideg Volvóban ücsörögjön egy ingerlékeny pasival, akit láthatólag nyomasztott a rámért felelősség.

Harry egyenletes légzésétől eltekintve teljes csend uralkodott a kocsiban. Ellen ellenőrizte, hogy mindkét rádió jelzőfényei világítanak–e. A kocsisor már majdnem elérte a domb alját. Ellen úgy döntött, hogy a meló után leissza magát a Tröstben. Ott az a pasas, akivel a múltkor szemeztek: fekete fürtök, barna, veszedelmes szemek. Vékony, kicsit bohókás, intellektuális külső. Talán...

– Mi a franc... – kapta fel Harry a mikrofont. – Van valaki jobbra a harmadik fizetőbódéban! Tudja valaki azonosítani az illetőt?

A rádió csupán halk recsegéssel válaszolt, miközben Ellen gyorsan végigpásztázta a pénztárablakok sorát. Ott van! A kiadóablak barna üvege mögött egy férfi hátát pillantotta meg, mindössze negyven–ötven méterre lehetett tőlük. Az ellenfényben tisztán kirajzolódott a profilja, a válla fölött előbukkanó fegyver rövid csövével és célgömbjével együtt.

– Fegyver! – kiáltotta Ellen.

– Géppisztoly van nála!

– A fenébe!

Harry kivágta a kocsiajtót, feje fölött két kézzel belekapaszkodott a kocsi tetejének peremébe és ellökte magát. Ellen a pár száz méterre lévő kocsisorra meredt. Harry visszadugta a fejét a kocsiba.

– Nem a mieink közül való, de könnyen lehet, hogy Secret Service–es – hadarta. – Hívd az FSZ–t! Harry kezében már ott volt a revolvere.

– Harry...

– Most!

És hasalj rá a dudára, ha az FSZ azt mondja, hogy Secret Service–es! Harry a bódék és az öltönyös hát felé iramodott. Az éles hajnali levegő a tüdejébe mart. A csövéből ítélve a fegyver egy Uzi lehetett.

– Rendőrség! – ordította. – Police!

Semmi reakció, a fülkék vastag üvegei valószínűleg teljesen kizárták az utca zaját. A férfi most a konvoj felé fordult, így Harry felismerte a sötét Ray Ban napszemüveget. Secret Service. Vagy valaki, aki úgy akar kinézni, mint a Secret Service emberei.

Még húsz méter. Hogy juthatott be egy lezárt bódéba, ha nem közülük való? A rohadt életbe! Már hallotta is a motorkerékpárok hangját. Nem fogja elérni a fülkét. Kibiztosította a fegyverét, felemelte, és közben azon imádkozott, hogy hasítsa már végre szét a duda ennek az átkozott reggelnek a csendjét ezen a lezárt úton, ahová egy porcikája sem kívánkozott, főleg nem kora hajnalban. A parancs egyértelmű volt, de mégsem volt képes elhallgattatni a fejében zakatoló gondolatokat: Könnyű mellény. Nulla kommunikáció. Lőj már, nem a te hibád. Vajon van családja?

A bódé mögött felbukkanó autók nagyon gyorsan közeledtek. Két másodperc múlva a két Cadillac eléri az épületet. Bal szeme sarkából mozgást érzékelt: egy kis madár röppent fel a tetőről.

Vállalod–e a kockázatot vagy sem... az örök dilemma. A mellény mély nyakkivágására gondolt, és egy fél hüvelykkel feljebb emelte a fegyvert. A motorok bőgése fülsiketítő volt.

Második fejezet

Oslo, 1999. október 5., kedd

– És pontosan ez az óriási megtévesztés – mondta a tükörfényesre borotvált fejű férfi, és a kéziratba pillantott. A fejétől, a szemöldökén és vaskos karján át, a szónoki emelvénybe kapaszkodó hatalmas kezéig mindene tiszta volt és frissen borotvált. Előrehajolt a mikrofonhoz.

– A nemzetiszocializmus ellenségei 1945 után megfogalmazták demokratikus és gazdasági elveik alapjait, majd kidolgozták és gyakorolták azokat. Ennek következményeként azóta nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna valamilyen háborús konfliktus a világban. Még itt, Európában is át kellett élnünk a háborút és a tömegmészárlást. A harmadik világban éheznek és milliók halnak meg, Európát pedig a tömeges bevándorlás és az azzal járó káosz, ínség és létért való küzdelem fenyegeti.

Megállt, és körbenézett a teremben. A helyiségben szinte vágni lehetett a csöndet, csupán a szónokló mögötti padokban ülő hallgatók egyike ütögette össze óvatosan tenyerét. Amikor a férfi indulatosan tovább folytatta, a mikrofon alatti kis lámpa vészjósló vörös színben gyulladt ki, azt jelezve, hogy a hozzá csatlakoztatott hangrögzítő berendezés torz jeleket érzékel.

– Nem sok választ el bennünket sem a gondtalan jóléttől, sem attól a naptól, amikor meg kell bíznunk saját magunkban és a társadalomban, amelyben élünk. Egy háború, egy gazdasági vagy ökológiai katasztrófa – és a törvények és szabályok hálózata, amely mindannyiunkat olyan gyorsan a jóléti állam passzív haszonélvezőjévé tett, hirtelen eltűnik. Az előző nagy árulás 1940. április kilencedikén történt, amikor az úgynevezett nemzeti vezetőink elmenekültek az ellenség elől, hogy mentsék a saját bőrüket, és magukkal vitték az ország aranykészletét, hogy a londoni luxust finanszírozni tudják. És most újra itt van az ellenség. Azok pedig, akiknek meg kellene védeniük érdekeinket, újra elárultak bennünket. Megengedik az ellenségnek, hogy mecseteket építsenek, kifosszák a szüleinket, vérük asszonyaink vérével keveredjen. Így a mi kötelességünk, hogy megvédjük norvég fajunkat, és eltávolítsuk elárulóinkat.

A következő oldalra lapozott, de az előtte álló emelvényről hallatszó torokköszörülés megállította, ezért felnézett.

– Köszönöm, azt hiszem, eleget hallottunk – mondta a bíró, miközben kinézett szemüvege fölött. – Van az ügyésznek további kérdése a vádlotthoz?

Az oslói bíróság tizenhetes számú tárgyalótermét elárasztó napsugarak csalóka glóriát vontak a kopasz férfi feje köré. Fehér inget és keskeny nyakkendőt viselt, minden valószínűség szerint védőügyvédje, Johan Krohn tanácsára, aki épp hátradőlve ült és egy tollat billegtetett mutatóujjai között. Krohn nem volt túlságosan elragadtatva a helyzettől. Nem tetszett neki az irány, amerre az ügyész kérdései haladtak, sem védencének, Sverre Olsennek őszintesége, amellyel programját hirdette. Továbbá az a tény sem volt ínyére, hogy Olsen láthatólag jó ötletnek tartotta felhajtani inge ujját, miáltal mind a bíró, mind a két ülnök megszemlélhette a könyökére tetovált pókhálókat és a bal alkarján sorakozó horogkereszteket. A jobb alkarján egy sor ó–északi szimbólum és a Valkyria szó fekete, gótikus betűi díszelegtek. A Valkyria név a Nordstrand környéki neonáci bandák egyikét takarta. Johan Krohnt azonban mégis az bosszantotta leginkább, hogy volt valami, ami az egész üggyel nagyon nem stimmelt, de nem jött rá, hogy mi lehet az.

Az államügyész, egy Herman Groth nevű alacsony férfi, maga felé fordította a mikrofont kisujjával, melyet az ügyvédi kamara szimbólumát ábrázoló gyűrű ékesített.

– Pusztán néhány kiegészítő kérdés, bíró úr – hallatszott halk, puha hangja. A mikrofon alatti lámpa zölden világított. – Tehát, amikor január harmadikán kilenc órakor belépett a Dronningens gatén lévő Dennis Kebabba, az az egyértelmű szándék vezette, hogy kivegye részét fajunk védelmére irányuló kötelességéből, amelyről az imént beszélt? Johan Krohn rávetette magát a mikrofonra.

– Védencem már elmondta, hogy veszekedés tört ki közte és a vietnami tulajdonos között. – Piros lámpa. – Provokálták. Semmi okunk nincs arra, hogy előre megfontolt szándékot feltételezzünk.

Groth lehunyta szemeit: – Ha igaz, amit a védence, Olsen állít, akkor bizonyára teljesen véletlenül volt nála baseballütő. – Önvédelemből – szakította félbe Krohn, és megadóan felemelte a kezét. – Bíró úr, az ügyfelem ezeket a kérdéseket már megválaszolta. A bíró az állát dörzsölve méregette a védőügyvédet. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy az ifjabb Johan Krohn a jövő sztárügyvédje. Ezt persze maga Krohn is jól tudta, és alighanem ez volt az, ami miatt a bíró csak némi vonakodással adott neki igazat:

– Egyetértek a védelemmel. Amennyiben az ügyészség nem tud újabb szempontot felhozni, azt kell kérnem az ügyész úrtól, hogy haladjunk tovább.

Groth résnyire kinyitotta a szemét, íriszéből csupán egy keskeny csík látszott. Bólintott. Azután fáradt mozdulattal egy újságot emelt a levegőbe. – Ez itt a Dagbladet január huszonötödiki száma. A napilap nyolcadik oldalán egy interjú olvasható egy, a vádlottal hasonszőrű...

– Tiltakozom... – vágott közbe Krohn.

Groth felsóhajtott.

– Engedjék meg, hogy helyesbítsek: egy férfival, aki rasszista nézeteinek adott hangot. A bíró bólintott, és egyidejűleg figyelmeztető pillantást vetett Krohnra. Groth folytatta:

– Ez a személy a Dennis Kebabban történteket úgy kommentálja, hogy több Sverre Olsenhez hasonló rasszistára lenne szükség, hogy visszanyerhessük Norvégiát. Az interjúban a rasszista kifejezésnek elismerést, tiszteletet sugárzó felhangja van. A vádlott rasszistának vallja magát? – Igen, rasszista vagyok – válaszolta Olsen, mielőtt Krohn leállíthatta volna. – Természetesen abban az értelemben, amit erről a kifejezésről gondolok.

– És mi lenne az? – mosolygott Groth.

Krohn az asztal alatt ökölbe szorította a kezét, és felnézett az emelvényen helyet foglaló bíróra és két oldalán az ülnökökre. Ez a három ember döntött védence jövőjéről és az ő saját, Tostrupkjelleren belüli megítéléséről. Az ülnökök a nép és a laikus jogérzék képviselői voltak. Korábban laikus bíráknak nevezték őket, de azután valószínűleg rájöttek, hogy ez az elnevezés némi inkompetenciát sugall. A bíró jobb oldalán ülő ülnök, egy olcsó öltönyt viselő fiatalember alig mert felnézni. A bal oldali, egy fiatal, enyhén molett nő láthatólag csak úgy tett, mintha követné az eseményeket, miközben magasra emelte fejét, nehogy látni lehessen kezdődő tokáját. Átlagos norvég emberek. Mit tudnak ezek a Sverre Olsen–félékről? Mit tudhatnának?

Nyolc szemtanú látta, ahogy Sverre Olsen a hóna alatt egy baseballütővel bement egy kis étkezdébe, ahol egy rövid, szitkozódással tarkított nézeteltérés után az ütővel fejbe vágta Ho Dai tulajdonost, aki 1978–ban menekültként érkezett Norvégiába. Olyan brutálisan találta el, hogy Ho Dai azóta sem tud járni. Amikor Olsen beszélni kezdett, ifj. Johan Krohn már azon törte a fejét, hogyan fogalmazza meg a beadványát, amelyet majd eljuttat a fellebbviteli bíróságnak.

– Rasszizmus – olvasta Olsen, miután előkereste a megfelelő papírlapot. – Örök harc az örökletes betegségek, a degeneráltság ellen egy egészségesebb, jobb életminőséggel rendelkező társadalom reményében. A fajkeveredés a kölcsönös népirtás egyik fajtája. Egy olyan világban, ahol génbankok alapítását tervezik, hogy a legkisebb bogarat is megmentsék, általánosan elfogadott az évezredeken keresztül kialakult emberi fajok keveredése – és ezzel együtt megsemmisítése.

A híres American Psychologist folyóirat 1972–es számának egyik cikkében ötven neves amerikai és európai tudományos szakember az öröklődés–elméleti érvelések elhallgatására figyelmeztet.

Olsen szünetet tartott, végigjártatta a tekintetét a tárgyalótermen, majd felemelte a jobb mutatóujját. Az ügyész felé fordult, így Krohn számára láthatóvá vált kopaszra nyírt tarkóján a halvány Sieg Heil tetoválás, ami úgy hatott a férfi hűvös retorikájával szemben, mint egy néma és groteszk sikoly. A beállt csöndben a folyosóról beszűrődő zajból Krohn arra következtetett, hogy a 18–as teremben elkezdődött az ebédszünet. A másodpercek peregtek. Krohnnak eszébe jutott, hogy valahol azt olvasta, Adolf Hitler a tömegrendezvényeken akár három percig is elhúzta a hatásszünetet. Amikor Olsen folytatta az olvasást, ujjával ütötte a taktust, mintha minden egyes szót bele akarna verni a jelenlévők fejébe:

– Mindenki, aki úgy tesz, mintha odakinn nem folyna faji háború, az vagy vak, vagy áruló. Azzal kortyolt egyet a törvényszolga által elé tett vizespohárból. Az ügyész közbeszólt: – És ebben a faji háborúban egyedül magának és a híveinek, akiknek egy részét ebben a teremben üdvözölhetjük, van joguk támadni? A padokban ülő bőrfejűek pfujolni kezdtek. – Mi nem támadunk, hanem megvédjük magunkat – válaszolta Olsen.

– Ez minden faj joga és kötelessége.

Valaki bekiabált valamit, amit Olsen egy mosoly kíséretében közvetített tovább: – Még egy faj idegenben is megtalálhatjuk a fajtudatos nemzetiszocialistát. A hallgatóság soraiból nevetés és elszórt taps hallatszott. A bíró csendet kért, majd kérdő tekintettel az ügyészre nézett.

– Nincs több kérdésem – mondta Groth.

– A védelem kíván–e kérdéseket feltenni?

– Krohn a fejét rázta.

– Akkor szólítom az ügyész első tanúját.

Az ügyész intett a törvényszolgának, aki kidugta a fejét a terem végében lévő ajtón, és mondott valamit. Kintről széknyikorgás hallatszott, majd az ajtó kitárult, és egy erős férfi robogott be a terembe. Krohn végigmérte: a férfi egy kissé szűk zakót viselt fekete farmerrel és szintén fekete Martens bakanccsal. A szinte kopaszra borotvált fej és az atletikus, sovány alkat egy harminc–egynéhány éves férfira utaltak, de a táskás szem és a vékony hajszálerek vörös deltáival itt–ott átszőtt sápadt arcbőr inkább ötvenes emberre mutatott. – Harry Hole rendőrtiszt? – kérdezte a bíró, amikor a férfi helyet foglalt a tanúk padján.

– Igen.

– Jól látom, hogy nem adta meg a címét?

– Titkos

– Hole hüvelykujjával hátramutatott a válla felett.

– Megpróbáltak otthon felkeresni.

Ujabb pfujolás. – Tett már korábban tanúvallomást, Hole úr? Úgy értem, eskü alatt? – Igen. Krohn feje le–föl járt, mint az autók kalaptartóján utazó bólogatós kutyáknak. Lázas lapozgatásba kezdett az iratai között. – Hiszen maga a gyilkosságiak egyik nyomozója, Hole – jegyezte meg Groth.

– Hogyhogy maga kapta ezt az ügyet?

– Hibás feltételezésekből indultunk ki.

– Nahát.

– Nem számoltunk azzal, hogy Ho Dai túléli.

Általában nem ez történik, amikor valakinek szétverik a koponyáját, és ami benne van, annak egy része a padlóra kerül. Krohn látta, ahogy a két ülnök arca akaratlanul is grimaszba torzul. De ez most nem számított. Végre megtalálta a lapot, amin az ülnökök neve szerepelt. Rajta a hibával.

Harmadik fejezet

Kari Johans gate, 1999. október 5.

– Meg fog halni.

A szavak még mindig ott csengtek az idős férfi fülében, amikor a lépcsőn lefelé indulva az erős őszi napfény elvakította, és megtorpant. Amíg a pupillái lassan összeszűkültek, erősen szorította a korlátot és mélyeket lélegzett. Hallgatta a kocsik, villamosok és pittyegő közlekedési lámpák kakofóniáját. És az embereket – izgatott és vidám hangjukat, a cipők sietős kopogását. És a zenét. Hallott már ennyi zenét valaha korábban? A fülében csengő szavakat azonban semmi sem tudta elnyomni:

– Meg fog halni.

Hányszor állt már itt a lépcsőn, doktor Buer rendelője előtt? Negyven éven keresztül évente kétszer, vagyis nyolcvan alkalommal. Nyolcvan teljesen közönséges nap, mint ez a mai, de eddig még sohasem vette észre, micsoda élet van itt az utcákon, micsoda örömmámor és mohó életkedv. Október volt, neki mégis egy májusi napot juttatott eszébe ez a zsivaj. Azt a napot, amikor a háború véget ért. Lehet, hogy túloz? Hallotta a nő hangját, látta a napsütésből előlépő sziluettjét, és az arca körvonalát, ahogy eltűnt egy fehér fényből szőtt glóriában.

– Meg fog halni.

A világ újra színessé vált, és a Kari Johans gatévé változott. Lement a lépcsőn, aztán megállt, jobbra nézett, majd balra, mintha nem tudná eldönteni, merre induljon, és a gondolataiba mélyedt.

Aztán összerezzent, mintha felriasztotta volna valaki, és elindult a királyi palota irányába. Lehajtott fejjel, tétován lépkedett, vézna alakja összegörnyedt a kissé bőgyapjúkabátban.

– A rák már teljesen szétterjedt – mondta doktor Buer.

– Úgy? – válaszolta, és Buerre nézett.

Azon tűnődött, vajon az orvosok azt is az egyetemen tanulják–e, hogy amikor valami rossz hírt közölnek, le kell venniük a szemüvegüket. Bár lehet, hogy csak a rövidlátó orvosok teszik ezt, hogy ne kelljen látniuk a páciensek szemében a reakciót. Dr. Konrád Buer évről évre jobban hasonlított apjára: egyre magasabb lett a homloka, és szaporodtak a szeme alatti táskák is. Kicsit gondterhelt volt az összhatás.

– Vagyis? – kérdezte az öreg olyan hangon, amit több mint ötven éve senki sem hallott. Egy olyan férfi tompa, mély torokhangja volt, akinek reszkettek a hangszálai a halálfélelemtől.

– Nos, a kérdés az, hogy...

– Kérem, doktor.

Nem ez az első alkalom, hogy a halál küszöbén állok. Hangosan beszélt, és olyan szavakat használt, amitől a hangja erősnek és biztosnak tűnt. Azt akarta, hogy doktor Buer ilyennek hallja. És ő maga is ilyennek akarta hallani. A doktor tekintete végigsiklott az asztal fölött, a padlón át egészen az ablakig. Egy ideig kifelé bámult, aztán visszafordult és viszonozta az öreg pillantását. Kezébe akadt egy rongy, amivel egyre csak törölgette és törölgette a szemüvegét.

– Tudom, hogy érzi... – Nem tud maga semmit sem – az öreg hallotta saját száraz, rövid nevetését. – Ne vegye sértésnek Buer, de azt garantálhatom, hogy semmit sem tud. Látta, hogy Buer mennyire meghökkent, ugyanakkor azt is észrevette, hogy a szoba másik végében lévő csap csöpögni kezdett. Egy egészen új hang volt, mintha hirtelen, érthetetlen módon visszakapta volna fiatalkori érzékeit. Buer visszatette orrára szemüvegét, és felemelt egy papírt, mintha azon állna, amit közölni akar, megköszörülte a torkát, és így szólt:

– Meg fog halni.

Megállt egy csoport ember mellett, és hallgatta a gitárpengetéssel kísért, a többiek számára bizonyára nagyon réginek tűnő dalt. Hallotta már korábban is, lehetett már vagy huszonöt éve, de mintha tegnap történt volna. így volt ez mindennel, minél régebben történt valami, annál közelebbinek és világosabbnak tűnt. Olyan események jutottak mostanában eszébe, amelyekre évtizedeken keresztül szinte nem is gondolt. Mindaz, ami korábban csak akkor elevenedett fel benne, ha a háború idején vezetett naplóit olvasgatta, az most, ha lehunyta a szemét, filmként pergett le a retináján.

– Legfeljebb egy éve lehet hátra.

Egy tavasz és egy nyár. A Studentenlunden fáinak minden egyes elsárgult levelét látta, mintha erősebb szemüveget kapott volna. 1945–ben is ugyanezek a fák álltak itt, nem? Nem igazán figyelt rájuk azon a napon, mint ahogy másra sem. A nevető és a dühös arcok, a kiáltások, amelyeket épp hogy csak meghallott, a kocsi ajtajának csapódása. Lehet, hogy könnyek is szöktek akkor a szemébe, mert valahányszor a járdákon rohanó emberek kezében lobogó zászlókra gondolt, azok mindig egy piros folttá folytak össze előtte. És a kiáltások: Visszatért a trónörökös!

Felment a dombon a királyi palotáig, ahol már jó néhányan összegyűltek az őrségváltás látványosságára várva.

A halványsárga márványhomlokzat visszaverte a testőrgárda vezényszavait, a puskatus és csizmasarkak csattanását. A videokamerák zümmögtek, néhány német nyelvű megjegyzést is elcsípett. Egy fiatal japán pár egymást átkarolva állt, és nevetgélve nézték a színjátékot. Behunyta a szemét, és próbálta érezni az egyenruha és a fegyverolaj szagát. Badarság, hiszen itt semminek sincs olyan szaga, mint amilyen az ő háborújának volt.

Kinyitotta a szemét. Mit tudnak ezek a feketébe öltözött kölyökkatonák, a szociálmonarchia díszfigurái, akik ezeket a jelképes dolgokat ismételgetik! Ezek még túlságosan ártatlanok és fiatalok ahhoz, hogy bármit felfogjanak. Újra arra a napra gondolt, a katonának öltözött fiatal norvégokra. Az ő szemében csak játékkatonák voltak, azt sem tudták, hogy kell az egyenruhát viselni, és még kevésbé, hogyan kell a hadifoglyokkal bánni.

Ijedtek voltak és brutálisak, cigarettacsikkel a szájuk sarkában, ferdén a fejükbe csapott katonasapkával kapaszkodtak újonnan megszerzett lőfegyverükbe, és azzal próbálták leküzdeni félelmüket, hogy a letartóztatottak hátába vágták a puskatust.

– Náci disznó – ordították, miközben ütöttek, mert tudták, hogy senki sem fogja őket felelősségre vonni érte. Mélyet lélegzett, élvezte az őszi nap melegét, de hirtelen beléhasított a fájdalom. Imbolyogva hátralépett. Víz a tüdőben. Tizenkét hónap múlva, de talán már hamarabb, a daganat és a gyulladás kiválasztja a vizet, ami a tüdejében gyűlik majd össze. Azt mondják, ez lesz a legrosszabb.

– Meg fog halni.

Aztán köhögni kezdett. Olyan erősen, hogy a közelében álló emberek önkéntelenül odébb húzódtak.

Negyedik fejezet

Külügyminisztérium, Victoria Terasz, 1999. október 5.

Bernt Brandhaug külügyi tanácsos lendületesen haladt a folyosón. Harminc másodperccel ezelőtt hagyta el az irodáját, negyvenöt másodperc múlva pedig eléri az üléstermet. Felemelte karját, és érezte, hogy vállai kitöltik a zakóját, és a hátizmai az anyagnak feszülnek. Latissimus dorsi, azaz széles hátizom. Hatvanéves volt, de egy nappal sem tűnt többnek ötvennél. Sokat foglalkozott a külsejével, és tisztában volt vele, hogy jól néz ki. Ezért nem kellett sokat tennie, edzeni amúgy is szeretett, télen néha beiktatott egy kis szoláriumot, és rendszeresen kihúzgálta az ősz szálakat egyre bozontosabb szemöldökéből.

– Szia Lise! – köszönt a fénymásoló mellett álló fiatal minisztériumi gyakornoknak. A lány összerezzent, és csupán akkor eresztett meg egy halovány mosolyt, amikor a férfi már eltűnt a következő sarkon. Lise frissen végzett jogász volt, s az egyik egyetemi cimborájának a lánya. Csak három héttel ezelőtt kezdett, de már az első pillanattól kezdve világos volt számára, hogy a tanácsos, a ház legfőbb köztisztviselője tudja, hogy ő kicsoda. Könnyedén megkaphatná a lányt? – töprengett Brandhaug. Alighanem. De a dolog egyáltalán nem volt elengedhetetlen vagy szükségszerű.

Már azelőtt hallotta a kiszűrődő hangokat, mielőtt a nyitott ajtót elérte volna. Az órájára nézett: hetvenöt másodperc. Aztán belépett az ülésterembe, pillantását gyorsan végigfuttatta a szobán, és elégedetten konstatálta, hogy az összes meghívott fórum képviselteti magát.

– Ó, hát maga lenne Bjarne Møller? – kiáltotta széles mosollyal, miközben az asztal fölött kezet nyújtott egy magas, vékony férfinak, aki Anne Størksen rendőrfőkapitány mellett foglalt helyet. – Maga OV a rendőrségnél, ugye, Møller? Hallottam, hogy tájfutó a Holmenkoll–stafétánál.

Ez volt Brandhaug egyik trükkje: szerezni néhány aprócska információt arról a bizonyos személyről, akivel akkor találkozik először. Valamit, ami nem szerepel az önéletrajzában. Ez elbizonytalanítja őket. Az OV–val, ami az osztályvezető belső rövidítése volt, különösen elégedett volt. Leült, régi barátjára, Kurt Meirikre, a Nemzetbiztonsági Szolgálat vezetőjére hunyorgott, és az asztal körül ülőket kezdte tanulmányozni. Még senki sem tudta, hogy ki vezeti a megbeszélést, mivel elvileg egyenrangú felek jelentek meg a találkozón: itt voltak a miniszterelnöki hivatalnak, az oslói rendőr–főkapitányságnak, a Hírszerző Szolgálatnak, a készenléti egység csapatának és magának a külügyminisztériumnak a képviselői.

A találkozót a miniszterelnöki hivatal hívta össze, de nyilvánvaló volt, hogy az operatív felelősség Anne Störksen rendőrfőkapitány személyében az oslói rendőr–főkapitányság, és Kurt Meirik személyében a Nemzetbiztonsági Szolgálat vállán nyugszik.

A miniszterelnöki hivatal államtitkára nagyon úgy festett, mint aki szívesen magához ragadná az irányítást. Brandhaug becsukta a szemét és hallgatózott. Amint mindenki túlesett a személyes üdvözléseken, a zümmögés lassan elcsitult, egy asztalláb megcsikordult a padlón. Nem, még nincsenek készen. Papírok zizegtek, tollak csattogtak – az ehhez hasonló fontos találkozókon a legtöbb osztályvezetőnek ott van támogatásként egy beosztottja arra az esetre, ha az események később kellemetlen fordulatot vennének, és kölcsönös egymásra mutogatásba torkollnának. Valaki megköszörülte a torkát, de a hang a szoba rossz feléből jött, és nem is az a fajta torokköszörülés volt, mint amikor valaki beszélni készülődik. Néhányan nagy levegőt vettek, hogy megszólaljanak.

– Akkor vágjunk bele – szólalt meg Bernt Brandhaug, és kinyitotta a szemét. Az összes fej felé fordult. Mindig ugyanaz történik. Egy félig tátva maradt száj, ez esetben az államtitkáré, Strøksen asszony félmosolya, aki megértette, miről is van szó és a többiek üres tekintete, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy a csata már eldőlt.

– Üdvözlök mindenkit az első egyeztető ülésen. Az a dolgunk, hogy a világ legfontosabb emberei közül négyet elhozzunk Norvégiába, és gondoskodjunk róla, hogy utána többé–kevésbé élő állapotban távozzanak. Az asztal körül udvarias derültség támadt.

– November elsején, hétfőn, hazánkba érkezik a PFSZ vezetője, Jasszer Arafat, az izraeli államfő, Ehud Barak és Oroszország elnöke, Vlagyimir Putyin, valamint – hab a tortán – 06.50–kor, pontosan huszonhét nap múlva az oslói Gardermoen repülőtéren földet ér az Air–force One, fedélzetén az amerikai elnökkel. Brandhaug végigfuttatta pillantását az arcokon, végül Bjarne Mølleren állapodott meg.

– Amennyiben nem lesz köd – megjegyzése ismét sikert aratott. Elégedetten nyugtázta, hogy Møller egy pillanatra elfelejtette idegességét, és velük nevetett.

Brandhaug rámosolygott, kivillantotta erős fogait, melyek a fogorvosánál végzett legutóbbi kozmetikai beavatkozás óta egy gondolatnyival még fehérebben világítottak.

– Egyelőre nem tudjuk pontosan, hányan érkeznek – folytatta. – Az elnöknek Ausztráliában kétezer, Koppenhágában pedig ezerhétszáz fős kísérete volt. Az asztal körül mocorogni kezdtek néhányan.

– De tapasztalataim szerint reálisan nagyjából hétszáz főből kellene kiindulnunk. Brandhaug mindezt annak biztos tudatában jelentette ki, hogy „feltevését" hamarosan a többiek is megerősítik, mivel nem sokkal korábban kapta meg faxon annak a 712 főnek a listáját, akik jönni fognak.

– Feltételezem, többen kíváncsiak rá, mire kell az elnöknek ilyen sok ember egy csupán egy–két napos csúcstalálkozón. A válasz drámaian egyszerű. A hatalom jól bevált demonstrálása. III. Frigyes 1468–ban pontosan hétszáz főt vitt magával Rómába, hogy világossá tegye a pápa számára, ki a világ leghatalmasabb embere. A nevetés tovább erősödött. Brandhaug Anne Störksenre kacsintott. Az utolsó mondatot az Aftenpostenben találta. Összeütötte tenyerét.

– Gondolom, nem szükséges ecsetelnem, hogy egy hónap milyen rövid idő, úgyhogy ez azt jelenti, hogy mostantól minden nap tíz órakor egyeztető ülést tartunk ebben a teremben. Míg ez a négy srác ki nem kerül a felelősségünk alól, addig minden mást hanyagolnunk kell. Mától nincs szabadság, nincs lógás, sem táppénz. Van valami kérdés, mielőtt továbbmegyünk?

– Nos, szerintünk... – kezdte az államtitkár. – A depressziót is beleértettem – szakította félbe Brandhaug, mire Bjarne Møller önkéntelenül hangosan felnevetett.

– Nos, mi... – próbálkozott újra az államtitkár.

– Meirik, legyen szíves – kiáltotta Brandhaug.

Mi? – kapta fel fényes koponyáját Kurt Meirik, és Brandhaugra nézett. – Szeretne esetleg mondani valamit az NBSZ becsléseiről a lehetséges fenyegetéseket illetően?

– Ja, igen – mondta Meirik.

– Készítettünk fénymásolatokat.

Meirik a tromsøi dialektus és a standard norvég furcsa, nem túl következetes keverékét beszélte. A mellette ülő nő felé bólintott. Brandhaug a nőn felejtette tekintetét, bár az nem is volt kisminkelve, rövid barna haját egy előnytelen hajcsattal oldalra simította, a ruhája pedig kifejezetten unalmas volt. Mégis, annak ellenére, hogy olyan elszántan ráncolta a homlokát, ahogy a dolgozó nők szokták attól tartva, hogy nem veszik őket komolyan, Brandhaugnak tetszett a látvány. A nő szeme barna volt és szelíd, magas járomcsontja arisztokratikus külsőt kölcsönzött neki, mintha nem is norvég lenne. Korábban is látta már, de akkor más volt a frizurája. Hogy is hívják, valami bibliai neve van, talán Rakel? Lehet, hogy az új frizura azt jelenti, nemrég vált el. Amikor a nő lehajolt a közte és Meirik között álló aktatáskához, Brandhaug pillantása azonnal a blúza dekoltázsára siklott, de az annyira magasan be volt gombolva, hogy semmi érdemlegeset nem látott. Vajon van iskoláskorú gyereke? Ellenére lenne napközben egy szállodaszobai légyott? Élvezi a hatalmat? – Csak egy egészen rövid összefoglalót kérünk, Meirik – szólalt meg Brandhaug.

– Rendben. – Csak előbb egy rövid észrevétel... – próbálkozott újra az államtitkár. – Előbb hadd fejezze be Meirik, aztán annyit beszélhet, amennyit akar, rendben, Bjørn? Ez volt az első alkalom, hogy keresztnevén szólította a titkárt. – Az NBSZ merényletre vagy egyéb támadásra számít – kezdte Meirik.

Brandhaugnak nevethetnéke támadt. A szeme sarkából látta, hogy a rendőrfőkapitány–asszony is mosolyog. Okos nő, jogi diploma és makulátlan személyi akta. Lehet, hogy valamelyik este meg kellene hívni a férjével együtt egy pisztrángvacsorára. Brandhaug és a felesége egy tágas gerendaházban lakott Nordbergben, közvetlenül az erdő szélén. Az ember egyszerűen csak felcsatolta magára a síléceket a garázs előtt, és már mehetett is. Bernt Brandhaug szerette ezt a házat, a felesége szerint viszont túl komor volt. Mindig azt mondta, hogy az a sok sötét fa teljesen lehangoló, s ő egyébként is fél a sötétben. Ráadásul a körülöttük fekvő erdőt sem kedvelte. Igen, egy vacsorameghívás remek ötlet – masszív fagerendák és a pisztráng, amit ő maga fogott. Ezek kiváló jelzések lennének.

– Hadd emlékeztessem magukat arra, hogy négy amerikai elnök volt, aki merényletben vesztette életét. Abraham Lincoln 1865–ben, James Garfield 1881–ben, John E Kennedy 1963–ban és...

Meirik a magas járomcsontú nő felé fordult, aki hangtalanul tátogta felé a nevet.

– Ó igen, William McKinley. Méghozzá...

– 1901–ben – mondta Brandhaug nyájas mosollyal, és az órájára nézett. – Pontosan. De ennél sokkal több merénylet történt az évek során. Harry Trumant, Gerald Fordot és Ronald Reagant is több komoly támadás érte, amíg hivatalban voltak. Brandhaug megköszörülte a torkát:

– Elfelejted, hogy a jelenlegi elnököt is lelőtték néhány évvel ezelőtt. Ráadásul a saját házában. – Így van. De ha nem számítjuk az ilyen típusú incidenseket, akkor is egészen sok eset marad. Merem állítani, hogy az elmúlt huszonöt év alatt egyetlen amerikai elnök hivatali ideje sem múlt el anélkül, hogy legalább tíz, ellenük tervezett merényletet ne lepleztek volna le, ám a tetteseket úgy kapták el, hogy a média nem szerzett tudomást róluk.

– Hogyhogy nem?

Bjarne Møller rendőrségi osztályvezető azt hitte, hogy a kérdés csupán az agyában fogalmazódott meg, és épp annyira meglepődött, mint a többiek, amikor a saját hangját meghallotta. Nagyot nyelt, amikor észrevette, hogy az összes tekintet felé fordult, és próbált továbbra is mereven Meirikre összpontosítani, de ez sem segített, mert pillantása önkéntelenül is Brandhaugra ugrott. A külügyi tanácsos megnyugtatóan hunyorított rá.

– Igen, mint tudják, a leleplezett merényleteket titokban szokták tartani a sajtó előtt – folytatta Meirik, és levette szemüvegét, amely Horst Tappertéhoz hasonlított, ahhoz a modellhez, amit a csomagküldő katalógusok annyira kedveltek, és aminek az üvege a napfényben besötétedett. – Mert a merényletek legalább olyan ragályosnak bizonyultak, mint az öngyilkosság. Valamint nem szokásunk leleplezni a munkamódszereinket.

– Milyen terveik vannak az őrszolgálat megszervezésére? – szólt közbe a miniszterelnök titkára. A magas arccsontú nő egy lapot nyújtott Meiriknek, aki visszatette az orrára szemüvegét, és olvasni kezdett.

– Csütörtökön nyolc férfi érkezik a Secret Service–től, akikkel végigellenőrizzük a szállodákat, az útvonalakat és az összes embert, aki az elnök közelében tartózkodik majd. Ezenkívül kiképezzük azokat a norvég rendőröket, akiket bevetünk majd. Továbbá tartalék rendőrtiszteket fogunk kérni Romerikéből, Askerből és Baerumból.

– És mire fogják őket használni? – kérdezte a titkár.

– Elsősorban őrszolgálatra.

Az amerikai nagykövetség köré, a szállodákhoz, ahol a kísérők szállnak majd meg, a parkolókba... – Vagyis az összes olyan helyszínen, ahol az elnök meg sem fordul majd? – Erről maga az NBSZ fog gondoskodni. És a Secret Service.

– Nem is gondoltam, hogy ennyire odáig vagytok az őrszolgálatért, Kurt – jegyezte meg Brandhaug egy halvány mosoly kíséretében. Az emlék kényszeredett mosolyt csalt Meirik arcára. Az 1998–ban Oslóban megrendezett bányászati konferencia alatt az NBSZ saját fenyegetettségi elemzéseire hivatkozva, mely szerint „a biztonsági kockázat közepesen alacsony" volt, megtagadta a saját őrszolgálat biztosítását. A konferencia második napján a külföldi hatóság hívta fel a külügyminisztérium figyelmét arra, hogy a norvégok egyike, az NBSZ által a horvát delegációhoz kirendelt sofőr – egy boszniai muszlim volt. Még a hetvenes években érkezett Norvégiába, és már hosszú ideje norvég állampolgár volt. 1993–ban azonban a horvátok a bosznia–hercegovinai Mostarnál lemészárolták a szüleit és négy testvérét. A férfi lakásának átkutatásakor két kézigránátot és egy búcsúlevelet találtak. A sajtó természetesen sosem neszelte meg az ügyet, azonban az azt követő vizsálat kormányszintig jutott, és Kurt Meirik karrierje egy hajszálon múlott mindaddig, míg maga Bernt Brandhaug közbe nem lépett. Az ügy az után csitult el, hogy a biztonsági óvintézkedésekért felelős főtisztviselő beadta felmondását. Brandhaug már nem is emlékezett a férfi nevére, de a Meirikkel való együttműködésük attól kezdve zökkenőmentes volt.

– Bjørn! – kiáltotta Brandhaug, és összeütögette tenyerét. – Feszült érdeklődéssel várjuk a mondanivalóját. Jöjjön!

Brandhaug pillantása sietve elsiklott Meirik munkatársnője mellett, majd visszarebbent, mert észrevette, hogy a nő őt nézi. Aztán meg kellett állapítania, hogy mindössze az ő irányába néz, de a szeme kifejezéstelen volt és távoli. Brandhaug azt mérlegelte, hogyan kaphatná el a tekintetét, kíváncsi volt, milyen kifejezést csalna a nő arcára egy összenézés, aztán mégis lemondott róla. Rakelnek hívják, nem?

Ötödik fejezet

A királyi palota parkja, 1999. október 5.

– Meghaltál?

Az idős férfi kinyitotta a szemét, de csak egy fölé hajoló fej körvonalát látta, az arc vonásait elnyelte a fehér fény. Ő lenne az? A nő már el is jött érte, hogy magával vigye?

– Meghaltál? – ismételte meg a vidám hang. Nem válaszolt, mert nem volt biztos benne, hogy ébren van, csak álmodik, vagy valóban meghalt.

– Hogy hívnak?

Megmozdította a fejét, és a pillantása a fák koronáira és a kék égre esett. Tehát álmodott. Az álom egy versről szólt. „Német bombázók felettünk". Nordahl Grieg írta az Angliába menekülő királyról. A szeme kezdte megszokni a fényt, és most már az is eszébe jutott, hogy ledőlt egy kicsit pihenni a fűbe, a királyi palota parkjában. Biztosan elaludt. Egy kisfiú guggolt mellette, barna szempár bámult rá kíváncsian a fekete frufru alól.

– Engem Alinak hívnak – mondta a gyerek.

– Egy pakisztáni gyerek?

– A kissrácnak feltűnően pisze volt az orra.

– Az Ali azt jelenti, Isten – folytatta a gyerek.

– A te neved mit jelent?

– Az én nevem Daniel – mosolyodott el az öreg.

– Bibliai név, azt jelenti, „Isten az én bírám".

– A fiú rábámult.

– Szóval Danielnek hívnak?

– Igen – válaszolta a férfi.

A fiú tovább bámulta, az öreg pedig kezdett zavarba jönni. Lehet, hogy a kölyök azt hiszi róla, hogy hajléktalan, végtére is itt fekszik a parkban a tűző napon, gyapjúkabátba burkolózva.

– Hol van a mamád? – kérdezte, hogy megszabaduljon a gyerek fürkésző pillantásától. – Ott! – A gyerek megfordult, és két sötét ruhás nő irányába mutatott, akik tőlük nem messze ültek a fűben. Négy gyerek szaladgált körülöttük nevetgélve.

– Akkor én vagyok a te bírád – szólalt meg a gyerek.

– Mi?

– Az Ali azt jelenti, hogy Isten, ugye?

És Isten Daniel bírája. És engem Alinak hívnak, téged pedig... Az öreg kinyújtotta a karját, és megragadta Ali orrát. A kölyök visított a gyönyörűségtől. A férfi látta, hogy a két nő feléjük fordul, és hogy egyikük kezd is feltápászkodni, ezért elengedte a gyereket.

– Ali, a mamád – intett a közeledő asszony irányába.

– Mama! – kiabált a kisfiú.

– Képzeld, én vagyok a bácsi bírája!

A nő urdu nyelven kiáltott valamit a gyereknek. Az öreg az asszonyra mosolygott, de az elkerülte a pillantását, és olyan tekintettel meredt a fiára, hogy a kicsi végül szót fogadott, és odasomfordált hozzá. Amikor megfordultak, az anya pillantása átsiklott az öregen, mintha az láthatatlanná vált volna. Szívesen elmagyarázta volna a nőnek, hogy ő nem kéregető, hanem éppen hogy hozzájárult a társadalom felállításához. Megtett minden tőle telhetőt, mindent odaadott, amíg csak adhatott, aztán félreállt és feladta.

De nem volt képes most erre, fáradt volt, és hazakívánkozott. Pihenni. A többit meglátja. Most már ideje, hogy mások is kiegyenlítsék a számlát. Amikor elment, nem hallotta, hogy a kisfiú kiabált utána.

Hatodik fejezet

Rendőrkapitányság, Grønland kerület, 1999. október 10.

– Jó reggelt, Harry! – pillantott fel Ellen Gjelten az ajtón bevágtató férfira.

– A rohadt életbe!

Harry felrúgta az asztala mellett álló szemetest, ami az Ellen széke mögötti falhoz csapódott, majd továbbgurulva a linóleumpadlóra szórta tartalmát: elrontott és összetépett jelentéseket (Ekeberg–gyilkosság), egy kiürült cigarettásdobozt (Camel, tax–free), egy zöld joghurtos dobozt, egy napilapot, egy használt mozijegyet („Félelem és reszketés Las Vegasban"), egy kitöltetlen lottószelvényt, egy banánhéjat, egy zenei magazint (MOJO, 69. szám, 1999. február, a címlapon a Queen), egy kólásüveget (félliteres, műanyag) és egy sárga post–it lapot, rajta egy telefonszámmal (jó ideig fontolgatta, tárcsázza–e). Ellen felnézett a számítógépéből, és a kuka tartalmát kezdte tanulmányozni.

– Kidobtad a MOJO–t, Harry? – érdeklődött. – A rohadt életbe! – ismételte Harry, lerángatta magáról a szűk zakót, és áthajította a húsz négyzetméteres irodán, amin Ellen Gjelten rendőrtiszttel osztozott. A zakó, bár eltalálta a fogast, lecsúszott a padlóra. – Mi a baj? – kérdezte Ellen, miközben kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa az imbolygó fogast.

– Ez most jött – hadonászott a kezében lévő irattal.

– Egy bírósági ítéletnek tűnik.

– Mert az is.

– A Dennis Kebab–ügy?

– Úgy van.

– És?

Sverre Olsen a maximumot kapta, három és fél évet. – Anyám! Akkor most nem kirobbanó jókedvednek kellene lennie? Volt is, nagyjából egy percig. Amíg el nem olvastam ezt – emelt a magasba Harry egy faxot. – Aha. És mi az? – Amikor Krohn ma reggel átvette a saját példányát az ítéletből, egy beadvánnyal válaszolt, amelyben perrendtartási hibára hivatkozik. Ellen olyan arcot vágott, mintha éppen most húztak volna be neki egyet.

– Ajaj...

– Az ítélet megsemmisítését követeli. A francba, nem fogod elhinni, de Krohn, ez a ravasz kígyó, az eskütétellel fogott meg minket.

– Mi is volt ez pontosan? Hariy lecövekelt az ablak előtt. – Az ülnököknek csak a legelső tárgyalásuk alkalmával kell letenniük az esküt, ennek viszont a tárgyalóteremben kell megtörténnie, mielőtt a tárgyalás elkezdődik. Krohn észrevette, hogy az egyik ülnök új volt, és hogy a bíró nem tetette le a nővel az esküt.

– Ezt nevezem szemfülességnek!

– Bizony.

Az ítélethirdetésből úgy tűnik, hogy a bíró a saját szobájában tetette le a nővel az esküt, közvetlenül a tárgyalás kezdete előtt. Időhiányra és az új szabályokra hivatkozott.

Harry összegyűrte a faxot, és nagy ívben elhajította. A gombóc Ellen szemetesétől fél méterre landolt. – És akkor most mi lesz? – kérdezte Ellen, miközben visszapasszolta a faxot Harry térfelére.

– Az egész ítéletet érvénytelenítették, Sverre Olsen pedig legalább másfél évig szabadlábon lesz, míg az ügy újra a bíróság elé nem kerül. És az a legszebb az egészben, hogy ilyen esetekben a vádlott büntetése mindig sokkal enyhébb lesz a várakozási idő és a többi miatt. A vizsgálati fogságban letöltött nyolc hónap bőven elég ahhoz, hogy Sverre Olsen mostanra már szabad legyen.

Harry tulajdonképpen nem is Ellenhez beszélt, inkább saját, az ablakban megjelenő tükörképéhez. Aztán két kezét végighúzta izzadt fejbúbján, ahol nemrégiben még rövid, világos haj meredezett. Jó oka volt rá, hogy maradék haját is leborotválja: az előző héten már megint felismerték. Egy fiatal srác ment oda hozzá, fekete kötött sapkában és Nike cipőben, nadrágjának ülepe a térdéig lógott. Miközben a haverjai a háttérben vihogtak, a kölyök azt tudakolta, hogy Harry–e „az a Bruce Willis–szerű fickó Ausztráliából". Három – három! – éve volt már, amikor minden újság címlapján Harry képe díszelgett, és ő mindenféle tévéshow–ban blamálta magát azzal, hogy arról a sorozatgyilkosról beszélt, akit Sydneyben kapott el. Harry ezt követően leborotválta a fejét, bár Ellen azt javasolta, hogy növesszen inkább bajuszt.

– Azért vagyok a legpipább, mert biztos vagyok benne, hogy az a tetű ügyvéd még az ítélet kihirdetése előtt rájött, mi az ábra, és nyugodtan szólhatott volna, hogy valami nincs rendben az esküvel. De csak ült, és a tenyerét dörzsölve várt.

Ellen vállat vont.

– Ez a dolga. Az ügyvéd jó munkát végzett. Néha fel kell valamit áldozni a jogbiztonság oltárán. Szedd össze magad, Harry – a lány hangjában szarkazmus és józanság keveredett.

Harry a hűvös ablaküvegnek támasztotta a homlokát. Megint egy szokatlanul meleg októberi nap. Kíváncsi lett volna, hogy Ellen, ez a hamvas rendőrtiszt, a sápadt, babaszerűen édes tekintetével, pici szájával és hatalmas szemével, honnan szedte ezt a pókerarcot. Polgári család sarja volt, saját bevallása szerint elkényeztetett egyke, aki még egy svájci bentlakásos iskolában is tanult. Bár ki tudja, lehet, hogy éppen ez a fajta nevelés készíti fel leginkább az embert a való életre. Harry hátrahajtotta a fejét, és hosszan kifújta a levegőt.

Aztán kinyitott egy gombot az ingén. – Még, még! – suttogta Ellen, miközben óvatosan összeütögette a kezét, nagy üdvrivalgást imitálva.

– A nácik csak úgy hívják a pasast, hogy Batman.

– Világos. Baseballütő – to bat, mint ütni.

– Nem a nácit, hanem az ügyvédet.

– Aha. Nahát, ez érdekes.

Vagyis jóképű, gazdag, elbűvölően elmebeteg, kockás hasa van és állati jó kocsija? – Neked saját tévéshow kellene, Ellen – nevetett Harry. – Azért hívják így, mert minden ügyet megnyer nekik. Amúgy meg házas.

– Ez az egyetlen negatívuma? – Ez. Meg az, hogy mindig az orrunkra koppint – morogta Harry, és töltött magának egy csészével Ellen finom, saját keverésű kávéjából. Két éve itta ezt a fajtát, mióta a nő beköltözött az irodájába. Harry már annyira hozzászokott, hogy minden más kávét mosogatólének érzett.

– Legfelsőbb bíró?

– Még mielőtt negyven lesz.

– Megér ezer koronát?

– Hogyne.

Elnevették magukat, és összekoccintották papírpoharaikat. – Nekem adod a MOJO–t? – kérdezte Ellen. – A lap közepén megtalálhatod Freddy Mercury tíz legrosszabb fotóját: meztelen felsőtest, csípőre tett kéz és rémesen kiálló metszőfogak. Parancsolj.

– Én szeretem Freddy Mercuryt.

– Vagyis szerettem.

– Nem mondtam, hogy én nem szerettem.

A leharcolt, kék irodai szék, ami már jó ideje a legalacsonyabb pozícióba volt beállítva, panaszosan felnyögött, amikor Harry töprengve hátradőlt benne. Aztán a férfi hirtelen felkapta a sárga papírt, amit Ellen a telefonjára ragasztott.

– Ez meg mi?

– Tudsz olvasni, nem?

– Møller beszélni akar veled.

Harry átügetett a folyosón, miközben lelki szemei előtt ott lebegett az az összeszorított száj és az a két mély, aggodalmas ránc, ami a főnöke arcán jelenik majd meg, ha megtudja, hogy Sverre Olsen szabadlábon van.

A fénymásolónál ácsorgó fiatal, piros arcú lány felpillantott és elmosolyodott, amikor Harry elhaladt mellette, de a férfi nem viszonozta a mosolyt. Bizonyára az egyik újdonsült titkárnő.

A lány parfümje nehéz volt és édeskés, irritálta Harryt. A férfi az órája másodpercmutatójára nézett.

Szóval, most meg a parfüm kezdi irritálni. Mi történt tulajdonképpen vele? Ellen azt szokta mondani, hogy hiányzik belőle az a veleszületett belső késztetés, ami ahhoz kell, hogy az ember újra talpra tudjon állni. Miután hazatért Bangkokból, olyan sokáig maga alatt volt, hogy fel is adta a reményt, hogy egyszer valamikor újra a felszínre kerüljön. Minden hideg volt és sötét, és minden benyomás, ami érte, valahogy olyan tompa volt, mintha mélyen a víz alól érzékelné. Áldott csend volt körülötte. Amikor valaki szólt hozzá, s ő válaszolt, a szavak mintha buborékként szálltak volna a felszín felé, ahol végül semmivé váltak. Ilyen lehet vízbe fulladni, gondolta, és várt. De nem történt semmi, csak vákuum keletkezett. És ez elég volt. Sikerült, életben maradt.

Ellennek hála. A lány volt az, aki beugrott helyette, amikor a hazatérése utáni hetekben bedobta a törülközőt. Ügyelt rá, hogy ne járjon a bárba, megparancsolta neki, hogy leheljen rá, amikor a férfi késve érkezett a munkába, és elmagyarázta, hogy melyik munkanapon mit kell csinálnia. Néha haza is küldte Harryt, és tartotta a száját. Hosszú időbe telt a talpra állás, mert Harrynek nem volt semmi különösebb célja, amiért küzdhetett volna. Ellen pedig elégedetten bólintott az első pénteken, amikor végre feljegyezhették, hogy a férfi egész héten nem ivott egy kortyot sem.

Végül Harry megkérdezte Ellent, hogy a rendőrtiszti főiskola, a jogi tanulmányai és az előtte álló ígéretes jövő dacára miért akasztott egy ilyen koloncot a nyakába? Nem érti, hogy ő nem képes a lány karrierjét jó irányba mozdítani, sőt inkább hátráltatja? Talán nem tud egészséges jövőképpel rendelkező, normális barátokat szerezni?

Ellen halálosan komoly arccal ránézett, és azt felelte, hogy ő csupán a férfi tapasztalatain kíván élősködni, mivel Harry a legrátermettebb nyomozó a gyilkosságiaknál. Hülyeség, persze, mindenesetre Harrynak jólesett a hízelgés. Ezenkívül Ellen olyan lelkes és ambiciózus nyomozónak bizonyult, hogy elkerülhetetlen volt, hogy energiája ne fertőzze meg Harryt. Az utolsó fél évben időnként újra jól végezte a munkáját. Olykor egészen jól, mint például Sverre Olsen esetében.

A folyosó végén már látszott Møller ajtaja. Harry menet közben odabiccentett egy egyenruhás rendőrnek, aki úgy tett, mintha nem vette volna észre. Harry azon tűnődött, hogy ha a Robinson–expedíció című valóság–show–ban szerepelne, vajon elég volna–e egy nap ahhoz, hogy a többiek felfedezzék, mennyire hátráltatja őket, és az első kiszavazás után haza is küldjék. Kiszavazás? Atyavilág, kezd a kereskedelmi tévék szennyprogramjainak terminológiáiban gondolkodni.

Ezzel jár az, ha az ember minden este öt órát ül a tévé előtt. Bár, legalább amíg bezárkózott a készülék elé a Sofies gatén, addig sem a Schrøder vendéglőben ült. Harry megkopogtatta az ajtót, közvetlenül Bjarne Møller osztályvezető névtáblája alatt.

– Szabad!

Harry az órájára pillantott: hetvenöt másodperc.

Hetedik fejezet

Møller irodája, 1999. október 10.

Bjarne Møller főtiszt sokkal inkább feküdt a székén, mint ült. Hosszú lába kikandikált az asztal alól, kezét összekulcsolta feje mögött, mely a rasszkutatók által korábban hosszúfejűségnek nevezett jelenség ékes példája volt –, és vállával egy telefont szorított a füléhez. Haját rövidre nyíratta, olyan golyóformára, amit Harry először Kevin Costner frizurájához hasonlított a „Több mint testőr" című filmből. Møller nem látta a filmet, nem volt moziban már vagy öt éve, mivel a sors a kelleténél több felelősségérzettel, ám túl kevés idővel, valamint két gyermekkel és egy feleséggel áldotta meg, akik nem mindig értették meg őt.

– Akkor ezt még megbeszéljük – fejezte be a telefonálást, lerakta a kagylót, és Harryra pillantott az iratoktól, teli hamutálaktól és papírpoharaktól roskadozó íróasztal felett. Az asztalon a két indiánnak öltözött fiúgyereket ábrázoló fotó képezte a káosz középpontját.

– Hát, itt vagy, Harry.

– Itt vagyok, főnök.

A külügyminisztériumban jártam egy tárgyaláson a novemberi csúcstalálkozóval kapcsolatban, ami itt lesz Oslóban. Jön az amerikai elnök... de nyilván te is olvasod a lapokat. Kérsz kávét?

Møller felemelkedett, és néhány öles lépéssel az irattároló szekrény mellé vonszolta Harryt egy papírcsomó tetején egyensúlyozó kávéfőzőhöz, ami épp valami sűrű állagú anyagot szörcsögött föl.

– Kösz, főnök, én már...

De elkésett, kezében már ott gőzölgött a csésze. – Különösen a Secret Service látogatásának örülök, akikkel bizonyára sikerül majd szívélyes kapcsolatot kialakítanunk, ha egyszer megismerjük egymást. Az irónia nem volt éppen Møller erőssége, de ez csak egyike volt azon dolgoknak, amiket Harry nagyra becsült benne.

Møller maga alá húzta lábát, térde az asztal aljának támaszkodott. Harry hátradőlt, kihalászta a gyűrött cameles dobozt nadrágzsebéből, és felhúzott szemöldökkel Møllerre nézett, aki röviden bólintott, és elé tolt egy csikkekkel teli hamutálat. – Az én feladatom lesz az útvonal biztosítása a Gardermoenig s onnan vissza. Az elnökön kívül jön Barak is...

– Barak?

– Ehud Barak, Izrael miniszterelnöke.

Jó ég, csak nem már megint valami pompás Oslo–egyezmény van készülődőben? Møller csüggedten nézte a plafon felé emelkedő füstfelhőt.

– Harry, ne akard nekem bemesélni, hogy semmit sem hallottál az egészről, mert még inkább aggódni kezdek érted, mint eddig. Az elmúlt hetekben ezzel volt tele minden újság. – A megbízhatatlan újságkihordó miatt van – vont vállat Harry. – Hatalmas lyukat üt az általános műveltségemen. Komoly hátrány ez a társas életben. Megpróbálkozott még egy óvatos korttyal a kávéból, aztán lemondóan letette a csészét.

– A szerelemi életról nem is beszélve. – Úgy? – Møller olyan tekintettel méregette Harryt, mint aki nem tudja eldönteni, hogy örüljön az utolsó kiegészítésnek, vagy inkább elborzadjon tőle.

– Nyilván. Szerinted ki talál szexinek egy harmincas évei derekán járó pasit, aki az összes Robinson–expedícióbeli szereplő életrajzát ismeri, de nemigen rémlik neki egyetlen miniszter neve sem? Vagy az izraeli elnöké.

– Miniszterelnök.

– Látod, erről beszélek.

Møller visszafojtotta kacagását. Mindig olyan könnyen elneveti magát, és túl könnyű kedvelni is ezt a kissé ütődött rendőrtisztet, ahogy itt áll nagy füleivel, amelyek mint boldog pillangók ücsörögnek leborotvált koponyáján. Még akkor is, ha Harry több kellemetlenséget okozott Møllernek, mint ami még elviselhető volt. Frissen kinevezett osztályvezetőként már megtanulta, hogy egy karrierálmokkal rendelkező tisztviselő számára az első számú parancs az, hogy védje magát a támadásoktól. Amikor Møller megköszörülte a torkát, hogy feltegye aggodalmaskodó kérdéseit, előbb összevonta szemöldökét, hogy Harry előtt nyilvánvaló legyen: aggodalma a hivatalos és nem a baráti fajtából való. – Jól hallottam, hogy megint a Schrøder vendéglőbe jársz, Harry? – Ritkábban, mint azelőtt, főnök. Annyi jó műsor megy a tévében.

– De alkalomadtán beülsz oda?

– Nem szeretik, ha álldogál az ember.

– Állj már le! Megint iszol?

– Csak keveset.

– Mennyit?

– Ha ennél is kevesebbet innék, akkor kidobnának.

Møller most már nem bírta visszafogni a nevetést. – Három összekötő tisztre van szükségem az út biztosításához – mondta. – Mindannyian tíz–tíz embert irányítanak majd különböző körzeti rendőrkapitányságokról az Akershusban, plusz néhány kadétot a rendőrtiszti főiskola végzős évfolyamáról.

Tom Waalerre gondoltam... Waaler. Rasszista szemét, aki egyenes úton halad egy hamarosan meghirdetésre kerülő főtiszti állás felé. Harry eleget hallott már Waaler munkamódszereiről ahhoz, hogy tudja, azok csak erősíthetik az emberek rendőrökkel kapcsolatos előítéleteit. Sajnos azonban Waaler nem volt hülye. Nyomozóként elért eredményei olyannyira figyelemreméltóak voltak, hogy maga Harry is kénytelen volt beismerni, Waaler valóban kiérdemelte az előléptetést.

– És Weberre...

– A vén morgós medvére?

– ... és rád, Harry.

– Say again![2]

– Jól hallottad.

– Harry vágott egy grimaszt.

– Van valami kifogásod ellene? – érdeklődött Møller.

– Már hogy ne lenne?

– Miért? Hiszen ez igazán megtisztelő feladat, Harry, mondhatni vállveregetés. – Az volna? – Harry elnyomta cigarettáját, és dühösen a hamutartóba döngölte. – Nem inkább egy újabb lépés a rehabilitációs folyamatban?

– Hogy érted ezt?

– Møller hangja sértődötten csengett.

Tudom, hogy ügyet sem vetettél a jó tanácsokra, és mások ellenvetéseivel nem törődve kiharcoltad, hogy Bangkok után újra idekerüljek. Ezért örökké hálás leszek neked. De ez most mégis mi a fene? Összekötő tiszt?! Őszintén szólva eléggé úgy hangzik, mintha a kétkedőknek próbálnád bebizonyítani, hogy neked volt igazad, ők pedig tévedtek. Hogy Hole újra csúcsformában van, képes felelősséget vállalni, meg ilyenek. – És? Bjarne Møller újra összekulcsolta a kezét hosszú feje mögött.

– És?! – visszhangozta Harry.

– Akkor most megint csak egy sakkfigura vagyok?

Mindannyian azok vagyunk, Harry – sóhajtott Møller megadóan. – A háttérben mindig megbújik egy titkos forgatókönyv. Ez sem rosszabb, mint a többi. Egyszerűen csak végezd jól a munkád, és akkor mindkettőnknek jó lesz. Ez olyan átkozottul nehéz? Harry fújtatott. Mondani akart valamit, de megtorpant, megpróbálta újra, aztán feladta. Kirázott egy újabb cigarettát a pakliból.

– Csak mert úgy érzem magam, mint valami nyavalyás versenyló, azonkívül ki nem állhatom a felelősséget. A cigarettát még nem gyújtotta meg, csak lógott a szájában ernyedten. Tartozott Møllernek ezzel a szívességgel, de mi van, ha csődöt mond? Møller erre nem gondolt? Összekötő tiszt. Már régóta nem ivott, de folyamatosan óvatosnak kellett lennie. A fenébe is, pont ez volt az egyik oka annak, hogy nyomozó lett, hogy senki ne tartozzon alá. Fölé meg főleg ne.

A cigaretta füstszűrőjébe mélyesztette fogát. Hallották, hogy néhányan a folyosón álló kávéautomatánál beszélgetnek. Mintha Waaler hangja szűrődött volna be az irodába, amit egy gyöngyöző női kacaj követett. Az új irodista hölgy lehetett, Harry még mindig az orrában érezte parfümje illatát.

– Francba! – szólalt meg Harry. Francba! A két szótag két ugrásra késztette a cigarettát a szájában. Møller, aki eddig csukott szemmel várt, most résnyire nyitotta a szemét: – Ezt igennek vehetem? Harry egy szót se szólt, úgy hagyta el a szobát.

Nyolcadik fejezet

Útdíj fizető állomás az Alnabrun, 1999. november 1.

A szürke madár ismét átrepült Harry látómezején. Ujját a 38–as kaliberű Smith & Wesson ravaszára szorította, miközben az üveg mögötti mozdulatlan hátra meredt a célzógömbön keresztül. Valaki tegnap a lassan múló időről beszélt a tévében.

A duda, Ellen, nyomd már azt az átkozott dudát, biztosan Secret Service–ügynök!

Az idő olyan lassan telt, mint karácsonykor, mielőtt a Jézuska megjön. Az első motorkerékpár már a fizetőbódé vonalába ért, a vörösbegy pedig szürke pacává maszatolódott a látótere sarkában. Olyan lassan, mint a villamosszékben, az áram bekapcsolása előtt... Harry meghúzta a ravaszt. Egyszer, kétszer, háromszor.

Az idő ijesztően felgyorsult. A színezett üveg, mielőtt kristályesőként az aszfaltra zúdult volna, fehérré változott, és Harry látta, ahogy egy kar lehanyatlik az ablakkeret mögött, még mielőtt a drága amerikai autók zúgása felerősödött, majd gyorsan el is halkult volna mellettük.

Mereven bámulta a bódét. A sárga levelek, amelyeket a konvoj kavart fel, egy ideig még a levegőben vitorláztak, mielőtt visszahullottak volna az út szélén elterülő szürke gyepre. Harry mereven bámulta a bódét. Újra csend lett, és egy szempillantásnyi időre sikerült elhitetnie magával, hogy ez egy teljesen közönséges norvég útdíjfizető állomás egy teljesen közönséges őszi napon, egy teljesen közönséges Esso–kúttal a háttérben. A levegőnek is épp olyan szaga volt, mint más hideg reggeleken szokott, a rothadó avar és a kipufogógáz keveredett benne. Lehet, hogy ez az egész meg sem történt, gondolta. Még akkor is a bódéra meredt, amikor a Volvo panaszos, kitartó dudája kettéhasította a napot.

MÁSODIK RÉSZ - GENEZIS

Kilencedik fejezet

1942

A lángokban álló, szürke, éjszakai ég olyan volt, mint egy mocskos sátorlap, amit a vigasztalan, kopár táj fölé feszítettek. Úgy tűnt, az oroszok támadásba lendültek, de lehet, hogy csak ezt a látszatot akarták kelteni. Ezt mindig csak utólag lehetett biztosan megmondani. Gudbrand lábát maga alá húzva, fegyverét két kézzel szorítva feküdt a lövészárok szélén, és a távoli, tompa robajlást hallgatta, miközben az égen lehanyatló lángokat figyelte. Tudta, hogy nem lenne szabad egyenesen a lángokba néznie, mert ha elvakítja a fény, nem veszi majd észre a senki földjén a hóban feléjük kúszó orosz orvlövészeket. De amúgy sem látta őket, sosem vett észre egyet sem, mindig csak a többiek parancsára lőtt. Ahogy most is.

– Ott fekszik egy!

Daniel Gudeson kiáltott. Ő volt az egyetlen városi fiú a csapatban. A többiek mind olyan helyről származtak, amelyek neve a „–dal", azaz völgy szóra végződött. Voltak köztük széles és napsütötte meg mély, árnyékos és néptelen völgyek is, mint például Gudbrand otthona. Daniel más volt. A magas, tiszta homlokú, szikrázóan kék szemű, hófehér mosolyú Daniel Gudeson olyan volt, mintha egyenesen a toborzóplakátról lépett volna le. Ő olyan helyről jött, ahol az embereknek volt valami kilátásuk.

– Két óránál, a bozóttól jobbra – mondta Daniel.

Bozót? Nem volt már semmiféle bozót ezen a szétbombázott tájon. De mégis lehetett ott valami, mert a többiek fegyveréből vadul záporoztak a lövések. Minden ötödik golyó lángoló parabola alakzatot írt le. Ez a nyomtűz – a golyó kiszáguld a sötétbe, aztán mintha hirtelen elfáradna, lecsökken sebessége, és puhán landol valahol. Legalábbis úgy nézett ki. Gudbrand kizártnak tartotta, hogy egy ennyire lassú golyó megöljön valakit.

– Elmenekül! – ordította egy megkeseredett, gyűlölettel teli hang. Sindre Fauke volt, arca szinte eggyé vált az álcázásra szolgáló fehér köpennyel, apró, közelülő szeme a sötétséget pásztázta. Arra a Gudbransdal legészakibb részén megbújó tanyára, ahonnan származott, nemigen jutott el a napfény, sápadt arca legalábbis erre engedett következtetni. Gudbrand nem tudta, hogy Sindre miért jelentkezett a frontra. Arról azonban hallott, hogy a szülei és mindkét fivére a náci párt, a Nasjonal Samling híve volt, szalaggal a karjukon járták a környéküket, és feladták azokat a falubelieket, akikről azt gyanították, hogy ellenállók. Daniel mindig azt mondta, hogy egy napon az összes besúgó és háborús nyerészkedő megízleli majd a korbácsot. – Dehogy – suttogta Daniel arcát a puskatushoz szorítva –, egyetlen nyavalyás bolsevik sem menekül meg!

– Rájött, hogy észrevettük – erősködött Sindre.

– Visszahúzódik a mélyedésbe.

– Dehogy – ismételte Daniel, és tovább célzott.

Gudbrand a szürkésfehér sötétséget bámulta. Fehér hó, fehér köpenyek, fehér lángok. Az ég megint kigyulladt, a megkérgesedett havon árnyak futottak mindenfelé. Gudbrand tovább meresztette a szemét. A horizonton távoli robajlással kísért, sárga és vörös fények lobbantak. Annyira valószínűtlen volt ez az egész, mintha moziban ült volna, csak itt mínusz harminc fok volt és nem ült mellette senki, akit átkarolhatott volna. Lehet, hogy ezúttal mégiscsak támadásról van szó? – Lassú vagy Gudeson, ez már elment – köpött ki a hóra Sindre.

– Dehogy – suttogta Daniel még halkabban, és a célzásra koncentrált. Szinte levegőt sem vett. Aztán egy hangos, éles sivítás és egy figyelmeztető üvöltés következett, és Gudbrand két kezét a fejére szorítva levetette magát a lövészárok jéggel borított fenekére. A domb megremegett. Barna, jéggé fagyott földgöröngyök zuhogtak mindenfelé, az egyik úgy eltalálta Gudbrand sisakját, hogy az lecsúszott a szemére. Várt, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy már nem potyog semmi az égből, és visszalökte a fejére a sisakot. Csend lett, finom hószemcsékből álló fátyol tapadt az arcára. Azt beszélték, hogy az ember sosem hallja azt a gránátot, amelyik eltalálja, de Gudbrand tudta, nincs igazuk. Egy lángcsóva világította be az árkot. Gudbrand megpillantotta a többiek sápadt arcát, majd a lezuhanó fényben látta árnyékukat is, ahogy egymás mögött, összegörnyedve másztak felé a lövészárok falához tapadva. De hová lett Daniel? Daniel!

– Daniel! – Ezt megkapták – szólalt meg Daniel, aki továbbra is a lövészárok szélén hasalt. Gudbrand nem hitt a fülének. – Mit mondtál? Daniel lecsúszott az árokba, és széles vigyorral lesöpörte magáról a havat és a göröngyöket.

– Ma éjjel egyetlen nyavalyás orosz sem fogja a felderítőinket lövöldözni. Bosszút álltam – mondta, miközben sarkát az árok szélébe vájta, nehogy elcsússzon a tükörsima jégen.

– Egy frászt! – hallatszott Sindre hangja. – Egy nagy frászt találtad el, Gudeson! Saját szememmel láttam, hogy az orosz eltűnt a mélyedésben! Apró szeme ide–oda ugrált, mintha az akarná kérdezni, hogy akad–e közöttük bárki, aki elhiszi Daniel kérkedését.

– Így is van – válaszolta Daniel. – De két óra múlva világos lesz, és tudta, hogy addigra el kell pucolnia. – Vagyis újra felbukkant a másik oldalon ugye, Daniel? Csakhogy rosszkor próbálkozott – tette hozzá gyorsan Gudbrand.

– Rosszkor vagy sem, egyre megy – mosolygott Daniel –, az a lényeg, hogy megcsíptem. – Most már akár be is foghatod a nagy pofádat, Gudeson – fröcsögte Sindre. Daniel vállat vont, és megtöltötte a tárat. Aztán megfordult, vállára akasztotta a puskát, csizmája orrát a fagyott falba fúrta, és felugrott a lövészárok szélére.

– Add csak ide az ásódat, Gudbrand!

Elvette az ásót és felemelkedett. Fehér téli egyenruhájának sziluettje a sötét égre rajzolódott, a lángok pedig glóriát vontak a feje köré.

Olyan, mint egy angyal, gondolta Gudbrand.

– Mi a fenét művelsz, ember? – kiáltotta Edvard Mosken, a szakaszvezetőjük. A megfontolt møjdøleni csak nagyon ritkán emelte fel a hangját, főként az olyan veteránokkal szemben, mint Daniel, Sindre vagy Gudbrand. Többnyire csak az újoncokat szokta rendreutasítani, ha valami hibát vétettek, ám ezek a fejmosások már sokuk életét megmentették. Edvard Mosken most Danielre meredt különös, tágra nyílt szemével, amit soha nem hunyt le. Akkor sem, amikor aludt, ezt Gudbrand maga is látta. – Vissza a fedezékbe, Gudeson! – ordította a szakaszvezető. Daniel azonban csak mosolygott és a következő szempillantásban már el is tűnt; csupán megfagyott lélegzete gomolygott utána a levegőben egy pillanatig. Aztán a horizonton elcsendesültek a lángok, és újra sötétbe borult a világ. – Gudeson – üvöltötte Edvard, és felkapaszkodott az árok szélére.

– A fenébe!

– Látod valamerre? – kérdezte Gudbrand.

– Mintha a föld nyelte volna el.

Mit akar ez a bolond az ásóval? – fordult Sindre Gudbrandhoz. – Nem tudom – felelte Gudbrand. – Lehet, hogy a szögesdrótot akarja keresztülvágni. – Minek? – Nem tudom – Gudbrandnak nem tetszett Sindre merev pillantása, egy másik parasztemberre emlékeztette a századból, aki korábban itt volt velük. A férfi úgy tűnt, megőrült: egyik éjszaka, mielőtt őrségbe indult, belevizelt a cipőjébe, ami miatt megfagytak a lábujjai és amputálni kellett őket. Most viszont Norvégiában volt, úgyhogy talán nem is volt annyira őrült. Mindenesetre neki volt ilyen merev a pillantása.

– Lehet, hogy sétálni akar egyet a senki földjén – mondta Gudbrand cseppnyi iróniával a hangjában. – Én is tudom, hogy mi van a nyavalyás szögesdróton túl, épp ezért kérdeztem, hogy mit akar ott.

– Lehet, hogy a gránát eltalálta a fejét – jegyezte meg Hallgrim Dale és megőrült. Tizennyolc évével Hallgrim Dale volt a legfiatalabb a csapatban. Senki sem tudta, hogy miért vonult be, Gudbrand szerint kalandvágyból. Dale azt állította magáról, hogy Hitler csodálója, de fogalma sem volt a politikáról. Daniel viszont úgy hallotta, hogy a fiú egy teherbe ejtett lány elől menekült ide.

– Ha az orosz életben van, akkor Gudesonnak lőttek, még mielőtt ötven métert megtenne – mondta Edvard Mosken.

– Daniel eltalálta – suttogta Gudbrand. – Akkor viszont valamelyik társa fogja lelőni – válaszolta Edvard, kezét a kabátja alá dugta, és előhalászott egy vékony cigarettát.

– Odakinn minden hemzseg az oroszoktól.

A gyufát tenyerébe rejtette, majd határozott mozdulattal végighúzta a doboz durva oldalán. A kén második próbálkozásra lobbant be, Edvard meggyújtotta a cigarettát, egyet szippantott belőle, aztán szó nélkül továbbadta. Mindenki óvatosan csak egyet szívott a cigarettából, és gyorsan odaadta a következőnek. Csendben voltak, úgy tűnt, mindannyian a gondolataikba merültek, de Gudbrand tudta, hogy csak hallgatóznak. Tíz perc telt el anélkül, hogy bármit is hallottak volna.

– Biztosan a Ladoga–tavat bombázzák – szólalt meg Hallgrim Dale. Mindannyian hallották a pletykát az oroszokról, akik a Ladoga–tó jegén keresztül menekültek ki Leningrádból. De ami még ennél is rosszabb volt, a jég egyben azt is jelentette, hogy az utánpótlás eljuthat Zsukov tábornokhoz az ostromlott városba.

– Hamarosan ájuldozni fognak az éhségtől odabenn az utcákon – intett Dale kelet felé. Gudbrand már azóta hallgatta ezt, mióta lassan egy éve ideküldték, de azok még mindig ott vannak kinn, és máris tüzelnek, amint az ember kidugja a fejét az árok szélén. Tavaly télen nap mint nap érkeztek a lövészárkokhoz fejük mögött összekulcsolt kézzel az orosz dezertőrök, akiknek elegük lett, és inkább a másik oldalt választották egy kis ételért és melegért cserébe. De itt sem volt jobb a helyzet, Gudbrand látta az előző héten érkezett két szerencsétlen ördög beesett szemében a hitetlenkedést, amikor rájöttek, hogy ezek itt éppen olyan éhesek, mint ők. – Már húsz perc eltelt. Nem jön vissza – szólalt meg Sindre. – Ez már olyan halott, mint a savanyú hering. – Pofa be! – tett egy lépést Gudbrand Sindre felé, aki azonnal felegyenesedett.

Jóllehet Sindre legalább egy fejjel magasabb volt nála, látszott rajta, hogy nincs túl sok kedve a verekedéshez. Jól emlékezett az oroszra, akit Gudbrand ölt meg néhány hónappal ezelőtt. Ki gondolta volna, hogy ebben a kedves, óvatos fiúban ennyi agresszió lappang? Az orosz két őrállás között lopódzott le a lövészárkukba, és miközben az ő szakaszukhoz közeledett, lemészárolt mindenkit, aki a két legközelebbi bunkerben aludt – az egyik a hollandoké, a másik az ausztráloké volt. Gudbrandékat tulajdonképpen a tetvek mentették meg attól, hogy hasonló sorsra jussanak.

Mindenük tele volt tetvekkel, de különösen azok a helyek, ahol a kis élősködők valami meleget találtak, mint például a hónaljban, az öv alatt, az ágyéknál vagy a boka körül. Az ajtóhoz legközelebbi matracon fekvő Gudbrandot nem hagyták aludni a lábán lévő tetűsebek. Ötőrés méretű kis nyílt sérülések voltak, melyeknek szélén egymás hegyén–hátán hemzsegtek a tetvek, és remekül érezték magukat. Gudbrand előkapta a szuronyát, és bár tudta, hogy hiábavaló az igyekezete, megpróbálta vele leseperni őket magáról. Az orosz ekkor jelent meg az ajtóban, hogy tüzet nyisson. Gudbrand csak a sziluettjét látta, de amint észrevette a felemelt Mosin–Nagant puska körvonalait, azonnal rájött, hogy ellenséggel van dolga. Gudbrand a tompa bajonettel olyan gondosan darabolta fel az oroszt, hogy egy csepp vér sem volt benne, amikor kihúzták a hóra.

– Nyugalom, fiúk – szólt rájuk Edvard, és oldalra húzta Gudbrandot. – Aludnod kellene egy kicsit, Gudbrand, már egy órával ezelőtt leváltottak. – Megyek, és megnézem, mi van vele – mondta Gudbrand.

– Nem mész sehová! – dörrent rá Edvard.

– De igen, én...

– Ez parancs!

Edvard megragadta a vállát és megrázta. Gudbrand próbált szabadulni, de a szakaszvezető erősen tartotta. Gudbrand hangja reszketett az elkeseredettségtől. – Lehet, hogy megsebesült! Vagy egyszerűen csak beleragadt a szögesdrótba!

– Lassan pirkad – veregette vállon Edvard.

– Akkor majd kiderítjük, hogy mi történt.

A többiekre nézett, akik szótlanul követték az eseményeket. Újra toporogni kezdtek a hóban, és halkan motyogtak egymás közt. Gudbrand látta, hogy Edvard Hallgrim Daléhoz lép, és néhány szót súg a fülébe. Dale hallgatta, mit mond, de közben Gudbrandra sandított. Gudbrand jól tudta, ez azt jelenti, hogy szemmel fogják tartani. Egy ideje az a pletyka kelt szárnyra, hogy közte és Daniel között több van, mint jó barátság, és hogy a többiek nem bíznak bennük. Mosken egyszer egyenesen nekik is szegezte a kérdést, hogy dezertálásra készülnek–e. Természetesen tagadták, de Mosken most mégis azt hiszi, hogy Daniel kihasználta a lehetőséget a szökésre. És hogy Gudbrand hamarosan elindul „megkeresni" a cimboráját, ami szintén annak a tervnek a része, hogy mindketten átjussanak a másik oldalra. Gudbrandnak nevethetnékje támadt. Persze, kellemes volt azokról az ételről, melegről és nőkről szóló ígéretekről álmodozni, amikkel az orosz hangszórók árasztották el behízelgő hangon és német nyelven a harcmezőt. Na de hinni bennük? – Fogadjunk, hogy visszajön vagy sem! – hallatszott Sindre hangja.

– Három adag ételben, na, mit szólsz?

Gudbrand leeresztette a karját az oldalához, és finoman megérintette a fehér köpeny alatt az övén lógó bajonettet.

– Nicht sehiessen, bitte![3]

Gudbrand megpördült, és közvetlenül az orra előtt egy pirospozsgás arcot pillantott meg, amely egy orosz egyensapka alól mosolygott le rá a lövészárok széléről. Aztán a férfi átlendült az árok szélén, és egy könnyed ugrással leérkezett a jégre.

– Daniel! – kiáltotta Gudbrand. – Dobri vécser![4] – emelte meg az egyensapkát Daniel. A fiúk jéggé dermedve bámultak rá. – Te, Edvard! – kiáltotta Daniel. – Egy kissé le kellene teremtened a hollandjainkat. Legalább ötven méter van arrafelé az őrállások között. Edvard ugyanolyan megbabonázott tekintettel bámult rá, mint a többiek.

– Daniel, te eltemetted az oroszt?

– Gudbrand arca fénylett az izgatottságtól.

– Hogy eltemettem–e? – kérdezett vissza Daniel.

Még a miatyánkot is elmondtam, és énekeltem is neki. Mi van, nagyot hallotok? Biztos vagyok benne, hogy a másik oldalon hallották. Azzal újra felpattant a lövészárok szélére, leült, a levegőbe emelte karját és meleg, mély hangon énekelni kezdett:

– Erős vár a Mi Istenünk... A csapat ujjongani kezdett, Gudbrand szeme könnybe lábadt a nevetéstől.

– Daniel, te sátánfattya! – tört ki belőle.

– Csak semmi Daniel!

Szólíts inkább úgy, hogy... – Daniel levette az orosz sapkát a fejéről, és a bélést betűzte. – Úriás. Az ördögbe, még írni is tudott! Na igen, de akkor is csak egy bolsevik volt. Leugrott az árokba és körülnézett.

– Remélem, senkinek sincs kifogása egy rendes zsidó névvel szemben? Mielőtt kitört a nevetés, a lövészárokban egy pillanatig nagy csend kerekedett, aztán az első bajtársak elindultak, hogy hátba veregessék Úriást.

Tizedik fejezet

Leningrád, 1942. december 31.

Istentelenül hideg volt a gépfegyverálláson. Gudbrand az összes ruháját magára húzta, fogai mégis vacogtak, és nem érezte az ujjait sem a kezén, sem a lábán. A lába volt a legrosszabb, még az új kapca sem segített rajta. A sötétséget fürkészte. Ezen az estén Iván nemigen hallatott magáról, lehet, hogy az újévet ünnepelte. Talán épp valami finomat falatozik, például káposztás birkahúst. Esetleg füstölt ürühúst. Gudbrand természetesen nagyon jól tudta, hogy az oroszok sem juthattak húshoz, de képtelen volt az ételen kívül másra gondolni. Ők maguk csak a szokásos kenyeret és lencselevest kapták ma is. A kenyeret jól látható zöld réteg fedte, de ezt már megszokták. Ha pedig már olyan penészes volt, hogy szétmállott, akkor egyszerűen belefőzték a levesbe. – Karácsonykor legalább egy kolbászt is kaptunk – morogta.

– Pszt! – intette le Daniel. – Ma este senki sincs odakinn, Daniel. Éppen szarvaspecsenyét esznek, sűrű, világosbarna vadasmártással és vörös áfonyával. Meg mandulaburgonyával. – Nehogy megint ételekről kezdj beszélni! Maradj csendben és arra ügyelj, hogy látsz–e valamit!

– Senkit sem látok, Daniel. Senkit az égvilágon.

Lehúzott fejjel, összegörnyedve guggoltak. Daniel az orosz katonasapkát viselte, Waffen–SS jelzéssel ellátott acélsisakja mellette feküdt. Gudbrand nagyon is megértette, miért nem azt hordja. Az örökös, jéghideg, csípős szél ugyanis átfújt a sisak széleinél, ami folyamatos, idegölő süvöltést eredményezett. Ez pedig nem túl szerencsés, ha az ember épp őrszolgálatban van.

– Valami baj van a szemeddel? – érdeklődött Daniel.

– Semmi, csak éjszaka egy kicsit rosszul látok.

– Ennyi az egész?

– És egy kicsit színvak is vagyok.

– Hogy lehet az ember egy kicsit színvak?

– Összekeverem a pirosat és a zöldet.

Nem tudom megkülönböztetni őket egymástól, a két szín valahogy egymásba olvad. Néha például egyetlen bogyót sem veszek észre az efdőben, amikor vörös áfonyát szedünk a vasárnapi sülthöz...

– Megmondtam, hogy ne beszélj ennivalóról!

Elhallgattak. Valahol messze felugatott egy gépfegyver. A hőmérő mínusz huszonöt fokot mutatott. Előző télen az is előfordult, hogy több éjszakán keresztül mínusz negyvenöt fok volt. Gudbrand azzal vigasztalta magát, hogy legalább a tetvek nyugton maradnak ebben a hidegben, és addig nem kezd el sehol sem viszketni, míg vissza nem tér a hálóhelyére a gyapjútakaró alá. De azok a kis nyavalyások jobban viselték a hideget, mint ő. Egyszer elvégzett egy kísérletet: a farkasordító hidegben három teljes napra kiterítette az alsóneműjét a hóba. Amikor utána a bunkerben magára húzta a trikót, az olyan volt, mint egy jégtábla. De ahogy kiengedett a kályha mellett, a hemzsegő társaság azonnal felélénkült rajta, ő pedig heves undorral a lángok közé vetette a ruhadarabot. Daniel megköszörülte a torkát.

– És hogy ettétek ezt a vasárnapi sültet? Gudbrandot nem kellett sokáig unszolni. – Először is apám felszeletelte a húst, teljes áhítattal, mint valami lelkész, mi, gyerekek, pedig csendben ültünk és csak figyeltük. Aztán anyám két szelet sültet tett mindenki tányérjára, és meglocsolta barna szósszal, ami olyan sűrű volt, hogy folyton kevergetni kellett, nehogy teljesen összeálljon. Volt hozzá rengeteg friss, zsenge kelbimbó is. Fel kellene venned a sisakot, Daniel, mi van, ha egy gránátszilánk fejen talál?

– Gondolj bele, mi van akkor, ha az egész gránát eltalál. Folytasd! Gudbrand lehunyta a szemét. A szája körül finom mosoly játszott.

– Édességnek aszalt szilvás grízt kaptunk. Vagy brownie–t. Ez egy különleges sütemény, a mama még Brooklynból hozta magával a receptjét. Daniel kiköpött a hóba. Normális esetben télen az őrség csak egyórás volt, de Sindre Fauke és Hallgrim Dale is lázasan feküdt, így Edvard Mosken, a szakaszvezető, úgy döntött, amíg a csapat újra teljes nem lesz, két órára nyújtja a szolgálatot. Daniel Gudbrand vállára tette a kezét.

– Honvágyad van, ugye? Hazavágysz az anyádhoz.

Gudbrand nevetett, ő is kiköpött a hóba, ugyanoda, ahová az előbb Daniel, és felnézett a jéggé dermedt csillagokra. A hó megcsikordult, Daniel felkapta a fejét.

– Róka – suttogta.

Hihetetlen, de még itt is, ahol minden négyzetmétert szétbombáztak, és az aknákat sűrűbben fektették le, mint a Kari Johans gate macskaköveit, még itt is éltek állatok. Nem volt sok, de mind a ketten láttak már nyulat és rókát, sőt néha görényt is. Persze megpróbálták lelőni őket, hiszen bármelyiket szívesen viszontlátták volna a fazékban. Aztán egyszer az oroszok lelőttek egy németet, aki kiment, hogy behozzon egy nyulat. A vezetőség úgy ítélte, hogy az ellenség szándékosan engedte ki az állatot a lövészárkukból, hogy így kicsalogassák őket a senki földjére. Mintha az oroszok maguktól odadobnának nekik egy nyulat! Gudbrand érezte, hogy kisebesedett az ajka, és az órájára pillantott. Az őrségváltásig még egy óra volt hátra. Azt gyanította, hogy Sindre dohányt dugott fel a végbelébe azért, hogy belázasodjon. Minden további nélkül el tudta róla képzelni. – Miért költöztetek haza Amerikából? – kérdezte Daniel. – A tőzsdekrach miatt. Apám elvesztette a munkáját a hajógyárban. – Látod – mondta Daniel –, ilyen a kapitalizmus. Akár jó idők járnak, akár rosszak, a szegények csak erőlködnek, a gazdagok pedig egyre csak zsírosodnak.

– Hát, ez már csak így van.

– Eddig így volt, de most új szelek fújnak.

Ha megnyerjük a háborút, Hitler biztosan tartogat még egy kis meglepetést ezeknek az embereknek. És apádnak sem kell majd a munkanélküliség miatt aggódnia. Neked is jelentkezned kellene a pártba.

– Te tényleg hiszel ebben az egészben?

– Miért, te nem?

Gudbrand nem szeretett Daniellel ellenkezni, így egy vállrándítással próbált kibújni a válasz alól, de Daniel megismételte a kérdést.

– Természetesen hiszek benne – felelte. – De mindenekelőtt Norvégiára gondolok, arra, hogy a bolsevikok nem juthatnak be az országba. Ha mégis így történne, akkor mindenképpen visszatérünk Amerikába.

– Egy kapitalista országba? – Daniel hangja élessé vált. – Egy olyan demokráciába, ami a gazdagok kezében van és ami a véletlenek és a korrupt vezetők játékszere?

– Inkább, mint a kommunizmus. – A demokrácia felett már eljárt az idő, Gudbrand, nézd csak meg Európát. Anglia és Franciaország már a háború kirobbanása előtt ebek harmincadjára került a munkanélküliség és a kizsákmányolás miatt. Csak két ember van, akik elég erősek ahhoz, hogy visszahozzák Európát a szakadék széléről: Hitler és Sztálin. Más lehetőség nincsen. Egy testvérnép, vagy a barbárok. Odahaza alig van valaki, aki megértené, mekkora szerencsénk volt, hogy a németek rohantak le bennünket és nem Sztálin mészárosai.

Gudbrand bólintott. Nemcsak azért, mert Daniel szájából hangzott el mindez, hanem amiatt is, amilyen meggyőződéssel mondta.

Hirtelen robbanás hallatszott, a lángok nappali világossággal árasztották el az eget. A föld megremegett. A sárga fénysugarakat barna föld és hó zuhogása kísérte, amik a gránát becsapódásakor repültek a levegőbe. Gudbrand kezével a fejét védve hasalt a lövészárok fenekén, amikor az egész egyszer csak elmúlt, épp olyan hirtelen, mint ahogy elkezdődött. Felpillantott a lövészárok szélére a gépfegyver mögé, ahol Daniel nevetett teli szájjal.

– Te meg mit művelsz? – csattant fel Gudbrand.

– Indítsd be a szirénát, hogy mindenki másszon elő!

De Daniel egyre hangosabban nevetett. – Drága, drága barátom! – kurjantotta a kacagástól könnyes szemmel. – Boldog újévet! Daniel az órájára bökött, Gudbrandnak ekkor kezdett derengeni, mi történt. Daniel számíthatott az oroszok újévi köszöntésére, mert bedugta a kezét a hóba, amit azért halmoztak fel az őrhely elé, hogy a gépfegyvert elrejtsék. – Brandy! – emelt győzedelmesen egy kevés barna folyadékot tartalmazó üveget a levegőbe. – Három hónap alatt spóroltam össze. Fogd! Gudbrand feltérdelt, és rávigyorgott Danielre.

– Előbb te! – kiáltotta.

– Biztos?

Egészen biztos, öregem, hiszen te spóroltad össze. De nehogy megidd az egészet! Daniel kilökte a dugót, és a magasba emelte az üveget.

– Leningrádra, arra, hogy tavasszal már a Téli Palotában koccintsunk – mondta ünnepélyesen, és levette a fejéről az orosz egyensapkát. – És arra, hogy nyáron már otthon legyünk, és szeretett Norvégiánkban hősként ünnepeljenek.

Szájához emelte az üveg száját, és hátrahajtotta a fejét. A barna folyadék a palack nyakában csordogált. Az üveg pislogva verte vissza a leszálló lángokat, és a következő években Gudbrand sokszor gondolkodott rajta, hogy az orosz orvlövészek vajon az üveg villanását látták–e meg akkor. Gudbrand a következő pillanatban hangos durranást hallott, és az üveg szétrobbant Daniel kezében. Üvegszilánkok és brandycseppek hullottak mindenfelé, Gudbrand pedig automatikusan behunyta a szemét. Érezte, hogy nedves lett az arca és valami végigcsorog az ajkain. Önkéntelenül is kidugta a nyelvét, hogy felfogjon néhány cseppet. Alkohol volt és valami más – valami édes és fémes íz. Sűrű volt, biztos a hideg miatt, gondolta, és kinyitotta a szemét. Daniel már nem volt ott az árok szélén, biztosan lebukott a gépfegyver mögé, amikor rájött, hogy észrevették őket, gondolta Gudbrand, de érezte, hogy a szíve gyorsabban ver.

– Daniel! Semmi válasz.

– Daniel!

Feltápászkodott a földről és felkapaszkodott az árok szélére. Daniel a hátán feküdt a töltényöwel a feje alatt, arcát eltakarta a sapka. A havat vér – és brandypettyek borították. Gudbrand lekapta a sapkát barátja arcáról. Daniel tágra nyílt szemmel meredt a csillagokra, homloka közepén egy hatalmas, fekete lyuk tátongott. Gudbrand, aki továbbra is szájában érezte az édeskés, fémes ízt, most émelyegni kezdett.

– Daniel.

De csak suttogás hagyta el kiszáradt ajkát. Daniel úgy feküdt ott, mint egy kisfiú, aki angyalt akar készíteni a hóban, de közben hirtelen álomba merült. Gudbrand felbuggyanó zokogással vetette rá magát a szirénára, és forgatni kezdte a fogantyút. Ahogy a lángok lehanyatlottak a rejtekhelyükre, úgy emelkedett a sziréna éles, panaszos sikolya az ég felé. Nem így kellett volna történnie, csak erre bírt gondolni.

Oóóóóóó–óóóóóóóóóóóóóóó...!

Edvard és a többiek kijöttek, és megálltak mögötte. Néhányan a nevét kiabálták, de Gudbrand nem hallotta, egyre csak forgatta, forgatta a kurblit. Végül Edvard lépett oda hozzá, és rátette a kezét a fogantyúra. Gudbrand elengedte, nem fordult meg, csak állt ott a lövészárok széle és az ég felé meredve, miközben könnyei az arcára fagytak. A sziréna üvöltése fokozatosan alábbhagyott.

Nem így kellett volna történnie – suttogta.

Tizenegyedik fejezet

Leningrád, 1943. január 1.

Danielnek már jégkristály keletkezett az orra alatt, a szemzugában és a szája sarkában, amikor odébbvitték. Általában nem mozdították el a halottakat, amíg meg nem merevedtek a hidegben, mert akkor könnyebb volt cipelni őket, Daniel azonban a gépfegyver útjában feküdt, így ketten elvonszolták a lövészárok egyik néhány méterre lévő kiszélesedéséhez, és két kiürült lőszeresládára fektették. Hallgrim Dale egy zsákot tekert Daniel feje köré, hogy merev, mosolyba torzult arcát eltakarja. Edvard felhívta az Északi Egységet, és megadta, hol fekszik Daniel teste. Megígérték, hogy az éjszaka folyamán odaküldenek érte két hullaszállítót. Azután a szakaszvezető kiparancsolta Sindrét a betegágyból, hogy vegye át az őrség további részét Gudbrand mellett. Először is meg kellett tisztítaniuk az összefröcskölt gépfegyvert.

– Teljesen szétbombázták Kölnt – mondta Sindre.

Egymás mellett hasaltak fenn, a lövészárok peremén lévő keskeny mélyedésben, ahonnan szemmel tarthatták a senki földjét. Gudbrand csak most vette észre, milyen kellemetlenül érinti Sindre közelsége.

– És Sztálingrád is a pokolra jutott – tette hozzá Sindre. Gudbrand semmit sem érzékelt a hidegből, mintha egész testét vattával tömték volna tele, semmi nem jutott el a tudatáig. Egyedül a bőrét égető, jéghideg fémet érezte és dermedt ujjait, melyek nem akartak engedelmeskedni. Megpróbálta újra. A gépfegyver agya és a ravasz már ott feküdt mellette a gyapjútakarón, de a zárszerkezet kilazításával sehogy sem boldogult. Pedig Sennheimben kiképezték őket, hogy a fegyvert akár bekötött szemmel is szét tudják szedni, és össze tudják szerelni. Sennheimben, a szép és meleg német Elzászban. Persze teljesen más a helyzet akkor, amikor az ember egyáltalán nem érzi, mit csinálnak az ujjai.

– Nem hallod? – folytatta Sindre.

Jönnek az oroszok, hogy kicsináljanak bennünket, pontosan úgy, ahogy Gudesont. Gudbrandnak eszébe jutott az a német Wehrmacht–kapitány, aki Sindrén szórakozott, amikor kiderült, hogy a norvég egy Toten nevű hely közelében fekvő tanyáról származik.

– Toten? Wie im Totenreich?[5] – nevetett a kapitány.

A zárszerkezet fogantyúja megakadt. – A fenébe is! – Gudbrand hangja remegett. – Minden csupa vér, teljesen összefagytak az alkatrészek. Lehúzta ujjatlan kesztyűjét, a zárszerkezethez emelte a szórófejes fegyverolajos üvegcsét, és megnyomta a tetejét. A hideg miatt a folyadék besűrűsödött és nehezen mozdult, de Gudbrand tudta, hogy az olaj feloldja a vért. Egyszer a gyulladt fülébe is fegyverolajat csöpögtetett. Sindre hirtelen Gudbrand felé támaszkodott, és egyik körmével egy töltényt kezdett vakargatni.

– Istenemre – szólalt meg, és Gudbrandra villantotta vigyorát, ami látni engedte a fogai között a barna csíkokat. Sápadt, borotválatlan arca annyira közel volt, hogy Gudbrandot megcsapta rothadó lehelete, ami egy idő után mindannyiuk szájából egyformán áradt. Sindre felemelte az ujját.

– Ki gondolta volna, hogy Danielnek ennyi agya volt, mi? Gudbrand elfordult tőle. – Pedig nem sok mindenre használta – folytatta Sindre ujja hegyét tanulmányozva. – Különben miért jött volna vissza tegnap este a senki földjéről? Hallottalak titeket arról beszélni, hogy elhúztok innen. Hiszen ti olyan... igazi jó barátok voltatok. Gudbrand először nem is figyelt oda Faukére, a szavak csak nehezen jutottak el az agyáig. De amikor megértette, hogy mire céloz a másik, érezte, hogy a meleg lassan visszakúszik a testébe.

– A németek sosem fognak visszavonulni – mondta Sindre. – Itt fogunk meghalni, mind egy szálig. El kellett volna mennetek. A bolsevikok biztosan nem olyan kemények, mint Hitler, az olyanokkal szemben, mint te meg Daniel. Úgy értem, az ilyen jó barátokkal szemben. Gudbrand nem válaszolt. Már ujjai hegyébe is visszatért az élet. – Azon gondolkodtunk, hogy éjszaka lelépünk innen – folytatta Sindre. – Hallgrim Dale meg én. Amíg még nem késő. Oldalra fordult a hóban, és Gudbrandra nézett.

– Ne nézz ilyen ijedten, Johansen – vigyorgott.

– Mégis mit gondolsz, miért betegedtünk le?

Gudbrand begörbítette lábujjait a csizmában. Most már valóban érezte, hogy megvannak a tagjai. Meleg és kellemes érzés volt, de valami mintha megváltozott volna.

– Velünk tartasz, Johansen? – kérdezte Sindre. Hát persze, a tetvek! Meleg volt a teste, de nem érezte a tetveket! Sőt, a süvítés is megszűnt a sisak alatt.

– Szóval, te terjesztetted a pletykát – szólalt meg.

– Mi? Miféle pletykát?

Daniel és én arról beszéltünk, hogy Amerikába megyünk, és nem az oroszokhoz. És nem most, hanem majd a háború után. Sindre vállat volt, az órájára pillantott és feltérdelt. – Ha megpróbálod, lelőlek – figyelmeztette Gudbrand. – Mégis mivel? – biccentett Sindre a fegyver takarón heverő alkatrészeire. Puskáik a bunkerben voltak, és mindketten tisztában voltak vele, hogy Sindre eltűnik, mire Gudbrand visszaérne.

– Maradj csak itt, és halj meg, ha annyira ezt akarod, Johansen. Add át üdvözletemet Dalénak, és mondd meg neki, hogy jöjjön utánam. Gudbrand bedugta a kezét az egyenruhája alá, és előhúzta a bajonettet. A fény megcsillant az acélpengén. Sindre megrázta a fejét. – Az olyan fickók, mint te meg Gudeson, csak álmodoznak. Tedd le a kést, és inkább gyere velem. Az oroszok most kaptak ellátmányt a Ladoga–tavon keresztül, friss hús is van náluk.

– Nem vagyok áruló – jelentette ki Gudbrand. Sindre felállt. – Ha megpróbálsz megölni a bajonettel, a hollandok őrhelyén meghallanak bennünket, és riadót fújnak. Légy észnél! Mit gondolsz, kettőnk közül kiről fogják azt hinni, hogy megpróbálta megakadályozni a másikat a szökésben? Rólad, akiről már lábra kapott a pletyka, hogy szökést tervezel, vagy rólam, aki a párt tagja vagyok?

– Ülj vissza, Sindre Fauke! Sindre elnevette magát.

– Te nem vagy gyilkos, Gudbrand.

Most megyek. Adj nekem ötven méter elönyt, mielőtt riadóztatod a többieket, akkor megúszod szárazon. Egymásra meredtek. Egyszer csak apró pelyhekben hullani kezdett a hó. Sindre elmosolyodott. – Holdfény és hóesés egyszerre – ilyesmi ritkán fordul elő, nem igaz?

Tizenkettedik fejezet

Leningrád, 1943. január 2.

A lövészárok, ahol a négy férfi állt, két kilométerrel északra feküdt saját frontszakaszuktól, pontosan ott, ahol az árok hurkot képezve szinte hátrafelé kanyarodott. A kapitányi rangjelzést viselő férfi Gudbrand előtt állt, és a lábával dobogott. Havazott, a katonasapka tetejére finom, fehér hóréteg rakódott. Edvard Mosken a kapitány mellett állt, és Gudbrandot fürkészte. Egyik szemét tágra nyitotta, a másikkal félig hunyorított.

– So – mondta a kapitány.

Er is hinüber zu den Russen geflohen?[6]

– Ja – ismételte meg Gudbrand.

– Warum?[7]

– Das weiss ich nicht.[8]

A kapitány a levegőbe bámult, a fogát szívogatta és dobogott. Aztán bólintott Edvardnak, morgott néhány szót a Rottenführerjének, a német tizedesnek, akit magával hozott és elköszöntek. A hó csikorgott lépteik alatt. – Ennyi volt az egész – mondta Edvard továbbra is Gudbrandra függesztve tekintetét.

– Igen – felelte Gudbrand.

– Nem volt valami nagy vizsgálat.

– Nem.

Ki gondolta volna? – tágra nyitott szeme továbbra is halottan bámulta Gudbrandot. – Itt folyton dezertálnak a katonák – mondta Gudbrand. – Mégsem indíthatnak minden esetben vizsgálatot... – Úgy értem, ki gondolta volna, hogy éppen Sindre tesz ilyesmit.

– Igen, ebben igazad van – bólogatott Gudbrand.

– Nem sokat spekulált rajta.

Csak fogta magát és elrohant. – Bizony. – Kár, hogy a gépfegyver még nem volt összeszerelve. – Edvard hangjából sütött a gúny. – Igen. – És arra sem volt időd, hogy a holland őrségnek kiabálj?

– Kiabáltam, de már késő volt.

– És sötét is volt.

– Majdnem telihold volt – közölte Edvard.

Mereven nézték egymást. – Tudod, mire gondolok? – kérdezte Edvard. – Nem. – Dehogynem, látom rajtad, tudod te jól. Miért, Gudbrand? – Nem öltem meg – Gudbrand Edvard küklopszszemére szegezte pillantását. – Megpróbáltam beszélni a fejével, de nem hallgatott rám. Egyszerűen elrohant, mégis mit kellett volna tennem? Mindketten mélyeket lélegeztek, egymás felé hajoltak a szélben, ami azonnal messze fújta a szájukon kigomolygó párát.

– Emlékszem még rá, mikor néztél legutóbb így ki, mint most, Gudbrand. Azon az éjszakán, amikor megölted azt az oroszt a bunkerben. Gudbrand vállat vont. Edvard a karjára tette jéggé fagyott kesztyűjét.

– Figyelj ide! Sindre nem volt jó katona, sőt talán még csak jó ember sem. De mi olyan emberek vagyunk, akikbe szorult némi erkölcs. Tartanunk kell egy bizonyos színvonalat, hogy a méltóságunk megmaradjon, érted?

– Most már elmehetek?

Edvard Gudbrandra nézett. Hozzájuk is eljutottak a hírek, hogy Hitler már nem arat győzelmet minden fronton. Ennek ellenére a norvég önkéntesek áradata egyre duzzadt, Daniel és Sindre helyére már be is állt két fiú Tynsetből.

Sorra érkeznek az új és fiatal arcok. Néhányan sokáig megmaradnak az ember emlékezetében, másokat azonnal elfelejt, mihelyt eltűnnek. Daniel azok közé tartozott, akikre emlékezni fog, ezt jól tudta. Pont olyan jól tudta, mint azt, hogy Sindre arca nemsokára kitörlődik majd belőle. Kitörlődik. Az ifjabb Edvard néhány nap múlva kétéves lesz. Igyekezett nem gondolni erre.

– Menj csak – válaszolta.

– És húzd be a fejed.

– Persze – mondta Gudbrand.

– Még a hátamat is begörbítem.

Emlékszel, mit mondott Daniel? – Edvard arcán halvány mosoly suhant át. – Annyit járkálunk itt meggörnyedve, hogy amikor visszatérünk Norvégiába, olyan hajlott lesz a hátunk, mint egy kampó. A távolból egy gépfegyversorozat hangzott fel.

Tizenharmadik fejezet

Leningrád, 1943. január 3.

Gudbrand egy rándulással ébredt. Hunyorogva pislogott a sötétben, de csak a felette lévő hálóhely körvonalait tudta kivenni. Érezte a fa és a föld nyirkos szagát. Kiáltott volna? A többiek azt állították, hogy már nem ébrednek fel a kiabálására. Érezte, hogy a pulzusa lassan csillapodik. Megvakarta az oldalát. A tetvek sosem alusznak.

Ugyanaz az álom volt, ami mindig felriasztotta. Még most is érezte a mancsokat a mellén, látta a sárga szemeket a sötétben és a csorgó nyálat, érezte a ragadozó fehér fogait borító vér bűzét. És hallotta a halálfélelemtől levegő után kapkodó lihegést is. A saját lélegzete volt vagy az állaté? Az álom mindig ugyanaz volt: alszik és ébren is van egyszerre, de képtelen megmozdulni. Az állat állkapcsa éppen a torka felé kap, amikor az ajtó felől felugat egy géppisztoly. A lövések felrepítik az állatot a takaróról a levegőbe, majd a bunker falához csapják a szitává lőtt bundát. Aztán csend lesz, és a padlón ott hever egy véres, formátlan, szőrrel borított massza. Egy görény. Aztán egy férfi lép ki az ajtó árnyékából a holdfény beszűrődő, keskeny sugarába, ami csupán az arca felét világítja meg. De ma éjszaka valami megváltozott az álomban. A fegyver szája ugyan most is füstölt, és a férfi most is mosolygott, mint mindig, de egy hatalmas, fekete kráter volt a homlokán. És ahogy felé fordult, Gudbrand a fején lévő lyukon keresztül megpillantotta a holdat.

Gudbrand jeges huzatot érzett a nyitott ajtó felől. Odafordult, és a vér is megfagyott az ereiben, amikor megpillantotta az ajtónyílást kitöltő sötét alakot. Még mindig álmodik? Az alak belépett a helyiségbe, de túl sötét volt ahhoz, hogy Gudbrand rájöjjön, ki lehet az. Az illető hirtelen megtorpant. – Ébren vagy, Gudbrand? – kérdezte Edvard Mosken hangosan. A többi hálóhelyről elégedetlen morgás hallatszott. Edvard egészen közel lépett Gudbrandhoz. – Fel kell kelned! – közölte. Gudbrand felnyögött. – Valamit elnéztél a listádon, épp most váltottak le. Most Dale...

– Visszatért.

– Hogy micsoda?

– Dale épp most ébresztett fel.

– Daniel visszatért.

– Te meg miről beszélsz?

Gudbrand a sötétben csak Edvard leheletének fehér gomolygását látta. Felült és előhúzta a csizmáját a takaró alól. Mindig ott tartotta, amikor aludt, mert a lábbeli nedves talpa így nem fagyott jéggé. Felemelte az ágyról a vékony gyapjútakaró tetejébe terített kabátját, és követte Edvardot. A csillagok még ott hunyorogtak felettük, de kelet felől már pirkadt. Keserves zokogást hallott valahonnan, de egyébként minden különösen csendes volt.

– Holland újoncok – dörmögte Edvard. – Tegnap érkeztek, és az imént tértek vissza az első, senki földjén tett kirándulásukról. Dale furcsa pózban ácsorgott az árok közepén: feje félrebillent, karjai a törzsétói kifelé fordultak. Egy sálat tekert a nyaka köré, éhségtől beesett arca mélyén ülő szeme csukva volt. Olyan volt, mint egy koldus.

– Dale! – csattant fel Edvard, mire a fiú felriadt.

– Mutasd meg nekünk!

Dale ment elöl. Gudbrand érezte, hogy a szíve szaporábban ver. A fagy a bőrét harapdálta, de a hideg még nem tudta kiűzni tagjaiból a hálóhely meleg, álomittas emlékét. Az árok olyan keskeny volt, hogy csak egymás mögött tudtak haladni. Gudbrand a hátában érezte Edvard pillantását.

– Ott! – mutatta Dale.

A szél érdes hangon fütyült a sisak széle alatt. A lőszeresládákon szétvetett, merev tagokkal egy hulla feküdt. Az árokban kavargó hó vékony réteggel vonta be az egyenruháját, fejét egy zsákkal tekerték körül. – A francba! – Dale a fejét rázva toporgott a hóban. Edvard nem szólt egy szót sem. Gudbrand tudta, arra vár, hogy ő mondjon valamit. – Miért nem vitték el a hullaszállítók? – kérdezte végül.

– Elvitték – válaszolta Edvard.

– Tegnap délután voltak itt érte.

– Akkor meg miért hozták vissza?

– Gudbrand érezte, hogy Edvard ránéz.

Az ezredben senki nem tud olyan parancsról, ami arra vonatkozott volna, hogy hozzák vissza. – Akkor csak valami félreértés lehet – mondta Gudbrand. – Talán – Edvard egy vékony, félig elszívott cigarettát kotort elő a zsebéből. Hátat fordított a szélnek, és a tenyerébe rejtve meggyújtotta. Néhány szippantás után továbbadta, és így szólt: – Akik elvitték, azt állítják, hogy az északi szektor tömegsírjába fektették.

– Ha ez így van, akkor már el is temették, nem?

Edvard a fejét rázta. – Előbb elégetik a holtakat, csak azután temetik el őket. És mindig nappal égetnek, nehogy a fény elárulja őket az oroszoknak. Az új sírok éjszaka nyitva vannak és nem is őrzik őket. Valaki minden bizonynyal ma éjszaka hozta vissza Danielt.

– A francba! – ismételte meg Dale. Elvette a cigarettát, és mohón megszívta. – Akkor mégis igaz, hogy elégetik a holttesteket? – kérdezte Gudbrand.

– De minek, ilyen hidegben?

– A jég az oka – mondta Dale.

Ahogy melegszik az idő, a hullák a felszín közelébe kerülhetnek. Kelletlenül továbbadta a cigarettát. – Tavaly télen Vorpenest közvetlenül az állásunk mögött temettük el, és tavasszal újra belébotlottunk. Mármint abba, amit a rókák meghagytak belőle.

– Igazából az a kérdés – mondta Edvard –, hogy hogyan került ide Daniel? Gudbrand a vállát vonogatta.

– Dale előtt te voltál őrségben – Edvard egyik szemével hunyorított, küklopszszemét viszont Gudbrandra függesztette, aki a cigarettával piszmogott. Dale megköszörülte a torkát. – Négyszer jártam erre – adta tovább Gudbrand a cigarettát. – Akkor még nem volt itt. – Az őrség ideje alatt eljuthattál az északi szektorhoz. Ráadásul szánkónyomok is vannak a hóban.

– Azok biztosan a hullaszállítóké – mondta Gudbrand.

Nem, mert ezek az utolsó csizmanyomok felett húzódnak, te pedig azt mondtad, hogy négyszer jártál erre. – A fenébe, Edvard, én is látom, hogy Daniel itt van! – csattant fel Gudbrand. – Valaki nyilván idehozta, mégpedig nagyon valószínű, hogy szánkóval. De ha figyelnél arra, amit mondok, akkor felfognád, hogy az a valaki azután volt itt, hogy én utoljára erre jártam. Edvard nem válaszolt, csak idegesen kitépte a cigaretta végét Dale szájából és rosszalló pillantást vetett a cigaretta papírján keletkezett nedves foltokra. Dale a dohányszálakat szedegette a nyelvéről, és Edvardra bandzsított. – Az ég szerelmére, miért találtam volna ki ilyesmit? – kérdezte Gudbrand. – És hogy tudtam volna eljutni az Északi Egységhez, és onnan egy holttestet szánkón idehozni anélkül, hogy az őrség megállított volna? – Mondjuk úgy, hogy a senki földjén mentél keresztül.

Gudbrand hitetlenkedve rázta a fejét. – Azt hiszed, hogy teljesen elment az eszem, Edvard? Mihez kezdenék Daniel holttestével? Edvard még szippantott egy utolsót a cigarettából, majd ledobta a csikket a hóba és rátaposott. Mindig ezt csinálta, maga sem tudta, miért, de nem bírta a füstölgő csikk látványát. A hó megcsikordult a sarka alatt. – Nem, nem hiszem, hogy idehoztad volna Danielt – mondta. – Mert szerintem ez itt nem Daniel. Dale és Gudbrand összerándult.

– Biztos, hogy Daniel – mondta Gudbrand. – Vagy valaki, akinek nagyon hasonló a testfelépítése – folytatta Edvard. – És ugyanannak a századnak a jele van az egyenruháján.

– De a zsák... – kezdte Dale. – És persze te meg tudod különböztetni egymástól a zsákokat, mi? – kérdezte Edvard gúnyosan, de közben Gudbrandot figyelte.

– Ez Daniel – mondta Gudbrand, és nyelt egyet.

– Megismerem a csizmáját.

Szóval, szerinted elég, ha szólunk a hullaszállítóknak, hogy vigyék el újra? – kérdezte Edvard. – Anélkül, hogy megnéznénk közelebbről. Erre számítottál, nem igaz?

– Menj a pokolba, Edvard! – Nem vagyok én abban olyan biztos, hogy engem várnak most ott, Gudbrand. Dale, szedd le róla a zsákot! Dale értetlenül pislogott a két dühödten egymásra meredő férfira.

– Nem hallottad? – dörrent rá Edvard.

– Vedd már le azt a zsákot!

– Én nem szeretnék...

– Ez parancs volt! Most!

Dale tovább tétovázott, pillantása ide–oda járt a két férfi, illetve a lőszeresládákon fekvő merev alak között. Aztán vállat vont, és a kabátja alá dugta a kezét.

– Várj! – szólt rá Edvard. – Kérdezd csak meg Gudbrandtól, kölcsönadja–e neked a bajonettjét! Mostanra Dale teljesen összezavarodott. Kérdő tekintettel Gudbrandra nézett, aki a fejét rázta. – Ez meg mit jelentsen? – szólt Edvard még mindig Gudbrandra meredve. – A bajonett viselése kötelező, hogyhogy nincs nálad? Gudbrand nem válaszolt.

– Nahát, Gudbrand, te, aki valóságos gyilkológéppé válsz a bajonettel a kezedben, csak úgy elveszítetted a fegyvered? Gudbrand továbbra is hallgatott.

– Úgy látszik, ez történt. Jól van, akkor használd a sajátodat, Dale. Gudbrand legszívesebben letépte volna szakaszvezetője fejéről azokat a nagy, elálló füleit. Egy igazi patkány, patkányszemekkel és patkányszíwel! Hát egyáltalán nem ért semmit? Hátuk mögött a bajonett alatt megreccsent a zsák, amit Dale zihálása követett. Mindketten megpördültek. Az új nap vörös fényében egy hófehér arc meredt rájuk vigyorba torzult szájjal. Homlokán egy harmadik, tágra nyílt szem tátongott. Minden kétséget kizáróan Daniel feküdt előttük.

Tizennegyedik fejezet

Külügyminisztérium, 1999. november 4.

Bernt Brandhaug az órájára pillantott, és összeráncolta homlokát. Nyolcvankét másodperc, héttel több, mint máskor. Aztán belépett az ülésterembe, hogy híres hófehér mosolyával és kirobbanó frissességgel köszöntse az asztal körül ülőket.

Az asztal egyik oldalán Kurt Meirik, az NBSZ vezetője ült, oldalán az előnytelen hajcsatot, ambiciózus kosztümöt és szigorú arckifejezést viselő kolléganőjével, Rakellel. Brandhaugnak feltűnt, hogy a nő ruhája kissé drágának tűnik egy titkárnői fizetéshez képest. Továbbra is bízott a megérzéseiben, melyek azt súgták neki, hogy a nő elvált. Persze lehetne egy jómódú férfi felesége is, vagy esetleg a szülei gazdagok. Újbóli felbukkanása egy olyan ülésen, amellyel kapcsolatban Brandhaug előre jelezte, hogy bizalmas ügyről van szó, azt jelentette, hogy fontosabb pozíciót tölt be az NBSZ–ben, mint azt a férfi korábban feltételezte. Úgy döntött, többet akar tudnia róla.

Az asztal másik oldalán Anne Størksen ült, azzal a magas, vékony hogyishívják osztályvezetővel a rendőrségtől.

Nem elég, hogy nyolcvankét másodpercre volt szüksége, hogy elérje a tárgyalót, most meg képtelen rájönni a pasas nevére – csak nem öregszik?

Még a gondolat végére sem ért, amikor újra eszébe jutottak az előző este történtek. Meghívta Lisét, a fiatal külügyminisztériumi gyakornokot egy kis – ahogy ő nevezte – túlóra–vacsorára, majd egy italra a Continental Hotelbe, ahol pozíciójának köszönhetően állandó szobával rendelkezett a komoly diszkréciót követelő találkozók, megbeszélések lebonyolítására. Lise becsvágyó lány volt, nem kérette magát sokáig, de a szeánsz mégsem zárult sikeresen. Öregszik? Ugyan, egyetlen eset nem a világ! Valószínűleg csak túl sokat ivott, szó sincs róla, hogy öreg lenne. Brandhaug elraktározta a gondolatot az agya leghátsó zugába, és leült. – Köszönöm, hogy ilyen hamar létrejöhetett ez a találkozó – kezdte. – Feltételezem, a megbeszélés bizalmas természetét nem szükséges hangsúlyoznom, mégis megteszem, hiszen van maguk között olyan, akinek nincs még tapasztalata hasonló jellegű ügyekkel. Gyors pillantást vetett Rakel kivételével mindenkire, hogy ily módon jelezze, a kijelentés rá vonatkozott. Ezután Anne Størksenhez fordult: – Egyébként hogy van az emberük? A rendőrfőkapitány–asszony enyhén zavarba jött. – Mármint a rendőrtiszt – tette hozzá Brandhaug sietve.

– Hole, ugye?

A nő Møller felé intett, aki kétszer is megköszörülte a torkát, mielőtt belefogott. – A körülményekhez képest jól van. Természetesen nagyon megrázták a történtek, de... hát, igen... – vonta meg a vállát, jelezvén, hogy nem tud sokat hozzátenni. Brandhaug felvonta frissen szedett szemöldökét.

– De remélem, annyira nem nagy a megrázkódtatás, ami érte, hogy bármiféle információ kiszivároghasson tőle. – Nem valószínű – Møller a szeme sarkából érzékelte, hogy a rendőrfőkapitány hirtelen felé fordult. – Nem hinném, hogy ettől kellene tartanunk. Hole tisztában van az ügy kényes természetével. És természetesen a történtekkel kapcsolatos titoktartási kötelezettségről szóló utasítást is megkapta. – Ugyanez vonatkozik a többi rendőrre is, akik az eset idején a helyszínen tartózkodtak – fűzte hozzá gyorsan Anne Storksen.

– Akkor remélhetőleg mindent kézben tartanak – mondta Brandhaug. – Engedjék meg, hogy röviden ismertessem, milyen fejlemények történtek az ügyre vonatkozóan. Éppen az imént folytattam egy hosszabb lélegzetvételű beszélgetést az amerikai nagykövettel, és kijelenthetem, hogy az ügyet érintő legtöbb lényegi pontban egyetértettünk. Pillantását végigfuttatta az asztal körül ülőkön, akik feszült várakozással tekintettek rá. Várták, hogy ő, Bernt Brandhaug, miről számol be nekik.

Nem sok kellett hozzá, hogy néhány másodperccel ezelőtti rosszkedve elpárologjon.

– A nagykövet tájékoztatott róla, hogy a Secret Service–ügynök állapota, akit a maguk embere – intett Møller és a rendőrfőkapitány–asszony felé – lőtt le az útdíjfizető állomásnál, stabil, és már nincs közvetlen életveszélyben. Megsérült a hátcsigolyája és belső vérzése volt, de a golyóálló mellény némiképp megvédte. Sajnálatosnak tartom, hogy nem értesültünk korábban erról, de érthető okokból az ügyet érintő minden kommunikációt igyekeztek a minimumra csökkenteni, és csupán olyan információkat osztottak meg egymással a beavatottak, amelyekre mindenképpen szükség volt.

– Hol van most? – érdeklődött Møller. – Erről magának egyáltalán nem kell tudnia, Møller. A férfi arcán zavar tükröződött. Egy másodpercre nyomasztó csend telepedett a szobára. Mindig kínos egy kissé, ha valakit emlékeztetni kell arra, hogy nem kell többet tudnia, mint ami a munkájához szükséges. Brandhaug elmosolyodott, és sajnálkozva széttárta karját, mintha azt akarná mondani, hogy megértem, hogy tudni szeretné, de ez van. Møller bólintott, és az asztalra szegezte tekintetét. – Oké – mondta Brandhaug. – Annyit elárulhatok, hogy a műtét után egy német katonai kórházba szállították.

– Értem – Møller a tarkóját vakarta. – Öhm...

Brandhaug várt. – Azon gondolkodom, nem lenne–e jó, ha Hole tudna erról? Mármint, hogy az SS–ügynök életben marad. Ez lényegesen könnyebbé tenné számára a helyzetet. Brandhaug Møllerre nézett. Ezen az osztályvezetőn sosem tudott kiigazodni.

– Rendben – válaszolta. – Mi az, amiben egyetértettek a nagykövettel? – szólalt meg Rakel. – Hamarosan kitérek rá – mondta Brandhaug könnyedén, aki tulajdonképpen pont most akart beszámolni a dologról, ám nem kedvelte, ha csak úgy félbeszakítják. – Előbb szeretném Møllert és az oslói rendőrséget dicséretben részesíteni, amiért olyan gyorsan reagáltak a történtekre. Ha a beszámolók helyesek, az ügynök mindössze tizenkét perc elteltével már orvosi kezelésben részesült.

– Hole és Ellen Gjelten, a kolléganője, szállította be az ügynököt az Aker kórházba – mondta Anne Størksen. – Elképesztően gyorsan reagáltak – szögezte le Brandhaug. – És ezzel a véleményemmel az amerikai nagykövet is egyetértett. Møller és a rendőrfőkapitány egymásra pillantott.

– Továbbá a nagykövet beszélt a Secret Service–szel. Az amerikaiak természetesen nem kívánnak büntetőeljárást indítani az ügyben.

– Természetesen – visszhangozta Møller. – Abban is megegyezett a véleményünk, hogy lényegében az amerikai oldalt terheli a felelősség, az ügynöknek ugyanis semmi keresnivalója nem volt a jegyárusító bódéban. Pontosabban, természetesen ott tartózkodhatott volna, de erről a helyszínen tartózkodó norvég összekötő tisztet értesíteni kellett volna. A rendőrtiszt, aki azon a ponton teljesített szolgálatot, ahol az ügynök bejutott a területre, és akinek értesítenie kellett volna – elnézést, aki értesíteni tudta volna – az összekötő tisztet, csak az igazolványra figyelt, amit az ügynök felmutatott neki. Miután parancsba kapták, hogy az SS–ügynököknek szabad bejárásuk van az összes biztosított területre, a rendőr nem látta értelmét, hogy a továbbiakban jelentést tegyen róla. Utólag persze, mind úgy gondoljuk, hogy jelentenie kellett volna. Anne Størksenre pillantott, aki nem adta jelét annak, hogy bármit is közbe szeretne vetni.

– A jó hír viszont az, hogy egyelőre úgy tűnik, a nyilvánosság felé semmi nem szivárgott ki. De nem azért hívtam ide magukat, hogy megvitassuk, mit tegyünk, ha minden a legjobban alakul. Naivitás lenne azt feltételezni, hogy a lövöldözés előbb–utóbb nem szivárog ki valahol. Bernt Brandhaug beszéd közben föl–le mozgatta nyitott tenyerét, mintha a mondatokat a könnyen fogyasztható falatokra akarná darabolni.

– Ráadásul a mellett a mintegy húsz ember mellett, akik az NBSZ–től, a külügyminisztériumból és az irányítócsoportból ismerik az ügyet – nem is róluk van szó, az ő java részük biztosan betartja az általános titoktartási kötelezettséget még vagy tizenöt rendőrtiszt is a helyszínen tartózkodott. Ok azonban közönséges rendőrök, akiknek semmiféle tapasztalatuk nincs az olyan fokú titoktartási kötelezettséget illetően, mint amire jelen esetben szükség van. Ráadásul ott vannak az emberek a kórházból, a légiközlekedéstől, az útdíjfizető rendszert működtető Fjellinjen AS társaságtól és a Hotel Plazától, akik többé–kevésbé gyanítják, mi történhetett. És arra sincsen garancia, hogy a környékbeli épületek egyikéből sem követte senki a konvojt távcsővel. Egyetlen szó bármelyik érintettől és...

Felfújta az arcát, és robbanást színlelt. Az asztal körüli csendet Møller krákogása törte meg. – És miért lenne... öhm... annyira nagy probléma, ha kiszivárogna? Brandhaug olyan arccal bólintott, mintha azt jelezné, hogy a kérdés egyáltalán nem volt ostoba, s ezzel természetesen azonnal sikerült Møllert meggyőznie az ellenkezőjéről.

– Az Amerikai Egyesült Államok kicsit több mint egy egyszerű szövetséges állam – kezdte Brandhaug egy alig látható mosollyal. Mindezt olyan hangsúllyal közölte, mintha egy külföldinek mesélne arról, hogy Norvégia királyság és a fővárosát Oslónak hívják.

– 1920–ban Norvégia egyike volt Európa legszegényebb országainak, és ha az USA nem segít, ez minden bizonnyal még ma is így volna. Felejtsék el a politikusok szónoki képességeit. A norvég emigráció, a háború után kapott Marshall–segély, az északi–tengeri olajkincs feltárásához nyújtott segítség – no meg Elvis – alighanem az Egyesült Államok egyik legelkötelezettebb hívévé tették Norvégiát. Mi, akik most itt helyet foglalunk, mindannyian keményen megdolgoztunk azért, hogy elérjünk oda, ahol most karrierünk tart. De csak jusson bármelyik politikusunk fülébe, hogy ebben a szobában valaki felelős azért, hogy az amerikai elnök életveszélyes helyzetbe került...

Brandhaug hagyta a levegőben lebegni a mondat végét, miközben pillantása végigsiklott az asztalnál ülőkön.

– Óriási szerencsénkre – folytatta –, az amerikaiak inkább hajlandóak elismerni, hogy a Secret Service–ügynökeik egyike hibázott, minthogy beismerjék az egyik legközelebbi szövetségükkel való együttműködés alapvető hiányát.

– Vagyis – szólalt meg Rakel anélkül, hogy tekintetét felemelte volna az előtte fekvő jegyzettömbből –, nincs szükségünk norvég bűnbakra. Majd pillantását egyenesen Brandhaugra emelte.

– Szükségünk van viszont egy norvég hősre, nem igaz? Brandhaug elképedéssel vegyes érdeklődéssel bámult rá. Elképedéssel, mert a nő olyan gyorsan felfogta, mit akart, és érdeklődéssel, mert ebben a szempillantásban teljesen világossá vált számára, hogy a nőt mindenképpen a listáján akarja látni.

– Így van. Azon a napon, amikor nyilvánosságra kerül, hogy egy norvég rendőrtiszt lelőtt egy SS–ügynököt, készen kell lennie a saját verziónknak – mondta Brandhaug. – Ennek a változatnak pedig arról kell szólnia, hogy a mi részünkről semmilyen hiba nem történt, az összekötő tisztünk az utasításoknak megfelelően cselekedett, és hogy az ügyben egyes–egyedül az SS–ügynök hibázott. Ez egy olyan verzió, amivel mind mi, mind az amerikaiak élni tudunk. A kihívást inkább az jelenti, hogy hogy közöljük mindezt hihetően a médiával. Ehhez pedig...

– ...egy hősre van szükségünk – fejezte be a gondolatmenetet a rendőrfőkapitány, és bólintott, hogy érti, mire gondolt Brandhaug.

– Bocs, de én vagyok itt az egyetlen, aki nem képes felfogni ezt az izét? – eresztett meg Møller egy kevéssé sikerült mosolyt. – A tiszt kiemelkedő határozottságot mutatott egy olyan helyzetben, ami potenciális fenyegetettséget jelentett az elnök életére – mondta Brandhaug. – Ha a jegyárusító bódéban tartózkodó személy valóban merénylő lett volna, akkor Hole, aki az adott szituációra vonatkozó utasításoknak megfelelően járt el, megmentette volna az elnök életét. Az, hogy az illetőről végül kiderült, hogy mégsem merénylő, semmit sem változtat a tényálláson.

– Így van – mondta Anne Størksen. – Ilyen helyzetben az utasítások fontosabbak, mint a személyes mérlegelés. Meirik egy szót sem szólt, csak egyetértően bólintott.

– Rendben – mondta Brandhaug. – Az „izé" – ahogy maga nevezte, Bjarne – arra szolgál, hogy meggyőzze a sajtót, a feletteseinket és mindenkit, akinek bármi köze volt az ügyhöz, hogy egy pillanatig nem fért kétség ahhoz, hogy az összekötő tiszt helyesen cselekedett. Az „izé" tehát azt jelenti, hogy nekünk már most úgy kell viselkednünk, mintha Hole valódi hőstettet vitt volna véghez.

Brandhaug Møller egyre növekvő zavarát figyelte. – Amennyiben elmulasztanánk a tisztet dicséretben részesíteni, az olyan volna, mintha félig beismernénk, hogy hibázott, amikor lelőtte az ügynököt, és hogy az elnök látogatása alatti biztonsági intézkedések nem voltak kielégítőek. Az asztal körül ülők bólintottak.

– Ergo... – folytatta Brandhaug. Szerette ezt a szinte legyőzhetetlen szót, amelyet a logika teljes tekintélyének súlya vértezett fel. Következésképpen. – Ergo, egy érmet akasztunk a nyakába? – újra Rakel szakította félbe. Brandhaug némi ingerültséget érzett, méghozzá amiatt, ahogy Rakel az „érem" szót kiejtette. Mintha a nő egy vígjáték forgatókönyvét írná, amiben mindenféle vicces javaslatot örömmel fogadnak. Mintha az ő terve egy komédia volna.

– Nem – mondta lassan és nyomatékosan. – Szó sincs éremről. Az érmeknek és kitüntetéseknek nincsen semmi súlya, nem sugározza azt a szavahihetőséget, amire a jövőben szükségünk lehet – hátradőlt, és összefűzte a kezét a feje mögött. – Léptessük elő a fickót, adjunk neki főtiszti állást. A javaslatot hosszú csend követte.

– Főtiszt? – Bjarne Møller továbbra is hitetlenkedve meredt Brandhaugra. – Mert lelőtt egy SS–ügynököt? – Lehet, hogy egy hangyányit morbidnak tűnik, de gondoljon csak bele!

– Ez... – Møller pislogott. Látszott rajta, hogy bőven lenne még mit hozzáfűznie, de úgy döntött, inkább tartja a száját.

– Hole talán nem rendelkezik az összes képességgel, ami egy főtiszti pozíció betöltéséhez szükséges – hallotta Brandhaug a rendőrfőkapitányt. A nő olyan óvatosan ejtette ki a szavakat, mintha éppen egy szál cérnát fűzne be egy tűbe.

– Erre az apróságra is gondoltunk, Anne – válaszolta, könnyedén megnyomva a nevet. Ez volt az első alkalom, hogy a nő keresztnevét használta. A rendőrfőkapitány kissé megemelte a szemöldökét, de máskülönben úgy tűnt, nincs ellene kifogása. Brandhaug folytatta: – A problémát mindössze az jelenti, hogy ha ennek az elpuskázott összekötő tisztnek a kinevezése feltűnést kelt a kollégái közt, és idővei rájönnek, hogy a kinevezés csak egy díszlet, akkor ugyanott vagyunk, ahol most. Ha valakiben felmerül, hogy elterelő hadműveletet gyanítson a dolog mögött, azonnal szárnyra kap a pletyka, és úgy tűnik majd, mintha tudatosan próbáltuk volna eltitkolni, hogy mi – maguk – ez a rendőr – hibáztunk. Vagyis szereznünk kell neki egy olyan állást, ami hihetőnek tűnik, és konkrétan senki sem láthat bele, hogy mivel is foglalkozik tulajdonképpen. Más szóval az előléptetést egy védett helyre történő áthelyezéssel kombináljuk.

– Védett helyen, semmi külső érintkezés – mosolygott Rakel kajánul. – Ez úgy hangzik, mintha fogságba akarná küldeni, Brandhaug. – Te mit szólsz, Kurt? – fordult Meirikhez Brandhaug. Kurt Meirik csak a fejét vakarta, és halkan hümmögött.

– Jól van – mondta végül.

– Az hiszem, keríthetünk neki egy főtiszti állást.

– Az nagy segítség lenne – bólintott Brandhaug.

– Igen, ott kell egymásnak segíteni, ahol csak tudunk.

Nagyszerű – mondta széles mosollyal Brandhaug, és a faliórára vetett pillantásával jelezte, hogy a megbeszélés véget ért. A székek megcsikordultak a padlón.

Tizenötödik fejezet

Sankthanshaugen, 1999. november 4.

„ Tonight we're gonna party like it's nineteen–ninety–nine!"[9]

Ellen Tom Waalerre pillantott, aki az imént nyomott be egy kazettát a magnóba, és úgy felcsavarta a hangerőt, hogy a műszerfal beleremegett a basszusba, a vokalista falzettje pedig majdnem széthasította a lány dobhártyáját.

– Zsír, mi? – ordította túl Tom a zenét.

Ellen nem akarta megsérteni, így inkább csak bólintott. Nem mintha azt gondolta volna, hogy Tom Waalert könnyű megbántani, de ha már együtt kellett dolgozniuk, akkor igyekezett vele jóban maradni. Remélhetőleg ez sikerülni is fog mindaddig, amíg a Tom Waaler–Ellen Gjelten kettősfogat fel nem bomlik. Az osztályvezető, Bjarne Møller, legalábbis azt mondta, hogy ez csak egy átmeneti felállás. Mindenki tudta, hogy Tom Waaler kapja meg tavasszal a főtiszti állást.

– Négerbuzik – harsogta túl a zenét Tom.

Ellen nem válaszolt. Olyan erősen zuhogott, hogy az ablaktörlők teljes gőzzel sem voltak képesek letörölni a vizet a járőrkocsi szélvédőjéről, az Ullevålsveien épületei pedig úgy néztek ki, mintha ide–oda hajladozó mesebeli házak volnának. Møller reggel azzal küldte el őket, hogy találják meg Harryt. Már jártak a lakásán, ahol megállapították, hogy vagy nincs otthon, vagy nem akar ajtót nyitni. Esetleg nincs olyan állapotban, hogy ajtót nyisson. Ellen a legrosszabbtól tartott. A járdán siető embereket bámulta, akiknek az alakját az ablakon lecsorgó víz szintén eltorzította.

– Itt fordulj balra, aztán állj meg – mondta.

– Megvárhatsz a kocsiban, majd én bemegyek.

– Szívesen – válaszolta Waaler.

– Nem bírom a részegeket.

A lány oldalról rápillantott, de a férfi arckifejezése nem árulta el, hogy általában a Schrøder vendéglő délelőtti klientúrájára gondolt vagy kifejezetten Harryra. Leállította a kocsit a buszmegálló előtt. Ellen, miközben kiszállt, észrevette, hogy az utca másik oldalán nyílt egy Kaffebrenneri. Bár lehet, hogy már korábban is ott volt, csak neki eddig még nem tűnt fel. A hatalmas ablakok mögött húzódó bárszékeken fiatalok ültek magas nyakú pulóverben, külföldi újságokat olvastak vagy csak nagy fehér kávésbögréjüket szorongatva az esőbe meredtek, feltehetőleg azon tűnődve, hogy a megfelelő főszakot, lakberendezőt, szeretőt, könyvklubot vagy európai országot választották–e.

A Schrøder ajtajában egy vastag, kötött izlandi pulóvert viselő férfiba ütközött, akinek az íriszéből az alkohol már kimosta a kék színt és hatalmas, palacsintasütőnyi keze fekete volt a kosztól. Ahogy elhaladt mellette, Ellent megcsapta a férfiból áradó édeskés szag: az izzadságnak és az alkoholnak a keveréke. Odabenn csendes délelőtti hangulat fogadta, mindössze négy asztalnál ültek. Ellen járt már itt korábban is, de amennyire meg tudta állapítani, semmi sem változott. A barna falakon lógó, a régi Oslót ábrázoló hatalmas képek és az üvegtető a bár mennyezetének közepén egy kicsit az angol pubok hangulatát idézte. De, őszintén szólva, épphogy csak. A faasztalok és a kanapék inkább egy régi óceánjáró szivarszalonjára emlékeztették. A bár másik végében egy pincérnő ácsorgott az egyik asztal mellett konyharuhával a kezében, és egykedvűen cigarettázva mustrálta Ellent. Harry lehajtott fejjel ült a legbelső sarokban az ablak mellett. Egy üres söröskorsó állt előtte az asztalon.

– Szia! – köszönt Ellen, és leült vele szemben. Harry felnézett, és bólintott, mintha pontosan rá várt volna. Aztán újra lehorgasztotta a fejét.

– Téged keresünk, már nálad is jártunk.

– És otthon voltam? – kérdezte Harry szárazon.

– Nem tudom.

Otthon vagy, Harry? – intett Ellen a pohár felé. Harry vállat vont. – Életben marad – mondta a lány. – Hallottam, Møller hagyott egy üzenetet a rögzítőmön – Harry meglepően tisztán ejtette ki a szavakat. – De azt nem mondta meg, hogy mennyire súlyos a sérülése. Átkozottul sok ideg van az ember gerincében, nem? Fejét várakozóan oldalra hajtotta, de Ellen nem válaszolt. – Lehet, hogy csak megbénul – mondta Harry, és felemelte az üres korsót.

– Egészségedre! – Csak holnapig vagy betegszabadságon – szólalt meg Ellen. – Úgyhogy reggel számítunk rád odabenn.

– Betegszabadságon vagyok? – kapta fel Harry a fejét. Ellen egy kis alakú műanyag mappát dobott az asztalra, amelynek a hátoldalán keresztül látszott, hogy egy rózsaszínű papírt rejt a belseje.

– Beszéltem Møllerrel. És doktor Aunéval is. Tedd el az igazolás másolatát! Møller szerint teljesen normális, hogy az ember néhány napig nem dolgozik azután, hogy szolgálatban lelőtt valakit. Csak gyere be holnap! Harry pillantása az ablak színes, egyenetlen üvegére vándorolt, melyen keresztül – feltehetőleg tapintatból – kintről nem lehetett belátni. Pont a Kaffebrenneri ellentéte, gondolta Ellen.

– Na, jössz? – kérdezte a lány. – Hát – Harry ugyanazzal a fátyolos tekintettel nézett rá, amit Ellen még abból az időből ismert, amikor a férfi Bangkokból hazatért.

– Nem innék rá hideg vizet. – Azért csak gyere! Vár rád bent néhány vicces meglepetés. – Meglepetés? – nevetett Harry csendesen. – Na, erre kíváncsi vagyok! Előrehozott nyugdíjazás? Tiszteletteljes búcsú? Vagy megkapom az elnöktől a Bíbor Szívet? Elég magasra felemelte a fejét ahhoz, hogy Ellen meglássa véreres szemét. A lány felsóhajtott, és az ablak felé fordult. A göcsörtös üveg mögött alaktalan autók suhantak el. Mintha egy pszichedelikus filmbe csöppent volna.

– Miért teszed ezt magaddal, Harry? Tudod, én is tudom, sőt, mindenki tisztában van vele, hogy te nem hibáztál! Sőt a Secret Service is elismerte, hogy az ő hibájuk volt, hogy nem tájékoztattak bennünket. És hogy mi – hogy te helyesen cselekedtél. Harry hangja halk volt, és nem nézett a lányra: – Szerinted a családja kíváncsi lesz erre, amikor kerekes székben ülve megy haza?

– Az ég szerelmére, Harry! – emelte fel Ellen a hangját, miközben szeme sarkából látta, hogy a pincérnő egyre növekvő érdeklődéssel figyeli őket, alighanem egy jó kis csetepatét szimatolt.

– Mindig lesznek olyanok, akiknek pechjük van, és nem élik túl, Harry. Egyszerűen ez van, senki sem tehet róla. Tudtad, hogy az erdei szürkebegy egész populációjának hatvan százaléka pusztul el évente? Hatvan százalék! Ha az ember megállna, és azon kezdene el töprengeni, hogy ennek meg mi értelme van, maga is a hatvan százalék közt végezné, még mielőtt rájönne, Harry. Harry nem válaszolt, csak ült, és a fekete cigarettanyomokkal tarkított kockás abrosz felé bólintott.

– Én is utálom magamat, amiért ezt mondom neked, Harry, de tedd meg nekem azt a szívességet, hogy holnap bejössz dolgozni! Csak gyere be, hozzád sem fogok szólni, nyugodtan fújhatsz rám, rendben? Harry bedugta a kisujját az asztalterítőbe égetett fekete lyukak egyikébe. Aztán odébb tolta az üres korsót, hogy eltakarja a többi lyukat. Ellen várt.

– Waaler van kint a kocsiban? – kérdezte Harry.

Ellen bólintott. Nagyon jól tudta, mennyire nem bírja egymást a két férfi. Hirtelen támadt egy ötlete, kicsit habozott, aztán előállt vele:

– Egyébként kétszáz koronát tett rá, hogy nem kerülsz elő. Harry újra elnevette magát, aztán tenyerébe támasztotta a fejét, és Ellenre nézett. – Te aztán tényleg nagyon rosszul füllentesz, Ellen. De azért kösz, hogy megpróbáltad.

– Menj a fenébe!

A lány mély levegőt vett, mintha mondani akarna valamit, de meggondolta magát. Hosszan nézte Harryt, aztán újra mélyet lélegzett: – Tökmindegy. Tulajdonképpen Møllernek kellene ezt elmondania, de inkább megteszem most én: főtiszti állást kapsz az NBSZ–nél. Harry nevetése mély volt, mint egy Cadillac Fleetwood motorja: – Oké, még egy kis gyakorlás, és egészen jól fog menni ez a hazudozás–dolog.

– De ez most igaz volt!

– Az lehetetlen

– Harry pillantása újra az ablak felé vándorolt.

– Miért lenne az?

Te vagy az egyik legjobb nyomozónk, és pont most bizonyítottad, hogy mennyire határozott vagy, jogot hallgattál, és... – Mondom, hogy lehetetlen. Már eleve az is, hogy valakinek ilyen őrült ötlete támadjon.

– Miért?

– Néhány nagyon egyszerű okból kifolyólag.

A hatvan százalékát mondtad azoknak a madaraknak? Harry az abroszt a pohárral együtt félretolta az asztalon.

– Erdei szürkebegynek hívják őket.

– Igen. És mitől pusztulnak el?

– Hogy érted ezt?

– Gondolom, nem egyszerűen csak lefekszenek, igaz?

Az éhségtől, a hidegtől, a kimerültségtől pusztulnak el, vagy megeszik őket a vadállatok. Esetleg ablaküvegnek repülnek. Bármi előfordulhat. – Oké. Én is úgy tippeltem, hogy egyiküket sem lövi hátba egy norvég rendőrtiszt, akinek nincs is fegyverviselési engedélye, mert nem ment át a vizsgán. Egy olyan rendőr, akit, amint ez kiderül, feltehetőleg egytől három évig terjedő szabadságvesztésre ítélnek. Azért ez nem a legideálisabb főtisztalapanyag, nem gondolod? Harry felemelte a poharat, és hangos koppanással a terítő mellé helyezte. – Miféle lővizsga? – kérdezte Ellen csak úgy mellékesen, és nyugodt, tárgyilagos pillantással válaszolt Harry szúrós tekintetére.

– Hogy érted ezt? – szegezte a lánynak a kérdést.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz, Harry.

– Átkozottul jól tudod, hogy...

Amennyire én tudom, idén letetted a lővizsgát. És Mohernek is ez a véleménye. Reggel át is ment a lőtérre, hogy ellenőrizze az oktatónál. Megnézték a számítógépben az adatlapodat, amiből kiderült, hogy kifejezetten magas pontszámot teljesítettél. Tudod, senkiből sem csinálnak főtisztet az NBSZ–nél, aki úgy lő le SS–ügynököket, hogy nem kapta meg a lőengedélyét. Szélesen Harryra vigyorgott, aki most már inkább csak zavartnak tűnt, nem részegnek.

– De nekem nincs lőengedélyem!

– Dehogynem, csak elkeverted valahová.

– De ne aggódj, Harry, majd megtalálod!

– Na, ide figyelj, én...

Aztán hirtelen elakadt, és az asztalon fekvő műanyag mappára bámult. Ellen felállt. – Akkor holnap kilenckor, főtiszt? Harry erejéből csak egy néma bólintásra futotta.

Tizenhatodik fejezet

Radisson SAS, Holbergs plass, 1999. november 5.

Betty Andresennek világos, göndör, Dolly Parton–frizurája volt, ami úgy nézett ki, mintha paróka volna, pedig nem volt az. A lányon a frizuráján túl semmi nem is emlékeztetett a hírességre. Betty Andresen magas volt és vékony, és amikor mosolygott, mint ahogy most is, épp csak egy kicsit nyitotta ki a száját. A mosoly a Holdberg téren található Radisson SAS Hotel recepciós pultjának túlsó felén álló idős férfinak szólt. Valójában nem egy közönséges recepció volt ez, hanem azon multifunkciós „szigetek" egyike, rajta egy monitorral, amin keresztül egyszerre több vendéget is ki lehetett szolgálni.

– Szép délelőttöt! – köszönt Betty Andresen. Még a stavangeri vendéglátóipari szakiskolában tanulta, hogy a vendégek üdvözlése mindig igazodjon a napszakhoz. Így egy órával ezelőttig „jó reggelttel" köszönt. Egy óra múlva „jó napottal" fog, hat óra múlva „szép délutánnal", további két órával később pedig „jó estéttel" fogadja majd az érkezőket. Aztán hazamegy a Torhovon lévő kétszobás lakásába, és arra gondol, bárcsak lenne valaki, akinek azt is mondhatja végre, hogy „jó éjszakát".

– Szeretnék megtekinteni egy szobát, olyan magasan, amennyire csak lehetséges. Betty Andresen az idős férfi vizes vállára bámult. Kinn szakadt az eső. A férfi kalapjának karimáján egy vízcsepp kapaszkodott remegve.

– Meg akar nézni egy szobát?

Betty Andresen mosolya meg sem rezdült. Arra tanították, és ebből az elvből jottányit sem engedett, hogy mindenkit vendégként kell kezelni egészen addig, amíg visszavonhatatlanul be nem bizonyosodik, hogy az illető mégsem az. De teljes mértékben biztos volt benne, hogy ez az eset most az „öregúr a fővárosba látogat, és szeretné megnézni a kilátást a SAS Hotelből, anélkül, hogy fizetne érte" féle történet lesz. Gyakran történt ilyesmi, főleg nyáron, és nem mindig csak a kilátás miatt. Egyszer egy idős hölgy egyenesen a huszonkettedik emeleti elnöki lakosztályt szerette volna megnézni, hogy majd le tudja írni a barátnőinek, hogy néz ki, amikor bemeséli nekik, hogy ott szállt meg.

Végül ötven koronát ajánlott Bettynek, hogy vezesse be őt a vendégkönyvbe, hogy bizonyítékként felhasználhassa. – Egyágyas vagy kétágyas szobát szeretne? – kérdezte Betty.

– Dohányzót vagy nem dohányzót?

A legtöbben már itt elkezdenek hebegni. – Teljesen mindegy – válaszolta az öreg –, a kilátás a lényeg. Szeretném, ha a szoba délnyugati tájolású lenne.

– Igen, onnan az egész várost láthatja.

– Pontosan. Melyik a legjobb szobájuk?

Természetesen az elnöki lakosztály, de várjon, utánanézek, hogy van–e szabad normál szobánk. Kopogni kezdett a billentyűzeten, és várta, hogy a férfi ráharapjon a csalira. Nem is kellett hozzá sok idő.

– Szívesen megnézném a lakosztályt.

Hát persze, hogy azt szeretnéd, gondolta Betty, és még egyszer az öregre pillantott. Betty Andresen nem volt holmi szívtelen nőszemély. Ha egy öregúr leghőbb vágya az, hogy megnézze a kilátást a SAS Hotelből, ő aztán igazán nem fogja tőle megtagadni ezt. – Menjünk, vessünk rá egy pillantást – mondta, és nem spórolt legszebb mosolyával, amit egyébként a törzsvendégek számára tartogatott.

– Látogatóba érkezett Oslóba? – firtatta udvarias érdektelenséggel a liftben. – Nem – válaszolta az öreg, akinek épp olyan fehér, bozontos szemöldöke volt, mint valaha Betty apjának. A lány megnyomta a felvonó gombját, az ajtók összezárultak, és a fülke mozgásba lendült. Betty nem tudott hozzászokni a liftezéshez, folyton az az érzése támadt, mintha felszippantanák az égbe, s mindig kicsit arra számított, hogy amikor majd az ajtók újra szétnyílnak, egy teljesen más világba érkezik majd. De aztán mindig ugyanaz fogadta. Végigmentek a tapétázott folyosón, amelynek színe összhangban volt a szőnyegek árnyalatával, a falait pedig drága és unalmas műtárgyak borították. Bedugta a műanyag kártyát a lakosztály zárjába, kitárta az ajtót és betessékelte az öreget, aki Betty számára ismerős, várakozással teli arckifejezéssel sétált be.

– Az elnöki lakosztály 105 négyzetméter – mondta Betty. – A lakosztályban két hálószoba található egy–egy extra méretű ággyal és két fürdőszoba, mindkettő pezsgőfürdővel és telefonnal. Betty belépett a szobába, ahol az öreg már elfoglalta a helyét az ablaknál. – A bútorokat Poul Henriksen, a dán designer tervezte – folytatta, és végigsimított a szalon asztalának hártyavékony üvegből készült felületén.

– Megnézi a fürdőszobákat is?

Az öreg nem válaszolt. Elázott kalapja még mindig a fején volt, és a kérdés után beálló csendben, Betty egy vízcsepp koppanását hallotta a cseresznyefa padlón. Odalépett a férfi mellé. Innen minden látszott, amit a városban érdemes volt megnézni: a városháza, a Nemzeti Színház, a királyi palota, a parlament és az Akerhus erőd. Alattuk pedig ott feküdt a királyi palota parkja, ahol a fák a kékesszürke ég felé nyújtogatták fekete, göcsörtös ujjaikat. – Inkább egy szép tavaszi napon kellett volna jönnie – szólalt meg Betty. Az öreg megfordult, és olyan értetlenül nézett rá, hogy Bettynek csak akkor jutott el a tudatáig, mit is mondott az imént. Akár azt is hozzáfűzhette volna: hiszen úgyis csak a kilátás miatt van itt.

Mosolygott, ahogy csak bírt. – Amikor szép zöld a fű, és a fák lombosak a királyi palota parkjában. Olyankor tényleg nagyon szép. A férfi ránézett, de látszott, hogy a gondolatai egészen másutt járnak. – Igaza van – mondta végül. – A fák koronái zöldbe borulnak, erre nem is gondoltam. Az ablakra mutatott.

– Ki lehet nyitni? – Csak résnyire – mondta Betty, a témaváltástól megkönnyebbülve. – Erre kell elfordítani a kilincset. – Miért csak résnyire? – Hogy egyeseknek nehogy ostoba ötleteik támadjanak. – Ostoba ötleteik? Betty elkapta a tekintetét. Lehet, hogy az öreg egy cseppnyit szenilis? – Hogy leugorjanak – mondta. – Vagyis, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Nagyon sok boldogtalan ember van, aki... A lány tett egy kézmozdulatot, amivel azt kívánta jelezni, mire képesek a boldogtalan emberek. – Ezek szerint ez ostoba ötlet? – az öreg az állát dörzsögetlve nézett rá. Csak nem mosoly bujkál a ráncai mögött?

– Akkor is, ha az ember boldogtalan?

– Igen – válaszolta Betty határozottan.

– Legalábbis az én szállodámban.

– Az én műszakom alatt.

– Az én műszakom alatt – kuncogott az öreg.

– Ez jó volt, Betty Andresen.

A nő összerezzent, amikor a nevét meghallotta. Persze, biztosan látta a névtábláját. Mindenesetre az öreg látásával nem volt baj, ugyanis apró betűkkel szedett neve igencsak eltörpült a nagybetűs „recepciós" felirat mellett a táblácskán. Betty úgy tett, mintha diszkréten az órára pillantott volna. – Persze – jegyezte meg a férfi. – Van magának más dolga is, mint hogy a kilátást mutogassa.

– Akad elég tennivaló – felelte.

– Kiveszem – közölte az öreg.

– Tessék?

– Kiveszem a szobát.

– Nem ma éjszakára, hanem...

– Kiveszi a szobát?

– Igen. Ki lehet venni, nem?

– Természetesen, de... nagyon drága.

– Szívesen kifizetem előre.

Az öreg egy pénztárcát húzott elő a belső zsebéből, és kiemelt belőle egy köteg bankjegyet. – Nem, nem így értettem. De ez a lakosztály hétezer koronába kerül egy éjszakára. Mutathatok önnek egy másik...

– Nekem tetszik ez a szoba – erősködött az öreg.

– Legyen szíves, számolja meg a biztonság kedvéért.

– Betty az elé tartott ezresekre bámult.

A számlát majd akkor rendezzük, amikor megérkezik – mondta. – Mikor kíván... – Ahogy ajánlotta, Betty. Egy tavaszi napon.

– Rendben.

– Valamilyen különleges dátum lesz?

– Természetesen.

Tizenhetedik fejezet

Rendőrkapitányság, 1999. november 5.

Bjarne Møller felsóhajtott, és kinézett az ablakon. Gondolatai már megint elkalandoztak, ami az utóbbi időben gyakran megesett vele. Az eső alábbhagyott, de az ég még mindig csúnyán be volt borulva, kékesszürke felhő úszott Oslo Grønland városrészének rendőrkapitánysága felett.

Egy kutya kocogott keresztül az épület előtti barna, élettelen gyepen. Van egy üres osztályvezetői állás Bergenben, és a pályázat beadási határideje csak a következő héten jár le. Egy ottani kollégától hallotta, hogy Bergenben minden ősszel csupán két alkalommal esik az eső: szeptembertől novemberig és novembertől újévig. Ezeknek a bergenieknek mindig nagyzolniuk kell. Járt már ott, kedvelte a várost, messze volt az oslói politikusoktól, ráadásul kicsi is volt. Ez tetszett neki. – Mi? – fordult meg, és Harry rezignált arckifejezésére pillantott. – Épp azt ecsetelted, hogy mennyire jót tenne nekem, ha egy kicsit kimozdulnék.

– Igen?

– Te mondtad, főnök.

– Ó, igen. Persze.

Vigyáznunk kell, hogy ne ragadjunk bele a régi szokásokba és a napi rutinba. Lépjünk tovább, képezzük magunkat! Merjünk változtatni, fedezzünk fel új helyeket!

– Új helyeket, aha. Az NBSZ ugyanebben az épületben van, csak három emelettel feljebb. – Tudod, hogy értettem. Meirik, az NBSZ vezetője úgy véli, hogy pont megfelelnél náluk arra az állásra. – Az ilyen típusú állásokra nem pályázatokat szoktak kiírni?

– Emiatt ne aggódj, Harry! – De azt azért megtudhatnám, hogy mi a csudáért akartok engem bedugni az NBSZ–hez? Úgy nézek én ki, mint egy kém?

– Nem, dehogy!

– Nem?

– Úgy értem, de, természetesen nem...

– De miért nem?

– Mit miért?

Møller erősen vakarni kezdte a tarkóját, az arca bosszús színt öltött.

– A jó életbe, Harry, mi itt tálcán kínálunk neked egy öt fizetési lépcsővel magasabb főtiszti állást, ahol vége az éjszakai műszaknak és legalább kapsz némi tiszteletet az újoncoktól. Ez azért nem hangzik annyira rosszul, nem?

– Én szeretem az éjszakai műszakot.

– Senki sem szereti az éjszakai műszakot.

– Miért nem az itteni főtiszti állást kapom meg?

– Harry! Kérlek, tegyél meg nekem egy szívességet, és mondj igent! Harry egy papírcsíkot morzsolt az ujjai közt. – Főnök – szólalt meg. Mióta is ismerjük mi egymást? Møller figyelmeztetően felemelte mutatóujját. – Nem, nem. Ne gyere nekem azzal, hogy mennyi mindenen mentük már együtt keresztül...

– Hét éve. Ezalatt a hét év alatt rengeteg embert hallgattam ki, valószínűleg a legostobábbakat, akik valaha két lábon jártak ebben a városban, de komolyan mondom, rosszabbul hazudsz, mint bármelyikük. Lehet, hogy én teljesen hülye vagyok, de maradt még néhány agysejtem, és ezek bizony azt súgják nekem, hogy aligha az én aktám érdemelné ki ezt az állást. És az is egészen meglepő, hogy hirtelen az enyém lett az osztály egyik legjobb eredménye az éves lővizsgán. De ez amúgy sem tesz semmit, mert nemrég lepuffantottam egy Secret Service–ügynököt. Ne mondj semmit, főnök! Møller, aki épp nyitotta volna a száját, engedelmesen összezárta állkapcsát, és tüntetőleg összefonta maga előtt a karját. Harry folytatta:

– Felfogtam, hogy itt nem te irányítod a dolgokat. És bár nem teljesen tiszta számomra a kép, elég jó a fantáziám, hogy a többit összerakjam. És ha igazam van, akkor ez azt jelenti, hogy a saját, rendőrségen belüli karrieremre vonatkozó elképzeléseim csupán másodlagos szerepet játszanak. Úgyhogy csak egy kérdésemre válaszolj: van egyáltalán választásom? Møller csak pislogott. Újra Bergen kúszott a fejébe, a hómentes telek, a vasárnapi kirándulások a feleségével és a fiúkkal. Egy hely, ahol érdemes felnőni. Kis stiklik, apró csínytevések, de semmi bandabűnözés meg túladagolt tizennégy évesek. – Nincs – válaszolta. – Klassz – mondta Harry. – Gondoltam – összegyűrte a papírcetlit, és megcélozta vele a papírkosarat.

– Öt fizetési lépcsőt említettél?

– És saját irodát.

Gondolom, jól elkülönítve a többiektől – lassú, begyakorolt karmozdulattal dobta el a galacsint.

– Fizetik a túlórákat?

– Ezen a fizetési szinten nem.

Akkor majd igyekszem négykor lelépni – a galacsin fél méterrel a szemetes mellett ért földet. – Biztos minden rendben lesz – mondta Møller egy halvány mosoly kíséretében.

Tizennyolcadik fejezet

A királyi palota parkja, 1999. november 10.

Hideg, holdfényben fürdő, tiszta este volt. A metróaluljáróból felérve legelőször az tűnt fel az idős férfinak, hogy milyen sokan vannak az utcákon. Azt hitte, hogy a városközpont ilyen későn már szinte teljesen néptelen, ehhez képest a neonfények alatt taxik száguldoztak fel s alá, a járdákon pedig tolongtak az emberek. A piros lámpánál megállt egy csapat sötét képű fiatal mellett, akik valami furcsa kotkodácsoló nyelven beszéltek. Pakisztániak lehetnek vagy arabok, gondolta. Amikor a lámpa zöldre váltott, gondolatai megszakadtak. Céltudatosan nekiindult, át az utcákon, aztán fel a dombon a királyi palota kivilágított homlokzatának irányába. Itt is sokan voltak, többnyire fiatalok, csak a jó ég tudja, hova tarthatnak. Kari Johan szobra előtt megállt és mélyeket lélegzett. A király a lován ült, és álmodozó tekintettel bámult lefelé a parlament irányába. Már több mint egy hete nem esett, az öreg lába alatt zörgött a száraz avar, ahogy jobbra befordult a fák közé a parkba. Hátrahajtotta a fejét, és felnézett az ég felé nyújtózkodó csupasz ágakra. Egy vers jutott az eszébe:

Szilfa, tölgy, nyírfa és jegenye,

Fekete köpeny felette,

holt s halovány.

Azon gondolkodott, nem lenne–e jobb, ha nem sütne ennyire a hold. Viszont így könnyebben rábukkant arra, amit keresett: a hatalmas tölgyre, ami alatt aznap pihent, amikor megtudta, hogy élete a végéhez közeledik. Tekintete végigsimította a fát törzsétói a koronájáig. Hány éves lehet? Kétszáz? Háromszáz? Lehet, hogy már akkor is hatalmas volt, amikor Kari Johan norvég királynak kiáltatta ki magát. Igazából nincs jelentősége, hiszen minden élet véget ér egyszer, a sajátja is, a fáé is, sőt, még a királyé is. Behúzódott a fa mögé, nehogy észrevegyék az ösvényről, és levette a hátizsákját. Aztán leguggolt, és kipakolta a tartalmát: három glifozátoldattal teli üveget, amit a Kirkeveien lévő Jernia barkácsáruház eladója Roundup márkanévvel illetett, és egy erős acélheggyel ellátott hatalmas állatorvosi fecskendőt, amihez a Sfinx gyógyszertárban jutott hozzá. A patikában azt mondta, hogy a fecskendő sütéshez kell, ezzel fogja a zsírt belefecskendezni a húsba, de feleslegesen magyarázkodott, mivel az eladó teljes érdektelenséggel bámult rá, és minden bizonnyal azonnal elfelejtette az öreget, amint az kilépett az ajtón.

A férfi körülnézett, majd az injekciós tű hosszú acélhegyével átszúrta az egyik üveg dugóját. Óvatosan visszahúzta a dugattyút, és a fecskendő megtelt a fényes folyadékkal. Kezével addig tapogatta a fa törzsét, míg rá nem akadt egy kis nyílásra a fa kérgének egyik repedésében, és beleszúrta a tűt. Nem ment olyan könnyen, mint ahogy képzelte, erősen meg kellett nyomnia a fecskendőt, hogy a tű belefúródjon a fa kemény törzsébe. Ha csak a fa külső részébe fecskendezi az anyagot, akkor semmi hatást nem ér el. A kambiumot kell elérnie, a fa belső, életet adó szövetét. A tű remegett. Az ördögbe is! Nem törheti bele, mert csak ez az egy van. A tű néhány centiméternyire könnyedén becsúszott, de aztán teljesen megakadt. A hűvös este ellenére elöntötte a veríték. Épp újra nekiveselkedett, amikor az ösvényen megzördült az avar. Eleresztette a fecskendőt. A zaj egyre közeledett, a férfi behunyta a szemét és visszafojtotta lélegzetét. A lépések elhaladtak mellette. Amikor újra kinyitotta a szemét, két alakot látott eltűnni a bokrok mögött a Frederiks gate felé. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, és újra hozzáfogott. Úgy döntött, ha törik, ha szakad, megcsinálja, és minden erejét összeszedve nyomni kezdte a fecskendőt. Már éppen a tű reccsenésére számított, amikor az végül belecsúszott a fába. Letörölte az arcáról az izzadságot. A többi már könnyen ment.

Tíz perccel később, amikor már a harmadik üvegnyi oldat befecskendezéséhez fogott hozzá, újra hangokat hallott közeledni. Két alak jelent meg a bokrok mellett, alighanem ugyanazok jöttek visszafelé, akiket az imént látott.

– Hé! – hallatszott egy férfi hangja.

Az öreg ösztönösen reagált, feltápászkodott és odaállt a fa elé, hogy kabátja hosszú szárnyai eltakarják a fecskendőt, ami még mindig a tölgy törzsében állt. A következő pillanatban erős fény vakította el. Az arca elé emelte a karját.

– Vidd már odébb azt a lámpát, Tom – szólalt meg egy női hang. A fénycsóva továbbtáncolt az arcáról a park fái közé. Azok ketten egészen közel léptek hozzá, és a szép, bár kissé átlagos vonású, harmincas évei elején járó nő egy igazolványt dugott az öreg orra elé. Olyan közel tartotta, hogy még a holdfényben is ki tudta venni rajta a nő fotóját, amin valamivel fiatalabbnak tűnt, mint most és nagyon komoly arcot vágott. És a nevét, Ellen Akárki.

– Rendőrség – közölte a nő.

– Sajnálom, ha megijesztettük!

Mit csinál itt maga az éjszaka közepén? – kérdezte a férfi. Mindketten civilben voltak, a fiatalember fekete kötött sapkája alól jeges, kék szempár meredt az idős férfira.

– Csak sétálok – válaszolta az öreg, és remélte, hogy nem veszik észre a remegést a hangjában. – Aha – mondta a Tom nevű férfi. – Egy fa mögött, hosszú kabátban a parkban. Tudja, minek nevezzük mi ezt?

– Hagyd már abba, Tom! – szólt rá a nő. – Még egyszer elnézést kérünk – mondta az öreghez fordulva. – Néhány órával ezelőtt támadás történt a parkban, összevertek egy fiatal fiút. Nem látott vagy hallott esetleg valamit?

– Csak az előbb jöttem – mondta az öreg, és igyekezett a nőre összpontosítani, hogy elkerülhesse a férfi fürkésző pillantását. – Nem láttam semmit, legfeljebb csak a Göncölszekeret – mutatott az ég felé.

– Sajnálom a fiút. Nagyon megsérült?

– Eléggé.

– Elnézést a zavarásért – mosolyodott el a nő.

– További szép estét!

Eltűntek. Az öreg behunyta a szemét, és hátát a fának vetve lecsúszott a földre. A következő pillanatban azonban valaki a kabátjánál fogva felrántotta, a füle mellett pedig forró leheletet érzett. Aztán a fiatal férfihang ezt mondta: – Ha csak egyszer is rajtakaplak, levágom a töködet, világos? Ki nem állhatom az ilyeneket! Aztán elengedte a kabátot és eltűnt. Az öreg lecsúszott a földre, még a ruháján keresztül is érezte a talaj hidegét. A fejében egy hang ugyanazt a versszakot zümmögte újra meg újra:

Szilfa, tölgy, nyírfa és jegenye,

Fekete köpeny felette,

holt s halovány.

Tizenkilencedik fejezet

Herbert's Pizza, Youngstorget, 1999. november 12.

Sverre Olsen belépett az ajtón, odabiccentett a sarokasztalnál üldögélő srácoknak, vett egy sört a pultnál, és odavitte az asztalhoz. Nem a sarokasztalhoz, hanem a sajátjához. Már több mint egy éve volt saját asztala, azóta, hogy azt a sárgát lerendezte a Dennis Kebabban. Még korán volt, a Torggata és a Youngstorget sarkán álló kis pizzéria egyelőre szinte kihaltan ásítozott. De hamarosan megtelik majd, ma érkezik ugyanis a szociális segély. Átpillantott a sarokban ülőkhöz. A három fickó szintén a kemény maghoz tartozott, de mostanában nem állt szóba velük. Az új párt, a Nemzeti Szövetség tagjai voltak, és nemrégiben támadt némi ideológiai nézeteltérés köztük. Még a Haza Ifjai idejéből ismerte őket, s bár kétségtelenül igazi hazafiak voltak, de kezdtek lassan átcsúszni az elhajlók soraiba.

Roy Kvinset kifogástalanul borotvált feje megcsillant a neonfényben, megszokott elnyűtt, szűk farmerjét, bakancsot és a Nemzeti Szövetség piros, fehér, kék színű lógójával díszített fehér pólót viselt. Halle viszont új külsővel büszkélkedhetett: haját feketére festette, és zselével hátrasimítva teljesen a koponyájára lapította. Ezen kívül volt rajta valami, ami az emberek többségét kifejezetten provokálta: egy fekete, gondosan nyírt kis pamacs az orra alatt, a Führer bajuszának pontos mása. Lovaglócsizmáját és bő lovaglónadrágját zöld katonai nadrágra cserélte. Gregersen volt az egyetlen, aki úgy nézett ki, mint egy átlagos fiatal: rövid dzsekit és hegyes kis szakállat viselt, napszemüvegét a homlokára tolta. Kétségkívül neki volt a legtöbb sütnivalója a társaságból.

Sverre pillantása továbbsiklott a helyiségben. Az egyik asztalnál egy fiatal pár tömte magába a pizzáját. Nem látta itt őket korábban, de nem tűntek sem zsaruknak, sem újságíróknak. Lehet, hogy ezek is a Monitortól vannak? Télen leleplezett egy monitoros pasast, egy ijedt tekintetű tagot, aki túl gyakran pofátlankodott ide, hogy részegséget színlelve beszédbe elegyedjen néhányukkal. Miután Sverre megneszelte a csalást, kinn elkapták, és letépték a pulóverét. Egy magnó és egy mikrofon volt a hasára ragasztva. Mielőtt nekiestek, még bevallotta, hogy a Monitortól jött. Halálos rettegés. Ezek a monitorosok mind megveszekedett idióták voltak, akik a fasiszta körökben való szaglászást valami hihetetlenül fontos és merész kihívásnak tekintették. Ráadásul közben titkos ügynöknek képzelték magukat a szarháziak. Azt viszont Sverrének is el kellett ismernie, hogy ami azt illeti, ebből a szempontból talán nem is különböztek sokban némelyik saját soraikból kikerülő féleszűtől. A fickó mindenesetre annyira biztos volt benne, hogy meg fogják ölni, hogy összevizelte magát a félelemtől. Méghozzá szó szerint. Sverre saját szemével látta a nadrágszárából az aszfaltra csordogáló sötét csíkot. Az egész estéből erre emlékezett a legjobban. A gyéren megvilágított hátsó udvarban megcsillanó vizelet–patakocskára, amint a terep legmélyebben fekvő pontja felé igyekszik.

Sverre Olsen úgy döntött, hogy a párocska csupán két éhes fiatal, akik véletlenül fedezték fel a pizzériát. A sebesség, amivel az ételt lapátolták magukba, arra engedett következtetni, hogy mostanra már rájöttek, kikből is tevődik össze a hely törzsközönsége, és igyekeznek mihamarabb újra az ajtón kívülre kerülni. Az ablak mellett egy kalapot és felöltőt viselő idős férfi ült. Talán csak valami vén alkoholista, bár a ruházata egészen mást sugallt. De ez sem jelent semmit, mert amikor az Üdvhadsereg felruházza őket, az első napokban még gyakran festenek így – használt, de jó állapotban lévő minőségi kábátokban és öltönyökben feszítenek, amik csak nemrég mentek ki a divatból. Miközben az öreget bámulta, az hirtelen felemelte a fejét és viszonozta a pillantását. Nem volt részeg. A szeme szikrázóan kék volt, Sverre automatikusan elkapta róla a tekintetét. Ez meg mi a fenét bámul?

Sverre a söröskorsójára összpontosított. Ideje lenne már némi pénzt keresnie. Meg kellene növesztenie a haját, hogy eltakarja a nyakán lévő a tetoválást, hosszú ujjú inget húzni és hozzálátni. Mert munka akadna bőven. Persze szar munka. A kellemes, jól fizető állásokat a bokszosok már mind lenyúlták. Az a sok buzi, a hitetlenek meg a niggerek.

– Leülhetek? Sverre felpillantott. Az öreg állt felette. Észre sem vette, hogy odajött. – Ez az én asztalom – morogta elutasítóan. – Csak néhány szót szeretnék magával váltani – az öreg egy újságot tett az asztalra kettejük közé, és leült Sverrével szemben, aki éberen követte tekintetével. – Nyugalom, én is maguk közé tartozom – mondta az öreg.

– Kik közé?

– Akik idejárnak. A nemzetiszocialisták közé.

– Valóban?

Sverre megnedvesítette az ajkát, és szájához emelte a poharat. Az öreg rezzenéstelenül bámult rá. Olyan nyugodtan, mintha az égvilágon semmi dolga nem lenne. Nyilván így is van, hiszen biztos van vagy hetvenéves. Legalább. Lehet, hogy a Zorn 88–as öregfiúk egyike? Azok közé a háttérben megbúvók közé tartozik, akikről már többször hallott, de még sohasem találkozott velük? – Egy szívességet szeretnék kérni – az öreg hangja halk volt. – Valóban? – ismételte Sverre, de ezúttal a kérdés már nem csengett annyira leereszkedóen. Hiszen sosem lehet tudni.

– Egy fegyverről lenne szó – folytatta az öreg.

– Egy fegyverről?

– Szükségem van valamire. Tud segíteni?

– Már miért kellene segítenem?

– Vessen egy pillantást a huszonnyolcadik oldalra!

Sverre maga elé húzta az újságot, de lapozás közben is az öregen tartotta a szemét. A huszonnyolcadik oldalon egy, a spanyolországi neonácikról szóló cikket talált. Méghozzá Even Juultól, attól az agyalágyult vénembertől. Na, kösz szépen! A nagy fekete–fehér kép egy részét, ami egy Franco–festményt tartó fiatalembert ábrázolt, egy ezerkoronás fedte el.

– Ha tud segíteni... – mondta az öreg.

– Sverre a vállát vonogatta.

– ... akkor jön még hozzá további kilenc.

– Valóban? – kortyolt Sverre a sörébe.

Aztán körülnézett a helyiségben. A fiatal pár már odébbállt, de Halle, Gregersen és Kvinset még mindig a sarokban ült, sőt hamarosan a többiek is csatlakoznak hozzájuk, és akkor képtelenség lesz bármiféle diszkrét társalgást folytatni. Tízezer korona.

– Milyen fegyverről lenne szó?

– Egy puskáról.

– Megoldható.

– Az öreg megrázta a fejét.

– Egy Märklin–puska kellene.

– Märklin? Az öreg bólintott.

– Mint azok a vasútmodellek? – kérdezte Sverre.

A ráncokkal szabdalt arcon egy repedés támadt a kalap alatt. Az öreg bizonyára elmosolyodott. – Ha nem tud segíteni, most szóljon! Az ezrest megtarthatja, és többet egy szót se az egészről. Kimegyek innen, és nem látjuk többet egymást. Sverre enyhe adrenalinlöketet érzett. Ez nem holmi baltákról, vadászpuskákról és ilyen–olyan dinamitpatronokról szóló hétköznapi csevegés volt, hanem végre valami rendes kihívásnak tűnő esemény. Nyílt az ajtó, Sverre kilesett az öreg válla fölött. Nem a fiúk voltak, csak a piros izlandi pulóveres, öreg szeszkazán jött be. Néha kicsit idegesítő volt, amikor sört lejmolt, de egyébként teljesen ártalmatlan.

– Meglátom, mit tehetek – nyúlt Sverre az ezresért.

Még fel sem fogta, mi történik, amikor az öreg keze hirtelen saskaromként lecsapott az övére, és az asztalhoz szegezte. – Nem ezt kérdeztem! – az öreg hangja olyan volt, mint a jégcsap. Sverre hasztalan igyekezett kirángatni a kezét. Te jó ég, nem képes kiszabadítani magát egy aggastyán szorításából! – Azt kérdeztem, hogy tud–e segíteni, és egy igent vagy egy nemet várok válaszképpen, világos? Sverre érezte, hogy lassan elönti az agyát a düh, de a tízezer korona gondolata egyelőre felülkerekedett mindenen. Hiszen végre itt ez a különös férfi, aki kihúzhatja a szarból. Nem lesz olcsó, de úgy érezte, hogy az öreg nem fog garasoskodni a jutalékon.

– Tudok... tudok segíteni.

– Mikor?

– Három nap múlva. Itt. Ugyanebben az időben.

Marhaság, három nap alatt nem lehet megszerezni egy ilyen fegyvert! – az öreg elengedte a kezét. – De addig találja meg azt, aki segíteni tud, aztán találkozzunk, hogy megbeszéljük a kézbesítést. Sverre, aki százhúsz kilót nyomott ki a fekvőpadon, még mindig azon értetlenkedett, hogy volt képes ez a vézna, öreg fószer...

– Addig is azt üzenem, hogy készpénzben fizetek a leszállításkor. Maga pedig három nap múlva kapja meg a többi pénzt. – Igen? És mi van, ha csak elveszem a pénzt, és... – Akkor visszajövök és megölöm. Sverre a kezét dörgölte, és nem kívánt elmélyülni a további részletekben. Jeges szél söpört végig a járdán a Torggata Badnál lévő telefonfülke előtt, amikor Sverre Olsen remegő ujjakkal a számokat keresgélte. Ez az átkozott hideg! Ráadásul a bakancsának az orra is kilyukadt. A vonal másik végén végre felvették a kagylót. – Igen? Sverre nyelt egyet. Miért érzi magát mindig olyan kényelmetlenül ettől a hangtól?

– Én vagyok az, Olsen.

– Mondjad!

– Kellene valakinek egy fegyver. Egy Märklin.

– A vonal másik végéről nem érkezett válasz.

– Mint a vasútmodell.

Tudom, mi az a Märklin, Olsen – a telefonból érkező hang semlegesnek tűnt, de Sverre fülét nem kerülte el a belőle sütő megvetés. Nem szólt semmit, mert bár ki nem állhatta a vonal másik végén lévő férfit, a vele szemben érzett rémülete még a gyűlöleténél is nagyobb volt – ahogy ezt nem egyszer kénytelen volt magának beismerni. Az a hír járta, hogy nagyon veszélyes fickó. Sverre környezetében csak kevesen ismerték, ő maga sem tudta a férfi valódi nevét, aki kapcsolatai révén már nem egy alkalommal kihúzta Sverrét és cimboráit a bajból. Természetesen mindez az Ügy szolgálatában történt, és nem azért, mert bármiféle érzelem fűzte volna Sverre Olsenhez. Ha Sverre ismert volna mást, aki segíteni tudott volna, biztosan elkerüli őt.

– Kinek kell a fegyver és mire? – kérdezte a hang.

– Egy fura vénembernek, eddig még életemben nem láttam. Azt állította, hogy közülünk való. Nem kérdezősködtem, hogy mit akar vele. Lehet, hogy semmit. Lehet, hogy csak azért kell neki, hogy...

– Fogd be, Olsen! Pénzesnek tűnt? – Finom ruhái voltak, és adott egy ezrest, csak azért, hogy hallja, tudok–e segíteni. – Az ezrest azért adta, hogy befogd a pofád, és nem azért, hogy válaszolj. – Khm. – Érdekes. – Három nap múlva találkozom vele. – Akkorra tudni akarja, hogy meg tudjuk–e szerezni a cuccot.

– Tudjuk?

– Igen, hogy...

– Úgy érted, hogy én meg tudom–e szerezni.

– Persze. De...

– Mennyit fizet neked a meló többi részéért?

– Sverre habozott.

– Tíz lepedőt.

– Tőlem is ennyit kapsz, ha meglesz az üzlet. Világos?

– Persze.

– És miért kapod a tíz lepedőt?

– Hogy tartsam a számat.

Sverre lábujjai már teljesen érzéketlenek voltak a hidegtől, amikor letette a kagylót. Új bakancsot kell szereznie. Tovább ácsorgott, és egy üres krumpliszirmos zacskót bámult, amit a szél a kocsik közé sodort a Storgata irányába.

Huszadik fejezet

Herbert 's Pizza, 1999. november 15.

Az idős férfi kilépett a Herbert's Pizza ajtaján, megállt a járdán és várt. Egy sálba burkolódzott pakisztáni asszony egy gyerekkocsit tolt el mellette. Az aszfalton elzúgó autók oldalsó ablakain fel–felvillantak a tükörképe mögötti pizzéria hatalmas ablakai. A bejárat melletti üveg egyik részén fehér ragasztószalag éktelenkedett, úgy tűnt, valaki megpróbálta berúgni az ablaktáblát. Az üvegen végigfutó fehér repedések pókhálóra emlékeztettek. Az ablak mögött látta Sverre Olsent, aki még mindig ott ült az asztalnál, ahol az imént a részleteket megbeszélték. A bjørvikai konténerkikötőben, három hét múlva. 4–es móló, éjjel két óra. Jelszó: Voice ofan Angel[10]. Jól hangzik, biztosan valami popsláger címe. Az ár hallatán viszont már kevésbé volt elragadtatva. Hétszázötvenezer. De nem akart vitába bocsátkozni. Most már csak az a kérdés, hogy ezek tartani fogják–e magukat a megállapodáshoz, vagy csak azért jönnek le a kikötőbe, hogy kirabolják. Amikor annak a fiatal neonácinak azt mondta, hogy frontkatona volt, a lojalitásukra próbált apellálni, de nem volt benne biztos, hogy a másik hitt neki. Vagy hogy egyáltalán volt–e ennek számára bármi jelentősége. Még egy történetet is kitalált arról, hogy hol szolgált, arra az esetre, ha a férfi kérdezősködni kezdene, de nem volt rá szükség.

Egyre több kocsi hajtott el mellette. Sverre Olsen továbbra is ülve maradt, valaki más viszont felállt odabenn, és az ajtó felé imbolygott. Az öreg emlékezett rá, már legutóbb is itt volt, ma pedig egész idő alatt szemmel tartotta őket. Az ajtó kinyílt, az öreg várt. Bár a forgalom alábbhagyott, így nem láthatta a visszatükröződő kocsiablakokon, mi történik mögötte, de hallotta, hogy a férfi közvetlenül a háta mögött megáll.

– A mindenit, kit látnak szemeim?

Az a fajta rekedtes, füstös hang volt, amit kizárólag hosszú évekig tartó ivásnak, dohányzásnak és alváshiánynak köszönhet az ember.

– Ismerjük egymást? – kérdezte az öreg anélkül, hogy megfordult volna. – Tartok tőle, hogy igen. Az öreg hátranézett, egy pillanatig a másik arcát tanulmányozta, majd visszafordult. – Nem tűnik ismerősnek. – Ne mondd már, hogy nem ismered meg a cimborádat, akivel együtt voltál a fronton!

– Miféle fronton?

– Mindketten ugyanazért harcoltunk.

– Ha te mondod. Mit akarsz?

– Mi? – emelte a fickó a füléhez a kezét.

Azt kérdeztem, mit akarsz – ismételte az öreg hangosabban. – Mit akarnék... Teljesen normális, ha az ember szívesen elcsevegne egy régi cimborával, nem? Különösen, ha már nagyon hosszú ideje nem látta. És főleg ha azt hitte róla, hogy meghalt. Az öreg megfordult.

– Talán halottnak tűnök?

A piros izlandi pulóveres férfi rábámult türkiz színű üveggolyóra emlékeztető, vizenyős szemével. Teljességgel lehetetlen volt megállapítani a korát, lehetett akár negyven –, de éppúgy nyolcvanéves is. Az idős férfi azonban nagyon is jól tudta, hány éves volt. Ha megerőltetné magát, a születési dátuma is eszébe jutna. A háború alatt pontosan számon tartották a születésnapokat.

A részeg közelebb lépett.

– Nem, egyáltalán nem tűnsz halottnak. Betegnek igen, de semmiképpen sem halottnak. Kinyújtotta mocskos lapátkezét, az öreget pedig megcsapta az a jellegzetes, izzadság, vizelet és alkohol keverékéből álló édeskés szag.

– Na, mi van? Nem akarsz kezet fogni egy régi bajtárssal? – a kérdés úgy hangzott, mint egy halálhörgés. Az öreg röviden megszorította a kezet. A kesztyűjét azonban magán hagyta.

– Tessék – mondta –, kezet ráztunk. Ha csak ennyit akartál, akkor én indulok is. – Csak ennyit, csak ennyit – a részeg férfi előre–hátra lépegetett, miközben igyekezett az öregre fókuszálni. – Csak azon tűnődöm, hogy egy ilyen férfi, mint te, mit keres egy ilyen patkánylyukban. Erre azért csak kíváncsi lehetek, nem? Biztos csak eltévedt, gondoltam a múltkor, amikor megláttalak. De hát ott ültél annak a kellemetlen alaknak az asztalánál, aki állítólag baseballütővel veri szét az embereket. Ma meg újra felbukkantál...

– És? – És akkor arra gondoltam, hogy majd megkérdezem az egyik újságírót, aki néha felbukkan itt, tudod? Megkérdezem tőle, hátha ő jobban tudja, hogy egy ilyen tiszteletreméltó úriembernek mi keresnivalója van egy ilyen környezetben. Mert ezek aztán mindent tudnak, mindent kiszagolnak, tudod? Ha meg mégsem tudja, akkor majd kideríti valahogy. Mondjuk, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy férfi, akiről mindenki úgy hitte, meghalt a háború alatt, hirtelen felbukkan, teljes életnagyságban. Mert ezek aztán tényleg átkozottul gyorsan előássák maguknak az információkat. így ni! – azzal tett egy hiábavaló kísérletet arra, hogy csettintsen az ujjával. – És végül az egész az újságban köt ki, érted? Az öreg mélyet sóhajtott. – És van esetleg valami, amiben a segítségedre lehetek? – Úgy tűnik? – a részeg széttárta a karját, vigyorgása pedig felfedte hézagos fogsorát. – Értem – mondta az öreg és körülnézett. Menjünk egy kicsit arrébb, nem szeretem, ha bámulnak.

– Mi?

– Nem szeretem, ha bámulnak.

– Nem is, mire jó az?

– Az öreg finoman a másik vállára tette a kezét.

– Menjünk be ide!

Show me the way[11], cimbora – dúdolta a részeg rekedtesen, és felnevetett. Beléptek a Herbert's Pizza melletti kapualjba, oda, ahol az egymás mellett sorakozó nagy, csordultig telt, szürke szemetesek lehetetlenné tették, hogy az utca felől be lehessen látni.

– Ugye, nem említetted senkinek, hogy láttál engem?

– Megőrültél? Amikor először megláttalak, azt hittem kísértetet látok. Fényes nappal, ráadásul éppen a Herbert'sben! Recsegő hangon felnevetett, de a nevetése bugyogó köhögésbe fulladt. Előrehajolva a falnak dőlt, míg a köhögés abba nem maradt. Aztán újra kiegyenesedett, és letörölte a nyálat a szája sarkáról. – Dehogy, nem szóltam senkinek. Még csak az kéne, hogy bezárjanak miattad!

– És mi lenne a megfelelő összeg a hallgatásodért?

– Megfelelő, megfelelő...

Láttam, hogy az a nyavalyás egy ezrest vett ki abból az újságból... – Igen? – Abból néhány egy időre biztosan elhessegetné ezt a nagy ijedtségemet.

– Tehát, mennyi?

– Mennyid van?

Az öreg sóhajtott, körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, nincsenek–e szemtanúk, majd a kabátja alá dugta a kezét. Sverre Olsen egy zöld műanyag zacskót himbálva, hosszú lépésekkel átvágott a Youngtorgeten. Húsz perccel ezelőtt még csórón, lyukas bakancsban ült a Herbert'sben, most pedig itt van a lábán a vadonatúj, 12 pár fűzőlyukkal ellátott magas szárú Combat Boots, amit a Henrik Ibsen gatén vett a Top Secretben. És a zsebében lapuló borítékban még mindig van nyolc ropogós ezres. És ha minden jól megy, még tíz másik is kilátásban van. Furcsa, milyen váratlanul megváltozhatnak a dolgok. Nemrég még úgy volt, hogy három évre leültetik, de aztán az ügyvédje észrevette, hogy az a hájas nő rossz helyen tette le az esküjét!

Sverre olyan jó hangulatba került, hogy már azon kezdett morfondírozni, ne hívja–e meg Hallét, Gregersent és Kvisetet az asztalához egy sörre. Csak kíváncsiságból, hogy hogyan reagálnak. Ezt fogja tenni, a fenébe is!

A Pløens gatén átvágott egy gyerekkocsit tologató pakisztáni nő előtt, és sokatmondóan rávigyorgott. Már majdnem belépett a Herbert's ajtaján, amikor eszébe jutott, hogy mi a fenének hurcol itt magával egy leharcolt bakancsot rejtő műanyag szatyrot. Belépett a kapualjba, megbillentette az egyik súlyos szemetes fedelét, és beledobta a zacskót. Kifelé menet két lábra lett figyelmes, ami a szeméttárolók közül lógott ki. Körülnézett. Sem az utcán, sem a hátsó kertben nem volt senki. Ki lehet az? Valami részeg vagy egy drogos? Közelebb lépett. A kukák egymás mellett sorakoztak, de ahol a lábak kilógtak, teljesen egymáshoz voltak tolva. Érezte, ahogy a pulzusa felgyorsul. A drogosok néha bekattannak, ha megzavarják őket. Sverre egy kis távolságot tartva belerúgott az egyik szemetesbe, mire az odébb gurult.

– A rohadt életbe!

Furcsa, hogy Sverre Olsen, aki majdnem meggyilkolt egy férfit, még sosem látott korábban holttestet. És legalább ennyire különös volt, hogy majdnem összecsuklott a lába a látványtól. A férfi, aki a falnak dőlve ült, és fél szemével az ő irányába meredt, minden kétséget kizáróan halott volt. A halál oka nyilvánvaló volt: torkán mosolyszerűen görbülő, vörös metszés tátongott. Most már csak csordogált a vér a sebből, de jól látszott, hogy a vágás keletkezésekor bőségesen ömölhetett, mert a férfi piros izlandi pulóverét csatakosra áztatta. A szemét és a vizelet bűze mindent elborított, Sverre érezte a szájába toluló epét, a kikívánkozó két sört és a pizzát. A szemetesnek támaszkodva az aszfaltra hányt. Új bakancsa orra sárga lett gyomra tartalmától, de nem vette észre. A vékony, piros vérpatakot bámulta meredten, ami a gyér világításban megcsillanva a terep legmélyebben fekvő pontja felé igyekezett.

Huszonegyedik fejezet

Leningrád, 1944. január 17.

Egy orosz YAK l–es vadászgép dübörgött el Edvard Mosken feje fölött, miközben összegörnyedve, apró lépésekkel futott végig a lövészárkon. A vadászgépek többnyire nem okoztak túl nagy kárt, úgy tűnt, az oroszok kifogytak a bombákból. Nemrég azt hallotta, kézigránátokkal szerelték fel a pilótáikat, hogy azzal próbálják meg eltalálni az állásaikat! Edvard az Északi Egységnél járt, hogy elhozza a legfrissebb híreket és a fiúk leveleit. Az őszt a veszteségekről és a teljes keleti front visszavonulásáról szóló lesújtó jelentések sora kísérte végig. Az oroszok már novemberben visszafoglalták Kijevet, októberben pedig csak egy hajszálon múlt, hogy nem kerítették be a németek déli haderejét a Feketetengernél. Az sem segített a helyzeten, hogy Hitler az erők nyugatra irányításával meggyengítette a keleti frontot. A legnyugtalanítóbb híreket azonban ma hallotta: két nappal ezelőtt Guszev altábornagy kemény támadást indított Oranienbaumból, a Finn–öböl déli oldaláról. Edvard emlékezett Oranienbaumra, egy kis hídfőállás volt, akkor haladtak el mellette, amikor Leningrád felé meneteltek. Az oroszok kezén hagyták, mert nem volt stratégiai jelentősége. Erre most az oroszoknak sikerült a legnagyobb titokban összeszedniük egy egész hadsereget a Kronstadt–erőd köré, és a hírek szerint szünet nélkül katyusákkal bombázták a német állásokat. Az egykor sűrű fenyőerdőből szinte csak forgács maradt. S bár már több éjszaka is hallották a sztálinorgonák távoli hangját, fogalma sem volt róla, hogy ennyire rosszul állnak.

Edvard arra is kihasználta az utat, hogy benézzen az egyik fiúhoz a tábori kórházban, aki a senki földjén vesztette el az egyik lábát egy aknán. Azonban az ápolónő, egy szomorú arcú, apró észt asszony, akinek hatalmas fekete karikák ültek a szeme alatt, csak a fejét rázta, és egyetlen német szót mondott, azt, amit feltehetőleg a legtöbbször gyakorolt már: – Tot[12].

Edvard nagyon elesettnek tűnhetett, mert az ápolónő megpróbálta felvidítani, és az egyik ágyra mutatott, amin egy másik norvég feküdt.

– Leben[13] – mosolygott Edvardra, szeme azonban továbbra is szomorú maradt. Edvard nem ismerte az alvó férfit, de amint észrevette a széken lógó ragyogóan fehér bőrkabátot, azonnal rájött, hogy ki az: Olaf Lindvig személyesen, a Norvég Ezred századparancsnoka. Egy élő legenda, és most itt fekszik! Úgy döntött, ezt a hírt nem osztja meg a fiúkkal. Egy újabb vadászgép dübörgött el a feje fölött. Honnan kerültek elő ezek a repülőgépek ilyen hirtelen? Tavaly ősszel még úgy tűnt, hogy az oroszoknak nincs több gépük. A következő sarkon bekanyarodott, és Dale összegörnyedt hátát pillantotta meg maga előtt.

– Dale!

Dale nem fordult meg. November óta, amikor egy gránát miatt elájult, nem igazán hallott jól. Attól kezdve nem is nagyon beszélt, tekintete üveges lett és távolba meredő, mint a gránátsokkot kapott embereké. Eleinte fejfájásra panaszkodott, de a szanitéc tiszt, aki megvizsgálta, azt mondta, hogy nem tud mit kezdeni vele, idővel magától elmúlik. Olyan kevés a harcba állítható ember, hogy nem küldhet egészséges katonákat a tábori kórházba.

Dale vállára tette a kezét, aki erre olyan hirtelen és erőteljesen fordult meg, hogy Edvard elvesztette az egyensúlyát a napsütés miatt kissé megolvadt jégen. De legalább enyhe a tél, gondolta Edvard a hátán fekve, és muszáj volt nevetnie. Jókedve azonban azonnal elszállt, amikor rájött, hogy egyenesen Dale fegyverének a csövébe bámul.

– Passwort![14] – kiáltotta Dale, s a fegyver csöve felett tágra nyílt szemmel meredt a szakaszvezetőre.

– Ne ordíts már, Dale! Én vagyok az.

– Passwort!

– Vidd már odébb a puskát!

– Én vagyok az, Edvard, a fene vigyen el!

– Passwort!

– Gluthaufen[15]

Edvard érezte, ahogy elönti a pánik, amikor látta, hogy Dale ujja a ravasz fölé görbül. Nem hallotta volna, amit mondott?

– Gluthaufen! – ordította, ahogy a torkán kifért.

Gluthaufen, a rohadt életbe!

– Fehl! Ich schiesse![16]

Uramisten, ez megörült! Ebben a pillanatban Edvardba belehasított, hogy éppen aznap reggel cseréltek jelszót. Méghozzá azután, hogy ő elindult az Északi Egységhez! Dale ujja nekifeszült a ravasznak, de a puska nem engedelmeskedett. A fiú a homlokát ráncolta. Aztán kibiztosította a zárat, és újra a szakaszvezetőre fogta a fegyvert. Így fogja végezni? Mindazok után, amit túlélt, egy sokkos állapotban lévő honfitársa fog golyót ereszteni belé? Edvard a fegyver fekete szájába bámult, és a szikrák szétfreccsenésére várt. Tényleg látni akarja? Jézusatyaúristen! Elfordította tekintetét a fegyver csövéről, és felnézett a kék égre, ahol egy orosz vadászgép fekete keresztje rajzolódott ki. Túl magasan volt ahhoz, hogy a hangját is meghallja. Aztán behunyta a szemét.

– Engelstimme![17] – üvöltötte valaki mellettük.

Edvard kinyitotta a szemét, és látta, ahogy Dale kettőt pislant a puska irányzéka mögött. – Engelstimme! Dale leeresztette a fegyvert, aztán Edvardra vigyorogva bólintott.

– Engelstimme – ismételte meg. Edvard újra becsukta a szemét, és hosszan kifújta a levegőt. – A posta? – kíváncsiskodott Gudbrand. Edvard feltápászkodott, és Gudbrand kezébe nyomta a papírköteget. Dale száján még mindig vigyor ült, de a tekintete továbbra is üres volt. Edvard megragadta Dale fegyverének csövét, és a fiú arcába hajolt.

– Van valaki a lövészárokban, Dale?

Normális hangon akart megszólalni, de csak rekedt suttogásra futotta az erejéből.

– Nem hallja – szólt oda Gudbrand, miközben a levelek között lapozgatott. – Nem tudtam, hogy ennyire rossz állapotban van – mondta Edvard, és meglengette kezét Dale orra előtt.

– Nem lenne szabad itt lennie. Itt egy levél a családjától. Mutasd csak meg neki, majd meglátod, miről beszélek. Edvard a fiú felé nyújtotta a levelet, de látta, hogy Dale egy futó mosoly után újra csak a végtelenbe mered. – Igazad van, teljesen kész van. Gudbrand egy levelet nyújtott Edvardnak.

– Mi újság otthon? – kérdezte. – Ó, hát tudod te is – mondta Edvard, és hosszasan bámulta a levelet. De Gudbrand nem tudta, mert tavaly tél óta nemigen beszélgettek egymással. Különös, de még itt, ilyen körülmények között is kényelmesen elkerülhették egymást, ha nagyon akarták. Nem mintha Gudbrand nem kedvelte volna Edvardot, sőt, nagyon is tisztelte a mjøndøleni szakaszvezetőt, okos és bátor katonának, valamint az újoncok valódi támaszának tartotta. Edvardot ősszel tiszthelyettessé nevezték ki, de a rámért felelősség nem változott. Viccelődve meg is jegyezte, hogy biztosan azért léptették elő, mert az összes tiszthelyettes elesett, és túl sok sapka maradt utánuk.

Gudbrandban többször felmerült, hogy más körülmények között akár jó barátok is lehetnének. De az előző télen történtek, Sindre eltűnése és Daniel holttestének rejtélyes felbukkanása, továbbra is ott feszültek köztük. A csöndet egy távoli robbanás tompa döreje törte meg, amit az egymásnak felelgető gépfegyverek ugatása követett.

– Egyre mérgesebbek – mondta Gudbrand inkább kérdő hangsúllyal, mint állításként. – Igen – felelte Edvard. – Emiatt az átkozott meleg miatt. Az ellátmányos kocsi teljesen beleragadt a sárba. – Vissza kell vonulnunk? – Esetleg néhány mérföldnyit – vonta meg a vállát Edvard.

– De visszajövünk.

Gudbrand kezével beárnyékolta a szemét, és kelet felé nézett. Semmi kedve nem volt visszatérni. Haza akart menni végre, hogy lássa, van–e ott számára élet.

– Láttad a norvég útjelző táblát a tábori kórháznál, azt amelyiken a napkereszt van? – kérdezte. – Van rajta egy keletre mutató nyíl is, amin az áll, „Leningrád 5 kilométer". Edvard bólintott. – Arra is emlékszel, mi áll a nyugatra mutató nyíl felett?

– Oslo – válaszolta Edvard. – 2611 kilométer.

– Messze van.

– Messze.

Dale Edvardnál hagyta fegyverét, és letelepedett a földre. Kezét beásta maga előtt a hóba, fejét sovány válla közé lógatta. Újabb robbanás hallatszott, ezúttal közelebbről.

– Köszönöm, hogy...

– Szóra sem érdemes – vágott a szavába Gudbrand.

Láttam Olaf Lindviget a kórházban – folytatta Edvard. Nem is tudta, miért mondta el végül. Talán, mert Dalén kívül Gudbrand volt az egyetlen, aki ugyanolyan régen volt a csapatban, mint ő maga. – Csak nem? – Azt hiszem, csak könnyebb sérülése volt. Láttam a fehér katonai kabátját.

– Azt beszélik, nagyon jó ember.

– Igen, nagyon sok jó emberünk van.

Némán álltak egymással szemben. Edvard megköszörülte a torkát, és a zsebébe nyúlt. – Hoztam néhány szál orosz cigarettát az Északi Egységtől. Ha van esetleg tüzed... Gudbrand bólintott, kigombolta fehér köpenyét, előhalászta gyufásdobozát, és meggyújtott egy szálat. Amikor felpillantott, először csak Edvard tágra nyílt, vad küklopszszemét látta, ami a háta mögé meredt. Aztán meghallotta a süvöltő hangot is.

– Feküdj! – ordított Edvard.

A következő pillanatban már ott hasaltak a jégen, és az ég hatalmas reccsenéssel széthasadt fölöttük. Gudbrand még az orosz vadászgép farokkormányát is látta, amikor az elhúzott a lövészárok mentén. Olyan alacsonyan repült, hogy a hó is felkavarodott körülöttük. Aztán eltűnt, és rájuk telepedett a csend.

– Ez meg mi volt? – suttogta Gudbrand. – Ó, te magasságos! – nyögte Edvard, az oldalára gördült és Gudbrandra nevetett. – Még a pilótát is láttam, visszahajtotta az üvegtetőt, és kihajolt a pilótafülkéből. Iván teljesen becsavarodott – mondta a nevetéstől elcsukló hangon. – Ez már kicsit sok egy napra. Gudbrand az eltört gyufaszálat bámulta, amit még mindig a kezében tartott, aztán ő is elnevette magát.

– Hehe – hallatszott Dale irányából, aki a lövészárok szélén, a földön ülve nézte őket. – Hehehe. Gudbrand Edvardra pillantott, és felszabadultan hahotázni kezdtek. A csukladozó nevetés miatt először meg sem hallották a feléjük közeledő különös hangot.

Kakk–kakk... Olyan volt, mintha valaki lassú ütemben kalapálná a jeget. Kakk... Aztán egy fémes csattanás hallatszott, a két férfi Dale felé fordult, aki lassan belerogyott a hóba.

– Ó, hogy az a... – kezdte Gudbrand.

– Gránát! – ordította Edvard.

Gudbrand ösztönösen összekuporodott Edvard üvöltésére, de ahogy ott feküdt, pillantása a botra esett, ami tőle egy méter távolságban pörgött a jégen. A bot egyik végére egy fémcsomót erősítettek. Amikor rájött, mi készülődik, úgy érezte, jéggé dermed a teste.

– El onnan! – hallotta maga mögött Edvard ordítását. Akkor mégis igaz, az oroszok tényleg kézigránátokat dobálnak a repülőgépekről! Gudbrand próbált elhátrálni, de keze–lába kicsúszott alóla a vizes jégen.

– Gudbrand!

A gránát csak pörgött, ugrált a jégen, Gudbrand pedig képtelen volt levenni róla a tekintetét. Négy másodperc a kibiztosítástól a robbanásig – nem ezt tanulták Sennheimben? Lehet, hogy az oroszoknak olyan gránátjuk van, ami hat másodperc múlva robban? Esetleg nyolc? A gránát csak pörgött tovább, mint azok a hatalmas pörgettyűk, amiket apa készített neki Brooklynban. Gudbrand pörgetett, Sonny és a kisöccse pedig azt számolta, mennyi ideig forog. Twenty–one, twenty–two...[18] Anya már háromszor kikiabált az ablakból, hogy kész az ebéd, menjenek befelé, apa minden pillanatban hazaérhet.

– Csak egy perc – kiabált fel az anyjának.

– A pörgettyű még forog!

De az anyja nem hallotta, már becsukta az ablakot. Edvard sem üvöltött már, csönd lett.

Huszonkettedik fejezet

Doktor Buer váróterme, 1999. december 22.

Az öreg az órára nézett. Már tizenöt perce a váróteremben ült. Azelőtt, az idősebb Konrád Buer idejében, sosem várakoztatták meg. Ő nem vállalt több pácienst, mint ahányan a rendelési időbe belefértek.

A szoba másik végében egy sötét bőrű, afrikai férfi ült. Egy hetilapot olvasgatott, az öreg pedig megállapította, hogy még ilyen távolságból is el tudja olvasni a címlap minden egyes betűjét. A norvég királyi családdal kapcsolatos volt a cikk. Kicsit abszurd volt a gondolat, hogy ez az afrikai épp a norvég királyi családról olvas. A férfi továbblapozott. Éppen ilyen kétoldalt lefelé szaladó bajusza volt a futárnak is, akivel az éjszaka találkozott. Nem tartott túl sokáig. A futár egy – valószínűleg kölcsönzött – Volvóval érkezett a konténerkikötőbe. Megállt, az ablak halk zümmögéssel lecsúszott, a férfi pedig kimondta a jelszót: Voice ofan Angel. Éppen ilyen bajusza volt, és szomorú szeme. Azonnal közölte, hogy a fegyver biztonsági okokból nincs itt a kocsiban, el kell menniük érte valahová. Az öreg habozott, de aztán azt gondolta, hogy ha ki akarták volna fosztani, akkor már megtették volna itt. Így aztán beült a kocsiba, és elhajtottak a Holbergs plassra, a Radisson SAS Hotelbe. Amikor befelé menet elhaladtak a recepció előtt, meglátta Betty Andresent a pult mögött, a nő azonban éppen másfelé nézett.

A futár, miközben a bőröndben átadott pénzt számolta, németül mormogott az orra alatt. Az öreg kérdésére azt válaszolta, hogy a szülei Elzászból származnak, mire az idős férfi úgy érezte, muszáj elmondania, hogy már járt ott, méghozzá Sennheimben. Csak egy hirtelen jött ötlet volt.

Azok után, hogy az Egyetemi Könyvtárban annyit olvasott az interneten a Märklin–puskákról, maga a fegyver egy kis csalódást okozott. Úgy nézett ki, mint egy közönséges vadászpuska, csak valamivel nagyobb volt. A futár megmutatta neki, hogy kell összerakni és szétszedni, és eközben „Herr Urias"–nak szólította. Végül az öreg a szétszedett puskát egy nagy válltáskába tette, és lementek a recepcióra. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy odamegy Betty Andresenhez, és megkéri, rendeljen neki egy taxit. Egy újabb hirtelen ötlet.

– Halló!

Az öreg felpillantott. – Úgy látom, ideje lenne egy hallásvizsgálatot is végezni magánál. Doktor Buer az ajtóban állt, és igyekezett joviális mosolyt erőltetni az arcára. Az idős férfi követte a rendelőbe. Az orvos szeme alatti táskák egyre nagyobbak voltak.

– Háromszor is kiabáltam a nevét.

Elfelejtettem a nevemet, gondolta az öreg. Az összes nevemet. Az orvos erőlködése egyértelművé tette, hogy rossz hírei vannak számára. – Megjöttek a vizsgálat eredményei – mondta Buer gyorsan, még mielőtt az öreg elhelyezkedett volna a széken. Mihamarabb túl akart esni kellemetlen mondandóján.

– Sajnos, a lelet azt mutatja, hogy a rák szétterjedt.

– Persze, hogy szétterjedt – mondta az öreg.

– Ez jellemzi a rákos sejteket, nem?

Öhm... nos, így van – söpört le Buer egy láthatatlan porszemet az íróasztalról. – A rák pont olyan, mint mi magunk – folytatta az idős férfi.

– Teszi, amit tennie kell.

– Igen – Buer görcsösen próbált fesztelennek tűnni.

– Maga is csak azt teszi, amit tennie kell, doktor.

– Igaza van, nagyon igaza van – doktor Buer elmosolyodott, és orrára biggyesztette szemüvegét. – Újra fontolóra kell vennünk a kemoterápiát. Le fogja gyengíteni a szervezetét, de meghosszabbíthatja... öhm...

– Az életemet?

– Igen.

– A kemoterápia nélkül mennyi időm van hátra?

Buer ádámcsutkája föl–le liftezett. – Valamivel kevesebb, mint ahogy azt korábban feltételeztük. – Vagyis? – Vagyis, hogy a rák a vérpályákon keresztül továbbterjedt a májból a... – Fogja be, és adjon meg végre egy időpontot! Doktor Buer üres tekintettel nézett rá. – Gyűlöli ezt a munkát, igaz? – szólalt meg újra az idős férfi.

– Parancsol?

– Semmi. Egy dátumot, legyen szíves!

– Lehetetlen megmondani...

Doktor Buer riadtan rándult össze, amikor az öreg akkorát csapott az asztalra az öklével, hogy még a telefonkagyló is leugrott a helyéről. Épp nyitotta a száját, hogy válaszoljon valamit, amikor megpillantotta az öreg remegő mutatóujját. Sóhajtott, levette szemüvegét, és fáradtan megdörgölte az arcát. – Nyár. Június, de lehet, hogy még korábban. Legfeljebb augusztus.

– Rendben – mondta az öreg.

– Az épp elég. Lesznek fájdalmaim?

– Bármikor elkezdődhetnek.

– Felírom magának a gyógyszereket.

– Mennyire leszek cselekvőképes?

– Ezt nehéz megmondani, a fájdalom mértékétől függ.

– Olyan gyógyszereket akarok, amik lehetővé teszik, hogy továbbra is végezhessem a dolgomat. Ez nagyon fontos, érti?

– Valamennyi fájdalomcsillapító...

– Jól viselem a fájdalmat.

Csak olyasmire van szükségem, ami a tudatomnál tart, amitől továbbra is racionálisan tudok gondolkodni és cselekedni.

Boldog karácsonyt! Doktor Buer ezzel köszönt el tőle. Az öreg megállt a lépcsőn. Eddig nem értette, hogy a város miért van ennyire tele emberekkel, de most, hogy az orvos emlékeztette az előttük álló ünnepre, már látta az utcákon az utolsó ajándékok után loholok szemében a vakrémületet. Az Egertorgeten egy zenekar köré gyűltek az emberek. Egy férfi, aki az Üdvhadsereg egyenruháját viselte, egy perselyt hordozott körbe. A hóban egy drogos toporgott, tekintete ellobbanás előtti gyertyalángként kóválygott ide–oda. Két tizenéves barátnő ment el mellette kart karba ölve. Arcuk pirospozsgás, telve vannak fiúkról szóló titkokkal és az életük folytatásáról szőtt álmokkal. És a gyertyák. Minden egyes nyomorult ablakban gyertyák égtek. Felemelte arcát az ég felé, a városról visszaverődő meleg, sárga kupola irányába. Atyavilág, mennyire hiányzott neki a nő! Majd a következő karácsonykor, gondolta. A következő karácsonyt már együtt ünnepeljük, kedvesem.

HARMADIK RÉSZ – ÚRIÁS

Huszonharmadik fejezet

II. Rudolf Kórház, Bécs, 1944. június 7.

Helena Lang szapora léptekkel tolta maga előtt a kerekes széket a 4–es kórterem felé. A kitárt ablakok előtt mélyet lélegzett, tüdeje megtelt a frissen nyírt fűtől illatozó levegővel. Ma semmi nyoma nem volt a rombolásnak és a halálnak. Egy év telt el azóta, hogy Bécset először bombázni kezdték. Az utóbbi hetekben, ha tiszta volt az idő, minden egyes éjszaka megindult a támadás. S bár a II. Rudolf Kórház több kilométerre feküdt a város központjától, a zöld Bécsi–erdőben, a városban pusztító tűz füstje többnyire még itt is elfojtotta a nyár illatát.

Helena befordult a sarkon, rámosolygott Brockhard doktorra, aki úgy tűnt, szívesen feltartotta volna egy beszélgetés erejéig, és továbbsietett. Mindig is idegesítette Brockhard tekintete, mely mereven bámult rá a szemüveg mögül. Rosszul érezte magát tőle, valahányszor összefutott vele. Néha az volt az érzése, hogy ezek a folyosóbeli találkozások Brockharddal egyáltalán nem is voltak véletlenek. Helena anyja minden bizonnyal levegő után kapkodott volna, ha látja, menynyire igyekszik a lánya elkerülni az ígéretes, fiatal orvost, különösen, mivel Brockhard egy igazán finom bécsi család sarja volt. Helena azonban nem kedvelte sem Brockhardot, sem a családját, sem pedig anyja arra irányuló igyekezetét, hogy lányát retúrjegyként használja a jó társaságba vezető úton. Anyja a háborút tette felelőssé a történtekért. Ugyanis Helena apja, Henrik Lang tudta, hogy el fogja veszíteni zsidó hitelezőit, és emiatt nem tudja majd elég gyorsan visszafizetni másoktól kapott kölcsöneit. Így ahhoz a megoldáshoz folyamodott, hogy ráveszi zsidó bankárait, ruházzák át rá azokat a kötvényeket, amiket az osztrák állam várhatóan el fog tőlük kobozni. Ezért aztán Henrik Lang börtönbe került, mert az állam ellenségeivel, a zsidó erőkkel konspirált.

Anyjával ellentétben Helenának inkább az apja hiányzott, mint a család korábbi pozíciója. Például egyáltalán nem bánta, hogy véget értek a nagy fogadások, egyáltalán nem hiányolta az ostoba, felületes csevegéseket és az állandó próbálkozást, hogy összeboronálják valamelyik gazdag, elkényeztetett fiúgyerekkel.

Az órájára nézett, és megszaporázta lépteit. Egy kis madár berepülhetett valahogy a nyitott ablakon, és most gondtalanul énekelt a magas plafonról lelógó lámpaburák egyikén. Voltak napok, amikor a lány számára felfoghatatlannak tűnt, hogy odakinn háború tombol. A sűrű fenyőerdőnek időnként sikerült kizárnia mindent, amit nem akartak látni. De amint bárki belépett a kórtermek egyikébe, azonnal tudta, hogy ez a béke csupán illúzió. Megcsonkított testükkel és összetört lelkükkel a sebesült katonák ide is elhozták a háborút. Kezdetben annak biztos tudatában hallgatta végig őket, hogy hitével és erejével segíthet nekik kiszabadulni a pusztulásból. Azonban lassacskán úgy tűnt, hogy mind ugyanazt az összefüggő, rémálomba illő történetet mesélik tovább, ami arról szól, mit képes és mit kénytelen kiállni egy ember itt a Földön, s milyen megaláztatásokat kell elviselnie, ha életben akar maradni. Csak a holtak ússzák meg sértetlenül. így aztán Helena nem hallgatta többé őket, csupán úgy tett, mintha odafigyelne, miközben kötést cserélt, lázat mért, ebédet vagy gyógyszert osztott. Még akkor is igyekezett elkerülni, hogy rájuk nézzen, amikor aludtak, mert vonásaik alvás közben is tovább meséltek. Mindig ott látta a sápadt fiúarcokon a szenvedést; megkeseredett, zárkózott tekintetükben a kegyetlenséget és fájdalomtól eltorzult vonásaikban a halálvágyat, amikor éppen megtudták, hogy le kell vágni a lábukat.

Ma mégis könnyűek voltak a léptei. Talán a nyár miatt, talán azért, mert egy orvos épp most jegyezte meg, milyen szép ma reggel. De az is lehet, hogy a 4–es kórteremben fekvő norvég beteg volt az oka, aki hamarosan rámosolyog majd és különös, mókás német kiejtéssel Guten Morgennel[19] köszönti. Aztán reggeli közben hosszasan Helenán felejti a szemét, miközben a lány ágytól ágyig halad az étellel és mindenkinek mond néhány biztató szót. Ő pedig minden ötödik vagy hetedik ágy után vet felé egy pillantást, és ha a férfi rámosolyog, azonnal viszonozza. Szinte semmi nem volt az egész. Mégis ez jelentett mindent. Ha ezekre a nap közben kapott pillantásokra gondolt, erőre kapott. Képes volt nevetni, amikor az ajtó melletti ágyban fekvő, csúnyán összeégett Hadler kapitány viccelődött vele, és az iránt érdeklődött, vajon hamarosan utánaküldik–e genitáliáit a frontról. Belökte a 4–es kórterem lengőajtaját. A szobába áradó napfény mindent – a falakat, a tetőt és a lepedőket – sugárzóan fehérré változtatott. Ilyen lehet megérkezni a paradicsomba, gondolta. – Guten Morgen, Helena! Rámosolygott. A férfi az ágya mellett ült egy széken és olvasott.

– Jól aludt, Úriás? – kérdezte könnyedén.

– Mint egy medve – válaszolta a férfi.

Medve? – Igen. A... hogy is mondják németül azt, amiben télen alusznak? – Ó, a barlangjukban. – Igen, a barlang. Nevettek. Helena tisztában volt vele, hogy a többi beteg figyeli őket, ezért nem tölthet több időt a férfi mellett, mint a többieknél. – És hogy van a feje? Napról napra jobban érzi magát, nem igaz?

– Igen, egyre jobb. Majd meglátja, egy nap pont olyan szép leszek, mint régen. Helena jól emlékezett rá, milyen állapotban volt, amikor bekerült a kórházba. Egészen természetellenesnek tűnt, hogy valaki egy olyan lyukkal a homlokán életben maradjon. A teáskannát úgy odakoccintotta a férfi csészéjéhez, hogy az felborult.

– Hoppá! – nevetett a férfi.

– Későig táncolt tegnap este?

Helena felpillantott. A férfi rákacsintott. – Igen – válaszolta, és zavarba jött, hogy egy ilyen buta dolog miatt füllentett. – És maguk mit táncolnak itt Bécsben? – Nem, egyáltalán nem táncoltam tegnap este. Csak későn feküdtem le.

– Keringőznek, ugye? Bécsi keringőt. – Igen, azt szoktunk – felelte, és a hőmérőre koncentrált. – Így – mondta a férfi, felállt, és énekelni kezdett. A többiek felnéztek az ágyukból. Ismeretlen nyelven énekelt, a hangja szép volt és puha. Az egészségesebb páciensek biztatták, és nevettek rajta, amikor apró, óvatos lépésekkel körbekeringett, s közben köntösének lazára kötött öve lengett mögötte. – Jöjjön vissza, Úriás, különben visszaküldöm a keleti frontra – kiáltotta Helena szigorúan. A férfi szófogadóan visszaült a székre. Nem Úriás volt a neve, de ragaszkodott hozzá, hogy így szólítsák. – Ismeri a rheinlendert? – kérdezte Helenától. – Rheinlendert? – Az egy tánc, amit a Rajna–vidékről kölcsönöztünk. Megmutassam?

– Addig nem mozdul innen, amíg meg nem gyógyul!

– Aztán pedig beviszem magát Bécsbe, és megtanítom rheinlendert táncolni. Az utóbbi napokban a verandán töltött idő alatt a férfi szépen lebarnult, és most csak úgy csillogtak a fehér fogak vidám arcában.

– Szerintem már eléggé egészségesnek tűnik ahhoz, hogy visszaküldjék – fékezte Helena a férfit, de közben nem tudta elrejteni pirulását. Felállt, hogy továbbinduljon, de megérezte a férfi kezét a sajátján.

– Mondjon igent! – suttogta Úriás.

Helena kuncogva odébb legyezte a férfit, és örömtől daloló szívvel lépett a következő ágyhoz. – Nos? – nézett fel doktor Brockhard a papírok közül, amikor a lány belépett az irodájába, és Helena ezúttal sem tudta eldönteni, hogy ez a „nos" egy kérdés, egy hosszabb kérdés bevezetése, vagy csupán egy frázis. Így nem szólt semmit, csak megállt az ajtóban. – Hívatott, doktor úr? – Miért ragaszkodsz ehhez a magázódáshoz, Helena? – sóhajtott fel mosolyogva Brockhard. – Az ég szerelmére, hiszen gyerekkorunk óta ismerjük egymást. – Mit tehetek magáért? – Úgy döntöttem, hogy a norvégot a 4–es kórteremből gyógyultnak nyilvánítom.

– Értem.

Helenának arcizma sem rezdült, miért is kellett volna? Itt az emberek meggyógyultak és továbbálltak. Vagy meghaltak. Egy kórház már csak így működik. – Öt nappal ezelőtt küldtem el a jelentést a Wehrmachtnak, és már meg is érkezett a menetparancs.

– Igazán gyorsan ment

– Helena hangja nyugodt volt és határozott.

Igen elkeseredetten próbálnak új legénységet összeszedni. Az utolsó erőinkkel küzdünk, mint azt te is tudod. – Igen, tudom – mondta a lány, de nem tette hozzá, ami közben a fejében járt: az utolsó erőinkkel küzdünk, te pedig, az idősebb Brockhardnak hála, itt ülsz huszonkét évesen, száz mérföldre a fronttól és olyan munkát végzel, amit egy hetvenéves is elláthatna.

– Azt gondoltam, megkérlek téged, hogy add oda neki a menetparancsot, hiszen ti olyan jól megértitek egymást. A lány látta, hogy a doktor feszülten figyeli.

– Egyébként mi tetszik neked benne annyira, Helena? Mitől különlegesebb, mint a többi négyszáz katona, aki itt fekszik? A lány tiltakozni akart, de Brockhard megelőzte.

– Bocsáss meg, Helena, természetesen semmi közöm sincs hozzá. Csak ez a kíváncsi természetem. Én... Az orvos két mutatóujja közé szorított egy tollat, és az ablak felé fordult.

– ...csak azt szeretném tudni, mit látsz ebben a külföldi kalandorban, aki elárulja a saját országát, hogy a győztesek kegyét elnyerje. Ha érted, mire gondolok. Egyébként hogy van édesanyád?

Helena nyelt egyet, mielőtt válaszolt: – Nem szükséges az anyám miatt aggódnia. Adja ide a menetparancsot, kézbesítem a betegnek. Brockhard visszafordult a lány felé, és felemelt egy levelet az íróasztalról.

– A harmadik páncélos hadosztályhoz kerül Magyarországra. Tudod, mit jelent ez? – A harmadik páncélos hadosztályhoz? – Helena a homlokát ráncolta. – Hiszen ő önkéntes Waffen–SS katona. Miért soroznák be a Wehrmachtba? Brockhard vállat vont.

– Ezekben az időkben mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, és eleget kell tennünk kötelességeinknek. Vagy te másképp gondolod, Helena?

– Hogy érti ezt? – Ez a katona a gyalogsághoz tartozik, nem? Vagyis csupán a harckocsik mögött fut majd, és nem benne ül. Egy barátom, aki megjárta Ukrajnát, azt mesélte, hogy minden áldott nap addig lövik az oroszokat, amíg a gépfegyverek fel nem melegednek, és a holttestek halomban nem fekszenek mindenfelé, azok mégis egyre csak nyomulnak előre. Nem sok választotta el Helenát attól, hogy elveszítse önuralmát, kiragadja Brockhard kezéből a levelet, és darabokra tépje.

– Egy olyan fiatal nő, mint te, bizonyára van annyira józan, hogy ne kötődjön túl szorosan egy olyan férfihoz, akit nagy valószínűséggel soha nem fog viszontlátni. Egyébként nagyon jól áll neked ez a sál, Helena. Családi örökség?

– Meglep, és egyben örömmel tölt el a gondoskodása, doktor úr, de biztosíthatom, hogy teljesen felesleges az aggodalma, ugyanis nem fűznek különleges érzelmek ehhez a beteghez. És most, ha megbocsát, indulnom kell ebédet osztani. – Helena, Helena... – csóválta a fejét Brockhard mosolyogva.

– Tényleg azt gondolod, hogy vak vagyok? Azt hiszed, nem látom, milyen bánatot okoz ez neked? Családjaink közeli barátsága miatt úgy érzem, különleges kötelék van köztünk. Különben nem beszélnék veled ennyire bizalmas hangon. Bocsáss meg nekem, de biztosan észrevetted már, mennyire mély érzelmeket táplálok irántad, én...

– Állj!

– Mi?

Helena előbb becsukta a mögötte lévő ajtót, és csak utána emelte fel a hangját: – Én önkéntes vagyok itt, Brockhard. Nem a maga ápolónői egyike, akikkel úgy játszadozik, ahogy jólesik. Adja ide a levelet, és mondja meg, mit akar, különben ebben a pillanatban kimegyek innen.

– Drága Helena

– Brockhard arca bánatos kifejezést öltött.

– Nem érted, hogy az egész csak rajtad múlik?

– Hogyhogy rajtam múlik?

Nagyon szubjektív dolog valakit egészségesnek nyilvánítani, különösen egy ilyen fejsérülés esetében.

– Tudom. – Megtehetem, hogy további három hónapra betegnek nyilvánítom. Ki tudja, lesz–e még egyáltalán keleti front három hónap múlva? A lány értetlenül meredt Brockhardra. – Te sokat olvasod a Bibliát, Helena. Ismered Dávid király történetét, ugye, aki megkívánta Betsabét, annak ellenére, hogy egyik katonájának a felesége volt? Megparancsolta hadvezéreinek, küldjék a férjet az arcvonalba, hogy elessen, ő pedig szabadon udvarolhasson a nőnek.

– Mit akar ezzel az egésszel?

– Semmit. Semmit, Helena.

Nem fogom a szíved választottját kiküldeni a frontra, amíg egészen fel nem épül. Vagy bárki mást. És mivel ennek a páciensnek az egészségi állapotát legalább olyan jól ismered, mint jómagam, arra gondoltam, hogy meghallgathatnám a te véleményedet is, mielőtt a végleges döntést meghozom. Ha úgy gondolod, hogy még nem teljesen egészséges, esetleg küldhetek egy újabb jelentést a Wehrmachtnak. A lány számára lassan derengeni kezdett.

– Mi legyen, Helena?

Helena nem hitt a fülének: Brockhard túszként akarja használni Úriást, hogy megkaphassa őt? Vajon mennyi ideig tartott, mire ezt kiagyalta? Lehet, hogy hetekkel ezelőtt kitalálta, és csak a megfelelő időpontra várt? És mégis mire kell neki, feleségnek vagy szeretőnek?

– Nos? – kérdezte Brockhard.

A lány fejében egymást kergették a gondolatok. Próbált kijutni a labirintusból, de Brockhard minden utat lezárt. Nyilván, hiszen nem volt ostoba. Amíg betegként itt tartja Úriást, addig mindenben engedelmeskednie kell Brockhardnak. És a menetparancsot még így sem vonják vissza végleg, csupán elhalasztják. Csak akkor szűnik meg felette Brockhard hatalma, amikor Úriás már nem lesz itt. Hatalom? Édes Istenem, hiszen alig ismeri ezt a norvégot. És sejtelme sincs róla, hogy a férfi mit érez iránta.

– Én... – kezdte Helena.

– Igen?

Brockhard érdeklődve hajolt felé. A lány folytatni akarta, azt akarta mondani, ami ahhoz kellett volna, hogy szabad maradjon, de valami megállította. Egy másodperc kellett hozzá, hogy megértse, mi az. Hazugság lenne. Hazugság lenne a szabadsága, hazugság, hogy nem tudja, Úriás mit érez iránta, hazugság, hogy az embernek mindig meg kell alázkodnia, azért, hogy életben maradjon, az egész hazugság volt. Az ajkába harapott, és észrevette, hogy reszketni kezd.

Huszonnegyedik fejezet

Bislett, 1999. szilveszter

Tizenkét óra volt, amikor Harry Hole a Radisson SAS Hotel mellett a Holbergs gatén leszállt a villamosról, és észrevette, hogy a felhők mögül egy pillanatra kibukkanó nap fénye megcsillan a Rikshospital nővérszállójának ablaktábláin. Most járt utoljára az irodájában. Hogy rendet rakjon maga után, és szétnézzen, mindent összeszedett–e – legalábbis ezzel áltatta magát. Azt a kevés személyes holmiját, ami volt, már előző nap hazavitte, egy reklámtáskába belefért az egész. A folyosók kiürültek, akik nem voltak szolgálatban, mind otthon készültek az évszázad utolsó partijára. A széke háttámláján egy szerpentin lógott – a tegnapi kis búcsúünnepség emléke, amit természetesen Ellen szervezett meg. Bjarne Møller józan búcsúszavai nem voltak teljesen összhangban a lány kék léggömbjeivel és krémes sütijével, de a kis beszéd így is meglehetősen jólesett Harrynak. Az osztályvezető alighanem sejtette, hogy Harry sohasem bocsátja meg neki, ha túl dagályosra vagy szentimentálisra veszi a búcsút. Harry maga is elismerte, hogy még életében nem volt annyira büszke, mint amikor Møller a főtiszti kinevezéséhez gratulált, és sok sikert kívánt neki a Nemzetbiztonsági Szolgálathoz. Még a leghátul, az ajtóban álló, Tom Waaler ironikus vigyorgása és finom fejcsóválása sem tudta tönkretenni ezt az érzést.

A mai irodai látogatás egyetlen célja valójában az volt, hogy még egyszer utoljára letelepedhessen a nyikorgó, lerobbant irodai székbe, amit az utóbbi hét évben használt. Harry összerázkódott. Te jó ég, ez az érzelgősség csak nem megint annak a jele, hogy öregszik?

Felfelé indult a Holbergs gatén, és befordult a Sofies gatén. A századfordulótól a közelmúltig a szűk utcácska házait többnyire munkások lakták, így azok nem voltak igazán karbantartva. De miután a lakásárak megemelkedtek és a középosztálybeli fiatalok, akiknek nem állt módjukban a Majorstuán lakni, lassanként beköltöztek ide, a környék arculata sokat változott. Ma már csupán egy épület volt, aminek a homlokzatát nem újították fel az utóbbi években: a nyolcas számú házé. Harry házáé. Akit egyébként ez teljesen hidegen hagyott.

Bezárta maga mögött a kaput, és kinyitotta a lépcsőfeljáró melletti legalsó postaládát. A ládában egy pizzéria szórólapja és egy boríték lapult, amiről rögtön tudta, hogy csakis az előző havi parkolási büntetéséről szóló fizetési felszólítás lehet. Káromkodva trappolt felfelé a lépcsőn. Az egyik bácsikájától, akit igazából nem is nagyon ismert, potom áron vásárolt egy tizenöt éves Ford Escortot. Igaz, egy kicsit rozsdás volt, és a kuplungot is elnyűtték, viszont nagyon pöpec tetőablaka volt. Azóta sorban fizette a parkolási bírságokat meg az autószerelők számláit, jóval gyakrabban, mint ahányszor a menetszél összeborzolta a haját. Ezenkívül sosem akart beindulni a nyomorult, úgyhogy mindig ügyelnie kellett rá, hogy lejtőn parkoljon, ha valaha is el akart mozdulni még arról a helyről.

Felért az emeletre, és becsapta a spártai egyszerűséggel berendezett kétszobás lakás ajtaját. Tisztaság és rend uralkodott mindenhol, a fényesre csiszolt parkettát nem fedte szőnyeg. A falon csupán egy kép lógott, anyjáról és Søsről, valamint egy Keresztapa–plakát, amit még a Symra moziból csent el tizenhat évesen. Nyoma sem volt virágoknak, gyertyáknak vagy egyéb csecsebecséknek. Egyszer felerősített a falra egy üzenőtáblát, hogy képeslapokat, fotókat és mindenféle bölcs gondolatokat tűzhessen ki rá, ahogy ezt mások otthonában is látta. Aztán egy nap, amikor ráébredt, hogy sosem kap képeslapot, és fotózni sem szokott, kitűzött rá egy Bjørneboe–idézetet:

„És a lóerők előállításának ilyen mérvű akcelerációja ismét csak az úgynevezett természeti törvények megértésének akcelerációját jelenti. Ez a megértés félelem."

Harry egy pillantással felmérte, hogy senki sem hagyott üzenetet a rögzítőn (még egy felesleges befektetés), kigombolta az ingét, és bedobta a szennyestartóba, majd a szekrényben álló csinos halomból kivett egy másikat. Az üzenetrögzítőt bekapcsolva hagyta (hátha odacsörög valaki a Galluptól), és útnak indult.

Ali boltjában mindenféle érzelgősség nélkül megvásárolta az évezred utolsó napilapjait, és nekivágott a Dovregatának. A Waldemar Thranes gatén a járókelők már hazafelé siettek a nagy millenniumi estére való bevásárlásból. Harryt, aki vacogva lépett be a Schrøder ajtaján, mellbe vágta a vendéglő belsejéből áradó meleg pára. A helyiség szinte teljesen tele volt, de örömmel látta, hogy kedvenc asztala hamarosan felszabadul, úgyhogy arra irányította lépteit. Az asztalnál ülő idős férfi felállt, felvette kalapját, fehér, bozontos szemöldöke alól futó pillantást vetett Harryra, némán felé bólintott, és elindult kifelé. Az asztal az ablak mellett állt, s napközben azon kevés helyek egyike volt a gyéren megvilágított kocsmában, ahol volt elegendő fény az újságolvasáshoz. Amint elhelyezkedett, Maja már oda is lépett hozzá. – Szia, Harry! – üdvözölte, és egy szürke ronggyal lesöpörte a terítőt.

– A napi ajánlatot?

– Csak ha kivételesen józan a szakács.

– Az. Inni mit kérsz?

– Akkor legyen a napi menü – pillantott fel a férfi.

– És mi a mai italajánlatod?

Lássuk csak – a nő csípőre tette a kezét, és fennhangon szavalni kezdett. – Bárki bármit is mond, az egész vidéken ennek a városnak a legjobb minőségű az ivóvize. Ezért aztán a környéken épült százéves házakban a vízvezetékek szinte makulátlanok.

– Ki mesélte ezt neked, Maja? – Hát te, Harry – mondta a nő rekedtes, ám szívből jövő nevetéssel. – Egyébként jól áll neked az absztinencia – tette hozzá halkan, majd feljegyezte a rendelést, és eltűnt. Mivel a többi újság a millenniumi anyagtól hemzsegett, Harry a Dagsavisent lapozta fel először. A hatodik oldalon megakadt a szeme egy hatalmas képen. A fotó egy egyszerű, fából ácsolt útjelző táblát ábrázolt, amire napkeresztet mázoltak. Oslo 2611 km, állt az egyik nyílon, és Leningrád 5 km a másikon.

A cikk alatt, mely Az újfasiszta mozgalom erősödésének okai és jellegzetességei címet viselte, Even Juul történelemprofesszor neve állt. Harry már korábban is találkozott Juul nevével az újságokban. A professzor a norvég megszállás és a Nasjonal Samling témakörében szaktekintélynek számított. Harry átlapozta az újság többi részét, de nem talált benne több érdekes olvasnivalót, úgyhogy visszatért Juul írásához. A cikk egy korábbi, a svédországi neonácik erősödő helyzetét taglaló tanulmány kommentárja volt. Juul bemutatta, hogy az újfasizmus, amit a kilencvenes évek gazdasági fellendülése idején Európa–szerte visszaszorítottak, most újult erővel virágzik. Az új irányzat egyik ismertetőjegye az, hogy erősebb ideológiai alapokkal támasztották alá. Míg a nyolcvanas évek újfasizmusa jobbára a divatról és a csoporthoz való tartozásról, az uniformizáltságról – ruhaviselet, borotvált fej – és az olyan archaikus jelszavakról szólt, mint a „sieg heil", addig az új hullámot erősebb szervezettség jellemzi. Gazdasági háttere biztosabb, és már kevésbé alapoz az anyagiakban bővelkedő vezetőkre és támogatókra. Emellett a mozgalom már nem csupán a társadalom helyzetének egyes elemeire, mint a munkanélküliségre és az elvándorlásra, irányuló reakció. Sokkal inkább arról szól, hogy alternatívát mutasson a szociáldemokrácia mellett. Jelszava a felfegyverkezés, mind erkölcsi, mind katonai értelemben. A keresztények számának csökkenését a HIV–fertőzés terjedésével és a droghasználat növekedésével egyetemben a morális hanyatlás jelének tekinti. Részben az ellenségkép is megújult: közéjük tartoznak immár az EU élharcosai, akik eltiporják a nemzeti és faji határokat, a NATO, ami széles körű segítséget nyújtott az orosz és szláv untermenscheknek és az új ázsiai kapitalista elemek is, akik átvették a zsidóktól a világ bankárainak szerepét.

Maja megérkezett az étellel.

– Krumpligombóc? – kérdezte Harry az „ezer sziget" öntettel beborított kínaikel–leveleken szomorkodó szürke csomókra meredve.

– Schrøder–módra – tette hozzá Maja.

– A tegnapi maradék. Boldog új évet!

Harry felemelte a napilapot, hogy hozzáférjen az ételhez. – Én mondom, ez gyalázat – hallott egy hangot az újság mögül, rögtön az első cellulózszerű falat után. Harry kikukucskált a lap mögül. A szomszéd asztalnál ülő Mohikán egyenesen a szemébe nézett. Lehet, hogy egész idő alatt ott volt, Harry mindenesetre nem vette észre, amikor bejött. A nevét azért kapta, mert alighanem fajtája utolsó képviselője volt. Mohikán haditengerészként szolgált, kétszer meg is torpedózták. Bajtársai mind rég meghaltak, ezt még Maja mesélte el Harrynak. A férfi hosszú, gyér szakálla söröskorsójába lógott, és télen–nyáron kabátjába burkolózva ült. Koponyaszerű arcának krétafehér bőrén a vérerek hálói vörösen ágaztak szerte. Petyhüdt szemhéja mögül piros, vizenyős szem meredt Harryra.

– Emlékszel még rám, Konrád Åsnes? Az öreg horkantott egyet, és válasz helyett a levegőbe bámult. – Tavaly itt aludtál az utcán, egy hókupacon, amikor beléd botlottam. Mínusz tizennyolc fok volt.

Mohikán a plafonra emelte tekintetét. – Nem volt közvilágítás, teljesen véletlen, hogy egyáltalán észrevettelek. Meg is halhattál volna, Åsnes.

Mohikán egyik vörös szemével gonoszul Harryra sandított, majd felemelte a söröskorsót. – Elmondhatatlanul hálás vagyok. Óvatosan kortyolt a sörből, aztán olyan lassan engedte le a poharat, mintha az asztal egy meghatározott pontjára célozna a korsóval.

– Agyon kellene lőni a gazembereket – szólalt meg.

– Igen? Kiket?

Mohikán horgas mutatóujjával az újság felé bökött. Harry megfordította. A címlapon egy kopasz svéd neonácit ábrázoló fotó éktelenkedett.

– Mindet a falhoz állítani! – csapott Mohikán az asztalra, mire néhányan kíváncsian feléjük fordultak. Harry intett nekik a kezével, jelezve, hogy az öreg mindjárt megnyugszik.

– Csak fiatalok, Åsnes. Próbáld meg jól érezni magad, elvégre szilveszter van! – Csak fiatalok? Miért, mit gondolsz, mi mik voltunk? A németeket ez nem tartotta vissza. Kjell tizenkilenc éves volt, Oscar pedig huszonkettő, mégis lelőtték őket, mielőtt feleszméltek volna. Ez egy betegség, amit még az elején el kell kapni. Remegő ujjával Harryra mutatott.

– Ott ült az egyik, ahol most te. Hogy még mindig nem döglöttek meg! Te rendőr vagy, menj és kapd el! – Honnan tudod, hogy rendőr vagyok? – lepődött meg Harry. – Az újságban olvastam. Meglőttél egy fickót valahol. Jól tetted, de nem puffantanál le ezek közül is néhányat?

– Milyen beszédes vagy ma, Åsnes.

Mohikán összeszorította a száját, és egy utolsó savanyú pillantást lövellt Harryra, mielőtt visszafordult volna a fal felé, hogy a Young–torgetet ábrázoló festményt kezdje tanulmányozni. Harry megértette, hogy a beszélgetés véget ért, intett Majának a kávéjáért, és az órájára pislantott. Az új évezred már itt volt a nyakukon. A Schrøder, ahogy a bejáratnál kiakasztott plakát hirdette, „zártkörű szilveszteri rendezvény" miatt négykor bezár. Harry végignézett az ismerős arcokon. Ahogy látta, már minden vendég megérkezett.

Huszonötödik fejezet

II. Rudolf Kórház, Bécs, 1944. június 8.

A 4–es kórteremből csak az alvás zörejei szűrődtek ki. Nagyobb volt a csend, mint más éjszakákon, senki sem nyüszített a fájdalomtól, vagy riadt fel sikoltozva rémálmából. Helena a repülőgépek riadóját sem hallotta Bécs felől. Ha éjjel nem bombáznak, akkor remélhetőleg az egész sokkal egyszerűbb lesz majd. Beosont a hálóterembe, megállt az ágy végében, és az olvasólámpa fényében ülő férfit nézte, aki annyira belemerült a könyvbe, hogy semmi mást nem vett észre maga körül. Helena pedig kívül állt a fénykörön. A sötétség minden titkával. A férfi akkor vette csak észre a lányt, amikor lapozott egyet a könyvben. Elmosolyodott, és lassan leeresztette a kötetet.

– Jó estét, Helena! Nem is tudtam, hogy ma éjjel maga van szolgálatban. Helena a szájára szorította mutatóujját, és közelebb lépett.

– Honnan tudja, hogy ki az éjszakás? – Hogy a többiek mikor éjszakások, azt nem tudom – mosolygott a férfi. – Csak azt tudom, hogy maga mikor van itt.

– Szóval, tudja? – Szerdán, pénteken és vasárnap, aztán hétfőn és csütörtökön. Utána megint szerdán, pénteken és vasárnap. Ne féljen, az, hogy tudom, egyszerű bók csupán. Itt az ember nem nagyon tudja mivel terhelni az agyát. Azt is tudom, Hadler mikor kap beöntést. Helena halkan elnevette magát. – De azt nem tudta, hogy egészségesnek nyilvánították, ugye? A férfi meglepetten nézett fel a lányra.

– Magyarországra rendelték – suttogta Helena.

– A harmadik páncélos hadosztályhoz.

– A páncélos hadosztályhoz?

– De hát az a Wehrmacht.

– Ők nem is sorozhatnak be engem, mivel norvég vagyok.

– Tudom.

– És mihez kezdenék Magyarországon, én...

– Csitt, felébreszti a többieket, Úriás.

Láttam a menetparancsot, és attól félek, nem nagyon tudunk vele mit kezdeni. – De ez csak tévedés lehet, hiszen... Lesöpörte a könyvet az ágytakaróról, ami koppanva ért földet a padlón. Helena lehajolt és felemelte. A könyv borítóján, a „Huckleberry Finn kalandjai" felirat alatt egy tutajon utazó rongyos fiút ábrázoló kép volt. Úriás méregbe gurult.

– Ez nem az én háborúm! – préselte ki magából összeszorított szájjal. – Én is tudom – suttogta a lány, és betette a könyvet a férfi szék alatt álló táskájába.

– Mit csinál?

– Figyeljen rám, Úriás, nincs sok időnk!

– Tessék?

– Az ügyeletes fél óra múlva jár körbe.

– Ezalatt kell döntenie.

A férfi lejjebb húzta az olvasólámpa ernyőjét, hogy jobban lássa a lányt a sötétben.

– Mi folyik itt, Helena? A lány nyelt egyet. – Miért nincs ma egyenruhában? – kérdezősködött tovább a férfi. Helenát ez borzasztotta el legjobban. Nem az, hogy hazudott az anyjának, hogy azt mondta neki, a nővéréhez utazik Salzburgba néhány napra. Az sem, hogy rábeszélte az erdész fiát, aki most ott vár rá kint a kapu előtt a kocsiban, hogy hozza el őt a kórházba. És még csak nem is az, hogy búcsút kellett vennie a dolgaitól, a templomától és ettől a védett élettől itt, a Bécsi–erdőn. Hanem attól, hogy el kell mondania neki. Azt, hogy szerelmes belé, és hogy kész kockára tenni érte az életét és a jövőjét. Miközben lehet, hogy hibát követ el. Nem amiatt, amit a férfi iránta érez, mert azzal tisztában volt. Hanem a jelleme miatt. Lesz–e benne annyi bátorság és elszántság, hogy megtegye, amit javasolni fog neki? Azt már legalább megértette, hogy a Vörös Hadsereg ellen vívott harc nem az ő háborúja volt.

– Igazából több időre lenne szükségünk, hogy megismerjük egymást – mondta a lány, és a férfi kezére tette sajátját. A férfi szorosan köré kulcsolta ujjait.

– De most nincs lehetőségünk erre a luxusra – folytatta Úriás kezét szorítva. – Vettem két jegyet egy vonatra, ami egy óra múlva indul Párizsba. Ott lakik a tanárom. – A tanára? – Ez egy hosszú és bonyolult történet, de ő befogad bennünket.

– Hogy érti azt, hogy befogad?

– Hogy lakhatunk nála.

Egyedül él, és amennyire tudom, barátai sincsenek, akikkel érintkezne. Van útlevele?

– Mi? Ja, igen...

Olyan elveszettnek tűnt, mintha csak azt kérdezte volna magától, hogy nem aludt–e el a rongyos fiú kalandjain, és most csak álmodja ezt az egészet.

– Igen, van útlevelem. – Jó. Az út két napig tart, helyjegyünk van, és bőségesen hoztam útravalót is. A férfi mélyet lélegzett:

– Miért Párizsba? – Mert nagyváros, elég nagy ahhoz, hogy el lehessen tűnni benne. Kinn van a kocsiban apám néhány ruhadarabja, át tud öltözni civilbe. A cipőmérete...

– Nem – emelte fel a kezét a férfi, és a lány szóáradata egy pillanatra megszakadt. Helena visszafojtott lélegzettel meredt Úriás gondolkodó arcára.

– Nem – ismételte meg a férfi. – Ostobaság lenne.

– De... – a lánynak hirtelen összerándult a gyomra.

– Jobb, ha egyenruhában utazom – folytatta Úriás. – Egy civil ruhás fiatal férfi csak gyanakvást ébreszt. Helena a boldogságtól megszólalni sem tudott, csak egyre eresebben szorította a férfi kezét. A szíve olyan hangosan és vadul kalapált, hogy azt hitte, kiugrik a helyéről. – Még valami – szólalt meg a férfi, miközben átlendítette lábát az ágy szélén.

– Igen?

– Szeretsz engem?

– Igen.

– Akkor jó – mondta, és már fel is vette kabátját.

Huszonhatodik fejezet

NBSZ, Rendőrkapitányság, 2000. február 21.

Harry körülnézett. Megszemlélte a rendezett, áttekinthető polcokat, a gyűrűs mappák időrendbe állított, takaros sorait, valamint a falakra kiszögezett diplomákat és a töretlenül haladó karrier kitüntetéseit. No meg azt a fekete–fehér fotót, ami a hadsereg őrnagyi egyenruhájában feszítő, fiatal Kurt Meiriket ábrázolta, amint éppen Olav királyt üdvözli. A képet közvetlenül az íróasztal mögé akasztották ki, így mindenkinek, aki az irodába belépett, azonnal szemébe ötlött. Harry is épp ezt a képet bámulta, amikor kinyílt mögötte az ajtó. – Sajnálom, hogy megvárakoztattam, Hole. Maradjon csak ülve. Meirik volt. Harry semmi jelét nem adta annak, hogy fel akart volna állni. – Nos – kezdte Meirik, és helyett foglalt az íróasztal másik oldalán.

– Hogy telt az első hete nálunk? Meirik úgy ült, mintha karót nyelt volna, és úgy villantotta elő hatalmas, sárga fogait, hogy Harrynak az a gyanúja támadt: nem gyakorolhatta túl sokat a mosolygást eddigi élete folyamán.

– Elég unalmasan – vallotta be Harry.

– Hehe – Meirik meglepettnek tűnt.

– Annyira azért csak nem volt rossz?

Hát, maguknál határozottan jobb a kávé, mint nálunk odalenn. – Mármint a gyilkosságiaknál? – Sajnálom – mondta Harry. – Még nem volt időm hozzászokni, hogy a „mi" most már az NBSZ–t jelenti.

– Igen, igen, kicsit türelmesebbnek kell lennünk. És ez ugyanúgy vonatkozik mindkét félre, igaz, Hole? Harry bólintott. Semmi értelme nincs hadakozni, az első hónap lejárta előtt legalábbis semmiképp. Szélmalomharc volna. Kapott egy saját irodát a hosszú folyosó legvégén, ahogy várta, s ami azzal járt, hogy a többi munkatársát nem kellett a szükségesnél gyakrabban látnia. Munkája abból állt, hogy átolvasta az NBSZ regionális irodáiból beküldött jelentéseket, majd eldöntötte, van–e köztük olyan, amit tovább kell küldenie felfelé. Meirik utasítása egyértelmű volt: hacsak nem holmi bagatell ügyről van szó, akkor mindent küldjön tovább. Vagyis Harry töltötte be a szemétszűrő szerepét. Ezen a héten három jelentés érkezett. Megpróbálta nagyon lassan olvasni őket, de egy ponton túl képtelen volt tovább nyújtani a dolgot. Az egyik jelentés Trondheimből érkezett, és az új lehallgatóberendezésről szólt, aminek senki sem értette a működését, miután a lehallgatással foglalkozó szakemberük nyugdíjba vonult. Harry továbbküldte. A második beszámolót Bergenből küldték egy német üzletemberrel kapcsolatban, akiről kiderült, hogy semmi alapja nincs az őt ért korábbi vádaknak, mivel valóban leszállította azt a rakomány függönyrudat, ami miatt az országba érkezett. A harmadik jelentés az østlandi régióból érkezett, a skieni rendőrkapitányságról. Több panasz is érkezett hozzájuk a siljani hétvégi házak tulajdonosaitól, akik az előző hétvégén lövéseket hallottak. Mivel jelenleg nincs vadászidény, egy rendőrtiszt felment, hogy körülnézzen az erdőben, és ismeretlen márkájú üres töltényhüvelyeket talált. A töltényeket beküldték az Országos Nyomozó Iroda, a KRIPOS technikusaihoz, akik megállapították, hogy a lőszer minden valószínűség szerint egy nagyon ritka fegyverhez, egy Märklin–puskához tartozik. Harry továbbküldte a jelentést, de előbb lefénymásolta a maga számára.

– Nos, azért akartam magával beszélni, mert a birtokunkba került egy röpcédula, mely szerint a neonácik május tizenhetedikére rendbontást terveznek az oslói mecsetek környékén. Van valami mindig változó időpontban tartott muzulmán ünnep, ami idén éppen május tizenhetedikére, a nemzeti ünnepre esik, és a külföldi szülők jelentős része megtiltotta a gyerekeinek, hogy részt vegyenek a gyerekfelvonuláson, mivel a mecsetbe kell menniük.

– Eid.

– Tessék?

– Eid.

Ez az ünnep neve, ilyenkor mindenkinek a mecsetben a helye. – Nahát, ennyire járatos ebben? – Nem igazán, de tavaly a pakisztáni szomszédaim meghívtak vacsorára, mivel nagyon szomorúnak találták, hogy eid van, én meg otthon gubbasztok egyedül.

– Vagy úgy, hm – Meirik orrára biggyesztette a szemüvegét. – Itt van nálam a röpcédula. Azt írják, hogy egyenesen a vendéglátó ország kigúnyolása valami mást ünnepelni egy olyan nemzeti ünnepnapon, mint május tizenhetedike. És hogy miközben a színesek szociális támogatást igényelnek, minden egyes norvég polgári kötelesség teljesítése alól kihúzzák magukat.

– Például, hogy szófogadóan éltessék Norvégiát a felvonuláson – tette hozzá Harry, és előhúzta cigarettáját. A könyvespolc tetején lévő hamutálra pillantott, és kérdően Meirikre nézett, aki bólintott. Harry meggyújtotta a cigarettát, mélyen leszívta tüdejébe a füstöt, és közben próbálta elképzelni, ahogy a tüdőfalán a véredények mohón magukba szívják a nikotint. Ezáltal megrövidült az élet, és a gondolat, hogy egyáltalán nem fogja abbahagyni a dohányzást, különös elégedettséggel töltötte el. A cigarettásdobozon lévő figyelmeztetés semmibevétele talán nem a legextravagánsabb módja a lázadásnak, de ezt legalább megengedhette magának. – Nézze meg, tud–e kezdeni valamit az üggyel – mondta Meirik.

– Rendben. De figyelmeztetem, hogy nehezen tudom visszafogni magamat, ha a kopaszokról van szó. – Hehe – Meirik újra kivillantotta nagy, sárga fogait, és Harry végre rájött, mire emlékezteti a pasas: egy jól idomított lóra.

– Hehe. – Lenne még valami – folytatta Harry. – A jelentéssel kapcsolatban, ami a Siljanban talált, Märklin–puskához való lőszerről szól.

– Igen, rémlik, hogy hallottam róla.

– Saját szakállamra utánanéztem egy kicsit a dolognak.

– Valóban?

Harry figyelmét nem kerülte el a fagyos hangsúly. – Átvizsgáltam az utolsó év fegyverlajstromát. Norvégiában jelenleg nincs regisztrált Märklin–puska. – Nem vagyok meglepve. A listát már mások is átnézték itt az NBSZ–nél, miután elküldte a jelentést, Hole. Tudja, ez nem a maga dolga.

– Talán nem, de meg kellett bizonyosodnom róla, hogy továbbították–e az ügyet az Interpolnak. – Az Interpolnak? Már miért továbbították volna? – Mivel senki sem importált ilyen fegyvereket Norvégiába, egyértelmű, hogy becsempészték őket. Harry egy nyomtatott oldalt húzott elő zakója zsebéből. – Ezt a küldeménylistát az Interpol egy illegális fegyverkereskedőnél lefolytatott novemberi razzia során találta Johannesburgban. Ezt nézze: Märklin–puska. És itt van a megrendelés helye is: Oslo.

– Hm. Honnan szerezte ezt?

– Az interneten lévő Interpol–állományból.

Bárki számára hozzáférhető az NBSZ–nél. Bárkinek, aki hozzá akar férni. – Úgy? – Meirik tekintete egy pillanatig Harryn pihent, majd nekilátott, hogy közelebbről is áttanulmányozza a kinyomtatott anyagot. – Mindez nagyon szép és jó, de a fegyvercsempészet nem a mi asztalunk, Hole. Ha tudná, hány törvénytelen fegyvert foglal le a fegyverekkel foglalkozó ügyosztály egy év alatt...

– Hatszáztizenegyet – szólt közbe Harry.

– Hatszáztizenegyet?

– Eddig ennyit foglaltak le az idén.

És ez csak az oslói rendőrség által elkobzott fegyverek száma. Háromból kettő bűnözőktől származik, ezek elsősorban könnyű kézifegyverek, légpuskák és lefűrészelt csövű sörétes puskák. Ez átlagosan napi egy rajtaütést jelent. A számok a kilencvenes évek folyamán nagyjából megkétszereződtek.

– Nagyszerű, akkor talán már érti, hogy itt az NBSZ–nél miért nem élvezhet elsőbbséget egy regisztrálatlan puska Buskerudból. Meirik láthatólag alig tudta türtőztetni magát. Harry a plafon felé gomolygó cigarettafüstöt tanulmányozta. – Siljan Telemarkban van – szólalt meg. Meirik állkapcsán megrándultak az izmok.

– A vámhivatalt felhívta már, Hole?

– Nem.

Meirik ormótlan, nem túl elegáns karórájára pillantott, amit Harry gyanúja szerint, a hosszú évekig tartó, hűséges szolgálataiért kaphatott. – Akkor azt javaslom, hogy tegye meg! Ugyanis ez az ügy az ő hatáskörükbe tartozik. Nekem pillanatnyilag sokkal sürgősebb...

– Tudja maga, milyen az a Märklin–puska, Meirik?

Harry látta, hogy az NBSZ vezetőjének szemöldöke föl–le kezd ugrálni, és azon tűnődött, vajon nem késett–e el ezzel az egésszel. Már érezte is, ahogy a szélmalom felkavarja a levegőt.

– Megjegyzem, ez sem az én hatásköröm, Hole. Ezzel talán forduljon... Úgy tűnt, Kurt Meirik ebben a pillanatban döbbent rá, hogy Harrynak ő az egyetlen felettese.

– A Märklin–puska – vágott bele Harry –, egy német gyártmányú félautomata vadászfegyver, ami 16 milliméter átmérőjű lövedékkel működik, és erősebb, mint bármely más puska. Az olyan nagyvadak elejtésére szánták, mint a vízibivaly vagy az elefánt. Az elsőt 1970–ben készítették, de talán ha háromszáz darabot gyártottak le belőle összesen, mert a német hatóságok 1973–ban betiltották a fegyver árusítását. A háromszázból legalább száz bérgyilkosok és olyan terrorszervezetek kezében van, mint a Baader–Meinhof vagy a Vörös Brigádok.

– Hm, százat mondott?

– Meirik visszanyújtotta Harrynek a papírt.

Ez azt jelenti, hogy háromból két fegyvert arra használnak, amire eredetileg szánták – vadászatra. – Ezzel a fegyverrel Norvégiában nem jávorszarvasra vagy hasonlóra vadásznak, Meirik.

– Igen? És miért nem?

Harry azon morfondírozott, vajon mi tartja vissza Meiriket attól, hogy kizavarja őt az irodájából. És hogy ő miért is akarja ezt kiprovokálni belőle. Lehet, hogy nem is az ügyről van szó, hanem arról, hogy kezd öreggé és morcossá válni. Mindazonáltal Meirik úgy viselkedett, mint egy jól fizetett bébiszitter, aki nem meri elfenekelni a gondjaira bízott kis szarházit. Harry a cigaretta végén lévő hosszú hamut tanulmányozta, ami vészesen lefelé hajolt.

– Először is, mert a vadászat Norvégiában hagyományosan nem a milliomosok sportja. Egy Märklin–puska pedig céltávcsővel együtt körülbelül százötvenezer német márkába kerül, vagyis nagyjából annyiba, mint egy vadonatúj Mercedes. A töltények darabját pedig további kilencven márkáért lehet beszerezni. Másrészt egy tizenhat milliméteres lövedékkel leterített szarvas úgy néz ki, mint amin egy vonat hajtott keresztül. Átkozottul ronda látvány.

– Hehe – Meirik láthatólag úgy döntött, hogy taktikát vált. Hátradőlt és összekulcsolta ujait fényes koponyája mögött, mintegy jelezve, nincs kifogása az ellen, hogy Harry még egy ideig elszórakoztassa. Harry felállt, lehalászta a hamutálat a polc tetejéről, majd visszaült.

– Természetesen az is elképzelhető, hogy az erdőben talált töltények egy fanatikus fegyvergyűjtőtől származnak, aki csak kipróbálta új szerzeményét, ami azóta egy villa üvegvitrinjében lóg valahol Norvégiában, és soha többet nem fogják használni. Meirik a fejét ingatta.

– Vagyis maga szerint abból kellene kiindulnunk, hogy az országban jelenleg egy profi gyilkos tartózkodik? Harry megrázta a fejét. – Nem, én inkább leutaznék Skienbe, és körülnéznék a környéken. Amúgy kétlem, hogy egy profival lenne dolgunk.

– Miért?

– A profik eltakarítanak maguk után.

Az üres töltényeket hátrahagyni olyan, mintha az ember a névjegyét hagyta volna ott. Viszont az a tény sem nyugtat meg, hogy egy Märklin egy amatőr birtokában van. Meirik csak hümmögött, majd bólintott.

– Rendben van. És majd értesítsen, ha kitalálta, mihez kezdjünk a neonácikkal. Harry elnyomta a cigarettát. A gondola alakú hamutál oldalát a Velence, Itália felirat díszítette.

Huszonhetedik fejezet

Linz, 1944. június 9.

Miután az ötfős család leszállt a vonatról, hirtelen magukra maradtak a fülkében. Amikor a szerelvény lassan újra elindult, Helena átült az ablak melletti ülésre, de a vágányok közelében fekvő épületek körvonalain kívül szinte semmit sem látott a sötétben. A férfi vele szemben ült, és mosolyogva figyelte a lány arcát.

– Ti, osztrákok, nagyon ügyesek vagytok az elsötétítésben – szólalt meg. – Sehonnan nem szűrődik fény. – Inkább abban vagyunk ügyesek, hogy megtegyük, amit parancsolnak nekünk – sóhajtott a lány, és az órára pillantott. Már majdnem kettő volt. – A következő város Salzburg, ami már egészen a német határon fekszik. Utána jön... – München, Zürich, Basel, Franciaország és végül Párizs. Már háromszor elsoroltad. A férfi előrehajolt, és megszorította a lány kezét.

– Meglátod, minden rendben lesz.

– Gyere, ülj át ide!

Helena anélkül, hogy eleresztette volna a férfi kezét, átült mellé, és a vállára hajtotta a fejét. Annyira máshogy festett egyenruhában.

– Szóval, ez a Brockhard küldött egy újabb jelentést, amely szerint még egy hétig beteg vagyok? – Igen, állítólag a tegnap délutáni postával küldte el.

– Hogyhogy csak ilyen rövid időre hosszabbította meg? – Hát, hogy a helyzetet – és engem – jobban az ellenőrzése alatt tarthasson. Minden héten elegendő okot kellett volna szolgáltatnom számára, hogy továbbra is beteggé nyilvánítson, érted?

– Igen, értem – válaszolta a férfi. Helena látta, hogy az arcán megfeszülnek az izmok. – Most már hagyjuk Brockhardot – kérte a lány. – Mesélj inkább egy történetet! – simogatta meg a férfi arcát, aki mélyet sóhajtott.

– Melyiket szeretnéd hallani?

– Bármelyiket.

A történetek. Ezzel keltette fel Helena érdeklődését a kórházban, hiszen ezek a históriák annyira mások voltak, mint a többi katonáé. Úrias történetei a bátorságról, a bajtársiasságról és a reményről szóltak. Mint az is, amikor az őrségből visszatérve, mélyen alvó barátja mellkasán egy görényt fedezett fel, ami épp a fiú torkát készült szétmarcangolni. A távolság majdnem tíz méter volt, a bunkerben pedig csaknem koromsötét. Nem volt más választása, állához szorította a fegyvert, és tüzelt, míg a tár ki nem ürült. A görény volt a másnapi vacsorájuk. Még sok ilyen története volt, Helena nem emlékezett mindegyikre, csak arra, hogy elkezdett odafigyelni rájuk. Az elbeszélések elevenek voltak és szórakoztatóak, nem is volt teljesen biztos benne, hogy némelyiket elhiggye–e. De szerette őket, mert ellenméregként hatottak a többiek történeteivel szemben, amelyek a kilátástalan sorsokról és az értelmetlen halálról szóltak.

Míg a vonat a frissen megjavított síneken lassan továbbzötykölődött az éjszakába, Úriás elmesélte, hogy lőtt le egy orosz orvlövészt a senki földjén, majd hogyan rendezett az ateista bolseviknak keresztény temetést zsoltárénekléssel és minden egyébbel. – Olyan szépen énekeltem azon az éjszakán, hogy még az oroszok is tapsoltak a másik oldalról.

– Valóban? – kacagott Helena.

– Szebben, mint néhányan az operaházban.

– Hazudós.

Úriás magához húzta a lányt, és halkan a fülébe énekelt:

Telepedj közénk a tűzhöz, nézd a lángok arany–vörös ragyogását,

Melyek a győzelmet idézik és sírig tartó hűségedet várják.

A tűz lobogó fénye elmeséli Norvégia hősi hajnalát,

Nézd néped, küzd, hogy elérje célját, lásd földijeid munkáját, harcát.

Apáink a mi békénket akarták, nők s férfiak életük adták,

Látod, ezrek és ezrek voltak, kik magukat országunkért áldozták.

Ott a férfi, ki verejtéke árán töri fel észak makacs földjét,

Erőt az embert próbáló küzdelem ad neki, hogy védje, mi övé.

És ott vannak testvéreink, kiknek nevét a mondák szavai zengik,

Hős emléküket észak s dél évszázadok múltán is büszkén énekli.

De köztük is legnagyobb volt, ki az aranysárga lobogót felvonta,

Vezérünkért, a hős Quislingért lobog az örök tűz szívünkben ma.

Úriás elhallgatott, és némán kibámult az ablakon. Helena érezte, hogy a férfi gondolatai messze járnak, karját mellkasa köré fonta, és hagyta, hogy emlékei közé merüljön.

A vonat zakatolása úgy hangzott, mintha valaki rohanna alattuk a síneken, valaki, aki vissza akarja tartani őket. A lány félt. Nem is annyira a rájuk váró ismeretlentől, inkább attól az ismeretlen férfitól, akihez most szorosan odasimult. Most, hogy Úriás ennyire közel volt hozzá, úgy érezte, mintha minden, amit a távolban látott, és amit megszokott, köddé vált volna.

Hallani szerette volna a férfi szívdobbanását, de a sínek zakatolása hangos volt. Ezért csupán remélhette, hogy lakozik odabenn egy szív. Elmosolyodott saját gondolatain, a boldogság szétáradt tagjaiban. Milyen csodálatosan őrült ez az egész! Gyakorlatilag semmit sem tudott a férfiról, annyira keveset mesélt magáról, mindig csak ezeket a történeteket hajtogatta.

Úriás egyenruhájának dohos földszaga volt, és a lányba hirtelen beléhasított, hogy az olyan katonák egyenruhája szokott ilyen szagot árasztani, akik egy ideig holtan feküdtek a harcmezőn. Vagy el voltak temetve. Hogy juthat ilyesmi az eszébe? Egész idő alatt annyira feszült volt, hogy észre sem vette, mennyire fáradt.

– Aludj csak – válaszolt a férfi a gondolataira. – Jó – suttogta a lány, és amikor eltűnt körülötte a világ, mintha még hallotta volna a távolból felharsanni a repülőgépek szirénáját.

– Mi az?

Helena saját hangját hallotta, és érezte, hogy Úriás megrázza. Amikor meglátta az ajtóban álló egyenruhás férfit, első gondolata az volt, hogy elvesztek, elfogták őket. – A menetjegyet kérném. – Ó – sóhajtott fel megkönnyebbülten. Próbálta összeszedni magát. Mialatt lázasan kutatott a táskájában, magán érezte a kalauz fürkésző pillantását. Végül megtalálta a bécsi állomáson vásárolt sárga vonatjegyeket, és átnyújtotta a férfinak, aki hosszasan tanulmányozta őket, miközben a vonat mozgásának ritmusával ide–oda imbolygott, hogy egyensúlyát megtartsa. Tovább tartott, mint Helena szerette volna.

– Párizsba utaznak? – kérdezte a kalauz. – Együtt?

– Így van – felelte Úriás.

– A kalauz idősebb ember volt. Rájuk nézett.

– Ha jól hallom, ön nem osztrák.

– Nem, norvég vagyok.

– Ó, Norvégia! Azt mesélik, gyönyörű ország.

– Igen, így van.

– Akkor ön önként jelentkezett Hitler csapatába, igaz?

– Igen, a keleti fronton voltam. Északon.

– Tényleg? Mennyire északon?

– Leningrádnál.

– Hm. És most Párizsba utazik. Együtt a...

– Barátnőmmel.

– A barátnőjével, pontosan. Szabadságon van, ugye?

– Igen.

– A kalauz kilyukasztotta a jegyeket.

Bécsből jöttek? – kíváncsiskodott tovább, miközben visszaadta Helenának a jegyeket. A lány bólintott. – Látom, maga katolikus – bökött a kalauz a lány nyakában lógó feszületre. – A feleségem is az. Hátrahajolt és szétnézett a vonat folyosóján, aztán Úriáshoz intézve szavait ezt kérdezte: – És a barátnője megmutatta magának a Stephansdomot? – Nem. Kórházban feküdtem, ezért sajnos szinte semmit sem láttam a városból. – Értem. Gondolom, akkor egy katolikus kórházban volt, ugye?

– Igen. A Rudo...

– Igen – szakította gyorsan félbe Helena.

– Egy katolikus kórházban.

– Hm.

Miért nem megy már tovább? – gondolta zaklatottan a lány. A kalauz újra megköszörülte a torkát. – Igen? – szólalt meg végül Úriás. – Nem az én dolgom, de remélem, nem felejtették el magukkal hozni az igazolást arról, hogy szabadságon vannak. – Igazolást? – kérdezett vissza Helena. Apjával korábban kétszer is járt Franciaországban, de sosem jutott eszébe, hogy az útlevélen kívül más papírokra is szükségük lenne. – Bár önnek, Fraulein[20], aligha lesz ezzel problémája, viszont az egyenruhás barátjának igen fontos lenne, hogy nála legyenek az igazolásai, hogy eddig hol állomásozott, és most hová utazik.

– Természetesen nálunk vannak– tört ki a lányból. – Csak nem gondolja, hogy ezek nélkül indultunk útnak? – Dehogy, dehogy – visszakozott gyorsan a kalauz. – Csak emlékeztetni akartam rá magukat. Csak mert néhány nappal ezelőtt... A férfi pillantása Úriásra siklott.

–...elfogtak egy fiatalembert, akinek nem volt igazolása arról, hogy hova rendelték, így katonaszökevénynek minősítették. Kivitték a peronra és agyonlőtték.

– Ugye csak tréfál? – Sajnos, nem. Nem akarom megijeszteni magukat, de a háború, az háború. Persze ha maguknál minden rendben van, akkor nincs félnivalójuk, amikor Salzburg után elérjük a német határt. A kocsi megrándult, a kalauz gyorsan megkapaszkodott az ajtókeretben. A három ember némán bámulta egymást. – Akkor ez lesz az első ellenőrzés? Salzburg után? – törte meg végül a csendet Úriás. A kalauz bólintott.

– Köszönöm – válaszolta Úriás.

– A kalauz megköszörülte a torkát.

– Volt egy olyan korú fiam, mint maga.

– A keleti fronton esett el, a Dnyepernél.

– Nagyon sajnálom.

Én is sajnálom, hogy felébresztettem magukat, Fraulein. Mein Herr![21] A kalauz tisztelgett és továbbállt. Helena megnézte, hogy teljesen bezárult–e az ajtó, majd a kezébe temette az arcát.

– Hogy lehettem ennyire naiv! – suttogta maga elé.

– Ugyan már – karolta át a férfi.

Nekem kellett volna az igazolásra gondolnom, hiszen tudtam, hogy nem mozoghatok szabadon. – És ha azt mondod nekik, hogy betegszabadságon vagy, és kedvet kaptál ahhoz, hogy Párizsba utazz? Hiszen az is a Harmadik Birodalom része, és...

– Akkor felhívnák a kórházat, és Brockhard közölné velük, hogy megszöktem. A lány a férfi ölébe dőlve zokogott. Úriás megsimogatta fényes, barna haját.

– Különben is tudhattam volna, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – mondta. – Úgy értem – én és Helena nővér Párizsban... A lány érezte a férfi hangjából, hogy mosolyog.

– Nem, mindjárt felébredek a kórházi ágyamban, és arra gondolok, hogy a mindenit, micsoda álom volt! És már előre örülök, hogy mindjárt belépsz az ajtón a reggelivel. Egyébként holnap éjszakás leszel, ugye nem felejtetted el? Aztán elmesélem neked, hogy Daniel hogyan lopott el húsz adag ételt az egyik svéd csapattól. Helena a férfi felé fordította könnyáztatta arcát.

– Csókolj meg, Úriás!

Huszonnyolcadik fejezet

Siljan, Telemark, 2000. február 22.

Harry ismét sietve az órájára pillantott, és óvatosan több gázt adott. Négy órát beszéltek meg, vagyis eddig fél óra késésben van. Ha sötétedés után ér oda, akkor az egész út pocsékba ment. Az abroncs recéinek maradványai csikorogva kapaszkodtak a jégbe. Csupán négy mérföldet haladt a girbegurba, jeges úton, Harrynak mégis az volt az érzése, mintha már órákkal ezelőtt letért volna a főútról. A Shell–kúton vásárolt olcsó napszemüveg sem segített sokat, szeme égett a hóról visszaverődő erős fénytől.

Végül a Skien–tábla tövében megpillantotta az út szélén álló rendőrautót. Óvatosan lefékezett, leparkolt a kocsi mögé, és leemelte síléceit a kocsi tetőcsomagtartójáról. A léc egy trøndelagi cég terméke volt, amely tizenöt évvel ezelőtt ment csődbe. Ez nagyjából ugyanakkor történhetett, amikor Harry utoljára kent viaszt a sílécre, ami mostanra szívós, szürke masszává kötött a lécek talpán.

Harry sikeresen rábukkant az útról a hétvégi ház felé vezető nyomokra, ott voltak, ahol a jelentés írta. A síléceit mintha a nyomokba ragasztották volna, szépen haladtak vele előre. Mire elérte a házikót, a nap már szinte lebukott a fenyők mögé. A feketére pácolt faház lépcsőjén két anorákos férfi és egy fiú üldögélt. Utóbbit Harry, akinek nem volt túl sok tizenéves ismerőse, tizenkét és tizenhat év közöttinek saccolta.

– Ove Bertelsen? – kérdezte Harry a botokra támaszkodva. Teljesen kifulladt. – Én vagyok – emelkedett fel az egyik férfi, és kezet nyújtott. – Ez pedig Folldal tiszt. Az illető kimérten biccentett. Harry rájött, hogy biztosan a fiú találta meg a töltényeket, azért van itt. – Gondolom, jólesett kiszabadulni a fővárosi levegőből – jegyezte meg Bertelsen. Harry előbányászta a cigarettáját.

– Gondolom, Skienben sem lehet sokkal jobb a helyzet.

Folldal levette a rendőrsapkát, és megigazította a hátulját. Bertelsen elmosolyodott. – Akárki akármit mond, Skienben százszor tisztább a levegő, mint bármely másik norvég városban. Harry kezével elfedte a gyufát és meggyújtotta a cigarettát.

– Igen? Na, ezt majd észben tartom.

– Találtak valamit?

– Nem igazán.

A másik három is felcsatolta magára a léceket, és Folldal vezetésével elindultak egy kitaposott sínyomon, ami egy tisztáshoz vezetett az erdőben. Folldal egy kiálló fekete kőre mutatott botjával.

– A srác a kő közelében, a hóban találta az üres töltényeket. Azt hitte, hogy egy vadász gyakorolhatott itt. A kő mellett még látszanak egy síléc nyomai, s mivel több mint egy hete nem havazott, minden valószínűség szerint a lövöldöző nyomai azok. Úgy tűnik, széles telemarki léceket használ. Harry leguggolt. Egyik ujját végighúzta a kőnek azon a részén, ahol a nyomokból úgy tűnt, a széles síléc hozzáérhetett.

– Hm. Vagy igen öreg, fából készült sílécet.

– Igen?

Harry egy apró, világos faszilánkot emelt a magasba. – Hoppsz – jegyezte meg Folldal, és Bertelsenre pillantott. Harry a fiúhoz fordult. A srác buggyos, sokzsebes nadrágot viselt, és egy gyapjúsapkát, amit mélyen a fejébe húzott.

– A kő melyik oldalán találtad a hüvelyeket? A fiú megmutatta. Harry lecsatolta magáról a léceket, megkerülte a követ, és hanyatt feküdt a hóban. Az ég olyan világoskék volt, mint a tiszta téli napokon szokott, naplemente előtt. Aztán az oldalára fordult, és átkukucskált a kő fölött az erdő felé, abba az irányba, amerről jöttek. A tisztás szélén négy fatönk állt.

– Találtak golyókat vagy lövésnyomot?

– Folldal az állát vakarta.

– Úgy érti, hogy átvizsgáltunk–e minden egyes fenyőfát fél kilométeres körzetben? Bertelsen diszkréten a szája elé emelte egyujjas kesztyűjét. Harry lepöckölte a cigaretta hamuját, és a parazsat tanulmányozta. – Nem. Úgy értettem, hogy megvizsgálták–e azokat a tuskókat ott?

– Miért kellett volna éppen azokat megnéznünk?

Mert a Märklin készíti a világ legnagyobb vadászpuskáit. Egy tizenöt kilós fegyverrel képtelenség állva célozni, így feltehetőleg ennek a kőnek támasztották neki. A Märklin–puska jobb oldalra dobja ki az elhasznált töltényhüvelyeket. És mivel a töltények a kőnek azon az oldalán feküdtek, abba az irányba kellett lőnie, amerről jöttünk. Elképzelhető, hogy feltett a tönkök tetejére ezt–azt, és azokra lövöldözött, nemdebár? Bertelsen és Folldal egymásra nézett.

– Igen, vessünk rá egy pillantást – mondta Bertelsen.

Hacsak nem egy átkozottul nagy szú... – nyögte három perccel később, – akkor kizárólag egy átkozottul nagy golyó lehet. Bertelsen a hóban térdelt, és ujját az egyik tuskón tátongó lyukba dugva keresgélt valamit. – A fenébe, a golyó olyan mélyen belefúródott, hogy nem is érzem.

– Nézzen bele a lyukba – javasolta Harry.

– Minek?

– Ellenőrizze, nem ment–e keresztül rajta!

– Nem ment–e keresztül egy ilyen vaskos fenyőtönkön?

– Csak nézzen bele, hogy lát–e fényt!

Harry hallotta Folldal szuszogását maga mögött. Bertelsen a lyukhoz illesztette a szemét.

– Ó, hogy az a magasságos...

– Látsz valamit? – kiáltotta Folldal.

– Öregem, látom az egész folyót!

Harry Folldalra nézett, aki elfordult és kiköpött. Bertelsen feltápászkodott. – Segít bármit is a golyóálló mellény, ha egy ilyen átokkal beleeresztenek egyet valakibe? – nyögte. – Semmit – felelte Harry. – Egyedül csak a páncél segíthet – nyomta el a cigarettáját a kiszáradt tönkön, és hozzátette: – Egy nagyon vastag páncél. Tovább ácsorogtak, a léceket a havon mozgatva. – Beszélnünk kell a szomszédos hétvégi házak lakóival – szólalt meg Bertelsen. – Hátha látott valaki valamit. Vagy kedve támad beismerni, hogy egy ilyen pokoli puska birtokosa.

– Azután, hogy tavaly fegyveramnesztiát adtunk... – kezdte Folldal, de Bertelsen beszédes pillantása megállította. – Tehetünk még valamit magáért? – kérdezte Bertelsen Harryt. – Igen – nézett Harry komor arccal az út irányába. – Segíthetnek betolni a kocsimat.

Huszonkilencedik fejezet

II. Rudolf Kórház, Bécs, 1944. június 23.

Helena Langnak déjá vu érzése támadt. Az ablakok nyitva álltak a folyosón, és a meleg nyári reggelt frissen nyírt fű illata töltötte meg. Az utóbbi két hétben minden éjjel bombáztak, most mégsem érzett füstszagot. Egy levelet tartott a kezében. Méghozzá egy csodálatos levelet! Még a savanyú főnővér is elmosolyodott, amikor meghallotta Helena napsugaras Guten Morgenjét.

Doktor Brockhard meglepetten pillantott fel papírjaiból, amikor Helena kopogtatás nélkül beviharzott a szobájába.

– Nos? – kérdezte.

Levette a szemüvegét, és a nőre függesztette merev tekintetét. A lány egy futó pillantást vetett a nedves ajakra, amely most rágcsálni kezdte a szemüveg szárát. – Christopher – kezdte. Gyerekkoruk óta nem használta a férfi keresztnevét. – Valamit el kell mondanom!

– Csodás! – mondta az orvos.

– Éppen erre vártam.

Helena tudta, hogy Brockhard mire várt: annak magyarázatára, miért nem tett még mindig eleget azon óhajának, hogy felmenjen a kórház főépületében lévő lakására, mikor pedig már két alkalommal is meghosszabbította Úriás betegszabadságát.

Helena arra hivatkozott, hogy a bombázások miatt nem mer kilépni az utcára. Brockhard ajánlatát pedig, hogy akkor majd ő megy el hozzá anyja nyári lakába, a lány határozottan elutasította.

– Mindent elmesélek – folytatta Helena. – Mindent? – kérdezte az orvos kis mosollyal a szája sarkában. Nem egészen, tette hozzá a lány gondolatban, csak majdnem mindent. – Emlékszel arra a reggelre, amikor Úriás... – Nem Úriás a neve, Helena. – Emlékszel arra a reggelre, amikor Úriás eltűnt, és riadót fújtatok?

– Természetesen.

Brockhard az előtte fekvő lap mellé fektette szemüvegét, úgy, hogy a szárai párhuzamosan álljanak a papír szélével.

– Már azt fontolgattam, hogy jelentem az eltűnését a katonai rendőrségen, de aztán hirtelen előkerült ezzel a mesével, hogy fél éjszaka az erdőben kóválygott. – Nem ott volt. A Salzburgból induló éjszakai vonaton ült.

– Úgy? – Brockhard rezzenéstelen tekintettel dőlt hátra. Olyan férfi volt, aki nem szerette kimutatni meglepetését. – Éjfél előtt indult el Bécsből, majd Salzburgban másfél órát várt a visszafelé közlekedő éjszakai vonatra. Reggel kilenckor már a Haupt–bahnhofon volt.

– Hm – Brockhard az ujjhegyei közt tartott tollat nézte.

És milyen magyarázatot adott erre az ostoba kirándulásra? – Talán arra is emlékszel, hogy azon a reggelen én is késve értem be a kórházba – folytatta Helena, és észre sem vette, hogy mosolyog.

– Iiigen...

– Én is Salzburgban voltam.

– Csak nem?

– De igen.

– Azt hiszem, magyarázattal tartozol nekem, Helena.

Miközben a lány elmondta, mi történt, Brockhard ujjhegyeit nézte. A tollhegy alatt egy csepp vér serkent ki az ujjából. – Értem – mondta Brockhard, amikor a lány végzett mondanivalójával. – Úgy terveztétek, hogy Párizsba utaztok. Mégis mit hittetek, meddig tudtok ott elrejtőzni?

– Igazából nem gondolkodtunk rajta túl sokat. Úriás úgy vélte, hogy Amerikába kellene utaznunk. New Yorkba. Brockhard szárazon nevetett.

– Pedig te egy olyan józan lány vagy, Helena. Persze megértem, hogy ez a hazaáruló elvakított az édes kis hazugságaival Amerikáról. De tudod mit?

– Nem.

– Én megbocsátok neked.

A lány értetlen arcát látva folytatta: – Igen, megbocsátok neked. Lehet, hogy büntetést érdemelnél, de nagyon jól tudom, hogy milyenek a nyugtalan leányszívek.

– Ez nem bocsánatkérés... – Hogy van édesanyád? Nehéz lehet neki most, hogy magatokra maradtatok. Már három éve, hogy elfogták az apádat, nem?

– Négy. Lennél szíves rám figyelni, Christopher?

– Kérlek, ne tégy, és ne is mondj olyasmit, amit később megbánhatsz, Helena. Az, amit eddig mondtál, semmit sem változtat a megállapodásunkon.

– Nem – Helena olyan gyorsan ugrott fel, hogy a szék felborult mögötte, és a levelet, amit eddig a kezében szorongatott, lecsapta az asztalra.

– Tessék, olvasd el! Nincs többé hatalmad sem fölöttem, sem Úriás fölött! Brockhard a levelet nézte. A nyitott, barna boríték nem mondott neki semmit. Kihalászta belőle a levelet, feltette a szemüvegét és olvasni kezdett:

Waffen–SS

Berlin, június 21.

Megkaptuk a norvég rendőrminisztérium főparancsnokának, Jonas Lienek kérvényét az oslói rendőrséghez történő azonnali áthelyezéséről. Miután ön norvég állampolgár, semmi akadályát nem látjuk a kérés teljesítésének. Így ez a parancs hatálytalanítja az ön Wehrmachthoz történő áthelyezésről szóló korábbi menetparancsot. A tartózkodási helyről és az áthelyezés időpontjáról a norvég rendőrminisztérium küld további részleteket.

Heinrich Himmler,

a Schutzstaffel (SS) főparancsnoka

Brockhardnak kétszer is meg kellett néznie az aláírást. Heinrich Himmler személyesen! A fény felé fordította a lapot.

– Felhívhatod, és utánakérdezhetsz, ha akarod, de higgy nekem – a levél eredeti – mondta Helena. A nyitott ablakon keresztül behallatszott a kertből a madarak éneke. Brockhard kétszer is megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt: – Tehát levelet írtatok a norvég rendőrfőkapitánynak? – Én nem, hanem Úriás. Én csak a pontos címet derítettem ki, és feladtam a levelet a postán.

– Te adtad fel?

– Igen. Illetve nem, igazából eltáviratoztam.

– Egy teljes kérvényt?

– Igen.

– Úgy. Hát, ez... nagyon sokba kerülhetett.

– Igen, de sürgős volt.

Heinrich Himmler... – mondta Brockhard, inkább magának, mint a lánynak. – Sajnálom, Christopher. Újra felhangzott a száraz nevetés: – Igazán? Hiszen elérted, amit akartál, nem, Helena?

A lány elengedte a füle mellett a kérdést, és igyekezett barátságos mosolyt erőltetni az arcára. – Szeretnélek megkérni egy szívességre, Christopher. – Valóban? – Úriás azt szeretné, hogy utazzak el vele Norvégiába. Szükségem van egy ajánlásra a kórháztól, hogy megkapjam a kiutazási engedélyt. – És most attól félsz, hogy én leszek ennek az ajánlásnak a kerékkötője?

– Apád a kórház igazgatóságának a tagja. – Igen, valóban gondot okozhatnék neked – Brockhard megdörzsölte az állát. Merev tekintete a lány homlokára szegeződött. – Nem tudsz megállítani bennünket, Christopher! Úriással szeretjük egymást. Érted?

– És miért tenném meg ezt a szívességet egy katonaringyóért? Helena szája félig nyitva maradt. Annak ellenére, hogy megvetette Brockhardot, és a férfi nyilvánvalóan indulatból beszélt, a lányt hideg zuhanyként érte a szó. De még mielőtt képes lett volna megszólalni, az orvos arca összerándult, mintha ő kapta volna a pofont.

– Bocsáss meg nekem, Helena! Én... a fenébe is! – hirtelen hátat fordított a lánynak. Helena legszívesebben azonnal elment volna, de nem találta a szavakat, amivel elszabadulhatott volna. A férfi kényszeredett hangon folytatta:

– Nem akartalak megbántani, Helena.

– Christopher...

– Te ezt nem értheted.

Nem gőgből mondom, de olyan kvalitásaim vannak, amelyeket, tudom, hogy idővel megtanulnál értékelni. Lehet, hogy egy kicsit messzire mentem, de ne felejtsd el, én egész idő alatt a javadat akartam. Helena a férfi hátát nézte. Az orvosi köpeny egy számmal nagyobb volt, mint a férfi keskeny, ferde háta. Eszébe jutott az a Christopher, akit még gyermekként ismert. Szép, fekete fürtjei voltak és igazi öltönye, pedig még csak tizenkét éves volt. Az egyik nyáron még talán szerelmes is volt a fiúba.

A férfi lassan, reszketve kifújta a levegőt. A lány egy lépést tett felé, de aztán meggondolta magát. Miért kellene szánalmat éreznie a férfi iránt? Persze, nagyon jól tudta, hogy miért. Mert az ő szíve hangosan zakatol a boldogságtól anélkül, hogy valójában bármit is tett volna érte. Míg Christopher Brockhard, aki élete minden egyes napján uralkodni próbált a boldogságon, örökké magányos marad.

– Christopher, mennem kell.

– Igen, persze.

Tedd, amit tenned kell, Helena! A lány az ajtó felé indult. – És én is azt teszem majd, amit tennem kell – tette hozzá.

Harmincadik fejezet

Rendőrkapitányság, 2000. február 24.

Wright káromkodott. Már az összes kapcsolót végigpróbálta a projektoron, mégsem sikerült élesre állítania a képet. Valaki megköszörülte a torkát: – Azt hiszem, maga a kép életlen, Wright, ez nem a projektor hibája.

– Hát, mindenesetre ez itt Andreas Hochner – mondta, és kezével beárnyékolta a szemét, hogy kivehesse a teremben ülőket. Mivel a szobának nem volt ablaka, így, hogy minden fényt lekapcsolt, koromsötét lett. És mindazok után, amit a következőkben a megbeszélésen hallott, minden bizonnyal lehallgatásbiztos is.

Andreas Wrighton, a Hírszerző Szolgálat hadnagyán kívül mindössze három fő tartózkodott a helyiségben: Bård Ovesen őrnagy, szintén a Hírszerző Szolgálat képviseletében, Harry Hole, az az új fickó az NBSZ–től és maga az NBSZ vezetője, Kurt Meirik. Hole faxolta át Whrightnak a johannesburgi fegyverkereskedő nevét, és ő zaklatta azóta is nap mint nap felvilágosításért. Úgy tűnt, hogy a Nemzetbiztonsági Szolgálattól jó néhányan meg voltak róla győződve, hogy a Hírszerző Szolgálat csupán az NBSZ valamiféle segítő szerve, holott két teljesen egyenrangú, együttműködő szervezetről volt szó. Így aztán Wright kénytelen volt elmagyarázni az új fiúnak, hogy azoknak az ügyeknek, amelyek nem élveznek elsőbbséget, várniuk kell. Fél óra múlva személyesen Meirik hívta fel Wrightot, hogy tájékoztassa róla: az ügy elsőbbséget élvez. Miért nem voltak képesek ezt azonnal közölni? A vászonra vetített életlen, fekete–fehér kép egy férfit ábrázolt, aki éppen egy étterem ajtaján lépett ki. Úgy tűnt, a fotót egy autó üvegén keresztül készítették. A férfinak széles, durva arca és sötét szeme volt, nagy, széles orra alatt vastag, fekete, lelógó bajuszt viselt.

– Andreas Hochner 1954–ben született Zimbabwében, német szülők gyermekeként – olvasta Wright a magával hozott, kinyomtatott anyagot. – Korábban zsoldos volt Kongóban és Dél–Afrikában, és gyaníthatóan a nyolcvanas évek közepétől foglalkozik fegyvercsempészettel. Tizenkilenc évesen hetedmagával bíróság elé került Kinshasában egy fekete fiú meggyilkolásának vádjával, de bizonyíték hiányában felmentették. Kétszer nősült, és mindkét feleségétől el is vált. Johannesburgi állásadóját azzal gyanúsítják, hogy ő áll a Szíriába csempészett légvédelmi fegyverek ügye mögött, valamint hogy vegyi fegyvereket vásárolt Iraktól. A boszniai háború idején feltehetően speciális puskákat adott el Karadzicnak és Szarajevó ostromakor orvlövészeket képzett ki – de az utóbbi információk nem nyertek megerősítést.

– Kíméljen meg a részletektől, legyen szíves – pillantott Meirik az órájára, ami ugyan folyton késett, a hátoldalán viszont egy szívélyes, gravírozott felirat állt a katonai parancsnokságtól.

– Igen, máris – lapozott tovább Wright a papírjai között. – Andreas Hochner egyike annak a négy személynek, akiket egy johannesburgi fegyverkereskedőnél tartóztattak le decemberben egy razzia során. Az ügy kapcsán napvilágra került egy kódolt rendelési lista, melyen az egyik tétel egy Märklin típusú puska, amelyet december 21–i dátummal rendeltek Oslóból. Ez minden.

Csend lett, csupán a projektor ventilátorának zúgása hallatszott. Valaki megköszörülte torkát a sötétben, vélhetően Bárd Ovesen. Wright szemét árnyékolva fürkészte a szobát.

– És mi alapján feltételezzük, hogy épp Hochner az ügy kulcsfigurája? – érdeklődött Ovesen. A sötétből Harry Hole hangja szólalt meg: – Beszéltem egy rendőrfelügyelővel, Esaias Burne–nel a johannesburgi Hillbrow–tól. A felügyelő elmondása szerint a letartóztatottaknál tartott házkutatás során Hochner lakásán egy érdekes útlevélre bukkantak, amiben Hochner fényképe mellett egy egészen más név szerepelt. – Egy hamis útlevéllel rendelkező fegyvercsempész éppenséggel nem akkora... szenzáció – jegyezte meg Ovesen.

– Igazából a benne szereplő pecsétre gondoltam: Oslo, Norvégia, december 10. – Vagyis Oslóban járt – szólalt meg Meirik. – A társaság ügyféllistáján szerepelt egy norvég név is, mi pedig üres töltényeket találtunk, melyek ehhez a csodafegyverhez tartoznak. Tehát feltételezhetjük, hogy Andreas Hochner járt Norvégiában, és hogy megkötötték az üzletet. De ki lehet a listán szereplő norvég?

– Ez sajnos nem egy közönséges postai megrendelésekre kitalált lista, amin a vásárló neve és címe is fel van tüntetve – hallatszott újra Harry hangja. – Az oslói kuncsaft Úriás néven szerepel rajta, ami minden bizonnyal kódolt név. Burne szerint Hochnernek nem fűződik különösebb érdeke ahhoz, hogy bármit is elmondjon az üggyel kapcsolatban.

– Azt hittem, a johannesburgi rendőrség hatékony kihallgatási módszerekkel dolgozik – mondta Ovesen. – Biztosan úgy is van, de Hochner alighanem többet kockáztat azzal, ha beszél, mint ha tartja a száját. Az ügyfeleik listája elég hosszú... – Úgy hallottam, Dél–Afrikában áramot is használnak – vetette közbe Wright. – Belevezetik a lábuk közé, a mellbimbójukba meg... hát, igen. Átkozottul fájhat. Apropó, valaki fel tudná kapcsolni a villanyt?

– Egy olyan léptékű ügynél, amelybe az is beletartozik, hogy vegyi fegyvereket vásároltak Szaddámtól, egy puska eladása Oslóban meglehetősen kis jelentőséggel bír – mondta Harry. – Sajnos, az az érzésem, a dél–afrikaiak, hogy úgy mondjam, fontosabb kérdésekre tartogatják az áramot. Ezenkívül egyáltalán nem biztos, hogy Hochner tudja, ki az az Úriás. És minekutána nem tudjuk, ki lehet ez az ember, azt sem tudjuk, mik a tervei a fegyverrel. Merénylet? Terrorcselekmény?

– Esetleg rablás – tette hozzá Meirik.

– Egy Märklinnel? – kérdezett vissza Ovesen.

– Az olyan lenne, mintha verébre lövöldözne ágyúval.

Vagy mondjuk egy drogkereskedőket érintő támadás – találgatott Wright. – Nos – folytatta Harry –, Svédország legvédettebb emberének a meggyilkolásához mindössze egy pisztolyra volt szükség. És Palme gyilkosát soha nem kapták el. Akkor most miért használnának egy több mint félmillió koronás fegyvert ahhoz, hogy lelőjenek valakit?

– Mire gondolsz, Harry? – Elképzelhető, hogy a célpont nem is norvég, hanem valaki kívülálló. Valaki, aki a terrorizmus állandó célpontja, de a hazájában folyamatosan olyan erős védelem alatt áll, hogy nem tudnak merényletet elkövetni ellene. Talán azt gondolják, hogy egyszerűbb egy kisebb, békés országban meggyilkolni, ahol kevésbé szigorú biztonsági óvintézkedésekkel kell számolniuk.

– És ki lehet a célpont? – kérdezte Ovesen. – Jelenleg egyetlen olyan külföldi sem tartózkodik az országban, aki különösebben nagy fenyegetettségnek lenne kitéve.

– És nem is jön senki – tette hozzá Meirik. – Lehet, hogy jóval előbbre gondolkodtak – válaszolta Harry. – De a fegyver már vagy egy hónapja az országban van – mondta Ovesen. – Nem túl logikus, hogy külföldi terroristák már több mint egy hónappal a merénylet előtt itt tartózkodjanak Norvégiában. – Lehet, hogy nem is külföldiekről van szó, hanem norvégokról. – Norvégiában senki sincs, aki végre tudna hajtani egy ilyen feladatot, mint amiről maga beszél – mondta Wright, miközben a villanykapcsoló után tapogatózott a falnál.

– Pontosan! – vágta rá Harry.

– Épp ez benne a poén.

– A poén?

Gondoljanak csak bele: adott egy külföldi terrorista, aki el akarja venni egy saját honfitársa életét, és ez az illető éppen Norvégiába készül. Mivel saját országának nemzetbiztonsági szerve a terrorista legapróbb lépését is szemmel tartja, ahelyett, hogy megpróbálná átlépni a határt, felveszi a kapcsolatot egy olyan norvég személlyel vagy csoporttal, akik ugyanazokkal az indítékokkal bírnak, mint ő maga. És ha ráadásul ez a csoport amatőrökből áll, akkor ez a terrorista számára további előnyt is jelent, hiszen ez esetben az illetőket nem figyelik a nemzetbiztonságiak.

– Igen, és az üres töltényhüvelyek is arra utalhatnak, hogy amatőrrel van dolgunk – hallatszott Meirik hangja. – A terrorista és az amatőr megegyeznek abban, hogy a terrorista kifizeti a drága fegyvert, azután minden kapcsolatot megszakítanak, így semmi sem marad, ami később visszavezethetne hozzá. És ezzel működésbe is hozott egy folyamatot anélkül, hogy az anyagiakon kívül bármit is kockáztatott volna. – De mi van, ha ez az amatőr nem teljesíti a feladatot – szólalt meg Ovesen –, hanem mondjuk eladja a fegyvert és lelép a pénzzel?

– Ennek nyilván megvan a veszélye, de abból kell kiindulnunk, hogy a megbízó olyan amatőrt választ, akiről úgy véli, hogy szintén nagyon motivált. Esetleg olyan személyes indítéka van, amely miatt a feladatot az élete kockáztatása árán is hajlandó elvégezni.

– Érdekes feltevés – szólalt meg Ovesen.

– És hogy akarja ellenőrizni?

– Az nem fog menni. Egy olyan emberről beszéltem, akiről semmit sem tudunk. Nem tudjuk, hogyan gondolkodik, így abban sem bízhatunk, hogy racionálisan cselekszik majd. – Hát, ez nagyszerű – jegyezte meg Meirik. – Vannak egyéb elméletei is, hogy miért kerülhetett a fegyver az országba?

– Ó, még számtalan – felelte Harry.

– De ez a legrosszabb, ami elképzelhető.

– Igen – sóhajtotta Meirik.

Végül is a mi munkánk az, hogy kísérteteket kergessünk, úgyhogy nézzük meg, szóra tudjuk–e bírni ezt a Hochnert. Mindjárt felhívok néhány... Aú! Wright megtalálta a kapcsolót, és a szobát vakító, fehér fény árasztotta el.

Harmincegyedik fejezet

A Lang család nyári rezidenciája, Bécs, 1944. június 25.

Helena hálószobája tükrében nézegette magát. Legszívesebben olyan szélesre tárta volna az ablakot, hogy meghallhassa a férfi lépéseit a házhoz vezető kavicsos úton, de az anyja szigorúan tartotta magát az elsötétítési parancshoz. A lány pillantása apja fotójára esett, amely a tükör előtt állt a toalettasztalon. Mindig szíven ütötte, hogy apja mennyire fiatalnak és ártatlannak tűnik a képen.

Haját, mint mindig, egy egyszerű csattal tűzte fel. Lehet, hogy ezúttal máshogy kellene fésülnie? Anyja régi, vörös muszlinruháját viselte, amit Beatrice ráigazított, s ami nagyon szépen mutatott karcsú, magas alakján. A gondolat, hogy anyja ebben a ruhában pillantotta meg először az apját, különös volt, távoli, és egy kissé fájó is. Talán azért, mert amikor az anyja ezekről az időkről mesélt neki, mindig úgy érezte, mintha két egészen más emberről beszélt volna – két szép és boldog emberről, akik azt hitték, a helyesen úton haladnak.

Helena kihúzta a hajából a csatot, megrázta a fejét és hagyta, hogy fürtjei az arcába hulljanak. Lenn megszólalt a csengő, hallotta Beatrice lépteit a hallban. Hanyatt vetette magát az ágyon és érezte, ahogy bizsereg a gyomra. Nem tehetett róla – egészen olyan érzés volt, mintha újra tizennégy éves lenne és szerelmes. Lentről beszélgetés tompa zaja szűrődött fel, hallotta anyja éles orrhangját és a vállfák csörömpölését, ahogy Beatrice beakasztotta a férfi kabátját a szekrénybe. Kabát! – gondolta Helena. Kabátot vett fel annak ellenére, hogy olyan forró nyári este volt, amire augusztus előtt még nemigen volt példa. Izgatottan várt, aztán meghallotta anyja kiáltását:

– Helena!

Felkelt az ágyról, visszatűzte a hajába a csatot, a kezére nézett, és néhányszor elismételte magában: nincs nagy kezem, nincs nagy kezem. Vetett egy utolsó pillantást a tükörbe – csinos volt! – vett egy remegő, mély lélegzetet, és kilépett az ajtón.

– Hele...

Anyja kiáltása félbeszakadt, amikor a lány megjelent a lépcső tetején. Helena óvatosan helyezte a lábát az első lépcsőfokra, cipője magas sarkát, amin máskor bátran leszaladt volna, most egy kicsit bizonytalannak érezte.

– Megérkezett a vendéged – mondta az anyja.

A vendéged. Más körülmények között Helenát talán zavarta volna anyja szóhasználata, amely azt jelentette, hogy az egyszerű, külföldi katonát nem tekinti a ház vendégének, de ez most kivételes helyzet volt. Az anyja nyakába tudott volna ugrani, amiért nem nehezítette meg még jobban a dolgot, és hogy kiment a férfi fogadására, még a lánya belépője előtt.

Helena pillantása Beatrice–re siklott. Az idős háztartási alkalmazott mosolygott, de szemében ugyanaz a melankolikus kifejezés tükröződött, mint anyjáéban. Aztán Helena végre a férfira nézett, akinek szeme úgy perzselt, hogy a lány szinte érezte a lángokat a bőrén, le kellett sütnie a tekintetét. Majd a pillantása végigfutott a férfi barna, frissen borotvált állán, SS–kezdőbetűkkel ellátott gallérján és a zöld egyenruhán, ami a vonaton még olyan gyűrött volt, de mostanra ropogósra vasalták. A kezében egy csokor rózsát tartott, amit Beatrice már biztosan elkért tőle, hogy vázába tegye, de ő megköszönte és arra kérte, hadd várja meg vele Helenát.

A lány tett még egy lépést lefelé, keze könnyedén a korláton pihent. Felemelte a fejét, mindhármukat átfogta pillantásával, és hirtelen úgy érezte, hogy bármilyen furcsa, de talán ez a legszebb pillanat az életében. Mert megértette, azok hárman mit látnak most, hogy mi tükröződik arcukon. Anyja saját magát látta lejönni a lépcsőn, saját elveszett álmait és fiatalságát, Beatrice a kislányt, akit saját gyermekeként nevelt fel. Ő pedig a nőt, akit annyira szeretett, hogy meg sem próbálta érzelmeit skandináv hűvössége, vagy jó modora mögé rejteni.

– Gyönyörű vagy – formálták némán Beatrice ajkai. Helena visszahunyorgott rá. Aztán leért a lépcsőn. – Hát idetaláltál a koromsötétben? – mosolygott Úriásra. – Igen – mondta a férfi tisztán és hangosan, és a kőlapokkal fedett magas hall visszazengte válaszát.

Helena anyja éles, kissé metsző hangján beszélt, miközben Beatrice ki–be lebegett az ebédlőbe, mint valami barátságos kísértet. Helena nem tudta levenni szemét az anyja gömbölyű nyakát díszítő gyémántláncról, legdrágább ékszeréről, amit csak különleges alkalmakkor szokott hordani.

Az asszony ma este kivételt tett, és résnyire nyitva hagyta a kert felé vezető ajtót. Az ég annyira felhős volt, hogy éjjel talán elmarad majd a bombázás. A sztearinlámpa lángja imbolygott a nyitott ajtó felől érkező légáramlatban, az ebédlő Lang családnevű, komoly férfiakat s nőket ábrázoló portréin árnyak táncoltak. Helena anyja minden képről részletesen elmesélte, hogy ki kicsoda, mit vitt véghez és mely családból származott a házastársa. Amennyire Helena látta, Úriás egy kissé szarkasztikus mosollyal figyelte az előadást, de ezt a félhomályban nem lehetett jól megállapítani. Anyja elmagyarázta, kötelességének érzi, hogy a háború idején takarékoskodjon az árammal, de természetesen egy szót sem szólt a család megváltozott anyagi helyzetéről, mint ahogy arról sem, hogy Beatrice volt az egyetlen, aki a négy alkalmazott közül a házban maradhatott.

Úriás letette villáját, és megköszörülte a torkát. A lány anyja a hosszú ebédlőasztal déli végére ültette őket, ő maga pedig a fiatalokkal szemközt, az asztal másik végén foglalt helyet.

– Ez igazán nagyon finom volt, Lang asszony.

Egyszerű vacsora volt. Nem annyira hétköznapi, hogy sértőnek hasson, de semmiképp sem olyan fényűző, hogy a férfi díszvendégnek érezhesse magát tőle.

– Beatrice érdeme – mondta Helena lelkesen.

Ő készíti Ausztria legfinomabb Wienerschnitzeljét.[22] Kóstolta már korábban? – Amennyire emlékszem, csupán egyszer. De az meg sem közelítette a mai vacsorát.

– Schwein[23] szólalt meg az anya. – Az, amit evett, biztosan sertéshúsból készült. Mi borjúhúst használunk hozzá, esetleg pulykát.

– Nem emlékszem, milyen hús volt – mosolygott a férfi.

– Azt hiszem, főleg tojásból és kenyérmorzsából állt.

Helena halkan nevetett, mire anyja gyors és szigorú pillantást vetett rá. A vacsora alatt néhányszor megakadt a társalgás, a hosszú szünetek után pedig inkább Úriás ragadta magához a szót, mint Helena vagy az anyja. Helena még azelőtt eldöntötte, hogy nem törődik anyja véleményével, mielőtt a férfit meghívta vacsorára. Úriás udvarias volt, de egyszerű parasztcsaládból származott, híján volt az olyasféle kifinomultságnak és modornak, ami az úri otthonok velejárója. De egyáltalán nem kellett aggódnia. Helenát egyenesen ámulatba ejtette, mennyire fesztelen és magabiztos. – Tervezi, hogy munkába áll, ha a háború véget ért? – érdeklődött Helena anyja, és szájához emelte az utolsó falat krumplit. Úriás bólintott, és míg Lang asszony végzett a falattal, türelmesen várta a következő elkerülhetetlen kérdést.

– És milyen munkáról lenne szó, ha szabad kérdeznem?

– Kézbesítő.

Legalábbis még a háború előtt ígértek nekem egy állást. – Levélhordó? Hiszen az önök országában az emberek rémesen messze laknak egymástól, nem? – Nem, annyira azért nem rossz a helyzet. Ott települünk le, ahol lehetőség adódik rá. A hosszú fjordokon, völgyekben, és egyéb helyeken, ahol menedéket találunk az időjárás és a szél elől. És van persze néhány nagyobb város és település is az országban. – Azt mondja? Érdekes. És ha szabad kérdeznem, vagyona van?

– Anya!

– Helena hitetlenkedve meredt az anyjára.

Igen, drágám? – kérdezte az anyja száját törölgetve, és intett Beatrice–nek hogy leszedheti az asztalt.

– Kezdesz úgy viselkedni, mintha kihallgatáson lennénk.

– Helena barna szemöldöke v alakba húzódott.

Igen – mosolygott az anyja Úriásra, és a magasba emelte poharát. – Kihallgatáson vagyunk. Úriás poharát felemelve viszonozta a mosolyt.

– Megértem önt, asszonyom, hiszen Helena az egyetlen lánya. Minden joga megvan hozzá, sőt, kötelessége tisztán látnia, miféle férfit választott. Lang asszony keskeny ajkai már iváshoz csücsörödtek, a borospohár azonban hirtelen megtorpant a levegőben.

– Nem vagyok vagyonos ember – folytatta Úriás –, de szeretek dolgozni, és a fejem is jól fog. Előfogom teremteni a kenyeret mind Helena, mind a magam számára, sőt egészen biztosan még ennél sokkal több mindent is. ígérem, hogy gondoskodni fogok a lányáról, asszonyom! Helena igen erős késztetést érzett arra, hogy elnevesse magát, és egyben furcsa izgalom lett úrrá rajta.

– Ó, te magasságos! – fakadt ki az asszony. – Nem gondolja, fiatalember, hogy egy kissé gyors ez a tempó? – De igen – Úriás nagyot kortyolt a borból és hosszasan szemlélte a poharát. – És muszáj újra megismételnem, hogy ez a bor igazán kiváló, asszonyom. Helena megpróbálta bokán rúgni a férfit, de nem érte el a széles tölgyfa asztal alatt. – Most azonban különös időket élünk. És olyan kevés is van belőle – letette a poharat, de továbbra sem vette le róla tekintetét. A mosoly halvány jele, amit Helena korábban látni vélt, eltűnt az arcáról.

– Tudja, asszonyom, sok hasonló estét beszélgettünk át katonatársaimmal arról, hogy mit csinálunk majd, ha vége lesz a háborúnak, milyen lesz az új Norvégia, és milyen álmaink vannak. Aztán néhány órával később ezek a fiúk holtan és jövő nélkül feküdtek a harcmezőn. Az asszonyra emelte tekintetét.

– Igen, talán túlságosan előreszaladtam, mert találtam egy nőt, akit akarok, és aki akar engem. Körülöttünk háború tombol, és minden, amit a terveimről elmondhatok önnek, csak ködösítés. Nekem csak egyetlen órám maradt, hogy egy egész életet végigéljek, asszonyom, és lehet, hogy önnek is csak ennyi jut. Helena anyjára pillantott, aki kővé dermedve ült.

– Kaptam ma egy levelet a norvég rendőrminisztériumtól. Orvosi vizsgálatra kell jelentkeznem Oslóban, a Sinsen Iskolában létrehozott katonai kórházban. Három nap múlva utazom, és magammal szeretném vinni a lányát. Helena visszafojtotta lélegzetét. A falióra súlyos ütései végigdübörögtek a szobán. Az asszony gyémántjai ragyogtak, miközben az izmok megfeszültek majd elernyedtek ráncos nyakán. Egy hirtelen támadt szellő a kerti ajtó felől lesimította a lángokat, amitől az árnyak a bútorok közti selyemtapétára siklottak. Csak Beatrice konyhaajtóban álló árnyéka tűnt mozdulatlannak.

– Strudel – intett a sütemény felé Helena anyja.

– Bécsi specialitás.

Csak biztosítani szeretném róla, hogy én tényleg nagyon örülök – mondta Úriás. – Igen, bizonyára így van – válaszolta az asszony, és előpréselt magából egy kényszeredett mosolyt. – A saját kertünkben termett almából készült.

Harminckettedik fejezet

Johannesburg, 2000. február 28.

A Hilbrow rendőrőrs Johannesburg központjában feküdt, és úgy nézett ki, mint egy erőd: a falak tetején szögesdrót húzódott, az apró ablakok elé feszített acélháló lőrésre emlékeztetett.

– Két fekete férfit gyilkoltak meg az éjjel csak ebben a rendőrségi körzetben – mesélte Esaias Burne tiszt, miközben körbevezette Harryt a koszos linóleumon, a fehérre festett, hámladozó falak közt húzódó folyosók labirintusán. – Látta a hatalmas Carlton Hotelt? Bezárták. A fehérek rég kiköltöztek a külvárosokba, úgyhogy most már csak egymásra lövöldözhetünk. Esaias felrántotta a nadrágját. A férfi fekete volt, magas, iksz–lábú és meglehetősen túlsúlyos. Hóna alatt a fehér nejloningen sötét foltokban ütközött ki az izzadság.

– Andreas Hochnert egy a városon kívül elhelyezkedő börtönben tartják fogva, amit mi csak Sin Citynek nevezünk – mondta. – Ma kifejezetten ezek miatt a kihallgatások miatt hoztuk ide.

– Mások is érdeklődnek iránta? – kérdezte Harry.

– Megérkeztünk – nyitott be Esaias egy ajtón.

A szobában két férfi állt karba tett kézzel, és a helyiség egyik oldalát kitevő üvegfal sötétbarna felületét bámulták.

– Egyirányú – suttogta Esaias.

– Ő nem láthat bennünket.

Az ablak előtt álló két férfi feléjük biccentett, és helyet szorítottak nekik. Az üvegen keresztül egy kicsi, gyéren megvilágított szobát láthattak, aminek berendezése mindössze egy szék és egy asztal volt, amelyen egy csikkekkel teli hamutartó és egy asztali mikrofon állt. A széken ülő férfi szeme sötét volt, vékony, fekete bajusza a szája sarkától az álláig húzódott. Harry azonnal felismerte Wright életlen fotójáról.

– Ez az a norvég? – mormolta az egyik férfi Harry felé intve. Esaias Burne bólintott. – Oké – mondta a férfi Harryhoz fordulva anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét a kihallgatószobában ülő férfiról.

– A tied, norvég. Húsz perced van.

– A faxban az állt...

Szarok a faxra, norvég. Tudod te, hány ország akarja kihallgatni, vagy még inkább elérni a fickó kiadatását?

– Nem igazán.

– Örülj, hogy egyáltalán beszélhetsz vele – mondta a férfi.

– Hogyhogy hajlandó beszélni velem?

– Honnan tudjuk? Kérdezd meg tőle.

Harry igyekezett nyugodtan lélegezni, amikor belépett a keskeny kihallgatószobába. A rozsdacsíkokkal tarkított falon lógó óra fél tizenkettőt mutatott. Harry a rendőrökre gondolt, akik árgus szemmel figyelik az üveg túloldaláról, talán miattuk nyirkos ennyire a tenyere. A széken ülő alak összegörnyedt, szemét félig lehunyta.

– Andreas Hochner? – Andreas Hochner? – ismételte meg a fogoly suttogó hangon, és olyan arccal pillantott fel, mintha legszívesebben széttaposná az előtte álló férfit. – Nem, ő otthon van, és az anyádat tömi. Harry óvatosan leült, miközben esküdni mert volna rá, hogy röhögést hall a fekete üveg túloldaláról. – Harry Hole vagyok a norvég rendőrségtől – mondta halkan.

– Belegyezett, hogy beszél velem.

– Norvég? – Hochner hangja szkeptikus volt.

Előrehajolt, és alaposan megvizsgálta Harry elé tartott igazolványát, majd egy kissé ostoba arccal elvigyorodott. – Bocs, Hole! Nem mondták, hogy ma Norvégia van soron, érted? Már vártalak titeket.

– Hol az ügyvéded? – Harry egy mappát csúsztatott az asztalra, kivette belőle a lapot, amin a kérdések voltak, és egy jegyzetfüzetet.

– Felejtsd el, nem bízom a fickóban.

– A mikrofon be van kapcsolva?

– Nem tudom. Van valami mondanivalód?

Nem akarom, hogy a niggerek hallják, miről beszélünk. Hajlandó vagyok üzletet kötni. Veled. Norvégiával. Harry felpillantott a papírból. Az óra közvetlenül Hochner feje fölött ketyegett. Már három perc eltelt. Valami azt súgta neki, egyáltalán nem biztos, hogy megkapja a teljes húsz percet.

– Miféle üzletet? – Be van kapcsolva a mikrofon? – szűrte Hochner a fogai között a kérdést. – Miféle üzletet? Hochner a plafonra emelte tekintetét, majd előrehajolt az asztal fölött, és suttogva hadarni kezdett: – Dél–Afrikában halálbüntetés jár azokért a dolgokért, amivel ezek vádolnak. Így már kapisgálod?

– Talán. Folytasd! – Mesélek neked néhány dolgot arról az oslói férfiról, ha cserébe garantálod nekem, hogy a kormányotok kegyelmet kér számomra ettől a niggerkormánytól. Mivel hogy segítettem nektek. Hiszen amikor a miniszterelnökötök itt járt, ő és Mandela egymás karjába omoltak. Akik most a kormányban ülnek, kedvelik Norvégiát. Támogattátok őket, és bojkottáltatok minket, amikor ezek a niggerkommunisták erre kértek benneteket. Hallgatni fognak rátok, érted már? – Miért nem a helyi rendőrséggel kötöd meg az üzletet? – A rohadt életbe! – Hochner olyan erővel csapott az asztalra, hogy a hamutartó felugrott, és cigarettacsikkek repültek mindenfelé. – Egyáltalán nem vágod, hogy miről beszélek, te seggfej? Ezek azt hiszik, hogy nigger kölyköket nyírtam ki! Az asztal szélét markolva tágra nyílt szemmel meredt Harryra. Aztán az arca összeesett, leeresztett, mint egy lyukas focilabda. Kezébe temette az arcát.

– Ezek felkötve akarnak látni!

Fájdalmas zokogás hallatszott. Harry vizsgálódva nézte. A jó ég tudja, hogy az a két fickó hány órája tartotta már ébren a kihallgatással Hochnert, mielőtt ő megérkezett. Vett egy mély levegőt, előrehajolt az asztal fölött, egyik kezével megmarkolta a mikrofont, a másikkal pedig kirántotta a vezetékét. – Az üzlet, Hochner! Tíz percünk van. Ki az az Úriás? A férfi ujjai közül Harryra nézett.

– Mi?

– Gyorsabban, Hochner, azonnal itt lesznek!

Egy... egy idős férfi, biztos, hogy több mint hetvenéves. Csak egyszer találkoztam vele, amikor leszállítottam az árut.

– Hogy nézett ki?

– Már mondtam, hogy öreg...

– Személyleírást!

– Felöltő és kalap volt rajta.

Az éjszaka közepén találkoztunk egy rosszul kivilágított konténerkikötőben. Kék szeme volt, azt hiszem, középmagas...

– Miről beszéltetek egymással?

– Gyerünk, gyorsan!

– Az időjárásról.

Először angolul beszéltünk, de amikor rájött, hogy tudok németül, akkor arra váltott. Elmeséltem neki, hogy a szüleim Elzászból származnak, azt mondta, hogy ő is járt ott, egy Sennheim nevű helyen.

– Milyen megbízása van?

– Nem tudom. De biztos, hogy amatőr.

Túl sokat beszélt, és amikor megkapta a puskát, azt mondta, hogy már több mint ötven éve nem volt a kezében fegyver. Azt mondta, gyűlöli a... A szoba ajtaját feltépték.

– Mit? Mit gyűlöl?

Ebben a pillanatban érezte, hogy egy kéz ragadja meg a kulcscsontját, és egy hang sziszegett közvetlen közelről a fülébe:

– Mi a jó francot csinál?

Harry továbbra is Hochner arcába meredt, miközben az ajtó felé vonszolták. A férfi tekintete üvegessé vált, ádámcsutkája föl–le liftezett. Harry látta, hogy mozog a szája, de nem hallotta, mit mond. Aztán becsapódott előtte az ajtó.

Harry a nyakát dörzsölgette, miközben Esaias kivitte a repülőtérre. Már húsz perce autóztak, amikor a rendőrfelügyelő megszólalt.

– Hat éve dolgozunk az ügyön. A fegyvercsempészek listája húsz országot ölel fel. Pontosan ettől tartottunk, ami ma bekövetkezett, hogy valaki diplomáciai segítséget ajánl fel információért cserébe.

Harry vállat vont. – És? Maguk elkapták, és jól végezték a munkájukat, Esaias, most már csak a jutalmat kell bezsebelniük. Az, hogy ki és milyen megállapodást köt Hochnerrel és a kormánnyal, már nem a maguk dolga.

– Maga rendőr, Harry, úgyhogy tisztában van vele, hogy milyen az, amikor bűnözőket hagyunk futni, olyan embereket, akik szemrebbenés nélkül veszik el mások életét, és akikről pontosan tudjuk, hogy ha kiszabadulnak, ugyanott fogják folytatni, ahol abbahagyták. Harry nem válaszolt.

– Ugye tudja? Nagyszerű. Akkor lenne egy javaslatom. Úgy tűnt, hogy maga megkapta a részét az üzletből. Vagyis, innentől kezdve csak magán múlik, hogy betartja–e a saját részét az üzletből vagy nem. Understand – izzít?[24]

– Én csak a munkámat végzem, Esaias, és az sincs kizárva, hogy Hochnert a későbbiekben tanúként kell majd használnom. Sajnálom. Esaias olyan erővel csapott a kormányra, hogy Harry összerezzent.

– Hadd meséljek el valamit, Harry. 1994–ben a választások előtt, amikor még fehér kisebbségi kormányunk volt, Hochner lelőtt két tizenegy éves fekete kislányt. Az egyik fekete negyed víztornyából nyitott tüzet egy iskolaudvarra. Azt hittük, hogy az Afrikaner Volkswag, az apartheid párt állt a támadás mögött. Az iskola körül vita alakult ki, mert volt három fehér diákjuk. Singapore–golyókat használt, ugyanazt a típust, amit Boszniában is használtak. Ez a fajta golyó száz méter után szétnyílik, és mindent keresztülfúr, amibe beleütközik. Mindkét gyereket a nyakán találta el, és ez egyszer az égvilágon semmit sem számított, hogy a mentőknek, szokás szerint, több mint egy óra alatt sikerült kiérnie egy feketék lakta városrészbe. Harry hallgatott.

– Nagyon téved, ha azt gondolja, hogy csak a bosszúról van szó. Azon már túl vagyunk, Harry. Már tudjuk, hogy egy új társadalmat nem lehet bosszúra építeni. Ezért az ország első demokratikus úton megválasztott fekete kormánya létrehozott egy bizottságot, hogy feltárják az apartheid ideje alatt történt túlkapásokat. Ez nem a bosszúról szólt, hanem a beismerésről és a megbocsátásról. Sok sebet begyógyítottak, és az egész társadalomnak jót tett. De ugyanakkor azt is látjuk, hogy kezdjük elveszíteni a harcot a bűnözéssel szemben, különösen itt Joeburgban, ahol a dolgok egészen kicsúsztak az ellenőrzés alól. Fiatal és sérülékeny társadalom vagyunk, Harry, és be kell bizonyítanunk, hogy a törvény és a rend jelent valamit, és hogy a káosz nem szolgálhat mentségül a további bűnözésre. Mindenki emlékszik erre a kilencvennégyben történt gyilkosságra, és árgus szemmel kísérik az ügyet az újságokban. Ezért fontosabb ez az egész, mint a maga vagy az én privát ügyem, Harry. Esaias ökölbe szorított keze újra a kormányra sújtott.

– Nem arról van szó, hogy élet és halál urának tekintjük magunkat, hanem arról, hogy visszaadjuk az emberek hitét az igazságszolgáltatásban. És olykor ehhez halálbüntetésre van szükség. Harry kirázott egy cigarettát a dobozból, résnyire letekerte az ablakot, és kibámult az kiszáradt táj egyhangúságát megtörő sárga salakdombokra.

– Szóval, mit mond, Harry? – Hogy lépjen a gázra, Esaias, különben lemaradok a repülőgépről. Esaias akkorát sózott a volánra, hogy Harry nem is értette, hogy maradt a kormányrúd egészben.

Harmincharmadik fejezet

Lainzer Állatkert, Bécs, 1944. június 27.

Helena egyedül ült André Brockhard fekete Mercedesének hátsó ülésén. Az autó lassan végiggurult a vadgesztenyefákkal szegélyezett sétányon. A Lainzer Állatkert istállói felé tartottak.

A lány végigfuttatta tekintetét a zöld tisztásokon. Mögöttük porfelhő keletkezett a száraz kavicsúton, a kocsiban pedig még a nyitott ablakok dacára is szinte elviselhetetlen volt a hőség. A bükkerdő árnyékában legelésző lovak felemelték a fejüket, amikor a kocsi elhajtott mellettük az úton.

Helena imádta a Lainzer Állatkertet. A háború előtt gyakran töltötte a vasárnapokat a Bécsi–erdő déli részén húzódó hatalmas, erdős területen családjával piknikezve, vagy barátaival biciklizve.

Nem érte váratlanul, amikor reggel a kórházban az az üzenet várta, hogy André Brockhard beszélni akar vele, és délelőtt kocsit küld érte. Amióta megkapta a kórház vezetőségének ajánlását és a kiutazási engedélyt, a fellegekben járt, így az első gondolata az volt, hogy ki kell használnia az alkalmat, és meg kell köszönnie Christopher apjának az igazgatóság segítségét. Rögtön a második pedig az volt, hogy André Brockhard aligha azért hívatta magához, mert a hálálkodását akarja hallani. Nyugodj meg, Helena, ismételgette magában. Most már nem állíthatnak meg, holnap reggel elutazunk innen.

Tegnap becsomagolta ruháit és legkedvesebb holmijait két bőröndbe. Utolsónak az ágya fölött lógó feszületet tette be. Az apjától kapott játékdoboz a toalettasztalon maradt. Furcsa, hogy a dolgok, melyekről korábban mindig azt hitte, sosem fog tőlük megválni, mennyire jelentőségüket vesztették most. Beatrice segített neki becsomagolni, közben a múltról beszélgettek, azokról az időkről, amikor együtt hallgatták a földszinten, amint anyja föl–le masíroz a lépcsőkön. Nagyon nehéz lesz a búcsú, de most csak az estére gondolt. Úriás ugyanis kijelentette, hogy szégyen és gyalázat lenne úgy elutaznia Bécsből, hogy semmit sem látott a városból, ezért meghívta Helenát vacsorázni. Hogy hová, azt nem árulta el, csak titokzatosan kacsintott és megkérdezte, hogy a lány szerint kölcsönkérheti–e az erdész kocsiját.

– Megérkeztünk, Fraulein Lang – szólt a sofőr, és az út felé mutatott, ahol a sétány egy szökőkútnál véget ért. A víz fölött egy aranyozott Ámor–szobor egyensúlyozott fél lábon egy zsírkőből készített földgolyó tetején. Mögötte szürke kőből épült uradalmi épület állt. Mindkét oldalán egy–egy alacsony, hosszú, vörösre festett faépület volt hozzátoldva, ezek, valamint még egy egyszerűbb kőház ölelték körül a kúria mögötti belső udvart.

A kocsi megállt, a sofőr kiszállt, és kinyitotta Helenának az ajtót. André Brockhard a főépület ajtajában állt. Elindult a lány felé, fényes lovaglócsizmáján megcsillant a napfény. A férfi az ötvenes éveinek közepén járt, de járása olyan ruganyos volt, mint egy fiatalemberé.

Piros gyapjúzakóját kigombolta, hisz meleg volt, de azt is jól tudta, hogy atletikus felsőteste így jobban érvényesül. Lovaglónadrágja izmos combjára simult. Az idősebb Brockhard egy cseppet sem emlékeztetett a fiára.

– Helena! – A férfi hangja szívélyes és barátságos volt, mint az olyan nagy formátumú embereké szokott, akik maguk dönthettek arról, hogy egy helyzetnek mikor kell szívélyessé és barátságossá válnia. Helena már régen nem találkozott vele, de úgy érezte, Brockhard mit sem változott: ugyanaz az ősz haj, daliás termet, kék szem, hatalmas, arisztokratikus orr. Bár a szív formájú száj azt sugallta, hogy a férfinak bizonyára van egy gyengédebb oldala is, de ezt csak kevesekkel osztotta meg. – Hogy van az édesanyja? Remélem, nem volt túlságosan nagy szemtelenség tőlem, hogy csak így idekérettem a munkából – mondta a férfi és gyors, száraz kézfogásra nyújtotta kezét. Aztán anélkül, hogy megvárta volna a lány válaszát, folytatta: – Beszélnem kell magával, és úgy vélem, az ügy nem tűr halasztást – kezével a ház felé mutatott.

– Parancsoljon! Ó, de hiszen járt már itt korábban.

– Nem – mosolygott hunyorogva Helena a férfira.

– Nem?

Én pedig azt hittem, Christopher elhozta magát ide, hiszen fiatalabb korukban szinte elválaszthatatlanok voltak. – Sajnálom, de rosszul emlékszik, Herr Brockhard, Christopher és én valójában nem is ismertük egymást, de...

– Valóban? Akkor viszont körülvezetem. Menjünk le az istállókhoz! A férfi könnyedén Helena derekára tette a kezét, és az egyik faépület felé irányította. Lépteik alatt megcsikordult a kavics.

– Szomorú, ami az édesapjával történt, Helena. Valóban sajnálatos. Bárcsak tehetnék valamit magáért és az édesanyjáért!

Mondjuk, meghívhatna bennünket télen a karácsonyi fogadásukra, úgy, mint azelőtt, gondolta Helena, de nem szólt egy szót sem. Különben is, így legalább anyja nem macerálta azzal, hogy tartson velük.

– Janjic! – kiáltott Brockhard egy fekete hajú fiúnak, aki a fal mellett állt a napon, és a nyergeket tisztította.

– Hozd ki Velencét!

A fiú eltűnt az istálló ajtajában, Brockhard pedig az ostorral a térdét ütögetve várt, és közben fel–le hintázott a sarkán. Helena a karórájára pillantott. – Attól tartok, hogy nem maradhatok túl sokáig, Herr Brockhard. A munkaidőm... – Nem, persze, megértem. Akkor rá is térek a mondandómra. Az istállóból heves nyerítés és patadobogás hallatszott. – Ahogy talán tudja is, az apjának és nekem voltak közös üzleteink. Természetesen a sajnálatos csődesemény előtt.

– Igen, tudom. – Helyes. És biztosan azt is tudja, hogy az apjának jelentős tartozása volt. Közvetve ez volt az oka a történteknek. Úgy értein, ez a szerencsétlen... – Brockhard a megfelelő szó után kutatott. – ...vonzódása a zsidó uzsorások iránt nagyon nem vált a javára.

– Joseph Bernsteinre gondol? – Már nem emlékszem ezeknek az embereknek a nevére. – Pedig kellene, hiszen ő is részt vett a maguk karácsonyi fogadásán. – Joseph Bernstein – nevetett Brockhard, de a szeme komoly maradt.

– Ez már nagyon régen történhetett.

– 1938 karácsonyán. A háború előtt.

Brockhard bólintott, és türelmetlen pillantást vetett az istálló ajtaja felé. – Jól emlékszik, Helena. Ez igazán dicséretes.

Christophernek olyasvalakire van szüksége, akinek jó a feje. Úgy értem, mivel ő olykor–olykor elveszíti a sajátját. Máskülönben Christopher nagyon rendes fiú, majd meglátja. Helena szíve hevesebben kezdett verni. Mi ez az egész? Az idősebb Brockhard úgy beszél hozzá, mintha a jövendőbeli menye lenne. De azt is érezte, hogy a rémület helyett a dühe veszi át az irányítást. Amikor újra szóhoz jutott, barátságos hangot akart megütni, de a harag már fojtogatta a torkát, ezért hangja keményen és ridegen csendült fel:

– Bízom benne, hogy nem történt semmiféle félreértés, Herr Brockhard. Brockhard bizonyára észrevette a lány hangjának változását, mert már közel sem volt olyan szívélyes, mint amikor köszöntötte:

– Ha mégis ez történt volna, akkor el kell söpörnünk ezt a félreértést az útból. Szeretném, ha vetne erre egy pillantást. Egy papírlapot húzott elő a piros kabát belső zsebéből, széthajtotta és átnyújtotta a lánynak.

A szerződésnek tűnő dokumentum tetején a Bürgschaft[25] szó állt. A lány szeme végigfutott a sűrű sorokon. Nem értett belőle túl sokat azonkívül, hogy a szülei Bécsi–erdőn álló házát is megemlítették benne, és hogy a lap alján apja és André Brockhard aláírása szerepel. Kérdő tekintettel nézett a férfira.

– Ez egy kezességvállalás – szólalt meg. – Valóban – bólintott a férfi. – Amikor a zsidó bankokra rátette a kezét az állam, eljött hozzám, hogy vállaljak kezességet egy nagyobb németországi refinanszírozási kölcsönhöz. Én pedig, sajnos, voltam olyan vajszívű, és belementem. Az édesapja büszke ember volt, és hogy az általam adott pénzbiztosíték ne keltse a tiszta jótékonyság látszatát, ragaszkodott hozzá, hogy a nyári lakot, ahol most az édesanyjával laknak, a kezességem biztosítékaként jelölje meg a szerződésben. – Miért pénzbiztosítékért, és miért nem a hitelért? Brockhard meglepve nézett rá.

– Jó kérdés. Mert a ház értéke nem volt elég a hitelhez, amire az apjának szüksége volt. – André Brockhard aláírása viszont elég volt hozzá? A férfi elmosolyodott. A kezét végighúzta erős bikanyakán, amelyen meg–megcsillant a fényes izzadságréteg.

– Van egynéhány érdekeltségem Bécsben.

Ez igazán visszafogott kijelentés volt, hiszen mindenki tudta, hogy André Brockhard a legnagyobb osztrák gazdasági társaságok közül kettőben is hatalmas részesedéssel rendelkezik. 1938–ban az Anschluss, azaz Ausztria német megszállása után mindkét társaság a szerszámok és gépek gyártásáról a tengelyhatalmak számára készülő fegyverek előállítására tért át, Brockhard pedig többszörös milliomossá vált. És Helena most már azt is tudta, hogy az a ház is az ő tulajdona, amiben anyjával élnek. Úgy érezte, mintha egy kő lenne a gyomrában. – Ne vágjon már ilyen aggódó arcot, kedves Helena! – nyugtatgatta Brockhard, és a melegség hirtelen visszatért a hangjába. – Gondolhatja, hogy nem akarom elvenni a tetőt az édesanyja feje felől. De Helena gyomrában a kő egyre súlyosabb lett. A férfi ennyi erővel akár azt is hozzátehette volna, hogy „sem a leendő menyem feje felől".

– Velence! – kiáltott fel hirtelen Brockhard.

Helena az istállóajtó felé fordult, és látta, hogy a lovászfiú egy hófehér lovat vezet ki az árnyékból. Bár a gondolatok villámként cikáztak a fejében, egy pillanatra mindent elfelejtett. Ez volt a legszebb ló, amit valaha látott.

Mintha egy földöntúli teremtmény állt volna előtte. – Egy lipicai – mondta Brockhard. – A világ legjobb idomított lófajtája. 1562–ben importálták Spanyolországból, II. Maximiliantól. Édesanyjával együtt biztosan jártak már a Spanyol Lovasiskolában, és látták a bemutatójukat.

– Igen, természetesen.

– Olyan, mint a balett, nem igaz?

Helena bólintott. Képtelen volt levenni a szemét az állatról. – Augusztus végéig itt, a Lainzer Állatkertben töltik a nyári szünetüket. Sajnos, a Spanyol Lovasiskola lovasain kívül senki más nem ülhet fel rájuk. Egy gyakorlatlan lovas miatt rossz szokásokat vehetnének fel, akkor pedig az eddig edzéssel töltött évek kárba vesznek. A ló fel volt nyergelve. Brockhard megragadta a kantárt, a lovászfiú pedig oldalra lépett. Az állat néma csendben állt.

– Egyesek szerint kegyetlenség tánclépésekre tanítani a lovakat, mert az állatnak gyötrelmet okoz olyasmit megtenni, ami természete ellen való. Azok, akik ezt állítják, még nem látták ezeket a lovakat idomítás közben, de én már igen. És nekem elhiheti: a lovak imádják. És tudja miért? A férfi megsimogatta az állat orrát.

– Mert ez a természet rendje. Isten az ő végtelen bölcsességében úgy rendezte, hogy a leigázott teremtmények sosem boldogabbak annál, mint amikor szolgálhatnak és engedelmeskedhetnek a fölöttük állóknak. Gondoljon csak a gyerekek és a felnőttek viszonyára. Vagy a férfiakra és a nőkre. A gyengébbek még az úgynevezett demokratikus országokban is önként átadják a hatalmat az elitnek, azoknak, akik erősebbek és okosabbak náluk. Ez már csak így van. És mivel mi mindannyian Isten teremtményei vagyunk, minden felsőbbrendű teremtmény köteles gondoskodni arról, hogy az alárendelt teremtmények behódoljanak.

– Hogy boldogabbá tegyék őket?

– Pontosan, Helena!

Maga nagyon sok mindent megért, ahhoz képest, hogy... egy ennyire fiatal nő. Helena hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy a férfi melyik szót hangsúlyozta ki jobban.

– Fontos, hogy az ember megértse, hogy hol is van a helye: fenn vagy lenn. De ha harcol a helyzete ellen, soha nem lesz boldog. Brockhard megveregette a ló nyakát, és az állat nagy, barna szemébe nézett.

– De te nem harcolsz ellene, ugye?

Helena tudta, hogy a kérdés valójában neki szólt, és behunyta a szemét, miközben igyekezett mélyeket lélegezni. Tisztában volt vele, hogy amit most mondani fog, az döntő lehet további életére nézve, és ezért nem tanácsos engednie, hogy pillanatnyi dühe kerekedjen felül.

– Ugye?

Velence hirtelen felnyerített, és oldalra rántotta a fejét. Brockhard megcsúszott a kavicson, elvesztette az egyensúlyát, és a ló nyaka alatt lógó kantárba kapaszkodva próbált talpon maradni. A lovászfiú szaladni kezdett, de mire odaért volna, Brockhard vörös és izzadt arccal feltápászkodott, és dühösen odébb intette. Helena képtelen volt elfojtani mosolyát, amit könnyen lehet, hogy Brockhard észre is vett. A férfi mindenesetre nyomban a lóra emelte az ostort, de aztán hirtelen lehiggadt, és leeresztette a karját. Néhány keresetlen szó is elhagyta szív alakú ajkát, ami csak még jobban szórakoztatta Helenát. Aztán Brockhard vendégéhez lépett, és ismét könnyedén, de parancsolóan a lány derekára tette a kezét:

– Eleget láttunk már, magának pedig fontos munkája van, ami nem várhat, Helena. Hadd kísérjem oda a kocsihoz! A lépcsőnél megvárták, amíg a sofőr beül az autóba, és elindul feléjük.

– Bízom benne és nagyon számítok rá, hogy hamarosan újra látjuk egymást, Helena – fogta meg a férfi a lány kezét. – Egyébként a feleségem megkért rá, hogy adjam át szívélyes üdvözletét édesanyjának. Sőt, mintha azt is említette volna, hogy a következő hétvégék egyikén szívesen látná magukat vacsorára. Nem emlékszem, mikor, de majd jelezni fogja. Helena megvárta, amíg a sofőr kiszáll, és kinyitja előtte az ajtót, majd így szólt:

– Tudja, hogy ez a jól idomított ló miért lökte önt a földre, Herr Brockhard? – kérdezte, és nézte, ahogy a férfi szeme újra elsötétül a dühtől.

– Mert egyenesen a szemébe nézett, Herr Brockhard. A lovak kihívásnak tekintik a szemkontaktust, annak, hogy nem tisztelik sem őket, sem a ménesben betöltött rangjukat. Ha nem tudják elkerülni a szemkontaktust, más módon kell reagálniuk, például úgy, hogy fellázadnak. A tisztelet kimutatása nélkül sosem fogja tudni fegyelmezni őket, legyen bármennyire is felsőbbrendű helyzetben – ezt bármelyik állatidomító megmondhatja önnek. Némelyik fajta egyenesen képtelen elviselni, ha nem kap tiszteletet. Argentína egyik magashegységében él egy vadló, amelyik azonnal a legközelebbi szakadék felé iramodik, ha egy ember a hátára ül. Minden jót, Herr Brockhard!

Helena beült a Mercedes hátsó ülésére, és miközben a kocsi ajtaja halkan becsapódott mögötte, remegve kifújta a levegőt. A Lainzer Állatkert sétányán lefelé haladtukban, lehunyt szeme mögött látta, ahogy André Brockhard kővé dermedt alakja eltűnik az autó mögötti porfelhőben.

Harmincnegyedik fejezet

Bécs, 1944. június 28.

– Jó estét, meine Herrschaften![26]

Amikor az alacsony és sovány főpincér mélyen meghajolt előttünk, Helena Úriás karjába csípett, mert a férfi nem bírta visszafojtani nevetését. A kórháztól idáig vezető utat már így is végignevették a nagy felfordulás miatt, amit ide vezető útjukon okoztak. Ugyanis kiderült, hogy Úriás csapnivaló sofőr, ezért Helena egészen a Hauptstrasséig minden alkalommal, amikor a szűk kis úton szembejött egy autó, azt követelte, hogy húzódjanak félre. Úriás azonban e helyett a dudát nyomta, aminek az lett az eredménye, hogy a szembejövő kocsik vagy kitértek előlük az út szélére, vagy egyszerűen megálltak. Szerencsére nem volt túlságosan sok autó Bécs utcáin, így még fél nyolc előtt, ép bőrrel eljutottak a város központjában fekvő Weihburggasséra.

A főpincér egy gyors pillantást vetett Úriás egyenruhájára, majd mély, aggodalmas ránccal a homlokán az asztalfoglalásokat tartalmazó könyvbe mélyedt. Helena átpillantott a férfi válla fölött. A fehér, korinthoszi oszlopokkal tartott, aranyszínűre mázolt mennyezetről kristálycsillárok lógtak, amelyek alatt a csevegés és nevetés zaját épp csak túlharsogta a zenekar.

Szóval, ez a „Három Huszár", gondolta Helena boldogan. Olyan érzése támadt, mintha az a három lépcsőfok a bejáratnál valamilyen varázslatos módon a háború sújtotta városból egy olyan világba vezette volna őket, ahol a bombák és az ehhez hasonló szörnyűségek csupán illúziók. Richard Strauss és Arnold Schönberg alighanem állandó vendégek lehettek itt, Bécsben ugyanis ez az étterem volt a gazdag, művelt és liberális rétegek találkozóhelye. Méghozzá annyira a liberális rétegeké, hogy Helena apjának soha meg sem fordult a fejében, hogy elhozza ide családját.

A főpincér a torkát köszörülte. Helena sejtette, hogy Úriás őrvezető–helyettesi rangjelzése nem igazán imponált neki, ráadásul a könyvben szereplő furcsa, idegen név is zavarba ejthette.

– Az asztaluk készen van, kérem, kövessenek! – szólalt meg végül, majd két étlapot megragadva kipréselt magából egy mosolyt, és eltipegett. Az étterem tele volt. – Parancsoljanak! Úriás kissé megadó mosollyal pillantott Helenára. Egy terítetlen asztalt kaptak a konyhába vezető lengőajtó mellett. – A pincér azonnal itt lesz – mondta a főpincér és továbbállt. Helena körülnézett, és elnevette magát:

– Nézd csak! – mondta.

– Eredetileg az volt a mi asztalunk.

Úriás megfordult. És valóban, odafenn, a zenekar előtt az egyik pincér éppen leszedett egy két személyre megterített asztalt.

– Sajnálom – mondta. – Azt hiszem, inkább őrnagyi rangjelzést kellett volna a nevem mellé tenni, amikor felhívtam őket. Abban bíztam, hogy a szépséged túlragyogja majd a hiányzó rendfokozatokat. Helena éppen megragadta a kezét, amikor a zenekar egy vidám csárdásba kezdett.

– Ezt biztosan nekünk játsszák – mondta a férfi.

– Talán – sütötte le a lány a szemét.

– De ha mégsem, az sem fontos.

Amit most hallasz, az cigányzene. Az igazi cigányok nagyon szépen zenélnek. Látsz itt valahol cigányokat? Úriás anélkül rázta meg a fejét, hogy levette volna a tekintetét a lány arcáról, mintha különösen fontos lett volna, hogy minden egyes vonást, apró ráncot vagy hajszálat megjegyezzen.

– Mindegyiküket elvitték – mondta a lány.

– A zsidókat is. Szerinted igazak a hírek?

– Milyen hírek?

– Amik a koncentrációs táborokról szólnak.

Úriás megvonta a vállát. – Háború idején mindenféle híresztelések keringenek. Ami engem illet, én alighanem egészen biztonságban érezném magamat Hitler fogságában. A zenekar egy háromszólamú dalba kezdett valami idegen nyelven, a vendégek közül néhányan velük énekeltek.

– Mi ez? – kérdezte Úriás.

– Egy verbunkos – válaszolta Helena.

Katonaének, olyan, mint az a norvég dal, amit a vonaton énekeltél. Ezekkel a dalokkal sorozták be a fiatal, magyar férfiakat a Rákóczi–szabadságharc idején. Min nevetsz?

– Mindenen. Olyan furcsa dolgokat tudsz. Azt is érted, hogy miről énekelnek? – Egy kicsit. Hagyd már abba a nevetést! – kuncogta a lány. – Beatrice magyar, és mindig énekelt nekem, így ragadt rám néhány szó. Elfeledett hősökről, példaképekről, ilyesmikről szólnak.

– Elfeledett. – Úriás megszorította a lány kezét. – Egy nap ezt a háborút is elfelejtik majd. A pincér időközben észrevétlenül az asztaluk mellé érkezett, és diszkrét torokköszörüléssel jelezte közelségét.

– Sikerült választaniuk, meine Herrschaften?

– Máris – válaszolt Úriás. – Mi a mai ajánlata?

– Hanchen.

– Kakas? Jól hangzik.

Ajánlana esetleg egy finom bort is nekünk? Helena? Helena pillantása végigfutott az étlapon.

– Miért nincsenek az árak feltüntetve? – érdeklődött.

– A háború miatt, Fraulein. Napról napra változnak.

– És mennyibe kerül a kakas?

– Ötven schilling.

Helena a szeme sarkából látta, hogy Úriás elsápad. – Én egy gulyást kérek – mondta a lány. – Úgyis nemrég ettünk, és úgy hallottam, itt nagyon jól készítik a magyar ételeket. Nincs kedved megkóstolni, Úriás? Nem egészséges egy nap kétszer vacsorázni.

– Én... – fogott bele Úriás. – És valami könnyű bort is kérnénk – fejezte be a rendelést Helena. – Akkor két gulyásleves és egy könnyű bor lesz? – kérdezte a pincér felvont szemöldökkel.

– Biztosan érti, mire gondolok – nyújtotta vissza neki Helena az étlapot egy sugárzó mosoly kíséretében. Egymást nézték, míg a pincér el nem tűnt a konyhaajtóban, aztán kitört belőlük a nevetés.

– Bolond vagy! – kacagott Úriás. – Én? Nem én hívtalak meg a „Három Huszárba" kevesebb, mint ötven schillinggel a zsebemben! A férfi elővett egy zsebkendőt, és áthajolt az asztal fölött. – Tudja mit, Fraulein Lang? – kérdezte, miközben óvatosan felitatta a lány nevetéstől kicsordult könnyeit. – Szeretem magát. Igen, nagyon szeretem. Ebben a pillanatban felharsantak a szirénák.

Amikor Helena később visszagondolt erre az estére, mindig azt kérdezgette magától, nem csal–e az emlékezete. Valóban olyan sűrűn hullottak a bombák, ahogy hitte? És igaz–e, hogy ott fordult meg minden, a Síephansdom középső folyosóján lépkedve. S bár jóllehet, utolsó bécsi éjszakájuk a valószerűtlenség fátylába burkolózott, ez soha nem akadályozta meg abban, hogy hideg napokon a boldog emlékek melegséget lopjanak szívébe. És azt sem értette soha, hogyan lehet, hogy ennek a nyári éjszakának ugyanazok az apró pillanatai az egyik napon nevetést, a másikon pedig könnyeket csaltak az arcára. Amikor a sziréna felüvöltött, az összes többi hang elnémult. Egy másodpercre az egész vendéglő jéggé dermedt, majd felhangzottak az első szitkok az aranyozott boltívek alatt.

– Hunde![27]

– Scheisse![28] Még csak nyolc óra van!

– Úriás a fejét rázta.

– Az angolok teljesen megőrültek – mondta.

– Még be sem sötétedett.

Hirtelen az összes pincér az asztalok körül kezdett sürgölődni, miközben a főpincér rövid vezényszavakat kiabált. – Nézd! – szólalt meg Helena. – A vendéglő mindjárt romokban hever, ezeknek meg csak azon jár az eszük, hogy kifizettessék a számlákat, mielőtt a vendégek elrohannak. Egy sötét zakós férfi felugrott a pódiumra, ahol a zenekar már a hangszereit csomagolta.

– Figyeljenek ide! – kiabálta. – Arra kérünk mindenkit, aki rendezte a számláját, hogy azonnal induljon el a legközelebbi óvóhelyre, ami a Weihburggasse 20. mellett található. Kérem, maradjanak csendben és figyeljenek! Ha kiértek innen, induljanak el jobbra, és menjenek az utcán lefelé kétszáz métert. Figyeljék a vörös karszalagos embereket, ők majd megmutatják önöknek, merre kell menniük. És kérem, nyugodjanak meg, a repülőgépek egy ideig még úgyis itt lesznek.

Ebben a pillanatban már fel is hangzott az első bomba robaja. A pódiumon álló férfi akart még valamit mondani, de a felfordulás és a sikolyok elnyelték a hangját, úgyhogy feladta. Keresztet vetett, leugrott az emelvényről és eltűnt.

Mindenki a kijárat felé igyekezett, ahol már feltorlódtak a félelemtől bénult emberek. Egy hölgy az esernyőjéért sikoltozott a ruhatárban: „Mein Regenschirm!", de a ruhatárosok már nem voltak a helyiségben. Ujabb robaj hallatszott, ezúttal közelebbről. Helena az elhagyott szomszédos asztalt nézte, ahol a félig üres borospoharak egymáshoz csörrentek, amikor a terem megremegett. Magas, kétszólamú csengés volt. Két fiatalabb hölgy egy rozmárszerű, meglehetősen ittas férfit vonszolt a kijárat felé. A férfi inge felcsúszott, ajkán átszellemült mosoly játszott.

Az étterem két perc leforgása alatt teljesen kiürült, és különös csend telepedett rájuk. Mindössze a ruhatárból hallatszott be csendes hüppögés, ahol a korábban esernyője után kiabáló hölgy immár a pultra borulva zokogott. Az asztalokon félig elfogyasztott ételek és nyitott palackok árválkodtak. Úriás még mindig Helena kezét fogta. A csillárokat egy újabb robbanás rázta meg, mire a ruhatárban lévő hölgy is magához tért, és sikoltozva kirohant.

– Végre egyedül – szólalt meg Úriás. A föld megremegett alattuk, és a plafonról finom, aranyozott vakolat szitált csillogva. Úriás felállt és előre nyújtotta a karját. – A legjobb asztalunk éppen megürült, Fraulein. Ha megengedi... Helena megragadta a karját, felemelkedett, és a pódium felé indultak. Szinte meg sem hallotta a fütyülő hangot. Az azt követő robbanás fülsiketítő volt, a falakról leomló finom vakolat homokviharként kavarodott fel a hatalmas ablakokon keresztül bezúduló huzatban. A lámpák kialudtak. Úriás meggyújtotta az asztalon álló gyertyákat. Azután kihúzta a lánynak a széket, hüvelyk – és mutatóujja közé csípte az összehajtott szalvétát, egy rántással szétnyitotta a levegőben, majd finoman Helena ölébe terítette.

– Hänchen und Prädikatswein?[29] – kérdezte, miközben diszkréten lesöprögette az asztalról, a terítékről és a lány hajáról az üvegcserepeket.

Talán a fények és a lassan leszálló sötétben csillogó aranyozott por miatt volt. Esetleg a nyitott ablakokon keresztül beáramló hűvös huzat miatt, ami szusszanásnyi szünetet hozott a forró nyárba. Vagy egyszerűen a saját szíve, az ereiben száguldozó vér miatt érezte úgy a lány, hogy sokkal intenzívebben élte át ezeket az órákat, mint korábban bármi mást. Mert az emlékeiben zene is szólt, pedig a zenekar ekkorra már rég összepakolt és elmenekült. Vagy a zene csak álom volt? Csak néhány évvel később, nem sokkal a lánya születése előtt jött rá teljesen véletlenül, miért is emlékezett zenére. Gyermekének apja színes üveggolyókból álló forgót akasztott az újonnan vásárolt bölcső fölé. Egyik este aztán, amikor kezével végigsimított az üveggolyókon, újra hallotta a zenét, és egyszeriben azt is megértette, hogy miért emlékezett rá. A „Három Huszár" kristálycsillárja játszotta nekik azon az estén ezt a finom, magas hangú harangjátékot, miközben a föld imbolygott alattuk, és Úriás fel–alá masírozott. A konyhából Salzburger Nockerlt[30] a pincéből pedig, ahol mellesleg az egyik sarokban rábukkant a borospalackot szorongató szakácsra is, három üveg Heuriger bort hozott. A szakács semmi jelét nem adta, hogy meg kívánná akadályozni Úriást abban, hogy kiszolgálja magát, sőt elismerően biccentett, amikor az felmutatta neki a borosüveget, amit választott. Aztán a férfi a gyertyatartó talpa alá dugta negyven schillingjét, és kisétáltak az enyhe júniusi éjszakába. A Weihburggasse csendes volt, de a levegő sűrű volt a füst, a por és a föld szagától.

– Sétáljunk egyet – javasolta Úriás.

Anélkül, hogy bármelyikük egy szóval is említette volna, hova menjenek, jobbra fordultak a Kärtnerstrasse felé, és hirtelen az elsötétített, néptelen Stephansplatzon találták magukat.

– Magasságos Isten! – szólalt meg Úriás. Az előttük tornyosuló hatalmas katedrális betöltötte az eget.

– A Stephansdom? – kérdezte. – Igen – hajtotta hátra a lány a fejét, és pillantása végigkövette a Südturmot, a sötétzöld templomtornyot az ég felé, ahol már előbukkantak az első csillagok. Helena következő emlékképe az volt, hogy a katedrálisban állnak, az itt menedéket kereső emberek közt, majd gyereksírás és orgonazene hallatszik. Egymásba karolva lépkedtek az oltár felé, vagy ezt is csak álmodta? Lehet, hogy meg sem történt, hogy a férfi hirtelen magához szorította, és azt mondta, legyen az övé, amire ő azt suttogta, hogy igen, igen, igen, miközben a templomtér a boltívek, a galambok és a Megfeszített felől visszazengte feléjük a szavakat, míg azok igazzá nem váltak? Megtörtént, vagy sem, ezek a szavak akkor is igazabbak voltak, mint azok, amelyeket az André Brockharddal folytatott beszélgetés óta hordozott magával:

– Nem mehetek veled!

– Ez is elhangzott, de hol és mikor?

Aznap délután elmondta az anyjának, hogy nem utazik el, de nem magyarázta meg miért. Az anyja vigasztalni próbálta, de Helena nem volt képes elviselni az asszony éles, önelégült hangját, így bezárkózott a hálószobájába. Aztán, amikor Úriás megérkezett, és bekopogtatott az ajtón, a lány elhatározta, hogy nem gondolkodik tovább, csak hagyja, hadd zuhanjon, félelem nélkül, nem gondolva az alatta tátongó feneketlen szakadékra. Lehet, hogy a férfi ezt már akkor észrevette, amikor ajtót nyitott neki, és talán már ott, a küszöbön megkötötték azt a néma egyezséget, hogy életük hátralévő részét csak a vonatig tartó órák jelentik.

– Nem mehetek veled!

André Brockhard neve úgy égette a száját, mint az epe, ki kellett köpnie. És vele együtt a többit is: a kezességről szóló dokumentumot, az anyját, aki az utcára kerülhet, apja örökre elvesztett tisztességét és Beatrice–t, akinek nincs senkije és nincs ahová mehetne. Igen, ezt az egészet elmondta neki, de mikor? Még ott a katedrálisban? Vagy amikor az utcákon keresztül a Filharmonikerstrasse felé rohantak, ahol a járdát tégla és üvegcserép borította, és a régi cukrászda ablakában lobogó sárga lángok mutatták nekik az utat a fényűző, de most néptelen és elsötétített hotel recepciójához? Gyufát gyújtottak és találomra leemeltek egy kulcsot a falról, felbukdácsoltak a lépcsőkön az emeletre, ahol a vastag szőnyegek elnyelték lépteiket, és kísértetként végigsuhantak a folyosókon a 342–es szobát keresve. Aztán egymás karjába zuhantak, letépték a másikról a ruhát, mintha azok is lángolnának. Úriás lehelete égette a lány bőrét, ő pedig véresre karmolta a férfit, és ajkaival simította végig a sebeket. Addig ismételgette a szavakat, míg végül úgy hangzottak, mint egy könyörgés: „Nem mehetek veled!" Amikor a légiriadó azt jelezte, hogy a bombák ezen az estén már nem hullanak tovább, ők véres lepedőkbe csavarva feküdtek, a lány pedig egyre csak sírt. Ezután mintha minden egy testekből, alvásból és álmokból álló örvénnyé folyt volna össze. A lány már nem is tudta, mikor szeretkeznek, és mikor álmodja csak, hogy szeretkeznek. Amikor az éjszaka közepén az eső felébresztette, ösztönösen tudta, hogy a férfi nincs ott.

Az ablakhoz lépett, és lenézett az utcákra, melyeket az eső már tisztára mosott a hamutól és a földtől. A víz a járda szélén hömpölygött, és egy kinyitott, gazdátlan esernyő vitorlázott rajta lefelé a Duna irányába. Visszament az ágyhoz és lefeküdt. Amikor újra felébredt, kinn már pirkadt, az utcák felszáradtak, és a férfi ott feküdt mellette visszafojtott lélegzettel. A lány az éjjeliszekrényen álló órára nézett – még két óra volt a vonat indulásáig. Végigsimított a férfi homlokán.

– Miért nem lélegzel? – suttogta. – Éppen most ébredtem fel. Te sem lélegzel. A lány odabújt a férfihoz, aki meztelen volt, de a teste meleg és izzadt.

– Akkor most egészen halottak vagyunk.

– Igen – válaszolta a férfi.

– Voltál valahol.

– Igen. Helena érezte, hogy a férfi reszket.

– De most újra itt vagy.

NEGYEDIK RÉSZ - TISZTÍTÓTŰZ

Harmincötödik fejezet

Bjørvikai konténerkikötő, 2000. február 29.

Harry egy barakk mellett parkolt le, az egyetlen lejtős területen, amit a teljesen sík bjørvikai rakparton talált. A hirtelen jött enyhe időjárás megolvasztotta a havat, a nap pedig hét ágra sütött – egyszóval csodálatos idő volt. Végigsétált a gigantikus legódarabokként egymásra halmozott konténerek között, melyek éles árnyékot vetettek az aszfaltra. A betűk és jelzések szerint a konténerek olyan távoli vidékekről érkeztek, mint Taiwan, Buenos Aires és Cape Town. Megállt a rakpart mellett emelkedő falnál, behunyta a szemét, és beszippantotta a sós víz, a naptól felmelegedett kátrány és a dízel szagának keverékét. Amikor újra kinyitotta a szemét, a dán komp épp besiklott a látóterébe. A hajó egy hatalmas jégszekrényhez hasonlított, ami folyton ugyanazokkal a legális és olcsó alkoholmámorra vágyó emberekkel ingázik oda–vissza két kikötő között.

Tisztában volt vele, hogy ennyi idő múltán képtelenség bármi nyomot találni Hochner és Úriás találkozásával kapcsolatban, sőt, az sem volt teljesen biztos, hogy éppen ebben a konténerkikötőben találkoztak. Ennyi erővel akár Filipstad is lehetett a helyszín. De valahol mélyen mégis bízott benne, hogy a hely elárulhat neki valamit, vagy legalább egy kis lökést ad fantáziájának.

A rakpart szélén egy gumiabroncsba botlott. Lehet, hogy szereznie kellene egy hajót, amin nyáron elvihetné apját és Søst a tengerre. Apjának jót tenne, ha kimozdulna végre. Az egykor annyira közvetlen és barátságos férfi felesége nyolc évvel ezelőtti halála óta teljesen begubózott. Søs pedig nem jut túl messzire egyedül, segítség nélkül, még akkor sem, ha vele kapcsolatban az ember gyakran megfeledkezik arról, hogy Down–kóros.

Egy madár röppent be a konténerek közé. A kékcinke huszonnyolc kilométert tesz meg egy óra alatt. Ezt Ellen mesélte Harrynak. A tőkés réce pedig hatvankettőt. Mindketten nagyjából ugyanolyan jól boldogulnak. Nem, Søssel nem lesz baj, inkább az apja miatt aggódott.

Harry igyekezett összpontosítani. A jelentésbe szóról szóra leírt mindent, amit Hochner elmondott, de most igyekezett a férfi arcát is felidézni, hátha rájön, mi az, amit nem mondott el. Hogy is nézett ki Úriás? Hochner nem tudott sok mindent felidézni róla, de ha valaki le akar írni egy személyt, akkor rendszerint a legszembetűnőbb dolgokkal kezdi, azzal, ami az illetőt a többi embertől megkülönbözteti.

És az első, amit a ruházatától és a korától eltekintve Hochner Úriással kapcsolatban említett, az a férfi kék szeme volt. Amennyiben Hochner a kék szemet nem tekintette valami nagyon különleges sajátosságnak, ez alighanem azt jelentette, hogy Úriásnak nem volt semmilyen látható fogyatékossága, nem mozgott vagy beszélt feltűnően furcsán.

Németül és angolul is tud, és járt egy Sennheim nevű helyen Németországban. A Drøbak irányába csordogáló komp után bámult. Világlátott. Mi van, ha Úriás tengerész volt? Harry még korábban felütött egy Németország térképet, de nem talált semmiféle Sennheimt. Az is lehet, hogy ezt csak Hochner találta ki. Valószínűleg semmi jelentősége nincsen.

Hochner azt mondta, hogy Úriás tele van gyűlölettel. Akkor elképzelhető, hogy helyes a korábbi feltevése, miszerint annak, akit keresnek, személyes indítéka van. De mit gyűlölhet?

Amint a nap lebukott a hegylánc mögé, az Oslo–fjord felől fújó szél nyomban harapóssá vált. Harry szorosabbra húzta magán kabátját, és visszaindult a kocsihoz. És vajon a félmilliót egy megbízótól kapta vagy saját pénzből lebonyolított üzletről van szó?

Elővette mobiltelefonját, egy apró, új, mindössze kéthetes Nokiát. Sokáig küzdött ellene, de Ellen végül rábeszélte, hogy szerezzen be egyet. Kikereste a lány számát.

– Szia Ellen, itt Harry! Egyedül vagy? Nagyszerű. Szeretném, ha nagyon koncentrálnál. Igen, játszani fogunk. Mehet? Azelőtt gyakran csinálták ezt. A „játék" azzal indult, hogy Harry adott a lánynak néhány kulcsszót.

Semmi háttér–információt vagy tényt, amiről korábban már szilárdan meggyőződött, csupán egytől öt szóig terjedő, rövid információtöredékeket, véletlenszerű sorrendben. A módszert az idők során továbbfejlesztették. A legfontosabb szabály az volt, hogy legalább öt és legfeljebb tíz töredéket kellett megadni. Harrynak jutott eszébe az ötlet, egy Ellennel kötött fogadás után, ahol egy éjszakai műszak volt a tét. Nem hitte el ugyanis a lánynak, hogy az képes két perc alatt megjegyezni a kártyák sorrendjét egy pakliban, azaz úgy, hogy minden kártyalapra mindössze két másodperce jut. Harry három éjszakai műszakot bukott el, mire feladta. Ezután a lány elmondta neki a módszert, aminek a segítségével megjegyezte a lapokat. Nem kártyaként gondolt a lapokra, hanem előzőleg minden egyes kártyához egy személyt vagy eseményt kötött, így ahogy a kártyalapok egymás után következnek a pakliban, kialakul egy történet. Kombinációs készségét a munka során is igyekezett alkalmazni, olykor elképesztő eredményeket produkálva.

– Egy hetvenéves férfi – sorolta lassan Harry. – Norvég. Félmillió korona. Megkeseredett. Kék szem. Märklin–puska. Beszél németül. Semmi fogyatékosság. Fegyvercsempészet a konténerkikötőnél. Lőgyakorlat Skien közelében. Ennyi. Beült a kocsiba.

– Semmi? Sejtettem. Oké. Csak gondoltam, egy próbát megér. Mindenesetre köszönöm. Szia! Harry már a dugóban ült, amikor hirtelen eszébe villant valami, és visszahívta a lányt.

– Ellen? Megint én vagyok. Figyelj, egy dolgot elfelejtettem. Itt vagy? Már több mint ötven éve nem volt a kezében fegyver. Ismétlem: már több mint ötven... igen, tudom, hogy ez több mint négy szó. Még mindig semmi? Ó, a francba, eltévesztettem a lehajtót! Szia Ellen, és köszi! Ledobta a telefont az anyósülésre, és a vezetésre koncentrált. Éppen kikeveredett a körforgalomból, amikor a telefon megszólalt.

– Itt Harry. Mi? Erre meg hogy a fenébe jöttél rá? Jól van, jól van, ne kapd fel a vizet Ellen, csak időnként elfelejtem, hogy néha magad sem tudod, mi is folyik a saját kobakodban. Az agyadban. Abban a hatalmas, csodálatos agyadban, Ellen. Ja igen, most ahogy mondod, teljesen világos lett az egész. Hálás köszönetem.

Ahogy letette a telefont, abban a pillanatban eszébe jutott, hogy még mindig lóg a lánynak a három éjszakai műszakkal. Most hogy már nem a gyilkosságiaknál volt, valami mást kell kitalálnia. És nagyjából három másodpercet el is töltött ezzel a kérdéssel.

Harminchatodik fejezet

Irisveien, 2000. március 1.

Az ajtó kinyílt, és Harry egy ráncos arcból világító, éles, kék szempárral találta magát szemközt.

– Harry Hole, rendőrség – mutatkozott be.

– Én telefonáltam ma reggel.

– Persze.

Az idős férfi magas homlokából hátrasimítva viselte ősz haját, kötött kiskabátja alól nyakkendő kandikált elő. Even és Signe Juul – ez állt a városközponttól északra elterülő, csöndes villanegyedben fekvő, piros ikerház postaládáján.

– Kérem, fáradjon be, Hole úr!

A hangja nyugodtan csengett, és volt valami a tartásában, amitől a férfi sokkal fiatalabbnak tűnt valóságos életkoránál. Harry végzett egy kis kutatást, mely során többek között arra is rábukkant, hogy a történelemprofesszor a második világháborúban részt vett a hazai ellenállási mozgalomban. És bár Even Juul jó ideje nyugdíjba vonult, továbbra is a norvég megszállás időszakának és a Nasjonal Samling messze legelismertebb szaktekintélyének számított. Harry lehajolt, és levette cipőjét. A falon, közvetlenül az orra előtt, régi, kissé megfakult fekete–fehér képek lógtak kis keretekben. Az egyik fotó egy fiatal ápolónőt ábrázolt, egy másik pedig egy fehér felöltős fiatalembert. Bementek a nappaliba, mire az ősz pofájú Airdale–terrier azonnal abbahagyta az ugatást, kötelességtudóan megszaglászta Harry lábnyomát, majd leheveredett Juul karosszéke mellett. – Olvastam néhány cikkét a Dagsavisenben, melyek a fasizmussal és a nemzetiszocializmussal foglalkoznak – vágott bele Harry, miután helyet foglalt. – Te jó ég, csak nem maguk is járatják? – mosolygott Juul.

– Ezekből úgy tűnt, nagyon szívén viseli, hogy felhívja a figyelmet napjaink neonáci jelenségeire. – Igazából nem a figyelem felkeltése a célom, csupán történelmi párhuzamokra mutatok rá. A történész felelőssége a tények feltárásáig terjed, az ítélkezés nem a mi feladatunk.

Juul meggyújtotta a pipáját. – Sokan úgy gondolják, hogy az igaz és a hamis szilárd abszolútumok. Nincs igazuk, mert ezek az idők során folyamatosan változnak. A történész feladata mindenekelőtt az, hogy megtalálja a történeti igazságot, megjelölje a forrásokat, és hogy objektíven, érzelmektől mentesen bemutassa őket. Ha a történészek ítélkeznének az emberi ostobaság fölött, akkor a munkánk a jövő számára újra csak értéktelen őskövület lenne – az adott kor „igazhitűinek" lenyomata. Kék füstfelhő emelkedett a levegőbe.

– De gondolom, nem emiatt fáradt ide. – Egy férfi után nyomozunk, és szeretném megkérdezni, hogy tudna–e segíteni nekünk? – Igen, ezt már a telefonban is említette. Ki ez a férfi? – Nem tudjuk. De feltehetőleg kék szemű, norvég és hetven év fölött járhat. És beszél németül.

– És?

– Ez minden.

– Juul elnevette magát.

– Akkor van miből válogatniuk.

– Valóban.

Százötvennyolcezer hetven feletti férfi él az országban, és ahogy én saccolom, nagyjából százezerre tehető azoknak a száma, akiknek kék a szemük és németül is tudnak. Juul felvonta szemöldökét. Harry kissé bután elmosolyodott:

– Statisztikai Évkönyv. Csak utánanéztem a móka kedvéért... – És miből gondolják, hogy én segíteni tudok maguknak? – Az én ötletem volt. A keresett személy azt mondta valakinek, hogy már több mint ötven éve nem volt a kezében fegyver. Arra jutottam, akarom mondani, az egyik kolléganőm arra jutott, hogy a több mint ötven az ötven és hatvan közé esik.

– Logikus.

– Igen, a kolléganő nagyon... öhm, logikus.

Mondjuk azt, hogy ötvenöt éve történhetett, így éppen a második világháború közepénél kötünk ki. Ekkoriban húsz év körüli fiatalember lehetett, aki fegyvert viselt. Ebben az időben azonban minden norvégnak be kellett szolgáltatnia a saját birtokában lévő fegyvereket a németeknek. Hogyhogy mégis volt fegyvere? Harry felemelte három ujját, úgy folytatta: – Vagy az ellenállási mozgalomban vett részt, vagy Angliába menekült, vagy jelentkezett a németek oldalán a frontra. Jobban beszél németül, mint angolul. Vagyis... – A kolléganője szerint elképzelhető, hogy a férfi a fronton volt? – szólt közbe Juul.

– Pontosan.

– Juul a pipáját szívogatta.

Az ellenállók közt is sokan voltak, akiknek meg kellett tanulniuk németül – mondta. – A beépülések, lehallgatások, a kémkedés miatt. És ne feledkezzünk meg a svéd rendőri erők szolgálatában álló norvégokról sem. – Ezek szerint a következtetésünk mégsem állja meg a helyét? – Hadd gondolkodjak egy kicsit hangosan – mondta Juul. – Megközelítőleg tizenötezer norvég jelentkezett önként frontkatonának, ebből hétezret hívtak be, vagyis ennyien jutottak fegyverhez. Ez sokkal magasabb szám, mint amennyien angliai szolgálatra jelentkeztek. És, bár nagyon sokan részt vettek a háború végén az ellenállási mozgalomban, még mindig köztük voltak a legkevesebben, akik fegyvert tarthattak a kezükben. Juul mosolygott.

– Egyelőre tegyük fel, hogy maguknak van igazuk. Gondolom, tisztában vannak vele, hogy a telefonkönyv nem tünteti fel az egykori frontkatonák neve mellett, hogy korábban a Waffen–SS–ben szolgáltak. Feltételezem, arra is rájötték, hol lehetne ennek utánanézni. Harry bólintott.

– A hazaárulókkal foglalkozó archívumban. A nevek mellett mindenütt ott szerepel a bírósági eljárással kapcsolatos összes adat. Az elmúlt napokban végigmentem az egészen, remélve, hogy elegen meghaltak már ahhoz, hogy egy kezelhető mennyiséget kapjunk, de tévedtem. – Na igen, ezek aztán átkozottul szívósak – nevetett Juul. – Akkor most rátérnék arra, ami miatt felhívtam. Maga mindenkinél jobban ismeri a frontkatonák hátterét. Azt szeretném, ha segítene nekem megérteni, hogyan gondolkodik egy ilyen ember, mi mozgatja.

– Köszönöm a bizalmat, Hole, de én történész vagyok, így én sem tudok többet az egyes ember indítékairól, mint bárki más. Mint bizonyára tudja, magam is részt vettem az ellenállási mozgalomban, ez a tény pedig éppen nem jogosít fel arra, hogy belehelyezzem magamat egy frontkatona gondolatmenetébe. – Én azt hiszem, hogy azért mégiscsak tud egy s mást, Juul.

– Valóban?

– Szerintem érti, hogy mire gondolok.

Elég alapos kutatómunkát végeztem. Juul megszívta a pipáját és a vendégét fürkészte. A beálló csendben Harry arra lett figyelmes, hogy áll valaki az ajtóban. Megfordult, és egy idős asszonyt pillantott meg. A nő meleg, nyugodt pillantása Harryn nyugodott.

– Éppen beszélgetünk, Signe – mondta Even Juul.

Az asszony vidáman Harry felé biccentett, és már épp meg akart szólalni, amikor tekintete összetalálkozott Even Juul pillantásával. Biccentett, és halkan behúzta az ajtót.

– Szóval tudja? – szólalt meg Juul. – Igen. Ápolónő volt a keleti fronton, ugye? – Leningrádnál. 1942–től egészen az 1943 márciusáig, a visszavonulásig – a professzor letette pipáját. – Miért keresik ezt a férfit? – Hogy őszinte legyek, még magunk sem tudjuk pontosan. De könnyen lehet, hogy egy merényletről van szó.

– Hm. – Tulajdonképpen arra szeretnénk rájönni, hogy kit kell keresnünk. Valami különcöt? Egy férfit, aki még mindig meggyőződéses náci? Egy bűnözőt? Juul a fejét rázta:

– A frontkatonák legtöbbje megbűnhődött tetteiért, de aztán vissza tudott illeszkedni a társadalomba. Sőt, némelyiküknek ez meglepően jól sikerült, annak ellenére, hogy a hazaáruló bélyeg rajtuk maradt. De ha jobban belegondolunk, nincs ebben semmi különös, hiszen a jó anyagi forrásokkal rendelkezők gyakran foglalnak állást olyan kritikus helyzetben, mint egy háború. – Vagyis olyasvalakit keresünk, aki feltehetőleg vitte valamire az életben?

– Így van.

– Netán a társadalom csúcsán állhat?

– Nem, semmiképpen.

A nemzeti viszonylatban fontos gazdasági és politikai posztok ugyanis nem voltak elérhetőek az egykori frontkatonák számára.

– De lehet például önálló iparos vagy cégalapító. Mindenesetre elég tehetős ahhoz, hogy megvásároljon egy több mint félmillió koronába kerülő fegyvert. De kire vadászhat? – Feltétlenül a fronton eltöltött múltja állhat a dolog hátterében?

– Nekem valami azt súgja, hogy igen.

– Vagyis maga szerint bosszúról lehet szó?

– Ez nagyon elképzelhetetlen magyarázat lenne?

– Nem, semmi esetre sem.

Sok egykori frontkatona tekinti magát valódi hazafinak, mivel 1940–ben, akkor és abban a helyzetben, úgy gondolták, hogy a nemzet érdekében cselekednek. Ezért azt, hogy a háborút követően hazaárulásért elítélték őket, a legteljesebb mértékben justizmordnak tekintették.

– Valóban?

Juul hátrasimította haját. – Igen. Azonban az akkori bírák nagy része már halott, mint ahogy azok a politikusok is, akik annak idején engedélyezték a leszámolást. Ezért a bosszúteória elég soványnak tűnik. Harry felsóhajtott. – Igaza van. Csak próbálok összeállítani egy képet abból a néhány meglévő kirakós darabkából. Juul gyorsan az órájára pillantott.

– Megígérem, hogy gondolkodom a dolgon, de őszintén szólva tényleg nem vagyok róla meggyőződve, hogy a segítségükre lehetek. – Mindenesetre köszönöm – állt fel Harry. Hirtelen eszébe jutott valami, és kabátja zsebéből előhúzott egy csomag összehajtott papírt. – Hoztam egy másolatot a johannesburgi kihallgatásról készült jelentésből. Megtenné, hogy vet rá majd egy pillantást? Hátha talál benne valami fontosat, ami az én figyelmemet elkerülte. Juul igennel válaszolt, de közben szkeptikusan csóválta a fejét. Harry, miközben a folyosón felhúzta a cipőjét, rábökött a fehér kabátos fiatalembert ábrázoló képre:

– Ez maga? – Igen, még a múlt század közepén – nevetett Juul. – Még a háború előtt készült Németországban, ahol apám és nagyapám nyomdokain haladva orvosnak tanultam. Amikor a háború kitört, hazajöttem, és valójában pusztán kíváncsiságból vettem történelemkönyvet a kezembe. Aztán egyszer csak késő volt: függővé váltam.

– Ejtette az orvostudományt?

– Ez attól függ, honnan nézzük.

Arra próbálok magyarázatot találni, hogy egy személy vagy egy ideológia hogyan tud olyan sok embert elcsábítani. Ha úgy vesszük, ez is orvostudomány. Juul elnevette magát:

– Még nagyon, nagyon fiatal voltam.

Harminchetedik fejezet

Continental Hotel, második emelet, 2000. március 1.

– Igazán örülök, hogy ilyen körülmények között is találkozhattunk – emelte fel Bernt Brandhaug a borospoharát. Koccintottak, és Aud Hilde a külügyi tanácsosra mosolygott.

– És nem kizárólag a munka miatt – tette hozzá a férfi, és addig nézte a nőt, amíg az zavarában le nem sütötte a szemét. Brandhaug tovább tanulmányozta a lányt. Nem kifejezetten szép, kissé elnagyoltak a vonásai, és van némi túlsúlya. Viszont elbűvölően flörtölt, és amúgy is kifejezetten fiatalosan volt molett. A nő a személyzeti osztályról hívta fel még délelőtt egy olyan ügy kapcsán, amit, ahogy mondta, nem tudja, hogyan kellene kezelnie, de még mielőtt folytathatta volna, a férfi arra kérte, menjen fel az irodájába. Alighogy belépett hozzá, Brandhaug azonnal úgy döntött, pillanatnyilag mégsincs ideje, inkább munkaidő után egy vacsora mellett beszéljék meg a dolgot. – Némi extra juttatás nekünk, állami alkalmazottaknak is jár – mondta Brandhaug. A nő feltehetőleg azt hitte, hogy a férfi a vacsorára értette a megjegyzést.

Eddig minden a legnagyobb rendben ment. A főpincér a szokásos asztalhoz vezette őket, és amennyire Brandhaug látta, egyetlen ismerős sem volt az étteremben. – Tehát, erről a furcsa ügyről lenne szó, amit tegnap kaptunk – kezdte a nő, miközben a pincér az ölébe terítette a szalvétát. – Egy idősebb férfi keresett meg bennünket azzal, hogy az adósai vagyunk. Mármint a külügyminisztérium. Közölte, hogy csaknem kétmillió koronával tartozunk neki, és egy levélre hivatkozott, amit még 1970–ben küldött a minisztériumnak. Brandhaug a plafonra emelte tekintetét. Kicsit kevesebb sminket kellene használnia, gondolta.

– Azt elárulta, hogy miért is tartozunk neki?

– Azt mondta, hogy a haditengerészetnél szolgált. A Nortrashipről mondott valamit, hogy visszatartották a bérét. – Ó, igen, azt hiszem, már sejtem miről lehet szó. Mit mondott még?

– Hogy már nem tud tovább várni, és hogy becsaptuk őt és a többi haditengerészt. És hogy majd Isten megbüntet bennünket a vétkeinkért. Nem tudom, hogy beteg volt–e vagy csak részeg, mindenesetre elég rossz bőrben volt. Hozott magával egy levelet, amit a norvég főkonzul írt alá Bombayben 1944–ben, aki a norvég állam nevében garantálta, hogy négy évre visszamenőleg kifizetik majd neki, a norvég kereskedelmi flotta kormányosának, a háborús időkre vonatkozó veszélyességi pótlékot. Ha nem lett volna ez a levél, természetesen egyszerűen kidobtuk volna az öreget, és nem zaklatjuk magát egy ilyen a jelentéktelen üggyel.

– Akkor fordulsz hozzám, Aud Hilde, amikor csak akarsz – nyugtatta meg a férfi, de azonnal belé is hasított a pánik: biztos, hogy Aud Hildének hívják a nőt?

– Szegény ördög – folytatta Brandhaug, és intett a pincérnek, hogy hozzon még bort. – Az a legszomorúbb ebben az ügyben, hogy a férfinak természetesen igaza van. A Nortrashipet azért alapították, hogy elvégezze a norvég kereskedelmi flotta azon részének az adminisztrációját, amit a németek nem foglaltak le. Részben politikai, részben kereskedelmi érdekeltségű szervezet volt. A britek például jelentős összeget fizettek veszélyességi pótlék címén azért, hogy a megmaradt norvég hajókat és legénységüket hadi célokra használhassák. De a pénz, a legénység zsebe helyett, egyenesen az állam és a hajózási társaságok pénztárába került. Több százmillió koronáról van szó. A haditengerészek megpróbáltak bírósági eljárást indítani az őket illető javakért, de 1954–ben a legfelsőbb bíróságon elvesztették a pert. A parlament csak 1972–ben hagyta jóvá, hogy a haditengerészeknek valóban joguk van a pénzükhöz.

– Ez a férfi biztos, hogy nem kapott semmit. Azt állította, hogy azért nem, mert a Kínai–tengeren volt és nem a németek, hanem a japánok torpedózták meg a hajóját.

– Megmondta a nevét?

– Konrád Åsnes.

Várjon, mindjárt megmutatom a levelet. Kiállított egy számlát a kamattal és a kamatos kamattal együtt. A nő lehajolt a táskájáért. A felsőkarja finoman megrezdült. Kicsit többet kellene tornáznia, gondolta Brandhaug. Négy kiló mínusz és Aud Hilde akár teltkarcsú is lehetne, és nem... vaskos. – Hagyd csak – mondta Brandhaug. – Nem kell megmutatnod. A Nortraship a Kereskedelmi Minisztériumhoz tartozik. A lány rápillantott. – A férfi kifejezetten amellett kardoskodott, hogy mi tartozunk neki. Tizennégy napos fizetési határidőt adott. Brandhaug nevetett.

– Komolyan? És mitől lett neki hirtelen ennyire sürgős hatvan év után? – Azt nem árulta el. Csak annyit tett hozzá, ha nem fizetjük ki, magunknak kell viselnünk a következményeket. – Ó, te jó ég! – Brandhaug megvárta, míg a pincér mindkettőjüknek tölt, aztán előrehajolt.

– Gyűlölöm ezeket a következményeket, te hogy vagy ezzel? A lány bizonytalanul nevetett. Brandhaug felemelte a poharat. – Már csak azt szeretném tudni, hogy kezeljük ezt az ügyet – jegyezte meg a nő.

– Felejtsd el! – válaszolta Brandhaug.

– Viszont én is eltűnődtem valamin, Aud Hilde.

– Min?

Hogy láttad–e már azt a szobát, amit itt tartunk fenn a hotelben. Aud Hilde újra elnevette magát, és nemmel válaszolt.

Harmincnyolcadik fejezet

SATS fitneszcenter, Ila, 2000. március 2.

Harry tekert és izzadt. Az edzőteremben álló tizennyolc hipermodern ergométer mindegyikét urbánus, nagyrészt kellemes külsejű emberek foglalták el, és mindannyian a plafonra függesztett, néma tévékészüléket bámulták. Harry felpillantott a Robinson–expedíció Elisájára, aki hangtalanul éppen azt közölte, hogy ki nem állhatja Poppét. Ismétlés volt.

– That don't impress me much! – harsogták a hangszórók.

Na igen, gondolta Harry, aki sem az üvöltő zenét nem szerette, sem azt a reszelős hangot, ami úgy tűnt, a saját tüdejéből árad. A rendőrkapitányság fitnesztermében ingyen edzhetett volna, de Ellen rábeszélte, hogy inkább a SATS–ba iratkozzon be. Végül eljött a lánnyal, de határozottan leállította, amikor Ellen megpróbálta rávenni az egyik aerobik–órára. Egyazon ritmusra rángatózni egy csapat másik emberrel, akik mind odáig vannak azért a gagyi zenéért, miközben egy görcsösen vigyorgó edző olyan szellemességekkel buzdítja nagyobb teljesítményre őket, mint „a szépségért szenvedni kell". Harry számára az önkéntes önmegalázás felfoghatatlan formája volt. A SATS legnagyobb előnye az volt, hogy itt az ember egy időben edzhetett és nézhette a Robinsonexpedíciót, ráadásul nem kellett egy helyiségben lennie olyan alakokkal, mint Tom Waaler, aki láthatólag szabadideje nagy részét a rendőrség edzőtermében töltötte. Harry gyorsan körülnézett, és megállapította, hogy ezen az estén is ő a legidősebb a helyiségben. A teremben főleg fülhallgatós lányok voltak, akik egyenletes időközönként Harry irányába pillantottak. Na, nem miatta, hanem mert az ország legkedveltebb humoristája éppen a mellette álló gépen feszített szürke kapucnis pulóverében, anélkül, hogy egyetlen izzadságcsepp is legördült volna pimasz frufruja alól. Harry sebességmérő műszerének kijelzőjén a következő üzenet villogott: You're training well[31]

– But dressing badly[32] gondolta magában, és lenézett buggyos, mosástól kifakult melegítőalsójára, amit a derekára erősített mobiltelefonja miatt állandóan feljebb kellett rángatnia. A kitaposott Adidas–cipők sem voltak kifejezetten trendi darabok. A Joy Division–póló, ami egykor mégiscsak bizonyos rangot biztosított az embernek, ma legfeljebb azt jelzi, hogy viselője már jó néhány éve nem követi figyelemmel, mi történik a könnyűzene világában. De egészen addig mégsem érezte magát teljesen kakukktojásnak amíg valami éktelen sípolásba nem kezdett és észre nem vette a tizenhét, felé villámló, beszédes tekintetet. Lekapcsolta a kis sivalkodó masinát a derekáról.

– Hole.

Okay, so you're a rockét scientist, that don't impress...[33]

– Itt Juul. Rosszkor hívom?

– Nem, csak ez a zene...

– Úgy fújtat, mint egy rozmár.

Hívjon vissza, ha már jobban van! – Nem, nem, most is remekül érzem magam, csak éppen az edzőteremben vagyok.

– Vagy úgy. Nagyszerű híreim vannak. Elolvastam a johannesburgi jegyzőkönyvet. Miért nem mondta, hogy a férfi volt Sennheimben?

– Úriás? Miért, ez lényeges? Nem voltam benne biztos, hogy jól értettem a nevet, mert hiába fésültem át a német térképet, nem találtam semmiféle Sennheimet.

– Kérdésére a válasz az, hogy igen – lényeges. Ha eddig kérdéses volt, hogy a férfi frontkatona volt–e, akkor most már száz százalékig biztos lehet benne, hogy igen. Sennheim egy nagyon kicsi hely és az egyetlen norvég, akiről valaha is hallottam, hogy megfordult ezen a helyen, az a világháború idején járt ott. Méghozzá egy kiképzőtáborban, mielőtt kikerült volna a frontra. Az pedig, hogy Sennheimet nem találta meg a német atlaszban azért történhetett meg, mert nem Németországban van, hanem Elzászban, Franciaországban.

– De... – Elzász a történelem folyamán hol a németekhez, hol a franciákhoz tartozott, így az ott élők többsége mind a két nyelvet beszéli. A tény, hogy emberünk Sennheimben tartózkodott, látványosan csökkenti a lehetséges személyek számát. A norvég katonák közül ugyanis csupán a Nordland és a Norge ezred kiképzése zajlott itt. És van még egy ennél is jobb hírem: meg tudom magának adni egy személy nevét, aki szintén ott volt a sennheimi kiképzőtáborban, és minden bizonynyal hajlandó az együttműködésre.

– És ki az? – Egy frontkatona a Nordland ezredből. 1944–ben önként jelentkezett hozzánk, az ellenállási mozgalomhoz.

– Nahát. – Egy félreeső tanyán nőtt fel a szüleivel és két bátyjával, akik mindannyian a Nasjonal Samling fanatikus rajongói voltak, és akik nyomására végül önkéntes szolgálattételre jelentkezett a frontra. Sohasem volt meggyőződéses náci, végül 1943–ban Leningrádnál dezertált. Kis ideig orosz fogságban volt, majd szintén egy rövid ideig harcolt is az oldalukon, mielőtt sikerült Svédországon keresztül hazajutnia Norvégiába.

– Maguk megbíztak egy frontkatonában?

– Abszolút – nevetett Juul.

– Miért nevet?

– Ez egy hosszú történet.

– Én ráérek.

Parancsba adtuk neki, hogy likvidálja a saját családját. Harry abbahagyta a tekerést. Juul megköszörülte a torkát: – Amikor rábukkantunk Nordmarkán, Ullevålsetertől északra, először nem hittük el a történetét. Azt gondoltuk, hogy csak be akar épülni közénk, és le akartuk lőni. Voltak azonban kapcsolataink az oslói rendőrség irattárával, ahol ellenőrizni tudtuk a történetét, így kiderült, hogy valóban eltűntnek nyilvánították, és dezertálással gyanúsították. A családi háttere is egyezett, és voltak papírjai is, amelyek igazolták, hogy valóban az, akinek kiadja magát. Persze, ezt a németek is gyárthatták, ezért úgy döntöttünk, hogy leteszteljük.

Szünet.

– És? – sürgette Harry. – Elrejtettük egy kis faházban, ami mind tőlünk, mind a németektől el volt szigetelve. Valaki azt javasolta, adjuk neki parancsba, hogy végezze ki az egyik pártfanatikus bátyját. Igazából csak arra voltunk kíváncsiak, hogy reagál majd a parancsra. Amikor meghallotta, egy szót sem szólt, de másnap, amikor elmentünk hozzá, nem volt a faházban. Biztosak voltunk benne, hogy megfutamodott, azonban két nappal később újra megjelent. Azt mondta, Gudbrandsdalenben járt a családi birtokon. Néhány nappal később jelentést kaptuk az ottani embereinktől. Az egyik bátyját az istállóban találták meg, a másikat a padláson. A szülei benn feküdtek a szobában.

– Atyaisten! – szólalt meg Harry.

– Biztos, hogy teljesen megőrült.

– Valószínűleg.

Mint mi mindannyian. Háború volt. Soha többé nem beszéltünk erről, sem akkor, sem azóta. Magának sem kellene...

– Természetesen nem fogok. Hol lakik most?

– Itt Oslóban.

– A Holmenkoll városrészben, azt hiszem.

– És hogy hívják?

– Fauke. Sindre Fauke.

– Rendben.

Felveszem vele a kapcsolatot. Köszönöm, Juul. A tévé képernyőjén Poppe éppen könnyes búcsút vet otthonától. Harry visszaerősítette a telefont a melegítő derekára, feljebb rántotta a nadrágot, és elbotorkált a súlyzókhoz.

... whathever, that don 't impress me much...

Harminckilencedik fejezet

House ofSingels, Hegdehaugsveien, 2000. március 2.

– Nagyon finom gyapjú. Igazi kasmír – mondta az eladónő, és az idős férfi elé tartotta a zakót.

– Ez a legjobb: könnyű és elnyűhetetlen.

– Csak egyetlen alkalomra lesz – mosolygott az öreg.

– Ó – jött zavarba egy kissé a nő.

– Ez esetben mutathatok egy olcsóbb...

– Ez jó lesz – mondta a férfi, miközben a tükörben szemlélte magát.

Klasszikus szabás – biztosította az eladó. – A legklasszikusabb, amink van. Ijedten nézett az öregre, aki váratlanul összegörnyedt.

– Rosszul érzi magát? Tudok valamiben... – Hagyja csak, semmiség, csak egy kis szúrás. Mindjárt elmúlik. Az öreg felegyenesedett.

– Mikorra tudják felhajtani a nadrág alját?

– Jövő hét szerdára, ha nem sürgős.

– Talán valami különleges alkalomra lesz?

– Arra. Szerda jó lesz.

Az öreg százasokkal fizetett. Számolás közben az eladó megjegyezte: – Annyit mondhatok, hogy ez az öltöny élete végéig kitart majd. Miután az idős férfi kilépett az üzletből, nevetése még sokáig a nő fülében csengett.

Negyvenedik fejezet

Holmenkollásen, 2000. március 3.

Harry a Holmenkollveien a Besserudnál találta meg a keresett házszámot, méghozzá egy hatalmas fenyők alatt megbúvó nagy, barnára pácolt épületen. Kaviccsal felszórt út vezetett fel a házig, Harry egészen az udvarig felhajtott rajta, s ott megfordult. Úgy tervezte, hogy a kocsifeljáró lejtőjén parkol le, de amikor a sebességváltót egyesbe tette, a kocsi hirtelen felköhögött és leállt. Harry káromkodott, elfordította a slusszkulcsot, de a motor csak panaszosan hörgött. Éppen kiszállt a kocsiból, és a ház felé indult, amikor egy nő lépett ki a ház ajtaján. Valószínűleg nem hallotta, amikor Harry megérkezett, mert kérdő mosollyal az arcán megállt a lépcső tetején.

– Jó reggelt! – köszönt Harry az autó felé biccentve.

– Nincs valami jól, elkelne neki egy kis... gyógyszer.

– Gyógyszer? – a nő hangja mély volt és bársonyos.

– Igen, azt hiszem, valami kis meghűlés lehet.

A nő mosolya kissé szélesebb lett. Harminc körülinek tűnt, és egy olyan egyszerű, könnyeden elegáns fekete köpenyféleséget viselt, amiről Harry ösztönösen sejtette, hogy piszkosul sokba kerülhetett.

– Éppen indulófélben vagyok – mondta a nő.

– Ide igyekezett?

– Azt hiszem. Sindre Fauke?

– Majdnem – válaszolta a nő.

– Egy kicsit elkésett.

Apám néhány hónappal ezelőtt leköltözött a városba. Harry közelebb lépett, és felfedezte, hogy a nő szép. A hangjából áradó nyugalom és az alapján, ahogy egyenesen a férfi szemébe nézett, minden bizonnyal magabiztos is. Egy igazi dolgozó nő, tippelt Harry. Méghozzá egy olyan helyen, ahol racionális, hideg fejre van szükség. Ingatlanügynök, banki osztályvezető, politikus, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre jómódú, ebben egészen biztos volt. Nemcsak a kabát és a hatalmas ház miatt, de a tartása és magas, arisztokratikus járomcsontja is ezt sugallta. Lejött a lépcsőn, lábfejeit szépen egymás elé helyezve, mintha egy láthatatlan vonalon haladna végig. Balettórák, gondolta Harry.

– Én tudok valamiben segíteni? – A rendőrségtől jöttem – Harry elkezdte a zakózsebeiben keresni igazolványát, de a nő mosolyogva intett. – Igen. Nos, az édesapjával szeretnék beszélni. Harry bosszankodva vette észre, hogy akaratlanul is ünnepélyesebb lett a hangszíne a szokásosnál. – Miért? – Nyomozunk valaki után, és reményeim szerint az édesapja tudna nekünk segíteni ebben.

– Kit keresnek?

– Ezt egyelőre nem árulhatom el.

Rendben – bólintott a nő, mintha egy tesztkérdésre kapott volna éppen helyes választ. – Tehát az apja elköltözött... – mondta Harry, kezével szemét árnyékolva. A nő ujjai keskenyek voltak. Zongoraórák, gondolta Harry. És apró nevetőráncok voltak a szeme körül. Lehet, hogy mégiscsak több mint harminc?

– Így van – mondta a nő.

– A Majorstuan lakik, a Vibes gate 18–ban.

Ott megtalálja, vagy ha ott nem, akkor az Egyetemi Könyvtárban. Egyetemi Könyvtár. Szokatlanul tisztán ejtette ki a szavakat, egyetlen hangot sem nyelt el.

– Vibes gate 18., értem.

– Nagyszerű.

– Igen.

Harry bólintott. Aztán megint. Mint az autók kalaptartóján utazó bólogatós kutyák. A nő összeszorított szájjal mosolygott, miközben mindkét szemöldökét felhúzta, mintha azt kérdezné, hogy akkor ennyi volt, a társalgásnak vége, elfogytak a kérdések?

– Értem – ismételte Harry.

A nő szemöldöke fekete volt, és szinte teljesen egyenes. Biztos szedeti, gondolta Harry. De csak visszafogottan, szinte észrevehetetlenül.

– Muszáj indulnom – szólalt meg a nő.

– A villamos...

Értem – közölte Harry immáron harmadjára, de semmi jelét nem adta, hogy indulni készülne.

– Remélem, megtalálják. Mármint az apámat.

– Igen, biztosan.

– Akkor, viszlát! – köszönt el a nő. Ahogy elindult, a kavicsok megcsikordultak a sarka alatt. – Öhm, van egy kis gondom... – mondta Harry.

– Köszönöm a segítséget – mondta Harry.

– Nincs mit – válaszolta a nő.

– De biztos benne, hogy nem túl nagy kerülő?

Majdnem ugyanoda megyek – válaszolta Harry, és aggódva pislogott a vékony, minden kétséget kizáróan méregdrága bőrkesztyűkre, melyek szürkék voltak az Escort hátulján lévő kosztól. – Inkább az a kérdés, hogy a kocsi kibírja–e odáig – tette hozzá.

– Igen, látszik rajta, hogy már sok mindenen keresztülment – mutatott a nő a műszerfalon a rádió helyén tátongó lyukra, amiből összekuszálódott piros és sárga vezetékek kandikáltak elő. – Feltörték – magyarázkodott Harry. – Ezért nem lehet az ajtót sem bezárni, a zárat is tönkretették.

– Akkor most mindenki előtt nyitva áll?

– Ez van, ha az ember megöregszik.

– Valóban? – nevetett a nő.

Harry újra gyors pillantást vetett rá. Lehet, hogy olyan típus, akin nem fog az idő, aki húsztól ötvenéves koráig folyamatosan harmincnak néz ki. Tetszett neki a nő profilja, finom vonásai. Bőrének meleg, természetes árnyalata volt, nem az a kiszáradt, matt barnaság, amit a hasonló korú nők szoktak előszeretettel magukra varázsolni februárban. Kigombolta a kabátját, így hosszú, kecses nyakát is láthatta. A nő keze az ölében pihent, Harry odapillantott.

– Piros a lámpa – figyelmeztette a nő nyugodt hangon.

Harry beletaposott a fékbe. – Elnézést – nyögte. Mégis mi a fenét csinál? Csak nem jegygyűrű után kutat a nő kezén? Atyavilág. Körülnézett, és hirtelen eljutott a tudatáig, hogy hol is vannak éppen.

– Valami baj van? – érdeklődött a nő.

– Nem, nem.

– A lámpa zöldre váltott, Harry pedig gázt adott.

– Csak rossz emlékeim fűződnek ehhez a helyhez.

– Nekem is.

Néhány évvel ezelőtt a vonaton ültem, és közvetlenül azután értünk ide, hogy egy rendőrautó áthajtott a síneken, és egyenesen belecsapódott abba a falba – mutatta. – Iszonyú volt. Az egyik rendőr még mindig ott lógott a kerítésvason, mintha keresztre feszítették volna. Néhány napig nem is tudtam aludni utána. Állítólag a rendőr, aki a kocsit vezette, teljesen részeg volt.

– Ki mondta ezt? – Valaki a rendőrtiszti főiskoláról, akikkel együtt tanultam. Elhaladtak Frøen mellett, Vindernt már maguk mögött hagyták. – Ezek szerint maga is a rendőrtiszti főiskolára járt? – kíváncsiskodott. – Dehogy, megőrült? – nevette el magát újra a nő. Harrynak tetszett a nevetése.

– Jogot hallgattam az egyetemen.

– Én is – válaszolta a férfi.

– Mikor járt oda?

– Ravasz, nagyon ravasz, Hole.

– Kilencvenkettőben végeztem.

– Harry villámgyorsan osztott–szorzott.

– Akkor legalább harmincéves.

– És maga?

– Én kilencvenben.

Akkor talán emlékszik a Raga Rockers nyolcvannyolcas fellépésére a Justiválon. – Persze, én is ott voltam! A parkban. – Én is! Ugye, milyen fantasztikus volt? – a nő csillogó szemmel nézett Harryra. Hol, kérdezte magában a férfi. Hol voltál?

– Igen, remek volt – Harry a koncertből szinte semmire sem emlékezett, de hirtelen eszébe jutottak azok a jellegzetes, a város nyugati feléből származó csajok, akik mindig felbukkantak, ha a Raga koncertezett. – Ha egy időben jártunk oda, akkor biztosan sok közös ismerősünk van – mondta a nő. – Nem hinném. Én akkor már rendőr voltam, ezért kilógtam az egyetemi miliőből. Némán keresztezték az Industriegatát.

– Itt ki is szállnék – szólalt meg a nő.

– Ide jött?

– Igen, itt jó lesz.

Harry a járdához kanyarodott, a nő pedig odafordult hozzá. Néhány elszabadult hajszál hullott az arcába, a tekintete egyszerre volt lágy és határozott. Barna szemek. Váratlanul egy vad gondolat suhant át Harry agyán: meg akarta csókolni.

– Köszönöm – mosolygott rá a nő, és megrántotta a kilincset. Nem történt semmi. – Elnézést – szabadkozott Harry, áthajolt a nő előtt, és magába szívta az illatát. – A zár... – erősen meglökte az ajtót, mire az kinyílt. Mintha egy pillanat alatt berúgott volna. – Hát, akkor talán még látjuk egymást – búcsúzott el a nő.

– Igen.

Harrynak hirtelen kedve támadt további kérdéseket feltenni a nőnek: hova megy, hol dolgozik, szereti–e a munkáját, mi mást szeret még, van–e kedvese, elmenne–e vele egy koncertre esetleg akkor is, ha nem a Raga lép fel. De szerencsére már elkésett vele, a nő kecses léptei már messze jártak a Sporveisgatán.

Harry felsóhajtott. Fél órával ezelőtt látta életében először, és még csak a nevét sem tudta. Lehet, hogy csak túl korán elérte a változó kor. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és meglehetősen szabálytalanul megfordult. A Vibes gate éppen a közelben volt.

Negyvenegyedik fejezet

Vibes gate, Majorstua, 2000. március 3.

Amikor Harry fújtatva felért a negyedik emeletre, egy szélesen mosolygó férfi várta az ajtóban. – Elnézést a lépcsőkért – mondta, és kinyújtotta a kezét. – Sindre Fauke.

A szeme fiatalosan csillogott, de az arca olyan volt, mintha két világháborút is végigküzdött volna. Legalább. Még megmaradt haját hátrafésülte, kigombolt kötött kardigánja alatt piros favágóinget viselt. Kézfogása meleg volt és határozott.

– Éppen most készült el a kávé – mondta.

– És azt is tudom, mi járatban van.

Beléptek a dolgozószobának berendezett nappaliba. Az íróasztalon egy számítógép állt, és mindent elleptek a papírok: a bútorokat és a falak mentén a padlót is könyv– és folyóiratkupacok borították.

– Még nem sikerült teljesen berendezkednem – magyarázkodott a férfi, miközben lepakolt a szófáról, hogy vendége leülhessen. Harry körülnézett. A falak egy nordmarkai képekkel teli Rimi–naptártól eltekintve üresen árválkodtak. – Épp egy nagyobb projekt közepén tartok, amiből remélhetőleg egyszer könyv lesz. Egy könyv a háborúról.

– Azt nem írta már meg valaki?

Fauke recsegve felnevetett. – De, teljesen igaza van. Csak az még nem a teljes változat. És ez különben is az én háborúmról szól.

– Világos. És miért írja meg? Fauke megvonta a vállát.

Lehet, hogy nagyon önteltnek tűnik, amit mondok, de nekünk, akik a saját bőrünkön tapasztaltuk meg a háborút, kötelességünk továbbadni emlékeinket az utánunk jövő nemzedékeknek, amíg még lehetőségünk van rá. Legalábbis én így gondolom. Azzal Fauke eltűnt a konyhában, és onnan kiabált kifelé a nappaliba: – Even Juul szólt, hogy látogatóim lesznek. Úgy értem, a Nemzetbiztonsági Szolgálattól. – Igen, de Juul azt mondta, hogy maga a Holmenkollenen lakik.

– Even és én már nem igazán tartjuk a kapcsolatot, és a telefonszámomat is megtartottam, mert csak átmenetileg költöztem el. Addig, amíg befejezem a könyvet.

– Értem. Jártam odafenn magánál. Találkoztam a lányával, ő adta meg a címét. – Nahát, otthon volt? Persze, biztosan szabadnapja van a túlórák miatt. És miféle munkahelyen? – volt Harry nyelve hegyén a kérdés, de még idejében rájött, hogy ez túlságosan feltűnő lenne. Fauke egy nagy, gőzölgő kávéskannával és két bögrével tért vissza.

– Feketén? – tette le az egyik bögrét Harry elé.

– Remek.

– Helyes, úgysincs más választása

Fauke annyira nevetett, hogy még a kávét is kilötyögtette. Harry azon morfondírozott, hogy Fauke milyen kevéssé emlékeztet a lányára. Nem volt benne semmi sem a nő kifinomult hanghordozásából vagy modorából, sem a vonásaiból vagy sötét színeiből. Csak a homlokuk volt teljesen ugyanaz: magas és egy vastag kék ér fut végig rajta. – Jó nagy házuk van odafenn – jegyezte meg. – Ugyan, csak állandó karbantartás és hólapátolás – válaszolta Fauke, majd megkóstolta a kávét, és elégedetten csettintett a nyelvével. – Sötét, lehangoló és messze van mindentől. Ki nem állhatom a Holmenkollåsent. És csak sznobok laknak arrafelé. Nem egy magamfajta gudbrandsdaleninek való hely.

– Akkor miért nem adja el? – Mert a lányom szereti. Ott nőtt fel. Sennheimről akart velem beszélni, ha jól értettem. – A lánya egyedül él? Harry legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Fauke kortyolt egyet a kávéból, és hosszasan forgatta a szájában, mielőtt lenyelte volna.

– Egy fiúval lakik együtt. Oleggel.

Az idős férfi pillantása messze járt, és már nem mosolygott. Harry levont néhány gyors következtetést. Talán túlságosan is gyorsan, de ha jól vette ki az öreg reakciójából, akkor Oleg volt az egyik oka annak, hogy Fauke jelenleg a Majorstuán lakott. Ettől függetlenül: a nő együtt él valakivel, úgyhogy akár azonnal el is felejtheti. Akkor ezt tulajdonképpen tisztázta is.

– Valóban Sennheimről akarok beszélni, de nem mehetek bele nagyon a részletekbe, Fauke. Biztosan megérti, a mi munkánk... – tért a tárgyra Harry. – Persze, értem. – Jó. Szeretném, ha elmondaná, mit tud azokról a norvégokról, akikkel együtt volt Sennheimben.

– Ó. Tudja, elég sokan voltunk ott. – Azokra lennék kíváncsi, akik még ma is életben vannak. Fauke elmosolyodott. – Nem akarok morbidnak tűnni, de ez jócskán megkönnyíti a dolgomat. Úgy hullottunk a keleti fronton, mint a legyek. A csapat nagyjából hatvan százaléka minden évben meghalt. – Őrület, pont mint az erdei szürkebegy halálozási aránya...

– Hogy?

– Elnézést, semmi. Kérem, folytassa!

Harry szégyenkezve bámulta a kávéscsésze fenekét. – Az a vicc az egészben, hogy a háborúban átkozottan gyorsan kellett tanulnia az embernek – mondta Fauke. – Ha túlélte az első hat hónapot, akkor hirtelen megsokszorozódott annak az esélye, hogy az egész háborút túléli. Nem lépsz aknára, lehúzod a fejedet a lövészárokban, azonnal magadhoz térsz, amikor meghallod egy Mosin–Nagant puska hangját. És már azt is tudod, hogy itt nincs szükség hősökre, és hogy a félelem a legjobb barátod. Hat hónap után aztán kialakult egy maroknyi csoport belőlünk, a „túlélő" norvégokból, és megértettük, hogy mi talán az egész háborút túlélhetjük. Ennek a csoportnak a zöme ott volt Sennheimben. Aztán, ahogy a háború előre haladt, a kiképzés helyét áttették Németország belsejébe. Aztán egy idő múlva az önkéntesek egyenesen Norvégiából érkeztek, mindenféle kiképzés nélkül... Fauke megrázta a fejét.

– Ők meghaltak? – kérdezte Harry.

Általában még a nevüket megjegyezni sem volt időnk. Nem is lett volna értelme. Felfoghatatlan volt, de még 1944–ben is rengeteg norvég önkéntes érkezett a keleti frontra. Ekkor mi már rég tudtuk, hogy mi lesz a háború vége. Szerencsétlenek, azt hitték, hogy megmenthetik Norvégiát. – Ha jól értettem, akkor maga 1944–ben már nem volt ott a fronton. – Így van. Dezertáltam. 1943 legelső napján. Kétszer lettem áruló – mosolygott Fauke. – És mind a két alkalommal rossz táborban kötöttem ki.

– Az oroszok oldalán is harcolt?

– Épp csak.

Hadifogságba estem, az éhhalál küszöbén voltunk. Egyik reggel németül megkérdezték, van–e köztünk valaki, aki konyít valamennyit a rádiózáshoz. Nekem volt róla valami halvány fogalmam, úgyhogy feltettem a kezemet. Úgy tűnt, az egyik ezred teljes rádiós alegysége elesett. Mind egy szálig! Következő nap már a harctéri telefonnál voltam szolgálatban, miközben Észtországnál lerohantuk korábbi bajtársaim állásait. Ez Narvánál történt. Fauke két keze közé szorította kávésbögréjét.

– Egy dombon fekve néztem végig, ahogy az oroszok megrohamoztak egy német géppuskaállást. A németek lekaszálták őket. Mire a gépfegyver túlmelegedett, százhúsz férfi és négy ló feküdt egymás hegyén–hátán előttük.

Ekkor az oroszok nekilendültek, és szuronnyal gyilkolták meg őket, mert takarékoskodtak a lőszerrel. A támadás az elejétől a végéig legfeljebb fél órát vett igénybe. Százhúsz halott. Aztán mentek tovább a következő gépfegyverálláshoz, és ott újra megismételték ugyanazt a műveletet. Harry látta, hogy a csésze megremeg a férfi kezében. – Tudtam, hogy meg fogok halni. Ráadásul olyasmiért, amiben nem is hiszek. Nem hittem sem Sztálinban, sem Hitlerben.

– Miért ment ki a keleti frontra, ha nem hitt az egészben? – Tizennyolc éves voltam. Egy tanyán nőttem föl fenn északon, Gudbrandsdalban, ahol a legközelebbi szomszédainkon kívül gyakorlatilag senki mást nem láttunk. Nem olvastunk újságot, nem voltak könyveink – nem tudtam én semmit. A politikáról meg végképp nem, csak annyit, amit az apám mesélt nekem. A rokonságból egyedül mi maradtunk Norvégiában, a többiek még a húszas években kivándoroltak az USA–ba. A szüleim és a szomszédaink meggyőződéses Quisling–hívők voltak, és a Nasjonal Samling tagjai. Volt két bátyám, akikre mindenben felnéztem. Ők csatlakoztak a párt ifjúsági tagozatához, a Hirdhez, ami tulajdonképpen egy katonai szervezet volt, és az volt a feladatuk, hogy fiatalokat toborozzanak itthon a párt számára. Különben maguk is jelentkeztek volna a frontra. Legalábbis nekem ezt mondták. Csak később tudtam meg, hogy akik a toborzást végezték, besúgók voltak. De ekkor már késő volt, hiszen úton voltam a frontra.

– Ezek szerint maga a fronton változott meg?

– Igazából nem nevezném változásnak.

Az önkéntesek közül a legtöbben mindenekelőtt Norvégiára gondoltunk és nem a politikára. Számomra a fordulópont akkor érkezett el, amikor rájöttem, hogy egy másik ország háborúját vívom. Tulajdonképpen ennyire egyszerű volt. És ha így vesszük, semmivel sem volt jobb az oroszok oldalán harcolni. 1944 júniusában a tallinni kikötőben voltam szolgálatban, ahol sikerült fellopóznom a svéd Vöröskereszt egyik hajójának fedélzetére. Beástam magam a szénraktárba, és ott feküdtem három teljes napig. Szénmonoxid–mérgezést kaptam, de eljutottam Stockholmba. Innen sikerült eljutnom Norvégia határáig, amit idegen segítség nélkül léptem át. Ekkor már augusztus volt.

– Mit ért az alatt, hogy idegen segítség nélkül?

Akikkel Svédországban kapcsolatba kerültem, nem bíztak bennem, a történetemet túl hihetetlennek találták. De ez így volt rendjén, hiszen én magam sem bíztam senkiben. Újra hangos nevetésben tört ki.

– Szóval behúztam a nyakamat, és valahogy túléltem. Maga a határátlépés gyerekjáték volt. Higgye el, veszélyesebb volt Leningrádban a fejadagokat megszerezni a tábori konyháról, mint átjutni Svédországból Norvégiába a háború alatt. Töltsek még?

– Köszönöm. Miért nem maradt egyszerűen Svédországban? – Jó kérdés. Én is rengetegszer feltettem már magamnak. Végigsimított kevés, ősz haján.

– A bosszú töltötte ki minden gondolatomat, érti? Fiatal voltam, és amikor az ember fiatal, akkor benne él még az a kényszerképzet, hogy nekünk, embereknek, az igazságért kell harcolnunk. A keleti fronton fiatal gyerekként tele voltam belső konfliktusokkal, ezért a bajtársaim többségével úgy viselkedtem, mint egy igazi szemétláda. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, bosszút esküdtem mindenkiért, aki azokért a hazugságokért áldozta fel az életét, amit odahaza etettek meg velünk. És a saját tönkretett életemért, amiről úgy hittem, soha többé nem lesz teljes. Mindössze annyit akartam, hogy leszámolhassak azokkal, akik ténylegesen elárulták országunkat. Ma ezt a pszichológusok háborús pszichózisnak neveznék, és azonnal bedugnának valahová. Oslóba mentem, anélkül, hogy lett volna hol laknom, vagy lett volna bárki, aki befogadjon, az egyetlen papírom alapján pedig azonnal agyonlőhettek volna, mint katonaszökevényt. Egy teherautón érkeztem a városba, és még aznap felmentem Nordmarkára. Amíg rám nem találtak, a fenyők alatt aludtam, és három napon keresztül csak bogyókat ettem.

– Az ellenállók? – Ha jól tudom, Even Juul elmondta magának a többit. – Igen – Harry a bögrét babrálta. A leszámolás. Egyszerűen felfoghatatlan volt, és attól sem lett kevésbé érthetetlen, hogy a férfi itt ült vele szemben. Ott motoszkált az agyában egész idő alatt, egészen azóta, hogy az ajtóban mosolygó Faukét megpillantotta, és kezet fogott vele. Ez a férfi kivégezte a szüleit és a két bátyját.

– Tudom, mire gondol – mondta Fauke.

– Katona voltam, aki parancsot teljesített.

Ha nem kaptam volna parancsot, nem teszem meg. De tudom, hogy azok közé tartoztak, akik elárultak bennünket. Fauke egyenesen Harryra nézett. A bögréje már nem remegett.

– Most azon tűnődik, miért öltem meg mindnyájukat, amikor csak egy személy likvidálását adták parancsba. Az volt a baj, hogy nem mondták meg, ki legyen az. Rám bízták, hogy döntsek élet és halál felett. Erre azonban nem voltam képes, így mindegyiküket megöltem. Volt egy fiú a fronton, akit Vörösbegynek neveztünk. Mint a madarat. Ő magyarázta el nekem, hogy a gyilkolás leghumánusabb módja az, ha szuronnyal ölünk meg valakit. A nyaki ütőér egyenesen végighúzódik a szívtől az agyig, és ha elvágjuk az összeköttetést, az agyból kiürül az oxigén, és az áldozatnál azonnal beáll az agyhalál. A szív még hármat, esetleg négyet pumpál, aztán megáll. A probléma csak annyi, hogy ez nem olyan egyszerű. Gudbrand, ez volt Vörösbegy valódi neve, valóságos mestere volt a szuronnyal gyilkolásnak, de én anyámmal húsz percig küzdöttem, és így is csak a húst sebeztem meg néhányszor. Végül le kellett lőnöm. Harry szája kiszáradt.

– Értem – nyögte.

Az értelmetlen szó ott maradt közöttük a levegőben. Harry az asztal közepére csúsztatta a csészét, és előhúzott egy jegyzettömböt bőrkabátjából. – Beszélhetnénk azokról, akikkel együtt volt Sennheimben? Sindre Fauke hirtelen felpattant.

– Sajnálom, Hole. Nem ennyire hidegen és kegyetlenül kellett volna elhangoznia. Hadd magyarázzam el magának, mielőtt tovább megyünk: én nem vagyok kegyetlen, ez csak az a mód, ahogy én magam gondolkodom ezekről a dolgokról. Nem kellett volna beszélnem magának erről, de mégis megtettem. Mert nem engedhetem meg magamnak, hogy megkerüljem. Minden alkalommal újra és újra át kell élnem, amikor ez a téma szóba kerül. Ezért is írom ezt a könyvet. Hogy egészen biztos legyen, már nem menekülök el előle. Azon a napon, amikor elmenekülök, a félelem megnyerte az első csatát. Nem tudom, hogy ez miért van így, egy pszichológus biztosan meg tudná magyarázni. Felsóhajtott.

– Ezt akartam elmondani magának. Talán túl sok is volt. Kér még kávét? – Nem, köszönöm – mondta Harry. Fauke visszaült, és állát ökölbe szorított kezére támasztotta. – Tehát, Sennheim. A norvég kemény mag. Velem együtt tulajdonképpen csupán öt emberről van szó. És közülük egy, Daniel Gudeson, meghalt azon az éjszakán, amikor én eltűntem. Vagyis négy ember maradt. Edvard Mosken, Hallgrim Dale, Gudbrand Johansen és jómagam. Edvard Mosken, a szakaszvezetőnk volt az egyetlen, akit láttam egyszer a háború után, 1945 nyarán. Három évet kapott hazaárulásért. A többiekről fogalmam sincs, hogy túlélték–e. De szívesen elmesélem róluk, amit tudok. Harry lapozott egyet a noteszében.

Negyvenkettedik fejezet

NBSZ, 2000. március 3.

G–u–d–b–r–a–n–d J–o–h–a–n–s–e–n. Harry mutatóujjaival kalapálta a billentyűzetet. Vidéki fiú. Fauke szerint kedves, kissé érzékeny fickó, akinek ez a Daniel Gudeson, akit az őrszolgálatban lőttek le, volt a példaképe sőt szinte a fogadott bátyja. Harry lenyomta az ENTER billentyűt, és a program dolgozni kezdett.

A falat bámulta. Pontosabban egy kis képet, ami Søst ábrázolta. A lány grimaszolt, mint mindig, amikor lefotózták. Egy sok évvel ezelőtti nyaralás. A fotós árnyéka Søs fehér pólójára vetült. Anya.

A számítógép apró sípolással jelezte, hogy végzett a kereséssel, úgyhogy Harry tekintete visszavándorolt a monitorra.

A lakcímnyilvántartó hivatal két Gudbrand Johansent regisztrált, de a születési dátumuk szerint mindketten hatvan év alattiak voltak. Sindre Fauke lebetűzte a neveket, vagyis elírásról szó sem lehet. Ez csak három dolgot jelenthetett: megváltoztatta a nevét, külföldön él, vagy meghalt. Harry megpróbálkozott a következő névvel. A mjøndali szakaszvezető. A kisgyermekes édesapa. E–d–v–a–r–d M–o–s–k–e–n. A családja kitagadta, amiért jelentkezett a frontra. Dupla kattintás a keresésre. A szoba hirtelen fényárba borult. Harry megfordult. – Lámpát kellene gyújtania, ha ilyen sokáig dolgozik – az ajtóban álló Kurt Meirik ujja még a villanykapcsolón pihent. Belépett a szobába, és az asztal szélére telepedett. – Kiderített valamit? – Egy jóval hetven feletti férfit keresünk, aki valószínűleg frontkatona volt. – A neonácikra és május tizenhetedikére gondoltam. – Ó. – A számítógép felől újabb halk sípolás hallatszott. – Eddig még nem nagyon volt rá időm, hogy belekukkantsak, Meirik. Két Edvard Mosken jelent meg a képernyőn. Az egyik 1942–ben, a másik 1921–ben született. – Lesz egy rendezvényünk szombaton – mondta Meirik.

– Láttam a meghívót – válaszolta Harry, és rákattintott az 1921–es évszámra, mire a gép kiadta az idősebb Mosken lakcímét. Drammen–ben lakott. – A személyzetisek főnöke szerint eddig még nem jelentkezett. Csak szeretnék megbizonyosodni róla, hogy eljön.

– Miért? Harry beütötte Edvard Mosken születési idejét a büntetésnyilvántartásba. – Szeretnénk, ha a különböző osztályokon dolgozó emberek megismernék egymást. Eddig még egyszer sem láttam magát az étkezdében.

– Jól megvagyok itt az irodámban.

Nincs találat. Átlépett az SSP–nyilvántartásba, hogy megnézze, a keresett személy bármilyen módon kapcsolatba került–e valaha a rendőrséggel. Nem feltétlenül gyanúsítottként, lehetett feljelentő vagy bűncselekmény áldozata is. – Nagyszerű, hogy ennyire beleássa magát a munkába, de nem kell állandóan itt kuksolnia. Látom majd szombaton, Harry?

ENTER.

– Majd meglátjuk. Már van egy programom, amit már sokkal régebben lefixáltam – füllentette Harry. Ezúttal sincs találat. Ha már úgyis az SSP–ben volt, egyúttal rákeresett a harmadik frontkatona nevére is, amit Fauke megadott neki. H–a–l–l–g–r–i–m D–a–l–e. Fauke szerint egy igazi opportunista. Abban bízott, hogy Hitler megnyeri a háborút, és megjutalmazza azokat, akik a helyes oldalon álltak. De már akkor megbánta az egészet, amikor megérkeztek Sennheimbe. Csakhogy már késő volt visszafordulni. Harrynak kicsit már akkor ismerősnek tűnt a név, amikor Fauke megemlítette, és most újra ez az érzése támadt.

– Hadd legyek kicsit szigorúbb – folytatta Meirik.

– Parancsba adom, hogy el kell jönnie!

– Harry felpillantott. Meirik mosolygott.

– Csak vicc volt – mondta.

– De jó volt látni magát.

Szép estét! Jó éjt! – morogta Harry, és visszafordult a képernyőhöz, amin összesen egy Hallgrim Dale jelent meg. Születési év: 1922. ENTER. A képernyő megtelt információval. Aztán még egy oldal. És még egy. Ezek szerint ő nem boldogult olyan jól, állapította meg Harry Hallgrim Dale, lakóhelye Schweigaards gate, Oslo. Az a fajta figura akit a lapok csak a rendőrség régi ismerőseként emlegetnek. Harry szeme végigfutott a listán. Csavargás, ittasság, csendháborítás, lopás, verekedés. Hosszú lista, de semmi komoly. A leginkább elismerésre méltó az, hogy még mindig életben van, gondolta Harry, miközben megállapította, hogy Dale utoljára augusztusban volt a detoxikálón. Elővette az oslói telefonkönyvet, kikereste a férfi számát, és tárcsázott. Amíg a válaszra várt, újra megpróbálkozott a lakcímnyilvántartó hivatallal, és kikereste a másik Edvard Moskent, aki 1942–ben született. Az ő címe is drammeni volt. Feljegyezte a pontos születési dátumot, és átlépett a büntetés–nyilvántartásba.

– A hívott számon előfizető nem kapcsolható. Ön a Telenor üzenetét hallja. A hívott... Harry nem volt meglepve. Letette a kagylót. A fiatalabbik Edvard Mosken neve mellett egy bűncselekmény szerepelt. És egy meglehetősen hosszú büntetés, amit még most is tölt. Vajon miért? Narkó, tippelt Harry, és megnyomta az ENTER billentyűt. A büntetésüket töltők egyharmada drogkereskedés miatt ül. És tessék: hasiscsempészés. Négy kiló, négy év feltétel nélküli szabadságvesztés.

Harry ásított egyet és nyújtózkodott. Induljon el végre valamerre, vagy üljön még itt azon nyavalyogva, hogy az egyetlen hely, ahova szívesen elmenne, az a Schrøder, de most nem lenne képes csak kávézni? Még egy ilyen nyomorult napot! Összesítette az eredményeket: Gudbrand Johansen nem létezik, legalábbis Norvégiában nincs semmi nyoma. Edvard Mosken Drammenben él, és van egy narkókereskedés miatt elítélt fia. Hallgrim Dale pedig egy szeszkazán, és aligha van félmillió koronája. Harry megdörzsölte a szemét. Üsse fel a telefonkönyvet Fauke nevénél, és nézze meg, benne van–e a holmenkolleni számuk? Felnyögött.

A nőnek van valakije, akivel ráadásul együtt is él. És pénze is van. Meg rangja. Egyszóval: mindene, ami neked nincs.

Bepötyögte Hallgrim Dale nevét az SSP–be. ENTER. A gép felzúgott. Hosszú lista. A többsége ugyanaz. Szerencsétlen alkoholista. Mindketten jogot tanultak. És a nő is odavan a Raga Rockersért. Várjunk csak! A Daléval kapcsolatos utolsó ügyön a „sértett" kód szerepel. Csak nem elpáholták? ENTER. Felejtsd el a csajt! Úgy, már el is van felejtve. Hívja fel Ellent, hátha elmegy vele moziba? Még a filmet is hagyná neki kiválasztani. Nem, inkább elnéz a SATS–ba. Hogy kiizzadja magát. A képernyőn felvillant egy felirat: HALLGRIM DALE. 151199. GYILKOSSÁG. Harry a lélegzetét is visszafojtotta. Meg volt lepve, de miért csak ennyire? Rákattintott a „részletek" ablakra. A gép méltatlankodva zakatolt. De ez egyszer a saját agya gyorsabban dolgozott a számítógépnél, és mire a kép felbukkant a monitoron, már rá is jött, honnan volt ismerős Dale neve.

Negyvenharmadik fejezet

SATS, 2000. március 3.

– Ellen.

– Szia, én vagyok! – Ki?

– Harry.

Ne csinálj már úgy, mintha lenne még egy pasas, aki ha felhív téged, úgy szól bele a telefonba, hogy „én vagyok".

– Menj a fenébe! Hol vagy?

– Mi ez a rémes zene?

– A SATS–ban vagyok.

– Mi van?

– Kerékpározok.

– Már majdnem nyolc kilométert megtettem.

Csak hogy kristálytisztán hallottam–e, Harry: egy kerékpáron tekersz a SATS–ban, és közben mobiltelefonon beszélsz? – Ellen alaposan megnyomta a hangsúlyt a SATS és a mobiltelefon szavakon.

– Miért, mi a baj ezzel?

– Atyavilág, Harry!

– Egész este próbáltalak elérni.

Emlékszel arra a gyilkosságra, amin Tom Waalerrel dolgoztatok novemberben? Az áldozat neve Hallgrim Dale volt. – Persze. A KRIPOS szinte azonnal átvette. Miért? – Még nem tudom pontosan. Lehet, hogy van valami köze ehhez a frontkatonához, aki után nyomozok. Mit tudsz nekem mondani az ügyről? – Ez munka, Harry. Hívj fel holnap reggel az irodában!

– Ugyan már, Ellen, csak néhány mondatot! – A Herbert's Pizza egyik szakácsa találta meg a kapualjban. A szemetesek közt feküdt átvágott torokkal. A helyszínelök semmit sem találtak. A boncolást végző orvos szerint fenemód takaros vágás volt a torkán, majdhogynem sebészi beavatkozásnak tűnt.

– Mit gondolsz, ki tette? – Fogalmam sincs. Lehet, hogy valaki a neonácik közül, de ebben személy szerint nem hiszek.

– Miért nem? – Ahhoz, hogy megölj egy fickót közvetlenül a törzshelyed mellett, vagy nagyon bátornak kell lenned, vagy nagyon hülyének. De ez a gyilkosság annyira tisztának és átgondoltnak tűnt. Nem volt semmi jele küzdelemnek, sehol egy nyom vagy egy szemtanú. Minden arra utalt, hogy a gyilkos tudta mit csinál.

– Indíték? – Nehéz megmondani. Dalénak voltak tartozásai, de biztos nem annyi, hogy ezért megérje kockáztatni. Amennyire tudjuk, nem volt semmilyen drogügye. Átvizsgáltuk a lakását, de üres üvegeken kívül semmit sem találtunk. Beszéltünk néhány ivócimborájával. Valamilyen érthetetlen oknál fogva nagy népszerűségnek örvendett az ivósmacák közt. – Ivósmacák? – Igen, akik az alkoholistákkal lógnak együtt. Ismered őket te is, tudod, mire gondolok.

– Persze, de azért... ivósmacák. – Folyton a hülyeségen akadsz fenn, Harry! Ez azért néha elég idegesítő, tudtad? Lehet, hogy inkább...

– Bocs, Ellen. Mint mindig, most is neked van igazad, nekem pedig sürgősen meg kell javulnom. Mesélj tovább! – Az alkeszek közt elég gyakori a partnercsere, úgyhogy a féltékenységből elkövetett gyilkosságot sem zárhatjuk ki. Egyébként, tudod, kit hallgattunk ki annak idején az üggyel kapcsolatban? A te jó öreg Sverre Olsen barátodat. A szakács látta a Herbert's Pizzában a gyilkosság időpontja körül. – És? – Volt alibije. Egész nap ott ült, csak tíz percre ugrott el venni valamit. Ezt az eladó is megerősítette a boltban. – De megte... – Persze, nagyon bírnád, ha ő lett volna, mi? Figyelj csak, Harry... – Lehet, hogy nem is holmi pénz miatt ölték meg, hanem...

– Harry...

– ...mert tudott valakiről valamit.

Ti ott a hatodikon imádjátok az összeesküvés–elméleteket, mi? Nem beszélhetnénk meg ezt inkább holnap, Harry?

– Mióta ragaszkodsz te ennyire a munkaidőhöz?

– Már lefeküdtem.

– Fél tizenegykor?

– Nem vagyok egyedül.

Harry abbahagyta a tekerést. Eddig eszébe sem jutott, hogy a körülötte lévők esetleg meghallják a beszélgetést. Körbepillantott. Szerencsére ilyen későn már csak egy maroknyi ember edzett a teremben.

– Csak nem az a művészfigura a bárból?

– Mmm.

– És mióta vagytok hálótársak?

– Egy ideje.

– Miért nem említetted?

– Nem kérdezted.

– Most is melletted fekszik?

– Mmm.

– És milyen?

– Mmm.

– Mondta már, hogy szeret téged?

– Mmm. Szünet.

– Eszedbe jut Freddy Mercury, miközben...?

– Jó éjt, Harry!

Negyvennegyedik fejezet

Harry irodája, 2000. március 6.

A recepción lévő óra fél kilencet mutatott, amikor Harry beért a munkahelyére. Valójában nem is igazi recepció volt, inkább csak a bejárat egy része, ami zsilipként működött. A zsilipet Linda kezelte, aki most felpillantott a számítógépéből és vidáman üdvözölte Harryt. Linda régebben volt az NBSZ–nél, mint bármelyikük, és voltaképpen ő volt az egyetlen, akivel Harry napi munkája során kapcsolatba került. A bőbeszédű, aprócska, ötven körüli hölgy ugyanis „zsilipfőnöki" teendői mellett az osztály közös titkárnője, recepciósa és mindenese volt egy személyben. Harry fejében időnként megfordult, hogy ha egy idegen hatalom kémjeként információt kellene szereznie az NBSZ–szel kapcsolatban, holtbiztos, hogy Lindát környékezné meg. Nem mellesleg, Meiriket leszámítva, ő volt az egyetlen az NBSZ–nél, aki tudta, mivel is foglalkozik Harry pontosan. Hogy a többiek mit hittek, arról Harrynek fogalma sem volt. Amikor nagy ritkán betévedt az étkezdébe egy joghurtért vagy mikor egyszer cigarettáért ment (amit, mint kiderült, nem is árusítanak), mindig magán érezte az asztalnál ülők pillantását. De nemigen foglalkozott velük, inkább visszasietett irodájába. – Keresett valaki telefonon – mondta Linda.

– Angolul beszélt. Lássuk csak... A képernyő széléről egy sárga post–it lapot szedett le. – Hochner. – Hochner? – kiáltott fel Harry. Linda kissé bizonytalanul nézett a cetlire.

– Igen, ezt a nevet mondta a nő.

– A nő? Mármint a férfi, nem?

– Nem, nő volt.

Azt mondta, hogy visszahív... – Linda a mögötte lévő fal felé fordult, és az órára nézett. – ...most. Úgy tűnt, hogy nagyon fontos neki, hogy elérjen téged. Tényleg, Harry, ha már itt vagy, túlestél már a bemutatkozó körön? – Még nem volt rá időm. Majd a jövő héten, Linda. – Már egy teljes hónapja itt dolgozol. Tegnap Steffensen megkérdezte tőlem, hogy ki az a magas, szőke pofa, akivel a mosdóban találkozott.

– Tényleg? És mit válaszoltál?

– On a need–to–know basis[34] – nevetett.

– És hogy a szombati osztálybulin ott leszel.

Felfogtam – morogta Harry, miközben két lapot tanulmányozott, amiket számára hagytak a pultnál. Az egyik a szombati rendezvény emlékeztetője volt, a másik pedig egy belső feljegyzés az új, szakszervezeti bizalmikat érintő szabályozásokról. Mindkét papír azonnal a kukában landolt, amint behúzta maga mögött irodája ajtaját. Leült, megnyomta a REC és a PAUSE gombot az üzenetrögzítőn, és várt. Nagyjából fél perc múlva megszólalt a telefon.

– Harry Hole speaking[35]. – Harri? Szpíking? – Ellen volt. – Bocs. Azt hittem, valaki más az. – Az egy állat – vágott közbe Ellen mielőtt Harry folytathatta volna. – Fákking ánnbilívöböll esszhól. – Ha arról beszélsz, amire gondolok, akkor igazán lekötelezne, ha abbahagynád, Ellen.

– Uncsi vagy.

– Egyébként kinek a telefonját várod?

– Egy nőét.

– Na, végre!

Felejtsd el! Valószínűleg az egyik fickó rokona vagy a felesége, akit nemrég kihallgattam. A lány sóhajtott. – Mikor találsz már végre valakit magadnak, Harry?

– Szerelmes vagy, mi?

– Eltaláltad! És te?

– Én?

Ellen örömteli visítása majd kihasította Harry dobhártyáját. – Nem válaszoltál! Most megvagy, Harry Hole! Ki az, ki az, ki az?

– Hagyd már abba, Ellen!

– Mondd már, hogy igazam van!

– Nincs senki, Ellen.

– Ne hazudj a maminak!

Harry nevetett. – Mesélj inkább még Hallgrim Daléról. Hol tart a nyomozás? – Nem tudom, beszélj a KRIPOS–szal. – Fogok, de előbb tudni akarom, hogy mik a te megérzéseid a gyilkossal kapcsolatban.

– Profi, és nem az élvezet miatt gyilkol. És annak ellenére, hogy nagyon alaposnak tűnt, nem hinném, hogy ezt a dolgot előre megtervezte volna.

– Nem? És miért? – A gyilkosságot nagyon biztosan hajtotta végre, és nem hagyott nyomott maga után. A helyszínt viszont rosszul választotta meg, mert akár az utcáról, akár a hátsó udvarból megláthatták volna.

– Sípol a másik vonal, később visszahívlak. Harry, mielőtt átkapcsolt volna a másik vonalra, lenyomta a REC–gombot a rögzítőn és ellenőrizte, hogy a szalag elindult–e.

– Harry.

– Hello, my name is Constance Hochner.[36]

– How do you do, Ms. Hochner![37]

– Andreas Hochner nővére vagyok.

– Értem.

A nő azonnal a tárgyra tért. Harry a rossz vonal ellenére is kiérezte a hangjából az idegességet. – Ön megegyezett valamiben a bátyámmal, mister Hole. De nem tartotta be az egyezség magára eső részét. Ugyanazzal a különös akcentussal beszélt, mint Andreas Hochner. Harry automatikusan megpróbálta maga elé képzelni a nőt, ez a szokása még újonc nyomozó korában alakult ki.

– Nos, Ms. Hochner, addig nem tudok túl sok mindent tenni a bátyjáért, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy az általa adott információk igazak. Egyelőre azonban semmit sem találtunk, ami megerősítené az állítását.

– De miért hazudna, Hole úr? Az ő helyzetében?

– Pontosan amiatt, asszonyom.

Ha nem tud semmit, éppen eléggé elkeseredett lehet ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha mégiscsak tudna valamit. Egy ideig csak a vonal csikorgása hallatszott... hol? Johannesburgban? Aztán Constance Hochner újra megszólalt: – A bátyám figyelmeztetett, hogy valami ilyesmit fog mondani. Azért hívtam fel, hogy közöljem magával, további információim vannak a bátyámtól, melyek esetleg érdekelhetik Önt. – Valóban? – Igen. De addig nem kapja meg őket, amíg a kormányuk nem lép valamit a bátyám ügyében.

– Megtesszük, amit tudunk. – Újra felveszem önnel a kapcsolatot, ha látjuk, hogy segítenek rajtunk. – Amint látja, asszonyom, azért ez kissé másképp működik. Előbb látnunk kell, hogy használható–e az információ, és csak aztán tudunk segíteni a bátyján.

– Andreasnak garanciára van szüksége. A tárgyalás két hét múlva kezdődik. A hangja elcsuklott a mondat közepén. Harry érezte, hogy az asszonyt a sírás kerülgeti. – Egyelőre mindössze csak a szavamat adhatom, hogy igyekszem mindent megtenni, ami... – Maga semmit sem ért! Ezek halálra akarják ítélni Andreast! Ezek...

– Akkor is csak ennyit tudok tenni, értse meg! A nő sírva fakadt. Harry várt. Egy idő múlva az asszony elcsendesedett.

– Vannak gyerekei, asszonyom?

– Igen – szipogta a nő.

– És azt is tudja, hogy mivel gyanúsítják a bátyját?

– Természetesen.

Akkor megértheti, hogy a bátyjának az összes lehetséges pluszpontra szüksége lesz, hogy enyhítsenek a büntetésén. Ezért, ha magán keresztül segíteni tud nekünk megállítani a merénylőt, akkor máris tett valami jót. És ön is, asszonyom. A nő mélyeket lélegzett. Harry egy pillanatig azt hitte, hogy újra elsírja magát. – Megígéri, hogy megtesz mindent, amit tud, Hole úr? A bátyám nem mindenben bűnös, amivel vádolják.

– Megígérem.

Harry hangja nyugodtan és határozottan csengett, de közben erősen szorította a kagylót. – Rendben – mondta Constance Hochner alig hallhatóan. – Andreas azt mondta, hogy az a férfi, aki azon az éjszakán átvette és kifizette a fegyvert a kikötőben, nem ugyanaz volt, mint aki megrendelte a puskát. A megrendelő az egyik, szinte állandó kuncsaftjuk volt, egy jóval fiatalabb férfi. Jól beszél angolul, de skandináv akcentussal. És ragaszkodott hozzá, hogy Andreas a Herceg fedőnevet használja vele kapcsolatban. A bátyám szerint a fegyvermániások között kellene kezdeniük a nyomozást.

– Ez minden? – Andreas sosem látta ezt a férfit, de azt mondta, azonnal felismerné a hangját, ha küldenek neki egy hangfelvételt.

– Nagyszerű – mondta Harry, és bízott benne, hogy a nő a vonal másik végén nem veszi észre, mennyire csalódott. Automatikusan kihúzta a hátát, talán hogy megacélozza magát, mielőtt a következő hazugság elhangzik a szájából: – Ha találok valamit, azonnal beizzítom a kapcsolataimat. A szavak úgy égették a száját, mintha lúgot ivott volna.

– Nagyon köszönöm, Hole úr.

– Igazán nincs mit, asszonyom.

Miután a nő letette a kagylót, Harry még kétszer elismételte magában az utolsó mondatot.

– Ez borzalmas – mondta Ellen, amikor Harry elmesélte neki a Hochner család történetét. – Amennyiben a szerelemtől bénult agyad engedi, próbáld meg bevetni néhány trükködet – kérte Harry. – Az összes infót megkaptad. – Fegyvercsempészet, állandó kuncsaft, Herceg, fegyvergyűjtők. Ez csak négy.

– Ennyi van összesen.

– Egyáltalán miért kellene nekem ezt elvállalnom?

– Mert imádsz. De most rohannom kell.

– Várj csak, előbb mesélj nekem arról a nőről, akit...

Remélem, ha bűncselekményről van szó, jobbak a megérzéseid, Ellen. Na, szia.

Harry beütögette a telefonba a tudakozótól kapott drammeni számot.

– Mosken – szólt a kagylóba egy határozott hang.

– Edvard Mosken?

– Igen. Kivel beszélek?

– Hole főtiszt vagyok a nemzetbiztonságiaktól. Szeretnék feltenni magának néhány kérdést. Harry rádöbbent, hogy most mutatkozott be először főtisztként. Valahogy ez is hazugságnak tűnt.

– A fiammal kapcsolatban?

– Nem.

Megfelelne magának, ha holnap tizenegy órakor felkeresném? – Nyugdíjas vagyok, ráadásul egyedülálló, főtiszt. Nehezen találna olyan időpontot, ami ne lenne megfelelő. Harry felhívta Even Juult, és elmondta neki a fejleményeket. Útban a büfé felé azon gondolkodott, amit Ellen mesélt neki Hallgrim Dale meggyilkolásáról. Felhívhatta volna a KRIPOS–t is, de az volt a gyanúja, hogy Ellen már mindent megosztott vele, amit tudnia kellett az ügyről. Mindegy. Annak a statisztikai valószínűsége, hogy Norvégiában valaki gyilkosság áldozatává váljon, nagyjából egytized ezrelék lehet. Ha egy személy, akit keresünk, egyszer csak áldozatként bukkan fel egy négy hónappal ezelőtti gyilkossági ügyben, akkor nehezen hihető, hogy mindössze véletlenről van szó. Vajon a gyilkosság kapcsolatba hozható a Märklin–puska vásárlásával? Még csak kilenc óra volt, de Harry feje máris sajgott. Már csak abban bízott, hogy talán Ellen tud valamit kezdeni ezzel a Herceg–szállal. Bármit. Csak legyen valami támpont, hogy elindulhassanak.

Negyvenötödik fejezet

Sogn, 2000. március 6.

Munka után Harry felautózott Sognbe a szociális foglalkoztató intézet lakásaihoz. Søs már az ajtóban várta. Húga a múlt évben egy kissé kikerekedett, de Henrik, a szerelme, aki ugyanazon a folyosón lakott, a lány állítása szerint így is teljesen odavolt érte.

– Tudod, Henrik is downos.

Søs akkor szokta ezt mondogatni, amikor Henrik apró furcsaságaira próbált magyarázatot adni. Saját magát nem tekintette downos–nak. Søs számára ugyanis húzódott egy szinte láthatatlan, ám igen éles határ valahol a downosok és a kicsit downosok között, és mindig készségesen elmagyarázta Harrynak, hogy a lakók közül ki az, aki tényleg az, és ki az, aki csak majdnem.

Søs a szokásos dolgokról mesélt Harrynak, hogy mit mondott Henrik a múlt héten (ami időnként egészen figyelemre méltó volt), mit láttak a tévében, mit ettek, és hogy hol szeretnének nyaralni. Folyton a nyaralást tervezgették. Most éppen Hawaii volt terítéken, és Harry hiába igyekezett fegyelmezni nevetőizmait, amikor a honolului repülőtéren hawaii ingben feszítő Søs és Henrik képe megjelent lelki szemei előtt. Megkérdezte a lányt, hogy beszélt–e mostanában az apjukkal, mire Søs elújságolta, hogy a férfi két nappal ezelőtt meglátogatta.

– Nahát, ez nagyszerű – mondta Harry.

– Azt hiszem, már elfelejtette a mamát – válaszolta Søs.

– És ez nagyon jó.

Harry egy ideig csak ült, és azon gondolkodott, amit Søs mondott. Aztán Henrik bekopogott azzal, hogy három perc múlva kezdődik a Hotel Caesar a TV2–n, így Harry fogta a kabátját és megígérte, hogy hamarosan telefonál.

Az Ullevål Stadion melletti kereszteződésnél a szokásos, lassan csordogáló forgalom fogadta, későn kapott észbe, hogy az útjavítások miatt le kellett volna kanyarodnia jobbra a Ringveienre. Azon gondolkodott, amit Constance Hochner mondott el neki, hogy Úriás egy minden bizonnyal norvég közvetítőt használt. Ami pedig azt jelentette, hogy van valaki, aki tudja, hogy Úriás kicsoda. Megkérte Lindát, hogy nézzen utána a titkos irattárban, hátha talál valakit Herceg fedőnévvel, de szinte teljesen biztos volt benne, hogy nem lesz eredmény. Egyre határozottabban érezte, hogy ez a férfi ügyesebb, mint egy átlagos bűnöző. Ha valóban igaz, amit Andreas Hochner állított, és a Herceg állandó kuncsaftjuk volt, akkor ez azt jelentette, hogy az illetőnek sikerült kiépítenie egy saját vevőkört anélkül, hogy az NBSZ, vagy bármely más szervezet felfedezte volna tevékenységét. Az ilyesmi sok időt vesz igénybe, nagyfokú óvatosságot, ravaszságot és fegyelmet követel – ezek egyike sem jellemző a Harry által ismert banditákra. Persze, az is lehet, hogy csak átkozottul nagy mázlija van, hogy eddig még nem kapták el. Vagy éppen olyan pozícióban van, ami megvédi. Constance Hochner szerint jó beszél angolul. Akkor akár még diplomata is lehet – olyasvalaki, aki sokat utazgathat anélkül, hogy a határon bármikor feltartóztatnák. Harry lekanyarodott a Slemdalsveiennél, és elindult felfelé a Holmenkollen irányába.

Kérje meg Meiriket, hogy egy rövid időre vegye át Ellent az NBSZ–hez? Szinte azonnal el is hessegette a gondolatot, mivel Meirik láthatólag jobb szerette volna, ha Harry a neonácikat számolgatja és társasági eseményeket látogat ahelyett, hogy világháborús kísértetekre vadászik.

Harry szinte már teljesen felért a nő házához, mire rájött, merre is jár. Leállította a motort, és a fák közé meresztette a szemét. A ház úgy ötven–hatvan méterrel feljebb feküdt a főúttól, ahol parkolt. A földszintről fény szűrődött ki.

– Szánalmas vagy – szólalt meg hangosan, és összerázkódott a saját hangjától. Már majdnem beindította a kocsit, hogy odébbálljon, amikor észrevette, hogy a bejárati ajtó kinyílik, és fény vetül a lépcsőre. A gondolattól, hogy a nő esetleg meglátja és felismeri az autót, egy pillanat alatt elöntötte a pánik. Hátramenetbe tette a kocsit, hogy halkan és diszkréten kitolasson a látótérből, de túl óvatosan bánt a gázzal, és a motor csak kínlódott. Hangokat hallott: egy magas, sötét hosszú kabátot viselő férfi jelent meg a lépcsőn. Beszélt, de hogy kivel, azt az ajtó eltakarta. Majd behajolt az ajtónyílásba. Harry nem bírta tovább nézni őket.

Csókolóznak, gondolta. Felautóztam a Holmenkollenre azért, hogy azt bámuljam, ahogy egy nő, akivel összesen tizenöt percet beszélgettem, az élettársával csókolózik.

Aztán az ajtó bezárult, a férfi beült egy Audiba, és lehajtott Harry mellett a főútra. A hazavezető úton Harry azon tűnődött, milyen büntetést találjon ki magának. Valami igazán hatásos dolgon törte a fejét, ami a jövőben elriasztja a hasonló ostobaságoktól. Mint például egy aerobik–óra a SATS–ban.

Negyvenhatodik fejezet

Drammen, 2000. március 7.

Harry sosem értette, miért éppen Dramment pocskondiázzák folyton. Tény, hogy nem volt valami kimondottan szép hely, sőt, de mitől lett volna rosszabb, mint bármelyik túlzsúfolt, norvég kisváros? Eredetileg úgy tervezte, hogy megáll egy csésze kávéra Børsennél, de órájára pillantva meggondolta magát.

Edvard Mosken az ügetőpályánál lakott egy piros faházban. A garázs előtt egy régi Mercedes kombi parkolt. Maga Mosken az ajtóban állt. Hosszasan tanulmányozta Harry igazolványát, majd ezt mondta:

– 1965–ben született, Hole?

– Sokkal idősebbnek tűnik.

– Csak a rossz gének miatt.

– Kár magáért.

– Bizony.

Viszont tizennégy évesen már beengedtek a tizennyolc felettieknek való filmekre. Lehetetlen volt megállapítani, hogy Edvard Mosken értékelte–e a tréfát. Intett Harrynak, hogy menjen beljebb.

– Egyedül él? – kíváncsiskodott Harry, miközben Mosken a nappaliba vezette. A lakás tiszta volt és rendezett, és csak nagyon kevés személyes holmi volt szem előtt. Harryt határozottan a saját lakására emlékeztette.

– Igen. A feleségem elhagyott a háború után.

– Elhagyta?

– Elment. Lelépett.

– Értem. Gyerek?

– Volt egy fiam.

– Volt?

Edvard Mosken megtorpant és hátrafordult. – Talán nem fejezem ki magam elég érthetően, Hole? Felhúzott ősz szemöldöke éles ráncot rajzolt magas, tiszta homlokára.

– Csakis én tehetek róla – mondta gyorsan Harry.

– Kissé körülményes vagyok.

– Oké. Van egy fiam.

– Köszönöm.

– Mivel foglalkozott mielőtt nyugdíjba vonult?

– Volt néhány teherautóm.

Mosken Transport – hét évvel ezelőtt adtam el a céget. – Jól ment? – Elég jól. Aki megvette, megtartotta a nevet. A dohányzóasztalnál ültek egymással szemben, s Harrynak valami azt súgta, hogy itt nem lesz kávé. Edvard előredőlve ült a kanapén, a karját összefonta maga előtt, mintha azt akarná üzenni: gyerünk, essünk már túl rajta.

– Hol tartózkodott december 22–én éjszaka?

Harry idefelé úton döntötte el, hogy ezzel a kérdéssel fog indítani. Egyetlen kártyája kijátszásával – még mielőtt Moskennek alkalma nyílik felmérni a terepet, és rájön, hogy Harrynak nincs több dobása valami reakciót remélt kikényszeríteni az idős férfiből, valamit, amiből kiderül, van–e takargatnivalója. – Gyanúsítanak valamivel? – kérdezte Mosken. Arca enyhe csodálkozáson kívül semmit sem árult el. – Nagyon jó lenne, ha egyszerűen csak a kérdésre válaszolna, Mosken.

– Ahogy akarja. Itthon voltam.

– Ezt elég gyorsan rávágta.

– Hogy érti ezt?

– Nem gondolkodott rajta túl sokat.

Mosken arca olyasféle grimaszba rándult, mint amikor az ember szája mosolyogni próbál, de közben a szeme teljesen rezignált marad. – Higgye el, ha olyan vén lesz, mint én, azokra az estékre feltétlenül emlékezni fog, amikor nem otthon ült egyedül. – Sindre Faukétól kaptam egy listát azokról a norvégokról, akikkel együtt volt a sennheimi kiképzőtáborban. Gudbrand Johansen, Hallgrim Dale, maga és Fauke.

– Daniel Gudesont kifelejtette.

– Kifelejtettem volna?

– Ő meghalt a háború befejezése előtt, nem?

– De igen.

– Akkor miért említette meg a nevét?

– Ő is velünk volt Sennheimben.

Ha jól értettem, amit Fauke mondott, akkor több norvég is volt Sennheimben, de csupán maguk négyen élték túl a háborút.

– Így van.

– Akkor miért pont Gudesont emelte ki?

Edvard Mosken Harryra meredt, majd a levegőbe úszott a pillantása. – Olyan sokáig ott volt velünk. Róla tényleg mindenki azt gondolta, hogy túl fogja élni a háborút. Igen, teljesen biztosak voltunk benne, hogy Daniel Gudeson halhatatlan. Nem volt egy mindennapi figura.

– Tudta, hogy Hallgrim Dale meghalt?

– Mosken megrázta a fejét.

– Nincs különösebben meglepve.

Miért lennék? Inkább azon lennék meglepődve, ha azt hallanám, hogy valamelyikük még életben van. – És ha azt mondom magának, hogy megölték? – Hát, ez így mindjárt más. De miért meséli ezt el nekem? – Mit tud Hallgrim Daléról? – Az égvilágon semmit. Utoljára Leningrádnál láttam. Gránátsokkot kapott.

– Nem együtt utaztak haza?

Hogy Dale és a többiek hogy jöttek haza, arról fogalmam sincs. Én 1944 telén megsebesültem egy kézigránáttól, amit egy orosz vadászgépről dobtak le a lövészárokba.

– Egy repülőről?

Mosken féloldalasan elmosolyodott és bólintott. – Amikor a tábori kórházban magamhoz tértem, már javában zajlott a visszavonulás. 1944 nyarán az oslói Sinsen Iskolában létrehozott katonai kórházba kerültem. Utána pedig már jött a kapituláció. – Ezek szerint, miután megsebesült, egyiküket sem látta többé?

– Csak Sindrét. Három évvel a háború után.

– Miután letöltötte a büntetését?

– Igen.

– Teljesen véletlenül futottunk össze egy étteremben.

– Mit a véleménye Fauke dezertálásáról?

Mosken vállat vont. – Megvolt rá az oka. Mindenesetre olyan időpontban váltott oldalt, amikor még nem dőlt el semmi. Még nem lehetett tudni, mi lesz a háború vége. Ez több mint ami a norvégok többségéről elmondható.

– Ezt hogy érti?

Volt egy szólás a háború alatt: aki vár a döntéssel, mindig jól dönt. 1943 karácsonyán már látszott, hogy a vesztes oldalon állunk, de arról fogalmunk sem volt, hogy mennyire rossz a helyzet valójában. Úgyhogy igazából senki sem tehet szemrehányást Sindrének, amiért szélkakassá vált. Mint ahogy azoknak sem, akik az egész háború alatt a babérjaikon ültek, aztán néhány hónappal a háború vége előtt hirtelen tömegesen jelentkeztek az ellenállási mozgalomba. Őket egyszerűen csak „az utolsó napok szentjeiként" emlegettük. Közülük néhányan ma nyilvánosan bírálják azokat a norvégokat, akik a németek oldalán harcoltak.

– Konkrét személyre gondol? – Az embernek mindig eszébe jut egy s más, amit utólag fényesre pucolt glóriával háláltak meg. De ez igazából nem olyan fontos.

– Mi a helyzet Gudbrand Johansennel? Rá emlékszik?

– Persze. A végén megmentette az életemet. Ő...

Mosken az ajkába harapott. Mintha túl sokat fecsegett volna, gondolta Harry.

– Mi történt vele?

– Gudbranddal? Ha én azt tudnám!

A gránát... Gudbranddal és Hallgrim Daléval hárman voltunk a lövészárokban, amikor a kibiztosított gránát felénk pattogott a jégen, és eltalálta Dale sisakját. Csak arra emlékszem, hogy Gudbrand volt a kézigránáthoz legközelebb amikor az felrobbant. Mikor magamhoz tértem a kómából, már nem volt senki, aki elmesélhette volna, mi történt velük.

– Hogy érti ezt? Eltűntek?

Mosken tekintete az ablak felé vándorolt. – Azon a napon történt, amikor az oroszok teljes erejükkel támadásba lendültek, ezért finoman szólva is kaotikus állapotok uralkodtak. Mire én magamhoz tértem, a lövészárok, ahol eltaláltak bennünket, már rég az oroszok kezén volt, az ezredet pedig áthelyezték. Ha Gudbrand túlélte, akkor minden bizonnyal a Nordland ezred tábori kórházába került az Északi Egységhez. Ha Dale megsebesült, akkor valószínűleg vele is ugyanez történt. Minden bizonnyal én is odakerülhettem, de mire felébredtem, addigra már egy másik helyen voltam.

– Gudbrand Johansen nem szerepel a lakcímnyilvántartásban. Mosken vállat vont. – Akkor valószínűleg megölte a gránát. Magam is erre jutottam.

– Sosem próbálta megkeresni?

A férfi megrázta a fejét. Harry körbenézett, hátha talál valamit, ami arra utal, hogy Mosken tart otthon kávét – egy kanna, esetleg kávéscsészék. A kandallón egy nő képe állt aranykeretben. – Van magában keserűség amiatt, ami magával és a többi frontkatonával történt a háborút követően? – Ha a büntetésre gondol – amiatt nem. Én realista vagyok. A jogi leszámolás meg olyan volt, amilyen – politikai szempontból elkerülhetetlen volt. Elvesztettem egy háborút. Nem panaszkodom. Edvard Mosken váratlanul elnevette magát, Harry nem értette miért. Aztán újra elkomolyodott.

– Csak az fájt igazán, hogy hazaárulónak bélyegeztek minket. De azzal szoktam vigasztalni magam, hogy mi, akik ott voltunk, tudjuk, hogy az életünk árán is megvédtük a hazánkat.

– A politikai álláspontja akkoriban...

– Hogy ugyanaz–e a politikai álláspontom ma is?

Harry bólintott, Mosken pedig szárazon mosolygott. – Erre nem nehéz válaszolni, főtiszt. Nem. Hibáztam. Ennyire egyszerű.

– Később sem került kapcsolatba a neonáci csoportokkal? – Isten ments', dehogy! Viszont néhány évvel ezelőtt volt egy összejövetelszerűség fenn a Hokksundon. Akkor az egyik féleszű felhívott, hogy nem nem tartanék–e egy beszámolót a háborúról. Ha jól emlékszem, úgy nevezték magukat, hogy „Blood and Honour", vagy valami ilyesmi. Mosken előrehajolt az asztal fölött, aminek az egyik sarkán egy halom színes magazin tornyosult csinosan egymásra halmozva, precízen az asztal széléhez igazítva.

– Tulajdonképpen mi után kutakodik az NBSZ? Kartotékba rendezik a neonácikat? Mert ha erről van szó, akkor velem melléfogtak. Harry pontosan tudta, egyelőre mennyit mondhat el az ügyről, így a válasza voltaképp őszinte volt:

– Magam sem tudom pontosan, mit keresünk.

– Ez ismerősen hangzott.

Ismét nevetésben tört ki. Fülsértően magas és kellemetlen hang volt. Harry később arra a következtetésre jutott, hogy a gúnyos kacagás és a kávéhiány kombinációja alighanem döntő szerepet játszott abban, ahogyan a következő kérdését megfogalmazta: – Mit gondol, milyen lehetett a fiának egy náci múlttal rendelkező apa mellett felnőni? Mennyire lehetett mindez befolyással arra a tényre, hogy az ifjabb Edvard Mosken jelenleg börtönben van?

Harry abban a pillanatban megbánta a kérdést, amint a dühöt és fájdalmat megpillantotta az öreg szemében. Tisztában volt vele, hogy övön aluli ütés nélkül is megkapta volna a választ.

– Az a tárgyalás egy kutyakomédia volt! – fújtatott Mosken. – A védőügyvéd, akit a fiam mellé rendeltek, annak a bírónak az unokája volt, aki a háború után elítélt. Azért próbálják büntetni a fiamat, hogy elrejtsék a saját afölötti szégyenüket, amit a háború idején műveltek. Én...

Hirtelen elhallgatott. Harry várta a folytatást, de Mosken nem szólalt meg. Harry teljesen váratlanul érezni kezdte a gyomrában a láncát rángató kutyafalkát. Már egy jó ideje nem adtak hírt magukról. Inni akartak. – Az utolsó napok szentjeinek egyike? – kérdezte. Mosken megrántotta a vállát. Harry megértette, hogy a másik lezárta a témát. Az öreg az órára nézett.

– Készül valahova?

– Még le akarok menni a hétvégi házamhoz.

– Aha. Messze van?

– Grenlandon.

– Oda akarok érni, mielőtt besötétedik.

Harry felállt. A folyosón, miközben mindketten a megfelelő búcsúszavakon törték fejüket, Harrynak hirtelen eszébe jutott valami: – Azt mondta, hogy 1944 telén Leningrádnál megsebesült, ezért nyár végén a Sinsen Iskolába került. Közben hol tartózkodott?

– Mármint?

– Épp most fejeztem be Even Juul egyik könyvét.

Juul történész, a háború, az ellenállási mozgalom és a nemzetiszocializmus a szakterülete. – Nagyon jól tudom, ki az az Even Juul – mondta Mosken kifürkészhetetlen mosollyal.

– Juul azt írta, hogy a Norge ezredet a Krasznoje Szelonál oszlatták fel 1944 márciusában. Hol tartózkodott márciustól addig, amíg a Sinsen Iskolába nem került? Mosken sokáig nézte Harryt. Aztán kinyitotta a bejárati ajtót, és kikukkantott.

– Kezd fagyni – mondta.

– Vezessen óvatosan!

Harry bólintott. Mosken kihúzta magát, kezét szeme felé emelve az üres ügetőstadion felé hunyorgott, ahol a pálya szürke oválist rajzolt a koszos hóba. – Azoknak a helyeknek, ahol voltam, természetesen volt nevük valamikor – szólalt meg végül. – De ezek a helyek annyira megváltoztak, hogy már senki sem ismerne rájuk. A mi térképeink csak utakat, vízfelületeket és aknamezőket tartalmaztak, neveket nem. Ha azt mondom, hogy Párnuban voltam, Észtországban, az akár igaz is lehet – de biztosan nem tudom, és valószínűleg más sem tudja. 1944 tavaszán és nyarán egy hordágyon feküdtem, a gépfegyverek sortüzét hallgattam és a halálra gondoltam. Nem arra, hogy hol vagyok. Harry végighajtott a folyó mentén, és megállt a város hídja előtti piros lámpánál. Az E18–as útra vezető híd, hatalmas fogszabályzóként feszült a táj fölé, és elzárta a Drammenfjord felőli kilátást. Oké, talán tényleg mégsem túl szerencsések ezek a drammeniek. Harry hazafelé eredetileg meg akart állni egy kávéra Børsennél, de meggondolta magát. Eszébe jutott, hogy sört is árulnak. A lámpa zöldre váltott, Harry pedig gázt adott.

Edvard Mosken erőszakosan reagált a fiát érintő kérdésre. Harry elhatározta, hogy utánanéz, ki volt a bíró az ifjabb Mosken elleni ügyben. A tükörben egy utolsó pillantást vetett Drammenre. Biztos vannak ennél sokkal rosszabb helyek is.

Negyvenhetedik fejezet

Ellen irodája, 2000. március 7.

Ellen semmire sem jutott a dologgal.

Harry ellátogatott a lányhoz, aki régi, nyikorgó székében üldögélt. Már felvettek egy új embert mellé, egy fiatal fickót a steinkjeri köztisztviselői irodától, aki a következő hónapban kezd majd.

– Nem vagyok jós – mondta a lány Harry csalódott arcát látva. – A ma reggeli értekezleten a többieket is végigkérdeztem, de senki nem hallott semmiféle Hercegről. – Mi van a fegyverszakértőkkel? Csak van valami összefoglaló anyaguk a fegyvercsempészekről.

– Harry!

– Igen?

– Én már nem neked dolgozom.

– Nekem?

– Akkor veled na.

De valahogy mindig az az érzésem támad, mintha neked dolgoznék. Te goromba pokróc! Harry elrúgta magát, és forogni kezdett a széken. Négy teljes kör. Soha nem sikerült ennél többször körbefordulnia. Ellen a plafonra emelte tekintetét. – Oké, felhívtam a fegyverszakértőket is – folytatta. – Ők sem hallottak a Hercegről. Miért nem ad melléd egy asszisztenst az NBSZ? – Az ügy nem élvez elsőbbséget. Meirik megengedte, hogy tovább vigyem, de ő igazából csak azt akarja tudni, hogy a neonácik mit fundáltak ki május tizenhetedikére.

– Az egyik kulcsszó a fegyvermániás volt. Nem nagyon tudok a neonáciknál fegyvermániásabb közeget elképzelni. Miért nem kezded náluk? Akkor két legyet üthetnél egy csapásra.

– Ez már nekem is megfordult a fejemben.

Negyvennyolcadik fejezet

Ryktet, Grensen, 2000. március 7.

Even Juul a lépcső tetején várakozott, amikor Harry leparkolt a háza előtt. Burre a pórázát rángatva áll mellette.

– Túl gyorsan hajt – közölte Juul. – Miután telefonált, azonnal kocsiba vágtam magam, és alaposan beletapostam a gázba – magyarázkodott Harry. – Burre is jön? – Csak egy kicsit meglevegőztettem, amíg magára vártam. Gyerünk, Burre befelé! A kutya könyörgő pillantással bűvölte Juult.

– Most! Burre hátrált, aztán benyargalt a házba. Harry viszont összerezzent a váratlan kiáltásról. – Mehetünk – mondta Juul. Miközben elindultak, Harry egy arcot látott elővillanni a konyhaablak függönye mögül.

– Világosabb lett – mondta Harry.

– Világosabb?

Mármint a nappalok egyre hosszabbak. Juul csak bólintott. – Van valami, amit nem tudok kiverni a fejemből – szólalt meg Harry.

– Sindre Fauke családja. Hogy haltak meg?

– Már elmondtam. Megölte őket.

– Igen, de hogyan?

– Juul hosszan nézte Harryt, mielőtt válaszolt.

– Agyonlőtte őket.

– Mind a négyüket?

– Igen.

Nagy nehezen találtak egy parkolóhelyet a Grensenben, és elindultak arra a helyre, amit Juul, ahogy azt már a telefonban is elmondta, mindenképpen meg akart mutatni Harrynak.

– Szóval, ez a Ryktet – nézett körül Harry a gyéren megvilágított kávézóban. Az elnyűtt faasztaloknál csak néhány vendég üldögélt. Harryék egy–egy csésze kávéval az ablak mellé telepedtek. A helyiség túlsó felén két idősebb férfi abbahagyta a beszélgetést, és feléjük sandított.

– Arra a kávézóra emlékeztet, ahová járni szoktam – intett Harry a két öreg irányába. – A megrögzött hívők – mondta Juul. – Öreg nácik és frontkatonák, akik még mindig hisznek az igazukban. Itt gubbasztanak, és kiadják magukból a nagy árulás, a Nygaardsvold–kormány és a dolgok általános állapota felett érzett keserűségüket. Legalábbis, amelyik még lélegzik közülük. Ahogy elnézem, egyre ritkulnak a sorok.

– Még mindig politizálnak?

– Ó, hogyne, folyamatosan dühösek.

A fejlődő országoknak nyújtott anyagi támogatás, a honvédelem költségvetésének csökkentése, a női lelkészek, a homoszexuális partnerkapcsolatok, új honfitársaink – egyszóval szinte minden felháborítja ezeket a fiúkat, amit csak el tud képzelni. Szívük mélyén még mindig fasiszták.

– És maga szerint elképzelhető, hogy Úriás ide jár?

Legalábbis ha valamiért bosszút forral a társadalom ellen, itt hasonszőrűekre akadhat. Természetesen a frontkatonáknak több találkozóhelyük is van.

És minden évben úgynevezett bajtársi találkozót tartanak, amire az egész ország területéről érkeznek katonák és sokan mások, akik megjárták a keleti frontot. Ezek a találkozók azonban teljesen más jellegűek, mint ez a patkánylyuk. Ezek egyszerű összejövetelek, ahol a háborúban elesettekről emlékeznek meg, és egy szó sem eshet a politikáról. Nem, ha egy bosszút forraló frontkatonát keresnék, akkor biztosan ezen a helyen kezdeném keresni.

– A felesége is járt már hasonló, hogy is nevezte, bajtársi összejövetelen? Juul elképedve bámult Harryra, majd lassan megrázta a fejét.

– Csak egy ötlet volt – visszakozott gyorsan Harry.

– Csak gondoltam, talán mesélhetne nekem róla.

A feleségem soha nem vett részt ilyesmin! – csattant fel Juul. – Rendben. Van valami kapcsolat az – ahogy maga nevezte –, megrögzött hívők és a neonácik között?

– Ezt miért kérdi? – Kaptam egy fülest, ami alapján úgy tűnik, hogy Úriás egy közvetítő személyt használt a Märklin megvásárlásakor. Olyasvalakit, aki feltehetőleg egy fegyvermániás közegben mozog.

Juul a fejét rázta.

– A frontkatonák többsége nagyon sérelmezné, ha a neonácikkal azonos meggyőződésűnek nevezné őket valaki. Annak ellenére, hogy az újfasiszták általában óriási tiszteletet tanúsítanak a frontkatonák iránt. Ugyanis az ő szemükben ezek az emberek testesítik meg a végső, a legtökéletesebb álmot: fegyverrel a kézben védelmezni hazájukat és fajukat.

– Vagyis, ha egy frontkatona szert akar tenni egy fegyverre, akkor minden további nélkül számíthat egy neonáci segítségére?

– Igen, nagyon valószínű, hogy segítő szándékkal találkozna. De tisztában kell lennie azzal, hogy kivel érdemes tárgyalnia róla. Nem tud csak úgy bárki beszerezni egy olyan fegyvert, mint ami után maga nyomoz. Jellemző például, hogy amikor a hønefossi rendőrség nemrég egy razzia során átkutatta néhány neonáci garázsát, mindössze egy házilag készített golyókkal telepakolt, ócska, rozsdás Datsun, falándzsák és néhány tompa fejsze került elő. Ennek a társaságnak a zöme szó szerint a kőkorszakban leledzik.

– Akkor hol kezdjek hozzá ebben a környezetben egy olyan személy felkutatásához, aki nemzetközi fegyverkereskedőkkel tart fenn kapcsolatot?

– A problémát nem a szóba jöhető csoport nagysága jelenti. A Fritt Ord című nacionalista lap azt állítja, hogy nagyjából ezerötszázra tehető a nemzetiszocialisták és nemzetidemokraták száma. De ha felhívja a Monitort, ezt az önkéntes szervezetet, akik az egyik szemüket folyamatosan a fasiszta csoportosulásokon tartják, ők azt fogják mondani, hogy legfeljebb ötven aktív személyről lehet szó. Nem, a problémát az jelenti, hogy az anyagi eszközökkel rendelkező személyek, akik valójában a szálakat mozgatják, láthatatlanok.

Ők nem viselnek bakancsot, és nem tetováltatnak horogkeresztet a vállukra, hogy úgy mondjam. Elképzelhető, hogy olyan pozíciót töltenek be a társadalomban, amit fel tudnak használni az Ügy szolgálatában, de ahhoz hogy ezt kihasználhassák, nem szabad feltűnést kelteniük. Váratlanul egy sötét hang szólalt meg mögöttük: – Even Juul, hogy mertél idejönni?

Negyvenkilencedik fejezet

Gimle mozi, Bygdøy allé, 2000. március 7.

– Hol is tartottam? – kérdezte Harry Ellent, és előrébb tolta a lányt a sorban. – Ja, igen, éppen azon agyaltam, hogy odamenjek–e valamelyik zsémbes öregemberhez megérdeklődni, ismernek–e valakit, aki éppen merényletre készül, és alkalomadtán nem vásárolt–e az illető egy viszonylag drága fegyvert. Ebben a pillanatban az egyikük lecövekelt az asztalunk mellé, és síri hangon ezt kérdezte: „Even Juul, hogy mertél idejönni?"

– És mit csináltál? – kíváncsiskodott Ellen.

– Semmit.

Csak ültem és néztem, ahogy Even Juul tekintete szétcsúszik. Úgy nézett ki, mint aki kísértetet lát. Nyilvánvaló volt, hogy ismerik egymást. Egyébként ez a férfi volt a második ember ma, akivel találkoztam, és ismerte Juult. Az első Edvard Mosken volt.

– És ez miért annyira meglepő? Juul újságokban publikál, tévében szerepel – ismert ember. – Ez igaz. Mindenesetre Juul azonnal felpattant, és kivonult a kávézóból. Szinte rohannom kellett utána. Amikor az utcán utolértem, az arca falfehér volt. Rákérdeztem, hogy ki volt az a férfi a kávézóban, de azt állította, hogy fogalma sincs róla. Aztán hazavittem, de épp csak köszönt, amikor kiszállt a kocsiból. Teljesen higgadtnak tűnt. A tizedik sor jó lesz? Harry lehajolt a jegykiadó ablakhoz, és kért két jegyet. – Hát, nem állítanám, hogy nem vagyok szkeptikus – jegyezte meg Harry.

– Miért? – firtatta Ellen.

– Mert én választottam a filmet?

Hallottam, amint a buszon egy lány rágóval teli szájjal azt ecsetelte a barátnőjének, hogy a „Mindent anyámról" milyen szép film. Érted? Szép. – És? Mi bajod ezzel? – Ha egy lány azt mondja egy filmről, hogy szép, akkor azonnal elfog a „Sült zöld paradicsom"– érzés. Ti csajok mindig bedőltök a szirupos limonádéknak, amik ráadásul az Oprah Winfrey Show–nál is szegényesebb tartalommal bírnak. Mégis úgy érzitek, hogy valami szívet melengető, intelligens filmet láttatok. Popcornt? – lódította a lányt maga elé, a büfé előtt kígyózó sorba.

– Harry, te egy teljesen kiégett ember vagy. Reménytelen eset. Egyébként meg, tudod mit? Kim féltékeny lett, amikor kiderült, hogy egy kollégával megyek moziba.

– Gratulálok.

– Még mielőtt elfelejtem – fintorgott Ellen.

Megtaláltam az ifjabb Edvard Mosken ügyvédjének a nevét. És a nagyapjáét is, aki a hazaárulók elleni perben bíráskodott.

– Igen? Ellen elmosolyodott.

– Johan Krohn és Kristian Krohn.

– A mindenit!

Beszéltem a fiatalabbik Mosken elleni tárgyalás ügyészével. Mosken ámokfutást rendezett, amikor a fiát bűnösnek találták, és nekiugrott Krohnnak. Ordítva közölte, hogy Krohn és a nagyapja összeesküdtek a Mosken család ellen.

– Érdekes. – Akkor, ugye, te is úgy gondolod, hogy megérdemlek egy hatalmas popcornt? A „Mindent anyámról" lényegesen jobb volt, mint ahogy Harry várta. Ennek ellenére Rosa temetésének a közepén kénytelen volt megzavarni a könnyekben úszó Ellent, hogy megkérdezze tőle, merre van Grenland. A lány azt válaszolta, Grenland a Porsgrunn és Skien körül húzódó terület neve, és hogy innentől kezdve nyugodtan akarja végignézni a filmet.

Ötvenedik fejezet

Oslo, 2000. március 8.

Harry rádöbbent, hogy rövid az öltönye. Csak nézte, és nem tudta mire vélni. Tizennyolc éves kora óta egy dekát sem szedett magára. Ezt ráadásul 1990–ben vette Dressmannál a diplomaosztójára. Teljesen elképedve állt a liftben, miközben a tükörben a Dr. Martens cipő és a nadrágszára közül elővillanó zokniját tanulmányozta. Ez is csak a megoldatlan rejtélyek egyike lehet.

Ahogy liftajtó feltárult, Harry fülét azonnal megütötte a zene és az étkezde nyitott ajtajából előhömpölygő hangos csevegés. Az órára pillantott, negyed kilenc volt. Tizenegyig csak kibírja valahogy, aztán hazamegy. Mély levegőt vett, belépett az étkezdébe és körülnézett. A helyiséget tipikusan norvég módra rendezték be: téglalap alakú terem, üvegpult, aminek az egyik végén az ember megrendelte az ételt, világos bútorok és dohányzási tilalom. A rendezvényszervezők minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy léggömbökkel és piros terítőkkel álcázzák azt a helyiséget amit nap mint nap láttak. Bár itt is több volt a férfi, mint a nő, a nemek aránya határozottan kiegyensúlyozottabb volt, mint a gyilkossági csoport rendezvényein. Úgy tűnt, a többség már túl van néhány pohár italon. Linda említette, hogy lesz egy szűk körű előünneplés, és Harry megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy arra nem hívták meg.

– Harry, hogy te milyen jól nézel ki öltönyben!

Linda volt. Harry először meg sem ismerte a nőt a testre simuló ruhában, ami némi túlsúlya mellett nőies vonalait is kiemelte. Linda egy narancssárga italokkal teli tárcát dugott Harry orra elé.

– Öhm, kösz, nem kérek, Linda.

– Ne kéresd már magad, Harry! Buli van!

– Tonight we're gonna party like it's nineteen–ninety–nine... – üvöltötte Prince. Ellen előrehajolt a sofőrülésből, és lejjebb csavarta a hangerőt. Tom Waaler oldalról rápillantott.

– Csak egy kicsit hangos – mondta a lány, miközben arra gondolt, hogy már csak három hét van hátra addig, amíg az új kolléga megérkezik Steinkjerből, és végre megszabadulhat Tom Waalertől. Nem a zene miatt volt, és nem is maga a férfi zavarta, hiszen Waaler összességében egészen jó rendőr volt.

A telefonok idegesítették. Nem mintha Ellen Gjelten nem lett volna megértő a szexuális kapcsolatok bizonyos típusú ápolásával szemben, de Waaler telefonbeszélgetéseinek felét olyan nőkkel folytatta, akiket – amennyire Ellen ki tudta venni – éppen dobott, már korábban dobott, vagy hamarosan dobni fog. Az utóbbi telefonok voltak a legundorítóbbak. Ezeket a nőket egyelőre még nem fektette le, és Waaler hangja egészen sajátossá vált, amikor velük beszélt. Amikor Ellen meghallotta, legszívesebben felordított volna: Ne csináld! Ez a pasas csak bántani fog! Fuss! Ellen Gjeltennek akkora lelke volt, mint egy futballpálya, így könnyedén megbocsátotta az emberi gyengeségeket. De Tom Waalerrel még csak nem is az volt a baj, hogy gyenge lett volna, inkább, hogy emberség nem sok volt benne. Egész egyszerűen nem kedvelte a férfit.

Elhajtottak a Toyenparken mellett. Waaler kapott egy fülest, amely szerint valaki látta Ayubot az Aladdinban, a Hausmanngatén lévő perzsa étteremben. A pakisztáni bandavezért már a királyi palota parkjában történt decemberi támadás óta keresték. Ellen tudta, hogy elkéstek, így már csak annyit tehetnek, hogy körbekérdeznek, hátha tudja valaki, hol van a fiú. Persze, senki nem tud majd semmit, de legalább megmutatják magukat, és ezzel jelzik, hogy nem fogják békén hagyni Ayubot. – Várj meg a kocsiban, bemegyek és körülnézek – mondta Waaler.

– Oké.

Waaler kicipzározta a bőrdzsekijét. Hogy megmutassa az izmait, amit a rendőrség edzőtermében pumpált magára, gondolta Ellen. Vagy még inkább azért, hogy a vállán lévő pisztolytáska kivillanjon, s az étteremben lévők azonnal lássák, hogy fegyver van nála. A gyilkosságiaknál dolgozó rendőrtiszteknek folyamatos fegyverviselési engedélyük volt, de a lány tudta, hogy Waaler nem a szolgálati pisztolyt hordja magánál, hanem valami nagykaliberű dolgot, Ellennek nem volt kedve megkérdezni, mit. Az autók után a kézifegyverek képezték Waaler kedvenc beszédtémáját, és ha választania kellett, Ellen inkább az autókat részesítette előnyben. A lány nem hordott magánál fegyvert. Legfeljebb akkor, ha kifejezetten parancsba kapta, mint a tavaly őszi elnöklátogatáskor. Valami hátul az agyában morogni kezdett, aztán a hang egy bugyuta sláger digitalizált csengőhangváltozatába csapott át. Waaler telefonja volt. Ellen kinyitotta az ajtót, hogy utánakiabáljon, de a férfi már behúzta maga mögött az Aladdin ajtaját.

Elég unalmas volt ez a hét. Ellen nem is emlékezett még egy ennyire unalmas hétre, mióta elkezdett a rendőrségnél dolgozni. Tartott tőle, hogy ezt azért érezte így, mert végre jól alakult a magánélete. Hirtelen érdemes volt rendes időben hazaérni, viszont a szombati szolgálat, mint ez a ma esti is, kezdett áldozatvállalásnak tűnni. A telefon már negyedjére kezdte el a dalt. Csak nem az egyik lekoptatott lány? Vagy valaki, akit épp most fűz? Ha őt most Kim ejtené... De ő nem fogja ezt tenni. Tudta, és kész. A bosszantó dallam már ötödjére csendült fel.

Két óra múlva véget ér a műszak, hazamegy, lezuhanyozik és felugrik Kimhez a Helgesens gatéra. Aztán pedig jöhet egy gyors huncutkodás. Ellen elvigyorodott. Már hatodjára kezdi! Kihalászta a kézifék alól a telefont.

– Ez itt Tom Waaler üzenetrögzítője. Waaler úr pillanatnyilag nem tudja felvenni a telefont. Kérem, hagyjon üzenetet! Tréfának szánta, tulajdonképpen a nevét is hozzá akarta fűzni, de aztán valamiért mégsem tette, csak hallgatta a vonal másik végéről hallatszó szuszogást. Talán az izgalom kedvéért, de lehet, hogy egy. szerűen csak kíváncsiságból. Aztán leesett neki, hogy a másik a vonal végén azt hitte, valóban az üzenetrögzítőt érte el, és most a sípszóra vár! Megnyomta az egyik gombot. Píp.

– Helló, itt Sverre Olsen...

– Helló Harry, ez itt...

Harry megfordult, de Kurt Meirik mondatának másik felét elnyelte a basszus dübörgése, az önjelölt DJ ugyanis feltekerte a hangerőt és a hangfal közvetlenül Harry háta mögött üvöltött fel:

– That don 't impress me much...

Harry még csak húsz perce érkezett meg a rendezvényre, de már kétszer megnézte az óráját, és éppen negyedjére sorolta fel magának a következő kérdéseket: van–e köze egy alkoholista frontkatona meggyilkolásának a Märklin megvásárlásához? Ki képes olyan gyorsan és hatékonyan gyilkolni késsel, hogy fényes nappal Oslo központjában, egy kapualjban megölhessen valakit? Ki lehet a Herceg? Van–e köze az ügyhöz a fiatalabb Mosken elítélésének? Hová tűnt az ötödik frontkatona, Gudbrand Johansen? És Mosken miért nem vette a fáradságot, hogy a háború után megkeresse Johansent, ha az valóban megmentette az életét? Éppen az egyik hangfal mellett állt a sarokban, kezében egy pohár Munkholmmal – direkt nem üveggel, elkerülendő a kérdést, hogy miért alkoholmentes sört iszik –, és néhány fiatalabb NBSZ–alkalmazottat figyelt a táncparketten.

– Sajnálom, nem értettem! – emelte fel a hangját Harry. Kurt Meirik egy narancssárga italt forgatott a kezében. Csíkos, kék öltönyében a szokásosnál is soványabbnak tűnt. Az öltöny úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Harry gyorsan lejjebb rángatta saját zakója ujját, tisztában volt vele, hogy az inge ujja bőven kilátszik a mandzsettagomb felett. Meirik közelebb hajolt.

– Csak azt próbáltam elmondani, hogy ez itt a külügyi részleg vezetője... Harry most vette csak észre a mellette álló nőt. Vékony alkat. Egyszerű, piros ruha. Harryt kezdte hatalmába keríteni a felismerés.

So you got the looks, but have you got the touch...[38]

Barna szem, magas járomcsont, sötét tónusú bőr. A keskeny arcot keretező barna, rövid haj. A nő szeme már mosolygott. Harry emlékezett rá, hogy szép, de arra nem, hogy ennyire... ennyire elragadó. Ez volt az egyetlen szó, ami Harrynak eszébe jutott róla: elragadó. Tudta, a ténynek, hogy a nő most itt állt előtte, határtalan meglepetést kellett volna okoznia számára, de valahogy az egészben volt valami logika, ami miatt legbelül nagyon is ismerősnek érezte az egész helyzetet. – ...Rakel Fauke rendőrfelügyelő – mondta Meirik.

– Mi már ismerjük egymást – szólalt meg Harry.

– Valóban? – lepődött meg Meirik.

– Igen – mondta a nő.

De nem hiszem, hogy eljutottunk volna odáig, hogy a nevünket is eláruljuk egymásnak. A nő kinyújtotta kecses kezét, amitől Harrynak újra a zongora – és a balettórák jutottak eszébe.

– Harry Hole – mondta.

– Á, persze, maga az.

– A gyilkosságiaktól, ugye?

– Úgy van.

– Amikor találkoztunk, még nem tudtam, hogy maga az NBSZ új főtisztje. Ha említette volna, akkor... – Akkor mi lett volna? – kíváncsiskodott Harry. A nő finoman félrehajtotta a fejét.

– Igen, mi lett volna? – nevetett. A nevetését hallva Harry agyában újra ez az idióta szó villant fel: elragadó. – Mondjuk, elmondtam volna, hogy ugyanazon a helyen dolgozunk. Egyébként nem szoktam mások orrára kötni, hol dolgozom, mert rögtön jön az a rengeteg kérdés. Biztos maga is így van ezzel.

– Hajaj – sóhajtotta Harry.

A nő megint elnevette magát. Harry azon tűnődött, vajon mi történhetett, hogy folyton nevetnie kell. – Hogyhogy nem láttam magát eddig itt a házban? – kérdezte a nő. – Harry irodája a folyosó legvégén van – szólalt meg Meirik. – Aha – bólintott megértően a nő, de a szemében újra mosoly bujkált. – A folyosó legvégén, mi? Harry komoran bólintott. – Rendben – mondta Meirik. – Akkor most már ismerik egymást. Éppen a bárhoz indultunk, Harry. Harry várta, magukkal hívják–e, de hiába.

– Még látjuk egymást! – köszönt el Meirik.

Nyilván, gondolta Harry. Még sokan vannak hátra, akiknek ma este az NBSZ főnökétől és a rendőrfelügyelőtől meg kell kapniuk ezt a kollegiális a főnöktől–a–beosztottnak–járó–vállveregetést. Hátat fordított a hangfalnak, és közben egy lopott pillantást vetett a távozók felé. A nő felismerte. Emlékezett rá, hogy nem mutatkoztak be egymásnak. Egy slukkra kiürítette a poharat. Nem volt semmi íze. – There's something else: the afterworld...[39]

– Waaler becsapta a kocsi ajtaját. – Senki nem beszélt vele, nem látta és nem is hallott róla – mondta. – Gyerünk! – Aha, persze – mondta Ellen, vetett egy pillantást a tükörbe, és elkormányozta a kocsit a járdától.

– Hallom, kezded te is csípni Prince–t.

– Ezt meg honnan veszed?

– Felhangosítottad, amíg benn voltam.

– Ó.

– Fel kell hívnia Harryt.

– Valami baj van?

Ellen mereven előre figyelt a lámpák fényében megcsillanó, nedves, fekete aszfaltra.

– Mi baj lenne?

– Nem tudom.

– Csak úgy nézel ki, mintha történt volna valami.

– Nem történt semmi, Tom.

– Nem hívott senki? Hé! – Tom összerándult az ülésben és mindkét kezével a műszerfalnak támaszkodott. – Mi van, tényleg nem vetted észre azt a kocsit?!

– Bocs.

– Vegyem át?

– A kormányt? Miért?

– Mert úgy vezetsz, mint egy...

– Mint egy mi?

– Felejtsd el!

– Azt kérdeztem, hogy hívott–e valaki.

– Senki sem hívott, Tom.

– Ha hívtak volna, akkor mondtam volna, nem?

– Fel kell hívnia Harryt! Azonnal.

– Akkor meg miért kapcsoltad ki a telefonomat?

– Mi van? – Ellen rémülten meredt a férfira.

– Az utat nézd, Gjelten! Azt kérdeztem, miért...

– Mondtam már, hogy nem hívott senki.

A telefont pedig te magad kapcsoltad ki! Ellen akaratán kívül úgy felemelte a hangját, hogy a saját füle is belecsendült.

– Jól van, Gjelten – mondta a férfi.

– Nyugalom, csak kérdeztem.

Ellen igyekezett egyenletesen lélegezni és csak a forgalomra figyelni. A körforgalomnál balra kanyarodott a Vahls gate irányába. A szombat este ellenére a városnak ez a része szinte teljesen kihalt volt. Zöld. Jobbra a Jens Bjelkes gate felé. Balra, lefelé a Tøyengatára. Be a rendőrkapitányság garázsába. Egész idő alatt magán érezte Tom vizsgálódó tekintetét.

Amióta Rakel Faukéval találkozott, Harry egyszer sem nézett az órájára. Sőt, végül még Linda kérésének is engedett, és megismerkedett néhány kollégával. A csevegés azonban akadozott. Megkérdezték, milyen pozícióban dolgozik az osztályon, és miután válaszolt, ki is fogytak a témákból. Valószínűleg létezik valami íratlan szabály az NBSZ–nél, hogy az ember nem kérdezősködik sokat. Vagy csak magasról tettek az egészre. Ami tulajdonképpen rendjén is volt, mivel Harryt sem érdekelték különösebben a többiek. Visszatért a hangfal elé. Néhányszor látta felvillanni a nő piros ruháját. Úgy tűnt, körbejárt, de senkivel sem időzött sokáig. Abban teljesen biztos volt, hogy nem táncolt.

Atyaég, úgy viselkedem, mint egy tinédzser, gondolta. Aztán mégis rápillantott az órára. Fél tíz. Oda is mehetne hozzá mondhatna néhány szót, hogy lássa, mi történik. Ha nem történik semmi, akkor továbbáll, átesik a Lindának ígért táncon, és hazamegy. Ha nem történik semmi? Mégis mire számít?! Hiszen ez a nő egy gyakorlatilag házas rendőrfelügyelő! Úgy érezte, muszáj szereznie egy italt. Nem. Újra az órára sandított. A beígért tánc gondolatától kirázta a hideg. Haza akart menni a lakásába. A többség már úgyis jó hangulatban volt, sokan be is rúgtak. Persze, ha józanok lennének, akkor sem tűnne fel senkinek, hogy az új főtiszt, a leghátsó irodából, lelépett. Egyszerűen csak kiballag az ajtón, le a lifttel, végül pedig ki az Escorthoz, ami hűségesen várja az épület előtt. Úgy tűnt, Linda is jól érzi magát: szorosan kapaszkodott egy fiatal tisztbe, aki kissé izzadt mosollyal forgatta a táncparketten.

– Annak idején a Raga–koncerten egy kicsit nagyobb volt a lendület, nem gondolja? Harry szíve hevesebben vert, mikor meghallotta a nő mély hangját maga mellett.

Tom megállt Ellen asztala mellett.

– Bocs, hogy tapló voltam a kocsiban. Ellen összerezzent. Észre sem vette, hogy a férfi bejött az irodába. A telefonkagylót továbbra is a kezében tartotta, de még nem ütötte be a számokat.

– Á, hagyd csak, nem történt semmi – válaszolta.

– Inkább én vagyok egy kicsit... érted.

– Meg fog jönni?

A lány felkapta a fejét, de rájött, hogy ez most nem élcelődés volt, mert a férfi tényleg megértő arccal nézett rá. – Olyasmi – hagyta rá. Hogy került a szobájába, amikor sosem teszi be ide a lábát? – A szolgálatnak vége, Gjelten – intett Waaler a falon lógó óra felé, ami pontosan tíz órát mutatott. – Itt van a kocsim. Hadd vigyelek haza! – Kösz szépen, de még el kell intéznem egy telefont. Menj csak nyugodtan!

– Magántelefon?

– Nem, ez csak...

– Akkor megvárlak.

Waaler ledobta magát Harry régi irodai székébe, ami panaszosan megnyikordult. A tekintetük találkozott. A francba! Miért nem mondta azt, hogy magánügyben telefonál? Most már késő. Waaler rájött, hogy Ellen felfedezett valamit? Megpróbált olvasni a férfi tekintetében, de úgy tűnt, ezt a képessége cserbenhagyta, amikor elöntötte a pánik. Pánik? Most értette meg, hogy miért nem érezte soha jól magát Tom Waaler társaságában. Nem az érzéketlensége vagy a nőkkel, színes bőrűekkel, részegekkel, homokosokkal kapcsolatos nézetei miatt, sőt, még csak nem is azért, mert előszeretettel alkalmazott erőszakot. A lány kapásból fel tudott sorolni vagy tíz másik rendőrtisztet, akik ezeket a dolgokat illetően nem sokkal maradnak le Tom Waaler mögött, velük kapcsolatban mégis talált egy–két pozitívumot, melyek miatt képes volt eltekinteni mindettől. Tom Waalerrel azonban más volt a helyzet, és most már azt is tudta, miért: félt a férfitől.

– Tulajdonképpen ráér hétfőn is – szólalt meg végül.

– Nagyszerű – állt fel a férfi a székből.

– Akkor nyomás!

Waalernek az a fajta japán sportkocsija volt, amelyet Ellen olcsó Ferrari–utánzatnak tartott. Alacsonyan fekvő, mély ülése volt, ami összepréselte a vállat, hangszórói pedig mintha a kocsi felét betöltötték volna. A motor finoman duruzsolt a Trondheimsveien, az utcai lámpák fényei pedig sorra végigsuhantak az utastéren. A hangfalakból a mostanra már Ellen számára is ismerős falzetthang kúszott elő: ... Ionly wanted to be somé kind of a friend, only wanted to seeyou bathing…[40] Prince. A Herceg.

– Itt ki is ugrok – szólalt meg Ellen, miközben nagyon igyekezett, hogy a hangja természetesnek tűnjön. – Szó sem lehet róla – nézett Waaler a visszapillantó tükörbe. – A fuvar háztól házig szól. Hova megyünk pontosan? A lány leküzdötte a késztetést, hogy az ajtót feltépve kiugorjon a kocsiból.

– Itt jobbra – mutatta a lány.

– Harry, kérlek, legyél otthon!

Jens Bjelkes gate – böngészte Waaler fennhangon az utcatáblát, és bekanyarodott. Errefelé lényegesen jobban spóroltak a világítással, és a járdák is néptelenek voltak. Ellen lopva a férfira pillantott, akinek az arcán fények apró négyszögei siklottak végig. Vajon rájött, hogy tudja? Vajon azt is sejti, hogy a lány táskába dugott keze azt a fekete gázsprayt szorongatja, amit Németországban szerzett be, és amit ősszel Waalernek is megmutatott, amikor a férfi azt állította, hogy Ellen saját magát és kollégáit is veszélybe sodorja, ha nem hajlandó fegyvert viselni? Waaler akkoriban még diszkréten jelezte is, hogy tudna szerezni a lány számára egy praktikus kis kézifegyvert, amit bárhol elrejthet a testén, és ami természetesen regisztrálatlan lenne, így senki sem bukkanna Ellen nyomára, ha netán valami „szerencsétlenség" történik. Ellen akkor nem tulajdonított különösebb jelentőséget az ajánlatnak, azt gondolta, csupán a férfi ízetlen macsó tréfáinak egyike, és nevetve elhajtotta.

– Csak állj meg itt, a piros kocsi mellett. – De a négyes szám a következő tömbben van – ellenkezett Waaler. Említette volna, hogy a négyes szám alatt lakik? Még az is lehet, hogy igen, csak már elfelejtette. Olyan átlátszónak érezte magát, mint egy medúza. A férfi talán még azt is látta, milyen szaporán ver a szíve. A motor üresjáratban zümmögött. Waaler megállt. Ellen lázasan kutatott a kilincs után. Nyavalyás japán tervezők! Mi a fenéért nem képesek normális fogantyút szerelni az ajtókra?

– Viszlát hétfőn! – hallotta Waaler hangját maga mögött, amikor végre megtalálta a kart, és kikászálódott a kocsiból. Olyan mélyeket lélegzett a tél végi, szennyezett városi levegőből, mintha most bukkant volna a felszínre a jeges víz alól. Az utolsó hang, amit a ház nehéz bejárati ajtajának becsapódása után hallott, Waaler autójának olajozott zúgása volt, továbbra is üresjáratban.

Kulcsát szorongatva felviharzott a lépcsőn, csizmája kopogását visszaverte a lépcsőház fala. Aztán már benn is volt a lakásban. Miközben Harryt számát tárcsázta, Sverre Olsen üzenetét ismételgette magában: Itt Sverre Olsen! Még mindig várom a tíz lepedőt az öregember ágyújának a megrendeléséért. Hívj vissza otthon!

Ennyi volt, aztán le is rakta. Egy pillanat alatt rájött az összefüggésre. A rejtvény ötödik kulcsszavára, hogy ki volt a Märklin–üzlet közvetítője. Egy rendőr. Tom Waaler. Hát persze. Ha egy ilyen retardáltnak, mint Olsen, tízezer korona jutalék jár, akkor minden bizonnyal zsíros üzletről lehetett szó. Az öregember. Fegyvermániások. Szélsőjobbos szimpátia. A Herceg, aki hamarosan főtiszt lesz. A napnál is világosabb. Egy pillanatra fel is bosszantotta, hogy éppen ő, aki arról híres, hogy minden olyan részletet észrevesz, amit mások soha, hogyhogy nem jött rá korábban. Tudta, a paranoia már jó ideje a hatalmába kerítette, mégsem tudta ott, az étterem előtt kiverni a fejéből a gondolatot: Tom Waalernek minden lehetősége adott arra, hogy tovább másszon fölfelé, s tovább mozgassa a szálakat a hatalom védőszárnyai alól. És csak a jó ég tudja, vannak–e szövetségesei a rendőrségen. Ha belegondolt, persze voltak jó páran, akikről soha nem tudta volna elképzelni, hogy benne lennének, de az egyetlen, akiben száz százalékig megbízott, az Harry volt.

Végre kicseng. Nem jelez foglaltat. Persze Harry otthoni telefonja sosem foglalt. Gyerünk, vedd már fel! Ellen azzal is tisztában volt, hogy csak idő kérdése, hogy Waaler beszéljen Olsennel, amiből rögtön rájön, mi történt. Egy pillanatra sem volt kétséges számára, hogy attól a másodperctől fogva veszélyben forog az élete. Azonnal cselekednie kell, akár egyetlen rossz lépés is végzetes lehet. Egy hang szakította félbe gondolatait:

– Ez itt Hole üzenetrögzítője. Mondd!

Píp.

– Harry, a fenébe is! Itt Ellen.

Elkaptuk. Felhívlak a mobilodon. Miközben a noteszt fellapozta a h betűnél, az álla alá szorított telefonkagyló hangos koppanással a földre csúszott. A lány szitkozódott, aztán végül sikerült elővarázsolnia Harry mobilszámát. Tiszta szerencse, hogy a pasas sosem válik meg a telefonjától, gondolta, miközben tárcsázott. Ellen Gjelten egy nemrég felújított bérházban lakott egy szelíd, Helge nevű széncinege társaságában. A lakásnak fél méter vastag külső falai és dupla ólomüveg ablakai voltak, mégis megesküdött volna rá, hogy egy üresbe tett kocsi duruzsolását hallja az utcáról beszűrődni.

Rakel Fauke nevetett.

– Ha megígérte Lindának, hogy táncolni fog vele, akkor mérget vehet rá, hogy nem ússza meg egy laza kis lötyögéssel. – Vagy lelépünk. Kis szünet támadt, mire Harrynak leesett, hogy amit mondott, eléggé félreérthető, ezért gyorsan megkérdezte:

– És hogy került az NBSZ–hez? – Az orosz nyelv kapcsán – válaszolta a nő. – Beiratkoztam a honvédelmi minisztérium orosz kurzusára, utána pedig két évig tolmácsként dolgoztam Moszkvában. Kurt Meirik már akkor hívott, hogy dolgozzak náluk. Miután elvégeztem a jogi kart, egyenesen az NBSZ harmincötödik fizetési lépcsőjébe soroltak. Azt hittem, megfogtam az Isten lábát.

– És nem így történt?

– Megőrült?

Egykori csoporttársaim ma a háromszorosát keresik annak, amit én valaha is fogok. – Akkor miért nem hagyja a fenébe, és csinálja azt, amit ők? – Szeretem a munkámat – mondta a nő vállat vonva. – Közülük ezt nem sokan mondhatják el magukról.

– Ebben van valami.

Szünet.

Ebben van valami. Tényleg ennyit volt képes kinyögni? – És magával mi a helyzet, Harry? Szereti, amit csinál? Még mindig a táncparkett felé fordultak, de Harry elcsípte a nő méregető tekintetét. Ezerféle gondolat cikázott az agyában. Arról hogy a nő szeme és szája körül apró nevetőráncok húzódnak, hogy Mosken hétvégi háza közel fekszik ahhoz a helyhez, ahol a Märklin üres töltényhüvelyeire rábukkantak, meg hogy a Dagbladet szerint a városban lakó norvég nők negyven százaléka nem hűséges. És hogy meg kellene kérdeznie Even Juul feleségét, emlékszik–e a Norvégiaezred három katonájára, akiket egy repülőgépből kidobott kézigránát sebesített vagy ölt meg, valamint hogy nem kellene–e öltönyügyben szétnéznie a Dressmann év eleji árleszállításán, amit a TV3–on reklámoztak. De hogy szereti–e a munkáját?

– Néha igen – válaszolta végül.

– És mit szeret benne?

– Nem tudom.

– Ez így nagyon ostobán hangzik?

– Nem tudom.

Nem mintha még soha nem gondolkodtam volna el azon, miért lettem éppen rendőr. Már sokszor megtettem, de mégsem tudom. Lehet, hogy egyszerűen csak szeretem nyakon csípni a rosszfiúkat.

– És mit csinál olyankor, amikor nem a rosszfiúkra vadászik? – A Robinson–expedíciót nézem. A nő újra elnevette magát, és Harry tudta, hogy hajlandó lenne a legidiótább dolgokat is felsorolni, csak hogy megnevettesse. Összeszedte magát, és elmesélt pár némiképp komolyabb dolgot is pillanatnyi életéből, de miután igyekezett kerülni a kellemetlenebb témákat, nem sok dologról tudott beszámolni. Aztán, mivel a nő még mindig kíváncsinak tűnt, mesélt neki az apjáról és Søsről. Vajon miért mindig Søsnél lyukad ki, ha valaki arra kéri, hogy beszéljen magáról?

– Klassz lány lehet – jegyezte meg a nő.

– A lehető legklasszabb – mondta Harry.

És egyben a legbátrabb is. Sosem félt az új dolgoktól. Ő az élet igazi tesztpilótája. Harry elmesélte azt a történetet, amikor Søs szóbeli árajánlatot kért egy Jacob Aalls gatén lévő lakásra, amiről az Aftenposten lakberendezési oldalain látott fotókat, mert a képen szereplő tapéta az oppsali gyerekszobájukra emlékeztette. Végül kapott egy kétmillió koronás árajánlatot, azaz a nyár legmagasabb négyzetméterárát. Rakel Fauke annyira nevetett, hogy Harry zakójára lötyögtette a tequilát. – Az a legjobb benne, hogy amikor kudarcot vall, csak leporolja magát, és már készen is áll a következő öngyilkos merényletre. A nő egy zsebkendővel törölgette Harry zakójának hajtókáját.

– És maga, Harry, mit csinál, amikor kudarcot vall?

– Én? Hm.

Én egy ideig csak ücsörgök a földön. Aztán összeszedem magam. Az embernek nem nagyon van más választása.

– Ebben van valami. Harry felkapta a fejét, kíváncsi volt, hogy a nő a bolondját járatja–e vele. Rakel Fauke szemében vidámság csillogott. A nő erőt sugárzott de Harry kételkedett benne, hogy eddig túl sok csapás érte volna.

– Most maga következik, meséljen valamit! – mondta Harry. Rakel nem hagyatkozhatott a testvérére, mivel egyedüli gyerek volt, úgyhogy inkább a munkájáról mesélt. – Csak ritkán fordul elő, hogy elfogunk valakit – mesélte. – A legtöbb ügy egy barátságos telefonnal végződik, esetleg egy koktélpartival a nagykövetségen.

Harry kajánul mosolygott. – És hogyan rendezték el a Secret Service–ügynök ügyét, akit lelőttem? – kérdezte. – Telefonon vagy koktélpartival? A nő elgondolkodva nézte Harryt, miközben kezével egy jégkockát halászott ki a poharából. Egy csepp olvadt víz csordult végig lassan a kézfején, majd tovább vékony karkötője alatt a könyöke felé.

– Táncol, Harry? – kérdezte. – Ha jól emlékszem, épp tíz perce nyavalyogtam azon, hogy menynyire gyűlölök táncolni. A nő félrehajtotta a fejét.

– Úgy értettem, hogy táncol–e... velem?

– Erre a zenére?

A hangszóróból éppen a Let It Be pánsípverziója hömpölygött elő, mint valami nagyon sűrű, ragacsos szirup. – Túl fogja élni! Tekintse bemelegítésnek a nagy Linda–teszthez. A nő könnyedén Harry vállára tette a kezét.

– Mi most flörtölünk? – érdeklődött Harry.

– Hogy mondja, főtiszt?

Sajnálom, de rémesen gyenge vagyok a rejtett jelzések felfogásában, úgyhogy inkább megkérdeztem, hogy flörtölünk–e.

– Meg sem fordult a fejemben. Harry a nő dereka köré fonta a kezét, és megpróbálkozott néhány óvatos tánclépéssel. – Olyan érzés, mintha elvesztettem volna az ártatlanságomat – jegyezte meg. – Persze, elkerülhetetlen volt – ezen előbb–utóbb minden norvég férfinak át kell esnie.

– Maga meg miről beszél? – nevetett a nő.

– Arról, hogy egy kollégával táncolok egy céges bulin.

– Nem kényszerítettem.

Harry elmosolyodott. Lehetnének bárhol, és akár a Kacsatánc is szólhatna – visszafelé, ukulelén – ezért a táncért bármit megtett volna.

– Hát ez meg itt mi? – szólalt meg a nő.

– Nos...

Ez nem pisztoly, de tényleg rettenetesen boldog vagyok, hogy találkoztunk – idézte Harry a híressé vált mondatot. Lecsatolta a telefont a derekáról, elengedte a nőt, majd a hangfalhoz lépett, és rátette a mobilt a tetejére. Amikor visszaért Rakel–hez, a nő kinyújtotta felé a karját.

– Remélem, itt nem lop senki – jegyezte meg Harry. Szakállas vicc volt ez a rendőrség berkein belül, a nő már biztos ezerszer hallotta, mégis lágyan a férfi fülébe nevetett.

Ellen addig hagyta kicsengeni Harry mobilját, míg el nem érte a postafiókot. Aztán újra próbálkozott. Az ablaknál állt, és az utcát fürkészte. A kocsi sehol. Persze, hogy nincs már itt, biztosan túlreagálta az egészet. Tom már minden valószínűség szerint hazafelé tart az ágyába. Vagy valaki máséba. A harmadik próbálkozás után feladta, és inkább Kimet hívta. A férfi hangja fáradtnak tűnt. – Tegnap este héttől taxiztam – mondta. – Több mint húsz órát vezettem. – Gyorsan lezuhanyozom és indulok. Csak tudni akartam, hogy otthon vagy–e.

– Feszültnek tűnsz.

– Nincs semmi baj!

Nagyjából háromnegyed óra múlva ott vagyok. Használnom kell majd a telefonodat. És reggelig maradok. – Csodás! Nem ugranál be nekem egy doboz cigiért a Markveien lévő 7– Elevenbe?

– Oké. Majd hívok egy taxit.

– Minek?

– Majd később elmagyarázom.

– Tudsz róla, hogy szombat este van?

Kizárt, hogy elérd a taxitársaságot. Amúgy is, négy perc alatt ideérsz. Ellen habozott.

– Figyelj csak! – szólalt meg végül.

– Igen?

– Szeretsz?

Ellen, miközben a férfi mély hangját hallgatta, látta maga előtt félig lehunyt, álmos szemét és vékony, szinte elgyötört testét a paplan alatt a nyomorúságos kis lakásban a Helgensen gatén, aminek az egyetlen pozitívuma az Aker folyóra nyíló ablaka volt. Eközben egy pillanatra szinte Tom Waalerről is megfeledkezett. Legalábbis majdnem.

– Sverre!

Sverre Olsen anyja a lépcső aljában állt, és teli tüdőből kiabált, ahogy mindig is szokott, mióta a fia az eszét tudta. – Sverre, telefon! Úgy ordított, mintha legalábbis vízbe fulladni készülne.

– Majd fent felveszem, mama!

Felült az ágyban, felmarkolta a szekrényről a telefont, és a kattanást várta, ami azt jelentette, hogy az anyja odalenn letette a kagylót.

– Halló!

– Én vagyok az – a háttérben Prince szólt.

– Mindig Prince.

– Gondoltam – mondta Sverre.

– Hogyhogy?

A kérdés olyan gyorsan jött, hogy Sverre azonnal fedezékbe vonult, mintha ő tartozna a másiknak pénzzel, nem pedig fordítva. – Nem az üzenetem miatt hívtál? – kérdezett vissza Sverre. – Azért hívtalak, mert láttam a számodat a fogadott hívások között a mobilomban, ami szerint húsz harminckettőkor beszéltél valakivel. Miféle üzenetről hadoválsz? – Hát, a pénzemről. Kezdek teljesen leégni, te pedig megígérted...

– Kivel beszéltél?

– Mi? Hát, a csajjal, az üzenetrögzítődről.

Egészen dögös hangja volt. Valami új szerzemény...? A telefon másik végéről nem érkezett válasz, csak Prince énekelt tovább halkan. You sexy motherfucker[41]... A zene hirtelen elnémult.

– Halljam, mit mondtál pontosan!

– Csak azt, hogy...

– Állj! Azt mondtam, hogy pontosan!

Szóról szóra. Sverre, amilyen pontosan csak tudta, elismételte. – Rögtön gondoltam, hogy valami ilyesmi történhetett – mondta a Herceg. – Éppen most leplezted le az egész akciót egy kívülálló előtt, Olsen. Ha nem tömjük be azonnal a lyukat, akkor nekünk annyi! Megértetted? Sverre Olsen azonban nem értett semmit. A Herceg változatlanul nyugodt hangon elmagyarázta, hogy a telefonja rossz kezekbe került.

– Az nem az üzenetrögzítő volt, Olsen!

– Akkor ki volt az?

– Nevezzük egyszerűen csak ellenségnek.

– A Monitor? Valaki szaglászott, vagy mi?

Az illető éppen útban van a rendőrség felé. A te dolgod lesz megállítani a csajt.

– Micsoda? Én csak a pénzemet akarom...

– Fogd be, Olsen! Olsen befogta.

– Az Ügyről van szó.

– És te jó katona vagy, igaz?

– Igen, de...

Egy jó katona pedig eltakarít maga után, ugye? – Én csak közted és az öreg között közvetítek, te vagy az, aki... – Különösen, ha a katona felett ott lebeg három év börtön, mert csak formai hiba miatt van szabadlábon. Sverre nyelt egyet.

– Ezt honnan tudod? – kezdte.

– Ne ezzel foglalkozz!

Csak azt akarom, hogy megértsd, neked legalább annyi vesztenivalód van ezen az egészen, mint nekem és az egész testvériségnek. Sverre nem válaszolt, de nem is volt rá szükség.

– Csak hogy világosan lásd, Olsen: ezt nevezik háborúnak. És a háborúban nincs szükségünk gyávákra és csalókra. Azonkívül a testvériség megjutalmazza a katonáit. A tízezer mellé kapsz még negyvenezret, ha elvégezted a munkát. Sverre gondolkodott. Azon, hogy mit vegyen fel. – Hol? – kérdezte. – Schous plass, húsz perc múlva. Hozd magaddal, amire szükséged lesz!

– Maga nem iszik? – kérdezte Rakel.

Harry körülnézett. Az utolsó táncuk úgyszólván olyan szoros volt, hogy azt csak felhúzott szemöldökkel lehetett volna megemlíteni. Most visszavonultak egy asztalhoz az étkezde belsejébe.

– Már abbahagytam – válaszolta Harry.

– A nő bólintott.

– Ez egy hosszú történet – tette hozzá a férfi.

– Ráérek.

Ma este csak vidám történeteket szeretnék hallani – mosolygott Harry. – Beszéljünk inkább magáról. Milyen gyermekkora volt? Képes beszélni róla? Harry félig–meddig arra számított, hogy a nő nevetni kezd, de csak egy halovány mosolyt kapott. – Az anyám tizenöt éves koromban halt meg, de ettől eltekintve a nagy részéről képes vagyok beszélni. – Sajnálom. – Nincs mit sajnálnia, nem tudhatta. Anyám nagyon különleges asszony volt. De ma este csak vidám dolgokról beszélgetünk...

– Van testvére?

– Nincs. Csak én vagyok és az apám.

– Magának kellett az apjával törődnie egyedül, ugye?

A nő meglepődve nézett Harryra. – Tudom, hogy milyen az – mondta a férfi. – Én is elvesztettem az anyámat. Az apám éveken keresztül egy székben ült a falat bámulva. A szó szoros értelmében én etettem. – Az én apám egy nagy, építőipari cikkeket forgalmazó üzletlánccal foglalkozott, amit ő maga hozott létre a semmiből. Mindig azt hittem, hogy ez jelenti az életét. Anyám halálnak éjszakáján azonban az egész iránt elveszítette érdeklődését. Eladta a részét, még mielőtt minden kárba veszett volna. Mindenkit eltaszított magától, akit ismert, engem is. Végül egy megkeseredett, magányos ember lett. Rakel sóhajtott.

– Én meg éltem a magam életét. Moszkvában találkoztam egy férfival, apám pedig úgy érezte, elárultam, amikor hozzámentem egy oroszhoz. Amikor Oleget magammal hoztam Norvégiába, nagyon megromlott a kapcsolatunk. Harry felállt, majd egy margaritával és egy kólával tért vissza. – Kár, hogy nem találkoztunk a jogi karon, Harry! – Akkoriban én egy igazi idióta voltam – mondta a férfi. – Mindenkivel agresszíven viselkedtem, aki nem ugyanazokat a lemezeket és filmeket szerette, amiket én. Senki sem szeretett, és én sem kedveltem őket.

– Ezt azért nem hiszem. – Ezt egy filmből csentem. A fickó, aki ezt mondja, fel akarja szedni Mia Farrow–t. Mármint a filmben. Még sosem próbáltam ki, hogy a való életben működik–e. – Hát – mondta a nő, és elgondolkodva belekortyolt a margaritába –, szerintem ez elég jó kezdés. Elnevették magukat, és elkezdtek jó és rossz filmekről beszélgetni, illetve jó és rossz koncertekről, amiken ott voltak, és közben Harry rájött, hogy a nővel kapcsolatos első benyomásainak jó részén változtatnia kell. Például húszévesen Rakel egyedül körülutazta a Földet. Harry ennyi idősen mindössze egy sikertelen interrail utazást és kezdődő alkoholizmusát tudta felmutatni élettapasztalatként.

A nő az órára pillantott. – Tizenegy óra. Valaki már vár otthon. Harry érezte, ahogy a szíve lesüllyed a gyomrába.

– Engem is – emelkedett fel.

– A szörny az ágyam alatt. Hadd vigyem haza!

– A nő elmosolyodott.

– Igazán nem szükséges.

– Ugyan, mondhatni útba esik.

– Maga is a Holmenkollenen lakik?

– Mellette. Vagyis szinte a közelben. Bislett.

– A nő nevetett.

– Vagyis a város másik végében.

Akkor már értem, miben sántikál. Harry kissé együgyű arccal mosolygott. A nő a karjára tette a kezét. – Meg kell tolni a kocsiját, ugye?

– Úgy tűnik, elment, Helge – állapította meg Ellen.

Kabátban állt az ablaknál, és a függöny mögül kukucskált kifelé. Az utca üres volt, az eddig lenn várakozó taxi éppen elindult három, meglehetősen jókedvű barátnővel. A félszárnyú széncinege nem válaszolt, csak pislogott, és az egyik lábával a hasát vakargatta.

Megpróbálta még egyszer felhívni Harryt, de újra csak a női hangot érte el, ami kitartóan ismételgette, hogy a mobiltelefon ki van kapcsolva, vagy a tulajdonos olyan helyen tartózkodik, ahol nincsen térerő.

Így aztán Ellen letakarta a kalitkát, jó éjszakát kívánt a madárnak, lekapcsolta a villanyt, és bezárta maga mögött az ajtót. A Jens Bjelkes gate továbbra is néptelen volt, így elsietett a Thorvald Meyers gate irányába, amiről tudta, hogy szombat esténként mindig tele van emberekkel. A Fru Hagen előtt odaintett néhány ismerősnek, akikkel időnként váltottak néhány szót egy–egy elázott estén a Grünerløkka kivilágított sípályáján. Eszébe jutott, hogy cigarettát ígért Kimnek, úgyhogy megfordult, és elindult a Markveien lévő szupermarket irányába. Újra egy ismerősnek tűnő arcra tévedt a tekintete, automatikusan elmosolyodott, amikor látta, hogy a férfi ránéz.

Miközben a 7–Elevenben megpróbálta felidézni, vajon Kim Camelt vagy Camel Lightot szív–e, rádöbbent, hogy milyen rövid ideje vannak csak együtt, és még mennyi mindent meg kell tanulniuk egymásról. És arra is, hogy életében először fordult elő, hogy ez a felismerés nem megriasztotta, hanem tényleg nagyon örült neki. Egészen egyszerűen boldog volt. A gondolat, hogy a férfi mindössze három háztömbnyire innen az ágyban fekve várja, édes volt, és egyúttal el is gyengítette. Végül a Camel mellett döntött, és türelmetlenül várta, hogy kiszolgálják. Amikor kiért az utcára, elhatározta, hogy a folyó mentén húzódó, rövidebb utat választja. Útközben azon morfondírozott, milyen rövid távolság elég ahhoz egy városban, hogy a nyüzsgő tömegből a teljes elhagyatottságba csöppenjen az ember. Hirtelen csak a folyó locsogását és a csizmája alatt megcsikorduló havat hallotta. És mire rájött, hogy nem csupán a saját léptei zajáról van szó, már késő volt megbánni, hogy a rövidebb út mellett döntött. Most már a zihálás is eljutott a füléig. Ideges és dühös, gondolta Ellen, és azonnal megértette, hogy életveszélyben van. Nem fordult meg, csak futásnak eredt. A lépések azonnal átvették mögötte a ritmust. Próbált nyugodtan és minden erejét kihasználva futni, igyekezett nem pánikba esni és hadonászni. Ne úgy fuss, mint egy megveszekedett vénasszony, biztatta magát, és megragadta kabátja zsebében a gázsprayt. A lépések azonban könyörtelenül közeledtek. Arra gondolt, hogy ha beér a gyalogúton magányosan álló lámpa fényébe, akkor megmenekül. Persze tudta, hogy ez nem igaz. Már a lámpa alatt járt, amikor az első ütés eltalálta a vállát, ő pedig az oldalára zuhant a hóba. A második ütés a karját bénította meg, a gázspray kicsúszott elerőtlenedett kezéből. A harmadik ütés a térdkalácsát zúzta össze, de a fájdalom olyan mély volt, hogy a torkára forrasztotta a sikolyt, és hófehér nyakán kidagadtak az ütőerek. A lámpa sárga fényében látta, ahogy a támadó a magasba lendíti a baseballütőt, és rájött, hogy ugyanezt a férfit látta a Fru Hagen előtt, amikor megfordult. A lányban megbúvó rendőr automatikusan végigpásztázta a férfi rövid, zöld kabátját, fekete bakancsát és a fekete combat–sapkát. Aztán az első fejére mért ütés szétzúzta a látóidegeit, és a koromfekete éjszaka elfedett mindent.

Az erdei szürkebegyek negyven százaléka túléli, gondolta. Most már valahogy túl fogom élni ezt a telet. Ujjai a hóban tapogatóztak, próbált találni valamit, amibe belekapaszkodhat. A második ütés a tarkóján érte. Már tényleg nincs sok hátra belőle, gondolta. Túl fogom élni ezt a telet.

Harry Rakel Fauke villájának kocsifelhajtójánál állította le a kocsit, a Holmenkollenen. A fehér holdfény valószínűtlen, sápadt árnyalattal vonta be a nő bőrét, és még a kocsi utasterének félhomályában is látszott a szemén, hogy nagyon fáradt.

– Akkor itt volnánk – szólalt meg Rakel.

– Itt volnánk – visszhangozta Harry.

– Szívesen behívnám, de...

– Harry nevetett.

– Gondolom, Oleg nem lenne elragadtatva az ötlettől.

– Oleg már édesdeden alszik. A bébiszitterre céloztam.

– Bébiszitter?

– Oleg bébiszittere az egyik NBSZ–es lánya.

Tényleg ne értsen félre, de nehezen viselem az ilyen típusú pletykákat a munkahelyen. Harry a műszerfalat bámulta. A sebességmérő üvege megrepedt, és az a gyanúja támadt, hogy az olajszintjelző biztosítéka is kiégett.

– Oleg a fia? – Igen. Miért, mit gondolt? – Öhm. Azt hittem, hogy arról a férfiről beszélt, akivel együtt él. – Együtt élek? A szivargyújtó is hiányzott, lehet, hogy még a rádióval egyszerre lopták el.

– Oleg még Moszkvában született – mondta a nő.

– Két évig éltem együtt az apjával.

– Mi történt?

– A nő vállat vont.

Nem történt semmi. Csak már nem szerettük egymást. Én pedig visszaköltöztem Norvégiába.

– Akkor maga...

– Egyedülálló anya vagyok – bólintott a nő.

– És mi a helyzet magával?

– Én is egyedül vagyok. Mint az ujjam.

Mielőtt átjött hozzánk dolgozni, valaki említett valamit magáról és a lányról, akivel közös irodájuk volt a gyilkosságiaknál. – Ellen? Nem, csak nagyon jóban voltunk. Illetve nagyon jóban vagyunk. Még most is gyakran segít nekem.

– Miben?

– Abban az ügyben, amin dolgozom.

– Ó igen, abban az ügyben.

Rakel újra az órájára pillantott. – Segítsek kinyitni az ajtót? – kérdezte Harry. A nő mosolyogva megrázta a fejét, és vállával erősen meglökte az ajtót, ami panaszos nyikorgással kinyílt. A Holmenkollåsen csöndes volt, csupán az öreg fenyők finom susogása hallatszott. A nő egyik lábával kilépett a hóba.

– Jó éjt, Harry!

– Csak még valami.

– Igen?

Amikor a múltkor itt jártam, hogyhogy nem kérdezte meg, hogy mit akarok az apjától? Csak annyit kérdezett, hogy tud–e nekem segíteni. – Foglalkozási ártalom. Csak olyasmire kérdezek rá, amihez közöm van. – És továbbra sem kíváncsi rá? – Én mindig kíváncsi vagyok, legfeljebb nem kérdezek. Mi az az ügy?

– Egy egykori frontkatonát keresek, akivel az apja feltehetőleg együtt harcolt a fronton. A férfi vásárolt egy Märklin–puskát. Egyébként az apja egyáltalán nem tűnt megkeseredettnek, amikor nála jártam. – Igen, úgy látszik, ez az írásdolog felrázta egy kicsit. Én is meglepődtem rajta.

– Talán egy nap újra visszatalálnak egymáshoz.

– Talán.

– A pillantásuk találkozott és összefonódott.

– Most flörtölünk? – kérdezte Rakel.

– Meg sem fordult a fejemben.

Harry még akkor is maga előtt látta a nő nevető szemét, amikor a Bisletten leparkolt a tilosban. Felballagott a lakásába, visszazavarta a szörnyet az ágy alá, majd anélkül aludt el, hogy a nappaliban észrevette volna az üzenetrögzítő apró, pirosan pislogó lámpáját.

Sverre Olsen csöndben behúzta maga mögött az ajtót, levette a cipőjét, és felosont a lépcsőn. Átlépte azt a lépcsőfokot, amiről tudta, hogy nyikorog, de azonnal rájött, hogy teljesen haszontalan volt igyekezete:

– Sverre?

– A kiabálás a nyitott ajtajú hálószobából jött.

– Hol voltál?

– Csak kinn, mama. Megyek, lefekszem.

Elengedte füle mellett anyja szavait, nagyjából úgyis sejtette, mik lehetnek. Amúgy is olyanok voltak, mint a havas eső, ami azonnal eltűnik, amint eléri a földet. Aztán végre magára zárta az ajtót. Hanyatt feküdt az ágyon, a plafonra meredt, és hagyta, hogy a történtek újra leperegjenek előtte. Olyan volt, mint egy film. Aztán behunyta a szemét, próbálta kizárni a képeket az agyából, de a film nem állt le. Fogalma sem volt róla, ki lehetett ez a lány. A Herceggel a megbeszéltek szerint a Schous plasson találkoztak, és kocsival mentek tovább a lány lakásához. Úgy parkoltak le, hogy ne láthassa őket az ablakból, ők viszont észrevegyék, ha kilép a házból. A Herceg azt mondta, akár egész éjszaka eltarthat, igyekezett megnyugtatni Sverrét, aztán bekapcsolta azt az átkozott néger zenét, és hátradöntötte az ülés támláját. De a kapu fél óra múlva már ki is nyílt, és a Herceg megszólalt:

– Ő az.

Sverre utánaeredt, de a sötét utcában már nem érte utol, a másik úton pedig rengetegen voltak körülöttük. Amikor a lány egyszer hirtelen sarkon fordult és egyenesen ránézett, egy pillanatig egészen biztos volt benne, hogy lelepleződött, s a kabátja ujjába dugott baseballütő sem maradt rejtve, aminek a vége kilógott a gallérja fölött. Sverre annyira megijedt, hogy képtelen volt arca rángását kordában tartani, de később, amikor a lány kilépett a 7–Elevenből, rémülete már haragba csapott át. Onnantól kezdve, hogy a gyalogút melletti lámpa fényébe értek, csak félig–meddig tudta felidézni a történteket. Persze, tisztában volt vele, hogy mi történt, mégis olyan érzése volt, mintha az események egy része kitörlődött volna az agyából. Mint azokban a tévés vetélkedőkben, ahol az embernek a kép egy kis szeletéből kell kitalálnia, hogy mit lát.

Kinyitotta a szemét. Az ajtó feletti beázott gipszkartonra siklott a tekintete. Ha megkapja a pénzt, hív egy bádogost, hogy javítsa ki a tetőn lévő lyukat, ami miatt a mama már olyan régóta macerálja. Igyekezett a tetőfedésre koncentrálni, de nagyon jól tudta, hogy csak a történtekről próbálja elterelni a gondolatait. Mert valami nem stimmelt. Most valami nagyon más volt. Nem olyan, mint azzal a sárgával a Dennis Kebabban. Mert ez egy közönséges norvég lány volt. Rövid, barna haj, kék szem. Akár a húga is lehetett volna. Próbálta azt ismételgetni, amit a Herceg sulykolt belé: hogy ő katona, és ez az egész az Ügy érdekében történt.

Azt a képet nézte, amit a horogkeresztes zászló alá szegezett fel a falra. A kép Heinrich Himmlert – SS–Reichführer und Chef der Deutschen Polizei[42] – ábrázolta a szónoki emelvényen, amint 1944–ben Oslóban beszédet intéz a norvég önkéntesekhez, akik épp akkor tették le az esküt a Waffen–SS–be. Zöld egyenruha, SS–kezdőbetűk a galléron. A háttérben Vidkun Quisling. Himmler. Méltóságteljes halál 1945. május 23–án. Öngyilkos lett.

– A rohadt életbe!

Sverre felpattant, és nyugtalan járkálásba kezdett a szobában. Az ajtó melletti tükör előtt hirtelen megtorpant, lassan megérintette a fejét, aztán végigkutatta a kabátja zsebeit. A francba, hová lett a combat–sapka? Egy pillanatra elöntötte a pánik a gondolattól, hogy talán még mindig a lány mellett fekszik a hóban, de aztán eszébe jutott, hogy amikor visszaszállt a Herceg kocsijába, a sapka még rajta volt. Megkönnyebbülve fellélegzett.

A baseballütőtől, ahogy a Herceg figyelmeztette, megszabadult, letörölte róla az ujjlenyomatokat, és az Akerbe dobta. Innentől kezdve nem volt más hátra, csak meglapulni, és várni. A Herceg azt mondta, mindent elintéz – ahogy azt már korábban is tette. Fogalma sem volt róla, hogy a Herceg hol dolgozik, mindenesetre biztos, hogy jó kapcsolatai vannak a rendőrségnél. Sverre levetkőzött a tükör előtt. A bőrét díszítő tetoválások szürkének tűntek a függönyön átszűrődő, ezüstös holdfényben. Ujjával végigsimította a nyakában lógó Vaskeresztet. – Te kurva – morogta. – Átkozott komcsi kurva. Kelet felől már szürkült az ég, mire végre elaludt.

Ötvenegyedik fejezet

Hamburg, 1944. június 31.

Helena, drága szerelmem!

Mindennél jobban szeretlek ezen a világon, és ezt most már te is tudod. Bár csak nagyon kevés időnk volt, és még ott áll előtted egy hosszú és nagyon boldog élet (ebben egészen biztos vagyok), remélem, hogy sosem felejtesz el majd egészen. Éjszaka van, Hamburg kikötőjében ülök egy hálóteremben, odakinn bombák zuhognak. Egyedül vagyok, a többiek az óvóhelyekre és a pincékbe menekültek. Nincs áram, de a kinn tomboló lángok bőséges fényt adnak.

Még Hamburg előtt le kellett szállnunk a vonatról, mert a síneket az előző éjszaka szétbombázták. Teherautón fuvaroztak be bennünket a városba, ahol rettenetes látvány tárult elénk. Szinte minden második ház romokban hevert, a füstölgő törmelékek között kutyák sompolyogtak, és mindenfelől sovány, rongyos gyerekek bámultak a teherautó felé hatalmas, üres szemekkel. Két évvel ezelőtt, a Sennheimbe vezető úton, már láttam egyszer Hamburgot, de most szinte fel sem ismertem a várost. Akkor meg voltam róla győződve, hogy az Elba a legszebb folyam, amit valaha láttam – ma törött deszkák és roncsok maradványai kavarognak a barna, iszapos habok közt, és azt beszélik, hogy a vízben lebegő hullák megmérgezték a vizét. Újabb éjszakai bombatámadásokról is hallani, és hogy ezeket már csak vidéken lehet túlélni. A tervek szerint ma éjjel tovább kellett volna utaznunk Koppenhágába, de az északi vasútvonalakat is szétbombázták.

Sajnálom, hogy ennyire rosszul írok németül. És amint látod, a kezem is reszket, de ez inkább bombák miatt van, amiktől az egész épület rázkódik, és nem azért, mert félek. Mitől is kellene most félnem? Innen, ahol ülök, épp egy tűztornádónak vagyok a tanúja. Ez egy olyanjelenség, amiről már nagyon sokat hallottam, de még sosem láttam. Olyan, mintha a kikötő másik oldalán a lángok mindent magukba szívnának, elszabadult deszkadarabok és egész bádogtetők repülnek felé. A tenger pedig forr! A távolabbi kikötőhidak alatt hatalmas hullámok emelkednek ki, aztán zuhannak vissza a vízbe, ha egy szerencsétlen úgy próbálná menteni az életét, hogy a tengerbe ugrik, elevenen megsülne. Amikor kinyitottam az ablakot, érezni lehetett, hogy a levegőből kiürült az oxigén. Ordítást is hallottam – mintha valaki a lángok közepében állna, és egyre csak üvöltene. Iszonyatos, igen, de egyben hívogató is.

A szívem annyira csordultig van szerelemmel, hogy sebezhetetlennek érzem magam – és ezt neked köszönhetem, Helena. Ha egyszer gyermeked születik (tudom, hogy szeretnéd), azt akarom, hogy meséld majd el neki a rólam szóló történeteket. Meséld csak úgy, mintha valóban mesék lennének, mert azok is voltak – igaz mesék! Úgy döntöttem, kimegyek az éjszakába, és megnézem, mi van odakinn, találkozom–e valakivel. Ezt a levelet itt hagyom az asztalon, a katonai kulacsomba rejtve. A szuronyommal belekarcoltam a nevedet és a címedet, akik megtalálják, érteni fogják.

Szerelemmel:

Úriás

ÖTÖDIK RÉSZ - HÉT NAP

Ötvenkettedik fejezet

Jens Bjelkes gate, 2000. március 9.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője.

– Hagyj üzenetet!

– Szia Ellen, itt Harry.

Amint hallod, ittam, és nagyon sajnálom. Tényleg. De józanul valószínűleg nem hívtalak volna fel. Biztosan megérted. Kinn voltam ma a tetthelyen. Hanyatt feküdtél a hóban, az Aker mentén haladó gyalogúton. Egy fiatal pár talált rád éjfél után útban a Blå felé. A halál oka: tompa eszközzel fejre mért ütések nyomán bekövetkező súlyos sérülések az agy elülső oldalán. A tarkódra mért ütés következtében háromszoros koponyatörést szenvedtél, ezenkívül összetörték a bal térdkalácsodat, és ütésnyomot találták a jobb válladon is. Gyaníthatóan az összes ütés ugyanattól az eszköztől származik. Doktor Blix szerint a halál beálltának időpontja huszonhárom és huszonnégy óra közé tehető. Úgy néztél ki, mint... én... várj egy kicsit.

Bocsánat. Szóval, a helyszínelők nagyjából húsz különböző lábnyomot rögzítettek az úton, és még néhányat a körülötted lévő hóban, a legfrissebbeket azonban szétrugdosták. Alighanem szándékosan. Egyelőre egyetlen tanú sem jelentkezett, de megtesszük a szokásos köröket a környéken lakóknál. Sok ablak nyílik az út felé, a KRIPOS szerint előfordulhat, hogy valaki esetleg láthatott valamit. Én viszont csak minimális esélyt látok erre, ugyanis a svéd tévében az ottani Robinson–expedíció egyik ismétlése ment háromnegyed tizenegytől fél tizenkettőig. Tréfa volt. Csak próbálok vicces lenni, hallod? Ó, igen, és találtunk egy fekete sapkát néhány méterre tőled. Vérfoltok voltak rajta, és bár nagyon sok vért vesztettél, doktor Blix szerint nem spriccelhetett el olyan messzire. Ha a te véred van rajta, akkor a sapka nyilvánvalóan a gyilkosé. Elküldtük a vért elemzésre, a sapka pedig a laborba került, ahol analizálják a rajta lévő haj – és bőrmaradványokat. Ha a fickónak nem is hullott a haja, akkor remélhetőleg legalább a fejbőre korpás volt. Haha. Ugye, nem felejtetted el Ekmant és Friesent? Egyelőre nem tudok több kulcsszót adni neked, de szólj, ha eszedbe jutott valami. Mit is akartam még? Ja igen, Helge hozzám költözik. Tudom, hogy ez a változás nem lesz könnyű neki, de egyikünknek sem az, Ellen. Kivéve talán téged. Most iszom még egy pohárral, és egy kicsit elgondolkodom ezen.

Ötvenharmadik fejezet

Jens Bjelkes gate, 2000. március 10.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője.

– Hagyj üzenetet!

– Szia Ellen, itt újra Harry.

Ma nem mentem dolgozni, de Blix dokit felhívtam. Boldog vagyok, mert kiderült, hogy nem bántalmaztak szexuálisan, és amennyire fel tudtuk mérni, a holmijaid is érintetlenek maradtak. Vagyis egyelőre semmiféle indítékunk nincs. Persze, az is lehet, hogy a tettes nem jutott el odáig, hogy megtegye, amit eredetileg eltervezett. Vagy nem volt képes megtenni. Ma jelentkezett két tanú, aki látott téged a Fru Hagen előtt, és a bankkártyádon is rögzítettek 22.55–kor egy vásárlást a Markveien lévő 7–Elevenben. A pasid, Kim, egész nap benn volt, kihallgatáson. Elmondta, hogy hozzá indultál, és megkért téged, hogy vegyél neki cigarettát. A KRIPOS–nál az egyik srác azon akadt fenn, hogy más márkát vettél, mint amit a pasid szív. Kimnek egyébként nincs használható alibije. Nagyon sajnálom, Ellen, de pillanatnyilag ő az első számú gyanúsítottjuk.

Amúgy épp most ment el egy látogatóm. Rakelnek hívják, és az NBSZ–nél dolgozik. Azt mondta, csak felugrott megnézni, hogy vagyok. Itt volt egy ideig, de nem beszéltünk túl sokat. Azt hiszem, nem ment valami jól.

Helge üdvözöl.

Ötvennegyedik fejezet

Jens Bjelkes gate, 2000. március 13.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője. Hagyj üzenetet!

– Emberemlékezet óta ez a leghidegebb március.

A hőmérő mínusz tizennyolc fokot mutat, ennek a háznak az ablakai pedig még a századfordulón készültek. Az a közismert nézet, mely szerint részegen nem fázik az ember, igen erős tévedés. Ali, a szomszédom, reggel bekopogott hozzám. Úgy tűnik, hogy amikor tegnap hazaértem, csúnyán legurultam a lépcsőn, és ő támogatott be az ágyba.

Dél körül érhettem be a munkahelyemre, mert az étkezde tele volt, amikor bementem a reggeli kávémért. Azt hiszem, mind engem bámultak, de lehet, hogy csak képzelődtem. Átkozottul hiányzol, Ellen!

Utánanéztem a barátod, Kim személyi aktájának, és láttam, hogy egy rövid időre elítélték hasis birtoklásáért. A KRIPOS még mindig őt gyanúsítja. Én soha nem találkoztam vele, és csak a jó Isten tudja, hogy nem vagyok valami jó emberismerő. De abból kiindulva, amit róla meséltél, nem tűnik olyan típusnak, aki képes lett volna ilyesmire. Gondolom, ezzel te is egyetértesz. Felhívtam a labort, akik azt mondták, hogy egyetlen hajszálat sem találtak a sapkában, csak egy kevés bőrmaradványt, amit elküldtek DNS–tesztre. Ennek az eredménye nagyjából négy héten belül lesz meg. Tudod, hány szál haja hullik ki egy felnőtt embernek naponta? Utánanéztem: körülbelül százötven. És ebből egy szál sem jutott a sapkába. Ezután lementem Møllerhez, és megkértem, hogy állítsanak össze egy listát azokról, akiket az utóbbi négy évben ítéltek el súlyos testi sértésért, és jelenleg kopaszra vannak borotválva. Rakel hozott az irodámba egy könyvet. Énekesmadaraink a címe. Csodálatos könyv. Tudtad, hogy Helge szereti a köleskalászt? Vigyázz magadra!

Ötvenötödik fejezet

Jens Bjelkes gate, 2000. március 14.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője.

– Hagyj üzenetet!

– Ma volt a temetésed.

Nem voltam ott. A családod méltóságteljes megemlékezést érdemelt, én viszont ma sem voltam vállalható állapotban, így inkább beültem a Schrøderbe és rád gondoltam. Este nyolckor bevágtam magam a kocsiba, és felmentem a Holmenkollen–re. Nem volt valami jó ötlet. Rakelnek látogatója volt, ugyanaz a pasas, aki a múltkor is ott járt. Úgy mutatkozott be, mint a külügyminisztérium akárkije, és azt a benyomást keltette, hogy hivatali ügyben jár Rakelnél. Ha jól emlékszem, Brandhaugnak hívják. Úgy tűnt, Rakel nem örült különösebben a látogatásának, de lehet, hogy csak én éreztem így. Gyorsan visszavonulót fújtam, mielőtt túlságosan kínossá vált volna a helyzet. Rakel ragaszkodott hozzá, hogy taxit hívjon nekem, de én nem hallgattam rá, és az Escorttal mentem haza. Amint látod, kissé összekuszálódtak a dolgok. Mindenesetre ma elmentem egy állatkereskedésbe, hogy beszerezzek valami madáreledelt Helgének. Az eladónő a Trillt ajánlotta, úgyhogy azt vettem.

Ötvenhatodik fejezet

Jens Bjelkes gate, 2000. március 15.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője.

– Hagyj üzenetet!

– Ma elnéztem a Ryktetbe.

Kicsit a Schrøderre emlékeztet. Legalábbis itt sem néznek rád furcsán, ha kora reggel sört rendelsz. Leültem az egyik öregember asztalához, és némi küszködés után szóra bírtam. Megkérdeztem tőle, mi a kifogása Juullel szemben. Hosszasan rám meredt, látszott rajta, hogy nem emlékszik rám a múltkorról. Aztán, miután meghívtam egy sörre, megkaptam a választ. A pasas, ahogy azt már korábban is sejtettem, frontkatona volt, és annak idején ismerte Juul feleségét, Signét, aki ápolónő volt a keleti fronton. Önként jelentkezett, a Norge–ezred egyik katonájának jegyese volt. Juul akkor vetett szemet rá, amikor a nő 1945–ben hazaárulás vádjával a bíróság elé került. Két év börtönre ítélték, de Juul apja, aki magas pozíciót töltött be a Munkáspártban, gondoskodott róla, hogy néhány hónap múlva kiszabaduljon. Amikor megkérdeztem az öreget, hogy miért háborodott fel ennyire ezen, azt morogta, hogy Juul sem olyan szent, mint amilyennek mutatja magát. Szent – pontosan ezt a szót használta. Azt mondta, Juul épp olyan, mint a többi történész – olyan legendákat gyártott Norvégia háború alatti éveiről, amilyeneket a győztes hatalom látni akart. Nem emlékezett Signe Juul első jegyesének a nevére, csak arra, hogy a másik ezred egyfajta hősként tekintett erre a katonára.

Ezután bementem dolgozni. Kurt Meirik benézett hozzám, de nem szólt egy szót sem. Felhívtam Bjarne Møllert, aki közölte, hogy a lista, amit kértem, harmincnégy nevet tartalmaz. Mit gondolsz, lehet, hogy a kopasz férfiak hajlamosabbak erőszakos bűncselekmények elkövetésére? Møller mindenesetre ráállított egy tisztet arra, hogy hívjon fel mindenkit a listáról, és ellenőrizze az alibijüket, hogy le tudjuk szűkíteni a kört. A jelentésből az derült ki, hogy amikor 22.15–kor Tom Waaler hazavitt, még teljesen nyugodt voltál. Azt is elmondta, hogy az autóban teljesen hétköznapi dolgokról beszélgettetek. Mégis, amikor a Telenor adatai szerint 22.16–kor felhívtál, szörnyen izgatott üzenetet hagytál a rögzítőmön, miszerint valaminek a nyomára bukkantál. Szerintem ez eléggé különös, Bjarne Møller szerint viszont csöppet sem az. Lehet, hogy csak én érzem így.

Most már igazán elkelne a segítséged, Ellen.

Ötvenhetedik fejezet

Jens Bjelkes gate, 2000. március 16.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője.

– Hagyj üzenetet!

– Ma nem mentem dolgozni.

Mínusz tizenkét fok van odakint, a lakásban, ha lehet, még ennél is hidegebb van. Egész álló nap csöngött a telefon, és amikor végre rávettem magam, hogy felemeljem a kagylót, doktor Aune volt a vonal másik végén. Aune jó pszichológus, vagy legalábbis nem tesz úgy, mintha kevésbé lenne összezavarodva attól, ami a fejünkben történik, mint mi magunk. Aune régi állítása, miszerint minden alkoholista lelki szétesése ott kezdődik, ahol az utolsó részegsége véget ér, elég világos figyelmeztetés, de nem feltétlenül igaz. A Bangkokban történtek után meglepődött rajta, hogy ezúttal egészen jó állapotban vagyok. Minden relatív. Ezután egy amerikai pszichológusról beszélt, aki arra a felismerésre jutott, hogy az emberek életének alakulása egy bizonyos fokig örökletes. Vagyis amikor a szüleink szerepébe lépünk, az életünk alakulása is hasonló lesz az ő életükhöz. Anyám halála után apám különccé, magányos farkassá vált, és Aune most attól tart, hogy a megrázó élményeim miatt én is így végzem majd – tudod, az az ügy Vindernen és Sydneyben. És most ez. Hát, igen. Meséltem neki arról, hogy telnek a napjaim, mire nevetni kezdett és azt mondta, hogy Helge akadályozta meg, hogy az életem szétcsússzon. Egy széncinege! Aune tényleg jó ember, csak hagynia kellene már a fenébe ezeket a pszichológiai dolgokat.

Felhívtam Rakelt, hogy lenne–e kedve eljönni velem valahová. Azt mondta, hogy átgondolja, és visszahív. Fogalmam sincs, miért csinálom ezt magammal.

Ötvennyolcadik fejezet

Jens Bjelkes gate, 2000. március 17.

... nor üzenetét hallja. Ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Ön a Telenor üzenetét hallja. Ezen a szá...

HATODIK RÉSZ - BETSABÉ

Ötvenkilencedik fejezet

Harry irodája, 2000. április 24.

A tavasz első jelei későn érkeztek. Az ereszek csak március végén kezdtek csordogálni, áprilisra pedig már az összes hó felhúzódott a Sognsvannig. De a tavasz ezután visszavonulót fújt. Újra hótól roskadozott minden, a város közepén hatalmas hómezők keletkeztek, és hetekig tartott, mire a nap az összeset felolvasztotta. Az utcákat kutyagumi és tavalyról maradt bűzlő szemét borította. A szél végigsöpört a Grønlandsleireten és a Galleri Oslo melletti nyílt területeken, felkavarta a port, és teleszórta vele az oslóiak szemét. A városban egy egyedülálló anyáról beszéltek, aki egy nap akár királynő is lehet, valamint a labdarúgó–Eb–ről és a szokatlan időjárásról. A rendőrkapitányságon a húsvéti szünetről és a gyenge bérpótlékokról volt szó. Úgy tettek, mintha minden ugyanolyan lenne, mint azelőtt. De semmi sem volt olyan.

Harry az irodában ült, lába az asztalon, és a felhőtlen délelőtti utcát bámulta. A járdákat ellepő csúnya kalapos, nyugdíjas hölgyeket, az utakon száguldozó taxikat és az összes apróságot, ami a városban azt a téves látszatot keltette, hogy minden rendben van. Már egy ideje azon morfondírozott, vajon ő–e az egyetlen, aki nem hagyta megtéveszteni magát. Hat hete temették el Ellent, de ha az ablakon kinézett, semmiféle változást nem vett észre. Kopogtak. Harry nem válaszolt, az ajtó mégis kinyílt, és Bjarne Møller osztályvezető lépett be az irodába.

– Hallottam, hogy visszajöttél.

Harry az egyik piros buszt nézte, ami éppen beállt a megállóba. A jármű oldalára a Storebrand Életbiztosító reklámját festették.

– Meg tudod nekem magyarázni, főnök – kérdezte –, hogy miért életbiztosítónak hívják, amikor valójában a halálhoz kötődő biztosításról van szó? Møller felsóhajtott, és letelepedett az íróasztal szélére.

– Miért nincs itt még egy szék, Harry? – Az emberek gyorsabban a tárgyra térnek, ha nem ülhetnek le – válaszolta Harry, még mindig kifelé bámulva.

– Hiányoltunk a temetésről. – Felöltöztem – mondta Harry, inkább csak magának, mint Møllernek. – Abban teljesen biztos vagyok, hogy elindultam. Aztán amikor felpillantottam, és megláttam a szomorú arcokat magam körül, egy pillanatig meg voltam róla győződve, hogy már meg is érkeztem. Egészen addig, amíg fel nem fedeztem magam mellett Maját, aki a rendelésemre várt.

– Sejtettem, hogy valami ilyesmi történt – mondta Møller. Egy kutya sompolygott keresztül a barna gyepen, égnek meredő fenékkel szaglászta a földet. Legalább volt valaki, aki értékelte az oslói tavaszt.

– És mi történt azóta? – érdeklődött Møller.

– Jó ideje nem láttunk. Harry vállat vont.

Dolgom volt. Új lakót kaptam, egy egyszárnyú széncinegét. Otthon gubbasztottam, és a régi telefonüzeneteimet hallgattam. Kiderült, hogy az összes üzenet, amit az elmúlt két évben kaptam, ráfér egy félórás kazettára. És mind Ellentől jött. Elég lehangoló, nem? Bár, annyira talán mégsem. Az sokkal jobban fáj, hogy az utolsó hívásakor nem voltam otthon. Tudtad, hogy Ellen leleplezte a pasast? Harry most először fordult Møller felé, amióta az a szobába lépett.

– Emlékszel még Ellenre, ugye? Møller felsóhajtott.

– Mindannyian emlékszünk Ellenre, Harry.

És az üzenetre is emlékszem, amit a rögzítődön hagyott, és arra is, hogy azt mondtad a KRIPOS–nak, szerinted arról a fickóról van szó, aki a fegyvervásárlásban közvetített. Az, hogy nem sikerült elkapni a tettest, még nem jelenti azt, hogy elfelejtettük volna Ellent, Harry. A KRIPOS és a gyilkossági csoport emberei heteken keresztül talpon voltak, gyakorlatilag nem is aludtunk. Ha netán bejártál volna dolgozni, akkor láttad volna, milyen keményen melózunk. Møller azonnal meg is bánta, amit mondott.

– Nem úgy gondoltam...

– Dehogynem. És teljesen igazad van.

Harry megdörzsölte az arcát. – Tegnap este meghallgattam az egyik üzenetét. Fogalmam sincs már, miért hívott. Az üzenet leginkább arról szólt, hogy mit kellene ennem, és úgy végződött, hogy ne feledkezzek meg a madarak etetéséről, az edzés utáni nyújtásról, valamint Ekmanról és Friesenről. Tudod ki az az Ekman és Friesen? Møller a fejét rázta.

– Két pszichológus, aki rájöttek arra, hogy amikor mosolygunk, az arcizmok valami kémiai reakciókat váltanak ki az agyban, amitói a környezetünk sokkal pozitívabbnak lát bennünket, amitói pedig mi is elégedettebbek leszünk az életünkkel. Vagyis bebizonyították, hogy igaz a régi mondás, miszerint, ha mosolyogsz a világra, a világ visszamosolyog rád. Ellen egy idő múlva elérte, hogy higgyek benne. Felpillantott Møllerre.

– Szomorú, mi?

– Rémesen.

Mosolyogni próbáltak, aztán egy ideig csendben üldögéltek. – Látom rajtad, hogy mondani akarsz valamit, főnök. Mi az? Møller leugrott az asztalról, és lendületes járkálásba kezdett. – A harmincnégy csontkopasz gyanúsítottból álló lista tizenkettőre szűkült, miután az alibijüket ellenőriztük. Eddig megvan?

– Persze. – A sapkában talált bőrmaradványokból a DNS–teszt alapján meghatározták a tulajdonosa vércsoportját. A tizenkettőből négyüknek egyezett a vércsoportja az eredménnyel, úgyhogy tőlük vérmintát vettünk, és elküldtük DNS–tesztre. Az eredmények ma érkeztek meg.

– És?

– Semmi.

Az irodára csend telepedett, csupán Møller cipőtalpa csikordult meg minden hátraarcnál. – Ezek szerint a KRIPOS elvetette azt a feltevést, hogy Ellen kedvese lett volna a tettes? – szólalt meg Harry.

– Az ő DNS–ét is ellenőriztük.

– Akkor most ugyanott vagyunk, ahol kezdtük?

– Nagyjából.

Harry visszafordult az ablakhoz. A nagy szilfáról egy csapat rigó röppent fel, és eltűntek nyugat felé a Plaza irányában. – Mi van, ha a sapka vakvágány? – gondolkodott hangosan Harry. – Nekem valahogy nem stimmel, hogy egy gyilkos, aki semmi nyomot nem hagy maga után, aki még arra is odafigyel, hogy a lábnyomait szétrugdossa a hóban, annyira hülye legyen, hogy az áldozattól néhány méterre elveszítse a sapkáját.

– Az lehet. De a sapkán egészen biztosan Ellen vére volt. Harry észrevette, hogy a kutya időközben visszasomfordált, és még mindig ugyanazt a nyomot szaglászta. A gyep közepén megtorpant, egy ideig tanácstalanul a földbe fúrta az orrát, aztán döntésre jutott, és nyugat felé nyargalva eltűnt a láthatáron.

– A sapkába kell kapaszkodnunk – mondta Harry. – És azokon kívül, akiket elítéltek, mindenkit ellenőrizni kell, akit az utóbbi tíz évben testi sértésért letartóztattak, vagy vád alá helyeztek. Akershust is beleértve. És gondoskodjatok róla, hogy...

– Harry...

– Mi az?

– Már nem a gyilkosságiaknál dolgozol.

A nyomozást a KRIPOS vezeti. Arra kérsz, hogy mások dolgába üssem az orromat. Harry nem szólt egy szót sem, csak lassan bólintott. Tekintetét az Ekeberg egyik pontjára szegezte.

– Harry? – Főnök, szoktál néha arra gondolni, hogy valahol egészen másutt lenne a helyed? Úgy értem, hogy most nézd meg ezt a nyomorult tavaszt! Møller megtorpant és elmosolyodott. – Ha már itt tartunk, mindig is azt gondoltam, hogy Bergen csodálatos hely lehet. A srácoknak, meg ilyesmi. – De továbbra is rendőr akarnál maradni, nem? – Dehogynem. – Hiszen az ilyenek, mint mi, úgysem jók másra, nem igaz? Møller vállat vont.

– Lehet, hogy igazad van. – Ellen viszont sokkal több mindenre alkalmas lett volna. Gyakran eszembe jutott, hogy az emberi erőforrások micsoda pazarlása, hogy ez a lány a rendőrségnél dolgozik, és rosszfiúkat üldöz. Hiszen ez az olyanoknak való, Møller, mint mi, de nem neki. Érted mire gondolok? Møller odament az ablakhoz, és megállt Harry mellett. – Jobb lesz majd, csak várjuk meg a májust – mondta.

– Igen – hagyta rá Harry.

Grønland órája kettőt ütött. – Megyek, megnézem, hogy rá tudom–e állítani Halvorsent az ügyre – mondta Møller.

Hatvanadik fejezet

Külügyminisztérium, 2000. április 27.

Bernt Brandhaugot a női nemmel kapcsolatban szerzett, hosszú időre visszatekintő tapasztalatai megtanították arra, hogy azon ritka esetekben, amikor nemcsak hogy meg akart szerezni egy nőt, hanem meg kellett szereznie, az alábbi négy ok játszhatott szerepet: ha a nő szebb volt, mint a többi, ha szexuálisan jobban kielégítette, mint a többi, ha férfiasabbnak érezte magát általa, mint a többi által, és ami a legfontosabb: ha a nő valaki mást akart. És Brandhaug meg volt róla győződve, hogy Rakel Fauke éppen ilyen nő.

Januárban felhívta azzal az ürüggyel, hogy az oslói orosz nagykövetség új katonai attaséját értékeltesse. A nő megígérte, hogy küld számára egy feljegyzést, Brandhaug azonban ragaszkodott hozzá, hogy szóban beszéljék meg a dolgot. Mivel péntek délután volt, azt javasolta, hogy üljenek be a Continental bárjába egy pohár sörre. így bizonyosodott meg róla, hogy a nő egyedülálló szülő. Rakel ugyanis azzal utasította vissza az ajánlatot, hogy el kell mennie a fiáért az óvodába, mire a férfi jókedvűen megjegyezte:

– Azt hittem, hogy a maga generációjába tartozó nőknek ott van a férjük, aki elintézi az ilyesmit. És bár a nő nem válaszolt, Brandhaug arra a következtetésre jutott, hogy nincs semmiféle férj a képben. Amikor letette a kagylót, elégedett volt az eredménnyel, bár egy kicsit haragudott magára, amiért megemlítette a generáció szót, és ezzel csak még jobban kihangsúlyozta a köztük lévő korkülönbséget.

A következő lépésben felhívta Kurt Meiriket, hogy olyan diszkréten, amennyire csak lehet, információkat szerezzen tőle Fauke kisasszonyról. Annyira azért mégsem volt diszkrét, hogy Meirik ne szimatoljon veszélyt, de ez nem nagyon aggasztotta.

Meirik, mint általában, most is nagyon jól informált volt. Rakel két éven keresztül Brandhaug saját minisztériumában teljesített szolgálatot, mégpedig a moszkvai norvég nagykövetségen dolgozott tolmácsként. Hozzáment egy oroszhoz, a géntechnológia fiatal professzorához, aki az elméleteit viharos gyorsasággal ültette át a gyakorlatba, és teherbe ejtette Rakelt. Ám az a tény, hogy maga a professzor olyan génekkel született, amelyek miatt erősen hajlott az alkoholizmusra és előszeretettel vetette be fizikai fölényét vitáik során, erősen rövidre szabta boldogságukat. Rakel Fauke nem kívánta megismételni megannyi sorstársa hibáját, hogy vár, megbocsát, avagy megpróbál megértőlenni, hanem az első ütés után azonnal kivonult az ajtón, Oleggel a karján. Férje és annak viszonylag nagy befolyással bíró családja azonban magának követelte a gyerek felügyeletének a jogát, és Rakel csak az utolsó pillanatban és diplomáciai mentelmi jogának köszönhetően tudta fiával együtt elhagyni Oroszországot.

Amikor Meirik elmesélte, hogy emiatt a férj feljelentette, Brandhaugnak halványan derengeni kezdett az az orosz bíróságról érkezett idézés, ami egyszer az íróasztalára került. Mivel Rakel akkoriban csak tolmács volt, Brandhaug továbbküldte a kellemetlen ügyet anélkül, hogy a nő nevét megjegyezte volna. Amikor Meirik azt is megemlítette, hogy a gyermek elhelyezéséért folyó per még mindig érvényben van a norvég és az orosz hatóságok között, Brandhaug sietősen lezárta a beszélgetést, és letelefonált a jogi főosztályra.

A következő telefon alkalmával semmilyen ürügyet nem keresve vacsorázni hívta Rakelt. Amikor azonban ismét kedves, ám határozott visszautasítást kapott, Brandhaug lediktált egy, a nőnek címzett levelet, amit a minisztérium jogi főosztályának vezetője írt alá. A levél nagy vonalakban közölte, hogy mivel az ügy már olyannyira elhúzódott, a külügyminisztérium „Oleg orosz családjára tekintettel" igyekszik a gyermekelhelyezési perben mihamarabb megoldást találni az orosz hatóságokkal. Ami pedig azt jelentette, hogy Rakel Faukének és Olegnek meg kell majd jelennie az orosz bíróság előtt, és eleget kell tenniük az ítélet tartalmának.

Négy nappal később Rakel felhívta Brandhaugot, és találkozót kért tőle egy magántermészetű ügy kapcsán. A férfi azt válaszolta, hogy mostanában szörnyen elfoglalt, ami egyébként igaz is volt, és javasolta, halasszák el a találkozót néhány héttel. Majd, miután a nő egyébként udvarias, de hivatalos hangnemén is átérző riadalommal nyomatékosan kérte, hogy minél sürgősebben beszélhessen vele, rövid gondolkodási idő után közölte, hogy pénteken este nyolc órakor a Continental bárjában időt tudna szakítani rá. A bárban Brandhaug gin–tonikot rendelt, miközben Rakel, már amennyire a férfi meg tudta ítélni, egy anya ősi kétségbeesésével elé tárta a problémáját. Brandhaug komoly arccal bólogatott, mindent elkövetett, hogy szemével minél jobban kifejezze együttérzését, és végül igyekezve kihasználni a lehetőséget, védelmezőn, mintegy atyailag, a nő kezére tette sajátját. A nő megmerevedett, de Brandhaug úgy tett, mintha mi sem történt volna és elmagyarázta, hogy sajnos, nem áll módjában figyelmen kívül hagyni osztályvezetői határozatait, de azt természetesen megteheti, ami a hatalmában áll, vagyis megakadályozhatja, hogy Rakelnek az orosz bíróság elé kelljen állnia. Továbbá hangsúlyozta azt is, hogy ex–férje családjának politikai befolyását figyelembe véve teljes mértékben osztja a nő afölötti aggodalmát, hogy a bíróság nem az ő javára fog dönteni. Brandhaug csak ült elvarázsoltan, a nő barna, könnytől csillogó tekintetét bámulva, és úgy érezte, sosem látott ennél szebbet. A nő megköszönte, de visszautasította ajánlatát, hogy toldják meg a találkozót egy vacsorával az étteremben. Az este további része, amit egy üveg whisky és egy kódolt tévécsatorna társaságában töltött a hotelszobában, maga volt a csőd.

Brandhaug másnap reggel felhívta az orosz nagykövetet, és közölte, hogy a külügyminisztérium belső vitát folytat Oleg Fauke Goszev elhelyezésével kapcsolatban, és arra kérte, hogy küldjenek egy levelet, amelyből kiderül az orosz hatóságok pillanatnyi álláspontja az üggyel kapcsolatban. A nagykövet sosem hallott az ügyről, de megígérte, hogy teljesíti a kérést, sőt azt is, hogy a levelet felszólítás formájában fogalmazzák meg. A levél, amelyben az oroszok arra kérték Rakelt és Oleget, hogy jelenjenek meg az orosz bíróság előtt, egy héttel később érkezett meg. Brandhaug azonnal küldött belőle egy másolatot a jogi főosztályra, egy példányt pedig Rakel Faukénak. Ez alkalommal csak egy napot kellett várnia a nő telefonjára. Miután Brandhaug meghallgatta Rakelt, közölte, hogy diplomáciai tevékenységével kerülne összeütközésbe, ha megpróbálná befolyásolni az ügyet, azonkívül nem kifejezetten szerencsés telefonon tárgyalni minderről. – Mint tudja, jómagam gyermektelen vagyok – mondta. – De ahogy leírta Oleget, remek kis fickó lehet.

– Ha ismerné, maga is... – fogott bele Rakel.

– Ez nem is olyan kivitelezhetetlen.

A levelezés során véletlenül felfedeztem, hogy a Holmenkollenen lakik, ami csupán egy ugrás Nordbergről. Érzékelte a tétovázást a vonal túlsó végén beálló csendben, de tisztában volt vele, hogy a pillanatnyi helyzet az ő kezére játszik.

– Mondjuk, holnap este kilenckor?

Rakel egy hosszabb szünet után válaszolt: – Egy hatéves gyerek már alszik kilenckor. Úgyhogy végül hat órában maradtak. Olegnek épp olyan barna szeme volt, mint az édesanyjának, és nagyon jól nevelt fiú volt. Brandhaugot mégis feszélyezte, hogy az anyja kizárólag az idézésről volt hajlandó beszélgetni, ráadásul a gyereket sem küldte el aludni. Sőt, egy idő múlva az a gyanúja támadt, hogy Rakel a fiút mintegy túszként tartja ott a kanapén. Ezenkívül az sem volt különösebben az ínyére, ahogy Oleg őt bámulta. A férfi végül belenyugodott, hogy Róma sem egy nap alatt épült, de távozása előtt azért tett egy kísérletet, és a lépcsőn állva, mélyen a nő szemébe nézve ezt mondta:

– Maga nemcsak gyönyörű nő Rakel, hanem nagyon bátor ember is. Csak szeretném, ha tudná, hogy nagyra becsülöm magát. Nem volt egészen biztos benne, hogyan értelmezze a nő pillantását, de mégis megragadta az alkalmat, előrehajolt és megcsókolta az arcát. Rakel reakciója kétértelmű volt. A szája mosolygott és megköszönte a látogatást, de a szeme fagyos volt, amikor hozzátette: – Sajnálom, hogy ilyen sokáig feltartottam, Brandhaug. A felesége már biztosan várja otthon.

Brandhaug célozgatása viszont teljesen egyértelmű volt, ezért úgy döntött, ad a nőnek néhány napi gondolkodási időt, de Rakel Fauke nem telefonált újra. Jött azonban váratlanul egy levél az orosz nagykövettől, aki a választ sürgette, és Brandhaug ráébredt, hogy érdeklődése folytán új életet lehelt az Oleg Fauke Goszev–ügybe. Igazán sajnálatos, de ha már egyszer így alakult, semmi okát nem látta, hogy ne használja ki a helyzetet. Azonnal felhívta Rakelt az NBSZ–nél, és közölte vele az ügy legfrissebb fejleményeit.

Néhány héttel később újra a Holmenkollveien találta magát a gerendaházban, ami ha lehet még nagyobb és sötétebb volt, mint a saját háza. Ez alkalommal túl voltak a fektetési időn, és Rakel lényegesen nyugodtabbnak tűnt, mint előzőleg. Végül sikerült a beszélgetést sokkal személyesebb mederbe ügyeskednie, így nem volt túlságosan szembeötlő, amikor megemlítette, mennyire plátói kapcsolat fűzi őt a feleségéhez, és hogy mennyire fontos néha megfeledkezni az embernek az agyáról, és csupán a szívére és a testére hallgatnia, amikor a csengő váratlanul félbeszakította őket. Rakel kiment ajtót nyitni, majd egy magas, szinte kopaszra borotvált fejű, véreres szemű férfival tért vissza, akit kollégájaként mutatott be az NBSZ–től. Brandhaug–nak határozottan rémlett, hogy hallotta már a nevét, de nem emlékezett rá, hogy hol és mikor. Az égvilágon semmi sem tetszett neki ezzel a fickóval kapcsolatban. Gyűlölte, hogy félbeszakították, gyűlölte a tényt, hogy a férfi részeg, hogy ott ül a kanapén, és egy szó nélkül rámered, pontosan úgy, ahogy Oleg bámulta az előző látogatásakor. De legkevésbé az a változás volt ínyére, amin Rakel ment keresztül, amikor a férfi megérkezett: a nő egészen felvillanyozódott, kávéért szaladt és felszabadultan nevetett a pasas rejtélyes egyszavas válaszain, mintha mindegyik egy–egy zseniális poént rejtene. Hangjában pedig valódi aggodalom csengett, amikor nem akarta engedni a férfit autóba ülni. Az egyetlen dolog, ami némileg megenyhítette Brandhaugot a pasassal kapcsolatban, az volt, hogy a férfi hirtelen visszavonulót fújt. Nem sokkal ezután már hallották is, amint beindítja a kocsiját, ami egyben azt is jelentette, hogy akár még halálos balesetet is szenvedhet hazafelé. A hangulatot mindenesetre jóvátehetetlenül felrúgta, így Brandhaug nem sokkal később már saját kocsijában robogott a hazafelé vezető úton. És ez volt az a pillanat, amikor a jó öreg alapigazság újra belopakodott a fejébe: négy lehetséges oka van annak, ha egy férfi úgy dönt, hogy meg kell szereznie egy nőt. És hogy ezek közül az a legfontosabb, amikor az ember rájön, hogy a nő valaki mást akar.

Amikor másnap felhívta Meiriket, hogy megkérdezze, ki volt ez a magas fickó, először elképedt, aztán nevetésben tört ki. Ez a pasas volt ugyanis az a bizonyos személy, akinek az előléptetéséről ő maga gondoskodott, akit ő helyezett el az NBSZ–ben. Ez is csak a sors iróniája, természetesen, de a sors olykor a Királyi Norvég Külügyminisztérium miniszteri tanácsosát is a földbe döngöli. Amikor Brandhaug letette a kagylót, határozottan jobb színben látta a világot. Fütyörészve sietett végig a folyosókon a következő megbeszélésre, és kevesebb, mint hetven másodperc alatt érte el az üléstermet.

Hatvanegyedik fejezet

Rendőrkapitányság, 2000. április 27.

Harry régi irodája ajtajában állt, és egy fiatal, szőke férfit figyelt, aki Ellen székén ült. A férfi olyan erősen koncentrált a számítógépre, hogy csak akkor vette észre Harryt, amikor az megköszörülte a torkát.

– Szóval maga Halvorsen – állapította meg.

– Igen – nézett rá a fiatalember kérdő tekintettel.

– A steinkjeri köztisztviselői irodától?

– Így van.

– Harry Hole.

Korábban én ültem annál az asztalnál, csak a másik széken. – Az tönkrement. Harry elmosolyodott. – Mindig is le volt robbanva. Bjarne Møller azt kérte magától, hogy nézzen utána néhány apróságnak az Ellen Gjelten–ügyben. – Néhány apróságnak? – kérdezte Halvorsen hitetlenkedve. – Három teljes napom ráment. Harry leült a régi székére, amit Ellen asztalához költöztettek. Most látta először, hogy fest az iroda a lány helyéről.

– Talált valamit, Halvorsen?

A férfi a homlokát ráncolta. – Rendben – mondta Harry. – Valójában én kértem, hogy szerezze meg ezeket az információkat. Kérdezze csak meg Møllert, ha akarja. Hirtelen mintha fény gyúlt volna Halvorsen fejében. – Hát persze, maga Hole az NBSZ–tól! Sajnálom, hogy bunkó voltam – hatalmas mosoly terült szét kisfiús arcán. – Emlékszem az Ausztrália–ügyre. Mikor is történt?

– Egy ideje. Amint mondtam... – Ja, igen, a lista! – egy halom, adatokkal teli, kinyomtatott oldalra mutatott. – Itt van mindenki, akit súlyos testi sértés miatt letartóztattak, vád alá helyeztek vagy elítéltek. Több mint ezer név. Ez a része gyorsan meglett, a probléma viszont ott kezdődik, hogy az adatokból nem derül ki, ki lehet kopasz közülük. Hetekig eltarthat...

Harry hátradőlt.

– Értem. De az SSP–nek vannak kódjai, amiből kiderül, hogy milyen típusú fegyvert használtak. Keressen különböző ütőfegyvereket, és nézze meg, hányan maradnak ezután.

– Amikor megláttam, hogy hányan vannak, nekem is eszembe jutott, hogy ezt javasoljam Mohernek. A többségük kést, lőfegyvert vagy egyszerűen a puszta öklét használta. Néhány óra alatt elkészülök az új listával. Harry felállt.

– Remek – mondta. – Nem emlékszem a belső mellékemre, de megtalálja a telefonkönyvben. És ha legközelebb használható javaslata van, ne tartsa magában! Mi nem vagyunk olyan ügyesek itt lenn, a fővárosban. Halvorsen kissé bizonytalanul elnevette magát.

Hatvankettedik fejezet

NfíSZ, 2000. május 2.

Egész délelőtt eső áztatta az utcákat, aztán a nap hirtelen, hatalmas erővel áttörte a felhőtakarót, és egy pillanat alatt kitisztult az ég. Harry az íróasztalra feltett lábbal ült, kezét összekulcsolta a feje mögött, és azt próbálta bebeszélni magának, hogy a Märklin–puskára gondol. Gondolatai azonban az ablak körül ólálkodtak, és a frissen megtisztult, meleg aszfaltszagot árasztó utcák felé igyekeztek. Végiglopakodtak a vasúti síneken, egészen fel Holmenkollenig, ahol a fenyőerdő árnyékában még mindig ott éktelenkedett néhány szürke hófolt, és ahol Rakel, Oleg és Harry a sáros ösvényeken átugrálva próbálták elkerülni a legmélyebb dagonyákat. Harry még halványan emlékezett azokra a vasárnapi túrákra, amikor nagyjából annyi idős lehetett, mint Oleg. Ha a kirándulás hosszú volt, és ők Søssel lemaradtak, az apja csokoládédarabkákat tett az út menti fák legalsó ágaira. Søs még most is meg volt róla győződve, hogy a csoki a fán nő.

Az első két alkalommal, amikor meglátogatta őket, Oleg szinte egy szót sem szólt Harryhoz. Ez rendben is volt, ugyanis Harry sem tudta, mit mondjon a kisfiúnak. Mindkettőjük zavara alábbhagyott valamelyest, amikor Harry felfedezte, hogy Oleg Gameboyán Tetris is van. A legjobb formáját hozta, és minden szégyenérzet nélkül több mint negyvenezer pontot vert rá a hatéves gyerekre. Ezt követően Oleg elkezdte kérdezgetni Hányt különféle dolgokról, például, hogy miért fehér a hó, s más olyasmikről, amitől a felnőtt férfiak homloka általában mély ráncokba szalad, viszont a nagy koncentrálás közepette lassan elfelejtenek zavarban lenni. A legutóbbi vasárnap, amikor Oleg előreszaladt, mert felfedezett egy téli bundás nyulat, Harry megfogta Rakel kezét. Kívül hideg volt, belül meleg. A nő félrehajtotta a fejét, és rámosolygott, miközben magasan előre és hátra lendítette a karját, mintha azt mondaná: csak játékból megyünk kézen fogva, ez nem igaziból van. Amikor Harry észrevette, hogy Rakel kicsit feszült lett, mert közeledett valaki, eleresztette a kezét. Ezután kakaót ittak a Frognerseteren, és Oleg megkérdezte, miért lesz tavasz.

Meghívta Rakelt vacsorázni. Ez volt a második alkalom. Az előző meghíváskor a nő azt válaszolta, átgondolja. Aztán visszahívta, és nemet mondott. Ez alkalommal is azt felelte, hogy át akarja gondolni, de legalább nem mondott nemet. Egyelőre.

Megszólalt a telefon, Halvorsen volt az. Meglehetősen álomittas hangon azt mondta, hogy épp most kelt fel. – A listán szereplő száztíz személyből, akiket ütőfegyverrel okozott súlyos testi sértéssel gyanúsítottak, eddig hetvenet ellenőriztem – mondta.

– Egyelőre nyolc kopaszt találtam közöttük.

– És mégis miből jött rá, hogy kopaszok?

– Felhívtam őket.

Hihetetlen, mennyien otthon vannak hajnal négykor. Halvorsen bizonytalanul nevetgélt, amikor a vonal másik vége hirtelen vészjóslón elnémult.

– Egyesével felhívta őket?– kérdezte Harry.

– Persze – válaszolta Halvorsen.

– Otthon vagy a mobiljukon.

– Hihetetlen, mennyien...

Harry közbevágott: – Maga megkérte ezeket az erőszakos bűnözőket, hogy ugyan, legyenek szívesek, adjanak már a rendőrség részére egy friss személyleírást magukról?! – Nem egészen. Azt mondtam nekik, hogy éppen egy hosszú, vörös hajú gyanúsítottat keresünk, és megkérdeztem, hogy festették–e az utóbbi időben a hajukat – válaszolta Halvorsen.

– Nem tudom követni magát.

– Ha maga csontkopasz lenne, mit válaszolna erre?

– Hm – jegyezte meg Harry.

Maguk aztán tényleg nagyon agyafúrtak odafenn, Steinkjerben. Újra felhangzott Halvorsen bizonytalan nevetése.

– Küldje fel nekem a listát faxon! – kérte Harry.

– Azonnal átküldőm, ha visszakaptam.

– Visszakapja?

Az egyik tiszttől az osztályról. Már itt várt rám, amikor megjöttem. Eléggé sietett. – Azt hittem, hogy jelenleg csak a KRIPOS emberei dolgoznak a Gjelten–ügyön – mondta Harry.

– Ezek szerint mégsem.

– Ki volt az?

Azt hiszem, Vågennek hívják, vagy valami ilyesminek. – A gyilkosságiaknál nincs Vågen nevű rendőrtiszt. Nem Waalerre gondol? – De, de, ez volt az! – mondta megkönnyebbülten Halvorsen, aztán kicsit szégyenkezve hozzátette: – Olyan sok új nevet kell megjegyeznem...

Harry legszívesebben a sárga földig lehordta volna a fiatal tisztet, amiért kiadott egy nyomozati anyagot valakinek, akinek a nevét sem tudta. De megemberelte magát, és magába fojtotta a rendreutasítást. A fiú már a harmadik éjjelt töltötte ébren egyhuzamban, és alighanem bármelyik pillanatban összeeshet a fáradtságtól. – Jó munkát! – mondta helyette, és letenni készült a kagylót.

– Várjon! Mi a faxszáma?

Harry kibámult az ablakon. A felhők újra gyülekezni kezdtek az Ekebergåsen fölött. – A belső telefonkönyvben megtalálja – válaszolta. Amint letette a kagylót, a telefon azonnal megcsörrent. Meirik volt az, és azt kérte, azon nyomban menjen be az irodájába.

– Hogy áll a neonácikról szóló jelentéssel? – kérdezte azonnal, ahogy megpillantotta Harryt az ajtóban. – Rosszul – rogyott le Harry a székre. A Meirik feje fölötti képről a norvég királyi pár kandikált rá.

– Beragadt az e betű a billentyűzeten – tette hozzá.

Meirik épp olyan kényszeredetten mosolygott, mint a férj a képen, és azt mondta Harrynak, hogy egyelőre felejtse el a jelentést.

– Most egy másik ügyben van szükségem magára. Az imént hívott fel a Norvég Szakszervezeti Szövetség szóvivője. A vezetőség fele ma életveszélyes fenyegetést kapott faxon. Az aláírás 88 volt, ami a Heil Hitlert jelenti. Nem ez volt az első eset, de ezúttal a sajtónak is kiszivárogtatták, akik már el is kezdtek bennünket ostromolni. Sikerült lekövetnünk a levél nyomát, ami egy klippani nyilvános faxkészülékhez vezetett bennünket, ez pedig azt jelenti, hogy ezúttal valóban komolyan kell vennünk a fenyegetést.

– Klippan? – Egy kis helység, hárommérföldnyire fekszik Helsinborgtól keletre, tizenhatezer lakosa van. Svédország legrémesebb nácifészke. Élnek itt olyan családok, akik a harmincas évek óta meggyőződéses nácinak vallják magukat. A norvég neonácik egy része rendszeresen elzarándokol ide tanulni, vagy egyszerűen csak szétnézni. Szeretném, ha összecsomagolna, Harry. Harrynek kellemetlen előérzete támadt.

– Leküldjük oda egy kicsit kémkedni. Be kell épülnie a környezetbe. A munkáját, személyazonosságát és a többi részletet majd apránként elintézzük. Készüljön fel rá, hogy ott lesz egy ideig. A svéd kollégák már szereztek is magának egy lakást. – Kémkedni – ismételte meg Harry. Nem akart hinni a fülének. – Az égvilágon semmit nem tudok a kémkedésről. Nyomozó vagyok, ha netán elfelejtette volna. Meirik mosolya vészesen halványodott.

– Gyorsan beletanul majd, nem olyan nagy ügy. Tekintse hasznos és érdekes tapasztalatszerzésnek.

– Hm. És mennyi időre gondoltak?

– Néhány hónapra. Legfeljebb fél év.

– Fél év? – fakadt ki Harry.

Legyen pozitív, Harry! Magának nincs családja, akire tekintettel kellene lennünk, nincs...

– És kik vannak még a teamben?

Meirik megrázta a fejét. – Nincs team. Egyedül dolgozik majd, így a leghihetőbb. És közvetlenül nekem küldi a jelentéseket. Harry az állát dörzsölte. – Miért én, Meirik? Van egy teljes ügyosztálya, amely kifejezetten kémkedéssel és a szélsőjobboldali mozgalommal foglalkozik.

– Egyszer el kell kezdeni.

– És mi lesz a Märklinnel?

A fegyver nyomán eljutottunk egy öreg nácihoz, és erre most itt ez a fenyegetés Heil Hitler aláírással. Nem inkább a munkámat kellene folytatnom, és...

– Azt teszi, amit mondtam, Harry – Meirik már nem is erőltette a mosolyogást. Valami nem stimmelt. Egész idő alatt érezte, de nem jött rá, mi lehet az, vagy hogy honnan eredhet. Felállt, mire Meirik is felemelkedett.

– A hétvégén indul – mondta Meirik, és kezet nyújtott.

Harry hirtelen rádöbbent, hogy ez a kéznyújtásdolog egészen furcsa gesztus Meirik részéről, és úgy tűnt, hogy erre Meirik is csak most jött rá, mert hirtelen zavart kifejezés ült ki az arcára. De már késő volt, a keze már a levegőben lógott, tehetetlenül, szétterpesztett ujjakkal, úgyhogy Harry gyorsan megrázta, hogy túlessenek végre a kínos szituáción.

Ahogy elhaladt a recepció mellett, Linda odaszólt neki, hogy érkezett számára egy fax. Harry átvette a lapot. Halvorsen listája volt. Miközben végigügetett a folyosón és átfutotta a neveket, azon töprengett, mégis melyik részének tesz majd jót fél év a neonácik között egy szakadt délsvéd városkában. Annak a részének biztosan nem, amelyik józan próbál maradni. Annak a részének sem, amelyik Rakel válaszára vár a vacsorameghívással kapcsolatban. És legkevésbé annak a részének, amelyik meg akarja találni Ellen gyilkosát. Megtorpant. Az utolsó név...

Nem azon lepődött meg, hogy régi ismerősök bukkantak fel a listán, valami egészen másról volt szó. Ugyanaz a hang volt, mint amikor a 38–as Smith & Wessonja részeit tisztítás után összeszereli. Az olajozott kattanás, ami azt jelezi, hogy minden stimmel.

Egy másodperc múlva már az irodájában tárcsázta Halvorsen számát. A fiatal rendőr szaporán jegyzetelte a kérdéseit és megígérte azonnal visszahívja, ha kiderített valamit.

Harry hátradőlt. Érezte, hogy szíve a torkában dobog. Általában nem volt erőssége, hogy az információk apró, látszólag teljesen különálló részletei közt felfedezze az összefüggéseket. Csupán pillanatnyi sugallat lehetett. Amikor Halvorsen negyedóra múlva felhívta, úgy érezte, mintha már hosszú órák óta várakozott volna.

– Stimmel – mondta Halvorsen. – Az egyik lábnyom, amit a helyszínelők az ösvényen találtak, egy negyvenötös Combat Bootshoz tartozik. Könnyen meg tudták állapítani a márkát, mert a nyom egy szinte még új bakancshoz tartozott. – És azt is tudja, hogy kik hordanak Combat Bootst?

– Ó igen. A NATO által jóváhagyott termékről van szó. A steinkjeri parancsnokság is sokat rendelt belőle. De például az angol futball–huligánok körében is nagyon kedvelt. – Aha. Bőrfejűek. Neonácik. Bootboys. Képeket is talált? – Igen, négyet. Két fotó az Aker Kulturverkstednél készült, kettő pedig a Blitz ifjúsági központ előtti kilencvenkettes tüntetésen.

– És visel sapkát valamelyiken?

– Igen, az Aker Kulturverkstednél készült képen.

– Combat–sapka?

– Mindjárt megnézem.

Miközben Halvorsen szuszogását hallgatta, Harry csendben fohászkodott.

– Inkább barettnek tűnik – mondta Halvorsen. – Biztos benne? – kérdezte Harry, meg sem próbálva leplezni csalódottságát. Halvorsen biztos volt benne, Harry pedig hangosan káromkodott. – De a bakancs segíthet továbbmenni, ugye? – kérdezte Harry óvatosan.

– Amennyiben a gyilkos nem teljesen idióta, akkor eldobta a bakancsot. És mivel a nyomait szétrugdosta a mélyebb hóban, nem valószínű, hogy az lenne.

Harryben újra feltámadt az az ismerős érzés, amikor hirtelen teljesen biztosan tudja, hogy ki a tettes, ám azzal is tisztában volt, hogy átadni magát ennek az érzésnek nagyon veszélyes. Mégpedig azért, mert az ember ilyenkor hajlamos elűzni a kétségeit és a kis hangokat, amik az ellentmondásokra hívják fel figyelmét, és arra, hogy a kép azért még nem állt össze tökéletesen. A kétség viszont olyan, mint a hideg zuhany, amiből természetesen senki nem kér, amikor épp egy gyilkost készül elfogni. Persze, korábban is előfordult már, hogy Harry nagyon biztos volt a dolgában, aztán végül mégiscsak kiderült, hogy hibázott.

Halvorsen folytatta: – A steinkjeri parancsnokság közvetlenül az USA–ból vásárolta a Combat Bootsokat, az országban nem sok üzletben lehet hozzájutni. És ha a bakancs szinte új volt...

Harry azonnal rájött, mire gondol: – Nagyon jó, Halvorsen! Találja meg, kik árulnak ilyesmit, kezdje a katonai boltokkal. Aztán járja őket körbe a fotókkal és kérdezze meg, emlékszik–e rá valamelyikük, hogy ez a fickó ilyen bakancsot vett náluk az elmúlt hónapok során.

– Harry... öhm...

– Igen, tudom, előbb Møllerrel kell megbeszélnem.

Harry tisztában volt vele, milyen kicsi az esélye, hogy egy eladó minden vevőre emlékezzen, akiknek cipőt adott el. Persze, az esélyek lényegesen javulnak, ha a vevőnek Sieg Heil van a tarkójára tetoválva. De Halvorsen legalább egyszer és mindenkorra megtanulhatja, hogy a gyilkossági ügyek felgöngyölítése kilencvenkilenc százalékban abból áll, hogy az ember rossz helyen keresgél. Harry letette a kagylót, és felhívta Møllert. Az osztályvezető végighallgatta érvelését, majd amikor Harry befejezte, megköszörülte a torkát: – Örömmel hallom, hogy te és Tom Waaler egyszer végre ugyanazon a véleményen vagytok.

– Hogy? – Fél órával ezelőtt felhívott, és nagyjából ugyanezeket mondta el, mint most te. Engedélyeztem, hogy behozza Sverre Olsent kihallgatásra.

– Őrület!

– Ugye?

Harrynek fogalma sem volt róla, hogy mit mondjon. Amikor Møller megkérdezte, van–e még valami mondanivalója, csak odamormolt egy viszlátot, és letette a kagylót. Kibámult az ablakon. A Sweigaards gatén lassan beindult a csúcsforgalom. A járókelők közül kiválasztott egy szürke felöltős, ódivatú kalapot viselő férfit, és tekintetével végigkísérte lassú mozgását, míg el nem tűnt a látóteréből. Érezte, hogy lassan helyreáll a pulzusa. Klippan. Már majdnem el is felejtette, de most visszakúszott az agyába, mint valami zsibbasztó macskajaj. Azon tűnődött, felhívja–e Rakelt a benti vonalon, de gyorsan el is hessegette a gondolatot.

Ekkor nagyon különös dolog történt. Valami mozgást érzékelt a látómezeje peremén, ami automatikusan az ablakon kívülre irányította tekintetét. Először nem is tudta kivenni, mi az, csak annyit érzékelt, hogy nagyon gyors iramban közeledik felé. Kinyitotta a száját, de a szó, a kiáltás vagy bármi egyéb, amit az agya formálni próbált, sosem hagyta el a torkát. Puha koppanás hallatszott, az ablaktábla finoman megremegett, Harry tekintete pedig egy nedves pacára tapadt, amin egy szürke tollpihét lengetett lágyan a tavaszi szél. Egy pillanatig még zsibbadtan ült, aztán felkapta a zakóját, és elrohant a lift irányába.

Hatvanharmadik fejezet

Krokliveien, Bjerke, 2000. május 2.

Sverre Olsen felhangosította a rádiót. Anyja legfrissebb női magazinját lapozgatta, miközben a hírolvasó a Szakszervezeti Szövetség vezetőinek érkezett fenyegető levelekről számolt be. Az ereszcsatornán lévő lyukból folyamatosan a nappali ablaka elé csepegett a víz. Elnevette magát. Ez a levéldolog épp úgy hangzott, mint Roy Kvinset egyik korábbi remeklése. Remélhetőleg most kevesebb helyesírási hibát hagyott benne.

Az órára nézett. Délután a Herbert'sben biztos mindenki erről fog beszélni. Teljesen le volt égve, viszont ezen a héten megjavította a régi Wilfa porszívót, úgyhogy az anyja talán hajlandó lesz megdobni egy százassal. A franc essen ebbe a szarházi Hercegbe is! Pontosan két hete ígérte meg utoljára, hogy „néhány nap múlva" megkapja a pénzét. Közben néhányan, akiknek tartozott, kezdtek egyre fenyegetőbb hangnemre váltani. És ami a legrosszabb: a Herbert's Pizzában elfoglalták az asztalát. A Dennis Kebabbeli támadás fénye kezd kihunyni.

Az utóbbi időben, amikor a Herbet'sben üldögélt, néha szinte ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy felpattanjon, és a képükbe ordítsa, hogy ő ölte meg azt a rendőrcsajt a Grünerløkkán. Hogy az utolsó ütéstől gejzírként spriccelt a vér a levegőbe, és a lány sikoltozva halt meg. Persze, azt nem tenné feltétlenül hozzá, hogy még csak nem is sejtette, hogy a nő rendőr volt. Mint ahogy azt sem, hogy a vértől majdnem elhányta magát. Az a rohadt Herceg persze végig tudta, hogy a lány zsaru volt!

Sverre megdolgozott a negyvenezerért, ezt senki sem tagadhatja. Mégis mit tehetne? A történtek után a Herceg megtiltotta neki, hogy telefonon keresse. Csak amíg a hűhó kissé el nem csitul, mondta. Odakinn megnyikordult a kapu. Sverre felállt, lehalkította a rádiót, és kisietett a folyosóra. Hazatérő anyja lépései a lépcsőhöz vezető kavicsos úton csikorogtak. A kulcs kaparászását már a szobájából hallgatta. Miközben anyja odalenn csörömpölt, Sverre a szoba közepén állt, és a tükörben tanulmányozta magát. Kezével végigsimított fejtetőjén, érezte, ahogy a milliméternyi sörték az ujjait bökdösik. Döntött. A negyvenezer korona ellenére is szerez magának valami munkát. Nagyon elege volt már abból, hogy folyton otthon lógott, és őszintén szólva átkozottul elege volt a „haverokból" is a Herbert's–ben. Unta, hogy mindig olyan emberekkel téblábol, akik nem tartanak semerre. Végül is, annak idején egészen jól boldogult a villanyszerelő szakiskolában, és majdnem minden elektromos eszközt meg tudott javítani. Elég sok villanyszerelő keres tanoncot vagy segédet. És néhány hét múlva a haja is megnő annyira, hogy eltakarja a tarkóján a SiegHeil tetoválást.

Igaz is, a haja. Az éjszaka kellős közepén felhívták, és egy erős trøndelagi dialektusban beszélő rendőr azt kérdezte tőle, hogy vörös–e a haja! Egészen addig azt hitte, csak álmodta az egészet, míg az anyja a reggelinél meg nem jegyezte, hogy miféle ember az, aki éjjeli négykor telefonál.

Sverre tekintete átvándorolt a tükörről a falakra. A Führer képe, a Burzum koncertplakátja, a horogkeresztes zászló, a vaskeresztek és a Joseph Goebbels régi propagandaplakátjának mintájára készült Blood & Honour–poszter. Most először tűnt fel neki, hogy a helyiség olyan, mint valami kiskamasz szobája. Ha a Vitt Motstånd zászlót Manchester United sálra, Heinrich Himmler képét pedig David Beckhamére cserélné, pont olyan lenne, mintha egy tizennégy éves gyerek lakna itt.

– Sverre! – hangzott fel anyja kiabálása. Behunyta a szemét. – Sverre! Nem bír nyugton maradni. Miért nem száll már le róla?

– Igen? – üvöltött vissza olyan hangosan, hogy a saját füle is belecsengett. – Valaki beszélni akar veled! Vele? Itt? Sverre kinyitotta a szemét, és tétován a tükörképére pillantott. Senki sem szokott ide jönni. Nem is árulta el senkinek, hogy itt lakik. A szíve szaporábban kezdett verni. Csak nem megint az a trøndelagi rendőr? Éppen elindul, amikor az ajtó kinyílt.

– Jó napot, Olsen!

Az alacsony tavaszi nap egyenesen a lépcsőfeljáró ablakából sütött, így Sverre csupán az ajtón belépő férfi sziluettjét látta. De a hangjáról azonnal felismerte. – Nem is örülsz, hogy láthatsz? – kérdezte a Herceg, és behúzta maga mögött az ajtót. Kíváncsian nézegette a falakat. – Érdekes ez a szoba.

– Hogyhogy beengedett... – Megmutattam az anyádnak ezt itt – lebegtetett meg a Herceg egy igazolványt, aminek az egyik oldalán halványkék háttéren az ország aranyozott címere díszelgett, a másikon pedig a RENDŐRSÉG felirat állt.

– A francba – nyelt nagyot Sverre.

– Ez igazi?

– Ki tudja? Nyugi, Olsen! Ülj le!

A Herceg az ágyra mutatott, ő maga pedig az íróasztalnál lévő székre ült le lovaglóülésben. – Mit keresel itt? – kérdezte Sverre. – Szerinted? – vigyorgott a férfi szélesen Sverrére, aki egészen az ágy szélére csúszott.

– Eljött a leszámolás ideje.

– A leszámolás ideje?

Sverre még mindig nem szedte össze magát teljesen. Honnan tudta a Herceg, hogy itt lakik? És az az igazolvány. Most, ahogy a férfira nézett, rádöbbent, hogy a Herceg könnyen lehet akár rendőr is – jól fésült, világos haj, hideg szem, szoláriumbarna arc, kigyúrt felsőtest, rövid, fekete bőrkabát és kék farmer. Furcsa, hogy ez eddig sosem tűnt fel neki. – Igen – válaszolta a Herceg, még mindig mosolyogva.

– Eljött a leszámolás ideje. Kihúzott egy borítékot a belső zsebéből, és Sverrének nyújtotta. – Végre – mondta Sverre egy gyors, ideges mosollyal, és benyúlt a borítékba. – Ez meg mi? – húzott elő egy összehajtott A4–es lapot. – Annak a nyolc embernek az adatai, akiket a gyilkossági csoport hamarosan meglátogat, és akiket nagy valószínűség szerint DNS–tesztnek is alávetnek. Megvizsgálják, hogy egyezik–e a DNS–ük a tetthelyen talált sapkádban lévő bőrmaradványokkal.

– A sapkámban? De hiszen azt mondtad, hogy megtaláltad a kocsidban és elégetted! Sverre rémülten meredt a Hercegre, aki sajnálkozva ingatta a fejét. – Egészen addig úgy is volt, amíg vissza nem mentem a tetthelyre, ahol ott állt egy fiatal, halálra rémült pár és a rendőrséget várta. így kénytelen voltam „elveszíteni" a sapkát néhány méterre a holttesttől. Sverre mindkét kezével többször végigszántott a fején.

– Kissé zavartnak tűnsz, Olsen.

Sverre bólintott, igyekezett mosolyogni, de a szája sarka sehogy sem akart engedelmeskedni. – Szeretnéd, ha megmagyaráznám? Sverre újra csak bólintott. – Ha egy rendőrtisztet meggyilkolnak, az ügy egészen addig elsőbbséget élvez, amíg a gyilkost meg nem találják – teljesen mindegy, mennyi időt vesz igénybe. Erre vonatkozóan nincs semmiféle rendelet, és semmi sem drága, ha az áldozat a saját soraikba tartozott. Ez a gond azzal, ha valaki rendőrt gyilkol – a nyomozók addig nem nyugszanak, amíg meg nem találják... Sverrére mutatott.

– ...a bűnöst. Csak időkérdése. Azért bátorkodtam egy kicsit meggyorsítani a nyomozók munkáját, hogy a várakozási idő ne nyúljon túlságosan hosszúra.

– De... – Most bizonyára azon tűnődsz, vajon miért segítek a rendőrségnek rád bukkanni, amikor több mint valószínű, hogy feladsz majd, csak hogy enyhítsék a büntetésedet. Sverre nyelt egyet. Gondolkodni próbált, de az agya szinte megbénult.

– Én megértem, hogy ez kemény dió – folytatta a Herceg, és egyik ujját végighúzta egy Vaskereszt–utánzaton, ami egy szögön lógott a falon. – Természetesen azonnal lelőhettelek volna a gyilkosság után, de akkor a rendőrség rájött volna, hogy van valaki a háttérben, aki csak a saját nyomait akarta eltüntetni, és tovább folytatták volna a vadászatot. Leemelte a láncot a szögről, és a nyakába akasztotta a bőrkabátja fölé. – A másik alternatíva az, ha gyorsan „megoldom" az ügyet egyedül, mondjuk, lelőlek a letartóztatás során, és úgy állítom be a dolgot, mintha ellenállást tanúsítottál volna. Ezzel meg az a probléma, hogy gyanút keltene, ha egyedül oldanék meg egy ilyen horderejű ügyet. Ez sokaknak szöget üthetne a fejében, tekintve, hogy én voltam együtt utoljára Ellen Gjeltennel, mielőtt meghalt. A Herceg elnevette magát.

– Ne vágj már ilyen ijedt képet, Olsen! Mondtam, hogy ezek azok az alternatívák, amiket elvetettem. Ehelyett félrehúzódtam, de közben folyamatosan figyelemmel kísértem a nyomozást, és néztem, ahogy egyre szorul körülötted a hurok. A terv az volt, hogy amikor már elég közel értek hozzád, akkor közbelépek, átveszem a stafétát, és egyedül teszem meg a maradék távot. Egyébként egy, az NBSZ–ben dolgozó alkoholista akadt a nyomodra.

– Te... te rendőr vagy? – Számít ez bármit is? – a Herceg a Vaskeresztre bökött. – Le van szarva. Ugyanolyan katona vagyok, mint te, Olsen. Egy hajónak erős teste kell, hogy legyen, különben az első szivárgásnál elsüllyed. Tudod, mit jelentene az, ha felfedném magamat előtted? Sverre szája és torka annyira kiszáradt, hogy már nyelni sem volt képes. Félt. Halálosan rettegett. – Azt jelentené, hogy nem engedhetnélek ki élve a szobából. Érted?

– Igen – Sverre hangja rekedt volt.

– A... pénzem...

A Herceg bőrkabátja zsebéből egy pisztolyt húzott elő. – Maradj a fenekeden! Az ágyhoz lépett, leült Sverre mellé, és két kezében fogva az ajtó felé irányította a fegyvert.

– Ez egy Glock–pisztoly, a világ legbiztosabb kézifegyvere. Tegnap kaptam Németországból. A gyártási számot lecsiszolták róla. Az utcán nagyjából nyolcezer koronáért lehet hozzájutni. Tekintsd úgy, mint az első részletet. Sverre összerándult, amikor a fegyver eldördült, és óriási szemeket meresztett az ajtó fölött ütött apró lyukra. A résen keresztül beáramló napfényben csak úgy táncoltak a porszemek.

– Barátkozz össze vele – mondta a Herceg, és Sverre ölébe ejtette a pisztolyt. Aztán felemelkedett és az ajtó felé indult. – Tartsd erősen. Tökéletesen kiegyensúlyozott, nem? Sverre keze akaratlanul is ráfonódott a fegyver markolatára. Érezte, hogy a pólója izzadságban úszik. Van egy lyuk a plafonon, csak erre bírt gondolni. Hogy a golyó egy újabb lyukat ütött, ő pedig még mindig nem hívott bádogost. Aztán már be is következett, amire várt. Behunyta a szemét.

– Sverre!

Olyan a hangja, mint aki épp most készül megfulladni. Megszorította a pisztolyt. Mindig olyan a hangja, mint aki épp most készül megfulladni. Aztán újra kinyitotta a szemét és látta, ahogy a Herceg, mint egy lassított felvételen, megfordul az ajtónál, a karja magasba lendül, és két kezében tartva rászegezi a fényes, fekete Smith & Wessont.

– Sverre!

A fegyver torkából sárga lángcsóva tört elő, Sverre előtt pedig felvillant az anyja képe, amint a lépcső aljában áll. Aztán a golyó átfúrta magát a homlokcsontján, aztán a koponyája hátsó részén, és pontosan a Sieg Heil tetováláson keresztülhaladva átszakította a fal faburkolatát, átrobogott a szigetelésen, végül közvetlenül a külső fal eternitburkolatának hátsó oldalánál torpant meg.

De Sverre Olsen akkora már halott volt.

Hatvannegyedik fejezet

Krokliveien, 2000. május 2.

Harry kikönyörgött magának egy papírpohárnyi kávét a helyszínelők termoszából. A Bjerke városrészben fekvő csúnya kis házhoz vezető ösvényen állt, és a fiatal tisztet figyelte, aki a falhoz támasztott létra tetején a tetőn ütött lyukat vizsgálta, amin keresztül a golyó áthaladt. A kíváncsiskodók már elkezdtek gyülekezni, úgyhogy a biztonság kedvéért sárga szalagot feszítettek az egész ház köré. A létrán álló férfi alakja fürdött a késő délutáni napsütésben, de maga a ház egy mélyebb területen feküdt, és ahol Harry állt, már jóval hűvösebb volt.

– Szóval, közvetlenül azelőtt történt, hogy ideértél? – hallott egy hangot maga mögött. Megfordult. Bjarne Møller állt előtte. Az osztályvezető csak ritkán mutatkozott a tetthelyeken, de a többek szerint jó nyomozó volt. Néhányan arra is célozgattak, hogy talán nem is kellett volna felhagynia vele. Harry kérdőn felé nyújtotta a kávéspoharat, de Møller megrázta a fejét. – Igen, négy–öt perccel később érhettem ide – válaszolta Harry.

– Te honnan tudtad? – A központtól. Azt mondták, közvetlenül azután, hogy Waaler jelentette a lövöldözést, felhívtad őket, és erősítést kértél. Harry a kapu előtt parkoló piros sportkocsi felé intett.

– Amikor ideértem, megláttam Waaler japcsi kocsiját. De mivel tudtam, hogy ide tartott, nem lepődtem meg. Amikor kiszálltam az autóból, borzalmas üvöltést hallottam. Először azt hittem, hogy valamelyik szomszéd kutyája, de amikor felfelé tartottam a kavicsos ösvényen, rájöttem, hogy a házból jön és emberi hang. Nem akartam kockáztatni, úgyhogy azonnal riadóztattam az økerni rendőrőrsöt.

– Az anya volt? Harry bólintott. – Teljesen hisztérikus állapotba került. Legalább fél órába telt, mire képes volt értelmesen beszélni. Weber benn ül vele a nappaliban.

– A jó öreg, érző szívű Weber? – Weber teljesen rendben van. Lehet, hogy benn, a melóban egy vén, morgós panaszláda, de az ilyen szituációkban nagyon jól bánik az emberekkel.

– Tudom, csak vicceltem. Waaler hogy viseli?

– Harry vállat vont.

– Értem – mondta Møller.

– Ez a fickó olyan, mint a fagyasztott hal.

– Jól van, bemegyünk körülnézni?

– Én már voltam benn.

– Akkor vezess körbe!

Felverekedték magukat az emeletre, miközben Møller mormolva köszöngetett régen látott kollégáinak. A hálószobát ellepték a helyszínelők fehérbe öltözött specialistái, időnként felvillant a vaku. Az ágyra fekete műanyag fóliát fektettek, amire fehér körvonalat rajzoltak. Møller pillantása körbevándorolt a falakon.

– Uramatyám – morogta az orra alatt. – Hát, Sverre Olsen aztán biztos nem a Munkáspártra szavazott – jegyezte meg Harry.

– Hozzá ne érj valamihez Bjarne! – kiáltotta ez egyik főtiszt, akit Harry már ismert a nyomrögzítőkői. – Emlékszel, mi történt a legutóbb is. Møller bizonyára jó emlékezett rá, legalábbis barátságosan együtt nevetett velük.

– Sverre Olsen az ágyon ült, amikor Waaler bejött – fogott bele Harry. – Waaler azt állítja, hogy az ajtó mellett állva arról kérdezte Olsent, hol volt Ellen meggyilkolásának éjszakáján. Olsen próbált úgy tenni, mintha nem emlékezne a dátumra, úgyhogy Waaler tovább kérdezősködött, mire végül világossá vált, hogy Olsennek nincs alibije. Waaler azt állítja, hogy megkérte Olsent, menjen be vele a kapitányságra vallomást tenni, mire Olsen hirtelen megragadta a pisztolyt, ami valószínűleg a párnája alatt volt. Elsütötte, a golyó egyenesen Waaler válla fölött ütötte át a falat – itt a lyuk–, aztán továbbhaladt a tetőn. Ezután Waaler állítólag előkapta a szolgálati fegyverét, és lelőtte Olsent, mielőtt az újra tüzelhetett volna.

– Gyorsan reagált. Hallom, jó találat volt.

– Egyenesen a homlokába – mondta Harry.

Persze, nem lep meg. Waaler produkálta a legjobb pontszámot az őszi lővizsgán. – Megfeledkezel az én eredményemről – jegyezte meg Harry szárazon.

– Mi a helyzet, Ronald? – fordult Møller hirtelen a fehérbe öltözött főtiszthez. – Teljesen világos az ügy – a főtiszt felemelkedett, és nyögve kiegyenesítette a derekát. – A golyót, ami Olsent megölte, az eternitburkolat mögött találtuk meg. A másik golyó átment az ajtón, és tovább folytatta az útját a tetőn keresztül. Ha megtaláljuk, a ballisztikusaink reggel megkapják, aztán eljátszadoznak vele. A lövések szögei mindenesetre stimmelnek.

– Hm. Köszönöm.

– Szóra sem érdemes, Bjarne.

– És hogy van az asszony?

Møller elmesélte, mi a helyzet otthon, de nem viszonozta a kérdést. A férfi valószínűleg nem is volt nős. Harry azt hallotta, hogy tavaly a laboros fiúk közül négyen váltak el ugyanabban a hónapban. Az étkezdében azzal húzták őket, hogy hullaszag van. A ház előtt megpillantották Webert. A férfi a kertben ácsorgott egy csésze kávéval a kezében, és a létra tetején álló rendőrt figyelte.

– Rendben ment, Weber? – kérdezte Møller.

Weber feléjük hunyorgott, mintha csak azután lenne hajlandó válaszolni, miután felismerte őket. – Az asszonnyal nem lesz semmi probléma – válaszolta, és visszapillantott a létra tetején álló férfira. – Természetesen azt hajtogatta, hogy nem ért semmit, a fia nem is bírta a vér látványát, és így tovább, de semmi újat nem tudtam meg tőle az itt történtekkel kapcsolatban.

– Hm – tette Møller a kezét Harry könyökére.

– Sétáljunk egy kicsit!

Leballagtak az úton. Ezen a környéken jobbára családi házak álltak, kis kertekkel, csupán lejjebb, a negyed végén épült néhány lakótömb. Néhány fiatal az erőlködéstől kipirult arccal karikázott el mellettük a kék fénnyel pásztázó rendőrautók irányába. Møller megvárta, míg hallótávolságon kívül kerülnek a többiektől.

– Nem tűnsz különösebben boldognak attól, hogy megtaláltuk Ellen gyilkosát – kezdte. – Boldognak... Először is, még nem lehetünk benne biztosak, hogy Sverre Olsen volt. A DNS–teszt... – A DNS–teszt igazolni fogja, hogy ő volt. Mi a baj, Harry?

– Semmi, főnök. Møller megtorpant.

– Biztos?

– Biztos.

– Azért vagy kiakadva, mert úgy gondolod, hogy Olsen túl olcsón úszta meg az egészet? – intett vissza a ház felé Møller. – Már mondtam, hogy nincs semmi! – fortyant föl Harry. – Nyögd már ki végre! – bömbölte a másik. – Egyszerűen csak átkozottul furcsának találom! – Mit találsz furcsának? – ráncolta Møller a homlokát. – Hogy egy olyan tapasztalt rendőr, mint Waaler – Harry lehalkította a hangját, és lassan, tagoltan ejtett ki minden egyes szót –, miért dönt úgy, hogy teljesen egyedül száll ki egy gyilkossággal vádolt személyhez azért, hogy kikérdezze, esetleg le is tartóztassa. Ezzel tulajdonképpen minden írott és íratlan szabályt megszegett.

– Mit akarsz ezzel mondani? Hogy Tom Waaler provokálta ki a történteket? Azt hiszed, ő vette rá Olsent, hogy rántson fegyvert, azért, hogy megbosszulhassa Ellent? Erről van szó? Ezért hajtogattad az emeleten a helyszínelők füle hallatára, hogy Waaler ezt meg azt állította, mintha a rendőrségnél nem hinnénk a kollégáinknak? Egymásra meredtek. Møller majdnem olyan magas volt, mint Harry.

– Én csak annyit mondtam, hogy átkozottul furcsa – mondta Harry és elfordult. – Ez minden. – Most már elég, Harry! Nem tudom, miért húztál ide Waaler után, talán azért, mert azt gyanítottad, hogy valami ilyesmi történik majd. De azt tudom, hogy erről egy hangot sem akarok többet hallani. És egyáltalán: egyetlen átkozott gyanúsítgatást, vagy rágalmazó szót sem akarok hallani tőled. Elég érthető voltam?

Harry az Olsen család sárgára mázolt házát nézte. Kisebb volt, mint a délutáni csendbe burkolódzó utca többi épülete, és sövény sem vette körül, ezért sokkal védtelenebbnek hatott, mint a többi otthon. Valahogy kilógott a szomszédos házak közül. A levegőben sülő hús szaga terjengett, és a szél hullámokban sodorta feléjük a Bjerke ügetőpálya bemondójának távoli, fémesen csikorgó hangját. Harry vállat vont: – Sajnálom. Én csak... te is tudod. Møller a vállára tette a kezét.

– Tudom, Harry. Ellen volt a legjobb.

Hatvanötödik fejezet

Schrøder vendéglő, 2000. május 2.

Az idős férfi az Aftenpostent olvasta. Éppen az ügető fogadási tippjeit bújta, amikor észrevette az asztala mellé érkező felszolgálónőt.

– Üdv! – mondta a nő, és letette elé a félliteres korsót. Az öreg szokás szerint nem válaszolt egy szót sem, csak tanulmányozni kezdte a visszajárót számolgató pincérnőt. A nő korát nehéz volt meghatározni, a férfi harmincöt és negyven év közöttinek saccolta. Úgy nézett ki, mintha legalább olyan kemény élete lett volna, mint a vendégeinek. Viszont kedves volt a mosolya. Volt mit elviselnie. Aztán a nő eltűnt, az öreg pedig kortyolt egyet a sörből, és tekintetével végigpásztázta a helyiséget. Az órára pillantott, majd felállt, és odament a telefonhoz. Bedobott három pénzérmét, beütötte a számot, és várt. Három csöngetés után meghallotta a nő hangját:

– Juul lakás.

– Signe?

– Igen.

A nő rémült hangján hallotta, hogy tisztában van vele, ki hívta. Ez volt a hatodik alkalom, hogy telefonált, ezek szerint már ismerte a menetrendet, és sejtette, hogy ma hívni fogja.

– Daniel vagyok – mondta. – Ki az? És mit akar? – kérdezte az asszony levegő után kapkodva. – Mondtam már, hogy Daniel vagyok. Csak szeretném, ha megismételnéd, amit annak idején mondtál. Emlékszel még?

– Kérem, hagyja abba! Daniel meghalt. – Örök hűség, Signe. Nem halálig tartó hűség, hanem örök hűség. – Hívom a rendőrséget! Az öreg letette a kagylót. Aztán felvette a kalapját és a kabátját, és lassan kisétált a napsütésbe. A Sankthanshaugenben megjelentek az első friss hajtások. Most már nem tart sokáig.

Hatvanhatodik fejezet

Dinner, 2000. május 5.

Rakel nevetése áthatolt a zsibongó csevegésen, az evőeszközök és a zsúfolt étteremben fel–alá rohangáló pincérek keltette zajon.

– ...és majdnem frászt kaptam, amikor megláttam, hogy van egy üzenet a rögzítőn – mesélte Harry. – Tudod, ott pislogott rajta az a pici szem. Aztán a vezényszavaid betöltötték a szobát. Elmélyítette a hangját: – „Itt Rakel. Dinner, péntek, nyolc óra. Nem megfeledkezni a szép ruháról és a pénztárcáról." Helge majd' eszét vesztette az ijedtségtől, csak két köleskalásszal sikerült megnyugtatnom. – Nem is ezt mondtam! – fulladozott Rakel a nevetéstől.

– Akkor valami hasonlót.

– Nem!

Különben is, te tehetsz róla, az üzenetrögzítődön lévő szöveg miatt volt – most a nő próbált meg mélyebb hangon beszélni. – „Hole. Mondd!” Ez egyszerűen annyira... annyira...

– Harrys?

– Pontosan!

Tökéletes vacsora volt egy tökéletes estén. Épp itt az ideje, hogy tönkretegyem, gondolta Harry. – Meirik Svédországba rendelt valami kémkedési feladatra – vágott bele, és a poharat babrálta.

– Hat hónapra. A hétvégén indulok. – Ó. Harry meglepődött, mert semmilyen reakciót nem látott a nő arcán. – Ma felhívtam Søst és az apámat – folytatta. – És képzeld, az apám beszélt. Pontosabban sok sikert kívánt.

– Ez nagyszerű – a nő gyorsan elmosolyodott, majd a desszertek tanulmányozásába mélyedt. – Hiányozni fogsz Olegnek – tette hozzá halkan. Harry a nőt nézte, de képtelen volt elcsípni a pillantását.

– És neked? – kérdezte.

– A nő arcán halvány mosoly suhant át.

– Van banánsplitjük – mondta.

– Rendelj rögtön kettőt.

Nekem is hiányozni fogsz – mondta a nő, és pillantása átvándorolt az étlap másik oldalára. – Mennyire? Rakel vállat vont. Harry megismételte a kérdést. Aztán nézte, ahogy a nő levegőt vesz, hogy megszólaljon, de kifújja, majd újra próbálkozik. Végül ezt mondta:

– Sajnálom, Harry, de jelenleg csupán egy férfi számára van hely az életemben. Ez pedig egy hatéves kisember. Harry úgy érezte, mintha egy vödör jeget borítottak volna a fejére.

– Ne csináld már! – nyögte.

– Ekkorát nem tévedhetek.

Rakel kérdő tekintettel pillantott fel az étlapból. – Te és én – kezdte Harry és előrehajolt az asztal fölött. – Itt, ma este. Flörtölünk egymással. Jól érezzük magunkat. De mindketten többet akarunk ennél. Te is többet akarsz ennél.

– Talán.

– Nem talán.

– Egészen biztos. Az egészet akarod.

– És utána?

– És utána?

Ezt pontosan neked kellene megmondanod, mi lesz utána, Rakel. Néhány nap múlva elutazom egy dél–svédországi porfészekbe. Én tényleg nem vagyok egy elkényeztetett, hisztis férfi, de szeretném tudni, lesz–e miért visszajönnöm ősszel. A pillantásuk összetalálkozott, és Harry ezúttal nem eresztette a nő tekintetét. Sokáig nézték egymást, végül Rakel letette az étlapot. – Sajnálom. Nem így akartam. Tudom, hogy furcsán hangzik, de... a másik változat nem megy.

– Miféle másik változat?

– Hogy azt tegyem, amit szeretnék.

Hogy hazamenjek veled, levetkőztesselek és végigszeretkezzem veled az éjszakát. Rakel az utolsó szavakat suttogva hadarta végig. Mintha olyasmik lettek volna, amiknek a kimondásával a végsőkig várni akart, hogy azután pontosan így hangozzanak. Kendőzetlenül és egyenesen.

– És mi volna az ezt követő éjszakával? – szólalt meg Harry. – És az összes többivel? A holnapival és az azutánival, a következő héttel és... – Hagyd abba! – Rakel két szemöldöke közt egy pici, bosszús ránc keletkezett.

– Meg kell értened, Harry. Nem megy.

– Nem, persze.

– Harry előhalászta cigarettáját, és rágyújtott.

Hagyta, hogy a nő keze végigsimítson az arcán és a száján. Az óvatos érintés áramként futott végig idegpályáin, és néma fájdalmat hagyott maga után.

– Nem miattad van, Harry. Egy ideig azt hittem, hogy egyszer majd képes leszek rá. Már túl voltam minden érven. Két felnőtt ember. Nincs senki más. Kötelezettségek nélkül, csak úgy egyszerűen. És egy férfi, akire jobban vágyom, mint bárkire, amióta... Oleg apja óta. Épp ezért tudom, hogy ez most nem csupán egy alkalomról szól. És... mégsem megy. A nő visszafojtotta lélegzetét. – Azért, mert Oleg apja alkoholista volt? – kérdezte Harry.

– Ezt miért kérdezted?

– Nem tudom.

Ez megmagyarázná, miért nem akarsz velem kapcsolatba bonyolódni. Bár nem kell ahhoz valakinek túl lennie egy másik alkoholistán, hogy rájöjjön, mennyire rossz parti vagyok, de... Rakel rátette a kezét Harryére. – Te egyáltalán nem vagy rossz parti, Harry. Nem erről van szó.

– Akkor miről?

– Ez volt az utolsó alkalom.

Ennyi volt. Nem találkozunk többé. Hosszan nézte a férfit. És a férfi csak most értette meg. Rakel szemében nem a nevetéstől csillogtak a könnyek. – És a történet vége? – kérdezte Harry, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. A pincér éppen odaért az asztalukhoz, de bizonyára rájött, hogy rosszul időzített, mert gyorsan továbbállt. A nő kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit. Harry látta, hogy a sírás határán áll. Rakel az ajkába harapott, aztán letette a szalvétáját az asztalra, hátratolta a székét, és egy szó nélkül elment. Harry a szalvétára meredt. Biztosan sokáig szorongatta a kezében, gondolta, mert a szalvéta szinte labdává gyűrődött. Nézte, ahogy lassan kinyílik, mint egy fehér papírvirág.

Hatvanhetedik fejezet

Halvorsen lakása, 2000. május 6.

Amikor Halvorsen rendőrtiszt felriadt a telefoncsörgésre, a digitális ébresztőóra világító számlapja éjjeli egy óra húsz percet mutatott.

– Hole. Aludt? – Dehogy – válaszolta Halvorsen, és fogalma sem volt róla, hogy miért hazudik. – Eltűnődtem néhány dolgon Sverre Olsennel kapcsolatban. A háttérből beszűrődő forgalom zajából Halvorsen rájött, hogy Harry kinn gyalogol valahol az utcán.

– Tudom, mire kíváncsi – mondta Halvorsen. – Sverre Olsen vásárolt egy pár Combat Bootst a Henrik Ibsen gatén lévő Top Secretben. Felismerték a fotóról, és nagyjából a vásárlás dátumát is meg tudták adni. Úgy tűnik, hogy a KRIPOS is járt már náluk karácsony előtt, amikor a Hallgrim Dale–ügy kapcsán ellenőrizték az alibijét. De ezt már felküldtem faxon az irodájába.

– Tudom, éppen onnan jövök.

– Most? Nem vacsorázni ment?

– Nos, korán végeztünk.

És utána visszament a munkahelyére? – hüledezett Halvorsen. – Igen. Éppen a maga által küldött fax ejtett gondolkodóba. Azt szeretném tudni, hogy holnap utána tud–e nekem nézni néhány dolognak?

Halvorsen felnyögött. Először is, Møller félreérthetetlenül a tudomására adta, hogy Harry Holének semmi keresnivalója nincs az Ellen Gjelten–ügy környékén. Másodszor pedig holnap szombat volt.

– Ott van még, Halvorsen?

– Hogyne.

– Sejtem, mit mondott Møller. Le van szarva.

Most legalább tanulhat valamicskét a nyomozói munkáról. – Az a probléma, Harry... – Fogja be, Halvorsen, és figyeljen ide! Halvorsen magában átkozódott. És figyelt.

Hatvannyolcadik fejezet

Vibes gate, 2000. május 8.

Harry már a folyosón érezte a frissen lefőzött kávé illatát, miközben kabátját próbálta felakasztani a túlterhelt fogasra. – Köszönöm, hogy azonnal fogadni tudott, Fauke. – Ugyan már – dörmögte Fauke a konyhából. – Egy ilyen vénember, mint én, csak örül, ha segíthet. Már amennyiben tudok segíteni. Fauke kávét töltött két nagy bögrébe, és letelepedtek a konyhaasztalhoz. Harry ujjával végigsimította a súlyos, sötét tölgyasztal érdes felületét.

– Provence–ból van – mondta Fauke kérdezés nélkül.

– A feleségem rajongott a francia parasztbútorokért.

– Nagyon szép asztal.

A feleségének kiváló ízlése volt. Fauke elmosolyodott. – Maga házas, Hole? Nem? Nem is volt soha? Pedig nem kellene sokáig halogatnia. Az ember csak egyre bogarasabb lesz, ha egyedül él. Nevetett.

– Én már csak tudom, miról beszélek. Már elmúltam harminc, amikor összeházasodtunk. Akkoriban ez nagyon későinek számított. 1955 májusában. Fauke rámutatott a konyhaasztal felett lógó egyik képre. – Ez tényleg a maga felesége? – kérdezte csodálkozva Harry.

– Azt hittem, hogy Rakel. – Ó, persze – mondta az idős férfi, miután felocsúdott meglepetéséből. – El is felejtettem, hogy maguk ismerik egymást az NBSZ–ből. Bementek a szobába, ahol Harry előző látogatása óta csak még nagyobbra nőttek a papírhalmok, és az íróasztal székén kívül az összes többi ülőalkalmatosságot elfoglalták. Fauke helyet csinált maguknak a túlzsúfolt dohányzóasztal mellett. – Rábukkant valami újdonságra a nevekkel kapcsolatban, amiket a múltkor adtam magának? – kérdezte. Harry átnyújtott neki egy rövid összefoglalót.

– Időközben történt egy s más – mondta.

– Megöltek egy rendőrnőt.

– Olvastam róla az újságban.

– Úgy tűnik, mostanra sikerült felderíteni az ügyet.

Már csak a DNS–elemzés eredményére várunk. Mondja, Fauke, hisz maga a véletlenekben?

– Nem igazán.

– Én sem.

Ezért is kezdtem el kérdéseket feltenni magamnak, amikor ugyanaz a személy két olyan ügyben bukkant fel egyszerre, amelyeknek látszólag semmi közük sincs egymáshoz. Azon az estén, amikor a rendőrnőt, Ellen Gjeltent meggyilkolták, ezt az üzenetet hagyta nekem: Elkaptuk."

– Mint a Johan Borgen–könyv címe?

– Hogy? Ja, úgy. Nem hiszem. Ez a kolléganő segített nekem megtalálni azt a személyt, aki a Märklin–fegyver johannesburgi eladójától közvetített. Természetesen nem feltétlenül van kapcsolat a gyilkos és a közvetítő' között, de kézenfekvő a feltételezés. Különösen, hogy a kolléganőm azon az estén nagyon igyekezett utolérni engem. Én akkor már hetek óta ezzel az üggyel foglalkoztam, ő pedig aznap este többször is keresett. A hangja pedig rendkívül zaklatott volt, ami valószínűleg azt jelentette, hogy veszélyben érezte magát. Harry egyik mutatóujját a dohányzóasztalra fektette.

– Az egyik személyt, aki a listáján volt, Hallgrim Dalét, meggyilkolták az ősszel. A kapualjban, ahol a holttestét megtalálták, többek között hányásnyomokra is bukkantak. Ezt nem hozták közvetlenül összefüggésbe a gyilkossággal, főleg, mert megállapítást nyert, hogy a hányadék nem az áldozattól származott, s a hidegvérű, profi gyilkosról alkotott képbe sem igazán fér bele az a mozzanat, hogy elhányja magát a tetthelyen. Mindazonáltal a KRIPOS nem zárta ki azt a lehetőséget sem, hogy a tettes hányásáról lehet szó, úgyhogy elküldött belőle egy mintát DNS–tesztre. Ma az egyik kollégám összevetette ennek az eredményét a rendőrnő meggyilkolásának helyszínén talált sapkán lévő bőrsejtek DNS–tesztjének eredményével, és kiderült, hogy a két minta megegyezik. Harry megállt, és az idős férfira nézett.

– Értem – mondta Fauke.

– Ezek szerint azt gondolja, hogy ugyanaz volt a tettes.

– Nem, nem hiszem, hogy így lenne.

Csak azt gondolom, hogy összefüggés van a két gyilkosság között, és nem véletlen, hogy Sverre Olsen mindkét alkalommal a közelben tartózkodott. – És miből gondolja, hogy nem ő ölte meg mindkettőjüket?

– Természetesen megtehette, de lényeges különbség van az Olsen által korábban elkövetett erőszakos bűncselekmények és Hallgrim Dale meggyilkolása közt. Látta már valaha, milyen sérüléseket okoz egy baseballütő egy ember testén? A fa összetöri a lábat, a belső szerveket meg, mint például a máj és a vese, szétrepeszti. Ugyanakkor a bőr gyakran sértetlen marad, és az áldozat rendszerint belső vérzés következtében hal meg. Hallgrim Dale esetében a nyaki ütőeret vágták át – ennél a módszernél a vér gyakorlatilag kiömlik az áldozatból. Érti?

– Persze, csak azt nem értem, hová akar kilyukadni.

Sverre Olsen anyja azt mondta az egyik nyomozónknak, hogy a fia nem bírta a vér látványát. Fauke kávéscsészéje megállt félúton a szája felé. Visszatette az asztalra.

– Igen, de... – Tudom, mire gondol – hogy ettől függetlenül megtehette, és az, hogy nem bírja a vér látványát, magyarázatot ad a hányásra is. De az egésznek az a lényege, hogy a gyilkos nem most használt életében először kést. A patológus jelentése szerint tökéletes sebészi metszésről volt szó, amit csak olyasvalaki tud ejteni, aki pontosan tudja, mit akar csinálni. Fauke lassan bólintott.

– Így már értem, mire céloz – mondta.

– Látom, nagyon elgondolkodott – jegyezte meg Harry.

Azt hiszem, tudom, miért van most itt. Arra kíváncsi, hogy van–e a frontkatonák közt olyan, aki végre tud hajtani egy ilyen gyilkosságot.

– Lényegében. És van ilyen közöttük? – Igen, van – Fauke a kávésbögre köré kulcsolta a kezét, pillantása pedig a levegőbe meredt. – Akit nem talált meg. Gudbrand Johansen. Már említettem magának, miért neveztük Vörösbegynek.

– Tudna még nekem mesélni róla?

– Igen. De ahhoz még egy kis kávéra lesz szükségünk.

Hatvankilencedik fejezet

Irisveien, 2000. május 8.

– Ki az? – kiáltotta egy vékonyka, ijedt hang az ajtó mögül. Harry felismerte az asszony körvonalait a recés üveg mögött.

– Hole vagyok.

– Én telefonáltam. Az ajtó résnyire kinyílt.

– Sajnálom, én csak...

– Semmi baj, értem.

Signe Juul kitárta az ajtót, Harry pedig belépett az előszobába. – Even nincs itt – mosolygott az asszony bocsánatkérően.

– Igen, említette a telefonban is – mondta Harry.

– Igazából magával szeretnék beszélni.

– Velem?

– Csak ha nincs ellene kifogása, Juul asszony.

Az idős hölgy bevezette a nappaliba. Vékony szálú, acélszürke haját apró kontyba csavarta, és egy régimódi csattal tűzte meg. Kerek, totyogó alakjáról akaratlanul is egy puha ölelés és finom ételek jutottak az ember eszébe.

Ahogy beléptek az ajtón, Burre felemelte a fejét. – Ezek szerint ma egyedül ment el a férje? – kérdezte Harry. – Igen, Burréval nem mehet be a kávézóba – mondta a nő.

– Foglaljon helyet, kérem!

– Kávézóba?

– Mostanában kezdődött – mosolygott az asszony.

– Oda jár újságot olvasni.

Azt mondja, jobban megy neki a gondolkodás, ha nem folyton csak itthon gubbaszt.

– Ebben lehet valami.

– Bizonyára.

– És gondolom ott egy kicsit álmodozhat is.

– Álmodozni? Hogy érti ezt?

– Nem is tudom.

Azt képzelheti, hogy újra fiatal, és valamelyik párizsi vagy bécsi kávézó asztalánál üldögél a teraszon – az asszony arcán újra megjelent a gyors, bocsánatkérő mosoly. – No, de ennyit erről. Apropó, kávé...

– Igen, köszönöm.

Míg Signe Juul a konyhában sürgölődött, Harry a képeket tanulmányozta a falon. A kandalló fölött egy fekete köpenyt viselő férfi portréja lógott. Harry korábban sosem figyelt fel erre a képre. Az alak színpadias pózban állt, s a távoli horizontot fürkészte valahol a festő látóterén kívül. Harry közelebb lépett a képhez. A keretre erősített kis réztáblán ez állt: Kornelius Juul, főorvos, 1885–1959.

– Even nagyapja volt – szólalt meg Signe, aki egy tálcával a kezében tért vissza a konyhából. – Értem. Nagyon sok festmény van itt. – Igen – tette le az asszony a tálcát. – A mellette lévő kép doktor Werner Schumannt ábrázolja, Even anyai nagyapját. Ő volt az Ullvål Kórház egyik alapítója.

– És ő ki?

– Jonas Schuman. A Rikshospital főorvosa.

– És a maga rokonai?

– Az asszony megütközve nézett Harryra.

– Ezt hogy érti?

– A képek közül melyik ábrázolja a maga családját?

– Azok... valahol másutt vannak. Kér tejszínt a kávéba?

– Nem, köszönöm. Harry leült.

– A háborúról akarok magával beszélni – vágott bele.

– Jaj, ne! – szaladt ki az asszony száján.

– Megértem, de nagyon fontos lenne. Rendben?

Majd meglátjuk – válaszolta a nő, és töltött magának is a kávéból. – Maga ugye ápolónő volt a háború ideje alatt... – Igen, ápolónő voltam a fronton. Hazaáruló. Harry felpillantott. Az asszony szeme nyugalmat tükrözött.

– Nagyjából négyszázan voltunk. Mindannyian börtönbüntetést kaptunk a háború után. Annak ellenére, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt kérelmet nyújtott be a norvég hatóságok felé, hogy állítsák le a büntetések végrehajtását. A Norvég Vöröskereszt 1990–ig nem is kért bocsánatot tőlünk. Even apjának, az a kép őt ábrázolja, voltak összeköttetései, így az én büntetésemet csökkentették – többek között azért, mert 1945–ben segítettem az ellenállási mozgalom két sebesült katonáján. És mert sosem voltam a Nasjonal Samling tagja. Ez már több is, mint amit tudni szeretett volna, nem igaz? Harry a kávéscsészét bámulta. Csak most vette észre, mekkora a csönd Oslónak ebben a villanegyedében.

– Nem a maga története miatt nyomozok, Juul asszony. Emlékszik egy Gudbrand Johansen nevű katonára? Signe Juul összerándulását látva Harry tudta, hogy valamibe beletalált. – Tulajdonképpen hova akar kilyukadni? – kérdezte feszült vonásokkal az asszony.

– A férje nem mondta el magának?

– Even soha semmit nem mond el nekem.

– Értem.

Nos, azokat a norvég frontkatonákat próbálom feltérképezni, akik Sennheimben voltak kiképzőtáborban, mielőtt kikerültek volna a frontra. – Sennheim – ismételte meg az asszony halkan. – Daniel is ott volt. – Igen, tudom, hogy maga Daniel Gudeson jegyese volt, Sindre Fauke elmesélte nekem.

– Ő meg kicsoda? – Valaha frontkatona volt, majd az ellenállási mozgalom tagja lett. A férje is ismeri. Fauke javasolta nekem, hogy próbáljak magával beszélni Gudbrand Johansenről. Mivel Fauke dezertált, nem tudta, mi történt később Gudbranddal. De egy másik norvég frontkatona, Edvard Mosken, mesélt nekem egy kézigránátról, ami a lövészárokban robbant fel. Mosken nem tudott teljes egészében beszámolni arról, mi történt ezután, de ha Johansen túlélte a robbanást, akkor jó okunk van feltételezni, hogy katonai kórházba került. Signe Juul kis cuppogó jelzésére Burre odasomfordált hozzá, az asszony pedig beletúrt a kutya vastag bundájába.

– Jól emlékszem Gudbrand Johansenre – mondta. – Daniel írt róla néha, megemlítette a sennheimi leveleiben és azokon a lapokon is, amiket a tábori kórházban kaptam tőle. Ők ketten nagyon különbözőek voltak, mégis azt hiszem, Gudbrand lassacskán olyanná vált Daniel számára, mintha az öccse lett volna.

– Elmosolyodott.

– A legtöbben szívesen lettek volna Daniel kisöccsei.

– Azt tudja esetleg, hogy mi történt Gudbranddal?

Hozzánk került a tábori kórházba, ahogy maga is mondta. Ekkorra az a frontszakasz szinte már az oroszok kezén volt, javában folyt a visszavonulás. A gyógyszerek sem jutottak el hozzánk, mert az ellenkező irányba haladó forgalom megbénította az összes utat. Johansennek súlyos sérülései voltak, többek között egy gránátszilánk fúródott a combjába a térde fölött. Üszkösödni kezdett, fennállt a veszélye, hogy amputálnunk kell. Így aztán a gyógyszerekre való várakozás helyett inkább nyugat felé küldték a visszavonulók áradatával. Az az utolsó emlékem róla, hogy szakállas arccal, takaróba bugyolálva fekszik egy teherautó platóján. Az olvadás miatt a kocsi kereke félig elmerült a sárban, és több mint egy órába telt, mire kiszabadították és elindulhattak. A kutya az asszony ölébe fektette fejét, és bánatos szemekkel bámult fel gazdájára.

– Ez volt az utolsó alkalom, hogy látta, vagy hogy hallott róla? Az idős asszony lassan ajkához emelte a vékony porceláncsészét, kortyolt egyet belőle, majd visszatette az asztalra. Bár a keze nem remegett, a csésze mégis odakoccant a kistányérhoz. – Néhány hónappal később kaptam tőle egy levelezőlapot – mondta. – Azt írta, hogy nála van Daniel néhány személyes holmija, többek között egy orosz egyensapka, ami gondolom egyfajta háborús trófea lehetett. Kicsit zavarosan írt, de a háborús sérültek esetében ez nem volt különösebben szokatlan az első időkben.

– A levelezőlap esetleg még...

– Az asszony megrázta a fejét.

– Arra emlékszik, hogy honnan jött?

– Nem.

Csak annyi rémlik, hogy a név alapján megállapítottam, hogy valami vidéki helyről küldhette, és annyit írt még, hogy ő maga jól van. Harry felállt. – Ez a Fauke honnan tudott rólam? – kíváncsiskodott az asszony. – Hát... – Harry azon tűnődött, hogy is fogalmazza meg, de a nő megelőzte. – Persze, hiszen minden frontkatona hallott rólam – mosolyodott el. – A nőről, aki eladta a lelkét az ördögnek a rövidebb büntetés fejében. Ugye, ezt gondolják? – Nem tudom – válaszolta Harry. Érezte, hogy indulnia kellene. Csak két háztömbnyire voltak a Ringveientől, de akár a tenger fenekén is lehettek volna, olyan csönd volt körülöttük.

– Tudja, soha többé nem láttam őt – mondta az asszony. – Danielt. Azután, hogy azt mondták, meghalt. Maga elé meredt. – Egy egészségügyi tiszten keresztül üzent, boldog újévet kívánt. Három nappal később pedig már az elesettek listáján láttam a nevét. Képtelen voltam elfogadni, hogy megtörténhetett, azt mondtam, addig nem hiszem el, amíg meg nem mutatják nekem a testét. Így aztán levittek az Északi Egység melletti tömegsírhoz, oda, ahol elégették a halottakat. Lementem a sírgödörbe, elszenesült holttesteken lépkedtem egyik tetemtől a másikig, és bámultam az üres, feketén tátongó szemgödröket. De Daniel holtteste nem volt közöttük. Azt mondták, lehetetlen, hogy felismerjem, de én azt válaszoltam, hogy tévednek. Aztán azzal jöttek, talán egy olyan sírgödörben van, amit már betemettek. Nem tudom. Soha többé nem láttam Danielt. Harry torokköszörülésére összerezzent.

– Köszönöm a kávét, Juul asszony.

Az idős nő követte Harryt a folyosóra. Miközben a fogasról leakasztotta a kabátját, nem tudta megállni, hogy ne próbálja meg az asszony vonásait felfedezni a falon lógó képek valamelyikén, de hiába igyekezett.

– Evennek muszáj tudnia erről? – kérdezte az asszony, amikor kinyitotta a bejárati ajtót. Harry megütközve nézett rá. – Úgy értem, muszáj megtudnia, hogy erről beszélgettünk? – tette hozzá gyorsan. – A háborúról és... Danielről. – Természetesen nem kell tudnia róla, ha maga nem akarja. – Azt úgyis észre fogja venni, hogy itt járt. De nem mondhatnánk azt inkább, hogy őt várta egy ideig, de aztán el kellett mennie? A pillantása könyörgő volt, de Harry valami mást is felfedezett benne. Csak akkor jött rá, mi volt az, amikor kihajtott a Ringveienre, és letekerte az ablakot, hogy beengedje a kocsi felszabadító, fülsiketítő zúgását, ami kiűzte fejéből a csendet. Félelem volt. Signe Juul félt valamitől.

Hetvenedik fejezet

Brandhaug otthona, Nordberg, 2000. május 9.

Bernt Brandhaug késével finoman megkocogtatta a kristálypohár szélét, hátratolta székét, szája elé tartotta szalvétáját, és köhintett. Ajka apró mosolyba kunkorodott, mintha máris beszédének csattanóin mulatna, amit hamarosan előad vendégeinek: Strøksen rendőrfőkapitány–asszonynak és férjének, valamint Kurt Meiriknek és feleségének.

– Kedves barátaim és kollégáim!

Szeme sarkából felfedezte felesége merev mosolyát, amivel az asszony mintha azt próbálta volna a többiek tudtára adni: Elnézést, hogy végig kell hallgatniuk, de ez a hatáskörömön kívül esik.

Brandhaug ezen az estén a barátságról és a kollegialitásról beszélt. A lojalitás jelentőségéről és annak szükségszerűségéről, hogy összegyűjtsék azokat a pozitív erőket, melyek megvédenek a középszerűséggel, a felelőtlenséggel és az alkalmatlansággal szemben, amivel a vezetői szinten minden demokráciában találkozni lehet. Természetesen azt sem lehet elvárni, hogy politikusnak megválasztott családanyák és parasztok megértsék saját feladatkörük összetettségét.

– A demokrácia önmaga jutalma – dobta be Brandhaug a valahonnan elcsent, de mára már sajátjának vallott megfogalmazást. – De ez nem jelenti azt, hogy a demokrácia ne hozna létre költségeket. Ha fémipari szakmunkásokból gazdasági minisztert csinálunk...

Folyamatosan szemmel tartotta a rendőrfőkapitányt, hogy figyel–e, közbeszúrt pár tréfás megjegyzést néhány korábbi afrikai gyarmat demokratizálási folyamatairól, amelyekben ő maga is dolgozott annak idején, nagykövetként. De a beszéd, amit korábban már annyiszor előadott, ezen az estén még őt magát sem kötötte le különösebben. Gondolatai valahol egészen másutt jártak, méghozzá ott, ahol az utóbbi hetekben legtöbbször kalandoztak: Rakel Faukénél.

Egészen a nő megszállottja lett. Az utóbbi időben már az is megfordult a fejében, hogy jobb lenne elfelejtenie az egészet, mert már valóban kezd túlságosan messzire menni a nő megszerzésére irányuló próbálkozásaival.

Az utóbbi napok mesterkedései jártak a fejében. Ha nem Kurt Meirik lett volna az NBSZ főnöke, sosem ment volna. Az első dolga az volt, hogy ezt a Harry Holét eltüntesse a színről, sőt, el a városból egy olyan helyre, ahol sem Rakel, sem más nem érheti el. Brandhaug felhívta Kurt Meiriket, és elmondta neki, hogy a Dagbladetnél lévő kapcsolata közölte vele, a sajtóban pletykák keringenek arról, hogy történt valami incidens az őszi elnöklátogatás idején. Cselekedniük kell, mielőtt még túl késő lesz! Holét el kell rejteni valahol, ahol a sajtó nem akad a nyomára. Bizonyára Kurt is így gondolja, nem? Kurt hümmögött, és csak annyit mondott, hogy hogyne, persze. Mindenesetre Brandhaug addig erősködött, míg teljesen fel nem fújta az ügyet. Őszintén szólva kételkedett benne, hogy Meirik egy hangot is elhitt az egészből, de különösebben nem aggódott miatta. Néhány nappal később Kurt felhívta, és közölte, hogy Harry Holét kirendelték a frontra, valami isten háta mögötti helyre Svédországba. Brandhaug szó szerint a tenyerét dörzsölte. Most már semmi sem húzhatta keresztül Rakellel kapcsolatos elképzeléseit.

– A mi demokráciánk olyan, mint egy gyönyörű, mosolygós, de kissé naiv leánygyermek. Az, hogy a társadalomban munkálkodó pozitív erők összetartanak, nem az elbizakodottságról vagy hatalomvágyról szól. Egészen egyszerűen ez az egyetlen garancia arra, hogy leányunkon, a demokrácián ne tegyenek erőszakot, és a kormány ne vállaljon fel nemkívánatos erőket. Ezért nem csupán kívánatos, hanem elengedhetetlen számunkra az emberek közti lojalitás, ez a csaknem feledésbe merült erény is, ami egy olyan kötelesség...

Letelepedtek a nappali puha karosszékeibe, és Brandhaug körülkínálta a havannai norvég főkonzultól kapott szivarjait.

– A kubai nők combjuk belső oldalán sodorták őket – kacsintott Anne Strøksen férjére, de úgy tűnt, a férfi nem igazán vette a lapot. Olyan száraz és merev ez a pasas, hogy is hívják? Valami kettős neve van – te jó ég, csak nem felejtette el? Tor Erik! Ez az, Tor Erik! – Még egy kis konyakot, Tor Erik?

Tor Erik összeszorított szájjal mosolygott, és a fejét rázta. Ez is valami aszkéta lehet, aki minden reggel mérföldeket kocog, gondolta Brandhaug. A férfin minden vékony volt: az egész teste, az arca, még a haja is. Beszéde alatt elcsípte Tor Erik feleségével váltott pillantását, a férfi mintha valami saját viccükre emlékeztette volna a nőt. Nem valószínű, hogy volt köze a beszédhez. – Persze, fő a józanság – jegyezte meg Brandhaug savanyúan.

– Holnap is nap lesz, nem igaz?

– Hirtelen Elsa jelent meg az ajtóban.

– Bernt, telefonon keresnek!

– Vendégeink vannak, Elsa.

– A Dagbladet az.

– Majd a dolgozószobában felveszem.

A hírszerkesztőségtől kereste egy nő, akinek a nevét eddig még nem hallotta. Nagyon fiatalnak tűnt a hangja, Brandhaug megpróbálta maga elé képzelni. Az újságíró az aznap esti, a Thomas Heftyes gatén található osztrák nagykövetség előtti demonstrációról kérdezte, ahol az emberek Jörg Haider és a szélsőjobboldali Szabadságpárt hatalomra kerülése ellen tiltakoztak. Néhány kommentárra volt szüksége a másnap reggeli számhoz.

– Mit gondol, Brandhaug úr, nem lenne esetleg célszerű újra értékelni országunk Ausztriához fűződő diplomáciai kapcsolatait?

A férfi behunyta a szemét. Próbálgatják, mint ahogy időnként máskor is megtették, de ők is tudták és Brandhaug is tisztában volt vele, hogy úgysem találnak rajta fogást, mivel túl tapasztalt. Érezte, hogy részeg, a feje könnyű volt, lehunyt szemhéja mögött táncot járt a sötétség, de ez nem jelentett semmiféle problémát.

– Ez politikai kérdés, nem a külügyminisztérium hatáskörébe tartozik, hogy erről döntsön – válaszolta. Rövid szünet állt be. Brandhaugnak tetszett a nő hangja. Egészen biztos volt benne, hogy szőke.

– De a maga széles körű nemzetközi tapasztalatai alapján csak meg tudja jósolni, mihez kezd a norvég kormány, nem? Brandhaug tisztában volt vele, hogy erre a kérdésre a válasz drámaian egyszerű:

Ilyesmivel kapcsolatban nem bocsátkozom jövendölésekbe.

Ennyi, se több, se kevesebb. Alapjában véve különös, de az embernek nem is kell túl régen az övéhez hasonló állásban lenni ahhoz, hogy úgy érezze, korábban már minden kérdést megválaszolt. A fiatal újságírók rendszerint azt hiszik, hogy ők tették fel neki elsőnként azt a bizonyos kérdést, amin előzőleg alighanem egy fél éjszakán keresztül gondolkodtak. És mindannyian el voltak bűvölve, amikor úgy tűnt, gondolkodóba esik, mielőtt ugyanazt válaszolja nekik, amit már legalább tucatszor elmondott. Ilyesmivel kapcsolatban nem bocsátkozom jövendölésekbe. Kicsit meg is lepődött rajta, hogy végül miért nem ezt mondta az újságírónőnek. Volt valami a nő hangjában, amitől előzékeny hangulatba került. A maga széles körű tapasztalatai, ezt mondta. Kedvet kapott hozzá, hogy megkérdezze tőle, magától jutott–e eszébe épp őt, Bernt Brandhaugot hívni fel ezzel a kérdéssel. – Mint a külügyminisztérium legfőbb köztisztviselője, kijelenthetem, hogy az Ausztriához fűződő diplomáciai kapcsolataink teljesen normálisak – közölte. – És nyilvánvalóan a mi figyelmünket sem kerülte el, hogy a világ egyéb országai is észlelték az Ausztriában történteket. Az azonban, hogy diplomáciai kapcsolatok fűznek bennünket egy országhoz, még nem jelenti azt, hogy egyet is értünk azzal, ami ott folyik.

– Nem, hiszen diplomáciai kapcsolatban állunk számos katonai rezsimmel is – válaszolta a hang a vonal másik végén. – Akkor tehát, mi a véleménye, miért reagálunk ennyire hevesen éppen erre az eseményre?

– Ennek az oka Ausztria közelmúltjában keresendő.

– Itt meg kellett volna állnia.

Tartania kellett volna a száját. – A nemzetiszocializmushoz fűződő szálakban. A legtöbb történész egyetért abban, hogy a második világháború idején Ausztria valójában a hitleri Németország szövetségese volt.

– De a németek, Norvégiához hasonlóan, Ausztriát is megszállták, nem? Brandhaugnak most jutott eszébe, hogy fogalma sincs róla, jelenleg mit tanítanak a második világháborúról az iskolában. De láthatólag igencsak keveset.

– Mit mondott, hogy is hívják? – érdeklődött. Lehet, hogy egy kicsivel többet ivott a kelleténél. A nő megismételte a nevét.

– Nézze, Natasja, hadd segítsek magának egy keveset, mielőtt folytatjuk a beszélgetést. Hallott már az Anschlussról. Ez ugyanis azt jelenti, hogy Ausztriát nem úgy szállták meg, mint a többi országot. A németek 1938 márciusában szinte ellenállás nélkül vonultak be az országba, és ott is maradtak a háború végéig.

– Vagyis körülbelül az történt, ami Norvégiában, nem?

Brandhaug teljesen elborzadt. A nő ráadásul teljesen magától értetődőn mondta mindezt. Jelét sem adta annak, hogy egy pillanatig is szégyenkezne hiányos ismeretei miatt.

– Nem – válaszolta a férfi lassan, mintha egy kivételesen nehéz felfogású gyerekhez beszélne. – Egyáltalán nem úgy, mint Norvégiában. Norvégiában védtük magunkat, és ott volt Londonban a kormányunk és a királyunk, akik egész idő alatt mellettünk álltak, rádióműsorokat készítettek és... bátorították honfitársaikat.

Tisztában volt vele, hogy nem volt túl szerencsés a megfogalmazás, ezért hozzáfűzte:

– Norvégiában az egész nép összefogott a megszállók ellen. Az a kevés áruló, aki német egyenruhát hordott és a németek oldalán harcolt, csupán söpredék volt, akiknek jelenlétével minden más ország is számolhatott. De Norvégiában a pozitív erők összetartottak, azok a jó képességű emberek, akik az ellenállási harc vezetői voltak, egy olyan magot képeztek, akik utat mutattak a demokrácia felé. Ezek az emberek lojálisak voltak egymás iránt, és végül ez mentette meg az országot. A demokrácia önmaga jutalma. Húzza ki, amit a királyról mondtam, Natasja!

– Ezek szerint maga úgy gondolja, hogy a söpredék harcolt a németek oldalán? Mit akar ez a nő tulajdonképpen? Brandhaug úgy döntött, hogy lezárja a beszélgetést.

– Ezzel csak annyit akartam mondani, hogy akik a háború alatt elárulták a hazájukat, azok boldogok lehetnek, hogy megúszták börtönbüntetéssel. Én dolgoztam nagykövetként olyan országban, ahol az ilyeneket egytől egyig agyonlőtték, és korántsem vagyok meggyőződve róla, hogy nem lett volna helyesebb, ha Norvégiában is ez történik. De visszatérve a kommentárhoz, Natasja, a külügyminisztériumnak nincs semmiféle hozzáfűznivalója sem a tüntetéshez, sem Ausztria kormányának új tagjaihoz. Vendégeim vannak, Natasja, úgyhogy, ha megbocsát...

Natasja megbocsátott, és Brandhaug letette a kagylót. Mire visszatért a nappaliba, a többiek már szedelőzködtek.

– Máris? – mosolygott szélesen, de hagyta, hogy a kifogások meggyőzzék. Fáradt volt. Kikísérte a vendégeket az ajtón, és különösen a rendőrfőkapitányasszony kezét szorongatta meg erősen. Közölte vele, hogy sose legyen rest, és jelezze, ha valamiben a segítségére lehet, merthogy a hivatalos ügyintézés szép és jó, de...

Elalvás előtti utolsó gondolata Rakel Fauke volt, és a rendőr, akit eltakarított az útból. Mosolyogva aludt el, de iszonyatos fejfájással ébredt.

Hetvenegyedik fejezet

Fredrikstad–Halden, 2000. május 10.

A vonat épp csak félig volt, így Harry az ablak mellett telepedett le. A közvetlenül mögötte ülő lány kivette a füléből a walkman fülhallgatóját, így Harry valamennyire hallotta az énekest, a zenét viszont egyáltalán nem. Sydneyben a lehallgatással foglalkozó szakértő elmagyarázta neki, hogy gyenge hangminőség esetén az ember füle azokat a frekvenciákat erősíti fel, ahol az emberi hangok találhatóak. Van abban valami megnyugtató, gondolta Harry, hogy a teljes csönd előtt az utolsó, amit hallunk, az az emberi hang.

Az eső reszketeg csíkokat húzva csordogált le az ablaktáblán. Harry a vizes, sík földeket és a sínek mellett futó póznák közt emelkedősüllyedő vezetékeket bámulta. A fredrikstadi peronon egy rezesbanda játszott. A kalauz azt mondta, hogy a nemzeti ünnep előtt mindig ott próbálnak.

– Ebben az évszakban minden kedden, ugyanebben az időpontban – mondta. – A karmester szerint az emberek közötti gyakorlás sokkal valósághűbb. Harry csupán némi ruhát csomagolt magának. A klippani lakás egyszerű lesz, de jól felszerelt: egy tévé, egy sztereoberendezés és néhány könyv.

– Mein Kampf, meg ilyesmi – mosolygott Meirik.

Nem hívta fel Rakelt. Pedig jót tett volna neki, ha hallja a hangját. Az utolsó emberi hangot. – A következő állomás Halden – recsegte orrhangon a hangosbemondó, de amikor a vonat fékezni kezdett, egy csikorgó, hamis hang szakította félbe.

Harry végighúzta az ujját az ablaküvegen. Fejében keresztül–kasul bukfencezett a mondat. Egy csikorgó, hamis hang. Egy hamis, csikorgó hang. Egy hang, csikorgó és...

Egyetlen hang nem is lehet hamis, gondolta. Egy hang csak akkor lehet hamis, ha más hangokat teszünk mellé. Még Ellennek is, az általa valaha ismert legmuzikálisabb embernek is több kulcsszóra, több hangra volt szüksége ahhoz, hogy meghallja a zenét. Még ő sem volt képes rámutatni egyetlen kulcsszóra, és százszázalékos biztonsággal azt állítani róla, hogy hamis, vagy hazug.

Neki most mégis csak egy hang visszhangzik az agyában hangosan és fülsértő hamissággal: hogy Klippanba kell utaznia, hogy kiszimatolja egy fax lehetséges küldőjét, ami egyelőre néhány szalagcímnél nem okozott nagyobb bajt.

Még ma is áttanulmányozta a lapokat, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy a sajtó már rég elfelejtette a fenyegető leveleket, melyek négy nappal ezelőtt akkora vihart kavartak. A Dagbladet ehelyett Lasse Kjusről ír, aki gyűlöli Norvégiát és legfőképp Bernt Brandhaug külügyi tanácsost, aki, amennyiben az újság helyesen idézte, azt mondta, hogy a hazaárulók halálbüntetést érdemeltek volna.

Volt még egy hang, ami hamisan csengett. De ez talán csak azért, mert maga Harry úgy akarta. Rakel búcsúja a Dinnerben, a pillantása, az a félig elmondott szerelmi vallomás, mielőtt hirtelen otthagyta azzal a zuhanó érzéssel és egy nyolcszáz koronás számlával, amire előtte nagyvonalúan azt mondta, hogy ő maga fogja rendezni. Itt valami nem stimmelt. Vagy mégis? Rakel ott volt Harry lakásán, látta őt inni, hallotta zokogásba fulladó hangon beszélni egy halott kollégájáról, akit alig két éve ismert, mégis mintha ő lett volna az egyetlen ember a világon, akihez bármikor is szorosabb kapcsolat fűzte. Szörnyen patetikus. Az emberek igazán megspórolhatnák maguknak, hogy ennyire lemeztelenítsék magukat a másik előtt. Miért nem mondta Rakel már akkor, hogy köszöni, neki ennyi elég, ez a férfi több problémát jelent, mint amennyire neki szüksége van? Most is a munkába menekült, mint mindig, ha a magánélete túlságosan a nyakába szakadt. Valahol olvasta, hogy az emberek egy típusánál ez teljesen megszokott stratégia.

Így aztán az egész hétvégét összeesküvés–elméletek és komplett gondolatrendszerek felállításával töltötte, amelyekben az összes ügyet – a Märklin–puskát, Ellen és Hallgrim Dale meggyilkolását – egy fazékba dobta és addig keverte, míg egy teljesen orrfacsaró levest nem kapott. Nos, ez is meglehetősen patetikus volt.

A lehajtható asztalon fekvő újságra tévedt a tekintete, ahonnan a külügyi tanácsos fotója nézett vissza rá. Valahonnan ismerős volt neki. Egyik kezével megdörgölte az arcát. Tapasztalatból tudta, ha az ember nem jut dűlőre egy nyomozásban, az agy szívesen hozzáfog megteremteni a maga összefüggéseit. A puska utáni nyomozás pedig, amint azt Meirik világosan közölte vele, lezárt ügynek tekintendő. Azt mondta, hogy ez nem ügy. Inkább azt akarta, hogy Harry neonácikról írjon jelentéseket és gyökértelen fiatalok között szaglásszon Svédországban. A rohadt életbe!

– A peront a jobb oldali ajtókon keresztül közelíthetik meg. Mi lenne, ha most fogná magát, és egyszerűen csak kiszállna? Mi baj lehetne belőle? Amíg a külügyminisztérium és az NBSZ attól fél, hogy az útdíjfizető állomáson történt lövöldözés kiszivároghat, Meirik úgysem rúghatja ki. Ami pedig Rakelt illeti... hát, arról fogalma sincs. A vonat egy utolsó rándulással megállt, a vagonra pedig rátelepedett a csend. Kinn a folyosón becsapódott egy ajtó. Harry ülve maradt. A walkmanből áradó dal kivehetőbbé vált. Már sokszor hallotta, de nem jött rá, hol.

Hetvenkettedik fejezet

Nordberg és a Continental Hotel, 2000. május 10.

Az idős férfinak a lélegzete is elakadt, amikor a fájdalom hirtelen rátört. A földön fekve összegörnyedt, egyik kezét a szájába tömte, nehogy felsikoltson. Igyekezett megőrizni a tudatát, de a kín hullámokban járta át a testét, a fény és a sötét váltakozva borult rá. Kinyitotta, majd lehunyta a szemét. Az ég rohanni kezdett fölötte, mintha felgyorsult volna az idő, csillagok törték át a kékséget, éjszaka lett, majd nappal, éjszaka, nappal és újra éjszaka. Aztán vége lett, érezte a nedves föld illatát és tudta, hogy még él. Egy kis ideig még fekve maradt, várta, hogy újra levegőhöz jusson. Az ing izzadságtól nedvesen tapadt a testére. Végül a hasára gördült, és újra a házat figyelte.

Nagy, fekete gerendaház volt. Már délelőtt óta ott feküdt, tudta, hogy csak az asszony van otthon. Ennek ellenére az összes földszinti és emeleti ablakból fény szűrődött ki. Látta, hogy amint szürkülni kezdett, a nő azonnal körbejárta a házat, és mindenhol felkapcsolta a villanyt. Bizonyára félt a sötétben.

Ő maga is félt. Nem a sötétségtől, attól soha nem tartott. A felgyorsuló időtől rettegett. És a fájdalomtól, ami eddig ismeretlen volt a számára, így még nem tanulta meg uralni, és fogalma sem volt róla, hogyan is kellene. Az idő pedig... Igyekezett nem gondolni a sejtekre, amelyek egyre csak osztódtak és osztódtak.

A hold halványan világított az égen. Az órájára pillantott, fél nyolc volt. Nemsokára túlságosan sötét lesz, és akkor meg kell várnia a holnapot. Az pedig azt jelenti, hogy az egész éjszakát itt kell töltenie ebben a kis tákolmányban. Az építmény két Y formájú ágból állt, amit úgy szúrt le a földbe, hogy azok nagyjából fél méter magasan a talaj fölé emelkedjenek. A két ipszilonon keresztbe fektetett egy vaskos fenyőágat. Azután három hosszú botot vágott, amiket hátulról a fenyőágnak támasztott, és végül ezeket vastagon beborította fenyőgallyakkal. így egy kezdetleges tető került a feje fölé, ami amellett, hogy megvédte az esőtől, és valamennyire a meleget is tartotta, az ösvényről esetleg letévedő túrázók szeme elől is elrejtette. A rejtekhely összetákolása szűk félórájába telt.

A kockázat, hogy az útról vagy a szomszédos házakból észreveszik, minimális volt. Még ahhoz is nagyon éles szemre lett volna szükség, hogy a sűrű fenyőerdőben fekvő rejtekhelyet akár csak háromméteres távolságból felfedezzék. Ennek ellenére, a biztonság kedvéért szinte az egész nyílást fenyőgallyakkal fedte be, a puska csövét pedig ronggyal tekerte körül, nehogy az alacsony délutáni nap fénye megcsillanjon az acélon. Újra az órájára nézett. Hol a pokolban lehet már?

Bernt Brandhaug körbeforgatta kezében a poharat, és az órájára pillantott. Hol a pokolban lehet már?

Fél nyolcat beszéltek meg, ami lassan már negyedórával is elmúlt. Felhajtotta az ital maradékát, és újra töltött magának a whiskysüvegből, amit a recepcióssal hozatott fel a szobába. Jameson. Az egyetlen jó dolog, ami Írországból származik. Töltött magának még egy pohárral. Borzalmas volt ez a nap. A Dagbladet szalagcíme miatt egyfolytában csöngött a telefon. Bár többen a támogatásukról biztosították, végül mégiscsak felhívta a lap hírrovatának vezetőjét, aki történetesen egyetemi cimborája volt, és világosan a tudomására hozta, hogy szándékosan rosszul idézték a szavait. Végül kénytelen volt belső információkat ígérni neki a külügyminiszter OECD–ülésen ejtett hatalmas baklövéséről. A szerkesztő gondolkodási időt kért tőle, majd egy óra múlva visszahívta. Úgy tűnt, hogy ez a Natasja még új volt a lapnál, és elismerte, hogy ő érthette félre Brandhaugot. Nem akarták cáfolni az állítást, de nem is akartak ügyet csinálni belőle. Ezt megúszta.

Brandhaug nagyot kortyolt a pohárból, forgatta szájában az italt, érezte az egyszerre erős és lágy aromát a szájpadlásán. Körülnézett a lakosztályban. Hány éjszakát tölthetett már itt? Hányszor ébredt már a kissé túlságosan is puha, extra méretű ágyban, az előző este elfogyasztott italok miatti enyhe fejfájással? És hányszor kérte a mellette fekvő nőtől, ha még ott volt egyáltalán, hogy csak a második emeleti reggelizőszalonig használja a liftet, onnan pedig a lépcsőn menjen tovább a recepcióhoz, mintha egy villásreggeliről érkezne, és nem az egyik vendégszobából. Persze csak a biztonság kedvéért. Töltött még egy pohárral. Rakellel egészen más lesz. Őt nem küldi a reggelizőszalonba.

Kopogtattak. Felállt, vetett egy utolsó pillantást az aranysárga, exkluzív ágytakaróra, egy pillanatra belényilallt egy csöppnyi félelem, de azonnal el is hessegette, és négy hosszú lépéssel az ajtónál termett. Belepillantott az előszobatükörbe, széles mosollyal elővillantotta hófehér fogait, majd megnedvesített ujjával végigsimított szemöldökén, és kitárta az ajtót.

A nő kigombolt kabátban támaszkodott a falnak. A kabát alatt piros gyapjúruhát viselt. Brandhaug kérte, hogy valami piros legyen rajta. Szemhéjai súlyosak voltak, ajkán gúnyos félmosoly játszott. Brandhaug meglepődött, még soha nem látta ilyennek korábban. A nő tompán bámult rá, mintha részeg lenne, vagy bevett volna valamit, és Brandhaug alig ismerte fel a hangját, amikor érthetetlenül arról motyogott, hogy majdnem eltévedt. Megragadta a hóna alatt, de a nő kiszabadította magát, úgyhogy a férfi végül egyik kezét a derekára téve vezette be a szobába. A nő lezuhant a díványra.

– Egy italt? – kérdezte a férfi.

– Persze, jöhet – motyogta a nő.

– Vagy jobb szeretnéd, ha azonnal levetkőznék?

Brandhaug nem válaszolt, csak öntött neki egy pohárral. Tudta, hogy a nő mivel próbálkozik. De ha azt hiszi, hogy tönkreteheti az örömét azzal, hogy a megvásárolt és kifizetett szerepét játssza, nagyon téved. Persze, jobban örült volna, ha a nő inkább a szokásos „a tekintélyes főnök ellenállhatatlan sármjának és magabiztos, férfias érzékiségének áldozatul eső ártatlan lányka" forgatókönyvét részesíti előnyben. Az a fő, hogy engedett neki. Brandhaug már túl idős volt ahhoz, hogy az emberek romantikus indítékaiban bízzon. Az egyetlen, amiben különböztek, az volt, ami miatt eljöttek: hatalom és karrier vagy

– Rakel esetében – egy fiúgyermek felügyeleti joga.

Sosem zavarta, ha a nők egy férfi főnök mivolta miatt hagyták magukat megtéveszteni. Hiszen ő maga is az volt. Bernt Brandhaug volt, külügyi tanácsos. Egész életében ezért dolgozott, a fenébe is! És az, hogy Rakel elkábította magát és felkínálkozik, mint egy kurva, ezen semmit sem változtat.

– Sajnálom, de kellesz nekem – mondta, és két jégkockát csúsztatott a nő poharába. – Ha megismersz, majd jobban megérted. De addig is hadd adjak neked egy leckét, egy kis útmutatást azzal kapcsolatban, hogyan gondolkodom és működöm. Odanyújtotta a nőnek a poharat.

– Vannak férfiak, aki egész életükben a porban csúsznak, és megelégszenek néhány morzsával. Mi, többiek azonban két lábra emelkedtünk, és elfoglaltuk az asztalnál a minket megillető helyet. Mi vagyunk kisebbségben, mert ez a döntésünk többek között azzal is jár, hogy brutálisnak kell lennünk. Ez pedig erőt követel, mert el kell szakadnunk hozzá szociáldemokrata, egyenlőséget sulykoló neveltetésünktől. És ha döntenem kell eközött és a porban csúszás között, akkor inkább szakítok a rövidlátó moralizálással, ami nem képes perspektívát nyújtani az egyéni cselekedeteknek. És hiszem, hogy a lelked mélyén ezért egyszer tisztelni fogsz. Rakel nem válaszolt, csak felhajtotta az italt. – Hole sosem jelentett rád nézve problémát – szólalt meg végül.

– Mi ketten csupán jó barátok vagyunk. – Tudom, hogy hazudsz – mondta Brandhaug, és kissé habozva töltötte újra a nő feléje nyújtott poharát. – Nem akarok osztozni rajtad. Ne érts félre, amikor azt a feltételt szabtam, hogy minden kapcsolatot meg kell szakítanod Hóléval, legkevésbé sem a féltékenység beszélt belőlem, hanem a tisztasághoz való ragaszkodás. Ettől függetlenül Holének semmi baja nem lesz egy kis svédországi tartózkodástól, vagy hova küldte Meirik. Brandhaug röviden felnevetett. – Miért nézel így rám, Rakel? Itt most nem arról van szó, hogy én lennék Dávid király, Hole meg... mit is mondtál, hogy hívták azt a pasast, akit Dávid utasítására az arcvonalba küldtek harcolni?

– Úriás – motyogta Rakel.

– Pontosan. Meg is halt a csatamezőn, nem?

Különben nem alakult volna valami jól a történet – válaszolta a nő a pohár fenekének. – Igen. Itt viszont senki sem fog meghalni. És ha az emlékezetem nem csal, Dávid és Betsabé egészen boldogan éltek a történtek után. Brandhaug leült a nő mellé a díványra, és egyik ujjával felemelte az állát. – Mondd csak, Rakel, honnan ismered te ilyen jól a Bibliát?

– Jó neveltetés – rántotta el állát a nő, majd a fején keresztül lehúzta a ruháját. Brandhaug nyelt egyet, miközben bámulta őt. Gyönyörű volt. Fehér alsóneműt viselt, ezt is kifejezetten kérte tőle, hogy kiemelje bőre aranyló színét. Senki sem mondta volna meg, hogy már túl van egy szülésen. Egyébként az, hogy már szült, vagyis bizonyíthatóan termékeny, és hogy már feküdt gyermek a mellén, csak még vonzóbbá tette Brandhaug szemében. Egyszerűen tökéletes volt. – Nem sietünk sehová – mondta a férfi, és a nő térdére tette a kezét. Rakel arca nem árult el semmit, de Brandhaug érezte, hogy megmerevedett.

– Azt csinálsz, amit akarsz – vont vállat a nő.

– Nem akarod előbb megnézni a levelet?

Brandhaug az orosz nagykövetség pecsétjével díszített barna boríték felé intett, ami az asztal közepén feküdt. A rövid levélben Vlagyimir Alekszandrov nagykövet arról számol be Rakel Faukénak, hogy az orosz hatóságok arra kérik, tekintsen el az Oleg Fauke Goszev elhelyezésének ügyében érkezett korábbi beidézésektől. Az egész ügyet elhalasztották a bíróságon kígyózó hosszú sorok miatt. Nem volt könnyű elintéznie. Emlékeztetnie kellett Alekszandrovot néhány szívességre, amivel az orosz nagykövetség Brandhaug adósa volt. Sőt, további szívességeket kellett ígérnie, melyek némelyike már erősen súrolta annak a határát, amit egy norvég külügyi vezető megengedhet magának.

– Bízom benned – mondta Rakel.

– Áteshetnénk végre rajta?

Épp csak egyet pisloghatott, s Brandhaug tenyere máris arcon találta. A feje ide–oda táncolt tőle, mint egy játékbabának. – Te nem vagy ostoba, Rakel! – mondta Brandhaug. – Úgyhogy feltételezem, megérted, hogy ez csak átmeneti állapot. Még egy fél évbe telik, amíg az ügy elévül. De csak egy telefonomba kerül, és bármikor új idézés érkezhet. Rakel ránézett, és Brandhaug az este során most először látott életet a szemében. – Úgy vélem, most kijárna nekem egy bocsánatkérés – tette hozzá. A nő mellkasa fel s alájárt, orrcimpái megremegtek. Szemét hirtelen elfutotta a könny.

– Nos? – sürgette Brandhaug.

– Bocsánat – suttogta alig hallhatóan.

– Hangosabban!

– Bocsánat! Brandhaug elmosolyodott.

Látod, látod, Rakel – törölt le egy könnycseppet a nő arcáról –, rendben lesz itt minden. Csak meg kell ismerned engem. Azt akarom, hogy barátok legyünk! Érted, Rakel? A nő bólintott.

– Egészen biztos? Rakel szipogott, és újra bólintott.

– Remek. Brandhaug felállt, és kioldotta az övét.

Szokatlanul hideg éjszaka volt, az öreg bebújt a hálózsákba. Bár vastag réteg fenyőgallyat terített maga alá, a földből sugárzó hideg így is a csontjáig hatolt. Lába megmerevedett, és folyamatosan egyik oldaláról a másikra kellett fordulnia, nehogy a felsőteste is elzsibbadjon.

A házban továbbra is égett az összes villany, de odakinn már olyan sötét volt, hogy szinte semmit sem látott a fegyver távcsövén keresztül. De nem volt teljesen reménytelen a helyzet. Ha a férfi még az este hazajön, biztosan autóval érkezik, az erdő felé néző garázs ajtaja felett pedig égett a külső lámpa. Bár a fénye nem volt túl erős, elég világos volt ahhoz, hogy a férfi kivehető legyen majd. Az öreg a hátára gördült. Csönd volt körülötte, biztosan meghallja majd az autót. Ha el nem alszik. A hullámokban érkező fájdalom minden erejét kiszívta. De nem fog elaludni. Még soha nem aludt el őrségben. Soha. Érezte, ahogy egyre erősödik benne a gyűlöletet, igyekezett erőt meríteni belőle. Ez most valami más volt, nem az a kis lángon, de folyamatosan lobogó gyűlölet, amit éveken keresztül érzett, s ami egyetlen éltető gondolatává vált. Ez az újfajta gyűlölet olyan határtalan erőszakkal égett, hogy már nem is volt benne biztos, hogy ő uralja a gyűlöletet, vagy az uralja őt. Tudta, hogy nem ragadtathatja el magát, meg kell őriznie a hidegvérét. A fenyők ágai közt előkandikáló csillagokat bámulta. Csönd volt körülötte. Csönd és dermesztő hideg. Meg fog halni. Mind meghalnak. Ez egy jó gondolat volt, megpróbált belekapaszkodni. Aztán lehunyta a szemét. Brandhaug a plafonról lógó csillárt bámulta. Az egyik kristályprizma visszaverte a Blaupunkt–reklám kék fényét. Milyen csöndes. És milyen hideg.

– Most elmehetsz – szólalt meg.

Nem nézett a nőre, csak az oldalra hajtott paplan zizegését hallotta, és az ágy rugózását érezte. Aztán a ruha suhogása következett. A nő nem szólt egy szót sem. Akkor sem, amikor megérintette és akkor sem, amikor ráparancsolt, hogy érintse meg. Csak nézett hatalmas, tágra nyílt, sötét szemével. írisze egészen fekete volt a félelemtől. Vagy a gyűlölettől. Brandhaugot ez annyira zavarta, hogy egyszerűen képtelen volt...

Először úgy tett, mintha semmi sem történt volna, várta az érzést. Más nőkre gondolt, akiken már túl volt, olyanokra, akikkel működött a dolog. De az érzés csak nem jött, és egy idő múlva szólt a nőnek, hogy engedje el; semmi szükség nincs rá, hogy porig alázza magát előtte.

Rakel robotként engedelmeskedett. Ügyelt rá, hogy teljesítse az egyezség ráeső részét – se többet, se kevesebbet. Még van fél év, amíg az Oleg–ügy elavul. Elég időm van, gondolta Brandhaug. Semmi értelme ezen idegeskedni, majd máskor, egy másik éjszakán meglesz. Újra kezdte, elölről, de nyilvánvaló volt, hogy nem foghatja teljes egészében az italokra, hogy érzéketlenné vált mind a nő, mind saját maga simogatására.

A fürdőkádba parancsolta a nőt, és készített maguknak egy italt. Meleg víz, szappan. Hosszú monológot adott elő a nő szépségéről. Rakel egy szót sem szólt. Milyen csöndes. És milyen hideg. Végül a víz is kihűlt, ő pedig szárazra törölte, és visszavitte az ágyba a nőt, akinek érdes és száraz lett a bőre. Aztán reszketni kezdett, Brandhaug pedig észrevette, hogy a saját teste végre reagálni kezd. A keze egyre lejjebb és lejjebb siklott. Aztán észrevette a nő szemét. A tágra nyílt, fekete és halott szempárt. Pillantását a plafon egyik pontjára szegezte. És a varázslat elszállt. Legszívesebben megütötte volna, hogy életet verjen abba a halott tekintetbe, puszta kézzel, hogy lássa végre a bőrét hevesen és vörösen felizzani. Hallotta, hogy a nő felveszi a levelet az asztalról, majd a csattanást, ahogy kinyitotta a táskáját. – Legközelebb nem iszunk ennyit – mondta Brandhaug.

– Ez rád is vonatkozik. A nő nem válaszolt.

– Jövő héten, Rakel!

Ugyanitt, ugyanebben az időpontban. Nem felejted el? – Hogy lennék rá képes? – kérdezett vissza Rakel. Aztán becsapódott mögötte az ajtó. Brandhaug felkelt, kevert magának egy újabb italt. Víz és Jameson, az egyetlen jó dolog, ami... Aztán visszafeküdt.

Éjfél felé járt az idő. Behunyta a szemét, de az álom nem akart jönni. Hallotta, hogy valaki a kódolt tévécsatornára kapcsolt. Bár lehet, hogy nem is a tévé volt az. A nyögések meglehetősen életszerűnek hangzottak. Egy rendőrautó szirénája hasította szét az éjszakát. A fenébe! Ide–oda dobálta magát, a háta a puha ágy miatt már teljesen megmerevedett. Sosem aludt igazán jól itt, nem csak az ágy miatt, ez mégiscsak egy hotelszoba, egy idegen hely.

Egy larviki találkozó, ezt mondta a feleségének. És mint mindig, amikor az asszony megkérdezte, melyik szállodában fognak megszállni, most sem emlékezett rá. Talán Rica, vagy valami ilyesminek hívják. Inkább majd ő felhívja, ha nem lesz még túl késő, ezzel nyugtatta meg. De te is tudod, szívem, hogy milyenek ezek a késői vacsorák. Na igen, a feleségének aztán igazán nincs miért panaszkodnia – olyan életet teremtett a számára, amiben az ő hátterével nem is reménykedhetett. Megmutatta neki a világot, nagyköveti lakásokban éltek luxuskörülmények között, hatalmas személyzettel, a világ legszebb városaiban, nyelveket tanulhatott, érdekes, izgalmas emberekkel találkozott. Egész életében egy szalmaszálat sem kellett keresztbe tennie. Mihez kezd majd, ha egyedül marad, amikor soha életében egy percet sem dolgozott? Brandhaugra épült az egész élete, ő volt a családja, egyszóval mindene a világon. Nem, Brandhaug nem aggódott azon, hogy Elsa mit gondol, vagy mit nem.

Most mégis éppen rá gondolt, a feleségére. Hogy milyen szívesen lenne együtt vele otthon. Érezhetné a hátához simuló, ismerős, meleg testet, és a karját maga körül. Igen, egy kis meleg jólesne ennyi fagyosság után.

Újra megnézte az óráját. Azt is mondhatná, hogy a vacsora egy kicsit korábban ért véget, és úgy döntött, hogy inkább hazaautózik. Végül is Elsa örülne neki, hiszen annyira gyűlöl éjszaka egyedül lenni abban a nagy házban. Egy ideig még ott feküdt, és hallgatta a szomszédból átszűrődő hangokat. Aztán gyorsan felkelt, és öltözni kezdett.

Az idős férfi nem volt öreg többé. Táncolt. Lassú keringő volt, a nő arca a nyakához simult. Sokáig táncoltak, izzadtak voltak, és partnerének bőre szinte égette a férfit. Érezte, hogy a nő mosolyog. Szívesen táncolt volna még bármeddig, csak hogy a karjában tarthassa, amíg a ház leég körülöttük, amíg a napok elrohannak fölöttük, amíg csak arra nem ébrednek, hogy valahol másutt vannak. A nő suttogott neki valamit, de a hangos zene elnyelte szavait.

– Tessék? – hajolt közelebb.

– A nő szája a füléhez simult.

– Fel kell ébredned – suttogta.

Felpattant a szeme. Először csak hunyorgott a sötétben, aztán meglátta saját, fehéren kavargó lélegzetét a levegőben. Nem hallotta meg az autót. Átvetette magát a másik oldalára, halkan felnyögött, és megpróbálta kihúzni maga alól a karját. A garázsajtó felől jövő zörgés ébresztette fel. Hallotta, ahogy felbőg a kocsi, és még éppen látta, ahogy a kék Volvót elnyeli a sötét garázs. A jobb karja teljesen elzsibbadt. Néhány másodperc múlva a férfi kijön, megáll a fényben, bezárja a garázs ajtaját, és aztán... most már késő.

Az öreg kétségbeesetten küszködött a hálózsák cipzárjával, végül nagy nehezen kiszabadította a bal karját. A vérét elöntötte az adrenalin, de az alvástól még kába volt, mintha egy réteg vatta venné körül, a hangok tompák voltak, és mintha nem is látott volna teljesen tisztán. Hallotta, hogy újra becsapódik a kocsi ajtaja.

Mindkét karját előrántotta a hálózsákból. A csillagoktól ragyogó, tiszta ég szerencsére elég fényt adott ahhoz, hogy gyorsan előrángassa a fegyvert és letámassza. Gyorsan, gyorsan! Arcát a hideg puskatushoz szorította, és belenézett a távcsőbe. Hunyorgott, nem látott semmit. Remegő ujjakkal meglazította a puska csövére csavart rongyot, hogy ne párásodjon be a lencse. így már jó lesz! Arcát újra a puskatushoz szorította. És most? A garázs a fókuszon kívül került, bizonyára elállítódott a távolságmérő. Hallotta garázsajtó csapódását. Beállította az élességet, a férfi a távcső fókuszába került. Magas volt és széles vállú, fekete gyapjúkabátot viselt. Háttal állt neki. Az öreg kettőt pislogott. Az álom még mindig halvány ködcsomóként gomolygott a szeme előtt.

Meg kellett várnia, míg a férfi megfordul, hogy százszázalékos pontossággal célozhasson. Az ujja a ravaszra görbült, óvatosan megnyomta. Egyszerűbb volt a dolga azzal a fegyverrel, amit éveken keresztül használt, akkoriban még a vérében volt, hogy meddig kell felhúzni a puskát, az összes mozdulat automatikus volt. Koncentrált és mélyeket lélegzett. Egyáltalán nem nehéz megölni egy embert. Nem az, ha az ember felkészült rá. 1863–ban a gettysburgi csata kezdetekor két, zöldfülűekből álló század állt egymással szemben ötvenméternyi távolságra, és sortüzet adtak le egymásra anélkül, hogy a golyók bárkit eltaláltak volna – nem azért, mert annyira rossz lövészek voltak, hanem mert egymás feje fölé lőttek. Egyszerűen csak nem voltak képesek megtenni az utolsó lépést, ami ahhoz kellett, hogy megöljenek egy másik embert. De ha egyszer is megtették...

A garázs előtt álló férfi megfordult. A fegyver távcsövén keresztül úgy tűnt, mintha egyenesen az öregre nézne. Semmi kétség, ő volt az. Felsőteste szinte a távcső célkeresztjének egészét kitöltötte. Az öreg fejében a köd már majdnem teljesen kitisztult. Visszafojtotta a lélegzetét, és lassú, nyugodt mozdulattal meghúzta a ravaszt. Az első lövésnek mindenképpen találnia kellett, mert a garázsnál égő lámpa fénykörén kívül minden koromsötét volt. Az idő hirtelen megfagyott. Bernt Brandhaug már halott. Az öreg feje teljesen kitisztult.

Ezért történhetett meg, hogy egy ezredmásodperccel hamarabb hasított belé az érzés, hogy valamit elrontott, mint mielőtt rájött volna, hogy mit. A ravasz megakadt. Az öreg erősebben nyomta, de hiába. A biztosíték. Tudta, hogy már túl késő. Hüvelykujjával rábukkant a biztosítékra, és felfelé lökte. Aztán a távcsövön keresztül az üres, kivilágított területet fürkészte. Brandhaug már eltűnt, útban volt a bejárati ajtó felé, ami a ház másik oldalán feküdt, lenn az út irányában.

Az öreg hunyorgott. A szíve légkalapácsként zakatolt bordái mögött. Kifújta a levegőt sajgó tüdejéből. Elaludt. Újra pislognia kellett. A környék mintha ködben úszott volna. Kudarcot vallott. Puszta öklével ütötte a földet. Csak akkor vette észre, hogy sír, amikor az első meleg könnycsepp a kézfejére hullott.

Hetvenharmadik fejezet

Klippan, Svédország, 2000. május 11. Harry felébredt.

Beletelt egy másodpercbe, mire rájött, hol is van. Amikor délután behúzta maga mögött az ajtót, az első gondolata az volt, hogy itt képtelenség lesz aludni. A hálószobát mindössze egy vékony fal és egyetlen üvegtábla választotta el a forgalmas úttól. De amint este az utca másik oldalán található szupermarket bezárt, csaknem teljesen kihalt a környék. Szinte még autó sem járt arra, az embereket pedig mintha a föld nyelte volna el.

Vásárolt a szupermarketben egy Grandiosa pizzát, felmelegítette a sütőben, és közben azon morfondírozott, milyen érdekes, hogy Svédországban ül, és Norvégiában gyártott olasz kaját eszik. Utána bekapcsolta a sarokban álló, poros tévékészüléket, amit gondos kezek egy üres sörösláda tetejére állítottak. A tévének volt valami baja, mert az összes ember arca furcsa zöldes színben játszott a képernyőn. Végül ott ragadt a készülék előtt, és végignézett egy dokumentumfilmet, valami beszámolófélét, amit egy lány a saját bátyjáról készített. A fiú a hetvenes években, a lány fiatalkorában, bejárta az egész világot és közben mindenhonnan leveleket küldött a húgának: a párizsi hajléktalanok közül, egy izraeli kibucból, egy indiai vonatútról, és az elkeseredés széléről Koppenhágából. A filmet nagyon egyszerű eszközökkel készítették el – néhány vágás, de a legtöbbször csak állóképek, egy narrátor, s mindez melankolikus, szomorú előadásmóddal körítve. Harry bizonyára erről is álmodott, mielőtt felébredt, mert a filmben szereplő emberek és helyek jártak–keltek a retináján. A hang, ami felébresztette, a konyhaszékre akasztott kabátjából jött. A szoba csupasz falai visszaverték a hangos sípolást. Hiába csavarta föl lefekvés előtt maximumra a kis fűtőtestet, most majd' megfagyott a vékony paplan alatt. Talpát letette a hideg linóleumra, és előhalászta a telefont a kabát belső zsebéből.

– Halló? Semmi válasz.

– Halló?

A vonal másik végéről csupán valaki légzése hallatszott. – Søs, te vagy az? – hirtelenjében csak ő jutott az eszébe, mint az egyetlen, akinek megvolt a telefonszáma, és akiről el tudta képzelni, hogy képes lenne az éjszaka közepén felhívni.

– Valami baj van? Helgével történt valami?

Voltak kétségei, amikor Søsre bízta a madarat, de a lány rettenetesen boldog volt, és megígérte, hogy nagyon fog vigyázni rá. De ez nem Søs volt. Ő nem így veszi a levegőt. És különben is, ő válaszolt volna.

– Ki az? Továbbra sem érkezett válasz.

Már majdnem letette, amikor valami halvány nyöszörgést hallott. A légzés reszketővé vált, mintha az illető a vonal másik végén a sírás határán állt volna. Harry lezökkent a díványra, ami egyben a hálóhelye is volt. A vékony, kék függöny résein beszűrődött a szobába a szupermarket neontáblájának a fénye. Kikotort egy cigarettát a dohányzóasztalon fekvő dobozból, rágyújtott, és visszafeküdt az ágyba. Mély levegőt vett, miközben hallgatta, ahogy a remegő légzés csendes zokogásba fullad.

– Na, na – dörmögte.

Egy autó húzott el a ház előtt. Biztosan egy Volvo, gondolta. A lábára rángatta a takarót, és mesélni kezdett egy kislányról és a bátyjáról, elmondta amire emlékezett a történetből. Amikor befejezte, a nő már nem sírt, és röviddel azután, hogy Harry jó éjszakát kívánt, a vonal megszakadt.

Amikor a telefon újra megszólalt, már nyolc óra is elmúlt és odakinn rég világos volt. Harry a paplan alatt, a lábánál bukkant rá a készülékre. Meirik volt az, és meglehetősen idegesnek tűnt.

– Azonnal jöjjön vissza Oslóba! – mondta.

– Úgy tűnik, a Märklint használatba vették.

HETEDIK RÉSZ - FEKETE KÖPENY

Hetvennegyedik fejezet

Rikshospital, 2000. május 11.

Harry azonnal felismerte Bernt Brandhaugot. Arca széles mosolyba torzult, és tágra nyílt szemmel meredt Harryra.

– Miért mosolyog? – kérdezte Harry.

– Ne engem kérdezzen! – válaszolta Klemetsen.

Amikor az arcizmok megmerevednek, mindenféle furcsa kifejezés előfordulhat. Van, hogy amikor behívjuk a szülőket, nem ismerik fel a saját gyereküket, annyira megváltoznak.

A holttest a fehér boncterem közepén álló műtőasztalon feküdt. Klemetsen eltávolította a lepedőt, így a test teljes egészében eléjük tárult. Halvorsen hirtelen elfordult. Mielőtt beléptek a helyiségbe, köszönettel visszautasította a Harry által felkínált, orr alá kenhető krémet. A Rikshospital Törvényszéki Orvostani Intézetének négyes számú bonctermében a hőmérséklet tizenkét fok volt, úgyhogy nem a szag volt a probléma. Halvorsen mégis egyre csak köhögött.

– Egyetértek – jegyezte meg Knut Klemetsen –, nem valami szép látvány. Harry bólintott. Klemetsen kiváló patológus volt és megfontolt férfi. Rájött, hogy Halvorsen még zöldfülű, és nem akarta zavarba hozni. Pedig Brandhaug még nem is festett olyan borzalmasan, mint a holttestek többsége. Nem nézett ki olyan rosszul, mint az az ikerpár, amelyik a víz alatt feküdt egy hétig, vagy az a tizennyolc éves kölyök, aki kétszázzal karambolozott, miközben a rendőrök üldözték, vagy akár mint az a drogos lány, aki meztelenül, egy szál tolldzsekiben gyújtotta fel magát. Harry sok mindent látott már, és Bernt Brandhaugnak esélye sem volt rá, hogy felkerüljön a tíz legszörnyűbb látvány toplistájára. De azt aláírta, hogy ahhoz képest, hogy csak egy golyót kapott a hátába, meglehetősen katasztrofálisan festett. A mellén tátongó kimeneti sebbe akár Harry ökle is belefért volna.

– Tehát a golyó a hátán találta el – szólalt meg Harry.

A lapockák között, és enyhe szögben fentről lefelé haladt. Befelé haladva átszakította a gerincét, kifelé pedig a szegycsontját. Amint látja, a szegycsont gyakorlatilag eltűnt, a kocsi ülésén találták meg a nyomait.

– A kocsi ülésén? – Igen. Éppen a garázsajtót nyitotta, bizonyára dolgozni indult. A golyó keresztülment rajta, aztán át a szélvédőn, majd a hátsó ablakon és a garázs végében állt meg a falban. Nagyjából. – Miféle golyó lehetett ez? – kezdett magához térni Halvorsen. – Ezt majd a ballisztikai szakértők megmondják – válaszolta Klemetsen. – De nagyjából mintha átmenet lenne egy dum–dum golyó és egy alagútfúró között. Ehhez hasonlót egyedül Horvátországban 1991–ben láttam, amikor ENSZ–szolgálatos voltam.

– Singapore–golyó – mondta Harry. – Egy centiméter mélyen a falba fúródva bukkantak a maradványaira, az üres töltényhüvely pedig az erdőből került elő. Ugyanolyan típusú volt, mint amilyeneket Siljanban találtak tavaly télen. Ezért is hívtak fel azonnal. Van még valami, ami érdekes lehet a számunkra, Klemetsen? Semmi különösebbet nem tudtak meg. A patológus elmondta, hogy a boncolást a KRIPOS előírásai szerint már el is végezték. A halál oka nyilvánvaló, ezen kívül csak két dolgot talált említésre méltónak: az áldozat vérében alkohol nyomaira, jobb kezén, a mutatóujja körme alatt pedig hüvelyváladékra bukkantak. – A feleségétől származott? – kérdezte Halvorsen. – Ezt majd a labor kideríti – pillantott szemüvege fölött a fiatal rendőrtisztre Klemetsen. – Amennyiben tényleg szükséges. De ha a nyomozás szempontjából nem játszik különösebb szerepet, akkor pillanatnyilag talán nem kellene az asszonyt ilyen kérdésekkel zaklatni. Harry bólintott.

Végighajtottak a Sognsveien, majd tovább fölfelé a Peder Ankers veien Brandhaug házához. – Elég csúnya ez a ház – jegyezte meg Halvorsen. Csengetésükre kisvártatva egy erősen kisminkelt, ötvenes nő nyitott ajtót.

– Elsa Brandhaug?

– A nővére vagyok. Miről lenne szó?

Harry felmutatta igazolványát. – Újabb kérdések? – kérdezte a nő fojtott haraggal a hangjában. Harry bólintott, és már tudta, mi következik. – Meg kell, hogy mondjam maguknak, a húgom halálosan kimerült, és a férjét nem fogja visszahozni, hogy maguk...

– Elnézést, de nem a húga férje miatt vagyunk itt – szakította félbe Harry udvariasan. – Brandhaug úr halott. A következő áldozat miatt jöttünk. Hogy másnak ne kelljen átélnie azt, amin Brandhaug asszony ma keresztülment. A nő tátott szájjal, dermedten állt, és nem tudta pontosan, hogyan is fejezze be a megkezdett mondatot. Harry megkönyörült rajta, és gyorsan megkérdezte, levegyék–e a cipőjüket, mielőtt belépnek a házba. Brandhaug asszony közel sem tűnt olyan feldúltnak, ahogy azt a nővére állította. Egy díványon ült maga elé meredve, de Harry felfedezte a párna alól kikandikáló kötését. Nem mintha bármi furcsa lett volna abban, hogy valaki kötöget, amikor a férjét éppen meggyilkolták. Sőt, ha jobban belegondolt, tulajdonképpen teljesen érthetőnek tűnt: legalább van valami ismerős dolog, amibe belekapaszkodhat, amikor a világ összeomlik körülötte.

– Este elutazom – szólalt meg az asszony.

– A nővéremhez.

– Értem.

Ha jól tudom, továbbra is rendőri védelmet biztosítunk az önök számára – mondta Harry. – Arra az esetre... – Arra az esetre, ha engem is veszély fenyegetne – bólogatott a nő. – Gondolja, hogy fennáll ennek a lehetősége? – kérdezte Halvorsen.

– És kik lehetnek azok?

Az asszony vállat vont, és kibámult az ablakon, amin keresztül sápadt napfény árasztotta el a nappalit. – Tudom, hogy a KRIPOS emberei már kikérdezték magát – mondta Harry –, de valóban nincs tudomása róla, hogy a férjét megfenyegették volna a tegnapi Dagbladetben megjelent nyilatkozata miatt?

– Ide senki sem telefonált – mondta az asszony. – De a telefonkönyvben csak az én nevem van feltüntetve, Bernt nem akart belekerülni. Erről inkább a külügyminisztériumot kellene megkérdezniük, hátha oda telefonált valaki. – Már megtettük – vetett Halvorsen egy gyors pillantást Harryra. – Éppen most vizsgálják át a tegnapi nap folyamán az irodába beérkezett hívásokat. Halvorsen megkérdezte az asszonyt a férje lehetséges ellenségei felől is, de a nő erre sem tudott semmi érdemlegeset válaszolni. Harry egy darabig csak ült, aztán hirtelen eszébe jutott valami: – A tegnapi nap folyamán kereste magukat bárki telefonon?

– Persze, volt néhány hívás. – Kik voltak azok? – A nővérem, Bernt és valami közvélemény–kutató intézet is, ha jól emlékszem. – Mivel kapcsolatban kérdezősködtek? – Nem tudom, Berntet keresték. Volt valami listájuk is, amin rajta volt az életkor, a nem...

– Bernt Brandhaug felől érdeklődtek?

– Igen...

– A közvélemény–kutatók nem dolgoznak nevekkel.

– Hallott valami zajt a háttérben?

– Mire gondol?

Biztosan olyan nagy, egyterű irodából jött a hívás, ahol sokan ülnek együtt. – Volt valami ilyesmi, de... – De? – Nem olyan típusú zaj volt, mint amire maga gondol. Valami... más.

– Mikor érkezett ez a hívás? – Azt hiszem, dél körül. Azt válaszoltam, hogy Bernt délután jön haza. Elfelejtettem, hogy Larvikba ment az Exporttanács vacsorájára. – Miután a férje nem szerepel a telefonkönyvben, nem volt esetleg az a benyomása, hogy az illető minden Brandhaugot felhívott, akit a telefonkönyvben talált, hogy rájöjjön, hol lakik Bernt? És hogy megtudja, mikor érkezik haza?

– Ezt most nem értem... – A közvélemény–kutató cégek nem keresnek egy nyilvánvalóan munkaképes korban lévő férfit a munkaidő kellős közepén a lakásán. Harry Halvorsenhez fordult.

– Nézzen utána, hogy meg tudjuk–e szerezni a Telenortól a bejövő hívások adatait. – Elnézést, Brandhaug asszony – mondta Halvorsen. – Láttam, hogy új Ascom ISDN–telefonjuk van odakinn a folyosón. Nekem is éppen ilyen van odahaza. A készülék elraktározza az utolsó tíz bejövő hívás telefonszámát és időpontját. Megnézhetném esetleg... Mielőtt Halvorsen felemelkedett, Harry elismerő pillantást vetett rá. Az asszony nővére kikísérte a fiatal rendőrt a folyosóra.

– Bernt bizonyos szempontból meglehetősen régimódi volt – mosolyodott el halványan a nő. – De mindig azonnal megvette a legmodernebb dolgokat, amint megjelentek a piacon. Mint ezt a telefont is.

– És a hűség tekintetében mennyire volt régimódi a férje, Brandhaug asszony? A nő felkapta a fejét. – Gondoltam, gyorsan megkérdezem, amíg négyszemközt vagyunk – mondta Harry. – A KRIPOS ellenőrizte az ön korábbi állítását. A férje tegnap nem a larviki Exporttanács vacsoráján volt. Tudta, hogy a külügyminisztérium saját szobával rendelkezik a Continentalban?

– Nem. – Erről a főnököm tájékoztatott ma reggel. Úgy tűnik, a férje tegnap délután bejelentkezett a szállodába. Nem tudjuk, hogy egyedül volt–e, vagy esetleg valaki mással, de ha egy férfi hazudik a feleségének, és egy hotelben száll meg, az felvet bizonyos kérdéseket. Harry az asszony arcát figyelte, amin változatos érzelmek vonultak át: a dühtói az elkeseredésen és a megadáson keresztül egészen... a nevetésig. Ami viszont úgy hangzott, mint egy halk zokogás.

– Igazából semmi okom a csodálkozásra – mondta a nő. – Ha egészen pontosan szeretné tudni, a férjem ezen a területen is... meglehetősen modern nézeteket vallott. De nem értem igazán, mi köze van ennek az ügyhöz. – Ez esetben számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy a gyilkosságot egy féltékeny férj követte el – válaszolta Harry.

– Vagy akár én is, a féltékeny feleség. Ugye, erre gondolt, Hole úr? Nézze, amikor Nigériában éltünk, egy bérgyilkosság kétszáz koronába került – hangzott fel újra a keserű nevetés. – Azt hittem, hogy a Dagbladetben megjelent nyilatkozatra gyanakszanak indítékként.

– Minden lehetőségnek utána kell néznünk.

– A munkahelyén nagyrészt nők vették körül.

Mindenről természetesen én sem tudok, de egyszer rajtakaptam. Akkor láthattam, hogyan is folyt ez az egész korábban. De meggyilkolni? – rázta meg a fejét. – Manapság ezért már nem lőnek le senkit, nemdebár? Kérdő tekintettel nézett Harryra, akinek fogalma sem volt róla, mit válaszoljon. Az üvegajtó mögül beszűrődött Halvorsen hangja. Megköszörülte a torkát: – Arról tud esetleg, hogy mostanában volt–e más nővel viszonya? A nő újra csak a fejét rázta.

– Kérdezze meg a külügyminisztériumban! Tudja, az egy elég furcsa miliő. Ott biztosan találnak majd valakit, aki boldogan felvilágosítást nyújt maguknak erről – a nő hangja teljesen tárgyilagos volt, nyoma sem volt benne keserűségnek. Mindketten a belépő Halvorsenre pillantottak. – Furcsa – mondta a fiatal rendőrtiszt. – Volt egy telefon 12.24–kor. De nem tegnap, hanem előző nap.

– Nahát, akkor lehet, hogy rosszul emlékeztem. Igen, valóban, de akkor valószínűleg nincs is semmi köze az ügyhöz. – Ez nem olyan biztos – mondta Halvorsen. – Ellenőriztem a számot a tudakozónál. A hívás egy nyilvános készülékről érkezett, a Schrøder vendéglőből. – Egy vendéglőből? – csodálkozott az asszony. – Igen, akkor ez megmagyarázhatja a háttérből beszűrődő hangokat. Gondolja, hogy... – Nincs feltétlenül köze a férje meggyilkolásához – szólt közbe Harry és felállt. – A Schrøderben elég furcsa emberek fordulnak meg. Az asszony kikísérte őket a lépcsőig. Kinn szürke volt a délután, a felhők alacsonyan gomolyogtak a dombok gerincén. Az asszony keresztbe font karral állt, mintha fázna.

– Szörnyen sötét van itt – mondta.

– Maguknak is feltűnt?

Még akkor is folyt a faágakból összeállított rejtekhely környékének az átfésülése, ahol a töltényhüvelyt megtalálták, amikor Harry és Halvorsen a hangán keresztülverekedve magát odaért.

– Hé, maguk! – harsant mögöttük egy kiáltás, amikor átbújtak a sárga szalag alatt. – Rendőrség – válaszolta Harry. – Teljesen mindegy! – kiáltotta vissza a hang. – Meg kell várniuk, amíg végzünk! Weber volt az. Hosszú szárú csizmát viselt és egy furcsa, sárga esőkabátot. Harry és Halvorsen visszahúzódott a védőszalagon kívülre.

– Üdv, Weber! – kiáltotta Harry.

– Nem érek rá – intett a férfi elutasítóan.

– Tényleg csak egy perc!

Weber hosszú léptekkel és leplezetlenül bosszús arckifejezéssel közeledett feléjük.

– Mit akartok? – kiáltotta már húsz méterről.

– Mennyi ideig várt?

– A fickó? Sejtelmem sincs.

– Ugyan már, Weber, csak van valami tipped.

– Ti dolgoztok az ügyön, vagy a KRIPOS?

– Is–is. Egyelőre még nem egyeztettünk.

Aha. És most azt próbálod nekem bemesélni, hogy az ügy nálatok marad? Harry elmosolyodott, és elővett egy cigarettát.

– Hogy te milyen tehetségesen találgatsz, Weber!

– Befejezheted a vigyorgást, Hole. Ki a srác?

Halvorsen – közölte Harry, még mielőtt a fiatal tiszt kinyújthatta volna a kezét, hogy bemutatkozzon. – Ide hallgasson, Halvorsen! – mondta Weber, miközben leplezetlen undorral méregette Harryt. – A dohányzás, amellett, hogy nagy disznóság, a végső bizonyítéka annak is, hogy az embernek folyton csak az élvezeten jár az esze. A fickó után nyolc csikk maradt itt egy félig üres üdítősüvegben. Szűrőtlen Teddy. És mivel ezek a Teddyt szívó fiúk nem csak kétszer gyújtanak rá egy nap, úgy tippelem, hogy legfeljebb egy teljes napot tölthetett itt fenn. Fenyőágakat vágott, hogy ne ázzon meg. Ennek ellenére a rejtekhely tetejét borító gallyakon esőcseppeket találtunk. Utoljára tegnap esett, délután három körül.

– Ezek szerint nagyjából tegnap délután három és ma reggel nyolc között lehetett itt? – kérdezte Halvorsen. – Nahát, Halvorsen, maga még sokra viheti – sommázta Weber lakonikusan Harryra pillantva. – Különösen, ha belegondolunk, miféle versenytársak kerülnek mostanában a testülethez. Komolyan mondom, egyre rosszabb a minőség. Láttad, milyen embereket vesznek fel mostanában a rendőrtiszti főiskolára? Ehhez a söpredékhez képest még a tanárképzőkre is zsenik járnak. Úgy tűnt, Webernek hirtelen már nem volt olyan sietős, és belefogott a rendőrség komor kilátásainak hosszas ecsetelésébe. – A szomszédok közül senki nem vett észre semmit? – vágott közbe gyorsan Harry, amikor Weber levegőt vett.

– Négy emberünk épp körbekérdezi őket, de többnyire még a munkahelyükön vannak. Nem fognak találni semmit. – Miért nem? – Nem hinném, hogy mutatkozott volna a lenti szomszédok előtt. Több mint egy kilométeren keresztül követtük a nyomát egy kutyával az egyik erdőbe vezető ösvényen, de elvesztettük a nyomot. Az a gyanúm, hogy oda–vissza ugyanazt az útvonalat használta, a Sognsvannt és Maridalsvannt összekötő ösvények hálózatát. Legalább egy tucat, a túrázók számára fenntartott parkolóhelyen ott hagyhatta a kocsiját. Az ösvényeken meg akár ezren is megfordulhatnak naponta, és ezeknek legalább a fele hátizsákot cipel. Így már világos? – Hogyne. – És most az jön, hogy találtunk–e ujjlenyomatokat?

– Nos...

– Na, gyerünk már!

– Mi a helyzet az üdítősüveggel?

– Weber megrázta a fejét.

– Egyetlen ujjlenyomatot sem találtunk.

Az égvilágon semmit. Ahhoz képest, hogy mennyi időt tölthetett itt, meglepően kevés nyomot hagyott maga után. Folytatjuk a keresést, de szinte teljesen meg vagyok róla győződve, hogy a lábnyomokon és néhány szövetfoszlányon kívül semmit sem fogunk találni.

– Plusz a töltényhüvely. – Azt direkt hagyta itt. Minden egyebet nagyon alaposan eltüntetett.

– Hm, lehet, hogy figyelmeztetés?

– Te mit gondolsz?

– Hogy én mit gondolok?

Én azt hittem, hogy csak nektek, fiataloknak van sütnivalótok, legalábbis mostanában folyton ezt éreztetitek velünk.

– Aha. Kösz a segítséget, Weber!

– És leszokhatnál már végre a dohányzásról, Hole!

Mogorva fickó – jegyezte meg Halvorsen a városközpont felé menet, a kocsiban.

– Weber egy goromba pokróc – ismerte el Harry.

– De a munkájához nagyon ért.

Halvorsen egy hangtalan nóta ütemét dobolta a műszerfalon. – És most hova? – érdeklődött. – A Continentalba.

A KRIPOS tizenöt perccel azután hívta a Continentalt, hogy kimosták és kicserélték az ágyneműt Brandhaug szobájában. Senkinek sem tűnt fel, hogy a külügyi tanácsos vendéget fogadott volna, csak annyit tudtak, hogy éjfél körül kijelentkezett a szobából.

Harry a fogadópultnál állt, és az utolsó cigarettáját szívta, miközben a recepció vezetője, a tegnap éjszakai ügyeletes, teljesen magába roskadva tördelte a kezét.

– Egészen késő délelőttig nem is tudtunk róla, hogy Brandhaugot lőtték le – mondta a férfi. – Különben hozzá sem nyúltunk volna a szobájához. Harry bólintott, és egy utolsót szippantott a cigarettából. Maga a hotelszoba nem minősült tetthelynek, csak érdekes lett volna tudni, hogy nem volt–e mondjuk egy hosszú, szőke hajszál a párnán, és jó lett volna rábukkanni arra a személyre, aki alighanem utoljára beszélt Brandhauggal.

– Hát, akkor nincs mit tenni – próbált mosolyogni a sírásra görbülő szájú recepcióvezető. Hary nem válaszolt. Észrevette, hogy minél kevesebbet beszélnek ők ketten, Halvorsennel, a férfi annál idegesebb lesz. Úgyhogy nem szólt egy szót sem, csak türelmesen várakozva nézegette a cigaretta parazsát.

– Öhm... – simította végig a recepciófőnök zakója hajtókáját. Harry várt. Halvorsen a padlót tanulmányozta. Tizenöt másodpercbe telt, mire a férfi nyelve megeredt. – De természetesen előfordult, hogy látogatót fogadott odafönn – mondta. – Kit? – kérdezte Harry, miközben egy pillanatra sem vette le szemét a parázsról.

– Nőket, férfiakat...

– Kiket?

Igazából nem tudom. Semmi közünk hozzá, hogy a külügyi tanácsos kivel tölti az idejét. – Valóban? Csend. – De természetesen előfordul, hogy ha egy olyan hölgy érkezik, aki nyilvánvalóan nem a vendégeink közé tartozik, akkor feljegyezzük, hányadik emeletre megy fel a liften.

– Felismerné, ha újra látná?

– Igen – vágta rá a férfi habozás nélkül.

– Nagyon szép volt. És nagyon részeg.

– Prostituált?

– Legalábbis luxusprostituált.

Bár ők józanok szoktak lenni. Nem mintha túl sokat tudnék erről, ez nem olyan szálloda... – Köszönöm – zárta rövidre a beszélgetést Harry.

Délutánra a keleti szél váratlan meleget hozott magával, és amikor Harry kijött a kapitányságról, ahol Meirikkel és a rendőrfőkapitány asszonnyal tárgyalt, ösztönösen tudta, hogy valami véget ért, és egy egészen új időszámítás kezdődik.

A rendőrfőkapitány és Meirik is ismerte Brandhaugot. De mindketten igyekeztek Harry tudomására hozni, hogy kizárólag szakmai ismeretségről volt szó. Nyilvánvaló volt, hogy a két főnök időközben tárgyalt egymással. Meirik azzal kezdte a megbeszélést, hogy egy erőteljes vonással törölte a klippani megbízást, és Harrynak úgy tűnt, szinte megkönnyebbült tőle. Ezután a rendőrfőkapitány–asszony tárta elé javaslatát, és Harry rájött, hogy a sydneyi és a bangkoki bravúrjai mégiscsak hagytak valamilyen nyomot a rendőrség vezetőségében. A rendőrfőkapitány–asszony igazi magányos farkasnak nevezte Harryt, és közölte vele, hogy mostantól ennek megfelelő feladatra akarják használni.

Egy új időszámítás. A langyos szél kitisztította a fejét, és végül még egy taxit is engedélyezett magának, mivel még mindig nála volt a csomagja, amivel hazatért Svédországból. Amint behúzta maga mögött az ajtót, az első dolga az volt, hogy megnézze az üzenetrögzítőt. A piros fény folyamatosan világított. Semmi pislogás. Semmi üzenet.

Megkérte Lindát, hogy másolja le az ügy aktáit, és az este hátralévő részét azzal töltötte, hogy mindent átnézett, ami Hallgrim Dale és Ellen Gjelten meggyilkolásával kapcsolatban összegyűlt. Nem mintha arra számított volna, hogy bármi újat talál, de hátha segít megmozdítani a fantáziáját. Időnként a telefonra pislogott, és azon tűnődött, meddig bírja ki anélkül, hogy felhívja Rakelt. Brandhaug meggyilkolása az esti híradó vezető híre volt. Éjfélkor lefeküdt. Egykor felkelt, kihúzta a telefont a konnektorból, és a hűtőszekrénybe zárta a készüléket. Háromkor pedig már el is aludt.

Hetvenötödik fejezet

Møller irodája, 2000. május 12.

– Nos? – kérdezte várakozó tekintettel Møller, miután Harry és Halvorsen lenyelte az első korty kávét, és Harry arca grimaszba rándult az élménytől.

– Attól tartok, hogy az újságban megjelent nyilatkozat és a merénylet közötti kapcsolat vakvágány – krákogta Harry.

– Miért? – terült el a széken Møller. – Weber szerint a gyilkos délután óta az erdőben feküdt, és nem biztos, hogy egyáltalán látta az aznapi Dagbladetet. A gyilkosságot ráadásul nem felindulásból követték el, gondosan előkészített merénylet volt. Az illető már napokkal korábban tudta, hogy meg fogja ölni Brandhaugot. Előre felmérte a terepet, tudta, mikor megy el és ér haza a férfi, tisztában volt vele, az erdő mely pontján kell felépítenie a rejtekhelyet, hogy ne fedezzék fel, tudta hogyan jut oda, és miként tud majd elmenekülni, és még ezernyi apró részletet. – Vagyis szerinted a gyilkos ehhez a merénylethez szerezte be előzőleg a Märklin–puskát?

– Talán igen, talán nem. – Kösz, ezzel most sokkal előrébb jutottunk – morogta savanyú arccal Møller. – Én inkább úgy fogalmaznék, hogy elképzelhető. Viszont nem stimmelnek az arányok. Parányit túlzásnak tűnik, hogy a világ legdrágább, merényletekhez használt fegyverét azért csempészték be az országba, hogy meggyilkoljanak vele egy magas pozíciót betöltő, ugyanakkor viszonylag átlagos bürokratát, akinek nincs se testőre, se őrség a háza körül. A gyilkos simán becsengethetett volna a házba, és közvetlen közelről keresztüllőhette volna egy pisztollyal. Ez így egy kicsit olyan... olyan... Harry keze a levegőben körözött. – Mintha ágyúval lőnének verébre – segítette ki készségesen Halvorsen. – Úgy van – mondta Harry. – Hm – hunyta le a szemét Møller. – És mondd csak, milyen szerepet szántál magadnak a nyomozás folytatásában, Harry?

– Egyfajta magányos farkas szerepet – vigyorodott el Harry. – Hiszen én vagyok az a pasas az NBSZ–től, aki szólóban utazik, de ha szüksége van rá, az összes többi osztályról megkövetelheti az asszisztenciát. Csak Meirik felé vagyok köteles jelenteni, viszont hozzáférek minden dokumentumhoz. Kérdéseket tehetek föl, viszont nekem nem kell válaszolnom. És így tovább. – És mi a helyzet a gyilkoláshoz szükséges licenc megvásárlásával, az nem jár együtt a poszttal? – érdeklődött Møller.

– Meg egy nagyon gyors autó?

– Valójában nem az én ötletem volt – vallotta be Harry.

Éppenséggel Meirik beszélt a rendőrfőkapitány–asszonnyal. – A rendőrfőkapitánnyal? – Bizony. A nap folyamán valószínűleg kapsz majd egy e–mailt. A Brandhaug–ügy mostantól abszolút elsőbbséget élvez, és a rendőrfőkapitány azt akarja, hogy mindent tegyünk meg az ügy érdekében. Ez olyan FBI–os stílus. Ők egymás munkáját többé–kevésbé átfedő nyomozócsoportokat alkalmaznak, fontosabb ügyek esetén ezzel akarják elkerülni, hogy a nyomozás gondolatmenete túlzottan egy vágányra terelődjön. Bizonyára olvastál róla.

– Nem. – Az egésznek az a lényege, hogy így több különböző szemszögből közelítenek ugyanahhoz az ügyhöz, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy az egyes pozíciókat megkétszerezik, sőt ugyanaz a nyomozói munkafolyamat többször is felmerülhet a különböző csoportokban. – Kösz – mondta Møller. – És ennek mi köze van ahhoz, hogy most itt ülsz az irodában? – Ahogy már említettem, segítséget igényelhetek más... – ...osztályról, amennyiben ez szükséges. Hallottam. Nyögd már ki, mit akarsz, Harry! Harry Halvorsen felé intett a fejével, aki kissé bárgyú tekintettel mosolygott Møllerre. A főnöke felnyögött:

– Harry, légy szíves! Te is tudod, hogy a gyilkossági csoport teljesen kimerült. – Megígérem, hogy kitűnő állapotban kapod vissza. – Mondtam már, hogy szó sem lehet róla! Harry egy szót sem szólt, csak várt, az ujjait csavargatta, és a „Soria Moria palotája" című kép reprodukcióját tanulmányozta a falon, a könyvespolc fölött.

– És mikor kapom vissza? – tört meg Møller.

– Amint felgöngyölítettük az ügyet.

Aha, amint... Ilyesmit egy osztályvezető válaszol a főtisztjének, Harry. És nem fordítva. Harry vállat vont.

– Bocs, főnök!

Hetvenhatodik fejezet

Irisveien, 2000. május 12.

A nő szíve már előrezakatolt, amikor felemelte a kagylót. – Szia Signe! – mondta a hang. – Én vagyok az. Az asszony érezte, hogy azonnal erőt vesz rajta a sírás.

– Hagyja abba! – suttogta. – Kérem!

– Örök hűség. Te mondtad ezt, Signe.

– Szólok a férjemnek!

– A hang halkan felnevetett.

– Hogy szólnál neki, amikor nincs is otthon?

Az asszony görcsösen kapaszkodott a kagylóba. Honnan tudhatja, hogy Even nincs itthon? És hogy lehet az, hogy mindig pont ilyenkor hívja? A következő gondolattól összeszorult a torka, alig kapott levegőt, s félig elsötétült előtte a világ. Talán olyan helyről hívja, ahonnan láthatja a házukat és azt is, hogy Even mikor megy el itthonról? Nem, nem, nem! Sikerült erőt vennie magán, és a légzésre koncentrált. Ne olyan gyorsan, lassan lélegezz és mélyeket, biztatta magát. Ahogy a lövészárokból hozzájuk szállított sebesülteket is bátorította – a síró, pánikba esett, ziháló katonákat. Sikerült úrrá lennie félelmén. Hallotta a háttérből beszűrődő hangokat, a férfi olyan helyről hívta, ahol sokan vannak körülötte.

– Olyan szép voltál az egyenruhádban, Signe – folytatta a hang. – Olyan csodálatosan tiszta és fehér. Pont olyan fehér, mint Olaf Lindvig katonai kabátja, emlékszel még rá? Olyan tiszta voltál, hogy azt hittem, soha nem tudnál elárulni bennünket, soha nem lenne szíved hozzá. Láttam, ahogy megérintetted, Signe, ahogy megsimogattad a haját. Az egyik éjszaka a holdfényben. Te és ő, olyanok voltatok, mint az angyalok. De tévedtem. Egyébként tudtad, hogy vannak olyan angyalok is, akiket nem az ég küldött? Az asszony nem válaszolt. Gondolatai örvényként kavarogtak. A férfi mondott valamit, ami mozgásba lendítette a gondolatait. A hangja. Csak most vette észre. A férfi elváltoztatta a hangját.

– Nem – kényszerítette ki magából a választ.

– Nem tudtad? Pedig kellett volna.

– Én is ilyen angyal vagyok.

– Daniel meghalt – mondta a nő.

A vonal másik végén csend lett. Csak a légzés hallatszott. Aztán a férfi ennyit mondott: – Azért jöttem, hogy ítélkezzem. Élők és holtak felett. Azzal letette a kagylót. Signe behunyta a szemét. Felállt, és bement a hálószobába. A leengedett függöny mögött megállt, és a tükörképére nézett. Úgy reszketett, mintha magas láza lett volna.

Hetvenhetedik fejezet

Harry régi irodája, 2000. május 12.

Harry húsz perc alatt költözött vissza a régi irodába. Az összes holmija belefért egy reklámtáskába. Az első dolga az volt, hogy kivágta Bernt Brandhaug képét a Dagbladetből, és felragasztotta Ellen, Sverre Olsen és Hallgrim Dale archív fotója mellé. Négy kulcsszó. Halvorsent elküldte a külügyminisztériumba, hogy próbálja meg kideríteni, ki lehetett az a nő a Continentalban. Négy személy. Négy élet. Négy történet. Lezökkent a régi, lerobbant székbe, és a képeket tanulmányozta, de azok csak némán elbámultak a feje mellett. Felhívta Søst. A lány a legszívesebben megtartotta volna Helgét, de legalábbis még egy kis időre szerette volna, ha nála marad. Olyan jó barátok lettek, mondta. Harry beleegyezett, és emlékeztette Søst, hogy ne felejtse el megetetni.

– Helge lány – közölte Søs.

– Hát ezt meg honnan tudod?

– Henrik és én megvizsgáltuk.

Majdnem megkérdezte, hogyan is történt a dolog, de végül arra jutott, hogy jobb, ha nem tudja. – Beszéltél apával mostanában? – kérdezte inkább. Søs azt válaszolta, hogy igen, az apja felhívta, aztán megkérdezte Harryt, hogy fog–e még találkozni azzal a lánnyal. – Milyen lánnyal? – Akiről azt mesélted, hogy kirándulni voltatok. Akinek van egy fia.

– Ja, hogy vele? Nem, nem hinném.

– Ez elég nagy butaság.

– Mi az, hogy butaság?

– Hiszen sosem találkoztál vele, Søs.

– Azért butaság, mert szerelmes vagy belé.

Søs időnként olyan kijelentéseket tesz, hogy Harry se köpni, se nyelni nem tud. Aztán megbeszélték, hogy valamelyik nap elmennek moziba. Harry megkérdezte, hogy Henrik is velük tart–e, mire Søs azt válaszolta, hogy ez csak természetes, ha az embernek kedvese van. Miután letették a telefont, Harry tovább üldögélt és gondolkodott. Rakellel eddig még nem futottak össze a folyosón, de tudta, hol van a nő irodája. Hirtelen elszánta magát, és felpattant – nem bír tovább várni, muszáj azonnal beszélnie vele! Linda széles mosollyal fogadta, mikor belépett az NBSZ ajtaján.

– Már vissza is húzott a szíved, te kis huncut?

– Csak be kell ugranom Rakelhez.

– Csak be kell ugranod, aha.

Láttalak ám benneteket az osztálybulin! Harry érezte, hogy zavarba jön. A nő hamiskás mosolyától lángba borult a füle, és a nagy kínnal kicsikart, száraz nevetés sem volt túlságosan meggyőző.

– Amúgy hiába jöttél, Harry. Rakel ma otthon maradt, beteg. Várj egy pillanatot! – kapta fel a telefont. – NBSZ, miben segíthetek? Harry már elindult az ajtó felé, amikor Linda utána kiáltott.

– Téged keresnek.

– Felveszed itt? – nyújtotta felé a kagylót.

– Harry Hole az? – kérdezte egy női hang.

Harry hallotta a hangján, hogy teljesen kifulladt. Vagy fél. – Én vagyok az. – Signe Juul vagyok. Segítenie kell! Idejön, hogy megöljön! Harry ugatást hallott a háttérben.

– Ki akarja megölni, Juul asszony?

– Már úton van idefelé!

– Tudom, hogy ő az! Ő... ő...

– Próbáljon megnyugodni, asszonyom!

– Kiről beszél?

– Eltorzította a hangját, de most felismertem.

Tudta, hogy megsimogattam Olaf Lindvig haját a katonai kórházban. Ekkor jöttem rá. Uramisten, mit csináljak most?

– Egyedül van?

– Igen – válaszolta az asszony.

– Egyedül vagyok. Teljesen egyedül, érti?

A kutya a háttérben már szinte őrjöngött. – Nem tud átszaladni a szomszédba, hogy ott várjon meg bennünket, asszonyom? Ki az...

– Meg fog találni! Megtalál bárhol!

Hisztérikussá vált a hangja. Harry kezével eltakarta a kagylót, és megkérte Lindát, hogy riadóztassa a központot, küldjék Juulékhez az Irisveire a legközelebbi járőrkocsit. Aztán visszafordult Signe Juulhöz, és közben abban reménykedett, hogy a hangján nem hallatszik a nyugtalansága. – Ha nem hagyja el a házat, akkor mindenképpen zárja magára az ajtót. Ki...

– Maga nem ért semmit! – kiabálta az idős asszony.

– Ő... ő...

Sípszó következett, és a vonal foglalt jelzésre váltott. A telefonkapcsolat megszakadt. – A jó francba! Bocs, Linda. Szólj oda, hogy igyekezzenek azzal a kocsival. És legyenek óvatosak, lehet, hogy fegyveres támadásról van szó. Harry felhívta a tudakozót, majd amikor megkapta Juulék számát, gyorsan bepötyögte. A készülék továbbra is foglaltat jelzett. Harry visszadobta Lindának a kagylót. – Ha Meirik keres, mondd meg neki, hogy útban vagyok Even Juul házához.

Hetvennyolcadik fejezet

Irisveien, 2000. május 12.

Amikor Harry befordult az Irisveienre, azonnal meglátta a Juulék háza előtt parkoló rendőrkocsit. Faházakkal szegélyezett csöndes utca, pocsolyák, a járőrkocsi tetején lassan forgó kék fény, kíváncsi gyerekek kerékpáron – mintha csak a Sverre Olsenék háza előtti jelenet elevenedett volna meg újra. Harry magában azon fohászkodott, hogy a hasonlóság ennyiben merüljön is ki.

Kiszállt a kocsiból, és lassan elindult a kapu felé. Épp csak belépett a kertbe, amikor lépéseket hallott a lépcső felől.

– Nahát, Weber – lepődött meg.

– Már megint egymásba futunk!

– Úgy tűnik.

– Nem is tudtam, hogy járőrözni is szoktál.

– Egy frászt, nagyon jól tudod, hogy nem szoktam. De Brandhaugék itt laknak nem sokkal feljebb a domboldalon, és épp a kocsiban ültünk, amikor befutott a hívás a rádióban. – Mi történt? – Honnan tudjam? Nincs itt senki, de az ajtó tárva–nyitva állt, amikor ideértünk.

– Körülnéztetek a lakásban?

– Átkutattuk a pincétől a padlásig.

– Különös. Úgy értem, hogy a kutya sincs itt.

– Se kutya, se ember. Nincs itt egy lélek sem.

De úgy néz ki, hogy valaki járt a pincében, mert a pinceajtó üvegét betörték. – Értem – pásztázta végig tekintetével Harry az utcát. A házak között egy teniszpályára lett figyelmes.

– Talán mégis átment valamelyik szomszédhoz – mormogta. – Én legalábbis ezt kértem tőle. Weber követte Harryt a folyosóra, ahol egy fiatal rendőrtiszt ácsorgott a telefonasztalka fölött lógó tükör előtt. – Na, Moen, csak nem rábukkantál egy magasabb intelligencia valamilyen halvány jelére? Moen megfordult, és odabiccentett Harrynak. – Mondjuk. Csak még nem tudom, hogy intelligens–e vagy csak furcsa – bökött a tükörre. Harryék közelebb léptek.

– A mindenit! – szisszent fel Weber. Úgy tűnt, a nagy, piros betűket rúzzsal írták fel a tükörre: ISTEN AZ ÉN BÍRÁM. Harry nyelt egyet. A bejárati ajtó panaszosan megcsikordult, amikor valaki hirtelen feltépte. – Mit keresnek maguk itt? – kérdezte az ellenfényben felvillanó sziluett. – És hol van Burre? Even Juul volt az.

Harry a konyhaasztal mellett ült a láthatóan magába roskadt Even Juul társaságában. Moen elindult körbejárni a szomszédokat, hátha rábukkan valahol Signe Juulre, és hogy egyúttal megkérdezze, látott–e esetleg valaki valamit. Webernek sürgős tennivalója akadt a Brandhaug–ügyben, és elvitte a járőrkocsit, Harry pedig megígérte, hogy majd elfuvarozza Moent. – Mindig szólt, ha elment itthonról – mondta Even Juul.

– Úgy értem, mindig szól.

– Az ő írása van a tükrön?

– Nem – válaszolta Juul.

– Legalábbis nem hinném.

– A rúzs az övé volt?

– Juul válasz helyett csak Harryra bámult.

Nagyon meg volt rémülve, amikor telefonon beszéltem vele – folytatta Harry. – Azt állította, hogy valaki meg akarja ölni. Van valami elképzelése róla, ki lehet az?

– Meg akarja ölni?

– Ezt mondta.

– Senki sem akarja megölni Signét.

– Nem?

– Maga megőrült?

– Értem.

Ebben az esetben kénytelen vagyok megkérdezni, hogy a felesége teljesen stabil–e mentálisan? Nem hajlamos esetleg hisztériára? Harry nem volt róla meggyőződve, hogy Juul meg is hallotta–e a kérdést, mielőtt vadul megrázta a fejét.

– Rendben – állt fel Harry. – Ha netán eszébe jut valami, ami segítene nekünk, kérem, jelentkezzen. És jó lenne, ha végighívná az összes barátjukat és rokonukat, akinél a felesége esetleg menedéket keresett volna. Kiadtam a körözést, Moennel pedig körbejárjuk a szomszédokat. Egyelőre mást nem tehetünk. Amikor Harry becsukta maga mögött a bejárati ajtót, Moen éppen visszatért. A fiatal rendőr megrázta a fejét. – Még csak kocsit sem láttak? – kérdezte Harry. – Ebben a napszakban csak a nyugdíjasok és a kismamák vannak itthon.

– Pedig a nyugdíjasok mindig mindent észrevesznek.

– Úgy látszik, ezek nem.

Már ha egyáltalán történt olyasmi, amit érdemes lett volna észrevenni. Amit érdemes lett volna észrevenni. Harry nem tudta miért, de a megjegyzés nyomán valami újra motoszkálni kezdett az agya hátuljában. A biciklis kölykök már eltűntek. Felsóhajtott. – Na, induljunk!

Hetvenkilencedik fejezet

Rendőrkapitányság, 2000. május 12.

Amikor Harry belépett az irodába, Halvorsen épp a telefonon lógott. A fiatal rendőr kagylóval a fülén elpantomimezte Harrynak, hogy épp egy informátorral beszél. Harry ebből arra következtetett, hogy még mindig a titokzatos continentalbeli nőt keresi, ami egyben azt is jelentette, hogy a külügyminisztériumban nem járt sikerrel. Az irodában a Halvorsen asztalán felhalmozott archív másolatokon kívül nem volt más irat, a Märklin–ügy anyagait kivéve mindent kipucoltak a szobából. – Nem, persze. És hívjon, ha hall valamit, rendben? – tette le Halvorsen a telefont.

– Utolérte Aunét? – kérdezte tőle Harry. Halvorsen bólintott, és felmutatta két ujját. Két óra. Harry az órára pillantott. Aune húsz perc múlva itt lesz. – Szerezzen nekem egy képet Edvard Moskenről – kérte Harry, felkapta a telefonkagylót, és beütögette Sindre Fauke számát, akivel korábban megbeszélték, hogy háromkor együtt kávéznak. Ezután tájékoztatta Halvorsent Signe Juul eltűnéséről. – Maga szerint köze lehet a Brandhaug–ügyhöz? – kérdezte Halvorsen. – Nem tudom, de emiatt csak még fontosabb, hogy beszélhessek Aiméval.

– Miért? – Mert az egész kezd egyre inkább egy őrült művére hasonlítani. Akkor viszont útmutatóra lesz szükségünk.

Aune több szempontból is nagy ember volt. Jelentős túlsúllyal rendelkezett, majdnem két méter magas volt, s szakterületén belül az ország legkiválóbb pszichológusaként tartották számon. A pszichopátia ugyan nem tartozott a szakterületéhez, de Aune okos ember volt, és más ügyekben is Harry segítségére volt már. Nyílt, barátságos arca láttán Harrynak gyakran eszébe jutott, hogy Aune valójában túlságosan emberi, sebezhető és normális ahhoz, hogy a lélek rút csataterén tevékenykedjen anélkül, hogy saját maga ne szenvedne kárt. Amikor erre rákérdezett, Aune azt válaszolta, hogy természetesen semmi nem múlik el nyomtalanul, de hát ezzel mindenki így van.

A pszichológus feszült figyelemmel hallgatta végig Harryt Hallgrim Dale megkéseléséről, Ellen Gjelten meggyilkolásáról és a Bernt Brandhaug ellen elkövetett merényletről. Harry mesélt neki Even Juulről is, aki szerint egy egykori frontkatona állhat az ügy hátterében, majd az elméletéről, amit az a körülmény is alátámaszt, hogy Brandhaugot egy nappal a Dagbladetben megjelent nyilatkozata után gyilkolták meg. Végül beszámolt Signe Juul eltűnéséről is. Ezután Aune gondolkodóba esett, hümmögött, miközben felváltva bólogatott és rázta a fejét.

– Sajnos nem tudom, mennyire leszek a segítségetekre – mondta végül. – Az egyetlen szál, amin el tudok indulni, az a tükörre írt üzenet. Leginkább névjegykártyára emlékeztet, ami a sorozatgyilkosok körében egészen megszokott dolog, különösen a sokadik gyilkosság után, amikor már kezdik biztonságban érezni magukat, és a rendőrség provokálásával akarják a feszültséget növelni.

– Aune, ez az ember beteg?

– Hogy valaki beteg–e, az nagyon relatív.

Mindannyian betegek vagyunk. A kérdés inkább az, hogy a társadalmi elvárások tekintetében hogyan működünk. Önmagában egyetlen cselekedet sem tekinthető valamely betegség tünetének, mindig meg kell vizsgálnunk a kontextust, amelyben a tetteket végrehajtották. Az indulatokat a középagy kontrollálja, ami többek között abban is megakadályoz bennünket, hogy meggyilkoljuk embertársainkat.

Ez is csupán az evolúció során létrejött sajátosságaink egyike, ami arra szolgál, hogy megóvjuk saját fajunkat. De ha az ember elég energiát fektet abba, hogy leküzdje ezt a gátlást, akkor az előbb–utóbb meggyengül. Mint például a katonák esetében. De ha te vagy én kezdenénk el hirtelen embereket gyilkolni, akkor nagy esélye volna, hogy ránk mondják: betegek vagyunk. De olyan esetekben, amikor az ember mondjuk bérgyilkos vagy... ami azt illeti, rendőr, nem feltétlenül erről van szó.

– Tehát egy katona esetében, aki mondjuk a háború idején a fronton harcolt, ez a küszöb ami megakadályozza, hogy embert öljön, lényegesebben alacsonyabban fekszik, mint egy másik személy esetében? Mármint, ha azt feltételezzük, hogy pszichésen mindketten egészségesek.

– Igen is, meg nem is. Egy katona arra van kiképezve, hogy háborús szituációban gyilkoljon, és ha ez a gátlás nincs a helyén, akkor valószínűleg úgy érzi, hogy a gyilkosságokat valójában háborús kontextusban hajtja végre. – Vagyis úgy érzi, hogy még mindig a háborúban harcol?

– Tulajdonképpen igen. De ha ez a helyzet áll fenn, akkor az illető egyik gyilkosságot a másik után fogja elkövetni anélkül, hogy orvosi értelemben beteg lenne. Vagyis nem több mint egy közönséges katona.

Ebben az esetben csupán eltérő valóságfelfogásról beszélhetünk, és ezen a ponton mindannyian nagyon vékony jégen táncolunk.

– Hogyhogy? – kérdezte Halvorsen.

– Ki határozza meg, hogy mi az igaz és valóságos, erkölcsös vagy erkölcstelen? A pszichológusok? A bírók? A politikusok? – Hát – jegyezte meg Harry legalábbis valami ilyesmin igyekeznek.

– Pontosan – mondta Aune. – De ha te úgy érzed, hogy a döntéshozók önkényes vagy igazságtalan ítéleteket hoznak, akkor a szemedben el fogják veszíteni morális tekintélyüket. Ha valakit például azért zárnak börtönbe, mert egy teljesen legális párt tagja, akkor fellebbezni fog. Úgymond fellebbviteli fórumhoz fordul.

– Isten az én bírám. Aune bólintott.

– Szerinted, mit akar ezzel mondani?

Azt jelentheti, hogy meg akarja magyarázni a tetteit. Hogy mindezek ellenére, szüksége van arra, hogy megértsék. Tudod, a legtöbb ember így működik.

Harry Faukéhoz menet beugrott a Schrøderbe. Teljes reggeli pangás volt, Maja a tévé alatti asztalnál ücsörgött és újságot olvasott. Harry megmutatta neki Edvard Mosken fotóját, amit Halvorsen elismerésre méltóan rövid idő alatt szerzett be. Valószínűleg ahhoz a hatósághoz fordult, amelyik két évvel ezelőtt kiállította Mosken nemzetközi jogosítványát. – Ezt a ráncos pofát mintha már láttam volna – mondta Maja. – De hogy hol és mikor? Elképzelhető, hogy megfordult itt néhányszor. De az biztos, hogy nem túl gyakori vendég.

– Van itt esetleg más, aki beszélhetett vele?

– Te aztán jókat tudsz kérdezni, Harry...

Valaki szerdán fél egy körül az itteni nyilvános készülékről telefonált. Gyanítom, hogy nem fogsz rá emlékezni, de előfordulhat, hogy ez a személy volt az? Maja vállat vont. – Persze. De ennyi erővel akár a Mikulás is lehetett volna. Tudod, hogy megy ez, Harry. A Vibes gate felé vezető úton Harry rátelefonált Halvorsenre, hogy kerítse elő Edvard Moskent.

– Tartóztassam le? – Nem, dehogy. Csak ellenőrizze az alibijét a Brandhaug–gyilkosság és Signe Juul mai eltűnésének idejére. Sindre Fauke arca egészen szürke volt, amikor ajtót nyitott.

– Tegnap felbukkant az egyik barátom egy üveg whiskyvel – magyarázkodott, és vágott egy grimaszt. – Nem vagyok már ehhez hozzászokva. Persze, ha újra hatvanéves lehetnék... Elnevette magát és bement, hogy levegye a tűzhelyről a füttyögő kávéfőzőt.

– Olvastam ennek a külügyminisztériumi tanácsosnak a meggyilkolásáról – kiabált ki a konyhából. – Azt írták, hogy a rendőrség nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a gyilkosságnak köze lehet a frontkatonákról szóló nyilatkozatához. A VG szerint a neonácik állnak az ügy hátterében. Tényleg ezt gondolják?

– Az újság lehet, hogy ezt hiszi. Mi nem hiszünk semmit, ezért nem is zárunk ki semmit. Hogy halad a könyve? – Most egy kicsit döcögősen. De ha kész leszek vele, fel fogja majd nyitni néhány ember szemét. Legalábbis ezt mondogatom magamnak az ilyen napokon, mint ez a mai, hogy lendületbe jöjjek. Fauke letette a kávéskannát az asztalra, és lezökkent a fotelbe. Egy rongyot csavart a kanna köré, ez még egy régi trükk a frontról, mondta ravasz mosollyal. Láthatóan abban reménykedett, hogy Harry rákérdez, hogyan is működik a dolog, de vendégének most kevés ideje volt.

– Even Juul felesége eltűnt – mondta.

– A mindenit! Csak nem otthagyta a férjét?

– Nem hinném. Ismeri az asszonyt?

Valójában sosem találkoztam vele, de jól emlékszem a házasságuk körüli felhördülésre. Merthogy az asszony a fronton szolgált. Mi történt? Harry elmesélte a telefonhívást és az eltűnést.

– Ennél többet mi sem tudunk. Abban reménykedtem, hogy maga talán ismerte az asszonyt, és lesz valami ötlete. – Sajnálom, de... Fauke kezében megállt a kávéscsésze. Eltöprengve nézett maga elé.

– Mit mondott, mi volt a tükörre írva?

– Isten az én bírám – ismételte meg Harry.

– Hm.

– Min gondolkodik?

Még én sem tudom pontosan – válaszolta Fauke, és megdörzsölte borostás állát. – Csak nyugodtan, ki vele! – Azt mondta, hogy talán magyarázatot akar adni. Azt akarja, hogy megértsék. – Igen? Fauke odalépett a szekrényhez, leemelt egy vaskos könyvet, és lapozgatni kezdett. – Pontosan – mondta. – Ahogy gondoltam. Odanyújtotta Harrynak a könyvet. Egy bibliai lexikon volt.

– A Daniel alatt nézze meg.

Harry pillantása lefelé száguldott az oldalon, amíg el nem jutott a névhez: „Daniel. Héber. Isten az én bírám." Felpillantott Faukéra, aki éppen újra felemelte a kannát, hogy kávét töltsön.

– Maga egy szellem után nyomoz, Hole.

Nyolcvanadik fejezet

Parkveien, Uranienborg, 2000. május 12.

Johan Krohn az irodájában fogadta Harryt. A háta mögötti könyvespolcok jogi lapok barna bőrbe kötött évfolyamaitól rogyadoztak. Különös kontrasztot alkottak az ügyvéd gyerekes vonásaival.

– Jó ideje nem találkoztunk már – mondta és intett Harrynak, hogy foglaljon helyet. – Magának aztán kiváló a memóriája – állapította meg Harry. – Valóban, a memóriámmal minden a legnagyobb rendben. Sverre Olsen. Nem volt könnyű dolguk. Nagy kár, hogy a bíróság nem volt képes a szabályokhoz tartani magát.

– Nem emiatt jöttem – mondta Harry.

– Egy szívességet szeretnék kérni magától.

Kérni ingyen lehet – mondta Krohn, és egymáshoz illesztette ujjhegyeit. Harryt egy felnőtt szerepet játszó gyerekszínészre emlékeztette. – Egy fegyver után nyomozok, ami illegálisan került be az országba, és okom van feltételezni, hogy Sverre Olsen valamilyen módon benne volt a dologban. Miután ügyfele már nincs életben, nem sérti meg a titoktartási kötelezettséget, ha rendelkezésünkre bocsát némi információt. Ez segíthetne nekünk tisztázni Bernt Brandhaug meggyilkolásának ügyét, akit ezzel a fegyverrel lőttek le. Ez már egészen biztos. Krohn savanyú arccal mosolygott.

– Jobban örülnék, ha rám bízná, hogy eldöntsem, meddig tart a titoktartási kötelezettségem. Ez ugyanis nem évül el automatikusan az ügyfél halálával. Ráadásul, amint látom, meg sem fordult a fejében, hogy micsoda arcátlanság éppen hozzám fordulni azok után, hogy lelőtték az ügyfelemet.

– Próbálom az érzelmeket figyelmen kívül hagyni, és professzionálisan viselkedni – felelte Harry. – Akkor igyekezzen egy kicsit jobban, ha szabad kérnem! – Krohn hangja, ha lehet, még jobban elvékonyodott, amikor felemelte. – Ez ugyanis nem kimondottan professzionális. Éppen annyira nem az, mint valakit a saját otthonában lelőni.

– Jogos önvédelem volt – mondta Harry.

– Formaság – legyintett Krohn.

Tapasztalt rendőr volt, tisztában kellett volna lennie azzal, hogy Olsen labilis, és nem lehet ilyen váratlanul beállítani hozzá. Azt a rendőrt vád alá kellett volna helyezni. Harry ezt nem hagyhatta szó nélkül.

– Teljes mértékben egyetértek magával. Mindig szomorú, ha egy bűnöző formalitások miatt kerül szabadlábra. Krohn kettőt pislogott, mire leesett neki, hogy Harry mire céloz. – A jogi formula egészen más, biztos úr – mondta. – Az, hogy az esküt a tárgyalóteremben kell letenni, talán részletkérdésnek tűnik, de jogbiztonság nélkül...

– Főtiszt a rendfokozatom – Harry nagyon ügyelt, hogy lassan és halkan beszéljen. – És a jogbiztonság, amiről maga beszél, az egyik kolléganőm életébe került. Ellen Gjelten. Vésse csak jól az emlékezetébe, ha már olyan átkozottul büszke rá. Ellen Gjelten. 28 éves volt. Az oslói rendőrség legnagyobb nyomozótehetsége. Szétzúzott koponya. Borzalmas halál. Harry feláll, és teljes százkilencven centijével Krohn íróasztala fölé hajolt. Látta, ahogy Krohn vékony keselyűnyakán fel s alá liftezik ádámcsutkája, ő pedig két hosszú másodpercre megengedte magának azt a luxust, hogy kiélvezze a fiatal védőügyvéd szemében tükröződő rettegést. Aztán egy névjegykártyát dobott az asztalra. – Hívjon fel, ha úgy döntött, hogy véget ért a titoktartási kötelezettsége – vetette oda. Már félig kinn volt az ajtón, amikor Krohn hangja megállította:

– Közvetlenül a halála előtt felhívott.

Harry megfordult. Krohn felsóhajtott: – Valamitől nagyon félt. Sverre Olsen folyton rettegett. Magányos volt és halálosan rémült.

– Ki nem az? – morogta Harry.

– Megmondta, kitől fél?

– Valami Hercegtől.

– Csak így hívta: a Herceg.

– És azt elmondta, miért retteg?

– Nem.

Csak annyit mondott, hogy ez a Herceg valami felettese, aki azt az utasítást adta neki, hogy kövessen el egy bűncselekményt. Azt akarta tudni, büntetendő–e, ha valaki egy parancsot teljesít. Szerencsétlen idióta.

– Miféle parancsot?

– Ezt nem említette.

– Mondott még valamit ezen kívül?

Krohn a fejét rázta. – Hívjon fel bármikor, ha eszébe jut valami – mondta Harry. – Még valami, főtiszt. Ha azt gondolja, hogy nyugodtan tudok aludni azzal a tudattal, hogy felmenttettem azt a férfit, aki megölte a kolléganőjét, nagyon téved. De Harry addigra már elment.

Nyolcvanegyedik fejezet

Herbert's Pizza, 2000. május 12.

Harry felhívta Halvorsent, hogy találkozzanak a Herbert'sben. A helyiségben szinte csak ők voltak, és egy ablak melletti asztalhoz telepedtek. Leghátul a sarokban egy fickó ült, hosszú katonai kabátban és Hitler–bajusszal, csizmás lábát egy másik széken nyugtatta. Úgy nézett ki, mint aki világrekordot készül felállítani unatkozásból. Halvorsen rábukkant Edvard Moskenre, de nem Drammenben.

– Nem vette fel az otthoni telefonját, úgyhogy a tudakozótól megszereztem a mobilszámát. Kiderült, hogy Oslóban volt. Van egy lakása Rodeløkka városrészben a Tromsøgatén, itt lakik, amikor a Bjerkén van.

– A Bjerkén? – Az ügetőn. Úgy fest, minden pénteken és szombaton ott van. Azt mondta, játszik egy kicsit, jól érzi magát. És hogy van egy közös lova három másik fickóval együtt. A pálya mögötti istállóban találkoztam vele.

– Mondott még valamit? – Hogy amikor Oslóban tartózkodik, délelőttönként néha ellátogat a Schrøderbe. Azt mondta, hogy fogalma sincs róla, ki az a Bernt Brandhaug, és hogy egész biztosan nem hívta fel a lakását. Azt viszont tudta, hogy Signe Juul kicsoda, emlékezett rá még a frontról.

– És mi a helyzet az alibijével? Halvorsen egy Hawaii Tropic pizzát rendelt ananásszal és pepperónival. – Azt mondta, hogy az ügetőn töltött időtől eltekintve, egész héten egyedül volt a tromsögatai lakásában. Akkor is ott volt, amikor Brandhaugot meggyilkolták, és ma reggel is. – Aha. És milyennek tűnt, amikor ezt válaszolta magának?

– Hogy érti ezt?

– Elhitte neki, amit válaszolt?

– Hát, igen is, meg nem is...

– Gondolkodjon, Halvorsen, nem kell megijedni.

Mondja bátran, amit érez, nem fogom maga ellen fordítani. Halvorsen az asztalt nézte, és az étlapot piszkálta. – Hát, ha Mosken hazudott, akkor annyi biztos, hogy kötélből vannak az idegei. Harry felsóhajtott:

– Gondoskodna róla, hogy Mosken megfigyelés alá kerüljön? Éjjel–nappal két embert akarok a lakása elé. Halvorsen bólintott, és telefonálni kezdett. Harry Møller hangját hallotta, miközben a sarokban üldögélő neonáci asztala felé sandított. Vagy minek is nevezik magukat. Nemzetiszocialisták. Nemzetidemokraták. Éppen most kapott egy szociológiai diplomamunkát az egyetemről, aminek a szerzője arra a következtetésre jutott, hogy az országban kereken ötvenhét neonáci él. Amikor a pizza megérkezett, Halvorsen kérdő tekintettel pillantott Harryra.

– Egyen csak – mondta Harry.

– A pizza nem nekem való.

A sarokban gubbasztó katonai kabát időközben társaságot kapott egy rövid, zöld combat dzseki személyében. Kezet fogtak, és a két rendőr asztala felé pillantottak.

– Még valami – szólalt meg Harry. – Linda az NBSZ–ből azt mondta, hogy létezik egy SS–archívum Kölnben, ami a hetvenes években részben leégett, de előfordulhat, hogy vannak anyagaik olyan norvég katonákkal kapcsolatban, akik német oldalon harcoltak. Menetparancsok, kitüntetések, rendfokozatok, ilyesmi. Szeretném, ha odatelefonálna, és megnézné, hátha akad valami Daniel Gudesonról. És Gudbrand Johansenről. – Igenis, főnök – mondta Halvorsen pizzával teli szájjal.

– Csak ezt még befejezem. – Addig én elcsevegek azzal a két fiatalemberrel – emelkedett fel Harry a székről. Harrynek sosem merültek fel aggályai azzal kapcsolatban, hogy a magasságát pszichológiai előnyök megszerzésére vesse be munkája során. És bár adolfbajusz úgy pillantott fel Harryra, mintha rettenetesen nagy erőfeszítésébe kerülne, ő tudta, hogy a jéghideg tekintet mögött ugyanaz a félelem bújik meg, amit Krohn esetében is felfedezett. Csak ez a fickó gyakorlottabban palástolta. Hariy kihúzta a széket adolfbajusz csizmája alól, ami hangos csattanással ért földet.

– Bocs – mondta Harry.

– Azt hittem, hogy szabad a szék.

– Hülye seggfej – morogta adolfbajusz.

A combat dzseki tetején lévő tar koponya megfordult. – Úgy van – hagyta rá Harry. – Esetleg faszkalap. Baromarcú. Fatökű. Nem, ez már túl barátságosan hangzik. És mi van a the man megszólítással? Az elég nemzetközi, nem? – Zavarunk, vagy mi a franc van? – kérdezte a katonai kabát.

– Igen, piszkosul zavartok – válaszolta Harry. – Már elég régen. Adjátok át a Hercegnek szívélyes üdvözletemet. Üzenem, hogy Hole visszajött, hogy egy kicsit beleköpjön a levesetekbe. Holétől a Hercegnek, érthető voltam? A combat dzseki kissé bambán meredt rá. Aztán a katonai kabát meglehetősen kócos fogsorát kivillantva, teli szájjal röhögni kezdett.

– Te most Haakon Magnusról hadoválsz, vagy ki a francról? – kérdezte. Combat dzsekinek is leesett a poén, úgyhogy már ketten vihogtak.

– Ja, vagy úgy – konstatálta Harry. – Ha ti egyszerű közlegények vagytok, akkor fogalmatok sem lehet róla, ki az a Herceg. Akkor viszont a közvetlen feletteseiteknek adjátok át az üzenetet. Remélem, ízlik a pizza, fiúk.

Harry visszament Halvorsenhez, miközben végig a hátában érezte a másik kettő tekintetét. – Nyomja befelé – mondta Halvorsennek, aki épp egy hatalmas szelet pizzát emelt a szájához. – Aztán húzzunk el, mielőtt még több szemetet gyártok a személyi aktámba.

Nyolcvankettedik fejezet

Holmenkollåsen, 2000. május 12.

Ez volt idáig a legmelegebb tavaszi este. Harry letekert ablakok mellett vezetett, a finom szél az arcát és haját simogatta. A Holmenkollåsenről belátta az egész Oslo–fjordot, a zöldesbarna kagylóként előbukkanó szigeteket és a szezon első fehér vitorláit, melyek a part felé tartottak. Néhány hagyományosan pirosba öltözött, frissen érettségizett vizelt az út szélén egy pirosra mázolt busz mellett, amelynek a hangszóróiból üvöltött a zene:

Won't – you – be my lover...[43] Egy térdnadrágos idősebb hölgy ballagott lefelé az úton, anorákkal a derekán és fáradt mosollyal az arcán. Harry a nő háza alatt parkolt le. Nem akart felhajtani az autóbejáróra, bár nem igazán tudta, miért – talán kevésbé tolakodó, ha itt lenn áll meg. Ami persze meglehetősen nevetséges volt, tekintve, hogy bejelentés nélkül állít be. Félúton járt a felhajtón, amikor megszólalt a telefonja. Halvorsen volt az, a hazaárulók anyagait tároló archívumból hívta. – Semmi – jelentette. – Ha Daniel Gudeson valóban életben van, sosem ítélték el hazaárulásért.

– És Signe Juul?

– Ő két év büntetést kapott.

– De néhány hónappal megúszta.

Egyéb érdekes? – Semmi – és hamarosan ki is dobnak innen, mert zárnak. – Menjen haza aludni! Hátha holnap rábukkanunk valamire. Harry megérkezett a lépcső aljához, s éppen át akarta ugrani a fokokat, amikor kinyílt az ajtó. Megtorpant. Rakel állt előtte, gyapjúpulóverben és farmerben, kócos hajjal és a szokásosnál is sápadtabb arccal. Harry megpróbálta a viszontlátás örömének a szikráját felfedezni a szemében, de nem talált semmit. Viszont azt a semleges udvariasságot sem, amitől annyira rettegett. Rakel szeme tulajdonképpen nem fejezett ki semmit. – Hangokat hallottam kintről – szólalt meg. – Gyere be! A nappaliban Oleg gubbasztott pizsamában, és a tévét bámulta.

– Szevasz, vesztes! – köszönt neki Harry.

– Nem a Tetrist kellene gyakorolnod?

Oleg dünnyögött valamit anélkül, hogy felpillantott volna. – Mindig elfelejtem, hogy a gyerekek nem értik az iróniát – szabadkozott Harry Rakelre pislogva.

– Hol voltál? – kérdezte Oleg. – Hol voltam? – Harry egy csöppet megzavarodott, amikor észrevette Oleg vádló tekintetét. – Hogy érted ezt? Oleg vállat vont. – Kérsz kávét? – kérdezte Rakel. Harry bólintott, aztán Oleg mellé telepedve némán bámulta az antilopok véget nem érő vándorlását a Kalahári sivatagban, miközben Rakel a konyhában csörömpölt. Eltartott egy ideig – a kávé és a vándorlás is.

– Ötvenhatezer – közölte végül Oleg.

– Lódítasz – válaszolta Harry.

– Az összesített pontlista tetején állok!

– Na, hozd ide, hadd lássam!

Oleg felugrott, és kinyargalt a nappaliból, Rakel pedig belépett a kávéval és leült Harryval szemben. Harry magához ragadta a távirányítót, és lehalkította a dübörgő paták hangját. Végül Rakel törte meg a csendet.

– És mit csinálsz idén a nemzeti ünnepen?

– Szolgálatban leszek. De ha ez egy meghívás akart lenni, akkor eget–földet megmozgatok... Rakel elnevette magát és leintette.

– Bocs, csak társalogni próbálok.

– Beszéljünk valami másról!

– Beteg vagy? – kérdezte Harry.

– Ez egy hosszú történet.

– Csak tudsz rá szakítani egy kis időt.

– Miért jöttél vissza, Harry?

– Brandhaug miatt.

– Akivel furcsa mód éppen itt beszélgettem.

– Na igen, az élet tele van abszurd véletlenekkel.

Mindenesetre elég abszurd ahhoz, hogy az ember még egy regényben se találkozzon hasonlóval. – Még a felét sem tudod, Harry. – Hogy érted ezt? Rakel mélyet sóhajtott, és a teáját kavargatta.

– Mi az? – szólalt meg Harry. – Ma este az egész család csak kódolt üzenetekben hajlandó kommunikálni? A nő nevetni próbált, de inkább szipogásnak hangzott. Tavaszi nátha, gondolta Harry.

– Én... ez...

Rakel még néhányszor belefogott, de nem sikerült semmit mondania. A teáskanál egyre csak körözött a csészében. Harry a nő válla fölött hirtelen egy antilopot pillantott meg, amit egy krokodil lassú kegyetlenséggel a folyóba ráncigált.

– Borzalmas volt – mondta Rakel.

– És annyira vágyódtam utánad.

Harry felé fordult, aki csak most vette észre, hogy sír. A könnycseppek végiggördültek az arcán, és az álla alatt gyülekeztek. Meg sem próbálta megállítani őket.

– Én... – kezdte Harry, és ennél többet nem is volt képes kinyögni, mert már egymás karjaiban voltak. Úgy kapaszkodtak a másikba, mintha az életük függött volna ettől az öleléstől. Harry remegett. Csak ennyit, gondolta. Nekem ennyi teljesen elég. Hogy a karjaimban tarthatom. – Mama! – harsant a kiáltás az emeletről.

– Hová lett a Game–boy? – A komód egyik fiókjában van – kiabálta vissza Rakel remegő hangon.

– Kezdd a felső fióknál!

– Csókolj meg! – suttogta Harrynak.

– De Oleg bármikor...

– Az az izé nem a komódban van.

Amikor Oleg letrappolt a lépcsőn, hóna alatt a Gameboyjal, amit végül a játékosládában talált meg, először észre sem vette a nappaliban uralkodó hangulatot, és csak nevetett Harry aggodalmas hümmögésén, amivel a férfi a legfrissebb pontállást tanulmányozta. Aztán amikor Harry nekiült, hogy megdöntse Oleg rekordját, hirtelen a gyerek hangját hallotta maga mögött: – Miért néztek olyan furcsán? Harry Rakelre pillantott, akinek meglehetősen nehezére esett, hogy komoly maradjon. – Mert annyira kedveljük egymást – mondta Harry, és három teljes sort számolt fel egyetlen hosszú, vékony elemmel. – És mert a rekordodnak hamarosan híre–hamva sem lesz, vesztes. Oleg nevetve hátba vágta Harryt.

– Felejtsd el, vesztes, esélyed sincs rá!

Nyolcvanharmadik fejezet

Harry lakása, 2000. május 12.

Harry egyáltalán nem érezte vesztesnek magát, amikor éjfél körül bezárta maga mögött lakása ajtaját, és látta, hogy az üzenetrögzítő pirosan pislog. Miután Rakel lefektette Oleget, teát ittak, és a nő azt mondta, hogy egy nap majd elmesél neki egy hosszú történetet. Amikor már nem lesz ennyire nyúzott. Harry azt mondta, hogy talán pihenésre lenne szüksége, amivel Rakel egyet is értett. – Mindhármunknak el kellene utaznunk – javasolta Harry.

– Amikor ez az ügy lezárul végre.

– Rakel végigsimított az arcán.

– Ilyesmivel nem viccelj, Hole.

– Ki viccel itt?

– Most képtelen vagyok erről beszélni.

Nyomás haza, Hole! A folyosón még egyszer megcsókolták egymást, Harry még most is érezte a nő ajkának ízét. Anélkül, hogy felkapcsolta volna a villanyt, zokniban beosont a nappaliba, és lenyomta a rögzítőn a play gombot. Sindre Fauke hangja betöltötte a sötétséget.

– Itt Fauke. Gondolkodtam néhány dolgon. Ha Daniel Gudeson több egy szellemnél, akkor csak egy ember van a világon, aki meg tudja fejteni ezt a talányt. Ez pedig az a személy, akivel együtt voltak őrségben azon a bizonyos szilveszter éjszakán, amikor Danielt lelőtték: Gudbrand Johansen. Meg kell találnia Gudbrand Johansent, Hole.

Egy kattanás hallatszott, ami azt jelezte, letették a kagylót, majd egy sípolás. Miközben Harry a következő kattanásra várt, meglepődve tapasztalta, hogy még egy üzenet van a rögzítőn:

– Halvorsen. Fél tizenkettő. Épp most hívott az egyik rendőr, akit Moskenre állítottunk. Hosszasan várakoztak Mosken lakása előtt, de a férfi nem ment haza. Aztán megpróbálták felhívni a drammeni lakásán, hátha ott felveszi, de nem jártak sikerrel. Az egyik fiú kiment az ügetőre, de már zárva volt, a villanyok sem égtek. Kértem őket, hogy legyenek még türelemmel, és körözést adtam ki Mosken autójára. Csak hogy tudjon róla. Viszlát holnap! Új sípolás. Új üzenet. Új rekord Harry rögzítőjén.

– Megint Halvorsen. Lassan teljesen szenilis leszek, a másik dologról teljesen megfeledkeztem. Úgy tűnik, végül mégiscsak ránk mosolygott egy kicsit a szerencse. A kölni SS–archívumban nem volt semmi sem Gudesonról, sem Johansenről, de azt javasolták, hogy forduljak Berlinben a központi Wehrmacht–archívumhoz. Ott aztán találtam egy igazi morgós medvét, aki közölte velem, hogy a reguláris német hadseregben csak nagyon kevés norvég szolgált. De miután elmagyaráztam neki a dolgot, azt mondta, utánanéz, hátha ráakad valamire. Egy idő múlva visszahívott, és azt mondta, hogy mint azt előre sejtette, az égvilágon semmit sem talált Daniel Gudesonról. Rábukkant viszont néhány irat másolatára, melyek egy bizonyos Gudbrand Johansenről szólnak, aki valóban norvég volt. Ezekből kiderül, hogy Johansent 1944–ben átirányították a Waffen–SS–től a Wehrmachthoz. A másolatokon pedig az a megjegyzés szerepel, hogy az iratok eredetijét 1944 nyarán Oslóba küldték, ami emberünk szerint azt jelentheti, hogy Johansent oda rendelték. Ezen kívül rábukkant egy orvos leveleire is, aki Johansen betegállományba vételét írta alá. Bécsben. Harry lezökkent a nappaliban található egyetlen székre.

– Az orvos neve Christopher Brockhard volt, és a II. Rudolf Kórházban dolgozott. Utánakérdeztem a bécsi rendőrkapitányságon, ahol azt mondták, hogy a kórház a mai napig működik. Megadták nekem vagy húsz, még ma is élő személy nevét és telefonszámát, akik a háború idején a kórházban dolgoztak. Ezek a teutonok aztán tudnak archiválni, gondolta Harry.

– Úgyhogy nekiálltam telefonálni. Csak ne lenne ilyen átkozottul gyenge a németem! Halvorsen nevetése recsegősen visszhangzott a hangszóróból.

– Nyolc emberrel beszéltem, mire ráakadtam egy ápolónőre, egy hetvenöt éves hölgyre, aki emlékezett Gudbrand Johansenre. Azt mondta, nagyon jól emlékszik rá. Holnap megkapja a telefonszámát és a címét. A neve egyébként Mayer. Helena Mayer. A sercegő csendet sípszó követte, majd egy kattanás, ami azt jelezte, hogy a lejátszó megállt.

Harry Rakelről álmodott, a vállgödrébe temetett arcáról, erős kezéről és az egyre csak hulldogáló tetrisfigurákról. Az éjszaka közepén azonban Sindre Fauke hangjára ébredt, ami olyan valóságosnak tűnt, hogy még körül is nézett a sötétben:

– Meg kell találnia Gudbrand Johansent!

Nyolcvannegyedik fejezet

Akerhus erőd, 2000. május 13.

Éjjeli fél háromra járt, amikor az idős férfi leparkolt egy alacsony raktárépület előtt, az Akerhusstrandán. Az utca annak idején fontos közlekedési útvonal volt, de azután, hogy megnyitották a Fjellinje alagutat, lezárták az Akerhusstranda egyik végét. Manapság már csak a kikötő dolgozói használják. Valamint a prostituáltak és kuncsaftjaik, akik nyugodt helyet keresnek az üzlet zavartalan lebonyolításához. Az út és a víz között csak néhány raktárépület állt, a másik oldalon pedig az Akerhus erőd nyugati homlokzata magasodott. Ha azonban valaki az Aker Bryggén állt volna egy nagy fényerősségű távcsővel, ugyanazt látta volna, amit az öreg: egy szürke kabát hátát, ami felcsúszott, valahányszor a férfi előrelökte a csípőjét, és a válla fölött egy erősen kifestett és igen részeg nő arcát, aki az erőd nyugati falának dőlt, közvetlenül az ágyúk alatt. A párocska mindkét oldalán egy–egy reflektor állt, melyek a sziklákat és az erőd falát világították meg felettük.

Kríegswehrmachtgefangnis[44] Akerhus. Az erőd belső részét éjszakánként lezárták, és bár sikerült bejutnia, túl nagy lett volna a kockázata, hogy a kivégzőhelyen felfedezik. Senki sem tudta pontosan, hány embert lőttek ott agyon a háború alatt, mindenesetre kinn volt egy emléktábla az elesett norvég ellenállók neveivel. Az öreg tudta, hogy legalább az egyikük közönséges bűnöző volt, aki attól függetlenül, hogy melyik oldalról nézi az ember, rászolgált a büntetésre. Ott lőtték le Vidkun Quislinget is, és mindenkit, akit a háború után halálra ítéltek. Quislinget a lőportoronyban tartották fogva. Az öreg gyakran eltűnődött rajta, erről kapta–e címét az a könyv, amely részletekbe menően ismertette az évszázadok kivégzési módszereit. Vajon az agyonlövés, vagyis a kivégzőosztag általi golyózápor, ismertetése alatt a szerző tulajdonképpen Vidkun Quisling kivégzését írta le? Arról az októberi napról számolt be, amikor 1945–ben az árulót kivezették a vesztőhelyre, hogy puskagolyókkal lyuggassák át a testét? Vajon valóban úgy volt, ahogy a szerző leírta: kámzsát húztak a fejére, és egy fehér papírlapot erősítettek a szíve fölé céltáblának? Négy vezényszó hangzott el, mielőtt a lövések záporozni kezdtek? És a gyakorlott lövészek tényleg olyan rosszul céloztak, hogy az orvosnak sztetoszkóppal kellett megállapítania, hogy a halálraítéltet újra ki kell végezni – akár négyszer–ötször, egészen addig, amíg az a felületi sérülések miatt el nem vérzett? Az öreg kivágta a leírást a könyvből.

A szürke kabátos férfi végzett, és már lefelé ereszkedett a töltésről az autójához. A nő még mindig fenn állt a falnál, lerángatta a szoknyáját, rágyújtott. A parázs felszikrázott, ahogy beleszívott a cigarettába. Az öreg várt. Aztán a prostituált nemsokára eltaposta a csikket, és elindult az erődöt körülvevő sáros ösvényen visszafelé a vadászterületére, a Norges Bank körüli utcákba. Az öreg odafordult a hátsó üléshez, ahol a kipeckelt szájú asszony megint azzal a rettegő tekintettel meredt rá, amit minden alkalommai látott, valahányszor foglya magához tért a dietil–éter okozta kábulatból. Látta, ahogy a nő szája némán mozog.

– Ne félj már annyira, Signe – mondta, majd előrehajolt, és valamit a nő köpenyének elejére erősített. Az asszony megpróbálta előrehajtani a fejét, hogy lássa, mi az, de a férfi nem hagyta.

– Sétáljunk egy kicsit – mondta úgy, mint régen.

Kiszállt a kocsiból, kinyitotta a hátsó ajtót, kihúzta az asszonyt, és maga elé lökte. A nő megbotlott, és térdre esett az út melletti kavicsos talajon, de az öreg megragadta a kötelet, amivel az asszony kezét összekötötte a háta mögött, és annál fogva felhúzta a földről. Közvetlenül az egyik reflektor elé állította úgy, hogy a lámpa egyenesen a szemébe világítson. – Maradj csak itt, elfelejtettem a bort – mondta neki. – Vörös Riberios, emlékszel még rá, ugye? Legyél nagyon csendben, különben...

Az asszonyt teljesen elvakította a fény, így a férfinak egészen az arcába kellett nyomnia a kést, hogy észrevegye. Az éles fény ellenére a pupillái olyan hatalmasra tágultak, hogy szinte az egész szeme feketének látszott. Az öreg lement a kocsihoz és körülnézett. A környék teljesen néptelen volt. Hallgatózott, de csupán a város egyenletes moraját hallotta. Aztán kinyitotta a kocsi csomagtartóját. Félrelökte a fekete szemeteszsákot, és érezte, hogy a kutya teste már elkezdett benne megmerevedni. A Märklin–puska acélja tompán csillogott. Kiemelte a csomagtartóból, és beült az első ülésre. Félig letekerte az ablakot, a fegyvert rátámasztotta az üveg peremére. Amikor felpillantott, látta, ahogy az asszony testének hatalmas árnyéka kirajzolódik a tizenhatodik században épült sárgásbarna falakon. Biztos volt benne, hogy az árnyékot akár még a Nesoddenről is látni lehet. Gyönyörű.

Jobb kezével beindította a motort és gázt adott. Még utoljára körülnézett, mielőtt a puska távcsövéhez emelte volna a szemét. A távolság alig volt tizenöt méter, az asszony köpenye teljesen kitöltötte a távcső lencséjét. Egy nagyon picit jobbra mozdította az irányzékot, és a fekete kereszt megtalálta, amit keresett – a fehér papírlapot. Aztán mély levegőt vett, és az ujja a ravaszra görbült.

Viszlát később – suttogta.

NYOLCADIK RÉSZ - JELENÉSEK

Nyolcvanötödik fejezet

Bécs, 2000. május 14.

Harry három másodpercet engedélyezett magának, hogy kiélvezze nyakán és alkarján a hűvös bór érintését a Tyrolean Air ülésében. Aztán újra gondolkodni kezdett.

Az alattuk elnyúló táj olyan volt, mint egy összefüggő zöld és sárga rongyszőnyeg, a közepén pedig ott csillogott a Duna a napfényben, mint egy barna, gennyes seb. A légikísérő éppen most jelentette be, hogy hamarosan földet érnek Schwechaton, úgyhogy Harry felkészítette magát.

Sosem volt különösebben odáig a repülésért, az utóbbi időben pedig kifejezetten félni kezdett tőle. Ellen egyszer megkérdezte tőle, hogy mitől fél. Attól, hogy lezuhan és meghal, mi mástól félne az ember egy repülőgépen, válaszolta neki Harry. Mire Ellen felvilágosította, hogy annak a valószínűsége, hogy egy repülőgépen haljon meg, egy a harmincmillióhoz. Harry megköszönte a felvilágosítást, és azt mondta, hogy akkor többé már nem is fog félni tőle.

Harry a légzésére koncentrált, és közben igyekezett figyelmen kívül hagyni a motor felől érkező, gyorsan váltakozó hangokat. Hogy lehet az, hogy a halálfélelem a korral egyre erősödik? Nem fordítva kellene lennie? Signe Juul, aki már hetvenkilenc éves is elmúlt, valószínűleg halálra volt rémülve. Az Akerhus erőd egyik őre talált rá. Az egyik álmatlanságban szenvedő polgár értesítette őket telefonon az Aker Bryggéről, hogy kiéghetett az egyik reflektor, mire az ügyeletes kiküldte az egyik fiatal őrt, akit Harry két órával később már ki is hallgatott. Az őr elmesélte, hogy amint közeledett, egy élettelen nőt látott az egyik fényszórón feküdni, az ő teste takarta el a fényt. Előszőr azt hitte, hogy egy drogos, csak akkor jött rá, hogy egy idős nőről van szó, amikor közelebb ért, és meglátta ősz haját és régimódi ruháját. A következő gondolata az volt, hogy biztosan csak elájult, de aztán észrevette, hogy az asszonynak hátul összekötötték a kezét. És csak amikor már majdnem mellette állt, akkor látta meg a köpenyén tátongó lyukat. – Láttam a teljesen szétroncsolódott gerincét – mondta Harrynek.

– Istenemre, tényleg láttam.

Aztán elmesélte, hogy támaszkodott neki egyik kezével a sziklafalnak, miközben elhányta magát. Csak amikor a rendőrök megérkeztek, leemelték a hölgyet a reflektorról és a fény újra megvilágította a falat, akkor jött rá, mi volt az a ragacsos dolog, amibe beletenyerelt. Meg is mutatta a kezét, mintha fontos lenne. A helyszínelők megérkeztek, Weber Harryhoz lépett, és miközben Signe Juul álomittas szemét vizsgálta, azt mondta, hogy itt aztán nem az Isten volt a bíró, hanem az a másik fickó az legalsó szintről.

Az egyetlen tanú egy őr volt, aki a raktárépületeket ellenőrizte. Negyed négykor látott egy autót kelet felé hajtani az Akershusstradán. De mivel a kocsi fényszórója elvakította, sem a típusát, sem a színét nem tudta megmondani. A pilóta érezhetően emelkedni kezdett. Harrynak az a rémképe támadt, hogy a kapitány éppen most fedezte fel, hogy az Alpok váratlanul felbukkant a pilótafülke előtt. Úgy tűnt, mintha a Tyrolean Air gépe az összes levegőt elveszítette volna a szárnyai alól, Harry pedig úgy érezte, hogy a gyomra egészen felemelkedett. Önkéntelenül is felnyögött, amikor a következő pillanatban a gép újra feljebb rándult, akár egy gumilabda. A kapitány a hangosbemondón keresztül mondott valamit németül és angolul a turbulenciáról.

Aune mindig azt mondja, a legbátrabb ember is érez néha félelmet. Harry görcsösen kapaszkodott a karfába, és igyekezett ebben a gondolatban vigaszra lelni. Egyébként éppen Aune volt az, aki indirekt módon rábírta Harryt, hogy az első repülőgéppel Bécsbe utazzon. Amikor az összes tényt megvizsgálta, azonnal kijelentette, hogy az időtényezőnek lehet a legnagyobb jelentősége.

– Ha ez egy sorozatgyilkos, akkor kezdi elveszíteni a kontrollt – mondta Aune. – Nem úgy, mint egy klasszikus, szexuális indíttatásból gyilkoló sorozatgyilkos, aki kielégülést keres a gyilkolásban, de minden egyes alkalommal ugyanolyan csalódott lesz, s az esetek e miatt a frusztráció miatt lesznek egyre gyakoribbak. Ez a gyilkos nyilvánvalóan nem szexuálisan motivált, neki valamiféle beteg terve van, amit muszáj végrehajtania, és egészen eddig óvatos volt és racionálisan cselekedett. Az, hogy a gyilkosságok ennyire sűrűsödnek, és hogy ilyen nagy kockázatot vállal annak érdekében, hogy kihangsúlyozza cselekedetei szimbolikus voltát – mint például a legutóbbi, a kivégzésszerű gyilkosság esetében az Akerhus erődnél –, arra enged következtetni, hogy vagy legyőzhetetlennek érzi magát, vagy kezdenek kicsúszni a kezéből a dolgok, és szépen belesodródik egy pszichózisba. – De az is lehet, hogy még mindig mindent kézben tart – jegyezte meg Halvorsen. – Hiszen egyetlen baklövést sem ejtett. Még mindig itt állunk egyetlen nyom nélkül. És Halvorsennek ebben átkozottul igaza volt. Az égvilágon semmi nyom nem volt a kezükben.

Mosken tisztázta magát. Amikor Halvorsen reggel próbaképpen felhívta Drammenben, miután Oslóban a nyomát sem látták felvette a telefont. Természetesen nem tudhatták, hogy igazat mondott–e, amikor azt állította, hogy tizenegykor, az ügető bezárása után, hazaindult Drammenbe, és fél tizenkettőre már otthon is volt. És hogy nem csak hajnali fél négyre ért haza, miután lelőtte Signe Juult.

Harry, bár nem fűzött hozzá nagy reményeket, hogy bármit is megtudnak, megkérte Halvorsent, hogy hívja fel a szomszédokat, hátha látta vagy hallotta valaki, amikor Mosken hazaérkezett. Møllert pedig arra kérte, hogy beszéljen az államügyésszel egy, a Mosken mindkét lakására vonatkozó házkutatási parancs érdekében. Tisztában volt vele, hogy az érvelése gyenge lábakon áll, és emiatt az államügyész alighanem azt fogja válaszolni, hogy legalább egy kezdetleges bűnjelet akar látni, mielőtt hozzájárul. Nincs semmi nyom. A helyzet kezdett kétségbeejtővé válni.

Harry behunyta a szemét. Azonnal Even Juul arca jelent meg előtte, ahogy utoljára látta: szürkén, teljesen magába zárkózva. Görnyedten ült a fotelben az irisveieni lakásban, és Burre pórázát szorongatta a kezében.

Végül a kerekek elérték az aszfaltot, és Harry elégedetten konstatálta, hogy ezúttal is a szerencsés harmincmillióhoz tartozott.

A sötét öltönyös, napszemüveges, bikanyakú rendőr, akit Bécs rendőrfőkapitánya mint sofőrt, idegenvezetőt és egyben tolmácsot bocsátott Harry rendelkezésére, az érkezési csarnokban ácsorgott egy MR. HOLE feliratú A4–es lappal a kezében.

Fritzként mutatkozott be (valakit így is hívni kell, gondolta Harry), majd egy sötétkék BMW–hez vezette Harryt, és a következő pillanatban már északnyugati irányba süvítettek az autópályán a városközpont felé, a fehér füstöt okádó gyárkémények és a jól nevelt sofőrök mellett, akik engedelmesen jobbra húzódtak, amikor Fritz beletaposott a gázba.

– A kémhotelben fog lakni – közölte Fritz.

– A kémhotelben?

– A régi, patinás Imperialban.

A hidegháború idején folyton ott szálltak meg az orosz és a nyugati kémek. Jól mehet a rendőrfőkapitányuknak. Amikor a Kärntner Ringhez értek, Fritz megszólalt.

– Az ott jobbra, a háztetők felett, a Stephansdom tornya. Szép, mi? Itt is van a szálloda. Megvárom a kocsiban, amíg bejelentkezik. Az Imperial recepciósa elmosolyodott, amikor észrevette, Harry milyen elkerekedett szemmel nézelődik a hallban.

– Negyvenmillió schillinget fektettünk a felújításba, hogy pontosan úgy nézzen ki, mint a háború előtt. 1944–ben szinte teljesen szétbombázták, és néhány évvel ezelőttig még eléggé le volt robbanva. Amikor a harmadik emeleten kiszállt a liftből, olyan puha és süppedős volt a szőnyeg, hogy úgy érezte, mintha mocsárba tévedt volna. A szoba nem volt különösebben nagy, viszont egy legalább százévesnek tűnő, széles baldachinos ágy terpeszkedett benne. Amikor kinyitotta az ablakot, a szemben lévő cukrászdából péksüteményillat csapta meg az orrát. – Helena Mayer a Lazarettegassén lakik – tájékoztatta a kocsiba visszaülő Harryt Fritz, majd rádudált egy indexelés nélkül sávot váltó autóra. – Özvegy, két felnőtt gyereke van. A háború végétől egészen nyugdíjazásáig tanárként dolgozott.

– Ezek szerint beszélt már vele?

– Nem, de olvastam az aktáját.

A Lazarettegassei bérház valamikor bizonyára előkelő épület lehetett. Mára azonban omladozott a vakolat a lépcsőházban, lépteik csosszanásának visszhangjába pedig vízcsöpögés elegyedett. Helena Mayer a negyedik emeleti lakás ajtajában várta őket. Életerőt sugárzó, barna szeme mosolygott, miközben a sok lépcső miatt szabadkozott. A bútorokkal kissé túlzsúfolt szobában mindenütt nippek díszelegtek, az idős asszony feltehetőleg egész életében gyűjtögette őket. – Üljenek csak le! Én magam inkább németül beszélnék, de maguk nyugodtan beszéljenek angolul hozzám, meg fogom érteni – mondta Harryhoz fordulva. Behozott a nappaliba egy süteményestálcát.

– Strudel – mutatott a süteményre.

– Ínycsiklandozó – szolgálta ki magát Fritz.

– Tehát ön ismerte Gudbrand Johansent – kezdte Harry.

– Így van.

Pontosabban mi Úriásnak szólítottuk, mert ehhez ragaszkodott. Először azt hittük, hogy a sérülése miatt egy kissé megzavarodott.

– Milyen sérülése volt? – Fejsérülés. Illetve a lába is megsebesült, Brockhard doktornak kis híján amputálnia kellett. – De felépült, és 1944–ben Oslóba rendelték, ugye?

– Igen, így történhetett.

– Hogy érti azt, hogy így történhetett?

– Mivel eltűnt. Gondolom, Oslóban sem bukkant fel.

– Amennyire tudjuk, nem.

Mondja csak, mennyire ismerte ön Gudbrand Johansent? – Elég jól. Közvetlen ember volt, és nagy mesélő. Azt hiszem, valamennyi ápolónő beleszeretett egy kicsit.

– Maga is? Az asszony csilingelve felkacagott.

– Hogyne, én is. De ő nem engem akart.

– Nem?

Ó, mi tagadás, szép lány voltam annak idején – de nem ezen múlt a dolog. Úriás egy másik nőt szeretett.

– Igen?

– Őt is Helenának hívták.

– Mi volt a teljes neve?

Az idős hölgy a homlokát ráncolta. – Helena Lang, ha jól emlékszem. Éppen az ő szerelmük okozta a tragédiát. – Miféle tragédiát? Az asszony csodálkozva nézett vendégeire.

– Hát nem ezért jöttek? – kérdezte.

– Nem a gyilkosság miatt?

Nyolcvanhatodik fejezet

A királyi palota parkja, 2000. május 14.

Vasárnap volt. Az emberek lassabban jártak–keltek, így az idős férfi lépést tudott tartani velük. Az őrbódénál megállt. A fák lombjai épp abban a világoszöld színben játszottak, amit mindennél jobban szeretett. Egyetlen fát kivéve. A park közepén álló hatalmas tölgy lombja soha többé nem lesz zöldebb, mint most. A különbség szemmel látható volt. Miután a fa magához tért a téli álomból, és az életfontosságú nedvek keringeni kezdtek a törzsében, úgy terjedt szét a méreg is az ereiben. Mostanra már elérte a fa minden egyes levelét. Egy–két hét leforgása alatt a levelek megszáradnak és lehullnak majd, végül a fa elpusztul.

Még mindig nem értették meg. Feltehetőleg az égvilágon semmit sem értettek. Bernt Brandhaug kezdetben nem szerepelt a terveiben, és sejtette, hogy összezavarta vele a rendőrséget. Brandhaug nyilatkozata a Dagbladetben különös véletlen volt csupán, hangos nevetésben tört ki, amikor elolvasta. Atyaisten, hiszen többé–kevésbé egyetértett Brandhauggal: a veszteseknek lógniuk kell, ez a háború törvénye.

De mi van az összes többi nyommal, amit hátrahagyott nekik? Még az Akerhus erődnél történt kivégzést sem voltak képesek kapcsolatba hozni a nagy árulással. Talán majd legközelebb, amikor a sáncon álló ágyúk eldördülnek, világosság gyúl az agyukban.

Tekintetével egy padot keresett. A fájdalom egyre gyakrabban tört rá, nem kellett doktor Buer ahhoz, hogy maga is tudja: a betegség időközben az egész testében szétterjedt. Már nincs sok hátra.

Egy nyírfának dőlt. A kormány és a király Angliába menekült. „Német bombázók felettünk." A Nordahl Grieg–verstől émelyegni kezdett. Úgy írta le a király árulását, mint egy méltóságteljes visszavonulást, mintha valami erkölcsös cselekedett lett volna, hogy a szükség óráiban magára hagyta népét. London biztonságában pedig csupán azon száműzött méltóságok egyike lett, akik a protokollvacsorákon megindító beszédeket tartottak a társadalom krémjébe tartozó, szimpatizáns hölgyeknek, s közben minden erejükkel abba a reménysugárba kapaszkodtak, hogy kicsiny királyságuk egy nap majd visszavárja őket. És miután mindennek vége lett, jött a fogadtatás, amikor a trónörököst szállító hajó kikötött a parton, és az odasereglett emberek rekedtre kiabálták magukat, hogy túlharsogják a szégyent: a magukét és a királyukét. Az öreg lehunyta a szemét, és a nap felé fordította arcát. Vezényszavak, csizmák és AG3–fegyverek csattantak a kavicson. Jelentés. Őrségváltás.

Nyolcvanhetedik fejezet

Bécs, 2000. május 14.

– Nem is tudtak róla? – csodálkozott Helena Mayer.

Az asszony a fejét rázta, Fritz pedig azonnal a telefonjához kapott, hogy valaki máris nézzen utána az archívumban, az elévült gyilkosságok között. – Biztosan meglesz – suttogta. Harrynak semmi kétsége nem volt felőle.

– Ezek szerint a rendőrség biztos volt benne, hogy Gudbrand Johansen gyilkolta meg a saját orvosát? – fordult Harry az idős hölgyhöz. – Igen, igen. Christopher Brockhard egyedül élt a kórház épületében kialakított lakások egyikében. A rendőrség szerint Johansen betörte a bejárati ajtó üvegét, és álmában ölte meg a doktort, a saját ágyában.

– Hogyan...

Mayer asszony teátrális mozdulattal végighúzta mutatóujját a torkán. – Magam is láttam. Az ember azt hitte volna, hogy a doktor maga csinálta, olyan gondos volt a vágás. – Hm. És miért volt a rendőrség annyira biztos benne, hogy Johansen volt a tettes? Az asszony elnevette magát.

– Hát, nem volt túl nehéz. Johansen ugyanis megkérdezte a kapust, melyik lakásban lakik Brockhard, majd leparkolt az épület előtt, és bement a főbejáraton. Utána futva jött ki a házból, és teljes gázzal elviharzott Bécs irányába. Másnapra aztán eltűnt, senki sem tudta hova, csak azt, hogy három nap múlva Oslóban kellett volna szolgálatra jelentkeznie. A norvég rendőrség várta, de sosem érkezett meg.

– Arra nem emlékszik véletlenül, hogy a rendőrség talált–e egyéb bizonyítékot a kapus vallomásán kívül? – Hogy emlékszem–e rá? Hiszen éveken keresztül erről a gyilkosságról beszélt mindenki! Az üvegen talált vér megegyezett Johansen vércsoportjával. A rendőrség pedig ugyanazokat az ujjlenyomatokat találta Brockhard hálószobájában, ami Úriás éjjeliszekrényét és ágyát borította a kórteremben. Ráadásul indítéka is volt...

– Valóban? – Igen. Gudbrand és Helena szerelmesek voltak egymásba, de Christophernek kellett volna megkapnia a lányt.

– El voltak jegyezve? – Nem, nem. De Christopher bolondult Helenáért, ezt mindenki tudta. A lány gazdag családja tönkrement, amikor az apja börtönbe került. Neki és az anyjának az lett volna az egyetlen lehetősége a talpra állásra, ha Helena beházasodik a Brockhard családba. És maga is tudja, hogy van ez. Egy fiatal nőnek vannak bizonyos kötelezettségei a családjával szemben. Legalábbis akkoriban ez még így volt.

– Tudja, hogy hol van most Helena Lang? – De kedvesem, hiszen még hozzá sem nyúlt a réteshez! – szakította félbe az özvegy. Harry a szájába tömött egy hatalmas falatot, szaporán rágott, és közben bátorítóan Mayer asszony felé biccentett.

– Nem – válaszolta az idős hölgy nem tudom. Amikor kiderült, hogy a gyilkosság éjszakáján együtt volt Johansennel, ellene is nyomozást indítottak, de nem találtak semmit. Otthagyta a kórházat, és Bécsbe költözött. Nyitott egy saját szabóműhelyt. Igen, nagyon erős és szorgalmas nő volt, egyszer–egyszer láttam az utcán. Az ötvenes években azonban eladta a boltot, és ezután már soha többé nem hallottam róla, azt beszélték, hogy külföldre költözött. De tudom, hogy kit kellene megkérdezniük Helenáról, persze, ha még életben van. Beatrice Hoffmannt, ő volt annak idején a Lang család házvezetőnője. A gyilkosság után a család nem tudott neki fizetni többé, így egy ideig a II. Rudolf Kórházban dolgozott.

Fritz újra heves telefonálásba kezdett.

Az ablakban elkeseredetten zúgott egy légy. Saját mikroszkopikus elméjére hagyatkozva folyamatosan az üvegnek repült. Harry felállt.

– A rétes... – Majd legközelebb, Mayer asszony, most rohannunk kell. – Miért? – értetlenkedett a hölgy. – Több mint ötven éve történt, most már csak nem maradnak le róla. – Na, igen... – motyogta Harry, miközben a csipkefüggöny alatt döngicsélő legyet figyelte.

Miközben a rendőrkapitányság felé tartottak, Fritz kapott egy hívást, aminek következtében egy meglehetősen szabálytalan U–kanyarral vívta ki a többi sofőr méltatlankodását. – Beatrice Hoffmann még él – taposott bele a gázba a kereszteződésnél. – A Mauerbachstrassén lakik egy szeretetotthonban. Fenn van a Bécsi–erdőben. A BMW turbómotorja felzúgott. A hatalmas bérházakat faszerkezetű épületek váltották fel, majd szőlőbirtokok következtek, végül pedig a zöldellő erdőbe értek. A délutáni napfény megcsillant a leveleken, és szinte mesebeli hangulatot árasztott, ahogy Harryék végigszáguldottak a bükk – és gesztenyefákkal szegélyezett sétányon. Egy ápoló bekísérte őket a kertbe. Beatrice Hoffmann egy hatalmas, göcsörtös fa árnyékában üldögélt. Kicsi, ráncos arca fölött egy szalmakalap trónolt. Fritz németül elmagyarázta neki, miért jöttek. Az idős hölgy bólintott és elmosolyodott. – Kilencven éves vagyok – mondta reszketeg hangján. – De még mindig könnyek szöknek a szemembe, amikor Fräulein Helenára gondolok.

– Életben van még? – kérdezte Harry iskolás németséggel. – Tudja, hol van? – Mit mond? – görbítette az asszony füle mögé a kezét. Fritz elmagyarázta. – Igen – mondta végül –, tudom, hol van. Ott ül fenn. És a fa koronája felé mutatott. Ennyi, gondolta Harry. Szenilis. De az idős hölgy folytatta: – Szent Péternél. Langék mindannyian jó katolikusok voltak, de Helena volt az angyal a családban. Ezért kell mindig sírnom, ha eszembe jut.

– Emlékszik Gudbrand Johansenre? – kérdezte Harry.

– Úriás – mondta Beatrice.

– Csak egyszer találkoztam vele.

Jóképű, sármos fiatalember volt, de sajnos, beteg. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kedves, udvarias fiú képes gyilkolni? Elragadták őket az érzelmek, igen Helenát is, szegénykém, sosem tudta túltenni magát rajta. A rendőrség nem találta meg a fiút, és bár Helenát sohasem vádolták semmivel, André Brockhard kidobta a kórházból. Beköltözött a városba, és önkéntes munkát végzett az érseki irodában egészen addig, amíg családja pénztelensége arra nem kényszerítette, hogy fizetett munkát keressen. Egy szabóságot nyitott. Két évre rá már tizennégy asszony dolgozott neki teljes munkaidőben. Az apját szabadon engedték, de a zsidó bankárok miatti botrány miatt sehol nem talált munkát. A család hanyatlásával Lang asszony birkózott meg a legnehezebben. Hosszas betegség után 1953–ban halt meg, Lang úr pedig ugyanazon az őszön hunyt el egy autóbalesetben. Helena 1955–ben eladta az üzletet, és egyetlen szó nélkül elhagyta az országot. Emlékszem a napra, május tizenötödike volt, Ausztria felszabadulásának ünnepe. Fritz, Harry kérdő arckifejezését látva, gyorsan közbeszúrta:

– Ausztria egy kissé sajátos ebből a szempontból. Nem azt a napot ünnepeljük, amikor Hitler kapitulált, hanem amikor a szövetségesek kivonultak az országból. Beatrice elmesélte, hogyan értesült Helena haláláról.

– Már több mint húsz éve nem hallottunk róla, amikor egy nap egy Párizsban feladott levelet kaptam tőle. Azt írta, hogy ott nyaralnak a férjével és a lányával. Azonnal megértettem, hogy ez valamiféle utolsó utazás lehetett. Nem írta meg, hol él, azt sem, hogy kihez ment feleségül, vagy hogy milyen betegségben szenved. Csak annyit, hogy már nincs sok ideje hátra. Arra kért, hogy gyújtsak érte egy gyertyát a Stephansdomban. Helena nagyon különleges teremtés volt. Még csak hétéves volt, amikor egyszer kijött hozzám a konyhába, és komoly arccal azt mondta nekem, hogy Isten azért teremtette az embereket, hogy szeressenek. Egy könnycsepp gördült végig a ráncos arcon.

– Sosem fogom elfelejteni. Hétéves volt. Azt hiszem, akkor és ott döntötte el, hogyan akarja élni az életét. És bár nem úgy történt minden, ahogy elképzelte, sok nagy megpróbáltatáson kellett keresztülmennie, de meg vagyok róla győződve, hogy emellett egész életében kitartott – hogy Isten azért teremtette az embereket, hogy szeressenek. Hát, ilyen volt.

– Megőrizte a levelet? – kérdezte Harry.

Az asszony megtörölte az arcát és bólintott. – Fenn van a szobámban. Engedjen még egy pillanatra az emlékeimbe merülni, aztán bemehetünk. Egyébként ez lesz az év első meleg éjszakája. Csendben üldögéltek, a levelek susogását és a madarakat énekét hallgatták, melyek a lemenő napot kísérték. Mindannyian saját halottjaikra gondoltak. A fák lombjai közt átszűrődő utolsó napsugarak fényében bogarak táncoltak. Harry Ellenre gondolt. Megpillantott egy madarat, és esküdni mert volna rá, hogy egy légykapó volt. Látta a képet a könyvében.

– Menjünk – mondta Beatrice.

Az asszony szobája aprócska volt és egyszerű, de világos és kényelmes. Az ágy fölötti falat kisebb–nagyobb képek borították. Beatrice egy nagy komódfiók papírjai közt keresgélt. – Van egy saját rendszerem, azonnal meglesz – mondta. Ebben egy percig sem kételkedem, gondolta Harry. Abban szempillantásban egy ezüstkeretes fotóra siklott a tekintete.

– Itt is van – szólalt meg Beatrice.

Harry nem válaszolt. A képet bámulta, és csak akkor eszmélt fel, amikor meghallotta az idős hölgy hangját a háta mögött. – Az a fotó akkor készült, amikor Helena a kórházban dolgozott. Gyönyörű volt, ugye?

– Igen – mondta Harry.

– Valahogy olyan ismerősnek tűnik.

– Nincs ebben semmi különös – válaszolta Beatrice.

– Hiszen kétezer éve már, hogy őt festik minden ikonra.

Az éjszaka elviselhetetlenül meleg és fülledt volt. Harry ide–oda forgolódott a baldachinos ágyban, ledobta a takarót a padlóra, kiráncigálta maga alól a lepedőt, hogy inkább azzal takarózzon, és közben igyekezett kiűzni fejéből a gondolatokat, hogy elaludhasson végre. Egy pillanatra még a minibár képe is felsejlett benne, de aztán eszébe jutott, hogy a bár kulcsát levette a csomóról, és a recepción hagyta. Hangok szűrődtek be a folyosóról. Hallotta, hogy valaki megragadja a kilincset, gyorsan felült az ágyban, de senki nem jött be. Aztán a hangok már bentről szóltak, érezte forró leheletüket a bőrén, a szakadó anyag reccsenését, de amikor kinyitotta a szemét és meglátta a fényt, rájött, hogy villámlott.

Az ég újra megdördült, úgy hangzott, mint egy távoli robbanás, ami először csak ez egyik, majd az összes többi városrészt körbejárja. Aztán újra elaludt, megcsókolta a nőt, lehúzta róla a fehér hálóinget. A bőre fehér volt, hűvös és libabőrös az izzadságtól és a félelemtől. Hosszan ölelte, míg fel nem melegedett, és életre nem kelt a karjaiban, mint egy virág, amit egy egész tavaszon át filmre vesznek, és a kockákat utána eszelős tempóban vetítik le.

Tovább csókolta, a nyakán, a karja belső felén, a hasán, nem követelődzően, vagy kihívóan, inkább vigasztalóan, szinte félálomban, mintha az asszony bármikor eltűnhetne. És amikor a nő habozva követte, mert azt hitte, biztonságos helyre tartanak, ő tovább ment előtte, míg egy olyan tájra nem értek, amit maga a férfi sem ismert. Amikor megfordult, már késő volt, a nő a karjaiba vetette magát, miközben átkozta a férfit és erős kezével véresre karmolta.

Saját zihálása ébresztette fel, és meg kellett fordulnia az ágyban, hogy megbizonyosodjon róla: egyedül van. Végül minden, a mennydörgés és az összes álom egy örvényben kavargott. Az éjszaka közepén arra ébredt, hogy az ablakpárkányon kopog az eső. Az ablakhoz lépett, lenézett az utcákra, ahol a víz már a járda szélén hömpölygött, és egy gazdátlan kalap vitorlázott rajta, az úton lefelé.

Amikor a telefonos ébresztésre felriad, kinn már világos volt, és az utcák felszáradtak. Az éjjeliszekrényen álló órára nézett – még két óra volt az oslói gép indulásáig.

Nyolcvannyolcadik fejezet

Thereses gate, 2000. május 15.

Ståle Aune irodájának sárgára mázolt falait szakirodalommal tömött polcok és Aukrust festményei borították.

– Ülj csak le, Harry! – mondta Aune.

– Szék vagy dívány?

Ez volt az állandó üdvözlőszövege, amit Harry minden alkalommal egy kajla „jó vicc volt, de már hallottuk" vigyorral nyugtázott. Amikor Harry felhívta a Gardermoen repülőtérről, a doktor megnyugtatta, hogy szívesen fogadja, de csak kevés ideje van, mert Hamarba készül egy szakszemináriumra, ahol ő tartja a bevezető előadást. – Az előadás „Az alkoholizmus diagnosztizálásának problémái" címet viseli – közölte.

– A nevedet nem fogom megemlíteni.

– Ezért vagy így kicsípve? – élcelődött Harry.

Az öltözékünk a legerősebb jelzésünk – simított végig Aune öltönye hajtókáján. – A tweed férfiasságot és magabiztosságot sugároz. – És a csokornyakkendő mit jelent? – kíváncsiskodott Harry, miközben előhalászta noteszét és tollát. – Intellektuális könnyedséget és arroganciát. Vagy, ha jobban tetszik: komolyságot, némi öniróniába hajló csipkelődéssel. Úgy gondolom, ez már több mint elegendő ahhoz, hogy középszerű kollégáimnak imponáljak. Aune elégedetten hátradőlt, és összekulcsolta kezét terjedelmes pocakja előtt. – Mesélj inkább a személyiséghasadásról – mondta Harry.

– Vagyis a skizofréniáról.

– Öt percben? – nyögött fel Aune.

– Elég lesz egy rövid összefoglalás is.

Először is – egy kalap alá vetted a személyiséghasadást és a skizofréniát, ami az emberek fejében rögzült legnagyobb félreértések egyike. A skizofrénia egy egész csokor egymástól különböző pszichés betegséget jelöl, és semmi köze nincs a személyiséghasadáshoz. Bár a skizo előtag görög eredetű és hasadást jelent, dr. Eugen Bleuler ezzel arra utalt, hogy egy skizofrén agyának pszichés funkciói szétváltak. És amennyiben...

Harry az órára bökött.

– Úgy van – mondta Aune. – A személyiséghasadást, amire te gondolsz, az amerikaiak MPD–nek nevezik. Tulajdonképpen többszörös személyiségzavarról van szó, ahol egy individuumnál két vagy több személyiség található, amelyek folyamatosan váltogatják dominanciájukat. Mint dr. Jekyll és Mr. Hyde.

– Tényleg van ilyen? – Bizony. De csak ritkán fordul elő. Annál legalábbis lényegesen ritkábban, mint ahogy a hollywoodi filmek szeretnék elhitetni velünk. Nekem például huszonöt éves pszichológusi tevékenységem alatt egyszer sem volt szerencsém MPD–s esethez. De azért hallottam róla ezt–azt.

– Mégpedig? – Például hogy szinte mindig emlékezetvesztéssel jár együtt. Vagyis az MPD–s beteg egyik személyisége ébredhet kiadós macskajajjal anélkül, hogy tudná, ez azért van, mert a másik személyisége egy igazi szeszkazán. Igen, előfordulhat, hogy az egyik személyiség alkoholista, míg a másik absztinens.

– Gondolom, ezt nem szó szerint értetted.

– De igen.

De hiszen az alkoholizmus maga is egy fizikai betegség. – Igen, és éppen ezek a dolgok teszik az MPD–t olyan lenyűgözővé. Van egy beszámolóm egy olyan MPD–s páciensről, akinek az egyik személyisége láncdohányos volt, míg a másik soha életében nem gyújtott rá. Amikor megmérték a dohányzó személyiség vérnyomását, a vérnyomásmérő húsz százalékkal magasabb eredmény mutatott, mint a másik esetében. Női MPD–seknél pedig arról számoltak be, hogy havonta több alkalommal menstruáltak, mert minden egyes személyiségüknek saját ciklusa volt.

– Ezek az emberek meg tudják változtatni saját fizikai adottságaikat? – Egy bizonyos mértékig igen. Dr. Jekyll és Mr. Hyde története nem is áll olyan messze a valóságtól, mint amennyire hinnénk. Az egyik ismert esetben pedig, amit dr. Osherson írt le, az egyik személyiség hetero –, a másik homoszexuális volt. – Az egyes személyiségek eltérő hanggal is rendelkezhetnek?

– Igen, a hangok változásán keresztül lehet a legegyszerűbben megfigyelni a személyiségek közötti váltást. – Ez különbözhet annyira, hogy valaki, aki nagyon jól ismeri az egyik személyiséget, nem fogja felismerni a másik hangját? Mondjuk, telefonban?

– Ha az illető nem tud a másik személyiségről, akkor igen, előfordulhat. Olyan személyeknél, akik csak futólag ismerik az MPD–s pácienst, a megváltozott mimika és testbeszéd elegendő ahhoz, hogy ne ismerjék fel az illetőt, még ha egy szobában tartózkodnak is.

– Előfordulhat, hogy egy MPD–s személy képes titokban tartani a betegségét legközelebbi hozzátartozói előtt? – Igen, elképzelhető. Az, hogy az egyik vagy a másik személyiség milyen gyakorisággal bukkan fel, teljesen egyéni, sokan pedig egy bizonyos szintig maguk is képesek kontrollálni a váltásokat.

– De ezekben az esetekben a személyiségeknek tudniuk kell egymásról, nem? – Igen. Ez egyáltalán nem szokatlan. És éppúgy, mint a dr. Jekyllről és Mr. Hyde–ról szóló regényben, elkeseredett viszály is kialakulhat a személyiségek között, ha különböző célokat követnek, más az erkölcsi felfogásuk, más személyeket kedvelnek, vagy gyűlölnek és így tovább.

– És mi a helyzet a kézírással, azzal is képesek csalni? – Itt nem csalásról van szó, Harry. Te sem vagy folyton ugyanaz a személyiség. Amikor hazaérsz a munkából, a te esetedben is egy csomó láthatatlan változás történik, a hangodban, a testbeszédedben és így tovább. Egyébként furcsa, hogy pont a kézírásra kérdeztél rá, van itt valahol egy könyv egy olyan levél képével, amit egy tizenhét személyiséggel rendelkező MPD–s írt tizenhét különböző és teljesen következetes kézírással. Ha majd lesz időm, megkeresem neked. Harry feljegyzett néhány kulcsszót.

– Különböző menstruációs időpontok, különböző kézírás, ez már egészen elmebeteg – morogta.

– Te mondtad, Harry. Remélem, tudtam segíteni, mert most már rohannom kell. Aune taxit hívott, és kimentek az utcára. Miközben a járdán ácsorogtak, a doktor megkérdezte Harryt, milyen tervei vannak tizenhetedikére, a nemzeti ünnepre. – A feleségemmel ugyanis meghívtuk néhány barátunkat reggelire, s téged is szeretettel várunk.

– Köszönöm, nagyon kedves vagy, de a neonácik terveznek valamit a muszlimok ellen, akik éppen tizenhetedikén ünneplik az eidet, és rám bízták a grønlandi mecset előtti őrszolgálat irányítását – szabadkozott Harry, akit egyszerre töltött el örömmel és hozott zavarba a váratlan meghívás. – Tudod, mindig minket, szingliket kérnek meg, hogy vállaljuk el az ilyen családi ünnepeket.

– Nem tudnál legalább egy egészen kis időre beugrani? A vendégeink nagy részének is más programja van a nap többi részére. – Köszönöm, majd meglátom, aztán felhívlak. Egyáltalán miféle barátaid vannak? Aune ellenőrizte, hogy a nyakkendője egyenesen áll–e. – Nekem csak olyan barátaim vannak, mint te – mondta.

– De a feleségem ismer néhány rendes embert is.

Ebben a pillanatban a taxi befordult az utcába. Harry tartotta az ajtót, míg Aune beszállt, de még mielőtt a doktor becsapta volna maga mögött, Harrynak hirtelen eszébe jutott valami: – Egyáltalán mi okozza az MPD–t? Aune előrehajolt az ülésben, és felbandzsított Harryra.

– Miről van szó tulajdonképpen, Harry?

– Nem tudom biztosan. De fontos lehet.

– Értem.

Nagyon gyakori, hogy az MPD–sek gyermekkorukban zaklatásnak voltak kitéve, de más, nagyon erős traumatikus élmény is okozhatja, amit az ember később, felnőttkorában él át. Teremtenek maguknak egy másik személyiséget, hogy elmenekülhessenek a problémák elől. – Egy felnőtt férfi esetében milyen traumatikus élményről beszélhetünk? – Csak használd a fantáziádat! Például túlélt egy természeti katasztrófát, elvesztett valakit, akit nagyon szeretett, erőszakos cselekmény áldozatává vált, esetleg hosszabb ideig élt rettegésben.

– Például katona volt a háború alatt?

– Pontosan.

– Vagy ellenálló...

Harry az utolsó megjegyzést már csak magának mondta, Aune taxija ugyanis addigra a Thereses gate vége felé járt.

– Scotsman – válaszolta Halvorsen. – Nem mondja komolyan, hogy a tizenhetedikét egy pubban fogja tölteni! – vágott egy grimaszt Harry, és ledobta a táskáját a fogas mögé. Halvorsen vállat vont.

– Van jobb ötlete? – De ha már egyszer pub, akkor kereshetne legalább egy kicsit stílusosabbat, mint a Scotsman. Vagy még jobb ötletem van, felválthatná valamelyik családapát, és átvehetné tőle az őrszolgálatot a gyermekfelvonuláson. Zsíros ünnepnapi pótlék, és még csak másnapos sem lesz. – Még gondolkodom rajta. Harry lezökkent a székre.

– Nem kéne megjavítani?

– Elég rémesen nyikorog.

– Ezt már nincs értelme javítgatni – vetette oda Harry.

– Oké. Talált valamit Bécsben?

– Majd ez is sorra kerül.

Előbb maga meséljen! Megpróbáltam ellenőrizni Even Juul alibijét arra az időpontra, amikor a felesége eltűnt. Azt állította, hogy a városban sétált, és a Kaffebrenneriben volt az Ullevålsveien, de nem találkozott közben senkivel, aki igazolhatná az állítását. A kávézó személyzete azt mondta, hogy túl nagy náluk a forgalom ahhoz, hogy bármit meg tudjanak erősíteni.

– A Kaffebrenneri pontosan a Sehrøderrel szemben fekszik az út túloldalán – jegyezte meg Harry.

– Igen. És?

– Csak úgy mondtam. Weber mit mond?

– Nem találtak semmit.

Weber szerint, ha Signe Juult abban a kocsiban szállították, amit az őr látott, akkor találniuk kellett volna valamit a ruháján. Legalább valami anyagfoszlányt a hátsó ülésről, földet vagy olajcseppet a csomagtartóból, bármit. – Lehet, hogy szemeteszsákokat terített szét a kocsiban – gondolkodott hangosan Harry.

– Weber is ezt mondta. – Megnézette a száraz fűszálakat, amiket az áldozat köpenyén találtak? – Hogyne. Akár Mosken istállójából is származhatnak. Meg még vagy egymillió egyéb helyről.

– Széna. Nem szalma.

– Nincs semmi szokatlan a fűszálakban, Harry.

– Egyszerűen csak... széna.

– A francba – Harry mogorván nézett körül.

– És Bécs?

– Almás. Konyít valamicskét a kávéfőzéshez?

– Mi?

Ellen mindig nagyon jó kávét csinált. Valahol itt vette a környéken hozzá az őrleményt. Esetleg...

– Szó sem lehet róla! – közölte Halvorsen.

– Nem főzök magának kávét.

– Pedig megérne egy próbát – állt fel Harry.

– Elmegyek néhány órára.

– Ez minden, amit Bécsről mesélni akart? Almás?

Még egy szalmaszál sincs? Harry a fejét rázta. – Bocs, ez is zsákutca volt. Majd hozzászokik.

Valami történt. Harry felfelé tartott a Grønlandsleireten, és próbált rájönni, hogy mi lehet az. Történt valami az utcákon járkáló emberekkel, amíg ő Bécsben volt. Már egy jó ideje a Karl Johans gatén járt, mire rájött, hogy mi az: megérkezett a nyár. Ebben az évben most érezte először az aszfalt, a mellette elhaladó emberek és a grenseni virágboltok illatát. Amikor a királyi palota parkján vágott keresztül, úgy megcsapta a frissen vágott fű illata, hogy muszáj volt mosolyognia. Két parkgondozó, egy lány és egy férfi, az egyik fa koronáját nézték, és fejüket rázva vitatkoztak. A lány egyenkabátja felső részét a derekára kötötte, és amikor hátrahajtott fejjel a fa tetejére mutatott, Harry észrevette, hogy a kollégája lopva a pólóját bámulja.

A Hegdehaugsveien trendi és kevésbé trendi butikjai az utolsó erőfeszítéseket tették annak érdekében, hogy a küszöbönálló nemzeti ünnepre felöltöztessék az oslóiakat. A bódék szalagokat és zászlókat kínáltak, valahonnan a távolból egy zenekar hangját sodorta felé a szél, egy régi vadászindulón végezték az utolsó finomításokat. Az időjárás–jelentés záporesőt ígért, de hozzátették, hogy továbbra is meleg várható. Teljesen leizzadva csengetett be Sindre Faukéhoz. Fauke nem volt különösebben odáig a nemzeti ünnepért:

– Túl nagy felhajtás, túl sok nyűg. És az a rengeteg zászló! Nem csoda, hogy Hitler erős lelki rokonságot érzett a norvégokkal, elképesztően túlteng bennünk a nemzeti öntudat. Csak nem merjük beismerni. Kávét töltött maguknak.

– Gudbrand Johansen a bécsi katonai kórházba került – mondta Harry. – Azon az éjszakán, ami után vissza kellett volna térnie Norvégiába, megölt egy orvost. Ezután pedig senki nem látta többé.

– Még ilyet – jegyezte meg Fauke, és hangosan beleszürcsölt a forró kávéba. – Tudtam, hogy valami nincs rendben annál a fiúnál.

– Mit tudna nekem Even Juulról mondani?

– Elég sokat. Ha muszáj.

– Jó lenne.

– Fauke felvonta bozontos szemöldökét.

– Hole, biztos benne, hogy jó nyomon jár?

– Egyáltalán nem vagyok biztos semmiben.

Fauke elgondolkodva fújkálta a kávéját. – Rendben. Már ha valóban szükséges. A köztem és Juul közti kapcsolat sok szempontból hasonlított Gudbrand Johansen és Daniel Gudeson viszonyára. Én voltam Even pótapja. Ez nagyrészt abból eredt, hogy Juul árva volt. Harry kávécsészéje félúton megállt a levegőben.

– Ezt nem sokan tudták, mert Even egy saját történetet teremtett magának. A mi valós gyermekkorunkhoz hasonlóan az ő kitalált gyereksége is tele volt személyekkel, részletekkel, helyekkel és dátumokkal. A hivatalos változat szerint a Juul család tanyáján nőtt fel Grini mellett. Az igazság viszont az, hogy nevelőszülők és az ország különböző pontjain lévő otthonok közt hányódott, és csak tizenkét évesen került a gyermektelen Juul családhoz. – És maga ezt honnan tudja, ha Juul folyton hazudott róla?

– Ez egy kissé különös történet. Egyik éjszaka, amikor Even és én együtt őrködtünk az egyik táborhelyen, amit Harestuától északra az erdőben rendeztünk be, hirtelen úgy tűnt, történt vele valami. Akkoriban nem álltunk különösebben közel egymáshoz, így nagyon meglepődtem, amikor váratlanul arról kezdett mesélni, hogyan bántalmazták kiskorában, és hogy egyáltalán nem kellett senkinek. Nagyon személyes részleteket mesélt el nekem az életéből, ezek egy részét majdnem kínos volt végighallgatni. A felnőttek közül néhányan, akiknél lakott, alighanem...

– Fauke összerázkódott.

– Sétáljunk egyet – javasolta.

– A hírek szerint nagyon szép az idő.

A Vibes gatén felfelé indultak a Stenspark irányába, ahol már közszemlére kerültek az első bikinik. Egy szipus is lemerészkedett a dombtetőn lévő búvóhelyéről, és úgy tekintgetett mindenfelé, mintha épp most fedezné fel a Föld nevű bolygót.

– Nem tudom mi miatt, de Even Juul azon az éjszakán mintha egy egészen más ember lett volna – mondta Fauke. – Nagyon furcsa volt. De a legkülönösebb az volt az egészben, hogy másnap úgy tett, mintha mi sem történt volna, mintha egyáltalán nem emlékezett volna az előző éjszakai beszélgetésünkre. – Azt mondta, nem álltak egymáshoz túlságosan közel. Ennek ellenére mesélt neki arról, hogy miket élt át a keleti fronton?

– Persze, természetesen. Az erdőben nem történt valami sok minden, jobbára folyton csak továbbköltöztünk és a németeket figyeltük. Mialatt vártunk, bőven jutott idő a hosszú történetekre.

– Sokat mesélt neki Daniel Gudesonról? Fauke hosszasan nézett Harryra. – Ezek szerint feltűnt magának, hogy Even Juul mennyire el van foglalva Daniel Gudesonnal?

– Egyelőre csak találgatok – válaszolta Harry.

– Igen, sokat meséltem Danielről – mondta Fauke.

– Daniel Gudeson olyan volt, mint egy legenda.

Ritkán találkozik az ember ennyire szabad, erős és boldog lélekkel, mint amilyen ővolt. Event elbűvölték a történetek, újra és újra hallani akarta őket, különösen azt, amelyik arról az oroszról szólt, akiért Daniel kimerészkedett a senki földjére és eltemette. – Azt is tudta, hogy Daniel a háború alatt Sennheimben is volt?

– Természetesen. Even minden apróságra emlékezett Daniellel kapcsolatban, amiről én idővel megfeledkeztem, és emlékeztetett is rájuk. Valamilyen oknál fogva úgy tűnt, mintha teljesen azonosította volna magát Daniellel, bár két ennyire különböző személyt elképzelni sem tudnék. Egyszer, amikor Even részeg volt, azt javasolta, hogy szólítsam Úriásnak, mint ahogy annak idején Daniel is kérte. És ha engem kérdez, az sem volt véletlen, hogy Even a tárgyalás kapcsán szemet vetett a fiatal Signe Alsakerre.

– Valóban? – Amikor megtudta, hogy Daniel Gudeson jegyese is a vádlottak között van, bejött a tárgyalóterembe, és egész álló nap ott ült, a lányt bámulva. Úgy tűnt, már akkor elhatározta, hogy megszerzi magának.

– Azért, mert Daniel kedvese volt? – Biztos benne, hogy ez annyira fontos? – kérdezte Fauke, és olyan gyors iramot diktált a dombra vezető ösvényen, hogy Harrynak ki kellett lépnie, ha lépést akart tartani vele.

– Meglehetősen – válaszolta Harry. – Ettől eltekintve nem tudom, jól teszem–e, ha elmondom, de személy szerint úgy vélem, hogy Even Juul sokkal nagyobb szerelmet táplált Daniel Gudeson mítosza iránt, mint Signe irányába bármikor is. Meg vagyok róla győződve, hogy a Gudeson iránti csodálata nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a háború után nem folytatta orvosi tanulmányait, hanem történelmet kezdett hallgatni. És természetesen a megszállásra és a frontkatonákra specializálta magát. Mire elérték a park legmagasabb pontját, Harrynak már törölgetnie kellett magáról az izzadságot, Fauke viszont épp csak kissé gyorsabban szedte a levegőt.

– Annak, hogy Even Juul történészként olyan gyorsan fontos pozíciót szerzett, az egyik oka az volt, hogy egykori ellenállóként tökéletes eszköz volt azon történetírás számára, amit a kormány a háború utáni Norvégia számára igen hasznosnak gondolt. Jól jött ahhoz, hogy elhallgassák a kiterjedt kollaborációt a megszállókkal, és helyette inkább arra a csöppnyi ellenállásra fókuszáljanak. Így érdemelhetett ki a Blücher április kilencedikei elsüllyesztése öt oldalt Juul történelemkönyvében, miközben azt a tényt csöndben mellőzték, hogy a háború után közel százezer norvégot állítottak bíróság elé. És a dolog működött: a mai napig élnek a mítoszok a népről, amely összefogott a nácik ellen.

– A maga könyve erről szól, Fauke? – Én csak megpróbálom elmondani az igazságot. Even tudta, hogy az, amit írt, ha nem is hazugság, de legalábbis az igazság elferdítése. Egyszer beszélgetem vele erről. Azzal védekezett, hogy akkoriban ezzel akarták összetartani a népet. Az egyetlen mozzanat, amihez nem volt gyomra, hogy a megkívánt hősies fényben tüntesse fel a király menekülését. Nem ő volt az egyetlen ellenálló, aki becsapva érezte magát 1940–ben, de sosem találkoztam senkivel, még a frontkatonák között sem, akinek a haragja ennyire egyoldalúan erre irányult volna. Gondoljon csak bele, egész életében mindig elhagyták azok az emberek, akiket szeretett és akikben megbízott. Azt hiszem, mindenkit külön–külön teljes szívéből gyűlölt azok közül, akik Londonba mentek. Tényleg. Leültek egy padra, ahonnan a Fagerborg templomra, és a Pilestrede háztetőire nyílt kilátás, amelyek lefelé futottak a centrum és a távolban csillogó Oslo–fjord irányába.

– Milyen szép – mondta Fauke. – Olyan csodálatos, hogy néha érdemes lenne meghalni is érte. Harry próbálta feldolgozni az új információkat, és a fejében összeállítani őket. De még mindig hiányzott egy apró részlet. – Even a háború kitörése előtt orvosnak tanult Németországban.

Azt nem tudja véletlenül, hogy Németországon belül hol? – Nem – válaszolta Fauke. – És azt, hogy melyik területre akart szakosodni? – Azt igen.

Elmesélte, hogy egyszer majd ismert nevelőapja és nagyapja nyomába szeretne lépni. – Mégpedig? – Sosem hallott Juul főorvosékról? Mind a ketten sebészek voltak.

Nyolcvankilencedik fejezet

Grønlandsleiret, 2000. május 16.

Bjarne Møller, Halvorsen és Harry egymás mellett ballagtak lefelé a Motzfeldtsgatén. Kis Karachi kellős közepén jártak, és a körülöttük hömpölygő illatok, ruhák és emberek legalább olyan kevéssé emlékeztették őket Norvégiára, mint a kezükben tartott kebab íze. Egy, a holnapi ünnep tiszteletére pakisztáni viseletbe öltöztetett, de aranyozott hajtókáján norvég nemzeti színű szalagot viselő kisfiú szökdécselt feléjük a járdán. Feltűnően pisze orra volt, a kezében pedig egy norvég zászlót szorongatott. Harry az újságban olvasta, hogy a muszlim szülők mára május tizenhetedikei ünnepséget rendeztek a gyerekeknek, hogy holnap nyugodtan az eidre koncentrálhassanak.

– Hurrá!

A kölyök ragyogó arccal rájuk nevetett, és továbbnyargalt. – Even Juul nem akárki – mondta Møller. – Ő talán a legelismertebb történész a szakterületén. Ha ez az egész igaz, a média hatalmas botrányt fog csapni körülötte. Arról nem is beszélve, ha utána mégiscsak kiderül, hogy tévedtünk. Mármint, hogy tévedtél, Harry. – Én mindössze csak annyit szeretnék, hogy egy pszichológus jelenlétében kihallgathassam. Ja, és egy házkutatási parancs is kellene. – Én pedig mindössze egyetlen aprócska bizonyítékot vagy egy tanút szeretnék – hadonászott Møller. – Juul ismert ember, ráadásul senki sem látta a bűntények helyszínének a közelében. Egyetlenegyszer sem. Mi van például a telefonhívással, ami a törzshelyedről érkezett Brandhaug feleségéhez? – Megmutattam Even Juul fotóját annak a pincérnőnek a Schrøderben – mondta Halvorsen.

– Maja – pontosított Harry.

– Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna.

Na, erről beszélek – nyögött fel Møller, és letörölte a szószt a szájáról. – Viszont néhány vendégnek is megmutattam a képet – pillantott Halvorsen Harryra. – Volt köztük egy öreg fószer kabátban, aki bólogatott, és azt mondta, hogy ideje lenne már elkapnunk a fickót.

– Kabátban volt? – kérdezett vissza Harry. – Akkor az csak Mohikán lehetett. Konrád Åsnes, a haditengerészetnél szolgált kormányosként. Fura szerzet, de attól tartok, hogy nem a legmegbízhatóbb tanú. Igazából nem is lényeges, mert Juul azt mondta, hogy a Schrøderrel szemben lévő Kaffebrenneriben volt. Ott pedig nincsen nyilvános telefon. Persze, ha telefonálni akart volna valahová, akkor átmehetett a Schrøderbe. Møller arca grimaszba húzódott, és gyanakodva méregette a kezében tartott kebabot. Meglehetősen vonakodva vette rá magát, hogy megkóstolja a Harry által csak „Törökország találkozása Boszniával és Pakisztánnal a Grønlandleireten" fantázianévvel ajánlgatott ételt.

– És te tényleg hiszel ebben a személyiséghasadásos akármiben, Harry? – Számomra is legalább ennyire hihetetlennek hangzik, főnök, de Aune azt mondja, hogy ez is egy lehetőség. Egyébként hajlandó segíteni nekünk.

– És tényleg azt hiszed, hogy ha Aune meghipnotizálja Juult, akkor elő tudja csalogatni belőle ezt a Daniel Gudesont, hogy vallomást tegyen? – Egyáltalán nem biztos, hogy Even Juul tud arról, hogy Daniel Gudeson mit művelt, éppen ezért lenne nagyon fontos, hogy beszéljünk vele – mondta Harry. – Aune szerint az MPD–s személyek szerencsére nagyon fogékonyak a hipnózisra, hiszen épp ezt teszik saját magukkal is – egész idő alatt önhipnózist folytatnak.

– Remek – dörmögte Møller a szemét forgatva.

– És mit vársz a házkutatástól?

Ahogy magad is mondtad, nincs se bizonyítékunk, se tanúnk, sőt, a pszichológiai módszerek esetében abban sem lehetünk biztosak, hogy a bíróság elfogadja–e majd az eredményüket. De ha rábukkannánk a Märklin–puskára, akkor már a célegyenesben lennénk, és nem lenne szükség a többire.

– Hm – torpant meg Møller. – És az indíték?

Harry kérdő tekintettel meredt Møllerre. – Tapasztalataim szerint a zavart elméjű elkövetőknek is szokott indítékuk lenni – minden kényszerképzetük ellenére. Juulnél viszont semmi indítékot nem látok.

– Nem is Juulnél kell látni, főnök – mondta Harry hanem Daniel Gudesonnál. Az, hogy Signe Juul, ha szigorúan vesszük, átállt az ellenséghez. Gudeson számára ennyi már okot szolgáltathat a bosszúra. Mindenesetre amit a tükörre írt – ,,Isten az én bírám" azt sejteti, hogy a gyilkosságokat egyszemélyes keresztes hadjáratnak tekinti, és azt gondolja, hogy jó ügyért harcol, még akkor is, ha mások ezért elítélik őt. – És mi van a többi gyilkossággal? Bernt Brandhauggal és Hallgrim Daléval – már ha tényleg igazad van, és ugyanaz volt a gyilkosuk.

– Fogalmam sincs róla, hogy ők miért haltak meg. De Brandhaug esetében tudjuk, hogy őt a Märklinnel lőtték le, Dale pedig ismerte Gudesont. A boncolási jegyzőkönyv szerint Dale torkát úgy vágták el, hogy azt bármelyik sebész megirigyelhetné. Nos. Juul a háború előtt orvosi tanulmányokat folytatott, és arról ábrándozott, hogy sebész lesz. Lehet, hogy Dalénak azért kellett meghalnia, mert leleplezte, hogy Juul Daniel Gudesonnak adja ki magát.

Halvorsen köhintett. – Mi az? – kérdezte Harry ingerülten. Elég ideje ismerte már Halvorsent ahhoz, hogy tudja, most valami ellenvetés következik. Ráadásul nagy valószínűséggel még igaza is lesz. – Az alapján, amit az MPD–ről mesélt, abban a pillanatban, amikor Hallgrim Dalét megölte, Even Juul önmaga kellett, hogy legyen. Hiszen Daniel Gudeson nem volt sebész. Harry lenyelte az utolsó falatot, megtörölte a száját, és egy szemetest keresve forgatta a fejét.

– Nos – vágott bele Millerhez intézve szavait –, azt is hozzátettem, hogy várjuk meg, amíg választ kapunk minden kérdésünkre. És azzal is tisztában vagyok, hogy az államügyész soványnak fogja találni az érvelésünket. De azt sem ő, sem mi nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy bármikor újra lecsaphat. Igazad van abban, hogy a média iszonyú felhajtást csinál majd, ha Even Juult meggyanúsítjuk, de gondolj bele, mekkora balhé lesz, ha még több embert meggyilkol. Főleg, ha kiderül, hogy már régóta gyanúsítottuk, de nem állítottuk meg...

– Jól van, jól van, én is felfogtam – szakította félbe Møller. – Ezek szerint azt gondolod, hogy újra gyilkolni fog? – Még elég sok dolog homályos számomra ebben az ügyben, de abban az egyben biztos vagyok, hogy még nem végzett a haditervével.

– És mitől vagy ebben olyan biztos?

Harry megpaskolta a hasát és elvigyorodott. – Mert itt üldögél valaki, és ezt morzézza nekem, főnök. Egészen pontosan azt, hogy van annak valami oka, hogy tettes megszerezte magának a világ egyik legdrágább, merényletek elkövetésére kiválóan alkalmas fegyverét. Daniel Gudeson pedig részben azért vált legendává, mert fantasztikus lövész volt. Most pedig, itt lenn, azt morzézza valaki, hogy a keresztes hadjáratot nagyszabású befejezéssel akarja lezárni. Valami olyasmivel, ami felteszi a műre a koronát, és halhatatlanná teszi Daniel Gudeson legendáját. A nyári meleg egy pillanatra eltűnt, amikor a tél utolsó fuvallata végigsöpört a Motzfedtsgatén, és megtáncoltatta a port és a szemetet a levegőben. Møller behunyta a szemét, összébb húzta magán a kabátot, és megborzongott. Bergen, gondolta. Bergen.

– Meglátom, mit tehetek – mondta végül.

– Legyetek készenlétben!

Kilencvenedik fejezet

Rendőrkapitányság, 2000. május 16.

Harry és Halvorsen készenlétben volt. Méghozzá annyira, hogy amikor Harry telefonja megszólalt, mindketten felpattantak. Harry felkapta a készüléket:

– Hole! – Nem muszáj ordítani – szólt bele a készülékbe Rakel –, pontosan ezért találták fel a telefont. Mit is mondtál a múltkor május tizenhetedikével kapcsolatban?

– Hogy mi?

– Harrynak néhány másodperce ráment, mire kapcsolt.

– Hogy szolgálatban leszek?

– Nem, a másikra gondoltam – válaszolta Rakel.

– Arról, hogy eget–földet megmozgatsz.

– Ez most komoly?

Harrynak furcsa, meleg érzés áradt szét a gyomrában. – Velem akartok lenni, ha sikerül szereznem valakit, akit átveszi tőlem a szolgálatot? Rakel elnevette magát. – Hát, ez nagyon édes volt. Azt azért hozzáteszem, hogy nem te voltál az első választásunk, de apám úgy döntött, hogy idén egyedül akar lenni. Úgyhogy a válaszom: igen, veled akarjuk tölteni napot.

– És Oleg mit szól ehhez?

– Az ő ötlete volt.

– Valóban? Derék fickó ez az Oleg.

Harry úszott a boldogságban. Annyira örült, hogy alig bírt normális hangon beszélni. Még az sem érdekelte, hogy Halvorsen az íróasztal túlsó oldalán szélesen vigyorgott. – Akkor számíthatunk rád? – csiklandozta Rakel hangja a fülét. – Ha sikerül elintéznem, akkor mindenképpen. Később felhívlak!

– Jó, vagy akár fel is jöhetnél este vacsorázni, ha ráérsz. És ha van kedved. Rakel annyira lezserül ejtette ki a szavakat, hogy Harry biztosra vette, hogy hangosan gyakorolt, mielőtt felhívta. A nevetés a torkában bugyogott, a feje pedig olyan könnyű volt, mintha be lett volna tépve. Éppen igent akart mondani, amikor hirtelen eszébe jutott valami, amit a nő mondott neki a Dinnerben: Tudom, hogy ez most nem csupán egy alkalomról szól. Itt most nem vacsoráról volt szó. Ha ráérsz. És ha van kedved.

Ez most kifejezetten alkalmas pillanat volt arra, hogy pánikba essen. Gondolatmenetét a telefon egyik gombjának a villogása szakította meg. – Van egy bejövő hívásom a másik vonalon, amit muszáj felvennem. Rakel, tudod tartani egy kicsit? – Persze. Harry lenyomta a gombot. Møller volt az. – A letartóztatási parancs rendben van, a házkutatási engedély pedig folyamatban. Tom Waaler két kocsival és négy felfegyverzett emberrel készenlétben áll. Őszintén remélem, Harry, hogy ez a te morzés fickód biztos a dolgában. – Mindig csak egy betűt küld, sosem egy teljes üzenetet – mondta Harry, miközben intett Halvorsennek, hogy vegye a dzsekijét. – Majd jelentkezem! – azzal Harry lecsapta a telefont. Már a liftben ácsorogtak, amikor eszébe jutott, hogy Rakel még mindig a vonalban volt, és a válaszát várta.

Kilencvenegyedik fejezet

Irisveien, 2000. május 16.

Az év legelső nyári napja kezdett hűvösbe fordulni, amikor a rendőrautó begördült a csöndes villanegyedbe. Harry rosszul érezte magát. Nem csupán azért, mert rémesen izzadt a golyóálló mellény alatt, hanem mert túlságosan is nagy volt a csönd. A frissen nyírt sövények mögötti függönyöket fürkészte, de nem mozdult semmi. Olyan érzése volt, mintha egy westernfilm hőseként épp egy kelepce felé lovagolna.

Harry először nem volt hajlandó felvenni a mellényt, de Tom Waaler, aki a bevetésért felelt, elég egyértelmű választás elé állította: felveszi a mellényt, vagy otthon marad. Az érv, mely szerint egy Märklinből származó golyó éppen úgy hatol át a mellényen, mint az a bizonyos kés a vajon, épp csak egy közönyös vállrándítás erejéig hatotta meg Waalert.

Két rendőrautóval mentek. A másik, amelyikben Waaler ült, a Sognsveien haladt, és onnan az Ullevål kertvároson keresztül a másik irányból, nyugatról közelítette meg az Irisveient. Hallotta Waaler hangját a walkie–talkie–ban, nyugodt volt és magabiztos. A pozíciójukat kérte, még egyszer elismételte a bevetés menetét, valamint a szükség esetére tartogatott tervet, és minden egyes rendőrtől gondosan visszakérdezte a saját feladatát.

– Ha elég dörzsölt, akkor riasztóra kapcsolta az utcai kaput, úgyhogy átmászunk rajta. Még Harry is kénytelen volt elismerni, hogy Waaler érti a dolgát, és az is nyilvánvaló volt, hogy a többiek tisztelik. Harry rámutatott a vörösre festett faházra: – Ez az.

– Alfa – szólalt meg az első ülésen helyet foglaló rendőrnő. – Nem látunk benneteket. Waaler: – Itt vagyunk a kanyarban. Maradjatok látótávolságon kívül, míg oda nem érünk. Vége.

– Késő, már itt vagyunk. Vége. – Oké, de maradjatok a kocsiban, míg odaérünk. Vége és kiszálltam. A következő pillanatban már meg is pillantották az utca végében bekanyarodó rendőrautó orrát. Megtették a maradék ötven métert a házig, és úgy parkoltak le, hogy a kocsi elzárja a garázskijáratot. Miközben kiszálltak, Harry egy teniszlabda lusta puffanását hallotta, amit hallhatóan egy nem túl feszesre húrozott ütő indított útjára. A nap lassan lebukott az Ullernåsen mögé, és az egyik ablakból sült karaj illata áradt.

Aztán elindult a show. Két rendőrtiszt készenlétben tartott MP–5–ös gépfegyverrel a kezében átugrott a kerítésen, az egyik jobbról, másik balról kerülte meg a házat.

A rendőrnő Harryék kocsijában maradt. Az ő feladata volt, hogy fenntartsa a rádiókapcsolatot a bevetési központtal, és hogy távol tartsa az esetleges bámészkodókat. Waaler és a negyedik rendőrtiszt várt, míg a másik kettő elfoglalta a helyét, majd a mellzsebükre erősítették a rádiókészüléket, és pisztollyal a kezükben átugrottak a kapu fölött. Harry és Halvorsen a rendőrautó mögül követték az eseményeket.

– Cigaretta? – kérdezte Harry a rendőrnőt.

– Nem, köszönöm – mosolygott vissza a lány.

– Igazából kérni szerettem volna egy szálat.

A nő abbahagyta a mosolygást. Tipikus nemdohányzó, gondolta Harry. Waaler és a másik tiszt a lépcsőn állt, és éppen elfoglalták a helyüket az ajtó két oldalán, amikor Harry mobilja megszólalt. Harry látta, hogy a rendőrnő az égre emeli a tekintetét. Feltehetőleg totális amatőrnek tartotta. Ki akarta nyomni a hívást, csak előbb még rápillantott a kijelzőre, hogy nem Rakel hívja–e újra. Ismerős szám volt, de nem Rakelé. Waaler már éppen felemelte a karját, hogy jelt adjon, amikor Harrynak leesett, honnan jön a hívás. Elmarta a walkie–talkie–t a meglepett rendőrnőtől.

– Alfa! Állj! A gyanúsított ebben a pillanatban hív a mobilomon. Hallod? Harry a lépcső felé meredt, ahol Waaler bólintott. Lenyomta a zöld gombot a telefonon, és a füléhez tartotta: – Hole.

– A mindenit! Harry legnagyobb megrökönyödésére nem Even Juul hangját hallotta a telefonban. – Itt Sindre Fauke. Ne haragudjon a zavarásért, de itt állok Even Juul házában, és azt hiszem, hogy ide kellene jönniük.

– Miért? És egyáltalán mit keres ott? – Azt hiszem, Juul valami ostobaságot csinált. Egy órával ezelőtt felhívott, és azt mondta, hogy jöjjek ide azonnal, és hogy életveszélyben van. Idejöttem, az ajtó nyitva volt, de Event nem találtam sehol. És most attól tartok, hogy felakasztotta magát a hálószobában.

– Ezt miből gondolja? – A szoba ajtaja zárva van, és amikor megpróbáltam a kulcslyukon keresztül benézni, megállapítottam, hogy a másik oldalról benne van a zárban a kulcs. – Oké – mondta Harry, megkerülte a kocsit, és benyitott a kapun.

– Hallgasson ide! Maradjon ott, ahol van, ha van valami a kezében, tegye le, és emelje fel a karját, hogy láthassuk. Két másodperc, és ott vagyunk. Harry bement a kapun, fel a nagy szemeket meresztő Waaler és a másik tiszt között a lépcsőn, és benyitott a házba.

Fauke a folyosón állt, a telefon még a kezében volt. Úgy bámult Harryékre, mintha egyenesen az égből pottyantak volna oda. – Ó, te magasságos – nyögte, amikor megpillantotta Waaler fegyverét. – Ez aztán gyorsan ment...

– Hol van a háló? – kérdezte Harry.

Fauke némán a lépcső felé mutatott. – Mutassa! – mondta Harry. Fauke elindult a három rendőr előtt. – Ez az. Harry megpróbált benyitni az ajtón, de ahogy azt Fauke is mondta, hiába. A zárban ott volt egy kulcs, megpróbálta elfordítani, de nem járt sikerrel. – Nem volt időm elmondani a telefonban, de megpróbáltam kinyitni az ajtót, a másik hálószoba kulcsával – magyarázkodott Fauke.

– Néha előfordul, hogy belepasszol.

Harry kivette a kulcsot, és a lyukra tapasztotta a szemét. Egy ágyat és egy éjjeliszekrényt látott odabenn. És az ágyon még valamit, ami egy leszerelt mennyezeti lámpához hasonlított. Waaler halkan beszélt a walkie–talkie–ba. Harry érezte, hogy a mellény alatt újra folyni kezd rajta a víz. Egyáltalán nem tetszett neki az ágyon heverő mennyezeti lámpa. – Nem azt mondta, hogy a kulcs belülről a zárban van? – Amikor bedugtam ezt a kulcsot a zárba, kilöktem vele a másikat – mondta Fauke.

– És hogy fogunk bejutni? – Mindjárt itt vannak – mondta Waaler, és ebben a pillanatban nehéz csizmák dübögése hallatszott a lépcső felől. A két tiszt egyike volt, akik a ház mögött álltak készenlétben. Fél kezében egy piros feszítővasat tartott.

– Ezt – mutatott az ajtóra Waaler.

Faforgácsok röppentek mindenfelé, és az ajtó kitárult. Harry belépett, és hallotta, ahogy Waaler arra kéri Faukét, várjon odakinn.

Az első, amit Harry észrevett, az a póráz volt. Even Juul azzal akasztotta fel magát. Fehér, kigombolt nyakú ingben, fekete nadrágban és kockás zokniban halt meg. Mögötte, a ruhásszekrény előtt egy feldöntött szék állt. Cipője katonásan állt a szék mellett. Harry felpillantott a plafonra. A póráz, ahogy várta, a lámpa kampójára volt felerősítve. Megpróbálta elkerülni, de a pillantása önkéntelenül is Even Juul arcára siklott, akinek egyik szeme a szobára meredt, a másik egyenesen Harryre szegeződött. Mint egy kétfejű troli, akinek csak egy–egy szem jutott koponyánként, gondolta Harry. Odament a kelet felé nyíló ablakhoz, és a biciklin odaérkező srácokat nézte. A rendőrautók híre, mint mindig, most is hihetetlenül gyorsan szétterjedt a szomszédságban. Harry lehunyta a szemét, és gondolkodni kezdett. A legelső benyomás nagyon fontos – egy teljesen új szituációban általában a legelsőként beugró gondolat a legfontosabb. Ezt még Ellen mondta neki. A saját tanítványa tanította meg arra, hogy az első megérzésére koncentráljon, amikor egy helyszínre odaér. Ezért nem kellett Harrynak megfordulnia ahhoz, hogy megbizonyosodjon róla, a kulcs ott fekszik a padlón a háta mögött, és azt is tudta, hogy csak Even Juul ujjlenyomatát fogják megtalálni a szobában, és hogy a házba sem tört be senki. Egészen egyszerűen azért, mert a gyilkos és az áldozat is ott lóg a plafonon. A két troll egymás ellen fordult.

– Hívja Webert! – szólt oda Halvorsennek, aki épp most ért fel a szobába, és a halottat bámulta. – Lehet, hogy máshogy akart a holnapi ünnepre előkészülni, de vigasztalja meg azzal, hogy egyszerű dolga lesz. Even Juul leleplezte a gyilkost, amiért az életével kellett fizetnie. – És ki a gyilkos? – kérdezte Halvorsen.

– Pontosabban: ki volt? Ő is meghalt. Daniel Gudesonnak hívták, és Even Juul saját fejében tartózkodott. Kifelé menet arra kérte Halvorsent, mondja meg Webernek azt is, hogy azonnal telefonáljon, ha megtalálta a Märklint. Harry megállt a bejárati lépcsőn, és körülnézett. Hirtelen feltűnően sok szomszédnak akadt tennivalója a kertben, és közben nyakukat nyújtogatva leskelődtek a sövények fölött. Waaler is kijött a házból, és megállt Harry mellett. – Nem értettem pontosan, amit odabenn mondtál – szólalt meg. – Szerinted ez a fickó a bűntudata miatt lett öngyilkos? Harry a fejét rázta. – Nem, nem erre gondoltam. Egymást ölték meg. Even megölte Danielt, hogy megállítsa. Daniel pedig megölte Event, hogy ne leplezhesse le. Ez egyszer egyeztek az érdekeik. Waaler bólintott, bár látszott rajta, hogy nem lett sokkal okosabb.

– Az öreg ismerős valahonnan – mondta.

– Mármint az élő.

– Elképzelhető. Rakel Fauke édesapja, lehet hogy...

– Ja, tényleg, az a jó csaj az NBSZ–ból

– Van egy cigid? – kérdezte Harry.

– Nincs – válaszolta Waaler.

– A többi itt már a te asztalod, Hole.

Én most már mennék. Vagy kellek még valamihez? Harry megrázta a fejét, mire Waaler elindult a kapu felé. – De, mégis lenne még valami – szólt utána Harry. – Ha nem terveztél holnapra semmi különösebbet, nem vennéd át a szolgálatomat? Egy tapasztalt rendőrre lenne szükségem. Waaler felnevetett, és továbbment.

– Csak a reggeli istentiszteletet kellene felügyelni holnap a grønlandi mecset előtt – kiáltotta Harry. – Látom rajtad, hogy van érzéked hozzá. Csak arra kell vigyázni, hogy a kopaszok ne verjék el a muszlimokat, amiért az eidet ünneplik. Waaler a kapunál hirtelen megtorpant.

– Ezért kell felelned? – kérdezte a válla fölött.

– Igazán semmiség az egész – mondta Harry.

– Két kocsi és négy rendőr.

– És meddig?

– Nyolctól háromig.

Waaler széles mosollyal fordult Harry felé. – Tudod, mit? – mondta. – Ha jobban belegondolok, tartozom neked ennyivel. Rendben van, átveszem. Waaler a sapkájához emelte a kezét, és lelépett. Tartozik nekem? Vajon miért, gondolkodott Harry, miközben a teniszlabdák tompa hangját hallgatta. A következő pillanatban azonban már nem is törődött vele, mert a telefonja újra megszólalt, és ezúttal tényleg Rakel száma villogott a kijelzőn.

Kilencvenkettedik fejezet

Holmenkollveien, 2000. május 16.

– Ez az enyém? Rakel összecsapta a kezét, és elvette Harrytól a margarétacsokrot. – Már nem találtam nyitva a virágüzletet, úgyhogy a saját kertedből van – mondta Harry, és belépett az ajtót. – Hm, ez kókusztej! Csak nem thai kaját főzöl?

– De igen. És gratulálok az új öltönyödhöz.

– Ennyire feltűnő?

Rakel elnevette magát, és végigsimított a zakó gallérján. – Nagyon finom anyag. – Igazi kasmír. Harrynak igazából fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelent. Hirtelen felindulásból, közvetlenül zárás előtt masírozott be a Hegdehaugsveien egyik hihetetlenül trendi üzletébe, és rávette az eladót, hogy keresse elő számára az egyetlen, magasságának megfelelő öltönyt. A hétezer korona természetesen bőven meghaladta elképzeléseit, de a másik lehetőség az volt, hogy újra a régi öltönyét veszi fel, amiben úgy néz ki, mint egy rossz revüműsor főszereplője, úgyhogy vett egy mély levegőt, elhúzta a bankkártyáját, és igyekezett nem gondolni az egészre. Bementek az ebédlőbe. Az asztalt két személyre terítették. – Oleg már alszik – mondta, mielőtt Harry megszólalhatott volna. Hirtelen egy kis csend támadt.

– Ezzel nem azt akarom... – kezdte Rakel.

– Nem? – mosolygott Harry.

Eddig még sosem látta elpirulni a nőt. Magához húzta, beleszagolt frissen mosott hajába. Érezte, hogy a nő reszket egy picit.

– A vacsora... – suttogta Rakel.

Harry elengedte, a nő pedig eltűnt a konyhában. A kert felőli ablak nyitva volt, és a fehér pillangók, melyek tegnap még sehol sem voltak, most konfettiként röpködtek a naplementében. Odabenn frissen súrolt fapadló illata érződött. Harry behunyta a szemét. Tudta, hogy még sok ilyen napra van szüksége ahhoz, hogy Even Juul pórázon lógó képe kitörlődjön az agyából, vagy legalábbis elhalványodjon. Weber és az emberei nyomát sem találták a Märklinnek, ráakadtak viszont Burrére, a kutyára. A fagyasztóban feküdt egy szemeteszsákban, átvágott torokkal. A szerszámos ládában pedig három késre bukkantak, mindhárom véres volt. Harry úgy tippelte, az egyik Hallgrim Dale vére lesz. Rakel kikiabált a konyhából, hogy segítsen tálalni. Már kezdett halványodni.

Kilencvenharmadik fejezet

Holmenkollveien, 2000. május 17.

A szél katonazenét sodort a város felől. Harry kinyitotta a szemét. A világ fehér lett körülötte. Fehér napsugarak villantak elő a széltől meg–meglibbenő fehér függöny szárnyai alól, fehér volt az összes fal, a plafon és az ágynemű is, ami puhán és hűvösen simult a bőréhez. A másik oldalára fordult. A párna még őrizte a nő fejének körvonalát, de az ágy már üres volt mellette. Megnézte az óráját, öt perccel múlt nyolc. Rakel és Oleg már útban vannak az erődhöz, ahonnan a gyerekek felvonulása indul. Úgy beszélték meg, hogy tizenegykor találkoznak majd a palota előtti őrbódéknál.

Lehunyta a szemét, és gondolatban újra lepergette magában az éjszakát. Aztán felkelt és kiballagott a fürdőszobába. Itt is fehér volt minden: fehér csempe és fehér porcelán. Jéghideg vízben tusolt, és még mielőtt tudatosult volna benne, mit is csinál, egy régi számmal együtt robbant ki belőle mindaz, amit érzett: – ...aperfect day![45]

Rakel kikészített neki egy törülközőt, természetesen fehéret, jó erősen végigdörgölte magát, hogy beinduljon a vérkeringése, majd a tükörképét kezdte tanulmányozni. Most igazán boldog volt, nem igaz? Most, ebben a pillanatban. Rámosolygott tükörképére, ami visszanevetett rá. Ekman és Friesen. Mosolyogj a világra...

Hangosan felnevetett, derekára csavarta a törülközőt, és nedves lábnyomokat hagyva maga után becsattogott a hálószobába. Eltartott egy pillanatig, mire rájött, hogy ez nem az a hálószoba, mert itt is minden fehér volt: a falak, a plafon, a családi fotókkal borított komód és a gondosan bevetett, régimódi, horgolt ágytakaróval leterített franciaágy is.

Megfordult, elindult kifelé, de az ajtóban hirtelen megtorpant. Mereven állt, mintha agya egyik fele azt mondta volna, menjen kifelé és felejtse el az egészet, a másik része viszont azt, hogy forduljon vissza, és azonnal nézze meg, hogy valóban azt látta–e az előbb, amit hitt. Vagy inkább: amitől tartott. Hogy pontosan mi volt az, ami ráhozta a frászt, azt maga sem tudta, de abban biztos volt, hogy amikor minden annyira tökéletes, hogy jobb már nem is lehetne, akkor az embernek egy porcikája sem kívánja, hogy bármi megváltozzon. De már túl késő volt. Természetesen. Vett egy mély levegőt, megfordult, és visszament.

A fekete–fehér kép egyszerű, aranyszínű keretben állt. A fotó egy keskeny arcú nőt ábrázolt, akinek magas, markáns arccsontja volt, nyugodt, nevető szeme pedig nem a lencsébe, hanem egy kissé feljebb, valószínűleg a fotósra mosolygott. Nagyon erősnek tűnt. Egyszerű blúzt viselt, nyakában ezüstfeszület lógott. Hiszen kétezer éve már, hogy őt festik minden ikonra.

De nem ezért volt neki annyira ismerős, amikor az első fotót meglátta róla. Semmi kétség, ugyanaz az asszony volt, akinek a képét Beatrice Hoffmann szobájában látta.

KILENCEDIK RÉSZ - UTOLSÓ ÍTÉLET

Kilencvennegyedik fejezet

Oslo, 2000. május 17.

Azért írom le mindezt, mert aki majd ezeket a sorokat megtalálja, annak meg kell értenie, miért tettem azt, amit tettem. Életem során gyakran kellett két vagy több rossz között választanom – erről mindenkinek tudnia kell, aki ítélkezik felettem. Soha nem menekültem el a döntések elől, sosem vontam ki magam az erkölcsi kötelességeim alól, és inkább kitartottam a rossz mellett, mintsem a néma többség életét éltem gyáván. Olyasvalakiét, aki a biztonságba menekül a falkával, és hagyja, hogy ők válasszanak helyette. Az utolsó döntésemet azért hoztam, hogy készen álljak, amikor az Úr elé kerülök, és amikor viszontlátom Helenát.

– Ó, a francba!

Harry beletaposott a fékbe, miközben a vegyesen öltönybe vagy népviseletbe öltözött tömeg kigomolygott a Majorstue kereszteződésében lévő zebrára.

Úgy tűnt, hogy az egész város talpon van. A lámpa mintha sosem akarna visszaváltani zöldre. Aztán végre kiengedhette a kuplungot, és gázt adott. A Vibes gatén már csak a második sorba tudott leparkolni, megkereste Fauke kapucsengőjét, és ráhasalt. Egy kissrác szaladt el mellette kopogós sarkú ünneplős cipőben, játéktrombitája hangos, recsegő hangjától Harry összerezzent. Fauke nem válaszolt. Harry visszament a kocsihoz, előkereste a feszítővasat, ami mindig a hátsó ülés előtt feküdt a padlón, arra az esetre, ha a csomagtartó zárja beszorulna. Visszarohant a kapucsengőkhöz, és az összes csengőgombra rátenyerelt. Néhány másodpercen belül ideges hangok kakofóniája csendült fel, mintha mindenkit épp a legnagyobb dologidőben vert volna fel. Odakiáltotta a készüléknek, hogy a rendőrségtől jött, és legalább egyvalaki hihetett neki, mert a kapunyitó hirtelen erélyesen felzúgott, ő pedig berontott. Négyesével szedte a lépcsőfokokat. Amikor felért a negyedikre, a szíve, ha lehet, egy kicsit még annál is gyorsabban vert, mint amióta negyedórával ezelőtt megpillantotta azt a képet a hálószobában.

A feladat, aminek véghezvitelét kitűztem magam elé, eddig is követelt már ártatlan életet, és természetesen fennáll annak a kockázata, hogy fog még többet is. A háború már csak ilyen. Ezért úgy ítélj majd felettem, mintha katona lennék, akinek nem volt túl sok választása. Csak ennyit kérek. És ha túl kemény lenne az ítéleted, gondolj arra, hogy te is csak esendő ember vagy, és legvégül neked is és nekem is csak egyetlen bíránk lesz: az Isten. íme, itt vannak az emlékirataim.

Harry az öklével kétszer rávert Fauke ajtajára, és a nevét ordította. Miután nem érkezett válasz, becsúsztatta a feszítővasat a zár alá, és nekilátott. Harmadik próbálkozására az ajtó hangos reccsenéssel megadta magát. Belépett az ajtón. A lakás csendes volt és sötét, furcsa mód arra a hálószobára emlékeztette, ahová Rakel házában betévedt, üresnek hatott és végtelenül elhagyatottnak. Hogy miért, arra akkor jött rá, amikor belépett a nappaliba. Mert a szoba valóban elhagyatott volt. A padlón tornyosuló papírhalmok, a ferde polcokon álló könyvek és a félig üres kávésbögrék mind eltűntek. A bútorokat az egyik sarokba tolták, és fehér lepedővel takarták le. Az ablakon beleső nap sugara épp egy köteg, zsineggel körültekert papírra esett, ami az üres nappali közepén feküdt.

Amikor ezeket a sorokat olvasod, én már halott vagyok. Remélhetőleg mindannyian halottak vagyunk.

Harry a papírhalom mellé guggolt.

A nagy árulás, ez állt a legfelső, géppel írt oldalon. Egy katona emlékiratai.

Kioldotta a zsinórt.

A következő oldal: Azért írom le mindezt, mert aki majd ezeket a sorokat megtalálja, annak meg kell értenie, miért tettem azt, amit tettem.

Harry átpörgette a lapokat. Több száz, sűrűn teleírt oldal volt. Az órájára pillantott. Fél kilenc. Kikereste Fritz bécsi telefonszámát a noteszéból, és előhalászta a telefonját. A férfi éppen éjszakai műszak után tartott hazafelé. Miután beszélt vele, felhívta a tudakozót, és hagyta magát továbbkapcsolni a kért számra.

– Weber. – Hole. Kellemes ünnepnapot, vagy mit szoktak ilyenkor mondani. – Mi a fenét akarsz? – Hát, mára alighanem valami mást terveztél... – Pontosan. Az volt a tervem, hogy magamra zárom az ajtót, becsukom az ablakokat, és újságot olvasok. Nyögd ki, mit akarsz!

– Szükségem van valakire, aki be tudna gyűjteni néhány ujjlenyomatot. – Rendben. Mikor? – Most azonnal. Hozd magaddal a kofferedet is, hogy mindent továbbítani tudjunk innen. És szükségem lenne egy szolgálati fegyverre is. Harry lediktálta a címet. Aztán a papírcsomaggal leült az egyik letakart székre, és olvasni kezdett.

Kilencvenötödik fejezet

Leningrád, 1942. december 12.

A lángokban álló, szürke, éjszakai ég olyan volt, mint egy mocskos sátorlap, amit a vigasztalan, kopár táj fölé feszítettek. Úgy tűnt, az oroszok támadásba lendültek, de lehet, hogy csak ezt a látszatot akarták kelteni. Ezt majd csak utólag tudjuk biztosan megmondani. Daniel ismét fantasztikus lövésznek bizonyult. Ha nem lett volna már eddig is élőlegenda, ma mindenképpen halhatatlanságot biztosított volna magának. Majdnem fél kilométeres távolságból eltalált egy oroszt és halálra sebezte, majd utána egyedül kiment a senki földjére, és keresztény temetést rendezett neki. Még sosem hallottam senkiről, aki ilyesmit tett volna. Ráadásul az orosz sapkáját is magával hozta trófeaként. Ezután szokás szerint elemében volt, énekelt, és néhány mogorva alak kivételével mindenkit elszórakoztatott. Büszke vagyok rá, hogy egy ilyen bátor és különleges ember barátja lehetek. És bár néhanapján úgy tűnik, hogy a háborúnak soha nem lesz vége, és hogy országunk nagyon sokat szenved, de ha egy ilyen ember, mint Daniel Gudeson, reményt ad nekünk, akkor képesek leszünk megállítani az oroszokat, és egy biztonságos, szabad Norvégiába térhetünk majd vissza.

Harry az órájára pillantott és továbblapozott.

Kilencvenhatodik fejezet

Leningrád, 1943. újév éjszaka

... amikor észrevettem Sindre Fauke szemében a rettegést, kénytelen voltam néhány megnyugtató szót szólni hozzá, hogy ne legyen annyira éber. Csak mi ketten voltunk kinn a gépfegyverálláson, a többiek visszamentek aludni, Daniel holtteste pedig ott feküdt lőszeresládákon. Aztán tovább kapargattam Daniel vérét a töltényövról Sütött a hold, a hó is esett, csodálatos éjszaka volt. Arra gondoltam, ha összegyűjtöm Daniel maradványait, és újra összerakom ókét, akkor feltámadhat, és továbbvezethet bennünket. Sindre Fauke ezt nem értette, elvtelen megalkuvó volt és besúgó is, aki mindig abba a sorba állt, ahol a győztest sejtette. És éppen ezen a borzalmas napon, ami mindannyiunk számára egyaránt szörnyű volt, még őis el akart bennünket árulni. Hirtelen mögé léptem, finoman megragadtam a homlokánál, és végighúztam a torkán a szuronyt. Kell egy bizonyos gyorsaság ahhoz, hogy az ember mély és tiszta vágást ejtsen. Amint megvágtam, azonnal elengedtem, mert tudtam, hogy elvégeztem, amit kellett. Lassan megfordult, apró disznószemével rám meredt. Úgy tűnt, mintha kiabálni akarna, de a szurony átvágta a légcsövét, így csak sziszegő hang hagyta el tüdejét a tátongó seben keresztül. És vér. Kezével megragadta a torkát, talán azt hitte, így megakadályozhatja, hogy az élet elillanjon belőle, de csak annyit ért el, hogy a vér vékony sugarakban spriccelt az ujjai közül. Lecsúsztam a földre, és hátrébb gurultam a hóban, nehogy összevérezze az egyenruhámat. A friss vércseppek nem mutatnának túl jól rajtam, ha netán elkezdenének Sindre Fauke „szökése" után nyomozni.

Amikor már nem mozdult többé, a hátára fordítottam, és elvonszoltam a lőszeresládákhoz, ahol Daniel feküdt. Szerencsére a testalkatuk egészen hasonló volt. Megkerestem Sindre Fauke papírjait. Ezek állandóan, éjjel–nappal, nálunk voltak, ugyanis azokból derült ki, hogy kik vagyunk, kinek a parancsnoksága alá tartozunk (gyalogos, északi hadosztály, dátum, pecsét és a többi). Ha nélkülük állítottak volna meg bennünket, azzal azt kockáztattuk volna, hogy helyben agyonlőnek, mint katonaszökevényeket. Összetekertem Sindre iratait és derékszíjamra erősített kulacsomba dugtam. Aztán lehúztam a zsákot Daniel fejéről, és Sindrére tekertem. Utána megragadtam Danielt, elvonszoltam a senki földjére, és eltemettem a hó alá, ahogy ő is tette Úriással, az orosszal. Megtartottam az orosz egyensapkáját. Zsoltárt énekeltem, az „Erős vár a mi Istenünket". Utána pedig a „ Telepedj közénk a tűzhözt".

Kilencvenhetedik fejezet

Leningrád, 1943. január 3.

Enyhült a tél. Minden a terv szerint haladt. Újév reggelén a hullaszállítók, ahogy azt parancsba kapták, elvitték a holttestet a lőszeresládákról. Természetesen azt hitték, hogy az Északi Egység tömegsírja felé húzott szánon Daniel Gudeson fekszik. Ha eszembe jutott, folyton nevethetnékem támadt. Hogy a zsákot levették–e a fejéről, mielőtt a tömegsírba tették, azt nem tudom, de nem is törődtem vele, hiszen a hullaszállítók sem Danielt, sem Sindre Faukét nem ismerték.

Egyedül Edvard Mosken miatt aggódtam, aki, úgy tűnt, kételkedik Fauke szökésében, és azt hiszi, én öltem meg. Bár sok mindent nem tehetett, mert Sindre Fauke teste már a felismerhetetlenségig összeégetve feküdt a több száz másik holttest között (lelke remélhetőleg örökké égni fog).

A ma éjszakai őrszolgálat alatt eddigi legmerészebb húzásomat hajtottam végre. Világossá vált, hogy az enyhe idő miatt nem hagyhatom tovább Danielt a hó alá temetve, mert bármikor előbukkanhat a teste, és akkor kiderül a csere. És amikor éjszakánként arról kezdtem álmodni, hogy a rókák és a görények mit művelhetnek Daniel holttestével, ha tavasszal eltűnik a hó róla, úgy döntöttem, hogy kiásom, és eljuttatom a tömegsírba – ezt a földet egyébként sem szentelte meg a tábori lelkész.

Természetesen a saját őreinktől jobban tartottam, mint az oroszoktól, de szerencsére Hallgrim Dale, Fauke tompa agyú és halálosan fáradt cimborája ült a gépfegyvernél. Ráadásul az éjszaka is felhős volt, és ami még ennél is fontosabb: éreztem, hogy Daniel velem van, igen, éreztem, hogy ott van bennem. És amikor végre visszavonszoltam a testét a lőszeresládákra, és a feje köré akartam tekerni a zsákot, láttam, hogy elmosolyodik. Tudtam, hogy az éhség és az alváshiány gyakran furcsa tréfát űz az ember tudatával, de Daniel merev, halott arca közvetlenül a szemem előtt alakult át. A legkülönösebb mégis az volt, hogy ijedség helyett végtelen nyugalom és boldogság töltött el. Aztán visszakúsztam a bunkerbe, és olyan mélyen aludtam, ahogy csak egy gyermek tud. Amikor Edvard Mosken egy szűk óra múlva felrázott, olyan volt, mintha csak álmodtam volna az egészet, és azt hiszem, sikerült őszintén meglepődnöm azon, hogy Daniel újra felbukkant. Ez azonban nem volt elég Mosken meggyőzéséhez. Biztos volt benne, hogy Fauke fekszik ott, hogy megöltem őt, és odafektettem a ládákra annak reményében, hogy a hullaszállítók azt hiszik majd, az első alkalommal elfelejtették elszállítani, és ezért szó nélkül elviszik. Amikor Dale levette a zsákot és Mosken rájött, hogy mégis Daniel fekszik előttünk, mindketten csak bámultak némán, én pedig alig tudtam uralkodni magamon, nehogy kirobbanjon belőlem ez az újfajta nevetés, és leleplezzen bennünket Daniellel.

Kilencvennyolcadik fejezet

Katonai kórház, Leningrád, 1944. január 17.

Az orosz gépróí ledobott kézigránát eltalálta Dale sisakját, majd a jégre esve tovább pörgött, mi pedig próbáltunk elmenekülni. Én feküdtem a legközelebb hozzá, és egészen biztos voltam benne, hogy Moskennel és Daléval együtt mindhárman odaveszünk. Furcsa, de az utolsó gondolatom az volt, hogy ez az egész tényleg csak a sors iróniája lehet, ugyanis épp az imént mentettem meg Moskent attól, hogy Dale, ez a szerencsétlen ördög, lelője, és ezzel pontosan két teljes perccel hosszabbítottam meg szakaszvezetőnk életét. De az oroszok szerencsére siralmas gránátokat gyártanak, úgyhogy bár mindhárman megsebesültünk, de túléltük. Én összezúzott lábbal, és egy homlokomba fúródott gránátszilánkkal úsztam meg, ami előbb a sisakomat is átütötte.

Különös véletlen folytán Signe Alsaker nővér kórtermébe kerültem, aki Daniel jegyese volt. Először nem ismert fel, de délután odajött az ágyamhoz, és norvégul beszélt hozzám. Nagyon szép volt, azonnal úgy éreztem, el akarom jegyezni.

Olaf Lindvig is ebben a kórteremben fekszik. Fehér katonai kabátja az ágya mellett lóg, fogalmam sincs róla, miért, talán hogy amint orvosolták a sebeit, egyenesen a frontra indulhasson, vissza a kötelességéhez. Nagy szükség lenne most az ilyen emberekre, mint Lindvig – ide hallatszik, ahogy az oroszok tüzérsége közeleg. Azt hiszem, egyik éjszaka rosszat álmodott, mert sikoltozni kezdett, Signe nővér pedig odajött hozzá. Adott neki valami injekciót, biztosan morfint. Amikor Lindvig újra elaludt, észrevettem, hogy Signe megsimogatta a haját. Olyan gyönyörű volt, hogy legszívesebben odahívtam volna az ágyamhoz, hogy elmondjam neki, ki vagyok, de nem akartam megrémíteni.

Ma azt mondták, hogy átküldenek nyugatra, mert itt nincs elég gyógyszer. Erről senki nem beszél, de a lábam gennyesedik, az oroszok pedig egyre közelednek, és tudom, ez az egyetlen esélyem, hogy megmeneküljek.

Kilencvenkilencedik fejezet

Bécsi–erdő, 1944. május 29.

...a legszebb és legokosabb nő, akivel életem során találkoztam. Lehet az ember egyszerre két nőbe szerelmes? Igen, biztosan.

Gudbrand megváltozott, ezért Daniel becenevét, az Úriást használom. Helena is jobban szereti, a Gudbrandot nagyon furcsának és idegennek találja.

Amikor a többiek elalszanak, verseket írok, de nem vagyok valami nagy poéta. A szívem azonnal hevesebben kalapál, ha csak megjelenik az ajtóban, de Daniel azt mondja, hogy ha egy nő szívét meg akarjuk nyerni, akkor nyugodtan, szinte hidegen kell viselkedni, mint amikor legyet akarunk fogni. Csendben kell ülni, lehetőleg egészen más irányba fordulva. És amikor a légy lassan bízni kezd bennünk, leszáll elénk az asztalra, egyre közelebb jön, mintha szinte könyörögne, hogy kapjuk el – akkor kell villámgyorsan lecsapni rá, határozottan és magabiztosan. Ez a legfontosabb az egészben. Nem a gyorsaság a lényeg, hanem a hit, hogy el tudod kapni a legyet. Csak egyszer próbálkozhatsz – és akkorra már mindennek készen kell állnia. Ezt Daniel mondta.

Századik fejezet

Bécs, 1944. június 29.

...úgy aludt, mint egy kisgyermek, amikor kibontakoztam a karjaiból. A bombatámadás már véget ért, de mivel késő éjjel volt, az utcák teljesen néptelenek voltak. Megkerestem a kocsit, amivel a „Három Huszárnál" parkoltunk le. A hátsó ablaka betört, egy tégla pedig behorpasztotta a tetejét, de szerencsére semmi egyéb baja nem esett. Olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, visszahajtottam a kórházba.

Tudtam, hogy már késő, már semmit sem tehetek Helenáért és magamért, hiszen olyan események fogságában vergődünk, amelyekre semmi befolyásunk nincs. Helenának, hogy gondoskodhasson családjáról, férjhez kell mennie ehhez az orvoshoz, Christopher Brockhardhoz, ehhez a korrupt emberhez, akinek a határtalan önzése (amit ráadásul képes szerelemnek nevezni!) pontosan a szerelem lényegét sérti. Hát, nem látja, hogy az ő szerelmét egészen más hajtja, mint Helenáét? Nekem fel kell áldoznom azt az álmomat, hogy Helenával élhessek, de annyit megtehetek, hogy olyan életet biztosítok neki, ami ha nem is boldog, de legalább tisztességes, és amelyben nem kell eltűrnie azt a megaláztatást, amibe Brockhard akarja kényszeríteni.

A gondolatok úgy cikáztak a fejemben, mint ahogy az éjszakában száguldottam a város utcáin keresztül, melyek éppen olyan kuszák és zavarosak voltak, mint maga az élet. De a kezemet és a lábamat Daniel vezette.

...észrevette, hogy az ágya szélén ülök, és hitetlenkedő arccal bámult rám.

– Mit keres maga itt?

– Christopher Brockhard, maga egy csaló, és ezért halálra ítélem – suttogtam. – Felkészült? Nem hiszem, hogy felkészült volna. Az emberek sohasem állnak készen a halálra, mind azt hiszik, hogy örökké fognak élni. Remélem, még látta a plafon felé spriccelő' vér szökőkútját, és még hallotta, ahogy a cseppek visszacsapódnak az ágyneműre. De leginkább azt remélem, tudatában volt annak, hogy megfog halni. A ruhásszekrényéből kivettem egy öltönyt, egy pár cipőt és egy inget, és összegöngyölve a hónom alá szorítottam őket. Aztán kirohantam a kocsihoz, beindítottam...

... még mindig aludt. A váratlan esőtől csuromvizes és hideg volt a testem, amikor visszabújtam mellé a lepedő alá. Helena teste melegített, mint egy kályha, és halkan felnyögött, amikor hozzásimultam. Igyekeztem bőre minden centiméterét befedni testemmel és bebeszélni magamnak, hogy mindez örökké tarthat, és próbáltam nem figyelni az időre. Már csak órák voltak hátra a vonat indulásáig. És már csak órák kérdése volt az is, hogy az egész országban körözött gyilkossá váljak. Nem tudták, hogy mikor utazom el és milyen útvonalon, de azt tudták, hová tartok – és készen akartak állni, mire Oslóba érek. Próbáltam Helenát olyan szorosan ölelni, hogy egy egész életen át kitartson.

Harry felriadt a csengőre. Vajon már többször is szólt? Megkereste a kaputelefont, és beengedte Webert.

– Közvetlenül a sportközvetítések után ezt utálom a legjobban – lihegte Weber, amikor mogorva arccal betrappolt, és az utazóbőröndöt a padlóra állította. – Május tizenhetedike, az egész ország nemzeti kábulatban, az utak lezárva, úgyhogy az egész központot meg kell kerülnöd, ha el akarsz jutni valahová. Édes Istenem! Hol kezdjem?

– Egészen biztosan használható ujjlenyomatokat találsz a kávéskannán a konyhában – javasolta Harry. – Beszéltem egy bécsi kollégával, aki teljes gőzzel kutat egy adag ujjlenyomat után 1944–ből. Magaddal hoztad a szkennert és a PC–t? Weber megveregette az utazóbőröndöt.

– Nagyszerű. Ha kész vagy az ujjlenyomatok szkennelésével, akkor rácsatlakoztathatod a mobiltelefonomat a PC–re, és küld át a Fritz név alatt szereplő bécsi mail–címre. Már várja, hogy összevethesse a náluk lévő ujjlenyomatokkal, és azonnal visszajelzést ad nekünk. Alapvetően ennyiről lenne szó, nekem át kell olvasnom néhány papírt a nappaliban.

– És miről...?

– NBSZ–es ügy – mondta Harry.

„Need to know only."[46]

– Ó, valóban? – Weber az ajkába harapott, és kutató pillantást vetett Harryra, aki egyenesen a szemébe nézett, és várt. – Tudod mit, Hole? – szólalt meg végül Weber. – Jó, hogy vannak még nálunk néhányan, akik mindig profiként viselkednek.

Százegyedik fejezet

Hamburg, 1944. június 30.

Miután megírtam a levelet Helenának, kinyitottam a kulacsomat, kiráztam belőle Sindre Fauke összetekert papírjait, és beletettem a levelet. A szuronnyal belekarcoltam Helena címét az oldalába, és kimentem az éjszakába. Ahogy kiléptem az ajtón, azonnal megcsapott a forróság. A szél tépkedte az egyenruhámat, az ég piszkossárga kupolaként borult fölém, és csak a lángok távoli bömbölése, a szétrobbanó üvegek hangja és a menedéket hiába kereső emberek sikoltozása zengett a fülemben. Nagyjából ilyennek képzeltem a poklot. A bombák már nem zuhogtak a városra. Végigmentem egy utcán, ami nem volt utca többé, csupán egy aszfaltcsík, ami a romhalmazokkal szegélyezett, nyílt teret szelte keresztül. Egyedül egy elszenesedett fa állt még, és az ég felé nyújtogatta fekete, göcsörtös ujjait. És egy lángba boridt ház, innen hallatszottak a sikolyok. Amikor annyira közel értem hozzá, hogy a forróság már a tüdőmet égette, megfordultam és a tenger felé indultam. Ott bukkant fel a rémült, fekete szemű, kicsi lány. Az egyenruhám kabátját rángatta és a hátam mögött sikoltozott zokogva.

– Meine Mutter! Meine Mutter![47]

Továbbindultam, hiszen semmit sem tehettem – láttam a legfelső emeleten a lángokban álló ablakkeretbe kapaszkodó emberi csontvázat. De a kislány tovább követett, és egyre csak sikoltozott elkeseredetten, hogy segítsek az anyján. Próbáltam szaporázni a lépteimet, de gyerekkarjaival szorosan átölelt, mintha soha többé nem akarna elengedni, így végül magammal vonszoltam lefelé, a hatalmas lángtenger irányába. Így mentünk tovább, egy különös pár, két ember egymáshoz láncolva a megsemmisülés felé vezető úton. Sírtam, igen, sírtam, de a könnyeim éppoly gyorsan elpárologtak, mint ahogy jöttek. Nem tudom, melyikünk állt meg végül, és emelte karjára a kislányt, de megfordultam, felvittem a gyereket a kikötői hálóterembe, és becsavartam a takarómba. Aztán az egyik ágyból kihúztam a matracot, és lefeküdtem mellé a földre. Sosem derült ki, hogy hívták, vagy mi történt vele, mert éjszaka aztán eltűnt. De tudtam, hogy megmentette az életemet. Mert a remény mellett döntöttem.

Egy halott városban ébredtem. A lángok nagy része még mindig lobogott, a kikötő romokban, és a hajók, amelyek ellátmányt hoztak, vagy a sebesültek kimenekítésre jöttek, kinn maradtak a vízen, mert nem volt hova kikötniük.

Csak estére sikerült a mentőcsapatoknak felszabadítani egy helyet, ahová kiköthettek a hajók, hogy a legénység ki – és berakodhasson. Egyiktől a másikig mentem, míg rá nem akadtam egy Norvégiába készülő hajóra, ami az Anna nevet viselte, és cementet szállított Trondheimbe. Az úti céljuk teljesen megfelelt, mivel arra számítottam, hogy a körözési papírokat oda már nem juttatják el. A megszokott német rendet káosz váltotta föl, és a parancsok sem voltak kifejezetten következetesek. Úgy tűnt, a galléromon lévő SS–jelzés mégiscsak hatott valamennyire, mert nem okozott semmi gondot, hogy feljussak a hajóra és meggyőzzem a kapitányt arról, hogy a menetparancs, amit felmutattam neki, azt tartalmazza, hogy haladéktalanul Oslóba kell érnem, és a jelenlegi helyzetben az tűnik a legésszerűbb megoldásnak, ha az Anna fedélzetén elhajózom Trondheimbe, onnan pedig vonattal utazok tovább Oslóba.

Az út három napig tartott, utána lesétáltam a hajóról, és amikor felmutattam a papírjaimat, egyszerűen tovább is intettek. Aztán felültem az Oslóba induló vonatra. Az út négy napig tartott. Mielőtt leszálltam a vonatról, kimentem a mosdóba, és felvettem a Christopher Brockhardtól szerzett ruhákat. Aztán felkészültem az első kísérletre. Végigmentem a Karl Johans gatén, szemerkélt az eső és nagyon meleg volt. Két lány jött velem szembe, karonfogva, és hangosan kuncogtak, amikor elhaladtak mellettem. A hamburgi pokol mintha fényévekre lett volna. A szívem ujjongott. Visszatértem szeretett hazámba, és másodszor is újjászülettem. A Continental Hotel portása alaposan áttanulmányozta a papírjaimat, aztán a szemüvege fölött rám nézett, és így szólt: – Isten hozta nálunk, Fauke úr. És miközben ott feküdtem a sárga hotelszoba ágyán, a plafont bámulva és a város hangjait hallgatva, új nevemet ízlelgettem. Sindre Fauke. Szokatlan volt, de aztán úgy döntöttem, menni fog. Menni fog.

Százkettedik fejezet

Nordmarka, 1944. július 12.

...egy férfi, Even Juulnek hívják. Úgy tűnik, a többi ellenállóhoz hasonlóan ő is elhitte a történetemet. Persze, miért is ne tette volna? Az igazságot, hogy a fronton harcoltam és gyilkosságért köröznek, még mindig nehezebb lett volna lenyelni, mint azt, hogy a keleti frontról dezertáltam, és Svédországon keresztül jutottam vissza Norvégiába. Ezenkívül az informátoraik is utánanéztek annak, amit mondtam, és azt a megerősítést kapták, hogy valóban jelentették egy Sindre Fauke nevű személy eltűnését, aki valószínűleg átállt az oroszokhoz. A németek aztán rendet tartanak a dolgaik közt!

Átmeneti amerikai neveltetésemnek köszönhetően nincs semmilyen tájszólásom, de nem is tette szóvá senki, hogy Sindre Faukeként milyen gyorsan levetkőztem a gudbrandsdali dialektusomat. Egy aprócska településről származom, de ha mégis felbukkanna valaki a fiatalkoromból (Fiatalkor! Édes Istenem, csak három év telt el, de mintha egy fél emberöltő lett volna!), meg vagyok róla győződve, hogy biztosan nem ismerne fel, annyira másnak érzem most magam!

Attól sokkal jobban tartok, hogy olyasvalaki bukkan fel, aki az igazi Sindre Faukét ismerte. Szerencsére ő még egy nálam is félreesőbb helyről származik, viszont vannak rokonai, akik azonosíthatják.

Ma éppen ezeken a dolgokon törtem a fejemet, amikor legnagyobb ámulatomra azt a parancsot kaptam, hogy likvidáljam az egyik saját (mármint Faukéét) NS–hívő bátyámat. Ez bizonyára egy teszt, amivel ki akarják deríteni, hogy valóban oldalt váltottam–e, vagy csak be akarok szivárogni közéjük. Daniel és én majdnem nevetésben törtünk ki – mintha csak a saját fejünkből pattant volna ki az ötlet. Tulajdonképpen arra kérnek, hogy takarítsam el az útból azokat az embereket, akik leleplezhetnének! Teljesen megértem, hogy ennek a katonásdinak a vezetői azt hiszik, hogy a testvérgyilkosság iszonyú dolog, hiszen honnan tudnának bármit is ebben a védett erdőben a háború brutalitásáról? Mégis úgy döntöttem, hogy szavukon fogom őket, még mielőtt meggondolják magukat. Amint besötétedett, lementem a városba, elhoztam a szolgálati pisztolyomat, ami az egyenruhámmal együtt a pályaudvar csomagmegőrzőjében volt, és ugyanazzal az éjszakai vonattal, amivel Oslóba érkeztem, elindultam észak felé. Tudtam a település nevét, aminek közelében Sindréék tanyája feküdt, így csak meg kellett kérdeznem...

Százharmadik fejezet

Oslo, 1945. május 13.

Egy újabb különös nap. Az ország még mindig a szabadság mámorában úszik, és ma, egy kormánydelegáció kíséretében, megérkezett Oslóba Olav trónörökös. Nem bírtam lemenni a kikötőbe, hogy megnézzem, de ahogy hallottam, legalább a fél város ott tülekedett. Ma civilben mentem fel a Karl Johans gatéra, és a „katonabarátaim" nem értették, hogy miért nem parádézom hozzájuk hasonlóan az ellenállók „egyenruhájában" és ünnepeltetem hősként magam. Ez most bizonyára mágnesként vonzaná a fiatal hölgyeket. Persze, a nők és az egyenruhák – ha nem csal az emlékezetem, a hőiteket 1940–ben is igencsak elbűvölték a zöld uniformisok.

Felmentem a királyi palotához, hogy megnézzem, hátha megmutatja magát a trónörökös az erkélyen, és szól néhány szót. Mások is gyülekeztek már. A palota előtt éppen őrségváltás volt, amikor megérkeztem. Ez is csak egy nyomorúságos színjáték, német mintára, mégis ujjong mindenki.

Abban bíztam, hogy a trónörökös majd lehűti ezeket az úgynevezett jó norvégokat, akik öt éven keresztül csak csendben ültek a babérjaikon, és kisujjukat sem mozdították sem az egyik, sem a másik oldalon, most viszont teli torokból követelik a hazaárulók megbüntetését. Azt hiszem ugyanis, hogy a trónörökös megért bennünket, mert ha igazak a hírek, ő volt az egyetlen a királyi házból és a kormányból, aki a kapituláció idején valami tartást mutatott és felajánlotta, itt marad a népével és osztozik sorsukban. De a kormány lebeszélte erről, mert tudták, hogy a királyra és rájuk is rossz fényt vetne, ha a koronaherceget ott hagynák az országban, miközben ők elmenekülnek.

Igen, abban bíztam, hogy az ifjú trónörökös (aki „az utolsó napok szentjeivel" ellentétben tudja, hogyan kell az egyenruhát viselni!) elmagyarázza a nemzetnek, hogy a frontkatonák milyen szolgálatot teljesítettek, különösen amióta ő maga is láthatta, hogy a bolsevikok kelet felől milyen veszélyt jelentettek és jelentenek még ma is országunkra. Állítólag 1942 elején, miközben mi, katonák, a keleti frontra készültünk, tárgyalásokat folytatott Roosevelt elnökkel, és aggodalmát fejezte ki az oroszok Norvégiára vonatkozó tervei miatt. Zászlók lobogtak, néhányan énekeltek, én pedig még sosem láttam zöldebbnek a királyi palota parkjának fáit. De a trónörökös ma nem jött ki az erkélyre. Még türelemmel kell lennem.

– Most telefonáltak Bécsből. Az ujjlenyomatok egyeznek.

Weber a nappali ajtajában állt. – Nagyszerű – mondta Harry, és szórakozottan bólintott, miközben tovább olvasott. – Valaki belehányt a szemetesbe – folytatta Weber. – Az illető nagyon beteg lehet, mert a hányás nagyja vér volt. Harry megnedvesítette a hüvelykujját, és a következő oldalra lapozott.

– Aha... Csend.

– Ha van még valami, amiben...

– Köszönöm a segítségedet, Weber, ez volt minden.

– Weber bólintott, de továbbra is az ajtóban cövekelt.

– Nem akarsz körözést kiadni? – kérdezte végül.

Harry felemelte a fejét, és továbbra is szórakozottan bámult Weber irányába. – Minek? – Ja, most jut eszembe, hogy erről én nem is tudok semmit – mondta Weber.

– És főleg „I don't need to know. "[48]

Harry elmosolyodott, talán az idősebb rendőr megjegyzésén. – Nem, tényleg nem – mondta. Weber türelmesen várta a folytatást, de hiába. – Ahogy akarod, Hole. Hoztam egy Smith & Wessont. Meg van töltve, és van mellé még egy tár. Kapd el! Harry még éppen időben nézett fel, hogy elkapja a felé repülő fekete tokot. Kinyitotta, és kivette belőle a revolvert. Be volt olajozva, a frissen tisztított acél tompán verte vissza a fényt. Még szép. Hiszen Weber saját fegyvere volt.

– Kösz a segítséget, Weber – mondta Harry.

– Ne csinálj semmi hülyeséget!

– Igyekszem. És... szép napot!

Weber felhorkant a jókívánság hallatán. Amikor kidübögött a lakásból, Harry már visszamerült az olvasásba.

Száznegyedik fejezet

Oslo, 1945. augusztus 27.

Árulás–árulás–árulás! Kővé dermedve ültem a hátsó padok takarásában, amikor a jegyesemet bevezették, és ő a vádlottak padjára ülve gyors, félreérthetetlen mosollyal ajándékozta meg Even Juult. Ez a kis mosoly elmondott mindent, de én csak ültem ott, mint akit odaszögeztek, képtelen voltam bármire, csak hallgattam a tárgyalást, és bámultam. És szenvedtem. Még egy ilyen hazugot! Even Juul nagyon jól tudta, hogy Signe Alsaker kicsoda, még én meséltem neki róla. Juult nem hibáztatom, mert ő azt hiszi, hogy Daniel Gudeson halott, de Signe! Ő örök hűséget esküdött! Igen, megismétlem még egyszer: csalás! És a trónörökös egy szót sem szólt. Senki nem mondott semmit. Az Akerhus erődnél olyan férfiakat lőttek agyon, akik az életüket kockáztatták Norvégiáért. A lövések visszhangja egy másodpercig a város fölött lebegett, aztán eltűnt, és még annál is nagyobb lett a csönd, mint azelőtt volt. Mintha mi sem történt volna.

Az előző héten azt az értesítést kaptam, hogy az ügyemet befejezettnek tekintik, mivel hőstetteim túlsúlyba kerültek az általam elkövetett bűnökkel szemben. Potyogtak a könnyeim a nevetéstől, miközben a levelet olvastam. Hiszen ezek nagyobb hőstettnek tekintik annak a négy fegyvertelen gudbrandsdali parasztnak a meggyilkolását, mint azt az állítólag gátlástalan, bűnös cselekedetemet, hogy a hazámat védtem Leningrádnál! A falhoz vágtam egy széket, mire a főbérlő bekopogtatott, úgyhogy bocsánatot kellett kérnem. Ez kétségbeejtő.

Éjszakánként Helenáról álmodom. Csak róla. Meg kell próbálnom elfelejteni. És a trónörökös egy szót sem szólt. Ezt nem lehet elviselni, azt hiszem...

Harry újra az órájára nézett. Gyorsan átlapozott néhány oldalt, majd a pillantása egy ismerős névre siklott.

Százötödik fejezet

Schrøder vendéglő, 1948. szeptember 23.

... üzleti tevékenység ígéretes jövőbeli kilátásokkal. Ma azonban bekövetkezett, amitóí régóta tartottam.

Az újságom mellett üldögéltem, amikor arra eszméltem, hogy valaki az asztalom mellett áll, és engem figyel. Felemeltem a fejemet, és megfagyott az ereimben a vér! A mellettem álló férfi egy kicsit lerobbantnak tűnt. A ruhája kopott, és nincs meg az az egyenes, kissé merev tartása sem, amire emlékeztem – olyan volt, mintha már nem a régi önmaga lenne. Ennek ellenére azonnal felismertem jó öreg szakaszvezetőnket, a küklopszszemű férfit.

– Gudbrand Johansen – szólalt meg Edvard Mosken.

– Az a hír járta, hogy meghaltál.

– Méghozzá Hamburgban.

Sejtelmem sem volt róla, hogy mit mondjak, vagy mit tegyek. Csak annyit tudtam, hogy a velem szemben helyett foglaló férfi letartóztathat, mint hazaárulót, sőt, akár halálra is ítéltethet!

Mire meg bírtam szólalni, a szám egészen kiszáradt. Azt mondtam, hogy persze, nagyon is élek, és hogy időt nyerjek, elmeséltem neki, hogy egy bécsi kórházba kerültem fej – és lábsérüléssel. Aztán én is megkérdeztem tőle, hogy mi történt vele. Elmesélte, hogy őt hazaküldték, és a Sinsen Katonai Kórházba került, pont oda, ahová engem is vezényeltek. A legtöbb hazatért frontkatonához hasonlóan őt is három év börtönbüntetésre ítélték hazaárulásért, de két és fél év után kiengedték.

Beszélgettünk még erról–arról, én pedig egy idő múlva kezdtem egy kissé megnyugodni. Meghívtam egy sörre, és az építőipari üzletről meséltem neki, amivel foglalkoztam. Elmondtam neki a véleményemet arról, hogy az olyanoknak, mint mi, talán az a legjobb, ha önálló vállalkozásba kezdünk, mert a legtöbb vállalat nem hajlandó egykori frontkatonákat alkalmazni (különösen azok a cégek nem, akik a háború alatt együttműködtek a németekkel).

– Te sem? – kérdezte.

Elmondtam neki, hogy rajtam sem segített sokat, hogy átálltam a „helyes" oldalra, mivel én is német egyenruhát hordtam. Mosken ajkán egész idő alatt egy kis félmosoly játszott, és végül nem tudta tovább tartani magát. Elmondta, hogy hosszú ideig mindent elkövetett, hogy rám találjon, de Hamburgban az összes nyom megszakadt. Már majdnem feladta, amikor egy nap megakadt a szeme Sindre Fauke nevén egy ellenállókról szóló újságcikkben. Ez újra felkeltette az érdeklődését, kiderítette, hogy hol dolgozik Fauke, és felhívta a munkahelyét, ahol valakitől azt a tippet kapta, hogy nézze meg a Schrøderben, hátha ott van. Újra kővé dermedtem, és arra gondoltam, hogy akkor most jön. De Mosken egész mást mondott, mint amire készültem:

– Meg sem tudtam neked rendesen köszönni, hogy annak idején megakadályoztad, hogy Hallgrim Dale lelőjön. Megmentetted az életemet, Johansen. Elképedve vállat vontam, semmi egyébre nem voltam képes. Mosken úgy gondolta, azzal, hogy megmentettem az életét, bebizonyítottam, hogy erkölcsös ember vagyok. Pedig, mint mondta, lett volna rá okom, hogy a halálát kívánjam. Ha Sindre Fauke holtteste előkerül, ő bebizonyíthatta volna, hogy gyilkos vagyok! Erre csak bólintani tudtam. Aztán Mosken rám nézett, és megkérdezte, hogy félek–e tőle. Tudtam, hogy nincs vesztenivalóm, ezért elmeséltem neki az egészet úgy, ahogy történt.

Mosken hallgatott, küklopszszemét időről időre rám emelte, hogy megbizonyosodjon róla, nem hazudok–e, de látta, hogy nagyrészt igazat mondtam. Amikor befejeztem, rendeltem még egy sört mindkettőnknek. Mosken is mesélt magáról, elmondta, hogy a felesége talált magának egy másik fickót, aki gondoskodott róla és a fiukról, amíg ő a börtönben volt. Megértette a feleségét, és talán a kis Edvardnak is jobb, hogy nem egy hazaáruló gyermekeként kell felnőnie. Mosken rezignáltnak tűnt. Azt mondta, hogy szívesen próbálkozna a fuvarozási szakmában, de egyetlen sofőrállást sem kapott meg, amire eddig pályázott.

– Vegyél magadnak egy saját teherautót – mondtam neki. – Vágj bele bátran egyedül! – Nincs hozzá pénzem – mondta, és egy gyors pillantást vetett rám. Kezdett derengeni. – És a bankok sincsenek különösebben odáig az egykori frontkatonákért. Azt hiszik, hogy egytől egyig gonosztevők vagyunk.

– Félretettem egy kis pénzt – mondtam.

– Adok neked kölcsön.

Elutasította, de tudtam, hogy az ügyet elintézettnek tekinthetem.

– Természetesen kamatot is fizetsz majd! – mondtam, mire felderült az arca. Aztán újra elkomolyodott, és azt mondta, hogy ez talán mégis túl költséges lenne számára, mert beletelik egy jó időbe, mire képes lesz a saját lábára állni. Elmagyaráztam neki, hogy a kamat igazából csak szimbolikus lesz. Rendeltem még egy–egy sört, és miután ezt is megittuk és hazaindultunk, kezet ráztunk a megállapodásra.

Százhatodik fejezet

Oslo, 1950. augusztus 3.

Egy Bécsben lepecsételt levelet találtam a postaládában. Magam elé fektettem a konyhaasztalra, és csak néztem. A feladó helyén Helena neve és címe állt. Még májusban küldtem egy levelet a II. Rudolf Kórháznak, abban a reményben, hogy valaki tudja, hol tartózkodik most Helena, és továbbítja neki a levelemet. Arra az esetre, ha illetéktelen kezek bontanák fel, nem írtam benne semmi olyasmit, ami bármelyikünkre nézve veszélyt jelenthetne, és természetesen nem a valódi nevemet használtam. Remélni sem mertem, hogy választ kapok. Persze valahol a lelkem mélyén mégiscsak nagyon vártam Helena válaszát, és szerettem volna, ha nem az lenne benne – amire egyébként nagy eséllyel számíthattam –, hogy férjez ment, és gyermekei vannak. Nem, ezt nem akartam. Annak ellenére sem, hogy annak idején én magam kívántam ezt neki, amikor elengedtem.

Édes Istenem, olyan fiatalok voltunk, ő még csak tizenkilenc éves volt! És most, ahogy itt tartom a levelet a kezemben, hirtelen az egész annyira valószerűtlennek tűnik, mintha a borítékon lévő finom kézírásnak semmi köze nem lenne ahhoz a Helenához, akiről hat éven keresztül álmodoztam. Remegő ujjakkal bontottam fel a borítékot, és kényszeríttetem magam, hogy a legrosszabbra számítsak. A levél hosszú volt, és bár csak néhány órával ezelőtt olvastam először, minden szavát betéve tudom.

Drága Úriás!

Szeretlek. És tudom, hogy amíg élek, szeretni foglak, de ami még különösebb – úgy érzem, már akkor is szerettelek, mielőtt megismertelek. Amikor megkaptam a leveledet, sírtam a boldogságtól, és...

Harry a papírokkal a kezében kiment a konyhába, megkereste a kávét a mosogató fölötti szekrényben, feltette a kávéfőzőt a tűzhelyre, és mindeközben tovább olvasott. A boldog, és mégis nehéz, szinte fájdalmas találkozásról egy párizsi hotelszobában. Másnap eljegyezték egymást. Innentől kezdve Gudbrand egyre kevesebbet írt Danielről, végül úgy tűnt, hogy egészen el is tűnt az életéből. Ehelyett egy szerelmespárról írt, akik Christopher Brockhard meggyilkolása miatt még mindig nyakukban érezték üldözőik lihegését. A titkos találkozásokról Koppenhágában, Amszterdamban és Hamburgban. Helena ismerte Gudbrand új személyazonosságát, de vajon tudta–e a teljes igazságot a fronton történt gyilkosságról és a Fauke család kiirtásáról? Nem úgy tűnt.

A szövetségesek kivonulása után jegyezték el egymást, és Helena 1955–ben egy olyan Ausztriának fordított hátat, amely meggyőződése szerint hamarosan újra azoknak a „háborús bűnösöknek, antiszemitáknak és fanatikusoknak a kezére kerül, akik semmit sem tanultak a hibáikból".

Oslóban telepedtek le, ahol Gudbrand, még mindig Sindre Fauke neve alatt, tovább vitte kis üzletét. Még ugyanabban az évben egy katolikus paptól áldást kértek házasságukra. A kis szertartást a holmennkollveieni kertben tartották, a hatalmas villa kertjében, amit éppen akkor vásároltak abból a pénzből, amit Helena a bécsi üzletéért kapott. Boldogok voltak. Harry csak most hallotta meg a víz buzogását, és elképedve látta, hogy a kávé kifutott.

Százhetedik fejezet

Rikshospitalet, 1956

Helena olyan sok vért vesztett, hogy egy kis ideig az élete is veszélyben forgott, de szerencsére még időben beavatkoztak. A gyermeket elvesztettük. Helena persze vigasztalhatatlan volt, hiába ismételgettem egyre, hogy még nagyon fiatal, és még nagyon sok esélyünk van. Az orvos sajnos nem volt ennyire optimista. Azt mondta, hogy a méhe...

Száznyolcadik fejezet

Rikshospitalet, 1967. március 12.

Kislány. Rakel lesz a neve. Én csak sírtam és sírtam, Helena pedig megsimogatta az arcomat, és azt mondta, hogy Isten útjai...

Harry visszament a nappaliba és megdörgölte a szemét. Hogyhogy nem kapcsolt azonnal, amikor meglátta Helena képét Beatrice szobájában? Anya és lánya. Hiszen messziről látszik a hasonlóság. Valószínűleg éppen a távolság volt a válasz. Hiszen mindenhol Rakelt látta: az utcákon szembejövő nők arcában, az összes tévéadón, a kávézó pultja mögött. Akkor miért lett volna épp az olyan különösen feltűnő, hogy egy gyönyörű nő régi fotóján is az ő arcát látja? Most fel kellene hívnia Møllert, hogy megerősítse, amit Gudbrand Johansen, alias Sindre Fauke írt? Tényleg szükség van erre? Nem, most még nem.

Újra az órájára pillantott. Miért nézegeti folyton? Más oka is van, hogy annyira siet, vagy csak az, hogy le ne késsé a tizenegy órás találkozót Rakellel? Ellen biztosan tudná a választ, de ő nem volt itt, hogy segítsen, neki pedig most nincs ideje kigondolni a választ. Pontosan ez az, nincs idő.

Előre lapozott egészen 1999. október hetedikéig. Már csak néhány oldal volt hátra a kéziratból. Észrevette, hogy egészen izzadt a tenyere. Ugyanazt érezte, mint amit Rakel apja, amikor megkapta Helena levelét – valamiféle ellenszenvet azzal szemben, amivel hamarosan elkerülhetetlenül szembesülnie kell.

Százkilencedik fejezet

Oslo, 1999. október 7.

Meg fogok halni. Mindazok után, amin keresztülmentem, nagyon furcsa azzal szembesülni, hogy az emberek többségéhez hasonlóan egy teljesen átlagos betegség adja meg majd a kegyelemdöfést. Hogy fogom ezt Rakel–nek és Olegnek elmondani? A Karl Johans gatén sétáltam és rájöttem, hogy az élet, ami Helena halála óta annyira értéktelennek tűnt, hirtelen nagyon sokat kezdett jelenteni a számomra. Nem mintha nem vágytam volna rá, hogy újra találkozhassak Helenával, hanem azért, mert olyan sokáig elhanyagoltam földi feladatomat, hogy hamarosan kifutok az időből. Ugyanazon a kavicsos emelkedőn megyek felfelé, mint 1945. május tizenharmadikán. A trónörökös még mindig nem jött ki az erkélyre, hogy megértésének hangot adjon. Ő csupán az összes többit érti meg, akiknek nincs könnyű dolguk. Nem hiszem, hogy kijön. Azt hiszem, elárult.

Végül elaludtam egy fa alatt, és egy hosszú, különös álmom volt, olyan, mint egy jelenés. És amikor magamhoz tértem, az én öreg barátom is felébredt. Daniel visszatért. És tudom, mit akar.

Az Escort panaszosan felnyögött, amikor Harry durván megrántotta a sebességváltót, majd sebzett vadként üvöltött fel, amikor üresjáratban tövig nyomta a gázpedált. Egy østerdali népviseletbe öltözött férfi óvatoskodott át a gyalogátkelőn a Vibes gate és a Bogstadveien kereszteződésénél, és éppcsak megúszta, hogy a kocsi egy absztrakt mintájú gumiabroncs–lenyomattal lássa el harisnyás vádliját. A Hegdehaugsveien városba vezető sávjában kígyózott a sor, úgyhogy Harry átvágott a szemközti sávba, miközben egyik kezével a dudára tenyerelt, és csak remélte, hogy a szembejövő autósoknak lesz annyi lélekjelenlétük, hogy kitérjenek előle. Épp vett egy balkanyart, amikor egy villamos hirtelen az útját állta. Épphogy csak sikerült félrerántania a kormányt, de így sem tudta elkerülni, hogy neki ne csapódjon az oldalának. A visszapillantó tükör egy rövid csattanással eltűnt, a villamos oldalát végigmaró kilincs pedig hosszan és fülsiketítőén csikorgott.

– A francba, a francba!

Végre úrrá lett a helyzeten, az autó kerekei kiszabadultak a villamossínek közül, és az aszfaltra visszatérve továbbszáguldottak a kővetkező lámpa felé.

Zöld, zöld, sárga.

Beletaposott a gázba, tenyerét továbbra is a kormány közepén tartotta azzal a hiú reménnyel kecsegtetve magát, hogy egy harsogó autókürt május tizenhetedikén negyed tizenegykor feltűnést kelthet Oslo központjában. Aztán felordított, rátaposott a fékre, és miközben az Escort kétségbeesetten igyekezett az anyaföldhöz tapadni, az összes üres kazettatok, cigarettásdoboz, valamint maga Harry is előrezuhant. Amikor a kocsi végre megállt, a férfi csúnyán odakoppant a szélvédőhöz. A kocsi előtt egy csapat zászlót lengető, ujjongó gyerek lepte el a zebrát. Harry a homlokát dörzsölgette. A királyi palota parkja közvetlenül előtte terült el, a palotához vezető gyalogúton tömegesen vándoroltak az ünneplő emberek. A mellette lévő sávban álló nyitott tetejű kabrióban a rádió éppen a szokásos, minden évben egyforma élő közvetítést harsogta:

– És az erkélyről már ott integet a királyi család a felvonuló gyerekeknek és a palota előtti téren gyülekező tömegnek. Különösen nagy ováció fogadja az USA–ból éppen hazaérkezett, népszerű trónörököst, aki...

Harry kiengedte a kuplungot, gázt adott és óvatosan megcélozta a palota parkját átszelő út előtti járdaszegélyt.

Száztizedik fejezet

Oslo, 1999. október 16.

Újra nevetésben törtem ki. Természetesen Daniel nevetett. Nem is meséltem még, hogy miután újra felébredt, az egyik első dolga az volt, hogy felhívja Signét. A Schrøderben lévő telefont használtuk. Annyira szívbemarkolóan mulatságos volt, hogy még a könnyeim is potyogtak.

Éjszaka további terveket szőttem. A legfőbb problémát még mindig az okozza, hogy hogyan szerezzem meg a fegyvert.

Száztizenegyedik fejezet

Oslo, 1999. november 15.

...a probléma végre megoldódni látszott, amikor teljesen váratlan felbukkant Hallgrim Dale. A fickó teljesen lezüllött, de ez egyáltalán nem lepett meg. Egy ideig abban reménykedtem, hogy nem ismer fel. Biztosan ő is hallotta a híreket arról, hogy a Hamburg elleni bombatámadáskor meghaltam, mert azt hitte, hogy kísértet vagyok. Persze rájött, hogy valami bűzlik, és pénzt követelt a hallgatásáért. De az a Dale, akit én ismertem, a világ minden kincséért cserébe sem volt képes tartani a száját, ezért gondoskodtam róla, hogy én legyek az utolsó ember, akivel ebben az árnyékvilágban beszélt. Nem voltam tőle túl boldog, de azt el kell ismernem, bizonyos fokú megelégedéssel töltött el, hogy a jó öreg kunsztokat még nem felejtettem el egészen.

Száztizenkettedik fejezet

Oslo, 2000. február 6.

Edvarddal ötven éven keresztül évente hat alkalommal találkoztam a Schrøder vendéglőben. Minden második hónap első keddjének délelőttjén. Ezeket az alkalmakat már akkor is szakasztalálkozónak neveztük, amikor a vendéglő még a Youngtorgetnél volt. Gyakran eltűnődtem azon, mit köt össze bennünket Edvarddal, hiszen annyira különbözőek vagyunk. Lehet, hogy csak a közös sors. Hogy ugyanazok a dolgok történtek meg velünk. Mindketten ott voltunk a keleti fronton, mindketten elvesztettük a feleségünket és mindkettőnk gyereke felnőtt már. Nem tudom. Vajon miért nem? Számomra az a tudat a legfontosabb, hogy Edvard maximálisan lojális az irányomban. Természetesen sosem felejtette el, hogy segítettem neki a háború után, és később is előfordult, hogy támogattam. Például a hatvanas évek végén, amikor az ivás és a lóverseny miatt kicsúszott a talaj a lába alól, és az egész teherfuvarozói vállalkozása ráment volna, ha nem fizetem ki a játékadósságait.

Nem, valóban nem sok maradt már az egyenes tartású katonából, akire még Leningrádból emlékszem. Idővel beletörődött abba, hogy az élet nem egészen olyan, mint amilyennek képzelte, és megpróbálta a lehető legjobbat kihozni belőle. A lovára kezdett koncentrálni, felhagyott az ivással és a szerencsejátékkal, megelégedett azzal, hogy időnként bennfentes tippeket adott az ügetőn.

Egyébként Edvard volt az, aki megemlítette, hogy Even Juul megkérdezte tőle, szerinte elképzelhető–e, hogy Daniel mégiscsak életben van. Még aznap este felhívtam Event, és megkérdeztem tőle, hogy csak nem lett–e szenilis. De Even elmesélte, hogy néhány nappal ezelőtt, amikor a hálószobában felvette a másik telefonkészüléket, meghallotta, amint egy magát Danielnek kiadó férfi halálra rémíti a feleségét. A telefonáló azt is mondta, hogy Signe Juul nem ezen a kedden hall róla utoljára. Even a háttérzajból arra következtetett, hogy a férfi egy kávézóból telefonálhatott és úgy döntött, hogy keddenként ezentúl mindig más–más kávézóban húzódik meg egészen addig, amíg meg nem találja a telefonos zaklatót. Tudta, hogy a rendőrség úgysem foglalkozna ilyen bagatell üggyel, és Signének sem említette meg, nehogy megpróbálja visszatartani őt. A kézfejemet harapdáltam, nehogy hangosan felnevessek, és sok szerencsét kívántam a vén idiótának.

Miután beköltöztem a majorstueni lakásba, nem láttam Rakelt, de rendszeresen beszéltünk telefonon. Úgy tűnik, mindketten belefáradtunk az örökös háborúskodásba. Már letettem róla, hogy megértessem vele, mit tett velem és az anyjával, amikor hozzáment ehhez az ősbolsevik családból származó oroszhoz.

– Tudom, hogy árulásnak érezted – mondta.

– De ez már régen elmúlt, ne beszéljünk többet róla.

– Nem múlt el régen. Semmi sem múlt el régen.

Oleg utánam kérdezősködött. Nagyon jó gyerek. Nagyon remélem, nem lesz olyan megátalkodott és önfejű, mint az anyja. Rakel pontosan olyan, mint Helena. Annyira egyformák, hogy könnyek szöknek a szemembe, ahogy ezeket a sorokat írom.

Edvard a jövő hétre kölcsönadta a hétvégi házát, ott fogom kipróbálni a puskát. Daniel már nagyon izgatott.

A lámpa zöldre váltott, Harry pedig gázt adott. A kocsi nagyot rándult, amikor a járdaszegély az első kerekeibe mélyedt. Az Escort egy nem túl elegáns ugrással a gyepen termett. A gyalogút tele volt emberekkel, így Harry továbbra is a füvön haladt. Átcsúszott a tó és négy fiatal között, akik egy leterített pléden reggeliztek. A visszapillantó tükörben kék fény villódzását látta. Már az őrbódéknál is hatalmas volt a tülekedés, Harry kipattant a kocsiból, és a királyi palota köré felállított kordon felé rohant.

– Rendőrség – üvöltötte, miközben próbált utat törni a tömegben. Az első sorokban állók már hajnal óta ott szobroztak, hogy elfoglalhassák a legjobb helyeket, úgyhogy némi ellenszenvvel viseltettek Harry irányában, amikor az félretaszigálta őket. Ahogy átugrott a kordonon, az egyik gárdista megpróbálta feltartóztatni, de Harry félresöpörte, előrántotta az igazolványát, és tovább botorkált a tér felé. Cipője alatt megcsikordult a kavics. Hátat fordított a felvonulásnak, ahol éppen a Semdal Általános Iskola és a Vålerenga ifjúsági zenekar masírozott el az „I'm just a Gigolo" fals hangjaira a palota erkélye alatt, ahonnan a királyi család integetett. A fényes, mosolygó arcokat és a piros–fehér–kék zászlókat pásztázta.

Szeme végigfutott a tömegen: nyugdíjasok, fényképezőgépeket csattogtató, lelkes rajongók, családapák kis kölykökkel a nyakukban, de Sindre Faukének nyoma sem volt. Vagy Gudbrand Johansennek. Esetleg Daniel Gudeson–nak.

– A francba, a francba! – ordította, leginkább a pánik miatt. De legalább a kordon előtt egy ismerős figurát fedezett fel. Civilben volt, kezében walkie–talkie, orrán napszemüveg. Úgy tűnik, mégiscsak megfogadta Harry tanácsát, hogy inkább a testület családos tagjait támogassa a Scotsman helyett.

Halvorsen!

Száztizenharmadik fejezet

Oslo, 2000. május 17.

Signe halott. Úgy végezte, mint egy áruló: egy golyóval a hamis szívében. A hosszú együtt töltött idő után megbillentem, amikor Daniel a lövés után ott hagyott. Magányos voltam és zavarodott, kétségeim támadtak, az éjszakám borzalmasan telt. És a betegség sem kímélt. Három pirulát vettem be a gyógyszerből, amiből dr. Buer csak egy szemet javasolt, de a fájdalom így is kibírhatatlan volt. Végül elaludtam, és amikor másnap felébredtem, Daniel újra a helyén volt, én pedig új erőre kaptam. Ez már majdnem az utolsó előtti szakasz, mi pedig bátran továbbmenetelünk.

Telepedj közénk a tűzhöz, nézd a lángok arany–vörös ragyogását, Melyek a győzelmet idézik, és sírig tartó hűségedet várják.

Már közeledik a nap, amikor bosszút állunk A Nagy Árulásért. Nincs bennem félelem. Természetesen az a legfontosabb, hogy az Árulás nyilvánosságra kerüljön. Ha az emlékiratokat nem a megfelelő személyek találják meg, fennáll a veszély, hogy megsemmisítik, vagy az emberek reakcióitól tartva titokban tartják. A biztonság kedvéért egy, a nemzetbiztonságiaknak dolgozó fiatal rendőrtisztet is elláttam a szükséges nyomokkal. Majd meglátjuk, mennyire intelligens, mindenesetre valami azt súgja nekem, hogy igazán tisztességes ember.

Az utóbbi napok drámaiak voltak.

Aznap kezdődött, amikor eldöntöttem, hogy leszámolok Signével. Éppen felhívtam, hogy közöljem vele, most indulok érte. Amikor kiléptem a Schrøderből, Even Juult fedeztem fel az utca túloldalán lévő nagy kávézó egész falat beborító üvege mögött. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, és továbbmentem, de tudtam, hogy ha alaposan átgondolja a dolgot, akkor rájöhet erre–arra.

Ma meglátogatott a rendőrtiszt. Azt hittem, hogy a nyomok, amiket hátrahagytam neki, kellően kuszák, s nem kell attól tartanom, hogy feladatom végső lezárása előtt rájön az összefüggésekre. Kiderült azonban, hogy Bécsben ráakadt Gudbrand Johansen nyomára.

Beláttam, hogy valamilyen módon időt kell nyernem, méghozzá legalább negyvennyolc órát. Így aztán előadtam neki egy történetet Even Juulről, amit pontosan ilyen helyzet esetére gondoltam ki. Előadtam, hogy Even egy szerencsétlen, beteg lélek, és hogy Daniel belé költözött. A történet egyrészt azért kellett, hogy úgy nézzen ki, mintha Juul állna az egész mögött, Signe halálát is beleértve. Másrészt, hogy még hihetőbbé tegye azt a megrendezett öngyilkosságot, amit időközben Juul számára elterveztem.

Amint a rendőr elment, azonnal munkához is láttam. Even Juul nem lepődött meg különösebben, amikor ma ajtót nyitott, és meglátott a lépcső tetején. Nem tudom, azért volt–e, mert valóban alaposan átgondolta a dolgokat, vagy mert olyan állapotba került, hogy képtelen volt bármin is csodálkozni. Szinte már most halottnak tűnt. Kést szegeztem a torkának és közöltem vele, hogy ha megmozdul, éppen olyan könnyedén fogom elmetszeni a nyakát, ahogy annak a korcsnak. Hogy meggyőződjek róla, felfogta–e, amit mondtam, kinyitottam a szemeteszsákot, és megmutattam neki az állatot. Azután felmentünk a hálószobába, ahol ellenállás nélkül követte utasításaimat, felmászott a székre és felkötötte a pórázt a lámpa kampójára.

– Nem akarom, hogy a rendőrség a kelleténél több nyomot találjon, mielőtt az egész véget ér, ezért úgy kell tennünk, mintha öngyilkosság lett volna – mondtam neki. Juul azonban nem is reagált, sőt, egészen közönyösnek hatott. Ki tudja, lehet, hogy voltaképpen szívességet tettem neki? Azután eltüntettem az ujjlenyomatokat, a szemeteszsákba csavart kutyát begyömöszöltem a fagyasztóba, a késeket pedig levittem a pincébe. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, épp egy utolsó pillantást vetettem a hálószobára, amikor kintről kavics csikorgását hallottam, majd az úton egy rendőrautót pillantottam meg. Csak állt, mintha várna valamire, de rögtön megéreztem, hogy nyakig vagyok a pácban. Gudbrand természetesen pánikba esett, de szerencsére Daniel átvette az irányítást, és villámgyorsan cselekedett.

Gyorsan magamhoz vettem a két másik szoba kulcsát, amiből az egyik pontosan beleillett a hálószoba zárjába, ahol Even lógott. Ezt letettem a hálószoba padlójára az ajtó elé, aztán kivettem az eredeti kulcsot a zárból, és kívülről bezártam vele az ajtót. Aztán kicseréltem arra kulcsra, amelyik nem illett a zárba. Végül az eredeti kulcsot bedugtam egy másik szoba zárjába. Csak néhány másodperc volt az egész, ezután nyugodtan lesétáltam a földszintre, és feltárcsáztam Harry Hole mobiltelefonjának a számát.

A következő pillanatban már benn is volt. Bár a torkomban bugyogott a nevetés, azt hiszem, sikerült elég meglepett képet vágnom. Valószínűleg azért, mert egy csöppet valóban meglepődtem. Az egyik rendőrt ugyanis már korábban is láttam, méghozzá azon az estén a királyi palota parkjában. De nem hiszem, hogy felismert. Talán azért nem, mert ma Danielt látta. És, igen, természetesen letöröltem a kulcsokról az ujjlenyomataimat.

– Harry! Mit keres maga itt? Valami baj van?

Figyeljen ide, tájékoztasson mindenkit a walkie–talkie–n keresztül arról, hogy... – Mi? Éppen a Bolteløkka Iskola zenekara masírozott el mellettük dobhártyaszaggató trombitaszóval.

– Azt mondtam... – ordította Harry.

– Mi? – üvöltött vissza Halvorsen.

Harry kikapta a kezéből a rádiót: – Mindenki jól figyeljen rám, egy férfit keresünk, hetvenkilenc éves, egyhetvenöt magas, kék szem, ősz haj. Minden valószínűség szerint fegyver van nála, ismétlem, fegyver van nála és rendkívül veszélyes. Fennáll a veszélye annak, hogy merényletre készül, úgyhogy figyeljenek a környéken lévő nyitott ablakokra és háztetőkre. Megismétlem...

Harry újra eldarálta a bejelentést, miközben Halvorsen félig nyitott szájjal bámulta. Amikor Harry végzett, visszadobta neki a walkie–talkie–t. – Halvorsen, a maga feladata most az, hogy véget vessen ennek az ünnepségnek!

– Mit beszél? – Maga van szolgálatban, én úgy nézek ki... mintha teljesen be lennék rúgva. Nem hallgatnának rám. Halvorsen tekintette végigsiklott Harryn, borotválatlan állátói, gyűrött, félregombolt ingén át a zokni nélküli lábára húzott cipőjéig.

– Kik nem hallgatnának magára? – Még mindig nem fogta fel, miről beszélek? – bömbölte Harry Halvorsenre szegezett remegő mutatóujjal.

Száztizennegyedik fejezet

Oslo, 2000. május 17.

Reggel. Négyszáz méter távolság. Már mindent előkészítettem. A park friss hajtásai élettel telve zöldellnek, nyoma sincs a halálnak. De szabaddá tettem az utat a golyó számára. Van egy lomb nélküli, halott fa. A golyó az égből érkezik majd, mintha Isten ujja mutatna az áruló utódjára, és mindenki meglátja majd, mit tesz az Úr azokkal, akiknek nem tiszta a szívük. Az áruló azt mondta, hogy szereti a hazáját, aztán mégis elhagyta, arra kért bennünket, hogy mentsük meg az országot a keletről érkező betolakodóktól, utána mégis a hazaárulók bélyegét nyomta ránk.

Halvorsen elrohant a palota bejárata felé, Harry pedig ott maradt a nyitott téren, és körbe–körbeszaladgált, mint egy részeg. Beletelik néhány percbe, mire a palota erkélye kiürül, a fontos embereknek előbb el kell dönteniük, hogy vállalják–e a felelősséget. Az ember mégsem mond csak úgy le egy nemzeti ünnepet azért, mert egy zöldfülű köztisztviselő egy kétes hírű kollégájára hallgatott. Harry pillantása ide–oda siklott a tömeg fölött, de fogalma sem volt róla, hogy mit keres. Az égből jön majd.

Harry felemelte a fejét. Zöldellő fák. Nyoma sincs a halálnak. Olyan magasak és olyan sűrű a koronájuk, hogy a környéken fekvő házakból lehetetlen lőni. Harry behunyta a szemét, csak az ajkai mozogtak. Ellen, segíts nekem!

Szabaddá tette az utat.

Min is csodálkozott annyira az a két parkgondozó, amikor tegnap erre járt? A fa. Amelyiknek nem voltak levelei. Kinyitotta a szemét, tekintete a fák tetejére kúszott, és már meg is pillantotta a barna, halott tölgyet. Harry érezte, hogy a szíve kalapálni kezd. Megfordult, beleütközött egy tamburmajorba, és továbbrohant a palota felé. A fa és az erkély közötti vonalra érkezve megállt. A fa irányába nézett. A csupasz ágak mögött egy gigantikus, csupa üveg épület emelkedett. A SAS Hotel. Hát, persze. Mennyire egyszerű. Egyetlenegy golyó. Május tizenhetedikén aztán senkinek nem tűnik fel egy durranás. Utána pedig a legnagyobb lelki nyugalomban elsétál a kapkodó recepciós előtt, ki a túlzsúfolt utcákra, ahol aztán nyoma vész. És aztán? Utána mi lesz?

Erre most nincs idő, cselekednie kell. Cselekednie kell. Hirtelen rettenetesen elfáradt. Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy az izgalmak helyett végre elmehessen innen, lehetőleg haza aludni, hogy egy új napra ébredhessen, és rájöjjön, mindez meg sem történt, az egész csak álom volt. Egy mentőautó szirénája zökkentette ki gondolataiból, ami a Drammensveiennél bukkant fel. A hang kettéhasította a mindent elborító fúvós zenét.

– A francba, a francba! – ordította, és futásnak eredt.

Száztizenötödik fejezet

SAS, 2000. május 17.

Az idős férfi maga alá húzott lábakkal támaszkodott az ablaknak, két kézzel tartotta a fegyvert, és a távolodó mentőautó szirénáját hallgatta. Késő, gondolta. Mind meghalnak.

Megint hányt, főleg vért. A fájdalom miatt majdnem elvesztette az öntudatát, utána összegörnyedve feküdt a fürdőszoba padlóján, és a gyógyszer hatását várta. Négy szemet vett be. A fájdalom lassan elmúlt, de előbb még adott egy utolsó tőrdöfést emlékeztetőül, hogy hamarosan visszatér. Aztán kitisztult a látása, s a fürdőszoba visszanyerte normális kinézetét. Vagyis a két fürdőszoba egyike. A pezsgőfürdővel. Volt benne egy tévé is, bekapcsolta. Az összes csatornán hazafias dalokat és királyballadákat közvetítettek, valamint ünneplőben feszítő riporterek tudósítottak a gyermekek felvonulásáról.

Újra a nappaliban gubbasztott. A nap úgy sütött, mintha az ég lángba borult volna, mindent bevilágított. Tudta, hogy nem lenne szabad egyenesen a lángokba néznie, mert elvakítja a fény, és nem fogja észrevenni a senki földjén a hóban feléjük kúszó orosz orvlövészeket. – Látom – suttogta Daniel. – Ott van egy óránál, az erkélyen, közvetlenül a halott fa mögött. Fa? Nem volt már semmiféle fa ezen a szétbombázott tájon. – Elmenekül! – ordította egy hang. Mintha Sindre Fauke lett volna. – Dehogy – mondta Daniel –, egyetlen nyavalyás bolsevik sem menekül meg.

– Rájött, hogy észrevettük – erősködött Sindre.

– Visszahúzódik a mélyedésbe.

– Dehogy – ismételte Daniel.

Az idős férfi az ablakkeretre támasztotta a fegyvert. Az ablakot, ami eredetileg csak egy résnyire nyílt ki, egy csavarhúzóval teljesen leszerelte. Mit is mondott az ablakról annak idején az a lány a recepcióról? Azért nem lehetett teljesen kinyitni, hogy „egyeseknek nehogy ostoba ötleteik támadjanak". Belenézett a puska távcsövébe. Odalenn hangyaméretű emberek járkáltak. Beállította a távolságot. Négyszáz méter. Amikor az ember fentről lefelé lő, azt is figyelembe kell vennie, hogy a nehézségi erő máshogy hat a golyóra, más lesz a röppályája, mintha teljesen sík területen céloznánk. De Daniel tisztában volt ezzel, Daniel mindent tudott.

Az öreg az órára pillantott. Háromnegyed tizenegy. Ideje lesz hozzáfogni. Arcát a nehéz és hideg puskatushoz simította, majd bal kezével valamivel előrébb megragadta a fegyver csövét. Bal szemével kissé hunyorított. Az erkély korlátja kitöltötte a távcsőben látott képet. Aztán fekete öltönyök és cilinderek következtek. Majd meg is találta, akit keresett. Természetesen hasonlít rá. Ugyanaz a fiatal tekintet, mint 1945–ben.

Daniel egyre csendesebb lett, a célzásra koncentrált. Szinte levegőt sem vett. Az erkély előtt, kívül a fókuszon, egy halott tölgyfa nyújtogatta az ég felé fekete, göcsörtös ujjait. Az egyik ágán egy madár ült. Pontosan a lövés vonalának közepén. Az idős férfi nyugtalanul mozgolódni kezdett. Eddig nem volt ott. Biztosan hamarosan elrepül. Leeresztette a fegyvert, és levegőt szívott sajgó tüdejébe.

Harry rácsapott a kormányra, és még egyszer elfordította a slusszkulcsot. Újra csak a hörgés, semmi más.

– Indulj már be, te istenátka! Különben holnap egyenesen a roncstelepre viszlek. Az Escort végül egy oroszlánbőgéssel beindult, kerekei alól füvet és földet szórt mindenfelé. A tó mellett éles jobb kanyart vett. A pléden ülő fiatalok felemelt sörösüveggel és hangos üdvrivalgással fejezték ki elismerésüket a produkció láttán, miközben Harry elviharzott az SAS Hotel felé. Az egyesbe tett motor üvöltése és Harry kürtre tapasztott bal tenyere meglehetősen gyorsan utat nyitott neki a zsúfolt gyalogúton, de a park legaljában fekvő óvodánál hirtelen egy babakocsi bukkant elő az egyik fa mögül. Az autót balra rántotta, megcsúszott, és épp csak elkerülte a melegházak előtti kerítést. A kocsi egy hirtelen lefékező, norvég zászlókkal és nyírfalombbal feldíszített taxi előtt landolt keresztben a Wergelandsveien, de máris gázt adott, és a szembe jövő kocsik közt manőverezve sikerült átjutnia a Holbergs gatéra.

A hotel lengőajtajánál lefékezett, és kiugrott a kocsiból. Ahogy beviharzott a forgalmas recepcióra, hirtelen az a bizonyos egy másodpercnyi csönd támadt, amikor mindenki azon tűnődik, most vajon valamiféle egyedülálló eseményt fog–e átélni. De aztán mindannyian nyugtázták, hogy csupán egy erősen ittas ünneplőről van szó, ami nem nagy újdonság, úgyhogy újra is kezdték a zsibongást. Harry odasietett a pulthoz.

– Szép délelőttöt! – köszöntötte egy hang. A világos, göndör, parókaszerű haj alatt magasra húzott szemöldök tetőtől talpig végigmérte. Harry a névtáblájára pillantott.

– Betty Andresen, amit most mondok, az nem egy rossz vicc, úgyhogy nagyon figyeljen. Rendőr vagyok, a hotel egyik szobájában pedig egy merénylő van. Betty Andresen a magas, félig öltözetlen férfit nézte, akit véreres szeme alapján inkább részegnek vagy őrültnek nézett, esetleg mindkettőnek egyszerre. Megnézte az orra elé tartott igazolványt, aztán hosszan a férfira függesztette tekintetét.

– Milyen néven?

– Sindre Faukénak hívják.

– A nő ujjai végigszaladtak a billentyűzeten.

– Sajnálom, de nincs ilyen nevű vendégünk.

A fenébe! Akkor próbálja meg Gudbrand Johansen néven. – Gudbrand Johansen sincs, Hole úr. Lehet, hogy másik hotelről van szó? – Nem! Biztos, hogy itt vett ki szobát, és most fenn is van.

– Ezek szerint beszélt vele? – Nem, nem, én... ezt most hosszú lenne elmagyarázni. Harry a kezébe temette az arcát. – Lássuk csak, gondolkodnom kell egy kicsit. Biztos, hogy magasan van. Hány emeletes a szálloda? – Huszonkettő. – És hányan laknak a tizedik emelet fölött, akik nem adták le a kulcsukat? – Attól tartok, rengetegen. Harry hirtelen mindkét kezével a pultra csapott, és a nőre meredt:

– Hát persze – suttogta –, ez Daniel dolga.

– Tessék?

– Nézze meg Daniel Gudeson nevét!

És mi lesz azután? Az idős férfi nem tudta. Nincs azután, legalábbis most még nem volt. Négy patront állított fel az ablakpárkányra. Az aranyszínű, matt fémtöltényeken megcsillant a napsütés.

Újra a fegyver távcsövébe nézett. A madár még mindig ott ült. Felismerte, ugyanaz volt a nevük. A tömeg felé irányította a távcsövet, pillantását végigfuttatta a kordon mellett álló sorokon. A távcső hirtelen megtorpant egy ismerős alakon. Csak nem...? Élesebbre állította a szerkezetet. De igen, semmi kétség, Rakel az. Mit keres a királyi palotánál? Ott jön Oleg is. Úgy tűnt, hogy a felvonulók közül szaladt oda az anyjához. Rakel erős karjával átemelte a kordonon. Épp olyan erős, mint az anyja volt. Elindultak az őrbódék felé. Rakel az órájára nézett, úgy tűnt, vár valakit. Olegen az a kabát volt, amit tőle kapott, nagypapadzsekinek hívta. Lassan már kezdi kinőni.

Az öreg elmosolyodott. Majd őszre kap egy újat. A fájdalom most minden előzetes figyelmeztetés nélkül jött, tehetetlenül kapkodott levegő után. Az árnyak a robbanás lángjának lassan süllyedő fényében összegörnyedve másztak felé a lövészárok fala mellett. Aztán minden elsötétült, de amikor már majdnem alámerült a feketeségben, érezte, hogy a fájdalom lassan elereszti. A fegyver lecsúszott a padlóra, az izzadság a testére tapasztotta az inget. Felegyenesedett, visszatámasztotta a fegyvert az ablak széléhez. A madár elrepült. Szabad az út.

Egy tiszta, fiatal arc töltötte ki a puska távcsövének blendéjét. A fiú egyetemista volt. Olegnek is egyetemre kell majd járnia. Ez volt az utolsó, amit Rakelnek mondott. És ezt mondta saját magának is, mielőtt lelőtte Brandhaugot. Néhány könyvért ment haza a Holmenkollveire, és mivel Rakel aznap nem volt otthon, beengedte magát. Az íróasztalon fekvő, az orosz nagykövetség fejlécével ellátott levelet teljesen véletlenül vette észre. Miután elolvasta, visszatette az asztalra, és kibámult a kertbe, a hófoltokra, a tél utolsó görcsös támadásainak emlékeire. Aztán átkutatta az íróasztal fiókjait. Megtalálta a norvég nagykövetség fejlécével ellátott leveleket is, és a többit: a szalvétákra, kitépett füzetlapokra firkált feljegyzéseket, amelyeken Brandhaug neve és kézírása is szerepelt. És Christopher Brockhardra gondolt.

Ma éjjel egyetlen nyavalyás orosz sem fogja a felderítőinket lövöldözni. Az idős férfi kibiztosította a fegyvert. Különös nyugalmat érzett. Ebben a pillanatban tudatosodott benne, milyen könnyű volt átvágni Brockhard torkát. És lelőni Bernt Brandhaugot. Nagypapadzseki, új nagypapadzseki. Mély levegőt vett, és az ujja a ravaszra görbült. Harry egy univerzális műanyag kártyával a kezében a lifthez rohant, és lábát az éppen összecsukódni készülő szárnyak közé dugta. A szétcsúszó ajtó mögül megütközött tekintetek meredtek rá.

– Rendőrség! – ordította Harry.

– Mindenki kifelé!

A hatás egészen olyan volt, mintha az iskolai nagyszünetre jelző csengő szólalt volna meg, de egy ötven körüli, kecskeszakállas férfi, aki kék csíkos öltönyének hajtókáján nemzeti szalagot, vállán pedig vékony réteg korpát viselt, egy tapodtat se mozdult a liftajtóból:

– Kedves uram, mi mindannyian norvég állampolgárok vagyunk, az országunk pedig végképp nem egy rendőrállam! Harry a férfit kikerülve beszállt a liftbe, és benyomta a huszonkettes szám melletti gombot. Kecskeszakáll azonban tovább okvetetlenkedett:

– Egyetlen érvet mondjon, hogy adófizetőként miért kellene akceptálnom... Harry kirántotta Weber szolgálati pisztolyát a válltokból: – Itt van mindjárt hat érv, adófizető. Kifelé!

Az idő szinte repült, és már itt is volt az új nap. A reggeli fényben jobban látjuk majd, hogy barát–e vagy ellenség. Ellenség, ellenség. Korai vagy sem, mindenképp elkapom. Nagypapadzseki. Fogd be, semmi nem lesz azután! Az arc a puska távcsövében nagyon komolynak tűnik. Gyerünk, fiú, mosolyogj!

Árulás, árulás, árulás!

A ravaszt már annyira benyomta, hogy semmi ellenállást nem érzett, ez már a senki földje, valahol itt van az a pont, ahol eldördül a fegyver. Ne gondolj most a dörrenésre, se arra, hogy visszarúg a fegyver, csak nyomd tovább, jöjjön csak, ha jönni akar. A mennydörgésszerű robaj egészen meglepte. Egy másodperc töredékéig teljes volt a csend. Aztán megérkezett a visszhang, a hanghullámok elborították a várost és az ugyanazon pillanatban elnémult torkok ezreinek váratlan csendjét.

Harry a huszonkettedik emelet folyosóján rohant, amikor meghallotta a robajt.

– A rohadt életbe! – zihálta.

A mellette elsuhanó falak olyan érzést keltettek benne, mintha egy tölcsér belseje felé haladna. Ajtók. Képek, kék kockamotívumok. Léptei hangját szinte teljesen elnyelte a vastag szőnyeg. Nagyon jó. A legjobb szállodák gondolnak a zajvédelemre. A jó rendőrök pedig átgondolják, hogy fognak mit csinálni. A rohadt életbe, mintha cement lenne az agya helyén. 2254–es szoba, 2256–os szoba... Újabb robaj. Az elnöki lakosztály. Szíve eszeveszettül zakatolt a bordái mögött. Megállt az ajtó mellett, és bedugta a kártyát a zárba, ami halkan felzúgott. Egy olajozott kattanás hallatszott, és a zár kijelzője zöldre váltott. Óvatosan lenyomta a kilincset.

A rendőrségnek meghatározott viselkedési mintái van az ilyen esetekre. Harry eljárt a tanfolyamra, és be is gyakorolta őket, de sosem állt szándékában bármelyiket is alkalmazni közülük.

Feltépte az ajtót, pisztolyát két kézzel markolva beviharzott, és a szoba ajtajában térdre vetette magát. A szobát elárasztó éles fény teljesen elvakította. Egy nyitott ablak. A nap glóriaként ragyogott az ősz hajú férfi feje fölött, aki lassan megfordult.

– Rendőrség! Dobja el a fegyvert! – üvöltötte Harry.

A pupillája összeszűkült, és a fényből egy egyenesen rászegezett fegyver körvonalai rajzolódtak ki. – Dobja el a fegyvert! – ordította újra. – Megcsinálta, amiért jött, Fauke. Végrehajtotta a feladatot. Most már vége van. Különös, de odakinn a zenekarok tovább játszottak, mintha mi sem történt volna. Az öreg felemelte a fegyvert, és az arcához szorította a puskatust. Harry szeme hozzászokott a fényhez, és most annak a fegyvernek a torkába meredt, amit idáig csak képeken látott. Fauke morgott valamit, de egy újabb, ezúttal élesebb és tisztább robaj túlharsogta a szavait.

– A ro... – suttogta Harry.

Fauke háta mögött egy füstcsomót pillantott meg, ami az Akerhus erőd ágyúsáncáról emelkedett fel. A május tizenhetedikei díszsortűz. A május tizenhetedikei díszsortűz lövéseit hallotta! Most már a tömeg ujjongását is kivette. A levegőbe szimatolt. Nincs égett puskaporszag. Most esett le neki, hogy Fauke nem lőtt. Legalábbis eddig nem. Szorosabbra kulcsolta ujjait a pisztoly körül, és a ráncos arcot nézte, ami kifejezéstelen tekintettel meredt rá a célgömb fölött. Itt most nem csak az ő vagy az öreg életéről volt szó. A játékszabályok egyértelműek voltak. – A Vibes gatéról jövök, olvastam a naplóját, Gudbrand Johansen – mondta Harry. – Vagy most Daniellel beszélek? Harry összeszorította a fogát, és megpróbálta az ujját a ravasz felé görbíteni. Az öreg morgott valamit.

– Mit mondott? – Passwort![49] – ismételte meg az öreg. Hangja rekedt volt és egészen másként csengett, mint amire Harry emlékezett.

– Ne csinálja ezt! – nyögte Harry.

– Ne kényszerítsen.

Egy izzadságcsepp folyt végig a homlokán, tovább az orrnyergén keresztül az orra hegyéig, ahol láthatólag nem tudta eldönteni, lecsöppenjen–e vagy sem. Megpróbált még erősebben kapaszkodni a pisztolyba. – Passwort! – ismételte az öreg. Harry látta, ahogy a férfi ujja a ravaszra görbül. Érezte, hogy a halálfélelem már a szívét markolássza.

– Ne – kérte –, még nem késő!

De tudta, hogy ez nem igaz. Már túl késő volt. Az öreg már túl volt a józan észen, túl ezen a világon, ezen az életen.

– Passwort!

Hamarosan mindkettőjüknek vége lesz, csak még egy keveset a lassú időből, mint karácsonykor, mielőtt...

– Oleg – mondta Harry. A fegyver egyenesen a fejére szegeződött. A távolból egy autó dudája hallatszott. Az öreg arca megrándult. – A jelszó: Oleg – ismételte meg Harry. A ravaszra görbülő ujj megállt. Az öreg kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Harry visszatartotta a lélegzetét.

– Oleg – lehelték az öreg cserepes ajkai.

Harry később nem tudta jól elmagyarázni, de látta: az idős férfi ebben a másodpercben meghalt. A következő pillanatban már egy gyermek tekintete nézett rá a ráncok mögül. A fegyver már nem szegeződött Harryra, aki erre szintén leeresztette a pisztolyt. Aztán óvatosan közelebb lépett, kinyújtotta a karját, és az öreg vállára tette.

– Megígéri?

– Harry alig hallotta az öreg hangját.

– Megígéri, hogy ők nem...

– Megígérem – válaszolta Harry.

Személyesen gondoskodom róla, hogy egyetlen név se kerüljön nyilvánosságra. Oleget és Rakelt nem éri semmi bántódás. Az öreg hosszan nézte Harryt. A puska a padlóra koppant, és az idős férfi összeroskadt.

Harry kivette a tárat a puskából, és letette maga mellé a díványra, aztán beütötte a recepció számát a telefonba, és megkérte Bettyt, hogy hívjon egy mentőt. Utána felhívta Halvorsent, hogy elmondja neki, a veszély elmúlt. Végül felemelte az öreget a díványra, leült egy székre, és várt.

– A legvégén elkaptam – suttogta az öreg.

– Éppen megint el akart bújni. A gödörbe.

Kit kapott el? – kérdezte Harry, és mélyen leszívta a cigarettafüstöt. – Hát Danielt. A legvégén elkaptam. Helenának igaza volt. Egész idő alatt én voltam az erősebb. Harry elnyomta a cigarettát, és az ablak mellé állt.

– Meg fogok halni – suttogta az öreg.

– Tudom – mondta Harry.

– A mellkasomon áll. Látja?

– Mit?

– A görényt.

De Harry nem látott semmiféle görényt. Egy fehér felhőt látott, ami úgy sietett végig az égen, mintha gyorsan szertefoszló kétség lenne. Látta a norvég zászlókat, amelyek ott lobogtak a napfényben a város összes zászlórúdján, és látott egy szürke madarat is az ablak előtt elrepülni. De egyetlen görényt sem.

TIZEDIK RÉSZ - A FELTÁMADÁS UTÁN

Száztizenhatodik fejezet

Ullevåll kórház, 2000. május 19.

Bjarne Møller az onkológiai osztály várótermében talált rá Harryra. Leült mellé, és rákacsintott egy ott tébláboló kislányra, aki erre összehúzta a szemöldökét és elfordult. – Hallottam, hogy vége – szólalt meg. Harry bólintott. – Az éjjel, négy órakor. Rakel egész idő alatt itt volt. Oleg most van benn. Mit keresel itt?

– Csak beszélgetni akartam veled.

– Muszáj rágyújtanom – mondta Harry.

– Menjünk ki.

Találtak egy padot az egyik fa alatt. Pókháló vékonyságú felhők úsztak el felettük az égen. Ez is meleg nap lesz. – Rakel akkor nem tud semmit? – kérdezte Møller. – Egy szót sem. – Akkor egyedül Meirik, a rendőrfőkapitány–asszony, az igazságügy–miniszter, a miniszterelnök és én tudok róla. És természetesen te.

– Te jobban tudod, mint én, hogy ki tud róla, főnök.

– Igen. Persze. Csak hangosan gondolkodtam.

– Szóval, mit akartál mondani?

– Tudod mit, Harry?

Néhány napja még azt gondoltam, hogy egészen máshol szeretnék dolgozni. Olyan helyen, ahol kevesebb a politika és több a rendőri munka. Például Bergenben. De aztán egy olyan napra ébredsz, mint ez a mai, odaállsz a hálószoba ablakába, a fjordot meg a szigetet nézed, hallgatod a madarakat és... érted? Hirtelen nem is vágysz máshová. Møller egy katicabogarat figyelt, ami felfelé mászott a combján. – Azt akarom mondani, Harry, hogy szívesen hagynám úgy a dolgokat, ahogy most vannak.

– Miféle dolgokról beszélsz? – Tudtad, hogy az elmúlt húsz év alatt egyetlen amerikai elnök hivatali ideje nem múlt el anélkül, hogy legalább tíz, ellenük tervezett merényletet ne lepleztek volna le? És hogy a tetteseket kivétel nélkül úgy kapták el, hogy a média nem szerzett tudomást az ügyről? Nem szolgálja senkinek sem a javát, ha kiderül, hogy merényletet terveztek egy államfő ellen, Harry. Különösen akkor nem, ha elméletileg sikeres lehetett volna.

– Elméletileg, főnök? – A megfogalmazás nem tőlem származik. Mindenesetre a tanulság az, hogy az egész ügyet el kell zárni. Hogy ne gerjesszen bizonytalanságot, vagy nehogy leleplezze a biztonsági apparátus gyenge pontjait. Megint csak nem az én szavaim. A merénylet olyan fertőző, mint...

– Tudom, mire gondolsz – szakította félbe Harry, és kifújta a füstöt az orrán keresztül. – De elsősorban a felelősökre való tekintettel tesszük, nem? Akik már korábban megtehették volna, és meg kellett volna tenniük, hogy riadót fújnak.

– Mint az előbb említettem – mondta Møller –, vannak napok, amikor Bergen egészen jó alternatívának tűnik. Hallgattak egy sort. Egy madár tipegett el előttük, farktollát billegtette, csőrével a füvet kapdosta és időnként figyelmesen körülnézett.

– Egy barázdabillegető – szólalt meg Harry.

– Motacilla alba. Fontos madár.

– Mi?

– A Madárbarátok kézikönyve szerint.

Mit kezdünk a gyilkosságokkal, amit Gudbrand Johansen követett el? – A gyilkosságokat már felderítettük, nem? – Hogy érted ezt? – Ha most elkezdünk ebben vájkálni, mindössze annyit érünk el, hogy feltépjük a hozzátartozók régi sebeit, illetve azt kockáztatjuk, hogy valaki netán hozzálát felgöngyölíteni az egész történetet. Az ügyeket megoldottuk. – Aha. Even Juul. És Sverre Olsen. És mi a helyzet Hallgrim Dale meggyilkolásával? – Senkit sem fog érdekelni. Dale mégis csak, ehh... – Csak egy vén alkoholista volt, akivel senki sem törődött?

– Harry, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat.

Te is nagyon jól tudod, hogy ez a dolog nekem sem tetszik. Harry elnyomta a cigarettát a pad támláján, és visszadugta a csikket a cigarettásdobozba.

– Vissza kell mennem, főnök. – Akkor számíthatunk rá, hogy nem beszélsz az ügyről? Harry lakonikusan elmosolyodott.

– Igazak a hírek, amit arról hallottam, hogy ki veszi át a munkámat az NBSZ–nél? – Bizonyára – válaszolta Møller. – Tom Waaler azt mondta, hogy megpályázza. Meirik célzott rá, hogy az egész neonáci részleget ez alá a poszt alá akarja besorolni, úgyhogy a beosztás kezd egészen jó kis ugródeszkává válni az igazi csúcsmelók irányába. Egyébként Waalert én ajánlottam be Meiriknél. Most, hogy visszajössz a gyilkosságiakhoz, gondolom, egy percig sem bánod, hogy Waaler eltűnik innen, ugye? Egyébként így a főtiszti állás is megüresedik nálunk.

– Vagyis ez a fizetség azért, hogy befogjam a számat?

Hogy a fenébe vagy képes ilyeneket kitalálni, Harry? Azért lesz a tiéd az állás, mert te vagy a legjobb az osztályon. Ezt most megint bebizonyítottad. Már csak az a kérdés, hogy bízhatunk–e benned.

– Tudod, melyik ügyön akarok dolgozni?

– Ellen ügyét már felderítettük, Harry.

– Nem teljesen.

Még van néhány dolog, amit nem tisztáztunk. Többek között az, hogy hová tűnt kétszázezer korona a fegyverüzletből. Lehet, hogy több közvetítő volt. Møller bólintott. – Rendben. Két hónapot kaptok rá Halvorsennel. De ha ennyi idő alatt nem találtok semmit, akkor lezárjuk az ügyet.

– Ez így elég fair. Møller indulni készült.

– Van még valami, amire kíváncsi vagyok, Harry. Hogy jöttél rá, hogy a jelszó „Oleg" volt? – Nos. Ellen folyton azt mondta, hogy majdnem mindig az volt a helyes, ami legelőször az eszébe jutott. – Ez igazán elismerésre méltó – bólintott elgondolkodva Møller. – És ezek szerint az első, ami eszedbe jutott, az az unokája neve volt?

– Nem.

– Nem?

– Én nem vagyok Ellen.

Nekem gondolkodnom kellett. Møller éles pillantást vetett rá. – Te most szórakozol velem, Hole? Harry elmosolyodott. Aztán a barázdabillegető felé intett. – Azt is olvastam abban a könyvben, hogy senki sem tudja, hogy a barázdabillegető miért billegeti a farkát, amikor nyugodtan áll. Rejtély. Csak annyit lehet tudni, hogy nem tudja abbahagyni...

Száztizenhetedik fejezet

Rendőrkapitányság, 2000. május 19.

Harry éppen kényelembe helyezte magát, megtalálta a legtökéletesebb ülésmódot, ami közben a lába az asztalon lehet, amikor megszólalt a telefon. Hogy a frissen felfedezett, kényelmes testtartást ne veszítse el, fenn hagyta a lábát, úgy hajolt előre és a fenékizmaival azon dolgozott, hogy a túlságosan is jól beolajozott görgőkkel felszerelt új székét maga alatt tartsa. Az ujjai hegyével épp csak elérte a telefonkagylót.

– Hole.

– Harry? Esaias Burne speaking. How areyou?[50]

– Esaias? This is a surprise.[51]

– Valóban?

– Csak azért hívtam, hogy köszönetet mondjak magának, Harry.

– Köszönetet? Miért?

– Hogy nem indított el semmit.

– Hogy mit nem indítottam el?

– Tudja, mire gondolok, Harry.

Hogy nem volt semmiféle diplomáciai bonyodalom a kegyelemért, meg ilyesmi. Harry nem válaszolt. Egy ideje már félig–meddig számított erre a telefonra. A vadonatúj ülésmód már nem is tűnt olyan kényelmesnek. Lelki szemei előtt azonnal megjelent Andreas Hochner könyörgő tekintete. Nem is beszélve Constance Hochner esedező hangjáról: Megígéri, hogy megtesz mindent, amit tud, Hole úr?

– Harry?

– Itt vagyok.

– Tegnap hirdették ki az ítéletet.

Harry Søs fotóját bámulta a falon. Idén szokatlanul meleg a nyár, nem? Már az is előfordult, hogy esőben is úsztak. Érezte, hogy kimondhatatlan szomorúság telepedik rá.

– Halálbüntetés? – hallotta végül a saját hangját.

– Mégpedig a fellebbezés lehetősége nélkül.

Száztizennyolcadik fejezet

Schrøder vendéglő, 2000. június 1.

– És mik a terveid a nyárra, Harry? Maja a visszajárót számolta éppen. – Nem tudom. Azt terveztük, hogy kibérelünk egy nyaralót valahol itt belföldön. Megtanítjuk a srácot úszni, meg ilyesmi.

– Nem is tudtam, hogy van gyereked.

– Nem, nincs. Ez egy hosszú történet.

– Remélem, egyszer majd meghallgathatom.

– Meglátjuk, Maja. Tartsd meg az aprót.

Maja pukedlizett, és kaján mosollyal az arcán odébbállt. A vendéglőben csak ünnepnap délutánonként szoktak ennyire kevesen lenni. A meleg a legtöbb vendéget kiűzte a St. Hanshaugen kerthelyiségeibe. – Nos? – kérdezte Harry. Az idős férfi a söröskorsója fenekét tanulmányozta elmélyülten.

– Halott. Nem örül neki, Åsnes?

Mohikán felemelte a fejét, és Harryra nézett. – Ki a halott? – kérdezte. – Itt senki sem halott, csak én. Én vagyok az utolsó a halottak közül. Harry felsóhajtott, a hóna alá csapta az újságot, és kilépett a rekkenő, délutáni hőségbe.

A gyakrabban előforduló norvég nevek kiejtése

Jo Nesbø – Ju Neszbő

Harry Hole – Hari Hule

Ellen Gjelten – Ellen Jelten

Sverre Olsen – Szverre Olszen

Tom Waaler – Tom Váler

Daniel Gudeson – Daniel Güdeszon

Gudbrand Johansen – Güdbran Johanszen

Edvard Mosken – Edvár Moszken

Hallgrim Dale – Hallgrim Dále

Sindre Fauke – Szindre Feöke

Rakel Fauke – Rákel Feöke

Bernt Brandhaug – Bernt Branheög

Bjarne Møller – Bjarne Möller

Kurt Meirik – Kürt Mejrik

Halvorsen – Halvorszen

Anne Størksen – Anne Störkszen

Even Juul – Even Jül

Signe Juul – Szigne Jül

Konrád Åsnes – Konrád Osznesz

Schrøder – Srőder

Märklin–puska – Merklin–puska

Impresszum

Harry Hole nyomozó egy ritka ügyletről szerez tudomást: valaki egy különleges, nagy hatóerejű, Märklin márkájú puskát rendelt. Mint kiderül, a megrendelő egy nyolcvanhoz közeledő férfi, aki a második világháború idején a németek mellett harcolt a keleti fronton.

Gyilkosság, bosszú, árulás... Aggastyán korú nemzetiszocialisták és fiatal neonácik... A második világháború keleti frontja és a modern Oslo... Egykori frontharcos átvágott torokkal... Több, időben és térben egymástól messze eső történés vezeti el a sokszor önmaga gyengeségeivel is megküzdeni kénytelen nyomozót egy vakmerő merénylet tervezőjének leleplezéséhez.

Fotó: Cato Lein

Jo Nesbø ígéretes labdarúgó–tehetségként indult, de a profi karrierről egy sérülés miatt le kellett mondania. Érettségi után szerződéses katonának állt, majd Bergenben közgazdász diplomát szerzett, s néhány évig pénzügyi elemzőként dolgozott. Országosan ismert azonban zenészként és szövegíróként lett, együttesének albumai többször vezették a norvég sikerlistákat. Első kéziratát álnéven küldte el az egyik vezető norvég kiadóhoz, mivel nem szerette volna, ha rocksztárként való ismertsége befolyásolja bírálóit. Könyvével azonnal zajos sikert aratott, elnyerte vele az Üvegkulcsot, azaz a legjobb skandináv krimiért járó díjat, amelyet másodszor is kiérdemelt első, magyarul is megjelenő művével, aVörösbeggyel.

Jo Nesbø műveit világszerte olvassák!

Copyright © Jo Nesbø, 2000

A mű eredeti címe: Rødstrupe

Published by agreement with Salomonson Agency

Magyar kiadás © Animus Kiadó 2008.

Fordította: Petrikovics Edit

Szerkesztette: Kukucska Zsófia

Borítóterv: Beleznai Kornél

Sorozatszerkesztő: Gábor Anikó

ISBN 978 963 9715479

ISSN 1788–9510

Kiadta az Animus Kiadó 2012–ben

Felelős kiadó: a kiadó igazgatója

info@animus.hu

www.animus.hu

Az 1795–ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők

Egyesülésének tagja

Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.

A nyomtatás és a kötés a debreceni

ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

[1] Először is engedjék meg, hogy elmondjam, mennyire örülök, hogy itt lehetek...

[2] Ismételd meg!

[3] Kérem, ne lőjenek!

[4] Jó estét!

[5] Toten? Mint a túlvilágban?

[6] Úgy. Szóval, átszökött az oroszokhoz?

[7] Miért?

[8] Azt nem tudom.

[9] Ma éjszaka bulizunk, mert 1999 van!

[10] Angyal hang

[11] Mutasd az utat!

[12] Halott.

[13] Élni.

[14] A jelszót!

[15] Parázskupac!

[16] Nem jó! Lövök!

[17] Angyalhang!

[18] Huszonegy, huszonkettő...

[19] Jó reggelt!

[20] kisasszony

[21] Uram!

[22] Bécsi szelet

[23] Disznó

[24] Érthető?

[25] kezesség

[26] Hölgyem és Uram!

[27] Kutyák!

[28] A francba!

[29] Kakas és minőségi bor?

[30] Salzburgi galuska

[31] Jó formában van.

[32] Viszont rémesen öltözik.

[33] Oké, annyi eszed van, mint egy atomfizikusnak, de nem hat meg...

[34] Csak a legszükségesebbet.

[35] Itt Harry Hole beszél.

[36] Helló, Constance Hochnernek hívnak.

[37] Üdvözlöm, Ms. Hochner!

[38] Mindent a szemnek, semmit a kéznek...

[39] Ez most valami egészen más: a túlvilág...

[40] csak egy barát akartam lenni, csak látni akartalak fürdés közben...

[41] Te szexi szemétláda...

[42] Az SS „birodalmi vezetője" és a német rendőrség főnöke

[43] Leszel a kedvesem?

[44] A Wehrmacht katonai börtöne

[45] ... egy tökéletes nap!

[46] Csak a legszükségesebbet.

[47] Az anyám! Az anyám!

[48] Nem is kell tudnom róla.

[49] A jelszót!

[50] Harry? Itt Esaias Burne. Hogy van?

[51] Esaias? Micsoda meglepetés!

Tartalomjegyzék

ELSŐ RÉSZ - FÖLDBŐL

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

MÁSODIK RÉSZ - GENEZIS

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet

Huszonegyedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

HARMADIK RÉSZ – ÚRIÁS

Huszonharmadik fejezet

Huszonnegyedik fejezet

Huszonötödik fejezet

Huszonhatodik fejezet

Huszonhetedik fejezet

Huszonnyolcadik fejezet

Huszonkilencedik fejezet

Harmincadik fejezet

Harmincegyedik fejezet

Harminckettedik fejezet

Harmincharmadik fejezet

Harmincnegyedik fejezet

NEGYEDIK RÉSZ - TISZTÍTÓTŰZ

Harmincötödik fejezet

Harminchatodik fejezet

Harminchetedik fejezet

Harmincnyolcadik fejezet

Harminckilencedik fejezet

Negyvenedik fejezet

Negyvenegyedik fejezet

Negyvenkettedik fejezet

Negyvenharmadik fejezet

Negyvennegyedik fejezet

Negyvenötödik fejezet

Negyvenhatodik fejezet

Negyvenhetedik fejezet

Negyvennyolcadik fejezet

Negyvenkilencedik fejezet

Ötvenedik fejezet

Ötvenegyedik fejezet

ÖTÖDIK RÉSZ - HÉT NAP

Ötvenkettedik fejezet

Ötvenharmadik fejezet

Ötvennegyedik fejezet

Ötvenötödik fejezet

Ötvenhatodik fejezet

Ötvenhetedik fejezet

Ötvennyolcadik fejezet

HATODIK RÉSZ - BETSABÉ

Ötvenkilencedik fejezet

Hatvanadik fejezet

Hatvanegyedik fejezet

Hatvankettedik fejezet

Hatvanharmadik fejezet

Hatvannegyedik fejezet

Hatvanötödik fejezet

Hatvanhatodik fejezet

Hatvanhetedik fejezet

Hatvannyolcadik fejezet

Hatvankilencedik fejezet

Hetvenedik fejezet

Hetvenegyedik fejezet

Hetvenkettedik fejezet

Hetvenharmadik fejezet

HETEDIK RÉSZ - FEKETE KÖPENY

Hetvennegyedik fejezet

Hetvenötödik fejezet

Hetvenhatodik fejezet

Hetvenhetedik fejezet

Hetvennyolcadik fejezet

Hetvenkilencedik fejezet

Nyolcvanadik fejezet

Nyolcvanegyedik fejezet

Nyolcvankettedik fejezet

Nyolcvanharmadik fejezet

Nyolcvannegyedik fejezet

NYOLCADIK RÉSZ - JELENÉSEK

Nyolcvanötödik fejezet

Nyolcvanhatodik fejezet

Nyolcvanhetedik fejezet

Nyolcvannyolcadik fejezet

Nyolcvankilencedik fejezet

Kilencvenedik fejezet

Kilencvenegyedik fejezet

Kilencvenkettedik fejezet

Kilencvenharmadik fejezet

KILENCEDIK RÉSZ - UTOLSÓ ÍTÉLET

Kilencvennegyedik fejezet

Kilencvenötödik fejezet

Kilencvenhatodik fejezet

Kilencvenhetedik fejezet

Kilencvennyolcadik fejezet

Kilencvenkilencedik fejezet

Századik fejezet

Százegyedik fejezet

Százkettedik fejezet

Százharmadik fejezet

Száznegyedik fejezet

Százötödik fejezet

Százhatodik fejezet

Százhetedik fejezet

Száznyolcadik fejezet

Százkilencedik fejezet

Száztizedik fejezet

Száztizenegyedik fejezet

Száztizenkettedik fejezet

Száztizenharmadik fejezet

Száztizennegyedik fejezet

Száztizenötödik fejezet

TIZEDIK RÉSZ - A FELTÁMADÁS UTÁN

Száztizenhatodik fejezet

Száztizenhetedik fejezet

Száztizennyolcadik fejezet

A gyakrabban előforduló norvég nevek kiejtése

Impresszum