/ Language: Hungary / Genre:antique

Beowulf - Szemelvények

John Tolkien

Tartalom:  * Beowulf * Sellic Spell * Beowulf balladája Egy legendás történet sárkánnyal, gyűrűkkel – A Gyűrűk Ura első szívdobbanása? A dán király boldogan uralkodik harcias népén, mígnem egyszer csak kezdenek eltünedezni a sörivó nagy csarnokból a harcosok. Nemsokára már senki sem mer ott éjszakázni. Ekkor érkezik svéd földről Beowulf, hogy megküzdjön a szörnnyel, aki a dánokat irtja. És miután sikerrel jár, visszatér ősei földjére, és belőle is nagy király lesz. J. R. R. Tolkien mítoszteremtő, nagy író volt – és nagy tudós. Nyelvészként kezdte pályafutását, és ebből nőtt ki érdeklődése az óangol irodalmi emlékek iránt. Ő azonban nem egyszerűen nyelvemlékeknek tekintette ezeket a szövegeket, hanem izgalmas irodalmi műveknek.  Leghíresebb közülük Beowulf, az óangol eposz, melyben a rettenthetetlen hős mellett – először az angol irodalomban – szerepel sárkány, sőt vannak gyűrűk és tündék is, mint aztán A Gyűrűk Urá-ban…  Tolkien nemcsak prózai fordítást készített a műből, hanem megírta, mint mesét, sőt énekmondóként meg is verselte.

J. R. R. TOLKIEN

BEOWULF

SZEMELVÉNYEK

J. R. R. Tolkien

Beowulf

Originally published in the English language

by HarperCollins Publishers Ltd, under the title

Beowulf:

A Translation and Cotnmentary

Ali texts and materials by J. R. R. Tolkien

© The Tolkien Trust 2014

Hungárián translation © Nagy Andrea, Tótfalusi István, 2015

BEOWULF

Ím, hallottuk a regéket a lándzsás dánok népéből való királyok dicsőségéről a régi időkben, a fejedelmekről, kik vitézi tetteket vittek véghez. Scyld Scefing az ellenséges hadakat, számtalan népet megrabolt a padoktól, min a mézsört kortyolták. Rettegést keltett a férfiakban, ő, akit egykor árván találtak. De vigaszra lelt életében, hatalma nőtt a mennyek alatt, megbecsülés övezte, míg végül mindazok, kik a közelben lakoztak, túl a tengeren, hol a bálna járja útját, engedelmeskedtek szavának, és sarcot fizettek – derék király volt ő!

Nem sokkal ezután örököst nemzett, ifjú gyermeket udvarában, kit Isten küldött népének vigaszául, látván a szörnyű szükséget, hogy oly sokáig voltak fejedelem nélkül. Ezért az Élet Ura, ki dicsőségben uralkodik, megbecsüléssel ajándékozta meg az emberek között. Hírneves volt Beow, Scyld örököse Scedelandban, dicsőségét messzi földeken ismerték. Így érheti el az ifjú derék tettekkel és dús ajándékokkal, amíg még atyja kebelén lakozik, hogy vénsége idején hű lovagok üljenek asztalánál, s népe mellette álljon, ha kitör a háború. Méltó tettek teszik nemessé a férfit minden népben.

Majd az elrendelt órán a hős Scyld az Úrhoz távozott; kedves társai a tenger árjához vitték, ahogy ő maga kérte, mikor még szavaival kormányozta a fejedelem a scyldingek népét: az ország szeretett ura volt sokáig. A révben horgonyzott a fejedelem bárkája, a gyűrűs orrú, jégcsapok csüggtek róla, türelmetlenül várta az indulást; a hajó kebelébe helyezték szeretett királyukat, dicsőségben az árboc mellé a gyűrűk adóját. Sok drága holmi és kincs volt ott, mit messzi földekről hordtak egybe; soha nem hallottam még, hogy emberek illőbb módon díszítettek volna fel hajót harci fegyverekkel és hadiszerszámokkal; kincsek halma hevert a király ölében, hogy messzi útjára kísérje a tenger birodalmába. Semmivel sem hitványabb ajándékkal övezték, a nép kincseivel, mint azok, akik a kezdet kezdetén a hullámokra bízták a magányos gyermeket. Magasan a feje fölé arany lobogót helyeztek, és az Óceánnak adták, hagyták, hogy a tenger magával ragadja. Szomorú volt a szívük, gyászba borult a lelkük. Senki sem tudja arról az igazságot, sem az urak csarnokukban, sem a hatalmasok az ég alatt, kinek a kezébe került a rakomány.

A scylding Beow erődjeiben sokáig volt a férfiak szeretett királya, hírneves az emberek között – fejedelmi atyja máshová költözött otthonából – míg idővel megszületett Healfdene, a magas, ki haláláig uralkodott a nemes scyldingeken, agg, szilaj hadúr. Négy gyermeket nemzett a világra, kiknek nevei ekként következtek: a hadak vezérei, Heorogar és Hrothgar és Halga, a jóságos; [egy leány] is, ki, úgy hallottam, Onela királynéja lett, a harcos scylfing drága hitvese.

Hrothgarnak megadatott a hadiszerencse, a dicsőség a csatában; a nemzetségéből való vazallusok önszántukból követték, és fiatal harcosai csapata a férfiak hatalmas seregévé nőtt. Ekkor vágy költözött szívébe, hogy megparancsolja embereinek, építsenek csarnokot és palotát, hol mézsört kortyolhatnak, hatalmasabb házat, mint amilyet az emberek gyermekei valaha is ismertek, hol fiatalnak és öregnek szétoszthatja mindazon dolgokat, miket Isten adott neki, kivéve a nép földjét és az emberek életét.

Úgy hallottam, akkor messze földön munkára hívták ennek a középföldnek sok nemzetségét, hogy ékesítsék fel a férfiak hajlékát. Nem telt el sok idő az emberek között, és készen állt a házak és csarnokok legnagyobbika. Ő, kinek szava törvény volt messzi földeken, a Heorot nevet adta neki. Fogadalmát tartotta: gyűrűket osztott a lakomán és kincset. Magasult a széles tetejű, szarvas ormú csarnok, a pusztító tűz háborgó hullámait várta: nem volt messze az idő, mikor feléledt a halálos viszály emléke, a gyilkos gyűlölség az apa és lánya hitvese között.

Az ádáz lélek, ki sötétségben lakozott, gyötrelmeket élt át, kínokban vergődött, mikor nap nap után hallotta visszhangozni a csarnokban a mulatozás zaját. Hárfa hangja szólt, a dalnok tiszta éneke: ő, ki felfedte tudását a régi időkről és az emberek kezdetéről, elmesélte, a Mindenható hogyan alkotta meg a földet, a ragyogó szépség völgyét, mit vizek ölelnek körbe, fölé helyezte a nap és a hold sugárzó fényét, hogy világítson a föld lakóinak, felékesítette a világ vidékeit ágakkal és levelekkel, és életet teremtett minden fajnak, mi csak él és mozog.

Vidámságban, boldogan élt a férfiak csapata, míg egyvalaki, pokolból való ördögfajzat, gálád tettekre nem vetemedett. A vad teremtményt Grendelnek hívták, rosszhírű kísértet volt, ki a határvidéket járta, az ingoványon uralkodott, mocsári erősségen. A boldogtalan hosszú ideig élt a troll-nép otthonában, mert a Teremtő kitaszította őt, és Káin egész fajtáját. Az Örök Úr megbosszulta a vérontást, hogy Káin megölte Ábelt: nem származott öröme az erőszakos tettből, mert Isten messze űzte őt az embernéptől bűne miatt. Tőle született minden gonosz fajzat, ogrék, goblinok, pokolbéli kísértő árnyak, és az óriások, kik hosszú háborút viseltek Isten ellen: meg is adta nékik az Úr ezért, mi járt.

Grendel előjött az éj leszálltán, hogy kikémlelje a magas házat, és lássa, hogy a gyűrűs dánok hogyan rendezték el szállásukat a sörivás után; urak csapatát lelte ott, aludtak mind a lakoma után. Nem ismerték ők a bánatot, az ember boldogtalan sorsát. Vad és vérszomjas volt az elátkozott teremtmény, gyorsan elvégezte, amit akart: harminc lovagot ragadt fel fekhelyéről, majd hazaindult prédája fölött örvendezve, otthonába tartott az öléstől eltelten, hogy megkeresse vackát.

A következő hajnalon a nap első sugara felfedte a férfiaknak Grendel erejét. Sírás szállt az égre a mulatozás után, hangos jajszó zengett virradatkor. A dicsőséges király, a sokat próbált fejedelem örömtelenül ült: hős szíve szenvedett, bánatba merült lovagjai miatt, míg emberei megvizsgálták az ellenség lábnyomát, az átkozott démonét. Túl keserű volt a viszály, rettenetes és lelket kimerítő. Nem telt el több mint egy éjszaka, és újra kegyetlenül gyilkolt az ellenség, megbánás nem gyötörte gaztettei miatt – túl elvetemült volt. Ezután nem kellett sokáig keresni olyan embert, aki máshol, távolabb keresett fekhelyet és ágyat, a kisebb termekben; láthatta és megérthette a jelekből mindenki a csarnok új gazdájának gyűlöletét. Aki megmenekült az ellenségtől, ezentúl távol tartotta magát, nagyobb biztonságban.

Így uralkodott az az egy, így folytatta jogtalan küzdelmét mindenki ellen, mígnem üresen állt a házak legjobbika. Sok idő telt el; a scyldingek szeretett ura tizenkét télen át tűrte a gyötrelmet, minden fájdalmát és mély bánatát. Megtudták a férfiak, az emberek gyermekeinek szomorú dalok vitték hírül, hogyan harcolt sok éven át Hrothgarral Grendel, gyűlölet és ártó szándék vezette, rémtettek és gonoszság kísérték, szüntelen háborúság. Nem akart ő senkivel békét kötni a dánok hadából, nem csillapodott halálos vérszomja, nem akarta fizetséggel rendezni a viszályt; a tanácsosok egyike sem várhatott aranyváltságot a gyilkos kezéből. Az ádáz öldöklő tovább üldözte őket, lovagokat és ifjakat, a halál sötét árnya ólálkodott, lesben állt a hosszú éjszakában, a ködös lápokon bujkált: az emberek nem tudhatják, hogy merre jár kóbor vándorútjain a pokolbéli varázsló.

Az emberek ellensége sok gaztettet vitt véghez, sok gyászos gyalázatot, míg magányosan rótta félelmetes útját. Heorot ékkövektől fénylő csarnokában vert tanyát a sötét éjszakákon. (Ám soha nem közelíthette meg a kegyelem drága trónját Isten színe előtt, akaratát sem ismerte.) Nagy kín volt ez a scyldingek urának, szívbéli gyötrelem. A hatalmasok tanácsba gyűltek, azon tanakodtak, a szilárd szívű férfiak mit tehetnének a rettentő rémségek ellen. Máskor áldozatot ajánlottak fel a bálványoknak pogány templomaikban, imádságokkal kérték a lelkek gyilkosát, hogy segítse meg őket népük szükségében. Ez volt a szokásuk, a pogányok reménysége. Szívükön a pokol uralkodott (nem ismerték a Teremtőt, a tettek Bíráját, nem hallottak az Úristenről, nem tanulták meg soha, hogyan magasztalják a mennyek Őrzőjét, a dicsőség Királyát. Jaj annak, aki az ördög gonoszságától vezetve a tűz ölelésébe taszítja lelkét, hiába keres vigaszt, nem változtathatja meg sorsát! Áldott az, aki halála napja után az Úrhoz siethet, és az Atya kebelén békére lel!)

Healfdene fia vég nélkül kesergett a szomorúságon, mit azok az idők hoztak, a bölcs fejedelem gyásza nem csillapult; túl vad volt a viszály, túl elviselhetetlen az iszonyat, ami a népet sújtotta, kegyetlen kínokat kellett kiállniuk, mérhetetlen szenvedést minden éjszakán.

Hygelac lovagja, kit megbecsülés övezett a geatok között, messzi otthonában hallott Grendel tetteiről. Az emberi életnek ama napjaiban ő volt minden férfi közül a legerősebb ezen a világon, nemes, és szálasabb, mint bárki más ember. Elrendelte embereinek, hogy készítsenek neki erős hullámjáró hajót. Az volt a szándéka, hogy felkeresi a harcos királyt a vizeken túl, hol a hattyúk ringanak, a híres fejedelmet, akinek emberekre volt szüksége. A bölcsek nem találtak kivetnivalót útjában, bár kedves volt ő nekik; bátorították hős szívét, és megvizsgálták az előjeleket.

A kiváló férfiú bajnokokat választott a geatok népéből, a legbátrabbakat, akiket csak talált. Tizenöten voltak, akik a fából ácsolt hajóhoz indultak, s a harcos, ki jártas volt a tenger útjain, a szárazföld szélére vezette őket. Telt-múlt az idő. A hajó a szirtek alatt lebegett a hullámokon. A türelmetlen harcosok a hajóorrba szálltak, a tenger áramai örvénylettek a homokon. A fegyveresek a hajó gyomrába hordták a fénylő felszerelést, a mesterien megmunkált hadiszerszámokat. A víg útra készülők eltaszították a parttól az ügyesen illesztett bordázatú járművet. Szél űzte tova a mélység hullámain, szállt a hajó, mint a madár, nyakát habok koszorúzták, míg a második napon elérkezett az óra, hogy hajló orrából a tengerészek megpillanthatták a szárazföldet, az óceán partján megcsillanó sziklákat, az alászakadó szirteket, a tengerbe nyúló fokokat. A vitorlás útja véget ért. A szélkedvelő nép gyermekei gyorsan partra szálltak, kikötötték a tengert-próbált fájú hajót.

Megrázták páncélingeik, harci öltözetük, és hálát mondtak Istennek, aki könnyűvé tette nekik az átkelést a hullámokon.

A magas partról a scyldingek őrszeme, kinek feladata volt, hogy a tenger menti szirteket vigyázza, meglátta, hogy hordják le a pallón a fénylő pajzsokat és a pompás felszerelést. Aggodalom költözött szívébe, meg akarta tudni, kik ezek a férfiak. Hrothgar lovagja a part felé irányította lovát, erősen megrázta kezével vaskos lándzsáját, és kérdőre vonta őket: „Miféle harcosok lennétek ti, páncélba öltözöttek, kik magas hajótokat ide kormányoztátok a tenger útjain, a mély vízen keresztül? Ím, hosszú ideje élek itt a föld szélein, őrt állok a vízparton, hogy a dánok földjére ne léphessen ellenség, ki portyázó hajóhaddal fosztogatni kíván. Nyíltabban még sosem érkeztek e partokra fegyveres férfiak, harci öltözékben, kik nem ismerték seregeink jelszavát, és nemzetségünktől sem kaptak beleegyezést. Sosem láttam még e világon nagyobbat a férfiak között, mint ama felfegyverzett harcost, ki köztetek áll. Nem teremszolga ő, ki fegyvereit fitogtatja, ha ugyan meg nem csalnak szép vonásai és ábrázata, minek nem láttam párját. Most tudnom kell, hogy milyen népből származtok, nehogy hitvány kémeket engedjek innen a dánok földjére lépni. Jertek, távoli föld lakói, tenger vándorai, és halljátok nyíltan kimondott szavam: jobb lesz, ha gyorsan válaszoltok, honnan vezetett ide utatok!"

Így válaszolt neki vezérük, a társaság parancsnoka, megoldva szavai zárját: „A geatok fiai vagyunk, Hygelac király tűzhelytársai. Atyám híres volt az emberek között, nemes harcos, ki mindig élen járt a csatákban; Ecgtheow-nak nevezték. Sok telet ért, mielőtt eltávozott udvarából; a bölcsek megőrzik emlékezetét széles e földön. Barátságos szándékkal jöttünk, hogy felkeressük gazdádat, Healfdene fiát, népe védelmezőjét. Légy hozzánk kegyes tanácsaiddal! Nehéz küldetéssel jöttünk a dánok hírneves urához; úgy gondolom, nem szükséges titokban tartanunk ügyünket. Jól tudod magad is, ha igaz, mit hallottunk, hogy a scyldingek között egy ismeretlen, gyilkos teremtmény, kinek titkos gyűlölség vezérli tetteit, a sötét éjszakákon rettentő gonoszságot művel, gyalázatot hoz a férfiakra, és holttestek mutatják nyomát. Örömest adnék tanácsot Hrothgarnak, hogy ő, ki bölcs és jóságos, hogyan győzhetné le ellenségét – ha valaha is jöhet változás vagy gyógyír bánata kínjaira –, hogyan enyhíthetné mardosó gyászát; vagy mindörökké ezután megpróbáltatás és szörnyű szükség lesz osztályrésze, míg csak ül magas trónján a házak legjobbikában."

Az őrszem szólt, lován ülve, a király rettenthetetlen szolgája: „Az éles eszű férfi, aki józanul ítél, meglátja az igazságot szavakban és tettekben egyaránt: amit hallok, bizonyság, hogy csapatotok barátsággal van a scyldingek ura iránt. Menjetek hát, vigyétek a fegyvert és a vértet! Vezetlek titeket. Megparancsolom ifjú csatlósaimnak, hogy tisztességgel vigyázzák újonnan kátrányozott hajótokat a homokon, minden ellenséggel szemben, míg deszkái és koszorús orra visszaviheti szeretett gazdáját a tenger áramlatain Viharvég felé. Aki jót cselekszik, annak megadatik, hogy épen és egészen élje túl a harcot."

Megindultak az úton. A fürge jármű mozdulatlan pihent, a mélyöblű hajó kötelein ringatózott horgonya felett. Arannyal díszített, csillogó, tűzben megedzett vaddisznófigurák fénylettek az arcvédő lemezek felett, ádáz és rémisztő harci maszk óvta életüket. A férfiak siettek, együtt lépdeltek, míg megláthatták a csarnok ragyogó arannyal díszített épületét. Nem volt híresebb ház a mennyek alatt a világ lakói közt, mint amelyben a hatalmas lakozott. Fénye számtalan földre sugárzott. Akkor a bátor harcos megmutatta nekik a büszke férfiak udvarát, mi tisztán odalátszott, hogy egyenesen arra vegyék az irányt.

Akkor a harcos megfordította lovát, és e szavakat szólta: „Itt az idő, hogy visszatérjek. A Mindenható Atya kegye oltalmazzon benneteket küldetésetek során! A tengerhez tartok, őrséget állni az ellenség serege ellen."

Kövek mintázták az út burkolatát, az ösvény vezette a férfiak lépteit. Fénylett a harci páncél, kemény, kézzel összekapcsolt, ragyogó vasgyűrű csengett ingükön, félelmetes fegyverzetükben vonultak egyenesen a csarnok felé. A tengertől megfáradtak magas, bámulatosan kemény pajzsaikat a ház fala mellé támasztották, leültek a padra. Csengett-bongott a páncél, a férfiak harci öltözete. Halomba rakták lándzsáikat, a tengerjárók kőrisnyelű fegyvereit, miknek acél szürkéllett hegyén. A vasba öltözött csapat gazdagon fel volt fegyverezve. Akkor büszke öltözetű lovag lépett hozzájuk, származásukról kérdezte a csaták fiait: „Honnan hozzátok e fémmel borított pajzsokat, a szürke láncingeket, az arcvédős sisakot és a pusztító lándzsák erdejét? Hrothgar hírnöke és szolgája vagyok. Sohasem láttam még ennyi idegen férfit, ki büszkébben viselte volna magát. Úgy gondolom, büszkeség hozott Hrothgarhoz, nem száműzetés, hanem nagylelkűség."

A szélkedvelő nép büszke hercege bátor és erős szavakkal válaszolt, szigorúan szólt sisakja alól: „Hygelac asztalának társai vagyunk; az én nevem Beowulf. Healfdene fiának, a dicsőséges királynak kívánok szólni küldetésemről, ha urad részesít minket abban a kegyben, hogy fényes színe elé járulhassunk." Wulfgar szólt – a vendelek nemes hercege volt ő, merész szívét, vitézségét és bölcsességét sokan ismerték: „Megviszem kérésetek és küldetésetek hírét a dánok barátjának, a scyldingek urának, a gyűrűk adójának, ahogyan kéred, s jóságában bármilyen választ is ad, tüstént meghozom neked."

Sebesen visszatért oda, hol Hrothgar ült, az öreg és ősz hajú, lovagjai körében; bátran lépdelt, míg megállt a dánok urának vállánál, jól ismerte ő az udvar szokásait. Wulfgar így szólt szeretett urához: „Országodban partra szálltak, messzi földről átkeltek a földet körbeölelő tengeren a geatok nemes fiai; vezérüket a fegyveres férfiak Beowulfnak szólítják. Esdekelnek, hogy szavakat válthassanak veled, királyom. Ne tagadd meg tőlük a kedvező választ, ó, kegyes Hrothgar! Hadiszerszámaikról úgy tűnik, megérdemlik a férfiak tiszteletét; parancsnokuk érdemes férfiú, ki a csaták fiait földedre vezette."

Hrothgar szólott, a scyldingek védelmezője: „Ismertem őt még siheder korában. Néhai atyját Ecgtheow-nak hívták; a geat Hrethel egyetlen lányát adta mátkájául; az ő fia az, ki most félelem nélkül jön hozzánk, barátot és támaszt keresni. A tengeri utazók, kik a gea-toknak ajándékokat és kincset vittek jóakaratom zálogául, azt mesélték, hogy keze szorításában harminc férfi ereje lakozik, és vitéz a csatákban. Úgy remélem, a Szent Isten küldte őt a nyugati dánokhoz az Ő végtelen kegyelmében Grendel rettenete ellen. Drága ajándékokat kínálok a jó lovagnak hős szíve jutalmául. Igyekezz! Szólj, hogy lépjenek be, és vessék szemüket nemzetségünk büszke csapatára, kik itt egybegyűltek; köszöntsd őket, és mondd, hogy szívesen látja őket a dánok népe!"

[Akkor Wulfgar a csarnok ajtajához lépett, és] bentről e szavakat szólta: „Győzedelmes uram, a keleti dánok feje úgy rendelte, mondjam el, hogy ismeri származásotokat, tudja, hogy félelmet nem ismerő szívvel jöttetek a tenger árján, és szívesen látott vendégei vagytok. Beléphettek harci öltözéketekben és arcvédős sisakotokban Hrothgar színe elé. De maradjon itt harci pajzsotok és a halálos lándzsa, itt várja meg beszédetek végét." Akkor a hatalmas férfi talpra állt, és körötte minden harcosa, a lovagok merész csapata. Néhányan ott maradtak hadiszerszámaik őrizni, ahogy bátor vezérük parancsolta. Sebesen mentek, a lovag vezette őket Heorot fedele alá. Sisakja alatt zordan [lépdelt Beowulf], a tűzhely mellett megállt. Ily szavakkal szólt – fénylett páncélja, mit kovácsok tudása szőtt ravasz hálóvá: „Üdvöz légy, Hrothgar! Hygelac rokona és vazallusa vagyok; sok híres tettet vittem véghez ifjú koromban. Hazám földjén hallottam és tudtam meg Grendel történetét; a tengeri utazók azt mesélik, hogy ez a csarnok, a házak legszebbike, üresen és emberek számára hasztalanul áll, miután az est fényét elrejti a mennyek palástja. Népem legjobbjai és a bölcsek úgy tanácsolták, hogy jöjjek el hozzád, Hrothgar királyom; mert ők ismerik testem erejét, saját szemükkel látták, mikor visszatértem az ellenségeimmel való csatából, ahol haragjukat kivívtam; ötöt fogtam el közülük, és földönfutóvá tettem a szörnyek fajtáját. Tudják azt is, mikor éjszaka a hullámokban megöltem a vizek démonait; szörnyű veszedelemben forogtam, de bosszút álltam a gyötrelemért, mi a szélkedvelő geatokat érte, és elpusztítottam a gonosz lényeket – maguk hozták fejükre a bajt. Most Grendel, az ádáz gyilkos ellen állok ki, egyedül az ogre ellen. Ezért csak egy kegyet kérek tőled, dicső dánok fejedelme, scyldingek oltalma: ne tagadd meg tőlem, ki ily messziről érkeztem, ó, harcosok oltalmazója, népek nemes ura, hogy harcosaim büszke csapatával, e rettenthetetlen sereggel, megtisztíthassuk Heorot csarnokát. Hallottam azt is, hogy ez az ádáz gyilkos vadságában fegyverrel nem bánik, így hát én is elállók attól (így legyen enyém hűbéruram, Hygelac szeretete!), hogy kardot vagy széles, sárgálló gombú pajzsot viseljek a csatában. Szorításomba fogom az ellent, és gyűlöletet gyűlölettel viszonzok halálos viadalunkban – kit a halál elragad, megnyugszik majd az Úr ítéletében. Úgy gondolom, ha ő kerekedik felül, félelem nélkül falja fel a gót lovagokat, mint már oly sokszor tette, a hreth-fiak erős csapatát a csata csarnokában. Nem lesz rá szükség, hogy lepellel takard fejem temetésemen, mert vöröslő vértől iszamós testemet magával hurcolja, ha halál lesz a sorsom, megízlelni vágyik, és egyedül megbújva, szánalom nélkül eszi meg, bemocskolva a mocsár üregeit. Nem kell többé gondoskodnod testemről! Ha a csatában veszek, küldd el Hygelacnak e kiváló láncinget, mi keblemet takarja, e szépséges öltözéket, mit Hrethel hagyott rám, Wayland munkáját. Úgy fordul a végzet, mint fordulnia kell!"

Hrothgar válaszolt, a scyldingek védelmezője: „Beowulf barátom, régi érdemeim miatt jöttél most hozzánk, és a kegyért, melyet egykor tőlem kaptál. Atyád kardjával vetett véget a legnagyobb viszálynak: saját kezével vágta le Heatholafot a wylfingek népéből. A wederek nemzetsége nem tarthatta őt tovább, mert háború fenyegetett. Így hát felkereste a déli dánok népét a tenger árján túl, a dicső scyldingeket. Uralkodásom kezdetén voltam a dánok népe felett, ifjúként kormányoztam a tágas birodalmat, a hatalmas férfiak kincsestárát és erődítményeit. Akkor már halott volt bátyám, Heorogar, nem élt Healfdene gyermeke, aki jobb volt nálam! Fizetséggel váltottam meg a viszályt, ősi kincseket küldtem [a wylfingeknek] a tenger hátán; Ecgtheow esküt tett nekem. Gyötrelem az szívemnek, hogy elmondjam bárki emberfiának, milyen gyalázatott hozott Heorotra Grendel, milyen rettentő gaztetteket követett el ellenem szíve gyűlöletétől vezetve. Megfogyatkozott harcosaim sora, a csarnokom serege. Végzetük elérte őket Grendel iszonyú markában. Isten (egyedül) könnyen megakadályozhatná a bősz ellenség tetteit! Harcos bajnokaim gyakran kérkedtek italtól felhevülten a sörrel teli kehely fölött, hogy Grendel harci erejének pengéik rettenete vet véget a lakoma csarnokában. Azután a reggeli órán a mézsör csarnokát, királyi hajlékomat csöpögő vér festette vörösre, mikor felvirradt a nap, vérben ázott a padok fája, kard fakasztotta harmat lepte a termet. Egyre kevesebb hűséges szívű, csatákat próbált bátor emberem maradt, a halál elvitte őket. Ülj most lakomához, s mikor eljön az idő, gondolj a hrethfiak győzelmére, mint szíved ösztökél."

Akkor az ifjú geat lovagok csapatának szabaddá tettek egy padot a vigalom csarnokában; a szilárd szívűek elfoglalták ülőhelyük, erőt sugároztak. Egy apród, ki ékköves söröskupát tartott kezében, tiszte szerint töltött a fénylő, édes italból. A dalnok éneke tisztán szállt Heorotban. Vígan voltak a hatalmas férfiak; nem volt az kis sereg, mi ott egybegyűlt, kipróbált vitézségű dánok és wederek.

Unferth szólott, Ecglaf fia, ki a scyldingek urának lábánál ült. Viszályt akart szítani beszédével – Beowulf vállalkozása, hogy ily merészen átkelt a tengeren, elégedetlenséget ébresztett benne, mert nem volt kedvére való, hogy ezen a lenti világon bárki más ember nagyobb tisztességet vívjon ki a mennyek alatt, mint ő maga: „Az a Beowulf vagy-é, ki Brecával mérkőzött úszásban a széles tengeren, mikor kevélységetekben próbára tettétek magatok a vízben, és meggondolatlan kérke-désből életetek kockáztattátok a mélység fölött? Senki emberfia, barát vagy ellenség, nem téríthetett el kettőtöket a bánathozó kalandtól, hogy tagjaitokkal kavarjátok a tengert. Karotokkal öleltétek a toluló áradatot, a tenger útjait kezetek gyors mozgása mérte, siklottatok az óceánon. Hullámok háborogtak a mély fölött, téli áradat. Hét éjszaka küzdöttetek a vizek birodalmában. Társad legyőzött téged az úszásban, nagyobb volt ereje! Aztán a reggelen a habok a heathoreamok földjére sodorták; népének szeretett gyermeke onnan tért vissza kedves földjére, a brandingok országába, szépséges várába, hol a népen uralkodott, erős várost és gyűrűket birtokolt. Ő, Beanstan fia, bizony teljesítette fogadalmát ellened. Ezért arra számítok, rosszabb viadalban lesz részed, ha mégoly vitéznek is bizonyultál mindenhol a harcok forgatagában és komor háborúkban, ha az éjhosszú órán a közelben merészeled várni Grendel jöttét."

Beowulf szólott, Ecgtheow fia: „Ím, Unferth barátom, italtól kivörösödve sok szót vesztegettél Brecára és tettére. Igazság az, mit mondok, hogy bátrabban küzdöttem a hullámokban, mint bárki más ember. Sihederek voltunk, és egyezséget kötöttünk, fogadalmat tettünk ifjú napjainkban, hogy vásárra visszük életünket az óceánon; ezt meg is cselekedtük. Kemény, meztelen kardot tartottunk markunkban, mikor mi ketten a tengeren eveztünk, hogy a halszörnyektől megvédjük magunkat. Nem volt ő gyorsabb nálam a rohanó hullámokban, nem tudott messzebb úszni a mélység fölött. Én sem akartam eltávolodni tőle. így hát együtt voltunk a tengeren öt éjszakán át, míg az áradat szétválasztott minket, a dühöngő vizek. Könyörtelen szél támadt északról, jéghideg vihar, éjjeli homály, hánykolódtak a habok. A tenger halszörnyeinek felbőszült a szíve, csak a húsomat védő páncél, a kézzel szorosan egybefűzött szemek voltak segítségemre ellenségeim ellen; az arannyal szőtt harci öltözék megvédte keblem. Egy átkozott ellenség gyilkos szándékkal lehúzott a mélybe, a bősz teremtmény erősen szorított. De megadatott nekem, hogy szilaj kardom hegyével eltaláljam az őrjöngő gyilkost; a csatában kezem által pusztult el az erős tengeri bestia. A vérszomjas támadók súlyosan szorongattak engem. Szeretett kardom válaszolt nekik illő módon. Nem találtak semmi örömöt a lakomában a hitvány gonosztevők, nem ülhették körül testemet a tengerfenéken, hogy felfaljanak; reggelre a parton hevertek a habok hordaléka közt, kardszúrás sebezte őket, penge vágta halálra, hogy ezután soha ne zaklathassák a meredek szorosokban a tengerjárókat útjukon. Felfénylett keleten Isten ragyogó fáklyája; a hullámok elcsitultak, és kivehettem távol a tengeren túl a hegyfokokat és széljárta szirteket. A végzet gyakran megmenti a férfit, kinek halála nincs megírva, ha bátorsága nem hagyja cserben. Az volt a sorsom, hogy kardommal kilenc tengeri démont pusztítsak el. Sohasem hallottam a mennyek boltozata alatt keserűbb harcról az éjszakában, sem boldogtalanabb férfiról a tenger áramlataiban, de élve menekültem a viadalból az átkozott lényekkel, a kalandtól kimerülten. Akkor a tenger, az áradó dagály, a háborgó vizek a finnek földjére sodortak. Sohasem hallottam, hogy a férfiak rólad meséltek volna ilyen kegyetlen harci tetteket, karddal elvégzett rettentő munkát. A háború játékában Breca, sőt egyikőtök sem vitt véghez ily merész tettet vérfoltos pengékkel – nem dicsekedni akarok –, még akkor sem, ha saját fivéreidnek, legközelebbi rokonaidnak voltál gyilkosa. Ezért kárhozat vár rád a pokolban, még ha éles is az elméd. Az igazság az, Ecglaf fia, hogy Grendel sosem vihetett volna véghez ily rémtetteket urad ellen, az ádáz, szörnyű gyilkos nem alázhatta volna meg Heorot gazdáját, ha szíved és lelked oly merész lenne a harcban, mint magadról állítod. De rájött, hogy nem kell túlságosan félnie a bosszúállók haragját, a hódító scyldingek népének kardjai nem üldözik könyörtelenül. Ezért erőszakkal sarcot szed, senkit sem kímél a dánok népéből, vágya szerint öl és fosztogat, nem számít bosszúra a lándzsás dánoktól. De nem telik el sok idő, és megismeri a csatában a geatok erejét és vitézségét. Aki teheti, győzedelmesen tér vissza a mézsör mellé, mikor a következő napon a reggel fénye, a nap égi köntöse felragyog délről az emberek fiai felett!"

Örömteli óra volt ez a gazdag ajándékok adójának, az ősz hajú, csatában bátor királynak; a dicső dánok fejedelme hitte, hogy közel a menekvés. A nép pásztora megértette Beowulf szavaiból szíve rendíthetetlen elszántságát.

Hatalmas férfiak nevetése szállt, és ének hangja; édesen csengtek a szavak. Wealhtheow lépett elő, Hrothgar királynéja, az illemet betartva; arannyal ékesen köszöntötte a férfiakat a csarnokban, majd kelyhet kínált a nemes hölgy a keleti dán birodalom őrének, kívánta, hogy lelje örömét a sörivásban és hűbéresei szeretetében. A győzedelmes királynak gyönyörűségére szolgált a lakoma és a csorduló kupa. Akkor a helmingek hölgye körbejárt a sereg tagjai közt, kipróbált férfiaknak és ifjaknak nyújtotta a drágakövekkel kirakott edényt, majd végül az illendő időben a gyűrűkkel borított, nemes szívű királyné Beowulfnak vitte a mézsörrel teli kelyhet, köszöntötte a geat lovagot, és bölcs szavakkal mondott köszönetet Istennek, hogy megadta neki, amire vágyott, és bízhat abban, hogy lesz olyan férfi, aki vigaszt nyújt neki bánatában. A komor harcos elvette a kupát Wealhtheow kezéből, szívében vágy gyúlt a harc iránt, és méltó szavakkal válaszolt. így szólott Beowulf, Ecgtheow fia: „Mikor tengerre szálltam, lovagjaim csapatával elfoglaltam helyem tengerjáró hajómban, az vezérelt, hogy valóra váltsam néped vágyát, vagy a holtak közé feküdjek ellenségem szorításában. Lovagi bátorsághoz méltó tettet viszek véghez, vagy e mézsörcsarnokban köszönt rám utolsó napom!" A hölgy kedvét lelte e szavakban, a geat büszke beszédében; a nép szépséges királynéja, arannyal ékes, elfoglalta helyét ura oldalán.

Akkor, mint régen, bátor szavak hangzottak a csarnokban, a győzelmes nép lármája; a sereg örömben töltötte idejét, míg Healfdene fia éjjeli nyugvóhelyét kívánta felkeresni. Tudta, hogy a démon támadást fontolgat szívében a magas csarnok ellen az órától fogva, mikor meglátták a nap fényét, míg a sötétlő éjszaka és a mindent beburkoló homály siklik a világ fölé, és sötétbe borul a föld a felhők alatt. A sereg egy emberként felemelkedett. Férfiak búcsúztak egymástól, Hrothgar és Beowulf; jó szerencsét kívánt neki a király, rábízta a bor hajlékának őrzését, és ily szavakkal szólt: „Soha ezelőtt, mióta kezemet és pajzsomat emelni képes vagyok, nem hagytam senki másra a dánok hatalmas lakhelyét. Vigyázz rá, és őrizd a házak legszebbikét! Emlékezz jóhíredre, mutasd meg erőd és bátorságod, állj őrt ellenségeink ellen! Nem szenvedsz majd szükséget semmiben, mit kívánsz, ha véghezviszed e hőstettet, és életben maradsz."

Akkor Hrothgar, a scyldingek oltalma, elhagyta a csarnokot lovagjai csapatával; a harcos úr követte királynéját, Wealhtheow-t, fekhelyének társát. A Dicsőség Királya, hallhatta mindenki, védelmezőt küldött a csarnokba Grendel ellen; a dánok szolgálatában fontos feladata volt, elvállalta, hogy őrt áll a rémlények ellen. A geat lovag bizony bízott vitézi erejében, amely Isten kegyelméből volt övé. Levetette vasból készült páncélját, sisakját fejéről, és ékköves kardját, a vasból kovácsolt munkák legjobbikát, csatlósának adta, meghagyta, hogy vigyázzon hadiszerszámaira. Akkor megszólalt a bátor, a geat Beowulf, büszke szavakkal szólt beszéde, mielőtt ágyába tért volna: „Semmivel sem gondolom magam harci tettekben hitványabb embernek, mint Grendel önmagát. Ezért nem kardommal küldök rá halálos álmot, bár könnyen megtehetném. Nem tud ő semmit a nemes viadalról, nem tudja, hogyan forgasson fegyvert ellenem és hasítsa szét pajzsom, bármilyen ádáz is gonosztetteiben. Mi ketten pihenni hagyjuk ma este a pengét, ha elég vakmerő, hogy fegyverek nélkül harcoljon. A mindent látó Isten, a Szent Úr, ítélje a dicsőséget annak az ellenfélnek, kit erre méltónak talál."

Ekkor lefeküdt a hős férfi, párnájába temette orcáját, körötte a bátor utazók elnyúltak fekhelyükön szerte a csarnokban. Egyikük sem hitte, hogy visszatérhet még édes otthonába, a szabad nép erős váraiba, ahol felnevelték. Tudták, hogy a dánok közül túl sokat ragadt el már a véres halál a bor csarnokában. Ám Isten diadalt és szerencsét adott a geat harcosoknak a csatában, támaszt és segedelmet, hogy egyetlen férfi vitézsége és ereje által legyőzhessék ellenségüket. Leplezetlen az igazság, hogy a hatalmas Isten uralkodik az emberek fajtája fölött minden időkben.

A sötétlő éjszakában árny közelgett. Aludtak a lándzsások, kiknek feladata volt, hogy őrizzék a magas ormú termet, egyet kivéve. Jól tudták az emberek, hogy ha Isten másként akarja, a rabló ördögfajzatnak nincs hatalma a homályba vonszolni őket; ám az az egy éberen és komor szívvel várta az összecsapást ellenfelével.

Grendel közelített, ködös hegyoldalak alatt jött az ingoványból. Isten haragja volt rajta. Az tervezte a hitvány tolvaj, hogy csapdába ejt valakit az emberek fajtájából a magas csarnokban. Felhők alatt lépdelt a bor hajlékához, minek jól ismerte helyét, a férfiak ragyogó arannyal fedett csarnokához. Nem ez volt az első alkalom, hogy Hrothgar otthonába merészkedett, de soha azelőtt vagy azután élete napjaiban nem várt rá nehezebb sors a csarnok őrei között.

Elérkezett a házhoz a vándor, emberi alakban, de megfosztva az emberek örömeitől. A kovácsolt vassal megerősített ajtó hirtelen kivágódott, amint rátette karmait. Pusztító szándékkal, őrjöngő szívvel tépte fel a terem tátongó bejáratát; sebesen lépdelt a démon a fénylő mintájú padlón. Harag hajtotta, szeméből tisztátalan fény sugárzott, lánghoz hasonlatosan. Megpillantotta a házban az alvó férfiakat, az egymás mellett heverő rokonok sokaságát, az ifjú lovagok seregét. Szíve felnevetett. Úgy gondolta a rettegett gyilkos, hogy még mielőtt eljön a napvilág, mindegyiküknek szétválasztja testét és életét, ha így hozta a szerencse, hogy dús lakomában reménykedhetett. Nem úgy volt megírva, hogy még többet felfalhasson az emberek fajtájából az után az éjszaka után.

Hygelac zord és erős rokona nézte, miként cselekszik a hitvány tolvaj rusnya karmaival. A gyilkos nem késlekedett, hanem amint alkalom nyílt rá, gyorsan megragadta az egyik alvót, széttépte, a tehetetlent, harapta csontjait, kiitta a vért ereiből, nagy darabokban nyelte húsát. Hamar befalta az élettelen testet, még kezét és lábát is.

Arrébb lépett aztán, közelebb, megragadta kezével a bátor szívűt, ki ágyában pihent. A démon feléje nyúlt karmaival, de ő gyorsan elkapta, megtámasztotta magát karjával, szívében gyűlölet égett. A gaztettek mestere hamar ráébredt, hogy még soha nem találkozott ezen a világon a föld négy sarkában senkivel, kinek nagyobb erő lakott volna szorításában. Félelem ébredt szívében-lelkében, de nem menekülhetett. Messze vágyott onnan, búvóhelyére futni, felkeresni az ördög seregét. Nem úgy fordult sorsa, mint bármikor azelőtt élete napjaiban.

Akkor a jó lovag, Hygelac rokona, visszaemlékezett esti szavaira. Felegyenesedett, és dulakodni kezdtek. Ujjak roppantak, futott volna az ogre. A lovag közelebb lépett. Szabadult volna az átkozott, ha teheti, messzire menekül, a láp üregeibe. Érezte szilaj ellensége ujjai erejét, keze szorítását. Gyászos út volt az, mi a rút rablót Heorotba vitte!

Zengett a királyi csarnok. Halálos félelem szállta meg a dánokat, a város lakóit, minden bátor szívet. Haragosak voltak mindketten az ádáz ellenfelek, kik a teremért küzdöttek. Zaj töltötte a csarnokot. Nagy csoda volt az, hogy a bor hajléka kibírta a csatát, és nem omlott a földre a szépséges lakhely; de szilárdan tartották kívül-belül a kovácsok által mesterien megmunkált vaspántok. Ahogy dühösen csatáztak, sok arannyal díszített pad, min mézsört kortyoltak, kifordult helyéből a padlón, úgy mesélik. Soha azelőtt nem gondolták a scyldingek tanácsosai, hogy bárki ember bármilyen módon elpusztíthatja az elefántcsonttal díszített szépséges termet, vagy ravaszsággal lerombolhatja, hacsak nem a tűz ölelése vonja fojtogató füstbe. Újra és újra felcsapott a zaj. Szorongató félelem fogta el az északi dánokat, mindenkit, ki a falakról a kiáltásokat hallgatta, Isten ellenségének rettenetes dalát. Nem volt az győzelmi ének, a pokol foglya szörnyű sebein jajongott. Erősen fogta őt az, kinek testi ereje a legnagyobb volt az emberi életnek ama napjaiban e földön.

A férfiak vezére semmi módon nem akarta hagyni, hogy a halálos vendég élve meneküljön; úgy gondolta, életének napjai nem hoznak hasznot senki emberfiának. Beowulf sok lovagja hamar kirántotta ősi pengéjét, hogy megvédje ura és gazdája életét, a hírneves hercegét, ha módja nyílik rá. Nem tudták a bátor szívű ifjú harcosok, miközben küzdöttek, és minden oldalról próbálták levágni az ellent, átlyuggatni bőrét, hogy a gonosztevőt semmilyen harci kard e földön nem sebezhette meg, a legkiválóbb vas sem, mert varázslatot bocsájtott a győztes fegyverekre és minden pengére. Az volt a sorsa a boldogtalannak a földi élet ama napján, hogy elbúcsúzzon lelkétől, az idegen szellem messzi útra kelt az ördögök birodalmába. Ő, aki azelőtt annyi szívbéli gyötrelmet és bajt okozott az emberek népének, és viszálykodott Istennel, megértette, hogy testének ereje nem segíthet rajta; Hygelac hős rokona karjánál fogta őt – mindkettejüknek gyűlöletes volt a másik élete. Az ádáz, gonosz gyilkos rettenetes fájdalmat érzett; roppant seb vált láthatóvá vállán, inai szétszakadtak, szétroppantak a csontjait tartó ízületek. Beowulfnak megadatott a győzelem a harcban, míg Grendel halálra sebezve menekült, hogy megbújjon a lápi lejtők alatt, örömtelen lakhelyét keresve. Biztosan tudta, hogy elérkezett életének vége, megszámláltattak napjai és órái. A halálos küzdelem véget ért, és minden dánok vágya teljesült; abban az órában a messziről érkezett, bölcs és szilárd szívű férfi megtisztította Hrothgar csarnokát, megváltotta Grendel gonoszságától. Örvendezett a tetteknek, miket az éjszaka vitt véghez, ereje dicsőségének. A geat férfiak feje így váltotta valóra a büszke szavakat, miket a keleti dánok előtt mondott, gyógyírt hozott minden bajra és kínzó bánatra, mi eddig érte őket, és mit tűrniük kellett, a mély keserűségre. Ennek jeléül és bizonyságául a bátor harcos a széles tető alá akasztotta Grendel végtagját, válltól kézfejig, egész szorító karját.

Azt hallottam, akkor, azon a reggelen sok harcos lovag gyűlt ura csarnokába; a férfiak vezérei közelről és távolról odagyűltek, hogy csodát lássanak, és megnézzék a gyűlöletes teremtmény lábnyomát. Egyikük sem gyászolta, hogy eltávozott a világból, ki látta dicstelen menekülésének nyomait, ahogy beteg szívvel vonszolta magát, miközben az élet vérével együtt kifolyt belőle, ahogy legyőzötten és halálra ítélten vánszorgott a vízidémonok tavához. A víz vörösen forrt, a hullámok félelmes árja forró vérrel keveredett, harc karmazsinjától habzott. A halálra készülő belevetette magát, és lápi menedékén, megfosztva minden örömtől, megvált életétől és pogány lelkétől: a pokol befogadta. Az udvar agg bölcsei és az ifjak büszkén ülték meg lovaik az örömteli úton, mi a tótól visszavitte őket, a lovagokat fehér ménjeiken. Beowulf hírnevét emlegették, sokan és sokszor mondták, hogy a Két Tenger között sem északon, sem délen nem találni kiválóbb harcost, ki pajzsot emel az ölelő ég alatt, sem olyat, ki méltóbb királyi hatalomra. De egy szavukkal sem kisebbítették urukat és vezérüket, a kegyes Hrothgart, ki bizony jó király volt.

A bátor harcosok időnként megsarkantyúzták a pompás pejlovakat, vágtatva versenyeztek, hol a földutak erre alkalmasnak tűntek. Olykor a király egy szolgája, egy férfi, ki sok büszke emléket és regét őrzött elméjében, régi mesék roppant sokaságát, szót szó után igazul fűzött egymásba, gyakorlott tudással szólt Beowulf kalandjáról, áradó verssorokba rendezve kész meséjét, szavait egybefonva. Elmondott mindent, mit mesélni hallott Sigemund hősi tetteiről, sok furcsa történetet, a Waels-fi veszedelmes kalandjait messzi földeken, a bosszú és gyűlölködés cselekedeteit; oly dolgokat, mikről az emberek gyermekei nem tudtak biztosat, csak Fitela, ki vele tartott. Azokban az időkben gyakran beszélt tetteiről fivér a nővér fiának, ki társa volt a szükségben és minden szorongatásában – sokat levágtak az óriások fajtájából kardjukkal. Sigemund hírneve messze szállt halála napja után, mert ő, a csatában rendíthetetlen, megölte a sárkányt, a kincshalom őrzőjét. A nemes ház szülötte veszélyes tettre vállalkozott egymaga a szürke szirt tövén. Fitela nem volt vele, de szerencséje úgy hozta, hogy kardja keresztüljárta a különös formájú kígyófajzatot, és megállt a falban a jó vaspenge; halálnak halálával halt a sárkány. A szilaj gyilkos bátorságával kivívta, hogy kedvére dúskálhasson a gyűrűk halmában; tengeren ringó csónakját megrakta, hajója gyomrába hordta a fénylő kincset Waels ivadéka. A sárkány teste elolvadt saját hevétől.

A kalandozók között ő volt közel s távol a leghíresebb az emberek népében bátor tettei miatt, a harcosok fejedelme – hatalmassá lett –, miután Heremod vitézsége, ereje és bátorsága megfogyatkozott, és a jütök földjén árulás érte, ellenségei hatalmába került, gyors halál lett jussa. Túl sokáig ostromolták a bánat hullámai, halálos gyötrelmet hozott népére és minden nemesére, bár a tovaszállt időkben sok bölcs siratta a szilárd szívű férfi száműzetését, tőle vártak gyógyírt gondjaikra, úgy hitték, királyuk sarja gyarapszik majd erényben és atyja jóságát örökli, méltón uralkodik a népen, a kincsen és az elkerített várakon, vazallusai földjén, a scyldingek országán. Gonoszság lett úrrá szívén, míg ő, ki most köztük járt, Hygelac rokona, kedvére volt barátainak és minden embernek.

Lovaikon versengve mérték a poros ösvények hosszát. A reggel fénye sebesen haladt égi útján. A szilárd szívű lovagok a magas teremhez igyekeztek, a különös csodát látni; maga a király is kilépett hálóterméből, a gyűrűk halmának őre, nagylelkűségéről híres, fenségesen lépdelt hatalmas seregével, s vele királynéja, kit hölgyei követtek a mézsör csarnokához vezető úton. Hrothgar szólt – a csarnokhoz érve megállt a lépcsőkön, és felnézett az arannyal ragyogó, meredek tetőre és Grendel karjára: „Ezért a látványért adjunk gyorsan hálát a Mindenható Istennek! Sok gonoszságot és bánatot tűrtem Grendeltől. Csodát csoda után cselekszik a dicsőség Ura! Kis idővel ezelőtt nem is reméltem, hogy valaha ez életben még gyógyírt találhatok nyomorúságomra, mikor a házak legjobbikát vérfoltok borították, friss vér áztatta: súlyos bánat volt ez minden tanácsosomnak, kik elvesztették a reményt, hogy valaha is megvédhetik e világon a nép erős várát a démonok és ördögök gyűlöletétől. Most az Úr hatalmából egy ifjú megtette azt, mit egyikünk sem volt képes minden bölcsességünkkel együtt. ím, azt mondhatja, ha még él, az asszony, ki ilyen fiat szült a föld népeinek, hogy az örök Isten kegyes volt hozzá, amikor megfogant. Beowulf, férfiak legkiválóbbika, úgy szeretlek szívemben, mint tulajdon fiamat. Őrizd jól ezután az új rokonságot. Nem szűkölködsz majd semmiben, mit e világon kívánhatsz, ha hatalmamban áll megadni néked. Gyakran kevesebbért adtam jutalmat, dús ajándékot kincsestáramból hitványabb férfiaknak, kik kevésbé voltak bátrak a csatában. Saját tetteiddel kivívtad, hogy dicsőséged örökké éljen a jövendő korokban. A Mindenható jutalmazzon téged jóval, mint tette ezidáig!"

Beowulf szólott, Ecgtheow fia: Jó szívvel vittük véghez a csatában a bátor tetteket, mikor szembeszálltunk az ismeretlen teremtmény veszélyes erejével. Bárcsak láthattad volna saját szemeddel Grendelt, az ellenséget, halálos sebekben! Az volt a szándékom, hogy erős béklyókkal kötözöm halálos ágyára, hogy kezem szorításában küzdjön életéért, ha el nem menekült volna. Nem akadályozhattam meg szökését, nem ez volt Isten akarata; nem fogtam elég erősen halálos ellenségem, túl nagy erő lakozott az ördögfajzat testében. De hátrahagyta útján kezét, karját és vállát. Ám a boldogtalan ilyen áron sem válthatta meg szabadságát; nem sokáig él már a gonosztevő bűnei terhével; fájdalom szorongatja olyan ölelésben, melyből már nem menekülhet, a gyötrelem béklyóiban – bűnöktől mocskosan fogja várni az ítélet nagy napját, hogy milyen büntetést mér rá a ragyogó Bíró."

Ecglaf fia jobban takarékoskodott most szavaival, a saját harci tetteiről dicsekvő beszéddel, mikor a királyi udvar Beowulf vitézsége folytán a magas tető alatt az ellenség kezét és ujjait láthatta odafönn. Az ujjak végén a körmök, mint a kemény acél; félelmes és kegyetlen karmokban végződött a vad teremtmény keze. Mindenki egyetértett, hogy nincs oly kemény, sokat próbált vas, mi sebet ejthetett volna a démon vértől foltos, gyilkos kezén.

Parancsba adták, hogy Heorotot gyorsan ékesítse fel az emberek keze; sokan voltak ott, nők és férfiak, hogy rendbe hozzák a mulatozás és vendégség csarnokát. A falakon aranytól csillogó szőnyegek ragyogtak, sok csodálatos tárgyat láthatott ott az, kit ilyesmi gyönyörködtet. A fénylő hajlék szomorú látványt nyújtott, az ajtók sarkai kifordultak a vasból vert pántokról, egyedül a tető maradt épen, mikor a gaztettektől szennyes, ádáz gyilkos életét féltve menekülőre fogta. Nem könnyű elfutni a halál elől – erőlködjön csak, aki szeretne; végül úgyis elérkezik a helyre; mit az elkerülhetetlen végzet kijelölt számára, mi készen vár minden élőt, az emberek fiait, kik e földön lakoznak; hol teste mozdulatlan pihen nyugvóhelyén, álmát alussza a lakoma után.

Elérkezett az óra, hogy Healfdene fia a csarnokba lépjen, a király részt kívánt venni a lakomán. Sosem hallottam még népről, kik számosabban gyűltek volna uruk és barátjuk köré, vagy nemesebben viselték volna magukat. Díszben és pompában foglalták el ülőhelyük, örvendtek a bőségnek, sok mézsörrel teli kupát ürítettek, mint szokás volt. Könnyű szívvel vigadtak a rokonok a magas csarnokban, Hrothgar és Hrothulf. Heorot barátokkal telt meg, árulás nem ütötte még fel a fejét a scyldingek között. Akkor Healfdene fia aranyzászlót adott Beowulfnak győzelme jutalmául, rúdra erősített, hímzett lobogót, sisakot és páncélt; mindenki látta, mikor híres, kincsként őrzött kardot helyeztek a harcos elé. Beo-wulfot kehellyel kínálták a csarnokban; nem kellett szégyenkeznie a drága ajándék miatt, mit az íjászok egybegyűlt serege előtt nyújtottak át neki. Úgy hallottam, kevés férfi adott a másiknak négy értékesebb kincset nagyobb szeretettel, asztalnál vigadva. A sisak tetején sodronnyal körbefont borda óvta a harcos fejét, hogy a kard, mit kovács élezett és csapások zápora edzett keményre, ne ejthessen rajta kegyetlen sebet, mikor pajzsa mögül szi-lajul ellenségére támad. Az emberek ura megparancsolta akkor, hogy az udvarból vezessenek a csarnokba nyolc lovat, minek arany borította zabláját és kantárát. Egyikük káprázatos színekkel díszített, ékkövekkel gazdagon kirakott nyerget hordozott – a nagykirály harci nyerge volt az azokban az időkben, mikor Healfdene fia a kardok játékát játszotta; a hírneves hadurat sosem hagyta cserben bátorsága a csaták első sorában, mikor holttestek hullottak körülötte. Ing szolgáinak (a dánoknak) őre Beowulfnak adta mindezt, a fegyvert s a lovakat, s meghagyta, hogy jól használja őket. A hírneves király, emberek gazdag ura férfihoz méltóan jutalmazta meg a merész harci tettet, kincsekkel, paripákkal; nem találhatott abban hibát senki, aki az igazsághoz híven szól. A férfiak ura mindenkinek, ki Beowulffal kelt át a tengeren, és most mézsör mellett ült, gazdag ajándékokat adott örökül, és elrendelte, hogy arannyal fizessenek váltságot azért az egyért, kit Grendel galádul legyilkolt – ahogy a többiekkel is tette volna, ha a mindent látó Isten és Beowulf bátorsága meg nem óvta volna őket e sorstól. Isten uralkodott az emberek népén azokban a napokban, ahogy teszi ma is. Ezért a megértés szolgálja legjobban az embert, megfontolt szív, minden időben és helyen. Ki sokáig élvezi e világon életét e küzdelmes napokban, édeset és keserűt egyaránt sokszor ízlel!

Énekszó szólt és az egybegyűlt férfiak hangja Healfdene seregének vezére előtt. Hárfa pengett örömet árasztva, sok régi regét felidéztek. Hrothgar dalnoka, mint tiszte volt, történetet mondott, miben kedvüket lelték a férfiak, kik a padokon ülve mézsörük itták a csarnokban. Finn fiairól mesélt. Mikor váratlan támadás érte őket, a féldánok hőse, a scylding Hnaef halálát lelte a fríz öldöklésben. Bizony, Hildeburgnak kevés oka volt, hogy a jütök hűségét magasztalja; önhibáján kívül rabolta meg szeretteitől a pajzsok összecsapása, fivéreitől és fiaitól. Elestek, ahogy végzetük rendelte, lándzsa lett gyilkosuk. Bánat volt az a hölgynek! Nem ok nélkül panaszolta Hoc leánya a végzet rendelését, mikor eljött a reggel, és a napvilágnál rokonai kegyetlen mészárlását látta. Ahol azelőtt a legnagyobb örömben volt része e földön, most háború ragadta el Finn bajnokait, keveset kivéve; így hát nem vívhatott a végsőkig harcot Hengesttel az ütközet mezején, csatában nem szerezhette vissza a szomorú túlélőket a fejedelem hadvezérétől. Békét ajánlottak, hogy Finn külön udvart bocsát rendelkezésükre, csarnokot és trónszéket, minek felét uralhatják, a jütök fiaival közösen, s a kincsosztásnál Folcwalda fia minden nap megtiszteli a dánokat, gyűrűkkel és halomba hordott kinccsel, vert arannyal örvendezteti meg Hengest seregét, éppúgy, ahogy a sörivás csarnokában saját frízeivel teszi.

Mindkét oldalon megerősítették a békeszerződést. Finn erős esküvel, fenntartás nélkül, ünnepélyesen fogadta Hengestnek, hogy bölcsei tanácsa szerint tisztességgel bánik (a csata) szomorú maradékával, és senki emberfia nem hozhatja szóba a történteket, bár gyűrűadója gyilkosát kénytelen szolgálni, és most ura nélkül maradt; így rendelte a szükség. Ha pedig a fríz férfiak közül bárki sértő szóval felidézi a halálos viszályt, a kard éle teszi ezt jóvá.

Máglyát emeltek, fénylő aranyat hordtak a kincsesházból. A harcos scyldingek csatában kiváló hősét elhelyezték a halotti rakáson. Vérrel átitatott láncing hevert a máglyán, vaddisznót formáló arany sisakdísz, kemény, akár a vas, és számos nagyúr, ki sebekben pusztult el – elestek mind egy szálig az öldöklésben. Akkor Hildeburg megparancsolta, hogy saját fiát is vessék a Hnaef máglyáján lobogó lángokba, hogy együtt égjenek csontjaik, s az ifjút nagybátyja mellé helyezték a halotti rakáson. Gyászolt a hölgy, jajongott éneke. Magasba emelték a harcos testét. A felhőket nyaldosta a pusztító tüzek közül a legnagyobb, robajlott a sírhalom előtt. Elemésztette a halottak fejét, megnyíltak a tátongó sebek, a test kegyetlen sérülései, vér fakadt belőlük. Mindent felfalt a láng, a legéhesebb szellem, mindent, mit a háború elvett a két néptől: dicsőségük elhamvadt.

Akkor a barátaiktól megfosztott harcosok elindultak, hogy megkeressék hajlékaikat, lássák a frízek földjét, otthonukat s a hatalmas várost. Hengest még mindig Finnel lakozott a vérfoltos télen át, megtartva szavát. De saját országára gondolt, bár nem űzhette hajló orrú hajóját át a tengeren. Viharokban hánykolódott a mélység, viaskodott a széllel; a tél jégbilincsbe verte a hullámokat, míg új év nem köszöntött az emberek hajlékaira, mint ahogyan most is teszik a dicsőséges és szépséges idők, mik örökkön követik az évszakok változását. Elmúlt a tél, és megszépült a föld arca. A számkivetett, Finn vendége, elvágyódott az udvarból. De többet gondolt arra, hogy bosszút álljon bánatáért, mint arra, hogy átkeljen a tengeren. Azt fontolgatta, hogyan érhetné el, hogy újra fellángoljon a harag, és szívében megemlékezett a jütök gyermekeiről. így hát nem tagadta meg a hűbéri esküt (mely köt minden férfit), mikor Hunlaf fia ölébe helyezte Csatalángot, a kardok legjobbikát. Jól ismerték élét a jütök! Kegyetlen pusztulást hozott a kard Finnre tulajdon csarnokában, mikor Guthlaf és Oslaf tengeri útjuk után bánatukról és a halálos támadásról meséltek, szomorú sorsukat panaszolták; nem csillapodhat a nyugtalan lélek a kebelben. Vörösre festette a csarnokot az ellenség vére, levágták Finn királyt kíséretével együtt, s a királynét elvitték. A scyldingek íjászai hajójukra hordták a király házának minden gazdagságát, minden ékszert és szépséges ékkövet, mit csak találhattak. A királyi hölgyet a tenger útjain a dánok földjére, népéhez vitték.

Elhalt az énekszó, végére ért a dalnok meséje. Újra felcsapott a vidámság zaja, a mulatozás hangja hangosan és tisztán szállt a padok fölött. A serleghordozók bort töltöttek a mesterien megmunkált edényekből. Akkor előlépett Wealhtheow, aranygyűrűit viselve odament, hol a büszke férfiak ültek, a nagybáty és fivérének fia. Rokoni szeretet uralkodott köztük, hű volt egyik a másikához. Unferth, a király bölcse is ott ült a scyldingek urának lábánál. Minden férfi, ki ott volt, bízott elméje szándékában és szíve nagyságában, bár nem kegyelmezett rokonainak a kardok játékában.

így szólott akkor a scyldingek hölgye: „Fogadd ezt a kelyhet, én szeretett uram, gazdag ajándékok adományozója. Boldog óra kö-szöntsön rád, ki szeretetet és aranyat egyaránt osztasz embereidnek. Szólj a geatokhoz kedves szavakkal, mint illik a férfihoz. Légy hozzájuk kegyes, oszd meg velük, mid van, közelről és távolról gyűjtött vagyonodat. Úgy hallottam, a férfiak azt beszélik, hogy fiaddá kívánod fogadni e harcost. ím, Heorot megtisztult, fénylő csarnokod, hol gyűrűket osztasz; adj, míg teheted, gazdag jutalmat, és mikor távoznod kell, hogy szembenézz végzeteddel, hagyd rokonaidra néped és birodalmad. Ismerem jól Hrothulfot, nemes unokaöcsémet; tudom, hogy tisztességgel oltalmazza ifjú sarjainkat, ha te, scyldingek szeretett gazdája, hamarabb hagyod el e világot, mint ő. Úgy gondolom, jóval fizet majd fiainknak, ha emlékezik a kegyre, mit tőlünk kapott, mikor még gyermekként örömben és tisztességben neveltük."

Akkor a pad felé fordult, hol fiai, Hrethric és Hrothmund ültek a hatalmas férfiak ivadékaival, ifjú harcosok egybegyűlt seregével. A két testvér mellett ült a bátor szívű, a geat Beowulf. Kupát hoztak neki, barátságot kínáltak nemes szavakkal. A jóakarat jeleként csavart aranyat, két kargyűrűt kapott, egy köpenyt és gyűrűket, s a leghatalmasabb nyakéket, miről valaha hallottam, hogy férfi nyakát díszítette e földön. A nap világánál soha nem mesélt senki kiválóbb kincsről a hatalmasok kincstárában, mióta Hama a ragyogó városba vitte a Brosingok nyakláncát, az ékszert s a díszes edényt. Eormenric ármányos gyűlöletétől menekült, és az örök hit bölcsességét választotta. Ezt a nyakéket viselte Hygelac, a geatok királya, Swerting vére az utolsó napon, mikor lobogója alatt kincseit védte, és hadizsákmányért küzdött. A végzet elragadta, mert büszkeségében romlást hozott magára, a frízek népének haragját. Az ékkövekkel kirakott szépséges ékszert magával vitte a tenger edényén túlra a hatalmas király. Pajzsot emelve esett el. A király élete, a keblét fedő páncél és a nyakék a frankoké lett; a harcosok, bár fegyverforgatásban nem jeleskedtek, a leölteket csupaszították le, mikor a harc heve alábbhagyott. A geatok népe az öldöklés mezején maradt.

Zaj töltötte a termet. Ily szavakkal szól Wealhtheow, a sereg színe előtt beszélt: „Vedd és használd jól ezt a drága holmit, hogy javadra szolgáljon, Beowulf, ifjú és kedves; fogadd el örömödre ezt a köpenyt, e nép kincsét, soká gyarapodj! Mutasd meg bátorságod, és légy kegyes tanácsaiddal gyermekeimhez. Szívem nem felejti jutalmad ezért. Kivívtad, hogy a jövendő korokban tiszteljenek az emberek közel és távol, egészen addig, hol a tenger körülfogja a szárazföld széljárta falait. Légy áldott, ó, herceg, míg csak tart életed! Jó szívvel kívánom, hogy dúskálj mindig drága javakban. Légy kedves fiaimhoz tetteidben, napjaid teljenek örömben! E helyen minden derék férfi hű társaihoz, barátság van szívében, állhatatos marad hűbérurához; egyetértésben élnek a király szolgái, a bor mellett vigadó harcosok készek teljesíteni uruk akaratát. Tedd meg, mire kérlek!"

Majd ülőhelyéhez vonult. Pazar lakoma volt az, hol a férfiak borral töltekeztek; nem ismerték a zord végzetet, mi rég kijelölte sorsuk, hogy mi várt e derék férfiakra, mikor eljött az este, és Hrothgar, a hatalmas termeibe távozott megpihenni. Számtalan férfi serege őrizte a csarnokot, mint gyakran azelőtt. Leürítették a padok deszkáit, ágyat vetettek a csarnokban, párnákat raktak le. Közel volt a végzet azokhoz, kik a teremben sört ittak, és most ágyukat a padlóra vetették. Fejükhöz támasztották harci pajzsukat, mi fából készült, s fényes címer díszítette. Minden lovag fölött a padon hevert a sisak, mit csatákban hordott büszkén, a gyűrűs láncing és a harcok forgatagát megjárt vitéz lándzsa. Az volt szokásuk, hogy mindig készen álltak a támadásra, otthon vagy hadban, bármikor, ha hűbéruruknak szüksége volt rájuk – nemes sereg volt az!

Álomba merültek. Egyikük rettenetes árat fizetett éji nyugalmáért, ahogyan azelőtt is sokszor megesett, mikor még Grendel gonoszsága uralta az aranycsarnokot, mielőtt elérte a vég és a halál gaztettei után. Világossá vált, megtudták mindenütt az emberek, hogy az ellenséget egy bosszúálló követte, aki életben maradt még a gyászos küzdelem után – Grendel anyja, ogre-asszony, ádáz pusztító női alakban. Fájdalom lakozott szívében, félelmes vizekben és hideg áramlatokban volt otthona, mióta Káin levágta kardjával egyetlen fivérét, apja véréből való rokonát. Azután számkivetve bolyongott a megbélyegzett gyilkos, elkerülte az emberi örömöket, a pusztaságban vert tanyát. Tőle származtak az ősi, átkozott teremtmények; közülük való volt Grendel, akit gyűlölete száműzött, akár a vérengző ordast, és aki Heorotban egy férfira talált, ki éberen várta a viadalt. Az ádáz gyilkos megragadta őt, de ő vitézi erejére gondolt, a bőkezű ajándékra, mit Istentől kapott, és bízott az Egy Isten irgalmában, oltalmában és segítségében. Legyőzte az ördögfajzatot, diadalmaskodott a pokol teremtményén. Az emberek ellensége megalázva, győzelmétől megrabolva távozott a halál hajlékába. De most komor szívű, bosszúra éhes anyja bánattal teli útra szánta el magát, hogy elégtételt vegyen fia gyilkosán.

Elért Heorothoz, ahol a gyűrűs dánok aludtak szerte a csarnokban. Régi rettenet köszöntött újból a lovagokra, mikor közibük lopakodott Grendel anyja. Kisebb volt félelmük, ahogy az asszony ereje is kisebb a fegyveres férfinál, s a félelem, mit kelt a csatában, mikor a sodronnyal körbefont markolatú kard, a kalapácsok fia, a biztos élű, vértől csöpögő penge a sisak vaddisznó koronázta tetejébe vág. ím, a padok mentén kivonták akkor a szilárd élű kardokat a csarnokban, kezek markolták a hatalmas pajzsokat, magasra emelték. Nem gondoltak a férfiak sisakkal, hosszú vérttel, mikor rájuk támadt a rémség. Sietett, hogy messzire fusson, mentse életét most, hogy felfedezték. Gyorsan és erősen megmarkolt egy nemes lovagot, mielőtt a mocsárba szökött. Hrothgar megannyi hatalmas harcosa közt, kik magas tisztséget viseltek az udvarnál, ő volt a legkedvesebb a Két Tenger között. Büszkén viselte pajzsát a csatában az, kit most ágyából kitéptek, a szilárd hírnevű férfi. Nem volt ott Beowulf, a győztes geat lovag más szállást kapott az ajándékozás után.

Zaj töltötte meg Heorotot. A homály leple alatt az asszony magával vitte a kart, mit oly jól ismert. Megújult a gyász, megszállta újra a férfiak lakhelyét. Rossz vásárt csináltak mindkét oldalon, drága társak életével fizettek! A bölcsességben megvénült király, a szürkehajú harcos bánatba borult, mikor megtudta, hogy nem él már hercegi szolgája, meghalt emberei közül a legkedvesebb. Beowulfot gyorsan hívatták a király hálótermébe, a győzelemmel megáldott harcost. Hajnalhasadáskor érkezett a nemes bajnok emberei körében oda, hol a bölcs király várakozott, azon elmélkedve, hogy a Mindenható Isten a gyászos hír után megengedi-e, hogy jobbra forduljon sorsa. A padlón lépkedett a harcban kipróbált férfi és kísérete – visszhangzottak a csarnok deszkái –, köszöntötte Ing barátainak bölcs urát, kérdezte, hogy kedvére volt-e a pihenés.

Hrothgar válaszolt, a scyldingek gyámola: „Ne várj híreket boldog órákról! Bánat köszöntött újra a dánok népére. Meghalt Eschere, Yrmenlaf bátyja; tanácsom övé volt, és bölcsessége enyém, jobbomon állt, mikor a halál mezején védtük életünket, mikor csatában csaptak össze a csapatok, és vaddisznós sisakdíszek csengtek. Ilyen a jó harcos, nemes származású és tettekben kipróbált, mint Eschere volt! Heorotban érte halála egy kóbor gyilkos kezétől. Nem tudom, hová menekült vissza, hol örvendezik a rettenetes prédának, boldogan tömve a hasát. Azt a harci tettet bosszulta meg, hogy múlt éjjel megölted Grendelt erős szorításoddal, amiért túl sokáig tizedelte és pusztította népemet. Harcban esett el, életével fizetett, de most újabb gonosztevő jött, hatalmas és kegyetlen. Meg akarta bosszulni rokonát, és bizony, messzire ment ez a viszály, mint az sok lovagnak tűnhet, aki szívében siratja a bőkezű adakozót: szívet megsebző, keserű gyász ez.

Mozdulatlan pihen a kéz, mely azelőtt teljesítette minden kívánságtok (ó, lovagok).

Hallottam beszélni földem lakóit, hűbéreseimet, vazallusaim csarnokaiban azt mesélték, hogy két hatalmas vándort láttak, amint a határt rótták, az ingoványt őrizték, idegen teremtményeket. Egyikük, amennyire kivehették, asszonyhoz volt hasonló; a másik torz lélek férfi alakjában járta a száműzetés útjait, bár nagyobb volt bárki emberi lénynél. A régi időkben e föld lakói Grendelnek nevezték el; atyjáról nem tudtak, sem arról, nemzett-e másokat is a sötétség démonai között. Rejtett vidéken laknak, farkas járta magaslatokon, szélfútta szirteken, a láp veszélyes gázlóin, ahol a hegyi patak a sziklák árnyékába búvik, föld alatti folyóvá változik. Nincs onnan messze mérföldekben számolva a tó, mely fölé zúzmarás bozót hajol, gyökereikkel kapaszkodó fák árnyékolják vizét. Ott minden éjjel komor csodát láthatsz, lángra kap az ár. Nem él az emberek gyermekei közt olyan bölcs, ki ismerné mélyét. Ha a pusztaság vándorát, az erősagancsú szarvasbikát kutyák kergetik, és messzi üldözői elől az erdőbe téved, inkább kileheli életét a tóparton, mintsem hogy vizébe merítse fejét: nem kellemes hely az! Az áradó hullámok sötéten csapnak a felhőkre, mikor rút vihart támaszt a szél, homályba borul a lég, és zokognak az egek.

Most újra egyedül benned van minden reményünk. Nem ismered még lakhelyüket, sem a veszélyes vidéket, hol fellelheted a bűntől szennyes teremtményt. Kutasd fel, ha mered! A rajtaütésért gazdagon megjutalmazlak ősi, értékes holmikkal, mint ezelőtt is tettem, csavart arannyal, ha épségben visszatérsz."

Beowulf így válaszolt, Ecgtheow fia: „Ne gyászolj, ó, bölcs! Jobb az a férfinak, ha bosszút áll barátjáért, mint ha fájdalmát panaszolja folyton. Végül mindannyiunknak eljön élete vége e világon; aki teheti, szerezzen dicsőséget még halála előtt. Nem hagyhat hátra ennél nagyobb kincset a bátor lovag, mikor sírjába fekszik. Kelj fel, ó, birodalom ura! Menjünk sietve, nézzük meg Grendel rokonának lába nyomát. Fogadom neked: nem talál soha menedéket, sem a föld gyomrában, sem hegyi rengetegben, sem a tenger mélyén, bárhová is fusson! Tűrd hát türelmesen minden bánatodat még a mai napon – tudom, hogy így cselekszel."

Felugrott akkor az agg király, hálát adott Istennek, a Hatalmas Úrnak e szavakért. Felszerszámozták Hrothgar lovát, a fonott sörényű mént, királyi díszben lovagolt a bölcs fejedelem, s utána megindult harcosai serege, pajzsot emelve. Az erdei ösvényeken a távolba vezettek a menekülő lábának nyomai, tisztán látszott útja a földeken át, ahogy egyenesen a sötét mocsár felé lépdelt, magával hurcolva élettelen testét a legjobb lovagnak, ki Hrothgar oldalán kormányozta házát. A nemes nép fiai meredek, köves lejtőkön keltek át, szűk csapásokon, keskeny ösvényeken, ismeretlen úton, szakadékos sziklák és a mélység démonainak lakhelyei mellett. Egyikük néhány tapasztalt vadásszal előrement, hogy kikémlelje a vidéket, míg hirtelen meglátta a hegyi fákat, mik a szürke kő fölé hajoltak, az örömtelen erdőt. Vértől foltosán terült el alattuk a zavaros víztükör.

A dánoknak, a scylding urak vazallusainak, a lovagoknak és minden derék férfinak bánat és fájdalom költözött szívébe, mikor a sziklán a meredély fölött megpillantották Eschere fejét. A víz szennyesen habzott a még forró vértől. Az emberek bámulták. Olykor a kürt buzdító szava szállt, hívta a sereget. A férfiak leültek a parton. Sárkányfajzatok hemzsegtek a vízben, különös tengeri kígyók úsztak az árban, a mélység démonai, vad kígyók és bestiák, kik a nap derekán lesnek azokra, kik szorongó szívvel utaznak a vitorlák útjain, a tó fölé emelkedő lejtőkön hevertek.

A vízbe vetődtek haraggal és gyűlölettel telten; hallották zengeni a harci kürt harsogó szavát. A geatok vezére egyiküket megfosztotta életétől az íjról elröppenő nyilával, véget vetett küzdelmének a habokban, bensejéből kiállt a kemény, halálos vessző. Lassabban úszott a mélység fölött, halála várta. Gonosz tüskéjű vaddisznólándzsával támadtak rá, a hullámokban könyörtelenül levadászták, és kivonszolták a kiálló sziklára a hullámokat felkavaró szörnyet. A férfiak bámulták a különös és rettentő teremtményt.

Beowulf magára vette harci öltözékét, szemernyit sem aggódott életéért. A hosszú láncingnek, mit kovács keze szőtt a csatára, és értőn díszített, ki kellett állnia a hullámok próbáját, a remekbe szabott öltözék testét óvta, hogy a harc heve és a haragvó ellenség kegyetlen karmai ne tegyenek kárt életében. Fejét fehér sisak védte, mi most felkavarta a tó mélyének zugait, az örvénylő áradatot kutatta, arannyal ékesített, gazdag láncokkal díszített, mit a hajdani időkben a fegyverkovács készített, csodásan megformált, vaddisznó-alakot helyezett rá, hogy azután sem penge, sem támadó kardél ketté ne vághassa. Hatalmas fegyverei között az sem volt lebecsülendő, mit Hrothgar bölcse kölcsönzött neki szükségében. Hrunting volt a neve a nehéz pengének, első volt az ősi, értékes tárgyak között, vasból vert pengéjén méregcirádák ágaztak széjjel, csatákban kiontott vér edzette keményre. Soha nem árult el még a háborúban senkit, ki kezében forgatta, és veszélyes kalandra vállalkozott a harcmezőn ellenségei ellen. Nem először volt rá szükség, hogy hősi tetteket vigyen véghez. Bizony, Ecglaf hatalmas bátorságú fia nem emlékezett rá, mit mondott borral eltelten, mikor a méltóbb kardvívónak engedte át fegyverét. Ő maga nem merte életét kockára tenni a háborgó habokban, hogy merész cselekedetet vigyen véghez. Lemondott a dicsőségről, mi a hőstettek jutalma. Nem így a másik, ki felkészült a csatára. Beowulf szólt, Egctheow fia: „Ne feledd, ó, Healfdene hírneves fia, bölcs fejedelem, ki szeretetet és aranyat oszt követőinek, most, mikor a kalandba belevágok, azt, mit korábban ketten egymás közt beszéltünk: ha érted küzdve válok meg életemtől, légy atyám helyett atyám, miután eltávoztam. Vedd védelmedbe a lovagokat, kik engem követnek, a társakat, kik oldalamon állnak, ha a csatában ott veszek. A drága ajándékot, mit nékem adtál, szeretett Hrothgar, küldd el Hygelacnak. Hrethel fia, a geatok ura az arany láttán, mikor a kincsre pillant, tudja majd, és megérti, hogy míg tehettem, kiérdemeltem bőkezűséged, s olyan gyűrűadó urat találtam, ki ismeri a nagylelkűség erényét. Unferth, a messze híres harcos kapja vissza atyái örökségét, a kemény élű, hullámzó mintákkal ravaszul díszített kardot. Dicsőséget vívok ki magamnak Hruntinggal kezemben, vagy halál lesz a sorsom!"

E szavak után a szélkedvelő geatok hercege félelem nélkül elsietett, nem várt a válaszra. A háborgó tenger elnyelte a bátor harcost. Sok idő eltelt a napból, mire kivehette a tó fenekét. A kegyetlen vérszomjú teremtmény, bősz és mohó, ki száz évszak óta uralta a vízmélyi birodalmat, észrevette, hogy odafentről ember érkezett kikémlelni a nem emberi lények lakhelyét. Felé kapott, szörnyű karmaiba fogta a bátor harcost. De nem sebezhette meg testét, mely sértetlen maradt a gyűrűs páncél alatt, mi körös-körül védte; kegyetlen ujjai nem hatolhattak át a hajlékony sodronyingen, mi az ütközetben óvta. A hullámok nőstény farkasa a tengerfenékre hurcolta a páncélba öltözött herceget, saját lakába. Az nem vehette hasznát fegyvereinek – düh töltötte el –, mert furcsa szörnyek szorongatták úszás közben, a tengeri bestiák rusnya agyaraikkal tépték láncingét, az ádáz támadók szorosan körülfogták.

Akkor a derék férfi észrevette, hogy tómélyi csarnokba érkezett, bár nem láthatta, milyenbe, ahol a víz nem árthatott neki, a hirtelen feltoluló áradat nem érhette el a boltozatos teremben. Világosságot látott, mintha tűz égett volna, az izzó lángok fényesen ragyogtak. A bátor meglátta a tenger szörnyasszonyát, a mélységbe száműzött nőstény farkast. Hatalmas erővel csapott le harci kardja, keze nem fogta vissza lendületét. Az asszony fején a gyűrűvel ékesített fegyver szilaj harci dalt énekelt. A betolakodó rájött, hogy a csatában fénylő penge nem mar bele, nem árt életének. A kard, mi azelőtt annyi pengeváltásban vett részt, oly sokszor hasított sisakot és páncélt azokon, kiknek sorsa betelt, most cserbenhagyta a herceget a szükségben. Ez volt az első alkalom, hogy a nagyra becsült fegyver dicsősége csorbát szenvedett.

Újra támadt, bátorsága nem lankadt, visszagondolt híres tetteire Hygelac rokona. Dühödten küzdött, félredobta a csavart díszű, ravaszul körbefont kardot, az erős acélpenge a földön hevert. Erejében bízott, keze roppant szorításában. Ilyen legyen a férfi hite, ha örök hírnevet akar szerezni a harcban: ne aggódjon élete miatt. Akkor a geat harcosok hercege megragadta Grendel anyját fürtjeinél fogva, nem szánakozott kegyetlen tettén, a földre hajította halálos ellenségét, mert a csatában bősz düh töltötte el. Az asszony elterült a padlón, de gyorsan viszonozta a támadást, vadul felé kapott, és megragadta. Az erős harcos megbotlott, a seregek bajnokának kétségbeesés költözött szívébe, mikor a földre került. Az asszony ráült arra, ki betolakodott termébe, és előhúzta széles, fénylő pengéjű kését: meg akarta bosszulni fiát, egyetlen gyermekét. Beowulf válláról aláhullott a páncél szövött hálója, eltakarta mellét, megvédte életét, nem hatolhatott át rajta sem kardél, sem kardhegy. Csúf véget ért volna Ecgtheow fia, a geatok bajnoka a föld alatt, ha nem segíti harcban, küzdelemben vértje, a gyűrűk szilárd szövete – a Szent Isten döntött a diadalról a csatában. A mindent látó Úr, ki a magasban kormányozza a mennyek birodalmát, a jónak ítélte a győzelmet – Beowulf talpra ugrott.

ím, a hadiszerszámok között megpillantott egy kardot, mit győzelmi varázslat védett, óriás, ősi pengét, szilárd élűt, harcosok büszkeségét. A legkiválóbb fegyver volt az, bár nagyobb annál, hogy bárki emberfia a harci játékba vigye, kipróbált, drága holmi, óriások munkája. A scyldingek ügyének bajnoka megragadta láncos markolatát, ádáz és haragvó lélekkel, életét féltve dühödten lecsapott, a gyűrűvel díszített penge megvillant, keserűen beleharapott az asszony nyakába, átvágta a csontok ízületeit. A kard át- meg átjárta átkozott testét. Az asszony földre roskadt. A kard nedvesen csillogott. A lovag örvendett tettének.

Láng lobbant, világosság öntötte el a termet, mint mikor a mennyekből ragyogón sugárzik az égi gyertya. Pillantását körbejártatta a házon, majd megfordult, a fal mentén haladt Hygelac lovagja, magasra emelte markolatánál fogva a kemény fegyvert rettentő haragjában. Nem kicsinyelte le a pengét a bátor harcos, arra készült, hogy megfizessen Grendelnek a szörnyű támadásokért a nyugati dánok ellen, mit oly sokszor elkövetett amaz utolsó alkalom előtt, hogy álmukban gyilkolta le Hrothgar tűzhelytársait, tizenöt alvót falt fel a dánok népéből, és ugyanannyit hurcolt magával irtózatos zsákmányként. Ezért megkapta jutalmát a haragvó bajnoktól, ki most ágyán kiterítve látta Grendelt, harctól kimerülten; életétől megfosztotta sebe, mit a Heorotért vívott csatában kapott. Két darabra szakadt a holttest, mikor a kemény kard ádázul lesújtott a halott Grendelre, fejét levágta.

A bölcsek, kik Hrothgarral őrködtek a mélység fölött, hamarosan azt látták, hogy a tenger zavaros hullámait vér színezi, festi vörösre. A szürkülő hajú aggok jó uruk oldalán egy emberként mondták, nem remélik, hogy viszontláthatják még a nemes lovagot, hogy diadal és győzelem hírével köszöntheti a hírneves királyt; sokan egyetértettek abban, hogy elemésztette a tenger nőstény farkasa.

Eljött a nap kilencedik órája. A nemes scyldingek elhagyták a partfokot; a szeretet és aranyajándékok adója is eltávozott. Az idegenek sajgó szívvel ültek, a tó színét nézték. Azt kívánták, bár nem reménykedtek benne, hogy megpillanthassák uruk szeretett alakját. A hősi kard félelmes jégcsapokká olvadt, ahogy megmártózott a forró, kiontott vérben. Csoda volt az, ahogyan teljesen elolvadt, mint a jég, amikor az Atya megoldja a fagy bilincseit, és szabadon engedi a leláncolt vizeket, Ő, ki uralkodik az évszakokon és az időkön, a világ rendíthetetlen megalkotója. A szélkedvelő geatok hercege nem vett el mást az összehordott kincsből, bár sokat látott a hajlékban, csak Grendel fejét és az ékkövektől ragyogó markolatot. A kard egészen elolvadt, szövevényes díszei elenyésztek, oly forró volt a vér, oly mérgező az idegen teremtmény, ki a csarnokban lelte halálát. Sebesen úszott ő, aki túlélte ellenségei elestét a csatában. Felfelé siklott a vízben. A zavaros hullámok tágas vidékei megtisztultak, most, hogy az idegen teremtmény itt hagyta életének napjait és ezt a tünékeny világot.

ím, a szárazföldre úszott a rettenthetetlen szívű, a tengerjáró emberek vezére, örvendezve tengeri zsákmányának, a hatalmas tehernek, mit magával hozott. Büszke lovagjai csapata elébe futott, Istennek köszönték, hogy sértetlenül láthatják viszont hercegüket, örömmel köszöntötték. Gyors kezek oldották le a vitéz sisakját, láncingét. A tó vize sötéten és csendesen terült el a felhők alatt, vértől foltosán. Örvendező szívvel haladtak vissza a jól ismert úton, lábuk mérte a föld ösvényeit. A királyi szívű férfiak a mélység melletti szirtről magukkal vitték a fejet – nehéz munka volt az a bátraknak: négyen cipelték erejük megfeszítve Grendel fejét lándzsanyélen az aranycsarnok felé, míg a tizennégy nemes, harcra kész geat menete odaért. Hűbéruruk büszkén lépdelt csapata körében a sima úton a mézsör csarnokához. Bevonult a lovagok hercege, a tetteiben merész, az emberek dicsérete kísérte, s a hatalmas vitéz Hrothgart köszöntötte. Grendel fejét hajánál fogva bevitték a csarnok padlójára, hol a férfiak ittak. Iszonytató látvány volt az a férfiaknak és a hölgynek körükben, csodálatos dolog, mit szemükkel láthattak. Az emberek nézték.

Beowulf szólott, Ecgtheow fia: „Ím, ezt a tengeri zsákmányt, ó, Healfdene fia, scyldingek fejedelme, örömmel hoztuk eléd, a győzelem zálogát, mit magad előtt láthatsz. Nehezen menekültem élve a víz alatti csatából, veszélyes tettre vállalkoztam. Kis híján véget értek harcos napjaim, de Isten volt a pajzsom. Nem segített rajtam a viadalban Hrunting, bár kiváló fegyver. Az emberek Urának kegyelméből megláttam egy hatalmas, régi kardot függeni a falon – támasza Ő annak, kinek barátja nincsen –, kihúztam a fegyvert, és mikor alkalmam nyílt rá, küzdelemben levágtam a ház őrzőit. A harci penge szövevényes díszeivel együtt elenyészett, mikor a forró vér kifröccsent a harcban. Markolatát elhoztam ellenségeimtől, gaztetteiket megtoroltam, a dánok halálát és kínjait, ahogy illett. ígérem hát neked, hogy zavartalan alhatsz Heorotban embereid büszke seregével, te magad és minden lovagod és vezéred, kipróbált katonák és ifjak; nem kell többé féltened jó embereid életét, scyldingek királya, mint eddig tetted."

Az aranymarkolatot, egyszer volt trollok munkáját az agg hadvezér kezébe adta, a seregek ősz hajú vezetőjének. A démonok bukása után a dánok urának tulajdonába került a csodálatos kovácsok remeke. Miután a gonosz szívű ellenség, Isten haragosa, gyilkosság bűnétől szennyes, elhagyta e világot anyjával együtt, a kard a legkiválóbb királyé lett e földön a Két Tenger között, ki Sceden szigetén egykor kincseket osztott.

Hrothgar válaszolt, szemügyre vette a markolatot, hajdani idők emlékét, amin írva volt az ősi viszály kezdete, mi után az óceán áradó özöne elpusztította az óriások fajtáját; csúf véget értek. Idegen volt az a nép az örök Úrtól; a Mindenható ezért zúduló vízzel adott nekik végső fizetséget. A legtisztább aranyból vert lemezeken rúnabetűkkel rótt írás hirdette igazul, kinek készítették először a kardot, a vasból készült fegyverek legkiválóbbikát, melyet sodronnyal font markolat és kígyóminta díszített. Megszólalt a bölcs király, Healfdene fia – mindenki elnémult: „ím, elmondhatja az, ki az igazságot és jogot szolgálja az emberek között, az agg, ki házában úr, és emlékezik a régi dolgokra, hogy ez a jó lovag uralomra született. Dicsőséged szárnyal, és messze száll híred minden népben, Beowulf barátom. Nem árnyékolja be erényed kevélység, megfontolt szívvel használod vitézséged. Megtartom a szeretetet, mit néked fogadtam, mikor először szóltunk egymással. Vigasza leszel mindig hűbéreseidnek, hatalmas férfiaknak támasza. Nem így bánt Heremod Ecgwela fiaival, a büszke scyldingekkel; nem örömükre nőtt fel, hanem romlást és bánatot hozott rájuk, halált és pusztulást a dánok uraira. Szíve haragjában megölte asztaltársait, hűséges követőit, míg egyedül maradt a híres király, elfordult az emberi örömöktől. Bár a mindenható Isten kegyes ajándéka mindenek fölé emelte bátorságban és erőben, szíve titkon kegyetlen és vérszomjas lett kebelében. Nem adott aranyat a dánoknak, hogy jóságát dicsérjék, örömtelen élt, nyomorúságot szenvedett a viszály miatt, sokáig tartó gyötrelem volt népének.

Tanulj ebből, értsd meg a nagylelkűség erényét! E meggondolt szavakat javadra mondja az, kinek a telek sora bölcsességet hozott.

Csodálatos az, ahogyan a hatalmas Isten kifürkészhetetlen szándékában az emberek fajtájának tudást ad, földeket, nemesi rangot: Ő mindenek Ura. Olykor egy hírneves ház sarjának valóra váltja szíve kívánságát, engedi, hogy örömben járjon, földi boldogságot ad neki országában, hol embereken uralkodik, fallal körülvett városon, a világ vidékeit birtokába adja, hatalmas királyságot, s oktalanságában a férfi nem látja ennek végét. Bőségben él, aggkor vagy betegség nem sorvasztja, fekete gondok nem nyomják a lelkét, viszály sem hoz rá halálos gyűlöletet, a kerek világ kívánsága szerint halad. Nem tud semmit rosszabb sorsról, míg végül gőg ébred és növekszik benne. Alszik lelkének vigyázó őre: túl mély az álma gondokba merülten; közel a gyilkos, ki gonosz szándékkal lövi ki nyilait íjáról. Védelmén áthatol, szívébe fúródik a keserű vessző, az átkozott lélek furcsa, torz parancsa; nem védheti magát. Túl kevésnek tűnik neki, miben oly sokáig örömét lelte, komor szíve mohósággal telik meg; nem oszt többé aranyozott gyűrűt dicsőségért cserébe, feledi közelgő végzetét, nem gondol vele, mert Isten, a dicsőség Ura magas méltóságot adott neki. Végül az történik, hogy cserbenhagyja halandó porhüvelye, eléri a halál, mi elrendelt sorsa. Más követi a trónon, ki gondtalanul szórja szét értékeit, régóta gyűjtögetett kincsét: haragjától nem fél. Óvd magad e halálos gonoszságtól, kedves Beowulf, lovagok virága, válaszd magadnak a jobbik utat, örökérvényű tanácsot; dicsőségedben, ó, bajnok, ne ismerj kevélységet! Vitézséged teljében vagy még egy kis ideig; de hamarosan úgy eshet, hogy megrabol erődtől a betegség vagy a kard, tűz ölelése, vizek árja, penge harapása, a nyíl röpte, vagy az iszonyú öregség; szemed ragyogása megtörik, megfakul; nincs messze az idő, büszke lovag, hogy a halál legyőz téged.

Így uraltam én is félszáz évig a mennyek alatt a gyűrűkre büszke dánokat, csatákból vontam kerítést köréjük, karddal és lándzsával védtem szomszédaiktól ezen a lenti világon, míg az ég boltozata alatt, úgy tudtam, nem maradt ellenségem. De lám, megfordult a szerencsém saját otthonomban, gyász jött a vidámságra, mikor Grendel, az ősi ellenség elfoglalta házam, és szívem mély bánatot szenvedett szakadatlan a bitorló miatt. A Teremtőnek legyen hála, az örök Úrnak, hogy megélhettem a hosszú viszály végét, és most magam előtt láthatom vértől vöröslő fejét. Menj, foglald el helyed, teljék örömöd a lakomában, a csatában szerzett dicsőség kísérjen! Ajándékok sokasága cserél köztünk gazdát, ha eljön a reggel."

Vidám volt a geat szíve; gyorsan helyére ült, megkereste székét, ahogy a bölcs király rendelte. Akkor újra pompás lakoma készült a bátor vitézeknek, kik a csarnokban ültek. Az éj köpenye feketén terült a büszke férfiakra. A nemes sereg talpra állt. Az agg scylding, kinek haja fehérrel keveredett, ágyába kívánkozott. A geat lovagot, pajzs bátor viselőjét is elfogta az édes vágy a pihenés után. Egy teremszolga, ki illő módon a lovag kívánságait vigyázta, hogy ne szenvedjen szükséget semmiben, mi kijárt azokban az időkben a férfiaknak, kik harci kalandot kerestek, fekhelyéhez vezette a távoli nép fiát.

A hatalmas szívű megpihent. A csarnok a magasba nyúlt, széles boltozatú, arannyal ékesített. Bent aludt az idegen, míg a fekete holló víg szívvel hirdette a reggel örömét. Ragyogó fényesség tört át a homályon. A harcosok siettek; türelmetlenül várták a nemes férfiak, hogy visszatérjenek népükhöz; a büszke szívű vendég a távolba vágyott, hajóját megkeresni.

Akkor Ecglaf bátor fia előhozatta Hruntingot, kérte Beowulfot, vegye el a kardot, a drága vasat. Az köszönetet mondott a felkínált ajándékért, azt mondta, jó társnak tartja a harcban, támasznak a csatában, egy szóval sem kicsinyelte le a penge élét – nemes lovag volt. A páncélba öltözött harcosok készen álltak, indulni vágytak. Hercegük, ki kivívta a dánok tiszteletét, a magas trónushoz ment, hol a másik ült, a hatalmas vitéz Hrothgart köszöntötte. Beowulf így szólt, Ecgtheow fia: „Mi, kik messziről érkeztünk a tenger útjain, visszatérni vágyunk Hygelac királyunkhoz. Itt örömben volt részünk, jó voltál hozzánk. Ezért ha e földön bármivel nagyobb szeretetet érdemelhetek ki tőled, mint eddig bátor tetteimmel, azonnal itt termek. Ha hírét veszem a környező tengeren túl, hogy szomszédaid háború rémével fenyegetnek, mint tették azok, kik gyűlöltek téged, ezer lovagot hozok segítségedre, hatalmas harcosokat. Tudom, hogy Hygelac, a geatok ura, népének pásztora, bár fiatal még, szóval és tettel is támogat engem, hogy méltó módon megtisztelhesselek, és lándzsák seregét hozzam erőd támaszául, ha emberekre van szükséged. Ha királyi fiad, Hrethric fel kívánja keresni a geatok udvarát, ott barátokat talál. Javára szolgál, ha távoli országokba látogat az, ki maga is érdemes."

Hrothgar így szólt, válaszolván neki: „E szavakat, miket szóltál, a mindentudó Úr ültette szívedbe. Sosem hallottam még férfit, ki ily kevés évet ért, ily bölcsen beszélni. Bátorságod hatalmas, elméd megfontolt, bölcsesség rejlik kimondott szavadban. Azt gondolom, ha úgy esik, hogy Hrethel fiát, fejedelmedet, népének pásztorát zord, halálos csatában lándzsa teríti le, kard vagy kórság, s te életben maradsz, a tengerkedvelő geatok nem találnak jobbat, kit királyul választhatnak, a hatalmas férfiak gazdagságának őréül, ha hajlandó vagy uralkodni rokonaid országán. Minél jobban ismerlek, elméd természete annál kedvesebb előttem, szeretett Beowulf! Elérted, hogy e két nép, a geatok fiai s a dánok lándzsásai között kölcsönös béke uralkodjék, a korábbi viszály s a gyűlöletes ellenségeskedés nyugodni térjen. Ameddig csak uralkodok tágas országomon, drága dolgok cserélnek köztünk gazdát, a férfiak dús ajándékokat küldenek egymást köszöntve a tengeren át, hol a szula fürdőzik, a gyűrűvel ékes hajók a roppant vízen viszik szeretetünk jelét és zálogát. Állhatatosnak ismerem néped, legyen barát vagy ellenség, mindenben feddhetetlenül cselekednek, nemes, régi szokást követnek."

Akkor Healfdene fia, a derék férfiak támasza, tizenkét drága kincset adott neki a csarnokban, kívánta, az ajándékokkal biztonságban érjen el szeretett népéhez, s térjen vissza hamar. A scyldingek fejedelme, a nemes házból való király megcsókolta a lovagok virágát, nyakát átkarolta. Ősz haja mögött köny-nyek csordultak le arcán. Agg szívében, mit évek bölcsessége töltött, két gondolat támadt, de leginkább az az egy, hogy soha többé nem találkoznak, nem váltanak büszkén nemes szavakat. Oly kedves volt neki a harcos, hogy nem tudta lecsillapítani felzaklatott szívét, keblében mélységes vágyakozás ébredt a szeretett barát után, mardosta bensejét. Beowulf elindult, a bátor harcos aranyos pompában a füves síkon lépdelt, szívében örvendezett a gazdag ajándéknak. A tengerjáró hajó horgonyán ringatózva várta urát és gazdáját; útközben gyakorta dicsérték Hrothgar bőkezűségét: nem volt párja a királynak, ki feddhetetlen volt mindenben, míg a vénség, mi már oly sok férfit legyőzött, meg nem fosztotta ereje örömétől.

Az áradó tengerhez ért az ifjak csapata, szövött páncéljukat büszkén viselve, a hajlékony láncinget. A parti őrszem látta a harcosok érkezését, ahogy azelőtt is. Most nem barátságtalan szavakkal szólt a vendégekhez a szirt ormáról, hanem elébük lovagolt, köszöntötte a szélkedvelő geatok fiait, a fénylő öltözetű, harcos férfiakat hajójuk mellett. A mélyöblű, hajló orrú hajót megrakták a parton hadiszerszámokkal, lovakkal, drága kinccsel. Az árboc magasuk Hrothgar gazdagsága felett. A hajó őrének Beowulf aranysodronnyal körbefont kardot adott, dús ajándékot és ősi örökséget, mire büszke lehetett a mézsör mellett ülve.

Sebesen szállt a bárka, felkavarta a mély vizet, maga mögött hagyta a dánok földjét. A tenger ruháját, a vitorlát az árbocra felvonták, kötéllel megerősítették. A vizes fa felnyögött. A hullámok fölött suhanó szél nem hátráltatta útján a hajót, ahogy meglovagolta a habokat. Repült a hullámokon a tengerjáró, az óceán áramlatain, tajték koszorúzta nyakát, míg megpillanthatták a geat szirteket, a jól ismert fokokat. A szél a partra hajtotta a bárkát, mely a szárazföldön megpihent.

A kikötő őre, ki hosszú ideje kémlelte szorongó szívvel a messzeséget, hogy meglátja-e a szeretett férfiakat, gyorsan a víz mellett termett. A mélykeblű hajót kikötötte a parton, horgonykötelekkel megerősítette, hogy a hullámok ereje el ne ragadja tőlük a szépen ácsolt járművet. Megparancsolta embereinek, hogy hordják a földre a hercegek gazdagságát, az ékköves munkákat és a vert aranyat. Nem kellett messzire menniük onnan, hogy megtalálják a házat, hol Hygelac lakott, Hrethel fia, gazdag ajándékok adományozója, bajnokok vezére, a tenger falai mellett.

Szép volt a palota, hol a bátor király volt az úr, magasak voltak termei; igen fiatal volt Hygd, bölcs, erényekben gazdag, bár kevés telet ért meg a kastély udvarában; Haerethnek hívták atyját. Nem volt fukar, nem mérte szűken az ajándékot és drága kincset a geat férfiaknak. Az emberek jóságos királynéjának nem volt szilaj a lelke, nem lakott benne oly szörnyű gonoszság, mint Thrythben. Nem volt olyan kedves társ az udvarban, urát kivéve, ki merészségében nyíltan ama hölgyre merte volna vetni tekintetét, mert kézzel szőtt, halálos kötelék várta; hamar megragadták, fogságba vetették, és a mintás pengéjű kard hozta rá a véget, a halál gyötrelmét. Nem való királynéhoz és nőhöz az ilyen viselkedés, ha mégoly páratlan is, hogy ő, kinek feladata békét szőni a férfiak között, a szeretett harcos életére törjön hazug, gonosz mesékkel. De a Hemming házából való férfi bizony nem törődött ezzel; azt mesélik az emberek sörivás közben, hogy kevesebb kárt okozott aztán a férfiaknak, kevesebb kegyetlen gonoszságot vitt véghez, miután, nemes családból való mátkát, a fiatal bajnoknak adták arannyal ékesen, és atyja parancsára Offa csarnokába ment a sötétlő vízen keresztül. Azután méltón használta hatalmát a királyné a trónon, híres volt jóságáról, míg élt; szeretettel teljesítette kötelességét, ahogy hallottam, az erős férfiak s az egész embernép hercege iránt, ki a legkiválóbb volt a Két Tenger között széles e földön. Offát mindenütt magasztalták bőkezűségéért és hadjárataiért, bátor volt, ha lándzsákkal nézett szembe, és bölcsességgel kormányozta jog szerinti földjét. Ő nemzette Eomert, hatalmas férfiak vigaszát, vitézi tettekben bátort, Garmund unokáját Hemming házából.

A hős Beowulf kísérete körében vonult a fövenyen, a sima parton, a tágas tengermelléken. A világ lámpása világított nekik, a délről siető nap. Útjuk véget ért, bátran beléptek oda, hol jól tudták, a derék férfiak védelmezője, az ifjú harcos-király, Ongentheow gyilkosa, a nemes úr gyűrűket osztott megerősített hajlékában. Hygelacnak hamar hírét vitték, hogy Beowulf érkezik, a harcosok ura pajzsot emelve a külső udvarokban a csarnok felé lépdel, épen és egészen tért meg a harci játékból. Hamar helyet készítettek a csarnokban az újonnan érkezőknek, ahogy a hatalmas király parancsolta. Ő, aki biztonságban tért vissza a küzdelemből, most királya oldalán ült, rokon a rokon mellett, ünnepélyes szavakkal és nyájas beszéddel köszöntötte jó hűbérurát. Haereth leánya végigsétált a magas csarnokon, mézsört töltött, gondját viselte a derék férfiaknak, az erős, édes itallal teli kelyhet a hatalmas harcosok kezéhez nyújtotta. A magas hajlékban Hygelac kedves szavakkal kérdezte hűséges társát; türelmetlen kíváncsiság fúrta oldalát, tudni kívánta tüstént, szélkedvelő geatjait milyen kalandok érték: „Milyen szerencsével jártál utadon, kedves Beowulfom, miután hirtelen úgy határoztál, hogy messze a sós hullámokon túl keresed a küzdelmet, harci tetteket Heorotban? Mondd, tudtad-e enyhíteni a hírneves Hrothgar király gyászát, miről oly sokat hallottunk? Gondok töltötték szívemet miattad, toluló bánat; aggódtam szeretett lovagom sorsa miatt. Sokáig kérleltelek, hogy ne menj a gyilkos teremtmény közelébe, hagyd, hogy a déli dánok maguk rendezzék a viszályt Grendellel. Istennek mondok hálát, hogy hozzánk épen visszatértél."

Beowulf válaszolt, Ecgtheow fia: „Hygelac uram, nem titok az a halandók előtt, hogyan esett a harcos összecsapás, a hatalmas viadal köztem és Grendel közt azon a helyen, hol annyi gonoszságot és hosszas szenvedést okozott a győztes scyldingeknek. Ezeket megbosszultam, és nincs a földön Grendelnek rokona, ki dicsekedhetne csatánkkal a szürke hajnalban, senki a gyűlölt nemzetségből, ki tovább él a környező mocsarakban. Először elérkeztem a gyűrűk csarnokához, hol Hrothgart köszöntöttem. Healfdene hírneves fia, mikor megismerte szívem szándékát, saját fiai mellett jelölte ki helyem. Vígan volt a sereg, nem láttam még soha a mennyek boltozata alatt nagyobb mulatságot, hol férfiak a csarnokban mézsör mellett ülnek. Olykor a dicső királyné, népek békéjének és jóakaratának záloga, végigjárta a termet, bátorítva az ifjú csatlósokat; gyakorta osztott csavart gyűrűket egy-egy lovagnak, mielőtt helyére visszatért. Máskor a sereglet előtt Hrothgar leánya hordozta körbe a sörrel telt kelyhet a derék férfiak között. Úgy hallottam, a csarnokban ülők Freawarunak nevezték őt, ki a kövekkel kirakott edényt nyújtotta a hatalmasoknak. Az arannyal ékesített ifjú szűz Froda nemes fiának jegyese. így határozott a scyldingek ura, az ország pásztora, úgy gondolja, hogy egy asszony jóvoltából feledtetni tudja a halálos viszályt, az ellenséges tettek hosszú sorát. De sokszor láthatjuk, hogy nem nyugszik a gyilkos lándzsa mégoly rövid ideig sem, hol egy herceg elesett, bár méltó a mátka! Idővel úgy eshet, hogy bántja majd a heathobardok királyát és népének minden lovagját, mikor a dánok egy nemesi sarja csarnokukba belép a hölgy kíséretében, csapatuk körébe. Vígan fénylik rajta mindaz, mit atyáik egykor kincsként őriztek, a szilárd kard, gyűrűvel díszített, mi hajdan a heathobardok vagyona volt, mikor még forgatták fegyverük, míg kedves társaikat és saját életüket el nem veszejtették a pajzsok összecsapásában. Akkor a drága holmit látva megszólal egy férfi a sör mellett, egy öreg katona, ki mindenre emlékszik; felidézi, hogyan ölték le a férfiakat a lándzsák – komor a szíve, sötét gondolatokkal szítja az ifjú harcos indulatát, lelkének titkait kutatja, hogy újjáélessze a kegyetlen háborút, és ilyen szókkal szól: „Emlékszel-e még, úrfi, a kardra, a drága pengére, mit atyád viselt amaz utolsó napon, mikor arcvédős sisakban a csatába lovagolt, és a dánok megölték, a mohó scyldingek uralmat szereztek a pusztítás mezeje fölött, mikor Withergyldöt levágták, és a hatalmas harcosok elestek? Most az egyik gyilkos fia sétál csarnokunkban, szíve örvendezik a szépséges holminak, kérkedik az öléssel, és a kincset viseli, mi jog szerint téged illetne."

Így kavarja fel emlékeit minden alkalommal, sebeket ütő szavakkal ösztökéli, míg eljön az óra, hogy a hölgy lovagja álomba merül, kard fakasztotta vértől vöröslik, életével fizet atyja tetteiért. Fut gyilkosa, menti életét, jól ismeri a vidéket. Akkor mindkét oldalon megszegik a férfiak erős esküvését; kegyetlen szándék és gyűlölet tölti el Ingeid szívét, és a bánat árja lehűti felesége iránt érzett szerelmét. Ezért úgy gondolom, a heathobardok jóindulata, a királyok által kötött béke veszélyt rejt a dánok számára, ingatag ez a barátság.

De hadd térjek vissza Grendelhez, hogy megtudd, ó, gazdag ajándékok adója, hogy esett, mikor mi, hatalmas ellenfelek, egymásnak rohantunk. Mikor az ég ékköve a világ fölött átsiklott, megérkezett a haragos teremtmény, vad iszonyatot hozott az alkonyatban, minket keresett, kik akkor még sértetlenül a csarnokot őriztük. A mészárlásban ott veszett Handscioh, kegyetlen véget ért megpecsételt élete; a karddal felövezett harcos volt az első, ki elesett. Halálát lelte a hírneves ifjú lovag Grendel állkapcsai között, ki felfalta húsát szeretett társunknak. Még akkor sem kívánt üres kézzel távozni az aranycsarnokból a véres agyarú gyilkos, gaztetteket forralt. Erejével kérkedve engem tett próbára, megragadott mohó karmaival. Különös, mély erszény csüggött róla, furfangos szíjakkal bekötve; sárkányirhából készítették ördögi ravaszsággal, nagy ügyességgel. A halálhozó abba akart betuszkolni engem, újabb áldozatát, bár nem ártottam neki. De megakadályoztam tervében, mikor dühösen talpra álltam. Sokáig tartana elsorolni, hogyan adtam illő fizetséget az emberek elpusztítójának minden ocsmány cselekedetéért. Ott, uram, én dicsőséget szereztem egész népednek tetteimmel. Búvóhelyére menekült, kis ideig élvezte még az élet örömeit. De jobb karja ott maradt, hogy emlékeztessen útjára Heorotba, s ő megalázva, fájdalommal szívében a tó mélyébe vetette magát messze onnan. A gyilkos csatáért jutalmul a scyldingek ura elhalmozott vert arannyal és drága holmikkal, mikor eljött a reggel, és lakomához ültünk. Vigalom volt ott, dalok szóltak: az agg scylding, ősi tudás tudója, régvolt időkről mondott meséket; olykor ő, ki egykor merész volt a harcban, örömét zengte a hárfán, a drága hangszeren; máskor igaz dolgokról szavalt keserű regét; majd a nagyszívű király csodás mesét mondott értő módon; végül a régi háborúk harcosa a vénség béklyóiban siratta ifjúságát és hadi erejét. Szíve megdobban, ahogy sok év bölcsességével felidézte emlékei seregét.

Így vigadtunk a csarnokban naphosszat, míg új éjszaka köszöntött a világra. Grendel anyja készen állt, hogy bosszút álljon bánatáért. Gyötrelemmel telten indult útjára. Halált hozott fiára a szélkedvelő geatok haragos bátorsága. Az embertelen troll-asszony bosszút állt gyermekéért, merészen megölt egy harcost, yiíschere, régi tudás bölcs ismerője vesztette életét. Mikor eljött a reggel, a dánok urai nem fektethették lángoló farakásra a halál álmát alvót, nem emelhették máglyára szeretett társukat. Az asszony ördögi karmaiban messzire vitte a holttestet, a hegyi patak alá. Ez volt Hrothgarnak, a nép urának, a legfájdalmasabb minden bánat közül, miben oly régóta része volt.

Akkor a bús szívű király életedre kérlelt, hogy vállalkozzak ismét vitézi tettekre a mélység forgatagában, életemet kockáztassam a dicsőségért. Jutalmat ígért. Akkor, mint híre ment már, felkerestem az örvénylő öböl vad és rettenetes őrét. Sokáig viaskodtunk egymás ellen. A mélység vérrel kavargott, s a tómélyi csarnokban hatalmas kard élével levágtam Grendel anyjának fejét. Nehezen menekültem onnan élve, de még nem jött el az idő, hogy meghaljak. Healfdene fia, a derék férfiak támasza, drága holmik seregét adta nekem. A nép ura királyi erényben éli életét – nem találhatott senki kivetnivalót a jutalomban, mivel bátorságomért fizetett; Healfdene fia értékes kincseket adott, amit csak kívántam. Ezeket, ó, harcos-király, most elédbe hoztam, és jószívvel ajánlom fel neked. Az örömök e tárháza egyedül a tiéd. Kevés kedves és közeli rokonom van, ó, Hygelac, kívüled!"

Akkor megparancsolta embereinek, hogy hozzák be a vadkanfejjel ékesített zászlót, a harcban tornyosuló sisakot, a szürke vértet, a furfangosan megmunkált harci kardot, és illő szavakkal szólt: „Hrothgar, a bölcs fejedelem adta nekem e hadi öltözéket, és meghagyta, mondjam el neked a nemes ajándék történetét. Heorogar király, a scyldingek ura birtokolta sokáig, de nem akarta fiára hagyni, a nemes Heoroweardra, hogy az ő keblét takarja, bár hűséges volt atyjához az ifjú. Használd tisztességben mind ez ajándékot (mondta a király)."

Úgy hallottam, hogy a szépséges holmikat négy gyors almásszürke mén is kísérte, egymáshoz illő. Beowulf Hygelacnak adta a lovakat és a drága kincset, hogy örömét lelje bennük. így tegyen minden rokon, titkos fondorlattal ne szője gonoszság hálóját rokona köré, hűséges társa életére ne törjön. Hygelac, ki rettenthetetlen volt a vitézi tettekben, mindig igaz volt unokaöccséhez, mindketten óvták a másik becsületét. Hallottam azt is, hogy Beowulf Hygdnek adta a drága nyakéket, a szövevényes és csodálatos munkát, mit Wealhtheow, királyok leánya ajándékozott neki, s ezzel együtt három paripát, karcsú lábút, ragyogó nyergűt. A nyaklánc nemes dísze volt azután a királyné keblének.

Ecgtheow fia, hírneves a harcban, férfihoz illően, becsülettel viselte magát, nemes volt tetteiben. Soha nem sújtott le tűzhelytársaira italozás közben, szíve nem volt szilaj – a bátor harcos, minden ember közül a legnagyobb erejű, megőrizte a dús ajándékot, mit Istentől kapott. Sokáig megvetés volt sorsa, mert a geatok nem tartották méltónak, a szélkedvelő nép királya sem ültette díszhelyre a férfiak között, mikor a mézsört kortyolták. Kételkedtek benne, tunyának tartották, úgy gondolták, bár nemes családból való, lelkében nem lakik buzgóság. Szívének bánata véget ért, jóra fordult, dicsőséggel megáldott férfivá növekedett.

Akkor a király, vitéz a csatában, a derék férfiak védelmezője, megparancsolta, hogy hozzák a csarnokba Hrethel örökségét, az arannyal díszített, szépséges holmit. Nem volt kiválóbb kard, gazdagabb ajándék, nagyobb kincs a geatok között abban az időben. Beowulf ölébe fektette a kardot, neki adományozott hétezer (hide-nyi földet), csarnokot és hercegi trónszéket. Vérük jogán mindkét-tejüket megillette a föld, a birtok és a törvényes örökség, de nagyobb mértékben azt, ki úr volt az országon, a széles királyságban.

Úgy esett aztán a későbbi időkben, hogy a háború forgatagában elesett Hygelac, és harci kard lett Heardred gyilkosa a pajzssorok között. Harcos scylfingek, elszánt fegyveres férfiak találtak rá dicső népe között, rárontottak szilajul Hereric unokaöccsére, s ezután Beowulf kezébe került a tágas birodalom. Jó ura volt ötven télen át – sok évet ért a király jogos birtokának agg őrizője – mígnem a sötét éjszakákon egy sárkány vette át az uralmat, aki a hangás magaslaton vigyázta kincseit, meredek kőhalomban: ösvény húzódott alatta, mit kevesen ismertek. Egy névtelen férfi közel kúszott a pogány kincsrakáshoz, keze megragadott egy öblös kelyhet, ékkövekkel ragyogót. Nem tűrhette ezt csendben a sárkány, hogy álmában megcsalta egy tolvaj ravaszsága. A szomszédos népek fiai megismerték rövidesen haragját.

Nem szándékosan, saját akaratából tört be az az ember a sárkány kincskamrájába, hogy súlyos gazságot kövessen el ellene. Szörnyű szükség vezette: a hatalmas férfiak egy fiának volt rabszolgája, dühös korbácsütések elől menekült, s mert hajléka nem volt, a bűn nyomta ember oda bújt el.

Hamarosan megmoccant a sárkány... (azonnal) rettentő félelem fogta el a betolakodót; de a balvégzetű... mikor a váratlan veszély rátört, (meglátott) egy kincsesládát...

A földházban sok régi kincs hevert, mit valaki, nem tudom, kicsoda, gondosan elrejtett a hajdani időkben, drága ékszereket, egy nemes nép hatalmas örökségét. Mindannyiukat elvitte már a halál, egyetlenegy maradt a kipróbált harcosokból, ki tovább járta a földet, egyedül őrködve, társait gyászolva, ugyanolyan sorsot remélt, hogy már csak kis ideig gyönyörködhessen a hosszú ideig gyűjtögetett kincsben.

Készen várt a halom a parton, a hullámzó víz mellett, újonnan épült a hegyfokon, erős varázslat óvta. A gyűrűk őrzője oda hordta be a nemes férfiak vagyonát, minden kincsét, a vert aranyat, és e szókkal szólott:

„Őrizd most, Föld, mit a hatalmasok nem tudtak, a harcosok gazdagságát. ím, tebenned találták mindet a derék férfiak! Minden halandót elvitt népemből a halál a csatában, kegyetlen, gyilkos gonoszság; itt hagyták ezt az életet, a harcosok örömeit a csarnokban. Nincs már, ki kardot emeljen, nincs, ki fényesítse az aranyozott kelyhet, a drága ivóedényt. A büszke sereg semmivé lett. A kemény, arannyal ékesített sisakról lehullottak a lemezek; alszanak azok, kiknek tisztogatniuk kellene, csatára fényesíteni az arcvédő maszkot; a páncél, mely ellenállt a vaskard marásának a háborúban, mikor pajzsok hasadtak ketté, most követi gazdáját a pusztulásba. A gyűrűs vért sem kíséri háborúba a herceget hatalmas harcosok élén. Hallgat a hárfa vidám hangja, nem zengi örömét a hangszer, jó sólyom sem köröz a csarnokban, gyors lovak sem toporzékolnak a kastély udvarán. Romlás és halál űzte el innen az élők népét."

Így gyászolta fájdalmát szíve bánatában, egyedül, kit mindenki ott hagyott; örömtelen kiáltása szállt nappal és éjjel, míg a halál árja el nem borította szívét.

A homály vándora, a vén fosztogató védtelenül találta az összehordott szépséget, ő, aki tűzzel telve (halotti) halmokat keres, a könyörtelen szívű, meztelen sárkány, ki lángokba burkolva repked: a föld lakói rettegnek tőle. Ha kincset talál a földben, megkaparintja, és sok év súlyától bölcsen őrködik a pogány arany felett – nem hoz az neki semmi hasznot.

Az emberek megrablója háromszáz télen át őrizte a föld alatt kinccsel teli termét, ereje növekedett, míg harag nem költözött szívébe a férfi miatt, ki aranyozott kelyhet vitt hűbérurának, békéért és bocsánatáért könyörögve. így fedezték hát fel a kincshalmot, így kisebbedett a gyűrűk rakása, s a szerencsétlen férfi megkapta, mit kívánt. Ura elsőként láthatta a hajdanvolt emberek munkáját. De felébredt a sárkány! Új viszály vette kezdetét. Végigszimatolta a sziklát, s haragos szívvel talált rá ellensége lába nyomára, ki lopakodva közel lépett a sárkány fejéhez. Bizony, kinek nincs megírva halála, könnyen megmenekülhet bajtól, pusztulástól, ha vele van Isten kegyelme! A kincsrakás őre buzgón kutatta a földet, hogy megtalálja az embert, ki így csúffá tette, míg álmában pihent. Lángolva, fájdalmas szívvel többször körbekerülte kívülről a halmot, de senkit sem látott a pusztaságban. Örömmel készült a harcra, a háborúságra. Időnként visszafordult a halomhoz, ékköves edényét kereste. Hamar felfedezte, hogy az emberek egyike megbolygatta az aranyat és a mérhetetlen kincset. A kincsrakás őre gyötrődött, míg el nem jött az este. Akkor a halom gazdáját harag feszítette, az tervezte az ádáz bestia, hogy tűzzel vesz elégtételt a drága ivóedényért. Halványult a napfény, örvendezett a sárkány. Nem akart tovább időzni a hegyoldalban, hanem lángokban égve száguldott tova. Iszonyatos kezdet (a háborúé) volt ez az ország népének, gyors és keserű véget hozott urukra és pártfogójukra. A betolakodó izzó tűznyelveket fújt, lángba borította a fénylő csarnokokat – tűz csapott fel, az emberek bánatára. A levegő szilaj vándora nem akart teremtett lelket sem életben hagyni. Messzire látszott a sárkány háborúja, a könyörtelen zsarnok gonoszsága, közel s távol mindenki láthatta, hogy a pusztító hogyan üldözte és szégyenítette meg a geatok népét. Még világosság előtt visszasietett a kincsrakáshoz sötét csarnokába. Lángba burkolta a vidék lakóit, tűzbe és izzásba; bízott a halom védelmében, falaiban és saját harci erejében, de hite megcsalta.

Beowulfnak gyorsan megvitték az iszonyú híreket, híven elmondták, hogy saját otthona, a házak legjobbika s a geatok királyi trónja is porrá égett a kavargó lángviharban. Gyász töltötte a derék férfi szívét, hatalmas bánat lett úrrá lelkén. Bár bölcs volt, attól tartott, hogy keserű haragra gerjesztette az örök Urat, mindenek Parancsolóját, vétett az ősi törvény ellen. Keblében sötét gondolatok gyűltek, bár nem ez volt szokása. A tüzes sárkány a tengerszegte földön lobogó lángjaival romba döntötte a nép várát, a védett birodalmat. Ezért a csaták királya, a szélkedvelő geatok ura bosszút fontolt ellene. A harcosok védelmezője, a derék férfiak ura elrendelte, hogy készítsenek neki különlegesen megmunkált harci pajzsot színtiszta vasból: jól tudta, hogy nem nő oly fa az erdőben, nincs oly hársfapajzs, mi hasznára lehetne a lángnyelvek ellen. Úgy volt megírva, hogy a sokat próbált fejedelem elérje mulandó napjai végét e világi életben, s vele együtt a sárkány, ki sokáig őrizte összehordott kincsét.

Ím, az arany ura nem tartotta méltónak, hogy sereggel, hatalmas haddal menjen a messze szárnyaló teremtmény ellen. Nem félt a küzdelemtől, nem tartotta sokra a sárkány bátorságát, erejét, merészségét. Ő, ki sok szorongató helyzetet kiállt, biztonságban tért vissza sok halálos kalandból, harc forgatagából, mióta a diadallal koronázott bajnok megtisztította Hrothgar csarnokát, és csatában elpusztította Grendel rokonságát, a gyűlölt nemzetséget.

Nem volt a legkisebb eme harcok sorában, miben Hygelac ott veszett, mikor a villogó harci pengék a geatok királyának véréből ittak, a nép kegyes fejedelmét, Hrethel fiát pallos vágta le a fríz földeken. Beowulfot bátorsága mentette meg: úszva menekült, s harminc láncinget vitt magával karján, mikor egyedül gázolt a mélybe. A hetwaroknak, kik pajzsot emelve rontottak rá, bizony nem sok oka volt ujjongani a gyalogos viadal után kevesen tértek vissza a csatából a szilaj harcossal, hogy viszontlássák otthonuk! Ecgtheow fia a sós tenger tágas pusztaságát szelve tért vissza népéhez, szomorúan és egyedül. Akkor Hygd felkínálta néki a kincstárat és az országot, gyűrűket és királyi trónt. Nem bízott fiában, hogy elég bölcs megvédeni atyái székét idegen hadak ellen most, hogy Hygelac meghalt. De az elárvult nép hiába kérlelte a herceget, ő nem akart úr lenni Heardred fölött, vállalni a királyi uralmat. Inkább baráti tanáccsal, szeretettel és tisztességgel segítette népe körében, míg elég idős lett, hogy kormányozza a szélkedvelő geatokat. Heardredhez száműzöttek érkeztek a tengeren keresztül, Ohthere fiai, kik semmibe vették a scylfingek urát, a legkiválóbb tengeri királyt, ki valaha Svédföldön gazdag ajándékot osztott, a hírneves uralkodót. Ez lett a végzete – a menedékért, mit nyújtott, Hygelac fián kardcsapás ejtett halálos sebet. Ám Ongentheow fia, miután Heardred elesett, visszatért otthonába, s hagyta, hogy Beowulf foglalja el a királyi trónt, uralkodjék a geatokon – jó király volt!

Beowulf nem feledte, hogy elégtételt vegyen a herceg haláláért az eljövendő időkben: barátja lett Eadgilsnak a szükségben, sereggel segítette Ohthere fiát, harcosokkal és fegyverekkel a széles vízen túl, majd a hideg és komor vidéken végső bosszút állt, megfosztotta a királyt életétől.

Így menekült meg Ecgtheow fia minden szorongattatásból, kegyetlen öldöklésből és szörnyű szükségből, míg eljött a nap, hogy harcba szálljon a sárkány ellen.

A geatok ura bánattól és haragtól hajtva elindult tizenegy társával a sárkányt felkutatni: jól tudta, honnan származik a rosszindulat és keserű gyűlölet az emberek ellen – hozzá került a pompás, drága edény a kém kezéből: ő volt a tizenharmadik a csapatban, ki a háborúság kezdetét okozta, bús szívű fogoly, ki szégyentől űzve mutatta az utat a földeken keresztül. Akarata ellenére ment oda, hol ismerte a járást, a magányos földcsarnokot, a föld alatti boltozatos termet közel a hullámzó mélységhez s a háborgó habokhoz, mi fortélyos munkákkal és aranyfonállal volt tele. A szörnyeteg őrző, vénséges, türelmetlen, harcra kész, a föld alatt vigyázta az aranykincset – nem győzhette le könnyen senki emberfia. A partfokon leült a harcban próbált király, ki a geatoknak szeretetet és aranykincseket osztott, búcsút mondott tűzhelytársainak. Nehéz volt a szíve, halála órája egyre közelebb: nem késlekedett a végzet, mi rárontott az aggra, hogy elragadja tőle keblében őrzött lelkét, és elválassza életét testétől – nem soká lakozott már a fejedelem lelke a hús börtönében.

Beowulf így szólott, Ecgtheow fia: „Ifjúkoromban sok tomboló csatából tértem vissza épen, sok harcos napot értem. Mindre emlékezem. Hét tél telt el fölöttem, mikor a gazdag király, népek kegyes fejedelme, magához vett atyámtól. Hrethel király volt ő, ki vigyázott rám és nevelt, gazdag ajándékokkal és dús lakomákkal tartott, rokonságunkat nem feledte. Amíg csak élt, semmivel sem kaptam kevesebb szeretetet házában, mint tulajdon fiai, Herebeald, Haethcyn és uram, Hygelac. A legidősebbnek rokona vetette meg a keserű halál ágyát – nem lett volna szabad így történnie: Haethcyn elengedte nyilát szaruhegyű íjáról, és súlyosan megsebesítette urát. Célját tévesztette, s rokonát sebezte halálra, testvérének gyilkosává tette a véres vessző. Jóvátehetetlen csapás volt az, a leggonoszabb gaztett, gyötrelmes szívnek és léleknek; meg-bosszulatlan kellett a hercegnek itt hagynia életét.

Ilyen fájdalom az az aggastyánnak, mikor ifjú fiát látja a bitón himbálózni; siratót dalol, panaszos dallamot, míg gyermeke hollók játékaként lóg a magasban, s a vén apa, kit évek terhe nyom, nem segíthet. Minden reggel eszébe idézi fia halálát; nem gondol vele, hogy udvarában új örököst várjon, most, hogy erőszakos halál és gonosz vég vette el tőle azt az egyet. Bánattal s fájdalommal nézi fia hajlékát, a lakoma termét, az ülőhelyeket, miken szél söpör végig, elfújva a nevetés hangját – alszanak a lovasok, a hatalmas férfiak a sötétbe hulltak, nem szól a hárfa, nincs vidámság az udvarban, mint egykoron. Akkor visszatér fekhelyére, s szerette emlékére magányosan énekli fájdalmas dalát: túl tágasak, túl üresek neki a mezők és lakhelyek.

A szélkedvelő nép ura is így viselte szíve tomboló bánatát Herebeald miatt – a gonosztettért nem várhatott jóvátételt a gyilkostól; nem cselekedhetett gyűlöletből a harcos ellen, bár kihűlt szeretete iránta. A rászakadt bánat súlya alatt feladta az emberi örömöket, Isten világosságát kereste: örököseire hagyta, mint a hatalmasok teszik, földjét és népes városait, s elhagyta életét. Hamarosan gyűlölet és viszály ébredt a svédek és geatok közt, háborúság a széles tenger mindkét oldalán, keserű harc és ellenségeskedés, miután Hrethel meghalt; Ongentheow fiai merészek voltak a harcban, mohón törtek előre, nem akartak békét a vízen túl, s Hreosnabeorg alatt gyakran kegyetlen mészárláshoz vezetett gyűlöletük.

Rokonaim bosszút álltak, megtorolták a halálos gonosztetteket, mint ennek híre ment, bár egyikük életével fizetett érte; gyászos csere volt az: Haethcyn, a geatok ura, elesett a végzetes csatában. Azon a napon, úgy mesélik, a reggeli órán az egyik rokon kardja élével vett elégtételt a másik haláláért a gyilkoson, mikor Ongentheow és Eofor összecsaptak. A harci sisak kettéhasadt, az agg scylfing elesett, halálos-sápadtan a küzdelemben. Keze sok ádáz tett emlékét hordozta, de nem védhette ki a halálos csapást.

A csatában villogó kardommal megszolgáltam a drága ajándékokat, mit Hygelactól kaptam, ahogy alkalmam nyílt rá; ő földet adott nekem, atyáim házát boldog birtokul. Nem volt rá szüksége, hogy a gifethák között, a dánok lándzsásainál vagy a svédek országában keressen magának kevésbé vitéz harcost, pénzért fogadja szolgálatába. Mindig előtte jártam a menetelő hadban, egyedül a harcok első vonalában, és így fogok küzdeni egész életemben, míg csak kitart e kard, mi annyiszor szolgált jól régen és most, mióta a kipróbált seregek előtt kezem véget vetett Daeghrefn életének, a frankok bajnokának. A szépségesen megmunkált kebeldíszt nem vihette a frízek királyának: elesett a csatában a lobogó hordozója, a büszke herceg. Nem kard éle lett gyilkosa, hanem harcos szorítása hallgattatta el lüktető szívét, roppantotta össze csontjait. Most e kard éle, a keményre edzett penge, a kincsért száll küzdelembe."

Beowulf beszélt, utolsó alkalommal szólt büszke szavakat: „Ifjúságomban sok haditettre vállalkoztam, és még mindig így teszek, népem agg védelmezőjeként, küzdelmet keresek, és kivívom a hírnevet, ha a pusztítás és gonoszság gazdája előmerészkedik földterméből, hogy ellenem kiálljon." Akkor kíséretéhez szólott, a bátor harcosokhoz, kik pajzsot emeltek, kedves társaihoz utolsó útján. „Nem indulnék pajzzsal és fegyverrel a sárkány ellen, ha tudnám, hogyan máshogy küzdhetnék meg dicsőségemre a vad pusztítóval, mint Grendellel tettem egykor. De most gonosz tűz heve vár, lángvihar és méreg; ezért hordok pajzsot és láncinget. De egy lépést sem hátrálok a halom gazdájától, kettőnk között a sírdomb oldalán dől el a harc, ahogy a Végzet, minden ember Sorsa rendeli számunkra. Nincs félelem szívemben, s kérkedő szavakkal sem fenyegetem a szárnyas ellenséget.

A dombon várjátok páncélba öltözve, fegyveres lovagok, hogy kettőnk közül ki viseli jobban sebeit, mikor a csatának vége. Nem a ti harcotok ez, nem képes arra ember énrajtam kívül, hogy erejét összemérje az ádáz pusztítóval, lovagi tetteket vigyen véghez. Bátorságommal az aranyat elnyerem, vagy a küzdelem, a könyörtelen és halálos gonoszság hozza fejedelmetekre a véget."

Akkor a bátor harcos elszántan felállt pajzzsal oldalán, sisakkal fején. Komor páncéljában a köves szirthez tartott, egyedül saját erejében bízott – nem gyávához való tett ez! Ő, kit a férfierény segített át a csaták sokaságán, a harc forgatagán, mikor seregek sorai rontottak egymásnak, a sírdomb oldalában egy kőívet látott, mi alól egy patak sietett alá a domboldalon. A forrás fortyogó vizét gyilkos tűz hevítette; senki emberfia nem maradhatott meg a mélyedésben a kincsrakáshoz közel, mert a sárkány lángja megperzselte volna.

Akkor a szélkedvelő geatok fejedelme rettenetes dühében szabadjára engedte a szavakat kebléből; zord szívvel nagyot kiáltott, hangja tisztán csengett, csatakiáltása visszhangzott a szürke sziklák alatt. Gyűlölet ébredt. A kincsrakás őre meghallotta az emberi hangot. Nem volt már idő békéről beszélni. A vad pusztító tüze felcsapott a kövek alól, a forró pára harccal fenyegetett. Döngött a föld. A geatok ura a sírdomb alatt maga elé kapta harci pajzsát, hogy szembeszálljon a rettenetes jövevénnyel. Az összetekeredett fenevad megmozdult, hogy előbújjon a küzdelemhez. A jó király csatára készen kivonta kardját, az ősi örökséget, a villanó élűt. Mindkettejüknek kegyetlen szándék volt szívében, és félte [a] másikat; de rendíthetetlenül állt a vazallusok ura, magas pajzsát maga előtt tartva, míg a sárkány sebesen gyűrűkbe tekeredett. A páncélos harcos várt. Lángolva jött a sárkány, hullámzó gyűrűin siklott, sietett végzete elé. Kevesebb ideig védte a pajzs a hírneves herceg életét és testét, mint kívánta volna, ha megadatik néki a győzelem a harcban, de most először élete során a végzet nem így rendelte. A geatok ura felemelte karját, ősi kardja lesújtott az iszonyú ellenfélre, fényes éle belemart a csontos testbe, de kisebb erővel, mint a szorongatott királynak szüksége lett volna rá. A szilaj csapás után gonosz indulat fogta el a halom őrét, gyilkos tüzet lövellt, messzire csaptak a félelmetes lángnyelvek. Diadalkiáltásra nem nyithatta ajkát az, ki szeretetet és aranyajándékot adott a geatoknak: meztelen pengéje, a sokat próbált vas cserbenhagyta őt az ádáz harcban, bár nem lett volna szabad. Nem volt kegyes a sors azon a napon Ecgtheow hírneves fiához, (hogy) saját akaratából hagyja itt a világ vidékeit; szándéka ellen kellett eltávoznia máshonnani lakhelyre, mint minden embernek, ki búcsúzik az élet tünékeny napjaitól.

Nem telt el sok idő, míg a szilaj ellenfelek újból egymásnak rohantak. A kincsrakás őre új erőre kapott, mellkasa hullámzott, ahogy nyelte a levegőt. A nép ura kínokban gyötrődött, tűz fenyegette. Harcostársai, a hercegek fiai nem álltak mellette, csatákban kipróbált csapata: az erdőbe futottak, életük mentették. Csak egy volt közöttük, kinek szívét megindította a bánat. Az erényes elmében semmi sem győzheti le a vér szavát. Wiglafnak hívták Wihstan volt atyja a nemes harcosnak, ki pajzsot emelt, a scylfingek népéből, Elfhere házából. Látta, hogy hűbérura arcvédős sisakjában szenved a forróságtól. Visszagondolt a kegyre, mit Beowulftól kapott, a waegmundingok gazdag lakóhelyére, jogára a földhöz, mi atyjáé volt előtte. Nem késlekedett tovább: sárga hárspajzsát kezébe fogta, kivonta ősi kardját – jól ismerték a férfiak, Eanmundtól, Ohthere fiától zsákmányolták egykor. Wihstan a csatában kardja élével levágta a gazdátlan száműzöttet, és Eanmund rokonának vitte a fényesen ragyogó sisakot, a gyűrűs vértet és az öreg, óriás kardot. Onela visszaadta neki unokaöccse harci öltözékét, a nemes fegyverzetet; nem tette szóvá a sérelmet, mi házát érte, bár Wihstan fivére fiának lett gyilkosa. Ő hosszú évekig őrizte a szépséges holmit, a kardot és a láncinget, míg fia abba a korba ért, hogy bátor lovagi tetteket vigyen véghez, mint atyja előtte. Mikor években gazdagon elbúcsúzott életétől, hogy messzi útra keljen, számtalan hadiszerszámot hagyott fiára a geatok földjén. Ez volt az első alkalom, hogy az ifjú bajnok harcba szállhatott jó ura oldalán, Nem gyengült el szíve kebelében, az atyjától örökölt fegyver sem lett hozzá hűtlen a csatában, mint azt a sárkány is megtapasztalta, mikor összecsaptak.

Wiglaf helyénvaló szavakkal fordult társaihoz (nehéz volt a szíve): „Nem feledtem azt az időt, mikor a mulatozás csarnokában mézsört kortyoltunk, és megfogadtuk urunknak, ki e drága holmit adta nekünk, hogy a harcosok öltözetét, a sisakot és a kemény kardot megszolgáljuk, ha szükség tör rá, mint most. Ezért választott minket seregéből erre a kalandra, mert méltónak tartott minket a dicső tettekre; ezért kaptunk tőle drága ajándékot, mert bátornak tartotta lándzsásait, merésznek a sisakok viselőit – még akkor is, ha az volt a szándéka uralkodónknak, népünk pásztorának, hogy védelmünkben egyedül viszi véghez ezt a hősi tettet, ő, aki minden embernél vakmerőbb kalandokra, híresebb cselekedetekre vállalkozott. Eljött a nap, hogy hűbérurunknak szüksége van vitézségünkre, jó harcosaira. Menjünk! Siessünk hozzá! Fegyverrel segítsük vezérünket, mikor hőség fenyegeti, lángoló rettenet. Isten a tudója, kedvesebb sors az nekem, hogy lobogó tűznyelvek öleljék testemet uram oldalán, kitől aranyat kaptam. Nem tartom illőnek, hogy pajzzsal kezünkben otthonunkba térjünk, ha nem sújtjuk halálra az ellenséget, nem védjük meg a szélkedvelő nép királyának életét. Bizony, nem ezt érdemelte ki régtől fogva, hogy a kipróbált geat harcosok közül egyedül állja ki a gyötrelmet, elessen a harcban. Kardom és sisakom, láncingem és vértem őt óvja a csatában!"

Azzal átgázolt a gyilkos füstön harcra fegyverkezve, hogy urát megsegítse, és röviden így szólt: „Szeretett Beowulf, vidd véghez, mit akartál, mint ahogy ifjúságod napjaiban egykor megfogadtad, nem hagyod, hogy hírneved megfakuljon, míg élsz. Bátor vagy tetteidben, nemes szíved rettenthetetlen, védd hát most minden erőddel életed. Veled tartok a végsőkig."

Beszéde végeztével a dühös sárkány újra támadott, az ádáz és gonosz idegen teremtmény örvénylő lángokkal rontott rájuk, rárohant ellenségeire, a gyűlölt férfiakra. Pajzsa egészen gombjáig leégett a hullámzó tűzviharban, vértje sem nyújtott védelmet az ifjú lándzsásnak, de a fiatal harcos szilárdan megvetette lábát rokona pajzsa mögött, mikor a sajátja elenyészett a tűz izzásában. Akkor a csaták királya visszagondolt híres tetteire, hatalmas erővel sújtott le harci kardja, szilaj gyűlölettől űzve megállt a sárkány fejében. Naegling kettétört! Beowulf kardja, ősi, szürke élű, csődöt mondott a küzdelemben. Nem úgy volt megírva, hogy vaspenge segítségére lehessen a háborúban: túl erős volt a karja, úgy hallottam, csapása erejét egy kard sem bírta ki, bármily csodásan kemény fegyverrel ment is a csatába: nem vette semmi hasznát.

A népek elpusztítója, a könyörtelen tűzsárkány gonosztettet forralt, harmadszor is rárontott a bátorra most, hogy szabaddá vált útja, vadul, lángolva vetette magát a küzdelembe, éles agyaraival megragadta a nyakát. Beowulfot saját vére festette vörösre, lüktető patakban ömlött. Úgy hallottam, hogy a király szükségének órájában a rendíthetetlen ifjú megmutatta vitézségét, bátorságát és erejét, mint nemzetségéhez illett. Nem törődött a szörnyű állkapcsokkal; bár keze megégett, bátran sietett rokona segítségére, vadul sújtott az idegen teremtmény testének alsó részére a fegyveres lovag, fénylő, aranymarkolatú kardját belédöfte, s a tűz alábbhagyott. A király még egyszer ura lett testének; előhúzta gyilkos tőrét, a mohót és harcra élezettet, mit páncélján hordott; a szélkedvelő nép ura felhasította a sárkány derekát. Megölték ellenségük –vitézségük elvette életét; ketten együtt pusztították el az egy házból való hercegek – így cselekedjék a férfi a szükségben, a hűséges hűbéres! A király számára ez volt az utolsó dicsőséges óra, mit magának kivívott, utolsó tette ezen a világon.

A seb, mit a barlang sárkánya ejtett rajta, feldagadt, égetett. Megértette a király, hogy keblében a méreg halálos gonoszsága fortyog. A fejedelem leült a halom mellett, gondolatokba merült. Tekintete bejárta az óriások munkáját, az örökkön álló földboltozatot, a kőíveket, mit oszlopok emeltek a magasba.

A kiváló lovag kezéből vizet locsolt a híres királyra, hűbérurára, kit vér borított, és kimerült a harctól; sisakját lecsatolta. Beowulf megszólalt – beszélt, bár szenvedett iszonyú, halálos sebétől. Tudta jól, hogy végükhöz érkeztek életének órái, örömei e földön; napjai megszámláltattak, közel volt már a halál.

„Most fiamra hagynám hadiszerszámaim, ha megadatott volna, hogy véremből való örökös kövessen. Ötven télen át uralkodtam e népen – nem volt olyan király a szomszédos népek közt, ki háborúval mert volna fenyegetni, karddal támadni rám. Saját földemen néztem szembe azzal, mit az idők hoztak, jó gazdája voltam annak, mi enyém volt, árulást, kegyetlenséget soha el nem követtem, nem tettem hamis esküt. Ennek örvendek most, bár halálos seb betegít, hogy az emberek Királya nem vádolhat engem kegyetlen rokongyilkossággal, mikor életem elhagyja testemet. Menj gyorsan, vedd szemügyre a kincsrakást a szürke kő alatt, szeretett Wiglaf, most, hogy holtan fekszik a sárkány, súlyos sebek hoztak rá mély álmot, gazdagságától megrabolták. Igyekezz, hogy láthassam még a régi idők vagyonát, a sok arany drágaságot, megnézhessem a furfanggal készült áttetsző ékköveket, és így, hogy megszereztem a sok drága holmit, könnyebben búcsúzzak életemtől s a hatalomtól, mi oly sokáig enyém volt."

Úgy mondjak, Wihstan fia e szavakat hallva engedelmeskedett csatában földre sújtott, sebesült urának, elsietett gyűrűs páncéljában, a csatára szőtt láncingben, s belépett a halom boltozata alá. A pad mellett elhaladva a büszke szívű fiatal lovag, kit eltöltött a győzelem öröme, összehordott ékszerek sokaságát látta, fénylő arany borította a padlót, csodálatos holmik függtek a falakon, a homályban repkedő vén sárkány vackában kancsók álltak, a régi idők embereinek edényei, miknek már nem viselte gondját senki, szépséges díszeik málladoztak. Sok régi, rozsdás sisak hevert ott, csavart kargyűrűk tömkelege különös formákba fonva. A kincs, a földben rejtőző arany könnyen úrrá lehet bárki ember szívén – óvakodjon tőle, ki teheti! Színaranyból szőtt zászló függött magasan a kincsrakás fölött, a legpompásabb a kézzel készült csodák közt, mit ügyes ujjak szőttek. Ragyogás áradt belőle, fényénél tisztán láthatta a föld alatti termet, a sok drága holmit. A sárkánynak nyoma sem látszott, hiszen kard vágta le. Úgy hallottam, a halom mélyén az ifjú zsákmánya lett a kincsek rakása, az ősi óriások munkái; kedvére válogatott az edények és kelyhek közt, telerakta keblét, s elvitte a zászlót is, a szépségesen fénylő lobogót. Agg ura pallosa – vasból volt éle – pusztulást hozott arra, ki hosszú ideig birtokolta e drága holmit, izzó lángok rettenetével őrizte a rakást, vadul hasította a levegőt a legsötétebb éjben, míg utol nem érte a keserű halál.

Sietett a küldönc, vágyott, hogy visszaérjen értékes zsákmányával. Örvendező szívébe aggodalom hasított, tudni akarta, életben találja-e még a szélkedvelő nép fejedelmét a sík helyen, hol korábban hagyta, apadó erővel. A drága holmikat hozva karjában urát, a híres fejedelmet vérben fekve találta, közel volt már életének vége. Vizet hintett rá újra, míg ki nem szabadultak a szavak keble börtönéből. így szólt az agg harcos-király fájdalmával küzdve az aranyat látván: „Mindenek Gazdájának, a Dicsőséges Királynak, az örök Úrnak köszönetet mondok, hogy láthatom e szépséges dolgokat, hogy halálom órája előtt ily gazdagságot szereztem népemnek. Most, hogy a drága holmik halmáért öreg életemet adtam cserébe, viselj te ezentúl gondot népemre. Nem időzhetek tovább. Mondd meg a harcban híres férfiaknak, hogy mikor máglyám leégett, a tengerbe nyúló partfokon emeljenek nekem sírdombot, mi mesz-szire látszik. Ott tornyosul majd a Hronesnaes magasán népem emlékműve, mit a tengeri utazók, kik magas hajóikon szállnak a messzeségből a mélység árnyai fölött, ezután Beowulf Halmának neveznek." A bátor szívű herceg leoldotta nyakából arany nyakékét, és lovagjának adta, az ifjú lándzsaforgatónak, s vele adta aranytól fénylő sisakját, vértjét és gyűrűjét, kívánta, hogy jó hasznukat vegye. „Te vagy nemzetségünkből az utolsó, veled ér véget Waegmund háza. Minden rokonomat elérte kijelölt végzete, a vitéz férfiakat – most követnem kell őket!" Ez volt az utolsó szó, mi az agg szívből és kebelből kiszállt, mielőtt a máglyára indult, a kavargó lángok perzselő árjába. Melléből a lélek eltávozott, az igazak ítélete várta.

Az ifjú, kit még kevés év tett próbára, fájdalommal nézte, hogy szeretett ura mint szenved életének végén. Gyilkosa is holtan feküdt, a barlang rettentő sárkánya kínokban pusztult el. Nem uralkodhatott többé a halomba hordott gyűrűkön a tekergőző sárkány; kemény vaspengék vágták le, miket kalapács készített és háborúk csipkéztek. Ki egykor messze szárnyalt, most sebektől mozdulatlan esett a földre kincsesháza mellett. Nem kóborolt többé a levegőben az éjszaka közepén, nem fedte fel alakját az embereknek szépséges kincseire büszkén, földre sújtotta a sereg vezérének keze. Bizony, úgy hallottam, kevés oly nagy vitézségű férfi volt azon a földön, ha mégoly merész is volt minden tettében, kit nem hagyott el szerencséje, mikor szembeszállt az ellenség mérgezett tüzével, vagy keze megbolygatta a gyűrűk termét, mikor az őr éberen pihent a halomban.

Maga Beowulf is halállal fizetett a királyi kincsekért. Mindkét ellenfél elérte mulandó életének végét.

Nem telt sok időbe, és a csatától vonakodók, kik nem merték lándzsáikkal segíteni uralkodójukat nagy szükségében, ott hagyták az erdőt, a tíz gyáva szívű esküszegő. Szégyenkezve hozták pajzsuk és hadiszerszámaik oda, hol az agg király holtan feküdt. Wiglafra néztek. A sereg bajnoka kimerülten ült, szorosan ura mellett, vízzel élesztgette – de nem használt semmit. Bár szerette volna, nem tarthatta tovább e világon vezérét, nem változtathatta meg a Mindenható akaratát. Isten ítélete uralta akkor minden ember tetteit és sorsát, mint teszi még ma is.

Akkor a férfiaknak, kik bátorságuk feledték, kemény szemrehányást tett az ifjú Wiglaf, Wihstan fia. Fájdalmas szívvel szólott, azokat nézte, kik kedvesek többé nem voltak neki: „ím, bizony mondhatja azt, ki igazat szól, hogy ez a hűbérúr (ki drága ajándékot és harci felszerelést adott nektek, miben most itt álltok, és gyakran osztott nektek sisakot és láncinget, mikor csarnoka padjain sört ittatok, a legpompásabb dolgokat, miket csak király lovagjainak közel és távol találhat), mikor háború fenyegette, méltatlanokra pazarolta mind e hadiszerszámot, saját romlására. Nem volt oka e nép királyának, hogy büszke legyen fegyvertársaira. De Isten, ki a diadalról dönt, megadta neki, hogy segítség nélkül is bosszút álljon magáért kardjával, mikor vitézségre volt szükség. Nem tudtam megóvni életét a csatában, de mindent megtettem, mi erőmtől tellett, hogy rokonomon segítsek. A gyilkos ellenség már kevésbé volt szilaj, mikor kardom lesújtott rá, kisebb erővel özönlöttek ki a lángok feje nyílásain. Túl kevés védő vette körül a fejedelmet, mikor elérkezett a gonosz óra! Meglássátok, nem lesz nemzetségeteké többé gazdag ajándék, sem kard, sem öröm atyáitok hajlékában, sem remény. Földjétől és jogaitól megfosztva bolyonghat mindenki abból a házból és családból, mikor a derék férfiak meghallják futásotok és dicstelen viselkedésetek hírét. Édesebb a halál az érdemes férfinak, mint hogy megvetésben éljen!"

Akkor megparancsolta az embereknek, hogy vigyék meg a harci tettek hírét a tenger melletti szirtre, a körülkerített táborba, hol a derék férfiak összegyűltek, pajzsaik maguk mellé fektették, és bánattal szívükben ültek a hosszú reggelen, azt fontolgatva, visszatér-e szeretett uruk, vagy elérkezett utolsó napja. A küldönc, ki fellovagolt a tengermelléki lejtőn, nem hallgatott el semmit a hírekből, híven így szólt, hogy mindenki hallja: „A geatok ura, ki a szélkedvelő nép gondját viselte, halálos ágyán fekszik mozdulatlan, a véres fekhelyen, hova a sárkány gaztette küldte. Mellette fekszik halálos ellensége, kivel a kés éle végzett; a kard nem volt képes súlyosan megsebezni az ádáz gyilkost. Wiglaf, Wihstan fia Beowulf mellett ül, bátor élő vigyázza a bátor halott nyugalmát; kimerült lélekkel virraszt barát és ellenség holtteste mellett.

Készülhet most népünk a háborúra, ha a frízek és frankok fülébe jut messze földön, hogy királyunk elesett. Keserű volt a viszály a hugákkal (frankok), mikor Hygelac fosztogató hada a frízek földjére hajózott. Rajtaütöttek a hetwarok, túlerejükkel bátran levágták a páncélos harcost: seregével együtt esett el urunk, nem osztott több szépséges holmit derék embereinek. Attól fogva megtagadta tőlünk kegyét a Meroving uralkodó. A svédek birodalmától sem várhatunk fegyverszünetet vagy békét; eljutott mindenhová a híre, hogy Ongentheow megfosztotta életétől Haethcynt, Hrethel fiát Hrefnawudu (Holló-erdő) mellett, mikor a geat nép gőgjében először a harcos scylfingekre támadott. Ohthere agg apja, a vén és rettenetes, csapásra csapással válaszolt, elpusztította a tengeri vezért, megmentette idős asszonyát, imádott hölgyét, kinek aranyát elvették, Onela és Ohthere anyját; majd üldözőbe vette halálos ellenségeit, kik vezérüktől megfosztva szorongattatásukban Hrefnesholtba (Holló-rengeteg) menekültek. Akkor hatalmas seregével körbevette a kardok túlélőit, a sebektől kimerülteket; iszonyú fogadkozásokkal rémítette a boldogtalan csapatot a hosszú éjszakán át, mondván, hogy reggel majd kard élével ontja vérüket, s néhányukat a bitóra húz a varjak játékszeréül. Menekvést hozott a szomorú szívűeknek a nap első sugara, mert meghallották Hygelac csatába hívó kürtjeit és harsonáit, a derék harcos követte nyomukat kipróbált embereivel. Véres rendet vágott a gyilkos összecsapás a geatok és a svédek sorai között, a két nép gyűlöletének nyomai messzire látszottak.

A jó király (Ongentheow) – évek súlya és sok bánat nyomta – testőrségével megerősített helyre menekült; a harcos Ongentheow magasabbra vonult vissza. Hallott Hygelac bátorságáról, a büszke herceg hadi erejéről; nem remélte, hogy ellenállhat neki, hogy szembeszállhat a tenger fiaival, megvédheti a szilaj kalandozóktól kincsét, gyermekeit és asszonyát. Visszavonult onnan az öreg király, földfalak mögé rejtőzött. Támadást rendeltek el a svédek népe ellen, Hygelac zászlói megindultak a védett erősség felé, Hrethel népe ellepte a körülkerített tábort. A szürkehajú Ongentheow-t kard éle szorította sarokba, (a) nép királyának sorsáról Eofor akarata ítélt. Wulf Wonreding dühében eltalálta fegyverével, csapásától vér sarjadt a király haja alól. De nem rettent meg az agg scylfing, a nép királya ellenségére rontott, a gyilkos csapásra tüstént még ádázabbal válaszolt. Wonred buzgó fia ezt már nem tudta viszonozni, sisakja kettéhasadt a fején, vértől vörösen rogyott össze: a földre roskadt. De nem telt be még a sorsa; bár kis híján ott veszett, felgyógyult sebéből. ím, Hygelac bátor lovagja, miután fivére elzuhant, az ősi, óriás-kovácsolta kard széles pengéjével a hatalmas sisakra sújtott a pajzsok fala fölött. Megtántorodott a király, népének pásztora, halálos sebesülés érte. Sokan rohantak oda Eofor fivérét bekötözni, gyorsan karjukba emelték, miután övék lett a győzelem az öldöklés síkján. A lovag megszabadította ellenfelét vaspáncéljától, magához vette Ongentheow sisakját és a keményre edzett, szépmarkolatú kardot; az ősz uralkodó fegyverzetét Hygelacnak vitte.

Az átvette a szépséges holmit, Eofornak kegyesen jutalmat ígért népe körében, s állta is szavát. Mikor otthonába visszatért Hrethel örököse, a geatok ura, Eofor és Wulf harci bátorságát ajándékok sokaságával viszonozta; mindegyiküknek adott százezer (ezüst penny) értékű földet és összekapcsolt gyűrűket – senki emberfia e földön nem gondolhatta, hogy érdemtelenül kapták a jutalmat, hisz kardjukkal dicső tetteket vittek véghez. Emellett Eofornak adta egyetlen lányát kegye jeléül, hogy megtisztelje házát.

Viszály és villongás, kegyetlen gonoszság az, mire számíthatunk; ellenünk támad a svédek népe, ha meghallják, hogy nincs életben királyunk, ki eddig megvédte kincstárát és az országot a gyűlölködőktől, ki a hatalmas férfiak eleste után uralkodott a szélkedvelő geatok felett, és népe javára vitt véghez lovagi tetteket.

Jobb lesz sietnünk, hogy lássuk népünk királyát a helyen, hol elesett, s azt, ki nekünk gyűrűket adott, vigyük utolsó útjára. Nem lenne illő, hogy büszke szíve mellett szegényes ajándék enyésszen a tűzben; drágaságok halma hever mellette, mérhetetlen arany, miért nagy árat fizetett, gyűrűk, mikért életét adta – úgy illik, hogy ezeket falja fel a lobogó máglya, nyeljék el a lángok. Emlékére nem visel majd drága holmit a derék férfi, a szép szűz nyakát sem ékíti gyűrű: szomorú szívvel, aranyától megfosztva, hosszú ideig járja a száműzetés földjét, most, hogy seregünk vezére maga mögött hagyta a nevetést, örömet és vígságot. Hideg lándzsát ragad és emel a kéz hajnalban; nem hárfa zenéje ébreszti a harcost, hanem a sötét holló károgja örömét az elesettek felett, mesél sok mindent, elmondja a sasnak, hogyan esett a halotti lakoma, mikor a farkassal versenyt ették a húst a holtak csontjairól."

Keserű híreket hozott a nemes férfi; nem hazudott meséje sem szavakról, sem tettekről. A sereg talpra állt. Örömtelenül, patakzó könnyekkel mentek az Earnanaes (Sas-fok) lábához megnézni a szörnyűséges látványt. Az, ki nekik korábban gyűrűket osztott, most élettelenül pihent a földön. A derék férfinak eljött az utolsó napja, s a csaták királya, a szélkedvelő nép ura szörnyű halált halt. Mellette különös dolgot láthattak: az irtózatos sárkány kiterítve feküdt lábuk előtt. Rémisztő volt látni: a rettenetes színű, tüzes fenevadat saját lángja perzselte meg; ötven láb hosszú volt fejétől a farkáig. Azelőtt éjszakánként a levegőben lelte örömét, majd visszarepült vackára, s most a halál kötötte gúzsba, nem vette többé hasznát földbarlangjának. A testek mellett kelyhek és kancsók hevertek, edények, drága kardok, mind rozsdás és kopott, mert ezer télen át rejtette a föld gyomra. Hatalmas erő vigyázta az örökséget, varázslat ült a régi emberek aranyán, hogy senki ne illethesse kezével a gyűrűk termét, hacsak Isten maga, a Diadal Királya meg nem engedi annak, kit kiválaszt és arra méltónak ítél, hogy megtörje a titkos bűbájt, és bejusson a halomba.

Láthatta mindenki, hogy balvégzetére bújt elő az, ki jogtalanul rejtegette a drága holmit a halom falai közt. Egyetlen ember végzett az őrrel, keserű bosszút állt a gonosztettekért. Rejtély az, hogy a nemes szívű, hős férfit hogyan éri életének kijelölt vége, mikor nem maradhat tovább a csarnokban rokonai között, mézsört kortyolva. Így esett Beowulffal: mikor felkutatta a halom őrzőjét, s szembeszállt álnok rosszindulatával, nem tudhatta, mi módon kell megválnia e világtól. A hatalmas urak, kik elrejtették a kincset, átkot mondtak rá az ítélet napjáig, hogy a férfit, ki e helyet kifosztja, érje utol a büntetés tettéért, ördögök foglya legyen, a pokol bilincseibe verve szüntelen kínok gyötörjék. De jaj, Beowulf, mielőtt útjára indult, nem gondolt az egykori gazda akaratával, ki aranyát elátkozta.

Wiglaf szólott, Wihstan fia: „Gyakran úgy fordul, hogy egy ember akarata sokakra hoz bánatot; így történt velünk is. Nem hallgatott ránk szeretett királyunk, az ország pásztora nem fogadta meg tanácsunk, hogy ne hívja ki az arany őrzőjét, hagyja pihenni, hol oly sokáig fészkelt, termeiben bujkálni a világ végéig, saját sorsát követni. Fedetlen áll a kincs, miért komor árat fizettünk. Túl erős volt a végzet, mi a halandó embert e helyre vonzotta. Voltam bent, láttam a hajlék valamennyi ékét, mikor megtehettem – nem volt nyájas fogadtatásban részem a földhalom alatt. Sietve felragadtam a halomba hordott kincs jókora részét, és a hatalmas terhet királyom elé hoztam. Életben volt még akkor az agg; tudott magáról, tiszta volt elméje, és sok dologról szólt, bár fájdalom gyötörte; meghagyta, búcsúzzak tőletek helyette, s adjam át parancsát, hogy emeljetek jó uratok tettei emlékére magas sírhalmot máglyája helyén, hatalmasat és pompást, miképpen ő is a legnagyobb hírnevet vívta ki háborúkban minden férfi közül széles e világon, míg megadatott neki, hogy udvarában élvezze vagyonát.

Menjünk, siessünk, nézzük meg még egyszer a szépségesen megmunkált kövek garmadáját, a csodás holmikat a halom alatt. Vezetlek benneteket, hogy közelről láthassátok a gyűrűk sokaságát, a temérdek aranyat. Díszítsétek gyorsan a ravatalt, álljon készen, mire visszatérünk. Vigyük hőn szeretett urunkat oda, hol hosszú pihenés várja az Úr védelmében!"

Akkor Wihstan fia, a hatalmas bátorságú harcos elrendelte, vigyék meg parancsát sok birtok gazdájának, hogy embereik élén messziről hozzanak fát jó uruk máglyájához. „Tápláljuk most a füstölgő tüzet, lobogó láng eméssze a férfiak fejedelmét, ki sokszor kiállta a vasak záporát, mikor az íjhúrról elröppenő nyilak vihara zúgott a pajzsfal fölött, s a tollruhájú vessző feladata szerint űzte maga előtt a nyílhegyet."

Wihstan bölcs fia a király lovagjai közül előszólított hét kiváló férfit; a nyolc harcos belépett az elátkozott tető alá; egyikük, ki égő fáklyát emelt kezében, előttük lépkedett. Nem kellett akkor sorsot húzni, hogy melyikük fossza ki a kincsrakást, most, hogy őrizetlenül látták heverni a sok porladó ékességet; egyikük sem érzett szomorúságot, amikor sietve előhordták a mérhetetlen kincset. A sárkányt letaszították a toronymagas szirtről, hagyták, hogy magával vigye az áradat, a hullámzó tenger elnyelte a szépséges holmik őrét. Szekérre rakták a fonott arany megszámlálhatatlan sokaságát, és a fejedelem testét, ősz vezérüket a Hronesnaeshez (Bálna-fok) vitték.

A geat urak máglyát állítottak a földön, nem fukarkodtak, sisakkal, harci pajzzsal, fénylő láncinggel rakták körbe, mint Beowulf maga kérte. Közibük fektették a dicsőséges királyt, a hatalmas férfiak siratták szeretett urukat. A dombon a harcosok szítani kezdték a valaha volt legnagyobb halotti tüzet. Fa fekete füstje szállt a lángok felett, harsogott a tűz a sírás gyűrűjében, míg elült a kavargó szél, és a test csontlakása elhamvadt az izzás [szívében]. Boldogtalan szívvel gyászolták bánatukat, hűbéruruk halálát. A befont fürtű geat szüzek panaszos dalt daloltak Beowulfról, szomorú éneket, elmondták, hogy gonosz napok jöttétől félnek, kegyetlen öldökléstől, háború rettenetétől, romlástól és a rabság béklyóitól. A füst szétoszlott az égen. A szélkedvelő nép urai a tengermelléki lejtőn magas, széles síremléket emeltek, hogy messziről is jól lássák a hullámok vándorai; tíz napig építették a harcban bátor emlékművét, fallal vették körbe azt, mit a tűz meghagyott, oly pompával, mit a nép bölcsei csak kieszelni tudtak.

A sírdombba hordták a kargyűrűket, ékszereket, megannyi díszt, mit a merész szívűek a kincsrakásból elvettek; a hatalmas férfiak kincsét a földnek visszaadták, a mélybe rejtették az aranyat, ahol még mindig fekszik, éppoly haszontalanul az emberek számára, mint azelőtt is volt.

Vitéz harcosok, hercegek fiai lovagolták körül tizenketten a halmot, keservüket jajongták, királyukat siratták, gyászdalt énekeltek, méltatták a férfit, dicsérték bátorságát és hősi tetteit, magasztalták erényét – ez való a férfihoz, hogy szeretett urát szavakkal dicsőítse és szívében őrizze, mikor az a test ruháját levetve messzi útra indul.

Így siratta a geatok népe uruk elestét, tűzhelyének társai azt mondták, hogy a föld minden királya közül ő volt a legadakozóbb, embereihez a legkegyesebb, ki népét a leginkább szerette, s ki a dicsőségre a leginkább szomjazott.

SELLIC SPELL

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Király messze Északon, akinek egyetlen lánya volt, és a házában lakott egy fiatal legény, aki más volt, mint a többiek. Egyik nap a vadászok egy hatalmas medvére bukkantak a hegyekben. Követték a barlangjáig, és megölték, ám a vackán egy embergyereket találtak. Igen elcsodálkoztak, mert szép gyerek volt, hároméves-forma és egészséges, de egy szót sem tudott szólni. A vadászok azt gondolták, hogy biztos a medvék nevelték, mert csak morgott, mint egy medvebocs.

Magukkal vitték a gyereket, de mivel nem tudtak rájönni, honnan jött, vagy ki fia lehetett, elvitték a Királyhoz. A Király befogadta a házába, nevelgette, és megtanította neki az emberek szokásait. De nem sok öröme telt a kis lelencben, mert a gyerek mogorva, tohonya ifjúvá cseperedett, és csak lassan tanulta meg az ország nyelvét. Dolgozni nem akart, de ahhoz sem fűlött a foga, hogy megtanulja a szerszámok vagy a fegyverek használatát. Igen kedvelte a mézet, és gyakran kutakodott utána az erdőben, vagy éppen rájárt a gazdák kaptáraira. Mivel nem volt neve, az emberek Méhfarkasnak hívták, és ez a név örökre rajta maradt. Nem tartották sokra, ezért a csarnokban nem volt helye a padokon, csak a sarokban. Gyakran a földön ült, és nem szólt senkihez.

Teltek-múltak a hónapok és az évek, és Méhfarkas egyre nőtt, és ahogy nőtt, egyre erősebb lett, míg előbb a suhancok és a legények, majd végül a férfiak is félni kezdtek tőle. Hét év elteltével hét ember ereje volt a kezében, de még mindig nőtt, már a szakálla is pelyhedzeni kezdett, és karja szorítása olyan volt, akár a medve ölelése. Nem használt sem szerszámot, sem fegyvert, mert a pengék kettétörtek a kezében, és addig feszítette az íjat, amíg az el nem tört; de ha haragra gerjedt, össze tudott roppantani egy férfit a szorításával. Szerencsére lomha volt, és csak ritkán gurult dühbe, de az emberek elkerülték.

Méhfarkas télen-nyáron sokszor kiment úszni a tengerre. Olyan meleg volt a teste, akár a jegesmedvéé; medveizzás vette körül, ahogy az emberek mondogatták, ezért nem félt a hidegtől.

Élt egy nagyszerű úszó azokban az időkben, Tajtéknak hívták, és Hullámvidékről érkezett. Egy napon Tajték összetalálkozott a siheder Méhfarkassal a tengerparton, mikor Méhfarkas épp visszatért az úszásból.

– Megtaníthatnálak úszni – mondta Tajték. – De talán nem is mersz messzire kiúszni a mély vízen.

– Ha együtt kezdünk neki – felelte Méhfarkas –, nem én leszek az első, aki visszafordul. – Azzal a tengerbe vetette magát. – Gyere csak utánam, ha tudsz! –kiáltotta.

Öt napon át úsztak, de Tajték egyszer sem tudta megelőzni Méhfarkast; Méhfarkas pedig Tajték körül úszkált, és nem akarta magára hagyni. – Félek, hogy elfáradsz, és még megfulladsz – mondta, Tajték pedig mérgelődött.

Hirtelen feltámadt a szél, és hegynyi hullámokat fújt; Tajtékot fel-alá dobálta a víz, és messzi országba sodorta. Amikor hosszú út után hazatért Hullámvidékre, azt lódította, hogy messze maga mögött hagyta Méhfarkast, és legyőzte az úszásban. A vihar megzavarta a nixiket, akik a felszínre jöttek a tenger fenekéről. Amikor meglátták Méhfarkast, haragra gerjedtek, mert azt hitték, hogy Tajték az, és ő támasztotta a vihart. Az egyikük megragadta Méhfarkast, hogy magával vonszolja a fenékre: a nixik azt tervezték, hogy aznap éjjel nagy lakomát csapnak a hullámok alatt. De Méhfarkas birokra kelt a rémmel, és megölte; aztán ugyanígy bánt el a többivel is. Amikor eljött a hajnal, mindenfelé halott nixik lebegtek a víz felszínén. Az emberek igen elcsodálkoztak, amikor meglátták a partra sodródott szörnyetegeket.

A szél elcsitult, és felkelt a nap. Méhfarkas tengerbe nyúló hegyfokokat látott, és a hullámok egy idegen országban vetették partra messze Északon, ahol a finnek laknak. Sok időbe telt, míg hazaért.

– Hol voltál? – kérdezgették.

– Úszni – felelte ő; de az emberek látták, hogy komor, és sebhelyek borítják, mintha vadállatokkal verekedett volna.

Telt-múlt az idő, és Méhfarkas férfivá ért, csak éppen sokkalta nagyobb volt, mint bárki emberfia az országban azokban az időkben, és az ereje harminc férfiéval ért fel. Egyik este, mikor a sarokban ült, mint szokta, embereket hallott beszélgetni a csarnokban. Egyikük azt mesélte, hogy él egy messzi országban egy király, aki házat építtetett magának. Aranyból volt a teteje, faragott és aranyozott padok álltak benne, még a padló is fénylett, és aranyszőttesek függtek a falain. Mulatozás töltötte be a házat, zeneszó és emberek nevetése, édes és erős mézsört ivott mindenki. De most a ház üresen áll, amikor csak lemegy a nap. Senki emberfia nem mer ott aludni, mert egy ogre látogatja a házat, és akit elkap, mind felfalja, vagy magával hurcolja a barlangjába. Egész éjszaka a szörnyeteg az úr az Aranycsarnokban, és senki sem tudja legyőzni.

Méhfarkas hirtelen felállt. – Férfira van szükség abban az országban – mondta. – Megyek, és megkeresem azt a Királyt.

A népek úgy gondolták, hogy bolondságot beszél, de nem próbálták meg Méhfarkast lebeszélni, mert arra gondoltak, hogy sok olyan férfi van, aki jobban hiányozna, ha felfalná az ogre.

Méhfarkas másnap el is indult, de az úton összetalálkozott egy emberrel. – Ki vagy te – kérdezte az ember –, és hová tartasz?

– Méhfarkasnak hívnak – felelte ő –, és az Aranycsarnok Királyát keresem.

– Akkor elkísérlek – mondta a másik. – Az én nevem Kesztyű. – Azért hívták így, mert hatalmas bőrkesztyűt viselt a kezén, és ha a kesztyű rajta volt, félre tudta tolni az útból a sziklákat, és hatalmas köveket tépett ketté, de a kesztyű nélkül csak annyira volt képes, mint bárki más ember.

Így hát Kesztyű és Méhfarkas együtt folytatták útjukat, míg a tengerhez nem értek. Ott hajóra szálltak, vitorlát bontottak, és a szél messzire fújta őket. Nagy sokára meglátták maguk előtt egy idegen ország szikláit, magas hegyek álltak ki a tajtékos tengerből. A szél a szárazföldre hajtotta a hajójukat; Kesztyű kiugrott, és feljebb húzta a parton. Alig lépett Méhfarkas a homokra, amikor egy ember jött oda hozzájuk. Nem örült az idegeneknek. Komor fickó volt, nagy kőrislándzsával, amit vadul meg-megrázott. Tudni akarta a nevüket, és hogy mi járatban vannak.

Méhfarkas megvetette a lábát, és bátran felelt neki: – Az Aranycsarnok Királyát keressük – mondta. – Mert azt hallottuk, hogy valamiféle gondja van egy ogréval, ha igazat beszélnek. Én Méhfarkas vagyok, a társamat pedig Kesztyűnek hívják.

– Az én nevem Kőris – válaszolta a férfi –, és a lándzsámmal egy egész sereget meg tudok futamítani. – Azzal megrázta a magas kőrislándzsát, hogy csak úgy suhogott körülötte a levegő. – Én is veletek megyek az Aranycsarnokba – mondta. – Itt van, nem messze innen.

Így tehát Kőris, Kesztyű és Méhfarkas együtt folytatták útjukat, míg el nem értek egy egyenes úthoz, ami széles volt és jól megépített; azon meneteltek tovább, míg előttük nem állt a Király háza a zöld völgyben; az egész völgyet bevilágította az aranytető fénye.

Amikor a csarnok ajtajához értek, az őrök meg akarták állítani őket, és kérdezősködni kezdtek; de akkor Kőris megrázta a lándzsáját, és az őrök hátratántorodtak; aztán Kesztyű megérintette a kesztyűjével a hatalmas ajtószárnyakat, és azok kitárultak. A három útitárs belépett a csarnokba, és megállt a Király széke előtt. A Király öreg volt, hosszú és fehér volt a szakálla.

– Kik vagytok ti, hogy ilyen bátran léptek a házamba? – kérdezte. – És milyen küldetésben jártok?

– A nevem Méhfarkas – felelte a fiatalember. – A tengeren túlról jöttem. Azt mesélik a hazámban, hogy ellenség sanyargat téged, aki elpusztítja az embereidet, és hogy sok aranyat adnál annak, aki megszabadítana tőle.

– Ó, jaj! Igaz, amit hallottál – válaszolt a Király. – Egy ogre, akit Őrlőnek hívnak, háborgatja a házamat évek óta, és bizony gazdagon megjutalmaznám azt, aki elteszi láb alól. De túl erős ő egy halandónak, és mindenkit legyőzött, aki kiállt ellene. Már senki sem mer a csarnokban maradni, ha leszáll az éjszaka. Miből gondolod, hogy te nagyobb szerencsével járnál?

– Nagyobb erő van a karomban, mint másoknak – mondta Méhfarkas. – Volt néhány kemény csatám korábban, a nixik tudnának róla mesélni. Próbára tenném a szerencsémet ez ellen az Őrlő ellen.

Az emberek azt gondolták, hogy merész beszéd ez, de nem elbizakodott.

– Én is segíthetek valamit, ha nem is túl sokat – szólalt meg a másik. – Kesztyűnek hívnak. A kesztyűmmel óriási sziklákat gurítok el, és hatalmas köveket tépek ketté. Szeretném kipróbálni, hogy mennyire kemény ez az Őrlő.

Ezek a szavak még biztatóbbnak tűntek, bár voltak, akik azt gondolták, könnyen kiderülhet, hogy az Őrlő keményebb, mint a szikla.

– Én is tudok egyet-mást – mondta a harmadik. – A nevem Kőris. A lándzsámmal egy egész sereget meg tudok futamítani. Senki nem állhat meg előttem, ha a magasba emelem.

Az emberek azt gondolták, hogy ő lehet a bajnok, ha tényleg olyan erő lakik a fegyverében, ahogy állítja, hacsak az Őrlő nem tud valami még erősebb varázslatot. A Király elégedett volt a vendégekkel, és visszatért belé a remény, hogy talán közel minden gondjának-bajának vége. A három útitársat az asztalhoz invitálták, és helyet szorítottak nekik a Király lovagjai között. Amikor az italt töltötték, maga a Királyné lépett oda hozzájuk, mindegyiküknek egy kupa mézsört adott, és azt kívánta, legyenek vidámak és járjanak jó szerencsével.

– Örvendezik a szívem – mondta –, hogy újra férfiak ülnek ebben a csarnokban.

A Király emberei közül néhányan rossz néven vették ezeket a szavakat, de senki sem annyira, mint Undok, a Király kovácsa. Igen nagy véleménnyel volt magáról. Éles volt az esze, és a Király mindig meghallgatta a tanácsait, bár voltak, akik azt állították, hogy titkos varázsigéket használ, és a tanácsai gyakrabban vezetnek viszálykodáshoz, mint békességhez. Ez az ember most Méhfarkashoz fordult.

– Jól hallottam, hogy Méhfarkasnak hívnak? – kérdezte. – Nem sokan járhatnak-kelhetnek ezzel a névvel. Bizonyára te voltál az, akit Tajték úszóversenyre hívott, és messze lehagyott, mielőtt hazaúszott a saját országába. Bízzunk benne, hogy azóta megemberesedtél, mert az Őrlő nem bánik majd veled olyan szelíden, mint Tajték.

– Derék Undok – válaszolt Méhfarkas –, a mézsör megzavarhatta a fejedet, mert rosszul meséled a történetet. Én nyertem a versenyt, nem az a szegény Tajték, bár akkor még csak legényke voltam. És azóta valóban megemberesedtem. De gyere, legyünk barátok! – Azzal Méhfarkas Undok köré vetette a karját, és megölelte. Szelíd ölelésnek szánta, de éppen elég volt; miután Méhfarkas végre elengedte, Undok mindig nagyon barátságosan viselkedett, amikor csak Méhfarkas a közelében volt.

Nem sokkal ezután a nap Nyugat felé hajlott, és az árnyékok hosszúra nyúltak a földön. Az emberek elszállingóztak a csarnokból. Akkor a Király magához hívatta a három útitársat.

– Közel a sötétség – mondta –, és hamarosan eljön az Őrlő órája. Most akartok találkozni vele?

Azt felelték, hogy ez az éjszaka is éppolyan jó lesz, mint bármelyik másik; de sem Kesztyű, sem Kőris nem gondolta, hogy szüksége lenne a másik segítségére, és még kevésbé Méhfarkaséra. Nem akartak osztozkodni a jutalmon.

– Legyen úgy – mondta a Király. – De ha nem akartok együtt maradni, egyikőtöknek itt kell maradnia, hogy egyedül próbáljon szerencsét. Ki legyen az?

– Én maradok – válaszolt Kőris –, mert én voltam az első, aki erre a vidékre jött.

A Király beleegyezését adta, és rábízta Kőrisre a házát. Szerencsét kívánt neki, és megígérte, hogy reggel gazdagon megajándékozza, ha még itt találja. Azzal a Király és lovagjai távoztak a csarnokból. Kesztyűnek és Méhfarkasnak máshol vetettek ágyat. A ház üresen és sötéten állt. Kőris megágyazott egy oszlop tövében, végighevert rajta, és bár ébren akart maradni, hogy őrködjön, hamarosan elnyomta az álom.

Az éjszakában az Őrlő felébredt a vackán, messze a ködös mocsarakon túl, és döngő léptekkel megindult az Aranycsarnok felé. Éhes volt, és megint fogni akart egy embert vacsorára. A felhők árnyékában végigment a földeken, és végül megérkezett a Király házához. Megragadta a hatalmas ajtószárnyakat, és feltépte őket. Amikor belépett, lehajolt, hogy be ne verje a fejét a tető keresztgerendáiba. Végignézett a csarnok hosszán, és a szeme úgy izzott, akár egy kohó. Amikor meglátta, hogy valaki alszik odabent, felnevetett. Kőris erre felébredt, és meglátta az Őrlő szemét. Rettentő félelem szállta meg, és kiugrott az ágyából. A lándzsája nem messze volt, az egyik oszlopnak támasztva, de ahogy tapogatózott utána, nagy csörömpöléssel végigzuhant a padlón. Épp lehajolt érte, amikor az Őrlő megragadta; nem tartott sokáig a küzdelem. Az Őrlő letépte Kőris fejét, és magával vitte a testét.

Reggel, mikor az emberek visszatértek a csarnokba, csak a lándzsát találták, és néhány vérfoltot a padlón. Amikor ezt meglátták, még jobban féltek az Őrlőtől. A következő estén még korábban elhagyták a csarnokot, és jobban is siettek, mint azelőtt.

– Hamarosan eljön az Őrlő órája – mondta a Király. – Még mindig meg akarjátok várni, azok után is, ami Kőrissel történt?

– Én bizony igen – felelte Kesztyű. – És én leszek a következő, mert én ugrottam ki először a hajóból.

Méhfarkas nem tiltakozott, és Undok azt suttogta az emberek fülébe, hogy az idegen meglehetősen elégedettnek tűnt azzal, hogy a társára hagyja a feladatot. – Ha ez a Kesztyű is kudarcot vall – mondta –, nem hiszem, hogy a mi Méhfarkasunk állni fogja a szavát.

Most Kesztyű maradt egyedül. Azt gondolta, tudja, mi történt Kőrissel: nem volt elég óvatos, ezért az ogre még azelőtt elkapta, hogy használhatta volna a fegyverét.

Engem nem fog így meglepni – gondolta, és felvette a kesztyűjét, mielőtt lefeküdt. Nem volt igazán nyugodt, és hosszú ideig ébren maradt. De végül legyűrte a fáradtság, bár gonosz álmok gyötörték, és hánykolódott álmában.

Az éjszaka közepén az Őrlő újra eljött, hogy lássa, van-e még olyan dőre bajnok, aki a csarnokban alszik, és gondoskodik a vacsorájáról. Amikor látta, hogy bizony van, hangosan felnevetett, és lánghoz hasonló fény csapott ki a szeméből. Kesztyű felébredt, és elfogta a rettegés. Talpra ugrott, de kesztyűje nem volt rajta, mert lecsúszott a kezéről, ahogy dobálta magát álmában. Mielőtt megtalálhatta volna, már az Őrlő karmaiban volt, aki ízekre tépte a bajnokot, és a darabkáit betömködte a nagy erszénybe, amit az övén hordott. Azzal hazaindult, és igen elégedett volt a vadászattal.

Reggel az emberek nyomát sem találták Kesztyűnek, csak a kesztyűt, ami a szétdúlt ágyon hevert. Jobban féltek az ogrétól, mint bármikor azelőtt, és néhányan már fényes nappal sem mertek a csarnokban maradni. A Király bánatos volt, mert úgy tűnt, hogy a bajai csak még rosszabbra fordultak. De Méhfarkas nem nyugtalankodott.

– Ne add fel a reményt, Uram! – kérte –, mert még maradt valaki. Sokszor bebizonyosodott már, hogy három az igazság. Ma éjjel én akarom várni az ogrét. Nagyon szeretnék már néhány szót váltani ezzel az Őrlővel. Nem kérek más segítséget, csak a tulajdon két karomat. Ha cserbenhagynak, hát megszabadulsz tőlem, és nem kell tovább etetned, de úgy tűnik, a temetésre sem lesz gondod!

Az emberek dicsérték ezeket a bátor szavakat, de Undok csendben maradt. A Király felvidult, és a Királyné újra saját kezével nyújtotta az ivóedényt Méh-farkasnak.

– A végzet gyakran megkíméli azt, aki nem fél tőle – mondta. – Igyál, légy vidám, és jó szerencse kísérjen.

Végül lement a nap, és eljött az idő, hogy Méhfarkas őrt álljon. A Király búcsút vett tőle; remélte, de nem bízott benne, hogy viszontláthatja másnap reggel. Háromszor annyi jutalmat ígért neki, ha legyőzi a szörnyeteget.

– Ha az Őrlő még mindig olyan éhes, hogy ma éjjel is idemerészkedik – mondta Méhfarkas –, könnyen meglehet, hogy többet talál, mint amire számít. Ha a karma a fegyvere, és test test ellen szeret küzdeni, olyat talál itt, aki maga is ilyesféle játszadozáshoz szokott.

Amikor a Király és az emberei végül távoztak, Méhfarkas egyedül maradt a sötét csarnokban; ágyat vetett magának, de nem feküdt le aludni. Nagy álmosság szállta meg, de felült, egy öreg köpenybe burkolózott, és egy oszlopnak vetette a hátát.

Azon az éjszakán az Őrlőt mardosó éhség fogta el. Nagyon szerette volna tudni, van-e egy harmadik bajnok, aki olyan ostoba, hogy a csarnokban térjen nyugovóra. Sebesen lépdelt a holdfényben, és mielőtt még az éjszaka fele eltelt volna, megérkezett az emberek földjére. Habozás nélkül berontott a csarnokba. Ahogy az ajtó kivágódott előtte, előrehajolt, kezével megtámaszkodott a küszöbön, és a szeméből sugárzó fény úgy világított, mint két lobogó máglya. Méhfarkas csendben maradt, és meg sem mozdult.

Amikor az Őrlő ismét vetett ágyat látott a csarnokban, hangosan felnevetett, és összecsapta a kezét: olyan hangja volt, mintha vasakat vertek volna össze. Azonnal az ágyhoz masírozott, és fölé hajolt. Azt gondolta, majd úgy bánik el ezzel az emberrel is, mint a többiekkel. Hosszú karmait Méhfarkasnak szegezte, hogy hátranyomja. De Méhfarkas megtartotta a súlyát, és még erősebben nekivetette a hátát az oszlopnak. Aztán ujjaival körülfogta az Őrlő mindkét karját a csuklója fölött. Az ogrét még soha életében nem érte ilyen meglepetés, mert azoknak az ujjaknak a szorítása erősebb volt, mint bármi, amit valaha is tapasztalt. Rájött, hogy egyik kezét sem tudja mozgatni, amíg az ujjak fogva tartják. Hirtelen balsejtelem fogta el a szívét, és félelem szállta meg. Nagyon gyorsan meggondolta magát, és már csak szabadulni szeretett volna, el onnan, ki a házból, és haza a barlangjába. Egyáltalán nem számított arra, hogy így alakulnak a dolgok. De Méhfarkas nem akarta elengedni, hanem amikor az Őrlő hátralépett, ő felugrott, és birokra kelt vele. Az ujjai ropogtak, az ogre olyan erősen próbálta kihúzni magát a szorításából. Az Őrlő lépésről lépésre küzdötte magát az ajtó felé, de Méhfarkas lépésről lépésre követte, próbálta megvetni a lábát minden rúdban vagy szegélyben, amiben kapaszkodót talált. Döngött a csarnok a dulakodásuktól. Az Őrlő úgy ordított és üvöltött, hogy körben a városban remegve ébredtek fel az emberek, és azt hitték, a Király háza össze fog omlani. Az oszlopok nyikorogtak, a padok felborultak, a deszkák széthasadtak; még a padlót is feltépték.

Végül elértek az ajtóhoz. Az Őrlő rántott egyet magán, de csak a fél karját tudta kiszabadítani: Méhfarkas még mindig fogta a másikat. Olyan erősen húzta magát az ogre az egyik irányba, Méhfarkas meg a másikba, hogy a csontok és az inak nagy reccsenéssel kettészakadtak az Őrlő vállánál, a karja pedig karmostul-mindenestül Méhfarkas kezében maradt. Az Őrlő háttal kiesett az ajtón, és üvöltve tűnt el az éjszakában; de Méhfarkas nevetett és örült. A jókora kart magasan az ajtó fölé akasztotta győzelme bizonyítékául. Ott lógott még akkor is, amikor eljött a reggel: hatalmas volt, rusnya, olyan bőr borította, mint a sárkányirha, az öt hosszú ujj végén meg olyan karmok voltak, mint egy-egy acéltüske. Az emberek bámulva nézték, és megrázkódtak.

– Ez aztán erős rántás lehetett! – mondták. – Karddal vagy fejszével soha nem lehetett volna ilyen vastag ágat lehasítani. – Most már hangosan dicsérték Méhfarkast, úgy tartották, hogy ő a legerősebb ember a világon. Undok is ott volt: megnézte a kart, de továbbra sem mondott semmit.

A Király is megjött, mikor hallotta a híreket. A csarnok ajtaja előtt állt, és örvendezett. – Soha nem gondoltam volna, hogy ilyet fogok látni – mondta. – A csodáknak, úgy látszik, sosincs vége. Ez a fiatalember a puszta kezével megtette azt, amire egyikünk sem volt képes sem fegyverrel, sem ügyességgel. Milyen anya szülhette ezt a Méhfarkast? Mert olyan ereje van, mint egy medvének, nem mint egy férfinak.

De Méhfarkas nem tulajdonított a tettének nagy jelentőséget. – Nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, Uram – szabadkozott. – Csak egy kart tudok felmutatni. Szerettem volna az egész holttestét átnyújtani neked, a fejét, a bőrét meg mindenét. Lehet, sikerült is volna, ha az Őrlő szilárdabb, de kifogott rajtam, és kettétört.

– Úgy van, úgy van! Ó, jaj, a munka csak félig lett elvégezve – szólt közbe Undok. – Attól tartok, hogy egy ilyen erős szörnyeteg nem hal bele egyetlen sebbe, még ha súlyosnak látszik is. Ha az Őrlő felgyógyul, fél kézzel is sok bajt okozhat még nekünk; meglehet, hogy a harag és a bosszúvágy pótolja majd, hogy elvesztette a másikat.

A Király és emberei öröme rögtön lecsillapodott ezekre a szavakra. – Mit gondolsz, mit kellene hát tennünk, derék Undokom? – kérdezte a Király.

– Kérdezzük meg Méhfarkast, hogy mit javasol, hiszen ő itt a nagy ember – válaszolta Undok, és mélyet hajbókolt.

– Ha engem kérdezel, Uram – mondta erre Méhfarkas –, úgy gondolom, követni kéne az Őrlőt a barlangjába, amíg talán még le van gyengülve a birkózásunktól.

– De ki merne ilyesmire vállalkozni? – kérdezte a Király.

– Én – felelte Méhfarkas –, ha tudnám, hol lehet megtalálni az Őrlőt.

– Ha csak arról van szó – mondta a Király –, azt nagyon is jól tudjuk. Az emberek, akik a vadont járják, gyakran hoznak hírt a felbukkanásáról, mert messziről látják, amikor egyedül kóborol a pusztaságban. A barlangja sokmérföldnyire van innen, egy rejtett tóban, egy vízesés mögött, ami a fekete szikláról zuhan alá a messzi mélybe, az árnyak közé. Szél fúj, s farkasok üvöltenek a dombok között. Halott fák csüngenek a gyökerükről a víz fölé. Éjszakánként lángok villódznak a felszínen. Senki nem ismeri annak a tónak a mélyét.

– Nem túl kellemes hely az, amiről beszélsz – mondta Méhfarkas. – De akkor is meg kell tisztítani, méghozzá gyorsan, ha nem akarunk több bajt. Odamegyek. Meglátogatom az Őrlőt a saját házában, és akármennyi ajtó legyen is rajta, most nem fog megszökni előlem!

A Király roppant elégedett volt ezekkel a szavakkal, és megígérte, hogy háromszor annyi ajándékot ad Méhfarkasnak, mint amennyit eddig kiérdemelt, ha ezt az új feladatot is teljesíti. – Az ajándékok várhatnak, amíg visszatérek – felelte Méhfarkas. – Csak egy útitársra van szükségem, aki jól ismeri a vidéket, és el tud vezetni arra a helyre. Ha én választhatnék, Undokot kérném meg, hogy segítsen, mert úgy tűnik, jó eszű embernek tartják errefelé.

– Akkor hát Undok megy veled – mondta a Király. – Jól választottál, mert sokat utazott, és nála jobban senki nem ismeri ennek a földnek a természetét és a titkait.

Amikor Undok ezt meghallotta, úgy érezte, a dolgok nem egészen úgy alakulnak, ahogyan szerette volna; de nem mert ellentmondani, nehogy elveszítse a Király kegyét és minden becsületét a csarnokban. – Nagy örömömre szolgál, hogy megmutathatom Méhfarkas barátomnak e föld csodáit – mondta, és vigyorgott, mert arra gondolt, hogy az esze valóban jó szolgálatot tehet még neki a kaland során.

A Király megparancsolta az embereinek, hogy hozzanak ételt-italt az utazóknak, és előhozatott a kincstárából egy fénylő páncélinget, amit acélgyűrűkből szőttek. – Legalább ezt vidd magaddal – mondta a Király –, a többi ajándék pedig majd itt vár rád. Viseld jó szerencsével!

Korán volt még, hosszú árnyékok nyúltak Keletről, amikor Undok és Méhfarkas útnak indult. Méhfarkas magával vitte Kesztyű kesztyűjét, Undok pedig Kőris lándzsáját cipelte, de olyan nehéz volt, hogy hamar belefáradt, úgyhogy Méhfarkas azt is magához vette. Hamarosan rátaláltak az Őrlő nyomaira, aki sok vért vesztett menekülés közben. Követték a nyomokat dombnak fel, völgynek le, messze maguk mögött hagyva az emberek házait, át a ködös lápon a magas hegyek irányába, míg végül egy meredek, keskeny ösvényhez értek, ami a sziklák között kanyargott. Az ösvény mellett sok barlang sötét szája ásított, a nixik lakóhelyei, akik a lenti tavacskákban vadásztak. Felkapaszkodtak az ösvényen, és a halott erdőhöz értek, ahol a fák a gyökereikről csüngtek. Lenéztek a szirtfal széléről, és meglátták a vízesést, ami a fekete vízbe zuhant alá. Messze alattuk örvénylett és fortyogott a tó. A szakadék peremén meglátták Kőris fejét, ami az eget bámulta.

– Úgy tűnik, a megfelelő helyre hoztál – mondta Méhfarkas. Azzal megfújta a kürtjét, hogy visszhangot vert a sziklák között, és felzavarta a nixiket, akik dühösen fújtatva vetették magukat a tóba. – Sok barátságtalan teremtmény van errefelé – jegyezte meg Méhfarkas.

– Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt! – felelte Undok. – Ha lehet, ne hívjuk fel az Őrlő figyelmét, hogy itt állunk az ajtaja előtt.

– Nem félek a nixiktől – mondta Méhfarkas. – Nagyobbakkal is elbántam már a tengerben.

– Azért megnehezítheti a dolgunkat, ha több ellenséggel kell egyszerre elbánni – válaszolta Undok.

– A sok ellenség is csak egyszer ölheti meg az embert – mondta erre Méhfarkas, azzal felállt, és készülődni kezdett. Rajta volt a páncéling, amit a Királytól kapott, az övén lógott a kesztyű, ami Kesztyű után maradt, és jobb kezében Kőris lándzsáját fogta.

– Hogy mész le oda, barátom? – kérdezte Undok.

– Nem ez lesz az első alkalom, hogy mély vízbe merülök – felelte Méhfarkas. – És lehet, hogy ez a sziklafal tíz öl magas, de láttam már magasabbat.

– És hogy jössz vissza, barátom, ha már legyőzted minden ellenséged? – kérdezősködött Undok, és mosolygott magában, mert azt gondolta, hogy Méhfarkas épp annyival ostobább nála, amennyivel erősebb. – Nézd csak, barátom – folytatta. – Gondoltam rád, és hoztam magammal egy hosszú kötelet. Ideerősítem az egyik végét, és leeresztem a sziklafalon a vízig. Itt várok rád, bízhatsz bennem, és amikor visszatérsz (ahogy remélem), felhúzlak.

Méhfarkas megköszönte neki. – Jó a szándékod – mondta –, bármekkora is az erőd. Ha túl nehéznek bizonyulok, hogy felhúzz, biztos fel tudok mászni – azzal további hűhó nélkül leugrott a szirtről, és Undok utoljára a talpát látta, ahogy elmerült a vízben.

Méhfarkas sokáig ereszkedett, és még mindig nem érte el a feneket. A nixik köré gyűltek, és felé kaptak az agyaraikkal, de a páncélinget ravaszul kovácsolták, így nem tudták megsebezni a testét. Az Őrlőnek volt egy anyja, egy vénséges vén ogre-asszony, vadabb, mint egy nőstény farkas. Nagy erő lakott benne, de még nagyobb a varázsigéiben. Hatalma alatt tartotta a tavat és a környező földeket. Idődén idők óta élt a barlangban a vízesés mögött, ahol senki emberfia nem merte háborgatni. Most ott ült a fia fölött, a sebeit siratta, és a szívét harag töltötte el. Hamar rájött, hogy egy idegen hatolt be a birodalmába a fenti világból. Dühösen bújt elő a házából.

Amikor Méhfarkas végül elérte a tó fenekét, az asszony már várta. Még talpra sem állhatott, már megragadta hátulról, a nixik pedig segítettek neki. Méhfarkas nem sokat tehetett ennyiük ellen a mély víz alatt, úgyhogy bevonszolták az ogre barlangjába. A víz dobálta és püfölte, még a szusz is majdnem kiszorult belőle, mert az ellenségei átvonszolták a nagy örvény közepén, ami a vízesés lábánál habzott. Az Őrlő barlangjának bejárata a vízesés mögötti sziklafalban nyílt, és csak kis része volt a víz alatt. Odabent felvonszolták egy lejtőn, ami a bejárattól felfelé vezetett. Akkor a nixik hirtelen hátramaradtak, és Méhfarkas észrevette, hogy már nem a vízben van, hanem sziklamennyezet húzódik magasan a feje felett. A barlang nagyon nagy volt, és tűz lobogott benne.

Méhfarkas gyorsan kiszabadította magát, megfordult, és meglátta az Őrlő anyját, a vén ogre-asszonyt, akinek akkora agyarai voltak, mint egy farkasnak. Megtaszította a lándzsával, de az asszony nem ijedt meg, mert a lándzsának semmi ereje nem volt azon a helyen. Keze egy ütésével kettétörte a nyelet. Méhfarkas félredobta a törött nyéldarabot, de az asszony gyorsabb volt. Nagyon nagy volt az ereje itt, a saját házában, amit varázsigék védtek. Megragadta Méhfarkast a vállánál fogva, és a földhöz vágta a fal tövében, azzal tüstént a mellkasára telepedett, előhúzott egy fényes kést az övéből, és a torkának szegezte. Nagyon közel járt ahhoz, hogy bosszút álljon a fiáért. Méhfarkasnak ütött volna az utolsó órája, ha a Király páncélinge nem védi a nyakát.

– Nehéz ez a banya – mondta Méhfarkas, és megpróbálta ledobni a mellkasáról. Majd megragadta a karját, mint az Őrlőét azelőtt, és hirtelen maga felé rántotta az asszonyt; az felkiáltott, amikor megérezte a fogása erejét. Aztán Méhfarkas átfordult, ledobta az asszonyt, és a padlóra lökte, majd talpra ugrott. Közben meglátott egy hatalmas kardot lógni a közelben a falon. Régi volt és súlyos, óriások készítették sok idővel azelőtt, és azokban a napokban senki emberfia nem tudta volna forgatni Méhfarkason kívül. Gyorsan megragadta, és akkorát vágott az ogre nyakára, hogy annak felhasadt a bőre, szétrepedtek a csontjai, és a feje vértől csöpögve gurult le a lejtőn a vízbe. Holtan terült el a padlón, és Méhfarkas egyáltalán nem szomorkodott miatta.

Ahogy a kard lecsapott, fény lobbant a mennyezet alatt, mintha villámlott volna, és a barlangot nappali világosság öntötte el; Méhfarkasnak úgy tűnt, hogy a fény a kardból árad, és a pengéje tűzben ég. Már látta, hogy beljebb is nyílik még egy terem. Arra indult, de a bejáratot egy hatalmas kő torlaszolta el, ami magasan a feje fölött ért véget. Hiába próbálta minden erejével, meg sem tudta moccantani a követ. Akkor eszébe jutott a kesztyű, amit az övén viselt, és felhúzta; alig ért hozzá a kőhöz, az úgy repült félre, mintha csak dióhéj lett volna.

Belépett a terembe, és meglátta a temérdek aranyat és drágakövet, amit az Őrlő az évek során felhalmozott. A legtávolabbi sarokban egy ágy állt, azon feküdt az Őrlő. Nem mozdult, de a szeme még halálában is olyan gonosz fénnyel ragyogott, hogy Méhfarkas önkéntelenül hátralépett. Aztán a magasba emelte a kardot, és levágta az Őrlő fejét, ami legurult az ágyról, és a szemében kialudt a tűz. Abban a pillanatban a kard fénye is elhalványult.

Eközben Undok a sziklafal tetején várakozott. Úgy tűnt neki, hogy sok idő telt el, és nem akart tovább maradni azon a veszedelmes helyen, mint ameddig feltétlenül szükséges volt. Ahogy lefelé kémlelt, úgy látta, mintha a köd és a homály szétoszlott volna a tó felett, és ahogy a nap sugarai az örvény vizére hulltak messze lent, az vörösen csillant, mintha vér színezte volna. Azt gondolta, hogy Méhfarkas vére lehet, és ez a gondolat nem volt kedve ellen való, mert még jól emlékezett az ölelésre. Mindenesetre úgy vélte, hogy legfőbb ideje eltűnni onnan. Már elmúlt dél. Felállt, és meglazította a csomókat a kötélen, hogy oldódjon ki és zuhanjon a mélybe, ha valaki alulról meghúzza. Aztán elégedetten távozott, mert azt gondolta, hogy ha Méhfarkas megmenekül is a szörnyektől, sebesült lesz és gyenge, és ha a kötél cserbenhagyja, bizonyosan ott veszik majd a tóban. Remélte, hogy így megszabadul az idegen bajkeverőtől, aki megszégyenítette a csarnokban.

Méhfarkas a sötétben tapogatózva kereste a kivezető utat a belső teremből, és visszajutott a barlangban lobogó tűzhöz, ahol felragadott egy égő faágat. Különös látvány tárult a szeme elé. A nagy kard elolvadt a jobbjában, mint a jégcsap a napon. A penge szétfolyt, és nem maradt utána semmi, csak a markolat, olyan forró és mérgező volt az Őrlőnek és anyjának a vére. Méhfarkas megtartotta a markolatot, és felmarkolt annyi aranyat és drágakövet a kincsből, amennyi csak befért az Őrlő erszényébe. Aztán az Őrlő fejét is magához vette: nem volt az könnyű teher. Négy férfi minden erejére szükség lett volna, hogy együtt el tudják cipelni.

Végül Méhfarkas otthagyta a barlangot, lement a lejtőn a bejárathoz, és belevetette magát a vízbe. Hosszú és nehéz út állt előtte, mert súlyos terhet cipelt, és csak nagy üggyel-bajjal tudott átúszni az örvény alatt, ahol a víz a mélybe szakadt a szirtfalról. De most egy nixit sem lehetett látni a tóban. Az árnyak felszálltak a vízről, a nap rásütött a tóra, és az olyan tiszta és csillogó volt, amilyen sötét azelőtt.

Méhfarkas elért a kötélhez, és kiáltott, de Undok nem felelt. Akkor Méhfarkas megragadta a kötél végét, és mászni kezdett. De csak egypár ölnyit emelkedhetett, amikor a kötél lecsúszott, és ő nagy csobbanással újra a vízben találta magát. Ezt nagyon furcsállta, mert nem ebben reménykedett.

– Ez az Undok fickó – mondta –, lehet, hogy nagyra van az ügyességével, de úgy tűnik, egy kötél végét sem tudja rendesen odaerősíteni. Ráadásul vagy egy vadállat ragadta el, vagy inába szállt a bátorsága, és itt hagyott: az utóbbira nagyobb esélyt látok.

Méhfarkas egy darabig körben úszkált, de a vízesés egyik oldalán sem vezetett út a szikla tetejére, csak a madaraknak. így hát visszafordult, és messze úszott a tó partjai mentén; annyira elfáradt, hogy el kellett engednie a kincs egy részét, amit a barlangból hozott, bár fájt érte a szíve. Végül talált egy helyet, ahol a part kevésbé volt magas és meredek, és nagy nehézséggel felhúzta magát a vízből a lapos sziklákra, ahol a nixik szoktak heverészni a holdfényben. A nap még mindig melegen sütött Nyugatról, így hát pihent egy ideig.

Egy idő után ismét felvette a terhét, és végiggyalogolt a part mentén, míg végül visszaért a vízesés fejéhez, és megtalálta az ösvényt, amin jöttek. Hosszú, nehéz utat tett meg a mocsáron és a dombokon át, míg újra meglátta az emberek házait. Reggel lett, mire a megművelt földekhez ért, és megtalálta az Aranycsarnokba visszavezető utat.

A Király odabent volt, sok ember volt körülötte, és mind Undokot hallgatták, aki újra elmesélte azt, amit az előző éjjel. Sokan lettek volna boldogabbak, ha Undok arról számol be, hogy az Őrlő bizonyosan elpusztult, de voltak néhányan, akik nem siratták túlságosan az idegent. A történet közepén, épp amikor Undok ott tartott, hogy vér bugyogott a tóban, kitárult az ajtó, és Méhfarkas döngő léptekkel végigsétált a csarnokon, hogy rengett a padló a lába alatt.

Szó sem hallatszott, mindenki döbbent csendben ült. Ami Undokot illeti, ő elhagyta a helyét a Király széke előtt, és eloldalgott. Méhfarkas üdvözölte a Királyt, és hajánál fogva felemelte az Őrlő hatalmas fejét. Az emberek ijedten nézték a látványt, a Királyné pedig összerázkódott, és eltakarta az arcát.

– Nézd csak, Uram, mit hoztam neked a víz mélyéről! – mondta Méhfarkas. – Szép vadászzsákmány, és nem egykönnyen szereztem. Kis híján otthagytam a fogam a hullámok alatt, mert az Őrlőnek volt egy vénséges vén és gonosz anyja, aki a barlangját őrizte. Nem volt könnyű felülkerekedni a banyán, mert erős varázsigékkel harcolt, és kettétörte a lándzsát, amit magammal vittem. De találtam egy hatalmas kardot a falra akasztva, és azzal elláttam a baját az Őrlőnek és az anyjának is. Többé nem kell félned tőlük. Az életüknek vége. Mindenki, aki akar, békében alhat ebben a házban ma éjjel, és minden éjszaka ezután. Itt a kard markolata is. Csak ennyi maradt belőle, olyan maró volt a barlang gazdáinak vére, és olyan végzetes a vasnak.

A Király elvette tőle a markolatot, és megnézte: csodálatos munka volt, ravasz kovácstudással készült, finom aranyfonállal körbetekerve, ragyogó drágakövekkel díszítve; rúnabetűkkel írva állt rajta az egykori nagyúr neve, akinek a kardot először készítették.

– Ez a markolat új pengét érdemel – mondta a Király. – Talán Undok tud olyat készíteni, ami méltó hozzá, mert ügyes kovács, és sok rúnát is ismer.

– És hol van az én hűséges barátom? – kérdezte Méhfarkas. – Azt hittem, az ő hangját hallom, amikor beléptem, de nem látom itt, hogy üdvözöljön. Szeretném megtanítani, hogyan kell csomót kötni.

Akkor valaki előhúzta Undokot a sarokból. – Nahát, kis ember – mondta Méhfarkas –, szóval előttem értél haza. Sem az eszed, sem a szíved nem ér valami sokat, mert nem vársz a barátra, és egy kötelet sem tudsz megkötni. Vagy ha igen, akkor alattomos gazfickó vagy.

Felemelte Undokot, aki felkiáltott félelmében, mert biztos volt benne, hogy Méhfarkas halálra fogja szorítani. – Nem, nem öllek meg – nyugtatta meg Méhfarkas –, mert a Királyt szolgálod. De a Király helyében én nem hagynám, hogy itt ólálkodj a házamban. – Azzal alaposan elverte, majd elengedte, Undok pedig kikúszott, és napokig nem lépett be a csarnokba. Ezután több volt a barátság, és kevesebb a viszálykodás, mert Undok szerényebb lett, és kevesebbet beszélt. Az Őrlő fejét pedig porrá égették, és a hamvakat szétszórták a szélben, messze az emberek házaitól.

Vidám lakomát csaptak az Aranycsarnokban aznap este. Az ácsok és az építők egész nap sürögtek-forogtak, hogy helyrehozzák a károkat: asztalokat és faburkolatokat javítottak, a padokat lecsiszolták és helyükre igazították, sok színben pompázó, hímzett szőnyegeket aggattak a falakra, és lámpásokat gyújtottak. Mikor minden készen állt, Méhfarkast a díszhelyre ültették a Király mellé, és gazdag ajándékokat nyújtottak át neki: a Király adott neki egy fejszét és egy szépséges pajzsot; egy aranyból szőtt zászlót; egy sisakot, amit a régi idők kovácsai készítettek, olyan mesteri tudással, hogy nem volt penge, amely kettéhasíthatta volna: arany vadkan volt rajta a sisakdísz; és egy lovat, ami gyönyörűséges nyerget és fénylő lószerszámot viselt. A Királyné is átadta a maga ajándékait: egy súlyos aranygyűrűt és szépséges öltözéket, a nyaka köré pedig egy ragyogó drágakövekkel díszített nyakéket helyezett. A Király visszaadta neki mindazt az aranyat, amit az Őrlő barlangjából elhozott, hogy kárpótolja a társaiért, Kesztyűért és Kőrisért, akiket az ogre megölt, és kijelölt tizenkét jól felfegyverzett, derék férfit, hogy szolgálják és kövessék.

Méhfarkasból most igazán nagy ember lett, és úgy érezte, hogy a sorsa jobbra fordult, mert igen más bánásmódban volt itt része, mint otthon. Boldogan élt azon a földön egy ideig, és mindenki a barátja volt. Undok sokáig dolgozott, minden ügyességét összeszedve, és egy hatalmas pengét készített, ami igen jól sikerült. Számos jelet és ábrát rótt rá, az éleire pedig kígyókat rajzolt, hogy a harapása halálos legyen. Undok a Király engedelmével összeillesztette a pengét és az ősi markolatot, és Méhfarkasnak adta a kardot engesztelő ajándékul. Méhfarkas örömmel fogadta, és megbocsátott neki; Aranymarkolatúnak nevezte a kardot, mindig az oldalán viselte, és többé nem vetette meg a fegyvereket.

Nagy volt a barátság a Király és vendége között, és a Király örült volna, ha Méhfarkas mellette marad, mert a fiai még nem érték el a férfikort, és úgy gondolta, hogy Méhfarkas egy egész seregnyi más férfival felér. De ahogy telt az idő, Méhfarkast nagy vágyakozás fogta el, hogy újra lássa a szülőföldjét a tengeren túl, és hogy megmutassa az ottani embereknek, milyen tisztességet ért el az utazásai során. így hát végül elbúcsúzott az Aranycsarnok Királyától, istenhozzádot mondott neki, a Király pedig adott neki új hajót, sokkal szebbet, mint az öreg bárka, ami még mindig a parton hevert. Méhfarkas és az emberei megpakolták a hajót mindazzal az arannyal és szépséges holmival, amit elnyert, aztán felhúzták a vitorlákat, és kifutottak a tengerre.

Kis idő múlva az emberek a parton fehér vitorlákat láttak a víz fölött, mintha egy nagy madár szállt volna kiterjesztett szárnyakkal a szélben. Ahogy a hajó közelebb ért, azon töprengtek, honnan jöhetett, és milyen céllal, mert pompás jármű volt, fényes pajzsok díszítették az oldalát, és aranyzászló lobogott rajta. Amikor a hajó partot ért, egy nagyúr lépett ki belőle, szálfatermetű, ragyogó páncélba öltözött, magas sisakkal a fején, akit tizenkét lovag követett. Megkérdezték a nevét.

– Méhfarkasnak neveztek, amíg még otthon éltem – felelte ő –, és nem látom értelmét, hogy ezen változtassak.

Akkor bizony elámult mindenki, és Méhfarkas érkezésének híre futótűzként terjedt. De ő nem várt, hanem egyenesen a Királyhoz tartott, nevelőapjához. Végigvonult a csarnokon, ahol azelőtt a sarokban üldögélt; most bizony nagyon másképp viselte magát. Büszkén köszöntötte a Királyt.

A Király csodálkozva nézett rá. – Nahát, nahát! Szóval mégis visszatértél! – mondta. – Ki hitte volna, hogy Méhfarkas legyőzi az ogrét, és megszabadítja a nagy Aranycsarnokot? Nem számítottam rá.

– Talán nem, Uram – felelte Méhfarkas. – De sok ember őriz olyan kincset a kincseskamrájában, aminek nem ismeri az értékét. Nem tartottad sokra a talált gyermeket, akit a medve barlangjából hoztak eléd, de érdemelsz némi köszönetet azért, hogy felneveltél, bárhogyan tetted is. – Azzal Méhfarkas a Királynak adta az összes aranyat, amit a barlangban szerzett, a Király pedig nagy örömmel fogadta az ajándékot.

Méhfarkas hatalmas úr lett azon a földön, sok nagy háborúban küzdött a Királyáért, és számos győzelmet aratott. Azt mondják, hogy néha a harc hevében eltette a kardját, félredobta a pajzsát, megragadta az ellenség parancsnokát, és a karjával szorította ki belőle az életet. Messze földön félték az erejét és a bátorságát. Nagy úr lett belőle, tágas földeket és sok gyűrűt birtokolt, és feleségül vette a Király egyetlen lányát. Aztán, miután a Király ideje lejárt, Méhfarkas követte a trónon, és dicsőségben élt hosszú ideig. Nagyon szerette a mézet, amíg csak élt, és csarnokában mindig a legeslegjobb mézsört szolgálták fel.

BEOWULF BALLADÁJA

I.

Beowulf és Grendel

Grendel éjfél s hajnal között

a lápon át gázolva jött,

két szeme holdfényt tükrözött,

és hamar Heorotba ért.

Sötét völgy, fényes ablakok,

lesett, fülelt, lopakodott,

és átkozta Heorotot,

mert víg dal szállt és lant zenélt.

Hrothgar király trónján sirat

harminc legyilkolt dán urat,

kit Heorotból elragadt

Grendel, s most falja testüket.

Hajó suhan el hattyúként,

fehér tajték fut víz színén,

hajón egy sisakos legény,

ki Heorotba érkezett.

Beowulf lágy párnán aludt:

Grendel sötét tornácra jut,

ajtót felránt, vadul befut,

s Heorot őrét elrabolja.

Mint felriasztott hegyi medve,

Beowulf Grendelt leteperte,

karját, karmát kitépte rendre:

Heorotot a vér befolyta.

'Ecgtheow fia', a szörny kiáltott

halódva: 'ha fejem levágod,

kemény lesz majd halálos ágyad,

s nem marad kő kövön Heorotban!'

'Legyen hát kő az ágy s a párna,

hová lenyugszom utoljára!'

S Beowulf a fejet levágta,

azóta ott függ Heorotban.

Minden víg hős méhsert vedelt ott,

Hrothgar sok kincset egybe hordott,

több lovat, gyűrűt, büszke kardot

kapott a vitéz Heorotban.

Az égről a hold betekinte,

Beowulf ivott, s látta szinte,

hogy a szörny arca éjjelente

még be fog nézni Heorotba.

Arannyal telt hajó felett

vásznakra napfény nevetett,

fújtak víg, vad, szabad szelek,

Heorotból indult a gálya.

Partról üdvrivalgás kísérte hajóját,

áldás szállt nevére,

de vissza többé sose tért e

földre, a heoroti tájra.

A szörny-fej a csarnokban lógott

s vigyorgott, míg dalnok dalolt ott,

s nem jöttek lángok, durva kardok,

és csend nem szállt le Heorotra.

Egy ősz fej, mire jött az aggkor,

kő ágyon kő párnára hajlott,

vérzett, bent méreg marta, s akkor

visszagondolt szép Heorotra.

II.

Beowulf és a szörnyek

Grendel éjfél s hajnal között

a lápon át gázolva jött,

két szeme holdfényt tükrözött,

és hamar Heorotba ért.

Sötét völgy, fényes ablakok,

lesett, fülelt, lopakodott,

és átkozta Heorotot,

hol víg dal szállt és lant zenélt.

Fény kihunyt, dal elhallgatott,

Grendel behatolt s falt nagyot,

a veres vér eláradott

Heorot padlatán s tova.

Ő lett a dánok réme, mert

elébe állni egy se mert,

a csarnokban széket emelt

magának: Heorot szörny-ura.

Hrothgar király trónján sirat

harminc legyilkolt hős urat,

kit dánok közül elragadt

Grendel, s most falja testüket.

Hajó suhan el hattyúként,

fehér tajték fut víz színén,

hajón egy sisakos legény,

ki a dán földre érkezett.

Lágy párnán Beowulf aludt:

Grendel sötét tornácra jut,

ajtót kitép, bőszen befut,

s Heorot őrét elrabolja.

Mint hegyi medve felriasztva,

Beowulf Grendelt megakasztja,

karját és karmát leszakasztja:

Heorotot a vér befolyja.

Minden víg hős méhsert vedelt ott,

Hrothgar sok kincset egybehordott,

lovat, gyűrűt és büszke kardot

kapott tettéért Beowulf.

Sok dánt már meglepett az álom,

nem sejtették, hogy vészes árny jön,

hogy a fiáért bosszút álljon,

kit nemrég megölt Beowulf.

Lárma csitult, a fény apadt,

rémek anyja, a szörnyű vad

egy dánt süvöltve felragadt,

és már futott is Heorotból.

Mint árnyék hegyi ködre vetve,

hol szél csap le hangás berekre,

futott a rém-nő keseregve,

mert nem tért meg fia Heorotból.

De volt, aki követte őt

nyomon, a terhet cipelőt,

szirtfalig, hol lakott, a nőt,

míg hősök nyögtek Heorotban,

ment ködös, fagyos lápvidéken,

hol farkas vonyít a fenyéren,

sárkány-barlang mellett merészen

Heorottól messzi vadonban.

Fagyos víz partjai sivárak,

fák görbék, csupaszak az ágak,

minden víz-ér sötéten árad

alvadt vérétől dán uraknak.

Dörgés közt villám lángja pattan,

pokol-tűztől füstöl a katlan,

minden vicsorgó ördög ott van

csontjai közt a dán uraknak.

Szólt Beowulf: 'Jó társaim, már

ez az út csupán énreám vár.'

És a mély víz elnyelte immár,

hogy Heorotért bosszút álljon.

Páncélingét démoni karmok

mardosták, s a vízmélyi csarnok

zöld fényben úszva oly magas volt,

mint Heorot a fenti világon.

Barlang-ajtóban várt a rém,

vér volt karmán és foghegyén,

s több koponya padlókövén,

lábai előtt Beowulfnak.

A bősz karom vértjébe mart,

torkából a szörny vért akart,

s egy csapástól eltört a kard,

mit Unferth adott Beowulfnak.

Közel volt a halál, azonban

nem messze tőle, csonthalomban

hevert Grendelnek teste holtan,

ki nem megy többé Heorotba.

Ott függött a barlang falán lám

egy nagy kard, óriás műve nyilván,

felkapta, sújtott, mint a villám –

ez se megy többé Heorotba!

'Ecgtheow fia', a rém kiáltott

halódva: 'ha fejem levágod,

kemény lesz majd halálos ágyad,

s végromlás csap le Dániára!'

'Legyen hát kő az ágy s a párna,

hová lenyugszom utoljára!'

S Beowulf a fejet levágta,

s magával vitte Dániába.

Minden víg hős méhsert vedelt ott,

Hrothgar sok kincset egybe hordott,

de már nem volt a büszke kard ott,

mit Unferth hozott Heorotba.

Ablakon a hold betekinte,

Beowulf ivott, s látta szinte,

hogy a szörny arca éjjelente

még be fog nézni Heorotba.

Arannyal telt hajó felett

vásznakra napfény nevetett,

fújtak víg, vad, szabad szelek,

s Dániát elhagyta a gálya.

Partról üdvrivalgás kísérte,

akit vitt, minden szó dicsérte,

de vissza többé sose tért e

kedves földre, szép Dániába

A szörny-fej a csarnokban lógott

s vigyorgott, míg dalnok dalolt ott,

s nem jöttek lángok, durva kardok,

és csend nem szállt le Heorotra.

Egy ősz fej, mire jött az aggkor,

kő ágyon kő párnára hajlott,

vérzett, bent méreg marta, s akkor

visszagondolt szép Heorotra.