/ Language: Hungary / Genre:antique

Flatty Pofter és az Ezernevű

Juhász Roland


flatty pofter

és az Ezernevű

9. rész

J. K. Rowling nyomán Írta: Juhász Roland

Minden jog J. K. Rowlingot és a Bloomsbury Publishing Plc-t illeti. Nincs anyagi részesedésem.

Székesfehérvár, 2009

roland.62442@gmail.com

Tartalom

Az utolsó halálfaló 4

Nurmengard 13

Váratlan segítség 22

A hentesüzlet 34

Az első csapda 48

Sorsleső 61

A második csapda 77

A mágia felső korlátai 92

Draco ajánlata 108

A párbaj 122

Túl a falakon 137

A vadon 150

A dementorok titka 163

Madárdal 178

Szellemek Pallosa 192

A főnix és gazdája 205

Újra a Szent Mungóban 222

A harmadik csapda 236

Irony és Moebius 252

A Herceg visszatér 265

Visszatérés a Világ Tetejére 280

A lázadás 293

Az elsőszülött 307

Harry és az Ezernevű 323

Arctalanok 338

A vég kezdete 354

- Első fejezet -

Az utolsó halálfaló

Balordo úr máris tíz perces késésben volt munkahelyéről, s éppen ezért igencsak szaporán szedte kurta lábait. Egyik kezével csatos táskáját lóbálta maga után, másikkal pedig kalapját próbálta fején tartani, miközben átvágott a galamboktól és turistáktól zsúfolt téren. Nyár közepe lévén minden utcasarok és sikátor tömve volt bámészkodó, fényképezkedő emberekkel, akik ráadásul nem is egymagukban, de húsz-harmincfős csoportokban őgyelegtek mindenfelé.

Mr Balordo nem szerette a turistákat, akik ellepték gyönyörű városát, és a több száz éves műemlékek közt úgy mozogtak, mintha olcsó kiállítási darabokat szemlélnének.

Hm, szép, igazán szép... - ilyen és ehhez hasonló hümmögésekkel kísért bólogatásokkal találkozott mindenfelé, amit általában egy-két családi albumba való mosolygós fotó követett, majd néhányszáz líra elköltése a legközelebbi emléktárgy-boltban. Mr Balordo a nyakát tette volna rá, hogy a turisták közül holnap már egy se fog emlékezni a pompás Pesaro -palota tervezőjére.

Átkozott muglik... - nyögte Balordo, és beslisszolva egy csodák-csodájára néptelen sikátorra nyíló kapualjba, megtörölte izzadó homlokát.

Hiába, a nyári tömegnyomorban még a varázsló is kénytelen gyalog járni munkahelyére, mert a legközelebbi hely, ahol mugli szemektől védve hoppanálni lehetett, a kizárólag boszorkányok és varázslók számára fenntartott Dionusos-étteremlánc egyik épületének kerthelyisége volt, a város másik végében. A tulajdonos azonban érthető okokból nem vette jó néven, ha a Mágiaügyi Tanács minden hivatalnoka az ő vendégei körül hoppanál, jelentősen rontva ezzel az étterem kényelmét.

De hát nem volt mit tenni, a tanácskozás rövidesen elkezdődik, neki pedig muszáj ott lennie. Balordo úr eltette zsebkendőjét, megigazította nadrágját terjedelmes pocakján, és átvágott a kihelyezett figyelmeztető tábla szerint bontásra ítélt épület földszintjén, mely kongott az ürességtől. Otthonosan mozgott, s gyorsan megtalálta, amit keresett: egy korhadt ajtót az egyik hátsó szobában, mely tele volt bontási törmelékkel. Csatos táskájából vék ony fapálcát húzott elő, s háromszor rákoppintott vele az ajtóra, mire az nyikorogva kitárult, s felbukkant mögötte egy méretes, üvegfalú felvonófülke.

- Jó napot!

Az ajtón épp belépni keszülő Balordo csaknem hasra esett az ijedtségtől, mikor meghallotta a hangot a háta mögül.

Jaj, ne haragudjon, hogy megijesztettem - szabadkozott egy leány angolul, aki kis híján szívrohamot okozott a varázslónak, s közelebb jött a szobában. - A VNSZ épületét keresem, ugye jó helyen járok?

Mr Balordo csak bárgyún pislogott - a lány ugyanis, aki a frászt hozta rá, káprázatosan szép volt. Ezt már akkor is észrevette, mikor megakadt rajta a szeme a Dionusosban. Akkor úgy haladt el a bárpultnál pitypanglevet kortyolgató lány mellett, hogy minél jobb rálátása legyen a lenge ruha alatti domborulatokra.

Ööö... igen... ez itt az... Ööö... Hova szeretne menni, kedves? - nyögte ki végül, mihelyt sikerült elszakítania tekintetét a lány hófehér dekoltázsáról.

A tárgyalásra jöttem - úgy tudom, rövidesen kezdődik. Hoztam néhány dokumentumot Mr Modestónak a. - itt titokzatoskodva lehalkította a hangját -. Durmstrang-incidenssel

kapcsolatban.

Balordo újabb bárgyú pillantást eresztett meg. A Durmstrang Akadémián két hónappal ezelőtt történt események nemzetközileg felborzolták a kedélyeket a varázslóközösségekben. A Trimágus Tusa harmadik fordulóján ugyanis rejtélyes feketemágusok lemészárolták az iskola tanári karának nagy részét, s a meghívott vendégek közül is többen odavesztek. A norvég mágiaügyi hatóságok nyomozati titoknak minősítettek minden az esettel kapcsolatos információt, de így sem lehetett megakadályozni néhány zaftos szóbeszéd elterjedését. Beszélték ugyanis, hogy az esetért a Durmstrang félvér igazgatója, Maude Moloh volt a felelős, aki szabad bejárást biztosított egy fekete mágusnak az iskolába, hogy együttes erővel rátegyék a kezüket az ott elzárt sötét tárgyakra. Az iskola diákjai egyöntetűen azt vallották, hogy csak Ursula Ulatov, az egykori igazgatóhelyettes és jelenlegi igazgatóasszony bátor fellépése következtében nem történt még nagyobb katasztrófa.

Uram? Uram, jól érzi magát? - szólongatta a lány.

Mr Balordo felocsúdott, és gyorsan összekapta magát. Megint azt vette észre, hogy a lány lenge nyári ruhájából előbukkanó formás combokat bámulja.

Ööö. hát persze, csak. tudja, a meleg - motyogta, s megint megtörölte izzadó homlokát.

Igen, rekkenő hőség van, nem igaz? - legyezgette magát a lány. - Jobb is lenne gyorsan lemenni a hűvös alagsorba.

Balordo nyomban a fejéhez kapott a finom célzást hallván, s rápillantva vekkerére, tudatosult benne, hogy már negyed órája ott kellene lennie, és a tárgyalás alig öt perc múlva kezdődik is.

Atyaég, elkésünk! Erre tessék, kisasszony - mutatott neki utat gálánsan Balordo, nem minden hátsó szándék nélkül. Ahogy a lány belibbent előtte a liftbe, ő jól megnézhette magának hátulról. - A nevem amúgy Luciano Balordo, de szólítson nyugodtan Luciónak.

Nagyon örülök, Lucio - nyújtott felé kezet a lány. - Ginevra Weasley.

Nocsak, egy Weasley! - gondolta Balordo. Hallott már erről az angliai varázslócsaládról, akik olyan jelentős szerepet játszottak a magát Sötét Nagyúrnak nevező feketemágus legyőzésében. Emlékezett rá, hogy a család egyik fiúgyeremeke az egyik legfiatalabb varázsló a történelemben, aki megkapta a Merlin-díj arany fokozatát.

A liftben felcsendült egy monoton tájékoztató-hang:

Üdvözöljük a VNSZ Mágiaügyi Tanácsának B épületében. Kérem, vessék alá magukat a biztonsági ellenőrzésnek.

Ami abból állt, hogy a két utasnak nyugodtan kellett állnia egyhelyben, mialatt aranyszínű ragyogás töltötte be a fülkét, mely mintha a tükrökből áradt volna.

Köszönjük. Tájékoztatjuk önöket, hogy a VNSZ Mágiaügyi Tanácsának B épületében való látogatásuk során nyomjel kíséri figyelemmel az önök tartózkodási helyét, és mágikus tevékenységüket. Az épületben tilos a dohányzás, valamint minden tűzzel kapcsolatos mágia gyakorlása. Megértésüket köszönjük.

Mr Balordo türelmetlenül dobolt a cipője talpával, a vörös hajú lány azonban a késés ellenére nyugodt, sőt, derűs arcot vágott.

- Kérjük, nyomja meg a kívánt emelet gombját. Első emelet - Nemzetközi Máguskapcsolatok Főhivatala. Második emelet -

Balordo úr nem várta végig a tájékoztatót, nyomban rácsapott a hetes gombra. A lift hangtalanul elindult, s rövidesen csengő jelezte, hogy megérkeztek.

Hetes szint - Nemzetközi Bíróság, tárgyalótermek - jelentette be a hang.

Az ajtó félrecsúszott, és a vörös hajú lány kilépett rajta, nyomában Mr Balordóval, aki munkája helyett még mindig a lány ringó csípőjére és lépteire táncoló hajára koncentrált. Emiatt először nem is vette észre azt a rengeteg boszorkányt és varázslót a folyosón, s bele is gyalogolt felettese hátába, aki erre ordibálni kezdett vele. Mire sűrű bocsánatkérések közepette átadta neki a csatos táskában hozott iratokat, a lánynak már nyoma veszett a tömegben, ő pedig újra verejtékben fürdött, amire felettese sem felejtette el emlékeztetni, a penetráns hónaljszaggal egyetemben. Így hát Balordo fogta magát és bedöcögött a legközelebbi mosdóba, helyrehozni megtépázott külsejét.

Ginny elszántan nyomakodott keresztül az emberáradaton egy deres halántékú, kecskeszakállú varázsló felé, aki népes csoport közepén állt elegáns talárjában, sétapálcával a kezében. Ginny hallotta olasz hadarásukat, melyből ugyan egy kukkot sem értett, de bízott benne, hogy meg tudja értetni magát a VNSZ főmágusával.

A VNSZ, vagyis a Varázslók Nemzetközi Szövetsége az országok mágiaügyi kormányzószerveinek vezetőit magába foglaló intézmény volt, melynek jelenlegi elnöke az olasz mágiaügyi miniszter, Benedetto Modesto volt. Ginny ezt nem mástól, mint egykori roxforti tanárától, John Eakle-től tudta, aki maga is sokat dolgozott Modesto úr keze alá.

Már csak pár ember választotta el őt a varázslótól, mikor megkerülve az elmélyülten beszélgető német konzult és asszisztensét, valaki karon ragadta.

Ginny, te meg mi a csudát keresel itt? - nézett rá Kingsley Shacklebolt gyanakvóan.

A lány dacos-dühös képpel meredt vissza a brit mágiaügyi miniszterre. Nem rejtette véka alá, hogy egyáltalán nem kedveli a pasast.

Mit gondolsz, mit keresek? - vágott vissza paprikásan, és kirántotta a karját a férfi kezéből. - Próbálok tenni valamit, ha te már nem csinálsz semmit!

Mi az, hogy nem csinálok semmit? - Kingsleynek rosszul esett a hangnem, ahogy a lány beszélt hozzá. - Szerinted miért vagyok itt éppen?

A lány nagyot sóhajtott, és eltűrte vörös haját az arcából.

Azért vagy itt, mert Benedetto iderendelt - mondta ki a nyilvánvaló igazságot. Nagyon jól tudta, hogy Shacklebolt a füle botját se mozdította, hogy megtalálja Harryt, Ront és Hermionét, vagy akár John Dawlisht, akit szintén nem láttak a Durmstrang-incidens óta.

Barátja, testvére és legjobb barátnője azért mentek el titokban a Trimágus Tusa harmadik fordulójára, hogy visszaszerezzék a láthatatlanná tévő köpenyt, amit titokzatos álarcosok loptak el tőlük, nem is akárhogyan. Az otthon, ahol felnőtt, ahol a gyerekkorát töltötte, nem volt többé, romhalmazzá vált.

Ginny tudta, hogy a három jó barátot nem csak a köpeny visszaszerzése izgatta, vagy az eltűnt Diggory-fiú ügye, ami Harry és Ron legelső aurori munkája volt, de a bosszú is nagy szerepet játszott abban, hogy jó pár törvényt megszegve eljussanak a Durmstrang

Akadémiára. Hogy a verseny során mi történt pontosan, azt senki ember fia nem tudta megmondani. A túlélőket csaknem egy teljes hónapig tartották védőőrizet alatt a norvég mágiaügyi hatóságok, kihallgatás címén, azonban mikor végre hazaértek, csak annyit tudtak közölni, hogy minden emléküket törölték azok, akik azt a borzalmas vérengzést elkövették. Ginny még személyesen is elment Dennis Creevyhez, de ő sem tudott segíteni Harry, Ron és Hermione hollétét illetően.

Aztán június vége felé megint felbuzdultak a kedélyek: ráakadtak McGalagony professzorra a Szahara kellős közepén - méghozzá életben. A roxforti igazgatónő szörnyű állapotban volt, ájultan, csonttá fogyva, és vészesen kiszáradt állapotban hozták Londonba, a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba, ahol azóta is ápolják. Ginny többször is meglátogatta, virrasztott az ágya mellett, de hiába volt a híres-neves gyógyítók minden igyekezete, McGalagony azóta sem ébredt fel.

Ezek, és a norvég és német hatóságok tehetetlensége drasztikus lépésekre sarkallta Ginnyt. Mindent elmondott John Eakle-nek a történtekről, azt is, hogy Harry az ő alakját felvéve ment el a Trimágus Tusára. A professzor nem kapott dührohamot, épp ellenkezőleg: segítőkészen felkészítette Ginnyt, hogy a létező legmagasabb szinten, a VNSZ Mágiaügyi Tanácsában folytassák le a vizsgálatot a Durmstrang-incidenssel kapcsolatban.

Kingsley nagyot szusszant mérgében, és sértődötten kihúzta magát.

Mindent megtettem Harryékért, de a Durmstrang nem az én hatásköröm - szólt halkan, majd körülnézett Ginny feje fölött. - Itt van Ulatov professzor is. Ez igazából az ő meghallgatása.

Ginny nagyon jól tudta, hogy miről szól ez a mai tárgyalás - amit Kingsley nem tudott, az az, hogy Eakle professzornak köszönhető, hogy a Mágiaügyi Tanács összehívta az érintett minisztereket.

Ginny. - szólt hozzá Kingsley, mikor a taláros varázslók sorban elkezdtek bevonulni a terembe, de mielőtt a miniszter befejezhette volna, a lány már el is tűnt mellőle.

Ginny gyorsan utolérte Modesto urat, aki még hátra maradt társalogni egy apró öregasszonnyal - akiről Ginny tudta, hogy nem más, mint Ulatov professzor, a Durmstrang új igazgatónője - és magabiztosan elé toppant, mikor már indulni készült.

Ne haragudjon, Modesto úr, zavarhatnám egy percre? - csicseregte neki bájos mosollyal az arcán.

- Sajnálom, kisasszony, de a meghallgatás máris kezdődik, és.

Igazán nem tartanám fel sokáig - vágott bátran a szavába, amit Modesto egy goromba pillantással jutalmazott. - John Eakle küldi ezt önnek!

Modesto összeráncolt homloka nyomban kisimult Eakle nevét hallván, s máris sokkal készségesebbnek mutatkozott, ahogy átvette Ginnytől a felé nyújtott mappát.

Persze, persze. John írta, hogy jönni fog - dünnyögte a varázsló. - De megtudhatnám, hogy mennyiben kapcsolódik mindez a Dursmtrang-incidenshez?

Ginny bizalmasan közel hajolt hozzá.

Mindenben, uram. Itt van minden leírva egy társaságról, akik úgy nevezik magukat, hogy a Negyedik Torony Köre. A testvérem és a barátaim miattuk keveredtek bele a Durmstrang-incidensbe, és az eltűnésük, meg a gyilkosságok összefüggésbe hozhatók ezzel a csoporttal.

Modesto egy pillanatig döbbenten bámult Ginnyre, aztán belelapozott a dossziéba. Ulatov professzor érdeklődve figyelt pár lépésre tőlük.

Miféle ez a Negyedik Torony? - dünnyögte a főmágus halkan, és kicsit arrébb terelte Ginnyt a tárgyalóterembe igyekvők közeléből.

Egy tudóstársaság, amit Dumbledore alapított Gellert Grindelwalddal együtt. Mr Eakle szerint azonban Grindelwald más utakat járt be, miután az ő és Dumbledore útjai különváltak. Mr Eakle szerint nem kizárt, hogy a Negyedik Torony Köre nem más, mint maga a belső kör.

Modesto tátogott döbbenetében.

Miért nem mutatta meg mindezt Kingsley Shackleboltnak? - kérdezte inkább érdeklődő hangnemben, mintsem számonkérőn.

Azért, mert a Negyedik Torony nem csupán egy minisztérium gondja lehet. Ők mindenkire veszélyt jelentenek, ezt bebizonyították a Durmstrangban.

Benedetto Modesto gondterhelten fújt egyet, és ujjaival csipkedni kezdte hegyes szakállát. Végül így szólt Ginnyhez:

Tudja mit, kisasszony? Várja meg itt a meghallgatás végét, utána még beszélünk erről a Negyedik Toronyról. És azt hiszem, küldök egy baglyot Johnnak is...

A főmágus megköszönte Ginnynek a híreket, és bevonult tanácsadói élén a tárgyalóterembe. Ulatov professzor ment be utoljára, mögötte becsukódott a dupla szárnyú tölgyfaajtó. A folyosó elcsendesedett, Ginny pedig szorongva nézett a zárt ajtókra.

Percekig csak állt egyhelyben, végül kényelembe helyezte magát az egyik bársonyszékben, amin két tárgyalás közt a VNSZ hivatalnokai szokták kipihenni a munka fáradalmait. Ginny kezébe temette az arcát, és megtámaszkodott a térdén.

Két hónapja tart ez a rémálom. Két hónapja várja hiába, hogy Harry, Ron és Hermione visszatérjenek. Első nap még nem félt, hiszen tudta, hogy bármi közbejöhetett, ami miatt késni kénytelenek. Csak tovább altatta Eakle-t, és türelmesen várt. Aztán megjöttek az első hírek: a Durmstrangban ismeretlen tettesek több embert meggyilkoltak, és lerombolták a Trimágus Tusa stadionját. Az újságok címoldalon hozták le a történteket, annak ellenére, hogy hetekig semmit sem lehetett tudni. Ginny úgy érezte, minden újra megismétlődik. és ez olyan félelemmel töltötte el, amit már nagyon rég nem érzett.

S nem csak őt; az édesanyja pánik-, düh- és hisztériás rohamot kapott gyors egymásutánban, mikor elmondta, mit csináltak Harryék. Édesapja nyomban összehívta a maradék Főnix Rendjét, hogy kezdjék meg a nyomozást a három eltűnt után. Kingsley csak megdöbbent, de mint mondta, sejtette, hogy Harry valami ilyesmit vett a fejébe, a két bolond barátja meg mindenben követik őt. Ginnynek kedve lett volna felképelni a minisztert.

Nyikorgás hallatszott a folyosó végén, s Ginny felkapta a fejét - nem lehet máris vége a tárgyalásnak!

A férfimosdó ajtaja nyílt ki, s Luciano Balordo totyogott ki rajta a folyosóra. Mr Balordo most sem nézett ki sokkal jobban, mint mielőtt bement, de legalább a bárgyú kifejezés eltűnt az arcáról, s átadta a helyét valamiféle közönyös ürességnek.

Balordo eldöcögött Ginny előtt, s közben valami kiesett a kezéből, egyenesen le a földre a lány orra elé.

Lucio, elejtett valamit - szólt rá Ginny, de a férfi rá se hederített, és eltűnt egy ajtó mögött a folyosó másik végén.

Ginny furcsálkodva pislogott utána, majd fölvette a földről a valamit; egy papírgalacsin volt, amilyet órán szoktak egymásnak dobálgatni a diákok, mihelyt a tanár hátat fordított. Kihajtogatta a papírt, melyre kapkodó kézírással a következőt írták:

Ha érdekel, hová tűntek a barátaid, legyél a Margherita Pizzériában fél óra múlva.

Ginny felpattant a székről, kalapáló szívvel Balordo után rohant, és feltépte azt az ajtót, ami mögött a varázsló eltűnt. Az csak egy újabb folyosó volt, hosszan kígyózva végig, jobbra­balra nyíló ajtókkal. Ginny belátta, hogy nem fogja megtalálni itt a férfit, ha ő nem akarja. Még egyszer átfutotta a rövid üzenetet. Átverés lenne? Csapda? Hermione biztosan óvatosságra intené, szinte hallotta is a hangját a fejében - „Az ellenségeink tudják, hogy te vagy Harry Potter barátnője..." De figyelmen kívül hagyni egy ilyen forró nyomot, mikor már minden remény veszni látszik, nem Weasleyhez méltó lenne.

Öt perccel később Ginny már újra a macskaköves utcákat rótta a rekkenő hőségben...

* * *

A pizzéria a város legforgalmasabb terén volt egy ősrégi, de felújított tavernában, zsúfolásig tele muglikkal. Ginny átvágott a téren, és igyekezett nem törődni az utána forduló és füttyögő fiúkkal, akik ki tudja miféle ajánlatokkal bombázták pergő nyelvükön. Ginny helyet foglalt az egyetlen szabad kinti asztalnál, rendelt magának egy pohár jeges ásványvizet, és várt.

Csak tegnap érkezett Velencébe szülei aggodalmaskodása ellenére, de máris kezdett beleszeretni a mediterrán hangulatba. Ha nem ilyen fontos és nyugtalanító ügyben járna itt, bizonyosan jó sok időt eltöltött volna városnézéssel, gondolázással, akárcsak a mugli turisták, de most nem tudta igazán értékelni a Dózse palota szépségét - most is a torkában dobogott a szíve, ha arra gondolt, hol lehet e pillanatban Harry, Ron és Hermione. Talán már nem is élnek.

Helló, Weasley! - szólította meg egy lusta hang.

Ginny felnézett az előtte álló alakra - aztán megdörzsölte a szemét. Nem, nem káprázott a szeme, Draco Malfoy állt előtte, a maga hegyes állú, tejfölszőke, ravasz képű valójában.

Te?! - nyögte Ginny döbbenten, majd nyomban a pálcája után nyúlt a táskája felé.

Csigavér. - állította meg Malfoy, rászegezve a karjára terített selyemzakó redői alatt elrejtett varázspálcáját. - Nem azért hívtalak ide egy csordányi mugli közé, hogy bántsalak. Csak nem akarom, hogy kihallgassanak minket.

Mert pont te fogod megmondani, hogy mi történt a bátyámékkal, igaz?! - ripakodott rá Ginny, nem törődve vele, hogy néhány turista feléjük fordult.

Malfoynak a szeme se rebbent, csak leült vele szemben az asztalhoz.

Pontosan, Weasley.

És mégis mi vinne rá téged erre a nagylelkű cselekedetre? - acsarkodott rá tovább a lány, ami már egyre több embernek kezdett szemet szúrni.

A pincér is észrevette, hogy új vendég érkezett, és elindult feléjük. Malfoy az asztal alatt szegezte Ginnyre a varázspálcát, és kényelmesen hátradőlt a műanyag székben.

Nem a két szép szemedért, elhiheted. Nem is Potterért - neki már leróttam a tartozást, mikor kihoztam a tűzből. De a feketemágus, aki a gyilkosságok mögött áll, még rosszabb, mint a Sötét Nagyúr volt... Tűnj már innen! - hessegette el a fiú a mugli pincérnőt, aki erre sértődötten elvonult.

Ginny megrágta magában a hallottakat, aztán félrebillentett fejjel így szólt Malfoyhoz:

És ez téged miért is zavar?

Malfoy halálosan komoly arccal válaszolt.

Nem akarom, hogy a szüleim, vagy akár én magam még egy elmebeteg őrült játékszerei legyünk - mondta tárgyilagosan. - Hidd el, a Sötét Nagyúr visszatérése után nekünk is kijutott a rosszból.

Jaj, de sajnállak.

Malfoy eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

Az apám pedig sajnos túl óvatlan volt, és megint eladott minket egy feketemágusnak, annyira szabadulni akart ebből a „szép új világból", amit te meg a pereputtyod itt építgetni kezdett. Mire észbe kaptunk, már megint ott tartottunk, hogy egy őrült parancsait kell teljesítenünk, ahol a kudarc vagy az engedetlenség nem olyan dolog, amit kétszer egymás után megtehetsz.

Malfoy szünetet tartott, Ginny pedig ezúttal nem vágott a fejéhez semmit, csupán továbbra is úgy nézett rá, mintha csak kosz lenne a cipője talpán.

A bátyád, meg Potter és Granger élnek - tért hirtelen a tárgyra Malfoy. - Nurmengardban tartja fogságban őket egy feketemágus, akit úgy neveznek, hogy a Névtelen.

Ginny csak hápogott. Tudta, mi az a Nurmengard, mert már többen is meséltek a hírhedt börtönvárosról, mely egy rejtett földrészen feküdt, messze északra, a Jeges-tenger hideg vizében. Az ő bátyja, szerelme és legjobb barátnője azon a helyen sínylődnek már két teljes hónapja?

Ezt komolyan mondod? - nyögte ki végül a lány. Malfoy vigyorogva felemelte az ujját.

Várj, van még jobb is - mondta, kiélvezve szavai hatását. - A Névtelen itt van, most, ebben a városban, és az előbb találkoztál is vele... - Itt hatásszünetet tartott, majd kibökte: - A Durmstrang igazgatója, Ursula Ulatov...

Persze! - hördült fel Ginny, és kis híján kiborította az ásványvizét. Malfoy elkapta a poharat, és felvonta fél szemöldökét.

Nem hiszel nekem?

Hát persze, hogy nem hiszek! - vágta rá a lány gondolkodás nélkül. Egykettőre elfutotta a pulykaméreg, ami már eddig is környékezte. - Csak úgy imperizálsz egy szerencsétlen varázslót, odadobatsz vele nekem egy papírfecnit, mint valami kutyának, iderángatsz egy mugli pizzériába, és mindenféle képtelenséggel próbálsz meggyőzni, hogy te milyen jó fiú lettél, és az a kedves, öreg hölgy, aki megmentette Dennis Creevy életét, egy romlott feketemágus!

Malfoy, miután megmentette a pohár ásványvizet, legurította a torkán, koppanva letette az asztalra, és így szólt:

Egy: nem ő mentette meg a kis sárvérű bajnokot, hanem Granger meg Potter. Kettő: nem kedves, és a legkevésbé sem hölgy. Három: egyetlen szóval sem mondtam, hogy jó fiú

lettem. Már ha a te szótáradban a jó fiú azt jelenti, hogy imádjuk a koszos muglikat, és üljünk egy asztalhoz a házimanókkal, akár az állatok.

Ginny hallgatott, pedig ritkán esett meg vele, hogy nem jut szóhoz. Rettenetesen bizarr volt az egész helyzet: itt ül nem mással, mint a megrögzött aranyvérmániás Draco Malfoyjal egy velencei mugli pizzériában, az asztal alatt rá szegezi a varázspálcáját, és arról beszélnek, hogy hová tűnt Harry, Ron és Hermione. Ha valaki egy hónappal ezelőtt - mit egy hónappal, akár tegnap ezt jövendöli neki, alighanem azt javasolta volna az illetőnek, hogy sürgősen keressen fel egy képzett gyógyítót.

Malfoy türelmesen várt, és egy percre sem vette volna le róla a szemét. De nem úgy bámult rá, ahogyan az utcán lődörgő helyi fiatalok, vagy akár az izzadtságszagú Balordo úr, szemtelenül mustrálva az alakját. Malfoy úgy nézett rá, ahogy a ragadozó figyeli a veszélyes ellenséget.

Ginny nagyot sóhajtott, miután átgondolta a hallottakat.

Ha igazat mondasz, és ez a. Névtelen itt van, akkor ezt sürgősen el kell mondanunk Benedetto Modestónak... - (Malfoy már akkor rázta a fejét, amikor a lány még be sem fejezte a mondatot.) - Akkor elfogják Ulatovot, és te is meg a bátyámék is szabadon... Mit rázod a fejed?

Kizárt dolog. Weasley, nem fogtál fel semmit abból, amit mondtam? - sziszegte a fiú. -Ha a Névtelen csak megsejti, hogy leleplezték, vérfürdőt csinál itt mindenki előtt, és a szüleimet is megöli.

Egyedül elbírna egy rakás varázslóval? - kérdezte kétkedve Ginny. Malfoy széttárta a karját.

De régen volt már a roxforti csata! - sóhajtotta. - Ennyit felejtettél már azóta, Weasley? Ginny arca egy csapásra elkomorult.

Semmit sem felejtettem.

Akkor tudhatnád, hogy nem ajánlatos szemtől szembe menni az olyanokkal, mint a Sötét Nagyúr. Hacsak nincs a hátad mögött egy hadsereg.

Malfoy megeresztett egy lusta vigyort, mikor Ginny beletörődve bólintott.

Arra is megkérnélek - folytatta a fiú -, hogy ne menj vissza a Tanács épületébe, nehogy összefuss a Névtelennel. Ha csak ránézel - márpedig biztosan a szemébe néznél - egy pillanat alatt rájönne, hogy leleplezted, és akkor csúnya dolgok történnének.

Akkor mégis mit csináljak? - fortyant fel Ginny, és ingerülten rácsapott az asztalra. -Üljek otthon a fenekemen?

Több vendég bosszúsan ciccegett a hangoskodás miatt. Egy termetes turista, aki hawaii mintás inget és halásznadrágot viselt, felkelt a szomszédos asztaltól, és odalépett Malfoy széke mögé.

Minden rendben, kisasszony? - kérdezte a férfi öblös hangján, telt texasi akcentussal. Ginny vetett egy pillantást Malfoyra. A fiú a higgadtság szobra volt.

Persze, minden rendben. - motyogta végül a lány.

Zaklatja magát ez az alak? - nézett le a nagydarab ember a cingár szőkére.

Nahát, gondolta meglepetten Ginny, hiába ő a hangoskodó, mégis mindenki nyilvánvalónak tartja, hogy a csendes szőke fiatalember a zaklató fél. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy igennel feleljen a lovagias kedvű turistának, csupán hogy visszavágjon Malfoynak a leégett

Odúért - biztos volt benne, hogy Malfoy nem merné használni a varázspálcát ennyi ember

előtt.

Aztán észrevette a fiú arcán az önelégült vigyorgást, és már nem is volt olyan biztos a dolgában. Malfoy tényleg képes lenne megátkozni egy muglit a nyílt utcán, több száz ember szeme láttára? Talán mégsem kellene kipróbálni.

Nem, semmi probléma - válaszolta végül, de a férfi nem akaródzott elmozdulni a helyéről. - Semmi gond. Köszönöm - tette hozzá nyomatékosan.

A turista elballagott, visszaült felesége és gyerekei mellé, és a továbbiakban nem foglalkozott problémás asztalszomszédjaival.

Nahát, Weasley, beparáztál, hogy szétrobbantom a teret? - nyekeregte Malfoy. Látszott rajta, hogy jót mulatott az iménti közjátékon.

Tőled minden kitelik - vágta rá Ginny. Malfoy színpadiasan a szívéhez kapott.

Ez fájt. - Aztán arca hirtelen ismét komolyra váltott, eltűnt róla a játékos gúny és megint visszaköltözött rá a ragadozó-tekintet. - Visszatérve az előző témára, mielőtt ez a grillcsirke­zabáló megzavart minket. Weasley, megértetted, amit mondtam? Nem mész vissza az épületbe, nem mondod el senkinek, amit mondtam.

Megvárta, amíg Ginny bólint, aztán folytatta.

Ez a dolog sokkal többről szól, mint Potterékről. Ha nem teszünk valamit sürgősen, a Névtelen nagyon hamar nagyon nagy hatalomra fog szert tenni. Akár egy éven belül ott tarthatunk megint, mint a Sötét Nagyúr idejében...

Ginny itt a szavába vágott:

Mondd csak, miért szólítod még mindig „Sötét Nagyúrnak"? Malfoy egy pillanatig hallgatott.

- Én vagyok az utolsó halálfaló, Weasley. Granger emlékeztetett rá, mikor legutóbb találkoztunk. Sosem fogok szabadulni attól, amit kaptam tőle.

- Na és az apád? - kérdezte Ginny, félig elmerengve a talányos válasz fölött.

Az apám kegyvesztett lett. A Sötét. - egy pillanatra elakadt, és nyelt egyet, mielőtt folytatta volna. - Voldemort elvette a pálcáját és a becsültét. Nem volt többé halálfaló. Talán ezért is kereste annyira egy másik nagyúr kegyeit. Hiába figyelmeztettem.

Megköszörülte a torkát, majd felkelt az asztaltól, ügyelve rá, hogy pálcája végig a zakó takarásában legyen.

Meglátom, mit tehetek Potterékért. Ha kitaláltam valamit, üzenek neked. - szabad kezével a zsebébe nyúlt, és hanyag mozdulattal odadobott Ginny elé az asztalra egy aranygalleont. - Nesze. Ezen keresztül fogok üzenni. Ha kedves neked a bátyádék élete, megfogadod, amit mondtam. Most pedig menj haza.

Malfoy köszönés nélkül távozott, mielőtt Ginny még egy szót szólhatott volna hozzá. Hamarosan elnyelte a téren hömpölygő turisták tömege, Ginny pedig magára maradt az üres ásványvizes pohárral, a csillogó pénzérmével, és összezavarodott gondolataival.

- Második fejezet -

Nurmengard

Harry Potter kinyitotta a szemét. Már hetek óta ugyanaz a visszataszítóan koszos helyiség képe fogadta újra meg újra, valahányszor felébredt reggel - már ha egyáltalán reggel volt. Harry teljesen elvesztette az időérzékét; a folyamatos félhomály miatt alig tudta megmondani mikor van reggel és mikor este, a napokat pedig nem számolta.

Most is ugyanaz keltette fel, mint minden nap: a kényelmetlenül kemény fekhelytől megfájdult a háta, és úgy érezte, mintha szoborrá merevedtek volna a tagjai a hidegben. A trapéz-formájú rácsos ablakon hideg szél fújt be, melyen csak vajmi keveset csillapított a szobában érezhető légfűtő-bűbáj, ami csak arra volt jó, hogy a fogoly ne fagyjon halálra.

A börtöncella, aminek Harry a foglya volt, a Nurmengard nevű helyen bújt meg, egy elrejtett földrészen, melyet nem más, mint a hírhedt Gellert Grindelwald, az egykori sötét varázsló emelt ki a tengerből egy olyan bűbáj segítségével, melyet azóta sem sikerült megismételnie senkinek. Grindelwald aztán felépítette az új földrészen városát, melynek a Nurmengard nevet adta, s melyet a birodalma központjául - minden boszorkány és varázsló fővárosának - szánt. Terveit azonban keresztülhúzta gyerekkori jó barátja, Albus Dumbledore, akinek jóvoltából Grindelwald maga is Nurmengard börtönében kötött ki.

Harry azt is tudta, hogy a Grindelwald nagymérvű nézeteivel mélységesen ellenkező minisztériumok és a Varázslók Nemzetközi Szövetsége az egész várost egyetlen hatalmas börtönné alakították át, és a földrészt elzárták az illetéktelenek elől. Hogy hogyan került ő ide, az hosszú történet - ha belegondolt, Harry maga is alig tudta elhinni, hogyan juthatott idáig.

A mindentől a semmiig egyetlen pillanat alatt.

Mióta először álmodott egy rejtélyes alakról, ki csuklyába és fekete talárba rejtette arcát, az események nagyon gyorsan nagyon rossz irányt vettek.

Voldemort bukása után szép lassan helyreállt az élete, ahogy azt a jóslat ígérte... „Nem élhet az egyik, míg él a másik... " Azóta alig telt el két év, és itt ül egy börtöncellában. Először elpusztult a ház, amit otthonának hívhatott, elveszítette az állását, aztán szép lassan a Halál ereklyéi is odalettek - igaz, pálcájának birtokjoga még megmaradt, de ezen a helyen nem sok hasznát veheti így, hogy nincs nála maga a pálca, ami - tudta jól - csak azt eredményezte volna, hogy megölik érte. Így, fegyvertelenül, tétlen ülve egy cellában, legalább megóvhatta a Pálcák Urát a kapzsi illetéktelen kezektől. Pont, ahogy Dumbledore is tette.

„A három közül csak egy, a legbaljóslatúbb volt nekem való... " - mondta a professzor.

Vajon ő is ilyenné vált volna? Már nem méltó többé a Halál ereklyéire, amiért nem úgy használta őket, ahogyan eddig? A Köpennyel önző módon bánt, nem osztotta meg másokkal, féltő módon ragaszkodott hozzá, pedig már jóformán hasznát sem vette. Már nem akart elrejtőzni a Halál elől. A Kővel pedig olyan gondatlanul bánt, ami megbocsáthatatlan -tudhatta volna, hiszen tettének pillanatában megfogadta, hogy soha senkinek nem árulja el, kit hozott vissza a halálon túlról.

Különös, gondolta Harry. Amíg boldog tudatlanságban használta a Halál ereklyéit, sokkalta méltóbb volt rájuk, mint azok után, hogy hallotta azokat a végtelenül büszke, dicsérő szavakat: „ Te vagy a Halál igazi ura, Harry!"

A büszkesége, az önfejűsége volt az oka, hogy idáig jutott.

Harry nagyot ásított, és mélyen beszívta a szűkös helyiség poros, vérszagú levegőjét. Harry ezt gyűlölte a legjobban ezen a helyen: a mindent átható vérszagot. Mintha a fekete falakból áradna, mintha azok is élnének, egy gigantikus szervezet részeiként. Ezen a képzeten csak még inkább erősített a falakat szüntelenül ostromló tenger vad hullámainak zaja, mely egy óriás lusta lélegzetére hasonlított. Harry más körülmények között megnyugtatónak és kellemesnek találta volna ezt a hangot - néha-néha a Kagylólakban eltöltött napokat juttatta eszébe -, azonban itt, ezen az átokverte helyen még a tenger hangját is beszennyezte Nurmengard légköre. Éjszakánként ugyanis szörnyű zajok vegyültek a hullámok elringató morajába: messzi sikolyok, elnyújtott jajgatás, farkasvonyítás és vad kurjongatás hallatszott be a cellába.

A hangokból Harry másra is rájött időközben. Egyrészt már tudta, hogy a börtönváros ezen épületének ezen szintjén ő az egyetlen fogoly. Ha ételt hoztak neki, egyedül az ő cellaajtaján húzódott félre hangos súrlódással a retesz, majd a száraz kenyér behajigálása után a csizmás lábak szapora léptekkel eltávolodtak. Vízről nem gondoskodtak, bizonyára abban a tudatban, hogy a fogoly úgyis vízhez jut, ha nem akar szomjan halni: Nurmengard falait ugyanis napi rendszerességgel verte az eső, a tengeri viharok pedig mindig megszínezték a horizontot. Ilyenkor, ha esett, Harry kidugta mindkét karját az ablak rácsai között, csészét formált tenyeréből, és összegyűjtött egy kevés esővizet. A száraz kenyeret is mindig kitartotta az esőre, hogy egy kicsit megszívja magát, és rágható állapotúra puhuljon, mert mikor először próbált beleharapni a kőkemény péktermékbe, kis híján beletört a foga.

Két hónap börtönélet után Harry testalkata kísértetiesen emlékeztetett gyerekkora első tíz évére, amit a Dursley-családnál töltött. A Mrs Weasley konyhaművészetének hála felszedett kilók nyom nélkül eltűntek róla, és egykedvűen állapította meg, hogy kiálló bordáin zongorázni lehetne. Szúrós borosta borította az arcát, haja a válláig lenőtt, és a higiéniai hiányosságok miatt már az őt körüllengő szagot kezdte gyanúsítani, amiért éjszakánként elkerülik a rovarok.

Ízeltlábúakból pedig volt bőven: pókok, százlábúak, fülbemászók, svábbogarak százai voltak cellatársai. A pókokról mindig eszébe jutott Ron; kíváncsi volt, barátja hogyan tűri a fogságot, ha ilyen társasággal kell osztoznia. Hermione a százlábúaktól irtózott - ezt Harry és Ron egy tóparti vakációzás alkalmával derítették ki a lányról, aki hirtelen sikongatva felpattant a plédről, és gyorsan berohant a vízbe. Harry elképzelni sem tudta, mi lehet a lánnyal ezen a szörnyű helyen.

Ő maga csak egykedvűen bámulta a plafonon meg a falakon futkosó kis lényeket, s az éhezés első napjaiban sokkal inkább táplálékkiegészítőként kezdett gondolni rájuk, mint sem irtóztató szörnyekre. Mikor már acsargó kutyaként marcangolta gyomrát az éhség, és úgy érezte, nem bírja tovább, rávetemedett a csótány-diétára. Az első heves undor-rohamokkal kísért próbálkozás után azonban be kellett látnia, hogy a csótány rendeltetései között nem szerepel az élelmiszer gyanánt való felhasználás. Így hát maradt a kenyéren-és-vízen tengődés, és a céltalannak tűnő várakozás.

Harry felült a priccsen, és megigazította magán kényelmetlen ruháját. Egykori professzora ruhája ugyan nem volt túl szűk - eredeti viselője széles mellkassal és izmos karokkal büszkélkedhetett - azonban a nadrág szárai a térdénél voltak, az ingé pedig mindössze egy arasszal a könyöke alatt.

Felkelt, és épp elkezdte volna mindennapi teendőjét, vagyis az ablaktól a fekhelyig járkálást, mikor csoszogó léptek zaját hallotta meg a folyosón.

Biztosan meghozták az aznapi száraz kenyeret...

De nem! Az ajtón kattant a zár, s Harry ebből már sejtette is, hogy mi vár rá: megint a Névtelen lesz az, vörös talárjában, gyémánt maszkjában, hogy immár negyedszerre is megpróbálkozzon más belátásra bírni foglyát.

A fekete mágus még kétszer járt Harrynél, miután első látogatásakor dühében a falnak vágta foglyát, egy sikertelen legilimentálást követően. Mindannyiszor ugyanarról próbálta meggyőzni Harryt: vegye vissza a pálcáját, s álljon ki vele egy párbajra.

Ha ezt megteszed, és enyém lesz a Pálcák Ura, szabadon elmehettek a barátaiddal -mondta a legutóbbi alkalommal, álarca mögé rejtőzve, furcsán selymes, lágy hangján.

Amióta lelepleződött Harry előtt, nem vette a fáradtságot, hogy Százfűlé-főzettel újra annak az apró termetű öregasszonynak álcázza magát, akit mindenki Ursula Ulatovnak, a Durmstrang igazgatóhelyettesének hitt. Harry most már tudta róla, hogy valójában férfi, és különös, nem túl férfias hangja alapján középkorú lehet - azonban azt is tudta jól, hogy külső tulajdonságok alapján megbecsülni egy varázsló vagy boszorkány korát, meglehetősen pontatlan eredményre vezethet. Annál is inkább, mert a Névtelen már Tom Denem fiatal korában nagy hatalmú mágus volt, sőt, még annál sokkal korábban is tanított a Roxfortban, mikor Dumbledore professzor még csak fiatal tanárként elfoglalta az átváltoztatástan katedráját.

Egy okot mondjon, amiért el kellene hinnem egyetlen szavát is! - vágta rá Harry minden alkalommal, ha a Névtelen nála járt.

Azzal a Harry számára nevetséges ajánlattal már felhagyott, hogy a tanítványául fogadná őt, talán mert belátta időközben, hogy foglya a legkisebb mértékben sem érdeklődik a fekete mágia nyújtotta előnyök iránt.

Nem vagy az ellenségem - jelentette ki erre lágyan a varázsló. - Szerencsétlen körülmény, hogy belekeveredtél abba, ami itt zajlik. Nekem csak az ereklyék kellenek.

És minek kell az magának? - köpte a szavakat Harry. - Csak hogy még erősebb legyen? Az Voldemorton se segített sokat. A példájából tudhatná, hogy bármilyen hatalmassá is válik, mindig marad egy gyenge pontja, amit valaki egyszer biztosan megtalál. Valaki, akit lenézett, mert gyengének talált.

A Névtelen fensőbbségesen kihúzta magát, úgy nézett le a padlón kuporgó Harryre.

- Á, most saját magaddal fenyegetőzöl? - búgta vészjóslóan. Saját és a Névtelen meglepetésére Harry keserűen felnevetett.

Én nem fenyegetőzöm - nem vagyok olyan helyzetben. Ne tőlem féljen, Anonimusz, hanem azoktól, akiken eddig átgázolt.

Ne illess neveken, mert megbánod! - csattant fel a varázsló haragosan.

Úgysem ölhetsz meg, Agyatlan... vagy Névtelen? Mindig összekeverem...

A szemtelenség büntetése sem váratott magára: Harry megint átélte a Cruciatus átok okozta kínszenvedést, amitől ordítva vergődött a cella poros padlóján. Néha úgy érezte, már pusztán a varázsló bosszantásáért megéri, ilyenkor azonban nem tudott másra gondolni, csak a testét szétfeszítő kínra.

A Névtelen rendkívül rosszul tűrte a kudarcot, ezt Harry hamar megtapasztalta - bár azt hiába mondta neki, hogy első alkalommal nem ő taszította ki a fejéből, és röpítette át a helyiségen kínzóját, ezt érthető módon nem hitte el neki. Pedig azért valójában valaki egészen más volt a felelős.

Valaki, aki most ott állt a cella nyitott ajtajában.

Harry rájött, hogy megint tévedett - nem az ételt hozták, de nem is a Névtelen jött hozzá.

Itt az idő - mondta a fekete taláros fiatal fiú. - Vége a lustálkodásnak.

Nem ő volt, aki kinyitotta az ajtót, ezt Harry tudta nagyon jól, hiszen ő képtelen lett volna rá. Hallotta viszont a folyosón tovább csoszogó alak zaját.

Mit értesz ez alatt? - kérdezte tőle Harry, és igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Leszámítva azt a rengeteg szeplőt...

A fiú nem válaszolt, csak fejével biccentett a csoszogó felé.

Harry rövid tanakodás után kilépett a folyosóra (két hónap óta először hagyta el celláját), és kiszabadítója után nézett. Egy, még nála is soványabb és sápadtabb alak vonszolta magát görnyedt, egészségtelen testtartásba meredve a fekete kövön.

Hé, maga! - szólt utána Harry kiáltva.

Az ajtófélfának támaszkodó fiú ostobán kacarászni kezdett. Harry nem törődött vele.

Ki maga? Miért engedett ki? - Mivel választ nem kapott, az alak után eredt. Pár pillanaton belül utol érte, s ekkor megértette - s ezzel együtt semmit sem értett.

Az ember, aki kinyitotta az ajtót, nem élt. Inferus volt, olyan, mágiával mozgásra bírt holttest, mely egy varázsló vagy boszorkány - feltehetően fekete mágus - parancsára cselekszik. De vajon ki parancsolhatta meg a lénynek, hogy szabadítsa őt ki?

Az inferus néhány lépés után megállt, aztán csak lekuporodott a fal tövébe, és bámult maga elé, üresen, lassan oszladozó szemeivel, melyekből kétes eredetű folyadék szivárgott. Harry belátta, hogy fölöslegesen próbálkozik az élőhalottal, az alighanem képtelen választ adni a kérdéseire, hiszen nincs „belül" senki, aki válaszolhatna.

Harry mély levegőt vett, és körülnézett a folyosón. Rajta, az inferuson és a nevetgélő fiún kívül egy teremtett lélek sem volt itt. Fülét hegyezte, de nem hallott lépteket, rohanva közeledő őröket, hogy visszazárják a cellájába. Minden kihalt volt.

Hirtelen szaporábban kezdett verni a szíve. Most kezdett csak tudatosulni benne, hogy végre kimozdulhatott abból az átkozott zárkából. Egész testét átjárta a remegés, zsigerei ficánkolni kezdtek a hasában, és minden porcikájában érezte az izgalmat, a feszültséget és a félelmet.

Tudta, hogy mit kell tennie, olyan világosan tudta, mintha pontosan erre készült volna. Felidézte magában a hetekkel korábbi eseményeket, mikor Hermionét, Ront és őt bezárták ide. Harry elindult visszafelé, elhaladt cellája és a jókedvű fiú előtt, és a csigalépcső felé vette az irányt. Ott megtorpant, a falhoz lapult, és fülelni kezdett.

Fölöslegesen húzod az időt, nincs itt egy lélek se - szólt mögötte kísérője, mire ő összerezzent ijedtében.

Most ki kérte a véleményedet, okostojás? - sziszegte Harry.

A fiú ezt láthatóan rossz néven vette, mert méltatlankodva nézett rá.

Nem szólítanál végre a nevemen, apa? - kérte, jól kihangsúlyozva az utolsó szót. Harry elvicsorodott a megszólításra, de beletörődve biccentett.

Hát jól van, legyen. Albus. - adta meg magát.

Legyen inkább csak Al - vigyorgott rá amaz temérdek szeplője fölött.

Harry magában füstölögve elindult lefelé a lépcsőn, ügyelve rá, hogy ne csapjon zajt, és minden fordulónál fülelt. Szíve kihagyott egy dobbanást, mikor az utolsó lépcsőfokot is megtéve megérkezett arra az emeletre, ahol két barátját tartották fogva.

Nem bírta türtőztetni magát, kissé begyorsította lépteit, ahogy egyre közeledett Ron cellája felé. A saroktól a kilencedik. a saroktól a kilencedik - ismételgette magában Harry.

Lefékezett az ajtó előtt, és jobbra-balra eltekintve megbizonyosodott róla, hogy valóban jó helyen próbálkozik-e. Ekkor azonban szörnyű gondolat hasított belé: hiszen az ajtót mágikus úton zárták le, hogy fogja ő kinyitni pálca nélkül?! És mi van, ha Ront közben átvitték máshová, vagy.

Nem akarta tovább húzni az időt, lenyomta hát a súlyos kilincset. Csodák csodájára az ajtó engedelmesen kinyílt. Harry belesett rajta, majd sarkig kitárta. A cella üres volt.

Jaj ne...! - nyögte elhaló hangon.

Hát mégis megtörtént a baj! Ront átvitték valahova, akár egy másik épületbe, és neki fogalma sincs róla, hol keresse. Akárhol lehet a városban, és ez - a nurmegardi fekete várfalak méretét figyelembe véve - igencsak nagy területet jelentett.

- Menj tovább! - javasolta Al, mikor hangtalanul megjelent mögötte, megint csak ráijesztve Harryre. Ő maga olyan elkeseredett volt, hogy ezúttal nem gorombította le a kotnyeles fiút, hanem megpróbálta összeszedni magát.

Nyugalom, ne ess pánikba! Lehet, hogy csak rosszul emlékszel a cellára.

Mielőtt azonban megbizonyosodhatott volna erről, hangos kiabálást hallott a folyosó végébe vágott trapéz alakú ablakon beszűrődni. Harry óvatosan, a falhoz lapulva közelebb araszolt az ablakhoz, Al zsebre tett kézzel sétált utána, mint egy nézelődő.

Az ablak a börtönépület előtti utcára nyílt, ahol néhány összeverődött ember veszekedett valamin jó hangosan. Ahogy Harry jobban megnézte, azt is láthatta, hogy min kaptak össze: egy testes férfi a kezében lóbált egy sötétzöld tollú, döglött madarat, ami leginkább egy furcsa keselyűre emlékeztetett. A körülötte lévők azt próbálták meg elvenni tőle, ő azonban nem hagyta magát.

Az egész lökdösődéssel kezdődött, végül a nagydarab férfi képen törölte egyik támadóját a döglött madárral, mire azonnal heves verekedés bontakozott ki. Valamelyik zsebből egy kés is előkerült, s a férfi hamarosan a földön fetrengett jajgatva, hasán csúnya, szúrt sebbel. A tolvajok elvették a zsákmányt, és nyomban eltakarodtak, talán hogy osztozzanak rajta, vagy addig öljék egymást, amíg egyiküké nem lesz az egész.

Harry Al türelmetlen arckifejezése láttán döntött úgy, hogy eleget látott, és eltávolodott az ablaktól, hogy ne lássa a nagydarab ember kínlódását. Lázasan töprengett, hogy mit csináljon, hol találhatná meg Ront, de szótlan társa kimondhatatlanul idegesítette.

Most nincs néhány hasznos tanácsod? - förmedt rá Harry, csak hogy kitölthesse valamin a dühét. Al ebből a szempontból tökéletes céltábla volt az elmúlt hetekben, valahányszor felkereste Harryt a cellájában.

Tudod jól, hogy nem mondhatok semmit, amivel befolyásolnám az eseményeket - tárta szét a karját. - Azon felül, még én sem tudom pontosan, hogy mi hogyan történik veletek. Hiszen nem meséltél el mindent percről-percre.

Jó, jó, ne folytasd! - szólt közbe Harry, s ebben a pillanatban Vernon Dursley-re emlékeztette saját maga viselkedése. Persze belegondolva nagyon is érthető volt, hiszen számára épp olyan bizarr gondolat volt ennek a fiúnak a jelenléte, mint Vernon bácsi számára a tény, hogy unokaöccse egy varázsló.

Al fintorogva felvonta a szemöldökét, de Harry elfordította róla a tekintetét, mert ez az arckifejezés most valaki mást juttatott az eszébe - valakit, aki jobban hiányzik neki, mint bárki a világon.

Mi az? - kérdezte Al, Harry elmélázó arcát nézve.

Semmi - dünnyögte, és tovább ment a folyosón.

Hermione cellája felé vette az irányt, mely a tizennegyedik volt a csigalépcsőtől. Vagy a tizenharmadik? Harry egyre idegesebb lett, ahogy közeledett feléjük, már minden óvatoskodásra fittyet hányva futott a folyosón, hogy lépéseitől csak úgy visszhangzott a kihalt épület.

Nem vacakolt keresgéléssel, sorra feltépte az üres cellák ajtaját, mindegyiket, de egyikben sem találta Hermionét. Éktelen dühében és elkeseredettségében belerúgott az egyik vasajtóba, mire az hangosan megzörrent.

Kiáltás harsant valahol - biztosan meghallották a lármát, amit csapott, gondolta Harry, de ez most a legkevésbé sem tudta érdekelni. A hajába markolva nekitántorodott a falnak, lecsúszott rajta, és összekuporodott a földön, akár az inferus egy emelettel a feje fölött.

Elvitték őket. - motyogta. - Eltűntek.

Al megállt előtte és együttérzően, de magabiztos nyugalommal nézett le rá.

Ne aggódj, megtalálod őket! - bíztatta Harryt. - Nem lesz semmi baj. Harry megvetően felhorkantott.

Persze. - dünnyögte, de nem nézett a szemébe. - Neked könnyű.

Nem mondanám - hangzott az óvatos felelet.

Harry nem tudta, mit csináljon. Nem érzett magában annyi erőt, hogy bejárja az egész istenverte gyilkosokkal és tolvajokkal teli várost. Úgy érezte, az előbbi rövidke futkorászás minden erejét elvette. Egyszerre mardosta az éhség, a fáradtság és az elkeseredettség. Az előtte álló látomás pedig a legkevésbé sem könnyítette meg a dolgát.

Albus Perselus Potter. Így mutatkozott be a rejtélyes varázsló, mikor végre levette csuklyáját, és megmutatta arcát Harrynek - az apjának. Ez már több volt a soknál, Harry első megrökönyödése után dührohamot kapott, és elkergette cellájából az alakot. Azonban a fiú csakhamar visszatért, mint mondta, azért, hogy jobban megismerje az előző Halálmestert.

Így nevezte önmagát és Harryt: Halálmestereknek. Harrynek a legkevésbé sem tetszett a szó, tudta, hogy már viselte előttük valaki ezt a címet, mégpedig nem más, mint Gellert Grindelwald. Mikor ezt Alnak is a szemére vetette, a fiú közönséges trónbitorlónak nevezte

Grindelwaldot, akinek fogalma sem volt róla, mit jelent az ereklyék birtokosának lenni, hiszen világ életében csupán egyet, a legalantasabbat tudhatta a magáénak egy időre.

Mikor Harry egy alkalommal rákérdezett, hogy ő mit tud az ereklyékről, Al elkomorodott. Úgy ültek egymással szemben a félhomályos cellában, mintha kettejükön kívül senki más nem élne az egész világon.

Mi vagyunk az egyetlenek, nincs több Halálmester. Sem előttünk nem volt, sem utánunk nem lesz más, aki összegyűjti mindhárom ereklyét - mondta akkor.

Harry azonban másra is emlékezett:

Tévedsz - rázta a fejét, mire Al kíváncsian felvonta szemöldökét. - Dumbledore is összeszedte mind a hármat. Albus Dumbledore... - hangsúlyozta ki. - Először megszerezte a Pálcát, aztán az apámtól kölcsönkapta a Köpenyt, a Kőre ő maga bukkant rá, én pedig tőle kaptam.

Igen, de nem volt meg neki egy időben mind a három. Nem gyűjtötte össze őket egyszerre - felelte Al higgadtan.

- És azt honnan tudod, hogy utánad nem lesz több Halálmester?

Al szinte rögtön válaszolt, mintha már számított volna Harry kérdésére.

Egyszerű - szólt halkan. - Ez a különös kapcsolat csak kettőnk közt áll fenn. Nincs harmadik fél. Csak mi tudunk egymással beszélni az időn át, mintha az nem is létezne számunkra. Ugyanis ezt jelenti Halálmesternek lenni: a mágia korlátai szép lassan ledőlnek körülötted. A lehetetlen lehetségessé válik. Az idő már nem szab határt. Egyszerre vagyunk itt is, ott is. Habár halandók maradunk - ezt teljes bizonyossággal állíthatom neked -, valahogy mégis szabaddá válhatunk.

Én most épp nem érzem magam túl szabadnak - jegyezte meg Harry fancsali képpel, s végighemperedett a kemény, kényelmetlen priccsen.

Al elmosolyodott.

Nem lesz ez mindig így. Nem elég bizonyíték az én puszta létezésem, hogy ki fogsz jutni ebből a börtönből? Ráadásul hamarabb, mint azt képzelnéd...

Ez az idő pedig most jött el, gondolta Harry, ahogy magába roskadva ült Hermione üres cellája előtt a hideg kőpadlón. Ő kijutott a cellából, és talán lenne esélye elmenekülni a városból, de Ront és Hermionét nem hagyhatta itt, arra képtelen lett volna.

Megint összeszedte maradék erejét, és felkelt a földről. Nincs más hátra, meg kell keresnie őket - ha kell, a csatornáktól a padlásokig átkutatja az egész várost. Úgy ment le a csigalépcsőkön, hogy minden egyes emeleten végigsétált, így cikk-cakkban bejárta az épületet. Amerre haladt, Ront és Hermionét szólongatta, de csakhamar bebizonyosodott, hogy a börtön kong az ürességtől. Végül megérkezett a földszintre, ahhoz az ajtóhoz, amin az álarcosok hetekkel ezelőtt belökdösték őket.

Kilépett a köd borította utcára, melyet ugyanazzal a rideg, mértani pontossággal építettek, mint Nurmengard minden részét. Az utat fedő rombusz alakú kőlapok milliméterre pontosan illeszkedtek egymáshoz, sehol sem kezdte ki őket az idő vasfoga. Csupán a mérhetetlenül sok kosz és a hegyekben álló szemét rondította el az építészeti remekművet.

Félsz? - kérdezte tőle Al, de nem várta meg, hogy Harry válaszoljon. - Engem is kiráz a hideg ettől a helytől. Pedig ahonnan én jövök, ott ez már nem börtön.

Harry erre felkapta a fejét.

Hanem mi? - kérdezte. Al megvonta a vállát.

Az, aminek eredetileg is szánták - mondta. - A varázslók fővárosa.

Mi fog itt történni? - kérdezte automatikusan Harry, de nem kapott rá választ. Továbbment, és lassan megkerülte a börtön épületét, mígnem a városfalnál lyukadt ki. Harry megtorpant.

Az utca közepén a ködön át látni vélte egy elnyújtott alakú valami körvonalait. Ahogy lassan közelebb ment, meglátta mi az: a madaras férfi feküdt ott, holtan. Segítség híján időközben elvérzett a hasán tátongó szúrt sebből, melyben gyilkosa benn felejtette a kést.

Harry szánakozva nézett végig a halotton, s nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy talán Ron és Hermione is ilyen sorsra jutottak. Meg kellett ráznia a fejét, hogy elzavarja a rossz gondolatokat.

Mi az? - kérdezte Al, aki megint csak pár lépéssel lemaradva követte, hosszú talárját fázósan összehúzva magán, tekintet nélkül arra, hogy Harry a kinőtt ruhájában még jobban didereghet a csípős hidegben.

Harry nem válaszolt neki, helyette némi bűntudattal viaskodva átkutatta a halott zsebeit. Talált egy követ az egyik nadrágzsebében, mely vérfoltos volt (alighanem ezzel vadászta le a madarat, ami aztán közvetve a halálát okozta); az ingzsebében rálelt egy megsárgult fényképre, melyen egy kicsi lány integetett foghíjas mosollyal; a férfi nyakában pedig egy cérnára fűzött talizmán lógott.

Míg Harry keresgélt, Al egyfolytában beszélt mellette.

Utálom ezt a helyet - dohogta. - Hideg van, büdös van, és egymást ölik az emberek. A vérfarkasokról nem is beszélve! Annyi van belőlük, hogy lépten-nyomon beléjük botlasz. Nem normális hely ez, komolyan.

Akkor miért vagy itt? - nézett fel rá Harry. A talált holmik közül egyet sem tartott érdemesnek arra, hogy megfossza tőlük előző gazdájukat.

Szemügyre vette viszont a halottban felejtett kést, amit most rövid hezitálás után kihúzott a sebből. Egy közönséges vasdarab volt, melyet hosszadalmas munkával pengeélesre csiszoltak, a markolata pedig abból állt, hogy vastagon körbetekerték magifix-ragasztószalaggal.

Hogy miért vagyok itt? Veled? - kérdezte Al, s közben viszolyogva figyelte Harry ténykedését, amint tisztára törli a véres kést a ruhájában. - Azért, hogy figyeljelek.

Harry erre megint ránézett, és nadrágszíjába dugta a fegyvert. Óvatosan kell majd bánnia vele - emlékeztette magát. Ha elhamarkodottan előkapja, és párharcban legyőzik, azzal a Pálca is odalesz.

Az elkövetkezendő idők miatt nem oszthatok meg veled semmit, mert azzal akár még rosszabbá válhatnának a dolgok, mint amilyenek - folytatta Al a magyarázatot. - Te azonban segíthetsz nekem.

Én? - adott hangot meglepetésének Harry.

Igen - bólintott rá Al. - Azzal, hogy követlek téged, és tanulok tőled. Ezt legutóbb sajnos elmulasztottam. Nem hallgattam rád, nem láttam, milyen nehéz, amit vállaltál. - A fiú bűntudatosan lehorgasztotta a fejét, és a cipőjét bámulta. Harry most először látta úgy, mint egy kisfiút, aki rosszat tett, és most bocsánatért esedezik. - Talán eddig nem tűnt fel neked, de hozzád képest én.

- Miről beszélsz? - kérdezte tőle Harry, mikor a fiú elharapta a mondat végét. Al azonban határozottan megrázta a fejét.

Most ne foglalkozz ezzel. Dolgod van. Meg kell keresned a barátaidat. Én itt leszek veled, de nem segíthetek semmiben.

Igen, Harry ezt megértette. Harmadéves korában volt alkalma megtanulni a saját bőrén, milyen veszélyes tud lenni, ha az ember az idővel babrál. Talán máris túl sokat tud a jövőről, talán máris megváltozhatnak a dolgok, pusztán amiatt, hogy tudja, egyszer majd ki fog jutni innen. Talán épp emiatt nem vesz észre majd egy kínálkozó lehetőséget a szökésre, amire más esetben felfigyelne.

A kijárat most ott volt tőle karnyújtásnyira. Valamilyen ösztönös indíttatásból vagy csupán szabadságvágyból a rácsos kaput vette célba, amin keresztül idehozták őket. Az őrök most nem voltak sehol.

Megállt a kapu előtt, és kezét a rácsokra fonva kibámult a háborgó tengerre. A kapun túl nem volt semmi, a kijárat magára a tengerre nyílott. Harry tudta, hogy mikor a rácsokat felhúzzák, egyúttal egy óriási, több kilométer hosszú kőhidat emelnek ki a tengerből, mely összeköti Nurmengardot a szárazfölddel. Lenézett a mélységbe, és látta a lenti sziklákat, melyeket simára dolgozott a víz évtizedes munkája.

Hideg tengeri szél borzolta Harry haját, amitől libabőrös lett csupasz karja, s tapasztalatból tudta, hogy hamarosan kiadós eső veri majd a koromfekete falakat, melyek komor őrökként strázsáltak a sziklaperemen. Harry lenyűgözőnek találta az építményt - de egyáltalán nem tetszett neki. A legjobb szó rá vitathatatlanul a félelmetes volt, és akkor még ott voltak azok a borzalmas szagok. Harry gyomra most is felkeveredett a vér bűzétől, ha óvatlanul mély levegőt vett.

Egyet árulj el nekem - szólt hirtelen a fiúhoz, még mindig a tengert bámulva. - Ugye életben vannak? Ron és Hermione. Nem ölték meg őket, igaz?

Hermione néni elég ügyesen gondoskodott róla, hogy mindhármótokra szüksége legyen a Névtelennek - mondta Al, Harry pedig igyekezett nem a „Hermione néni" megnevezésre figyelni.

De mi van, ha már megtudta tőlük, hová rejtettem a Követ? - aggodalmaskodott tovább Harry. - Belőlem rögtön kiszedte azt a kis részletet, amire emlékszem...

Hermione nénit nem olyan könnyű legilimentálni, mint egyeseket - jegyezte meg Al, enyhe gúnyos felhanggal. Harry ezúttal nem vette rossz néven a hangsúlyt; ő maga is szánalmasnak tartotta, hogy képtelen lezárni az elméjét. - Azon túl meg a Névtelen tudja jól, hogy csak addig van esélye meggyőzni téged, amíg ők életben vannak.

Harry őszintén remélte, hogy így van. Egy pillanatra behunyta a szemét, és mélyet szívott a tengeri sós levegőből, mely sokkal kellemesebb volt, mint a város orrfacsaró bűze.

Megkérhetlek valamire? - szólt halkan, mikor végül hátat fordított a tengernek. - Ne nevezd még egyszer Hermione néninek, mert ettől a falra mászok.

Al megint nevetett egyet, s kacagásától kísérve Harry elindult az utcán be, a város mélye felé, ahol nem látott mást, csak magas, fekete épületeket, és a köd borította sikátorban osonó elmosódott alakokat.

- Harmadik fejezet -

Váratlan segítség

Egyforma épületek között vezettek a nyílegyenes utcák, legtöbbje négyzetesen, valamelyik átlósan szelte át a várost, és volt egy szélesebb körút is, mely úgy tűnt, a város központja körül fut. Harry egyetlen kicsi lakóházat sem látott, minden épületen meglátszott Grindelwald megalomániája: mindegyik robusztus, magas, és fekete volt. A rengeteg szeméttől eltekintve olyanok voltak, mintha tegnap húzták volna fel őket, leszámítva azt, hogy ha volt is ablaka egy épületnek, biztosan mindet betörték.

Egy-két ház homlokzatát tízméteres szobrok támasztották alá - arctalan, stilizált emberalakok, lehajtott fejjel, széles vállukon tartva a súlyos tetőzetet. Harry felnézett az egyikre, de megborzongott a látványtól: olyan érzés volt, mintha egy óriás bámulna le az eltaposni való hangyára.

Tényleg nem normális ez a hely - dünnyögte Harry csendesen Alnak.

A fiú azóta egy szót sem szólt, hogy bekeveredtek a házak erdejébe. Ő is ugyanúgy itta magába a város látképét - talán az ő idejében egészen másként néz ki, tűnődött Harry.

Akármennyire is érdekelte, hogy mi vár rá ebben a jövőben, ami felé most halad, tudta nagyon jól, hogy nem faggatózhat. A varázslók első számú törvénye, hogy nem változtathatod meg a történteket. Még Voldemort sem mert belepiszkálni az időbe, pedig alighanem meglett volna hozzá a hatalma, vagy ellopatta volna halálfalóival az időnyerőket a Misztériumügyi Főosztályról.

Néhány épület homlokzatán, vagy az ereszcsatornák alatt nagy, csepp alakú madárfészkek lógtak, egyikből-másikból vékony csipogás hangja szűrődött ki. Harrynek fogalma sem volt, miféle állat rak ilyen alakú fészket, de aztán az egyik utcában észrevett egy zöldesfekete tollú, girhes és rendkívül ronda madarat, ahogy a fészek felé repül.

Augurán - szólalt meg most hirtelen Al.

Tessék? - kérdezte Harry halkan, nehogy az egyik szemétdombnál kutakodó emberek meghallják, hogy magában beszél.

A madár - mutatott fel az állatra a fiú. - Egy augurán. Azt hiszem, egy tojó. Aztán Harry kérdő arcára nézett.

Hagrid mesélte - vont vállat Al. - Én is tanultam legendás lények gondozását.

Szóval Hagridot is ismered - nyugtázta Harry, magában megint csak megemésztve ezt az abszurd beszélgetést. - Másokról is mondhatnál néhány szót. Mi történik Ginnyvel?

Al azonban megint megrázta a fejét.

Majd máskor. - És innentől kezdve megint hallgatásba burkolózott.

Pár órás séta után kezdett körvonalazódni Harryben a város viszonylagos formája. Rájött, hogy az megközelítőleg kör alakú, s közepén, mélyen a város szívében nyúlik a legmagasabb épület az ég felé, egy négy tornyú erődítmény képében, néhány emelettel a környező házak fölé magasodva. Nem volt kirívóan magas, de érezni lehetett, hogy Grindelwald kétségkívül ezt szánta a város központjának.

Jó pár emberrel találkoztak útközben, de legtöbbjük rá se hederített Harryre. Angol szót egyszer sem hallott, minden rab németül vagy oroszul, vagy más, recsegős nyelven beszélt, melyből Harry egy kukkot sem értett - a németet és az oroszt legalább felismerte. Most szembesülnie kellett azzal, hogy nyelvismereti hiányosságai alighanem nagyban meg fogják nehezíteni Ron és Hermione keresését. Talán megpróbálkozhatna szóba elegyedni valakivel, hátha az illető beszéli az angolt, de látva a madaras férfi esetét, Harry nem mert kockáztatni.

Nem volt semmilyen terve, fogalma sem volt, mihez fog kezdeni, vagy mit fog enni, ha megéhezik - valójában már most is farkas éhes volt -, vagy hol fog aludni. Már az is megfordult a fejében, hogy éjszakára visszamegy a börtöncellába, ott legalább egyedül lehetne. Itt akármerre nézett, embereket látott; volt, hogy kis csoportokba verődve üldögéltek egy kapualjban, s voltak, akik egymagukban bújtak meg valahol a hideg elől. A házak betört ablakain néhány helyen sárgán villogó fény szűrődött ki, jelezve, hogy odabent tüzet raktak. Harry legszívesebben bement volna, hogy ő is megmelegedjen a lángoknál, de látva egy-két helyi rab arcát, inkább nem próbálkozott ilyesmivel.

Így is minden pillanatban arra számított, hogy megállítják az utcán, közrefogják, és akkor futnia kell az életéért, vagy harcolnia azzal a hegyes vasdarabbal - de eddig még senki sem jelentett fenyegetést. Harry gyanította, hogy ebben annak is nagy szerepe lehet, hogy a világnak ezen a táján nem ismerik fel őt arcvonásairól. Lenőtt sűrű haja eltakarta a homlokán virító villám alakú sebhelyet a kíváncsi szemek elől, de Harry egyéb óvintézkedést is tett, mikor egyre több ember mellett kellett elsétálnia. Az egyik „szabad" szemétdombon talált egy festékes rongyot, amivel bemázolta a homlokát - kis szerencsével a festék rászárad, és jó darabig nem kell aggódnia amiatt, hogy bárki is észreveszi a sebhelyet, még ha a szél hátra is fújja a haját.

Miközben a szemétben matatott, a kupac másik oldalán egy csontsovány öregember is kotorászni kezdett. Sorban válogatta ki mindazt, amit használhatónak talált, s Harry közben jól megfigyelhette, hogy nincs nála sem varázspálca, sem kés. Mikor végzett homloka összefestékezésével, úgy döntött, az öreg elég ártalmatlan ahhoz, hogy megpróbálkozzon egy kérdéssel.

Öhm... Uram! - szólította meg tétován. - Uram!

Az öregember csak másodjára nézett fel rá a kotorászásból, s nyomban megdermedt, mint valami vad, ami ragadozót neszelt meg a közelben.

Uram, érti, amit mondok? - próbálkozott Harry egy barátságos mosollyal, de nem hatott. -Nem kell félnie.

Még ki se mondta, de az öreg, meglepően fürgén szedve lábait, eliramodott. Harry tudta, hogy utolérhetné, de ha a férfi így reagált egy egyszerű megszólításra, ki tudja, mit csinálna, ha elkezdené üldözni. Emellett Al is azt a rejtélyes tanácsot adta Harrynek az eset után, hogy jobb, ha ismerőst keres inkább a városban. Harrynek fogalma sem volt, mire céloz ezzel -ugyan kit ismerhetne ezen a nyomorult helyen, a Névtelent és két elveszett barátját leszámítva?

Nem próbálkozott többet senkinél, mert úrrá lett rajta a fáradtság, és az este is lassan szürke fátyolként borult a városra. Nem sötétedett be teljesen (ennyire északon a nap soha nem nyugszik le a nyári hónapokban), de az árnyékok megnyúltak, a színek eltompultak, s az idő is érezhetően egyre hidegebbé vált. A sötétkék égen megjelentek a legfényesebb csillagok, s

furcsa, embernagyságú madarak szálltak a messzeségben, már a városfalakon kívül, ahol ki tudja milyen világ terült el...

Nekem most mennem kell - szólt hozzá Al hosszú hallgatás után. Harry meglepődve vonta fel a szemöldökét.

Hogy-hogy? - kérdezte kissé csalódottan, s ezen saját maga is elcsodálkozott. A fiú, akármit is gondolt róla, az egyetlen társaságot jelentette neki azóta, hogy bezárták erre a helyre.

Nekem is dolgom van - válaszolta egyszerűen. - Tudod, én ilyenkor álmodom. Nem aludhatok mindig.

Alszol? Hol?

Itt, Nurmengardban, természetesen - hangzott a felelet. - Mondtam, hogy egy helyen kell lennünk, hogy lássuk egymást...

Azzal köszönés nélkül eltűnt Harry szeme láttára. Elhalványodott, majd finom füstként oszlott szét a levegőben, míg semmi sem maradt a jelenésből. Harry magára maradt a nyílt utca közepén, ahol - most vette csak észre - rajta kívül egy teremtett lélek sem volt már. Mindenki elment, bebújt a házakba, vagy a csatornába, ahol nincsen szem előtt.

Harry keresett egy eldugottabb sikátort, mely két masszív, szobrokkal alátámasztott épület között húzódott, s lekuporodott az egyik kapualjba. Rettenetesen fázott, de a legközelebbi szemétkupacból kihalászott egy viszonylag nagy vászondarabot, s azzal takarta be magát, hogy valami védje a hideg ellen.

Komolyan tartott tőle, hogy csonttá fagy az éjszaka, de nem volt mit tenni. Továbbra is biztos volt benne, hogy súlyos veszélynek tenné ki magát, mihelyt átlépné egy foglalt ház küszöbét. Ennek tanúja is volt pár órával korábban, mikor néhány alak kilökdösött az általuk birtokolt épületből egy magányos férfit. Az ilyen helyeken a rabok a túlélés érdekében bandákba, csoportokba tömörülnek, s ha az ember egyik társaságba se tartozik, sehol sem számíthat segítségre.

Hamarabb álomba szenderült, mint arra számított - azt hitte, ezen az elátkozott helyen képtelen lesz lehunyni a szemét a folyamatos feszültségtől. Ennek ellenére feje újra meg újra elnehezült, és a mellkasára bukott, míg végül feladta a küzdelmet, és elaludt.

Úgy riadt fel, hogy az álom, melyben halvány emlékei szerint egy vörös hajzuhatag játszotta a főszerepet, elillant, mintha sose lett volna, és helyette csak a valóság dermesztő hidege maradt.

Mi ez? - motyogta Harry kábán pislogva, de aztán tudata egy szemvillanás alatt kitisztult, mikor rájött, mi az a furcsa hang, ami felébresztette.

Farkasüvöltés.

Harry jól ismerte ezt a semmivel sem összetéveszthető éji muzsikát, melyet minden holdtöltekor hallani lehetett a Tiltott Rengeteg sötéten hullámzó tömege felől. A telihold fénye alatt kószáló vérfarkasok üvöltése volt ez, s Harry azonnal felfogta, mekkora bajban

van.

Pedig megmondta a kölyök, hogy itt vérfarkasok vannak, miért nem figyelt rá jobban? És ő miért nem szólt neki? Talán az lenne a végzete, hogy megmarják, és ő is egy legyen közülük. Nem, azt nem fogja megvárni!

Lerúgta magáról a vászontakarót, és kapkodva forgolódott körbe alkalmas menedékhelyet keresve. Vele szemben egy fekete ajtó sötétlett az egyik épület falában; Harry habozás nélkül odarohant, és lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Dörömbölni kezdett, de a tompa zajokból ítélve a bejáratot nem csak bezárták, de még el is torlaszolták valami nagy és nehéz dologgal.

Szinte szünet nélkül folyt a hátbozongató farkasvonyítás, s Harry már hallotta is a puha lábak szapora dobogását a kövezeten. Vajon hányan lehetnek? A hangokból ítélve nagyon sokan, gondolta Harry.

Újabb bejárathoz rohant, most az utca túloldalán, egy nagy, duplaszárnyú ajtóhoz, de ez is el volt torlaszolva. Harry kezdett komolyan pánikba esni.

- Engedjenek be! - kiablta, öklével verve a vaskos falapot. - Nyissák ki! Nyissák ki!!

Senki sem válaszolt az ajtón túlról, az utca sötétbe vesző végében pedig árnyékban bújó alakok gyülekeztek.

Harry zihálva vette a levegőt, homloka jeges verejtékben fürdött, és a szüntelen vonyítástól és éhes csaholástól libabőrös lett a karja. Talán megpróbálhatna lemászni a csatornába, gondolta, s az ötletet nyomban tett követte: odarohant az utca közepén lévő csatornafödélhez, és megpróbálta felfeszíteni azt - a súlyos vastető azonban nem mozdult. A fagy odatapasztotta, s Harry hiába feszegette a késével, az meg se moccant.

A vérfarkasok észrevették, vagy megérezték a szagát, mert elkezdtek rohanni felé. Nem kettő, nem is három, de egy egész falkányi szörnyeteg tartott pontosan az ő irányába, s Harry tudta, hogy már nem attól kell tartania, hogy megharapják, és ő is egy lesz közülük - ha ezek a fenevadak elkapják, elevenen fogják felfalni...

Nem gondolkozott tovább, ösztönszerűen cselekedett: visszarohant ahhoz az épülethez, melynek tövében megbújt, s felkapaszkodott a homlokzatot alátámasztó egyik szobor talapzatára. Tudta, hogy még nincs elég magasan, innen akármelyik szörnyeteg könnyű szerrel leráncigálja, ezért tovább mászott. A szobor szerencsére nem tükörsima felületű volt, mint a házak fala, vagy az utca kövezete, hanem mély vésetekkel, rúnaszerű formákkal gazdagon díszített. Harry ezeken kapaszkodott fel, erejét megfeszítve, fogai közt tartva a kést, mint valami kalóz, készen arra, hogy gyorsan előkapva a lába után nyúlkáló mancsok felé csapjon vele.

Mire a csapatnyi vérfarkas - legelsőnek egy óriási fehér példány - a szoborhoz ért, Harry már három méter magasan volt, de a fel-felugráló vadállatoktól annyira megijedt, hogy rögtön megcsúszott a lába, és majdnem lezuhant közéjük.

Kitartóan mászott felfelé, az ibolyakék, teliholdas égre szegezve tekintetét, kizárva fejéből az éktelen lármát, erősen koncentrálva minden mozdulatra, mert tudta, hogy egyetlen hiba is az életébe kerülhet. Sosem volt túl jó mászó, kiskorában is ő volt mindig az utolsó kötélmászásban gyenge végtagjai miatt, de most mégis rendületlenül haladt egyre feljebb és feljebb, mígnem elérte a szobor tetejét. A vérfarkasok acsargó ugatásától kísérve feltornázta magát a szobor nyaka mögötti párkányra, mely fölött a homlokzat és a tető húzódott, a roppant kővállakon nyugodva.

Annyira kimerült és rémült volt, hogy észre sem vette az itt kuporgó alakot. Talán azért, mert annak mozdulatlansága miatt Harry a szobor részének vélte azt, vagy mert a különös

figura a testét borító fekete sörtéktől szinte láthatatlan volt az épület árnyékában. Akárhogy is, Harry csak egy megvillanó sárga szempárt pillantott meg, aztán...

ÍÍÍÍÍÍÍ! - vijjogta a lény, Harry pedig ijedtében hatalmasat ordított, majdnem lefordulva a párkányról, az odalent várakozó vérfarkasok nagy izgatottságára.

Vííí-vííí-vííí! - rikoltozott a megzavart szörny, s Harry felé kapott vézna ujjú kezével, melyen húsz centis, pengeéles karmok görbültek.

A karmok belemartak Harry combjába, s végigszántottak rajta. A vér buzogva ömlött ki a mély sebekből, pillanatok alatt átáztatva Harry nadrágját. A lény kimászott a szobor mögötti rejtekből, s áldozata fölé ágaskodott. Rémálomszerű fekete pofája ember s madár keverékére emlékeztetett. Szájában sok, apró fog ült, orra hosszú, csőrszerű volt, sárgán villogó szeme akár egy sasmadáré. Hátán ülő hatalmas szárnyait kiterjesztette, s fenyegetően csapott velük egyet.

Harry egy pillanatig sem habozott, mint az előbb, a vérfarkasok elől menekülve: felkapta a párkányon elcsúszott kését, s fölfelé döfött vele. A penge beleszaladt a lény lecsapni készülő kezébe, átszúrva fekete tenyerét. A szörny veszettül csapkodott a szárnyával, és fülsüketítően vijjogott, rákontrázva a vérfarkasok kórusára. Harry fordított egyet a késen, majd kirántotta; a madárember felröppent a szobor tetejére, s görcsösen markolászta sérült kezét.

- Takarodj innen! - bömbölte Harry, vadul suhogtatva a késsel a lény felé. Ekkor a madárember szájából recsegő, alig érthető beszéd tört fel:

Ezérrrt mééég megfííízetsz...! - mondta, majd hátravetődve elrugaszkodott a szoborról, és elrepült az ég felé.

Harry szétmarcangolt lábában lüktetett a fájdalom, mindkét kezével szorította, hogy elálljon a vérzés, de az csak nem akart szűnni. A marás túl mély volt: átszakítva a bőr rétegeit, a karmok három nyomban a húsig szaladtak. A szörnyű fájdalomtól könnyek peregtek Harry arcán; hátrahanyatlott a párkányon, egyik keze a mélybe lógott, másikat a tető szélén végigfutó hótörő drót köré kulcsolta, hogy le ne forduljon innen.

A vérveszteség és a kétszeres kimerültség ellenére most nem jött álom a szemére. Egy percig sem tudott pihenni az éhes vonyítástól, mely csak még vadabb és hevesebb lett, ahogy a Harry lábából szivárgó vér kövér cseppekben hullott alá az utcán gyülekező szörnyek közé...

* * *

Mire a nap újra följebb kúszott az égbolton, s a szürkeséget tompa színek váltották fel, a telihold is elhalványult, majd eltűnt. Az épület előtt várakozó vérfarkasok mindegyike visszaváltozott meztelen férfiak és nők zavarodott, kábán dülöngélő csoportjává. Úgy néztek ki, mint akik egy igencsak vad buliról ténferegnek haza.

Harry kialvatlanul leskelődött le az utcára, ahová lassan visszatértek a szemétben kotorászó, és céltalanul mászkáló, beszélgető emberek. A vérfarkasokhoz egyikük sem mert közel menni, még így sem, hogy ártalmatlan formájukban találkoztak velük. Harry látta, hogy néhányan még az övükbe rejtett összeeszkábált fegyvert (furkósbotot, vascsövet, vagy az övéhez hasonló késpengét) szorongatják, ahogy a meztelen csoport végigvonult az utcán, feltehetően vezérüket, egy, még pucéran is tiszteletet parancsóló megjelenésű, magas, őszhajú, szakállas férfit követve.

Harry lábából ugyan elállt a vérzés, de a nyílt seb borzalmasan sajgott, és ő sokáig azt hitte, képtelen lesz megmozdítani, nem hogy még lemászni a szobor oldalán. Órákat töltött el fekve a hideg kövön, mire emberfeletti erőfeszítésekkel feltápászkodott, és a tető szélébe kapaszkodva odabicegett a szoborhoz.

- Ez képtelenség... - nyögte elkeseredetten Harry az ötemeletnyi mélységbe pillantva. Beleszédült a látványba, s hirtelen megfordult vele a világ. Ha nem kapaszkodik olyan erősen, biztosan lefordult volna a párkányról. Összecsuklott a lába, és öklendezni kezdett, de az éhezés miatt csak nagy adag nyálat és vért köpött ki maga elé.

Soha életében nem érezte magát ennyire gyengének és elveszettnek, soha, még a horcruxok utáni vadászat hónapjai során sem. Akkor legalább ott volt vele mindig valamelyik barátja, volt célja, szabadon cselekedhetett, s alkalomadtán még segítségük is akadt. De itt se barátok, se szabadság, se segítség... Itt van lent ez a sok ember, akik egész biztosan látják őt, mégis senkit sem érdekli, senki sem segít neki...

Nem fogok összeomlani... most nem... Ronnak és Hermionénak szüksége van rám... - Így győzködte magát addig, míg össze nem s ózedte magát annyira, hogy ismét felkeljen.

Tetőablakokat keresett, amin át bejuthatna az épület legfelső szintjére; talált is egyet nem messze tőle, de ehhez fel kellett másznia a meredek tetőre. Most érezte csak igazán, mennyire elhagyta az ereje, miközben remegő karokkal feltolta magát a cserepekre. Ráhemperedett a tetőre, kifújta magát - úgy zihált és lihegett, mintha kilométereket futott volna, s ráadásul még a lába is újra elkezdett vérezni -, majd hason kúszott tovább az ablakig.

Belesett a penészes üvegen, de senkit sem látott odabent mozogni. Ekkor elővette kését, s ahogy korábban a csatornafedélnél próbálkozott, elkezdte feszegetni a nyílászárót. Ezúttal sikerrel járt, a zár gyorsan megadta magát, s Harry kinyitotta a tetőablakot. Óvatosan mozogva, kímélve a lábát, bemászott rajta, és leereszkedett a poros padlóra, melyen lábnyomok jelezték, hogy nem rég járt itt valaki.

Recsegett a padló a léptei alatt, miközben átvágott az üres tetőszobán egy résnyire nyitott ajtó felé. Kését elővigyázatosságból maga előtt tartotta, készen arra, hogy védekezzen és támadjon vele. Habár senkit sem szeretett volna megölni, eltökélte, hogy megvédi magát, ha kell, s ez egy időre még azt is feledtette vele, hogy mi történik, ha valaki erővel elveszi tőle azt a kést...

Odalopódzott az ajtóhoz, és lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Odalent élénk beszélgetést és nevetgélést, s időről-időre kurjantásokat és tapsokat hallott, mintha valami műsor zajlana, s annak nézői zajonganának.

Kinyitotta az ajtót, hogy lelopakodjon a földszintre, de szinte nyomban szembetalálkozott egy lánnyal, aki felfelé jött a lépcsőn. A lány pár évvel lehetett csak fiatalabb Harrynél, s piszkos, sápadt arcát csapzott, szőke haj keretezte. Rongyokban volt, mint mindenki Nurmengardban, kezében egy lyukacsos dobozt tartott, amiben valamilyen kistermetű állat kuporgott.

Harryt megpillantva megdermedt, és félelemtől kerekre tágult szemekkel nézett rá. Harry is kővé vált - annyira meglepődött, hogy egy tizenéves lányt talált egy efféle helyen -, majd tekintete a lány arcáról a saját kezében szorongatott véres késre siklott. Azonnal rájött, mire emlékeztethet éppen a megjelenése, s ennek javítása érdekében leeresztette a kést.

Azonban abban a pillanatban, hogy megmozdult, a lány ijedten sikkantott, és eldobva a ládikót, kiabálva lerohant a lépcsőn.

Ludovic, Ludovic!

Várj, nem akarlak bántani! - szólt utána Harry, mindhiába. Esélye sem volt, hogy utol érje a lányt egy ilyen sérüléssel, csupán annyit tehetett, hogy minden egyes lépcsőfokért keservesen megküzdve lassan araszoljon lefelé a földszint irányába.

Már úgyis mindenki tud a házban az ittlétéről, így csak abban bízhatott, hogy nem fogják gondolkodás nélkül elvágni a torkát, amint meglátják.

Kitartóan haladt lefelé, és csodák-csodájára senki sem jött szembe, hogy elintézze. Egyre közelebbről hallotta az emberek kiabálását és nevetgélését, s most már mind biztosabb volt benne, hogy az emberek buzdítanak valakit vagy valakiket. Talán verekedőket?

A földszintre érve Harry egy nagy, bútortalan teremben találta magát, melynek közepén jó húsz-harminc férfi és nő tömörült, kört alkotva valakik körül, akiket torkuk szakadtából bíztattak. A kijárat az utcára rajtuk keresztül vezetett, de Harry mégis elindult feléjük, mivel egyiküket sem érdekelte a jelenléte - kivéve a szőke lányt, aki most egy pocakos férfi talárját rángatta veszettül, hogy az végre rá figyeljen. A férfi figyelmét azonban ugyanaz az esemény kötötte le, ami a többi őrjöngőét.

Ludovic bácsi!

Ez az, adj neki, ne hagyd magad! - kiabálta a férfi lelkesen. - Most ne zavarj Asti, nem látod, hogy nem érek rá? ...Ugorj el előle, ugorj!

Harry megpróbálta kikerülni a csődületet, hogy még az előtt eltűnhessen, mielőtt valaki rátámad a lány védelmében. A tülekedő, mozgolódó emberek egyszerre felkiáltottak, s a sorfal kicsit szétnyílt, felfedve a kör közepét.

A padlót egy megközelítőleg három méter átmérőjű körben felfeszegették, és alatta mély gödröt ástak. Ebben folyt két gonosz szemű, manószerű lény párharca, melyekben Harry erklingekre ismert. Az egyik erkling átdobta a válla fölött a másikat, aki már több sebből vérzett, s megadta neki a kegyelemdöfést hosszú, kardszerű orrával. A tömeg őrjöngött, néhányan ünnepelték, mások szidták a győztes bestiát.

Harry a szétnyíló emberfalon át meglátta a kopott taláros varázslót győzködő lányt.

De Ludovic bácsi, mondom, hogy egy alak van az emeleten, és meg akart támadni! -hallotta az ijedt hangot. - Meg akart ölni!

A férfi erre végre ránézett.

Megtámadtak? - kérdezett vissza, aztán elpillantva a lány válla fölött, tekintete véletlenül találkozott Harryével.

Egy másodpercig egymásra bámultak, aztán mindketten eltátották a szájukat. Harry ismerte a férfit, és ő is jól ismerte Harryt.

A göndör szőke haj, kerek, kisfiús arc, és görbe orr tulajdonosában Harry Ludo Bumfoltot ismerte fel, a mágikus sportok és varázsjátékok főosztályának jobb napokat látott vezetőjét, akivel már közel hat éve nem találkozott.

A férfi némán tátogta a nevét, a lány pedig gyorsan a varázsló háta mögé bújt. Harry csak állt egyhelyben, lábából csendesen csordogált a vér, és egyszercsak érezte, hogy megint megfordul körülötte a világ, mint fent a párkányon, mikor lenézett a mélységbe. Tompán

érzékelte, ahogy előre bukik, de az esés nem fájt neki. Elmosódott előtte a körülötte tolongó lábak és a hóna alá nyúló karok alakja, s végre mély álomba zuhant.

* * *

Mire Harry magához tért, újra beesteledett, s a kitört, rácsos ablakon, ami előtt feküdt, félhomályos utca képe derengett át. Hasogatott a feje, de ami fölébresztette, az valami szúrós, könnyfacsaró bűz volt, mely a lábára kent narancssárga krémből áradt.

Hamarosan az is tudatosult benne, hogy akik ellátták a sebét, egy kényelmes kanapéra fektették - kiszakadt oldala és nyikorgó rugói ellenére ugyanis sokkalta kényelmesebb volt, mint a rideg kőlap, amin az előző éjszakát tölötte, vagy a durva priccs, ami heteken át szolgált fekhelyéül. Egy emeleti szobában volt (ezt az ablakon kipillantva állapította meg), de nem volt egyedül.

Ludo Bumfolt és a szőke leány neki háttal állva beszélgettek a szoba másik felében, miközben a varázsló az egyik ajtó elbarikádozásában mesterkedett.

Így ni... - nyögött egyet Mr Bumfolt, miután kiékelte az ajtót egy súlyos kommódos szekrénnyel. - Mit mondtál, Asti?

Azt kérdeztem, honnan ismered ezt az embert? - kérdezte fojtott hangon a lány, egyik kezével Harry felé mutatva. Egyértelmű volt, hogy még mindig feldúlt állapotban van Harry ijesztő megjelenése miatt.

Mondtam, hogy még aaa... a börtön előttről - felelte vonakodva Mr Bumfolt. - Egy fiatal kviddics-tehetség volt, akinek egyengettem a karrierjét...

Na ne szédíts! - csattant fel a lány. - Láttam a sebhelyet a homlokán. Hiába töltöttem itt az egész életemet, nagyon jól tudom, hogy csak egyetlen ember visel ilyen heget. Ez Harry Potter, a kis túlélő.

Csss! - rémüldözött Mr Bumfolt, s a lány szájára szorította a kezét. - Meg vagy te őrülve, Asteria? Ha a többi rab felismeri, elevenen fogják széttépni ezt a fiút! Ahogy elnézem, már majdnem meg is tették...

Mr Bumfolt megfordult, és észrevette, hogy Harry ébren van. Neki arra sem volt ereje, hogy alvást színleljen, és így kihallgathassa a beszélgetésüket.

Harry! - suttogta Mr Bumfolt, jól ismert, széles mosollyal az arcán. - Édes fiam, jól elintéztek...

A lány továbbra is megtartotta a három lépés távolságot, s Harry látta, hogy a kés időközben átkerült hozzá. Bizalmatlan szemekkel nézett Harryre.

- Mr Bumfolt... - szólt rekedten Harry, és kissé megemelte a fejét. - Maga hogy kerül ide?

Ezt én is kérdezhetném tőled, drága fiam - csóválta a fejét sóhajtva a varázsló. - Azt hittem, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén legyőzése után távol tartod magad a veszélyektől.

Én is azt hittem... - válaszolta Harry, minden kiejtett szóért megküzdve. Köhögött egyet, mert az orrfacsaró szagú krém már a torkát is kaparta. - Mi ez a vacak, amit a lábamra kent?

- Csak egy kis szurokfű kivonat, szinte mindenhol megterem itt Nurmengardban -válaszolta félvállról. - A moszathajú banyánál szoktam cserélni, ha épp van mire...

Harry nem tudta mit mondjon, a köszönöm valahogy túlságosan is kevésnek tűnt volna azok után, hogy ez a nem különösebben szent életű ember hat év után rögtön a segítségére sietett,

sőt, még meg is mentette az életét, ha igaz, amit az őt, Harryt széttépni vágyó rabokról beszélt.

Nem is tudom mit mondjak... - adott hangot tanácstalanságának.

Csak mondd meg, hogy kerültél ide! - kérte a férfi. Asteria tett egy lépést feléjük.

És áruld el, miért pont a mi ablakunkon másztál be egy késsel a kezedben! - parancsolta szigorúan, s Harry most valami furcsa, talán németes akcentust érzett ki a hangjából.

Úgy döntött, a rövid verziót adja elő, így hát elmondta, ki zárta be ide (Mr Bumfolt és Asteria a Névtelen hallatán kórusban szörnyülködtek), és hogy fogalma sincs, hová tűnt Ron és Hermione.

Ron és... ? - ráncolta a homlokát Mr Bumfolt. - A két barátod a Roxfortból? Ők is itt vannak?

Igen - bólintott rá Harry. - Az ő keresésükre indultam, mikor jöttek a vérfarkasok... Asteria a szája elé kapta a kezét.

- Kint bóklásztál teliholdkor? - kérdezte úgy, mintha erősen kételkedne Harry épelméjűségében.

Ez nagy botorság volt, kedves fiam - csóválta a fejét Mr Bumfolt.

Tudom - motyogta Harry fáradt hangon. - Felmásztam ennek az épületnek a tetejére... de akkor... - emlékezett vissza az előző este történtekre, és a furcsa szörnyre, mely azt ígérte, hogy megfizet még az átszúrt kezéért. - Valami megtámadott a tetőn. Valami szárnyas élőlény bújt meg a szobor mögött... Sárga szemei voltak, és nagy karmai.

Egy hárpia - vágta rá Asteria rögtön. Harry kérdő tekintettel nézett rá.

Úgy van, erre felé sokan tanyáznak - magyarázta Mr Bumfolt. - Egész kolóniájuk van a városfalakon kívül. Néha bejönnek vadászni, felkapnak egy-egy soványabb embert, aztán elviszik, és megeszik... Biztos téged is kinézett magának az egyikük.

Harry soha sem hallott még hárpiákról ezelőtt, leszámítva a híres holyhead-i kviddics-csapatot.

Nagy szerencséd volt, hogy el tudtad kergetni - szólt a varázsló. - A hárpiák nagyon veszélyesek, még Amos Diggorytól tudom, hogy a legagresszívebb varázslényekként vannak számon tartva.

Varázslények? Úgy érti nem bestiák? Értelmes lények? - kérdezte Harry.

Mr Bumfolt vicces kis mozdulatot tett a fejével, jelezve, hogy erősen kételkedik a hárpiák értelmi színvonalában.

Akként vannak nyilván tartva - adta meg végül a diplomatikus választ, majd hirtelen témát váltott: - Apropó Amos... Hogy van az én öreg Diggory barátom? Kiheverte már a fia elvesztését?

Nem, nem igazán... - felelte Harry. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy megemlíti Ciaran Diggory esetét Mr Bumfoltnak, de aztán meggondolta magát. Sokkal lényegesebb dolgokról kell beszélniük, mint arról a fiúról, aki elhagyva a szerető családi légkört, beállt a feketemágusok közé.

Sajnálattal hallom - sóhajtotta Mr Bumfolt. - Borzalmas, ami azzal a szegény fiúval történt, borzalmas...

Ami utána történt, még borzalmasabb - mondt sötéten Harry. A varázsló érdeklődve figyelt rá. - Mennyit tud Mr Bumfolt? Mióta van itt?

Ludo Bumfolt arcán látszott, hogy nem szívesen beszélne erről, de a végén azért mégis kinyögte a választ:

Lassan négy éve.

Harry homlokráncolva gondolkozott.

Akkor honnan tudja, hogy legyőztem Voldemortot?

Mr Bumfolt akkorát nyikkant a név hallatán, mintha bolha csípte volna meg. Harry már jó ideje nem találkozott senkivel, aki ennyire félne a névtől. Az emberek többsége még mindig borzongva ejtette ki, emlékezvén a rémtetteire, de már egyre kevesebben voltak azok, akik tényleg féltek volna tőle.

A... a börtönbe is e-eljutnak a hírek... - dadogta a varázsló. - Főleg az ilyen n-nagy hírek.

Igen, elég nagy híred van errefelé! - szólt közbe Asteria, aki egyáltalán nem tűnt ijedtnek Voldemort nevétől.

És ön miért került börtönbe, Mr Bumfolt? - kérdezte Harry, eleresztve a füle mellett a lány megjegyzését.

A varázsló megint csak vonakodva válaszolt, kerek arca egészen elvörösödött.

Hát... ööö... tudod Harry, nekem... szóval... Bajba keveredtem - bökte ki végül. - A Trimágus Tusa idején már tartoztam némi...ööö... összeggel egy kobold uzsorásnak, és fogadtam rád, hogy megnyered a versenyt. Mivel hát... te és az a szegény Diggory fiú döntetlent játszottatok, a koboldok nem engedték el a tartozásomat. Ezért... hát kénytelen voltam meghúzni magam egy ideig.

A Trimágus Tusa? - suttogta Asteria. - Te részt vettél a versenyen?

Harry csak halványan emlékezett vissza a történtekre: hogy Bumfolt mindig segítőkész volt, és végig kivételezett vele a versenyek során, kéretlen tanácsokkal akarta ellátni őt - azután pedig lelépett Fred és George Weasley összes megspórolt pénzével, amiből a fiúk a varázsvicc üzletüket akarták felvirágoztatni.

- Szóval a koboldok végül utolérték? - kérdezett rá Harry. Mr Bumfolt dadogott egy sort, végül röstelkedve bólintott.

Igen... így történt... - Megtörölte izzadó homlokát, és ellépett Harry ágyától, látszólag azért, hogy ellenőrizze a torlaszt az ajtó előtt. - Most pedig itt vagyok... azaz itt vagyunk -kacsintott gyerekesen Asteriára, aki visszamosolygott rá.

Látszott rajta, hogy neki semmi kedve olyan beszámolót tartani a számára vadidegen Harrynek, mint ahogy Bumfolt tette, de rosszindulatú arckifejezése is átadta már a helyét egyfajta tartózkodó érdeklődésnek.

Az első napok borzalmasak, de ha az ember megismerkedik néhány helybélivel, egész gyorsan meg lehet szokni itt az életet - folytatta a mesélést Bumfolt, könnyednek tettetett hangsúllyal, amiből azért Harry kihallotta a börtönélet okozta reményvesztettséget és csüggedtséget. - Gyorsan megtaláltam a helyem, mert rájöttem, mi kell itt az embereknek: egy kis szórakozás! Igen szórakozást mondtam... Ne nézz így rám, te gyerek! - hőbörgött a férfi Harry fintorgó arcát látva. - Egy kis vidámságért még fizetni is hajlandóak. Úgyhogy most állatviadalokat szervezek. Erklingekkel, botsárkákkal, ami éppen akad... És az emberek

fogadnak rájuk! El se hinnéd, mi mindent tesznek fel az állatokra: legtöbben étellel fogadnak, vagy ruhában, fegyverekben, de volt, aki a rabszolgáját tette fel...

Rabszolgáját? - visszhangozta döbbenten Harry. Mr Bumfolt bólogatott.

Úgy a legkönnyebb ételhez jutni ezen a helyen, ha nem tudod megvédeni magad. Felajánlod a szolgálataidat valakinek, aki onnantól kezdve... hát, el tudod képzelni. Asteria is szolgasorban volt, amíg a pasas fel nem dobta a bakancsát - bökött fejével a mellette szobrozó lány felé, aki erre kissé elpirult. - Asteria már jóval előttem itt volt. Még a szüleivel zárták be ide, akik nem sokkal később...

Bumfolt elhallgatott, a lány pedig elfordította a tekintetét, és ködös szemekkel kibámult az utcára. A törött ablak előtt épp ekkor suhant el egy hárpia.

Harry maga is kitalálta az elharapott mondatból, mi történhetett, egyvalami azonban nem fért a fejébe:

Hogy lehetséges, hogy ide családokat és gyerekeket is bezárnak? - értetlenkedett. - Ez nem törvényellenes?

Meglepetésére Asteria keserűen felnevetett.

Törvény?! - legyintett vékony, hófehér kezével. - Az egész börtönváros a Névtelen uralma alatt áll. Itt nincsen törvény. Mindenkit bezárnak ide, aki valaha is az ő útjában állt.

De hát a norvég hatóságok...? Miért hagyják ezt?

Most Bumfolt hallgatott, és Asteria nyelve eredt meg korábbi hallgatag viselkedése ellenére.

Nem tudnak a Névtelenről. Olyan jól váltogatja az arcait, és a neveit, hogy a minisztériumban azt hiszik, minden a legnagyobb rendben van Nurmengardban. A Névtelen egyszerre több embernek adja ki magát, és mindent a kezében tart. Ez az egész város az ő egyedüli kis királysága...

Harry csendben megemésztette a hallottakat. Szóval itt mindent a Névtelen irányít? Talán Ron és Hermione eltűnésében is benne van a keze, gondolta. Elképzelhető, hogy ez egy agyafúrt terv lenne arra, hogy megszerezze tőle a Pálcák Urát? Ha így van, könnyen lehet, hogy csapdába sétál, ha elkezdi keresni a barátait. Azonban valamire még a Névtelen sem gondolhatott: hogy van itt valaki, aki ismeri Harryt.

Ha ez igaz... - szólt Harry, felnézve Asteriára, és Mr Bumfoltra - akkor mindenképpen meg kell találnom a barátaimat. És nagyon hálás lennék, ha segítene nekem...

Mr Bumfolt a fejét csóválta.

Ezzel a lábbal nem keresel meg senkit, még legalább egy hétig.

Egy hétig? - hüledezett Harry. - Nem értette, amit mondtam? A barátaim veszélyben vannak! Meg kell találnom őket!

A varázsló csitítólag a szája elé tette az ujját.

Nem várhatok itt egy hetet tétlenül...!

Maradj már csöndben! - rivallt rá suttogva Asteria.

Most már Harry is hallotta: az ajtó felől kaparászó hangok és valami nagy állat csaholása hallatszott.

Vérfarkas - tátogta némán Mr Bumfolt, és megmarkolta az övébe rejtett kését, mely hasonló szerzemény volt, mint Harryé. - Érzi a szagunkat, tudja, hogy itt vagyunk.

Feljönnek az emeletre is? - kérdezte Harry szintén hangtalanul.

Asteria bólogatott.

Néha - felelte, s kissé kifújta magát, mikor hallotta, hogy a szörnyeteg továbbáll. - Ha valami hülye nem zárja be jól a földszinti ajtót, bejönnek a házba is. Ezért kell a szobaajtókat is eltorlaszolni.

Többen is laknak itt? - tette fel az újabb kérdést Harry. A lány vállat vont.

Ha ezt te lakásnak nevezed, akkor a válasz igen. Öt szoba foglalt ebben a házban. A többi rész lakhatatlan. Állítólag vannak olyan házak, amik teljesen tele vannak.

Ilyen sok fogoly van Nurmengardban? Bumfolt ciccentett egyet a nyelvével.

El se hinnéd mennyien. Vérfarkasok, félóriások, vámpírok, még koboldok is. Mindenkinek megvan a maga baráti köre.

Harry figyelmesen hallgatta, mit mesél a varázsló a nurmengardi bandákról.

Maga nagyon jól ismeri őket - vonta le a következtetést.

Négy év múlva te is jól ismered majd a helyet, ha élsz egyáltalán addig - hangzott a nem túl bíztató válasz, de Harry eleresztette a füle mellett.

Szükségem van a segítségére, hogy megtalálhassam a barátaimat - kérte újra esdeklő arccal, és nem kellett színlelnie az elkeseredettséget.

Asteria megint felöltötte korábbi goromba arckifejezését.

Ludovic bácsi már így is épp elég sokat segített! - csattant fel. - Köszönetképpen belerángatnád a zűrös ügyeidbe?

Mr Bumfolt csitítóan tette kezét a lány vállára.

Asti, hagyd...

De a lány nem tágított.

Tudom én, miféle zűrös alak vagy te! - dohogta. - Tavaly volt itt egy angol varázsló, aki szép kis történeteket mesélt a ti kis háborútokról. Ha csak a fele is igaz annak, amit rólad mondott, akkor tudd meg, hogy te vagy a legveszélyesebb ember ezen a nyomorult helyen!

Harry és Asteria farkasszemet néztek egymással, Mr Bumfolt pedig kettőjük közt kapkodta a tekintetét. Harry rájött, hogy egy cseppet sem kedveli ezt a lányt, és a szőke hajával, sápadt, dölyfös képével és az egész arckifejezésével, ahogyan e pillanatban ránézett, mindenben Draco Malfoyra emlékeztette. Harry állta a tekintetét, míg a lány végül félre nem nézett.

Ekkor Mr Bumfolt is megszólalt.

Asteria drágám, ne félts engem - mondta a varázsló. - Harry régi barátom... (ebben Harry nem volt olyan biztos, de most semmi pénzért nem szólt volna közbe), és a segítségemre szorul. Ígérem, hogy távol maradok a bajtól - tette hozzá, Asteria szigorú pillantását látva.

Harry elgondolkozott rajta, vajon miféle kapcsolat lehet kettejük között. Úgy néz ki, Mr Bumfolt a szárnyai alá vette a lányt, és vigyáz rá, de egyúttal az is látszik, hogy Asteria képviseli a józan észt kettejük közül. Ludo Bumfolt - ahogy az egy egykori merész kviddics-játékoshoz illik - sokkal inkább a „fejjel-a-falnak"-típusnak tűnt.

Asteria leeresztette karba tett kezeit, és dühösen szusszant egyet.

Ahogy akarod, Ludovic bácsi - morogta válaszul. - Segíts a barátodnak, de ne hősködj! Csak vezesd körbe, mutasd be azoknak, akiket ismersz, de kérlek, ne keveredj bele semmibe! A múltkor is az a banya...

Mr Bumfolt azonban atyai mosollyal az arcán feltartotta a kezét.

Szót se többet, kicsi lány! Vigyázni fogok magamra. - Ezt követően Harryhez fordult. -Azt azonban meg kell értened, hogy még pár napot pihentetned kell a lábad. Most fel se bírnál állni...

Harry beletörődve bólintott, mert mikor megmozdította a büdös kenőccsel kezelt lábát, azt olyan nehéznek érezte, mintha Mr Bumfolt gyógyír gyanánt ólomsúlyokat aggatott volna rá.

Helyes! - csapta össze két tenyerét a varázsló, és valamiért roppant elégedettnek tűnt, mintha nem is Harry, hanem ő kérte volna, hogy induljanak Ron és Hermione felkutatására. -Jó éjszakát mindkettőtöknek, aludjatok jól!

Azzal elvonult a helyiségből nyíló egyik kisebb szobába, majd Asteria is követte, miután még egy fenyegető pillantást vetett a rozzant kanapén fekvő Harryre, azt üzenve, hogy: „Jajj lesz neked, ha Ludovic bácsinak csak egy haja szála is meggörbül!".

Ahogy becsukódott mögötte szobája ajtaja, úgy jelent meg a fal mellett lustán támaszkodó Al, ezúttal fekete köpenye nélkül, közönséges mugli viseletben, arcán széles vigyorral.

Na, miről maradtam le? - kérdezte a fiú, mire Harrytől csak egy goromba mordulást kapott válaszul.

- Negyedik fejezet -

A hentesüzlet

Mr Bumfolt nem hazudott, Harry valóban ágyhoz kötve maradt még napokig. Állapota a teljes zsibbadtság és a lüktető fájdalom között ingadozott, s ennek tetejébe még be is lázasodott, ami csak rontott a helyzeten. Egyre valószínűbbé vált, hogy a hárpia karmolása valamiféle mérgező hatással bírt, mert mikor Bumfolt egy alkalommal a kötését cserélte, és lemosta a lábáról a megbarnult krémet, Harry vetett egy bátortalan pillantást a sebre. Utólag azonban már azt kívánta, bár ne tette volna; a három párhuzamos barázda mentén a bőr egészségtelenül kifehéredett, bizarr, kékes-zöldes erek dagadtak ki körülötte egyértelmű jelét adva a sérülés elfertőződésének.

Én megmondtam, Harry - csóválta a fejét Mr Bumfolt. - Ezzel egy darabig még nem állsz lábra. Ilyen sebekkel...

De ugye nem fog szárnyam nőni? - kérdezte Harry nem minden félelem nélkül. Asteria elnevette magát, és letette a kezében tartott erklinges ládát egy rozoga székre. A

benne mocorgó manószerű bestia izgatottan szimatolni kezdett, mikor megérezte a vér szagát.

A hárpiák nem így születnek, te észlény! - szólt Harryhez, leplezetlen gúnnyal a hangjában. - Csak a vérfarkas-kórt lehet elkapni harapással vagy karmolással. Azt hittem, a kis túlélőnek legalább van ennyi esze.

Asteria... - szólt rá atyai jóindulattal Mr Bumfolt, mire a lány megvonta a vállát, és kivitte a szobából az erklinget.

Harry sziszegve figyelte, ahogy a varázsló friss kenőcsöt ken a sebre.

Nem nagyon kedvel engem - jegyezte meg halkan Harry, mikor az ajtó becsukódott Asteria mögött.

Ne csodáld - dünnyögte Mr Bumfolt, és egy utolsó igazítással rögzítette az új kötést. - A vérében van.

Harry összeráncolta a homlokát.

Ezt hogy érti, Mr Bumfolt?

- Tudod mi Asteria családneve? - kérdezett vissza a varázsló, kissé szorongó arckifejezéssel; sűrűn az ajtó felé pislogott, ahol a lány kiment.

Harry nemet intett a fejével.

Grindelwald. Asteria Grindelwald a neve - bökte ki végül Mr Bumfolt, meghökkentve ezzel páciensét.

Nem tudtam, hogy Grindelwaldnak gyermekei voltak! - Akárcsak Mr Bumfolt, ő is a csukott ajtó lapját bámulta, mintha a szőke lányt látná a helyén állni.

Asteria a dédunokája. A szüleit is ide zárták a nagyszüleivel, meg a dédapjával együtt. Harry ezen egy pillanatra elgondolkozott.

De én úgy hallottam, hogy Grindelwald felesége az életét áldozta, hogy legyőzzék őt... Mr Bumfolt kissé lesajnáló pillantást vetett rá, ahogy elhaladt az ágya mellett, és felkapta a

kötszeres tálcát.

Gondolod, hogy érdekelte a minisztériumot? - nézett vissza rá az ajtóból. - Drága fiam, én eltöltöttem tíz nyomorúságos évet a londoni mágiaügyi minisztériumban, és esküszöm neked, hogy ezen a helyen nem történik annyi igazságtalanság, mint ott.

Habár Mr Bumfolt összehasonlítását kissé túlzónak találta, Harry tudta, hogy van igazság a szavaiban. Kingsley Shackleboltra gondolt, a mágiaügyi miniszterre, aki belülről szabotálta a Ciaran Diggory utáni nyomozást, mert Ciaran könnyedén romba dönthette a karrierjét.

Na de akkor is... - értetlenkedett Harry. - Hogy lehet még a dédunokáját is bezárni azért, amit tett?

Talán kérdezd meg tőle - felelte a varázsló. - Majd ha jobban megkedvel.

Azzal becsukta maga mögött az ajtót, s Harry magára maradt a gondolataival. Kissé bűnösnek érezte magát amiatt, hogy a legkevésbé sem érdekli a Diggory-fiú sorsa, pedig önmaga előtt nem hazudhatott: most, hogy Ron és Hermione veszélyben voltak, az se érdekelte volna, ha Ciaran olyan mélyre süllyed a fekete mágiában, mint egy halálfaló.

Talán már meg is történt, gondolta. Mikor utoljára látta a fiút, az fekete talárban, a Névtelen csatlósainak maszkját viselve nézte, ahogy társai átvezetik őt, Ront, Hermionét és az ájult Dawlisht a Nurmengardi hídon.

Dawlish!

Hiszen van itt még valaki, aki segíthet neki, méghozzá egy auror - Harryt egy pillanatra egészen felvillanyozta a gondolat, hogy Dawlish segítségével könnyebben megtalálhatná a barátait, de aztán eszébe jutott, hogy a magatehetetlenül velük hurcolt aurort nem zárták be abba a börtönbe, ahová őket csukták. Vajon mi történhetett vele? Él-e még egyáltalán? Harry eltökélte magában, hogy megkérdezi erről Ludo Bumfoltot.

Erre csupán az esti vacsoránál került sor, amit a szobában költöttek el közösen - Mr Bumfolt a földön kuporogva, Asteria a rozoga széken ülve, a lehető legtávolabb a kanapén heverésző Harrytől. Al, akár egy baljós, sötét árnyék, az egyik sarokban állt, és ezúttal a szőke lányt nézte; Harry küldött felé egy megbotránkozó pillantást. Sovány koszt volt: száraz kenyér és sült patkányhús, amit Asteria a csatornában fogott, mikor Mr Bumfolttal varázslényeket keresgéltek a viadalokhoz.

Mi az, Potter, nem ízlik a patkány? - kérdezte Asteria, félreértve Harry fintorgását. -Máshoz szokott az úri gyomrod?

Asteria! - sziszegte neki Mr Bumfolt. Al halkan röhögcsélt a háttérben.

Harry nem vette magára - a mardekárosoktól sokkal csúnyább sértéseket kellett elviselnie roxforti évei során - sőt, még el is mosolyodott kissé.

Ami azt illeti, életem első tizenegy évében jó párszor volt, hogy éjszaka kellett kiosonnom a gardróbszekrényből, hogy ételt lopjak a hűtőből, mert napokig nem kaptam semmit.

Gadlóbszeklénybő'? - csodálkozott teli szájjal Mr Bumfolt, s emiatt a felét a padlóra köpte.

Igen, egy lépcső alatti gardrób volt a szobám, amíg a nagybátyáméknál laktam - bólintott Harry, és legyűrt még egy falatot a rágós húsból.

Mikor a patkányhús végre elfogyott, és Asteria összekapkodta a tányérokat, hogy átvigye a másik szobába, Harry elérkezettnek látta a pillanatot, hogy kicsit bővebben érdeklődjön Bumfolttól a Nurmengardi rabok felől.

Mr Bumfolt - szólt Harry a fogait piszkáló varázslóhoz, aki egy hümmögéssel jelezte, hogy figyel. - Mikor elfogtak minket, volt velünk még egy ember... egy auror, John Dawlish. Nem tud róla valamit?

Nem... nem hallottam róla... - vakargatta a fejét szórakozottan. - Na persze a minisztériumban ismertem. Emlékszem, egy alkalommal még a Kviddics Világkupadöntő előtt járt az irodámban, hogy kifejtse a véleményét a biztonsági óvintézkedésekről, de szörnyen unalmas pasas volt, úgyhogy gyorsan leráztam... - magyarázta Mr Bumfolt. -Szóval ő is ide került?

Igen - bólintott Harry. - De nem zárták be velünk együtt a börtönbe. Igazából nem tudom, mit csináltak vele... - vonta meg a vállát tanácstalanul. - Mindenki mást megöltek, aki ott volt a Dursmtrangban, és az ellenségük volt. Talán ő is ugyanerre a sorsra jutott.

Mr Bumfolt elgondolkodva hümmögött tovább, Al pedig ellépett a faltól, s elhaladva a visszatérő Asteria előtt, a varázsló arcát tanulmányozta.

Mire gondol, Mr Bumfolt? - kérdezte Harry.

Nem hiszem, hogy megölték azt az aurort - csóválta a fejét derűs arccal Bumfolt. - Ami azt illeti, szerintem épp hogy igyekeznek életben tartani őt!

Harry ezen jól meglepődött.

Miért tennének ilyet? - tárta szét a karjait. El sem tudta képzelni, hogy miért számítana nekik éppen Dawlish, mikor Madame Maxime-ot, Molohot, McGalagonyt, és azt a sok másik híres boszorkányt és varázslót lemészárolták.

Nos... ööö... - kezdte Mr Bumfolt zavartan, de Asteria közbevágott:

De hisz ez egyértelmű... - sóhajtotta kissé unottan, erősebb akcentussal, mint máskor. -Azért, hogy átvegyék a helyét. A Névtelen parancsára az értékes embereket mindig megőrzik itt Nurmengardban, az északi börtönépületben.

Harry látta, hogy Al mennyire figyel, és ez az ő érdeklődését is felkeltette. Elképzelhető, hogy a fiú erről nem tudott, vagy csak reméli, hogy olyasmi is elhangzik majd itt, ami a segítségére lehet, ki tudja miben?

Aztán eszébe jutott Harrynek, hogy a Névtelen is erről beszélt McGalagonynak a Trimágus Tusa harmadik fordulója után, mielőtt elszabadult a pokol. Azt mondta neki, hogy az ő képében fog visszatérni a Roxfortba, hogy azt is megszerezze a Negyedik Torony Körének.

Hogyan akarják átvenni a helyét? Talán... talán megszállják, vagy...? - találgatott Harry. Asteria türelmetlenül felciccentett.

Te tényleg ennyire hülye vagy, Potter? - hőbörgött Mr Bumfolt tiltakozása ellenére. -Megszállják? Az embereket nem lehet megszállni! (- Na, erről tudnék mesélni... - gondolta Harry, de nem tette szóvá.) Én Százfűlé-főzetről beszélek! Egyáltalán tudod, hogy mi az?

Igen, volt már hozzá szerencsém - dörmögte Harry, eleresztve a füle mellett a sértéseket. -Szóval életben tartják őket arra az esetre, ha fontossá válnának, és hajszál kellene tőlük.

Mifelénk általában körömdarabot használnak, de lényegében igen, erről van szó.

Akkor különösen óvatosnak kell lennie, gondolta Harry. Nem tudhatja biztosan, hogy ki barát és ki ellenség. Igaz - gondolt bele - eddig sem tudhatta sohasem. A Névtelen is átverte, akárcsak régebben az ifjabb Barty Kupor. Noha Voldemort emberei csak ritkán folyamodtak a Százfűlé-főzethez, úgy tűnik, a Névtelen az egész stratégiáját erre alapozza.

Látta már valaki a Névtelen igazi arcát? - kérdezte egy hirtelen ötlettől vezérelve, s látta, hogy Al felkapja a fejét erre a kérdésre.

Mr Bumfolt azonban határozottan megrázta a fejét.

Nem hiszem, hogy létezik élő ember, aki látta annak a nőnek az arcát - mondta. - Mindig máshogyan néz ki, bár vannak olyan arcai, amiket újra és újra elővesz és használ. Úgy tudom, azokat az alanyokat is az északi börtönblokkban őrzik. Az, meg a városháza az egyetlen hely, ahová semelyik rab sem mehet...

Mr Bumfolt szavait hallva egy dolgot szűrt le Harry: hogy az itteni foglyok még nála is kevesebbet tudnak a Névtelenről. Látszólag mindenki abban a hiszemben él, hogy a titokzatos feketemágus egy boszorkány, s mindig nők képében mutatkozik. Harry azonban tudta, hogy valójában férfi; tekintete találkozott a kissé csalódottnak tűnő Al pillantásával.

Nem világosította fel a Névtelenről sem Bumfoltot, sem a lányt - talán el se hinnék, ha mondaná, és még jobban elásná magát Asteria előtt. Már így is tartott tőle, hogy a Grindelwald-lány nem hagyja majd, hogy Mr Bumfolt segítsen neki Ron és Hermione keresésében, márpedig ez nagyon megnehezítené a dolgát. Így hát csöndben maradt, és csak megköszönte a vacsorát - magában pedig azt kívánta, bár Mrs Weasleyt is idezárták volna velük, minden konyhai felszerelésével együtt...

A kenőcstől és a pihentetéstől Harry lába fokozatosan javult a következő napokban. Eleinte még csak annyit tudott elérni, hogy segítség nélkül ki tudott bicegni a vécére. A mellékhelyiség ugyan egy hétköznapi angolvécé volt, azonban az évek során elvesztette minden fő higiéniai funkcióját, ami miatt orrfacsaró szagok árasztották el az emeletet, ahányszor csak valaki kinyitotta az ajtaját.

Később már egyre jobban kezdett visszatérni az erő Harry lábába, s a hárpiával való rosszemlékű találkozás után egy héttel már a lépcsőmászás sem okozott neki gondot, és volt, hogy segített Asteriának levinni az erklinges ládákat a földszintre. Erre a nagylelkűségi rohamra a kettejük közti nem éppen baráti viszony javítása miatt vette rá magát, s néha már elérte, hogy a lány egy barátságosabb pillantással vagy egy köszönömmel jutalmazza a segítségét. Ilyenkor még ahhoz is volt kedve, hogy válaszoljon Harry kérdéseire.

Ludovic bácsi találta ki, hogy nyissuk meg ezt a kis szórakozó helyet a helyi vadállatokkal - mondta, mikor Harry megkérdezte, hogy honnan jött az állatviadal ötlete. - Két másik itt lakóval dolgozunk össze. Az egyikük csak Medusának mondja magát, nagyon titokzatos, és ő főzi a legerősebb italt a városban. Senki se tudja, hogyan és miből csinálja, de a nézőknek ízlik. A másik egy vén boszorkány, aki a másodikon lakik, ő csereberéli azokat a kacatokat, amiket a fogadásokon itthagynak a nézők.

Harry letette a vihogó hangú erkling dobozát a hevenyészett „aréna" mellé, majd kinyújtóztatta tagjait, és vakargatta a lábán a sebhelyet. Most, hogy a nyílt seb már behegedt, folyton viszketett, az őrületbe kergetve ezzel Harryt.

- Mindenki csak lim-lomokkal kereskedik? - faggatta tovább a lányt.

Ő is letette a másik dobozt, amiben ezúttal egy orrontó furkász forgolódott körbe-körbe izgatottan szimatolva, és megtörölte izzadt homlokát.

A legtöbben étellel. Van itt mindenféle állat, de a legtöbbet elég nehéz elkapni varázspálca nélkül - magyarázta, miközben ütemesen rugdosta az erkling ládáját, hogy tovább hergelje az

állatot. - Aztán vannak, akik a helyi fizetőeszközt használják, de azt csak a vérfarkasoknál lehet beváltani.

Miféle fizetőeszköz? - csodálkozott Harry. Ő ugyanis még senkinél sem látott pénzérméket, pedig előző nap elejétől a végéig megnézte az állatviadalt - habár egyáltalán nem tetszett neki, amit látott, de már megunta, hogy mindig ugyanaz a négy fal veszi körül.

Ekkora kis pici kőkockákat használnak, amiket a farkaskirály jelölt meg - mutatta a tenyerén a lány, mintha a kezében tartana egyet. - Belekarmolta a saját jelét mindegyikbe... Hogy ne lehessen hamisítani! - tette hozzá kissé erélyesebben, Harry értetlen arcát látva.

- És mit lehet venni rajta? - kérdezte a fiú, mikor visszaindultak az emeletre a székekért.

Mindenfélét - vonta meg a vállát Asteria. - Amit éppen árulnak a vérfarkasok. Nurmengard közepe felé tanyáznak, a városháza mellett. Egy egész piacuk van ott mindenféle vacakkal, meg még egy büfét is felállítottak, ott árulják, amit fognak. A vérfarkasok jól vadásznak.

Azt elhiszem... - dörmögte Harry, arra gondolván, hogy legutóbb ő is majdnem vacsoraként végezte.

Ez után a székeket is lehozták az emeletről, és felállították sorban az aréna körül. Asteria ugyan váltig állította, hogy teljesen fölösleges kitenni őket, mert mindig mindenki állva szurkol a bestiáknak, Mr Bumfolt azonban kitartott amellett, hogy a székek látványa vendégcsalogató, és igenis fel kell állítani őket.

Harry az egy hét alatt megállapította, hogy Ludo Bumfolt semmit sem változott: ugyanolyan hévvel vetette bele magát minden állatviadal megszervezésébe, mint a Trimágus Tusa vagy a Kviddics Világkupa előkészítésébe, és a viadalok alatt teljes extázisban szurkolt épp annak a bestiának, amelyikre a legtöbb pénzt tette. Az esti műsor előtt pedig azt is észrevette, hogy a becsületességen is maradt még mit csiszolnia a varázslónak: feltűnt neki ugyanis, hogy a délelőtt fogott furkászt egy különös, füstölgő lével itatja, annak ellenére, hogy a szegény állatnak semmi kedve sem volt hozzá. Mikor Bumfolt észrevette, hogy Harry őt nézi, csak elvigyorodott, és azt mondta, hogy a bájitalt Medusa főzte, csak azért, hogy kitartóbbak legyenek az állatok.

Persze, én meg most jöttem le a falvédőről... - dörmögte az orra alatt Harry, de nem fűzött hozzá mást, hiszen Mr Bumfolt mégiscsak megmentette és meggyógyította.

Az aznap esti állatviadalra ugyanolyan sokan jöttek, mint az előzőre, s Harry arra is rájött, hogy többségük visszatérő vendég. Szinte mindenki az erklingre fogadott, egyedül Bumfolt tett fel egy jó állapotban lévő karosszéket, egy vastag takarót, és tíz kőpénzt az orrontó furkászra. Harry meg sem lepődött rajta, mikor a fürge kis állat körbeugrálta a manószerű lényt, és hegyes ásókarmaivel megszorongatta a torkát.

Haha! Ebből holnap bevásárolunk, Asti! - kurjantotta Mr Bumfolt, mikor összeszámolta a kőpénzeket, amiket bezsebelt az erkling veresége után. - Elmegyünk a piacra, és végre megvesszük azt az asztalt, amit a múltkor kinéztünk! Akkor végre tudunk rendesen is vacsorázni...

Szóval Bumfolt holnap kimegy a városba, gondolta Harry. Ideje lenne emlékeztetni az ígéretére, mert Ron és Hermione talán egyre messzebbre kerülnek minden perccel.

Megvárta, amíg az emberek Medusa kotyvalékaitól mámorosan eltámolyognak, Asteria pedig felmegy az emeletre az egyik dobozzal, s akkor odament a nyereményét számolgató, és izgatottan motyogó Bumfolthoz

Bevált, hehehe... de még mennyire... mondtam, hogy senki se fogadna egy furkászra...

Mr Bumfolt! - szólította meg Harry.

Hmmm? - A varázsló fel se nézett a kis bőrerszénybe pakolt kőkockákról. Harry megköszörülte a torkát.

Egy hete azt ígérte, hogy ha felgyógyulok, akkor segít megkeresni Ront és Hermionét -mondta halkan Harry. - Azt hiszem, itt lenne az ideje...

Mr Bumfolt végre felkapta a fejét, és kissé elcsodálkozott, de aztán felderült a tekintete, és szaporán bólogatni kezdett.

Igen, ezt ígértem, és be is tartom! - harsogta jókedvűen. - Szóval, úgy érzed, a lábad kibír már egy hosszabb sétát a városban?

Harry válaszol ugrált néhányat egyhelyben; a lábában minden ugrásnál végigcsapott a fájdalom szikrája, de még elviselhető volt.

Kibírom - mondta egy vállrándítással. - A futás már nem biztos, hogy menni fog.

Ha velem vagy, nem kell futnod semmi elől - legyintett Bumfolt, kissé túlságosan is magabiztos vigyorral az arcán, ami egyáltalán nem nyugtatta meg Harryt. - Engem itt mindenki ismer, és nem fognak bántani. Különben is, pénzt költeni megyünk, és azt szeretik -kocokgtatta meg a kőkockás erszényt. - Közben pedig körbeérdeklődünk.

Harry bólintott, és megköszönte a segítségét, olyan kedvesen, ahogy csak tellett tőle.

Ugyan, nem tesz semmit! - legyintett megint Mr Bumfolt, amitől kezdett úgy tűnni, mintha folyton-folyvást legyeket hajkurászna - vagy ha nagyon igyekezne elterelni valamiről a figyelmet.

Akkor holnap indulunk is, rendben? Ne aggódj, megtaláljuk Rodot és Hermóniát... - Ez után jó éjszakát kívánt, és elindult felfelé a lépcsőn.

Mr Bumfolt! - szólt utána Harry kissé hangosabban. A varázsló megtorpant, és visszafordult felé.

Miért segít ilyen lelkesen? Mi az, amire számít? - Megpróbált olvasni a férfi tekintetében, de nem tudott rájönni, miféle hátsó szándéka lehetne. Kíváncsi lett volna Al véleményére is, de a fiú az állatviadal kezdete óta nem volt itt, megint eltűnt, hogy a dolgát végezze.

Mire számítok? Nem értem, mire célzol, Harry - csóválta a fejét nevetgélve Mr Bumfolt. -Megkértél, hogy segítsek megtalálni a barátaidat, és én segítek! Ki másra számíthatnál ezen a helyen, nem igaz? Meg aztán... megmondtam már régen is: megkedveltelek, na! Most pedig jó éjszakát, és zárd be jól az ajtókat!

Azzal felszaladt a lépcsőn, és hamarosan ajtócsukódás hallatszott.

Megkedvelt, mi? Persze, hogy emlékszem - gondolta Harry. Ahogy arra is emlékezett, hogy Ludo Bumfolt még soha semmit sem tett úgy egész életében, hogy nem származott volna belőle haszna.

* * *

Harry szinte semmit sem aludt aznap éjjel, egyfolytában Ron és Hermione járt a fejében. Hiába próbálta kikapcsolni az agyából a szörnyű gondolatokat, nem bírt szabadulni attól a képtől, hogy két elválaszthatatlan barátja áldozatul esik a vérfarkasoknak vagy a hárpiáknak, vagy ki tudja miféle rémségnek, ami ezen a helyen él. Akkor érzett egyedül hasonló félelmet, mikor a horcrux-vadászat napjaiban Ron magukra hagyta őket. A magány, a tanácstalanság, az elveszettség érzése megint megérintette, és a nap minden percében kínozta.

Mr Bumfolt későn kelt, Harry már toporzékolva várta a szobában, felöltözve Eakle professzortól lopott kinőtt ruháiba, új, vastag kötéssel a lábán, amit már saját maga cserélt ki felkelés után.

Asteria hamarosan felébredt, hogy megetesse a korábbi viadalok életben maradt, győztes fenevadjait, Harry pedig megint felajánlotta a segítségét, mivel újfent morcos kedvében találta a lányt.

- Köszönöm, de ez egyedül is megy - utasította el hűvösen Asteria. Egy fonott kosárszerűségből magvakat és kókadt zöldségeket dobált be a furkászoknak, döglött egereket és tojásokat pedig az erklingeknek.

Honnan szereztetek zöldséget? - kérdezte Harry a hosszúszárú gazra mutatva.

A nyugati városrészben termesztik - felelte a lány. - Ott szoktuk cserélni erkling-ürülékért.

Harry nem győzött csodálkozni rajta, milyen összetett rendszert dolgoztak ki maguknak a rabok a túlélés érdekében. Úgy tűnt, Nurmengardban mindenki függ mindenkitől.

Figyelmeztetlek Potter - szólt Asteria suttogva, hogy az ekkor ébredező Mr Bumfolt ne hallhassa. - Ha belekevered valami veszélyes dologba Ludovic bácsit, akkor velem gyűlik meg a bajod!

Harry és a lány egy percig farkasszemet néztek.

Nem keverem bele semmibe - válaszolta Harry. Hozzá akarta tenni, hogy: „ha ő sem kever bele semmibe engem", de még idejében visszafogta magát.

Remélem is! Ő nagyon fontos nekem... - mondta a lány, majd rövid habozás után letette a kosarat, és kihúzta az övéből a kést, amit még Harrytől vett el. - Tessék. Visszaadom, szükséged lehet rá.

Harry azonban megrázta a fejét.

Köszönöm, de nem kell. Tartsd csak meg! - utasította el. Tudta ugyanis, hogy ha fegyvert látnak nála a Névtelen emberei, csak vérszemet kapnának, és megpróbálnák lefegyverezni. Ha meg akarja tartani a Pálcák Urát, egyetlen lehetőséget sem szabad adnia nekik.

Asteria azonban ezt nem tudhatta, s úgy nézett Harryre, mintha kételkedne az épelméjűségében.

Megőrültél?! Nem mászkálhatsz Nurmengardban fegyvertelenül!

Ez szép - vigyorgott Harry. - Egy börtön, ahol a rabok nem járkálhatnak fegyver nélkül... Nem akart tovább veszekedni a lánnyal a késről, ezért lement a földszintre, hogy ott várja

Bumfoltot. A lépcső tetején már látta, hogy odalent egy fekete, füstszerű talárban álló valaki várja.

Felkészültél? - kérdezte Al, mikor leért.

Harry nem válaszolt, csak biccentett, mert rajta kívül a sunyi tekintetű Medusa és néhány többi lakó is fent volt már.

Jól tetted, hogy nem hoztad a kést - mondta a fiú egy bíztató mosollyal. - A Névtelen csak arra vár, hogy hibázz. Ügyesnek kell lenned, apa, de legfőképp okosnak, mint Hermione né... mármint Hermione.

Harry a szemeit forgatta, Al pedig jóízűen nevetgélt rajta; tetszett neki, hogy zavarba hozhatja Harryt, s úgy tűnt, szinte sportot űz ebből. A fiú úgy tett, ahogy mondta: egy szót sem volt hajlandó válaszolni Harry kérdéseire, helyette mindig csak annyit mondott, hogy mindenek előtt meg kell keresniük Ront és Hermionét. Harryt ebben az is bosszantotta, hogy Al mindig többesszámban beszélt róluk - meg kell őket találnunk, vigyáznunk kell, nehogy felismerjenek - pedig ő jóformán semmit sem segített neki, csupán füstszerű fekete talárjában követte, mint valami bizarr, sötét útitárs.

Nem sokkal később Ludo Bumfolt döcögött le a lépcsőn, arcán széles mosollyal. Mikor meglátta Harryt, vidáman összecsapta két tenyerét.

Felkészültünk? - kérdezte ő is, majd meg se várva a választ, folytatta: - Helyes-helyes! Nálam itt van minden, ami kell, úgyhogy már indulhatunk is... Hol van a késed? - nézett Harry övére. - Asteria nem adta oda? Megmondtam annak a lánynak, hogy...

Nem, nem, nem! - szólt közbe Harry gyorsan. - Vissza akarta adni, csak... csak nekem nem kellett - fejezte be egy vállrándítással.

Mr Bumfolt pontosan úgy nézett rá, ahogyan a lány: mintha elment volna Harry esze.

Ez nagyon felelőtlen, Harry - csóválta a fejét a varázsló. - Én azt mondtam, hogy biztonságban leszel mellettem, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene megvédeni magunkat, például a hárpiáktól! Van fogalmad róla, mennyi embert ragadtak már el? Csak csontok maradtak utánuk...

Indulhatnánk - ciccegett türelmetlenül Al. Ahogy Bumfoltra nézett, látszott rajta, hogy csak egy bolondnak tartja őt.

Harry a lehető legmagabiztosabb tekintettel nézett a varázslóra.

Ne aggódjon miattam, Mr Bumfolt, nem vagyok fegyvertelen. - Úgy vélte egy kis hazugság nem árt. - Csak nem akarom közszemlére tenni...

Ez látszólag megnyugtatta a férfit, mert beletörődött, és a továbbiakban nem hozta szóba a fegyver-kérdést. A főbejáraton át hagyták el az épületet; Harry egy hét lábadozás után ismét kiléphetett a vérszagú utcára.

Al visszavette csuklyáját is, hogy eltakarja vele az arcát, bár hogy miért tette ezt, Harrynek fogalma sem volt. Egyedül arra tudott gondolni, hogy őelőle akarja elrejteni az arckifejezését, nehogy azzal is eláruljon neki valamit, amit nem szabadna tudnia.

Nurmengard középpontja felé indultak el, arra, ahova Harry még nem merészkedett, s ahol Asteria szerint a vérfarkasok tanyáztak. Harry nem minden szorongás nélkül indult útnak, kissé bicegve, de lépést tartva Mr Bumfolttal. Valamiért attól tartott, hogy a vérfarkasok majd felismerik őt a szagáról vagy valami másról, és emlékezni fognak rá, hogy meglógott előlük -ez természetesen lehetetlen volt, hiszen jól tudta, hogy egy vérfarkas semmire sem emlékszik abból, mikor átalakul, egy teljesen másik, állatias személyiség tör elő belőle. Lupinnal is így történt: mikor átváltozott teliholdkor, a legjobb barátját is megtámadta, és gondolkozás nélkül megharapta volna Harryt, ha Sirius fekete kutya képében meg nem állítja. Azt is tudta, hogy a vérfarkasok csak az emberre veszélyesek, az állatokra nem, és emberi formájukban nem kell

tartani tőlük jobban, mint egy közönséges embertől. Mégis szorongva közeledett a táborhelyük felé, hiába győzködte magát észérvekkel.

Mr Bumfolt - szólította meg a varázslót tíz perces kutyagolás után. - Hány vérfarkas él

itt?

Rengetegen vannak, Harry - felelte a férfi, miközben odaintegetett egy ismerősének. -Talán százan is. Ha nem lenne a Névtelen meg a csatlósai, akkor ők lennének Nurmengard urai... Igazából most is ők azok, pontosabban a vezetőjük, a farkaskirály. Mindent megtehet, amit csak akar, amíg nem keresztezi a Névtelen terveit. De ha az őrök lejönnek a városba, ő is behúzza fülét-farkát. Nem is tehetne mást, varázspálca híján. Rögtön megölnék, ha megpróbálkozna egy lázadással.

Bekanyarodtak egy sarkon, és rátértek arra a széles sugárútra, mely egyenesen a városháza felé vitt. Harry már korábban is látta messziről a négytornyú erődítményszerű épületet, de most, hogy egyre közeledett felé, azt is megállapíthatta, hogy a városháza közelében nincsenek szemétkupacok, és az ablakai sincsenek betörve. Egy nagy téren állt, s az innen nyíló utcákon terült el az, amit Asteria piacnak nevezett.

A rabok közül senkinek sincs varázspálcája? - kérdezte Harry, mikor kikerülvén a városházát, befordultak az egyik sikátorba. Ahogy haladtak előre, azt is észrevette, hogy a város hangulatát aláfestő vérszag mintha fokozatosan erősödne.

Mr Bumfolt horkantott egyet.

Micsoda kérdéseid vannak... - motyogta. - Persze, hogy nincs. Az őrök mindenkitől elvesznek mindenféle mágikus holmit, mielőtt idezárnak. Ha a raboknál pálca lenne, nem tudnák fenntartani a rendet, mert mi jóval többen vagyunk, mint ők.

De hát annyi itt a varázslény! Azt akarja mondani, hogy még senkinek se jutott eszébe pálcát készíteni, teszem azt, egy augurán tollából?

Épp egy méretes madárfészek alatt haladtak el, amiből fülsértő rikácsolás hallatszott. Harry őszintén remélte, hogy a rikácsolás nem a fészek stabilitásának megingását jelzi előre, bár ha ráesne a tákolmány, talán nem a lába fájna annyira... Al Harry mellett haladt, és fáradtan ingatta a fejét, miközben valami olyasmit motyogott, hogy „utálom ezt a lármát".

Hát... ööö... nem - felelte Mr Bumfolt a kérdésre. - Nem igazán értek a pálcakészítéshez, Harry, de azt azért tudom, hogy a varázspálcához fa is kell. Itt pedig nincs egy sem.

Al komoran bólogatott.

Bizony... egyetlen átkozott fa sincs... Harry nem adta fel ilyen könnyen:

Na és a bútorok? Az asztalok, a kanapék lába tölgyből vagy fenyőből készült! Azokból nem lehet pálcát készíteni?

Mr Bumfolt megállt, és csodálkozva nagyokat pislogott rá. Egy ideig tátogott, mint egy partra vetett hal, aztán végül megszólalt:

Hát, ööö... nem is tudom... Nem hallottam róla, hogy bárki is próbálkozott volna ilyesmivel. Ez valahogy eszembe se jutott eddig...

Al megköszörülte a torkát, hogy magára vonja Harry figyelmét.

A varázspálcának való ágat élő fáról kell levágni. Úgyhogy ezt bebuktad...

A fenébe - gondolta bosszúsan Harry. Egy pillanatra azt hitte, hogy megtalálta a kijutás módját. Ha pálcákkal felfegyverezné a rabokat, biztosan lázadás törne ki, ami alatt megszökhetnének.

Mr Bumfoltot azonban láthatóan érdekelte a gondolat, mert kissé álmodozó képet vágott, mintha fejen találta volna egy kóbor gurkó.

Ööö... elfelejtettem - szólt hozzá Harry vöröslő arccal. - A varázspálcákhoz élő fáról kell vágni az ágat.

Zseniális... - dünnyögte az orra alatt Al, és elment mellettük be a tömegbe, szellemként átsuhanva az útjába kerülő embereken.

Tényleg? - kérdezte csalódottan Mr Bumfolt. Akárcsak Harry, egy pillanatra ő is reménykedni kezdett. - Milyen kár! Sosem értettem a varázspálcákhoz... A seprűkhöz annál inkább! Emlékszem, néhány éve egy páros megpróbált repülve elmenekülni. Azt hiszem, találtak egy kidobott seprűt a szemétben, ami valahogyan elkerülhette az őrök figyelmét. De nem jutottak messzire; mihelyt a házak fölé emelkedtek, egyszercsak nekiütköztek egy védőbűbájnak, és lezuhantak. Esélyük sem volt.

Megérkeztek arra a helyre, ahol Mr Bumfolt meg akarta venni az asztalt. Egy vérfarkasok uralta lim-lomokat áruló boltban bukkantak rá, és amíg Bumfolt alkudozott az eladóval, Harrynek volt ideje szétnézni. A sikátorban hegyekben állt a szemét, a csatornák fedelei pedig fel voltak feszegetve - némelyikbe még létrát is tettek, biztosítva a lejárást. Harry elgondolkozott rajta, vajon miféle világ lehet az utcák alatt.

A sok mászkáló ember ellenére nem volt lárma, vagy kiabálás, inkább a Zsebkosz-köz baljós csöndjére, vagy az egykori Szárnyas Vadkan fogadó diszkrét homályára emlékeztetett itt minden. Nappal ellenére sötét volt, a szűk sikátorba nem hatoltak be a horizont felett világító nap sugarai, s hideg szél borzolta fel Harry haját. Gyorsan visszasimította a homlokába, hogy eltakarja az árulkodó sebhelyet, bár indulás előtt ismét óvintézkedéseket tett, és megint befestékezte a fejét.

Mr Bumfolt elégedetten tért vissza, s arcán széles mosollyal közölte Harryvel, hogy megkötötte az üzletet, mi több, azt is sikerült megtudnia, hogy az utóbbi hónapokban érkezett rabok közül hármat a keleti városrészben találhatnak meg.

- Ez fantasztikus! - lelkendezett Harry. - Köszönöm Mr Bumfolt! A varázsló csak legyintett.

Nem tesz semmit, fiacskám! - kacsintott rá vidáman. - Csak aztán ne felejtsd el meghálálni.

Az újonnan vásárolt asztalt magukkal vitték, Harry és Bumfolt együtt cipelték vissza a házhoz, ami éppen útba esett a keleti városrész felé menet. Mihelyt lerakták terhüket, már mentek is tovább.

Errefelé szoktak legtöbbször vadászni a hárpiák, úgyhogy tartsd nyitva a szemed, Harry! -mondta Bumfolt. - Itt kevesebb ember lakik, ezért is veszélyesebb ez a hely. Ha új rabot küldenek Nurmengardba, azok legkönnyebben itt találhatnak tetőt a fejük fölé, mert a város többi részén szinte minden ház foglalt már.

Harry látta, hogy az épületek itt még romosabb állapotban vannak, mint máshol, és a csend is átható volt, melyet csak tetézett a mindent beborító köd. Kísérteties hangulata volt a helynek, és ettől Harry csak még jobban fázott.

Az eladó azt mondta, hogy egy házmestert kell keresnünk, ő majd útba igazít...

Egy házmestert? - Harry azt hitte, rosszul hallott. Előbb egy városháza előtt haladtak el, asztalt áruló vérfarkassal találkoztak, akinek kőpénzzel fizettek, és most egy házmesterrel fognak találkozni?

Igen, így nevezik magukat azok, akik fizetségért befogadnak egyeseket.

Harry gyomra vetett egy bukfencet. Fizetségért? Ronnak és Hermionénak nem volt semmije, amivel fizethettek volna! Lehetséges, hogy belőlük is rabszolga lett, mint Asteriából, és úgy bánnak velük, mint a házimanókkal?

Nem volt ideje sokáig töprengeni ezen, mert elértek az utca végébe, mely a városfal mellett húzódó házak sorához futott.

Ez lesz az - jelentette be Mr Bumfolt, felpillantva az egyik komor építményre.

Egy romhalmaz volt, melynek egyik oldalon még a fala is beomlott, mintha felrobbant volna benne valami. Lehetséges, hogy még a régi nurmengardi csata nyoma volt, gondolta Harry.

Együtt lépték át a küszöböt, Al pedig kissé lemaradva követte őket. A házmester hatalmas ember volt, oldalán baltához hasonló fegyvert viselt, azzal a különbséggel, hogy a pengéje egy kiélesített lemezből állt.

Harry az ajtó mellett állt, míg Bumfolt a marcona alakkal beszélt, aki először el akarta zavarni őket. Harry nem értette, mit beszélnek, de látta, hogy pénz is gazdát cserélt, s ezek után a házmester az emeletre vezető lépcső felé mutatott.

Gyere Harry! - hívta suttogva Bumfolt. - Lefizettem, megengedi, hogy megnézzük a rabszolgáit. A második emeleten lesznek. Azt mondja, már hetekkel ezelőtt jöttek hozzá.

Harry nagyot nyelt, és a szíve hevesebben dobogott, ahogy a lépcsőre tette a lábát. Hát Ron és Hermione mégis rabszolgák lettek! Hogyan fogja kiszabadítani őket anélkül, hogy harcba bocsátkozna? Le kell majd fizetni valamivel a férfit, ha kell vadászni fog, vagy lopni, de nem hagyja őket itt...

Ahogy mentek fölfelé, beláttak néhány szobába, ahol a padlón alvó embereket pillantottak meg nyomorúságos körülmények között. A házmester jött utánuk, kezét a baltája nyelén nyugtatva, készen arra, hogy Harry és Bumfolt egyetlen gyanús mozdulatára miszlikbe vágja őket. Al őt követte, és arcát most teljesen elrejtette a csuklya árnyéka, mint régen.

Itt lenni - morogta a házmester, mikor megérkeztek a szoba elé.

Széles mozdulattal kitárta az ajtót, és előre engedte Harryt. Odabent három ember gubbasztott a földön, de első pillantásra látta rajtuk, hogy nem Ron és Hermione voltak, de még csak nem is Dawlish. Mély levegőt vett, amit aztán remegős sóhajjal engedett ki a tüdejéből. Furcsa módon megkönnyebbült attól, hogy nem itt találta őket.

Ezek nem ők - mondta Mr Bumfoltnak.

Nem? - kérdezett vissza csodálkozva, majd a házmesterhez fordult. - Biztos, hogy ők az újak? Nincsenek mások?

Nincs más. Ezek. Más régen itt - hangzott a tömör válasz.

A három alvó ember felébredt, és valamit hadarni kezdtek a házmesternek pergő nyelvükön - talán olaszul - amiből se Harry, se a rabszolga-tartó férfi egy kukkot se értett. Az egyik, egy rendkívül kövér ember, arcán bárgyú tekintettel, mászni kezdett az ajtó felé. A házmester belerúgott, amitől összegörnyedt a földön.

Harry, mennünk kellene! - ragadta karon Mr Bumfolt, miközben kigúvadt szemmel nézte a jelenetet, és húzni kezdte kifelé. A házmester tovább rugdosta az olasz varázslót, és közben folyamatosan szidalmazta. Harrynek megfordult a fejében, hogy most hátulról elkaphatná, és megszerezhetné a baltáját, de úgy tűnt, Mr Bumfolt látta, mire gondol, mert még erősebben húzni kezdte kifelé.

Gyere, nem tehetsz ezekért semmit! Menjünk már...

Lementek a lépcsőn, és futva hagyták el az épületet. Nem csak Harry, Bumfolt is megijedt attól, amit látott. Elővett egy zsebkendő méretű rongyot, és megtörölte vele gyöngyöző homlokát.

Menjünk vissza a piacra - mondta zihálva. - Talán más segíthet megtalálni őket.

Harry bólintott belegyezése jeléül, és követte a varázslót, aki igencsak szaporán szedte a lábait. Valószínűleg ő is, mint Harry, attól tartott, hogy a baltás férfi utánuk jön.

Az egész napot keresgéléssel és érdeklődéssel töltötték, körbekérdeztek minden boltost, és őgyelgőt, hogy nem láttak-e új rabokat a városban, különösképp egy vörös hajú fiatal férfit, és egy bozontos, barna hajú nőt, de senki sem tudott segíteni nekik. Dawlishról is kérdezősködtek, de felőle sem bukkantak nyomra.

Délutánra Harryn kezdett úrrá lenni a csüggedés, és már attól félt, hogy soha sem találja meg a barátait, hiába volt ott Al, aki bíztatni próbálta.

Mondtam, hogy megtalálod őket, ne izgulj!

De persze nem mondod meg, hol vannak, igaz? - acsargott rá Harry, kihasználva, hogy Mr Bumfolt épp harapnivalóért ment. Nem csak ő éhezett meg az egész napos sétában, Harryt is üres gyomra kínozta.

Nélkülem is nagyon jól boldogulsz - mondta Al, Harryt azonban annyira felidegesítette, hogy faképnél hagyta. A fiú nem is követte, ott maradt a nagy szobor tövében, ahol Bumfoltra vártak.

Harry legszívesebben felképelte volna, csak hogy egy apró kis információt kicsikarjon belőle, hol keresse a barátait. Nem törődve a lábába nyilalló fájdalommal, odafutott a hentesüzlethez, csak hogy kifussa magából a mérgét és csalódottságát.

Á, itt vagy Harry? - fordult felé Mr Bumfolt, kezében egy szelet kenyérrel, s azon egy frissen sült, gőzölgő hússzelettel. Ínycsiklandozó illata volt, Harry nyálcsorgatva meredt az ételre.

Tessék, egyél! - nyomta a kezébe Bumfolt előzékenyen, Harry pedig hálás mosollyal elfogadta. - Én még várok az én adagomra. Kettőt rendeltem, bár egy vagyonba került. A normális étel itt szinte megfizethetetlen... Még szerencse, hogy ilyen jól jövedelmező üzletünk ven, hehe!

Harry is megpróbálkozott egy nevetésfélével, de nem sikerült neki túl őszintén. Beleszagolt a finom ételbe, és arrébb ment, nehogy valamelyik éhező gyomrú elítélt kísértésbe essen.

Mit csinálsz? - förmedt rá hirtelen Al, aki úgy bukkant föl mellette a semmiből. - Nem megmondtam, hogy ne egyél a zöld hajú banya kajájából?

Harry követte a fiú tekintetét, és látta, hogy egy ősöreg asszony áll a pult előtt, s a haja olyan, mintha moha nőtte volna be a fejét. Görbe orrán hatalmas bibircsók díszelgett, örökösen gonosz mosolyra húzódó szájában csak három fekete fog ült.

Mért ne egyek belőle? Beleköpött? - mordult vissza rá Harry.

Nem! Hanem mert olyasmiből sütötte, amiből nem szeretnél enni. Harry csak legyintett.

El se hinnéd miket ettem a cellában... - mondta, a balul sikerült csótány-evésre gondolva. Al azonban nem tágított.

De elhiszem, mert ott voltam! És higgy nekem, ha azt mondom: nem akarsz enni abból a húsból!

Volt valami a fiú tekintetében, ami meggyőzte Harryt afelől, hogy jobban teszi, ha kidobja az ételt. Így aztán, bármennyire is tiltakozott korgó gyomra, az egészet a szemétkupacra hajította, mikor senki se nézett felé. Nem telt bele fél perc, és már valaki el is tüntette a szemét közül a kidobott falatokat.

Mr Bumfolt száját törölgetve tért vissza.

Mi az, már meg is etted?

Igen - hazudta Harry. - Nagyon finom volt.

Ja, egy vámpírnak... - jegyezte meg undorodva Al.

Megvárták, amíg Bumfolt befejezi a falatozást, ami alatt Harrynek többször is megfordult a fejében, hogy kiüsse a férfi kezéből a kenyeret és a húst, de az olyan jóízűen ette, hogy nem volt szíve megtenni. Arra is gondolt, hogy talán ő maga is csak Al egyik ízetlen tréfájának lett az áldozata, és az étellel valójában nem volt semmi gond.

Mikor Bumfolt végzett, bekanyarodtak a hentesüzlet melletti sikátorba, hogy megkérdezzenek egy fegyverkészítőt Ron és Hermione hollétét illetően. Harry, mint mindig, most is kívül maradt, mert Mr Bumfolt szerint az emberek nem szívesen nyílnak meg egy ismerős előtt sem, ha van vele egy vadidegen. Így hát Harry és Al a hentesüzlet falát támasztották, míg Bumfolt bement a boltba.

Egyszer csak az utca viszonylagos csöndjébe kiáltások vegyültek, majd mielőtt még Harrynek lett volna ideje elgondolkozni rajta, ki adja ki ezeket a hangokat, a mellette lévő ajtó vadul kicsapódott, és egy vézna ember rohant ki rajta olyan fürgén, ahogyan csak a lába bírta.

Hilfe! Hilfe! - kiabálta veszettül, pedig senki sem üldözte.

Az ajtón nem rohant utána senki sem fegyverrel a kezében, sem fegyvertelenül. Harry összenézett Allal, aki megint a csuklya sötétjébe rejtette az arcát, és ez roppantul zavarta Harryt.

Vedd már le! - mordult rá. - Utálom, mikor úgy nézel ki, mint egy dementor.

A fiú engedelmeskedett, de csak nevetgélt a hasonlatot hallva. Harry a szemeit forgatva odament a tárva-nyitva hagyott ajtóhoz, és becsukta. Épp mielőtt kattant volna a zár, egy puffanást hallott, mintha valaki fát vágott volna, majd rögtön utána hangos káromkodást.

Harry az ajtóhoz lapult, és fülelt, de hiába volt kivehető minden szó, azokból egyet sem értett meg. Aztán valaki más hangja is csatlakozott a mérgelődőhöz.

Mit mond? - kérdezte valaki hirtelen Harry számára is érthetően, amitől izgatottan fülelni kezdett.

Ázt mondjá, 'ogy az étel megszokot' - fordította valaki erős akcentussal.

Megszokott? - kérdezte az angol férfi. - Mi az, hogy megszokott?

Harry azonban értette, és nagyon jól tudta, hogy mit jelent mindez. Most már azt is tudta, miért figyelmeztette Al, hogy ne egyen az ételből: mert emberhúsból készítették! A döbbenettől tágra nyílt szemekkel nézett a fiúra, aki felvonta a szemöldökét.

Én megmondtam!

Harry nem tudta, mitől borzad el jobban: attól, hogy a hentesüzletben emberhúst árulnak, vagy hogy Al ennyire közönyös. Tovább hallgatózott, és figyelte a két angol nyelvű férfi beszélgetését.

Hagytátok elmenekülni?! - őrjöngött az egyik, akinek mély, durva hangja volt, mintha egy erős dohányos és alkoholista szájából hangzana.

A káromkodó férfi hadarni kezdett valamit recsegős nyelvén, melyben Harry norvég szavakra ismert.

Ázt mondjá, 'ogy cák egy percre hágytá mágárá á pásást, áz meg kámforrá vált...

Majd mindjárt te fogsz kámforrá válni, te félkegyelmű! - acsarogta a férfi, és Harry hallotta, hogy nagy kiabálás közepette dulakodnak a helyiségben. Aztán a norvég férfi gurgulázó hangot adott ki, mintha fulladozna, és nem sokkal később elhallgatott. Ajtónyikorgás és léptek zaja szűrődött ki az utcára, de mindennek csak Harry és Al volt a tanúja: Bumfolt még a fegyverkészítőnél volt, és más nem volt az utcában. Ahogy az ajtó mögötti szoba elcsendesedett, Harryt egy egészen új gondolat szállta meg. Mi van ha... ?

Vett egy mély levegőt, és benyitott az ajtón. A vérszag minden addiginál erősebben csapta meg az orrát, ahogy belépett a hentesüzlet hátsó helyiségébe. A berendezést néhány véres asztal, egy szemétledobó, és egy készlet vágószerszám alkotta. Az asztal fa lapjába egy húsvágó bárdot állítottak. A plafonon S-alakú kampók lógtak, de - Harry hálát adott az égnek - mindegyik üresen himbálózott. A helyiségből két ajtó nyílt; az egyik előre, az üzlethelyiségbe vezetett, ahol a mohahajú banya árulta azt a borzalmat, amit Bumfolt megevett, a másik pedig hátrafelé vezetett. Harry gyanította, hogy erre vitték hátra a megfojtott norvégot is, és ő is ezt vette célba. Óvatosan kinyitotta az ajtót, mögötte pedig feltárult egy pincébe vezető lépcső. Harry összeszedte minden bátorságát, és elindult rajta lefelé. Annyira figyelt minden neszre, hogy majdnem felkiáltott ijedtében, mikor Al megjelent mögötte a lépcső tetején. Korábban is járt már tilosban rengetegszer élete során, lopakodott már be olyan helyre, ami ellenséggel volt teli, most mégis sokkal jobban félt, mint korábban bármikor. Izzadt, hevesen vert a szíve, a zsigerei megvadult kígyók módjára tekergőztek a testében. Olyan volt, mintha a pokolba vezető lépcsőn menne egyre mélyebbre, s tudta, hogy ez attól a tudattól van, hogy miféle szörnyűséget végeznek itt. „Csak ne itt legyenek... csak ne találjam itt őket!" - könyörgött magában.

A pincében ketrecek álltak sorban, némelyikben emberek kuporogtak magányosan, mások üresen álltak. Harry a lépcső aljában bújt meg a fal takarásában, hogy a bent beszélgetők ne lássák meg. A férfi, aki megfojtotta az egyik társát, egy magas, izmos, fehér hajú és szakállú alak volt - Harry arra a vérfarkasra ismert benne, akit a többiek követtek, mikor a telihold utáni reggelen visszaváltoztak emberi alakjukba. A vérfarkasvezér betuszkolta a megfojtott embert az egyik ketrecbe, majd társához, egy apró termetű kínai varázslóhoz fordult és mondott neki valamit olyan halkan, hogy Harry nem érthette. Aztán a kínai meghajolt a vérfarkas előtt, amaz pedig elhagyta a pincehelyiséget egy másik ajtón.

A kínai ez után körbejárta a ketreceket, és ételt dobált be a rácsok között, mint az állatoknak. De Harry nem őt figyelte. Abban a ketrecben, ami előtt a hentesek az imént beszélgettek, ketten voltak. Harry jól látta a fiú vörös üstökét és hosszú orrát, s a vállára hajtott fejjel alvó lány bozontos barna haját.

- Ötödik fejezet -

Az első csapda

Harry nem emlékezett rá, hogyan jutott ki végül újra a koszos sikátorba a fegyverkészítő boltja elé, csak arra eszmélt fel, hogy majdnem összeesik. Zihálva vette a levegőt, mikor görnyedezve nekitámaszkodott a hentesüzlet falának, kavargó gyomrát próbálva lenyugtatni. A pánik vibráló felhője ülte meg agyát, nem tudott másra gondolni, mint hogy Ron és Hermione odalent ülnek egy ketrecben, tehetetlenül, várva az elkerülhetetlen halálra, melynél borzalmasabbat Harry el sem bírt képzelni.

Nem! - kiáltotta egy dacos hang a fejében. Nem érdekli többé az az ostoba pálca sem, az sem érdekli, ha a Névtelen megszerzi akár mind a három ereklyét, kapja meg, amit akar, de nem hagyja ott a barátait!

Ökölbe szorított kézzel felpattant, és dobbantott egyet a lábával, mintha már meg is indulna előre, akár egy eszelős, mikor ezernyi hang kezdett jajveszékelni a fejében egyszerre, hogy ne tegye. Ne rohanjon fejetlenül a csapdába, álljon meg és gondolkozzon! Harry képzeletében szinte látta is Dumbledore arcát, s mintha épp az a kép villant volna be neki, mikor könyörögve kérte Pitont a csillagászati toronyban...

Dumbledore mindent elkövetett, hogy Harry úgy és akkor kapja meg az ereklyéket, ahogyan és amikor kell, és ezért volt ő, aki a Halál igazi urává válhatott - nem dobhatja el most mindezt egy pillanat alatt.

Harry mardosó kétségek közt vergődött: egyik énje rohant volna két barátjáért, a másik könyörögve próbálta maradásra és higgadt gondolkozásra bírni. Emiatt volt, hogy hirtelen nekilódult, átvágott az utcán, majd megtorpant, és tétovázva forgolódott körbe... Megint elindult, aztán újra megállt... Két kezével a hajába túrt, és behunyta a szemét. Mély lélegzetekkel próbálta lenyugtatni magát, de nem ment vele semmire. Azt hitte, menten megőrül; Ron és Hermione nélkül ő csak félember, tehetetlen árnyéka önmagának, mint George Weasley az ikertestvére nélkül.

Fred hanyatt fekszik a padlón, üveges szeme az égbe mered...

Nem! - figyelmeztette megint Harry ésszerű énje. Nem gondolhat ilyesmire, józannak kell maradnia minden áron.

Kinyitotta a szemét, és azonnal megpillantotta Alt, aki fekete köpenyében arcát rejtve figyelte őt a ködös utca közepén ácsorogva. Egyetlen szót sem szólt, s Harry tudta, hogy nem hajlandó segíteni neki. Csakis önmagára számíthat.

Tűnj a szemem elől! - förmedt rá Harry hangosan, mire egy arra tébláboló csontsovány boszorkány ráfintorgott.

Mi van? - rikácsolta a nő, miközben átgyalogolt a csukylás fiú szellem-testén, aki a következő pillanatban köddé vált.

Harry nem figyelt rá. Győzött józanabbik fele, úgy döntött, nem rohan be ajtóstul a hentesüzletbe, minden szembejövőt véresre verve, hogy aztán ő maga is a ketrecek egyikében kössön ki. Ehelyett inkább visszasétált ahhoz a szobortalapzathoz, ahol korábban is várt Bumfoltra, leült, és a térdére támaszkodott.

Gondolkodnia kell, és ehhez legelőször is meg kell nyugodnia. Ez sokkal nehezebben ment, mint gondolta, de addig-addig kényszerítette magát, amíg rájött, hogy hol is kezdődött minden.

Az inferus!

A csoszogó hulla, akit a kiszabadítására küldtek, alighanem még mindig ott van a börtöncella folyosóján, hacsak nem kapott új utasítást azóta. Bumfolt megmondta világosan: egész Nurmengardban a Névtelen az úr, ő parancsol, minden az ő akarata szerint történik. Harry elképzelhetetlennek tartotta, hogy az egyik börtönépületből, melybe egész Nurmengard három talán legfontosabb foglyát zárták, csak úgy kiszabadítsa őket valaki, aki nem a Névtelen utasításait követi.

Harry tovább töprengett. Ha tényleg a Névtelen parancsára jöhetett ki a börtönből, akkor bizonyára ez Ronra és Hermionéra is igaz. S míg őt néhány átváltozott vérfarkason és egy megzavart hárpián kívül senki sem támadta meg, addig két barátja egy ketrecbe zárva várja a halált. Talán ez is a Névtelen utasítására történt volna?

Hirtelen felkapta a fejét, mint egy vadászkopó, ami szimatot fogott. Felvillant előtte a hentesüzlet alatti pince képe... a sorban álló ketrecek, mindegyikben egyetlen fogollyal... mindegyikben, kivéve az egyiket. Ront és Hermionét közös kalitkába zárták. Miért tették ezt?

Emberek vonultak el Harry előtt, mire ő megint lehajtotta a fejét, és az utca kövezetét bámulta, nehogy magára vonja a figyelmet.

Könnyen lehet, gondolta Harry, hogy ez valóban egy jól kitervelt csapda számára, ahogyan azt már akkor megsejtette, mikor Bumfolt házában lábadozott. A Névtelen hiába próbálkozott nála hetekig szép szóval, fenyegetőzéssel, csábítással, hogy vegye vissza a pálcáját, és álljon ki vele egy párbajra, mindig süket fülekre talált. Emiatt állította fel ezt a csapdát, hogy Harryt valamilyen módon mégis harcba kényszerítse, amiben csakis veszíthet.

Bumfolt azt mondta, hogy a vérfarkasok vezére is meghunyászkodik, mikor a Névtelen szolgái lejönnek a városba. Alighanem az történhetett - vélte Harry -, hogy Ront és Hermionét a Névtelen parancsára hozták ki a celláikból, és adták át a várfarkasoknak azzal a paranccsal, hogy őrizzék őket, amíg valaki nem jön, hogy kiszabadítsa őket. Akkor pedig le kell fegyverezniük azt az embert - vagyis őt, Harryt.

Igen, csakis ez lehet a magyarázat, gondolta. És épp ez a probléma: barátai csak addig vannak biztonságban, amíg abban a ketrecben ülnek. Ha ő odamegy, hogy kiszabadítsa őket, egész biztosan elfogják, és utána mindhármójukat megölik. Nem lesz szüksége rájuk a Névtelennek, mert ha egyszer megkaparintja a Pálcák Urát, már a Feltámasztás Kövét is könnyűszerrel megszerezheti.

Nincs más megoldás. Ott kell hagynia őket.

Szőrnyű érzés volt elhatározni ezt, olyan volt, mintha önként kést döfne a saját szívébe és megforgatná azt. Remegős sóhajtást hallatott, s hirtelen azt vette észre, hogy arcán nedves csíkokat hagynak a legördülő könnycseppek...

Ludo Bumfolt végre végzett a fegyverkészítőnél, vigyorogva lépett ki az épület ajtaján, s épp a talárja zsebébe tuszkolt egy összegubancolódott kötélre emlékeztető valamit.

Vettem egy új hálót - jelentette be. - Jó lesz majd az erklingvadászathoz! Harry elvette a kezét az arca elől, és felbámult Bumfoltra.

Mi a baj, Harry? - kérdezte a férfi, észrevéve búskomor ábrázatát. - Rosszul érzed magad?

Hogy rosszul érzi-e magát? Ez még az utóbbi tíz perc eseményei nélkül is a legostobább kérdés lett volna, ami ezen a helyen elhangozhat - gondolta. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de meggondolta magát; mit is mondhatna Bumfoltnak?

- Semmi bajom - hazudta. - Csak elfáradtam.

Bumfolt elhitte neki, mert ezt követően derűsen magyarázni kezdte, hány új nézőt sikerült elcsalogatnia az állatviadalokra. Hosszú perceken át magyarázott, miközben sétáltak kifelé a piacról a városháza felé, s látszólag Mr Bumfolt teljesen megfeledkezett abbéli ígéretéről, hogy segít megkeresni Ront és Hermionét. Egy sikeres üzletnél jobban semmi más nem tudta elvonni a figyelmét, de Harry ezt most nem is rótta fel neki. Nem számít már, gondolta. Ron és Hermione biztonságban vannak...

Ekkor szörnyű érzés hasított újra a szívébe, mely még fájóbb volt, mint előbbi döntése: mi van, ha téved? Mi van, ha valójában semmi köze nincs a Névtelennek a barátai fogságához?

De nem, az lehetetlen. Ha vérfarkasok vitték el a börtönből Ront és Hermionét, akkor miért nem vitték magukkal őt, Harryt is? Ez egy csapda, egy ravasz csapda, nem pedig véletlen... Nem lehet az!

Megint úgy gondolkozik, mint a néhai Rémszem Mordon, jutott az eszébe. Ő sem fogott fel semmit a véletlen művének, mindenben ravasz tervet látott... Csakhog y - emlékezette egy kis hang a fejében, ami most az eddigiektől eltérően inkább Ronra emlékezette, mintsem élő lelkiismeretére, Hermionéra -, ne felejtsd el, hogy Mordonnak igaza volt! Mordon szeme előtt nem maradt rejtve egyetlen ármány vagy összeesküvés sem. Lankadatlan éberség - erre tanította őket.

- Tudod, hányan lennének kíváncsiak egy hárpia viadalra? Hmmm? Tudod, Harry? El se hinnéd! Az emberek nagyobb dolgokra vágynak, és nekünk újítanunk kell, nem szabad hagynunk, hogy megunják...

Igen, ez biztosan csapda, tűnődött Harry, oda se figyelve Bumfolt szóáradatára. De akkor miért követeli minden porcikája, hogy üvöltve rontson be a hentesüzletbe, hogy kiszabadítsa őket, bármi is annak a következménye? Még olyan gondolatok is cikáztak a fejében, hogy mindegy, ha belehal, csak újra együtt lehessenek.

Nem, ez őrültség... Nem teheti ezt. Ha Hermione itt lenne, ő követelné a leghatározottabban, hogy ne szabadítsa ki őket. Elvégre Hermione volt az, aki a legelkeseredettebb helyzetükben fordított a sorsukon, és kitörölte a fejükből a második ereklye hollétét. Mindent elkövetett, hogy az ereklyék úgy-ahogy biztonságban legyenek, s csak a harmadik, a legártalmatlanabb juthasson a Névtelen karmaiba.

és még ott van Ixias Kunde, aki megölte a testvérét, ő is azt ígérte, hogy eljön az egyik viadalra, de azt mondta, hogy őt az erklingek nem érdeklik, valami nagyobbat akarna... - folyt a szó Mr Bumfoltból.

Kiértek a főtérre, a városháza masszív épülete elé, ahol kisebb csődület foglalta a helyet ott, ahol Harryék előbukkantak a házak közül. Harminc-negyven ember hangosan ordibálva állt körbe valamit, mintha itt is viadalt rendeztek volna. Mr Bumfolt végre elhallgatott, és kíváncsian közelebb araszolt a tömeghez, talán attól félve, hogy konkurencia jelent meg a városban a tömegszórakoztatás terén.

Harry unottan utána kullogott, de aztán azt látta, hogy mikor Bumfolt át akart nyomakodni két hátul álló ember között, azok durván hátralökték, és elzavarták a közelükből.

Jól van, Mr Bumfolt? - kérdezte tőle Harry, és felsegítette a földről.

Köszönöm, drága fiam... Ejnye de udvariatlanok ezek! - sopánkodott Mr Bumfolt.

Talán jobb lenne, ha visszamennénk a házba, nem? - javasolta Harry, mikor megértette, hogy a tömeg kiabálása egyáltalán nem buzdító hangok egyvelege, sokkal inkább dühös szitkozódás és káromkodás.

Tudni akarom, ki szervez még viadalokat itt rajtam kívül! - erősködött a varázsló. - Ha nem leszek résen, még elcsábítják a kuncsafjtaimat, akkor pedig megnézhetjük magunkat... !

Mr Bumfolt - szólt megenyhülten Harry, könyökénél fogva vissza a férfit. - Szerintem itt nem állatviadal folyik...

S valóban, a csoportnyi ember, akár egy hatalmas hullám, arréb mozdult, el Harryék közeléből, majd a tömeg belsejéből két ember a többi fölé magasodott. Úgy tűnt, mintha a csődületet okozó páros felmászott volna egy emelvényre, vagy egy pódiumra, hogy mindenki jól lássa őket.

Harry összevont szemöldökkel tett egy lépést feléjük, mikor felismerte az egyik férfit, de aztán eszébe jutott, hogy járt Bumfolt, és inkább megtartotta a néhány méteres távolságot az alakoktól. Az ősz szakállú, brutális arcú férfi, aki a vérfarkasok vezére volt, egy másik embert tartott maga előtt a grabancánál fogva, s arcáról csak úgy sütött a harag és a megvetés. Harry ismerte ezt az arckifejezést, számtalanszor látta halálfalók arcán, mielőtt lesújtottak volna áldozataikra.

Ööö... azt hiszem, igazad van - motyogta Mr Bumfolt zavartan. - Tényleg jobb lesz, ha elmegyünk innen...

Harry azonban nem mozdult, végig akarta nézni, mi történik. Nem tudta pontosan, mi készteti maradásra - talán a puszta kíváncsiság, talán az a tény, hogy a vérfarkasvezér a felelős Ron és Hermione bebörtönzéséért - de lábai egy tapottat sem mozdultak, hiába húzta most Bumfolt őt.

Gyere már, Harry! - noszogatta a férfi sápadt képpel. - Jobb nem összefutni ezzel az alakkal...

Miért, ki ez? - kérdezte Harry, hátra se pillantva a varázslóra.

Egy vérfarkas. A neve Aegir... Aegir Greyback - felelte Bumfolt, s Harry ekkor végre ránézett. Egy pillanatra azt hitte, rosszul hallotta a nevet a hangzavarban.

Azt mondta, Greyback? Mint Fenrir Greyback? - kérdezett vissza döbbenten.

Milyen Fenrir... ? - nézett rá a férfi értetlenül.

Harry visszafordult a kibontakozó lincselés felé. Aegir Greyback most beszélni kezdett, de Harry egy szavát se értette.

Mit mond? - kérdezte Bumfolttól.

A varázsló arcáról lerítt, hogy jelen pillanatban inkább a város lehető legtávolabbi végében tartózkodna, de azért fordított Harrynek.

Azt mondja, hogy ez az alak megsértette őt... - mondta, miután a farkaskirály rázott egyet összevert áldozatán. - Nem értem pontosan... Azt hiszem, véletlenül nekiment az utcán.

Aegir Greyback most felemelte a feje fölé a férfit, mintha csak egy könnyű rongybaba lenne, és hangos üvöltést hallatva behajította az emberei közé. Néhányan elestek, mások azonnal ütlegelni és rugdosni kezdték a szerencsétlent. Mikor már megunták, otthagyták áldozatukat a földön, lassan vérezve, és szüntelenül remegve. Harry még sosem látott ennyi

öncélú kegyetlenséget, s szinte felfoghatatlannak tartotta, hogy mindez azért történt, mert óvatlanságból nekiment az utcán a farkaskirálynak.

Harry, mire vársz még? - sürgette Bumfolt, bár a félelem már elpárolgott a hangjából, mert a vérfarkasok odébb álltak dolguk végeztével, s most a tér egy távolabbi pontjára vonultak vezérüket követve.

Harrynek esze ágában nem volt tovább menni, épp ellenkezőleg.

Ha a feltevése helytálló, a Névtelennek nagyon pontos utasításokkal kellett ellátnia a vérfarkasvezért az ő lefegyverzését illetően. Hiszen nem kockáztathatja meg, hogy úgy ölik meg Harryt, hogy nem védekezik, hogy egyszerűen csak hagyja magát, mint akkor este a Durmstrangban. Ha ez tényleg egy jól kitervelt csapda, és tényleg az a lényege, hogy a Névtelen megszerezze a pálcáját, akkor a farkaskirály nagyon jól tudja, hogy mit kell tennie.

A Névtelen biztosan azt mondta neki, hogy győzze le, akadályozza meg erővel, hogy kiszabadítsa a barátait - ugyanakkor biztosan megtiltotta neki, hogy végezzen Harryvel, vagy a két fogollyal, hiszen ha mégsem működik a csapda, új módszert kell találnia a Pálca és a Kő megszerzésére. S Harry abban is biztos volt, hogy a Névtelen elhallgatta a farkaskirály elöl azt az „apróságot", hogy aki legyőzi őt, Harryt, az elkerülhetetlenül a Névtelen keze által leli majd halálát.

Harry még egyszer alaposan átgondolta az egészet, fejében részletes tervet készített, majd vett egy mély levegőt, mielőtt elindult volna.

Aztán eszébe jutott, hogy mit ígért meg Asteria Grindelwaldnak, és ekkor visszanézett a türelmetlenül várakozó Ludo Bumfoltra.

Menjen haza, Mr Bumfolt! - kérte Harry. - Én még itt maradok egy kicsit. A férfi előbb meghökkent, majd hápogni kezdett.

De hát... de hát Harry, egyedül akarsz maradni a vérfarkasok között? - csóválta a fejét, majd lehalkította a hangját: - Ez nagyon meggondolatlan dolog lenne, ezek szörnyetegek! Szinte minden héten eltűnik egy-egy ember miattuk, és csak Merlin tudja, hová kerülnek...

A maga gyomrába - gondolta Harry, de hangosan nem mondta ki. Jobb, ha Bumfolt nem tudja meg, mit evett az imént még olyan jóízűen.

Ne aggódjon miattam, Mr Bumfolt - mosolygott Harry. - Tudom, mit csinálok.

A férfi azonban nem tágított, mindkét karját megragadta, és eszelős tekintettel nézett a szemébe.

Nem! - jelentette ki. - Fogalmad sincs, milyen hely ez, és miféle szörnyek ezek! Nem engedem, hogy úgy járj, mint az a szerencsétlen! - mutatott remegő kézzel a földön fekvő vérző emberre.

Harry gyanakodni kezdett.

És miért nem? - vágott vissza éledő haraggal, kitépve magát a férfi markából. - Miért olyan segítőkész megint? Mit akar tőlem? Talán megint fogadni akar rám... mondjuk az arénájában? Én leszek a következő versenyszám?

Mr Bumfolt megütközve nézett rá, s még egy lépést is hátrált előle.

Merlin szent szakállára, dehogy! - tiltakozott vadul rázva a fejét. - Hogy képzelhetsz

ilyet?

Akkor mi az ördögért ilyen rendes velem? - faggatta tovább Harry. - Ha ez egy ilyen borzalmas hely, ilyen alakokkal teli, mondja meg, mi a fenéért mentette meg az életem?!

Bumfolt nem felelt, csak nézett rá, s kerek képe elvörösödött.

Mondja meg! - követelte Harry kiabálva.

Azt reméltem... - motyogta végül halkan. - Azt remélem, hogy kiszabadítasz minket innen.

És mégis hogyan? - méltatlankodott a fiú. Nem fért a fejébe, hogyan gondolhatott Ludo Bumfolt ilyen ostobaságot, hogy ő, aki alig pár hete van itt, meg fog tudni szökni, mikor maga Bumfolt már évek óta ennek a városnak a foglya.

A férfi szégyenkezve lehorgasztotta a fejét.

Nem... nem tudom, honnan vettem ezt - vallotta be. - Talán mert te legyőzted Őt, Akit...

Már Nevén Nevezünk! - vágott a szavába Harry. - Voldemortot, mondja ki! És ha ott lett volna, tudhatná, hogy végül az egész egy szerencsés véletlenen múlott. És pontosan az a véletlen az oka, hogy most itt vagyok, és a barátaim bajban vannak!

Bumfolt hallgatott, Harry pedig vett egy mély levegőt. Közben eszébe jutott Al, és az ígérete, hogy nem lesz mindig nurmengardi fogoly, ki fog innen szabadulni egy nap.

Nézze, Mr Bumfolt - szólt újra Harry, immár nyugodtabb hangnemben. - A barátaimnak szükségük van rám, és tudom, hogy menthetem meg őket.

Igazán?

De ezt most egyedül kell csinálnom, megígértem Asteriának, hogy nem sodrom veszélybe magát. Menjen vissza... - mondta, majd suttogva hozzátette: - Ígérem, nem feledkezem meg magáról, ha egyszer szökni fogunk.

Harry ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, és hátat mutatott a varázslónak. Aztán hirtelen eszébe jutott még valami, és visszafordult hozzá. Ludo Bumfolt ugyanúgy állt ott egyhelyben, ahogy hagyta.

Van magánál papír és toll?

Bumfolt egy pillanatra még az aggodalmaskodást is elfelejtette, annyira elcsodálkozott.

Pa-papír? - dadogta zavartan. - Talán van...

Azzal áttúrta talárja mindegyik zsebét, és az utolsóból végre előkerült egy gyűrött pergamenlap.

Tessék... Pennával nem szolgálhatok, mert itt csak auguránok vannak és azoknak a tolla taszítja a tintát.

Harry ezért felvett a földről egy széndarabot, ami egy kiégett tábortűz maradványából származott, s rövid üzenetet firkantott vele a pergamenre.

Ha holnap reggelig nem érek vissza Ronnal és Hermionéval, olvassa el - nyújtotta vissza az összehajtogatott lapot. - De addig ne!

Bumfolt láthatóan nem értett semmit.

Harry, én nem tudom... mire jó ez? Mit... ?

Holnap, Mr Bumfolt - ismételte Harry. - Tegyen úgy, ahogy mondok, és nem feledkezem meg magáról.

Otthagyta a tanácstalanul álldogáló varázslót, és átvágott a téren, egyenesen a vérfarkasok tömegét követve, akik már egy észak felé vezető utcán vonultak hangoskodva, nevetgélve; a tehetetlen áldozat fölött aratott „győzelmük" felvillanyozta őket, s szinte keresték az újabb alkalmat a verekedésre.

Mi a terved? - szólt egy hang Harry füle mellett, amitől ő rémülten összerezzent.

Al visszatért, és szokásos fekete csuklyája lekerült arcáról. Óvatos mosoly játszott ajkain, láthatóan ki akart békülni Harryvel az előbbi legorombítás után.

Csak kövess, és figyelj - válaszolta neki Harry mozdulatlan szájjal, mert már ott voltak a vérfarkasok sarkában.

Harry megszaporázta lépteit, a leghátul haladó férfi mögé zárkózott fel, s már épp elhatározta volna, hogy itt a megfelelő alkalom a cselekvésre, mikor a csapatnyi ember hirtelen beözönlött az egyik épületbe, mely az utca jobb oldalán terpeszkedett.

Harry megállt, és felnézett a házra. Rögtön megállapította, hogy az nem közönséges lakóház, mint az eddigiek, mert jóval nagyobb volt azoknál, és az utcafrontnál beljebb helyezkedett el, kis térrel a bejárata előtt, melyen a szokásos szeméthalmok uralták a látképet. A bejárati ajtóhoz hosszú és széles fekete márványlépcső vezetett fel.

Milyen ház ez? - szaladt ki Harry száján a kérdés, majd gyorsan észbe kapott:: - Ja, persze-persze, nem mondhatsz semmit...

Az igazat megvallva - szólt Al az orrát vakargatva - nyugodtan megmondhatom neked. Harry meglepett arccal fordult felé.

Vannak bizonyos határok, amiken belül beszélhetek neked, de ez a határ eléggé... szűk -tette hozzá a fiú, arcán egy játékos fintorral, ami olyannyira Ginnyre emlékeztette Harryt, hogy inkább elfordult tőle, hogy ne lássa.

És honnan tudod, hogy nem léped át a határt? - kérdezte Harry, miközben hunyorogva figyelte az épület nagy, duplaszárnyú ajtaján bemasírozó vérfarkasokat.

Készítettem egy listát - hangzott a felelet. - Arról, hogy mik azok a dolgok, amik nem befolyásolják az eseményeket... vagyis, hogy miről beszélhetek neked. Természetesen, semmi sem zárja ki, hogy a listával nem lövök bakot, de azt hiszem, ennyi kockázatot vállalhatok...

Értem - bólintott rá Harry, aki nem volt egészen biztos benne, hogy a fiú tudja, mit csinál. - Szóval mi ez az épület?

Ez a nurmengardi trónterem. Grindelwald itt akart uralkodni a birodalmán, de ez sosem következett be. Most a farkaskirály trónol itt...

Engem az érdekelne inkább, hogy ki fog majd itt trónolni - jegyezte meg Harry. Al rövid kis nevetést hallatott.

Az nincs a listán, apa - mondta, majd megköszörülte a torkát. - Elmondod végre, mi a terved?

Mindjárt meglátod - szólt Harry, s azzal megindult az épület felé, ahol már az utolsó vérfarkas is belépett az ajtón. - Gyere utánam...

Felvánszorgott a fekete lépcsőn (combjába megint belenyilallt a fájdalom), mely sokkal hosszabbnak bizonyult, mint amilyennek lentről látszott, s a tetején hátrafordulva Harry úgy érezte, mintha egy dombtetőn állna, alatta elterült a nurmengardi utca, és a szeméttel borított kis tér. A bejárati ajtó résnyire nyitva volt, s bentről izzadtságszag forró bűze, otromba nevetgélés és hangos beszélgetés zaja szűrődött ki. Harry meglökte az ajtót, és bátran belépett rajta, Al habozva követte őt.

Odabent tágas csarnok fogadta, ahol szinte elveszett az a harminc-negyven vérfarkas, akik körbeültek egy emelvényen álló kettős trónust, ahová épp ebben a pillanatban vetette le magát hanyag mozdulattal a farkasvezér. Csizmás lábait feltette a szék karfájára, és vigyorogva nézett két alattvalójára, akik az egyik sarokban verekedtek a földön. Aztán észrevette Harryt.

A sápadt fény besütött az utcáról, vékony csíkot vetítve a trónterem kövezetére. Harry vett egy mély levegőt és megindult előre.

Hé te! - kiáltotta túl a hangzavart, kinyújtott karjával Aegir Greybackre mutatva. - Igen, te! Beszédem van veled!

Harry kitartóan haladt előre, így nem láthatta Al megrökönyödött arcát, amint az ő elmeállapotára tesz éppen hangzatos megjegyzéseket.

A teremben mindenki elhallgatott, és Harry felé fordult, a verekedők felkeltek a földről és mereven bámultak rá, a vérfarkaskirály pedig levette lábait a karfáról, s kihúzta magát ültében. Harry ment előre, le sem véve szemét Greybackről.

Tudod ki vagyok? - kiabálta bele Harry a néma csöndbe. - Az én barátaimat tartod fogva! A hentesüzletben...

Három vérfarkas rögtön felpattant, és rohanni kezdtek felé. Harry egyetlen mozdulattal sem próbálta megállítani őket, hagyta, hogy azok nekiugorjanak, és karját hátracsavarva a padlóra szorítsák. Nem tehetett mást, mint magában fohászkodni, hogy igaza legyen, és tényleg csapdát akartak állítani neki. Mert ha nem, ha téved...

Állj! - bömbölte egy hang, Harry pedig hangos szusszanással engedte ki azt a levegőt, amit eddig bent tartott. Kicsit oldalra fordította a fejét, ameddig a fogdmegek engedték, és kinyitotta a szemét. A vérfarkasok vezére felkelt trónszékéből, és odarohant hozzá, csizmás lába padlóra szorított arca előtt állt meg.

Hogy mersz így betörni a tróntermembe, te féreg? - förmedt rá Aegir Greyback.

Képzeld, merek! - vágta rá dacosan Harry, megpróbálván felpillantani a vérfarkas arcára. - Semmi félnivalóm tőled, te ostoba fajankó!

Néhányan felhördültek, majd sugdolózás moraja futott végig a teremben, mikor a Harry szavait értetlenül hallgatók megkérdezték egy-egy angolul beszélő társukat, mit mondott a jövevény. Rövidesen az egész teremben mindenki állt, és őrjöngve követelt valamit, ami Harry szerint legalábbis az ő aprólékos darabokra tépése lehetett.

Biztosra veszem, hogy most szívesen megölnél engem, Greyback, de a Névtelen ennek nagyon nem örülne! - szólt gyorsan Harry. - Fegyvertelenül jöttem, ezért nem is tudsz legyőzni!

A vérfarkas majd' egy percig gondolkodott azon, amit Harry mondott neki, s ezalatt a teremben kezdtek elszabadulni az indulatok, aminek Greyback egy öblös üvöltése vetett véget. Ezt követően már nem ordítoztak vadul Harryre, de végig hallani lehetett a dühös susogást és szitkozódást.

A Névtelen megparancsolta, hogy kapjunk el téged, mikor a barátaidért mész...

Nekem viszont eszem ágában sincs kiszabadítani őket! - felelte Harry a padlónak. Nem várt Greyback-re, rögtön folytatta mondandóját: - Viszont annál szívesebben mondanám el az ittenieknek, hogy mivel etetitek őket...

Ha megpróbálod, kitöröm a nyakad! - vakkantotta rá Greyback, s hangja dühös morgásban folytatódott.

Elkéstél! - rikkantotta rá Harry, még mindig olyan magabiztos hangon, hogy a körülötte álló vérfarkasok szinte alig várták, hogy kitölthessék rajta a mérgüket szemtelensége miatt. -Már odaadtam egy levelet az egyik barátomnak, amiben leírtam, mi folyik a hentesüzletben.

Ha holnap reggelre nem érek visssza a barátaimmal együtt, elolvassa, és hamarosan az egész város tudni fogja, miféle ételt árultok! Akkor pedig becsukhatjátok a boltot.

Nem tudta, hogy Greyback képes-e ránézésből megmondani róla, hogy hazudik - bár nem látszott olyannak, ezt Harry rögtön megállapította -, de biztos, ami biztos alapon igyekezett a legkevesebb valótlanságot állítani.

Alig egy hete jöttél ki a celládból, és máris barátaid vannak? - próbált ravaszkodni Greyback. Harry levonta a következtetést, hogy annyit se ért a legilimenciához, mint egy vak troll, és ostoba zsarnoki vezérhez méltón ott is hazugságot sejt, ahol nincs egy sem.

El se hinnéd, mennyi barátom van itt! Mit gondolsz, ki látta el ezt a sebet a lábamon? -hívta fel a figyelmét Harry a bizonyítékra.

A vérfarkasok magukon kívül voltak a dühtől, ahogy arra Harry számított, Greybackben mégis volt annyi önuralom, hogy nem bántotta őt, és alattvalóit is megakadályozta abban, hogy helyette tegyék ezt. Harry ezzel bizonyítottnak tekintette gyanúját, hiszen, ha a Névtelentől való félelme nem tartaná pórázon, a farkaskirály gondolkodás nélkül nekirontana.

Kössünk üzletet! - ordította túl a hangzavart Harry.

Miféle üzletet? - vicsorogta Greyback.

A vérfarkas lehajolt hozzá, négykézlábra állva, s közben folyamatosan szagolgatta. Harrynek libabőrös lett tőle a tarkója, és meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt ismét megszólalt volna.

Megadom neked, ami kell, ha cserébe életben hagysz, és elengeded a barátaimat.

A Névtelen azt mondta, akkor kapjunk el, ha ki akarod szabadítani őket! - fröcsögte a vérfarkas.

Ennél azért biztosan többet mondott! - szólt Harry. - Ha nem tévedek, azt mondta neked, hogy úgy fegyverezz le, vagy tegyél harcképtelenné, hogy közben harcolok ellened. Nem mindegy mik a körülmények, ugye?

Greyback hallgatott. Harry ezt igennek vette.

Ezt könnyen elintézhetjük - folytatja. - Csak párbajoznunk kell... illetve verekednünk, mivel pálcánk nincs.

Önként vállalnád, hogy kiállsz ellenem? - Greyback hangjában csodálkozás csendült, s a szüntelen morgás is csillapodott kissé.

Kényelmesebb megoldás lenne, nem? - kérdezett vissza Harry pimaszul.

Ezen megint töprengenie kellett a vérfarkasnak, s most jóval több mint egy percig nem mondott semmit, Harrynek pedig azt súgták az ösztönei, hogy maradjon csöndben. Végül csak azt vette észre, hogy a karjait hátrafeszítő kezek szorítása gyengül, majd lemászik róla a testét a padlóhoz szorító vérfarkas, és hagyják felkelni. Harry talpra kászálódott, és teljesen fölöslegesen leporolta kinőtt ruháit.

Most szemtől szemben állt Greybackkel, s így közelről valóban felfedezett néhány hasonlóságot közte, és Fenrir között, aki vagy az öccse, vagy a fia lehetett a férfinak. Testesebb volt, mint két éve halott rokona, de szemei ugyanolyan sárgás színezetűek voltak, akár egy ordasé, s körmeit is inkább lehetett karmoknak nevezni.

Miért akarja annyira a Névtelen, hogy valaki legyőzzön téged? - kérdezte.

Mit válaszoljon erre? Azt nem mondhatja, hogy egy pálca miatt, mert lehet, hogy abból Greyback megsejtené, hogy mi vár majd rá. Talán ismeri a pálca-tulajdonjog szabályait...

Mert az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy az, aki legyőzi Harryt - vagy úgy hiszi, hogy legyőzi - arra nyomban halál vár.

Egy bizonyos varázserejű tárgy birtokjoga miatt - felelte óvatosan Harry.

Miféle tárgy? Harry biccentett egyet.

Az csak rám és a Névtelenre tartozik. Neked is jobb, ha nem tudod. Greyback elhitte. A szemén látszott, hogy tényleg tart Nurmengard furcsa urától.

Ezért zárt ide? - recsegte a férfi. Harry megint bólintott.

Greyback még egy percig gondolkozott, végül köpött egy embereset, és összecsapta két tenyerét. Harryt inkább emlékeztette egy kocsmai verekedőre, mint varázslóra.

Legyen! - határozta el magát. - Itt és most megverekszünk!

Utána elengeded a barátaimat?

El, el... - bólogatott nemtörődöm módon Greyback. - Amúgyis csont és bőr mindkettő, a fél fogamra nem lenne elég egyik sem... - Ekkor felemelte sárgás karmú ujját, és hegyes fogait kivillantva hozzátette: - De előbb tudni akarom, kinek szóltál a hentesről!

Harry gúnyosan felnevetett.

Persze! Kiadjam az egyetlen biztosítékomat, azt akarod? - megcsóválta a fejét. - Azt elfelejtheted. Miután elengedtél minket, te és az embereid békén hagynak... különben a hír kipattan. Van egy olyan érzésem, hogy még a Névtelennek se tetszene, hogy az álarcaiból csináltok vacsorát.

Greyback felső ajka remegett az indulattól, de nem válaszolt semmit. Kénytelen volt belemenni az alkuba, Harry ezt tudta jól. Ha csak a hentesüzletet kellene féltenie, talán megölné őt, de a Névtelen parancsa is kötötte.

Harry vett egy mély lélegzetet, Greyback pedig gonoszan elvigyorodott. Két karját széttárva hátra terelte embereit, akik széles körben állták körül Harryt és királyukat. Harry körbenézett az arcokon; észrevette Alt, aki idegesen nézett rá, és lassan ingatta a fejét.

Mit művelsz? - suttogta, de Harry nem válaszolhatott rá.

Mikor már elég nagynak találta a kört, Greyback felemelte a kezét, mire mindenki elcsöndesedett. Harry arra gondolt, a vérfarkasvezér szeret minden apró mozzanatot irányítani, és vaskézzel irányítja az embereit. Senkinek sem fog hiányozni...

Felkészültél? - kérdezte Harrytől vicsorogva, hogy alig lehetett érteni a szavait. Harry bólintott.

Greyback oldalra lépett, és lassan körözni kezdett, Harry végig szembe helyezkedett vele, és koncentrált. A helyzet egy két évvel ezelőtti rövid párbajra emlékeztette...

A Névtelen örülni fog! - vigyorgott már előre Greyback. - Azt mondta, busásan megjutalmaz engem, ha legyőzlek. Azt mondta, elhagyhatom Nurmengardot!

Az biztos, jegyezte meg magában Harry. A kérdés csak az, hogy egyben, vagy sok kis darabban...

Már ki is választottam az utódomat. Vele nem biztos, hogy úgy szót értesz majd, mint velem, he-he-he... - Röhögése hangos visszhangra lelt a többi vérfarkastól, s Harry kíváncsi volt, ki ül majd a farkaskirály trónjára, ha Greyback eltűnik a városból.

Nem gondolkozhatott tovább, mert a férfi mozdult, de olyan villámgyorsan, hogy Harry alig látta, csak egy elmosódott suhanást, aztán a súlyos testet érezte, ahogy a mellkasának csapódik. A vérfarkas lesöpörte a lábáról Harryt, és mindketten elterültek a földön; a lendület továbbsodorta Greyback-et, de gyorsan megállt négykézláb, s Harry még sajgó tagjait számlálta, mikor a farkaskirály már fölötte volt.

Máris feladod? - acsarogta a harctól izgatottan. - Neeem... Nem adhatod fel ilyen könnyedén! Az nem volna hozzád méltó, hmmm? - egészen közel hajolt az arcához, s pillantása felkúszott Harry festékkel összemaszatolt homlokára, és azt suttogta a fülébe: -Igaz-e, Harry Potter?

A következő pillanatban leugrott róla, majd elkapta a karját, és egy iszonyatosat csavart rajta. Harry akkorát ordított, hogy zengett tőle a terem, akárcsak a vérfarkasok kárörvendő kacagásától. A nyilalló fájdalomtól könnybe lábadt a szeme, és összegörnyedve dajkálta törött karját.

Greyback ekkor belemarkolt a ruhájába, felkapta a földről, és nagyot taszított rajta. Harry csattanva vágódott a padlóra, és végigcsúszott rajta majdnem az ajtóig. Összefolyt előtte a külvilág képe, amint kinyitotta a szemét, és tudta, hogy megint agyrázkódást szenvedett. Komolyan kezdett tartani tőle, hogy a következő ilyen verés már végzetes lesz.

Alig kászálódott talpra, Greyback már ott is volt, egy pillanatnyi pihenőt sem hagyott neki, és villámgyors ütése a fülén találta el Harryt, ahogy próbálta elrántani a fejét a méretes ököl útjából. Egy pillanatra megsüketült, de csak addig, amíg nem érezte a farkaskirály térdét a gyomorszájába vágódni. Harry eldőlt előre, mint egy zsák, rá törött karjára, melytől fájdalmasat ordítva összerándult. Greyback még belerúgott egyet, aztán csak megállt mellette, és nem támadott tovább. Harrynek nem maradt ereje küzdeni vele.

Unalmas vagy! - szólt lefitymálóan Greyback. - Túl gyorsan feladtad. Többet vártam volna tőled...

Harry egyre halkabbnak érzékelte a külvilágot, s hamarosan el is sötétült előtte minden. Mikor percekkel később újra magához tért, a vérfarkasok még mindig a teremben voltak, a trónteremnél beszélgettek vezetőjükkel, aki hangos acsargással és ugatásszerű ordítozással veszekedett az egyik emberével, alighanem arról, hogy teljesítsék-e Harry követelését.

Mit műveltél? - szólt egy csendes hang mellette, s ekkor Al térdepelt le a feje mellé, fekete talárja úszott a földön.

- Meg... megmentettem őket... - hörögte Harry rekedt torokkal.

Nem értem - csóválta a fejét Al, és még mindig szörnyülködve nézett Harryre. -Veszítettél ellene!

Pontosan - folytatta Harry a suttogást. - Csak akkor engedik szabadon Ront és Hermionét, ha veszítek. Ha valahogyan legyőztem volna őt, azonnal megölnek a többiek.

De elveszítetted a pálcát is! És az nem történhetett volna meg! A pálca hozzám kell, hogy kerüljön! Ha nem így van, akkor megszegjük...

megszegjük a varázslók első törvényét, tudom - torkolta le Harry, felpillantva, hogy nem hallja-e valamelyik vérfarkas a beszélgetésüket. - Nem érted a lényeget. Úgy álltam ki ellene, hogy tudtam, hogy veszítenem kell, mert így menthetem meg Ronékat... Ha veszítek ellene, akkor én nyerek. A pálca az enyém marad... Veszíteni akartam, és ez a lényeg. Ezt ő nem tudja, mert a Névtelen ennyire részletesen nem magyarázta el neki, mi is forog kockán...

Al még mindig kételkedve nézett rá, Harry azonban biztos volt magában. Tudta, hogy hogyan működnek ezek a dolgok, Dumbledore is tudta. Ha most elengedik Ront és Hermionét, a pálca az övé marad. Ha nem... akkor már úgysem fog számítani.

A vérfarkasok tanácskozása véget ért, Greyback csontrepesztő pofont kevert le egyik szájaskodó alattvalójának, s most trónszékéről leugorva odatrappolt Harryhez, aki ép kezét meglengetve jelezte, hogy ébren van.

Miféle puhány kukac győzte le a Sötét Nagyurat! - fintorgott megvetően Greyback, majd leköpte Harryt. - Na kelj fel, te nyomorék, elmegyünk a henteshez!

Harry alig állt a lábán, sajgott mindene, megütött füléből vér szivárgott és görcsös idegessége is visszatért most, hogy közeledtek Ron és Hermione felé. Hiába ment minden a tervek szerint (amiben azért nem szerepeltek törött csontok), akkor is torkában dobogott a szíve, s szüntelenül az a félelem marta belülről, hogy a farkaskirály nem tartja be a szavát, és a kétszeres fenyegetés ellenére megöli őt és barátait.

A vérfarkasok gyűrűjében masíroztak végig a városon, vissza ugyanazon az útvonalon, amin Bumfolttal is eljöttek a fegyverkészítőtől, s Harry fejét lehorgasztva kerülte az emberek bámészkodó tekintetét. Tíz perc alatt elérték a hentesüzletet, s itt ugyanazon az ajtón ment be Greybacket követve, amin át korábban belopakodott.

A kőasztalon álló friss vértócsa és a hanyagul ledobott húsvágó bárd arra utalt, hogy távolléte alatt újabb fogoly esett áldozatul a zöldhajú banya konyhaművészetének. Harrynek már attól jeges kéz markolt a gyomrába, hogy megpillantotta a rendetlenséget. Mi van, ha véletlenül az egyikük volt az... ?

Lesétáltak a lépcsőn a pincébe, s amint beléptek a gyéren megvilágított terembe, Harry azonnal megtalálta a keresett ketrecet, melyben ott ült sértetlenül Ron és Hermione. Azt hitte, menten összecsuklik alatta a lába, annyira megkönnyebbült egy pillanat alatt. Greyback odament a ketrechez, és leoldozta róla a láncot. Ron megböködte az alvó Hermione vállát, mire a lány felébredt, és pillantása találkozott Harryével.

Jaj, Harry... - suttogta szomorúan. - Téged is elkaptak? Greyback kitárta a ketrecajtót, majd rekedt hangján így szólt:

- Szabadok vagytok. Szerencsétek van, hogy ilyen eszes a barátotok... és hogy ilyen szerencsés.

Ron tátott szájjal bámult Harryre, Hermione viszont összevonta a szemöldökét, és kissé ijedt volt az arca. Ő már sejti... - gondolta Harry.

Két barátja kikecmergett börtönéből, ami igencsak nehezen ment nekik, hiszen ki tudja, hány napja vannak már odabent, és a ketrec méreteit tekintve nagyon korlátozott volt a mozgásszabadság. Ron megrázogatta hosszú lábait, Hermione sziszegve masszírozta elgémberedett térdkalácsát.

Szabadok vagyunk? - kérdezte Ron Greybacktől. - De hát hogyan... ?

Majd a kis barátotok elmagyarázza, én nem érek rá erre - recsegte gorombán, majd Harryre nézett bozontos szemöldöke alatt. - Találkozóm van a Névtelennel. Mire visszaérek, tűnjetek el innen. Egy emberem sem fog az utatokba állni. De ha még egyszer találkozunk... -váltott fenyegető hangnemre, ami olyan hatásos volt, hogy Harry feltétel nélkül elhitte szavai komolyságát jobb, ha felkészültök egy kiadós vacsorára!

Azzal elviharzott Harry mellett, és fürgén felszaladt a lépcsőn, s már hallani is lehetett, ahogy döngve csapódik mögötte a hentesüzlet ajtaja.

- Már megvolt az utolsó vacsorád, Aegir Greyback... - gondolta sötéten Harry, s miközben széles mosollyal az arcán, ép karjával jó szorosan magához ölelte két barátját, Hermione válla fölött elnézve látta, ahogy Al is őszintén örül a három jó barát újraegyesülésének.

- Hatodik fejezet -

Sorsleső

Hogyan csináltad? - ez volt Ron legelső kérdése, mihelyt eltávolodtak a vérfarkasok lakta lakóházaktól.

Harry végig a visszaúton sűrűn a háta mögé nézelődött, nem követi-e őket Greyback valamelyik szolgája, de közel s távol egyetlen lélek sem tartózkodott már kint, mivel közeledett az este. Ahogy kifelé tartottak a hentesüzlet utcájából, még látták, ahogyan Greyback bekopog a városháza hatalmas ajtaján, és egy csillogó fémálarcos varázsló pálcáját rászegezve beengedi őt az épületbe. Harry tudta, hogy onnan többé nem teszi ki a lábát...

Én is igazán örülök, hogy látlak, és köszönöm kérdésed, jól vagyok! - mondta epésen Ronnak.

Pedig nem úgy nézel ki! - Ron nem vette a lapot. - Ki intézett így el?

Harry, ugye nem azt csináltad, amire gondolok? - markolt bele óvatosan ép karjába Hermione, és aggodalmas szemekkel pislogott rá.

Harry felvonta a szemöldökét. Tudta, hogy a lány attól fél, feláldozta a Pálcák Urát az ő kiszabadításukért. Nem tudta, hogyan reagálna a lány, ha bevallaná, hogy igen komoly erőfeszítéseibe telt megakadályoznia magát ebben, ezért inkább kihagyta a hosszas dilemmával kínzó perceket, és helyette csak a jól sikerült fogolyszabadítási tervet mesélte el barátainak.

Én ezt nem értem... - rázta a fejét Ron tanácstalanul. - Ha egyszer veszítettél a harcban, akkor a pálcának is annyi, nem?

Nem! - vágta rá Hermione, aki rögtön átlátta a helyzetet, mihelyt Harry elmondta. - Nem emlékszel rá, mi volt Dumbledore és Piton terve? Előre megbeszélték, hogy Piton ölje meg Dumbledore-t. Dumbledore tudta, hogy az ő kezétől fog meghalni, és esze ágában sem volt tenni ez ellen semmit - hiszen az ő ötlete volt. És így Piton nem nyerte volna el tőle a Pálcát, hanem megszűnt volna az ereje az öreg halálával...

Csak aztán jött Malfoy - szúrta közbe fogcsikorgatva Ron.

Igen... - Hermione nagyot sóhajtott, és megint Harryre nézett, félig aggódó, félig elismerő arckifejezéssel. - De ez nagyon-nagyon kockázatos trükk volt, Harry! Alig tudom elhinni, hogy tényleg odamentél közéjük, és elkezdtél kiabálni vele az emberei előtt.

Harry elvigyorodott.

Értetek bármit! - mondta könnyed hangon, s igyekezett figyelmen kívül hagyni jobb füle tompa zúgását, és az ernyedten csüngő bal karjában lüktető fájdalmat.

Mikor hazaértek, Harry legelőször bemutatta barátait az ámuló Bumfoltnak, és a bosszankodó Asteriának, aki nem rejtette véka alá érzéseit arra nézve, hogy újabb két fővel bővültek. Mikor azonban megtudta, hogy Ron és Hermione a vérfarkasok foglyai voltak, kissé megenyhült, és egy mogorva biccentéssel beleegyezését adta abba, hogy a két új jövevény ezentúl Harryvel egy szobában aludhasson.

Már késő este volt, mire a kedélyek lenyugodtak, és Harry addig nem folytathatta beszélgetését barátaival, amíg Bumfolt és Asteria el nem mentek aludni. Bumfolt, mielőtt

61

becsukta volna maga után az ajtót, még egy furcsa, félig esdeklő, félig figyelmeztető pillantást vetett Harryre, aki így értelmezte a nonverbális üzenetet: „Jól van, nálunk lehetnek a barátaid, de aztán emlékezz, hogy segítettem, és könyörögve kérlek, szabadíts ki minket innen!" Harry azonban egyelőre nem tudott a szökésre gondolni, mert valósággal a föld felett járt, annyira örült, hogy Ron és Hermione újra biztonságban vannak, és együtt lehetnek.

Mikor aztán újra leültek beszélgetni hármasban, már az éj leple alatt, mindenki elmesélte részletesen, mi történt vele. Kiderült, hogy Ront és Hermionét ugyanolyan álarcos varázslók ráncigálták ki a cellájukból két hónapnyi fogság után, és adták át őket a vérfarkasok vezérének, aki aztán bezáratta őket a hentesüzlet alatti ketrecek egyikébe. Mint mondták, ottlétük folytonos halálfélelemmel telt, mert csakhamar felvilágosítást kaptak egyik ketrecszomszédjuktól arról, hogy miféle embertelen cselekedet folyik e falak között, s ezt nem sokkal később ők saját fülükkel is megtapasztalhatták, amint a ketrecszomszédot vitték fel elsőként a vágóhídra. Hermione arca még a történtek felemlegetésétől is zöldes árnyalatúra változott.

Mivel más nem történt Ronnal és Hermionéval az átköltöztetésük óta eltelt pár napban, a lány javaslatára korábbra mentek vissza, a kéthónapnyi cellaélet alatt történt kihallgatásokra. Mint kiderült, Ront és Hermionét is többízben meglátogatta a Névtelen személyesen, ők azonban megdöbbenésként fogadták a hírt, miszerint a feketemágus férfi, és nem nő, ahogyan azt korábban gondolták. A Névtelen őket is erős legilimenciának vetette alá, akárcsak Harryt.

Rögtön kiszedte belőlem az emlékeimet a kőről - vallotta be röstelkedve Harry. - Semmit se tudtam tenni ellene...

Ekkor eszébe jutott, hogy ez nem teljesen igaz, mert a Névtelen is megjárta, mikor túl mélyre ásott az emlékeibe, és összetalálkozott a fejében a csuklyás fiúval. Erről most az is eszébe jutott, hogy sehol sem látta a közelükben Alt azóta, hogy kijöttek a hentesüzletből.

Én se mentem semmire - szólt szégyenkezve Ron. - Mikor bejött a cellámba, se szó, se beszéd pálcát szegezett a fejemhez. Azt hittem, megkínoz, de nem. Csak legilimentált... bár az se lett volna sokkal fájdalmasabb, ha megkínoz... Rögtön megtalálta az emlékeimet arról a vacakról.

Ron arcán látszott, hogy valóban bántja a dolog, saját tehetetlensége.

És te, Hermione? - fordult a lányhoz. - Te biztosan ellenálltál neki, igaz?

Kedves vagy Ron, de... - sóhajtott búsan Hermione. - Igyekeztem, egy ideig sikerült ellenállnom, de végül megtudta tőlem, amit akart. Láttam, ahogy... ahogy végignézi, amikor arról beszélünk, hogy hová rejtsd el a Követ.

Ron ettől egy kicsit mintha jobb kedvre derült volna, ugyanakkor értetlenül tárta szét a karját:

De hát akkor a Névtelen már tud mindent! - mondta suttogva. - Tudja, hol van a Kő. Hogy lehet, hogy még mindig életben vagyunk... ?

Harryre szüksége van a Pálca miatt - mutatott rá Hermione. Ron megrázta a fejét.

De mi miért vagyunk még életben? - bökött hüvelykujjával saját és Hermione mellkasára. - Ránk mi szüksége van még?

A lány válaszolni akart, mert már nyitotta a száját, de végül csöndben maradt. Neki sem volt ötlete. Harry eddig arra gondolt, hogy két barátja csupán azért van még életben, hogy a

Névtelen majd velük zsarolja őt, Harryt, hogy álljon ki vele a párbajra, de most hirtelen új, érdekes ötlet fogant a fejében.

Várjatok egy picit! - szólt felemelt ujjal. - Mire emlékeztek a Kő elrejtéséből? Milyen emlékeitek vannak róla?

Én arra emlékszem, hogy Katie temetése után beszéltünk róla kint, a hátsó kertben -mondta Ron.

Csak ennyire? - kérdezett vissza Harry. Ron határozottan bólintott.

Semmi másra.

És te, Hermione? - fordult most hozzá Harry. - Te mire emlékszel? A lány alsó ajkát beharapva gondokozott.

Arra emlékszem, hogy vitatkoztunk. Nem értettünk egyet azon, hogy hová rejtsük el a Követ. De... arra már nem emlékszem, hogy mi mellett döntöttünk.

Azt fel tudod idézni, hogy milyen helyeken vitatkoztunk? Hermione szó nélkül megrázta a fejét.

Harry nagyot szusszant, felkeltve ezzel két barátja érdeklődését. Pontosan ez volt a sejtése, s most bebizonyosodott. Ezért hagyta őket még mindig életben a Névtelen, és ezért vadászik olyan veszettül a Pálcák Urára.

Mi az, Harry? - nézett rá furcsálkodva Ron.

Baj van? - kérdezte Hermione is. Harry félmosolyra húzta a száját.

Baj? Nincs semmi baj - mondta. - Úgy tűnik, Hermione, hogy jól átejtetted a Névtelent!

Átejtettem? - A lány arcára őszinte csodálkozás ült ki.

Én csak arra emlékszem, hogy elhajítom a Követ, de hogy hová esik, azt már nem látom -fejtette ki bővebben Harry, majd Ron értetlen arcát látva folytatta: - A Névtelen semmire sem ment azzal, hogy megszerezte az emlékeinket, csak elpocsékolt rá két hónapot. A Követ még mindig nem találhatja meg csak ezek alapján. Hermione úgy tűnik, kicsit többet törölt ki, mint amennyit mondott neki... - ekkor a lány felé fordult, és még szélesebb mosolyra húzta ajkait. - Ügyesen csináltad.

Nem is emlékeztem rá - pislogott meglepetten Hermione.

Azt is ki kellett törölnöd a saját fejedből, hogy ez volt a szándékod, különben rájött volna a turpisságra - mondta Harry.

A lány még mindig csodálkozó szemekkel nézett rá, s Harry most látta csak rajta, ő is mennyire lefogyott a fogság alatt. Arca sápadtabb volt a szokásosnál is, beesett volt, haja fénytelenné vált, és olyan lett, mint egy száradt sivatagi bokor, vékonyka keze törékenynek tűnt, mintha egy csontvázé lett volna.

Szóval ezért vagyunk még életben? - kérdezte Ron, rövid némaság után visszatérve a beszélgetés fonalához. Rajta is meglátszott az éhezés és a fényhiány.

Alighanem - bólintott rá Hermione. - A Névtelen talán azt hiszi, valamit rosszul csinált, talán azt gondolja, hogy jobb okklumentorok vagyunk, mint amilyenek, és még mindig titkolunk előle részleteket. Ezért nem mer erőszakhoz folyamodni az emlék megszerzéséért, mert fél, hogy károsodna az agyunk, és akkor örökre elveszti a nyomot...

Igen, és ezért váltott taktikát, és elkezdett a pálcámra hajtani - tette hozzá Harry.

Tudta, hogy így van, de ez csak még baljósabb gondolat volt számára. A Névtelen nagyon jól ismerte az ereklyéket, és a szabályokat, amik a pálcaszerzést befolyásolják. Voldemort ismeretei hiányosak, s mint később kiderült, végzetesek voltak számára, de a Névtelen sokkalta óvatosabb, előrelátóbb, megfontoltabb feketemágus volt, mint a Sötét Nagyúr.

Ez azt jelenti, hogy nagyon óvatosnak kell lenned! - figyelmeztette a lány, mikor megosztotta véleményét barátaival. - Nem szabad semmilyen harcba bocsátkoznod, Harry, még miattunk sem!

Még miattuk sem... Most kellene elmondania neki, hogy odadobta volna az ereklyéket, ha azzal megmentheti őket? De nem mondta el, meghagyta Hermionét és Ront abban a hiszemben, hogy ő, Harry mindig ésszerűen fog cselekedni. Azonban attól tartott, forrófejűsége nem fog kibírni még egy ilyen helyzetet, nem lesz képes még egyszer ésszerű cselekvésre kényszeríteni magát, ha Ron és Hermione veszélyben lesznek.

* * *

A napok csigalassúsággal teltek Nurmengardban, s ezt Harry a hosszú nappalok számlájára írta, amihez még mindig nem tudott rendesen hozzászokni. Minden nap csak az ólomként ránehezedő álmosság juttatta eszébe, hogy közeledik az éjszaka, amikor is aludni kellene, ami viszont a folytonos világosság miatt ment nehezen, nem csak neki, de Ronnak és Hermionénak is. Bumfolt és Asteria, akik már éveket töltöttek el itt, alkalmazkodtak az áldatlan északi körülményekhez, bár, ahogyan azt egy este vacsoránál mondták, az egész a visszájára fordul, mikor beköszönt a tél.

Hogy-hogy? - kérdezte Ron patkányhússal teletömött szájjal.

Asteria helyett Hermione válaszolt neki, a maga csípős modorában, amit a vacsora iránti undora váltott ki nála. Alig tudott legyűrni egy-egy falatot anélkül, hogy arcizmai ne rándultak volna össze viszolyogva - Ron bezzeg úgy ette a sült rágcsálót, mintha legalábbis anyja egyik sültjét tálalták volna fel.

Ennyire északon nyáron mindig nappal van, télen pedig örök éjszaka - mondta a lány, és eltolta maga elől a törött cserépdarabot, ami tányérként szolgált. - Persze ez csak az északi sarkon érvényesül teljesen, annál délebbre van egy átmeneti időszak ősszel és tavasszal, amikor néhány nap van világosság és sötétség is, ami attól függ, mennyire délre vagyunk az északi sarktól, és mennyire északra a sarkkörtől. Ilyenkor kezd el igazán hidegre fordulni az idő a tundrán, de tudtommal nagyon szép is egyben, mert ekkor lehet látni az égen az Aurora Borealist, azaz az északi fényt.

Asteria elismerően felvonta a szemöldökét Hermione kiselőadását hallva, és összenézett Bumfolttal. Ron homlokát ráncolva próbálta értelmezni a magyarázatot, Harry ebből pedig azt a következtetést vonta le, hogy barátjának is olyan hiányosak lehetnek a földrajzi ismeretei, mint neki.

A Hermione által megjövendölt őszi átmeneti időszak pár héten belül bekövetkezett, mikor az ablakon kitekintő Harry azt vette észre, hogy a nap minden este egyre lejjebb merészkedik a horizonton, megérintette azt, majd visszapattant róla, következő nap aztán félig alámerült, mint egy vízfelszínen pattogó aranyszínben fürdő labda, végül egy szeptemberi napon teljesen lebukott és csak sárgás derengést hagyott maga után. Ettől kezdve napokig minden reggel

felkelt, és minden este lenyugodott, s Harry végre kényelmesebben tudott aludni a jótékony sötétségben.

Ez azonban azt is jelentette, hogy sokkal korábban be kellett zárkózniuk a házba, mert a sötétség leszálltával jöttek a szárnyas hárpiák, hogy vadásszanak az utcán maradottakra.

Merlin szakállára, mi volt ez?! - ordította el magát ijedtében Ron, mikor egyik este egy madárember elsuhant az ablak előtt. Annyira megijedt, hogy hátraesett a székkel, amin addig kényelmesen hintázott.

Harry hárpia-ügyben tapasztalt ember lévén felvilágosította barátját a madáremberekről, azonban elhallgatta első találkozásának körülményeit a háztetőn. Nem akarta hallani Ron szörnyülködéseit vagy Hermione szidalmazását, amiért volt olyan ostoba, hogy egy éjszakát a nyílt utcán akart tölteni.

Azt azonban észrevette, hogy egyre több és több hárpia köröz az ő házuk felett, akár a döghúsra leső keselyűk. A madáremberek talán tudnák, hogy ő itt van? Lehet, hogy érzik a szagát, fordult meg Harry fejében, s bele se mert gondolni, mi lesz majd itt, ha beköszönt a tél, és mindig éjszaka lesz. Tudta, hogy ha egyszer megint összefut az átszúrt kezű hárpiával, abban nem lesz köszönet, de még mindig nem akarta visszakérni a kését Asteriától.

Nem tudta, mikor kerül rá sor, hogy a Névtelen újra próbálkozni fog. Gyanította, előbb -utóbb biztosan rájön arra, hogy Harry megint átejtette, és újabb tervet eszel ki, vagy akár még durvább eszközökhöz is folyamodik. Remélte, hogy ez egyelőre még nem következik be, s talán addig is lesz idejük kigondolni valamiféle szökési tervet. Addig is azonban - határozta el magát Harry - nem hord magánál fegyvert, akármennyire is veszélyesebbé válnak az utcák a tél közeledtével.

Ron és Hermione ellenben felfegyverkeztek; a lány két kést hordott magánál egyszerre, Ron viszont egy hosszú, kardnak is beillő vaspengét dugott a nadrágszíjába, közszemlére kitéve, már ezzel is figyelmeztetve minden kötekedő kedvében lévő nurmengardit.

- Csak hogy tudják, kivel szórakoznak... - kommentálta. Hermione persze nem hagyta megjegyzés nélkül:

Szóval azzal akarod meggyőzni a testvérgyilkosokat és fajtalankodókat, hogy milyen kemény fenegyerek vagy? - kérdezte tőle csípősen.

Azt hiszed, nem tudok bánni vele? - vágott vissza kihívóan Ron, és kirántotta nadrágszíjából a kardot, majd megpörgette maga előtt.

Hermione hátrált egy lépést.

Csak óvatosan, még levágod a fejed azzal a vacakkal...

Ennyire bénának nézel? - hördült fel Ron, vadul suhogtatva a kardot.

A következő pillanatban kiejtette a kezéből a vasdarabot, ami csörömpölve hullt a padlóra. Ron vöröslő arccal hajolt le érte.

Kíváncsi vagy még a válaszomra? - szólt hozzá ártatlan hangon Hermione.

Tartsd meg magadnak a véleményed... - dörmögte a fiú mogorván.

Harry vigyorogva elfordult. Titkon örült neki, hogy újra hallja két barátja folytonos veszekedését, ami - most döbbent csak rá - annyira hiányzott neki az elmúlt hetekben, akár az Odú otthonos levegője vagy Ginny hajának mámorító illata.

Aztán a mosoly lassan lehervadt az arcáról, ahogy eszébe jutott, hogy az Odú elpusztult, mint megannyi más, és sosem fogja újra látni a girbe-gurba tornyot, érezni Mrs Weasley

főztjének aromáját a kis gazos hátsó kertben, mely minden este az első volt, ami fogadta a munkából hazatérve. Most megint eszébe jutott a veszteség, amit átélt: se otthon, se munkahely, se szabadság. Vajon Ginnyvel mi lehet most... ?

Mi az, Harry? - hallotta Hermione hangját, aki talán megláthatta elkomoruló arcát, mikor visszapakolta a többi fegyvernek szánt lim-lomot a kanapé ágyneműtartójába, ahol Mr Bumfolt tárolta őket.

Semmi... - motyogta válaszul, s azzal előresietett a lépcsőházba, hogy ne adjon további alapot a faggatózásra.

Erkling-vadászatra készültek a csatornában, mint minden nap azóta, hogy Ron és Hermione is beköltözött a házba. Ehhez elsősorban Asteria ragaszkodott, mondván: az új lakók dolgozzanak meg a szállásért cserébe. Hermionénak ez ellen nem volt semmi kifogása, de Ron nem mulasztotta el megjegyezni, hogy mivel ő, Hermione és Harry mindhárman a külső szobában alszanak, bármiféle betörő vagy vérfarkas legelőször őket veszi célba.

Ez a tény a második igazi szeptemberi éjszaka alatt tudatosult Ronban, mikor az égen újra a telihold vette át az uralmat, a város utcáin pedig a vérfarkasok. Medusa vagy a ház valamely másik lakója megint nem jól zárta be az ajtót, s egy vérfarkas a szagokat követve felosont az emeletre. Harryék pisszenni sem mertek, mikor meghallották a szimatolást és a karmos puha tappancsok kaparászását az ajtó előtt, de akkor sem lélegezhettek fel, mikor a bestia végül tovább állt: valósággal meghűlt bennük a vér, mikor hallották a fölöttük lakó szomszéd rémült kiáltását, a vérfarkas megvadult ugatását, és a fa recsegését, ahogyan áttörte magát a gyengén eltorlaszolt ajtón. Ami utána következett, azt mind Harry, mind Ron és Hermione csak a fülükre szorított párnával hallgatták végig; csak akkor vették le, mikor a két szoba ajtaja kinyílt, és óvatosan előbukkant Asteria és Bumfolt halálsápadt arca.

Ez bi-biztosan M-Mr Wi-Wiggenweld lehetett... - dadogta a varázsló olyan halkan, hogy Harry csak a szájáról tudta leolvasni.

Aznap éjjel nem aludtak szemhunyásnyit sem, s Harry biztos volt benne, hogy Bumfoltnak és Asteriának sem jön álom a szemére. Újabb ilyen incidensre azonban nem került sor, mert attól kezdve, hogy másnap reggel Ron és Harry meglátták, mi maradt szegény Mr Wiggenweldből (Hermionét és Asteriát nem engedték oda), minden este ők gondoskodtak arról, hogy jól be legyen reteszelve és eltorlaszolva a főbejárat, miután már mindenki hazaért.

Harry most leszaladt a lépcsőn, kikerülte az álmosan támolygó Medusát, és hozzálátott, hogy elpakolja az előző éjszaka ajtónak támasztott rozzant íróasztalt, mely ki tudja, hogyan került egyszer Nurmengardba - talán még Grindelwald idejéből maradt itt. Az asztalt jól beékelték a helyére Ronnal, így Harry nem is boldogult vele egyedül - kénytelen volt megvárni barátját, s együtt elemelték a bútordarabot a helyéről. Félrecsúsztatták az egyik sarokba, majd mindketten eltűrték izzadt hajfürtjeiket a homlokukból. Harrynek most tűnt csak fel igazán, hogy Ron eddig sem épp rövid haja már majdnem a háta közepéig ér, és kissé vademberszerű külsőt kölcsönöz neki - bár ez talán csak maszatos orra miatt látszott így.

- Mi ütött beléd? - szólalt meg hirtelen Ron. Harry kérdő tekintettel nézett rá.

Odafent, az előbb - pontosított a fiú. - Nagyon elkomorultál. Majdnem úgy néztél ki, mint...

Harry figyelmét felkeltette az elharapott mondat.

Mint mikor? - kérdezte.

Mint amikor veszekedtünk... Mielőtt faképnél hagytalak titeket - mondta ki kelletlenül Ron.

Valóban így nézett volna ki? - morfondírozott Harry. Akkor olyan volt, mintha abban a percben minden értelmét vesztette volna. Talán most is elragadta egy kicsit ez a pesszimizmus... Márpedig a pesszimizmusra minden oka megvan. Egy börtönben tengeti napjait, emlékeztette magát.

Nem válaszolt barátjának; Hermione is lejött a lépcsőn Bumfolttal a nyomában, de nem ez volt az oka, hogy nem akart erről tovább beszélni. Túl sok rossz dolog történt az elmúlt pár hónapban ahhoz, hogy még a múltat is felemlegessék.

Indulhatunk, fiúk? - kérdezte nagy vidáman Bumfolt, ahogy leért a lépcsőn.

És lányok - egészítette ki Hermione.

Asteria, aki a lépcső tetején állt, és onnan nézett le a földszinti előszobára, most megszólalt.

Én itthon maradok - jelentette be. - Valakinek a házat is őriznie kell.

Ron egy elnyomott horkantással jelezte kétségeit a lány házőrzői képességeiről, de addig-addig köszörülte a torkát, míg sikerült mindenkivel tudatnia, hogy épp köhögéssel próbálja álcázni gúnyolódását. Asteria megvető fintort küldött felé, majd egy arrogáns mozdulattal felszegte a fejét, és elviharzott.

Harry, Ron, Hermione és Bumfolt kiléptek a félhomályos reggeli utcára, ahol rajtuk kívül csak pár ember lézengett, látszólag céltalanul, csendes nézelődéssel múlatva az időt. Harry úgy érezte, tegnap óta legalább öt fokot esett a hőmérséklet, és kinőtt ruházatán még a Bumfolttól kapott köpönyeg sem sokat segített.

A nyugati városrész felé indultak el, mint minden reggel - mint Bumfolt elmondásából megtudták, az volt a város legbiztonságosabb része. A sötét romhalmaz keleti részhez képest itt valamivel jobb állapotú épületek sorakoztak, és többnyire nők lakták a házakat. Mr Bumfolt szeretett itt vadászni erklingekre, mert nem kellett minden percben attól tartania, hogy valaki utána oson, és hátulról leszúrja.

Bementek az egyik sikátorba, mely egy lakóépület és egy Medusáéhoz hasonló kocsma között bújt meg, s körülálltak egy nehéz csatornafödelet. Minden reggel másik bejáratot használtak, hogy az erklingeket meglepetésként érje érkezésük.

Gyertek fiúk, segítsetek egy kicsit! - kérte Mr Bumfolt.

Ő, Ron és Harry együttes erővel felemelték a födémet, és oldalra húzták. Orrukat azonnal megcsapta a rothadó bűz, mely odalent uralkodott, s ami miatt Harry a legjobban utálta ezt a munkát. De nem volt mit tenni, segíteniük kellett Bumfoltnak, bármennyire is kellemetlen volt lemászni a sötét, bűzös járatba.

Ma kétszer olyan büdös, mint tegnap - panaszolta Ron mogorva hangon. - Mi a fenét keresnek odalent az erklingek?

Nem csak erklingek vannak ott - mondta Bumfolt, aki már a csatornában volt. Hangja visszhangozva csengett. - Egyszer összefutottam egy akromantulával...

Ron, aki már épp ereszkedett volna utána, most megtorpant, egyik lábát a lyuk fölött lógatva.

Volt vagy félméteres a potrohája, és úgy nekem rontott, hogy alig tudtam kimászni.

Harry és Hermione előbb egymásra, majd Ronra pillantottak, aki egészen elsápadt szeplői alatt.

Ugye csak viccel? - nyögte a fiú elkeseredett hangon.

Bumfolt kidugta a fejét a lyukból, és csodálkozva nézett szembe Ron cipőorrával.

Viccelek? Dehogy, kedves fiam, ez így igaz, ahogy mondom! Errefelé eléggé gyakoriak a mágikus bestiák. Ha jól tudom, Nurmengardon nem is él varázstalan élőlény egy szem sem, ellenben van itt mindenféle fajzat a plimpiktől a norvég tarajos sárkányokig bezárólag... -Bumfolt ügyet sem vetve Ron elszörnyedt arcára, ábrándos képpel sóhajtott. - Ej, mit nem adnék, ha végre befoghatnám azt az akromantulát! (Ron borzadva felnyögött.) Feldobná a műsort, nem? Hehehe...

Azzal nevetgélve újra eltűnt a csatornában. Hermione rosszallóan csóválta a fejét; még mindig nem tudott napirendre térni az állatviadalok fölött, de belátta, hogy nincs más esélyük az életben maradásra ezen a helyen, mint jóban lenni Ludo Bumfolttal.

Harry elnézte Ron zöldes színben játszó arcát, és a rémülettől kerekre tágult szemeit.

Talán jobb lenne, ha te itt fent őrködnél - javasolta neki.

Barátja azonban - talán büszkeségből, talán Hermionét féltve - hallani sem akart erről, és akármennyire is viszolygott a lenti világtól, vett egy mély levegőt, és beugrott Bumfolt után a csatornába.

Harry előreengedte Hermionét, majd ő is feltette arca elé azt a kendőt, ami kissé megkönnyítette odalent a légzést, s barátai után mászott. Koromsötét és bűz fogadta a csatornarendszerben, melyet már hetek óta minden nap megjártak erklingek után kutatva, s hiába fogtak néha kettőt vagy hármat is, s bármilyen vérszomjasnak is tűntek a kis lények, Ludo Bumfolt mégis kissé csalódottnak tűnt. Harry most már sejtette, hogy az akromantulára fáj a foga, de őszintén remélte, hogy nem fog teljesülni a vágya.

Aggodalma alaptalan volt, két órás bolyongás után sem találtak semmit egy vézna öreg erklingen kívül, akit Bumfolt el is engedett, mondván: senki se fogadna erre a vénségre.

Már kifelé indultak a csatornából, és hangosan beszélgettek a sikertelen vadászatról (Bumfolt épp újabb ötleteket vetett fel a fiúknak a lények befogásáról), mikor az elöl haladó Hermione hirtelen megtorpant.

Mi az, miért álltál meg? - kiabálta neki Harry hátulról.

Psszt! Maradjatok csöndben! - sziszegte Hermione, mire elnémultak.

Pár percig mindenki a fülét hegyezte, de nem hallottak semmi mást a szokásos lenti zajokon kívül.

Mit hallottál? - kérdezte Ron. - Talán... talán lábak zaját?

- Úgy érted, nyolcat? - eresztett meg egy félmosolyt Harry, mielőtt azonban Ron válaszolhatott volna, most tényleg meghallották: halk suhogás szűrődött le a csatornanyíláson. Mintha valami nagy, és köpenyes repült volna el felettük...

Dementor? - kérdezte Harry, s most ő érezte úgy magát, ahogyan az előbb még Ron. Kérdésre szinte nyomban megkapta a választ, mikor fagyos szélroham söpört végig a fenti

utcán, amit lent is éreztek. A félelem és a hideg egyszerre markolt Harry gyomrába, és még a csatorna sötétjében is jól látta, hogy a kőfalak körülöttük rohamosan deresedni kezdtek.

Ho-hogy kerül ide egy de-de-dementor... ? - dadogta Mr Bumfolt a félelemtől, vagy a hidegtől.

Harry sokért nem adta volna, ha tudja a választ, de abban az egyben biztos volt, hogy nem szabad feljönniük, amíg a dementor odébb nem áll, mert pálca nélkül semmit sem tehetnek ellene.

Azt mondja, hogy itt még nem jártak dementorok? - suttogta Hermione, hátrafordulva a didergő Bumfolthoz.

A varázsló megrázta a fejét, a három jó barát pedig a csatornanyíláson leskelődött az utcán köröző dementor után. Az még mindig ott volt fölöttük, de láthatóan a legkevésbé sem érdekelte őt a csatorna, inkább fel-alá suhant a sikátorokban és az utcán, mintha keresne valakit vagy valakiket...

Csaknem fél óráig várakoztak teljes csöndben, mozdulatlanul - egyedül összekoccanó foguk, és remegő tagjaik kötötték le a figyelmüket. Egészen addig, míg nagy sokára elharsant a várva-várt varázsige:

Expecto Patronum!

Nem egy, de legalább három ember kiáltotta a szavakat, melynek nyomán nagy fényesség töltötte be a sikátort, és a dementor felvisított, majd egy suhanás jelezte, hogy elrepül. Az egyik patrónus, mely valamilyen repülő lény alakját öltötte, tett egy kört ott, ahol az előbb még a fekete rémség volt - Harryék jól látták ezüstösen világító szárnyát - majd egyszerűen eltűnt. Egy másik patrónus, mely talán medvére emlékeztetett, lustán elcammogott fölöttük, majd az is eloszlott. Ez után beszélgetés hallatszott, melyből Harryék egy szót sem értettek.

- Csodálom, hogy kiküldték őket... - suttogta Bumfolt, aki most, hogy a dementor eltávozott, abbahagyta a remegést.

Kiket? - fordult feléje Harry, Ron és Hermione.

Az őröket - magyarázta Bumfolt. - Csak nekik van pálcájuk Nurmengardban. De furcsa, hogy ideküldte őket a Névtelen. A hárpiákat sem zavarják el, és a vérfarkasok is szabadon kószálhatnak...

Harry sejtette, miért: ha ez a dementor az volt, aki Mariust segíti, az sok mindent megmagyarázna. Ki tudja, talán a dementor nem is a rabokat kereste, hanem magát a Névtelent? Harry emlékezett rá, hogy a Tusa harmadik próbája utáni véres és végzetes kimenetelű összecsapásban a Névtelen leszúrta egy karddal a kék bőrű embert, amiért az egész biztosan nem örült.

Óvatosan másztak ki a csatornából, legelőször Ron, aki alaposan körülnézett, hogy nem várja-e őket odakint a dementor, vagy akár az álarcos varázslók. Egész hazaúton szótlanok voltak, egyiküknek sem volt kedve megvitatni a történteket, de Harry biztos volt benne, hogy mindannyiuknak a dementor-támadás jár az eszében. Mindenkinek, kivéve talán Ludo Bumfoltot, aki csak azon morgolódott magában, hogy megint nem sikerült befognia az akromantulát, amivel feldobhatná a műsorszámot.

Al félúton csatlakozott Harryhez; úgy bukkant elő a semmiből, mint valami szellem, és megint füstszerű fekete köpönyegét viselte, mely az arcát is takarta. Harry mégis minden alkalommal, amint meglátta, tudta, hogy ő az.

Hogy ment a vadászat? - érdeklődött a fiú szokásos stílusában.

Harry, mivel Ron, Hermione és Bumfolt ott voltak körülötte, csak egy apró fejrázással válaszolt neki.

Mikor hazaértek, úgy ballagtak fel a lépcsőn nyakig koszosan, átfagyva, holtfáradtan, mint egy vert sereg; Asteria meg is jegyezte, hogy legközelebb majd ők őrzik a házat, akkor talán nem néznek ki úgy a nap végére, mint a vizihullák.

Ami azt illeti, volt ott egy... - dörmögte neki Harry, válaszul a vizihulla-jelzőre, majd a lány értetlen arcát látva pontosított: - Egy dementor.

Meglepetésére Asteria még mindig tanácstalan maradt, s erre már Ron és Hermione is felvonta a szemöldökét. Sőt, Al is megtorpant a lépcső tetején, és csuklyája alól nézett a lány arcára.

Csak azt ne mondd, hogy nem tudod, mi az! - csattant fel Ron bosszúsan. Harry jól ismerte őt: a hideg, a pókvadászat, és a dementor épp elég volt hozzá, hogy most valakin le kelljen vezetnie az ingerültségét.

Képzeld, nem tudom! - válaszolta nem kevésbé csípősen Asteria. - A fél életemet itt töltöttem, és nem találkoztam semmiféle denem... akármivel!

Miután napirendre tértek Asteria varázslény-ismereti hiányosságai fölött, bementek a szobába, ahol Hermione rövid kiselőadást tartott a lánynak a félelmetes lényekről. A beszámoló egészen estig húzódott, mert afféle megkésett ismerkedésbe váltott át, ahogy Asteria egyre újabb és újabb kérdéseket tett fel Hermionénak az átélt kalandjaikról, a mágikus bestiákról, és varázslényekről, akikkel találkoztak. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Grindelwald-lány Hermionét kedveli leginkább a kis társaságból, vele képes elbeszélgetni úgy, hogy ne legyen minden második mondatában rejtett vagy nyílt sértegetés.

Harrynek ekkor eszébe jutott, hogy egyetlen egyszer sem esett szó köztük Asteria rokonságáról, és Harry is elfelejtette tájékoztatni Ront és Hermionét a lány dédapjáról. Ahogy elnézte őket, amint a rozoga asztalnál üldögélve Hermione épp a trollal való első találkozásukról és barátságuk kezdetének körülményeiről mesélt neki, úgy érezte, hogy végül is teljességgel fölösleges befeketítenie a lányt a nevével. Neki nincs baja Grindelwalddal -emlékeztette önmagát - különösen azok után, hogy látta a vén feketemágust élete utolsó pillanatában, amint hazudik Voldemortnak, csak hogy az ne szerezhesse meg olyan könnyedén a Végzet Pálcáját...

Akkor is Grindelwald, a Pálca, és a Névtelen járt az eszében, mikor késő éjszaka álomra hajtotta a fejét a kanapén, Hermione és Ron mellett - az ágy, mint kiderült, kihúzható volt, s erről még maga Mr Bumfolt sem tudott, amíg ki nem próbálták. Kissé szűkösen, de elfértek rajta hárman, a két szélén a két fiúval, közöttük Hermionéval.

Harry álmában messzire járt Nurmengardtól... Újra otthon volt a tengerparton, az Odú közelében, ahol egyszer Ginnyvel egy csodálatos délelőttöt töltöttek. Mintha egy másik életben lett volna...

Aztán az álomkép szertefoszlott...

Harry a szoba mennyezetét bámulta, a fekete díszgerendákat, melyek most egyáltalán nem voltak kopottak és lyukacsosak. Az ágy is sokkalta kényelmesebbnek tűnt, mint amiben elaludt. Vörös párnák közt feküdt vörös selyemtakaró alatt, s az ágyfüggöny, mely körbevette, ugyancsak vérszínű volt. A fekete mennyezettel erőteljes hatást keltett, már-már félelmetes volt...

Harry felült az ágyban. Egy pillanatra azt hitte, valaki áll az ágyfüggöny túloldalán, s egy pálcával világít, de aztán észrevette, hogy a fény nem egyetlen pontból jön, s gyöngyházfényűen csillog, víztükörszerű remegést vetítve körbe a falakra.

Harry előrenyúlt kezével, hogy széthúzza a függönyt, s ekkor látta, hogy a megtett mozdulat olyan elmosódott volt szemei előtt, mintha egy szellem kezét látná. Minden más is elmosódott, homályos volt, az ágy, a faragott fekete oszlopok, melyek a függönykeretet tartották, s az is, ami a függönyön túl volt.

A szoba közepén egy kristályedény állt kicsi asztalon, az árasztotta magából a gyöngyházfényű csillogást. Harry valamiért ismerősnek találta az edényt, szinte biztos volt benne, hogy már látta valahol korábban, de nem tudta megmondani, hol találkozott vele. Elsőre a Voldemort barlangjában álló horcrux-őrző tálra gondolt, de csakhamar belátta, hogy ez nem lehet ugyanaz; Voldemort zöld méreggel teli tálja kőből volt, s egy kőoszlop tetején állt, akár egy ősi, míves mosdókagyló.

Harry lerúgta magáról a selyemtakarót, kimászott az ágyból, és közelebb menve belenézett a tálba. Annak mélyén kavargó-örvénylő meghatározhatatlan eredetű anyagot látott, mely olyan volt, akár a látható szél, melyet valami földöntúli ragyogás varázsolt gyémántos-csillogóvá. Annyira lekötötte a kristályedény bámulása, hogy észre sem vette a szoba másik végében üldögélő alakot.

Szia! - köszönt neki az alak, amitől összerezzent, és hátrált egy lépést, bár utána nyomban észbekapott.

Szia... - köszönt vissza Alnak, aki most felállt a puha karosszékből, és közelebb jött. A kristályedény kettejük közt csillogott vidáman.

Nahát, ilyen rémisztő vagyok? - kérdezte, miközben levette a csuklyáját. Arca most sokkal komolyabbnak tűnt, mint korábban, mikor folyton-folyvást viccelődéssel és gúnyolódással szórakoztatta inkább saját magát, mint Harryt.

Mi történt? - kérdezte Harry kissé zihálva.

Hogy érted ezt?

Hónapokig egyetlen álmom sem volt, és most hirtelen itt vagyok megint!

Al higgadt maradt, mint mindig, ha kezében tartotta az irányítást, Harry ezt már jó régen kitapasztalta nála. Lustán zsebre dugta a kezét, és a kristályedényre bámulva válaszolt.

Azért nem álmodtál eddig rólam, mert én nem hagytam. Okklumencia... - kopogtatta meg saját halántékát. - Féltem, hogy megtudsz valamit, amit nem szabadna, és akkor minden megváltozik.

És most nem félsz? Al megrázta a fejét.

Ez egy biztonságos hely. A lehető legbiztonságosabb - jelentette ki, majd rövid szünetet tartott. - A múltkor befejezetlenül maradt egy beszélgetésünk...

Harry nem tudta, miért suttog, aztán rájött, hogy nyilván nem akarja, hogy meghallják, amint beszélget valakivel a szobában. Azt azonban tudta, hogy most Al világában van, és ő a látogató, ő álmodik, mi több, még mindig ugyanabban a szobában van, ahol elaludt a rozoga kanapén - még mindig itt van Nurmengardban.

Arról, hogy mit mondhatsz el nekem, és mit nem? - kérdezte a fiútól.

Al elmosolyodott, arcát táncoló ezüstös fények világították meg, melytől csak még szellemszerűbbnek tűnt az ábrázata, ahogy az elmaradhatatlan füst-természetű köpenyében, nyakában a himbálózó ereklye-medállal hajol a kristályedény fölé.

Ugye nem hitted el, hogy tényleg egy listát írtam? Nem nézhetsz ennyire amatőrnek -susogta, hangjában bujkáló nevetéssel.

Harry összeráncolt homlokkal meredt rá.

Ezzel tudtam meg, hogy mi az, amit elmondhatok neked - mutatott a fiú magyarázatképpen a csillámló edényre.

Harry újra közelebb jött a fenséges tárgyhoz, mely magával ragadta, ezt nem titkolta egy pillanatig sem. A látvány gyönyörű volt...

Ez egy merengő? - kérdezte, Alhoz hasonlóan suttogva, bár tudta, hogy őt úgysem hallhatja meg senki.

Nem, ez a Sorsleső. Egy kicsit bonyolultabb, mint egy mezei merengő. Nem kell emlékeket dobni bele, helyette...

Al felemelte jobb kezét, melyben - ezt Harry csak most vette észre - pálca helyett egy kis ezüstkést tartott, s apró vágást ejtett vele bal kezének hüvelykujján, majd a tál fölé tartotta azt.

Elég egy csepp vér - mormolta, s ujjából egy kövér buborék buggyant ki, majd hullt alá a tálba.

A hatás drámai és erőteljes volt. A gyöngyházfényű kavargás hirtelen karmazsinpirosra színeződött. Meleg fénye betöltötte a szobát, s úgy tűnt, mintha az ágyfüggöny vöröse túlburjánzó növényként nőtte volna be a szoba minden négyzetcentiméterét, és festette ugyancsak vörösre Harry és Al arcát is.

Ez mondja meg, hogy mit árulhatsz el nekem a jövőről? - kíváncsiskodott Harry. Al szusszant egyet, mintha elnyomna egy nevetést.

Látom, te is az egyszerű dolgok híve vagy, apa - szólt. - Megmondja, ami kell, és kész... Ennél egy kicsit többről van szó. Ez egy egyedi varázseszköz, nincs még egy ilyen a világon.

Azt hiszem, hogy valahol már láttam ezt az edényt - jegyezte meg Harry.

Al a tál fölött a szemébe nézett. Zöld szeme a vörös fényben két fekete lyuknak tűnt csupán.

Nem lennék meglepve - mondta. - A Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon őrizték ezt a tálat az Idő Termében. Azok a varázslók készítették, akik az Időnyerőket is. Miután elkészültek azokkal a különleges homokórákkal, rájöttek, hogy micsoda veszedelmet tartanak a kezükben. Azért alkották meg a Sorslesőt, nehogy bajt okozzanak. Figyelték minden cselekedetüket... Tudták, hogyha egyszer már megváltoztattak valamit, azt nem lehet visszacsinálni. Meg kellett előzniük a bajt. Persze, mint a legtöbb esetben, itt is az lett volna a megoldás, ha mind egy szálig elpusztítják az Időnyerőket, vagy eleve meg sem építik őket, de hát a varázslók már csak ilyenek... Állítólag az egyikük készített egy olyan Időnyerőt is, mellyel nem csak órákat, de napokat, sőt, hónapokat tudott utazni az időben, és képes volt változtatni a dolgok menetén. Megint csak állítólag, nem egyszer meg is tette ezt. Az a hallhatatlan, akitől a tálat... hát... kölcsönvettem, azt mesélte, hogy az egész varázsvilág történelme egészen másként alakult volna, ha az a varázsló nem használja az Időnyerőjét olyan felelőtlenül. Azt mondják, háromszor is megtette...

A fiú elhallgatott, és várta Harry következő kérdést. Ő azonban végre rájött, mikor látta ezt a furcsa edényt: azon a végzetes éjszakán, mikor Voldemort csapdájába besétálva ő, Ron,

Hermione, Ginny, Luna és Neville bejárták a Misztériumügyi Főosztály termeit Sirius után kutatva. A Jóslatok Terme felé vezető úton átsétáltak egy órákkal teli szobán, ahol egy szekrényben őrizték az Időnyerőket... S a szekrény előtt ott állt ez a tál, benne egy apró madár - talán kolibri - tojásával, mely az Idő fogja volt... ahogy később egy pórul járt halálfaló is azzá vált. Harry nem tudta, mi lett azzal a varázslóval, aki fejjel előre beleesett a tálba, s testének egy része megfiatalodott, torz, groteszk lénnyé változtatva őt.

Most, hogy már tudta hova tenni emlékezetében ezt a kristályedényt, feltette következő kérdését, mely fogalalkoztatta:

És a vércsepp?

Al készségesen válaszolt.

Azzal állítottam be a Sorslesőt, hogy az én életutamat figyelje. A vérünkben van a sorsunk. Így a tál érzékeli, ha olyasmit teszek, vagy mondok, ami befolyásolhatja, megmásíthatja, vagy... megakadályozhatja a születésemet.

Al megbökte a szélszerű anyagot pálcája hegyével, mire az örvénylés abbamaradt, s akárcsak egy merengőnél, a felszín kisimult és üvegszerűvé vált. Most Harry és Al arcát tükrözte, ahogy mindketten a közepébe bámulnak; a fiú türelmesen, Harry kíváncsian, várva valamire.

Most beszélhetünk - jelentette be Al, felegyenesedve.

Harry még mindig a tál fölé görnyedt, s csak felpillantott a fiú arcára.

Miről? - kérdezte Harry.

Arra voltál kíváncsi, hogy mi történik Ginny Weasleyvel az én időmben - folytatta Al, majd azon nyomban el is hallgatott. Arca feszültséget tükrözött, és homlokán kis ráncok jelentek meg, mintha erősen töprengene valamin.

Harry tudta, mit akart hallani, mi volt az, amire a leginkább vágyott, hogy igaz legyen, amit eddig is sejtett, de bizonyosságot akart róla:

Azt mondd meg - szólt halkan -, hogy Ginny ugye a te...?

Az édesanyám, igen - fejezte be helyette a kérdést a fiú, majd rögtön megválaszolta a következőt is, ami már Harry nyelve hegyén volt: - Ne aggódj miatta, jól van. Itt most negyvenkét éves... de olyan, mintha csak harminc lenne. Tele van élettel és vidámsággal. Egy gyerek sem kívánhatna nála jobb anyát - tette hozzá, pontosan azt mondva ezzel, amit Harry hallani akart.

Még amikor leszid valamiért, akkor is kedves az arca. - folytatta Al rövid gondolkozás után. - Kiskorunkban mindig énekelt nekünk... Anyának nagyon szép hangja van.

Harry igyekezett feldolgozni a hallottakat, de túl nehéz volt belegondolni a valóságba, ezért inkább megpróbálta úgy elképzelni, mintha egy régi baráttól hallana most Ginnyről, akit nem a leküzdhetetlen idő választ el tőle.

Ha annyira szereted őt, akkor miért támadtál meg minket a merengőben? - kérdezte, hiába próbálva száműzni hangjából egy kis szemrehányást. - Ginny halálra rémült tőled.

Al bűntudatosan lehorgasztotta a fejét.

Nem volt más választásom - magyarázta. - Nem hagyhattam, hogy esetleg megtudjatok valamit... El akartalak titeket ijeszteni.

De kíváncsi is voltál ránk - emlékezett vissza Harry a fiú egyik kora hajnali látogatására az Odúban.

Al csak bólintott, de közben kerülte Harry tekintetét. A vörös fény ellenére Harry jól látta a fiú arcán végbemenő változásokat. Most először vélte felfedezni rajta, hogy legszívesebben mindent elmondana neki, mert pont olyan volt, mint egy gyermek, akinek túl hamar túl sok felelősség szakadt a nyakába. Olyan volt, mintha Harry saját gyerekkorának tükrét látná...

Hosszúra nyúlt köztük a csönd, de Harry nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy minél többet megtudhasson Ginnyről. Hirtelen eszébe jutott valami, amin maga is meglepődött, hogy tudni akarja, olyan jelentéktelennek tűnő apróság volt most, ebben a pillanatban:

Mi lett a kviddiccsel? Teljesült az álma? - kérdezte. - A Holyheadi Hárpiáknál?

Mindent tudni akarsz előre? Nem akarod inkább megélni ezeket? - kérdezett vissza Al. Harry elfordult tőle, és maga elé bámult, a szoba fényes padlójára.

Csak... csak tudni akarom, mi lesz vele... Én...

Úgy beszélsz, mintha nem láthatnád többé - csóválta a fejét a fiú. - Hidd el nekem, hamarabb viszontlátod anyát, mint azt képzelnéd.

Ahogy kimondta, a Sorsleső vörös felszínén apró hullámok futottak végig, mintha egy szív dobbant volna meg a mélyében. Harry és Al lepillantottak a tálra.

Túl sokat mondasz? - figyelmeztette Harry.

Amíg csak hullámzik, addig minden rendben - felelte Al. - Ezek nem olyan dolgok, amik képesek lennének megváltoztatni az eseményeket. Önmagukban nem elég erősek ahhoz, hogy megváltozzon tőlük a történelem... Anyáról volt szó - emlékeztette Harryt.

Harry összeráncolta a homlokát, akárcsak az imént Al. Kellemetlen gondolat telepedett rá.

Csak nem azt akarod mondani, hogy ő is börtönbe kerül? - szörnyülködött. A fiú komoly szemekkel nézett rá, és megköszörülte a torkát.

Nem - válaszolta.

A Sorslesőn egy, az előbbinél kisebb hullám szaladt végig.

Többet nem mondhatsz?

Anyáról biztosan nem, de valami másról... Kérdezz csak, és majd meglátjuk! - bíztatta Al. Harry megnyálazta kiszáradt ajkait, és vett egy mély levegőt.

Ha már a közeljövőről nem mondasz semmit, legalább magadról mesélhetnél. Azzal nem változtatod meg a történteket - tette hozzá a Sorslesőre pillantva, mintha azzal elejét vehetné a kristályedény figyelmeztetésének.

Al megint elgondolkozott, végül sóhajtott egyet.

Hát jó - egyezett bele. - Mit szeretnél tudni? Harry megvonta a vállát.

Nem tudom, mi érdekelne, csak beszélj magadról... Vannak testvéreid?

Al hümmögött egy sort, és karba tette a kezét. Ahogy Harry elnézte, arra gondolt, hogy ő valahogy sokkalta könnyedebbül veszi ezt a bizarr ismeretséget az apja nálánál alig idősebb énjével. Mintha mindez természetes lenne neki, mintha nem tudna meglepődni semmin...

Hárman vagyunk testvérek - fogott bele végül. (A Sorsleső alig egy aprót bugyborékolt csak). - Két fiú és egy lány. A legidősebb a bátyám, James. Ő a nagy kviddicsarc a családban. Mindig csak gurkók, meg kvaffok járnak a fejében. Szerintem az agya is csak akkora, mint egy cikesz.

Harry az egész szövegből csak egyetlen szót fogott fel:

A bátyád? - sandított fel a fiú vörös fénnyel körbeölelt arcára.

Aha - válaszolta. - James Sirius Potter. A nagypapáról, meg a keresztapádról elnevezve.

- Ekkor félig vidám, félig bosszús fintorra húzta az orrát. - Bezzeg én egy félőrült vén csóka, meg egy kiugrott halálfaló után kaptam a nevem, aki szerelmes volt az anyádba. Szép kis örökség, apa, mondhatom!

Harry elhúzta a száját, de nem volt kedve hozzűfűzni semmit. Mindenestere azt megállapította magában, hogy a kapott név valóban jól jellemzi a fiút: senki a világon nem tudta úgy felidegesíteni Harryt, mint két volt tanára, Piton és Dumbledore. S most Albus Perselus továbbviszi kapott örökségét.

Azt mondtam, hárman vagyunk? Valójában inkább négyen - folytatta Al a mesélést. -Teddy Lupin is jóformán velünk lakik... Illetve csak lakott, mert pár éve megházasodott, és gyereke született.

Harry számára ez volt a legabszurdabb gondolat, ami valaha megfogant a fejében. Al szavaira felvillant előtte egy nevetséges kép, amin két pólyás kisbaba összeházasodik. Képtelen volt felnőttként elképzelni Remus Lupin fiát, az ő keresztfiát. Meg kellett ráznia a fejét, hogy elzavarja a képtelen gondolatot, és úgy érezte, jobb, ha leül az ágy sarkára.

Egy kislánya született, akit Eloise...

Ebben a pillanatban hatalamasat rezzent a Sorsleső furcsa vízfelszíne. Mintha valaki egy méretes követ hajított volna bele teljes erőből, úgy csaptak fel a vérvörös hullámok, de egyetlen csepp sem hullott ki a tálból, mindegyik a peremen belül esett alá, s a felszín rövidesen újra sima volt.

Harry azt hitte, menten kiugrik a szíve, olyan hevesen vert.

Eloise? - kérdezte, de csak második próbálkozásra jött ki hang a torkán. Al arca is izzadtságban úszott, ahogy a tálról felpillantott Harry arcára.

Azt hiszem, erről jobb, ha nem beszélünk... - motyogta. - Bár nem értem, miért... Már a név említésétől jelzett. Nem értem...

Harry elgondolkozott. Tudta, hogy kicsoda Eloise, elég jól bevésődött az emlékeztébe az a kis szőrös lény, akit Marius Prince túszként használt, hogy Al visszaadja neki azt az arany pajzsot. Emlékezett rá, hogy Eloise nem tűnt teljesen emberinek, szőrös volt, mint Hermione, mikor rossz Százfűlé-főzetet ivott kiskorában.

Lehet, hogy Teddy Lupin majdani leányát nem egy félresikerült bájital változtatta ilyenné, s talán nem is egy átok a felelős érte? Elképzelhető lenne, hogy Remus Lupin farkasvére ütközött ki a kislányon?

Min gondolkozol? - szólította meg Al az elrévedt tekintetű Harryt.

Csak azt hiszem, tudom, miért szólt a... a Sorsleső - bökött ujjával a kristályperemre. Al érdeklődve felvonta a szemöldökét, arca komoly maradt. - Befolyásolhatom az eseményeket, most, hogy tudom, minek születik Teddy Lupin majdani gyermeke. Akár meg is akadályozhatnám... Lebeszélhetném róla, ha eljön az ideje. Meggyőzhetném, hogy ne házasodjon meg, mert megtörténik az, amitől az ő apja is félt: hogy egy ártatlan gyermek örökli a szülője kórságát... Igazam van?

Al szobormerev arca elegendő válasz volt Harrynek.

Elfeledtethetem veled ezt a beszélgetést - szólalt meg a fiú, s köpenye zsebéből elővette pálcáját.

Harry feltette a kezét, elhárítván az ajánlatot - melyről őszintén remélte, hogy csak ajánlat.

Arra nincs szükség - mondta, nem titkolván érzéseit a sorozatos emléktörlések okozta esetleges agykárosodásról. - Nem fog eljárni a szám. Az a lány annak születik, ami. Mindenkinek vállalnia kell a döntései következményeit. Meg aztán... - tette hozzá egy futó mosollyal viaskodva -, ha a kis Teddy az apja meg az anyja vérmérsékletét örökölte, akkor aligha lenne esélyem lebeszélni őt.

Al még egy teljes percig nézett rá fürkészőn, végül ő is elmosolyodott, és eltette varázspálcáját.

Nincs önfejűbb ember Teddynél - mondta, majd egy pillanatra elgondolkozott. - Kivéve talán engem... Na meg téged!

Ezen mindketten elnevették magukat, Harry hangosan, Al halkan kuncogva, s Harry csak sokkal később döbbent rá, miután már felébredt a koszos, molyrágta ágyban a nurmengardi hajnal első sugaraira és a dermesztő hidegre, hogy akármennyire is viszolygott korábban a gondolattól, apa és fia most nevetett először együtt igazán.

- Hetedik fejezet -

A második csapda

A következő napok is hasonlóképp teltek, mint az eddigiek, leszámítva azt, hogy az idő egyre hidegebbre fordult, és a nappalok vészesen rövidültek. Már alig pár óráig volt világos, és akkor sem fürdött a város verőfényes napsütésben. Megjelent viszont a fagy. A folytonos esőzések miatt jégpáncél borította be Nurmengard sima kövezetű utcáit, melyen életveszélyes volt közlekedni - ha nem figyelt oda az ember minden lépésre, könnyen elcsúszhatott a jégen. Harry, Ron, Hermione és Bumfolt egymásba kapaszkodva csúszkáltak el a csatornalejárathoz, hogy folytassák erkling-vadászatukat.

Harry mindvégig az éjszakai beszélgetésen gondolkozott, mialatt Ronnal és Bumfolttal felfeszegették a csatornatetőt, és megcsapta az orrukat a lentről áradó bűz.

Al azóta nem jelentkezett egyszer sem, s Harry el se tudta képzelni, miféle dolga lehet. Persze - emlékeztette magát - jobb, ha nem is tudja. Azok, amiket eddig megtudott, már így is alakították az eljövendő történéseket, a Sorsleső ezt egyértelműen mutatta. Hiába játszotta az eszét a fiú előtt, ő is tudta jól, hogy élete hátralévő részében egyetlen szót sem szabad szólnia Teddy Lupinnak majdan születendő gyermekéről. És Eloise csak az egyik ilyen probléma volt. Vajon mi változott már meg pusztán azzal, hogy megtudta a csuklyás fiú kilétét?

Mr Bumfolt - szólalt meg Hermione.

Igen, kedvesem? - sandított fel rá maszatos arccal a varázsló, miután megtörölte verejtékes homlokát.

Mik azok a fények?

Hermione felfelé a távolba mutatott, túl a városfalon. Harry már korábban is észrevette, hogy a messzeségben egy hegység láncai húzódnak Nurmengardtól északra, de ezidáig nem látta azt a különös jelenséget, ami most a szemük elé tárult.

Hű. - ámult Ron. - Nem ez az, amiről beszéltél? Az az Aurori Bor-izé? A lány megrázta a fejét.

Nem, ez biztosan nem az Aurora Borealis. Ez olyan, mintha.

Mintha lángolna az ég - mondta ki Harry az első dolgot, ami eszébe jutott a látványról.

A fiatal lánchegység vad csúcsai fölött narancssárga és vörös fények villogtak, mintha egy tűzhányó éledezett volna. Harry még sosem látott élőben vulkánt, de képen és Dursleyék tévéjén már épp elégszer, hogy tudja, milyen is az.

Az a főnixek hegye - világosította fel őket Mr Bumfolt, és megállt Hermione mellett csípőre tett kézzel. - Ha tiszta az ég, jól látni őket.

Vannak főnixek Nurmengardon? - csodálkozott Ron. Bumfolt ajakbiggyesztve bólintott.

- Mégpedig nem is kevés. Olyan helyeken szeretnek megbújni, ahol nincsenek emberek. Maguknak való állatok. Azok a hegyek kilométerekre vannak minden mugli településtől.

Harry elnézte a hegyet. Félelmetes látvány volt, és ez megdöbbentette. Úgy tudta, hogy a főnixek éneke bátorságot ad az embereknek, csodálatos és békés teremtmények, de a messzeségben izzó tüzes pokol egyáltalán nem olyan volt, mint Fawkes. Harry megpróbált visszaemlékezni arra, amit a Legendás Allatok és Megfigyelésükben olvasott egykor. Tudta, hogy nem agresszívek, ugyanakkor az is világosan le volt írva, hogy nagyon kevés varázslónak sikerült megszelídítenie egy főnixet. Harry csak egyetlen ilyen madarat látott

korábban, s az szelídített volt - odavetette magát a gyilkos átok útjába, hogy megvédje gazdáját, Dumbledore-t. De vajon milyen lehet egy szelídítetlen főnix?

Honnan ismeri ilyen jól a mágikus állatokat, Mr Bumfolt? - csicseregte Hermione, mikor megunták az égő hegy látványát, és nekigyürkőztek a csatornanyílásnak.

Bumfolt már lent volt, és csak a feje lógott ki, úgy válaszolt.

Ó, csak Amos, az én öreg cimborám szokott naphosszat az állatokról...

Hirtelen elakadt, Harryék nem tudták, hogy miért. Aztán észrevették, hogy Bumfolt mereven bámul kifelé a sikátorból az utcára, s ahogy követték a tekintetét, megláttak három varázslót.

És mindhármuknak pálca volt a kezében.

A varázslók megindultak feléjük; egyikük halálfaló volt, ezt Harry rögtön megállapította ruházatáról és fehér maszkjáról, a másik kettő azonban a Névtelen embere volt - arcukat zafírokkal és rubintokkal ékesített álarc fedte, fekete talárjuk díszes volt, egyiken finom kék hímzésű spirálok voltak, a másikat csillagok tarkították.

Ezek ők! - suttogta rémülten Mr Bumfolt. - Ezek ők.! Arctalanok!

Mik azok az arctalanok? - vonta össze a szemöldökét Hermione.

Bumfolt azonban már régen eltűnt a csatornában, s ahogy a csobogó léptekből hallani lehetett, olyan messze sietett, amennyire csak tudott.

Ez aztán a bátorság! - jegyezte meg epésen Ron. - Ütődött... Képes egy akromantulát hajkurászni a csatornában, de rögtön beijed, ha pálcát lát.

Harry mélyen egyetértett vele. Ha úgy akarnak szökni, hogy viszik magukkal Ludo Bumfoltot és Asteriát, lehet, hogy sosem jutnak ki Nurmengardból. A varázslók odaértek hozzájuk, a középütt álló halálfaló kimérten biccentett nekik.

Potter - szólt egy ismerős hang az álarca mögül. Harrynek gondolkoznia sem kellett rajta, hogy ki lehet az.

Malfoy - biccentett neki vissza, és akaratlanul is lepillantott a fiú kezében nyugvó varázspálcára. Nem a sajátja volt az, hogy is gondolhatta? Azt Malfoy odaadta a Névtelennek, mialatt őket a híd felé terelték.

A Névtelen látni akar téged.

Harry hallotta Hermione elakadó lélegzetét, és Ron ijedt szusszanását a háta mögül. Hátranézett barátaira, és tudta, hogy mire gondolnak: alighanem a Névtelen rájött, hogy a hőn áhított pálca még mindig nem az övé, s most újra megpróbálja megszerezni azt.

Gondolom nincs választási lehetőségem? - sóhajtott egyet.

De nem ám! - válaszolta Malfoy diadalmasan, és pálcájával sürgetően intett, hogy mozgásra ösztökélje Harryt.

Harry elindult, Ron és Hermione pedig követték, azonban Malfoy két társa megállította őket.

Ti maradtok - szólalt meg a zafíros álarc mögül egy fiatal női hang, tökéletes angolsággal.

Dehogy maradunk! - tiltakozott Ron. - Harry, nem mehetsz egyedül.

A következő pillanatban Hermione ijedten felsikkantott, mert egy piros fénynyaláb leterítette Ront, aki most összegörnyedve feküdt a földön, és a hasát markolta.

Sosem tudod, mikor kell befogni a szád, igaz, Weasley? - szólalt meg a másik álarcos, majd azon nyomban újra támadásra emelte pálcáját, mit sem törődve a Ron elé ugró Hermionéval.

Cruc...

Hagyd őket!

A parancs Malfoytól jött, aki az utolsó pillanatban megragadta az arctalan karját, mielőtt az lesújtott volna. Harry nem tudta véka alá rejteni megdöbbenését - Draco Malfoy megvédte

őket?

- Na, indulás! - Malfoy újabb parancsa már neki szólt, ő pedig készséggel engedelmeskedett, hátra se nézve két barátjára, nehogy további meggondolatlanságra ösztönözze őket.

Ha észnél lesz, nem kell félnie, emlékeztette magát. Csak akkor tudják elvenni a pálcáját, ha harcba bocsátkozik. Kínzással és fenyegetőzéssel nem mennek semmire. Valahogy mégse m volt nyugodt, főleg, mert nem tudta, mire számíthat a Névtelentől azok után, hogy túljárt az eszén.

Draco és a két arctalan a városházához kísérte, egyenesen a főbejárathoz, ahol Greyback is bebocsátást kért. Az arctalanok megsuhintották pálcáikat, mire a súlyos ajtó hangtalanul kitárult. Harry egy tágas előcsarnokot pillantott meg, aminek a végén lépcsők vezettek az emeletre, jobbra-balra pedig fekete ajtók nyíltak. Belülről sokkalta nagyobbnak tűnt a városháza, mint kívülről, de Harry nem tudta megállapítani, hogy ez csupán ügyes tervezési fogás, vagy egy tértágító bűbáj az oka.

Fel a lépcsőn! - bökte hátba pálcájával a lány. Harrynek kezdett elege lenni belőlük.

Szóval ti vagytok az arctalanok? - kérdezte szándékosan unott hangon.

Ne pofázz! - szólt a fiú. - Draco, neked feladatot adott a Névtelen, nem? Malfoy pár másodperc szünet után válaszolt neki.

- A feladatomat akkor végzem el, mikor alkalmas rá az idő - szólt hűvösen. - Ezt a Névtelen is megmondta. Felkísérem veletek Pottert az emelet re.

Harry összeráncolta a homlokát, miközben felfelé baktatott a széles fekete márványlépcsőn. Volt egy olyan furcsa érzése, hogy Malfoy nem akarja egyedül hagyni az arctalanokkal. Vajon azért volt mindez, mert Malfoy túl jól ismerte ahhoz, hogy csak úgy rábízza a két arctalanra, vagy épp ellenkezőleg, a társaitól tartott?

A második emelet különös berendezésű volt. Egyetlen szobától eltekintve az egész szint üres volt. Ez a szoba ráadásul az emelet közepén helyezkedett el, mintha csak egy doboz lenne, amit valaki letett a padlóra. Egyetlen nagy, míves ajtaja volt, melyen borostyánkövek díszítették a kilincset; a vak is láthatta, hogy mennyire elüt a nurmengardi rideg mérnöki precizitástól.

Itt találkoztak először más boszorkányokkal és varázslókkal. Senki sem viselte az álarcát, s Harry meglepődve tapasztalta, hogy sok volt köztük az olyan, aki még nála is fiatalabb volt. Az egyik ifjoncban felismerte Ciaran Diggoryt; a fiú haraggal nézett vissza rá. Alighanem még mindig nem bocsátotta meg neki, amiért megpróbálta átverni John Eakle képében. Harry pedig azt nem tudta kiverni a fejéből, amit Ciaran mondott: Ulatov professzor azt mondta, nagy varázsló leszek.

Mindenki megnézte magának Harryt, ahogy elvezették előttük, s ezért Harry azt hitte, hogy az őrök ebbe a borostyános ajtajú szobába fogják bekísérni, de nem így történt; tovább mentek felfelé a lépcsőn.

Még három forduló volt, mire megérkeztek úti céljukhoz, egy hosszú, gyertyákkal megvilágított folyosóra. A folyosó egyik oldalán trapéz alakú ablakok so rakoztak, beeresztve a lenyugvó nap gyenge fényét. Pedig alig múlt dél, gondolta Harry egykedvűen.

Közönyös hangulata nem sokáig tartott; ahogy közeledtek a folyosó legvégén nyíló díszes, nehéz ajtóhoz, úgy erősödött benne valamiféle megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Nem tagadta magában, hogy valóban, őszintén fél attól az embertől, akivel találkozni fog. Nem attól, amit tehet vele, hanem attól, ami. Mert Harrynek sejtelme sem volt róla, hogy ki az az ember. Akaratlanul is folyton-folyvást Voldemorttal hasonlította össze a Névtelent, s most is ez járt az eszében, ahogy megérkeztek az ajtó elé, és az egyik arctalan eléje lépett, hogy bekopogjon. Voldemortot legalább ismerte, tudta, milyen ember, s mire számíthat tőle, később Dumbledore-ral pedig fényt derítettek a titkaira is. De a Névtelen egészen más volt.

- Menj be! - reccsent rá parancsolóan az egyik arctalan, mikor ajtót nyitott.

Harry nem hallotta, hogy bentről bárki is szólt volna. Draco Malfoy még ott állt mögötte, de szótlanul nézte csak, ahogy belép az ajtón.

Harry első pillantásra nem értette, hogy kerülhetett épp ide - megzavarodva nézett körbe a roxforti igazgatói szobában. Aztán felocsúdott a megdöbbenésből, mikor bevágódott mögötte az ajtó, és rájött, hogy természetesen nem a Roxfortba került vissza, hanem egy, az igazgatói rezidenciához meglehetősen hasonlító helyiségbe.

Lassan előre sétált, és kezdte észrevenni a különbségeket is. A falakon kevés festmény volt, s többségük csak jelentéktelen tájképeket ábrázolt. Egyetlen portré volt közöttük, pont az ajtó fölött, amit Harry akkor vett észre, mikor körbefordult. A portréalak fejét karjára hajtva aludt egy díszes karosszéken, s csendesen szuszogott. A helyiség két részből állt: egy dolgozószobából, és e mögött egy könyvtárból, innen nyílt egy ajtó, mely talán a Névtelen hálószobájába vezetett. Harry meglepődött - valamiért olyasféle nyomasztó, embertelen atmoszférájú helyre számított, amilyenné Voldemort tette a Peverell-házat: sehol egy fekhely vagy egy asztal. Itt azonban minden megvolt, amire egy emberi lénynek szüksége van, bár Harry fenntartotta a lehetőségét, hogy mindez csupán a látszat miatt lehet, amivel a Névtelen elhiteti az ide tévedő minisztériumi varázslókkal, hogy ő csupán Nurmengard megbízott börtönparancsnoka.

A könyvtárhelyiség közepén hosszú étkezőasztal állt üresen, mindössze két székkel. A leghátsó falat teljes hosszában egy méretes, zárt vitrin foglalta el, melynek sötét üvegén át Harry semmit sem látott. Rögtön megállapította, mennyire hasonlít ahhoz a szekrényhez, melyben Dumbledore a merengőjét tárolta egykor, s melyben legjobb tudomása szerint most McGalagony professzor tartotta a kopott süvegeit.

Harry visszasétált az irodahelyiségbe, és - kihasználva, hogy a Névtelen késik -szemrevételezte az íróasztalt. Azon a szokásos holmikon kívül (penna, tintatartó, üres pergamen, pecsétnyomó) jó néhány friss újság foglalta a helyet, s Harry meglepődve tapasztalta, hogy még Reggeli Próféta is volt a német illetve norvég nyelvű napilapok között.

Harry felemelte a kupac legtetején lévő újságot, melyen öles szalagcím futott végig, alatta kisebb, dőlt betűkkel:

Botrány az évad nyitómérkőzésén

A Hárpiák új fogójátékosa ledönti a díszpáholyt

A cikk alatt egy csapatfotó volt, melynek közepén egy alacsony, vörös hajú lány integetett. Harry, teljesen megfeledkezve róla, hol van, és kire vár éppen, megrázta az újságot, és olvasni kezdte.

A tegnap tartott Brit-Ír Kviddics Liga nyitómérkőzése nem zajlott le zökkenőmentesen. Habár a kviddics-rajongók hozzá vannak szokva a szokatlan eseményekhez, ami a Holyheadi Hárpiák és a Dimbourne-i Darazsak mérkőzésén történt, még a veterán szurkolóknak is meglepetést okozott. A Hárpiák csapatához idén augusztusban leigazolt fogójátékos, Ginevra Molly Weasley okozott botrány azzal, hogy a meccs lefújása után nagy sebességgel nekirepült seprűjével a lelátó egyik tartóoszlopának, leomlasztva ezzel a díszpáholy egy részét. A páholyban ülők közül csak ketten sérültek meg könnyebben, egyikük Titus Caramel, a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztályának vezetője, valamint Kingsley Shacklebolt mágiaügyi miniszter. A miniszter nem kommentálta azokat a pletykákat, miszerint személyesen ő lett volna Miss Weasley

támadásának célpontja, de a minisztérium több munkatársa, és a Hárpiák csapatának egy tartalék játékosa, ki nevének mellőzését kérte, elmondta, hogy Miss Weasley és Kingsley Shacklebolt között a közelmúltban gyakori viták zajlottak.

A Hárpiák ifjú fogójátékosa annak az Arthur Weasleynek legfiatalabb gyermeke, aki Shacklebolt megválasztása óta az államtitkári posztot tölti be a miniszter úr és a varázsló­közvélemény egyöntetű megelégedésére. A vita Ginevra Weasley és a miniszter között állítólag nem sokkal a Durmstrang -incidens bekövetkezte után robbant ki először, mikor a Miss Weasleyvel közeli barátságot ápoló híres roxforti „trió", nevezetesen Harry Potter, Ronald Weasley (nevezett hölgy legfiatalabb fiútestvére) és Hermione Granger nyomtalanul eltűntek. A köztudottan kissé heves vérmérsékletű Miss Weasley minden követ megmozgatott Mr Potter, Mr Weasley és Miss Granger érdekében, de mikor július 29-én sajnálatos módon

Harry eddig tudta olvasni a cikket, mert ekkor zár kattanását hallotta a könyvtárhelyiségből nyíló hátsó ajtó felől. Egy pillanatig megdermedt, aztán hirtelen ötlettől vezérelve összehajtogatta az újságot, és bedugta az inge alá a nadrágszíjába, majd rásimította ruházatát. Gyorsan hátat fordított, mintha nem is az íróasztal kötötte volna le a figyelmét, hanem a festmények, s végignézett magán, hogy nem túl feltűnő-e az ellopott újság, mikor pillantása a portréra siklott.

Az alvó, festett alak feje valamikor átbukott a másik vállára, s félrehulló haja felfedte az arcát. Gellert Grindelwald volt az, de nem öregen, fogatlanul, kopaszodva, ahogyan halálát lelte, hanem fiatalon, erősen, aranyló hajjal. Még álmában is az a féktelen vadság árulkodott róla, mint azon a fényképen, melyet Harry Rita Vitrol könyvében látott róla.

A jövevény közben belépett a szobába, mire Harry feléje fordult. Nem Ursula Ulatov volt az, de még nem is egy férfi, vagy egy álarcos, ahogyan Harry korábban látta a Névtelent. Egy csinos, harminc körüli nő képét öltötte magára - hogy ő maga a Névtelen volt, azt Harry arról a hideg, de magabiztos, kissé lenéző mosolyról tudta, mely az arcán játszott, na meg a vérpiros, díszesen hímzett talárból, mely ugyanaz volt, mint amit legutóbbi börtöni látogatása során viselt. De amitől Harrynek a földbe gyökerezett a lába, az az arcvonásai voltak: hosszú, derékig érő tűzvörös haja, hófehér arcbőrén ezernyi szeplővel, melyben meleg, barna szempár ült.

Harry Potter! - zengte magas, szép hangján a Névtelen. - Minden elismerésem! Még mindig megvan a pálcád. és a fejed is! Nem mindenki olyan szerencsés, mint te, ugye tudod?

Nem szerencse kérdése volt! - jelentett ki Harry dacosan, kis büszkeséggel a hangjában, miután túltette magát az első megdöbbenésen. Úgy vélte, nem árt egy kis magabiztosság ezzel az emberrel szemben.

Hát igen. - dünnyögte a mágus, és közelebb jött. - Ügyes tervet eszeltél ki, hogy kiszabadítsd a barátaid, és a Pálca birtokjogát is megtartsd. Jó terv. - ismételte. - A káposzta is elfogyott és a kecske is megdöglött.

Harry összeráncolta a homlokát.

- Ezt már mástól is hallottam.

A Névtelen egy pillanatra elmosolyodott.

Népszerű közmondás errefelé - válaszolta. - De ne szaladjunk ennyire előre, lesz még időnk beszélgetni. Most egyél!

Harrynek megint tátva maradt a szája, de most az ámulattól - a Névtelen csak intett egyet a kezével, s a hosszú asztalon, mely a szoba közepén foglalt helyet, ínycsiklandozó ételek sokasága jelent meg, ízlésesen tálalva arany étkészlettel, kristálykupákkal. Volt ott gőzölgő ragu, ropogós, sült csirkecombok, százféle halétel, hideg és forró levesek egyaránt, gazdag, friss saláta, lédús gyümölcsökkel megrakott tál, desszertnek pudinghegyek, csokoládés, diós és aszpikos tortaszeletek, tejszínes puffancsok, kondéros keksz, tökös derelyék, sőt, még vajas pirítós is.

Mi a baj, Harry? Azt hittem, éhes leszel.

Harrynek esze ágában sem volt hozzányúlni az ételhez. Helyette kihúzta magát, és lenéző fintorral így szólt a mágushoz:

Azt hiszi, nem tudom, miért épp ezt a külsőt választotta? A vörös haj, meg a szeplők... Ilyen könnyedén nem fog a bizalmamba férkőzni! - vágta a képébe hevesen. - Az ételben pedig méreg van, igaz?

A Névtelennek a szeme se rebbent; felkapott egy almát a gyümölcsös tálról, és beleharapott. Harry csak megvetően horkantott egyet, és továbbra sem nyúlt a tálhoz.

Bolondnak néz? - emelte fel a hangját indulatosan. - Attól, hogy maga eszik belőle, még nyugodtan lehet mérgezett. Ha maga csinálta, bevehette előtte az ellenmérget.

A mágus lenyelte a falatot, s lassan elemelte a szája elől a félig megrágott almát. Közben végig Harry szemébe bámult; semmit sem lehetett leolvasni az arcáról, mely a kifejezéstelenség merev maszkja volt. Harry arra gondolt, hogy a Névtelen tökélyre fejlesztett okklumenciája még jobb álarcot biztosít neki, mint az arctalanoknak azok a gyönyörű fémmaszkok. Az is feltűnt neki, hogy a Névtelen nagyon ritkán pislog, s most is ugyanazzal a vesébe látó nézéssel meredt rá, amivel Dumbledore professzor szokott. A hasonlóság zavarba ejtő volt, s Harry elfordult tőle, inkább a falon lógó Grindelwald-festményt bámulta.

Igazad van. - szólalt meg végül a Névtelen, s egy hanyag mozdulattal a szemetesbe hajította az almacsutkát. - Tényleg meg volt mérgezve. A sülthúsba, a levesbe, és a gyümölcskosárba a hopszánglevélből nyert hisztériakeltő bájitalt kevertem. Nem ölt volna meg, de pár óra leforgása alatt megőrültél volna.

Harry visszafordult felé, és karba tett kézzel, mogorván nézett a varázslóra.

És azt remélte, hogy ettől megszerezhette volna a pálcát? A Halálvessző párbajok során cserél gazdát.

A Névtelen felemelt mutatóujjal vágott közbe.

Párbaj s cselszövés által - pontosított komoly képpel. - Úgy látom, ifjú barátom, te sem vagy olyan járatos a Pálcák Urának birtokszabályaiban, mint hiszed. Bár belátom, nekem is okoztak meglepetést a Halál ereklyéi.

Harry hallgatott. A Névtelen leült a mérgezett ételektől roskadozó asztalhoz, kecsesen, nőiesen félrelebbentve földet söprő vörös talárját.

Nem hallottad a történetét, hogyan orozták el a Pálcát legelső gazdájától? Antioch Peverellt álmában gyilkolták meg, majd vették el tőle az ereklyét, míg ő teljes nyugalommal, varázspálcájába vetett hamis biztonság érzetével tért nyugovóra. Párbajban sosem kerekedtek föléje, a Pálca ereje mégis tovább szállt, megajándékozva vele második gazdáját, az ismeretlen orvgyilkost. Beláthatod hát, ha te tudatlanul, s bedőlve hamis jószándékomnak, evéshez látsz, a Pálca tulajdonjoga abban a minutumban átszállna rám, mihelyt a varázsital hatni kezd. Miért? - tette fel a kérdést a Névtelen, majd rögvest meg is válaszolta azt: - Mert belesétáltál volna a csapdámba. Veszítettél volna egy megmérettetésben. A Pálca pedig szemvillanás alatt elhagyott volna, akárcsak a józan eszed.

Kedves. - dörmögte az orra alatt Harry.

A Névtelen színpadiasan sóhajtott egyet, miközben kitöltött magának egy kupa bort.

Igaz, ami igaz, korántsem hittem, hogy bedőlnél egy ilyen ócska trükknek - mondta, s belekortyolt a nedűbe -... de talán te is úgy gondolod, hogy bűn lett volna meg sem próbálni.

Harry dúlt-fúlt magában, egyszerre ostromolta a kétségbeejtő érzés, hogy az előtte ülő, mosolygó alak soha sem fogja abbahagyni a játékait, amíg meg nem kapja, amit akar; s féken kellett tartania azt a tomboló dühöt is, mely olyan volt, akár egy bezárt vadállat, ami öklével veri az ajtót. Nem szabad elvesztenie a fejét, emlékeztette magát, a mágus csak erre vár, szinte még a szemei is ezt üzenik a fürkésző tekintet mögött: „Gyere csak, vesd rám magad, támadj meg, adj okot!"

Meg aztán... - folytatta a Névtelen közönyösen. - Így végre alkalmam adódott megszabadulni attól az ostoba fafej Greybacktől is. Már korábban is kerestem az alkalmat, hogy mást ültessek a helyébe, aki egy kicsit jobban hallgat rám, mint ő, de ezidáig szükségem volt rá.

Harry sejtette, miért: Greyback ugyanolyan zsarnok volt, mint a Névtelen, épp ezért hasznos szolga volt Nurmengardon belül.

Szörnyen idegesítőek ezek a Greybackek, ismertem az apát is. Az egész família vérfarkasokból áll. - Ezt olyan undorodó arckifejezéssel mondta, ami még Perselus Pitonnak is irigyére vált volna, gondolta Harry. - Állítólag az apjukkal kezdődött, aki megmarta utána a feleségét meg a gyermekeit, csak hogy hozzá hasonlóak legyenek. Hogy újra az apjuknak érezhesse magát. A fiúk meg később megölték az apjukat.

A Névtelen letette a poharát, és bekapott egy szőlőszemet.

De most végre. - Megfogta az egyik ezüst tálca fedőjét, és felemelte. - Írmagja sem maradt ennek az ocsmány bandának!

Harry hátrahőkölt a látványtól; az ezüsttálcán ott ült Aegir Greyback levágott feje, arcvonásai örökre az iszonyat torz maszkjába dermedve. Ezen kívül, ki tudja miért, valaki almát, szőlőt, és citromot rakott a fej köré, s úgy tűnt, mintha meg is sütötték volna - erre utalt a megperzselődött haj, és a felhólyagosodott bőr, a mazsolává aszódott szemek. A látvány valamiért egy másik, üvegbúra alatt nyugvó, levágott fejet juttatott Harry eszébe.

Maga beteg. - suttogta elhűlten, s ezzel mintha szájféket tett volna a dühös vadállatra is, mely rá akarta vetni magát a Névtelenre, hogy ízzé-porrá zúzza gyönyörű arcát.

A Névtelen azonban ügyet sem vetett a megjegyzésre.

Ülj le, beszélgessük egy kicsit! - szólalt meg hirtelen, s invitáló mozdulatot tett a másik szék felé.

Úgy látszik, mostanában mindenki beszélgetni akar velem, gondolta Harry, s Al jutott az eszébe. Vonakodva eleget tett a kérésnek, melyről jól tudta, hogy valójában szigorú parancs, amire a mágus nem fog nemleges választ elfogadni. Ez a Névtelen birodalma volt, és ha ő azt mondja, beszélgetni fognak, akkor beszélgetni is fognak.

Miről akar beszélni? - köpte oda Harry barátságtalanul.

A Névtelen sátor módjára összeillesztette ujjait, és kissé előre hajolt; hosszú vörös haja előrehullott az arcába.

Rólad. És egy másik hasonlóan tehetséges fiatalemberről, akinek egyengettem a karrierjét. Harry kérdés nélkül is tudta, hogy kiről beszél a mágus. Voldemort volt az, akit egy ízben a

Névtelen színei elé vittek fiatal korában, hogy számot adjon Marius Prince, a tehetséges feketemágus haláláról, ami felkeltette a nálánál sokkal öregebb és tapasztaltabb varázsló figyelmét. Voldemort a Névtelen kegyeibe férkőzött, majd mikor már elérkezettnek látta az időt, hogy visszatérjen Nagy-Britanniába, meglopta a Névtelent, és elszökött előle. Harry a dolgok elég erőteljes szépítésének tartotta „karrier-egyengetésnek" nevezni azt, hogy a Névtelen volt olyan ostoba, hogy bedőlt Tom Denem sármjának és tettetett jó modorának, mint őelőtte, s utána is sokan mások.

A Névtelen úgy tűnt, tudja, mi jár a fejében, mert kissé oldalt döntött fejjel kíváncsi pillantást küldött felé.

Azt hiszed, mindent tudsz rólam és Voldemortról? - susogta a mágus.

Harry nem volt biztos benne, hogy mindent tudni akar. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, ahogy megint elfordítva arcát a röntgenként vizsgálódó szempár elől, pillantása a festményre esett.

Egy valami érdekelne! - mondta hirtelen Harry, épp a szavába vágva a megszólalni készülő mágusnak. - Ha maga annyira bírta ezt a Grindelwaldot, hogy lehet, hogy Voldemort mégis bejutott ide, és kinyírta őt a maga orra előtt?

Arra számított, hogy a Névtelen megint begorombul a nyers szavak hallatán, ahogy tette ezt a börtöncellában a sikertelen vallatások alatt, vagy korábban a Durmstrang melletti erdőben. De arca derűs maradt, nem árult el indulatot, mint amikor szabadjára eresztette a haragját és megölte azt a sok-sok embert.

Egyszerű a válasz a kérdésedre: nem voltam itt - felelte fejcsóválva. - Voldemort azt a percet választotta ki a behatolásra, mikor én épp a Durmstrangban tartózkodtam akkori álcám, Ursula Ulatov neve alatt. Mondanom sem kell, hogy ha itt lettem volna, Voldemort nem jut Nurmengard falain belülre.

Harry mindenki más szájából ostoba nagyképűségnek találta volna ezt a kijelentést, vitathatatlan bizonyítékként szolgálva, hogy a beszélőnek halvány fogalma sincs róla, mire volt képes a Sötét Nagyúr, ha nagyon akart valamit. De a Névtelen olyan meggyőző magabiztossággal állította ezt már másodjára, hogy Harry kezdte elhinni, amit mond.

Komolyan mondja? - kérdezett vissza halkan. A Névtelen bólintott.

- De Grindelwalddal sem bánt kesztyűs kézzel - szólalt meg újra Harry, miután a festményre sandított. A néhai feketemágus portréja még mindig aludt, arcába hulló göndör haja eltakarta lehunyt szemeit.

Mikor Harry visszanézett a Névtelenre, akkor látta, hogy ő is a festményt bámulta, s arcáról talán most lehetett először leolvasni valamit, amit azonban Harry nem tudott meghatározni. Tisztelet? Bánat? Harag? A Névtelen nagyon lassan válaszolt a kérdésre.

Nem bántam vele kesztyűs kézzel? Hagytam volna tán szabadon járni Nurmengard utcáin, ahogyan azt ő szerette volna? - kérdezett vissza. - Gellert elméje megbomlott élete utolsó éveiben. Nem volt már a régi, nem volt beszámítható. Nem tudta volna megvédeni magát. Ellenségeit dicsőítette, s pártfogoltjait gyalázta őrületében.

Harry sötét tekintettel nézett vissza rá.

Talán megbánta a bűneit - célozgatott az orra alatt dünnyögve, majd hirtelen hangsúlyt váltott, s felszegte a fejét: - De leginkább azt nem értem, hogy miért volt egyáltalán börtönben? Ha maga mindvégig Nurmengard ura volt, és a kancellária meg a minisztérium szerint maga a börtönigazgató, akkor hogy-hogy nem engedte szabadon már réges-rég Grindelwaldot? Mikor még nem volt őrült?

Megtehettem volna - hangzott a válasz. - De a Negyedik Torony megtiltotta. Gellert nem volt már hasznunkra többé.

Harry gúnyos vigyorra húzta ajkait.

Szóval eddig tart a tisztelet és megbecsülés a feketemágusok között. Szép.

A Névtelen nem kommentálta a szavait, de tekintete ugyanúgy elsötétült, ahogy korábban Harryé; több volt a szemében, mint figyelmeztetés, fenyegetés is volt egyben. Harry tudta, hogy közeledik ahhoz a határhoz, amit nem szabad átlépnie.

Gyere, mutatok valamit! - szólalt meg hirtelen a mágus, s azon mód felállt székéből, és a nagy, sokajtós szekrényhez lépett, mely széltében elfoglalta a szoba hátsó falát.

A Névtelen kinyitotta az egyik ajtót, ami mögül most halvány ezüstös derengés szűrődött ki. Harrynek eszébe jutott a Sorsleső, s kíváncsian felállt, és a mágus mögé lépett.

A szekrényben nem egy kristályedény volt folyékonnyá vált Idővel teli, hanem sok-sok kicsi üvegcse, mind felcimkézve, a cimkéken számokkal, melyek dátumokat takartak. A kis fiolák voltak teli az ezüstös csillogó anyaggal, melyet Harry már nagyon jól ismert - csak épp sosem látott belőle ilyen sokat.

Emlékek voltak, olyanok, amiket Dumbledore professzor is gyűjtött Voldemort sötét múltjáról, s melyek igen hasznos segítséget nyújtottak Harryéknek a feketemágus legyőzéséhez.

Ahogy közelebb lépett, azt is észrevette, hogy az üvegcsék csoportokban vannak, s három­négy darab alatt volt egy név feljegyezve egy kis bilétára egy másik, vékonyabb, bedugaszolt tetejű üvegcső nyakán, melyek mindegyike pár hajszálat vagy körömdarabokat tartalmazott. Úgy tűnt, a Névtelen katalogizálta az emlékeket aszerint, hogy kinek az alakjában mutatkozott akkor. Harry egyszerre találta lenyűgözőnek és félelmetesnek a látványt. Ekkora befolyása lenne a feketemágusnak?

Maga nem is Névtelen... - szólalt meg a szekrény tartalmát csodálva. - Az Ezernevű sokkal találóbb név lenne.

- Én nem így gondolom - felelte vészjósló hangon a mágus.

Harry nagyon különös embernek tartotta ezt a szörnyeteget, aki most háttal neki, hosszú ujjait a polcokon végigfuttatva keresgélt, s közben elgondolkozva hümmögött; különösnek tartotta, hogy a Névtelen valóban gyűlöli, ha bármiféleképpen nevezik őt, akár gúnyolódásból, akár hétköznapibb értelemben véve. Mintha azzal, hogy nem visel semmilyen nevet, elvághatná magát az emberektől, kívülállóvá válhatna, s talán különbnek tekintheti magát mindenki másnál. Harry ismerte ezt az embertípust, bár ezidáig csupán egy hasonló embert ismert: Voldemort nagyurat. Akárcsak a Névtelen, ő is a különbözőségét hirdette, mindenkinél többnek és jobbnak tartotta magát, s tette ezt olyan mértékben, hogy még enni és aludni sem volt hajlandó emberei szeme láttára - legalábbis ezt mesélte Belladonna Zambini...

Szinte hallom, ahogy csikorognak az agyadban a fogaskerekek - szólalt meg hátra se pillantva a mágus. - Min gondolkozol ennyire, Harry Potter?

Ez nem lehet igaz - bámult maga elé Harry hitetlenkedve. Hogyan képes még így, neki hátat fordítva is legilimentálni, megérezni a gondolatait, az érzéseit? Ez a nő. vagy férfi -pontosította magát Harry - sokkal jobb legilimentor, mint Voldemort vagy Piton volt.

A Névtelen nem várt választ a kérdésre, annyiban hagyta a dolgot. Mikor megtalálta, amit keresett - az egyik üvegfiolát a vele szemben lévő polcon -, Harry biztosra vette, hogy a hosszúra nyúlt keresgélés csupán azt a célt szolgálta, hogy ő kedvére elcsodálkozhasson a rengeteg felírt névben, hajszálban, körömdarabkában és emlékben, melyek a Névtelen hatalmát voltak hivatottak jelképezni.

Nem csak emlékes fiolák voltak a szekrényben, de néhány más varázs-kellék is: egy komplett bájitalfőző-szett; olyan hozzávalókkal, melyek közt Harry csukott szemmel is felismerte volna a Százfűlé-főzet összetevőit; egy üveg tele hosszú, fehér szálakkal, melyekben Harry unikornis-szőrre ismert; és jó néhány hámló borítójú, régi könyv, melyek ki tudja, miféle sötét varázsigék leírását tartalmazták.

A Névtelen felmutatta a kis üvegcsét, amit az Ursula Ulatov nevét jelző biléta mellől vett ki, s az íróasztalhoz sétált vele. Az asztal egyik fiókjából kivett egy fényesre suvickolt merengőt, és kitette Harry elé, majd beleöntötte a kis fiola tartalmát. A félig folyékony, félig légnemű halmazállapotú anyag lustán kavarogni kezdett a tálban.

Szeretném, ha megnéznéd ezt az emléket - mondta a Névtelen. - Azt hiszed, hogy értesz és ismersz engem? Azt hiszed, tudod, milyen vagyok? Nézd meg ezt az emléket, Harry Potter, és utána mondd, hogy ismersz!

Harry szorongva nézett a tálra. Nem titkolta, hogy fél attól, amit látni fog a merengőben. Egyszeriben nem akarta tudni, miről szól az emlék, nem akarta látni, milyen ez az ember valójában. Mert ha olyan, amilyennek hiszi, akkor csak halált fog látni a merengőben.

Csak tessék, tudod, hogyan kell használni! - bíztatta a Névtelen.

Harry kiérezte a hangjából, hogy nem fog elfogadni nemleges választ, ezért beletörődve előre nyújtotta a kezét, és sápadt, vézna ujját belemártotta a higanyszerűvé dermedt csillogó emlék-anyagba.

Sokszor használta már a merengőt, odahaza az Odú romjai alatt volt is egy saját merengője, melyet még az Abszol úton vásárolt súlyos galleonokért. Most is, mint minden alkalommal, érezte, hogy meglódul alatta a szoba padlója, és fejjel előre belebukik a tálba. Fekete semmin zuhant át hosszan, majd talpa puhán landolt egy sötét, éjjeli tér kövezetén, épp egy villanypózna mellett, mely sárgás körben világította meg az aszfaltot.

Harry körülnézett - tudta, hogy a Névtelennek itt kell lennie valahol a közelben, ha ez az ő emléke volt. A tér kihalt volt, leszámítva egy nyávogó macskát az egyik kuka tetején, és egy kitartóan huhogó baglyot a Harry mögött magasodó fa ágán. Egyszeriben hangos pukkanás töltötte be a levegőt, olyan hirtelen, hogy Harry összerezzent tőle. Pár méterrel előtte egy kis termetű alak materializálódott a semmiből, nagy táskával a kezében, akit a sötétség ellenére Harry rögtön felismert.

Ginny volt az.

A lány arcának máskor hófehér bőre most egészen kipirult, mintha nem is hoppanált, inkább szaladt volna hazáig; zilált, nedves haját hátravetette, ahogy pálcája után kotorászott a zsebében, míg egyik kezével a nagy táskát szorongatta, amiből kilógott a hanyagul összehajtogatott sporttalár csücske. Harrynek feltűnt, hogy az ő egyik régi pulóverét viseli, mely több számmal nagyobb volt nála, alja majdnem a térdéig ért, ujját felgyűrte a könyökéig. Ginny fáradtnak és idegesnek tűnt, gyakran a háta mögé pillantott, mintha attól tartana, hogy követik, Harry pedig annyira belefeledkezett abba, hogy újra láthatja őt, hogy egy pillanatra teljesen figyelmen kívül hagyta, kinek az emlékeiben van éppen.

Harry követte Ginnyt át a téren a szemközti ház irányába, melyet csak most ismert fel: az a Grimmauld téri Black-ház volt, a maga sajátos, fekete homlokzatával, komor felépítményével, ahogy szép lassan, akár egy felfújhatós csónak, kinőtte magát a tizenegyes és tizenhármas számú házak közé.

Miss Weasley! - szólalt meg hirtelen egy hang, amitől a lány úgy megijedt, hogy felkiáltott, elejtette a sporttáskát, és pálcáját előreszegezve megpördült.

Harry, akit szintén a szívbaj kerülgetett, hátrafordult, és szembe találta magát a Névtelennel. Tudta, hogy ő az, megint az alacsony, öreg boszorkány képében jelent meg, de nem hoppanált, ahogyan Ginny; Harry látta az áttetsző, vízszerű kelmét, amit feltűnés nélkül lassan a talárja zsebébe csúsztat. Szóval használja az ő láthatatlanná tévő köpenyét? - gondolta gyűlölettel.

Ginny megdermedt a lépcső tetején, s pálcáját sem eresztette le, amit Harry kimondottan örvendetesnek tartott, akárcsak azt, hogy a lány szemmel láthatóan nem bízott meg Ulatov professzorban - kissé rémült arckifejezése, mely az ijedtség miatt lehetett, nem tűnt el.

Mit keres itt? - kérdezte fagyosan a lány, ahogy a Névtelen közelebb jött hozzá.

A mágus hümmögött egy sort, majd megállt pár lépésre tőle, cseppet sem törődve a rá szegeződő varázspálcával.

Eredetileg azért jöttem, hogy kifejezzem a részvétemet, és az együttérzésemet, amiért megtalálták Miss Granger, Mr Potter, és a bátyja holttestét, de.

Harry alig akart hinni a fülének - halottnak nyilvánították őket?

Azok nem ők voltak! - csattant fel Ginny. - Életben vannak, tudom! A Névtelen megint hümmögött, és valami mosolyféle játszott az arcán.

Igen... - susogta. - És pont ez probléma. Látom, amint most a szemembe néz, Miss Weasley. Kitől hallotta? És kitől hallott rólam?

Ginny szemei kerekre tágultak a félelemtől, Harryé a megrökönyödéstől.

Ki mondta el magának, hogy én a Névtelen vagyok? Ki volt az az áruló? Mondja el, és eltekinthetünk attól, amit egyébként tenni akartam magával.

Harry felkiáltott, hogy figyelmeztesse a lányt, bár jól tudta, hogy teljesen fölösleges; amit most lát, már megtörtént, nem lehet változtatni rajta.

Ginny villámgyorsan megsuhintotta pálcáját, aminek hegyéből hangos csattanással ezernyi denevér röppent ki, azonban a Névtelent már nem érték el. A mágus kezében már ott volt saját pálcája, bár Harry nem látta, mikor vette elő. Szinte meg se kellett pöccintenie a varázseszközt, a bőregerek mind elszenesedve hulltak az utca kövére.

Mire Harry újra Ginny felé fordult, a lány már nem volt sehol. A Grimmauld tér tizenkettő ajtaja épp ekkor vágódott be az orra előtt, de mielőtt kattant volna a zár, a Névtelen intett egyet pálcájával, amitől az ajtó kirepült a keretéből. Olyan volt, mintha a lendület, amivel Ginny becsapta maga mögött, tovább vitte volna az ajtót, hangos reccsenéssel, melybe beleveszett a lány ijedt kiáltása.

Ne! - ordított fel Harry megint, mikor a Névtelen, arcán kaján vigyorral felsétált a bejárathoz vezető lépcsőn, és belépett a Black-ház hosszú és sötét előszobájába.

Harry még látta Ginny libbenő vörös haját, ahogy átszaladt a konyhába, s az átok piros szikrái, melyet a háta mögé szórt, épp Harry előtt robbantak szét, ahogy a Névtelen egy könnyed legyintéssel félrecsapta maga elől. Nem torpant meg, nem lassított; a Névtelen úgy haladt a konyha ajtaja felé, akár egy megállíthatatlan fenyegető erő. Mrs Black portréja felébredt a zajoktól, és rögtön rázendített:

Sárvérűek! Mocskok! Álnok bitangok, beszennyezitek atyáim há...

A következő pillanatban a festmény lángba borult, ahogy a Névtelen nevetve elhaladt előtte. Mrs Black visítva menekült át egy szomszédos festménybe.

Nincs hová bújni Miss Weasley - susogta gonoszul a mágus, és a konyhaajtót is kirobbantotta a helyéből. - Azzal hiába próbálkozik.

Ginny a kandalló előtt guggolt, és szórta a hopp-port a tűzbe, de az nem akart zöldre színeződni, csak egy pillanatra lobbant fel, utána kihunyt. Aztán a tűztérben hirtelen egy kékesfehér buborék fújódott fel, s pukkant ki visszhangzó durranással, hátralökve Ginnyt a padlóra, neki a konyhakredencnek, amiről háztartási eszközök, lábasok, tányérok és egy régi, megfeketedett üst potyogott csörömpölve a földre.

Elvágtam a menekülés útját - közölte a lánnyal a Névtelen. - Adja fel!

Harry csak Ginny rémült arcát látta, amint végső elkeseredésében valami fegyverként használható tárgy felé nyúl, majd a Névtelen közelebb lépett a lányhoz, és eltakarta őt Harry szeme elől. Azután a kép elhomályosult, és minden fekete füstté változott, az emlék véget ért.

Máris kint találta magát a merengőből, mielőtt felfoghatta volna egyáltalán, mi történt. Nem érzett mást, csak bénító, páni félelmet, mely még a dühnek sem hagyott helyet a szívében. Ginny arcának látványa beleégett az agyába, még ha becsukta a szemét, akkor is őt látta, ahogy a földön fekszik.

Akarod látni a folytatást?

A Névtelen gonosz hangja észhez térítette, s a félelem egy pillanat alatt úgy eltűnt, mintha sosem lett volna, s a gyilkos harag méregként áradt szét Harry ereiben egy szemvillanás alatt.

Mit csinált vele? Azonnal mondja meg! Mit tett vele?! - őrjöngött.

Megöltem.

Harry először nem is fogta fel a választ, még mindig csak állt ökölbe szorított kézzel, várva a magyarázatra.

Aztán a szó lassan eljutott a tudatáig, de az őrült harag miatt csak nagy nehezen ismerte fel a jelentését. Először csak mondogatta magában, ismételte az elhangzott választ, s minden alkalommal, ahogy kimondta, egyre súlyosabbnak tűnt, mint valami borzasztó teher, ami minden újabb emeléssel csak nehezebbé válik. Arcáról eltűnt a harag szülte vicsorgás, ökölbe szorított kezei elernyedtek, aztán megtántorodott, és meg kellett kapaszkodnia az asztal sarkában, hogy össze ne essen elgyengült lábai miatt.

Mi. micsoda? - nyögte ki végül az egyetlen szót, ami eszébe jutott.

Megöltem - felelte a Névtelen könnyed hangon. - Nem válaszolt a kérdéseimre, ezért meg kellett törnöm az elméjét. Nem bírta ki.

A merengő sima felszíne ekkor áttetszővé vált, s egy koszos börtönszoba képét mutatta fölülről, mintha a plafonon vágott lyukon keresztül néznének be. A szoba közepén ott feküdt Ginny, mozdulatlanul, üvegesen felakadt szemekkel, melyekből az élet legkisebb szikrája is hiányzott.

Akárcsak az előbbi kijelentést, Harry agya a látványt sem akarta befogadni elsőre, elzárkózott előle, tiltakozott makacsul, hogy megóvja saját józan eszét, melyet tudta, hogy azon nyomban elveszít, ha elhiszi, amit lát.

A végén már könyörgött, hogy öljem meg. Megtehettem volna, semmi értelme nem volt tovább életben hagynom. De én még nem akartam megtenni - vallotta be a Névtelen. -Valamiért... azt hiszem élvezem az ilyesmit. Olyan gyönyörű lány volt... Kimondhatatlan örömet okozott így elcsúfítanom a testét és az elméjét. Biztosan. - motyogta maga elé zagyva összevisszaságban -. biztosan baj van velem. Nem bánom, amit tettem, most mégis gyászolom. Ezért is ez a külső. - simított végig hosszú vörös haján.

Harry nem volt biztos benne, hogy akár egyetlen szót is felfogott abból, amit mondott, túl hangos volt a bensőjében a tomboló fájdalom szülte szüntelen ordítás. Nem, ez nem lehet!

A makacs tagadás helyére most egy szikrányi józanság került, mely épp elég volt ahhoz, hogy visszarántsa Harryt az őrület poklából, ami felé épp zuhanni készült.

A Névtelen a pálcát akarja, csak a pálcát. Mi másért tenne ilyet, ha nem azért, hogy őt, Harryt felbőszítse? Ez az ember soha semmit nem tett ok nélkül.

Honnan tudhatnád azt? - szólt egy másik hang a fejében, mely a kitörni készülő szörnyetegé volt. - Hiszen nem ismered, magad mondtad.

Akkor sem szabad megtámadnom!

De megölte Ginnyt...!

Azt nem tudhatom.

A saját szemeddel láttad!

Végül aztán, mindent elsöprő érvként eszébe jutott valami. Egy banálisan egyszerű bizonyíték, mely nevetséges próbálkozássá alacsonyította a Névtelen újabb tervét: Ginny életben van, hiszen ismeri a jövőjét. Kijut erről a helyről és újra fog találkozni vele, a kölyök megmondta. A Névtelen hazudik, nem lehet igaz.

Ez hazugság.

Harry ugyanúgy meglepődött saját hangján, mint az előtte álló mágus. Hogy volt képes ilyen tisztán és higgadtan kiejteni, maga sem tudta, mert legbelül a régóta csituló, de most újraéledt szörnyeteg őrjöngve követelte a Névtelen halálát, puszta kézzel akart nekirontani, hogy darabokra tépje.

De nem, a józanság döbbenetes módon megint láncra verte a szörnyeteget, akárcsak a hentesüzlet előtt. Most, hogy képes volt mérlegelni a helyzetet, tisztán átlátta a Névtelen

újabb csapdáját: ezúttal a bosszúra építette fel azt. Arra számított, hogy látva Ginny halálát, Harry félredob minden ésszerűséget, és rátámad, hogy aztán a Névtelen lefegyverezhesse, és végre megkaparinthassa a Pálcát. Hiszen ez minden, ami érdekli, ez a leghőbb vágya.

A Névtelen egy teljes percig fürkészte csendesen Harry arcát, talán hogy eldöntse, foglya őszintén mondta ezt, vagy csak a valóság ösztönös tagadása miatt. Végül benyúlt a zsebébe, és kivett onnan valamit, majd Harry felé nyújtotta. A tenyerében ott nyugodott az a kis pici piros ékköves nyaklánc, amit Harry vett Ginnynek az Abszol úton.

Harry gyomra vetett egy bukfencet; amit látott, mégis igaz volt. A Névtelen megtalálta és megtámadta Ginnyt, hiszen hogy másként került volna hozzá ez a pici ajándék?

Még mindig azt hiszed, hogy hazugság? - vigyorgott a Névtelen.

Harry válaszolni akart, de elsőre nem jött ki hang a száján. Megköszörülte a torkát, aztán rekedt hangon így felelt:

Igen. Tudom, hogy hazudsz.

A Névtelen hitetlenkedve bámult rá. Harry tudta, hogy tudja, hogy igazat mond. A feketemágus túl jó legilimentor volt ahhoz, hogy ne lássa rögvest: komolyan gondolja. A Névtelen nagyot sóhajtott, és a fejét csóválta lassan, akár egy gondterhelt ember.

Szóval az áruló veled is beszélt. - Ez nem kérdés volt, inkább kijelentés, amire Harry nem tudta hirtelenjében, hogy mit válaszoljon.

Ha hazudik, és azt mondja, hogy igen, rögtön megérzi a mágus, viszont ha igazat mond, felmerül a kérdés, hogy akkor vajon honnan tudhat arról, hogy Ginny életben van. Harry úgy döntött, inkább nem mond semmit.

Régóta sejtem, hogy van egy áruló az arctalanok között, aki bukásomat kívánja. Miss Weasley rögtön tudta, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam, márpedig ez csakis úgy lehetséges, ha valaki elmondta neki. - Hangja egészen elhalkult a mondat végére, majd rövid hatásszünet után újult lendülettel folytatta. - Áruld el nekem, hogy ki volt az! Ki beszélt neked rólam?

Harry kimondta az első lehetséges választ, ami eszébe jutott:

Voldemort.

A Névtelen türelmetlenül legyintett.

Á! Nem arra gondolok! Ki volt az, aki elmondta, hogy megszökött a lány? Beszéltél valakivel. És azt hiszem, tudom is ki az!

Harry, aki eddig a padlót bámulta, kerülve a mágus tekintetét, hogy megnehezítse valamelyest a dolgát, most felkapta a fejét.

Az a csuklyás, igaz? Kicsoda az az ember, Potter? Ki az?

Amint Harry tett egy óvatos lépést hátrafelé, a Névtelen nekirontott. Megragadta a nyakát, és pálcáját a fejének szorította, s Harry már érezte is a zsibbasztó fájdalmat, ahogy az emlékképek veszettül pörögtek a fejében. Újra megjárta a hentesüzletet, Greyback ökölcsapásait, melyektől összerezzent; látta a város alatti csatornákat, ahogy naphosszat az erklingeket kergették; hallotta, ahogy Bumfolt arra kéri, hogy szöktesse meg innen. Újra látta a vijjogó hárpiát, ahogy éles karmával a lábába mar - az emlék is elég volt hozzá, hogy a fájdalom villámcsapásként hasítson a combjába, amitől hátratántorodott, kicsúszott a Névtelen szorító markából, és elterült a földön. A kis nyaklánc vörös köve tenyere húsába nyomódott.

A Névtelen haragosan összeráncolt szemöldöke alól nézett rá, pálcáját még mindig kardként előre szegezve. Úgy tűnt, gondolkozik valamin, talán hogy érdemes-e tovább kutakodnia Harry emlékei között. Végül, nagy sokára leeresztette a pálcát, és visszasétált az íróasztalához. Harry továbbra is a földön feküdt, és még mindig sérült lábát szorongatta, ami már egyáltalán nem fájt - a sebesülés emléke gyorsan elillant -, s onnan figyelte, amint a Névtelen sorban elpakolja a merengőt, és a kis emlékes fiolát, majd visszazárja a nagy szekrény ajtaját.

Végeztem veled mára - szólt Harryhez a mágus fagyos hangon, rá se pillantva. - A Melwyn-testvérek majd kikísérnek.

Harry nem értette, miért ért véget ilyen gyorsan a kihallgatás; először arra gondolt, hogy megint Al avatkozott valahogyan közbe, azonban a fiúnak színét se látta, akármerre is nézett a szobában.

Vigyél az ételből! - szólt utána a Névtelen, mikor már az ajtónál volt. - Nem mérgeztem meg. Csak figyelemelterelés volt. Ha nem hiszed el, kóstoltasd meg valakivel...

Azzal ő ment ki a szobából azon az ajtón át, amin bejött.

Harry vonakodva odament az asztalhoz, és az időközben felébredt Grindelwald tekintetétől kísérve megpakolta ruhája zsebeit csirkecombokkal és almával. Mikor már ismét a kilincsen volt a keze, egy másik hang késztette megállásra.

Nem fogja feladni - szólt Grindelwald portréja. - Soha, amíg csak él. A legjobb tanítványom volt. Be akarja fejezni a művemet. És ehhez kell neki a Végzet Pálcája.

Harry visszanézett rá, de nem mondott semmit.

És tudod mit, fiú? - tette hozzá Grindelwald. - Jobb, ha nem adod meg neki, amit akar! Ezektől a szavaktól kísérve lépett ki a folyosóra. Draco Malfoy időközben eltűnt, de a két

arctalan - a Melwyn-testvérek - ugyanott strázsáltak, ahol Harry legutóbb látta őket. Most közrefogták, és kikísérték a városháza bejáratáig, onnan pedig Harry a maga ura volt. Futva tette meg az utat a menedékházig, s gondolatai még mindig az átélt események körül cikáztak.

Ginnyt megtámadták, el akarták fogni, ez biztos volt. Ha valahogyan sikerült is elmenekülnie a Névtelen karmai közül, most bizonyára bujkál. Bal kezével megragadta a lány nyakláncát mely most az ő nyakában lógott, és némán fohászkodott, hogy soha ne találja meg a Névtelen.

Útközben kihúzta inge alól az összehajtogatott újságot, de aztán meggondolta magát, mikor útja egy csodálkozva bámuló öreg rab mellett haladt el - talán nem túl jó ötlet mutogatni a külvilági hírforrásnak számító újságot a nyílt utcán, gondolta. Épp csak egy pillantást vetett ismét a kviddics-botrányról szóló cikk alatti Hárpiák-csoportképre, s megkereste rajta Ginnyt, majd összecsavarta a lapot, és visszadugta a ruhája alá. Ez a röpke pillantás a mosolygó, szeplős arcra, elegendő volt, hogy csökkentse valamelyest annak a borzalmas, hamis képnek a súlyát, amit a merengőben látott.

Harry! Nem esett bajod? - kiáltotta Hermione.

Mikor hazaérve belépett a szobába, különös kép fogadta, amitől megtorpant a küszöbön: Ron és a lány felváltva támogatták az öklendező Bumfoltot és Asteriát, aki láthatólag eszméletét vesztette. Harry egy pillanatig tátott szájjal nézte őket, majd odaszaladt Ronhoz, hogy segítsen neki megtartani a vödör fölé hajoló varázslót.

Mi a fene történt? - kérdezte Harry és Ron egyszerre.

Harry legyintett, hogy máskor beszéljék ezt meg, és újra megkérdezte:

Mit műveltetek? Megtámadott valaki?

A fintorgó Ron helyett Hermione válaszolt neki, aki kitartóan legyezgette a kanapéra fektetett Asteria halálsápadt arcát.

Rájöttek, hogy mit szolgáltak fel a hentesüzletnél - válaszolta fájdalmas arccal, szavai végét pedig elnyomta egy undok loccsanás, ahogy Mr Bumfolt újabb adagot hozott felszínre elfogyasztott ebédjéből.

E-ezt. ta-találtam a zsebemben. ma reggel - nyújtotta Harry felé remegő kézzel Mr Bumfolt azt a kis papírdarabkát, amire pár hete ráírta a hentesüzlet titkát. - Bo-borzalmas. És én egész. egész végig.

Tudom, Mr Bumfolt, tudom! - dörmögte Harry. - Pont ezért nem akartam elmondani. Sajnálom, hogy így kellett megtudnia.

Tekintete találkozott Ronéval, aki furcsa kis mozdulatot tett a fejével, azt üzenve, hogy vigasztalja csak meg a varázslót, ha már így elszúrta a dolgot. Harry nem tudta, mit mondhatna, valamiféle bocsánatkérésen gondolkozott, de Bumfolt világossá tette, mit szeretne:

Könyörgöm... mondd... mondd, hogy kivisztek minket innen! Kérlek... én... én nem bírok tovább itt maradni!

Harry nagyon jól értette, hogy érez a varázsló. Ez alatt a négy hónap alatt épp eleget kapott a nurmengardi vendégszeretetből. Ő is tudta, hogy itt az ideje lépniük, és kitalálni, hogyan szabadulhatnának ki a városból, és hogyan juthatnának haza. haza Ginnyhez. Mert Al megmondta, hogy látni fogják még egymást, és ennek csak egyetlen módja van -cselekedniük kell.

Meglátjuk, mit tehetünk - szólt Harry, és odakísérték az ágy végéhez Bumfoltot, aki ettől kezdve nem szólt egyetlen szót sem, csak bámult maga elé ültében.

- Nyolcadik fejezet -

A mágia felső korlátai

Harry átballagott a szomszédos szobába, az erklingek összetákolt ketreceihez, majd benyúlt a zsebébe, és a csirkecombból és az almából is megkóstoltatott velük egy kis falatot. A hosszú orrú bestiák vadul befalták, de továbbra is tökéletesen egészségesnek tűntek.

Te meg mit csinálsz? - hallatszott a háta mögül Ron hangja.

Harry felmutatta a csirkecombot, amitől barátja szemei egy pillanat alatt galleon méretűre tágultak.

Harry. - nyögte elakadó hanggal. - Ha azokat a kis dögöket akarod etetni azzal, én. én. én.

Csak megkóstoltattam velük - nyugtatta meg Harry, mielőtt még Ron kidagadó nyaki ütőere egészségügyi gondokat okozott volna a fiúnak. - Hogy nem mérgező-e.

Hermione jelent meg Ron mellett, és ő is elcsodálkozott az étel látványától.

Hű... A Névtelentől kaptad? - kérdezte, s macskamód megnyalta a száját.

Harry megint elcsodálkozott rajta, milyen gyorsan átlátta a helyzetet a lány. Már épp belefogott volna, hogy elmesélje, mi történt, mikor újra eszébe jutott Ginny. Hogyan mondja el Ronnak, hogy látta, ahogy a húgát megtámadják, majd megölik, és ezzel együtt magyarázza el, hogy az egész csak egy színjáték volt, és Ginnynek semmi baja? Ron kiborulna ettől, s Hermione nemkülönben. Nem mondhatja el nekik az igazat, mert nem tudná érthetően megmagyarázni.

Harry.? - szólt tétován a lány. Harry felocsúdott és gyorsan bólintott.

Igen, tőle - mondta, s visszafordult az erklingek felé, megpiszkálta a rácsokat, mintha csak az állapotukat ellenőrizné. Nem akarta megkönnyíteni Hermione dolgát, hogy legilimentálja, s ezzel együtt megpróbálta úgy előadni, hogy a lehető legkevesebb hazugság legyen benne: -Megint megpróbált rávenni, hogy álljak ki vele egy párbajra. Tudja, hogy az előző trükkje nem sikerült, Greyback meghalt. levágta a fejét.

Merlin szakállára! - szólt közbe Ron megdöbbenve.

Harry komoran bólogatott, de továbbra is az erklingeknek beszélt.

És mit mondott a Névtelen? - szólt Hermione. - Hogyan akart rávenni ezúttal?

Remek - gondolta bosszúsan Harry. Most mégis mit mondjon neki? Próbálkozzon meg talán az igazság egy kissé elferdített verziójával?

Fel akart dühíteni - mondta kelletlenül, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve sze mbe fordult Hermionéval, és hozzátette: - Nem akarok erről beszélni. Nem volt túl kellemes találkozás, Hermione, elhiheted.

Ez hatott; a lány együttérző arccal lépett oda hozzá, hogy átölelje Harryt, aki hagyta magát. Az inge alá rejtett újság zizegő hangot hallatott, ahogy összegyűrődött Hermione ölelésétől.

Ez meg mi? - kérdezte a lány hátrahúzódva.

Majd' el felejtettem! - kapott észbe Harry, és előhúzta a lapot a ruhája alól, s egyúttal szétosztotta az ételt is - Ron, Harry és Hermione egyaránt egy-egy almát és csirkecombot sajátítottak ki, s valahogy egyiküknek sem akaródzott átmenni a másik szobába, megkínálni az öklendező, ájuldozó Bumfoltot és Asteriát.

Az újság miatt most Hermione szeme csillant föl úgy, mint előbb Roné a csirkefalatok láttán.

Elloptam a Névtelen asztaláról, amíg vártam rá - mesélte Harry teletömött szájjal. Kimondhatatlanul jó érzés volt újra normális ételt enni. - Nem hiszem, hogy észrevette. Tele volt az asztala újságokkal.

Ron közben becsukta a szoba ajtaját, kizárva Bumfolt nyöszörgését, és Hermionéval odagyűltek Harry köré, aki most végre beletemetkezhetett az újságba.

Azt mondod, tele volt az asztal? - kérdezte Hermione. - Akkor lehet, hogy direkt neked tette ki, és tudta, hogy elvittél egyet. Talán pont ez volt a célja.

Ron felkapta a fejét a második oldalt elfoglaló hazai kviddics-eredményeket taglaló cikkből.

Ézs mégizs miért dett 'olna olyat? - kérdezte almadarabkákat köpködve a Kviddics liga elnökének fotójára.

A lány elgondolkozva hümmögött.

Nem tudom. de kiderül, ha elolvassuk. Harry azonban a fejét csóválta.

Hermione, az újságok többségének még a nevét se tudtam volna elolvasni, ez az egy volt angol nyelvű.

Akkor meg egész biztos, hogy mindenképp ezt vitted volna el, és nem egy másikat! -vetette ellen Hermione, nagyot bökve az újságra. - Ez is csak azt bizonyítja, hogy van ebben valami fontos. Amiről a Névtelen azt szeretné, ha tudnánk.

Harry erre már nem tudott mit felhozni, így inkább összecsukta az újságot - Ron csalódottan nyögött egyet, amiért nem tudta elolvasni a Dimbourne-i Darazsak és a Porpicy SC meccsének eredményét -, és megmutatta barátainak az első oldalon lévő cikket Ginnyről. Míg Ron és Hermione csodálkozó szemekkel olvasták az elejéről, Harry ott folytatta a cikket, ahol kénytelen volt azt abbahagyni:

A köztudottan kissé heves vérmérsékletű Miss Weasley minden követ megmozgatott Mr Potter, Mr Weasley és Miss Granger érdekében, de mikor július 29-én sajnálatos módon a norvég mágiaügyi hatóságok megtalálták a „roxforti trió" holttestét a Durmstrang Akadémia melletti erdőben, a helyzet megváltozott. A vizsgálatok minden kétséget kizáróan igazolták ugyan, hogy valóban Harry Potter, Ronald Weasley és Hermione Granger a három halott, Miss Weasley mégis folytatni akarta a nyomozást, és ragaszkodott álláspontjához, miszerint a trió tagjai még életben vannak.

Ugyancsak különös körülmény, hogy a botrányos mérkőzés után nem tudták felelősségre vonni a Hárpiák fogóját, mert a kérdéses éjszakán Ginevra Weasleynek nyoma veszett, és közeli hozzátartozói sem tudnak semmi biztosat holléte felől. Arthur Weasley és Shacklebolt miniszter úr nem kommentálta az esetet. Az Auror Parancsnokság vezetője tájékoztatta a Reggeli Prófétát, hogy a Miss Weasley utáni nyomozás folyamatban van, de jelenleg semmilyen információt nem hozhatnak nyilvánosságra.

(A Durmstrang-incidenssel kapcsolatos nyomozás legújabb részleteit a 3. oldalon olvashatják)

Nyoma veszett. - ismételte remegő hangon Ron, mikor ő is a cikk végére ért.

Harry csak homlokráncolva meredt a lapokra, próbálva összeilleszteni a részeket. Tehát Ginnyt az után környékezte meg a Névtelen, hogy rádöntötte a díszpáholyt a miniszterre. Valahogyan mégis sikerült megszöknie előle, és most azóta bujkál. Talán Mr Weasley bujtatta el, talán Aberforth-nál rejtőzik, de az is lehet, hogy Hagridnál van. Vagy talán.?

Hová tűnhetett? - töprengett Ron, s valamiért folyton-folyvást Harryt nézte, mintha tőle várná a választ.

Mikor ezt Harry észrevette, nagyot sóhajtott.

Nem tudom, Ron - válaszolta, majd kimondta azt, ami megfordult a fejében: - Lehet, hogy a keresésünkre indult.

Remélem, hogy nem csinál ilyen butaságot - csóválta a fejét Hermione, mire mindkét fiú ránézett. - Ha elkapják, akkor megint ott tartunk, mint mikor engem, meg Ront bezártak a kalitkába... Csak azzal a különbséggel, hogy Ginnyt megkínozhatják, és megölhetik...

Harry erre idáig nem is gondolt. Hát persze, hogy vele akarják zsarolni! - jutott eszébe. Mivel nem tudta elkapni, a Névtelen kitalálta ezt az átverést, hátha ő, Harry beleesik a csapdájába. De ha Ginny a keresésükre indult, nagyon könnyen elkaphatják - a Névtelennek mindenhol emberei vannak, akik átlag varázslóknak adják ki magukat.

Talán épp ezért lenne itt az ideje, hogy mi kezdjük el törni a fejünket - javasolta Harry csendesen.

Szavai felkeltették két barátja érdeklődését.

Ezt hogy érted? - hunyorgott rá Ron. Hermione csak nagyon komor képet vágott.

Szökjünk meg! - mondta ki Harry, ami már egy ideje érlelődött benne, s Bumfolt előbbi könyörgő hangja végre elhatározássá erősítette. - Kezdjünk el gondolkozni! Csináljunk egy tervet, ahogyan szoktunk!

Ron arca fokozatosan felderült, mialatt Harry beszélt, és a végére már helyeslően bólogatott.

Ez az! Én is pontosan erre gondoltam! - mondta.

Hermione azonban egyetlen pillantással képes volt lelohasztani a kedvüket. Olyan gondterhelten és aggodalmasan nézett a fiúkra, hogy lassan azok is úgy néztek vissza rá.

Mi bajod? - kérdezte Ron. A lány megcsóválta a fejét.

Elfelejtettétek már, hogy a Névtelen csak az alkalomra vár? - dorgálta meg őket. - Nem szabad lehetőséget adnunk rá, hogy Harryt lefegyverezzék. Egy szökés túl kockázatos lenne, nem is beszélve a további nehézségekről.

Harry felvonta a szemöldökét.

További nehézségek?

Gondolkoztam már a szökésen, Harry - szólt Hermione nagyot sóhajtva. - És arra jutottam, hogy nem lehet egyszerűen „csak megszökni." A városból nem tudunk eltűnni semmilyen varázslattal, mert nincs pálcánk, és még mágikus védelem is van az egész szigeten. Először is ki kellene jutni a városfalakon kívülre, aztán túlélni valahogy odakint, elkerülni az üldözőket, átjutni a szárazföldre, és onnan hazamenni valahogyan. Ráadásul semmiféle biztosíték nincs rá, hogy oda nem fognak utánunk jönni.

A két fiú figyelmesen hallgatta a lány fejtegetését, Harry mégis úgy érezte, muszáj megpróbálniuk a szökést, akármilyen reménytelennek is tűnik a helyzet. Mint kiderült, Ron is hasonló véleményen volt:

Igaz, ami igaz, elég pocsékak az esélyeink. - szólt a fejét vakarászva, miközben a vállát vonogatta -. de ez eddig még sosem tartott vissza minket, Hermione! Sokkal durvább dolgokat is csináltunk már, pedig akkor is nagyon sok forgott kockán.

Így van! - helyeselt lelkesen Harry. - Ha a Minisztériumba meg a Gringottsba betörtünk, innen is ki fogunk jutni.

Látszott Hermionén, hogy nem győzték meg ezek a szavak, de csöndben maradt, csak alsó ajkát beharapva aggódó arcot vágott, majd nem sokára egy sóhajtással visszament a nagyszobába tovább pátyolgatni Bumfoltot és Asteriát; Harry és Ron eközben pedig halkan sugdolózva, ám annál izgatottabban kezdtek beszélgetni a szökési lehetőségekről.

Ron legelső ötlete az volt, hogy szítsanak börtönlázadást. Hosszan ecsetelte a dolog előnyeit, például, hogy a hentesüzlet-beli információkat felhasználva ugrasszák egymásnak a

vérfarkasokat a többi elítélttel, és a felfordulásban - mialatt az őrök a lázongókkal törődnének - alkalom adódhatna a szökésre. Harry nem találta túl jónak a tervet, kezdve rögtön azzal, hogy az egész egy emberéleteket követelő lázadásra épült volna, ami amellett, hogy sok ártatlanul bebörtönzött boszorkány és varázsló halálával végződhet, még könnyen rajtuk is csattanhatna az ostor. Amellett Harry abban sem volt biztos, hogy az őrök egyáltalán beavatkoznának-e egy ilyen rabok közti háborúskodásba, vagy csak kívülről szemlélnék az egészet.

Mikor a börtönlázadásos tervet kihúzták a képzeletbeli listáról, Harry felvetette az ötletét az alagútásásnak, mivel emlékezett egy régi filmre még gyerekkorából, amit Dursleyéknél látott, s amiben egy börtönből alagutakon keresztül szöktek meg a rabok. Harry először remek ötletnek tartotta, és egyszerűen nem fért a fejébe, hogy miért nem próbálkozott ezzel még senki, hiszen a csatornarendszer remek kiindulópont lenne, s még a szükséges szerszámok is megvannak egy ilyen munkához. Aztán hirtelen résnyire nyílt a szoba ajtaja, és Hermione bozontos üstöke jelent meg az ajtónyílásban.

Emlékeztetnélek rá, Harry - szólt bosszúsan -, hogy te magad mondtad: a várost mágikus védelem veszi körbe. Az ilyen védőbűbájok pedig folytatódnak a föld alatt is, ahogyan a Roxfortban is...

De a Roxfortból voltak kivezető alagutak! - vágott közbe Ron felcsillanó szemekkel.

Azok mind részei voltak az eredeti terveknek, amiket Hollóháti Hedvig készített - Luna mesélte. - válaszolta Hermione, majd fogcsikorgatva hozzátette: - Ahelyett, hogy ilyen képtelennél képtelenebb butaságokon töritek a fejeteket, inkább menjetek le bezárni, mert megint bejönnek a vérfarkasok! Ha nem tudnátok, telihold van.

Így hát Harry és Ron aznapra abbahagyták a tervezgetést, és gyorsan lesiettek a földszintre, hogy elreteszeljék az ajtót.

Hermione olyan negatív tud lenni néha! - jegyezte meg Ron, mikor már hallótávolságon kívül tudták a lányt.

Harry csak mordult egyet, kifejezve egyetértését, de nem tagadta önmaga előtt, hogy mind az ő, mind a Ron által gyártott szökési terv meglehetősen komolytalan volt.

Lerobogtak a lépcsőn, és hozzáláttak a bejárati ajtó elreteszeléséhez. Mikor a nehéz íróasztalt a helyére tuszkolták, odakint már felhangzottak az első farkasüvöltések, kellemetlen borzongást okozva Harrynek. Megdörzsölte libabőrös karját, majd Ronnal együtt hátat fordított művüknek - és ebben a pillanatban szembe találták magukat Medusával.

Hé! - kiáltott fel ijedtében Ron. - A frászt hozta ránk, ember!

A varázsló alig egy lépésre állt tőlük, mégsem hallották, mikor jött. Olyan volt, akár egy árnyék, éjfekete arcbőrén szinte üvegszilánkokként csillogott a fehér szempár, hosszan lenőtt afrofonatos hajtincsei kusza csápoknak tűntek a fején. Rongyos zöld talárja olyannak látszott a sötétben, mintha hínárból szőtték volna.

Harry gyorsan tett is volna egy lépést hátrafelé, de két dolog is akadályozta: egyrészt a mögötte terpeszkedő féloldalra döntött íróasztal, másrészt, hogy nem akart gyávának mutatkozni a bizarr figura előtt.

Medusa nem azért jönni, hogy ijesztgetni. - szólt mély, halk hangján a varázsló, furcsa, beazonosíthatatlan akcentussal.

Akkor miért jöttél? - kérdezte Ron, aki látszólag teljesen közvetlenül viselkedett a bájitalfőzővel.

Medusának nem tetszik új lakók - jelentette ki őszinte nyíltsággal. - Ház válik zsúfolttá. Túl sok ember. Több probléma lenni.

Harry már eddig is gyanította, hogy Medusának nem tetszik az ittlétük, de eddig még nem volt más jele, mint néhány bizalmatlan pillantás. Ron továbbra sem zavartatta magát:

Több probléma? - horkantott fel. - Mi inkább megoldjuk a problémáitokat, ha nem látnád! - paskolta meg maga mögött az íróasztal lapját.

Medusa egy szót sem szólt többet, elmondta mondandóját, és csendben távozott. Ron gúnyos félmosolyra húzta a száját, és elégedetten tette karba a kezét. Harry nem volt ilyen nyugodt, legbelül tudta, hogy még folytatása lehet ennek a dolognak. Kétségeit azonban nem fogalmazhatta meg, mert ekkor Ron témát váltott.

Szerintem holnap nézzünk körbe kicsit a városban - javasolta. - Csak hogy felmérjük a lehetőségeket.

- Hermione nem fog örülni - jegyezte meg Harry.

Nem ez lesz az első eset... Majd lenyugszik, ha hazaértünk - mondta Ron. - Nem érdekel, mennyit aggodalmaskodik, itt nem maradhatunk! És különben is. - tette hozzá vigyorogva. -Odahaza halottnak hisznek minket. Sosem hagynám ki az alkalmat, hogy lássam, milyen képet vágnak, amikor majd besétálunk az ajtón!

Erre már Harry is kénytelen volt nevetni.

* * *

Másnap úgy tettek, ahogyan mondták: korán felkeltek, és egy mondvacsinált indokkal -elmennek sétálni - az ágyban hagyták a félálomban pislogó Hermionét, és kiléptek a hajnali szürkületbe. A vérfarkasok már eltűntek az utcáról, a hárpiák pedig még az éjszaka közepén visszavonultak rejtekhelyeikre, így az utcák sem voltak veszélyesebbek, mint máskor.

Ezen a reggelen volt eddig a leghidegebb; Harry megborzongott, mikor kilépett az ajtón, és fázósan összehúzta magán koszos talárját, de ez sem sokat segített rajta. Mellette Ron hasonló helyzetben volt, fülén és orra hegyén kis kék folt jelent meg, s fogai megállíthatatlanul vacogtak.

Brrr. talán mégsem volt olyan jó ötlet ez a felderítő séta - mondta borzongva.

Észak felé mentek, amerre még egyikük sem járt, mivel Bumfolttól úgy tudták, van egy másik kapuja is a városnak a déli bejárattal átellenesen. Úgy tervezték, itt kellene legelőször körülnézni, hogy kiderítsék, vajon ezt is csak olyan gyengén őrzik-e, mint a tengeri bejáratot. Ezért azon a sugárúton indultak el, ami a városházához is vezetett, majd tovább egyenesen a nurmengardi trónteremhez, ahol Greyback trónolt korábban. Mikor elmentek a hosszú lépcsős épület előtt, Harry odasandított, maga sem volt biztos benne, miért - talán azt remélve, hogy megpillantja a vérfarkaskirály utódát, aki a Névtelen szerint sokkal engedelmesebb lesz, mint előde - de a trónterem kapui zárva voltak.

Mikor azonban visszafordította a tekintetét az útra, egy füstszerű fekete köpenyt pillantott meg épp az orra előtt.

Mi az? Miért álltál meg? - kérdezte tőle Ron, mikor Harry megállt Al előtt.

Semmi. - motyogta Harry. - Csak azt hittem, láttam valamit.

Al nem szólt egy szót sem, köszönésre se vesztegette az időt, csak biccentett egyet Harrynek, és felzárkózott mellé. Harry, Ron és a fiú egymás mellett sétáltak végig az utcán úgy, hogy egyikük sem nézett a másikra.

- Jó lesz, ha nyitva tartjuk a szemünket - szólt Ron, mereven fürkészve a környéket. -Észrevetted, mennyivel több errefelé az arctalan?

Harry észrevette. Ahogy közeledtek a városfal északi részéhez, úgy szaporodtak a falakon járőröző álarcosok. Mindegyiküknek a kezében volt a pálcája, mintha minduntalan támadásra számítanának, pedig - ahogy azt Harry eddig tapasztalta - Numengardban nem fordult még elő, hogy a foglyok rátámadtak volna az őrökre. Senki sem volt olyan bolond, hogy belerohanjon a halál karjaiba.

Nem a rabok miatt vannak kint - szólalt meg hirtelen Al, mire Harry rögtön rápillantott. A fiú arcát megint takarta fekete csuklyája, csak szeplős orra hegye látszott ki alóla.

Harry már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mit csinálnak az arctalanok, mikor észbekapott. Al azonban így is válaszolt a fel nem tett kérdésre.

Külső támadásra számítanak. Ha jól tudom, már láttatok ilyet pár napja.

Harrynek most eszébe jutott a városba betévedő dementor, és a három patrónus, ami elzavarta, miközben ők a csatornanyílásból figyelték az eseményeket.

A viking. - dünnyögte Harry, mire Al bólintott.

Mi? Hol? - kapta fel a fejét Ron kissé riadtan, és ösztönösen megmarkolta a nadrágszíjába bújtatott kardot.

A viking miatt vannak kint az őrök - magyarázta neki Harry. - Attól tartanak, hogy megint bemerészkedik a városba.

Ja, meglehet - fintorgott Ron, olyan sűrűn nézelődve körbe-körbe, hogy Harry azt hitte, beleszédül. - Más se hiányzik még, mint dementorok. Mintha nem lenne amúgy is elég hideg.

Harry hallotta, hogy Al kuncogni kezd. Kérdő tekintettel ránézett, mire a fiú abbahagyta, és megköszörülte a torkát.

Csak nagyon emlékeztet valakire - magyarázta.

Kitartóan haladtak az utcán a nappali fényben, s közben azt vették észre, hogy bizony egyre hidegebbre és hidegebbre fordul az idő. Harry emlékezett rá, hogy Asteria szerint most már bármelyik nap megkezdődhet a fél éves éjszaka. Ron és Harry egyöntetűen úgy vélték, hogy ha Hermione nem viselkedne ilyen elutasítóan, még előtte is megszökhetnének, erre azonban egyre kevesebb volt az esély. Sőt, Hermione azt mondta, hogy a téli sötétségben őrültség lenne elhagyni a várost, ami viszonylagos biztonságot nyújt a hideg ellen, odakint azonban ki lennének téve a természet veszélyeinek. Ron azzal érvelt, hogy a természet veszélyeit egyszer már sikeresen túlélték, ráadásul a sötétben nehezen találnák meg őket üldözőik is.

Harry, habár Ron mellé állt a vitában, titokban Hermionéval értett egyet: pálca híján nagyon nehéz dolguk lesz a városfalakon kívül, és amilyen hidegre fordul az idő, még komoly veszélyt fog jelenteni a szüntelen fagy. Most, hogy egyre közeledtek az északi falhoz, Harry úgy érezte, a csodával határos lenne, ha még a tél előtt meg tudnának szökni, az pedig egyszerűen emberfeletti teljesítmény volna, ha a sötétségben és fagyban túlélnének egy napot is.

Harry egyre jobban elkedvetlenedett, előző napi lelkesedésének nyoma sem volt. Nem úgy Ron, aki ugyanolyan komolyan vette a szökést, és figyelme egy cseppet sem lankadt, ahogy a házak közt lavíroztak.

Mikor már meglátták a városfal fölé magasodó hegyek ködbe vesző csúcsát, és egyre közeledtek az északi kapuhoz, hirtelen éles kürtszó hasított a levegőbe. Harry, Ron és Al megálltak és füleltek.

Mi lehetett ez? - dörmögte Harry.

Nem tom' - vonta meg a vállát Ron. - Valaki talán szökni akart...

Harry kérdő tekintettel Al felé fordult, de a fiú is megrántotta a vállát, ugyanazzal a hanyag mozdulattal, mint az előbb Ron.

Fogalmam sincs, mi ez. Én a börtön szokásait nem ismerem...

Rövidesen tovább indultak, Al azonban egyetlen szót sem szólt ettől kezdve egész úton, sötét füstként haladt mellettük, arany medálján néha meg-megcsillant a nurmengardi bágyadt napfény. Harry eltöprengett rajta, vajon mennyit tudhat Al a szökésük körülményeiről. Valószínűleg nem sokat, vélte Harry, hiszen még az is teljesen váratlanul érte a fiút, mikor elkezdett ordibálni Greybackkel a nurmengardi trónteremben.

A hármas rövidesen elérte az északi kaput, mely a déli, tenger felöli bejárat szakasztott mása volt, két apró különbséggel: a hatalmas duplaszárnyú ajtók semmiféle kilátást nem adtak, ellentétben a tengeri bejárat rácsos kapujával; valamint első látásra jó egy tucat arctalan vigyázta a környéket kivont pálcákkal.

Hát nem egészen erre számítottam - jelentette be Ron fancsali képpel.

Én sem. - értett egyet Harry.

Túl sok az őr itt is, gondolta, ahogy körbenézett a falakon. Mindegyikük fekete, előkelő talárt viselt és fémálarcot, de furcsa módon nem a rabokat figyelték, hogy ki merészkedik túl közel a kapuhoz, hanem a városfalakon kívüli tájat nézték, mintha tartanának valamiféle támadótól. Valójában a kaput egyáltalán nem is őrizték, és néhány rab ott állt pont a masszív ajtók előtt - pontosabban csak egy valaki állt, egy csontsovány, búskomor kinézetű ember, aki azt nézte, hogy ütlegeli nagydarab, Monstro-kinézetű társa az egyik szerencsétlen rabot, akinek már ereje is alig volt, hogy védekezzen.

Így ment ez egy darabig, aztán egyszer csak, mintha valaki parancsba adta volna, a cingár és a nagydarab elszaladtak, és a környéken sétálgatók is gyorsan elfutottak, mint egy megriadt madárraj.

Harry, Ron és Al nem látták, mi okozta a hirtelen meneküléskényszert; Harry csak arra tudott gondolni, hogy az őrök zavarták el őket valamilyen okból.

De furcsa...

Felnézett, és látta, hogy mindegyik arctalan megfordult, és a város utcáit fürkészi ezúttal, ráadásul a pálcáikat is előreszegezték, mintha meg akarnának támadni valakit. Vajon mi történhetett.?

Harry! - kiáltott rá Ron, és gyorsan megragadta a vállánál bámészkodó barátját, hogy bevonszolja az egyik szemétdomb mögé.

Ahogy kinéztek mögüle, Harry máris meglátta, miért vonta fedezékbe Ron: az egyik utcából egy dementor siklott elő, s furcsa, villámgyors mozgásából Harry rögtön ráismert a viking szörnyetegre. A rém láttán most is megfagyott a vér az ereiben, és a hideg futkosott a hátán. Élénken emlékezett a vérfürdőre, amit a dementor a Szárnyas Vadkan fogadó vendégei között rendezett, részben azért, hogy megvédje a métely-átokkal sújtott Harryt, részben pedig puszta szeszélyből, vagy éhségből.

Biztos őt jelezte a kürtszó - találgatott Harry, és érezte, hogy Ron megütögeti a vállát.

Szerintem is - vélte Al, s Harry észrevette, hogy ő is mellettük hasal a szemétben, mintha bujkálnia kellene bárki elől is.

Harry felvonta a szemöldökét, mire Al észrevette magát, és szeplős arca mosolyra rándult.

Csak a szokás hatalma. - magyarázta, s feltápászkodott.

A viking megállt a széles sugárút közepén és felnézett a falon őrködő arctalanokra. Azok már mind rászegezték fénylő pálcáikat, de egyelőre nem támadtak. Talán félnek? - találgatott

Harry.

Ron megint megkopogtatta a vállát.

Mindjárt - sziszegte a fogai közt, minden figyelmét a vikingnek szentelve, aki most éhes keselyű módjára körözött az utcán, megszállottan keresve valakit vagy valamit.

Harry! - Ron felhagyott a finom módszerekkel, és nemes egyszerűséggel megrázta barátját, és maga felé fordította.

Mi van már?! - vetette oda ingerülten Harry.

Oda nézz! - suttogta Ron, a fal mellett gubbasztó, elagyabugyált emberre mutatva, akit innen már Harry is rögtön felismert.

Dawlish volt az, egykori auror-oktatójuk.

Ugyanazt a ruhát viselte, amit a Trimágus Tusa döntőjén is hordott, de szinte rá sem lehetett ismerni a sok kosztól és szakadástól, akárcsak az arcára: mindig gondosan nyírt haja csapzott

és csimbókos volt, arcát durva szakáll keretezte, egyik szeme bevérzett és feldagadt, s úgy tűnt, a lába is eltört, mert csak vonszolni tudta magát, mikor ő is meglátta a dementort.

Segítenünk kell neki! - mondta Ron.

Ki ez az ember? - kérdezett közbe Al

Választ nem kapott, mert a következő pillanatban a dementor támadásba lendült - egyenest Dawlish felé vetette magát, amitől Ron majdnem felkiáltott, hogy figyelmeztesse, ha Harry rá nem tapasztja a kezét a szájára.

Ahogy a dementor mozdult, úgy reagáltak rá az arctalanok is:

Expecto Patronum! - hangzott a varázsige, s a legközelebbi őr a fal tetejéről fénylő medve alakú patrónust küldött a fekete lényre.

Amaz könnyedén elröppent előle, úgy, hogy egyik pillanatban még Dawlish felé lebegett, a következőben pedig már éles ívben suhant a fal mentén. Harry úgy érezte, mintha egy pislogásnyi idő alatt métereket tenne meg, vagy mintha aprókat hoppanálna, amiről tudta, hogy lehetetlen. Nagyon gyors volt, s az arctalan még észbe sem kapott, mikor már ott volt fölötte. Ha ekkor nem hangzik el a varázsige másik három szájból is, a dementor egész biztosan elkapta volna az arctalant. A felbukkanó sasmadár és bika közösen elkergették a dementort, aki a városfal fölött átröppenve tűnt el a szemük elől.

Vajon miért pont Dawlish. ? - motyogta Harry, de aztán észrevette, hogy Ron már eltűnt mellőle. - Ron!

Barátja óvatosan kisettenkedett az utcára, és odament a földön heverő aurorhoz, aki karjaival védte a fejét, és nem moccant. Harry már épp utána indult volna, mikor Ron gyorsan hátrafordult, és odatátogta neki:

Maradj! - ezt olvasta le Harry a szájáról, s rögtön megértette, miért figyelmeztette Ron.

A cingár varázsló és nagydarab társa, akik korábban elszántan verték Dawlisht, most újra előmerészkedtek a kapualjból, ahová a dementor felbukkanásakor rejtőztek.

Harry önkéntelenül is Alra pillantott valami magyarázatot várva, a fiú azonban még csak nem is Dawlisht és Ront nézte, hanem az arctalanokat figyelte, akik most, hogy a veszély elmúlt, visszatértek őrhelyeikre.

A két varázsló megállt Ron és Dawlish előtt.

Hé, te! - vakkantott rá a nagydarab férfi Ronra. - Az nem tied!

Harry gyanította, hogy az embertelen hangnemmel Dawlishra céloztak, s rögtön emlékezett rá, hogyan bánt a keleti városrészben az egyik házmester az ottani olasz rabokkal. Alighanem ezek ketten is hasonló tevékenységet folytatnak - rabszolgamunkáért cserébe ételt és szállást adnak a börtönvárosban. Rabok a rabok között, gondolta Harry.

Nekem mégis ez kellene - jelentette ki Ron, hasonló hangnemben, mint a férfi. Aztán lenézett Dawlishra, majd rövid gondolkozás után visszafordult a két férfihoz. - Mit kérnek érte?

A rabszolgatartó azonban hallani sem akart cseréről.

Ez nem vásár! Keressé másik! - reccsent rá erős akcentussal, termete ellenére meglepően vékony, már-már gyerekhanggal; sovány társa eközben kifejezéstelen arccal meredt Ronra. -Egy hónapja megszökött ez a fattyú, azóta tűvé tettük érte nyavalyás város. Takaroggy onnan, vagy nagyon megbánod! - ropogtatta meg az öklét a varázsló.

Ron egy tapodtat sem mozdult a félájult Dawlish mellől, csak felhagyott azzal, hogy támogassa (a volt auror rögtön visszahuppant a fal tövébe, fájdalmasan felnyögve), aztán kihúzta magát.

Kitalálom: ő az ész. - mutatott Ron előbb a csontsovány emberre -. és te meg a bamba testőr? - bökött a melákra.

Harry látta, ahogy a termetes férfi fogatlan vigyorra húzza a száját, majd mély hangon így szólt az ugyancsak gúnyos-lenézően mosolygó Ronra.

Tévecc barátocskám! Nagyon tévecc. - Ez után társára nézett, aki most valahogy sokkal kevésbé tűnt emberszerűnek, mint első látásra. - Intézd el!

Harrynek torkában dobogott a szíve, Ron ellenben higgadt maradt, csak hátrált egy lépést, és előhúzta a kardját, majd fenyegetően a cingárra szegezte azt. Ő viszont, mintha meg se látta volna, csak ment előre, Ron felé, aki most figyelmeztetően megsuhintotta a kardot.

Harry szinte alig ismert rá barátjára; amennyire visszaemlékezett, csupán egyszer látta őt ennyire elszántnak: mikor a Malfoy-kúriában voltak. Se erő, se varázslat nem volt, ami visszatarthatta volna akkor Ront, s most is ugyanaz a tűz égett a szemében.

A férfi kinyújtotta egyik hófehér karját, melyet csúnya lilás-zöldes foltok tarkítottak.

Megállj! - kiáltott rá Ron, hasztalan.

Mikor a férfi már olyan közel ért, hogy megfoghatta volna Ront - Harry egy megmagyarázhatatlan okból biztos volt benne, hogy akkor valami nagyon rossz dolog történne - a fiú egy villámgyors mozdulattal beledöfte a kardot a sovány alak karjába.

Harry elfojtott egy döbbent nyögést; a férfinak a szeme sem rebbent a sérüléstől, pedig pokoli kínokat állhatott ki. A rozsdás, girbe-gurba penge egészen a csontig fúródhatott, átszelve a bőrt, az izmokat és inakat, de még egy csepp vér sem folyt ki a sebből.

A nagydarab varázsló a háttérben jó kedélyűen röhögött, s Harry ekkor megvilágosult.

Ez egy inferus! - kiáltotta Ronnak, és kiszaladt fedezéke mögül. A nevető varázsló észrevette őt, de nem csinált semmit.

Ron nem vesztette el a hidegvérét, igaz, már nem is mosolygott, mint az előbb.

Ne avatkozz közbe! - bömbölt rá Harryre úgy, ahogy még soha, s Harry engedelmeskedett. Ő is tudta jól, amit Ron: ha harcba keveredik, sokkal többet kockáztat, mint egy verést, vagy

az életét. Lehetséges volna, hogy már megint a Névtelen próbálkozik? Nem, az nem lehet -gondolta Harry. Már próbálkozott azzal, hogy harcba csábítsa Harryt barátai védelmében, és tudta, hogy hiába csinálná újra. De a helyzeten ez semmit sem változtatott; nem tehetett mást, mint hogy tátott szájjal figyelte a jelenetet, ahogy Ron kirántja a kardot az inferus karjából, és újra suhint vele egyet, ezúttal figyelmeztetés és félelem nélkül, egyenesen a nyaka felé.

Nesze!

A lény azonban meglepő gyorsaságról téve tanúbizonyságot, elkapta a pengét ép kezével, melyet a lendülettől egy igazi, éles kard egész biztosan leszelt volna, azonban a durván élesített vasdarab megakadt az inferus tenyerében.

A fenébe! - morogta Ron, és megint rántott egyet a pengén, az azonban nem szabadult az inferus szorításából.

Jobb lett vóna, ha nyugton maracc! - nevetett rá a melák.

Az inferus előrecsapott megszúrt karjával, centikkel vétve el Ron arcát. A fiú keze lecsúszott a kard markolatáról, s azzal a lendülettel hátraesett, Dawlish mellé, aki nyöszörögve, kábán figyelte a jelenetet.

Harry kezdett pánikba esni, Al ellenben nyugodt maradt; odasétált mellé, de egy szót sem szólt, csak nézte, ahogy Ron teljes erőből térden rúgja az inferust. RECCS!

A lény - varázslat ide vagy oda - úgy összecsuklott, mint egy zsák.

A nagydarab ember abbahagyta a nevetést, mikor látta, hogy az inferus többé nem tud talpra vergődni kifordult térde miatt. A kardot továbbra is ott szorongatta a kezében, de már nem tudott mit csinálni, csak egyetlen hang nélkül, bamba arccal mászni Ron felé. A küzdelemnek vége volt.

Ron felkelt, és kifújta magát, majd kimérten leporolta ruháját, ami ugyanolyan koszos maradt, mint előtte, aztán szembe nézett a savanyú képet vágó varázslóval.

Teee.! - morogta az, Ron azonban közbevágott:

Ő lenni enyém! Te meg húzni innen büdös franc! - mondta neki túljátszott akcentussal, a nagydarab férfi pedig szedte a sátorfáját, még az inferust sem vitte magával.

Ron ezután egy darabig még próbálta visszaszerezni a kardot a vasmarokból, de akárhogyan ügyeskedett, értelmetlen volt. Harry odaszaladt hozzá, hogy segítsen, de közös erővel sem tudták szétfeszíteni az oszló ujjakat, ahhoz pedig egyikőjüknek sem volt gyomra, hogy más, agresszívebb módon szerezzék vissza a fegyvert. Csak akkor hagyták abba a próbálkozást, mikor a melléjük suhanó Al hangosan kinevette őket, és Harry leállította az inferussal birkózó Ront.

Ez reménytelen - fújta ki magát a fiú, majd fürgén félreugrott az élőhalott kapálózó karja elől. - Oda a kard.

Majd lesz másik - nyugtatta Harry, s végre kissé megnyugodva a történtektől, vigyorogva Ron szemébe nézett. - Elképesztően csináltad!

Ja, elképesztően seggre esett. - dünnyögte közbe Al a maga szarkasztikus modorában, de Harry nem törődött vele, Ron pedig nem hallhatta.

Tényleg? - húzta ki magát büszkén barátja. - Csak Hermione is díjazza a hősiességet.

Jobban aggódom Asteria, meg Medusa miatt - jegyezte meg Harry, és leszállt az inferus hátáról, akit eddig a saját testsúlyával próbált mozgásképtelenné tenni. - A vén méregkeverő nem fog örülni, ha beállítunk még egy emberrel.

Ron és Harry lebámultak Dawlish-ra, aki csukott szemmel, nyitott szájjal szuszogott, s néha nyöszörgött a fájdalomtól, de nem lehetett megállapítani, hogy eszméleténél van-e.

Itt nem hagyhatjuk - suttogta Ron. - Szabad préda lenne mindenkinek. És mégiscsak a volt oktatónk.

Persze, hogy nem hagyjuk! - vágta rá Harry. - Nem is ezt mondtam. Csak arra gondoltam, hogy jobb lenne titokban tartani Medusa előtt, hogy új embert hozunk a házhoz.

Ron felhorkantott, és a szemeit forgatta.

És azt mégis hogy csináljuk?

Nem lesz nehéz - mondta Harry. - Amilyen állapotban van, egy darabig úgyis az ágyat nyomja majd. Csak csempésszük be valahogy.

Ebben maradtak, s együttes erővel felnyalábolták a megviselt Dawlisht, és Allal a nyomukban visszaindultak a házhoz. Megegyeztek, hogy aznapra abbahagyják a felderítő túrát, a nap már úgyis lebukott a horizont alá - Harry úgy számolta, hogy talán mindössze két óráig volt világos - s a távolban már hallani lehetett a hárpiák vijjogását.

Al eközben kíváncsi szemekkel méregette a volt aurort, s Harry ebből azt állapította meg, hogy még nem ismerte ezelőtt John Dawlisht. Akármennyire is nem kedvelte volt oktatóját, remélte, hogy a fiú kíváncsisága nem az auror halálát vetíti előre.

Egyre több ellenséget szerzünk, nem? - szólt Ron, mikor megérkeztek a házhoz. Harry kénytelen volt egyet érteni vele. Legutóbb, mikor ilyen rohamos tempóban gyűjtötte

az ellenségeket, végül kirobbant egy háború. Harry őszintén remélte, hogy ezúttal nem fog idáig fajulni a dolog - így is épp elég nagy bajban vannak.

Ron bement előre a megbeszéltek szerint, és lefoglalta Medusát azzal az indokkal, hogy kér tőle egy extra erős koktélt, mialatt Harry felkísérhette a szobába Dawlisht. Az auror ekkor már ébren volt, de nem szólt hozzájuk semmit, még akkor se, mikor Harry bevitte az ajtón.

Elsőnek Hermione látta meg őket, aki előbb felsikkantott, majd felugrott az ágyról, és odaszaladt, hogy segítsen Harrynek becipelni Dawlisht.

Kit hoztatok ide már megint?! - ripakodott rájuk Asteria, aki előző napi rosszulléte dacára újra régi házsártos énjét mutatta Harry nagy bosszúságára.

Sss! - pisszegett rá, attól félve, hogy Medusa meghallja őket.

John Dawlish? - lépett előre hitetlenkedve Bumfolt, aki eddig érdeklődő arccal nézte a csupa seb férfit, s csak most ismerte fel, mikor közel hajolt hozzá, és meglátta a csimbókos haj mögött rejtőző arcot. - Tényleg maga az?

Az auror helyett Harry válaszolt.

Igen, ő az. Mr Bumfolt... - fordult sietve a varázslóhoz. - Ugye nem bánja, ha egy ideig Mr Dawlish is itt fog lakni? Velünk együtt keveredett bajba, és...

Tovább nem tudta mondani, mert Asteria hangosan felhördült.

Hány embert akarsz még ideráncigálni, Potter?! - kiabálta, Harry és Hermione minden csitító próbálkozása ellenére. - Ez nem közösségi ház, a Nibelungok szerelmére! Ez egy börtön. Tudod mit jelent az? Bör-tön! - szótagolta.

Harry Asteria szüntelen rikoltozása mellett is meghallotta Al fáradt sóhaját.

Hallgattasd már el ezt a némbert! - szólt türelmetlenül. - Merlinre, rosszabb, mint a lánya.

Mielőtt Harry eleget tett volna a kérésnek, Bumfolt a lány vállára tette a kezét, és szokásos kedvességgel közbevágott.

Asteria, drágám, ne legyél ilyen modortalan! - kérte mosolyogva. - John Dawlish régi. hát, nem igazán mondhatnám, hogy a barátom, de munkatársam volt. Jó ember. És auror! -tette hozzá felcsillanó szemmel, majd sokatmondó pillantást váltott Harryvel.

Harry egy kicsit megzavarodva pislogott vissza rá, nem értve, mire céloz a férfi.

Azt reméli, hogy az auror segít majd a szökésben - dünnyögte közbe Al, s úgy tűnt, Hermione is ezen a véleményen volt, mert kérdő tekintettel nézett Harryre.

Ron időközben belépett a szobába, majdnem egyszerre Asteriával, aki viszont dühösen áttrappolt az erklingekhez, és becsapta maga mögött az ajtót. Mr Bumfolt nagyot sóhajtott, és a fejét csóválta, de aggódó arccal leült az ágyra fektetett Dawlish mellé, csakúgy mint előző este az alélt Asteria mellé.

Hát maga is ide jutott, kedves John? - kérdezte tőle színlelt kesergéssel. - Úgy látszik, egyre többen kerülünk a Névtelen útjába, igaz?

Harry, Ron és Hermione egymásra néztek; való igaz, hogy egyre több ember kerül bele a hálójába, ahhoz képest, hogy egy évvel ezelőtt még azt sem tudták, hogy a világon van ez a fekete mágus.

Dawlish csak hümmögött egyet, és nem nézett a mosolygó Bumfoltra. Ő nem vette ezt rossz néven - Dawlish szinte mindenkivel így viselkedett - inkább elővette a kis ládikót, amiben az összegyűjtögetett elsősegély-készletet tartotta, és hozzálátott, hogy bekötözze az auror törött lábát.

Ron! Hová lett a kardod? - hallatszott hirtelen Hermione hangja, aki még mindig a fiút nézte.

Harry felkapta a fejét, Ron riadtan lenézett az övére, aztán Harryre, végül vissza Hermionéra, és összefüggéstelen hebegésbe kezdett. Harrynek nem fért a fejébe, hogy lehettek ilyen gondatlanok - egyikük sem szerette volna, ha Hermione tudomást szerez a csetepatéról.

Egy szóval sem mondtad, hogy harcoltatok valakivel! - replikázott a lány, Astériáéhoz kísértetiesen hasonlító módon, ami megint azt eredményezte, hogy a szoba sarkában várakozó Al fáradtan sóhajtson egyet, a halántékát dörzsölgetve.

Mert öt perce léptünk be az ajtón! - válaszolta a fiúhoz hasonlóan türelmét vesztve Harry. - És nem harcoltunk, csak Ron harcolt. Nem kell féltened azt az átkozott pálcát.

- Nem csak a pálcát féltem, ti eszementek, hanem az életeteket is! Most Ronon volt a sor, hogy közbevágjon:

Hagytuk volna ott Dawlisht, Hermione? - szólt nem kevésbé dühösen. - Te nem láttad, mit műveltek vele. De talán nézz rá az arcára, és akkor megérted! Ha nem lépünk közbe, még megölték volna.

Dawlish blazírt képpel nyugtázta, hogy Ron úgy mutogat rá, mint egy bűncselekmény tárgyi bizonyítékára, s tovább szuszogott fáradtan az ágy karfájának támasztva fejét. Ron tovább magyarázott Hermionénak, hevesen gesztikulálva, hogy a lánynak esélye sem volt a szavába vágni.

Épp te beszélsz nekünk erről, azok után, amiken végigmentünk? Elfelejtetted már azokat, akiket kihoztunk a minisztériumból? Ez a hely pont ugyanaz, itt senki nem segít a másiknak, ha csak nem remél belőle hasznot, vagy nem kér cserébe valamit. Legalább mi ne váljunk ilyenné, hanem tartsunk össze, és igenis szökjünk meg, akármennyire is lehetetlennek tűnik, és akármilyen veszélyes is! Mást se csinálsz, csak a nyavalyás pálcáért aggódsz, pedig mikor először hallottunk róla, nem is akartad elhinni, hogy létezik. Nem a pálca a fontos, hanem te, meg Harry, meg én, meg Mr Bumfolt, és Mr Dawlish. Itt akarunk megöregedni egy pálca miatt, vagy haza akarunk jutni? Ha mindig csak kifogásokat keresünk, akkor olyanok leszünk, mint Kingsley meg az elődei. Olyan akarsz lenni, Hermione? - nézett rá kihívóan.

Ez a beszéd Ronald bácsi! - kurjantotta közbe Al, mintegy zárszóul Ron szavaira. Hermione nem válaszolt. Nem sokszor fordult elő, hogy a lány alul maradt egy vitában.

Arcának vöröslő része elárulta, hogy legbelül ő is egyetért barátjával Dawlish megmentésével kapcsolatban, de Harry ismerte annyira a lányt, hogy tudja, ezt semmi pénzért nem vallaná be. Hogy mit gondolt a szökésről, azt már nem lehetett ilyen könnyen kitalálni, de Ron megelégedett a lány hallgatólagos beleegyezésével. Bumfolt egy darabig bambán pislogott rájuk, végül kinyögte kérdését:

Mi-milyen pálca?

Al megvetően felhorkantott, és motyogott valamit az orra alatt. Senki sem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon Bumfoltnak, s úgy tűnt ez a téma kezdi érdekelni Dawlisht is, mert feljebb tornázta magát a fekhelyen. Harry szerette volna elkerülni ezt a beszélgetést, hiszen az auror tudott a Halálvesszőről, ahogy mindenki más, aki ott volt a megemlékezés napján, és hallotta a beszédjüket. Harry most már élete legnagyobb hibáinak egyikeként könyvelte el azt a rendezvényt, s épp ezért szerette volna, ha nem tudja meg még több ember, miféle fegyver van a birtokában.

Szerencsére Hermione is így látta a helyzetet, mert most gyorsan közbeszólt, elterelve a beszélgetés fonalát.

Mr Bumfolt, visszakaphatnám azt az újságot? - vonta magára a varázsló figyelmét, aki gyorsan kapcsolt, és kivette zsebéből az összehajtogatott Prófétát.

Harry nem örült annak, hogy Hermione szólt az újságról Bumfoltnak, de már nem volt mit tenni. Az igazat megvallva, maga sem értette, miért akarta Bumfolt előtt is titokban tartani a külvilági hírforrást, talán mert még mindig nem bízott meg teljes mértékben a varázslóban.

Hermione azonban nem így volt ezzel, s Harry ezért nem tette szóvá a dolgot. Ha Hermione jónak látta, hogy Bumfoltot a bizalmukba fogadják, akkor az neki is megfelelt.

Ööö... Harry, Ron... Szeretnék mutatni nektek valamit - mondta a lány, majd rövid homlokráncolásos hallgatás után hozzátette: - És azt hiszem, Mr Dawlish is hallani szeretné ezt.

Az auror egy fáradt mordulással jelezte, hogy figyel, s Harry látta, hogy Al is leereszti összefont karjait, és kicsit közelebb lép hozzájuk.

Mit találtál? - kérdezte Ron, gyorsan feledve előbbi kirohanását.

Hermione kihajtogatta a lapot, ami már olyan gyűrött volt, mintha egy hippogriff csőréből rángatták volna ki, zörögve kiterítette az ölében, és megköszörülte a torkát. Harry fejjel lefelé elolvasta az írás címét: Újabb felülvizsgálat a Durmstrang-incidens ügyében.

Ha már meg akarunk szökni, jó, ha tudjuk, mi vár ránk otthon. Mert nem biztos, hogy tárt karokkal fogadnak majd... - Hermione olvasni kezdte a cikket: - A Varázslók Nemzetközi Szövetsége tegnap tartott ülésén sem született döntés a Durmstrang-incidens lehetséges felelőseinek megállapításában, ehelyett Benedetto Modesto főmágus meglepő irányba mozdította tovább a május óta húzódó ügyet. A legutóbbi, augusztusban tartott meghallgatáson a velencei VNSZ-székházban még a Durmstrang iskola vezetőinek felelősségére próbáltak fényt deríteni Ursula Ulatov kinevezett igazgatónő beszámolói alapján. A meghallgatás során több szemtanú egybehangzó véleménye ellenére - melyek szerint a felelősség egy személyben az incidens során életét vesztett Maude Moloh igazgatót terheli - Benedetto Modesto újabb tárgyalást és az ügy további kivizsgálását határozta, mint azt a főmágus személyi asszisztense nyilatkozta: új, terhelő bizonyítékok napvilágra kerülése miatt. Az augusztusi tárgyalás után még az is szóba került, hogy a Durmstrang akadémiából még több tanár, sőt diákok is érintettek lehetnek.

Hermione rövid szünetet tartott, hogy lélegzethez jusson, Harry pedig azon tűnődött, hogy vajon az, aki bizonyítékokat adott át a VNSZ főmágusának, az a titokzatos áruló lehetett-e, akire a Névtelen gyanakszik. Hermione következő szavai azonban lelohasztották a kedvét:

Hogy mik voltak ezek a terhelő bizonyítékok, arra azóta sem derült fény, sőt, a tegnapi ülésen már nem is a Durmstrang felelősségét vitatták az incidensben, hanem a Trimágus Tusán résztvevő másik két iskola, a Roxfort és a Beauxbatons érintettségét...

- Micsoda?! - kiabálta Ron, Hermione azonban lepisszegte.

Benedetto Modesto pálfordulását az egyik hazatérő Trimágus Tusa meghívott, az auror John Dawlish vallomásával magyarázta, akinek letartóztatásáról lapunk múlt csütörtökön számolt be.

Ennél a pontnál Harry, Ron és Ludo Bumfolt egyszerre néztek Dawlishra, aki viszont tátott szájjal bámulta az újságot. Al halkan hümmögött magában, és Dawlisht vizslatta. Hermione kissé felemelte a hangját, miközben tovább olvasott.

Az aurort akkor tartóztatták le a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban, mikor megpróbálta meggyilkolni Minerva McGalagony igazgatónőt. A Roxfort igazgatónője valószínűleg a Durmstrang-incidens alatt elszenvedett sérülései miatt nem tért magához azóta, hogy júliusban egy mugli szafari résztvevői rábukkantak a Szaharában. Az Auror Parancsnokság szóvivője egyelőre nem erősítette meg azt a feltevést, hogy John Dawlish az imperius átok hatása alatt lett volna a merényletkísérlet során, mint ahogy azt sem, az auror az északi varázslóiskolában elkövetett gyilkosságok és példátlan pusztítás felelőseiként a két meghívott iskola bizonyos tanárait nevezte meg, valamint a Roxforti trió néven elhíresült Ronald Weasleyt, Hermione Grangert és Harry Pottert. A VNSZ ülésén elhangzottakról lapunk még nem kapott részletes tájékoztatót, Benedetto Modesto pedig teljes hírzárlatot kért az ügy kivizsgálásának végéig.

Hermione felnézett az újságból, és találkozott a tekintete Ron és Harry döbbent arcával. Pár percig egyikük sem szólt egy szót sem, csak némán dolgozták fel a hallottakat. Harry a maga részéről nem tudta, mi idegesíti jobban: a tudat, hogy mindenki halottnak hiszi odahaza; a tény, hogy a VNSZ teljesen rossz irányba kezdett nyomozni; vagy az, hogy McGalagony magatehetetlenül fekszik a Szent Mungóban, várva az újabb és újabb merénylőkre. Mert a Névtelen nem fogja abbahagyni, hiszen McGalagony az egyetlen, akinek nem tudta törölni az emlékeit, és nem zárta Nurmengardba.

Nagy sokára Hermione újra megköszörülte a torkát, de mielőtt megszólalhatott volna, Dawlish közbevágott, meglepő indulattal:

Valaki helyet cserélt velem! Valaki felvette az alakomat, és. és. - hirtelen indulattól fűtött arca elkeseredett fintorrá vált. - Most mindenki gyilkosnak hisz otthon. Ezek a vadállatok tönkreteszik az egész életemet.

John, ők tudják, hogy nem önszántából cselekedett. Azt hiszik, hogy imperius átok hatása alatt volt - próbálta megnyugtatni Bumfolt.

Hermione helyeslően bólogatott.

Ha majd elmúlik a Százfűlé-főzet hatása azon az arctalanon, akkor azt is látni fogják, hogy még csak nem is maga akarta megölni McGalagony professzort! - A lány hangja vigasztalóan csengett, de nem sok hatással volt Dawlish kedélyállapotára. - És végre azt is tudjuk, hogy McGalagony professzor életben van - tette hozzá a lány egy sóhajtással.

Igen, ez valóban nagyon jó hír, gondolta Harry, de nem változtat semmit sem azon, hogy a Névtelen meg akarja ölni - és a Névtelen nagyon kitartó tud lenni. Harry megosztotta aggodalmát barátaival is, akik csak komoran bólogattak erre.

Ti már többet tudtok a Névtelenről, mint én, pedig már négy éve itt raboskodom - szólt Bumfolt. - De az biztos, hogy a varázsereje és a hatalma majdnem olyan nagy, mint Tudjátokkié volt.

Al megint hümmögött egy sort, úgy, mintha nem értene egyet a megállapítással. Harry ránézett, de ekkorra már újra a mozdulatlanság fekete szobrává vált. Nem sokkal ez után Bumfolt felkelt a kanapéról.

John, nagyon örülök a találkozásnak, még ha ilyen nyomorult körülmények között is történt. - A két férfi kezet fogott egymással, majd Bumfolt jó éjszakát kívánt mindenkinek és elvonult a szobájába.

Sokáig csend volt köztük, csak a kint fütyülő szelet lehetett hallani, meg a hárpiák vijjogását. Hermione fázósan összehúzta magán szakadt talárját, amit még egyik korábbi túrájuk során talált a szemét között.

Bumfolt nagyot téved, ha azt hiszi, hogy a Névtelen majdnem olyan erős, mint Voldemort volt - szólalt meg hirtelen Al csak Harry számára hallhatóan. - A Névtelen sokkal erősebb, mint Voldemort. Nem csak varázserőre értem, hanem inkább. hm. talán tapasztaltabb?

Igen, ezt Harry is nagyon jól tudta már. A Névtelen sokkal behatóbban ismerte az olyan mágiai titkokat is, mint a Halál ereklyéi, ami semmit sem mondott Voldemortnak, és sokkal bölcsebben ítélte meg a pálcabirtoklás szabályait is.

Al kivételével mind összerezzentek ijedtükben, mikor a szél kivágta az ablakot, és kövér hópelyhek szállingóztak be a szobába. Ron azonnal felpattant, hogy becsukja, de Harry segítségére is szüksége volt a vadul kavargó tépett függöny miatt, mely folyton az arcát verdeste.

Úgy tűnt, percek alatt komoly hóvihar kerekedett, mely már elkezdte fehér lepellel borítani a város háztetőit és az utcákat. Harry más körülmények között még szépnek is találta volna a hóvihart, de most csak azt juttatta az eszébe, hogy ha megszöknek, nem lesznek többé ott a falak köztük és a tomboló elemek között.

Mikor Harry és Ron végzett az ablakkal, újra letelepedtek a kanapé köré. Harryn már kezdett úrrá lenni a fáradtság, s Ron is egyre többször rejtette keze mögé ásítását, mikor Dawlish dünnyögését hallották.

Elnézést, mit mondott, Mr Dawlish? - kérdezte tőle udvariasan Hermione.

Az auror majd egy percig meredt komoran maga elé, mielőtt megismételte volna.

Azt mondtam. - szólalt meg halkan -, hogy sosem bíztam magukban.

Harry és Hermione csodálkozó képet vágtak a megjegyzés hallatán, Ron pedig neki minden mindegy módon egyszerűen vállat vont. Már épp napirendre tértek volna Dawlish kinyilatkoztatása fölött, és Harry már javasolni akarta, hogy döntsék el, ki hol alszik, mikor az auror még megtoldotta előbbi kijelentését:

Most sem bízok.

Egyedül Al találta ezt viccesnek. Hangosan felnevetett, hátravetett fejjel, hogy a csuklya lecsúszott a fejéről.

Oltári ez a fazon! - mondta kacagva. - Hol szedtétek össze ezt az alakot?

Harry természetesen nem válaszolt neki, inkább Dawlish szürke szemeibe nézett, melyek közül az egyik most bevérzett és feldagadt volt.

Miért nem bízik meg bennünk? - kérdezte.

Dawlish fél szeme egy pillanatig Harry arcán időzött, aztán újra a semmibe bámult.

Mert már maguk is a kivételesek közé tartoznak - hangzott a rejtélyes felelet, ami Harrynek nem sokat mondott, s ahogy Ronra pillantott, látta, hogy neki sem. - Kivételesek lettek onnantól, hogy legyőzték Voldemortot. Senki sem értette, hogyan lehetséges ez. Az se sokat segített, hogy elmondtak mindent az első évfordulón. Az emberek már ugyanúgy néznek magukra, mint Albus Dumbledore-ra. - Mindezt olyan lemondó csalódással mondta, mintha legalábbis halálfalókhoz hasonlítaná Harryt, Ront és Hermionét.

A három jó barát egymásra pillantott. Már sokan mondtak ilyet és ehhez hasonlót nekik Voldemort bukása óta, de ezidáig mindenki dicséretnek szánta. Dawlish azonban úgy tűnt, épp az ellenkezőjét érti ez alatt.

Hogy is lehetne megbízni magukban? - motyogott az auror még mindig inkább magának, mint Harryéknek. - A kivételesek sem bíznak senkiben, őrködnek a titkaik felett. A kivételesek nem ismerik a törvényeket, se az erkölcsöt, csak a titkaikat őrzik, és már azt sem tudják, honnan indultak, sem hogy hová tartanak.

Harry már egyre biztosabbnak érezte, hogy az auror teljesen elvesztette a józan eszét a börtönben. Nem csak neki tűnt teljes zagyvaságnak, amit Dawlish beszélt - Al olyan döbbent tátott szájjal nézett a férfire, mintha nem tudná eldönteni, hogy még mindig nevessen rajta, vagy bosszankodjon.

Ron volt az első, aki feltette a mindannyiuk fejében villódzó kérdést:

Ez meg mi a fenéről beszél?

Dawlish helyett azonban Hermione válaszolt, az egyetlen közülük, aki nem meghökkenve hallgatta a varázsló szavait.

A mágia felső korlátai - mondta csendesen, majd látva a fiúk értetlen arcát, hozzátette: -Miriam Daws sokat vitatott könyve, amiben Dumbledore-t is élesen bírálta. Mégsem volt népszerű soha, még a Voldemort uralta hónapokban sem (Dawlish ijedten összerezzent a név hallatán), mert... hát azt boncolgatta, hogy a nagyon erős varázslók jelenléte mindig csak rossz irányba viszi a mágusok történelmét.

Dawlish felkapta a fejét, és szigorúan nézett a lány szemébe.

Szóval olvasta?

Igen - felelte kelletlenül Hermione. - Nagyon érdekes könyv, azonban. Nem mondom, hogy nincs benne némi igazság, de.

Dawlish a szavába vágott:

Ha Albus Dumbledore-t akarja védeni, kisasszony, megspórolhatja a fáradtságot. Megvan a magam véleménye Dumbledore-ról, és bármit is mond a védelmében, nem fog egykönnyen megváltozni.

Hermione nem vesztette el a hidegvérét.

Nem akarom Dumbledore professzort védeni - szólt csendesen. - Megvoltak a maga hibái, mint minden embernek.

Megint nem tudta végigmondani, mert Dawlish közbeszólt.

Pontosan, és épp ez a baj! - mondta indulatosan. - Olyan hatalmas varázsló volt, hogy bármilyen apró hibát követett is el, annak végzetes eredményei lehettek!

Harry összeráncolta a homlokát. Emlékezett rá, hogy még maga Dumbledore is mondott neki valami ehhez hasonlót. Ő úgy mondta: „Mivel okosabb vagyok, mint a legtöbb ember, a hibáim is nagyobbak. " Elképzelhető, hogy még Dumbledore is olvasta ezt a könyvet?

Hermione nem hagyta annyiban a dolgot.

Nem tudom, tisztában van-e vele, Mr Dawlish, hogy Dumbledore nélkül most Voldemort uralkodna mindenhol, továbbá, ha jól tudom, az ön kedves felesége mugli származású boszorkány. Vajon miféle sors várt volna rá, ha Dumbledore nem olyan nagy varázsló, mint amilyen volt?

Dawlish most fenyegetően közel hajolt Hermionéhoz, arcáról sütött a harag. Harry még sosem látta ilyennek az aurort.

Hogy milyen sors várt rá? - kérdezte sziszegve. - Az, hogy a saját férje vitte be őt a minisztériumba, hogy átadja a dementoroknak. A halálfalók úgy gondolták, vicces lesz. Jókat röhögtek rajta, mikor engedelmes szolgaként letartóztattam a feleségemet. Ezt teszi az emberekkel az imperius átok... Ezt az átkot adta a világnak Lucretius Maximus, az az ember, akit kora legnagyobb varázslójának tartottak. Hallottak róla? - kérdezte kihívó hangon.

Harry és Ron kábán megrázták a fejüket, Hermione azonban lehajtott fejjel válaszolt.

A Római Birodalom híres varázsló császára - dünnyögte. - Rákényszerítette az akaratát a római szenátusra, hogy válasszák meg uralkodónak.

Dawlish helyeslően bólintott.

Azt is tudja, mi lett a sorsa? - tette fel a kérdést. Hermione rögtön válaszolt:

A többi varázsló összefogott ellene és legyőzték. A létezésének emlékét is törölték a mugli történelemből.

Úgy van - suttogta Dawlish. - Összefogtak ellene. És legyőzték. Ez is csak azt bizonyítja, hogy nem kellenek az olyanok, mint Albus Dumbledore. Mert akkor az emberek nem csinálnak semmit, csak várják, hogy megmentse őket a védelmezőjük. - beszéd közben Harryre sandított, félreérthetetlen célzással. - Ez így nem mehet tovább. Meg kell húzni egy határvonalat, és azt mondani: eddig és ne tovább! Nem hiányoznak a világnak a Sötét Nagyurak, sem pedig a legendás hősök.

Ez hülyeség!

Harry először nem értette, ki mondta ezt, aztán meglátta Alt, aki ott állt mellette. Óvatosan felnézett rá, de közben úgy tett, ahogy Ron és Hermione: csendben maradt, és nem vitatkozott az aurorral.

A vén Dumbledore nélkül nem győzhettek volna Voldemort ellen! - kiabálta a fiú. -Ahhoz, hogy legyőzzék Voldemortot, először meg kellett őt érteni, azt pedig hiába várhatjuk el egy minisztériumi aktakukactól, hogy felfogja, hogyan gondolkodott Voldemort! Nem így van, apa?

Várakozva nézett Harryre, aki egy aprót biccentett csak, jelezve, hogy egyetért a fiúval.

Ez a pasas nem tudja, mit beszél, és az sem, aki azt a hülye könyvet írta - dohogott tovább Al, immár csak magának, mintsem Harrynek. - Ez is csak ilyen Rose-nak való pihent agyú firkálmány lehet.

Nem sokkal ez után eltűnt a szobából, és Harryék magukra maradtak az ismét álmosan szuszogó Dawlish-sal, és az ablakon kívül tomboló téli szél szakadatlan zúgásával.

- Kilencedik fejezet -

Draco ajánlata

Harry nyugtalanul aludt. Sokáig járt a fejében az, amit Dawlish mondott. Tényleg vannak, akik így gondolják? Hogy semmi szükség nem volt Dumbledore-ra? Hogy minden csak rosszabb lett miatta? Hogy őrá sincs semmi szükség?

Mikor másodszor is visszacsapott az átok, és megölte Voldemortot, nem így gondolták. Még Rita Vitrol sem mondott vagy írt volna olyat, hogy nincs szükség Harry Potterre - épp ellenkezőleg, neki kapóra jött, hogy eladhassa a könyveit.

Aztán eszébe jutott: valóban voltak, akik azt mondták, hogy semmi szükség rá és Dumbledore-ra. Caramel és a bizalmasai, köztük mindenekelőtt Umbridge szíves örömest megszabadultak volna mindkettejüktől. És Harry arra is jól emlékezett, hogy Dawlish Caramel egyik kedvenc aurorja volt, akit mindig mindenhova magával cipelt. Hát ezért viselkedett így velük Dawlish mindvégig! Nem csak haszonleső érdekből követte Caramelt, ahogy Umbridge tette, hanem hitt neki. Elhitte Caramel szavait arról, hogy Dumbledore csak egy bajkeverő volt, és ő, Harry egy feltűnési viszketegségben szenvedő kis senki, akinek volt egy nagy szerencséje.

Hogy hihet valaki ilyesmit?! - fortyogott magában Harry, és dacosan átfordult a másik oldalára. Kibámult az ablakon a tomboló hóviharra, és úgy érezte, a fejében is hasonló vihar

dúl.

Ron mellette horkolt a padlón; ők ketten egy poros pléden osztoztak, míg Hermione és az álmában is nyöszörgő Dawlish a nagy ágy két szélén feküdtek. Ron nem minden morgolódás nélkül adta át helyét a sebesült aurornak, de mikor duzzogását hallva Hermione felajánlotta, hogy majd ő alszik a padlón, Ron nyomban tiltakozni kezdett.

Harry hosszan hallgatta Ron egyenletes horkolását, Hermione halk szuszogását, és Dawlish nyöszörgését, a kint fütyülő szél zúgása mellett. Élete hét évét négy másik fiúval egy hálóhelyiségben töltötte, most mégis nagyon zavarta a szüntelen zaj. Aztán mikor órák múltán végre elaludt, még előtte az járt a fejében, vajon ki a csuda lehet az a Rose, akiről Al beszélt?

Másnap már nem jött el a reggel; a nap a horizont alatt maradt, csak sárga fényével festette meg a déli égboltot. Nurmengard falai mögött, a házak árnyékában olyan koromsötét volt egész nap, mint éjszaka, és a csillagok is fent ragyogtak az égen.

Nem sokkal az után, hogy mindannyian felébredtek, és Ron begyújtott a kandallóba szakadt rongyokból és nedves fából, ami olyan szúrós füstöt eresztett, hogy ablakot kellett nyitniuk, Bumfolt félrevonta Harryt a szobájába.

Harry fiam, gondolkodtam valamin - szólt hozzá szokásos barátiaskodó hangján. - Ha már szökünk, nem ártana tájékozódnunk a várható dolgok felől.

Hogy érti? - ráncolta a homlokát Harry.

Bumfolt közelebb vonta, mintha valami nagyon bizalmas dolgot akarna mondani.

Kevesen tudják, de itt Nurmengardban van egy új rab - mondta suttogva. - Pár hónappal előttetek hozták. Egy öregember. És jós. - Ezt olyan arckifejezéssel mondta, mintha valami igazán nagy és értékes ajándékot tartogatna Harrynek. Szemei majd ki estek a helyükből, és hozzá lassan, mosolyogva bólogatott.

Egy jós? - kérdezte Harry kedvetlenül.

Életében eddig egyetlen jóssal hozta össze a sors, aki nem bizonyult épp tehetségesnek -legalábbis nem akkor, mikor ő maga úgy akarta. Harry hitt a jóslatokban, nem is tehetett volna másképp, hiszen egész életét egy ilyen prófécia határozta meg. Azonban abban már

nem hitt, ahogyan egyik volt roxforti tanára, a kentaur Firenze is említette, hogy meg lehetne jósolni olyan kis eseményeket, mint egy baleset, vagy kviddics meccs, vagy épp egy szökés kimenetele.

Mr Bumfolt azonban láthatóan más véleményen volt.

Igen, igen, egy jós! - bólogatott tovább. - Nem is akármilyen, egy haljós! Mindig nagyon tetszenek neki az erkling-viadalok, és néha szokott nekem jósolni, hogy melyik bestia fog nyerni.

És maga szerint meg tudná jósolni, hogy kijutunk-e a börtönből, vagy sem? - motyogta kételkedve Harry.

Biztosan! - vágta rá Bumfolt. - Vagy ha nem, hát biztos tud adni egy-két tanácsot. Csak egy halat kell szereznünk hozzá. - vakargatta elgondolkozva az állát a varázsló, majd hirtelen felderült az ábrázata. - Mondd csak, mi lenne, ha ma leruccannánk a déli kapuhoz? Ott szokták lógatni a botot néhányan. Talán szerencsénk lesz, és elcserélhetünk valamit egy halért, hm?

Úgy nézett Harryre, mintha valami igazán csábító dolgot mondott volna, ezért Harry igyekezett úgy tenni, mint aki komolyan elgondolkozik az ajánlaton.

Hát. sajnálom, de nem. Ronnal és Hermionéval más dolgunk akadt - mondta, majd látva Bumfolt csalódott arcát, hozzátette: - Úgy néz ki, hogy találtunk végre egy helyet, ahol kijuthatunk a városból.

Ez természetesen hazugság volt, Bumfolt kételyeit mégis sikerült semmivé foszlatni vele, mert onnantól kezdve egy csapásra megint derűs arcot vágott, és felajánlotta, hogy majd ő elmegy megszerezni azt a halat, Harryék pedig hadd dolgozzanak a szökés tervein.

Annyi volt az igazság a dologból, hogy Harry és Ron ezen a reggelen ismét felderítő útra indultak, abban a reményben, hogy talán ma látnak majd valahol egy rést a város védelmén. Úgy tervezték, hogy megint kettesben vágnak bele, de mikor elvonszolták a nehéz íróasztalt a bejárati ajtó elől, Hermione is csatlakozott hozzájuk, két szakadt talárban és egy sál gyanánt nyaka köré csavart ronggyal.

Te is jössz? - pislogott rá meglepetten Ron, mikor Harryvel letették az íróasztalt a sarokba. Hermione talárját igazgatva robogott el mellette.

Persze, hogy jövök! - csattant fel, és azzal kilépett a sötét utcára.

Harry összenézett Ronnal, és mindketten vállat vontak, majd követték Hermionét.

És mi okozta nálad ezt a hirtelen pálfordulást? - kérdezte Harry a lánytól.

Ha már szökni akarunk, nem akarom a tervezést két ilyen semmirekellőre hagyni! - vágta rá indulatosan, de mikor rájuk nézett, már mosolygott.

Eltűrte az arcából kusza haját, majd csípőre tette a kezét, és körbenézett az utcán.

A múltkor arra kezdtétek a felderítést, igaz? - mutatott hidegtől elkékült ujjával a városháza irányába.

Igen, az északi kapunál találtuk Dawlisht - válaszolta Harry, de aztán eszébe jutott valami, amit még nem mondtak el a lánynak. - És ott találkoztunk a dementorral is.

Mi? - szólt élesen Hermione. - A vikinggel? Ezt miért nem mondtátok eddig?

Mert elfelejtettük - védekezett Ron. - Rögtön utána összeakadtunk azzal az inferussal, és az kicsit megrázóbb élmény volt.

Jó, jó, elég a magyarázkodásból! - állította le őket Hermione nagyot sóhajtva, mindkét kezét feltartva.

Behunyta a szemét, és egy percig egyikükhöz sem szólt. Ron és Harry sem mertek megszólalni, csak várták, mit fog mondani. Tudták, hogy ilyenkor nem ajánlatos zavarni a lányt, mert alighanem dühös fejmosás lenne a vége.

Na jó. - szólalt meg Hermione nagy sokára. - Ha át akarunk jutni a falakon, akkor ahhoz először a keleti városrészben kell körülnéznünk. Mr Bumfolt és Asteria azt mesélték, hogy ott a legromosabb a város, és.

És ott van a legtöbb eszement - szólt közbe Harry, Hermione azonban türelmetlenül leintette.

Ott az őrök is kevesebben vannak - folytatta zavartalanul. - Mielőtt bármit is eltervezünk, látnunk kell, mi vár ránk odakint.

Ez után a fiúk felé fordult, és fázósan átölelve magát, összébb húzta szakadt talárját.

Indulás! - adta ki az utasítást, Harry pedig elindult, mutatva az utat.

Ugyanazon az úton indultak el, amin Bumfolt vezette Harryt, mikor Ront és Hermionét keresték, s most is ugyanaz a borús kép fogadta őket: kitört ablakú házak tengernyi szemét között, itt-ott egy bedőlt fal, leszakadt tetőzet, csak most tejfehér köd helyett vastag hótakaró borította őket, és a homlokzatokról méretes jégcsapok lógtak alá.

Nem túl bizalomgerjesztő - szólalt meg Ron, mikor elhaladtak egy ház előtt, ahonnan keserves sírás és jajveszékelés hallatszott ki.

Hermione megborzongott, és gyorsan felzárkózott Ron mellé, sőt, még bele is karolt, amitől a fiúnak fülig szaladt a szája. Harry zsebre tett kézzel előre sietett.

Mikor még egymás mellett aludtak a nagy ágyon, Harry gyakran ébredt arra, hogy Hermione álmában szorosan átöleli Ront, de nappal eddig mind inkább kerülték egymást. Láttukra Harry megint úgy érezte magát, mint a horcrux-vadászat hónapjaiban - megérintette a magány, és ilyenkor mindig Ginnyre gondolt. Vajon hol lehet? Mit csinálhat? Ő is épp rá gondolhat ebben a percben? Csupa olyan buta kérdés, amire úgysem tudhatta a választ, csak az emlékek maradtak, és a remény, hogy viszont látja még őt.

Rövidesen megérkeztek a városfal közelébe, s Harry embereket látott a legutóbb még teljesen néptelen utcán. Vagy húszan-harmincan mozogtak a sötétben az egyik legromosabb állapotban lévő háznál, mintha csatárláncot alkotnának.

Harry, Ron és Hermione nem feledve az óvatosságot, kíváncsian közelebb mentek. A rabok - szinte mindegyikük szörnyen rossz állapotban volt, csontsoványra fogyva, s rongyaik annyit se takartak rajtuk, mint a házimanók tógája - a romos ház bontásán fáradoztak. A bútorokat összetörték, a parkettát felszedték, a függönyöket letépték, s mindet egy másik házba szállították: abba, amelyikben Harry és Bumfolt is jártak.

Biztos tűzifának kell, hogy ne fagyjanak meg télen - motyogta Hermione halkan, majd hozzátette: - Menjünk más felé, nem akarom, hogy szemet szúrjunk valakinek.

Harry is egyetértett vele; a brutális házmester épp akkor rugdosta ki a házból az egyik balsorsú olasz rabot, aki már a múltkor is megkapta tőle a magáét.

Így jár az, aki sokat lustálkodik - dörmögte Ron, majd megtoldotta egy kis halk nevetéssel. Harry nem osztotta a jó kedvét, és Hermione sem. A lány úgy nézett a fiúra, hogy annak

rögtön lehervadt a gúnyos vigyor az arcáról, és attól kezdve gyászos-együttérző képet vágott.

Hermione váratlanul megdermedt, és hátrasandított a pórul járt fogolyra. Így tett Harry és Ron is, de nem értették, mi késztette megállásra a lányt, aki hunyorogva figyelt.

Mi az, mi történt?

Hermione megkésve válaszolt, tekintete elidőzött a lim-lomokat cipelő rabon.

Semmi. - dünnyögte. - Csak azt hittem, láttam már valahol. Mindegy, butaság. Messzire elkerülték a házbontókat, és a városfal széle mentén végigfutó utcán haladtak

észak felé. Mivel a város megközelítőleg kör alakú volt, ez az út pontosan az északi kapuhoz vitt. Harry lassan már kis térképet készített a fejében, amiben már igen nagy gyakorlata volt. Tudta, hogy annak az útnak a végétől, melyen kiértek a fosztogató rabszolgákhoz, egy másik sugárút indul átlósan szintén az északi kapuhoz, ahol összefutott két másik utcával. Harry tudta, mi volt az egykori építész célja: hogy a város utcahálózata felülről a Halál ereklyéinek

szimbólumát mintázza. Micsoda beteges mánia! - gondolta Harry megvetően. Még az utcaköveken is ott volt a háromszög, a szobortalapzatokról és házak homlokzatairól nem is beszélve.

Míg Harry a földet nézte, Hermione pedig aggódó szemekkel figyelte a házak sötét körvonalait és a néhány ablak mögül kiszűrődő világosságot, Ron a csillagokat bámulta, s halkan megszólalt:

Még sosem láttam ilyen tisztának az eget. Odahaza a csillagászati toronyból sem ilyen szép az ég.

Hermione megütközve nézett fel rá, és Harry is felkapta a fejét.

Te a csillagokat nézed? - kérdezte meglepetten a lány.

Ron elkapta a tekintetét az égboltról, és összeráncolt homlokkal nézett vissza Hermionéra.

Igen, miért, mi van akkor? - szólt vissza kissé sértődötten. Hermione nem válaszolt rögtön, nyilván nem akarta megsérteni a fiút.

Nem tudom, csak... sosem voltál az a „nézzük a csillagokat"-fajta - mondta óvatosan. Ron erre hirtelen megenyhült pillanatnyi sértődöttségéből, és szokásos „ronos"-vigyorával

nézett le a lányra.

Sok mindent nem tudsz te még rólam! - S azzal lehajolt, hogy megcsókolja. Hermione ajkait csücsörítve bújt hozzá.

Na, tessék! - gondolta Harry bosszankodva. Más se hiányzott, mint hogy ezek ketten egymásnak essenek a börtön kellős közepén, gyilkosokkal és vérfarkasokkal körülvéve. Meglehet, morfondírozott magában, hogy kettejüket kifejezetten az ilyen különleges helyek és szituációk hozzák lázba, mint mikor Hermione legelőször vetette rá magát Ronra a roxforti csata hevében.

Harry, ne rohanj annyira előre! - hallatszott Hermione figyelmeztető kiáltása.

Harry lassított, és visszanézett rájuk. Észre sem vette, hogy mennyire elhagyta őket, és most már átkozta magát butasága miatt: amit csinált, a legkevésbé sem volt biztonságos. .Főleg a sötétből leső sárga szempár miatt.

Harry megdermedt, mintha sóbálványátokkal sújtották volna. A szívverése egy pillanat alatt felgyorsult, és a keze ökölbe szorult. Szeretett volna rákiáltani Ronra és Hermionéra, de nem tudta eldönteni, hogy mire figyelmeztesse őket - szaladjanak el, vagy gyorsan jöjjenek ide. Őnála nem volt egy szál fegyver sem, amivel védekezhetett volna, így kénytelen volt barátai talpraesettségére bízni magát, bármennyire is szörnyű érzés volt ez.

A sárga szempár tulajdonosa megmozdult, de Harry csak az árnyékát látta. Hatalmas volt, jóval nagyobb, mint egy ember, s ahogy megmozdult, nehéz, suhogó hangot hallatott.

Egy hárpia volt az, Harry most már felismerte. A szárnyait nem tudta teljesen kitárni helyszűke miatt, mivel teljesen bepréselte magát az egyik szétrombolt ház előszobájába. Talán nem is volt több a házból, mint az előszoba, mert az emelet teljesen rászakadt a földszintre, és a homlokzatot egykor tartó hatalmas fekete szobor fejjel lefelé kidőlve hevert az utcán.

Ron és Hermione végre odaandalogtak Harryhez, láthatóan jól szórakozva valamin, de mikor meglátták barátjukat, amint menekülésre készen figyel a sötétség egy pontjára, ők is megálltak.

Mi az, mit nézel? - kérdezte Ron.

Harry a sötétbe mutatott, és suttogva így szólt:

Hermione, ne sikíts! - figyelmeztette gyorsan.

A lány észrevette a szárnyas lényt, és nem sikított, csak rémülten bámulta.

Jól tetted... hogy figyelmeztettél... - cincogta, s Harry hallotta, hogy nagyot nyel.

Ez az a hárpia izé, ami megtámadott a tetőn? - szólt remegő hangon Ron, aki még csak az ablakon kinézve látta a madárember elmosódott alakját. - Nem gondoltam, hogy ilyen nagyok.

A hárpia folyton csak Harryt nézte, azonban ő egyre biztosabb volt benne, hogy ez nem az, amelyikkel a tetőn találkozott. Valahogy másmilyen volt a szeme, és talán nagyobb volt annál, de legfőképp - s Harry ezt érezte perdöntő bizonyítéknak - még nem támadott rá.

Szerintem ez egy másik példány - lehelte a szavakat barátainak.

A hárpia lehajtotta a fejét, Harryék csak hosszú fejtollait látták, ahogy jobbra-balra billegnek. Furcsa, nedves hang hallatszott, szakadás hangja, mintha ruhát vagy valami mást tépnének el, aztán halk nyammogó hang.

Ugye nem azt csinálja, amire gondolok? - susogta borzadva Ron, mire a lény rögtön újra felemelte a fejét, de csak egy pillanatra, és máris visszafordította figyelmét táplálékának.

Harry roppantul örült, hogy a sötétség miatt nem látja, mit eszik a hárpia. Barátaira pillantott, ők azonban megkövülten álltak, látszólag képtelenül arra, hogy megmoccanjanak.

Lassan... induljunk... el - szótagolta Harry, és, hogy nyomatékosítsa szavait, húzni kezdte Hermionét a talárja ujjánál fogva.

A hárpia nem mozdult, nem vijjogott fel, csak követte őket nagy, sárga szemével. Kimondhatatlanul nehéz volt nem futásnak eredni, de Harry tudta, ha egyetlen óvatlan mozdulatot is tesznek, a bestia azonnal a nyomukba ered.

Hagrid biztos megveszne egy ilyenért - motyogta Ron mentében. - Kéne szereznünk neki egy tojást, mielőtt megszökünk. Tudod, szuvenírnek - tette hozzá viccelődve, mikor Hermione megütközve nézett rá.

Már két sarokkal odébb jártak, mikor a lány újra megszólalt, de a jókedvének már nyoma sem volt, Harry pedig rádöbbent, hogy mégiscsak sokkal jobb az enyelgő Ront és Hermionét nézni, mint a rettegő, remegő Ront és Hermionét. Meg kell szökniük innen, muszáj megszökniük!

Azt hiszem, itt jó lesz - motyogta Hermione, még mindig feldúlva a hárpiával való találkozástól.

Mi lesz jó? - tárta szét értetlenül a karját Ron.

Harry azonban már látta: mellettük jobb kéz felől egy jó nagy darab hiányzott a városfalból, mely még évtizedekkel ezelőtt omolhatott le a nurmengardi ostrom alatt. A fal maradéka azonban még mindig túl magas volt ahhoz, hogy átmásszanak rajta, s Harry abban is biztos volt, hogy bűbájok sora akadályozná meg ebben.

Fel kellene másznunk az egyik háztetőre, hogy lássuk, mi van odakint - mutatott Hermione az egyik romhalmazra.

A szomszédos épület egyik kidőlt tartószobra félig a romos ház oldalának feküdt, alkalmas helyet kínálva a feljutáshoz.

Nem is tudom, Hermione. - szólt a mászást fontolgatva Harry. - Elég ingatagnak néz ki. A lány is így gondolta, mert aggodalmas szemekkel vizsgálta a szobor stabilitását.

Valóban nem jó - dünnyögte. - Igazad van, menjünk tovább, keressünk másik helyet.

Nem! - szólt közbe határozottan Ron. - Majd én felmászok! Hermione azonban megrázta a fejét, és megint belekarolt Ronba.

Semmi szükség rá, majd körülnézünk egy biztonságosabb helyen. Ron azonban nem tágított.

Biztonságosabb helyen? - ismételte. - Ahol másik száz rab látja, hogy épp a szökéshez keresünk utat? Itt senki sem lát minket, Hermione! - Rövid szünetet tartott, megvárva, mit szól a lány, de mikor nem kapott választ, hozzátette: - Valakinek fel kell oda mennie.

Harry, igazat adva barátjának, most előre lépett.

Igen, de nem neked, Ron - mondta. - Én mászok fel a tetőre.

Ahogy azt várta, elhatározása heves tiltakozást váltott ki barátaiból. Ron és Hermione egymás szavába vágva harsogták, hogy majd ők felmennek, Harrynek vigyáznia kell magára.

Miért kellene vigyáznom magamra? - tárta szét a karját ezúttal Harry. - Nem párbajozni fogok, hanem falat mászni.

De, ha lezuhansz...

Akkor összetöröm magam, és a pálca ereje örökre eltűnik. A Névtelen sosem kapja meg, amit akar - magyarázta, majd vörös hajú barátjához fordult. - Ha te esel le, ki fogja megvédeni Hermionét?

Ne beszéljetek rólam úgy, mintha meg kéne óvni mindentől! - csattant fel a lány. - És ne játsszátok a macsót, mert egyikőtöknek sem kell felmennie oda, hülye ötlet volt!

Nem, nagyon jó ötlet volt - vetette ellen Harry. - Látnunk kell, mi van odakint.

Ezután megint Ron felé fordult, és barátjáéhoz nagyon hasonló, nemtörődöm mosollyal az arcán így szólt:

Sajnálom Ron, de ezt most nem engedhetem át.

S azzal már el is indult a szobor felé, meg se hallgatva Hermione könyörgését, hogy maradjon, és keressenek másik helyet. Az omladozó épület valóban elég instabilnak tűnt, ahogy közelebb ért hozzá. A fal, ami a megdőlt szobrot tartotta, rogyadozott, és úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban össze akarna szakadni.

Harry a megüresedett szobortalapzatot használta arra, hogy felkapaszkodjon a féloldalt fekvő emberalakra. A kő hideg és síkos volt a felszínén jégpáncéllá fagyott esővíztől, de Harry fogait összeszorítva felmászott rá, és nagyon óvatosan, minden lépést előre megtervezve araszolt egyre feljebb és feljebb, négykézláb kapaszkodva minden kis dudorba, kiszögellésbe, és résbe. Ott volt a legveszélyesebb az út, ahol a szobor válla ráfeküdt az épület tetejére, és Harrynek át kellett másznia rá.

Abban a pillanatban, ahogy lábával ránehezedett a tetőre, az hatalmas robajjal megroggyant, és a szobor lefordult a párkányról. Harry is vele együtt esett, de még időben sikerült megkapaszkodnia a háztető egyik tartógerendájában.

Harry!! - sikoltotta odalent Hermione.

Gyere le, ez így nem jó! - ordibálta neki Ron is, Harry azonban megfeszítette izmait, és feltolta magát a cserepekre.

Innen már könnyebb volt az út, azonban tudta, hogy visszamenni sokkal nehezebb lesz. A szobor még mindig jó magasra felért így is, hogy arccal lefelé feküdt a földön, de a háztetőről ugrania kell majd, rá az alak hátára, a csúszós jégre. Harry biztosra vette, hogy csúnya zúzódás lesz a dolog vége.

Nyögve kiegyenesedett, és mikor sajgó derekát fogva körbenézett, elállt a lélegzete.

A félig leomlott fal fölött átnézve szeme elé tárult a kinti világ. Nurmengard sokkal hatalmasabb volt, mint azt képzelte, s percekig csak tátott szájjal állt, ahogy agya próbálta befogadni a látványt. Szinte végtelennek tűnő parti síkság futott a várostól hosszan egy hegység mentén egészen a horizontig. Egyik oldalról a tenger ostromolta szakadatlanul, jócskán pusztítva a helyenként meredeken álló partfalból, máshol kicsi öblökben foglalva el a szárazföld egy részét. A síkság másik oldalán húzódó magashegység aggasztóan meredek csúcsai komor óriásokként álltak őrt a síkság felett, s Harrynek az volt a benyomása, hogy Nurmengard még jóval a hegyeken túl is folytatódik.

Mindent hó borított, egyenletes fehérségével szép ellentétet képezve a fekete égbolttal. Harry csak elvétve látott fákat, bokrokat, erdőt pedig sehol - Nurmengard kopárnak és élettelennek tűnt.

Az élet egyetlen nyoma az a vörös fényben fürdő hegycsúcs volt, messze a várostól, ahol a főnixek laktak. Még innen is, ahol Harry állt, jól lehetett látni a lángokat, amik szüntelenül emésztették a hegygerincet, s a fütyülő, zúgó szél hangján át is hallható volt egy távoli, gyönyörű ének, a főnixek dala.

Eltartott egy ideig, mire le tudta venni a szemét a különleges madarak birodalmáról, s egyre csüggedtebben nézett körbe a tájon. Hatalmas területek voltak odakint, alighanem ezer veszéllyel tele, melyeket pálca nélkül nagyon nehéz lesz legyűrni. Emellett még a hótakaró ellenére is jól kivehető volt egy kanyargó földút, mely a várostól észak felé vezetett a hegyek mentén - vajon hova? Harry akármennyire is meresztgette a szemét, semmit sem tudott kivenni a messzeségben, végül annyira hunyorgott, hogy kibillent az egyensúlyából, és kis híján leesett a tetőről.

Harry, vigyázz! - hallatszott lentről Hermione hangja.

Jó, jó. - motyogta Harry, oda se figyelve.

Amit látott, nem volt bizalomgerjesztő. Odakint alig volt olyan hely, ahol el lehetett volna bújni a hideg vagy az üldözők elől, ellenben a sötétségben akármilyen lény állhatott lesben, ők pedig egyenesen a karmaik közé sétálnának. És ha egyáltalán kijutnak? Merre induljanak el? Észak felé nincs semmi, csak a kietlen táj, a hó és a jég birodalma, délen pedig ott tátongott áthatolhatatlan akadályként a Jeges-tenger. Harry keserűen látta be, hogy Hermionénak igaza volt: innen megszökni sokkal nehezebb vállalkozás, mint korábban bármi, amiben részük volt.

Még egyszer utoljára megbámulta a falakon túli világot, majd megfordult, hogy lemásszon a tetőről ugyanazon az útvonalon, mint amin feljött. Azonban, mikor lenézett az alatta elterülő utcára, s szemeivel ösztönösen megkereste Ron és Hermione alakját a sötétben, meglepetésére egy harmadik embert vett észre a társaságukban. Harry szíve hirtelen felgyorsult, mikor meglátta, hogy az alak fekete talárt visel, s fején a fémes csillogás félreismerhetetlenül bizonyította, hogy egy arctalan van velük.

A kapkodás miatt, ahogy a veszélyt felismerve igyekezett lemászni a tetőről, megint megcsúszott, és most tényleg leesett a párkány széléről, rá a már teljesen fekvő szobor széles vállára, ahol csak lélekjelenlétének köszönhette, hogy meg tudott kapaszkodni.

Harry! - sikította Hermione.

Ha nem lett volna ilyen lehetetlen helyzetben, Harry elcsodálkozott volna rajta, hogy tud még most is miatta aggódni a lány, mikor egy arctalan áll velük szemtől-szemben. Aztán a következő hang megértette vele, miért:

Óvatosabban, Potter! Hiába jöttem ide, ha összetöröd magad...

A gúnyos, lusta beszédet Harry álmában is felismerte volna: Draco Malfoy rejtőzött az álarc mögött. Vagy valaki, aki pontosan úgy néz ki.

Pillanatnyilag nem tudta eldönteni, hogy ennek örüljön-e vagy sem, mivel minden erejével azon volt, hogy megtartsa magát a szobor karján. Mikor aztán ujjai lassan csúszni kezdtek a jeges kövön, lenézett, hogy lássa a rá váró zuhanást, mielőtt megtörténik, s ekkor észrevette, hogy talpa mindössze pár centire van a talajtól.

Harry elengedte a szobor karját, és puhán lehuppant a vastag hóba, majd odaszaladt Malfoy, Ron és Hermione hármasához.

Üdv, Potter - köszönt Malfoy, hangjában bujkáló gunyoros nevetéssel. Harry nem vesztegette idejét köszönésre, helyette odavetette neki:

Honnan tudjuk, hogy tényleg Malfoy vagy? - Nagyon jól emlékezett rá, mit mondott Bumfolt az arctalanokról: mindig másnak adják ki magukat, Százfűlé-főzet segítségével becsapják az embereket, és a saját céljaikra használják ki őket. Ahogy Harry Hermionéra nézett, tudta, hogy a lány is arra gondol, amire ő - Malfoy megjelenése nagyon könnyen lehet a Névtelen legújabb trükkje.

Azt hiszitek, nem az vagyok, akinek mondom magam? - találta ki Malfoy a gondolataikat. - Hát jó. Mikor összefutottunk Madame Malkin talárszabászatában, Granger, egy monokli volt a szemed alatt. Sose felejtem el, mert még hülyébben néztél ki, mint máskor. Bár, ahogy most elnézlek.

Harry szinte látta a maszk alatti megvető, lefitymáló arcot, ahogy tetőtől talpig végigmérte a sovány, didergő, csimbókos hajú Hermionét.

Fogd be a szád! - förmedt rá az álarcosra Ron ökölbe szorított kezekkel, s Harrynek és Hermionénak gyorsan meg kellett ragadniuk őt a karjánál, nehogy ráugorjon Malfoyra. -Eresszetek! Nem érdekel, hogy pálca van nála!

Pedig jobban tennéd, ha érdekelne, Weasley! - szólt emelt hangon Malfoy, aki egy lépést hátrált a felbőszült Ron elől, és a fegyvert a fejének szegezte. - Ugyanis épp egy pálca miatt jöttem. - Ez utóbbit már egyenesen Harrynek címezte, aki erre majdnem elengedte barátját, de szerencsére már Ron is visszafogta indulatait.

Gondolhattam volna, töprengett magában Harry. Mi más hozta volna ide Malfoyt, a Névtelen egyik legújabb szolgáját, mint az ő pálcája? A Névtelen talán gondolta, hogy ha ő, Harry megbízott annyira Draco Malfoyban, hogy odadobta neki a pálcáját, akkor majd arról is meg tudja győzni, hogy mindenestül engedje át neki azt a hatalmat, amit a pálca birtokol? Pedig bizalomról szó sem volt soha. Ugyan ki lenne olyan ostoba, hogy megbízzon egy volt halálfalóban? Ennyire a Névtelen sem hiheti őt ostobának. Ez a próbálkozása még szánalmasabb lenne, mint az eddig felépített csapdái.

Látom, ez már érdekel - szólt ismét Malfoy, és kissé lejjebb eresztette pálcáját, de mindvégig szemmel tartotta őket. - Szeretnétek kérdezgetni esetleg további szép közös emlékeinkről, vagy elhiszitek, hogy én vagyok az?

Harry, Ron és Hermione összenézett. A lány arcán az előbbi sértegetés ellenére csupán kíváncsi érdeklődést lehetett látni, Ronén azonban tömény megvetést. Harry maga úgy érezte, ő valahol félúton lehet.

A pillanatnyi csöndben egy hárpia rikoltása hallatszott valahol messze, a távolban.

Jól van... - dünnyögte Harry mindhármuk nevében. - Meggyőztél.

Ti viszont nem győztetek meg engem - vágta rá váratlanul Malfoy. - Én sem bízhatok meg bennetek. Elképzelhető, hogy ti vagytok a Névtelen emberei. - Ez után rövid töprengés után feltette kérdéseit mindegyiküknek, egyenként. Harrytől azt kérdezte meg, hol találkoztak legelőször életükben. Harry jól emlékezett rá, hiszen Malfoy volt a legelső korabeli varázslófiú, akivel összeismerkedett a talárszabászatban, mikor Hagrid először vezette körbe az Abszol úton. Akkor örült neki, hogy talán máris barátra lelt leendő iskolatársában. de azóta sok minden megváltozott.

Miután túlestek az ellenőrzésen, Malfoy leeresztette pálcáját, majd bevezette őket a legközelebbi romos házba, melyet már teljesen kifosztottak a börtönváros lakói; a parkettát mindenhol felszedték, az ablakokat keretestül tépték ki a helyükből, a függönyöket, asztalokat, szőnyegeket elvitték. Csak üres váz maradt az épületből, de legalább nem volt életveszélyes állapotban, mint a környező házak.

Volt évfolyamtársuk itt ismét szembefordult velük, és ekkor végre levette álarcát.

Legutóbb még a halálfaló-szerelésben parádéztál - jegyezte meg Ron megvető hangon. Látszott rajta, hogy még mindig nem tért napirendre Malfoy sértegetése fölött.

Most inkognitóban vagyok itt - hangzott a tömör válasz.

Hermione összevont szemöldökkel nézett rá, de végül nem szólt semmit. Malfoy nem is tanúsított neki figyelmet, csak Harryt bámulta.

A Névtelen nem tudja, hogy itt vagy? - kérdezte Ron.

Nem, ő megtiltotta, hogy a közeletekbe menjünk - felelte Malfoy. - Ezért is cseréltem maszkot. Az egyetlen halálfalót könnyen kiszúrhatnák Nurmengardban, de arctalan van itt bőven.

Harrynek feltűnt, hogy Malfoy mennyire megvetően ejtette ki az arctalan szót.

Az egyetlen halálfaló? - ismételte. - Az apád és az anyád.? Malfoy hangja türelmetlenül csengett, ahogy válaszolt:

Az apám már nem halálfaló többé, és a társaim meghaltak mind. Megölte őket a kék bőrű ember - mindezt tökéletesen érzelemmentes, közönyös hangon mondta. - A szüleim élete is veszélyben van, de nem Marius Prince miatt.

Ezek szerint te vagy az áruló, akire a Névtelen gyanakszik - vonta le Hermione a következtetést.

Malfoy egy pillanatig habozott, majd mindenki meglepetésére kimérten bólintott egyet.

Úgy van, én. Nem akarok többé senki szolgája lenni. Abból elég volt...

Harry előrébb lépett, Malfoy kicsit feljebb emelte pálcáját, mely most épp az ő mellkasára mutatott.

Akkor beszéltél Ginnyvel is, igaz? - tette fel a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatta. - Te mondtad meg neki, hogy Ursula Ulatov a Névtelen, ugye?

Malfoy most sokkal hosszabb ideig hallgatott, mint az előbb, Harry már azt hitte, hogy nem is fog válaszolni.

Honnan tudsz te erről? - kérdezte zavarodottan.

A Névtelen mutatta nekem egy merengőben - válaszolta őszintén Harry, de ekkor rájött, hogy csúnyán elszólta magát. Ronnak és Hermionénak nem beszélt ezekről a részletekről.

Két barátja rögtön felé is fordult, arcukon élénk csodálkozással.

Te meg mi a búbánatról beszélsz? - bámult rá Ron.

Remek, gondolta Harry. Pontosan ezt akarta elkerülni, a kényes magyarázkodást, hogy látta Ginny halálát, mégis pontosan tudja, hogy életben van.

Ez volt az, amivel rá akart venni, hogy támadjam meg - magyarázta sietősen, remélve, hogy barátai nem kezdik mindjárt kérdéseikkel bombázni. Malfoytól akarta hallani az igazságot. - Megmutatta nekem, ahogy rátámad Ginnyre.

Micsoda? - hördült fel Ron hangosan, de Hermione lepisszegte.

Malfoy még egy darabig csöndben volt, mintha a hallottakat akarná feldolgozni magában, de arca kifejezéstelen volt, akár egykor Pitoné. Harry tudta, hogy Malfoy is tanult okklumenciát, de ezidáig nem úgy gondolt rá, mint aki bármiben is volt házvezető tanára nyomába érne.

Velencében találkoztam Weasley húgával - mondta lassan Malfoy. - Amikor a VNSZ meghallgatta a szemtanúk beszámolóit. Ott volt a Névtelen is. Megmondtam a lánynak, hogy menjen haza, és kerülje a Névtelent, mert azonnal rá fog jönni, hogy felismeri őt.

- Szóval te keverted bele ebbe? - lépett előre Ron dühtől remegő hanggal. Malfoy nem hagyta magát megfélemlíteni, rászegezte a pálcáját.

Belekeverte ő saját magát! - mordult rá vissza. - Miután eltűntetek, a fél ország megőrült odahaza, hogy megtalálják a „hőseiket." Ezért kényszerült rá a Névtelen, hogy úgy tegyen, mintha meghaltatok volna. Százfűlé-főzettel megitatta három emberét, aztán megölte őket. -magyarázta Malfoy, s most kiérződött hangjából valami szorongás-féle, amit Harry legutóbb a fiú családi kúriájában átélt eseményekkor látott az arcán. - Nekem kellett a partra vonszolnom a hullákat, mintha a tengerbe vesztetek volna.

Hermione megrázta a fejét.

Nem értem - motyogta, látszólag hidegen hagyva saját vízbefúlt holttestének gondolatától. Harryt a maga részéről kirázta a hideg, ha a saját iszapos, kiázott ujjaira gondolt, s gyorsan bele is dörzsölte kezét talárja szélébe. - Ha meghaltak, vissza kellett volna változniuk, nem?

Malfoy elfintorodott és megvonta a vállát.

A Névtelen nagyon jól ért a bájitalokhoz - felelte kitérően. - Még jobban, mint Piton professzor, vagy az a hájfej Lumpsluck. Ha ő azt akarja, hogy halottnak higg yenek titeket, akkor azt el is tudja érni.

Szóval már senki sem keres minket otthon - sóhajtotta szomorúan Hermione. - Senki sem tudja, hogy élünk?

Nem - mondta ridegen Malfoy. - Weasley húgán kívül senki. Legalábbis nagyon remélem. Megmondtam annak a kis libának, hogy senkinek se merje elfecsegni... (Ron itt felmordult, mint valami acsargó kutya, de Malfoy nem törődött vele)... Tartom vele a kapcsolatot, azt is megüzente nekem, mikor a Névtelen megtalálta. Az egyik testvérénél rejtőzött el.

Kinél?

Malfoy legyintett.

Honnan a fenéből tudjam? Valamelyiknél a harminc közül! - csattant fel, aztán valamivel nyugodtabban, fejét felszegve így szólt: - Csak én segíthetek rajtatok. Ezért jobban tennétek, ha meghallgatnátok az ajánlatomat.

Miféle ajánlatot? - fintorgott rá Ron, mintha már az ötletétől is rosszul lenne, hogy Malfoy segítségét fogadják el.

Ki akartok jutni innen, igaz? - nézett végig rajtuk a fiú. - Ebben segíthetek. Azonban mindenképpen pálcára lesz szükségetek.

Hermione láthatóan felélénkült ezt hallván.

És te adsz nekünk egy pálcát?

Nem - rázta meg a fejét Malfoy, és kissé elvigyorodott. - Csak segítek nektek szerezni egyet. A tiédet Potter - mutatott Harryre kesztyűbe bújtatott kezével.

Hermione érdeklődő arca elsötétült. Harry sejtette, miért: a pálca úgy vonzza a bajt, mint a mágnes.

Ront azonban láthatóan nem zavarták efféle aggályok.

Visszalopjuk Harry pálcáját? - kérdezte felcsillanó szemekkel, és hangján hallatszott, hogy most először hallgatja meg igazán Malfoy szavait.

- A Névtelen éjjel nappal magánál tartja, mindig ott van a zsebében. Az ellopása gyakorlatilag lehetetlen - vázolta a tényeket a volt mardekáros fiú.

Hát akkor, mit tehetnék? - tárta szét a karját Ron. Malfoy Harry felé fordult.

Egyszerű: ki kell állnod vele egy párbajra - mondta. - És le kell győznöd.

Erre már Ronnak is lehervadt a mosoly az arcáról. Harry kezdte úgy érezni, hogy valaki nagyon el van tévedve vele kapcsolatban. Kiállni a Névtelen ellen egy párbajra és legyőzni? Hermione öntötte szavakba elsőnek mindhármuk véleményét:

Te megvesztél. - jelentette ki a lány előbb higgadtan, aztán gyorsan belelovalta magát: -Még hogy Harry álljon ki egy párbajra a Névtelen ellen?! Hiszen egész idáig ezt próbáltuk elkerülni! És különben is, a Névtelen egy pillanat alatt lefegyverezné Harryt, semmi esélye. Ne haragudj, Harry, de ez az igazság - tette hozzá barátjának címezve. - A Névtelen ellen semmi esélye nem lenne, Malfoy, nem is tudom, hogy fordulhatott meg ilyen a fejedben!

Malfoy arcán az a fajta laza mosoly ült, mintha azt gondolná: „sejtettem, hogy ezt fogja mondani."

Megnyugodhatsz, Granger, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy Potter nem akkora nagy szám, mint azt páran hiszik róla - susogta a fiú. - A Névtelen túl erős ellenfél lenne neki, de én tudok javítani az esélyein.

Ron olyan megvetően horkantott fel, ahogy Harry még sosem hallotta.

Te? - nézett mélységes megvetéssel Malfoyra. - Mit tudnál te javítani az esélyein?

Az az én dolgom - vágta rá a fiú. - Nem fogok mindent elmondani nektek, hogy aztán az első arctalan kiszedje belőletek. Így is épp elég kockázatot vállaltam, hogy találkoztam veletek. És csak tájékoztatásul közlöm, hogy ha a válaszotok nem, azonnal törlöm az emlékeiteket erről a kis randevúról. Így kellett volna már tennem a húgoddal is, Weasley! -tette hozzá. - Nagy kockázatot vállaltam, és majdnem lelepleződtem a Névtelen előtt. Ha elkapja a csajt, most már én is, meg ő is halottak lennénk.

A szavaira beálló csöndben apró reccsenés hallatszott odafentről, amire Harry riadtan összerezzent, Ron pedig ellépett a faltól, mintha attól félne, miatta dől össze a ház, ha még sokáig támaszkodik.

Mi volt ez? - nézett fel félősen a plafonra Hermione.

Ez egy romos ház, Granger - világosította fel Malfoy nyugodtan.

Harry is a plafont fürkészte, és bízott benne, hogy nem fog a fejükre omlani az egész. Malfoynál ugyan volt varázspálca, ami megvédhette volna őket a törmeléktől, de ha életmentésről volt szó, Harry nem akart volt évfolyamtársára hagyatkozni.

Potter! - szólt ismét Malfoy, hogy magára vonja Harry figyelmét. - Meg tudjuk csinálni, hogy visszaszerezd a pálcádat, és onnantól szabad lesz az út. Még a városkaput is ki tudom nyittatni nektek. De...

De mi hasznod neked ebből az egészből? - vágott közbe Hermione érdeklődő hangon, gyorsan feledve előbbi ijedtségét.

Épp most akartam rátérni, Granger! - förmedt rá Malfoy. - Ha nem locsognátok folyton közbe, már régen elmondtam volna!

Hermione fújt egyet, és megadólag feltette mindkét kezét. Malfoy arca nem vörösödött el, ahogy Roné, csak kis rózsaszín foltocska jelent meg sápadt arcán. Jéghideg szürke szemeivel valósággal le akarta döfni a közbeszóló Hermionét, és csak akkor szólalt meg újra, mikor a lány elfordította róla a tekintetét.

Van egy feltételem - folytatta a fiú, és megköszörülte a torkát. Megint Harryhez fordult, de nem a szemébe nézett, hanem valahova a lába elé, a földre. - Meg kell ölnöd a Névtelent.

Hermione eltátotta a száját, Ron viszont csak felvonta a szemöldökét.

Nem ölök meg senkit - jelentette ki azonnal Harry, s hozzá megrázta a fejét. Malfoy arca megint azt árulta el, hogy előre megsejtette Harry válaszát.

Pedig nem ő lenne az első. Vo. Voldemortot is megölted - mondta, kissé megakadva a névnél.

Harry elcsodálkozott, s Ron nem különben. Sosem hallotta még, hogy egy halálfaló - akár Piton - ki merte volna ejteni a száján a Sötét Nagyúr nevét.

És a nagyúr még nem is az egyetlen - beszélt tovább lassan Malfoy. - Aegir Greyback-et is nyugodt szívvel a halálba küldted. Tudtad, hogy a Névtelen meg fogja ölni, ne is akard tagadni!

Nem tagadom - ismerte be Harry, s gyomra ugrott egyet a gondolatra. - De Greyback élete volt Ron és Hermione sorsával szemben, úgyhogy nézd el nekem, hogy nem nagyon sajnálom. Máskülönben pedig. - tette hozzá emeltebb hangon -. megvolt rá az esély, hogy a Névtelen életben hagyja. Dönthetett volna úgyis, hogy csak lefegyverzi, vagy elkábítja. Nem én tehetek róla, hogy a főnököd nem normális.

Nem a főnököm! - jelentette ki fagyosan Malfoy.

Ron megköszörülte a torkát a háttérben. Harry észrevette, hogy barátja egész idő alatt egy sötét sarokban áll, karnyújtásnyi közelségben egy éles szélű tégladarabtól.

A szerelésed mást mutat - utalt rá Ron.

Malfoy szóra se méltatta. Egyenesen Harryre nézett, várakozva, mintha abban reménykedne, hogy változtat a döntésén.

Nem ölök meg senkit - ismételte Harry. - És Voldemortot sem öltem meg, saját magával végzett. Ott voltál, láttad. Nem vagyok hajlandó megölni egy embert. Ha egy jóslatért nem tettem, neked se teszem meg.

Észrevette, hogy Malfoy lustán ütögeti saját lábát a pálcájával, mintha ideges lenne, de nem tűnt úgy, hogy támadni akar, ezért Harry tovább támasztotta a falat.

Ezért jöttél ide, Malfoy? - szólalt meg újra Hermione. - Hogy megpróbálj minket rávenni egy gyilkosságra?

A Névtelen nélkül jobb lenne a világ - mondta csökönyösen a fiú, s hangja mintha remegett volna a félelemtől. Harry nem tudta biztosan megállapítani, mert mikor folytatta, már tisztán csengett az enyhén visszhangzó épületben. - Ne mondd nekem, hogy nem ölted volna meg Voldemortot, ha úgy hozza a sors. Én együtt töltöttem az elmúlt egy évet ezzel az alakkal, és hidd el nekem, ha mondom: ugyanúgy megérdemli a halált, mint a nagyúr.

Ron, aki eddig igencsak érdeklődő volt a gyilkosság tervét hallván, most közelebb lépett Malfoyhoz, és karba tett kézzel így szólt:

Mondd csak, ha Harry legyőzi a Névtelent, miért nem ölöd meg te magad? - kérdezte, majd miután várt pár pillanatot, ami alatt a fiú csak némán nézett vissza rá, megválaszolta saját kérdést. - Megmondom én: azért, mert egy gyáva féreg vagy, ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt. Velünk akarod elvégeztetni a piszkos munkát, mi?

Ron! - szólt közbe figyelmeztetően Hermione, mikor ő is és Harry is látták, hogy Malfoy ujjai megfeszülnek a varázspálcán.

Érdekes, nem? - gúnyolta tovább Ron a fiút. - Ahhoz elég nagy görény vagy, hogy beállj Voldemort bandájába, de ahhoz már nyuszi voltál, hogy igazi halálfaló legyél. Az apád nem mondta még, hogy jó nagy csalódást.?

Malfoy ekkor felbőszülten felemelte pálcáját, Harry pedig előreugrott, hogy elkapja a karját. Hermione Ront akarta félrerántani, de a fiú is résen volt, és egyenesen Malfoyra vetette magát. Harry még épp kitért előle, ahogy mindketten a földre zuhantak. Hermione felsikoltott, s a dulakodás alatt ekkor valami nagy recsegés-ropogás hallatszott az emeleten.

Szerzünk mi magunknak pálcát, Malfoy! - sziszegte Ron a taláros fiú arcába, leszorítva fegyvert markoló kezét a padlóra, s egyúttal teljes erejéből megfejelte volt évfolyamtársukat.

Ron!

Malfoy vadul forgatta a csuklóját, mintha varázsolni próbálna, de Ron úgy tartotta el magától, hogy semmiképp ne találja el őt, vagy a barátait.

Nem tudod, mit csinálsz, te hülye! - acsarogta vissza Malfoy vérző homlokkal a vörös fiú képébe, aki sokkal erősebb volt nála.

Az emeleti recsegés ütemessé vált, s valami súrlódó hang társult hozzá. Harry tehetetlenül nézte Ron és Malfoy dulakodását, nem tudva, mit tegyen, miközben Hermione próbálta leráncigálni barátját a mardekáros fiúról.

Ron, hagyd abba! - kiáltott rá a lány.

Szállj le rólam, Weasley, különben...

Valahol a házban hatalmas huppanás hallatszott, s Harry a szeme sarkából látta, amint egy sötét árnyék leereszkedik a szomszéd szobában a plafonon tátongó lyukon keresztül.

Különben, mi? - vicsorgott vissza rá Ron, fordítva egyet a fiú csuklóján, mire kiesett az ujjai közül a pálca.

Mikor Harry kapcsolt, már tudta, hogy elkésett vele.

Ron!

Ezt az Odúért kapod, Malfoy! - üvöltötte Ron, a fiú torkának szegezve tulajdon pálcáját.

RON!!

A fekete árnyék ijesztő vijjogással előre lendült, úgy lőve ki magát a sötét szobából, mintha valami láthatatlan erő vinné előre. Óriási vöröses-fekete szárnyai kitárultak, mikor karmos kezeivel elkapta Ront a vállánál fogva, és lerántotta Malfoyról.

ÁÁÁ!

Harry Ron után kapott, Hermione sikítozott, Malfoy a földön csúszott hátra a hárpiától, olyan fürgén, ahogy csak bírt. A szörny karmai felsértették Ron vállát, s Harry rémülten látta, hogy a kiserkenő vér eláztatja a fiú talárját. Elkapta a lábát, de mielőtt bármit tehetett volna, a hárpia erős szárnyának suhintása leverte a lábáról, és feje nagyot koppant a durva kőpadlón.

Engedd el! - ordította egy hang.

.Mikor újra kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Ron nem messze tőle fekszik a földön, vérző vállát markolászva, Malfoy pedig szobormerev arccal, a rémület legcsekélyebb jele nélkül ül a padlón, hátát az ablak alatti falnak vetve, és meredten néz valamit Harry mögött.

Harry Hermionét kereste a szemével, s meg is találta hátul, a szomszéd szobában, ahonnan a hárpia támadott. A szárnyas lény sárga szemeit villogtatva, sziszegve-károgva hátrált a lány elől, aki sziklaszilárdan szegezte Malfoy pálcáját a szívének.

Menj innen! - próbálta elzavarni Hermione, sikertelenül.

A hárpia most hangosan vijjogott, és előrecsapott karmos kezével. Harry rá akart kiáltani a lányra, hogy vigyázzon, de szükségtelen volt: Hermione meglepően fürgén leguggolt az ütés elől, és a pálcát a hosszú kar és a legyezőszerű szárny között a madárember mellkasának

nyomta.

Insecto Corpus! - rikoltotta a lány a hárpia vészjósló károgását is megszégyenítő hangon. A szörny felüvöltött fájdalmában, borzalmas hangja bezengte az egész házat, s Harry úgy

érezte magát tőle, mintha belülről kaparásznák a koponyáját. Látta, hogy a hárpia testét kövér bogarak százai lepik el, amik mintha a saját tollai közül, a bőre alól másznának elő.

Takarodj innen! - parancsolt rá Hermione a kínlódó lényre, mire az hasztalan, heves szárnycsapkodással, panaszos károgással kivánszorgott az épületből és eltűnt a sikátorban.

Mire Harry feltápászkodott a földről, Hermione már Ront karolta át aggódó arccal.

Jaj, Ron! Hogy érzed magad? - kérdezte tőle sírással küszködve. Előbbi kemény határozottsága nyomtalanul eltűnt, amint meglátta a fiú sebeit.

Ron nagyot nyögött, ahogy a lány ülő helyzetbe húzta.

Vacakul. - felelte rekedten.

Harry is odamászott hozzá, és látta, hogy a hárpia karmai mély sebet martak a vállába, majdnem olyan mélyet, mint amilyet akkor a tetőn az átszúrt kezű madárember ejtett az ő lábán.

Ez el fog fertőződni - közölte Ronnal, Hermione nagy ijedtségére. - Hamarosan be fogsz lázasodni.

Remek - morogta Ron, majd elfogta a köhögés, és Harrynek és Hermionénak meg kellett tartaniuk rázkódó barátjukat.

Helyesbítek: - szólalt meg újra, mikor elhalt a köhögés. - Kizárt, hogy vigyünk ilyen szuvenírt Hagridnak. Inkább rántottát sütnék belőle...

Ekkor észrevették, hogy Malfoy egyfolytában őket figyeli.

Mit bámulsz? - vakkantotta neki Ron, aki dacára sérülésének, még mindig kötekedő kedvében volt.

- Ez fekete mágia volt. - Malfoy szinte elismerő hangon mondta ezt, ami nagyon megdöbbentő volt. - Granger, te fekete mágiát használtál.

Hermione elvörösödött, és lesütötte a szemét, Ron sebeit vizsgálgatva tovább.

Igen, és akkor, mi van? - dünnyögte alig hallhatóan.

Nem néztem volna ki belőled.

Kímélj meg a bókjaidtól, Malfoy! - csattant fel hirtelen haragosan Hermione.

Malfoy annyiban hagyta a dolgot, és csak ült a földön, mint akit ott felejtettek. Harry és a lány eközben közös erővel ellátták a fájdalomtól sziszegő Ron sérülését, aki a gyors sebkötöző bűbáj után próbaképp csinált néhány karhajlítást.

Köszönöm - hálálkodott, és Harry felsegítette a földről.

Ne örülj - figyelmeztette Harry tapasztalatból. - Holnapra meg se bírod majd mozdítani. Ott álltak hárman az ücsörgő Malfoy előtt, s egy pillanatra egymásra néztek. Aztán

Hermione lebámult a saját kezében szorongatott pálcára, mintha csak most tűnne fel neki, mit is tart a kezében, majd tétovázva, bizonytalanul, végtelen lassúsággal Malfoyra szegezte azt.

A szeme se rebbent, ajka vértelen vonallá préselődött, s félelmetesebbnek nézett ki, mint valaha. Se Harry, se Ron nem tiltakozott az ellen, amire készült. Malfoy azonban, mintha csak erre várt volna, magabiztos félmosolyra húzta a száját.

Nagy hibát követsz el - mondta. - Mert most már nincs más választásotok. Harry hunyorogva bámult vissza rá.

Mit beszélsz?

A hárpiák nem támadnak rá az arctalanokra, mert félnek a varázslattól. A foglyok viszont szabad préda nekik. Ez a hárpia pedig most szépen odasétál az északi kapuhoz, és.

Már miért menne az a dög a kapun keresztül? - vágott a szavába Harry. - Egyszerűen elrepül és kész!

Malfoy lesajnáló arcot vágott.

A városból nem lehet elrepülni, Potter.

Akkor a hárpiák hogyan.? - faggatta Harry, de mire kimondta volna, már magától is tudta a választ.

Mi engedjük be őket - mondta Malfoy. - A félelem tartja fenn a rendet Nurmengardban. A hárpiák egész hasznosak a rendfenntartásban. Csak ezért nem irtotta még ki őket a Névtelen.

Rendfenntartás? Szóval ez nekik a rend, gondolta Harry. Eddig azt hitte, a hárpiák csa k vadak, amik bejönnek néha, hogy elragadjanak egy-két embert. De hogy egyenesen beeresztik őket, direkt azzal a céllal, hogy tizedeljék a lakosságot?

Malfoy lustán bólogatott, mintha hallaná, mit gondol.

A kapuknál látni fogják, hogy azt a hárpiát megátkozták. Tudni fogják, hogy valaki varázsolt. Akarom mondani, tudják majd, hogy egy fogoly varázsolt.

Harry, Ron és Hermione némán, hevesen kalapáló szívvel bámultak rá. Malfoy lassan felkelt közben, és leporolta fekete talárját.

Más szóval. - folytatta mosolyogva - Hamarosan elrendelik az összes nurmengardi rab átvizsgálását. Akinél megtalálják a pálcát, az halál fia. Az sem számít, hogy a Névtelen titeket életben akart tartani - igazából, még kapóra is jönne neki. Szóval. - nyújtotta a kezét Hermione felé. - Add vissza a pálcámat, Granger.

Hermione nyelt egyet, lopva Harryre és Ronra pillantott, mintha segítséget várna, de mikor sehonnan sem kapott, kelletlenül visszaadta a pálcát Malfoynak.

Helyes. Látom, használod az eszed, Granger. Ezt az egyet becsülöm benned - mondta olyan hangsúllyal, mintha épp az ellenkezőjét gondolná. - A hárpia természetesen bosszút akar majd állni, és elhozza a társait is. Remek a szaglásuk, sokkal jobb, mint a vérfarkasoké, és az éjszaka az ő vadászterületük. Pár nap múlva egy egész raj fog döngeni a házatok körül. Ha életben akartok maradni, megteszitek, amit kértem. Ez az egyetlen esélyetek. Nos, hogy döntötök?

- Tízedik fejezet -

A párbaj

A választ Harry mondta ki két barátja helyett, de ez se Ron, se Hermione tetszését nem nyerte el. Malfoy azonban elégedett volt, és meghagyta nekik, hogy legközelebb egy hét múlva éjfélkor találkozzanak a városháza előtt.

De egy hét múlva telihold lesz! - sápítozott Hermione, aki mindig számon tartotta a holdciklusokat azóta, hogy egy vérfarkas először betört a házba.

Pontosan, Granger! - bólintott rá Malfoy. - Teliholdkor fogtok szökni, mert akkor van a legkevesebb őr Nurmengardban. Nincs az a bolond, aki olyankor kimerészkedne az utcákra. És ezt fogjuk kihasználni.

Ron és Hermione megrökönyödve hallgattak, Harry azonban úgy érezte, Malfoy tényleg komolyan gondolja a szökést. Neki a szeme sem rebbent a teliholdra időzített akciótól, annál is inkább, mert tudta, hogy Malfoytól mire számíthat. A bonyolult átverések nem az ő szakterülete volt, diákkorukban sem, és most sem. Persze bízni nem lehetett benne -emlékeztette magát - de Malfoy megmentette az életét, és megmondta Ginnynek, hogy életben vannak. Ennél több biztosíték nem kellett Harrynek.

Mikor indultak volna, először is támogatniuk kellett Ront, aki fájdalmas sziszegéssel tapogatta sérült vállát. Malfoy egy darabig egykedvűen nézte őket, majd végül benyúlt a zsebébe, kivett onnan egy pici tégelyt, és odadobta Hermionénak.

Nesze. Ezzel kenjétek be a sebet. Holnapra jobban lesz, és nem fog elfertőződni. Hermione kábán rábámult a tégelyre, majd egy köszönömöt motyogott Malfoynak.

Ne köszönd - hárította el amaz. - Ha Weasley nem tud talpra állni, a szökésnek lőttek. Ha csak nem akarjátok itt hagyni, amit egyébként megértenék.

Ron orra alatt eldarált káromkodásokkal válaszolt, amit a volt mardekáros fiú jóleső nevetéssel fogadott.

Harry azonban gyanakodni kezdett. Mit keresett Malfoynál egy ilyen krém? Hiszen ő maga mondta, hogy a hárpiák nem mernek rátámadni az arctalanokra. Mielőtt azonban kérdőre vonhatta volna a fiút, Malfoy egy odavetett köszönéssel faképnél hagyta őket.

Ron egész úton visszafelé azt hangoztatta, hogy ő nem hajlandó Malfoy parancsolgatásainak engedelmeskedni, míg nem Harry türelmét vesztve felcsattant:

Akkor maradj itt, ha akarsz! - Majd a végig idegesen ciccegő Hermionéhoz fordulva, hozzátette: - És te is! Majd eléldegéltek itt kettesben Nurmengardban, biztos találtok egy papot is, aki összead titeket!

Hermione megtorpant a nyílt utcán, de olyan hirtelen, mintha többé egy tapodtat sem akarna menni, s ez megállásra késztette a két fiút is.

Ugye nem akarod megtenni, amire Malfoy kért? - kérdezte Harrytől halálosan komoly arccal.

Harry ugyanolyan komolyan válaszolt.

Ha a gyilkosságra gondolsz, nem - mondta, mire Hermione láthatólag megkönnyebbült. -De belemegyek a párbajba.

A lány behunyta egy pillanatra a szemét, majd nagyot sóhajtott.

Nem tudom, mit remélsz, Harry, de láthattad, hogy mire képes az az ember. Nem tudod legyőzni. Párbajban nem.

Malfoy azt mondta, hogy javíthat az esélyeimen - mondta higgadtan Harry. Ron türelmetlenül felszusszant.

És te ezt bevetted?

Az meg sem fordult a fejedben - kérdezte Hermione is - hogy Malfoy esetleg hazudott? Hogy ez a Névtelen egy újabb trükkje, hogy párbajba csábítson?

Harry tudta mit feleljen:

Nem.

Válaszával kellően meghökkentette mindkét barátját. Ron a fejét csóválta, Hermione ajkát összepréselve meredt rá szigorúan, míg végül kibökte:

Miért? Mit titkolsz előlünk Harry?

Miért nem nézel bele a fejembe, és nézed meg?! - csattant fel Harry szándékánál kissé durvábban.

Hermione ijedtében összerezzent, Ron pedig egy pillanat alatt felfújta magát.

Hé, szállj le róla! - szólt rá nem kevésbé agresszíven Harryre. - Hermione jót akar neked!

És én mit akarok szerintetek?! - ordított vissza Harry is. Hermione gyorsan kettejük közé ugrott.

Ne! Ne vitatkozzunk! - állította le őket, megijedve a két fiú dühös pillantásaitól. - Kérlek, higgadjatok le.

Ron - talán a sérülése, talán Malfoy miatt - kötekedő kedvében volt, és csak nagy nehezen enyhültek meg arcvonásai. Harry állta a tekintetét, de aztán megfordult a fejében, hogy mégis mit csinálnak ők ketten? Összevesznek, mikor inkább össze kellene tartaniuk? Megint odáig fajuljon a helyzet, mint a horcrux-vadászat hónapjaiban? Akkor Harry maga legalább annyira hibás volt, mint Ron, és egyikük sem hallgatott a békítő szerepét felvállaló Hermionéra.

Harry nagyot sóhajtott, és félrenézett.

Igazatok van - mondta lehiggadva. - Bocsánat...

Ne bocsánatot kérj! - mondta neki Ron, szintén nyugodtabb hangnemben. - Csak mondd el, miért bízol annyira Malfoyban?

Harry egy percig gondolkozott, hogy mit is mondhatna. Megfordult a fejében, hogy mindent kitálal Ronnak és Hermionénak a látomásairól, Alról, és hogy miért volt olyan biztos benne, hogy Ginny nem halt meg, de aztán megpróbálta egy kívülálló szemével nézni a dolgokat, és rájött, hogy két barátja minden bizonnyal őrültnek tartaná.

Végül a válasz önmagát kínálta:

Megmentette az életemet. Kihúzott az Odúból, mikor majdnem bennégtem.

Igen, viszonozta, hogy te is kimentetted a Szükség Szobájábó l! - vágta rá Ron. - Tartozott neked, ahogy Pettigrew is. De ettől még nem bíznád rá az életedet Pettigrew-ra, ha itt lenne, ahogy apád tette, nem?

Amit Ron mondott, abban sok igazság volt. Bármit is jelentett Malfoynak ez a bizonyos tartozás, ez a kötelék, ahogy Dumbledore egykor nevezte, már lerótta a tartozást.

Na és Ginny? - nézett fel újra Harry. - Elmondta Ginnynek, hogy életben vagyunk. Elmondta neki, Ginny tudta, hogy nem bízhat Ulatovban. Felismerte őt... És tudom, hogy valódi emlék volt - tette hozzá, mikor mindkét barátja egyszerre akart közbeszólni. - Tudom, mert mikor a Névtelen látta, hogy nem fogok rátámadni, és nem szerezheti meg a pálcámat, azonnal kutatni kezdett a fejemben az árulója után. Tényleg tudni akarja, hogy ki lehet az. De rossz irányba keresgél. Egyelőre.

Nem lehetett tudni, meddig tudja még Malfoy az engedelmes szolgát játszani. Harry valamiért kételkedett benne, hogy mindvégig a bolondját tudná járatni egy ilyen legilimentorral, mint ahogyan Piton tette Voldemorttal.

Az idő egyre hidegebbre fordult, szinte fogcsikorgatóvá vált, és a hó megint szállingózni kezdett kövér pelyhekben, de a három jó barát még mindig ott állt az utca közepén.

Ron egyszer csak keserűen felnevetett.

Mi az? - nézett rá Harry.

A fiú a fejét csóválta, és karba tett kézzel a havat rugdosta maga előtt.

Semmi. Csak mikor legutóbb Malfoyon veszekedtünk, arról próbáltál meggyőzni minket, hogy halálfaló, és biztos rosszban sántikál. Most meg arról akarsz meggyőzni, hogy segíteni fog nekünk.

Harry maga is látta a helyzet különös voltát, de nem tehetett róla. A zsigereiben érezte, hogy igaza van. És mi más jelentené azt a szökési lehetőséget, amire Al is célzott folyton-folyvást? Egymagukban képtelenek lennének megszökni innen, de Malfoy segítségével már más volt a helyzet.

Igen. - motyogta Harry. - De legutóbb igazam lett.

Ehhez egyik barátja sem fűzött hozzá semmit. Egy darabig álldogáltak a hóesésben, és kerülték egymás tekintetét. Harry arra gondolt, vajon hogyan tud segíteni Malfoy, hogy párbajban legyőzze a Névtelent? Biztosan tud valamit tenni, talán csapdát állítana, vagy a megfelelő pillanatban közbelépne, ahogy Dumbledore-t is lefegyverezte.

Végül Hermione szólalt meg fogvacogva, ahogy belekarolt Ronba:

Gyertek. Menjünk haza, és mondjuk el a fejleményeket a többieknek.

* * *

Bumfolt kitörő örömmel, Asteria pedig mélységes megdöbbenéssel fogadta a hírt, hogy Harryék megtalálták a módját, hogyan szökhetnének meg Nurmengardból, Dawlish ellenben csak szúrós szemekkel pásztázta a három jó barát arcát, mintha hazugságon akarná kapni őket. Való igaz, hogy egyikük sem említette meg Draco Malfoy nevét - főleg Dawlish miatt -vagy, hogy bárkitől is segítséget kapnának a szökésben, s így az egészből az kerekedett ki, hogy Harry a következő holdtöltekor pálcát fog szerezni, és kinyitja a város északi kapuját, s valahogy még azt is eléri, hogy ne üldözzék őket az arctalanok.

Szerencsére sem Bumfolt, sem Asteria nem bombázta őket kérdésekkel, hogy mindezt hogyan akarják elérni, Harryék csak a terv legfontosabb pontjait magyarázták el nekik, amik rájuk vonatkoztak.

Malfoy meghagyta Ronnak és Hermionénak, hogy amíg ő a városházán lesz Harryvel, nekik el kell jutniuk biztonságosan az északi kapuig, miközben az utcán hemzsegtek a vérfarkasok. Amennyire lehetetlennek tűnt ez első hallásra, olyan alaposan kidolgozott tervé változott, miután a fiú elmagyarázta a részleteket. Mint mondta, nem volt más dolguk, mint jól időzíteni, mikor merészkednek az utcára.

Megtudták, hogy a vérfarkasok a város belső részéből áradnak kifelé, miután átváltoznak, s szinte rögtön megindulnak arra, ahol friss vérszagot vagy embert éreznek. Így hát Ron és Hermione feladata az volt, hogy a szökésig hátralévő egy hétben annyi nyers húst halmozzanak fel, amennyit csak bírnak, hogy azt csalétekként letegyék a telihold előtti utolsó napon a város legtávolabbi pontján, a déli kapunál.

De honnan szerzünk annyi húst? - kérdezte tanácstalanul Asteria. Bumfolt azonban tudta a választ.

Egyszerű. Itt vannak az erklingek. - mutatott az ajtó felé. - Levágjuk őket és.

Erről hallani sem akarok! - rázta meg a fejét Hermione.

Harry sem volt odáig az ötletért, hogy sorban megöljék a ketrecbe zárt kis manószerű bestiákat, de mégsem volt olyan rosszul az ötlettől, mint amennyire Hermione, s amire Asteria rémült arckifejezéséből is következtetett.

Nem most van itt az ideje ennek, Miss Granger - szólalt meg rekedt hangon Dawlish, aki mindeddig egy szót sem szólt a tervezgetés alatt.

Kiegyenesedett a pamlagon, amin eddig feküdt, sérült lábát pihentetve, s komoly arccal nézett minden jelenlévőre.

Nincs időnk teliholdig máshonnan húst szerezni. Ráadásul frissnek is kell lennie, mert a vérfarkasok nem dögevők. - magyarázta halkan. Harry magában elismeréssel adózott az auror higgadtságának és tudásának. - Ezen felül nem ártana egy kevés. embervér, hogy biztosan ráharapjanak.

Asteria tisztán hallhatóan nagyot nyelt a sarokban, mégsem őrá nézett mindenki.

Ron és Hermione éppen a beszélgetés közben cserélték ki a fiú kötését, ami már szinte teljesen átázott a vértől, s csak még elviselhetetlenebbé tette a városban amúgy is terjengő általános szagot.

Mi az? - nézett rájuk riadtan Ron, mintha attól félne, még több vért akarnak venni tőle.

A kötését, Mr Weasley - nyújtotta felé a kezét Dawlish.

Ron látható megkönnyebbüléssel adta át a véres gézköteget. Harry nem tudott elfojtani egy vigyort, barátja arcát látva.

Helyes! Megvan a hús és az embervér - summázta Bumfolt, összecsapva két tenyerét. -Mire van még szükségünk?

Nem ártana elfedni valamivel a testszagunkat - vetette fel Hermione. - Mert lehet, hogy minket is megéreznek a vérfarkasok, és páran úgy döntenek, hogy nem a csali felé indulnak

el.

Ez valóban gondot jelenthet, gondolta Harry. Ha a farkassá változott emberek úgy viselkednek, mint a falkában vadászó ragadozók, akkor már a puszta létszámuk miatt is biztosan lesznek olyanok, akik másfelé indulnak el táplálékot keresni.

Ötletek? - pillantott fel reménykedve Hermione. Ezúttal Bumfolt adta meg a választ:

A szurokfű-kivonatnak elég erős szaga van. Bekenhetnénk vele magunkat.

De ha erős szaga van, akkor a vérfarkasok megérzik! - vetette ellen Ron. Dawlish megrázta a fejét.

A vérfarkasok csak a hússzagra mennek. A szurokfű illata nem érdekli őket - magyarázta az auror, majd bólintott egyet Bumfolt felé. - Jó ötlet volt.

A hárpiák ellen is használjuk a szurokfüvet. Érzik, de nem érdekli őket - tette hozzá a varázsló, igazolva Dawlish elméletét.

Nem is olyan hülye, mint gondoltam.

A megjegyzés Harry füle mellől érkezett, mire odakapta a fejét, és a vigyorgó Allal találta szembe magát. A fiú arcát félig takarta csuklyája, de lehajolt a rozoga széken üldögélő Harryhez, így arca nem burkolózott teljes sötétségbe a füst-köpeny árnyékában.

- Jó tervnek hangzik - szólt újra Al. - Ezek szerint már találkoztál Draco bácsival, igaz? Harry kellemetlenül nyögött egyet a megszólítást hallva. Ez még rosszabb volt, mint a

Hermione néni. Al szemtelenül kuncogott Harry reakcióját látva, de a megbeszélés további részében csendben maradt, és a sarokba vonulva nézte a jelenetet. Arcát most már elrejtette a csuklya, és Harry úgy tett, mintha ott se lenne.

Ez eddig rendben is lenne - szólalt meg újra Ron, miután megállapodtak az elterelésben. -Eljutunk a kapuig, majd Harry belülről kinyitja, és kint vagyunk a városból. De mit csinálunk onnan? Hová megyünk?

Mielőtt bárki megszólalhatott volna, Hermione köszörülte meg a torkát.

Ezen már gondolkodtam - mondta. - Harry elmesélte, mit látott a városfalon kívül. Nagy kopár semmi, magas hegyek és hó mindenhol. Dél felé a tenger várna ránk, és talán tudnánk valamilyen hajót vagy vízi járművet összeállítani, amivel elérnénk a partokat, de.

Az kizárt, hogy sikerülne! - vágott a szavába Asteria. - Az arctalanok egy pillanat alatt megtalálnának minket a nyílt vízen.

Hermione bólintott.

Épp ezért nem délnek fogunk menni. És nem a vízen jutunk ki - jelentette ki higgadtan, meglepett pillantásokat váltva ki minden jelenlévőből.

Al a sarokban elégedett hümmögést hallatott, mintha tudná, mit fog mondani a lány.

Egyenesen észak-kelet felé indulunk a hegyekhez. A sziklák között nehezebben találnak ránk, ha keresnek minket, és ott van az egyetlen esélyünk a hazajutásra.

Micsoda? - kérdezett közbe Bumfolt.

A főnixek hegye - mondta ki Hermione. - Ha odáig eljutunk, nincs más dolgunk, mint megkérni egy madarat, hogy segítsen nekünk. Harryn már segített egyszer egy főnix, szerintem lehet számítani rájuk, hogy ezúttal is megmentenek minket.

Ez jó ötletnek hangzik! - csillant fel Ron szeme. - Egy pillanat alatt otthon lennénk, ráadásul mindannyian egyszerre!

Pontosan - bólintott rá Hermione. - A főnixek hatalmas súlyt képesek felemelni. Hat ember meg se kottyanna nekik, és ők ott is el tudnak tűnni, ahol dehoppanálás-gátló bűbáj van.

Mint a házimanók... - szúrta közbe Harry.

Jól emlékezett Dobbyra, a manóra, aki az életével fizetett, mikor kihozta őket a Malfoy kúriáról, egyszerre hármójukat, egy szemvillanás alatt. Egy főnixet azonban aligha fenyegetne az a veszély, ami Dobbyt; Harry tudta, hogy ezek a madarak jószerével halhatatlanok - életük végén hamuvá égnek, majd a hamuból újra feltámadnak.

Mindenki elégedett volt a szökési tervvel, még a mindig mogorva és gyanakvó Dawlish is. Harry, Ron és Hermione már csak amiatt izgult, hogy Malfoynak is sikerüljön elvégeznie a maga feladatát, hiszen azon állt vagy bukott az egész. Ha nem sikerül megszerezni a pálcát, vagy nem tudják ártalmatlanná tenni a Névtelent, még a városkapuig sem fognak eljutni, és a nyílt utcán a vérfarkasok tépik szét őket.

Ezekkel a borús gondolatokkal feküdtek le, nem úgy, mint Bumfolt, vagy Asteria, akiket egészen felvillanyozott a szökés tervezgetése. Dawlish visszafeküdt az ágyba, miután a megbeszélés a végére ért, és onnantól a szavát se lehetett hallani. Harry, Ron és Hermione sem beszéltek a továbbiakban a szökésről, csak jó éjszakát kívántak egymásnak, és aludni tértek. Al lassan semmivé foszlott a sarokban, füstköpenye egybeolvadt az éjjeli árnyékokkal, miután Harry elfújta a gyertyát.

Másnap ugyanolyan koromsötét égre ébredtek, mint amire elaludtak, s a napszakok összemosódása miatt mindannyiuk időérzéke kicsit megzavarodott. Harry azon kapta magát, hogy az ébrenlét óráiban végig ásítozik, amikor pedig aludni kellene, gyakran nem jön álom a szemére.

Harry! Harry! Ideje felébredni! - szólongatta Bumfolt a horkoló Ron mellett. - Nézd, milyen szép reggelünk van!

Saját megjegyzésén nevetgélve ment kinyitni a szoba ajtaját, miközben Harry a szemeit törölgette.

Mi az... mi történt...? - dünnyögte kábán Hermione, aki felébredt a mozgolódásra. Ron még mindig kitartóan horkolt.

Harrynek említettem, hogy van itt egy jós Nurmengardban, akihez elmehetnénk - nézett hátra a válla fölött Bumfolt, és kitárta az ajtót, majd beleszagolt a levegőbe. - Nem ártana tudnunk valamit a jövőnkről, nem igaz?

Hermione nem rejtette véka alá véleményét, lemondóan nyögött egyet.

Biztos benne, hogy ez jó ötlet, Mr Bumfolt? - sóhajtotta fáradtan Harry. Sokkal szívesebben maradt volna ugyanis a szakadt, de meleg takaró alatt, mint hogy a fagyos sötét utcát rója, ami hemzseg az őrültektől és a hárpiáktól.

Persze, hogy jó ötlet! - felelte amaz magabiztosan. - Megmondtam, az öreg sose téved... Á! Asteria, te is ébren vagy már?

A lány nagyokat ásítva kitámolygott a szobájából.

Ühmmigen... - motyogta.

Asteria is velünk jön, mert kell valaki, aki beszél az öreggel - én magam nem nagyon értem a németet - magyarázta Bumfolt.

Ron kivételével már mindenki ébren volt, mikor a kedvetlen Harry és az álmos Asteria elindultak a jókedvűen fütyörésző Bumfolt után. A varázsló a talárja alá rejtett egy előző nap fogott halat, amit egy rozsdás biciklikerékért cserélt el a halásszal. Hogy miért kellett a rabnak egy biciklikerék, rejtély volt, mindenesetre Asteria osztotta Bumfolt nézeteit, miszerint remek üzletet csináltak.

Al az utcán csatlakozott hozzájuk, s láthatóan őt is zavarta a fagyos szél, ami befújt a talárjuk alá is, és kellemetlenül elkékültek tőle az ujjaik.

Hová-hová? - kérdezte a fiú, Harry azonban nem tudott válaszolni neki, mert ő és két társa közvetlenül egymás mellett haladtak.

A városban valóban több volt a hárpia, mint korábban, ahogy azt Malfoy megjósolta. A házak fölött keringtek, szobrok tetején ültek figyelve mindenre. Harry, Bumfolt és Asteria nem sétálhatott olyan könnyen az út közepén, mint pár napja - egyik ház sarkától a másikig lopakodva közlekedtek. Testszagukat elnyomta ugyan a szurokfű-kivonat szemet csípő bűze, de ha egy hárpia meglátta volna őket, ugyanúgy bajba kerülnek.

Harry azt is észrevette, hogy a falakon is jóval több arctalan áll őrségben, mint előző nap, s páran az utcán is masíroztak, kivont pálcával. Hát Malfoy mégis igazat mondott, gondolta Harry. Az arctalanok keresik azt a rabot, aki megátkozta a madárembert.

A hárpiákat kikerülhették, de az őrjáratozó álarcosokat nem: épp befordultak a nyugati városrészbe tartó sugárútra, mikor eléjük toppant négy arctalan, és pálcáikat a mellkasuknak szegezték.

Megállni!

Asteria felsikoltott ijedtében, de az egyik arctalan meglegyintette pálcáját, mire a lány onnantól kezdve egyetlen hang nélkül sikoltozott tovább.

Végre valaki befogta a száját - dünnyögött közbe Al.

Csak nyugalom... nyugalom, mi nem állunk ellen... - próbálkozott meg egy mosollyal Bumfolt, miközben magasba tartotta mindkét kezét, de a legelöl álló arctalan képen törölte kesztyűs kezével.

Nem mondtam, hogy beszélhetsz - szólt ridegen a varázsló némi keleties akcentussal.

Két társa mindvégig Harryt nézte, aki rabtársai példáját követve feltartott kézzel állt, és kitartóan bámult maga elé. Nem nézett az arctalanok csillogó maszkjára, és egyetlen mukkot sem szólt - nem akart alapot adni nekik a kötözködésre.

Ezek az alakok semmit se változtak - jegyezte meg a csuklyás fiú.

A pofozkodó mágus egyenként leellenőrizte őket, melynek során furcsán bizsergető, meleg szellő futott végig Harryék ruházatán, apránként végigtapogatva elrejtett fegyverek után.

Nem történt semmi, a Bumfoltnál és Asteriánál megbújó két-két kést semmibe véve az arctalanok leeresztették pálcáikat, és tovább álltak. A lányra szórt némító bűbájt elfelejtették feloldani, így Asteriának csak akkorra tért vissza a hangja, mire megérkeztek úti céljukhoz.

Itt lakik a jós, Ludo bácsi? - kérdezte rekedten, egy ház sarka mögül kilesve.

Igen, itt - felelte Bumfolt, aki szintén leselkedett, és már indult is volna tovább, ha a mögötte bújó Harry nem ragadja meg a karját.

A szemközti épületből, melyet figyeltek, két hárpia röppent ki hangos vijjogással. Az egyik az ajtón, a másik a csukott ablakon keresztül, üvegcserepeket zúdítva az utca jeges kövére. Haragos ordibálás hallatszott, s egy öregember bukkant fel az ajtóban, vadul hadonászva egy szigonynak tűnő valamivel. A két hárpia, melyek Harry megítélése szerint kisebbek, s talán

fiatalabbak is voltak, mint az, amelyik előző nap rájuk támadt, szárnyra kaptak és elmenekültek.

Ti komolyan egy jóshoz mentek? - szólalt meg Al, olyan hangon, mint aki mindjárt elneveti magát. A fiú, talán feledve láthatatlanságát, most is Harry mögött húzódott fedezékbe.

Harry azonban nem foglalkozott vele, s Bumfoltra nézett, aki egy kicsit megdöbbent a látottaktól, de továbbra is elszánt képet vágott. Mikor elegendő bátorságot szedett össze, újra előmerészkedett a sikátorból. Harry most nem fogta vissza, csak hátrapillantott a reszkető Asteriára, akinek az idegei már így is megviseltek voltak az arctalanokkal való találkozás miatt.

Gyere - fogta meg bátorításképp a kezét. A lány lelkiállapotát jelezte, hogy nem rántotta el a karját, hagyta magát vezetni.

Átsurrantak az utcán - Al úgy siklott utánuk, mint valami szellem - majd megálltak az ajtó előtt, amin a hárpia kimenekült. Az öregember már visszatért a házba, s az ajtót is becsukta maga mögött, csak a fehér hóban csillogó üvegcserepek tanúskodtak az imént lejátszódott közjátékról.

Biztos, hogy jó ötlet ez, Ludo bácsi? - kérdezte cincogva Asteria, Hermionéra nagyon emlékeztető aggodalmas arckifejezéssel.

A varázsló magabiztosan bólintott.

Persze, hogy az, hisz találkoztál már Fisker úrral. Nincs mitől tartanod...

Azzal bekopogott az ajtón. Harry ismerősnek találta az öreg jós nevét, de pillanatnyilag nem tudta hová tenni.

Nem tellett sok időbe, s csoszogás hangzott fel a szobában, majd az ajtó kitárult, és megjelent az aggastyán.

Guten Abend, Herr Fisker! - köszönt Bumfolt szegényes német tudásával, ám annál szívélyesebben.

Al nem rejtette véka alá véleményét, és megvetően nyögött egyet. Az aggastyán arra a lándzsára támaszkodott, amivel elkergette a hárpiákat. Vak volt - szemét kötés fedte, mégis felismerte Bumfoltot a hangja alapján, s ahogy a fejét forgatta, tudta, hogy még mások is vannak ott rajta kívül. Végül valahol Harry mellett állapodott meg a tekintete.

Asteria, kedves, megmondanád neki, miért jöttünk? - kérte Bumfolt.

A lány beszélt pár szót az öregemberrel, aki meghallgatva kérésüket, elállt az ajtóból, és hagyta őket belépni. Harry és a nyomában suhanó Al ment be utoljára egy, az övékéhez nagyon hasonló ház földszinti helyiségébe.

Az öreg megszólalt, kérdezett valamit Bumfolttól, aki azonban egy kukkot sem értett az egészből, akárcsak Harry.

Azt kérdi, hoztál-e hozzávalókat, Ludo bácsi.

A varázsló erre előkapta talárja alól a döglött halat, és felmutatta. Orrukat nyomban megcsapta a halszag, amit eddig a szurokfű bűze sikeresen elrejtett. A jós elégedetten bólintott, és elindult felfelé a lépcsőn, óvatosan kapaszkodva a korlátba. Harryék mentek utána.

Ez kész időpazarlás. - sóhajtotta Al.

Talán nem hiszel abban, hogy láthatjuk a jövőt? - szólalt meg halkan Harry, hogy a többiek ne hallják, s kissé lemaradt tőlük.

Tudod, hogy, hogy értettem, apa! - mondta a fiú. - A jósok nem képesek akkor jövendőt mondani, amikor csak akarnak. Az csak úgy, bumm, jön és kész! Mint Trelawney professzornál.

Ebben volt igazság, s Harry egyet is értett a fiúval. Mégsem akarta megbántani Bumfoltot, csakis ezért egyezett bele a jóslátogatásba, holott semmi reményt nem fűzött hozzá.

Szóval te is felvetted a jóslástant, mi? - suttogta Harry, mikor felértek a lépcsőfordulóhoz. - Csodálom, hogy „Hermione néni" nem beszélt le róla...

Al nevetett.

Megpróbálta. És mint legtöbbször, igaza is lett - tette hozzá egy bólintással. - Már én is leadtam a jóslástant, bár tovább bírtam az öreg szatyrot, mint ő. Igaz, ami igaz, kicsit hiányzik is.

Hogy-hogy? - kérdezte Harry homlokráncolva.

Úgy értem a Roxfort...

Ekkor Bumfolt jelent meg a korlát fölött, lebámulva a lassan vánszorgó Harryre.

Siess már édes fiam! - kiáltott le neki.

- Jövök már, Mr Bumfolt, csak a lábam... - vágta ki magát ügyesen, és hozzá megmasszírozta régi sérülését. Mikor a varázsló feje eltűnt, Harry visszafordult Alhoz. - Mi az, hogy hiányzik a Roxfort?

Al kicsit zavarban volt, Harry tisztán látta, mert megint olyan közel állt hozzá, hogy a csuklya alól elősejlett fintorgó szeplős arca.

Nem mondtam még? Én már nem járok a Roxfortba. Otthagytam a sulit.

Mi? - hökkent meg Harry, de addigra már felértek az emeletre, és bementek a nyitott szobába, ahol Bumfolt, Asteria és az öregember egy sokkal jobb állapotban lévő, kerek asztalt ültek körbe.

Az asztalon vacsora maradványai voltak; úgy tűnt, a hárpiák pont evés közben zavarták meg a vak jóst. Fisker most épp helyet csinált az asztalon, Bumfolt pedig lefektette a halat a girhes, sült madár roncsai mellé.

Gyere, gyere, ülj ide, Harry! - invitálta Bumfolt, és helyet szorított neki maga mellett.

Na, lássuk ezt a komédiát - motyogta epésen Al, mikor megállt a helyet foglaló Harry mögött.

Az öregember egy pillanatra megdermedt, töprengő arcot vágott, majd fojtatta, amit csinált. Arrébb csúsztatta a tányérját, és kitapogatta az asztalon heverő éles kést, baljával pedig végigsimított a hal pikkelyes testén. Asteria előadta a kívánságukat, s Harrynek ekkor megfordult a fejében, hogy mégis mit fognak előadni a jósnak? Mondja meg, hogy sikerrel jár-e a szökési kísérletük? Ez nyugtalanító gondolatokkal töltötte meg, s most gyorsan megkocogtatta Bumfolt könyökét.

Mit mond a jósnak? - suttogta.

Azt kérdezzük tőle, hogy túléljük-e a következő hetet - válaszolta Bumfolt, majd egy vállrándítással kísérve elmosolyodott. - Végül is ez a lényeg, nem igaz, Harry? Ha befuccsol a tervünk, mind meghalunk.

Ez valószínűleg így volt, legalábbis, ami Bumfoltot, Asteriát és Dawlisht illeti. Abban már nem volt olyan biztos, hogy egy sikertelen szökés esetén a Névtelen megölné őt, vagy Ront és Hermionét. Ha ügyesen csinálja és résen lesz, a pálca biztonságban marad.

Ehhez aztán tényleg egy vak vénemberre van szükség! - morogta Al. - Szerintem annál könnyebben is kiderítheted, hogy életben leszel-e egy hét múlva. Csak hátra kell fordulnod.

Harry a szemit forgatta, de figyelmét már az asztalon lezajló események felé fordította. Az öregember a késsel felvágta a hal hasát, és két ujját a sebbe csúsztatva tapogatózni kezdett. Bumfolt szájtátva figyelte a jós ténykedését, Alt azonban annál kevésbé nyűgözte le a dolog.

Ez fantasztikus - jegyezte meg egy cseppnyi lelkesedés nélkül. - Mindjárt a kezére húzza, és bábszínházat játszik vele.

Pssszt! - sziszegte neki Harry, megfeledkezve róla, hogy ki áll mögötte.

Mi az Harry? - fordult felé Bumfolt és Asteria, az öreg jós azonban zavartalanul turkált tovább a hal zsigerei között.

Harry megrázta a fejét, és visszafordultak az asztal felé. Fisker közben apránként kihúzta a hal belsőségeit, és most azokat morzsolgatta az ujjai között, s hozzá halkan dúdolt és motyogott érthetetlenül. Végül abbahagyta, és felemelte a fejét. Rekedt hangon szólalt meg, mint aki régóta nem beszélt.

Befejezte - tolmácsolta Asteria.

Bumfolt mohó arccal hajolt előre a kizsigerelt hal fölött.

Mit sikerült megtudnia? Látott valamit rólunk?

Igen, mindannyian ki lesztek belezve. - dünnyögte közbe Al. Harry ezt is eleresztette a füle mellett.

A vén jós beszélni kezdett, Asteria pedig figyelmesen hallgatta, majd lefordította társainak.

Csak egy valamit látott: három életért három életet... - Ez után kérdezett valamit a vén jóstól, aki megrázta a fejét. - Azt mondja, ez minden.

Bumfolt és Harry homlokráncolva összebámultak.

Három életért három életet? Mit jelenthet ez? - tanakodott Harry.

Nem tudom, de nem hangzik túl jól. - fogalmazta meg aggodalmait a varázsló. - Asteria, egészen biztos vagy benne, hogy nem mondott mást?

Biztos.

Akkor mondd neki, hogy próbálja újra! - győzködte Bumfolt.

A lány nagyot sóhajtott, és megint beszédbe elegyedett a vénemberrel. Az csak a fejét rázta, és kitartóan mondta a magáét, hogy semmi mást nem látott. Már a kést is eltette, és eltolta maga elől a hal tetemét, jelezve, hogy a jóslás befejeződött.

Nagy műsor volt. - szólalt meg Al. - Mégis mit fizetettetek ezért ennek a kóklernek?

A választ nyomban megkapta, mikor Bumfolt kelletlenül kivett a zsebéből két kőpénzt, és az aggastyán kinyújtott tenyerébe nyomta azt. Nem volt kár érte, gondolta Harry, főleg, hogy hamarosan itt hagyják a várost - akár élve, akár holtan - de az erre pazarolt időt már sajnálta.

Három életért három életet. - motyogta maga elé meredve Asteria, s arcára lassan szorongás költözött. - A Nibelungok szerelmére!

Mi az, Asteria, drágám? - fordult felé Bumfolt, miután kifizette az öreget, és felkelt az asztaltól.

Semmi... - rázta a fejét a lány, és ő is felkelt.

Harry, induljunk! Ne raboljuk tovább Fisker úr idejét - szólt a pocakos varázsló kissé kedveszegetten, Harry azonban nem mozdult.

Az öreg, bár vak volt, mégis úgy tűnt, mintha egyenesen Harry mögé, a fekete talárba öltözött fiúra nézne. Megszólalt, rekedt hangja fűrész módjára zengett a fülükben.

Mit mondott? - kérdezte ezúttal Harry a lánytól, aki még mindig zaklatott volt a jóslat miatt.

Egy pillanatig habozott, majd lefordította az öreg szavait:

Amit keresel, nem a pajzson találod.

Harry egy darabig töprengett a mondat jelentésén, de nem látta értelmét. Miféle pajzsról beszél az jós?

Amit keresek? - ráncolta a homlokát. - Mit keresek?

Ekkor az öreg ismét beszélni kezdett, Asteria pedig figyelmesen hallgatta. Mikor a varázsló elhallgatott, a lány sokáig gondolkodott szótlanul.

Azt mondja. - mondta végül bizonytalanul - Nem igazán értem. Azt mondta, hogy ez nem neked szólt.

Harry kalapáló szívvel meredt a vak jövendőmondóra. Érezte, hogy a csuklyás fiú valósággal szoborrá merevedett mögötte, még füstként kavargó talárja is megdermedni látszott.

Hanem. azt mondja, a másiknak.

Milyen másiknak? - nézett értetlenül Bumfolt. Asteria vállat vont.

Nem tudom. Valaki másnak. - Ez után megint németül kezdett beszélni a varázslóhoz, aki most először beszélgetésük során elmosolyodott.

Azt mondja. - nyelt egyet a lány, és remegő hangon folytatta - a másik Halálmesterhez beszélt. De... ezt nem értem. Úgy értem, én nem...

Asteria, drágám, egy szót se többet! - torkollta le Bumfolt, tőle szokatlanul heves, sőt, kissé riadt hangnemben. Karon ragadta a lányt, és vonszolni kezdte a lépcső felé. - Harry, gyere! Menjünk innen!

Harry a jós arcára nézett. Az öreg még mindig mosolygott, s kitartóan meredt bekötött szemeivel a füstköpenybe burkolózott alakra.

Maga lát engem? - szólalt meg Al.

Bumfolt és Asteria már lefelé tartottak a lépcsőn. Harry tudta, mitől ijedtek meg. Gellert Grindelwald nevezte magát Halálmesternek, s Bumfolt nyilván azt hitte, Fisker az ő unokájához szól, őt nevezi Halálmesternek.

Lát engem? - ismételte Al, előrébb lépve Harry mellé. A jós bólintott egyet.

Alnak több se kellett; két kezét az asztalra téve, előre hajolt az öreg arcába, és hátracsapta csuklyáját az arcából.

Hol találom? Hol van, ha nem pajzsfeliraton? Árulja el!

Miről beszélsz? - értetlenkedett Harry, s közben szaporán dobogó szívvel figyelte a jelenetet.

Hol találom? Hová rejtette Grindelwald? Tudnom kell!

Az öreg még ekkor is csak mosolygott, foghíjasan, a fiú kérdéseire válaszul azonban csak megvonta a vállát, és a fejét csóválta.

Ich weiss es nicht.

Al és Harry egyaránt az öreget bámulták, és mindketten ugyanúgy megdöbbentek a hallottaktól. Eltelt egy perc is, mire újra felhangzott Bumfolt bömbölése odalentről. Harry ekkor meghúzogatta a fiú talárjának az ujját.

Gyere, indulnunk kell.

Igen... - motyogta Al kissé megzavarodva.

Kábán engedelmeskedett, és mindketten otthagyták az öregembert a kibelezett hallal, és a két kőpénzzel. Egyetlen szót sem váltottak egymással a hazaúton, s Bumfolt és Asteria is így tettek. A varázsló, még mindig megriadva a hallottaktól, egész úton hazáig fogta a lány kezét, és úgy vezette maga mellett, mint egy kiskutyát, miközben feje egyfolytában forgott, lesve a sötét utcákat, sarkokat és kapualjakat.

Harry rápillantott a gondolataiba mélyedt Alra, miközben a hó ropogott a talpa alatt. Őt sem hagyta nyugodni, amit hallott: Amit keresel, nem a pajzson találod... Harry élénken emlékezett még legelső álmára, melyben megpillantotta a csuklyás fiút. Akkor egy csillogó, kerek aranypajzs miatt támadta meg Draco Malfoyt - s ugyanezt a pajzsot látta később Harry magánál Malfoynál is, a Trimágus Tusa harmadik próbája után. A pajzs Grindelwald kincses ládájából került elő rengeteg más holmival és temérdek arannyal együtt, melynek aztán tetemes részét fizetségképp a Névtelen szolgálatába lépő Prince testvérek kapták. Az a pajzs megóvta Malfoy életét Marius egyik gyilkos átkától. A halálos átok úgy pattant le róla, mintha egy közönséges gumiláb-rontás lett volna csupán.

Ha minden igaz, ez a különleges holmi jelenleg is Malfoy birtokában kell, hogy legyen, s nála is marad, míg sok év múlva majd ahhoz a fiúhoz kerül, aki most ott suhant mellette, lábával egyetlen nyomot sem hagyva a hóban.

A pajzson írásjelek is voltak, Harry erre is emlékezett. Rúnák, amiket egy lány segített lefordítani Al számára. S eszerint az a bizonyos írás volt az oka, hogy Al ellopta a pajzsot. Valami információ, amit még Grindelwald hagyott hátra... Vajon mi lehetett az?

Harry megint a fiúra pillantott, de ő mintha kerülte volna a tekintetét. Nem tűnt el, mindvégig követte őket, de látszólag a legkevesebb figyelmet sem fordította rájuk, még akkor sem, mikor hazaértek, és elmesélték Ronnak, Hermionénak és Dawlishnak a legtömörebb verzióját a jóstól hallott dolgoknak. A Halálmesterre és a pajzsra tett utalásokat ki is hagyták, csupán annyit mondtak el, amit legelőször hallottak.

Három életet három életért? - ismételte Ron, aki épp magokat szórt be az erklingek ketrecébe. A hosszú orrú kis bestiák rávetették magukat az ételre, és pillanatok alatt befalták. - Mit jelenthet ez?

Hát. - szólalt meg Hermione az aggodalom legkisebb jele nélkül. - Hatan vagyunk. Ha a jós igazat mondott, hárman kijutunk, és hárman itt ragadunk.

Csodás! - összegezte Ron, és az utolsó ketrecbe beszórta az összes magot a tálból.

Miért eteti őket, ha egy hét múlva úgyis mindet levágjuk? - kérdezte könyörtelenül Dawlish, akit szintén hidegen hagyott a haljós próféciája.

Szavaira, mintha csak megértették volna, az erklingek veszett visongásba és nyüszítésbe kezdtek. Ron és Hermione kijöttek a szobából, és rácsukták az ajtót az állatokra.

Pont azért - válaszolta a fiú. - Megérdemlik, hogy utoljára még jól megtömjék a hasukat. Dawlish felsőbbséges pillantást vetett rá.

Bölcsebb lenne, Mr Weasley, ha a magokat inkább az útra tennénk félre, ahelyett, hogy elpazaroljuk.

Ron undorodó pillantást vetett rá.

Ha maga kölest akar enni egész úton, hát tegye - mondta lenézően.

Talán jobb szeretne a hentesüzletből útravalót szerezni? - kérdezett vissza az auror, aki már-már begyógyult sérülései ellenére egész nap az ágyat nyomta.

Nem kell addig elmenni - kapcsolódott be Hermione is a vitába. - Lehet, hogy inkább magát sütjük meg. Amilyen lusta, szépen meg is hízik az indulásig!

Jaj, ezt hagyjátok abba! - kiáltotta Asteria, szája elé kapva a kezét, és arca is zöldes árnyalatú volt már.

Az egész hét ilyen veszekedős hangulatban telt; a közelgő szökés mindenkinek megviselte az idegeit, és ezt egymáson vezették le. Ron egyfolytában Dawlisht vagy Hermionét szapulta, Harry pedig Asteriával kapott össze minden semmiségen, aki viszont mindenkit folyamatosan mart és szidott. Egyedül Bumfolt próbálta békíteni a társaságot - nem sok sikerrel. Rajta is meglátszottak az izgalmak, egyre kevesebbszer lehetett látni joviális mosolyát, vagy kedélyes jókedvét, mindinkább szótlan és nyugtalan lett.

A hárpiák pedig egyre csak szaporodtak a városban. Úgy tűnt, Malfoy jóslata beválik, és a madáremberek bosszút akarnak majd állni megátkozott társukért. Az arctalanok pedig folytatták a járőrözést a városban, nem adták fel a varázspálca felkutatására tett céljaikat, s Hermione szerint csak idő kérdése, hogy mikor fordul feléjük a Névtelen figyelme.

Gondolj csak bele - mondta egy ízben ajtózárás közben. - A Névtelen idáig is csak ránk figyelt. Emellett gyanakszik egy árulóra is. Mennyi időnk lehet, amíg pincétől a padlásig átforgatja ezt a házat?

Na és akkor mi van? - vonta meg a vállát Harry. - Kit érdekel, ha házkutatást tart? Nincs rejtegetni valónk.

Már az is épp elég baj, ha megtudja, hogy itt lakunk együtt három másik emberrel, akik közül kettőt régóta ismerünk.

Ron még egy utolsót lökött az ajtót eltorlaszoló íróasztalon, és összecsapta két tenyerét.

Miért lenne az baj, Hermione? - kérdezte nemtörődöm módon.

Azért - sziszegte halkan a lány - mert őket nyugodtan felhasználhatja! Kínozhatja és megölheti őket, hogy Harryt zsarolja!

Harry és Ron azonban már nem voltak ilyen borúlátók.

Ez már teljesen mindegy, Hermione - nyugtatgatta Harry. - Holnapután odaállok a Névtelen elé, és többet nem kell amiatt aggódnunk, hogy kivel fog zsarolni.

A két fiú elindult vissza a szobájukba, de megálltak, mikor észrevették, hogy Hermione hátra maradt.

Mi az?

Nagyon nem tetszik nekem ez az egész. - sóhajtotta Hermione. - Főleg nem az, hogy az egész egy gyilkosságra épül.

Harry megmondta, hogy nem fogja megölni! - szúrta közbe Ron. A lányt azonban ez sem nyugtatta meg.

Hát épp ez az! - mondta aggódó arccal. - Hogy fogjuk lerázni az üldözőinket, ha ő életben marad?

Most meg azt akarod, hogy megölje? - hüledezett Ron széttárt karokkal. - Eddig azért siránkoztál, hogy Harry ne öljön meg senkit!

A lány idegesen beharapta az alsó ajkát, és nem mondott erre semmit. Harry tudta, miért nem hagyja nyugodni a lányt ez a gondolat, mert ő maga is sokat töprengett rajta.

Figyelj. - szólt hozzá megnyugtató hangon. - Nem fogom megölni a Névtelent, de gondoskodom róla, hogy ne üldözzön minket. Ha beválik a terv, és Malfoy tud segíteni, elintézem. Kitörlöm minden emlékét rólunk, a Halál ereklyéiről, a kék bőrű emberről, mindent. - majd Ronhoz fordulva hozzátette: - Mint Lockhartnál. Csak így mehetünk biztosra. És Malfoy is biztonságban lesz tőle.

Ezzel látszólag sikerült megnyugtatnia barátait, de a szökés előtti éjszaka senki sem tudott aludni. Mindenki a másnapi megpróbáltatásra gondolt, és arra, hogy mi vár rájuk a falakon kívül. Emellett Asteria és Harry számára további nyugtalanító körülményként szolgált az öregember jóslata, mi szerint hárman ott maradnak.

Az utolsó nap Dawlish és Bumfolt sorban végeztek az erklingekkel, és egy zsákba gyűjtötték a négy tetemet. A zsák száját a Ron vérével átitatott gézzel kötözték össze, majd Hermione és Asteria kivitték a déli kapuhoz, hogy elrejtsék csalétkül a néhány óra múlva átváltozó vérfarkasoknak. Mire visszaértek, már közeledett a holdtölte, és Harrynek indulnia kellett, hogy még a vérfarkasok megvadulása előtt odaérjen a városházára. A hat fogoly a nagyszobában gyűlt össze az asztalon pislákoló gyertya lángjánál. Hermione tanácsára még egyszer átismételték, hogy mi a dolguk, majd bekenték a nyakukat és a csuklójukat a szurokfű-kivonattal, s ezzel el is fogyott a félretett varázsszer.

Jól van... - szuszogott idegesen Asteria. - Innentől nincs visszaút. Mindenki bólogatott, még Dawlish is.

Sikerülni fog - próbálkozott meg egy bátorítással Ron, de semmit sem ért el vele.

Harry két barátját nézte, és szeretett volna mondani valamit, de rájött, hogy semmi értelme nem lenne tovább szaporítania a szót, ezért csendben maradt. Hermione, aki már reggel óta a sírás küszöbén állt, most rávetette magát Harryre, és szoros ölelésbe zárta.

- Jól van. jól van. - motyogta Harry a félelemtől reszkető lány hátát ütögetve. - Nem lesz semmi baj. Bízhattok bennem.

Bí-bízunk benned, Harry. csa-csak M.

Nem lesz semmi baj! - ismételte kicsit hangosabban Harry, nehogy elszólja magát a lány. Hermione észbe kapott, és összeszorította a száját. Még egyszer jól megszorongatta barátját,

aztán hátrébb húzódott. Harry és Ron kezet fogtak, majd Ron odahúzta Harryt, és ő is futólag megölelte.

Sok szerencsét!

Nektek is.

Sok szerencsét Harry! - nyújtotta a kezét Bumfolt.

Dawlish csak biccentett egyet, Asteria pedig gyengéden megölelte.

Harry már az éjszakai utcát rótta, mikor csatlakozott hozzá Al. A fiú sötétből előbukkanó alakjára Harry egy pillanatra megdermedt, mert megint azt hitte, hogy dementort lát.

Eljött a nagy pillanat, igaz? - mosolygott bíztatóan Harryre, s csuklyáját is levette.

Igen, el. - válaszolta Harry.

Még mindig úgy érezte, hogy a félelemtől a torkában dobog a szíve. Csodálkozott is magán, hogy annyi megélt szörnyűség után még érzi a félelmet, s ez különös módon megnyugtatta. Amíg érzi a félelmet, addig nem kell a saját lelkéért aggódnia. Többek közt ezért is zárkózott el teljesen a gyilkosságtól, s már csak arra volt kíváncsi, hogyan reagál majd minderre Malfoy, ha egyáltalán eljutnak odáig, hogy lefegyverzik a Névtelent. Ez most valahogy sokkal lehetetlenebbnek tűnt, mint pár nappal ezelőtt, talán mert Harry minden egyes lépéssel közelebb jutott a fekete toronyhoz, ahol az ellenség várt rá.

Nyugtalannak tűnsz - jegyezte meg Al szakértői hangon.

Csodálkozol? - kérdezett vissza Harry, és megnedvesítette kiszáradt ajkait. Al nevetett.

Nem igazán. A párbajozás sosem volt az erősséged, apa. De ne félj, Draco bácsiban megbízhatsz.

Harry nagyot sóhajtott, s hallotta a tüdejéből remegve távozó levegőt. Ekkor vette észre, hogy a keze is remeg.

Néhány hónapja ezen a megjegyzésen még meglepődtem volna.

Alig fél óra alatt elérték a városházát. A magas, fekete, toronyszerű épület ott magasodott a város középpontját jelölő tér közepén. Egyetlen arctalan sem őrizte az ajtót, így Harry és Al zavartalanul felmehettek a lépcsőn a nagy bejárathoz.

Gyerünk, kopogj be! - bíztatta Al. Lerítt róla, hogy izgatottan várja a fejleményeket. Harry fél szemmel rásandított, miközben hármat koppantott a nehéz kopogtatóval.

Azt hittem, nem szólhatsz bele.

Al gyorsan feltette a kezét, mintha megadná magát.

Bocsánat, bocsánat! - majd úgy tett, mintha összezipzárazná a száját.

Az ajtó nehéz, súrlódó hangot hallatva kinyílt, és három arctalan termett Harry előtt, a fejének szegezve pálcáikat.

Mit akarsz, Potter? - kérdezte az egyik, felismerve őt. Recsegő akcentussal beszélt. Harry kicsit csalódott volt, abban bízott, Malfoy várni fogja majd.

A Névtelenhez jöttem - mondta olyan hangos, határozott hangon, ami csak tellett tőle, bár a magabiztosnak szánt összhatáson némileg rontott, hogy fázósan remegett.

Nocsak! - szólt meglepődve a varázsló, és jót nevetett Harryn. - Fáradjon beljebb az uraság!

Azzal elállt az útjából, s így tett két másik társa is, akik azonban végig rá szegezték pálcáikat. Amint belépett, máris jött az ismerős suhogó érzés, ahogy átvizsgálták fegyverek után kutatva.

Kövess! - adta ki a parancsot az arctalan és elindult felfelé a fekete márványlépcsőn. Harry engedelmeskedett, Al pedig utána suhant, de nem hagyta ki az alkalmat, hogy

beintsen az ajtó zárásával foglalatoskodó álarcosoknak. Mielőtt bezárult volna az ajtó, még felhangzottak odakint az első farkasüvöltések. Harry nagyot nyelt, de most nem a rá váró párbaj miatt.

A második emeleten aztán Draco Malfoy sietett eléjük, álarca nélkül, egyszerű, kényelmes talárban. Nyilván nem volt őrszolgálatban - futott át Harry agyán.

Innen átveszem őt - szólt az arctalanhoz Malfoy.

A varázsló nem ellenkezett, csak bólintott, és visszafordult a lépcsőn. Harry meglepetten figyelte a jelenetet.

Engedelmeskednie kell nekem - mondta halkan Malfoy, Harry arcát látva.

Al vigyorogva sétált el a volt mardekáros fiú mellett, előre ment a lépcsőn, látszólag jól ismerve a terepet.

Mielőtt felmentek volna a lépcsőn, Harry szeme megakadt a különös berendezésű emeleten. A középen elhelyezett dobozszerű szoba, mely már legutóbbi ittjártakor is magára vonta a figyelmét, most nyitva volt. A városháza egységes, fekete, „nurmengardi" stílusától nagyon elütő, barokkos, csillogó-villogó szépen berendezett szobabelsőt látott, kényelmes karosszékekkel, lábzsámolyokkal, szekrényekkel, s szinte mindent kis ékkövek díszítettek.

Harry azonban nem bámulhatta sokáig, mert Malfoy nem lassított, és neki követnie kellett. Már felértek az ötödik emeltre, a Névtelen szobájához vezető folyosóra, mikor Malfoy megállt, és kicsit pöccintett pálcájával.

Disaudio! - suttogta, majd Harryhez fordult. - Felkészültél?

A kérdés az, hogy te felkészültél-e? - kérdezett vissza Harry. - Mert a segítséged nélkül a tervnek lőttek!

Ne aggódj, a rám eső részt már teljesítettem - válaszolta a fiú, de Harry tudta, hogy ideges. Hogy miből tudta ezt, abban már nem volt biztos - talán a kissé kigúvadó szemeiből, vagy a mindig sápadt arcán játszó rózsaszín foltokból.

Mit csináltál? - faggatta Harry.

Reflexlassító bájitalt kevertem az ebédjébe. Szerencsére bejárásom van hozzá, észrevétlenül megtehettem.

Harry alig akart hinni a fülének.

Ezt komolyan mondod? - fortyant föl a dühtől. - Ennyi az egész? És mi szükség van rám, ha nyugodtan meg tudod mérgezni?

Nem tudom megmérgezni, te idióta! - vágott vissza suttogva Malfoy. - Mindig megkóstoltatja az ételt és az italt egy házimanóval. Csak olyan bájitalt használhattam, aminek nem veszi észre a hatását. Így is kockázatos volt...

És ez szerinted elég lesz?!

Harry most úgy érezte, inkább rögtön visszafordulna és letenne az egész szökési tervről. Egyetlen reflex-lassító bájitaltól hogyan fogja legyőzni a Névtelent?

Tudtommal te voltál a legjobb fogó a Roxfortban, vagy nem ezzel fényeztek mindig, Potter? - fintorgott Malfoy. - Most gyorsabbnak kell lenned nála.

Kábé két éve nem üldöztem a cikeszt. Kicsit berozsdásodtak a reflexeim! És ez különben sem kviddics, ez egy átkozott élet-halál párbaj!

Legnagyobb megdöbbenésére Malfoy csak megvonta a vállát.

Ezen korábban kellett volna gondolkoznod. Most pedig indulj!

Harry nem vitatkozhatott tovább, mert Malfoy se szó, se beszéd, megszüntette a Disaudio bűbáj hatását, és hátba lökte őt, mint egy foglyot. Harry kénytelen kelletlen engedelmeskedett, és elindult az ajtó felé.

Most még vadabbul dübörgött a vér az ereiben. Elhaladt a trapéz alakú ablakok előtt, amiken kitekintve láthatta volna a horizonton ragyogó teliholdat, Harry azonban csak a folyosó végét lezáró díszes ajtót látta maga előtt. Elment az izgatottan várakozó Al mellett, s végig a hátán érezte volt évfolyamtársa tekintetét. Innen már tényleg nem volt visszaút.

Megérkeztek az ajtóhoz, s ekkor Malfoy előre lépett, és bekopogott rajta.

Szabad - szólt ki egy női hang.

Malfoy intésére az ajtó kinyílt, és Harry beléphetett a Névtelen szobájába. A fekete mágus az íróasztala előtt állt. Szépen szabott, vérvörös talárja változatlan volt, de ezúttal más arcát öltötte magára. Platinaszőke, középkorú nő nézett Harryre nagy, barna szemekkel.

Potter - biccentett neki a mágus a meglepődés legkisebb jele nélkül.

Harry nem fecsérelte az időt a köszönésre. Malfoy gyorsan becsukta mögötte az ajtót, Al azonban a falon átsuhanva megállt úgy, hogy mindkét jelenlévőre jó rálátása legyen. A falon függő Grindelwald-portré is ébren volt, és mereven figyelte az eseményeket.

Minek köszönhetem látogatásodat? - kérdezte a Névtelen.

Azért jöttem - válaszolta Harry, és kicsit meg kellett köszörülnie a torkát. - Azért jöttem, hogy megtegyem, amit akar. Párbajozni jöttem. Ha veszítek, magáé lesz a pálcám, és mi... én, Ron és Hermione szabadon távozhatunk.

A Névtelen elmosolyodott, mint akit nem ér váratlanul Harry döntése. Hátat fordított neki és megkerülte íróasztalát, majd kihúzott belőle egy fiókot.

Na és a többi barátod? - kérdezte, felnézve.

Harry hallgatott. Riadtan pillantott el az arcáról, hogy megnehezítse valamelyest a legilimenciát.

Az a Bumfolt, vagy ki... Meg Asteria Grindelwald, na meg John Dawlish, az auror. Úgy tudom, velük együtt laktok. Őket nem akarod magaddal vinni?

Harry még mindig nem mert megmoccanni, nem tudván, mi fog akkor történni. Honnan tud a Névtelen Bumfoltékról?

A nő csilingelve felnevetett, nevetése azonban valahogy más volt, mint korábban, bár Harry nem tudta, hogy ez az új külső és hang miatt van, vagy valami más lehet az oka. A Névtelen kivette Harry régi főnixpálcáját az íróasztal fiókjából, és odasétált vele vendége elé.

Al tágra nyílt szemekkel figyelte, mi történik.

Párbajozzunk! - mosolygott a Névtelen, és Harry felé nyújtotta pálcáját.

Harry elvette azt. A varázspálca megbizsergett, ahogy hosszú idő után újra gazdája kezébe simult, s hegyéből arany és piros szikrák pattantak ki.

A Névtelen elhátrált tőle, s közben előhúzta pálcáját vörös talárja zsebéből. Arcán mohó kifejezés ült, mint egy vadállatnak, aki már érzi, hogy közel a prédája.

Harry elméje üres volt, nem érzett semmit, nem gondolt semmire, csak a kezébe n tartott fegyverre. Egyek voltak, egy teljes egész, varázsló és pálca, akik már sok mindent éltek meg együtt.

A Névtelen vállát nézte, hogy mikor mozdul, a mellkasát, hogy mikor vesz levegőt, és megpróbált ráhangolódni - akkor lélegzett, mikor ő, együtt dobbant még a szívük is.

Egyszerre mozdultak meg, s egyszerre kiáltották el a varázsigét, dacára a bájitalnak, melyet Malfoy állítólag a Névtelen ebédjébe kevert. A két pálcából pontosan egyszerre csapott ki a két átok, a két karmazsinszínű fénysugár.

Capitulatus!

- Tizenegyedik fejezet -

Túl a falakon

A két átok nem ütközött össze, egymás mellett suhantak el, vakító vörös fénybe borítva a szobát. A Névtelen varázslata mellément, és hatalmas reccsenő hangot hallatva az ajtónak csapódott, ami mögött Malfoy várakozott.

Harry átka a mellkasán találta el a feketemágust, aki a varázslat erejétől hátraesett az íróasztalának, majdnem feldöntve azt; pálcája kiröppent a kezéből, és pörögve átrepült a szobán, végül begurult az egyik szekrény alá.

Al, a párbaj egyetlen nézője megint tapsolt, csak úgy, mint mikor Harry odadobta a pálcáját Malfoynak, kijátszva ezzel a Névtelent az utolsó pillanatban.

Ez szép volt! - kurjantotta elismerően.

Harry zihálva nézett maga elé, alig tudta elhinni, amit látott. Váratlan győzelme olyan meglepődéssel ért fel, hogy egy pillanatra teljesen lebénult a megrökönyödéstől. Aztán a Névtelen mocorgása, és fájdalmas nyögése észhez térítette: gyorsan elkábította ellenfelét, és egyúttal szoros köteleket varázsolt a testére. Az ajtó ebben a pillanatban kivágódott, és Draco Malfoy rontott be rajta, kivont pálcával. Ő is ugyanúgy zihált, mint Harry, és tátott szájjal nézett a párbaj eredményére. Egymás mellett álltak meg, mindketten a legyőzött feketemágust bámulva, mintha valami csodát látnának.

Sikerült! Ez. ez hihetetlen! Sikerült! - kiáltott fel a szőke fiú. - Megcsináltad!

Harry, aki nem tudott együtt örülni vele, csak a fejét rázta. Itt valami nagyon nem volt rendjén.

Nem.

Malfoyt azonban nem lehetett egykönnyen lenyugtatni.

Potter, alig hiszem el, hogy ezt mondom, de ezt jobban csináltad, mint vártam! - Még mindig hullámzó mellkassal nézett Harryre. Tartott egy rövid szünetet, mielőtt kimondta volna: - De most végezned kell vele.

Harry számított rá, hogy ezt fogja mondani, hiszen tudta, hogy miben állapodtak meg. Csakhogy ami történt, az ellentmondott mindennek, amire számított.

Ez nem ő - jelentette ki határozottan.

Malfoy arcáról lassan lehervadt a diadalittas vigyor.

Mit mondtál?

Ez nem a Névtelen - ismételte Harry.

Megint mindketten az összekötözött nőre néztek, aki ájultan feküdt az íróasztal előtt.

Miket beszélsz? Már hogyne volna az! - csattant fel Malfoy türelmét vesztve.

Harry megrázta a fejét és nagyot sóhajtott. Eközben Al odament az elkábított varázslóhoz, és csuklyája alól lenézett rá. Harry halk nevetést hallott felőle.

Átvert minket - közölte Harry Malfoyjal az igazságot. Tudta, a zsigereiben érezte, hogy igaza van megint.

Malfoy azonban túl rémült és túl izgatott volt ahhoz, hogy meg tudja értetni magát vele. Egy másodperc alatt elvörösödött az arca, és vészjósló pillantást vetett a másikra.

Potter, ne játszadozz velem! - figyelmeztette, felemelt pálcájával nyomatékosítva a szavait.

Nem játszadozok, ez nem ő volt! - ordította Harry magából kikelve. - Ez biztos csak az egyik embere, egy arctalan lehetett!

Mégis honnan veszed ezt? - acsarogta Malfoy is.

Onnan, hogy az ő átka mellé ment! - vágta rá Harry. - Nem érezted a dörrenést az ajtón?

Malfoy hallgatott, és kicsit eltátotta a száját. Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. Al ellépett a megkötözött testtől, és a nyitva felejtett ajtóhoz sétált.

Figyelj. - szólt Harry, próbálva lenyugtatni magát, bár tudta, hogy ha igaza van, az idejük fogytán, mert épp most sétáltak bele egy jól felépített csapdába. - Te reflexlassító bájitalt adtál be neki, igaz?

Megvárta, amíg Malfoy bólint - ez kissé késve érkezett, mert a fiú verejtékező homlokkal fürkészte hol Harry arcát, hol a mozdulatlan nőt - aztán folytatta.

Ugyanolyan gyors volt, mint máskor! Csak épp teljesen rosszul célzott, vagy fél méterrel elvétett engem! Érted már, mit jelent ez?!

Az arcán átsuhanó felismerés tudatta Harryvel, hogy megértette. Az ellenfele - akárki is volt az - le sem akarta fegyverezni őt. Az egész párbaj egy színjáték volt, és a Névtelen valahol egészen másutt lehet e pillanatban. Talán épp lesben áll, várva, hogy mikor lépnek ki gyanútlanul a szobából.

A folyosó felől felhangzó zajok azonban teljesen másra utaltak; Harry és Malfoy nagy rémületére futó léptek és kiáltás jött feléjük egyenesen a lépcsők irányából, s Al szavai igazolták félelmüket:

Nem akarok beleszólni, de jó lenne becsukni az ajtót.

Harry úgy is tett. Odarohant az ajtóhoz, becsapta, és egy erős bűbájjal lepáncélozta azt, majd következő pálcaintésével eléje röptetett egy nehéz szekrényt. Grindelwald portréja, ami pont az áttelepített szekrény fölött lógott, a fejét csóválta.

Harry megfordult, és látta, hogy Malfoy még mindig az ájult nőt nézi, látszólag megkövülten a félelemtől.

Malfoy! - szólt rá Harry, hogy észhez térítse. A fiú összerezzent ijedtében.

Mi van, ha tévedsz? - nézett rá halálsápadt arccal. - Mi van, ha ez a Névtelen, és elszalasztjuk az alkalmat?

Nem ő az! - felelte Harry és elszaladt mellette, hátra az iroda másik felébe, ahol szintén egy ajtó nyílt. Előreszegezett pálcával feltépte, és körbekémlelt. Egy hálószoba volt, rendkívül díszes ággyal, melyen szintén a vörös és fekete színek domináltak. Nagy ablakán bevilágított a telihold fehér fénye.

De ha tévedsz. - hallatszott Malfoy motyogása, mire Harry visszatért az irodába. A fiú a szemébe nézett. - Meg kell ölnöd.

Mondtam, hogy nem ő az! - csattant fel Harry.

Az arctalanok dörömbölni kezdtek az ajtón. Páran kiabáltak idegen nyelven, de Harry felismert közte néhány „Úrnőm!"-kiáltást is.

Ha nem ő a Névtelen, akkor áruld el nekem: miért vannak megőrülve az emberei? - tette fel a kérdést Malfoy.

Talán mert ez is a színjáték része - mondta Harry, de valójában csak találgatott. - Még azt hiszik, hogy bevettük.

Megint átrohant a szobán, próbált kitalálni valamiféle menekülési tervet, ami nem egyenlő az öngyilkossággal. Megfordult a fejében, hogy lemásszanak az épület oldalán a hálószobai ablakot használva, de egyelőre nem talált hozzá kötelet. Sorra nyitogatta a szekrényeket, és magában fohászkodott, hogy találjon valami használható eszközt.

Ha tévedsz, az életemmel játszol! - győzködte tovább Malfoy, látszólag oda se figyelve, hogy az ajtót átkok és bűbájok bombázzák.

Nem ölök meg akárkit! - vágta rá Harry, az egyik szekrényből előhalászott zsákkal az egyik, és egy aranyszínű mikroszkóppal a másik kezében. - Öld meg te, ha annyira akarod...

Azzal ledobta szerzeményeit, és hozzálátott, hogy egy újabb varázslattal erősítse meg az ajtót. Mivel semmi efféle nem jutott eszébe, előkaparta régi átváltoztatástan ismereteit, és az ajtót eltorlaszoló szekrényt egy nehéz sziklatömbbé változtatta.

Mikor újra volt évfolyamtársára nézett, azt látta, hogy Malfoy fegyvert szegez az ájult nőre, és pálcája hegyén pici zöld fény gyullad bizonytalanul pislákolva.

Harry elfordult tőle, és folytatta a szekrények átkutatását. Bízott benne, hogy a sziklatömbbé változtatott szekrénnyel sikerül egy darabig feltartania az üldözőket.

Mi a terved? - kérdezte Al, aki odasuhant mellé, és árgus szemekkel figyelte ténykedését.

Terv? - kérdezett vissza Harry halkan. - Terv az nincs.

A legnagyobb szekrényt akarta kinyitni, de az ajtaja nem nyílt. Harry feszegette, de nem használt, végül nem próbálkozott tovább kézzel, és rászegezte pálcáját a zárra.

Alohomora! - mondta ki a varázsigét, és ekkor megint furcsa dolog történt: a szekrényajtó hatalmasat roppant, mintha eltört volna, majd a zár füstölögve kipattant, az ajtó pedig magától kitárult. Az első ereklye varázsereje könnyedén áttörte a szekrényt védő bűbájokat.

Ejha. - szólt egyszerre Harry és Al a pálcára nézve.

Harry farzsebébe dugta a pálcát és felpillantott a vitrinre. A polcok telis tele voltak a Névtelen összegyűjtött emlékeivel, mind felcímkézve a dátumokkal, nevek szerinti sorrendben. Olyan sok volt belőlük, hogy Harrynek hátrébb kellett lépnie, hogy az egész sort belássa.

Potter.

Harry megfordult a hangra. Malfoy leeresztett pálcával állt a nő mellett, arcán ugyanazzal a kétségbeesett kifejezéssel, mint amikor pálcát fogott Dumbledore-ra. Úgy tűnt, kissé remegett is a keze, ahogy ellépett a megkötözött testtől, mely még mindig halkan lélegzett.

Mit akarsz tenni? - kérdezte tőle, s próbált nyugalmat erőltetni magára. Harry összenézett Allal, de a fiú megint felvette csuklyáját.

Véghezvisszük az eredeti tervet - közölte. - Megszökünk Nurmengardból. Malfoy sápadtan bólintott.

Az apád és az anyád? - jutott eszébe Harrynek hirtelen. - Ők hol vannak?

Már korábban elküldtem őket innen. Egy távoli rokonunkhoz költöztek Brazíliába. Nem lesz bajuk. - tette hozzá a fiú, majd megállt Harry mellett, miután hátranézett az ajtóra, amit kitartóan ostromoltak az arctalanok, és úgy tűnt, egyre durvább átkokat vetnek be, hogy ellökjék a torlaszt.

Nincs sok időnk - közölte Harry, és felkapta a korábban elejtett zsákot, majd Malfoy kezébe nyomta azt. - Gyere, segíts!

Malfoy értetlenül bámult rá.

Mit csinálsz?

Harry fejében közben megszületett az ötlet, hogy hogyan fordíthatnák a hasznukra a kialakult helyzetet. Ha sikerül megszökniük a városból, nem fognak üres kézzel távozni.

Le akarod győzni a Névtelent? - kérdezett vissza. - Akkor ez a legjobb módja!

Pakolni kezdte az üvegfiolákat a zsákba, válogatás nélkül, két kézzel szórva bele mindet. Az üvegek kocogtak és csörögtek, de nem törtek össze - úgy tűnt, valamiféle varázslat védi őket.

Kicsi lesz a zsák - jegyezte meg Malfoy a polcokra pillantva.

Nagyítsd meg - adta utasításba Harry. - Azzal a tér-izé bűbájjal.

Malfoy horkantott egyet, majd rögtön utána ijedten hátrafordult, mert az ajtó mintha kirobbant volna a helyéről. Úgy is történt - most már csak a súlyos szikla zárta el az arctalanok útját.

Tér-tágító bűbáj - javította ki Malfoy, és pálcáját lengetve varázsolni kezdett.

Mire az összes emlék-fiolát a megnagyobbított zsákba pakolták, a sziklatömb már középen megrepedt, és az arctalanok azon fáradoztak, hogy porrá zúzzák a torlaszt átkaikkal.

Ideje lenne távozni - szólt Al, mikor Harryék elkészültek.

Mindhárman átrohantak a Névtelen hálószobájába, és Harry egy pálcaintéssel letépte a baldahimos ágyról a vörös drapériát, majd egy egyszerű átváltoztató bűbájjal hosszú, piros kötelet varázsolt belőle. Újabb intésére a nagy üvegablak felrobbant, üvegcserepeket zúdítva a harminc méteres mélységbe.

Gyerünk! - szólt Harry, és hátára vetve a zsákot, feltornázta magát az ablakpárkányra. Malfoy varázslattal megerősítette a kötelet, majd hozzárögzítette a szoba masszív falához.

Harry mászott elöl, őt követte a volt mardekáros, Al pedig füstté vált fekete talárjával együtt. A jeges szél felerősödött azóta, hogy Harry belépett a városházára, és egy vad hóvihar rémképét vetítette előre. Kövér hópelyhek kavarogtak az arcuk körül, és erősen kellett tartaniuk magukat, ha nem akartak leesni. Lábukkal támasztották magukat, és haladtak lefelé, egyik kezüket a másik után csúsztatva, megfontolva minden egyes mozdulatot.

Harry közben azon is gondolkozni kezdett, mihez fognak kezdeni a vérfarkasokkal, akik egész biztosan megérzik majd a szagukat, hiszen a városháza Greyback volt alattvalóinak közvetlen szomszédságában volt.

Potter! - hallatszott Malfoy üvöltése a szélben. - Mássz gyorsabban!

Harry fogcsikorgatva felnézett - és rögtön meglátta, miért sürgette Malfoy. Az arctalanok bejutottak a hálószobába, és most hárman közülük a kirobbantott ablakon hajoltak kifelé, felfedezve a falmászókat.

A francba! - szitkozódott Harry, s ahelyett, hogy megfogadta volna Malfoy tanácsát, megállt, jól megtámasztotta magát, és egyik kezével előhúzta pálcáját a farzsebéből.

Malfoy sem tétovázott, valamit előkotort a talárja rejtekéből - valamit, ami egy pici, aranyszínű korongnak tűnt.

Baziteo! - mondta ki a varázsigét, szájában tartott pálcával, és a kis korong rögtön kitágult, felvéve egy csillogó pajzs formáját.

Mit művelsz? - bömbölte Malfoy, mikor kivette a pálcát a szájából, és maga előtt lebegtette a pajzsot. Az átkok záporozni kezdtek feléjük.

Harry nem válaszolt, helyette megpöccintette pálcáját.

Diffindo!

A kötél elszakadt, és ők zuhanni kezdtek. Malfoy ordított, a pajzs pörögve zuhant utána, Harry azonban maga mögé intett, ahogy háttal lefelé esett, s újabb varázsigét kiáltott:

Protego Maxima!

Harry egy láthatatlan erőtérre esett, mely még a becsapódás előtt megfogta, alig egy méterrel a talaj fölött. Gyorsan az utána zuhanó Malfoyra szegezte pálcáját, és elkiáltotta magát:

Vingardium Leviosa!

Malfoy megállt a levegőben, Harry pedig megszüntette a pajzsbűbájt, és letette maga mellé a kimerülten lihegő Malfoyt. Az aranypajzs hatalmasat döndülve csapódott be mellettük, akár egy templomtoronyból lezuhanó harang.

Potter. - nyögte levegő után kapkodva Malfoy, miközben felvette a kerek varázseszközt. - Soha... többé... ne csinálj... ilyet!

Jól van, most tünés! - ragadta karon Harry, és kikerülve a felülről záporozó átkokat, futni kezdtek a torony töve mentén, megkerülve az épületet. Egy-két átok biztosan eltalálta volna őket, ha Malfoy aranypajzsa nem védi ki őket - a varázslatok azonban sorban pattantak le róla, Malfoy és Harry pedig védve voltak.

Úgy rohantak, ahogy csak a lábuk bírta; Malfoy, aki jobb kondícióban volt és nehéz zsák sem lógott a hátán, le is hagyta Harryt, de folyamatosan kiabált neki:

Gyorsabban! El kell érnünk a kaput, mielőtt riadót fújnak!

Alig mondta ki, és máris megszólalt a hangos kürtszó a városban, ugyanaz, ami a dementor behatolásakor is jelzett az őröknek.

Most aztán baj van! - ordította Malfoy, és Harry kénytelen volt egyet érteni vele. Ha riadóztatják az egész őrséget, nekik végük van.

Már az északi kapuhoz vezető sugárúton haladtak, mikor a vérfarkasok vonyítása is utolérte őket. A bestiák csaholó hangja minden arctalannál jobban űzte őket, és Harry ösztöne azt súgta, hogy próbáljanak meg elrejtőzni, elbújni, de tudta, hogy akkor sosem érnének oda időben a többiekhez, akik a kapunál vártak rájuk. Az út közepén haladtak, mert nem mertek a házak közt kígyózó sötét sikátorok előtt elhaladni, ahol akármelyik pillanatban rájuk vethette volna magát egy vérfarkas vagy egy hárpia.

Ahogy egyre közeledtek céljukhoz, úgy közeledett az úthoz a rájuk záruló városfal, s félő volt, hogy a tetején járőröző arctalanok kiszúrják őket.

Mindjárt. odaérünk - szólt kifulladva Harry, miközben próbálta tartani az iramot Malfoyjal. Lábában újra fájni kezdett a hárpia ejtette seb, és a tüdeje is szúrni kezdett, mintha kést döftek volna a bordái közé. Mégis tudta, hogy nem állhat meg, futnia kell tovább, ameddig csak bírja.

Nagy sokára feltűnt előttük az északi kapu masszív tömege, Harry és Malfoy ekkor lassítottak tempójukon. Előzőleg megbeszélték, hogy melyik elhagyatott romos házban fognak találkozni Ronnal, Hermionéval és három másik társukkal, s Harry most ehhez vezette Malfoyt.

Ez lesz az - szólt Harry, felismerve az épületet, s ekkor gyorsan behúzta Malfoyt az egyik nagy szobor árnyékába, hogy a falakon világító pálcával járőröző arctalanok ne vegyék észre őket.

A vérfarkasok mindjárt ideérnek - kommentálta Malfoy a szüntelen éhes vonyítást.

Tudom - sziszegte Harry, a kellő alkalomra várva, hogy mikor lépjenek elő az árnyékból. Az őrök mind a város felé fordultak, az utcákat pásztázták át, fényes szikrákat lőttek be a

házak közé, hogy megvilágítsák a sötét sikátorokat. Harry és Malfoy egyelőre biztonságban voltak a szobor takarásában, de oldalról, a kapu felől így is bármikor megpillanthatta őket egy szemfüles arctalan.

Jól van, menjünk be a házba. - suttogta Harry.

És aztán? - nézett rá Malfoy, várva a folytatást.

A többit majd kitaláljuk.

Malfoy nem volt elragadtatva a hallottaktól, de Harry nem adott neki lehetőséget, hogy kifejtse véleményét, inkább gyorsan kinyitotta az ajtót, és besurrantak a sötét földszinti helyiségbe.

A ház romosabb volt, mint az, amelyikben ők szálltak meg, a parketta több helyen fel volt feszegetve, a lépcső félig leszakadt, és a falak csupaszon álltak, de legalább egészben volt. Harryt roppantul emlékeztette arra a házra, ahol Malfoyjal is megtervezték a szökést. Úgy tűnt, Nurmengard építészei híján voltak a változatos képzelőerőnek.

Árulj el nekem valamit, Malfoy - szólt suttogva Harry, kihasználva az alkalmat, hogy nem kell üldözők elől rohanniuk. - Azt a hárpiát ugye te szabadítottad ránk?

A fiú ránézett, enyhén csodálkozva, majd gyorsan rendezte arcvonásait.

Miből gondolod?

Mikor Ron leszorított, varázsoltál - válaszolta Harry. - Néztem a kezedet. Imperiust használtál, igaz?

A fiú válasz helyett visszazsugorította az aranypajzsot, és a zsebébe süllyesztette.

Muszáj ezt most megbeszélnünk? - nézett rá Malfoy.

Harry megvonta a vállát, és tovább ment pálcáját előre szegezve. A sötétben botorkáltak, mert egyikük sem mert fényt gyújtani, nehogy a kint figyelő arctalanok észrevegyék ezt. Mint Malfoy elmondta, az arctalanok nagyon jól tudják, hogy Nurmengardban melyik ház volt lakott és melyik nem.

Már a recsegő lépcsőn haladtak felfelé, mikor Al visszatért. Harry elhaladt mellette, Malfoy pedig egyszerűen átgyalogolt rajta. A fiú szellemként követte őket fel az emeletre.

Harry! - szólt Hermione, mikor felértek hozzájuk.

Na végre, már azt hittem. - kezdte Ron, de aztán megpillantotta a Harry mögött érkező Malfoyt.

Asteria és Bumfolt riadtan összenéztek, nyilván attól tartva, hogy leleplezték őket, Dawlish azonban szobormerev arccal figyelte a két jövevényt.

Őt meg minek hoztad magaddal? - kérdezte Ron kissé felháborodott hangon.

Ezt én is kérdezhetném! - fakadt ki Malfoy. - Miben állapodtunk meg Potter?!

Harry tudta, hogy ez fog következni, hiszen egyikük sem említette Malfoynak Asteriát, Bumfoltot és Dawlisht.

Azt mondtam, senkinek sem szóltok! Mit keresnek ezek itt?

Neked sem kellene itt lenned! - mutatott rá Ron. - Halljam, mi történt!

A terv rosszul sült el - tájékoztatta barátait Harry, a replikázó Malfoy szavába vágva. - A Névtelen kijátszott minket.

Mi az, hogy kijátszott? - kérdezte kissé hisztérikus hangon Hermione.

Asteria és Bumfolt még mindig úgy néztek, mint akik semmit sem értenek az egészből.

Harry. - motyogta a kövér varázsló, bizalmatlan pillantásokat vetve rá és Malfoyra is -Miről beszéltek? Mit műveltetek?

Al megállt mögöttük, és karba tett kézzel figyelte őket.

Harry elmesélte a történteket, de nem ment bele olyan részletek megmagyarázásába, amiből Bumfolték is értették volna, miről van szó. Társaik csak tátott szájjal hallgatták, ahogy beszámolt az ál-Névtelennel lezajlott gyors párbajáról, és a szökésről a városháza ablakán át.

- Szó-szóval akkor sikerülhet még? - kérdezte dadogva Bumfolt. Harry vett egy mély levegőt, és Malfoyra nézett.

Igen. Sikerülhet - mondta ki végül. Őszintén hitte, hogy tényleg meg tudnak még szökni, hiszen végre ott volt a kezében a pálcája. - De nagyon kell sietnünk. Az arctalanok éppen átkutatják utánunk a várost, és a vérfarkasok is teljesen megvadultak.

Mintegy szavait igazolandó az utcán éhes vonyítás hangzott fel, ahogy átváltozott farkasok rohantak el a ház előtt, talán az őrök szagát megérezve. Rövidesen felharsanó átkok és becsapódó fénynyalábok hangja hallatszott, és a vadállatok vinnyogva eliszkoltak.

Asteria nagyot nyelt félelmében.

Jól van - mondta Ron elszánt arccal. - Hogyan jutunk ki?

Harry Hermionéra nézett, várva, hogy a lánynak bizonyára lesz egy-két használható ötlete, azonban csalódottan látta, hogy ő csak a fejét rázza tanácstalanul. Al halkan hümmögött a háttérben, de ő sem szolgált ötletekkel - bár Harry jól tudta, hogy ha tudna, se segíthetne neki.

A kaput most kevesen őrzik - szólalt meg Malfoy hosszas hallgatás után. - Az arctalanok a városban keresnek minket. Szerintem egy támadás sikerülhet.

Két pálcával? - hüledezett Bumfolt. - Elment az esze, fiatalember.

Nem ment el az esze - vette védelmébe az ötletet Harry. - Tényleg meg tudjuk lepni őket.

De hogy nyitjuk ki a kaput? - tette fel a nyilvánvaló kérdést Asteria.

Harry a szétszakított szekrényajtóra gondolt, és felrémlett neki a Durmstrang igazgatói ajtajának ugyancsak zajos emlékű kinyitása is. Úgy tűnt, a Halálvessző ereje könnyedén elbánik a záró bűbájokkal, a méret pedig nem számíthatott.

A kaput bízzátok rám - mondta, igyekezve, hogy magabiztosan hangozzon, s megeresztett egy villanásnyi mosolyt is barátai felé, hogy bátorítsa őket - látta, hogy ez bizony elkél nekik. Asteria és Bumfolt szinte remegtek a félelemtől, és még mindig bizalmatlanul nézegették Malfoyt, Ron és Hermione pedig úgy néztek ki, mint akik menni is akarnak, meg nem is. Egyedül Dawlish volt a nyugalom szobra.

Felkészültetek? - kérdezte tőlük Harry, de nem várt rá választ. - Akkor induljunk!

Azzal megfordult, és elhaladva Al mellett, lement a lépcsőn, amin feljöttek. Draco rövid habozás után követte, és a többiek is bátortalanul elindultak.

Harry az egyik földszinti ablakhoz osont, és kilesett rajta. Az utca első pillantásra kihaltnak tűnt, és ha jobbra nézett, láthatta a robosztus városkaput, amit csak két arctalan őrzött két oldalon egy-egy őrtoronyban. A falakon járőröző varázslókat most a háztetők takarták, és egyelőre vérfarkast sem lehetett látni odakint.

Tiszta a terep - suttogta vissza mögötte felsorakozott barátainak. - Indulhatunk. Torkában dobogó szívvel markolta meg a kilincset, és vett egy mély lélegzetet, mielőtt

lenyomta volna. Most vagy soha! - gondolta elszántan. Az ajtó azonban nem nyílt ki.

Harry lenézett a kilincsre, és még egyszer lenyomta azt.

Mi történt, Harry? - hallatszott Bumfolt hangja hátulról.

Harry megpördült a tengelye körül, és gondolkodás nélkül rájuk szegezte a pálcát. Ekkor látta meg a lépcső közepén álló Dawlisht, kezében egy kurta fapálcával; félreérthetetlen mosoly ült az arcán.

Malfoy is megfordult Harry tekintetét követve, és azonnal elővette az aranypajzsot. A csuklyás fiú tekintete rögtön a sárgásan csillogó tárgyra tévedt, de aztán visszafordult Dawlish

felé.

Maga?! - szólt megütközve Asteria.

John, mit művel? És-és ho-honnan van magának pálcája? - kérdezte Bumfolt verejtékező homlokkal.

Ez nem John Dawlish! - mondta ki Hermione, amire Harry is gondolt, abban a pillanatban, hogy meglátta a varázslót a pálcával.

A férfi elmosolyodott, egy cseppet sem törődve azzal, hogy Harry és Malfoy pálcája a fejére mutat, és lesétált a lépcsőn.

- Tudtam, hogy valami fondorlatos szökésen töröd a fejed, Harry - mondta az alak Dawlishra annyira nem jellemző hangsúllyal. - De hogy még ezeket is magaddal viszed.

Undorral nézett az egymásba kapaszkodó Bumfoltra és Asteriára, akik megpróbáltak eltávolodni a veszélyzónából.

Ne aggódjatok - szólt utánuk a férfi. - Mire Potterékkel végeztem, ti kerültök sorra. Asteria elkeseredetten felzokogott.

Ez ő! - sírta a lány. - Ez ő.

Harry tudta kire gondol, annál is inkább, mert már ő maga is rájött, hogy a Névtelen áll előtte. Úgy tűnt, Malfoy is rájött erre, mert az a kevés vér is kifutott az arcából, de azért erősen szorongatta kezében az aranypajzsot.

Ron, Hermione, el az útból! - szólt rá barátaira Harry, azok pedig gyorsan arrébb iszkoltak. Hermione karon ragadta Asteriát, és bevonszolta egy másik helyiségbe, Bumfolt utánuk

sietett, fürgén szedve rövid lábait. Csak Al maradt Harryvel és Malfoyjal, várva a fejleményeket.

Úgy se jutnak messzire - közölte fagyosan a Névtelen. - Elveszem a pálcádat, és akkor többé nem tudod elrejteni előlem a Követ.

Az kell annyira magának? - sziszegte vissza Harry, miután váltott egy figyelmeztető pillantást Malfoyjal.

Ők ketten lassan elindultak ellenkező irányba, hogy ellenfelük ne tudja egyszerre támadni őket. A Névtelen egyetlen mozdulattal sem próbálta megakadályozni őket, sőt, még pálcáját sem emelte fel, csak lazán lógatta maga mellett. Döbbenetes magabiztossága jobban idegesítette Harryt, mint bármi más. Voldemort sosem eresztette le a pálcát, a Sötét Nagyúr mindig készenlétben volt - de ez az ember, ez nem fél semmitől.

- Igen, a Kő érdekel a legjobban az ereklyék közül - válaszolta a Névtelen. - Mikor rájöttem, hogy hiába kutatok utána a fejetekben, rájöttem, hogy van egy negyedik ember, aki tudja, hová rejtettétek.

Mi? - hökkent meg Harry. A Névtelen elmosolyodott.

Majdnem tökéletes munkát végeztetek. Szinte mindent kitöröltetek a fejetekből, de egy apró emlékfoszlányban észrevettem, hogy a barátnőd is ott volt akkor - mesélte a varázsló, ravaszul hunyorogva Dawlish seszínű szemeivel, melyek most gyűlölettel csillogtak. - Fel is kutattam hát Weasley kisasszony, de a lány legnagyobb sajnálatomra bámulatos szerencséről tett tanúbizonyságot. Megszökött előlem, de a szeme elárulta, hogy áruló van köztünk...

Ekkor lassan hátat fordított Harrynek, mintha az pálca helyett csak egy korhadt botot szorongatna a kezében, és Malfoyra nézett.

Nem sejtettem, hogy te leszel az, Draco - mondta némi szemrehányással a hangjában. -Hiszen annyi mindent tettem érted és a szüleidért. Befogadtalak titeket.

Voldemort után megfogadtam, hogy senki szolgája nem leszek! - ordította váratlan hévvel a fiú.

Ez a beszéd. - dünnyögte Al, aki izgatottan nézte a jelenetet.

Harry jobb szerette volna, ha a fiú inkább eltűnik - túlságosan zavarta a jelenléte most, hogy egy ilyen erős ellenféllel kell harcba szállnia. A Névtelen most összehúzott szemekkel fürkészte Harryt.

Ki van itt még rajtunk kívül? - kérdezte.

Harry kezében egy pillanatra megremegett a pálca. Nem válaszolt a varázslónak.

Régóta sejtem, hogy kapcsolatban állsz valaki mással is. De nem vagyok képes az elmédbe férkőzni. Túl jól elrejtőzött. - közelebb lépett Harryhez, s ekkor végre felemelte pálcáját.

Harry ugyanígy tett.

Ki volt az a csuklyás ember az ereklyék szimbólumával? - követelte a választ a Névtelen. - Ki segít még neked Dracón kívül? Egy másik nagyúr? A Negyedik Torony egy új feltörekvő csillaga?

Al felnevetett a háttérben, és a fejét csóválta.

Nem felelsz? - kérdezte a varázsló, de Harry megelégelte a faggatózást.

Hiába húzta volna az időt, azzal is csak a Névtelen malmára hajtotta a vizet. Bár a szökésnek most már annyi esélye sem volt, mint eddig, még mindig nem akarta feladni a harcot; ha mást nem, hát a túlélésért fog küzdeni.

Malfoy, MOST! - ordította.

A Névtelen is csak erre várt; pálcáját lazán a feje fölé emelte, mire vakító fény töltötte be a helyiséget. Harry gyorsan védekezni kényszerült, miközben behunyta a szemét, és átrohant a szobán - pajzsbűbájáról lepattant egy, kettő, három átok, amik feltépték az amúgy is megfogyatkozott parkettát, és megrogyasztották az emeletet.

A szeme sarkából látta, hogy Malfoy az aranypajzs mögé bújva menekült át egy másik helyiségbe, Harry azonban az emelet felé vette az irányt, hogy elcsalja a Névtelent a közelükből. Terve bevált, a varázsló őt követte.

Úgysem menekülhetsz el előlem, Harry! - követte a mágus hangja fel a lépcsőn.

Az emelet ugyanolyan üres volt, mint a földszint, de a hosszú, kereszt alakú közlekedőből több szoba nyílt jobbra-balra. Harry besurrant az első ajtón, amin át egy hálóhelyiségbe jutott; a szoba közepén még ott volt a szétszaggatott ágy, amit mintha egy vadállat tépett volna szét, és matracán megfeketedett vérfolt éktelenkedett.

Légy bátor, Harry, és állj ki ellenem! - zengte be a házat a Névtelen hangja, s lépései elárulták, hogy már ő is az emeleten jár.

Harry a szobából átlopakodott egy másik hasonló helyiségbe, ott pedig a falnak lapulva a folyosóra nyíló kiszakadt ajtóhoz ment. Közben észrevette, hogy a hátán lógó zsák tartalma aggasztóan hangos üvegcsörömpölést és koccanást hallat, s ezért gyorsan némító bűbájt szórt rá.

Nézd meg, mire vetemedtem, hogy párbajozhassunk! Még ezt a visszataszító férfitestet is felöltöttem a kedvedért.

Harry kilesett az ajtó mögül, s meglátta a Névtelen árnyékát a földön. A varázsló alig pár lépésre volt tőle. Még a lélegzetét is visszafojtotta, de még így is attól tartott, hogy kalapáló szíve elárulja hollétét. Olyan erősen szorította a pálcát, hogy ujjai belefehéredtek. Tudta, hogy az egyetlen esélye a Halálvessző erejében bízni, mely talán felülkerekedhet a Névtelen összehasonlíthatatlanul nagyobb tudásán.

Ellenfele már ott állt a fal túloldalán, Harry tisztán látta az árnyékát, de most megállt. Az árnyék jobbra-balra billent, mintha a Névtelen tétovázna, Harry pedig egy falon kúszó rovar nesztelenségével arrébb lépett - hatalmas szerencséjére.

A következő pillanatban egy gigantikus kardpenge fúródott át a falon, ahol egy másodperccel előbb még Harry feje volt.

ÁÁÁÁ! - ordított hátrazuhanva Harry, ahogy a kard áttépte a kőfalat, mintha csak puha kartonpapírból lenne, amit egy óriási olló vág apró fecnikre.

Megijedtél, Harry? - nevetett a Névtelen, mintha csak megviccelte volna ellenfelét. - Ne aggódj, már nem sokáig kell félned.

A Névtelen megjelent az ajtóban, de Harry addigra már visszakúszott a másik szobába, ahol a szétszakadt ágy darabjai hevertek. Majdnem felkiáltott azonban ijedtében, mikor egy másik alakot látott mozogni ott, de Malfoy gyorsan a szájára szorította a kezét.

Volt évfolyamtársa eléje lépett, és mindkettejüket fedezte a pajzsával. Harry nem mert többé közvetlenül a fal mellé állni, de mindig úgy mozgott, hogy takarásban legyen, és a másik helyiségbe lépő Névtelen ne láthassa.

Harry és Malfoy összenéztek; a szőke fiú a folyosóra nyíló ajtó felé mutogatott.

Be akarja keríteni - futott át Harry agyán a gondolat. Biccentett, megigazította a vállán lógó hátizsákot, és elosont a folyosóig, majd onnan át a szemközti szobába. Annak nagy ablaka a mellettük húzódó sikátorra nyílt, de az üvegtábla már rég kitört, és most apró cserepek ropogtak Harry talpa alatt.

Kezdem unni ezt a bújócskát! - kiáltotta a Névtelen. - Ez nem méltó egy griffendéleshez, Harry.

- Na és egy mardekároshoz?

Harry összerezzent a másik hangra. Malfoy kiabált a túloldali szobában, amitől Harry azt hitte, teljesen elment az esze. Aztán rájött, hogy a fiú mit tervez: magára akarja vonni a Névtelen figyelmét, hogy ő közben szabadon mozoghasson.

Á, Draco, te is itt vagy? - csendült a gunyoros hang. - Pedig azt hittem, kihasználod az időt és elmenekülsz.

Harry tovább haladt az egymásba nyíló helyiségeken, hogy teljesen az ellenség hátába kerüljön. Kiért a keresztbe futó közlekedőre, és jobbra fordult.

Mégis itt vagy. Kezdem azt hinni, hogy a helyemre fáj a fogad - folytatta csevegő hangon a Névtelen. - Ne álmodozz, ostoba kölyök! A Negyedik Torony nem fogad a köreibe ilyen kis jöttmenteket.

Malfoy válasza sem késett, s hangjából Harry úgy hallotta, mintha távolodna.

Nem akarok semmit, amihez maguknak köze van! - kiabálta. - Csak azt akarom, hogy békén hagyjanak engem és a szüleimet!

Harry begyorsította lépteit, és átsurrant a keresztbe futó folyosón; sietnie kell, mert hamarosan elfogy a hely, ahová Malfoy hátrálhatna.

De hisz ti fordultatok hozzám segítségért - szólt olyan hangon a Névtelen, mintha egy nehézfejű gyerekhez beszélne. - Az apád reménykedett benne, hogy majd Voldemort helyére ültetem a Negyedik Toronyban. Megköszönhetné nekem, hogy nem tettem! Az első riválisa megölte volna.

Harry végre meglátta a Névtelent, ahogy neki háttal áll két szobával előrébb. Az egymásba nyíló helyiségek tökéletes folyosót képeztek, melyen át ellátott egészen a hátsó falig.

Jobban tetted volna, ha nem szegülsz ellenem! - harsogta a Névtelen, s szavait meglendülő varázspálcája nyomán dübörgő erejű átok kísérte.

A pálcájából kicsapó lángok pokoli hévvel örvénylettek az egész emeleten, a falakat emésztve, rengetve az egész házat. Harry érezte az arcát perzselő hőt, ahogy a tűzvihar kirobbant az ajtón, s ő csak az utolsó pillanatban tudott megidézni egy pajzsot, melyről úgy folytak le a lángok, akár egy üvegburáról a víz.

Hallotta Malfoy rémült kiáltását, de a tűz a következő pillanatban kialudt, mintha sose lett volna. Csak a füstölgő falak és az elszenesedett padló emlékeztetett rá, és a nehéz por, mely megülte a levegőt.

Malfoy megint felordított, Harry pedig szeretett volna a segítségére sietni, de a Névtelen már észrevette őt.

Adava Kedavra! - kiáltotta a feketemágus, és Harrynek el kellett ugrania a zöld villám útjából.

Átrohant a folyosón, s nyomában újabb és újabb halálos fénysugarak tépték át a megfeketedett falakat, olvadt lyukakat fúrva még a ház legkülső falába is. Most már egészen biztos volt, hogy az arctalanok tudni fogják, mi folyik idebent, de Harryt pillanatnyilag sokkal égetőbb dolgok foglalkoztatták.

Rá kellett döbbennie, hogy hiú ábránd volt azt hinnie, ő és Malfoy képesek lehetnek legyőzni a Névtelent. Ellenfele egy perc pihenőt sem hagyott neki, a gyilkos átkok kifogyhatatlanul villantak fel egymás után, megállíthatatlanul végezve pusztító munkájukat, melytől a ház lassan úgy nézett ki, mint az ementáli sajt.

Adava Kedavra! Adava Kedavra! - kiáltotta megállás nélkül a Névtelen, látszólag pontosan tudva, merre rohan Harry, ami nem is volt csoda, tekintve, hogy a padló csak úgy döngött a léptei alatt.

Ugyanarra menekült vissza, amerre megpróbálta megkerülni a mágust, kétségbeesetten igyekezett eljutni a lépcsőig, de vadul dübörgő szíve egyre azt súgta neki, hogy eljött a vég, ezt nem fogja túlélni.

Harry átvetődött az utolsó ajtón, fájdalmasan csapódva a szemközti falnak, de a zöld villámok most abbamaradtak.

Újra jött az óriási kardpenge, hátborzongató csikorgással, játszi könnyedséggel szelve át a falakat, valósággal félbevágva az egész épületet. Tűhegyes csúcsa pontosan Harry homloka felé tartott, s ő megint a legutolsó pillanatban tudott csak reagálni.

Maga elé rántotta pálcáját, és a pajzsbűbáj megállította a pengét. A varázspálca remegett a kezében és kezdett átforrósodni; a kard ide-oda csúszkált a pajzson, keresve az áttörés lehetőségét, alig egy centire Harry fejétől.

MALFOY! - ordította segítségben reménykedve; nem tudta, meddig bírja visszatartani ezt a hihetetlen erejű varázslatot.

Végül a kard magától visszahúzódott, de olyan hirtelen, hogy Harry hátraesett a mozdulattól - s egyúttal valahogy el is vékonyodott a penge, míg végül teljesen eltűnt.

Hiába rimánkodsz segítségért, Harry! - kiáltotta túl a Névtelen az utcáról behallatszó farkasüvöltést.

Ennél rosszabb már nem is lehetett, gondolta Harry. Idebent egy legyőzhetetlen ellenfél, odakint a vérére szomjazó vadállatok hada. Hogy fog ebből kikeveredni?

Nagy hiba volt azt hinned, legyőzhetsz engem! - jött újra a Névtelen hangja, ezúttal valamivel közelebbről. - Kevés ahhoz két ember.

Az ötlet egészen váratlanul érte Harryt, mikor meghallotta az ablak alatt elsiető lábak szapora zaját. Felállt, és pálcáját saját kezére szegezte.

Sectumsempra! - mondta ki magában a varázsigét.

Összeszorított fogakkal tűrte a tenyerébe nyilalló fájdalmat, mely talán túlontúl erős is volt. A mély sebből előbuggyanó vért a kitört ablak korhadt fakeretére kente, majd visszahátrált abba a helyiségbe, ahonnan érkezett. A falon ütött lyukakon át látta a Névtelen körvonalait, amint pont arra halad, ahol a kardja lesújtott.

A másodpercek szinte óráknak teltek, mialatt Harry torkában dobogó szívvel várta, hogy a Névtelen elég közel érjen. A vérfarkasok egyre eszeveszettebb vonyítása mellett már nem kellett ügyelnie arra, hogy halkan lélegezzen, vagy minden lépésére figyeljen.

A Névtelen belépett a szobába, majd szinte azonnal meglátta ellenfelét a másik helyiségben. Harry csak erre várt: megsuhintotta pálcáját, és elkiáltotta magát:

Reducto!

A varázslat nyomán a fal szinte teljesen kiszakadt, és kidőlt az utcára, vastag porfelhővel borítva be a szobát, ahol a Névtelen volt. A kizúduló téglák, faldarabok meredek feljáratot biztosítottak a vérszagra odagyűlt farkasoknak, akik éhes csaholással özönlöttek be az épületbe.

Harry egy pillanatig sem várt tovább, lélekszakadva rohanni kezdett, s amennyire tudta, sorban zárta be bűbájokkal az ajtókat, hogy azzal is visszatartsa a bestiákat és a Névtelent.

Lerohant a lépcsőn, az utolsó három fokot átugorva, és döngve landolt a földszint padlóján, egyenesen a félájult Malfoy mellett. Rajta kívül nem volt itt más, Al eltűnt, s ennek most Harry kifejezetten örült.

RON! HERMIONE! - bömbölte Harry, miközben talpra állította a megperzselődött talárú fiút. - Malfoy, térj már magadhoz!

Mintha csak erre várt volna, Malfoy szemei kipattantak, és lassan magához tért. Karját csúnya égési sérülés borította, de máskülönben nem esett baja.

Tudsz járni? - kérdezte Harry.

Tudok. - bólintott a fiú, de szavait meghazudtolva, kapaszkodott Harrybe.

A vérfarkasok veszett ugatásba kezdtek az emeleten, de rövidesen az épületet megremegtető robbanás hallatszott, és valahol, egy szomszédos helyiségben az egész emelet leszakadt.

RON!! - ordított Harry, mert rémült sikítást hallott onnan, amerre barátai Bumfolttal és Asteriával menekültek.

Harry! - hallatszott Hermione hangja.

Harrynek több se kellett; faképnél hagyta a támolygó Malfoyt és pálcáját előre szegezve átszaladt a lépcsőház alatt nyíló boltíven.

Totális pusztítás képe fogadta, a törmelékek alatt fájdalmukban vinnyogó vérfarkasok hevertek, és az épület fele teljesen hiányzott. Úgy tűnt, a Névtelen felrobbantotta a házat maga körül, hogy elintézze a farkasok hadát. Mindenhol tűz égett, és a romhalmazról törmelék potyogott, égett szőr szaga terjengett a levegőben.

Harry barátait kereste - meg is találta őket az egyik boltív alatt, összekucorodva. Egy méretes gerenda közvetlenül mellettük csapódott a földbe.

Harry. - szólt hozzá Hermione, ahogy letérdelt melléjük.

Jól vagytok? - kérdezte rémülten, de nyomban megnyugodott, mikor látta, hogy pár karcoláson kívül nem esett más bajuk.

Bu-bumfolt és Asteria. - nyökögte Ron.

Hol vannak?

Barátja a kezével a felrobbant épületrész felé mutatott.

Pont ott... ott voltak, mikor történt...

Harry egy pillanatra megszédült, ahogy a pusztítást szemlélte. Ő tehet erről... Egyedül ő... Ő volt az, aki belement a szökésbe, aki azt hitte, működni fog ez a szánalmas terv... És most Bumfolt és Asteria meghaltak.

Harry, mit csináljunk? - kérdezte elkeseredetten Ron.

Egy másik hang is hallatszott a ropogó tűzön, és az arctalanok távoli ordibálásán át.

Pott. köh. Potter! - köhögött Malfoy, ahogy szólongatta.

- Itt vagyok! - szólt neki Harry, és megvillantotta pálcáját, hogy a fiú a füstfelhőn át odataláljon hozzájuk.

El kell. öh. tűnnünk innen.!

Igen, sietniük kellett, tudta ezt Harry is. A felfordulást kihasználhatnák, hogy megszökjenek. Legszívesebben átkutatta volna a romokat Bumfolt és a lány után, de tudta, hogy nagyon kevés az esélye, hogy életben maradtak, és azzal ők szalasztanák el az egyetlen lehetőségüket.

Jól van, menjünk! - szólt nehéz szívvel, és felsegítette Hermionét a földről.

A lány csak bicegni tudott, de így is gyorsan elérték a legközelebbi sikátort, és a kis utcákban közlekedve haladtak a nagy kapu irányába.

Harry szüntelenül hátranézett a válla fölött, minden pillanatban várta az ismerős, hátborzongató kacagást, a villanó zöld fényt, de nem történt semmi. A Névtelen eltűnt.

Még egyszer nem esett abba a hibába, hogy lebecsülje a feketemágust. Tudta jól, hogy a varázsló nem halt bele a saját varázslatába, amivel végzett a vérfarkasokkal. De hogy hová tűnt, arról sejtelme sem volt - talán felrepült az égbe, ahogy Voldemort vagy Marius, és most föntről keresi őket.

Már csak egy ház választotta el őket az északi kaputól, mikor Al újra csatlakozott hozzájuk. Semmit sem szólt, csak némán figyelte Harryéket, mialatt a legszélső építmény - egy masszív börtön - fala mentén lopakodnak az egyik őrtoronyhoz.

Harry még mindig az eget kémlelte, de a Névtelennek nyomát sem látta. Váratlan szerencséjük nagyon nyugtalanította őt, nem bízott benne, hogy ilyen könnyen megúsznák a szökést.

El kell kábítanunk az őröket! - mondta Malfoy, miután felmérte a terepet.

Egyszerre, nehogy riadóztassanak - suttogta figyelmeztetőleg Hermione.

Harry és Malfoy kihajoltak a sarok mögül, és mindketten megcéloztak egy-egy arctalant. Mielőtt azok észrevehették volna, mi történik, már el is találta őket a kábító átok.

Ez az! - ujjongott csendben Ron.

Harry fejével intett barátainak, hogy kövessék. Kilépett a börtön mögül, és amilyen gyors léptekkel csak tudott, elindult egyenest a kapu irányába. Mindannyian éber szemekkel figyelték a falakat, arctalanokat lesve, vérfarkasok után kutatva. Harrynek egyfolytában olyan érzése volt, mintha követnék, de nem tudta, miért érzi ezt. Bármerre nézett, semmi sem mozdult, csak a füstölgő ház romjai körül táncoltak árnyékok, a tüzet oltó, és a vérfarkasokat elhajtó arctalanok árnyai.

Harry, Ron, Hermione és Malfoy odaértek a kapuhoz, Al kis távolságból követte őket. Mind összenéztek, mielőtt Harry rákoppintott volna pálcájával a kapu robusztus szárnyára, és elsuttogta volna a zárnyitó bűbájt.

Akárcsak fent a szobában, a Végzet Pálcájának ereje túl nagy volt a kaput védő bűbájokéhoz képest, és könnyedén megtörte mindet. A kapu hatalmas súrlódással kinyílt, s Harry ebben a pillanatban tudta, hogy szerencséjüknek máris befellegzett: ezt a zajt egész biztosan meghallották.

S valóban, az égő ház felől és a falakról kiáltások jöttek, megint megszólalt a riadókürt, és piros szikrák röppentek a magasba, megvilágítva az északi kapu előtti kis teret.

- Mennünk kell, most rögtön! - szólt Hermione idegesen, és nyomban kisurrant a hóviharba, ahogy Harry és Malfoy pálcáikkal eléggé szélesre tárták a kaput. A lányt Ron követte, őt pedig Malfoy, s Harry lépett ki utoljára. Barátai addigra már a városfal előtt tátongó szakadékon átívelő hídon futottak, azon sorban gyúltak ki a fáklyák, ahogy elhaladtak közöttük.

A tomboló hóvihar vadul tépte Harry talárját, de még visszafordult, hogy bezárja maga mögött a kaput. Az ajtószárnyak közti szűk rés összecsukódott, de előtte még látta Al mosolygó arcát, amint bentről integet neki. A kapu bezárult, Harry pedig bízva pálcája különleges erejében, lepáncélozta azt, hogy visszatartsa üldözőiket. Hátat fordított Nurmengardnak, és három társa után rohant, be, egyenest a kavargó hóvihar forgatagába.

- Tizenkettedik fejezet -

A vadon

A hóvihar négy álló napon át tombolt, és még az után is csak annyira csillapodott le, hogy a vadon élő állatok előmerészkedhettek vackaikból, hogy élelem után nézzenek. Ez nem volt egyszerű ezen a kietlen vidéken, ahol alig volt élet, csak hó és sziklák borították a tájat mindenfelé, amerre csak a szem ellátott. Márpedig túl messzire nem lehetett ellátni, egyrészt az állandó éjszakai sötétség, másrészt a szakadó hóesés miatt.

Ha a szél csillapodott, és a hópelyhek kavargása csendes szitálássá szelídült, elősejlettek magas, kialudt vulkáni hegycsúcsok masszív láncolatai, melyeket még nem kezdett ki a jég vagy a szél munkája - olyannak tűntek, mintha csak tegnap szilárdult volna kemény kőzetté a föld gyomrából feltörő forró láva.

A megszilárdult láva különös formákat alakított ki, már-már organikus, élőnek tűnő mintákkal gazdagította a fagyos tájat, de a természeti képződményeket egy épp arrafelé élelmet keresgélő bolyhos szőrű állatka kivételével senki sem csodálhatta.

Az állatnak hosszúkás, hegyes orra volt, s izmos kis mellső lábában éles karmok ültek, melyekkel a fagyott földet turkálta. Kicsi orra szüntelenül fel-le mozgott, árulkodó szagok után keresgélve a hó alatt, de a föld ezen a területen teljesen terméketlen volt. A hónapok óta tartó sötétség mindent megölt, csak a legszívósabbakat, legéletképesebbeket hagyta életben.

A kis lény felkapaszkodott a legközelebbi szikla tetejére, és kíváncsian beleszagolt a levegőbe. Már érezte, hogy valami másnak a szagát is hozza a szél, de hogy táplálék vagy ellenség, még nem tudhatta.

Hirtelen éles fény gyúlt a sötétségben, akár egy csillag, és fényessége megbabonázta az állatot. A lény kővé dermedt, tágra nyílt szemekkel meredt a különös fénybe, mely most vörösre váltott, és még élesebben ragyogott fel.

Stupor! - kiáltotta egy hang, és a hosszúorrú állat lefordult a szikla tetejéről.

A vörös fény visszaalakult kékesfehér pislákolássá, s hamarosan két taláros alak bontakozott ki a kavargó hópelyhek függönye mögül.

Szép lövés volt, Malfoy - szólt elismerően Harry, és felvette a mozdulatlan állatot a földről.

Szőke hajú társa összébb húzta magán a köpenyt, és megszemlélte az elejtett vadat.

Orrontó furkász - dünnyögte Malfoy. - Valami nagyobbat reméltem.

A patkánnyal együtt már elég lesz - emelte fel Harry a másik prédát is. - Na, gyere, ideje visszamennünk.

Távolabb kerültek a barlangtól, mint arra számítottak, a hóviharban nehéz volt felbecsülni a távolságokat, annak ellenére, hogy sokkal tisztább volt az idő, mint előző nap. Akkor az orrukig sem láttak a tejfehér káoszban, és csak úgy sikerült eljutniuk a városkaputól a viszonylagos biztonságot nyújtó hegyek lábához, hogy mindvégig elővarázsolt kötelekkel kötözték egymáshoz magukat. Malfoy haladt legelöl, Harry pedig leghátul, hogy pálcáikkal megvédhessék Ront és Hermionét.

Egész úton fűtővarázslatokat és pajzsbűbájokat kellett használniuk a zord időjárás ellen, de még így is csak lépésben tudtak haladni a sötétség miatt. Fényt nem mertek gyújtani, amíg elég messze nem jutottak Nurmengardtól, félve, hogy az esetlegesen nyomukba eredő arctalanok könnyebben tudják követni őket.

Kilencszer tartottak pihenőt, mire eljutottak a hegyekhez. Ilyenkor mind a négyen összekucorodtak, és a két varázspálcával pajzsot vontak maguk köré. Harry még sosem élt át

ennél megerőltetőbb túrát, még a horcrux-vadászat hónapjaiban sem, amikor legalább mindig volt tető a fejük felett. Az élelem is komoly gondokat okozott; amíg el nem érték a hegyeket, csak azt a kevés magot és fonnyadt zöldséget tudták enni, amit Dawlish - vagyis a Névtelen tanácsára tartottak meg.

Harry a hosszú utat arra használta, hogy rendezze a fejében az elmúlt hetek eseményeit, s úgy sejtette, a barátai is hasonló módon próbálják elvonni figyelmüket a kimerítő útról. Nem tudták megbeszélni a történteket, így Harry csak magában gondolhatta végig a Névtelen újabb csapdáját, amibe ezúttal tényleg bele is sétált, és csak óriási szerencséjének köszönhette, hogy képes volt kikecmeregni belőle.

Harry egyáltalán nem volt elégedett, vagy boldog, hogy kiszabadult Nurmengardból. A szabadulásuk két ártatlan ember életébe került, és még ki tudja hány vérfarkas is odaveszett, akik a telihold miatt képtelenek voltak kordában tartani vérszomjukat, és Harry épp ezt használta ki, hogy megszökhessen a Névtelen elől. Még mindig kísértette a háznál történt irdatlan pusztítás, a szétrepülő testek és panaszos vonyítások emléke.

Megtörtént, amit a jós megjövendölt: három életet három életért. Meghalt Asteria és Meghalt Ludo Bumfolt. Dawlish-ról nem tudott semmit, bár remélte, hogy akit otthon letartóztattak, valójában mégiscsak ő volt, és nem egy arctalan. Harry már semmiben sem volt biztos. Ő és két barátja kijutott, de velük jött Malfoy is. Az ő jövője is ködbe burkolózott előtte, nem látta tisztán egyikük sorsát sem. Hiába volt némi belátása a jövő eseményeibe, ugyanolyan elveszettnek érezte magát, mint régen.

Harry és Malfoy visszaérkeztek ahhoz a barlanghoz, ahová előző nap vették be magukat a hideg elől. Mind a négyen úgy érezték, hogy itt kellene maradniuk mindaddig, amíg nem szednek össze egy kis erőt a további útra a főnixek hegyhez.

Csakhogy megjöttetek! - szólt Ron, mikor Harry belépett a barlangba, kezében a két elejtett állattal. - Már háromszor éhen haltam.

Harry letette szerzeményüket a ropogó tűz mellé, és nekilátott, hogy pálcájával megszárítgassa magát.

Nurmengardban nem panaszkodtál, pedig ott se volt mit ennünk - jegyezte meg óvatosan. Semmi kedve nem volt megint összeveszni az éhezés miatt ingerült Ronnal.

De ott nem meneteltünk egész nap térdig érő hóban - vágta rá Ron, és miután egyet csavart mindkét kis állat nyakán, hozzálátott, hogy ráerősítse őket a nyársra, amit a barlang előtt törtek egy göcsörtös bokorról.

Malfoy leült a sarokba, és egy szót sem szólt. Harry elnézte egy darabig; amióta megszöktek a városból, azóta alig hallani a hangját. Pedig számított néhány csipkelődő, gúnyos vagy sértő megjegyzésre a fiútól, de semmit se mondott. Amennyire csak tudta, kerülte a társaságukat, nem vett részt a beszélgetéseikben, csak gubbasztott csendben, behunyt szemmel, amíg el nem nyomta az álom.

Láttatok valamit? - kérdezte Hermione, miközben Ron ténykedését figyelte. - Üldözőket, vadállatokat, bármit?

Harry megrázta a fejét és nagyot sóhajtott.

Semmit - felelte. - Furcsállom is... A városban még az utolsó pillanatban is üldöztek minket, de amióta eljöttünk, semmi mozgolódást nem látok.

Érzett viszont valami mást. Harry megmagyarázhatatlan módon azóta érezte, hogy valaki a nyomukban van, mióta átléptek az északi kapun, és bevették magukat a hóviharba. Út közben gyakran hátranézett, de soha semmit sem látott, vagy hallott a kavargó pelyheken vagy a szél zúgásán kívül.

- Biztos félnek kijönni a hóviharba - vélte Ron.

Annyira azért nem vészes ez a vihar, ha pálca van az embernél - vetette ellen Harry, habár fáradtságtól sajgó lábai mást sugalltak.

Ron megvonta a vállát.

Talán tudnak valamit, amit mi nem - mondta, és felpillantott Harryre, miután a tűz fölé helyezte a vacsorát. - Talán van itt kint valami, amitől még az arctalanok is félnek.

Harry bízott benne, hogy ilyesmiről nincs szó, mert nagyon nem szeretett volna ö sszefutni egy baziliszkusszal vagy akromantulával, de hangosan csak ennyit mondott:

Meglehet.

Őt kéne megkérdezni... - bökött a fejével barátja a fal mellett gubbasztó Malfoy felé. - De azóta csak hallgat, hogy eljöttünk a városból.

Malfoy feje átbukott a másik vállára, és halkan szuszogott tovább. Az orra kicsit megrándult, ahogy álla sebesült vállához ért. A sebet út közben voltak kénytelenek ellátni azzal a kevéssel, amijük éppen volt. Hermione megpróbálta beforrasztani a megégett sebes felületet, de Harry pálcájával még több kárt okozott, mint hasznot, és Malfoy karja vérezni kezdett. A fiú előbb elhordta mindenféle sárvérű söpredéknek a lányt, míg Harry vissza nem vette pálcáját, hogy megpróbálja csillapítani a fiú fájdalmait. Rendesen csak a barlangban tudták meggyógyítani a megégett kart, de Malfoy addigra belázasodott, és a jobb karját alig tudta használni.

Makacs, mint az öszvér - jegyezte meg halkan Hermione, aki közben egy tálkában havat olvasztott. - Megmondtam neki, hogy ne menjen vadászni, de nem hallgat rám.

Mért is hallgatna rád? - horkantott egyet Ron, aki nem törődött azzal, hogy halkan beszéljék ki volt évfolyamtársukat a háta mögött. - Aranyvérű uraság nem áll szóba egy mugliivadékkal. Aranyvérű uraság bebizonyítja, hogy ő a nagy vadász, még ha beledöglik is!

Halkabban, Ron! - szólt rá pisszegve Hermione, mert Malfoy felnyögött álmában. - És fordítsd meg a nyársat, mert teljesen elég a hús.

Ez a vacak akkor se lenne sokkal jobb... - morgolódott Ron, de azért úgy tett, ahogy a lány mondta.

Mikor elkészült a vacsora - nyárson sült patkány és furkász - felkeltették Malfoyt is, és közösen evéshez láttak a tűz körül.

Harry azt várta, hogy a jómódhoz szokott mardekáros fiú ugyanolyan elviselhetetlen lesz a sovány koszt miatt, mint volt egykor Ron, de kellemesen csalódniuk kellett: Malfoy egy árva szóval, de még egy apró fintorral sem panaszkodott a vacsora miatt.

Mikor ezt látta, Ron is visszavett a morgolódásból, talán mert örökös ellenszenvük miatt be akarta bizonyítani Malfoynak, hogy ő sem finnyás természetű. Hallgatag úti társukat azonban látszólag a legkevésbé sem érdekelte Harry, Ron és Hermione véleménye, legyen az bármilyen témával kapcsolatos.

Holnap tovább indulhatnánk - javasolta Hermione egy patkánycombon rágódva. - Észak­kelet felé, a hegyek mentén.

Harry is tudta, hogy tovább kell menniük a főnixek hegyéhez, de a bizonytalan érzés, hogy figyelik őket, nem hagyta nyugodni.

Igen, indulhatnánk, de szerintem kerülő úton kellene mennünk... - mondta.

Ron meglepetten pillantott fel, mert épp egy égett szőrszálat bányászott ki a fogai közül.

Hö.? Minek?

Mert lehet, hogy követnek minket - mondta ki Harry, amire gondolt. Hermione összenézett Ronnal, Malfoy pedig Harryre bámult.

Nem azt mondtad, hogy végig senkit se láttál? - kérdezte a lány.

De. - ismerte be kelletlenül Harry. - De végig éreztem valami furát. Mintha figyelnének.

Hermione rögtön megenyhült képet vágott.

Ez teljesen természetes, Harry, hiszen épp szökésben vagyunk. Nem csoda, hogy ideges vagy, mind azok vagyunk. De nem szabad letérnünk az útvonalról.

A fél méteres hóban ugyan nem látták pontosan, hova lépnek, hiába olvasztotta előttük az utat Malfoy a pálcájával, de annyit azért láttak, hogy eddig viszonylagosan azon az úton haladtak, amit Harry is látott a háztetőről. A útról csak akkor tértek le, mikor a hegyekhez értek, és bevették magukat a sziklák közé barlangot keresni. A terv az volt, hogy ha kell, akár vágnak is maguknak egy menedéket Harry és Malfoy pálcájával, de erre nem volt szükség, mikor ráakadtak erre a sziklarepedésben megbújó, belül tágas, száraz barlangra.

Jó, igazad lehet... - hagyta rá, de ekkor mindhármójuk meglepetésére Malfoy szólalt meg.

Van egy út, ami a hegyeken át vezet - mondta halkan. - Kis szerencsével megtalálhatjuk. És ott nehezebben akadnak ránk, ha keresnek minket.

Javaslatával nem aratott egyöntetű sikert.

Még nehezebb terepre vágysz? - fintorgott rá Ron.

A hegyek biztos tele vannak mindenféle vadállattal! - replikázott Hermione is. Malfoy csak horkantott egyet.

És azoktól félsz, Granger? - kérdezte gúnyosan. - Nem attól, hogy mit tesz velünk a Névtelen, ha elfognak minket? Talán már elfelejtetted, hogy jártál, mikor elhoztak titeket a mi házunkba?

Hermionénak a szeme sem rebbent, pedig Harry biztos volt benne, hogy élénken emlékszik az ott átélt kínzásokra, melyet Bellatrix Lestrange-től szenvedett el.

Dawlish. akarom mondani a Névtelen tudja, hogy merre tartunk - emlékeztette Harry is a lányt. - Tudja, hogy a főnixekhez próbálunk eljutni.

Akkor pedig a Névtelen nem fog azzal foglalkozni, hogy kövessen minket, hanem egyszerűen a főnixeknél fog várni ránk - mondta a lány az elvárható félelem legkisebb jele nélkül. Harry mindig megdöbbent rajta, hogy a lány milyen tárgyilagos tud lenni, még ilyen körülmények között is. - Semmi értelme vadállatok közt megtennünk egy jóval hosszabb és veszélyesebb utat.

Az állatok kiszámíthatóak - magyarázta Malfoy, és harapott egyet a furkász lábából. - Az arctalanok viszont mindent elkövetnek majd, hogy megtaláljanak.

Hát eddig nem nagyon törték magukat. - szólt közbe Ron.

- Süket vagy, Weasley? Potter érezte, hogy követnek minket! - torkollta le Malfoy, mindenkit meglepve ezzel.

Hermione gyanakodva nézett rá.

És téged mióta érdekelnek Harry megérzései?

Amióta rájött, hogy a Névtelen át akart verni minket! - felelte a fiú.

Harry nyitva felejtett szájjal hallgatta, amit mondott. Ron és Hermione hasonló képet vágtak, de sokáig egyikük sem szólt semmit. Malfoy kihívóan nézett rájuk, várva, hogy ki mer ellentmondani neki. Végül Harry köszörülte meg a torkát.

Nézd, Malfoy. Ez nem teljesen ugyanaz. - szólt tétován. - Hermionénak igaza van. Az irodában biztosan tudtam, hogy nem stimmel valami, mert a saját szememmel láttam. De ez most csak egy kósza megérzés, semmi több.

A szőke fiú rá se nézett, csak bámult bele a tűzbe.

És nem csak Hermione tart a hegyektől - folytatta Harry. - Hanem én is.

Malfoy megvetően horkantott egyet, de a továbbiakban nem szólt hozzájuk egy szót sem.

Hamarosan bejezték a vacsorát - mivel mindig éjszaka volt, bármikor álltak is neki enni, mindig vacsorának hívták, abszurd lett volna ebédként vagy reggeliként gondolni rá - ekkor Ron és Hermione lefeküdtek a tűz köré, Malfoy pedig visszatelepedett a fal mellé, ahol rövidesen újra elnyomta az álom. Úgy állapodtak meg, hogy Harryé az első őrség - valójában Malfoy egyszerűen kijelentette, Harrynek pedig nem volt kedve alkudozni - ezért kiült a barlang szájához, és a szokásos fűtő és pajzsbűbájjal védte magát a csípős időtől.

Nem tellett bele fél óra, és egy magas árnyék jelent meg mellette. Harry már meg sem ijedt a váratlan jelenéstől.

Nem mondtad komolyan, igaz? - szólt hozzá Al, és leült mellé a fagyos kőre. - Hogy csak képzelted, hogy követnek?

Harry ránézett; a fiú most levette csuklyáját, de ez még jobban zavarba ejtő volt, mint mikor nem lehetett látni az arcát.

Nem - szusszant fel Harry. - Nem komolyan mondtam.

Helyes - mondta rá a fiú. - Mert tényleg követnek titeket. Harry bólogatott.

Tudom.

Nevetséges lett volna arra gondolni, hogy a Névtelen egy puszta hóvihar miatt hagyja őket futni anélkül, hogy további próbálkozásokat tenne a pálca megszerzésére. A legaggasztóbb viszont az volt, hogy nem távolról érezte az üldözőket, messziről lemaradva, hanem a közvetlen közelükben, mintha ott lennének pár lépésre.

Akkor miért nem a hegyek felé mentek? - kérdezte Al, és fázósan didergett Harry mellett.

Azt hittem, nem szólhatsz bele a döntéseimbe - hunyorgott rá Harry. Al gyorsan a fejét rázta.

- Eszemben sincs beleszólni, apa. - Harry arcán megrándult egy izom a megszólítást hallva. A fiú rövid szünet után folytatta csak. - Csak kíváncsi vagyok, hogy miért döntöttél úgy, ahogy döntöttél.

Ezer különböző oka van, de legfőképp az, hogy nem bízom semmiben, amit Malfoy mond. A fiú arcán meglepődés látszott.

Még azok után sem, hogy segített megszökni Nurmengardból? - kérdezte csodálkozva. Harry felsóhajtott.

Malfoy többször vert át és húzott csőbe minket, mint amit meg tudnék számolni, és egyetlen jól sikerült csapatmunka még nem fogja a feje tetejére állítani a dolgokat. És azt sem veszem be, hogy csak azért csinálta mindezt, mert nem akarja, hogy parancsoljanak neki.

Nem?

Nem - vágta rá Harry. - Valami más oka kell, hogy legyen. Az ember nem változik meg egyik pillanatról a másikra. Egyszer majd megérted.

Egy percig csend volt köztük, amit se Al, se Harry nem tört meg, aztán ahogy feltűnt neki, mit mondott az imént, Harry felnevetett. Al gyanakodva nézett rá.

Most meg mit nevetsz?

Azt, hogy. - szólt nevetgélve. - Hogy pont úgy hangzott, amit mondtam, mint. Ez az egyszer majd megérted... Mintha...

Mintha tényleg az apám lennél - fejezte be helyette a mondatot a fiú, és az ő arca Harryével ellentétben komoly volt.

Harry is abbahagyta a nevetést, mikor ránézett.

Még mindig nem tudod elfogadni, igaz? - kérdezte Al.

Máskor vidám szeplős arcán a csalódottság árnyéka futott végig. Harry nagyon jól ismerte ezt az kifejezést, mert olyan volt, mintha csak a sajátját látná.

Sajnálom - mondta, és kibámult a viharba. - Nekem ez túl.

Hihetetlen? - fejezte be helyette megint. - Hány hihetetlen dolgot láttál eddig az életben? Nem érti, gondolta Harry. Hogyan is érthetné, hiszen nem neki kell a még meg sem született

fiával társalognia! Nem értheti, hogy ez mennyire rémisztő és zavaros tud lenni húszéves fejjel. Úgy tűnt, hogy a világ összes hihetetlen dolga, mind pont ő vele esik meg. Jól mondta Dawlish: ő maga is egy élő kivétel a szabályok alól.

Megpróbálom elfogadni - mondta végül, és Alra nézett.

A fiú megeresztett egy hanyag félmosolyt, ami annyira emlékeztette Harryt Ginnyre. Nem tehetett róla, ő is visszamosolygott rá.

Egy kis ideig most nem fogunk találkozni - jelentette be Al, miután egy darabig csendben ültek egymás mellett. - El kell mennem Nurmengardról.

Bajba kerültél? - kérdezte Harry összevont szemöldökkel.

Al tettetett rémülettel hátrahőkölt a szigorú arckifejezéstől, amit Harryn látott.

Jaj, szobafogságot fogsz adni? Harry elfojtott egy nevetést.

- Még sor kerülhet rá - csóválta meg a fejét, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte: - Ugye azzal az aranypajzzsal van valami? Ami most itt van Malfoynál, igaz?

Al félrebillentett fejjel válaszolt.

Nem a pajzs a lényeg, hanem ami rajta van. illetve - pontosította magát - csak reméltem, hogy rajta lesz.

Harry a homlokát ráncolta.

Mi az, amit keresel? - faggatta tovább a fiút, azonban mire kimondta, már sejtette, hogy milyen választ fog kapni.

Nem is tévedett.

Van egy olyan érzésem, hogy a Sorsleső ezt nem díjazná... - dünnyögte Al.

Ezt követően felkelt mellőle, és megigazgatta füstből szőtt köpenyét, pedig azon egy apró gyűrődés sem volt. Harry felnézett rá, és hirtelen úgy érezte, mondania kell valamit.

Vigyázz magadra! - nyögte ki végül.

Al kacsintott egyet, aztán feltette csuklyáját.

Ne aggódj! - legyintett hetykén. - Nem lesz semmi bajom. Elvégre Harry Potter fia vagyok.

Nem sokkal ez után eltűnt, egy heves szélfúvás szétlebbentette a jelenést, mint a halvány gőzfelhőt, Harry pedig magára maradt a süvöltő viharban.

* * *

Néhány órával később a vihar csillapodni kezdett, és akkor Malfoy váltotta Harryt az őrségben, akire ráfért már a pihenés. Mikor felébredt, Ron már a tüzet oltogatta, és készülődött az indulásra, Hermione pedig az arcát frissítette fel egy kis szűz hóval.

Tudod, mi jutott eszembe? - szólt Harry, mikor Ron havat szórt a tűzre.

Az, hogy falazzuk be Malfoyt a barlangba, vagy, hogy legközelebb ő legyen a vacsora? -találgatott a fiú.

Harry horkantott egyet, ahogy megpróbálta elnyomni nevetését.

Látom, mély nyomot hagyott benned a hentesüzlet... - jegyezte meg élcelődve, majd komolyabb hangra váltva folytatta. - Arra gondoltam, hogy Dawlish még életben lehet.

Ron felkapta a fejét, és felvont szemöldökkel nézett rá.

Miből gondolod?

Szerintem az újságnak volt igaza, és Dawlish tényleg otthon van, és csak egy Imperius átok miatt akarta megölni McGalagonyt.

Ron megrántotta a vállát, mint akit nem érdekel túlságosan a dolog. Harry összevonta a szemöldökét.

Úgy tudtam, bírod Dawlisht - mondta Ron hátának, aki hozzálátott, hogy lerázza ruhájáról a havat.

Fontosabb dogunk van annál, hogy Dawlish-on törjük a fejünket...

S azzal kiment a barlangból. Harry felkapta a hátizsákot, mire vidáman megcsörrentek benne az üvegecskék. Még egyszer ellenőrizte, hogy megvan-e a tartalma, de ekkor Hermione jött vissza a barlangba, és észrevette, mit csinál.

Mi van abban, Harry? - kíváncsiskodott.

Harrynek kiment a fejéből, hogy még nem is számolt be barátainak a Névtelen szekrényének sikeres kifosztásáról. Az utána következő menekülés, és a megfeszített tempó a hóviharban arra kényszerítette őket, hogy a puszta életben maradásra koncentráljanak.

Egy kis szuvenír Nurmengardból - válaszolta most, és szétnyitotta a zsák száját. Hermione csodálkozva nézett a gyöngyházfényben játszó üvegcsékre, melyek mindegyike

gondosan fel volt címkézve.

Ezek emlékek? - kérdezte a lány meglepetten. Harry bólintott.

A Névtelentől loptam őket. Még hasznunkra válhat, nem gondolod? - Harry felpillantott a lány arcába, mire az szélesen elmosolyodott.

Jó gondolat volt!

Gyertek! - szólt vissza Ron a barlang szájából - Elállt a hóvihar.

Harry hátára vette a zsákot, és Hermionéval együtt követték Ront és Malfoyt ki a menedékről, s onnan lefelé, vissza az ösvényen, amin felkapaszkodtak a hegyek közé.

A friss hó ropogott a talpuk alatt, pedig Malfoy amennyire csak tudta, olvasztotta nekik az utat a pálcájával. Megint ő ment legelöl, Harry pedig hátul, bár most nem kötötték magukat egymáshoz. Az előző napok megfeszített tempójához képest kényelmesen tudtak haladni, és sokkal gyorsabban is. A látótávolság megnőtt, és még a város falait is látni lehetett a domboldalról, ahol ereszkedtek lefelé. Közelebbinek tűnt, mint képzelték, főleg, hogy olyan sokáig tartott, mire elérték a hegységet. A város pislákoló fényei baljós figyelő szemekként néztek feléjük, s Harryt megint elfogta az érzés, hogy szemmel tartják őket.

Ahogy leértek a meredek lejtőn, kelet felé vették az irányt, és folytatták az utat a narancssárga színben játszó hegyoldal felé, melyet most egy másik orom takart el a szemük

elől.

Milyen messze lehet még? - kurjantotta hátra Ron.

Talán négy-öt nap... - találgatott Hermione, majd felemelve a hangját, előre szólt a szőke fiúnak. - Malfoy! Szerinted milyen messze van?

Először úgy tűnt, a fiú nem is fog válaszolni, talán mert Hermione szólította meg, de aztán mégis visszaszólt.

Fogalmam sincs - morogta barátságtalanul. - Oda érünk, amikor oda érünk. Ne dumáljatok folyton!

Kedves. - dünnyögte Hermione az orra alatt.

Több szó nem is esett köztük, amíg úgy nem döntöttek, hogy ideje újabb pihenőt tartaniuk. Megint bevették magukat a dombok közé, és az első alkalmas helyen Harry pálcájával kivágott egy méretes lyukat az egyik masszív hegyoldalból.

- Hűha. - ámuldozott Ron, mikor Harry lehűtötte az izzó széleket, és Malfoyjal megerősítették a hevenyészett barlang homlokzatát, hogy rájuk ne omoljon. - Ez ügyes volt!

Harry tisztában volt vele, hogy normális esetben nem tudta volna így átszelni a tömör sziklát, de a főnixpálca ereje már régóta olyan volt, mintha Dumbledore bodzafapálcáját forgatná. Mindazonáltal erről se Ronnak, se Hermionénak nem szólt - legfőképpen azért nem, mert saját maga sem tudta megmagyarázni a történeteket. Miért szállt át a bodzafa ereje a közönséges magyalvesszőbe, mikor akkor, ott, Dumbledore irodájában úgy döntött, hogy ezt használja tovább? Miért követi mindenhová?

Nem voltak válaszok, akármennyit is gondolkozott rajta. De a Névtelen nem tudhatja meg -így is vadászik rá, le akarja fegyverezni, hogy a bodzapálca birtokjoga rá szálljon át. De ha

megtudja, hogy a Dumbledore sírjában pihenő varázseszköz talán már nem is az igazi Végzet Pálcája, még megszállottabban fogja üldözni Harryt, és ha egyszer legyőzi, már a sírnál sem tudnák megállítani.

Mielőtt útnak indultak volna a pihenő után, Harry mindent visszavarázsolt az eredeti állapotába, hogy ne hagyjanak nyomokat az őket követőknek - bár kezdte úgy gondolni, hogy ez szükségtelen, mert megesküdött volna rá, hogy hallotta valaminek a hangját, mielőtt lepihentek volna.

Csak egy vadmurmánc lehetett. - találgatott Ron.

Már két másik pihenőn voltak túl, mikor Hermione észrevett valamit a távolban, pont ott, amerre haladtak.

Mi lehet az? - hunyorgatták a szemüket a sötétben.

Harry is jobban megnézte, de nem tudta mihez hasonlítani a sötét sziluetteket.

Remélem, nem óriások - szólt Ron szorongva.

Nurmengardon nem élnek óriások, Weasley - tájékoztatta Malfoy, de ő is mereven bámulta a sötétet. - Szerintem ezek még csak nem is élőlények.

Hanem mik? - kérdezte Hermione immár kíváncsian, mint sem félősen. Malfoy egy darabig hallgatott és figyelt, végül kibökte.

Szerintem ez a másik város lehet, amiről beszéltek.

Harry meglepődve fordult barátaihoz, de azok csak a sötétet bámulták.

Nurmengardon van még egy település?

Igazából nincs - pontosított Malfoy, és levette szemét a horizontról. - Sosem épült meg, csak falak vannak, semmi több... Na, menjünk tovább. Legközelebb ott pihenünk meg. Jobb is lesz, ha sietünk, mert megint vihar lesz.

Mindannyian érezték, hogy a szél bizony egyre jobban új erőre kap, és heves támadásokat intéz átfagyott végtagjaik és arcuk ellen. Jó esély volt rá, hogy néhány órán belül megint komoly vihart kapnak a nyakukba.

Ahogy közeledtek a sötét formákhoz, egyre jobban lehetett kivenni félkész tornyok és bizonytalan vonalú falak alakját az éjszakában. Az idő még mindig tiszta volt, és a gyönyörű csillagos ég és a hold fénye elegendő világosságként szolgált nekik.

Útjuk egy befagyott patak mellett haladt el, mely kígyózva tekergett le a hegyek közül a tenger felé. Harry jól hallotta a vékony jég alatt csörgedező vizet, és azon tűnődött, vajon van­e benne élet, vagy a víz is ugyanolyan kihalt, mint a táj körülöttük. Elindulásuk óta nem találkoztak egyetlen élőlénnyel sem - bár Ron nem felejtette el megjegyezni, hogy milyen hálás is ezért az égnek.