/ Language: English / Genre:antique

Harry Potter és a Halál ereklyéi

Jk Rowling


1

HARRY POTTER

ÉS A HALÁL EREKLYÉI

ÍRTA:

J. K. ROWLING

2

A

könyv

ajánlását

hétfelé

osztottam.

Neilnek

Jessicanak

Davidnek

Kenzienek

Dinek

Annenek

És neked

Ha

kitartasz

Harry mellett

a leges-

legvégsőkig.

3

Tartalom

ELSŐ FEJEZET

A sötét nagyúr hatalomra jutása

MÁSODIK FEJEZET

In memoriam

HARMADIK FEJEZET

Dursleyék távozása

NEGYEDIK FEJEZET

A hét Potter

ÖTÖDIK FEJEZET

A bukott harcos

HATODIK FEJEZET

A pizsamás szellem

HETEDIK FEJEZET

Albus Dumbledore végrendelete

NYOLCADIK FEJEZET

Az esküvő

KILENCEDIK FEJEZET

Búvóhely

TIZEDIK FEJEZET

Sipor története

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A hallgatás ára

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A Mágia hatalom

4

TIZENHARMADIK FEJEZET

Mugli Származásúak Jegyzékének Bizottsága

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A tolvaj

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A goblin bosszúja

TIZENHATODIK FEJEZET

Godrik’s Hollow

TIZENHETEDIK FEJEZET

Bathilda Titka

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Albus Dumbledore Élete és hazugságai

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Az ezüst őz

HUSZADIK FEJEZET

Xenophilius Lovegood

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A három testvér története

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A Halál Ereklyéi

HUSZONHARMADIK FEJEZET

A Malfoy Kúria

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A pálcakészítő

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Kagylólak

5

HUSZONHATODIK FEJEZET

Gringotts

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Az utolsó rejtekhely

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

A hiányzó tükör

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Az elveszett diadém

HARMINCADIK FEJEZET

Perselus Piton elbocsájtása

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Roxfort csatája

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

A Bodzafa Pálca

HARMINCHARMADIK FEJEZET

A Herceg története

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Újra a Rengetegben

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

King’s Cross

HARMINCHATODIK FEJEZET

Hiba a tevben

EPILÓGUS

Tizenkilenc évvel később

6

ELSŐ FEJEZET

A sötét nagyúr hatalomra jutása

A két férfi a semmiből bukkant fel, egymástól néhány méterre, a keskeny, holdfényes úton. Egy másodpercig mozdulatlanul álltak, egymás mellkasának szegezett pálcával a kezükben, majd, felismerve egymás, köpenyük alá rakták őket, és fürgén elindultak egymás mellett.

- Hírek? - kérdezte a magasabb.

- A lehető legjobbak - válaszolta Perselus Piton. Az út bal oldalát vadszeder, jobb oldalát magas, szépen nyírt sövény szegélyezte. A férfiak hosszú köpenyei bokájuk körül csapkodtak ahogy haladtak.

- Azt hittem, elkéstem - mondta Yaxley. Nyers ábrázatát időnként eltakarták a holdfény elől az út fölé nyúló faágak. - Bonyolultabb volt, mint amire számítottam. De remélem, elégedett lesz. Biztos vagy benne, hogy szívesen fogadnak majd?

Piton egyszerűen bólintott. Az útról lefordultak jobbra, egy széles kocsifelhajtóra. A magas sövény is elkanyarodott, a túlsó vége eltűnt a távolban, túl az impozáns kovácsoltvas-kapun, amely a két férfi útjában állt. Egyikük sem lassított. Csendesen felemelték bal karjukat, mintha tisztelegnének, és egyenesen átmentek a kapun, mintha a sötét fém csupán füst lett volna.

A tiszafa sövény elnyomta lépteik zaját. Jobbról zörgés hallatszott. Yaxley előhúzta a pálcáját, és társa feje felett oldalra nézett, a zaj forrása azonban csupán egy teljesen fehér színű páva volt, ami méltóságteljesen lépkedett a sövény tetején.

- Mindig is jól ment Lucius sora. Pávák... - Yaxley egy horkantással visszadugta a pálcáját a köpenye alá.

7

Egy csinos kúria körvonalai rajzolódtak ki a sötétben, az egyenes út végén. A földszinti, gyémántszerűen üvegezett ablakok mögül fény csillant ki. Valahol a sötét kertben, a sövényen túl egy szökőkút csobogott. Kavics ropogott a talpuk alatt, ahogy Piton és Yaxley a főbejárat felé igyekezett, ami közeledtükre kinyílt, bár láthatóan senki nem volt ott, hogy kinyissa.

Egy nagy, gyéren megvilágított, pazarul berendezett folyosóra léptek, a kőpadló nagy részét egy díszes szőnyeg fedte. A falon lógó portrék sápadt arcú lakói szemükkel követték az előttük elsiető Pitont és Yaxley-t. A két férfi megtorpant egy másik szobába nyíló, súlyos faajtó előtt, egy szívdobbanásnyi ideig tétováztak, majd Piton lenyomta a bronz kilincset.

A szalonban szótlan emberek ültek egy hosszú díszes asztal mellett, a többi bútort hanyagul a fal mellé tolták. Egy márvány kandallóban lobogó tűz volt az egyetlen fényforrás, melyet aranyozott tükör vett körül. Piton és Yaxley egy pillanatig a küszöbön tétováztak. Ahogy szemük hozzászokott a sötéthez, megdöbbentő látvány tárult eléjük: egy látszólag öntudatlan emberi alak lógott az asztal felett, fejjel lefelé. Lassan forgott, mintha egy láthatatlan kötélen lógna. A kandalló melletti tükörben és az alatta lévő üres, polírozott asztalon is látszott a tükörképe. A bent ülők közül csupán egy sápadt, fiatal férfi nézte az alakot, aki majdnem alatta ült, ő viszont, mintha nem tudná megállni, szinte percenként pillantott rá.

- Yaxley, Piton. - szólalt meg egy magas, rideg hang az asztalfőről. - Majdnem elkéstetek. A beszélő a kandalló előtt ült, ezért az újonnan érkezettek először csupán az alak körvonalait látták tisztán. Azonban ahogy közelebb értek, a férfi arcvonásai előbukkantak a sötétből: kopasz volt, kígyószerő, orrlyukai csupán vágások, szeme csillogó vörös, függőleges pupillákkal. Annyira sápadt volt, úgy látszott, mintha gyöngyházfényű ragyogást árasztana magából.

- Piton, ide - mondta Voldemort, miközben a jobbján lévő székre mutatott. - Yaxley...

Dolohov mellé.

A két férfi elfoglalta a számukra kijelölt helyeket. Az asztal körül ülők nagy része Pitont követte, miközben ő helyet foglalt, és Voldemort is hozzá intézte első szavait.

- Nos?

- Nagyúr, a Főnix Rendje jövő szombaton, alkonyatkor tervezi Harry Pottert elszállítani a biztonságos helyről.

Az asztal körüli figyelem érezhetően fokozódott. Néhányan megmerevedtek, mások idegesen mozgolódtak, miközben mindannyian Pitonra és Voldemortra meredtek.

8

- Szombaton... alkonyatkor - ismételte Voldemort. Vörös szemei olyan erősen meredtek Piton fekete szemeibe, hogy néhányan az asztal körül félrenéztek, mintha attól féltek volna, hogy a pillantás erejétől ők maguk is megperzselődnek. Piton azonban nyugodtan tekintett vissza Voldemort arcára. Néhány pillanat múlva az utóbbi ajaktalan szája mosolyra görbült.

- Jó. Nagyon jó. És ez az információ...

- ...a korábban említett forrástól származik. - fejezte be Piton.

- Nagyúr.

Yaxley előre hajolt a hosszú asztal fölé, hogy lássa Voldemortot és Pitont. Minden arc felé fordult.

- Nagyúr, én másképp hallottam.

Yaxley várt, de Voldemort nem szólt semmit, úgyhogy folytatta. - Dawlish, az Auror, elkotyogta, hogy Pottert tizenharmadikáig, a tizenhetedik születésnapjáig nem fogják elvinni.

Piton elmosolyodott.

- A forrásom szerint egy másik nyomot is hagynak hátra megtévesztésül; biztosan ez az.

Kétségtelenül összezavaró bűbájt használtak Dawlishon. Nem ez lenne az első alkalom, tudjuk, hogy fogékony erre.

- Biztosíthatom, Nagyúr, hogy Dawlist teljesen biztos volt abban, amit mondott. - mondta Yaxley.

- Hogyha tényleg összezavarták Dawlist, akkor persze hogy biztos benne. - válaszolta Piton. -

Biztosítalak téged, Yaxley, hogy az Auror Hivatal nem kap további szerepet Harry Potter védelmében. A Rend úgy hiszi, hogy beszivárogtunk a Minisztériumba.

- Ezek szerint a Rendnek egy dologban igaza van, nem? - szólalt meg egy zömök férfi, nem messze Yaxley-től. Az asztal körül többen felkuncogtak vele együtt.

Voldemort nem nevetett. Elgondolkodva figyelte az asztal felett lassan forgó testet.

- Nagyúr, - folytatta Yaxley, - Dawlish szerint egy egész csapatnyi Auror fogja a fiú szállítását...

Voldemort felemelte egyik fehér kezét. Yaxley azon nyomban elhallgatott, és bosszúsan figyelte, ahogy Voldemort visszafordul Piton felé.

- Ezután hová rejtik a fiút?

- A Rend egyik tagjának otthonába. - válaszolta Piton. - A forrásom szerint az új hely megkapott minden védelmet, amit a Rend és a Minisztérium együttesen nyújtani tud. Úgy 9

vélem, onnan elrabolni elég kicsi lesz az esélyünk, kivéve, persze ha a minisztérium még szombat előtt elbukik, lehetőséget adva számunkra, hogy elég sok bűbájt azonosítsunk be és szüntessünk meg ahhoz, hogy a maradékon át tudjunk törni.

- Nos, Yaxley? - szólt Voldemort a másik férfihez, miközben a tűz különösen csillogott vörös szemében. - El fog bukni a Minisztérium jövő szombatig?

Ismét minden fej Yaxley felé fordult, aki kihúzta a hátát.

- Nagyúr, jó híreim vannak ezzel kapcsolatban. Sikerült... nehézségek árán... Imperius Átkot szórnom Pius Thicknesse-re.

A Yaxley közelében ülők közül többen is elismerően néztek rá. Szomszédja, Dolohov, egy hosszú, torz arcú férfi, hátba veregette.

- Ez is valami - mondta Voldemort. - Thicknesse viszont csak egy ember. Scrimgeourt a mi embereinknek kell körbevennie, mielőtt cselekednék. Ha nem sikerült a merénylet a Miniszter ellen, az nagyon visszavetné a munkámat.

- Igen... Nagyúr, ez igaz... de tudja, mint a Varázsbűn-üldözési főosztály vezetője, Thicknesse szoros kapcsolatban áll nem csak a miniszterrel, hanem a többi minisztériumi osztály vezetőjével is. Úgy gondolom, most, hogy egy ilyen magas rangú minisztériumi tisztségviselő áll az irányításunk alatt, a többieket könnyű lesz legyőznünk, és közös erővel ők megdönthetik Scrimgeour hatalmát.

-Legalábbis amíg Thicknesse barátunknak sikerül a többieket átállítania még azelőtt, hogy lebukna. - mondta Voldemort. - Akárhogyis, továbbra is valószínűtlen, hogy a Minisztérium felett jövő szombat előtt át tudnám venni az irányítást. Ha nem tudunk a fiú közelébe kerülni a céljánál, még út közben kell elkapnunk.

- Itt van egy nagy előnyünk, Nagyúr. - mondta Yaxley, aki látszólag szeretett volna kivívni maga számára is némi elismerést. - Elég sok emberünk van a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályon. Ha Potter hoppanál, vagy a Hop Hálózatot használja, azonnal tudni fogunk róla.

- Egyiket sem fogja tenni - szólt Piton. - A Rend tartózkodik a közlekedés minden olyan formájától, amit a Minisztérium irányít vagy szabályoz. Semmiben nem bíznak, aminek köze van a helyhez.

- Annyival jobb - mondta Voldemort. - Ezek szerint nyílt terepen kell mozognia. Sokkal egyszerűbb lesz elkapni.

Voldemort ismét felnézett a lassan forgó testre, és folytatta - Személyesen kell foglalkoznom 10

a fiúval. Túl sok hiba történt már Harry Potterrel kapcsolatban. Ezek közül néhányat én követtem el. Az, hogy Potter él, sokkal inkább az én hibáim eredménye, mint az ő sikereié.

Az asztal körül ülő társaság aggódva figyelte Voldemortot, arckifejezésükből ítélve mindegyikük amiatt aggódott, hogy esetleg őket is megokolja Harry Potter életben maradásáért.

Voldemort azonban sokkal inkább saját magához beszélt, mint hozzájuk. Közben folyamatosan a feje felett lévő eszméletlen testet nézte.

- Figyelmetlen voltam, és a szerencse elpártolt tőlem, az egyetlen dolog, ami csupán a legjobban kidolgozott tervet nem tudja romba dönteni. De most már okosabb vagyok.

Megértettem azokat a dolgokat, amiket korábban nem. Nekem kell megölnöm Harry Pottert, és meg is fogom tenni.

Ezekre a szavakra, szinte válaszként, üvöltés hangzott fel, egy szörnyű, elnyújtott, fájdalmas és keserves kiáltás. Az asztalnál ülők közül többen ijedten lenéztek. A hang a lábuk alól hallatszott.

- Féregfark, - szólt Voldemort ugyanazon a csendes, elgondolkodó hangon, anélkül, hogy szemét levette volna a függő testről, - nem kértelek meg, hogy tartsd csendben a rabunkat?

- De igen, Na-Nagyúr - szólt elakadó lélegzettel egy alacsony férfi az asztal közepéről, aki annyira összegörnyedt a székében, hogy első látásra úgy tűnt, mintha nem is ülne benne senki.

Feltápászkodott a székéből, és kisietett a szobából, valami különös ezüstös csillogást hagyva maga után.

- Ahogy azt már mondtam, - folytatta Voldemort, miközben tekintetét ismét merev arcú követőire irányította, - most már jobban értem a dolgokat. Szükségem lesz, példának okáért, egyikőtök varázspálcájára, mielőtt Potter megölésére indulok.

A körülötte lévő arcokra döbbenet ült, mintha azt jelentette volna be, hogy egyikük karját akarja kölcsönvenni.

- Nincs önként jelentkező? - kérdezte Voldemort. - Lássuk csak... Lucius, nem látok rá semmilyen okot, hogy ezentúl nálad legyen a pálcád.

Lucius Malfoy felnézett. Bőre sárgásnak és viaszosnak látszott a tűz fényénél, szeme pedig sötétnek és beesettnek. Rekedtes hangon szólalt meg.

- Nagyúr?

- A pálcádat, Lucius. Szükségem van a pálcádra.

11

- Én...

Malfoy félrepillantott feleségére. A nő egyenesen előre bámult. Legalább olyan sápadt volt, mint férje, hosszú szőke haja a hátán lógott, az asztal alatt azonban vékony ujjai férje csuklójára kulcsolódtak egy rövid ideig. Érintésére Malfoy a köpenye alá nyúlt, előhúzta a pálcáját, és átadta Voldemortnak, aki vörös szemei elé emelte, és közelről megvizsgálta.

- Miből készült?

- Szilfából, Nagyúr - mondta halkan Malfoy.

- És a mag?

- Sárkány- Sárkányszívhúr.

- Jó - mondta Voldemort. Előhúzta saját pálcáját, és összehasonlította hosszukat. Lucius Malfoy tett egy önkéntelen mozdulatot. A másodperc tört részéig mintha arra számított volna, hogy cserébe megkapja Voldemort pálcáját. A mozdulat nem kerülte el Voldemort figyelmét.

Szeme rosszindulatúan kitágult.

- Neked adjam az én pálcámat, Lucius? Az én pálcámat? A tömegből valaki felkuncogott.

- Visszaadtam a szabadságod, Lucius, az nem elég neked? De úgy vettem észre, hogy te és a családod nem vagytok túl boldogok mostanában... Mi nem tetszik abban, hogy az otthonodban vagyok, Lucius?

- Semmi... Semmi, Nagyuram!

- Ilyen hazugságokat, Lucius...

A lágy hang még azután is sziszegett, hogy a kegyetlen száj befejezte a mondatot. Egy-két varázslónak alig sikerült elfojtania borzongását, ahogy a sziszegés egyre hangosabb lett. Egy súlyos test csúszó hangja hallatszott az asztal alatt, a padlóról.

A felbukkanó hatalmas kígyó lassan felcsúszott Voldemort székére. Felemelte hatalmas testét, és Voldemort vállára pihent. Nyaka akkora volt, mint egy ember combja, szemeivel, melyben a pupilla függőleges rés volt, nem pislogott. Voldemort elgondolkodva simogatta a lényt hosszú ujjaival, továbbra is Lucius Malfoyt figyelve.

- Miért tűnnek Malfoyék olyan boldogtalannak? Csak nem a visszatérésem, a hatalomra kerülésem az oka? Hiszen azt állították, hogy ez volt minden vágyuk sok sok év óta?

- Természetesen, Nagyúr - válaszolta Lucius Malfoy. Remegő kézzel törölte le az izzadtságot felső ajkáról. - Ez volt a vágyunk... ez az.

Malfoy balján felesége mereven bólintott, miközben szemével igyekezett elkerülni Voldemort 12

és a kígyó alakját. Jobb oldalán a fia, Draco, aki a feje felett lévő ernyedt testet bámulta, gyorsan Voldemort felé pillantott, majd ismét el, rettegve attól, hogy a másik szemébe nézzen.

- Nagyúr, - szólalt meg egy sötét hajú nő az asztal közepéről. Hangja kissé összeszorult érzelmeitől. - Megtiszteltetés, hogy itt van, családunk házában. Senkit nem érhet ennél nagyobb öröm.

Leült nővére mellé, akitől legalább annyira különbözött külsőre, sötét hajával és hosszú szempilláival, mint magatartásában és viselkedésében. Míg Narcissa mereven és közömbösen ült, Bellatrix Voldemort felé hajolt, mivel szavak nem írhatták le, mennyire vágyódott a Nagyúr közelségéhez.

- Nem érhet nagyobb öröm, - ismételte Voldemort, fejét kicsit oldalra billentve, miközben Bellatrix szavain töprengett. - Tőled, Bellatrix, ez nagyon sokat jelent.

A nő arca kipirult, szemei örömkönnyekkel teltek meg.

- Nagyúr, tudjuk, hogy mindig igazat mondok!

- Nem érhet nagyobb öröm... még ahhoz az örömhöz képest sem, amely, ahogy hallottam, ezen a héten érte a családod?

A nő tátott szájjal, zavartan bámult.

- Nem tudom, mire gondol, Nagyúr.

- Az unokahúgodra gondolok, Bellatrix. És a tiétekre, Lucius, Narcissa. Épp most kelt egybe a vérfarkas Remus Lupinnal. Biztosan nagyon büszkék vagytok rá.

A megjegyzés hatására gúnyos kacaj tört ki az asztal körül. Többen is előrehajoltak, hogy vidáman összenézzenek. Néhányan öklükkel csapkodták az asztalt. Az óriás kígyó, akinek nem volt ínyére a zajongás, nagyra nyitotta száját, és dühösen sziszegett, de a Halálfalók nem vették észre, annyira ujjongtak Bellatrix és Malfoyék megalázásán. Bellatrix arca, ami nemrég még boldogságtól ragyogott, most paprikavörös árnyalatot vett fel.

- Ő nem az unokahúgunk, Nagyúr, - kiáltott át az áradó jókedven. - Mi... Narcissa és én... nem láttuk testvérünket azóta, hogy elvette azt a sárvérűt. Ennek a kölyöknek semmi köze nincs hozzánk, sem a vadállatnak, akihez hozzáment.

- És te mit mondasz, Draco? - kérdezte Voldemort, és bár hangja továbbra is csendes maradt, tisztán lehetett hallani a gúnyolódások és kacajokon keresztül is. - Fogsz majd vigyázni a kölyökre?

13

A jókedv tovább tornyosult. Draco Malfoy rémülten nézett apjára, aki a térdét bámulta, majd elkapta anyja pillantását, aki alig észrevehetően megrázta a fejét, majd tovább bámulta a szemben lévő falat.

- Elég - szólt Voldemort, miközben a dühös kígyót simogatta. - Elég. A nevetés azon nyomban elhalt.

- Idővel mindannyiunk családfája megbetegszik - mondta, miközben Bellatrix elakadt lélegzettel, esdeklően nézte őt. - Meg kell metszeni, hogy egészséges maradjon, nem?

Levágni azokat a részeket, melyek veszélyeztetik az többi rész egészségét.

- Igen, Nagyuram - suttogta Bellatrix. Szemei ismét hálás könnyben úsztak. - Az első adandó alkalommal!

- Kapsz rá lehetőséget, - folytatta Voldemort. - Ahogy a családodban, úgy a világban is... ki fogjuk vágni a fekélyt, amely minket fertőz, amíg csak az igazi vér marad...

Voldemort felemelte Lucius Malfoy pálcáját, az asztal felett lógó, lassan forgó alakra szegezte, és egy aprót pöccintett rajta. Az alak egy nyögéssel magához tért, és küszködni kezdett láthatatlan köteléke ellen.

- Felismered a vendégünket, Piton? - kérdezte Voldemort.

Piton a fejjel lefele lógó alakra emelte a tekintetét. Minden Halálfaló, mintha engedélyt kaptak volna a kíváncsiságra, a fogolyra nézett. Miközben a nő a tűz felé fordult, megtört, rémült hangon megszólalt - Piton! Segíts!

- Ó, igen - mondta Piton, ahogy a rab lassan elfordult felőle.

- És te, Draco? - kérdezte Voldemort, miközben szabad kezével a kígyó pofáját simogatta.

Draco megrázta a fejét. Most, hogy a nő felébredt, nem tudott tovább ránézni.

- Hát persze, te nem vetted fel az ő óráját - mondta Voldemort. - Azok számára, akik nem ismerik, ma Charity Burbage volt olyan kedves és csatlakozott közénk, aki nem sokkal ezelőttig a Roxfort Boszorkány és Varázslóképzőben tanított.

Felismerés hangjai töltötték be a levegőt. Egy széles vállú, púpos, hegyes fogú nő felvihogott.

- Igen... Burbage professzor boszorkányok és varázslók gyerekeinek tanított a Muglikról...

hogy mennyire nem mások tőlünk...

Az egyik Halálfaló a padlóra köpött. Charity Burbage ismét Piton felé fordult.

- Piton... kérlek... kérlek...

- Csendet - szólt Voldemort, ismét megpöccintve Malfoy pálcáját, és Charity elhallgatott, 14

mintha betömték volna a száját. - Nem megelégedve azzal, hogy varázslócsaládok gyermekeinek elméjét szennyezze, múlt héten Burbage professzor írt egy szenvedélyes cikket a Reggeli Prófétába a sárvérűek védelmében. A varázslóknak, szerinte, el kellene fogadniuk ezeket a tudásunkat és mágiának elraboló alakokat. Az aranyvérűek számának csökkenése, mondja Burbage professzor, kívánatos dolog... Muglikkal pároztatna minket... vagy, kétségtelenül, akár vérfarkasokkal is...

Senki nem nevetett. Nem lehetett nem észrevenni a Voldemort hangjában lévő haragot és megvetést. Charity Burbage harmadszor is Piton felé fordult. Könnyei hajába csorogtak. Piton közömbösen nézett vissza rá, miközben a nő lassan elfordult előle.

- Avada Kedavra.

A zöld villanás a szoba minden szegletét megvilágította. Charity visszhangzó robajjal esett le az asztalra, ami megremegett, és megreccsent. Több Halálfaló visszahuppant a székébe. Draco kiesett a sajátjából, le a padlóra.

- Nagini, vacsora - szólt lágyan Voldemort, és a hatalmas kígyó lekúszott a válláról a polírozott fára.

15

MÁSODIK FEJEZET

In memoriam

Harry vérzett. Miközben jobb kezét a ballal szorította, és az orra alatt átkozódott, könyökével kinyitotta hálószobájának ajtaját. Porcelán reccsenése hallatszott. Egy csésze hideg teára lépett, ami a szobájának ajtaja előtt hevert a padlón.

- Mi a...?

Körbenézett. A Privet Drive 4-es számú házának felhajtója üresen állt. A csésze tea biztosan Dudley tréfája volt. Miközben feltartotta vérző kezét, másik kezével összekaparta a csésze darabkáit, és kidobta a szobájában lévő, teli szemetesbe. Ezután kiment a fürdőszobába, hogy ujját a csap alá dughassa.

Hülyeség volt, értelmetlen és hihetetlenül irritáló, hogy még négy napig nem varázsolhatott...

de azt be kellett ismernie, hogy ez a vágás az ujján kifogott volna rajta. Soha nem tanulta meg rendesen, hogyan kell sérüléseket gyógyítani, és most, hogy belegondolt -különösen rövidtávú terveinek ismeretében - ez mágikus oktatásának egy igen súlyos hiányossága volt. Miközben fejben feljegyezte magának, hogy megkérdezze Hermionét, hogyan is kell csinálni, egy köteg vécépapírral felitatta a tea nagy részét, majd visszament a szobájába, és becsapta maga után az ajtót.

Harry a reggelt azzal töltötte, hogy, hat éve először, teljesen kipakolja iskolai ládáját. Eddigi iskolakezdései előtt csupán kidobálta a láda tartalmának felső háromnegyedét, és lecserélte vagy felfrissítette. Ennek eredményeképp a láda alján mindig maradt valamennyi szemét -

régi pennák, szárított bogárszemek, páratlan zoknik, amelyeket amúgy is kinőtt már. Néhány perccel azelőtt Harry ebbe a rétegbe dugta be a kezét, majd húzta ki véresen, miután jobb kezének gyűrűsujjában szúró fájdalmat érzett.

Ezután óvatosabban folytatta a munkát. Térden állva keresgélt a láda alján, és miután talált 16

egy kitűzőt, ami erőtlenül váltogatott a „Szurkolj CEDRIC DIGGORY-nak, a Roxfort IGAZI bajnokának" és a „POTTER, A BÉNÁK BAJNOKA" szöveg között, egy törött és lemerült gyanuszkópot és egy arany medált, melynek belsejében egy papírcetlire a R.A.B betűk voltak írva, végül megtalálta az éles tárgyat, ami felsértette a kezét. Egyből felismerte. Egy öt centi hosszú darabja volt annak az elvarázsolt tükörnek, amit halott keresztapja, Sirius adott neki.

Harry óvatosan a láda mellé tette a darabot, majd óvatosan átkutatta a ládát a többi darab után, azonban nem maradt más keresztapja utolsó ajándékából, leszámítva az apró üvegdarabkákat, melyek csillogó homokként tapadtak a láda aljában lévő szeméthez.

Harry felület és közelebbről is megvizsgálta a kezét megvágó csorba darabot, amiből saját világoszöld szeme nézett vissza rá. Végül az aznapi Reggeli Prófétára tette a darabot, ami olvasatlanul hevert az ágyán. Hogy elfojtsa a hirtelen rátörő keserű emlékeket, a megbánást és vágyakozást, melyet a tükör felfedezése okozott, a ládában található többi szemétre vetette magát.

Egy órát vett igénybe a láda teljes kiürítése, hogy kidobja a használhatatlan tárgyakat, és szétválogassa a használhatóakat aszerint, hogy a jövőben lesz-e rájuk szüksége vagy sem.

Iskolai és kviddicstalárai, az üstje, pergamenek és pennák, valamint tankönyveinek nagy része egy sarokban pihent, mint hátra hagyandó tárgyak. Elgondolkodott, vajon mit fog nagynénje és nagybátyja velük csinálni. Valószínűleg elégetik az éjszaka közepén, mintha valami szörnyű bűn bizonyítékai lennének. Mugli ruháit, láthatatlanná tevő köpenyét, bájitalkészítő

készletét, néhány könyvét, a Hagridtól kapott albumot, egy csomag levelet és pálcáját pedig összekészítette egy régi hátizsákba. Egy elülső zsebben hevert a Tekergők Térképe és a medál, benne a R.A.B. monogrammal. A medál nem értéke miatt került ilyen előkelő helyre -

valójában teljesen értéktelen volt - hanem azért, ami árat kellett fizetni a megszerzéséért.

Ezután már csak egy halom újságpapír maradt hátra az asztalán, hóbaglya, Hedvig mellett.

Egy újság minden, a nyárból a Privet Drive-on töltött nap után.

Felkelt a padlóról, kinyújtóztatta tagjait, majd az asztalához sétált. Hedvig nem mozdult.

Harry elkezdte átfutni az újságokat, és egyesével kidobálni őket a kukába. A bagoly aludt, vagy legalábbis úgy tett. Mérges volt Harryre, amiért gazdája most csak rövid időre engedte ki a ketrecéből.

Ahogy az újsághalom vége felé közeledett, Harry lelassított. Egy konkrét számot keresett, ami nem sokkal Privet Drive-ra való visszatérése után érkezett. Emlékezett rá, hogy az első

17

oldalon volt egy rövid cikk arról, hogy Charity Burbage, aki a Roxfortban mugliismeretet tanított, visszavonul. Végül megtalálta. A tizedik oldalra lapozva lehuppant az asztala mellett lévő székre, és újraolvasta a keresett cikket.

Visszaemlékezés Albus Dumbledore-ra

Elphias Doge

Tizenegy évesen ismertem meg Albus Dumbledore-t,

első roxforti napunkon. Egymás iránti kölcsönös

vonzódásunk kétségtelenül annak a ténynek

köszönhető, hogy mindketten kívülállóknak éreztük

magunkat. Én nem sokkal az iskolába kerülés előtt

elkaptam a sárkányhimlőt, és bár akkor már nem

voltam fertőző, azonban himlős arcom és zöldes

árnyalatom nem sokakat bátorított a barátkozásra.

Ami Albust illeti, az ő vállát kétes hírnév nyomta.

Alig egy évvel azelőtt történt, hogy apját,

Percivalt, bűnösnek találták három mugli elleni

kegyetlen támadásban, mely igen nagy publicitást

kapott.

Albus sosem tagadta, hogy apja (akit életfogytiglani

Azkabani fogságra ítéltek) elkövette ezt a bűntényt.

Épp ellenkezőleg, amikor összeszedtem a bátorságom,

hogy megkérdezzem tőle, biztosított róla, hogy

tudta, apja bűnös. Ezen túlmenően azonban nem volt

hajlandó beszélni a szomorú ügyről, bár többen

megpróbálták rávenni erre. Néhányan hajlottak rá,

hogy dicsőítsék apja tettét, és feltételezték, hogy

Albus is mugligyűlölő. Ennél nagyobbat nem is

tévedhettek volna: aki ismerte, mindenki

tanúsíthatta, soha nem mutatott semmiféle

18

mugliellenes hajlamot. Valóban, nagyon sok

ellenséget szerzett azzal a későbbi évben, hogy

határozottan kiállt a muglik jogaiért.

Azonban néhány hónapon belül Albus saját hírneve

elhalványította apjáét. Első tanévének végén már

senki nem úgy tekintett rá, mint egy mugligyűlölő

gyermeke, hanem mint a Roxfortba valaha járt

legtehetségesebb diák. Azon kiválasztottak, akik

barátai lehettünk, sokat nyertünk példamutatásából,

nem is említve a tőle kapott rengeteg segítsége és

bíztatást, melyekkel mindig bőkezűen bánt. Később

elárulta nekem, hogy már akkor is tudta, hogy

számára a tanítás a legnagyobb öröm.

Azon túl, hogy megnyert minden, az iskola által

adható díjat, hamarosan rendszeres levelezőtársa

lett a kor legnagyobb mágusaival, köztük Nicolas

Flammellel, a legendás alkimistával, Bathilda

Bircsókkal, a jeles történésszel és

Adalbert Wafflinggal, az elméleti mágia nagy

alakjával. Több dolgozata is elismert publikációvá

vált, ide értve az Átváltoztatástan Napjainkbant,

Kihívások a Bűbájtanbant és a Gyakorlati

Bájitalkeverőt. Előre lehetett tudni, hogy

Dumbledore karrierje meteori ívet fog befutni, és az

egyetlen kérdés csupán az maradt, mikor válik belőle

Mágiaügyi Miniszter. Bár többször is megjósolták

későbbi években, hogy már hajlik az állás

elvállalására, soha nem voltak politikai ambíciói.

Három évvel utánunk érkezett meg az iskolába Albus

testvére, Aberforth. Nem hasonlítottak egymásra:

Aberforth nem értékelte a könyveket, és Albustól

eltérően szívesebben intézte el a vitákat

19

párbajozással, mint ésszerű párbeszéddel. Azonban

hiba lenne azt feltételezni, mint ahogy néhányan

teszik, hogy a két testvér nem volt jóban egymással.

Kijöttek egymással, amennyire két ennyire különböző

fiú kijöhet. Meg kell említenünk, hogy Aberforth

számára nem lehetett túlságosan kényelmes

tapasztalat Albus árnyékában élnie. Albus

barátságával együtt járt, hogy mindig jobb volt

mindenben, és nem hiszem, hogy ezen sokat segített

az, hogy testvérek voltak.

Amikor Albus és én elvégeztük a Roxfortot, az akkori

hagyományoknak megfelelően közösen akartuk bejárni a

világot, hogy külföldi varázslókkal találkozzunk,

megfigyeljük ők hogyan csinálják. Azonban egy

tragédia közbe szólt. Indulásunk előestéjén Albus

édesanyja, Kendra meghalt, így ő lett a család feje

és első számú kenyérkeresője. Én elhalasztottam az

indulást, hogy tiszteletemet tegyem Kendra

temetésén, majd egyedül vágtam neki az utazásnak.

Egy öcs és egy húg mellett, és vajmi kevés arannyal,

immáron kétségtelen volt, hogy Albus nem tarthat

velem.

Életünknek ebben a szakaszában tartottuk egymással a

legkevesebb kapcsolatot. Néha én írtam Albusnak,

talán kicsit érzéketlen módon, az utam során átélt

élményekről. Hogy hogyan szöktem el éppen csakhogy

Görögországban egy chiméra elől, vagy az egyiptomi

alkimisták kísérleteiről. Ő a leveleiben mindennapi

életéről mesélt, ami egy hozzá hasonló zseniális

varázsló számára biztosan szörnyen unalmas lehetett.

Elmerülve saját élményeimben, elszörnyedtem a hír

hallatán, egyéves utazásom vége felé, hogy

20

Dumbledore-ékat egy újabb tragédia sújtotta: húga,

Ariana halála.

Bár Ariana hosszú ideig betegeskedett, a csapás,

amely édesanyja halála után ilyen hamar érte őket,

mindkét testvérre mély hatást gyakorolt. Minden

Albushoz közelálló - én magamat is ezen szerencsések

közé sorolom - egyetértett abban, hogy Ariana halála

és Albus személyes felelősségérzete ezzel

kapcsolatban (bár természetesen teljesen ártatlan

volt ez ügyben), örökké rajta hagyták nyomukat.

Visszatérésemkor egy ifjú emberrel találkoztam, aki

átélte az idősebb emberek fájdalmát. Ezután sokkal

tartózkodóbb lett, és sokkal komorabb. Hogy tovább

fokozza fájdalmát, Ariana elvesztése ahelyett, hogy

még közelebb hozta volna Albust és Aberforthot,

elidegenedtek egymástól. (Idővel ez elmúlt - a

későbbi években, ha nem is szoros, de mindenképp

szívélyes kapcsolatot alakítottak ki egymással.)

Ezután csak ritkán beszélt szüleiről vagy Arianáról,

és a barátai megtanulták, hogy ne emlegessék fel

őket.

Mások tollából megismerkedhetünk az azt követő évek

sikereivel. Dumbledore számtalan eredményével járult

hozzá a varázslók tudástárához, köztük a sárkányvér

használatának 12 módjával, ezek mind szolgálni

fogják az elkövetkező generációkat, mint ahogy a

bölcsesség is, melyet a Wizengamot főmágusaként

hozott ítéleteinek formájában tapasztalhattunk tőle.

Máig nem akadt párja annak a varázslópárbajnak, amit

Dumbledore vívott Grindelwalddal 1945-ben. Akik

szemtanúi voltak, írtak a rettegésről és

tiszteletről, amit éreztek, amint nézték, ahogy ez a

21

két kiemelkedő mágus csatázott. Dumbledore győzelme,

és ennek hatásai a varázsvilágra legalább olyan

jelentős fordulópont volt, mint a Mágusok Nemzetközi

Szövetsége Titokvédelmi Alaptörvénye vagy Ő-Akit-

Nem-Nevezünk-Nevén bukása.

Albus Dumbledore soha nem volt büszke, sem hiú.

Mindenkiben talált valami értékeset, még ha csak

valami jelentéktelen vagy silány dolgot is, és úgy

érzem, szeretteinek korai eltávozása hatalmas

emberséggel és együttérzéssel áldotta meg. Hiányozni

fog barátsága, jobban, mint ahogy azt el tudnám

mondani, de az én veszteségem semmi a varázsvilág

veszteségéhez képest. Minden kétséget kizáróan ő

volt a leglelkesítőbb és legjobban szeretett minden

eddigi Roxforti igazgató közül. Úgy halt meg, ahogy

élt: mindenki javáért dolgozva, és életének utolsó

órájában is ugyanannyira hajlandóan kezet nyújtani

egy sárkányhimlős kisfiúnak, mint azon a napon,

amikor megismertem.

Harry befejezte a cikk olvasását, azonban továbbra is a mellékelt gyászjelentést nézte. A képen lévő Dumbledore ugyanúgy mosolygott, mint mindig, azonban ahogy félhold alakú szemüvege fölött ránézett, még így, újságon keresztül is úgy érezte, mintha megröntgenezné Harryt, akinek szomorúsága megalázottság érzésével keveredett.

Azt hitte, elég jól ismerte Dumbledore-t, de mióta elolvasta ezt a gyászjelentést, kénytelen volt rádöbbenni, hogy alig tudott róla valamit. Egyetlen egyszer sem gondolkodott el Dumbledore gyerekkorán vagy fiatalságán. Mintha egyből azzá az emberré született volna, amilyennek Harry megismerte, tiszteletre méltó, ezüst hajú, és öreg. A tinédzser Dumbledore ötlete egyszerően szokatlan volt, mintha például egy buta Hermionét, vagy egy barátságos durrfarkú szurcsókot próbált volna elképzelni.

Soha nem gondolt rá, hogy Dumbledore-t a múltjáról kérdezze. Kétségtelenül furcsa érzés lett volna, talán még szemtelen is, de végül is köztudott volt, hogy részt vett abban a legendás, Grindelwald ellen vívott csatában, és Harrynek eszébe sem jutott, hogy megkérdezze tőle, 22

milyen volt, sem egyik másik híres eredményéről. Nem, mindig csak Harryről beszélgettek, Harry múltjáról, Harry jövőjéről, Harry terveiről... és most már úgy látszott, hogy annak ellenére, hogy jövője elég veszélyes és bizonytalan volt, pótolhatatlan alkalmakat hagyott ki, amikor nem kérdezett több mindent Dumbledore-ról, különösen, hogy az egyetlen személyes kérdésre, amit valaha is feltett az igazgatónak, valószínűleg nem kapott őszinte választ:

- A professzor úr mit lát, ha belenéz a tükörbe?

- Én? Én azt látom, hogy ott állok egy pár vastag gyapjúzoknival a kezemben.

Több percnyi töprengés után Harry kitépte a gyászjelentést a Prófétából, óvatosan összehajtogatta, és betette a A defenzív mágia gyakorlata és használata a sötét varázslatokkal szemben első kötetébe. A többi újságot rádobta a szeméthalom tetejére, és szétnézett a szobában.

Sokkal tisztább volt. Az egyetlen dolog, ami még nem volt a helyén, az aznapi Reggeli Próféta volt, ami még mindig az ágyán feküdt, és a tetején a törött tükör.

Harry az ágyához ment, félrerakta a tükörtöredéket a Prófétáról, és kinyitotta az újságot.

Amikor átvette az összecsavart újságot a postabagolytól, csak rápillantott a főcímre és félredobta, mivel nem volt szó benne Voldemortról. Biztos volt benne, hogy a Minisztérium nyomást gyakorol a Prófétára, hogy elhallgassa a Voldemortról szóló híreket. Ezért csak most látta meg, miről maradt majdnem le.

A főoldal alsó felén egy kisebb fejezetcím volt egy képpel, melyen egy feldúlt Dumbledore lépkedett:

Dumbledore - Végre itt az igazság?

Jövő héten közzétesszük a sokak által kora

legnagyobb varázslójának tartott géniusz

megdöbbentő történetét. Elvetve a békés,

ezüstszakállú bölcs népszerő álruháját, Rita

Vitrol felfedi Dumbledore a zavaros gyermekkorát,

szabályoktól mentes ifjúságát, egész életén át

tartó családi viszályait és a sírba vitt

bűntudatot. MIÉRT utasította vissza a Mágiaügyi

Miniszteri állást, csak hogy igazgató maradhasson?

MI volt a Főnix Rendjeként ismertté vált titkos

23

társaság valódi célja? HOGYAN ért véget valójában

Dumbledore élete?

Ezekre és még rengeteg további kérdésre ad választ

Rita Vitrol legújabb életrajzi műve, Albus

Dumbledore élete és hazugságai. A 13. oldalon

Berry Braithwaite exkluzív riportját olvashatják a

szerzővel.

Harry feltépte az újságot, és megkereste a tizenharmadik oldalt. A cikk fölötti kép egy másik ismerőst ábrázolt: egy gyémántkirakásos szemüveget viselő nőt, elegáns, göndör, szőke hajjal.

Győzedelmesnek szánt mosolya felfedte csupasz fogait, miközben ujjaival integetett kifelé a képből. Harry továbbolvasott, miközben igyekezett tudomást sem venni a képről.

Személyesen Rita Vitrol sokkal melegebb és

finomabb ember, mint amit a híresen kegyetlen

penna-portrék sugallnak. Miután kényelmes lakása

bejáratánál fogad, egyenesen a konyhába vezet egy

pohár teára, egy szelet tortára, és persze egy

nagy adag forró, friss pletykával.

- Természetesen Dumbledore egy életrajzíró álma -

mondja Vitrol. - Annyira hosszú, eseménydús élete

volt. Biztos vagyok benne, hogy a könyvemet még

rengeteg másik fogja követni.

Vitrol egyértelmően gyorsan indult. Kilencszáz

oldalas könyve Dumbledore titokzatos júniusi

halála után alig négy héttel már készen is volt.

Rákérdeztem, hogyan sikerült ezt a fantasztikus

időt produkálnia.

- Ó, ha valaki olyan régóta dolgozik

újságíróként, mint én, a határidők betartása

természetes szokásává válik. Tudtam, hogy a

varázsvilág követelni fogja a teljes történetet,

és én akartam lenni az első, aki kielégíti ezt az

igényt.

24

Megemlítem neki Elphias Dogenak, a Wizengamot

Különleges Tanácsadójának és Albus Dumbledore régi

barátjának nemrégiben tett kijelentését, miszerint

annak a „Vitrol nőnek a könyve kevesebb tényt

tartalmaz, mint egy csokibékás kártya."

Vitrol jókedvűen felnevet.

- Ó a drága Dodgy! Emlékszem, néhány éve

meginterjúvoltam szegénykét a sellők jogairól.

Teljesen süsü, azt hitte, hogy a Windermere tó

alján üldögélünk, és folyton azt mondta, vigyázzak

a pisztrángokkal.

És mégis, Elphias Doge vádjait sok helyről

visszhangozzák. Vajon Vitrol tényleg úgy érzi,

hogy négy rövid hét elég arra, hogy Dumbledore

hosszú és rendkívüli életéről teljes képet

alkothasson?

- Ó kedvesem - mosolyok Vitrol, miközben

szeretetteljesen a körmömre koppint, - ön is

ugyanolyan jól tudja, mint én, mennyi információt

lehet szerezni egy nagy zsák galleonnal, a

nemleges válasz elutasításával és egy jó hegyes

Pulicerpennával! Az emberek egyébként is sorban

állnak, hogy kitálalják Dumbledore szennyesét.

Tudja, nem mindenki gondolja, hogy olyan nagy

varázsló lett volna... rengeteg fontos embernek

tett keresztbe. De az öreg Dodgy Doge leszállhat a

magas hippogriffről, mert olyan forrásra

bukkantam, amiért a legtöbb újságíró pálcáját

törné, ami eddig még soha nem nyilatkozott

senkinek, és aki közel állt hozzá ifjúságának

legféktelenebb és legnyugtalanabb időszakában.

Vitrol művének előzetes reklámjai egyértelműen azt

25

sugallják, hogy sok meglepő dolgot tartogat

azoknak, akik úgy hiszik, Dumbledore makulátlanul

tiszta életet élt. Rákérdeztem, mi volt a

legmegdöbbentőbb felfedezése.

- Ugyan, hagy abba. Betty, nem fogom elmondani a

lényeget azelőtt, hogy bárki is megvette volna a

könyvet! - Nevetett Vitrol. - De azt

megígérhetem, hogy azoknak, akik még mindig azt

hiszik, Dumbledore olyan hófehér volt, mint a

szakálla, csúnya meglepetésben lesz részük! Elég,

ha annyit mondok, hogy senki, aki valaha is

hallotta Tudjukki ellen szónokolni, még álmodni se

merné, hogy fiatalkorában ő maga is kontárkodott a

fekete mágiával. És ahhoz képest, hogy későbbi

éveit a tolerancia hirdetésével töltötte, ő maga

nem volt túlságosan széles látókörű fiatalon.

Igen, Albus Dumbledore múltja felettébb zavaros,

és akkor még nem is említettük azt a kétes hírű

családját, aminek elhallgatásán annyit fáradozott.

Rákérdeztem, hogy Vitrol Dumbledore testvérére,

Aberforthra utal-e, akit tizenöt évvel ezelőtt a

Wizengamot elítélt mágiával való visszaélésért, és

ami akkor egy kisebb botrányt váltott ki.

- Á, Aberforth csak a jéghegy csúcsa - nevetett

Vitrol. - Nem, nem, sokkal szörnyűbb dolgokról

beszélek, mint egy testvér, aki kecskékkel szeret

trükközni, még a muglicsonkító apjánál is rosszabb

dolgokról - egyébként Dumbledore egyik esetet sem

tudta elpalástolni, mindkettejüket elítélte a

Wizengamot. Nem, az anyja és a húga azok, akik

kíváncsivá tettek, és egy kis utánajárással elég

mocskos dolgokra sikerült rábukkannom... de, ahogy

26

azt korábban is mondtam, részletekért a kilenctől

tizenkettedig fejezetet érdemes elolvasni. Csak

annyit mondhatok, nem csodálom, hogy Dumbledore

sosem beszélt arról, hogy törött el az orra.

A családi csontok ellenére tagadja Vitrol

Dumbledore éleselméjűségét, ami több mágikus

felfedezést is eredményezett?

- Volt agya - vallja be, - azonban sokan

megkérdőjelezik, hogy tényleg őt illeti-e minden

dicsőség, minden hozzá kapcsolt felfedezésért.

Amint azt felfedem a tizenhatodik fejezetben, Ivor

Dillonsby azt állítja, ő már felfedezte a

sárkányvér nyolc felhasználási módját, mikor

Dumbledore kölcsönkérte a jegyzeteit.

De Dumbledore néhány tettét, megkockáztatom, nem

lehet letagadni. Mi a helyzet a híres csatával

közte és Grindelwald között?

- Jaj, annyira boldog vagyok, hogy megemlítette

Grindelwaldot, - válaszolta szívfájdító mosollyal

Vitrol. - Attól félek, hogy akik vakon hisznek

Dumbledore látványos győzelmének meséjében,

hatalmas csalódásra kell számítaniuk... vagy

legalábbis egy trágyagránátra. Ez valóban elég

mocskos dolog. Csupán annyit mondok, hogy

egyáltalán nem biztos, hogy a legenda szerinti

látványos párbaj megtörtént. A könyvem elolvasása

után az emberek kénytelenek lesznek azt a

következtetést levonni, hogy Grindelwald fehér

zsebkendőt varázsolt elő a pálcájával, és csata

nélkül megadta magát!

Vitrol nem hajlandó többet mondani erről a

rendkívül ármányos témáról, ezért inkább rátérek

27

arra a kapcsolatra, ami kétségkívül jobbal

elkápráztatja olvasóit, mint bármi más.

- Ó igen, - kezdi Vitrol egy rövid bólintással. -

Egy egész fejezetet szántam a Potter-Dumbledore

kapcsolatra. Beteges kapcsolat volt, talán még

baljós is. Megint csak azt tudom mondani, hogy a

teljes történetért vegyék meg a könyvet, de az

megkérdőjelezhetetlen, hogy Dumbledore

természetellenesen nagy figyelmet fordított

Potterre már az elejétől fogva. Hogy ez vajon

tényleg a fiú érdekeit szolgálta-e... nos, majd

meglátjuk. Az viszont nyílt titok, hogy a Potter

fiúnak igencsak zaklatott kamaszkora volt.

Rákérdeztem, hogy Vitrol még mindig kapcsolatban

áll-e Harry Potterrel, akivel előző évben azt a

híres interjút készítette. Egy igazi áttörés volt

annak idején, melyben Potter nyíltan beszélt azon

hitéről, hogy Tudjukki visszatért.

- Ó igen, szoros kötelék szövődött köztünk, -

nyilatkozta Vitrol. -Szegény Potternek kevés igaz

barátja van, és életének egyik legnehezebb

időszakában találkozunk... a Trimágus Tusán.

Alighanem én vagyok az egyetlen élő ember, aki

elmondhatja, hogy ismeri a valódi Harry Pottert.

Ami szépen el is vezet minket azokhoz a

pletykákhoz, amik még mindig Dumbledore utolsó

órái körül röpködnek. Úgy gondolja Vitrol, hogy

Potter Dumbledore-ral volt halálakor?

- Nos, nem szeretnék túl sokat mondani... az egész

benne van a könyvben... de Roxforti szemtanúk

látták Pottert elfutni az esemény helyszínéről

nemsokkal azután, hogy Dumbledore leesett,

28

leugrott vagy lelökték. Potter később

bizonyítékokat szolgáltatott Perselus Piton ellen,

aki ellen közismerten ellenszenvvel viseltetik.

Vajon minden az, aminek látszik? Ennek eldöntése a

varázslótársadalom feladata... miután elolvasták a

könyvemet.

Ezzel a sokat sejtető megjegyzéssel a zsebemben

távozom. Kétség nem férhet ahhoz, hogy Vitrol egy

azonnali bestsellert készített. Dumbledore

csodálóinak serege eközben azon borzonghat, vajon

mi minden derül ki hamarosan hősükről.

Harry a cikk végére ért, de üres tekintettel tovább bámulta az oldalt. Az olvasás közben felgyülemlett dühtől és ellenérzéstől szinte hányingere támadt. Összegyűrte az újságot, és teljes erejéből a falhoz vágta, ahonnan az a szemetesét körülvevő kupacra esett.

Vakon mászkálni kezdett a szobában, üres fiókokat nyitogatva, könyveket felvéve, csak hogy visszategye őket ugyanarra a kupacra, alig tudatában annak, hogy mit is csinál, miközben Rita cikkének részletei visszhangoztak a fejében. Egy egész fejezetet szántam a Potter-Dumbledore kapcsolatra... Beteges kapcsolat volt, talán még baljós is... Fiatalkorában ő maga is kontárkodott a fekete mágiával... Olyan forrásra bukkantam, amiért a legtöbb újságíró pálcáját törné...

- Hazugságok! - kiáltotta Harry. Az ablakon keresztül látta, ahogy a szomszéd megtorpan egy pillanatra, majd idegesen folytatja a fűnyírást.

Harry leült az ágyára. A törött tükördarab távolabb csúszott. Felemelte, és elgondolkodva megfordította, azokra a hazugságokra gondolva, melyekkel Rita Vitrol Dumbledore-t rágalmazta...

Egy világoskék villanás. Harry megdermedt, megvágott ujját ismét végigcsúsztatva a tükör csorba szélénél. Csak képzelte, biztosan csak képzelődött. Hátrapillantott a válla fölött, de a fal továbbra is azt a beteges barackszínt viselte, amit Petúnia néni választott. Semmi kék színű

nem volt ott, amit a tükör visszaverhetett volna. Ismét a tükördarabba pillantott, de saját világoszöld szemén kívül semmi nem nézett vissza rá.

Csak képzelte, nincs rá más magyarázat. Csak képzelte, mert halott igazgatójára gondolt. Ha 29

valamiben biztos volt, az az, hogy Albus Dumbledore világoskék szemei soha többé nem fognak a veséjébe látni.

HARMADIK FEJEZET

Dursleyék távozása

A bejárati ajtó csapódása az emeleten is visszhangzott. Egy kiáltás hallatszott. - Hé! Te!

30

Az elmúlt tizenhat év tapasztalata alapján Harry biztos volt benne, hogy nagybátyja őt hívja, de nem válaszolt azonnal. Még mindig azt a keskeny tükördarabot nézte, melyben egy pillanatra mintha Dumbledore szemét látta volna. Egészen addig nem tápászkodott ki az ágyból, amíg nagybátyja másodszorra is fel nem kiáltott (- Kölyök!). A tükördarabot beletette abba a hátizsákba, melybe azokat a dolgokat pakolta, amiket távozásakor magával tervezett vinni, majd a nappali felé vette az irányt.

- Nem sietted el a dolgot! - üvöltötte Vernon Dursley, mikor Harry megjelent a lépcső

tetején. - Lefelé. Beszélni akarok veled!

Harry zsebre dugott kézzel sétált le a lépcsőn. Mindhárom Dursleyt a nappaliban találta.

Költöztetéshez voltak öltözve. Vernon bácsi egy régi szakadt kabátot, Dudley, Harry megtermett, szőke, izmos unokatestvére pedig bőrkabátot viselt.

- Igen? - kérdezte Harry.

- Ülj le! - szólt Vernon bácsi. Harry felvonta a szemöldökét. - Kérlek! - tette hozzá megrezzenve, mintha a szó felsértette volna torkát.

Harry leült. Sejtette, mi következik. Bácsikája elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Petúnia néni és Dudley idegesen figyelték. A bácsi paprikavörös arcát mély ráncok borították a koncentrálástól. Végül megállt Harry előtt, és megszólalt.

- Meggondoltam magam.

- Micsoda meglepetés - válaszolta Harry.

- Ne merj ilyen hangon... - kezdte éles hangon Petúnia néni, de Vernon Dursley csöndre intette.

- Ez csak egy rakás halandzsa - mondta Vernon bácsi, miközben apró malacszemeivel Harryre bámult. - Úgy döntöttem, nem dőlök be neki. Egy szavát sem hiszem el. Itt maradunk, nem megyünk innen sehová.

Harry egyszerre érezte szórakoztatónak és bosszantónak a helyzetet. Vernon Dursley az elmúlt négy hét alatt naponta gondolta meg magát, és minden egyes alkalommal megpakolta, kipakolta majd ismét újrapakolta a kocsit. Harry kedvenc pillanata az volt, amikor Vernon bácsi, nem sejtve, hogy Dudley a legutóbbi összepakolás óta a csomagjába tette súlyzóit is, megpróbálta azt beemelni a kocsi csomagtartójába, de annak súlya alatt összeesett, és fájdalmában szitkozódni kezdett.

- Szerinted, - mondta Vernon Dursley, miközben újrakezdte a járkálás a nappaliban, - mi...

31

Petúnia, Dudley és én... veszélyben vagyunk. A... a...

- Az én fajtám miatt, igaz? - segítette ki Harry.

- Nos, nem hiszem el - ismételte Vernon bácsi, ismét megtorpanva Harry előtt. - Fél éjszaka ébren voltam, és ezen gondolkodtam, és úgy hiszem, ez az egész csak egy összeesküvés, hogy megszerezd a házat.

- A házat? - ismételte Harry. - Milyen házat?

- Ezt a házat! - visította Vernon bácsi, miközben a halántékán lévő ér lüktetni kezdett. - A mi házunkat! A lakásárak ezen a környéken nagyon magasak! El akarsz minket tüntetni az útból, aztán csinálsz egy kis hókusz pókuszt, és mielőtt rájönnénk, a papírok máris a te neveden lesznek, és...

- Elment az esze? - kérdezte döbbenten Harry. - Egy összeesküvés, hogy megszerezzem a házat? Maga tényleg olyan hülye, mint amilyennek látszik?

- Ne merd...! - sikoltotta Petúnia néni, de Vernon ismét csöndre intette. Mintha a bácsi megjelenéséhez képest a fiú által előrejelzett veszély semmiség lett volna.

- Csak emlékeztetésül említem meg, ha esetleg elfelejtette volna, - szólalt meg Harry, -hogy a keresztapámtól már örököltem egy házat. Ugyan miért akarnám ez? A sok boldog emlék miatt?

Dursley-ék hallgattak. Úgy tűnt, Harry érve igen elgondolkodtatta őket.

- Azt állítod, - mondta Vernon bácsi, miközben megint rákezdett a fel-le mászkálásba, -hogy ez az Izé Nagyúr...

- Voldemort, - szólt türelmetlenül Harry, - és ezt már legalább százszor végigrágtuk. Ez nem állítás, ez tény. Dumbledore is elmondta tavaly, és Kingsley és Mr. Weasley...

Vernon Dursley dühösen összehúzta a vállait. Láthatóan igyekezett elhessegetni annak a két varázslónak a váratlan látogatásnak az emlékeit, mely a nyári szünet kezdete után néhány nappal történt. Kingsley Shacklebolt és Arthur Weasley küszöbön való megjelenése Dursleyék számára elég kellemetlen élmény volt. Azt azonban Harrynek is be kellett ismernie, hogy miután Mr. Weasley egyszer már lerombolta a nappalijuk felét, nem várhatta el Vernon bácsitól, hogy ismételt felbukkanását örömmel fogadja.

- ... Kingsley és Mr. Weasley is elmagyarázta. - folytatta könyörtelenül Harry. - Amint betöltöm a tizenhetet, az engem védő bűbájok megszűnnek, és önök is ugyanúgy veszélyben lesznek, mint én. A Rend biztos benne, hogy Voldemort maguk után menne, akár azért, hogy 32

megkínozza magukat, hogy megtudják, én hol bujkálok, vagy mert azt hiszi, hogy ha magukat fogva tartja, megpróbálom majd megmenteni magukat.

Vernon bácsi és Harry szemei találkoztak. Biztos volt benne, hogy abban a pillanatban ugyanarra gondolnak. Aztán Vernon bácsi tovább sétált, Harry pedig folytatta. - El kell rejtőzniük, és a Rend segíteni akar benne. A létező legerősebb védelmet kapják, ami csak létezik.

Vernon bácsi nem szólalt meg, csak folytatta a járkálást. Az ablakon túl a nap már a fagyal sövények tetején pihent. A szomszéd fűnyírója ismét elhallgatott.

- Azt gondolná az ember, hogy van Mágiaügyi Minisztérium? - kérdezte hirtelen Vernon Dursley.

- Van.

- Akkor miért nem tudnak ők megvédeni minket? Nekem úgy tűnik, hogy mint ártatlan áldozatoknak, akiknek egyetlen bűne egy ismert személyt elszállásolása, kijárna nekünk az állami védelem!

Harry elnevette magát. Nem tudta megállni. Annyira jellemző volt bácsikájára, hogy reményeit az állami intézményekbe vesse, még ebben az általa megvetett világban is, melyben a legkevésbé sem bízott.

- Hallotta, mit mondott Mr. Weasley és Kingsley - válaszolta Harry. - Úgy gondoljuk, Voldemort emberei beszivárogtak a Minisztériumba.

Vernon bácsi a kandallóhoz ment, majd vissza. Úgy zihált, hogy hatalmas fekete bajsza hullámzott gondterhelt, lila arcán.

- Rendben - mondta, miközben ismét megállt Harry előtt. - Rendben, tegyük fel, csak a vita kedvéért, hogy elfogadjuk ezt a védelmet. Még mindig nem értem, miért ne kaphatnánk meg azt a Kingsley pasast.

Harrynek csak nehezen sikerült megállnia, hogy ne forgassa a szemeit. Már ezt a kérdést is legalább fél tucatszor átbeszélték.

- Mint azt már elmondtam párszor, - kezdte összeszorított foggal, - Kingsley a Mug...

mármint az ön Miniszterelnökét védi.

- Pontosan... ő a legjobb! - kiáltott Vernon bácsi, miközben a kikapcsolt televízió felé mutatott. Dursleyék felismerték Kingsleyt a hírekben, ahogy a mugli Miniszterelnök mellett haladt egy kórházi látogatás során. Ez, továbbá hogy sikerült elsajátítania a mugliöltözködés 33

minden csínját-bínját, végül pedig azt a fura, megnyugtató valami, ami lassú, mély hangjából áradt, olyan hatással volt Dursleyékra, mint eddig egyetlen más varázsló sem. Bár az is igaz, hogy még sosem látták fülbevalóval a fülében.

- Nos, ő már elkelt. - mondta Harry. - De Hestia Jones is és Dedalus Diggle is teljesen készen áll a feladatra...

- Ha legalább az önéletrajzukat láttuk volna... - kezdte Vernon bácsi, de Harrynek ekkora már elfogyott a türelme. Felpattant, és elindult bácsikája felé, miközben ő is a televízióra mutatott.

- Ezek a balesetek nem balesetek... a karambolok és a robbanások és a kisiklások, és minden más, ami az utolsó híradó óta történt. Emberek tűnnek el és halnak meg, és ő áll az egész mögött... Voldemort. Már vagy ezerszer elmondtam nektek, szórakozásból öli a muglikat.

Még a köd is... a dementorok csinálják, és ha esetleg elfelejtettétek volna, mik is azok, kérdezzétek a fiatokat!

Dudley a szája elé kapta a kezét. Szülei és Harry is ránéztek. Lassan leeresztette kezét, és megkérdezte: - Több... több is van belőlük?

- Több? - nevetett Harry. - Úgy érted, hogy több, mint az a kettő, ami ránk támadt? Hát persze. Több száz, mostanra talán már több ezer is, ha figyelembe vesszük, hogy a félelemből és kétségbeesésből táplálkoznak...

- Rendben, rendben - dühöngött Vernon Dursley. - Megértettük...

- Remélem is, - mondta Harry, - mert amint tizenhét leszek, mindannyian... Halálfalók, dementorok, talán inferik is... halott testek, melyeket egy sötét varázsló varázsolt el... meg fogják tudni találni magukat, és biztosan meg is fogják támadni. És ha még emlékeznek rá, mi történt legutóbb, amikor megpróbáltak elfutni egy varázsló elől, azt hiszem, egyet fognak érteni velem abban, hogy segítségre van szükségük.

Rövid szünet állt be a beszélgetésbe, mely alatt a sok évvel azelőtti este emlékei visszhangoztak mindegyikük fejében, ahogy Hagrid betörte azt a fa bejárati ajtót a kis szigeten. Petúnia néni Vernon bácsit nézte, Dudley pedig Harryt. Végül Vernon bácsi bökte ki a kérdést: -De mi lesz a munkámmal? Mi lesz Dudley iskolájával? Nem hiszem, hogy ezek a dolgok számítanának egy csapat semmittevő varázslónak...

- Hát nem érti? - kiabált Harry. - Megkínozzák magát, és megölik, ahogy a szüleimet is!

- Apu - szólalt meg hangosan Dudley. - Apa... én elmegyek ezekkel a Rendes emberekkel.

- Dudley, - szólt Harry, - életedben először végre valami értelmeset is mondtál.

34

Tudta, hogy megnyerte a csatát. Ha Dudley eléggé rémült volt ahhoz, hogy elfogadja a Rend segítségét, a szülei vele fognak menni. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy nem válnak meg kedvenc Dudlicsekjüktől. Harry a kandallón álló órára pillantott.

- Nagyjából öt perc múlva itt lesznek - jelentette be, és miután egyik Dursley sem válaszolt, kiment a szobából. Annak lehetősége, hogy talán soha többé nem kell látnia bácsikáját, nénikéjét és unokatestvérét, azon kevés dolog közé tartozott, aminek még tudott örülni, ugyanakkor egy kicsit kényelmetlen is volt a helyzet. Mit lehet mondani valakinek a végső

búcsúnál tizenhat évnyi masszív ellenszenv után?

Miután visszatért a hálószobájába, először babrálni kezdett a hátizsákjával, majd bagolyeleséget dugott be Hedvig kalitkájának rácsain. Tompa puffanással hullottak a ketrec aljára, a bagoly ügyet sem vetett rájuk.

- Hamarosan elmegyünk. Nagyon hamar. - mondta neki Harry. - És akkor majd újra repülhetsz.

Megszólalt az ajtócsengő. Harry tétovázott egy ideig, majd kiment a szobájából, vissza a földszintre. Nem várhatta, hogy Hestia és Dedalus egyedül lekezeljék Dursleyékat.

- Harry Potter! - cincogta egy izgatott hang, amint Harry kinyitotta az ajtót. Egy alacsony férfi állt a ház előtt, mályvaszínű kalapban. Mélyen meghajolt Harry előtt, amint meglátta. -

Micsoda megtiszteltetés!

- Köszönöm, Dedalus, - válaszolta Harry, miközben zavartan a sötét hajú Hestiára mosolygott. - Igazán köszönöm, hogy megteszitek ezt... Itt vannak benn, a nénikém, a bácsikám és az unokatestvérem...

- Üdvözlöm önöket, Harry Potter rokonai! - mondta boldogan Dedalus, miközben a nappaliba lépdelt. Dursleyék egyáltalán nem tűntek boldognak ettől a megszólítástól. Harry szinte várta, hogy Vernon bácsi megint meggondolja magát. Dudley a varázslót és a boszorkányt meglátva közelebb húzódott anyjához.

- Látom mindent összepakoltak, és készen állnak. Nagyszerű! A terv, ahogy azt Harry már elmondta önöknek, egyszerű - mondta Dedalus, miközben egy roppant nagy zsebórát húzott elő mellényéből, és megvizsgálta. - Még Harry előtt távozunk. Miután elég veszélyes lenne mágiát használni a házukban... miután Harry még mindig kiskorú, lehetőséget adna a Minisztériumnak, hogy letartóztassák... vezetni fogunk, nagyjából tíz mérföldet, mielőtt dehoppanálnánk arra a biztonságos helyre, amit kinéztünk az önök számára. Felteszem tudják, 35

hogyan kell vezetni? -kérdezte udvariasan Vernon bácsit.

- Hogy tudom-e...? Hát hogy a fenébe ne tudnám hogy kell vezetni! - fröcsögte Vernon bácsi.

- Ez csodálatos, uram, csodálatos. Én teljesen össze lennék zavarodva ott a sok gomb meg fogantyú között. - mondta Dedalus. Úgy tűnt, hízelegni próbál Vernon Dursleynak, aki azonban egyre láthatóbban kezdett kételkedni a tervben, Dedalus minden egyes szava után.

- Még vezetni se tud, - motyogta, miközben dühösen morgott a bajsza alatt, de szerencsése sem Dedalus, sem Hestia nem hallotta meg.

- Te, Harry, - folytatta Dedalus, - itt várj a kísérődre. Volt egy kis változás a tervben...

- Mit jelentsen ez? - kérdezte egyből Harry. - Azt hittem Rémszem fog értem jönni, és vele fogok elhoppanálni.

- Nem teheti, - mondta tömören Hestia, - Rémszem majd elmagyarázza.

Dursleyék, akik ezt az egészet teljes értetlenséggel hallgatták, összerezzentek, ahogy egy hang felrikkantott, - Siessetek! - Harry körbe nézett a szobában, majd ráeszmélt, hogy a hangot Dedalus zsebórája adta ki.

- Igaz, elég szoros a menetrendünk, - bólintott Dedalus a zsebórájának, majd visszadugta mellényzsebébe. - Szeretnénk egyszerre időzíteni a te távozásodat és a családod dehoppanálását,

hogy a bűbáj csak azután törjön meg, miután mindannyian biztonságban vagytok. - Ezután Dursleyékhoz fordult. - Nos, akkor mindent bepakoltak, készen állnak az indulásra?

Egyikük sem válaszolt semmit. Vernon bácsi még mindig elborzadva bámulta a Dedalus mellényén lévő dudort.

- Talán várjunk az előszobában, Dedalus - dörmögte Hestia. Úgy érezhette, tapintatlanság lenne a szobában maradniuk, miközben Harry és a három Dursley szerető, könnyes búcsút vesz egymástól.

- Felesleges - mondta Harry. Vernon bácsi minden további magyarázkodást feleslegessé tett, amikor megszólalt hangosan.

- Akkor ég veled, fiú.

Kinyújtotta jobb karját, hogy megrázza a fiú kezét, de az utolsó pillanatban úgy tűnt, nem tudja megtenni, ezért inkább ökölbe szorította, és előre-hátra kezdte lóbálni, mint egy metronóm.

- Készen állsz, Dudlus? - kérdezte Petúnia, miközben kézitáskájának csatjával babrált, csak 36

hogy ne kelljen Harryre néznie.

Dudley nem válaszolt, csak állt ott, kissé tátott szájjal, egy kicsit az óriásra, Grópra emlékeztetve Harryt.

- Na akkor gyere, - mondta Vernon bácsi.

Már a nappali ajtajában volt, mikor megszólalt Dudley. - Én nem értem.

- Mit nem értesz, Dudluska? - kérdezte Petúnia néni, miközben felnézett fiára. Dudley Harryre emelte egyik húsos karját.

- Ő miért nem jön velünk?

Vernon bácsi és Petúnia néni megmerevedtek, és úgy bámultak Dudleyra, mintha bejelentette volna, hogy balerina szeretne lenni.

- Micsoda? - kérdezte hangosan Vernon bácsi.

- Miért nem jön velünk ő is? - kérdezte Dudley.

- Mert... mert ő nem akar - válaszolta Vernon bácsi, majd Harryre nézett, és hozzátette, -Ugye nem akarsz?

- A legkevésbé sem - válaszolta Harry.

- Tessék - mondta Vernon bácsi Dudleynak. - Most pedig induljunk.

Kimenetelt a szobából. Hallották, amint kinyílt a bejárati ajtó, de Dudley nem mozdult, és pár habozó lépés után Petúnia néni is megállt.

- Most meg mi van? - kiáltott be Vernon bácsi az ajtóból.

Úgy tűnt, Dudley olyan gondolatokkal küzdött, melyeket nem tudott szavakba önteni. Hosszú, látszólag fájdalmas, belső vívódással töltött másodperccel később megint megszólalt. -De ő

hová fog menni?

Petúnia néni és Vernon bácsi egymásra néztek. Látszólag mindketten megrémültek Dudley viselkedésétől. Hestia Jones törte meg a csendet.

- Dehát... csak tudod, hova megy az unokaöcséd? - kérdezte elképedve.

- Hát persze hogy tudjuk, - mondta Vernon bácsi. - Elmegy néhány magukfajtával, nem?

Rendben, Dudley, irány az autó, hallottad, mint mondott az az ember, sietünk.

Vernon Dursley ismét elindult a bejárati ajtó felé, de Dudley nem követte.

- El a mi fajtánkkal?

Hestia megdöbbenve állt. Harry már korábban is tapasztalta, hogy boszorkányok és varázslók ennyire megdöbbentek azon, hogy élő rokonai ennyire kis érdeklődést mutassanak a híres 37

Harry Potter felé.

- Semmi baj - biztosította a nőt. - Egyáltalán nem számít.

- Nem számít? - ismételte Hestia, miközben hangja jelentősen felerősödött. - Nincsenek ezek az emberek tisztában azzal, mi mindenen mentél keresztül? Hogy mekkora veszélyben vagy?

Hogy milyen egyedülállóan fontos helyed van a Voldemort-ellenes mozgalom szívében?

Ő... nem, nincsenek vele tisztában - válaszolta Harry. - Ami azt illeti, szerintük csak a helyet foglalom, de már hozzá...

- Szerintem nem csak a helyet foglalod.

Ha Harry nem látta volna Dudley száját mozogni, talán nem is hitte volna el. Hosszú másodpercekig bámulta Dudleyt, mielőtt elfogadta volna a tényt, hogy unokatestvére beszélt.

Ha másért nem is, Dudley elpirult. Harry maga is döbbent és zavart volt.

- Hát... ö... köszi, Dudley.

Dudley ismét birkózni kezdett gondolataival, hogyan fejezze ki magát, mielőtt motyogni kezdett. - Megmentetted az életem.

- Nem teljesen - válaszolta Harry. - Csak a lelkedet vette volna el a dementor...

Kíváncsian nézett unokatestvérére. Sem ezen, sem az előző nyáron nem beszéltek egymással, mivel Harry csak rövid időre tért vissza a Privet Drivera, és ideje nagy részét a szobájában töltötte. Most azonban felvetődött benne a gondolat, hogy az a pohár hideg tea, amire aznap reggel rálépett, talán nem is egy otromba tréfa volt. Bár igen meghatotta a dolog, meg is könnyebbült, hogy Dudley érzéseinek kifejezésére való képessége ennyivel kifújt. Miután még egyszer vagy kétszer kinyitotta a száját, élénkvörös fejjel csöndben maradt.

Petúnia néni zokogni kezdett. Hestia Jones elismerően tekintett rá, majd ismét dühösen, amint Petúnia néni Harry helyett Dudleyt ölelte át.

- A-annyira édes vagy, Dudlis... - szipogta a fiú masszív mellkasára borulva. - O-olyan szerető

f-fiúcska vagy... hogy me-megköszönted...

- De hát meg se köszönte! - szólt dühösen Hestia. - Csak annyit mondott, hogy szerinte Harry nem csak a helyet foglalja!

- Igen, de Dudley szájából ez olyan, mintha azt mondaná, 'Szeretlek' - mondta Harry, és közben nem tudta eldönteni, hogy dühös legyen, vagy inkább nevessen azon, ahogy Petúnia néni továbbra is úgy ölelgette Dudleyt, mintha épp most mentette volna ki Harryt egy égő

házból.

38

- Most akkor megyünk vagy nem? - kiáltotta Vernon bácsi, ismét felbukkanva a nappali ajtajában. - Azt hittem, szoros a menetrendünk!

- Igen... igen, sietnünk kell - mondta Dedalus Diggle, aki eddig kábultan figyelte az eseményeket, és most egy kicsit összekapta magát. - Most már tényleg sietnünk kell. Harry...

Előreszaladt, és mindkét kezével megragadta Harryét.

- ... sok sikert. Remélem, még találkozunk. A varázsvilág jövője a te kezedben van.

- Ó, - mondta Harry, - rendben. Köszönöm.

- Isten veled, Harry - mondta egy kézszorítás kíséretében Hestia. - Gondolatban veled leszünk.

- Remélem, minden rendben lesz - válaszolta Harry, Petúnia nénire és Dudleyra pillantva.

- Ó, biztos vagyok benne, hogy nagyon jó cimborák leszünk - mondta Diggle, miközben a kalapjával integetve elhagyta a szobát. Hestia követte.

Dudley kibogozta magát anyja öleléséből, és Harry felé indult, aki elnyomta magában a kényszert, hogy mágiával fenyegesse meg. Legnagyobb meglepetésére unokatestvére felé nyújtotta nagy, rózsaszín kezét.

- Az ördögbe, Dudley, - szólt Harry, Petúnia néni ismételt szipákolása mellett, - csak nem kaptál a dementoroktól egy másik személyiséget?

- Nemtom, - motyogta Dudley. - Viszlát, Harry.

- Ja... - mondta Harry, miközben megragadta és megrázta Dudley kezét. - Talán. Vigyázz magadra, Nagy Dé.

Dudley majdnem elmosolyodott. Kibaktattak a szobából. Harry hallotta a súlyos léptek hangját a kavicsos felhajtón, majd egy kocsiajtó csattanását.

Petúnia néni, aki arcát a zsebkendőjébe temette, körbenézett a hangra. Nem számított rá, hogy egyedül találja magát Harryvel. Sietve zsebre vágta zsebkendőjét, majd annyit mondott, -

Nos... viszlát. - és kiment a szobából anélkül, hogy ránézett volna.

- Viszlát - mondta Harry.

Megállt, és visszanézett. Egy pillanatig volt egy olyan fura érzése, hogy valamit akar neki mondani. Különös, félénk pillantást vetett rá, és már majdnem megszólalt, végül azonban csak biccentett a fejével, és férjét és fiát követve kiment a szobából.

39

NEGYEDIK FEJEZET

A hét Potter

Harry visszasietett a hálószobájába. Az ablakon kinézve még épp látta Dursleyék 40

kocsiját, ahogy kikanyarodik az útra. Dedalus kalapja a hátsó ülésen látszott, Petúnia néni és Dudley között. Az autó a Privet Drive végén jobbra kanyarodott, egy pillanatig vörösben égtek az ablakok a lenyugvó nap fényétől, és vége volt. Elmentek.

Felkapta Hedvig kalitkáját, a Tűzvillámot és az összepakolt hátizsákot, vetett még egy utolsó pillantást természetellenesen tiszta hálószobájára, majd esetlenül visszament az előszobába, és mindhármat a lépcső mellé készítette. A kinti fény gyorsan halványodott, megnyúltak az előszoba árnyai az éjszakai fényben. Különös érzés volt, ahogy ott állt, tudva, hogy utoljára hagyja el a házat. Régen, amikor egyedül maradt a lakásban, mert Dursleyék elmentek szórakozni, a magány ritka ajándék volt számára. Ahogy lelopódzott a konyhába, hogy valami finomságot csenjen ki a hűtőből, majd visszasiessen, és Dudley számítógépén játsszon, vagy bekapcsolja a tévét, végigkapcsolgassa a csatornákat, és azt nézhesse, amit csak akar.

Különös, üres érzéssel emlékezett vissza ezekre az időkre. Kicsit mintha egy kisöcsike lenne, akit elveszített.

- Nem akarsz még utoljára szétnézni a lakásban? - kérdezte Hedviget, aki fejét a szárnya alá dugva még mindig duzzogott. - Soha többé nem jövünk ide. Nem akarsz visszaemlékezni a régi szép időkre? Mármint, csak nézd meg ezt a lábtörlőt. Micsoda emlékek... Dudley ezen zokogott, miután megmentettem a dementoroktól... Úgy tűnik mégiscsak hálás volt érte, el tudod ezt hinne?... És múlt nyáron, Dumbledore sétált be azon az ajtón...

Egy pillanatra elvesztette mondandója fonalát, és Hedvig sem segített neki, hogy újra megtalálja. Továbbra is csak ült, fejét a szárnya alá dugva. Harry hátat fordított a bejárati ajtónak.

- És itt lenn, Hedvig, - nyitotta ki a lépcső alatti ajtót, - itt aludtam régen! Akkor még nem ismertél... Atya ég, hogy ez milyen kicsi. Már el is felejtettem...

Harry körülnézett odabenn a sok cipő meg esernyő között, visszaemlékezve, ahogy reggelente a lépcső alját bámulva ébred, melyen általában egy-két pók is díszelgett. Akkoriban még semmit nem tudott valódi énjéről. Akkoriban még nem tudta, hogyan, vagy miért haltak meg szülei, vagy, hogy miért történtek körülötte különös dolgok. De még most is emlékezett arra az álomra, ami már akkoriban is üldözte. Egy zavaros álom egy zöld színű villanásról és egyszer -Vernon bácsi majdnem összetörte a kocsit, amikor Harry megemlítette - egy repülő

motorbicikliről.

A közelből fülsüketítő bömbölés hasította szét a csöndet. Harry egy ugrással talpon termett, és 41

jó erősen bevágta a fejét az alacsony ajtókeretbe. Kezét a fejére szorítva támolygott ki a konyhába, miközben Vernon bácsi válogatott káromkodásait eregette a levegőbe. Kinézett az ablakon a hátsó udvarra.

A sötétség hullámzott, a levegő megremegett. Majd egyesével emberek tűntek fel, ahogy a Kiábrándító bűbáj elmúlt róluk. Hagrid volt a legfeltűnőbb mind közül. Sisakot és motoros szemüveget viselt, és egy hatalmas, fekete oldalkocsis motorkerékpáron ült lovaglóülésben. A körülötte álló emberek többsége seprűkről szálltak le, ketten pedig csontvázszerű, fekete, szárnyas lovakról.

Feltépve a hátsó ajtót, Harry a csapat elé sietett. Mindenki üdvözléseket kiáltott neki, miközben Hermione átölelte, Ron pedig hátba veregette. - Minden rendbe', Harry? Készen állsz az indulásra? - kérdezte Hagrid.

- Hogyne - mondta mosolyogva Harry. - De nem számítottam rá, hogy ennyien lesztek!

- Változott a terv - morogta Rémszem, aki két hatalmas felfúvódott zsákot tartott a kezében, miközben mágikus szeme a sötétedő ég, a ház, és a kert között pörgött szédítő sebességgel. -

Menjünk fedél alá, majd utána megbeszéljük.

Harry bevezette őket a konyhába, ahol nevetve és cseverészve leültek a székekre, a Petúnia néni által ragyogóra törölgetett asztalra, vagy nekidőltek a makulátlanul tiszta konyhai gépeknek. Ron, aki az elmúlt időben igencsak megnőtt, Hermione, aki bozontos haját lófarokba fogta össze, Fred és George, ugyanolyan mosollyal az arcukon, Bill, hosszú hajával és nemrég beszerzett sebhelyeivel, Mr. Weasley, kissé kopaszodva, szívélyes arccal és félrebillent szemüveggel, Rémszem, csataviselten, fél lábbal és mágikus szemével, ami vadul pörgött szemüregében, Tonks, akinek rövid haja kedvenc világos rózsaszín árnyalatában pompázott, Lupin, szürkébben és kicsit megviseltebben, Fleur, karcsún és gyönyörűen, mint mindig, hosszú, ezüstös szőke hajjal, Kingsley, kopaszon, széles vállakkal, Hagrid, kócos hajával és szakállával, kicsit meggörnyedve, hogy be ne verje a fejét a mennyezetbe, és Mundungus Fletcher, az az alacsony, koszos, sunyi alak, bevérzett szemével és gubancos hajával. Harry szíve majd kiugrott a helyéről a látványuktól. Mindannyiukat nagyon szerette, még Mundungust is, akit legutolsó találkozásukkor megpróbált megfojtani.

- Kingsley, azt hittem a mugli Miniszterelnökre vigyázol - kiáltott át a szobán.

- Egy estéig meglesz nélkülem is, - válaszolta Kingsley. - Te fontosabb vagy.

- Harry, találd ki, mi történt, - szólt oda Tonks a mosogatógép tetejéről, miközben bal kezét 42

mutatta Harrynek. Egy gyűrű csillogott rajta.

- Megházasodtál? - kiáltotta Harry, miközben Lupinra emelte a tekintetét.

- Sajnálom, hogy nem lehettél ott, Harry, csendes ceremóniát akartunk.

- Ez csodálatos, gratu...

- Jól van, jól van, később majd kényelmesen megvitathatjátok a dolgokat - kiáltotta túl Mordon a lármát. Mindenki elhallgatott. Mordon a földre dobta a zsákokat, és Harryhez fordult. -Ahogy azt Dedalus minden bizonnyal elmondta, le kell fújnunk az A tervet. Pius Thicknesse átállt, ami elég nagy problémát okoz a számunkra. Börtönbüntetés terhe mellett csatlakoztathatjuk csak a házat a Hop Hálózatra, hozhatunk ide zsupszkulcsot vagy Hoppanálhatunk ki vagy be. Mindezt persze kizárólag a te védelmedben, hogy megakadályozza, hogy Tudjukki elkaphasson. Ami teljesen értelmetlen, mivel édesanyád bűbája erről már gondoskodott. Gyakorlatilag megakadályozta, hogy biztonságosan kijuttassunk innen téged.

- A második probléma, hogy még mindig kiskorú vagy, tehát még mindig rajtad van a Nyom.

- Én nem...

- A Nyom, a Nyom! - mondta türelmetlenül Rémszem. - A bűbáj, ami érzékeli a tizenhét év alattiak körül a mágikus aktivitást, így szerez tudomást a Minisztérium a kiskorúak bűbájairól! Ha te, vagy a közeledben bárki is varázsol, hogy kijuttasson innen, Thicknesse tudni fog róla, és így a Halálfalók is.

Nem várhatjuk meg, amíg a nyom megtörik, mert abban a pillanatban, hogy elmúlsz tizenhét, minden, az édesanyádtól kapott védelmedet is elveszted. Röviden tehát Pius Thicknesse úgy gondolja, hogy most sarokba szorított téged.

Harry kénytelen volt egyetérteni ezzel az ismeretlen Thicknesse-el.

- Szóval mit fogunk csinálni?

- Az egyetlen megmaradt szállítási módot választjuk, amiket a Nyom nem tud érzékelni, mert nem szükséges a használatukhoz varázsolni: seprű, thesztrál és Hagrid motorbiciklije.

Harry elég sok hibát látott ebben a tervben, de inkább csöndben maradt, hogy Rémszem a maga idejében rájuk térjen.

- Namost, édesanyád bűbája csak két feltétellel törik meg: amikor felnőtt korú leszel, vagy -

körbemutatott a hajdani konyhán - amikor már nem hívod otthonodnak ezt a helyet. Te, és a bácsikád és nénikéd ma estétől külön utakon jártok, és teljesen tudatában vagy annak, hogy 43

soha többé nem fogsz itt lakni, így van?

Harry bólintott.

- Tehát ez alkalommal, amikor távozol, már nem lesz visszaút, és a bűbáj megszűnik abban a pillanatban, amikor átléped a telek határát. Azért döntöttünk úgy, hogy hamarabb megtörjük, mert az alternatíva az, hogy itt ülünk, és várjuk, hogy Voldemort ide jöjjön és elraboljon abban a pillanatban, hogy betöltöd a tizenhetet.

- Az egyetlen dolog, ami a mi oldalunkon áll az az, hogy Tudjukki nem tudja, hogy ma este viszünk el innen. A Minisztérium számára kiszivárogtattuk, hogy tizenharmadikáig nem fogod elhagyni a házat. Azonban itt most Tudjukkiről beszélünk, szóval nem bízhatunk abban, hogy beveszi ezt a csalit. Valószínűleg van néhány Halálfaló, akik itt a közelben járőröznek, csak a biztonság kedvéért. Ezért egy tucat különböző házat elbájoltunk amennyire csak tudtunk. Mindegyik ház alkalmas arra, hogy ott elbújtassunk, mindegyiknek van valami kapcsolata a Rendhez: az én házam, Kingsley háza, Molly Muriel nénikéjének a háza... érted, miről beszélek.

- Igen, - mondta Harry, bár nem volt teljesen biztos a dologban, ugyanis még mindig látott a tervben egy hatalmas hiányosságot.

- Tonks szüleihez fogsz menni. Amint beérsz a házra szórt védelmező varázslatok hatótávolságába, egy zsupszkulccsal az Odúba juthatsz. Van kérdés?

- Ő... van - szólt Harry. - Talán nem lesz elsőre egyértelmő, hogy a tizenkét ház közül melyikbe megyünk, de nem lenne egyből nyilvánvaló, amint - végzett egy gyors fejszámolást

- tizennégyen elindulunk Tonks szüleihez?

- Aha - szólt Mordon. - Elfelejtettem közölni a lényeget. Nem fog tizennégyünk Tonks szüleinek házához repülni. Ma este hét Harry Potter fogja átszelni az eget, mindannyian valaki más társaságában, különböző búvóhelyekre igyekezve.

Mordon előhúzott a köpenye alól valami sárnak tűnő anyagot. Szükségtelen volt megszólalnia. Harry számára azonnal kitisztult a terv.

- Nem! - kiáltotta. Hangja körbevisszhangzott a konyhán. - Egy frászt!

- Mondtam nekik, hogy így fogsz reagálni, - mondta Hermione egy árnyalatnyi elégedettséggel a hangjában.

- Ha tényleg azt hiszi, hogy hagyni fogom, hogy hat ember miattam kockáztassa az életét...!

- ... Mert ugyebár mindannyiunk számára ez lenne az első ilyen eset - szólt közbe Ron.

44

- Ez most más, engem megszemélyesíteni...

- Hát, egyikünk sem nagyon örül neki, Harry - mondta őszintén Fred. - Képzeld el, ha valami rosszul sülne el, és mindannyian foltos, vézna, hülyegyerekek maradnánk.

Harry nem mosolygott.

- Nem csinálhatjátok meg, ha nem mőködöm együtt, szükségetek van a hajamra.

- Na, ennek a tervnek lőttek - szólt George. - Egyértelmű, hogy esélyünk sincs egy hajszálat szereznünk tőled, ha nem működsz velünk együtt.

- Hát igen, tizenhárman egy pacák ellen, aki nem használhat mágiát. Esélyünk sincs - toldotta meg Fred.

- Vicces - morgott Harry, - igazán szórakoztató.

- Ha kell, erőszakot alkalmazunk - morogta Mordon, miközben mágikus szeme megremegett a gödrében, ahogy Harryt nézte. - Mindannyian felnőttek vagyunk, Potter, és mindannyian vállaljuk a kockázatot.

Mundungus grimaszolt. Mordon mágikus szeme oldalra csavarodott, hogy a fején keresztül rápillantson.

- Ne vitatkozzunk tovább. Telik az idő. A hajadból akarok, kölyök, most. -De ez őrültség, felesleges...

- Felesleges! - mordult fel Mordon. - Tudjukki odakinn van, és a minisztérium fele az ő

oldalán áll. Szerinted felesleges? Potter, ha szerencsénk van, bekapta a horgot, és tizenharmadikára tervez rajtad ütni, de még akkor is hülyeség lenne, ha nem lenne a közelben egy vagy két Halálfalója, hogy a környéket figyeljék. Én ezt tenném a helyében. Valószínűleg nem tudnak a közeledbe vagy a ház közelébe jutni, amíg anyád bűbája hat, de hamarosan elmúlik a hatása, és ismerik a ház körülbelüli helyzetét. Az egyetlen esélyünk, ha csalikat használunk. Még Tudjukki sem tudja magát hétfelé szakítani.

Harry elkapta Hermione pillantását, és azonnal félrenézett.

- Szóval, Potter... ha lennél szíves, pár szál hajat.

Harry Ronra pillantott, aki egy csak-tedd-amit-mond típusú grimaszt vágott.

- Most! - kiáltott Mordon.

A körülötte állók pillantásától kísérve, Harry beletúrt fekete hajába, erősen megragadta, és kirántotta.

- Helyes - mondta Mordon, miközben előrebicegett, és kihúzta a dugót a bájitalos üvegből. -

45

Ide legyél szíves.

Harry a sárszerű italba dobta a haját. Amint a haja az italhoz ért, az egyből tajtékozni és füstölni kezdett, majd egy pillanat alatt tiszta aranyszínt vett fel.

Ó, sokkal ízletesebben nézel ki, mint Crack vagy Monstró. - szólalt meg Hermione. Majd elkapta Ron felvont szemöldökét, és kissé elpirulva hozzátette. - Ó, tudod, hogy értem...

Monstró italának förtelmes íze volt.

- Rendben, ál-Potterek, sorakozó előttem. - kiáltotta Mordon.

Ron, Hermione, Fred, George és Fleur felsorakoztak Petúnia néni csillogóan tiszta csapja mosogatója előtt.

- Valaki hiányzik, - szólt Lupin.

- Itt van - szólt mogorván Hagrid, miközben a gallérjánál fogva felemelte Mundungust, és Fleur mellé ejtette, aki inkább fintorogva Fred és George közé lépett.

- Katona vagyok, jobb lennék védelmezőnek - replikázott Mundungus.

- Csönd legyen - dörmögte Mordon. - Ahogy azt már korábban is mondtam neked, te gerinctelen féreg, ha Halálfal óval futtok össze, az elkapni akarja majd Pottert, nem megölni.

A védőknek kell jobban aggódniuk, őket valószínűleg megölni próbálják majd.

Mundungus ettől nem tűnt sokkal nyugodtabbnak, de Mordon ekkora már elővett fél tucat tojás méretű üveget a köpenyéből, és kiosztotta, majd mindegyikbe töltött egy kevés Százfűlé főzetet.

- Mindenki egyszerre...

Ron, Hermione, Fred, George, Fleur és Mundungus felhajtották. Mindannyian grimaszoltak, ahogy a bájital végigfolyt a torkukon. Vonásaik egyből eltorzultak, mintha forró viaszból lettek volna. Hermione és Mundungus nőni kezdtek, Ron, Fred és George összementek, hajuk besötétedett, Hermione és Fleur haja pedig mintha visszanőttek volna a fejükbe.

Mordon közömbösen elkezdte lazítani a magával hozott két nagy zsák szájánál lévő kötelet.

Amikor ismét kiegyenesedett, hat ziháló és lihegő Harry Potter állt előtte.

Fred és George összenéztek, és egyszerre megszólaltak: - Wow... ugyanolyanok vagyunk!

- Bár, annyira nem vagyok benne biztos, szerintem egy kicsivel még mindig jobban nézek ki.

- mondta Fred, miközben a teáskannán vizsgálta tükörképét.

- Jaj, - mondta Fleur, miközben a mikrohullámú sütő ajtaján nézegette magát. - Bill, ne nézz rhám... Szörhnyen nézek ki.

46

- Akiknek kicsit bő a ruhája, azoknak van itt kisebb - szólt Mordon, az első zsákra mutatva. -

és fordítva. Ne feledjétek a szemüvegeket, van hat darab az oldalsó zsebben. És miután felöltöztetek, itt vannak a csomagok a másik zsákban.

Ez volt a legbizarabb dolog, amit az igazi Harry valaha is látott, pedig elég sok, hihetetlen különös dologhoz volt már szerencséje. Nézte, ahogy hat képmása a zsákban kotorászik, ruhákat vesz elő, szemüvegeket vesz fel, és saját dolgaikat pakolják el. Szíve szerint megkérte volna őket, hogy mutassanak egy kis tiszteletet irányába, miközben szemrebbenés nélkül elkezdték levenni ruháikat, sokkal kevésbé zavartatva magukat, mintha saját testüket kellett volna közszemlére tenniük.

- Tudtam, hogy Ginny hazudik arról a tetkóról - szólt Ron, miközben csupasz mellkasát nézegette.

- Jaj, Harry, szörnyen rossz a látásod, - sopánkodott Hermione, miközben felvette a szemüveget.

Miután befejezték az öltözködést, mindegyik ál-Harry kivett a másik zsákból egy hátizsákot és egy ketrecet, melyek mindegyikében egy-egy kitömött hóbagoly ücsörgött.

- Remek - mondta végül Mordon, mikor végre hét felöltözött, szemüveges, megpakolt Harry állt vele szemben. - A következők lesznek a párok: Mundungus utazik velem, seprűvel...

- Mér én megyek veled? - morgott a hátsó ajtóhoz legközelebb álló Harry.

- Azért, mert rád oda kell figyelni - dörmögte Mordon, és valóban, mágikus szemét végig Mundunguson tartotta, miközben folytatta az elosztást. - Arthur és Fred...

- Én George vagyok, - mondta az iker, akire Mordon mutatott. - Még Harryként sem tudtok minket megkülönböztetni?

- Ne haragudj, George...

- Csak ugrattalak, igazából Fred vagyok...

- Elég a hülyéskedésből! - mondta mogorván Mordon. - A másik... George vagy Fred vagy bárki is vagy... Remussal mész. Miss Delacour...

- Fleurt én viszem thesztrálon - szólt közbe Bill. - Nincs igazán oda a seprűkért.

Fleur mellé sétált, olyan csapzott, szolgai arckifejezéssel, amit, Harry szívből kívánt, hogy soha többé ne jelenjen meg a sajátján.

- Miss Granger Kingsleyvel, szintén thesztrálon...

Hermione nyugodtnak tűnt, ahogy viszonozta Kingsley mosolyát. Harry jól tudta, hogy ő sem 47

igazán érzi jól magát seprűnyélen.

- Így Ron jut nekem! - szólt vidáman Tonks, miközben fellökött egy cserepes virágot integetés közben.

Ron távolról sem tűnt olyan elégedettnek, mint Hermione.

- Te pedig, Harry, velem jössz. Jó lesz így? - kérdezte egy kicsit idegesen Hagrid. - Mi a motoron fogunk menni, tudod a seprűk meg a thesztrálok nem bírnának el. Nincs mögöttem túl sok hely, ezért gondoltam, hogy az oldalkocsiban fogsz ülni.

- Ez remek - mondta nem teljesen őszintén Harry.

- Úgy gondoljuk, a Halálfalók arra számítanak majd, hogy seprűn fogsz utazni, - magyarázta Mordon, aki kitalálta, hogyan érez Harry. - Pitonnak elég sok ideje volt, mostanra valószínűleg már minden olyat elmesélt, amit eddig esetleg kihagyott volna, úgyhogy ha Halálfalókba botlunk, úgy hisszük egy olyan Pottert fognak majd választani, aki kényelmesen kezeli a seprűt. Rendben van, - folytatta, miközben összekötötte az ál-Potterek ruháit tartalmazó zsák száját, és a hátsó ajtó felé indult. Nálam még három perc van indulásig. Nincs értelme bezárni a hátsó ajtót, ez úgysem fogja megállítani a Halálfalókat, amikor majd feltűnnek. Gyerünk...

Harry felkapta hátizsákját, Tűzvillámát és Hedvig kalitkáját, és követte a kis csapatot a sötét hátsó kertbe.

Mindenfelé seprűk ugrottak a kezekbe. Hermionét már felsegítették Kingsley hatalmas, fekete thesztráljára, Fleurt pedig Billére. Hagrid, motorosszemüveggel a kezében állt a motorbicikli mellett.

- Ez az? Ez volt Sirius motorja?

- Pontosan - válaszolta Hagrid, miközben boldogan figyelte Harryt. - És mikor legutóbb rajta utaztál, még egy kezemben elfértél.

Egy kicsit megalázva érezte magát, ahogy bemászott az oldalkocsiba. Majdnem egy méterrel ült mindenki más alatt: Ron még meg is mosolyogta, ahogy ott ült, mint egy kisgyerek.

Hátizsákját és seprűjét a lába alá gyömöszölte, Hedvig ketrecét pedig a térdei közé.

Hihetetlenül kényelmetlen volt.

- Arthur barkácsolgatott rajta egy kicsit - mondta Hagrid, nem vette észre, milyen kényelmetlen Harrynek. Félig ráült a motorra, ami megnyikordult, és pár centire a földbe süllyedt. - Pakolt bele néhány ügyes trükköt. Ez itt az én ötletem volt. - A sebességmérő

48

melletti bíbor gombra mutatott.

- Kérlek, Hagrid, légy óvatos - szólt rá Mr. Weasley, aki mellettük állt, seprűjével a kezében.

- Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt-e, és szeretném, ha csak vészhelyzetben használnád.

- Jól van - szólt Mordon. - Felkészülni, mindenki. Szeretném, ha teljesen egyszerre szállnánk fel, különben a megtévesztés elveszti az értelmét.

Mindenki bólintott.

- Fogódzkodj erősen, Ron - mondta Tonks. Harry látta, ahogy Ron egy bocsánatkérő

arckifejezést küld Lupin felé, mielőtt kezeit a derekára tette volna. Hagrid berúgta a motort.

Úgy bőgött, mint egy sárkány, és az oldalkocsi remegni kezdett.

- Jó szerencsét, mindenkinek - kiáltotta Mordon. - Egy óra múlva találkozunk az Odúban.

Háromra. Egy... kettő... HÁROM.

A motorkerékpár hangosan felbőgött, és Harry érezte, ahogy az oldalkocsi megingott.

Sebesen emelkedtek a levegőben, szeme könnyezni kezdett, haját hátracsapta az erős szél.

Körülötte seprűk emelkedtek a levegőbe, és az egyik thestrál hosszú fekete farka csak kicsivel kerülte el őket. Lábai, melyeket Hedvig kalitkája és a hátizsákja a kocsi oldalához nyomtak, már most fájtak, és elkezdtek zsibbadni. Annyira kényelmetlenül érezte magát, hogy majdnem elfelejtett egy utolsó pillantást vetni a Privet Drive 4-re. Mire visszanézett, már nem tudta megállapítani, melyik volt az ő házuk.

Aztán hirtelen, a semmiből előtűnve, máris körülvették őket. Legalább harminc csuklyás alak lebegett a levegőben, egy hatalmas körben, melynek közepén mit sem sejtve emelkedtek fölfele a Rend tagjai...

Sikoltások, minden irányból egy zöld villanás: Hagrid felkiáltott, és a motorbicikli felbillent.

Harry teljesen elvesztette irányérzékét. Feje fölött az utcalámpákkal, körülötte kiáltások, az életéért kapaszkodott az oldalkocsi szélébe. Hedvig kalitkája, a Tűzvillám és a hátizsákja kicsúsztak térdei közül...

- Ne... SEGÍTSÉG!

A seprű is megpördült, de hátizsákja szárát és a ketrec tetejét éppen csakhogy sikerült elkapnia, miközben a motorbicikli ismét talpra állt. Egy másodpercnyi megkönnyebbülés, majd egy újabb zöld villanás. A bagoly rikoltott egyet, majd a ketrec padlójára esett,

- Ne... NE!

49

A motorbicikli előrelendült. Harry csuklyás Halálfalókat látott szétrebbenni, ahogy Hagrid keresztülrobbant a körükön.

- Hedvig... Hedvig...

De a bagoly mozdulatlanul feküdt a ketrec alján, szánalmasan, mint egy játék. Nem tudta elfogadni, ráadásul a többiek iránt érzett rettegése csak még jobban felerősödött.

Visszapillantott a válla fölött. Egy embertömeget látott elhaladni, zöld villanások kíséretében, két pár seprűn szárnyalt a távolba, de nem tudta megállapítani, hogy kik voltak...

- Hagrid, vissza kell mennünk, vissza kell mennünk! - üvöltötte a motor mennydörgésszerű

robaján keresztül, miközben előhúzta pálcáját, és a padlóra dobta Hedvig ketrecét. Nem akarta elfogadni, hogy a madár meghalt. - Hagrid, FORDULJ VISSZA!

- Az a feladatom, hogy biztonságba juttassalak, Harry - kiáltott Hagrid, és gázt adott.

- Állj... ÁLLJ! - kiáltotta Harry, de mire visszanézett, két zöld fénysugár suhant el a bal füle mellett: négy Halálfaló vált ki a körből és kezdte őket üldözni, Hagrid széles hátát célozva.

Hagrid élesen elkanyarodott, de a Halálfalók tartották az iramot a motorral. Egyre több átkot indítottak, és Harrynek le kellett kuporodnia az oldalkocsiban, hogy elkerülje őket. Nagy nehezen megfordult, és elkiáltotta magát - Stupor! - mire egy vörös fénysugár csapott ki a pálcájából. Az őket üldöző Halálfalók szétrebbentek, hogy elkerüljék azt.

- Kapaszkodj, Harry, ez majd betesz nekik - ordította Hagrid. Harry épp időben nézett fel ahhoz, hogy lássa, ahogy Hagrid megnyom egy zöld gombot az üzemanyag-kijelző mellett.

Egy fal, egy szilárd, fekete fal robbant ki a kipufogóból. Harry hátrafordította a fejét, és látta, ahogy a fal a levegőben megnyúlik. Három Halálfaló sikeresen kikerülte, de a negyedik nem volt annyira szerencsés. Eltűnt a szemük előtt, majd téglaként kezdett zuhanni darabokra tört seprűjével együtt. Egyik társa lelassított, hogy megmentse, de a sötétség őket is és a lebegő

falat is elnyelte, ahogy Hagrid ráhajolt a kormányrúdra és tovább gyorsított.

A két megmaradt Halálfaló jóvoltából még több Gyilkoló átok suhant el Harry feje mellett.

Harry további Kábító átokkal válaszolt. Vörös és zöld fénysugarak ütköztek a levegőben, sokszínű szikrazáporral zúdítva tele a levegőt. Harrynek a tűzijáték ötlött fel a fejében, és a muglik, akiknek fogalmuk sincs odalenn arról, hogy mi történik...

- Megint itt vannak, Harry, kapaszkodj! - kiáltotta Hagrid, és megnyomott egy második gombot. Ezúttal egy háló lövellt ki a kipufogóból, de a Halálfalók már számítottak rá.

Nemcsakhogy kikerülték azt, de harmadik társuk, aki korábban lelassított, hogy megmentse 50

eszméletlen társukat, beérte őket. Hirtelen bukkant elő a sötétből, és most már hárman üldözték a motorbiciklit, miközben folyamatosan átkokat szórtak rájuk.

- Ez biztosan elintézi őket, Harry, kapaszkodj erősen! - kiáltotta Hagrid, és Harry látta, ahogy tenyerével a sebességmérő mellet lévő bíbor színű gombra csap.

Félreérthetetlen üvöltés kíséretében egy sárkány forró fehér és kék színű lehelete csapott ki a kipufogóból, miközben a motor fémes csikorgás kíséretében puskagolyóként lódult előre.

Harry látta, ahogy a Halálfalók félrerántják seprűiket, hogy elkerüljék a halálos tűzcsóvát.

Üldözőik eltűntek a sötétben, ugyanakkor az oldalkocsi is baljóslatúan megingott. A motorhoz rögzítő fémcsatok darabokra törtek a gyorsulási erő hatására.

- Semmi gond, Harry - kiáltotta Hagrid, akit a hátára vágott a hirtelen sebességnövekedés.

Senki nem irányította a motort, az oldalkocsi pedig hevesen kígyózott a menetszélben.

- Rajta vagyok, Harry, ne aggódj! - ordította Hagrid, miközben kabátjából előhúzta rózsaszín esernyőjét.

- Hagrid! Ne! Hagyd, majd én!

- REPARO!

Fülsüketítő durranás kíséretében leszakadt az oldalkocsi. A motor lendületétől hajtva egy ideig Harry még előrefelé haladt, de aztán elkezdett süllyedni...

Kétségbeesésében Harry az oldalkocsira szegezte a pálcáját, és elkiáltotta magát: -

Wingardium Leviosa!

Felemelkedtek, mint vízen a parafadugó, igaz irányítani továbbra sem lehetett, de most már legalább nem zuhant. Csak egy pillanatra tudott fellélegezni, mert máris átkok zúgtak el a füle mellett: a három Halálfaló közeledett hozzá.

- Jövök már, Harry! - kiáltotta a sötétségből Hagrid, de Harry érezte, ahogy az oldalkocsi ismét süllyedni kezdett. Leguggolt amennyire csak tudott, a közeledő alakok felé irányította pálcáját, és elkiáltotta magát - Impedimenta!

Az átok mellkason találta a középső Halálfalót. Egy pillanatig szétdobott végtagokkal függött a levegőben, mintha egy láthatatlan fallal ütközött volna. Egyik társa majdnem belement...

Az oldalkocsi ismét zuhanni kezdett, és a harmadik Halálfaló rálőtt egy átkot. Olyan közel suhant el mellette, hogy Harry kénytelen volt a perem alá kapnia a fejét, de olyan ügyetlenül, hogy az ülésben kiverte egyik fogát...

- Jövök, Harry, jövök!

51

Egy hatalmas lapátkéz megragadta Harry talárját, és könnyedén kiemelte a zuhanó oldalkocsiból. Harry még idejében megragadta hátizsákját, és felhúzta magát a motorbicikli ülésére, hátát Hagrid hátának vetve. Ahogy felfelé suhantak, el a két megmaradó Halálfalótól, Harry kiköpte a szájában felgyülemlett vért, és pálcáját a zuhanó oldalkocsira szegezte. -

Confringo!

Egy szörnyű, torokszorító pillanatig Hedvigre gondolt, miközben a kocsi felrobbant. A hozzá legközelebb álló Halálfalót a robbanás ereje lelökte a seprűjéről, és lezuhant a sötétbe, társa pedig visszavonult.

- Harry, annyira sajnálom, annyira sajnálom - sóhajtott Hagrid. - Nem lett volna szabad megpróbálnom megjavítani... most nincs semmi helyed...

- Semmi baj, csak repülj tovább! - kiáltotta vissza Harry, ahogy két újabb Halálfaló tűnt fel a sötétből és közeledett gyorsan.

Ahogy az átkok átszelték a köztük lévő teret, Hagrid ismét elkáromkodta magát, és cikkcakkban kezdett repülni. Harry tudta, hogy barátja nem meri, a sárkánytűz gombot használni, most, hogy ő ilyen bizonytalanul ül mögötte. Harry egymás után küldte a Kábító átkokat üldözőik felé, de ezzel csak kicsit lassította őket. Egy újabb Akadályátkot indított feléjük. A legközelebbi Halálfaló félrerántotta seprűjét, hogy kitérjen előle, és csuklyája hátra csúszott. Következő Kábító átkának vörös fénye mellett Harry felismerte Stanley Shunpike különös, kifejezéstelen arcát... Stan...

- Capitulatus! - kiáltotta Harry.

- Ő az, ő a valódi!

A csuklyás Halálfaló kiáltása még a motorkerékpár mennydörgése mellett is jól hallható volt.

A következő pillanatban mindkét üldözőjük lemaradt, és eltűnt a szemük elől.

- Harry, mi történt? - üvöltött hátra Hagrid. - Hová tűntek?

- Nem tudom!

De Harry aggódott. A csuklyás Halálfaló azt kiáltotta, - Ő a valódi! - Honnan tudhatta?

Körbepillantott az üres, fenyegető sötétségbe. Hová tűntek?

Megfordult az ülésen, hogy előrefelé nézzen, és jó erősen megragadta Hagrid kabátját.

- Hagrid, csináld megint azt a sárkánytüzes izét, és tűnjünk el innen a fenébe! -Akkor kapaszkodj erősen, Harry!

Ismét felhangzott a már ismert fülsüketítő bőgés, és a kipufogóból kirobbant a kékesfehér 52

tűzcsóva. Harry érezte, ahogy lassan csúszik hátra azon a kevéske ülőhelyen, ami Hagrid mögött még volt. Hagrid is hátradőlt, alig sikerült megtartani szorítását a kormányon...

- Azt hiszem, lehagytuk őket, Harry, azt hiszem, megcsináltuk! - kiáltotta Hagrid.

Harry azonban nem volt erről meggyőződve. Félelem telepedett rá, ahogy jobbra-balra tekintgetett, keresve üldözőit, akiknek felbukkanásában teljesen biztos volt... Miért maradtak le? Egyikőjüknek még mindig volt pálcája... Ő az... ő a valódi... Pont azután kiáltotta, hogy megpróbálta lefegyverezni Stant...

- Már majdnem ott vagyunk, Harry, már majdnem megcsináltuk! - kiáltotta Hagrid.

Harry érezte, ahogy a motor egy kicsit lesüllyedt, a földön lévő fényfoltok azonban még mindig távolinak tűntek, mint a csillagok.

Harry sebhelyébe belehasított a fájdalom. Ahogy a motorkerékpár két oldalán egy-egy Halálfaló bukkant fel, két Gyilkoló átok suhant el Harry mellett, csupán milliméterekkel vétve el, hátulról...

Aztán megpillantotta. Voldemort úgy suhant, mint füst a levegőben, seprű vagy thesztrál nélkül, kígyószerű arca ragyogott a sötétségben, fehér ujjai ismét rákulcsolódtak pálcájára...

Hagrid felüvöltött félelmében, és zuhanásba vitte át a motort. Miközben Harry az életéért kapaszkodott, Kábító átkokat szórt a mögötte lévő örvénylő sötétbe. Látta, ahogy egy test elrepül mellette, és tudta, hogy egyiküket eltalálta. Aztán hallott egy durranást, és a motorból szikrák röppentek ki. A jármű irányíthatatlanul pörgött a levegőben...

Ismét zöld fénysugarak suhantak el mellettük. Harrynek fogalma sem volt, merre van a fölfele, merre a lefele. A sebhelye még mindig égetett, lelkiekben felkészült, hogy bármelyik másodpercben meghalhat. Egy seprűn repülő csuklyás alak, néhány méterre tőlük felemelte a karját...

- NE!

Hagrid dühös kiáltással vetette le magát a motorról a Halálfalóra. Harry megrettenve nézte, ahogy Hagrid és a Halálfaló lezuhannak, a seprű nem bírta el kettejük súlyát...

Miközben térdével igyekezett a zuhanó motoron tartania magát, Harry hallotta Voldemort visítását - Enyém!

Ennyi volt. Nem látta, nem hallotta merre volt Voldemort. Látta, ahogy egy másik Halálfaló eltakarodik az útból, és ismét felhangzott a baljós hang - Avada...

A fájdalom annyira felerősödött Harry sebhelyében, hogy becsukta a szemét. Pálcája eközben 53

önálló életre kelt. Érezte, ahogy kezében elfordul, mintha valami nagy mágnes vonzaná. Félig behunyt szemhéján keresztül aranyló tüzet látott kirobbanni belőle. Valami megreccsent, valaki dühösen felvisított. A megmaradt Halálfalók ordítoztak, Voldemort elkiáltotta magát -

Nem! - Ahogy Harry kinyitotta a szemét, megpillantotta a bíbor színű gombot, orrától pár centiméternyire. Szabad kezével a gombra csapott. A motorbicikli még több lángot lövellt ki a levegőbe, és sebesen közeledett a talajhoz.

- Hagrid! - kiáltotta Harry, miközben kétségbeesetten kapaszkodott a motorba. - Harid... Accio Hagrid!

A motorkerékpár felgyorsított, valami húzta a föld felé. Harry, mivel arca csak a kormányig ért fel, az egyre növekvő fényfoltokon kívül semmit nem látott. Le fog zuhanni, és semmit sem tehet ellene. Háta mögött újabb kiáltást hallott. - A pálcádat, Selwyn, add ide a pálcádat!

Megérezte Voldemort jelenlétét, még mielőtt meglátta volna. Oldalra pillantott, egyenesen bele a vörös szempárba, és biztos volt benne, hogy ez az utolsó dolog, amit életében látni fog.

Voldemort felkészült, hogy ismét megátkozza...

A következő pillanatban köddé vált. Harry lenézett, és meglátta Hagridot a földön, szétvetett végtagokkal. Megragadta a kormányt, hogy megpróbálja kikerülni, keresgélni kezdte a féket, de fülsüketítő robajjal egy iszapos tavacskába csapódott.

ÖTÖDIK FEJEZET

A bukott harcos

Hagrid?

54

Harry igyekezett kikászálódni az őt körbevevő fém- és bőrkupacból. Kezei több centi mélyen az iszapos vízbe süllyedtek, ahogy próbált felállni. Nem értette, hová tűnt Voldemort, és arra számított, hogy bármelyik pillanatban ismét felbukkan a sötétből. Valami meleg, nedves anyag folyt végig a homlokától az álláig. Kimászott a tavacskából, és Hagrid földön fekvő sötét tömegéhez botorkált.

- Hagrid? Hagrid, mondj valamit... De a test nem mozdult.

- Ki van ott? Potter? Te vagy Harry Potter?

Harry nem ismerte fel a férfi hangját. Rögtön azután egy nő kiáltása hallatszott. -

Lezuhantak! Ted! Lezuhantak a kertben! Harry szédült.

- Hagrid - ismételte bambán, miközben megbicsaklott a térde.

A következő, amire emlékezett, hogy a hátán fekszik, párnákon, és a bordái és jobb karja rettenetesen sajognak. Hiányzó foga újra nőtt. A homlokán lévő sebhelye még mindig lüktetett a fájdalomtól.

- Hagrid?

Kinyitotta a szemét, és körülnézett. Egy vadidegen, kivilágított nappaliban ült egy kanapén.

Ázott, saras hátizsákja nem messze tőle a padlón hevert. Egy pocakos, dús hajú férfi figyelte idegesen.

- Ne aggódj, fiam, Hagrid jól van - mondta a férfi, - a feleségem gondoskodik róla. Hogy érzed magad? Eltört még valamid? Helyrehoztam a bordáidat, a fogadat és a karod. Ted vagy, Ted Tonks... Dora apukája.

Harry hirtelen felült. Fényfoltok táncoltak a szeme előtt. Szédült és hányingere volt.

- Voldemort...

- Nyugalom - mondta Ted Tonks, miközben vállánál fogva visszanyomta Harryt a párnákra.

- Elég csúnya volt az a landolás. Egyébként mi történt? Valami elromlott a motorbiciklivel?

Arthur Weasley már megint túlfeszítette a mugli ketyeréit?

- Nem - válaszolta Harry, miközben sebhelye vadul lüktetett. - Halálfalók, egy csomó...

üldöztek minket...

- Halálfalók? - kérdezte élesen Ted. - Hogy érted azt, hogy Halálfalók? Azt hittem, nem tudnak róla, hogy ma este hoznak el, azt hittem...

- Tudták - mondta Harry.

Ted Tonks a plafonra nézett, mintha átlátna rajta, fel az égig.

55

- Nos, most már legalább tudjuk, hogy a védelmező bűbájaink kitartanak. Nem tudnak száz méternél közelebb jönni semerről sem.

Harry végre megértette, miért tűnt el Voldemort. Akkor léphettek be a Rend által készített barikád védelmébe. Csak remélte, hogy elég sokáig ki fognak tartani. Elképzelte, ahogy Voldemort száz méterre fölöttük lebeg, és igyekszik áttörni azon a valamin, amit Harry egy hatalmas, átlátszó buborékként képzelt el.

Leemelte lábait a kanapéról. Saját szemével akarta látni Hagridot, különben nem hitte volna el, hogy él. De alig kelt föl, mikor kinyílt egy ajtó, és Hagrid préselte át magát rajta, saras, véres arccal, kicsit bicegve, de csodával határos módon még mindig életben.

- Harry!

Két lépéssel a fiú mellett termett (közben feldöntött két asztalt és egy virágállványt), és megölelte Harryt (közben majdnem összetörte frissen gyógyított bordáit). - Az ördögbe, Harry, hogy sikerült túlélned? Azt hittem, mindkettőnknek annyi.

- Igen, én is. Nem hittem el...

Harry elhallgatott. Csak akkor vette észre a nőt, aki Hagrid mögött lépett be a szobába.

- Maga! - kiáltotta, miközben a zsebébe nyúlt, de az üres volt.

- A pálcád itt van, fiam, - mondta Ted, miközben Harry karjára koppintott vele. - Melletted volt a földön, behoztam... És csak hogy tudd, most épp a feleségemmel kiabálsz.

- Oh... sajnálom.

Ahogy beljebb jött a szobába, Mrs. Tonks egyre kevésbé hasonlított testvérére, Bellatrix-re.

Haja egy árnyalatnyival barnább volt, szeme szélesebb és kedvesebb. Ugyanakkor kissé dölyfösebb lett Harry felkiáltása után.

- Mi történt a lányunkkal? - kérdezte. - Hagrid azt mondta, rajtatok ütöttek. Hol van Nymphadora?

- Nem tudom - vallotta be Harry. - Nem tudom, mi történt a többiekkel.

Összenézett Teddel. Félelem és bűntudat szorította össze Harry torkát az arckifejezésük látványára. Ha a többiek közül bárki is meghalt, az az ő hibája lesz, egyedül az ő hibája. Ő

egyezett bele a tervbe, ő adta át nekik a haját...

- A zsupszkulcs - szólt hirtelen a nő. - Vissza kell mennünk az Odúba, és meg kell tudnunk..

utána majd üzenünk, vagy... vagy majd Tonks, ha...

- Dora jól lesz, Dromeda - mondta Ted. - Tudja, mit kell tennie, már elég sok szoros 56

helyzetben volt az Aurorokkal. A zsupszkulcs egyébként itt van - tette hozzá Harrynek. -

Három perc múlva fog indulni, ha velünk akartok tartani.

- Igen, szeretnénk - mondta Harry. Felkapta a hátizsákját, és a vállára dobta. - Én.. .

Mrs. Tonksra nézett. Bocsánatot akart kérni tőle, amiért ilyen bizonytalanságban hagyta, és ami miatt felelősnek érezte magát, de semmi olyan nem jutott eszébe, ami ne hangzott volna üresnek vagy színleltnek.

- Majd szólok Tonksnak... Dórának... hogy üzenjen, amint... Köszönöm, hogy összefoltozott minket, köszönet mindenért, én...

Hálás volt, hogy Ted Tonks nyomában elhagyhatta a szobát. Átmentek egy rövid előszobán egy másik hálószobába. Hagrid követte őket, lehajolva, hogy be ne verje fejét a szemöldökfába.

- Tessék, fiam. Ez a zsupszkulcs.

Mr. Tonks egy kis, ezüst hátú hajkefére mutatott az öltözőasztalon.

- Köszönöm - mondta Harry, miközben egyik ujjával megérintette, indulásra készen.

- Várj egy pillanatot - szólt Hagrid, és körbe nézett. - Harry, hol van Hedvig?

- Őt... eltalálták - válaszolta.

Egyszerre rátört az érzés. Szégyellte magát, miközben elkezdett könnyezni. A bagoly volt a társa, az egyetlen erős kapcsolata a varázsvilággal, amikor kénytelen volt visszamenni Dursleyékhoz.

Hagrid hatalmas kezével megpaskolta a fiú vállát, amitől az is fájni kezdett.

- Nem számít - mondta rekedtesen. - Nem számít. Nagyszerű élete volt...

- Hagrid! - szólt figyelmeztetően Ted Tonks, ahogy a hajkefe világoskéken felfénylett.

Hagrid épp időben nyomta hozzá a mutatóujját.

Egy ismerős rántást érzett a gyomra magasságából, mintha egy láthatatlan kampó húzta volna fölfelé, át a semmin keresztül, irányítatlanul pörögve. Ujja hozzáragadt a zsupszkulcshoz, ahogy ő és Hagrid egyre gyorsabban távolodtak Mr. Tonkstól. Egy másodperccel később Harry lába keményen a földhöz csapódott, és elesett az Odú kertjében. Kiáltást hallott.

Félrelökve az immáron nem ragyogó hajkefét, kicsit támolyogva lábra állt, és látta, ahogy Mrs. Weasley és Ginny sietnek lefelé a hátsó ajtó lépcsőin, miközben Hagrid, aki szintén elesett landoláskor, nehézkesen talpra állt.

- Harry? Te vagy a valódi Harry? Mi történt? Merre vannak a többiek? - sikoltotta Mrs.

57

Weasley.

- Hogyhogy merre? Még senki sem ért vissza? - lihegte Harry. A választ le lehetett olvasni Mrs. Weasley sápadt arcáról.

- A Halálfalók számítottak ránk - mondta neki Harry. - Körbevettek minket, amint felszálltunk... tudták, hogy ma este történik... nem tudom, hogy mi lett a többiekkel. Négy Halálfaló kezdett üldözni minket, éppen csakhogy el tudtunk menekülni előlük. Aztán Voldemort is utolért minket...

Hallotta hangjában a sajnálkozást, a könyörgést, hogy értse meg, miért nem tudja, mi történt a fiaival, de...

- Hála égnek, hogy legalább te jól vagy - mondta, miközben megölelte, bár Harry úgy érezte, nem érdemli meg.

- Molly, nincs véletlenül egy kis brandyd? - kérdezte kicsit remegve Hagrid. - Orvosi célra?

Akár mágiával is magához idézhette volna, de ahogy visszaigyekezett a kanyargós ház felé, Harryt elfogta az érzés, hogy csak el akarja rejteni arcát. Ginnyhez fordult, aki azonnal megválaszolta fel nem tett kérdését.

- Ronnak és Tonksnak kellett volna elsőként visszaérniük, de lemaradtak a Zsupszkulcsukról.

Az nélkülük tért vissza - mondta, miközben egy földön heverő rozsdás olajos kannára mutatott. - Az pedig, - mutatott egy ősrégi surranóra, - apáé és Fredé kellett volna, hogy legyen. Ők lettek volna a másodikok. Neked Hagriddal harmadiknak kellett volna érkezned, és -karórájára pillantott, - ha sikerült nekik, George és Lupin nagyjából egy percen belül meg kell, hogy érkezzen.

Mrs. Weasley egy üveg brandyvel a kezében bukkant fel, amit átadott Hagridnak. Kinyitotta, és egy kortyra ledöntötte az egészet.

- Anyu! - kiáltotta Ginny, egy pár lépésre lévő pontra mutatva.

Kékes fény gyulladt a sötétben. Egyre nagyobb és fényesebb lett, és Lupin és George jelentek meg pörögve, majd mindketten elestek. Harry rögtön tudta, hogy valami nincs rendben. Lupin támogatta George-ot, aki eszméletlen volt, és egész arcát vér borította.

Harry előre sietett, és megragadta George lábait. Közösen becipelték a konyhán keresztül a nappaliba, és lefektették a kanapéra. Ahogy a lámpafény megvilágította a fiút, Ginnynek elállt a lélegzete, és Harry gyomra összeszorult. George egyik füle hiányzott. Fejének egyik felét, és a nyakát nedves, skarlátvörös vér áztatta.

58

Amint Mrs. Weasley fia fölé hajolt, Lupin megragadta Harry felkarját, és nem túl finoman kirángatta a konyhába, ahol Hagrid még mindig a bejárati ajtón próbálta hatalmas alakját áttuszkolni.

- Hé! - kiáltotta felháborodottan Hagrid. - Engedd el! Engedd el Harryt! Lupin nem törődött vele.

- Milyen teremtmény volt az irodám sarkában, amikor Harry Potter először látogatott meg a Roxfortban? - kérdezte, miközben megrázta Harryt. - Válaszolj!

- Ő... egy kákalag egy tartályban, ugye?

Lupin eleresztette Harryt, és egy konyhaszekrénynek dőlt.

- Ez meg mi a fene volt? - bömbölte Hagrid.

- Sajnálom, Harry, de le kellett ellenőriznem - válaszolta tömören Lupin. - Elárultak minket.

Voldemort tudta, hogy ma este akarunk átszállítani, és csak olyan személytől tudhatott erről, aki közvetlenül be volt avatva a tervbe. Lehettél volna csaló.

- Akkor engem miért nem ellenőrzől? - lihegte Hagrid, miközben továbbra is az ajtóval küzdött.

- Te félig óriás vagy - mondta Lupin, miközben Hagridra nézett. - A Százfűlé főzetet csak emberi átváltozásra lehet alkalmazni.

- A Rendből senki nem figyelmeztette volna Voldemortot - mondta Harry. Még az ötlet is borzalmas volt, egyikükről sem tudta volna elhinni. - Voldemort csak a vége felé ért utol, az elején még nem tudta, hogy melyik vagyok ténylegesen én. Ha ismerte volna a tervet, az elejétől kezdve tudta volna, hogy én Hagriddal vagyok.

- Voldemort utolért? - kérdezte élesen Lupin. - Mi történt? Hogyan sikerült elszöknöd? Harry elmondta, hogy az őket üldöző Halálfalók hogyan ismerték fel őt, mint az igazi Harryt, hogyan hagyták abba az üldözést, és hogy valószínűleg megidézték Voldemortot, aki nem sokkal azelőtt jelent meg, hogy ő és Hagrid elérték volna Tonks szüleinek menedékét.

- Felismertek? De hogyan? Mit csináltál?

- Én... - Harry megpróbált visszaemlékezni. Az egész út pánik és zavarodottság összemosódásának hatott. - Megláttam Stan Shunpike-ot... Tudod, az az ürge, aki a Kóbor Grimbuszon volt a jegyszedő. És megpróbáltam lefegyverezni ahelyett, hogy... végül is nem tudta, mit csinál, vagy igen? Biztosan az Imperius átok hatása alatt állt.

Lupin döbbenten nézett.

59

- Harry, a Lefegyverzésnek már elmúlt az ideje. Ezek az emberek el akartak fogni, és meg akartak ölni! Legalább kábítsd el őket, ha a megölésükre még nem is állsz készen!

- Több száz méter magasan voltunk! Stan nem volt önmaga, és ha elkábítom, akkor leesett volna, és ugyanúgy meghalt volna, mintha az Avada Kedavrát használtam volna! A Capitulatus megóvott Voldemorttól két évvel ezelőtt - tette hozzá kihívóan. Ebben a pillanatban Lupin erősen emlékeztette arra a Hugrabugos Zacharias Smith-re, aki kigúnyolta Harryt, amiért Dumbledore Seregének a lefegyverzést akarta megtanítani.

- Igen, Harry - felelte fájdalmas önmegtartóztatással Lupin, - és elég sok Halálfaló szemtanúja is volt az eseménynek. Bocsáss meg, amiért ezt mondom, de ez igencsak szokatlan lépés volt akkor, közel a biztos halálhoz. Az, hogy ma este megismételted azok előtt a Halálfalók előtt, akik vagy látták, vagy hallották az első történetet, majdhogynem egyenértékű volt az öngyilkossággal!

- Szóval szerinted meg kellett volna ölnöm Stan Shunpike-ot? - kérdezte dühösen Harry.

- Természetesen nem - válaszolta Lupin, - de a Halálfalók... sőt, valljuk be nyíltan, szinte mindenki más is... azt várta volna, hogy visszatámadsz! A Capitulatus egy hasznos varázslat, Harry, de a Halálfalók kezdik azt hinni, hogy ez a te jellegzetes cselekedeted, ezért arra ösztönöznélek, hogy ne hagyd, hogy azzá váljon!

Lupin szavaitól Harry hülyén érezte magát, és mégis volt még benne dac. - Nem fogom felrobbantani az embereket, csak mert az utamban állnak - vágott vissza. - Az Voldemort feladata.

Lupin nem tudott visszavágni: miután Hagrid nagy nehezen bepréselte magát a bejárati ajtón, egy székhez támolygott, és leült. A szék összerogyott alatta. Figyelmen kívül hagyva káromkodással vegyes bocsánatkéréseit, Harry újabb kérdést szegezett Lupinnak.

- George rendbe fog jönni?

A kérdés mintha elmosta volna Lupin Harryvel szembeni minden csalódottságát.

- Azt hiszem, bár esélytelen, hogy a fülét helyrehozzuk, leátkozták...

Lábdobogás hallatszott odakintről. Lupin a hátsó ajtóhoz ugrott. Harry átugrotta Hagrid lábait, és a kertbe sietett.

Két alak jelent meg a kertben. Miközben Harry feléjük sietett, egyikükben Hermionét ismerte fel, aki épp akkor alakult vissza eredeti alakjába, másikban pedig Kingsley-t. Mindketten egy elgörbült kabátakasztót szorongattak a kezükben. Hermione Harry karjaiba vetette magát, 60

Kingsley azonban nem mutatott hasonló örömteli érzelmeket a másik kettő látványára. Harry látta Hermione vállai felett átnézve, ahogy pálcáját Lupin mellkasára irányítja.

- Albus Dumbledore utolsó szavai, amit kettőnkhöz intézett?

- Harry a legnagyobb reményünk. Bízzatok benne. - válaszolta nyugodtan Lupin. Kingsley Harry felé fordította a pálcáját, de Lupin közbeszólt - Ő az, már ellenőriztem!

- Jól van, jól van! - mondta Kingsley, miközben visszarakta a pálcáját a köpenyébe. - De valaki elárult minket! Tudták, tudták, hogy ma este lesz!

- Nagyon úgy tűnik - válaszolta Lupin, - de látszólag nem számítottak rá, hogy hét Harry lesz.

- Apró vigasz! - morgott Kingsley. - Ki más tért már vissza?

- Csak Harry, Hagrid, George és én. Hermione elfojtott egy nyögést.

- Mi történt veletek? - kérdezte Lupin Kingsleyt.

- Öten követtek, kettő megsérült, egy talán meg is halt, - hadarta Kingsley, - és láttuk Tudjukkit is, félúton csatlakozott az üldözéshez, de elég gyorsan el is tűnt. Remus, ő tud...

- Repülni - egészítette ki Harry. - Én is láttam. Utánam és Hagrid után jött.

- Szóval ezért ment el, hogy téged kövessen! - mondta Kingsley. - Nem értettem, miért tűnt el. De mi miatt változtatott célpontot?

- Harry egy kicsit túlságosan is kedves volt Stan Shunpike-hoz. - válaszolta Lupin.

- Stan? - ismételte Hermione. - De azt hittem, hogy ő most az Azkabanban van. Kingsley zordan felnevetett.

- Hermione, nyilvánvalóan történt egy tömeges szökés, melyet a Minisztérium elhallgatott.

Travers csuklyája is leesett, amikor elátkoztam, és neki is benn kellett volna lennie. De mi történt veletek, Remus? Hol van George?

- Elvesztette az egyik fülét - válaszolta Lupin.

- Elvesztette a... ? - kérdezte magas hangon Hermione.

- Piton műve - mondta Lupin.

- Pitoné? - kiáltotta Harry. - Csak nem azt mondod...

- Az üldözés közben vesztette el a csuklyáját. Sectumsempra mindig is Piton kedvencei közé tartozott. Bár mondhatnám, hogy kamatostul visszakapta, de csupán annyit tudtam tenni, hogy sebesülése után a seprőn tartottam George-ot, annyi vért vesztett.

Mindannyian elhallgattak, miközben az eget kémlelték. Semmi jele nem volt mozgásnak.

Csak a csillagok bámultak vissza rájuk, pislogás nélkül, közömbösen, repülve közeledő

61

barátoktól mentesen. Merre volt Ron? Merre volt Fred és Mr. Weasley? És Bill, Fleur, Tonks, Rémszem és Mundungus?

- Harry, segíts egy kicsit! - szólt ki rekedten Hagrid az ajtóból, amibe ismét beragadt. Örülve a lehetőségnek, hogy csinálhat valamit, Harry kiszabadította, majd az üres konyhán keresztül visszament a nappaliba, ahol Mrs. Weasley és Ginny még mindig George-ot gondozták. Mrs.

Weasley addigra elállította a vérzést. A lámpa fényénél tisztán látszott az a tiszta lyuk, ahol korábban George füle volt.

- Hogy van?

Mrs. Weasley ránézett. - Nem tudom visszanöveszteni, sötét varázslattal szakították le. De sokkal rosszabb is lehetett volna... Életben van.

- Igen - mondta Harry. - Hála Istennek.

- Jól hallottam, hogy valaki más is van a kertben? - kérdezte Ginny.

- Hermione és Kingsley - válaszolta Harry.

- Hála égnek - suttogta Ginny. Egymásra pillantottak. Harry legszívesebben megölelte volna, magához szorította volna, még az sem nagyon zavarta volna, hogy ott van Mrs. Weasley, de még mielőtt bármit is csinálhatott volna felgyülemlett érzéseinek hatására, hatalmas csattanás hallatszott a konyhából.

- Majd azután azonosítom magam, hogy meggyőződtem róla, hogy jól van a fiam. Most pedig, ha jót akarsz magadnak, tőnj el az utamból, Kingsley!

Harry még soha nem hallotta Mr. Weasleyt így kikelni magából. Valósággal berobbant a nappaliba, kopasz feje búbja izzadtságtól csillogott, szemüvege félrecsúszott, nyomában Freddel. Mindketten sápadtak voltak, de látszólag sértetlenek.

- Arthur! - szipogott Mrs. Weasley. - Ó, hála istennek!

- Hogy van?

Mr. Weasley térdre rogyott George ágya mellett. Mióta Harry ismerte, most fordult elő

először Freddel, hogy elakadt a szava. Csak állt tátott szájjal a kanapé fölött, és ikertestvére sérüléseit nézte, mintha nem hinne a szemének.

Talán Fred és apja érkezésének hangjaira felriadva, George megmozdult.

- Hogy érzed magad, George? - suttogta Mrs. Weasley. George ujjaival végigtapogatta a feje oldalát.

- [Saintlike -> Mint egy szent ember] - motyogta.

62

- Mi a baj vele? - kérdezte rémülten Fred. - Az agya is megsérült?

- [Saintlike] - ismételte George, majd kinyitotta a szemét, és testvérére nézett. - Érted... [I'm holy. Holey -> Áldott vagyok. Lyukas], Fred, fogod?

Mrs. Weasley még jobban zokogott. Fred sápadt arcába kezdett visszatérni a szín.

- Szánalmas - mondta George-nak. - Szánalmas! Tele van a világ füles viccekkel, és neked pont a [holey]-t kell választanod?

- Na mindegy - mondta George, miközben könnyeivel küszködő anyjára vigyorgott. -Most már legalább meg fogsz tudni minket különböztetni.

Körbenézett.

- Szia Harry... ugye te vagy Harry?

- Igen, én vagyok - mondta Harry, miközben közelebb ment a kanapéhoz.

- Hát, legalább téged sikerült épségben visszajuttatnunk - mondta George. - Ron és Bill miért nem toporognak már itt a betegágyamnál?

- Azért, George, mert még nem értek vissza - válaszolta Mrs. Weasley. George mosolya elhalványult. Harry Ginnyre pillantott, és fejével intett neki, hogy jöjjön ki vele. Miközben átvágtak a konyhán, halkan megszólalt.

- Ronnak és Tonksnak már vissza kellett volna érniük. Nem kellett túl messzire menniük.

Muriel néni nem lakik innen túl messze.

Harry nem szólt semmit. Azóta próbálta féken tartani félelmét, hogy megérkezett az Odúba, de most kitört a medréből, a bőre alatt kúszott, a mellkasában lüktetett, elszorította a torkát.

Ahogy a lépcsőn lépkedtek, vissza a sötét hátsó kertbe, Ginny megfogta a kezét.

Kingsley föl-le sétált, és minden fordulás után az égre pillantott. Harryt erőteljesen emlékeztette Vernon bácsira, aki ugyanígy sétált a nappaliban úgy ezer évvel azelőtt. Hagrid, Hermione és Lupin egymásnak vetett vállal álltak, miközben csendben meredtek az égre.

Egyikük sem pillantott félre, mikor Harry és Ginny csatlakozott csendes virrasztásukhoz.

A percek lassan teltek, Harrynek úgy tűnt, mintha évek óta várakoznának. A legkisebb szellőre megriadtak, és a susogó bokrok vagy fák irányába néztek, remélve, hogy egyik vagy másik hiányzó Rendtag sértetlenül ugrik le a levelekről...

Végre egy seprő testesült meg közvetlenül felettük, és indult meg a talaj irányába.. .

- Ők azok! - kiáltotta Hermione.

Tonks hosszú csúszással állt meg, mindenfelé földet és kavicsokat szórva.

63

- Remus! - kiáltott fel Tonks, miközben lekászálódott a seprűjéről, és Lupin karjaiba borult.

Arca merev volt és falfehér: úgy tűnt, nem tud megszólalni. Ron kábultan botladozott Harry és Hermione felé.

- Jól vagy. - motyogta, majd Hermione rávetette magát, és szorosan átölelte.

- Azt hittem... Azt hittem...

- Jól vagyok - mondta Ron, miközben megpaskolta a hátát. - Jól vagyok.

- Ron remek volt - mondta melegen Tonks, miközben eleresztette Lupint. - Csodálatos. Az egyik Halálfalót fejbe találta egy kábítóátokkal, és amikor mozgó célra lősz repülő seprűről...

- Komolyan? - kérdezte Hermione, miközben tágra nyílt szemekkel nézte Ront, még mindig átkarolva a nyakánál.

- Mindig ez a meglepett hangszín - mondta zsémbesen, miközben kiszabadította magát. -Mi voltunk az utolsók?

- Nem, - válaszolt Ginny, - Bill, Fleur, Rémszem és Mundungus még nem érkeztek meg.

Bemegyek, elmondom anyának, hogy jól vagy, Ron...

Azzal berohant a házba.

- Szóval mi tartott fel titeket? Mi történt? - kérdezte Lupin majdnem mérgesen Tonkstól.

- Bellatrix - válaszolta Tonks. - Legalább annyira el akart kapni engem, mint Harryt. Remus, nagyon igyekezett, hogy megöljön engem. Bárcsak elkaptam volna, tartozom eggyel Bellatrixnek. De biztosan megsebesítettük Rodolphust... Aztán megérkeztünk Ron Muriel nénikéjéhez, és lekéstük a Zsupszkulcsot, és elkezdte csinálni a cirkuszt...

Lupin állkapcsában megugrott egy izom. Bólintott, de továbbra sem tudott megszólalni.

- Szóval mi történt veletek? - kérdezte Tonks Harryhez Hermionéhez és Kingsleyhez fordulva.

Mindannyian beszámoltak a saját útjukról, de Bill, Fleur, Rémszem és Mundungus hiánya rányomta hideg bélyegét a beszélgetésre. Egyre nehezebb volt fagyos harapását nem észrevenni.

- Vissza kell mennem a Downing Street-re, már egy órája ott kellene lennem - mondta végül Kingsley, miután utoljára végighordta tekintetét az égbolton. - Értesítsetek, ha visszaértek.

Lupin bólintott. A többiek integetésének kíséretében Kingsley a sötétben a kapuhoz sétált.

Harry mintha egy apró pukkanást hallott volna, és Kingsley dehoppanált az Odú határán kívül.

64

Mr. és Mrs. Weasley siettek ki a hátsó lépcsőről, Ginny a nyomukban. Mindkét szülő

megölelte Ront, mielőtt Lupinhoz és Tonkshoz fordultak volna.

- Köszönjük - mondta Mrs. Weasley, - hogy visszahoztátok a fiainkat.

- Ne butáskodj, Molly - vágta rá Tonks.

- Hogy van George? - kérdezte Lupin.

- Mi baja van? - kérdezte cérnavékony hangon Ron.

-Elvesztette a...

De Mrs. Weasley mondatának végét elnyelte a többiek üdvrivalgása. Egy thesztrál épp akkor suhant látótávolságba, és landolt tőlük néhány méterre. Bill és Fleur lecsúsztak a hátáról, megviselten, de sértetlenül.

- Bill! Hála Istennek, hála Istennek...

Mrs. Weasley előre szaladt, de Bill ölelése elég hanyag volt. Egyenesen apjára nézett. -

Rémszem halott.

Senki nem beszélt, senki nem mozdult. Harry úgy érezte, mintha valami a belsejében zuhanna, át a talajon, örökre elhagyva őt.

- Láttuk - folytatta Bill. Fleur bólintott, a konyhaablakból kiszűrődő fényben könnycseppek csillogtak arcán. - Nem sokkal azután történt, hogy kitörtünk a körből. Rémszem és Dung közel voltak hozzánk, ők is északnak indultak. Voldemort... tud repülni... egyenesen rájuk rontott. Dung bepánikolt, hallottam, ahogy felordított, Rémszem megpróbálta megállítani, de dehoppanált. Voldemort átka telibe találta az arcát, leesett a seprűjéről, és... semmit nem tehettünk, semmit, rajtunk is legalább féltucatnyian voltak...

Bill hangja elcsuklott.

- Persze hogy nem tehettetek semmit - mondta Lupin.

Ott álltak mindannyian, egymást nézve. Harry még nem fogta fel teljesen. Rémszem halott.

Nem lehet... Rémszem, hiszen olyan kemény, olyan bátor, a tökéletes túlélő...

Bár egyikük sem mondta ki, lassan mindannyian ráeszméltek, hogy értelmetlen lett volna tovább várni a kertben, és csendben követték Mr. és Mrs. Weasleyt vissza az Odú nappalijába, ahol Fred és George együtt nevettek valamin.

- Mi a baj? - kérdezte Fred, az arcokat nézve, amint beléptek a szobába. - Mi történt? Ki...?

- Rémszem - mondta Mr. Weasley. - Halott.

Az ikrek vigyora rémületté változott. Úgy tűnt, senki nem tudta, mit tegyenek. Tonks 65

csendesen szipogott egy zsebkendőbe. Harry tudta, hogy közel állt Rémszemhez, ő volt Rémszem kedvence és protezsáltja a Mágiaügyi Minisztériumban. Hagrid, aki az egyik sarokban a földön ült, egy asztalterítő mérető zsebkendőbe törölgette szemeit.

Bill a tálalóhoz ment, előhúzott egy üveg lángnyelv whiskyt és néhány poharat.

- Tessék - mondta, és pálcájának egy legyintésére tizenkét teli pohár repült át a szobán, mindenkinek egy, ő maga pedig a tizenharmadikat emelte fel. - Rémszemre.

- Rémszemre - ismételték utána a többiek, és ittak.

- Rémszemre - ismételte Hagrid, egy kicsit megkésve, egy csuklás kíséretében. A Lángnyelv whisky végigégette Harry torkát. Mintha visszaégette volna az érzéseit, eloszlatta dermedtségét, és irrealitás érzése lángolt fel benne valami mással, ami leginkább bátorságra hasonlított.

- Szóval Mundungus eltűnt? - kérdezte Lupin, aki egy hajtásra itta ki a poharát.

Abban a pillanatban megváltozott a légkör. Mindenki feszültnek tűnt, Lupint nézte, és egyrészt akarta, hogy folytassa, legalábbis Harrynek úgy tűnt, másrészről viszont kicsit aggódott, hogy vajon mit fog hallani.

- Tudom, mire gondolsz - mondta Bill, - és én is ezen töprengtem idefelé, mert ugyebár úgy tűnt, hogy számítottak ránk. De Mundungus nem árulhatott el minket. Nem tudták, hogy hét Harry lesz, ez megzavarta őket, amint feltűntünk. És ha esetleg elfelejtetted volna, Mundungus volt az, aki azt az apró kis trükköt. Miért ne árulta volna el a terv leglényegesebb mozzanatát? Szerintem Dung egyszerűen csak bepánikolt. Ha visszaemlékeztek, nem is akart jönni, Rémszem kényszerítette rá, és Tudjukki egyenesen rájuk támadt. Szerintem ez bőven elég lett volna ahhoz, hogy bárki bepánikoljon.

- Tudjukki pont úgy reagált, ahogy Rémszem megjósolta - szipogott Tonks. - Azt mondta, hogy Voldemort szerint Harry a legedzettebb, legtapasztaltabb Aurorral lesz. Először Rémszemet kezdte üldözni, majd miután Mundungusnak köszönhetően ugrott az álca, Kingsley-re váltott...

- Eegen, ez mind nadjon jó, - csattant fel Fleur, - ze ez nem magyarázza meg, 'ogy 'onnan tudták, 'ogy ma este akarjuk átkísérni 'Arryt, vagy igen? Valaki biztosan óvatlan volt. Valaki kikotyogta a zátumot egy idegennek. Ez az edjetlen magyarázat arra, 'onnan tudtak az időpontról, de a tervről nem.

Körbepillantott az arcokon, gyönyörű arcán még mindig könny csillogott. Csendesen várta, 66

hogy valaki ellentmondjon neki. Nem akadt rá vállalkozó. Az egyetlen zaj, ami megtörte a csendet, az Hagrid csuklása volt a zsebkendője mögül. Harry Hagridra pillantott, aki épp most tette kockára életét, hogy Harryét mentse... Hagridra, akit szeretett, akiben megbízott, akit egyszer már rávettek, hogy egy sárkánytojásért cserébe áruljon el Voldemortnak fontos információkat...

- Nem - mondta ki hangosan Harry. Mindenki meglepetten nézett rá. Úgy tűnik, a lángnyelv whisky felerősítette a hangját. - Mármint... ha valaki hibázott, - folytatta, - és véletlenül kikotyogott valamit, tudom, hogy nem szándékosan tette. Nem az ő hibája - ismételte meg, egy kicsit hangosabban, mint ahogy általában beszélni szokott. - Bíznunk kell egymásban. Én mindannyiótokban bízom, és nem hiszem, hogy ebben a szobában bárki is eladna engem Voldemortnak.

Szavait még nagyobb csend fogadta. Minden szem rá szegeződött. Hirtelen melege lett, és még egyet kortyolt a lángnyelv whiskyből, csak hogy csináljon valamit. Miközben ivott, Rémszemre gondolt. Rémszem mindig csípős megjegyzéseket tett Dumbledore-ra, amiért bízott az emberekben.

- Jól beszélt Harry - szólt váratlanul Fred.

- Úgy van, úgy van - mondta George egy fél mosollyal, miközben egy pillantást vetett Fredre, akinek a szája sarka rángatózott.

Lupin különös tekintettel nézett Harryre. Elég közel állt a sajnálathoz.

- Úgy gondolod, bolond vagyok? - szegezte neki a kérdést Harry.

- Nem, úgy gondolom, olyan vagy, mint James, - válaszolt Lupin, - aki a lehető legnagyobb gyalázatnak tekintette a barátai felé irányuló bizalmatlanságot.

Harry tudta, mire utal Lupin: arra, hogy apját elárulta a barátja, Peter Pettigrew. Harry feldühödött, minden ésszerű ok nélkül. Vitatkozni akart Lupinnal, de ő elfordult tőle, letette poharát egy asztalra, és Billhez szólt. - Dolgunk van. Megkérdezhetem Kingsleyt, hogy...

- Ne - mondta egyből Bill. - Majd én megcsinálom.

- Hová mész? - kérdezte egyszerre Tonks és Fleur.

- Rémszem holttestéért - válaszolta Lupin. - Vissza kell szereznünk.

- Nem lehetne... ? - kezdte Mrs. Weasley, miközben kérlelően nézett Billre.

- Várni? - kérdezte Bill. - Nem, hacsak nem akarod, hogy a Halálfalók vigyék el. Hallgattak.

Lupin és Bill elbúcsúztak és elmentek.

67

A többiek leültek, egyedül Harry maradt állva. A halál hirtelensége és teljessége szinte kézzel fogható volt.

- Nekem is mennem kell - mondta Harry. Tíz rémült szempár szegeződött rá.

- Ne butáskodj, Harry - mondta Mrs. Weasley. - Miről beszélsz?

- Nem maradhatok itt.

Megdörzsölte homlokát. Megint elkezdett bizseregni, már több mint egy éve nem fájt így.

- Mindannyian veszélyben vagytok, amíg itt maradok. Nem akarom...

- Ne butáskodj! - mondta Mrs. Weasley. - A ma este lényege pont az volt, hogy biztonságban idejuttassunk, és hála Istennek működött. És Fleur is beleegyezett, hogy itt tartsák az esküvőt, ne pedig Franciaországban, már mindent elrendeztünk, együtt maradhatunk, és vigyázhatunk rád...

Nem értette. Szavaitól Harry csak még rosszabbul érezte magát.

- Ha Voldemort rájön, hogy itt vagyok...

- De miért jönne rá? - kérdezte Mrs. Weasley.

- Legalább egy tucat hely van, ahol most lehetsz, Harry - folytatta Mr. Weasley. - Nem tudhatja, hogy melyik menedékházban vagy.

- Nem magam miatt aggódom! - mondta Harry.

- Tudjuk - mondta csendesen Mr. Weasley, de ha most elmész, azzal a ma este tett erőfeszítéseinket értelmetlenné teszed.

- Nem mész sehova - morogta Hagrid. - Az ördögbe is, Harry, mindazok után, amiken keresztül mentünk, csak hogy idehozzunk?

- Ez az, mi lesz a vérző fülemmel? - kérdezte George, miközben felegyenesedett a párnáján.

- Tudom, hogy...

- Rémszem nem akarná, hogy...

- TUDOM! - kiáltotta Harry.

Csapdában, megzsarolva érezte magát. Tényleg azt hitték, nincs tisztában azzal, mit tettek érte? Nem értették, hogy pont ez volt az ok, amiért most akart elmenni, mielőtt még többet kell elszenvedniük miatta? Hosszú, kínos csend következett, miközben sebhelye szünet nélkül lüktetett. Végül Mrs. Weasley szólalt meg.

- Harry, hol van Hedvig? - kérdezte hízelegve. - Felvihetnénk Pulipinty mellé, és kaphatna valamit enni.

68

Gyomra összeszorult, mint egy ököl. Nem tudta elmondani az igazat. Kiitta maradék lángnyelv whiskyjét, hogy ne kelljen válaszolnia.

- Csak várj, amíg kiderül, hogy megint megcsináltad, Harry - szólalt meg Hagrid. -Elszöktél előle, leküzdted, amikor már majdnem elkapott!

- Az nem én voltam - jelentette ki határozottan Harry. - Az a pálcám volt. A saját feje után ment.

Pár pillanat múlva Hermione finoman megszólalt. - Dehát az lehetetlen, Harry. Nem úgy érted, hogy anélkül varázsoltál, hogy akartad volna? Hogy ösztönösen cselekedtél?

- Nem - mondta Harry. - A motorbicikli zuhant, fogalmam sem volt, merre van Voldemort, de a pálcám megpördült a kezemben, megtalálta, és egy varázslatot küldött rá, amit ráadásul fel sem ismertem. Eddig még soha nem varázsoltam aranyszínű lángokat.

Gyakran, - mondta Mr. Weasley, - mikor nyomasztó helyzetben vagy, olyan varázslatokat tudsz produkálni, amikről korábban álmodni se mertél volna. Kisgyerekek gyakran találkoznak ezzel, mielőtt az oktatásuk...

- Nem olyan volt - mondta összeszorított fogakkal Harry. Égette a sebhelye. Mérges volt és csalódott. Gyűlölte az ötletet, hogy azt higgyék róla, hogy Voldemort erejével összemérhető

hatalma van.

Ismét hallgattak. Tudta, hogy nem hisznek neki. Most, hogy jobban belegondolt, még ő sem hallott olyanról, hogy egy pálca magától varázsolt volna.

Sebhelye égett a fájdalomtól, de csak annyit tudott tenni, hogy nem nyögött fel hangosan.

Motyogott valamit a friss levegőről, majd letette a szemüvegét és kiment a szobából.

Ahogy átvágott a kerten, a hatalmas, csontvázszerű thesztrál felpillantott - megsuhogtatta hatalmas, denevérszerű szárnyait, majd folytatta a legelést. Harry megállt a kertkapunál, és kibámult a gazos növényekre, miközben lüktető homlokát masszírozta, és Dumbledore-ra gondolt.

Tudta, hogy Dumbledore hinne neki. Dumbledore tudta volna, hogy hogyan és miért cselekedett Harry pálcája magától, mert Dumbledore-nak mindig mindenre volt válasza. Jól ismerte a pálcákat, mesélt Harrynek arról a különös kapcsolatról, ami az ő és Voldemort pálcája

között van... De Dumbledore, ugyanúgy, mint Rémszem, mint Sirius, mint a szülei, mint szegény baglya, mind olyan helyre mentek, ahol Harry nem tudott velük beszélni. Égető

69

érzést érzett a torkában, aminek semmi köze nem volt a lángnyelv whiskyhez...

Majd hirtelen, a semmiből, éles fájdalom hasított a sebhelyébe. Ahogy a homlokára szorította a kezét, és becsukta szemét, egy hang visítását hallotta a fejében.

- Azt mondtad, a probléma megoldódik, ha másik pálcát használok!

És elméjébe robbant egy lesoványodott öregember képe, aki rongyokban feküdt egy kőpadlón, és szörnyen sikoltott, mintha elviselhetetlen kínokat állna ki...

-Ne! Ne! Könyörgöm, könyörgöm...

- Hazudtál Voldemort Nagyúrnak, Ollivander!

- Én nem... Esküszöm, hogy nem...

- Segítettél Potternek, hogy megszökhessen előlem!

- Esküszöm, hogy nem... Azt hittem, hogy egy másik pálcával működni fog...

- Akkor magyarázd el, mi történt. Lucius pálcája megsemmisült!

–Én nem értem... A kapcsolat... csupán... kettejük pálcája között létezik...

- Hazugság! - Kérem... Könyörgöm...

És Harry látta, ahogy a fehér kéz felemeli a pálcát, érezte Voldemort dührohamát, látta, ahogy a törékeny öregember kínjában vonaglik a padlón...

- Harry?

Olyan hirtelen lett vége, amilyen hirtelen kezdődött. Harry remegve állt a sötétben, a kerti kapuba kapaszkodott. Szíve vadul kalapált, sebhelye még mindig szúrt. Csak pár pillanat múlva vette észre Ront és Hermionét, akik két oldalán álltak.

- Harry, gyere vissza a házba - suttogta Hermione. - Ugye már nem gondolkozol a távozáson?

- Igen, maradnod kell, haver - mondta Ron, majd hátba csapta Harryt.

- Minden rendben? - kérdezte Hermione olyan közelről, hogy lássa Harry arcát. - Szörnyen nézel ki!

- Hát, - kezdte Harry, - minden bizonnyal jobban, mint Ollivander...

Mikor elmondta nekik, mit látott, Ron elborzadt, Hermione azonban egyenesen megrettent.

- De ennek már vége kellene, hogy legyen! A sebhelyed... már nem lenne szabad ezt csinálnia! Nem engedheted, hogy ez a kapcsolat ismét megnyíljon... Dumbledore azt akarta, hogy zárd be az elméd!

Amikor nem válaszolt, megragadta a karját.

- Harry, elfoglalja a Minisztériumot, az újságokat és a fél varázsvilágot! Nem hagyhatod, 70

hogy a fejedbe is bejusson!

HATODIK FEJEZET

A pizsamás szellem

Rémszem halála okozta sokk rányomta bélyegét a házban uralkodó hangulatra. Harry 71

egyre csak várta, hogy betámolyog az ajtón. De csak a többiek fordultak meg a házban, információt hozva, víve. Úgy érezte, bűntudatán és szomorúságán csak a cselekvés tudna enyhíteni, és hogy minél előbb neki kellene állnia küldetése végrehajtásának, a Horcruxok felkutatásának és elpusztításának.

- Hát, nem igazán tudnál mit tenni a - Horcruxokkal, tátogta, - amíg be nem töltöd a tizenhetet. Még mindig rajtad van a Nyom. És itt is ugyanúgy tudunk tervezgetni, mint bárhol máshol, nem? Vagy - fogta suttogóra hangját - van már valami ötleted, merre lehetnek a Tudodmik?

- Nincs - vallotta be Harry.

- Szerintem Hermione végzett egy kis kutatást ez ügyben - mondta Ron. - Azt mondta, az érkezésed utánra tartogatja.

A reggeliző asztal mellett ültek. Mr. Weasley és Bill nem sokkal azelőtt indultak munkába.

Mrs. Weasley felment az emeletre, hogy felébressze Ginnyt és Hermionét, miközben Fleur elment lefürödni.

- A Nyom megtörik harmincegyedikén - mondta Harry. - Tehát csupán négy napig kell itt maradnom. Utána már...

- Öt napot - javította ki határozottan Ron. - Meg kell várnunk az esküvőt. Elevenen meg fognak nyúzni, ha kihagyjuk.

Harry megértette, hogy az „ők" alatt Fleurt és Mrs. Weasleyt kell érteni.

- Csak még egy nap - tette hozzá Ron, mivel Harry továbbra is fortyogott magában.

- Hát nem értik, hogy mennyire fontos...?

- Persze hogy nem - mondta Ron. - Fogalmuk sincs róla. És most, hogy megemlítetted, szeretnék veled erről is beszélni.

Ron az ajtó felé pillantott, hogy ellenőrizze, Mrs. Weasley még nem közeledik, majd közelebb hajolt Harryhez.

- Anya megpróbálta kiszedni belőlem és Hermionéból. Hogy hová akarunk menni.

Legközelebb nálad fog próbálkozni, úgyhogy készülj fel rá. Apa és Lupin is megkérdezték, de mikor azt mondtuk nekik, hogy Dumbledore kért meg rá, hogy csak kettőnknek mondd el, abbahagyták a kérdezősködést. De anya nem. Ő elég elszánt ez ügyben.

Ron jóslata néhány órán belül valóra vált. Nem sokkal ebéd előtt Mrs. Weasley elcsalta Harryt a többiektől azzal az indokkal, hogy segítsen neki beazonosítani egy fél pár férfizoknit, 72

ami akár az ő hátizsákjából is jöhetett. Mikor sikeresen sarokba szorította a konyhához tartozó kis mosogatóhelyiségben, belekezdett.

- Ron és Hermione úgy gondolják, hogy nem mentek vissza a Roxfortba - kezdte könnyed, hétköznapi hangon.

- Ó - mondta Harry. - Végül is igen. Nem megyünk vissza.

A mángoroló kényelmesen forgott egy sarokban, miközben egy, Mr. Weasley mellényének látszó ruhadarabból csavarta ki a vizet.

- Megkérdezhetem, miért akarjátok félbe szakítani tanulmányaitokat? - kérdezte Mrs.

Weasley.

- Hát, Dumbledore rám bízott... néhány feladatot - motyogta Harry. - Ron és Hermione tudnak róla, és velem akarnak tartani.

- Miféle „dolgokat"?

- Sajnálom, de nem...

- Hát, megmondom neked őszintén, szerintem Arthurnak és nekem jogunk van tudni, és biztos vagyok benne, hogy Mr. és Mrs. Granger is egyetértenének velem! - jelentette ki Mrs.

Weasley. Harry egy kicsit tartott az „aggódó szülők" támadástól. Megerőltette magát, és egyenesen bele nézett a szemeibe. Ekkor tűnt fel neki, hogy ugyanolyan árnyalatú barna szemei vannak, mint Ginnynek. Ez nem igazán segített.

- Dumbledore nem akarta, hogy bárki más is tudjon róla, Mrs. Weasley. Sajnálom. Ronnak és Hermionének nem kell jönniük, ez az ő döntésük...

- Nem értem, hogy neked miért kellene menned! - csattant fel, sutba dobva minden eddigi színlelést. - Alig léptetek felnőttkorba! Ez teljesen értelmetlen, ha Dumbledore-nak valamiben segítségre lett volna szüksége, ha valamilyen munkát el akart volna intéztetni valakivel, a Rend minden tagja a rendelkezésére állt! Harry, biztosan félreértetted. Valószínűleg csak elmondott valamit, amit valakivel el akart intéztetni, és te ezt úgy értelmezted, hogy azt akarta, hogy te...

- Nem értettem félre - mondta határozottan Harry. - Nekem kell megtennem. Átnyújtotta a zoknit, amit be kellett volna azonosítania, és amit aranyszínű kákaminta díszített.

- És ez nem az enyém. Nem tartozom a Puddlemere United szurkolótáborába.

- Ó, persze hogy nem - szólalt meg hirtelen Mrs. Weasley a korábbi, közömbös hangján.

Harry egy kicsit elbizonytalanodott. - Tudnom kellett volna. Nos, Harry, amíg úgyis itt vagy, 73

nem segítenél be Bill és Fleur esküvőjének előkészületeiben? Annyi mindent kell még elintézni.

- Igen... Én... persze, szívesen segítek - mondta Harry, megzavarodva a hirtelen témaváltástól.

- Ez kedves tőled - válaszolta, és mosolyogva kiment a mosogatóhelyiségből.

Onnantól kezdve Mrs. Weasley úgy elárasztotta munkával Harryt, Ront és Hermionét, hogy alig maradt idejük tervezgetni. Erre a viselkedésre a legkedvesebb magyarázat az volt, hogy Mrs. Weasley el akarja terelni a gondolataikat Rémszemről és az utazás borzalmairól.

Azonban a két napon keresztüli folyamatos takarítás, szalagok és virágok szín szerinti összepárosítás, kerttörpementesítés és hatalmas mennyiségű zsúrszendvics készítés után Harryben felébredt a gyanú, hogy esetleg valami más motiválja. A sok kiadott feladat sikeresen távol tartotta egymástól őt, Ront és Hermionét. Azóta nem tudott barátaival kettesben beszélgetni, hogy első este elmondta nekik, hogyan kínozta Voldemort Ollivandert.

- Szerintem anyu azt hiszi, hogy ha megakadályozza, hogy ti hárman összeüljetek terveket szőni, késleltetni tudja a távozásotokat - suttogta neki Ginny, miközben ottléte harmadik estéjén vacsorához terítették az asztalt.

- És mit gondol, mi fog ezután történni? - motyogta Harry. - Talán valaki más majd arra jár, és megöli Voldemortot, miközben ő itt vol-au-vent-et csináltat velünk?

Harry meggondolatlan szavaira Ginny teljesen elsápadt.

- Szóval igaz? - kérdezte. - Ezt próbáljátok megtenni?

- Én... nem... csak vicceltem - mondta kitérőén Harry.

Egymásra bámultak. Ginny arckifejezésében valamivel több volt, mint ijedtség. Hirtelen Harrynek felderengett, hogy most van vele először kettesben azok óta a lopott órák óta, amiket a Roxfortban töltöttek együtt, a birtok félreeső szegleteiben. Biztos volt benne, hogy a lány is erre gondolt. Mindketten megriadtak, ahogy az ajtó kinyílt, és Mr. Weasley, Kingsley és Bill léptek be rajta.

Mostanában gyakran csatlakozott hozzájuk a Rend egy-egy tagja vacsorára, miután az Odú vette át a Grimmauld tér 12-es ház főhadiszállás szerepét. Mr. Weasley elmagyarázta, hogy Dumbledore, a titokgazda halála után mindenki, aki be volt avatva, maga is titokgazdává vált.

- És mivel nagyjából húszan tudtunk a dologról, ez eléggé felhígította a Fidelius bűbáj erejét.

Hússzor akkora esélyük van a Halálfalóknak, hogy valamelyikünkből kihúzzák a titkot. Nem 74

hisszük, hogy túl sokáig ki fog tartani.

- De Piton mostanra csak elmondta már a többi Halálfalónak a címet, nem? - kérdezte Harry.

- Hát, Rémszem felállított pár átkot Piton ellen, ha esetleg ismét felbukkanna arrafelé. Bízunk benne, hogy elég erősek lesznek ahhoz, hogy őt is távol tartsa, és a nyelvét is megfékezze, ha a helyről akar beszélni, de nem lehetünk biztosak a dologban. Őrültség lenne továbbra is főhadiszállásnak használni a helyet így, hogy ennyire legyengült a védelme.

Aznap este olyan zsúfolt volt a konyha, hogy alig fértek el egymás mellett az evőeszközökkel.

Harry Ginny mellett kapott helyet. A nemrégiben szótlanul átélt közös emlékek miatt azt kívánta, bárcsak ülnének köztük néhányan. Annyira igyekezett nem hozzáérni a karjához, hogy alig evett a csirkéjéből.

- Nincs hír Rémszemről? - kérdezte Harry Billt.

- Semmi - válaszolta Bill.

Nem tudtak Rémszemnek temetést rendezni, mert Bill és Lupin nem találta meg a holttestet.

A csata heve és a sűrű sötétség miatt nem nagyon tudták, merre eshetett.

- A Reggeli Próféta nem írt sem a haláláról, sem arról, hogy megtalálták volna a testét -

folytatta Bill. - De ez nem jelent semmit. Elég sok mindent hallgatnak el mostanában.

- És még mindig nem hívtak össze meghallgatást amiatt, hogy menekülés közben összevissza varázsoltam? - szólt át az asztalon Harry Mr. Weasley-hez, aki csak megrázta a fejét.

- Azért, mert tudják, hogy nem volt más választásom, vagy mert nem akarják, hogy világgá kürtöljem, hogy Voldemort megtámadt?

- Szerintem az utóbbi. Scrimgeour nem akarja beismerni, hogy Tudjukki tényleg olyan erős, sem pedig hogy az Azkaban megélt egy második tömeges szöktetést is.

- Hát igen, miért is mondjuk el az embereknek az igazságot? - mondta Harry, miközben olyan szorosan fogta a kését, hogy a jobb kézfejébe vésett halvány seb kiugrott: Hazudni bűn.

- A minisztériumban senki nem mer szembeszállni vele? - kérdezte dühösen Ron.

- Dehogynem, Ron, de az emberek rettegnek, - válaszolta Mr. Weasley, - rettegnek attól, hogy legközelebb talán ők tűnnek majd el, hogy az ő gyermekeiket támadják meg! Elég csúnya pletykák keringenek. Én például nem hiszem, hogy a Mugliismeretet tanító professzor visszavonult. Már hetek óta nem látta senki. Mindeközben Scrimgeour egész nap az irodájában gubbaszt. Csak remélni tudom, hogy valami terven töri a fejét.

Rövid szünet következett, miközben Mrs. Weasley a konyhapultra varázsolta az üres 75

tányérokat, és felszolgálta az almalepényt.

- Ki kell találnunk, 'ogyan rejtsük el 'Arryt - szólt Fleur, miután mindenki megkapta a pudingját. - Az esküvőre - tette hozzá a sok értetlen arcot látva. - Persze egyetlen vendégünk sem 'Alálfaló, ze nem kockáztatatjuk, 'ogy bármit is elkotyogj anak a pezsgő 'atása alatt.

Ebből a kijelentéséből úgy érezte, még mindig gyanús neki Hagrid.

- Igen, igaza van - mondta Mrs. Weasley az asztalfőről, miközben szemüvegén keresztül egy hosszú pergamenlapra írt tennivaló-listát böngészett. - Namost, Ron, kitakarítottad már a szobádat?

- Miért? - kiáltott fel Ron, miközben az asztalhoz vágta a kanalát, és dühösen nézett anyjára.

- Miért kell kitakarítani a szobámat? Harrynek és nekem is tökéletesen megfelel úgy, ahogy van!

- Azért, fiatalúr, mert néhány napon belül megtartjuk itt a testvéred esküvőjét...

- És az én hálószobámban fognak összeházasodni? - kérdezte dühösen Ron. - Nem! Szóval mi a Merlin löttyed bal...

- Ne beszélj így édesanyáddal - szólt rá szigorúan Mr. Weasley. - És tedd, amit mond. Ron összevont szemöldökkel emelte ismét fel kanalát, és belapátolta almás lepényének utolsó falatjait.

- Majd segítek benne, egy része az én szemetem - mondta Harry Ronnak, de Mrs. Weasley közbevágott.

- Ne, Harry kedves, jobban szeretném, ha te inkább Arthurnak segítenél a csirkeól kitakarításánál, és Hermione, hálás lennék, ha felhúznád Monsieur és Madame Delacour ágynemőit. Tudod, holnap reggel tizenegykor érkeznek.

De mint az kiderült, nem sok tennivaló volt a csirkékkel. - Nem szükséges szólnod róla Mollynak - mondta Harrynek Mr. Weasley, miközben eltorlaszolta a tyúkól bejáratát, - de, őőő, Ted Tonks átküldte nekem Sirius motorbiciklijének maradványait, és, őőő, itt rejtegetem... mármint tárolom. Hihetetlen cucc. Van itt egy kipufogó tömítés, azt hiszem így hívják, egy pompás akkumulátor, és végre van lehetőségem tanulmányozni, hogyan működik a fék. Majd meg fogom próbálni összerakni az egészet, amikor Molly nincs... mármint, majd ha lesz rá időm.

Mikor visszatértek a házba, Mrs. Weasley épp nem volt látótávolságban, ezért Harry felsietett Ron padlásszobájába.

76

- Csinálom, csinálom...! Ó, csak te vagy - mondta megkönnyebbülten Ron, ahogy Harry belépett a szobába. Visszafeküdt az ágyára, ahonnan kétségtelenül ebben a pillanatban ugrott fel. A szoba pont olyan rendetlen volt, mint addig egész héten. Az egyetlen különbség az volt, hogy Hermione egy távolabbi sarokban üldögélt, vörös szőrű macskája, Csámpás a lábánál pihent, és könyveket rendezgetett két nagy halomban, melyek közül néhány Harryé volt.

- Szia Harry - mondta, miközben leült a pótágyra.

- És neked hogy sikerült ellógnod?

- Á, Ron anyukája elfelejtette, hogy már tegnap megkért Ginnyt és engem, hogy húzzuk át az ágyneműt - válaszolta. A Számmisztika könyvet az egyik halomba dobta, a Fekete Mágia Felvirágzása és Bukását a másikba.

- Épp Rémszemről beszélgettünk - mondta Ron Harrynek. - Én úgy gondolom, túlélhette.

- Dehát Bill látta, hogy eltalálta a Gyilkoló átok - mondta Harry.

- Igen, de Billt is épp támadták közben - mondta Ron. - Hogyan lehetett biztos abban, amit lát?

- Még ha a Gyilkoló átok nem is találta el, attól még legalább háromszáz métert zuhant -szólt közbe Hermione, miközben a Nagy-Britannia és Írország kviddicscsapatait méregette a kezében.

- Használhatott Pajzsbűbájt...

- Fleur látta, ahogy kirepül a pálca a kezéből - mondta Harry.

- Oké, ha halottnak akarjátok hinni, legyen - zsémbelődött Ron, majd párnáját kényelmesebb alakúra püfölte.

- Persze hogy nem akarom, hogy halott legyen! - mondta döbbenten Hermione. - Szörnyű, hogy meghalt! Csupán realisták vagyunk!

Most először képzelte el Harry Rémszem testét, összetörten, mint amilyen Dumbledore-é is volt, miközben mágikus szeme tovább pörgött a szemgödrében. Émelyegni kezdett a kép hatására, ugyanakkor belé nyilalt egy fura vágy is, hogy elnevesse magát.

- A Halálfalók bizonyára feltakarítottak maguk után, ezért nem találtunk rá - mondta bölcsen Ron.

- Igen - mondta Harry. - Mint Barty Kuport, csonttá változtatva, és elásva Hagrid előkertjében. Valószínűleg Mordont is átváltoztatták, és zsebre...

- Ne! - sikoltott Hermione. Harry ijedten nézett rá, épp időben, hogy lássa, ahogy könnyekre 77

fakad a Spellman Szótagképtár fölött.

- Jaj ne - motyogta Harry, miközben igyekezett feltápászkodni a pótágyról. - Hermione, nem akartalak feldúlni...

Rozsdás rugók nyikorgása közepette azonban Ron is felpattant az ágyáról, és előtte ért a lányhoz. Egyik karjával átölelte Hermionét, másikkal előkapart egy visszataszítóan koszos zsebkendőt a farmerzsebéből, amivel korábban a sütőt takarította ki. Gyorsan előhúzta pálcáját, és a rongyra mutatott. - Tergeo.

A pálca a zsír nagy részét leszívta róla. Elégedetten munkájával átnyújtotta az enyhén füstölgő zsebkendőt Hermionénak.

- Ó... köszönöm, Ron... Sajnálom... - Kifújta az orrát. - Csak annyira ször... szörnyű, nem?

R...rögtön Dumbledore után... Cs...csak valahogy soha nem g...gondoltam, hogy Rémszem meghalhat, annyira kemény volt mindig!

- Igen, tudom - mondta Ron, miközben magához szorította. - De tudod, mit mondana, ha itt lenne?

- L...lankadatlan éberség - mondta szemét törölgetve Hermione.

- Pontosan - bólintott Ron. - Azt mondaná, hogy tanuljunk abból, ami vele történt. És amit én tanultam belőle, az az, hogy ne bízzunk abban a gyáva féreg Mundungusban.

Hermione erőtlenül felnevetett, és előre dőlt, hogy felemeljen két másik könyvet. Egy másodperccel később Ron elkapta a kezeit a válláról: a lábára ejtette a Szörnyek Szörnyű

Könyvét. A könyv elszakította az őt lefogó szíjat, és Ron bokájára felé vetette magát.

- Sajnálom, sajnálom! - kiáltotta Hermione, miközben Harry elrántotta a könyvet Ron lába közeléből, és újra lekötözte.

- Egyébként mit tervezel ezekkel a könyvekkel csinálni? - kérdezte, miközben visszabicegett az ágyához.

- Csak megpróbálom eldönteni, melyikeket vigyük magunkkal - válaszolta Hermione. -Mikor majd a Horcruxok után fogunk kutatni.

- Ó, hát persze - mondta Ron, miközben homlokon csapta magát. - Már el is felejtettem, hogy Voldemortot egy hordozható könyvtárral fogjuk üldözni.

- Haha - mondta Hermione, miközben Spellman Szótagképtára fölött vacillált. - Azon töprengek... vajon fog-e majd kelleni rúnákat fordítani? Lehetséges... a biztonság kedvéért jobb, ha elviszem.

78

A nagyobbik kupacra ejtette a szótagképtárat, és felemelte a Roxfort történetét.

- Figyelj - szólt Harry.

Felegyenesedett az ágyon. Ron és Hermione hasonló, beletörődő és dacos arckifejezéssel néztek rá.

- Tudom, hogy Dumbledore halála után azt mondtátok, hogy velem akartok jönni - kezdte Harry.

- Kezdi - mondta Ron szemforgatva Hermionénak.

- Mint ahogy számítottunk is rá - sóhajtotta, majd visszafordult a könyveihez. - Tudjátok, szerintem elteszem a Roxfort Történetét. Még ha nem is megyünk vissza, akkor is elég rosszul érezném magam nélküle...

- Figyeljetek! - mondta ismét Harry.

- Nem, Harry, te figyelj - mondta Hermione. - Veled megyünk. Ezt már hónapokkal ezelőtt eldöntöttük... sőt, évekkel.

- De...

- Fogd be - javasolta neki Ron.

- ...biztosak vagytok benne, hogy végiggondoltátok? - kérdezte kitartóan Harry.

- Lássuk csak - mondta Hermione, miközben az otthagyandó kupacra lökte a Túrák a trollokkalt, és tüzes tekintettel Harryre nézett. - Napok óta pakolok, hogy egy pillanat alatt indulhassunk, amihez, csak hogy tudd, néhány elég bonyolult varázslatot is használhassam, és akkor Rémszem teljes Százfűlé főzet-készletének becsempészéséről még nem is beszéltünk, itt, Ron anyukájának orra előtt.

- Ezen kívül módosítottam szüleim emlékeit, így most meg vannak róla győződve, hogy őket Wendell és Monica Wilkinsnek hívják, és életcéljuk, hogy Ausztráliába költözzenek, amit mostanra már meg is tettek. Csak hogy nehezebbé tegyem Voldemortnak, hogy megtalálja és kikérdezze őket rólam... vagy ami azt illeti, rólad, mert sajnos elég sok mindent meséltem nekik rólad.

- Feltéve, hogy túlélem a vadászatot a Horcruxok után, megkeresem őket, és feloldom a bűbájt. Ha mégsem... nos, azt hiszem, elég jó bűbájt szórtam rájuk ahhoz, hogy biztonságban, boldogok legyenek. Mert tudod Wendell és Monica Wilkins nem tudnak róla, hogy van egy lányuk.

Hermione szemei ismét könnyben úsztak. Ron felkelt az ágyról, ismét átölelte, és úgy nézett 79

Harryre, mintha szemrehányást tenne, amiért ilyen érzéketlen volt. Harry erre nem tudott mint mondani, nem utolsó sorban mert meglehetősen szokatlan volt, hogy Ron papoljon a tapintatosságról.

- Én... Hermione, sajnálom... nem...

- Nem gondoltad volna, hogy Ron és én tökéletesen tisztában vagyunk azzal, mi történhet, hogyha veled megyünk? Nos, tisztában vagyunk vele. Ron, mutasd meg Harrynek, mit csináltál.

- Á, épp most evett - mondta Ron.

- Gyerünk, tudnia kell!

- Na jó. Harry, gyere ide.

Immár másodszorra elengedte Hermione vállát, és az ajtóhoz ment.

- Gyere.

- Miért? - kérdezte Harry, miközben követte Ront a lépcsőfordulóba.

- Descendo - motyogta Ron, pálcájával az alacsony plafonra mutatva. Egy csapóajtó nyílt ki a fejük felett, és egy létra csúszott le belőle. Egy szörnyű, félig szívó, félig nyögő hang hallatszott a négyzet alakú lyuk túloldaláról, és kellemetlen csatornabűz csapta meg az orrukat.

- Ez ugye a padlásszellemetek? - kérdezte Harry, aki eddig még nem találkozott az éjszakai nyugalmat időnként megzavaró lénnyel.

- Igen, az az - válaszolta Ron, miközben felmászott a létrán. - Gyere és nézd meg.

Harry követte barátját fel a kicsiny padlástérbe. Mikor már a vállait is átdugta a nyíláson vette észre a lényt, ami néhány méterre feküdt összekuporodva a homályban, tátott szájjal.

- Dehát ez... ez úgy néz ki... szoktak a szellemek pizsamát hordani?

- Nem - válaszolta Ron. - Továbbá általában a hajuk sem vörösek, és pattanásaik sincsenek.

Harry elképedve vizsgálta a teremtményt. Emberméretű és alakú volt, és most, hogy Harry szemei hozzászoktak a sötéthez, látta, hogy Ron egy régi pizsamája van rajta. Abban is biztos volt, hogy a szellemek általában nyálkásak és kopaszok, nem pedig szőrösek és lila hólyagok sem borítják őket.

- Látod? Ő én. - mondta Ron.

- Nem - válaszolta Harry. - Nem látom.

- Majd a szobámban elmagyarázom, ez a szag kikezdi a gyomrom - mondta Ron.

80

Visszamásztak a létrán, amit Ron visszavarázsolt a plafonra, és ismét csatlakoztak Hermionéhez, aki még mindig könyveket rendezgetett.

- Miután elmegyünk, a szellem ide fog költözni a szobámba - mondta Ron. - Szerintem már alig várja... hát, igazából elég nehéz megállapítani, mert általában csak nyög és nyáladzik... de sokat bólogat, amikor erről beszélünk. Na mindegy, ő lesz én, ragyaszóródással. Jó, mi?

Harry csak zavarodottan bámult.

- Az! - mondta csalódottan Ron, mivel Harryt látszólag nem hatotta meg a terv zsenialitása. -

Nézd, amikor egyikünk sem tér majd vissza a Roxfortba, mindenki azt fogja hinni, hogy Hermione és én veled vagyunk, igaz? Ergo a Halálfalók egyből a családjainkhoz fognak menni, hogy lássák, tudnak-e valamit a hollétünkről.

- De remélhetőleg úgy fog tőnni, hogy én elmentem anyuval és apuval. Elég sok mugli születésű fontolgatja, hogy egy időre elrejtőznek - mondta Hermione.

- Az én családomat nem tudjuk elrejteni, túlságosan gyanús lenne, és egyébként sem hagyhatják ott a munkájukat - mondta Ron. - Úgyhogy elterjesztjük, hogy súlyos ragyaszóródásban szenvedek, és ezért nem tudok visszamenni az iskolába. Ha bárki is idejön szaglászni, anyuék megmutathatják majd neki az ágyamban lévő pattanásos szellemet. A ragyaszóródás súlyosan fertőző, ezért nem fogják akarni közelebbről is megvizsgálni. És az sem lesz probléma, hogy nem tud beszélni, mivel azután, hogy a gomba átterjed a nyelvcsapra, a ragyaszóródásos beteg is képtelen lesz rá.

- És a szüleid is belementek ebbe a tervbe? - kérdezte Harry.

- Apa belement. Segített Frednek és George-nak átalakítani a szellemet. Anya... de hiszen láttad, hogy milyen. Addig nem fogja elfogadni a távozásunk gondolatát, amíg el nem mentünk.

A szobára telepedő csendet csupán könyvek tompa puffanásai törték meg, ahogy Hermione folytatta a válogatást a két kupac között. Ron ülve nézte. Harry csak nézte őket, nem tudott mit mondani. A családjaik védelme érdekében tett lépéseik jobban rádöbbentették, mint bármi más, amit tehettek vagy mondhattak volna, hogy komolyan vele akarnak menni, és hogy tisztában vannak vele, hogy milyen veszélyes kaland lesz. El akarta nekik mondani, hogy mennyit jelentett ez számára, de egyszerően nem talált rá megfelelő szavakat.

A csendben hallani lehetett Mrs. Weasley négy emelettel lejjebbről jövő tompa kiabálása.

- Ginny valószínűleg hagyott egy foltot valamelyik fránya szalvétagyűrűn - mondta Ron. -

81

Nem értem, miért kell Delacour-éknak két nappal az esküvő előtt jönniük.

- Fleur kishúga lesz az egyik koszorúslány, itt kell lennie a próbán, és túl fiatal ahhoz, hogy egyedül jöjjön - válaszolta Hermione, ahogy elgondolkodott a Szakvéleményem Szellemügyben fölött.

- Hát, a vendégek tuti nem lesznek jó hatással anyu idegeire - mondta Ron.

- Amit mindenképpen el kell döntenünk, - mondta Hermione. A Defenzív Mágia Elmélete egy pillantás után a szemetesben kötött ki, majd felvette az Európai Mágusiskolák Összehasonlító Értékelését - az az, hogy innen hova megyünk tovább. Tudom, hogy Godric's Hollow-ba akartál először menni, és megértem, miért, de... nos... elsősorban nem a Horcruxokkal kellene foglalkoznunk?

- Hogyha tudnánk akár egyről is, hogy hol van, akkor egyetértenék veled - mondta Harry, aki nem igazán hitte, hogy Hermione komolyan megértette a vágyát, hogy visszatérjen Godric's Hollow-ba. Szüleinek sírja csupán egy dolog volt, ami vonzotta. Volt egy olyan erős, bár megmagyarázhatatlan érzése, hogy a hely válaszokat tartogat számára. Lehet, hogy csak azért volt, mert ott élte túl Voldemort Gyilkoló átkát. Most, hogy ismét meg kellett ismételnie ezt a tettet, Harryt szinte vonzotta a hely, ahol először megtörtént. Meg akarta érteni, mi történt.

- Nem gondolod, hogy van rá esély, hogy Voldemort figyelteti Godric's Hollow-t? - kérdezte Hermione. - Hogy számít rá, hogy visszamész meglátogatni szüleid sírját, amint elszabadulsz innen?

Erre nem is gondolt Harry. Míg egy épkézláb ellenérvet próbált találni, Ron szólalt meg, valószínűleg ugyanazt a gondolatmenetet követve.

- Ez a R.A.B. személy - mondta. - Tudod, az, aki ellopta a valódi medált. Hermione bólintott.

- Azt írta a cetlire, hogy megpróbálja majd elpusztítani, nem?

Harry magához húzta a hátizsákját, és előhúzta a hamis Horcruxot, melyben még mindig ott volt R.A.B. összecsavart cetlije.

- Elloptam a valódi Horcruxot, és szándékomban áll elpusztítani, amilyen hamar csak tudom -

olvasta fel Harry.

- Hát, mi van akkor, ha tényleg sikerült a pasasnak végeznie vele? - kérdezte Ron.

- Vagy a csajnak - vetette közbe Hermione.

- Bármelyiknek - mondta Ron. - Egyel kevesebb marad nekünk.

- Igen, de attól még meg kell próbálnunk lenyomozni a valódi medált, nem gondolod? -

82

kérdezte Hermione. - Hogy kiderítsük, hogy tényleg megsemmisült-e.

- És ha végül találunk is egyet, hogyan kell elpusztítani egy Horcruxot? - kérdezte Ron.

- Hát, - mondta Hermione, - végeztem egy kis kutatást.

- Hogyan? - kérdezte Harry. - Azt hittem, egyetlen könyv sincs a könyvtárban, ami a Horcruxokkal foglalkozna.

- Nem is volt - mondta elpirulva Hermione. - Dumbledore mindet eltávolította, de... de nem semmisítette meg őket. - Ron elkerekedett szemekkel felült.

- Merlin szakállára, hogy sikerült rátenned a kezed azokra a Horcruxos könyvekre?

- Ez... ez nem volt lopás! - mondta Hermione, miközben kétségbeesetten nézett Harryre és Ronra. - Attól, hogy Dumbledore levette őket a polcról még könyvtári könyvek maradtak. És egyébként is, ha komolyan nem akarta volna, hogy bárki is hozzájuk jusson, akkor biztosan gondoskodott volna arról, hogy nehezebb legyen...

- A lényeget! - vágott közbe Ron.

- Hát... elég egyszerű volt - mondta vékony hangon Hermione. - Csak elvégeztem egy Begyűjtő bűbájt. Tudod... Invito. És... kirepültek Dumbledore irodájának ablakán, be a lányok hálószobájába.

- Dehát mikor csináltad ezt? - kérdezte Harry, miközben tisztelettel vegyes hihetetlenkedéssel nézett Hermionéra.

- Rögtön a... Dumbledore... temetése után - mondta még vékonyabb hangon. - Rögtön azután, hogy megegyeztünk abban, hogy otthagyjuk az iskolát, és a Horcruxok keresésére indulunk.

Amikor visszamentem az emeletre, hogy összepakoljam a ruháimat... egyszerűen csak ez a gondolatom támadt, hogy jó lenne minél többet megtudni róluk... és egyedül voltam a szobában... úgyhogy megpróbáltam... és működött. Egyenesen berepültek a nyitott ablakon, én meg csak... csak elpakoltam őket.

Nagyot nyelt, és esdeklő hangon folytatta - Nem hiszem, hogy Dumbledore dühös lett volna miatta, elvégre nem arra fogjuk használni a tudást, hogy Horcruxokat csináljunk.

- Hallod, hogy bármelyikünk is panaszkodna? - kérdezte Ron. - Egyébként hol vannak ezek a könyvek?

Hermione egy pillanatig kotorászott a táskájában, majd előhúzott egy nagy, megfakult, fekete bőrkötésű könyvet. Úgy nézett ki, mintha hányingere lenne, miközben olyan óvatosan tartotta, mintha egy nemrég elhalálozott valami lenne.

83

- Ez az, amelyik a Horcrux készítésének pontos leírását tartalmazza. A Legsötétebb Mágia Titkai... rémes könyv, igazán borzalmas, tele gonosz mágiával. Elgondolkodtam, hogy Dumbledore vajon mikor távolította el a könyvtárból... ha csak azután, hogy igazgató lett belőle, akkor Voldemort valószínűleg innen szerzett meg minden szükséges információt.

- De ha egyszer úgyis tudta, akkor miért kérdezte meg Slughorn-tól, hogy hogyan kell a Horcruxokat elkészíteni?

- Csak azért környékezte meg Slughornt, hogy megtudja, mi történne akkor, ha hétfelé szakítaná a lelkét - mondta Harry. - Dumbledore biztos volt benne, hogy Denem akkor már tudta, hogyan kell Horcruxot készíteni. Szerintem igazad van, Hermione, könnyen lehet, hogy innen szerzett róluk tudomást.

- És minél többet olvasok róluk, - folytatta Hermione, - annál szörnyűségesebbnek néznek ki, és annál kevésbé tudom elhinni, hogy tényleg csinált hat ilyet. Ez a könyv figyelmeztet, hogy mennyire ingataggá teszed a lelked azáltal, hogy szétszakítod, és ekkor még csak egy Horcruxot csináltál!

Harry visszaemlékezett, mit mondott neki Dumbledore arról, hogy Voldemort túllépett a

„közönséges gonosz" fogalmán.

- Van rá mód, hogy utána újra összerakd magad? - kérdezte Ron.

- Van - válaszolta egy halvány mosollyal Hermione, - de az szörnyen fájdalmas lehet.

- Miért? Hogyan kell csinálni? - kérdezte Harry.

- Bűntudat - válaszolt Hermione. - Igazán át kell érezned, mit tettél. Van egy lábjegyzet. Úgy tűnik, az ekkor érzett fájdalom akár el is pusztíthat. Nem igazán tudom elképzelni, hogy ezt Voldemort valaha is megpróbálná.

- Nem - mondta Ron, mielőtt Harry válaszolhatott volna. - Szóval leírja ez a könyv, hogy hogyan kell megsemmisíteni a Horcruxokat?

- Igen, - mondta Hermione. Úgy lapozott a könyvben, mintha a törékeny lapok elrohadt belek lennénk, - mivel figyelmezteti a sötét varázslókat, hogy mennyire erősre kell készíteni a rájuk mondott bűbájokat. Az alapján amit olvastam, amit Harry tett Denem naplójával, az egyike volt a Horcrux halálbiztos elpusztítási módjának.

- Micsoda, átszúrni ez baziliszkuszagyarral? - kérdezte Harry.

- Ó, micsoda szerencse, hogy ilyen hatalmas készlettel rendelkezünk baziliszkuszagyarból -

mondta Ron. - Már gondolkodtam rajta, mit is kezdjünk vele.

84

- Nem kell, hogy baziliszkuszagyar legyen - mondta türelmesen Hermione. - Valami annyira romboló hatásúnak kell lennie, hogy a Horcrux ne tudja magát megjavítani. A baziliszkuszméregnek csupán egyetlen ellenszere van, ami hihetetlenül ritka...

- ...főnixkönny - bólintott Harry.

- Pontosan - mondta Hermione. - A probléma az, hogy csak nagyon kevés olyan romboló hatású anyag van, mint a baziliszkusz mérge, és mindegyiküket nagyon veszélyes szállítani.

Ez egy olyan probléma, amit meg kell oldanunk, mivel a széttépés, összetörés vagy összezúzás teljesen hatástalan. Annyira tönkre kell tenni, hogy még mágikus úton se lehessen megjavítani.

- De még ha roncsot is csinálunk abból, amiben az a dolog él, - mondta Ron, - miért ne tudná az a lélekdarab megfogni magát, és átköltözni valami másba?

- Azért, mert a Horcrux tökéletes ellentéte az emberi lénynek.

Látva, hogy Harry és Ron is tökéletesen össze vannak zavarodva, gyorsan folytatta. - Nézd, Ron, ha most fognék egy kardot, és keresztüldöfném rajtad, akkor az egyáltalán nem károsítaná a lelkedet.

- Amitől biztosan sokkal jobban érezném magam - mondta Ron. Harry elnevette magát.

- Ami azt illeti, kellene. De nem ezt akartam kihozni belőle. A lényeg az, hogy bármi is történjen a testeddel, a lelked érintetlenül túléli - magyarázta Hermione. - De a Horcrux ok esetében ez pont fordítva van. A benne élő lélekdarab életben maradása függ a tárolójától, az elbővölt testétől. Nem tud anélkül létezni.

- Az a napló lényegében meghalt, amikor átdöftem - mondta Harry, ahogy visszaemlékezett a tintára, ami úgy ömlött ki az átdöfött lapokból, mint a vér, és Voldemort lelkének sikoltására, miközben eltűnt.

- És miután a napló megsemmisült, a bele zárt lélekdarab nem tudott tovább létezni. Ginny is megpróbált megszabadulni tőle még előtted, megpróbálta lehúzni a vécén, de, mint tudjuk, úgy jött vissza, mintha misem történt volna.

- Várj egy kicsit - mondta homlokát ráncolva Ron. - Az a lélekdarab a naplóban megszállta Ginnyt, nem? Ez hogyan működik?

- Amíg a mágikus tároló ép, a benne lévő lélek ki-be tud röpködni azokba a személyekbe, akik közel vannak hozzá. Ez alatt nem azt értem, hogy túl sokáig fogod, ennek semmi köze ahhoz, hogy megérintenéd - tette hozzá, mielőtt Ron megszólalhatott volna. - Érzelmileg 85

értettem. Ginny kiöntötte a lelkét annak a naplónak, ezáltal teljesen sebezhetővé vált. Bajba kerülhetsz, ha túlságosan megszeretsz egy Horcruxot, vagy függővé válsz tőle.

- Kíváncsi vagyok, hogyan pusztította el Dumbledore azt a gyűrűt - mondta Harry. - Miért nem kérdeztem meg tőle? Igazából soha...

Elhalkult a hangja. Arra a rengeteg dologra gondolt, amit meg kellett volna kérdeznie Dumbledoretól, és most, hogy az igazgató meghalt, úgy tűnt Harry számára, hogy rengeteg alkalmat vesztett el, még amikor Dumbledore életben volt, hogy többet derítsen ki... hogy mindent megtudjon...

A csendet a hálószobaajtó falat rengető csapódása törte meg. Hermione felsikoltott, és elejtette A Legsötétebb Mágia Titkait, Csámpás az ágy alá rohant, és dühösen fújt. Ron felugrott az ágyáról, megcsúszott egy otthagyott csokibéka csomagolópapírján, és beverte a fejét a szemben lévő falba, Harry pedig ösztönösen a pálcája után kapott, mielőtt még felnézett volna, és rájött volna, hogy Mrs. Weasley állt az ajtóban, zilált hajjal és a dühtől eltorzult arccal.

- Elnézést, amiért félbeszakítom ezt a meghitt összejövetelt - kezdte remegő hangon. -Biztos vagyok benne, hogy mindannyi ótoknak pihennie kell egy kicsit... de a szobámban van egy nagy halom esküvői ajándék, amit szét kell válogatni, és az volt az érzésem, hogy megígértétek, hogy segítetek.

- Ó, persze - mondta rémülten Hermione, ahogy talpra ugrott, miközben a körülötte lévő

könyvek szanaszét repültek. - segítünk... sajnáljuk...

Vetett Harryre és Ronra egy gyötrelmes pillantást, majd Hermione kisietett a szobából Mrs.

Weasley után.

- Mintha házi manó lennék - panaszkodott a bajsza alatt Ron, miközben a fejét masszírozva Harryvel követték a lányt. - Persze a munka öröme nélkül. Minél előbb lesz vége ennek az esküvőnek, annál boldogabb leszek.

- Na persze - mondta Harry, - azután már semmi dolgunk nem lesz, csak a Horcruxok felkutatása... Ilyen az igazi nyaralás, ugye?

Ron elkezdett nevetni, de egyből elhallgatott, amint megpillantotta a Mrs. Weasley szobájában lévő ajándékhalmot.

Delacour-ék másnap reggel tizenegykor érkeztek. Harry, Ron, Hermione és Ginny addigra már eléggé nehezteltek Fleur családjára. És hogy Ron visszaszaladt összeillő zoknit felvenni, 86

illetve hogy Harry megpróbálta lelapítani a haját, már csak megjátszott tisztelet volt. Mikor végre elég csinosnak találtattak, kimeneteltek a napos hátsókertbe, hogy ott várják a látogatókat.

Harry még soha nem látta ilyen tisztának a helyet. A rozsdás üstök és régi gumicsizmák, amelyek általában a hátsó ajtó lépcsőjénél álltak, eltűntek, helyükre egy-egy vadonatúj kocsonyabokor került, a lépcső két oldalán. Bár szellő se rebbent, a levelek lustán hullámzottak, kellemes hullámzó hatást keltve. A csirkéket elzárták, az udvart felsöpörték, és a közeli kert növényeit megmetszették, kigazolták és úgy általánosan kicsinosították. Harry, aki jobban szerette elburjánzott állapotában, elég elhagyatottnak érezte a szokásos fickándozó kertitörpekontingens nélkül.

Már rég nem követte, hány különféle biztonsági bűbáj került az Odúra a Rend és a Minisztérium által. Csupán annyit tudott, hogy mostanra nem tudta akárki mágikus úton megközelíteni a helyet. Ezért Mr. Weasley előrement, hogy üdvözölje Delacour-ékat egy közeli hegyen, ahová zsupszkulccsal érkeztek. Közeledésül első jele egy különösen magas nevetés, ami, mint nemsokára kiderült, Mr. Weasley-hez tartozott, aki pillanatokkal később jelent meg a kapuban, csomagokkal megpakolva, és egy gyönyörő szőke nőt vezetve, aki hosszú, falevélzöld ruhát viselt, és aki csak Fleur anyja lehetett.

- Mama! - kiáltotta Fleur, miközben előreszaladt, hogy átölelje. - Papa!

Monsieur Delacour közel sem volt olyan csábító, mint felesége. Egy fejjel alacsonyabb volt nála, és nagyon merev tartású, kis, hegyes szakállal. De jóindulatú embernek tűnt. Mrs.

Weasley-hez sétált magassarkú bakancsában, és arcon csókolta, amitől ideges lett.

- Sokat dolgoztak - mondta mély hangján. - Fleur mesélte, 'ogy milyen keményen zolgoztak.

- Ugyan már, semmiség, semmiség - trillázta Mrs. Weasley. - Egyáltalán nem gond!

Ron úgy könnyített érzésein, hogy egy jó nagyot belerúgott egy kertitörpébe, ami az egyik, újonnan telepített kocsonyabokor mögül kukucskált ki.

- Kedves hölgyem! - mondta Monsieur Delacour, még mindig mosolyogva fogva Mrs.

Weasley kezét saját kövérkés kezeiben. - Megtiszteltetés számunkra családjaink közelgő

egyesülése! 'Agy mutassam be feleségemet, Apolline-t.

Madame Delacour előresiklott, és ő is lehajolt, hogy arcon csókolja Mrs. Weasleyt.

- Enchantée - mondta. - A férje olyan mulattató történeteket mesélt nekünk!

Mr. Weasley mániákus nevetést hallatott. Mrs. Weasley rápillantott, melynek hatására 87

azonnal elcsendesedett, és olyan arckifejezést öltött, mely megfelelő lett volna egy közeli jó barát halálos ágya mellett is.

- És persze már találkoztak a keeslányommal, Gabrielle-el! - folytatta Monsieur Delacour.

Gabrielle Fleur kiköpött mása volt, kicsiben. Tizenegy éves, derékig érő egyenes, ezüstszőke hajjal. Mrs. Weasley-re villantotta kápráztató mosolyát, és átölelte, majd boldogan Harryre nézett, és megrebegtette a szempilláit. Ginny hangosan megköszörülte a torkát.

- Nos, jöjjenek be kérem! - mondta vidáman Mrs. Weasley, és bevezette Delacour-ékat a házba egy csomó - Kérem ne! -, - Csak ön után! - és - Nem tesz semmit! - kíséretében.

Delacour-ék, mint az hamar kiderült, segítőkész, kellemes vendégek voltak. Mindennel meg voltak elégedve, és lelkesen segítettek az esküvői előkészületekben. Monsieur Delacour megszervezett mindent az ültetési rendtől a koszorúslányok cipőjéig „Charmant!" Madame Delacour igen rutinos volt a háztartási varázsigékkel, és a sütő azonnal tökéletesen tiszta lett.

Gabrielle nővérét követte, igyekezve mindenben segíteni, amiben tudott, és közben folyamatosan franciául fecsegett.

A dolognak hátulütője is volt, az Odú nem volt felkészítve arra, hogy ennyi embernek szállást biztosítson. Mr. és Mrs. Weasley a nappaliban aludtak, miután lehurrogták Monsieur és Madame Delacour tiltakozásait és ragaszkodtak hozzá, hogy ők aludjanak a hálószobájukban.

Gabrielle Fleurral aludt Percy régi szobájában, és Billt a vőfélye, Charlie mellé osztották be, amint Charlie visszatért Romániából. Közös tervek kidolgozására gyakorlatilag nem volt lehetőségük, végül kétségbeesésükben Harry, Ron és Hermione önként elvállalták a csirkék megetetését, csak hogy kiszabaduljanak a túlzsúfolt házból.

- De még így sem hagy minket egyedül! - morgott Ron, és második megbeszélési kísérletük is kudarcot vallott Mrs. Weasley megjelenésével, ahogy egy nagy halom frissen mosott ruhát hozott a karjában.

- Ó, remek, már meg is etettétek a csirkéket – szólt, ahogy közeledett hozzájuk. - Jó lenne holnap megint bezárni őket, még mielőtt az ember megjön... hogy felállítsa a sátrat az esküvőhöz - magyarázta, miközben megállt a tyúkól mellett. Kimerültnek tűnt. - Millamant Mágikus Sátrai... nagyon jók. Bill kíséri majd be őket... Jobb lenne, ha odabenn maradnál, amíg itt vannak, Harry. Azt kell mondjam, nagyban megnehezíti az esküvő szervezését ez a rengeteg biztonsági bűbáj a ház körül.

- Sajnálom - mondta alázatosan Harry.

88

- Ugyan már, ne butáskodj, kedvesem! - mondta azonnal Mrs. Weasley. - Nem úgy értettem...

végül is a te biztonságod sokkal fontosabb! Igazából szerettem volna megkérdezni, hogyan szeretnéd megünnepelni a születésnapodat. Tizenhét, elvégre ez egy igen fontos nap...

- Nem szeretnék nagy hűhót - mondta gyorsan Harry, ahogy elképzelte, mennyi plusz terhet jelent ez mindannyiuknak. - Komolyan, Mrs. Weasley, egy egyszerű vacsora tökéletesen megfelel... Egyébkéntis az esküvő előtti nap lesz...

- Ó, hát, ha biztosan így szeretnéd, kedvesem. Meghívjam Remust és Tonksot? És mit szólnál mondjuk Hagridhoz?

- Az remek lenne - mondta Harry. - De kérem, ne fáradozzon vele túl sokat.

- Ugyan-ugyan... egyáltalán nem fáradtság...

Hosszú, kutakodó pillantást vetett rá, majd kissé szomorúan elmosolyodott, felegyenesedett, és elsétált. Harry nézte, ahogy a szárítókötél mellett meglendítette a pálcáját, és a nyirkos ruhák felemelkedtek a levegőbe, hogy felakasszák magukat. Hirtelen rátört a lelkifurdalás, amiért ennyi kényelmetlenséget és fájdalmat okozott neki.

HETEDIK FEJEZET

Albus Dumbledore végrendelete

Egyedül gyalogolt a hegyi úton a hővös hajnali kék fényben. Messze alatta, ködbe 89

burkolózva egy városka árnyéka látszódott. Vajon itt van az a férfi, akit keres, akire oly nagy szüksége volt, hogy semmi másra nem tudott gondolni, aki ismerte a választ a problémájára...?

- Hékás, ébredj már fel.

Harry kinyitotta a szemeit. Ismét Ron rendetlen padlásszobájában volt, és a pótágyon feküdt.

A nap még nem kelt fel, és a szoba még mindig árnyékos volt. Pulipinty fejét a szárnya alá téve aludt. Harry sebhelye sajgott.

- Motyogtál álmodban.

- Komolyan?

- Igen. „Gregorovitch". Folyton azt mondtad, hogy „Gregorovitch". Harryn nem volt szemüveg. Ron arca enyhén elmosódott volt.

- Ki az a Gregorovitch?

- Honnan tudjam? Te mondogattad.

Harry elgondolkodva megmasszírozta sebhelyét. Úgy érezte, hallotta már a nevet, de nem tudta, hol.

- Azt hiszem, Voldemort őt keresi.

- Szegény pára - mondta hevesen Ron.

Harry felült. Immár teljesen éberen masszírozta sebhelyét. Igyekezett visszaemlékezni, hogy pontosan mit látott az álomban, de csupán a hegyekkel szabdalt látóhatárra, és egy kis falu körvonalára emlékezett, melyet egy völgy ölelt körbe.

- Azt hiszem, külföldön van.

- Ki, Gregorovitch?

- Voldemort. Azt hiszem, külföldön keresi Gregorovitch-ot. Nem olyan volt a környék, mintha Nagy-Britannia lett volna.

- Gondolod megint a fejébe láttál? Ron aggódónak hangzott.

- Tégy meg egy szívességet, és ne beszélj erről Hermionénak - mondta Harry. - Bár nem tudom, hogy várhatja el tőlem, hogy ne lássak álmomban dolgokat...

Elgondolkodva bámulta Pulipinty ketrecét... Miért volt Gregorovitch neve olyan ismerős?

- Azt hiszem - mondta lassan, - hogy valami köze van a Kviddicshez. Van valami kapcsolat, de egyszerűen nem... nem tudok rájönni, hogy mi az.

- Kviddics? - kérdezte Ron. - Biztos, hogy nem Gorgovitchra gondolsz?

90

- Kire?

- Dragomir Gorgovitch, hajtó, két éve a Chudley Csúzlikhoz ment egy büntetés miatt. Ő tartja az egy évad alatt elvesztett legtöbb labda rekordját.

- Nem, biztosan nem Gorgovitchra gondoltam.

- Én is igyekszem nem gondolni rá - mondta Ron. - Egyébként boldog szülinapot.

- Wow... tényleg, el is felejtettem! Tizenhét vagyok!

Harry felvette az ágya melletti pálcáját, és a kupis asztalra mutatott, amin a szemüvege is pihent. - Invito szemüveg! - Bár csak pár lépésnyire voltak, volt benne valami roppant kielégítő, ahogy látta, ahogy szemüvege felé suhan... legalábbis addig, míg szemen nem bökte.

- Komoly - horkant fel Ron.

A Nyom feloldásának örömére Harry körberöptette a szobán Ron dolgait, felébresztve Pulipintyet, aki izgatottan röpködni kezdett a ketrecében. Cipőfűzőjét is megpróbálta varázslattal megkötni (a keletkezett csomót több perc alatt sikerült csak kézzel kibogoznia), és csupán az élmény miatt világoskékre változtatta Ron Chudley Csúzlis posztereit.

- A helyedben a sliccedet kézzel húznám föl - javasolta Harrynek Ron, majd jót kuncogott, ahogy barátja egyből leellenőrizte. - Itt az ajándékom. Itt csomagold ki, nem való anyám elé.

- Egy könyv? - kérdezte Harry, miközben átvette a téglatest alakú csomagot.- Egy kicsit eltér az eddigiektől, nem gondolod?

- Ez nem csak egy átlagos könyv - mondta Ron. - Aranyat ér: Tizenkét Tutibiztos Módszer Boszorkányok Elbűvöléséhez. Ha már tavaly is meglett volna, tudtam volna, pontosan hogyan szabaduljak meg Lavendertől, és hogy jöjjek össze... Na mindegy, Fred és George adtak egy példányt, és rengeteget tanultam belőle. Meg fogsz lepődni. És nem is csak pálcahasználatról van benne szó.

Mikor a konyhába értek, egy nagy halom ajándék várta őket az asztalon. Bill és Monsieur Delacour épp befejezték a reggelit, miközben Mrs. Weasley a serpenyő mellett állva beszélgetett velük.

- Arthur megkért, hogy a nevében is kívánjak boldog tizenhetedik születésnapot - mondta mosolyogva Mrs. Weasley. - Korán kellett munkába mennie, de vacsorára itthon lesz. A tetején az ott a mi ajándékunk.

Harry leült, magához húzta a jelzett csomagot, és kicsomagolta. Egy ahhoz hasonló óra volt 91

benne, amilyet Mr. és Mrs. Weasley Ronnak is adott a tizenhetedik születésnapjára. Aranyból készült, és mutatók helyett csillagok köröztek a számlapon.

- Hagyomány, hogy a felnőtté váló varázslónak órát ajándékozunk - mondta Mrs. Weasley, miközben idegesen figyelte a sütő mellől. - Félek, hogy ez nem új, mint Roné volt, eredetileg a testvéremé, Fabiané volt, és ő nem nagyon vigyázott a dolgaira, egy kicsit horpadt a hátulján, de...

Itt elakadt a lélegzete. Harry felkelt és átölelte. Igyekezett minél több ki nem mondott dolgot átadni az öleléssel, és Mrs. Weasley talán meg is értette, mert mikor eleresztette, ügyetlenül arcon csapkodta, majd olyan szeleburdin suhintotta meg a pálcáját, hogy egy fél csomag szalonna kiugrott a serpenyőből, és a padlón végezte.

- Boldog szülinapot, Harry! - mondta Hermione, aki épp akkor érkezett meg a konyhába, és tette a csomag tetejére a saját ajándékát. - Nem sok, de remélem tetszeni fog. Te mit adtál neki? - tette hozzá Ron felé, aki úgy tett, mintha nem hallotta volna meg.

- Gyerünk, nyisd ki Hermione ajándékát! - mondta Ron.

Egy új gyanuszkópot vett neki. A többi csomagban egy elbűvölt borotva volt Bilitől és Fleurtól (- Ó eegen, a leető legalaposabb borotválkozási módszer - biztosította Monsieur Delacour - de egyértelmően meg kell 'atároznod, mit szeretnél... ellenkező esetben a kívántnál kevesebb 'ajjal találatod majd magad...), csokoládé Delacouréktól és egy hatalmas doboz a legfrissebb Weasley Varázsvicc Vállalat legfrissebb termékeiből, Fredtől és George-tól.

Harry, Ron és Hermione nem időztek sokat az asztalnál, mivel Madame Delacour, Fleur és Gabrielle érkezésével a konyha kényelmetlenül zsúfolttá vált.

- Majd én becsomagolom ezeket - mondta vidáman Hermione, miközben felmarkolta Harry ajándékait, és mindhárman elindultak fölfelé. - Már majdnem végeztem, már csak a nadrágjaitokra várok, hogy megjöjjenek a mosásból, Ron...

Ron fröcsögését egy első emeleti ajtó kinyílása szakította félbe.

- Harry, bejönnél egy pillanatra?

Ginny volt az. Ron megtorpant Hermione azonban megragadta a vállát, és továbbrángatta a lépcsőn. Harry idegesen követte Ginnyt a szobájába.

Még soha nem volt járt itt. Kicsi volt, de napfényes. Az egyik falon a Walpurgis Leányai nevű

varázslózenekart ábrázoló nagy poszter volt, a másikon Gwenog Jones, a Holyhead Harpies nevű, kizárólag boszorkányokból álló kviddicscsapat kapitányának posztere. A nyitott ablak 92

alatt egy íróasztal volt, az ablakon keresztül pedig rá lehetett látni arra a gyümölcsösre, ahol Ginnyvel, Ronnal és Hermionéval egyszer páros kviddicset játszottak, és amin most egy hatalmas, gyöngyfehér színű sátor állt. A tetején lengedező aranyszínű zászló egy magasságban volt Ginny ablakával.

Ginny felpillantott Harryre és mély lélegzetet vett. - Boldog tizenhetet.

- Ő... köszi.

Állhatatosan nézte a fiút. Ő azonban nehezen tudott csak visszanézni rá. Olyan volt, mintha vakító fénybe nézne.

- Szép kilátás - mondta erőtlenül, miközben kifele mutatott az ablakon. Ginny elengedte a füle mellett. Nem hibáztatta.

- Nem tudtam eldönteni, mit adjak neked - mondta.

- Semmit nem kell adnod. Ezt is figyelmen kívül hagyta.

- Nem tudtam, mi lenne hasznos. Semmi túl nagy, különben nem tudnád magaddal vinni.

Megkockáztatott egy pillantást. Nem sírt. Ez volt az egyik Ginny sok csodálatos tulajdonsága közül, hogy nem volt sírós. Néha arra gondolt, hogy a hat fiútestvér mellett megkeményedett.

Egy lépést tett felé.

- Aztán arra gondoltam, valami olyat szeretnék adni, ami emlékeztetni fog rám, ha majd találkozol valami vélával, amíg a dolgaidat intézed, bármi legyen is az.

- Az igazat megvallva, szerintem a randilehetőségek nagyjából a nullával lesznek egyenlőek.

- Itt az a kis lehetőség, amit kerestem - suttogta, majd megcsókolta, ahogy még sosem csókolta korábban, és Harry visszacsókolta. Boldog feledés volt, jobb, mint a lángnyelv whisky. Abban a pillanatban csak ő létezett a világon, Ginny, a tapintása, egyik keze a hátán, a másik hosszú, édes illatú hajában...

Az ajtó kicsapódott. Riadtan váltak szét.

- Ó - mondta csípősen Ron. - Bocsi.

- Ron! - szólalt meg kifulladva Hermione a háta mögött. Kényelmetlen csend nyúlt köztük, amit végül Ginny tört meg halkan.

- Na mindegy, boldog szülinapot, Harry.

Ron elvörösödött a füle tövénél, Hermione kicsit idegesnek tűnt. Harry legszívesebben rájuk csapta volna az ajtót, de az ajtó kinyílásakor valami hűvösség telepedett a szobára, és a boldog pillanatot szappanbuborékként pukkasztotta ki. Ronnal együtt a visszatért minden ok, ami 93

miatt szakított Ginnyvel, ami miatt távol akarta tartani magától, és a boldog feledés eltűnt.

Ginnyre nézett, várva, hogy mondjon valamit, bár nem igazán tudta, mint lehetne ilyenkor mondani, ő azonban hátat fordított neki. Harry úgy érezte, talán most megadta magát a könnyeknek. Semmit nem tudott tenni Ron előtt, amivel megvigasztalhatta volna.

- Később találkozunk - mondta, és két barátját követve kiment a szobából.

Ron a földszintre menetelt, át a még mindig zsúfolt konyhán, ki az udvarra. Harry végig tartotta vele a lépést, Hermione kicsit lemaradva, ijedt arccal sietett utánuk.

Amint elérték a kert egy félreeső, frissen nyírt részét, Ron Harryhez fordult.

- Dobtad. Mi a fenét képzeltél, hogy itt szórakozol vele?

- Nem szórakoztam vele - mondta Harry, ahogy Hermione utolérte őket.

- Ron...

De Ron csendre intette.

- Nagyon el volt keseredve, amikor szakítottál vele...

- Én is. Tudod, hogy miért szakítottam vele. Nem azért, mert akartam.

- Na persze, most meg odamész és lesmárolod, és azt fogja hinni, hogy van esély rá...

- Ginny nem hülye, tudja, hogy nem történhet meg, nem hiszi azt, hogy... hogy összeházasodjunk, vagy...

Ahogy kimondta, egy eleven kép jelent meg a fejében, Ginny fehér ruhában, ahogy hozzámegy egy magas, arctalan, kellemetlen vadidegenhez.

Egy pillanatra belé hasított a felismerés: a jövője szabad volt, kötetlen, míg a sajátja...

Voldemorton kívül semmit nem látott maga előtt.

- Hogyha minden adandó alkalommal fogdosni kezded...

- Nem fog többet megtörténni - mondta nyersen Harry. Az ég felhőtlen volt, mégis úgy érezte, mintha eltűnt volna a nap. - Rendben?

Ron félig bosszús volt, félig félénk. Egy pillanatig előre-hátra hintázott a lábán. - Rendben, ez így... rendben.

Ginny nem próbált újabb találkozót összehozni Harryvel, és jelét sem mutatta, hogy beszélgetésen kívül bármi is történt volna köztük. Ettől függetlenül Charlie érkezése hatalmas megkönnyebbülést jelentett számára. Elég jó szórakozást biztosított az, ahogy Mrs. Weasley egy székbe kényszerítette fiát, fenyegetően felemelte pálcáját, és bejelentette, hogy tisztességesen megnyírja.

94

Mivel Harry születésnapi vacsorája Charlie, Lupin, Tonks és Hagrid érkezésével messze túlnőtt az Odú konyhájának befogadóképességén, kivitték a kertbe az asztalokat. Fred és George elvarázsoltak néhány bíborszínű léggömböt, melyeket egy hatalmas 17-es szám ékesített, hogy a vendéget feje felett lógjanak a levegőben. Mrs. Weasley felügyeletének köszönhetően George sebe szépen gyógyult, bár Harry, az ikrek rengeteg idétlen vicce ellenére sem szokott még hozzá a feje oldalánál lévő sötét lyukhoz.

Hermione bíbor és arany szerpentinszalagokat varázsolt elő pálcája végéből, és művészien feldíszítette velük a környező fákat és bokrokat.

- Szép - mondta Ron, miközben Hermione egy utolsó pöccintéssel aranyra változtatta a vadalmafa leveleit. - Remek érzéked van ezekhez a dolgokhoz.

- Köszönöm, Ron! - mondta elégedetten Hermione, bár kicsit zavarban is volt. Harry magában mosolyogva elfordult. Volt egy olyan vicces érzése, hogy a Tizenkét Tutibiztos Módszer Boszorkányok Elbűvöléséhez-ben találni fog egy fejezetet, ami a bókokról szól, már ha majd lesz ideje beleolvasni. Elkapta Ginny pillantását, és rámosolygott, majd eszébe jutott Ronnak tett ígérete, és sietve beszélgetni kezdett Monsieur Delacourral.

- El az útból, el az útból! - csiripelte Mrs. Weasley, miközben a kapun keresztül közeledett valamivel, ami leginkább egy hatalmas, strandlabda mérető cikesz volt. Másodpercekkel később döbbent rá Harry, hogy ez volt a szülinapi tortája, melyet Mrs. Weasley a pálcájával egyensúlyozott a levegőben, nem kockáztatva, hogy a hepehupás földön tálcán hozza ki. Mikor a hatalmas torta végül leereszkedett az asztalra, Harry megszólalt.

- Ez döbbenetesen jól néz ki, Mrs. Weasley.

- Ugyan már, kedvesem, ez semmiség. - mondta szeretettel. Válla fölött Ron felemelt hüvelykujjal állt, és „Jól néz ki"-t tátogott.

Hét órára minden vendég megérkezett Fred és George vezetésével, akik az út végén vártak rájuk. Hagrid az esemény tiszteletére legjobb öltönyét, egy borzalmas bolyhos, barna ruhát vett fel. Bár Lupin mosolygott, amikor kezet rázott Harryvel, elfordulása után mintha ismét szomorú arcot vágott volna. Nagyon különös volt, Tonks mellette szinte sugárzott az örömtől.

- Boldog szülinapot, Harry - mondta, miközben szorosan átölelte.

- Tizenhét, mi! - mondta Hagrid, miközben átvett Fredtől egy vödörnyi mérető borral töltött poharat. - Éppen hat évvel ezelőtt találkoztunk, emlékszel még rá?

- Alig - mondta vigyorogva Harry. - Nem akkor volt, hogy betörted a bejárati ajtót, 95

Dudleynak egy disznófarkat csináltál, és bejelentetted, hogy varázsló vagyok?

- A részletekre már nem emlékszem - kuncogott Hagrid. - Jól vagytok, Ron, Hermione?

- Mi jól vagyunk, Hagrid. És te?

- Á, nem túl rosszul. Elég elfoglalt vagyok, van néhány újszülött egyszarvúnk. Majd megmutatom őket, amikor visszajöttök... - Harry igyekezett elkerülni Ron és Hermione pillantását, ahogy Hagrid a zsebében kezdett kotorászni. - Tessék, Harry... nem tudtam, mit adjak neked, aztán eszembe jutott ez. - Előhúzott egy apró, enyhén szőrös, hosszú zsinóron lógó erszényt, amit a nyakban kellett hordani. - Vakondbőr. Bármit tehetsz bele, és csak te fogod tudni kivenni belőle. Elég ritkák.

- Hagrid, köszönöm!

- Semmiség - mondta egy szemetestető-méretű kézlegyintéssel Hagrid. - És itt van Charlie is.

Mindig is kedveltem... hé! Charlie!

Charlie felé indult, miközben búsan végighúzta kezét az új, brutálisan rövid haján.

Alacsonyabb volt Ronnál, de szélesebb, izmos karján rengeteg égéssel és karmolással.

- Szia Hagrid, hogy vagy?

- Annyiszor akartam már írni neked. Hogy van Norbert?

- Norbert? - kérdezte nevetve Charlie. - A Norvég Tarajos? Hát, most már Norbertának hívjuk.

- Micso... Norbert lány?

- Ó igen - mondta Charlie.

- Honnan lehet tudni? - kérdezte Hermione.

- Sokkal erőszakosabbak - mondta Charlie. Átnézett a válla fölött, és halkabban hozzá tette. -

Bárcsak apa egy kicsit jobban sietne. Anyu kezd ideges lenni.

Mindannyian Mrs. Weasleyre néztek. Mrs. Delacourral próbált beszélgetni, de közben folyton a kapura pillantott.

- Azt hiszem jobb, ha Arthur nélkül kezdjük el - mondta néhány pillanat múlva hangosan. -

Biztosan feltartották a... ó!

Mindannyian észrevették. Egy fénycsík repült be az udvarra, és az asztalra telepedett, ahol egy barna menyét alakját vette fel. Hátsó lábaira állt, és Mr. Weasley hangján megszólalt.

- A Mágiaügyi Miniszterrel jövök.

A patrónus köddé vált. Fleur családja döbbenten nézték a jelenség hőlt helyét.

96

- Nem kellene itt lennünk - mondta azonnal Lupin. - Harry... sajnálom... később elmagyarázom...

Elkapta Tonks csuklóját, és félrehúzta. A kerítéshez siettek, átmásztak rajta és eltűntek a szemük elől. Mrs. Weasley zavartan nézett.

- A miniszter... de hát miért...? Nem értem...

De nem volt idejük megvitatni a problémát, egy másodperc múlva Mr. Weasley jelent meg a kapunál, Rufus Scrimgeour kíséretében, akit őszülő, oroszlánszerű sörényéről egyből fel lehetett ismerni.

A két újonnan érkezett átvágott az udvaron a kertbe, egyenesen a lámpafényes asztalhoz, ahol a többiek csendben nézték, ahogy közeledtek. Ahogy Scrimgeour a lámpa fénykörén belülre lépett, Harry észrevette, hogy sokkal öregebbnek tűnik, mint mikor legutóbb találkoztak.

Sovány volt és mord.

- Sajnálom, hogy csak így betörök - kezdte Scrimgeour, ahogy megállt az asztal előtt. –

Különösen mert ahogy látom, épp egy buli közepére törtem rá a kaput.

Szeme egy pillanatig megakadt a hatalmas cikesz-tortán.

- Sok boldog hasonlót.

- Köszönöm - mondta Harry.

- Szeretnék egyedül beszélni veled - folytatta Scrimgeour. - Továbbá Mr. Ronald Weasleyvel és Miss Hermione Grangerrel.

- Velünk? - kérdezte meglepetten Ron. - Velünk miért?

- Elmondom, amint négyesben leszek veletek - mondta Scrimgeour. - Van itt erre megfelelő

hely? - kérdezte Mr. Weasleytől.

- Természetesen - válaszolta idegesen Mr. Weasley. - A nappali, remélem megfelel.

- Mutassa az utat - mondta Ronnak. - Arthur, nem kell velünk tartania.

Harry látta, ahogy Mr. Weasley aggódó pillantást vált Mrs. Weasleyvel, miközben ő, Ron és Hermione felálltak. Ahogy csendben visszamentek a házhoz, tudta, hogy két barátja is ugyanarra gondol, mint ő. Scrimgeour valahonnan megtudhatta, hogy nem terveznek visszatérni a Roxfortba.

Scrimgeour nem beszélt, miközben átvágtak a koszos konyhán, be az Odú nappalijába. Bár a kert kellemes aranyfényben fürdött, idebenn már sötét volt. Harry a szobába lépve pálcájával az olajlámpák felé suhintott, melyek bevilágították a kopottas, de kényelmes szobát.

97

Scrimgeour abba a rozzant karosszékbe ült, melyet általában Mr. Weasley foglalt el, így Harry, Ron és Hermione a kanapéra ültek le. Miután mindannyian elhelyezkedtek, Scrimgeour beszélni kezdett.

- Kérdéseket szeretnék feltenni hármótoknak, és úgy vélem az lenne a legjobb, ha egyesével csinálnánk. Ha ti ketten - pálcájával Harryre és Hermionéra mutatott - odafenn várnátok, elkezdhetném Ronalddal.

- Nem megyünk sehova - mondta Harry. Hermione bólintásával nyomatékosította kijelentését.

- Vagy együtt beszél velünk, vagy sehogy sem.

Scrimgeour hideg, bíráló pillantást vetett Harryre. Harry úgy érezte, hogy a miniszter azt mérlegeli, mennyire érné meg ilyen korán elkezdeni az ellenségeskedést.

- Rendben, akkor együtt - mondta egy vállrándítással. Megköszörülte a torkát. - Ittlétem oka, mint azzal bizonyára tisztában vagy, Albus Dumbledore végrendelete.

Harry, Ron és Hermione összenéztek.

- Úgy tűnik, mégsem! Ezek szerint nem tudtatok róla, hogy Dumbledore bármit is rátok hagyott volna?

- M... mármint mindannyiunkra? - kérdezte Ron. - Rám, és Hermionéra is?

- Igen, mindanny...

De Harry félbeszakította.

- Dumbledore több, mint egy hónapja halt meg. Miért tartott ilyen sokáig, hogy megkapjuk, amit ránk hagyott?

- Hát nem egyértelmű? - kérdezte Hermione, mielőtt Scrimgeour válaszolhatott volna. -Meg akarták vizsgálni, mi az. Nem volt hozzá joguk! - tette hozzá remegő hangon.

- Minden jogom megvolt hozzá - mondta elutasítóan Scrimgeour. - A Tárgyak Jogos Elkobzásának Rendelete felhatalmazza a Minisztériumot, hogy bármely végrendeletben meghatározott tárgyat elkobozzon...

- Az a törvény azért készült, hogy a varázslók ne örökíthessenek tovább sötét mágiás tárgyakat - vágott közbe Hermione, - és a minisztériumnak súlyos bizonyítékkal kell rendelkeznie arra vonatkozóan, hogy az elhalálozott személy tulajdonai illegálisak, mielőtt lefoglalhatná azokat! Azt akarja mondani, hogy maga szerint Dumbledore valami átkozott tárgyat akart ránk hagyni?

- Csak nem tervez Mágiajogi pályára lépni, Miss Granger? - kérdezte Scrimgeour.

98

- Nem - vágott vissza Hermione. - Valami jót szeretnék tenni a világnak.

Ron felnevetett. Scrimgeour egy pillantást vetett rá, majd el is kapta, ahogy Harry megszólalt.

- Szóval miért döntöttek úgy, hogy most már nekünk adják a dolgainkat? Elfogytak a kifogásaik?

- Nem, azért, mert letelt a harmincegy napos határidő - mondta ismét Hermione. - Nem tarthatják meg ennél tovább a tárgyakat, hacsak nem tudják bizonyítani, hogy az veszélyes.

Igaz?

- Milyennek ítéli Dumbledore-ral való kapcsolatát, Ronald? Közel álltak egymáshoz? -

kérdezte Scrimgeour, ügyet sem vetve Hermione kérdésére. Ron megriadt.

- Én? Nem... nem igazán... Harry volt az, aki...

Ron körbenézett, Harryre és Hermionéra, amikor megpillantotta a lány most-hagyd-abba arckifejezését, de már késő volt. Scrimgeour úgy nézett, mintha pontosan azt hallotta volna, amit akart. Ragadozómadárként vetette rá magát Ron válaszára.

- Hogyha nem állt annyira közel Dumbledore-hoz, mivel magyarázza azt, hogy önt is megemlíti a végrendeletében? Hihetetlenül kevés személyes jellegű hagyatékról van benne szó. Tulajdonának döntő többségét... magánkönyvtárát, mágikus szerkezeteit és egyéb személyes tárgyait... a Roxfortra hagyta. Mit gondol, maga miért szerepel benne?

- Nem tudom - mondta Ron. - Amikor... azt mondtam, hogy nem álltunk túl közel egymáshoz... azt úgy értettem, hogy szerintem kedvelt...

- Ugyan, Ron, ne légy ilyen szerény - mondta Hermione. - Dumbledore nagyon nagyra értékelt téged.

Ez a valóság megcsúfolása volt részéről. Amennyire Harry tudta, Ron és Dumbledore soha nem beszéltek kettesben, és kettejük közötti gyakorlatilag nem létezett közvetlen kapcsolat.

Azonban Scrimgeour látszólag nem figyelt rá. Kezével köpenyébe nyúlt, és egy erszényt húzott elő, sokkal nagyobbat, mint amit Hagrid adott Harrynek. Abból előhúzott egy pergament, kigöngyölte, és olvasni kezdte.

- „Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore Végrendelete..." igen, itt is van... „Ronald Bilius Weasleyre hagyom önoltómat abban a reményben, hogy emlékezni fog rám, amikor használja."

Scrimgeour előhúzott a zsákból egy tárgyat, amit Harry már látott korábban. Olyasmi alakja volt, mint egy öngyújtónak, ez azonban képes volt egy egyszerű kattintással minden fényt 99

kiszívni és visszaállítani egy helyszínen. Scrimgeour előre hajolt, és átadta az önoltót Ronnak, aki átvette, és döbbenten forgatta az ujjai közt.

- Ez egy igen értékes tárgy - mondta Ront figyelve Scrimgeour. - Valószínűleg egyedi.

Egyértelműen Dumbledore tervezése. Miért hagyna magára egy ilyen ritka tárgyat?

Ron zavartan megrázta a fejét.

- Dumbledore több ezer diákot tanított - folytatta Scrimgeour. - Mégis csupán titeket hármótokat említ meg a végrendeletében. Miért? Mit gondol, Mr. Weasley, milyen célból hagyhatta önre az önoldód?

- Hogy kioltsam vele a fényt, gondolom - motyogta Ron. - Mi mást tudnék vele kezdeni?

Scrimgeournak nem volt javaslata. Miután néhány pillanatig Ront figyelte, visszafordult Dumbledore végrendeletéhez.

- „Miss Hermione Jean Grangerre hagyom saját példányomat Beedle Bárd Meséiből abban a reményben, hogy szórakoztatónak és tanulságosnak találja majd."

Scrimgeour egy kis könyvet húzott elő a zsákból, ami legalább olyan öreg volt, mint az emeleten lévő A Legsötétebb Mágia Titkai. A kötése foltos volt, és helyenként szakadozni kezdett. Hermione egy szó nélkül vette át a könyvet Scrimgeourtól. Az ölébe fektette és nézte.

Harry látta, hogy a cím rúnákkal volt írva, de nem tudta elolvasni, mivel soha nem tanulta.

Ahogy felnézett, egy könnycsepp hullott a domború jelekre.

- Mit gondol, Miss Granger, miért hagyta Dumbledore önre ezt a könyvet? - kérdezte Scrimgeour.

- Mert... mert tudta, hogy szeretem a könyveket - mondta miközben ruhája ujjával a szemét törölgette.

- De miért pont ezt a könyvet?

- Nem tudom, biztos úgy gondolta, hogy tetszeni fog.

- Beszélt ön valaha Dumbledore-ral kódokról, vagy bármilyen más, titkos üzenetek továbbítására alkalmas módszerről?

- Nem - mondta Hermione, még mindig a szemét törölgetve. És ha a minisztérium nem talált benne az elmúlt harmincegy nap alatt semmiféle kódot, kétlem, hogy én találnék.

Elfojtott egy sírást. Olyan szorosan ültek egymás mellett, hogy Ronnak csak nehezen sikerült átkarolnia. Scrimgeour ismét a végrendelethez fordult.

- „Harry James Potterre" - olvasta, miközben Harry gyomra idegességében összeszorult -

100

„hagyom a cikeszt, amit első Roxforti kviddicsmeccsén elkapott, emlékeztetőül a kitartás és szakértelem jutalmára."

Ahogy Scrimgeour előhúzta az apró, dióméretű arany labdát Erőtlenül meglengette ezüst szárnyait, és Harry érezte, ahogy lelkesedése lelombozódik.

- Miért hagyta magára Dumbledore ezt a cikeszt? - kérdezte Scrimgeour.

- Fogalmam sincs - mondta Harry. - Gondolom azok miatt az okok miatt, amiket az előbb felsorolt... hogy emlékeztessen, mi várhat rám, ha... kitartó vagyok meg az a másik.

- Ezek szerint úgy gondolja, hogy ez csupán egy szimbolikus emlék?

- Gondolom - mondta Harry. - Mi más lehetne?

- Én teszek fel kérdéseket - mondta Scrimgeour, miközben a székét egy kicsit közelebb húzta a kanapéhoz. Egyre sötétebb lett odakinn. A sátor az ablak mögött kísértetiesen fehérlett a sövény mögött.

- Észrevettem, hogy a születésnapi tortád is cikesz alakú - mondta Scrimgeour. - Miért?

Hermione gúnyosan felnevetett,

- Á, biztosan nem arra utal, hogy Harry milyen remek fogó, az túl nyilvánvaló lenne -mondta.

- Biztosan Dumbledore titkos üzenete van belevésve a cukormázba!

- Nem hiszem, hogy bármi is bele lenne vésve a cukormázba - mondta Scrimgeour, - de egy cikesz remek rejtekhely lehet egy kis tárgynak. Biztosan tudja, miért?

Harry vállat vont, Hermione azonban válaszolt: Harry úgy érezte, a kérdések helyes megválaszolása egy olyan mélyen gyökerező tulajdonsága, aminek nem tud ellenállni.

- Azért, mert a cikesznek test-emlékezete van - mondta.

- Micsoda? - kérdezte egyszerre Ron és Harry. Mindketten biztosak voltak benne, hogy Hermione kviddicsismeretei nemlétezőek.

- Helyes - mondta Scrimgeour. - A cikeszt eleresztése előtt senki nem érinti meg, még a készítője sem, aki kesztyűben dolgozik rajta. Olyan bűbájt hordoz, aminek segítségével képes felismerni azt a személyt, aki először megragadta, ha esetleg vitatott az elkapása. Ez a cikesz -

emelte fel az arany labdát - emlékszik az érintésére, Potter.

- Az jutott eszembe, hogy Dumbledore, akinek rengeteg hibája mellett csodálatos mágikus képességei voltak, talán elbájolta ezt a cikeszt, hogy csak neked nyíljon ki.

Harry szíve hevesebben kezdett dobogni. Biztos volt benne, hogy Scrimgeournak igaza van.

Hogyan tudná elkerülni, hogy puszta kézzel vegye el a cikeszt a miniszter kezéből?

101

- Nem mondasz semmit - mondta Scrimgeour. - Talán már tudod is, mi van a cikeszben?

- Nem - mondta Harry, aki még mindig azon töprengett, hogyan tudná elhitetni a miniszterrel, hogy megérintette, miközben mégsem. Bárcsak értene a Legilimenciához, és olvasni tudna Hermione tudatában, gyakorlatilag hallhatná, ahogy pörög a lány agya.

- Vedd el - mondta csendesen Scrimgeour.

Harry a miniszter szemébe nézett, és tudta, hogy nincs más választása, minthogy engedelmeskedik. Kinyújtotta a kezét, Scrimgeour előre hajolt, és lassan Harry tenyerébe helyezte.

Semmi nem történt. Ahogy Harry ujjai rákulcsolódtak a cikeszre, fáradt szárnyai megremegtek és megálltak. Scrimgeour, Ron és Hermione mohón bámulták továbbra is az immár mozdulatlan, részben eltakart labdát, mintha remélnék, hogy valahogy átalakul.

- Hát ez drámai volt - mondta hűvösen Harry. Ron és Hermione elnevették magukat.

- Akkor ez minden? - kérdezte Hermione, miközben felemelkedett a kanapéról.

- Nem teljesen - mondta mérgesen Scrimgeour. - Dumbledore egy második tárgyat is rád hagyott, Potter.

- Mi az? - kérdezte ismét izgatottan.

Scrimgeour ekkor már nem foglalkozott vele, hogy felolvassa a végrendeletet.

- Godrik Griffendél kardját - mondta. Ron és Hermione is megmerevedtek. Harry körbenézett, a rubinttal bevont markolatú kardot keresve, de Scrimgeour ezt már nem húzta ki a bőrerszényből, ami egyébként is túl kicsi volt ahhoz, hogy benne legyen.

- No és merre van? - kérdezte gyanakodva Harry.

- Sajnálatos módon - mondta Scrimgeour - azt a kardot nem volt joga továbbadni. Griffendél kardja egy fontos történelmi ereklye, és mint ilyen, a...

- Harryé! - mondta dühösen Hermione. - Őt választotta, ő volt az, aki megtalálta, a Teszlek Süvegtől kapta...

- Megbízható történelmi források alapján a kard bármely, Griffendélhez méltó személyt megajándékozhatja önmagával - mondta Scrimgeour. - Ettől azonban nem válik Mr. Potter saját tulajdonává, bárhogy is döntött Dumbledore. - Scrimgeour megvakargatta borostás arcát, miközben Harryt figyelte. - Mit gondolsz, miért...?

- ...akarta Dumbledore nekem adni a kardot? - kérdezte Harry, igyekezve megőrizni nyugalmát. - Talán úgy gondolta, jól nézne ki a falamon.

102

- Ez nem vicc, Potter! - mordult fel Scrimgeour. - Azért volt, mert Dumbledore úgy hitte, csak Griffendél Godrik kardja győzheti le Mardekár örökösét? Azért akarta neked adni azt a kardot, Potter, mert úgy hitte, mint sokan mások is, hogy te vagy az, akit a sors arra rendelt, hogy legyőzze Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén?

- Érdekes elmélet - mondta Harry. - Próbált már valaha bárki egy kardot döfni Voldemortba?

Talán a Minisztériumnak inkább erre kéne embereket áldoznia, nem pedig arra vesztegetni az idejét, hogy önoltókat vizsgálgatnak és Azkabani szökéseket tusolnak el. Szóval ezzel foglalkozott, miniszter, bezárkózva az irodájában, egy cikeszt igyekezve kinyitni? Emberek halnak meg... én is majdnem egy lettem közülük... Voldemort három megyén keresztül üldözött, megölte Rémszem Mordont, de a Minisztérium mélyen hallgat róla, vagy tévedek?

És maga továbbra is azt várja tőlünk, hogy együttmőködjünk magával!

- Túl messzire mentél! - kiáltotta Scrimgeour, és felállt. Harry is lábra pattant. Scrimgeour Harry felé bicegett, és pálcája végével mellkason bökte. Egy lyukat égetett a pólójába, mint az égő cigaretta vége.

- Hé! - kiáltotta Ron, miközben felpattant, és felemelte saját pálcáját, de Harry közbeszólt.

- Ne! Ugye nem akarsz neki okot szolgáltatni, hogy letartóztathasson minket?

- Leesett, hogy nem vagy az iskolában, ugye? - mondta Scrimgeour, miközben Harry arcába lihegett. - Leesett, hogy nem vagyok Dumbledore, és én nem bocsájtom meg az arcátlanságod és az engedetlenséged? Akár koronaként is viselheted az a sebhelyet, Potter, de egy tizenhét éves kölyök ne mondja meg nekem, mi a feladatom! Itt az ideje, hogy tiszteletet tanulj!

- Itt az ideje, hogy kiérdemelje - mondta Harry.

Az ajtó megremegett. Futó lépések zaja hallatszott, majd a nappali ajtaja bevágódott, és Mr.

és Mrs. Weasley futottak be rajta.

- Azt... azt hittük, mintha hallottunk volna... - kezdte ijedten Mr. Weasley, amint meglátta Harryt és a minisztert, ahogy ott állnak, és majdnem összeér az orruk.

- ... valami kiáltozást. - lihegte Mrs. Weasley.

Scrimgeour elhátrált Harrytől, miközben a pólójába égetett lyukat figyelte. Megbánta, hogy elvesztette önuralmát.

- Ez... semmiség - morogta. - Én... sajnálom a viselkedésemet - még egyszer Harry arcára nézett. - Úgy tűnik, szerinted a minisztérium nem azt akarja, amit te... amit Dumbledore... is kívánt. Együtt kellene dolgoznunk.

103

- Nem tetszenek a módszereik, miniszter - mondta Harry. - Emlékszik?

Immár másodszorra is felemelte jobb öklét, és megmutatta Scrimgeournak a sebet, ami még mindig fehéren fénylett a kézfején. Hazudni bűn. Scrimgeour arckifejezése megkeményedett.

Szó nélkül elfordult, és kibicegett a szobából. Mrs. Weasley utánasietett. Harry hallotta, ahogy a hátsó ajtóban megáll. Úgy egy perc múlva visszakiáltott. - Elment!

- Mit akart? - kérdezte Mr. Weasley Harryre, Ronra és Hermionéra pillantva, ahogy Mrs.

Weasley visszasietett hozzájuk.

- Hogy átadja amit Dumbledore ránk hagyott - válaszolt Harry. - Most hozták nyilvánosságra a végrendeletét.

Kinn a kertben, az asztal mellett kézről kézre járt a három tárgy, amit Scrimgeour nekik adott.

Mindenki megcsodálta az önoltót és a Beedle Bárd Meséit, és panaszkodtak, amiért Scrimgeour nem akarta átadni a kardot, de egyiküknek sem volt semmi ötlete, miért hagyhatta Dumbledore Harryre azt a régi cikeszt. Ahogy Mr. Weasley harmadszorra vagy negyedszerre is megvizsgálta az önoltót, Mrs. Weasley óvatosan megkérdezte - Harry, kedves, mindenki nagyon éhes, nem akartuk nélküled elkezdetni... Hozhatom a vacsorát?

Mindannyian siettek az evéssel, majd egy sietős „Boldog születésnapot," és pár pohár kávé után a buli feloszlott. Hagrid, aki az esküvőre is hivatalos volt, de túlságosan nagy termetű

ahhoz, hogy az amúgy is túlzsúfolt Odúban aludjon, egy sátrat állított fel a szomszédos mezőn.

- Találkozunk odafenn - suttogta Harry Hermionénak, miközben segítettek Mrs. Weasleynek visszaállítani a kertet eredeti állapotába. - Miután mindenki lefeküdt aludni.

Fenn a padlásszobában Ron megvizsgálta az önoltóját, Harry pedig megtöltötte a Hagridtól kapott tarisznyát arany helyett a legértékesebb tárgyaival, köztük olyan, látszólag értéktelen darabokkal is, mint a Tekergők Térképe, Sirius elbűvölt tükrének darabja és R.A.B. medálja.

Erősen meghúzta rajta a zsineget és a nyakába akasztotta, majd a cikesszel a kezében leült, és nézte, ahogy erőtlenül megrebbentek a szárnyai. Nagysokára Hermione bekopogtatott az ajtón, és lábujjhegyen beosont.

- Muffliato - suttogta a lépcsők felé tartott pálcával.

- Azt hittem, ellenzed ezt a varázsigét - mondta Ron.

- Változnak az idők - mondta Hermione. - Most mutasd azt az önoltót.

Ron egyből engedelmeskedett. Maga elé emelte, és kattintott. A szobában lévő egyetlen 104

lámpa, amit meggyújtottak, egyből kialudt.

- Az a helyzet, - suttogta Hermione a sötétségben, - hogy ezt perui instant sötétségporral is elérhettük volna.

- Egy újabb halk kattanás után a kis fénygömb visszarepült a plafon felé, és ismét megvilágította őket.

- Attól még laza - mondta védekezőn Ron. - És az alapján, amit mondtak, Dumbledore maga találta fel!

- Tudom, de biztosan nem hagyta volna rád, csak azért, hogy könnyebben tudd a lámpát kapcsolgatni!

- Gondolod, hogy sejtette, hogy a minisztérium el fogja kobozni a végrendeletét, és meg fog vizsgálni mindent, amit ránk akart hagyni? - kérdezte Harry.

- Biztosan - mondta Hermione. - Nem közölhette a végrendeletben, hogy miért hagyja ránk ezeket a dolgokat, de ez nem magyarázza meg...

- ...hogy miért nem árulta el még amikor életben voltunk? - kérdezte Ron.

- Pontosan - mondta Hermione, miközben a Beedle Bárd Meséit lapozgatta. - Ha ezek a dolgok elég fontosak voltak ahhoz, hogy a minisztérium orra előtt adja át nekünk, akkor logikus lenne, ha elmondta volna, miért... hacsak a dolog nem egyértelmű?

- Ezek szerint rosszul gondolta, nem? - mondta Ron. - Mindig is mondtam, hogy őrült volt.

Zseniális meg minden, de félbolond. Harryre egy régi cikeszt hagyni... ez meg mi a fenére volt jó?

- Fogalmam sincs - mondta Hermione. - Amikor Scrimgeour rákényszerített, hogy elvedd, Harry, biztos voltam benne, hogy történni fog valami!

- Hát igen - mondta Harry, miközben szíve egyre gyorsabban kalapált, ahogy ujjaival felemelte a cikeszt. - Hülye leszek Scrimgeour előtt nagyon akarni, nem?

- Ezt hogy réted? - kérdezte Hermione.

- A cikesz, amit az első kviddicsmérkőzésemkor kaptam el? - mondta Harry. - Nem emlékeztek?

Hermione zavartan nézett, Ronnak azonban elakadt a lélegzete és döbbenten mutogatott Harryre, a cikeszre, majd vissza, míg meg nem találta a hangját.

- Az volt az, amelyiket majdnem lenyeltek!

- Pontosan - mondta Harry, majd hevesen dobogó szívvel, a szájához nyomta a cikeszt. Nem 105

nyílt ki. Csalódottság és keserű kiábrándultság támadt benne. Leeresztette a cikeszt, de Hermione felkiáltott.

- Írás! Írás van rajta, nézzétek! - meglepetésében és izgatottságában majdnem elengedte a cikeszt. Hermionénak igaza volt. A sima arany felületbe vésve, ahol másodpercekkel azelőtt még semmi nem volt, három szó látszott azzal a vékony, dőlt írással, amit Harry egyből felismert, mint Dumbledore sajátját.

A kapujában nyílok.

Alig volt ideje elolvasni, mert a szavak ismét eltűntek.

- „A kapujában nyílok"... Mit akar ez jelenteni? Hermione és Ron zavartan megrázták a fejüket.

- A kapujában... a kapujában... a kapujában nyílik...

De bárhányszor is ismételték a szavakat, bármilyen hangsúllyal, képtelenek voltak bármiféle rejtett jelentést kibogarászni belőle.

- És a kard - mondta végül Ron, miután feladták a kísérletet, hogy a cikeszen található feliratba valamilyen jelentést jósoljanak.

- Miért akarta, hogy Harry kapja meg a kardot?

- És miért nem mondta meg egyszerűen? - kérdezte csendesen Harry. - Hiszen végig ott volt, az irodájának a falán, tavaly, minden egyes beszélgetésünk során! Hogyha azt akarta, hogy az enyém legyen, miért nem adta ide egyszerűen?

Úgy érezte, mintha vizsgán ülne egy olyan kérdés felett, amire tudnia kellett volna a választ.

Agya lassan forgott, és tompa volt. Elhangzott valami az előző évi hosszú beszélgetések során, amit kihagyott? Tudnia kellene, hogy mindez mit jelent? Vajon Dumbledore elvárta volna tőle, hogy megértse?

- És ez a könyv - Mondta Hermione. - Beedle Bárd Meséi... Még csak nem is hallottam róluk!

- Te még soha nem hallottad Beedle Bárd Meséit? - kérdezte hihetetlenkedve Ron. - Ugye most csak viccelsz?

- Nem, nem viccelek - mondta meglepetten Hermione. - Te ismered őket?

- Hát persze!

Harry szórakozottan felnézett. Ilyen helyzetre, hogy Ron olvasott egy könyvet, amit Hermione nem, még nem volt példa. Ron azonban teljes zavarban volt a meglepődöttségükön.

- Ugyan már! Hiszen minden régi gyerekmese Beedle meséje! „A Jószerencse Kútja"... „A 106

Varázsló és a Szökellő Fazék"... „Burzsoá Nyuszika és Fecsegő Tuskója"

- Elnézést? - mondta nevetve Hermione. - Mi volt ez az utolsó?

- Ugyan már! - mondta Ron, miközben hitetlenkedve nézte Harryt és Hermionét. -Biztosan hallottatok már Burzsoá Nyuszikáról...

- Ron, nagyon jól tudod, hogy Harry is és én is muglik között nőttünk fel! - mondta Hermione. - Mi nem hallottuk ezeket a történeteket gyerekkorunkban, mi a „Hófehérke és a Hét Törpét" meg „Hamupipőkét"...

- Az micsoda, valami betegség?

- Szóval ezek gyerekmesék? - kérdezte Hermione a rúnák fölé hajolva.

- Igen - mondta bizonytalanul Ron. - Mármint amit így hallasz, az összes ilyen régi mese mind Beedle meséi. Nem tudom, hogy az eredeti verzió hogyan hangzik.

- Csak azt nem tudom, miért gondolja úgy Dumbledore, hogy el kell őket olvasnom. Valami megreccsent odalenn.

- Valószínűleg csak Charlie az, most, hogy anya elaludt, kilopódzik, hogy visszanövessze a haját - mondta idegesen Ron.

- Attól még nekünk is ugyanúgy le kéne feküdnünk - suttogta Hermione. - Nem lenne jó holnap elaludni.

- Nem - értett vele egyet Ron. - A vőlegény anyja által elkövetett brutális hármas gyilkosság elég ünneprontó hatású lenne az esküvőre nézve. Leoltom a villanyt.

És megint kattintott az önoltóval, miközben Hermione kiment a szobából.

NYOLCADIK FEJEZET

Az esküvő

Másnap délután háromkor Harry, Ron, Fred és George a gyümölcsösben felállított 107

hatalmas sátor előtt álltak, és a vendégek érkezésére vártak. Harry kapott egy nagy adag Százfűlé főzetet, és most kiköpött mása volt egy, a közeli faluban, Ottery Szent Catchpole-ban lakó vörös hajú mugligyereknek, akitől Fred a begyűjtő bűbájjal lopott hajszálakat. A terv szerint Harryt Barny-ként mutatják majd be, és az elrejtését illetően a nagyszámú Weasley-rokonságra fognak támaszkodni.

Mind a négyen a kezükben fogtak egy példányt az ültetési rendből, hogy el tudják vezetni az embereket a helyükre. Egy órával korábban fehér köpenyes pincérek tömege érkezett, egy aranykabátos zenekarral együtt. Ők mindannyian egy közeli fa árnyékában pihentek. Harry látta, ahogy kékes színű cigarettafüst száll fel arról a területről. Harry mögött a sátor bejárata több sornyi törékeny aranyszéket fedett fel egy hosszú bíborszínű szőnyeg két oldalán. A támasztó oszlopokon fehér és aranyszínű virágok ölelték körbe. Fred és George egy csomó aranyszínű lufit rögzített a fölé a pont fölé, ahol Bill és Fleur hamarosan férj és feleség lesznek. Odakinn lepkék és méhek lebegtek lustán a fő és a sövény felett. Harry kényelmetlenül érezte magát. A mugli fiú, akinek az alakját felvette, valamivel kövérebb volt nála, és dísztalárját melegnek és szűknek érezte a délutáni napsütésben.

- Amikor én házasodok, - mondta Fred, miközben talárjának gallérját húzogatta, - nem fogok ezzel a sok értelmetlenséggel bajlódni. Azt viselhettek majd, amit akartok, anyára meg Sóbálvány átkot szórok, amíg az egésznek vége nem lesz.

- Ma reggel annyira nem is volt vészes - mondta George. - Kicsit sírt amiatt, hogy Percy nincs itt, de hát kinek hiányzik? Ó istenem, készüljetek fel, itt jönnek.

Színes alakok jelentek meg, egyesével a semmiből az udvar távoli határában. Perceken belül egy menet alakult ki, és kígyózni kezdett a kerten keresztül a sátorhoz. Egzotikus virágok és megbűvölt madarak csapkodtak a boszorkányok fejfedőin, míg több varázsló nyakkendőjén drágakövek csillogtak. Az izgatott csevegés moraja egyre hangosabbá vált, elnyomva a méhez zümmögését, ahogy a tömeg a sátorhoz közeledett.

- Csodálatos, mintha látnék néhány véla unokatestvért - mondta George, miközben a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. - Segítségre lesz szükségük, hogy megértsék az angol szokásainkat, majd én gondoskodom róluk...

- Ne olyan gyorsan, Őlyukassága - mondta Fred, és miközben elsietett egy csapat fecsegő

középkorú boszorkány mellett, megszólított két csinos francia lányt - Itt... permetiez moi hogy assister vous, - akik kuncogva megengedték neki, hogy bekísérje őket. George-ra maradtak a 108

középkorú boszorkányok, és Ron Mr. Weasley régi minisztériumi kollégáját, Perkinst vette kezelésbe, Harrynek pedig egy félsüket, idős pár jutott.

- Szevasz - szólalt meg egy ismerős hang, ahogy felbukkant a sátorból, és Tonksot és Lupint pillantotta meg a sor elején. A lány szőkére változtatta a haját az alkalomra. - Arthur mondta, hogy te leszel a göndör hajú. Ne haragudj a tegnap estéért - tette hozzá suttogva, miközben Harry előre vezette őket a padsorok között. - A minisztérium mostanában eléggé vérfarkasellenes,

és úgy véltük, a jelenlétünk nem lenne kívánatos.

- Semmi gond, megértem - mondta Harry inkább Lupinnak, mint Tonksnak. Lupin rámosolygott, de amint elfordult, arcára ismét kiült a nyomorúság. Nem értette, de nem volt ideje ezen törni a fejét. Hagrid épp egy kisebb zavart okozott. Félreértette, amit Fred mondott neki, és nem a hátsó sorban álló, mágikusan megnagyobbított és megerősített székre ült, hanem öt másikra, amik most leginkább egy halom arany fogpiszkál ókra emlékeztettek.

Míg Mr. Weasley a kárelhárításon dolgozott, és Hagrid bocsánatot kiabált mindenkinek, aki meghallgatta, Harry visszasietett a bejárathoz, ahol Ron épp egy különc varázslóval állt szemben. Kicsit kancsal volt, vállig érő, cukorselyem-mintázatú fehér hajjal. Kalapjának bojtja orra előtt lógott, ruhája pedig olyan színű volt, mint a tojás sárgája. Egy különös szimbólum, mely leginkább egy háromszögletű szemre hasonlított, csillogott a nyakában egy aranyláncon.

- Xenophilius Lovegood - mondta, miközben Harry felé nyújtotta kezét, - a lányom és én itt lakunk a hegy túloldalán, olyan kedves volt a jó Weasley éktől, hogy meghívtak minket. Jól gondolom, hogy ismerik az én Lunámat? - tette hozzá Ron felé fordulva.

- Igen - mondta Ron. - Ő nem jött magával?

- Lemaradt abban az elbűvölő kis kertben, hogy köszönjön a kertitörpéknek, milyen csodálatos szaporulat! Milyen kevés varázsló érti meg, hogy milyen sokat tanulhatunk ezektől a bölcs kicsi törpéktől... vagy hogy rendes nevükön nevezzük őket, a Gernumbli gardensi-től.

- A mieink rengeteg remek káromkodást ismernek, - mondta Ron, - bár szerintem azokat Fredtől és George-tól tanulták el.

Épp egy csapat boszorkánymestert kísért a sátorba, amikor Luna odarohant.

- Szia Harry - köszönt rá.

- Ő... az én nevem Barny - mondta elképedve Harry.

109

- Ó, a nevedet is megváltoztattad? - kérdezte vidáman.

- Honnan tudtad...?

- Ó, csak az arcodról - mondta.

Apjához hasonlóan ő is világossárga talárt viselt, amit a hajába tűzött napraforgóval egészített ki. Miután hozzászokott a világos színekhez, az összhatás elég kellemes volt. Legalább nem lógott retek a füléről.

Xenophilius, aki mély beszélgetésbe elegyedett egy ismerősével, lemaradt a Luna és Harry közti szóváltásról. Miután búcsút intett a varázslónak, lányához fordult, aki felemelte az ujját.

-Nézd, apu... az egyik törpe meg is harapott.

- Milyen csodálatos! A törpenyál szörnyen jótékony hatású - mondta Mr. Lovegood, miközben megragadta Luna kinyújtott ujjait, és megvizsgálta a vérző harapásnyomokat. -

Luna, kedvesem, ha bármilyen bimbózó képességet érzel ma magadban... talán egy váratlan vágyat, hogy operát énekelj, vagy sellőül szónokolj... ne tartsd vissza! Talán megajándékoztak a Gernumblik!

Ron, aki az ellenkező irányba haladt el mellettük, hangosan felhorkantott.

- Ron nevethet, - mondta higgadtan Luna, miközben Harry őt és Xenophiliust a székeik felé vezette, - de az apám sokat foglalkozott a Gernumbli mágiával.

- Komolyan? - kérdezte Harry, aki régóta megfogadta, hogy száll szembe Lunával apja sajátos nézeteivel kapcsolatban. - Biztos, hogy ne rakjak valamit arra a harapásra?

- Á, semmi gond - mondta Luna, miközben álmatagon szívni kezdte az ujját, és tetőtől talpig végigmérte Harryt. - Csinos vagy. Mondtam apának, hogy a legtöbben valószínűleg dísztalárt vesznek majd fel, de szerinte egy esküvőre napszíneket kell felvenni, hogy szerencsét hozzon.

Ahogy apja után úszott, Ron ismét feltűnt egy idős boszorkánnyal, aki a karját fogta. Horgas orra, vörös keretes szemüvege és bőrszerű rózsaszín kalapja miatt leginkább egy mérges flamingóra hasonlított.

- ...és a hajad is túl hosszú, Ronald, egy pillanatig azt hittem, Ginevra vagy. Merlin szakállára, mi a fenét vett fel Xenophilius Lovegood? Úgy néz ki, mint egy omlett. És te ki vagy?

- kiáltott Harryre.

- Ó igen, Muriel néni, ő itt Barny unokatestvérem.

- Még egy Weasley? Úgy szaporodtok mint a törpék. Nincs itt az a Harry Potter? Reméltem, hogy találkozhatok vele. Azt hittem, Ronald, hogy a barátod, vagy egyszerűen csak 110

hencegtél?

- Nem... nem tudott eljönni...

- Hmm. Kimentette magát, mi? Ezek szerint mégsem olyan hülye, mint amilyennek a sajtóképeken látszik. Csak elmagyaráztam a menyasszonynak, hogyan áll a legjobban a diadém -kiabálta Harrynek. - Goblin készítésű, és már évszázadok óta a családban van. Szép lány, de akkor is... francia. Hát, találj nekem egy jó széket, Ronald, már százhét éves vagyok, nem tanácsos sokáig álldogálnom.

Ron egy jelentőségteljes pillantást váltott Harryvel, ahogy elment, és egy ideig nem is került elő. Mikor legközelebb találkoztak a bejáratnál, Harry már egy tucat másik embert vezetett a helyére. A sátor már majdnem tele volt, és most először nem állt előtte sor.

- Muriel egy rémálom - mondta Ron, miközben ruhája ujjába törölte homlokát. - Régen minden karácsonykor átjött, aztán egyszer, hála istennek, megsértődött azon, hogy Fred és George felrobbantottak a széke alatt egy trágyagránátot. Apa szerint kiírta őket a végrendeletéből... mintha érdekelné őket, gazdagabbak lesznek, mint bárki más a családban, ha ilyen ütemben... Apám - tette hozzá szaporán pislogva, ahogy Hermione sietett feléjük.

- Remekül nézel ki!

- Mindig ez a meglepett hangszín - mondta Hermione, bár mosolygott. Egy lebegő, orgonaszínű ruhát viselt, hozzáillő magassarkúval. Haja egyenes és csillogó volt. - Muriel nagynénikéd nem ért egyet veled. Épp most találkoztam vele odafenn, miközben Fleurnak adta a diadémot. Azt mondta, „Ó kedvesem, csak nem ez a mugliszületésű?", utána meg

„Rossz tartás és vézna bokák."

- Ne vedd fel, mindenkivel bunkó - mondta Ron.

- Csak nem Muriélről beszéltek? - tudakolta George, miközben Freddel előbukkantak a sátorból. - Hát igen, épp most mondta, hogy félre áll a fülem. Vén denevér. Bárcsak Bilius bácsi itt lenne. Igazi mókamester volt az esküvőkön.

- Nem ő volt az, aki meglátta a Zordót, és huszonnégy óra múlva meghalt? - kérdezte Hermione.

- Hát, de igen, a végére elég különös lett - ismerte el George.

- De mielőtt megzakkant, ő volt minden parti szíve és lelke - mondta Fred. - Lenyomott egy egész üvegnyi lángnyelv whiskyt, majd kiszaladt a táncparkettre, felemelte a talárját, és virágokat kezdett előhúzni a...

111

- Igen, szörnyen elbűvölőnek hangzik - mondta Hermione, miközben Harry majd megszakadt a nevetéstől.

- Valamiért sose nősült meg - mondta Ron.

- Nem mondod - mondta Hermione.

Annyira nevettek, hogy addig nem vették észre a későn érkezőt, egy sötét hajú fiatalembert, nagy, görbe orral és sűrű fekete szemöldökkel, amíg Hermionét nézve Ron felé nem nyújtotta a meghívóját. - Csodásan nézel ki.

- Viktor - visította, és elejtette kis, gyöngyberakásos táskáját, ami méretéhez képest aránytalanul nagyot puffant. Elpirulva leguggolt, hogy felvegye. - Nem is tudtam, hogy... te jó ég... annyira jó téged újra látni... hogy vagy?

- Ron füle ismét elvörösödött. Miután Krum meghívójára nézett, mintha egy szavát se hinné el, egy kicsit túl hangosan megkérdezte tőle, - Hogyhogy itt vagy?

- Fleur hívott meg - mondta Krum felvont szemöldökkel.

Harry, aki nem neheztelt Krumra, kezet rázott vele, majd érezve, hogy jobb lenne eltávolítani Ron közeléből, felajánlotta, hogy a székéhez vezeti.

- A barátod nem boldog, hogy itt lát - mondta Krum, ahogy beléptek a zsúfolásig telt sátorba.

- Vagy a rokonod? - tette hozzá, Harry vörös göndör hajára pillantva.

- Unokatestvér - motyogta Harry, de Krum nem figyelt oda. Jelenléte mozgolódást változz ki, különösen a véla rokonok soraiban. Elvégre híres kviddicsjátékos volt. Miközben az emberek nyakukat forgatták, hogy jobban megnézhessék, Ron, Hermione, Fred és George lesiettek a padok között.

- Itt az ideje leülni - mondta Fred Harrynek, - különben elgázol a menyasszony.

Harry, Ron és Hermione a második sorban foglaltak helyet, Fred és George mögött. Hermione még mindig rózsaszín volt, Ron füle pedig skarlátvörös. Néhány pillanat múlva Harryhez motyogott. - Láttad, hogy egy hülye kis szakállat növesztett?

Harry semmitmondóan morgott valamit.

Izgatott várakozás töltötte be a meleg sátrat, az általános morajlást csak időnként törte meg egy-egy izgatott nevetés. Mr. és Mrs. Weasley felsietett a padok közötti folyosón, mosolyogva integettek a rokonoknak. Mrs. Weasleyn egy vadonatúj ametiszt-színű talár, és hozzá illő kalap volt.

Egy pillanattal később Bill és Charlie felálltak a sátor elejénél. Mindketten dísztalárt viseltek, 112

és rózsát tőztek a gomblyukukba. Fred farkasüvöltést hallatott, a véla rokonok sorai között vihogás tört ki. A tömeg elcsendesedett, és az aranyszínű léggömbökből áradó zene megtöltötte a helységet.

- Óóóó! - mondta Hermione, miközben megfordult a széken, hogy jobban lássa a bejáratot. Az összegyőlt varázslók és boszorkányok nagyot sóhajtottak, ahogy Monsieur Delacour és Fleur végighaladtak a folyosón. Fleur szinte siklott a levegőben, míg Monsieur Delacour mosolyogva lépdelt mellette. Fleur egy egyszerű fehér ruhát viselt, és erőteljes, ezüstös ragyogás áradt belőle. Míg szépsége általában elhalványított mindenki mást, most megszépítette azokat, akiket érte. Ginny és Gabrielle, mindketten aranyszínű ruhát viseltek, még csinosabbak voltak, mint általában, és mikor Fleur Bill mellé ért, a fiún nem látszott, hogy valaha is találkozott volna Fenrir Greyback-el.

- Hölgyeim és uraim - mondta egy dallamos hang, és Harry döbbenten vette észre azt az alacsony, bozontos hajú varázslót, aki Dumbledore temetésén is elnökölt, és aki most Bill és Fleur előtt állt. - Azért gyűltünk ma itt össze, hogy megünnepeljük e két hűséges lélek egyesülését...

- Igen, a diadémom szépen kiemeli az egészet - mondta Muriel néni jól hallatszó suttogással.

- De azt kell mondjam, Ginny ruhája túl mélyen ki van vágva.

- Ginny mosolyogva körbenézett, Harryre kacsintott, majd gyorsan ismét előre fordult. Harry gondolatai messze jártak a sátortól, azokon az éjszakákon, amit Ginnyvel kettesben töltött az iskolai birtok eldugott részein. Annyira messzinek tűntek. Mindig is túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, mintha boldog órákat lopott volna egy normális ember életéből, valakiéből, akinek nem volt villám alakú sebhely a homlokán...

- Fogadod-e te, William Arthur, hogy feleségül veszed az itt megjelent Fleur Isabelle-t...? Az első sorban Mrs. Weasley és Madame Delacour mindketten csendesen szipogtak a csipkezsebkendőikbe. A sátor hátsó részéről hangzó trombitaszerű hangok mindenkivel tudatták, hogy Hagrid elővette saját, asztalterítő mérető zsebkendőjét. Hermione megfordult, és Harryre mosolygott. Az ő szemei is könnyben úsztak.

- ... Ezennel örökre házastársakká nyilvánítalak titeket.

A bozontos hajú varázsló Bill és Fleur feje fölé emelte kezét, és ezüst csillagok esője hullott rájuk, spirál alakban hulltak le egybefonódott alakjuk körül. Ahogy Fred és George tapsolni kezdtek, a felettük lévő arany léggömbök kipukkadtak. Paradicsommadarak és apró arany 113

harangok lebegtek ki belőlük, énekükkel és csilingelésükkel fokozva a zajt.

- Hölgyeim és uraim! - szólalt meg a bozontos hajú varázsló. - Ha szíveskednének felállni!

Mindannyian így tettek, Muriel néni hangosan morgolódott. A varázsló ismét meglendítette a pálcáját. A székek, amiken ültek, kecsesen a levegőbe emelkedtek, miközben a sátor vászonfalai eltűntek, így lényegében egy ernyő alá kerültek, melyet arany oszlopok tartottak.

Ragyogó kilátás nyílt a napsütötte gyümölcsösre és az azt körülvevő tájra. Ezután a sátor közepéből olvadtarany-szökőkút áradt szét, és egy táncparkettet formáztak meg. A lebegő

székek fehér terítős kis asztalok köré gyűltek, majd ugyanolyan kecsesen visszaereszkedtek a földre, és az aranykabátos zenészek egy pódiumra léptek.

- Ez szépen ment - mondta elismerően Ron, miközben pincérek bukkantak fel minden oldalon, néhányan ezüst tálcán töklevet, vaj sört és lángnyelv whiskyt, mások nagy halom lepényt és szendvicseket szolgáltak fel.

- Oda kéne mennünk gratulálni nekik! - mondta Hermione, miközben lábujjhegyre állt, hogy lássa, ahol Bill és Fleur eltűnt a jókívánók tömegében.

- Később még lesz rá időnk - vont vállat Ron. Felkapott három vaj sört egy elhaladó tálcáról, és egyet Harry kezébe nyomott. - Hermione, fogd, keressünk egy asztalt... Ne arra! Minél távolabb Muriel nénikémtől...

Ron átvezette őket az üres táncparketten, menet közben folyamatosan jobbra-balra tekintgetett. Harry biztos volt benne, hogy Krumot figyeli. Mire a sátor másik végére értek, az asztalok többsége már foglalt volt. A legüresebb asztal mellett Luna ült egyedül.

- Nem baj, ha csatlakozunk? - kérdezte Ron.

- Nem, dehogy - mondta boldogan. - Apa elment, hogy átadja az ajándékunkat Billnek és Fleurnak.

- Na és mi az, élethosszig kitartó Gurgyökér-készlet? - kérdezte Ron.

Hermione felé rúgott az asztal alatt, de Harryt találta el. Fájdalomtól könnyező szemmel egy rövid időre elvesztette a beszélgetés fonalát.

A zenekar j átszani kezdett. Nagy taps közepette Bill és Fleur kezdték a táncot. Rövid idő

múlva Mr. Weasley Madame Delacour-t vezette a parkettre, nyomukban Mrs. Weasleyvel és Fleur apjával.

- Szeretem ezt a számot - mondta Luna, miközben a keringőszerű dallamra hajladozott, majd pár másodperccel később felállt és a táncparkettre siklott, ahol egy helyben forogni kezdett, 114

egyedül, becsukott szemmel és lengedező karral.

- Nagyon nagy, nem gondoljátok? - mondta elragadtatva Ron. - Értékes ember.

De azon nyomban lehervadt az arcáról a mosoly: Viktor Krum foglalta el Luna megüresedett székét. Hermione kellemesen izgatott lett, de Krum ezúttal nem megdicsérni jött. Sötét tekintettel kérdezte meg, - Ki az az ember sárgában?

- Ő Xenophilius Lovegood, egy barátunk apukája - mondta Ron. Harcias hangneme jelezte, hogy nem fognak nevetni Xenophiliuson, az egyértelmű provokáció ellenére sem. - Gyere, táncoljunk - mondta hirtelen Hermionénak.

Elképedve, ugyanakkor elégedetten nézett rá, és felkelt. Együtt tűntek el a parketten egyre növekvő tömegben.

- Á, szóval most már együtt vannak? - kérdezte egy pillanatig zavartan Krum.

- Hát... olyasmin - mondta Harry.

- Te ki vagy? - kérdezte Krum.

- Barny Weasley. Kezet ráztak.

- Te Barny... jól ismered ezt a Lovegoodot?

- Nem, csak ma találkoztam vele. Miért?

Krum mogorván nézte itala tetejéről Xenophiliust, aki több másik boszorkánymesterrel beszélgetett a táncparkett túloldalán.

- Mert - mondta Krum - ha nem Fleur vendége volna, kihívnám egy párbajra, itt és most, amiért azt a mocskos jelet viseli a mellkasán.

- Jelet? - kérdezte Harry, és ő is Xenophiliusra nézett. A mellkasán ott csillogott a különös, háromszögletű szem. - Miért? Mi a baj vele?

- Grindelwald. Az Grindelwald jele.

- Grindelwald... a sötét varázsló, akit Dumbledore legyőzött?

- Pontosan.

Krum állkapcsa úgy mozgott, mintha rágna, majd újra megszólalt. - Grindelwald sok embert megölt, köztük a nagyapámat is. Persze ebben az országban soha nem volt hatalmas, azt mondják, rettegett Dumbledoretól... és nem alaptalanul, látva, hogy hogyan végezte. De ez -

mutatott egy ujjal Xenophiliusra - ez az ő szimbóluma, egyből felismertem: Grindelwald belevéste egy falba a Durmstrangban, ő is ott tanult. Néhány idióta lemásolta a könyvére meg a ruhájára, azt gondolva, hogy ettől ijesztőbbek lesznek... egészen addig, amíg mi, akik 115

Grindelwald miatt elvesztettük családtagjainkat, móresre nem tanítottuk őket.

Krum fenyegetően megropogtatta csuklóját, és Xenophiliusra meredt. Harry meghökkent.

Hihetetlenül valószínűtlennek tűnt, hogy Luna apja a sötét tanok támogatója lenne, és a sátorban senki más sem mutatta jelét, hogy felismerte volna a háromszögletű, rúnaszerű

alakot.

- Teljesen... ő... biztos vagy benne, hogy az Grindelwald...

- Nem tévedek - mondta fagyosan Krum. - Hét éven keresztül naponta mentem el a mellett a jel mellett, jól ismerem.

- Nos, van rá esély, - kezdte Harry, - hogy Xenophilius nem tudja, hogy mit jelent a szimbólum, a Lovegoodok eléggé... különösek. Lehet, hogy valahol meglátta, és azt hitte, hogy az a morzsás szarvú szapirtyó fejének keresztmetszete, vagy valami hasonló.

- A minek a keresztmetszete?

- Hát, én nem igazán tudom, hogy mik azok,de látszólag ő és a lánya szünidőben azokat keresik...

Harry úgy érezte, elég rosszul próbálja Luna és apja viselkedését magyarázni.

- Ő az - mondta, miközben Lunára mutatott, aki még mindig egyedül táncolt, feje körül lengetve karjait, mintha muslicákat próbálná elkergetni.

- Miért csinálja ezt? - kérdezte Krum.

- Biztos egy rontássarjat próbál elkergetni - mondta Harry, aki felismerte a tüneteket. Krum láthatólag nem tudta eldönteni, hogy Harry vajon szórakozik-e vele. Előhúzta pálcáját a talárjából, és fenyegetően ütögetni kezdte vele a combját. Szikrák pattantak elő

belőle.

- Gregorovitch! - mondta hangosan Harry. Krum megriadt, de Harry túl izgatott volt ahhoz, hogy érdekelje. Az emlék Krum pálcájának látványára jutott eszébe, ahogy Ollivander elveszi tőle és tüzetesen megvizsgálja a Trimágus Tusa előtt.

- Mi van vele? - kérdezte gyanakodva Krum.

- Ő egy pálcakészítő!

- Tudom - mondta Krum.

- Ő készítette a pálcádat! Ezért gondoltam, hogy... kviddics... Krum egyre gyanakvóbban méregette.

- Honnan tudod, hogy Gregorovitch készítette a pálcámat?

116

- Én... azt hiszem olvastam valahol - mondta Harry. - Egy... rajongói magazinban - találta ki hirtelen. Krum kicsit megenyhült.

- Nem rémlik, hogy valaha is a pálcámról beszéltem volna a rajongóimnak - mondta.

- Szóval... ő... merre van mostanában Gregorovitch? Krum zavarban volt.

- Több éve visszavonult. Én voltam az egyik utolsó, aki Gregorovitch pálcát vett. Azok a legjobbak... bár tudom, hogy ti britek nagy becsben tartjátok Ollivandert.

Harry nem válaszolt. Úgy tett, mintha Krumhoz hasonlóan ő is a táncolókat nézné, de közben erősen gondolkodott. Szóval Voldemort egy ünnepelt pálcakészítőt keres, és Harrynek nem kellett sokat töprengenie az okon. Biztosan amiatt volt, amit Harry pálcája tett azon az estén, amikor Voldemort végigüldözte őt az égen. A magyal és a főnix toll leigázta a kölcsönvett pálcát, ez olyasmi volt, amire Ollivander nem számított, és nem is értett. Vajon Gregorovitch jobban tudja majd? Valóban tapasztaltabb, mint Ollivander, ismerte a pálcáknak olyan titkait, amit Ollivander nem?

- Ez a lány igazán csinos - mondta Krum, visszarángatva Harryt a valóságba. Ginnyre mutatott, aki épp akkor csatlakozott Lunához. - Ő is rokonod?

- Igen - mondta bosszúsan Harry - és jár valakivel. Féltékeny típus. Nagydarab fazon. Nem akarnál keresztbe tenni neki.

Krum felmordult.

- Mi értelme - kezdte, miközben kiitta a serlegét, és felállt - nemzetközi hírű

kviddicsjátékosnak lenni, ha egyszer minden csinos lány foglalt?

Azzal ellépdelt, magára hagyva Harryt. Egy arra járó pincértől vett egy szendvicset, és megkerülte a zsúfolt táncparkettet. Meg akarta találni Ront, hogy meséljen neki Gregorovitchról, de Hermionéval táncolt a parkett közepén. Harry az egyik aranyoszlopnak dőlt, Ginnyt figyelte, aki Fred és George barátjával, Lee Jordannel táncolt, és igyekezett nem megbánni Ronnak tett ígéretét.

Még soha nem volt esküvőn, így nem tudta megítélni, hogy a varázsló ünnepségek mennyiben különböztek a mugliféléktől, bár biztos volt benne, hogy az utóbbinál az esküvői tortát nem díszíti két főnixszobor, melyek a torta felvágásakor felröppennek, és nincsenek a tömegben maguktól lebegő pezsgősüvegek. Ahogy az este közeledett, és molylepkék kezdtek az immár lebegő aranylámpásokkal megvilágított ernyő alá szállni, a mulatság egyre inkább elszabadult. Fred és George régen eltűnt a sötétségben Fleur két unokatestvérével. Charlie, 117

Hagrid és egy zömök, bíbor ruhás, húsospite-kalapos varázsló a sarokban énekelték „Odo a hős" dalát.

Ahogy a tömegben lófrált, hogy megszabaduljon Ron egyik bácsikájától, aki nem tudta eldönteni, hogy Harry vajon a fia-e, megpillantott egy idős varázslót, aki egyedül ült egy asztalnál. Fehér haj koronájától úgy tűnt, mint egy igen öreg pitypang, fején pedig egy molyrágta fez pihent. Valahonnan ismerős volt neki a férfi. Ahogy megerőltette a fejét, hirtelen felismerte Elphias Doge-ot, a Főnix Rendjének egyik tagját, és Dumbledore gyászjelentésének íróját.

Harry odament hozzá.

- Leülhetek?

- Persze, persze - mondta Doge. Magas, ziháló hangja volt.

Harry közelebb hajolt hozzá.

- Mr. Doge, Harry Potter vagyok. Doge-nak elakadt a lélegzete.

- Kedves fiam! Arthur mondta, hogy itt leszel álcázva... Annyira örülök, megtisztelsz ittléteddel!

Ideges örömében Doge töltött Harrynek egy serlegnyi pezsgőt.

- Gondoltam rá, hogy írok neked, - suttogta, - miután Dumbledore... a döbbenet... és neked, biztos vagyok benne...

Doge apró szemei hirtelen megteltek könnyel.

- Olvastam a gyászjelentést, amit a Reggeli Prófétába írt - mondta Harry. - Nem is tudtam, hogy ennyire jól ismerte Dumbledore professzort.

- Csak annyira jól, mint bárki más - mondta Doge, miközben egy szalvétával törölgette a szemét. - Minden bizonnyal én ismertem a legrégebben, ha nem számítjuk Aberforthot... és valamiért az emberek soha nem számítják Aberforthot.

- A Reggeli Prófétával kapcsolatban... Nem tudom, hogy olvasta-e...?

- Ugyan kérlek, hívj csak Elphiasnak.

- Elphias, nem tudom, olvasta-e az interjút, amit Rita Vitrol adott Dumbledore-ról? Doge arca dühösen elvörösödött.

- Ó igen, Harry, olvastam. Az a nő, bár a keselyű pontosabb szó lenne rá, folyton nyaggatott, hogy beszéljek vele. Szégyenlem, hogy azt kell mondanom, igencsak durva lettem a végére, alkalmatlankodó pisztrángnak neveztem, aminek eredményeképp, mint azt valószínűleg láttad 118

is, becsmérelte józanságomat.

- Nos, abban az interjúban, - folytatta Harry, - Rita Vitrol arra célozgatott, hogy Dumbledore professzornak fiatal korában köze volt a sötét mágiához.

- Egy szavát se hidd! - mondta egyből Doge. - Egy szavát se, Harry! Ne hagyd, hogy bármi is bemocskolja Albus Dumbledore emlékét!

Harry Doge komoly, fájdalmas arcára nézett, de megnyugvás helyett csak csalódottságot érzett. Doge tényleg azt hitte, hogy ez olyan egyszerű, hogy Harry olyan egyszerűen úgy dönthet, hogy nem hiszi el? Nem értette Doge, hogy Harrynek biztosnak kell benne lennie, hogy tudnia kell mindent?

Talán Doge gyanította Harry érzéseit, mert aggódva ránézett, és gyorsan folytatta. - Harry, Rita Vitrol egy szörnyű...

Azonban egy erőszakos vihogás félbeszakította.

- Rita Vitrol? Ó, annyira szeretem, mindig elolvasom az írásait!

Harry és Doge felnézve Muriel nénit látták felettük állni, tollak táncoltak a haján, kezében egy serleg pezsgő volt. - Tudtátok, hogy írt egy könyvet Dumbledore-ról?

- Helló, Muriel - mondta Doge. - Igen, épp most beszélgettünk...

- Hé te ott! Add ide azt a széket, én már százhét éves vagyok!

Egy másik vörös hajú Weasley unokatestvér ugrott fel riadtan a székéről. Muriel néni meglepő erővel fordította meg, majd lehuppant rá Doge és Harry közé.

- Helló újra Barry, vagy hogy is hívnak - mondta Harrynek. - Namost, mit is meséltél Rita Vitrolról, Elphias? Tudtad, hogy megírta Dumbledore önéletrajzát? Már alig várom, hogy elolvassam. Csak el ne felejtsem megrendelni a Czikornyai és Patzá-nál!

Doge erre mereven és komolyan nézett Muriel nénire, de ő kiitta serlegét, és csontos ujjaival egy arra járó pincér felé csettintett pótlásért. Nagyot kortyolt a pezsgőből, böfögött, majd megszólalt. - Nem érdemes úgy ülnötök itt, mint két kitömött béka! Mielőtt olyan tisztelt és tiszteletre méltó, meg az a sok butaság nem lett, keringett néhány elég vicces pletyka Albusról!

- Félreinformáló orvtámadás - mondta Doge, miközben ismét retekszínű lett a feje.

- Te ezt mondanád, Elphias - vihogott Muriel néni. - Észrevettem, hogy milyen ügyesen kerülgetted a mocskos részeket a gyászjelentésedben!

- Sajnálom, hogy így gondolod - mondta továbbra is jegesen Doge. - Biztosítalak, hogy 119

minden szó a szívemből jött.

- Ó, mindannyian tudjuk, hogy istenítetted Dumbledore-t. Még azt is megkockáztatnám, hogy még azután is szentnek hinnéd, hogy kiderül, hogy megölte a kvibli testvérét!

- Muriel! - kiáltott fel Doge.

Egy jeges érzés, aminek semmi köze nem volt a kezében lévő jéghideg pezsgőhöz, kúszott fel Harry mellkasába.

- Ezt hogy érti? - kérdezte Murielt. - Ki mondta, hogy a kishúga kvibli volt? Azt hittem, csak beteg.

- Ezek szerint rosszul hitted, Barry! mondta Muriel néni, láthatóan elégedetten a hatással, amit szavaival elért. - Különben is, miből gondolod, hogy bármit is tudhatsz róla! Mindez sok sok évvel azelőtt történt, hogy rád akár csak gondoltak is, kedvesem, és az igazság az, hogy mi, akik akkor még éltünk, sem tudtuk pontosan, hogy mi történt. Ezért várom annyira, hogy megtudjam, mit sikerült Vitrolnak előásnia! Dumbledore elég sokáig hallgatott a húgáról!

- Nem igaz! - zihálta Doge. - Aljas hazugság!

- Nekem soha nem mondta, hogy a húga kvibli volt - bökte ki gondolkodás nélkül Harry.

Belül még mindig hideget érzett.

- És mégis mi a fenéért mondta volna el neked? - rikoltotta Muriel, kicsit meginogva a széken, miközben megpróbált Harryre fókuszálni.

- Hogy Albus miért nem beszélt soha Arianáról, - kezdte Elphias, érzelmekkel teli hangon, -

azt hittem, mindenki számára egyértelmű. Annyira megrázta a halála...

- Miért nem látta őt soha senki, Elphias? - rikoltotta Muriel. - Miért van az, hogy a társaság fele azt sem tudta, hogy létezett, amíg a koporsóját ki nem hozták a házból, és el nem temették? Hol volt a szent Albus, miközben Ariana a pincébe volt zárva? A Roxfortban brillírozott, és nem is foglalkozott azzal, mi folyik a saját házában!

- Hogy érti, hogy bezárva a pincébe? - kérdezte Harry. - Mi ez az egész?

Doge nyomorultul nézett ki. Muriel néni megint felkacagott, és válaszolt Harrynek.

- Dumbledore anyja rémisztő nőszemély volt, egyszerűen rémisztő. Mugliszületésű, bár én hallottam, hogy más állít...

- Soha nem állított semmi ilyesmit! Kendra finom asszony volt - suttogta szerencsétlenül Doge, de Muriel néni nem törődött vele.

- ... büszke, és parancsolgatós, olyan boszorkány, aki belehalt volna, ha kvibli gyereket 120

produkált volna...

- Ariana nem volt kvibli! - lihegte Doge.

- Te ezt állítod, Elphias, de akkor magyarázd meg, miért nem ment soha a Roxfortba! -mondta Muriel néni. Hátat fordított Harrynek. - A mi időnkben a kvibliket gyakran elhallgattuk, bár hogy arra vetemedjünk, hogy bebörtönözzünk egy kislányt a házba, és úgy tegyünk, mintha nem is létezne...

- Én mondom, nem ez történt! - mondta Doge, de Muriel néni folytatta, mint a gőzgép, továbbra is Harryhez intézve szavait.

- A kvibliket általában mugliisokába íratták, és arra ösztönözték őket, hogy illeszkedjenek be a mugli társadalomba... sokkal könnyebb, mint hogy helyet találjanak maguknak a varázsvilágban, melyben mindig is csak másodosztályú szerepet tölthetnek be, de Kendra Dumbledore természetesen álmában sem engedte volna mugliiskolába a lányát...

- Ariana törékeny volt - mondta kétségbeesetten Doge. - Mindig gyenge volt az egészsége, és nem engedhették...

- ...hogy elhagyja a házat? - vihogott Muriel. - És mégsem került sohasem a Szent Mungóba, és soha egyetlen gyógyítót sem hívtak, hogy megvizsgálja!

- Ugyan, Muriel, honnan tudhatnád, hogy...

- Tájékoztatásul közlöm, Elphias, hogy a kuzinom Lancelot abban az időben volt gyógyító a Szent Mungóban, és ő közölte a családommal, hogy Ariana soha nem volt ott. Mindez Lancelot szerint igen gyanús volt.

Doge majdnem elsírta magát. Muriel néni, aki látszólag remekül szórakozott, újabb adag pezsgőért csettintett. Harry dermedten visszaemlékezett, hogyan zárták be egyszer Dursleyék, és tartották elrejtve, csak mert varázsló volt. Vajon Dumbledore kishúga is ugyanezt szenvedte el, csak visszafelé: bebörtönözték, csak mert nem volt benne mágia? És vajon Dumbledore komolyan sorsára hagyta, amikor a Roxfortba ment, hogy megmutassa, hogy ő

mennyire briliáns és tehetséges?

- Namost ha nem Kendra halt volna meg hamarabb, - folytatta Muriel, - azt gondolnám, hogy ő végzett Arianával...

- Hogy mondhatsz ilyen, Muriel! - nyögött Doge. - Egy anya, aki megöli saját gyermekét?

Gondold már végig amit mondasz!

- Ha a kérdéses anya képes volt hosszú évekre bebörtönözni a lányát, miért ne? - vont vállat 121

Muriel néni. De amint azt mondtam, ez nem stimmel, mivel Kendra előbb halt meg, mint Ariana... hogy mitől, azt soha senki nem tudta biztosan...

- Ó, kétségtelen, hogy Ariana ölte meg - mondta Doge, próbálva gúnyosra fogni hangját. -

Miért is ne?

- Igen, Ariana biztosan egy kétségbeesett lépésre szánta el magát szabadsága elnyerése érdekében, és a dulakodásban megölte Kendrát - mondta elgondolkodva Muriel néni. -

Rázhatod a fejed, amennyit csak akarod, Elphias. Te is ott voltál Ariana temetésén, nem?

- Igen, ott voltam, - mondta remegő ajakkal Doge, - és annál kétségbeesettebb, szomorúbb eseményre nem emlékszem. Albusnak megszakadt a szíve...

- Nem a szíve volt az egyetlen, ami összetört. Nem Aberforth törte el Albus orrát a szertartás közepén?

Ha Doge eddig elborzadt volt, az semmi nem volt ahhoz képest, ahogy most kinézett. Muriel akár le is szúrhatta volna. Hangosan vihogott, és még egy korty pezsgőt ivott, aminek egy része végigfolyt az állán.

- Honnan...? - károgta Doge.

- Anyám jóban volt Bathilda Bircsókkal - mondta boldogan Muriel néni. - Bathilda elmesélte az egészet anyámnak, miközben én az ajtónál hallgatóztam. Koporsó melletti civakodás. Az alapján, amit Bathilda mesélt, Aberforth azt kiabálta, hogy Albus hibája volt, hogy Ariana meghalt, és azután arcon ütötte. Bathilda szerint Albus még csak nem is próbált védekezni, és ez önmagában is elég különös. Albus még úgy is megölte volna Aberforthot egy párbajban, hogy mindkét kezét a háta mögé van kötve.

Muriel még több pezsgőt vedelt. A régi botrányok felelevenítése, úgy tűnt, legalább annyira lelkesítették őt, mint amennyire elborzasztották Doge-ot. Harry nem akarta elhinni azt, amit hall. Az igazat akarta hallani, és ezidáig Doge csupán csak ült ott, és erőtlenül arról mekegett, hogy Ariana beteg volt. Harry nehezen hitte el, hogy Dumbledore ne lépett volna közbe, ha valami ilyesmi kegyetlenség történik otthonában, és mégis kétségtelenül volt valami különös a történetben.

- És hagy mondjak el még valamit, - mondta Muriel, és egy csuklás kíséretében lejjebb eresztette a serlegét. - Szerintem Bathilda fecsegte el a történetet Rita Vitrolnak. Az a rengeteg utalás, hogy Vitrol meginterjúvolt egy fontos forrást, aki közel állt Dumbledorehoz...

hiszen végig ott volt az Ariana ügy alatt, és még passzolna is a dolog!

122

- Bathilda soha nem beszélne Rita Vitrollal! - suttogta Doge.

- Bathilda Bircsók? - kérdezte Harry. - A mágia történetének szerzője?

A név Harry egyik iskolai könyvére volt nyomtatva, bár bevallottan nem azok közül való volt, amelyeket figyelmesen olvasott.

- Igen - mondta Doge, úgy kapaszkodva Harry kérdésébe, mint süllyedő ember a mentőövbe. -

Egy igen tehetséges mágiatörténész, és Albus régi barátja.

- Mostanában elég szenilis, amennyire tudom - mondta vidáman Muriel néni.

- Ha ez így van, akkor még inkább tisztességtelen Vitroltól, hogy kihasználta, - mondta Doge,

- és nem lehet bizalmat szavazni azoknak a dolgoknak, amiket Bathilda elmondhatott.

- Ó, vannak módszerek rá, hogy emlékeket felidézzünk, és biztos vagyok benne, hogy Rita Vitrol mindet ismeri - mondta Muriel néni. - De még ha Bathilda teljesen kakukk is, még akkor is biztosan van néhány régi fényképe, talán levelei is. Hosszú ideje ismerte Dumbledore-ékat... Úgy gondolom, mindenképp megért egy kirándulást Godric's Hollowba.

Harry, aki épp egy vaj sörből ivott, félrenyelt. Doge hátba verte, miközben Harry köhögve Muriel nénit nézte könnyező szemekkel. Miután ismét meg tudott szólalni, megkérdezte, -

Bathilda Bircsók Godric's Hollow-ban lakik?

- Ó igen, mindig is ott élt! Dumbledore-ék azután költöztek oda, miután Percivalt bebörtönözték, szomszédok voltak.

- Dumbledore-ék is Godric's Hollow-ban éltek?

- Igen, Barry, épp az előbb mondtam - ismételte haragosan Muriel néni.

Harry érezte, ahogy kiürül. Hat év alatt egyetlen egyszer sem mondta el Dumbledore Harrynek, hogy mindketten Godric's Hollow-ban éltek, és vesztették el szeretteiket. Miért?

Vajon Lily és James sírja Dumbledore anyjának és testvérének sírja közelében van? Ha Dumbledore meglátogatta sírjukat, vajon megtette ugyanezt Lily és James sírjával is? És soha meg sem említette neki... soha nem vesződött azzal, hogy elmondja...

Hogy miért volt olyan fontos, Harry még magának sem tudta megmagyarázni, de úgy érezte, az, hogy Dumbledore nem mondta el neki, hogy ez a hely, és ezek a tapasztalatok közösek bennük, felért egy hazugsággal. Maga elé bámult, alig figyelve arra, mi történik körülötte, és nem vette észre, ahogy Hermione előbukkant a tömegből, csak miután mellé húzott egy széket.

- Egyszerűen nem tudok tovább táncolni - pihegte, miközben kibújt egyik cipőjéből, és 123

masszírozni kezdte a talpát. - Ron elment vaj sörért. Egy kicsit különös volt. Épp most láttam Viktort, ahogy elviharzik Luna apjától, úgy tűnt, mintha veszekedtek volna... - halkabbra vette a hangját, és ránézett. - Harry, jól vagy?

Nem tudta, hol kezdje, de nem számított. Abban a pillanatban valami nagy és ezüstös tömeg zuhant át az ernyőn, egyenesen a táncparkettre. A kecses, ragyogó hiúz könnyedén landolt a döbbent táncosok között. Felé fordultak a fejek, a hozzá legközelebb állók abbahagyták a táncot. A patrónus szája tágra nyílt, és Kingsley Shacklebolt hangos, mély, lassú hangján szólalt meg.

- A minisztérium elbukott. Scrimgeour halott. Jönnek.

KILENCEDIK FEJEZET

Búvóhely

Minden olyan lassú, elmosódott volt. Harry és Hermione talpra ugrottak, és előhúzták 124

pálcáikat. Sokan még csak most vették észre, hogy valami különös történt. A fejek még mindig az ezüstös macska felé forgolódtak, ahogy az eltűnt. A csend fagyos hullámként terjedt szét onnan, ahol a patrónus földet ért. Majd valaki felsikoltott.

Harry és Hermione a bepánikolt tömegbe vetette magát. Vendégek szaladtak mindenfelé, sokan dehoppanáltak. Az Odút védő bűbájok összeomlottak.

- Ron! - kiáltott Hermione. - Ron, hol vagy?

Ahogy átfurakodtak a táncparketten, Harry köpenyes és maszkos figurákat pillantott meg, akik a tömege hoppanáltak. Majd meglátta Lupint és Tonkst, felemelt pálcával. Mindketten elkiáltották magukat - Protego! -, mely kiáltás minden oldalról visszhangzott...

- Ron! Ron! - kiáltotta Hermione, félig szipogva, ahogy rémült vendégek ütköztek neki és Harrynek. Harry megragadta a lány kezét, hogy biztosan együtt tudjanak maradni. Egy fénycsóva zúgott el a fejük felett, hogy védelmező bűbáj volt-e, vagy valami sokkal baljósabb, nem tudta...

És Ron ott volt. Elkapta Hermione szabad kezét, és Harry érezte, ahogy helyben megpördül.

Minden fény és hang kimúlt, ahogy sötétség telepedett rá. Csak Hermione kezét érezte, ahogy téren és időn keresztül préselődik át, el az Odútól, el a közeledő Halálfalóktól, talán magától Voldemorttól is...

- Hol vagyunk? - kérdezte Ron hangja.

Harry kinyitotta a szemét. Egy pillanatig azt hitte, el sem hagyták az esküvőt. Úgy tűnt, még mindig emberek veszik körül őket.

- Tottenham Court Road - lihegte Hermione. - Séta, sétáljatok, találnunk kell egy helyet, ahol átöltözhettek.

Harry úgy tett, ahogy a lány kérte. Félig sétáltak, félig futottak a széles, sötét utcán, ami tömve volt késő esti mulatozókkal és bezárt üzletekkel, fejük felett csillagok ragyogtak. Egy kétszintes busz zörgött el mellettük, és egy csapat jókedvő kocsmázó fixírozta őket, ahogy elmentek mellettük. Harry és Ron még mindig dísztalárjukat viselték.

- Hermione, nincs mibe átöltöznünk - monda Ron, ahogy látványukra egy fiatal nő rekedten felvetett.

- Miért nem vittem magammal a láthatatlanná tévő köpenyemet? - kérdezte Harry, miközben magában átkozta saját butaságát. - Tavaly egész idő alatt magamnál tartottam, most meg...

- Semmi gond, nálam van a köpeny, és mindkettőtöknek hoztam váltóruhát is - mondta 125

Hermione. - Csak próbáljatok természetesen viselkedni, amíg... ez jó lesz.

Bevezette őket egy mellékutcába, onnan meg egy árnyékos sikátorba. ^

- Amikor azt mondod, hogy nálad van a köpeny és a ruhák... - kezdte Harry, miközben homlokráncolva Hermionéra nézett, akinél kis gyöngyberakásos táskáján kívül, amiben kotorászni kezdett, semmi nem volt.

- Igen, itt vannak - mondta Hermione, és Harry és Ron legnagyobb döbbenetére előhúzott egy farmert, egy melegítőfelsőt, egy pár barna zoknit és végül az ezüstös láthatatlanná tévő

köpenyt.

- Hogy a pokolba...?

- Érzékelhetetlen Tértágító Bűbáj - mondta Hermione. - Elég trükkös, de azt hiszem, elég jól sikerült. Egyébként sikerült mindent eltennem, amire szükségünk lehet. - Megrázta a törékenynek tűnő táskát. Visszhangzott, mintha valami raktár lenne benne, ahogy több nehéz tárgy is feldőlt benne. - A fenébe, ezek biztos a könyvek voltak, - mondta, miközben belenézett, - pedig témakör szerint voltak csoportosítva... Na mindegy... Harry, jobb lenne, ha felvennéd a köpenyed. Ron, siess az átöltözéssel...

- Mikor csináltad ezt az egészet? - kérdezte Harry, miközben Ron levetette a talárját.

- Mondtam neked az Odúban, hogy már napok óta össze vannak készítve a legszükségesebbek, ha esetleg gyorsan el kellene tűnnünk. Ma reggel tettem be a hátizsákod, miután átöltöztél... volt egy ilyen fura érzésem...

- Bámulatos vagy - mondta Ron, miközben átnyújtotta neki a felnyalábolt talárját.

- Köszönöm - mondta Hermione, és kicsit elmosolyodott, ahogy a táskába tömte a talárt. -

Légyszi, Harry, vedd fel a köpenyt!

Harry a válla köré dobta a köpenyt, és a feje fölé húzta, eltőnve a szem elől. Csak most kezdte értékelni mindazt, ami történt.

- A többiek... mindenki az esküvőn...

- Most nem aggódhatunk miattuk - suttogta Hermione. - Téged keresnek, Harry, ha visszamennénk, azzal csak még nagyobb veszélybe sodornánk a többieket.

- Igaza van - mondta Ron, aki bár nem látta arcát, tudta, hogy Harry ellenkezni akart. - A Rend nagy része ott van, majd ők vigyáznak a többiekre.

Harry bólintott, majd rájött, hogy nem látják. - Oké. - De Ginnyre gondolt, és félelem telepedett szívére.

126

- Gyertek, jobb, ha nem állunk meg - mondta Hermione.

Visszasétáltak a főútra, aminek a túloldalán egy csoport férfi énekelt és integetett a járdán.

- Csak kíváncsiságból kérdezem, miért pont a Tottenham Court Road? - kérdezte Ron Hermi onétól.

- Nem tudom, ez ugrott be, de biztos vagyok benne, hogy itt a muglik között nagyobb biztonságban vagyunk, nem számítanak rá, hogy ide jövünk.

- Igaz, - mondta körbenézve Ron, - de nem érzed magad egy kicsit... felfedve?

- Hova máshova menjünk? - kérdezte megalázva Hermione, ahogy az út túloldalán lévők vonyítani kezdtek utána. - Nem igazán vehetünk ki szobát a Foltozott Üstben. És a Grimmauld téri ház is kiesik, ha Piton be tud jutni... Esetleg megpróbálhatnánk a szüleim házát, bár van rá esély, hogy azt is ellenőrizni fogják... Ó, bárcsak befognák a szájukat!

- Minden rendben, kedvesem? - kiáltotta át a legrészegebb. - Nem kérsz egy italt? Dobd a vöröst, és dobj be egy felest!

- Üljünk le valahová - mondta gyorsan Hermione, mivel Ron kinyitotta a száját, hogy visszakiabáljon. - Nézd, ez jó lesz, gyerünk be ide!

Egy kis, piszkos éjszakai kávézó volt. Vékony zsírréteg borította a mőanyag asztalokat, de legalább üres volt. Harry csúszott be először a bokszba, Ron ült mellé, Hermionéval szembe, akinek jól láthatóan nem tetszett, hogy a bejáratnak háttal ül: olyan gyakran pillantott vissza a bejáratra, mintha a feje rángatózott volna. Harrynek nem tetszett, hogy megálltak. A séta azt az illúziót keltette, mintha lenne valami céljuk. A köpeny alatt érezte, ahogy a Százfűlé főzet hatásának utolsó nyomai is eltűnnek, keze visszaváltozott rendes hosszára és alakjára.

Elővette szemüvegét a zsebéből, és újra felvette.

Néhány perc múlva Ron szólalt meg. - Tudod, innen nincs messze a Foltozott Üst, itt van a Charing Cross-on...

- Ron, nem lehet! - mondta azonnal Hermione.

- Nem azért, hogy ott maradjunk, csak hogy kiderítsük, mi folyik itt!

- Tudjuk, hogy mi folyik! Voldemort átvette a hatalmat a Minisztériumban, mi más akarsz tudni?

- Jól van, jól van, csak egy ötlet volt! - csípős csönd telepedett közéjük. A rágózó pincérnő

arra csoszogott, és Hermione rendelt két cappuccinot. Mivel Harry láthatatlan volt, gyanús lett volna neki is rendelni egyet. Két termetes munkás lépett be a kávézóba, és a mellettük lévő

127

bokszba préselték magukat. Hermione suttogásra halkította a hangját.

- Szerintem keressünk egy csendes helyet, hogy onnan dehoppanálhassunk vidékre. És ha már ott vagyunk, küldhetünk egy üzenetet a Rendnek.

- Te is meg tudod csinálni az a patrónusos valamit? - kérdezte Ron.

- Gyakoroltam, szerintem menne. - mondta Hermione.

- Hát, ha nem kerülnek emiatt bajba, bár lehet, hogy már most is le vannak tartóztatva. Apám, ez undorító - tette hozzá a habos, szürke kávé első kortya után. A pincérnő meghallotta.

Csúnyán nézett Ronra, miközben két új vendégéhez csoszogott. A nagyobbik, szőke férfi elhessegette. Sértődötten nézett rá.

- Akkor menjünk, nem akarom meginni ezt a szennyet - mondta Ron. - Hermione, van nálad muglipénz, hogy fizethess ezekért?

- Igen, kivettem a Lakástakarék-pénztárból a pénzem mielőtt az Odúba jöttem volna.

Fogadok, hogy az összes apró az alján van - sóhajtotta Hermione, miközben táskájáért nyúlt.

A két munkás azonos mozdulatot tett, és Harry gondolkodás nélkül követte őket. Mindhárman előhúzták pálcáikat. Ron, néhány másodpercnyi lemaradással átnyúlt az asztalon, és az ülésre döntötte Hermionét. A Halálfalók varázslatainak erejétől megrepedt a csempézett fal, ahol nem sokkal korábban még Ron feje volt. Harry, még mindig láthatatlanul varázsolt. - Stupor!

A szőke Halálfalót arcon találta egy vörös fénysugár: eszméletlenül dőlt oldalra. Társa, aki nem látta, ki varázsolt, Ront vette célba. fényes fekete kötelek röppentek ki a pálcájából, és tetőtől talpig megkötözték Ront - a pincérnő felsikított, és az ajtó felé szaladt - Harry egy újabb kábító átkot indított a Ront megkötöző, torz arcú Halálfaló felé, de a varázslat mellé ment, visszapattant az ablakról, és telibe találta a pincérnőt, aki az ajtóban összeesett.

- Expulso! - kiáltotta a Halálfaló, és az asztal, ami mögött Harry állt, felrobbant. A robbanás ereje a falhoz vágta, és érezte, ahogy a pálca kicsúszik a kezéből, és a köpeny lecsúszik róla.

- Petrificus Totalus! - sikította Hermione valahonnan. A Halálfaló szobormerevvé vált, és hangos puffanás kíséretében a porcelán, asztal és kávémaradványok közé dőlt. Hermione előmászott a pad alól, és remegve rázta ki hajából az üvegdarabokat.

- D...diffindo - mondta, Ronra tartott pálcával, aki fájdalmasan felüvöltött, ahogy felszakadt a nadrágja a térdénél, egy mély vágásnyomot hagyva maga után. - Ó, sajnálom, Ron, kicsit remeg a kezem! Diffindo!

A kettévágott kötél leesett. Ron lábra állt, kicsit megrázta lábait, hogy újra érezze őket. Harry 128

felemelte a pálcáját, és a romokon keresztül a szőke Halálfaló irányába mászott.

- Fel kellett volna ismernem, ő is ott volt aznap, amikor Dumbledore meghalt - mondta.

Lábával átfordította a sötét hajú Halálfalót. A férfi szeme sebesen mozgott Harry, Ron és Hermione között.

- Ő Dolohov - mondta Ron. - Felismerem a régi körözési plakátokról. A nagyobb pedig talán Thorfinn Rowle.

- Tök mindegy, hogy hívják őket! - mondta kicsit hisztérikusan Hermione. - Hogyan találtak ránk? Most mit csináljunk?

Hermione ijedtsége valahogy kitisztította Harry fejét.

- Zárd be az ajtót, - mondta neki, - és Ron, oltsd le a villanyt.

Lenézett a lebénított Dolohovra. Sebesen pörgött az agya, miközben a zár bekattant, és Ron az önoltóval sötétségbe borította a kávézót. Harry hallotta, ahogy a férfi, aki korábban Hermionét gúnyolta ki, most egy másik lánnyal kiabált a távolban.

- Mit teszünk velük? - suttogta Ron Harrynek a sötétben, majd még csendesebben hozzátette.

- Megöljük őket? Ők megölnének minket. Most majdnem sikerült nekik.

Hermione megborzongott, és elhátrált egy lépést. Harry megrázta a fejét.

- Elég, ha kitöröljük az emlékeiket - mondta Harry. - Jobb lesz így, legalább elvesztik a nyomunkat. Ha megölnénk őket, egyértelmű lenne, hogy itt jártunk.

- Te vagy a főnök - mondta mélységesen megkönnyebbülve Ron. - De én még soha nem próbáltam a Felejtési bűbájt.

- Még én sem, - mondta Hermione, - de ismerem az elméletet.

Mély, nyugtató lélegzetet vett, majd Dolohov homlokára irányította a pálcáját. - Exmemoriam.

Dolohov tekintete üres, álmatag lett.

- Zseniális! - mondta Harry, miközben hátba veregette. - Intézd el a másikat és a pincérnőt is, míg Ronnal feltakarítunk.

- Feltakarítunk? - kérdezte Ron, miközben körbenézett a félig lerombolt kávézón. - Miért?

- Nem gondolod, hogy eltöprengenek majd azon, hogy mi történt, ha egy lebombázott helyen térnek magukhoz?

- Ó tényleg, igen...

Ron nagy nehezen előhúzta a pálcáját a zsebéből.

- Nem csoda, hogy nem tudom kiszedni, Hermione, a régi farmeromat pakoltad be, ez szők.

129

- Ó, sajnálom - sziszegte Hermione, és miközben félrerángatta a pincérnőt, Harry hallani vélte, hogy motyog valamit arról, inkább hova dugja Ron a pálcáját.

Miután a kávézót visszaállították eredeti állapotába, visszasegítették a Halálfalókat a bokszukba, és egymás felé fordították őket. - De hogyan találtak ránk? - kérdezte Hermione, ahogy egyik férfiról a másikra nézett. - Honnan tudták, hogy hol vagyunk?

Harryhez fordult.

- Te... nem gondolod, hogy még mindig rajtad van a Nyom, ugye?

- Nem lehet rajta - mondta Ron. - A Nyom tizenhét éves korában megszűnik, ez a törvény, nem teheted fel felnőttre.

- Legalábbis amennyire te tudod - mondta Hermione. - Mi van akkor, ha a Halálfalók megtalálták a módját, hogy egy tizenhét évesre is rátegyék?

- De Harry az elmúlt huszonnégy órában nem volt Halálfalók közelében. Ugyan ki tehette rá vissza a Nyomot?

Hermione nem válaszolt. Harry mocskosnak, fertőzöttnek érezte magát. Vajon tényleg így találtak rá a Halálfalók?

- Ha nem használhatok varázslatot, és a közelemben ti sem, anélkül, hogy ki ne adjuk a helyzetünket... - kezdte.

- Nem válunk szét! - mondta határozottan Hermione.

- Találnunk kell egy biztonságos helyet, ahol elbújhatunk - mondta Ron. - Adj egy kis időt, hogy végiggondoljuk.

- Grimmauld tér - mondta Harry. A másik kettő eltátotta a száját.

- Ne butáskodj, Harry, Piton bejuthat!

- Ron apja azt mondta, hogy tettek ellene néhány átkot... és még ha nem is működtek -

folytatta, mert Hermione közbe akart vágni - akkor mi van? Esküszöm, semmit nem kívánok jobban, minthogy Pitonnal találkozzam!

- De...

- Hermione, hova máshova menjünk? Ez a legjobb lehetőségünk. Piton csak egy Halálfaló. Ha még mindig rajtam van a Nyom, bárhová máshová is megyünk, egy egész falkával kell majd megküzdenünk.

Erre nem tudott mit mondani, bár láthatóan örült volna, ha tud. Miközben kinyitotta a kávézó ajtaját, Ron kattintott Dumbledore önoltójával, és eleresztette a kávézó fényeit. Majd Harry 130

hármat számolt, visszafordították áldozataikon a varázslatokat, és még mielőtt a pincér, vagy a két Halálfaló bármelyike is megmoccant volna, Harry, Ron és Hermione megpördültek, és eltűntek az összepréselő sötétségbe.

Másodpercekkel később Harry tüdeje kitágult, és kinyitotta szemeit. Egy ismerős, apró, koszos téren találták magukat. Magas, düledező házak tekintettek le rájuk mindenfelől. A tizenkettes is látszódott közük, mivel létezéséről tájékoztatta őket Dumbledore, a Titokgazda.

Előresiettek, közben jobbra-balra figyeltek, hogy figyelik-e őket valahonnan. Felfutottak a kőlépcsőn, és Harry egyet koppantott a bejárati ajtón a pálcájával. Egy sor mechanikus kattanást és lánccsörgést hallottak, majd az ajtó egy reccsenéssel kinyílt, és sietve átléptek a küszöbön.

Ahogy Harry becsukta maguk mögött az ajtót, a régi gázégők életre keltek, vibráló fénnyel borítva be az egész folyosót. Pont ugyanúgy nézett ki, mint amilyenre Harry emlékezett: baljós, pókhálós, a falon lévő manófejek körvonala különös árnyékokat vetettek a lépcsőházba. Hosszú, fekete függönyök takarták Sirius anyjának portréját. Az egyetlen dolog, ami kicsit kilógott a helyről, az egy troll lábából készített esernyőtartó, ami az oldalán feküdt, mintha Tonks épp most döntötte volna fel.

- Azt hiszem valaki járt itt - suttogta rámutatva Hermione.

- Akkor is történhetett, amikor a Rend elment - dörmögte Ron.

- Szóval merre vannak azok az átkok, amiket Piton ellen helyeztek el? - kérdezte Harry.

- Talán csak akkor lépnek mőködésbe, ha felbukkan - sugallta Ron.

És mégis szorosan egymás mellett álltak a lábtörlőn, mögöttük az ajtóval, félve ennél beljebb menni.

- Nem álldogálhatunk itt örökre - mondta Harry, és egy lépést tett előre.

- Perselus Piton?

Rémszem hangja suttogott át a sötétségen, mire mindhárman ijedten ugrottak hátrébb. -Nem Piton vagyunk! - kiáltotta Harry, mielőtt valami elsüvített rajta, mint a fagyos levegő, és nyelve hátrapördült, ellehetetlenítve a beszédet. Azonban még mielőtt ideje lett volna a szájába nyúlnia, kitapogatni, hogy mi történt, nyelve újra kiegyenesedett.

Két barátja is átélte ez a nem túl kellemes élményt. Ron öklendezni kezdett. Hermione dadogva megszólalt. - B-biztos ez v-volt a Ny-nyelvcsomózó átok, amit Rémszem Pitonnak állított fel!

131

Harry óvatosan tett még egy lépést előre. Valami megmoccant az árnyékban a folyosó végén, és mielőtt bármelyikük is még egy szót szólhatott volna, egy magas, porszínű és rettenetes alak emelkedett ki a szőnyegből. Hermione és Mrs. Black, akinek a függönye félresiklott, felsikoltottak. A szürke alak egyre gyorsabban siklott feléjük. Derékig érő haja és szakálla mögötte lebegett, arca beesett, hústalan volt, szemei üresen tekintettek feléjük. Szörnyen ismerős volt, és irtózatosan eltorzított. Elsorvadt karral Harryre mutatott.

- Nem! - kiáltotta Harry, és bár felemelte pálcáját, egyetlen varázsige sem jutott eszébe. -

Nem! Nem mi voltunk! Nem mi öltük meg önt...

Az öltük szóra az alak porfelhővé robbant szét. Köhögve, könnyező szemmel Harry körbenézett. Hermione a földön lapult az ajtó mellett, kezeit a feje fölé tartva, Ron pedig tetőtől talpig remegett, miközben ügyetlenül simogatta a vállát. - Se-semmi baj... Már elelment...

Harry körül ködként gomolygott a gázégő fényében kékes színben derengő porfelhő. Mrs.

Black tovább ordított.

- Sárvérőek, mocskok, gyalázat, atyáim házának megrontói...

- HALLGASS! - kiáltotta Harry, miközben rászegezte a pálcát, majd egy durranás, és vörös szikrák kíséretében a függöny ismét behúzódott, elcsendesítve a festmény lakóját.

- Ez... ez ő... - nyöszörgött Hermione, miközben Ron felsegítette.

- Igen, - mondta Harry, - de nem az igazi volt, ugye? Csak valami, hogy Pitonra ijesszen. -

Vajon valóban működött, töprengett Harry, vagy Piton egyszerűen csak szétrobbantotta a horror-alakot, ugyanolyan könnyedén, mint ahogy a valódi Dumbledore-t is megölte?

Továbbra is feszülten figyelve vezette végig barátait az előszobán, várva, hogy valami újabb szörnyűség kerül elő, de egy, szegény mellett végigszaladó egeret leszámítva semmi nem mozdult.

- Mielőtt tovább megyünk, jobb lenne valamit leellenőrizni - suttogta Hermione, miközben felemelte pálcáját. -Homenum Revelio.

Semmi nem történt.

- Nagy megrázkódtatás ért - mondta kedvesen Ron. - Mit kellett volna csinálnia?

- Pontosan azt csinálta, amit akartam, hogy csináljon! - mondta ingerülten Hermione. - Ez a varázsige felfedi az emberek jelenlétét, és itt nincs senki rajtunk kívül!

- És az öreg Piszkoskán kívül - tette hozzá Ron, miközben arra a helyre pillantott, ahonnan holttest-alak felemelkedett.

132

- Gyerünk fel - mondta Hermione, miután ő is egy ijedt pillantást vetett a helyre. Felvezette őket a nyikorgó lépcsőkön az első emeleti szalonba.

Hermione pálcája lendítésével meggyújtotta a gázlámpásokat, majd megremegve a huzatos szobában, a kanapéra kuporodott. Ron az ablakhoz ment, és egy centire elhúzta a súlyos bársonyfüggönyt.

- Senkit sem látok odakinn - jelentette. - Ha Harryn lenne a nyom, azt hinném, hogy követtek volna ide. Tudom, hogy a házba nem juthattak be, de... mi a baj, Harry?

Harry felkiáltott fájdalmában. Sebhelye megint égetni kezdte, miközben valami átvillant a fején, mint a vízen a fény. Egy nagy árnyat látott, és érezte, ahogy, valaki más dühe árad szét a testében, heves és rövid, mint az áramütés.

- Mit láttál? - kérdezte Ron, ahogy Harry felé közeledett. - Láttad őt nálunk?

- Nem, csak dühöt éreztem... nagyon mérges...

- De az lehet az Odúnál is - mondta hangosan Ron. - Mi mást? Nem láttál semmit?

Megátkozott valakit?

- Nem, csak a dühöt éreztem... nem tudom...

Harry zavart volt, és Hermione ijedt hangja sem segített a helyzeten. - Megint a sebhelyed?

Dehát mi történik? Azt hittem, hogy ennek a kapcsolatnak már vége!

- Egy ideig vége volt - motyogta Harry, még mindig nagyon fájt a sebhelye, amitől nagyon nehezére esett a koncentrálás. - Azt... azt hiszem, olyankor nyílik meg, amikor elveszíti az önuralmát, régen így...

- Dehát akkor neked kell lezárnod a tudatod! - mondta éles hangon Hermione. - Harry, Dumbledore nem akarta, hogy ezt a kapcsolatot használd, azt akarta, hogy zárd le, ezért kellett volna Okklumenciát tanulnod! Különben Voldemort hamis képeket tud a fejedbe ültetni, nem emlékszel...

- De igen, emlékszem, köszi - mondta Harry összeszorított foggal. Nem volt szüksége rá, hogy Hermione emlékeztesse, hogy Voldemort egyszer már kihasználta ugyanezt a kapcsolatot, hogy Harryt csapdába csalhassa, sem pedig arra, hogy ennek eredményeképp Sirius meghalt. Azt kívánta, bárcsak ne mondta volna el nekik, amit látott és érzett. Ezzel Voldemort csak még fenyegetőbbé vált, mintha a szoba ablaka előtt állt volna. És a sebhelye egyre jobban fájt, és igyekezett küzdeni ellene. Olyan volt, mintha egy betegség ellen küzdött volna.

133

Elfordult barátaitól, mintha a Black család családfáját nézte volna a falon. Hermione felsikoltott. Harry pálcáját előhúzva megpördült, és egy patrónust pillantott meg, ahogy átrepül a szalon ablakán, és a szoba padlóján leszáll előttük. Menyét alakot vett föl, és Ron apjának hangján megszólalt.

- Család biztonságban, ne válaszolj, figyelnek minket.

A patrónus köddé oszlott. Ron egy nyögésszerű hang kíséretében a kanapéra rogyott.

Hermione mellé ült, és megragadta a karját.

- Jól vannak, jól vannak! - suttogta. Ron felnevetett, és átölelte.

- Harry - kezdte Hermione válla fölött. - Én...

- Semmi baj - mondta Harry. Egyre rosszabb volt a fejében lévő fájdalom. - A te családod, természetes, hogy aggódtál. Én is így éreznék. - Ginnyre gondolt. - Én is így érzek.

Sebhelye egyre jobban égette, majdnem olyan erősen, mint az Odú kertjében. Távolról hallotta Hermione hangját. - Nem akarok egyedül lenni. Nem aludhatnánk inkább itt a hálózsákokban?

Hallotta, hogy Ron beleegyezett. Már nem tudta sokáig elviselni a fájdalmat. Majdnem összeroskadt.

- Fürdőszoba - motyogta, miközben olyan gyorsan sietett ki a szobából, amilyen gyorsan csak futás nélkül tudott.

Alig sikerült. Remegő kezekkel reteszelte be maga mögött az ajtót, lüktető fejére nyomta kezeit és a padlóra roskadt. Robbanásszerű fájdalom kíséretében öntötte el lelkét a düh.

Hosszú szobát pillantott meg maga előtt, amit tőz fénye világított be. Látta a hatalmas, szőke Halálfalót a padlón, ahogy sikoltozva vonaglott, és fölötte egy vékonyabb alakot, pálcával a kezében, miközben Harry magas, hideg, könyörtelen hangon beszélt hozzá.

- Még egy kicsit, Rowle, vagy inkább hagyjam abba, és etesselek meg Naginival? Voldemort nagyúr egyáltalán nem biztos, hogy ez alkalommal megbocsát... Ezért hívtál vissza, hogy közöld, Harry Potter ismét megszökött? Draco, adj Rowle-nek még egy kóstolót elégedetlenségünkből... Csináld, vagy te magad tapasztalod meg haragom!

Egy tuskó esett a tőzbe. Megemelkedtek a lángok, fényük egy rémült, sápadt arcot világítottak meg - mintha mély vízből emelkedett volna fel, Harry mélyet lélegzett, és kinyitotta szemeit.

Szétvetett tagokkal feküdt a hideg, fekete kövön, orra pár centire volt az egyik ezüst kígyófaroktól, ami a nagy kádat tartotta. Felült. Malfoy sivár, megkövült arca Harry szemébe 134

égett. Rosszul volt attól, amit látott, hogy Voldemort mire használta Dracot.

Erős kopogás hallatszott az ajtón. Harry összerezzent, ahogy Hermione hangja beszűrődött.

- Harry, kéred a fogkeféd? Itt van nálam.

- Igen, remek, köszi. - Igyekezett nyugodt hangon beszélni, miközben felállt, hogy beengedje.

TIZEDIK FEJEZET

Sipor története

Harry másnap reggel korán ébredt. Egy hálózsákban feküdt a szalon padlóján. A függöny két szárnya között egy keskeny résen keresztül látni lehetett az eget. Hűvös, 135

tiszta, hígított tinta árnyalatú kék színe volt, az a fajta, ami az éjszakát és a hajnalt elválasztja. A ház csendes volt, csak Ron és Hermione lassú, mély szuszogása hallatszott.

Harry sötét alakjukra nézett. Ron valami lovagias indíttatásból ragaszkodott hozzá, hogy Hermione a kanapé párnáin aludjon, így alakja a fiú alakja fölé emelkedett. Karja a föld felé hajlott, ujjai pár centire voltak csak Ronéitól. Harryben felmerült a gyanú, hogy kézen fogva aludtak el egymás mellett. A gondolattól furcsán magányosnak érezte magát.

Felnézett az árnyékos plafonra, a pókhálós csillárra. Kevesebb, mint huszonnégy órával ezelőtt a nagy sátor bejáratánál állt a napfényben, az esküvő vendégeire várva. Mintha egy előző életben történt volna. Mi lesz ezután? Csak feküdt a padlón, és a Horcruxokra gondolt, és az ijesztően nehéz feladatra, amit Dumbledore adott neki... Dumbledore...

A Dumbledore halála óta érzett szomorúsága megváltozott. Muriel vádjai kórként fészkelték be magukat a fejébe, és megfertőzték az általa bálványozott varázsló emlékét. Vajon hagyta volna Dumbledore, hogy ilyen dolgok történjenek? Olyan lett volna, mint Dudley? Tétlenül nézte volna a hanyagságot és meggyalázást, amíg az őt nem érintette? Vajon tényleg hátat fordított egy húgnak, akit bebörtönöztek és elrejtettek a világ szeme elől?

Harry Godric's Hollow-ra gondolt, a sírokra, melyeket Dumbledore soha nem említett neki. A titokzatos tárgyakra, melyeket minden magyarázat nélkül hagyott rájuk Dumbledore a végrendeletében. Haragja egyre erősödött a sötétben. Miért nem mondta el neki Dumbledore?

Miért nem magyarázta el? Törődött egyáltalán Harryvel? Vagy ő is csak egy eszköz volt, amit kifényesíthetett, megformálhatott, de amiben nem hitt, amiben nem bízott?

Nem bírt tovább ott feküdni, keserű gondolatainak társaságában. Valamit tennie kellett, hogy elterelje a figyelmét. Halkan kicsusszant a hálózsákból, felvette a pálcáját, és kilopakodott a szobából. - Lumos - suttogta a lépcsőfordulóban, és a pálca fénye mellett felfele indult a lépcsőkön.

A második fordulóból nyílt az a hálószoba, amelyikben ő és Ron aludt, amikor legutóbb itt voltak. Bepillantott. A ruhásszekrény nyitva állt, az ágynemőt feltépték. Harrynek eszébe jutott a földszinti feldöntött troll-láb. Valaki átkutatta a házat a Rend távozása óta. Piton?

Vagy talán Mundungus, aki elég sok mindent lopott már el a házból Sirius halála előtt és azóta is? Harry arca a portréra tévedt, melyben időnként Phineas Nigellus Black, Sirius ükapja időzött. Most üres volt, egy fakó függönyön kívül semmi nem volt benne. Phineas Nigellus nyilvánvalóan a Roxforti igazgatói irodában lévő képében töltötte az éjszakát.

136

Harry tovább mászott a lépcsőkön, míg el nem érte a legmagasabb fordulót, ahonnan két ajtó nyílt. A vele szemben lévő ajtó névtábláján a Sirius név volt olvasható. Harry még soha nem volt keresztapja hálószobájában. Kinyitotta az ajtót és magasra emelte pálcáját, hogy minél jobban bevilágítsa azt. A szoba tágas volt, és valamikor szép volt. Egy nagy ágy állt benne, faragott fejtámlával, egy magas ablak, melyet hosszú bársony függöny takart el és egy csillár, melyet vastagon borított a pókháló. Satnya gyertyák ültek foglalatukban, szilárd viasz lógott le róla jégcsap gyanánt. Vékony porréteg borította a falon lévő képeket és az ágy fejtámláját.

A csillár és a ruhásszekrény között pókháló nyúlt. Ahogy Harry a szobába lépett, hallotta, ahogy egy rémült egér eliszkol.

A tinédzser Sirius úgy telepakolta a falat poszterekkel és képekkel, hogy a fal ezüstszürke borítása alig látszott át. Harry csak feltételezni tudta, hogy Sirius szülei nem tudták leszedni az Eternifix bűbájjal rögzített képeket, ugyanis biztos volt benne, hogy nem méltányolták idősebbik fiuk ízlését. Sirius elég messzire elment szülei idegesítésében. Több nagy fakó vörös és arany Griffendél zászló volt a falon, csak hogy kihangsúlyozza Mardekáros családjának többi tagjától való különbözőségét. Több kép is volt mugli motorbiciklikről, és (el kellett ismernie, nem volt szívbajos) bikinis muglilányokról. Utóbbiakról azért tudta, hogy muglik, mivel meg sem mozdultak képeikben, kopott mosollyal és üveges szemmel fagytak a papírra. Egyetlen varázslókép volt a falon, mely négy roxforti diákról készült, akik összekapaszkodva mosolyogtak a fényképezőgépbe.

Harryt elöntötte a boldogság, mikor felismerte rajta édesapját. Kócos fekete haja hátul ugyanúgy felállt, mint Harrynek, és ő is szemüveget viselt. Mellette állt Sirius. Jól állt neki a nemtörődömség, kicsit arrogáns arca sokkal fiatalabb és boldogabb volt, mint amilyennek Harry valaha is látta az életben. Sirius jobbján állt Pettigrew. Több, mint egy fejjel alacsonyabb volt társainál, kövérkés és vizenyős szemű. Örömtől kipirultan állt, hogy bekerült James és Sirius, e két, nagy tiszteletben álló lázadó társaságába. James bal oldalán állt Lupin.

Már akkor is kicsit elnyőtten nézett ki, de ugyanaz a boldog meglepetés látszott az arcán, hogy kedvelték, és a társasághoz tartozott. Vagy mindez csak azért tűnt így, mert Harry tudta, hogyan végződött az egész, és beleképzelte a fényképekbe? Megpróbálta levenni a falról.

Hiszen most már az övé volt, Sirius mindent őrá hagyott, de a kép nem mozdult. Úgy tűnt, Sirius inkább nem hagyott lehetőséget szüleinek, hogy újra díszítsék a szobát.

Harry körbenézett a padlón. Odakinn elkezdett kivilágosodni. Egy fénysugár papírfecniket, 137

könyveket és kis tárgyakat világított meg a szőnyegen. A jelek szerint Sirius szobáját is átkutatták, bár tartalmát nagy részben, vagy teljes egészében, értéktelennek nyilvánították.

Néhány könyvet annyira megrángattak, hogy tartalmuk búcsút vett a borítótól. Különböző

papírdarabok borították a padlót.

Harry lehajolt, felvett néhány papírdarabot, és megvizsgálta őket. Az egyikben felismerte Bathilda Bircsók könyvének, A Mágia történetének egy darabját. Egy másik pedig egy motorbicikli karbantartási kézikönyvéből való volt. A harmadik kézzel írott volt, és győrött.

Kisimította.

Kedves Tapmancs,

Nagyon köszönöm a Harrynek küldött születésnapi ajándékot! Eddig ez a kedvence. Még csak egy éves és máris egy játékseprűn száguldozik, annyira boldognak látszik vele. Mellékelek egy képet, hogy te is láthasd. Igaz, hogy csak félméternyire tud felemelkedni a levegőbe, de máris majdnem megölte a macskát, és egy ronda vázát is összetört, amit Petúnia küldött még karácsonyra (emiatt nem panaszkodom). James szerint persze nagyon vicces volt, azt mondta, biztosan remek kviddicsjátékos lesz belőle, de minden dísztárgyat el kellett pakolnunk, és mindig figyelnünk kell rá, amikor röpködni kezd.

Egy csendes szülinapi teázást rendeztünk, csak mi és az öreg Bathilda, aki mindig olyan kedves volt hozzánk, és aki mindig is bolondult Harryért. Sajnálom, hogy nem lehetsz itt, de hát a Rend most fontosabb, és Harry egyébként sem elég idős ahhoz, hogy tudja, hogy születésnapja van! James kezd egy kicsit frusztrált lenni itt bezárva. Igyekszik nem kimutatni, de én látom rajta - a láthatatlanná tévő köpenye is még mindig Dumbledore-nál van, így kisebb tekergésekre sincs lehetősége. Nagyon felvidítaná, ha meg tudnád látogatni. Férgecske itt járt múlt hét végén. Egy kicsit lestrapáltnak tűnt, de biztosan McKinnonék miatt. Én egész éjjel sírtam, amikor megtudtam.

Bathilda minden este beugrik. Elragadó öreg hölgy, és döbbenetes történetei vannak Dumbledore-ról. Nem vagyok benne biztos, hogy örülne neki, ha megtudná, hogy tudunk ezekről! Nem igazán tudom, hogy mennyit higgyek el belőlük, mert számomra elég hihetetlennek tűnik, hogy Dumbledore

Harry végtagjai ledermedtek. Mereven állt, mozdulatlan kezében tartva a csodálatos papírt, miközben öröm árasztotta el testét és szomorúság tombolt ereiben. Az ágyhoz támolygott, és lassan leült.

138

Újra elolvasta a levelet, de nem sikerült többet felfognia belőle, mint első alkalommal, ezért inkább csak nézte a kézírást. Édesanyja is ugyanúgy írta a „g"-t, mint ő. Mindegyiket megkereste a levélben: mindegyikük olyan volt, mintha egy barátságos kis intés lenne egy fátyol mögül. A levél felbecsülhetetlen kincs volt: bizonyíték arra, hogy Lily Potter élt, tényleg élt, hogy meleg keze érintette ezt a pergament, tintával itatta be ezeket a betűket, ezeket a szavakat, szavakat róla, Harryről, a fiáról.

Türelmetlenül megtörölte a szemét. Újraolvasta a levelet, ezúttal a jelentésére figyelve. Olyan volt, mintha egy félig elfelejtett hangot hallana.

Volt egy macskájuk... talán szüleihez hasonlóan ő is kimúlt Godric's Hollow-ban... vagy elszökött, miután senki nem etette... Sirius vette neki élete első seprűjét... A szülei ismerték Bathilda Bircsókot. Vajon Dumbledore mutatta be őket egymásnak? a láthatatlanná tévő

köpenye is még mindig Dumbledore-nál van... ebben volt valami furcsa...

Harry megállt, elmerengett anyja szavainak jelentésén. Miért vitte el Dumbledore James láthatatlanná tevő köpenyét? Harrynek rémlett, hogy az igazgató évekkel ezelőtt azt mondta neki, „Nekem nem kell köpönyeg ahhoz, hogy láthatatlanná váljak." Talán egy kevésbé tehetséges Rendtagnak volt szüksége rá, és Dumbledore játszotta a közvetítői szerepet? Harry tovább olvasott...

Férgecske itt járt... Pettigrew, az áruló, „lestrapáltnak" tűnt, mi? Vajon tisztában volt vele, hogy akkor látta utoljára Jamest és Lilyt élve?

És végül ismét Bathilda, aki döbbenetes történeteket mesélt Dumbledore-ról. Elég hihetetlennek tűnik, hogy Dumbledore...

Hogy Dumbledore micsoda? De számtalan dolog volt, ami hihetetlennek tűnhetett Dumbledore-ral kapcsolatban. Például hogy egyszer rossz jegyeket kapott átváltoztatástanból, vagy, hogy Aberforth-hoz hasonlóan kecskéket bűvölt el...

Harry lábra állt, és végignézte a padlót. Talán a levél többi része is itt van valahol.

Papírlapokat markolt fel, mohóságában legalább olyan figyelmetlenül bánva velük, mint az előző kereső, fiókokat húzott ki, könyveket rázott meg, felállt egy székre, hogy végigtapogassa a ruhásszekrény tetejét, és az ágy alatt és a karosszék alatt kúszott.

Végül a padlón feküdve, arccal lefelé, megpillantott egy szakadt papírdarabnak látszó valamit a fiókos szekrény alatt. Mikor előhúzta, kiderült, hogy ez annak a fényképnek a nagyobbik darabja, amiről Lily beszélt a levélben. Egy fekete hajú kisbaba suhant át a képen egy apró 139

seprűvel, hangosan nevetve, és egy pár láb üldözte, melyek minden bizonnyal Jameshez tartoztak. Harry Lily levelével együtt a zsebébe tette őket, és folytatta a második oldal keresését.

Újabb negyed óra múlva viszont kénytelen volt belátni, hogy édesanyja levelének többi része eltűnt. Az azóta eltelt tizenhat év, vagy a szobát átkutató másik személy tehet róla? Harry újra elolvasta az első oldalt, olyan részletek után kutatva, melyek utalhattak rá, mi tette a második oldalt értékessé. A játékseprűje aligha érdekelhette a Halálfalókat... Az egyetlen, potenciálisan hasznos dolog, amit látott benne, az a Dumbledore-ról szóló információ volt. Elég hihetetlennek tűnik, hogy Dumbledore... micsoda?

- Harry? Harry? Harry!

- Itt vagyok! - kiáltotta vissza. - Mi történt?

Léptek zaja hallatszott a kinti lépcsőről, és Hermione robbant be a szobába.

- Felébredtünk és nem tudtuk, hová tűntél! - mondta kifulladva. Megfordult, és lekiáltott. -

Ron! Megtaláltam!

Ron bosszús hangja visszhangzott fel több emelettel lejjebbről.

- Jó! Üzenem neki, hogy hülye!

- Harry, kérlek, ne tűnj el csak úgy, megrémültünk! Egyébként is, miért jöttél ide fel? -

Körbenézett a feltúrt szobában. - Mit csináltál itt?

- Nézd, mit találtam.

Kinyújtotta anyja levelét. Hermione elvette és elolvasta, miközben Harry őt figyelte. Mikor a végére ért, visszanézett rá.

- Ó Harry...

- És itt van ez is.

Átadta a lánynak a megtépett fényképet, és Hermione elmosolyodott, ahogy a kisbaba ki-be röpködött a képen a játékseprűjével.

- A levél többi részét kerestem, - mondta Harry, - de nincs itt. Hermione körbenézett.

- Te csináltad ezt az egész káoszt, vagy már akkor is ilyen volt, amikor ideértél?

- Valaki előttem is átkutatta - válaszolta Harry.

- Gondoltam. Minden szoba, amibe benéztem, fel volt túrva. Mit gondolsz, mit kerestek?

- Ha Piton volt, akkor információt a Rendről.

- De azt gondolhatnánk, hogy mindent tud, amit akart. Mármint ő is tagja volt a Rendnek, 140

nem?

- Nos, akkor - mondta Harry, aki szívesen megvitatta volna elméletét - mondjuk információt Dumbledore-ról? Például a levél második oldalát. Az a Bathilda, akit anyu levele említ, tudod kicsoda?

- Ki?

- Bathilda Bircsók írta a...

- A mágia történetét - mondta érdeklődve Hermione. - Szóval a szüleid ismerték őt?

Nagyszerű mágiatörténész volt.

- És még mindig életben van - mondta Harry, - és Godric's Hollow-ban él. Ron Muriel nénikéje mesélt róla az esküvőn. Dumbledore családjáról is tudott. Érdemes lenne beszélni vele, nem gondolod?

Egy kicsit túlságosan is sok megértés volt Hermione mosolyában. Visszavette a levelet és a fényképet, és a nyakában lévő erszénybe tette őket, csak hogy ne kelljen a lányra néznie és elárulnia magát.

- Én megértem, hogy miért szeretnél vele beszélni az anyukádról és az apukádról, és Dumbledore-ról is - mondta Hermione. - De ez nem vinne minket közelebb a Horcruxokhoz. -

Harry nem válaszolt, ezért gyorsan folytatta. - Harry, tudom, hogy nagyon el szeretnél menni Godric's Hollow-ba, de félek. Félek amiatt, hogy tegnap milyen könnyen megtaláltak minket a Halálfalók. És ettől csak még inkább úgy érzem, hogy el kell kerülnünk azt a helyet, ahol a szüleidet eltemették, biztosan számítanak rá, hogy ellátogatsz majd oda.

- Ennél többről van szó - mondta Harry, továbbra is gondosan kerülve a lány tekintetét. -Az esküvőn Muriel mondott dolgokat Dumbledore-ról. Tudni akarom az igazságot...

Elismételte Hermionénak, amit Muriel neki mondott. - Igen, értem, hogy ez miért kavar fel, Harry... - kezdte Hermione, miután végighallgatta a történetet.

- Nem kavart fel - hazudta Harry. - Csak tudni akarom, hogy ez igaz-e, vagy...

- Harry, tényleg azt hiszed, hogy megtudod az igazat egy olyan gonosz vén banyától, mint Muriel, vagy Rita Vitroltól? Hogy hihetted el? Hiszen ismerted Dumbledore-t!

- Azt hittem, hogy ismertem - motyogta.

- De hiszen tudod, mennyi igazság volt mindabban, amit Rita rólad írt! Doge-nak igaza van, hogy engedheted, hogy ezek az emberek bemocskolják Dumbledore emlékét?

Elfordult tőle, próbálta elrejteni a haragot, amit érzett. Megint itt volt: válassz, mit hiszel. Az 141

igazságot akarta tudni. Miért akarta mindenki olyan nagyon távol tartani tőle?

- Lemegyünk a konyhába? - kérdezte Hermione rövid szünet után. - Keressünk valamit reggelire?

Vonakodva belement, és követte a lányt a lépcsőfordulóba, el a második ajtó mellet. Mély karcolásnyomok látszottak a festésen egy kis tábla alatt, amit a sötétben nem vett észre. A felső lépcsőn megállt, hogy elolvassa. Fellengzős kis tábla volt, gyöngybetűkkel írva, olyasmi, amit Percy Weasley is kitett volna a szobaajtajára.

Belépni Tilos

Regulus Arcturus Black

Kifejezett Engedélye Nélkül

Izgatottság lett úrrá Harryn, de nem volt azonnal biztos benne, miért. Újra elolvasta a táblát.

Hermione már egy lépcsősorral lejjebb volt.

- Hermione - szólt utána, és meglepve tapasztalta, hogy hangja milyen nyugodt. - Gyere vissza.

- Mi a baj?

- R.A.B. Azt hiszem, megtaláltam.

Hermionénak elakadt a lélegzete, majd visszafutott a lépcsőn.

- Anyukád levelében? Dehát én nem láttam...

Harry megrázta a fejét, és Regulus táblájára mutatott. Elolvasta, majd megszorította Harry karját, de olyan erősen, hogy a fiú megrezzent.

- Sirius testvére? - suttogta.

- Halálfaló volt - mondta Harry. - Sirius mesélt róla, akkor csatlakozott, amikor még nagyon fiatal volt, aztán begyulladt, és megpróbált kilépni... úgyhogy megölték.

- Ez belepasszol! - mondta Hermione. - Hogyha Halálfaló volt, elérhető közelségében volt Voldemort, és miután kiábrándult belőle, el akarta buktatni Voldemortot!

Eleresztette Harry karját, kihajolt a korláton, és lekiabált. - Ron! RON! Gyere fel, gyorsan!

Ron egy perc múlva, lihegve jelent meg, pálcával a kezében.

- Mi a baj? Ha megint hatalmas pókok, akkor előbb reggelizni akarok... Hermione kinyújtott karját követve Regulus ajtajára meredt.

- Mi van? Ő volt Sirius testvére, nem? Regulus Arcturus... Regulus... R.A.B. ! A medál... azt gondolod...?

142

- Derítsük ki - mondta Harry. Meglökte az ajtót. Zárva volt. Hermione pálcájával rámutatott.

- Alohomora. - A zár kattant egyet, és az ajtó kinyílt.

Átléptek a küszöbön és körbepillantottak. Regulus hálószobája kicsivel kisebb volt Siriusénál, bár ugyanazt a ragyogó érzést keltette. Míg Sirius a családtól való különbözőségét igyekezett hirdetni, Regulus ennek ellenkezőjének kihangsúlyozására törekedett. Mardekár smaragdzöld és ezüst színe látszott minden irányban. Az ágy kárpitja, a falak, az ablak. Az ágy fölé gondosan felfestették a Black család címerér, mottójával együtt, „Toujours Pur." Ez alatt megsárgult újságpapírokból kivágott cikkek egész gyűjteménye pihent. Hermione átszelte a szobát, hogy megvizsgálja őket.

- Az összes Voldemortról szól - mondta. - Úgy látszik, Regulus csatlakozása előtt hosszú évekig rajongott értük...

Egy kisebb porfelhő szállt fel az ágyneműből, ahogy leült, hogy elolvassa a cikkeket. Harry közben felfedezett egy másik fényképet: egy roxforti kviddicscsapat mosolygott és integetett vissza a keretből. Közelebb ment hozzá, hogy jobban megnézze őket. Mardekár kígyójele díszítette talárjukat. Regulus könnyen felismerhető volt rajta, az első sor közepén ülő fiú volt.

Ugyanolyan sötét haja és dölyfös arca volt, mint testvérének, bár kisebb termetű volt, vékonyabb és kevésbé jóképű.

- Fogó volt - mondta Harry.

- Tessék? - kérdezte oda sem figyelve Hermione. Még mindig a Voldemortról szóló cikkekbe volt belemerülve.

- Az első sor közepén ül, ott szokott a fogó... Mindegy - mondta Harry, mikor rájött, hogy egyikük sem figyel rá. Ron négykézláb kutatott a gardróbban. Harry lehetséges rejtekhelyek után kutatva körbenézett a szobában, és az íróasztalhoz ment. Valaki ezt is átkutatta. A fiók tartalmát valaki nemrég kiborította, a por felkavarta, de semmi értékes nem volt ott: régi pennák, füzetek, melyekkel nem bántak túlságosan finoman, egy nemrég összetört tintás üveg, melynek ragadós tartalma beborította a fiók tartalmát.

- Van rá egy egyszerűbb módszer is - mondta Hermione, miközben Harry a nadrágjába törölte tintás ujjait. Felemelte pálcáját. - Invito medál!

Semmi nem történt. Ron, aki a kopott függöny redőit vizsgálta éppen, csalódottnak tűnt.

- Akkor ennyi? Nincsen itt?

- Á, attól még itt lehet, csak valószínűleg ellenbűbáj hatása alatt - mondta Hermione. -Tudod, 143

olyan bűbáj alatt, ami megakadályozza, hogy mágikus módszerrel begyűjtsék.

- Mint amilyent Voldemort tett a barlangban a kőmedencére - mondta Harry, visszaemlékezve, hogy a hamisat sem tudta így begyűjteni.

- Akkor hogyan találjuk meg? - kérdezte Ron.

- Kézzel keressük - mondta Hermione.

- Nagy ötlet - mondta szemforgatva Ron, és folytatta a függöny vizsgálatát.

Több, mint egy óra alatt átkutatták a szoba minden négyzetcentiméterét, de végül kénytelenek voltak belátni, hogy a medál nincs ott.

A nap felkelt. Fénye még a koszos ablakokon keresztül is vakító volt.

- Lehet, hogy a házban valahol máshol van - mondta újult erővel Hermione, miközben lemásztak a lépcsőn. Minél kedvtelenebbé vált Harry és Ron, ő annál elszántabb lett. - Akár sikerült megsemmisítenie, akár nem, Voldemorttól rejtve akarta tudni, nem? Emlékeztek arra a rengeteg szörnyű dologra, amiktől meg kellett szabadulnunk, amikor legutóbb itt voltunk?

Az az óra, ami minden előtte elhaladóra szegecseket lövöldözött, meg az a régi talár, ami meg akarta Ront fojtani. Regulus talán azért tette őket oda, hogy a medál rejtekhelyét védjék, még ha mi nem is jöttünk erre rá... rá...

Harry és Ron csodálkozva nézték, ahogy Hermione megállt a lépcsőn, fél lábbal a levegőben, olyan döbbent arckifejezéssel, mintha épp most törölték volna az emlékezetét. Még a szemei is a semmibe meredtek.

- ... akkor - fejezte be suttogva.

- Valami baj van? - kérdezte Ron.

- Volt egy medál.

- Micsoda? - kérdezte egyszerre Ron és Harry.

- A szalon egyik szekrényében. Senki nem tudta kinyitni. És mi meg... mi meg...

Harry úgy érezte, mintha egy hatalmas kő csúszott volna le a mellkasából a gyomrába.

Emlékezett rá. Az ő kezében is megfordult, amikor körbe adták, és mindenki megpróbálta kifeszíteni. A szemétbe dobták, egy ragyaragasztóport tartalmazó tubákos szelencével és egy altató hatású zenét játszó dobozzal együtt.

- Sipor legalább egy tonnányi cuccot visszalopott tőlünk - mondta Harry. Ez volt az egyetlen esélyük, az egyetlen sovány reményük, és addig fog bele kapaszkodni, amíg el nem oszlik. -

Egész jó rejtekhelye volt az ilyen cuccoknak a konyhai szekrényében. Gyertek.

144

Kettesével szedve a fokokat, leszaladt a lépcsőn, két barátja szorosan követte. Annyi zajt csináltak, hogy felébresztették Sirius anyjának portréját, ahogy végigszáguldottak az előszobán.

- Mocskok! Sárvérűek! Söpredék! - visította utánuk, miközben a pincekonyhába rohantak, és becsapták maguk mögött az ajtót. Harry átszaladt a helységen, csúszva megállt Sipor szekrényének ajtaja előtt, és kirántotta. Ott volt a koszos, régi takarókból készült fészek, amiben a házimanó régen aludt, de már nem csillogtak benne azok a csecsebecsék, amiket Sipor megmentett a szemétből. Az egyetlen hátra maradt dolog a Természetes Nemesség - A Varázslók Származástana egy régi példánya volt. Harry nem akart hinni a szemének. Felkapta a rongyokat, és megrázta őket. Egy halott egér esett ki és gurult végig lehangolóan a padlón.

Ron felmordult, miközben egy székbe vetette magát, Hermione becsukta a szemét.

- Még nincs vége - mondta Harry, és hangosan elkiáltotta magát. - Sipor!

Hangos durranás hallatszott, és a hideg, üres kandalló előtt megjelent a házimanó, akit kelletlenül örökölt Siriustól. Apró volt, egy átlagember magasságának a fele, sápadt bőre ráncosan lógott le róla, fehér haja csimbókokban lógott le denevérszerű füleiről. Még mindig azt a mocskos rongyot viselte, amit első találkozásukkor is hordott, és ahogy megvető

tekintettel felnézett Harryre, nyilvánvalóvá vált, hogy új tulajdonosáról alkotott véleménye sem változott semmit.

- Mester - brekegte Sipor kecskebéka hangján, miközben meghajolt. - Visszajött úrnőm házába a véráruló Weasleyvel és a sárvérű... - motyogta a térdeinek.

- Megtiltom neked, hogy bárkit is „véráruló"-nak vagy „sárvérű"-nek nevezz - mordult rá Harry. Ormányszerű orrával és véres szemével akkor is elég visszataszítónak találta volna, ha nem árulta volna el Siriust Voldemortnak.

- Kérdésem van hozzád, - mondta Harry. Szíve vadul kalapált, ahogy lenézett a manóra, -és megparancsolom, hogy őszintén válaszolj. Megértetted?

- Igen, mester - mondta egy újabb meghajlással Sipor. Harry látta, ahogy ajkai szótlanul mozognak, kétségtelenül azon inzultusokat megformálva, melyeket tilos volt kiejtenie.

- Két évvel ezelőtt - mondta Harry, miközben szíve már a bordáit feszegették - volt egy nagy, arany medál az emeleten, a szalonban. Kidobtuk. Visszaloptad?

Egy pillanatig csend volt, mely alatt Sipor kiegyenesedett, hogy Harry arcába nézhessen. -

Igen.

145

- Hol van? - kérdezte örvendezve. Ron és Hermione is vidámnak tűntek.

Sipor becsukta a szemét, mintha nem tudná elviselni a reakciójukat szavainak hatására.

- Elveszett.

- Elveszett? - visszhangozta Harry, miközben lelankadt a lelkesedése. - Hogy érted azt, hogy elveszett?

A manó megborzongott. Harry előrehajolt.

- Sipor, - mondta vadul Harry, - parancsolom, hogy...

- Mundungus Fletcher - brekegte szorosan összezárt szemekkel a manó. - Mundungus Fletcher mindet ellopta. Miss Bella és Miss Cissy képeit, úrnőm kesztyűit, az arany fokozatú Merlin díjat, a családi jelvényt viselő kelyhet, és... és...

Sipor levegőért kapkodott. Beesett mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt, majd felpattant szeme, majd vérfagyasztó üvöltést hallatott.

- ...és a medált, Regulus mester medálját. Sipor rosszat tett. Sipor nem teljesítette a parancsát!

Harry ösztönösen reagált. Ahogy Sipor a kandallóban lévő piszkavas felé ugrott, a manóra vetette magát, és a földre szorította. Hermione sikolya Siporéval keveredett, Harry azonban mindkettejüket túlharsogta. - Sipor, megparancsolom, hogy maradj nyugton!

Érezte, ahogy a manó elernyed, és eleresztette. Sipor a hideg kövön fekve maradt, petyhüdt szeméből könnycseppek buggyantak ki.

- Harry, engedd felkelni! - suttogta Hermione.

- Hogy összeverhesse magát a piszkavassal? - horkantott Harry, és feltérdelt a manó mellett.

- Inkább nem. Jól van, Sipor, tudni akarom az igazságot. Honnan tudod, hogy Mundungus Fletcher lopta el a medált?

- Sipor látta! - zihálta a manó, miközben könnycseppek gördültek végig a pofáján, bele szürke fogakkal tarkított szájába. - Sipor látta, ahogy kijön Sipor szekrényéből, kezében Sipor kincseivel. Sipor mondta a sunyi tolvajnak, hogy álljon meg, de Mundungus Fletcher nevetett, és el-elfutott...

- Azt mondtad, a medál „Regulus mesteré" volt - mondta Harry. - Miért? Honnan került ide?

Mi köze volt Regulushoz? Sipor, ülj fel, és mondj el nekem mindent amit tudsz a medálról, és hogy mi köze volt hozzá Regulusnak!

A manó törökülésbe ült, nedves arcát a térdei közé helyezte, és előre-hátra kezdett hintázni.

146

Amikor megszólalt, hangja tompa volt, de elég jól kivehető a csendes, visszhangzó konyhában.

- Sirius mester elfutott, végre megszabadultunk tőle, mert rossz fiú volt, és féktelen tetteivel összetörte úrnőm szívet. De Regulus rendes fiú volt. Tudta, milyen kötelessége van a Black név felé és milyen méltóság a tiszta vére felé. Évekig beszélt a Sötét Nagyúrról, aki majd előhozza a varázslókat a bujkálásból, hogy uralja a muglikat és mugliszületésűeket... és mikor tizenhat éves lett, Regulus mester csatlakozott a Sötét Nagyúrhoz. Annyira büszke, olyan büszke, olyan boldog, hogy szolgálhat...

- És egy napon, egy évvel miután csatlakozott, Regulus mester lejött a konyhába, hogy Siporral beszéljen. Regulus mester mindig kedvelte Siport. És Regulus mester azt mondta...

azt mondta...

Az öreg manó egyre gyorsabban hintázott.

- ...azt mondta, hogy a Sötét Nagyúrnak egy házimanóra van szüksége.

- Voldemortnak egy házimanó kellett? - ismételte Harry. Zavartsága visszaköszönt barátai arcáról.

- Ó igen - nyögte Sipor. - És Regulus mester önként felajánlotta Siport. Megtiszteltetés volt, mondta Regulus mester, neki és Sipornak is, akinek mindent meg kellett tennie, amire csak a Sötét Nagyúr utasította... és utána haza kellett mennie.

Sipor még jobban rákapcsolt, és szipogni kezdett.

- Ezért Sipor a Sötét Nagyúrhoz ment. A Sötét Nagyúr nem mondta el Sipornak, hogy mit fognak csinálni, hanem elvitte Siport egy tenger melletti barlangba. És a barlangon túl volt egy üreg, és az üregben egy nagy fekete tó...

Harry hátán felállt a szőr. Sipor brekegő hangja mintha a fekete tavon túlról szólt volna.

Olyan tisztán látta, mi történt, mintha ott lett volna.

- ... Volt ott egy hajó ...

Hát persze, hogy volt egy hajó. Harry ismerte a hajót, kísérteties, zöld és kicsi, megbájolva, hogy csak egy varázslót és egy áldozatot szállítson a tó közepén lévő szigetre. Tehát így tesztelte Voldemort a Horcruxát övező védelmet, egy feláldozható lényt, egy házimanót kölcsönkérve...

- Volt egy m-medence, tele varázsitallal, a szigeten. A S-Sötét Nagyúr megitatta Siporral... A manó tetőtől talpig megborzongott.

147

- Sipor ivott, és ahogy ivott, szörnyű dolgokat látott... Sipor belseje lángolt... Sipor Regulus mesterért kiáltott, hogy mentse meg, Black úrnőért kiáltott, de a Sötét Nagyúr csak nevetett..

Az összes bájitalt megitatta Siporral... Egy medált dobott az üres medencébe... Még több bájitallal töltötte meg.

- És a Sötét Nagyúr elhajózott, és a szigeten hagyta Siport...

Harry látta, ahogy megtörténik. Látta, ahogy Voldemort fehér, kígyószerű arca eltűnik a sötétségben, ahogy vörös szemei könyörtelenül merednek a hitvány manóra, aki perceken belül meghal, amint megadja magát a maró szomjúságnak, amit a lángoló bájital ébreszt áldozataiban... De ezen a ponton Harry képzelőereje nem jutott tovább. Nem tudta elképzelni, hogyan tudott Sipor megszökni.

- Sipornak víz kellett, a sziget szélére kúszott, és ivott a fekete tóból... és kezek, halott kezek nyúltak ki a vízből, és Siport a felszín alá ragadták...

- Hogyan menekültél meg? - kérdezte Harry. Nem lepődött meg rajta, hogy suttog. Sipor felemelte ronda fejét, és Harryre nézett hatalmas, bevérzett szemeivel.

- Regulus mester azt mondta Sipornak, hogy menjen haza - válaszolta.

- Tudom... de hogyan szabadultál meg az Inferiktől? Sipor, úgy tűnt, nem értette a kérdést.

- Regulus mester azt mondta Sipornak, hogy menjen haza - ismételte.

- Tudom, de...

- Szerintem elég egyértelmű, Harry - mondta Ron. - Dehoppanált!

- De... nem lehet abba a barlangba ki-be hoppanálni, - mondta Harry, - különben Dumbledore...

- A manók varázsereje nem olyan, mint a varázslóké, igaz? - mondta Ron. - Úgy értem a Roxfortban is tudnak hoppanálni és dehoppanálni, mi viszont nem.

Csönd volt, míg Harry ezt megemésztette. Hogyan véthetett Voldemort ekkora hibát? De miközben erre gondolt, Hermione is megszólalt jeges hangon.

- Persze Voldemort a manók mágiáját figyelmére érdemtelennek tartotta... Soha még csak eszébe se jutott volna, hogy olyan varázserővel rendelkezhetnek, amilyennel ő nem.

- A házimanó legerősebb törvénye a mestere akarata - mondta dallamosan Sipor. -Sipornak azt mondták, hogy menjen haza, ezért Sipor hazament...

- Nos, akkor azt tetted, amire utasítottak, nem? - mondta kedvesen Hermione. - Nem szegted meg a parancsot!

148

Sipor megrázta a fejét, miközben egyre gyorsabban hintázott.

- És mi történt, amikor visszaértél? - kérdezte Harry. - Mit mondott Regulus, amikor elmondtad neki, mi történt?

- Regulus mester gondterhelt volt, nagyon gondterhelt - brekegte Sipor. - Regulus mester azt mondta Sipornak, hogy bújjon el, és ne hagyja el a házat. És utána... nem sokkal később...

Regulus mester egyik este megkereste Siport a szekrényében, és Regulus mester különösen viselkedett, nem úgy, ahogy szokott, háborodottan, Sipor látta rajta... és arra kérte Siport, hogy vigye el a barlangba, abba a barlangba, amibe Sipor a Sötét Nagyúrral ment...

És elindultak. Harry tisztán el tudta képzelni őket, a rémült, öreg házmanót és a vékony, sötét hajú fogót, aki annyira hasonlított Siriusra... Sipor tudta, hogyan kell kinyitni a földalatti üregbe vezető rejtett bejáratot, hogyan kell felemelni a kicsiny hajót. Ekkor a szeretett Regulusával volt, vele hajózott a szigetre, amin a medencében ott volt a méreg...

- És megitatta veled a bájitalt? - kérdezte undorodva Harry.

De Sipor megrázta a fejét, és könnyezni kezdett. Hermione a szájához kapta kezeit, úgy tűnt, megértett valamit.

- R-Regulus mester elővett a zsebéből egy medált, olyat, mint a Sötét Nagyúré - mondta Sipor, miközben ormánya mindkét oldalán könnycseppek folytak végig. - És azt mondta Sipornak, hogy vegye el, és amikor a medence üres, cserélje ki a medálokat...

Sipor hangja egyre reszelősebb lett, Harrynek nagyon oda kellett figyelnie, hogy megértse, amit mond.

- És azt parancsolta... Sipornak, hogy menjen el... egyedül. És azt mondta Sipornak... hogy menjen haza... és soha ne mondja el az úrnőjének... hogy mit tett... hanem semmisítse meg...

az első medált. Aztán megitta... az összes bájitalt... és Sipor kicserélte a medálokat... és nézte... ahogy Regulus mestert... a víz alá húzzák... és...

- Ó, Sipor! - jajgatott sírva Hermione. Térdre rogyott a manó mellett, és megpróbálta átölelni.

A manó egyből felpattant, és undorodva arrébb mászott.

- A sárvérű megérintette Siport, nem fogja megengedni, mit mondana az úrnőm?

- Mondtam neked, hogy ne hívd sárvérűnek! - vicsorgott Harry, de a manó már a földre vetette magát és büntetésből a padlóhoz verte a fejét.

- Állítsd meg... állítsd meg! - sikított Hermione. - Hát nem látod, hogy ez milyen beteges, hogy engedelmeskedniük kell?

149

- Sipor... állj, állj! - kiáltotta Harry.

A manó a földön feküdt, lihegve és vacogva. Zöld nyálka csillogott az orrában. Egy horzsolás virított fakó homlokán, ahol feje talajt ért. Bevérzett szemei megduzzadtak, és könnyben úsztak. Harry még soha nem látott ilyen szánalmas jelenséget.

- Szóval hazahoztad a medált - folytatta könyörtelenül, mivel tudni akarta a teljes történetet. -

És megpróbáltad megsemmisíteni?

- Semmi, amit Sipor tett vele, nem hagyott rajta nyomot - nyöszörgött a manó. - Sipor mindent megpróbált, amit csak tudott, de semmi, semmi nem segített... Annyi erőteljes varázsige, Sipor biztos volt benne, hogy az elpusztításához bele kellett jutni, de nem akart kinyílni... Sipor megbüntette magát, majd újra próbálta, aztán megbüntette magát, és újra próbálta. Sipor nem engedelmeskedett a parancsnak, Sipor nem semmisítette meg a medált!

És az úrnője beleőrült a fájdalomba, mert Regulus mester eltűnt, és Sipor nem mondhatta el, mi történt, mert Regulus mester m-m-megtiltotta neki, hogy a cs-cs-családból bárkinek elmondja, hogy mi történt a b-barlangnál...

Sipor annyira zokogott, hogy képtelen volt összefüggő szavakat mondani. Könny csorgott végig Hermione arcán, miközben Siport figyelte, de nem mert megint hozzáérni. Még Ron is, aki egyébként nem kedvelte Siport, zaklatott volt. Harry a sarkára ült, és megrázta a fejét, remélve, hogy kicsit kitisztul.

- Nem értelek, Sipor - mondta végül. - Voldemort megpróbált megölni, Regulus meghalt, miközben Voldemort hatalmát próbálta megdönteni, de te boldogan elárultad neki Siriust?

Boldogan mentél Narcissához és Bellatrixhez, és rajtuk keresztül információkat szolgáltattál ki Voldemortnak...

- Harry, Sipor ezt nem így látja - mondta Hermione, miközben kézfejével megtörölte a szemét. - Ő egy szolga. A házimanók hozzászoktak a rossz, durva bánásmódhoz. Amit Voldemort tett Siporral, az nem lógott ki nagyon a sorból. Mit jelentenek a varázslók háborúi egy házimanónak, mint Sipor? Azokhoz hőséges, akik kedvesek hozzá, és Mrs. Black vélhetően az volt, Regulus pedig biztosan, így őket szolgálta önként, és az ő hitüket ismételték. Tudom, mit fogsz mondani, - folytatta, mivel Harry tiltakozni akart, - hogy Regulus meggondolta magát... de úgy tűnik, ezt nem mondta el Sipornak, ugye? És azt hiszem, tudom, miért nem. Sipor és Regulus családja akkor voltak a legnagyobb biztonságban, ha maradtak a régi aranyvérű vonalnál. Regulus csak védeni próbálta őket.

150

- Sirius...

- Sirius szörnyen bánt Siporral, Harry, és hiába nézel így, attól még te is tudod, hogy így volt.

Sipor sokáig volt egyedül, és mire Sirius visszaköltözött, biztosan vágyott egy kis szeretetre.

Biztos vagyok benne, hogy „Miss Cissy" és „Miss Bella" nagyon szeretőén bánt Siporral, amikor feltűnt, ezért tett nekik egy szívességet, és elmondott nekik mindent, amit tudni akartak. Egész idő alatt hajtogattam, hogy a varázslók megfizetnek azért, ahogy a házimanóikkal bánnak. Nos, Voldemort megfizetett... és Sirius is.

Harry nem tudott mivel visszavágni. Ahogy a padlón szipogó Siport nézte, eszébe jutott, mit mondott neki Dumbledore nem sokkal Sirius halála után: „Attól tartok, Sirius nem tudta elfogadni, hogy Sipor ugyanolyan érző lény, akár egy ember..."

- Sipor, - mondta egy kis idő múlva Harry, - ha úgy érzed, készen állsz... kérlek, ülj fel. Több percig tartott, mire Sipor abbahagyta a zokogást. Majd ismét ülő helyzetbe tornázta magát, és mint egy kisgyerek, csuklójával megtörölgette a szemét.

- Sipor, szeretnélek megkérni, hogy tegyél meg valamit - mondta Harry. Hermionéra pillantott segítségért. Kedvesen akarta kiadni a parancsot, de nem tehetett úgy, mintha nem parancs lenne. Hangnemének változása azonban láthatóan elnyerte a lány helyeslését. Bátorítóan rámosolygott.

- Sipor, azt akarom, hogy légy szíves és keresd meg Mundungus Fletchert. Meg kell tudnunk, hol van a medál... hol van Regulus mester medálja. Ez nagyon fontos. Be akarjuk fejezni Regulus mester munkáját, szeretnénk... ő... gondoskodni róla, hogy halála ne legyen hiábavaló.

Sipor leeresztette karjait, és Harryre bámult.

- Keressem meg Mundungus Fletchert? - brekegte.

- És hozd ide, a Grimmauld térre - mondta Harry. - Gondolod, hogy meg tudod ezt tenni nekünk?

Ahogy Sipor bólintott, és talpra állt, Harrynek egy ötlete támadt. Elővette Hagrid erszényét, és kivette belőle a hamis Horcruxot, a helyettesítő medált, melybe Regulus egy cetlit tett Voldemort számára.

- Sipor, én, ő, szeretném ezt neked adni - mondta, miközben a manó kezébe nyomta a medált.

- Regulusé volt, és biztos vagyok benne, hogy ő is azt szeretné, hogy a tiéd legyen, hálája jeléül azért, amit...

151

- Haver, ezt meghatottad - mondta Ron, ahogy a manó egy pillantást vetett a medálra, egy ijedt, nyomorúságos kiáltást hallatott, és a földre vetette magát.

Majdnem egy fél órájukba telt, hogy lenyugtassák Siport. Annyira meghatotta, hogy egy Black családi ékszert ajándékoztak neki, hogy alig bírt lábra állni. Mikor végre képes lett pár lépést megtenni, mindannyian követték a szekrényébe, nézték, ahogy betakargatja a medált a mocskos takaróiba, és biztosították róla, hogy életüknél is jobban vigyáznak rá, amíg távol van. Ezután mélyen meghajolt Harry és Ron előtt, és még Hermione felé is produkált valami vicces kis rándulást, ami akár egy tiszteletteljes köszöntés kísérlete is lehetett, mielőtt a szokásos hangos durranás kíséretében dehoppanált.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A hallgatás ára

Ha Sipor el tudott menekülni egy Inferikkel teli tóból, Harry biztos volt benne, hogy 152

Mundungust néhány óra alatt kézre keríti. Egész reggel bizakodóan portyázott a házban. De Sipor nem tért vissza aznap reggel, sőt, még délután sem. Estére Harry elkedvetlenedett, és aggódni kezdett, és ezen a vacsorának szánt penészes kenyér sem segített sokat, melyet Hermione többször is megpróbált átváltoztatni - sikertelenül.

Sipor nem tért vissza másnap, sem az azutáni nap, helyette azonban két köpenyes alak jelent meg a ház előtti téren, és egész éjjel ott maradtak, miközben a számukra láthatatlan ház irányába néztek.

- Biztos, hogy Halálfalók - mondta Ron, ahogy ő, Harry és Hermione a szalonból figyelték őket. Gondolod, hogy tudják, hogy itt vagyunk?

- Nem hiszem, - válaszolta Hermione, bár ijedtnek látszott, - különben már beküldték volna Piton, nem?

- Szerinted járt már itt? Megkötötte a nyelvét Mordon átka? - kérdezte Ron.

- Igen, - mondta Hermione, - különben már elmondta volna a többieknek, hogyan lehet bejutni. De valószínűleg csak őrködnek, hogy lássák, ide jövünk-e. Hiszen tudják, hogy a ház Harryé.

- Honnan...? - kezdte Harry.

- A varázslók végrendeleteit megvizsgálja a minisztérium, nem emlékszel? Tudják, hogy Sirius rád hagyta ezt a helyet.

A Halálfalók jelenléte tovább növelte a házban uralkodó baljós hangulatot. Senkiről nem hallottak semmit Mr. Weasley patrónusának megjelenése óta, és a feszültség egyre inkább érezhető volt. Ronnak, aki egyre nyugtalanabbá és ingerlékenyebbé vált, szokásává vált, hogy a zsebében lévő önoltóval játsszon. Ez különösen dühítette Hermionét, aki a Siporra való várakozást Beedle Bárd Meséinek olvasásával próbálta elütni, és nagyon nem értékelte, hogy a lámpák folyamatosan fel-le kapcsolódtak.

- Befejeznéd? - kiáltotta Sipor távollétének harmadik estéjén, amint ismét minden fény eltűnt a szalonban.

- Bocsánat, bocsánat! - mondta Ron. Kattintott az önoltóval, és a fények a helyükre ugrottak. -

Magától csinálja a kezem!

- Nem tudnád valami hasznossal elfoglalni magad?

- Például gyerektörténeteket olvassak?

- Dumbledore rám hagyta ez a könyvet, Ron...

153

- ...rám pedig az önoltót, talán szeretné, ha használnám!

Miután nem bírta tovább elviselni a civakodásukat, Harry észrevétlenül kiment a szobából.

Lefelé indult, a konyha felé, mivel úgy gondolta, az Sipor legvalószínűbb visszatérési helye.

Félúton azonban egy koppantást hallott a bejárati ajtón, amit fémes kattogások és lánccsörgés követett.

Minden idegszála megfeszült. Előhúzta a pálcáját és a levágott manófejek közelében lévő

árnyékba húzódott. Az ajtó kinyílt. A téren lévő lámpák fénye mellett egy köpenyes alakot látott beoldalazni az előszobába. Becsukta az ajtót. Egy lépést tett előre. Mordon hangja ismét megszólalt - Perselus Piton? - A poralak ismét felemelkedett az előszoba túlvégén, és halott kezeivel előre nyúlva felé iramodott.

- Nem én öltelek meg, Albus - mondta egy csendes hang.

Az átok megtört. Az alak ismét felrobbant. A sűrű, szürke porfelhőn keresztül lehetetlen volt kivenni az újonnan érkezett alakot.

Harry a porfelhő közepére emelte a pálcáját.

- Ne mozdulj!

Teljesen megfeledkezett Mrs. Black portréjáról. Kiáltásának hangjára az őt takaró függöny kinyílt, és ordítani kezdett. - Sárvérűek és mocskok, megbecstelenítitek házamat...

Ron és Hermione lélekszakadva érkeztek Harry mögé a lépcsőre, és az ismeretlen alakra emelték pálcáikat, aki az előszobában állt, felemelt kézzel.

- Ne lőjetek, én vagyok, Remus!

- Hála Istennek - mondta erőtlenül Hermione. Pálcáját Mrs. Black portréja felé fordította. A függönyök egy hangos durranás kíséretében behúzódtak, és csend telepedett az előszobára.

Ron is leeresztette pálcáját, Harry azonban továbbra is a férfin tartotta sajátját.

- Mutasd magad - szólt vissza.

Lupin a lámpafénybe lépett, kezeivel továbbra is megadóan a feje felett.

- Remus John Lupin vagyok, vérfarkas, egyesek Holdsáp néven is ismernek. A Tekergők Térképének egyik készítője vagyok, feleségem Nymphadora, akit általában Tonks néven ismernek, és én tanítottalak patrónust idézni, mely szarvas alakban jelenik meg.

- Rendben van, - mondta Harry, miközben ő is leeresztette a pálcáját, - de le kellett ellenőriznem.

- Mint egykori sötét varázslatok kivédése tanárod, teljes mértékben egyetértek. Le kellett 154

ellenőrizned. Ron, Hermione, nem lenne szabad olyan hamar hinnetek az idegeneknek.

Lefutottak a lépcsőn. Egy vastag, fekete utazóköpeny volt rajta. Kimerültnek tűnt, de örült nekik.

- Ezek szerint nincs nyoma Pitonnak? - kérdezte.

- Nincs - mondta Harry. - Mi van otthon? Mindenki rendben van?

- Igen, - mondta Lupin, - de figyelnek minket. Két Halálfaló áll a téren...

- Tudjuk...

- Nagyon pontosan kellett a lépcsőre hoppanálnom, hogy biztosan ne vegyenek észre. Nem hiszem, hogy tudják, hogy idebenn vagytok, különben biztosan többen lennének odakinn.

Minden olyan helyet átkutatnak, aminek valami köze van Harryhez. Menjünk le, sok mesélni valóm van, és tudni akarom, mi történt, miután eltűntetek az Odúból.

Leereszkedtek a konyhába, ahol Hermione pálcájával fellobbantott a tüzet a kandallóban. A fény a meghittség illúzióját varázsolta a sötét kőfalakra, és a hosszú faasztalról is visszacsillogott. Miközben leültek, Lupin előhúzott néhány vaj sörös palackot a köpenye alól.

- Már három nappal ezelőtt ide jöttem volna, de le kellett ráznom az engem követő Halálfal ókat - mondta Lupin. - Szóval az esküvő után egyenesen ide jöttetek?

- Nem, - mondta Harry, - csak azután, hogy két Halálfalóba futottunk egy kávézóban a Tottenham Court Road-on.

Lupin magára löttyentette a vaj sörét.

- Micsoda?

Elmondták neki, mi történt. Mikor befejezték, Lupin döbbenten nézett rájuk.

- De hát hogy találtak rátok olyan hamar? Lehetetlen egy hoppanálást követni, hacsak nem kapaszkodsz beléjük, miközben eltűnnek.

- És nem is tűnt úgy, mintha csak arra sétáltak volna - tette hozzá Harry.

- Azon töprengtünk, - mondta próbaképp Hermione, - hogy vajon még mindig Harryn lehet-e a Nyom?

- Lehetetlen - mondta Lupin. Ron elégedetten mosolygott, Harry pedig megkönnyebbült. -Ha minden mástól el is tekintünk, azt biztosan tudnák, hogy Harry itt van, nem? De nem értem, hogyan tudtak titeket a Tottenham Court Road-ra követni, ez aggaszt, ez nagyon aggasztó.

Zavartnak látszott, de Harryt más foglalkoztatta.

- Mi történt azután, hogy elmentünk? Csak annyit tudunk, amit Ron apja mondott, hogy a 155

család biztonságban van.

- Nos, Kingsley megmentett minket - mondta Lupin. - A figyelmeztetésének köszönhetően a legtöbb vendégnek még az érkezésük előtt sikerült dehoppanálnia.

- Halálfalók voltak, vagy a Minisztérium emberei? - szólt közbe Hermione.

- Vegyesen. De céljaik és szándékaik tekintetében már nincs különbség - mondta Lupin. -

Nagyából egy tucatnyian voltak, de nem tudták, hogy ott voltál, Harry. Arthur hallott egy olyan pletykát, miszerint halála előtt megkínozták Scrimgeourt, hogy árulja el, merre vagy.

Ha ez igaz, akkor nem adott ki.

Harry barátain ugyanazt a rémületet és hálát látta, amit ő is érzett. Nem kedvelte Scrimgeourt, de ha igaz, amit Lupin mond, a miniszter utolsó tettével védeni próbálta Harryt.

- A Halálfalók pincétől padlásig feltúrták az Odút - folytatta Lupin. - Megtalálták a szellemet, de nem akaródzott nekik túl közel menni... aztán órákon keresztül vallatták a hátramaradottakat. Rólad kérdezősködtek, de a Renden kívül természetesen senki nem tudott arról, hogy ott voltál.

- Az esküvői razziával egy időben minden, a Renddel kapcsolatban álló házba betörtek az országban. Senki nem halt meg, - tette hozzá gyorsan, megelőzve a kérdést, - de elég durvák voltak. Leégették Dedalus Diggle házát, de mint azt tudjátok, nem volt ott, és a Cruciatus átokkal próbálták Tonks családjától megtudni, hová mentél onnan látogatásod után. Jól vannak... nyilvánvalóan megrázta őket az eset, de egyébként jól vannak.

- A Halálfalók átjutottak az összes védőbűbájon? - kérdezte Harry, miközben visszaemlékezett, milyen hatásosak voltak azon az estén, amikor Tonks szüleinek kertjébe zuhantak.

- Amit még nem sikerült megemésztened, Harry, az az, hogy a Halálfalók most már a minisztérium teljes támogatását élvezik - mondta Lupin. - Most már nyugodtan használhatnak sokkal durvább varázslatokat is anélkül, hogy a letartóztatás miatt kellene aggódniuk. Sikerült áttörniük minden, ellenük felállított védővarázslaton, és miután benn voltak, nem nagyon titkolták, miért jöttek.

- Arra legalább vették a fáradtságot, hogy megmagyarázzák, miért kínozzák az embereket Harry holléte után? - kérdezte élesen Hermione.

- Nos - mondta Lupin. Egy pillanatig habozott, majd előhúzta a Reggeli Próféta egy összehajtogatott példányát.

156

- Tessék, - mondta, miközben Harry elé tolta a lapot, - előbb vagy utóbb úgyis megtudnád.

Ezzel az ürüggyel keresnek.

Harry kisimította az újságot. A főoldalról saját arcképe nézett vissza rá. Elolvasta a fölötte álló szalagcímet.

KERESSÜK ALBUS DUMBLEDORE HALÁLÁNAK TISZTÁZÁSA ÉRDEKÉBEN

Ron és Hermione dühösen kiabáltak, de Harry csak hallgatott. Ellökte maga elől az újságot.

Nem akarta tovább olvasni, egyébként is tudta, mit ír. Csak az a néhány ember, aki a torony tetején volt akkor, tudta, ki ölte meg valójában Dumbledore-t, és mint azt Rita Vitrol nagy kegyesen szétkürtölte, Harryt látták, ahogy Dumbledore halála után leszalad a helyszínről.

- Sajnálom, Harry - mondta Lupin.

- Ezek szerint a Halálfalók a Reggeli Prófétát is irányításuk alá vontak? - kérdezte dühösen Hermione.

Lupin bólintott.

- De hát az emberek csak ráébrednek, mi folyik itt?

- A csíny simán ment, és lényegében csendesen - mondta Lupin.

- A hivatalos verzió szerint Scrimgeour lemondott. Helyét Pius Thicknesse vette át, aki az Imperius átok alatt áll.

- Miért nem kiáltja ki magát Voldemort Mágiaügyi Miniszternek? - kérdezte Ron.

Lupin felnevetett.

- Mert nincs rá szüksége, Ron. Lényegében már ő a miniszter, de hogy a minisztériumban üldögéljen egy asztal mögött? A bábja, Thicknesse intézi a mindennapi ügyeket, és így Voldemort nyugodtan ki tudja terjeszteni hatalmát a minisztériumon túlra is.

- Persze sokan kikövetkeztették, hogy mi is történt. Olyan látványos változások történtek a minisztérium politikájában az elmúlt néhány nap alatt, hogy sokan azt suttogják, Voldemort van a dolog mögött. De pont ez a lényeg: csak suttogják. Nem mernek megbízni egymásban.

Félnek felszólalni, hátha beigazolódik a gyanújuk, és ők és családjuk is célponttá válik. Hát igen, Voldemort nagyon jól játssza a játékot. Ha kinevezné magát, azzal lázadást kockáztatna.

Így azonban, hogy a háttérben maradt, zavart, bizonytalanságot és félelmet keltett az emberekben.

- És az egyik ilyen drámai változás a minisztérium politikájában az, - mondta Harry, -hogy Voldemort helyett ellenem hangolják a közvéleményt?

157

- Ez egyértelműen része a dolognak, - mondta Lupin, - méghozzá mesteri húzás. Most, hogy Dumbledore halott, te... a Fiú, Aki Túlélte... lehetnél a Voldemort elleni ellenállás szimbóluma és középpontja. De ha azt a látszatot keltik, hogy közöd volt az öreg hős halálához, Voldemort nem csak hogy vérdíjat tőzött ki a fejedre, de egyszersmind sok lehetséges támogatódban is elvetette a kétely és félelem magját.

- Mindeközben a minisztérium a mugli származásúak ellen indult. Lupin a Reggeli Prófétára mutatott.

- Második oldal.

Hermione ugyanazzal az undorodott arckifejezéssel lapozott, mint A Legsötétebb Mágia Titkai lapozása közben is.

- Mugli Származásúak Jegyzéke! - olvasta hangosan. - A Mágiaügyi Minisztérium felmérést készít az úgynevezett „mugli származású" varázslókról, hogy jobban megértsék, hogyan tettek szert mágikus képességükre.

- A Misztériumügyi Főosztályon a közelmúltban végzett kutatások alapján a mágia csak nemzéskor adódhat át, személyről személyre. Abban az esetben tehát, ha nincs bizonyított varázsló-ős, így az úgynevezett Mugli-származásúak esetében is, mágikus képességüket csupán lopással vagy erőszakkal szerezhették.

- A Minisztérium eltökélt szándéka, hogy a mágikus hatalom eme bitorlóit gyökerestől kiirtsa.

Ebből a célból felhívást intézett minden mugli származásúnak, hogy jelenjen meg meghallgatásra az újonnan kinevezett Mugli Származásúak Jegyzékének Bizottsága előtt.

- Az emberek nem fogják hagyni, hogy ez megtörténjen - mondta Ron.

- Ez már most is történik - mondta Lupin. - Miközben itt beszélgetünk, összeszedik a mugli születésűeket.

- De hát hogyan „lophatták" a mágiát? - kérdezte Ron. - Ez őrültség, ha mágiát lehetne lopni, nem lennének kviblik!

- Tudom - mondta Lupin. - Ettől függetlenül, ha nem tudja bizonyítani, van legalább egy közeli varázsló rokona, úgy tekintik, hogy törvénytelenül szerezted a mágikus képességedet, és meg kell érte bűnhődnöd.

Ron Hermionéra pillantott. - Mi van akkor, ha az aranyvérűek és a kevertvérűek megesküsznek, hogy egy mugli születésű a családjuk tagja? Elmondom Hermionénak az unokatestvéreim...

158

Hermione Ron kezére tette sajátját, és megszorította.

- Köszönöm, Ron, de nem engedhetem, hogy...

- Nem lesz választásod - mondta hevesen, és visszaszorította a kezét. - Megtanítom neked a családfámat, hogy tudj válaszolni az azzal kapcsolatos kérdésekre.

Hermione remegő hangon felnevetett.

- Ron, amíg Harry Potterrel, az ország legkeresettebb személyével szaladgálunk, nem hiszem, hogy ez számítana. Ha vissza akarnék menni az iskolába, az más lenne. Mit tervez Voldemort a Roxforttal? - kérdezte Lupint.

- A jelentkezés kötelező lesz minden fiatal boszorkánynak és varázslónak - válaszolta. -Épp tegnap jelentették be. Korábban nem kellett oda járni. Persze majdnem minden brit boszorkány és varázsló ott tanult, de eddig szülőknek joguk volt otthon tanítani őket, vagy külföldi iskolába íratni, ha azt akarták. Így Voldemort az egész varázslótársadalmon rajta tarthatja a szemét már fiatal koruktól kezdve. És persze ez is egy jó lehetőség a mugli származásúak kigyomlálására. A diákoknak Vérbesorolást kell kapniuk... tehát a minisztériumnak igazolnia kell, hogy varázsló leszármazott... mielőtt beiratkozhatnának.

Harry dühös volt, felfordult a gyomra. Izgatott tizenegy éves gyerekek olvasgatták újonnan vásárolt varázskönyveiket, nem is sejtve, hogy soha nem fognak bekerülni a Roxfortba, és talán még a családjukat sem láthatják többé.

- Ez... ez... - motyogta, miközben próbált megfelelő szavakat találni, amik jól visszaadnák ennek a borzalmas helyzetnek a jelentését.

- Tudom - mondta csendesen Lupin. Egy pillanatra tétovázott. - Megértem, ha nem mondhatsz róla semmit, Harry, de a Rend úgy érzi, hogy valamilyen feladatot kaptál Dumbledore-tól.

- Igen, - válaszolta Harry, - és Ron és Hermione is be vannak avatva, és velem tartanak.

- Elmondhatod nekem, mi ez a feladat?

Harry belenézett Lupin öreg arcába, melyet sűrű, de már őszülő haj keretezett, és azt kívánta, bárcsak más választ adhatnak.

- Sajnálom, Remus, de nem tehetem. Ha Dumbledore nem mondta el neked, attól tartok, én sem tehetem.

- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani - mondta csalódottan Lupin. - De attól talán még a segítségedre lehetek. Tudod, mi vagyok, és hogy mire vagyok képes. Szeretnék veletek 159

tartani, hogy megvédhesselek titeket. Nem kell elmondanotok, mire készültök.

Harry elbizonytalanodott. Az ajánlat nagyon csábító volt, de el nem tudta képzelni, hogyan tarthatnák Lupin előtt titokban a feladatukat, ha mindig velük lenne. Hermione azonban zavartan nézett.

- De mi lesz Tonkssal? - kérdezte.

- Mi lenne vele? - kérdezte Lupin.

- Nos, - mondta rosszallóan Hermione, - házasok vagytok! Hogy érezné magát, ha lelépnél velünk?

- Tonks biztonságban lesz - mondta Lupin. - A szülei házában marad.

Valami furcsa volt Lupin hangjában. Valami rideg. Ugyanakkor abban is volt valami különös, hogy Tonks elrejtőzik a szüleinél, elvégre ő is a Rend egy tagja volt, és amit Harry tudott a lányról, az alapján nem szívesen maradna ki az eseményekből.

- Remus - puhatolódzott Harry, - minden rendben van... tudod... közted és...

- Minden rendben van, köszönöm kérdésed - mondta félreérthetetlenül Lupin.

Hermione elpirult. Kényelmetlen, kínos csend telepedett közéjük, amit végül Lupin tört meg, de olyan hangon, mintha valami kényelmetlen dolgot vallott volna be. - Tonks kisbabát vár.

- Ó, ez csodálatos - sikoltott fel Hermione.

- Kitűnő - mondta lelkesen Ron.

- Gratulálok - mondta Harry.

Lupin kénytelenül elmosolyodott, ami sokkal inkább grimaszra sikeredett. - Szóval...

elfogadjátok az ajánlatomat? Lesz a háromból négy? Nem hiszem, hogy Dumbledore ellenezné, elvégre ő vett fel Sötét Varázslatok Kivédése tanárnak. És meg kell mondanom, úgy hiszem, olyan varázslatokkal fogunk szembe kerülni, amivel még egyikünk sem találkozott, vagy képzelt el.

Ron és Hermione Harryre pillantott.

- Csak... csak hogy tisztázzuk a dolgot - mondta. - Te most ott akarod hagyni Tonksot a szülei házában, és velünk akarsz jönni?

- Tökéletesen biztonságban lesz, ők majd vigyáznak rá - mondta Lupin. A hangjában hallható véglegesség szinte a közömbösség határát súrolta. - Harry, biztos vagyok benne, hogy James azt akarná, hogy veletek menjek.

- Nos, - mondta lassan Harry, - én nem. Szerintem apám inkább arra lett volna kíváncsi, hogy 160

miért nem ragaszkodsz a fiadhoz.

Lupin elsápadt. A konyhában legalább tíz fokot hűlt a levegő. Ron úgy kezdte el a berendezést vizsgálni, mintha meg kellett volna jegyeznie mindennek a helyét, míg Hermione szeme Harry és Lupin között ugrált.

- Nem érted - mondta végül Lupin.

- Akkor magyarázd el - mondta Harry. Lupin nyelt egyet.

- Én... óriási hiba volt elvenni Tonksot. Józan ítélőképességem ellenére vettem el, és azóta is nagyon bánom.

- Értem, - mondta Harry, - szóval egyszerűen csak ejted őt és a gyerekét is, és lelépsz velünk?

Lupin talpra ugrott. Széke hátra bukott, és olyan dühösen nézte őket, hogy Harry, most először, látni vélte arcán a farkas árnyékát.

- Hát nem érted, mit tettem a feleségemmel és a még meg nem született gyermekemmel? Soha nem lett volna szabad feleségül vennem, számkivetetté vált miattam!

Lupin félre lökte a széket, amit felborított.

- Te mindig csak a Renden belül láttál, vagy Dumbledore védelme alatt a Roxfortban!

Fogalmad sincs, milyennek látja a varázslótársadalom a hozzám hasonló lényeket! Amint tudomást szereznek a szerencsétlenségemről, alig bírnak velem beszélni! Hát nem látod, mit tettem? Még az ő családja is undorodik a házasságunktól, milyen szülő akarná, hogy egyetlen lánya egy vérfarkashoz menjen hozzá? És a gyerek... a gyerek...

Lupin ekkor már a saját haját tépte, elég ziláltan nézett ki.

- Az én fajtám általában nem szaporodik! Biztos vagyok benne, hogy olyan lesz, mint én...

hogyan bocsáthatnám meg magamnak, hogy tudatosan kockáztattam a betegségem átadását egy ártatlan gyereknek? És ha valami csoda folytán mégsem lesz olyan, mint én, akkor százszor jobban jár, ha egy olyan apa nélkül nő fel, aki miatt szégyenkeznie kéne!

- Remus! - suttogta könnyes szemmel Hermione. - Ne mondj ilyet..., hogyan is szégyenkezne miattad egyetlen gyerek is?

- Hát, nem tudom, Hermione - mondta Harry. - Én szégyellném magam miatta.

Harry nem tudta, honnan jön a dühe, de nem bírt tovább ülve maradni. Lupin úgy nézett Harryre, mintha megütötte volna.

- Ha az új rendszer azt hiszi, hogy a mugli származásúak rosszak, - mondta Harry, - akkor vajon mit tennének egy fél-vérfarkassal, akinek az apja a Rend tagja? Az én apám próbált 161

minket védeni, anyát és engem, és belehalt. Tényleg úgy gondolod, hogy azt mondaná, hagyd el a fiadat, hogy velünk kalandozz?

- Hogy... hogy mered? - mondta Lupin. - Ez nem a... a veszélyről, vagy a személyes dicsőségről szól... hogy mered azt sugallni...

- Szerintem egy kicsit fenegyereknek képzeled magad - mondta Harry. - Sirius helyébe akarsz lépni...

- Harry, ne! - könyörgött neki Hermione, de a fiú továbbra is Lupin hamuszürke arcát nézte.

- Ezt soha nem hittem volna - mondta Harry. - Az ember, aki megtanította nekem, hogyan üldözzem el a dementorokat... egy gyáva.

Lupin olyan gyorsan húzta elő a pálcáját, hogy Harrynek alig volt ideje a sajátja után nyúlni.

Egy hangos durranás kíséretében Harry hátra repült, neki a konyha falának. Ahogy a padlóra csúszott, még látta Lupin köpenyének végét eltűnni az ajtón túl.

- Remus, Remus, gyere vissza! - kiáltotta Hermione, de Lupin nem válaszolt. Egy pillanat múlva a bejárati ajtó becsapódott.

- Harry - jajgatott Hermione. - Hogy tehetted?

- Könnyű volt - mondta Harry. Felállt. Érezte, ahogy egy púp nő a fején. Még mindig remegett a dühtől.

- Ne nézz így rám - förmedt Hermionéra.

- Ne Hermionéra légy dühös! - morgott Ron.

- Ne... ne... nem szabad veszekednünk! - mondta Hermione, miközben kettejük közé vetette magát.

- Nem kellett volna azt mondanod Lupinnak - mondta Ron Harrynek.

- Ő akarta - mondta Harry. Törött képek villantak fel a fejében. Ahogy Sirius átesik a függönyön, ahogy Dumbledore megtörve lóg a levegőben, egy zöld villanás és anyjának hangja, amint kegyelemért könyörög...

- A szülők - mondta Harry - nem hagyhatják el a gyerekeiket... hacsak nincs más választásuk.

- Harry... - mondta Hermione, miközben vigasztalóan felé nyújtotta a kezeit, de ő lerázta magáról. A kandallóhoz ment, és Hermione ott lobogó tüzét nézte. Egyszer beszélt Lupinnal ebből a kandallóból. Akkor megnyugtatást keresett James-ről, és Lupin megvigasztalta. Most Lupin meggyötört fehér arca úszott szemei előtt a levegőben. Émelyítő bűnbánatot érzett.

Sem Ron, sem Hermione nem mondott semmit, de Harry érezte, ahogy háta mögött csendesen 162

összenéznek.

Megfordult, és látta, ahogy sietve elfordulnak egymástól.

- Tudom, hogy nem kellett volna gyávának hívnom.

- Tényleg nem kellett volna - vágta rá Ron.

- De úgy viselkedik.

- Akkor sem... - mondta Hermione.

- Tudom - mondta Harry. - De ha ettől visszamegy Tonkshoz, akkor megérte, nem?: Nem tudta elrejteni hangjából a védekezést. Hermione együtt érzően nézett rá, Ron bizonytalanul. Harry lenézett a lábára, és apjára gondolt. Vajon James támogatta volna Harryt, amiért ezt mondta Lupinnak, vagy mérges lett volna, hogy fia hogy bánt régi barátjával?

A csendes konyha morajlott az előző jelenet okozta ijedtségtől és Ron és Hermione ki nem mondott szemrehányásától. A Reggeli Próféta, amiről Harry arca meredt a plafonra, még mindig az asztalon hevert. Leült az asztal mellé, kinyitotta az újságot, és úgy tett, mintha olvasna. Nem fogta fel a szavakat, az agya még mindig tele volt a Lupinnal való találkozással.

Biztos volt benne, hogy Ron és Hermione tovább folytatták csendes beszélgetésüket a Próféta túloldalán. Zajosan lapozott egyet, és Dumbledore neve villant a szemébe. Egy-két pillanatig eltartott, mire felfogta, mit lát a képen, ami egy családot ábrázolt. A kép alatt a következő

szöveg volt olvasható: A Dumbledore család, balról jobbra: Albus, Percival, karjában az újszülött Ariana, Kendra és Aberforth.

Ez felkeltette Harry figyelmét. Közelebbről is megvizsgálta a képet. Dumbledore apja, Percival csinos ember volt, szeme még ezen a kopott, régi fényképen is csillogott. A kisbaba, Ariana, alig volt hosszabb, mint egy cipó, és attól semmivel sem megkülönböztethető. Az anyja, Kendra, koromfekete haját szoros kontyban hordta. Arca mintha kőből lett volna vésve.

Magas nyakú selyemtalára ellenére Harryt amerikai bennszülöttre emlékeztette, ahogy sötét szemeit, magas arccsontját és egyenes orrát nézte. Albus és Aberforth ugyanolyan csipkés gallérú kabátot viseltek, és azonos, vállig érő hajuk volt. Attól eltekintve, hogy Albus több évvel idősebbnek tűnt, a két fiú nagyon hasonlított egymásra. Ez még az előtt volt, hogy Dumbledore eltörött, és hogy szemüveget kezdett hordani.

A család boldognak látszott, ahogy nyugodtan mosolyogtak ki az újságból. Ariana karjai tétován integettek ki a sáljából. Harry a kép fölé nézett, és elolvasta a címet.

EXKLUZÍV SZEMELVÉNY RITA VITROL ÚJ KÖNYVÉBŐL,

163

ALBUS DUMBLEDORE ÉLETRAJZÁBÓL

Arra gondolva, hogy ennél rosszabbul már amúgy sem érezheti magát, Harry olvasni kezdte.

A büszke és dölyfös Kendra Dumbledore férje, Percival nagy port kavart letartóztatása és bebörtönzése után képtelen volt Mould-on-the-Wold-ben maradni. Ezért fogta a családját, és Godric's Hollow-ba költöztek, a faluba, mely később Harry Potter különös megmenekülése miatt vált híressé.

Mould-on-the-Wold-höz hasonlóan Godric's Hollow is több varázslócsalád számára szolgált lakhelyül, mivel azonban Kendra egyiküket sem ismerte, a lakók nem kérdezgették folyamatosan félje bőnével kapcsolatban. Miután folyamatosan visszautasította új varázslószomszédai barátságos közeledéseit, hamarosan biztosította, hogy családját békén hagyják.

- Az arcomba vágta az ajtót, amikor átmentem, hogy üdvözöljem egy kis házi készítésű

süteménnyel - mondta Bathilda Bircsók. - Az odaköltözésük utáni első évben csak a két fiút láttam. Nem is tudtam volna, hogy van egy lányuk, ha az odaköltözésük telén egyik éjjel nem szedtem volna a telihold mellett Planentine-t. Akkor láttam, ahogy Kendra Arianát kivezeti a kertbe, egyszer körbesétáltak a füvön, miközben anyja szorosan fogta a kezét, majd visszavezette. Akkor még nem tudtam, mit akart ez jelenteni.

Úgy látszott, Kendra terve, hogy Godric's Hollow-ba költözzenek, tökéletes lehetőséget adott számukra, hogy Arianát örökre elrejtsék. Ezt valószínűleg már évek óta tervezte. Az időzítés fontos volt. Ariana már majdnem hét éves volt, amikor eltűnt mindenki szeme elől, és ez az a kor, legalábbis a legtöbb szakértő szerint, amikorra a mágikus képesség, ha van egyáltalán, megmutatkozik. Egyetlen ma élő ember sem tud róla, hogy Ariana valaha is bármilyen apró mágikus képességet mutatott volna, ezért egyértelműnek tűnik, hogy Kendra úgy döntött, inkább elrejti lánya létezését, minthogy szégyenszemre bevallja a világnak, hogy kvibli lett.

Azzal, hogy elköltözött barátai és szomszédai közeléből, akik ismerték a lányt, csak még könnyebbé tette a bebörtönzését. Arra a néhány emberre, aki ezután tudott Ariana létezéséről, lehetett számítani, hogy megtartják a titkot, köztük a két fiútestvérre, akik a kényelmetlen kérdéseket anyjuk válaszával hárították el. - A húgunk túl gyenge ahhoz, hogy iskolába menjen.

Jövő héten: Albus Dumbledore a Roxfortban - Jutalmak és Tettetések.

Harry tévedett. Amit olvasott, attól még rosszabbul érezte magát. Visszanézett a fényképen 164

lévő, látszólag boldog családra. Vajon igaz volt? Hogyan tudná kideríteni? Godric's Hollowba akart menni, még ha Bathilda nem is volt olyan állapotban, hogy beszéljen vele. Meg akarta látogatni a helyet, ahol ő és Dumbledore is elvesztették szeretteiket. Épp leeresztette az újságot, hogy kikérje Ron és Hermione véleményét, amikor egy hatalmas reccsenés visszhangzott végig a konyhán.

Az elmúlt három nap során először feledkezett meg Harry Siporról. Első gondolata az volt, hogy Lupin tört be a konyhába, és egy fél másodpercig nem tudta felfogni az erőlködő

végtagok tömegét, ami a semmiből jelent meg a széke mellett. Harry odasietett, miközben Sipor kibogozta magát. Mélyen meghajolt Harry előtt, és brekegő hangon megszólalt. - Sipor visszatért a tolvaj Mundungus Fletcherrel, mester.

Mundungus felkelt és elővette a pálcáját, de túl lassú volt Hermionéhoz képest.

- Capitulatus!

Mundungus pálcája Hermione kezébe repült. Elkerekedett szemekkel a lépcső felé vetette magát. Ron a földre döntötte, és Mundungus tompa puffanás kíséretében elterült a kőpadlón.

- Miva? - kiáltotta, miközben igyekezett kiszabadulni Ron szorításából. - Mittettem? Egy francos házimanót kőttök utánam, mit akartok tőlem, mittettem, erresszel, eresszel...

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegess - mondta Harry. Félredobta az újságot, néhány lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és Mundungus mellé térdelt, aki rémült tekintettel abbahagyta az erőlködést. Ron lihegve felkelt, és Harryt nézte, aki Mundungus orrára célzott a pálcájával. Mundungusból vizelet és cigi szag áradt. Haja kócos, talárja pecsétes volt.

- Sipor sajnálja, hogy ennyit késlekedett a tolvaj idehozásával, mester - brekegte a manó. -

Fletcher tudja, hogyan kerülje el az elkapást, sok rejtekhelye és bűntársa van. De végül Sipor sarokba szorította a tolvajt.

- Nagyon ügyes voltál, Sipor - mondta Harry, és a manó mélyen meghajolt.

- Rendben, van pár kérdésünk hozzád - mondta Harry Mundungusnak, aki egyből elkezdett kiabálni.

- Pánikoltam,oké? Soha nem akartam gyünni, ne haragudj, haver, de soha nem jelentkeztem, hogy meghaljak érted, és az a mocskos Tudodki felémröpült, bárki eltünt volna onnan. Egísz idő alatt montam, hogy nem akarom csinálni...

- Tájékoztatásul közölném, hogy senki más nem dehoppanált - mondta Hermione.

165

- Akkor ti egy rakás piszkos hős vagytok, nem, de én soha nem mondtam, hogy kész vagyok kinyiratni magam...

- Nem érdekel, hogy miért hagytad magára Rémszemet - mondta Harry, miközben közelebb tette pálcáját Mundungus táskás, bevérzett szeméhez. - Tudjuk, hogy egy megbízhatatlan mocsok vagy.

- Akkó mi a pokolér üldöznek a házimanók? Vagy már megint a serlegek? Már nincsenek meg, különben a tied lehetett vóna...

- A serlegek sem érdekelnek, bár ez már közelebb volt - mondta Harry. - Fogd be és figyelj.

Csodálatos érzés volt, hogy végre csinálhat valamit, hogy volt valaki, akiből az igazság egy apró darabját kiszedheti. Harry pálcája olyan közel volt Mundungus orrához, hogy bandzsítania kellett, ha figyelni akarta.

- Amikor minden értékeset kipakoltál a házból, - kezdte Harry, de Mundungus megint közbevágott.

- Sirius nem törődött ezzel a sok szeméttel...

Lábdobogás hallatszott, csillogó réz suhant át a levegőn, majd egy visszhangzó kongás, és egy fájdalmas üvöltés. Sipor Mundungusra támadt, és egy lábassal kezdte csépelni a fejét.

- Hídd vissza, hídd vissza, be kíne zárni! - kiabálta Mundungus. Igyekezett eltakarni a fejét, ahogy Sipor ismét ütésre emelte a lábast.

- Sipor, ne! - kiáltotta Harry.

Sipor kezei megremegtek a lábas súlya alatt, de továbbra is felemelve tartotta.

- Csak még egyszer, Harry mester, hogy szerencsét hozzon? Ron elnevette magát.

- Ébren van rá szükségünk, Sipor, de ha egy kis meggyőzésre lesz szükség, tiéd lehet a megtiszteltetés - mondta Harry.

- Nagyon köszönöm, mester - mondta Sipor, és egy mély meghajlás kíséretében visszahátrált.

Hatalmas, sápadt szemeivel továbbra is győlölködve nézte Mundungust.

- Amikor minden értékeset lenyúltál a házból, amit csak találtál, - kezdte újra Harry, -elvittél egy csomó cuccot a konyhaszekrényből. Volt köztük egy medál. - Harry szája kiszáradt.

Érezte a Ronban és Hermionében felgyülemlő feszültséget is. - Mit csináltál vele?

- Miért? - kérdezte Mundungus. - Értékes?

- Még mindig nálad van! - sikoltott Hermione.

- Nem, nincs nála - mondta csípősen Ron. - Azon töpreng, hogy többet kellett volna kérnie 166

érte.

- Többet? - mondta Mundungus. - Az nem lett vóna túl nehíz... le kellett passzolnom. Nem vót választásom.

- Hogy érted ezt?

- Az Abszol úton árultam, és odajött hozzám az a banya, és kérdezte, van-e engedélyem, hogy varázstárgyakat árújjak. A mocskos spicli. Meg akart büntetni, de megtetszett neki a medál, és aszonta, elviszi, és akkor elenged, és hogy szerencsém volt.

- Ki volt az a nő? - kérdezte Harry.

- Nemtom, valami minisztériumi csoroszlya. Mundungus összeráncolt homlokkal töprengett.

- Alacsony nő. Masnival a fejín. , Összeráncolta a szemöldökét. - Mint egy béka.

Harry elejtette a pálcáját. Mundungust orrba kapta, és vörös szikrák szökkentek ki belőle a szemöldökére, ami meggyulladt.

- Aguamenti! - kiáltotta Hermione. Vízsugár tört elő pálcája hegyéből, és elárasztotta a fröcsögő, fuldokló Mundungust.

Harry felpillantott, és viszontlátta saját rémületét Ron és Hermione arcán. Jobb kézfején a sebhely ismét bizseregni kezdett.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A Mágia hatalom

Ahogy lassan elmúlt az augusztus, a Grimmauld tér közepén lévő gondozatlan fő a 167

napon fonnyadt, míg végül teljesen ki nem égett. A tizenkettes számú ház lakóit sose látta senki a környéken, mint ahogy magát a házat sem. A muglik, akik a Grimmauld téren laktak, már régen elfogadták azt a szórakoztató hibát, melynek következtében a tizenegyes ház a tizenhármas mellett állt.

És most mégis látogatókat vonzott ez a tény, látogatókat, akik ezt a hibát felettébb érdekesnek találták. Alig egy-két nap telt el úgy, hogy ne érkeztek volna emberek a Grimmauld térre azzal az egyetlen szándékkal, - legalábbis így látszott, - hogy a tizenegyes és tizenhármas számú ház előtti korlátnak dőlve figyeljék a két ház találkozási pontját. Minden nap másik két bámészkodó állt ott, bár úgy tűnt, egyikük sem kedveli a normális öltözéket. A legtöbb londoni, aki elhaladt mellettük, már hozzá szokott a bizarr öltözékekhez, és nem nagyon törődtek velük, bár néha egyikük-másikuk visszapillantott, és elgondolkodott, vajon miért viselne bárki is ilyen hosszú köpenyt ebben a melegben.

A figyelők nem élvezték virrasztásukat. Esetenként egyikük izgatottan előre szaladt, mintha végre megpillantott volna valami érdekeset, csak hogy csalódottan ismét visszaballagjon előző helyére.

Szeptember elsején a szokottnál is többen leselkedtek a téren. Fél tucat ember állt ott, hosszú köpenyben, némán és figyelmesen, továbbra is a tizenegyes és tizenhármas házat összekapcsoló részt figyelve, de a dolog, amire vártak, még mindig elkerülte őket. Ahogy közeledett az este, hűvös eső váratlan illatát hozta magával, hetek óta először. Ismét megtörtént azon megmagyarázhatatlan pillanatok egyike, mikor valamelyikük meglátott valamit. Az eltorzult arcú férfi oldalba bökte mellette álló társát, egy köpcös, sápadt férfit, előre sietett, de egy pillanat múlva mindannyian elernyedtek, és csalódottan és dühösen visszatértek korábbi semmittevésükhöz.

Eközben a Grimmauld tér tizenkettes házban Harry belépett az előszobába. Majdnem elesett, ahogy a felső lépcsőre hoppanált a bejárati ajtó elé, és biztos volt benne, hogy a Halálfalók elkaptak egy pillantást elővillanó könyökéből. Gondosan bezárta maga után az ajtót, lehúzta a láthatatlanná tevő köpenyt, karjára terítette, és végigsietett a nyomasztó előszobán, a pince felé. Kezében egy lopott Reggeli Prófétát szorongatott.

A szokásos, halk - Perselus Piton? - suttogás fogadta. A hűvös levegő átsuhant rajta, és nyelve egy pillanatra feltekeredett.

- Nem én öltelek meg - mondta, miután nyelve ismét kitekeredett, majd mély levegőt vett, 168

ahogy a poros átokfigura felrobbant. Mikor már Mrs. Black hallótávolságán kívül, a konyhába vezető lépcsősor közepénél járt, - és leporolta magáról a port, - barátaihoz szólt - Híreket hoztam, és nem fogtok örülni neki.

A konyhára nem lehetett ráismerni. Minden felület ragyogott. Rézfazekak és lábasok fénylettek vörös fényben. A fa asztal csillogott. Serlegek és tányérok voltak kikészítve a vacsorához. A vidáman lobogó tűz felett egy üst tartalma rotyogott. A legdrámaibb változáson azonban a házimanó ment át, aki Harry felé sietett. Hófehér törülköző volt rajta, fülszőre tiszta volt és pihés, mint a vatta, és Regulus medálja lógott a nyakában.

- Cipőt le, ha lenne szíves, Harry mester, és mosson kezet vacsora előtt - brekegte Sipor, miközben elvette tőle a láthatatlanná tevő köpenyt, és egy falon lévő kampóra akasztotta, néhány régimódi, frissen mosott ruha mellé.

- Mi történt? - kérdezte nyugtalanul Ron. Ő és Hermione épp egy nagy halom jegyzetet és kézzel rajzolt térképet böngésztek, ami a hosszú konyhaasztal túlsó végét borította, most azonban felnéztek Harryre, aki feléjük sietett, és szétszóródott pergamenjeik tetejére dobta az újságot.

Egy ismerős, kampós orrú, fekete hajú férfi képe meredt rájuk egy főcím alatt: PERSELUS PITON LETT A ROXFORT IGAZGATÓJA

- Nem! - kiáltotta egyszerre Ron és Hermione.

Hermione volt a gyorsabb. Felkapta az újságot, és hangosan olvasni kezdte a hozzá tartozó cikket.

- Perselus Pitont, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola egykori Bájitaltanárát a mai napon kinevezték az iskola igazgatójának. A tanári karban több fontos változás is történt.

Az előző Mugliismeret tanárt Alecto Carrow váltotta föl, míg testvére, Amycus a Sötét Varázslatok Kivédését fogja tanítani.

- „Örülök a lehetőségnek, hogy fenntarthatom legszebb varázshagyományainkat és értékeinket..."

Mint például a gyilkolás és emberek füleinek levágása, gondolom! Piton, mint igazgató! Piton Dumbledore irodájában... Merlin gatyájára! - sikoltotta. Ron és Harry megrezzent. Felugrott az asztaltól és kisietett a szobából. - Egy perc, és visszajövök!

- „Merlin gatyájára?" - ismételte meglepve Ron. - Biztosan dühös. - Magához húzta az újságot és átolvasta a Pitonról szóló cikket.

169

- A többi tanár nem fogja ezt támogatni, McGalagony, Flitwick és Bimba mind tudják az igazat, tudják, hogyan halt meg Dumbledore. Nem fogják elfogadni Pitont igazgatónak. És kik ezek a Carrow-ék?

- Halálfalók - mondta Harry. - Van itt róluk kép is. Ők is a toronyban voltak, amikor Piton megölte Dumbledore-t, szóval mind nagyon jó barátok. És, - folytatta keserűen, miközben egy széket húzott maga alá, - nem hiszem, hogy a többi tanárnak túl sok választása lenne. Ha a minisztérium és Voldemort Pitont támogatják, két választásuk marad: vagy tovább tanítanak, vagy kapnak pár évet az Azkabanban... már ha szerencséjük van. Szerintem már csak azért is maradni fognak, hogy védeni próbálják a diákokat.

Sipor serényen az asztalhoz sietett, kezében egy nagy leveses tállal, és fütyörészve teleszedte a tányéraikat.

- Köszönöm, Sipor - mondta Harry, miközben megfordította a Prófétát, hogy ne kelljen Piton fejét néznie. - Hát, legalább pontosan tudjuk, hol van Piton.

Enni kezdett. Sipor főzési képességei drámai javuláson mentek keresztül azóta, hogy megkapta Regulus medálját. Az aznapi francia hagymaleves minden korábbit felülmúlt.

- Még mindig egy rakat Halálfaló figyeli a házat, - mondta Ron, miközben evett, - több, mint amennyien lenni szoktak. Mintha azt remélnénk, hogy az iskolai ládáinkkal megpakolva kivonulunk a Roxfort Expresszhez.

Ron az órájára pillantott.

- Én is ezen töprengtem egész nap. Hat órája elment. Fura érzés, hogy nem vagyunk rajta, nem gondolod?

Harry lelki szemei előtt felrémlett a skarlátvörös gőzmozdony, ahogy ő és Ron követték egyszer, a levegőből, hegyek és mezők között, mint egy hullámzó hernyó. Elképzelte, ahogy Ginny, Neville és Luna együtt ülnek egy kabinban, és talán azt taglalják, hogy merre lehet ő, Ron és Hermione, vagy, hogy hogyan tudnák a lehető legjobban aláásni Piton uralmát.

- Majdnem megláttak, ahogy visszajöttem - mondta Harry. - Rosszul érkeztem a lépcsőre, és megcsúszott a köpeny.

- Velem mindig ez van. Ó, itt is van - tette hozzá Ron. Kinyújtózott a széken, hogy lássa, ahogy Hermione belép a konyhába. - Szóval mi a Merlin buggyos alsógatyája volt ez az egész?

- Eszembe jutott ez - lihegte Hermione.

170

Egy nagy, bekeretezett képet hozott. Letette a földre, majd felkapta kis, gyöngyberakásos táskáját a tálalóról. kinyitotta, és beleerőszakolta a képet. Bár az nyilvánvalóan nem fért volna el benne, néhány másodperc múlva már el is tűnt a táska tágas belsejében.

- Phineas Nigellus - magyarázta Hermione, miközben a konyhaasztalra dobta a táskát.

- Tessék? - kérdezte Ron, de Harry megértette. Phineas Nigellus Black oda-vissza tudott utazni két portréja között. Az egyik épp most tűnt el a táskában. A másik a Roxfort igazgatói irodájában volt, abban a kör alakú, toronyszobában, ahol most minden bizonnyal Piton ült Dumbledore törékeny, ezüst mágikus berendezéseivel, a kőmerengővel, a Teszlek süveggel, és -hacsak el nem távolították onnan, - Griffendél kardjával.

- Piton ránk küldhette volna, hogy nézzen szét a házban - magyarázta Ronnak Hermione, miközben leült. - De most már próbálkozhat, Phineas Nigellus csak a táskám belsejét fogja látni.

- Jó gondolat - mondta lenyőgözve Ron.

- Köszönöm - mosolygott Hermione, miközben felemelte a kanalát. - Szóval, Harry, mi más történt ma?

- Semmi - hangzott a tömör válasz. - Hét órán keresztül figyeltem a minisztérium bejáratát.

Semmi jele. Viszont láttam apukádat, Ron. Jól nézett ki.

Ron méltányolása jeléül bólintott. Abban már korábban megegyeztek, hogy túl veszélyes lenne Mr. Weasley-vel kapcsolatba lépni, miközben ki- vagy be megy a minisztériumba, mert mindig egy csomó ott dolgozó nyüzsgött körülötte. Azonban megnyugtató volt látni, még ha nagyon feszült és ideges is volt.

- Apa mindig azt mondta, hogy a legtöbb minisztériumi alkalmazott a Hop hálózaton keresztül ment dolgozni - mondta Ron. - Valószínűleg ezért nem láttuk soha Umbridge-et, ő

soha nem sétál, azt hiszi, annál ő fontosabb.

- És mi van azzal a fura öreg boszorkánnyal és az alacsony, tengerészkék taláros varázslóval?

- kérdezte Hermione.

- Ó igen, a fószer a Mágikus Gondnokságon dolgozik- mondta Ron.

- Honnan tudod, hogy a Mágikus Gondnokságon dolgozik? - kérdezte Hermione. Leveses kanala megállt a levegőben.

- Apa mondta, hogy a Mágikus Gondnokságon dolgozók mind tengerészkék talárt viselnek.

- De ezt soha nem mondtad nekünk!

171

Hermione leejtette a kanalat, és maga felé húzta a jegyzeteket és a térképeket, amiket Harry érkezésekor vizsgáltak.

- Itt semmi nincs tengerészkék talárokról, semmi! - mondta, miközben lázasan lapozgatott az oldalak között.

- Miért, számít ez?

- Ron, minden számít! Hogyha be akarunk jutni a minisztériumba, és nem akarjuk lebuktatni magunkat, amikor biztosan számítanak behatolókra, olyankor minden apró részlet számít!

Már vagy ezerszer átvettük ezt, úgy értem mi értelme ezeknek a felderítőutaknak, ha még arra sem veszed a fáradtságot, hogy elmondd nekünk...

- Az ördögbe, Hermione, egy apró dolgot felejtettem el...

- Azt ugye felfogtad, hogy jelenleg nincs számunkra veszélyesebb hely a világon, mint a Mágiaügyi...

- Szerintem holnap kellene megcsinálunk - mondta Harry. Hermione tátott szájjal megdermedt. Ron félrenyelte a levesét.

- Holnap? - ismételte Hermione. - Harry, ezt ugye nem gondoltad komolyan?

- De igen - mondta Harry. - Nem hiszem, hogy ennél jobban fel tudnánk készülni, még ha újabb egy hónapig lógunk is a Minisztérium bejáratánál. Minél tovább halasztgatjuk, annál távolabb juthat a medál. Jó esély van rá, hogy Umbridge már eldobta, elvégre a cuccot nem lehet kinyitni.

- Hacsak - mondta Ron - nem sikerült kinyitnia, mely esetben már meg van szállva

- Nem lenne nagy különbség, alapból is elég gonosz volt - vont vállat Harry. Hermione elgondolkodva harapott az ajkába.

- Minden fontosat tudunk - folytatta Harry Hermionénak. - Tudjuk, hogy nem lehet hoppanálni és dehoppanálni a minisztériumba. Tudjuk, hogy csak a legmagasabb beosztású minisztériumi alkalmazottak csatlakoztathatják a házukat a Hop hálózatra, mert Ron hallotta azt a két Hallhatatlant emiatt panaszkodni. És nagyjából azt is tudjuk, merre van Umbridge irodája, mert kihallgattad azt a szakállas fickót, amikor a haverjának mondta, hogy...

- „Fenn leszek az első emeleten, Dolores látni akar" - szavalta egyből Hermione.

- Pontosan - mondta Harry. - És tudjuk, hogy azokkal a mókás kis érmékkel vagy zsetonokkal vagy miafenékkel lehet bejutni, mert láttam, hogy az a boszorkány kölcsönkér egyet a barátjától...

172

- De nekünk egy sincs!

- Ha a terv működni fog, akkor lesz - folytatta nyugodtan Harry.

- Nem tudom, Harry, nem tudom... Annyi minden sülhet el rosszul, annyi minden múlik a szerencsén...

- Ez akkor is igaz lesz, ha újabb három hónapot szánunk a felkészülésre - mondta Harry. -Itt az idő cselekedni.

Látta Ron és Hermione arcán, hogy félnek. Ő maga sem volt túlságosan magabiztos, és mégis biztos volt benne, hogy eljött a cselekvés ideje.

Az előző négy hetet azzal töltötték, hogy a láthatatlanná tevő köpeny alatt kémkedjenek a Minisztérium hivatali bejáratánál, amit Ron, hála Mr. Weasley-nek, gyerekkora óta ismert.

Követték a befele tartó minisztériumi alkalmazottakat, kihallgatták beszélgetéseiket és gondos megfigyelésekkel kikövetkeztették, hogy melyikük az, aki minden nap ugyanakkor bukkan fel egyedül. Alkalmanként lehetőségük volt egy Reggeli Prófétát kicsempészni egy aktatáskából.

Lassan megrajzolták a vázlatos térképet és jegyzeteket készítettek, melyek most Hermione előtt tornyosultak.

- Rendben, - mondta lassan Ron, - tegyük fel, hogy holnap csináljuk... Szerintem csak nekem és Harrynek kellene mennünk.

- Jaj, ne kezd már megint - sóhajtott Hermione. - Azt hittem, ezt már megbeszéltük.

- Egy dolog a bejáratnál lófrálni a köpeny alatt, de ez most teljesen más, Hermione. - Ron egy tíz nappal azelőtti Prófétára bökött az ujjával. - Rajta vagy a ki nem hallgatott mugliszületésűek listáján!

- Neked pedig ragyaszóródásban kellene haldokolnod az Odúban! Ha van valaki, akinek itt kellene maradnia, az Harry, tízezer galleonos vérdíj van a fejére tűzve...

- Rendben, akkor itt maradok - mondta Harry. - Majd tudassátok, hogyha legyőztétek Voldemortot, rendben?

Ahogy Ron és Hermione felnevettek, fájdalom hasított Harry sebhelyébe. Reflexszerűen odakapott. Látta, ahogy Hermione szeme összeszőkül, és próbálta úgy befejezni a mozdulatot, mintha csak a haját próbálta volna félresöpörni.

- Nos, ha mindhárman menni akarunk, akkor külön-külön kell dehoppanálnunk - mondta Ron.

- Most már nem férünk el mindhárman a köpeny alatt.

Harry sebhelye egyre jobban fájt. Felállt. Sipor egyből elé sietett.

173

- A mester nem fejezte be a levesét, szeretne a mester inkább egy kis sós ragut vagy inkább egy kis gyümölcslepényt, amit annyira szeret?

- Köszönöm, Sipor, de egy perc, és visszajövök... csak... mosdó.

Annak tudatában, hogy Hermione gyanakodva nézi, Harry felsietett az előszobába, majd az első lépcsőfordulóra. Berontott a mosdóba, és megint bereteszelte az ajtót. Fájdalmában felnyögött. A fekete mosdótál fölé roskadt, melynek csapjai nyitott szájú kígyót formáltak, és becsukta a szemét...

Homályos utcán suhant végig. Az épületek mindkét oldalán magas, faoromzatú házak szegélyezték. Olyanok voltak, mint a mézeskalácsházak. Az egyikhez közeledett. Látta, ahogy hosszú, hófehér ujjai az ajtó felé közelednek. Bekopogott. Érezte a benne felhalmozódó izgatottságot...

Kinyílt az ajtó. Egy nevető nő állt benn. Leesett az álla, ahogy Harryre nézett. A mosoly eltűnt, rémület ült helyére...

- Gregorovitch? - kérdezte egy magas, hideg hang.

A nő megrázta a fejét. Megpróbálta bezárni az ajtót. Harry hófehér keze szilárdan tartotta, megakadályozva, hogy kizárja...

- Gregorovitch-ot akarom.

- Er wohnt hier nicht mehr! - kiáltotta, és a fejét rázta. - Ő nem lakik itt! Nem lakik itt! Én nem ismer őt!

Felhagyott az ajtó bezárásának kísérletével, és hátrálni kezdett a sötét előszobában. Harry követte, felé siklott, hosszú fehér ujjai megragadták a pálcáját.

- Hol van?

- Das weiß ich nicht! Elköltözött! Nem tudom, nem tudom!

Harry felemelte a pálcáját. A nő felkiáltott. Két fiatal gyerek futott be az előszobába.

Megpróbálta elrejteni őket a kezével. Zöld fény villant...

- Harry! HARRY!

Kinyitotta a szemeit. Lecsúszott a padlóra. Hermione megint bedörömbölt az ajtón.

- Harry, nyisd ki!

Harry tudta, hogy kiabált. Felállt, és kireteszelte az ajtót. Hermione előrebukott, visszanyerte egyensúlyát és gyanakodva körbenézett. Ron nyugtalanul állt mögötte, pálcával a kezében vizsgálta a hűvös mosdó sarkait.

174

- Mit csináltál? - kérdezte komoran Hermione.

- Mit gondolsz, mit csináltam? - kérdezte gyengén Harry.

- Szétordítottad a fejedet! - mondta Ron.

- Ja igen... biztosan elbóbiskoltam, vagy...

- Harry, légy szíves ne nézz minket hülyének - mondta lihegve Hermione. - Tudjuk, hogy odalenn megfájdult a sebhelyed, és most is falfehér vagy.

Harry leült a kád szélére.

- Rendben. Épp most láttam, ahogy Voldemort megölt egy nőt. Mostanra talán már az egész családjával is végzett. És nem kellett volna. Ugyanaz, mint Cedric-kel, csak ott voltak...

- Harry, nem lenne szabad engedned, hogy ez megtörténjen! - kiáltotta Hermione. Hangja visszhangzott a helységben. - Dumbledore azt akarta, hogy Okklumenciát tanulj.

Veszélyesnek hitte ezt a kapcsolatot... Voldemort ki tudja használni, Harry! Mi a jó abban, hogy nézed, ahogy embereket öl és kínoz, ez hogyan segít bármiben is?

- Így legalább tudom, hogy mit csinál - mondta Harry.

- Szóval meg sem próbálod kizárni a fejedből?

- Hermione, nem tudom. Tudod, hogy nem ment az Okklumencia. Nem éreztem rá.

- Nem is próbáltad igazán! - mondta hevesen. - Nem értelek, Harry... te örülsz ennek a különleges kapcsolatnak vagy rokonságnak vagy... akárminek...

Elbizonytalanodott attól, ahogy ránézett, miközben felállt.

- Hogy örülök-e neki? - kérdezte csendesen. - Te örülnél neki?

- Én... nem... sajnálom, Harry. Nem úgy értettem...

- Győlölöm, győlölöm, hogy belém tud jutni, hogy végig kell néznem, milyen az, amikor a legveszélyesebb. De használni fogom.

- Dumbledore...

- Felejtsd el Dumbledore-t. Ez az én döntésem, és senki másé. Tudni akarom, miért keresi Gregorovitch-ot.

- Kit?

- Egy külföldi pálcakészítőt - mondta Harry. - Ő készítette Krum pálcáját, és Krum szerint zseniális.

- De azt mondtad, - mondta Ron, - hogy nála van Ollivander, valahol bezárva. Ha már van egy pálcakészítője, akkor minek neki egy másik?

175

- Talán egyetért Krummal, talán úgy gondolja, hogy Gregorovitch jobb... vagy, hogy meg fogja tudni magyarázni, mit csinált a pálcám, amikor üldözött, mert Ollivander nem tudta.

Harry a törött, poros tükörbe nézett, és látta, ahogy Ron és Hermione kétkedve összenéznek a háta mögött.

- Harry, mindig arról beszélsz, amit a pálcád csinált, - mondta Hermione, - pedig te csináltad!

Miért nem vállalod a felelősséget a saját erőd felett?

- Mert tudom, hogy nem én voltam! És Voldemort is tudja, Hermione! Mindketten tudjuk, hogy valójában mi történt!

Egymásra néztek. Harry tudta, hogy nem győzte meg Hermionét, és hogy épp ellenérveket próbál felsorakoztatni a pálcás elmélete ellen, és az ellen is, hogy engedje magának, hogy Voldemort fejébe lásson. Nagy megkönnyebbülésére Ron közbeszólt.

- Hagyjad - javasolta. - Rajta múlik. És ha holnap tényleg a Minisztériumba akarunk menni, akkor nem kéne inkább végigvenni a tervet?

Vonakodva bár, de ejtette a témát, bár Harry biztos volt benne, hogy a következő adandó alkalommal újra fogja kezdeni. Visszatértek a konyhába, ahol Sipor mindannyiuknak ragut és gyümölcslepényt szolgált fel.

Este sokáig fennmaradtak. Órákon keresztül ismételgették a tervüket, míg végül szóról szóra vissza nem tudták egymásnak mondani. Harry, aki Sirius szobájában aludt, éberen feküdt az ágyon. Pálcájának fénye apja, Sirius, Lupin és Pettigrew fényképén pihent. Újabb tíz percen keresztül ismételte magában a tervet. Azonban ahogy kioltotta a fényt, már nem Százfűlé főzeten, Rókázó Rágcsán vagy a tengerészkék talárú Mágikus Gondnokságon jártak a gondolatai. Gregorovitchra gondolt, a pálcakészítőre, és hogy meddig remélheti, hogy rejtve maradhat, ha Voldemort ilyen kitartóan kutatott utána.

A hajnal illetlenül gyorsan követte az éjfélt.

- Szörnyen nézel ki - üdvözölte Ron, ahogy a szobába lépett, hogy felébressze Harryt.

- Nem sokáig - ásította.

Hermionét a konyhában találták meg. Sipor kávét és forró tekercset szolgált fel neki reggeli gyanánt. Arcán az a mániákus kifejezés ült, amit Harry a vizsgadrukkal párosított.

- Talárok - motyogta a bajsza alatt. Barátai megjelenéséről csupán egy ideges biccentés erejéig vett tudomást, és tovább kotorászott a táskájában. - Százfűlé főzet... Láthatatlanná tevő

köpeny... Csalizajgép... Nem ártana, ha mindkettőtöknél lenne néhány, csak a biztonság 176

kedvéért... Rókázó Rágcsa, Orrvérzés Ostya, Telefül...

Megreggeliztek, majd felsiettek a lépcsőn. Sipor mélyen hajolgatott utánuk, és ígérte, hogy véres hurkával várja majd őket.

- Egyem meg... - mondta szeretettel Ron, - és ha belegondolok, hogy valamikor régen le akartam vágni a fejét, hogy a többi fej mellé akasszam a falra...

Nagyon óvatosan mentek a bejárathoz. Két puffadt szemű Halálfaló figyelte a házat a ködös térről. Először Hermione dehoppanált Ronnal, majd visszajött Harryért.

A szokásos sötét és fullasztás után Harry abban a sikátorban találta magát, ahol a tervük első

részét tervezték véghezvinni. Egyelőre kihalt volt, leszámítva néhány nagy szemeteskukát. Az első minisztériumi alkalmazott nyolc óra körül szokott megjelenni.

- Rendben van, - mondta Hermione, miután karórájára pillantott, - nagyjából öt perc múlva kell itt lennie. Miután elkábítom...

- Hermione, tudjuk - mondta komoran Ron. - És mintha ki akartuk volna nyitni az ajtót, még mielőtt ideér, nem?

Hermione sikkantott egyet.

- Majdnem elfelejtettem! Álljatok hátrébb...

Pálcájával a lelakatolt, összefirkált ajtóra mutatott, ami egy reccsenés kíséretében kinyílt. A mögötte elterülő sötét folyosó, mint azt korábbi felderítőútjaik során kiderítették, egy üres színházba vezetett. Hermione visszahúzta az ajtót, hogy úgy tűnjön, még mindig be van zárva.

- Most pedig, - kezdte, és két barátja felé fordult, - megint felvesszük a köpenyt...

- ... és várunk - fejezte be Ron, azzal Hermionéra borította a köpenyt, mint a pokrócot a madárkalitkára, és Harry felé fordulva a szemeit forgatta.

Alig egy perc múlva egy halk pukkanás hallatszott, és egy alacsony, szürke hajú minisztériumi boszorkány hoppanált nem messze tőlük. Kicsit pislogott a hirtelen világosságban, a nap épp akkor bújt elő egy felhő mögül. Azonban nem sok ideje maradt a váratlan meleget élvezni, mert Hermione néma Kábító bűbája mellkason kapta, és elesett.

- Szép volt, Hermione - mondta Ron, miközben felemelkedett egy szemetes mögül, Harry pedig levetette a láthatatlanná tevő köpenyt. Ketten a sötét folyosóra húzták, Hermione kitépte néhány szál haját, és egy üvegcse Százfűlé főzetbe tette, amit a táskájából húzott elő. Ron a boszorkány táskájában kotorászott.

- Ő Mafalda Hopkirk - olvasta egy kis kártyáról, amely szerint áldozatuk a Varázshasználati 177

Főosztály egyik munkatársa volt. - Jobb, ha ezt elteszed, Hermione, és itt vannak a zsetonok.

Átnyújtott neki egy adag kis aranyérmét, melyeket a boszorkány táskájából szedett elő, és amikre az M.M. betűket vésték.

Hermione megitta a Százfűlé főzetet, ami kellemes lilás rózsaszínben pompázott, és másodperceken belül előttük állt Mafalda Hopkirk másolata. Ahogy elvette a nő szemüvegét, és felvette, Harry ellenőrizte az óráját.

- Késésben vagyunk, Mr. Mágikus Gondnokság bármelyik másodpercben itt lehet. Gyorsan bezárták az ajtót, ami mögött az igazi Mafalda rejtőzött. Harry és Ron magukra borították a láthatatlanná tevő köpenyt, Hermione azonban a sikátorban maradt, és várakozott. Újabb néhány másodperc elteltével egy újabb halk pukkanással megjelent egy alacsony, menyétszerű varázsló.

- Ó, üdvözlöm, Mafalda.

- Üdvözlöm! - szólalt meg remegős hangon Hermione. - Hogy van ma?

- Hát, nem olyan jól - válaszolta az alacsony varázsló. Nagyon levertnek tűnt. Ahogy Hermione és a varázsló a főút felé mentek, Harry és Ron utánuk lopakodtak.

- Sajnálattal hallom, hogy maga is beteg - mondta határozottan Hermione az alacsony varázslónak, aki megpróbálta elmagyarázni a problémáját. Mindenképpen meg kellett állítani, még mielőtt elérte volna az utcát. - Parancsoljon, vegyen egy cukorkát.

- Tessék? Ó, nem, köszönöm...

- Ragaszkodom hozzá! - mondta erőszakosan Hermione, és megrázta az arca előtt a zsáknyi cukorkát. A varázsló ijedten vett belőle egyet.

A hatás azonnali volt. Amint a cukorka a nyelvéhez ért, a kis varázsló olyan erősen kezdett hányni, hogy még azt sem vette észre, amikor Hermione egy maroknyi hajszálat tépett le a feje tetejéről.

- Ó, kedvesem! - mondta, miközben a másik hányással borította be a sikátort. - Talán ki kellene vennie a mai napot!

- Nem... nem! - Fulladozott és öklendezett, de igyekezett tovább menni annak ellenére, hogy képtelen volt egyenesen járni. - Muszáj... ma... be kell...

- De ez butaság! - mondta rémülten Hermione. - Nem mehet dolgozni ilyen állapotban...

Szerintem a Szent Mungóba kellene mennie, hogy megvizsgálják magát.

A varázsló a földre roskadt, és négykézláb próbált tovább kúszni a főút felé.

178

- Ilyen állapotban nem mehet dolgozni! - kiabálta Hermione.

Végül kénytelen volt elfogadnia szavait. Az immár megnyugodott Hermione segítségével felegyenesedett, majd megpördült, és eltűnt. Csupán a táskája maradt nála, amit Ron kapott ki a kezéből, és néhány repülő hányásdarabka.

- Fúj - mondta Hermione. Felemelte a szoknyáját, hogy kikerülje a hányásfoltokat. -Sokkal tisztább lett volna, ha őt is elkábítjuk.

- Igen, - mondta Ron előbukkanva a köpeny alól, kezében a varázsló táskájával, - de egy nagy halom eszméletlen test szerintem még mindig több figyelmet vonzott volna. Lelkes munkás, nem? Dobd ide a hajat és a bájitalt.

Két perc múlva Ron már az alacsony, menyétszerű varázsló alakjában állt előttük, abban a tengerészkék talárban, ami a táskában volt összehajtogatva.

- Különös, hogy ma nem viselte, főleg hogy ennyire dolgozni akart menni. Na mindegy, Reg Cattermole vagyok, legalábbis a címke szerint.

- Most várj itt, - mondta Hermione Harrynek, aki még mindig a köpeny alatt volt, -mindjárt hozunk neked is hajat.

Tíz percet kellett várnia, de sokkal hosszabbnak tűnt. Egyedül várakozott a hányással borított sikátorban, a mellett az ajtó mellett, ami az elkábított Mafaldát rejtette. Végül Ron és Hermione újra megjelentek.

- Nem tudjuk, kicsoda - mondta Hermione, miközben Harrynek nyújtott néhány göndör fekete hajszálat, - de egy szörnyű orrvérzéssel hazament! Tessék, elég magas volt, nagyobb ruhák fognak kelleni...

Előhúzott egy nagyobb váltás ruhát, amit Sipor mosott ki nekik, és Harry visszavonult, hogy megigya az italt, és átöltözzön.

Miután a fájdalmas átváltozás megtörtént, majdnem két méter magas volt, és elég izmos, erős testfelépítéső. Szakálla is volt. A láthatatlanná tevő köpenyt és a szemüvegét új talárjába tette, és csatlakozott két barátjához.

- Az ördögbe, ez ijesztő - mondta Ron, miközben a fölé tornyosuló Harryre nézett.

- Itt van Mafalda egyik zsetonja - mondta Hermione Harrynek. - Induljunk, már majdnem kilenc van.

Együtt léptek ki a sikátorból. Ötven méterre tőlük a zsúfolt járdán két tüskés fekete korlát szegélyezett két lefele menő lépcsősort, az egyiken „Urak", a másikon „Hölgyek" felirat 179

látszott.

- Akkor nemsokára találkozunk - mondta idegesen Hermione, és letámolygott a „Hölgyek"

feliratú lépcsősoron. Harry és Ron csatlakozott néhány különös öltözékű emberhez, akik egy átlagos, fekete-fehér mintájú földalatti muglivécének látszó helyre sétáltak le.

- Jó reggelt, Reg! - szólalt meg egy másik, tengerészkék talárt viselő varázsló. Az aranyzsetont az ajtón lévő résbe dugta, és bement a fülkébe. - Ez aztán a remek ötlet, mi?

Hogy így kelljen munkába jönnünk minden nap! Mit gondolnak, ki fog erre jönni, talán Harry Potter?

A varázsló jóízűt nevetett saját szellemességén. Ron erőltetetten kuncogott.

- Na ja, - mondta, - nagy hülyeség.

Ő és Harry egymás melletti fülkékbe mentek be. Harry bal és jobb oldaláról csobogó víz hangja hallatszott. Leguggolt, és átpillantott a kabin aljánál lévő lyukon, épp időben ahhoz, hogy meglássa, amint a szomszédban egy pár csizmás láb lép bele a vécébe. Balra nézett, és Ron pislogott vissza rá.

- Le kell húznunk magunkat? - suttogta.

- Úgy tűnik - suttogta vissza Harry. Hangja mély és érdes volt.

Mindketten felálltak. Harry kivételesen idiótának érezte magát, miközben a vécébe lépett.

Azonnal tudta, hogy nem tévedett. Bár úgy tűnt, vízben áll, a cipője, lába és talárja száraz maradt. Felnyúlt, meghúzta a láncot és a következő pillanatban már egy rövid csúszdán volt, és a Mágiaügyi Minisztérium egyik kandallójából suhant ki.

Ügyetlenül feltápászkodott. Sokkal nagyobb volt a teste, mint amihez hozzászokott. A hatalmas előcsarnok sötétebb volt, mint amilyenre emlékezett. Korábban egy arany szökőkút állt a csarnok közepén, ami csillogó fénnyel borította be a sima fapadlót és a falakat. Most egy hatalmas, fekete kőből készült szobor uralta a teret. Ijesztő volt. Egy boszorkány és egy varázsló szobra ült egy díszes, faragott trónon. Lenéztek a minisztérium kandallóból kieső

munkásaira. A szobor talapzatánál harminc centis betűkkel a következő szöveg volt bevésve: A MÁGIA HATALOM.

Valaki hátulról belerúgott Harry lábába. Egy másik varázsló épp akkor csúszott ki a kandallóból.

- El az útból, nem t... ó, elnézést, Runcorn.

A kopaszodó varázsló ijedten elsietett. Runcorn, a férfi, akinek a szerepében Harry tetszelgett, 180

nyilvánvalóan félelmetes ember volt.

- Psszt! - hallatszott egy hang. Ahogy körülnézett, észrevette az alacsony, vékony boszorkányt és a menyétszerű varázslót a Mágikus Gondnokságról, ahogy a szobor mellett integetnek neki.

Harry gyorsan csatlakozott hozzájuk.

- Ezek szerint jól vagy? - suttogta Hermione Harrynek.

- Nem, még mindig a mocsárba van ragadva - mondta Ron.

- Ó, nagyon vicces... Ugye, milyen szörnyű? - kérdezte Harrytől, aki a szobrot bámulta. -

Láttad, min ülnek?

Harry közelebbről is megnézte. Rádöbbent, hogy amit ő egy szépen megmunkált trónnak hitt, az valójában emberek halma volt: több száz meztelen test, férfiak, nők és gyerekek, mindannyiuknak idétlen, torz feje volt. Kicsavarodtak és összenyomódtak, hogy a csinos varázsló súlyát elbírják.

- Muglik - suttogta Hermione. - Az őket megillető helyen. Gyertek, menjünk. Csatlakoztak a többi boszorkányhoz és varázslóhoz, akik a terem másik végén lévő arany kapuk felé tartottak. Igyekeztek észrevétlenül körülnézni, hátha megpillantják a tömegben Dolores Umbridge alakját. Áthaladtak a kapukon egy másik, kisebb terembe, ahol húsz aranyrácsos felvonó előtt alakultak ki a sorok. Alig álltak be a legközelebbi sorba, amikor egy hang szólalt meg mögöttük. - Cattermole!

Körbenéztek. Harry gyomra görcsbe rándult. Az egyik, Dumbledore halálát végignéző

Halálfaló közeledett feléjük. A körülöttük álló minisztériumi alkalmazottak elhallgattak, és lesütötték szemüket. Harry érezte, ahogy beléjük mar a félelem.

A férfi összeráncolta a szemöldökét, erőszakos arca nagyon elütött pompás talárjától, mely arany szálakkal volt teleszőve. Valaki a tömegből hízelgőén utánaszólt. - Jó reggelt, Yaxley! -

De a férfi nem törődött vele.

- Kértem, hogy valaki a Mágikus Gondnokságról rendezze el az irodámat, Cattermole. Még mindig esik odabenn.

Ron körbenézett, abban a hiú reményben, hogy valaki közbeszól.

- Esik... az irodádban? Az... az nem túl jó, ugye? Ron idegesen felnevetett. Yaxley szeme elkerekedett.

- Cattermole, szerinted ez vicces?

Két boszorkány lépett ki a sorból, és elsiettek.

181

- Nem, - mondta Ron, - nem, persze...

- Ugye tisztában vagy vele, hogy épp most indultam lefelé, hogy kihallgassam a feleséged, Cattermole? Ami azt illeti, meg vagyok lepve, hogy nem vagy odalenn, és szorongatod a kezét, míg vár. Máris feladtad, mint valami veszett ügyet? Ez bölcs dolog. Legközelebb menj biztosra, és egy aranyvérűt vegyél el.

Hermione ijedtében felsikkantott. Yaxley ránézett. Erőtlenül köhögött, és félrefordult.

- Én... Én... - hebegte Ron.

- Persze ha az én feleségemet vádolnák azzal, hogy sárvérű, - mondta Yaxley, - ... nem mintha bármelyik feleségemet is össze lehetett volna téveszteni ilyen mocsokkal... és a Varázsbűn-üldözési főosztálynak lenne egy feladata a számomra, akkor minden erőmmel erre a feladatra koncentrálnék, Cattermole. Megértettél?

- Igen - suttogta Ron.

- Akkor kezdj neki, Cattermole, és ha egy órán belül nem lesz teljesen száraz az irodám, a feleséged Vérbesorolása még kétségesebb lesz, mint most.

Az aranyrácsos lift kinyílt. Egy bólintással és egy Harry felé küldött kellemetlen mosollyal -

úgy tűnt, Harrynek élveznie kellett volna a Cattermole-lal való bánást, - Yaxley egy másik lift felé indult. Harry, Ron és Hermione beszálltak a sajátjukba, de senki nem követte őket, mintha fertőzőek lettek volna. A rács bezáródott, és a lift felfelé indult.

- Most mit csináljak? - kérdezte Ron két barátjától. Elég ijedten nézett. - Ha nem csinálom meg, a feleségem... mármint Cattermole felesége...

- Veled megyünk, együtt kell maradnunk... - kezdte Harry, de Ron idegesen megrázta a fejét.

- Ez őrültség, nincs elég időnk. Ti ketten keressétek meg Umbridge-et, én meg lerendezem Yaxley irodáját... de hogyan állítsam el az esőt?

- Próbáld meg a „Finite Incantatem"-et - mondta egyből Hermione. - Hogyha ez egy átok, vagy rontás, akkor az eső el fog állni. Ha nem, akkor valami baj van a Légkör bűbájjal, amit sokkal nehezebb lehet megjavítani, úgyhogy átmeneti megoldásként próbáld meg az

„Impervius"-t, hogy a dolgai ne ázzanak el...

- Most mondd újra, lassan... - mondta Ron, miközben egy tollat kezdett kétségbeesetten keresni a zsebében, de abban a pillanatban a lift egy rázkódással megállt. Egy testtelen női hang szólalt meg. - Négyes szint. Varázslény-felügyeleti osztály, Bestia, Értelmes Lény és Szellem tagozatok, Mágus-Kobold Kapcsolatok Hivatala, Kártevőügyi Tanácsadó Iroda. A 182

rácsok ismét kinyíltak. Néhány varázsló, és több sápadt ibolyaszínű papírrepülő szállt be, utóbbiak a lift plafonjában lévő lámpa körül kezdtek keringeni.

- Jó reggelt, Albert - mondta egy kócos bajszú férfi Harryre mosolyogva. Ronra és Hermionéra pillantott, ahogy a lift nyikorogva elindult fölfelé. Hermione gyorsan utasításokat suttogott Ronnak. A varázsló Harry felé hajolt és rákacsintott. - Dirk Cresswell, mi? A Mágus-Kobold Kapcsolatokból? Szép volt, Albert. Bízom benne, hogy én fogom megkapni az állását! - dörmögte.

Rákacsintott. Harry visszamosolygott, remélve, hogy ez elegendő lesz. A lift megállt, a rácsok megint kinyíltak.

- Kettes szint, Varázsbűn-üldözési Főosztály, Varázshasználati Főosztály. Auror Parancsnokság, Wizengamot Végrehajtási Szolgálat - mondta a boszorkány hangja.

Harry látta, ahogy Hermione kicsit meglöki Ront. A fiú a többi varázslóval együtt kisietett a liftből. Harry és Hermione egyedül maradtak. Amint az arany rács bezáródott, Hermione megszólalt. - Igazából, Harry, szerintem jobb lesz, ha utána megyek, nem hiszem, hogy tudja, mit csinál, és ha közben elkapják...

- Egyes szint, Mágiaügyi Miniszter és Kisegítő Személyzet.

Az arany rácsok szétcsúsztak, és Hermionénak elakadt a lélegzete. Négyen álltak előttük, ketten mély beszélgetésbe merülve: egy hosszú hajú varázsló, aki fekete-arany színű talárt viselt, és egy zömök, békaszerű boszorkány, selyemmasnival a fején, rövid hajjal, és egy táblát szorongatott a kezében.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Mugli Származásúak Jegyzékének Bizottsága

Mafalda! - szólalt meg Umbridge Hermionéra pillanva. - Ugye Travers küldött?

183

- I-igen - cincogta Hermione.

- Jó, te tökéletes leszel. - Umbridge visszafordult a fekete-arany taláros varázsló felé. -

Akkor ez a probléma megoldódott, miniszter úr. Ha Mafaldát nélkülözni tudják a jegyzőkönyv vezetéséhez, Miniszter úr, akkor meg van oldva a problémánk. - Az írótáblájára pillantott. -Tízen vannak ma, egyikük egy minisztériumi alkalmazott felesége! Ajajaj... még itt, a minisztérium szívében is! - Hermione mellé lépett a liftbe a két másik varázslóval együtt, akik Umbridge és a Miniszter beszélgetését hallgatták. - Egyből lemegyünk, Mafalda, a tárgyalóteremben mindent megtalál majd. Jó reggelt, Albert, nem száll ki?

- De igen - szólalt meg Harry Runcorn mély hangján.

Kilépett a liftből. Az aranyrácsok becsapódtak mögötte. A válla fölött hátrapillantva Harry látta, ahogy Hermione ideges arca a két oldalán álló magas varázslókkal és Umbridge masnijával együtt eltűnik.

- Mi járatban vagy errefelé, Runcorn? - kérdezte az új Mágiaügyi Miniszter. Hosszú fekete haja és szakálla közé őszülő szálak vegyültek, kiugró homloka beárnyékolta csillogó szemeit.

Harrynek olyan érzése támadt, mintha egy rák nézne rá egy kő alól.

- Beszélni akartam - Harry a másodperc egy töredékéig megtorpant - Arthur Weasley-vel.

Valaki azt mondta, itt van fenn.

- Ó - mondta Pius Thicknesse. - Elkapták, ahogy egy Nemkívánatossal beszélt?

- Nem - mondta kiszáradt torokkal Harry. - Nem, semmi ilyesmi.

- Kár. Végül is csak idő kérdése - mondta Thicknesse. - Ha engem kérdezel, a vérárulók ugyanilyan rosszak, mint a sárvérűek. Szép napot, Runcorn.

- Szép napot, Miniszter.

Harry nézte, ahogy Thicknesse elsétál a vastag szőnyeggel borított folyosón. Amint látótávolságon kívülre került, Harry előkapta a láthatatlanná tevő köpenyt a saját, fekete talárja alól, és magára borította. Ellenkező irányba indult el. Runcorn olyan magas volt, hogy le kellett görnyednie, ha nem akarta, hogy a lábai kilátsszanak.

Gyomrát összeszorította a félelem. Ahogy fényes faajtók mellett haladt el, melyek mindegyikén egy kis dísztábla hirdette tulajdonosa nevét és foglalkozását, a minisztérium erejének, bonyolultságának, bevehetetlenségének érzése egyre jobban hatalmába kerítette. A tervet, melyet oly részletesen kidolgoztak Ronnal és Hermionéval az elmúlt négy hétben, nevetségesen gyerekesnek találta. Egész idő alatt arra koncentráltak, hogy észrevétlenül 184

bejussanak, és egy pillanatra sem gondolkodtak el azon, mit tegyenek akkor, ha kénytelenek lesznek különválni. Most Hermione kénytelen volt a meghallgatásokon jegyzetelni, ami kétségtelenül órákig is eltarthatott volna, Ron olyan mágiával találta szembe magát, mely, Harry véleménye szerint messze meghaladta képességét, ráadásul az eredménytől függött egy nő szabadsága is, ő pedig a legfelső szinten kóborolt, mikor pontosan tudta, hogy zsákmánya épp most ment le a lifttel.

Megállt. Egy falhoz dőlt, és próbálta kitalálni, mit tegyen. Nyomasztó volt a csend. Nem volt nyüzsgés vagy beszélgetés, sem fürge lábdobogás, a bíborszőnyeges folyosók olyan csendesek voltak, mintha a Muffliato bűbáj hatása alatt állt volna az egész.

Az irodájának itt kell lennie, gondolta Harry.

Valószínűtlennek tűnt, hogy Umbridge-el az irodájában tartsa az ékszert, de másrészről az is őrültség lett volna, hogy ne kutassa át, hogy ne menjen biztosra. Ismét nekivágott a folyosónak. Út közben csupán egy varázslóval találkozott, aki elmélyülten diktált valamit egy tollnak, ami az orra előtt futkározott egy pergamen darabon.

Innentől kezdve az ajtón lévő neveket is figyelni kezdte. Befordult egy sarkon. Az elé táruló folyosón, félúton kitágult. Egy tucat boszorkány és varázsló ült itt, sorokban, sima, firkálástól mentes iskolai padokban. Harry megállt egy pillanatra, mert a látvány megbabonázta.

Mindannyian egyszerre mozgatták pálcáikkal, melynek hatására színes papírlapok repkedtek minden irányba, mint megannyi kis, rózsaszín papírsárkány. Néhány másodperc múlva Harrynek az is feltűnt, hogy a mozdulatoknak ritmusa van, hogy a papírlapoknak ugyanolyan a mintázata, és nem sokkal később felismerte, hogy amit néz, nem más, mint röpiratok készítése - hogy a papírlapok valójában oldalak voltak, melyek az összerakás, hajtogatás és helyre varázsolás után az egyes varázslók melletti csinos kis halmokra repültek.

Harry közelebb lopakodott, bár a munkások túl elmerültnek tűntek a munkájukban ahhoz, hogy felfigyeljenek a szőnyeg által eltompított lépésének hangjára. Az egyik füzetecskét leemelte az egyik fiatal boszorkány halmának tetejéről. Megvizsgálta a láthatatlanná tevő

köpeny alatt. Rózsaszín borítója a következő arany címet viselte: SÁRVÉRŰEK

És A Veszély, Melyet Egy Békés, Aranyvérű Társadalomra Jelentenek A cím alatt egy vörös rózsa látszott, szirmai közepén egy mosolygó arccal, melyet egy zöld színű, tüskés, vicsorgó gyom folytogatott. A füzeten nem volt szerző, de a Harry kézfején 185

lévő seb ismét bizseregni kezdett. Majd az mellette ülő boszorkány hangja megerősítette a gyanúját. -Nem tudja valaki, a vén banya egész nap sárvérűeket fog vallatni?

- Óvatosan - mondta idegesen körbepillantva a mellette ülő varázsló. Az egyik lap megcsúszott a kezében, és a padlóra hullt.

- Miért, most már varázsfüle is van, nem csak szeme?

A boszorkány a csillogó mahagóni ajtó felé pillantott, ami a füzetgyártókkal szemben állt.

Harry is odapillantott. Fellobbant benne a düh. Ahogy a mugliajtókon a kukucskáló szokott lenni, ott egy szem figyelt - egy szem, ami döbbenetesen ismerős kellett legyen bárkinek, aki ismerte Alastor Mordont.

Harry egy pillanatig elfelejtette, miért is volt ott. Még azt is elfelejtette, hogy láthatatlan. Az ajtóhoz sietett, hogy megvizsgálja a szemet. Nem mozgott. Vakon, fagyottan bámult felfelé.

Alatta egy névtábla állt.

Dolores Umbridge Miniszteri Hivatal Államtitkára

Alatta pedig egy fényesebb, újabb tábla:

Mugli Származásúak Jegyzékének Bizottságának Vezetője

Harry visszapillantott a tucatnyi füzetke-készítőre. Bár el voltak merülve a munkájukba, biztos volt benne, hogy észrevennék, ha egy ajtó csak úgy magától kinyílna. Előhúzott egy különös tárgyat a belső zsebéből. Apró, kaparászló lábai és kürt alakú teste volt. Leguggolt a köpeny alatt, és a földre tette a csalizaj gépet.

Egyből átszaladt a varázslók és boszorkányok lábai között. Néhány pillanat múlva, mely alatt Harry kilincsre tett kézzel várakozott, hangos durranás hallatszott, és az egyik sarokból csípős füst tört elő. Az első sorban ülő fiatal boszorkány felsikoltott. Rózsaszín lapok repültek minden irányba, ahogy ő és társai felugrottak, és a zaj forrását kezdték keresni. Harry lenyomta a kilincset, belépett Umbridge irodájába és gyorsan bezárta maga után.

Úgy érezte, visszament az időben. A szoba pontosan olyan volt, mint Umbridge roxforti irodája. Csipkés függönyök, szárított virágok mindenfelé. A falakat ugyanazok a dísztányérok borították, melyek mindegyike egy színes, szalagos kiscicának adott otthont, melyek gyomorforgató cukisággal ugrándoztak és kergetőztek. Az asztalt egy fodros, virágos kendő

borította. Rémszem szeme mögött egy teleszkóp-szerű szerkezet tette lehetővé Umbridge-nek, hogy az ajtó túloldalán ülő munkások után kémkedjen. Harry belenézett, és látta, ahogy mindannyian a csalizajgép körül álltak. Kirántotta a távcsövet az ajtóból, kivette belőle a 186

szemet, és elrakta a zsebébe. Majd ismét a szoba felé fordult és felemelte a pálcáját. - Invito medál.

Semmi nem történt, bár ezen nem volt meglepve. Umbridge kétségtelenül mindent tudott a védelemző bűbájokról és varázslatokról. Az íróasztal mögé sietett, és elkezdte kihúzgálni a fiókokat. Tollakat látott, jegyzetfüzeteket, Magifix ragasztószallagot. Megbűvölt gemkapcsokat, melyek kígyószerűen tekeregtek ki a fiókól, ezeket visszacsapkodta. Egy csicsás csipkedobozt, mely tele volt tartalékmasnival és melltűvel, de semmiféle medálnak nem volt semmi nyoma.

Az asztal mögött egy iratszekrény állt. Harry nekiállt átkutatni. Frics roxforti szerkényéhez hasonlóan mappákkal volt tele. Mindegyikre egy név volt írva. Csak a legalsó fiókban talált Harry valami érdekeset: Mr. Weasley aktáját.

Kihúzta és kinyitotta.

Arthur Weasley

VÉRBESOROLÁS:

Aranyvérű, elfogadhatatlan mugli felé hajlással.

A Főnix Rendjének ismert

tagja.

CSALÁD:

Feleség (aranyvérű), hét gyerek, két legfiatalabb

a Roxfortban. NB: legfiatalabb fiúgyermek

otthon, súlyos beteg, minisztériumi ellenőr

BIZTONSÁGI BESOROLÁS:

megerősítette.

Követett: Minden tevékenység megfigyelve.

Valószínű, hogy Első Számú Nemkívánatos

Személy kapcsolatba lép vele (korábban a

Weasley családnál tartózkodott)

- Első Számú Nemkívánatos Személy - motyogta Harry, miközben visszahelyezte Mr.

Weasley aktáját és becsukta a fiókot. Volt egy ötlete, hogy vajon ki lehetett az, és tényleg.

Amikor felegyenesedett, és újabb rejtekhely után kutatva körbenézett, meglátta magát egy poszteren. Az „1. Sz. Nemkívánatos Személy" szöveg díszítette mellkasát. Egy kis, rózsaszín papírfecni volt a képre ragasztva, melynek sarkában egy kiscica látszott. Harry odament, hogy 187

elolvassa, mit írt rá Umbridge. - Meg kell büntetni.

Dühösen folytatta a keresést. Vázák aljában és száraz virágok kosaraiban kotorászott, de egyáltalán nem volt meglepve, hogy nem volt ott a medál. Egy utolsó pillantást vetett az irodára. A szíve kihagyott egy ütemet. Dumbledore nézett vissza rá egy kis, négyzet alakú tükörből, ami az íróasztal túloldalán, egy polcra volt támaszva.

Harry átvágott a szobán, és felkapta, de amit hozzáért, rájött, hogy az egyáltalán nem tükör.

Dumbledore arca egy fényes könyv borítójáról nézett rá sóvárogva. Harry nem vette észre elsőre a kalapján lévő kanyargós, zöld betűket - Alubus Dumbledore Élete és Hazugságai -

sem a valamivel kisebb, mellkasára írt szöveget - Rita Vitrol, az ,,Armando Dippet: Mester vagy Mamlasz? " c. bestseller szerzőjétől.

Harry felcsapta a könyvet a közepén. Egy egész oldalas képről két fiatal fiú nézett vissza rá, akik egymás vállára tett kézzel, zabolátlanul nevettek. Dumbledore haja ekkor már a könyökéig ért, és olyan kis szakállt növesztett, amilyen Krumnak is volt az esküvőn, és ami Ront akkor felettébb irritálónak talált. A fiú, aki Dumbledore mellett nevetett, jókedvű volt, és vad. Arany haja fürtökben hullott a vállára. Harry elgondolkodott, hogy vajon ő volt-e a fiatal Doge, de mielőtt elenőrizhette volna a képaláírást, az iroda ajtaja kinyílt.

Ha belépéskor Thicknesse nem hátafele nézett volna a válla felett, Harrynek nem lett volna ideje magára rántani a láthatatlanná tevő köpenyét. Thicknesse azonban még így is mintha megpillantott volna valamit, mert néhány pillanatig mereven nézett arra, ahol Harry eltűnt.

Majd úgy döntött, hogy csak azt látta, ahogy Dumbledore az orrát vakarja - Harry még idejében visszatette a könyvet a polcra. - Thicknesse végül az íróasztalhoz sétált és pálcájával egy tintába mártott pennára mutatott. Az kiugrott, és egy üzenetet kezdett írni Umbridge számára. Nagyon lassan, alig merve lélegezni is, Harry kihátrált az irodából a folyosóra.

A füzetkészítők még ekkor is a csalizajgép maradványai körül ólálkodtak, ami gyengén sípolt és füstölgött. Harry végig a folyosón, de még hallotta, ahogy a fiatal boszorkány megszólal. -

Biztosan a Kísérleti Bűbájokról szökött ki, annyira hanyagok. Emlékeztek még arra a mérgező kacsára?

Miközben Harry visszasietett a lift felé, végiggondolta a lehetőségeit. Nem volt valószínű, hogy a medál valaha is járt volna a minisztériumban, és esélytelen volt volna a hollétét kivarázsolni Umbridge-ből, legalábbis amíg egy zsúfolt tárgyalóteremben ült. Minél hamarabb el kellett hagyniuk a minisztériumot, még mielőtt lebuknak, és egy másik nap 188

kellett próbálkozniuk. Ehhez előszöris meg kellett találnia Ront, majd közösen kitalálniuk, hogyan szöktessék ki Hermionét a tárgyalóból.

A lift üresen érkezett meg. Harry beugrott, és miközben lefele indult, levetette a láthatatlanná tevő köpenyt. Legnagyobb megkönnyebbülésére, mikor a második szinten megálltak, Ron szállt be csurom vizesen és elkerekedett szemekkel.

- J-Jó reggelt - hebegte Harry felé fordulva, miközben a lift ismét lefele indult.

- Ron, én vagyok, Harry!

- Harry! Hála az égnek, teljesen elfelejtettem, hogy nézel ki... miért nincs veled Hermione?

- Le kellett mennie a tárgyalókba Umbridge-el, nem tudta kikerülni, és...

De mielőtt befejezhette a mondatot, a lift megint megállt. Az ajtó kinyílt, és Mr. Weasley lépett be rajta, miközben egy idős boszorkányhoz beszélt. Utóbbi szőke haja annyira fel volt fogva, hogy leginkább egy hangyavárra emlékeztetett.

- ... Én tökéletesen megértelek, Wakanda, de attól tartok, nem lehetek...

Mr. Weasley elhallgatot, amint meglátta Harryt. Különös volt látni, ahogy Mr. Weasley olyan ellenszenvesen nézi. A lift ajtaja bezáródott, és négyen folytatták lefelé az útjukat.

- Üdv, Reg - köszönt Mr. Weasley. A Ron talárjából csöpögő víz hangjára hátra fordult. -

Nem ma kérdezik ki a feleséged? Ő... mi történt veled? Miért vagy így elázva?

- Yaxley irodájában esik - mondta Ron Mr. Weasley vállának, és Harry érezte, attól fél, hogy ha a szemébe néz, apja talán felismerné. - Nem sikerült elállítani, úgyhogy leküldtek, hogy keressem meg Bernie... Pillsworth-öt, azt hiszem, ezt mondták...

- Hát igen, elég sok irodában zuhog mostanában - mondta Mr. Weasley. - Próbáltad a Meteorolojinx Recanto-val? Bletchley-nek működött.

- Meteorolojinx Recanto? - suttogta Ron. - Nem, még nem. Köszönöm, Ap... izé.. Köszönöm, Arthur.

A liftajtó kinyílt. A hangyaboly frizurájú öreg boszorkány elment, Ronnal a nyomában. Harry utána akart indulni, de Percy Weasley lépett az útjába, aki elmélyülten olvasott valamit.

Csak az ajtók bezáródása után döbbent rá, hogy apjával került egy liftbe. Ahogy felpillantott rá, elvörösödött a füle, és abban a pillanatban kiviharzott, hogy az ajtó kinyílt. Harry másodszorra sem tudott kiszállni, de ekkor Mr. Weasley karja állta útját.

- Csak egy pillanatra, Runcorn.

A liftajtó bezáródott, és miközben a következő emelet felé süllyedtek, Mr. Weasley 189

megszólalt. - Hallottam, hogy beárultad Dirk Cresswell-t.

Harry úgy érezte, Mr. Weasley haragja jottányit sem csökkent Percy kirohanásának hatására.

Úgy döntött, az a legjobb, ha játssza a hülyét.

- Megbocsátasz? - kérdezte.

- Ne színlelj, Runcorn - mondta dühösen Mr. Weasley. - Lenyomoztad azt a varázslót, aki a családfát hamisította neki, nem?

- Én... és akkor mi van, ha igen? - kérdezte Harry.

- Csak annyi, hogy Dirk Cresswell tízszer annyit ér, mint te - mondta csendesen Mr. Weasley, ahogy a lift még lejjebb süllyedt. - És ha túléli az Azkabant, akkor felelned kell neki, a feleségéről, fiairól és barátairól nem is beszélve...

- Arthur, - szakította félbe Harry, - ugye tudod, hogy figyelnek téged?

- Ez fenyegetés, Runcorn? - kérdezte hangosan Mr. Weasley.

- Nem, - válaszolta Harry, - ezt tény! Minden mozdulatodat figyelik...

A liftajtó kinyílt. Elérték az előcsarnokot. Mr. Weasley csípős pillantást vetett Harryre és kiszállt a liftből. Harry remegve állt. Azt kívánta, bárcsak valaki másnak lenne a bőrében, nem Runcorn-nak... A lift ajtaja becsukódott.

Harry ismét magára húzta a láthatatlanná tevő köpenyt. Meg akarta próbálni egyedül kimenteni Hermionét, míg Ron az esőző irodát intézte el. Amikor az ajtó kinyílt, egy fáklyákkal megvilágított kőfolyosóra lépett. Sokkal sötétebb hangulata volt, mint a fenti, faborítású és szőnyegezett folyosóknak. Ahogy a lift elzötyögött, Harry megremegett. A távoli fekete ajtóra, a Misztériumügyi Főosztály bejáratára pillantott.

Elindult célja, a baloldalon lévő kapualj felé, ami mögött az alsó tárgyalótermekhez vezető

lépcsők voltak. Agyán ötletek suhantak át, miközben lefelé lopakodott. Még mindig volt nála pár csalizaj gép, de talán egyszerűbb lenne simán bekopogni Runcorn-ként a tárgyalóba, és egy szóra kihívni Mafaldát? Persze nem tudta, mennyire volt Runcorn befolyásos ember ahhoz, hogy ezt megtehesse, és még ha sikerülne is, Hermione eltűnésének hatására valószínűleg még azelőtt keresgélni kezdenének, hogy kijutnak a minisztériumból...

Gondolataiba merülve nem vette egyből észre azt a természetellenes hidegséget, ami felé kúszott, mintha ködbe lépkedne. Minden lépéssel egyre hűvösebb lett. Hűvös, ami lekúszott a torkán, és tüdejébe hasított. Majd érezte, ahogy a kétségbeesés, reménytelenség szétárad a testében...

190

- Dementorok - gondolta.

Ahogy elérte a lépcső alját, és jobbra fordult, szörnyű látvány tárult a szeme elé. A tárgyalótermek előtti folyosó tömve volt magas, fekete csuklyás alakokkal. Arcuk rejtve volt, reszelős lélegzésük volt az egyetlen hang. A halálra vált mugliszületésűek, akiket kihallgatásra hoztak be, reszketve ültek a kemény padokon. Legtöbbjük a kezébe temette az arcát, talán hogy próbálják magukat védeni a dementorok mohó szájától. Néhányan családjukkal jöttek, mások egyedül ültek. A dementorok fel-le siklottak előttük, és a folyosón lévő hideg, reménytelenség és kétségbeesés átokként lepte el Harryt.

Küzdj ellene, mondta magában, de tudta, hogy itt nem idézhet meg patrónust anélkül, hogy azonnal felfedje magát. Ezért lassan, olyan halkan, ahogy csak tudott, előre indult, és minden lépéssel egyre jobban elzsibbadt a feje. Kényszerítenie kellett magát, hogy Hermionéra és Ronra gondoljon, akiknek szükségük volt a segítségére.

Ijesztő volt a fölé magasodó fekete alakok között menni. Csuklya alá rejtett világtalan arcuk felé fordult, ahogy elment mellettük. Tudta, hogy a lények megérezték az emberi jelenlétet, melyben még mindig volt egy kevés remény, egy kis kitartás.

Hirtelen kinyílt az egyik pinceajtó. Sikoly hasított a fagyott csöndbe, és végigvisszhangzott a folyosón.

Nem, nem, félvér vagyok, higgyék el! Apám varázsló volt, varázsló, keressék meg, Arkie Aldertonnak hívták, neves seprűtervező, keressék meg, az volt... engedjen el, engedjen el...

Ez az utolsó figyelmeztetés - hallatszott Umbridge lágy, mágikusan felerősített hangja, ami tisztán hallatszott a férfi kétségbeesett visításán keresztül is. - Ha ellenáll, megkapja a dementorok csókját.

A férfi kiáltásai abbamaradtak, de sírása végigvisszhangzott a folyosón.

- Vigyék el - mondta Umbridge.

Két dementor jelent meg a tárgyaló ajtajában, oszlásnak indult, rühes karjukkal megragadták az erőtlen varázsló felkarját. Végigsiklottak fele a folyosón, és a lényeket követő

sötétség elnyelte őket.

- A következő... Mary Cattermole - szólt ki Umbridge.

Egy alacsony nő állt fel. Egész teste remegett. Sötét haját kontyba fogta össze, egyszerű, hosszú talárt viselt. Falfehér volt az arca. Harry látta, ahogy megremeg, miközben elhaladt a dementorok mellett.

191

Ösztönösen tette, gondolkodás nélkül. Szörnyű volt látni, ahogy egyedül besétál a terembe.

Ahogy az ajtó záródni kezdett, becsusszant a tárgyalóterembe a nő mögött.

Ez nem az a terem volt, ahol őt hallgatták ki helytelen varázslathasználatért. Ez sokkal kisebb volt, és sokkal magasabb. Olyan klausztrofób hatása volt, mintha az ember egy mély kút alján ragadt volna.

Idebenn még több dementor állt, fagyasztó aurájukkal beborították a termet. Arctalan őrszemekként álltak a teremben álló emelvény távolabbi sarkainál. Umbridge egy mellvéd mögött ült, egyik oldalán Yaxley-val, másikon Hermionéval, aki legalább olyan sápadt volt, mint Mrs. Cattermole. Az emelvény lábánál világos ezüst színű, hosszú hajú cica sétált felle, fel-le.

Az ő feladata volt, döbbent rá Harry, hogy megóvja az ügyészeket a dementorokból áradó kétségbeeséstől. Azt a vádlottaknak szánták, nem a vádlóknak.

- Üljön le - mondta puha, selymes hangján Umbridge.

Mrs. Cattermole leült az egyetlen székre, ami a padló közepén állt, az emelvény alatt. Amint leült, láncok szökkentek elő a szék karfájából, és lekötözték.

Maga Mary Elizabeth Cattermole? - kérdezte Umbridge.

Mrs. Cattermole remegve bólintott.

Reginald Cattermole, a Mágikus Gondnokság dolgozójának felesége?

Mrs. Cattermole zokogni kezdett.

Nem tudom, hol lehet, idelenn kellett volna találkoznunk!

Umbridge nem törődött vele.

Maisie, Ellie és Alfred Cattermole anyja?

Mrs. Cattermole még hangosabban kezdett zokogni. ,

Félnek, azt hiszik, hogy nem megyek visszamenni...

Kíméljen meg minket - horkant fel Yaxley. - A sárvérűek fattyai nem hatnak meg minket.

Mrs. Cattermole sírása elrejtette Harry lépteit, aki eközben az emelvényre vezető lépcsősor felé lopakodott. Amint a patrónusmacska által őrzött területre ért, érezte, ahogy felmelegszik a levegő. Sokkal nyugodtabbnak érezte magát. A patrónus biztosan Umbridge-é volt. Fényesen világított, bizonyára mert Umbridge itt volt boldog, itt volt elemében, ahol a saját maga által készített kifacsart törvényeket érvényre juttathatta. Harry nagyon lassan és óvatosan oldalazott végig az Umbridge és Yaxley mögötti emelvényen, és leült Hermione széke mögé.

192

Aggódott, hogy megijesztheti a lányt. Arra gondolt, hogy a Muffliato bűbájt használja a másik kettőn, de még az elmotyogott szavak is megijeszthették a lányt. Umbridge ekkor felemelte a hangját, hogy Mrs. Cattermole-hoz szóljon, Harry ekkor látta elérkezettnek az időt.

- Mögötted vagyok - suttogta Hermione fülébe.

Ahogy arra számított, Hermione annyira összerezzent, hogy majdnem felborította az üveg tintát a kezében lévő pennával, amivel a kihallgatást kellett rögzítenie, de szerencsére Umbridge-et és Yaxley-t is annyira lefoglalta Mrs. Cattermole, hogy nem vették észre.

- A minisztériumba érkezésekor elvettek öntől egy pálcát, Mrs. Cattermole - mondta Umbridge. - Nyolc és háromnegyed hüvelykes, cseresznye, unikornis szőr. Felismeri a leírást?

Mrs. Cattermole bólintott.

Megmondaná, mely boszorkánytól vagy varázslótól vette el azt a pálcát?

V-vettem? - szipogta Mrs. Cattermole. - Én nem v-vettem el senkitől. Tizenegy éves koromban v-vásároltam. Az vá-választott engem.

Egyre hangosabban zokogott.

Umbridge olyan kislányosan nevetett fel, hogy Harry majdnem elátkozta. Előre hajolt a korláton, hogy jobban megnézhesse magának áldozatát. Valami aranyszínű is előrelendült a nyakában, és lógott a levegőben: a medál.

Hermione is meglátta. Egy kis sikkantást hallatott, de Umbridge és Yaxley, akik még mindig csak áldozatukkal voltak elfoglalva, nem hallották meg.

- Nem, - mondta Umbridge, - nem, szerintem nem így történt, Mrs. Cattermole. A pálcák csak boszorkányt vagy varázslót választanak maguknak. Maga nem boszorkány. Nálam vannak a kérdőívre adott válaszai... Mafalda, kérem, adja ide őket.

Umbridge felé nyújtotta kis kezét. Abban a pillanatban annyira békaszerűnek látszott, hogy Harry meg volt lepve, hogy nem látta ujjai között az úszóhártyát. Hermione keze megremegett.

A mellette lévő széken álló papírok között kezdett turkálni, majd végül előhúzott egy pergament, amire Mrs. Cattermole neve volt írva.

- Ez... ez igazán szép, Dolores - mondta a nő fodros blúzán csillogó medálra.

- Tessék? - csattant fel lepillantva Umbridge. - Ó, igen... egy régi családi ékszer -

válaszolta, miközben megpaskolta a nagy keblein nyugvó medált. - Az S a Selwyn rövidítése...

193

Rokonságban vagyok velük... Igazából elég kevés aranyvérű család van, akikkel nem állok rokonságba... Nagy kár, - folytatta emeltebb hangon, visszanézve Mrs. Cattermolera,

- hogy ugyanezt nem lehet elmondani magáról. „Szülők foglalkozása: zöldségesek.” Yaxley gúnyosan felkacagott. Alattuk a bolyhos macska tovább járőrözött, a dementorok pedig a sarokban várakoztak.

Umbridge hazugsága visszahozta az életet Harrybe, és mindenféle óvatosságot száműzött belőle - hogy a medállal, amit egy kisstílő bűnözőtől vett el, a saját aranyvérűségét hangoztassa. Felemelte a pálcáját. Még arra sem ügyelt, hogy a köpeny takarásában maradjon.

- Stupor!

Egy vörös villanás, Umbridge összerogyott, és beverte a homlokát a korlát szélébe. Mrs.

Cattermole papírjai kicsúsztak az öléből a padlóra. Az emelvény előtt a cica köddé vált.

Jéghideg levegő csapta meg őket, mint a közeledő vihar. Yaxley zavarodottan nézett körül, próbálta megtalálni a probléma forrását. Amikor megpillantotta Harry testtelen kezét, és benne a rá szegeződő pálcát, a sajátja után kapott, de túl lassú volt. - Stupor!

Yaxley a földre csúszott, és összegömbölyödött a padlón.

Harry!

Hermione, ha azt hiszed, hogy csak úgy itt ülök, és hagyom, hogy...

Harry, Mrs. Cattermole!

Harry megpördült és ledobta magáról a láthatatlanná tevő köpenyt. Odalenn a dementorok kiléptek a sarokból. A székhez láncolt nő felé siklottak. Vagy mert a patrónus eltűnt, vagy mert mesterük elvesztette az irányítást, nem fékezték tovább magukat. Mrs. Cattermole szörnyű

sikolyt hallatott, miközben egy nyálkás, rühes kéz ragadta meg az állát, és hátranyomta a fejét.

- EXPECTO PATRONUM!

Az ezüst szarvas előugrott Harry pálcájának hegyéből és a dementorokra vetette magát, akik visszariadtak, és ismét az árnyékba merültek. A szarvas fénye, mely sokkal erőteljesebb és sokkal melengetőbb volt, mint a macskáé, az egész termet áthatotta, ahogy körbevágtatott.

- Hozd a Horcruxot - kiáltotta Harry Hermionénak.

Ő lesietett a lépcsőkön, és visszatömte a köpenyét a táskájába. Mrs. Cattermole székéhez lépett.

- Maga - suttogta, miközben az arcát bámulta. - De... de Reg azt mondta, maga idézett be a 194

kikérdezésre!

- Tényleg? - motyogta Harry, miközben a nőt lebilincselő láncot rángatta. - Nos, meggondoltam magam. Diffindo! - Semmi nem történt. - Hermione, hogyan szabaduljak meg ezektől a láncoktól?

Várj, csak valamit még megpróbálok...

Hermione, dementorok vannak mindenhol!

- Tudom, Harry, de ha felébred, és a medálnak hűlt helye lesz... le kell másolnom...

Geminio! Így... Ez biztosan megtéveszti majd...

Hermione lesietett a lépcsőn.

- Lássuk csak... Relashio!

A láncok csattogva visszakúsztak a szék karfájába. Mrs. Cattermole ugyanolyan rémülten nézett, mint korábban.

Nem értem - suttogta.

Velünk fog innen elmenni - mondta Harry, miközben lábra állította. - Menjen haza, fogja a gyerekeit és tűnjenek el, még az országból is, ha lehet. Álcázza magát, és meneküljön.

Látta, hogy megy ez, itt nem fog tisztességes meghallgatást kapni.

Harry, - szólt közbe Hermione, - hogy jutunk ki innen, a folyosó tele van dementorokkal?

- Patrónusokkal - mondta Harry, miközben pálcájával a sajátjára mutatott. A szarvas lelassított és az ajtóhoz lépett. - Annyival, amennyit csak tudunk csinálni. Idézd meg a tiéd, Hermione.

Expec... Expecto Patronum - mondta. Semmi nem történt.

Ez az egyetlen varázslat, amivel valaha is problémája volt - mondta Harry a teljesen összezavarodott Mrs. Cattermole-nak. - Elég sajnálatos... Gyerünk, Hermione...

Expecto Patronum!

Egy ezüst vidra pattant ki Hermione pálcájából, és a levegőben kecsesen a szarvas mellé úszott.

- Gyerünk - mondta Harry, és az ajtóhoz vezette Hermionét és Mrs. Cattermole-t.

Amint a patrónusok kisiklottak a folyosóra, az odakinn várakozók ijedten felkiáltottak.

Harry körbenézett. A dementorok, az ezüstös lényekhez megérezve mindkét irányba elmenekültek, és beleolvadtak a sötétségbe.

- Úgy határoztunk, hogy mindannyiuknak haza kell menniük és el kell rejtőzniük a 195

családjaikkal együtt - mondta Harry a mugliszületésűeknek, akiket elbódított a patrónusok fénye, és egy kicsit még mindig remegtek. - Ha tudnak, menjenek külföldre. Minél messzebb a minisztériumtól. Ez az... ő... új hivatalos álláspont. Most, hogyha lennének olyan szívesek, és követnék a patrónusokat, az előcsarnokon keresztül távozhatnak.

Sikerült anélkül feljutniuk a lépcsőn, hogy bárki is meglátta volna őket, de ahogy a liftek felé közeledtek, Harrynek rossz előérzete támadt. Ha egy ezüst szarvassal és vidrával az oldalukon jelennek meg a csarnokban, vagy húsz olyan ember társaságában, akiknek felét mugliszületésűnek gyanúsítanak, valószínűleg elég nagy feltűnést fognak kelteni. Amint erre a kényelmetlen következtetésre jutott, az egyik lift megállt előttük.

Reg! - kiáltotta Mrs. Cattermole, és Ron karjaiba vetette magát. - Runcorn kiengedett, megtámadta Umbridge-et és Yaxley-t, és azt mondta, hogy hagyjuk el az országot. Azt hiszem, jobb, ha ezt tesszük, Reg, komolyan, siessünk haza, kapjuk fel a gyerekeket és...

miért vagy ilyen nedves? Víz - motyogta Ron, miközben kibújt az ölelésből. - Harry, tudják, hogy betolakodók vannak a minisztériumban, egy lyukról beszéltek Umbridge irodájának az ajtajában. Nagyjából öt percünk van, mielőtt...

Hermione patrónusa egy pukkanással eltűnt, miközben rémült arccal nézett Harryre.

Harry, ha itt ragadunk...!

Nem fogunk, ha sietünk - mondta Harry. A mögöttük álló csendes, tátott szájú csoporthoz fordult.

Kinél van pálca?

Nagyjából a felük felemelte a kezét.

- Rendben, akinél nincs, az maradjon valaki olyan közelében, akinél van. Fel kell érnünk, mielőtt még megállítanának minket. Gyerünk.

Két liftbe bepréselődött mindenki. Harry patrónusa őrt állt a bezáródó aranyrácsok előtt, és a lift megindult fölfelé.

- Nyolcas szint - mondta a boszorkány nyugodt hangja, - Előcsarnok.

Harry egyből tudta, hogy bajban vannak. A csarnokban emberek vonultak kandallóról kandallóra, egyenként zárva be őket.

Harry! - sikoltott Hermione. - Mit fogunk...?

ÁLLJ! - mennydörögte Harry. Runcorn erőteljes hangja visszhangzott az előcsarnokon. A kandallót lezáró varázslók ijedten megálltak. - Kövessetek - suttogta a rémült 196

mugliszületésőek csoportjának, akik Ron és Hermione terelésével kisiettek a liftből. Mi a helyzet, Albert? - kérdezte ugyanaz a kopasz varázsló, aki korábban Harrybe ütközött a kandallóból kifele jövet. Idegesnek látszott.

Ezeknek ki kell menniük, mielőtt lezárjátok a kijáratokat - mondta olyan határozottan ahogy csak tudta.

A varázslócsapat tagjai egymásra néztek.

- Nekünk azt mondták, hogy zárjuk le a kijáratot, és ne engedjünk senkit se...

Te most ellenkezel velem? - dühöngött Harry. - Szeretnéd, hogy a te családfádnak is utána nézzek, mint Dirk Cresswell-ének?

Bocsánat! - mondta ijedten a kopaszodó varázsló, és néhány lépést tett hátrafelé. - Nem gondolkoztam, Albert, csak azt hittem... Azt hittem, hogy kikérdezésre jöttek, és...

A vérük tiszta - mondta Harry. Mély hangja tiszteletet parancsolóan zengett a csarnokban.

- Megkockáztatnám, hogy tisztább, mint közületek sokaknak. Indulás - kiáltotta a mugliszületésőeknek, akik a kandallók felé siettek, és kettesével eltűntek. A minisztériumi varázslók hátrahőköltek, néhányan zavartan, mások ijedten. Majd hirtelen: Mary!

Mrs. Cattermole hátrapillantott a válla fölött. Az igazi Reg Cattermole, immár abbahagyva a hányást, sápadtan épp akkor lépett ki a liftből.

- R-Reg?

Döbbenten nézett a férjéről az átkozódó Ronra.

A kopaszodó varázsló eltátotta a száját, és döbbent fejével az egyik Reg Cattermole-ról a másikra nézett.

Hé... mi folyik itt? Mi ez?

Zárják le a kijáratokat! ZÁRJÁK LE!

Yaxley szaladt ki egy másik liftből és a kandalló mellett álló csapat felé futott. Mrs.

Cattermole-on kívül minden mugliszületésű elment már. Ahogy a kopaszodó varázsló felemelte a pálcáját, Harry felemelte hatalmas öklét és arcon vágta.

- Yaxley, ez segített megszökni a mugliszületésűeknek! - kiáltotta Harry.

A kopaszodó varázsló kollégáinak kiabálásait kihasználva Ron megragadta Mrs.

Cattermole-t, a még mindig nyitva lévő kandalló felé rángatta, és eltűnt. Yaxley zavartan nézett Harryről a megütött varázslóra, miközben az igazi Reg Cattermole kiabált. - A 197

feleségem! Ki volt az a feleségemmel? Mi folyik itt?

Harry látta, ahogy Yaxley feje oldalra fordul, és a gyanú árnyéka kiül torz arcára.

- Gyere! - kiáltotta Harry Hermionénak. Megragadta a karját és együtt beugrottak a kandallóba, miközben Yaxley átka elsiklott Harry feje felett. Néhány másodpercig pörögtek, majd kirepültek egy vécéből egy kabinba. Harry kinyitotta az ajtót. Ron a csap mellett állt, és még mindig Mrs. Cattermole-lal birkózott.

Reg, nem értem...

Engedjen el, nem vagyok a férje, haza kell mennie!

Valami zajt hallott a mögöttük lévő fülkéből. Harry megfordult. Yaxley épp akkor bukkant fel.

- MENJÜNK! - kiáltotta Harry. Megragadta Hermione kezét és Ron karját, és megpördült.

Sötétség vette őket körül, és ismét érezte az összeszorító érzést, de valami nem volt jó...

Hermione keze mintha csúszott volna ki a szorításából...

Azon töprengett, vajon megfullad-e. Nem tudott levegőt venni, nem látott semmit, és az egyetlen szilárd dolog Ron karja és Hermione ujjai voltak, amik lassan csúsztak ki a kezéből...

Majd meglátta a Grimmauld tér tizenkettő ajtaját, a kígyós kopogtatóval, de mielőtt levegőt vehetett volna, egy sikoltás hallatszott, majd egy bíborszínű villanás. Hermione keze hirtelen megragadta az övét, és megint minden elsötétült.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A Tolvaj

Harry kinyitotta a szemét. Elvakította a zöld és arany. Nem tudta, mi történt, csak 198

annyit, hogy most leveleken és faágakon fekszik. Levegő után kapkodott, pislogott, és körülnézett. A rikító fény a fák lombjain átszűrődő napsütés volt. Valami az arca közelében megrándult. Négykézlábra tápászkodott, felkészülve a kis vadállattal való összetűzésre, de a megránduló valami csak Ron lába volt. Harry körbepillantott. Hermione a közelben feküdt az erdő talaján. Látszólag egyedül voltak.

Harry első gondolata a Tiltott Rengeteg volt, és egy pillanatra, bár tudta, hogy elég veszélyes és még nagyobb őrültség lenne a Roxforti birtokon megjelenniük, szíve nagyot dobbant a gondolattól, hogy a fák takarásában Hagrid kunyhójához lopódzanak. Azonban a következő néhány másodpercben, mely alatt Ron erőtlenül felnyögött, Harry pedig mászni kezdett felé, rájött, hogy ez nem lehet a Tiltott Rengeteg. A fák sokkal fiatalabbak voltak, messzebb álltak egymástól, és a talajt sem borította olyan sűrű levéltakaró.

Mire Ron fejéhez ért, Hermione is odamászott. Amint barátjára pillantott, minden korábbi nyugtalansága elhagyta. Ron bal oldalát vér borította, és hamuszürke arca erősen elütött a levél borította talajtól. A Százfűlé főzet hatása kezdett elmúlni. Ron vonásai félig még Cattermole-éi voltak. Haja vörösödni kezdett, mintha kiszívta volna arcából a maradék kevés színt is.

- Mi történt vele?

- Amputoportált - mondta Hermione, miközben Ron ingujjánál babrált, ahol a vér a legnedvesebb és legsötétebb volt.

Harry rémülten nézte, ahogy a lány széttépte Ron pólóját. Mindig úgy gondolt az amputoportálásra, mint valami vicces dologra, de ez... Gyomra kellemetlenül összeszorult, ahogy Hermione a földre fektette Ron csupasz karját. Egy nagy darabon hiányzott belőle a hús, mintha valaki késsel kivágta volna.

Harry, gyorsan, a táskámban van egy kis üveg, „Szurokfű-kivonat" felirattal...

Táska... mindjárt...

Harry a lány érkezési helyére sietett, felkapta a gyöngyberakásos táskát és beledugta a kezét. Azonnal tárgyak sokasága ugrott a kezéhez: könyvek bőr borításai, pulóverek gyapjúujjai, cipősarkak...

- Gyorsan!

Megragadta a pálcáját és a varázstáska mélyébe dugta.

- Invito Szurokfű!

199

Egy kis, barna üveg repült ki a táskából. Elkapta, és visszasietett vele Hermionéhoz és Ronhoz, akinek a szeme félig csukva volt. Szemhéja alatt csupán két fehér sáv látszott.

- Elájult - mondta Hermione, aki Ronhoz hasonlóan sápadt volt. Már nem nézett ki Mafaldaként, bár hajában voltak még szürke területek. - Húzd ki a dugót légyszíves, Harry,

nagyon remeg a kezem.

Harry kirántotta az üvegből a dugót. Hermione átvette tőle, és három cseppet csöppentett a vérző sebre. Zöldes füst gomolygott fel belőle, és miután kitisztult, Harry látta, hogy a vérzés elállt. A seb több naposnak látszott, új bőr nyúlt végig ott, ahol korábban még csak hús volt.

Ez igen - mondta Harry.

Ez minden, amit most biztonságosan meg merek csinálni - mondta remegve Hermione. -

Vannak varázslatok, amik teljesen helyrehoznák, de nem merem megpróbálni, mert lehet, hogy többet ártanék vele, mint amennyit használna... Így is elég sok vért vesztett már...

Hogyan sérült meg? Mármint... - Harry megrázta a fejét, hogy kitisztujon, hogy értelmet találjon mindabban, ami eddig történt - miért vagyunk itt? Azt hittem, hogy a Grimmauld térre megyünk vissza!

Hermione mély levegőt vett. Közel állt hozzá, hogy elsírja magát.

Harry, nem hiszem, hogy vissza fogunk tudni oda menni.

Ezt meg hogy...?

Ahogy dehoppanáltunk, Yaxley elkapott, és nem tudtam lerázni magamról, túl erősen fogott, és még akkor is belém kapaszkodott, amikor megérkeztünk a Grimmauld térre. És utána...

hát, azt hiszem, meglátta az ajtót, és azt hitte, hogy ott fogunk megállni, és enyhített a szorításból,

és sikerült leráznom magamról a kezét, és inkább ide hoztam magunkat!

De hát hol van az az itt? Várj egy kicsit... Csak nem úgy érted, hogy ő most a Grimmauld téren van? Ő nem tud oda bejutni!

A lány szemei csillogtak, miközben bólintott.

- Harry, azt hiszem, be tud. Én... én... egy Taszító átokkal ráztam le magamról, de akkorra már a Fidelius bűbáj védelmén belül volt. Mivel Dumbledore meghalt, mi is 200

titokgazdák vagyunk, és így kiadtam neki a titkot, nem?

Nem volt értelme áltatnia magát, Harry is egyetértett vele. Ez nagy veszteség volt. Ha Yaxley bejuthatott a házba, nem volt rá mód, hogy visszatérhessenek. Talán már folyamatosan vitte be a Halálfalókat hoppanálva. Bármilyen nyomasztó vagy lehangoló is volt a ház, az volt az egyetlen biztonságos menedékük. És most, hogy Sipor annyival barátságosabb és boldogabb volt, még otthont is jelentett. Harry fájdalmas bűntudattal - melynek semmi köze nem volt az ételhez -képzelte el a manót, amint a véres hurka fölött szorgoskodott, amit Harry, Ron és Hermione már nem ehetnek meg.

Harry, annyira, annyira sajnálom!

Ne butáskodj, nem a te hibád volt. Sokkal inkább az enyém...

Harry előhúzta zsebéből Rémszem szemét. Hermione rémülten hátrahőkölt.

- Umbridge az irodaajtajába dugta, hogy az emberek után kémkedjen. Nem hagyhattam ott... de emiatt tudták meg, hogy betolakodók vannak a minisztériumban.

Mielőtt Hermione válaszolhatott volna, Ron felnyögött, és kinyitotta a szemét. Még mindig szürke volt, arca izzadtságtól csillogott.

Hogy érzed magad? - suttogta Hermione.

Pocsékul - károgta összerezzenve Ron, és megtapogatta sérült karját. - Hol vagyunk?

Abban az erdőben, ahol a Kviddics Világkupa döntőjét rendezték - válaszolta Hermione.

- Valami bekerített rejtekhelyet akartam, és ez volt az...

...az első hely, ami eszedbe jutott - fejezte be helyette Harry a mondatot, miközben körbe nézett látszólag kietlen tisztáson. Nem tudott nem emlékezni, mi történt legutóbb, amikor a Hermione fejébe elsőre beugrott helyre hoppanáltak... hogyan találták meg őket a Halálfalók pár percen belül. Vajon Legilimencia volt? Vajon Voldemort, vagy valamelyik másik csatlósa tudja, hova hozta őket Hermione?

Gondolod, hogy tovább kéne állnunk? - kérdezte Ron Harrytől. Látszott az arcán, hogy ő

is ugyanarra gondol.

- Nem tudom. - Ron még mindig sápadt volt és izzadt. Nem próbált meg felülni, és ránézésre túl gyenge is volt hozzá. Nem tűnt jó ötletnek bárhova is elvinni.

Egyelőre maradjunk - mondta Harry.

Hermione megkönnyebbülten talpra ugrott.

Hová mész? - kérdezte Ron.

201

Ha maradunk, fel kellene állítanunk néhány védelmező bűbájt a hely körül - válaszolt, és felemelt pálcával, varázslatokat mormolva körbe kezdte járni a helyet, ahol Ron és Harry voltak.

Harry látta, ahogy a környező levegő megremeg, mitha Hermione forró párát varázsolt volna a tisztásra.

Salvio Hexia... Protego Totalum... Repello Muggletum... Muffliato... Harry, kivehetnéd a sátrat...

Sátrat?

A táskában!

A tá... hát persze - mondta Harry.

Ezúttal nem szórakozott a keresgéléssel, egy második begyűjtőbűbájt használt. A sátor vászon, kötél és cölöpök tömegeként került elő belőle. Harry, részben a macskaszag miatt a Kviddics Világkupán használt sátrat vélte benne felismerni.

Azt hittem, hogy ez azé a Perkins fickóé a minisztériumból - mondta, miközben elkezdte kibogozni a cölöpöket.

Úgy tűnik, nem kérte vissza, annyira rossz volt a lumbágója, - mondta Hermione, aki most bonyolult nyolcas alakban mozgatta a pálcáját, - úgyhogy Ron apukája megengedte, hogy kölcsönvegyük. Erecto! tette hozzá, pálcájával a sátor alaktalan vászonjára mutatva, ami a levegőbe emelkedett, összerakta magát, majd teljesen felépítve Harry előtt a földön landolt.

Kezéből kirepült a cölöp, és egy utolsó puffanással az egyik tartókötél végébe fúrta magát.

Cave Inimicum - fejezte be Hermione egy ég felé lendítéssel. - Ez minden, amit tehetek.

Legalább tudni fogjuk, hogy jönnek. Nem garantálom, hogy kívül fogja tartani Vol...

- Ne mondd ki a nevét! - szólt közbe fanyar hangon Ron.

Harry és Hermione összenéztek.

- Sajnálom, - mondta Ron, és egy nyögés kíséretében felemelkedett, hogy rájuk nézhessen,

- de olyan, mint egy... átok, vagy valami. Nem hívhatnánk inkább Tudodkinek... légyszi?

Dumbledore azt mondta, hogy a névtől való félelem... - kezdte Harry.

Ha nem vetted volna észre, haver, végül nem segített sokat Dumbledore-on, hogy a nevén nevezte Tudodkit - vágott vissza Ron. - Csak... csak mutassunk Tudodki felé némi tiszteletet, rendben?

202

Tiszteletet? - ismételte Harry, de Hermione figyelmeztetően rápillantott. Látszólag nem akart Ronnal vitatkozni, amíg az ilyen legyengített állapotban volt.

Harry és Hermione félig bevitték, félig bevonszolták Ront a sátorba. A belseje pont olyan volt, amint amilyenre Harry emlékezett. Egy kis lakás, fürdőszobával és egy kis konyhával.

Félrelökött egy öreg karosszéket, és óvatosan az egyik emeletes ágy alsó felére fektették Ront.

Ron még ez alatt a rövid út alatt is elfehéredett, és miután a matracra helyezték, becsukta a szemét, és egy ideig nem mondott semmit.

- Csinálok egy kis teát - mondta sápadtan Hermione. Táskája mélyéről előhúzott egy kannát és három poharat, és a ko