/ Language: Hungary / Genre:antique

A hobbit

Jrr Tolkien

A hobbit szövegkritikai kiadásának teljes egészében átjavított és bővített kiadása, mely egyetlen Tolkien-rajongó könyvtárából sem hiányozhat. „Nem csak lenyűgöző, de hasznos is. Afféle Tolkien-kézikönyvvé teszi A hobbitot” \- Washington Post Book World „A hobbitrajongók nagy becsben fogják tartani.” \- Denver Post J. R. R. Tolkien ismertetője A HOBBIT eredeti kiadásához: Ha megmozgatják a fantáziádat az oda és vissza történő utazások, amelyek kivezetnek a kényelmes nyugati világból, a Vadon szegélyén túlra, és érdekel egy egyszerű (némi bölcsességgel, némi bátorsággal és jelentős szerencsével megáldott) hős, akkor ez a könyv tetszeni fog, mivel épp egy ilyen út és utazó leírása található benne. A történet a Tündérország kora és az emberek uralma közti réges-régi időkben játszódik, mikor még állott a híres Bakacsinerdő, és a hegyek veszéllyel voltak tele. Az egyszerű kalandozó útját követve útközben megtudhatsz (ahogy ő is megtudott) - ha még nem ismernéd mindezeket a dolgokat - egyet s mást a trollokról, koboldokról, törpökről és tündékről, s bepillantást nyerhetsz egy elhanyagolt, de lényeges időszak történelmébe és eseményeibe. Mert Zsákos Bilbó úr számos jelentős személynél járt; beszélt a sárkánnyal, a hatalmas Smauggal; és akaratán kívül jelen volt az Öt Sereg Csatájánál. Ez annál is inkább figyelemre méltó, mivel ő egy hobbit. A hobbitok fölött a történelem és a legendák mind ez idáig átsiklottak, talán mert rendszerint többre tartják a kényelmet, mint az izgalmakat. Ez a személyes visszaemlékezések alapján készült beszámoló, amely Zsákos úr egyébként csendes életének egy izgalmas évét írja le, azonban képet adhat erről a becses népről, akik (úgy mondják) manapság megfogyatkoztak. Mert nem szeretik a zajt.

J. R. R. TOLKIEN

A HOBBIT

“Egyszer oda, aztán vissza”

A szerző és más művészek illusztrációival

Javította, bővítette

és jegyzetekkel ellátta

DOUGLAS A. ANDERSON

CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ

A mű eredeti címe

The Hobbit

Copyright ©1937 by George Allen & Unwin Ltd. / Copyright ©1966 by J. R. R. Tolkien

Copyright © Renewed 1994 by Christopher R. Tolkien, John E. R. Tolkien and Priscilla M. A. R. Tolkien

Copyright © Restored 1996 by The Estate of J. R. R. Tolkien, assigned 1997 to the J. R. R. Tolkien Copyright Trust

Introduction and annotations © copyright 2022 by Douglas A. Anderson

Minden jog fenntartva

A könyvben szereplő bármely szöveg vagy illusztráció megjelentetéséhez az angol kiadó engedélye szükséges

is a registered trademark of J. R. R. Tolkien Estate Limited.

Könyvterv: Robert Overholtzer / Borítóterv: Michaela Sullivan / Borító illusztráció: J. R. R. Tolkien

J. R.R. Tolkien: A hobbit című művét fordította Szobotka Tibor

A verseket fordította Tótfalusi István

A hobbit fordítását szakmailag ellenőrizte és a terminológiai módosításokat végrehajtotta Füzessy Tamás

A Köszönetnyilvánítást, az Előszó a második angol kiadáshoz-t, a Függelék-et és a jegyzeteket fordította Ürmössy Zsuzsa

Az előszó, a függelék és a jegyzetek fordítását szakmailag felülvizsgálta Füzessy Tamás

Az Előszó a magyar kiadáshoz-t Füzessy Tamás írta

ISBN 963 539 515 9

© Szobotka Tibor örököse, 1975 / © Tótfalusi István, 1975 / © Füzessy Tamás, 2006 / © Ürmössy Zsuzsa, 2006

© Magyar kiadás: Ciceró Könyvstúdió, 2006

A szerző mindent megtett, hogy a kötetben szereplő alkotókat és jogtulajdonosokat elérje engedélykérés céljából. Ha ez mégsem sikerült maradéktalanul, az szándéka ellenére történt, és az elkövetkező kiadásokban végrehajtja a szükséges javításokat.

Quotations and illustrations from all Allen and Unwin editions of The Hobbit are used by permission. Copyright © 1937, 1951, 1966, 1978 by George Allen and Unwin Ltd. The following illustrations are from Pictures by J.R.R. Tolkien, copyright © 1979 by George Allen and Unwin (Publishers) Ltd., and are reprinted by permission: The Three Trolls are turned to stone copyright © George Allen and Unwin Ltd. 1978, 1979; Rivendell looking East copyright © George Allen and Unwin Ltd. 1978, 1979; The Elvenking's Gate (I) copyright © George Allen and Unwin Ltd. 1978, 1979; Bilbo comes to the Huts of the Raft-elves (I) copyright © George Allen and Unwin Ltd. 1978, 1979. Illustrations from the Folio Society edition of The Hobbit are by Eric Fraser, 1979. Used by permission. Jacket and front matter from the first and second American printings of The Hobbit are reproduced by permission of Houghton Mifflin Company.

Quotation from Sir Gawain and the Green Knight, Pearl, and Sir Orfeo translated by J.R.R. Tolkien. Copyright © 1975 by George Allen and Unwin (Publishers) Ltd. Reprinted by permission of Houghton Mifflin Company. Quotation of poems from The Fellowship of the Ring, Part One, and The Two Towers, Part Two, of The Lord of the Rings by J.R.R. Tolkien. Copyright © 1954, 1965 by J.R.R. Tolkien. Copyright © renewed 1982 by Christopher R. Tolkien, Michael H. R. Tolkien, John F. R. Tolkien, and Priscilla M.A.R. Tolkien. Reprinted by permission of Houghton Mifflin Company. Quotations from The Letters of J.R.R. Tolkien selected and edited by Humphrey Carpenter. Copyright © 1981 by George Allen and Unwin (Publishers) Ltd. Reprinted by permission. Quotations from unpublished letters and material by J.R.R. Tolkien © The J.R.R. Tolkien Trust and the Tolkien Trust 2002. Quotation from letter to G. E. Selby by J.R.R. Tolkien. Copyright © 1987 by Unwin Hyman Ltd. Reprinted by permission. “Elvish Song in Rivendell,” “Glip,” and “The Quest of Erebor” © The Tolkien Trust 2002. “Enigmata Saxonica Nuper Inventa Duo” © The J.R.R. Tolkien Copyright Trust 1923, 2002. “Progress in Bimble Town” © The J.R.R. Tolkien Copyright Trust 1931, 2002. Quotations from The Marvellous Land of the Snergs © 1927 by E. A. Wyke-Smith, © 1996 by Edward S. Wyke-Smith and Nina Wyke-Smith. Used by permission.

Frontispiece: Lafayette. “Tolkien's Desk”: Photograph copyright © The Marion E. Wade Center, Wheaton College, Wheaton, Illinois. Photographed by Jon Martyn Carter. Used by permission. “The house at No. 20 Northmoor Road”: First reproduced in J.R.R. Tolkien: A Biography by Humphrey Carpenter, copyright © 1977 by George Allen and Unwin Ltd. “Troll's Hill”: Estate of J.R.R. Tolkien; first reproduced in Marquette University Catalogue, copyright © 1987 Marquette University. troll illustration from “Soria Maria Castle”: Lancelot Speed in The Red Fairy Book by Andrew Lang, copyright © 1890 by Longman Group UK Ltd. Used by permission.

Illustration by Virgil Finlay © 1975 by Lail M. Finlay. Used by permission of Lail M. Finlay. J.R.R. Tolkien: Der Kleine Hobbit © for the illustrations by Klaus Ensikat: 1997 Deutscher Taschenbuch Verlag, Munich/Germany. Used by permission.

The author is grateful for permission to use illustrations from the following foreign editions of The Hobbit: Bulgarian, Bilbo Begins, illustrations © 1975 by Peter Chuklev. Used by permission of the illustrator, Peter Chuklev. Estonian, Kääbik ehk Sinna ja tagasi. Eesti Raamat copyright © 1977. Reprinted by permission of the illustrator, Mrs. M. Kernumees. French, Bilbo le hobbit. Bibliothéque Verte copyright © Hachette, 1976. German, Kleiner Hobbit und der Grosse Zauberer. Copyright © 1957, 1968 by Georg Bitter Verlag, Recklinghausen. Hungarian, A Babo. Copyright © 1975 Móra Ferenc, Budapest. The drawings of Tamas Szecsko have been reproduced by courtesy of his successor. Japanese, Hobbit No Boken. Illustrator: Ryuichi Terashima. Reproduced by permission of Iwanami Shoten, Publisher, Tokyo. Portuguese, O Gnomo. Livararia Civilizacáo copyright © 1962. Russian, Hobbit, ili Tuda I obratno. Detskaya Literatura copyright © 1976. Slovak, Hobbitis. Bratislava: Mladé Letá copyright © 1973. Reproduced by permission of the illustrator, Nada Rappensbergerová-Jankovičová. Swedish, Hompen, eller, En resa dit och tillbaksigen. Kooperativa Förbundets Bokförlag copyright © 1947, and Bilbo en Hobbits Äventyr. Rabén & Sjögern copyright © 1962. Reproduced by permission of Tove Jansson, Moomin Characters, Ltd. Yugoslavian, Hobit. Mirna Pavlovec-Mladinska knjiga Ljubljana.

Tartalom

Köszönetnyilvánítások / 5

(Fordította Ürmössy Zsuzsa)

Előszó a magyar kiadáshoz / 6

(Írta Füzessy Tamás)

Előszó a második angol kiadáshoz / 13

(Fordította Ürmössy Zsuzsa)

A jegyzeteket fordította Ürmössy Zsuzsa

A HOBBIT

Fordította Szobotka Tibor

Versfordítások Tótfalusi István

Bevezetés / 16

Bevezető jegyzetek / 31

1. Váratlan látogatás / 32

2. Birkasült / 46

3. Rövid pihenő / 54

4. Hegy felett és hegy alatt / 59

5. Talányok a sötétben / 66

6. Cseberből vederbe / 77

7. Fura szállások / 87

8. Legyek és pókok / 101

9. Elszabadult hordók / 116

10. Szíves fogadtatás / 125

11. Az ajtólépcsőn / 131

12. Bizalmas értesülések / 135

13. Nincs idehaza / 146

14. Tűz és víz / 152

15. Gyülekező fellegek / 157

16. Éjszakai tolvaj / 162

17. Megnyílnak az ég csatornái / 166

18. A visszatérés / 172

19. Az utolsó szakasz / 176

FÜGGELÉK

“A” függelék. Az erebori kutatás / 182

“B” függelék. A rúnákról / 190

Irodalomjegyzék / 193

Képek jegyzéke / 216

Jegyzetek / 242

Nem tudok elképzelni kellemesebb öregkort,

mint elmerülni régi kedvenceim világában:

újraolvasni és jegyzetekkel ellátni őket.

André Maurois

Könyv ha először tetszett,

szívesen olvasod újra.

Horatius

Köszönetnyilvánítások

Egy olyan könyvet, mint A hobbit szövegkritikai kiadása, nem lehetett volna összeállítani sok ember segítsége nélkül, akiknek szeretném ezúton kifejezni hálámat. Mindenekelőtt köszönettel tartozom Christopher Tolkiennak, amiért hozzájárult, hogy apja könyvét jegyzetekkel és magyarázatokkal lássam el; és maga is sokat segített megjegyzéseivel és javaslataival. Szintén külön lekötelezettje vagyok barátaimnak, Christina Scullnak és Wayne G. Hammondnak, akik megosztották velem néhány kutatási eredményüket a tervezett J. R. R. Tolkien: A Companion and Guide (J. R. R. Tolkien: Útmutató) című művükhöz, és sok más módon is segítettek.

Az intézmények és szervezetek közül szeretnék köszönetet mondani Matt Blessings levéltárosnak a Memorial Librarytől (Marquette University, Milwaukee, Wisconsin); Christopher W. Mitchellnek és Marjorie Lamp Meadnek a Marion E. Wade Centertől (Wheaton College, Wheaton, Illinois); dr. Judith Priestmannek a Bodleian Librarytől (Oxford); és a University of Notre Dame Librarynek (South Bend, Indiana).

A Houghton Mifflin Companynél a rendkívül segítőkész (és a kötelességet meghaladóan türelmes) emberek között (múltban és jelenben) szerepel Clay Harper, Austen Olney, Ruth Hapgood, Becky Saikia-Wilson és Rhiannon Agosti.

Azok között, akik támogattak egyes pontoknál vagy más módon voltak a segítségemre, ott van Fred Biggs, Richard E. Blackwelder, Alexandra Bolintineanu, David Bratman, Brad Brickner, Diane Bruns, Humphrey Carpenter, Ceborah Benson Covington, John L. DiBello, Michael Drout, Charles B. Elston, Verlyn Flieger, Steven M. Frisby, John Garth, Charles Garvin, Peter Geach, Peter Glassman, Glen H. GoodKnight, Martin Hempstead, Thomas D. Hill, Carl F. Hostetter, Ellen Kline, Chris Lavallie, Dennis K. Lien, Abbe Lyons, Michael Martinez, Richard Mathews, Charles E. Noad, John D. Rateliff, Becky Reiis, Taum Santosky, dr. William A. S. Sarjeant, Tom Seidner, Tom Shippey, Babbie Smith, Susan A. Smith, Stacy Snyder, Donn P. Stephen, Priscilla Tolkien, Rayner Unwin, Richard C. West, Kelley M. Wickham-Crowley, Gene Wolfe, Reinhold Wotawa, Nina Wyke-Smith, Ted Wyke-Smith, Jessica Yates, Manfred Zimmermann, és Henry Zmuda.

A hobbit fordításainak különféle szempontjaihoz nyújtott és a külföldi illusztrátorokkal kapcsolatos segítségéért hálás vagyok Mikael Ahstromnek, Flix Claessensnek, David Victor Kadarnak, Mari Kotaninak, Nagy Gergelynek, René van Rossenbergnek, Arden R. Smithnek, Anders Stenströmnek (Beregondnak), Asako Suzukinak, Makoto Takahasinak és Takajuki Tatsuminak.

Előszó a magyar kiadáshoz

E könyv kiadásával több szempontból is fontos pillanat érkezett el a Tolkien-művek magyar interpretációinak történetében. Önmagában is jelentős, hogy a Középfölde mitológiai ciklus első megjelent (és magyarul is először kiadott) alapművének angol nyelvterületen nagy sikert elért szövegkritikai kiadása immár a magyar olvasóközönség számára is elérhető. Érdekes ez a mű azért is, mert a Tolkien-szövegek tudományos igényű kutatásának/elemzésének területén még nem jelent meg ehhez fogható színvonalú, hiánypótló és mintaadó alkotás. És végül különösen fontos, mivel e kiadás előmunkálatai lehetővé tették, hogy komoly lépést tegyünk előre a Középfölde korpusz különböző műveinek magyar fordításai körében jelen levő terminológiai különbözőségek, sokszor értelemzavaró egyenetlenségek elsimítása tekintetében is.

A Tolkien művek magyar fordításának általános problémái

J. R. R. Tolkien különböző művei egy nagy, átfogó mitológia egységeinek tekinthetők, amelyekben a szerző a neveket, kifejezéseket, fogalmakat egységesen, gondosan kidolgozott struktúrába rendezve használja. Tolkien különös gondot fordított arra, hogy a több mint 50 éven keresztül zajló alkotási folyamatban, a sokszoros újraértelmezési/újraírási ciklusok során létrejött, akár alapvető koncepcióváltásokat jelentő szövegváltozatokban felbukkanó ellentmondásokat, értelmezési zavarokat folyamatosan javítsa, és az egész mitológia integritását fenntartsa. (Ez természetesen nem sikerülhetett tökéletesen, különösen mivel a művek nagyobb része befejezetlenül maradt a hagyatékban. A szerző erre irányuló szándéka azonban egyértelmű.) Ennek a törekvésnek kiemelt területe volt a különböző művekben és szövegváltozatokban szereplő közös személyek, földrajzi helyek, tárgyak, fogalmak nevezéktanának következetes egységesítése is.

A Tolkien-művek magyar kiadásait más-más szerzők fordították. Ezek a fordítók néha nem is ismerték egymás eredményeit, illetve a legtöbb esetben nem ismerték fel az egyes művek mögött felsejlő közös mitológiai hátteret, és sajnos egyáltalán nem, vagy csak részben törekedtek egy konzisztens magyar nyelvezet használatára a fordításokban. Noha minden fordítás a maga nemében teljes értékű alkotás, a magyar olvasó számára nagyon zavaró lehet az eltérő terminológiai eszközrendszer. Olyan ez, mintha az Iliászt és az Odüsszeiát, vagy akár annak egyes fejezeteit különböző szerzők fordították volna, anélkül, hogy különösebb figyelmet fordítottak volna az egyes részekben előforduló közös szereplők, események, helyszínek, szófordulatok azonos formában történő interpretálására: hiába lenne mestermű minden egyes fordítás, a teljes mű élménye sokat veszítene hatásából...

A tolkieni mitológia szövegeiben több ezer olyan egyedi személy- és földrajzi név, elnevezés található, amelyek több műben is előfordulnak. Ezek jelentős részének már született valamilyen magyar fordítása, sajnos már több száz olyan is akad, amelynek többféle magyar változata is megjelent a különböző fordítók műveiben.

A mitológia e terminológiai egyenetlenségei közül is kiemelkedett a két alapmű, A Gyűrűk Ura és A babó, már a címben is megmutatkozó összehangolatlansága. Uralkodó véleményként alakult ki, hogy a Réz Ádám – Göncz Árpád-féle fordítás legyen a teljes Tolkien-korpusz magyar változatának gerince, és számonkérték, hogy a Szobotka-féle fordítás miért nem követi ezt a hagyományt (ami alapvetően igazságtalan követelés, hiszen A babó magyar fordítása korábban készült, mint A Gyűrűk Uráé).

A hobbit magyar kiadásai

J.R.R. Tolkien professzor nagy mitológiai ciklusához eredetileg csak lazán kötődő gyermektörténete Angliában 1937-ben jelent meg. A magyar változatra majdnem 40 évet kellett várnia a hazai közönségnek: 1975-ben a gyermekkönyvekre szakosodott Móra Kiadó gondozásában, Szobotka Tibor fordításával, Szecskó Tamás illusztrációival jelent meg. (Ezen illusztrációk közül 5 szerepel e mostani kiadásban is.) A versbetéteket Tótfalusi István fordította.

A kiadói jogok később átkerültek a Ciceró Könyvstúdióhoz, akik először 1992-ben jelentették meg a saját változatukat, az eredeti kiadások hagyományait formailag is jobban követve: a könyv J.R.R. Tolkien eredeti, kifejezetten e célra készült illusztrációit tartalmazta, a borítóra egy nemzetközileg elismert Tolkien-illusztrátor, Roger Garland festménye került, és dekorációként is megjelentek az angol kiadásokat oly jellegzetessé tevő törp rúna feliratok is. (Méghozzá a brit kiadás külső borítóján szereplő, angol nyelvű címet és leírást, valamint az Allen and Unwin kiadó nevét is tartalmazó szövegek. Lásd: “B” függelék: A rúnákról.) A szöveg teljesen változatlan formában, újraszedés nélkül, a Móra-féle kiadás szövegének fototechnikai másolataként került be a kötetbe. Ebben a formában a mai napig 6 kiadást ért meg.

Időközben egyetlen számottevő módosításra került sor: olvasói és szakértői felvetésekből a kiadó számára is kiderült, hogy a borító illusztrációnak választott kép ugyan kapcsolódik a tolkieni mitológiához, ám A babó cselekményéhez semmi köze. Roger Garland festménye Turin Turambar Középfölde első korában játszódó történetének sárkányát Glaurungot ábrázolja, amint előbújik az általa elfoglalt Nargothrondi barlangbirodalom kapuján. (A szituáció kicsit hasonló, mint Smaug és a Hegymélyi Királyság esetében. Ám a képen jól látható az a tény, hogy Glaurung még a korai mitológiai időszak röpképtelen, szárnyatlan sárkányaihoz tartozik, ellentétben a késői nagy szárnyas sárkányokat reprezentáló Smauggal.) A 6. kiadásban ezért a kiadó lecserélte a borító grafikát Tolkien egyik saját, színes illusztrációjára, amely már valóban a megfelelő sárkányt ábrázolta.

A hobbit fordításának javításai

Mint írtuk, a magyarul A babó címen megjelent kötet nyelvezetében, nevezéktanában egyáltalán nem illeszkedett a mitológia fő darabjának tekinthető A Gyűrűk Ura magyar szövegéhez, a laikus olvasók között némi zavart, a rajongók körében pedig nagyfokú elégedetlenséget váltva ki ezzel.

Amikor a kiadó elhatározta, hogy elvégzi az alapszöveg módosítását, a Göncz/Réz-féle terminológiai hagyományhoz való illesztését, fontos kérdés volt, hogy pontosan milyen mértékű változtatások szükségesek.

A rajongói elégedetlenség azonban egy szempontból biztosan túlzottnak tekinthető: sokan rótták fel, hogy a Szobotka-féle fordítás meseszerű, kisgyerekeknek szóló stílusa bántóan elüt A Gyűrűk Ura nagyregényhez méltó, epikus nyelvezetétől. Nos, e tekintetben semmit nem lehet felróni a fordítónak: az angol eredeti szövegek is nagyon különböző stílusban íródtak, és noha Tolkien az egymást követő kiadások során többször, komolyan módosított a szövegen, hogy közelítse azt A Gyűrűk Ura cselekményéhez, a könyv alapvető stílusjegyeit ezek a módosítások nem érintették. Szobotka Tibor remek stílusban megírt, hihetetlen nyelvi leleményekkel megtűzdelt fordítása pontosan visszaadja az angol eredeti hangulatát.

A kiadó döntése a fenti megfontolásokból tehát az lett, hogy nem kell újrafordítani a szöveget. A munka a fordítói jogok tulajdonosának engedélyével a terminológiai módosításokra, a nyelvhasználati kiegyenlítésre és a szükséges pontosításokra szorítkozott.

A munka első részeként készült egy átfogó terminológiai szótár, amelyben feltérképeztem a Göncz/ Réz- és a Szobotka-féle szöveg terminológiai eltéréseit. (Itt szeretnék köszönetet mondani Barna Bálintnak, aki már évekkel korábban elkezdte ezt a munkát. Az általa a Völgyzugoly (volgyzugoly.uw.hu) web oldalon publikált jegyzék volt a természetes kiindulópontja a munkának.)

A különbségek részletes feltérképezése után lehetett elkezdeni a tételes felülvizsgálatot. A nevek, elnevezések fordításánál J.R.R. Tolkien által a művei (elsősorban A Gyűrűk Ura) külföldi fordítói számára készített útmutatót (“Guide to the Names in The Lord of the Rings”) tekintettem meghatározónak. Az útmutató elvei eléggé egyszerűek: a történet “közös nyelven” íródott részeit le kell fordítani, méghozzá etimológiailag és hangzás szempontjából hasonló alakot használva, azonban az alaptörténet szerint eleve más nyelven (a tünde nyelvek valamelyikén, vagy az északi emberek nyelvén) megalkotott neveket változatlan formában kell hagyni. Amennyiben az útmutató nem adott egyértelmű választ egy-egy kérdésre, akkor az adott név jelentéséhez legközelebb álló magyar formát igyekeztem megtalálni, ha kellett, arra is ügyelve, hogy a puszta jelentésen túl a szavak etimológiája és ritkasága/gyakorisága is megfelelő legyen. A felülvizsgálat elvei a következők voltak:

[1.]

Ha A babóban szereplő fordítás pontatlan vagy téves volt, és A Gyűrűk Urában (vagy más magyarul megjelent műben) szerepelt ugyanaz a kifejezés, akkor azt a változatot használtam.

Ilyen volt szinte az összes hobbit személynév és elnevezés. E tekintetben A Gyűrűk Ura fordítói sokkal pontosabban követték a fordítói útmutató előírásait (Szobotka Tibor értelemszerűen nem is ismerhette ezt a leírást). Így lett például babó helyett hobbit, Baggins helyett Zsákos, Nyelem helyett Gollam, Rivendell helyett Völgyzugoly, varázsló helyett mágus, magas-tündérek, könnyű-tündérek és mély-tündérek helyett, nemestündék, fény-tündék és bölcs-tündék. Némi hezitálás után a Szobotka-féle fordításban az angol eredeti “Arkenstone” helyett álló Őskőt is kicseréltem A Gyűrűk Urában szereplő Arkenkőre (noha az abban a szövegben csak a függelékben jelenik meg érintőlegesen), mivel az angol szó jelentésének, etimológiájának nem felel meg az “Ős” szó – ráadásul itt egy északi nyelvi hagyományból származó kifejezésről van szó, amelyek esetében meg szoktuk tartani az eredeti formát. Nagyon sajnáltam a Dorwinion és a cram helyett Szobotka Tibor által kreált Boromfölde és kreksz elnevezéseket, de ezek tünde (sindarin) eredetű szavak, és a szerző egyértelmű szándéka szerint az ilyeneket nem szabad fordítani. A “tinder-box” kifejezés esetében is sokkal szakszerűbbnek, pontosabbnak tűnik A Gyűrűk Urában szereplő tűzszerszám formula, mint a Szobotka-féle “tapló-doboz”.

Komoly fejtörést okozott még Thorin állandó “eposzi” jelzőjének, az angol “Oakenshield”-nek a fordítása. A Szobotka-féle szövegben ez Tölgyfapajzsiként, a Göncz/Réz-féle fordításban pedig Tölgypajzsosként szerepelt. Egyik sem helytelen, mindkettő eléggé elterjedten használt, végül az árnyalatnyi stilisztikai előny és a tény miatt, hogy a név születésének történetét A Gyűrűk Urában rögzítik részletesebben, végül a “Tölgypajzsos” verzió került az itteni szövegbe is.

[2.]

Ha A babóban szereplő fordítás pontatlan vagy téves volt, és A Gyűrűk Ura (illetve más magyarul megjelent Tolkien-művek) szövegében sem találtam megfelelő alakot, akkor az útmutató elveinek megfelelően új fordítás készült. Így született a három troll új neve: Tóni, Berci és Öles Vili (korábban: Tom, Bert és Bill Huggins), vagy a Dombalja (eredetiben: Underhill). Az angol Carrock fordításaként a Szirtkő elnevezést választottam, mivel sem a Szobotka-féle alak (Szög-szikla), sem a Göncz/Réz-féle forma (Szirtfő) nem felelt meg a történetben szereplő, meglehetősen pontos leírásnak. Hasonló oka volt az angol “Dale” helységnév módosításának: sem a Völgyváros (Szobotka) sem a Suhatag (Göncz/Réz) nem felel meg igazán az eredeti jelentésnek és hangulatnak, ezért ezt “Völgyvidék” megnevezéssel helyettesítettem. Pontosítás kedvéért változott meg a 4. fejezet címe is “Hegy felett és hegy alatt” változatra (korábban: Domb felett és domb alatt), mivel a szóban forgó Ködhegység sokezer méteres csúcsaira nem nagyon lehet “domb”-ként hivatkozni.

Más problémát jelentettek azok a kifejezések, amelyek a mitológiai háttér ismeretében anakronisztikusnak tűntek: a kerettörténet szerint messze a bibliai idők előtt játszódó mesében a “Midsummer's Eve” kifejezést nem nagyon illik Szent Iván estéjének fordítani, helyette a Nyárközép Éje kifejezés került. Szintén furcsán hatott e környezetben az ősmagyar eredetű “Göncölszekér” használata a “wain” kifejezéssel jelölt csillagkép esetében, amelyet ezért egyszerűen “Szekér” névvel jelöltem.

[3.]

Ha A babó és A Gyűrűk Ura fordításában különböző alakokban szerepelt ugyanaz a név vagy kifejezés, akkor lehetőség szerint a kanonizáltabbnak tekinthető formulát alkalmaztam (e tekintetben a “kanonikus hagyomány” erősebb részének tekintettem A Gyűrűk Ura mellett A szilmarilok Gálvölgyi Judit-féle fordítását is), illetve figyelembe vettem, hogy melyik alak használata kiterjedtebb a szövegekben. Ez alól kivételt jelentettek azok az esetek, amikor a Szobotka-féle változat lényegesen megfelelőbbnek (pontosabbnak, érdekesebbnek, leleményesebbnek) látszott. Átkerült A Gyűrűk Urából ismert forma pl. a törp, tünde, erdőtündék, Ködhegység, varg, Vadonföld, Morotva esetében a törpe, tündér, erdei-tündér, Ködös Hegyek, warg, Vadvidék, Mellékvíz alakok helyett. Viszont helyesebbnek tűnt megtartani pl.: a Smaug vagy az Utolsó Otthonos Ház kifejezéseket A Gyűrűk Urában szereplő Szmog és Utolsó Meghitt Otthon alakok helyett – etimológiai okokból az elsőt, fordítási pontosság miatt az utóbbit. Szintén a Szobotka-féle fordításból maradt meg a Moria kifejezés (ellentétben A Göncz/Réz-féle Mória alakkal), mivel ez esetben egyértelműen A Gyűrűk Ura fordítói nem alkalmazták helyesen a szerző fordítási útmutatóját.

[4.]

Azokban az esetekben, ahol nemcsak a magyar fordításban, hanem az angol eredetiben is különbözőek voltak az azonos személyre vagy dologra vonatkozó elnevezések, ott a magyar fordításban is meghagytam ezt a különbözőséget. Így maradtak ékezet nélküliek a törpök nevei, maradt Kerekország a Megye helyett és Széles Világ Középfölde helyett, valamint dohány a pipafű helyett. Összetett problémát jelentett az angol “goblin” kifejezés használata is, mivel ezeket a lényeket A Gyűrűk Urában legelterjedtebben orknak hívják. Azonban mindkét műben szerepel mind az “orc”, mind a “goblin” kifejezés, és én is fontosnak gondoltam, hogy megkülönböztessem őket (a szerző magyarázata szerint mindkét név ugyanarra a lénycsoportra értendő – az adott helyen lényegében szinonimák; a goblin név leginkább a Ködhegység orkjainak elterjedt speciális jelölése volt). Ám a goblin szó helyett Szobotka Tibor által használt “manó” kifejezést kicseréltem az etimológiailag kicsit pontosabb és talán hangulatában is jobban passzoló Göncz/Réz-féle koboldra. (Az angolban szintén szereplő hobgoblin szót pedig a szövegbeli leírásnak megfelelően óriáskoboldként fordítottam, noha az etimológiai gyökerei szerint inkább mini goblint jelent.) A mithril nevű különleges fémet jelölő kifejezések is különböző alakokban fordulnak elő A Gyűrűk Urában és A hobbit angol szövegében (true-silver/silver-steel), ám itt “ezüst-acél” formájában új alakot kellett bevezetnem, mivel a Szobotka-fordításban szereplő “ezüsttel ötvözött acél” kifejezés pontatlan (hiszen a mithril nem ötvözet).

[5.]

A szövegen elvégeztem néhány fontos stilisztikai javítást is, azokban az esetekben, amikor ezeknek áttételesen kapcsolata volt a mitológiai háttérrel, illetve ha a többi Tolkien-műben szereplő szöveghez viszonyított konzisztencia ezt megkívánta. Az angol eredetihez hasonló módon és A Gyűrűk Ura-fordítás mintájára következetesen kifejezésre került Gollam pöszesége/selypítése minden megszólalásában. A korábban már jelzett, és a szerző által minden, a Középfölde-ciklushoz tartozó művében gondosan betartott szabály szerint a keresztény hagyományra utaló kifejezések mindegyike kicserélésre került semlegesebb, általánosabb formákra1* (ahogy ez A Gyűrűk Ura magyar szövegében is így jelenik meg): hála istennek -> hála az égnek; csak az isten a tudója -> a jó ég tudja; isten uccse -> mindenit; Jóságos istenem -> Jaj nekem; stb. Részben ezért, részben az eredeti jelentés pontosabb visszaadásáért módosult a trollok erszényére vonatkozó korábbi szöveg (“a trollok erszényében az ördög lakik”) egy új leírásra: “a trollok erszényei bajkeverő jószágok”.

A stilisztikai módosítás részeként néhány, a mitológiából (illetve a filmváltozatból) szállóigévé lett, különösen fontos, többször idézett szövegrészlet is egységesítésre került: például a “szívemnek szottya” helyére “drágaszágom” került, viszont A Gyűrűk Urás változat helyett maradtak a “Tolvaj, tolvaj, tolvaj! Zákosz! Gyűlöljük, gyűlöljük, gyűlöljük mindörökre...” és az “Egyszer oda, aztán vissza” kifejezések.

Volt néhány értelmezés-zavaró pontatlanság a szövegben, amelyet javítani igyekeztem. A szöveg a Tündekirály (valódi neve: Thranduil) leírásánál felidézi a mitológia egy másik erdei tünde uralkodójának történetét (Thingol, Doriath királya), ám a Szobotka-féle fordításból úgy tűnhet, mintha ugyanarról a személyről lenne szó. Ennek orvoslásaként, az angol szöveghez hasonlóan, a régmúlt uralkodót az általános, kisbetűs “tünde-király” kifejezéssel jelöltem. Számtalan pontosítás történt a -hegység, -folyó, -föld, -láp utótagú földrajzi elnevezések terén, melyek célja kizárólag az egységesítés volt.

[6.]

A versbetétek jelentettek még némi problémát: a terminológiai módosítások nyomán a legtöbb esetben elegendőnek bizonyult kicserélni a megfelelő szavakat, ám néhányszor ez felborította a verstani szerkezetet (szótagszám, rímek). Ezekben az esetekben az eredeti fordításokat jegyző Tótfalusi István végezte el a szükséges módosításokat.

A szöveg végső formájának kialakításához ezúton szeretnék köszönetet mondani a Magyar Tolkien Társaság által szervezett Tolkien Fordítói Symposion résztvevőinek, akik a 2006. évi Tolkien Születésnap rendezvényen véleményezték és javaslataikkal segítették munkánkat.

A térképek

A babó eddigi magyar kiadásaiban a Szecskó Tamás által rajzolt, az eredeti Móra-féle kiadás illusztrációinak stílusához illeszkedő két térkép szerepelt, még azokban a változatokban is, amelyekben már a Tolkien-rajzok illusztrálták a történetet.

E felülvizsgálat során mindenképpen szerettük volna a szerző által illusztrált szöveghez illeszkedően a magyar térképeket is olyan formátumban szerepeltetni, amely Tolkien eredeti térképein alapul.

Az eredeti, angol nyelvű Tolkien térképek új, a szöveghez illeszkedő, magyar nyelvű feliratait Büki Gabriella készítette.

A jegyzetek fordítása

A jegyzetek fordítása során az egyik komoly problémát az jelentette, hogy azok sok esetben az angol szöveg olyan speciális sajátosságaira utaltak, amelyeket nem volt könnyű magyar nyelven visszaadni. Ezekben az esetekben igyekeztünk megadni azokat a plusz információkat, amelyek egy átlagos magyar nyelvű olvasó számára szükségesek lehetnek a megértéshez. Néhány esetben így is előfordult, hogy kihagytunk egy-egy jegyzetet, mivel azok az angol szavak etimológiájának olyan finomságaira vonatkoztak, amelyeknek már nyomát sem lehetett lelni a magyar interpretációkban.

Amennyiben a jegyzetekben idézetek szerepeltek, igyekeztünk felkutatni és pontosan rögzíteni az ismert magyar fordításokat. Amennyiben ilyen fordítást nem találtunk, magunk készítettük el a magyar változatot.

A különböző könyvekre és más forrásokra való hivatkozások során igyekeztünk gondosan megjelölni, ha eredeti angol szövegre vonatkozott az utalás, vagy ha volt olyan magyar változat, amelyet használhattunk. Amennyiben volt magyar változat, akkor mindig dőlt betűvel jelöltük a megfelelő magyar kiadás címét, és zárójelben jeleztük az eredeti angol címet. Ha viszont nem találtunk magyar fordítást, akkor az angol címet emeltük ki dőlt betűvel, és zárójelben a cím általunk készített magyar nyersfordítását adtuk.

Az erebori kutatás fordítása

Az erebori kutatás címen az “A” függelékben olvasható szöveg története elég kalandos (mint az ott található előszó ezt részletesen ki is fejti). Az itt található leírás kisebb részletei már más kötetekben megjelentek, és – miért is lenne egyszerű az élet – ezeknek a szövegeknek már van magyar fordítása, és nem azonos a szerzőjük. Mi a szöveg átültetésénél igyekeztünk úgy eljárni, hogy a lehetőségekhez mérten tartsuk meg A Gyűrűk Ura függelékében található kisebb részletek és A Gyűrű keresése című kötetben megjelent nagyobb leírás már közismert magyar formáját (ahol lehetett, akár mondatról mondatra követve idéztük ezeket a magyar forrásokat), miközben ezt észrevétlenül próbáltuk meg összekötni, egységes írássá olvasztani a szöveg nagyobb részét alkotó, eleddig magyarra még nem fordított részekkel.

A Tolkien-hagyomány magyarországi ápolása

A bibliográfiai rész végén (Függelék) a kötetben szerepel egy rövid leírás az angolszász nyelvterületen működő társadalmi szervezetek munkájáról is. Ennek mintájára végül következzék itt egy rövid rész a magyar helyzetről:

A Magyar Tolkien Társaságot, a Tolkien Estate hivatalos névhasználati engedélyét megszerezve 2002 nyarán alapították Tolkien munkássága iránt érdeklődő fiatalok a Szegedi Tudományegyetemen rendezett kis konferencia keretében. A Társaság alapító elnöke és elnökhelyettese Blahota Attila és Nagy Gergely voltak.

Az MTT állandó rendezvényként minden év január 3-án megszervezi a Tolkien Születésnapot, amelyen több ezer érdeklődő részvétele a megszokott. Emellett tavasszal nemzetközi kutatókat is felvonultató Tudományos Konferenciát, nyaranta pedig közösségi-alkotó táborokat szervez.

A Társaság gondozásában jelenik meg negyedévente a Lassi Laurië című periodika. Részletes információk a web-oldalon találhatók.

Füzessy Tamás

a Magyar Tolkien Társaság

elnöke

Előszó a második angol kiadáshoz

A hobbit szövegkritikai kiadása először 1988. szeptemberében jelent meg a Houghton Mifflin Company kiadásában, A hobbit első amerikai megjelenésének ötvenedik évfordulója alkalmából. 1989-ben megjelent egy brit kiadás is az Unwin Hyman gondozásában.

A tizennégy év alatt, mióta az első kiadást összeállítottuk, sok korábban meg nem jelent Tolkien írás került publikálásra. Ezen kívül a Tolkiennal kapcsolatos másodlagos anyagok száma, beleértve a könyveket és cikkeket, szép lassan emelkedett. A hobbit szövegkritikai kiadásának javítása és korszerűsítése közben hamar rá kellett jönnöm, hogy teljes körű átalakításra van szükség. Meglátásom szerint elsősorban nem magát a jegyzetekkel való ellátást kellett máshogy végezni, hanem inkább korábbi módszereimet és azok használatát kellett a Tolkien-kutatás eredményeihez igazítani.

Általánosságban igyekeztem Tolkien saját írásaival kapcsolatos véleményét a középpontban tartani. Jegyzeteim mindig innen indulnak ki és haladnak kifelé az életrajzi és történelmi kontextus felé. Az ilyen típusú elemzéseknél általában a szöveg magyarázatát tartják a jegyzetek céljának, de én megkíséreltem Tolkien életéről, barátairól és munkatársairól, irodalmi érdeklődéséről és egyéb írásairól is információval szolgálni, hogy átfogó képet adhassak. Ennek eredményképpen esetleg úgy tűnhet, hogy egyes jegyzetek szigorúan véve nem tartoznak a tárgyhoz, de úgy érzem, az efféle elkalandozások egyrészt megengedhetőek, másrészt pedig mindenképpen megérik a fáradságot.

A hobbit ezen új szövegkritikai kiadásának minden részét átjavítottam, aktualizáltam és újraírtam, de az új kiadás tartalmában és felépítésében alig tér el a régitől. A legszembeszökőbb változtatás, hogy Tolkien javításai A hobbit szövegében, melyeket eredetileg egy függelékben tüntettem fel, most a többi jegyzettel együtt a könyv főszövegében kaptak helyet. (A hobbit Tolkien által átjavított különféle kiadásaival kapcsolatos részletek a könyv végén található bibliográfia második felében találhatók). Teljesen új rész a mostani kiadásban “Az erebori kutatás”, melyben Tolkien újrameséli A hobbit történetét, abban a formában, amelyet eredetileg A Gyűrűk Ura Függelékébe szánt, de terjedelmi okokból kihagytak, és először A Gyűrű keresésében jelent meg egy rövidebb változata. A bibliográfiát kiegészítettem egy A hobbit válogatott kritikái résszel, hogy más kritikai megközelítésekre is felhívjam a figyelmet. Az ott megjelölt cikkek némelyike önmagában rendkívül érdekes, de érvelésük összetett és nem könnyen sűríthető jegyzetekbe. Jó példa erre a “Some of Tolkien's Narrators” (Néhány tolkieni narrátor), egy kitűnő elemzés Tolkien narrátori hangjáról Paul Edmund Thomastól, melyet érdemes a maga teljességében elolvasni.

Jegyzeteimben és a könyv során végig használtam utalásokat néhány munkára, amik nélkülözhetetlenek bármilyen J. R. R. Tolkiennal foglalkozó tanulmányhoz, a teljes cím helyett rövidítéssel hivatkozva rájuk. A következő oldalon felsorolom e műveket, részletes leírásuk pedig az Irodalomjegyzékben olvasható.

ARTIST: J. R. R. Tolkien: Artist and Illustrator (1995), by Wayne G. Hammond and Christina Scull.

BIBLIOGRAPHY: J. R. R. Tolkien: A Descriptive Bibliography (1993), by Wayne G. Hammond, with the assistance of Douglas A. Anderson.

BIOGRAPHY: J. R. R. Tolkien: A Biography (1977), by Humphrey Carpenter.

HISTORY: The twelve-volume series The History of Middle-earth (1983-96), edited by Christopher Tolkien.

LETTERS: The Letters of J. R. R. Tolkien (1981), edited by Humphrey Carpenter, with the assistance of Christorpher Tolkien.

Nomenclature of The Lord of the Rings”: In A Tolkien Compass (1975), edited by Jared Lobdell. Tolkien's notes for translators, originally written in 1966-67

PICTURES: Pictures by J. R. R. Tolkien (1979); revised (1992), edited by Christopher Tolkien.

“Silmarillion”: The word “Silmarillion” in quotation marks refers more generally to the body of Tolkien's writings that concern the earliest legends of Middle-earth. In italics, as in The Silmarillion, the word refers specifically to the book published in 1977, edited by Christopher Tolkien.

Douglas A. Anderson

2002. március

A HOBBIT

Bevezetés

Tolkien egyszer azt mondta, hogy egy-egy középkori iromány olvasása rendszerint nem kritikai vagy filológiai tanulmányozásra, hanem egy ugyanazon a hagyományon alapuló modern mű írására serkentette.1 Hasonlóképpen, egy 1965-ben adott interjú során azt nyilatkozta, hogy alig volt tündérmese, amit anélkül tudott volna végigolvasni, hogy maga is írni szeretett volna egyet.2

Tágan értelmezve, ezek a kijelentések remek kiindulópontul szolgálnak Tolkien és munkássága kutatásához. Ha ugyanis megértjük Tolkien hátterét és irodalmi érdeklődését, jobban méltányolni tudjuk az eredményt, amit legismertebb műveivel, A hobbittal és A Gyűrűk Urával elért.

John Ronald Reuel Tolkien 1892 januárjában, a dél-afrikai Bloemfonteinben született, a banki alkalmazott Arthur Reuel Tolkien és Mabel Suffield fiaként. Mindkét szülője a közép-angliai Birmingham környékéről származott.

Mikor Arthur eljegyezte Mabelt, még mindketten Angliában éltek, de Arthur nem sokkal ezután a Bank of Africánál kapott állást, és az esküvőjükre már Fokvárosban került sor. A Ronaldként ismert J. R. R. Tolkien volt az első gyermekük; két évvel utána született második fiuk, Hilary Arthur Reuel.

1895-ben Mabel Tolkien gyermekeivel visszatért Angliába, állítása szerint csak rövid időre, látogatóba, de valójában részben az ifjú Ronald egészsége iránti aggodalomból. A Dél-Afrikában maradt Arthur Tolkien 1895 vége felé megbetegedett, és nem sokkal később meghalt.

Mabel Angliában maradt, gyermekeit saját családja közelében nevelte Birmingham környékén. 1900-ban Mabel áttért a római katolikus hitre, ugyancsak megbotránkoztatva ezzel protestáns rokonait, akik ezután megvonták tőle a támogatásukat. Mabel egymaga küszködött tovább, a katolikus hitben nevelve fiait. Egészsége megromlott, és 1904-ben bekövetkezett halála után Francis Morgan atya, a Birmingham Oratory papja lett a két Tolkien fiú gyámja.

A fiúk a birminghami King Edward's Schoolban tanultak, ahol is Ronald 1903-ban ösztöndíjat nyert. 1910 környékén Ronald megismerkedett egy másik árvával, egy Edith Bratt nevű fiatal nővel, aki ugyanabban a házban bérelt szobát, ahol a Tolkien fiúk is éltek. Titkos kapcsolat bontakozott ki Ronald és Edith között, de amint gyámjaik tudomására jutott a dolog, Ronaldnak megtiltották, hogy Edithet lássa vagy beszéljen vele huszonegy éves koráig.

Tolkien 1911 őszén az oxfordi Exeter College-ba került. Először a klasszikusokat tanulmányozta, de érdeklődése hamarosan az összehasonlító filológia és egyéb nyelvek, mint például a finn felé vezette, valamint egy saját nyelv kitalálása felé, melyet később quenyának vagy tündenyelvnek nevezett.

1913-ban, huszonegyedik születésnapján Tolkien újra felvette a kapcsolatot Edith Bratt-tel. Második fokozatot ért el a Honour Moderationsön (a klasszika-filológiai alapvizsgán), majd 1915 júniusában filológiai érdeklődésének köszönhetően első fokozatot szerzett angol nyelv és irodalom záróvizsgáján.

Közvetlenül ezután bevonult a lancashire-i lövészekhez, és katonai kiképzésen vett részt. Ronald és Edith 1916. március 22-én kelt egybe, mielőtt Tolkient ugyanazon év nyarán kiküldték volna a francia frontra. Tolkien néhány hónapot töltött a somme-i lövészárkokban, első kézből szerezve tapasztalatokat az első világháború borzalmairól. Végül elkapta a lövészárok-lázat, és visszaküldték Angliába, ahol a háború hátralevő idejének nagy részét töltötte. Ronald és Edith első gyermeke, John Francis Reuel 1917-ben született.

A háború vége táján Tolkien elfogadott egy állást az Oxford English Dictionary szerkesztőségében, melyet akkoriban Oxfordban állítottak össze. 1920-ban kinevezték a leedsi egyetem angol nyelvi docensének, és a család északra költözött. Második fiuk, Michael Hilary Tolkien 1920-ban született.

Tolkien első jelentősebb szakmai publikációja, az A Middle English Vocabulary (Középangol szószedet) 1922-ben jelent meg. A könyvet Kenneth Sisam antológiája, a Fourteenth Century Verse and Prose, 1921 (Tizennegyedik századi vers és próza) használatához tervezték. Ezzel és az ehhez hasonló munkákkal, valamint az Oxford English Dictionary-nél szerzett tapasztalataival Tolkien lassanként korának egyik legkiválóbb filológusa lett. 1924 júliusában Leedsben kinevezték az angol tanszék professzorává, és később, ugyanebben az évben megszületett harmadik fia, Christopher Reuel.

1925-ben jelent meg a Sir Gawain and the Green Knight (Sir Gawain és a Zöld Lovag) című középangol költemény Tolkien és E. V. Gordon közös kiadásában. Nem sokkal ezután Tolkient választották a Rawlinson és a Bosworth óangol professzorának Oxfordban. 1929-ben megszületett negyedik gyermeke (és egyetlen lánya), Priscilla Mary Reuel. A hobbit, melyet a szerző eredetileg gyermekeinek írt, 1937-ben jelent meg.

Tolkien 1945-ig maradt a Rawlinson és a Bosworth óangol professzora, ekkor Oxfordban megválasztották a Merton College angol nyelv és irodalom professzorának. A hobbit régóta várt folytatása, A Gyűrűk Ura 1954-55-ben jelent meg három kötetben. Tolkien 1959-es visszavonulásáig maradt a Merton College tagja. Felesége, Edith 1971-ben hunyt el, maga Tolkien pedig, rövid betegséget követően, 1973. szeptember 2-án.

Tolkien középkori nyelvekhez és irodalomhoz való vonzódása nagyon korai eredetű. A King Edward's School tanulójaként Tolkien elolvasta a Beowulfot, előbb modern fordításban, majd eredeti óangol nyelven. Ezután az izlandi sagák következtek, közülük néhány William Morris fordításában, majd Snorri Sturluson prózai Eddája és a Régebbi Edda, egy óészaki mitikus és hősi énekgyűjtemény. 1911-ben rábukkant a finn Kalevalára. Az Exeter College-ban William Morris munkái iránti érdeklődése erősödött. A tény, hogy Morris is az Exeterben tanult, valószínűleg tovább fűtötte Tolkien érdeklődését, Morris elbeszélő költeményei és kései prózai regényei (melyeknek némelyikébe költészet is vegyül) pedig különösen megnyerték a tetszését.

Tolkien olvasta és tanulmányozta a korai germán nyelvek és irodalom teljes korpuszát, szakterülete az óangol, az óészaki és a középangol volt. A közép-angol időszakból Tolkien érdeklődési körébe tartozott a költő Geoffrey Chaucer (1340?-1400) munkássága, csakúgy, mint a Sir Gawain és a Zöld Lovag, a Pearl (Gyöngy), Clearness and Patience (Tisztaság és a Türelem) ismeretlen tizennegyedik századi szerzőjének művei. Tolkien különleges kutatási területeinek egyike a középangol nyugat-midlandsi nyelvjárása, amelyben az Ancrene Wisse is íródott; egy vallásos előírásokat tartalmazó könyv olyan nők számára, akik templomok mentén épített kis cellákban kívántak vallásos életet élni.

Tolkient abbéli vágya, hogy ilyen irányú lelkesedését másokkal is megossza, a leedsi Viking Club megalakításához vezette, ahol a találkozások alkalmával sört ittak és sagákat olvastak; Oxfordba visszatérve pedig egy izlandi klubot alakított: a Kolbítart, mely egy csoportnyi előadóból állt, akik 1926-tól egészen 1930-31-ig találkozgattak, hogy izlandi sagákat olvassanak fel és fordításokat rögtönözzenek egymásnak. Tolkien barátja, C. S. Lewis is tagja volt a Kolbítarnak (más néven Coal-biters, “szénevők”, akik olyan közel ülnek a tűzhöz, mintha harapnák a szenet), csakúgy, mint Nevill Coghill; később mindketten tagjai lettek az Inklingek körének, az oxfordi írók csoportjának, akik rendszeresen találkoztak, hogy felolvassák egymásnak írásaikat. Valójában úgy tűnik, hogy az Inklingek (akik eredetileg egy 1931-33 körül összejáró egyetemista szerveződésről kapták a nevüket) egyenesen a korábbi Kolbítar találkozókból alakultak ki.

Tolkien saját irodalmi alkotó tehetsége nagyon korán kifejezésre jutott. Nyelvek iránti érdeklődését mutatja az Animalic (“Állat-nyelv”), melyet Tolkien két unokatestvérével együtt kamaszkorában talált ki. Ez egyike volt az elsőknek azon számos nyelv közül, melyeket Tolkien később – többnyire rendkívüli kidolgozottsággal – megalkotott.

Talán édesanyja tanításának eredményeképpen Tolkient nagyon érdekelte a festészet, a rajzolás és a kalligráfia is. Művészetének teljes, sok évtizedet átfogó tanulmánya megtalálható Wayne G. Hammond és Christina Scull J. R. R. Tolkien: Artist and Illustrator (J. R. R. Tolkien: Festő és illusztrátor) című könyvében.

1910-ben Tolkien költeményeket is kezdett írni, s az első világháború kezdete táján a következő sorokra bukkant a Cristben, Cynewulf óangol költeményében:

Ēala Ēarendel,      engla beorhtast,

ofer middangeard      monnum sended

(Crist, 104-105. sor)

Légy üdvöz, Earendel      angyalok legfényesebbje

a földközép fölé      ki küldettél az emberekhez

Az Ēarendel szó jelentését többnyire “ragyogó fény, fénysugár”-ként adják meg, és egyes tudósok szerint a név egy csillagra utal. Tolkien úgy érezte, hogy Earendel lehetett a Vénusz, a hajnalcsillag neve. Évekkel később, egy 1965. december 18-án Clyde S. Kilbyhez írt levelében Tolkien így írt erről a Cynewulftól származó sorpárról: “varázslatos szavak, melyekből végül az egész mitológiám fakadt.”5

Tolkien mitológiája egyben kitalált nyelveinek a hajtása is volt, mivel úgy érezte, ahhoz, hogy kitalált nyelvei a valódi nyelvekhez hasonlóan tudjanak fejlődni és alakulni, szükséges egy nép is, amely beszéli azokat, a néphez pedig történelem tartozik. Tolkien Középföldének nevezte el kitalált világát, mely egyszerűen az óangol middangeard, az általunk lakott világra vonatkozó szó modern változata. Tolkien tündékkel, emberekkel és egyéb lényekkel népesítette be világát, míg a két legfőbb tünde nyelv, a gnoma (melyből később a sindarin lett) és a qenya (későbbi írásmód szerint quenya) gyökeret eresztettek egy képzeletbeli történelemben.

Tolkien 1914 szeptemberében írta meg az “Earendel, az esthajnalcsillag utazásá”-t, későbbi kitalált mitológiájának első versét. A következő néhány évben ez a mitológia elsősorban lexikonokban, nyelvtani anyagokban és versekben került kifejezésre. 1916 elején Tolkien The Trumpets of Faerie (Tündérország trombitái) című versgyűjteményét felajánlotta a londoni kiadóknak, Sidgwicknek és Jacksonnak, de a könyvet visszautasították. Nem sokkal később írni kezdte kitalált mitológiájának prózai változatait; a történetek összességét The Book of Lost Tales (Az elveszett mesék könyvének) nevezte. E prózai változatok Tolkien későbbi “Silmarillion”-jának, az egész élete során alakított és átalakított legendáriumnak az előzményei. Ezeknek a meséknek és legendáknak a bonyolult fejlődését követi végig Christopher Tolkien sorozata, a The History of Middle-earth, 1983-96 (Középfölde története).

Tolkien 1920-ban kezdett el gyerekek számára írni. Első ilyen jellegű művei a később rajzokkal ellátott sorozattá fejlődő levelek voltak, melyeket saját gyerekeinek írt a Télapó nevében, s amelyek az Északi-sark eseményeiről számoltak be. A legkorábbi levelek egészen egyszerűek voltak, de 1925 táján mind hosszúságukat, mind összetettségüket tekintve fejlődni kezdtek, mivel Tolkien elkerülhetetlenül elkezdett mitológiát építeni a Télapó és a térség változatos tündérei, manói és jegesmedvéi köré. Ezekből a levelekből 1976-ban, Baillie Tolkien szerkesztésében The Father Christmas Letters (A Télapó levelei) címmel megjelent egy válogatás. Egy jóval bővebb kiadás 1999-ben jelent meg Letters from Father Christmas (Levelek a Télapótól) címmel.

1924 környékén Tolkien elkezdett meséket mondani a gyerekeinek, melyeket néha le is írt. Ilyen korai próbálkozásainak egyike “Az Orgog”, egy befejezetlen mese egy fantasztikus tájakon utazó, különös teremtményről. Egy másik kisregényt, a Kóborló és a Varázslót (Roverandom), mely posztumusz jelent meg 1998-ban, eredetileg a gyerekeinek rögtönzött 1925 szeptemberében, de csak 1927 karácsonyának táján írt le. A Mr. Bliss, egy rajzokkal ellátott könyvecske, mely 1982-ben jelent meg fakszimile kiadásban, Michael Tolkien egy nyári naplójának tanúsága szerint 1928-ban íródott, bár az egyetlen fennmaradt kézirat az 1930-as évek elejéről származik.6

1928 környékén Tolkien belefogott egy költeménysorozatba, amelyet “Tales and Songs of Bimble Bay”-nek (A Bimble-öböl meséi és dalai) nevezett. A helyszín egy képzeletbeli tengerparti város, Bimble-öböl. Tolkien hat verset írt ebbe a sorozatba, melyek közül három megtalálható ebben a könyvben.7 Valószínűleg az 1920-as évek végéről, épp A hobbit írása előtti időből származik még A sonkádi Egyed gazda (Farmer Giles of Ham) legkorábbi változata is.8

“Whose Lord of the Rings Is It, Anyway?” (Kié is A Gyűrűk Ura?) című esszéjében Wayne G. Hammond kitűnő értékelést ad Tolkien gyermekmeséiről:

Tolkien gyermekmeséinek jelentőségét ez idáig nem méltányolták eléggé. Ezek adták meg számára a lehetőséget (vagy az ürügyet), hogy kísérletezzen a mitológiája írásához felhasznált szabályszerű prózától vagy költészettől eltérő elbeszélési módokkal is. Egy gyermekmesében szégyenkezés nélkül bánhatott játékos, akár gyerekes módon is a szavakkal és a helyzetekkel. Nem a komoly legendáriumba szánta a Carrots nevű vörös hajú fiút, akivel különös kalandok estek meg egy kakukkos órában, sem pedig “Bili Stickers”-t, a gonosztevőt, vagy ellenfelét, “Road Ahead őrnagy”-ot. Nem is az utókornak, hiszen úgy tűnik, Tolkien sosem vetette papírra ezeket a történeteket, legalábbis nem nagy terjedelemben. (...) A Mr. Bliss egyes rétegei társadalmi szatírát tartalmaznak, és (úgy tudjuk) ez Tolkien egyetlen kísérlete egy olyan képeskönyvvel, melyben rajznak és szónak egyenlő súlya van. A The Father Christmas Lettersben (A Télapó levelei) szabadjára engedhette a festés, rajzolás, kalligráfia és a nyelvek iránti tehetségét. A Kóborló és a Varázsló az ifjú Michael Tolkien megvigasztalása végett született, akinek elveszett egy játéka, és bátyjával, Johnnal együtt megrémült egy vihar során. A sonkádi Egyed gazda szintén egyszerűnek indult, egy családi játékként, amelyet vidéken, Oxford környékén játszottak, de felszította Tolkien szójátékok és helynevek iránti lelkesedését, és később kibővítette kiadás céljából. (Canadian C. S. Lewis Journal, 2000. tavasz, 62. o.)

A hobbit képviseli az első találkozást Tolkien írásainak különböző arculatai között – jelen van benne költészete (A hobbitban tizenhat vers és nyolc találós kérdés szerepel); rajzai; kitalált mitológiájának népei és helyei (Elrond, a Bakacsinerdő és a Mágus, Szauron); valamint gyermekmeséinek stílusa és érthetősége, s egyfajta játékosság, melyet alátámaszt középkori nyelvekkel és irodalommal kapcsolatos szakmai tudása. A hobbitban mindez együtt van és nagyszerűen működik, ahogyan majd A Gyűrűk Urában is fog.9

Tolkien maga azt állította, hogy A hobbit “korábban megemésztett” eposzokból, mitológiából és tündérmesékből származott. Megnevezhetünk néhány ilyen forrást: a Beowulf, Andrew Lang és a Grimm testvérek mesegyűjteményei, E. H. Knatchbull-Hugessen, Rudyard Kipling, William Morris és George Macdonald munkái, az utóbbitól főleg a The Princess and the Goblin (A hercegnő és a kobold) és annak folytatása, a The Princess and Curdie (A királykisasszony és Lóci). Az egyetlen befolyás, amit Tolkien tudatosnak nevezett, a saját “Silmarillion” legendái voltak. Egy másik, kissé homályosabb befolyás volt a The Marvellous Land of Snergs, 1927 (A snergek csodálatos országa) E. A. Wyke-Smith gyerekeknek írt könyve. Ez a történet egy Gorbó nevű snerg kalandjairól szól. A snergek népe “egy olyan nép, amely csak kicsit magasabb egy átlagos asztalnál, de szélesvállú és nagyon erős”.

A snergek országát a szerző “különálló hely”-ként írja le, ahol kis települést alapítottak olyan gyerekek számára, akiket elvettek durva vagy hanyag szüleiktől. A történet középpontjában két gyerek, Joe és Sylvia áll, akik Gorbóval együtt kalandos kóborlásra indulnak ismeretlen vidékeken. Különféle veszélyes és érdekes teremtményekkel találkoznak, például Golithosszal, a megjavult óriással, aki vegetáriánus lett és már nem eszik gyerekeket, vagy Meldrum anyóval, a félelmetes boszorkánnyal, aki mellesleg nagyszerű szakács.

Tolkien egy 1955-ben W. H. Audenhez írt levelében elismerte, hogy A snergek csodálatos országa “alighanem egy tudatalatti forrás a hobbitokhoz, de semmi máshoz” (H. Carpenter: Letters, 1981 163. levél). De ez az állítás nem ad hangot a megbecsülésnek, amelyben Tolkien a könyvet valaha részesítette. Híres előadása, “A tündérmesékről” vázlataiban így írt: “Szeretnék megemlékezni arról, mennyire szeretem, és mennyire szeretik a gyerekeim E. A. Wyke-Smithtől A snergek csodálatos országát, vagy legalábbis a mese snerg-motívumát, és Gorbót, a nehézfejűek gyöngyét, az útitársak drágakövét a kalandok során.”

A snergek csodálatos országának játékossága és humora erősen emlékeztet A hobbitéra, ahogy azt jól mutatja a következő kivonat:

[A snergek] nagy lakomázok: többnyire a szabadban mulatoznak, hosszú asztaloknál, amiket egymáshoz tolnak úgy, hogy a végük összeérjen, és kövessék az utca kanyarulatait. Erre azért van szükség, mert szinte mindenkit meghívnak – vagyis a részvétel kötelező, mivel a lakomákat a Király adja, noha mindenki kiveszi a részét az étel és ital biztosításából, amiket a közös készletbe gyűjtenek. Az utóbbi években a szokás megváltozott, mivel hatalmas számú meghívást kellett szétküldeni; most már mindenkire vonatkozik a parancs, és már csak távolmaradásra felszólító meghívókat küldenek azoknak, akiknek a jelenléte nem kívánatos az adott eseményen. Néha ugyancsak megszorulnak a lakomázásra való indok tekintetében, és ilyenkor a Háztartás Vezetőjének a dolga, hogy okot találjon, mint például, hogy valakinek születésnapja van. Egy alkalommal azt ünnepelték meg, hogy aznap senkinek sem volt születésnapja. (The Marvellous Land of Snergs, 1927., 10. o.)

A két könyv között akadnak egyéb hasonlóságok is, téma és néhány konkrét jelenet tekintetében. A snergek csodálatos országa mindmáig elragadó könyv, és A hobbit rajongói a Tolkienhoz fűződő szálakon túl is örömüket lelhetik benne.

A hobbit tényleges megírásának történetét a legmegfelelőbben talán úgy lehet figyelemmel kísérni, ha előbb tanulmányozzuk a fennmaradt kézzel írt és gépelt kéziratokat, valamint a jelenleg a wisconsini Milwaukeeban található Marquette University könyvtári archívumában fellelhető dokumentumokat. Talán legkönnyebben a fogalmazás stádiumain keresztül mutathatom be ezeket a papírokat, melyeket A-tól F-ig jelölök.

A stádium: Az 1. fejezet hatoldalas kézirata (a nyitóoldalak hiányoznak). Ez a legkorábbi fennmaradt kézirat, melyben a sárkány neve Pryftan, a törpök vezéréé Gandalf, a varázslóé pedig Bladorthin.

B stádium: Egy kézzel és géppel vegyesen írt kézirat. Az első tizenkét oldal gépelt (Tolkien Hammond írógépén készült), a többi kézzel íródott, és egymást követően be van számozva 13-tól 167-ig. Ez a stádium tartalmazza a kiadott könyv 1-12. és 14. fejezetét. A sárkány eredeti gépelt neve (az 1. fejezetben) Pryftan, de ez kézzel át van javítva Smaugra. A kézzel írt folytatásban a törpök vezére továbbra is Gandalf, a mágus pedig Bladorthin. Beorn neve ebben a változatban végig Medwed, és a Magányos Hegy hátsó bejáratának kulcsát nem a mágus adja oda: Durin Kapuját egy, a trollok kincstárában lelt kulccsal nyitják ki. Bizonyos pontoknál fennakadás észlelhető, melyeket papír- vagy tintaváltás bizonyít, vagy a kézírás apró változása, amit talán másik toll használata okozott. A váltások nagyjából az 50. oldalon (az 5. fejezet kezdete táján), a 77. oldalon (a 6. fejezet végén), a 107. oldalon (a 8. fejezet közepén) és a 119. oldalon (a 9. fejezet elején) fordulnak elő. Az utolsó harmincöt oldalon a törpök vezére Thorin lesz, a mágus pedig Gandalf.

Egy hatoldalas vázlat foglalja össze a történetet a Tündekirály Csarnokaitól a mese végéig.10

C stádium: Egy a Hammond írógépen írt kézirat (a dalok dőlt betűkkel), ahol az oldalak 1-től 132-ig vannak beszámozva, és ugyanazt az anyagot tartalmazzák, amit a B stádium. (Az utolsó oldalak az E stádiumban újra lettek számozva, ekkor került be a 13. fejezet anyagát képező beillesztés, lásd később.) Ez a kézirat végig a Thorin és Gandalf neveket használja, és alighanem a B stádium vége felé készülhetett. Itt már az eredetileg Medwednek nevezett szereplőt is Beornnak hívják.

D stádium: Egy kézzel írt kézirat, 1-től 45-ig beszámozott oldalakkal, amely a 13. és a 15-19. fejezeteket tartalmazza.

E stádium: A C stádium kéziratának átdolgozása, az újonnan bekerült, 13. fejezetet tartalmazó rész a 127-134. oldalszámokat kapta, és a korábbi 13., most 14. fejezet kézirata kézzel át lett számozva 135-140-re. A D stádiumból származó fejezetek le lettek gépelve, és kézzel be lettek számozva 141- 168-ig.

F stádium: Ekkor készült egy második, végig géppel írt kézirat, amelyet eredetileg nyomdai kéziratnak szántak, úgy tűnik azonban, hogy nem használták, mivelhogy jelentős mennyiségű tipográfiai hibát tartalmaz.

Ezután következtek az első korrektúrák, melyeket a javított korrektúrák követnek.

A kézirat tárgyi bizonyítékainak összekapcsolása azzal, amit a könyv írásának időrendjéről tudunk, pusztán találgatáson alapul, és nem mindig lehetséges a dátumok pontos megállapítása.

Tolkien gyakran elmesélte, hogyan fogott bele a történetbe. Egy forró nyári délutánon otthon, az íróasztalánál ült, és angol irodalom érettségi dolgozatokat javított. Egy interjúban elmondta: “Az egyik jelölt féloldalnyit üresen hagyott a dolgozatlapon (ha a diákok tudnák, milyen hálás a dolgozatjavító tanár az ilyen üres fél oldalakért!), én meg ráírtam: »Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit«. A nevek mindig mozgásba lendítik a fantáziámat. El is gondolkodtam rajta, hogy milyen népek is lehetnek a hobbitok.” (H. Carpenter: J. R. R. Tolkien élete, Ciceró, 2001, 159. o.) Másutt hozzátette: “Később, néhány hónap múlva úgy véltem, túl jó ahhoz, hogy hagyjam egy vizsga [dolgozat] hátoldalán heverni... Először megírtam az első fejezetet – aztán ki is ment a fejemből, majd megírtam egy másik részt. Én magam még mindig látom a réseket. Van egy nagy rés annál a résznél, mikor elérik a Sasok fészkét. Akkor tényleg nem tudtam, hogyan is folytassam.” Elmondta továbbá ezt is: “Egyszerűen szőttem egy mesét mindenféle elemből, ami a fejemben volt: egyáltalán nem emlékszem, hogy összerendeztem volna”.11

Hogy Tolkien pontosan mikor írta le azt a bizonyos első mondatot, nem egészen világos. 1933 januárjában már a könyv elég nagy része készen állt ahhoz, hogy megmutathassa C. S. Lewisnak, aki 1933. február 4-én így írt róla Arthur Greevesnek: “A félév [január 15-ei] kezdete óta igen jól szórakoztam egy gyermekmese olvasásával, amit Tolkien nemrég írt... Hogy tényleg jó-e (azt hiszem, tényleg az, egészen a végéig), az már más kérdés: még inkább, hogy vajon megnyeri-e a mai gyerekek tetszését” (They Stand Together, szerk. Walter Hooper, 183. szám). Tolkien idősebb fiai, John és Michael emlékeznek rá, hogy apjuk részleteket mesélt nekik a történetből a Northmoor Road 22. szám alatti dolgozószobában, ahol a Tolkien család 1926 elejétől 1930 januárjáig élt, amikor is átköltöztek a szomszédos nagyobb házba. Homály fedi azonban, hogy ezek a “részletek” mik is voltak – akár egyéb rögtönzött mesék részletei is lehettek, amelyeket Tolkien a gyerekeinek mondott, aztán később újra felhasznált A hobbitban. Michael Tolkien megőrzött néhányat saját gyerekkori írásaiból, amelyeknek keletkezését később 1929-re tette, s melyeket A hobbit mintájára írt. Csakhogy ezeknek a történeteknek bizonyos részletei, ahogy Michael Tolkien leírja, világossá teszik, hogy nem az írás legkorábbi szakaszaival, hanem a későbbi stádiumokkal hozhatók összefüggésbe.14

Van még néhány korabeli bizonyíték, amit érdemes megvitatni. Először is, ott van egy levél, amit Christopher Tolkien írt a Télapóhoz 1937 decemberében, melyben A hobbitot javasolja karácsonyi ajándéknak. Ez a levél a következőképpen adja meg a könyv történetét: “Papa nagyon régen írta, és téli estéken, tea után felolvasta Johnnak, Michaelnak és nekem; az utolsó fejezeteket viszont nem dolgozta ki, és le sem gépelte, csak egy éve lehetett, hogy elkészült velük” (J. R. R. Tolkien élete, 165. o.), Stanley Unwin pedig 1937 késő októberében, Tolkiennal való találkozása után, egy feljegyzésben azt írta: Tolkien “megemlítette, hogy A hobbit írása eltartott két vagy három évig is, mert nagyon lassan dolgozik” (George Allen & Unwin – A Remembrancer, 81. o.).

Ha elfogadjuk, hogy A snergek csodálatos országának megjelenése szükségképpen megelőzi Tolkien hobbit-ötletét, akkor a szerző a legkorábban 1928 nyarán írhatta le azt a bizonyos első mondatot. Tolkiennak nyilvánvalóan egy nyári vizsgadolgozat-javítás közben támadt ihlete az első mondathoz, és valószínűsíthető, hogy ez az 1928 és 1930 közötti három év egyikének nyarán történt. Tolkien bizonytalan hosszúságú idő elteltével tért vissza a hobbitok ötletéhez, megírva az 1. fejezet első változatát (A stádium). Ismeretlen hosszúságú idő elteltével visszatért a történethez, legépelte az első fejezetet, és kézzel továbbírta a szöveget (egy további résszel az írásban a sas-epizód után), létrehozva a B stádiumot. 1933 januárjáig kétségkívül elérte a C stádiumot, egy gépelt kéziratot, amikor is C. S. Lewis elolvasta a könyvet és bizonytalan érzéseket táplált a befejezéssel kapcsolatban, amely feltehetőleg csak egy vázlat formájában készült el. A D, E és F stádium valószínűleg 1936 nyarára esik, amikor Tolkien visszatért a könyvhöz, hogy befejezze azt, és így az Allen & Unwin fontolóra vehesse a kiadást.

Tolkien maga 1930-ra tette A hobbit írásának kezdetét. Egy beszámolójában azt mondta, hogy az első fejezet írásának ideje “semmiképp sem előbb [történt], mint hogy a Northmoor Road 20-ba költöztem 1930-ban” (J. R. R. Tolkien élete, 165. o.). Az 1968-as BBC tévéműsornak, a “Tolkien in Oxford”-nak (Tolkien Oxfordban) Tolkien a következő beszámolót adta az első mondat leírásáról, ismét külön összekapcsolva azt a Northmoor Road 20-as házzal:

Máig látom a Northmoor Road 20-as számú házam sarkát, ahol az ötlet bevillanása történt. Ott [jobbra mutat] állt egy óriási halom vizsgadolgozat, és a vizsgadolgozatok javítása nyáron hatalmas [feladat], nagyon munkaigényes és sajnos egyben nagyon unalmas. Emlékszem, ahogy felemeltem egy lapot és észrevettem – majdnem adtam rá öt pontot soron kívül –, hogy a lap egyik oldalát üresen hagyták. Ragyogó. Semmi átolvasnivaló, így hát ráfirkantottam, magam sem tudom, miért: “Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit.” (Tolkien in Oxford, 1968)

1937. augusztus 31-én Tolkien ezt írta az Allen & Unwinnak: “legidősebb fiam tizenhárom esztendős volt, amikor sorra felolvastam a fejezeteket”, és miután John 1917 novemberében született, 1930 novemberében érte el a tizenhárom éves kort, ami arra utal, hogy Tolkien 1930-31 “téli estéin” olvashatta fel fiainak az első fejezeteket.

Az eseménysorozat, ami a George Allen & Unwin figyelmét felhívta A hobbit kéziratára, már nem világos. Tolkien “házi kéziratát” kölcsönkapta néhány családon kívüli személy, köztük C. S. Lewis, Elaine Griffiths, St. Theresa Gale tisztelendő anya (a Cherwell Edge-nek, a Szent Gyermek Jézus Rend egyik kolostorának főnökasszonya), és egy gyerek, egy tizenkét vagy tizenhárom éves lány, valószínűleg Aileen Jennings, a költő Elizabeth Jennings nővére, akinek családja jó barátságban volt Tolkienékkal.

Elaine Griffiths (1909-1996) Tolkien tanítványa, aki később sok éven át volt az oxfordi St. Anne's College tagja. Az 1930-as évek elején egyetemi hallgatókat tanított a Cherwell Edge-ben, amelyhez egy diákszálló is tartozott (ahol Griffiths is élt) az akkoriban Magántanulók Szövetségének hívott St. Anne-hez tartozó katolikus nők számára. 1934-től kezdve Griffiths az Ancrene Wisse nyelvezetéről szóló irodalmi szakdolgozatán dolgozott Tolkien-nal. Egyszer így emlékezett vissza:

Még fiatal egyetemista koromban Tolkien professzor kölcsönadta nekem – nem a kéziratát, hanem egy gyönyörű gépelt példányát A hobbitnak. Volt egy lenyűgöző írógépe dőlt betűs írással, és csodálatosnak találtam, és hatalmas örömmel olvastam. Jóval később valaki, akit még egyetemista korából ismertem, és az Allen & Unwinnál dolgozott, felkeresett és akart valamit, már elfelejtettem, mit, és én azt mondtam: “Jaj, Susan, nem ismerem, vagy nem tudom megszerezni, de mondok én neked valamit, menj át Tolkien professzorhoz és próbáld meg megszerezni A hobbit című munkáját, szerintem észveszejtően jó!”16

Az Allen & Unwinnál dolgozó személy Susan Dagnall (1910-1952) volt, aki Griffithsszel egyidőben járt az Oxfordra és 1933-ban az Allen & Unwinhoz ment dolgozni. Valamikor 1936 késő tavaszán vagy nyarának elején Dagnall Oxfordba ment, hogy megvitassa Griffithsszel egy Beowulf-fordítás javítását, ami népszerű volt az egyetemisták körében. Valójában Tolkien ajánlotta Griffithst a munkára, bár végül azután nem tudta elvégezni. A munkát Tolkien munkatársa, C. L. Wrenn végezte el, és az Allen & Unwin 1940-ben adta ki Beowulf and the Finnesburg Fragment (Beowulf és a Finnesburg töredék) címmel és Tolkien bevezető megjegyzéseivel.

Dagnall valóban kölcsönkérte A hobbit kéziratát, és miután elolvasta, biztatta Tolkient, hogy fejezze be, hogy az Allen & Unwin fontolóra vehesse a kiadását. Tolkien munkához látott. Augusztusban azt írta, hogy A hobbit majdnem kész, de csak 1936. október 3-án küldte el a kéziratot az Allen & Unwinnak.

Stanley Unwin, a cég elnöke elolvasta a könyvet, és tetszett neki. A másik véleményt a gyerekeknek író Rose Fyleman (1877-1957) mondta ki, aki külsős lektor és fordító volt az Allen & Unwinnál. De Stanley Unwin úgy vélte, hogy a gyerekkönyveket leginkább gyerekek tudják megítélni, és időnként felkérte saját gyerekeit, legkisebb fiát, Raynert is beleértve, hogy véleményezzék a beérkező gyerekkönyveket, jelentésenkénti egy shillinges állandó bérért. A hobbitot az akkor tízesztendős Rayner Unwin kapta meg, aki jónak találta a könyvet, és egy tízéves gyerek felsőbbrendűségével úgy ítélte, hogy elnyerheti az öt és kilenc év közötti gyerekek tetszését. A hobbitot hivatalosan elfogadták kiadásra. A szerződéseket december elején írták alá.

1936. december 4-én Susan Dagnall egy rövid bekezdést kért Tolkientól, amely leírja a könyvet az Allen & Unwin katalógusa számára. Tolkien ezt minden bizonnyal december 10-éig átadta. Csak az Allen & Unwin 1937-es Summer Announcements-ében (Nyári közlemény) jelent meg, de ezt használták fel a kiadott könyv borítójának elülső fülszövegeként is, ahol a kiadó is hozzátett néhány megjegyzést. Tolkien szövege így hangzik:

Ha az olvasó fantáziáját megmozgatják az oda- majd visszautak, melyek kivezetnek a kényelmes nyugati világból a Vadon szélén túlra, aztán ismét hazavisznek, továbbá leköti a figyelmét egy egyszerű (némi bölcsességgel, némi bátorsággal és jelentős szerencsével megáldott) hős, nos, itt épp egy ilyen út és utazó története áll. A történet a Tündérország kora és az emberek uralma közötti réges-régi időkben játszódik, amikor még állott a híres Bakacsinerdő, és a hegyek veszéllyel voltak tele. A szerény hős kalandjait követve útközben megtudhatunk (ahogyan ő is megtudott) – ha még nem ismernénk mindezeket a dolgokat – egyet s mást a trollokról, koboldokról, törpökről és tündékről, és bepillantást nyerhetünk egy elhanyagolt, de lényeges időszak történelmébe és eseményeibe.

Mert Zsákos Bilbó úr számos jelentős személynél járt; beszélt a sárkánnyal, a Hatalmas Smauggal; és akaratán kívül jelen volt az Öt Sereg Csatájánál. Ez pedig különösen figyelemre méltó, hiszen ő egy hobbit. A hobbitok fölött a történelem és a legendák mind ez idáig átsiklottak, talán mert rendszerint többre tartják a kényelmet, mint az izgalmakat. Ez a Zsákos úr egyébként csendes életének egy izgalmas évéről szóló, személyes visszaemlékezések alapján készült beszámoló azonban illő képet adhat az olvasónak erről a becses népről, akik (úgy mondják) manapság megfogyatkoztak. Nemigen szeretik ugyanis a zajt.

A hobbit “házi kéziratához” nyilvánvalóan Tolkien néhány saját készítésű rajza is hozzátartozott, de bizonytalan, hogy melyek is lehettek ezek. Volt néhány térkép is, melyek közül öt feltehetően a könyvvel együtt eljutott az Allen & Unwinhoz 1936 októberében.17

A hobbit első kiadása óta eltelt évek során Tolkien illusztrációinak egy része, nyolc fekete-fehér és öt színes kép (és a két térkép) mondhatni “szabványos” illusztrációk lettek, amelyek rendszerint megjelennek a könyvben.18 De ez a “szabvánnyá” válás eltartott egy darabig, és A hobbithoz kapcsolódó, fennmaradt illusztrációk száma ma nagyjából hetven darabra rúg.

Az első brit kiadás nem tartalmazott színes rajzokat, viszont tartozott hozzá tíz fekete-fehér kép, és két térkép. Úgy tűnik, Tolkien összes A hobbithoz kapcsolódó rajza az 1936-os decemberi ünnepek után és 1937 januárjának közepe előtt született. Január 4-én Tolkien négy befejezett rajzot küldött az Allen & Unwinnak, köztük A Tündekirály kapuját, A Tóvárost, Az Elülső Kaput és A Bakacsinerdőt (melyet Tolkien a könyv elejének belsejébe szánt). Ugyanekkor elküldte Thror Térképének és a Vadonföld térképének újrarajzolt változatát, miután úgy döntött, hogy a másik három térkép fölösleges (habár Tolkiennak később még egyszer újra kellett rajzolnia Thror Térképét a könyv hátuljához illeszkedő, vízszintes keretben). Két héttel később további hat képet küldött, melyeket úgy tervezett meg, hogy az illusztrációk egyenletesebben oszoljanak el a könyvben. Ez a hat illusztráció: A Domb: Hobbitfalva a Vízen túl (egy fekete-fehér változat), A trollok, A hegyi ösvény, A Ködhegység nyugat felé nézve, Beorn terme és A zsáklaki előszoba.

Március végén az Allen & Unwin reménykedett, hogy Tolkien időt tud szakítani a könyv borítótervének elkészítésére. Tolkien április elején adta le az előzetes tervet, és április 25-én elküldte a végleges művet (a margón bonyolult utasításokkal a nyomdászok számára).

Tolkien A hobbithoz kapcsolódó színes festményei közül négy 1937 júliusának közepén, az egyetemi szünet néhány hetében készült. Ezek a Völgyzugoly, az Amikor Bilbó felébredt, a korai nap már a szemébe sütött, Bilbó megérkezik a Tutaj-tündék kunyhóihoz és a Párbeszéd Smauggal. Az ötödik, egy színes rajz az A Domb: Hobbitfalva a Vízen túl tintarajz változata helyébe, augusztus 13-án készült el.

A különféle térképek, illusztrációk és a borító körül felmerült bonyodalmak 1937 első felének nagy részében lefoglalták Tolkient és az Allen & Unwint. Visszaemlékezésében Rayner Unwin a következőképp írta le a helyzetet:

Egyedül 1937-ben Tolkien 26 levelet írt a George Allen & Unwinnak, és 31 levelet kapott válaszul. Tolkien részéről mindegyik kézzel írott volt, nemritkán akár öt oldal hosszú is, részletes, gördülékeny, gyakran csípős hangvételű, de határtalanul udvarias és bosszantóan precíz. Az idő és türelem, amit kiadója annak a feladatnak szentelt, ami máskülönben egy egyszerű betűszedés lett volna, elképesztő. Kétlem, hogy akármelyik mai szerző, akármilyen híres, ehhez mérhető lelkiismeretes figyelemben részesülne. (George Allen & Unwin – A Remembrancer, 75. o.)

A hobbit kiadásáról szóló első bejelentés a Publishers' Circular and The Publisher & Bookseller 1937. február 6-i számában jelent meg. Az Allen & Unwin hirdetést adott fel márciusi és áprilisi újdonságairól, és A hobbit első helyen szerepel az április cím alatt, ahol is (érdekes összehasonlítással) úgy jellemzik, mint “a legélvezetesebb történet a The Crock of Gold (Az aranybögre) óta”, ami James Stephens eredetileg 1912-ben megjelent könyve. A hobbitot “illusztrált” könyvként jelentették be, ugyanazzal az árral (7s. 6d.), amennyibe a kiadott könyv került.

A hobbit egyik korrektúráját feltehetően 1937 áprilisában elküldték a bostoni Houghton Mifflin Companynek. A kiadónak felkínálták a lehetőséget, hogy ajánlatot tegyen az amerikai jogokra. Abban az időben számos brit kiadónak megállapodása volt hozzájuk hasonló amerikai cégekkel, és ebben a tekintetben az Allen & Unwinnak a Houghton Mifflinnel voltak összeköttetései. Paul Brooks akkoriban fiatal szerkesztő volt a Houghton Mifflinnél, és évekkel később memoárjában, a Two Park Streetben, 1986 (Kétpark utca) így emlékezett vissza az Houghton Mifflin A hobbittal kapcsolatos első reakcióira: “A felelős szerkesztőnk (akkoriban ő volt megbízva a gyerekkönyvekkel) nem volt túl lelkes. Sem pedig a Bostoni Közkönyvtár gyermekkönyvtárosa, akitől szakmai véleményt kértünk. Valamiért mégis – bár egyáltalán nem ismerem az ifjúsági irodalmat – elolvastam A hobbitot, és beleszerettem Zsákos Bilbó úrba és csapatába. Azt gondoltam: nem számít, milyen korosztálynak írták a történetet, próbát kell tenni vele.” (107. o.)19

Érdekes módon a Houghton Mifflin azt javasolta, hogy rendeljenek néhány további színes illusztrációt “jó amerikai rajzolóktól” Tolkien fekete-fehér rajzai mellé. Tolkien egy 1937. május 13-án írt levelében beleegyezett ebbe, azzal a feltétellel, hogy megvétózhasson “bármit, ami a Disney stúdiókban vagy azok hatása alatt készült (melynek minden művétől szívből irtózom)”20 (H. Carpenter: Letters, 13. levél); az Allen & Unwin azonban meggyőzte, hogy jobb volna, ha minden rajz tőle származna. További kavarodást eredményezett, hogy Tolkien küldött a Houghton Mifflinnek néhány színes mintarajzot, amelyek nem A hobbithoz kapcsolódtak, mielőtt még elküldött volna öt, a történethez tartozó festményt. A Houghton Mifflin kiválasztott négyet az ötből, és az Allen & Unwin unszolására száz dollárt fizetett Tolkiennak.

Tolkien két adagban kapta meg a szöveg első korrektúráját, 1937. február 20-án és 24-én. Tolkien március 11-én küldte őket vissza az Allen & Unwinnak. Javításait némileg nehézkesnek ítélték, és habár gondosan kiszámolta a kicserélt részek hosszúságát, több szakaszt újra kellett szedni. Tolkien április elején kapta meg a javított korrektúrát, és április 13-án küldte vissza.

A könyvet júniusban nyomtatták ki, de a megjelentetést elhalasztották, hogy kiküldhessék az előzetes példányokat és megcélozhassák a karácsonyi piacot. A Publishers' Circular and The Publisher & Bookseller 1937. július 3-i számában megjelent hirdetésben az Allen & Unwin áthelyezte a könyvet az őszi listára. A hirdetés szövege így szól: “Törpök és sárkányok varázslatos világában játszódó kaland, egy oxfordi professzor tollából. Talán egy új Alice Csodaországban.”

Tolkien augusztus 13-án kapta kézhez a könyv első példányát. A könyv szeptember 21-ei megjelenése előtt néhány héttel Stanley Unwin szokatlan módon vásárolt egy egész oldalas hirdetést a Publishers' Circular and The Publisher & Booksellerben, ahol habozás nélkül “az év gyerekkönyvé”-nek nevezte A hobbitot Az Allen & Unwin ritkán használt egész oldalas hirdetéseket egyetlen címhez, de A hobbit esetében háromszor is így tett.

A hobbit végül 1937. szeptember 21-én jelent meg Angliában, az első nyomtatáskor 1500 példányban. Tolkien elrendezte az Allen & Unwinnal, hogy recenziós példányt küldjön C. S. Lewisnak, az Oxford Magazine-nak, a Book Societynek és két közeli munkatársának, az oxfordi George Gordonnak és a University of Londonnál dolgozó R. W. Chambersnek. Saját személyes példányai közül Tolkien néhányat közeli családtagjainak ajándékozott. Mások korábbi tanítványaihoz kerültek, akik azóta munkatársakká és a család barátaivá váltak, köztük E. V. Gordonhoz, Elaine Griffithshez, Helen Buckhursthöz, Simonne d'Ardenne-hez, Stella Millshez és Katherine Kilbride-hoz. Egy példányt a Jennings család kapott meg.

Az Allen & Unwin néhány kritikusnak is küldött példányokat, többek közt Richard Hughesnak és Arthur Ransome-nak, a véleményüket kérve. Egy kritikusok megjegyzéseiből álló válogatás lett az alapja az Allen & Unwin következő egész oldalas Hobbit-hirdetésének, amely 1937. november 6-án jelent meg a Publishers' Circular and The Publisher & Booksellerben. Az Allen & Unwin előkészített kiegészítő hirdetőanyagot is, többek közt egy kártyát a borítóról és a regényíró Richard Hughes leveléről készült fakszimile példányt.21

Az Országos Könyvvásárt Londonban, november 20-án, szombaton tartották meg, és a Publishers' Circular and The Publisher & Booksellerben megjelent beszámolók megemlítik, hogy őfelsége Kent hercege is részt vett rajta, és vásárolt egy példányt A hobbitból. Tolkien maga is elment a Könyvvásárra.

A Museum Streeten, az Allen & Unwin központjában művészien berendeztek egy kirakatot, mely A hobbit vagy ötven példányát mutatta egy könyvespolcon, sorokba rendezve, kifelé fordítva. (A kirakat kisméretű fényképe megjelent a Publishers' Circular and The Publisher & Bookseller 1937. november 20-ai számában.)

A hobbit első kiadása jól fogyott, és karácsony előtt utánnyomásra volt szükség. Tolkien öt színes képét visszakérték Angliába az amerikai kiadás megjelenése előtt, és az Allen & Unwin úgy döntött, hogy felhasznál négyet az utánnyomáshoz, anélkül, hogy a könyv árát emelné. Az amerikai kiadásba is bekerült négy színes lap, de míg az Allen & Unwin választása a Bilbó megérkezik a Tutaj-tündék kunyhóihoz című rajzra esett, addig a Houghton Mifflin ehelyett Amikor Bilbó felébredt, a korai nap már a szemébe sütött címűt választotta.22

Az Allen & Unwin Hobbit-utánnyomása 2300 példányból állt. Ezeket 1937 decemberének elején nyomtatták ki, de nem minden kinyomtatott lapot köttettek be azonnal. (A nyomtatott lapok közül 423 megsemmisült 1940 novemberében, amikor a kiadó raktárát lebombázták.)

A hobbit megjelent bírálatai közül az első kettő a legrokonszenvezőbb és legfigyelmesebb. Névtelenül jelentek meg a Timesban és irodalmi mellékletében, a Times Literary Supplementben. Mindkettőt Tolkien közeli barátja, C. S. Lewis írta.

Az első egyenesen a kiadó hirdetésére23 válaszol, mely Lewis Carroll művéhez hasonlítja a könyvet:

A kiadó azt állítja, hogy A hobbit, bár nagyban különbözik az Alice-től, mégis hasonlít hozzá annyiban, hogy mindkettő egy játékos kedvű professzor munkája. Ennél fontosabb igazság, hogy mindkettő azon könyvek nagyon szűk osztályába tartozik, amelyekben nincs semmi közös, kivéve, hogy mindegyik bebocsátást ad egy sajátos világba – egy világba, ami olyan, mintha már azelőtt létezett volna, hogy rábukkantunk, de ha a megfelelő olvasó találja meg, egyszerre nélkülözhetetlen lesz számára. Ott a helye az Alice, a Flatland (Síkság), a Phantastes (Képzelgők) és a The Wind in The Willows (Békavári uraság és barátai) mellett.

...Meg kell értenünk, hogy ez csak abban az értelemben gyerekkönyv, hogy a sokszori olvasás közül az első megtörténhet már az óvodában is. Az Alice-t a gyerekek komolyan, a felnőttek nevetve olvassák; A hobbitot ellenben legfiatalabb olvasói fogják a legmulatságosabbnak találni, és csak évekkel később, a tizedik vagy huszadik olvasás közben kezdik majd kapiskálni, micsoda ügyes tudósmunka és mélységes elmélkedés érlelt mindent ilyen teljesre, ilyen barátságosra, és a maga módján ilyen igazra. Jósolni veszélyes, de A hobbitból könnyen klasszikus válhat. (Times Literary Supplement, 1937. október 2.)

A második bírálat több betekintést ad:

Az az igazság, hogy ebben a könyvben néhány, eddig soha nem egyesített jó dolog találkozik össze; a humor forrása, a gyerekek iránti megértés, valamint a költő és a tudós mitológia-felfogásának vidám egyvelege. Egy völgy szélén megállva Tolkien professzor egyik szereplője így szólhat: “Ennek tünde-íze van”. Évekbe telhet, mire ismét előállunk még egy íróval, akinek az érzékei ilyen kifinomultak lennének a tündék iránt. Olybá tűnik, mintha a professzor semmit sem talált volna ki. Első kézből tanulmányozta a trollokat és sárkányokat, és olyan valószerűen írja le őket, hogy az a gördülékeny “eredetiség” egész óceánjaival felér. (The Times, 1937. október 8.)

Az első brit kiadás mintegy harminc bírálatának sikerült nyomára bukkanni. Ezek közül sok nagyon rövid, de akad, amelyiknek több mondanivalója van a könyv egyszerű leírásánál.24

Alice Forrester bírálata a Poetry Reviewban (1937. november-december), nem meglepően, Tolkien verseihez fűz megjegyzést: “A könyv nem utolsósorban említésre méltó elemei a dalok és versek, melyek elmerülnek az élénk és némileg titokzatos légkörben, és gazdagítják azt.”

A Junior Bookshelfben Eleanor Graham A hobbit kevés kedvezőtlen bírálatának egyikét tette közzé. Graham így írt:

Különös könyv A hobbit. Megvannak benne egy nagyon jó történet vagy talán egy gyerekeknek való novelláskötet alkotóelemei, de véleményem szerint tönkreteszi a szerző világhoz való hozzáállásának valamiféle tükröződése. Egyfajta “Sally néni”-szellemiség foglalja el a gyerekek által legkedveltebb könyvekben fellelhető jóindulat helyét. Ahelyett, hogy természetes akadályok állnának a cél elérésének útjában, a hobbit és társai utazását olyasmik gátolják, amik valamiképp a szántszándékkal való hátráltatás, nem pedig a természetes következmények benyomását keltik.... Ehelyett egyfajta nyugtalanító erőszakosság érezhető, és a hobbit sosem törődik bele igazán száműzetésébe vagy hosszú utazásába. Míg ezeket kifogásolom, azt is meg kell adnom, hogy erős valószerűség érezhető az íráson, és akiknek tetszik, azoknak valóban nagyon fog tetszeni. (Junior Bookshelf, 1937. december)

L. A. G. Strong 1937. december 3-án ezt írta a Spectatorben: “Veszélyes dolog azt mondani egy könyvre, hogy igazán eredeti, de ebben az esetben örömmel megkockáztatom. A hobbitnak klasszikussá kell válnia.”

Egy ausztrál kiadvány, az All About Books 1938. január 15-ei számában megjelentette a könyv egyik leghosszabb bírálatát. Az írója G. H. Cowling volt, aki előzőleg Tolkien munkatársa volt Leedsben. Felvetett néhány lehetséges forrást A hobbit bizonyos elemeivel kapcsolatban, mondván: “Ha tudós lennék, tanult ember módjára beszélnék a hobbitokról, és megmondanám, hogy vajon a »hob« vagy a »rabbit« szóból származtatják a nevüket. De minthogy nem vagyok az, így egyszerűen csak élvezem a történetet.” Cowling ezt a következtetést vonta le: “Ez egy hamisítatlan tündérmese, tündérország kétségtelen kellékeivel.”

R. B. McCallum, az Inklingek egyike és Tolkien munkatársa így írt az 1937-38-as Pembroke College Recordban: “Az egész könyv figyelemre méltó az elbeszélés szilárdsága és pontossága, a vidám és tűnődő humorérzék és a mélyén rejlő életfelfogás józansága miatt. Semmi sem homályosíthatja el a ragyogást, amit Lewis Carroll neve hozott Christ Churchre, de nagyon is lehetséges, hogy a tény, hogy A hobbit írója a Pembroke tagja volt, további érdeklődés tárgya lesz azok számára, akik a jövőben ellátogatnak hozzánk.”

Az Egyesült Államokban A hobbit megjelenését 1938. február 23-ára jelentették be a Retail Bookseller 1938-as februári számában, de nyilvánvalóan néhány, a nyomtatás vagy a köttetés körül adódó nehézség némileg késleltette a könyvet. A Retail Bookseller márciusi számában ismét bejelentették a megjelenést március 2-ára, de a befejezett példányok kétségkívül már néhány nappal korábban elkészültek.

Az első amerikai kiadás több mint húsz bírálatának sikerült nyomára bukkanni, következzék itt néhány jellegzetes kivonat. Az első bírálat, némileg megelőzve a könyv kiadását, May Lamberton Becker tollából származik, és a New York Herald Tribune-ban jelent meg:

Miközben ezt írom, még mindig a történet varázsa alatt, képtelen vagyok gondolataimat arra a kérdésre terelni, hogy vajon tetszeni fog-e a mi amerikai gyerekeinknek. Azt kell mondanom, hogy ha nem, az az ő bajuk. A tanult Charles Dodgsonhoz hasonlóan a szerző egy oxfordi professzor, akinek az óangol a szakterülete; az Alice-hez hasonlóan a történet az intelligens gyerekeknek szánt mese eltéveszthetetlen jeleit mutatja. De a stílusa nem hasonlít Lewis Carrolléhoz; sokkal inkább olyan, mint Dunsanyé. ... Egy világ van belesűrítve ezekbe a lapokba, egy tömörített Odüsszeiát kísérhetünk figyelemmel, amint szaporodnak a kalandok a sárkány jogtalanul szerzett kincséhez vezető úton. Nem tudom, hogy fog tetszeni a gyerekeinknek egy ilyen zsúfolt történet, melynek egyetlen fejezete egy könyvet is megtöltene másutt; talán úgy vélik majd, túl sokat kapnak a pénzükért.

De idén divatosak a törpék Amerikában; talán Tolkien törpjeinek is hasznára válik majd a Disney-hullám. (New York Herald Tribune, 1938. február 20.)

Sophia L. Goldsmith így írt a New York Postban 1938 márciusában: “Ezt a könyvet fiúk és lányok egyaránt rongyosra fogják olvasni. Lenyűgözően varázslatos, eredetien szellemes, Hófehérke barátai pedig elbújhatnak a törpjei mögött!”

Anne T. Eaton (1881-1971), a gyermekirodalom jól ismert alakja és a Columbia Egyetem Tanárképző Főiskolájához tartozó Lincoln School könyvtárosa, így írt:

Ez az egyik legüdítőbben eredeti és legélvezetesebben fantáziadús gyerekkönyv, ami sok-sok idő óta megjelent. ... Erdői William Morris prózaregényeire emlékeztetnek. Morris tájaihoz hasonlóan a Vadonföld is Tündérország, mégis vannak kézzelfogható tulajdonságai: a fák illata, a földet áztató esők, az erdei tüzek szaga ... A törpök és tündék dalai valódi költészetet testesítenek meg, és mivel a szerző elég szerencsés ahhoz, hogy maga illusztrálhassa művét, a kísérő képek remekül illenek a szöveghez. (New York Times Book Review, 1938. március 13.)

Eaton a Horn Bookban is írt a könyvről:

A történet a Tündérország kora és az emberek uralma közötti időben játszódik, a helyszín pedig egyike azoknak a varázslatos vidékeknek, amelyek, mint William Morris prózai regényeinek tájai, Anglia és Tündérország részei is lehetnének. A történet háttere tele van autentikus mitológiai és mágikus elemekkel, a könyvnek pedig stílusa van, ami manapság ritka kincs. Szerzője azzal a csendes humorérzékkel és logikai körültekintéssel alkotta meg, amit a gyerekek igencsak élveznek. ... Mindenki – legyen idős vagy fiatal –, aki szereti az aprólékosan kigondolt, gyönyörűen elbeszélt történeteket, szívébe fogja zárni A hobbitot (Horn Book, 1938. március-április)

A Horn Book különösen érdeklődött A hobbit iránt, Anne Carroll Moore (1871-1961), a New York-i Közkönyvtár gyermekkönyvtárosa szintén írt a könyvről “The Three Owls' Notebook” (A három bagoly notesza) című rovatában a március-áprilisi számban:

...üdítően kalandos és eredeti mese törpökről, manókról, tündékről, sárkányokról, trollokról stb., mely a régi sagák nyomdokaiban jár. Úgy vélem, nem helyes A hobbitot az Alice-szel vagy a Békavári uraság és barátaival összevetni. Egyikhez sem hasonlít. Szilárdan gyökerezik a Beowulfban és a hiteles szász hagyományban, és noha a kisebb gyerekeket szólítja meg, van benne valami közös W. W. Tarn The Treasure of the Isle of Mistjével (A Ködsziget kincse) és William Morris néhány meséjével. A hobbit mögött megbízható tudás áll, a könyv gazdag humorérzéke pedig összeköti ezt az apró, a leírás szerint egy törpnél is kisebb lényt az ősi világ és a mi mai világunk különös lényeivel. (Horn Book, 1938. március-április)

Az 1938-as májusi számban a lap alapítóinak egyike, Bertha E. Mathony “azon ritka könyvek” egyikeként mutatta be A hobbitot, “amelyek úgy megmaradnak az emlékezetben, mint a költészet, s mindig új örömet és új jelentést fednek fel”. Ebben a számban A hobbit első fejezetének több oldalát leközölték.

Mary A. Whitney ezt írta a Christian Science Monitorban 1938. március 31-én: “Aki örömét leli egy jól kidolgozott, eredeti és fantáziadús mesében, élvezni fogja a hobbit kalandjait.” William Rose Benet pedig a Saturday Reviewban, 1928. április 2-án azt írta a hobbitról, hogy “ugyanolyan figyelemre méltó darabja a gyerekeknek szánt fantázia-irodalomnak egy oxfordi óangol professzor tollából, mint amilyen az Alice Csodaországban volt egy matematikustól, amilyen a tisztelendő Dodgson. A hobbit egyszerre próza és költészet, és mindenekelőtt ragyogó fantáziavilág.”

1938. április 25-én Tolkien táviratot kapott Ferris Greenslettől, a Houghton Mifflin munkatársától, ami arról tájékoztatta, hogy A hobbit egy 250 dolláros díjat fog kapni. Kétévenként megrendezett Gyermekfesztiválján a New York Herald Tribune azt tervezte, hogy két, egyenként 250 dollár értékű díjat ad ki, egyiket a legjobb tavasszal kiadott, kisgyerekeknek szánt könyvért, a másikat pedig a legjobb idősebb gyerekeknek szánt könyvért. A hobbit a kisebb gyerekeknek szóló könyvért járó díjat nyerte el, az idősebb gyerekek kategóriájában pedig John R. Tunis Iron Duke-ja (Vasherceg), egy Harvardon játszódó egyetemi történet volt a nyertes.

A kisebb gyerekeknek szóló mű kategóriájának zsűritagjai May Lamberton Becker (elnök), Elizabeth Morrow (Dwight W. Morownak, az Egyesült Államok mexikói nagykövetének felesége és az író Anne Morrow Lindbergh anyja) és Stephen Vincent Benet voltak. A díjat hivatalosan egy díszebéd keretei között adták át 1938. május 17-én, kedden. Az ebédet, melyen Irita Van Doren, a New York Herald Tribune könyvrészlegének szerkesztője elnökölt, az Amerikai Könyvkereskedők Szövetsége éves gyűlésének utolsó napján tartották a Hotel Pennsylvaniában New York Cityben. A Houghton Mifflin üzletvezetőségének egy tagja, ifj. LeBaron R. Barker vette át a díjat Tolkien nevében.26

Ahogyan Angliában, Amerikában is akadt A hobbit bírálatai között egy eltérő vélemény. Szerzője Mary L. Lucas volt, aki a következőképpen írt a hobbitról és a törpökről: “Számos kalandban és csapásban van részük, ami valójában túl sok egy igazán élvezetes olvasmányhoz. A könyvet érdemesebb kisebb részletekben hangosan felolvasni, vagy pedig tanácsos azt javasolni a gyerekeknek, hogy maguk olvassák ilyen módon. A megfelelő bevezetés nélkül csak korlátozott vonzerővel bírhat, és még így is leginkább csak azok a gyerekek fogják kedvelni, akiknek élénk a képzelete” (Library Journal, 1938. május 1.).

1938. júliusában egy névtelen bíráló így írt a Catholic Worldben: “Biztosíthatjuk, hogy ugyanúgy élvezni fogja ezt a mozgalmas mesét, mint a kisfia. Oldassa meg vele Gollam és Bilbó feladványait. Ezek önmagukban is megérik a könyv árát.” Harry Lorin Bisse pedig a Commonwealben 1938. december 2-án megjelent, rendkívül rövid ismertetőjében “ragyogóan elbeszélt modern tündérmesé”-nek nevezte a könyvet.

A hobbit Amerikában nagy sikert aratott. Júniusig csaknem háromezer példány kelt el belőle. A Houghton Mifflin úgy döntött, hogy további eladások ösztönzésének reményében ismét meghirdeti a könyvet az ifjúsági könyvek listáján. A Horn Book 1938-as karácsonyi számában megjelent hirdetésük (lásd az 1. fejezet 6. jegyzetét) feltüntet egy rajzot egy hobbitról, melyhez Tolkien a szövegben további leíró jellegű részleteket is mellékelt. A hobbitot vagy ötven másik gyerekkönyvvel együtt kiállították a New York-i Közkönyvtár Központi Gyermektermében az éves november-decemberi kiállításon, és ennek megfelelően dicsérték az ez alkalomból kiadott füzetben, a Children Booksban (Gyermekkönyvek), 1938-ban. A könyvet újranyomták, és az év végére az amerikai kiadás eladott példányai meghaladták az ötezret.

A hobbit a második világháború kitörése után veszített lendületéből. Papírtakarékossági intézkedések miatt, melyeket 1940 áprilisában vezettek be Angliában (néhány hónappal azelőtt, hogy az Allen & Unwin észak-londoni raktárát lebombázták, ami több mint egymillió könyvnyi veszteséget eredményezett), A hobbit hosszú ideig nem volt megszerezhető Angliában az 1940-es években, dacára mind a kiadó, mind a szerző abbéli vágyának, hogy készletben maradjon. A papírtakarékossági szabályok 1949-ig maradtak érvényben.

Az 1950-es évek elejétől kezdődően (valószínűleg A sonkádi Egyed gazda 1949-es kiadásának hatására) A hobbitra ismét figyelem irányult. Csaknem tizenhárom évvel azután, hogy a Junior Bookshelf zavarba ejtő bírálatot közölt róla, ugyanabban a kiadványban néhány találó megjegyzés jelent meg egy másik kritikus, Marcus S. Crouch tollából:

A hobbit fogadtatása vegyes volt, mint az eredetiség jegyét viselő könyveké általában. Azt hiszem, nem volt több szerény sikernél a könyvesboltokban, és azok a könyvtárosok, akik elég bátrak voltak megfelelő mennyiséget venni belőle, nem állíthatják, hogy versenyre kelhetne a jelenlegi tömegcikk-könyvek népszerűségével. Mégis, úgy tűnik számomra, hogy nagymértékben rendelkezik néhány olyan erénnyel, ami tartóssá tesz. Nem tudok olyan gyerekkönyvről az utóbbi tíz évben, amelyről nagyobb magabiztossággal jósolhatnám, hogy olvasni fogják a huszonegyedik században is. (Junior Bookshelf, 1950. március)

Az 1950-es években A hobbit eladása jelentősen emelkedett, és még drasztikusabban felszökött a rég várt folytatás, A Gyűrűk Ura megjelenése után. A könyvet mind amatőr, mind hivatásos társulatok számos alkalommal színre vitték 1953 márciusa óta, amikor az első hivatalos adaptációt előadták az edinburghi St. Margaret's Schoolban. Ezeket különféle egyéb feldolgozások követték, köztük a könyv alapján készült, kifejezetten silány 1977-es tévéműsor, egy képregényváltozat és az utóbbi időben különféle hangváltozatok, valamint a Finn Nemzeti Opera 2001. októberi előadása. A könyv eladott példányszáma bőven elérte a milliós nagyságrendet. Nagy-Britanniában 1998-ban postai bélyeget adtak ki A hobbit témájában. A könyv több mint negyven nyelven jelent már meg. Kétség nem férhet hozzá, hogy A hobbit világszerte klasszikusnak számít, minden korosztály számára, minden időben.

Ez a történet régen játszódik. A maiaktól egészen eltérő nyelvek és betűk idején. A nyelveket az angol helyettesíti. Két dolgot azonban érdemes megjegyezni. (1) Az angolban a dwarf (“törpe” – a ford.) szó egyetlen helyes többes száma a dwarfs, a melléknévi alak pedig dwarfish. Ebben a történetben dwarves és dwarvish kerül használatra,2* de csak amikor arról az ősi népről esik szó, melyhez Tölgypajzsos Thorin és társai tartoztak.1 (2) Az ork nem angol eredetű szó. A szövegben előfordul egy vagy két helyen, de többnyire a kobold (vagy nagyobb fajták esetében az óriás-kobold) kifejezés szerepel helyette.2 Az ork a hobbitok által használt alakja a névnek, amit abban az időben ezen lényeknek adtak, és semmiféle kapcsolatban nem áll a mai angol orc, ork szóval, ami delfinféle tengeri állatokat jelöl.

A rúnák régi betűk, melyeket eredetileg fába, kőbe vagy fémbe véstek vagy faragtak, ezért vékonyak és szögletesek voltak. A történet idején csak a törpök használták rendszeresen, különösen magánjellegű vagy titkos feljegyzésekhez. Rúnáikat ebben a könyvben az angol rúnák helyettesítik, melyeket ma már kevesen ismernek. Thror térképének rúnáit összevetve a mai betűkkel készült átírással (69. és 108. o.) összeállítható a modern angolra alkalmazott ábécé, s ez alapján elolvasható a fenti, rúnákkal írt cím is. A térképen valamennyi rendes rúna megtalálható, kivéve az X-et jelölő -t. A J-t és V-t az I és U jelöli. A Q-ra nem volt jel (helyette CW-t lehet használni); sem pedig a Z-re (ha szükséges, helyette használható a törp-rúna). Helyenként azonban egyetlen rúna két mai betűt helyettesít (th, ng, ee); más ehhez hasonlókat ( ea és st) is használtak néha. A titkos ajtót a D () jelölte. Oldalról egy kéz mutatott felé, ami alá ez volt írva:

Az utolsó két rúna a Thror és a Thrain nevek kezdőbetűit jelöli. A hold-rúnák, melyeket Elrond olvasott el, a következők voltak:

A Térképen az iránytű hegyeit rúnák jelölik, felül van Kelet, mint a törp-térképeken általában, innentől pedig az óra járásával megegyezően: K(elet), D(él), Ny(ugat), É(szak).3

1. Váratlan társaság

Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit.1 Nem volt ez a lyuk rút, mocskos, nedves, teli féregmaradékkal, dohszaggal, sem száraz, csupasz, homokos lyuk, ahol se leülni, sem enni nemigen lehet: ez hobbitlyuk volt, ami egyértelmű a kényelemmel.

Olyan kerek, zöldre mázolt ajtaja volt, mint a kajütablak, s annak pontosan a közepén fénylő rézkilincs. Az ajtó alagút formájú föld alatti járatra nyílt, ez a járat igen kényelmes volt, nem szivárgott belé a füst, falait fa borította, padlója csempézett volt és szőnyeggel fedett, fényesre dörgölt székek álltak rajta, és rengeteg faszeg mindenütt, kalap- és kabátakasztás céljából – a hobbit kedvelte a látogatókat. Az alagút messzire kanyargott, jószerivel, de nem egészen egyenesen a domboldalra vezetett – a Dombra, ahogyan mérföldnyi körzetben mindenki hívta –, és sok kis kerek ajtó nyílt belőle, hol az egyik, hol a másik oldalon. A hobbitnak nem kellett lépcsőn mászkálnia: hálószobák, fürdőszobák, pincék, kamrák (s ezekből rengeteg), öltözőszobák (a hobbitnak temérdek ruhája volt), konyhák, ebédlők mind egyazon emeleten voltak, sőt egyazon folyosón. A legjobb szobák bal felől nyíltak, mert csak ezeknek volt ablaka, nagy párkányú, kerek ablaka; a kertre néztek, s azon túl a folyó felé lejtő mezőkre.2

Ez a hobbit nagyon jómódú hobbit volt, és Zsákosnak hívták.3 A Zsákosok emberemlékezet óta a Domb szomszédságában laktak, és közmegbecsülésnek örvendtek, nemcsak azért, mert a legtöbbjük gazdag volt, hanem azért is, mert nem voltak kalandjaik, és semmi megfontolatlant nem tettek: az ember előre megmondhatta, mit felel egy Zsákos valamely kérdésre, anélkül hogy kérdezősködésével fárassza. Ez a történet arról szól, milyen kalandja volt egy Zsákosnak, amelynek során meglepően váratlan dolgokat tett és szólt. Lehet, hogy elvesztette a szomszédai becsülését, de elnyerte?... no de majd meglátjátok a végén, nyert-e valamit egyáltalán.

Ennek a mi szóban forgó hobbitunknak az anyja – az ám, mi is az a hobbit? Gondolom, manapság némi ismertetésre szorul a nemzetségük, merthogy megcsappant a számuk, meg félnek is a Nagy Népektől, ahogyan minket neveznek. Ők is népek (legalábbis azok voltak), körülbelül féloly magasak, mint mi, és kisebbek a szakállas törpöknél.4 A hobbitoknak nincs szakálluk. Kevés vagy szinte semmi varázshatalmuk sincs, hacsak nem az a mindennapi fajta, amely lehetővé teszi a számukra, hogy pisszenés nélkül és gyorsan eltűnjenek, mikor a magunkfajta nagy buta népség topán elhalad mellettük, olyan zajt csapva, akár az elefántok, amit egy mérföldről meghallanak.5 Hajlamuk van arra, hogy pókhasat növesszenek, kedvelik a tarka viseletet (főleg a zöld és sárga színt); cipőt nem hordanak, mert a talpukat már eredetileg is természetes talpbőr borítja, meg olyan dús barna szőrzet, mely hasonlít a fejükön levő hajhoz (s ez göndör); hosszú, ügyes, barna ujjaik vannak, jó lélekre valló arcvonásaik, és áradó kacagással nevetnek (különösen ebéd után, amit – ha hozzájutnak – naponta kétszer is megesznek).6

Na, most már eleget tudtok róluk ahhoz, hogy továbbhaladhassunk. Mint mondtam, ennek a hobbitnak az anyja – Zsákos Bilbóé,7 mert róla van szó – a hírneves Tuk Belladonna volt, a Vén Tuk8 három nevezetes lányának egyike, aki mindazoknak a hobbitoknak a feje volt, akik a Vízen túl laktak, amin azt a folyócskát értették, mely a Domb lábánál haladt el. Gyakran emlegették (más családokban), hogy valamikor az egyik Tuk valószínűleg tündelányt vett feleségül.9 Ez persze abszurdum, de az is biztos, hogy még most is volt bennük valami nem egészen hobbitszerű, és hébe-korba a Tuk család egy-egy tagja felkerekedett, és elindult kalandot keresni. Eltűnésükkor kerülték a feltűnést, nyomukat meg elboronálta a család; de az a tény megmásíthatatlan maradt, hogy a Tukok nem voltak olyan tiszteletre méltóak, mint a Zsákosok, jóllehet kétségtelenül gazdagabbak.

Nem mintha Belladonna Tuknak bármiféle kalandja lett volna azután, hogy Zsákos Bungóné lett. Bungó, Bilbó édesapja a legfényűzőbb hobbitlyukat építette a számára (és részben az ő pénzén), amely akár a Domb alatt, akár a Dombon vagy a Vízen túl fellelhető volt, és itt is maradtak napjaik végeztéig. S mégis valószínű, hogy Bilbó, Belladonna egyetlen fia, noha megjelenésében és viselkedésében szakasztott mása volt megbízható és kényelemkedvelő apjának, valami furcsa hajlamot örökölt alkatában a Tukok részéről, valami olyat, ami csak az alkalomra várt, hogy előtörjön. Ez az alkalom soha nem érkezett el, míg Zsákos Bilbó fel nem növekedett, s már csaknem ötvenesztendős lett,10 életét abban az apja építette gyönyörű hobbitlyukban töltve, amelyet épp most írtam le nektek, s ahonnan, úgy tűnt, minden valószínűség szerint soha már semmi kimozdítani nem fogja.

Réges-régen történt, egy nyugodalmas világban, amelyben kevesebb volt a lárma, és több a zöldellő rét, a hobbitok pedig még sokan voltak, és virágkorukat élték, hogy Zsákos Bilbó ott állt a reggelije után az ajtajában, füstöt eregetve egy irdatlan hosszú fapipából, amely majdnem egészen a gyapjas, szépen fésült lábujjáig ért, amikor egy fura véletlen arra hozta Gandalfot. Gandalf!11 Ha ti csak egy negyedét hallottátok volna annak, amit én hallottam felőle, s még én is csak kis részét tudom mindannak, amit a szóbeszéd Gandalfról terjeszt, nem lepne meg benneteket semmiféle fura történet. Mese és kaland sarjadt mindenfelé Gandalf útján a legmegfoghatatlanabb módon. A Domb alján már időtlen idők óta nem járt, pontosan azóta, amióta barátja, a Vén Tuk meghalt,12 és a hobbitok már szinte el is felejtették, milyen a külseje. Amikor utoljára kereste fel a Dombon és Vízen túli vidéket saját ügyeiben, akkor a maiak mind apró hobbitfiúk és hobbitlányok voltak még.

Amit a mit sem sejtő Bilbó ezen a reggelen megpillantott, az csak egy öregember volt, bottal a kezében.13 Nagy, hegyes, kék kalapja volt, hosszú, szürke köpönyege, ezüst sálja felett hosszú, fehér szakálla egészen a derekáig ért, lábán hatalmas, fekete csizma.14

– Jó reggelt! – mondta Bilbó, méghozzá szívből. A nap sütött, és a fű szép zöld volt. De Gandalf csak ránézett hosszú, bozontos szemöldöke alól, mely messzebb nyúlt, mint árnyat adó kalapjának karimája.

– Ezt hogy érted? – kérdezte. – Jó reggelt kívánsz nekem, vagy úgy gondolod, hogy ez a reggel jó, akár tetszik nekem, akár nem; vagy hogy te érzed magad jól ezen a reggelen, vagy hogy olyan ez a reggel, amelyen jó élni?

– Így is, úgy is, együtt – mondta Bilbó. – S ráadásul nagyszerű reggel ahhoz is, hogy az ember elszívjon a szabadban egy pipa dohányt. Ha van nálad pipa, ülj csak le, és tömd meg az enyémből! Sietségre semmi ok, előttünk az egész nap!

Ezzel Bilbó leült egy lócára az ajtaja előtt, keresztbe vetette a lábát, és gyönyörű szürke füstkarikát fújt, amely kör alakban szállt fel a levegőbe, és ellebegett a Domb felett.

– Biz ez szép! – mondta Gandalf. – De nekem ma reggel nincs időm füstkarikákat fújni. Olyasvalakit keresek, aki hajlandó részt venni egy kalandban, amelyet én készítek elő, s bizony nehéz társat lelni.

– Meghiszem azt; errefelé! Egyszerű, békés népek vagyunk, nem birizgál a kalandvágy. A kaland kellemetlen, zavaró, nehézkes. Lekéssük miatta az ebédet! Fel nem foghatom, hogy miben rejlik a csábereje – mondta Zsákos, azzal egyik hüvelykujját a nadrágtartójába akasztva, újabb, még nagyobb bodor füstgyűrűt fújt ki. Azután elővette a reggeli postáját,15 olvasni kezdett, mint aki nem akarja többet észre se venni az öreget. Úgy találta, nem neki való, s szerette volna, ha elmegy. De az öregember nem mozdult. Ott állt, kissé haragosan a botjára támaszkodott, és szótlanul bámulta a hobbitot, míg csak Bilbó el nem kezdett feszengeni, s kissé még meg is haragudott.

– Jó reggelt – mondja végül is. – Nem, mi aztán nem vagyunk kalandszomjasak, köszönöm szépen. Talán próbálkozzál a Dombon vagy a Vízen túl. – Ezen azt értette, hogy részéről befejezte a beszélgetést.

– Hogy mennyi minden fér bele abba a te “jó reggelt”-edbe! – mondta Gandalf.16 – Most meg azt akarod mondani vele, hogy szeretnél tőlem megszabadulni, s hogy addig nem fogod magad jól érezni, míg odébb nem állok.

– No nem, nem, tisztelt uram. Hiszen jószerivel a nevedet se tudom.

– Így is van, tisztelt uram; én viszont tudom a te nevedet, Zsákos Bilbó úr. És te is tudod az én nevemet, bár a viselőjére már nem emlékezel. Én Gandalf vagyok, és a Gandalf név egyértelmű velem! Ha elgondolom, hogy megéltem, Belladonna Tuk fia úgy veti nekem oda a jó reggeltet, akár valami vándor gombárusnak a küszöbön!

– Gandalf, Gandalf! Ó, egek! Csak nem a vándor mágus vagy, aki a Vén Tuknak olyan pár gyémánt inggombot adott, amelyek maguktól gombolódtak, és csak parancsszóra váltak széjjel? Csak nem az vagy, aki társaságban olyan csodálatos történeteket tudott mesélni sárkányokról és koboldokról és óriásokról és megmentett hercegnőkről és az özvegyek fiainak váratlan szerencséjéről? Csak nem az vagy, aki olyan kiválóan értett a tűzijátékok készítéséhez? Még emlékszem rájuk! Nyárközép éjszakájára a Vén Tuk rendelte meg őket. Pompásak voltak! Hatalmas tűzliliomok, oroszlánszájak, aranyeső formájában repültek fel, és hosszan csillogtak az alkonyi égen! – Észrevehettétek, hogy Zsákos úr korántsem volt olyan prózai, mint maga is szívesen hitte, meg azt is, hogy nagyon kedvelte a virágokat. – Jaj nekem – folytatta –, csak nem az a Gandalf vagy, aki oly sok békés fiú és lány távozásáért felelős, akik elmentek a kéklő messzeségbe esztelen kalandot kergetni?17 Mindenre rávetted őket, a fára mászástól a lidércek kereséséig; vagy hogy hajókra szálljanak, s elvitorlázzanak más partokra! Szavamra, akkor az élet igazán érd... vagyishogy valamikor igazán feje tetejére állítottad a dolgokat erre mifelénk. Bocsánatodat kérem, de fogalmam se volt arról, hogy még mindig tevékeny vagy.

– Mi más lehetnék? – mondta a mágus. – Annak azért örülök, hogy még emlékszel egyre-másra velem kapcsolatban. Legalábbis a tűzijátékaimra szívesen emlékszel vissza, és ez reményt kelt bennem. A Vén Tuk nagyapád kedvéért meg a szegény Belladonna iránti kegyeletből megadom neked azt, amit kérsz.

– Már engedelmet, de hiszen semmit se kértem!

– Dehogyisnem! Most már kétszer is! Bocsánatot. Megkapod. Sőt olyannyira engedékeny leszek, hogy elküldelek erre a kalandra. Számomra szórakoztató lesz, számodra előnyös és valószínűleg hasznos is, ha túléled.

– Sajnálom, de nem vágyom semmiféle kalandra, köszönöm. Ma semmiképpen sem. Jó reggelt! Szívesen látlak teára, amikor csak kedved támad rá. Akár holnap is, gyere csak holnap! Ég veled! – Ezzel a hobbit megfordult, és befelé iparkodott kerek, zöld ajtaján, amelyet olyan gyorsasággal csukott be maga mögött, amilyenre a bátorságából futotta, hogy azért ne lássék udvariatlannak. Mert hát a mágusok azért csak mágusok.

“Ugyan mi a csodának hívtam meg teára!”- mondta a hobbit magában, amint a kamrája felé tartott. Még alig hogy reggelizett, de úgy gondolta, egy-két darabka sütemény meg egy kis itóka jót fog tenni a nagy ijedelemre.

Ezenközben Gandalf még kint állt az ajtónál, és hosszan, hang nélkül nevetgélt. Egy idő múlva lépett egyet, és a botja hegyével különös jelet rajzolt a hobbit szép zöld elülső ajtajára. Aztán felkerekedett és elindult, éppen akkortájt, amikor Bilbó elfogyasztotta második süteményét is, és elkezdett azon elmélkedni, milyen szépen kivágta magát a kalandkeresésből.

Másnapra már szinte el is felejtette Gandalfot. Soha nem emlékezett semmire nagyon jól, nem emlékezett pontosan, hacsak fel nem jegyezte a noteszába, ilyenformán: Gandalf teára szerdán. Tegnap azonban túlságosan zavart volt ahhoz, hogy ilyesféle feljegyzést készítsen.

Éppen uzsonnaidő tájt18 valaki hatalmasat csengetett az ajtón, és erre aztán Bilbónak minden eszébe jutott! Nagy sietve feltette a teavizet, kikészített még egy csészét és csészealjat, meg egy-két süteményt is, aztán az ajtóhoz rohant.

Már a nyelvén volt, hogy azt mondja: “igazán sajnálom, hogy megvárakoztattalak”, amikor észrevette, hogy egyáltalán nem Gandalf áll kinn, hanem egy törp, aki kék szakállát egy aranyövbe gyömöszkélte, sötétzöld csuklyája alól meg igen fényes szemek világítottak. Alighogy megnyílt az ajtó, benyomakodott, mint akire várnak odabent.

Csuklyás köpenyét a legközelebb eső szegre akasztotta, aztán mély meghajlással azt mondta:

– Dwalin vagyok, szolgálatodra.

– Én meg Zsákos Bilbó, a te szolgálatodra! – mondta a hobbit, aki úgy meglepődött, hogy pillanatnyilag még kérdezni is képtelen volt bármit. Amikor a bemutatkozást követő csend kezdett kínossá válni, még hozzáfűzte: – Éppen teázni készülök, legyen szerencsém.

Ez ugyan kicsit kimérten hangzott, de a szívélyesség nem hiányzott Bilbó meghívásából. És hát te mit tennél, ha egyszer csak hívatlanul beállítana hozzád egy törp, és minden magyarázó szó nélkül a fogasra akasztaná a holmiját az előszobában?

Alig ültek asztalhoz, igazándiból a harmadik süteményt se fogyasztották el, amikor az eddiginél is hangosabb csengetés hallatszott.

– Bocsánat – mondta a hobbit, és az ajtóhoz sietett.

– Hát végre csak ideértél!19 – már éppen azt akarta mondani Gandalfnak, csakhogy megint nem Gandalf állt kint. Helyette egy igen korosnak látszó törp fogadta a küszöbön, akinek fehér volt a szakálla és skarlát a csuklyája; ő is fürgén beljebb került, alighogy az ajtó kinyílt, mintha meghívták volna.

– Látom, már szállingóznak – mondta, amikor megpillantotta Dwalin szegen lógó csuklyáját. Melléakasztotta a maga vörös csuklyáját, és kezét szívére szorítva, így szólt: – Balin, szolgálatodra.

– Köszönöm – mondta Bilbó elképedve. Nem ezt kellett volna mondania, de a “már szállingóznak” nagyon megzavarta. Szerette a vendégeket, de azt is szerette, ha már érkezésük előtt megismerkedik velük, s még inkább, ha maga hívja meg őket. Az a borzasztó érzése támadt, hogy a sütemény talán nem is lesz elég, és akkor neki – tudta, mi a házigazda kötelessége, és bármi nehezére esett is, teljesítette – koplalnia kell.

– Fáradj be, és igyál egy csésze teát! – nyögte ki nagy nehezen, miután mély lélegzetet vett.

– Egy kis sör jobban esnék, ha nem veszed zokon, jó uram! – mondta Balin, a fehér szakállú. – A süteményt azonban szívesen megeszem, mégpedig köményest kérnék, ha van.20

– De még mennyi! – szaladt ki Bilbó száján a legnagyobb meglepetésére, és azon kapta magát, hogy már rohan is előbb a pincébe, egy korsó sört betölteni, aztán a kamrába,21 hogy két szép kerek köménymagos süteményt hozzon, amelyeket még aznap délután sütött azért, hogy legyen egy kis finom harapnivalója vacsora után.

Mire visszatért, Balin és Dwalin mint két régi jó barát beszélgetett az asztalnál (ugyanis fivérek voltak). Bilbó lerakta elibük a sört és a süteményt, amikor újra viharos csengetés hangzott fel, s rá még egy. “Ezúttal bizonyos, hogy Gandalf lesz az”22 – gondolta Bilbó, amint végiglihegett a folyosón. De nem ő volt. Két újabb törp érkezett, mindkettőn kék csuklya, ezüstöv, a szakálluk sárga; mindegyikük egy szerszámosládát meg egy ásót cipelt. Alighogy az ajtó nyílni kezdett, tüstént benyomakodtak – Bilbó már nem is csodálkozott.

– Miben állhatok a rendelkezésetekre, törpjeim? – kérdezte.

– Kili vagyok, szolgálatodra! – mondta egyikük.

– És Fili – tette hozzá a másik, és mindketten lerántották kék csuklyájukat, és meghajoltak.

– Hívetek mindörökké! – felelte Bilbó, ezúttal nem feledkezve meg az illemről.

– Látom – mondta Kili –, hogy Dwalin és Balin már itt vannak. Csatlakozzunk mi is a sokadalomhoz.

“A sokadalomhoz! – gondolta Zsákos úr. – Ez a szó nincs ínyemre. Igazán le kell ülnöm egy percre, hogy összeszedjem az eszemet, és felhajtsak valamit.” Még éppen csak hogy kortyantott egyet a sarokban – miközben a négy törp körülülte az asztalt, és aknákról, aranyról beszélt meg a koboldok okozta gondokról meg a sárkányok fosztogatásairól meg egyebekről, amiket Bilbó nem értett, de nem is kívánt megérteni, merthogy túlontúl kalandosnak hangzottak –, amikor – csingilingi – megint megszólalt a csengője, mintha csak valami pajkos hobbitfiú akarta volna letépni a húzóját.

– Valaki van az ajtónál – mondta szaporán pislogva.

– Valami négyen, amennyire a lármából megállapítható – mondta Fili. – Azonfelül láttuk is őket messze mögöttünk jönni.

A szegény kis hobbit leült az előszobában, fejét két kezébe fogva, és azon töprengve, ugyan mi is történt, és mi fog még történni, és itt maradnak-e valamennyien vacsorára. Aztán a csengő megszólalt, még hangosabban, mint eddig, ő meg az ajtóhoz futott. S nem is négyen voltak az érkezők, hanem öten. Mert amíg ott töprengett az előszobában, még egy törp érkezett.23 Alig nyúlt a kilincshez, mikor máris mind odabent voltak, hajlongva és egymás után azt mondva: szolgálatodra. Dori, Nori, Ori, Oin és Gloin24 volt a nevük, és hamarosan két bíbor, egy szürke, egy barna és egy fehér csuklya lógott a szegeken, ők meg – izmos kezüket arany- és ezüstövükbe dugva – elvonultak, hogy csatlakozzanak a többiekhez. Most már csakugyan majdnem sokadalommá váltak. Egyesek világos sört kértek, mások barnát,25 egyikük meg kávét, de mindannyian süteményt; így a hobbitnak egy ideig jócskán akadt dolga.

Éppen egy nagy kanna kávét tett a tűzre, a köményes sütemény kifogyott, így a törpök nekiláttak a vajas kalácsnak, amikor egyszerre csak hangosan – kopogtak. Nem csengettek, hanem kopogva ütögették a hobbit gyönyörű zöld ajtaját. Valaki bottal verdeste!

Bilbó végigrohant a folyosón, nagy dühösen és már egészen feldúlva és felzaklatva – ennél kínosabb szerdára nem emlékezett. Egy rántással feltépte az ajtót, és a kintiek egymás hegyén-hátán bezuhantak. Még több törp, ezúttal négy! Mögöttük meg ott volt Gandalf, a botjára támaszkodott és nevetett. Szinte behorpasztotta a szép ajtót, amiközben letörölte azt a titkos jelet, amit tegnap délelőtt rótt rá.

– Óvatosan, óvatosan – mondta. – Nem jellemző rád, Bilbó, hogy a barátaidat megvárakoztasd a lábtörlőn, aztán meg úgy vágd ki az ajtót, akár a parittyát! Hadd mutassam be Bifurt, Bofurt, Bomburt és legkivált Thorint.

– Szolgálatodra – mondta Bifur, Bofur és Bombur egymás mellé sorakozva. Aztán felakasztottak két sárga meg egy halványzöld csuklyát és egy égszínkéket is, hosszú ezüstbojttal. Ez utóbbi Thoriné volt, egy nagyon jelentős törpé, aki voltaképpen maga volt a nagy Tölgypajzsos Thorin, akinek egyáltalán nem volt ínyére, hogy hasra essék Bilbó lábtörlőjén, Bifur, Bofur s Bombur meg a hegyibe. Már csak azért sem, mert Bombur rettentően kövér és nehéz volt. Thorin módfelett gőgös lévén, nem is tette szóvá a szolgálatot, de a szegény Zsákos annyit emlegette, mennyire sajnálja a történteket, hogy végül is valami “szóra sem érdemes”-t mormogott, és nem vágott többé dühös képet.

– Most már mind itt vagyunk – mondta Gandalf, és pillantása végigsiklott a tizenhárom egymás mellé akasztott csuklyán (cserélhető kimenőcsuklyák voltak) és a maga külön szegen lógó kalapján. – Vidám egy gyülekezet vagyunk! Remélem, hagytatok valami enni- és innivalót a későn jövőknek is. Hát ez mi? Tea? Ezt köszönöm, nem kérem! Magamnak inkább egy kis vörös bort.

– S nekem is – így Thorin.

– S nekem málnadzsemet meg almás lepényt – mondta Bifur.

– S nekem húspástétomot és sajtot – mondta Bofur.

– S nekem vagdalt sertést és salátát – mondta Bombur.

– S még süteményt és sört és kávét! – kiáltotta egyre-másra a többi törp az ajtón keresztül.

– Tedd meg már, légy szíves, és főzzél egynéhány tojást – szólt Bilbó után Gandalf, amikor a hobbit kibicékelt a kamarába. – És hozd be a hideg csirkét meg a savanyúságot!26

“Hát hiszen ez éppoly jól tudja, mi van a spájzomban, akárcsak én”- gondolta Zsákos úr, aki határozottan megzavarodott, és azon kezdett tűnődni, vajon valami hitvány kaland nem egyenesen a házában kereste-e fel őt. Mire minden üveget és ételt és kést és villát és tányért és kanalat és miegyebet nagy tálcákra halmozott, kimelegedett és kiveresedett, amellett nagyon bosszús is volt.

– Dögvész és átok a törpökre! – mondta hangosan. – Hát miért nem segítenek?

És íme: máris ott állt Balin és Dwalin a konyhaajtónál, mögöttük Fili és Kili, s Bilbónak még annyi ideje se maradt, hogy azt mondja: kés, tüstént felragadták a tálcákat és egy csomó kis asztalt, bevitték a nappaliba, és ott ragyogóan felterítettek.

Az asztalfőn Gandalf ült, körülötte a tizenhárom törp, Bilbó meg egy zsámolyon a tűzhelynél, egy kekszet rágicsálva27 (az étvágyát a történtek teljesen elvették), és megpróbált úgy tenni, mintha az egész ügy teljesen mindennapos volna, s egyáltalán nem valami kaland. A törpök egyre csak ettek, egyre csak beszéltek, az idő meg múlott. Végül mégiscsak hátratolták a székeiket, Bilbó meg olyan mozdulatot tett, mint aki be akarja gyűjteni a tányérjaikat és poharaikat.

– Gondolom, mind itt maradtok vacsorára? – mondta udvariasan, de egyáltalán nem kényszerítően.

– Hát persze! – mondta Thorin. – Még azután is. A dolgainkkal csak későn végzünk, előbb zenéljünk egy keveset. Most szedjetek le.

Mire a tizenkét törp – Thorin persze nem, ehhez ő túlságosan fontos személyiség volt, máris meghitt beszélgetésbe merült Gandalffal – felugrott, és nagy halomba rakott mindent. Meg se várták a tálcákat, felkerekedtek, egy kézzel egész oszlopnyi tányért egyensúlyozva, mindegyiknek a tetején egy üveggel, miközben a hobbit csak szaladgált utánuk, és majdnem visított riadalmában: “kérlek, vigyázzatok” meg “kérlek, ne fáradjatok, győzöm egyedül is”. De a törpök csak rázendítettek:

Zúzd a csészét, lépj csak a tálra,

csorbíts kést, és törj kanalat,

Zsákos Bilbó ezt utálja,

Hulljon serleg, bögre, palack!

Abroszt tépj, tipord a szalonnát,

kamra kövére öntsd a tejet,

marhacsonttal hintsd be szalonját,

borral az ajtót, szőnyegeket!

Főzd fazekát egy üstnyi vízben,

és kavard, míg mind ripityom,

és ha lelsz még egyet egészben,

gördítsd csak le a grádicson!

És persze ebből a sok borzasztóságból semmit se hajtottak végre, s minden villámgyorsan kitisztítva a helyére került, miközben a hobbit a konyha közepén keringélt, hogy lássa, mit is tesznek. Aztán visszamentek, és ott lelték Thorint, amint lábát a kandallórácson nyugtatva pipázott. Elképzelhetetlenül hatalmas füstkarikákat fújt, ezek oda szálltak, ahová irányította őket – fel a kéményen, vagy a kandalló párkányán álló öreg óra mögé, vagy az asztal alá, vagy körbejárták a mennyezetet – de bárhová is mentek, ahhoz nem voltak eléggé gyorsak, hogy megmeneküljenek Gandalftól. Phi – és Gandalf máris egy kisebb füstkarikát bocsátott ki rövid agyagpipájából, s az keresztülbújt Thorin mindegyik karikáján. Aztán Gandalf pipafüstje zöldre vált, és visszatérve28 ott lebegett a mágus feje felett. Már felhőnyi füst vette körül, és a fakó fényben ettől különösnek és varázslatosnak látszott.29 Bilbó csak állt meredten, és bámult – szerette a füstkarikákat –, aztán megszégyenülten gondolt arra, még tegnap reggel is milyen büszke volt azokra a füstkarikákra, amelyeket a szelek szárnyán bocsátott tovább a Domb felé.

– Most pedig halljuk a zenét! – vezényelte Thorin. – Hozzátok a zeneszerszámokat!

Kili és Fili elrohantak a ládájukhoz, és kis hegedűkkel tértek vissza; Dori, Nori és Ori flótákat szedtek elő valahonnan a kabátjuk mélyéből; Bomburnak egy dobja volt az előszobában; Bifur és Bofur is kimentek, és klarinétokkal jöttek vissza, amelyeket a sétapálcák közt hagytak. Dwalin és Balin azt mondták:

– Bocsánat, a mi zeneszerszámaink a verandán vannak!30

– Akkor hozzátok be onnan az enyémet is! – szólt Thorin.

Akkora brácsákkal tértek vissza, mint ők maguk, s zöld kelmébe burkolva hozták Thorin hárfáját. Gyönyörű aranyhárfa volt, és alighogy Thorin a húrjába vágott, egyszerre megkezdődött a zene, oly váratlanul és édesen, hogy Bilbó egyszerűen elfelejtett minden egyebet, a hullámok sötét országok felé sodorták idegen holdak alatt, messze a Vízen túl és igen távolra a Domb lába alatt meghúzódó hobbitlyukától.

A sötétség beosont a szobába azon a kis ablakon keresztül, amely a Domb oldalán nyílt, a tűz fénye imbolygott – április volt –, és a törpök csak játszottak, miközben Gandalf szakállának árnyéka ott nyugtalankodott a falon.

A szoba teljesen homályba borult, a tűz elhamvadt, az árnyékok egybemosódtak, de a törpök fáradhatatlanul muzsikáltak. És váratlanul előbb az egyik, majd a többi is dalra zendített játék közben, a törpök mély torokhangján, ahogyan mélyen fekvő ősi otthonaikban szoktak, és itt a daluknak egy töredékét adom, ha ugyan ez valamit elárul dalszerűségéből, zenekíséretük nélkül:

A ködlő, hideg hegyeken túl,

mély barlangon, tág üregen túl

tűnt, halovány arany nyomán

hajnal előtt hadunk elindul.

Bűbájt tudott sok régi törp,

csengőn csapta a nagy pörölyt,

hegy odva tág termein át

az éj örök csendjébe törve.

Lidérclordnak, tündekirálynak

arany marhát, kincsgarmadákat

formáltak itt, fényt lopva, mit

kardmarkolat gyöngyébe zártak.

Ezüst násfára csillag olvadt,

koronára lángot koholtak:

sárkány tüzét, s lett láncos ék

fényéből a napnak s a holdnak.

A ködlő, hideg hegyeken túl,

mély barlangon, tág üregen túl

a kincs után, jussunk jogán,

hajnal előtt hadunk elindul.

Serleget munkált mind magának

s aranyhárfát; hol ők tanyáztak,

más nem lakott, s a dal, mely ott

csendült, nem ért fülébe másnak.

Fenyők zúgtak a meredélyen,

szelek nyögtek a szörnyű éjen.

A tűz ömölt, a lángja ölt,

a fák lobogtak fáklyaképpen.

Harangok kongattak a völgyben,

emberek néztek fel gyötörten,

sárkány dühe, mint tűz lehe,31

tornyot, tetőt, földre söpört lenn.

Füstölt a hegy a hold alatt,

döngést fülelt a fürge had,

s futott ki mind, ott veszni kint

egy láb alatt, a hold alatt.

A ködlő, hideg hegyeken túl,

mély barlangon, tág üregen túl

– miénk a kincs, s az lesz megint!

Hajnal előtt hadunk elindul.

Míg így daloltak, a hobbit megérezte a kézzel és furfanggal és varázslattal készült dolgokban rejlő szépséget, amint át- meg átjárja, a dühödt és féltékeny vágyat, a törpök szívének sóvárgását. Aztán valami megmozdult benne, amit a Tuk ősöktől örökölt, s azt kívánta, hogy felkerekedjék, és lássa a nagy hegyeket, hallja a fenyők és a vízesések zúgását, felkutassa a barlangokat, és kardot viseljen sétapálca helyett. Kitekintett az ablakon. A sötét égen a fák felett kigyúltak a csillagok. Bilbó a törpök ékszereire gondolt, amint ott ragyognak a sötét odúban. Hirtelen a Vízen túli erdőben láng lobbant – valószínűleg valaki rőzsetüzet gyújtott –, és Bilbónak rabló sárkányok jutottak eszébe, akik e csendes Dombra telepednek, és tűzbe borítják mindenestül. Megborzongott, s megint gyorsan visszaváltozott egyszerű Zsáklaki Zsákos úrrá, Dombaljáról.32

Remegve állott fel. Eszének egyik felét az a gondolat emésztette, hogy behozza a lámpát, másik, nagyobbik felét meg az, hogy majd úgy tesz, mint aki lámpáért indul, aztán elbújik valahol a pincében a söröshordók mögé, s ki se jön onnan addig, amíg a törpök mind el nem mentek. Hirtelen azt érzékelte, hogy a zenének és dalnak vége, mindenki őt nézi a sötétben fénylő szemmel.

– Hová készülsz? – kérdezte Thorin olyan hangsúllyal, amely mutatta, tudja, mi jár a hobbit eszének mindkét felében.

– Nem kellene egy kis fény? – kérdezte Bilbó bocsánatkérő hangon.

– Mi szeretjük a sötétet – mondta mind a törp. – Sötétet a sötét ügynek. Még sok óra van napkeltéig.

– Na persze! – mondta Bilbó, és nagy sebesen visszaült. Elvétette a zsámolyt, és a kandallórácsra telepedett, miközben nagy zörejjel lesodorta róla a tűzpiszkálót és a lapátot.

– Csendet! – vezényelte Gandalf. – Halljuk Thorint! Az pedig így kezdte szavait:

– Gandalf, törpök és Zsákos úr! Barátunk és összeesküvő társunk házában jöttünk össze, a kitűnő és vakmerő hobbitéban, akinek soha a szőr a lábujjain meg ne fogyatkozzék, s akinek dicséret illeti sörét és borát! – Lélegzetnyi szünetet tartott, és azt várta, hogy a hobbit majd mond valami udvariasat, ám hiába fecsérelte bókjait szegény Zsákos Bilbóra, annak csak reszketett a szája tiltakozásul azért, amiért “vakmerő”-nek és “összeesküvő társ”-nak nevezték, de úgy meghökkent, hogy szó nem hagyta el. Így Thorin folytatta: – Azért jöttünk össze, hogy megvitassuk terveinket, útjainkat, eszközeinket, taktikánkat és elgondolásainkat. Hamarosan, még napkelte előtt, hosszú útra indultunk, olyanra, amelyről úgy lehet, nem mindenki vagy éppen senki (kivéve barátunkat és fő tanácsadónkat, a találékony mágust, Gandalfot) se fog visszatérni. A pillanat ünnepi. Célunk, feltételezésem szerint, mindenki előtt ismeretes. A nagyra becsült Zsákos úrnak azonban s talán még egy-két fiatalabb törpnek (azt hiszem, igazam van, ha itt elsősorban például Filire és Kilire gondolok) rövid kis magyarázattal tartozom, amely feltárja a pillanatnyi pontos helyzetet.

Ilyen volt Thorin stílusa. Tekintélyes törp volt. Ha szabadjára engedik, valószínűleg így folytatta volna végkimerülésig, anélkül hogy bárki jelenlevőnek olyasmit mond, ami ne lett volna már eddig is köztudomású. De beszédét durván félbeszakították. Szegény Bilbó már nem tudta tovább elviselni. Annál, hogy “senki se fog visszatérni”, vad sikoly tört föl belőle, mely úgy keresett magának utat, akár a gőzmozdony füttye, amikor a vonat kiér az alagútból.33 A törpök mind felugráltak, és feldöntötték az asztalt. Gandalf varázsbotjának végén két fényt gyullasztott, amelynek tűzijátékra emlékeztető káprázatában láthatóvá lett a szegény kis hobbit, amint ott térdel a tűzhely előtti szőnyegen, és úgy reszket, akár a kocsonya. Aztán elterült a padlón, miközben egyre azt kiabálta: “Villám csapott belém, villám csapott belém!” – ezt számtalanszor elismételte; hosszú időn keresztül nem is voltak képesek semmi mást kiszedni belőle. Így hát felnyalábolták, és hogy eltegyék az útból, ráfektették a nappali kerevetére, némi italt hagyva a keze ügyében, majd visszatértek a maguk sötét dolgaihoz.

– Izgulékony kis fickó34 – mondta Gandalf, mikor újra letelepedtek. – Néha fura rohamai támadnak, de a legjobbak közül való, a legjobbak közül; tüzes, mint a marokba szorított sárkány.

Ha már láttatok valaha marokba szorított sárkányt, meg fogjátok érteni, hogy ez csak költői túlzás volt mindenféle hobbittal kapcsolatban, még a Vén Tuk déd-dédnagybátyja, Bikabúgó35 esetében is, aki olyan nagyra nőtt (mármint hobbitnak), hogy meg tudta ülni a lovat. A zöldmezei csatában ő rohamozta meg a Gram-hegyi koboldok sorait, és husángjának egyetlen ütésével leverte királyuknak, Golfimbulnak a fejét. Ez még száz yardot röpült, aztán egy hobbitlyukba esett, s ily módon egyszerre nyerődött meg a csata, és találódott ki a golf játék.

Időközben azonban Bikabúgó elpuhult utódja lassan magához tért a nappaliban. Egy kis idő múltával és egy kortynyi ital után idegesen a szalon ajtajához osont. Éppen Gloin szavait hallotta, ezt:

– Hm! – (Vagy mindenesetre ilyesféle horkantást.) – Mit gondoltok, meg fog-e felelni? Mert hiszen jó, jó, azt mondja Gandalf, hogy ez a hobbit tüzes, de egyetlen ilyen sikoly egy sorsdöntő pillanatban elég lehet ahhoz, hogy felébressze a sárkányt minden rokonával együtt, akik aztán valamennyiünket megölnek. Egyébként azt hiszem, a sikoly inkább ijedt volt, mint bősz! Sőt ha nem láttam volna a jelet az ajtón, biztosra venném, hogy rossz helyre jöttünk. Alighogy rávetettem a szememet erre a kis reszkető, lihegő figurára a küszöbön, kétségeim támadtak. Inkább látszik fűszeresnek, mint betörőnek.

Ekkor Zsákos úr lenyomta a kilincset, és bement. A Tuk ősök vére győzött. Hirtelen azt érezte, inkább marad étlen-szomjan-hajléktalan, csak higgyék bősznek. Ami meg a “kis reszkető, lihegő figurát a küszöbön” illeti, ettől valóban csaknem teljesen felbőszült. Később, amikor lelkének Zsákos-fele megbánta, amit most tett, gyakran mondogatta magának: “bolond voltál, Bilbó, önként mentél a csapdába, és még a lábad is beleraktad.”

– Elnézést – mondta –, ha olyan szavakat hallgattam ki, amelyek nem nekem voltak szánva. Nem állítom, hogy értem, miről beszéltetek, sem azt, miért utaltatok betörőkre, de azt hiszem, joggal tételezhetem fel – az ilyesmit nevezte Bilbó méltóságteljes magatartásnak –, hogy az a véleményetek, nem vagyok semmire sem alkalmas. Hát majd én megmutatom. Az ajtómon nincs semmiféle jel, egy hete mázoltam, és bizonyos vagyok abban, hogy rossz helyre jöttetek. Alig láttam meg fura pofátokat az ajtóm előtt, kétségek támadtak bennem. De vegyük úgy, hogy nem történt tévedés. Mondjátok meg, mit akartok tőlem, s én megpróbálom megtenni, még ha innen gyalog is kell mennem a Legkeletebb Keletre és ott az Utolsó Sivatagban meg kell vívnom a vad Fúr-férgekkel. Volt nekem egy déd-déd-dédnagybátyám, Bikabúgó Tuk, és ez...36

– Igen, igen, de hát az régen volt – mondta Gloin. – Én rólad beszéltem. És arról is biztosíthatlak, hogy van jel az ajtódon, mégpedig az, amelyet az üzleti ügyeinkben használunk vagy használtunk. Betörő alkalmas állást keres, sok izgalommal és méltányos részesedéssel, rendszerint ezt jelenti a jel. Persze ha úgy tetszik, mondhatod azt is a betörő helyett, hogy “gyakorlott kincskereső”. Némelyek azt teszik. Nekünk mindegy. Gandalf azt közölte velünk, hogy a környéken van egy ilyen képességű ember, aki sürgősen állást keres, s hogy már el is intézte, találkozzunk nála most szerdán uzsonnakor.

– Hát persze, hogy van jel – mondta Gandalf. – Magam tettem oda. Aminek nagyon jó oka volt. Ti arra kértetek, keressem meg a vállalkozásotok számára a tizennegyedik embert, én meg Zsákos urat választottam. Csak mondja azt valamelyikőtök, hogy alkalmatlan embert vagy alkalmatlan házat választottam, s maradhattok tizenhárman a balszerencsétekkel együtt, vagy mehettek vissza szenet bányászni.

Ezzel olyan dühös pofával meredt Gloinra, hogy a törp rémültében összekuporodott a székén, aztán amikor Bilbó kísérelte meg kinyitni a száját, hogy kérdezzen valamit, felé fordult, és olyan csúnyán nézett rá, bozontos szemöldökét meresztgetve, hogy Bilbó bekapta a száját.

– Úgy is van – mondta Gandalf. – Ne legyen több vita. Zsákos urat választottam, és ez legyen elegendő mindannyiótoknak. Ha azt mondom róla, hogy betörő, akkor az, vagy azzá lesz majd, amikor eljön az ideje. Több van benne, mint sejtenétek, annál meg aztán jóval több, mint amennyiről neki fogalma van. Mindannyian (feltehetően) megéritek azt a napot, amikor majd köszönetet mondtok nekem. Most pedig, Bilbó, édes fiam, hozd csak ide a lámpát, és világítsuk meg egy kevéssé ezt itt!

Egy vörös ernyőjű nagy lámpa fényében kiterítette az asztalon azt a pergament, amely igencsak hasonlított egy térképre.

– Ezt Thror készítette, a te nagyatyád, Thorin37 – felelte a törpök izgatott kérdéseire. – Ez a Hegy tervrajza.

– Nem hinném, hogy ez sokat segítene nekünk – mondta Thorin, csalódott pillantást vetve a rajzra. – Meglehetősen jól emlékszem a Hegyre és az azt környező vidékre. S azt is tudom, hol van a Bakacsinerdő meg a Szárazrét, ahol a nagy sárkányok teremnek.

– Van egy vörössel jelzett sárkány a Hegyen – mondta Balin. – De őt könnyűszerrel megtaláljuk jelzés nélkül is, ha ugyan valaha odaérünk.

– Egyvalamit nem vettetek észre – mondta a mágus –, s ez a titkos bejárat. Látjátok ezt a rúnát a nyugati oldalon, s ezt a kezet, amely a többi rúna felől rámutat? Ez jelzi a titkos járatot az Alsó Termekbe.

(Nézzétek meg a könyv előzékén látható térképet, s majd ti is látni fogjátok a rúnákat.)38

– Lehet, hogy valamikor titkos volt – mondta Thorin –, de honnan tudhatjuk, hogy még most is az? A vén Smaug már elég régen lakik arrafelé ahhoz, hogy kitudja, amit csak ki lehet tudni ezekről a barlangokról.

– Az lehet, de akkor is évek óta használhatatlan a számára.

– Miért?

– Mert túl kicsi. “Öt láb magas az ajtó, s hárman mehetnek a járatban egymás mellett”,39 ezt mondják a rúnák, de Smaug nem képes egy ilyen kis lyukba bemászni, még ifjú sárkány korában se tehette, azután pedig, hogy annyi sokat felfalt a törpök és Völgyvidék lakói közül, biztosan nem.40

– Nekem igen nagy lyuknak tűnik – rikácsolta Bilbó (akinek nem voltak sárkányokkal kapcsolatos tapasztalatai, és csak a hobbitlyukakat ismerte). Megint izgatott és érdeklődő lett, úgyhogy elfelejtette csukva tartani a száját. Szerette a térképeket, és előszobájában a Kerekország nagy térképe lógott, amelyen vörös tintával jelölte meg kedvelt sétálóhelyeit. – Hogy lehetett egy ilyen hatalmas ajtót mindenki előtt titokban tartani, nem szólva a sárkányról? – kérdezte. (Mert azt ne feledjétek, hogy Bilbó egy kis hobbit volt.)

– Ezerféleképpen – felelte Gandalf. – De hogy ezt az egyet hogy rejtették el, azt csak akkor fogjuk megtudni, ha odamegyünk és megnézzük. Abból, ami a térképen áll, azt kell hinnem, csukott ajtó van ott, amelyet úgy formáltak, hogy egybemosódjék a Hegy oldalával. Ez a törpök szokásos módszere, igaz?

– Igaz – mondta Thorin.

– Azt is elfelejtettem megemlíteni – folytatta Gandalf –, hogy a térképhez egy kulcs is tartozik, egy kicsi és fura kulcs. Itt van! – És ezzel egy hosszú szárú és cifrázott tollú ezüstkulcsot nyújtott át Thorinnak.

– Nagyon vigyázz rá!

– Nagyon fogok rá vigyázni – mondta Thorin, miközben a kulcsot egy finom láncra függesztette, amely a nyakában lógott, aztán eltüntette a kabátja alatt. – Most az ügy reményteljesebbnek mutatkozik. Ez a fordulat mindent kedvezőbbé tett. Ez ideig nincs világos elképzelésünk arról, mit is akarunk cselekedni. Úgy gondoltuk, elindulunk kelet felé, csendben és óvatosan, egészen a Hosszú Tóig. Onnan kezdődik a neheze...

– Még jóval előbb – vetette közbe Gandalf –, ha ugyan ismereteim a keletnek vezető utakról nem csalnak.

– Onnan tovább indulhatnánk a Sebes-folyó mentén – folytatta Thorin, ügyet se vetve a megjegyzésre –, és így elérnénk Völgyvidék romjait. A Hegy árnyékában meghúzódó régi városét a völgyben. De egyikünknek sincs túlságosan az ínyére a Hegy déli részében az Elülső Kapun behatolni. Ezen át folyik a folyó egy nagy sziklán keresztül, és ezen át szokott a sárkány is előbújni, méghozzá nagyon is gyakran, feltéve, hogy az utóbbi időben nem változtak a szokásai.

– Valóban, ezzel nem sokra mennénk – mondta a mágus –, hacsak nincs velünk egy hatalmas harcos vagy akár egy hős. Megpróbáltam találni egyet, de a harcosok szorgalmasan irtják egymást távoli országokban, errefelé meg ritka a hős, vagy egyáltalán nem is akad. Környékünkön a kardok többnyire kicsorbultak, a harci bárdokkal fát vágnak, a pajzsot bölcsőnek vagy fazékfedőnek használják, a sárkányok meg kényelmes-messze vannak, s ezért váltak meseszerűvé. Így kötöttem ki a betörésnél, különösen, amikor eszembe jutott a Mellékajtó. És íme, itt van előttünk a mi kis Zsákos Bilbónk, a született betörő, a választott és kiszemelt betörő. Így hát folytassuk a megbeszélést, és készítsünk néhány tervet.

– Nagyon helyes – mondta Thorin –, egybekapcsolva azzal, hogy a betörő szakember ismertetné néhány elképzelését és gondolatát velünk. – Ezzel tettetett udvariassággal Bilbó felé fordult.

– Előbb szeretnék kicsivel többet tudni az egészről – mondta Bilbó megzavarodva és nagy belső bizonytalanságban, de egyelőre a Tuk-örökség szellemében változatlanul kitartva a kaland ötlete mellett. – Úgy értem, az aranyról és a sárkányról, meg arról, hogy hát mi hogyan is került oda, kié és így tovább.

– A csudába! – kiáltotta Thorin. – Hát nincs térképed? És nem hallottad a dalunkat? És nem erről beszélünk órák óta?

– Én mégis szeretném hallani mindezt tiszta és világos megfogalmazásban – hajtogatta Bilbó makacsul, magára öltve hivatalos érintkezési modorát (amit rendszerint azok számára tartogatott, akik pénzt kívántak kölcsönözni tőle), és mindent elkövetve annak érdekében, hogy bölcsnek, megfontoltnak és beavatottnak lássék, és méltónak Gandalf ajánló szavaira. – Szeretném továbbá hallani, milyen kockázatot vállalunk, milyen személyi kiadásokkal kell számolnunk, mennyi ideig tart az igénybevételünk, milyen térítést kapunk és így tovább. – Ami mind azt akarta jelenteni: Mi jut nekem ebből az egészből? S vajon visszatérek-e élve?

– No jó – mondta Thorin.41 – Réges-régen, nagyapámnak, Thrornak az idején a családunkat kiűzték a távol Északról, s ők vagyonukkal és szerszámaikkal visszamentek a térképen ábrázolt Hegyre. A Hegyet annak idején egy messzi ősöm, a Vén Thrain42 fedezte fel, de most aknákat fúrtak bele és alagutakat, nagyobb termeket és hatalmasabb műhelyeket készítettek a gyomrában, ráadásul, úgy tudom, jócskán leltek benne aranyat is és igen sok ékszert. Szóval rettentően gazdagokká és híresekké váltak, és nagyapám megint a Hegymély Királya lett43, a délen lakó halandó emberek pedig nagy tisztelettel övezték. Ezek a Sebes-folyó mentén fokról fokra terjeszkedtek egészen a Hegy beárnyékolta völgyig. Ők építették fel akkortájt Völgyvidék vidám országát. Királyaik gyakran vették igénybe a kovácsainkat, s közülük még a nem nagyon ügyeseket is gazdagon megajándékozták. Apák kérleltek, hogy fogadjuk fel fiaikat inasnak, s ezért derekasan megfizettek, főleg ételneműekben, amelyeknek a termesztésével vagy felkutatásával bizony mi nemigen bajlódtunk. Mindenestül jó napokat láttunk akkor, még a legszegényebbjeinknek is jutott pénz költekezésre és kölcsönadásra, és szabad ideje szép holmik készítésére, nem haszonszerzés, hanem a bennük való gyönyörködés céljából, nem beszélve a legremekebb és varázslatos játékokról, amelyeknek mása sem akad a mai világban. Így aztán a nagyapám termei megtöltődtek fegyverrel, ékszerrel, faragványokkal és kelyhekkel,44 Völgyvidéknek a játékpiaca pedig az Észak csodájává lett.

Nem kétséges, hogy ez hozta ránk a sárkányt. A sárkányok, mint tudjátok, ellopják az aranyat, az ékszert embertől, koboldtól és törptől egyaránt, ahol csak rábukkannak, aztán életük fogytáig őrzik a zsákmányt (ami egyet jelent az örökkévalósággal, mivel – ha meg nem ölik őket – nem halnak meg), s még egy rézgyűrűcskéjét sem élvezik. Sőt az igazság az, hogy a jó munkát meg se tudják különböztetni a silánytól, habár az arany mindenkori piaci értékét rendszerint jól ismerik, s maguk sem képesek ilyesféle munkára, még páncélzatuk egy kis meglazult pikkelyét sem tudják megerősíteni.

Akkoriban rengeteg sárkány volt Északon, és feltehetően az arany egyre ritkábbá vált közöttük, mivelhogy a törpök Délre menekültek, vagy megöldösték őket, meg azt a teljes pocsékolást és pusztítást figyelembe véve, ami a sárkányok sajátja, s a rosszat betetőzte. Volt közöttük egy egészen különlegesen mohó, erős és gonosz féreg, ennek neve Smaug volt. Egy nap felrepült, és Délre szállt.45 Először akkor észleltük közeledését, amikor olyan zaj támadt, mint mikor forgószél jön Északról, és a Hegy fenyői reccsenve töredeznek a viharban. Néhány törp, aki történetesen a szabadban tartózkodott (szerencsére én is egy voltam közülük – kalandos hajlamú ifjonc akkortájt, mindig szanaszét kóborló, és ez mentette meg életemet azon a napon), nos, mondom, mi már jó messziről megláttuk, hogy a sárkány egy tűzláng fényében megtelepszik a hegyünkön. Azután lefelé tartott a lejtőn, s amikor elérte az erdőket, azok mind lángba borultak. Ekkorra már minden harang szólt Völgyvidéken, a harcosok pedig fegyvert ragadtak. A törpök kirontottak nagy kapujukon, de a sárkány már ott várt rájuk. Innen senki nem menekült. A folyó hullámai sistergő gőzben csaptak össze, köd borult Völgyvidékre, és ebben a ködben rájuk tört a sárkány, s elpusztította a harcosok túlnyomó részét.

Így szól a vigasztalan történet, amely akkortájt sajnos nagyon is gyakran megesett. Aztán a sárkány visszafordult, bemászott az Elülső Kapun keresztül, és feltúrta az összes termeket, sikátorokat, alagutakat, közöket, pincéket, lakóhelyeket és járatokat. Nyomában nem maradt odabenn élő törp, vagyonukat pedig mind elragadta. Feltehetően, mert ez a sárkányok szokása, messze bent valahol az egészet felhalmozta, és most rajta alszik, mintha ágy volna. Később, időnként kimászott a nagy kapun, és éjjel meglepte Völgyvidéket, ahonnan embereket ragadott el, kiváltképpen lányokat, hogy felfalja őket, míg Völgyvidék romba nem dőlt, és minden lakosa vagy meghalt, vagy elmenekült. Azt nem tudom biztosan, hogy most mi van ott, de azt hiszem, manapság a Hegyhez a Hosszú Tó távolabbi végénél senki sem merészkedett közelebb.

Mi kevesen, akik kívül maradtunk, elrejtőzve ültünk, sírtunk, és átkoztuk Smaugot; ám rejtekünkön váratlanul csatlakozott hozzánk megpörkölt szakállal apám és nagyapám. Igen komorak voltak, és keveset szóltak. Amikor megkérdeztem tőlük, hogyan szabadultak, azt felelték, tartsam a szám, majd egyszer, ha eljön az ideje, megtudom. Ezután elvonultunk, a kenyerünket meg úgy kerestük meg, ahogyan egyáltalán lehetett, bejárva mindenféle földet, s bizony elég gyakran süllyedtünk odáig, hogy kénytelenek voltunk közönséges kovácsmunkát vagy éppen szénbányászást vállalni. De elrablott kincsünket sosem feledtük el. S még most is, amikor meg kell vallanom, hogy van mit aprítanunk a tejbe, s nem nyomorgunk éppen – itt Thorin megsimogatta a nyakán viselt aranyláncot –, az az őszinte törekvés vezet, hogy visszaszerezzük kincseinket és átkainkat beteljesítsük Smaugon, ha van rá mód.

Gyakran töprengtem, hogyan menekült meg apám és nagyapám. Most úgy látom, kellett hogy legyen egy Magán-mellékajtajuk, amelyről csak ők tudtak. De nyilvánvalóan térképet is készítettek, s most csak azt szeretném tudni, hogyan szerezte ezt meg Gandalf, s miért nem hozzám, a jogos örököshöz került.

– Én nem “szereztem”, kaptam – felelte a mágus. – Mint emlékszel, nagyapádat, Thrort, Moria bányáiban megölte Azog, a kobold.46

– Átok a nevére, ez bizony így volt47 – mondta Thorin.

– Thrain pedig, az apád, múlt csütörtökön száz éve, hogy elment, április huszonegyedikén,48 s azóta se láttad...

– Igaz, igaz – mondta Thorin.

– Nos hát, apád adta ezt nekem, hogy juttassam el hozzád, s ha fenntartottam magamnak annak a jogát, mikor és hogyan adom át neked, ezért aligha kárhoztathatsz, figyelembe véve, mennyi vesződségem volt azzal, hogy rád akadjak. Apád még a saját nevére sem emlékezett, amikor nékem adta az iratot, a tiédet meg meg se mondta; így egészében, azt hiszem, dicséret és hála illet! Íme, itt van – mondta Gandalf, s ezzel átadta a térképet Thorinnak.

– Most sem értem – mondta Thorin, és Bilbó úgy érezte, maga is ezt szerette volna mondani. A magyarázat mit se magyarázott.

– Nagyapád – mondta a mágus lassan és komoran49 – biztonság okából adta át a fiának a térképet, mielőtt elindult Moria bányáiba. Apád elment a térképpel szerencsét próbálni, azután, hogy nagyapádat megölték, és rengeteg igen kellemetlen kalandja volt, de a Hegy közelébe soha nem jutott el. Hogy aztán oda hogyan került, azt nem tudom, de én fogolyként akadtam rá a Feketemágus tömlöcében.50

– És ott te mit kerestél? – kérdezte Thorin megborzongva, és a törpökön is, minden, végigszánkázott a hideg.

– Azzal te ne törődj. Mint rendesen, most is valaminek utánajártam, utálatosan veszélyes ügynek. Még én, Gandalf is épp hogy megúsztam. Megpróbáltam apádat is megmenteni, de már túl késő volt. Elméje elborult, és értelme tévelygett, s majdnem mindent elfelejtett már, csak a térképet és a kulcsot nem.

– Moria koboldjainak már régen megfizettünk – mondta Thorin –, most egy kissé a Feketemágussal kellene foglalkoznunk.

– Ne tedd magad nevetségessé! Olyan ellenfél ő, akinek hatalma meghaladja az összes törpökét együttvéve,51 még ha a világ négy sarkáról gyűjtenénk is össze őket újra. Apád csak egyet kívánt: hogy a fia elolvassa a térképet, és használja a kulcsot.52 A sárkány és a Hegy több mint elég megoldandó feladat a számotokra!

– Halljuk, halljuk! – mondta Bilbó, történetesen hangosan. – Mit halljunk? – kérdezték a többiek mindannyian, és váratlanul felé fordultak, Bilbó meg úgy megzavarodott, hogy azt felelte: – Halljuk azt, hogy mi mondanivalóm van!

– És mi volna? – kérdezték.

– Hát az, hogy véleményem szerint el kellene mennetek keletre, hogy ott körülnézzetek. Végtére is a Mellékajtó létezik, s gondolom, még a sárkányok is alusznak néhanap. Ha elég soká elüldögéltetek az ajtólépcsőn, merem állítani, hogy majd eszetekbe jut valami. És most, ha nem tudnátok, eleget beszéltünk egy éjszakára, tán elértitek a célzásomat. Gondoljunk a lefekvésre, a korai indulásra meg miegymásra. Majd kaptok tőlem jó reggelit, mielőtt útnak eredtek.

– Mielőtt útnak eredünk; úgy hiszem, ezt akartad mondani – szólt Thorin. – Vagy nem te vagy a betörő? És nem a te feladatod, hogy az ajtólépcsőn üldögélj, arról nem is beszélve, hogy az ajtón beljebb kerülj? De ami a lefekvést és a reggelit illeti, abban egyetértünk. Ha útnak indulok, hat tojást szoktam enni a sonkámhoz, de tükörtojást, és nem rántottát. Csak aztán szét ne folyasd a tojásokat!

Miután mindannyian megrendelték a reggelijüket, anélkül hogy egy “köszönöm” elhangzott volna (ami Bilbót nagyon bosszantotta), felálltak. A hobbitnak kellett az összes számára helyet keresnie, meg is töltötték minden vendégszobáját, ő meg ágyat vetett a székeken és pamlagokon, amíg csak helyére nem dugdosta valamennyit, aztán elindult a maga picinyke ágya felé igen fáradtan és egyáltalán nem boldogan. Azt az egyet eldöntötte, hogy nem nagyon töri magát a korai felkeléssel, elkészíteni mindenkinek a nyavalyás reggelijét. A Tuk-hangulat oszladozóban volt, s Bilbó már egyáltalán nem volt oly biztos abban, hogy reggel bármiféle útra indul.

Már ágyában fekve, hallhatta Thorint, amint a mellette levő legdíszesebb hálószobájában egyre ezt dünnyögi:

A ködlő, hideg hegyeken túl,

mély barlangban, tág üregen túl

– felejtve nincs az ősi kincs –

hajnal előtt hadunk elindul.

Ezzel a dallammal fülében aludt el Bilbó, s nagyon rosszakat is álmodott. Jóval napkelte után ébredt.

2. Birkasült

Bilbó tüstént felugrott, és magára öltve köntösét, az ebédlőbe sietett. Ott senkit se látott, csak a bőséges és sietve elfogyasztott reggeli nyomait. Rettenetes felfordulás volt a szobában, a konyhában meg az elmosatlan edények halmaza. Úgy tűnt, hogy szinte minden lábasát és fazekát használták. A mosogatás réme oly szomorúan valóságos volt, hogy Bilbó kénytelen volt tudomásul venni, a tegnap esti társaság nem rossz álmaiban bukkant fel, mint ezt tulajdonképpen remélte. Attól őszintén megkönnyebbült, hogy mindannyian elmentek nélküle, még csak nem is bíbelődtek a keltegetésével (“igaz – tette hozzá gondolatban –, a köszönöm szépenekkel sem”); ennek ellenére mégis egy nagyon picit csalódottnak érezte magát. Ez az érzés meglepte. “Ne légy már bolond, Zsákos Bilbó! – füstölgött. – Még hogy sárkányokról és más idegen országokbeli haszontalanságokról ábrándozzék valaki a te korodban!”

Így aztán felvette a kötényét, tüzeket gyújtott, vizet forralt és felmosogatott, majd kellemesen megreggelizett a konyhában, mielőtt nekilátott volna az ebédlőnek. Ekkorra már a nap is sütött, s a bejárati ajtó nyitva volt, amin át csak úgy áradt a meleg tavaszi szellő. Bilbó elkezdett hangosan fütyörészni, és a tegnapi este emléke foszladozóban volt. Éppen egy második igen kellemes reggelinek készülődött az ebédlőben a nyitott ablak mellett, amikor egyszer csak besétált Gandalf.

– Drága barátom – mondta –, mikor jössz végre? Hogy beszélhetsz korai indulásról, amikor itt ülsz előttem fél tizenegykor, és reggelizel, ha ugyan reggelinek nevezed ezt az étkezést? Üzenetet hagytak a számodra, mert már nem tudtak megvárni.

– Miféle üzenetet? – kérdezte Zsákos úr nyakig zavarban.

– Szent elefántok! – kiáltott fel Gandalf. – Olyan vagy ma reggel, mint a szédült, egyáltalán nem poroltad le a kandallópárkányt!

– Mi köze van egyiknek a másikhoz? Éppen elég munkát adott, hogy tizennégy ember után kellett felmosogatnom.

– Ha leporoltad volna a kandallópárkányt, úgy az óra alatt megtaláltad volna ezt – mondta Gandalf, azzal átadott Bilbónak egy levelet (amelyet persze a saját levélpapírjára írtak).

A levélben ez állt:

Thorin és Társai üdvözletüket küldik Bilbónak, a betörőnek!

Vedd legőszintébb köszönetünket vendégszeretetedért, hivatásbeli támogatásod felajánlását pedig hálával elfogadjuk. Feltételeink: készpénzfizetés a munka elvégzése után, ennek összege nem haladhatja meg az összhaszon (ha lesz egyáltalán) tizennegyed részét; az utazási költségek kiegyenlítését minden körülmények között szavatoljuk; a temetési költségeket magunk vagy megbízottaink akkor egyenlítik ki, ha erre alkalom adódik, és az ügy érdemét illetően nem történik más intézkedés.

Miután nem tartottuk szükségesnek, hogy nagyra becsült nyugalmadat megzavarjuk, előreindultunk, hogy a szükséges előkészületeket megtegyük, és tisztelt személyedet a morotvai Zöld Sárkány kocsmánál1 fogjuk bevárni, pontban 11 órakor. Abban a reményben, hogy nem késel, maradtunk

teljes tisztelettel és nagyrabecsüléssel:

Thorin és Társai

– Ezek szerint éppen tíz perced van – mondta Gandalf. – Igencsak sietned kell.

– De... – mondta Bilbó.

– Nincs idő az ellenkezésre – mondta a mágus.

– De... – szólalt meg újra Bilbó.

– Erre sincs idő! Indulás!

Arra Bilbó napjai végeztéig nem tudott visszaemlékezni, hogyan találta magát egyszer csak odakint, nem volt nála se kalap, se sétapálca, se pénz, se semmi olyasmi, ami nélkül egyébként nem indult útnak; második reggelijét otthagyta bevégezetlenül, az edényt nem mosogatta el, kulcsait Gandalf kezébe nyomta, és futott, ahogyan csak szőrös lábai vitték lefelé az ösvényen, el a nagy Malom mellett, át a Vízen, s még tovább egy mérföldnyit vagy többet is.2

Egészen kifulladt, mire a Morotvára ért. Az óra éppen tizenegyet ütött, Bilbó meg csak akkor jött rá, hogy zsebkendőt se hozott magával.

– Bravó! – kiáltotta Balin, aki a kocsmaajtóban állott, hogy lesse őt.

Éppen akkor kanyarodtak be a többiek a falu felől vezető út sarkán. Pónilovakon ültek, s mindegyik póni meg volt rakva mindenféle poggyásszal, apróbb-nagyobb csomaggal, útikészséggel. A pónik közt volt egy nagyon kicsi is, nyilvánvalóan ezt szánták Bilbónak.

– Nyeregbe mindketten, és indulás! – vezényelt Thorin.

– Borzasztóan sajnálom – mondta Bilbó –, de kalap nélkül jöttem, és a zsebkendőmet is otthon hagytam, azonfelül pénz sincs nálam. A helyzet az, hogy csak pontban tíz negyvenötkor kaptam meg a leveleteket.

– Ne pontoskodj, és ne is fontoskodj! – mondta Dwalin. – Zsebkendő nélkül és sok minden egyéb nélkül is boldogulnod kell, amíg elérjük utunk végcélját. Ami meg a kalapot illeti, van egy facér csuklyám és köpenyem a poggyászomban.

És így indultak mindannyian útnak, még május előtt, megrakott pónikon poroszkálva a kocsmától egy csodaszép délelőtt.3 Bilbó sötétzöld csuklyát viselt (amit kissé elnyűtt az idő) és a Dwalintól kölcsönzött sötétzöld köpönyeget. Mindkettő túl nagy volt a számára, és kissé furcsán festett bennük. El sem merem képzelni, Bilbó apja, Bungó mit szólt volna a fiához, ha meglátja. Egyedüli vigasza csak az maradt, hogy törppel nem téveszthetik össze, mivelhogy nincsen szakálla.

Nem nagyon régóta lovagoltak, mikor egyszerre csak megjelent Gandalf, pompázatosan ülve meg egy fehér lovat. Hozott magával egy csomó zsebkendőt meg Bilbó pipáját és dohányát. Így aztán a társaság nagy vidáman haladt tovább, s útközben naphosszat meséltek és dalolgattak, kivéve természetesen, amikor étkeztek.

Ezekre az étkezési szünetekre korántsem került olyan sokszor sor, mint Bilbó szerette volna, mégis egyre inkább az volt az érzése, hogy kalandozni végeredményben nem is olyan rossz.

Elébb hobbit területeken haladtak keresztül. A kies távol vidéket jóravaló népség lakta, az utak is járhatóak voltak, mellettük itt-ott egy fogadó, hébe-korba pedig egy dolga után ballagó törp vagy gazda bukkant fel. Aztán olyan országba értek, ahol a nép idegen nyelven szólt, és olyan dalokat énekelt, amelyeket Bilbó még sohasem hallott.4 Már jócskán bent jártak a Magányföldeken, ahol senki emberfia nem élt, ahol nem volt fogadó, az utak állapota pedig egyre rosszabbodott. Nem messze előttük baljós dombok emelkedtek, erdőktől sötétlő hátuk egyre magasabb lett. Némelyiknek a tetején ódon vár állt, olyan gonosz pillantással, mintha rosszakaratú emberek építették volna őket. Minden borongósnak mutatkozott, mert aznap az idő is rosszra fordult. Eddig többnyire oly jó volt, mint amilyen a májusi idő szokott lenni, még a vidám mesékben is, most azonban hideggé és nedvessé vált. A Magányföldeken arra kényszerültek, hogy ott táborozzanak, ahol lehet, de ott legalább száraz volt minden.5

– Ha elgondolom, hogy hamarosan június lesz!6 – zsörtölődött Bilbó, amint egy igen sáros ösvényen ott cuppogott a többi mögött. Az uzsonnaidőn már túl voltak, az eső, miként egész napon át, most is zuhogott, csuklyájáról a víz a szemébe csepegett, a köpenye merő egy víz, a póni fáradt volt, és el-elbotlott a köveken, a többiek túl ingerültek ahhoz, hogy társalogjanak. – Nem kétséges, hogy az eső beszivárgott a száraz ruha közé, sőt az élelmiszeres tarisznyákba is – elmélkedett Bilbó. – Vigye el az ördög a betörést és mindent, ami kapcsolatos vele. Bárcsak odahaza lehetnék a kényelmes hobbitlyukamban, a tűz mellett, s az üst épp rákezdene a dalára! – Nem az utolsó alkalom volt, hogy ezt kívánta.

A törpök pedig továbbporoszkáltak anélkül, hogy egyszer is hátrafordultak vagy törődtek volna a hobbittal. Valahol a szürke fellegek mögött bizonyára lenyugodott a nap, mert sötétedni kezdett, amint lefelé tartottak egy mély völgybe, amelynek az alján egy folyó hömpölygött. Szél támadt, és a folyóparti fűzfák hajladoztak és sóhajtoztak.7 Szerencsére az út egy ódon kőhídon vitt át, mert az esők dagasztotta folyó zuhogva áradt le az északi dombok és hegyek felől.8

Csaknem éjszaka lett, mire az átkeléssel végeztek. A szél széjjeltépdeste a szürke fellegeket, és futó foszlányai között a dombok felett megjelent a vándor hold.9 Ekkor megálltak, és Thorin valami szót ejtett a vacsoráról és arról: “Hol akadunk egy száraz zugra, ahol elalhatunk?”

Addig senki se vette észre, hogy Gandalf hiányzik. Egész úton velük volt, anélkül hogy megmondta volna; kitart-e velük a kaland végéig, vagy csak a társaságukban mulat egy ideig. Gandalf evett, beszélt és nevetett a legtöbbet. Most azonban egyszerűen nyoma se volt!

– S méghozzá épp akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna egy varázslómágusra – nyögte Dori és Nori (akik teljesen egy véleményen voltak a hobbittal a rendszeres, bő és gyakori étkezés szükségességét illetően).

Végül is úgy döntöttek, hogy ott fognak letáborozni, ahol vannak.10 Egy facsoport felé tartottak, s jóllehet a fák alatt több volt a száraz hely, a szél lerázta a levelekről az esőt, és a folytonos csepegés nagyon idegesítő volt. Amellett mintha az ördög bújt volna a tűzbe is. A törpök igazán szinte mindenütt képesek tüzet gyújtani és szinte mindenből, akár fúj a szél, akár nem, de ezen az éjszakán még nekik se sikerült, Oinnak és Gloinnak se, akik a tűzgyújtás szakértői voltak.

Akkor az egyik póniló ijedt meg a semmitől, és megugrott. Mire utána tudtak volna kapni, már a folyóban volt, s még ki se tudták húzni, amikor Kili és Fili majdnem megfulladt, az egész poggyász meg, amit a póni cipelt, a vízbe veszett. Természetesen a teher legnagyobb része élelem volt, s bizony nagyon kevés maradt vacsorára, még kevesebb reggelire.

Mind ott ültek morcosan, átázva és dörmögve, miközben Oin és Gloin tovább próbálkoztak a tűz meggyújtásával, és össze is kaptak rajta. Bilbó éppen szomorúan merengett azon, hogy a kaland nem csupa májusi napfényben megtett pónilovaglásból áll, amikor Balin, az állandó őr, azt mondta: “Fény van odaát!”11 Nem sokkal távolabb egy domb húzódott, hellyel-közzel meglehetősen sűrűn fákkal borítva. Most a fák sötét tömegéből fényt láttak kiragyogni, vöröses, barátságosan hívogató fényt, mintha tűzrakás lenne vagy villogó fáklya.

Egy darabig néztek, aztán vitatkozni kezdtek. Egyesek azt mondták, igen, mások meg azt, nem. Egyesek azt mondták, mi rossz lenne abban, ha odamennének és megnéznék, meg hogy minden jobb a sovány vacsoránál, a még soványabb reggelinél és a nedves ruhában töltött éjszakánál.

Mások azt mondták, ez a vidék alig ismert, túl közel is van a hegyekhez. Mostanában alig jár erre utas. A régi térképek nem sokat érnek, a dolgok állapota rosszabbra fordult, az út őrizetlen.12 Az itt uralkodó királyról hallani is alig lehet,13 s minél kevesebbet kérdezősködik az ember útközben, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy bajba kerül. Mások megint azt mondták: végtére is tizennégyen vagyunk. S ismét mások: hová lett Gandalf? Ezt a kérdést mindenki megismételte. Aztán az eső minden eddigit meghaladóan zuhogni, Oin és Gloin pedig verekedni kezdett.

Ez pontot tett minden után. “Végtére is van velünk egy betörő” – mondták, s ezzel útnak eredtek, pónijaikat (persze az illő és kötelező óvatossággal) a fény felé vezetve. Elértek a dombhoz, és hamarosan az erdőben voltak. Ott elindultak felfelé, de alkalmas ösvény semerre se látszott, olyan, amely házhoz vagy tanyához vezetett volna, és akárhogy is vigyáztak, azért csak zizegett, recsegett-ropogott lábuk alatt az avar (meg ők maguk jócskán dörmögtek-átkozódtak), amint a koromsötétben a fák között bukdácsoltak.

Hirtelen a vörös fény váratlan lobogással ragyogott ki a tőlük nem messze levő fatörzsek közül.

– Most a betörőn a sor – mondták a törpök, s ezen Bilbót értették. – Te folytasd az utat, és fürkésszél ki minden lehetőt erről a fényről, azt is, hogy mire szolgál, meg hogy mennyire biztonságos, vagy esetleg csapda – mondta Thorin a hobbitnak. – Most pattanj, és vissza is hamar gyere, ha minden rendben van. Ha nem, akkor is gyere, már amennyire tudsz! Ha nem tudsz, úgy huhogj kétszer úgy, mint a fülesbagoly szokott, és egyszer úgy, mint a kuvik, mi meg majd iparkodunk segíteni.

Ezzel Bilbónak fel kellett kerekednie, mielőtt megmagyarázhatta volna, hogy nem tud ő még egyszer sem huhogni bármiféle bagoly módján, éppoly kevéssé, mint repülni denevér módra. De a hobbitok mindenesetre igen halkan lopódznak az erdőkben, tökéletesen halkan. Erre büszkék is, és Bilbó nemegyszer fitymálta útközben azt, amit ő a törpök csörtetésének nevezett, bár azt hiszem, te vagy én semmit se vettünk volna észre egy szeles éjszakán, még ha az egész lovasmenetük ott vonul is el előttünk karnyújtásnyira. Ami meg Bilbót illeti, amint ügyesen közeledett a vörös fény felé, azt hiszem, még egy menyét se rezzentette volna a bajuszát miatta. Így természetesen oda is ért a tűzrakáshoz – mert az volt –, anélkül, hogy bárkit megzavart volna. És ezt látta:

Három hatalmas valaki ült egy hatalmas, bükkfaágakból rakott tűz körül. Hosszú fanyársakon birkapecsenyét sütögettek, csöpögő levét meg le-lenyalták az ujjaikról. Ínycsiklandó illat szálldosott. Egy hordónyi jó ital is kéznél volt, ők meg kancsókból ittak. De trollok voltak. Szemmel láthatóan trollok. Ezt még az elkülönült életet folytató Bilbó is megítélhette: nagy, darabos arcukból, méreteikből, lábuk formájából, a beszédjükről már nem is szólva, amely bizony nem volt szalonba illő, egyáltalán nem.14

– Birkasült tegnap és birkasült ma, és macska legyek, ha holnapra is nem az várható – szólt a trollok egyike.

– Már mióta nem ettünk egy falat jóízű emberhúst – mondta a másik. – Hogy mi a pokolnak hozott bennünket Vilmos erre a fődre, azt ugyan fel nem foghatom; oszté lassan az italbú is kifogyunk – tette még hozzá, megbökve Vilmos könyökét, aki éppen húzott egyet a kancsójából.

Vilmosnak torkán akadt az ital.

– Pofa be! – kiáltotta, mihelyt képes volt rá. – Tán azt várjátok, hogy a népek majd türelmesen itt maradnak, amíg te meg Berci meg nem zabáljátok őket? Ketten vagy másfél falut befaltatok azóta, hogy elhagytuk a hegyvidéket. Még mi a csodát akarnátok? Biza hogy volt olyan idő is útközben, amikor azt mondtátok volna nekem: “köszönjük szépen, Vili”, ha egy ilyen szép falat zsíros birkához juthattok, mint ez itt. – Ezzel nagyot falt abból a báránycombból, amelyet éppen pirított, a száját meg megtörölte a ruhája ujjával.

Hát bizony, sajnos, a trollok már csak így viselkednek, még azok is, akiknek csak egy fejük van.15 Miután Bilbó mindezt kihallgatta, tüstént cselekednie kellett volna. Vagy óvatosan visszatérnie a barátaihoz, hogy figyelmeztesse őket, három rossz hangulatú óriás troll tartózkodik a közelben, akikben megvan a hajlandóság, hogy a változatosság kedvéért ezúttal sült törppel vagy akár pónival kísérletezzenek; vagy más módon kellett volna valami gyors és hatásos tolvajmódszert alkalmaznia. Egy igazán kiváló és nagy hírű tolvaj ilyen esetben meglopta volna a trollok zsebét – ezt majdnem mindig érdemes megtenni, ha van rá mód –, elorozta volna magát a birkát a nyársaikról, eltulajdonította volna a sörüket, és úgy otthagyta volna őket, hogy észre se veszik. A gyakorlatibb érzékű tolvaj, akiben nem teng túl hivatása önérzete, bizonyára ledöfi mindannyiukat, mielőtt még felocsúdnak. Akkor aztán nyájas jókedvben telhetett volna az éjszaka.

Mindezt Bilbó is tudta. Olvasott ő rengeteg olyasmiről, amit maga soha nem látott vagy tett. Nagyon fel volt dúlva, és visszataszítónak találta az egészet; szeretett volna száz mérfölddel odébb lenni – és mégis, valahogy azt érezte, nem mehet vissza Thorin és Társaihoz üres kézzel. Így aztán csak állt az árnyékban, és habozott. Mindama tolvajságok közül, amelyekről hallott, a trollok zsebének a kiürítése látszott a legegyszerűbbnek, ezért végül is bemászott egy fa mögé Vilmos háta mögött.

Berci és Tóni a hordóhoz mentek, Vilmos pedig megint húzott egyet az italából. Erre Bilbó összeszedte a bátorságát, és pici kezét belesüllyesztette Vilmos hatalmas zsebébe. Volt benne egy erszény, amelyet Bilbó tarisznya nagyságúnak látott. “Ejha – gondolta, s már bele is melegedett új munkájába, amint az erszényt gondosan kiemelte –, kezdetnek nem is rossz!”

A kezdet nem is volt az. De a trollok erszényei bajkeverő jószágok, és a szabály alól ez sem volt kivétel. “Nocsak, hát te ki vagy?” – sipítozta, amint elhagyta gazdája zsebét, Vilmos meg tüstént megfordult, és nyakánál fogva megragadta Bilbót, mielőtt az még lebukhatott volna a fa mögé.

– A macskába, Berci, nézd mán, mit fogtam! – mondta Vilmos.

– Mi a? – kérdezte a másik kettő, odanyomakodva. – Samu legyek, ha tudom. Kiféle vagy?

– Zsákos Bilbó, bet... hobbit – mondta szegény Bilbó, egész testében reszketve, és azon tűnődve, hogy a csodába huhogjon, mielőtt még megfojtanák.

– Bethobbit – mondták a trollok, kissé meghökkenve. Ugyanis némileg nehéz a felfogásuk, és borzasztóan gyanús a szemükben minden, ami új.16

– És hát egy bethobbitnak ugyan mi dóga van az én zsebemmel? – kérdezte Vilmos.

– És ehető egy ilyen bethobbit? – érdeklődött Tóni.

– Kipróbálhatjuk – mondta Berci, aki már fel is ragadott egy nyársat.

– Ugyan, egy pofáravaló se néz ki belőle – mondta Vilmos, aki már betelt a jó vacsorával –, kivált, ha megnyúzzuk és kicsontozzuk.

– Talán akad még a hozzá hasonlókból egy-kettő errefelé, oszté csinálhatunk belőlük pástétomot – mondta Berci. – Ide figyelj, sündörög-e még néhány magadfajta itt az erdőben, te ronda kis nyúl? – fordult Bilbó felé, miközben a hobbit szőrrel benőtt lábát nézte, aztán fel is emelte a lábujjainál fogva, és megrázta.

– Hogyne, tömegével – csúszott ki Bilbó száján, mielőtt meggondolta volna, hogy ki ne adja a barátait. – Vagyis hogy egy sem, egyetlenegy sem – tette hozzá tüstént.

– Ezt meg mán hogy érted? – kérdezte Berci, aki ezúttal a hajánál fogva tartotta magasra Bilbót.

– Úgy, ahogy mondom – hápogott Bilbó. – És kedves uraim, ne főzzetek meg engem! Magam is jó szakács vagyok, jobban főzök, mint fővök, ha elértitek mondásom értelmét. Készítek nektek remek ételeket, mindenekfelett pompás reggelit, hacsak meg nem esztek vacsorára.

– Szerencsétlen nyavalyás – mondta Vilmos. Evett ő már vacsorára annyit, hogy több belé se fért, ivott rá rengeteg sört.17 – Szerencsétlen nyavalyás! Engedjétek el!

– Nem ám addig, míg meg nem mondja, mit ért azon, tömegével meg egy sem – mondta Berci. – Nekem aztán álmomban senki fia el ne nyisszantsa a torkomat! Égessétek a lábujjait addig, amíg nem beszél!

– Ebbe én nem egyezem bele – ellenkezett Vilmos. – S végtére is én fogtam.

– Hájas hülye vagy, Vilmos – mondta Berci –, amiképpen kinyilvánítottam ezt már előbb is ma este.

– Te meg egy tökfilkó!

– Ezt mondd a nénikédnek, ne nekem, Öles Vili – így Berci, azzal belemélyesztette az öklét Vilmos szemgödrébe.

Erre aztán remek verekedés kezdődött, Bilbónak még éppen annyi esze maradt, hogy amikor Berci földre ejtette,18 kimásszék a trollok lába ügyéből, mielőtt elkezdték kutya módra marni és dörgő hangon olyan nevekkel illetni egymást, amik igazak is voltak, és tökéletesen jellemezték azokat, akiknek szóltak. Hamarosan egymás karjának bilincseiben vergődtek, és rugdalózva-vagdalkozva már-már a tűzbe gurultak, miközben Tóni mindkettőjüket ággal csapdosta, hogy végre észre térjenek – amitől aztán persze még jobban nekivadultak.

Most lett volna az ideje annak, hogy Bilbó elosonjon. De szegény kis lábát Berci hatalmas mancsa összenyomta, a tüdejében nem maradt levegő, a feje meg szédelgett, így aztán csak ott feküdt egy darabig lihegve, bár a tűz fénykörén kívül.

Éppen a küzdelem kellős közepén érkezett meg Balin. A törpök hallották a távoli zajt, s miután vártak egy ideig Bilbóra, hogy majd visszatér, vagy bagoly módra huhog, megindultak, egyik a másik után, hogy a lehető legnesztelenebbül odakússzanak a fényhez. Alighogy Tóni megpillantotta a fény körébe érkező Balint, máris szörnyűt üvöltött. A trollok egyszerűen látni se bírják (sületlenül) a törpöket. Berci és Vili íziben abbahagyták a küzdelmüket, és azt kiáltották: “Gyorsan egy zsákot, Tóni!” S még mielőtt Balin – aki egyre csak azon tűnődött, merre lehet Bilbó ebben az egész felfordulásban – megtudta, mi is történik, máris zsákot húztak a fejére, s lent hevert a földön.

– Jön ebből még több is – mondta Tóni –, vagy nagyon nagyot tévedek. Tömegével meg egy sem, az ám! – tette hozzá. – Bethobbitok csakugyan nem, de az ilyen törpök tömegével. Nagyon is így fest a dolog!

– Amondó vagyok, hogy igazad van – mondta Berci –, s jobb, ha nem maradunk a fényben.

Így is cselekedtek. Zsákokkal a kezükben, amiket egyébként arra használtak, hogy elcipeljék bennük a birkákat és az egyéb zsákmányt, most ott várakoztak az árnyékban. Amint egy-egy törp odajött, és megbámulta a tüzet, a kicsordult kancsókat meg a megrágcsált birkahúst, egyszerre csak zsupsz, és máris egy bűzlő zsák borult a fejére, ő meg lent volt a földön. Hamarosan Dwalin ott feküdt Balin mellett, Fili és Kili együtt, Dori, Nori és Ori egy halomban egymáson, Oin és Gloin meg Bifur, Bofur és Bombur19 sorjában a tűz közelében, nagyon kényelmetlenül.

– Majd most móresre tanítjuk őket – mondta Tóni, mert Bifur és Bombur legyőzése sok bajjal járt, úgy küzdöttek, mint a megszállottak, ahogyan már a sarokba szorított törpök szoktak.

Thorin jött utoljára – és őt nem sikerült gyanútlanul elfogni. Valami rosszat szimatolt; még mielőtt meglátta volna a barátai lábát kimeredni a zsákokból, tudta, hogy nincs minden rendjén. Kint állt az árnyékban, valamivel távolabb, s azt mondta:

– Miféle baj van itt? Ki döntötte halomra a népemet?

– A trollok! – kiáltotta Bilbó egy fa mögül. Róla teljesen megfeledkeztek. – A bokrokban rejtőzködnek a zsákokkal! – tette hozzá.

– Csakugyan? – kérdezte Thorin, ezzel a tűz elébe ugrott, még mielőtt a trollok rávethették volna magukat. Megragadott egy nagy ágat, amelynek egyik vége lángolva égett, ezt a végét olyan gyorsan nyomta Berci szemébe, hogy annak nem maradt ideje elkapni a fejét. Ettől aztán Berci harcképtelenné vált egy időre. Bilbó is megtette a magáét. Rácsimpaszkodott Tóni lábára – már amennyire tehette, hiszen olyan vastag volt, mint egy ifjú fa törzse –, de aztán hengergőzve bukott alá a bokrok mélyibe, amikor Tóni a zsarátnokot Thorin szemébe rúgta.

Jutalmul ezért az ág ezúttal Tóni fogai közé hatolt, el is vesztette egyik szemfogát. Mondhatom, üvöltött fájdalmában. Csakhogy ugyanebben a percben Vilmos lopakodott oda hátulról, és egyetlen mozdulattal úgy húzta Thorin fejére a zsákot, hogy talpig beburkolta. Ezzel a küzdelem véget ért. Nyakig benne voltak a pácban mindannyian: zsákba kötve, az oldalukon három dühös trollal (akik közül kettőnek emlékeztetőül égett és zúzott sebe volt), s akik azon vitatkoztak, vajon lassú tűzön pirítsák meg őket, vagy inkább apróra vagdaltan főzzék meg a húsukat, esetleg egyszerűen üljenek rájuk egyenként, és préseljék őket péppé, Bilbó meg nem messze egy bokorban, ruhája, bőre megtépve, s moccanni sem mert, attól való félelmében, hogy meghallják.

Éppen akkor érkezett vissza Gandalf. De senki se látta. A trollok éppen eldöntötték, hogy most megsütik a törpöket, aztán majd később eszik meg őket – ez Berci ötlete volt, s hosszas vita után mindannyian elfogadták javaslatát.

– Nem okos dolog most megsütni őket, rámegy az egész éjszaka – szólt egy hang. Berci azt hitte, Vilmosé.

– Ne kezdd el újra a vitát, Vili – mondta –, mert különben csakugyan rámegy az éjszaka.

– Ki a csuda vitatkozik? – kérdezte Vilmos, aki azt hitte, Berci szólt.

– Te – mondta Berci.

– Hazudol – mondta Vilmos, s ezzel a vita elölről kezdődött. Végül is úgy döntöttek, hogy apróra vagdalják a törpöket, és megfőzik őket. Elő is szedtek egy nagy fekete fazekat, s kihúzták a késüket.

– A főzéssel nem sokat érünk! Hiszen vizünk nincs, a kúthoz meg hosszú az út – mondta ismét egy hang. Berci és Vilmos azt gondolták, Tónié.

– Fogd be már a szád – mondták –, különben soha nem végzünk! A vízért meg elmehetsz magad, ha még sokat pofázol.

– Fogjátok be ti a szátokat – mondta Tóni, aki meg azt gondolta, hogy Vilmos szólt. – Azt szeretném tudni, ugyan ki más vitatkozik, ha nem ti?

– Fajankó! – így Vilmos.

– Az, aki mondja! – felelte rá Tóni.

S ezzel aztán újra kezdődött a vita, még hevesebben folytatódott, mint eddig, míg végül is úgy döntöttek, hogy egyenként ráülnek a zsákokra, és szétnyomják a törpöket, megfőzni meg majd máskor fogják.

– Kire üljünk először? – szólalt meg a hang.

– Elsőként legjobb lesz az utolsó – mondta Berci, akinek a szemét Thorin megsebezte. Azt gondolta, hogy Tóni szólt.

– Ne beszélj magadban! – mordult Tóni. – De ha mindenáron az utolsóra akarsz ülni, hát ülj csak rá. Melyik az?

– Az a sárga harisnyás – vélte Berci.

– Ugyan már, szürke harisnyája van – mondta egy Vilmoséhoz hasonló hang.

– Biztosan tudom, hogy sárga volt – mondta Berci.

– Az is volt – így Vilmos.

– Akkor minek mondtad, hogy szürke? – kérdezte Berci.

– Én ugyan soha nem mondtam. Tóni mondta.

– Én aztán nem! – méltatlankodott Tóni. – Te mondtad.

– Kettő egy ellenében, így pofa be! – szólt Berci.

– Mit képzelsz, kivel beszélsz? – kérdezte Vilmos.

– Elég legyen már! – kiáltotta Tóni és Berci együtt. – Az éjszaka múlik, s tüstént hasad a hajnal. Munkára fel!

– Virradjon rátok a hajnal, s változtasson kövekké! – mondta egy hang, amely Vilmoséhoz hasonlított, de nem az övé volt. Mert ebben a percben a fény ellepte a dombot, s messze hangzó csicsergés támadt a lombok között. Vilmos ugyan nem beszélt többet, mert hajoltában kővé vált, Berci és Tóni pedig sziklaként meredtek meg, amint őt nézték. És azóta is ott állnak mind a mai napig, egymagukban, hacsak a madarak meg nem pihennek rajtuk: mert a trolloknak, mint azt talán tudjátok is, még napkelte előtt vissza kell kerülniük a föld alá, vagy pedig azzá változnak, amiből eredtek, a hegyek anyagává, s többet nem mozdulnak.20 S most ez történt Bercivel, Tónival és Vilmossal.

– Remek! – mondta Gandalf, amint kilépett egy fa mögül, és segített Bilbónak előbújni egy tüskebokorból.21 Akkor Bilbó mindent megértett. A mágus hangja volt az, amely a trollokat zsörtölődésre és veszekedésre késztette, míg csak a nap fel nem kelt, és végük nem lett.22

A következő feladat a zsákok kioldása és a törpök kibocsátása volt. Már majdnem megfulladtak és igen bosszúsak voltak: bizony egyáltalán nem volt kellemes fektükben végighallgatni a trollok terveit, hogyan akarják megsütni, szétpréselni, fasírttá vagdalni őket. Kétszer kellett Bilbónak beszámolnia arról, mi is történt vele, amíg megbékéltek.

– Buta alkalom a tolvajkodásra és a zsebtolvajlásra23 – mondta Bombur –, mikor mi mást sem akartunk, mint tüzet és táplálékot!

– És éppen ezt a kettőt küzdelem nélkül semmiképpen soha meg nem kaptátok volna ezektől – mondta Gandalf. – De mindez most már csak időpocsékolás. Az nem jut eszetekbe, hogy a trolloknak kell hogy legyen valahol a közelben egy barlangjuk vagy földbe ásott üregük, ahol elrejtőzhetek a nap elől? Ennek utána kell járnunk!

Nekiláttak a kutatásnak, és hamarosan meg is találták a trollok kőcipőjének a nyomát a fák között. Ezeket a nyomokat követték felfelé, míg csak rá nem bukkantak egy bokroktól fedett nagy kőajtóra, amelyik egy barlanghoz vezetett. De kinyitni nem voltak képesek, jóllehet Gandalf mindenféle ráolvasással próbálkozott, miközben a törpök veselkedtek.

– Talán ez hasznotokra lesz? – kérdezte Bilbó, mikor már mindannyian elfáradtak és feldühödtek. – A földön találtam, ott, ahol a trollok verekedtek. – Egy jó nagy kulcsot tartott a törpök elé, amelyről ugyan Vilmos kétségtelenül azt gondolta, hogy igen kicsi és rejthető. A zsebéből eshetett ki, nagy szerencséjükre, még mielőtt kővé vált.

– Ugyan miért nem szóltál már előbb? – kiáltozták a törpök. Gandalf megragadta a kulcsot, és beillesztette a zárba. Utána a kőajtó egyetlen hatalmas lökésre feltárult, s a törpök mindannyian benyomakodtak. A földön csontok hevertek, és dögletes bűz ülte meg a levegőt, de akadt jócskán étel is, hanyag összevisszaságban a polcokon meg a földön, az ezerféle zsákmány rendetlen halmai között, amelyekben rézgomb csakúgy volt lelhető, mint aranypénzekkel telt lábas a sarokban. Rengeteg volt a ruha is, a falakra aggatva – túl kicsi volt a trolloknak, úgyhogy sajnos attól kell tartanom, az áldozatokéi voltak –, és közöttük mindenféle gyártmányú, alakú és nagyságú kard. Kettő különösen megragadta a törpök figyelmét, szép hüvelyük és drágaköves markolatuk miatt.

Az egyiket Gandalf, a másikat Thorin vette magához, Bilbó meg egy bőrhüvelybe dugott kést. Egy troll számára apró zsebkés lett volna, de egy hobbitnak felért egy rövid karddal.

– Ezek jófajta pengéknek látszanak – mondta a mágus, félig kihúzva a kardokat hüvelyükből, és kíváncsian vizsgálgatva őket. – Nem trollok készítményei, sem e tájról vagy ez időből való emberfia kovácséi; de ha majd el tudjuk olvasni a rájuk rótt rúnákat,24 többet megtudunk róluk.

– Hadd kerüljünk ki már ebből a rémes szagból! – mondta Fili. Így aztán kicipelték az aranypénzeket tartalmazó fazekakat meg az olyan ennivalót, amely érintetlennek és élvezhetőnek látszott, nemkülönben egy még tele söröshordót. Ekkorra már reggelire áhítoztak, s mert igen megéheztek, nem nagyon fintorgatták az orrukat a trollok kamrájában talált ételektől. A maguk elemózsiája bizony megapadt. Most aztán volt kenyerük meg sajtjuk, sok sörük és szalonnájuk is, amit megsüthettek a tüzük parazsán.

Ezután aludtak, mert az éjszakájuk nem volt zavartalan; délutánig nem is igen tettek egyebet. Akkor előkerítették a pónilovakat, elszállították az aranyat tartalmazó fazekakat, és nagy titokban elásták őket a folyó menti ösvény közelében, rengeteg varázsszóval jelölve meg a helyet, azzal a ténnyel is számolva, hogy esetleg alkalmuk lesz visszatérni ide és újra fellelni a kincset. Amikor ezzel is megvoltak, mindannyian ismét nyeregbe ültek, és újfent elindultak a keletnek vezető csapáson poroszkálva.

– S ha szabad kérdeznem, te ugyan minek mentél el? – szólt Thorin Gandalfhoz, amint egymás mellett lovagoltak.

– Hogy előre lássak – felelte Gandalf.

– S mi hozott közénk éppen idejében?

– Hogy visszatekintettem.

– Helyes! – mondta Thorin. – De nem fejthetnéd ki ezt egy kissé bővebben?

– Előrementem, hogy kikémleljem az utunkat. Hamarosan veszélyessé és nehézzé válik. Azzal is gondom volt, hogyan töltsem fel megfogyatkozott élelmiszerkészletünket. De még nem jutottam messze, amikor találkoztam néhány völgyzugolyi barátommal.25

– Hol van az a Völgyzugoly? – kérdezte Bilbó.

– Ne szakíts félbe! – mordult rá Gandalf. – Ha minden jól megy, pár nap múlva odaérsz, s akkor majd mindent megtudsz felőle. Mint mondottam, Elrond emberei közül találkoztam kettővel. A trolloktól való féltükben menekültek nagy sietve. Ők mondták el nekem, hogy három troll lejött a hegyekből, és az út menti erdőben telepedtek meg, mindenkit elijesztenek a környékről, az idegeneket meg feltartóztatják.

– Tüstént megéreztem, hogy szükségetek lesz rám. Visszatekintve nagy messze tüzet pillantottam meg, s arrafelé indultam. Így hát most már mindent tudsz. Kérlek, legközelebb légy óvatosabb, különben nem jutunk sehová!

– Köszönöm! – mondta Thorin.26

3. Rövid pihenő

Azon a napon sem dalban, sem élőszóban nem meséltek, jóllehet az idő jobbra fordult; de nem került sor mesére a következő, sőt az arra következő napon sem. Elkezdték érezni, hogy a veszély ott lapul mellettük. A csillagok alatt táboroztak, s lovaiknak több élelem jutott, mint nekik, mert fű bőven nőtt, de a tarisznyájuk – még azzal együtt is, amit a trolloktól zsákmányoltak – ugyancsak lapossá vált. Valamelyik nap olyan helyen gázoltak át egy folyón,1 ahol a széles víz sekély volt, és mindent betöltött a köveknek ütköző habok morajlása. A túlpart sikamlósan meredezett. Amikor végre pónijaikat vezetve felhágtak rajta, látták, hogy a nagy hegyek egészen a közelükbe jöttek. Úgy tetszett, hogy már csak egynapnyi könnyű út vár rájuk a legközelebbi hegy lábáig. Ez sötétnek és fenyegetőnek tűnt, noha barna oldalain itt-ott megcsillant a napfény, nyúlványai mögül pedig hófedte csúcsok ragyogtak elő.

– Ez a Hegy? – kérdezte Bilbó megilletődött hangon, kikerekedett szemmel bámulva rá. Még eddig soha életében nem látott ekkorát.

– Természetesen nem az – mondta Balin. – Ez még csak a Ködhegység kezdete, amelyen vagy keresztül kell hatolnunk, vagy meg kell hágnunk, vagy alá kell kerülnünk valahogy, s csak aztán jutunk a túloldalon fekvő Vadonföldre.2 S még onnan is jókora az út a Magányos Hegyig keleten, ahol Smaug őrzi a kincsünket.

– Ó – mondta Bilbó, s ebben a percben fáradtabbnak érezte magát, mint valaha. Ismét a kényelmes székére gondolt hobbitlyukának legkedvesebb nappalijában, amint a tűz előtt ül, és a teavíz duruzsol. S még hányszor merült fel ez az emléke!

Most Gandalf járt legelöl.

– Nem szabad utat tévesztenünk, vagy végünk van – mondta. – Egyfelől élelemre van szükségünk, másfelől ésszerűen biztosított pihenésre; de az is nagyon fontos, hogy a Ködhegységben a helyes ösvényt kövessük, különben eltévedünk benne, s vissza kell térnünk a kiindulópontunkra, hogy újból induljunk (ha ugyan valaha visszatérünk).

A törpök megkérdezték Gandalftól, merre tart, mire azt felelte:

– A Vadon Szegélyéhez érkeztetek,3 mint ahogy feltehetően ezt néhányan közületek tudják is. Valahol rejtve előttünk fekszik Völgyzugoly szépséges hegyszorosa, ahol Elrond él az Utolsó Otthonos Házban.4 Barátaim útján üzenetet küldtem neki, s már várnak ránk.

Ez vigasztalóan és bátorítóan hangzott, csakhogy még nem értek el oda, és korántsem volt oly könnyű megtalálni az Utolsó Otthonos Házat a hegységtől nyugatra, mint emlegetni. Sehol se látszott fa vagy völgy vagy domb, hogy megtörje előttük a föld vonalát, egyetlen hatalmas meredély minden, mely lassan emelkedik, hogy találkozzék a legközelebbi hegy lábával, széles, hanga- és morzsolódószikla-színű térség, fűzöld és mohazöld foltokkal és tisztásokkal mutatva, merre lelhető esetleg víz.

Eltelt a délelőtt, eljött az este, de az egész hallgatag pusztaságban nem volt lakóhelynek nyoma. A törpök aggodalmaskodni kezdtek, mert most jöttek rá arra, hogy a ház bárhol rejtőzhet5 közöttük és a hegyek között. Váratlan völgyekre bukkantak, keskenyen és meredeken egyszer csak ott tátongtak a lábuk alatt, és amint lenéztek, meglepetve látták a fákat maguk alatt és a völgyek mélyén folyó vizet. Vízmosások kerültek elibük, amelyeket szinte át lehetett ugrani, de mélyükben vízesés morajlott. Vízvájta szakadékok sötétlettek, amelyeken sem átugrani, de amelyekbe aláereszkedni sem lehetett. Zsombékos lápok virultak, nem egy közülük kellemes zöldjével vonzotta a szemet, fényes és karcsú virágok nőttek rajtuk; de ha egy póni teherrel a hátán odalépkedett volna, bizony hogy soha vissza nem tér.

Valójában sokkal szélesebb föld terült el a gázlótól a hegyekig, mint ahogyan azt valaha is sejtették. Bilbó ámuldozott. Az egyetlen ösvényt fehér kövek jelölték, némelyikük kicsi volt, másokat félig befödött a moha vagy a hanga. Egészében véve nagyon lassan haladtak a csapás mentén, még Gandalf vezetésével is, aki igazán nagyon jól ismerte az utat arrafelé.

Gandalf feje és szakálla erre-arra libbent, amint a köveket fürkészte, a törpök meg mögötte, de úgy tetszett, a nap végeztével sem érkeztek sokkal közelebb keresett céljukhoz.6 Az uzsonna idején régen túl voltak, s már csaknem a vacsoráén is. Pillék repkedtek körös-körül, a fény homályba veszett, mert a hold nem kelt fel. Bilbó pónija botladozni kezdett a kiálló gyökereken és köveken. Egy szakadékszerű földvájatnak olyan váratlanul értek a szélére, hogy Gandalf lova majdnem lecsúszott a meredélyen.

– Végre itt van! – kiáltotta Gandalf, a többiek meg köré gyűltek, és átpillantottak a szakadék szegélyén túlra. Messze lent egy völgy látszott. Sziklás ágyában szaporázó víz hangja hallatszott a mélyből, fák illata úszott a levegőben, s a vízen túli völgyoldalon fény villant.

Bilbó sohasem felejtette el, hogyan csúszkáltak és botladoztak lefelé az alkonyi homályban a cikcakkos meredek ösvényen, Völgyzugoly elzárt völgyébe. Amint mélyebbre jutottak, a levegő is melegebbé vált, a fenyők illata pedig elálmosította a hobbitot, úgyhogy hébe-korba elbóbiskolt, és csaknem leesett, vagy belevágta az orrát a póni nyakába. Ahogy egyre lejjebb értek, egyre jobb lett a törpök kedve. Bükkök és tölgyek váltották fel a fenyőket, és az alkony jóleső érzéseket rejtett. A zöld utolsó csíkja szinte kisápadt a fűből, amikor végre nem sokkal a folyó partjai felett egy tisztásra jutottak.

“Hm! Ennek tündeíze van!” – gondolta Bilbó, és feltekintett a csillagokba. Ragyogva és kéken égtek. S éppen akkor olyan dal fakadt a légben, akár a fák kacagása:

Hé, mit akartok;

Hó, mit reméltek?

Pónira patkót?

Folyóra révet?

Hó, tralla-lelle-le,

jertek a völgybe le!

Hej, mit kerestek?

Haj, mit kutattok?

A hurka serceg,7

a rőzse pattog!

Hó, tralla-lallala-lám,

völgyünk vár, a vidám!

Mentek, vadak most,

szakállat rázva,

s nem sejtve, Zsákost

mi hozza lázba,

s két másik törp

mért tart a völgybe le

loholva:

      Haha!

Hé, nem maradtok?

Hó, útra mentek?

A nap hanyatlik,

a póni reszket!

Menni keserves,

maradni kedves,

hallgatni váltig,

új napvilágig

e dalra:

      Haha!

Így kacagtak és énekeltek a fák között, s gondolom, az egészet kedves együgyűségnek vélitek. Nem mintha a tündék törődtek volna azzal, ha megmondjátok ezt nekik, sőt bizonyára még jobban kacagnak, ha szóltok róla. Mert hát persze hogy tündék voltak. Bilbó hamarosan közelebbről is megpillantotta őket, amint a sötétség mélyült. Szerette a tündéket, noha ritkán találkozott velük, de ugyanakkor kissé félt is tőlük. A törpök valahogy nem könnyen egyeznek a tündékkel. Még az olyan jóravaló törpök is, mint Thorin és barátai, butácskáknak vélik őket (ami önmagában véve butácska vélemény), vagy pedig megmérgesednek miattuk. Mert akad olyan tünde, aki ugratja és ki is neveti a törpöket, leginkább a szakállukat.

– Lám, lám – szólalt meg egy hang –, nézzetek csak oda! Bilbó, a hobbit, pónilovon, nahát! Nem remek?

– Valóban csodálatra méltó!

S aztán új dalba kezdtek, amely éppoly nevetséges volt, mint az, amelyet itt teljes egészében leírtam.8 Végül is egyikük, egy hórihorgas ifjú fickó, előjött a fák közül, és meghajolt Gandalf és Thorin előtt.

– Üdvöz legyetek a völgyben! – mondta.

– Köszönjük! – mondta Thorin némi tartózkodással, de Gandalf már le is szállott a lováról, és a tündék közé vegyülve, vígan társalgott velük.

– Egy kissé eltértetek az úttól – mondta a tünde –, mármint akkor, ha a vízen túl vivő és a házig vezető egyetlen ösvényt kívánjátok követni. Majd mi ráigazítunk a helyes útra, de jobb lesz, ha gyalogoltok, amíg keresztül nem értek a hídon. Vajon nálunk időztök-e egy darabig, és velünk együtt daloltok, vagy egyenest továbbmentek? A vacsora odaát már készülőben van – tette hozzá a tünde. – Orromban érzem a lobogó fahasábok illatát.

Akármilyen fáradt is volt, Bilbó szívesen maradt volna egy kicsit. Kár a tündedalt elmulasztani júniusban a csillagok fényében, legalábbis annak, akinek kedve telik az ilyesmiben. Meg aztán szeretett volna néhány közvetlen szót is váltani ezekkel a népekkel, akik ismerni látszottak a nevét és mindent, ami kapcsolatos volt vele, jóllehet soha annak előtte nem látta őket. Úgy gondolta, nem lenne érdektelen megismerni a véleményüket az általa vállalt kalandról. A tündék sok mindent tudnak, és csodálatosan fogékonyak a hírek iránt, és gyorsan, mint a vízfolyás, vagy még annál is gyorsabban, megtudják, mi játszódik le kerek e világon.

De a törpök valamennyien akkor amellett voltak, hogy mielőbb jussanak vacsorához, és semmiképpen nem akartak megállni. Továbbmentek mind, lovaikat vezetve, míg csak a jó ösvényre nem tértek, s így végül is el nem érték a víz partját. A folyó gyorsan és locsogva folyt, már ahogyan hegyi folyók nyári estéken szoktak, amikor a fenti havas csúcsokat egész napon át hevítette a nap. A folyón át csak egy keskeny, korlát nélküli kőhíd vezetett, olyan keskeny, hogy egy póni alig fért el rajta, s ezen kellett a törpöknek átjutniuk, lassan és óvatosan, egyenként, mindegyikük a kantárszáránál vezetve a maga póniját. A tündék fénylő lámpásokat hoztak a partra, és vidám dalt énekeltek, amint a társaság áthaladt a hídon.

– A habba ne mártsd a szakálladat, apánk! – szóltak oda Thorinnak, aki majdnem négykézláb hajolva tette meg az útját. – Elég hosszú az, még ha nem is öntözöd meg!

– Ügyeljetek rá, hogy Bilbó meg ne egye az összes süteményt – kiáltozták. – Már most túlontúl kövér ahhoz, hogy átférjen a kulcslyukon!

– Csak halkan, halkan, Derék Népek, s jó éjszakát! – mondta Gandalf, aki utolsónak kelt át. – A völgyeknek fülük van, s némelyik tündének igencsak locska nyelve. Jó éjt!

S így értek el végül mindannyian az Utolsó Otthonos Házhoz, amelynek kapuját tárva-nyitva találták.

Mármost fura dolog, de úgy van az, hogy a jó dolgoknak és a jó napoknak rövid a történetük, nemigen akad bennük meghallgatnivaló, míg ellenben a kellemetlen dolgokból vagy éppen szörnyűségesekből jó történetek kerekednek, s a mesélésüknek mindenképpen meg lehet adni a módját. A törpök soká időztek ebben a jó házban, vagy két hetet mindenképpen, s nehezükre esett megválni tőle. Bilbó szívesen ott ragadt volna örökre – még azt is feltételezve, hogy valami testet öltött kívánság nyakon ragadja, s baj nélkül visszaviszi a hobbitlyukába. De a törpök itteni tartózkodásáról kevés a mondanivalónk.

A ház ura tündebarát volt, azoknak egyike, kiknek atyái fura történetekbe keveredtek még a történelem kezdete előtt, a gonosz koboldok, a tündék és az Észak első emberei közti harcok idején. Történetünk napjaiban még éltek olyanok, akiknek ősei között egyaránt voltak tündék és az Észak emberei; Elrond9 pedig, a ház ura volt a főnökük.

Arcban oly nemes és megnyerő volt, akár egy tündeúr, oly erős, mint egy harcos, oly bölcs, mint egy mágus, oly tiszteletre méltó, mint a törpök királya, és nyájas, mint a nyár. Sok történetben szerepel, de Bilbó nagy kalandjában csak kis része van, jóllehet ez a kicsi fontos, amint majd látni is fogjátok, ha valaha elérkezünk mesénk végéhez. A háza tökéletes volt, akár a jó ételt, az alvást vagy munkát szeretitek, vagy éppen a mesemondást vagy dalolást, vagy csak az üldögélést és ábrándozást, vagy mindezeknek a kellemes keverékét. A gonosznak nem volt helye a völgyben.

Bár lenne időm arra, hogy akár csak néhány mesét elmondjak, vagy egy-két dalt elismételjek abból, amit törpök a házban hallottak. Mindannyian, a pónikat is beleértve, felfrissültek és megerősödtek már néhány ott töltött nap alatt. Ruháikat ugyanúgy rendbe hozták, mint sebeiket, hangulatukat és reményeiket.10 Tarisznyájukat megtöltötték olyan élelemmel, amelyet könnyű volt cipelni, de eléggé erőt adó ahhoz, hogy keresztülsegítse őket a hegyi hágókon. Terveiket sok jó tanács gyarapította. Így jött el Nyárközép estéje, amelynek hajnalán a korán kelő nap fényében újra indulniuk kellett.

Elrond mindent tudott a rúnák legkülönfélébb fajtáiról. E napon megszemlélte azokat a kardokat, amelyeket a törpök a trollok búvóhelyéről hoztak, és azt mondta:

– Ezeket nem trollok kovácsolták. Régi kardok, a nyugati nemestündék, az én rokonaim igen régi kardjai.11 Gondolinban készültek, a koboldháborúk számára. Vagy sárkányok rejtették el, vagy koboldok zsákmányolták, mert sárkányok és koboldok dúlták fel e várost sok-sok esztendővel ezelőtt. A tiédet, Thorin, e rúnák Orcristnak nevezik, Kobold-szabdalónak Gondolin ódon nyelvén; híres penge volt. A tiéd, Gandalf, Glamdring, az Ellenség-pörölye, amelyet egykor Gondolin királya kötött fel.12 Legyen gondotok rájuk!

– Vajon honnan szerezhették őket a trollok? – kérdezte Thorin, megújult érdeklődéssel szemlélve kardját.

– Erre nem tudok biztosat válaszolni, de feltehetően a ti trolljaitok más rablókat fosztottak ki, vagy még régebbi rablások maradványaira bukkantak valami hegyi raktárban. Hallottam, hogy még most is akad réges-régi, elfelejtett kincs13 Moria bányáinak elhagyott aknáiban, amelyeknek eredete visszanyúlik a törpök és koboldok háborújáig.

Thorin elgondolkozott a hallottakon.

– Becsben fogom tartani e kardot – mondta. – Bárha mihamarabb megint koboldokat szabdalna!

– Ez a kívánságod hamarosan teljesül a hegyekben! – szólt Elrond. – De hát mutasd meg most már a térképedet!

Elvette, és hosszan bámulta, és a fejét rázta, mert ha egészében nem is nagyon volt kedvére való a törpnemzetség és annak aranyimádata, gyűlölte a sárkányokat és eltökélt gonoszságukat, és szánakozva emlékezett Völgyvidéknek és vidám harangjainak romlásáról meg a Sebes-folyó felégetett fényes partjairól. A holdsarló széles ezüst sugárban ontotta fényét. Elrond felemelte a térképet, és a fehér fény keresztültűzött rajta.

– Hát ez mi? – kérdezte. – Holdbetűk is vannak itt a világosan kivehető rúnákon kívül, amelyek azt mondják: “öt láb magas az ajtó, és hárman mehetnek át rajta egymás mellett.”

– Mi a holdbetű? – kérdezte a hobbit, csupa izgalomban. Szerette a térképeket, mint azt már előbb említettem, de szerette a rúnákat és a betűket és a szép kézírást is, bár ő maga igencsak szálkásan és kuszán írt.

– A holdbetűk rúnabetűk, de nem láthatók, legalábbis nem egyszerű rápillantásra – mondta Elrond. – Csak akkor válnak láthatóvá, ha a hold fénye világít mögöttük, sőt a legrosszabb fajtájúak csak akkor, ha a holdnak ugyanabban az évszakban ugyanolyan formája van, mint amikor az írás készült. Ez a törpök találmánya, a betűket is ők róják fel ezüsttollakkal, mint azt barátaid bizonyára elmondhatnák neked. Az itt olvashatókat valamely Nyárközép estéjén írták a sarló alakú hold fényénél, nagy idővel ezelőtt.

– És mit mondanak? – kérdezte Gandalf és Thorin egyszerre, egy kicsit talán bosszúsan is azért, hogy minderre Elrond jött rá elsőnek, jóllehet nekik nem volt eddig alkalmuk a betűk természetét megtapasztalni, s ki tudja, mikor kínálkozik majd rá megint lehetőség.

– “Ne mozdulj a barna kőtől, amikor a rigó kopogtat14 – olvasta Elrond –, és a lenyugvó nap fénye Durin Napjának utolsó sugarát a kulcslyukra fogja vetni”.

– Durin, Durin! – mondta Thorin. – Ő volt a törpök legrégibb nemzetségének ősapja,15 a Hosszúszakállúaké, s egyben első ősöm: én vagyok az örököse.16

– Akkor hát mi a Durin Napja? – kérdezte Elrond.

– A törpök újesztendejének első napja – felelte Thorin –, mint azt mindannyiótoknak tudni illenék,17 egybeesik az utolsó őszi hold első napjával a tél küszöbén. Mi még mindig Durin Napjának nevezzük, amikor az ősz utolsó holdja és a nap együtt vannak az égen. De ez, attól tartok, nem sok segítségünkre lesz, mert manapság meghaladja erőinket annak a megsejtése, hogy ez az idő mikor tér ismét vissza.

– Ezt majd még meglátjuk – mondta Gandalf. – Van még más írás is a térképen?

– Olyan nincs, amit ennek a holdnak a fényénél el lehetne olvasni – mondta Elrond, és visszaadta a térképet Thorinnak; aztán együtt lementek a vízhez, hogy tanúi legyenek a tündék táncának és énekének Nyárközép estéjén.

A következő reggel álomszerűen szép és derűs Nyárközép18 napja volt: felhőtlen kék éggel, a fény meg ott táncolt a vízen. Most mindannyian úgy keltek útra, hogy elkísérte őket a búcsúének, gyorsabban is haladtak, lelkük kész volt még több kaland befogadására, s jól tudták, melyik utat kell követniük ahhoz, hogy a Ködhegységen átérve elérkezzenek a mögötte fekvő országba.

4. Hegy felett és hegy alatt

Sok volt az ösvény, amely felvezetett ama hegyekbe, és sok a hágó, amely keresztülvezetett rajtuk. De a legtöbb ösvény csalóka volt és megtévesztő, s vagy sehová, vagy rossz helyre vitt, a legtöbb hágót pedig ellepte a gonosz és vészhozó. A törpök és a hobbit, hála Elrond bölcs tanácsának és Gandalf tudásának és jó emlékezetének, helyes irányban haladtak, a megfelelő hágó felé.

Sok-sok nappal azután, hogy kimásztak a völgyből és mérföldekre maguk mögött hagyták az Utolsó Otthonos Házat, még mindig egyre csak felfelé kapaszkodtak. Az ösvény próbára tevő és veszélyes volt, az útja kanyargós, azonfelül elhagyott és hosszú. Most már visszatekinthettek a bejárt vidékekre, melyek távol alant kitárulkoztak. Bilbó tudta, hogy messze-messze nyugaton, a kék és elmosódó távolban ott terült el az ő hazája, ahol biztonság és kényelem honol, s ahol ott van az ő kis hobbitlyuka. Megborzongott. Idefenn kezdett keservesen hideggé válni, s a szél csípősen támadt rájuk a sziklák közül. Olykor omló szikla zúdult le a hegyoldalakon, amelyet a hóra tűző déli nap engedett szabadjára, s vagy mellettük zúgott el (ami szerencsés eset volt), vagy a fejük felett (ami igen nyugtalanító).1 Az éjszakák kényelmetlenek és fogvacogtatóak voltak, s a törpök nem is mertek túl hangosan énekelni vagy beszélni, mert rejtelmes visszhangok kísérték őket, s a csend mintha rossz néven vette volna, hogy megtörik – kivéve, ha a víz morajlott, a szél nyögött vagy a szikla roppant.

“A nyár – gondolta Bilbó – odalenn is a végéhez közeleg, jön a szénakaszálás és vendégeskedés ideje. Nemsokára begyűjtik a gabonát, leszedik a földiszedret, mielőtt mi ilyen tempó mellett akár csak elkezdenénk leereszkedni a hegy túloldalán.” És mind a többinek is hasonló borús sejtelme támadt, noha amikor Elrondtól elköszöntek a Nyárközép-nap reményteljes reggelén, vígan szóltak a hegyjárásról és arról, hogy egykettőre átlovagolnak a hegyek mögött fekvő vidékeken. Talán azt is gondolták, hogy a Magányos Hegyen található titkos ajtóhoz már a következő őszi hold utolsó feltűnésekor2 eljutnak; “s talán Durin Napja lesz” – mondogatták. Csak Gandalf rázta a fejét, s hallgatott. Törpök hosszú évek óta nem haladtak végig ezen az úton, de Gandalf igen, s ő tudta, hogy mindaz, ami rossz és veszélyes, hogyan nőtt és gyarapodott a Vadonban, amióta a sárkányok elűzték e vidékről az embereket, s a moriai bányacsata után3 titkon a koboldok szaporodtak el rajta. Még a Gandalfhoz hasonló bölcs mágusok jó tervei is, meg az olyan jó barátoké is, mint amilyen Elrond, rosszul sülnek el néha, amikor az ember veszélyes kalandokba bocsátkozik a Vadon Szegélyén, s Gandalf elég bölcs mágus volt ahhoz, hogy tudja ezt..

Gandalf tudta, hogy valami váratlan mindig történhetik, s alig is merte remélni, hogy a törpök félelmetes kalandok nélkül haladhatnak át e hatalmas hegyeken, amelyeknek magányos csúcsain és völgyein semmiféle király nem uralkodott. Igaza is lett. Minden rendben ment, míg csak egy napon nem érte őket utol egy zivatar – több mint zivatar, egy égi csata.4 Ti is tudjátok, milyen rettenetes lehet egy igazán hatalmas zivatar lent a síkföldön és egy folyóvölgyben, különösen olyankor, amikor két nagy zivatar találkozik s csap össze. De még rettenetesebb a mennydörgés és villámlás a hegyekben éjjel, amikor keletről és nyugatról vonulnak fel a viharok, és csatáznak. A villámlás szilánkokká porlódik a csúcsokon, a sziklák megrendülnek, hatalmas dördülések hasogatják az eget, s gurulnak alá dübörögve és buckázva minden barlangba és szakadékba; s a sötétséget betölti a mindent ellepő zaj és a váratlanul felvillanó fény.

Bilbó ilyesmit még soha nem látott, de elképzelni se igen tudta. Nagyon magasan voltak egy szűk helyen, amelynek egyik oldalát borzongató mélység homálya határolta. Itt kerestek menedéket éjszakára egy kinyúló szikla alatt, s itt feküdt Bilbó pokróccal takarva, s tetőtől talpig reszketett. Amikor a villám fényénél ki-kipillantott, látta, hogy a völgyön túl a kőóriások5 életre keltek, s játékosan sziklákat hajigálnak egymáshoz, majd elkapják őket, és letaszítják a mélységbe, ahol szétzúzódnak messze alant a fák között, vagy egyetlen roppanással szilánkokká forgácsolódnak. Aztán megint szél és eső, s a szél az esőt és jeget szétkorbácsolta minden irányba, úgyhogy a kinyúló szikla se volt már menedék. Hamarosan mindannyian átáztak, a pónijaik pedig lecsüggesztett fejjel álltak, farkukat lábuk közé húzták, egyikük-másikuk nyihogott félelmében. Mindannyian hallhatták, amint az óriások röhögve ordítoznak egymásnak egyik hegyoldalról a másikra.

– Ez így nem lesz jó! – mondta Thorin. – Ha fel nem kap a vihar, agyon nem ázunk vagy le nem sújt a mennykő, valamelyik óriás ragad meg és rúg az égbe, mint a futball-labdát.

– Hát ha tudsz jobb menedéket, vezess oda! – mondta Gandalf, aki nagyon morgós kedvében volt, s maga se gondolt szívesen az óriásokra.

A vita vége az lett, hogy kiküldték Filit és Kilit, nézzenek alkalmasabb szállás után. Ezeknek nagyon éles volt a szeme, s mert mintegy ötven évvel voltak fiatalabbak a többi törpnél, rendszerint ők kapták az ilyenféle megbízatásokat (amikor már egészen nyilvánvaló lett, hogy merőben értelmetlen Bilbót küldeni). Ha az ember találni akar valamit, úgy a legjobb alaposan körülnézni (legalábbis így mondta ezt Thorin a fiatal törpöknek). Aki keres, majdnem biztosan talál, csak nem éppen mindig azt, aminek a keresésére indult. Így történt ez most is.

Hamarosan Fili és Kili csúszva-mászva visszatértek, a szélben a sziklákba kapaszkodva.

– Találtunk egy száraz barlangot – jelentették –, nem messze a túlsó saroktól; mindannyian pónilovastól elférünk benne.

Alaposan átkutattátok? – kérdezte a mágus, aki tudta, hogy a hegyi barlangok igen ritkán lakatlanok.

– Igen, igen – lelkendezett a kettő, habár nyilvánvaló volt, hogy sok időt a kutatásra nem fordíthattak; ahhoz túlontúl gyorsan tértek vissza. – Nem olyan nagy, és nem nyúlik be mélyen a hegybe.

Ez aztán persze a barlangokat illető legnagyobb veszedelem: néha egyáltalán nem tudhatni, milyen mélyen nyúlnak bele a hegybe, vagy egy hátsó folyosójuk hová vezet, vagy egyáltalán mi vár az emberre odabent. De hát most Fili és Kili híre elég jónak látszott. Így aztán mind felkerekedtek, hogy odébbálljanak. A szél üvöltött, a mennydörgés egyre morgott, és a törpöknek nem kis fáradságába került, amíg maguk és pónijaik megjárták az utat. Viszont ez nem volt hosszú, és hamarosan egy, az ösvényükig meredő nagy sziklához értek. Ha az ember e mögé lépett, a hegy oldalában alacsony boltívet talált. Éppen csak annyi helyük volt, hogy nagy üggyel-bajjal át tudták nyomni rajta a pónikat, azután, hogy lemálházták és lenyergelték őket. Amint elhaladtak az ív alatt, jólesett a szél és eső hangját bentről hallgatni, ahelyett hogy körülöttük tombolt volna, s jólesett biztonságban érezni magukat az óriások és sziklák elől. De a mágus nem vállalt semmiféle kockázatot. Fellobbantotta varázsbotját – mint azon a napon tette volt Bilbó ebédlőjében, amely most oly távolinak látszott, ha ugyan még emlékeztek rá –, és ennek fényénél töviről hegyire átkutatták a barlangot.

Elég nagynak látszott, de mégsem túlságosan annak s nem is titokzatosnak. A padlója száraz volt, s akadt benne kényelmes zug is. Az egyik végén volt hely a póniknak, s ezek most ott álltak (igencsak örvendezve a változásnak) gőzölögve és zabostarisznyájuk tartalmát ropogtatva. Oin és Gloin a bejárat mellett óhajtott tüzet gyújtani, hogy ott megszárítsák ruhájukat, de erről Gandalf hallani sem akart. Így aztán nedves holmijukat a földre terítették, s helyette a motyójukból szárazat kerítettek; azután jó kényelmesen eligazgatták a takaróikat, előszedték a pipájukat, és bodor füstfelhőket eregettek, amelyeket Gandalf változó színűre varázsolt, s szórakoztatásukra feltáncoltatott a tetőig. A törpök egyre csak csevegtek, s már meg is feledkeztek a viharról; azt vitatták, ki mihez kezd a maga részével a kincsből (ha egyáltalán megkapják, ami e percben nem látszott éppen valószínűtlennek); s így merültek álomba, egyik a másik után. S ez volt az utolsó alkalom, hogy a póniknak, pakkoknak, poggyásznak, szerszámnak s egyéb, magukkal hozott úti eszköznek hasznát vehették.

Akkor éjjel kiderült, hogy végtére nagyon is jó dolog volt magukkal hozni a kis Bilbót. Mert ő valamiképpen sokáig nem tudott elaludni, s hogy elaludt, rettentő álmai voltak. Azt álmodta, hogy a falnak egy repedése valahol a barlang mélyében egyre nagyobbá válik, egyre szélesebbre nyílik, s bár Bilbó igen megijedt, képtelen volt kiáltani vagy bármit cselekedni, csak feküdt és bámult. Aztán meg azt álmodta, hogy a barlang padlója valahogy kimozdult alóla, ő meg elkezd csúszni – illetve zuhanni, egyre lejjebb, a jó ég tudja, hová.

Ekkor hevesen összerándulva felriadt, és rájött arra, hogy álmának egy része igaznak bizonyul: repedés nyílt a barlang mélyében, amely már széles folyosóvá tágult. Még éppen hogy láthatta az utolsó póni farát eltűnni benne. Persze hangosat rikkantott, olyan hangosat, amilyen hangerőre egy hobbit csak képes, ami a hobbitok termetéhez viszonyítva meglepően nagy.

Erre kiugráltak a koboldok, nagy koboldok, fertelmes külsejű koboldok, tengernyi kobold, mielőtt még idejük lett volna annyit mondani, hogy bikk-makk. Minden törpre legalább hat jutott, kettő még Bilbónak is került, s mindannyiukat megragadták és átcipelték a hasadékon,6 mielőtt annyit mondhattak volna, hogy pitypalatty. Csak Gandalfot nem kapták el. Ennyi eredménye mégiscsak volt Bilbó rikoltásának. Egy pillanat ezredrésze alatt felébresztette Gandalfot, és amikor a koboldok megközelítették, hogy megragadják, villámláshoz hasonló szörnyű fény gyulladt a barlangban, puskapor szaga érződött, s jó egynéhány kobold holtan rogyott össze.

A nyílás nagy csattanással bezárult, de Bilbó és a törpök most már a túloldalon voltak! Hát Gandalf? Erről se nekik, se a koboldoknak nem volt fogalmuk, s ők aztán nemigen vesztegették az idejüket azzal, hogy kitalálják. Elkapták Bilbót meg a törpöket, s nagy sietve elvonszolták magukkal. Mélységesen mély volt a sötétség, amilyenen csak az olyan koboldok szeme tud áthatolni, akik megszokták a hegyek gyomrában való élést. A folyosók keresztezték és minden irányban elkuszálták egymást, de a koboldok kiismerték bennük magukat, mint ahogyan ti ismeritek az utat a legközelebbi postahivatalhoz; s hát csak mentek egyre lefelé, a levegő meg szörnyen áporodott volt. A koboldok igen durvák voltak, csíptek is kegyetlenül, s a maguk rémes fahangján csukladoztak-nevetgéltek, Bilbó meg még szerencsétlenebbnek érezte magát, mint akkor, amikor a troll ragadta fel őt a lábánál fogva. Újra és újra csak szép fényes hobbitlyuka után áhítozott. S nem akkor utoljára.

Most pisla vörös fény derengett fel előttük. A koboldok énekelni kezdtek vagy inkább károgni, az ütemet pedig lúdtalpuk csattogtatásával verték ki a földön, de minden ütemnél megrázva foglyaikat is.

Hopp! Kopp! Loccs és reccs!

Üsd, vágd! Csípd, rágd!

Mélyen vár a koboldvár,

lódulj, lelkem! Zúzd, húzd! Űzd, nyúzd!

Csapj bele, tépd! Zúgjon a csép!

Törd, törd mélyen a föld

alá a lelkem!

Ostor, suhogj! Korbács, zuhogj!

Gyúrd, gyötörd, míg nyög, nyöszörg!

Fel, no fel! Egy sem futhat el

a koboldtánctól, koboldvihánctól!

Körbe-körbe, mélyen a földbe

hullsz le, lelkem!

A dal eléggé riasztóan hangzott. A falak visszaverték a hoppot, meg a koppot, ugyanúgy az űzd, nyúzdot is és azt a rút nevetést, amit a koboldok a lelkemre hallattak. A dal értelme egészében teljesen világos volt, mert most a koboldok korbácsokat szedtek elő, és ostor, suhogjot hallatva korbácsolták őket, miközben oly gyorsan kellett futniuk a koboldok előtt, ahogyan csak erejükből telt. S nem egy törp már úgy siránkozott és óbégatott, mint annak a rendje, amikor egy nagy barlangba botladoztak be.

Ezt a közepén nagy vörös tűz fénye világította meg, a falak mentén pedig fáklyák, s telides-teli Volt kobolddal. Mindannyian nevettek, toporzékoltak és tapsoltak, amikor a törpök (szegény kis Bilbó sereghajtóként, s a korbácsokhoz is legközelebb) futva beérkeztek, miközben a koboldhajcsárok kiáltoztak és korbácsaikat csattogtatták. A pónik már egy sarokba terelve álldogáltak, a feltépett poggyászok és csomagok pedig szanaszét hevertek, és koboldok kurkászták, koboldok szaglászták őket, koboldok vájkáltak belsejükben, koboldok veszekedtek rajtuk.

Sajnos, tartok tőle, hogy akkor látták utoljára ezeket a pompás kis pónikat, közöttük azt a szép kis csupa izom fehéret is, amelyet Elrond kölcsönzött Gandalfnak, mivelhogy az ő lova nem volt alkalmas a hegyi ösvények bejárására. Mert a koboldok megeszik a lovakat, pónikat és szamarakat (és sok más, még undorítóbb dolgot is), s amellett szüntelenül éhesek. Most azonban a foglyok egyedül csak magukra gondoltak. A koboldok a hátukra bilincselték a kezüket, és egy sorba fűzték őket, aztán mindannyiukat elvonszolták a barlang távolabbi végébe, miközben a kis Bilbót a sor legvégén ráncigálták.

Az árnyak közt nagy, lapos kövön ott ült egy óriási kobold, hatalmas fejjel, körülötte felfegyverzett koboldok álltak, harci bárdokkal és az általuk használt hajlított kardokkal.7 Mármost a koboldok gonoszak, kegyetlenek és megátalkodott szívűek. Szép dolgokat nem készítenek, de sok olyat sem, ami hasznos. Alagutat vájni, aknát fúrni csakugyan tudnak, mint akár a legrátermettebb törpök, ha rászánják magukat, ámbár rendszerint rendetlenek és mocskosak. Kalapácsot, baltát, kardot, tőrt, csákányt, fogót meg kínzóeszközöket igen jól készítenek vagy készíttetnek terveik szerint, olyan foglyaikkal vagy rabszolgáikkal, akiknek addig kell dolgozniuk, míg csak meg nem halnak a levegő és fény hiányában. Eléggé valószínű, hogy azoknak a gépeknek, amelyek azóta felbolygatták a világot, egy részét ők fedezték fel, kiváltképpen azokat a szellemes elgondolásokat, amelyek alkalmasak nagy tömegű ember egyidejű elpusztítására, mert kerekek meg gépezetek és robbantások mindig gyönyörűségükre szolgáltak, hasonlóképpen az is, ha kevés kézierőt kellett alkalmazniuk; de ama távoli napokban és vad vidékeken a haladás (mint közkeletűen nevezik) még nem jutott oly messzire. A törpöket nem gyűlölték különösképpen, legalábbis nem jobban, mint bárkit és bármit, kivált pedig a rendezetten és jómódban élőket; voltak vidékek, ahol gonosz törpök még szövetségre is léptek a koboldokkal. De Thorin embereire igen nagyon acsarkodtak az említett háború okán, amely azonban nem része történetünknek; meg aztán a koboldok nem sok ügyet vetnek arra, kit fognak el, feltéve, hogy minden simán és titkon bonyolódik le, és a foglyok képtelenek a védekezésre.

– Kik ezek a nyomorultak? – kérdezte a Nagy Kobold.

– Törpök, meg aztán ez! – mondta a hajcsárok egyike, olyat rántva Bilbó bilincsén, hogy az térdére bukott. – Ott találtunk rájuk, amint az Elülső Tornácunkon kerestek menedéket.

– Mi volt ezzel a szándékotok? – kérdezte a Nagy Kobold Thorinhoz fordulva. – Nem kételkedem benne, hogy semmi jó. Gondolom, biztosan ki akartátok kémlelni, mit tesz-vesz titokban a népem! Nem csodálkoznék, ha tolvajok lennétek! Vagy lehet, gyilkosok vagytok és a tündék barátai! Nos! Mit tudsz erre mondani?

– Thorin, a törp, szolgálatodra! – felelte Thorin, ami persze csak afféle udvariasan semmitmondó szólam volt. – Mindazokról a dolgokról, amelyeket gyanítasz és elképzelsz, fogalmunk se volt. A vihar elől kerestünk menedéket egy látszatra kényelmes és lakatlan barlangban; távolról sem gondoltunk arra, hogy bármi módon háborgassuk a koboldokat. (S ez bizony így is volt igaz!)

– Hm! – szólt a Nagy Kobold. – Szerinted. De szabadna tán megkérdenem: egyáltalán mit kerestetek odafenn a hegyekben, s honnan jöttetek, s hová tartottatok? Igazán mindent szeretnék tudni rólatok. Nem mintha az, amit mondhatsz, valamiképpen is a javatokra válnék, Tölgypajzsos Thorin, ehhez máris túlontúl sokat tudok felőletek, de hát azért csak ki az igazsággal, különben valami kiváltképpen kellemetlent fogok kifundálni a számotokra.

– Úton voltunk, hogy meglátogassuk a rokonainkat, unokafivéreinket és -húgainkat, valamint első-, másod- és harmadfokú kuzinjainkat, nemkülönben a nagyapáinknak más olyan leszármazottjait, akik ez igazán vendégszerető hegyvidék keleti oldalán élnek – felelte Thorin, aki nemigen tudta, mit is mondjon hirtelenében egy olyan pillanatban, amikor a teljes igazság megvallása egyáltalán nem lett volna helyénvaló.

– Hazudik, ó hatalmasságos uram! – mondta a hajcsárok egyike. – Számosat közülünk a barlangban villámcsapás sújtott le, amikor ezeket a teremtményeket arra biztattuk, hogy fáradjanak le velünk; úgy feküsznek, élettelenül, akár a kövek. Meg aztán erre sem adott magyarázatot! – Ezzel felmutatta azt a kardot, amelyet Thorin viselt, s amely kard a trollok odújából származott.

A Nagy Kobold rettentőt ordított dühében, amikor rátekintett, a katonái meg a fogukat csikorgatták, a pajzsukat csapkodták, és toporzékoltak. A kardot tüstént megismerték. Annak idején a koboldok ezreit ölte meg, amikor Gondolin szép tündéi százszámra űzték őket a dombokon, vagy csatáztak velük falaik előtt. A tündék Orcristnak, Kobold-szabdalónak nevezték, de a koboldok egyszerűen csak Csípőnek. Gyűlölték a kardot, annál jobban meg igazán csak azt, aki viselte.

– Gyilkosok és tündék barátai! – kiáltotta torkaszakadtából a Nagy Kobold. – Aprítsátok őket! Üssétek őket! Tépjétek őket! Morzsoljátok szét őket! Vigyétek sötét kígyóvermekbe, és ne láthassák többé a nap fényét! – Olyan dühbe gurult, hogy felugrott a székéről, s maga rontott Thorinra.8

E percben minden fény kialudt a barlangban, a nagy tűz meg sisteregve parázsló kék füsttoronnyá vált, mely felkanyargott a tetőig, és fehér, szúrós sziporkákat szórt a koboldok közé.

A jajgatás és óbégatás, a nyögdécselés, siránkozás és sopánkodás, az üvöltés, morgás és átok, a visítás és sivalkodás,9 amely erre következett, leírhatatlan volt. Ezernyi vadmacska és farkas, amelyeket lassú tűzön pirítanak elevenen halálra, együttesen nem ért volna fel a koboldok keltette zajjal. A szikrák lyukakat égettek beléjük, a füst meg, ami visszacsapódott a tetőről, a levegőt úgy megsűrítette, hogy az még az ő szemük számára is áthatolhatatlanná vált. Hamarosan egymáson bukdácsoltak át, s ott hemperegtek egyetlen rakásban a földön, harapva, rugdalva, tusakodva, mintha mindannyian megbolondultak volna.

Hirtelen suhintása fényében egyetlen kard villant meg. Bilbó látta, amint átdöfi a dühében döbbenten álló Nagy Koboldot. Holtan hanyatlott hátra, a koboldkatonák meg rikoltozva menekültek a sötétségbe a kard elől.

A kard visszatért hüvelyébe.

– Gyorsan utánam! – szólt egy átható és higgadt hang, s még mielőtt Bilbó megérthette volna, mi is történt, megint ott lépdelt, amilyen gyorsan csak tudott, a sor végén, újabb hosszú folyosók útvesztőjében, miközben a koboldok csarnokának üvöltözése lassan elhalt mögötte. Sápadt fény haladt előttük.

– Gyorsabban, gyorsabban! – nógatott a hang. – A fáklyákat hamarosan újra meggyújtják.

– Csak egy pillanat! – szólt Dori, aki ott járt a sor végén Bilbó közelében, és igazán rendes fickó volt. Amennyire csak összekötözött kezétől kitelt, felsegítette Bilbót a vállára, aztán egyszerre nekiiramodtak mindannyian, miközben bilincseik csörömpöltek, maguk meg sűrűn botladoztak, mivelhogy nem volt szabad kezük, amivel megtámasszák magukat. Hosszú időn át nem állottak meg, csak amikor már mélyen lent lehettek a hegy gyomrában.

Ekkor Gandalf meggyújtotta a varázspálcáját. Mert természetesen a jövevény Gandalf volt, csak éppen akkor a törpöknek túlontúl sok volt a dolguk ahhoz, hogy megkérdezzék, hogyan is került oda. Ismét előhúzta a kardját, a kard pedig ismét magától felvillant a sötétben. Amikor koboldok közt pusztított, olyan dühvel égett, hogy szinte izzott; most azon való örömében, hogy megölte a barlang hatalmas urát, kék lángban csapott ki. E kardnak semmiféle nehézséget nem jelentett, hogy a koboldok készítette láncot átvágja és a foglyokat tüstént szabaddá tegye. A neve Glamdring volt, az Ellenség-pörölye, ha még emlékeztek rá. A koboldok egyszerűen Csapónak nevezték, s ha lehet, még jobban gyűlölték, mint a Csípőt. Orcristot is sikerült megmenteni, mert Gandalf azt is magával hozta, amikor kiragadta az egyik megfélemlített őr kezéből. Gandalf figyelmét szinte semmi nem kerülte el, s jóllehet nem tehetett meg mindent, mégiscsak sokban segíthetett olyan barátain, akik kutyaszorítóba kerültek.

– Mind itt vagyunk? – kérdezte, miközben mély meghajlással átnyújtotta Thorinnak a kardját. – Lássuk csak! Az első: ez Thorin, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy; hol van Fili és Kili? Itt vannak: tizenkettő, tizenhárom, aztán itt van Zsákos úr: tizennégy! Hát bizony, állhatnánk csehebbül is, de meg aztán jóval jobban is. Se póni, se élelem, azt se tudjuk egészen pontosan, hol vagyunk, mögöttünk meg a dühös koboldok hordái. Előre!

Indultak előre. Gandalfnak igaza volt: az imént elhagyott folyosókban távolról máris hallhatóvá váltak a rémes kiáltások és a koboldok keltette lárma. Ez még gyorsabb mozgásra nógatta őket, s mivel szegény Bilbó fél oly gyorsan sem tudott járni – mert a törpök, mondhatom nektek, rettentő sebesen futnak, ha szükség van rá –, felváltva cipelték őt a hátukon.

De a koboldok mégiscsak gyorsabban haladtak, mint a törpök, meg ezek a koboldok az utat is jobban ismerték (hiszen az ösvényeiket ők maguk készítették), aztán vad düh is mozgatta őket, úgyhogy bármennyire is igyekeztek, a törpök egyre közelebbről hallották kiáltozásukat és üvöltésüket. Hamarosan már a koboldok lábdobbanásait is hallhatták, sok-sok lábét, amelyek éppen csak egy fordulónyira voltak tőlük.10 Annak az alagútnak a végén, amelyen haladtak, már látszott is a fáklyák vörös fénye, ők maguk meg holtfáradtak voltak.

– Mért, ó mért hagytam el a hobbitlyukamat? – mondta szegény Zsákos úr, miközben fel-le himbálózott Bombur hátán.

– Mért, ó mért is hoztam egy nyavalyás kis hobbitot kincskereső utamra! – sóhajtotta szegény Bombur, aki kövér volt, és csak úgy támolygott, miközben nekihevülésében és félelmében az izzadság csepegett az orráról.

Ekkor Gandalf és vele együtt Thorin lemaradtak, az egyik éles fordulóban megálltak.

– Hátra arc! – vezényelt Gandalf. – Elő a kardodat, Thorin!

Egyebet nem tehettek, a koboldoknak viszont ez egyáltalán nem volt ínyükre. Rohamléptekkel, kiáltozva lódultak neki a saroknak, ahol a Kobold-szabdaló és az Ellenség-pörölye villant bele, hidegen és fényesen, elámult pillantásukba. A legelöl levők elejtették a fáklyáikat, és csak egyet kiáltottak, mielőtt meghaltak. Akik követték őket, már többet kiáltoztak, és visszaugrottak, miközben feldöntötték azokat, akik a nyomukban rohantak, azt ordítva: “A Csípő és a Csapó!” Hamarosan olyan zűrzavar kerekedett, hogy a legtöbben lökdösődve keresték az utat visszafelé, amerről jöttek.

Jó időbe telt, amíg a koboldok bátorságot gyűjtöttek ahhoz, hogy beforduljanak az éles kanyarba. Addigra már a törpök megint jócskán előrehaladtak, messze-messze járva a koboldok birodalmának sötét alagútjain. Amikor ezt a koboldok felfedezték, kioltották fáklyáikat, és puha talpú cipőt húztak, aztán kiválasztották leggyorsabb futóikat, akiknek füle és szeme a legélesebb volt. Ezek rohantak legelöl, oly sebesen, akár a menyét a sötétben, és zajt se csaptak nagyobbat, mint a denevérek.

Ezért volt, hogy se Bilbó, se a törpök, de még maga Gandalf se hallotta jöttüket. Nem is látták őket. De azok a koboldok, akik csendben futottak utánuk, mégis láthatták az előttük járókat, mert Gandalf varázspálcája halvány fényt bocsátott ki magából, hogy segítse a törpöket útjukon.

Egyszer csak Dorit, aki megint Bilbót cipelte a sor végén, hátulról a sötétben megragadták. Egyet kiáltott, és elesett, a hobbit pedig legurult a válláról a feketeségbe, nekiütötte a fejét egy kemény sziklának, aztán nem emlékezett semmire többé.

5. Talányok a sötétben

Amikor Bilbó kinyitotta a szemét, elcsodálkozott, vajon kinyitotta-e, merthogy éppoly sötét volt, mint akkor, amikor még csukva tartotta. Senki se volt a közelében. Képzeljétek csak el, mennyire megijedt! Semmit se hallott, semmit se látott, és semmit sem érzett, csak maga alatt a padló kövét.

Nagyon lassan feltápászkodott és négykézláb tapogatózott, amíg meg nem érintette az alagút falát; de akár lefelé, akár felfelé tartott, semmire se bukkant, egyáltalán semmire, nyoma se volt ott koboldnak, nyoma se törpnek. Feje kába volt, még azt se tudta biztosan, merre haladtak, amikor lerogyott. Tőle telhetően maga próbálta kitalálni, és jó darabot kúszott előre, míg a keze váratlanul valami olyasmit tapintott, ami leginkább egy hideg fémből való apró gyűrűhöz hasonlított, mely az alagút padlóján hevert. Ez sorsának fordulópontja volt, de ezt akkor még nem tudta. Úgyszólván semmire se gondolva vágta zsebre a gyűrűt; az egyszer biztos volt, hogy pillanatnyilag aligha vehette hasznát. Nem is igen haladt tovább, hanem leült a hideg padlóra, és hosszú időre átengedte magát a teljes elesettség állapotának. Elképzelte, amint szalonnás rántottát készít odahaza a konyhájában – merthogy lelke legmélyén azt érezte, ideje lenne már valamit enni; csakhogy ettől az elképzeléstől még elesettebb lett.

El nem tudta gondolni, mit tegyen, azt se, mi történt, vagy hogy miért hagyták magára, vagy ha magára hagyták, a koboldok miért nem fogták el, de még azt sem, mitől sajog a feje annyira. Az igazság az volt, hogy nagyon békén feküdt egy sötét sarokban, hosszú időn át, s nem is látta, de nem is gondolt rá senki.

Egy idő múltán a pipája után tapogatózott. A pipa nem tört el, s már ez is valami volt. Aztán a dohányzacskóját kereste meg, volt is benne némi dohány, ami megint csak valami volt. Azután meg gyufa után tapogatózott, de arra egyáltalán nem akadt, ettől viszont minden reménye füstbe ment. De hogy észre tért, rájött, nagyon is jól van ez így. A jó ég tudja, mit hozott volna rá valami sötét lyukból a gyufagyújtás és dohányszag ezen a szörnyű helyen. Mindamellett pillanatnyilag nagyon nyomott hangulatban volt. De miközben zsebeit csapkodta, és mindenfelé tapogatózott maga körül, hogy ráakadjon a gyufára,1 keze kis kardjának a markolatára tévedt – ama kis tőrére, amelyet a trolloktól szerzett, s amelyről tökéletesen megfeledkezett; szerencsére a koboldok se vették észre,2 mivel a nadrágján belül viselte.

Most elővonta. Amint ránézett, halványan és tompán világított. “Ezek szerint – gondolta – ez is a tündék készítménye, a koboldok pedig nincsenek nagyon közel, de sajnos, nagyon távol sem.”

Ám azért mégis megvigasztalódott. Mert nagyon pompás érzés volt egy olyan pengét viselni, amely Gondolinban készült a tündeháborúk céljaira, hisz e kardokat oly sok dal énekelte meg; aztán azt is megfigyelte, hogy az efféle fegyverek nagyon mély benyomást tettek a koboldokra, ha váratlanul kerültek szembe velük.

“Visszamenni? – gondolta. – Semmi értelme! Oldalt menni? Lehetetlen! Előre menni? Az egyetlen, amit tehetek! Tehát előre!” Ezzel felkelt és elcaplatott, kis kardját maga előtt tartva, másik kezével a falat tapogatva, a szíve pedig egyetlen dibegés-dobogás volt.

Mármost Bilbó kétségtelenül olyan helyzetben volt, amit szorultnak lehet nevezni. De azt ne feledjük el, hogy egészen olyan szorult az ő számára mégse volt, mint amilyen lett volna nekem vagy neked. A hobbitok nem olyanok, mint a hétköznapi emberek, és jóllehet a lyukaik kedves, derűs helyiségek, megfelelő szellőzéssel, s teljesen mások, mint a koboldok alagútjai, mégis jobban hozzászoktak az alagutakban való tartózkodáshoz, mint mi, s nem könnyen veszítik el tájékozódásukat a föld alatt – legalábbis akkor nem, amikor a fejük már kiheverte az elszenvedett ütést. Meg aztán a mozgásuk igen nesztelen, könnyen rejtőznek; ha elesnek, ha megsebesülnek, csodálatos gyorsasággal gyógyulnak, a bölcsességeknek és bölcs mondásoknak meg olyan tárháza áll rendelkezésükre, amiről ember többnyire nem is hallott, vagy amit már régen elfelejtett.

Mindamellett nem szívesen lettem volna Zsákos úr helyében. Az alagút, úgy tetszett, soha nem ér véget. Zsákos úr csak azt tudta, hogy meglehetős egyenletességgel halad egyre mélyebbre, mégpedig egyazon irányban, jóllehet itt-ott csavarodott vagy tekeredett is az útja. Hébe-korba némelyik oldalról egy vájat kanyarodott ki, amit kardjának villogásán vagy a falat tapogató kezével ismert fel. Ezekről nem vett tudomást, legfeljebb még jobban szaporázta lépteit, vagy a koboldoktól való féltében, vagy attól, hogy félig képzelete szülte sötét alakok tódulnak ki rajtuk. Egyre tovább ment és egyre mélyebbre, és még azután se hallott semmi mást, mint néha alkalomadtán a füle mellett egy denevér surranását, amely kezdetben riasztotta, míg csak oly gyakori nem lett, hogy már nem törődött vele. Nem is tudom, meddig tartott ez az útja, nemigen akarózott továbbmenni, de megállni se mert, míg csak mondhatatlanul el nem fáradt. Olyan volt az egész, mintha a holnap elibe menne, s még azon is túl, az eljövendő napok felé.3

Váratlanul, minden átmenet nélkül nagy loccsanással vízbe talpalt. Brr, de jeges hideg volt! Ez íziben megállította. Nem tudta, vajon csak éppen az ösvény útjában fekvő pocsolya vagy egy föld alatti folyó partszegélye, mely az ösvényt keresztezte, esetleg egy mély, sötét, ugyancsak föld alatti tónak a partja. A kard alig adott fényt. Bilbó megállt, és ha nagyon figyelt, hallhatta, amint egy láthatatlan tetőről cseppek cseppennek a vízbe, de más hang nem hallatszott.

“Ezek szerint pocsolya vagy tó, nem pedig föld alatti folyó” – gondolta. De belegázolni most se mert a sötétségbe. Úszni nem tudott, s mindenféle undok iszapos dologra gondolt, amint tekeregve kering kigúvadó vaksi szemekkel a vízben. Sok furcsa mindenféle él a hegyek gyomrában rejtőző pocsolyákban és tavakban: olyan halak, amelyeknek még az öregapja úszott ide, csak az ég tudja, hány esztendővel ezelőtt, aztán soha többet nem úszott vissza, miközben a szemük egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt azon való igyekezetükben, hogy még jobban lássanak a sötétben; meg aztán vannak dolgok, amik még a halaknál is iszamosabbak. Még azokban az alagutakban és barlangokban is, amelyeket a koboldok maguknak készítettek, élnek előttük is ismeretlen dolgok, amelyek valahonnan kívülről settenkedtek oda, hogy meghúzódjanak a homályban. E barlangok egyike-másika eredetében a koboldokénál is régebbi időkre nyúlik vissza, akik csak bővítették, meg összekötő járatokkal látták el őket, de az igazi tulajdonosok azért csak ott lapulnak eldugott sarkokban szimatolva, fürkészve.

Messze lent a sötét vizek mélyén4 élt a vén Gollam, egy apró kis iszamos lény. Nem tudom, honnan5 eredt, azt se, ki volt, mi volt. Gollam volt – sötét, mint a sötétség, csak két nagy, kerek, sápadt szeme derengett keskeny arcában.6 Volt egy kis csónakja,7 de magában evezgetett teljes csendben a tavon – mert a szóban forgó víz tó volt, széles és mély, és halálosan hideg. Evezőként Gollamnak a csónakja szélén kilógó nagy lába szolgált, de a vizet még csak fel se fodrozta. Az aztán nem. Sápadt, gyenge szeme a vak halakat kutatta, amelyeket hosszú ujjaival a gondolatnál is sebesebben megragadott. A húst is kedvelte. A koboldokét ízletesnek vélte, valahányszor hozzájuthatott, de arra ügyelt, hogy útjait ki ne fürkésszék. Hátulról fojtotta meg őket, amikor történetesen arrafelé portyázott, ezek meg éppen egymagukban jöttek le valahová a víz mentébe. Ezt viszont a koboldok igen ritkán tették meg, mivelhogy olyasféle érzésük volt, hogy ott lent, egészen a hegyek lábánál, valami nagyon nem jó lappang. Még amikor réges-régen az alagutat vájták, akkor bukkantak a tóra, aztán rájöttek, hogy tovább nem haladhatnak; így az út errefelé véget is ért, minélfogva értelmetlen dolog lett volna erre menni, hacsak a Nagy Kobold nem küldte őket. Mert annak néha kedve támadt a tóból való halakra, néha aztán se kobold, se hal nem jött vissza többé.

Gollam valójában egy iszamos sziklaszigeten lakott a tó közepén. Most, akár a teleszkópon, úgy nézte Bilbót bizonyos távolságról sápadt szemével. Bilbó nem láthatta őt, de ő annál jobban törte a fejét, kiféle a jövevény, mert azt kivehette, hogy egyáltalán nem kobold.

Gollam beszállt a csónakjába, és ellökte magát a szigettől, míg Bilbó megzavarodva ült a parton, és akárcsak útja, úgy gondolatai is megrekedtek. Hirtelen felbukkant Gollam, és azt suttogta-sziszegte:

– Szavamra, drágaszágom! Ez aztán a remek lakoma; legalábbisz egy ízesz falat kitelik belőle, gollam! – S amikor azt mondta, gollam, torkából rettentő nyeldeklő hang tört elő. Ettől kapta a nevét, bárha magát mindig “drágaszágom”-nak nevezte.8

A hobbit majdnem a bőréből ugrott ki, amikor a sziszegést meghallotta, és váratlanul meglátta a rámeredő sápadt szemeket.

– Te ki vagy? – kérdezte, kardjával támadó mozdulatot téve.

– Hát ő ki, drágaszágom? – suttogta Gollam (aki azért szólt mindig így magához, mivel mással nemigen beszélhetett). Voltaképpen ezt is akarta mindenekelőtt kitudni, mert pillanatnyilag nem volt igazában nagyon éhes, csak kíváncsi; különben előbb megragadta volna Bilbót, s csak azután suttogott volna hozzá.

– Én Zsákos Bilbó vagyok. Elvesztettem a törpöket, és elvesztettem a mágust, s nem tudom, hol járok, de arra nem is vagyok kíváncsi, csak szabaduljak innen.

– S mi van neki a kisz kezeckéjében? – kérdezte Gollam, egy pillantást vetve a kardra, amely sehogy se tetszett neki.

– Egy kard. Ez a penge Gondolinból származik.

– Ssssz – mondta Gollam, s egészen udvariassá vált. – Talán lecücül itt, s elcacog egy ceppet, drágaszágom? Talán kedveli a fejtörőket,9 nemde igen?10 – Gollam azon igyekezett, hogy barátságosnak lássék, legalábbis pillanatnyilag, míg többet tud meg a kardról és a hobbitról, hogy tényleg egymagában van-e, hogy ízletes falat-e, s hogy ő maga, Gollam valóban éhes-e. Más, mint a fejtörő, nem jutott az eszébe. A talányos kérdések, meg az, hogy nagy néha megfejtette őket, volt az egyedüli játék, amelyet más fura teremtményekkel játszott, akik ott ültek üregeikben valaha régen, mielőtt még elvesztette minden barátját, őt magát meg elűzték, s kénytelen volt egyre mélyebbre kúszni a hegyek mélyén honoló homályba.11

– Helyes – mondta Bilbó, aki nagyon is készségesen egyetértett a javaslattal, legalábbis addig, míg több mindent meg nem tud erről a teremtményről: hogy teljesen egyedül van-e, hogy vad-e, vagy éhes, s hogy barátja-e a koboldoknak?

– Tiéd az első kérdés – mondta, mert nem volt ideje arra, hogy egy fejtörő eszébe jusson.

Így hát Gollam azt sziszegte:

Gyökere a föld alatt van,

cúca fáknál magaszabban,

égbe szökkenő,

mégsze nő!

– Ez könnyű! – mondta Bilbó. – Gondolom: a hegy.

– Ilyen jó feje van? Akkor jobb lenne, ha feltételeket szabnánk. Ha drágaszágom kérdez, ész nem kap feleletet, felfaljuk őt. Ha ő kérdez minket, ész mi nem felelünk, akkor meg mi teszünk a kedve szerint, jó? Megmutatjuk neki a kiutat, bizony.12

– Helyes! – felelte Bilbó, aki nem mert ellentmondani, s majd szétfeszítette az agyát, hogy valami olyan fejtörő jusson az eszébe, ami megmenti őt a megevéstől.

Harminc fehér ló egy vörös hegyen

előbb szabdal,

aztán vagdal,

aztán elpihen.13

Más kérdés nem jutott az eszébe, mivel annak lehetősége, hogy felfalják, nagyon szorítóan hatott a szívére. Elég ócska is volt a fejtörő, és Gollam éppoly jól tudta rá a választ, akár csak ti.

– Ennek szakálla van14 – sziszegte Gollam. – A fogak, drágaszágom, ámbár nekünk csak hat van belőlük! – Aztán ő tette fel a második kérdését:

Hangja ninc, de rivall,

szárnya ninc, de röpül,

foga nincen, de mar,

szája ninc, de fütyül.15

– Egy pillanat! – kiáltotta Bilbó, aki még mindig viszolyogva gondolt az evésre. Szerencsére valami hasonló tartalmú találós kérdésről már hallott, s mihelyt visszanyerte gondolkodóképességét, eszébe jutott a válasz. – A szél, a szél, hát persze – mondta, s annyira elégedett volt magával, hogy ott helyben kiötlötte a másik kérdést. “Ez majd aztán alaposan próbára teszi a ronda kis föld alatti férget” – gondolta.

Van egy szem kék arcon,

szemet lát zöld arcon.

“Az a szem mint az én szemem –

mondja az az előbbi szem –,

csakhogy mélyen van,

nem ilyen magasan.”16

– Sssz – mondta Gollam. Már oly réges-régen lakott a föld alatt, hogy kezdte elfeledni az efféle dolgokat. De éppen amikor Bilbó reménykedni kezdett abban, hogy a nyomorult nem lesz majd képes válaszolni.17 Gollamnak hihetetlenül régi idők emlékei merültek fel, amikor nagyanyjával egy folyóparti lyukban lakott.

– Ssssz, drágaszágom – mondta. – A nap ész a százszorszép, ez a megfejtész, úgy ám.

Csakhogy ezek a mindennapi föld feletti rejtvényfajták kezdtek unalmassá válni Gollam számára. Meg azután azokra a napokra is emlékeztették, amikor kevésbé volt magányos, alattomos és undok, ami aztán felbőszítette. S mi több, a versikék éhessé is tették, így Gollam ez alkalommal valami nehezebbel és kellemetlenebbel próbálkozott:

Nem látod, és hangja szinc,

nem érzed, és szaga szinc.

Cillag mögött van s domb alatt,

betölt mélyet ész magaszat.

Ő jár utol, ő jár elöl,

életet és kedvet elöl.18

Gollam nagy bajára azonban Bilbó már hallott valami efféléről, s a válasz a nyelve hegyén volt.

– A sötétség! – mondta, s még csak meg se vakarta a fejét, vagy a homlokát se ráncolta.

Kulcs, pánt, fedél nélküli láda,

mégis aranykincs van belezárva -19

kérdezte, csak hogy időt nyerjen, míg valami igazán nehéz jut az eszébe. Ezt a kérdését borzasztóan szakállasnak gondolta, habár nem a szokott szavakkal kérdezte. De kiderült, hogy Gollam számára a talány riasztóan zavarba ejtő. Csak sziszegett magában, de felelni nem volt képes; egyre csak sepegett-suttogott.

Idővel Bilbó türelmetlenkedni kezdett.

– Mi lesz már? – kérdezte. – A válasz nem “felforrt üst”, ahogyan ezt annak a hangnak a nyomán képzelhetné az ember, amit hallatsz.

– Ne vonja meg a lehetőszégünket, hadd éljünk a lehetőszégünkkel, drágasssszágom...

– Nos – mondta Bilbó, miután hosszas lehetőséget nyújtott Gollamnak –, mi lesz már a megfejtéssel?20

De Gollam hirtelen visszaemlékezett arra, amikor réges-régen meglopta a fészkeket, s a folyópart alján ülve a nagyanyját tanította, a nagyanyját arra, hogy hogyan kell kiszívni...

– Tojászok!21 – nyögte ki. – No persze hogy tojászok. – Aztán ő kérdezett:

Él, és mégszem lehel,

hideg, mint a halál,

sose szomj asz, mindig vedel,

nem cörög, bár páncélba' jár.22

A maga részéről Gollam is azt gondolta, erre borzasztóan könnyű lesz a válasz, mert neki mindig ez járt az eszében. De pillanatnyilag nem ötlött fel benne semmi jobb, olyannyira megzavarta a tojásprobléma. Valójában a szegény Bilbó számára a kérdés nagyon is riasztó volt, aki – ha csak tehette – nagy ívben kerülte a vizet. Gondolom, ti persze tudjátok a választ, vagy pedig egy szempillantás alatt kitaláljátok, mivelhogy kényelmesen ültök odahaza, s nem forogtok abban a gondolataitokat erősen zavaró veszélyben, hogy felfalnak benneteket. Bilbó csak ült, s egyszer-kétszer megreszelte a torkát, de válasz nem jött a nyelvére.

Egy idő múltán Gollam élvezettel kezdett el csak úgy magának sziszegni. “Vajon jóízű vagy-e, drágasszágom? Levesz és zamatosz? Remekül ropogósz?” Bilbóra meresztette a szemét a sötétben.

– Egy pillanat – mondta a hobbit megborzongva. – Én éppen az előbb adtam számodra szép hosszú lehetőséget.

– Cak gyorszan, gyorszan! – mondta Gollam, miközben nekilátott, hogy kimásszék csónakjából, és a parton megragadja Bilbót. De amikor hosszú úszóhártyás lábát betette a vízbe, egy riadt hal ugrott ki belőle, és Bilbó lábára esett.

– Hű! – rikkantotta Bilbó. – De hideg és iszamos! – S ezzel tüstént ki is találta. – Hal! – kiáltotta. – Hát persze hogy hal!

Bizony Gollam nagyon nagyot csalódott, de Bilbó tüstént másik találós kérdést tett fel neki, így aztán Gollam kénytelen volt visszatérni a csónakjába és gondolkodni.

Lábatlan egy lábon,

kétlábú ül háromlábon,

négylábú sem marad éhen.23

Ezt a találós kérdést nem éppen alkalmas időben tette fel, de Bilbó sietett. Gollam máskor nyilván nehezebben jött volna rá a megoldásra, de minthogy éppen halakról volt szó, a “lábatlan” egyáltalán nem volt nehéz, s utána a többi már egyenesen könnyű. “Hal egy kis asztalkán, ember, aki az asztal mellett suszterszéken ül, s végül egy macska, aki a halszálkát kapja” – persze hogy ez a válasz, amelyet Gollam nem késlekedett megadni. Akkor aztán azt gondolta, eljött az ideje annak, hogy végre valami nehezet és borzasztót kérdezzen. Ezt mondta:

Ez a valami mindent elemészt,

madár, vad, fű, fa általa vész,

vaszat, acélt megrág, sz a kőből,

a sziklából isz lisztet őröl,

királyt megöl, városzt leront,

magasz hegyet a völgybe dönt.24

Szegény Bilbó ott ült a sötétben, s végiggondolta mindazoknak a rémes óriásoknak és szörnyeknek a nevét, amelyekről a mesékben valaha is hallott, de a versben felsoroltakat egyikük se követte el. Az volt az érzése, hogy a válasz valami egészen más, és hogy ismernie is kellene, de mégse jutott az eszébe. Kezdett megrémülni, s a rettegés a gondolkodásnak nem tesz jót. Gollam nekilátott, hogy kimásszék a csónakjából. Belecsobbant a vízbe, és lassan a part felé úszott; Bilbó láthatta a szemét, amint közeledik hozzá. Mintha a nyelve a szájához tapadt volna, azt szerette volna kiáltani: “Több idő kell! Több idő!” De váratlanul visításából csak ennyire tellett:

– Idő! Idő!

Pusztán a szerencse mentette meg Bilbót. Mert hát persze ez volt a megfejtés.

Gollam újra csak csalódott, és most már kezdett felmérgesedni, meg unta is a játékot. Voltaképpen nagyon éhessé tette. Ezúttal nem is ment vissza a csónakhoz. A sötétben leült Bilbó mellé. Ez a hobbitot borzasztóan kényelmetlen helyzetbe hozta, és a figyelmét is többfelé terelte.

– Moszt rajta a szor, hogy kérdezzen, drágaszágom, úgy ám, úgy ám – mondta Gollam. – Még csak egyetlenegy találósz kérdészt kérdezzen.

De Bilbónak egyszerűen semmiféle találós kérdés se jutott az eszébe, miközben ez az undok nyirkos valami ott ült mellette, és mancsolta és tapogatta őt. Meg is vakarta, meg is csípte magát, mégse jutott az eszébe semmi.

– Kérdezzen! Kérdezzen! – sziszegte Gollam.

Bilbó csípte meg pofozta magát, megragadta kis kardját, sőt a másik kezével még a zsebébe is nyúlt. Ott ráakadt arra a gyűrűre, amelyet a járatban lelt, és már el is felejtett.

– Mi van a zsebemben? – kérdezte hangosan. Voltaképpen önmagához szólt, de Gollam azt hitte, rejtvény, és rettentően fedühödött.

– Ez nem tisztesszégesz! Nem tisztesszégesz! – sziszegte. – Nem tisztesszégesz, drágaszágom, azt kérdezni tőlünk, mi isz van az ő undok kisz zebeckéjében.

Amikor Bilbó észrevette, mi történt, s mivel jobb kérdeznivalója nem akadt, ragaszkodott rejtvényéhez.

– Mi van a zsebemben? – kérdezte még hangosabban.

– Ssssz – sziszegte Gollam. – Hármat kérdezhetünk, drágaszágom, hármat!

– Helyes! Rajta hát! – mondta Bilbó.

– A kezeckéje? – mondta Gollam.

– Nem – felelte Bilbó, aki szerencsére éppen akkor húzta ki a kezét a zsebéből. – Kérdezz újra!

– Sssszzz – mondta Gollam még feldúltabban, mint eddig. Mindent végiggondolt, amit csak a maga zsebében tartott: halszálkát, koboldfogat, kagylóhéjat, darabka denevérszárnyat, éles követ, hogy a karmát köszörülje rajta, meg sok egyéb undok dolgot. Azt is megpróbálta elképzelni, mi egyebet tartanak mások a zsebükben.

– Egy kész? – mondta végül is.

– Nem – felelte megint Bilbó, aki éppen nemrég vesztette el a saját kését. – Utoljára kérdezhetsz!

Mármost Gollam sokkalta szorultabb helyzetben volt, mint amikor Bilbó a tojáskérdést tette fel neki. Sziszegve, köpködve rángatózott előre meg hátra, talpával a földet csapkodta, és gyűrűzve fészkelődött, de csak nem merte megkockáztatni az utolsó kérdést.

– Rajta hát! – mondta Bilbó. – Várlak! – Hangjának próbált határozott és derűs csengést adni, de azért sehogy se volt bizonyos abban, hogyan is végződik a játszma, vajon Gollam helyes választ ád-e vagy sem.

– Az idő letelt! – mondta.

– Szpárga vagy szemmi! – rikoltotta Gollam, ami nem volt éppen szabályos; két lehetőséget kínálni egy feleletre.

– Mindkettő helytelen! – kiáltotta Bilbó végtelen megkönnyebbüléssel, és íziben talpra ugrott, hátát a legközelebbi falnak támasztotta, és előreszegezte kis kardját.25 Azt persze tudta, hogy a rejtvényjáték szent volt és mérhetetlenül régi,26 s hogy még a gonosz teremtmények is visszariadtak attól, hogy játék közben csaljanak. De azt ugyancsak érezte, adott esetben nem számíthat rá, hogy ez az iszamos valami megtartsa bármely ígéretét. Akármilyen kifogás jó lesz neki arra, hogy megszegje. S végtére is az utolsó kérdése nem is nagyon volt igazi rejtvénynek tekinthető a játék ősi szabályai szerint.27

De Gollam mindenesetre nem támadta meg azonnal, jóllehet láthatta a kardot Bilbó kezében. Reszketve és magában suttogva ült, de békén. Végül is Bilbó volt az, aki nem bírta tovább.

– No? – kérdezte. – Mi lesz az ígéreteddel? Szeretnék továbbjutni innen. Meg kell hogy mutasd nekem az utat.

– Avagy tán azt ígértük volna, drágaszágom? Hogy az undok kisz Zákosznak megmutatjuk az utat, igen, igen. De hát vajon mi isz van a zebeckéjében, he? Sze szpárga, drágaszágom, sze szemmi. Ó nem! Gollam!

– A zsebemmel te ne törődj! – szólt Bilbó. – Az ígéret ígéret.

– De haragosz, de türelmetlen, drágaszágom – sziszegte Gollam. – Cakhogy várnia kell, úgy bizony, várnia. Nem indulhatunk neki az alagutaknak csak úgy kutyafuttában. Egynémely dolgot be kell ám szerezni előbb, úgy bizony, amik majd szegítszégünkre lesznek.

– Hát akkor siess csak! – mondta Bilbó, és megkönnyebbült annak a gondolatára, hogy Gollam eltávozik. Úgy hitte, csak ürügyet keres, és nincs is szándékában visszatérni. Mert hát miről is beszél ez a Gollam? Mi lehet az a hasznos dolog, amit itt tarthat a sötét tóban? De Bilbó tévedett. Gollam valóban vissza kívánt térni. Most már mérges volt és éhes. Meg aztán nyomorúságosan aljas teremtmény is, akinek máris megvolt a neki való terve.

A szigete, amiről Bilbó mit se tudott, nem volt innen messze, és ott a rejtekhelyén mindenféle himmihummi holmit tartott, meg egy gyönyörű dolgot, nagyon szépet, nagyon csodálatosat. Egy gyűrűje volt, aranygyűrűje, igen értékes gyűrű.

– Születésznapi ajándékom! – suttogta magában, mint oly gyakran tette a végtelen homály napjaiban. – Erre van szükszégünk moszt, bizony erre!

Azért volt rá szüksége, mert a gyűrűnek varázsereje volt, és ha az ember felhúzta az ujjára, láthatatlanná vált; csak teljes napvilágban látszott, de akkor is egyedül az árnyéka, s még az is csak elmosódó volt és halvány.

– A születésznapi ajándékom! A születésznapomra kaptam, drágaszágom – mondogatta mindig magának. De ki tudja ma már, valójában hogyan is jutott Gollam ehhez az ajándékhoz azokban a régmúlt napokban, amikor az ilyen gyűrűk még nagy számban akadtak a világon? Erre talán még az az Úr28 se tudott volna válaszolni, aki uralkodott felettük. Gollam kezdetben viselte, aztán megunta, attól fogva egy zacskóban tartotta a csupasz bőre felett, míg fel nem horzsolta; most aztán rendszerint elrejtette a szigetén egy sziklaüregben, és mindegyre visszatért, hogy nézegesse. De azért néhanap fel is húzta, amikor nem tudta már elviselni a gondolatát annak, hogy ne legyen vele, vagy amikor nagyon-nagyon éhes volt, és unta a halat. Ilyenkor homályos járatok mentén bujkált, és elkóborolt koboldokat keresett. Még olyan helyekre is elmerészkedett, ahol fáklyák égtek, amitől hunyorgott, és a szeme szúrt, mert azért biztonságban volt. Ó igen, teljes biztonságban. Senki se láthatta, senki se vehette észre, míg már az ujja nem görbült valamelyiküknek a torkára. Alig pár órája, hogy viselte a gyűrűt, és fogott is egy apró koboldfiókát. Hogy az hogy sivalkodott! Még maradt egy-két rágni való csont belőle, de Gollam valami puhábbra vágyott.

– Teljesz biztonszágban van, úgy bizony – suttogta magában. – Nem fog meglátni bennünket, drágaszágom, de nem ám. Nem fog meglátni bennünket, ész az undok kisz kardjának sze szok hasznát veszi majd, nem, nem, nem.

Ezt a tervet forgatta gonosz kis elméjében, amint váratlanul elsiklott Bilbó oldala mellől, és odakúszott csónakjához, majd eltűnt a homályban. Bilbó azt gondolta, többé hírét se fogja hallani. De azért egy darabig csak várt, mert arról fogalma se volt, hogyan találja meg majd a kivezető utat egyedül.

Váratlanul éles sikoltást hallott. Beléborzongott a háta. Gollam átkozódott és siránkozott a félhomályban, hangjáról ítélve egészen közel. A szigetén volt, átabotában forgatva fel mindent, de hiába kutakodva.

– Hol van? Ugyan hol van? – hallotta Bilbó a panaszát. – Elveszett a drágaszágom, el ám! Dögvész ész átok, a drágaszágom elveszett!

– Mi a baj? – kiáltotta Bilbó. – Mi veszett el?

– Ő cak ne kérdezőszködjék – visította Gollam. – Nem az ő dolga, gollam! Elveszett, gollam, gollam, gollam.

– No, én is csak elvesztem – kiáltotta Bilbó –, és szeretnék megtalálódni. Azonfelül én nyertem a játékot, s te megígértél valamit. Így hát gyere csak! Gyere, és engedj ki, aztán folytasd a keresgélést! – Jóllehet Gollam hangja részvétkeltő volt, Bilbó nem sok együttérzést fedezett fel a szívében, és úgy gondolta, akármi is legyen az, amire Gollam oly hevesen vágyik, aligha lehet valami jó. – Gyere már! – rikoltotta.

– Nem, még nem, drágaszágom! – felelte Gollam. – Előbb keresznünk kell, ha egyszer elveszett, Gollam.

– De az utolsó kérdésemről fogalmad se volt, s aztán meg is ígérted – makacskodott Bilbó.

– Hogy fogalmam sze volt – mondta Gollam. Majd a homályból váratlanul tört elő a sziszegése: – Mi isz volt neki a zebeckéjében? Mondja cak el! Először isz azt mondja el!

Amennyire Bilbó megítélhette, nem volt rá különösebb oka, hogy ne mondja el. Gollam hamarabb sejdítette meg a tényállást, mint ő, ami egészen természetes volt, mert hiszen Gollam időtlen idők óta folyvást arra az egy szál gyűrűre gondolt, s mindig is tartott tőle, hogy ellopják, míg Bilbót csak a késedelem bosszantotta. Végtére is ő nyerte a játékot, szabályos körülmények között, és rettentő kockázat árán.

– A válaszaid csak találgatások voltak, de nem feleletek – mondta.

– De a kérdész sze volt szabályosz – mondta Gollam. – Nem találósz kérdész, drágaszágom, de nem ám!

– Hát ha meg mindennapi kérdésekről van szó, akkor én kérdeztem egyet elsőnek. Mit vesztettél el? Erre felelj!

– Mi van neki a zebeckéjében? – A hang egyre sziszegőbbé és élesebbé vált, s amint Bilbó fejét a hang irányába fordította, nagy riadalmára két kis fénypontot vett észre, mely reá szegeződött. Ahogy Gollam gondolataiba befészkelődött a gyanú, a szemében sápadt tűz égett.29

– Mit vesztettél el? – hajtogatta Bilbó állhatatosan.

Csakhogy most már a fény Gollam szemében zöld tűzzé vált, s gyorsan közeledett. Gollam ismét a csónakjában termett, vadul evezve a homályos part felé, és vesztesége és gyanújának dühe oly hevesen tombolt a szívében, hogy többé semmiféle kard meg nem félemlíthette.

Bilbónak még csak sejtelme se volt arról, ugyan mi ingerelhette fel ennyire a nyomorult teremtményt, de azt ő is látta, hogy a játszma eldőlt, s Gollam kész őt bármi áron megölni. Éppen csak hogy megfordult, és vaktában nekirohant annak a sötét járatnak, amelyen át érkezett, szorosan a fal mellé simulva és bal kezével tapogatva azt.

– Ugyan mi van neki a zebeckéjében? – hallotta a sziszegő hangot maga mögött, majd azt a toccsanást is, amint Gollam kiugrott a csónakjából.

– Ugyan mi? – tűnődött Bilbó, amint lihegve botladozott előre. Bal kezével a zsebébe nyúlt. A gyűrű hidegét érezte, amint békén rácsúszott tapogatózó mutatóujj ára.

A sziszegés már a nyomában volt. Bilbó megfordult, és Gollam szemét látta, amint apró zöld lámpaként jön utána a lejtőn.30 Ijedtében megpróbált gyorsabban rohanni, de lábujja váratlanul egy kiálló sziklabütyökbe ütközött, maga meg elterült, ráborulva kis kardjára.

Egy pillanat, s Gollam elérte. De mielőtt még Bilbó bármit is tehetett volna – csak annyit, hogy visszanyerje a lélegzetét, feltápászkodjék vagy megsuhintsa a kardját –, Gollam elfutott mellette, ügyet se vetve rá, miközben futtában káromkodott és átkozódott.

Ugyan mit jelenthetett ez? Gollam nyilvánvalóan képes volt arra, hogy lásson a sötétben. Bilbó még hátulról is láthatta szemének sápadt fényét. Nyögdécselve felkelt, hüvelyébe rejtette a kardját, amely újra halvány fénnyel izzott, majd igen óvatosan követni kezdte Gollamot. Egyebet aligha tehetett. Annak nem sok értelme lett volna, hogy visszakússzék Gollam tavához. Talán ha követi, Gollam akaratlanul valamilyen kiútját mutatja majd meg a menekülésnek.

– Átok, átok, átok! – jajongott Gollam. – Átok erre a Zákoszra! Odalett! Hát mi isz van csak neki a zebeckéjében? Ó, szejtjük mi azt, szejtjük, hogy mi, drágaszágom! Ő találta meg, úgy kellett hogy esszék, az én születésznapi ajándékomat.

Bilbó a fülét hegyezte. Most már végre maga is gyanítani kezdte, mi a helyzet. Nekiveselkedett, és oly közel került Gollamhoz, amennyire csak a bátorságából tellett. Gollam még mindig nagyon sietett, vissza se tekintve, hanem mindegyre a fejét forgatva, amint ezt Bilbó a falak halvány visszfényéből kivehette.

– A születésznapi ajándékom! Átok! Ugyan hogy isz veszthettük el, drágaszágom? No persze, így lehetett. Amikor utoljára jártunk erre, amikor kitekertük a nyakát annak az undok kisz szivalkodónak. Persze. Átok! Elhagytuk, annyi időtlen idő után! Odalett, gollam.

Váratlanul Gollam leült, és sírni kezdett, sírásának sipító és gurgulázó hangját borzalom volt hallgatni. Bilbó megtorpant, és odalapult az alagút falához. Idővel aztán Gollam abbahagyta a sírást, és beszélni kezdett. Úgy tetszett, önmagával vitakozik.

– Annak nincs értelme, hogy visszamenjünk kutatni, szemmiképpen sze. Nem emlékezünk arra, hol mindenütt jártunk. Amúgy szinc haszna a kereszésznek. A gyűrű annak a Zákosznak a zebeckéjében van, az undok szimatoló találta meg, az a véleményünk.

– Persze ez cak találgatás, drágaszágom, találgatás. Bizonyosat nem tudhatunk, míg meg nem találjuk az undok teremtményt, ész meg nem szorongatjuk. De azt nem tudhatja, miben áll az ajándék varázsereje, nemdebár? Csak ott tartja majd a zebeckéjében. Erről szemmit sze tud, ész nem isz juthat messzire. Eltéved az undok szimatoló. Nem tudja a kiutat. Maga mondta.

– Maga mondta, ez igaz, de nagyon ravasz. Nem azt mondja, amit gondol. A világért meg nem mondaná, mi van a zebeckéjében. Tudja az. Tudta az utat befelé, tudnia kell kifelé isz, no persze. Eliszkolt a hátszó bejáratnak. A hátszó bejáratnak, bizony.

– Akkor meg elkapják a kobolcok. Arrafelé ki nem jut, drágaszágom. Sssz, gollam! A kobolcok. De ha nála van az ajándék, a mi becsesz ajándékunk, akkor a kobolcok kaparintják majd meg, gollam! Megtalálják, ész arra isz rájönnek, mire képesz. Szoha többé nem leszünk ezentúl biztonszágban, szoha, gollam! Az egyik kobolc az ujjára húzza, aztán majd nem látja meg szenki. Ott lesz, de nem látják. Még a mi ügyesz kisz szemeckénk sze fogja észrevenni, ő meg nagy ravaszul odamászik-kúszik, ész torkon ragad, gollam!

– Hát akkor elég a szóból, drágaszágom, és sziesszünk. Ha ez a Zákosz arra ment, gyorszan utána, ész keresszük meg. Rajta! Nem lehet még messze. Sziesszünk csak!

Gollam egy ugrással talpon termett, és csoszogó lépteivel sebesen nekilódult. Bilbó utána, továbbra is óvatosan, bár leginkább most már attól félt, hogy egy másik bütyökbe botlik, és majd zajt ver, ha elesik. Fejében csak úgy keringett a remény és az ámulat. Lám, a gyűrűje varázserejű: láthatatlanná teszi az embert!31 Persze hallott már efféléről a régi-régi mesékben, de azt alig is hihette, hogy éppen ő akad rá véletlenül ilyesmire. Ám mégis a birtokában volt: Gollam alig egy yardnyira tőle a maga világító szemével elfutott mellette.

Így mentek tovább, Gollam elöl csiszi-csoszogva, miközben sziszegett és káromkodott, Bilbó meg hátul, oly puhán lépkedve, mint ahogyan csak egy hobbit képes rá. Hamarosan olyan helyekre jutottak, ahonnan, mint Bilbó lefelé vivő útján észrevette, összekötő járatok nyíltak erre is, arra is. Gollam íziben elkezdte számolni őket.

– Egy balra, helyesz, egy meg jobbra, helyesz. Kettő jobbra, igen, kettő balra, igen. – És így tovább, és így tovább.

Amint a számolásban haladt, Gollam lelassult, aztán elkezdett reszketni, és sírhatnékja támadt, mert egyre inkább maga mögött hagyta a vizet, s megijedt. Lehetséges, hogy koboldok járnak errefelé, neki meg elveszett a gyűrűje. Végül is az egyre magasabbra vezető út mentén bal felől, egy alacsony nyílásnál megállt.

– Hét jobbra, helyesz. Hat balra, helyesz! – suttogta. – Itt van. Itt az út a hátszó bejárathoz, igen. Itt a járat! – Bepislantott és visszariadt. – Csakhogy nem merünk ám továbbmenni, drágaszágom, nem merünk. Kobolcok vannak odakint. Rengeteg kobolcok. Szimatoljuk a szagukat, sssz! Mit isz tegyünk? Átok ész dögvész reájuk! Itt kell várnunk, drágaszágom, itt kell várnunk egy darabig, aztán majd meglátjuk.

Így hát megrekedtek. Gollam végül is elvezette Bilbót a kifelé vezető úthoz, csakhogy Bilbó nem tudott rátérni! Mert Gollam ott ült görnyedten a nyílás szájában, s hidegen izzott a szeme, amint térde közé fogott fejét ide-oda ingatta.

Bilbó egy egérnél is óvatosabban kúszott el a faltól, de Gollam tüstént megmeredt, szimatolt, és szeme zöldre változott. Halkan, de fenyegetően sziszegett. A hobbitot ugyan nem láthatta, de most éhes volt, és voltak más érzékei, amelyeket a sötétség megélesített: a hallás és a szaglás. Mint aki elterült, lapos tenyerével úgy tapadt a földhöz, fejét meg előredugva, orrával szinte a követ érintette. Jóllehet saját szemének izzásában csak fekete árnyék volt, Bilbó azért láthatta vagy érezhette, hogy olyan feszült, mint az íj húrja, és ugrásra kész.

Bilbó szinte lélegezni se tudott, s maga is megmeredt. Elszánt volt. Ki kell kerülnie innen, ebből a szörnyű sötétségből, míg még az erejéből futja. Harcolnia kell. Le kell szúrnia a nyomorultat, kivájni a szemét, meg kell ölni őt. Hiszen meg akarta gyilkolni. Igaz, a küzdelem feltételei nem tisztességesek. Ő most láthatatlan. Gollamnak nincs kardja. Gollam igazában nem fenyegette azzal, hogy megöli, meg se kísérelte eddig. Aztán oly nyomorult is volt, magányos, elveszett. Váratlan megértés, szánalommal vegyült borzongás kélt Bilbó szívében: azoknak a beláthatatlan egyforma napoknak a sora villant fel előtte, amelyek fény és a jobbra való változás reménye nélkül fognak eltelni; marad a kemény kő, a hideg fal, a settenkedés és a suttogás. Mindezek a gondolatok egy pillanat töredéke alatt suhantak át Bilbó agyán. Megremegett. Aztán egy másik töredéknyi idő alatt, egészen váratlanul, mint akit új erő és elszántság emel, ugrott.

Ember számára az ugrás nem volt túlontúl nagy, de mégiscsak a sötétben történt. Bilbó egyenesen Gollam fején át ugrott, hétlábnyit előre s hármat a magasba; szerencséjére nem tudta, hogy éppen csak elkerülte annak veszélyét, hogy koponyáját betörje a járat alacsony boltívén.

Gollam hátravetette magát, és a hobbit után kapott, amint az átlendült felette, de már túl későn: keze csak az üres levegőt markolta, Bilbó pedig, izmos talpára esve, nagy sietve elindult az új alagút mentén. Meg se fordult, hogy lássa, mit tesz Gollam. Kezdetben a sziszegés és átkozódás szinte a nyomában hangzott, de később elnémult. Egészen hirtelen vérfagyasztó kiáltás hallatszott, tele gyűlölettel és kétségbeeséssel. Gollamot legyőzték. Nem mert továbbmenni. Vesztett: elvesztette zsákmányát, s el azt az egyetlen dolgot is, amelyet híven őrzött, a drágaságát. A kiáltás megdobogtatta Bilbó szívét, de azért csak haladt előre. Most már oly távolian, mint a visszhang, de azért fenyegetően, felhangzott mögötte:

– Tolvaj, tolvaj, tolvaj! Zákosz! Gyűlöljük, gyűlöljük, gyűlöljük mindörökre!

Aztán csend következett. Csakhogy Bilbó ezt is fenyegetőnek találta. “Ha a koboldok oly közel vannak – gondolta –, hogy Gollam megszimatolta őket, akkor a kiáltását és átkozódását is meghallották. Vigyázzunk tehát, különben ez az út a rosszból a még rosszabba vezet majd.”

A járat alacsony volt és igen nyersen megmunkált. A hobbitnak nem esett különösebben nehezére haladni benne, kivéve, amikor minden figyelme ellenére szerencsétlen lábujjait újra meg újra beleverte valamilyen kiálló undok kőbe. “Egy kicsit alacsony ez a járat a koboldoknak, legalábbis a nagyobbaknak” – gondolta Bilbó, nem tudva, hogy még a nagyobbak, a hegyi orkok is, a hegyek szörnyei, kétrét görnyedve sietnek végig rajtuk, miközben kezük szinte a földet éri.

Hamarosan a járat, amely eddig lejtett, megint emelkedni kezdett, majd egészen meredekké vált.32 Ettől Bilbó mozgása lelassult. De végül is a meredély megszűnt, a járat fordulóhoz ért, újra lejteni kezdett, és ott, egy rövid hajlat végén, egy újabb sarok mögül valami beszűrődött – a fény egy pászmája. Nem a tűz vagy a lámpás vörös fénye, hanem a kinti világ halványsága. Erre Bilbó futásnak eredt.

Oly gyorsan szedve lábát, amint csak tellett tőle, eljutott a végső fordulóba, s váratlanul egy olyan tágas helyre, ahol a fény, annyi sötétben töltött idő után, kápráztatóan ragyogónak látszott. Valójában a napfénynek csak egy kis sugara volt, mely beszivárgott a kapuszínbe, ennek végén egy nagy kapu, kőkapu állott kitárva.

Bilbó még pislogott, amikor hirtelen meglátta a koboldokat: a koboldok teljes fegyverzetben, kivont kardokkal ültek közvetlenül a kapubejáraton innen, tágra nyílt szemmel őrködtek, azt a folyosót is őrizve, amely a kapuhoz vezetett. Izgatottak, éberek voltak, készen mindenre.

Előbb látták meg Bilbót, mint Bilbó őket. Bizony meglátták. Véletlen volt-e vagy a gyűrű utolsó kópésága, mielőtt elfogadta volna új gazdáját: nem volt az ujján. A koboldok az elragadtatástól ordítozva rontottak Bilbóra.

A félelem, és a veszteség érzése úgy járta át Bilbót, mint Gollam nyomorúságának valamiféle visszhangja, s még arról is megfeledkezve, hogy elővonja a kardját, mindkét kezét zsebeibe dugta. A gyűrű pedig változatlanul ott volt, a bal zsebében, s rácsúszott az ujjára. A koboldok megtorpantak. Egy ízét se láthatták. Eltűnt. Kétszer olyan hangosan ordítoztak, mint annak előtte, de már nem oly nagy elragadtatással.

– Hol van? – kiáltozták.

– Eridjetek vissza a járatba! – rikoltoztak egyesek.

– Erre! – bőgték mások. – Arra! – harsogták megint mások.

– Tartsátok szemmel a kaput! – üvöltötte a kapitány.

Sípszó füttyöngött, fegyverzet csörgött, kardok csattogtak, a koboldok átkozódtak és káromkodtak, rohangáltak erre meg arra, egymásba botolva és nagyon feldühödve. Rettentő volt a lárma, nyüzsgés és nyugtalanság.

Bilbó rémisztően megijedt, de annyi esze volt, hogy megértette, mi is történt, és behúzódjék egy nagy hordó mögé, amelyben a kobold őrök itala volt, így aztán kitért a koboldok útjából, és elkerülte azt, hogy belébotoljanak, széttapossák vagy éppen tapintással megfogják.

“El kell jutnom a kapuhoz, el kell jutnom a kapuhoz!” – mondogatta magában Bilbó szünet nélkül, de sok időbe tellett, míg meg merte kockáztatni az odajutást. Akkor is olyan volt, mint valami iszonyú szembekötősdi. A hely teli volt koboldokkal, akik összevissza szaladgáltak, a szegény kis hobbit meg csak erre-arra ügyetlenkedett, egyszer feldöntötte egy kobold, aki ugyancsak nem értette, mi a csodának ütközött neki; négykézláb kúszkált, éppen idejében csúszott át a kapitány lábai közt, majd felkelt, és nekiiramodott a kapunak.

Még mindig nyitva volt, de csak résnyire, mert egy kobold majdnem egészen belökte. Bilbó veselkedett, de nem volt képes megmozdítani. Megpróbált keresztülpréselődni a nyíláson. Csak nyomakodott, aztán egyszer csak ott rekedt. Szörnyű volt. A gombjai beékelődtek a kapu szegélye és a kapufélfa közé. Odalátott a kinti világra: néhány lépcsőfok vezetett le egy szűk völgybe a magas hegyek között, a nap kibukkant felhőtakarója mögül, és fényesen sütött a kapu külső felére – de ő nem tudta keresztülvackolni magát.

Hirtelen az egyik benti kobold felkiáltott:

– Árnyék van a kapunál! Valaki van odakint!

Bilbó szíve a torkában dobogott. Hatalmas erővel nekidurálta magát. A gombjai szerteszéjjel pattogtak – és kint volt, tépett kabáttal és mellénnyel, úgy ugrálva le a lépcsőkön, mint egy kecske, miközben a nekivadult koboldok még egyre szedték szép rézpitykéit a küszöbön.

Persze hamarosan letódultak utána, ordítva-üvöltve, s a fák között űzve őt. Csakhogy a koboldok nem szívelik a napot: bizonytalanná teszi a lábukat, s elszédíti a fejüket. Nem voltak képesek ráakadni Bilbóra, aki viselte a gyűrűjét, s ki-be siklott a fák árnyai között, gyorsan és egyenletesen futva, távol maradva a napsütéstől; így aztán hamarosan visszafordultak, morogtak és átkozták a kapuőrt. Bilbó megmenekült.

6. Cseberből vederbe

Bilbó megmenekült a koboldoktól, de azt nem tudta, hol van. Elveszítette csuklyáját, köpenyegét, élelmét, póniját, gombjait és barátait. Egyre csak vándorolt, tovább és tovább, míg csak a nap nem kezdett el alámerülni nyugat felé – a hegyek mögött. Ezeknek árnyéka Bilbó útjára vetődött, ő meg visszatekintett. Azután előre, s egyebet se látott maga előtt, mint hegyvonulatokat, a síkság felé szelídülő lejtőket és lapályokat, amelyek látványa ritkán bukkant ki a fák közül.

– Te jó ég! – kiáltotta Bilbó. – Úgy látszik, átkerültem a Ködhegység1 másik oldalára, közvetlenül a Mögöttes Ország széléhez! Ugyan hová jutottak Gandalf és a törpök? Csak abban reménykedem, nincsenek még mindig a koboldok hatalmában!

Ment, mendegélt tovább, ki a magasan fekvő kis völgyből, túl a csücskén, s le a mögötte húzódó lankán, de az egész idő alatt egy mindinkább kibontakozó nyugtalanító gondolat kerítette hatalmába. Azt latolgatta, vajon nem kellene-e most, a varázsgyűrű birtokában visszamennie a rémisztő alagutakba és megkeresni a barátait. Éppen arra jutott, hogy ez a kötelessége, hogy vissza kell térnie – s bizony nagyon nyomorultul érezte magát miatta –, amikor hangokat hallott.

Megállt és fülelt. Ezek a hangok nem a koboldokéi voltak, így óvatosan előrekúszott. Sziklás ösvényen volt, ez lefelé kanyargott, bal kéz felől kőfal határolta, míg a másik oldalon a talaj szelíden lejtett, az ösvény szintje alatt pedig kis völgyek voltak, teli bokrokkal és alacsony fákkal. E völgyek egyikében, a bokrok alján valakik beszélgettek.

Bilbó meg közelebb kúszott, s váratlanul két nagy sziklakő között egy kukucskáló fejet látott, amelyet vörös csuklya borított: Balin volt, az őrszem. Bár kedve lett volna tapsolni és ujjongani, mégsem tette. Még mindig rajta volt a gyűrű, attól való féltében, hogy valaki olyannal találkozik váratlanul, aki nincs ínyére. Látta, hogy Balin egyenest őt nézi, anélkül, hogy észrevenné.

“Majd meglepem őket”- gondolta, amint bemászott a bokrok közé a kis völgy szegélyén. Gandalf a törpökkel vitatkozott. Azt beszélték meg, mi minden történt velük az alagutakban, s azt latolgatták és hányták-vetették, miként legyen tovább. A törpök morogtak, Gandalf pedig azt bizonygatta, semmiképpen sem folytathatják az útjukat úgy, hogy Zsákos urat otthagyják a koboldok kezében anélkül, hogy megkísérelnék kideríteni, vajon él-e még vagy meghalt, vagy éppen megmenteni.

– Végtére is a barátom – mondta a mágus –, s igen derék fiú. Felelősnek tartom érte magam. Bárcsak ne vesztettétek volna el.

A törpök azt kívánták tudni, miért is került hozzájuk voltaképpen, miért nem maradt a magafajtájúak között, s ment el azokkal, s miért nem választott a mágus olyasvalakit, akinek nagyobb az esze.

– Eddig többet volt kárunkra, mint hasznunkra – mondta egyikük. – Ha most vissza kell mennünk érte azokba a fertelmes alagutakba, hogy megkeressük, úgy csak azt mondhatom, a fene vigye el őt.

Gandalf mérgesen válaszolt:

– Én hoztam magammal, s én nem hozok haszontalan holmit. Vagy segíttek nekem, hogy megkeressem Bilbót, vagy én megyek, és hagylak itt a pácban, aztán boldoguljatok úgy, ahogy tudtok. Ha újra rábukkanunk, meg fogjátok köszönni nekem, még mielőtt az egész út véget ér. Ugyan miért ejtetted el őt, Dori?

– Te magad se tettél volna másként – válaszolta Dori –, ha egy kobold ragadja meg hirtelen a sötétből nyúlkálva a lábadat, vet gáncsot, s rúg fenéken!

– Akkor hát miért nem emelted fel őt újból?

– Nagy ég! Micsoda kérdés! A hadakozó koboldokkal, akik a sötétben haraptak is, miközben mindenki a másik testében botlott meg, és egymást ütötte! Te is majdnem lecsaptad a fejemet Glamdringgal, Thorin meg vaktában szurkált erre-arra Orcristtal. Váratlanul felvillantottad vakító lángodat, mi meg láttuk az ordítozva hátráló koboldokat. Te azt kiabáltad: “Mindenki kövessen!”, s úgy volt rendjén, hogy azt is tegyük. Gondoltuk, követ is. Arra nem volt idő, hogy számolgassunk, mint azt te is nagyon jól tudod, míg csak át nem törtünk a kapuőrökön, keresztül az alsó kapun, aztán meg fejveszetten el nem jutottunk ide. Most meg itt vagyunk, a betörő nélkül, vigye el őt a kánya!

– S itt a betörő! – kiáltotta Bilbó, miközben kilépett a társaság közepére, lecsúsztatva kezéről a gyűrűt.

Szavamra, hogy felugráltak mind! Aztán meg a meglepetéstől és a gyönyörűségtől ordítoztak. Gandalf éppúgy meglepődött, mint bármelyikük, de feltehetően valamennyinél jobban örült. Odaszólt Balinnak, és megmondta, mi a véleménye az olyan őrszemről, aki – anélkül, hogy jelezne – engedi, hogy bárki csak úgy besétáljon körükbe. Tény, hogy Bilbó tekintélye nagyot nőtt ez után az esemény után a törpök között. Ha még Gandalf szavával vitázva volt kétségük az iránt, hogy valóban elsőrendű betörő, úgy most ez a kétségük eloszlott. Mind közül Balin volt a legmeglepettebb, de hát valamennyien azt mondták, Bilbó elsőrendű munkát végzett.

Igazában Bilbó is annyira eltelt a törpök dicséretével, hogy valósággal kacagott belülről, s mit se szólt a gyűrűről, amikor pedig megkérdezték, hogyan is hajtotta végre tettét, azt felelte:

– Ó, csak úgy keresztülkúsztam, hiszen tudjátok, nagyon óvatosan, nagyon megfontoltan.

– No, mindenképpen ez az első alkalom, hogy akár egy egér is elkúszkált az orrom előtt óvatosan és megfontoltan, és én nem jöttem a nyomára – mondta Balin –, s csuklyát emelek előtted. – Amit meg is tett.

– Balin, szolgálatodra – mondta Balin.

– Zsákos úr, a híved – mondta Bilbó.

Most mind arra voltak kíváncsiak, miféle kalandokat élt át azután, hogy elvesztették, ő meg leült, és mindent elmesélt – kivéve a gyűrű megtalálását (“még most nem” – gondolta).2 A fejtörőverseny különösen érdekelte a törpöket, Gollam leírásakor pedig illő méltánylással borzongtak.

– S aztán, hogy ott ült mellettem, képtelen voltam valami egyéb kérdést kigondolni – fejezte be történetét Bilbó –, így hát azt mondtam: mi van a zsebembe? Amit háromszori nekifutásra se tudott kitalálni. Így azt mondtam: mi lesz az ígéreteddel? Mutasd meg a kivezető utat. De ő rám rontott, hogy megöljön, én meg elrohantam, megbotlottam, s nem látott meg a sötétben. Aztán meg én követtem őt, mivel kihallgattam, amint magában beszél. Azt hitte, valóban tudom, merre vezet a kiút, s így annak az irányába indult el. Aztán beült a kapualjba, én meg képtelen voltam kikerülni. Így hát átugrottam, s így menekültem meg, s végül is lerohantam a kapuhoz.3

– Hát az őrök? – kérdezték a törpök. – Nem volt ott egy se?

– Dehogynem, rengeteg, de én kicseleztem őket. Beleragadtam a kapuba, amely csak egy résnyire volt nyitva, s rengeteg gombom veszett oda – monda Bilbó, miközben szomorúan nézte megtépett ruházatát. – De aztán csak keresztülpréseltem magamat; s most itt vagyok.

A törpök valami egészen újfajta tisztelettel tekintettek Bilbóra, amikor úgy beszélt arról, hogy túljárt az őrök eszén, átugrotta Gollamot, és keresztülpréselődött4 a kapun, mintha mindez nem is lett volna nagyon nehéz vagy nagyon rémes.

– Nos, mit mondtam nektek? – szólt Gandalf nevetve. – Több lakik Zsákos úrban, mint amennyit sejtenétek. – De azért bozontos szemöldöke alól gyanakvó pillantást vetett Bilbóra, amikor ezt mondta, a hobbit meg azon tűnődött, vajon sejti-e elbeszélésének kihagyott részét.

Aztán rajta volt a kérdezősködés sora, mert ha Gandalf meg is magyarázott mindent a törpöknek, Bilbó nem hallotta. Arra volt kíváncsi, hogyan termett ott újra a mágus, és hogy hová is kerültek mindannyian.

Hogy hívek maradjunk az igazsághoz, azt a mágus nemigen bánta, ha bármily sokszor kellett elmondania kiválóságát, így aztán most Bilbónak mesélte el, hogy mindketten, ő is meg Elrond is nagyon jól tudták, miféle gonosz koboldok tanyáznak a hegyeknek ezen a tájékán. Csakhogy a főkapujuk egy másik hágóra nyílt, ezen könnyebben esett az utazás, így aztán gyakran csíptek el a kapujuknál olyan utasokat, akikre ráesteledett. Feltehetően emiatt az emberek lemondtak arról, hogy erre járjanak, így nyilván a koboldok új bejáratot nyitottak annak az ösvénynek a tetején, amelyen a törpök haladtak, méghozzá kevéssel ezelőtt, mert eddig az út erre teljesen biztonságos volt.

– Majd utána kell néznem annak, nem akadok-e egy többé-kevésbé derék óriásra, aki hajlandó a kaput újra eltorlaszolni – mondta Gandalf –, különben hamarosan egyáltalán nem lesz lehetséges a hegyeken való átjutás.

Mihelyt Gandalf meghallotta Bilbó sikolyát, rájött arra, mi történt. Míg a villám tüze, mely megölte a rárohanó koboldokat, fellobbant, átsiklott a résen, mielőtt összecsapódott. Követte a hajtókat és a foglyokat egészen a nagy csarnok széléig, ott aztán leült, és kidolgozta a sötétben, mi legyen a leghatékonyabb varázslat.

– Kényes dolog volt – mondta. – Éppen csak hogy sikerült.

No de persze Gandalf a tűz- és fénybűvöléseket illetően egészen különleges tanulmányokat folytatott (még a hobbit se felejtette el a Vén Tuk Nyárközép-éji vendégeinek csodálatos tűzijátékait, mint ahogyan erre emlékeztek). A többit valamennyien tudjuk – kivéve azt, hogy Gandalf mindent tudott a hátsó kapuról, ahogyan a koboldok a lenti kijáratot nevezték, ahol Bilbó elvesztette a gombjait.5 Tény, hogy ezt egyébként mindenki jól ismerte, aki járatos volt a hegyekben errefelé, de arra már csak egy mágus volt képes, hogy az alagutakban is eszénél legyen, és mindannyiukat a megfelelő irányba vezesse.

– Ezt a kijáratot rendkívül régen készítették – mondta –, részben, hogy a menekülés útját szolgálja, ha szükséges, részben, hogy kivezessen a mögöttes tájakra, ahová a sötétedéskor a koboldok változatlanul kilopóznak, és nagy pusztítást tesznek. A kaput állandóan őrzik, és még soha senkinek se sikerült eltorlaszolni. A történtek után – nevetett Gandalf – kétszeresen fogják őrizni.

Vele együtt nevetett mindenki. Bár sok mindenük odalett, megölték a Nagy Koboldot, és még igen sokat a koboldok közül, ők meg mindannyian megmenekültek, így elmondhatták, hogy eddig mégiscsak ők jártak jobban.

De a mágus azt mondta, legyenek megfontoltak.

– Tüstént fel kell kerekednünk most, hogy egy kissé pihentünk. Százszámra kelnek üldözésünkre, mihelyt éjszaka lesz, s az árnyékok máris hosszabbodnak. Órákkal azután, hogy valamerre elhaladtunk, képesek kiszimatolni a nyomunkat. Mérföldekkel kell őket megelőznünk, mielőtt bealkonyodik. Kis holdfény lesz, ha az idő derűs marad, s ez jó. Nem mintha a koboldok sokat törődnének a holdfénnyel, de nekünk mégiscsak nyújt majd némi világosságot ahhoz, hogy eligazodjunk.

– Igen – felelte a hobbit újabb kérdéseire. – Odabent a koboldalagutakban nem tudtad nyomon követni az időt. Ma csütörtök van, s hétfő éjszaka vagy kedd hajnal volt, amikor elfogtak bennünket. Mérföldeket gyalogoltunk, és átvágtunk a hegyeken, most pedig a hegység másik oldalán vagyunk; jól lerövidítettük az utat. De nem oda jutottunk, ahová a hágó vezetett volna, túlságosan messze kerültünk Északnak, s elég kockázatos vidék áll előttünk. Azonfelül még mindig jócskán magasan vagyunk. Gyerünk!

– Rémisztően éhes vagyok – panaszolta Bilbó, aki hirtelen rájött arra, hogy tegnapelőtt-előtt este óta nem evett. Képzeljétek el azt, mit jelent ez egy hobbitnak! A gyomra merő üresség volt és lötyögött, a lába rogyadozott most, hogy az izgalmak végére ért.

– Ezen nem segíthetek – mondta Gandalf –, hacsak nem kívánsz visszamenni, s megkérni szépen a koboldokat, engedjék szabadon a pónidat a poggyászoddal együtt.

– Azt nem, köszönöm! – mondta Bilbó.

– Hát akkor húzzuk szorosra a nadrágszíjat, és meneteljünk tovább, vagy pedig belőlünk készül a vacsora, s ez sokkal rosszabb lesz, mint ha mi nem jutunk vacsorához.

Haladtukban Bilbó jobbra-balra nézett, miféle ennivaló kínálkoznék, de a földi szeder még épp csak hogy virágzott, s persze dió nem volt, még galagonyabogyó sem. Valami sóskafélét rágicsált, és ivott egy kis hegyi patakból, amely keresztezte az útjukat, majd megevett három vadepret, ezeket a patakparton lelte, de bizony nem sokra ment velük.

Mentek és mentek. Az egyetlen ösvény eltűnt. A bokrok és a hosszú szárú fű, a sziklakövek között, a nyúlrágta gyep foltjai, a kakukkfű és a zsálya és a majoránna, a sárga kövirózsa mind semmivé lett, ők meg egyszer csak ott voltak valami széles meredély tetején, egy földcsuszamlás maradványaiként ott maradt kövek közt. Amikor elkezdtek alábocsátkozni a lejtőn, morzsalék és apró kavics gurult le a lábuk nyomán; hamarosan nagyobbacska lehasadt szikladarabok csattogtak alá, amelyek még lejjebb újabb csuszamlást, görgést okoztak; erre egész szikladarabok mozdultak ki a helyükből, és ugráltak lefelé, pusztító útjukon port verve és zajt kavarva. Hamarosan az egész lejtő a törpök felett és alatt olyan volt, mintha mozgásban volna, ők meg csak csúsztak lefelé, egymásba gabalyodva, miközben kábító összevisszaságban követ, palát taszigáltak, csikorgattak, hasítottak.6

A lenti fák mentették meg őket. Egy, a hegy lejtőjére felkapaszkodó fenyőerdő szélére sodródtak, mely a mélyebben fekvő sötétebb völgyi erdőkből nyúlt idáig. Egyesek megragadták a fatörzseket, és fellendültek az alacsonyabb ágakra, mások (mint a kis hobbit) egy fa mögött kerestek menedéket a rájuk zúduló sziklák elől. Hamarosan elmúlt a veszély, a csuszamlás véget ért, s már csak az utolsó elmosódó zörejek hangzottak, amint a kimozdult kövek közül a legnagyobbak ugrálva-pörögve vágtak utat messze alant a páfrány és a fenyőgyökerek között.

– Hát ez aztán nem volt csekélység – mondta Gandalf –, s még a nyomunkba törő koboldoknak se lesz könnyű zaj nélkül ide leérni.

– Azt elhiszem – zsörtölődött Bombur –, viszont az egyáltalán nem lesz nehéz, hogy köveket gurítsanak le, amik aztán a fejünkre pottyannak.

A törpök (és Bilbó) nem voltak éppen boldogok, és sérült és zúzott kezüket-lábukat dörzsölgették.

– Ostobaság! Itt most majd kitérünk a csuszamlás útjából. De sietnünk kell. Nézzétek a fényt!

A nap réges-rég a hegyek mögé tért. Az árnyak máris mélyülni kezdtek a törpök körül, jóllehet messze a fák között és a lejjebb nőtt törzsek fekete csúcsain túl még láthatóak voltak a messzi síkságok esti fényei. Amilyen gyorsan csak tehették, lefelé sántikáltak a fenyőerdő szelíd lankáján alávezető ösvényen, mely egyre délnek tartott. Időnként páfránytengeren hatoltak keresztül, amelynek ágai a hobbit feje fölé nyúltak; időnként mérhetetlen csendben fenyőtű padlón meneteltek; s mindeközben az erdő homálya egyre nyomasztóbb lett, és az erdő némasága mélyebb. Ez éjjel még annyi szél se kelt, hogy akár a tenger sóhaját elhozza a falombok közé.

– Még ennél is tovább kell mennünk? – kérdezte Bilbó, amikor már olyan sötét volt, hogy éppen csak Thorin lengedező szakállát láthatta maga mellett, és olyan csend, hogy a törpök lélegzete is hangos zajnak tetszett. – A lábujjaim feltörtek és megdagadtak, a lábam fáj, a gyomrom meg úgy himbálózik, akár az üres zsák.

– Egy kevéssel tovább kell mennünk – felelte Gandalf.

Végre, végtelennek tűnő idő után, váratlanul olyan nyílt helyre érkeztek, ahol egy fa se nőtt. A hold az égen volt és fényét a tisztásra ontotta. Valahogy mindannyiuknak úgy tűnt, hogy ez a hely egyáltalán nem vonzó, noha látszatra semmi hiba se volt.

Hirtelen üvöltést hallottak lent a domb alján, hosszú, borzongató üvöltést. Az üvöltésre egy másik válaszolt jobb felől és sokkal közelebbről, majd ismét egy újabb, nem messze balról. Farkasok üvöltöttek a holdra, gyülekező farkasok!

Zsákos úr hobbitlyukának közelében nem laktak farkasok, de azért ismerte ezt a zajt. Épp elégszer írták le számára a mesék. Valamelyik idősebb unokabátyja (Tuk részről), aki sokfelé utazott, utánozgatta is, hogy megijessze őt. De meghallani odakint az erdőn a hold fényében – ez túlontúl sok volt Bilbó számára. A farkasok ellen még a varázsgyűrűk se segítenek – kiváltképpen azok ellen a vad hordák ellen, amelyek a kobold háborgatta hegyek árnyékában éltek, a Vadon Szegélyén túl, az ismeretlen határvidékén. Az ebből a fajtából származó farkasoknak élesebb a szimata, mint a koboldoknak, és elkapnak akárkit, anélkül hogy látnák őt.

– Mit is tegyünk, mit is tegyünk? – kiáltotta Bilbó. – Csak azért menekültünk meg a koboldoktól, hogy a farkasok áldozatai legyünk!? – mondta még, s ez közmondásossá vált, bár manapság azt mondjuk: cseberből vederbe,7 ha valamilyen hasonlóan kényelmetlen helyzetet akarunk jellemezni.

– Gyorsan fel a fákra! – kiáltotta Gandalf, s mindannyian a tisztás szélén álló fákhoz rohantak, leginkább azokra vadászva, amelyeknek alacsony ágai voltak, vagy elég karcsúak ahhoz, hogy felkússzanak rájuk. Elhihetitek, hogy igen gyorsan megtalálták az alkalmas fákat, és fel is másztak rájuk oly magasra, amennyire csak az ágak törékenysége engedte. Nevettetek volna (biztonságos távolságból), ha látjátok a fák tetején ülő törpöket, lecsüngő szakállukkal, mintha meghibbant öregurak lettek volna, akik kisfiút játszanak. Fili és Kili egy olyan hatalmas vörösfenyő csúcsán ültek, akár egy óriási karácsonyfa. Dori, Nori, Ori, Oin és Gloin kényelmesebben helyezkedtek el egy terebélyes fenyőfán, amelynek ágai szabályos egyenletességgel úgy ágaztak el, mint a kerék küllői. Bifur, Bofur, Bombur és Thorin egy másik fenyőn tartózkodtak. Dwalin és Balin egy karcsú, magas fára másztak, amelynek csak kevés ága volt, és most azon fáradoztak, hogy a facsúcs lombozata közt találjanak helyet. Gandalf, aki jócskán nagyobb volt, mint a többiek, olyan fát talált, amelyre ők nem tudtak felmászni, egy nagy fenyőt a tisztás legszélén. Ennek zöldje teljesen elrejtette, de villogó szeme látható volt a holdfényben, amint kikukucskált.

És Bilbó? Ő semelyik fára se tudott feljutni, s most egyiktől a másikhoz rohangált, akár a nyúl, amely elvétette a lyukát, és kutya vette űzőbe.8

– Megint elhagytad a betörőt! – szólt Nori Dorihoz, miközben letekintett.

– Képtelen vagyok állandóan betörőket cipelni a hátamon – mondta Dori –, alagutakon le és fákra fel. Mit képzelsz, mi vagyok én? Hordár?

– Széttépik, ha nem teszünk valamit – mondta Thorin, mert az üvöltözés most már körös-körül felhangzott, és egyre közeledett. – Dori – kiáltotta, mert Dori volt a legkönnyebben elérhető fán s igen alacsonyan –, nyújtsd le gyorsan a kezedet, segítsél Zsákos úrnak!

Dori igazából rendes fickó volt, bármennyit is zsörtölődött. Szegény Bilbó még akkor se volt képes elérni a kezét, amikor lemászott a legalsó ágra, és a karját olyan mélyre csüggesztette, amennyire csak tellett tőle. Így hát Dori lemászott a fáról, és hagyta, hogy Bilbó felkússzék a hátára és megálljon rajta.

Abban a pillanatban az ügető farkasok üvöltve elérték a tisztást. Hirtelen száz és száz szempár bámult rájuk. De Dori ennek ellenére se rázta le Bilbót. Megvárta, míg vállairól felmászik az ágak közé, s csak aztán ugrott maga is. Éppen idejében! Egy farkas kapott a köpönyege után, amint felfelé lendült, s majdhogynem visszahúzta. Egy perc alatt egész ugató horda vette körül a fát, és ugrált fel annak törzsére, parázsló szemmel és lógó nyelvvel.

De még a vad vargok (mert így nevezik azokat a gonosz farkasokat, amelyek ott élnek a Vadon Szegélyén)9 sem tudnak fára mászni. Egy időre a törpök biztonságban voltak. Szerencsére meleg volt és szélcsend. Sokáig a fatető nem valami kényelmes ülőalkalmatosság, de ha aztán hideg is van, és szél fúj, meg körös-körül farkasok várják az embert, hogy bekapják, akkor a fatetőn igazán nyomorúságos tartózkodás esik.

Ez a fák gyűrűzte tisztás nyilvánvalóan a farkasok találkozóhelye volt. Egyre többen érkeztek. Annak a fának a lábánál, amelyen Dori és Bilbó voltak, őröket hagytak, aztán elindultak szimatolni, s mindaddig szimatoltak, amíg csak minden fára rá nem akadtak, amin valaki volt. Ezekhez is őröket állítottak, a többiek meg (úgy tűnt, sok százan voltak) beljebb mentek, és nagy körben leültek a tisztáson; a kör közepén hatalmas szürke farkas tanyázott. A vargok szörnyű nyelvén szólt a többiekhez. Gandalf értette ezt a nyelvet. Bilbó nem, de iszonyúnak találta, s mintha az egész beszédük csak csupa gonosz és kegyetlen dologról szólt volna, mint ahogyan így is volt. Olykor-olykor a körben ülő vargok szürke vezérük szavára mindannyian egyszerre válaszoltak, és rémisztő zsivajuk hatására a hobbit majdnem leesett a fenyőfájáról.

Majd én megmondom nektek, mit hallott Gandalf, noha Bilbó nem értette. A vargok és a koboldok gyakran segítették egymást gonosz cselekedeteikben. A koboldok rendszerint nem merészkednek el messzire a hegyeiktől, csak ha kiűzik őket, és új otthont keresnek, vagy háborúba indulnak (ami – ezt örömmel közölhetem – már régen nem történt). De akkoriban gyakoriak voltak az olyan támadások, amelyeknek célja kiváltképpen az élelemszerzés volt, vagy rabszolgák foglyul ejtése, hogy a munkát helyettük elvégezzék. Ilyenkor sűrűn segítették őket a vargok, akikkel osztoztak a zsákmányon. Néha úgy lovagolták meg a farkasokat, akár az emberek a lovakat. Most úgy látszott, hogy éppen erre az éjszakára valami nagy koboldtámadást terveznek. A vargok azért jöttek, hogy találkozzanak a koboldokkal, akik késtek. A késés oka kétségtelenül a Nagy Kobold halála volt meg a törpök és a Bilbó, úgyszintén a mágus keltette izgalom, akiket feltehetően még mindig üldöztek.

Annak ellenére, hogy ez a távoli táj milyen veszélyeket rejtett, merész emberek azért újabban megint utat találtak ide Dél felől, fákat döntve ki, s lakóhelyeket építve maguknak a kellemesebb völgyi erdőkben és a folyópartok mentén. Ezek sokan voltak, bátrak és jól felfegyverzettek, s még a vargok se merték megtámadni őket, ha csapatban vagy fényes nappal találkoztak velük. De most a koboldok segítségével azt tervezték, hogy éjjel lepnek meg majd néhány hegyközeli falut. Ha tervük sikerül, a következő napot élő ember nem éri meg; mindenkit megölnek, annak a kevésnek a kivételével, akiket a koboldok azért nem engedtek volna át a farkasoknak, hogy barlangjaikba hurcolják mint foglyokat.

Szörnyű volt ezt a beszélgetést kihallgatni, nemcsak a derék erdei emberek, a feleségük és gyermekeik miatt, de a miatt a veszély miatt is, amely most Gandalfot és barátait fenyegette. A vargok dühösek voltak, és elképedtek azon, hogy itt találják a törpöket a gyülekezőhelyükön. Azt gondolták, az erdei emberek barátai, s azért jöttek, hogy kikémleljék őket, elvigyék terveik hírét le a völgybe, aztán majd a koboldoknak és farkasoknak szörnyű csatát kell vívniok, ahelyett hogy olyanokat falnak fel és ejtenek foglyul, akik váratlanul riadnak fel álmukból. Így a vargoknak eszük ágában se volt, hogy eltávozzanak és menekülni engedjék a fán gubbasztókat, legalábbis reggelig semmiképpen. Viszont még jóval virradat előtt, mondották, kobold katonák fognak érkezni a hegyekből, azok pedig fel tudnak mászni a fákra, vagy kivágják őket.

Most már meg tudjátok érteni, hogy Gandalf, miközben morgásukat és ugatásukat hallgatta, miért ijedt meg annyira, bárha mágus is volt, s hogy miért érezte azt, kutyaszorítóban vannak, s éppenséggel nem menekültek meg.

Mindamellett nem állott szándékában, hogy csak úgy tudomásul vegye a farkasok terveit, jóllehet sokat nem tehetett egy magas fán kuksolva. Lent meg körös-körül csupa farkas. Összeszedett egy csomó nagyra nőtt fenyőtobozt a fája ágairól. Aztán meggyújtott egyet, ragyogó kék volt a fénye, azt amúgy sisteregve ledobta a farkasok közé. Egyiküket a hátán találta, s bozontos szőre azonnal tüzet fogott, a farkas szörnyen kiáltozva ugrándozott. Aztán mind újabb tobozokra került sor, az egyik kék fényben égett, a másik vörösben, ismét másik zöldben. A farkasok körének kellős közepén kötöttek ki, s hogy felrobbantak, színes szikrákat és füstöt árasztottak. Egy különlegesen nagy toboz a főfarkast találta orron, aki tízlábnyit ugrott, aztán körberohangált, dühében és félelmében a többi farkas után kapdosva és azokat harapdálva.

A törpökből és Bilbóból diadalkiáltás tört elő. A farkasok őrjöngésének látványa riasztó volt, a fejetlenségük pedig betöltötte az erdőt. A farkasok mindenkor féltek a tűztől, de ez a tűz most igen szörnyű és hátborzongató volt. Ha szikra érte a bundájukat, megtapadt benne, és beléjük égett, s hacsak nem hengergőztek meg igen gyorsan, hamarosan lángba borultak. A tisztás egykettőre hemzsegett a farkasoktól, akik azért henteregtek, hogy a hátukba ragadt szikra tüzét kioltsák, azok viszont, akik már égtek, üvöltözve rohangásztak, és a többit is meggyújtották, míg csak a barátaik el nem űzték őket, a farkasok pedig ordítva, óbégatva menekültek le a lankákon, és azt keresték, hol a víz.10

– Mit jelent ez a zenebona az erdőben ma éjjel? – kérdezte a Sasok Ura. Ott ült a holdfényben feketén kirajzolódva, egy magányos sziklaszirt tetején, a hegyek keleti szegélyén. – Farkasok hangját hallom! Vajon valami rosszat terveznek a koboldok?

Felreppent a magasba, s azon nyomban a sziklán ülő testőrei közül kettő ugyancsak a magasba lebbent mindkét oldalán, hogy kövesse őt. Fent köröztek az égen, és letekintettek a vargok gyűrűjére, mely messze alant apró pontként látszott. De a sasoknak éles a pillantásuk, és igen kis dolgokat észrevesznek nagyon nagy távolságról. A Ködhegység sasainak ura olyan szemmel volt megáldva, mely rebbenés nélkül tekintett a napba, s még holdfényben is észrevett egy, a földön mozgó nyulat akár egy mérföldről is. Így, noha nem láthatta a fák között rejtőző népséget, képes volt kivenni a farkasok nyüzsgését és látni az apró lángnyelveket, s hallani azt az üvöltést és ugatást, mely messze fent csak elmosódva hatolt fel hozzá. Ugyanígy láthatta a hold fényét megcsillanni a koboldok lándzsáin és sisakjain, amint a gonosz népség kapuján kibújva hosszú sorokban mászott le a domboldalon, és kanyarodott be az erdőbe.

A sasok nem szíves madarak. Némelyikük gyáva és kegyetlen. De az északi hegyvidék ősi fajtája lélekben nagyobb minden madárnál: büszke, erős és nemes szívű. A koboldokat a sasok nem szerették, ám nem is féltek tőlük. Ha egyáltalán figyelmükre méltatták (ami ritkán adódott, mert koboldfélét nem ettek), úgy lecsaptak rájuk, és sikoltozva űzték vissza őket a barlangjaikba, valahányszor pedig gonoszságot cselekedtek, azt megakadályozták. A koboldok gyűlölték a sasokat, és rettegtek tőlük, de magasban lévő fészküket nem tudták elérni.

Ez éjjel a Sasok Ura csupa kíváncsiság volt, vajon mi történik odalenn; így maga köré hívott még egy csomó sast, ezek elrepültek a hegyekből, és lassú körözéssel egyre lejjebb ereszkedtek, le egészen a farkasok gyűrűjéig és a koboldok találkozóhelyéig. S ez bizony nagyon jó volt így! Odalent borzasztó dolgok mentek végbe. Azok a farkasok, amelyek tüzet fogtak és elmenekültek az erdőbe, sok helyütt felgyújtották azt. Nyár dereka volt, s itt a hegyvidék keleti oldalán már jó ideje csak kevés eső esett. Sárguló páfrány, tört ágak, felhalmozott fenyőtűk s imitt-amott holtan meredező facsonkok – ezek mind hamarosan lángba borultak. A vargokat körülvevő tisztás gyűrűjében terjedt a tűz. De a farkas őrök nem hagyták ott őrhelyüket. Félőrülten s dühösen csaholtak, s ugráltak a fák törzse körül, s a maguk rettenetes nyelvén a törpöket átkozták kilógó nyelvvel, fénylő szemmel, amelynek csillogása oly vörös és vad volt, mint a láng.

Azután ordítozva, futólépésben váratlanul megjelentek a koboldok. Azt hitték, csata folyik a farkasok és az erdei emberek között, de hamarosan megtudták, mi is történt valójában. Némelyikük leült és úgy kacagott. Mások lándzsáikat lengették, és ezeknek szárával pajzsukat csapkodták. A koboldok nem félnek a tűztől, s egykettőre olyan tervük volt, mely nekik felette szórakoztatónak tetszett.

Egyesek közülük a farkasokat gyűjtötték egy nyájba. Mások páfrányt és rőzsét halmoztak a fatörzsek köré. Megint mások körberohangásztak, és a tüzet taposták és verték széjjel, addig verték és taposták, amíg szinte az egész kialudt – csak éppen azokat a lángokat nem oltották el, melyek azoknak a fáknak a közelében lobogtak, ahol a törpök tartózkodtak. Ezeket a tüzeket még táplálták is mohhal, száraz ággal és páfránnyal. Hamarosan láng- és füstgyűrű vette körül a törpöket, olyan gyűrű, amelynek továbbterjedését a koboldok megakadályozták, de amely lassanként annál szorosabban kulcsolódott köréjük, addig, míg a futótűz már azt a tápanyagot nyaldosta, melyet a fák alatt felhalmoztak. Füst lepte el Bilbó szemét, érezte a lángok hevét, és a füstfüggönyön át láthatta a körtáncot lejtő koboldokat, akik olyanok voltak, mint a Nyárközép-éji máglyák táncoló népe. A lándzsáikkal és harci bárdjaikkal táncoló harcosok körén kívül tisztes távolságban álltak a farkasok, vigyázva és várva.

Bilbó hallhatta, amint a koboldok rémes dalba kezdenek:

Öt fenyőfán tizenöt madárka,

tépett tolluk tüzes szellő rázta!

Ám szegény bohókák – nem volt nekik szárnyuk!

Kis bohó madárkák, velük mit csináljunk?

Süssük meg élve, zsírba? Serpenyőbe?

Együk meg őket jó puhára főve?

Aztán abbahagyták, és azt kiáltozták:

– Repüljetek csak el, kicsiny madárkák! Repüljetek el, ha tudtok! Gyertek le, kicsiny madárkák, vagy pecsenyévé sültök a fészketekben! Daloljatok, kis madarak! Miért nem daloltok?

– El innen, kisfiúk! – kiáltotta torka szakadtából Gandalf válaszként. – Nem most van a fészekrakás ideje. Meg aztán a rossz fiúkat, akik tűzzel játszanak, megbüntetik.11 – Csak azért mondta ezt, hogy feldühösítse a koboldokat, meg hogy megmutassa, ő maga nem ijed meg tőlük; noha persze, mágus létére, nagyon is megijedt. De a koboldok rá se hederítettek Gandalfra, s folytatták éneküket:

Láng, láng, lobbanj fűben, lombban,

szikrát hányva! Légy a fáklya

az éjben, a mélyben, a végveszélyben,

johé!

Nyársra mindet! Süsd, pirítsd meg!

Szőr lobog, bőr ropog,

láng a szakáll, a szem kisül,

olvad a háj, a csont szenesül,

hamuba lohad

az ég alatt!

Így hal meg a törpcsapat

az éjben, a mélyben, a végveszélyben!

Johé!

Johohohé!

Johó!12

S alighogy elhangzott a johó – a lángok ott termettek Gandalf fája alatt. Pillanat alatt a tűz átterjedt a többi fára. A kérgük kapott lángra, az alacsonyabb ágak ropogtak.

Ekkor Gandalf felmászott a fája tetejére. Varázspálcájából villámként áradt a váratlanul kigyúló fény, amint felkészült arra, hogy innen a magasból leugorjék egyenest a koboldok lándzsái közé. Ez Gandalf végét jelentette volna, noha valószínűleg sokukat megöli, amint mennykőként zuhanva alábukik. De ugrásra már nem került sor.

E percben a Sasok Ura lecsapott, karmaiba ragadta Gandalfot, s máris tovarepült.

A koboldok üvöltöztek dühükben és meglepetésükben. A Sasok Ura, akihez Gandalf most már szóval fordult, hatalmasat kiáltott. A nagy madarak, amelyek vele voltak, visszafordultak, majd lecsaptak, akár a hatalmas fekete árnyékok. A farkasok óbégattak, és fogukat csikorgatták, a koboldok ordítottak és toporzékoltak mérgükben, s nehéz lándzsáikat hajították az égnek, de hiába. Felettük le-lecsaptak a sasok, surranó szárnyuk sötét suhogása a földre szorította a koboldokat, vagy messze visszaűzte őket; a saskarmok koboldarcokban vájkáltak. Más madarak a facsúcsokra repültek, és a törpöket ragadták meg, akik addigra oly magasra másztak, amennyire csak bátorságukból tellett.

Szegény kis Bilbó megint majdnem ottmaradt! Éppen csak hogy elkapta Dori lábát, mivelhogy Dorit szállították el utoljára, így aztán együtt lendültek a magasba, a kavarodás és a lángok fölé. Bilbó ott himbálózott a levegőben, a karja majd kitört.

Most már, messze alant, a farkasok és a koboldok nagy területen szétszóródtak az erdőn. Néhány sas még mindig ott körözött, és le-lecsapott a csatamező felett. A lángok hirtelen felszöktek a legmagasabb ágakig, amelyeket ropogó tűz lepett el. Szikrával és füsttel telt meg a lég. Bilbó éppen csak hogy megmenekült!

A tűz fénye hamarosan elhalványult odalent, már csak vörösen pislákolt a fekete téren; maguk messze fent voltak az égben, erőteljes körözéssel emelkedve egyre magasabbra. Bilbó sohasem feledte el ezt a repülést, amint Dori bokájába kapaszkodott. Csak nyögött: “A karom, a karom!” – de Dori is siránkozott: “Szegény lábam, szegény lábam!”

Bilbó még olyankor is szédült a magasban, amikor minden jól ment. Fura érzése támadt, ha akár csak egy alacsony szikla szélén nézett ki, a létrát pedig sohasem állotta, hát még a fákat (minthogy ennek előtte soha nem volt abban a helyzetben, hogy farkasok elől meneküljön). Így elképzelhetitek, mennyire elszédült most, amikor lenézett csüngő lábai alá, és meglátta a sötét világot, mely odalent széles körben tárult ki alatta, hellyel-közzel megtűzdelve a hold egy domboldali sziklán vagy síksági folyón megcsillanó fényével.

A hegyek sápadt ormai közeledtek, hold világította sziklacsúcsok meredtek ki a fekete árnyak közül.13 Hiába volt nyár, nagy volt a hideg. Bilbó lehunyta a szemét, és azt latolgatta, vajon kibírja-e még. Aztán elképzelte, mi lesz, ha nem bírja. Hányingere támadt.

A repülés éppen idejében ért véget a számára, mielőtt a karja felmondta volna a szolgálatot. Mélyet sóhajtva lazított a szorításán, amellyel Dori bokáját fogta, aztán elterült azon a durva sziklapárkányon, ahol a sasfészek volt. Szótlanul hevert ott, s gondolatai között elkeveredett a meglepetés, hogy megmenekült a tűzvészből, és az aggodalom, hogy erről a keskeny helyről lezuhan a mély árnyékok közé, amelyek a párkányt mindkét oldalon környezték. Ekkorra már majd megbolondult az utolsó három nap szörnyű kalandjai után, miközben szinte semmit sem evett, s hirtelen azon kapta magát, hogy hangosan azt mondja:

– Most már tudom, mi az: csöbörből vödörbe jutni!

– Nem tudod te azt – hallotta Dori válaszát –, mert mi őszintén reméljük, hogy a vödörre már nem kerül sor. – Aztán váratlanul hozzátette: – A sas se sás.

– Ó nem, egy cseppet sem az – mondta Bilbó felülve, és félénken tekintve a sasra, mely a közelében ült meg. Azt latolgatta, vajon mi egyéb sületlenséget mondott még, s hogy vajon a sas rossz néven veszi-e ezeket. Sassal az ember ne gorombáskodjék, ha nem nagyobb egy hobbitnál, és ott van a fészkében éjjel!

A sas azonban egy kövön élesítette a csőrét, a szárnyát egyengette, és rá se hederített.

Hamarosan egy másik sas röppent oda.

– A Sasok Ura azt parancsolja, hozzad a foglyaid a Főpárkányra – kiáltotta, s ezzel máris eltűnt. Az ott maradt sas karmai közé ragadta Dorit, és elrepült vele az éjszakába, Bilbót egymagában hagyva. Ennek éppen csak annyi ereje volt, hogy eltűnődjék rajta, mit is értett a hírnök azon: fogoly, és elképzelje, hogyan tépik szét vacsorára úgy, akár egy nyulat, amikor máris rá került a sor.

A sas visszatért, Bilbót kabátja hátánál fogva karmai közé ragadta, és elszállott. Most rövid volt az útja, a félelmében reszkető Bilbót igen hamar lerakta egy széles sziklapárkányra a hegyoldalon. Más, mint a repülőút, nem vezetett ide, más ösvény se lefelé, csak az ugrás a szakadék fölött. Így találta Bilbó a többi törpöt, amint ültükben a hátukat a hegy falának támasztották. A Sasok Ura is ott volt, és Gandalffal beszélgetett.

Úgy tűnt, hogy Bilbót végül is mégse falják fel. A mágus és a sasvezér között mintha valami felületes ismeretség lett volna, sőt baráti viszony. A helyzet az volt, hogy Gandalf, aki gyakran járt a hegyekben, egyszer szolgálatot tett a sasoknak, és meggyógyította urukat egy nyíl ütötte sebből. Így a “foglyaik” – látjátok – csak azt jelentette, hogy “a koboldoktól kiszabadított foglyok”, nem pedig a sasok foglyai. Amint Bilbó jobban odafigyelt Gandalf beszélgetésére, rájött, hogy ezúttal valóban és igazán megmenekülnek a szörnyű hegyekből. Gandalf annak a tervét beszélte meg a Sasok Urával, hogyan lehetne a törpöket, magát és Bilbót elszállítani messzire, és lerakni őket a lenti síkságon, hogy egyben útjukon is jócskán előbbre jussanak.

A Sasok Ura nem volt hajlandó semmiféle olyan vidékre vinni őket, amelynek közelében emberek éltek.

– Lőni fognak ránk nagy tiszafa íjaikkal – mondta –, mert azt fogják gondolni, a juhnyájaik után járunk. S ha nem rólatok lenne szó, igazuk is lenne. Nem! Annak örülünk, hogy megzavartuk a koboldok gonosz játékait, örülünk, hogy hálánkat kimutathattuk irántad, de a törpök kedvéért nem kockáztatjuk az életünket a déli síkságokon.

– Helyes! – mondta Gandalf. – Akkor hát vigyetek oda és oly messzire, amennyire csak akartok! Még így is a lekötelezettjeid vagyunk. De addig is: elemészt az éhség.

– Én már csaknem éhen haltam – szólt Bilbó olyan vékony kis hangon, hogy senki se hallotta meg.

– Ezen talán segíthetünk – mondta a Sasok Ura.

Később esetleg láthattátok volna a lobogó lángot a sziklapárkányon, körülötte a törpök alakjaival, amint sütnek, miközben csak úgy árad a finom pecsenyeszag. A sasok égetni való száraz ágakat hordtak össze, aztán nyulakat és egy kis gödölyét hoztak. A törpök elvégezték az előkészületeket. Bilbó túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy segítsen, meg aztán nem is volt nagyon ügyes a nyulak nyúzásában vagy a hús metélésében, mivel megszokta, hogy azt a mészáros szállítja sütésre kész állapotban. Gandalf is lepihent, miután kivette részét a tűzgyújtásból, mivelhogy Oin és Gloin elvesztették a tűzszerszámaikat. (A törpök körében a gyufa még most se terjedt el.)

Így végződtek a törpök kalandjai a Ködhegységben. Hamarosan Bilbó úgy érezte, hasa megint megtelik és nyugton hagyja, s hogy elégedetten hunyhatja álomra a szemét, noha igazában jobb szeretett volna egy cipót és némi vajat, mint a vesszőn sült húsdarabokat. Mélyebben aludt így összekuporodva a kemény sziklán, mint valaha is tollas ágyában, otthoni kis lyukában. De egész éjjel a házáról álmodott, amelynek különféle szobáiban járt, valamit keresve, amit képtelen volt megtalálni, vagy emlékezni arra, milyen is volt.

7. Fura szállások

Amikor másnap reggel Bilbó felébredt, a korai nap már a szemébe sütött. Felugrott, hogy megnézze, hány óra, és feltegye a teavizet – és csak akkor vette észre, hogy nincs is odahaza. Így aztán leült, és hiába vágyott arra, hogy mosakodjék vagy megkefélkedjék. Egyikre se kerülhetett sor, sem a reggeli teájára, pirítósára vagy szalonnájára, csak hideg birka- és nyúlpecsenyére. És máris fel kellett készülnie az újabb indulásra.

Ez alkalommal megengedték, hogy felmásszék egy sas hátára, és megkapaszkodjék a szárnya között. A levegő frissen járta át, s Bilbó behunyta a szemét. A törpök búcsúszavakat kiabáltak, és – amikor a tizenöt hatalmas madár útra kelt a hegyoldalról – azt ígérték, megfizetik a Sasok Urának1 jóságát, ha egyszer alkalmuk lesz rá. A nap még az ég keleti szegélyén járt. A hajnal hűvös volt, ködfoszlányok lebegtek a völgyekben és mélyedésekben, és tekeregve fonták körül itt-ott a dombok ormait és csúcsait. Bilbó egyik szemét felnyitotta, hogy lepislantson, és látta, hogy a madarak már fent járnak, a világ pedig odalent maradt, s a hegyek elködlenek mögöttük a messzeségben. Újra behunyta a szemét, és még szorosabban kapaszkodott.

– Ne csipkedj! – szólt a sas. – Nem kell úgy félned, akár egy nyúlnak, még ha nagyon is annak látszol. Szép reggelünk van, gyenge szél. Mi pompásabb, mint a repülés?

Bilbó azt szerette volna válaszolni erre: “A forró fürdő és utána a kései reggeli a gyepen” – de úgy gondolta, helyesebb, ha hallgat, és egy picit lazított a szorításán.

Jó darab idő elteltével a sasok feltehetően meglátták, még innen, ebből a nagy magasságból is azt a pontot, amely felé igyekeztek, mert ereszkedni kezdtek, nagy spirálisokat írva le körözésükben. Ez sokáig tartott, s végül is a hobbit újra kinyitotta a szemét. A föld sokkal közelebbinek látszott, s alattuk fák voltak, ezek leginkább tölgyekhez és szilfákhoz hasonlítottak, aztán széles, füves mezők, az egészet pedig folyó szelte át. De mintegy a földből kibújva, egyenesen a folyam útjában, mely köré tekeredett, nagy szikla volt, szinte már kőhegy, mintha a távoli hegyek előretolt őrszeme lenne, vagy olyan hatalmas kődarab, melyet mérföldekre vetett oda a síkságra valami óriásoknál is óriásabb óriás.

Most aztán ennek a sziklának a tetejére ereszkedtek le nagy gyorsasággal egyenként a sasok, hogy leszállítsák utasaikat.

– Ég veletek – kiáltották –, bárhová is visz utatok, míg sasfészketek be nem fogad benneteket utatok végén! – Ez az udvarias szöveg ilyenkor, a sasok illeme szerint.

– Vezéreljen a szárnyatok alatt fúvó szél arra, amerre a nap száll és a hold kél – felelte Gandalf, aki tudta az illendő választ.

S így elváltak. S jóllehet a Sasok Ura utóbb Minden Madarak Királya lett, és aranykoronát viselt,2 tizenöt főnöke pedig arany körgallért (ezt abból az aranyból készítették, amelyet a törpök adtak neki), Bilbó nem látta őket többé, csak még egyszer nagyon magasan és messziről az Öt Sereg Csatájában. De mert ennek elmondására csak történetünk végén kerül sor, jelenleg nem szólunk róla többet.

A kődomb tetején lapos rész volt s kitaposott ösvény, ahonnan sok lépcső vezetett le a folyóhoz, azon át meg egy hatalmas lapos kövekből rakott gázló vitt a folyón túli mezőkre. Valami kis barlangféle (kavicsozott alja volt, igen alkalmas hely) húzódott meg a lépcsők lábánál és a kőgázló közelében. A társaság itt gyülekezett és beszélte meg, mi legyen a további teendő.

– Kezdettől az volt a szándékom, hogy (a lehetőség szerint) mindannyiótokat biztonságban átvezesselek a hegyeken túlra – mondta a mágus –, s ez most jó irányításommal és jó szerencsével sikerült. Az a helyzet, hogy jóval előbbre vagyunk keletre, mint ahogyan szándékomban volt elkísérni benneteket, mert végtére is ez nem az én kalandos vállalkozásom. Esetleg még majd foglalkozom vele, mielőtt befejezitek, de addig is egyéb sürgető elintéznivalóim vannak.

A törpök siránkoztak, és nagyon elkámpicsorodottaknak látszottak, Bilbó pedig zokogott. Már azt gondolták, Gandalf velük tart az egész úton, és mindig ott lesz, hogy nehézségeikből kisegítse őket.

– Nem is akarok tüstént eltűnni – mondta a mágus. – Szentelhetek nektek még egy-két napot. Esetleg ki tudlak segíteni benneteket a jelenlegi helyzetetekből, s magam is egy kis segítségre szorulok. Nincs élelmünk, se poggyászunk, se pónilovunk, amin lovagoljunk, és azt se tudjátok, hol vagytok. Na mármost ezt megmondhatom. Még mindig néhány mérfölddel északabbra annál az ösvénynél, amelyet követnünk kellett volna, ha nem hagyjuk el a hegyi hágót oly nagy sietve. Errefelé nagyon kevesen élnek, hacsak azóta nem költöztek ide, amióta utoljára itt jártam, s ennek már néhány éve. De van itt valaki, akiről tudok, s aki innen nem messze lakik. Ez a Valaki készítette a nagy sziklába vájt lépcsőket, és ezt a helyet, úgy hiszem, Szirtkőnek nevezi. Nem jár errefelé sűrűn, nappal semmi esetre sem, s nem érdemes várni rá. Sőt ez nagyon veszedelmes lenne. Fel kell kerekednünk, és meg kell találnunk őt, s ha megbeszélésünkön minden jól megy, azt hiszem, hamarosan indulhattok, és azt kívánhatom nektek, amit a sasok: jó utat, amerre csak jártok!

A törpök kérlelték Gandalfot, hogy ne hagyja el őket. Sárkányaranyat és -ezüstöt és kincseket ajánlottak neki, de nem volt hajlandó változtatni az elhatározásán.

– Majd meglátjuk, majd meglátjuk – mondogatta –, a sárkányaranyatokból pedig máris megérdemlek egy keveset, de előbb kaparintsátok meg.

Ezután a törpök abbahagyták a kérlelést, majd levetették a ruháikat, és megfürödtek a folyóban, amely sekély volt, tiszta vizű és a gázló mentén köves. Azután, hogy az akkor már forrón és erősen tűző nap fényében megszárítkoztak, fel is frissültek, noha testük még mindig sajgott, s ők maguk kissé éhesek voltak. A gázlón hamarosan átkeltek (a hobbitot átvitték rajta), aztán útnak indultak, neki a hosszú szálú zöld fűnek, a tág ölű tölgyek és hatalmas szilfák mentén.

– S mért nevezik ezt a sziklát Szirtkőnek? – kérdezte Bilbó, amint ott bandukolt a mágus mellett.

– Azért nevezte el Szirtkőnek, mert a Valaki számára a szirtkő a legtalálóbb szó erre a sziklára. Az ehhez hasonló dolgokat mind Szirtkőnek nevezi, ezt meg kiváltképpen annak, mert az egyedüli, mely az otthona közelében van, és nagyon jól ismeri.3

– Ki nevezi? Ki ismeri?

– A Valaki, akiről beszéltem, igen jelentős személyiség. Mindannyiótoknak nagyon udvariasnak kell lennetek, amikor bemutatlak majd benneteket neki. Apránként foglak bemutatni, úgy hiszem, kettenként, s vigyáznotok kell, fel ne bosszantsátok őt, vagy az ég tudja, mi minden történhet. Szörnyűséges tud lenni, ha mérges, bár eléggé nyájas, ha a kedvében járnak. De mégis figyelmeztetlek benneteket, hogy igen könnyen haragra lobban.

A törpök pedig mind a mágus köré gyűltek, amikor hallották, mi módon szól Gandalf Bilbóhoz.

– Ehhez az illetőhöz vezetsz most bennünket? – kérdezték. – Vajon nem találhatnál-e valakit, akinek könnyebb a természete? Nem magyarázhatnád meg az egészet egy kissé jobban? – És így tovább.

– Igen, ehhez! Nem találhatnék! A magyarázatom pedig nagyon kimerítő volt – felelte a mágus dühösen. – Ha még többre vagytok kíváncsiak, a neve Beorn.4 Roppant erős és bőreváltó.

– Micsoda?! Holmi szűcs, valaki olyan, aki a nyulat prémnek nevezi, ha ugyan nem változtatja át a gereznáját mókussá? – kérdezte Bilbó.

– Az ég szerelmére, nem, nem és nem! – kiáltotta Gandalf. – Ne légy ostoba, Zsákos úr, ha nem muszáj, és mindenre, ami szent, ki ne mondd azt újra, hogy szűcs, amíg a Valaki házától száz mérföldre nem vagy, de azt se, hogy szőttes, prémgallér, boa, muff vagy bármi más efféle idétlen szót! A Valaki bőreváltó. Mert a bőrét váltja: néha hatalmas fekete medve, néha erős, fekete hajú ember, irtóztató karokkal és óriási szakállal. Ennél többet nemigen mondhatok róla nektek, bár ez is elég lehet. Sokan úgy tartják, medve, azoknak a nagy és ősi hegyi medvéknek a leszármazottja, akik az óriások odaérkezte előtt éltek ott. Megint mások azt állítják, hogy az első emberek utódja, akik még Smaug vagy a többi sárkány megérkezése előtt éltek a világnak ebben zugában, s mielőtt a koboldok eljutottak Északról a dombok közé. Én se tudom, mi az igazság, bár azt hiszem, ez utóbbi. A Valaki nem olyan személy, akitől kérdezősködni szoktak.

– Mindenesetre senki el nem varázsolta őt, hacsak ő nem magamagát. Egy tölgyerdőben lakik, nagy faházban, és ember formájában nyája van meg ménese, s jószágai és lovai majdnem oly mesések, mint ő maga. Elvégzik a munkáját, és beszélgetnek vele. Nem eszi meg őket, de nem is vadászik, és vadat se fogyaszt. Tengernyi kaptárjában hatalmas méhei vannak, s leginkább tejszínen és mézen él. Medve alakjában messze földeket bejár.5 Egyszer láttam, amint egymagában üldögélt a Szirtkő tetején egy éjjel, és a Ködhegység felett lebukó holdat nézte, eközben azt dörmögte a medvék nyelvén: “Eljön a nap, amikor elpusztulnak, és én visszatérek!” Ezért hiszem azt, hogy valamikor ő is a hegyekből érkezett.

Bilbónak és a törpöknek most már bőven volt min gondolkodniuk, nem kérdezősködtek tovább. Még hosszú út állott előttük. Hegynek fel, völgynek le vonszolták magukat. Nagy lett a meleg. Néha megpihentek a fák alatt, és ilyenkor Bilbóban oly erős volt az éhség, hogy még a makkot is megette volna, ha olyan érett már, hogy lehullik a földre.

Délután közepe tájt egyszer csak észrevették, hogy nagy virágtáblák veszik őket körül, s mindegyikükön egyfajta virág nő, mintha csak ültették volna. Különösen lóhere volt sok, a kakastaréj, a vöröshere és a rövid szárú, édes illatú fehérhere mézszagú tengere szinte hullámzott a messze mezőkön. A levegő csak úgy zsongott, zümmögött és zúgott. Mindenütt méhek tevékenykedtek. És micsoda méhek! Bilbó még soha hozzájuk foghatót nem látott. “Ha egyikük megcsípne – gondolta –, kétolyan nagyra dagadnék, mint amilyen vagyok.”

Nagyobbak voltak a lódarazsaknál. A herék nagyobbak, mint a hüvelyketek, jóval nagyobbak, és a sárga csíkok mélyfekete potrohukon úgy villogtak, akár a tüzes arany.

– Közeledünk – mondta Gandalf. – Eljutottunk a Valaki méhlegelőinek a szegélyére.

Egy idő múltán hatalmas és nagyon öreg tölgyek gyűrűjéhez érkeztek, emögött pedig egy magas, tüskés sövénykerítéshez, amelyen sem áthágni, sem átmászni nem lehetett.

– Okosabb lesz, ha itt vártok rám – szólt a mágus a törpökhöz –, aztán ha majd szólok vagy füttyentek, kezdjetek el utánam jönni, majd meglátjátok, hogy én merre megyek, de csak párosával, ezt el ne feledjétek, mégpedig ötperces időközökben mindegyik pár. Bombur a legvastagabb, az kitesz kettőt, ő majd csak jöjjön egyedül és utolsónak. Rajta, Zsákos úr! Van erre valahol egy kapu. – Ezzel elindult a sövény mentén, magával víve a riadt hobbitot.

Hamarosan egy fakapuhoz értek, mely magas volt és széles, emögött kertek látszottak és alacsony faépületek csoportja, némelyikükön zsúpfedél, anyaguk formátlan szálfa, ezek csűrök voltak meg istállók, pajták, aztán egy hosszú, alacsony faház. A nagy sövény belső, déli oldalán kaptárak megszámlálhatatlan sorai, szalmából készített, harang alakú tetővel. A levegőt betöltötte az ide-oda repkedő és ki-be mászó óriás méhek zümmögése.

A mágus és a hobbit betaszították a nehéz, csikorgó kaput, és végigmentek a házhoz vezető széles csapáson. Néhány nagyon sima szőrű és ápolt ló feléjük trappolt a füvön át, és okos pofájukkal jól megnézték őket, aztán elügettek a házak irányában.

– Elmentek, hogy jelentsék az idegenek érkezését – mondta Gandalf.

Rövidesen egy udvarba értek, amelynek három oldalát a faház képezte két hosszú szárnyával. Ennek a közepén nagy tölgytőke hevert, mellette rengeteg levagdalt ág. Közelében hatalmas ember állott, dús, fekete szakállal és hajjal, csupasz karján és lábán csomós izmok. Térdig érő gyapjúköntös fedte, s hatalmas fejszére támaszkodott. A lovak úgy vették körül, hogy orruk a vállán pihent.

– Hm, hát itt vannak! – szólt az ember a lovakhoz. – Nem látszanak veszélyeseknek. Elmehettek! – Dörgő hangon nevetett, lerakta a fejszéjét és előrejött.

– Kik vagytok és mit akartok? – kérdezte nyersen, a jövevények előtt állva és messze Gandalf fölé magasodva.

Ami Bilbót illeti, ő könnyedén keresztüllépkedhetett volna a gazda lába között anélkül, hogy akár a fejét is behúzza, akkor sem ér hozzá barna köntöse szegélyéhez.

– Én Gandalf vagyok – mondta a mágus.

– Soha a hírét nem hallottam – dünnyögte az ember. – És ki ez az apró fickó? – szólt, s le is hajolt, hogy bozontos fekete szemöldöke alól rosszallóan szemügyre vegye a hobbitot.

– Ez Zsákos úr, jó családból való, és makulátlan hírű hobbit – mondta Gandalf; Bilbó meghajolt. Nem volt kalapja, amit levegyen, és fájdalmasan tudatosult benne, hány gombja hiányzik. – Jómagam mágus vagyok – folytatta Gandalf. – Én már hallottam felőled, ha te nem is hallottál rólam, de talán hírét vetted jó rokonomnak, Radagastnak6, aki a Bakacsinerdő déli határvidékén lakik.

– Igen, úgy hiszem, egészen jóravaló fickó, már amennyire egy mágustól telik. Találkoztam is vele néhanapján – mondta Beorn. – Hát most már tudom, ki vagy, vagy kinek vallod magad. S mit kívánsz?

– Hogy megvalljam az igazat, elveszítettük a poggyászunkat, majdhogynem elvétettük az utunkat, és igencsak rászorulnánk a segítségre, vagy legalábbis a jó tanácsra. Úgy is mondhatnám, hogy nehéz napjaink voltak a koboldokkal a hegyek között.

– A koboldokkal? – ismételte a nagy szál ember kevésbé nyersen. – Ó, hát azokkal támadt bajotok, csakugyan? És mi vitt hozzájuk?

– Nem állt szándékomban megközelíteni őket. Éjjel leptek meg bennünket a hágón, amelyen át kellett haladnunk; a Nyugatontúli Tájak felől érkeztünk erre a vidékre; hosszú volna elmesélni.

– Akkor jobban tennétek, ha betérnétek a házamba, és legalább valamennyit elmondanátok a történtekből, hacsak mesétek az egész napot igénybe nem veszi – mondta az ember, egy sötét ajtón át vezetve őket, amely az udvarból nyílt a házba.

Nyomában haladva, a jövevények széles terembe jutottak, közepén tűzhellyel.7 Noha nyár volt, fából rakott tűz égett, és a füst a megfeketült tetőgerendák felé szállt, hogy utat keressen a tető nyílásán keresztül. Áthaladtak ezen a homályos termen, amelyet csak a tűz és a felette tátongó rés világított meg, aztán egy másik, kisebb ajtón át valamifajta tornácra érkeztek, amely fatönkökből készült cölöpökön nyugodott. Ez déli fekvésű volt, és még melengette, el is árasztotta a nyugatnak forduló nap, amely lemenőben volt, és arany sugarait a dús kerti virágokra ontotta, melyek egész a lépcsőkig értek.

Itt fapadokra ültek, miközben Gandalf belefogott elbeszélésébe, Bilbó meg lecsüngő lábait lógázta, és a kert virágait bámulta, azon töprengve, ugyan mi is lehet a nevük, mivelhogy a felüknek még a hírét se hallotta.

– Egy vagy két barátommal jöttem a hegyeken keresztül... – kezdte a mágus.

– Kettővel? Én csak egyet látok, s még az is igen apró – vetette közbe Beorn.

– Hát, hogy igazat mondjak, nem akartalak sokadmagammal zavarni, míg meg nem tudom, mennyire vagy elfoglalva. Majd most odaszólok a többieknek, ha szabad.

– Rajta, szólj!

Így Gandalf hosszan, élesen füttyentett, s tüstént megjelent Thorin és Dori, akik megkerülték a házat a kerti ösvény mentén, és most mély hajlongásokkal álltak előttük.

– Látom már, hogy úgy értetted, egy vagy három! – szólt Beorn. – De ezek nem hobbitok, hanem törpök.

– Tölgypajzsos Thorin, szolgálatodra! Dori, szolgálatodra! – mondta a két törp ismételt hajlongások közepette.

– Köszönöm, de szolgálataitokra nincs szükségem – mondta Beorn –, viszont azt hiszem, nektek annál jobban az enyémre. A törpökért nem rajongok éppen, de ha igaz, hogy te Thorin vagy (Thrain fia, az meg Throré, úgy hiszem), s hogy a társad is tiszteletre méltó, meg hogy a koboldok ellenségei vagytok, és semmi rosszat nem terveztek az én országomban... mellesleg, mit is terveztek voltaképpen?

– Úton vagyunk, hogy meglátogassuk atyáink hajlékát, a Sötéterdőn túl, messze keletre – vágott közbe Gandalf –, és csak véletlen, hogy egyáltalán ide vetődtünk a te földedre. A Magas Hágón keltünk át, ennek arra az útra kellett volna elvezetnie bennünket, mely országodtól délre halad, amikor a gonosz koboldok megtámadtak, mint ahogyan éppen mondani akartam.

– Hát akkor mondd csak! – szólt Beorn, aki sohasem volt valami udvarias.

– Rettentő vihar dúlt, a kőóriások sziklákat görgettek, s mi kénytelenek voltunk a hágó elején menedéket keresni egy barlangban, a hobbit meg én és számos társunk...

– Neked kettő az számos?

– Hát nem. Az a helyzet, hogy több volt, mint kettő.

– Akkor hol vannak? Megölték vagy megették őket, esetleg hazatértek?

– Nem, nem. Úgy látszik, nem jöttek mind elő, amikor fütyültem. Úgy gondolom, félénkek. Tudod, nagyon is tartunk tőle, hogy túlontúl sokan vagyunk ahhoz, hogy a vendégeid lehessünk.

– Rajta, fütyülj csak újra! Úgy látszik, kedvem kerekedett a vendéglátásra, és egy-kettővel több már nem számít – dörmögte Beorn.

Gandalf ismét fütyült, de Nori és Ori majdhogynem azelőtt ott volt, mielőtt a füttye elhangzott, mert – ha még emlékeztek rá – Gandalf azt mondta nekik, jöjjenek csak párosával minden öt percben.

– Ejha! – mondta Beorn. – Ti aztán hamar itt termettetek! Ugyan hol rejtőztetek? Mondjátok meg, keljfeljancsik!

– Nori szolgálatodra, Ori szol... – kezdték, de Beorn félbeszakította őket:

– Köszönöm! Majd ha szükségem lesz a segítségetekre, kérni fogom. Üljetek le, és folytassuk az elbeszélést, vagy még vacsoraidőre se végzünk.

– Alighogy elaludtunk – folytatta Gandalf –, egy nyílás tárult fel a barlang végén; koboldok tódultak be rajta, és megragadták a hobbitot, a törpöket és a pónitruppot...

– Pónitruppot? Hát mik voltatok ti, vándorcirkusz? Vagy annyi árut cipeltetek? Vagy hat az már trupp nálatok?

– Ó nem! Az a helyzet, hogy a pónik száma több volt hatnál, mert mi is többen voltunk; és íme, itt jön két újabb barátunk!

Ebben a pillanatban megjelent Balin és Dwalin, s oly mélyen hajoltak meg, hogy szakálluk a kőpadlót seperte. A nagy ember előbb csak a homlokát ráncolta, de a jövevények mindent elkövettek, hogy rettentően udvariasak legyenek, és egyre csak bólogattak és hajlongtak, és térdük előtt lóbálták a csuklyáikat (törpillendőség szerint), míg csak az ember abba nem hagyta a homlokráncolást, és csengő kacagásban nem tört ki: oly komikusak voltak ezek a törpök.

– Igazatok volt a truppal – mondta. – Méghozzá nagyon humoros lehetett. Gyertek csak be, bohócaim, és mondjátok meg, mi a nevetek! A szolgálatotokra jelenleg nincs szükségem, csak pusztán a nevetekre, aztán ha megmondtátok, üljetek le, és hagyjátok a hajbókolást.

– Balin és Dwalin – mondták a jövevények, túlságosan bátortalanul ahhoz, hogy megsértődjenek; lecsücsültek a padlóra, kissé meglepettnek látszottak.

– Hol is tartottam? Ja igen, engem nem ragadtak meg. Villámommal egy-két koboldot megöltem...

– Helyes – mondta Beorn. – Akkor hát mégis van valami jó abban, ha valaki mágus.

– ...és becsúsztam abba a résbe, még mielőtt bezáródott. Követtem a többieket le a főterembe, amely teli volt koboldokkal. A Nagy Kobold is ott volt, harminc vagy negyven felfegyverzett őrrel. Azt gondoltam magamban: még ha nem is lennének egymáshoz láncolva, ugyan mit tehet egy tucat ennyi ellen?

– Egy tucat! Most hallom először, hogy nyolcról azt mondjuk, egy tucat. Vagy van még tán néhány olyan keljfeljancsid, aki eddig nem kelt fel?

– Hát igen, éppen itt jön kettő; Fili és Kili, úgy hiszem – szólt Gandalf, amikor ez a kettő jelent meg, és állott előttük mosolyogva és hajlongva.

– Ennyi elég! – mondta Beorn. – Üljetek le, és maradjatok nyugton! Te pedig mondd tovább, Gandalf!

Így aztán Gandalf folytatta történetét, amíg el nem ért a sötétben vívott küzdelemhez, a lenti kapu felfedezéséhez és annak a riadalomnak az ecseteléséhez, amely akkor fogta el őket, mikor rájöttek, hogy Zsákos urat elvesztették.

– Megolvastuk a létszámot, és rájöttünk, hogy oda a hobbit. Mindössze tizennégyen maradtunk!

– Tizennégyen! Ezúttal először hallom, hogy ha tízből egyet levonunk, úgy tizennégy marad. Úgy érted, kilencen, vagy különben még mindig nem mondtad el a társaságod minden tagjának a nevét.

– Hát persze, még nem találkoztál Oinnal és Gloinnal. És szavamra, itt is vannak! Remélem, megbocsátod alkalmatlankodásukat.

– Ó, csak jöjj ön valamennyi! Gyorsan, gyorsan! Gyertek ide ti is ketten, és foglaljatok helyet! De nézd csak, Gandalf, még most is csak te vagy itt és tíz törp, valamint a hobbit, aki elveszett. Ez összesen tizenegy (meg az elveszett), s még mindig nem tizennégy, hacsak a mágusok nem számolnak másként, mint a közönséges emberek. De most kérlek, folytasd a történetet.

Beorn ugyan iparkodott nem mutatni, de igazában nagyon kíváncsi lett. Mert látjátok, a régmúlt napokban a hegyeknek éppen azt a vidékét ismerte, amelyet Gandalf leírt. Bólogatott és dörmögött, amikor a hobbit újbóli felbukkanásáról hallott, s arról, hogyan másztak le a csuszamlós kövek közt; meg az erdei farkasok gyűrűjéről.

Amikor Gandalf az elbeszélésében odáig ért, miként kúsztak a fákra, odalent a tömérdek farkas, Beorn felkelt, nagy léptekkel járta a tornácot, és azt mormogta:

– Bárcsak köztetek lettem volna! Tőlem aztán többet is kaptak volna, mint tűzijátékot!

– Nos – mondta Gandalf, aki igen örült, hogy története mély benyomást keltett –, megtettem, ami tőlem telt. Alattunk a dühödt farkasok, az erdő pedig helyenként már tűzbe borult, amikor odaérkeztek a koboldok a dombokból, és felfedeztek minket. Üvöltöttek elragadtatásukban, és gúnydalokat énekeltek rólunk. Tizenöt madárka öt fenyőn...

Te jó ég! – dörmögte Beorn. – Azt már ne mondd, hogy a koboldok nem tudnak számolni. Tudnak. Tizenkettő nem tizenöt, és azt ők is igen jól tudják.

– Jómagam is. Bifur és Bofur is köztük voltak. Eddig nem merészkedtem bemutatni őket, de most itt vannak.

Bifur és Bofur bevonult.

– S még itt vagyok én is! – szuszogta Bombur leghátul. Kövér volt, s dühös is, hogy utolsónak hagyták. Nem volt hajlandó öt percet várni, és közvetlenül követte a másik kettőt.

– Hát most aztán tényleg tizenöten vagytok, s mivel a koboldok tudnak számolni, úgy vélem, csakugyan ennyien voltatok fenn a fákon. Most már talán be tudjuk fejezni a történetet további megszakítások nélkül.

Zsákos úr csak ekkor ismerte fel, milyen ravasz volt Gandalf. A megszakítások ugyanis valójában egyre jobban felcsigázták Beorn érdeklődését a történet iránt, s emiatt nem küldte el íziben a törpöket, mint valami gyanús koldusokat.8 Ha tehette, soha senkit sem invitált a házába. Beornnak kevés volt a barátja, azok is igen messze éltek, egyszerre csak néhányukat hívta meg. Most pedig tizenöt idegen ült a tornácán!

Mire a mágus befejezte a meséjét, és elmondta, mint mentették meg őket a sasok, és hozták el mindannyiukat a Szirtkőre, a nap már nyugovóra tért a Ködhegység csúcsai mögött, s az árnyékok megnyúltak Beorn kertjében.

– Pompás történet volt! – mondta Beorn. – Ennél jobbat már régen nem hallottam. Ha minden koldus képes lenne arra, hogy valami effélét mondjon el, jobban hajlanék hozzájuk. Persze lehet, hogy mindezt csak kitaláltátok, de a mesétekért akkor is megérdemeltek egy vacsorát. Nosza, együnk valamit!

– Igenis, kérnénk szépen! – mondták az összes törpök. – És nagyon köszönjük!

A teremben most már egészen sötét volt. Beorn tapsolt, mire négy szép fehér póni ügetett be, és több nagy, nyúlánk testű agárkutya. Beorn mondott nekik valamit azon a furcsa nyelven, amely olyan volt, mint mikor az állati hang emberi beszéddé alakul. A jövevények megint kimentek, és hamarosan fáklyákkal a szájukban tértek vissza, ezeket a tűznél meggyújtották, és bedugdosták azokba az alacsony tartófoglalatokba, amelyek a központi tűzhely oszlopait körülvették. A kutyák, ha úgy akarták, képesek voltak hátsó lábukon megállni, mellső lábukkal pedig tárgyakat hordozni. Nagy hamar deszkákat és bakokat cipeltek elő az oldalfalak mellől, és a tűz közelében állították fel őket.

Akkor bégetés hangzott, s néhány hófehér bárány jött be, ezeket egy hatalmas, szénfekete kos vezette. Egyikük fehér terítőt hozott a hátán, amelynek szegélyébe állatok képmása volt hímezve, mások széles hátukon tálcákat hordoztak, rajta kupák, fatányérok, kések és fakanalak, ezeket a kutyák átvették, és serényen a bakasztalokra rakták. Az asztalok igen alacsonyak voltak, így mellettük még Bilbó is kényelmesen helyezkedhetett el. Az egyik póni két, ugyancsak alacsony padot tolt oda, kákából font széles ülőkével és vastag, kurta kis lábakkal, Gandalf és Thorin számára, míg ugyanennek az asztalnak a távolabbi végéhez Beorn hasonló fajtájú nagy fekete székét állította (amelyben úgy foglalt helyet, hogy két nagy lábát messze kinyújtotta az asztal alatt). Ennyi szék volt Beorn termében, s ezek valószínűleg azért voltak alacsonyak, akár az asztalok, hogy a neki szolgáló csodálatos állatok számára is alkalmatosak legyenek. S min ültek a többiek? Ezekről se feledkeztek el. A többi póni gyalult és csiszolt, dob alakú fahasábokat görgetve jött be, amik még Bilbó számára is elég alacsonyak voltak; így aztán hamarosan mindannyian helyet foglaltak Beorn asztalánál; ilyen sokadalmat a terem bizony már esztendők óta nem látott.

Itt olyan vacsorát vagy estebédet fogyasztottak, amilyenben már azóta nem volt részük, hogy elhagyták az Utolsó Otthonos Házat nyugaton, és búcsút mondtak Elrondnak. A fáklyák fénye és a tűz világa lobogott köröttük, az asztalon meg két hatalmas, vörös méhviasz gyertya égett. Míg ettek, Beorn mély, dörgő hangján történeteket mesélt a hegyeken inneni vad vidékekről, s kiváltképpen arról a sötét és veszedelmes erdőről, amely messze délnek és északnak elnyúlva feküdt, egynapi lovaglásra tőlük, elzárva a keletnek vezető útjukat: a Bakacsinerdő rettenetes világáról.

A törpök figyeltek és szakállukat rázták, mert tudták, hogy hamarosan be kell merészkedniük ebbe az erdőbe, és a hegyvidéket követően ez a legkomiszabb veszély, amely rájuk leselkedik, mielőtt elérkeznek a sárkány erősségébe. Amikor a vacsora befejeződött, a törpök elkezdték a maguk történeteit mesélni, de úgy tűnt, Beorn álmosodik, és alig figyel rájuk. A törpök jobbadán aranyról, ezüstről, kincsről és arról beszéltek, hogyan kell ezt-azt kikovácsolni, Beorn viszont nemigen látszott érdeklődni az effélék iránt: az ő termében semmi se volt aranyból vagy ezüstből, s a késeket kivéve alig készült valami fémből.

A társaság hosszan ült az asztalnál méhsörrel9 töltött fakupái mellett. Odakint sötét éjszaka lett. A terem közepén lobogó tűzre friss gallyakat raktak, a fáklyákat kioltották, ők meg egyre csak ott ültek a táncos lángok lobogó fényében, míg a ház oszlopai felmagaslottak mögöttük, a tetejük meg olyan sötét volt, akár az erdei fák csúcsa. Varázslat volt-e vagy sem, Bilbónak úgy tetszett, olyanféle hangokat hall a tetőgerendák közt, akár a faágakban motozó szélé, és baglyok huhogását. Hamarosan bóbiskolni kezdett az álmosságtól, és a hangok mintha elúsztak volna körötte, míg csak fel nem rezzent.

A hatalmas ajtó nyikorgott, majd becsapódott. Beorn eltávozott. A törpök keresztbe tett lábakkal ültek a padlón a tűz körül, és egykettőre dalba fogtak. Némelyik strófa így hangzott, de az egész vers hosszabb volt, s danolászásuk is elég soká tartott:

Szél zúgott a száraz fenyéren,

az erdőn nem rezzent levél sem,

mély volt az árny éj s nap során,

sötét lények kúsztak serényen.

A szél leszállt a havasokról,

mint áradat bömbölt és tombolt,

nyögött a tág erdő, az ág,

a földre tépett, tarka lomb hullt.

A szél tovább zúdult keletre,

erdőt nem dúlt már harci kedve,

a láp fölött süvöltözött

füttye, úgy száguldott sziszegve.

Zizzen a fű, kalásza görnyedt,

zúgott a sás – s ó, egyre szörnyebb

tavakra szállt –, s zordon égen át

tépett felhőrongyok ömöltek.

Elhagyva a nagy Hegy kopárát,

söpörte a sárkány bérci várát,

sötét, hideg kőtömböket,

hol füstön lengtek át a párák.

Majd a világ szélén kitörve

az éji tenger ömölt le,

csillag-kohót lánggá csiholt,

hold-sajkát sodort messzi űrbe.

Bilbó ismét elbóbiskolt. Gandalf váratlanul felkelt.

– Eljött számunkra az alvás ideje – mondta. – Számunkra, de úgy vélem, nem Beorn számára. Ebben a teremben békén és nyugodtan pihenhetünk, de figyelmeztetlek mindannyiótokat, el ne feledjétek, amit Beorn mondott, mielőtt elhagyott volna bennünket: veszedelembe kerültök, ha napfelkelte előtt kimerészkedtek.

Amint Bilbó látta, az ágyakat máris megvetették a terem oldalán, egyfajta dobogón az oszlopok és a külső falak között. Számára kis szalmamatrac és gyapjútakarók kerültek. Boldogan fészkelődött el bennük, jóllehet nyár volt. A tűz leégett, ő meg elaludt. De éjszaka felébredt: a tűz már hunyó parázzsá vált, a törpök és Gandalf, lélegzésükből ítélve, mindannyian aludtak; a padlón fehér folt árulkodott az égen járó holdról, mely a tető füstnyilásán pillantott alá.

Kintről dörmögő hang hallatszott, és olyan zaj, mintha valami hatalmas állat viaskodnék az ajtónál. Bilbó azon tűnődött, mi lehet, s hogy vajon Beorn-e elvarázsolt alakjában, és hogy bejön-e hozzájuk medveként, s halomra öli-e őket. A takarói alá süllyedt és bedugta a fejét, majd – aggodalmai ellenére – végtére újra elaludt.

Mire felébredt, világos nappal volt. Az egyik törp keresztülbukott rajta az árnyékban, ahol feküdt, s lehuppant a dobogóról a padlóra. Bofur volt az, aki zúgolódott is emiatt, amikor Bilbó kinyitotta a szemét.

– Kelj már fel, álomszuszék – mondta –, vagy nem marad reggeli a számodra.

Fel is pattant Bilbó.

– Reggeli! – kiáltotta. – Az meg hol van?

– Javarészt a hasunkban – felelték a többiek, akik ide-oda mozogtak a teremben –, de ami még maradt, kint van a verandán. Beornt keressük már azóta, hogy felkelt a nap, de semerre se leljük, noha a reggeli fel volt készítve, mire kimentünk.

– S hol van Gandalf? – kérdezte Bilbó, miközben a legnagyobb sebességgel igyekezett az ennivaló nyomába.

– Ó, kint jár valahol – mondták neki a törpök.

De Bilbó nyomát se látta a mágusnak aznap egészen estig. Közvetlenül napnyugta előtt tért vissza a terembe, ahol a hobbit és a törpök vacsoráztak, s ahol – mint egész napon át – Beorn csodálatos állatai szolgálták ki őket. Beornt egyébként a megelőző éjszaka óta nem látták, ami elgondolkoztatta a törpöket.

– Hol a házigazdánk, s hol jártál te magad egy álló napon keresztül? – kérdezték mindannyian.

– Egyszerre csak egy kérdést kérek, és azt is csak vacsora után. Egy falatot sem ettem reggel óta.

Végül aztán Gandalf eltolta a tányérját és kancsóját – két teljes cipót fogyasztott (rengeteg vajjal, mézzel és tejfellel), és legalább egy liter méhsört megivott, majd előhúzta a pipáját.

– Előbb a második kérdésre felelek – mondta –, de teringettét, ez aztán a pompás hely arra, hogy füstkarikákat eregessek!

Tényleg, hosszú időn át semmit se tudtak kiszedni belőle, oly buzgón bocsátgatta a füstkarikákat, amelyek ott keringtek a terem oszlopai körül, s mindenféle színt és formát öltöttek, míg végül egymást kergetve kilibbentek a tető nyílásán keresztül. Kívülről nézve igen furcsának tetszhettek a füstkarikák, amint egymás után tolultak kifelé a légbe, zöldek, kékek, vörösek, ezüstszürkék, sárgák, fehérek; az egyik kicsi, a másik nagy; a kicsik a nagyokon bújva keresztül, aztán nyolcasokká egyesültek, majd úgy tűntek el a messzeségben, akár a madársereg.

– Medvenyomok után jártam – mondta végül Gandalf. – Múlt éjszaka feltehetően szabályos medve-összejövetel zajlott le odakint. Azt hamarosan láttam, hogy a nyomok nem mind származhattak Beorntól; túl nagy volt a számuk, a nagyságuk pedig eltérő. Úgy is mondhatnám, voltak itt kis medvék, nagyok, közönségesek és óriásiak, ezek mind kint táncoltak sötétedéstől csaknem hajnalhasadtáig. Szinte minden irányból érkeztek, kivéve a folyó nyugati partvidékét, a Hegyek tájékát. Errefelé csak egy lábnyom vezetett, mégpedig nem érkező, hanem távolodó. Ezt követtem egészen a Szirtkőig. Ott a nyomok elvesztek a folyóban, de a víz a szikla mögött túlságosan mély és sodró volt számomra ahhoz, hogy átkeljek. Mint emlékeztek, eléggé könnyű a gázlón át erről a partról a Szirtkőre jutni, de a másik oldalon egy örvénylő csatornából sziklaszirt mered felfelé. Mérföldeket kellett gyalogolnom, míg olyan helyet találtam, ahol a folyó elég széles és sekély volt ahhoz, hogy átgázoljak és átússzam rajta, majd megint mérföldeket vissza, hogy ismét a nyomokra leljek. Akkorra már túl késő volt, hogy messzire követhessem őket. Egyenest a fenyőerdők irányába vezettek, a Ködhegység keleti oldalára, ahol tegnapelőtt éjszaka élvezetes esténket töltöttük a vargok társaságában. S most, úgy hiszem, az első kérdésetekre is megfeleltem – fejezte be szavait Gandalf, aki sokáig ült némán.

Bilbó úgy vélte, érti, mire gondol a mágus.

– Mit tegyünk akkor – kiáltotta –, ha Beorn az összes vargokat és koboldokat idevezeti hozzánk? Mindannyian foglyul esünk és meghalunk. Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy amazoknak nem barátja.

– Valóban azt mondtam. És ne légy buta! Jobban teszed, ha lefekszel, az eszed álmos.

A hobbit úgy érezte magát, mint akit eltapostak, s mivel láthatóan egyebet úgyse tehetett, lefeküdt; s miközben a törpök egyre dalaikat énekelték, elaludt, kis fejét folytonosan Beornon törve, míg csak azt nem álmodta, hogy fekete medvék százai járnak lassú, nehézkes körtáncot a holdfényben az udvaron. Aztán egyszer csak felébredt, amikor a többiek mind aludtak, s megint a tegnapi kaparászást, viaskodást, szimatolást, dörmögést hallotta.

A következő reggelen Beorn keltette fel mindannyiukat.

– Szóval még mind itt vagytok! – mondta. Felragadta a hobbitot, és nevetett. – Még nem ettek meg a vargok vagy koboldok vagy gonosz medvék, mint látom. – S ezzel nagyon tiszteletlenül megbökdöste Zsákos úr mellényét. – A nyuszika megint nekigömbölyödik, és kivirul a mézen és kenyéren. – Kacagva tette hozzá: – Gyere, faljál még!

Így mind átvonultak vele együtt reggelizni. Beorn ezúttal igen vidám volt: úgy tűnt, remek kedvében van, és mindannyiukat megnevettette ízes adomáival; azt se kellett sokáig találgatniuk a törpöknek, hol járt, vagy miért oly kedves hozzájuk, mert mindenről ő maga számolt be. Átkelt a folyón, és visszament egészen a hegyekig – amiből sejthetitek, hogy igen gyorsan tudott utazni, mindenesetre akkor, ha medvealakot öltött. A kiégett farkastisztás hamarosan rávezette arra, hogy a törpök történetének egy része igaz; de még ennél is többre jutott: elfogott egy, az erdőn kóborló vargot és koboldot. Ezektől további híreket kapott: a koboldok őrjáratai még most is kutatták a vargokkal együtt a törpöket, s mérhetetlenül dühösek voltak a Nagy Kobold halála miatt, meg azért is, hogy megégett a főfarkas orra, s hogy a mágus keltette tűz a főnök számos főemberét elpusztította. Ennyit mondtak el neki kényszerhelyzetükben a foglyok, de Beorn sejtette, hogy ennél jóval nagyobb gaztettekre készülnek, s hogy küszöbön áll az egész koboldsereg támadása farkas szövetségeseikkel egyetemben a hegyek árnyalta vidék ellen, hogy megtalálják a törpöket, vagy bosszút álljanak azokon az embereken és teremtményeken, akik arrafelé élnek, s akik véleményük szerint bújtatják őket.

– Jóféle történet volt ez, amit elmondtatok – mondta Beorn –, de most, hogy meggyőződtem az igazságról, még jobban kedvelem. Meg kell bocsátanotok azért, hogy nem adtam a szavatokra. Ha ti is közel élnétek a Bakacsinerdő széléhez, ti se adnátok senki szavára, akit nem ismertek úgy, akár a fivéreteket, vagy még annál is jobban. Most csak azt mondhatom, úgy siettem haza, amennyire csak tudtam, hogy gondoskodjam biztonságotokról és felajánljam mindazt a segítséget, amit nyújthatok. Ezek után nagyobb szeretettel fogok a törpökre gondolni. Ilyet, hogy megöltétek a Nagy Koboldot, megöltétek a Nagy Koboldot! – kacarászott magában meg-megrázkódva Beorn.

– S te mit tettél a kobolddal és a varggal? – kérdezte váratlanul Bilbó.

– Jer és lásd! – mondta Beorn, s a törpök követték őt, amint megkerülte a házat. A kapura koboldfej volt rászegezve, egy mögöttes fán pedig vargbőr száradt. Beorn irgalmatlan volt ellenségnek, viszont most barátjukként tevékenykedett, és Gandalf bölcsnek vélte, ha elmondja egész történetüket s útjuk okát-célját is, hogy mindazt a segítséget, amit felajánlott, megkaphassák.

Amit Beorn a törpöknek ígért, a következő volt: az erdőkig vezető útjuk során gondoskodik mindannyiuk számára pónikról, Gandalfnak pedig lóról, ellátja őket annyi táplálékkal, hogy megfelelő beosztással hetekre elegendő lesz, az élelmet úgy csomagolja, hogy a lehető legkönnyebben szállíthassák; kapnak diót, lisztet, szárított gyümölcsöt lepecsételt korsókban, mézet vörös agyagköcsögökben, és kétszersültet, amely sokáig eltart, és amiből kevés is elegendő ahhoz, hogy bírják a hosszú utakat. E kétszersült készítése Beorn titkai közé tartozott, de egyik alkotóeleme a méz volt, mint szinte minden maga készítette ételnek, az íze pedig jó, noha szomjassá tette az embert.

– Az erdőn innen – mondta Beorn – nem szükséges vizet vinni magatokkal, mert az egész út mentén akad forrás és patak. De a Bakacsinerdőn át vezető út homályos, veszedelmes és nehéz lesz10 – tette hozzá. – Ott nem könnyű vizet találni, de élelmet sem. A dióérés ideje még nem jött el (noha míg az erdő másik oldalára értek, lehet, hogy már el is múlik), és körülbelül a dió az egyetlen, ami élelemszámba megy abból, ami ott nő; mert az erdőben vadon termő dolgok homályosak, rejtelmesek és ártalmasak. Majd én gondoskodom számotokra tömlőkről a vízhordásra, és adok nektek néhány íjat és nyilat. De abban erősen kételkedem, hogy bármi, amit a Bakacsinerdőn leltek, alkalmas lesz evésre-ivásra. Tudom, hogy van arra egy folyó, fekete és gyors iramú, ez keresztezheti az ösvényeteket. Ebből ne igyatok, de ne is fürödjetek benne, mert úgy hallottam, varázsereje van, álmossá és feledékennyé tesz. S az erdő homályos árnyai közt alig hiszem, hogy bármit is lőhettek, hasznosat vagy kártékonyat, úgyhogy le ne térjetek az írtatokról. Eltérnetek pedig nem szabad, semmilyen okból.

Ez minden tanács, amivel szolgálhatok. Az erdő szegélyén túl nemigen lehetek tovább a segítségetekre, rá kell bíznotok magatokat szerencsétekre, bátorságotokra és arra az élelemre, amit veletek adok. Amint az erdő bejáratához értek, azt kell kérnem, küldjétek vissza lovamat és pónijaimat. De mindannyiótoknak jó szerencsét kívánok, a házam pedig, ha valaha is errefelé vezetne vissza az utatok, nyitva áll előttetek.

Persze a törpök rengeteg hajlongással és csuklyalobogtatással és “szolgálatodra, ó tág fatermek ura!” kiáltással köszönték meg Beorn szívességét. De komor szavai nyomán lelkesedésük lekókadt, és mindannyian csak azt érezték, a kaland sokkal veszélyesebb annál, mint amire számítottak, s még mindezek után, ha le is küzdötték az út veszedelmeit, a végén ott leselkedik rájuk a sárkány.

Egész délelőtt előkészületeikkel szorgoskodtak. Alighogy elmúlt a dél, utoljára ettek Beornnál, aztán étkezés után felszálltak a lovakra, amelyeket Beorn kölcsönzött nekik, és búcsút integetve, jó iramban kilovagoltak a kapuján.

Alighogy elhagyták bekerített birtokának magas sövényét kelet felé, északnak fordultak, és aztán északnyugatnak. Beorn tanácsára már nem törekedtek arra, hogy az erdei főutat érjék el országa déli részén. Ha a hágón kelnek át, olyan hegyi patakhoz ereszkednek alá, mely néhány mérfölddel délre a Szirtkőt környező nagy folyóba torkollik. Itt mély gázló volt, amelyen átkelhettek volna akkor, ha még megvannak a pónijaik, onnan meg kitaposott ösvény vezetett az erdő szegélyéhez és a régi erdei út bejáratához. De Beorn intette őket, hogy ezt az utat mostanában gyakran használják a koboldok, míg magát az erdei utat, így hallotta, benőtte a gyom, a keleti végén nem jár senki, és olyan áthatolhatatlan mocsarakhoz vezet, amelyekben az ösvények régóta elvesztek. Amellett az út keleti vége mindig is messze volt a Magányos Hegy déli részétől, s még ha végig is mentek rajta, észak felé változatlanul hosszú és nehéz út áll előttük. A Szirtkőtől északra a Bakacsinerdő szegélye közelebb húzódik a Nagy Folyó partjához, s jóllehet itt a hegyek is lejjebb ereszkednek, Beorn mégis azt tanácsolta, válasszák ezt az utat, mert a Szirtkőtől alig néhány napi lovaglásra szinte ismeretlen ösvény nyílik a Bakacsinerdőn keresztül, mely csaknem egyenesen vág át a Magányos Hegy irányában.

– A koboldok – mondta Beorn – nem merészkednek átkelni a Nagy Folyón, még száz mérföldre északra a Szirtkőtől sem, de közeljönni a házamhoz sem, amelyet éjjelenként igen jól őriznek! Ám a helyetekben gyorsan lovagolnék, mert hamarosan sor kerül a támadásukra, délen kelnek át a folyón, és átfésülik az erdő szegélyét azért, hogy elvágjanak benneteket, a vargok pedig gyorsabbak, mint a pónik. És mégis nagyobb biztonságban vagytok, ha visszamentek északra, még akkor is, ha a látszat szerint közelebb kerültök a koboldok erősségeihez, mivel erre fognak a legkevésbé számítani, ahhoz pedig, hogy elfogjanak, még messzebb kell lovagolniuk. Így hát indulás minél előbb!

Most ezért lovagoltak a törpök csendben; mindenütt, ahol a terep eléggé füves és sima volt, ügetve; baljukon a hegyek sötét árnyával, messze meg a folyó vonalával, amelynek fái egyre közeledtek. A nap még alig fordult nyugatnak, amikor elindultak, és estére ott aranylott a körülöttük elterülő tájon. Nehéz volt elgondolni, hogy üldöző koboldok követik őket, s mikor már sok mérföld feküdt köztük és Beorn háza között, beszélgetni kezdtek és ismét énekelni, megfeledkezve arról a sötét erdei ösvényről, amely még előttük volt. De este, hogy ellepte őket az alkony homálya, és a naplemente megcsillantotta a hegyek csúcsait, tábort vertek, őrt állítottak, s legtöbbjük igen nyugtalanul aludt, álmukban cserkésző farkasok üvöltését és koboldordítozást hallva.

Ám a következő reggel megint fényesen és ragyogva virradt rájuk. Őszies ködfátyol lepte el fehéren a földet, s a levegő borzongató volt, de hamarosan vörösen kelt fel a nap keleten, a köd felszívódott, s míg még az árnyékok hosszúak voltak, ők ismét útra keltek. Ezúttal két további napon át lovagoltak, s egész idő alatt egyebet se láttak, mint füvet, virágot, madarat és itt-ott fákat, alkalomadtán pedig vörös őzek kis csapatjait, legelészve vagy delente az árnyékban üldögélve. Néha Bilbó látta a szarvasok agancsait, amint a hosszú fűből kimeredeznek, s először azt hitte, a fák halott ágai. A harmadik estén annyira azon voltak, hogy előbbre jussanak – mivel Beorn azt mondta, kíséreljék meg az erdő bejáratát a negyedik nap kora reggelén elérni –, hogy még alkonyat után is továbblovagoltak, majd pedig éjszaka holdvilágnál. Amint a fény kihunyóban volt, Bilbó úgy vélte, jobbra, néha meg balra, egy hatalmas medve árnyékba vesző alakját látja, mely ugyanabba az irányba portyázik, mint ők. De ha Gandalfnak szólni mert felőle, az csak annyit mondott: “Pszt! Ne vedd észre!”

A következő napon hajnalhasadta előtt indultak, noha az éjszakájuk igen rövid volt. Alighogy megvirradt, megláthatták a közeledő erdőt, mely mintha találkozásra készült volna velük, vagy várta volna őket, akár egy fekete és rájuk meredő rosszkedvű fal. A talaj egyre meredekebbé vált, s a hobbitnak úgy tetszett, csend ülepszik rájuk. A madarak mind ritkábban énekeltek.

Vad többé nem mutatkozott, még csak nyúl se látszott. Délutánra elérték a Bakacsinerdő szegélyét, s már szinte legszélső fáinak hatalmas, mindent ellepő ágai alatt pihentek. E fák törzsei vaskosak voltak és bütykösek, ágaik bogasak, leveleik sötétek és hosszúak. Borostyán fonta be őket, mely odalent a földön tovább kanyargott.

– Nos, itt a Bakacsinerdő! – szólt Gandalf. – Az északi világ legnagyobb erdeje. Remélem, tetszik nektek. Most pedig vissza kell küldenetek azokat a nagyszerű kölcsönpónikat.

A törpök ódzkodtak, de a mágus megmondta nekik, hogy ostobák.

– Beorn nincs oly messze, mint gondolnátok, s mindenképpen jobb, ha megtartjátok az ígéreteteket, mert ellenségnek igen kemény. Zsákos úr szeme élesebb a tiétekénél, ha nem láttatok minden éjjel a sötétség beállta után egy nagy medvét, mely velünk menetelt, vagy ott ült távol a táborunktól a holdfényben, és őrizte azt. Nemcsak azért, hogy benneteket óvjon és vezessen, hanem hogy szemmel tartsa a pónijait is. Lehet, hogy Beorn a barátotok, de az állatait úgy szereti, akár a gyermekeit. Fogalmatok sincs arról, hogy mennyi előzékenységet tanúsított irányotokban, amikor megengedte, hogy a törpök lovagoljanak a pónijain ily messzire és ily sebesen, de arról sem, mi történnék veletek, ha megkísérelnétek magatokkal vinni az erdőbe őket.

– S hát a lóval mi lesz? – kérdezte Thorin. – Arról, hogy azt visszaküldöd, nem szóltál.

– Nem is, mert nem küldöm vissza.

– S mi lesz akkor a te ígéreteddel?

– Ez az én dolgom. Nem küldöm vissza a lovat, mert rajta fogok lovagolni.

Ebből a törpök megtudták, hogy Gandalf most elhagyja őket, éppen a Bakacsinerdő szélén, s módfelett kétségbeestek. De semmivel se tudták elhatározásának megmásítására bírni.

– Mindebben már előzetesen megegyeztünk, még amikor leszálltunk a Szirtkőn – mondta Gandalf. – A vitának nincs értelme. Mint már mondottam nektek, a délvidéken néhány sürgős elintéznivalóm van, s mert itt veletek bajlódtam, máris elkéstem. Lehet, hogy az egész kalandos út vége előtt még találkozunk, s lehet persze az is, hogy nem. Ez a szerencsétektől, bátorságotoktól és józan eszetektől függ. Veletek küldöm Zsákos urat. Már mondottam nektek, hogy több rejlik benne, mint sejtitek, s erre hamarosan ti is rá fogtok jönni. Így hát ne vágj olyan morcos pofát, Bilbó, hanem mosolyogj. Mosolyogjatok ti is, Thorin és Társai! Végtére is ez a ti vállalkozásotok. Gondoljatok a rátok váró kincsre, s feledjétek el az erdőt és a sárkányt, legalábbis holnap reggelig!

Mikor a holnap reggel eljött, Gandalf még mindig ugyanazt mondta. Így hát a törpöknek meg nem maradt más hátra, mint hogy megtöltsék tömlőiket vízzel egy tiszta forrásnál, melyet az erdő bejáratához közel találtak, aztán lemálházzák a pónijaikat. A terheket a lehető legméltányosabban osztották el, jóllehet Bilbó úgy vélte, az övé elviselhetetlenül nehéz, s egyáltalán nem volt elragadtatva attól az ötlettől, hogy ennyi tömérdek mindennel a vállán caplasson mérföldeken keresztül.

– Oda se neki! – mondta Thorin. – Csak nagyon is gyorsan megkönnyebbedik majd a csomagod. Azt hiszem, hamarosan elkövetkezik az az idő, amikor majd kívánni fogjuk mind, hogy a terhünk nehezebbé váljék, mihelyt fogytán leszünk az élelemnek.

Végül aztán elköszöntek a póniktól, és elirányították őket hazafelé. Nagy vidáman ügettek, mintha csak örvendtek volna annak, hogy farukat fordíthatják a Bakacsinerdő árnya felé. Elmentükben Bilbó meg mert volna esküdni arra, hogy valami medveféle hagyta oda a fák árnyát, és cammog élénken utánuk.

Ezúttal Gandalf is búcsút mondott. Bilbó a földön ült, igen boldogtalan volt, és azt kívánta, bárcsak a mágus mellett foglalna helyet annak magas lován. Reggeli után (amely nagyon gyengécske volt) éppen csak bekukkantott az erdőbe, ahol a nappal csakoly sötétnek látszott, mint az éjszaka, s minden nagyon rejtélyesnek; mint Bilbó megfogalmazta magában: “egyfajta figyelő és várakozó érzés vette körül.”

– Ég veled! – mondta Gandalf Thorinnak. – És ég veletek mindannyiótokkal! Most már az utatok egyenesen az erdőn át vezet. El ne kószáljatok a járt csapásról! Ha megteszitek, egy a százhoz, hogy soha újra meg nem találjátok, és a Bakacsinerdőből ki nem kerültök, s akkor, úgy vélem, sem én, sem senki már többet nem lát benneteket.

– Igazán keresztül kell hatolnunk az erdőn? – nyögte a hobbit.

– Igazán – felelte a mágus –, ha oda akartok jutni a másik oldalára. Vagy végig kell járnotok utatokat, vagy fel kell adni a kincskeresést. Én pedig nem engedem meg, hogy most meghátráljatok, Zsákos úr. Szégyellem, hogy ez eszedbe jutott. Helyettem kell gondoskodnod mindezekről a törpökről – tette hozzá.

– Nem, nem! – kiáltott Bilbó. – Nem a meghátrálásra gondoltam, hanem arra: nem lehetne-e az erdőt megkerülni?

– Lehetséges volna, ha kedvetek támad vagy kétszáz mérföldnyire kitérni az utatokból észak felé, s még kétszer ennyit délnek. De biztonságos még akkor se lenne semmi. Nincs ösvény, mely errefelé biztonságos. Ne feledjétek, most már túl vagytok a Vadon Szegélyén, s mindenféle zavaros dologba keveredhettek, bármerre is visz utatok. Mielőtt a Bakacsinerdőt észak felől megkerülhetnétek, máris a Szürkehegység lejtőin vagytok, s ezek csak úgy hemzsegnek a koboldoktól, óriáskoboldoktól és a legszörnyűbb külsejű orkoktól.11 Ha dél felől akarjátok megkerülni a Bakacsinerdőt, a Feketemágus12 országába kerültök, s ennek a fekete sötét varázslónak a tetteiről még neked se kell mesélnem, Bilbó. Az a tanácsom, olyan helynek a közelébe se merészkedjetek, ahová sötét tornya ellátszik! Maradjatok az erdei csapáson, legyetek bizakodóak, reménykedjetek abban, hogy minden a legjobbra fordul, és ha hallatlan a szerencsétek, egyszer tényleg kiérhettek az erdőből, s megláthatjátok az alattatok elterülő Hosszúlápot, mögötte pedig keleten kimagasodva a Magányos Hegyet, ahol a drága öreg Smaug él, bár remélem, nem vár benneteket.

– Te aztán igazán nyájas szavakkal vigasztalsz – dörmögte Thorin. – Ég veled! Ha nem tartasz velünk, jobb lesz, ha úgy távozol, hogy több szót nem vesztegetsz!

– Akkor hát ég veletek, s most már komolyan búcsúzom! – mondta Gandalf, azzal megfordította lovát, és elügetett nyugat felé.13 De annak a kísértésnek, hogy övé legyen az utolsó szó, nem tudott ellenállni. Mielőtt még egészen hallótávolon kívül ért, megfordult, kezeit szájához emelte, és odaszólt a törpöknek (a hangját csak elmosódva hallották):

– Ég veletek! Legyetek jók, vigyázzatok magatokra, és az ösvényt el ne hagyjátok!

Aztán elvágtatott, és hamarosan eltűnt a törpök pillantása elől. “Ó, ég veled, és eredj már!” – mormogták a törpök, annál is dühösebben, mert igazán megrémültek attól, hogy elveszítik Gandalfot. Most kezdődött az egész út legveszedelmesebb része. Mindegyikük vállára vette nehéz csomagját és a vízadagját rejtő tömlőt, aztán elfordult a kinti mezőket ellepő fénytől, és belévetette magát az erdőbe.

8. Legyek és pókok

A törpök libasorban haladtak. Az erdei ösvény bejárata olyan volt, mint valami boltív, mely homályos alagútba vezet, ezt az ívet két hatalmas, egymásnak boruló fa alkotta, mely túlontúl öreg, mohos és borostyánlepte volt ahhoz, hogy egy-két elfeketült levélnél többet elbírjon. Az ösvény keskeny volt, s ki-be kanyargott a fák törzsei között. A bejárati nyílás fénye hamarosan olyanná vált, mint messze távol egy kis világító lyuk, a csend pedig annyira mély volt, hogy egyedül a lábuk dobogása hallatszott, míg a fák fülelve hajoltak fölibük.

Amint a törpök szeme megszokta a homályt, a sötétlően zöldellő ragyogásban még láttak egy kis darabot útjuknak mindkét oldalán. Alkalomadtán a napnak egy keskeny pászmája, mely szerencsésen áthatolt valahol messze, a fák koronája közt megbúvó nyíláson, s még szerencsésebben a tekeredő ágak és egymásba gubancolódó gallyak lejjebb sem fogták fel, vékony és ragyogó tőrével kihasította a sötétséget előttük. De ez ritkán esett meg, és hamarosan teljességgel véget is ért.

Az erdőben fekete mókusok voltak. Mihelyt Bilbó éles, fürkésző szeme megszokta a látást a sötétben, néha felvillant előtte sebes mozgásuk, amint az ösvény felől a fák törzse mögött keresnek menedéket. Furcsa neszek is hangzottak az erdőn, röfögés, viaskodás, sietős léptek, ezek mind a lenti televényből és abból a mérhetetlenül vastag levélrétegből hatoltak elő, amely helyenként dúsan lepte el az erdő alját; de a zaj okozóit Bilbó nem láthatta. A legutálatosabb dolgok, amik pillantásuk elé kerültek, pókhálók voltak: sűrű, sötét pókhálók, szálai különlegesen vastagok, gyakran fától fáig nyúltak, esetleg a fák valamelyik oldalán az alacsonyabb ágakat fonták be. Az úton keresztbe egy se feszült, de arra, hogy az ösvényeket valami varázslat tartotta-e tisztán vagy pedig más ok, a törpök nem tudtak rájönni.

Alig telt el egy kis idő, s máris úgy gyűlölték az erdőt, mint amilyen teljes szívből a koboldok alagútjait gyűlölték, arra pedig, hogy valahol véget érjen, még az alagutaknál is kevesebb reményt nyújtott. De nem tehettek mást, mint hogy mentek és mentek, még jóval azután is, hogy a napfény és az ég utáni vágy beteggé tette őket, és azt kívánták, hogy a szél cirógatását érezzék arcukon. Az erdőtető alatt semmi levegőmozgás nem volt, örökkévaló volt a csend, a homály és a nedves rothadás szaga. Ezt még a törpök is érezték, akik megszokták az alagutakban való tartózkodást, és időnként sokáig éltek napfény nélkül; de a hobbit, aki ugyan szerette, ha lyukakból áll a háza, de nem azt, hogy benne töltse a nyári napokat, csak azt érezte, hogy lassú halállal fullad meg.

A legrosszabbak az éjszakák voltak. Akkor koromsötét lett – nem olyan értelemben, ahogyan ez a kifejezés használatos,1 hanem tényleg koromba merült a világ; olyan volt a sötétség, hogy egyszerűen semmit se lehetett látni. Bilbó ott billegtette az ujjait az orra előtt, de meg se látta őket. Voltaképpen azonban nem igaz, hogy a törpök semmit se láthattak: szemeket igen. Mindannyian szorosan egymáshoz kuporodva aludtak, és váltották egymást az őrségben, s amikor Bilbón volt a sor, fénypontokat látott a törpöket körülvevő homályban, néha egy sárga vagy vörös vagy zöld szempárt, mely közelről meredt rá, majd lassan elhalványult, eltűnt, s megint lassan valahol egészen máshol felcsillant. Néha meg pontosan a felette levő ágakról fénylettek alá a szemek, s ez volt a legszörnyűbb. De Bilbó a legkevésbé a sápadtan kimeredő szemeket szerette. “Rovarszemek – gondolta –, s nem állatiak, viszont ahhoz túlontúl nagyok.”

Noha még nem volt nagyon hideg, a törpök azért megpróbáltak őrtüzeket rakni éjjel, de ezt a kísérletüket hamarosan feladták. Mintha a tűz száz és száz szemet gyűjtött volna köréjük, bár a teremtmények, bármik is lettek légyen, óvakodtak attól, hogy testi mivoltukban is megmutatkozzanak a lángok aprócska lobogásában. Ami még ennél is rosszabb volt: a fény a sötétszürke és fekete lepkék ezreit csalta oda, közülük nem egy oly nagy volt, mint a kezetek, s ezek a törpök füle körül repdestek és verdestek. Ezt nem állhatták, sem a cilinderfekete, hatalmas denevéreket. Így lemondtak a tűzgyújtásról, s csak ültek esténként, elbóbiskolva a mérhetetlen, borzongató sötétben.

Mindez – a hobbitnak legalábbis úgy tűnt – végtelen időn át ment így, s mindig éhes is volt, mert az élelmüket különleges gonddal osztották be. Még így is, amint egyik nap telt a másik után, s az erdőben a változásnak nyoma se mutatkozott, a törpök aggodalmaskodni kezdtek. Az ennivaló nem tarthatott örökké; valójában máris megfogyatkozott. Megpróbálták célba venni a mókusokat, és sok nyilat elvesztegettek, mielőtt sikerült egyet útközben lelőni. De amikor megsütötték, kiderült, hogy rémes íze van, s ezután nem lőttek több mókust.

Szomjasak is voltak, mert vizük se volt valami bőven, s egész idő alatt se forrást, se patakot nem láttak. Ebben az állapotban találta őket az a nap, amelyen útjukat folyóvíz állta el.2 Sebesen és nagy erővel zúgott át az úton, de nem volt nagyon széles, s fekete volt, vagy legalábbis annak látszott a homályban. Beorn helyesen tette, hogy óvta őket tőle, különben ittak volna belőle, bármilyen is a színe, s partján megtöltötték volna kiürült tömlőiket. A helyzet ismeretében azonban csak arra gondoltak, miként kelhetnének át rajta úgy, hogy be ne nedvesítsék magukat. Fahíd vezetett át a vízen, de már elkorhadt és beomlott, csak néhány törött cölöpje maradt meg a part közelében.

Bilbó letérdelt a partszegélyen, és kimeresztette a szemét, majd felkiáltott:

– A túlparton csónak van! Ugyan miért nincs itt inkább a mi oldalunkon!

– Mit gondolsz, milyen messzire van? – kérdezte Thorin, mert addigra már tudták, hogy mindannyiuk közül Bilbó szeme a legélesebb.

– Nincs nagyon messze. Úgy gondolom, tizenkét yardnyira.

– Tizenkét yard! Jómagam azt hittem, legalább harminc, de hát az én szemem már nem úgy lát, mint száz esztendővel ezelőtt. Azonban tizenkét yard vagy egy mérföld egyre megy. Átugrani nem tudjuk, keresztülgázolni vagy úszni pedig nem merünk.

– Tud valamelyikőtök kötelet vetni?

– Ennek mi haszna? A csónak minden bizonnyal ki van kötve, még ha kampót is tudunk belé akasztani, amiben kételkedem.

– Nem hiszem, hogy ki van kötve – mondta Bilbó –, bár persze efelől nem lehetek bizonyos ebben a világításban; mindenesetre nekem úgy tűnik, mintha csak kivonták volna a partra, amely ott, ahol az ösvény leér a vízbe, elég alacsony.

– Dori a legerősebb, de Fili a legifjabb, ezért ő lát a legjobban – mondta Thorin. – Gyere csak ide, Fili, s nézzük, látod-e a csónakot, amelyről Zsákos úr beszél.

Fili úgy vélte, hogy látja; így aztán mikor már elég soká bámészkodott, hogy az irányt betájolja, a többiek hoztak neki egy kötelet. Ebből számosat vittek magukkal, s az egyik leghosszabbnak a végére egy nagy vaskampót erősítettek; ezeket arra használták, hogy terhüket a vállukon hordott hevederekhez erősítsék. Fili kézbe vette a kampót, egy darabig egyensúlyozgatta, aztán átrepítette a folyón. Nagy csobbanással a vízbe esett.

– A dobás nem ért elég messzire – mondta Bilbó, aki előrenézett. – Még néhány láb, és a kampó a csónakba esik. Próbáld meg újra. Nem hiszem, hogy a varázslat eléggé erős ahhoz, hogy bántódásod essék, ha éppen csak hozzáérsz egy kis nedves kötéldarabhoz.

Mindamellett Fili a kampót kissé kétségeskedve vette újra kézbe, amikor a kötelet visszahúzta. Ezúttal nagyobb erővel dobott.

– Csak nyugodtan! – kiáltotta Bilbó. – Most a kampó beletalált az erdőbe a túloldalon. Húzd vissza óvatosan.

Fili lassan húzgálta vissza a kötelet, s kis idő múltán Bilbó azt mondta:

– Vigyázz! A kampó elérte a csónakot, reméljük, beleakadt.

Úgy is történt. A kötél megfeszült, s Fili hiába vonta. Kili a segítségére sietett, aztán Oin és Gloin is. Ráncigálták-cibálták, míg egyszer csak mind hanyatt vágódtak. Bilbó azonban résen volt, elkapta a kötelet, és egy bottal irányította a kis fekete csónakot, amint gyors iramban szelte a vizet. – Segítség! – kiáltotta, s Balin még éppen idejében ragadta meg a ladikot, mielőtt az ár elsodorta volna.

– Mégiscsak ki volt kötve – mondta Balin, miközben a kettészakadt zsineget nézte, mely még akkor is csüngött a csónakról. – Jó dobás volt, fiaim, az meg egyenesen remek, hogy a mi kötelünk volt az erősebb.

– Ki kel át elsőnek? – kérdezte Bilbó.

– Majd én – mondta Thorin –, te pedig velem jössz, azután Fili és Balin. Ennyi terhet bír meg a csónak egyszerre. Utánunk jön Kili és Oin és Gloin és Dori, majd Ori és Nori, Bifur és Bofur, s végül utolsónak Dwalin és Bombur.

– Én mindig utolsó vagyok. Ezt nem szeretem – mondta Bombur. – Ma más a soros.

– Nem szabadna ilyen kövérnek lenned. Minthogy azonban ilyen vagy, te lehetsz az utolsó és legkönnyebb rakomány kísérője. Ne kifogásold a parancsomat, különben velem gyűlik meg a bajod.

– Nincsenek evezőink. Hogy akarjátok visszajuttatni a csónakot az átellenes partra? – kérdezte a hobbit.

– Kérek még egy kötelet s még egy kampót – mondta Fili, s mikor megkapta, az előtte meredő sötétségbe dobta, méghozzá olyan magasra, amennyire csak tudta. Mivel nem esett le újra, meggyőződhettek arról, hogy valahol az ágak között rögzült. – Szálljatok be most – mondta Fili –, és egyikőtök vontassa a csónakot annál a kötélnél fogva, amely a túloldalon egy fába akadt. Másikótok ragadja meg azt a kampót, amit elsőnek használtunk, s ha már biztonságban vagyunk a túlparton, beakaszthatja, a többiek meg visszahúzhatják a csónakot.

Ily módon hamarosan mindannyian biztonságban átkerültek az elvarázsolt folyó túloldalára. Dwalin éppen kimászott az összetekert kötéllel a karján, Bombur pedig (egyre zsörtölődve) készült követni őt, amikor valami baj történt. Paták viharzó zaja hangzott feléjük az előttük levő ösvény felől. A homályból váratlanul rohanó őz alakja bontakozott ki. Nekirontott a törpöknek, és feldöntötte őket, majd ugráshoz készülődött. Magasra szökött, és hatalmas ugrással vitte át a vizet. De mégsem érte el biztonságban a másik partot. Thorin volt az egyedüli a törpök között, aki lábon és észnél maradt. Mihelyt a törpök partot értek, felajzotta íját, és egy nyilat illesztett bele, arra az esetre, ha a csónaknak valami rejtett őre jelennék meg. Most gyors és biztos lövéssel megcélozta az ugró állatot. Amint a nyílvessző elérte a túlpartot, az megroggyant. A sötétség elnyelte ugyan, de még hallották, amint a paták zaja hirtelen botladozóvá válik, majd elhal.

Ám mielőtt megéljenezhették volna a sikerült lövést, Bilbó borzasztó jajveszékelése elűzte a törpök gondolatait az őzpecsenyétől.

– Bombur beesett a vízbe! Bombur megfullad! – kiáltotta, s ez bizony nagyon is igaz volt.

Bombur már csak egy lábbal volt a szárazon, amikor az őz lerohanta és keresztülugrotta. A törp megbotlott, ellökve a csónakot a parttól, aztán visszabukott a sötét vízbe, keze lecsúszott a part menti iszamos gyökerekről, eközben a csónak lassan keringve elúszott, majd eltűnt.

Még láthatták a csuklyáját a víz felett, amikor a parthoz rohantak. Gyorsan kötelet vetettek neki oda, kampóval a végén. Bombur megragadta, és a partra vonták. Persze tetőtől talpig merő víz volt, de nem ez volt a legnagyobb baj. Amikor lefektették a partra, már mélyen aludt, miközben egyik kezével oly erősen szorongatta a kötelet, hogy alig bírták kihámozni a markából, s a törpök minden próbálkozása ellenére megmaradt mély álmában.3

Még mindig Bombur felett álltak, balsorsukat és a törp ügyetlenségét átkozva, de megsiratva a csónak elvesztését is, mely lehetetlenné tette, hogy visszatérjenek és felkutassák az őzbakot, mikor elmosódó kürtrivalgást hallottak az erdőben, s kutyák távoli csaholását. Erre mindannyian elhallgattak, és amint ott ültek, úgy tűnt, hallják is annak a nagy vadászatnak4 a lármáját, amely a csapástól északra zajlott, noha szemernyit se láttak belőle.

Sokáig csak ültek és moccanni se merészkedtek. Bombur egyre csak aludt, kövér arcán mosollyal, mint aki már nem törődik többet azokkal a gondokkal, amelyek a törpöket gyötrik. Az előttük levő ösvényen váratlanul néhány fehér vad jelent meg, egy őztehén meg a borjai, amelyek éppoly fehérek voltak, mint amilyen fekete a bak. Csak úgy villogtak a homályban. Még mielőtt Thorin felkiálthatott volna, három törp máris felugrott, és íjából nyilakat repített. Úgy tetszett, egyik se talált. A vadak megfordultak, s éppoly némán tűntek el a fák között, mint ahogyan érkeztek, a törpök pedig hiába lődözték nyilaikat utánuk.

– Hagyjátok abba! Hagyjátok! – kiáltotta Thorin, de már elkésett, a felizgatott törpök elpazarolták utolsó nyilaikat, s most már a Beorn ajándékozta íjak haszontalanná váltak.

Ezen az estén az egész társaság rosszkedvű volt, s ez a rosszkedvük a következő napok során csak növekedett. Átkeltek az elvarázsolt folyón, de túl rajta az ösvény éppoly kóbor-bizonytalan volt, mint annak előtte, s az erdőben se leltek semmi változást. Ám ha jobban ismerik és alaposabban átgondolják a vadászat és az útjukon megjelenő fehér vadak5 jelentőségét, tudhatták volna, hogy végre közelednek már az erdő keleti széléhez, és hamarosan el is érkeznek – ha győzik bátorsággal és reménnyel – a ritkásabb fákhoz és azokhoz a helyekhez, ahol a nap fénye ismét kibukkan.

Mindezt azonban nem tudták, s ráadásul külön nyűgnek még ott volt Bombur nehéz teste, amelyet valahogy magukkal kellett cipelni. A terhes feladatot úgy oldották meg, hogy felváltva négyen vitték Bomburt, ezalatt a többiek a négy csomagjait osztották meg. Ha a csomagok nem váltak volna oly könnyűvé az utolsó néhány nap során, nem győzték volna erővel; azonban a szendergő és mosolygó Bombur ugyancsak silány cserét jelentett az olyan csomagokhoz képest, amelyeket az élelem tett nehézzé. Néhány nap múlva eljött az idő, hogy gyakorlatilag nem maradt enni-innivalójuk. Az erdőben semmi ehetőt nem találtak, csak gombákat és sápadt levelű, rossz szagú növényeket.

Az elvarázsolt folyótól mintegy négynapi járásra olyan területhez értek, ahol a legtöbb fa bükk volt. Ez a változás már-már felderítette a törpöket, mert itt az aljnövényzet nem burjánzott úgy el, és a sötétség sem volt olyan áthatolhatatlan. Az ösvény mindkét oldalán zöldes fény világolt. De ez a fény csak az egyenes, szürke törzsek töretlen vonalát mutatta meg, amelyek úgy sorakoztak, mint valami óriási alkonyi csarnok oszlopai. Lélegzetnyi levegő járt benne és szélzúgás, de ennek szomorú hangja volt. Néhány zörgő levél szállingózott, hogy emlékeztesse a törpöket arra, odakint közeleg az ősz. Lábuk számtalan elmúlt ősz avarját rúgta széjjel, mely az erdő sötétvörös szőnyegéből az ösvény mentén halmozódott fel.

Bombur még mindig aludt, a törpöknek pedig már elegük volt az egészből. Időnként nyugtalanító nevetést hallottak. Néha a messzeségből énekszó is zengett. A nevetés szép hangú volt, nem koboldoktól származott, s az ének is elragadó volt, de borzongató és különös, s nemhogy megnyugtatta volna a törpöket, inkább még elsiettek onnan, ahol hallották, már amennyire a maradék erejükből telt.

Két nappal később észrevették, hogy az ösvényük lefelé visz, s hamarosan egy völgyben voltak, amelyet csaknem teljesen betöltöttek a hatalmas tölgyfák.

– Soha nincs már vége ennek az átkozott erdőnek? – kérdezte Thorin. – Valakinek fel kell másznia egy fára, hogy megpróbálja, túllát-e a fák tetején, és körülnézzen. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy kiválasztjuk azt a legmagasabb fát, amely utunkba akad.

Persze a “valaki” Bilbót jelentette. A választás azért esett rá, mert hogy küldetése haszonnal járjon, ahhoz a kúszónak a legfelső ágak csúcsára kellett jutnia, éppen azért elég könnyűnek is lennie ahhoz, hogy ezek a magas és gyenge ágak elbírják. Szegény Zsákos úrnak soha nem volt valami nagy gyakorlata a famászásban, de a többiek felhúzták őt egy hatalmas tölgy legalacsonyabb ágai közé, mely ott magasodott az ösvényen, neki meg nem maradt más választása, mint legjobb tudása és képessége szerint felmászni. Az egymásba kuszálódó ágak közt tört utat, amik sűrűn csapódtak a szemébe; a nagyobb gallyak vén kérge bemocskolta és bezöldítette; nemegyszer megcsúszott, és csak az utolsó pillanatban kapaszkodott meg; végül kétségbeesett küzdelem után, egy olyan nehéz helyen, ahol egyetlen alkalmas ág se mutatkozott, a facsúcs közelébe került. Egész idő alatt azt latolgatta, vajon vannak-e pókok a fán, meg azt, hogy kerül le majd megint (hacsak nem úgy, hogy lepottyan).

Végül is átdugta a fejét a fák tetején, s aztán talált is pókokat. De ezek csak közönséges méretű kis pókok voltak, és a pillangókra vadásztak. Bilbó szemét csaknem megvakította a fény. Hallotta a törpöket, amint messze lentről felkiabálnak hozzá, de válaszolni nem volt képes, csak kapaszkodni és pislogni. A nap ragyogóan sütött, és hosszú időbe telt, míg Bilbó elviselte ezt a ragyogást. Mikor megszokta, a sötétzöld szín tengerét látta maga körül, melyet itt-ott szellő borzolt, s mindenütt százával mutatkoztak a lepkék. Gondolom, a bíbor színű “nagy színjátszólepkék” egy fajtájához tartoztak, ezek kedvelik a tölgyek csúcsát, csakhogy a lepkék színe egyáltalán nem bíbor volt, inkább nagyon sötét bársonyos fekete, minden különösebb látható mintázat nélkül.

Bilbó hosszan nézte a fekete pillangókat, és élvezte a szellő játékát a hajában és az arcán, végül azonban a törpök kiáltozása, akik már toporzékoltak türelmetlenségükben odalent, emlékezetébe idézte, mit is keres a fán. De hiába nézett. Meresztgethette a szemét, amennyit csak akarta, semerre se volt képes felfedezni a fák és a lombok végét. Szíve, mely a napfény láttán és a szél cirógatásától megkönnyebbült, ismét elnehezedett: sehol nem mutatkozott élelem, amelynek irányába odalent elindulhattak volna.

Valójában, mint mondottam nektek, a törpök közel voltak az erdő széléhez, csak Bilbónak nem volt annyi esze, hogy észrevegye: a fa, amelyre mászott, jóllehet önmagában véve igen hatalmas volt, egy széles völgy legaljának közelében állt, úgyhogy még a tetejéről nézve is a fák úgy emelkedtek körbe, akárha egy mély tálat szegélyeznének, amiért nem is várhatta azt, hogy meglássa, milyen messzire terjed az erdő. De hát erre nem figyelt, s így kétségbeesetten mászott le. Végül is összekarmoltan, felhevülve és nyomorúságos állapotban ért a földre, ahol – mire leért – a homályban nem láthatott semmit. Beszámolója hamarosan a többieket is éppoly rosszkedvűvé tette, mint amilyen ő maga volt.

– Az erdőnek nincsen vége, semerre, sehol! Mit tegyünk? És mi a csodának küldünk ki felderítőnek egy hobbitot? – kiáltozták a törpök, mintha Bilbó vétke lett volna mindaz, amit tapasztalt. A pillangókkal szikrányit se törődtek, attól meg, hogy elmesélte, milyen pompás szellő fújdogál odafenn, csak még dühösebbek lettek, mert hiszen túl nehezek voltak ahhoz, hogy felmásszanak a fák csúcsára, és ők is érezhessék.6

Ezen az estén megették élelmük utolsó morzsáit is, s mikor másnap reggel felébredtek, azon kapták magukat, hogy még mindig mardossa őket az éhség; a következő dolog, amit érzékeltek, az volt, hogy esik, és imitt-amott egy csepp koppanva hullik le az erdő aljára. Ez viszont csak arra emlékeztette őket, hogy eltikkadnak a szomjúságtól, anélkül hogy könnyíthetnének magukon: az ember nem tudja csillapítani gyötrő szomját azzal, hogy óriás tölgyek alá áll, és arra vár, hogy esetleg egy csepp a nyelvére esik. Némi megkönnyebbüléshez váratlanul Bombur juttatta őket.

Egyszer csak felébredt, és fejét vakarva felült. Képtelen volt rájönni arra, egyáltalán hol van, arra sem, miért olyan éhes, mert mindent elfelejtett, ami azóta történt, hogy ama réges-régi májusi reggelen útnak indultak.7 Amire még emlékezett, az a hobbit házában összegyűlt társaság volt, s a törpöknek nem kis fáradságába került, míg meggyőzték őt annak a rengeteg kalandnak a valóságáról, amelyeken azóta keresztülmentek.

Mikor Bombur meghallotta, hogy semmi ennivaló sincs, leült és sírva fakadt, mert igen gyenge volt, és alig állt a lábán.

– Miért is ébredtem fel! – kiáltotta. – Oly szép álmaim voltak. Valami ehhez hasonló erdőben sétáltam, csak az álombélit a fákra erősített fáklyák és az ágakon himbálózó lámpák világították meg, valamint a földön égő tűzrakások, és szűnni nem akaró nagy lakoma folyt. Egy erdei király volt ott, levélkoronával a fején, s vidáman zengett az énekszó, és se felsorolni, se leírni nem tudnám, mi minden volt ott enni- és innivaló.

– Meg se kíséreld – mondta Thorin –, sőt ha nem tudsz másról beszélni, jobb lesz, ha hallgatsz. Elég bosszúságunk van veled amúgy is. Ha nem ébredsz fel, otthagyunk az erdőben, hadd álmodd tovább ostoba álmaidat; nem tréfadolog cipelni téged, még akkor sem, ha hetek óta sovány a közös koszt.

Most aztán a törpök egyebet nem tehettek, mint hogy üres hasuk köré még szorosabbra húzták a nadrágszíjat, majd felragadták üres zsákjukat, tarisznyájukat, és tovább botorkáltak a csapáson, annak minden különösebb reménye nélkül, hogy elérik a végét, s nem teríti le őket még előbb az éhhalál. Így caplattak egész nap, igen lassan és fáradtan haladva, míg Bombur egyre azon siránkozott, hogy a lába nem viszi már tovább, és csak lefeküdni és aludni szeretne.

– Azt nem! – mondták a törpök. – Csak hadd vegyék ki a lábaid a részüket a fáradságból, elég messzire cipeltünk.

Bombur ennek ellenére váratlanul megtagadta, hogy még egy lépést tegyen, és levetette magát a földre.

– Ti csak menjetek, ha kell – mondta. – Én majd csak elfekszem itt, és alszom, és álmodom az eleségről, ha már másként nem tudok szert tenni rá. Remélem, többé nem ébredek fel.

Ebben a pillanatban Balin, aki egy kicsivel előttük járt, odakiáltott a többieknek:

– Hát ez mi? Úgy tetszik, egy villanásnyi fényt láttam az erdőben.

Mindannyian arrafelé pillantottak, s igen messzire, úgy tűnt, vörös villódzást látnak a sötétben, majd mellette egy-egy újabb fény gyullad ki. Még Bombur is felkelt, s együtt siettek a világosság felé, azzal se törődve, vajon trollokat vagy koboldokat találnak-e. A fény előttük volt, hol az ösvénytől balra, s amikor végre egy vonalba jutottak vele, nyilvánvaló lett, hogy fáklyák és tüzek égnek a fák alatt, de jó messzire az útjuktól.

– Úgy tűnik, megvalósulnak az álmaim – zihálta hátul Bombur. Egyenesen a fény irányába kívánt rohanni, bele az erdőbe. De a többiek nagyon is jól emlékeztek a mágus intelmeire.

– Nem sokat érnénk az olyan lakomával, ahonnan soha nem térnénk vissza életben – mondta Thorin.

– De lakoma nélkül amúgy se maradunk soká életben – felelte rá Bombur, s ennek Bilbó is meggyőződéssel helyeselt. Ezen bosszankodva vitáztak, mindent meghányva-vetve, s végül megegyeztek abban, hogy néhány kémet küldenek ki azért, hogy a fények közelébe kússzanak és felderítsék, mi folyik körülöttük. De akkor meg abban nem tudtak megegyezni, kit küldjenek: mindenki ódzkodott annak kockázatától, hogy elkódorogjon, és többé ne lelje meg a barátait. Végül is minden intelem ellenére az éhség döntött, mivel Bombur egyre csak azokat a finomságokat mesélte, amelyek álma szerint terítékre kerültek ezen az erdei lakomán; így aztán valamennyi törp elhagyta az ösvényt, és együttesen nekivágott az erdőnek.

Jó hosszú ideig tartó mászás és kúszás után a fák törzse mögül kipislantva egy tisztást láttak, amelyen néhány fát kivágtak, és a földet elegyengették. Sokan voltak ott, tündefajtájú népség, zöld és barna öltözékben, nagy körben ültek a kivágott fák lefűrészelt csonkjain. Középen tűz égett, s körül a fák egyikére-másikára fáklyák voltak erősítve, de ami mindennél lenyűgözőbb látvány volt: a tündenépség evett-ivott és vidáman kacagott.

A pecsenyék illata oly varázslatos volt, hogy előzetes megbeszélés nélkül mindegyik törp talpra ugrott, és tülekedve tartott a tér közepe felé, annak az egyetlen gondolatnak a megszállottjaként, hogy valami ennivalót kunyerál. De alighogy az első közülük belépett a tisztásra, mintegy varázsütésre minden fény kialudt.8 Valaki szétrúgta a tüzet, amelynek izzó parazsa tűzijátékként röppent a magasba, majd kihunyt. A törpök valósággal elvesztek a tömény sötétségben, és még egymást se tudták megtalálni, legalábbis sokáig. Miután félőrülten tévelyegtek a homályban, tuskóba botolva, fának ütközve, és annyit ordítva és kiáltozva, hogy több mérföldes körzetben az egész erdőt felriasztották, végül is sikerült egy csoportba gyülekezniük és kitapogatni, hányan vannak. Addigra persze már egészen elfeledték, merre is van az ösvény, s mindannyian reménytelenül eltévedtek, legalábbis, amíg megvirrad.

Egyebet nem tehettek, mint hogy letelepedjenek éjszakára ott, ahol voltak, még ételmaradék után se mertek kutatni a földön, attól való féltükben, hátha megint elszakadnak egymástól. De csak kis ideig feküdtek, s Bilbó éppen hogy elálmosodott, amikor Dori, akire elsőként esett az őrség, hangos suttogással így szólt:

– Amott újra előbukkannak a fények, s még több is van belőlük, mint előbb.

Mindannyian felugrottak. Nem kétséges, hogy a közelükben tömérdek fény hunyorgott, s a hangok és a nevetés egészen tisztán hallatszott. A törpök óvatosan kúsztak a fény irányába, libasorban, mindegyik az előtte levő hátát érintve. Amikor elég közelre értek, Thorin azt mondta:

– Ezúttal nem rohanunk előre! Senki ne mozduljon a rejtekhelyéről, amíg nem szólok. Előbb Zsákos urat küldöm ki egymagában, hogy beszéljen velük. Tőle nem ijednek meg – (“Hát én tőlük?” – gondolta Bilbó) –, s mindenképpen azt remélem, nem tesznek vele semmi gonoszat.

Amikor a törpök a fény körének a széléhez értek, Bilbót hirtelen hátulról meglökték. Mielőtt még ideje lett volna arra, hogy gyűrűjét ujjára csúsztassa, előrebukdácsolt a tűz és a fáklyák teljes fényébe. Mindhiába. Ismét kihunyt minden láng, és teljes sötétség borult valamennyiükre.

Ha nehéz volt egymásra lelni annak előtte, most még sokkal nehezebb volt. A hobbitot pedig egyszerűen képtelenek voltak megtalálni. Valahányszor megszámolták egymást, mindig csak tizenhárman voltak. A törpök kiáltoztak, hívták: “Zsákos Bilbó! Hobbit! A fene essen beléd! Hej, hobbit, te anyaszomorító, hol vagy?”, és más efféléket mondogattak, de válasz nem jött.

Már letettek minden reményről, amikor Dori merő véletlenségből belébotlott. A sötétben átesett valamin, amit fatuskónak vélt, aztán rájött arra, hogy a hobbit az, aki összekuporodva, mélyen aludt. Jócskán kellett rázni, amíg felébredt, s mikor végre ébren volt, korántsem örült.

– Oly nagyszerűt álmodtam – zsémbelődött –, egy egészen pompás vacsoráról.

– Te jó istenég! Ennek is elment az esze, akárcsak Bomburnak – mondták a törpök. – Ne beszélj nekünk álmokról! Az álombeli vacsorák semmire se jók, s nem tudunk osztozni rajtuk.

– Még mindig a legjobbak, amiket ezen az átokverte helyen remélhetek – dünnyögte Bilbó, miközben lefeküdt a törpök mellé. Megpróbált újra elaludni és folytatni az álmát.

De az erdei fények sora ezzel még nem ért véget. Amikor az éjszaka már későre fordult, és Kili volt az őr, egyszer csak mindannyiukat felkeltette.

– Valóságos fényáradat lobbant fel nem messze – mondta –, sok száz fáklya és rengeteg tűz gyulladt ki hirtelen, mégpedig varázslatra. És figyeljétek csak az éneket és a hárfák hangját!

Miután egy ideig még feküdtek és füleltek, a törpök úgy találták, nem tudnak ellenállni annak a vágyuknak, hogy közeledjenek, és még egyszer megpróbáljanak segítséghez jutni. Ismét felkerekedtek; az eredmény ezúttal katasztrofális volt. Az ünnepség, amelynek most tanúi voltak, nagyobb és pompásabb volt, mint az előbbi, és az ünneplők hosszú sorának élén egy erdei király ült, levélkoronával aranyhaján,9 és nagyon hasonlított ahhoz az alakhoz, akit Bombur ábrázolt álmai nyomán. A tündenépség kupákat adott kézről kézre, átnyúlkálva a tüzeken, néhányan hárfáztak, sokan meg énekeltek. Csillogó hajukat virágok fonták be, gallérjukon és övükön zöld és fehér drágakövek ragyogtak, arcuk, daluk egyaránt derűt sugárzott.10 E dalok hangosak, tiszták és elbűvölőek voltak, Thorin meg kilépett körük közepébe.

Az utolsó kiejtett szót halálos csend szakította félbe. Kialudt minden fény. A lobogó tűz fekete füstté vált. Hamu és parázs lepte a törpök szemét, és az erdő megint megtelt zsivajgással és kiáltásaikkal.

Bilbó azon kapta magát, hogy egyre csak körbeszaladgál (legalábbis így gondolta), és folytonosan azt kiáltja: “Dori, Nori, Ori, Oin, Gloin, Fili, Kili, Bombur, Bifur, Bofur, Dwalin, Balin, Tölgypajzsos Thorin!”, miközben mások, akiket se nem látott, s nem is tapintott, ugyanazt teszik körülötte (egy alkalmilag közbevetett “Bilbó”-t hallatva). De a többiek kiáltozásai egyre inkább távolodtak és gyengültek, s noha idővel Bilbónak úgy tetszett, üvöltözéssé és segélykiáltásokká változnak valahol nagy messze, végül is minden zaj elült, s a hobbit egymaga maradt, teljes csendben és homályban.

Ez volt életének egyik legnyomorúságosabb pillanata. De Bilbó hamarosan elhatározta, semmi értelme bármire is vállalkoznia, míg el nem jő a nappal, és némi fényt nem hoz, az meg tökéletes melléfogás lenne, ha kifárasztaná magát a felfrissítő reggeli minden reménye nélkül. Így visszaült, hátát egy fának támasztva, s nem utoljára idézte fel magának távoli otthona emlékét, gyönyörű éléskamráival. Mélyen elgondolkodott szalonnáról, tojásról, vajas pirítósról, mikor valaminek az érintését érezte. Valami ragadós, erős kötélhez hasonló tekeredett a bal kezére, s amikor megpróbálta mozgatni a lábát, rájött, hogy ez már be is volt burkolva az anyagba, úgyhogy amikor felkelt, előrebukott.

Ekkor az a nagy pók, amely szendergése közben buzgón befonta, előkerült Bilbó háta mögül, és nekitámadt. Bilbó a teremtménynek csak a szemét láthatta, de érezte, amint azon iparkodik, hogy undorító szálait a teste köré tekerje. Még jó, hogy idejében tért észhez. Hamarosan teljesen mozgásképtelenné vált volna. Így is elszánt küzdelmet kellett vívnia, mielőtt kiszabadult. Előbb kezével lökte el a fertelmes lényt – mely megpróbálta megmérgezni, mint a kis pókok szokták tenni a legyekkel, hogy békén maradjanak –, míg csak Bilbónak eszébe nem jutott a kardja, s azt ki nem húzta. Akkor a pók visszaugrott, s a hobbitnak volt ideje, hogy egy vágással kiszabadítsa a lábát. Aztán rajta volt a sor, hogy támadjon. A pók nyilvánvalóan nem szokott hozzá az olyan teremtményekhez, amelyek hasonló fullánkokat viseltek oldalukon, különben hamarább eliszkol. Bilbó gyorsabban támadott, semhogy a pók eltűnhetett volna, és a kardjával egyenest a szemébe sújtott. Erre a pók valósággal megőrült, ugrált, táncolt, lábai iszonyú görcsben rángatóztak, míg csak Bilbó egy másik döféssel meg nem ölte, utána azonban elvágódott, és hosszú időn át semmire sem emlékezett.

Amikor magához tért, a szokott sápadtszürke fény jelezte az erdei nappalt. A pók holtan feküdt mellette, Bilbó kardpengéjén fekete nyomok. Valahogy az, hogy megölte az óriáspókot egyes-egyedül a sötétben, és ebben senki – sem a mágus, sem a törpök, sem senki más – nem segített, nagyot lendített Zsákos úr önérzetén. Új embernek érezte magát, üres gyomra ellenére is elszántabbnak és bátrabbnak, amikor a fűben megtörölte a kardját, és visszadugta a hüvelyébe.

– Névvel ajándékozlak meg – mondta a kardnak –, mégpedig Fullánknak foglak hívni.

Ezek után pedig felfedező útra indult. Az erdő félelmetes volt és csendes, de első kötelessége nyilvánvalóan az volt, hogy barátai után kutasson, akik minden valószínűség szerint nem lehettek nagyon messze, hacsak nem estek a tündék (vagy még gonoszabb lények) fogságába. Azt Bilbó érezte, hogy nem biztonságos kiáltozni, s hosszú ideig tűnődött azon, vajon merre lehet az ösvény, s legelőször merre induljon, hogy megkeresse a törpöket.

– Ó, jaj! – panaszolta. – Miért is nem emlékeztünk Beorn tanácsára és Gandalféra! Micsoda pácban vagyunk most! Vagyunk? Bárcsak lennénk, de az a borzasztó, hogy csak vagyok, egymagamban!

Végezetül úgy-ahogy kitalálta, milyen irányból hallatszottak a segélykiáltások éjjel, és szerencséjére (a szerencse fiának született) sejtelme többé-kevésbé igazolódott, mint ahogyan látni fogjátok. Miután elszánta magát, a tőle telhető legnagyobb ügyességgel kúszott előre. A hobbitok, mint ahogyan azt már említettem nektek, nagyon ügyesek a csendes megközelítésben, kiváltképpen az erdőkben; meg aztán Bilbó a gyűrűt is ujjára csúsztatta indulása előtt. Ezért volt, hogy a pókok nem látták és nem hallották jövetelét.

Lopva, óvatosan lépkedett egy jó darabon át, amikor sűrű fekete árnyék borította helyet vett észre közvetlenül maga előtt, amely még ehhez az erdőhöz képest is fekete volt, mintha az éjfél tócsája soha nem tisztult volna el onnan. Amint Bilbó közelebb került, rájött arra, hogy a feketeség pókhálók szövedéke, ezek minden módon és irányból összegubancolódnak. Váratlanul azt is meglátta, hogy óriási és rettentő pókok ülnek az ágakon felette, és – gyűrű ide, gyűrű oda – Bilbó reszketett félelmében, hogy észreveszik. Egy fa mögött állva, az egyik pókcsoportot figyelte egy ideig, s akkor az erdő nyugalmában és csendjében felfedezte, hogy ezek az undorító teremtmények beszélgetnek egymással. A hangjuk egyfajta vékony nyekergés-sziszegés volt, de azért sok szót megértett abból, amit váltottak. A törpökről beszéltek!

– Kemény volt a küzdelem, de megérte – mondta az egyik. – Micsoda ronda vastag bőrük van, de fogadok, hogy jóféle lé rejtezik bennük.

– Úgy ám, finom falat lesznek, ha egy darabig lógnak – mondta egy másik.

– De ne lógassátok őket túl sokáig – szólt egy harmadik. – Nem olyan kövérek, mint lehetnének. Úgy sejtem, az utóbbi időben nem valami jól táplálkoztak.

– Meg kell ölni őket, szavamra – sziszegte egy negyedik. – Megölni, és úgy felkötni holtan egy időre.

– Garantálom, hogy már meg is haltak – szólt az első.

– Azok ugyan nem. Épp most láttam az egyiket vergődni. Megint magához tért, gondolom, elragadó álma után. Majd megmutatom nektek.

Ezzel a kövér pókok egyike végigfutott egy kötélen, míg csak oda nem ért egy tucat batyuhoz, amelyek ott lógtak sorjában egy magas ágon. Bilbó megborzadt, most először vette észre, hogy amint ott lóbálódznak a sötétben, hol egy törpláb csüng némelyik batyu alján, hol egy orrhegy vagy egy darabka szakáll, esetleg egy csuklyarész.

A pók a legvastagabb batyuhoz ment (“Fogadok, hogy szegény öreg Bombur az” – gondolta Bilbó), és nagyot csípett a kiálló orron. Belülről fojtott üvöltés hallatszott, és egy nekirugaszkodó lábfej egyenesen és keményen a pókba rúgott. Bomburban volt még élet. Olyanféle zaj támadt, mint mikor valaki egy petyhüdt futball-labdába rúg, a dühödt pók pedig leesett az ágról, éppen csak hogy el tudta kapni magát a saját fonalával. A többiek nevettek.

– Igazad volt – mondták –, a hús még él és rugdos!

– Ennek hamarosan véget vetek – sziszegte a dühös pók, és visszamászott az ágra.11

Bilbó felismerte, hogy eljött a perc, amelyben cselekednie kell. A szörnyetegekhez nem tudott hozzáférni, lelőni se tudta őket semmivel, de körültekintve azt látta, hogy errefelé igen sok kő hever egy most már kiszáradt kis vízmederben. Bilbó ügyesen tudott kövekkel célba dobálni, és nem tartott soká, míg lelt is egy szép sima, tojás formájú követ, amely szinte belesimult a kezébe. Még gyerekként sűrűn gyakorolta a kődobálást, mígnem a nyulak, mókusok, sőt a madarak is villámgyorsasággal tértek ki útjából, ha akár csak lehajolni látták, s még felnőttként is jó sok időt töltött karikahajigálással, dárdavetéssel, pálcadobálással, tekézéssel és más olyan csendes játékkal, amelynek a célzás és találat volt a fő jellegzetessége.12 Valójában sok mindent tudott még azon kívül, hogy füstkarikákat fújt, találós kérdéseket tett fel és főzött; ezt a sokat még időm se volt elmondani. Most sincs. Míg Bilbó köveket szedett fel, a pókok már elérték Bomburt, aki hamarosan meghal, ha Bilbó e pillanatban nem hajítja el kövét. A kő a pókot váratlanul találta, eszméletlenül fordult is le tüstént a fáról, a földre pottyant, összevissza tekeredett lábakkal.

A következő kő zúgva hatolt át egy nagy pókhálón, elszakítva annak szálait, miközben a közepén ülő pókot – puff! – holtan szedte le róla. Ezután zsibongás-nyugtalanság keletkezett a pókok körében, s egy időre, mondhatom, megfeledkeztek a törpökről. Bilbót ugyan nem láthatták, de azt kitalálhatták, merről érkeznek a dobások. Villámgyorsan rohanva, himbálózó lépteikkel a hobbit felé tartottak, hosszú fonalaikat minden irányban kivetve, míg a levegő szinte megtelt a tekergő hurkokkal.

Bilbó azonban hamarosan másfelé siklott el. Az az ötlete támadt, hogy a dühös pókokat mind messzebbre csalja el a törpöktől, ha módja van rá; úgy akarta, hogy egy időben tegye őket kíváncsivá, izgatottá és dühössé. Amikor mintegy ötven pók indult el arrafelé, ahol előbb állt, ezekre még dobott néhány követ, meg a többire is, akik hátrább rekedtek, majd a fák között táncolva egy dalt kezdett el énekelni, részint az ingerlésükre, s hogy mindannyian a nyomában legyenek, részint azért, hogy a törpök hallhassák a hangját. Ezt énekelte:

Vén pohos pók, ki szősz a fán,

vén pohos pók, nem látsz meg ám!

Görbeláb! Görbeláb!13

Lépj odább,

hagyd a hálót, nézz le rám!

Vén Tom takács,14 kövér komám,

Vén Tom takács, nem lelsz meg ám!

Görbeláb! Görbeláb!

Szállj alább,

soha meg nem fogsz a fán!

A dal talán nem volt nagyon jó, de hát ne feledjétek, hogy magának kellett kitalálnia, méghozzá egy igen szorongató pillanat nyomására. Mindenesetre megtette a hatását. Éneklés közben is hajított még néhány követ, és dobbantott. Szinte minden, a helyszínen levő pók a nyomába szegődött – némelyek a földre ugráltak, mások az ágak mentén futkároztak, egyik fáról a másikra lendültek, vagy újabb köteleket dobtak át a sötét helyeken. A hangja alapján gyorsabban érték utol Bilbót, mint várta. Rettentően mérgesek voltak. A kövektől eltekintve még soha olyan pók nem akadt, aki kedvelte volna, ha Görbelábnak hívják, s a Tom takács elnevezés se hízelgő senkire nézve.

Bilbó új helyre rohant, de számos pók annak a tisztásnak a különböző pontjaira sietett, ahol egyébként él, s buzgón fonta szálait az ismert fatörzsek között. A pókok elgondolása az volt, hogy hamarosan beszorítják a hobbitot hálóik vastag gyűrűjébe. Az üldöző és fonalaikat eresztő rovarok körében állva Bilbó összeszedte a bátorságát, és új dalba fogott.

Lusta Láb és beste Csáp15

nekem csapdát csavarnak,

nincs ily falat az ég alatt,

belőlem mégse falnak.

Kövérek s szörnyen restek ők,

én: huncut, gyors legyecske –

rajtam erőt nem vesznek ők,

sem hálójuk, a beste.

Ezzel megfordult, s ijedten látta, hogy az utolsó szabad helyet is pókháló zárja el két nagy fa között – szerencsére a háló nem volt az igazi, csak nagy nyaláb dupla vastag pókszőttes, amelynek szálai hevenyészve nyúlkáltak előre-hátra fatörzstől fatörzsig. Bilbó előhúzta kis kardját. A fonatokat ízekre szabdalta, és danolászva vonult tovább.

A pókok meglátták a kardot, noha alig hiszem, hogy tudták, mi is az, és azon nyomban valamennyien a hobbit után nyomultak a földön és az ágakon egyaránt, dülledt szemükben harag és indulat meredezett. Oly messzire követték Bilbót az erdőbe, ameddig csak a hobbit elmerészkedett. Azután az egérnél is csendesebben visszalopózott.

Tudta, hogy igen csekélyke idő állt rendelkezésére, mielőtt a pókok kedvük vesztve visszajönnek a fákhoz, ahová a törpöket függesztették. Ezalatt kellett megmenteni őket. A feladat nehezebbik része az volt, hogyan kerül fel a hosszú ágra, ahonnan a batyuk lógtak. Valószínűnek tartom, hogy ez sohasem sikerül neki, ha egy pók szerencsére nem hagy ott egy lelógó kötelet; ennek segítségével, jóllehet a kezéhez tapadt és fel is sértette, felmászott – csak hogy egy vén, lassú, gonosz, kövér pókkal találkozzék, aki azért maradt hátra, hogy a foglyokat őrizze, és szorgalmasan tapogatta őket, hogy lássa, melyik közülük a legízesebb falat. Úgy gondolta, a többiek távollétében majd maga kezdi a lakomát, de Zsákos úr nem késlekedett, és még mielőtt a pók ráébredt volna arra, mi is történik voltaképpen, Fullánk lecsapott rá, és holtan bukfencezett le az ágról.

Bilbó következő feladata az volt, hogy kiszabadítsa valamelyik törpöt. Mit tegyen? Ha elvágja azt a fonalat, amelynél fogva függ, a nyomorult törp lepuffan a földre, amely jó mélyen volt. Végigtekergőzve az ágon (amitől a szegény törpök úgy táncoltak és lóbálóztak, akár az érett gyümölcs), odaérkezett az első batyuhoz.

“Fili vagy Kili az – gondolta, minthogy kék csuklya hegye nyúlt ki a batyu tetején. – Valószínűleg Fili” – gondolkozott tovább, mivel a ráhurkolt fonalakból hosszú orr meredt ki. Föléhajolva Bilbónak sikerült a ragacsos, erős fonalak legtöbbjét, amelyek az alakot körülkötözték, elvágni, és valóban, egy rúgással és némi erőlködéssel, ha nem is mindenestül, Fili bukkant elő. Sajnos, tartok tőle, hogy Bilbó bizony nevetett, amikor megpillantotta őt, mert amint merev lábát és karját rángatva a hóna alá hurkolt pókfonalon táncolt, olyan volt, akár azok a fura játékok, amelyek dróton fityegnek.

Valahogy aztán Fili rákerült az ágra, ahol tőle telhetően segített a hobbitnak, noha igen rosszul érezte magát és betegnek is a pókméregtől meg attól, hogy az éjszaka legnagyobb részén keresztül és még a következő napon át is úgy lógott, hogy körbe-karikába be volt tekerve, az orrát kivéve, hogy lélegezhessék. Végtelen időbe telt, amíg a szeméből és a szemöldökéből kitakarította a sok undokságot: ami meg a szakállát illeti, annak bizony a legnagyobb részét le kellett vágnia. Nos hát Bilbó meg ő nekiláttak, hogy felhúzzák a törpöket, egyiket a másik után, és felhasítva burkaikat, szabaddá tegyék őket. Egyikük se volt jobb állapotban, mint Fili, sőt akadt, aki nála is rosszabbul érezte magát. Némelyik szinte képtelen volt lélegezni (láthatjátok, milyen hasznos néha a hosszú orr), másra meg a méreg hatott erősebben.

Ily módon megmentették Kilit, Bifurt, Bofurt, Dorit és Norit. Szegény öreg Bombur nagyon kimerült. Ő volt a legkövérebb, és szüntelenül csipkedték-piszkálták – így aztán egyszerűen csak legurult az ágról, zsupsz, a földre, szerencsére egy halom levélre pottyant, ott is maradt. De még mindig öt törp lógott az ág végén, amikor a pókok elkezdtek visszaszállingózni, dühösebben, mint annak előtte.

Bilbó haladéktalanul a fatörzs legközelebbi ágára húzódott, hogy letaszítsa azokat a pókokat, akik felmásztak. Amikor Filit megmentette, levette a gyűrűjét, s elfelejtette újra visszatenni, így aztán valamennyi pók elkezdett fröcsögni, sziszegni:

– Most már látunk téged, hitvány kis teremtmény! Felfalunk, és csak a csontjaidat hagyjuk meg, meg a bőrödet egy fára függesztve. Aha! Fullánkja is van, ugyebár? Annyi baj legyen, akkor is megfogjuk, aztán majd fejjel lefelé lógatjuk egy-két napig.

Mindeközben a törpök azokkal foglalkoztak, akik még fogságban voltak, és késeikkel szabdalták el a fonalat. Úgy tetszett, hamarosan mind megszabadulnak, de hogy aztán mi lesz, az nem volt világos. Előző éjjel a pókok eléggé könnyűszerrel ejtették rabul őket, de akkor meglepetésszerűen csaptak le rájuk a sötétben. Ez alkalommal a jelek arra mutattak, szörnyű csata készül.

Bilbó hirtelen azt vette észre, hogy egy csomó pók a földön fekvő öreg Bombur körül gyűlik össze, akit ismét megkötöztek és elvonszoltak. Nagyot kiáltott, és szétcsapott az előtte tülekedő pókok közt. Ezek egykettőre utat nyitottak neki, ő meg másztában egyenest a lenti pókok kellős közepébe esett. Bilbó kis kardja valami olyan volt, amihez hasonló fullánkot a pókok még nem tapasztaltak meg. Hogy csapkodott minden irányba! Szinte villogott az élvezettől, amikor szurkálta a pókokat. Fél tucat már kinyúlt, mielőtt a többi meghátrált, odahagyva Bomburt Bilbónak.

– Gyertek le! Gyertek le! – ordítozta a fákon maradt törpöknek. – Ott ne maradjatok, hogy újra behálózzanak! – Mert Bilbó látta, hogy a pókok tömegével özönlenek a szomszédos fákra, és másznak azokra a gallyakra, amelyek a törpök feje fölé borultak.

Lekúsztak, ugráltak, potyogtak a törpök íziben, tizenegyen egy csomóban, a legtöbbjük igen rozoga állapotban, alig állt a lábán. Itt voltak hát végre, tizenketten, szegény öreg Bomburt is beleszámítva, akit egyik oldalán unokatestvére, Bifur, a másikon fivére, Bofur támogatott: Bilbó ott táncolt köröttük, és Fullánkját lóbálta, sok száz dühödt pók meg a szemét meresztgette körülöttük, fölöttük, mellettük. Bizony a helyzet eléggé reménytelennek látszott.

Aztán elkezdődött a csata. Néhány törpnek kése volt, néhánynak botja, kövekhez meg mindannyian hozzáférhettek; Bilbónak még a tünde eredetű tőre is ott volt. Újra és újra visszaűzték a pókokat, és sok elpusztult közülük. De hosszú ideig a dolog nem folytatódhatott. Bilbó már csaknem teljesen kimerült; mindössze négy törp állott szilárdan a lábán, s közel volt az idő, amikor majd hamarosan lebírják őket, akár a fáradt legyeket. A pókok máris újra kezdték szőni köröttük a fonalaikat fától fáig.16

Végül is Bilbó semmi mást nem tudott már kitalálni, mint hogy felfedi a törpök előtt a gyűrűje titkát. Igazán sajnálta, de nem tehetett mást.

– Én el fogok tűnni – mondta. – Ha lehet, magam után csalom a pókokat, ti pedig maradjatok együtt, és rontsatok az ellenkező irányba. Oda balra, azaz többé-kevésbé arra, ahol utoljára láttuk a tündék tüzeit lobogni.

A törpök kábult feje nehezen fogta fel, mit is akar, meg aztán a kiáltozás, a botsuhogás, a kődobálás is zavaróan hatott; de végül is Bilbó azt érezte, a dolog nem tűr további halasztást – a pókok vonta kör egyre jobban szűkült. Váratlanul ujjára csúsztatta gyűrűjét, és a törpök legnagyobb csodálkozására eltűnt.

Hamarosan jobb felől a fák közül ilyen kiáltozások hangzottak: Lustaláb és Görbeláb! Ez nagyon feldúlta a pókokat. Előrenyomulásuk megállt, egyesek elindultak a hang irányába. A Görbeláb annyira feldühítette őket, hogy szinte eszüket vesztették. Ekkor Balin, aki a többinél jobban felfogta Bilbó tervét, támadást vezényelt. A törpök egy csomóba tömörültek, és kőzáport zúdítva rájuk, elűzték a bal oldalon levő pókokat, és áttörték a gyűrűt. A kiáltozás és énekszó váratlanul megszűnt mögöttük.

Elszántan bízva abban, hogy Bilbó nem esett fogságba, a törpök folytatták előnyomulásukat. Mindamellett nem eléggé gyorsan. Fáradtak és elnyűttek voltak, és inkább csak bicékelve sántikáltak, noha sok pók szorosan a nyomukban volt. Minduntalan meg kellett fordulniuk, hogy összecsapjanak azokkal a pókokkal, akik beérték őket; mások meg már ott voltak a fákon, és dobálták lefelé hosszú, tapadó fonalaikat.

A helyzet megint csak igen rosszra fordult, mikor Bilbó váratlanul újra megjelent, és oldalról támadt neki a mit sem sejtő pókoknak.

– Előre! Előre! – kiáltotta a törpöknek. – Majd én vagdalkozom!

És valóban vagdalkozott. Hol előreugrott, hol hátra, szétszabdalva a pókok fonalait, elmetélve a lábukat, átdöfve kövér testüket, ha túl közelre merészkedtek. A pókok majd megpukkadtak a dühtől, habzó szájuk csak úgy frecskelt, rettentő átkokat sziszegtek, de Fullánktól halálosan féltek, s most, hogy visszatért, nem nagyon merészkedtek a közelébe. Így bárhogyan is átkozódtak, a zsákmányuk lassan, de biztosan csak elvonulóban volt. Az egész dolog igen szörnyű volt, s úgy tetszett, órákat vesz igénybe. De végül is, éppen amikor Bilbó azt érezte, hogy nem képes a karját még egy csapásra felemelni, a pókok hirtelen feladták a harcot, és nem üldözték tovább a törpöket, hanem csalódottan visszavonultak sötét hazájukba.

A törpök akkor vették észre, hogy egy olyan kör szegélyéhez érkeztek, ahol tündetüzek égtek. Azt, hogy ez azoknak egyike volt-e, amelyeket előző éjjel láttak, nem tudták megmondani. De úgy tűnt, valami olyan jó varázslat lebeg az ilyen helyek fölött, amelyet a pókok nem szeretnek. Mindenesetre a fény itt zöldebb volt, a vastag gallyak sűrűje gyérebb, és nem olyan riasztó, a törpöknek pedig alkalmuk volt megpihenni és lélegzethez jutni.

Itt hevertek egy darabig, lihegve és zihálva. De hamarosan elkezdtek kérdezősködni. Először is azt kívánták, Bilbó apróra magyarázza el, hogyan is játszódott le az egész eltűnési história, a gyűrű megtalálása meg olyannyira érdekelte őket, hogy egy időre a saját gondjaikról is megfeledkeztek. Kiváltképpen Balin ragaszkodott hozzá, hogy a Gollam-féle történet találós kérdéseivel együtt újra elhangozzék, s vele együtt – megfelelő helyen – a gyűrű históriája.17

Egy idő után azonban a fény kezdett kihunyni, s ezzel együtt más kérdések merültek fel. Hol vannak, hová lett az ösvény, hol akad élelem, s mit tegyenek eztán? Ezeket a kérdéseket újra meg újra feltették, és úgy tűnt, a kis Bilbótól várnak rájuk választ. Amiből láthatjátok, hogy a törpök véleménye Zsákos urat illetően nagyon is megváltozott, s kezdtek iránta igen nagy megbecsülést érezni (mint ahogyan azt Gandalf meg is jósolta). Csakugyan azt várták tőle, hogy valami csodálatos tervet eszeljen ki a megmentésükre, és most már nem pusztán zsörtölődtek. Tudták jól, hogy a hobbit nélkül hamarosan mind meghaltak volna, és megmentésüket ismételten meg is köszönték neki. Némelyikük még fel is kelt, és földig hajolt előtte, noha iparkodásukban összeestek, és egy ideig képtelenek voltak újra lábra állni. Az, hogy Bilbó eltűnésének titkát már ismerték, egyáltalán nem csökkentette róla táplált jó véleményüket, mert látták, hogy esze van meg szerencséje is, no meg varázsgyűrűje – s mind a három hasznos tulajdon.18 Végül is annyira dicsérték, hogy Bilbó már maga is azt érezte, van benne valami a merész kalandorból, habár jóval merészebbnek érezte volna magát, ha ennivalója is akad.

Csakhogy az nem volt, egy szem sem; és a törpök egyike se volt olyan állapotban, hogy elküldhették volna ennivalót keresni, vagy akár az elvesztett ösvényt felkutatni. Az elvesztett ösvény! Semmi más nem foglalkoztatta Bilbó fáradt agyát. Csak ült maga elé meredve a fák végtelen sora előtt, s egy idő múltán mindannyian elhallgattak. Mind, Balint kivéve. Sokkal azután, hogy a többiek abbahagyták a beszédet, és behunyták a szemüket, ő egyre csak azt mondta kuncogva:

– Gollam! Szavamra! Szóval így lopózott el mellettem, ugye? Most már tudom. Meg hogy óvatosan elmásztál mögöttem, Zsákos úr, az ám! A gombjaid szanaszéjjel az ajtólépcsőn! Jó öreg Bilbó... Bilbó... Bilbao... bo... bo... – Azzal elaludt, és hosszú időn át semmi se törte meg a csendet.

Egészen váratlanul Dwalin felnyitotta az egyik szemét, és körülnézett.

– Hol van Thorin? – kérdezte.

A csapás rettenetes volt. Persze hogy csak tizenhárman voltak, tizenkét törp és a hobbit. Csakugyan, hol van Thorin? A törpök eltöprengtek, miféle gonosz sors jutott osztályrészükül, varázslat-e vagy sötét szörnyetegek, és oly elveszettnek érezték magukat, hogy megborzongtak az erdőben. Egyik a másik után szenderült nyugtalan alvásba, mely – ahogy az este fekete éjszakává mélyült – egyre jobban megtelt rettentő álmokkal, és itt egy időre el kell hagynunk a törpöket, akik még ahhoz is túlontúl nyomorúságosak és megviseltek voltak, hogy egymást váltó őröket állítsanak.

Thorint sokkal hamarabb fogták el, mint őket. Talán még emlékeztek, amikor Bilbó úgy dőlt álomba, akár a tuskó, a fény körébe való belépése után. A következő alkalommal Thorin lépett elő, s amint a fények kialudtak, úgy bukott le, akár az elvarázsolt kő. Semmit se hallott: sem az éjszakában tévelygő törpök lármáját, sem kiáltásaikat, amikor a pókok elfogták és megkötözték őket, majd a következő nap csatazaját sem. Akkor aztán érte jöttek az erdőtündék, megkötözték és elcipelték.

A lakomázok persze erdőtündék voltak. Ez a népség nem gonosz. Ha van hibájuk, úgy az csak az idegenek iránti bizalmatlanságuk. Noha a varázserejük számottevő, már akkoriban is nagyon óvatosak voltak. Különböztek a nyugati nemestündéktől, akiknél veszedelmesebbek is voltak, de kevésbé bölcsek is. Mert legnagyobb részük (a dombok és hegyek közt elszórtan élő rokonságukkal egyetemben) azoktól az ősi törzsektől származott, akik soha nem vonultak el Tündehonba19 nyugatra. A fény-tündék, a bölcs-tündék és a tenger-tündék20 mind odamentek, és időtlen idők óta ott éltek,21 egyre gyarapodva, szépségben, bölcsességben és tudományban, feltalálták azt a varázserőt és sokféle fortélyt, amely csodás és szép dolgok készítéséhez segítette őket, mielőtt még egyesek visszatértek közülük a Széles Világba.22 A Széles Világban töltötték napjaikat az erdőtündék, a mi napunk és holdunk derengésében, de legjobban a csillagokat szerették, és azokban a nagy erdőkben mászkáltak, amelyek hatalmasra nőttek az immár tovatűnt országokban. Főleg az erdők szegélyét kedvelték, ahonnan könnyű útjuk nyílt, ha vadászni kívántak vagy lovagolni és keresztülvágtatni holdfénynél vagy csillagvilágnál a messzi földeken; s az Ember jövetele után még inkább rákaptak a szürkületre és az alkonyra. Mindamellett mégis tündék voltak és maradtak, ami annyit jelent: Derék Népek.

A Bakacsinerdőben, a keleti szélétől alig néhány mérföldnyire, egy hatalmas barlangban lakott akkoriban a legnagyobb királyuk. Óriás kapuja előtt az erdők magasából eredő folyó folyt le egészen a lápokig, a terebélyes fákkal fedett tájak lábáig. Ez a nagy barlang, melyből számos kisebb nyílt minden oldalán, messze elkanyargott a mélységbe, sok járattal és széles csarnokkal, de világosabb és egészségesebb volt, mint bármely koboldlakhely, s nem is oly mély vagy veszélyes. Az igazság az volt, hogy a király alattvalóinak legtöbbje a nyílt erdőkben élt és vadászott, háza vagy kunyhója is a földön vagy az ágak közt épült. A bükkök voltak a kedvenceik. A király barlangja egyben palotája és kincsének erős rejteke volt, de népének vára is ellenségei ellen.

Sőt a börtöne is. Így ebbe a barlangba hurcolták Thorint – nem éppen gyengéden, mert nemigen szerették a törpöket, és úgy gondolták, ellenség. A régmúlt napokban számos háborút vívtak olyan törpökkel, akiket azzal vádoltak, hogy meglopták kincseiket. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy a törpök erről másként számoltak be, és azt állították, csak azt vették el, ami megillette őket, mert egykor egy tündekirály megállapodott velük, hogy kikovácsolják a nyersaranyát és -ezüstjét, majd később elmulasztotta kifizetni nekik a járandóságukat.23 Ha a tündekirálynak volt valami gyengéje, úgy az a kincsek iránti vonzalmában mutatkozott, kiváltképpen ami az ezüstöt és fehér drágaköveket illeti, s bár készlete gazdag volt, mohón kapdosott a még több után, merthogy nem volt annyi kincse, mint a régen élt tündeuralkodóknak. Népe nem bányászott, nem is foglalkozott fémek vagy ékszerek megmunkálásával. Általában nem sokat fárasztották magukat iparral vagy földmíveléssel.

Mindezt jól tudta minden törp, noha Thorin családjának semmi köze nem volt ahhoz a régi nézeteltéréshez, amelyről szóltam. Éppen ezért Thorin dühös volt, miféle bánásmódban részesítették, amikor a tündék feloldották a varázst, és ő magához tért; azt is keményen elhatározta, hogy aranyra vagy ékszerre vonatkozó felvilágosítást még harapófogóval se húznak ki belőle.

A király szigorúan nézett Thorinra, amikor eléje vezették, és sok kérdést intézett hozzá. De Thorin egyre csak azt felelte, hogy éhezik.

– Miért akartad te és a néped háromszor is megtámadni az én népemet mulatozásunk közben? – kérdezte zordonan a király.

– Nem támadtuk meg őket – felelte Thorin. – Azért jöttünk, hogy könyörüljetek rajtunk, mert éheztünk.

– Hol vannak a barátaid most, és mit csinálnak?

– Nem tudom, de feltehetően éheznek az erdőben.

– Mit csináltatok az erdőben?

– Ételt-italt kerestünk, mert éheztünk.

– De egyáltalán mit kerestetek az erdőben? – kérdezte a király mérgesen.

Amire Thorin csak összeszorította a száját, és egy szót se szólt.

– No jó! – mondta a király. – Vigyétek el és őrizzétek, amíg nem érez hajlandóságot az igazság megvallására, még ha száz esztendőt kell is fogságban töltenie.

Mire a tündék összeszíjazták Thorin kezét, és becsukták az egyik legbelső barlangba, amelynek erős faajtaja volt, aztán otthagyták. Ételt-italt adtak neki elegendőt, ha nem is túl finomat, mert az erdőtündék nem koboldok, és eléggé méltányosak még legdühödtebb ellenségeikkel szemben is, ha az a fogságukba esik.

Ott feküdt hát szegény Thorin a király börtönében, s miután hálásan gondolt arra, hogy kenyeret, húst és vizet kapott, eltűnődött azon, mi is lett szerencsétlen barátaival. Erre igen hamar rájött; de ez már a következő fejezet anyaga, és egy újabb olyan kaland kezdete, amelyben a hobbit megint megmutatta, mennyire hasznavehető.

9. Elszabadult hordók

A pókokkal vívott csatát követő napon Bilbó és a törpök még egy elkeseredett kísérletet tettek arra, hogy megtalálják a kivezető utat, mielőtt éhen és szomjan vesznek. Feltápászkodtak és tovább botorkáltak arrafelé, amelyről nyolcan tizenhármójuk közül úgy sejtették, hogy az fekszik az ösvény irányában; de arra már nem volt alkalmuk, hogy megbizonyosodjanak róla, igazuk van-e. Az a gyér napfény, mely egyáltalán behatolt az erdő rengetegébe, már hanyatlóban volt, és átadta helyét az éj sötétjének, mikor a törpöket hirtelen rengeteg felvillanó fáklya világa vette körül, mintha csak vörös csillagok százai gyúltak volna ki mellettük. Íjaikkal és dárdáikkal előrontottak az erdőtündék, és a törpöket megállásra szólították fel.

Harcról szó sem lehetett. Még ha a törpök nem is lettek volna olyan állapotban, hogy voltaképpen örültek fogságba esésüknek, kurta késük, egyedüli fegyverük mit sem ért volna a tündék nyilaival szemben, mellyel még a sötétben is képesek voltak eltalálni egy madár szemét.1 Így egyszerűen megtorpantak, leültek és vártak – mind, kivéve Bilbót, aki tüstént ujjára csúsztatta gyűrűjét, és sebesen kisiklott valamerre oldalt. Ezért volt az, hogy mikor a tündék – egymás mögé állítva őket – hosszú sorba kötözték, majd megszámolták a törpöket, nem lelték meg s nem is számolták közéjük a hobbitot.

De akkor se hallották vagy vették észre őt, amikor – foglyaikat elvezetve az erdőben – kellő távolságot tartva ott lépdelt fáklyáik nyomában. A tündék mindegyik törpnek bekötötték a szemét, de ez nem tett nagy különbséget, mert még Bilbó, aki látott, se vehette ki, merre tartanak, azt meg semmiképpen se tudták, sem ő, sem a többiek, honnan indultak el. Bilbónak minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy a fáklyákkal lépést tartson, mert a tündék a tőlük telhető leggyorsabban mozgásra ösztökélték a törpöket, bármennyire is fáradtak és megviseltek voltak. A sietség a király parancsa volt.

A fáklyák vonulása hirtelen megtorpant, s a hobbitnak épp csak annyi ideje volt, hogy beérje a törpöket, mielőtt elkezdenek átvonulni a hídon. Ez a híd volt, mely a folyón keresztül a király kapujához vezetett. Alatta sötéten, sebesen és vadul áramlott a víz, a híd túlsó végén pedig kapu állt egy hatalmas barlang szájában, mely fákkal fedett meredély oldalán nyílt. A nagy bükkök itt egészen a folyópartig értek, olyannyira, hogy lábuk már a vízben ázott.

Ezen a hídon lökdösték át a tündék foglyaikat, de Bilbó ott habozott a háttérben. Egyáltalán nem tetszett neki ez a barlangszáj, és csak a végső percben szánta rá magát arra, hogy cserben ne hagyja a barátait, és az utolsó tündék nyomába siessen, mielőtt a király hatalmas kapui nagy dördüléssel becsukódnak mindannyiuk mögött.

A járatokat belülről vörös fáklyafény világította meg, a tündeőrség pedig énekelve vonult végig a kanyargós, egymást keresztező, visszhangzó folyosókon. Ezek a folyosók nem is hasonlítottak a koboldvárosok folyosóira: kisebbek voltak, nem oly mélyen a föld alatt húzódtak, és a levegőjük tisztább volt. Egy nagy csarnokban, amelynek oszlopait eleven kőből vájták ki, ott ült a Tündekirály,2 faragott fából való székén. Bogyókból és vörös levelekből készült korona volt a fején, mert újra elérkezett az ősz. Tavasszal erdei virágokból font koronát viselt. Kezében tölgyfából faragott jogart tartott.3

A foglyokat a király elé vezették, és bár dühösen nézett rájuk, megparancsolta embereinek, oldozzák ki őket, mert toprongyosak és megviseltek voltak.

– Meg nincs is rá szükség, hogy itt kötelékeik legyenek – mondta. – Varázskapuimon át nem menekülhet az, aki egyszer ide bekerült.

Hosszasan és részletesen faggatta ki a törpöket tevékenységük felől, és hogy hová tartanak s honnan jönnek, de nem sokkal többet tudott meg tőlük, mint Thorintól. A törpök mogorvák és mérgesek voltak, még csak a látszatát se kívánták kelteni annak, hogy udvariasak.

– Mert hát mit is cselekedtünk mi, ó király? – kérdezte Balin, aki most a legidősebb volt közülük. – Vajon bűn az, ha eltévedtünk az erdőben, ha éhesek és szomjasak vagyunk, ha a pókok csapdájába estünk? És szelídített állataitok vagy ölebeitek-e a pókok, ha attól, hogy megöltük őket, dühbe gurultok?

Az ilyen kérdéstől persze a király még jobban felbőszült, s azt felelte:

– Bűn engedély nélkül bejárni a birodalmamat. Vagy elfeledtétek, hogy a királyságomban jártatok, azt az utat használva, amelyet népem épített? Vagy nem követtétek és zaklattátok népemet háromszor is az erdőben, felbolygatva lármátokkal és zsivajgásotokkal a pókokat? Mindama zavar után, amit keltettetek, jogom van hozzá, hogy megtudjam, mi hozott erre, s ha nem mondjátok meg nekem tüstént, addig tartalak börtönben mindannyiótokat, amíg észhez nem tértek, és meg nem tanuljátok a jó modort!

Ezután megparancsolta, hogy minden törpöt csukjanak külön zárkába, adjanak nekik ételt-italt, de ne hagyhassák el kis börtönüket, míg legalább egy nem akad, aki kész mindazt elmondani neki, amit meg kíván tudni. De azt nem közölte a törpökkel, hogy Thorin is az ő foglya. Erre Bilbó jött rá.

Szegény Zsákos úr – csüggesztően hosszú időt töltött itt egyes-egyedül, folytonosan rejtőzve, s nem merészelve gyűrűjét lehúzni az ujjáról. Szinte ahhoz se volt bátorsága, hogy aludjék, még ha a lehető legsötétebb és legrejtettebb zugokba vonult is el. Hogy mégis legyen valami dolga, nekifogott a Tündekirály palotája felderítésének. A kapukat varázslattal zárták, de néha, ha elég gyors volt, ki tudott jutni rajtuk. Az erdőtündék egy-egy csapata, akiket olykor királyuk vezetett, időnként kilovagolt vadászni, vagy egyéb tennivalóját ellátni az erdőben és Kelet tájain. Ilyenkor Bilbó, ha elég fürge volt, közvetlenül a nyomukban siklott, bár amit tett, nem volt éppen veszélytelen. Nemegyszer majdnem beszorult a kapuba, amikor becsapódott az utolsó tünde után; mégse mert soraik közt menetelni az árnyéka miatt (bármennyire halovány és elmosódó volt is az a fáklyafényben), vagy pedig attól való féltében, hogy valaki belébotlik és felfedezi. Ha pedig kiment, ami ritkán esett meg, nem sokra jutott. A törpöket nem kívánta cserben hagyni, meg aztán nem is tudta, hová az ördögbe mehetne nélkülük. A vadászó tündékkel egész kint tartózkodásuk alatt nem tudott lépést tartani, így aztán az erdőből kivezető utaknak se tudott a nyomára jutni, úgyhogy végül is egymagában kóborolt nyomorúságosan az erdőben, attól reszketve, hogy eltéved, míg aztán alkalom nem kínálkozott a visszatérésre. Odakint éhes is volt, mert a hobbit nem volt vadász; de a barlangon belül csak felszedett valamiféle ennivalót, amit vagy holmi raktárból lopott, vagy egy asztalról csent el, ha éppen senki nem tartózkodott a közelben.

“Olyan vagyok, mint az a betörő, aki nem tud szabadulni, hanem kénytelen nyomorultul kirabolni nap nap után ugyanazt a házat – gondolta. – Ez a legszomorúbb és legostobább része ennek az egész nyavalyás, kimerítő, kényelmetlen kalandnak! Ó, ha újra ott lehetnék a házamban, nyájas tűzhelyem mellett és lámpám fényében!” Azt is gyakran kívánta, bárcsak eljuttathatna valamiféle segélykérő üzenetet a mágusnak, de persze ez is teljesen lehetetlen volt, és hamarosan rájött arra, ha valamit tenni kell, azt Zsákos úrnak magának kell megtennie, egyedül és segítség nélkül.

Miután egy vagy két hetet töltött Bilbó így surranva-lopakodva, az őröket figyelve és követve, és a lehetőségeket kihasználva, rájött arra, hol is őrzik az egyes törpöket. Mind a tizenkettő zárkáját megtalálta a palota különböző pontjain, és egy idő múltán kitűnően ismerte is a járást. A legnagyobb meglepetéssel hallgatta ki egy napon néhány őr beszédét, amelyből megtudta, hogy egy másik törp is van a börtönben, egy különösen mély és sötét helyen. Természetesen azonnal kitalálta, hogy ez csak Thorin lehet, s egy idő múlva arra is rájött, hogy sejtelme helyes. Sok nehézség után végre sikerült olyan alkalommal megtalálni a zárkáját, amikor éppen senki se volt a közelben, és így szót váltani a törpök fejével.

Thorin már túlságosan nyomorult állapotban volt ahhoz, hogy még mindig dühöngjön balszerencséje miatt, s azt kezdte fontolgatni, hogy mindent elmond a királynak a kincsről és a kereséséről (ami jellemzően mutatja, mennyire elcsüggedt), amikor meghallotta Bilbó vékony kis hangját a kulcslyukon keresztül. Alig hitt a fülének. Mégis hamarosan rájött arra, hogy nem tévedhet; odament az ajtóhoz, és suttogó hangon hosszú beszélgetést folytatott a másik oldalon álló hobbittal.

Így vált lehetségessé, hogy Bilbó titkon eljuttathatta Thorin üzenetét mindegyik bebörtönzött törphöz, elmondva nekik azt, hogy Thorin, a főnökük ugyancsak börtönben van, közel hozzájuk, és hogy tilos küldetésük célját elmondani a királynak, most még semmiképp sem, amíg Thorin nem jelzi, mikor. Mert Thorin bátorsága ismét visszatért, amikor meghallotta, miként mentette meg a hobbit társait a pókoktól, és megint kész volt arra, hogy nem váltja ki magát azzal, hogy részt ígér a Tündekirálynak a kincsből, míg csak a másféle módon való menekülés reménye szét nem foszlik; míg csak a nevezetes Láthatatlan Zsákos úr (akiről kezdett igen jó véleménye lenni) nem talál ki valami okosat.

Thorin véleményével a többi törp is egyetértett, mihelyt megkapták üzenetét. Mindannyian azt gondolták, hogy a kincsben való részesedésük (amelyet máris a magukénak tekintettek, jelenlegi állapotuk és a még legyőzetlen sárkány ellenére) igencsak megsínylené, ha az erdőtündék is részt kérnének belőle, s valamennyien bíztak Bilbóban. Látjátok, pontosan az következett be, amit Gandalf megjósolt. Talán részben ez is oka volt annak, hogy eltávozott, és magukra hagyta a törpöket.

Bilbó azonban korántsem volt oly reményteli, mint ők. Nem szerette, hogy mindenki tőle vár mindent, és szívesen vette volna, ha a mágus kéznél van. De hát hiába: feltehetően a Bakacsinerdő egész komor messzesége választotta el őket egymástól. Így Bilbó csak ült és egyre gondolkozott, míg már a feje majd szétpattant, de semmiféle fényes ötlete nem támadt. Egyetlen láthatatlanná tevő gyűrű remek dolog, de tizennégyfelé osztva keveset jelent. Végül is azonban, mint azt már kitalálhattátok, megmentette a barátait, mégpedig a következő módon:

Egy napon, amikor szimatolva mászkált mindenfelé, Bilbó valami nagyon érdekeset fedezett fel: a nagy kapuk nem voltak a barlangok egyedüli bejáratai. A palota legmélye alatt egy folyó folyt, mely valamivel távolabb beleömlött az Erdei-folyóba, túl azon a meredélyen, ahol a barlang főnyílása tátongott. Azon a domboldalon, ahol ez a föld alatti meder kibukkant, vízi kapu volt. Itt a sziklás tető majdnem egészen leért a folyó felszínéig, ahonnan vasrostély volt lebocsátható a folyó ágyáig, hogy megakadályozza bárki bejövetelét vagy távozását ezen az úton. De ezt a csapóajtót sűrűn nyitották meg, mert a vízi kapun át bonyolódott le a ki- és bemenő forgalom jó része. Ha valaki erről érkezett volna, sötét és megmunkálatlan alagútban találja magát, mely mélyen a domb gyomrába vezet; de egy ponton, ahol az alagút a barlangok alatt vitt, nem volt teteje, s nagy tölgyfa csapóajtók fedték. Ezek felfelé nyíltak a király pincéibe. Itt egymásra halmozott hordók álltak, mert az erdőtündék, kiváltképp pedig a királyuk, igen kedvelték a bort, bár azon a tájon a szőlő nem termett meg. Mint sok más árut, a bort is távoli vidékről hozták, délen élő rokonaiktól, vagy az Ember messzi földön található szőlőskertjeiből.

Az egyik legnagyobb hordó mögött rejtezve Bilbó felfedezte a csapóajtókat és használatukat, s ott settenkedve és kihallgatva a király szolgáinak beszédét, megtudta, hogyan is érkezik a bor és sok másféle áru a folyókon vagy a szárazföldi utakon, egészen a Hosszú Tóig. Mint kiderült, itt még mindig virult az Emberek egy városa, mely messze a vízbe nyúló hidakra épült, hogy védelmet nyújtson mindenfajta ellenség ellen, s kiváltképp a hegy sárkányával szemben. Tóvárosból az Erdei-folyón úsztatták a hordókat idáig. Gyakran egyszerűen csak összekapcsolták őket, akár a nagy tutajokat, aztán kormányrúddal irányították a folyón felfelé, esetleg evezőkkel; gyakran viszont lapos csónakokat raktak meg velük.

Amikor a hordók kiürültek, a tündék áthajigálták őket a csapóajtókon, megnyitották a vízi kaput, és azután a hordók elsodródtak a folyón, hányódva-merülve, amíg csak az áramlat olyan helyre nem vitte őket, messze lent, ahol a folyópart kiugrott, közvetlenül a Bakacsinerdő legkeletibb szegélye közelében. Itt azután mindet begyűjtötték és összekötözték, majd vízre bocsátották a Tóváros irányába, mely annak a helynek a közelében állott, ahol az Erdei-folyó beleömlött a Hosszú Tóba.

Bilbó jó darab időn át üldögélt, és gondolkozott azon, vajon ezt a vízi kaput fel lehetne-e használni arra, hogy barátait megmentse, és végül is vakmerő terv körvonalai bontakoztak ki benne.

A foglyok vacsoráját már széjjelhordták. A dobogó léptű őrök fáklyáikkal bejárták az alagutakat, nyomukban sötétség maradt. Ekkor Bilbó meghallotta, amint a király főpohárnoka jó éjszakát kíván a főporkolábnak.

– Gyere csak velem – mondta a főpohárnok –, és kóstold meg azt az új bort, amely éppen most érkezett. Kemény munka vár rám ma éjjel, el kell távolítanom a pincékből az üres hordókat, így hadd igyunk előbb egyet, aztán a munka is könnyebben megy.

– Helyes – nevetett a főporkoláb. – Majd én veled együtt megkóstolom a bort, és megállapítom, méltó-e a király asztalára. Ma éjszaka bankett lesz, nem lenne rendjén, ha hitvány italt küldenénk fel rá.

Amikor Bilbó ezt meghallotta, reszkető izgalom fogta el, mert látta, hogy a szerencse az oldalán van, és máris alkalma kínálkozik, hogy próbára tegye vakmerő tervét. Követte a két tündét, amíg csak be nem léptek egy kis pincébe, ott leültek egy asztalhoz, amin két nagy kancsó állt. Hamarosan nekiláttak az ivásnak, és vidáman nevetgéltek. Ezúttal egészen szokatlan volt Bilbó szerencséje. Csak az igen erős bor álmosítja el az erdei tündéket; de ez a fajta, mint kitűnt, Dorwinion4 nagy szőlőinek java terméséhez tartozott, amelyet egyáltalán nem szántak a király katonáinak vagy szolgáinak, hanem egyedül a király vigasságaira, s kisebb kupába, mint a főpohárnok hatalmas kancsója.

A főporkoláb hamarosan elbóbiskolt, majd fejét az asztalra hajtotta, és mélyen elaludt. A főpohárnok egy ideig magában beszélt és nevetgélt, mint aki nem vesz észre semmit, de igen hamar az ő feje is lekoppant az asztalra, elaludt, és ott horkolt a barátja mellett. Akkor bújt be a hobbit. A főporkoláb kulcsai egykettőre eltűntek, Bilbó viszont a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal iparkodott a járatok mentén a zárkák felé. A hatalmas kulcsnyaláb igen nyomta a karját, szíve meg a torkában dobogott; hiába volt ugyanis a gyűrűje, azt nem tudta megakadályozni, hogy a kulcsok olykor ne csörömpöljenek, ami állandó rettegésben tartotta.

Elsőnek Balin ajtaját nyitotta fel, majd – alighogy a törp kint volt – ismét gondosan bezárta. Képzelhetitek, Balin mennyire meg volt lepve, de bármilyen boldog is volt, hogy kiszabadulhatott sorvasztó kis kőszobájából, máris meg akart állni, hogy kérdéseket tegyen fel, megtudandó, mi Bilbó szándéka, terve.

– Erre most nincs idő! – mondta a hobbit. – Te csak kövess engem! Mindannyian együtt kell hogy maradjunk, s nem szabad megkockáztatnunk, hogy elválasszanak. Vagy mind megmenekülünk, vagy egyikünk se, s ez az utolsó lehetőségünk. Ha ezt kiszimatolják, a jó ég tudja, hová kerültök legközelebb a király parancsára, kezeteken-lábatokon megbilincselve. Ne vitatkozz velem, nagyon szépen kérlek!

Ezzel ajtóról ajtóra ment, míg követőinek száma tizenkettőre nem szaporodott – s bizony egyikük se volt valami fürge, akár a sötétség miatt, akár mert oly soká ültek börtönben. Bilbó szíve megdobbant, valahányszor egyik törp a másikba ütközött, vagy nyögött, vagy suttogott a sötétben. “A fene ezt a törpfajzatot!” – mondta magában. De minden jól ment, s nem találkoztak őrökkel. A helyzet az volt, hogy nagy őszi ünnepség volt ez éjjel odakinn az erdőn, s a fenti termekben. Szinte az egész nép ott vigadozott.

Végül is sok ügyetlenkedés után elérkeztek Thorin börtönéhez, egészen mélyen lent és szerencsére nem nagyon messze a pincéktől.

– Szavamra! – szólt Thorin, mikor Bilbó odasúgta neki, hogy jöjjön ki és csatlakozzék barátaihoz –, Gandalf valót mondott, mint mindig. Úgy tűnik, ha eljő az ideje, pompás betörő vagy. Biztos vagyok benne, hogy örökre lekötelezetteid maradunk, bármi történjék ezután. De hát mi lesz most?

Bilbó elérkezettnek látta az időt arra, hogy – amennyire lehetséges – kifejtse ötletét, de abban egyáltalán nem volt bizonyos, hogyan fogadják majd a törpök. Aggodalmai teljesen jogosnak bizonyultak, mert a törpöknek egy szemet se tetszett az elgondolása, és veszélyeztetett helyzetük ellenére hangosan kezdtek zúgni-elégedetlenkedni.

– Hiszen csupa seb leszünk, darabokra zúzódunk, s ráadásul meg is fulladunk, az egyszer szent! – mormogták. – Azt hittük, volt valami értelmes elképzelésed, amikor sikerült megszerezned a kulcsokat. Ez veszett ötlet!

– Jó! – szólt Bilbó letörve, de bosszúsan is. – Akkor csak jertek vissza pompás kis celláitokba, én meg majd mindegyikőtöket újra becsuklak. Ott kényelmesen elüldögélhettek, s kigondolhattok valami jobb tervet; csak azt nem hiszem, hogy valaha is módomban lesz újra megszerezni a kulcsokat, még ha kedvem is támad rá, hogy megpróbáljam.

Ez aztán már sok volt a törpöknek, és lecsillapodtak. Végül is természetesen pontosan azt kellett tenniük, amit Bilbó javasolt, mert nyilvánvalóan lehetetlen volt, hogy megleljék az utat a felső termekbe, vagy keresztülküzdjék magukat az olyan kapukon, melyek varázsszóra záródtak, annak meg semmi értelme se volt, hogy ott zúgolódjanak a járatokban, amíg nyakon nem csípik őket újból. Így a hobbitot követve lemásztak a legmélyebb pincékbe. Elhaladtak egy ajtó mellett, amelyen keresztül látható volt a főporkoláb és a főpohárnok, amint még most is mosolygó ábrázattal, boldogan horkoltak. Dorwinion bora olyan, hogy mélyen alszik és szépeket álmodik tőle az ember. Alighanem más kifejezés lesz a főporkoláb arcán a következő napon, jóllehet Bilbó, mielőtt továbbhaladtak, belopakodott, és puszta jószívűségből visszahelyezte a kulcsokat az övére.

“Ez majd megmenti a rá váró kellemetlenségek egy részétől – mondta Zsákos úr magában. – Nem volt éppen rossz fickó, a foglyokhoz pedig elég rendes. Mindannyian meg lesznek rökönyödve. Azt fogják gondolni, nagyon hatalmas varázserő volt a birtokunkban, hogy keresztül tudtunk hatolni az összes zárt ajtón, és el is tudtunk tűnni. Eltűnni! Ha azt akarjuk, nagyon hamar munkához kell látnunk!”

Balint visszaküldték, hogy figyelje a porkolábot és a főpohárnokot, és jelezze, ha csak megmoccannak. A többiek átmentek a szomszédos pincébe, ahol a csapóajtók voltak. Kevés vesztegetni való idejük volt. Mint Bilbó tudta, néhány tündének parancsa volt arra, hogy mielőbb jöjjön le segíteni a főpohárnoknak lehajigálni az üres hordókat az ajtókon keresztül a folyóba. A hordók már ott álltak sorban, a padló közepén, s csak azt várták, hogy elgurítsák őket. Némelyikük boroshordó volt, ezeknek nem sok hasznát lehetett venni, mivel csak nagy zajjal lehetett kinyitni őket, s nem is voltak könnyen újra biztonságossá tehetők. De a hordók közt akadt sok olyan is, amelyekben más anyagot szállítottak a király palotájába, vajat, almát, miegyebet.

Hamarosan találtak tizenhárom olyan hordót, amelyben elegendő hely volt egy-egy törp számára. Sőt némelyik túlságosan tágas volt, és a törpök, mikor bemásztak, nem minden aggodalom nélkül gondoltak arra, mennyit fognak rázkódni-hányódni bennük, noha Bilbó igyekezett szalmával és más egyébbel kitömni a hordókat, s ezzel, ahhoz képest, hogy az előkészületekre milyen kevés idő állt a rendelkezésükre, lehetőleg kényelmessé tenni tartózkodásukat. Végül is tizenkét törp elhelyezkedett. Thorin rengeteg gondot okozott, annyit forgolódott, ficánkolt a maga hordójában, még morgott is, akár a nagy kutya az apró kutyaházban; Balin viszont, akire utolsóként került sor, nagy patáliát csapott a lélegzőnyílásai miatt; azt mondta, máris fullad, pedig a hordó tetejét még rá se szegezték. Bilbó minden tőle telhetőt megtett, hogy a hordók repedéseit oldalt eltömje, a tetejüket pedig oly szorosan zárja, amennyire lehetséges volt, s most ismét magára maradt, a pakolás végső mozzanatait igazgatva el, és szinte esztelenül reménykedve abban, hogy terve sikerült.

Éppen idejében végeztek. Alig egy-két perccel azután, hogy Balin hordójára rákerült a fedél, hangok hallatszottak és fények villantak. Egy csomó tünde érkezett nevetve és csevegve a pincébe, s dalfoszlányokat énekelve. Vidám ünnepséget hagytak oda az egyik teremben, és azon voltak, hogy mielőbb visszatérhessenek.

– Hol van a vén Galion,5 a főpohárnok? – kérdezte egyikük.

– Nem láttam őt ma este az asztaloknál. Itt kellene lennie, hogy megmutassa most nekünk, mi is a teendőnk.

– Dühös leszek, ha az öreg fafejű6 elkésik – mondta egy másik. – Nem akarom itt pazarolni az időmet, míg odafent zeng az ének.

– Hohó! – kiáltott valaki. – Itt van a vén lókötő, s egy kancsón nyugszik a feje! Egy kis ünnepséget rendezett ő is magának, no meg a barátjának, a porkolábok kapitányának.7

– Rázzátok fel! Ébresztgessétek! – kiáltozták a többiek türelmetlenül.

Galion egyáltalán nem örült annak, hogy felrázták és ébresztgették, még kevésbé annak, hogy kinevetik.

– Elkéstetek – dörmögte. – Én itt csak várok és várok, míg ti, hitvány népség, isztok, vigadoztok és elfelejtitek a kötelességteket. Nem csoda aztán, ha elalszom a fáradtságtól!

– Nem csoda – mondták a többiek –, amikor a magyarázat ilyen kézenfekvő: benne van egy kancsóban! Hadd kóstoljuk meg mi is az álomitalodat, mielőtt munkának látunk! Azt a foglárt8 nem kell felkeltened. Amennyire láthatjuk, ő már kiélvezte a maga részét.

Ezzel valamennyien ittak egyet, amitől egyszeriben igen vidámmá váltak. De azért eszüknél maradtak.

– Segíts már rajtunk, Galion! – kiáltottak egyesek. – Korán kezdted a vigadozást, és összezagyváltad a dolgokat! Ha a hordók súlya számít, úgy azt kell mondanunk, jó néhány teli hordót raktál ide az üresek helyett.

– Folytassátok a munkát! – zsémbeskedett a főpohárnok. – A restnek, aki még iszik is, kétszer nehezebb minden. Ezeket a hordókat kell elszállítani, s nem mást. Tegyétek azt, amit mondtam!

– No jó, jó – mondták a többiek, és a nyíláshoz görgették a hordókat. – A te fejedre száll, ha a király felbontatlan vajashordóit és legjobb borát beletaszigáljuk a folyóba, csak azért, hogy ingyen tápláljuk a Tavi-embereket!

Gurulj, gurulj, gurulj,

boltos barlangmélyre hullj!

Hó-rukk! Placcs! Puff! Bong!

Mind lehuppan, döng és kong!

Így danoltak, míg előbb az egyik, majd a másik hordó dübörgött oda a sötét nyíláshoz, ahol aztán belökték őket a néhány lábnyira lejjebb folyó hideg vízbe. Némelyik hordó valóban üres volt, némelyikben meg ott rejtőzött takaros csomagolásban valamelyik törp; de mindannyi alábukott, egyik a másik után, csobbanva és csattanva, a fenti a lentire esve, szétfröcskölve a vizet, nekiütődve az alagút falának, egymáshoz koccanva, majd ellibegve az áramlat hátán.

Ebben a pillanatban fedezte fel Bilbó tervének gyenge pontját. Ti már valószínűleg előbb észrevettétek, és ki is nevettétek őt érte, de nem hiszem, hogy az ő helyében féloly okosan jártatok volna el. Persze hogy ő maga nem volt hordóban, meg olyan se volt, aki elhelyezze benne, még ha lett is volna rá lehetőség! Úgy látszott, ez alkalommal feltétlenül el kell hogy veszítse a barátait (akik közül szinte már mindegyik eltűnt a sötét csapóajtón9), és elháríthatatlan sorsa marad a magány, az örök lopózás, tolvajlás a tündék barlangjaiban. Mert ha tüstént ki is tud menekülni a felső kapukon át, arra nagyon kevés esélye volt, hogy valaha is a törpök nyomára akad. Nem ismerte a szárazföldi utat oda, ahol a hordókat összegyűjtik. Azon tűnődött, mi a csoda fog történni a törpökkel nélküle, mert arra nem volt ideje, hogy mindazt, amit a körülményekről megtudott, elmondja nekik, de arra sem, mi a terve egyáltalán, ha egyszer kijutnak az erdőből.

Míg Bilbó elméjében ezeket hánytorgatta, a tündék jókedvükben dalba kezdtek a folyót fedő ajtó körül. Egyesek közülük már nekifogtak, hogy felhúzzák azokat a köteleket, amelyek a csapórácsot tartották a vízi kapu fölött, hadd ússzanak el a hordók mind, mihelyt vízen vannak.

Sodródj sötét, sebes áron,

hajdan ismert, messzi táj von!

Hagyd el barlangok vidékét,

északi hegy meredélyét,

hol a téres, tág vadonban

zord, sötét árny zúg a lombban.

Ússz a fák között a rétig

– suttogó szellők becézik –,

fuss a sás közt, fuss a nád közt,

lápon bókoló virág közt,

párán át, mely szűzfehéren

száll vízből, mocsárból éjjel,

csillagod köszöntsd, mely ég fenn

jeges meredélyű égen;

fordulj, ha pirkadni kezd,

hab felett, homok felett,

s délre térülj! Délre hát!

Vár a fény, a napvilág,

vár a rét, a dús mező,

tehén- s ökörlegelő,

várnak hegy tövén a kertek,

érlelői som – s szedernek,

vár a fény, a napvilág:

délre térülj! Délre hát!

Sodródj sötét, sebes áron,

hajdan ismert, messzi táj von!

Már a legutolsó hordót görgették az ajtókhoz! Kétségbeesésében, s mert nem tudta, mi egyebet tehetne, szegény kis Bilbó abba kapaszkodott, s a hordóval együtt lökték át az ajtószélen. Egy loccsanás – és máris zuhant a vízbe, a hideg, sötét vízbe, felette a hordó.

Köpködve és – akár a patkány – a fába kapaszkodva ismét felbukkant, de bárhogy is próbálkozott, nem volt képes a hordó tetejére mászni. Valahányszor megkísérelte, a hordó fordult egyet, és ismét csak maga alá nyomta. Tudniillik üres volt, és oly könnyedén lebegett, akár egy dugó. Bár Bilbó füle megtelt vízzel, azért még hallotta a daloló tündéket odafent a pincében. Aztán hangos csapódással bezárultak az ajtók, és a tündehangok elhaltak. Bilbó ott volt a sötét alagútban, jeges vízben ázva, egymagában – mert azok a barátok, beláthatjátok, igazán nem számítanak, akik mind hordókba vannak pakolva.

Hamarosan valami szürke folt mutatkozott a homályban. Bilbó meghallotta a vízikapu nyikorgását, amint felfelé vonták, s egyszer csak ott találta magát egy hányódó és egymáshoz verődő hordótömeg közepén, amely most egyszerre összepréselődött, hogy együtt kerüljön át a kijárat ívén, és továbbhaladjon a nyílt folyón. Bilbó csak nehezen hárította el, hogy a hordók össze ne nyomják és szét ne zúzzák, de végül is a kusza gomolygás lassan kezdett szétválni és ellibegni, egyik a másik után, el a kőív alatt és onnan tovább. Csak akkor fedezte fel Bilbó, hogy annak se lett volna sok haszna, ha lovaglóülésben helyezkedik el a hordóján, mert a hordó és a vízikapu hirtelen mélyülő boltozata között még annyi hely se volt, hogy ott akár egy hobbit is elférjen.

A két part fáinak lecsüngő ágai között haladt tovább az útjuk. Bilbó azon tűnődött, vajon mit éreznek a törpök, és hogy mennyi víz hatol a hordóikba. A homályban mellette elsiklók közül némelyik meglehetősen mélyen süllyedt a vízbe, s ezekről úgy sejtette, hogy törpök tartózkodnak benne.

“Nagyon remélem, hogy jó szorosan erősítettem a hordókra a fedeleket!” – gondolta Bilbó, de hamarosan túl sok saját gondja támadt ahhoz, semhogy tovább törődhessen a törpökkel. A fejét sikerült ugyan a víz színe fölött tartani, de fogai vacogtak a hidegtől, és azt latolgatta, vajon megfagy-e, mielőtt a szerencséje megfordul, s hogy még mennyi ideig bírja a kapaszkodást, s hogy érdemes-e megkockáztatni azt, hogy elengedje a hordót, és maga ússzék a partra.

A szerencse valóban hamarosan megfordult: az örvénylő áramlás egy bizonyos helyen jó néhány hordót közel sodort a parthoz, ahol aztán valami rejtett gyökéren egy darabig fennakadtak. Ekkor Bilbó megragadta az alkalmat arra, hogy felmásszék a hordója oldalán, míg az szilárdan rögzült egy másikhoz. Mint a kiöntött patkány, úgy kúszott fel, aztán elnyúlva feküdt a hordó tetején, igyekezve egyensúlyát megtartani. Hűvös szél fújt, de a víznél jobb volt, és csak azt remélte, nem gurul le váratlanul a hordójáról, ha az egész tömeg újból megmozdul.

A hordók pedig újra kiszabadultak, és forogva-pörögve elindultak a folyón lefelé, a főáramlat irányába. Kiderült, hogy Bilbó félelme nem volt alaptalan: csakugyan nehéz volt a hordóján megmaradni, de valahogy azért sikerült, bár átkozottul kényelmetlen volt. Szerencsére a hobbit nagyon könnyű volt, a hordó meg jó nagy, s mert lyukak voltak rajta, némi vízzel is terhelődött. Az egész mégis olyan volt, mintha valaki megpróbált volna kantár és nyereg nélkül meglovagolni egy olyan kövér pónit, amely egyébre se gondol, mint hogy meghengergőzzék a fűben.

Útjának során végül is Zsákos úr olyan helyre ért, ahol a fák mindkétfelől elkezdtek ritkulni. Láthatta a halványabb eget is közöttük. A sötét folyó hirtelen kitágult, és itt ömlött bele az Erdei-folyó főágába, amely feljebb nagy sebesen viharzott el a király hatalmas kapui előtt. Homályos víztükör látszott, amelyre már nem borult árnyék, s iramló felszínén fellegek és csillagok táncoló és tört visszfénye tündökölt. Akkor az Erdei-folyó rohanó vize az egész társaságot hordóstul, mindenestül az északi part felé sodorta, ahol széles öblöt vájt magának. Ennek lejtős partját kavics borította, s keleti végét egy kemény szikla kis kiugró foka határolta. A sekély parton szinte minden hordó zátonyra futott, bár egynéhány nagy csattanással a kőgátnak ütközött.

A partokon fürkésző emberek állottak. Ezek rudakkal gyorsan betaszigálták az összes hordót a sekély részre, s miután megszámolták, összekötözték a hordókat, és ott hagyták őket reggelig. Szegény törpök! Bilbó most nem járt olyan rosszul. Lecsúszott a hordójáról, és partra gázolt, aztán továbblopózott néhány kunyhó felé, amelyeket a vízparton látott. Nemigen fontolgatta már, elcsenjen-e valami vacsorát hívatlanul, ha alkalma kínálkozik; erre régóta rákényszerült, meg nagyon is tudta most már, mit jelent az igazi éhség, mely nem azonos azzal az udvarias érdeklődéssel, amit egy jól ellátott éléskamra finomságai iránt érzünk. Meg aztán a fák közül tűz fénye is világlott elő, s ez nem kis mértékben vonzotta őt víztől csepegő, toprongyos ruházatában, mely hidegen és nedvesen tapadt rá.

Nem szükséges, hogy sokat meséljek nektek Bilbónak ezen az éjszakán megélt kalandjairól, mert már közeledünk a keleti út végéhez és az utolsó és legnagyobb kalandhoz, így sietnünk kell. Varázsgyűrűje segítségével kezdetben persze nagyszerűen boldogult, de nedves lábnyomai és csepegő ruhája, amely ugyancsak nyomot hagyott, ahol csak ült vagy állt, végezetül kiszolgáltatták őt; meg aztán elkezdett szipákolni is, s bárhová rejtőzött, mindenütt meglelték, olyan szörnyű erővel tört ki soká elfojtott tüsszentése. Hamarosan nagy nyüzsgés támadt a folyó menti faluban, Bilbó azonban az erdőbe menekült, egy cipóval, egy boros tömlővel, valamint egy pástétommal, persze egyik sem volt az övé. Az éjszaka hátralevő részét átnedvesedve és a tűztől távol kellett töltenie, de a boros tömlő a segítségére volt, és még szunyókált is egy kicsit némi száraz falevélen, ámbár az év már a végéhez közeledett, és a lég hűvös volt.

Egy egész különlegesen hangos tüsszentésre ébredt. Már szürkült a reggel, lent a folyó mentén pedig vidám zsivaj hangzott. A hordókból tutaj készült, hogy ezt a tutaj-tündék hamarosan elkormányozzák a folyón lefelé Tóvárosig. Bilbó ismét tüsszentett. Most már nem csurgott róla víz, de tetőtől talpig reszketett. Oly gyorsan, amennyire csak merev lábaitól tellett, lemászott, és még sikerült a nagy sürgés-forgásban észrevétlenül rákerülnie a hordókra. Szerencsére éppen akkor nem sütött a nap, így aztán elkerülte, hogy kínos módon árnyékot vessen, s az is nagy kegy volt, hogy hosszú időn át nem kellett tüsszentenie.

A tündék nagy erővel dőltek a rudaknak. Azok, akik a sekély vízben álltak, lökték és taszították a tutajt. A most már összekötözött hordók csikorogtak és felkavarták a vizet.

– Ez aztán a nehéz rakomány! – zsörtölődött némelyik tünde. – Túlságosan mély a merülése, egyik-másik hordó soha nem ürül ki. Ha nappal vetődnek partra, bizony beléjük is kukkantunk – mondták.

– Erre most nincs idő! – kiáltotta a tutajos. – Lökjétek el!

És végre elindultak, kezdetben lassan, amíg a sziklafokot el nem hagyták, ahol más tündék álltak, hogy rudakkal hárítsák el az ütközést, aztán egyre inkább felgyorsult a haladásuk, amint elérték a főáramlatot, és lefelé hajóztak a Tó irányába.

A törpök megmenekültek a király börtönéből, és maguk mögött hagyták az erdőt, de hogy holtan-e vagy élve, azt még majd meglátjuk.

10. Szíves fogadtatás

A nap, mialatt a törpök lefelé úsztak, világosabbá és melegebbé vált.1 Nemsokára a folyó meredek földnyelvet került meg, mely bal oldalukon ereszkedett alá. Ennek sziklás lába alatt, mely mintha parti kőszirt lett volna, csapdosva-bugyborékolva, mélységesen mélyen folyt a fősodor. Hirtelen a szikla a semmibe tűnt. A partszegély alámerült. A fák sora véget ért. S Bilbó valami rendkívülit pillantott meg.

A táj szélesen kitárult körötte, s teljesen betöltötte a folyó vize, mely mintegy megtörve, száz kanyargó úton talált utat belé, vagy mocsaras-tavas vidékeken torpant meg, melyeket minden oldalon szigetek pöttyöztek; de az egésznek a legközepén változatlanul erős áramlat haladt végig. S messze távol, sötét fejét tépett felhőbe burkolva, ott emelkedett a Hegy! Északkeleti közvetlen szomszédai és a köztük elterülő, szeszélyesen szétzilált táj nem volt látható. Magányosan uralkodott és tekintett a mocsarakon keresztül az erdő felé. A Magányos Hegy! Bilbó messziről és sok kaland élményével érkezett ide, hogy lássa, s bizony szemernyit se tetszett neki.

Amint odafigyelt a tutajosok szavára, és összeillesztette azokat a töredékes értesüléseket, amelyeket elejtettek, hamarosan rájött arra, hogy igen szerencsésnek tekintheti magát, hogy a hegyet egyáltalán meglátta, még ebből a messzeségből is. Bármilyen sivár volt a börtöne, és kellemetlen a jelenlegi helyzete (hogy a szegény törpökről a hordókban ne is szóljunk), mégis szerencsésebb volt, mint sejtette. Szó csak a vízi utakon történő árucseréről és a folyó megnövekedett forgalmáról esett, minthogy a keletről a Bakacsinerdő felé vezető utak vagy eltűntek, vagy használhatatlanná váltak; beszéltek a tutajosok a Tavi-emberek és az erdőtündék civódásáról is az Erdei-folyó és a partvidék karbantartása miatt. Ez a környék sokat változott azóta, hogy a törpök még a hegyen éltek, amely időkre a legtöbben már csak mint valami fölöttébb elmosódó hagyományra emlékeztek. A változás még az elmúlt években is tartott, azóta is, hogy Gandalf utolsó híreit kapta innen. Nagy árvizek és esőzések duzzasztották meg a kelet felé folyó vizeket; egy-két földrengés is volt (ezeket némelyek a sárkánynak tulajdonították – akire főleg csak átkozódva és a Hegy felé irányuló baljós bólintással utaltak). A mocsár és láp egyre nagyobb területeket nyelt el mindkét oldalon. Ösvények tűntek el, s nem egy lovas vagy utas is, ha megkísérelte meglelni a keresztülvezető, semmivé lett csapásokat. Az erdőn át vivő tündeút, amelyet Beorn tanácsára a törpök követtek, az erdő keleti szélén úgy ért véget, hogy bizonytalanná és járatlanná vált; most már egyedül a folyó kínált valamennyire is biztos utat Bakacsinerdő északi szélétől a hegy árnyalta síkságon túlra, s a folyót az erdőtündék királya őrizte.

Mint tehát láthatjátok, Bilbó végül is az egyetlen alkalmas úton érkezett. Talán Zsákos úr vigaszára szolgált volna, amint ott vacogott a hordókon, ha tudja, hogy a történtek híre eljutott a távolban tartózkodó Gandalfhoz is, akit mindannyiuk sorsa mélyen aggasztott, s hogy egyéb teendőinek végére jutva (melyek nem tartoznak tárgyunkhoz) felkészült, hogy felkutassa Thorin társaságát. De ezt Bilbó nem tudta.

Amit viszont tudott, az mindössze az volt, hogy a folyó szinte a végtelenségig folytatódik, s hogy éhes, nagyon meghűlt, s egy cseppet se tetszik neki a mód, ahogyan a Hegy szigorú tekintetet vet rá, meg ijesztgeti is, amint közeledik hozzá. Egy idő múltán azonban a folyó délebbre fordult, s a Hegy megint homályba veszett, majd végül, már estére járva, a partvidék sziklássá vált, a folyó egybegyűjtötte minden kóbor vizét egyetlen mély és sebes áramlatba, ők meg mindannyian nagy gyorsasággal sodródtak tovább.

A nap már le is nyugodott, mikor újból keletnek kanyarodva az Erdei-folyó beléömlött a Hosszú Tóba. A torkolata itt széles volt, mindkét oldalán köves, sziklaszerű kapukkal, melyeknek lába tengeri kavicsokon nyugodott. A Hosszú Tó! Bilbó soha el nem tudta képzelni, hogy bárminemű víz, ha nem a tenger, ilyen végtelen lehet. A szélessége olyan volt, hogy szembenéző partjai kicsinynek és távolinak tűntek, a hossza viszont olyan, hogy északi vége, mely a Hegy felé mutatott, egyáltalán nem is látszott. Azt Bilbó csak a térképről2 tudta, hogy messze odafent, ahol a Szekér3 csillagai már pislogtak, a Sebes-folyó torkollott bele a Völgyvidék4 felől, és az Erdei-folyóval együtt töltötte ki rengeteg vizével azt, ami egykor nagy, mély, sziklás völgy lehetett. A déli végén a két folyó duzzasztotta víz ismét magasról lezúduló vízesések formájában tört utat, és sebesen rohant tova ismeretlen földek felé. Az alkonyi csendben a vízesések zaja távoli morajként hallatszott.

Az Erdei-folyó torkolatától nem messze volt az az idegen város, amely felől Bilbó már hallott a tündék beszédéből a király pincéjében. Nem a parton épült, bár volt ott is néhány kunyhó és épület, hanem közvetlenül a tó színén; a bezúduló folyó örvénylésétől egy sziklafok védte, amely itt csendes öblöt alkotott. Nagy fahíd vezetett ki oda, ahol hatalmas erdei fák törzsére cölöpözve nyüzsgő város épült, nem a tündék, hanem az emberek városa, akik még mindig itt merészkedtek élni a távoli hegyi sárkány árnyékában. Városuk virágzását változatlanul biztosította az a kereskedelmi forgalom, amelyet délről a nagy folyó közvetített, a vízesésektől pedig szekerek továbbítottak a városukig, de a régmúlt dicső napjaiban, amikor az északon fekvő Völgyvidék gazdag volt és virult, a városlakók is tehetősek és hatalmasok voltak, és rengeteg hajójuk járta a vizeket, némelyek arannyal voltak töltve, mások fegyveres vitézekkel, és olyan dolgok és háborúk estek, melyek ma már csak mondaként éltek tovább. Egy, a mostaninál nagyobb város korhadó cölöpei még most is láthatók voltak a partok mentén, ha a szárazságban a víz leapadt.5

De az emberek minderre alig is emlékeztek, bár egyesek még mindig énekeltek régi dalokat a Hegy törpkirályairól, a Durin törzséből való Throrról és Thrainről, a sárkány jöveteléről és Völgyvidék urainak pusztulásáról. Némelyek arról is daloltak, hogy Thror és Thrain majd egyszer visszatérnek, és az arany patakokban ömlik a hegykapukon keresztül, s az egész vidék megtelik új énekkel és új kacagással. De ez a kellemes monda nem sokban befolyásolta az emberek napi tevékenységét.

Mihelyt a hordókból álló tutaj láthatóvá lett, csónakok rajzottak elő a város cölöpei közül, és kiáltások köszöntötték a kormányosokat. Aztán köteleket dobtak, evezőket vontak be, s a tutajt hamarosan kivontatták az Erdei-folyó áramlatából, s megkerülték vele a sziklaszirtet, amely Tóváros kis öblét védte. Itt aztán lehorgonyzott, nem messze a nagy parti híd hídfőjétől. Hamarosan várható volt, hogy déli emberek érkeznek majd, és a hordók egy részét elviszik, másokat meg megtöltenek olyan árukkal, amiket csak azért hoztak, hogy vízi úton felszállítsák őket az erdőtündék honába. Ezenközben a hordók csak úgy szabadon úszkáltak, mialatt a tünde-tutajosok és a hajósok együtt mulatoztak Tóvárosban.

Nagyon meglepte volna őket, ha látják, mi történik odalenn a parton azután, hogy elmentek, és az éj árnyai beborítottak mindent. Mindenekelőtt Bilbó kiszabadította az egyik hordót, a partra taszigálta, és kinyitotta. Bentről nyögések hallatszottak, és egy nagyon boldogtalan törp mászott elő. Beszennyezett szakállához nedves szalma tapadt, annyira fájt és merev volt mindene, teli sebekkel és zúzódásokkal, hogy alig állt a lábán, és még az is nehezére esett, hogy a sekély vízen át kitámolyogjon a partra, s aztán nyögdécselve lefeküdjék. Pillantása oly vad és kiéhezett volt, akár egy házához láncolt ebé, amelyről egy héten át megfeledkeztek. A törp Thorin volt, de ezt csak aranyláncáról lehetett megállapítani, s most már piszkos és cafatokra tépett égszínkék csuklyájáról, megfakult ezüstbojtjával. Még az is időbe telt, míg hajlandó volt a hobbittal udvariasan beszélni.

– Végül is mi bajod, élsz-e még vagy meghaltál? – kérdezte Bilbó kíméletlenül. Talán már elfeledte azt, hogy legalábbis egy jó étkezéssel több jutott neki, mint a törpöknek, meg karja-lába is ép volt, arról a sokkal több levegőről, amelyet élvezett, nem is szólva. – Börtönben vagy-e még vagy szabad? Ha élelmet akarsz és folytatni ezt az ostoba kalandot, amely végtére is a tiéd, és nem az enyém, jobb lenne, ha csapkodnál a karjaiddal, dörzsölgetnéd a lábadat, és megpróbálnál nekem segíteni abban, hogy kiszabadítsam a többieket is, amíg még nem késő!

Thorin persze belátta Bilbó szavainak igazságát, így még egy párat nyögött, majd felkelt, és tőle telhetően segített a hobbitnak. A homályban, ott bukdácsolva a hideg vízben, nehéz és ronda munka volt megtalálni, melyik hordóban mi van. Az, hogy megkopogtatták a hordókat és beszóltak, csak hat törp rejtekhelyét fedte fel, akik válaszolni tudtak. Ezeket kipakolták és partra segítették, ahol morogva-nyögdécselve leültek vagy lefeküdtek; annyira átáztak, kékre-zöldre zúzódtak és görcsbe merevültek, hogy egyelőre fel se tudták fogni, mit jelent, hogy kiszabadultak, vagy hogy ezért illő hálára kötelezettek.

A két legelesettebb közé tartozott Dwalin és Balin, így semmi értelme se volt annak, hogy segítségüket kérjék. Bifur és Bofur nem voltak annyira sebesek és vizesek, de ők is csak lefeküdtek, és semmit se voltak hajlandók tenni. Fili és Kili azonban, akik fiatalok voltak (törpmértékkel mérve), meg az elhelyezésük is jobban sikerült, kisebb hordókban, több szalmába burkolva, többé-kevésbé mosolyogva jöttek elő, éppen csak egy-két karcolással; merevségük is hamarosan felengedett.

– Remélem, hogy soha többet nem szagolok almát! – mondta Fili. – Az én hordóm azzal volt teli. Almaszagot szívni be örökké, amikor az ember mozdulni is alig tud és fázik és emészti az éhség, hát ez őrjítő! Széles e világon bármit felfalnék most, akár órákon át is folytatnám, csak éppen almát nem!

Fili és Kili készséges segítségével, Thorin és Bilbó végre is felfedezték a társaság még elő nem került tagjait, és kiszabadították őket. A szegény kövér Bombur aludt vagy eszméletlen volt; Dori, Nori, Ori, Oin és Gloin teleszívódott vízzel, és látszatra alig élt; mindegyiküket egyenként kellett a partra cipelni, ahol aztán tehetetlenül hevertek.

– Hát most itt volnánk! – mondta Thorin. – És úgy vélem, ezért jó csillagainknak és Zsákos úrnak kellene köszönetet mondani. Ezt feltétlenül joga van elvárni, bár nem ártott volna, ha az utazás kényelmesebb módjáról gondoskodik. Mégis mindannyian újra és ismét lekötelezetteid vagyunk, Zsákos úr. Hálánk csak még növekedni fog, ha eszünk, és erőt gyűjtünk majd. De addig is: mi legyen?

– Tóvárost ajánlanám – mondta Bilbó. – Vagy akad más is?

Persze hogy másféle ajánlatra nem kerülhetett sor, így a többieket hátrahagyva Thorin, Fili és Kili és a hobbit a part mentén elindultak a nagy híd irányába. A hídfőnél őrök álltak, de eléggé hanyagok voltak, mert szolgálatukra már oly rég nem volt szükség. Némi alkalmi civódáson kívül, amelyet hídvámkérdések okoztak, jó barátságban éltek az erdőtündékkel. Minden más nép messze lakott, és a városi fiatalok közt nem egy akadt, aki nyíltan kételkedett bármiféle hegyi sárkány létezésében, és csak nevette azokat a szakállas véneket és anyókákat,6 akik azt állították, látták őt az égen repülni ifjú napjaikban. Ezek után nem lehetett meglepő, hogy az őrök ott ittak és nevetgéltek a kunyhójukban, a tűz mellett, s nem hallották a törpök kiszabadításának zaját, sem a négy felderítő lépteit. Az elképedésük óriási volt, amikor Tölgypajzsos Thorin egyszer csak belépett az ajtón.

– Kik vagytok és mit akartok? – ordították talpra ugorva és fegyvereik után nyúlkálva.

– Thorin vagyok, Thrain fia, aki Thror fia volt és a Hegymély Királya! – mondta a törp hangosan, és tépett ruhája, cafatokban lógó csuklyája ellenére királyi benyomást keltett. Nyakán és derekán csillogott az arany, szeme mély volt és sötét. – Visszatértem. Városotok Urát kívánom látni!

Erre szörnyű izgalom támadt. Az ostobábbak közül néhányan kirohantak a kunyhóból, mintha csak azt várták volna, hogy a hegy arannyá válik az éjszakában, a tó minden vize pedig tüstént megsárgul. Az őrség kapitánya lépett elő.

– S kik ezek? – szólt, Filire, Kilire és Bilbóra mutatva.

– Apám lányának fiai – felelte Thorin. – Fili és Kili Durin nemzetségéből, és Zsákos úr, aki nyugatról utazott ide velünk.

– Ha békességben jöttök, úgy rakjátok le fegyvereiteket! – mondta a kapitány.

– Nincsenek fegyvereink – mondta Thorin, s ez igaz is volt: késeiket elvették az erdőtündék, csakúgy, mint Orcristot, a nagy kardot, Bilbónak ugyan megvolt a kurta kardja, szokása szerint rejtve, de erről mit sem szólt. – Nincs szükség fegyverekre, hiszen régi hagyományaink szerint a magunkéhoz tértünk vissza. Ennyi ember ellen nem is tudnánk küzdeni. Vezessetek uratokhoz.

– Ünnepségen van – mondta a kapitány.

– Eggyel több ok arra, hogy hozzávezessetek – tört ki Fili, aki kezdett e szertartásosság láttára türelmetlenné válni. – Hosszú utunk után kimerültek és éhesek vagyunk, és jó néhány bajtársunk beteg. Ezért siessetek, és ne vesztegessünk több szót, vagy pedig számoljatok az uratok megrovásával.

– Akkor hát kövessetek – mondta a kapitány, s hat emberével együtt elvezette őket a hídon át, keresztül a kapukon, a város piacterére. Ez egy hatalmas cölöpöktől körülvett sima vízfelület volt, ezen a cölöpsoron emelkedtek a nagyobb házak, a hosszú farakpartok mentén pedig rengeteg lépcső és létra vezetett le a víz szintjéhez. Az egyik nagy csarnokból fények világítottak, és sokféle hang szűrődött ki. A törpök átmentek a csarnok kapuin, aztán pislogva álltak meg a fényben, pillantásuk hosszú asztalokon futott végig, amelyek mellett emberek sora ült.

– Thorin vagyok, Thrain fia, aki Thror fia volt és a Hegymély Királya! Visszatérek! – kiáltotta Thorin hangos szóval már az ajtóból, mielőtt még a kapitány bármit mondhatott volna.

Mindannyian felugráltak. A Város Ura is felugrott nagy székéből. De senki nem pattant fel nagyobb meglepetéssel, mint a tündetutajosok, akik a csarnok túlsó végén ültek. Tülekedve léptek az Úr asztala elé, és ezt kiáltozták:

– Ezek királyunk foglyai, akik megszöktek; csavargó törpök, akik képtelenek voltak igazolni magukat, s erdeinkbe lopakodva zaklatták népünket.

– Igaz ez? – kérdezte a Város Ura. Valójában sokkal elképzelhetőbbnek tartotta azt, amit a tündék állítottak, annál, hogy a Hegymély Királya tért vissza, ha ugyan ilyen király egyáltalán létezett valaha.

– Igaz az, hogy a Tündekirály jogtalanul utunkat állotta, és ok nélkül bebörtönzött minket, amikor hazafelé tartottunk saját országunkba – felelte Thorin. – De se zár, se lakat nem tudja feltartóztatni visszatérésünket, melyről ősi hagyományaink szólnak. S ez a város nem az erdőtündék birodalmában fekszik. A Tavi-emberek Urához intézem a szavaimat, nem pedig a Tündekirály tutajosaihoz.

Az Úr habozott, és egyikükről a másikukra nézett. A Tündekirály hatalmas volt, és a Város Ura nem kívánt ellenséges viszonyba kerülni vele, a régi énekekről is meg volt a véleménye, mivel gondolatait sokkal inkább foglalkoztatta az ipar, a vám, a szállítmányok és az arany, hiszen éppen ennek köszönhette pozícióját. Mások azonban másként vélekedtek, s az ügy hamarosan az Úr nélkül intéződött el.

Az újdonság híre a tűzvész sebességével terjedt el a csarnok kapuitól városszerte. Emberek kiáltozása hallatszott a csarnokban és kint is. A rakpartokon sebesen gyülekező tömegek szorongtak. Egyesek olyan régi dalok töredékeit énekelték, amelyek a Hegymély Királya visszatéréséről szóltak; az, hogy Thror unokája, nem pedig Thror maga érkezett, senkit nem izgatott különösebben. Az ének szájról szájra járt, míg végül hangosan zengve szállt a tó felett.

A Hegymély Koronása,

a kivájt kő, telér

s ezüstforrás Királya

trónjára visszatér.

Felölti koronáját,

hárfáján húr feszül,

visszhangos csarnokán át

ős dal zeng újra föl.

Erdő zúg majd a bércen,

szél majd dús fűbe szánt,

bősége ömlik éren

s folyón arany gyanánt.

Öröm száll, mint a szikra,

tó fénylik, tűzben áll,

bú, bánat majd tűnik, ha

megtér a Hegykirály.

Így, vagy így valahogy énekeltek, csak hosszasabban, minthogy kiáltozás, hárfaszó és hegedűhang is vegyült dalukba. A legöregebb nagyapák nem emlékeztek hasonló izgalomra a városban. Maguk az erdőtündék is elgondolkoztak, s még meg is riadtak. Azt persze nem tudták, hogyan menekült meg Thorin, s már-már azt gondolták, a királyuk esetleg komoly hibát követett el. Ami a Város Urát illeti, belátta, hogy egyebet nem tehet, mint hogy enged az általános felbuzdulásnak, legalábbis pillanatnyilag, s hogy úgy tesz, mintha elhinné, amit Thorin mond magáról. Így átengedte neki a saját nagy székét, és Filit és Kilit ültetve maga mellé, díszhelyet foglaltatott el velük. Még Bilbónak is a főasztalnál jutott hely, s az általános zűrzavarban senki se kért magyarázatot arra – noha rá semmiféle ének még a leghomályosabb formában se utalt –, hol került bele az események szövedékébe.

Hamarosan a többi törpöt is bekísérték a városba, mégpedig elképesztő lelkesítő jelenetek közepette. Mindannyiukat kúrálták, táplálták, elhelyezték, dédelgették – méghozzá elragadó és minden igényt kielégítő módon. Thorin és társai számára egy nagy házat ürítettek ki, szolgálatukra csónakok és evezősök állottak, a ház előtt pedig tömegek foglaltak helyet, ezek egész napon át énekeltek, vagy megéljenezték a törpöket, ha akár az orruk hegyét is mutogatták.

Az énekek egyike-másika régi volt, de sok egészen új is akadt, amelyek bizakodva szóltak a sárkány hirtelen haláláról és a rakományszámra érkező dús ajándékokról, melyek a folyón át érik el majd Tóvárost. E dalok jó része a Város Urának ihletésére született; a törpök nem is nagyon örültek nekik, de azért elégedettek voltak, és hamarosan újra meghíztak és megerősödtek. Voltaképpen egy hét alatt teljesen talpra álltak, ki-ki kedvelt színéből készült ruhát öltött, a szakállukat kifésülték, megnyírták, lépteik megint peckessé váltak. Thorin olyannak látszott és úgy járt, mintha máris visszanyerte volna királyságát, Smaugot pedig apróra metélte volna.

Akkor már, mint Thorin előre megmondta, a törpök jóindulata7 a kis hobbit irányában napról napra növekedett. Panasz, zsörtölődő szó nem hangzott ellene. Ittak az egészségére, vállon veregették, fontoskodtak körülötte, ami a hobbitnak annál jobban esett, mert ő maga nem volt valami emelkedett hangulatban. Nem felejtette el, milyen is volt a Hegy, a sárkányra is gyakran gondolt, amellett borzasztóan náthás volt. Három napon át tüsszentett és köhögött, ki se járhatott, és a bankettokon tartott felköszöntői még később is csak annyira szorítkoztak: “Dagyod köszödöb.”

Eközben az erdőtündék rakományaikkal visszahajóztak az Erdei-folyón, s a király palotájában nagy izgalom uralkodott. Arról többet nem hallottam, mi történt a főporkolábbal és a főpohárnokkal. Persze kulcsról vagy hordókról szó sem esett azalatt, míg a törpök Tóvárosban időztek, Bilbó meg vigyázott arra, hogy soha ne váljék láthatatlanná. Mégis azt mondhatnám, sok mindent sejtettek az erdőtündék, amiről nem tudhattak, bár Zsákos úr még így is némileg titok maradt. A törpök vállalkozásának célját a Tündekirály mindenesetre megtudta, vagy legalábbis azt vélte, hogy tudja, s magában így elmélkedett:

“Helyes! Majd meglátjuk! Olyan kincs aligha érkezhetik Bakacsinerdőn keresztül, amelynek szállításába nem lesz beleszólásom. De valójában azt várom, a törpöknek rossz végük lesz, s nem is érdemelnek mást!” Ő maga semmiképpen sem hitt abban, hogy a törpök megküzdhetnek az olyan sárkányokkal, mint Smaug, és megölhetik őket, a gyanúja inkább betörési kísérletre vagy valami effélére irányult – ami mutatja, mennyire bölcs tünde volt, bölcsebb, mint a városi emberek, noha nem volt egészen igaza, mint azt a végén látni fogjuk. Kiküldte kémeit a tóparti vidékre és északra is, a Hegy irányába, már amennyire elmerészkedtek, aztán csak várt.

Két hét elmúltával Thorin elkezdett az indulás gondolatával foglalkozni. Segítségre addig számíthatott, míg a város lelkesedése tartott. Ostobaság lett volna halogatással kihűteni a lehetőségeket. Így hát beszélt a Város Urával és tanácsosaival,8 és megmondta, hogy hamarosan ő és társai továbbindulnak a Hegy felé.

Ekkor lepődött meg először az Úr, sőt egy kissé meg is ijedt; elmerengett azon, vajon Thorin csakugyan a régi királyok leszármazottja-e. Soha nem hitte, hogy a törpök valóban megkísérlik az utat Smaughoz, hanem azt gondolta, hogy szélhámosok, akik előbb-utóbb lelepleződnek, s akiket majd kipenderítenek. Nem volt igaza. Thorin természetesen valóban a Hegymély Királyának unokája volt, és a jó ég tudja, mit nem merészel és meg is tesz egy törp bosszúból, vagy azért, hogy a sajátját újra megszerezze.

Éppen ezért a Város Urát nem búsította, hogy útnak bocsátja őket. Eltartásuk költséges volt, érkezésük pedig a napokat olyan szűnni nem akaró ünneppé változtatta, amelyben az üzlet pangott. “Menjenek csak, aztán nyaggassák Smaugot, s majd lássák, milyen fogadtatásban lesz részük!” – gondolta.

– Helyes, ó Thorin, Thrain fia, aki Thror fia volt! – mondta fennhangon. – Követelned kell jussodat. Az idő elközelgett a régi hagyomány szerint. Kapj meg minden segítséget, amit csak nyújtani tudunk, és bízunk háládban, ha majd visszanyerted királyságodat!

Így egy napon, bár az ősz már igencsak előrehaladott volt, és hűvös szelek fújtak, a fák lombja pedig sebesen hullott, három nagy ladik hagyta el Tóvárosi, teli evezősökkel, törpökkel meg Zsákos úrral és sok élelemmel. Kerülő utakon lovakat és pónikat küldtek, hogy kiszemelt kikötőhelyükön várják őket. A Város Ura és tanácsosai a városháza nagy lépcsőiről, amelyek a tóhoz vezettek, intettek nekik búcsút. Az emberek a rakpartokon és ablakaikból kihajolva énekeltek. A fehér evezők alámerültek, csobbant a víz, s így indultak el a törpök a tavon észak felé, hosszú útjuk utolsó szakaszára. Csak egyvalaki volt határtalanul boldogtalan: Bilbó.

11. Az ajtólépcsőn

Kétnapi evezés után a törpök végighajóztak a Hosszú Tavon, elérték a Sebes-folyót, s most már mindannyian láthatták a Magányos Hegyet, mely zordonan magaslott előttük. Az áramlat erős volt, haladásuk lassú. A harmadik nap végén, mikor már néhány mérföldet tettek meg a folyón felfelé, a bal, azaz nyugati part irányába tértek és kikötöttek. Itt vártak rájuk az elébük küldött lovak, élelemmel és más szükségleti cikkekkel, meg a saját használatukra szánt pónik. Amennyit lehetett, a pónikra pakoltak, a többit egy sátorban raktározták el, azonban a városiak közül senki se volt hajlandó akár csak egy éjszakára is a törpökkel maradni, oly közel a Hegy árnyékához.

– Addig semmiképpen sem, amíg az énekek be nem teljesülnek! – mondták.

Ezen a vad tájon könnyebb volt hinni a sárkányban, mint Thorinban. A raktárnak nem is volt szüksége őrre, mert az egész vidék puszta volt és elhagyatott. Kíséretük is elvált tőlük, gyorsan haladva lefelé a folyón és a part menti ösvényeken, jóllehet az éjszaka már közeledett.

A törpök éjszakája hideg volt és magányos, jókedvük alábbhagyott. Másnap újra útra keltek. Balin és Bilbó lovagoltak hátul, mindegyik egy-egy jól megterhelt pónit vezetve maga mellett, a többiek némileg előbbre jártak, óvatosan lépkedve, mert ösvények nem voltak. Északnyugatnak tartottak, a Sebes-folyótól távolodva, s egyre közelebb a Hegynek egy olyan nagy nyúlványához, mely dél felől állott a törpök útjában.

Az út fárasztó volt, csendes és nyomasztó. Kacagás, dal vagy hárfaszó nem csendült fel, s az a büszkeség és remény, amely a régi énekek hallatán felbuzdította szívüket a tóparton, most csüggesztő borúba veszett. Tudták, hogy útjuk végéhez közelednek, s hogy ez a vég borzasztó is lehet. A környező táj kopárrá és sivárrá vált, noha valamikor, mint Thorin mondta nekik, zöld volt és viruló. Kevés volt a fű is, hamarosan pedig se bokor, se fa nem mutatkozott, csak tört és megfeketedett csonkok árulkodtak arról, milyen volt a vidék valaha. A Sárkánypusztához1 jutottak, s egyúttal a múló év végéhez.

Mindamellett úgy érték el a Hegy szegélyét, hogy semmiféle veszéllyel vagy a sárkány más jelével nem találkoztak, azon kívül hogy vackának környékét milyen vadonná tette. A Hegy sötéten és hallgatagon terült el előttük, és egyre magasabbra tornyosult fölöttük. A nagy déli nyúlvány nyugati oldalán ütöttek először tábort, mely a Hollódombnak nevezett magaslatban végződött. Ezen egy régi őrtorony állt, de egyelőre nem merték megmászni, túlságosan védtelen volt.

Mielőtt Thorin kiküldte volna a Hegy nyugati nyúlványának felkutatására szánt expedícióját, melynek feladata a mindannyiuk által reménykedve keresett titkos ajtó felfedezése lett volna, a vezér előbb abból a célból menesztett cserkésző csapatot, hogy kikémlelje a délre fekvő vidéket, ahol az Elülső Kapu állt. A csapat tagjaiul Balint, Filit és Kilit jelölte meg, velük tartott Bilbó is. Szürke és hallgatag sziklák alatt meneteltek egészen Hollódomb lábáig. A folyó itt, miután Völgyvidék völgyét széles ívben megkerülte, a Hegy felől a Tónak vezető irányba fordult, folyása sebes volt és zajos. Partja csupasz szikla, mely meredeken magaslott, s amint róla a keskeny vízcsík felett, mely rengeteg görgeteg kő között habozva-zúgva rohant tova, kibámészkodtak, a Hegy nyúlványai árnyékolta széles völgyben régi házak, tornyok és falak szürke romjait láthatták.

– Ez minden, ami Völgyvidékből megmaradt – mondta Balin. – A hegyoldalt zöldellő erdők lepték, az elzárt völgy gazdag volt és elbűvölő azokban az időkben, mikor e városban még kongtak a harangok. – Szomorúnak és bősznek is látszott Balin, míg ezeket mondta; valamikor Thorin társa volt azon a napon, amelyen a sárkány eljött.

A csapat nem nagyon merte a folyó irányát a Kapu felé sokkal messzebb követni, viszont túlment a déli nyúlvány végén, míg csak rejtetten, egy szikla mögé fekve meg nem pillantották a Hegy ágai között mutatkozó nagy sziklafalat, s ott egy homályos, barlangszerű nyílást. Ebből eredt a Sebes-folyó vize, s ugyanebből pára és sötét füst szállt. A puszta tájon semmi se mozdult, csak a gőz és a víz, s néha-néha egy vészjósló, fekete varjú. Az egyedüli hang a kőhöz csapódó vízé volt, s olykor egy madár harsány károgása. Balin megborzongott.

– Térjünk vissza! – mondta. – Itt semmi hasznosat nem cselekedhetünk! Ezeket a sötét madarakat pedig nem szeretem, olyanok, mint a gonosz kémjei.

– Ezek szerint a sárkány még most is él a hegy alatti termekben, vagy legalábbis erre következtetek a füstből – mondta a hobbit.

– Ez nem bizonyít semmit – mondta Balin –, bár nem kételkedem szavad igazságában. De ha esetleg kis időre eltávozott, vagy a hegyoldalon őrködik, akkor is számolok vele, hogy füst és gőz száll ki a kapuin, mert hiszen a sárkány minden terme odabent teli lehet undorító kipárolgásával.

Ilyen borús gondolatokkal eltelve, míg odafent károgó hollók kísérték, haladt fárasztó útján visszafelé a táborba a kis csapat. Még júniusban Elrond takaros házának vendégei voltak, s bár már az ősz a nyár nyomába hágott, e kellemes idő óta mintha évek teltek volna el. Egyedül voltak a vészhozó pusztaságban, a további segítség reménye nélkül. Útjuknak ugyan a végére értek, de vállalkozásuk céljától, úgy látszott, nagyon messze. Egyikükben se maradt sok a kezdeti lelkesedésből.

Na mármost furcsa, ha azt mondjuk, hogy Zsákos úrban több maradt belőle, mint társaiban. Gyakran kölcsönkérte Thorin térképét, és vizsgálgatta, eltűnődve a rúnákon és az Elrond olvasta holdbetűk üzenetén. Ő vette rá a törpöket arra, hogy megkezdjék veszélyes kutatásaikat a titkos ajtó után a nyugati lejtőn. Táboruk ekkor egy hosszú völgybe költözött át, mely keskenyebb volt annál a nagy déli völgynél, ahol a folyó Kapui állottak, és falaiként a Hegy alacsonyabb nyúlványai szolgáltak. E nyúlványok közül kettő hosszú, meredek oldalú gerincek formájában tört elő a vonulat tömegéből, mely lassan lejtett a síkság felé. Ezen a nyugati oldalon kevesebb jele volt a sárkány martalóckodásának, és akadt a pónijaik számára is némi legelhető fű. Ebből a nyugati táborból, melyet szikla és fal árnyékolt, míg csak a nap alá nem bukott az erdő irányába, nap mint nap indultak a törpök csapatai, a hegyoldalra vezető ösvényeket keresve. Ha a térkép megbízható volt, valahol messze, a völgy torkolatánál meredező szikla tetején kellett hogy legyen a titkos ajtó. A csapatok nap mint nap eredmény nélkül tértek vissza táborukba.

De végül is váratlanul meglelték azt, amit kerestek. Fili, Kili és a hobbit egy napon visszamentek, végig a völgy hosszán, és ott mászkáltak déli sarkának leomlott sziklái között. Ebédidő tájt, amikor éppen egy nagy kő mögé kúsztak, mely úgy állt ott magában, mint egy oszlop, Bilbó valami olyasmire bukkant, ami durván faragott, felfelé vezető lépcsőhöz hasonlított. Amikor a hobbit és a törpök nagy izgalommal felhágtak, egy keskeny csapás nyomait találták meg, mely gyakran elveszett, gyakran újra előbukkant, és elvezetett egészen a déli gerinc csúcsáig, majd végül még egy keskenyebb párkányig, mely mintegy szembefordulva a heggyel, északnak kanyarodott.

Amikor lenéztek, azt látták, hogy a völgy torkolatánál álló szikla tetején vannak, s most saját lenti táborukra pillantanak alá. Hangtalanul, a jobbjukon húzódó sziklás falba kapaszkodva, libasorban vonultak végig a párkányon, míg a fal megnyílt, s egy kis meredek, elrekesztett részbe fordultak; ezt fű fedte, csend és nyugalom honolt benne. A bejárat, amelyet megleltek, lentről nem volt látható, mert a szikla ráborult, de távolabbról se, mert annyira kicsiny volt, hogy nem látszott többnek sötét repedésnél. Nem volt barlang, és az ég szabadon borult föléje, de belső végén olyan lapos fal emelkedett, mely alacsonyabb részén, a földhöz közel, sima és makulátlan volt, mintha kőműves munkája lett volna, viszont sem illesztésnek, sem résnek nyoma se mutatkozott.2 Ugyanígy nem volt nyoma ajtófélfának, szemöldökfának vagy küszöbnek se, se keresztrúdnak, retesznek vagy kulcslyuknak, mindamellett mégse kételkedtek abban, hogy végre megtalálták az ajtót.

Ütötték-verték, lökték és taszigálták, még könyörögtek is hozzá, hogy mozduljon, ráolvasó mondókák töredékeit rebegték el azért, hogy kinyíljék, de semmi se moccant. Végül is kifáradva elpihentek az ajtó előtt a füvön, majd estére kelve megkezdték hosszú, lefelé vezető útjukat.

Ezen az éjszakán izgalom uralkodott a táborban. Reggel a törpök felkészültek rá, hogy megint költöznek. Csak Bofurt és Bomburt hagyták hátra, hogy megint a pónikat és azokat az anyagokat őrizzék, amiket a folyóról hoztak magukkal. A többiek végigmentek a völgyön, majd fel a nemrég megtalált ösvényen, utána a keskeny párkányon. Ezen se csomagot, se batyut nem vihettek, oly keskeny és lélegzetelállító volt, mindkét oldalán százötven láb az esése, alul hegyes sziklák, de minden törp egy göngyöleg kötelet vitt magával, melyet szorosan a derekára csavart, így aztán végül is baj nélkül érték el a kis füves zárt részt.

Ezen ütötték fel harmadik táborukat, kötélen húzva fel szükségleteiket odalentről. Ugyanezen az úton nyílt alkalmuk időnként lebocsátani egyik-másik tevékenyebb törpöt, mint például Kilit, hogy a lentiekkel az adódó híreket kicserélje, vagy részt vegyen őrködésükben, amikor Bofurt felhúzták a magasabban fekvő táborba.

– Túl kövér vagyok az ilyen röpke utakhoz – mondta. – Csak elszédülnék és a szakállamra lépnék, mire megint csak tizenhárman maradnátok. Meg aztán a megcsomózódott kötelek is túlontúl gyengék az én testsúlyomnak.

Ez, szerencséjére, nem bizonyult igaznak, mint azt majd látni fogjátok.

Ezenközben néhányan felkutatták a nyílás mögötti párkányt, és egy olyan ösvényt találtak, mely egyre magasabbra vitt fel a hegyre; de nem merészelték útjukat nagyon messzire folytatni, meg aztán sok haszna se lett volna. Odafent csend honolt, amelyet semmiféle madár vagy hang meg nem tört, kivéve a szél zúgását a sziklarésekben. A törpök halkan beszéltek, kiáltozni vagy énekelni nem is merészkedtek, mert veszély lappangott minden kőben. A többiek – akik az ajtó titkával bajlódtak – se jártak nagyobb szerencsével. Túlságosan mohók voltak ahhoz, hogy elpiszmogjanak a rúnákkal vagy a holdbetűkkel, csak szüntelenül azt próbálták felfedezni, hogy a szikla sima felszínén hol rejtőzik az ajtó. Csákányt és rengeteg másféle szerszámot hoztak magukkal Tóvárosból, s kezdetben ezeket próbálták használni. De amikor belecsaptak a kőbe, a csákánynyelek ripityára törtek, és a törpök karja kegyetlenül megrándult, a szerszámok acélhegye pedig vagy eltört, vagy úgy hajlott meg, akár az ólom. A bányászmódszer, ezt tisztán látták, nem volt alkalmazható az ellen a varázslat ellen, amely ezt az ajtót lezárta; meg aztán a visszhang is riasztotta őket.

Bilbó az ajtólépcsőn való üldögélést magányosnak és fárasztónak találta – persze igazában nem lehetett ajtólépcsőről beszélni, de tréfából ajtólépcsőnek nevezték a kis füves részt a fal és a nyílás között, visszaemlékezve Bilbó rég elhangzott szavaira még a váratlan társaság érkezésekor, a hobbitlyukában, amikor azt mondta, elüldögélhetnek az ajtólépcsőn mindannyian, míg csak eszükbe nem jut valami. És valóban csak ültek és gondolkodtak, vagy céltalanul kóboroltak, mígnem egyre mogorvábbá lettek.

Amikor az ösvényt felfedezték, a törpök némileg bizakodóbbakká váltak, de most az inukba szállt a bátorságuk; mégsem akarták feladni vállalkozásukat és elvonulni. A hobbit sem igen volt már sokkal jobb kedvű, mint a törpök. Napszámra nem tett egyebet, mint hogy elüldögélt, hátát a sziklafalnak vetve, és a nyíláson át nyugat felé bámészkodva, túl a sziklán, túl a messzi földeken, egészen Bakacsinerdő fekete faláig, s még azon is túl, oda, ahol – mint néha képzelte – a Ködhegység nyomát pillanthatta meg távol és elmosódva. Ha a törpök megkérdezték tőle, mit csinál, azt felelte:

– Ti mondtátok, hogy az ajtólépcsőn való üldögélés és a gondolkodás lesz a dolgom azonfelül, hogy valahová be kell hatolnom; így aztán ülök és gondolkodom.

De attól tartok, nem annyira a dolgára gondolt, hanem arra, mit rejt a kék messzeség, a békés Nyugati Vidékre és a Dombra meg a hobbitlyukára alatta.

A fű közepén nagy szürke kő hevert, erre bámult Bilbó bánatosan, vagy a nagy csigákat figyelte. Ezek szemmel láthatóan kedvelték a kis, zárt részt hűvös sziklafalaival, olyan rengetegen mászkáltak rajta, lassan és tapadósan, elképesztő nagyságban.

– Holnap kezdődik az ősz utolsó hete – mondta egy napon Thorin.

– S az őszt a tél követi – folytatta Bifur.

– Ezt pedig az új esztendő – tette hozzá Dwalin –, a szakállunk meg, mielőtt bármi is történnék itt, oly hosszúra fog nőni, hogy lelóg majd a szikláról a völgybe, s itt mégse történik semmi. Ugyan mit tesz értünk a betörőnk? Miután megszerezte a láthatatlanná tevő gyűrűt, és immár különlegesen nagyszerű tetteket hajthatna végre, egyre inkább az a véleményem, hogy át kellene jutnia az Elülső Kapun, kicsit kikémlelni a dolgokat!

Mindezt Bilbó is hallotta – a törpök a felett az elrekesztett hely felett a sziklákon tartózkodtak, ahol ő ült –, és azt gondolta magában: “Ó egek, szóval ilyesmit forgatnak a fejükben? Mindig szegény magamnak kell kirántani őket a bajból, legalábbis azóta, hogy a mágus elhagyott minket. Ugyan mit tegyek? Tudhattam volna, hogy végül is valami borzasztó vár rám. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni Völgyvidék szerencsétlen völgyének a látványát újra, s hát még a gőzölgő kapuét!!!”

Ezen az éjszakán a hobbit nagyon nyavalyásan érezte magát, és alig aludt. A következő napon a törpök különböző irányokba kószáltak el; egyesek odalent jártatták a pónikat, mások a hegyoldalon mászkáltak. Bilbó egész nap rosszkedvűen ült a füves téren, a követ bámulva vagy nyugatra tekintve a keskeny nyíláson keresztül. Az a furcsa érzése volt, hogy valamire vár. “Talán – gondolta – a mágus fog ma váratlanul visszatérni.”

Ha felemelte a fejét, egy keveset láthatott a távoli erdőből. Amint a nap nyugatnak fordult, az erdő messzi tetején sárga ragyogás támadt, mintha a fény az utolsó sápadt levelekre áradt volna. Hamarosan látta a nap narancs gömbjét a szemhatár aljára süllyedni. Odament a nyíláshoz, ahol sápadtan és alig derengve felfedezte a föld karimája felett a keskeny újholdat.

E pillanatban éles koppanást hallott maga mögött. A fűben, a szürke kövön hatalmas, majdnem szénfekete rigó tanyázott, halványsárga mellényét sötét pettyek tarkították.

Kopp! A rigó csigát fogott, és a kövön verte széjjel. Kopp! Kopp!

Bilbó hirtelen mindent értett. A veszélyekről megfeledkezve odaállt a párkányra, és a törpöket hívta, kiáltozva és integetve. Akik a legközelebb voltak hozzá, a sziklákon keresztülbukdácsolva tartottak felé, s a párkányon is oly gyorsan haladtak végig, amennyire csak tellett tőlük: nem értették, mi történhetett; a többiek meg azért ordítoztak, hogy húzzák fel őket kötélen. (Természetesen kivéve Bomburt, aki aludt.)

Bilbó mindent gyorsan megmagyarázott. A törpök elhallgattak; a hobbit ott állt a szürke kőnél, a törpök meg lengő szakállal, türelmetlenül figyeltek. A nap egyre mélyebbre süllyedt, s így hanyatlott reményük is. Végül a nap egy vöröses fényű felhő övében tűnt el. A törpök már sóhajtoztak, de Bilbó még mindig szinte mozdulatlanul állt. Az apró hold felmerült a horizonton. Közeledett az este. Akkor egészen váratlanul, amikor mindenkinek a reménye már csak pislákolt, egy felhőrésen keresztül vörös napsugár tört elő, akár egy előre mutató ujj.

Fénynyaláb hullott a nyíláson át az elzárt részre, és elborította a sima sziklahomlokzatot. A vén rigó, mely egy magas ágról leste őket gyöngyszemmel és oldalra billentett fejjel, váratlanul trillát zengett. Hangos koppanás hallatszott. Egy sziklaréteg levált a falról, és leesett. Mintegy háromlábnyira a földtől hirtelen nyílás támadt.

Nagyon gyorsan, attól való féltükben, hogy az alkalom elmúlik, a törpök nekirontottak a sziklának, és taszigálni kezdték – de hiába.

– A kulcsot! A kulcsot! – kiáltotta Bilbó. – Hol van Thorin?

Thorin odasietett.

– A kulcsot! – kiáltozott tovább Bilbó. – Azt a kulcsot kérem, amelyet a térképpel együtt kaptunk! Próbáld ki most, amíg még van rá idő!

Ekkor Thorin felkelt, és előhúzta a kulcsot a nyakán viselt láncról. Elhelyezte a nyílásban. Beleillett, meg is fordult benne! Egy csattanás! A fény kihunyt, a nap alábukott, eltűnt a hold, s az eget ellepte az est.

Most már mindannyian nekigyürkőztek a taszigálásnak, és a sziklafal egy része lassan engedett. Hosszú, egyenes rések mutatkoztak, majd kiszélesedtek. Egy öt láb magas és három láb széles ajtó körvonala bontakozott ki, s lassan, hang nélkül fordult befelé. A homály mint valami pára áramlott ki a hegyoldalon támadt lyukból, és áthatolhatatlan sötétség tátongott a törpök előtt, ásító torok, mely befelé és mélyre vezetett.

12. Bizalmas értesülések

A törpök hosszú időn át álltak a sötétben az ajtó előtt, és vitáztak, mígnem Thorin azt mondta:

– Most jött el az ideje a mi nagyra becsült Zsákos urunknak, aki hosszú utunkon oly jeles társnak bizonyult, s oly bátor és találékony hobbitnak, hogy jó tulajdonságai messze meghaladják nagyságát, s akinek, ha szabad így mondanom, annyi jó szerencsét juttatott a sors, amennyivel közönséges halandó alig rendelkezik; most jött el tehát az idő számára, hogy megfeleljen annak a küldetésének, amiért tagja lett Társaságunknak; most jött el az ideje annak, hogy kiérdemelje jutalmát.

Hiszen ismeritek Thorin stílusát, valahányszor fontos dolgokról van szó, így aztán nem is folytatom tovább, noha az egész mondandója sokkal hosszabb volt annál, mint amit itt közöltem. Az alkalom feltétlenül fontos volt, Bilbó viszont türelmetlen. Ekkorra már ő is jól ismerte Thorint, és nagyon jól tudta, mire célozgat.

– Ha úgy érted, hogy az én feladatom elsőként behatolni a titkos járatba, ó Thorin, Tölgypajzsos Thrain fia, úgy növekedjék a szakállad még hosszabbra – mondta dühösen –, de mondd meg kertelés nélkül, és essünk túl rajta! Vissza is utasíthatnám a megbízást. Már kétszer rántottalak ki benneteket a pácból, s ez nemigen szerepelt az eredeti megállapodásunkban, úgyhogy véleményem szerint máris megérdemlek némi jutalmat. De “a harmadik alkalom mindenért megfizet”,1 mint boldogult apám szokta volt mondogatni, és valahogy én sem hiszem, hogy visszautasítalak benneteket. Talán kezdek jobban bízni a szerencsémben, mint azelőtt (s itt az elmúlt tavaszra gondolt, mielőtt elhagyta házát; azóta mintha századok teltek volna el), de mindenesetre úgy gondolom, bekukucskálok a helyre tüstént, hadd legyek túl rajta. Na mármost ki tart velem?

Miután nem számított az önkéntes jelentkezők tömegére, nem is érezte magát csalódottnak. Fili és Kili olyannak látszottak, mint akik kínos helyzetben vannak, és egyik lábukról a másikra álltak, de a többiek a felajánlkozásnak még csak a látszatára se törekedtek, az öreg Balint, az őrszemet kivéve, aki meglehetősen kedvelte a hobbitot. Balin azt mondta, hajlandó legalábbis belépni a lyukba, és talán egy kicsit odébb is menni, hogy szükség esetén segítségért kiálthasson.

A legtöbb, amit a törpök javára elmondhatunk, ez: szándékukban állott, hogy Bilbót valóban méltányosan fizessék ki a szolgálataiért; azért hozták őt magukkal, hogy egy utálatos munkát végeztessenek el vele, s nemigen bánták, ha – amennyiben úgy akarja – a szegény kis ördög el is végzi; mindazonáltal, ha bajba kerülne, készek voltak mindent elkövetni megmentése érdekében, mint ahogy megtették ezt a trollok esetében kalandsorozatuk kezdetén, amikor még nem is volt valami különleges okuk arra, hogy hálát érezzenek iránta. Bizony, ez így van: a törpök nem hősök, hanem számító népek, akik nagyon is sokra tartják a pénzt; egyesek közülük körmönfontak, ravaszak és tisztességtelenek; mások viszont nem azok, hanem igen rendesek, mint Thorin és Társai voltak – ha az ember nem vár tőlük túl sokat.

A feketével szegélyezett égen a csillagok éppen kigyúlóban voltak mögötte, amikor a hobbit átmászott az elvarázsolt ajtón, és belopózott a Hegybe. A bemenetel könnyebb volt, mint várta. Ez nem valami koboldbejárat volt, vagy a hegyitündék nyers barlangja. Ezt a bejáratot törpök készítették gazdagságuk és képességeik teljében: egyenes volt, akár a vonalzó, csiszolt a padlója, az oldala, egyenletesen lejtett valamiféle távoli végcél felé odalent a sötétségben.

Hamarosan Balin jó szerencsét kívánt Bilbónak, aztán megállt ott, ahol még láthatta az ajtó halvány körvonalait, és az alagút visszhangjának egyfajta fortélya révén hallhatta a többieknek, akik a bejáratnál álltak, a suttogó hangját. Ekkor a hobbit ujjára csúsztatta gyűrűjét, s mert a visszhang kellőképpen figyelmeztette, hogy még a hobbitok szokásos óvatosságát is meghaladó nagy gondot fordítson útjának zajtalanságára, csendesen elindult lefelé, egyre lejjebb és lejjebb ereszkedve a sötétbe. Reszketett a félelemtől, de kis arca elszánt volt és komor. Már nagyon más hobbit volt, mint az, aki zsebkendő nélkül rohant ki Zsáklakból valamikor. Elmondhatatlan idő óta nem is volt zsebkendője. Meglazította tőrét a hüvelyében, szorosabbra húzta az övét, és ment tovább.

“Na, most aztán benne vagy nyakig, Zsákos Bilbó – mondta magában. – Azon az estén keveredtél az egészbe, amikor vendégeid voltak, hát most nézheted, hogy kerülsz ki mindenből s hogyan fizetsz érte! Jaj nekem, milyen bolond voltam és vagyok! – szólt lényének az a része, melynek a legkevesebb köze volt a Tuk családhoz. – Ugyan minek nekem a sárkány őrizte kincs; miattam mind itt maradhatna örökre is, ha csak én ébredhetnék arra, hogy ez a dög alagút az otthoni előszobám!”

Csak hát persze nem ébredt arra, ehelyett ment tovább előre, míg az ajtó mindenestül homályba veszett mögötte. Egyedül volt. Hamarosan úgy érezte, kezd melege lenni. “Vajon valamiféle izzást látok-e odalent szemben?” – tűnődött.

Azt látott, izzást. Amint előrehaladt, egyre nagyobb lett. Vörös láng volt, mely mindinkább vörösödött. Az sem volt már kétséges, hogy forróság van az alagútban. Gőzgomolyagok lebegtek a hobbit felett és megett, aki izzadni kezdett. Egy hang is elkezdett lüktetni a fülében, valamiféle bugyborékoló hang, mintha nagy fazék forrna a tűzön, s ebbe olyan moraj keveredett, mely óriási kandúr dorombolásához hasonlított. Ez végül is egy hatalmas állat horkolásának félreérthetetlen gurgulázó hangjává erősödött, mely a hobbittal szemközt, odalent a vörös izzásban aludt.

Ekkor állott meg Bilbó. Bátrabb tettet soha nem hajtott végre, mint mikor innen is továbbment. Ehhez képest mindazok a félelmetes dolgok, amik még estek vele, semmiségek voltak. Igazi harcát abban az alagútban egyedül vívta, mielőtt felmérhette, miféle rettentő veszély vár még rá. Mindenesetre rövid megtorpanás után továbbment, s most képzeljétek el, amint az alagút végére érkezik, egy körülbelül olyan nagyságú és formájú nyíláshoz, amilyen a fenti bejárat. Ezen keresztül les be a hobbit kis feje. Előtte az a legalsó pince vagy börtönlyuk, amelyet még a valamikori törpök vájtak a Hegy mélyében. Majdnem sötét van, úgyhogy a terem méreteit csak homályosan lehet sejteni, de a sziklás padlózat közelebbi oldaláról hatalmas izzás világít. S ennek az izzásnak a forrása Smaug.

Itt feküdt az óriási vörös-arany sárkány, mély álomban; száján és orrlikain horkanó hangok törtek elő meg gomolygó gőz, de szendergésében a tüze is szunnyadt. Alatta, minden tagja és hatalmas gyűrűző farka alatt, s még körös-körül a láthatatlan padlón szanaszéjjel is számlálhatatlan halmokban hevertek a becses holmik, megmunkált és megmunkálatlan arany, drágakő és ékszer, és a pirosló fényben csíkozott ezüst.

Smaug összecsukott szárnyaival úgy feküdt ott, mint egy mérhetetlenül nagy denevér, kissé az egyik oldalára fordulva, úgyhogy a hobbit láthatta teste alsó részét és hosszú, halvány hasát, amelyhez kéregszerűen tapadtak a drágakövek és aranytöredékek, mivelhogy oly régen feküdt pazar ágyán. Mögötte, a hozzá legközelebb eső falra függesztve, páncélingek, sisakok, harci bárdok, kardok és dárdák látszottak alig kivehetően, s ugyanott hosszú sorokban álltak a nagy korsók és edények, annyi kinccsel töltve, hogy annak értékét még csak felbecsülni se lehetett.

Ha azt mondjuk, hogy Bilbónak elakadt a lélegzete, alig közelítjük meg az igazságot. Nincs szó, amely ki tudná fejezni az ámulatát, mióta csak az ember megváltoztatta azt a nyelvet, amelyet a tündéktől tanult még akkor, mikor a világ csupa csoda volt.2 Bilbó már hallott azelőtt is mondákat és énekeket a sárkányok felhalmozta kincsekről, de az egésznek a fénye, vágya, ragyogása soha így meg nem illette. Szívét ugyanaz a varázslat és epekedés töltötte meg és dúlta fel, ami a törpökét, és csak bámult mozdulatlanul – már-már elfeledve a kincsek rettenetes őrét – a felmérhetetlen becsű és mennyiségű aranyra.

Úgy meredt a kincsre, mint aki képtelen a bámulást abbahagyni, míg végre szinte akarata ellenére kilopakodott a kapubejárat árnyékából, át a padlón, a kincshalmok hozzá legközelebb eső széléig. Felette feküdt az alvó sárkány, még álmában is szörnyű fenyegetésként. Bilbó egy nagy kétfülű kancsót ragadott meg, aminél nehezebbet nem tudott volna elcipelni, s aggodalmas pillantást vetett felfelé. Smaug megrezzentette egyik szárnyát, kimeresztette egy karmát, horkolásának moraja áthangolódott.

Ekkor Bilbó futásnak eredt. De a sárkány nem ébredt fel – még nem –, ehelyett a mohóság és durva erőszak újabb álmába merült, ott heverve elorzott termében, miközben a kis hobbit visszafelé győzködött a hosszú alagúton. A szíve hangosan dobogott, és a lába még annál is lázasabban reszketett, mint mikor lefelé tartott, de azért csak szorította a kancsóját, és legfőbb gondolata az volt: “Megtettem! Ez majd megmutatja nekik! Még hogy »inkább látszik fűszeresnek, mint betörőnek!« No, ezt aztán ne mondja nekem többet senki!”3

Nem is mondta. Balin csupa öröm volt, amikor viszontlátta a hobbitot, és elragadtatása éppoly nagy volt, mint meglepetése. Felkapta Bilbót, és kivitte a szabad levegőre. Éjfél volt, és felhők fedték a csillagokat, de Bilbó behunyt szemmel feküdt, lihegve és újra élvezve a friss levegő cirógatását, s alig is véve tudomást a törpök izgalmáról, vagy hogy hogyan dicsérték, veregették a vállát és ajánlották fel neki maguk, valamint családjuk eljövendő nemzedékeinek a szolgálatát.

A törpök még mindig kézről kézre adták a kancsót, és elragadtatással beszéltek arról, hogy megint megtalálták a kincseket, mikor hirtelen iszonyú moraj támadt odalent a hegyben, mintha valami vén vulkán szánta volna rá magát arra, hogy újra kitörjön. Az ajtót majdnem behúzták maguk mögött, csak egy követ tettek oda, hogy be ne csapódjék, de a hosszú alagúton felhatolt a rémes visszhang a mélység legaljáról, olyan bőgés és tombolás, hogy megreszketett alattuk a föld.

Erre a törpök elfeledkeztek az örömükről, és hogy még percekkel ezelőtt milyen bizakodva kérkedtek, s rettegésükben lekuporodtak. Bizony Smauggal még számolni kellett. Semmire se jó, ha az ember egy élő sárkányt figyelmen kívül hagy, kivált, ha a közelében lakik. A sárkányok rengeteg kincsüknek igazában nem sok hasznát veszik, de rendszerint az utolsó unciáig tudják, mennyijük van, főleg ha rég az övék, s e szabály alól Smaug se volt kivétel.

Nyugtalan álma (melyben egy incifinci harcos, akinek azonban kíméletlen kardja és nagy bátorsága volt, jelent meg igen alkalmatlan módon) szunyókálássá vált, a szunyókálás meg teljes ébredéssé. Idegen levegő érződött a barlangjában. Vajon abból a kis lyukból fújt valami léghuzat? A sárkánynak ez a lyuk sehogy se volt ínyére, bármennyire kicsiny volt, s most is gyanakvással méregette, és azon tűnődött, miért is nem tömte el már régen. Legutóbb is mintha kopogó hangok elmosódó visszhangját hallotta volna messze fentről, mely a lyukon át ért az odújáig. Megmoccant és kinyújtotta a nyakát, hogy szimatoljon. S akkor rájött, hogy a kancsó hiányzik!

Rablás! Gyilkosság! Gyalázat! Ilyesmi nem esett meg vele, mióta először szállt alá a Hegybe! Dühe leírhatatlan volt – az a fajta düh volt ez, mikor a gazdagok, akiknek többjük van, mint aminek az élvezésére képesek, váratlanul olyasmit veszítenek el, ami ugyan az övék, de sohase használták, se szükségük nem volt rá. A sárkány lángot okádott, a terem csupa füst volt, a Hegyet tövéig megreszkettette. Elébb fejével döfködött a kis lyuk felé, hiába, majd teljes hosszát begyűrűzve, s úgy dübörögve, mint a föld alatti mennydörgés, mélyen fekvő odújából keresztülrontott a nagy ajtón, ki a Hegy-palota hatalmas járataiba, s fel az Elülső Kapuhoz.

Egyetlen gondolata csak az volt, hogy bejárja az egész Hegyet, míg a tolvajt meg nem fogja, szét nem tépi és agyon nem tapossa. A Kaputól indult el, sípoló gőzként szökkentek fel a vizek, maga meg izzó lángként emelkedett a magasba, majd zöld és skarlát tüzet okádva ereszkedett le a hegycsúcsra. A törpök hallották röptének iszonyú zaját, és odalapultak azokhoz a falakhoz, amelyek a füves teraszt vették körül, a sziklakövek alá görnyedve, és abban reménykedve, hogy valamiképpen kikerülik a vadászó sárkány szörnyű tekintetét.

Itt mindannyiukra a biztos halál vár, ha Bilbó megint csak nem lép közbe.

– Gyorsan! Gyorsan! – lihegte. – Az ajtó! Az alagút! Itt nem lesz jó! – Szavainak nyomán felserkenve a törpök már éppen készültek bemászni az alagútba, amikor Bifur felkiáltott:

– Az unokatestvéreim! Bombur és Bofur... elfeledkeztünk róluk, odalent vannak a völgyben!

– Lemészárolják őket, hasonlóképpen a pónijainkat is mind, a raktárunk meg odavész – nyögték a többiek. – Semmit se tehetünk.

– Ugyan már! – szólt Thorin, aki visszanyerte méltóságát. – Nem hagyhatjuk el őket. Zsákos úr és Balin, ti másszatok be, meg ti ketten is, Fili és Kili; ne kapjon meg mindannyiunkat a sárkány. Ti többiek meg... hol vannak a kötelek? Gyorsan!

Talán ilyen vészes perceket még nem éltek át. Smaug dühének iszonyú hangjai ott visszhangzottak messze fent a sziklás üregekben; bármelyik pillanatban lángolva szállhatott alá, vagy izzó pörgésben repkedhette körbe őket, míg rájuk nem bukkan, amint a veszedelmes szikla élén húzogatják eszeveszetten köteleiket. De előbb Bofur került fel, s még mindig nem történt semmi. Azután Bombur, fújtatva és pöfékelve a csikorogva feszülő kötélen, s még mindig nem történt semmi. Felkerült néhány szerszám és pár batyunyi raktárkészlet, s akkor aztán rájuk tört a veszedelem.

Zúgó zaj hallatszott. Vörös fény érintette a sziklák csúcsát. A sárkány megérkezett.

A törpöknek alig volt idejük arra, hogy visszameneküljenek az alagútba, behúzva-vonszolva batyuikat, amikor Smaug észak felől levágott, lángjával a hegyoldalt nyaldosva, hatalmas szárnyait olyan lármával csapkodva, mint az üvöltő szélvész. Forró leheletétől összeaszott a fű az ajtó előtt, behatolt a résen, amit a törpök meghagytak, és rejtőzésükben is megperzselte őket. Libbenő lángok lobbantak, és fekete sziklaárnyékok perdültek táncra. Azután – amikor újra arra haladt – mindent elborított a sötétség. A pónik felnyerítettek félelmükben, elszakították kötőfékjüket, és vadul elvágtattak. A sárkány lecsapott, megfordult, hogy üldözze őket, azzal eltűnt.

– Ez szegény állataink végét jelenti! – mondta Thorin. – Semmi se menekül meg Smaug elől, amit egyszer megpillantott. Itt vagyunk, s itt kell maradnunk, hacsak valakinek nem támad kedve rá, hogy visszagyalogoljon a folyóig, hosszú mérföldeket, fedetlen úton, miközben Smaug figyel!

Ez nem volt valami kellemes gondolat! A törpök még lejjebb másztak az alagútba, aztán ott feküdtek vacogva, noha meleg volt, a levegő pedig áporodott, amíg csak a kapu hasadékán be nem hatolt a hajnal sápadt fénye. Éjszaka minduntalan hallhatták a repülő sárkány üvöltését, amint növekszik, majd továbbhalad és elhal, miközben körbevadássza a hegyoldalt.

A pónik és a felfedezett táborok nyomán a sárkány azt következtette, hogy a folyó és a tó mentéről emberek érkeztek, és ők mászták meg a hegyoldalt a völgy felől, ahol a pónik álldogáltak, de fürkésző szeme nem vette észre az ajtót, s a kis, magas fallal körülkerített rész kivédte legvadabb lángoszlopait. Sokáig vadászott hiába, mígnem a hajnal lehűtötte dühét, és visszatért aranynyoszolyájára, hogy aludjék, és új erőt gyűjtsön. A lopást sem elfeledni, sem megbocsátani nem volna képes, még ha ezer esztendő parázsló kővé is változtatja, de módjában volt várni. Lassan és csendben visszamászott a vackába, és félig behunyta a szemét.

Amikor eljött a reggel, a törpök félelme is alábbhagyott. Megértették, hogy az effajta veszélyek elkerülhetetlenek, amikor ilyen őrizővel akad dolguk, s hogy nem lenne értelme máris feladni kutatásukat. De – amint azt Thorin megvilágította előttük – nem is tudtak volna éppen most visszakerülni innen. Pónijaik elvesztek vagy megölték őket, s arra várhattak egy darabig, míg Smaug annyira lazítja figyelmét, hogy bátran nekivághatnak a hosszú útnak gyalog. Szerencsére raktárkészletükből eleget mentettek meg ahhoz, hogy még egy ideig kitartson.

A törpök hosszan megvitatták, mi történjék, de semmi módját nem tudták kieszelni annak, hogyan szabadulhatnának Smaugtól – ami egyébként terveiknek mindig is gyenge pontja volt, mint erre Bilbó véleménye kifejtésekor rámutatott. Ekkor azoknak szokása szerint, akik teljesen megzavarodtak, a törpök a hobbitot kezdték szidalmazni, éppen azt róva fel neki, ami annyira elragadtatta őket először: hogy elhozta a kancsót, s ezzel túl hamar keltette fel Smaug dühét.

– Véleményetek szerint ugyan mi más lehetne egy betörő feladata? – kérdezte Bilbó mérgesen. – Én nem arra szerződtem, hogy sárkányokat öldössek, ez a harcosok munkája, hanem hogy kincset lopjak. Ezen a téren kezdetként a legjobbat nyújtottam, amire képes vagyok. Vagy azt vártátok tőlem, hogy Thror egész kincsével a hátamon fogok majd visszacaplatni? Ha egyáltalán haragról eshetik szó, akkor, úgy vélem, ez a szó engem illet. Ötszáz betörőt kellett volna magatokkal hoznotok, nem egyet. Nem kétséges, hogy ami nagyapátok dicsőségére válik, azt sohasem tártátok fel előttem: hogy milyen hatalmas mennyiségű kincset halmozott fel. Ennek a felhozatalára sok száz esztendőre lenne szükségem, még ha ötvenszer olyan nagy lennék is, mint vagyok, Smaug pedig olyan szelíd, akár a nyuszi.

Az elhangzottak után a törpök persze Bilbó bocsánatát kérték.

– Hát akkor elgondolásod szerint mit tegyünk, Zsákos úr? – kérdezte Thorin udvariasan.

– Ha a kincs elszállítására gondoltok, úgy pillanatnyilag semmi se jut az eszembe. Ez nyilvánvalóan teljes mértékben attól függ, milyen szerencsés fordulat változtat a helyzetünkön, s azon, hogy megszabaduljunk Smaugtól. Az, hogy a sárkányoktól hogyan lehet megszabadulni, egyáltalán nem rám tartozik, de azért mindent megteszek annak érdekében, hogy kigondoljak valamit. Személy szerint nekem nincs semmiféle reményem, és csak azt óhajtanám, vajha újra otthon lehetnék békén a házamban.

– Ezzel pillanatnyilag ne törődj! De mi legyen a teendőnk most, ma?

– Hát ha igazán érdekel benneteket a tanácsom, csak azt mondhatom, nem tehetünk egyebet, mint hogy ott maradunk, ahol vagyunk. Nem kétséges, hogy napközben aránylag biztonságosan kimászhatunk innen levegőt szívni. Idővel talán majd egy-két törp kiválasztására is sor kerülhet, akik visszamennek a folyó menti raktárunkhoz, hogy feltöltsék a készletünket. De addig is húzódjék be csak mindenki jó mélyen az alagútba éjszakára. Most pedig felajánlok nektek valamit. Gyűrűm birtokában még ma délben lemászom; ha egyáltalán valaha, Smaug akkor szunyókálni fog, s meglátom, mire készül. Talán történik valami. “Minden féregnek megvan a sebezhető oldala”, mint boldogult apám szokta volt mondogatni, jóllehet biztos vagyok benne, hogy megállapítását nem személyes tapasztalatból merítette.

Persze a törpök mohón kaptak Bilbó ajánlatán. A kis hobbit iránt már eddig is bizonyos megbecsülést éreztek. Most kalandos vállalkozásuk igazi vezetője lett. Saját gondolatai, tervei támadtak. Amikor eljött a dél, felkészült újabb, a Hegybe lefelé vezető útjára. Természetesen egyáltalán nem volt ínyére, de azért most, hogy többé-kevésbé tudta, mi vár rá, az egész már nem volt olyan rémisztő. Ha alaposabban ismeri a sárkányokat és csavaros eszüket, valószínűleg jobban fél, és kevésbé reménykedik abban, hogy szunyókálás közben találja majd ezt a bizonyosat.

Amikor a hobbit elindult, sütött a nap, de az alagútban éj sötét volt. Az alig nyitva hagyott ajtón beszűrődő fény hamarosan elhalványult, amint lefelé tartott. Útja oly csendes volt, hogy a gyenge szél szárnyán kanyargó füst sem járhatott zajtalanabbul, s Bilbó már-már hajlott arra, hogy kissé büszke legyen magára, amint az alacsonyabban fekvő ajtóhoz közeledett. Ott csak valami nagyon halvány izzás látszott.

“A vén Smaug fáradt és alszik – gondolta a hobbit. – Se nem láthat, de nem is hallhat. Fel a fejjel, Bilbó!” Elfeledkezett, vagy talán nem is tudott a sárkányok szaglóérzékéről. Az is kínos tény, hogy a sárkányok képesek az egyik szemüket nyitva tartani, miközben alusznak, ha gyanakodnak valamire, és figyelni akarnak.

Smaug feltétlenül olyannak látszott, mint aki mélyen alszik, szinte holtra váltan és sötéten, még a hortyogása se volt több, mint egy pöffenet láthatatlan gőz, mikor Bilbó újra belesett a bejárat felől. Már éppen azon volt, hogy belépjen a terembe, mikor váratlanul a vörös fény vékony és átható sugarát kapta el Smaug bal szemének lehunyódó pillája alól. Csak tettette az alvást! Az alagút bejáratát figyelte! Bilbó nagy sietve visszalépett, és áldotta szerencséjét, mely gyűrűjével érte. Ekkor Smaug megszólalt:

– Nos, tolvaj! Érzem szagodat és a levegőt, amely körülvesz. Hallom a lélegzetedet. Gyere csak! Vigyél megint valamit, van itt elég, még marad is!

De annyira Bilbó már nem volt járatlan a sárkánytudományban, hogy ezt megtegye, s ha Smaug azt remélte, hogy ilyen könnyen a közelébe csábíthatja őt, csalódott.

– Nem, köszönöm, ó, Félelmetes Smaug – felelte. – Nem ajándékért jöttem. Csak látni akartalak, s megtudni, vajon valóban oly nagy vagy-e, mint a mesék állítják. Jómagam nem hittem bennük.

– De most már hiszed? – kérdezte a sárkány, akinek kissé hízelgett a dolog, jóllehet Bilbó minden szavában kételkedett.

– Bizony az énekek és regék meg se közelítik a valóságot, ó Smaug, Minden Csapások Legnagyobbja – felelte Bilbó.

– Ahhoz képest, hogy tolvaj vagy és hazug, jó a modorod – mondta a sárkány. – Úgy látszik, a nevemet is ismered,4 noha én soha nem éreztem a szagodat ennek előtte. Ha szabad kérdeznem, ki vagy és honnan jössz?

– Hogyne lenne szabad! A domb alól jövök, és a dombok alá és a dombok fölé vezet az utam. S a légen át. Én vagyok a láthatatlan vándor.

– Ezt el kell hinnem – szólt Smaug –, de hát ez csak nem lehet a neved.

– Én vagyok a nyomravezető, a hálónyiszáló, a fullánkos légy. A szerencsés szám választottja vagyok.

– Elragadó címek! – csúfondároskodott a sárkány. – De a szerencsés számok se jönnek ki mindig.

– Én vagyok, aki élve temeti el a barátait, és vízbe fojtja, majd a vízből ismét élve húzza őket elő. A zsák végéből jöttem, de soha a zsák végében nem ragadtam.

– Ez már nem erősíti oly mértékben a hiteledet – gúnyolódott Smaug.

– A medvék barátja és a sasok vendége vagyok. Gyűrűnyerő és Szerencsehozó meg Hordólovas is – folytatta Bilbó, aki kezdett elégedetté válni talánysorozatával.

– Ez már jobb! – mondta Smaug. – De azért ne hagyd, hogy a képzeleted elragadjon!

Hát persze, így kell beszélni a sárkányokkal, ha az ember nem akarja elárulni a nevét (ami bölcs dolog), s feldühíteni sem akarja őket azzal, hogy megtagadja nevének kimondását (ami szintén nagyon bölcs). A talányos beszéd vonzerejének egyetlen sárkány se tud ellenállni, sem annak az időfecsérlésnek, hogy megpróbálja megérteni.5 Smaug sok mindent egyáltalán nem értett abból, amit hallott (bár remélem, ti értitek, mert hiszen ismeritek Bilbónak mindazon kalandjait, amelyekre utalt), de azért úgy gondolta, elég sok mindent ért mégis, és szíve mélyén kuncogott.

“Magam is így gondoltam múlt éjjel – somolygott magában. – Tavi-emberek cselszövése ez; váljak gyíkká azon nyomban, ha nem a nyavalyás teknővájó tópartiak mesterkedtek. Réges-régen nem jártam már arrafelé, de ezek után hamarosan másként lesz!”

– Nagyon helyes, ó Hordólovas! – szólt aztán fennhangon. – Talán Hordónak hívták a pónidat, talán nem, ámbátor eléggé kövér falat volt. Lehet, hogy láthatatlanul jársz, de az egész utat nem tehetted meg gyalog. Hadd mondjam meg neked, hogy hat pónit faltam fel múlt éjjel, és nemsokára a többit is elkapom és felfalom.6 A remek lakomáért cserébe adok neked egy tanácsot, mely javadra fog szolgálni: ne legyen a szükségesnél több dolgod törpökkel!

– Törpökkel! – mondta Bilbó, meglepetést színlelve.

– Elég legyen a mesékből! – szólt Smaug. – Ismerem a törpök szagát és ízét, nálam senki se ismeri jobban. Azt se próbáld bemesélni nekem, hogy úgy falok fel egy törp megülte pónit, hogy ezt a szagot nem érzem meg rajta! Rossz végre jutsz majd, ha ilyen barátaid lesznek, Hordólovas Tolvaj! Azt se bánom, ha visszamégy közéjük, és elmondod, hogy mindezt tőlem hallottad. – Azt azonban nem említette Bilbónak, hogy egyetlen szagnak nem tud a nyomára jönni, a hobbitszagnak; ilyet még nem tapasztalt, s ez módfelett elgondolkoztatta.

– Úgy hiszem, szép árat kaptál azért a kancsóért a múlt éjjel – folytatta. – Vagy nem? Még hogy semmit se? No, ez hasonlít a törpökre. S most, gondolom, valahol ott lebzselnek kint, s neked kell elvégezned mind a veszélyes munkát és elcsenned azt, amit csak lehet, valahányszor nem figyelek; és mindezt nekik. S hogy megkapod az illő részedet? Hát azt csak ne hidd! Szerencsés leszel, ha élve megúszod.

Bilbó kezdte magát igazán kényelmetlenül érezni. Valahányszor Smaug kósza tekintete, mely ott kereste őt az árnyékban, rávillant, megremegett, és valami megmagyarázhatatlan vágy fogta el, hogy kirohanjon és leleplezze magát, s mindent elmondjon neki. Annak komoly veszélyében forgott, hogy a sárkányármány hatása alá kerül. De összeszedve bátorságát, újra beszélni kezdett:

– Nem mindent tudsz te sem, ó Hatalmas Smaug – szólt. – Nem egyedül az arany vezetett ide minket.

– Hohó! Hát szóval azt mondod: minket – nevetett Smaug. – Miért nem mindjárt minket tizennégyünket, s ezzel készen is volnánk, kedves Szerencsés Szám úr? Örömmel hallom, hogy más dolgotok is akad errefelé, nemcsak az aranyam keresése. Ez esetben talán nem fogjátok teljes egészében elfecsérelni az időtöket. Nem tudom, végiggondoltad-e, hogy még ha apránként el is tudod lopni az aranyamat, ami mintegy száz év kérdése csupán, nem messzire jutsz vele. A hegyoldalon nem sok hasznát veszed, ugye? De az erdőben sem. Az ég áldjon meg! Meggondoltad már, mi lesz a zsákmányod? Egy tizennegyed rész, gondolom, vagy valami efféle, ugye így alkudtátok ki? De aztán hogy is lesz a szállítással? A fuvardíjjal? Mi lesz a fegyveres őrökkel, az illetékkel? – És Smaug hangosan kacagott. Rossz és ravasz szíve volt, és gyanította, hogy feltevései közel járnak a valósághoz, noha a tervek hátterében a Tavi-embereket sejtette, s hogy a rablott holmik java részét annak a part menti városnak szánták, melyet ifjú éveiben Esgarothnak hívtak.7

Alig hinnétek, de a kis Bilbó egészen elképedt. Eddig minden gondolatát és energiáját az kötötte le, hogy eljusson a Hegyhez és megtalálja a bejáratot. Álmában se jutott eszébe azon törni a fejét, hogyan szállítja el a kincset, azon meg semmiképpen se, hogy a rá eső rész miképpen teszi majd meg az egész utat a Domb alatti Zsáklakig. Most rút gyanú fészkelődött a szívébe – vajon a törpök is megfeledkeztek-e erről a fontos pontról, vagy egész idő alatt a markukba nevettek? Ilyen hatása van a sárkánybeszédnek a tapasztalatlanra. Bilbónak persze résen kellett volna lennie, de hát Smaugnak meglehetősen lenyűgöző egyénisége volt.

– Meg kell hogy mondjam neked – mondta a hobbit, megpróbálva egyaránt hű maradni a barátaihoz és a maga ügyéhez –, hogy az arany csak másodrendű szerepet játszott a gondolatainkban. Dombon át és domb alatt, hullám hátán, szél nyomán csak azért jöttünk, mert a Bosszú vezetett. Ó Smaug, aki oly felbecsülhetetlenül gazdag vagy, bizonyára tudod, hogy sikered miatt jó néhány elszánt ellenséged van.

Ekkor aztán Smaug igazán nevetett – pusztító nevetés volt ez, mely Bilbót a földre sújtotta, mialatt messze fenn az alagút végénél a törpök egymáshoz kuporodtak, és úgy képzelték, a hobbitot elérte hirtelen és gyászos vége.

– Bosszú! – horkantott a sárkány, és szemének fénye úgy villant át a termen padlótól a mennyezetig, akár a skarlát villám. – Bosszú! A Hegymély Királya meghalt, és ugyan hol van rokoni nemzetsége, mely bosszút merészelne állni? Girion, Völgyvidék Ura halott, én meg felfaltam a népét, akár a bárányok közé settenkedett farkas, és hol vannak fiának fiai, akik még csak a közelembe jönni is merészkednének? Ott ölök, ahol akarok, és senki se próbál ellenállni. Leterítettem a régi világ harcosait, akikhez hasonló pedig manapság nem terem már. S akkor még ifjú voltam és sebezhető. Most öreg vagyok és erős, erős, erős, Árnyékbéli Tolvaj! – kérkedett Smaug. – A páncélzatom felér tíz pajzzsal, a fogaim szablyák, karmaim dárdák, farkam rezzentése mennykőcsapás, szárnyam forgószél és leheletem halál!

– Én mindig úgy tudtam – mondta Bilbó, a félelemtől rikácsolva –, hogy a sárkányok valahogy lágyabb anyagból vannak odalent;8 különösen a... hm... mellük táján; na de hát nem kétséges, hogy valaki, aki olyan, mint egy erőd, erre is gondolt.

A sárkány abbahagyta dicsekvését.

– Az értesülésed már idejétmúlt – reccsentett Bilbóra. – Fent és lent egyaránt vaspikkelyek és kemény drágakövek páncélzata véd. Nincs penge, mely keresztüldöfhetne engem.

– Sejthettem volna – mondta Bilbó. – Bizony sehol nem lelhető párja Smaug Úrnak, az Áthatolhatatlannak. Micsoda pompázatos dolog, ha az embernek remek gyémántokból van a mellénye!

– Ez valóban ritka és csodálatos – mondta Smaug már-már nevetséges önelégültséggel. Azt nem tudta, hogy a hobbit még az előző látogatása alkalmával megpillantotta már alteste sajátos fedetlenségét, s most egyetlen vágya az volt, hogy ezt – ő tudta, miért – közelebbről is szemügyre vehesse. A sárkány a hátára fordult.

– Nézd csak! – mondta. – Hát ehhez mit szólsz?

– Káprázatosan lenyűgöző! Tökéletes! Hibátlan! Megdöbbentő! – kiáltozott Bilbó fennhangon, de magában azt gondolta: “Vén barom! Hiszen a bal melled nagy része olyan csupasz, akár a házatlan csigáé.”

Miután Zsákos úr ezt meglátta, most már egyedül az a gondolat foglalkoztatta, hogyan tudna innen eliszkolni.

– Igazán nem szabad Káprázatosságod idejét továbbra is igénybe vennem – mondta –, vagy megfosztanom megérdemelt pihenésétől. Úgy hiszem, a póniknak, ha megugrottak, nem kevés fáradságba kerül az elfogása. Ugyanígy van ez a betörőkkel – tette hozzá mintegy búcsúsziporkaként, amint hátraszökkent, aztán uccu neki, fel az alagútnak.

Szerencsétlen megjegyzés volt, mert a sárkány rettentő lángot okádott Bilbó után, s ez bármennyire is gyorsan iparkodott felfelé a lejtőn, még megközelítően biztonságos távolságra sem juthatott, mikor Smaug rémisztő feje máris kibukkant a mögötte lévő nyíláson. Szerencsére nem tudta átnyomni rajta az egész fejét és állkapcsát, de orrlyukai tüzet és gőzt leheltek, hogy kövessék a hobbitot, s ezek csúnyán elbántak vele, úgyhogy vakon támolygott fájdalmában és félelmében. Egészében nagyon meg volt elégedve, milyen okosan beszélgetett Smauggal, de ez a baklövés a végén észre térítette.

“Sose nevesd ki az élő sárkányt, Bilbó, te ostoba! – mondta magában, s ez később kedvenc szavajárása lett, sőt közmondássá vált. – Ennek a kalandnak még a közepén se tartasz” – tette hozzá, s ebben a megállapításban is mély bölcsesség rejlett.

A délután estébe fordult, amikor a hobbit ismét kiért az alagútból, és megbotlott, majd ájultan rogyott az ajtólépcsőre. A törpök magához térítették, és tőlük telhetően gyógyították ott, ahol megperzselődött, de jó időbe telt, amíg haja a tarkóján és a sarkán újra kinőtt: az egész a csupasz bőréig leperzselődött, illetve felbodorodott. Ezalatt barátai mindent elkövettek, hogy a hobbitot jobb kedvre derítsék, s történetére is roppant kíváncsiak voltak, kiváltképpen arra, miért csapott a sárkány olyan rettentő zajt, és hogy menekült meg Bilbó.

De a hobbitot gond gyötörte, és nem érezte jól magát, s a törpök csak nehezen tudtak valamit kiszedni belőle. Hogy újra átgondolta, most már sok mindent megbánt, amit elmondott a sárkánynak, s nem vágyott rá, hogy megismételje az elmondottakat. A vén rigó ott ült a közelében egy sziklán, fejét egyik oldalára billentve, s fülelve mindarra, amit beszéltek. Ez mutatja, milyen rosszkedvű volt Bilbó: felkapott egy követ, és a rigó felé hajította, mely csak odább rebbent, aztán visszatért.

– A fenébe ezzel a madárral! – szólt Bilbó haragosan. – Azt hiszem, hallgatózik. Látni se bírom.

– Hagyd békén! – mondta Thorin. – A rigók jók és barátságosak, ez a madár is igen vén, s esetleg az utolsó abból az ősi fajtából, mely valaha itt repdesett, s apámnak és nagyapámnak a kezéből evett. Hosszú életű és varázserejű fajta volt, s ez talán még egyike azoknak, akik akkor, sok száz vagy még több esztendővel ezelőtt éltek. Völgyvidék lakói ismerték a fortélyát annak, hogyan lehet megérteni a nyelvüket, s hírvivőként repítették őket a Tavi-emberekhez vagy máshová.

– No, ha a rigót ez érdekli, úgy hamarosan lesz hír, amit Tóvárosba megvigyen – mondta Bilbó –, ámbár nem valószínű, hogy akad ott még ember, aki rigónyelvvel bajlódnék.

– Miért, mi történt? – kérdezték a törpök. – Ugyan meséld már el!

Így aztán Bilbó mindazt elmondta, amire emlékezett, s megvallotta, az a kínos érzése van, hogy a sárkány túl sokat megsejtett talányos megjegyzéseiből, összeverve azzal, amit a táborokról és a pónikról úgyis tudott.

– Biztos vagyok benne, hogy tudja, Tóvárosból jövünk, és onnan kaptunk segítséget, és az a szörnyű gyanúm, következő lépése a város ellen irányul majd. Bárcsak meg sem említettem volna a Hordólovast: hiszen errefelé még egy vak nyulat is csak a Tavi-emberekre emlékeztethetne.

– Hát ezen már nem lehet segíteni, meg aztán nehéz is a nyelvbotlást elkerülni, ha az ember egy sárkánnyal beszélget, legalábbis így hallottam mindig – mondta Balin, akinek szívügye volt, hogy a hobbitot megvigasztalja. – Szerintem nagyszerűen szerepeltél; egy kiválóan hasznos dolgot mindenesetre kikémleltél, és épségben hazatértél, s ez is több, mint amit bárki elmondhat magáról, aki a Smaughoz hasonló szörnyekkel szót váltott. Lehet, hogy majd még áldás és szerencse fakad abból, ha tudjuk, hol van az a bizonyos csupasz hely a vén Féreg gyémántmellényén.

Ezzel a társalgás új fordulatot vett, mindenki különféle sárkányölésekről kezdett beszélni, történelmileg hitelesekről, kétségesekről, mondaiakról, meg a szúrások, döfések, altesti vágások eltérő fajtáiról, azután a különféle módszerekről, fortélyokról, cselvetésekről, melyeknek a révén e gyilkosságokat végrehajtották. Az általános vélemény az volt, hogy szundikáláson érni egy sárkányt korántsem oly könnyű, mint ahogy a szólásmondás tartja, s hogy egy alvó sárkányt leszúrni vagy keresztüldöfni nagyobb valószínűséggel végződik katasztrofálisan, mint a merész támadás szemtől szembe.

A rigó, miközben a törpök beszélgettek, egész idő alatt fülelt, s csak akkor terjesztette ki csendben a szárnyát és repült tova, amikor a csillagok elkezdtek kikukucskálni. És egész idő alatt, míg a törpök beszélgettek, és az árnyékok megnyúltak, Bilbó egyre nyugtalanabb lett, és balsejtelmei mindinkább erőt vettek rajta. Végül is megszakította a csevegést.

– Úgy érzem, nem vagyunk itt biztonságban – mondta –, s értelmét se látom annak, miért éppen itt ülünk. A sárkány lehervasztott mindent, ami kellemes zöld volt, azonfelül eljött az éj, és hideg van. De a csontjaimban érzem, hogy ezt a helyet újra támadás fogja érni. Smaug most már tudja, milyen úton kerültem a termébe, és nem kétséges, hogy kitalálja, hol az alagút másik vége. Ha szükséges, ízzé-porrá zúzza a Hegynek ezt az egész oldalát, hogy többet be ne juthassunk hozzá, s ha minket is agyon talál verni, csak még jobban örül neki.

– Nagyon borús gondolataid vannak, Zsákos úr! – mondta Thorin. – Ha Smaugnak csakugyan annyira fontos, hogy távol tartson magától, ugyan miért nem torlaszolta el a lenti bejáratot? Márpedig ezt nem tette meg, különben meghallottuk volna.

– Nem tudom, nem tudom; talán csak azért nem, mert kezdetben próbára akart tenni és újra odacsalogatni, most meg talán azért, mert a mai éjszaka vadászatának eredményeit lesi, vagy egyszerűen, ha elkerülheti, nem akarja rongálni a hálószobáját, de szeretném, ha nem vitatkoznátok velem. Smaug most már bármelyik pillanatban előkerülhet, s egyetlen reményünk csak az lehet, ha jól elbújunk az alagútban, és magunkra zárjuk az ajtót.

Bilbó olyan komoly volt, hogy a törpök végül is úgy tettek, ahogy mondta, bár az ajtó becsukását húzták-halasztották – ez a terv meglehetősen vakmerő volt, mivel azt senki se tudta, vajon egyáltalán, s ha igen, hogyan tudják belülről újra kinyitni, az a gondolat pedig, hogy olyan helyre legyenek becsukva, ahonnan más út nem vezet kifelé, mint a sárkány odúján keresztül, nem volt valami csábító. Meg aztán minden teljesen nyugodalmasnak látszott, kívül is és odalent az alagútban. Így a törpök még jó darab ideig ott ültek bent, nem messze a félig nyitott ajtótól, és folytatták a beszélgetést.

A beszéd most a sárkánynak azokra a gonosz szavaira terelődött, amelyeket a törpökről ejtett. Bilbó szívből kívánta, bár soha ne hallotta volna őket, vagy legalábbis egészen bizonyos lehetne afelől, hogy a törpök teljesen őszinték, amikor azt állítják, egyáltalán soha nem gondoltak még arra, mi lesz, ha majd elnyerték a kincset.

– Azt mindig tudtuk, hogy vakmerő vállalkozás – mondta Thorin –, és ma is ez a véleményünk; de változatlanul azt hiszem, ha egyszer a miénk lesz a kincs, akad idő bőven, hogy átgondoljuk, mi is történjék a továbbiakban. Ami meg a te részedet illeti, Zsákos úr, biztosíthatlak, hogy amit irántad érzünk, több a hálánál, és tizennegyed részedet magad választhatod ki, mihelyt akad, amit szét lehet osztani. Sajnálom, ha a szállítást illetően aggodalmaid vannak, azt is megengedem, a nehézségek nagyok; a vidék errefelé nem nagyon szelídült az idők múlásával, ellenkezőleg, de ami tőlünk telik, azt megtesszük érted, és a költségekből is kivesszük részünket, ha eljön az ideje. Rajtad múlik, hiszel-e nekem vagy sem.

Ezután a beszélgetés magára a nagy kincsre fordult és mindarra, amire Thorin és Balin emlékezett. Azt fontolgatták, vajon még mindig odalent fekszik-e minden a nagy teremben érintetlenül: dárdák, melyek a nagy Bladorthin király9 (aki már réges-rég meghalt) seregei számára készültek; mindegyiknek háromszor kovácsolt feje volt, nyele csiszolt aranyberakásokkal, de elszállításukra – s kifizetésükre – soha nem került sor; pajzsok, melyeket ugyancsak régen holt harcosoknak szántak; Thror hatalmas kétfülű aranykorsója, amelybe olyan madarakat és virágokat kalapáltak és véstek, melyeknek szeme és szirma ékszer volt; aranyozott, ezüstözött, áthatolhatatlan páncélingek; Girionnak, Völgyvidék Urának nyaklánca ötszáz fűzöld smaragdból – legidősebb fiának ingéért adta, ezt törp illesztette gyűrűk olyan füzére alkotta, amelyhez hasonlót a világ még nem látott, mert valódi ezüstből készült, és háromszor oly erős volt, mint az acél. Ám mind közül a legszebb az a nagy fehér drágakő volt, amelyet a törpök a Hegy tövében találtak: a Hegy Szíve, Thrain Arkenköve.

– Az Arkenkő! Az Arkenkő! – mormolta Thorin a sötétben félálomban, állát térdén nyugtatva. – Olyan volt, mint egy gömb, ezernyi csiszolt felülettel; a tűz világosságában úgy ragyogott, akár az ezüst, akár a víz a napfényben, akár a hó a csillagok alatt, akár az eső a holdon!

De a varázsos vágy a kincs után, mely Bilbót is hatalmába kerítette, most elhagyta. Egész idő alatt, míg a törpök beszélgettek, csak félig figyelt rájuk. Ő ült az ajtóhoz legközelebb, mindenféle esetleges külső zajra hegyezve egyik fülét, míg a másik leste, hallatszik-e a törpök mormolásának visszhangján túl is valami nesz, valami mozgás sejtelme odalentről. A sötétség mélyebb lett, és a hobbit egyre nyugtalanabb.

– Csukjátok be az ajtót! – kérlelte a törpöket. – Csontom velejéig rettegek ettől a sárkánytól. A csend még sokkal kevésbé tetszik nekem, mint a múlt éjszakai zenebona. Csukjátok be az ajtót, mielőtt még túl késő!

Volt valami a hobbit hangjában, ami nyugtalanította a törpöket. Thorin lassan ocsúdott álmodozásából, aztán felkelve odább rúgta azt a követ, mely az ajtót kiékelte. Akkor nekiveselkedtek, s az ajtó egyetlen csattanással-roppanással becsukódott. Kulcslyuknak nyoma se volt bentről. Be voltak zárva a Hegybe!

De amit tettek, nem volt elhamarkodott. Alighogy a törpök lejjebb mentek az alagútban, a Hegy oldalát olyan csapás rengette meg, mintha erdei tölgyből készült faltörő kos, amelyet óriások lóbáltak, ütődött volna neki. A szikla zúgott, a falak megrepedeztek, és kövek hullottak a tetőről a törpök fejére. Még elgondolni se jó, mi történt volna, ha az ajtó akkor is nyitva van. Mindenki még lejjebb menekült az alagútba, és örült annak, hogy él, míg mögöttük odakint Smaug őrjöngésének dörgését és morajlását hallották. Smaug sziklákat tört darabokra, hatalmas farkának egyetlen csapásával falakat, kőszirteket zúzva szét, míg végül a törpök fenti kis táborhelye, a kiégett fű, a rigó köve, a csiga járta falak, a keskeny párkány, minden, minden egyetlen törmelékhalmazban eltűnt, és a ripityára tört kövek lavinája a szikláról a lenti völgybe zúdult.

Smaug csendben lopózva hagyta el odúját, zaj nélkül emelkedett a magasba, aztán súlyosan és lassan lebegett a sötétben, akár egy iszonyú varjú, a széltől sodortatva a Hegy nyugati nyúlványa felé, abban a reményben, hogy ott valamit vagy valakit készületlenül talál, s kikémleli annak a föld alatti folyosónak a bejáratát, amelyet a betörő használt. Ezzel a dühkitöréssel válaszolt arra, amikor senkire se lelt és semmit se látott, még ott sem, ahol érzése szerint a kijáratnak lennie kellett.

Miután mérgét ily módon kiokádta, Smaug megkönnyebbült, és szíve mélyén azt gondolta, ebből az irányból ugyan soha többet nem éri baj. Közben másféle bosszúra is volt gondja. “Hordólovas! – horkant fel. – A vízpart felől hoztak a lábaid, és nem kétséges, hogy víznek fel vitt az utad. A szagod ugyan ismeretlen, de ha nem is vagy a Tavi-emberek közül való, azok segítettek. Pillantsanak meg hát ők is, emlékeztetőül, ki az igazi Királya a Hegymélyének!”

Ezzel a sárkány lángok közepette felemelkedett, és déli irányban a Sebes-folyó felé repülve eltűnt.

13. Nincs idehaza

Ezenközben a törpök a sötétben ültek, és néma csend honolt köztük. Keveset ettek, keveset beszéltek. Az idő múlását nem tudták mérni, mozdulni is alig mertek, mert hangjuk suttogása visszhangzott, és zajt vert az alagútban. Ha elszunnyadtak, újra csak sötétségre és mély csendre ébredtek. Végül is – napokig tartó várakozás után, legalábbis nekik napoknak tűnt –, amikor a levegő hiányától már fulladoztak és elkábultak, nem bírták tovább. Szinte azt se bánták volna, ha lentről a sárkány visszatértének zajait hallják. A csend Smaugnak valami mesterkedésére utalt, amitől rettegtek, de örökké mégsem ülhettek itt.

Thorin szólalt meg:

– Próbálkozzunk csak az ajtóval! – mondta. – Tüstént éreznem kell az arcomon a szelet, különben meghalok. Inkább verjen agyon Smaug a szabadban, mint hogy itt fulladjak meg!

Így aztán néhány törp feltápászkodott, és visszatapogatózott oda, ahol az ajtó volt. De csupán az alagút felső végének szétzúzott törmelékeit találták meg, mely elzárta a bejáratot. Ezt az ajtót ugyan se kulcs, se az a varázsszó, amelynek egykor engedelmeskedett, ki nem nyitja többé.

– Csapdába estünk! – siránkoztak a törpök. – Ez a vég. Itt fogunk meghalni.

De Bilbó valahogyan éppen akkor érezte, hogy szíve mélyén végtelenül megkönnyebbül, amikor a törpök a legkétségbeesettebbek voltak, mintha csak hatalmas súlyt távolítottak volna el a mellénye alól.

– Ejnye már – mondta. – “Amíg élünk, reménykedhetünk!”, – mint boldogult apám szokta volt mondogatni, valamiképpen: “a harmadik alkalom mindenért megfizet.” Újra lemegyek az alagútba. Ezt az utat már kétszer megtettem, amikor tudtam, hogy odalent egy sárkány vár, így megkockáztatok egy harmadik látogatást is, amikor nem is biztos, hogy a sárkány lent tartózkodik. Egyébként sincs más kifelé vezető út, mint a lenti. S azt hiszem, ezúttal jobb lenne, ha mindannyian velem tartanátok.

Kétségbeesésükben a törpök hozzájárultak Bilbó tervéhez, és Thorin volt az első, aki elfoglalta helyét a hobbit mellett.

– Most aztán vigyázzatok – suttogta a hobbit –, és maradjatok csendben! Lehet, hogy odalent nyoma sincs Smaugnak, de az is lehet, hogy ott van. Ne vállaljunk semmiféle felesleges kockázatot!

Útjuk egyre lefelé vitt. A lopakodásban persze a törpök nem vehették fel a versenyt a hobbittal, erősen lihegtek, csoszogtak, s mindezt a visszhang rémisztően megnagyította, de jóllehet Bilbó félelmében minduntalan megállt és fülelt, semmiféle nesz nem hallatszott odalentről. Amikor már megítélése szerint közel lehettek a fenékhez, Bilbó ujjára csúsztatta a gyűrűjét, és a csapat élére állt. De tulajdonképpen nem is volt szüksége gyűrűre: a sötétség oly teljes volt, hogy gyűrű ide, gyűrű oda, mindannyian láthatatlanná váltak. Sőt a feketeségben a hobbit egész váratlanul érte el a bejárati nyílást, kidugta kezét az üres levegőbe, előrebukott, és legurult a csarnokba!

Itt feküdt arccal a padlónak, és nem mert felkelni, még lélegezni is alig. De semmi se mozdult. Fénynek nyoma se volt, kivéve – amikor lassan felemelte a fejét – valami sápadt fehér ragyogást felette és távolabb is a homályban. De ez semmiképpen se volt a sárkánytűz sziporkája, noha a sárkánybűz még mindig megülte a termet, és gőzének ízét Bilbó a nyelvén érezte. Végül is Zsákos úr nem tudta tovább elviselni a helyzetet.

– Az ördög vigyen el, Smaug, te féreg! – rikácsolta fennhangon. – Ne játssz tovább bújócskát! Gyújts fényt, aztán zabálj meg, ha meg tudsz fogni!

A láthatatlan termen halovány visszhang hullámzott át, de felelet nem volt. Bilbó felkelt, és rájött, hogy nem tudja, merrefelé forduljon.

– Ugyan mi a csodát forgat Smaug a fejében? – mondta. – Azt hiszem, ezen a napon vagy éjszakán, ki tartaná számon, nincs idehaza. Ha Oin és Gloin nem veszítették el a tűzszerszámaikat, talán tudunk valami kis fényt gyújtani, és körülpillantunk, mielőtt a szerencse megfordul. Fényt! – kiáltotta Bilbó. – Hé, valaki! Elő a fénnyel!

A törpök persze nagyon megriadtak, mikor Bilbó a lépcsőről hatalmas puffanással lezuhant a terembe, s most egybeverődve kuporogtak ugyanott, az alagút végén, ahol Bilbó hagyta őket.

– Pszt! Pszt! – pisszegtek, amikor meghallották a hobbit hangját, s bár ez segítette őket abban, hogy rájuk leljen, még eltartott egy ideig, míg valami egyebet is ki tudott szedni belőlük. De végül is, amikor Bilbó már tényleg toporzékolni kezdett, és éles hangját nem kímélve kiáltozta: “Fényt!”, Thorin jobb belátásra tért, és elküldte Oint és Gloint a batyuikért az alagút bejáratához.

Némi idő elteltével pislogó fény mutatta, hogy a két törp visszatérőben van, Oinnak kis fenyőfáklya égett a kezében, Gloin pedig még egy nyalábot hozott a hóna alatt. Bilbó gyorsan az ajtóhoz lépett és átvette a fáklyát, de képtelen volt rábeszélni a többieket, hogy gyújtsanak még fáklyákat, vagy egyáltalán bejöjjenek és csatlakozzanak hozzá. Mint Thorin gondosan kifejtette: hivatalosan változatlanul Zsákos úr volt a betörő szakemberük és nyomozójuk. Ha megkockáztatja a világosságot, tessék, az ő dolga. A törpök majd megvárják az alagútban a jelentését. S le is ültek az ajtó közelében, és figyeltek.

Látták, amint a hobbit kis sötét alakja átlépked a padlón, magasra tartva aprócska fáklyáját. Minduntalan, amíg még elég közel volt, egy villanás-csilingelés jelezte, hogy valami aranytárgyba botlik. Aztán a fény egyre kisebb lett, amint a hobbit mind távolabbra tűnt a hatalmas teremben, majd mintha a láng a levegőbe emelkedve táncolt volna tovább. Bilbó megmászta a nagy halom kincset. Hamarosan a tetejére ért, de útját még ott se fejezte be. Akkor a törpök látták, hogy egy percre megtorpan és le is hajol, de hogy miért, azt nem tudták.

Az Arkenkő állította meg, a Hegy Szíve. Legalábbis Thorin leírása alapján Bilbó úgy sejtette, erre bukkant rá, de két ilyen drágakő nem is létezhetett, még ilyen pompás kincstárban, még az egész világon sem. Mászás közben egyre ugyanaz a fehér fény ragyogott előtte és irányította egyfelé lépteit. Lassan sápadt csillogású kis gömbbé vált. Amint Bilbó a közelébe ért, felületén ezernyi szín sziporkázott, csillogva, amely fáklya imbolygó fényét tükrözte vissza és szórta szét. Amikor végül letekintett rá, bekapta a lélegzetét. A nagyszerű ékszer belső fényét árasztva ragyogott a lába előtt, és mégis, bár törpök metszették és formálták, akik a Hegy szívéből vájták ki réges-régen, minden fényt, mely ráesett, magába fogadott, és a fehér sugárzás millió sziporkájává változtatta, átszőve a szivárvány csillogásával.1

A kő varázsa oly hatalmas volt, hogy Bilbó karja akarata ellenére kinyúlt utána. Apró keze át sem érte, mert a drágakő nagy volt és nehéz; de azért felemelte, behunyta a szemét, és legmélyebb zsebébe süllyesztette.

“Most aztán valóban tolvaj vagyok! – gondolta. – De hát majd elmesélem az egészet a törpöknek... egyszer. Ők mondták, hogy magam választhatom ki a részemet, én meg úgy vélem, ezt választom, a többi mind az övék lehet!” Mindamellett mégis az a kényelmetlen érzése volt, hogy választási szabadsága korántse foglalta magába ezt a pompás drágakövet, s hogy mindebből még baj lesz.

Most folytatta útját. A nagy halom másik oldalán lemászott, és fáklyájának fénye eltűnt a figyelő törpök tekintete elől. De csakhamar újra meglátták a messzeségben. Bilbó a termen haladt át.

Addig ment, amíg el nem ért a távolabbi oldal nagy és sok ajtajához, itt friss léghuzam üdítette fel, de csaknem elfújta a fáklyáját. Félénken kipislantott, nagy alagutakat és széles lépcsők elmosódó feljáratát pillantotta meg, amelyek elvesztek a homályban. Smaugnak pedig változatlanul semmi nyoma. A hobbit éppen azon volt, hogy megfordul és visszatér, amikor valami fekete csapott le rá és érintette az arcát. Felvisított, visszatorpant és elesett. Fáklyája az égő végével bukott le és kialudt!

– Csak egy denevér, gondolom és remélem! – sopánkodott. – De most mitévő legyek? Merre van kelet, dél, észak vagy nyugat? Thorin! Balin! Oin! Gloin! Fili! Kili! – kiáltotta torka szakadtából, de csak elvesző kis hang volt a tátongó sötétben. – Kialudt a világosság! Jöjjön már valaki, keressen meg és segítsen! – Egy percre minden bátorsága elhagyta.

Bilbó gyenge kis kiáltásait a törpök alig is hallották, az egyetlen szó, amit megértettek belőle, az volt: “segítsen!”

– Ugyan mi a csoda történt? – kérdezte Thorin. – A sárkány semmiképpen se bukkanhatott fel, különben nem sivalkodna tovább.

Egy-két percig vártak, s még mindig nem hallatszott semmiféle sárkányneszezés, pontosabban Bilbó távoli hangján kívül semmi egyéb hang.

– Kerítsen már valaki még egy-két fáklyát! – rendelkezett Thorin. – Úgy látszik, a betörőnk segítségére kell mennünk.

– Rajtunk a sor, hogy segítsünk – mondta Balin –, s én hajlandó is vagyok elmenni. Véleményem szerint e percben teljes biztonságban indulhatunk.

Gloin még egynéhány fáklyát gyújtott meg, aztán mindannyian előmásztak, egyik a másik után, s amilyen gyorsan csak tellett tőlük, végighaladtak a falak mentén. Nemsokára magával Bilbóval is találkoztak, aki éppen feléjük tartott. Alighogy megpillantotta a törpök fáklyáinak pislogó fényét, normális esze is visszatért.

– Semmi baj, csak egy denevér, meg leejtettem a fáklyámat – válaszolta a törpök kérdéseire. Ezek, noha jócskán megkönnyebbültek, mégis zsémbelődtek amiatt, hogy oktalanul ijesztgették őket; de hogy ahhoz mit szóltak volna, ha a hobbit e percben megemlíti előttük az Arkenkövet, azt nem tudom. Egyetlen futó pillantás, amelyet elhaladtukban vetettek a kincsekre, újraélesztette törpszívük minden tüzét; s ha egy törpszív – akár a legtartózkodóbb is – az arany és ékszerek látványától fellobog, hirtelen merésszé válik, és nemritkán meg is vadul.

És csakugyan, a törpöknek nem volt szükségük több biztatásra. Mindannyian készek voltak rá, hogy átkutassák a termet, amíg erre lehetőségük van, és hajlandóak voltak elhinni azt is, hogy – legalábbis pillanatnyilag – Smaug nem tartózkodik otthon. Mindegyikük égő fáklyát ragadott fel, s míg előbb az egyik, majd a másik oldalt vették szemügyre, minden félelemről, sőt elővigyázatosságról is megfeledkeztek. Hangosan beszéltek, odakiáltoztak egymásnak, amint a régi kincseket a halomból vagy a fal mellől felemelték és a fény felé tartották, simogatva és tapogatva őket.

Fili és Kili szinte jókedvűek voltak, s mert sok, ezüsttel húrozott aranyhárfát találtak lent, elővették és megpengették őket; s mivel varázshárfák voltak (no meg a sárkány hozzájuk se nyúlt, hiszen a zene cseppet sem érdekelte), teljes hangerővel szóltak. A sötét termet oly dallam töltötte be, mely réges-régen elnémult már. De a legtöbb törp ennél jóval praktikusabb volt: drágaköveket gyűjtött, és telitömte velük zsebét, azt meg, amit nem vihettek el, sóhajtozva pergették vissza az ujjaik között. Thorin járt az élükön, de közben állandóan kutatva nézett körül, olyasmit keresve, amit nem volt képes megtalálni. Az Arkenkő volt, de eddig még senkinek se beszélt róla.

Most a törpök a páncélingeket és a fegyvereket szedték le a falakról, és magukra öltötték őket. Thorin külseje valóban fejedelmivé vált, amikor felvette aranylemezekkel kivert ingét, ezüstfogantyús harci dárdáját pedig skarlát köves övébe dugta.

– Zsákos úr! – kiáltotta. – Itt van a jutalmad első részlete! Vesd le régi kabátodat, és vedd fel helyette ezt!

Ezzel olyan inget húzott Bilbóra, amely valamikor egy ifjú tündehercegnek készült. Anyaga ezüst-acél,2 amit a tündék mithrilnek neveznek, ehhez gyöngyökkel és kristályokkal kivert öv tartozott. A hobbit fejére mintázott bőrből készített könnyű sisakot illesztettek, amit alul acélabroncs erősített, a karimáját körös-körül meg fehér drágakövek díszítették.

“Nagyon előkelőnek érzem magam – gondolta magában Bilbó –, de tulajdonképpen eléggé nevetségesen festhetek. Hogy kacagnának rajtam odahaza a Dombon! Mégse bánnám, ha egy tükör lenne kéznél!”

Mindamellett Zsákos úr elméjét nem homályosította el olyan határig a kincs varázsa, mint a törpökét. Neki még jóval előbb, hogy a törpök is ráuntak, elege volt a kincsek vizsgálgatásából. Leült a földre, s idegesen eltűnődött azon, mi is lesz az egésznek a vége. “Odaadnék jó néhány ilyen értékes billikomot – gondolta – azért az üdítő-derítő italért, amelyet Beorn fakupáiból élveztem!”

– Thorin! – kiáltotta. – Mi legyen ezután? Fel vagyunk ugyan fegyverkezve, de hát mi jó is származott valaha bármiféle fegyverből, amit Smaug, a Rettenetes ellen kellett felhasználni? A kincs még nem a miénk. S nem az aranyat keressük most, hanem a kiutat, a jó szerencsénket pedig túl soká tettük próbára!

– Igazat szólsz! – felelte Thorin, maga is észre térvén. – Menjünk! Majd én vezetlek benneteket. Ezer év se lenne elég ahhoz, hogy elfelejtsem ennek a palotának az útjait.

Odahívta a többieket, akik össze is gyülekeztek, és fejük fölé tartva fáklyáikat, áthaladtak a tátongó ajtókon, miközben vágyakozó pillantásokat vetettek visszafelé.

Csillogó páncélingeiket a törpök újra elfedték ócska kabátjukkal, ragyogó sisakjukat pedig rongyos csuklyájukkal, s libasorban meneteltek Thorin után, a sötétben villogó apró fények vonalát alkotva, mely gyakran aggodalmaskodva megállt, hogy újra és újra megbizonyosodjék, semmi hallható nyoma sincs a sárkány érkezésének. Bár a régi díszek leomlottak már vagy megsemmisültek, s bár a szörnyeteg jövése-menése beszennyezett és letarolt mindent, Thorin mégis ismerte az összes járatot és valamennyi fordulót. Hosszú lépcsősoron másztak fel, aztán megfordultak, és messze visszhangzó utakat jártak be, majd megint fordultak, és újabb lépcsőkre hágtak, melyeket továbbiak követtek. E lépcsők simák voltak, szélesen és szépen vájták ki mindahányat az élő sziklából; a törpök pedig egyre feljebb mentek, miközben semmiféle élőlény nyomával se találkoztak, csak rejtve lopakodó árnyakkal, melyek csapongva menekültek a léghuzamban lobogó fáklyáik elől.

Mindamellett ezek a lépcsők nem hobbitlábak számára készültek, s Bilbó már éppen azt érezte, tapodtat se tud továbbmenni, mikor a tető hirtelen magasra szökkent, fáklyafényük szinte el se érte. Valami fenti messze nyíláson át fehér fény szűrődött be, s a levegőnek is kellemesebb lett a szaga. Nagy ajtókon homályos világosság áradt be; ezek az ajtók sarkaikból kifordulva, félig elégve lógtak.

– Ez Thror nagy terme – mondta Thorin –, itt ünnepelt és tanácskozott. Innen már nincs messze az Elülső Kapu.

Keresztülhaladtak a romba dőlt szobán. Asztalok málladoztak benne, székek, padok hevertek felfordítva, elüszkösödve, pusztulva. A padlón kancsók, kupák, törött ivókürtök és por között mindenféle koponyák és csontok. Amint újabb ajtókon haladtak át a terem távolabbi vége felé, vízzubogás csapta meg a fülüket, és a szürke fény váratlanul világosabb lett.

– Itt ered a Sebes-folyó – mondta Thorin. – Innen siet a Kapuhoz. Kövessük az irányát!

Egy sziklafal sötét nyílásából víz buggyant, és örvénylő forgással keskeny csatornán folyt tovább, melyet valamikor értő kezek vájtak és tettek egyenessé és méllyé. Mellette kövezett út vezetett, ezen többen is elfértek egymás mellett. A törpök nagy sietve haladtak végig rajta, és egy vad kanyar után – íme, a nap fénye árasztotta el őket. Előttük hatalmas ív emelkedett, belül még mindig régi faragványok töredékeit mutatva, noha az idő megviselte, omladozott és megfeketedett. Ködös nap halvány világossága fénylett a Hegy nyúlványain, s a küszöb padlózatára arany sugarak hullottak.

A törpök felett füstölgő fáklyáiktól álmukból felriasztott denevérek csapongtak; amint továbbhaladtak, lábuk megcsúszott a sárkány ki-be járásától simává csiszolódott és nyálkássá vált köveken. Most már zajosan zúgott el előttük a víz, és habot verve tartott a völgynek. A törpök a földre dobták elhalványult fáklyáikat, és káprázó szemmel bámultak kifelé. Elérték az Elülső Kaput, és lepillanthattak Völgyvidékre.

– Soha – mondta Bilbó – nem képzeltem, hogy valaha ezen az ajtón fogok kinézni. De azt se hittem soha, hogy ilyen boldoggá tesz majd, ha látom a napot, és arcomon érezhetem a szél cirógatását. De jaj, a szél hideg!

Csakugyan hideg volt. Keserves keleti szél fújt, a közeledő tél baljós hírnöke. Ott járta táncát a Hegy nyúlványai fölött és körül, alászállott a völgybe, és a sziklák között sóhajtozott. Azután, hogy annyi időt aszalódtak a sárkány járta barlang mélységeiben, a törpök most reszkettek a napon.

Bilbó váratlanul annak is tudatára ébredt, hogy nemcsak nagyon fáradt, de éhes is.

– Későre járhat – mondta –, s így többé-kevésbé elérkezett a reggeli ideje, ha ugyan hozzájuthatunk. De nem hinném, hogy Smaug elülső ajtólépcsője a legbiztonságosabb hely arra, hogy étkezzünk. Menjünk valahová, ahol békén ülhetünk egy darabig!

– Helyes! – mondta Balin. – S azt hiszem, tudom, merre menjünk: a Hegy délnyugati sarkán levő régi őrhelyet kellene megkeresnünk.

– Milyen messze van ez? – kérdezte a hobbit.

– Úgy gondolom, öt óra gyalogút. Kemény út lesz. A Kaputól a folyó bal oldalán vezető útszakasz szemmel láthatóan tönkrement. De hát nézzél csak lefelé! A folyó Völgyvidékkel szemben a romba dőlt város előtt váratlanul keletnek fordul. Ott valamikor egy híd állott, innen meredek lépcsők hágtak fel a jobb partra, majd egy a Hollódomb felé vivő útra. Van ott, vagy legalábbis volt egy olyan ösvény, mely az úttól elkanyarodva az őrhelyhez vezetett. Ezt se könnyű megmászni, még ha a régi lépcsők ott is vannak.

– Rémes! – elégedetlenkedett a hobbit. – Még több út és még több mászás reggeli nélkül! Vajon hány reggelit és más étkezést mulasztottunk abban az undok, óra nélküli, időnyelő lyukban?

Az igazság az volt, hogy két éjszaka és a közbülső nap telt el azóta (s nem is minden táplálék híján), hogy a sárkány szétzúzta a varázsajtót, de Bilbó már nem volt képes számon tartani az időt, s amennyire az ő érzékelésén múlott, éppen úgy lehettek volna lent egy éjszakát, mint egy hetet.

– Ugyan már! – szólt Thorin nevetve; hangulata lassan megint felderült, s megcsörgette az értékes köveket a zsebeiben. – Ne nevezd a palotámat undok lyuknak! Várd meg, amíg megtisztítják és újra feldíszítik.

– Erre Smaug halála előtt aligha kerül sor – mondta Bilbó komoran. – De addig is, hol van Smaug? Egy jó reggelit adnék érte, ha tudnám. Remélem, nem ül odafenn a Hegyen és néz minket!

Ez a gondolat erősen nyugtalanította a törpöket, és gyorsan úgy döntöttek, hogy Bilbónak és Balinnak igaza van.

– Odébb kell állnunk innen – mondta Dori. – Úgy érzem magam, mintha Smaug pillantása a tarkómat súrolná.

– Hideg, magányos hely ez – mondta Bombur. – Ital tán akad erre, de ételnek nyomát se látom. Ilyen vidéken egy sárkány állandóan éhes lehet.

– Gyerünk! Gyerünk! – kiáltották a többiek. – Kövessük hát azt az utat, amelyet Balin ajánl!

Jobbra a sziklás fal alatt nem vezetett ösvény, így a folyó bal oldalán, a kövek közt botorkáltak tovább, s a pusztaság üressége, sivársága3 még Thorint is hamarosan kijózanította. A Balin említette hidat megtalálták, de már rég beomlott, s a legtöbb köve a sekély, tovazajló folyóban hevert, mindamellett nagyobb nehézségek nélkül gázoltak át a vízen, megtalálták a régi lépcsőket, és felhágtak a magas partra. Rövidesen rábbukkantak a régi útra, majd innen nem messze a sziklák között védett kis erdős völgybe jutottak. Itt egy ideig pihentek, és azt reggeliztek, amit lehetett, főleg cramet és vizet. (Ha tudni akarjátok, mi a cram, nem mondhatok mást, mint hogy nem ismerem a receptjét; de olyasféle, mint a kétszersült, meghatározhatatlan ideig ehető marad, azt tartják róla, hogy tápláló, viszont semmiképpen sem jóízű, igazában nagyon egyhangú étel, s csak arra való, hogy a rágást gyakorolják vele. A Tavi-emberek készítették hosszú utakon való felhasználásra.)4

Reggeli után a törpök folytatták útjukat; az út most nyugatnak fordult és elhagyta a folyót; a délre mutató hegynyúlvány nagy pereme egyre közelebb került. Végül elérték a dombra vezető ösvényt. Ez meredeken kapaszkodott felfelé, s ők egymás nyomában cammogva, késő délutánra jutottak a hegygerinc csúcsára, és látták a télies napot, amint nyugaton alábukik.

Itt olyan lapos helyet találtak, amely három oldal felől szabad volt, de északról egy sziklafal védte, ebben ajtószerű nyílás volt. Ebből az ajtóból tágas kilátás nyílt keletre, délre és nyugatra.

– Itt – mondta Balin – valamikor mindig őrök tartózkodtak, s a mögöttes ajtó abba a sziklába vájt kamrába vezet, amely őrszobának készült. Sok ilyen hely vette körül a Hegyet. De virágkorunkban nemigen volt szükség arra, hogy őrködjünk, és az őrök talán túlságosan is kényelmes életre rendezkedtek be, különben hamarabb riasztanak azzal, hogy a sárkány közeledik, s minden másként alakul. Most azonban egy ideig itt elpihenhetünk, rejtetten és védve, és sok mindent megláthatunk úgy, hogy minket nem lát meg senki.

– Ennek nemigen vesszük hasznát, ha látták a jövetelünket – mondta Dori, aki egyre csak a Hegy csúcsa felé pislantgatott, mintha csak azt várná, hogy Smaug odafent terpeszkedik, akár a madár a toronytetőn.

– A kockázatot vállalnunk kell – mondta Thorin. – Ma már nem mehetünk tovább.

– Úgy van, úgy van! – kiáltotta Bilbó, és a földre vetette magát.

A sziklaszobában akár százan is elfértek volna, aztán beljebb volt egy kisebb szoba, a kinti hidegtől védettebb. A hely teljesen elhagyott volt: szemmel láthatóan még vadállatok se vették igénybe Smaug uralmának egész ideje alatt. A törpök itt ledobták terhüket; némelyikük maga is tüstént tarisznyája mellé heveredett és elaludt, de a többiek a külső ajtó közelében foglaltak helyet, és terveiket vitatták meg. Egész beszélgetésük során erre az egy kérdésre tértek minduntalan vissza: hol van Smaug? Nyugatnak néztek, és ott se volt semmi, keletre, ott se, de délen se volt nyoma a sárkánynak, ott csak nagyon sok madár gyülekezett. Ezt megbámulták, nem tudták mire vélni, de a jelenség megértéséhez akkor se jutottak közelebb, mikor az első hideg csillag kigyúlt.

14. Tűz és víz

Ha – mint a törpök – meg akarjátok tudni, mi történt Smauggal, vissza kell térnetek ahhoz az estéhez, amikor szétzúzta az ajtót, és nagy dühösen elrepült, két nappal ezelőtt.

Esgaroth, a Tóváros lakóinak túlnyomó része odahaza tartózkodott, mert a szél a fekete kelet felől fújt, s igen hűvös volt, de néhányan a rakpartokon sétálgattak, és – amit mindig is szívesen tettek – a sima víztükrön felfénylő csillagokat nézegették, amint kigyúltak az égen. Városuk felől a Magányos Hegy jó részét elfedték azok az alacsony dombok, amelyek a tó távolabbi végén feküdtek, s amelyeknek egyik hasadékán keresztül ömlött alá a Sebes-folyó észak felől. A városlakók csak a hegy magas csúcsát láthatták tiszta időben, ezt viszont ritkán bámulták meg, mivel baljós és kopár volt, még reggeli világításban is. Most mintha eltűnt volna, a sötétség elködösítette.

Hirtelen egy villanásnyira láthatóvá vált; röviden felizzott, majd kihunyt.

– Nézzétek csak! – mondta valaki. – Megint a fény! Múlt éjjel az őrök éjféltől egészen hajnalig látták, amint kigyúl és elfakul. Valami történik odafent.

– Talán a Hegymély Királya aranyat kovácsol – mondta egy másik. – Hosszú idő telt el azóta, hogy elment északra. Ideje lenne már, hogy az énekek ismét igazolódjanak.

– Ugyan melyik király? – kérdezte egy másik komor hangon. – Minden valószínűség szerint a sárkány pusztító tüze látszik, az egyetlen királyé, akit itt e Hegy alatti tájon valaha is ismertünk.

– Te mindig csak riasztó dolgokat jósolsz! – mondták a többiek. – Hol árvizet, hol a halak tömeghalálát. Gondolhatnál már valami vidámabbra is!

Ekkor váratlanul nagy világosság támadt az alacsony dombvidéken, s a tó északi része aranyos fénybe borult.

– A Hegymély Királya! – kiáltoztak összevissza. – Kincse mint a nap, ezüstje akár a forrás, aranya zúgó folyó! Arany folyó özönlik alá a Hegyből! – hangzott mindenfelé, s ablakok nyíltak ki, siető lábak kopogtak.

Megint magasra hágott az izgalom és a lelkesedés. De a komor hangú ember lóhalálában rohant a Város Urához.

– A sárkány jön, vagy én bolondultam meg! – kiáltozta. – Romboljátok le a hidakat! Fegyverbe! Fegyverbe!

Erre váratlanul riadót fúvó harsonák szólaltak meg, és visszhangzottak végig a sziklás partok mentén. Az éljenzés abbamaradt, és az öröm rettegésbe fordult. Így történt aztán, hogy a sárkány nem találta a városiakat egészen készületlenül.

Oly nagy gyorsasággal közeledett, hogy a lentiek hamarosan előbb szikraként láthatták, amint feléjük ront, majd mind nagyobbá és tüzesebbé vált, s most már a legostobábbak sem kételkedtek abban, hogy a jóslatok bizony nem egészen teljesedtek be. De valamennyi idejük még volt. A város minden edényét megtöltötték vízzel, minden harcos fegyvert ragadott, minden nyilat, dárdát készenlétbe helyeztek, a parthoz vezető hidat leszerelték és szétrombolták, mielőtt még Smaug rettentő közeledésének hangjai felerősödtek volna, s a tó tűzvörösen felbodrozódott szárnyainak szörnyű csapásai alatt.

Az emberek kiáltozása és sikolyai közepette ért föléjük, sújtott le a hidakra – és kudarcot vallott! Híd nem volt többé, ellenségei egy mély vízben álló szigeten tartózkodtak, s ezt a vizet a sárkány nem szívelte – túlontúl mély, sötét és hideg volt a számára. Ha alábukik benne, olyan gőz támad, hogy elég lesz napokig arra, hogy ködbe burkolja az egész vidéket; de a tó hatalmasabb, mint ő: kioltja lángjait, mielőtt még pusztítását elkezdhetné.

Bőgve fordult vissza a város felé. Sötét nyílvesszők jégverése lepte el, csattogott és kopogott pikkelyein és ékszerein, majd a száruk Smaug lángleheletén kigyúlva, égve és sisteregve hullott vissza a tóba. Olyan tűzijátékot el se tudtok képzelni, ami ennek az éjszakának a látványához hasonlított. Az íjak pattogása, a harsonák riadóhangja a sárkány dühét oly izzóvá tette, hogy szinte belévakult és beleőrült. Már réges-régen senki se mert szembeszállni vele, amire egyébként most se került volna sor, ha nincs a komor hangú férfi (Bard volt a neve), aki ide-oda szaladgált, az íjászokat lelkesítve, és arra biztatva a Város Urát, hogy küzdjenek az utolsó nyílvesszőig.

A sárkány szája ontotta a tüzet. Egy ideig messze az emberek felett körözött, megvilágítva az egész tavat; a part menti fák rézként ragyogtak, a lábaiknál settenkedő sötét árnyak pedig vérré változtatták színüket. Azután féktelen dühében a sárkány egyenest levágott a nyílzáporon keresztül, arra sem ügyelve, hogy pikkelyes oldalát fordítsa ellenségei felé. Egyetlen gondja az volt, hogy lángba borítsa városukat.

Lángra lobbantak a zsúpfedelű házak és a fagerendák, amint a sárkány lecsapott és körbekaszált, bár minden házat vízzel locsoltak meg még a jövetele előtt. Újra száz kéz ontotta a vizet, ahol csak egy szikra is feltűnt. A sárkány ismét aláörvénylett. Farkának egyetlen mozdulatától a Nagy Ház teteje szétmorzsolódott és berogyott. Kiolthatatlan tüzek lángjai szöktek magasra az éjszakában. Újabb és újabb csapások, s újabb és újabb házak kaptak lángra és omlottak össze; de olyan nyílvessző, mely akadályozta volna Smaugot pusztításában, nem akadt, s ami érte, nem sebezte jobban, mint a lápi légy szúrása.

Az emberek már minden oldalról beugráltak a vízbe. A piactavon asszonyokat és gyerekeket taszigáltak a megrakott csónakokba. A harcosok elhajigálták fegyvereiket. Gyász és siralom hangzott ott, ahol még kevés idővel ezelőtt a törpökről szóló régi, jót jövendölő dalokat énekeltek. Most mindenki átkozta őket. A Város Ura maga is nagy, aranyozott csónakját kereste, azt remélve, hogy a zűrzavarban elevez és megmenekül. Hamarosan az egész város elhagyott lesz, és a tó pereméig leég.

Ebben reménykedett a sárkány. Azzal nem sokat törődött, ha a város lakói csónakokba szállnak. Majd remek időtöltés lesz később, ha vadászhat rájuk, vagy maradnak, és kiéhezteti őket. Csak próbáljanak kikötni, erre felkészült. Hamarosan lángba borítja az összes parti erdőt, és felperzsel minden mezőt és legelőt. Évek óta nem élvezett semmit Smaug annyira, mint hogy pillanatnyilag rászedte a várost.

Volt azonban az íjászoknak egy csapata, mely változatlanul helytállt az égő házak között. A komor hangú és komor arcú Bard volt a kapitányuk, akit a barátai azzal vádoltak, hogy árvizet és a halak tömeghalálát jósolta, jóllehet tudták, milyen kiváló és bátor ember. Girionnak, Völgyvidék Urának – akinek felesége és gyermeke még annak idején elmenekült a romok közül a Sebes-folyón – volt kései leszármazottja. Most hatalmas tiszafa íjával lődözött addig, míg csak egyetlen nyílvesszője maradt. A lángok már a közelében lobogtak. Bajtársai elhagyták. Íját utoljára hajlította meg.

Hirtelen a sötétségből valami a vállára rebbent. Visszahőkölt – de csak egy vén rigó volt. Félelem nélkül ült meg Bard füle mellett: híreket hozott. Bard elképedve jött rá arra, hogy megérti a nyelvét, mert Völgyvidék nemzetségéből való volt.

– Várj csak, várj! – szólt a rigó. – A hold kelőben van. Keresd majd a sárkány bal mellén a csupasz helyet, amikor elrepül feletted és megfordul! – S miközben Bard csodálkozva megtorpant, a rigó elmondta a Hegy újságjait, s mindazt, amit hallott.

Akkor Bard íjának húrját a füléig feszítette. A sárkány visszafelé körözött, alacsony repülésben, s jöttében a hold felkelt a keleti part felett, és beezüstözte nagy szárnyait.

– Nyílvessző! – szólt az íjász. – Fekete nyílvessző! Téged tartogattalak utolsónak. Te soha nem csaltál meg, és mindig megtaláltalak. Apámtól származtál rám, őrá pedig még régebbről. Ha csakugyan a Hegymély igazi királyának műhelye kovácsolt, úgy most eredj utadra, és szállj sebesen!

A sárkány ezúttal még alacsonyabbra ereszkedett, mint annak előtte, s fordultában a holdfény élénken megvillogtatta hasán a drágaköveket – egyetlen helyet kivéve. Megzengett a nagy íj, a fekete nyílvessző elpattant a húrról, egyenesen a sárkány bal melle csupasz része felé, ott, ahol a mellső lábát messzire eltartotta. Röpte oly ádáz volt, hogy a találat mindenestül elnyelte a nyilat, hegyét, nyelét és tollát. Egyetlen jajkiáltással, mely megsüketítette az embereket, ledöntötte a fákat és széthasította a sziklákat, Smaug még egyszer lángot lövellve a légbe szökkent, majd felfordult, és megsemmisülve zuhant alá.

A városra esett. Végvonaglása mindent szikrába és hamuba1 borított. A tó felbődült, gőz lepte el, mely fehéren áradt szét a holdfényben keletkezett váratlan sötétségben. Egyetlen sistergés, áradó örvénylés – aztán csend. S ez volt a vége Smaugnak és Esgarothnak, de nem Bardnak.2

A kelő hold egyre magasabbra hágott,3 a szél pedig süvített, és hideg volt. Hajladozó oszlopokká, futó felhőkké szaggatta a fehér ködöt, és elűzte nyugatnak, ahol a Bakacsinerdő mocsarai előtt cafatokra tépte. Akkor láthatóvá vált a sok csónak sötét pettye a tó vizén, és a szél elhozta Esgaroth népének hangos panaszát, amint elpusztult városukat, javaikat és tönkrement házaikat siratták. Igazában – ha meggondolják – sok mindenért kellett volna hálásaknak lenniük, de ezt a jelenlegi körülmények között aligha várhatta tőlük bárki: a lakosság háromnegyede legalábbis a puszta életét megmentette; erdeik, mezőik, legelőik, nyájaik és csónakjaik legnagyobb része ugyancsak sértetlen maradt, a sárkány pedig elpusztult. Hogy ez mit is jelentett, azt még nem fogták fel.

Szomorú csoportokban gyülekeztek a nyugati parton, reszketve a hideg szélben, s első panaszuk és dühük az Uruk ellen irányult, aki oly hamar hagyta el a várost, mikor még voltak néhányan, akik készek voltak védelmezni.

– Talán jó feje van az üzlethez, kiváltképpen, ha az a saját üzlete – dörmögték néhányan –, de komolyabb baj esetén nem állja meg a helyét. – S dicsérték Bard bátorságát és nagy erejű utolsó lövését. – Ha meg nem halt volna – mondták mindannyian –, őt választottuk volna királyunkká. A Sárkányölő Bard Girion nemzetségéből! Jaj nekünk, hogy odavan!

S míg így beszélgettek, megtermett alak lépett elő az árnyékból. Merő víz volt, fekete haja nedvesen tapadt arcára és vállára, szemében vad láng tüzelt.

– Nincs oda Bard! – kiáltotta. – A vízbe ugrott, amikor az ellenségét megölte. Én vagyok Bard Girion nemzetségéből; én vagyok a sárkány elpusztítója.

– Bard király! Bard király! – kiáltozott mindenki, de a Város Ura vacogó fogát csikorgatta.

– Girion Völgyvidék ura volt, nem pedig Esgaroth királya – mondta. – Tóváros vezetőit mindig az aggok és bölcsek közül választotta, s nem tűrte a harcosok uralmát. Hadd térjen vissza “Bard király” a maga országába; bátorsága megmentette Völgyvidéket, és visszatérésének semmi sem áll útjában. S bárki, aki jobban kedveli a Hegy árnyalta vidék hideg köveit a tó zöld partjainál, vele tarthat. A bölcsek itt maradnak, abban a reményben, hogy újjáépítik városunkat, és ha eljő az ideje, megint élvezni fogják annak békéjét és gazdagságát.

– Bard királyt akarjuk! – felelték kiáltozva a közelben állók. – Elegünk volt a vénekből és a pénzkuporgatókból!

A távolabb állók meg ezt harsogták:

– Éljen az Íjász, le a Pénzeszsákokkal! – míg már a hangzavar végigvisszhangzott a parton.

– Senki nem méltányolja nálam jobban Bardnak, az íjásznak a teljesítményét – mondta a Város Ura óvatosan (mert Bard most közvetlenül mellette állott). – Kiemelkedő helyet szerzett ma éjjel városunk jótevői között, s megérdemli, hogy örök életű dalokban dicsőítsük őt. De ó, népem, miért – s itt a Város Ura felkelt s hangosan és tisztán szólott –, miért szidalmaztok engem? Milyen hibám tesz méltatlanná, hogy a Város Ura maradjak? Ha szabad kérdeznem, ugyan ki ébresztette fel szunnyadozásából a sárkányt? Kik kaptak tőlünk gazdag ajándékot és kellő segítséget, s kik hitették el velünk, hogy a régi énekek valóra válhatnak? Kik játszottak engedékeny szívünkkel és csapongó képzeletünkkel? S mifajta aranyat küldtek alá a folyón, hogy megjutalmazzanak? Sárkánytüzet és rontást! Ugyan kiktől igényelhetjük kárunk jóvátételét, özvegyeink és árváink megsegítését?

Mint láthatjátok, a Város Ura nem ingyen nyerte el pozícióját. Szavainak eredményeként az emberek pillanatnyilag teljesen elfelejtették, hogy új királyt szeretnének, s bősz gondolataik Thorinnal és társaival fordultak szembe. Mindenfelől vad és keserű szavak hangzottak, és sokan azok közül, akik kevéssel ezelőtt még a leghangosabban énekelték a régi énekeket, most ugyanolyan hangosan ordítozva bizonygatták, hogy a törpök készakarva biztatták fel ellenük a sárkányt.

– Ostobák! – szólt Bard. – Miért vesztegetjük szavunkat-mérgünket azokra a szerencsétlen teremtményekre? Kétségtelen, hogy Smaug tüze hamarább pusztította el őket, hogy hozzánk látogatott. – S miközben beszélt, szívébe lopózott az a gondolat, hogy a Hegy mesés kincse immár őrizetlenül és gazdátlanul maradt, s hirtelen elhallgatott. A Város Urának szavaira gondolt, hogy Völgyvidéket újjáépítik, és aranyharangok csengése tölti be, ha ugyan meg tudja találni az újjáépítéshez szükséges embereket. Végül is megint megszólalt:

– Ó, Uram, ez nem a dühös szavak ideje vagy a jelentős változások terveinek fontolgatásáé. Elvégzendő munkánk van. Továbbra is alattvalód maradok, bár lehet, hogy egy idő múltán visszatérek arra, amit mondtál, és északra megyek azokkal, akik hajlandóak lesznek követni.

Azután eltávozott, hogy rendelkezzék a táborok felől, és gondoskodjék a betegek és sebesültek ellátásáról. De a Város Ura mogorva tekintetet vetett utána, és ott maradt, a földön ülve. Sok mindent gondolt, de keveset szólt hangosan, legfeljebb csak annyit, hogy hozzanak neki tüzet és élelmet.

Valamerre Bard csak megfordult, mindenütt futótűzként terjedt, hogy a hatalmas kincs most már őrizetlen. Az emberek arról beszéltek, hogy veszteségeikért hamarosan ez fogja kárpótolni őket, s még azonfelül annyi vagyonuk marad, amennyiből pazar árut vásárolhatnak délről. Mindez adott helyzetükben nagyon lelkesítően hatott. A lelkesedés pedig rájuk is fért, mert az éjszaka keserves volt és csüggesztő. Menedék csak kevés embernek jutott (a Város Urának persze igen), élelem még kevesebbnek (ebből a Város Urának se sok). Számosan betegedtek meg ezen az éjszakán a nedvességtől, hidegtől és bánattól, akik később meg is haltak, jóllehet a város pusztulásából sértetlenül menekültek meg; és a következő napokban rengeteg volt a betegség, nagy az éhség.

Közben Bard átvette a vezetést, és maga szabta meg parancsait, bár ezeket mindig a Város Ura nevében osztogatta; nem volt könnyű munkája a nép irányításában és oltalmuk, valamint elhelyezésük előkészítésében. Valószínűleg az emberek legnagyobb részét elpusztította volna az ősz nyomában sietve közelgő tél, ha nincs kéznél a segítség. De ez hamarosan megérkezett, mert Bard késedelem nélkül sebes hírnököket küldött ki a folyón fel az Erdőig, hogy az erdőtündék királyának segélyét kérje, s ezek a hírnökök már egy menetelő sereggel találkoztak, noha még csak három nap telt el Smaug pusztulása óta.

A Tündekirály saját hírvivőitől kapott értesítést, meg azoktól a madaraktól, akik szerették népét, és már sok mindent tudtak arról, mi is történt. Nagy nyugtalanság uralkodott az egész szárnyasvilágban, mely a Sárkánypuszta határvidéken élt. A levegőben köröző rajok szálldostak, és gyors röptű hírnökeik ide-oda csapongtak az ég minden tája felé. Az Erdő szegélye körül füttyszó, zsivaj, csipogás hallatszott. A hír messze bejárta a Bakacsinerdő környékét: “Smaug halott!” Zörgött a haraszt, és felriasztott fülek hegyeződtek. Még mielőtt a Tündekirály ellovagolt, az újság eljutott nyugatra, egészen a Ködhegység fenyőerdeiig; Beorn is hallotta faházában, a koboldok pedig tanácsot ültek barlangjaikban.

– Sajnos – mondta a király – többet nem fogunk hallani Tölgypajzsos Thorinról. Jobban tette volna, ha a vendégem marad. Hiába, senkire sem hoz szerencsét a kincs – tette még hozzá. Mert ő sem felejtette el Thror gazdagságának mondáját. Hát ezért volt aztán, hogy Bard hírnökei felvonulás közben akadtak rá, amint rengeteg dárdással és íjásszal körülvéve menetelt, és varjak sűrű raja szárnyalt felette, mert ezek úgy gondolták, hogy ismét háború van kitörőben, mégpedig olyan, amilyen hosszú idő óta nem dúlt arrafelé.

De amikor a király értesült Bard kéréséről, megkönyörült rajta, mert jó és nyájas nép uralkodója volt, így megváltoztatva menetelésének irányát – kezdetben ugyanis egyenesen a Hegynek tartott –, most sietve vonult le a folyó mentén a Hosszú Tóhoz. Csapatai számára nem volt sem elegendő csónakja, sem tutaja, s így kénytelenek voltak lassabban haladni, gyalogmenetben, de vízi úton rengeteg holmit küldött előre. Ám a tündék könnyű léptűek, s bár akkoriban még nem nagyon szokták meg a menetelést és az Erdő és a Tó közötti csalóka vidéket, útjuk mégis sebes volt. Alig öt nappal a sárkány pusztulása után elérték a partszegélyt, és megláthatták a város romjait. Mint várható volt, szíves fogadtatásra találtak, és a Város Ura kész volt bárminemű alkura a jövőt illetően, viszonzásul a Tündekirály segítségéért.

Terveik hamarosan készen voltak. A Város Ura ott maradt az asszonyokkal, gyerekekkel, az öregekkel és a munkaképtelenekkel, vele együtt néhány iparos és sok ügyes tünde; ezek favágással s annak az épületfának az összegyűjtésével foglalkoztak, amelyet az Erdőből szállítottak ide. Ezután nekifogtak, hogy a közeledő tél elleni védelmül kunyhókat építsenek a tóparton, ugyanígy a Város Urának irányításával elkezdték egy új város tervezését, amelyet szebbnek és nagyobbnak szántak, mint amilyen a régi volt, de nem ugyanott kívánták felépíteni. Északabbra költöztek, a part mentén feljebb; mindörökre bennük maradt a rettegés a tónak attól a pontjától, ahol a sárkány hevert, mely nem tért többé vissza aranynyoszolyájára, hanem kinyúlt, akár az ágas-bogas, mozdulatlan kő a sekély parti víz fenekén. Csendes időben ott láthatták hatalmas csontjait századokon keresztül az emberek, együtt a régi város korhadozó cölöpeivel. De kevesen mertek átkelni a megátkozott helyen, és senki nem akadt, aki alábukott volna a vacogtató vízbe, vagy felbúvárolta volna azokat az értékes köveket, amelyek kihullottak a sárkány rothadó teteméből.

Minden épkézláb fegyverforgató férfi és a Tündekirály kíséretének túlnyomó része azonban arra készült fel, hogy északra vonuljon, a Hegy irányába. Így esett, hogy a város pusztulását követő tizenegyedik napon a csapatok éle áthaladt a tóvégi sziklakapukon, és eljutott a puszta vidékre.

15. Gyülekező fellegek

Most pedig visszatérünk Bilbóhoz és a törpökhöz. Ezek felváltva őrködtek egész éjszakán át, de még azután, hogy eljött a reggel, sem látták vagy hallották a veszély bárminémű jelét. Csak a madarak gyülekeztek egyre sűrűbben. Csapataik dél felől repültek erre, és azok a varjak, amelyek még mindig a Hegy tájékán éltek, szakadatlanul fent keringtek és rikácsoltak.

– Valami fura dolog esik itt – mondta Thorin. – Az őszi költözés ideje elmúlt, s ezek a madarak soha nem hagyják el az országot; seregélyeket és pintyrajokat látok, s még távolabb igen sok dögevő madarat, mintha csata lenne készülőben!

Bilbó hirtelen odamutatott valamire.

– Már megint itt van az a vén rigó! – kiáltotta. – Úgy látszik, megmenekült, amikor Smaug szétzúzta a hegyoldalt.

Bizony, valóban ott volt a vén rigó, és amint Bilbó rámutatott, feléjük repült, s megült egy közeli kövön. Azután megrebbentette a szárnyait és énekelt; majd egy oldalra billentette a fejét, mint aki fülel; újra dalolt és újra fülelt.

– Azt hiszem, megpróbál nekünk elmondani valamit – mondta Balin –, de nem tudom ezeknek a madaraknak a beszédét követni, túl gyors és nehéz. Te értesz valamit belőle, Zsákos?

– Nem sokat – mondta Bilbó (a helyzet az volt, hogy egyáltalán semmit sem értett) –, de az öregfiú nagyon izgatottnak látszik.

– Bárcsak holló volna! – mondta Balin.

– Azt hittem, nem szereted a hollókat! Nagyon húzódoztál tőlük, amikor legutóbb erre jöttünk.

– Azok varjak voltak, s ráadásul még undokul gyanús külsejűek is, meg gorombák. Te is kellett hogy halljad, miféle csúf neveket kiáltoztak utánunk. De a hollók mások. Valamikor nagy barátság fűzte őket Thror népéhez, s gyakran hoztak nekünk titkos híreket; jutalmul olyan csillogó holmikat kaptak, amilyeneket azért kívántak meg, hogy elrejtsék őket az otthonukban.

– Sok esztendőt élnek meg,1 az emlékezetük hosszúra nyúlik, bölcsességüket pedig átadják a gyermekeiknek. Mikor még suttyó törp voltam, sok sziklai hollót ismertem. Magát ezt a dombot is valamikor Hollódombnak hívták, mert volt egy bölcs és híres pár, az öreg Carc és felesége, akik itt éltek az őrszoba felett. De nemigen hiszem, hogy akadna a régi törzsből valaki, aki még most itt tartózkodik.

Alig fejezte be szavait Balin, mikor a vén rigó hangosan felkiáltott, és tüstént elrepült.

– Lehet, hogy mi nem értjük őt, de ez a vén madár ért minket, ebben biztos vagyok – mondta Balin. – Vigyázzatok most, s lássuk, mi lesz.

Kevéssel utóbb szárnyrebbenés hallatszott, s a rigó visszatért, vele együtt egy nagyon elaggott madár. Hályog volt a szemén, repülni alig tudott, és a feje búbja megkopaszodott. Hatalmas, koros holló volt. Mereven szállott le a földre a törpök előtt, lassan meglebbentette szárnyait, és odabiccentett Thorinnak.

– Ó, Thorin, Thrain fia, és Balin, Fundin2 fia! – károgta (s Bilbó is megértette, amit mondott, mert normális nyelven beszélt, s nem a madarakén). – Én Roäc vagyok, Carc fia.3 Carc már meghalt, de valamikor nagyon jól ismertétek. Száz és ötven és három esztendeje annak, hogy én kibújtam a tojásból, de nem felejtettem el, amit atyám mondott nekem. Most én vagyok a Hegy nagy hollóinak főnöke. Már csak kevesen vagyunk, de még emlékezünk az egykor volt királyra. Népemnek túlnyomó része távol van, mert dél felől nagy hírek érkeztek; e hírek közt akad számotokra örömteli, akad majd kevésbé jó. Íme, nézzétek! A madarak megint gyülekezőben vannak, hogy visszatérjenek a Hegyre és Völgyvidék, mégpedig délről, keletről és nyugatról, mert híre kelt, hogy Smaug halott.

– Halott? Halott? Akkor hát oktalanul féltünk, s miénk a kincs!

Mindannyian felugrottak, és örömükben táncra perdültek.

– Igen, halott – mondta Roäc. – A rigó, tolla soha ki ne hulljon, látta, amint meghalt, s bízhatunk szavaiban. Látta elesni a csatában, amit Esgaroth lakosaival vitt három éjszakával ezelőtt, mikor a hold kelt.

Jó időbe telt, amíg Thorin rávette a törpöket, hogy maradjanak csendben, és hallgassák meg a holló híreit. Az, miután elmondta a csata történetét, így folytatta:

– Ennyit az örömhírekről, Tölgypajzsos Thorin. Biztonságban térhettek vissza termeitekbe, minden kincs a tiétek, pillanatnyilag. De a madarakon kívül még sokan mások is gyülekeznek errefelé. A kincs őrizőjének halálhíre már széltében-hosszában elterjedt, és Thror gazdagságának mondája semmit se veszített vonzerejéből azzal, hogy annyi éven át mesélték; sokan várják mohón, hogy részük legyen a zsákmányból. Egy csapat tünde máris úton van, és dögevő madarak kísérik őket, abban a reményben, hogy csata lesz és öldöklés. A Tavi-emberek azt hányják-vetik, hogy siralmas sorsukat a törpöknek köszönhetik, mert otthontalanok, és sok meghalt közülük, Smaug pedig szétrombolta városukat. Ők is a ti kincseitek révén keresik a kárpótlást, akár elevenek vagytok még, vagy már holtak.

Azt, hogy mit tegyetek, a saját bölcsességetek kell hogy eldöntse, de tizenhárom nagyon csekély maradéka Durin nagy népének, mely egykor itt élt, s most messzire szóródott. Ha tanácsomra hallgattok, úgy ne bízzatok Tóváros Urában, hanem inkább abban, aki lelőtte íjával a sárkányt. Bard a neve, Völgyvidék törzsökéből való, Girion leszármazottja; komor ember, de igaz. Szívesen látnánk, ha a béke ismét helyreállna a törpök, emberek és tündék között a hosszú pusztítás után, de lehet, hogy ez sok aranyatokba fog kerülni. Beszéltem.

Erre Thorin nagy dühösen kitört:

– Köszönjük szépen, Roäc, Carc fia. Nem fogunk elfeledkezni rólad és népedről. De amíg élünk, semmi aranyunkat tolvajok vagy erőszakoskodók el nem veszik! Ha még jobban ki akarod érdemelni hálánkat, hozzál további híreket az errefelé tartókról. Arra is megkérnélek, ha akad köztetek még ifjú és erős szárnyú, küldjetek hírvivőt rokonainkhoz az észak hegyvidékére, innen mind nyugatra, mind keletre, s számoljatok be nekik helyzetünkről. De kiváltképpen unokatestvéremet, a Vasdombokon4 élő Daint keressétek fel, mert ennek sok jó fegyverese van, s ide legközelebb lakik. Kérd meg, hogy siessen!

– Arról nem nyilatkozom, vajon ez az elképzelés helyes-e, vagy sem – károgta Roäc –, de megteszem, ami lehetséges.

Ezzel lassú szárnyalással elrepült.

– Most pedig vissza a Hegyre! – kiáltotta Thorin. – Kevés vesztegetni való időnk van.

– S kevés eszegetni való élelmünk! – kiáltotta Bilbó, aki ilyen tekintetben felette gyakorlati észjárású volt. Mindenesetre úgy érezte, hogy a kaland, a szó voltaképpeni értelmében, véget ért a sárkány halálával – amiben nagyot tévedett –, s szívesen kínálta volna fel nyereségének túlnyomó részét, ha békésen intézhetik el a továbbiakat.

– Vissza a Hegyre! – kiáltották a törpök, mintha nem is hallották volna Bilbót, így aztán mi mást tehetett: ő is velük tartott.

Minthogy már hallottatok egyet-mást az események felől, tudhatjátok, hogy még néhány nap állt a törpök rendelkezésére. Újra átkutatták a barlangokat, és – amint erre számítottak is – azt találták, hogy csak az Elülső Kapu maradt nyitva; minden más kaput (kivéve természetesen a kis titkos ajtót) Smaug már réges-régen betört és eltorlaszolt, ezeknek nyoma se maradt. Így a törpök kemény munkába fogtak, hogy megerősítsék a főbejáratot, s új utat készítsenek, mely onnan elvezet.5 Szerszám akadt bőven, amit még a valamikori bányászok, kőfejtők és építők használtak, s az efféle munkában a törpök változatlanul nagyon ügyesek voltak.

Munkájuk közben a hollók állandóan hordták a híreket. Így tudták meg, hogy a Tündekirály megváltoztatta menetirányát a Tó felé, s még maradt lélegzetvételnyi idejük. Ami még ennél is jobb volt, arról is értesültek, hogy három pónijuk megmenekült, és messze lent a Sebes-folyó partján kóborol elvadulva, közel ahhoz a helyhez, ahol maradék holmijukat hagyták. Így, míg a többiek folytatták munkájukat, Filit és Kilit egy holló vezetésével leküldték, hogy megtalálják a pónikat, és az árukészletből annyit hozzanak vissza, amennyit csak tudnak.

Négy nap telt el, s akkorra már értesültek arról, hogy a Tavi-emberek és a tündék egyesült serege közeledik gyors iramban a Hegy felé. De a törpök már nem voltak csüggedtek: ha beosztással éltek, volt néhány hétre való élelmiszerük, főleg cram természetesen, amit nagyon untak már, de a semminél a cram is sokkal jobb – és a kaput is eltorlaszolták olyan szögletes kövekből rakott fallal, amelyet nem kötött habarcs, de azért vastag volt és magas, s a nyílást elzárta. Ebben a falban lyukak voltak, amelyeken keresztül látni lehetett (vagy célozni), de bejárat nem nyílt rajta. Kijövet-bemenet létrákat használtak, az árut pedig köteleken húzták fel. Hogy a folyó útját biztosítsák, alacsony kis ívet eszeltek ki az új fal alatt, de a bejárat közelében ennek keskeny ágyát úgy változtatták meg, hogy széles tó képződött a hegy falától addig a vízesésig, amelyen át a folyó Völgyvidék felé tartott. Így a kapu megközelítése, hacsak nem kívánt valaki úszni, egyedül egy keskeny sziklapárkányon át volt lehetséges, ami – ha az ember kinézett a falon – jobbra helyezkedett el.6 A pónikat csak az öreg híd feletti lépcsők lábáig vezették, aztán leszedve rakományukat, megparancsolták, térjenek vissza uraikhoz, és lovas nélkül küldték őket délre.

Aztán eljött az éjszaka, amikor hirtelen rengeteg tűz fénye és fáklya lángja lobbant fel a törpök tekintete előtt odalent délen Völgyvidékben.

– Megérkeztek! – kiáltotta Dwalin. – S a táboruk igen nagy. Úgy látszik, az alkonyat leple alatt jöhettek a völgybe a folyó mindkét partja mentén.

Ezen az éjszakán a törpék keveset aludtak. A reggel még sápadozott, mikor közeledő csapatot vettek észre. Faluk mögül figyelték, amint a völgy elejéhez érnek, és lassan elkezdenek felkúszni. Hamarosan kivehették, hogy a csapatban egyaránt voltak harcra kész felfegyverzett Tavi-emberek és tündeíjászok. Végül is ezeknek előőrsei felmásztak a ledőlt sziklákra, és megjelentek a zuhatag mellett; nagyon nagy volt a meglepetésük, amikor meglátták az előttük elterülő tavat és a Kaput, amelyet újonnan fejtett kövek torlaszoltak el.

Amint ott álltak mutogatva és egymáshoz beszélve, Thorin üdvözölte őket.

– Kik vagytok ti – szólt igen hangosan –, akik úgy közelítitek meg Thorinnak, Thrain fiának, a Hegymély Királyának kapuit, mintha háborúznátok, s mi az óhajotok?

De azok nem feleltek. Néhányan gyorsan visszafordultak, mások meg – miután egy ideig megbámulták a Kaput meg védelmi berendezéseit – hamarosan követték őket. E napon a tábort elköltöztették a folyótól keletre, közvetlenül a Hegy nyúlványai közé.7 A sziklák beszédtől visszhangzottak, mint ahogyan már sok nap óta nem. Tündehárfák és édes zene hangja is felcsendült, s amint visszhangja eljutott a törpökhöz, úgy tűnt, hogy a hűvös levegő felmelegszik, s mintha a tavasszal bimbózó erdei virágok illata hatolt volna el hozzájuk halványan a távolból.

Ekkor Bilbóban feltámadt a vágy, hogy kimeneküljön a sötét erődből, s lemenve, részesévé legyen a tűz mentén mozgó tündék derűjének és ünneplő kedvének. Néhány fiatalabb törp szíve is megmoccant, és azt mormogták, bárcsak másként estek volna a dolgok, és inkább barátként fogadhatnák ezt a népséget, de Thorin csak haragosan ráncolta a homlokát.

Ezután a törpök maguk is hárfákat és egyéb olyan zeneszerszámokat cipeltek elő, amelyeket a kincsből halásztak ki, és zenével próbálták Thorin kedvét meglágyítani; de a muzsikájuk nem volt tündemuzsika, sokkal inkább ahhoz hasonlított, amelyet valamikor Bilbó kis hobbitlyukában énekeltek.

Mélyén a nagy hófödte bércnek

a Király csarnokába lépett.

Mely rázúdult, a Rém kimúlt,

s ily sors jut minden ellenének.

Kemény kard, gyors nyíl, hosszú dárdák,

szilárd kapuk, vas védte várták –

a szív merész, ha kincsre néz,

törpön nem fog többé csalárdság.

Bűbájt tudott sok régi törp,

csengőn csapta a nagy pörölyt,

hol hullt a vad víz-zuhatag,

az éj örök csendjébe törve.

Ezüst hárfára csillag olvadt,

koronára lángot koholtak,

sárkánytüzet; és hárfa lett

fonatából az ős-daloknak.