---

JULES VERNE

A SZAHARA TENGERE

FORDÍTOTTA:

Dánielné Lengyel Laura

TARTALOM

ELSŐ FEJEZET.

A gabesi erőd.

MÁSODIK FEJEZET.

Hadjar.

HARMADIK FEJEZET.

A szökés.

NEGYEDIK FEJEZET.

A mérnök előadása.

ÖTÖDIK FEJEZET.

Készülődés a sivatag felé.

HATODIK FEJEZET.

Gabestől Tozeurig.

HETEDIK FEJEZET.

Tozeurtól Neftáig.

NYOLCADIK FEJEZET.

Rharsa chottja.

KILENCEDIK FEJEZET.

A második csatorna.

TIZEDIK FEJEZET.

A 347-ik kilométer.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

A viharban.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

A tuaregek.

TIZENHARMADIK FEJEZET.

Fogságban.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

Nagyfogú megjelenik.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

A menekülés.

TIZENHATODIK FEJEZET.

Élet-halál harc.

TIZENHETEDIK FEJEZET.

Az új tenger.

2

ELSŐ FEJEZET.

A gabesi erőd.

- Nos, mit hallottál?...

- Csak azt, amit a kikötőben beszélnek.

- Arról a hajóról, mely el fogja vinni Hadjart?...

- Igen, Tuniszba viszik, ahol ítéletet tartanak felette.

- És elítélik?...

- Igen. Egészen bizonyos, hogy el fogják ítélni.

- Allah nem fogja ezt megengedni... Sohar... Allah nem engedi meg...

- Csitt, - mondta Sohar és feszült figyelemmel hallgatódzott - a homokban mintha léptek zaját

hallanám.

A nélkül, hogy felállt volna, négykézláb csúszott a mecset ajtajáig. Még világos volt, de a nap

immár leáldozóban, pályája végét járta s néhány perc mulva már el fog tünni a homokbuckák

mögé, melyek ezen az oldalon Kis-Szíria partvidékét szegélyezték. Március elején az éjszaka

nem tart soká az északi félteke 30-40-ik foka között. A nagy meleget és világosságot árasztó

tűzgolyó nem lassú ívben kanyarodik pályája végére, hanem úgy látszik, mintha zuhanna

lefelé, egyre rohamosabb sebességgel, akárcsak valami súlyos test, melyet a föld vonzóereje

ellenállhatatlanul húz lefelé.

Sohar megállt egy pillanatig, figyelmesen hallgatódzott, aztán átlépte a küszöböt, melyet a

forró napsugarak egészen áttüzesítettek. Néhány lépéssel kint termett a homokos pusztaságban

s tekintetét végigjártatta a sivatagon.

Észak felől oázis zöldelő lombozata szakította meg a homokkal borított puszta, egyhangú-

ságát. Az oázis körülbelül másfélkilométernyire lehetett a kis mecsettől. Dél felé a tengerpart

végeláthatatlan sárga homokja, nyugat felé homokbuckák sorozata állt egymás mellett, keleten

a tenger nyúlik be jó mélyen a szárazföldbe.

A gabesi öböl ez, hol a tenger a tuniszi partvidéket öntözi hullámaival és egyenesen

Tripoliszig húzódik.

A könnyű nyugati szellő, mely ezen a napon kellemesen hűtötte a levegőt, mintha eltűnt volna

a napvilággal együtt. Sohar semmiféle zajt sem hallott, pedig az imént azt hitte, hogy valaki

jár-kel a régi mecset körül, mely előtt egy régi, hatalmas pálmafa állott, de most be kellett

látnia, hogy tévedett. Sehol senki. Sem a homokbuckák, sem a tengerpart felől semmi nesz. És

a homokban sem lehet lépések nyomát látni, azon a két nyomon kívül, melyet az anyja és az ő

léptei hagytak maguk után, mikor ide jöttek a mecsetbe, titkos megbeszélésre.

De Sohar alighogy egy perce állhatott a szabadban, mikor anyja, Djemma, akit fia távolléte

nyugtalanná tett, megjelent a küszöbön. Egy szót sem szólt, csak fiára nézett, aki egyetlen

mozdulattal megnyugtatta az öregasszonyt.

Djemma az afrikai tuareg törzsből származott és már betöltötte hatvanadik évét.

Alakja magas, izmos, termete még mindig egyenes, arcvonásai energikusak, szeme kék, mint

a törzséhez tartozó nőké, tekintete büszke és tüzes.

3

Az asszony sötét ruhába volt öltözve, alakját bő hajlik borította, melynek szövetét a hamma-

mai nyájak szolgáltatják. Ezek a nyájak Tunisz lapályos részén legelnek, a shebkhák vagy

chottok körül. - Az öregasszony őszbe vegyülő haját széles, bő kámzsa fedte.

Djemma mozdulatlanul állt helyén, míg fia hozzá nem lépett. Sohar semmi gyanús jelet nem

vett észre, a mély csendet csak a jeribi verebek hangja szakította meg. A madarak a homok-

buckák irányában repkedtek párosával, vagy csapatokban.

Az asszony és fia visszamentek az épületbe. Itt akarták megvárni, míg az éj leszáll, hogy a

sötétségben aztán eljuthassanak Gabesig.

És most halk hangon folytatták a megkezdett beszélgetést.

- A hajó elhagyta már Gullettet?

- Igen, anyám. Ma reggel már elhagyta a Cap-Bont. A hajó neve: Chanzy. Ma éjszaka érkezik

meg. Ma éjszaka... Ha ugyan nem késlekedik Sfaxban... De sokkal valószínűbb, hogy

Gabesben fog horgonyt vetni, ahol szegény testvéremet ki fogják szolgáltatni...

- Hadjar!... Hadjar!... suttogta kétségbeesetten az asszony.

Egész teste megremegett a fájdalomtól és a felháborodástól.

- Fiam, édes drága fiam!... - kiáltotta - a rumik meg fognak ölni és én nem látlak többé... Nem,

nem leszel itt, hogy szent háborúban vezesd a tuaregeket... De nem... Ezt nem engedheti meg

Allah!...

S mintha ezzel a kitöréssel minden ereje kimerült volna, Djemma térdre esett s úgy maradt ott,

térden, lehajtott fejjel, szótlanul, a szűk kis helyiségben.

Sohar újra odaállt a küszöbre, és az ajtófélfának dőlve, ott maradt figyelő állásban, mozdulat-

lanul, akárcsak valami kőszobor.

És ebben a pillanatban csakugyan hasonlatos volt azokhoz a hatalmas kőszobrokhoz, melyek

néha a mecsetek bejárásait őrzik.

Mozdulatlanságát semmi zaj sem zavarta. A homokbuckák árnyéka lassankint kelet felé

húzódott, a szerint, ahogy a nap lassankint lehanyatlott az égboltozat nyugati felén.

Kelet felől már feltüntek az első csillagok s az alkonyat egyre sötétedő fátylán keresztül

szelíd, sárga fényben csillant fel az első negyedében levő hold sárga csíkja. Az éjszaka

csöndes volt és sötét, mert könnyű párák függönye tompította bágyadttá a csillagok fényét.

Pár perccel hét óra előtt Sohar odament anyjához és így szólt:

- Azt hiszem ideje lesz...

- Igen, - mondta Djemma ideje, hogy Hadjart kiszabadítsuk a rumik kezéből... Napfelkelte

előtt ki kell szabadítani a gabesi börtönből... Holnap... Holnap már késő lenne...

- Minden rendben van, anyám. Társaink már várnak bennünket. A gabesbeliek teljesen elő-

készítették a szökést... A djeridiek elkísérik és mielőtt a nap felkelne, már messze, messze

járnak a sivatagban...

- Velem együtt, - mondta Djemma határozott hangon, - mert nem fogok megválni fiamtól...

- Én sem anyámtól és testvéremtől, - felelt Sohar. - Veletek akarok lenni jóban, rosszban.

Djemma meghatottan vonta magához gyermekét. Azután, megigazítva csuklyáját, gyors

léptekkel megindult.

4

Anya és fiú egyenesen Gabes irányában mentek, de Sohar néhány lépés után elébe került

anyjának. A helyett, hogy a tengerpart ösvényét követték volna, a homokbuckák vonalán

mentek, mivel azt remélték, hogy ezen a másfélkilométeres úton könnyebben észrevétlenek

tudnak maradni. Ott, ahol az oázis volt, az egyre növekvő homályba már-már belevegyülő fák

árnyékát alig lehetett egymástól megkülönböztetni. Semmi fény sem hatolt a homályon

keresztül. Az arab házaknak nincs ablakuk, a világosság is a belső udvaron keresztül árad a

helyiségekbe s mikor az est leszáll, semmi világosság sem szűrődik ki az élettelen, teljesen

kihaltnak tetsző épületekből.

Mégis a város bizonytalan, már egymásba folyó kontúrja felett, egyszerre kigyúlt egyetlen

fénylő pont. Az erős fény Gabes felső részében világított, valószínűleg valamelyik mecset

tornyából, vagy talán a gabesi várból?

Sohar a fény felé mutatott ujjával.

- Ott anyám, ott...

Djemma ránézett.

- Oda zárták be, anyám, ott tartják fogva.

Az öreg asszony megállott. Ez a fénylő világosság mintha valami titkos kapcsolatot, rejtelmes

összeköttetést teremtett volna közötte és fia között.

Bizonyos, hogy ha az a fény nem is a börtönből eredt, ahol Hadjar fogva volt, az erődít-

ményből áradt, ahová fiát elhurcolták. Mióta a félelmetes vezért elfogták a francia katonák,

Djemma nem látta fiát és tudta jól, hogy nem is fogja többé viszontlátni, hacsak még ma

éjszaka ki nem szabadul börtönéből. S az asszony jól tudta, hogy a börtön egyben ítéletet, a

haditörvényszék kérlelhetetlen, halálos ítéletét jelenti. A szegény teremtés szinte megbénultan,

földbegyökerezett lábakkal állt egyhelyben és Soharnak kétszer egymásután kellett szólania:

- Gyerünk, anyám, gyerünk!

A homokbuckák mentén mentek tovább Gabes felé s nemsokára már feltüntek az első házak

és kunyhók. Sohar egy épület felé tartott, melyet a katonák «Csirkefogók fészkének» nevez-

nek. A «Csirkefogók fészke» számos egymás mellett épült fakunyhóból áll. Ez a hely volt a

nem éppen kifogástalan hírnévnek örvendő kereskedők tanyája és így nem kell csodál-

koznunk, hogy a szókimondó katonanépség «Csirkefogók fészkének» nevezte el.

Gabes a kis patak mentén terül el, mely szeszélyes kanyargással szeli át az oázist, a pálmafák

árnyékában.

Itt emelkedik az erőd épülete is, melyet a bennszülöttek bordjnak neveznek. Hadjart innét

egyenesen a tuniszi börtönbe szállítják át. Ebből a bordjból akarták barátai megszöktetni még

ma éjjel és már minden szükséges előkészületet megtettek a fogoly megmentésére.

A «Csirkefogók fészke» egyik kunyhójában gyűltek össze. Itt vártak türelmetlenül, izgatottan,

hogy a fogoly anyja és testvére mikor érkeznek. Bár szinte égtek a belső láztól, uralkodtak

magukon, mert mindannyian tisztában voltak azzal, hogy céljukat csak akkor érhetik el, ha a

legnagyobb óvatossággal viselkednek.

Djemma és Sohar gyors, nesztelen léptekkel haladtak előre, tekintetük izgalmas, lázas

feszültséggel nézett a tenger felé. Ugyanaz a szavakban ki nem mondott, ám azért gyötrelmes,

mély aggodalom emésztette mind a kettőjüket.

- Hátha még ma este megérkezik a hajó, mely Hadjart Tuniszba szállítja? Hátha még ma este

átviszik a foglyot a gőzösre, akkor minden késő, minden hiába, minden elveszett...

5

És az asszony és fiú tekintete halálos aggodalommal nézte a tenger végtelenbe nyúló színét. A

fehér füstoszlopot kutatta szemük és feszült figyelemmel hallgatództak, hogy nem hangzik-e

fel a hajó szirénabugása, az éles, átható hang, mely számukra a jóvátehetetlen szerencsétlen-

séget, Hadjar számára a halált jelenti.

De nem... Csupán a halászhajók zászlói tükröződtek vissza a vízben és semmi füttyszó nem

hasított be a levegő csendjébe.

Még nyolc óra sem volt, mikor Djemma és fia elérkeztek a kis folyó partjára. Tíz perc... És

aztán már ott lesznek a kijelölt helyen, ott, hol barátaik várják őket.

Abban a pillanatban, mikor mind ketten át akartak menni a folyócska túlsó partjára, egy

ember, ki a part kaktuszbokrai között húzódott meg, félig felemelkedett leshelyéből és halkan

megszólalt:

- Sohar.

- Te vagy az Achmet?

- Igen, én...

- És anyád?

- Itt jön ő is a nyomomban.

- Mindketten követni fogunk, - mondta most Djemma.

- Hallottál valami újat? - kérdezte Sohar.

- Semmit.

- Társaink itt vannak?

- Már várnak benneteket.

- Hadjar készen van?

- Igen.

- Honnan tudjátok? Ki látta?

- Harrig, akit ma reggel szabadon eresztettek. Ő is vár titeket a többiekkel.

- Siessünk, - mondta az öregasszony.

És mindhárman megindultak.

Olyan irányban mentek, hogy a bordj komor épületét elvesztették szemük elől. A sűrű

lombozat eltakarta tekintetük elől az épületet. A gabesi oázis egy óriási pálmaliget.

Achmet jól ismerte a járást és biztos léptekkel haladt előre.

Elsősorban is Djaran kellett keresztül menniök, mely a folyó mindkét partjánál terül el.

Valaha erődítmény volt és messzi multra tekintett vissza. Karthagói, római, bizánci és arab

kézben volt egymásután, most pedig piactérül szolgál és itt tartják a gabesi vásárokat.

Ebben az órában a lakosság még nem tért vissza és Sohar arra gondolt, hogy anyját esetleg

felismerhetik. Az is igaz, hogy a tuniszi oázis utcáiban nem volt sem villany-, sem gáz-

világítás és néhány kávéház kivételével az összes utcák teljesen sötétek.

De azért az óvatos, elővigyázatos Achmet lelkükre kötötte hogy vigyázzanak. Mert hiszen

végül is könnyen meglehet, sőt valószínű, hogy a fogoly anyját ismerik Gabesben, és abban az

esetben, ha felismernék, bizonyára megkettőznék az őrséget az erődítmény körül. Már pedig a

6

szökés, - ámbár hosszú időn keresztül készültek reá, - még így is felettébb kockázatos dolog,

hát még milyen veszedelmessé válnék abban az esetben, ha az őrség valamiként gyanút fogna?

Így hát Achmed lehetőleg a félreeső, elhagyatott utakon vezette barátait.

Az oázis benső, központi része egyébként meglehetősen élénk forgalmú volt ezen a napon.

Vasárnap este volt s ilyenkor a keleti városok, különösen azok, ahol katonaság tanyázik,

éppen úgy megélénkülnek, mint az európai falvak, városok. A katonák erre a napra szabad-

ságot kapnak, egészen késő estig. Ellepik az utcákat, kávéházakat, és a bennszülöttek is

közéjük vegyülnek, különösen a kereskedő negyedben, hol sok a zsidó és az olasz. Késő

éjszakáig tart ez a lüktető utcai forgalom, csak egy óra felé csendesednek el az utcák.

Lehetséges, hogy Djemmát ismerték Gabesben. Fia fogságba vetése óta több ízben is meg-

kockáztatta, hogy a bordjig elmerészkedjen. Kockázatos vállalkozás volt ez, mert hiszen

könnyűszerrel kitehette volna magát az elfogatás, sőt ki tudja talán a halál veszedelmének?

Ellenségei igen jól tudták, hogy az anyának milyen nagy befolyása volt fiára. Kétségkívül

nagy szerepe volt a lázadás felszításában, mindenki tudta, hogy ő buzdította Hadjart és mint

általában a törzséhez tartozó tuareg asszonyok nagyon is érvényesítette anyai befolyását.

Joggal lehetett hát róla feltételezni, hogy egy második lázadástól sem riad vissza, akár azért,

mert ki akarja, szabadítani fiát, akár azért, hogy bosszút állhasson, ha a haditörvényszék

Hadjart halálra ítélné.

Oh igen. Ettől az asszonytól valóban lehetett félni. Hívó szavára az összes színes testvér-

törzsek összefognak és elindulnak «a szent háborúba».

Hiába küldtek ki ellene katonákat, az öregasszonyt nem lehetett elfogni. Pedig a shebkhák és

chottok országát expedíciók járták keresztül-kasul, hogy Djemmát foglyul ejtsék. Ám az

öregasszony oltalmat és menedéket talált a törzsbelieknél, akik a legnagyobb tisztelettel vették

körül és ezideig minden kísérlet hiábavaló maradt, hogy a fia után az anyát is elfogják.

És a hősies lelkű, öreg tuareg asszony most eljött az oázis kellős közepébe, ellenségei

közvetlen közelébe, pedig tudta jól, hogy élete forog kockán. De mindenáron találkozni akart

fia barátaival, akik vezérük szökését előkészítették, mindenáron ott akart lenni Gabesben,

mikor fia elhagyja börtönét. Ha Hadjarnak, Allah segítségéve], sikerül majd kijátszani az őrök

éberségét, és ki tud szabadulni a hordj falai közül, anyja elkíséri az elhagyott mecsetig. Onnét

egy kilométernyire, a pálmafák sűrű lombozata alatt már várják a szökevényt a felnyergelt

lovak. Ha Hadjarnak sikerül odáig eljutnia, akkor, - akkor visszanyerte szabadságát. És ha

vezérük ismét közöttük van, ki tudja nem kelnek-e fel újra a tuaregek, hogy a francia uralom

bilincseit lerázzák magukról? Kétségkívül, ezek a gondolatok mind keresztülfutottak Djemma

agyán.

Csendesen folytatták útjukat. Ahol csak lehetett elkerülték az embereket, ám sem az arab

bennszülöttek, sem a franciák nem sejtették, hogy a magastermetű, bő kámzsát viselő öreg-

asszony, a fogoly tuareg vezér anyja.

Már alig választotta el őket három, négy lépés a megbeszélt helytől, mikor egyszerre csak egy

targui, aki úgy látszik lesben állt már, hirtelen feléjük szaladt.

Az utca, illetve az ösvény, mely a bjordhoz vezetett, teljesen elhagyatott volt.

A leshelyről előugrott ember egy mozdulattal megállította Achmetet. Azután halk, fojtott

hangon megszólalt:

- Ne menj messzebbre.

- Mi az Horeb? - kérdezte Achmet, aki felismerte az egyik törzsbeli tuareget.

7

- Társaink már nincsenek a gurbiban.

Djemma megállt és hangjában félelem és aggodalom vegyült, mikor megkérdezte:

- Ezek az átkozott rumik őrt állnak?

- Nem Djemma, - felelte Horeb és szerencsére az őrök sem gyanakszanak.

- Akkor hát miért nincsenek társaink a gurbiban? - kérdezte az öregasszony.

- Mert a katonák, kiknek kimenőjük volt, odajöttek inni, mi pedig nem akartunk velük

maradni... Velük volt a spahik altisztje, Nicol, aki ismer téged Djemma...

- Igen, - mormolta az öreg nő. - Látott engem, láttuk egymást ott lent, mikor fiamat foglyul

ejtette a kapitánya. Ó! Az a kapitány! Ha valaha...

Elhallgatott. De a fojtott hangon mondott fenyegetés vérszomjas volt, félelmetes, akárcsak a

pusztai oroszlán vérszomjas mormogása.

- Akkor hát hol találkozunk társainkkal? - kérdezte Achmet.

- Kövess, - felelt rövid, határozott hangon Horeb.

Aztán megindult, előre ment a pálmaligeten keresztül, az erődítmény irányában.

A pálmaliget ebben az órában teljesen elhagyott volt. Általában csak a gabesi nagy vásár

idején élénkült meg s így minden valószínűség szerint senkivel sem találkoznak mindaddig,

míg csak el nem jutnak az erődítményig.

Azzal persze tisztában voltak, hogy a vasárnapi kimenő ellenére az őr a helyén marad s hogy a

foglyot nem hagyják őrizetlenül.

Sőt az sem lehetetlen, hogy éppen, mivel az utolsó napról van szó, még nagyobb éberséggel

fogják Hadjart őrizni.

A kis csapat némán lépkedett a fák árnyékában és elérkeztek a pálmaliget szélére.

Húsz, huszonöt kunyhó állott egymás közelében. A keskeny nyíláson keresztül gyenge

világosság szűrődött ki az éjszakába. Már csak egy puskalövésnyire voltak céljuktól.

Horeb megindult egy kanyargós ösvényen, aztán hirtelen megállott. Lépések és beszéd zaja

hallatszott. Tíz-tizenkét spahi közeledett, szemmelláthatóan vidám hangulatban, mert hango-

san beszélgettek, énekeltek. Valószínű, hogy a vasárnap délután tiszteletére beültek egy kocs-

mába és nem is igen mozdulhattak ki onnan estig, mert jókedvük ugyancsak hangos volt.

Achmet jobbnak tartotta, ha elkerüli őket és hogy szabadon hagyja számukra az utat, Djem-

mával, Soharral és Horebbel visszahúzódtak egy sötét, fáktól védett zugba, nem messzire a

francia-arab iskolától.

Egy kút állt itt, melynek nyílását káva vette körül. Az erős kávára nehezedett a vashenger,

melynek végén láncon lógott a veder.

Egy szempillantás alatt mindannyian a kútnál voltak és meghúzódtak a káva mögött.

De a katonák megálltak és az egyik felkiáltott:

- Hogy az ördög vinné el! Már megint szomjas vagyok!

- Ezen a bajon ugyan könnyűszerrel segíthetsz pajtikám, - felelt az egyik Nicol nevű spahi. -

Itt van a kút, jó, finom, friss vize van...

- Az öregapám sem szomjazott vízre, - mordult vissza Pistache káplár.

8

- Könyörögj Mahomedhez, talán csodát tesz a kedvedért és borrá változtatja a vizet...

- Hej, hogyha lehetne... - sóhajtott fel Pistache.

- Tüstént áttérnél a mohamedán hitre, mi?

- Azt már nem! Azt már nem!... Különben is Allah megtiltotta a borivást a hithű mohame-

dánnak és így semmi reményem sincs, hogy értem, hitetlen kutyáért ilyen csodát műveljen.

- Jól okoskodol Pistache, igazad van, - jelentette ki Nicol őrmester. Aztán felkiáltott:

- Előre fiúk! Gyerünk! Az őrség már vár bennünket.

De abban a pillanatban, mikor a katonák éppen neki akartak indulni az útnak, az őrmester

megállította őket.

Két férfi kanyarodott be az útról s az őrmester megismerte őket. Az egyik kapitány volt, a

másik főhadnagy, mindkettő az ő ezredéből.

Álljt vezényelt hát embereinek, kik merev, tisztelgő állásban várták be feljebbvalóikat.

- Nini, te vagy az Nicol, - mondta a kapitány barátságos hangon, mikor az őrmestert észre-

vette.

- Parancsára, Hardigan kapitány úr, - válaszolt az őrmester és hangjából némi csodálkozás

csendült ki.

- Most jövünk Tuniszból, - mondta Villette hadnagy. - Éppen most jöttünk meg.

- És nemsokára újra visszamegyünk egy expedícióval, melyben te is résztveszel Nicol...

- Parancsára, kapitány uram, örömmel megyek én kapitány úrral akárhová.

- Jól van, jól van öregem, - mosolygott Hardigan. - Hát Öreg Pajtásod hogy van?

- Nagyszerűen. Gondom van rá, hogy a négy lába közül egy se rozsdásodjék be.

- Helyes, Nicol, helyes. Hát a derék Nagyfogú?

- Úgy szeretik egymást, Öreg Pajtással, mintha ikertestvérek lennének.

- Egy kutya, meg egy ló, - nevetett fel a hadnagy. - Szép kis testvérpár. De légy nyugodt,

Nicol, nem fogjuk szétválasztani őket, ha el kell indulni.

- Én azt hiszem, hogy bele is pusztulnának, kapitány úr.

Ebben a pillanatban lövés hallatszott a tenger felől.

- Mi ez? - kérdezte Villette hadnagy.

- Valószínűleg a hajó jeladó ágyúlövése. A kikötőben horgonyoz...

- Igen, azért a gazfickóért, azért a Hadjarért jött, - tette hozzá az altiszt. - Ugyancsak büszke

lehet erre a diadalára kapitány úr, hogy ezt a fickót elfogta...

- Hát akkor te is büszkélkedhetsz, mert hiszen közösen fogtuk el - felelt a kapitány.

- Meg Öreg Pajtás és Nagyfogú, - tette hozzá a hadnagy.

A két tiszt aztán tovább folytatta, útját a bordj felé, Nicol pedig embereivel együtt megindult

Gabes külső része felé őrjáratra.

9

II. FEJEZET.

Hadjar.

A berber törzshöz tartozó tuaregek Ixham-ban laknak. Ez a terület Touat, az óriási,

Marokkótól délkeleti irányban ötszázkilométernyire fekvő oázis mellett terül el. Délen

Tombuktu, nyugaton a Nigger, keleten a Fezzan határolja.

Ám abban az időszakban, melyben ez a történet lejátszódik, kénytelenek voltak a Szahara

keleti része felé húzódni. A tizenkilencedik század elején a számos tuareg törzs (voltak

közöttük nomád és földmívelő törzsek), összesűrűsödött azokon a nagy homokos síkságokon,

melyeket arab nyelven «outta»-nak neveznek. Itt ütötték fel tanyájukat, ezt a homokos lapályt

lakták Szudánig, egészen addig a területig, ahol az algéri sivatag már a tuniszi sivataggal

határos.

A helytartó és a tuniszi bey néhány évvel a történtek előtt aztán arra késztette a tuaregeket,

hogy az oázisokon a chottok körül telepedjenek le. Azt remélték, hogy ez a törzs, mely híres

volt harci erényeiről, őrzője és védője lesz a sivatagnak. Ám ez a remény ugyancsak csalfának

bizonyult, mert a tuaregeket hihetetlen volt megfékezni. Az imohaghok továbbra is kiérde-

melték gúnynevüket, mely aztán már rajtuk is száradt. Ugyanis tuareg annyit jelent, mint

«éjjeli rabló», ezen a néven hívták és ezen a néven féltek tőlük mindenfelé, egész Szudánban.

És azonfelül, ha a szaharai tenger terve újból felmerülne, a tuaregek minden bizonnyal élére

állnának a felkelésnek, melyet a bennszülött törzsek indítanának, kik makacsul ellenezték a

chottok elárasztását.

És ha a targui (a tuareg egyes száma) nyiltan karavánvezetéssel foglalkozott is, a kóborlás és

kalózkodás sokkal mélyebben bent gyökerezett vérükben, természetükben, hírük-nevük már

sokkalta rosszabb volt, semhogy bizalmatlanságot ne ébresztettek volna az emberekben.

Hiszen Paing őrnagyot is meggyilkolták, mikor megkockáztatta, hogy a bennszülöttek

területére behatoljon.

1881-ben indult el az expedíció Uarglából Flatters parancsnok vezetése alatt s a hősies lelkű

tiszt, bajtársaival együtt elpusztult Bir-el-Gharamaban. Algéria és Tunisz katonai hatóságát

egyébiránt állandó feszültségben tartotta a tuaregek törzse és folytonosan vissza kellett

szorítaniok az egyre forrongó s egyre lázadó színesbőrűeket.

A tuareg törzsek közül az ahagároké volt a legharciasabb. A lázadásokat és felkeléseket,

melyek annyira megnehezítik a francia uralom fenntartását, szinte mindig az ahagár törzsből

való férfiak vezették.

Hadjar és családja az ahagárok törzséhez tartozott. Ez a család egyike volt a legtekintélye-

sebbeknek. Djemma merész, bátor, vállalkozó természetű, semmitől vissza nem riadó fia a

leghíresebb vezérek közé tartozott. Hadjar volt vezére mindazoknak a törzseknek, kik az

Aures-hegytől délre laktak.

Az utóbbi esztendőkben sok támadást vezetett karavánok és mindenféle más csapatok ellen és

híre-neve félelmetesen nagyra nőtt. Hadjar nevét minden, a Szaharától keletre lakó törzs

ismerte. A tuareg vezér félelmetes gyorsasággal és biztonsággal mozgott. Annak ellenére hogy

nagyszámú katonaság állandóan a nyomában volt, akik mindenáron kézre akarták keríteni a

tuareget, Hadjarnak mindig sikerült tévútra vezetni üldözőit, vagy elmenekülni előlük. Mikor

az egyik oázis közelében hitték, egyszerre csak másfelé, egy másik oázis közelében bukkant

fel. Egy tuareg csapat élén, mely éppen olyan vad és harcias volt, mint maga a vezér, Hadjar,

10

állandó rettegésben tartotta az algériai chottok és a Kis-Syrtis közötti területet. A kafilák már

nem merészeltek átvonulni a sivatagon, vagy legalább is csak nagyszámú kísérő csapat

védelme alatt. És a kereskedelmi élet, mely egészen a tripoliszi piacokig elágazott, nagyon

megszenvedte ezeket a bizonytalan körülményeket.

Pedig a katonaság minden tőle telhetőt megtett, úgy Neftában, mint Gafsában és Tozeurban,

mely ennek a vidéknek politikai központja. Ám a Hadjar és csapata ellen vezetett expedíciók

kivétel nélkül eredménytelenek maradtak. A tuaregek vezére mindig elmenekült üldözői elől,

míg végre - néhány hét előtt történt - egy francia különítménynek sikerült elfogni a híres

bennszülött vezért.

Ekkoriban Afrika északi részében katasztrófa játszódott le, olyasfajta szerencsétlenség, mely,

sajnos, elég gyakran fordult már elő ezen a tájékon.

Mindenki tudja, hogy a kutatók, Burton, Speke, Livingstone, Stanley utódai milyen nemes

bátorsággal, milyen elszántsággal fogtak neki az óriási területek kikutatásának. Száz meg száz

ember indult a számtalan veszéllyel fenyegető útnak és ki tudja, hányan indulnak még el, míg

az óvilágnak ez a harmadik része minden titkát feltárva, minden rejtélyességétől megfosztva

áll majd az emberiség előtt. És a sok vállalkozás közül mennyi, de mennyi végződött szeren-

csétlenül.

A legújabb expedíció a bátor belga férfié, Carl Steinxé volt. Ez az expedíció Touat felé vette

útját, még pedig Touat legelhagyatottabb és legkevésbbé ismert vidéke felé.

Miután Konstantinápolyban megszervezte a csapatot, Carl Steinx elhagyta a törökök fővárosát

és dél felé tartott. A karaván csekélyszámú volt, mindössze tíz-tizenkét emberből, környékbeli

arabokból állott. Lovakon és tevéken ültek és ezek vonták a két leptikát is, melyen a

szükséges ételneműt és egyéb felszerelést szállították.

Steinx először is Ouarglába tartott. Biskrán, Touggourton, Negoussián keresztül, errefelé nem

volt nehéz dolog élelmiszerrel ellátnia magát.

Ezekben a városokban egyébként mindenütt francia hatóság tartott rendet s mi sem termé-

szetesebb, mint hogy minden tekintetben segítségére voltak, úgyszólván szolgálatában álltak

az expedíció vezetőjének.

Ouargla már a Szahara szívében fekszik, a harminckettedik szélességi fok mentén.

Mindeddig semmi komolyabb megpróbáltatást sem kellett kiállnia az expedíciónak. Igaz,

voltak nagy fáradalmaik, de komoly veszéllyel még egyetlenegyszer sem kellett szembe-

nézniök. A francia hatóság befolyása messzire elnyúlt, még a távolfekvő vidéken is érezni

lehetett hatását. A tuaregek legalább is szemtől-szembe szelídnek és alázatosnak mutatkoztak

és a karavánok minden veszély nélkül végig vonulhattak errefelé, hogy a belső kereskedelmet

lebonyolítsák.

Ouarglai tartózkodása alatt Carl Steinx kénytelen volt kísérőszemélyzetét részben kicserélni.

Ugyanis néhány arab kereken kijelentette, hogy nem hajlandó tovább kísérni. Kifizette hát

őket. De persze a dolog nem ment minden nehézség nélkül, mindenféle szemtelen követelé-

sekkel, zsarolásokkal zaklatták. Mégis alapjában véve szinte jobb volt, hogy így történt, mert

hiszen mégis csak biztonságosabb érzés volt még most idejében megszabadulni ezektől a

kétségtelenül haszontalan emberektől, mint tovább vándorolni velük a sivatagban.

Másrészről azonban előállott az a helyzet, hogy Steinx, míg az elbocsátott emberek pótlásáról

nem gondoskodik, nem igen indulhat neki az útnak. Már pedig az adott körülmények között,

sajnos, nem állott módjában a válogatás.

11

Úgy oldotta meg a helyzetet, hogy felfogadott néhány tuareget, akik a jó kereset reményében

maguk jelentkeztek és kötelezték magukat, hogy egészen az expedíció végpontjáig, az afrikai

kontinensnek akár a nyugati, akár a keleti partjáig kísérik.

Carl Steinx, ámbár némi gyanakvással viseltetett a tuaregek iránt, még sem sejtette, hogy

árulókat szerződtetett karavánjába. Árulókat, akik egyenesen a pusztulására törnek.

Az expedíciót Hadjar, a tuaregek félelmetes vezére már Biskrából való elindulás óta szemmel

tartotta és a hírhedt vezér csak a kedvező alkalmat várta a támadásra.

És most a véletlen lehetővé tette, hogy éppen a tuaregek vezérének emberei kerültek be a

karavánba, még pedig vezetőkként! Így hát arrafelé vezethetik majd a felfedezőt, ahol Hadjar

már várja...

A terv sikerült. A karaván elhagyta Ouarglát és délnek tartott, átkelt a trópusi vonalon, elér-

kezett az ahagárok országába, ahonnan délkelet felé kanyarodva, a Csad tóhoz akart Steinx

jutni.

Ám tizenhat nap telt el az elindulás után, és sem Carl Steinx, sem társai semmi hírt nem adtak

magukról. Mi történhetett? Talán eljutott a kafila a Csad-tóhoz vagy pedig nyugati vagy keleti

irányban visszafelé tart?

Steinx expedíciója állandó izgalomban tartotta a sok földrajzi társaságot, melyek Afrika

felderítésével, kikutatásával foglalkoznak. Egészen Ouargláig figyelemmel tudták kísérni a

karaván útját. Sőt Ouarglától még néhány száz kilométernyire is találtak egy-két nyomot,

melyre a sivatag nomádjai vezették a francia hatóságot. Azt hitték hát, hogy Steinx néhány hét

mulva bizonyára eljut majd a Csad-tóhoz.

De egyik hét a másik után, egyik hónap a másik után telt el és semmi hír sem érkezett a bátor

belga kutatóról. Expedíciók indultak a felkeresésére, akik egészen a legdélibb pontokig

hatoltak.

A helybeli francia hatóság és katonaság természetesen minden tekintetben segédkezet nyujtott

a kutató expedícióknak, melyek különböző irányban nyomoztak Steinx után.

A nyomozás teljesen eredménytelen maradt és attól tartottak, hogy az egész expedíció

elpusztult. Hiszen a sivatag annyi szomorú lehetőséget adott a pusztulásra, lehet, hogy a touati

támadásnak estek áldozatul, lehet, hogy valami alattomos betegség, esetleg a szomjúság, vagy

pedig a fáradtság pusztította el őket a mérhetetlen sivatag közepette.

A geográfusok már szinte reményüket vesztették, nem csupán arra nézve, hogy Carl Steinx

valaha visszakerüljön, de már abban sem hittek, hogy legalább valami hírt hallanak róla,

mikor úgy három hónap mulva egy Ouarglába vetődött arab fellebbentette a fátyolt a merész

belga kutató sorsáról.

Ez az arab szintén a karaván személyzetéhez tartozott és sikerült elmenekülnie. Őtőle tudták

meg, hogy az expedícióhoz tartozó tuaregek elárulták őket és az expedíció egy tuareg banda

kezei közé került. A bandát a tuareg törzs vezére, a híres Hadjar vezette. Steinx hősiesen

védekezett támadói ellen azzal a néhány emberrel, akik hívek maradtak hozzá. Negyvennyolc

órán keresztül egy elhagyatott kubába húzódva, ellent tudott állni támadóinak. De végül is az

óriási túlerővel szemben el kellett pusztulnia. A tuaregek kezei közé került, akik társaival

együtt lemészárolták.

Mindenki megérti, hogy ez a hír milyen óriási felháborodást keltett. Az emberek szinte egy

szívvel-lélekkel kiáltottak bosszúért. Mindenfelől követelték a hőslelkű kutató halálának

megbosszúlását és a gyilkos Hadjar neve ettől fogva közmegvetés tárgya lett. A tuareg vezér

12

alakját valóságos lihegő gyűlölet vette körül. Hiszen Hadjarnak már amúgy is sok bűn terhelte

lelkét és most még ez a szörnyű gyilkosság!...

A francia hatóság el is határozta, hogy expedíciót szervez a tuareg vezér felkutatására és

elfogatására, hogy végül is elnyerje méltó büntetését annyi gonosztett elkövetése után.

A hatóság tisztában volt vele, hogy Hadjar elfogatásával megtöri, legalább is egy időre, a

bennszülött törzsek hatalmát, megfosztván őket vezérüktől. És Hadjar elfogatása annál is

inkább fontos, mert a hatóságnak pontos értesülése volt arról, hogy az ellenséges törzsek egyre

kelet felé húzódnak, Tunisz és Tripolisz déli területein akarnak letelepedni. Már pedig ez a

vidék élénk kereskedelmet bonyolított le, s ha a tuaregek elérnék céljukat, minden veszé-

lyeztetve lenne, sőt talán teljesen tönkre is menne. A hatóságnak immár nem volt fontosabb

teendője, minthogy a tuareg törzseket megtörje.

Megszervezték hát az expedíciót. Algéria kormányzója és a tuniszi helytartó együtt gondos-

kodtak arról, hogy az expedíciót a chottok és sebhkák országában, ahol katonaság tanyázott,

kellő segítségben részesítsék.

A hadügyminiszter egy spahi-csapatot bízott meg ezzel a nehéz feladattal, melyhez olyan

fontos reményeket fűztek. A spahi-csapatot Hardigan kapitány vezette.

A körülbelül hatvan emberből álló csapatot a Chanzy nevű gőzös Sfax kikötőbe vitte. Néhány

nappal a partraszállás után a kis csapat arab vezetőkkel az élén elhagyta a tengerpartot és

keleti irányban vette az útját. Az eleséget és a sátrak ponyváját tevék szállították. Az ország

benső részének útbaeső városaiban és falvaiban akarták magukat majd eleséggel és minden

egyébbel ellátni, hiszen Djerid környékén sok az oázis.

A kapitányon kívül még egy másodkapitány vezette a kis csapatot, azonfelül még két hadnagy

és több altiszt (közöttük Nicol őrmester) vett részt a nehéz vállalkozásban.

Nicol őrmester természetesen az expedíció alkalmával sem vált meg két hűséges bajtársától:

lovától, Öreg Pajtástól és kutyájától, a derék Nagyfogútól.

A kis csapat a legnagyobb rendben, és fegyelmezettségben haladt az előre kijelölt útirányban.

Pontosan annyi utat tettek mindig meg, mint amennyit előzőleg kijelöltek.

Keresztülhaladtak az egész tuniszi Sahelen. Miután elhagyták Bar el Mehallát és Bar el

Quittárt, 48 órás pihenőt tartottak Gafsában.

Gafsa, abban a beszögellésben fekszik, melyet az Ued-Bayoeh alkot. A város nagy domboktól

körülövezett terraszon épül. A dombok mögött néhány kilométernyire óriási hegyek emel-

kednek. Tunisz déli részének városai közül Gafsának van a legtöbb lakója. A város házai és

kunyhói szorosan egymás közelében épültek. Legjelentősebb épülete a Kasbah. Itt tanyáztak

régebben a tuniszi katonák, most francia és idegenlégióbeli katonák lakják. Ez a város

voltaképpen kulturközpont Tunisz déli részén. Több francia és arab iskola működik benne.

Kereskedelme és ipara is élénk, selymet és szövetet gyártanak, takarókat és burnuszokat

szőnek. A gyapjat a sok hammamai birka szolgáltatja. Meleg forrása is van Gafsának, a víz

hőfoka 19 és 22 fok között váltakozik.

Gafsában Hardigan kapitány már közelebbi híreket hallott Hadjarról. A tuaregek bandája

állítólag Ferkane közelében tanyázott Gafstától nyugatra, 130 kilométer távolságban.

A távolság nagy volt, de a spahik éppoly kevéssé törődtek a fáradtsággal, mint a veszéllyel.

És mikor a spahik megtudták, hogy vezéreik mit várnak a legénység energiájától és kitar-

tásától, mindannyian tüstént útnak akartak indulni.

13

Nicol őrmester szerint az ő hűséges lova, Öreg Pajtás szívesen megkétszerezi az iramot, ha

kell. És Nagyfogú sem ijed meg ha egy kis sietségről van szó.

A kapitány jól felszerelte a csapatot s aztán útrakeltek. A várostól délnyugati irányban, először

egy pálmaerdőn kellett keresztülmenniök. A pálmaerdőn túl egy másik erdő következik, ez

már csupa gyümölcsfából áll.

Gafsa és az algér-tuniszi határ között egyetlenegy fontosabb község van: Chebika. Az

expedíció itt újabb híreket szerzett a tuareg vezérről. Hadjar nem hagyott fel portyázásaival,

állandó rémületben tartotta a karavánokat, egyik fosztogatást a másik után követte el,

jóformán már senki sem érezhette magát tőle biztonságban.

Mikor a csapat átkelt a határon, Hardigan kapitány a lehető legnagyobb gyorsasággal igyeke-

zett csapatával a Sokhna-folyó partja mellett lévő Négrin községbe.

A csapat megérkezése előtti napon, a tuaregek, a titokban kapott jelentés szerint, Négrintől

néhány kilométernyire nyugat felé tartózkodtak, Nerid és Ferkan között, a Djerid folyása

mentén, mely a vidék chottjai felé veszi irányát.

A jelentés szerint Hadjar mellett ott volt anyja is és a tuareg vezér csapata körülbelül száz

emberből állhatott. Ámbár Hardigan jóformán csak ötven emberrel rendelkezett, sem ő, sem

katonái nem haboztak egy pillanatig sem, hogy megtámadják-e a tuaregeket? Az afrikai

csapatokat nem ijeszti meg, ha egy embernek kettő ellen kell felvenni a harcot, gyakran még

kedvezőtlenebb számarányban sem térnek ki a mérkőzés elől.

Mikor a csapat Ferkan közelébe ért, Hadjart értesítették kémei. Ám a tuareg vezér nem sietett

a támadással, tisztában lévén azzal, hogy sokkal előnyösebb számára, ha a csapat még beljebb

hatol a nagy chottok országában. Akkor aztán könnyűszerrel oldalba szoríthatja állandó

támadásokkal és segítségül hívhatja a környék nomád tuareg törzseit is, akik minden

bizonnyal készségesen csatlakoznak majd a híres vezérhez. Mert hiszen abban biztos volt

Hadjar, hogy Hardigan kapitány, ha egyszer nyomára jutott, nem fog felhagyni az üldözéssel

és követni fogja őt és csapatát, egyre beljebb, beljebb a sivatagba.

Hadjar tehát elhatározta, hogy visszahúzódik, maga után csalogatva ellenségeit. Ha aztán új

társakat szerez és sikerül bekeríteni az ellenséges csapatot, könnyűszerrel tönkreteheti őket,

mint ahogy megsemmisítette Steinx csapatát is.

Csakhogy Hadjar terve nem sikerült. Mikor a tuaregek a Sokhna-folyó mentén északi irányba

igyekeztek, hogy a Djebal-Cherchar medencéjét elérjék, a spahi-csapat egy része, Nicol őr-

mester vezetésével, elzárta előlük az utat. A katonákat Nagyfogú, Nicol hűséges kutyája tette

figyelmessé az ellenségre. A harc megkezdődött. Időközben a spahi-csapat másik része is

odaért. Heves, elkeseredett küzdelem kezdődött a két csapat között. Halottak és sebesültek

feküdtek a földön, a tuareg-csapat egyik része végre keresztültört a spahikon és elmenekült, de

vezérük, Hadjar nem volt közöttük.

Mert abban a pillanatban, mikor Hadjar lábával erősen belevágva lova szügyébe, társai mellé

akart vágtatni, Hardigan kapitány mellette termett.

Hadjar rásütötte pisztolyát, de a golyó nem talált.

És mivel hirtelen ugrást tett, a tuareg vezér lába kicsúszott a kengyelből és földre zuhant.

Mielőtt még ideje lett volna felkelni, az egyik hadnagy máris rávetette magát, a katonák egy

szempillantás alatt körülvették. Hadjar kétségbeesetten igyekezett szabadulni, de hiába.

Djemma, aki néhány tuareg harcossal együtt előre rohant, látván, hogy fia lebukott lováról,

hátrafordult. Már-már szinte ott termett Hadjar mellett, mikor Nicol őrmester megragadta. A

14

tuareg harcosok azonban vad bátorsággal vetették magukat az őrmesterre és néhány

pillanatnyi küzdelem után kiszabadították a vezér anyját az ellenség kezéből. Nicol őrmester

derék kutyája hiába támadott reájuk, a tuareg harcosok mégis csak megmentették és a végső

pillanatban magukkal ragadták az öregasszonyt.

Az őrmester kétségbe volt esve, hogy Djemma, ki talán még fiánál is nagyobb szerepet

játszott a tuaregek között, kiszabadult kezeik közül. Társai azzal vigasztalták, hogy legalább

Hadjar ártalmatlanná lett és ártalmatlan is marad, hacsak - ami azonban nem valószínű - a

tuaregek, még Gabesbe érkezte előtt, ki nem szabadítják.

A katonák boldogok voltak, hogy Djeridet végre sikerült megszabadítaniok a legveszedel-

mesebb, legfélelmetesebb rablóvezértől.

Djemma egyébként az első alkalmas időben hátba akarta támadni a spahikat, hogy fiát ki-

szabadítsa az ellenség keze közül, de a franciák segédcsapatokat kaptak, a tozeuri és gafsai

helyőrségben toborzott emberek csatlakoztak hozzájuk.

Az expedíció szerencsésen eljutott a tengerpartig és Hadjart bezárták a gabesi erődítménybe,

addig, míg át nem szállítják Tuniszba, ahol majd átadják az illetékes katonai hatóságnak.

Ezek azok az események, melyeket okvetlenül meg kellett ismernünk, hogy megérthessük a

további történéseket.

Hardigan kapitány, amint láttuk, rövid tuniszi tartózkodás után visszatért Gabesbe és ugyan-

aznap este Chanzy gőzös is horgonyt vetett a Kis-Syrtis öbölben.

15

HARMADIK FEJEZET.

A szökés.

A két tiszt, az őrmester és a katonák távozása után, Horeb óvatosan végig csúszva a kút kávája

mentén, utánuk osont, hogy megfigyelje őket.

Mikor a lépések zaja már teljesen elhalt, a targui jelt adott társainak, hogy kövessék.

Djemma, a fia és Achmet tüstént mellette is termettek és nesztelen, óvatos léptekkel végig

haladtak egy kis kanyargós utcán, melyet régi roskadozó lakatlan viskók szegélyeztek. Ez a

sikátor az erőd felé vezetett.

Az oázis errefelé teljesen elhagyatott volt, mi sem emlékeztetett a mozgalmas negyedek

zajára.

A csendes légben mozdulatlanul függő felhők óriási kupolája alatt leszállt az éjszaka.

A csendben csak a hullámok halk, monoton zaja hallatszott a tengerpart felől.

Horeb egy negyedóra alatt eljutott az újonnan megbeszélt helyre, egy levantei ember félig

kocsma, félig kávéházszerű helyiségébe. A merkanti is bele volt avatva az ügybe és lehetett

számítani a hűségére, mert hiszen a tuaregek nagy összeget fizettek neki, melyet még meg-

kettőznek, ha a szökés sikerül. De nagy szükség is volt reá a terv kivitelénél.

A kocsmában összegyűlt tuaregek között ott volt Harrig is. Harrig egyike Hadjar leghűsége-

sebb, legodaadóbb embereinek. Néhány nap előtt verekedést rögtönzött Gabesben, a franciák

elfogták s az erődítmény fogházába zárták. Miután a közös udvaron több órát is töltöttek a

foglyok, Harrignak sikerült érintkezésbe jutni a tuareg vezérrel. Hiszen, mi sem természe-

tesebb, hogy a két közös fajból származó férfi egymáshoz vonzódik és egymás társaságában

érzi magát a legjobban.

A franciák mitsem tudtak arról, hogy Harrig Hadjar bandájához tartozott. Akkor, a nagy

küzdelem alkalmával, midőn a tuareg vezért, a félelmetes Hadjart elfogták a spahik,

Harrignak sikerült észrevétlenül elmenekülni. Ő volt az aki Djemmát elkísérte menekülése

közben. Azután az Achmettel és Soharral megbeszélt terv szerint elment Gabesbe és a

fogságban eltöltött időt arra használta fel, hogy Hadjarral érintkezésbe lépjen.

Ám az egész tervnek vége, ha ki nem szabadul még a hajó megérkezte előtt, melynek

Tuniszba kell majd szállítani a tuareg vezért.

A hajó pedig rövid időn belül meg fog érkezni a gabesi kikötőbe. Tehát Harrignak minden-

áron ki kell szabadulnia a börtönből, hogy érintkezésbe léphessen társaival. A tuaregek

tisztában voltak azzal, hogy vezérüket még az éjszaka folyamán meg kell szöktetni, mert

másnap már késő lenne, hiszen Hadjart átszállítják a következő nap reggelén a hajóra. Akkor

pedig mindennek vége!... A tuareg vezért többé, semmiféle hatalom ki nem szabadíthatja a

katonai hatóság hatalmából.

Ez volt a helyzet, mikor a merkanti közbelépett. Ugyanis ismerte az erőd fogházának őrét. Az

a kis büntetés, melyet Harrig a verekedés miatt kapott, már előző nap estéjén lejárt. De Harrig

még nem jött. A tuaregeket a legszörnyűbb kétség gyötörte. Talán valami fegyelmi vétséget

követett el és büntetésből meghosszabbították fogságát. De nem ezt a gondolatot tüstént el is

vetették maguktól, hiszen Harrig kétségkívül a legnagyobb elővigyázatossággal viselkedett...

16

Mindenesetre meg kell tudni, hogy tulajdonképpen hogy áll a helyzet és ami a legfontosabb,

keresztül kell vinni Harrig szabadonbocsátását.

A merkanti magára vállalta, hogy elmegy a fogházőrhöz, aki szabad idejét szívesen töltötte

kávéházban. Estefelé útnak indult az erőd felé.

Mikor a merkanti már az erőd közelébe jutott, egy ember jött vele szemben a szűk ösvényen.

Harrig volt és tüstént megismerte a levanteit. Ott álltak az erődhöz vezető szűk kanyargós

úton és nyugodtan beszélhettek egymással, mert egyiknek sem kellett félnie a katonaságtól.

Hiszen Harrig nem szökőfélben levő fogoly volt, kitöltötte már büntetését és szabadon

járhatott-kelhetett a városban.

A merkanti első kérdése ez volt:

- És Hadjar?...

- Már mindent tud, - felelt Harrig.

- Ma éjszaka?

- Úgy van, ma éjszaka. És Sohar?... Achmet?... és Horeb?

- Ott lesznek a kellő pillanatban.

Tíz perc mulva Harrig már bent volt barátai között, a kávéház alacsony helyiségében.

Elővigyázatosságból még egy őrt is állítottak, aki állandóan szemmel tartotta az utat!

Körülbelül egy óra mulva Djemma és fia, Horebbel együtt megérkezett a kávéházba, ahol

Harrig mindenről felvilágosította őket.

Djemma első kérdése az volt:

- Mit tudsz a fiamról?

- Mi van a testvéremmel? - kérdezte Sohar izgatottságtól remegő hangon.

- Hadjar mindent tud, - felelt Harrig. - Abban a pillanatban, mikor kiszabadultam az erődből,

meghallottuk a gőzös ágyúlövését... A vezér tudja, hogy holnap reggel már a hajóra fogják

szállítani és még ma éjjel megkísérti a szökést...

- És ha nem sikerül? - kérdezte Djemma elfúló hangon.

- Sikerülni fog! - felelte meggyőződéses hangon Harrig.

- De mégis, hogyan terveztétek? - kérdezte Sohar.

Harrig önkéntelenül is letompított hangon elmondta a tervet.

A cella, melyben Hadjar alszik, az erődítmény sarkában, azon a részen van, hol a tenger hullá-

mai már a cella falát locsolják. A fogoly kamrájából szabad kijárás nyílott egy kis, sűrű ráccsal

elzárt udvarra.

Hadjar észrevette, hogy a rács felette rossz állapotban van. A nedvesen sós tengeri levegőtől

teljesen berozsdásodott.

Ezt a rácsot nem lenne nehéz dolog áttörni és akkor Hadjar kijuthatna az erődítmény tenger

felé eső falának tetejére.

17

A szabadulás egyetlen módja csak az lehet, ha Hadjar beleveti magát a tengerbe. Ám még

akkor is kétséges dolog, hogy el tudja-e érni az öböl másik partját, mert hiszen a sötétségben

könnyen irányt téveszthet, nem is beszélve az öböl áramlatairól, melyek magukkal ragad-

hatják.

Ám a terv mellett szól, hogy a tuaregek vezére még nem töltötte be negyvenedik évét, Hadjar

magas, izmos, karcsú férfi volt, testének minden izma acélossá erősödött a szabad, pusztai

életben, az állandó lovaglásban, fegyverforgatásban, küzdelemben. A mellett egész életében

gyermekkora óta, mindig mértékletes életet élt, tápláléka, mint általában a törzsbeli férfiaké,

főként tejtermékekből, fügéből és datolyából állt.

Mert nem ok nélkül játszott Hadjar vezetőszerepet a fajtájabeli férfiak között. Merészsége,

testi ereje, fizikai bátorsága, éppen olyan nagy volt, mint tehetsége, észbeli képessége és

elszántsága.

Ezeket az értékes tulajdonságokat, mind-mind anyjától, Djemmától örökölte, aki tanácsaival,

terveivel állandóan segítségére volt fiának.

A tuaregek törzse nagyon megbecsüli a nőket. A nők szava, véleménye, tanácsa, legalább is

annyit ér, mint a férfiaké.

Éppen ezért egy szabad asszonynak és férfirabszolgának a gyermeke szabad ember, - az

ellentétes esetre pedig nem volt még példa.

Djemma minden energiáját, kitartását rettenthetetlen bátorságát örökölte fia, Hadjar, aki az

immár húsz év óta özvegyen maradt asszony mellett nőtt fel. Djemma nevelte és erősítette

fiában elhivatottsága érzését, azt az érzést, hogy nagy és emelkedett hivatás vár reá: a benn-

szülött törzsek felszabadítása.

És Hadjar nemcsak tehetség, bátorság, önfegyelmezés és elhatározási készség, de külseje

folytán is nagyszerű vezér volt. Izmos alakja, nemesvágású arca, villogó fekete szempárja

uralkodott a körülötte csoportosuló férfiakon.

A tuareg vezér élete virágában lévő férfi volt, de minden testi kiválósága és rettenthetetlen

bátorsága ellenére sem gondolhatott volna komolyan a szökésre, ha a külső segítségre nem

számíthat. Mert ha az ajtó rácsát kifeszítve, sikerül is eljutnia észrevétlenül az erőd falára,

mindez még korántsem jelenti a szabadulást. A tuareg vezér jól ismerte a tengeröblöt, melybe

az erőd belenyúlt. A tengeröblöt, mely számára a szabadulás egyedüli lehetőségét jelentette.

Ámbár a víz nem mély, erős áramlatok folynak az öböl vizén keresztül és még a legjobb úszó

is veszélyben forog, hogy valamelyik áramlat tovaragadja és kisodorja a nyílt tengerre. Így

tehát ahhoz, hogy az öböl bármelyik partjára eljuthasson, valami segítségre, csónakra volt

szüksége.

Ez volt az a hír, melyet a hű Harrig a legnagyobb óvatosság mellett társainak tudtára adott.

Mikor Harrig befejezte beszédét, a merkanti megszólalt:

- Van egy csónakom. Rendelkezéstekre áll.

- Vezetni fogsz? - kérdezte Sohar.

- Ha az óra üt, rendelkezésedre állok.

Most Harrig beszélt, komoly ünnepélyes hangon:

- S ha megteszed kötelességedet, nyugodt lehetsz, mi is megtesszük a magunkét, és mihelyt a

vezér visszanyerte szabadságát, megduplázzuk az igért összeget.

18

- A vezér szabad lesz, a terv sikerülni fog, - mondta a merkanti, aki vérbeli levantei létére az

egész dologban csak jó üzletet látott.

Sohar fölállt helyéről és azt kérdezte:

- Hány órakor vár bennünket Hadjar?

- Tizenegy óra és éjfél között, - felelt Harrig.

- A csónak már tizenegy előtt ott lesz, - felelt Sohar. - És mihelyest testvérem már bent lesz a

csónakban, elvisszük a marabuthoz, ahol a lovak már várakoznak.

- És mondd csak, itt ezen a helyen nem fenyeget benneteket veszedelem? Hogy valaki meglát

benneteket?

- A part holnap reggelig teljesen elhagyatott.

- Hát a csónakkal mi lesz? - vetette közbe Horeb.

- Csak arra kérlek benneteket, húzzátok ki a homokra, hogy aztán majd megtalálhassam, -

felelt a merkanti.

Immár csak egy kérdés maradt eldöntetlenül. Egy kérdés, de talán a legfontosabb.

- Ki megy el közülünk Hadjarért? - kérdezte Achmet.

- Én! - felelte Sohar.

- Én pedig el foglak kísérni, - mondotta Djemma nyugodt, méltóságteljes hangon.

- Nem anyám, nem - felelte Sohar. - Harrig és én jól el tudunk evezni a csónakban... Ha pedig

találkoznánk valakivel, a te jelenléted még sokkal gyanúsabbá, veszedelmesebbé tenné a

helyzetet. Neked a marabuthoz kell menned, Horebbel és Achmettel. Harrig és én megyünk el

a csónakkal.

Djemma maga is belátta, hogy fiának igaza van, s csak ennyit mondott:

- Mikor válunk el egymástól?

- Tüstént, - felelt Sohar. - Félóra mulva nektek a marabutnál kell lennetek, mi pedig félórán

belül az erőd elé érkezünk csónakunkkal, ahol a bástya sarkában észrevétlenül meghúzód-

hatunk.

- És ha bátyám nem jelennék meg a megjelölt órában, akkor?... Igen anyám, akkor mi

megpróbálunk behatolni a várba.

- Igen, fiam, igen... - mondotta remegő ajakkal az anya, - mert ha ma ki nem szabadul, akkor

többé nem látjuk... Soha-soha többé...

A búcsúzás pillanata elérkezett. Horeb és Achmet indultak előre, a szűk ösvényen, mely a

vásártér felé vezetett. Djemma óvatosan, meghúzódva ment utánuk, hiszen esetleg véletlenül

szembe kerülhetett volna katonákkal, akik jól ismerik. Könnyen megeshetik, hogy Nicol

őrmesterrel találkoznak és az öregasszony tisztában volt vele, hogy ez a találkozás milyen

végzetes katasztrófát jelentene.

Az oázison túl aztán már semmitől sem kellett tartani, a homokbuckák mentén, egészen a

marabutig, bizonyára nem találkoznak egyetlen lélekkel sem.

Kisvártatva Sohar és Harrig is elindultak. Tudták, hogy merre van a merkanti csónakja és

egyik sem akarta, hogy a levantei elkísérje őket, attól féltek, hogy valami késői járókelő előtt

még esetleg gyanússá válhatnak.

19

Körülbelül kilenc óra lehetett, Sohar és barátja elindultak az erőd felé. A két férfi az erőd délre

eső falához igyekezett.

A vár teljesen nyugodt volt. Hiszen a csöndes esti levegőben a legkisebb zaj, a legkisebb

izgalom jelét is azonnal észrevették volna.

Sötét volt. A trópusi eget nehéz, sötét nyomasztó felhők borították.

Csak a tengerparton látszott valami mozgalom és élénkség. A fövényen halászok jártak-

keltek. Egyrészük most tért vissza dús zsákmánnyal, mások pedig csónakjaikon kifelé igye-

keztek.

Itt is - ott is tűz csillogása látszott az öböl csendesen ringatódzó hullámai felett.

Talán félkilométernyire vesztegelt a Chanzy gőzös. A tengerhullámokra vetődő fénycsíkok

jelezték, hogy merre áll a hajó.

A két tuareg óvatosan kikerülte a halászokat. Egy épülőfélben levő móló felé igyekeztek.

A móló lábánál ott vesztegelt a merkanti csónakja. A csónakban két evező pihent egymás

mellett, várva az utasokat.

Abban a pillanatban, mikor Harrig éppen be akart szállni a csónakba, Sohar megragadta a

karját.

Két vámőr jött feléjük a tenger partjáról.

Könnyen meglehet, hogy ismerték a csónak tulajdonosát és éppen azért csodálkoztak, hogy

Sohar és társa birtokukba akarják venni az idegen jószágot.

Érthető, hogy a két targui minden feltűnést el akart kerülni. Már pedig a vámőrök egészen

biztosan megkérdik tőlük, hogy mit akarnak az idegen csónakkal?

És ők még azzal a kifogással sem élhetnek, hogy halászni akarnak, mert hiszen semmiféle

halászatra való felszerelés nem volt velük.

Óvatosan visszahúzódtak és a móló lábánál észrevétlenül elrejtőzködtek.

Több mint félórát töltöttek ezen a kényszerű rejtekhelyen, a lehető legszörnyűbb lelkiálla-

potban.

Feszült figyelemmel lesték-várták, hogy mikor távozik el a két vámhivatalnok? Már attól

tartottak, hogy az egész éjszakát ott töltik el a parton.

Ám végre, legnagyobb megkönnyebbülésükre, két hivatalnok mégis elment. Sohar óvatosan

elhagyta rejtekhelyét és mihelyt a két vámtiszt alakja eltűnt a sötétben, halkan szólította

barátját, aki tüstént mellette termett.

Aztán mind a ketten beültek a csónakba.

A két evezőpárt helyükre illesztették és lehetőleg nesztelen, óvatos evezőcsapásokkal vitték

előre a csónakot. Végigsiklottak a móló mentén és a széles, hosszú fal mentén, melynek lábát

már a tengeröböl hullámai öntözték.

Negyedóra mulva a két barát az erőd sarkánál volt. Csónakjukkal megálltak azon a helyen,

ahol vezérük megjelenik, föltéve, hogy sikerül kiszabadulnia cellájából...

Hadjar teljesen egyedül volt abban a börtönhelyiségben, melyben ezt az utolsó éjszakát el

kellett töltenie. Egy órával előbb az őr visszavonult, miután kulcsával bezárta azt az ajtót,

mely a cellából a kis udvarra vezetett. A fogoly vezér teljesen nyugodt lelkiállapotban várta a

20

percet, midőn majd megkísérelheti a szabadulást. Hadjar, ámbár tisztában volt azzal, hogy mi

vár reá, hogyha nem sikerül az éjszaka folyamán megszöknie - hiszen ő is hallotta azokat az

ágyúlövéseket, melyek a gőzös megérkezését jelezték, - mégis arabhoz - Mohamed hitét valló

férfihoz - illő fatalista nyugalommal várt a kedvező pillanatra.

Azzal tisztában volt, hogy a bástya falára ki tud jutni, viszont azt is tudta, hogy a bástya fala

még korántsem jelenti a szabadulást. Minden attól függ, hogy híveinek sikerült-e csónakot

szerezni és ott lesznek-e a kitűzött időben? Az öböl veszélyes áramlatai között még a legjobb

úszó sem bízhatik abban, hogy eljut a partig.

Az őr már egy órája visszavonult. Hadjar kiment cellájából és a csatornanyílásnál megfeszített

figyelemmel hallgatódzott. A falhoz súrlódó csónak zaja kétségkívül megütötte volna fülét,

hiszen mint minden pusztai ember, a tuaregek vezére is rendkívül éleshallású volt, de semmi

neszt sem hallott az éjszakában. Hadjar visszatért cellájába, leült és mozdulatlanul nyugodtan

várakozott.

Ha társainak sikerül csónakot szereznie és el tudnak jutni az erőd fala alá, akkor Hadjar

megmenekült. De hát még ezt a tervet is felboríthatja és a menekülést teljesen meghiúsíthatja

egy eshetőség, az, ami Hadjarnak csak most jutott eszébe: hátha még az éjszaka folyamán, be

sem várva a reggelt, átviszik a hajóra? Az erőd azonban teljesen csöndes volt, senki sem köze-

ledett a fogoly tuareg vezér cellája felé. És Hadjar igazi keleti emberhez illő mozdulatlanság-

gal ült helyén.

Az idő már éjfél felé járt. Már pedig abban állapodtak meg Harriggal, hogy éjfél előtt fél-

órával Hadjar kinyitja a kis udvarra vezető rácsot és kilopódzkodik az erőd szélére.

Ha a csónak ott lesz, akkor természetesen rögtön beleül. Amennyiben a csónak nem lenne ott,

Hadjar egészen hajnalhasadásig ott marad az erőd falán és akkor, ha már látja, hogy hívei nem

tudnak eljönni érte, a tengerbe veti magát. Hátha kedvez a szerencse és kitűnő úszó létére el

tudja érni a partot?

A tuaregvezér egy pillanatra sem rettent vissza a szabadulásnak ettől az utolsó, kétségbeesett

lehetőségétől. Tudta, hogy az életét kockáztatja, de megszokta már kalandos élete folyamán,

hogy bátran szembenézzen a halállal.

Hadjar elhagyta celláját. Óvatosan körülnézett, hogy nincs-e valami őr a közelben és miután

meggyőződött, hogy senki sem jár arrafelé, nesztelen léptekkel megindult a szabadulás

irányában, az udvar felé.

Ruháit szorosan körülcsavarta testén, hogy a lehető legkevésbbé akadályozzák szabad moz-

gásában.

Említettük, hogy az a rács, mely a kis udvart elzárta, igen rossz állapotban volt. Az izmos

férfinak nem esett nehezére kiemelni helyéből néhány megrozsdásodott vasrácsot.

Hadjar keresztülmászott a nyíláson.

Most körülbelül két méternyire volt az erőd külső, tengerbe nyúló falától, de ez a rövid út volt

a legveszedelmesebb.

Ám a tuareg vezér biztos volt benne, hogy menekülésének nincs más módja és egy pillanatig

sem habozott, hogy a testi ügyességét, lélekjelenlétét, bátorságát és óvatosságát egyaránt

próbáratevő utat megtegye. A hosszú, tengerbe torkolló cső segítségével megpróbált felka-

paszkodni az erőd külső falára. És végre emberfeletti erőfeszítés után, - fent volt a tetőn.

*

21

A fal tetején megkapaszkodott. Egy pillanat és halk suttogás ütötte meg fülét:

- Itt vagyunk Hadjar...

A fal tövében álló társai adtak jelt. Már ott várakoztak a csónakkal.

A tuareg vezér bámulatos ügyességgel leereszkedett a falról. Még jó magasan volt a víz

színétől.

Harrig és Sohar a leggondosabb elővigyázatossággal felemelkedtek csónakjukban, hogy

vezérüknek segítségére lehessenek.

Ám abban a pillanatban, mikor Sohar kinyujtotta karját testvére felé, lépések zaja hallatszott.

Emberfeletti bátorságuk ellenére a férfiak egész testükben megremegtek.

Mind a három ember agyában ugyanaz a rémületes gondolat cikázott át.

Talán az őrök közelednek a kis udvar felől?!...

Hiszen nagyon könnyen lehetséges, hogy Hadjart még azon éjjel át akarták szállítani a hajóra

és az őr mikor belépett, hogy elvezesse a foglyot, üresen találta a cellát?!

Akkor már tudják, hogy a tuaregvezér megszökött.

Ha pedig így áll a dolog és az őr észrevette Hadjar szökését, akkor a katonaságot pár pillanat

mulva fegyverbe szólítják és az egész erőd a tuaregvezér üldözésére indul.

Szerencsére aggodalmuk teljesen alaptalan volt. Az őr egyáltalában nem is gondolt a fogoly

vezér szökésére. Nyugodtan, hogy az őrállás unalmán könnyítsen, fel s alá sétálgatott.

Arról a helyről, ahol állt és járkált, a csónakot nem vehette észre, de meg az éjszakai homály

is segítségükre volt, jótékonyan eltakarva a kis járművet.

Azzal természetesen mind a hárman tisztában voltak, hogy merész vállalkozásuk csak a

legnagyobb óvatosság mellett sikerülhet.

Néhány pillanatnyi feszült várakozás után Sohar és Harrig megragadták Hadjart és be-

segítették vezérüket a csónakba.

Néhány erőteljes, ám mégis óvatos evezőcsapással az öböl nyílt része felé terelték a csónakot.

El akarták kerülni úgy az erődöt, mint a tengerpartnak népes részét.

Különösképpen el akarták kerülni, hogy a halászbárkákkal találkozzanak, melyek zsák-

mánnyal terhelten, meglehetősen nagy számban cirkáltak a tengeren.

Mikor a Chanzy hajóhoz értek, Hadjar tekintete elborult, aztán összefonta karját mellén és

gyűlölettől izzó pillantást vetett a mozdulatlanul álló hajóra.

Egyetlen szó sem jött ki összeszorított ajkán. Ez a sötét némaság a legszenvedélyesebb ki-

törésnél is többet mondott.

Félóra mulva Hadjar és két hűséges bajtársa kikötöttek az elhagyott tengerparton.

Igéretükhöz híven, a homokra kihúzták a csónakot és aztán mind a hárman megindultak a

találkozásra kijelölt hely, a marabut felé.

Minden baj nélkül értek a kijelölt helyre.

Djemma várta fiát.

Mikor odaértek, az asszony csak ennyit tudott mondani: «Fiam» és karjai közé szorította

gyermekét, aki a biztos halál torkából szabadult ki.

22

Ám a bámulatraméltó asszony elérzékenyülése csak egy pillanatig tartott. Azután kemény,

erős hangon mondta:

- Indulj!

És Djemma a férfiakkal kilépett a marabutból. Horeb felé lépett.

A három nemesvérű, pompás paripa már készen állt.

Hadjar nyeregbe pattant.

Harrig és Horeb is felültek lovaikra.

Djemma ott állt mozdulatlanul a három lovas mellett. Aztán lassú, ünnepélyes mozdulattal

kinyujtva kezét, Djerid komor tája felé mutatott.

És most csak ennyit mondott:

- Menj!

Egy pillanat mulva Hadjar, Horeb és Harrig tovaszáguldottak.

Az erőslelkű arab nő reggelig ott maradt a marabutban.

Djemma kívánságára Achmet visszajött Gabesbe. Djemma mindenekelőtt azt akarta meg-

tudni, hogy elterjedt-e már fia szökésének híre? És hogy vajjon a hatóság katonasággal akarja-

e üldöztetni a megszökött tuareg vezért?

Talán még azt is meg lehetne tudni, - gondolta Djemma, - hogy Djerid melyik részében kutat-

nak a megmenekült vezér után?

Ezekről a dolgokról szeretett volna Djemma bizonyosságot szerezni, mielőtt elindul a chottok

titokzatos vidéke felé.

Ám Achmet semmi bizonyosságot sem tudott Gabesben szerezni. Pedig hát egészen az erődig

elmerészkedett.

Visszament a merkanti házába is, aki csak tőle tudta meg, hogy a szökés szerencsésen sikerült

és a tuaregek hős vezére szabad.

A merkanti még mitsem tudott erről az új dologról, ebből azt következtette Achmet, hogyha a

szemfüles, ravasz ember még nem hallott semmit, akkor Hadjar szökésének hírét mély titok

fedi.

A hajnal lassanként derengeni kezdett. Achmet elhagyta az oázist, hiszen már semmi értelme

sem volt, hogy továbbra is itt időzzön. Visszaindult hát a marabut felé, mert hiszen mindennél

fontosabb volt, hogy a vezér anyja még a reggel beállta előtt elhagyja Gabes környékét.

A városban ugyanis igen jól ismerték Djemmát és így könnyen megtörténhetik, hogy a

megszökött vezér helyett anyját vetik fogságba.

Achmet tehát visszasietett a marabuthoz és a hajnali szürkületben már mind a ketten ott jártak

a homokbuckák közötti kanyargó ösvényen.

Kora reggel a Chanzy nevű hajó egyik csónakja kikötött az erőd előtt, hogy a fogoly tuareg

vezért átvegye.

Az őr kinyitotta a cella ajtaját: a fogoly, legnagyobb megdöbbenésükre eltűnt.

Egy-két perc mulva az egész erőd mint felbolygatott hangyaboly nyüzsgött.

23

Hamarosan megállapították, hogy a fogoly hogyan menekült meg, mert hiszen a kis udvarra

vezető vasrács ki volt törve.

Nem lehet másként, Hadjar úszva próbált elmenekülni és ebben az esetben az öböl

örvényeiben pusztult el, vagy az áramlások kihajtották a nyílt tengerre.

Még egy feltevés is lehetséges.

Hogy talán társai csónakkal érte jöttek?...

Hogy miként menekült el a fogoly tuareg vezér, hogy megmenekült-e és eljutott-e élve a

tenger partjára, azt a kutatás nem tudta kideríteni. Az egész vidéken keresték, üldözték

mindenfelé.

A tuaregek vezére nyomtalanul eltűnt.

Sem Djerid végtelen síksága, sem a kis Kis-Syrtis hullámai nem adták ki a menekültet.

Még holttestét sem bírták üldözői megkapni.

24

NEGYEDIK FEJEZET.

A mérnök előadása.

Miután kifejezte őszinte, háláját a segítségért, miután köszönetet mondott a tiszteknek, a

francia és tuniszi hivatalnokoknak, akik Gabes magasrangú és befolyásos személyeivel együtt

jelenlétükkel megtisztelték a gyűlést, Schaller folytatta beszédét:

«Be kell ismernünk uraim, hogy hála a tudomány fokozatos, mondhatnám rohamos fejlő-

désének, a történelem és legenda közötti konfuzió egyre valószínűtlenebb, egyre lehetetlenebb

lesz. A történelmet a legendától elválasztó határvonal egyre élesebbé válik.

A legenda a költőké, a történelem pedig a tudós lelkiismeretes kutató munkásságának tárgya.

Önök is velem együtt, bizonyára tiszteletben tartják a legendát, a mesét, hiszen sok gyönyö-

rűséget szerzett mindnyájunknak, ám tisztában vagyunk azzal, hogy tárgyának édeskevés köze

van a valósághoz és tisztán és kizárólag az emberi fantázia szülötte. Nos uraim, állapítsuk

meg egyszer s mindenkorra, hogy a legendák az emberi képzelet birodalmából származnak és

engedjék meg, hogy én most olyan igazságokról beszélhessek, melyek a tudomány talajában

gyökereznek.»

A gabesi kaszinó közönsége nagy tetszéssel fogadta a mérnök beszédét. Nyilvánvaló volt,

hogy a hallgatóság, mely sejtette, hogy az előadás folyamán miről lesz szó, előre is egyetértett

a szónokkal. Mindössze egy-két bennszülött fogadta kedvetlenül azt a tervet, melyet Schaller

mérnök a nagyszámú közönség előtt kifejtett.

Kétségtelen, hogy a terv, mely félszázada kísértett, a legnagyobb mértékben ellenszenves volt,

úgy a djeridi nomád, mint az immár egy helyben lakó törzsek előtt.

«Be kell ismernünk, - folytatta Schaller, - hogy a régi emberek életében a fantázia játszotta a

döntő szerepet. A történetírás sem volt más, mint nemzeti legendák feldolgozása. Legendáké,

melyek egy hős, vagy király alakját vették körül.

Azt hiszem, nem is kell erről részletesebben beszélnem. Elég, ha emlékezetükbe idézem

Herodotos, Pomponius Melas és Ptolomaeus nevét. Herodotos egy országról beszél, mely

egészen a Triton folyóig terjed. A görög történetíró szerint ez a folyó a Triton öbölbe ömlik...

És midőn leírja az argonauták útját, kik Jason vezetése alatt elindultak a csodálatos arany-

gyapjúért, megemlékezik az utazás egyik epizódjáról. Ugyanis Jason hajóját a vihar a libiai

part felé hajtotta és a hajó nyugati irányba sodródva, elkerült egészen addig a bizonyos Triton

öbölig, melynek nyugati határa már nem volt látható. Már pedig ebből az állításból arra kell

következtetnünk, hogy az a bizonyos öböl a tengerrel összefüggésben volt.

Egyébként Scylax is ugyanezt írja művében erről a tóról, melynek partjait különböző libiai

törzsek lakták. A tó körülbelül a mai sebkhák és chottok vidékén lehetett, a Kis Syrtis-szel

keskeny kanális kötötte össze.

Herodotos után Pomponius Melas, aki a keresztény időszámítás kezdetén élt, ír erről a nagy

Triton-tóról, melyet ő Pallas-tónak is nevez. Ebben az időszakban a tó már nincs össze-

köttetésben a Kis Syrtis-szel, a mai Gabes tengeröblével.

Végre, Ptolomaeus szerint az egykori tó, a geológiai változások folytán, négy kisebb terjedel-

mű tó lett, a Triton-Pallas tavak, a Libiai-tó és a Hosszú-tó. Ma az algériai Melrir és Rharsa, a

tuniszi Djerid és Fedjedj chottok vannak helyükön.

25

Nos, uraim, e régi hagyományokban kétségkívül nagy szerepet játszott a fantázia és távol áll

tőlem, hogy azt a mértéket alkalmazzam a régi történetírók elbeszélésére, mint a modern

tudományos kutatás eredményeire. Ám az is tagadhatatlan uraim, hogy van egy és más e régi

historikusok megjegyzéseiben, ami gondolkozásra kell hogy késztessen bennünket...

Bizonyos, hogy Jason hajóját nem sodorhatta a vihar abba a belső tengeröbölbe, mely soha-

sem állt a Kis-Syrtis-szel összeköttetésben. A XIX. század geológiai kutatásai kimutatták,

hogy a chottok és sebkhák vidékét sohasem borította tenger a Szaharában. Hiszen a legfon-

tosabb pontjai, éppen azok, melyek legközelebb vannak a tengerparthoz, tizenöt-húsz méterrel

is magasabban feküsznek a gabesi tengeröbölnél. Ám ha a tenger nem is borította soha a

sivatagot, az a nagy tó, melyet Scylax megemlít és mely Ptolomaeus munkájában is szerepel,

az én véleményem szerint minden valószínűség szerint igenis volt.

Nos, uraim, kapcsoljuk össze a régi historikusok misztikus feljegyzéseit a jelennel. Kap-

csoljuk össze a multat a mával és vizsgáljuk meg szabad, fürkésző tekintettel, hogy micsoda

jelentősége lehet a valaha igaznak vélt, sokáig mesének tartott feljegyzéseknek a mi számunk-

ra?

Uraim, az a szaharai tenger, melyről Herodotos említést tesz, egyre és egyre jobban foglalkoz-

tatja manapság a tudós világot. Mintha az emberi értelem és emberi akarat, mely bizony csak

lassan ballag a fantázia nyomán, most évezredek multán akarná megalkotni azt, amiről valaha

régen, mikor a történetírás és a mese között alig volt határvonal, írtak, beszéltek és álmodtak

az emberek. Igen, uraim, a mai tudomány egyre komolyabban, egyre intenzívebben foglalko-

zik a Szaharát elborító tenger problémájával, mely a gabesi tengerszorossal állna összekötte-

tésben.

Uraim, engedelmükkel röviden vázolni fogom ennek az elképzelt tengernek a történetét s a tu-

dósok fáradozásait, akik hasztalan próbálták megvalósítani az óriási jelentőségű gondolatot.»

Helyeslő morajlás futott végig a tömegen és mikor az előadó a falra kifüggesztett nagy

térképhez lépett, önkéntelenül is minden tekintet a mappára szegeződött.

A térkép Algírnak és Tunisznak déli részét ábrázolta, amelyet a 34-ik szélességi fok szel ke-

resztül és a 3. és 8-ik hosszúsági fok közé esik. Az algéri chottok mélyebben feküdtek, mint a

tenger. A chottok közül a legjelentősebbek Melrir, a Nagy Chott, Asludje voltak és egészen

Tunisz határáig húzódtak le.

Melrir szélén meg volt jelölve az a csatorna, melynek majd a Kis-Syrtis-szel kell összekötnie

a sivatagot.

Északon terültek el a bennszülött törzsektől lakott nagy síkságok. Délen pedig a homokbuckák

sivár, kietlen vidéke húzódott.

A nagyobb városok, községek is pontosan megjelölve: Gabes az öböl partján, La Hamma

délen, Limagnes Softim, Bu Abdallah és Bechia a Fedjedj és Djerid között elterülő föld-

nyelven, Seddada, Kri-Tuzeur, Nefta, északon Chebika és ettől nyugatra Bir-Klebia-Zeribet-

Ain-Aga, Tahir Rassou, Mraier, Faguss, amelyek a chottoktól nyugatra tervezett vasúthálózat

mellett terülnek el.

A hallgatóság így hát tisztán láthatta maga előtt azt a mélyületet, ahol talán valamikor - és ki

tudhatja, esetleg a közel jövőben, - az afrikai tenger terül majd el.

Rharsát és Melrirt kivéve, magassági szempontból az egész vidék megfelelt a nagy tervnek.

26

«Hosszú és fáradságos és lelkiismeretes munka után bizonyosodtak meg arról, - folytatta

Schaller beszédét - hogy a chottok medencéje fekvésével mindenképpen megfelel a nagy

célnak.

Oran szenátor, Pomel és Rocard mérnök, akik 1872-ben tudományos expedíciót vezettek a

Szaharának ebben a részében, azt állították, hogy a terv a chottok alakulata miatt meg-

valósíthatatlan. 1874-ben kezdték újra komolyan tanulmányozni ezt a tervet. Mégpedig Roux

Roudaire vezérkari kapitány»...

Lelkes tapsvihar szakította félbe a szónokot, mikor a kapitány nevét kimondta.

«Az ő és Freycinet, a minisztertanács elnöke, meg Lesseps Ferdinánd nevéhez fűződik a terv

kezdeményezésének érdeme. Igen, uraim, az ő nevükhöz fűződik ennek a nagyjelentőségű

tervnek az első, hogy úgy mondjam, tudományos alapokra fektetett előkészítése.

1874-ben fogott neki a bátorlelkű tiszt a terv megvalósításának. Ez a megvalósulás teljesen

megváltoztatná a sivatag képét. Bizonyos vagyok benne, uraim, hogy mikor lelkesedéstől

hevítve, nekifogott a nagy munkának, nem is sejtette, hogy mekkora akadályok állnak majd a

terv útjába. Olyan akadályok, melyeket talán még az ő vasenergiája sem tudott volna

leküzdeni.

De térjünk vissza Roudaire munkájára. A francia kormány, miután Roudaire benyujtotta a

tervet az illetékes forumnak, hivatalosan megbízta a vezérkari tisztet a tudományos kikutatá-

sok vezetésével. Megkezdődtek a geológiai megfigyelések. Pontos, tudományos megállapítá-

sok nemsokára világosságot vetettek sok mindenre, amiről eddig csak homályos, vagy téves

fogalmuk volt a tudósoknak.

Elsősorban is kiderült, hogy a sivatagot sohasem borította tenger vagy a tengerrel közvetlen

összeköttetésben lévő öböl. Ez a hiedelem csak a hagyományon épült.

A geológiai megfigyelések és kutatások azonban azt is kimutatták, hogy ez az óriási, Gabestől

egészen az algéri chottok legvégéig terjedő terület korántsem eláraszthatatlan. Illetve, csakis

egy aránylag nem is számottevő terjedelmű részét lehetne fekvésénél fogva a csatornán

elvezetendő vízzel elárasztani. Tehát a «Szaharai-tenger» tudományos szempontból nagyon is

helytálló terv, csakhogy éppen a vízterület terjedelme nem lenne akkora, mint ahogy a közhit

elképzeli és várja.

A pontos geológiai kutatások előtt úgy vélték, hogy a vízterület terjedelme körülbelül 15 ezer

négyzetkilométer lesz. Ám a megfigyelések kimutatták, hogy ekkora terjedelmet nem lehet

tervbe venni. Ötezer kilométer, a tuniszi shebkhák vidéke (mely a Földközi-tengernél ma-

gasabban fekszik), elesik. Azonfelül még másutt is van olyan terület, mely a tenger szintjénél

magasabban fekszik. Roudaire kapitány kutatásai alapján körülbelül nyolcezer négyzet-

kilométert kell számba venni. Ez a terület átlag 27 fokkal fekszik alacsonyabban, mint a

gabesi öböl.»

És a mérnök vékony pálcáját végigvezette a térképen, hogy a közönségnek aprólékosan is

megmutassa a szóbanforgó földrészt.

«Igen, uraim, - folytatta a mérnök beszédét - Roudaire geológiai kutatásai és megfigyelései

kimutatták, hogy a sivatag területéből nyolcezer négyzetkilométernyi alkalmas arra, hogy a

tenger csatornán elvezetett vize elárassza. A tervbevett kanális hosszúsága 22 kilométer.

Most már csak azt kellett megállapítani, hogy vajjon a talaj alkalmas-e egy ilyenméretű

csatorna elkészítésére, hogy ez a vállalkozás nem haladja-e meg az emberi erőt?

27

Hosszantartó és lelkiismeretes megfigyelések után Roudaire kapitány erre a kérdésre is

megadta a feleletet.

Engedjék meg, uraim, hogy éppen evvel a kérdéssel kapcsolatban, megemlítsem Roudaire

egyik újságcikkét, mely ezzel a problémával foglalkozik.

Roudaire ugyanis kifejti, hogy a chottok és shebkhák homokos talaja egészen különleges

természetű. A csatorna megépítésének munkája korántsem ütközne olyan nehézségekbe, mint

Suezben, ahol homoksivatagon keresztül vezették a kanálist, vagy Panamában és Korinthus-

ban, ahol mésztartalmú emelkedéseken kellett a kanálist átvezetni.»

Schaller aztán néhány ékesszóló mondatban összefoglalta mindazokat az előnyöket, melyeket

Roudaire kapitány tervének megvalósítása jelentene a lakosság számára.

Elsősorban is Tunisz és Algír klímája lényegesen megjavulna. A déli szél hatására az új tenger

kigőzölgéséből keletkezett felhők jótékony eső alakjában áradnának le a környékre. Szükség-

telen kifejteni, hogy a sűrű esőzések mit jelentenének a földmívelés szempontjából.

A földművelés fellendülése természetszerűleg maga után vonná a kereskedelem felvirágzását

is, ezen a ma még olyan kopár, kietlen vidéken, melyet az emberi munka teljesen át fog

alakítani.

Végezetül pedig rátért Roudaire egyik legfontosabb argumentumára. Ugyanis az Aurestől

délre, egészen az Atlaszig terjedő vidéknek új és biztonságos utai lesznek. A karavánok életét

nem veszélyezteti semmiféle támadás. Azonfelül a hajók révén el lehet jutni és kereskedelmi

összeköttetésbe lehet lépni olyan területekkel is, melyek mindeddig megközelíthetetlenek

voltak.

És mégis annak ellenére, hogy lelkiismeretes, alapos tudományos kutatások mutatták ki ennek

a belföldi tengernek óriási földművelésügyi és kereskedelmi előnyeit, - nem is szólva a köz-

biztonság megerősödéséről és a kultúra fellendüléséről, - mégis, ismétlem, sokan kétségbe-

vonták ezeket az előnyöket és különféle érveléssel támadták meg Roudaire tervét.

És a szónok egyenként felsorakoztatta azokat az érveléseket, melyekkel újságcikkekben,

szónoklatokban támadták Roudaire nagyjelentőségű tervét.

Elsősorban is azt hozták fel, hogy a csatornák hossza, mely a tenger vizét Rharsába és Melriren

vezeti át, olyan óriási lenne, hogy a gabesi tengeröbölből elvezetett víz sohasem tudná a

medencéket teljesen kitölteni.

Azután pedig az az ellenvetés merült fel, hogy a szaharai tenger sós vize lassanként átszi-

várogna a talajon keresztül - a hajszálcsövesség természetes fizikai folyamata értelmében - és

idővel teljesen tönkretenné az oázisok dús növényzetét, különösképpen a datolyafatelepeket,

melyeknek jelentősége pedig tudvalevőleg igen nagy ezekben a tartományokban.

Egyesek pedig azt állították, hogy a tengervíz nem is alkotna sohasem belső tengert a sivatag

helyén, ugyanis a víz nagyrésze elpárologna, míg a hosszú kanálison át a nagy medencékig

jutna...

«Ami ezt az argumentumot illeti, - mondta a szónok - ez egyenesen tarthatatlan, hiszen Egyip-

tomban, ahol a nap sugara helyenként épen olyan égetően forró, mint a Szaharában, a

Monzaleth-tavat, - melyről azt állították, hogy nem lehet vízzel megtölteni - szintén csatornák

segítségével árasztották el vízzel.»

28

Felhozták azt is, hogy a kanális megépítése olyan költséges lenne, hogy az építési munkába

fektetett tőke jóval meghaladná mindazokat az esetleges, vagy tényleges előnyöket, melyeket

ez a Szaharai-tenger jelentene.

Ám a geológiai kísérletek kimutatták, hogy a talaj annyira lágy Gabestől kezdve egészen az

első nagy medencéig, hogy a csákány úgyszólván a saját súlya folytán merül bele.

Roudaire ellenségei - igen tekintélyes, nagyszámú csoport, - a támadó argumentumokon kívül

még sok és kivétel nélkül sikertelenségre célzó, mondhatnám, Kassandra-jóslatokat bocsátot-

tak közre, - folytatta Schaller. - A jóslatok közül, ha megengedik, elmondok most néhányat, a

legfontosabbakat.

Mivel a chottok medencéjének széle nagyon alacsony, minden valószínűség szerint mocsarak

alakulnak majd ki és megfertőzik a környéket. A legfontosabb szelek is inkább észak felől

fújnak, mint déli irányból. És így a tenger párolgásából keletkezett felhők esője sem Algír és

Tunisz földjére hull, hasztalanul elpazarolódik a nagy sivatag végtelen homoktengerében.

A támadások folytán a terv megvalósítása kitolódott.

Mintha csak a végzet hiúsította volna meg Roudaire kapitány tervét, a lakosság - legalább az

itteni mélységesen fatalista lakosság - hajlott erre a hiedelemre.

Pedig hát ez a merész, grandiózus gondolat sok embernek megkapta érdeklődését, fantáziáját.

Többek között Lesseps is élénken érdeklődött iránta, míg aztán a Panama-csatorna építése le

nem foglalta energiáját.

Természetesen Roudaire terve, a támadások és ellenvetések élénken foglalkoztatták a

bennszülötteket is. Az ő szemükben a tervnek megvalósulása egyenesen kétségbeejtő lenne,

hiszen akkor egész Dél-Algír átmenne a rumik hatalmába. Igen, ha ez a terv megvalósul, vége

lenne a bennszülöttek független szabadságának. A tenger elfoglalná végtelen, homokos

pusztaságaikat, elfoglalná kérlelhetetlenül, örökre. És a bennszülött törzsek elkeseredetten

tiltakoztak, itt-ott, elfojtottan ugyan, de lázadoztak. A sivatagot elborító tenger az ő számukra,

független életük elvesztését és jogaiknak melyek, úgy hitték, megilletik őket - elrablását

jelentené.

A sok támadás, húzás-halasztás, az egyre bizonytalanabb messzeségbe tolódó megvalósulás

nagyon megviselte Roudaire kapitányt. Élete utolsó éveiben már talán tudta, de mindenesetre

sejtette, hogy a nagy mű, melybe oly szívvel-lélekkel vitte bele minden energiáját, minden

munkakedvét, az ő életében már nem valósul meg. És nem is betegség, hanem valami

végtelen lelki és testi csüggedés okozta halálát.

Roudaire kapitány meghalt és mintha vele együtt elpusztult volna az, ami, mint minden alkotó

tehetségnek, neki is százszorta kevesebb volt életénél: műve. De aztán mégis évek multán

Roudaire terve felébredt a tetszhalál dermedtségéből... Mikor az amerikaiak visszavették

Panamát, 1904 után, néhány évvel, nagytőkésekből és mérnökökből álló csoport újra foglal-

kozni kezdett Roudaire tervével, még pedig oly komoly módon, hogy hamarosan részvény-

társaság is alakult. Ez a Francia-Külföldi Részvénytársaság rögtön munkálni kezdett.

Egyre több és több embert foglalkoztatott a Szahara-tenger problémája, a tengeré, mely Tunisz

és Algír gazdasági életét hihetetlenül felvirágoztatná. Egyre többen és többen beszéltek,

vitatkoztak, írtak erről a kérdésről és a terv, Roudaire kapitány már-már feledésbe merült

terve, most újra ott állt az érdeklődés középpontjában.

«Nem akarom most bővebben részletezni, - mondta Schaller - hogy milyen nagy munkát

fejtett ki a Francia-Külföldi Részvénytársaság, sem azokat a vállalkozásokat, melyekben a

29

bátorságnak s mondhatnám, merészségnek jóval nagyobb volt a szerepe a józan megfontolás-

nál. Bizonyára önök is nagyon jól tudják, uraim, hogy a társaság óriási területre terjesztette ki

működését s hogy a tulajdonképpeni terv megvalósításán kívül, más számos vállalkozásba is

belebocsátkozott. Elsősorban is megindult a fásítás, a chottoktól északra fekvő homokos

területet igyekeztek faültetéssel megrögzíteni. A társaság azon dolgozott, hogy a városokat és

telepeket és az összes oázisokat ily módon biztosítsa a homokkal és a hullámokkal szemben.

Mert hiszen a sivatagot elborító tenger bizonyára nem lesz valami csendes, békésen hullámzó

tó és amennyire emberi erőtől telik, iparkodtak már jóelőre megvédeni a városokat és falvakat

a víz és a homok pusztítása ellen.

És mindenekelőtt arra vigyázott a társaság, hogy az amúgy is békétlenkedő és elégedetlen

bennszülötteket ne haragítsák magukra. Éppen azért teljes igyekezetükkel rajta voltak, hogy a

lehető legnagyobb óvatosság és elővigyázat mellett el érjék a kitűzött célt. Mert ha az arab

törzseket maguk ellen haragítják, a fojtott elégedetlenkedés esetleg nyílt lázadásba törhet ki -

és akkor mindennek vége.

Természetesen ezek a nagy vállalkozások teljesen megváltoztatták a környék képét. Rengeteg

munkás dolgozott mindenfelé s ott, ahol néhány nap előtt teljes elhagyatottság volt, sebtében

épült, ideiglenes használatra összetákolt házak alkottak városokat.

A bennszülöttek ámbár bensőleg elégedetlenkedtek, lázadoztak, valószínűleg, főként a mun-

kások nagy számbeli fölénye miatt, - csendesen viselték magukat. A mérnököknek pedig ab-

szolút tekintélyük volt a munkássereggel szemben és mivel egytől-egyig kiváló szakemberek,

a munka eleinte nagyon jól haladt.

Rövid idő alatt Dél-Tuniszt valósággal ellepte a vállalkozók, kereskedők, ügynökök hada,

közöttük mint mindig, igen sok gyanús exisztencia, akik hamarosan meggazdagodtak a mások

munkája révén.

Elégedetlen bennszülöttek, óriási, Európából ideözönlött munkássereg, akik mérnökeik veze-

tése alatt lázas iramban dolgoztak, a spekulánsok, ügynökök, kereskedők nemzetközi hada: ez

volt a megváltozott, az átalakulófélben levő Tunisz képe akkoriban.

És a lázas munka, a nagy pénzügyi manipulációk, az újonnan alakult nagy vállalatok felett ott

lebegett állandóan valami furcsa, néha csak alig-alig érezhető, de mégis nyomasztó érzés.

Valami, amit csak a nagy viharokat megelőző nyomott és nyugtalanító atmoszférával tudnánk

összehasonlítani. Mintha valami forrongana a végtelen homoktengerben, mintha valami

készülne a sivatagban, titokzatos és meghatározhatatlan dolog, amitől, anélkül hogy tudnák

miért, mindenki retteg. Mintha a végeláthatatlan sárga homoktenger valami rejtelmes titkot

őrizne...»

«Uraim, - folytatta a szónok - csak néhány szóval akarok megemlékezni a részvénytársaság

szomorú csődjéről, mely bizonyára a hallgatóság nagy része előtt ismeretes.

A részvénytársaság túlságosan sokat akart, túlságos nagy volt a programm, sokfélék és túlon-

túl költségesek a vállalkozások. A csőd szinte máról-holnapra következett be. A Francia-Kül-

földi Részvénytársaság kénytelen volt fizetéseit beszüntetni, a munkásokat és hivatalnokokat

szélnek ereszteni. A nagy munka félbeszakadt, Roudaire kapitány óriási horizontú terve

megint messze esett a megvalósulástól.

De ez a megkezdett és a szerencsétlen spekulációk miatt félbeszakadt munka megvan még,

hála az afrikai klímának, mely ebből a szempontból áldásos tulajdonságú. A Francia-Külföldi

Részvénytársaság építkezése, ismétlem, épségben van és szerintem, tisztelt hallgatóság, mi

sem volna észszerűbb és természetesebb, mint ha - magától értetődik, hogy biztosabb alapo-

30

kon - új részvénytársaság alakulna. Mert hiszen a Francia-Külföldi Részvénytársaság szeren-

csétlen spekulációi mit sem vonnak le Roudaire tervének értékéből.

Az egész gazdasági életet átalakítaná, a bennszülött törzsek túlkapásait megakadályozná,

békét, jólétet teremtene Roudaire élete álmának megvalósulása.

Meg vagyok győződve, mélyen tisztelt hallgatóság, hogy önök is velem együtt így gondolkoz-

nak erről a kérdésről s mert így gondolkoznak, önök is fontosnak tartják, hogy az új és

ismétlem, biztos alapokra fektetett részvénytársaság megalakuljon. Ám, azt hiszem, abban is

egyetértenek velem, hogy az új részvénytársaságnak első feladata az legyen, hogy komoly,

megbízható szakemberekkel megvizsgáltassa az abbamaradt építkezést. Én részemről a leg-

nagyobb örömmel vállalom el az expedíció vezetését. Természetesen megfelelő számú és

minden tekintetben megbízható kíséretről is gondoskodnánk, hogy a raktárak és műhelyek

biztonságban legyenek és hogy a mérnökök is nyugodtan végezhessék megfigyeléseiket.

Nem mintha komoly panaszaim lennének a bennszülöttek ellen. Néhány tuareg törzs kivé-

telével, igazán mindannyian békésen viselkednek, sőt a beduinok tudvalevőleg a Suezi-csator-

na munkálatánál segítségünkre is voltak. Ám azért egy percre sem szabad megfeledkeznünk

az óvatosságról, hiszen mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy az arabok nem nézik jó

szemmel ezt a tervet, mert azt hiszik, hogy szabadságukat, függetlenségüket, illetve azt, amit

ők szabadságnak, függetlenségnek tartanak, megnyirbálná a sivatagot elborító tenger.

Annyi biztos, hogy a bennszülöttek nagy része bizalmatlansággal fog viseltetni munkánkkal

szemben és mi sem természetesebb, mint hogy nekünk is le kell vonnunk a konzekvenciát s a

legnagyobb tapintattal és körültekintő óvatossággal kell eljárnunk.

Én azt hiszem, hogy például a kitűnő Hardigan kapitány vezetése alatt álló megbízható spahi-

csapattal nem kell tartanunk az esetleges zavargásoktól, támadásoktól. Hardigan kapitány úr

jól ismeri a bennszülöttek szokásait, érti nyelvüket és úgy ismeri a vidéket, mint a saját

tenyerét.

Egyébként a lehető legrövidebb idő alatt igyekeznénk végezni és kutatásainkról, meg-

figyeléseinkről pontos beszámolót adnánk, így aztán meg lehetne állapítani a munka részletes

tervezetét és a lelkiismeretes, pontos költségvetést.

Uraim, úgy érzem, hogy most, mikor a nagy tervhez vezető út kezdetén állunk, nincs önök

között egy sem, aki ne gondolna meghatottsággal és tisztelettel arra az emberre, kinek ez a

grandiózus terv élete álma volt. Ki tudja, talán rövid volt egy emberöltő az álom megvalósu-

lására. Nem teljesedhetett be és Roudaire élete kettétörött. De álma, eszméi íme élnek és életet

követelnek. Uraim! Tudom, érzem, hiszem, hogy nincs önök közt egy sem, aki gondolatban

meg nem hajolna a nemeslelkű és szerencsétlen kapitány emléke előtt, kinek eszméje, álma,

terve íme most új életre kell s a diadalmas megvalósulás felé indul. Hogy a beteljesedéshez

vezető út rögös és fáradságos? Önök is, én is, mindannyian igen jól tudjuk. Ám van-e szebb

feladat annál a munkánál, mely fáradságos ugyan, de hazánk dicsőségét, embertársaink

boldogulását szolgálja. Uraim, az ilyen munkánál szebb és nagyobb valamit gyarló, kicsinyes,

szűk korlátok közé szorított emberi életünk nem adhat.

Engedjék meg, hogy végezetül néhány, talán szerénytelennek látszó szóval fejezzem be

mondanivalómat. Higyjék meg, nemcsak saját érzéseim, de a dolgok szükségessége is követeli

ezt így. Önök tudják, hogy én ki vagyok, azt is tudják, hogy mik azok a pénzügyi erők, melye-

ket meg tudok mozgatni. Tisztában vannak azzal, mennyit érnek azok a financiális és intellek-

tuális erők, melyek, hogy úgy mondjam, a hátam mögött, rendelkezésemre állanak. Biztosítom

önöket, hogy ez az új részvénytársaság biztos, nyugodt léptekkel haladna előre a terv

megvalósulásához vezető nehéz és fáradságos úton. Mindenféleképpen jobban felkészülve

31

minden eshetőségre és lehetőségre, pontos költségvetéssel, megbízható vezető emberekkel

dolgozva, egyenesen fog előre haladni az úton, melyen az első, kevéssé megfontolt, nem

eléggé biztos alapokra fektetett társaság elakadt.

Úgy érzem, uraim, hogy mindezt el kellett mondanom önöknek, mielőtt elutaztam volna délre.

Úgy érzem, hogy meg kell mondanom önöknek: én bízom, én hiszek a sikerben, mely kitartó

és lelkiismeretes fáradozásainknak osztályrészül jut. Én bízom abban, hogy a chottok és

shebkhák kietlen vidékén az új, az emberi kéz munkája alkotta tengeren, francia zászlós hajók

siklanak majd a hullámokon, én bízom abban, hogy Algír és Tunisz lakosai egyszer még

áldani fogják azt a munkát, mely megkíméli földjeiket az időjárás mostohaságától és fellendíti

a gazdasági jólétet. Igen, uraim, én bízom, én hiszek munkánk diadalmas sikerében.»

32

ÖTÖDIK FEJEZET.

Készülődés a sivatag felé.

Schaller beszédének nagy volt hatása és jelentősége. Hiszen most már szinte bizonyosra

vehető, hogy Roudaire kapitány terve meg fog valósulni, és a nagy csatorna, - melynek segít-

ségével a sivatag homokját a tenger hullámai öntik majd el - elkészül. Ám az újonnan alakult

részvénytársaság, úgy döntött, hogy mielőtt az óriási, a sivatagot a gabesi kikötővel összekötő

csatorna építéséhez kezdenének, Schaller indítványának értelmében komoly és megbízható

mérnökökből és geológusokból álló expedíció fog helyszíni szemlét tartani a félbemaradt

munka felett.

A kétmillió ötszázezer hektárnyi terület értékesítésére, a régebben megkezdett, de félbemaradt

építkezési munkák megvásárlására és a nagyszabású terv kivitelére új részvénytársaság

alakult. A részvénytársaság székhelye Párizsban volt.

Az új vállalat részvényeit igen jól fogadták, úgy a pénzvilág kapacitásai, mint a nagyközön-

ség. A részvények magas árfolyamon keltek el a tőzsdén. A vállalat biztos, konszolidált

alapokon nyugodott, nagy pénzügyi kapacitások álltak a háta mögött és a részvénytársaság

pontos, lelkiismeretes költségvetéssel dolgozott.

A munkák vezetésével megbízott mérnök Schaller volt, aki - mint tudjuk - a gabesi kaszinó

termében olyan ékesszólóan ismertette a sivatagot elborító tenger tervének történetét. A társa-

ság határozata folytán ugyancsak ő vezeti azt a tudományos expedíciót is, melynek feladata: a

félbemaradt építkezés és ásatás alapos megvizsgálása és ismertetése.

Schaller ez időben körülbelül negyven éves volt. Alakja középmagas. Energikus, kemény-

vágású arca határozott, sőt szükség esetén makacs emberre vallott. Ám nemcsak fejformá-

jában, arcvonásaiban, de egész lényében középmagas, izmos, kisportolt, szélesvállú alakjában,

éles szürke szempárjának kutató, okos tekintetében, minden gesztusában volt valami nagy,

fölényes határozottság, mely néha szinte bántó lett volna kissé, ha nem párosul mindig

jelleméből fakadó megbízhatósággal és mélységes becsületességgel.

Ez a kiváló mérnök egyike volt azoknak az embereknek, kiknek külsejük teljes harmóniában

áll lelkivilágukkal. Ez a hideg, energikus külsejű férfi maga volt a megtestesült józanság, a

mindent nyugodtan, lelkiismeretesen, józanul, logikusan mérlegelő ész. Érzései, hangulatai,

szeszélyei, vágyai, soha nem sodorták semerre, teljesen uralkodott mindenféle efajta érzelmi

komplikáción. Nem ijedt meg, nem vesztette el fejét balsiker esetén és a hirtelen szerencse

nem tette könnyelműen bizakodóvá. Azok, akik közelről ismerték, azt állították, hogy amióta

csak ismerik, mindig ilyen hideg, logikus és megfontolt és sohasem látták még fegyel-

mezettségéből kizökkenni. Ezt az éles, logikus gondolkozású koponyát, általában véve nagyon

kevés dolog érdekelte, a számokon, a kalkulációkon, - mesterségéhez tartozó dolgokon kívül

úgyszólván semmi. Nem értett a pénzügyekhez, nem foglalkozott soha politikával, az iroda-

lom sem igen kötötte le és társaságba úgyszólván sohasem járt. Mint valami hűvös és megkö-

zelíthetetlen elefántcsonttoronyba, úgy zárkózott el a számok, mértani figurák s a logaritmus

világába. Ám mindenki tudta róla, hogy puritán jellem, megközelíthetetlen és szinte a rideg-

ségig becsületes.

Szaktudását, munkaképességét nemcsak hazájában, hanem az egész művelt világon elismer-

ték. Schaller egyike volt a legtehetségesebb, legtöbbet tudó és legalaposabb mérnököknek.

33

És minden szakember tudta, hogy ha Schaller alapos, sokáig tartó munka után áttanulmányoz-

ta Roudaire tervét és kijelenti, hogy a dolog keresztülvihető, akkor ez a szűkszavú, zárkózott

férfi szavának is áll. Egészen bizonyos volt benne mindenki, hogy semmiféle, sem geológiai

természetű, sem financiális meglepetés nem érheti azt a vállalatot, melynek élén Schaller áll.

Franciaország legnagyobb pénzügyi kapacitásai készséggel mozdultak meg, hogy a hallgatag,

igénytelen mérnök mögé álljanak óriási hatalmukkal. Tisztában voltak azzal, hogy nála jobban

senki sem tudja képviselni érdekeiket.

Schaller első dolga volt, hogy pontos méretek, számítások és megfelelő helyszíni szemle

alapján megállapította a belföldi tenger területét. Meggyőződött arról, hogy a gabesi öböltől

Rharsa chottáig az első kanálison és Rharsától Melririg, a második csatornán semmi sem

akadályozza a víztömeg szabad folyását, és alaposan megvizsgálta a partvidéket, mely majd

körülzárja az óriási, 28 milliárd tonna víztömeget.

Mivel az új részvénytársaság egy csomó olyan mérnököt is foglalkoztatni fog, akik már a

Francia-Külföldi Társaságnál is dolgoztak és rajtuk kívül természetesen még más mérnököket

is, mivel az emberek egy része még nem érkezett meg, Schaller, hogy az utólagos neheztelé-

seknek elejét vegye, elhatározta, hogy senkit sem visz magával a részvénytársaság alkalma-

zottai közül.

Csak egy szolga kísérte el, aki már hosszú idő óta élt Schaller mellett és akinek jelleme, szo-

kásai bámulatosan összhangban voltak gazdáéival. François - így hívták az inast - rendes volt,

pontos, akárcsak egy gép, mindig nyugodt, mindig fegyelmezett természetű, hallatlanul

munkabíró és szívós. Akárcsak gazdája, ő is keveset beszélt, de annál többet gondolkozott és

Schaller maga is sokra tartotta szolgája éles eszét, emberismeretét. De még többre becsülte

megbízhatóságát, szívós, kitartó természetét.

Természetesen, hogy a vállalat mérnökei nem kísérték el Schallert útjában; ez korántsem

jelentette azt, hogy a kiváló mérnök minden kísérő nélkül vállalkozott volna erre a hosszú és

esetleges veszedelmessé is válható útra.

Csupán szolgája kíséretében vágni neki a Djerid veszedelmes vidékének, meggondolatlan

vakmerőség lett volna, mely egyáltalán nem egyeztethető össze Schaller megfontolt termé-

szetével. Hiszen ez a vidék még a karavánok számára sem volt mindig biztonságos s a

lakosság tudatában nagyon élénken éltek Hadjar bandájának félelmetes támadásai. Most pedig

különösen ajánlatos volt az elővigyázatosság, mert a félelmetes tuareg vezér kiszabadult bör-

tönéből és az utolsó pillanatban elmenekült. Pedig kétségtelen, hogy rablásait, kalandozásait

újra folytatni fogja.

És Hadjar talán sohasem volt olyan félelmetes, mint éppen most. Szökése még csak növelte

azt az amúgy is nagy hatalmat, mellyel törzse felett rendelkezett. És a közhangulat is növelte

hatalmát. A bennszülött törzsek mintha csak arra várnának, hogy végre valaki egyesítse őket.

Alig volt egy-két törzs, mely békés érzelmeket táplált volna a franciák irányában. A többiek

mind elégedetlenkedtek a belföldi tenger miatt, mely a sivatagot elborítván, ugyancsak meg-

nyirbálja előjogaikat és véget vet a nomád életmódnak s a rablóbandák garázdálkodásainak.

Bár mindeddig semmi határozott lépésre sem szánták rá magukat, a közhangulat mégis

nyomott, az atmoszféra fojtott volt. És annak, ki a Djeridbe akart menni kutatásokat végezni,

ugyancsak tanácsos volt elővigyázatosnak lennie.

Különösen a tuaregektől, ettől a teljesen nomád, merész és legnagyobbrészt rablásból,

fosztogatásból élő törzstől, volt mit tartani.

34

És az imámok (az arabok papjai) egyre izgatták a népet. Az arab és európai munkásokat több

ízben megtámadták a nomád bennszülöttek és végre is az algíri katonaságot kellett védel-

mükre mozgósítani.

Micsoda jogon merik a rumik - mondogatták az imámok a népnek, - megváltoztatni a termé-

szet alkotását? Miért akarják a tenger hullámaival elönteni a mi pusztaságunkat és oázisain-

kat? Talán bizony nem elég nagy nekik a Földközi-tenger és telhetetlenségükben még a mi

földünket is el akarják rabolni?... Annyit hajókázhatnak rajta a rumik, amennyit csak akarnak,

nem zavarjuk meg őket benne, de mi a szárazföldünket szeretjük és nem tűrjük, hogy ezt a

földet elvegyék lábunk alól. Djeridet arra szánta a természet, hogy karavánok vonuljanak

keresztül rajta és nem arra, hogy hajók szeljék keresztül... Meg kell semmisíteni, el kell

pusztítani ezeket az idegeneket, mielőtt a tenger hullámaival elborítanák őseink földjét...

Ez a forrongó hangulat már akkor is megvolt, mikor a Francia Külföldi Társaság megalakult.

Aztán idővel, mikor a munka abbanmaradt, mintha a lázas hangulat is lecsillapodott volna.

Ám Djerid lakóinak fantáziáját azért egyre tüzelte a terv, mely a sivatag homokját a tenger

hullámaival akarja elborítani.

Ez a terv titkos, elfojtott, de olyan halálos keserűségtől megmérgezett ellentállást fejtett ki

lelkükben, mely alig volt összeegyeztethető a muzulmán fatalizmussal. S a félbenmaradt

építkezés is egyre jobban tüzelte, izgatta e nomád nép képzeletét, mely a fantasztikus alakú,

nagy vasvázakban gigantikus állatokat, szörnyű nagy madarakat, mindenfelé titokzatos,

rejtelmes szörnyetegeket vélt látni és a mesemondók, kikre a keleti faj nagyon is hallgat,

fantasztikus regéikkel még jobban belevitték a lelkeket a rejtelmes, titokzatos álomvilágba.

Ezek a mesék egyre jobban és jobban, izgatták a bennszülöttek lelkét, kik immár a mesét

kezdték összetéveszteni a valóság világával.

Az elővigyázatos Schaller természetesen nem indult kísérő nélkül a veszedelmes útra. Egy

spahi-csapat kísérte a kiváló mérnököt és szolgáját.

A csapatot Hardigan kapitány és Villette hadnagy vezette.

De nehezen is lehetett volna jobb választást találni, mint erre a két kitűnő tisztre bízni a

dolgot, kik teljes tökéletességgel ismerték a Djeridet, a sivatagot. Hősies bátorságuk, melynek

számos ízben tanujelét adták, akkor tűnt ki legjobban, mikor Hadjart, a tuaregek vezérét

elfogták.

Hardigan kapitány élete virágában volt ezidőben, körülbelül 32 éves lehetett. Egyike a leg-

kitűnőbb tiszteknek, okos, bátor férfi. Ám bátorsága sohasem fajult vakmerőséggé, hanem

mindig józan körültekintéssel párosult. Hardigan kapitány katona volt a szó legteljesebb

értelmében, az ő szemében csak egy pálya volt: a katonai. Nőtlen ember létére - közeli hozzá-

tartozói sem voltak, - a csapat volt a családja s a katonák a gyermekei. Természetes, hogy a

katonák is valóságos rajongással vették körül a derék kapitányt. Mindent várhatott, mindent

követelhetett tőlük.

Ami Villette hadnagyot illeti, azt hiszem elég, ha annyit mondunk róla, hogy ő is olyan derék,

bátor és megfontolt ember volt, akárcsak kapitánya. Ő is erős, szívós természetű és a legjobb

lovasok egyike.

A hadnagy gazdag iparoscsaládból származott és mindenki, ki képességeit és jellemét ismerte,

igen szép jövőt jósolt neki.

Villettet éppen akkor hívták vissza Franciaországba, mikor a Hardigan kapitány vezérlete alatt

álló spahi-csapatot kijelölték a fontos expedícióra.

35

Mikor a hadnagy megtudta, hogy szeretett feljebbvalója vezeti a csapatot, elment hozzá és így

szólt:

- Hallottam, hogy te fogod Schallert elkísérni, kapitány úr. Nagy kedvem volna veled tartani.

- Nekem is nagy kedvem lenne téged magammal vinni, - felelt Hardigan.

- Nos akkor, úgy gondolom, az lesz a legjobb, ha elhalasztom hazautazásomat.

- De gondold meg barátom, hogy...

- Hidd meg, kapitány úr, igazán mindegy, hogy most vagy két hónap mulva indulok haza.

- Ami azt illeti, hát csakugyan mindegy. Sőt legalább a sivatagra vonatkozó friss értesülések-

kel térsz vissza Franciaországba.

- És azonfelül elbúcsúzhatom az algíri chottoktól, mielőtt a tenger hullámai elborítanák.

- És hozzátehetjük, mindaddig, amíg csak Afrika a jó, régi Afrika megmarad a földgolyón.

Szó sincs róla, magam is belátom - tette hozzá mosolyogva, - hogy ugyancsak van okod az

érzékeny búcsúra.

- Nos hát, kapitány úr, - mondta a fiatal hadnagy - a csapattal tarthatok?

- Igen, fiam, csak figyelmeztetni akarlak, hogy a vállalkozás korántsem veszélytelen, amióta

Hadjar kiszabadult és tuaregjei élén újra garázdálkodik...

- De kapitány úr - és a fiatal tiszt arcát forró vérhullám öntötte el - mivel érdemeltem meg,

hogy éppen akkor beszélsz le arról, hogy veled tarthassak, mikor valami veszélyesebb

vállalkozásról van szó?

- Nem, kedves fiam, - felelt a kapitány megszorítva a derék Villette kezét - nem akarlak én

lebeszélni a dologról, hiszen már első szavaidra készségesen beleegyeztem, hogy velünk

jöhess. De látod, úgy érzem, kötelességem figyelmeztetni téged, hogy vállalkozásunk nem

veszélytelen és éppen most, mikor haza akartál menni...

- Hát csak nem kívánod, kapitány úr, hogy azért, mert egy-két hónappal hamarabb juthatok

haza, lemondjak egy ilyen pompás kirándulásról, amit veled együtt tehetek meg? Különben

sem bánnám, ha a véletlen összehozna bennünket Hadjarral.

Ezzel aztán az ügy el is intéződött. Hardigan kapitánynak nagyon jól esett ez a nagy

ragaszkodás és azonfelül tisztában volt azzal, hogy a bátorlelkű, energikus fiatal tiszt jelenléte

milyen sokat jelent számára ebben az expedícióban, mikor a sors, vagy a véletlen nagyon

könnyen összehozhatja őket Hadjarral és csapatjával.

A két tiszt természetesen megbeszélte az expedíció legapróbb részleteit is. Ami a legénységet

illeti, a legmegbízhatóbb és legkitartóbb embereket válogatták ki az útra. Természetesen Nicol

őrmester sem hiányzott a csapatból. Hiszen ott volt ő akkor is szeretett kapitánya oldalán,

mikor a tuareg vezért annyi emberfeletti erőfeszítés után elfogták.

Nicol őrmester tiszta katonatípus volt, maga a megtestesült, fegyelem és szentül meg volt

győződve, hogy a világ is akkor lenne tökéletes, ha az abszolút engedelmesség és katonai

fegyelem szigorú törvényei szabályoznák. Ám azért az őrmester szigorú felfogása ellenére

sem volt embertelen. Legényei szerették, mert mindegyik gondjában-bajában résztvett és

mindaddig, amíg valaki meg nem sértette a katonai fegyelmet, Nicol őrmester a legnagyobb

jóakarattal viseltetett iránta.

Az őrmester szerint persze a világ legszebb, sőt egyedüli szép pályája a katonai volt. Ám ha az

őrmester felfogása szerint az ember arra való, hogy a zászlók alatt szolgáljon, ezzel szemben

36

azt is beismerte, hogy az ember egymagában mégis csak tökéletlen teremtés lenne. A ló

nélkülözhetetlen hű társa a katonának és az őrmester több ízben kifejtette legényeinek, hogy a

katona csak félember ló nélkül.

- Én vagyok a fej, én gondolkozom, én vagyok a kéz, én harcolok, de a ló a láb és bizony az

ember nem sokra megy - ha katona - a maga két lábával.

Az őrmester nagy becsben is tartotta a lovát. Öreg Pajtás, igaz, kitűnő állat volt, híven

szolgálta urát és szinte megható szeretettel ragaszkodott hozzá.

Nicol egyébként egyike volt a hadsereg legjobb lövőinek.

- Éles a szeme, biztos a keze, - mondogatták róla bajtársai. Büszkék is voltak Nicol őrmeste-

rükre, különösen Pistache káplár mondogatta elégedetten:

- Ilyen őrmester nincs több, mint a miénk fiúk! Hej, micsoda szeme, meg keze van ennek az

embernek.

Pistache káplár Franciaország déli részéből, Provenceból származott és mint a délvidéki

franciákat általában, őt is harmónikus, vidám kedéllyel áldotta meg a Teremtő. Idestova

hatvan éves már Pistache, de olyan jókedvű, olyan friss, olyan fiatalos, mintha huszonöt lenne.

Sohasem rosszkedvű, sohasem elégedetlen, soha senki nem hallotta panaszkodni éhség vagy

szomjúság miatt, pedig bizony egy-egy hosszú, fárasztó menetelés után a sivatag forró

homokjában, ugyancsak lett volna rá oka.

Az őrmesternek ő volt a kedvence és a két férfit, az idős, de jókedvű Pistachet és a jóval

fiatalabb, hallgatag Nicolt csaknem mindig együtt lehetett látni.

Hardigan kapitány az őrmesterrel is megbeszélte az expedíció egy s más részletét. Mindig

figyelmesen meg szokta hallgatni okos, józan, megfontolt feleleteit.

Nicol örömmel hallotta az indulás tervét. Akárcsak hadnagya, ő is szeretett volna Hadjarral

szembekerülni. Azzal a Hadjarral, aki annyi bajt és pusztulást okozott már, akit annyi

fáradozás után végre sikerült elfogni és aki szinte az utolsó órában mégis csak kiszabadult

börtönéből.

Természetesen az őrmester magával viszi két derék, hű pajtását, lovát és kutyáját, amelynek

ugyancsak kivették részüket a Hadjar elfogatását megelőző küzdelemből.

És Nicol kötelességének tartotta, hogy a két hű állatnak is tudtára adja a nagyfontosságú

eseményt.

- No «Öreg Pajtás» nagy újságot hozok neked: útnak indulunk. Úgy biz ám, - mondta az

őrmester, mikor Pistache-sal együtt bement az istállóba és megveregette lova nyakát.

És az okos ló, a híres öreg Pajtás, mintha csak megértette volna gazdája szavait, vidáman fel-

nyerített és a kutya, Nagyfogú, amely mint rendesen most is ott lődörgött gazdája nyomában,

felcsaholt...

- Úgy bizony, pajtikám, indulunk. - És az őrmester végigsimogatta a kutya okos fejét.

Nagyfogú vidám csaholásba tört ki és fel-felugrott, mintha csak az Öreg Pajtás hátára szeretne

felpattanni. Sőt néhanapján meg is történt, hogy a kutya hatalmas ugrással nagy ügyesen a ló

hátára vetette magát és öreg Pajtás ilyenkor éppen olyan elégedett volt lovasával, mint a kutya

furcsa helyzetében.

- Úgy bizony, útnak indulunk, - folytatta az őrmester a furcsa diskurzust - és pedig már

holnap. Remélem, cimborák, ti is kitesztek magatokért, mégpedig derekasan.

37

S a két állat talán megértette gazdája szavainak értelmét, - mert a ló nyerítésbe tört ki, a kutya

pedig még élénkebben csaholt.

- Hát csak rajta, cimborák, ki tudja nem találkozunk-e össze azzal az átkozott fickóval, azzal a

Hadjarral, aki kiszökött kezünk közül? Hanem annyit mondok ám, hogy akkor aztán

mutassátok meg, hogy kik is vagytok.

Öreg Pajtás türelmetlenül toporzékolt és Nagyfogú szájából dühös morgás tört elő a vidám

csaholás helyett. Ha gazdájuk szavait talán nem is, de hanglejtését feltétlenül megértették.

Nicol aztán körülnézett az istállóban, hogy minden rendben van-e és mégegyszer odaszólt a

két hűséges cimborának.

- Hát holnap indulunk, te is Öreg Pajtás, te is jó öreg kutyám, Nagyfogú. Holnap.

38

HATODIK FEJEZET.

Gabestől Tozeurig.

Március 17-én, reggel öt órakor, az expedíció elhagyta Gabest. A nap éppen akkor kelt fel és

az első sugarak világában fel-felcsillant az óriási sivatag sárga homokja.

Szép idő volt, könnyű északi szél fújdogált, maga előtt kergetve néhány átlátszó bárányfelhőt,

melyek szétfoszlottak, mielőtt még az égbolt túlsó oldalára érkeztek volna.

A téli időszaknak már vége volt és Afrikában valami csudálatos rendszerességgel váltakoznak

az évszakok.

Az esős évszak, az «ech-chta», csak január és február hónapban tart. A nagyon szélsőséges

temperatúrájú nyár, májustól októberig. Ilyenkor uralkodnak az északkeleti és északnyugati

szelek.

Igy tehát Schaller és a kísérő csapat kedvező időszakban indult útnak. Az expedíció bizonyára

véget ér, mielőtt még a szörnyű nyári hőség elkezdődnék és így feladatuk befejeződik, mielőtt

a legnehezebb évszak, az elviselhetetlen nyár, kezdetét venné.

Gabesnak nem volt kikötője, az ősrégi Tnoupe-öböl úgyszólván teljesen hasznavehetetlen

hajózás szempontjából.

A Kerkenath és a Lotophage szigetek között elterülő öblöt nevezték el Kis-Syrtisnek és a Kis-

Syrtis éppen olyan félelmetes volt a hajósok számára, mint a Nagy.

A Oued-Melah torkolatánál, - ahol már megkezdték az új kikötő kiépítését - tervezték a

csatorna nyílását.

A csatorna első és aránylag rövid része, mely Gabestől a sivatag irányában terült el, nagyon

költséges és kiépítése is rendkívül fáradságos.

Ebből a szempontból össze sem lehet hasonlítani a sivatag többi részében elvégzendő munká-

val. Ugyanis a talaj átlagos magassága, két, átlag ötven méternyi emelkedést kivéve, a száz

métert is elérte és a homokos földbe nagy mértékben vegyült a sziklás talaj. Már pedig az ily

fajta talajban nagyon lassan, nehezen haladhat csak az ásatás.

Oued-Melahon túl a csatorna Djerid óriási síksága felé tartott.

Az expedíció is ebben az irányban haladt előre.

A csapat élén Schaller mérnök és Hardigan kapitány lovagolt. A két férfit néhány megbízható,

kipróbált spahi vette körül. Hátuk mögött jött Nicol őrmester vezetése alatt a katonaság többi

része s közöttük természetesen Schaller hűséges szolgája, aki ilyen körülmények között a leg-

keményebb erőszak sem választhatott volna el gazdájától.

Az útra szükséges elemózsiát és egyéb nélkülözhetetlen kellékeket öszvérek és tevék

szállították.

A kis csapat hátvédjei Villette hadnagy és néhány spahi. Láthatjuk tehát, hogy a legnagyobb

elővigyázatossággal mentek előre.

Mivel az expedíció célja az volt, hogy a Francia Külföldi Részvénytársaság építkezését meg-

vizsgálja és pontosan megállapítsa, milyen állapotban van a félbemaradt munka Rharsa

chottjáig, és innen Melririg, úgy határoztak, hogy a csapat naponta csak kis utat tesz meg,

mert csak így végezhet igazán alapos munkát.

39

A sivatag homokjában vándorló karavánok néha valósággal csodálatos sebességgel teszik meg

a kimért utat és Algír és Tunisz között tíz-tizenkét nap alatt négyszáz kilométert is haladnak.

Schaller, aki tisztában volt azzal, hogy nekik nem sebességi rekordot kell csinálniok, úgy

határozott, hogy egy nap tíz-tizenkét óránál nem igen mennek többet.

- Így aztán marad időnk az alapos megfigyelésre, - mondotta Hardigannak. - Azonfelül pedig

azt is tekintetbe kell vennünk, hogy a félbemaradt építkezés mentén az utak nagyon rossz

állapotban vannak.

Hardigan kapitány helyeslően bólintott.

A két férfit egymás kölcsönös megbecsüléséből származó, komoly baráti érzés kötötte össze.

- Villette hadnaggyal sokat beszélgettünk indulásunk előtt, - mondta Hardigan kapitány. - És

mindketten örültünk, hogy még egyszer utoljára megláthatjuk a Djeridet, olyannak, aminőnek

a természet alkotta. És most, ahogy így elnézem ezt a végtelen nyugodt homoksivatagot, alig

bírom elképzelni, hogy majd...

- Pedig, hát jó lesz kedves barátom, ha minél előbb belehelyezkedel a megváltozott dolgokba.

Mert mikor majd újra eljössz ide, teljesen megváltozott képe lesz errefelé a világnak. Ott, ahol

kietlen homoksivatag volt, lüktető élet és lázas forgalom...

- Hidd meg barátom, hogy ennek a magánynak is megvan a maga poézise.

- Már amennyiben a kietlen, terméketlen, hasznavehetetlen magánynak poézise lehet, - vetette

közbe kissé gúnyosan a mérnök.

- Természetesen nem az efajta matematikusra gondolok, mint te, - felelt mosolyogva a

kapitány. - Mert készséggel belátom, hogy a te fantáziádat a számokon és mértani idomokon

kívül édeskevés dolog izgatja. Csakhogy a világ sokféle emberből áll ám, barátom, és bizo-

nyára akadnak közöttük olyanok is, akik gyönyörűségüket lelik az óriási homokpuszták

szépségében, ha százszor is terméketlenek. És ki tudja, talán lelkük mélyén sajnálják is azt a

változást, amit az emberi kéz a természetre majd rákényszerít?

- Nem is tudtam, Hardigan, hogy ilyen költői hajlamok szunnyadnak benned. No, de hát nem

kell kétségbeesned. A Szahara magassága legnagyobbrészt messze meghaladja a Földközi-

tenger magasságát és ezért nincs mitől tartanod, lesz alkalmad, még pedig bőven, gyönyör-

ködni szépségében. Mert bizony, ha a dolog másként állna, ha a sivatag geológiai fekvése

megengedné, akkor bizony az egész Szahara egészen rövid időn belül arra a sorsra jutna, mint

a Rharsától Melririg terjedő chottok. Úgy bizony, akkor a gabesi öböltől kezdve, egészen az

Atlanti-óceánig, az egész sivatagot a tenger hullámai borítanák el.

- Hát az már igaz, - felelt mosolyogva Hardigan - hogy a mai mérnökök előtt már semmi sem

szent. Ha teljesen szabad kezet hagynának nekik, addig fúrnának, építenének, csatornáznának,

míg a szárazföld jó részét tenger lepné el, az óceánokat meg biztosan hegyekkel tömködnék be

és nem nyugodnának addig, míg jó öreg hepe-hupás földgolyónkból szép síma strucctojás nem

lenne, melyet aztán kényök-kedvök szerint lehet vasúti sínekkel behálózni.

A két jó barát nem először vitatkozott már egymással. Mind a ketten annyira különböző szem-

szögből nézték a dolgokat, hogy ez néha okvetlenül alkalmat adott kisebb vagy nagyobb

vitákra. Most is biztosra vehetjük, hogy a hosszú út alatt sok mindenféle dologról egészen

másképpen fognak gondolkozni.

Ám ez a körülmény mitsem változtatott barátságuk természetén, az egymás iránt érzett

kölcsönös nagyrabecsülésen.

40

A gabesi oázison keresztül vezető út nagyon kellemes. A növényzet rendkívül dús, mintha a

természet az oázisokon akarná kipótolni mindazt, amit a sivatag terméketlen homokjától

megvont.

A botanikusok a gabesi oázison 563 fajta növényzetet találtak. Ennek a területnek lakói bol-

dog bőségben élnek. A banánfa ritka ugyan, de a füge, mandula és narancsfák annál nagyobb

számban lombosodnak. Ám az egész vidék flórájának jellegét mégis csak a datolyafák adják

meg. Djeridet a datolya birodalmának hívják, mivel több mint egymillió datolyafa van ezen a

vidéken és húsos, édes, ízletes gyümölcsük a lakosság egyik főtápláléka.

A datolya, narancs, füge és mandulafákon kívül, még a szőlő is igen jelentős gyümölcse ennek

a vidéknek.

A szőlővel borított lankák, homokos síkságok egymás után következnek szinte végeláthatatlan

messzeségben.

Miután az oázison keresztül vonult a karaván, a Qued-Melah folyása mentén már a teljesen

terméketlen pusztaság felé vette útját. A pusztaság felé, melyet majd a nagy csatorna szel

keresztül.

Az út első részével nem sok dolga lesz az új részvénytársaságnak, mert itt még teljes épségben

megvolt a Francia-Külföldi Társaság építkezése.

Schaller az ő szokott lelkiismeretes, aprólékos módszerével mindent megvizsgált és meg-

állapításairól tüstént jegyzeteket is készített.

- Egészben véve meg vagyok elégedve a dolgokkal, - mondta Hardigannak. - A partvidék

lejtősödő részein és a csatorna ágyában lesz majd egy kis munkánk.

- Mennyi a szélessége? - kérdezte Hardigan a félbemaradt csatornára mutatva? - Én körülbelül

80-90 méterre becsülöm.

- Még pedig nagyon helyesen. A szemmértéked igazán pompás, kedves barátom. A csatorna

szélessége pontosan 80 méter. Eredetileg ugyan nem tervezték ennyire, mindössze 25-30

méter szélességet kalkuláltak. Ugyanis arra számítottak, hogy a víz sodra majd utat váj

magának és a csatorna ily módon kiszélesedik. Ám később annak ellenére, hogy tekintélyes

munka és költségtöbbletet jelentett a kanális kiszélesítése, mégis a méretek megnagyobbítása

mellett döntöttek. És a Francia-Külföldi Társaság, amint látod, 80 méternyi szélességben

építette a csatornát.

- Én most beleképzelem magam abba az időbe, - ami pedig hamarosan elérkezik, mikor

Rharsa és Melrir homoklapálya a tenger hullámai alatt lesz.

- Remélem is, - felelt mosolyogva a mérnök. - Persze abban aztán már nem vagyok bizonyos,

hogy te is olyan szívből kívánod a terv megvalósulását, mint...

- Nagyon rosszul esnék, ha félreértettél volna az imént, - vágott közbe komoly hangon Hardi-

gan kapitány. - Hidd meg, hogy bár katona ember vagyok, mégis átérzem ennek a nagyszabású

koncepciónak egész jelentőségét. Tisztában vagyok azzal, hogy nagy gazdasági fellendülés és

a közbiztonság megerősödése lesz a terv megvalósulásának eredménye. Csak úgy-e azt is

megérted, hogy nekem, aki bizony hosszú ideje élek errefelé, valahogy szívemhez nőtt az

egész vidék és sok szépséget látok még a száraz, terméketlen homokrengetegben is.

És a két jóbarát egy kis vitatkozás után teljes megértésben folytatta útját.

- Hanem, ha jól emlékszem, olyasmit hallottam, - mondta kisvártatva Hardigan kapitány, -

hogy legalább is tíz év szükséges ahhoz, hogy a Szaharai tenger elérje a normális nívót.

41

- Igen, igen, tudom, - felelt Schaller, - sőt sokan még azt az ellenvetést is megkockáztatták,

hogy a víz egész egyszerűen elpárolog a csatornán keresztül, míg a Gabesi-öböltől Rharsaig

jutna.

- Az én véleményem szerint mindenesetre jobb lett volna, ha a Francia-Külföldi Társaság

Roudaire tervét betartja és a csatornát az eredeti 25-30 méternyi szélességre építi. Különösen

éppen az első résznél lett volna jobb, ha nem ilyen széles. Ez a nagy szélesség nem is prak-

tikus és azonkívül a munka nagyon költséges is miatta. Hiszen éppen az effajta elszámítások-

ban rejlett a Francia-Külföldi Társaság tragikuma. De hogy a kérdésedre feleljek, hát meg-

nyugtathatlak, geológiai kutatásaink bebizonyították, hogy tíz évnyi határidőről szó sem lehet.

Öt éven belül már nagy kereskedelmi hajók közlekednek a mai sivatag területén, Gabestől

kezdve egészen Melririg.

Az expedíció első napi útja nagyon jól telt el, nem haladtak gyorsan, a csapat mindannyiszor

megállt, valahányszor Schaller jelt adott. Körülbelül 15 kilométernyire lehettek Gabestől,

mikor öt órakor estefelé Hardigan kapitány kiadta a parancsot és a kis csapat éjszakai pihenőre

megállt.

Rögtön tábort ütöttek a csatorna partjától észak felé, néhány datolyafa árnyékában. A lovasok

leszálltak a nyeregből és a lovakat a kanális közelében lévő füves térségre vezették. Itt aztán

legelészés közben kedvükre kipihenhették magukat a szegény párák. A fák között patak

csörgedezett és a katonák örömmel győződtek meg róla, hogy vize friss és üdítő.

Hamarosan felállították a sátrakat, melyek alatt majd aludni fognak. De az alvás előtti időt

természetesen mindenki a szabad levegőn töltötte el.

A vacsorát is a fák alatt fogyasztották el. Schallert, Hardigan kapitányt, meg Villette had-

nagyot, a mérnök hűséges szolgája, François szolgálta ki. Mindannyian jóízűen nekiláttak az

ízletes húskonzervből, kétszersültből és gyümölcsből álló tápláló vacsorának.

Az expedíció élelmiszerkészlete egyébként olyan bőséges volt, hogy maga a hús- és élelmi-

szer-konzerv is néhány hétre elegendő lett volna. És ha valamire mégis szükség lenne, Alsó-

Tuniszban és Alsó-Algírban, a chottok szomszédságában, könnyen lehet egy s más holmit

beszerezni.

Miután a tisztek és a legénység befejezték a vacsorát, Hardigan kapitány kiadta rendeleteit az

éjjeli őrségre vonatkozólag. Mert a kapitány sokkal óvatosabb és meggondoltabb katona volt,

semhogy kis csapatát őrség nélkül hagyja éjszakára. Nagyon jól tudta, hogy a tuaregekkel

szemben állandóan résen kell lenniök. Annál inkább, mert a tuaregek vezére kiszabadulása óta

bizonyára merészebb és vállalkozóbb szellemű, mint valaha.

Ám az éjszaka a legteljesebb nyugalomban telt el. Csak távolról hallatszott néha-néha a

sakálok tompa üvöltése és a keselyűk vijjogása.

Öt órakor reggel mindenki talpon volt és öt óra tíz perckor a rendszerető François, Schaller

inasa, már meg is borotválkozott a sátor tetejébe tűzött kis tükör segítségével. A lovakat

összeterelték, a sátrakat felszedték és a kis csapat csakhamar nekiindult az útnak. Éppen olyan

sorrendben haladtak, mint az előző napon.

A csatorna partja mentén haladtak, mely errefelé már korántsem volt olyan magas, mint Gabes

közvetlen közelében, a Gabesi-tengeröböl szomszédságában.

Miután a talaj puha, homokos, biztosra lehetett venni, hogy a víz erős sodrával szemben csak

csekély ellenállást fog kifejteni. Úgy ahogy annak idején Roudaire, most pedig Schaller és

még sok kiváló mérnök tervezte, a víz sodra majd kiszélesíti a saját erejéből a kanálist. Igen,

42

erre számítottak a mérnökök és ettől féltek az okosabb bennszülöttek, mert így aztán a tenger

hullámai még hamarabb és kevesebb munka eredményével árasztják majd el a sivatagot.

Schaller alaposan megvizsgálta a csatornát. Meg volt elégedve a vizsgálat eredményével. A

kanális medencéje ugyan nem volt annyira puha, mint a nagy tuniszi shebkhában, ahol a

rendkívül omlós talaj nagyon megkönnyíti a munkálatokat, de azért a dolgok állapota itt is

minden tekintetben kielégítő.

A vidék egyhangú, terméketlen és sivár. Csak itt-ott szakította meg egy datolyaliget ezt a nagy

kopárságot.

A kis csapat nyugati irányban tartott, hogy mindig a csatorna mentén haladva, elérje Fedjedj

medencéjét és a medence közelében lévő La Hamma községet. (Ezt a községet nem szabad

összetéveszteni azzal a hasonlónevű várossal, mely Rharsa legkeletibb pontján fekszik és

ahová az expedíció csak a Fedjedj és a Djerid átvágása után szándékozott elmenni.)

A Hardigan kapitány vezénylete alatt álló kis csapat, a csatornától déli irányban, La Hammá-

ban telepedett le, éjszakai pihenőre, március 18-án.

A környékbeli községek jobbadán mind egyformák az oázisok közepette. Maguk a városkák

földsáncokkal vannak körülvéve, hogy a lakosok meg legyenek védve a nomádok támadásai

és a nagy afrikai saskeselyűk ellen.

La Hamma lakossága néhány száz bennszülöttből állott. A bennszülöttek között néhány fran-

cia ember is akadt. Az erődben - a község közepén fekvő egyszerű épületben, a bennszülött

katonaság tartózkodott.

A spahikat nagyon barátságosan fogadták a községben. A katonák hamarosan szétoszlottak az

egyszerű arab házakba. A mérnöknek, Hardigan kapitánynak és Villettenek pedig egy francia

ember ajánlotta fel vendégszeretetét. Hardigan kapitány első dolga volt, hogy miután a szo-

kásos udvariassági szólásmondásnak eleget tett, Hadjar felől kérdezősködött. Ám a tuareg

vezérnek mintha nyoma veszett volna, senki sem tudta, hol, merre lehet? Annyi biztos, hogy

La Hamma környékén nem járt. Általában az emberek azt hitték, hogy a tuareg vezér börtö-

néből kiszabadulva, az algériai chottok felé tartott és megkerülvén a Fedjedj-et, a déli tuareg

törzsek között talált menedéket.

Csak egyetlenegy la hammai lakos beszélte el, amit Tozeurben rebesgettek, hogy Djemmát

látták a város környékén, de aztán hamarosan eltűnt és senki sem tudja, merre?

Mi azonban jól tudjuk, hogy mikor a tuaregek vezére börtönéből kimenekült, csak pár percet

volt együtt édesanyjával, a felkantározott paripákon aztán elvágtatott a sivatagba, Djemma

pedig egészen más úton menekült.

Tizenkilencedikén reggel az ég kissé borús és így az idő is hűvösebb volt. Hardigan kapitány

kiadta a parancsot az indulásra. Harminc kilométert tehettek meg. (Körülbelül ilyen távolság-

ban volt La Hamma Gabestől.)

Most még körülbelül ugyanekkora út volt hátra a Fedjedj-ig.

Közvetlenül, mielőtt La Hammába érkeztek volna, Schaller kénytelen volt kissé letérni a

csatorna útvonaláról. Most aztán megint szorosan a csatorna mentén maradtak.

A következő napok alatt a kis csapat állandóan a csatorna mellett haladt. A mérnök meg-

állapította, hogy a talaj néhol túlontúl lágy és kevéssé ellentálló. Ezen a vidéken gyakran

megtörténik, hogy az ásószerszámok önsúlyuk alatt belemélyednek a laza talajba. Már pedig

ami a szerszámmal megtörtént, az az emberrel is megeshetik.

43

Ez a tuniszi shebkha a legkiterjedtebb valamennyi között.

Maga a csatorna Fedjedjen keresztül, Mtocia városán át, La Hammán túl tartott. A meg-

építendő új kanális aztán a 153-ik kilométertől kezdve, dél felé kanyarodik.

Kiváltképpen érdekes megfigyelni ezeket a medencéket, melyek «shebkha» és «chott» néven

ismeretesek. Djeribről és Fedjedjről, erről a két nagy medencéről, melyeknek még közepében

sincs víz, Schaller, csak úgy lovaglás közben, a következőket mondta a kapitánynak és

Villette hadnagynak, ki utólérte őket.

- Ennek a két medencének vízkészlete szabad szemmel nem látható, mivel a víz felett vastag,

sót tartalmazó földréteg van. Csupán ez a talajréteg választja el a vizet a felszíntől. Ez a két

medence valóságos geológiai remekmű. Figyeljétek csak meg a lovak járását. Milyen furcsán

visszhangzik lépésük zaja. Mintha csak egy boltív felett járnának.

- Úgy bizony, - felelte a hadnagy és ki tudja, egyszer csak megindul lábunk alatt a talaj és...

- Mindenesetre elővigyázatosnak kell lenni, - felelt Hardigan kapitány. - Már többször is

lelkére kötöttem a fiúknak, hogy vigyázzanak, mert gyakran megesett, hogy a medence alacso-

nyabb részein a víz egyszerre hirtelen a lovak szügyéig szökött fel.

- Úgy van, hasonló eset történt Roudaire kapitánnyal is, mikor expedícióját vezette. És még

több karaván is szerencsétlenül járt ezen a vidéken.

- Szóval a vidék nem tenger és nem tó, de azért szárazföldnek sem nevezhető, - mondta

Villette hadnagy.

- Ami Djeridben hiányzik, - magyarázta a mérnök, - az megvan Rharsában és Melrirben.

Ugyanis a rejtett vízmennyiségen kívül ezekben a chottokban még sok vizet találhatunk, még

pedig a tenger szintjén alul és így ez a vidék alkalmas arra, hogy a tenger vizével elöntessük.

- Igazán kár, - mondta elgondolkozva Hardigan kapitány - hogy ez a vidék ebből a szempont-

ból egyáltalában nem jöhet számításba. Körülbelül harminc kilométernyi hosszúságú csatorna

elegendő lett volna, hogy a Gabesi-öböl hullámait ide vezessük, és akkor néhány év mulva a

Szaharai-tengeren hajózhatnánk.

- Bizony kár, hogy ez a grandiózus terv megvalósíthatatlan, - felelt a mérnök. - Egyrészt

aránylag csekély költségbe kerülne, másrészt az új tenger terjedelme éppen kétszerese volna

annak, mint amilyennek mi tervezzük. Vagyis 720 ezer hektár helyett egymillió ötszázezer

hektárunk lenne. De hogyha megnéznétek ennek a vidéknek a térképét, akkor láthatnátok,

hogy a Fedjed és Djerid jóval magasabban fekszik, mint Rharsa és Melrir, pedig ez utóbbira

sem lehet egészen ráereszteni a vizet.

- De viszont elképzelhetetlennek tartja-e a modern tudomány, - kérdezte a hadnagy - hogy ez a

puha, laza talaj idővel még lejebb süllyedjen? Én azt hiszem, hogy ez annál inkább feltéte-

lezhető, mert végre is a csatorna vize bizonyos idő mulva meg fogja dolgozni a talajt és ki

tudja, hogy egy-két vagy néhány évtized mulva egész Algíria és Tunisz déli része valami

hirtelen, vagy lassú változás folytán nem változik-e át tengermedencévé? És akkor a Földközi-

tenger keletről nyugatra elöntené az egész területet...

- Villette barátunknak ugyancsak élénk fantáziája van, - mondta Hardigan kapitány. - Még a

legvénebb mesemondó arabon is túltesz.

- Istenem, kapitány uram, szeretek tervezgetni, - nevetett a hadnagy.

- És mi a te véleményed, kedves barátom? - fordult Hardigan kapitány a mérnökhöz.

44

- Én, őszintén szólva, csak tényekre, pontos megfigyelésekre, vagy reális kalkulációkra szere-

tek támaszkodni. Ám igaz, hogy minél többet tanulmányozom ezt a vidéket, annál jobban

konstatálom, hogy milyen különös a talaja... És nem lehetetlen, hogy a közeli, vagy távoli

jövőben olyan változások rázkódtatják meg ezt az egész tájat, melyek tudóst és laikust

egyaránt bámulatba ejtenek. De addig is elégedjünk meg azzal, hogy Roudaire kapitány

grandiózus tervét megvalósítsuk.

Miután Limagnesben, Seftimiben, Bou-Abdallahban hosszabb-rövidebb stációkat tartottak, az

expedíció elérkezett március 31-én Tozeurba és ezzel befejezte az első csatorna átvizsgálását.

45

HETEDIK FEJEZET.

Tozeurtól Neftáig.

- Hát megérkeztünk a datolyák hazájába, - mondta Nicol őrmester Pistachenak. - Úgy bizony,

ez a vidék a datolyák országa és ha lovam, Öreg Pajtás, meg a kutyám, Nagyfogú, beszélni

tudnának...

Amint láthatjuk, az őrmester rendkívül sokat adott két cimborájának, kutyájának, meg lovának

véleményére.

- Én ugyan nem sokat törődöm a datolyák hazájával, - felelt a mindig jókedvű Pistache. -

Előttem datolya csak datolya és teljesen mindegy, hogy Gabesben szedték le a fáról vagy

pedig Tozeurben? Fő az, hogy jóízű, édeshúsú legyen... Nincs igazam, François úr?

Schaller szolgájának rendkívül nagy volt a tekintélye. A katonák sohasem szólították volna

másként, mint «úrnak». - Egyébként gazdája is mindig a legudvariasabb hangon beszélt vele

és szinte elképzelhetetlen volt, hogy ezzel az udvarias, de kimért, feszes emberrel, ki

másoknak mindig megadta a kellő tiszteletet, bárki is más hangon beszéljen.

Pistache kérdésére most is szokás szerint udvariasan válaszolt:

- Nehezen tudnék határozott ítéletet mondani. Én, őszintén szólva, nem vagyok nagy híve a

datolyának. Az arabok számára való ez a gyümölcs, de a magamfajta normandiait nagyon

kevéssé lelkesíti.

- François úr ugyancsak válogatós, - jegyezte meg az őrmester. - És milyen lenéző hangon

nyilatkozik a datolyáról. «Az arabok számára való.» Sajnos, ők sem tudják kellőképpen

megbecsülni ezt a pompás gyümölcsöt, melyért én bizony szívesen odaadnám a mi almánkat,

körténket, barackunkat.

- Hej, pedig az sem megvetendő étel, - sóhajtott fel vágyakozón Pistache és csettintett a

nyelvével, ahogy visszagondolt az otthoni gyümölcsök ízére.

- Mindenesetre ajánlom, François úr, - folytatta Nicol - hogy kóstolja meg az itteni datolyát.

Én bizonyosra veszem, hogy a pompás gyümölcs, ahogy amúgy frissiben szedjük le a fáról,

ízleni fog. Kitűnő gyümölcs a datolya és néha-néha azt hiszem, hogy Ádám apánkat, illetve

Éva anyánkat sem almával, hanem datolyával csábította el az ördög.

Pistache, aki általában osztani szokta feljebbvalója véleményét, helyeslően bólogatott.

- És nehogy azt higyje François úr, - folytatta az őrmester - hogy én egymagam állok ezzel az

ízlésemmel, Hardigan kapitány úr éppen úgy lelkesedik érte, akár csak jómagam, Öreg

Pajtásról és kutyámról, Nagyfogúról nem is beszélek, pedig higyje meg, hogy ők ketten, ez a

ló, meg ez a kutya, ugyancsak tudják, hogy mi a jó.

- Hogyan? - kérdezte François meglepetten - a kutya és a ló?...

- Élnek-halnak a datolyáért. Már három kilométernyi távolságból megérzik a datolyák szagát

és majd meglátja, hogy holnap a datolyaligetekben milyen lakmározást csapnak.

Nicol őrmester nem túlzott. Az egész vidéken, különösen pedig Tozeur környékén a legpom-

pásabb datolya terem, még pedig óriási mennyiségben. Az ország legfontosabb, legtöbb hasz-

nothajtó terménye a datolya és számos karaván keresi fel Tozeurt és környékét, hogy a

pompás gyümölcsöt elszállítsák s búzát, árpát, lent és minden fajta más nyers és készárút

hozzanak érte cserébe.

46

Így tehát érthető, hogy a vidék lakossága nem jó szemmel nézte a Szaharai-tenger építésének

tervét. Ugyanis azt állították, hogy a tenger vize átszivárgás folytán nedvessé teszi a talajt és

így aztán a datolyatermés nem lenne olyan bőséges és a gyümölcs is vesztene kitűnő

minőségéből. Hiszen éppen a száraz, meleg időjárás folytán olyan ízletes ezen a vidéken a

datolya. A talaj minősége megváltozásával tehát a lakosságot érzékeny veszteség sujtaná.

Vajjon volt-e valami alapja a bennszülöttek félelmének? Amint tudjuk, erről a kérdésről meg-

oszlottak a vélemények. A komoly tudósok köre általában azt hangoztatta, hogy az esetleges

átszivárgás okozta kár olyan minimális lesz, hogy számba sem jöhet az óriási gazdasági

előnyök mellett, melyeket a Szaharai-tenger biztosítana az egész vidék számára.

Ám annyi biztos, hogy a bennszülöttek elkeseredetten tiltakoztak a belföldi tenger terve ellen

és nem lehetett tudni, hogy ez az elkeseredett hangulat mikor csap át valami lázadásba?

A kis expedíció tehát elérkezett Djerid közepe tájára.

A tuniszi Djerid legjelentősebb városai: Gafsa, Tameghza, Médas, Chebika, Nefzaoua és

Tozeur, ide tartozik még egypár nagy oázis: Nefta, Oudaine és La Hamma.

Az expedíció keresztül akarta szelni a Djeridet, hogy Schaller alaposan megvizsgálhassa a

Francia-Külföldi Társaság oly hirtelenül félbehagyott építkezését.

Tozeurnek 10.000 főnyi lakossága van. Körülbelül ezer hektár földet mívelnek meg. Az ipar

maga igen kezdetleges. Takarók, szőnyegek és burnuszok készítésén kívül úgyszólván semmi

mással nem foglalkoznak.

Ám a város azért mégis élénk kereskedelmi központ, mert a karavánok valósággal elözönlik,

hogy a datolyatermés nagy részét elszállítsák és mindenféle más csereárukat hozzanak érte.

Millió és millió kilogramm datolyát szállítanak itt el.

A lakosság meglehetősen művelt. Körülbelül hatszáz gyerek él az oázison és számukra

tizennyolc iskolát tartanak fenn.

Sem Hardigan kapitány, sem Villette hadnagy nem látta még soha Tozeurt. Így természetesen

az volt első dolguk, mihelyt a városba érkeztek, hogy keresztül-kasul járják s alaposan szem-

ügyre vegyenek mindent.

A két barát úgyszólván egész napon át a város utcáit rótta.

Tozeurben van néhány igazán stílusos, színes téglából épült szép épület, egy-két festői tér. A

művészi szépért lelkesülő utazó szemét sokkal jobban gyönyörködtetik ezek az épületek,

fáktól szegélyezett utcák és szép terek, mint a római uralom régmult évszázadából fennmaradt

romok, melyek Tozeurben igazán jelentéktelenek.

A megérkezés utáni napon Hardigan kapitány szabadságot adott a legénységnek és a két

altisztnek. Egész nap teljesen szabadon járhattak kelhettek, csak éppen délben és este kellett

jelentkezniök. De kora reggel mindnyájukat figyelmeztette, hogy lehetőleg maradjanak a város

közelében, mert mindannyiuknak igenis számolni kell azzal a feszült hangulattal, mely az

arabokat a Szaharai-tenger munkálatai miatt elfogta.

Magától értetődik, hogy Nicol őrmester és Pistache káplár egész nap együtt sétált. Öreg

Pajtást a gazdája elhelyezte az istállóban, de a kutya állandóan ott csatangolt mellettük, hűsé-

gesen nyomon követve gazdáját.

47

A katonák nagy része elment a tozeuri nagy vásártérre. Ez a város legélénkebb, legforgalma-

sabb pontja. Az elárusítók a könnyű szövetből vagy fonott gyékényből készült sátrak alatt

üldögélnek, hogy a nap melege ellen védve legyenek, áruik pedig a sátor előtt, részint pedig a

sátorban feküsznek.

A derék őrmesternek és Pistache káplárnak első dolga volt, hogy a vásártéren felhajtottak egy-

két pohár pálmabort. Mert ebben az egy dologban aztán teljesen megegyezett a két barát

ízlése: mértékletesen ugyan, de mind a ketten szerették az itókát.

A pálmabor a bennszülöttek kedvenc itala. Ők «lagmi»-nak nevezik ezt az italt. A pálmafából

készítik. Vagy levágják a pálma koronáját, de miután ebbe a fa belepusztul, ezt az eljárást

ritkábban alkalmazzák. Rendszerint csak bemetszenek a fába és a kicsurgó levet gondosan

felfogva, pálmaborként értékesítik.

- Öreg Pistache-om legszebb tulajdonság a mértékletesség, - jegyezte meg az őrmester, mikor

káplárja már a nagyon sokadik pohárnál tartott. - Hiszen tudod te is, hogy milyen kutya erős

ez ital.

- Ó, őrmester úr, a datolyabor sokkal, de sokkal erősebb, - felelt ártatlan képpel Pistache,

akinek kitűnő és alapos ismeretei voltak ezen a téren.

- Hát ebben igazad van, de azért jó lesz, ha csínján bánsz a pálmaborral. Ez is erős ital és

bizony az ember feje könnyen megszédül bele.

- Legyen, nyugodt, őrmester úr, vigyázok én magamra. Lássa, ezek az arabok itten, ezek

jócskán felhajthattak, hiszen alig állnak a lábukon. Mondhatom, ugyancsak rossz példával

járnak elől a legénységnek. Mert az én véleményem, őrmester úr az: hogy inni ihatik az

ember, csak arra kell vigyázni, hogy józan maradjon.

Pistachenak igaza volt. Neki ugyan egész életében soha úgy meg nem ártott az ital, mint

azoknak a bennszülötteknek, akik dülöngőzve, alig állva lábaikon, elmentek mellettük.

A káplár meg is jegyezte:

- Én mindig azt hittem, hogy Mahomed megtiltotta az ivást.

- Úgy van, Pistache, mindenféle italtól, bortól eltiltotta őket, a lagmi kivételével.... Ezt az

egyet nem tiltja a Korán.

- No és amint látjuk, az arabok ugyancsak élnek is az engedéllyel.

Hardigan kapitány és Villette hadnagy időközben tovább folytatták sétájukat a városban és

környékén.

Ez az oázis egyike a legszebb, legtermékenyebb, legdúsabb növényzetű vidékeknek. Datolya-

és pálmaligetek váltakoznak egymással, az utakat mindenütt magasba szökellő dúslombú fák

szegélyezik. Hardigan kapitány és barátja ámulva álltak meg egy magas pálmafa mellett,

melynek árnyékában középmagas olajfa lombosodott. Az olajfa alatt fügefa, a fügefa alatt dús

szőlőtőke s a szőlőtőke kacsai elnyúlnak a dúsan tenyésző zöldségek közé.

Mikor estefelé kissé fáradtan, de jókedvűen hazatértek kóborlásukból, Tozeur parancsnokához

mentek vacsorázni. A vacsorára Hardigan kapitányon és Villette hadnagyon kívül természe-

tesen Schaller is hivatalos volt. Vacsora közben és utána élénk társalgásba kezdett a négy férfi

és beszélgetésük nemsokára rátért arra a nagy munkára, mely a mérnököt és a két tisztet

tulajdonképpen idehozta, - a Szaharai-tenger tervére.

A vendéglátó gazda, aki állásánál fogva közvetlen érintkezésben volt az arabokkal, sok

érdekes dolgot beszélt erről a kérdésről.

48

- Sajnos, nagyon is igaz, hogy az arabok egyenesen kétségbe vannak esve a Szaharai-tenger

terve miatt. Egyáltalán nem akarják elismerni, hogy ennek a tervnek megvalósulása milyen

óriási előnyt jelentene az egész lakosság számára. Volt alkalmam, hogy személyesen is meg-

győződjem erről az elkeseredett hangulatról. Ugyanis több ízben beszélgettem néhány arab

vezetőférfival. Nos hát - sajnos - az a helyzet, hogy egy-két ember kivételével úgyszólván

mindenki ellenséges érzelmekkel tekint a terv elé. Legfőként attól tartanak, hogy a Szaharai-

tenger következtében az időjárás is megváltozik és a klíma változása majd nagy kárt tesz az

oázis datolyatermésében. Már pedig ők azt hangoztatják, hogy ez aztán egyenesen végzetes

lenne reájuk nézve. Természetesen igyekeztem őket tőlem telhetőleg megnyugtatni. Elma-

gyaráztam nekik, hogy a legkiválóbb, leglelkiismeretesebb szakemberek bizonyították be,

hogy ez az aggodalom teljesen hiábavaló, felesleges. De hát ezeknek ugyan hiába beszél az

ember. Az arabok makacsok és továbbra is csökönyösen kitartanak a mellett, hogy ez az

átalakulás tönkreteszi őket.

- És nem gondolja, parancsnok úr, hogy ez az elkeseredett hangulat, ez a makacs ellenkezés

főként a nomád törzsek lelkét fűti? - kérdezte Hardigan kapitány.

- Kétségkívül, kapitány úr, hiszen nekik áll leginkább érdekükben, hogy a terv ellen küzdje-

nek. Mert annyi biztos - ezt természetesen ők maguk tudják a legjobban, - hogy a Szaharai-

tenger következtében a nomád törzseknek, a sivatag kóbor urainak életmódja teljesen

átalakulna... A tuaregek a terv legelkeseredettebb ellenségei. Ami nagyon is érthető, mert ha a

sivatag egy részét elönti a tenger, lényegesen csökken a karavánok száma, kevés alkalom

nyílik a karavánvezetésre és még kevesebb a fosztogatásra, ami pedig ezeknek az embereknek

úgyszólván főfoglalkozásuk. Szóval, a Szaharai-tenger tervének megvalósulásával a nomád

törzsek kénytelenek lennének - ha mindannyian nem is, de legalább nagyrészben - letelepedni

és azért tiltakoznak olyan elkeseredetten, hogy a sivatagot elöntsék a tenger hullámai.

- És a nomád törzsek befolyása olyan nagy a többi arabokra is? - kérdezte Villette hadnagy.

És aztán hozzátette:

- Meg vagyok győződve, hogy mindannyiunk nevében beszélek, mikor azt mondom, hogy

parancsnok úr véleménye valamennyiünket a legnagyobb mértékben érdekel.

- Úgy van, úgy van! - hagyta helyben Hardigan kapitány és a mérnök. És Schaller még hozzá-

tette:

- Hiszen egyikünknek sem volt alkalmunk olyan közeli érintkezést tartani fenn a benn-

szülöttekkel, mint éppen önnek.

- Azt hiszem, nagyon is túlbecsülik véleményemet. Viszont tagadhatatlan, hogy állásomnál

fogva gyakran érintkezem a bennszülöttekkel. Amennyire én meg tudom ítélni a dolgokat, a

helyzet a következő: A nomád törzsek állandóan izgatják a többi arabot. Gyászos és fenyegető

képet rajzolnak a jövőről, mikor majd az arab törzs lassanként elpusztul. Nem is lehet

másként, - mondogatják - hiszen felhagytunk őseink életmódjával. Vad és fanatikus gyűlöletet

ojtanak beléjük minden ellen, ami az ősi életmódot veszélyezteti. Mindez a sok háborgó, for-

rongó indulat a mohamedán fatalizmus következtében még most a lelkek mélyén lappang, de

nem tudhatjuk, hogy melyik pillanatban tör majd ki? Ismétlem, ezek az emberek a Szaharai-

tengerben csak valami elemi csapást látnak, mely megfosztja őket kedves sivatagjuktól. Hiába

minden beszéd, minden magyarázat, ők nem hisznek el semmit és csökönyösen megmaradnak

a maguk igaza mellett. Szentül meg vannak győződve, hogy a sivatagot elborító tenger előbb-

utóbb valami nagy szerencsétlenséget hoz majd reájuk és a babonásabbak azt hiszik, hogy az

európaiak a dzsinekkel szövetkeztek az ő megrontásukra.

49

Sajnos, a vendégek jóformán mindazzal tisztában voltak már, amit most a parancsnok vacsora

után elmondott. S ezek a szavak csak megerősítették őket abbeli hitükben, hogy a legnagyobb

elővigyázatossággal és éberséggel kell előre menniök. Ők tulajdonképpen azt szerették volna,

megtudni, hogy a nomád törzsek hangulata olyan feszült-e, hogy a forrongás már a közel

jövőben is kitörhet?

- Erre a kérdésre nem tudok határozott feleletet adni, - jelentette ki a parancsnok. - Annyi

bizonyos, hogy mindeddig néhány jelentéktelen eset kivételével sem a tuaregek, sem más

nomád arab törzs támadása nem fenyegette még a csatornát. Tudtommal ennek az is egyik

oka, hogy a babonás arabok közül sokan azt képzelik, hogy Cheitan, a muzulmán ördög keze

játszik szerepet a kanális építésénél, de szentül bíznak abban, hogy valami felsőbb isteni

hatalom majd csak megakadályozza, hogy Cheitan átkozott munkája elkészüljön. De ismét-

lem, határozott választ nem tudok adni. Mert ez a nép oly kitűnően ért a képmutatáshoz és a

mellett annyira zárkózott is, hogy szinte lehetetlen nekünk, európai embereknek gondolataikat,

érzésvilágukat igazán megismerni. Egy-két dolog kivételével mindaz, amit tudunk felőlük,

alapjában véve nem más, mint találgatás; a sötétben vagy legalább is félhomályban való

tapogatódzás.

S a vendéglátó gazda és a vendégek néhány percre mindannyian komor gondolatokba merül-

tek.

Aztán a parancsnok törte meg a csendet:

- Lehet az is, hogy jelenleg várakozó álláspontra helyezkedtek. Lehet az is, hogy a babonás

tömeg sohasem fogja megtámadni azt a csatornát, melyet a Cheitan művének tart... De meg-

történhetik, hogy arra várnak, mikor majd az új vállalat új munkásokkal megkezdi a félbe-

hagyott építkezést.

- És akkor? - kérdezte Schaller.

- Nos, akkor megtörténhetik, hogy a nomád törzsek szövetkeznek és együttes erővel támadják

meg a csatornát. Ismétlem, ez mind csak az én egyéni véleményem, mely a bennszülöttek

ellenséges érzelmein kívül, semmiféle más bizonyosságra nem támaszkodik. Miután a nomád

törzsek erősek és vakmerők, könnyen megeshetik, hogy a munkásokat szétkergetve, tönkre-

teszik az egész csatornát.

Schaller a fejét rázta.

- Engedje meg parancsnok úr, hogy ellentmondjak önnek. A csatorna tönkretevése sokkal

nagyobb munka a megépítésénél.

A beszélgetés aztán azokra a lehetőségekre terelődött, melyeket Tunisz és Algír számára a

Szaharai-tenger jelentene. Természetesen Schaller vitte a szót és a két spahi tiszt, meg a

házigazda figyelmesen hallgatta a mérnököt. Hiszen tudták ők mindannyian, hogy amit ez az

ember mond, az nem fantazmagória, hogy minden egyes mondata komoly, tudományos

igazságokon alapszik, hogy minden egyes szaváért viseli a felelősséget.

Később aztán Hardigan kapitány a tuaregek vezére felől érdeklődött.

Ám a parancsnok édes-keveset tudott a hírhedt tuareg vezérről.

Hadjar szökésének híre természetesen hozzájuk is eljutott és a bennszülött törzsek közepette

legalább akkora izgalmat keltett, mint annak idején elfogatása. Tozeur környékén minden

valószínűség szerint nem járt Hadjar, a parancsnokság emberei közül legalább is senki se

tudott róla. Általában, az emberek azt rebesgetik, hogy egy nagy tuareg csapat a Rharsa és

50

Melrir chottja között elterülő csatorna felé vonult. Minden valószínűség szerint vezérük is

velük van.

- És gondolja parancsnok úr, hogy ezek a hírek meg is felelnek a valóságnak? - kérdezte

Hardigan kapitány.

- Én azt hiszem, hogy igen. A híreket ugyanis meglehetősen biztos forrásból kaptam.

- Nos, annyi biztos, - jelentette ki Schaller - hogy ha a tuaregek megkísérelnek valami táma-

dást, minden valószínűség szerint a Melrir chottjához vezető csatornát fogják elsősorban meg-

rohanni.

- Miért? - kérdezte a hadnagy.

- Azért, mert Melrir elvesztése sokkal jobban izgatja őket, mint Rharsáé. Ugyanis Rharsa

területén nincs egyetlenegy jelentősebb oázis, míg Melrir területén bizony néhány igen

termékeny oázist pusztítanak majd el a tenger hullámai. Így hát emberi számítás szerint

Melrirt akarják majd elsősorban megvédeni. Ha tehát egyáltalán megtámadnak valamit, úgy az

a Melrir chotthoz vezető csatorna lesz. Illetve a csatornának az a része, mely Rharsat Melrirrel

összeköti.

- Remélem, hogy Hadjar nem fog sokáig garázdálkodni, - mondta aztán Villette hadnagy. -

Egyszer már elfogtuk és én szentül bízom benne, hogy másodszor is csak elcsípjük. Akkor

aztán lesz rá gondunk, úgy-e kapitány úr, hogy jobban vigyázzanak reá, mint Gabesben, addig,

amíg a hadbíróság halálra nem ítéli.

- Bizony, mi ittlakó franciák mindnyájan kívánjuk, hogy ez a veszedelmes ember minél előbb

ártalmatlanná váljék. Annál is inkább, mert ennek a Hadjarnak óriási befolyása van nemcsak a

maga törzsére, de a többi nomád törzsekre is. Ha van valaki, akkor ő az, aki ezeket a törzseket

fel tudja lázítani... Már magában azért is áldásos lesz a Szaharai-tenger, mert megszabadít

bennünket a bennszülöttek veszedelmes portyázásától és fosztogatásaitól.

Tozeur Neftától huszonöt kilométernyire fekszik. Schaller úgy tervezte, hogy ezt az utat két

nap alatt fogja megtenni, az éjszakát pedig a csatorna egyik partján fogja eltölteni.

Ezen a vidéken a munkálat teljesen befejeződött és aránylag még igen jó állapotban volt. Ezt a

vidéket Roudaire kapitány tervével ellentétben lakóinak nagy megelégedésére, nem fogja a víz

elönteni, mert amolyan szigetféle lesz a Djerid és Rharsa között.

Miután megköszönték a szíves vendéglátást, mindnyájan nyugovóra tértek és másnap, már

kora hajnalban fel akartak kelni, hogy útjukat folytassák.

Április elsején a kis csapat elhagyta Tozeur városát. Nem volt túlontúl nagy meleg, ám az

időjárás felette váltakozónak mutatkozott. Mivel Tunisznak ebben a részében nagy ritkaság a

nagy eső, ezért utasaink is nyugodtan indultak útjukra.

Először Berkouk-oued partjait követték. A folyón több helyen híd vezetett keresztül. A hidak

többnyire a régi római építkezések maradványai. Végtelen, sárga homokpuszta terült el nyugat

felé. Sivár homoktenger, ahol hiába keresett volna ember vagy állat menedéket a nap perzselő

tüze ellen... Szerencsére a forró nyári évszak még nem köszöntött be s egyébként is fellegek

borították a tropikus eget és így a hőség korántsem volt elviselhetetlen.

A sivatag teljesen sivár, terméketlen. Növényzete egyedül valami hosszú, gyérlevelű bokor,

melyet a bennszülöttek drissnek neveznek. Ez a növény azonban felette hasznos, mert a

sivatagban vándorló tevék szívesen fogyasztják.

51

Az első nap minden különösebb esemény nélkül telt el. Néhány bennszülött csapat mutatko-

zott ugyan a csatornától északra, de ezek, úgy látszik, nem mertek vagy nem akartak közelebb

jönni és így az expedíció Hardigan kapitány vezetése alatt nyugodtan masirozhatott tovább.

Másnap, április 2-án, az időjárás ugyanolyan volt, mint az előző napon. De mikor közelebb

értek az oázishoz, a talaj lassanként termékenyebb lett. Itt is, ott is kis patakok csörgedeztek és

a víz partján mindenütt dús, friss növényzet zöldelt.

Amint előrehaladtak, egyre dúsabb, egyre bujább lett a növényzet. Olaj- és fügefaligetek és

dúslombú akácok üdítették fel a katonák szemeit.

Az állatvilágot ezen az oázison főként az antilópok képviselik, amelyek most a kis csapat

megérkezésekor sebesen menekültek mindenféle irányban.

Nicol őrmester kutyája, Nagyfogú, rögtön afféle kis szóváltásba keveredett a fákon ugráló

majmokkal és antipatiájának ugyancsak hangos csaholással adott kifejezést.

Az oázison vadállatok is vannak, s köztük legfélelmetesebb az oroszlán. Ám mialatt a

munkások a csatorna kiépítésén dolgoztak, a veszedelmes vadak visszavonultak egészen az

algíri határig s a Melrir közelében levő pusztaságig.

Így tehát az oroszlánok támadásától nem kellett tartani, de azért a kis csapat útja korántsem

volt veszélytelen. Állandóan a legnagyobb elővigyázatosságra volt szükség a rengeteg csörgő-

kígyó és skorpió miatt. Ezek a nagyon veszedelmes hüllők valósággal tömegszámra nyüzsög-

nek Rharsa közelében. A kígyók olyan rettenetesen elszaporodtak ezen a vidéken, hogy egyes

helyeken ember nem is élhetne miattuk.

Így az esti táborozásnál Schaller mérnök és Hardigan kapitány figyelmeztette az embereket,

hogy lefekvéskor mindenki nagyon elővigyázatos legyen.

Nicol őrmester bizony alig merte behunyni a szemét, de lova, Öreg Pajtás, mint mindig, most

is pompásan kipihente magát. Szóval az egész éjszaka minden különösebb esemény nélkül telt

el.

Másnap hajnalban felszedték a sátrakat, az expedíció Hardigan kapitány vezetésével még

mindig délnyugati irányban haladt. Ez volt a csatornairány is Tozeurtól kezdve. A 207-ik

kilométernél a csatorna északi irányba kanyarodott és a kanyarulat után az expedíció déli

irányban fog haladni.

Délután megérkeztek Neftába. Ha Rharsa keleti részén át lehetett volna vezetni a csatornát, a

munka körülbelül 15 kilométernyivel rövidebb lenne. Ám ez az eshetőség igen nagy akadá-

lyokba ütközött. Ugyanis mielőtt a csatorna Rharsa keleti részéhez érne, rendkívül kemény,

sziklás talajon kellene a munkásoknak keresztüldolgozni magukat s így ez a munka óriási

pénz- és fáradságtöbblet volna.

Éppen ezért a Francia-Külföldi Társaság mérnökei lemondva az eredeti tervről, behatóbb

megfigyelés és tanácskozás után arra határozták el magukat, hogy hosszabb utat választják.

Az első csatornának eme utolsó része, a vége felé déli irányban érintette Rharsát.

Schaller mérnöknek és Hardigan kapitánynak is az volt a szándéka, hogy a kis csapat ne

maradjon két napig Neftában. Bőven elég, ha az éjszakát és az utána következő napot a

városban töltik. Ennyi idő elég a pihenésre és mindenféle új szükségletek beszerzésére. Hiszen

sem az emberek, sem az állatok nem lehettek túlontúl kifáradva ez alatt a 190 kilométernyi út

alatt, melyet az expedíció március 17-től április 18-ig tett meg igen kényelmesen.

52

Sőt a következő napon úgy tervezték, hogy Nefta és Rharsa-Chott között levő rövid utat is megteszik. Nefta oázisa, talaj és növényzet tekintetében alig különbözik Tozeur oázisától.

Még a városi építkezésben is igen sok a hasonlatosság. A házak a fák árnyékában épültek és

akárcsak Tozeurban, itt is székel egy katonai parancsnokság. De az oázis lakossága nem olyan

népes, alig van nyolcezer lakosa.

A kis csapatot úgy a franciák, mint a bennszülöttek igen barátságosan fogadták. Minden egyes

embert a lehető legkényelmesebben tudtak elhelyezni, mert a lakosok egymással vetélkedve

ajánlották fel vendégszeretetüket. Persze ez a nagy kedveskedés és szívesség nem volt minden

érdek híjján, ugyanis a neftai kereskedelmet nagyon fellendíti majd a készülő csatorna, mely

az oázis közvetlen közelségében húzódik el.

Így, ha a terv megvalósul és a munkálatok készen lesznek, Nefta majdnem tengeri kikötő

szerepét fogja betölteni. A lakosság pedig teljesen és tökéletesen tisztában lévén ennek a

dolognak a jelentőségével és előnyével, valósággal ünnepelte Schaller mérnököt.

De bármennyire marasztotta is a város lakossága és az ott állomásozó katonaság az expedíciót,

a mérnök és Hardigan kapitány hajthatatlanok maradtak és az indulás óráját másnap kora

reggelre tűzték ki.

A kapitányt már nagyon nyugtalanították azok a hírek, melyeket itt is, mint mindenütt, a

nomád arab törzsek izgatottságáról hallott. Különösen Melrir környéke forrongott lázasan.

Érthető tehát, hogy Hardigan kapitány minden erejével azon volt, hogy az expedíció minél

előbb célhoz érjen.

A nap fénylő korongja még nem tűnt fel a trópusi égbolton, mikor az expedíció már teljesen,

indulásra készen állott. Hardigan kapitány kiadta az indulási parancsot és a lovak gyors

iramban vágtattak tova a síkságon.

A megteendő utat két részre osztották. Az első rész Neftától egészen a csatorna kanyarulatáig,

a második a kanyarulattól Rharsáig.

Este hat óra tájt lehetett, mikor a kapitány megállást parancsolt. Itt voltak a csatorna végénél,

mely beletorkolt a Rharsa chottjába.

53

NYOLCADIK FEJEZET.

Rharsa chottja.

A május negyedikéről ötödikére virradó éjszakát az expedíció a dűnék mentén töltötte. A

vidék teljesen kopár és kietlen volt. Ennek a kétségbeejtően sivár vidéknek utolsó fái is

három-négy kilométernyire maradtak mögöttük. Most már itt volt, itt előttük a végtelen sárga

sivatag: a Szahara.

A tengeren kívül semmi sem tudja jobban érzékeltetni és értelmünkhöz valamiképpen

közelebb hozni a végtelent, mint a sivatag. Azt a rejtelmes, felfoghatatlan valamit, aminek

nincs kezdete és nem lehet vége, a mi gyarló, földi érzékeink elé varázsolni, csakis az óceán és

a sivatag képes.

A katonák felütötték a sátraikat. Neftában annyi eleséget szereztek be, hogy az most hosszú

ideig elég volt úgy az emberek, mint a lovak számára.

Egyébként, miután a kijelölt útiterv szerint meg akarták kerülni Rharsát, Schaller mérnök és

Hardigan kapitány már jó előre elhatározták, hogy a chott határszélén levő oázisokban meg

fognak állni, hogy újabb élelmiszerrel lássák el magukat.

Este, mialatt François a vacsora készítésével foglalatoskodott, a hadnagy és a kapitány átment

Schaller mérnök sátrába.

A mérnök sátrában Rharsának erősen megnagyított térképe feküdt. Ez a chott, amelynek déli

határa körülbelül a 34-ik szélességi foknál fekszik, északi irányban messze betorkollik.

Errefelé Chebika község közelében az Aures-hegység teszi változatossá az egyhangú lapályt.

A chott maximális hosszúsága éppen a 34-ik szélességi foknál körülbelül 60 kilométer. Ám

egész területe arra mutat, hogy egyike lesz a Szaharai-tenger legforgalmasabb kikötőinek,

magyarázta a mérnök. Forgalmas, élénk nagy város lesz itt, házakkal és üzletekkel, virágzó

kereskedelemmel és nagy forgalommal. Mi most át sem tudjuk tekinteni azt az óriási

perspektívát, mely a munka sikerülte után elébünk tárul. Elhagyott, semmit sem jelentő apró

pontocskák, virágzó városok lesznek, a kultúra és a civilizáció zászlóvivői.

Hardigan kapitány aziránt érdeklődött, hogy vajjon Schaller az egész Rharsa hosszán át akar-e

vágni az expedícióval?

- Nem, - felelt a mérnök, - mert engem főként a chott határszélei érdekelnek. Úgy hiszem,

arrafelé értékes anyagot találunk, ami nagyon is hasznunkra lehet az építkezésnél. Persze nem

lesz olyan jó, mint a mostani anyagunk, de viszont megvan az az előnye, hogy nem kell

szállítani.

- A karavánok gyakran járják ezt a vidéket? - kérdezte a hadnagy.

- Meglehetősen sűrűn. Mert igaz ugyan, hogy ez az út a rossz talaj miatt sokkal veszedelme-

sebb, viszont sokkal rövidebb és kevésbbé fárasztó, mint a partvidéki dűnék között vezető

hosszú út.

Íme ez volt az előre megállapított terv és a két csatorna átvizsgálása után, a mérnök körüljárta

az eljövendő új tenger egész kerületét.

Másnap reggel Schaller és a két tiszt vezetése alatt elindult a csapat. Nagyfogú, Nicol őr-

mester hűséges kutyája, legelől loholt és csaholására ijedten rebbentek fel a verebek.

54

Az expedíció a chottot körülövező magas dűnék között ment előre. Ez a vidék nem fog az

emberkéz alkotta Szaharai-tenger alá kerülni, mivel a partvidék magasan fekszik, sokkal

magasabban a tenger színénél és így a Djerid vidékének ez a déli része megmenekül a

sivatagot elborító vízáradattól.

Éppen úgy, mint az előző napon, a kis társaság a kora hajnali órákban útjára indult és 15

kilométernyi utat tett meg.

A mérnök mindenekfelett az eljövendő új tenger partvidékét akarta tüzetes pontossággal és

alaposan megvizsgálni. Ugyanis meg akarta állapítani, hogy a partvidék elég biztos bázisú-e

és nem kell-e attól tartani, hogy az új tenger majd kilép medréből, s elönti a szomszédos

vidéket? Így tehát a csapat is a partvidék dűnéi mentén folytatta útját. Ezek a dűnék a chottot

nyugati irányban szegélyezték.

Ám mintha az emberi munkának nem is kellett volna módosítani azt, amit a természet

alkotott. Hogy Rharsa helyén valaha nagy tó volt-e vagy sem, azt igazán nem tudhatjuk, de

annyi bizonyos, hogy a természet mintha egyenesen tó vagy tenger számára alkotta volna

medencéjét. A vízmennyiség, melyet a csatorna a gabesi kikötőből elvezet, éppen belefér ebbe

a természetalkotta óriási medencébe.

Útközben aztán mindannyian alaposan szemügyre vehették a medencét. Rharsa, a nagy kietlen

homoktenger, a trópusi nap éles, forró sugaraiban szemkápráztatón csillogott. Mintha csak

ezüst vagy kristályporra tűzött volna a nap.

Az emberi szem nem is bírta volna el ezt a nagy, szinte már fájó csillogást, de Schaller mér-

nök és Hardigan kapitány magukkal hozták a túlságos erős fény ellen megvédő szemüvegeket.

E nélkül bizony nagyon kockázatos lenne az út a sivatag bizonyos pontjain keresztül.

Mindenki feltette hát a trópusi szemvédőket, csak éppen Öreg Pajtás tiltakozott hangos

nyerítéssel, amikor gazdája az ő szemére is ráakarta tenni a szemüveget. Mert az óvatos Nicol

őrmester nem feledkezett meg hű társáról és mikor Gabesben Hardigan kapitány rábízta a

szemvédők beszerzését, Öreg Pajtásnak is vásárolt egyet a saját pénzén.

Öreg Pajtás, amint mondottuk, kétségbeesett nyerítéssel tiltakozott a szemüveg ellen. De

Nicol őrmester, mint mindig, most is keresztül vitte akaratát, hiába volt minden! Öreg Pajtás

pápaszemmel a szemén ügetett tovább a sivatag homokján. Kénytelen-kelletlen belenyugodott

hát a dologba, csak a mellette loholó Nagyfogúra vetett néha-néha szomorú tekintetet. Mintha

csak azt mondta volna:

- Hát hallottál már ilyesmit, pajtás? Egy magamfajta becsületes ló szemén pápaszem?... Hát

mivel érdemelte meg a magamfajta becsületes, jóra való állat ezt a szégyent?

És Nagyfogú résztvevőn pislogott vissza, barátjára, a szegény csúffá tett Öreg Pajtásra.

A chott talaja olyan volt mint általában a sós medencéké, melyeket, a trópusi nap a nyári

forróságban teljesen kiszikkaszt. Ám a talaj egy részén, a homok alatt, talajvíz folyt és errefelé

a földből ki-kizöldelt néhány szegényes gyér növény.

Meg kell jegyeznünk, hogy ebben az évben a Rharsán nem szikkadt még ki a víz, melyet

ősszel és télen a megduzzadt patakok hoztak. Mikor néha elkanyarodtak a chottot körülövező

dűnéktől, a lovak meg-megálltak és jóízűen ittak a kisebb-nagyobb mélyedésekben meg-

gyülemlett apróbb tavakból.

A lovak egyenletes iramban ügettek a homokos rónaságon. Messziről mintha arabok fehér

burnuszát lengette volna a szél. De mikor a kis csapat közeledett, a nomádok gyorslábú lovai

vágtatni kezdtek és a lengő, fehér burnuszokat egy-két perc alatt már el is nyelte a messzeség.

55

A lovascsapattól megrémült kicsiny madarak ezrei és ezrei szálltak fel a magasba, panaszos

csipogással lendülve a fellegtelen, derült, kék égbolt felé.

Az expedíció Rharsa határszélei felé igyekezett. Arrafelé majd bizonyosan találnak éjjeli

táborozásra alkalmas helyet, míg a medence közepe táján sehol sem akadnának megfelelő

helyre. A határszélen egyik kis oázis a másik után következett.

- Ezeknek nagyrészéből kikötőváros lesz, - mondta Schaller Hardigan kapitánynak.

Az oázisokon mindannyian felfrissíthették magukat. De alighogy elhagyták a zöldelő

bokroktól és gyümölcsfáktól borított területeket, a föld újra csak kopár, kietlen lett.

Mindent összevéve, az expedíció útja, Rharsa medencéjén keresztül, nem volt túlságosan

fárasztó. Igaz ugyan, hogy az eget egyetlenegy felhő sem borította és a trópusi nap sugarai

égetően tűztek le a homokos síkságra. Ám. a spahik, tisztjeikkel együtt, hozzászoktak már a

forró klímához és megedződtek a tüzesen égető napsugarak ellen. Schaller mérnököt a hosszas

afrikai tartózkodás szintén megedzette a tropikus éghajlat ellen.

Ami pedig az út veszélyességét illeti, csak arra kellett vigyázniok, hogy a «hofrákat», a chott

belsejében lévő, igen laza talajréteggel fedett mélyedéseket elkerüljék. És azon az útvonalon,

ahol az expedíció haladt, nem is igen kellett ettől a veszélytől tartaniok.

A hofrák nagyon veszélyesek, - magyarázta Schaller mérnök a két tisztnek. Mikor a Francia-

Külföldi Társaság annak idején az első csatornát készítette, sajnos, két súlyos baleset is

történt, a tuniszi shebkhán.

- Ha emlékezetem nem csal, - mondta Hardigan kapitány - Roudaire kapitány is előre látta ezt

a veszedelmet és több ízben említést is tett róla... Egyszer elbeszélte, hogy jómaga is várat-

lanul egészen térdig süppedt a laza sótartalmú homokba... és csak szerencsés lélekjelenléte

mentette meg.

- Úgy van barátom, - tette hozzá a mérnök. - Roudaire kapitánynak mindenben igaza volt.

Ezek a nagy medencék tele vannak effajta veszedelmes, titkos kelepcékkel, melyeket maga a

természet alkotott. Az arabok tengerszemnek nevezik ezeket a homokfedte lyukakat, melyek

olyan mélyek, hogy nem tudjuk elérni a feneküket. Ezek a tengerszemek már sok emberi életet

elpusztítottak. Roudaire egyik expedíciója alkalmával is történt ilyen borzalmas szerencsét-

lenség, egy lovast lovával együtt elnyelt a föld. Társai összekötötték puskájukat, ám húsz

összekötött puska segítségével sem bírták a szerencsétlent kihúzni.

- Nos hát, - mondta Hardigan kapitány - még egyszer lelkükre kötöm embereimnek, amit már

többször megmondtam nekik, hogy csak a legnagyobb óvatossággal haladjanak előre. Nem

lehet elégszer figyelmeztetni őket az elővigyázatosságra, mert itt a legkisebb meggondolatlan-

ságért is életével fizet az ember.

- Még így is tartok tőle, - folytatta Villette hadnagy - hogy ezt az átkozott Nagyfogút, - mert ez

a szófogadatlan állat folyton jobbra-balra szaladgál, - egyszerre csak elnyeli a föld.

- No hiszen még csak az kellene, - rázta fejét a kapitány - Nicol egészen bizonyosan gyógyít-

hatatlan búskomorságba esnék, ha kedvelt kutyájának vagy lovának valami baja történnék.

- Hát annyi bizonyos, hogy az őrmester mint legjobb barátait szereti ezt a két értelmes állatot.

Az ember valóban elcsodálkozhatik rajta, hiszen mégis csak oktalan állatokról van szó.

56

- Úgy van, - folytatta Hardigan kapitány - mert a mondák és mítoszok hősei, Orestes és

Pylades, Damon és Pithias, Achilles és Patroklos legalább lelkes, élő emberek voltak, ámbár

Nicol nagyon megsértődnék, ha az ő kedveltjeit kevesebbre becsülnénk, mint akár a legdere-

kabb mitológiai hőst.

Mindaz, amit Schaller mérnök a talaj veszedelmességéről mondott, igaz volt. És mégis a

karavánok gyakran választották ezt a veszedelmes utat, ugyanis a chotton keresztül útjuk

nagyon is megrövidült és azon felül a talaj is egyenletesebb, kényelmesebb.

A karavánok azonban mindig csak kipróbált, jó vezetőkkel mertek erre az útra vállalkozni.

Mióta Gabesből elindultak, a spahi-csapat még egyszer sem találkozott karavánokkal,

amelyek Biskrából a Kis-Syrtisig mennek, mindenféle élelmiszereket és árucikkeket szállítva.

De április 9-én délután a kis csapat összekerült egy karavánnal, még pedig nagyon különös

körülmények között.

Délután három óra lehetett. A déli pihenőnek már vége volt. A kis csapat egyenletes menetben

haladt a sivatagon, az égetően tűző napsugarak alatt. Rharsa nyugati része felé a talaj

észrevehetően emelkedett, a dűnék körvonalai egyre erősebben és erősebben kirajzolódtak.

Erről a részről a tenger sohasem önthetné el a vidéket.

A mérnök és a tisztek leszálltak a nyeregből. A spahik is követték a példát és lovaikat kantár-

száron vezették.

Egy percre mindnyájan megálltak egy platón és ekkor Villette hadnagy figyelmesen, össze-

húzott szemöldökkel előre nézve, ujjával a távolba mutatva így szólt:

- Mintha amott messziről egy csapat közeledne felénk.

- Egy csapat, vagy pedig valami nyáj, - mondotta Hardigan kapitány.

- Ilyen messziről nehéz megkülönböztetni, - tette hozzá a mérnök.

Annyi biztos, hogy körülbelül három-négy kilométernyire sűrű porfelhő gomolygott a sivatag-

ban. Lehet, hogy csak állatcsorda, de az is lehet, hogy valami karaván, vagy nomád benn-

szülöttekből álló csapat közeledik.

Nagyfogú is hangos csaholásban tört ki, hogy gazdája figyelmét felkeltse.

- No mi az, öreg kutyám? - kérdezte Nicol.

De a kutya csak tovább csaholt, ide-oda, csapdosva farkával és előre rohant, mintha csak neki

akarna vágni a chottnak, hogy hamarább eljusson a közeledő csapathoz.

- Ide mellém Nagyfogú, ide mellém!

És gazdája hívására Nagyfogú visszakullogott az őrmester mellé.

A porfelleg pedig egyre sűrűbb és sűrűbb lett, annak jeléül, hogy a csapat közeledik. Ám még

mindig nem lehetett megkülönböztetni, hogy állatcsorda vagy pedig karaván tart-e feléjük?

Néhány perc mulva aztán már minden kétségük elmult a felől, hogy vajjon, állatok vagy

emberek közelednek-e? A sűrű porfelleg mögül villámok cikáztak elő és puskaropogás zaja

verte fel a sivatag csendjét.

Nagyfogú pedig, akit már gazdája sem tudott visszatartani, dühödt csaholással előre rohant.

Az őrmester hiába igyekezett visszaparancsolni.

- Puskalövések! - kiáltott fel Villette hadnagy.

57

- Talán vadállatok támadták meg a karavánt? - találgatta a mérnök.

- Inkább talán rablók, mert a puskalövések egyre sűrűbbek és sűrűbbek lesznek.

- Nyeregbe emberek! - vezényelt Hardigan kapitány.

És egy perc mulva a spahik már sebes iramban vágtattak a harc színtere felé.

Kétségkívül nagy, szinte a vakmerőséggel határos bátorság kellett ahhoz, hogy a számranézve

bizony nem valami nagy spahi-csapat megtámadja a karavánnal küzdő rablócsapatot. Ám sem

Hardigan kapitány, sem pedig hű emberei nem törődtek a veszéllyel, mikor veszedelemben

lévő embertársaikon kellett segíteni. Különben is a két tiszt bízott a kis csapat feltétlen

fegyelmezettségében, hiszen csupa megbízható, bátor katonával indultak útnak.

A két csapat közti távolság, ismételjük, alig volt több három kilométernél. Az út kétharmad

részét tíz perc alatt megtették. A puskalövések zaja pedig egyre sűrűbben hallatszott a go-

molygó porfelhőből. Amint a spahi-csapat közeledett, a délkelet felől fújó szellő meglebben-

tette a sűrű porfelhőt és lassanként kezdte szétoszlatni.

A katonák megláthatták, hogy micsoda küzdelem folyik le itt előttük.

Amint később megtudták, a támadás tényleg egy karavánt ért, mely öt nappal ezelőtt hagyta el

Zeribet oázisát, Melrirtől északra és Tozeur felé ment, ahonnan aztán Gabesbe akart jutni.

A karaván körülbelül húsz arabból állott és vagy száz, datolyás zsákokkal megrakott tevét

hajtottak Gabes felé. Így haladtak előre a kietlen homoktengeren, a trópusi nap izzó sugarai-

ban, elől a tevék, mögöttük pedig a hajcsárok, rekedtes kiáltással biztatgatva az állatokat.

A karaván már elért Rharsa nyugati széléig. Tapasztalt, megbízható vezető irányította a

csapatot. Ám alighogy elérték Rharsa nyugati szélét, mikor egy körülbelül hatvan főből álló

lovascsapat bukkant elő váratlanul a dűnék közül.

A rablók biztosak voltak a dolgukban, hiszen óriási számbeli fölényben voltak.

A karavánhoz tartozó emberek el voltak látva mindenféle fegyverrel és így kétségbeesetten

védték magukat. De bátorságuk édeskeveset jelentett támadóik számbeli fölényével szemben

és néhány perc mulva a rablók teljesen szétverték a karavánt, mely az expedíció váratlan köz-

bejötte nélkül bizonyára elpusztult volna. Hiszen a nomád rablók kegyetlen fosztogatásának

már sok emberélet esett áldozatul, a nélkül, hogy a gyilkosok elvették volna méltó bünteté-

süket.

Mikor a rablócsapat észrevette a Hardigan kapitány vezénylete alatt előrevágtató spahikat, egy

pillanatra mind megálltak.

Hardigan kapitány pedig harsány hangon vezényelt:

- Előre!

És a spahik gyors iramban nekivágtattak a rablócsapatnak.

De a rablók nem várták be a támadást. Talán nem akartak két tűz közé kerülni, talán a spahik

jól ismert egyenruhája vette el a bátorságukat? Ki tudná megmondani? Annyi bizonyos, hogy

mire Hardigan kapitány és emberei lőtávolságba kerültek volna, a csapat elmenekült

északnyugati irányban.

A spahik utánuk tüzeltek és néhány golyó el is talált néhány rablót, de úgy látszik egyik sem

sebesült meg súlyosan, mert csak egy pillanatra álltak meg, aztán sebes iramban tovább

menekültek.

58

Hardigan kapitány jobbnak látta, ha nem veszik űzőbe a rablókat. Hiszen minden való-

színűség szerint úgy sem érték volna utól a gyorslábú arab paripákon vágtató, nagy előnyben

lévő bennszülötteket. Az ellenséges csapat egyébként kisvártatva el is tűnt szemük elől.

Ezek a nomád törzsek úgy ismerték a sivatagot, mint a tenyerüket. Bizonyára úgy elrejtőztek a

homokbuckák között, valami titkos rejtekhelyen, hogy szinte lehetetlenség reájuk akadni.

Annyi bizonyos, hogy újból nem mernek visszajönni és így a karaván békésen folytathatja

útját, Rharsa felé.

Bizonyos, hogy ha a segítség néhány percet késik, a datolyás zsákokkal megrakott tevék

bizonyára mind a rablók kezére kerülnek.

Schaller mérnök aztán kikérdezte a karaván vezetőjét és megtudta tőle a karaván megtámad-

tatásának egész történetét.

- És nem tudja, hogy a rablók melyik nomád törzshöz tartoznak? - kérdezte Hardigan.

- Tuaregek, kapitány úr, - felelt a vezető.

- De hiszen azt rebesgetik, hogy a tuaregek elvonultak a nyugati oázisokról és Djerid keleti

része felé tanyáznak.

- Nos, úgy látszik, ameddig van kifosztani való karaván, addig szívesen mennek más irányban

is, - jegyezte meg Villette hadnagy.

- Látják, nem kell nagyon siratni a sivatagot, mert ha a sivatag a tenger hullámai alá kerül,

akkor aztán az effajta támadásoktól sincs mit tartani többé, - tette hozzá a mérnök.

Hardigan kapitány aztán még megkérdezte a karavánvezetőtől, hogy nem hallott-e valamit a

tuaregek vezéréről?

- A szökésről nem beszélnek az emberek?

- De igen, kapitány úr, - felelt a vezető - néhány nap óta sokat hallani Hadjar szökéséről.

- És arról nem hallott semmit, hogy Rharsa vagy Melrir környékén tanyázna?

- Nem, kapitány úr.

- Nem tartja lehetségesnek, hogy esetleg ő vezette ezt a rablócsapatot?

- Kizártnak tartom, kapitány úr. Én jól ismerem Hadjart és tüstént felismertem volna... Hogy a

rablók egy része abból a csapatból való, melyet azelőtt ő vezényelt, azt magam is valószí-

nűnek tartom... Hanem annyi biztos, hogy az ön közbejötte nélkül, kapitány úr, mindannyian

elpusztultunk volna.

- De most már, azt hiszem, nyugodtan folytathatják útjukat - mondta Schaller.

- Ó igen. Ezek a gazfickók nyugati irányba menekültek, mi pedig három-négy nap alatt

Tozeurben leszünk.

A vezető aztán összeterelte az embereket. Embert nem veszített a karaván, mindössze néhány

sebesültjük volt, de egy sem olyan súlyos állapotban, hogy sebe miatt ne folytathatta volna

útját. A lövöldözés zajára szerteszét szaladt tevék maguktól visszajöttek. Miután az arabok

még egyszer köszönetet mondtak megmentésükért Hardigan kapitánynak és kis csapatjának, a

karaván útnak indult.

59

A mérnök és a két tiszt aztán alaposan megbeszélte egymással ezt a támadást, melynek esetleg

könnyen lehetett volna tragikusan súlyos vége. Mindhármukban sok titkos aggodalmat keltett

a váratlan incidens és jól esett nekik, hogy barátok módjára megbeszélhetik most egymással,

ezzel is könnyítve lelkükön.

Schaller szólalt meg legelőször:

- A tuaregek vezére visszatért hát hazájába?

- Nos, erre tulajdonképpen el lehettünk készülve, - mondta Hardigan kapitány. - Most már én

is azt mondom, bárcsak minél előbb meglenne már a Szaharai-tenger. Akkor aztán egyszer s

mindenkorra végük lenne ezeknek a gazembereknek.

- Azonban sajnos, néhány év is beletelik, míg a Gabesi-öböl vize megtölti Rharsa és Melrir

medencéit, - sóhajtott fel Villette hadnagy.

Schaller elgondolkozva nézett maga elé.

- Ki tudja? - mondta aztán halk hangon, inkább magához, mint a másik kettőhöz beszélve.

Az éjszaka csendes volt. A tuaregek többé nem mutatkoztak.

Másnap, április 10-én, délután az expedíció pihenőt tartott. Elérkeztek arra a pontra, ahol a két

chottot összekötő második csatorna kezdődik.

60

KILENCEDIK FEJEZET.

A második csatorna.

A második csatorna Rharsát és Melrirt chottjával kötötte össze és körülbelül harmadrésze volt

az elsőnek.

Azonban míg Gabes és a Rharsa közé eső terület magassága néhol a negyvenhat métert is el-

érte, a két utóbbi chott között, Asloudje küszöbén a magasság nem volt nagyobb tíz méternél.

Rharsán és Melriren kívül volt még errefelé néhány jelentősebb medence, melyek között leg-

fontosabb El-Asloudje chottja volt.

A második csatorna építése így tehát korántsem volt olyan fáradságos, mint az első, a

Gabestől Rharsáig húzódó csatornáé.

Schaller mérnök még az elindulás előtt intézkedett, hogy Melrir területén, ahol a második

csatorna véget ér, a Francia-Külföldi Társaság építette raktár műhelyhelyiségben egy csomó

munkás várjon majd reájuk. A munkások minden tekintetben megbízható vezetővel érkeznek

meg a telepre. Az út egy részét egészen Biskráig vasuton, innen pedig Farfaria mentén

karavánnal teszik meg. Ezeket az embereket a mérnök rendelkezésére bocsátotta a Társaság.

Ám, mikor az expedíció elérkezett a kis telepre, a mérnök legnagyobb meglepetésére egyet-

lenegy munkást sem találtak, sem a raktárhelyiségben, sem pedig a környékén.

Vajjon mi történhetett? Mindannyiukat nyugtalanság, aggodalom fogta el, hiszen még élénken

emlékezetükben élt a karaván, melyet a rablócsapat megtámadott s mely csak az ő váratlan

közbelépésük segítségével menekült meg.

Schaller komor gondolatokba merülten nézett maga elé.

Vajjon a Francia-Külföldi Társaság megváltoztatta hirtelen a tervet és már nem volt idő, hogy

az expedíciót értesítsék? Vagy, ami sokkal valószínűbb, valamelyik nomád rablócsapat

támadta meg a szerencsétleneket?...

Végre is Hardigan kapitány törte meg a csendet.

- Itt még nem fejeződött be a munka?

- De igen, - felelt a mérnök - a csatornát egészen Melririg kiépítették...

- Akkor hát miért vagy annyira megdöbbenve a miatt, hogy a munkások nincsenek itt?

- Mert Gabesben úgy intézkedtem, hogy a Társaság emberei várni fognak s itt aztán a szük-

séges javításokat elvégezzük. És én semmiképpen sem tudom megmagyarázni távollétüket.

Egyáltalán nem tartom valószínűnek, hogy a Társaság az utolsó pillanatban megváltoztatta

volna az eredeti tervet.

- Akkor hát?...

És Hardigan kapitány arca elborult.

- Igen, barátom, érzem, hogy te is arra gondolsz, amire én. Attól tartok, hogy nomád rabló-

csapat támadásának estek áldozatul, hacsak valami közbejött akadály fel nem tartóztatta őket

valahol útközben? Bárcsak ez lenne az ok, de őszintén szólva, én valami szerencsétlenségtől

tartok.

61

- Nos, akárhogy is áll a helyzet, én mindenesetre azt tanácsolom, hogy nézzünk szét alaposan

a környéken. Hátha találunk valamit, ami esetleg nyomra vezet bennünket?

- Igazad van, - felelt a mérnök. - Szólj Villettenek, hogy tartson ő is velünk. Mialatt embereink

sátrat vernek körülnézhetünk a vidéken.

Hardigan kapitány magához intette az őrmestert és kiadta neki a szükséges parancsokat. A

sátrakat frissen csörgedező kis patak közelében ütötték fel. A fű dús volt és frissen zöld és a

lovak jóízűen neki láttak az egész napi menetelés után a legelésnek.

Miközben Nicol őrmester felügyelete alatt a katonák felállították a sátrakat, Hardigan

kapitány, Schaller mérnök és Villette hadnagy nekivágott az északi partvidéknek.

Nyomot ugyan semerre sem találtak, a vidék teljesen elhagyatott volt. Ám a mérnök meg-

állapíthatta, hogy a Francia-Külföldi Társaság munkája itt, mint a sivatag többi részein, elég jó

állapotban van.

Nem akarták túlhosszúra nyujtani útjukat és ezért még az éjszaka beállta előtt visszafordultak

a tábor felé.

Mire visszatértek a táborba, sátruk már készen állott és François az ő szokott kifogástalan,

korrekt modorával felszolgálta az ízletes vacsorát.

Ám Schaller mérnök és a tisztek ugyancsak tévedtek, mikor azt hitték, hogy a környék teljesen

elhagyatott. Mialatt visszafelé siettek, az egyre gyorsabban leereszkedő félhomályban, két

férfi lesett a dűnék között biztos rejtekhelyből Hardigan kapitány, Villette hadnagy és Schaller

mérnök után.

Ha Nagyfogú velük lett volna, bizonyára észreveszi a két férfit, aki olyan figyelmesen követte

tekintetével a három jóbarátot.

Mikor leszállt az est, a két férfi óvatosan előbújt rejtekhelyéből és nesztelen léptekkel előre

suhant a homályban, a kis tábor irányában.

A két bennszülött a tábor közelében lévő kis erdőben állt meg. Este kilenc felé járt az idő és a

sötétség szinte teljes volt. Ám az erdő sűrű lombjai az alkonyi világosságban is megvédték

volna őket a spahik szeme elől.

Nagyfogú ugyan egyszer-kétszer felugatott, - úgy látszik, megérzett valamit, de Nicol őr-

mester füttyentésére abbahagyta a csaholást.

A bennszülöttek meghúzódtak a fák között és figyelmesen, szinte lélekzetüket is visszafojtva

hallgatództak.

Mindenekelőtt azt szerették volna megtudni, hogy ki vezényli a csapatot és vajjon mit

keresnek itt az ő sivatagjukon?

Hogy spahikkal van dolguk, tudták, hiszen látták a két tiszt egyenruháját. De az volt a kérdés,

hogy mekkora csapat van velük és mi célból jöttek ide a chottra?

A két bennszülött végtelen óvatossággal, a sivataglakók nesztelen mozdulataival kúszott előre

a fák között. Majd meglapulva a sötétségben, ott maradtak egy nagy fa mögött, feszült figye-

lemmel kémlelve a sátrak között fel és alá járó katonák mozdulatait.

Lépések zaja hallatszott, a bennszülöttek felfigyeltek.

Aztán egy hang szólalt meg:

- Jelentem alássan kapitány úrnak, minden rendben van.

62

És az újonnan jött férfi felelt:

- Rendben van, fiam.

A két arab néhány percig még ott maradt a leshelyen, aztán az egyik nesztelen lépésekkel

visszalopódzott az erdő mélye felé és a másik követte társát. Mikor már biztosak lehettek a

felől, hogy senki sem hallja meg őket, az egyik megszólalt:

- Akit az imént kapitány úrnak szólítottak, az Hardigan kapitány. Ő az, akit két társával az

imént a dűnék között láttunk. Úgy látszik, ő vezeti a katonákat.

- Hardigan... ő ejtette foglyul a vezért...

- Úgy van, - felelt a másik és a hangja sötét volt és félelmetes.

- És az a másik tiszt?

- A hadnagya. Rögtön felismertem mind a kettőt.

- Ők is biztosan rád ismertek volna, ha meglátnak...

- Valószínűleg. De te?... Téged nem ismernek. És talán?... Ki tudja?... Adódik olyan alkalom,

melyet...

- És ha ez az átkozott kapitány és a hadnagy Hadjar kezébe kerülnének?

A másik felnevetett.

- Nos annyi szent, hogy nem menekülnének meg a kezéből, mint ahogy a vezér elmenekült az

erődből.

- De vajjon ki lehetett az a harmadik férfi? Nem hordott tiszti ruhát.

- Biztosan valami mérnök és annak az átkozott társaságnak a szolgálatában áll. Valószínűnek

tartom, azért jött, hogy megvizsgálja, milyen állapotban van az építkezés? Melrir felé

tartanak... És ha odaérkeznek?... Ha majd meglátják...

- Hogy a tervük füstbe ment, hogy a Szaharai tengerből semmi se lesz, akkor... Akkor majd

megállnak és szépen visszafordulnak. És akkor... pár száz tuareg...

- De miként lehetne őket értesíteni?... Hogy idejében ott legyenek...

- Zenfig oázisa alig 20 kilométernyire van... És ha a csapat megáll Melrirben, ha ott lehetne

őket tartani valamiképpen néhány napig?...

- Nem lehetetlen, hogy ott töltenek majd egy-két napot. Annál inkább, mert akkor már nem

lesz semmi értelme, hogy továbbmenjenek.

- És ha be akarják várni, amíg a tenger hullámai elöntik a sivatagot, akkor várhatnak, vár-

hatnak és meg is áshatják a sírjukat. És ők mindnyájan régesrég halottak lesznek, de a sivatag

homokján még mindig szabad arab törzsek száguldanak... Gyere Harrig, gyere...

- Igen, Sohar, követlek...

A két férfi nem volt más, mint Harrig, a tuareg vezér egyik hű embere és Sohar, Hadjar öccse,

akik a szökés előkészítésében is nagy szerepet játszottak.

Most az éjszaka leple alatt gyors léptekkel siettek Melrir irányában.

Másnap reggel egy órával napfelkelte után Hardigan kapitány kiadta az indulási parancsot.

François, mint mindig, most is frissen borotválva, teljesen rendbeszedve ült a nyeregben. A

csapat elején lovagolt, mellette pedig Pistache káplár.

63

- Hogy van, hogy van, François úr? - kérdezte a káplár.

- Nagyszerűen, - felelt Schaller mérnök kitűnő inasa.

- Ez a kis kirándulás nem fárasztja és nem untatja nagyon?

- Ugyan mit gondol, kedves káplár úr?... Ez a kellemes kis séta ezen a regényes földön?

- No hiszen ez a regényes vidék is nemsokára alaposan megváltozik majd, ha a tenger vize

elönti.

- Úgy van, - felelt az ő szokott, kimért és tanító hangján a kitűnő François.

Mert e szinte aprólékosságig rendszerető, pedáns ember egyetlen egy szót sem harapott volna

el. Olyan lassan, szótagolva ejtett ki minden szót, mintha gyönyörűsége telt volna a beszéd-

ben. Ez az ember olyan gyönyörűséggel beszélt, mint ahogy az inyenc ember a kitűnő falato-

kat fogyasztja.

- És ha arra gondolok, - folytatta Pistache káplár - hogy itt, a homokos sivatag helyén nem-

sokára hajók vitorláznak és halak kergetődznek... Ki tudja, talán még nagy cápavadászatot is

rendezünk?

- Ez az utóbbi feltevés már nem nagyon valószínű, káplár uram, a cápák számára már nem

lesz elég mély a víz.

- De François úr, az őrmester azt mondta nekünk, hogy Rharsa húsz méter mély, Merlir

huszonnégy.

- Csakhogy nem mindenütt ám! És ezeknek a nagy tengeri szörnyeknek víz kell ám. Sok-sok,

nagy és mély víz...

- És remélem, - folytatta - hogy gazdámmal együtt majd körülutazzuk az új tengert s a mai

sivatag helyén tovasuhanó hajó tetejéről gyönyörködünk majd munkánkban.

Mert az érdemes François mester szentül meg volt győződve, hogy gazdájának és neki

köszönheti az emberiség a leendő Szaharai-tenger megvalósulását.

A csapat most is a szokott rend szerint folytatta útját. Az egy nap megteendő utat két részre

osztották. Délben pihenőt tartottak és a pihenő előtt és után is körülbelül 7-8 kilométer utat

tettek meg.

Mihelyt elérkeznek Merlir chottjához, el fogják határozni, hogy a déli vagy északi part mentén

haladjanak-e?

Tulajdonképpen mindegy, hogy melyik partvidéken haladnak, mert Schaller az egész chott-

vidéket meg akarta kerülni expedíciójával.

De mielőtt Merlir határáig jutnának, számos kis chotton kell keresztülvágniok. Ezek a kisebb-

nagyobb homokos medencék szinte egymásután következnek az alacsony homokpartok

mellett, melyeket a tenger hullámai el fognak önteni.

A Francia Külföldi Társaság annakidején már itt is megkezdte munkálatait és mély árkok

húzódtak a sivatagban egészen Melririg.

S ha ma-holnap az új társaság újra megkezdi a munkát, nem közelednek akkor majd diadal-

mas gyorsasággal az olyan régen álmodott cél felé? Hiszen a modern civilizáció vívmányait, a

boszorkányos művészettel dolgozó modern gépeket állítják a munka szolgálatába.

64

S vajjon mikor Roudaire kapitány megalkotta grandiózus tervét, gondolt-e arra, akár leg-

merészebb álmaiban is, hogy szédületes gyorsasággal, óriási erővel dolgozó gépek fogják

megvalósítani a fantasztikus álmát?

Mint ahogy Schaller mérnök olyan ékesszólón kifejtette, az afrikai klíma konzerváló hatása

alatt az építkezés mindenütt meglepően jó állapotban maradt meg. De a félig-meddig már kész

munkát a legteljesebb elhagyatottság vette körül. Ahol valamikor szorgos munkástömeg

dolgozott, most néma csönd, sívár és kietlen magány.

Csak a félbenhagyott munka tett tanuságot arról, hogy itt - nem is olyan régen - emberi kezek

szorgos és kitartó munkája igyekezett meddő álmából felrázni ezt a kopár, vigasztalan

sivatagot.

Ez a magány csak fokozta a mérnök amúgy is nagy nyugtalanságát.

- Vajjon hol lehetnek az emberek, akiket a társaság Biskrából ide küldött? - Schaller szíve

izgatottan dobogott, mikor ezt a kérdést újra meg újra feltette önmagának.

De igyekezett megnyugtatni magát. Igyekezett felzaklatott idegzetén uralkodni.

- Biskrától Rharsáig nem olyan biztonságos és egyszerű az út, mint Párizstól St.-Cloudig -

mondta magában. - Ilyen hosszú úton könnyen történhetik olyan esemény, mely a karavánt

feltartóztatja, az eredeti időbeosztást megváltoztatja. - Csakhogy ez a feltevés azért nem volt

valószínű, mert a csapat vezetője Biskrából sürgönyzött neki Gabesbe, hogy szerencsésen

megérkeztek és kis pihenő után azonnal folytatni fogják az útjukat.

Akkor hát csak az történhetett, hogy Fárfária mocsaras vidékén, Biskra és Melrir között

valami baleset feltartóztatta őket, vagy pedig - és a kemény férfi belesápadt ebbe a gondolatba

- a szerencsétlen emberek Hadjar bandájának kezébe kerültek.

Ám nemcsak a mérnök, de a két tiszt is nagyon nyugtalan volt. Hardigan kapitány kiadta a

parancsot, hogy Nicol őrmester és néhány katona haladjon a csatorna két partján és erősen

figyelje a vidéket.

Egyébként mind a hárman teljesen uralkodtak nyugtalanságukon, nehogy a katonák észre-

vegyék és az izgalom a csapatra is reáragadjon.

A vidék teljesen elhagyatottnak látszott. Estefelé megállt a csapat és sátrakat vertek az

éjszakai pihenőre.

A vidék teljesen kopár, semmiféle oázis sem volt a közelben. Egész útjuk alatt nem volt még

ilyen alkalmatlan helyük a táborozás számára. Sehol egy szál fa s legelőnek nyoma se

mutatkozott. Mindenütt csak homok és kavics, - ameddig a szem csak ellát.

Szerencsére valami hitvány kis forrás mégis csak akadt a közelben. Az emberek és az állatok

az egész napi meneteléstől, a rekkenő forróságtól tikkadtan, szomjuhozva vetették rá magukat

és szinte azt hihette volna az ember, hogy teljesen kiisszák a forrás vizét, olyan nagy volt a

szomjúságuk.

Az éjszaka csendesen és nyugodtan telt el. Természetesen most is, mint mindig, őrök

vigyáztak a kis táborra, egymást kétóránként felváltva. Ám semmi sem mutatkozott, hiszen

Harrig és Sohar bármily bátrak voltak, mégsem kísérelhették meg, hogy a teljesen sík

területen, ahol sem a homokbuckák, sem pedig az oázis sűrű ligetei nem védték meg őket,

nyomon kövessék a spahi csapatot.

Másnap rögtön napfelkelte után felszedték a sátrakat és útnak indultak. Schaller minél előbb

el akart érni a csatorna végére.

65

Azonfelül a mérnöknek volt még egy titkos, de annál fontosabb oka a sietésre. Egyre jobban

és jobban gyötörte a nyugtalanság a munkások miatt, akiket a Társaság megállapodásuk

szerint Biskrából a Melrirbe küldött és akiknek teljesen nyomuk veszett. Schaller ugyan

igyekezett magán uralkodni, mégsem tudott szabadulni attól a gyötrő gondolattól, hogy

embereit valami végzetes szerencsétlenség érte.

Hardigan kapitány szívvel-lélekkel osztozott barátja aggodalmaiban. Ő is azon volt, hogy a

hátralevő utat a lehető leggyorsabb tempóban tegyék meg. Hátha megérkeztükkor hallanak

majd valamit a munkásokról?

Igy aztán az expedíció gyors ütemben haladt előre. Még a déli pihenőt is erősen megrövidí-

tették. Éppen csak annyi időt adtak maguknak, hogy az ebédet elfogyaszthassák. Majd este

mindnyájan jól kipihenik magukat.

Délután négy óra felé az expedíció már elérte a chott határszélét. Jobboldalon, Gabestől 347

kilométernyi távolságra állott a Társaság utolsó raktárhelyisége. Már egész tisztán kivehették

körvonalait.

A vidék csendes volt, ameddig a szem csak ellátott, sehol egyetlen bennszülöttet sem lehetett

látni.

- Előre, fiúk! - adta ki a jelszót Hardigan kapitány.

És a lovak gyors ügetésben vitték a spahikat a csatorna felé.

Pár perc mulva már ott voltak a csatornánál.

De mekkora volt Schallernek és társainak megdöbbenése, mikor a csatornát teljesen feldúlt

állapotban találták. A munkásoknak itt sem volt se híre, se hamva és a műhely teljesen

hasznavehetetlenné volt téve. A szétrombolt csatorna kavicsos homokkal tele. Így hát ha azt

akarták, hogy elöntsék Melrir chottját, ezt az egész csatornarészt újból kellett építeni.

66

TIZEDIK FEJEZET.

A 347-ik kilométer.

Eleinte azt tervezték, hogy azt a helyet, hol a második csatorna végződik, Roudaire városának

nevezik el, de aztán mégis azt határozták, hogy ezt a nevet inkább az új tenger partján épülő

kikötővárosnak adják. Azt a helyet pedig, ahol a második csatorna végződik, egyszerűen a

347-ik kilométer pontjának nevezik el.

Amint már mondottuk, a csatorna ezen az utolsó szakaszon teljesen hasznavehetetlen állapot-

ban volt.

És Schaller mérnök egy pillanatig sem volt kétségben afelől, hogy e rombolás nem a természet

munkája. Egészen biztosra vette, hogy a fanatizált nomád arab törzsek pusztították el a dolgos

emberkezek munkáját.

Schaller ott állt mozdulatlanul, némán, egy kis fennsíkon és szomorúan nézte a vandál pusz-

títást. A két tiszt mellette állt és ők is néma kétségbeeséssel szemlélték ezt a szomorú látványt.

Végre is Hardigan kapitány törte meg a csendet.

- Kétségtelen, hogy a nomád törzsek pusztítottak. Talán a tuaregek, de nem lehetetlen, hogy

más arab törzsek jártak erre. Hiszen ezeket mind-mind vad és vak gyűlölet fűti az új tenger

ellen, mely sivatagjukat elrabolja tőlük. Úgy látszik, egész nagy csapat rohanta meg a csator-

nát, hogy munkánkat hasznavehetetlenné tegye... Szemrehányást teszek magamnak, hogy nem

őriztettük Maghzenekkel ezt a vidéket, ők aztán megvédték volna a csatornát a nomádok

támadásai ellen.

Ezek a Maghzenek, akikről Hardigan kapitány beszélt, az afrikai hadtestnek mintegy kiegé-

szítő részei voltak. Spahikból és zambákból állanak, és az a hivatásuk, hogy a benső rendet

fenntartsák. A spahikon kívül még olyan jóindulatú és értelmes bennszülötteket is soroznak a

csapatba, akik valami oknál fogva nem akarnak törzsük közelében élni. Kék burnuszt

hordanak, míg a cheik-ek barna burnuszt viselnek.

A Djerid nagyobb és jelentősebb községeiben mindenütt táboroznak Maghzenek. Most már

látták, hogy a munkálatok helyére kellett volna rendelni őket, hogy elejét vegyék a benn-

szülöttek esetleges támadásainak. Ha a nagy mű már elkészült s a tenger hullámai elöntötték a

sivatagot, nincs mit tartani többé a bennszülöttek támadásaitól. Ám addig, míg a munka el

nem készült, igenis nagyon fontos, hogy az egész környék őrizet alatt legyen.

Mikor a nagy megdöbbenés elmúlt, Schaller és a két tiszt tanácskozásba kezdett.

Abban természetesen mind a hárman megegyeztek, hogy első és legfőbb kötelességük az

elveszett emberek felkutatása.

Csakhogy itt áll előttük a nehéz kérdés. Hogyan fogjanak hozzá? Merre induljanak?

És a három férfi pár pillanatig teljesen tanácstalanul, szinte kétségbeesetten nézett maga elé.

Végre a mérnök szólalt meg:

- Pedig hát minden perc pótolhatatlan, egyetlenegyet sem szabad belőlük elvesztegetnünk.

Már napok óta nyugtalanít a munkások sorsa, most a történtek után, őszintén bevallom,

egyenesen kétségbeejtőnek látom a helyzetet. És mégis folyton arra kell gondolnom, hogy

hátha tévedünk, balsejtelmeink megcsaltak és csak valami véletlen, vagy késedelem miatt

67

nincsenek itt a helyükön. Milyen szerencse volna ez reánk nézve is! Mert akkor megtalálásuk

után azonnal hozzákezdhetünk a munkához.

- Feltéve, hogy meg tudjuk védeni őket a bennszülöttek esetleges támadásai ellen, - felelt

Hardigan kapitány. - Már pedig ezzel a csekélyszámú legénységgel igazán nem merek erre a

feladatra vállalkozni.

- Azt hiszem, leghelyesebb volna, ha mindenekelőtt megerősítenénk kis csapatunkat, - tette

hozzá a hadnagy.

A másik két férfi helyeslőleg bólintott. Hardigan kapitány még hozzátette:

- A legközelebbi állomás, ahol erősítést várhatunk, Biskra.

Biskra városa Melrirtől északra fekszik, a nagy sivatag, Ziban mentén. 1845-ben foglalta el

Algíria és hosszú ideig a francia kézben levő városok közt ez esett legközelebb a Szaharai-

sivataghoz. Biskrának többezer főből álló lakossága volt és azonfelül megfelelő katonaság is

állomásozott benne.

Így hát Hardigan kapitány egész biztossággal számíthatott arra, hogy csapatát Biskrában

kiegészíti.

Hogyha az expedíció meggyorsítja menetét, akkor néhány nap mulva elérkezhetik Biskrába,

mely jóval közelébb fekszik hozzájuk, mint Tozeure, és ugyanolyan távolság választja el

tőlük, mint Neftát.

Ám katonai szempontból Biskra mind a két községnél jóval jelentékenyebb.

- Akkor hát induljunk Biskra felé, - mondotta a mérnök.

- És ki tudja, talán útközben megtudunk majd egyet-mást eltűnt munkásainkról? - tette hozzá

Villette hadnagy.

- Most pedig - jelentette ki Hardigan kapitány - kiadom a parancsot a katonáknak, hogy üssék

fel a sátrakat. Holnap aztán tüstént napfelkelte után útnak indulunk.

Valóban ez volt a legokosabb dolog, amit csak tehettek. A pihenőre okvetlenül szükségük

volt. Ugyanis az egész napi erőltetett és gyors ügetés a nagy hőségben, megviselte az embe-

reket, éppen úgy, mint a lovakat. A szegény állatok is ugyancsak rászolgáltak az éjszakai

pihenőre és egy kis frissítő legelésre.

Felállították hát a sátrakat és nekiláttak az estebéd elkészítésének. A környék egyébként

teljesen elhagyatottnak látszott és minden jel arra mutatott, hogy az arabok támadása már

néhány nappal azelőtt történhetett s azóta már bizonyosan régen elhagyták a környéket.

Mialatt Schaller és a két tiszt az előttük álló út egyes részleteit meg beszélte, Nicol őrmester

két társával és Nagyfogúval elindult, hogy egy kis felfedező utat tegyen az oázis belseje felé.

Nagyfogú szokása szerint előreszaladt, mindenfelé szaglászva, a dús fű között. A három spahi

mögötte lépkedett és csak néha-néha váltott egy-egy szót.

Egyszerre csak Nagyfogú megállt és figyelmesen előrenyujtotta fejét. Gazdája tüstént

észrevette a kutya viselkedését és így szólt:

- Úgy látszik, Nagyfogú valami nyomra akadt. Talán bizony valami vadállat?

- Jó lesz vigyázni, - mormogta az egyik spahi.

- No mi az, Nagyfogú?

68

A kutya még mindig előreszegzett fejjel állt és hangos csaholásban tört ki.

- Hm... Úgy látszik, valami gyanús alak kóborol itt a vidéken, - dörmögte az őrmester.

Nagyfogú előre akart rohanni, amerre a nyomot érezte, de Nicol visszatartotta. Ha valami

bennszülött járna errefelé, semmi értelme nincs, hogy elriasszák. Annál kevésbbé mert

könnyen meglehet, hogy talán nincs is szándékában elrejtőzködni és önmagától is előjön.

És az őrmesternek igaza volt. Az út kanyarodójánál, a fák között arab férfi közeledett feléjük

nyugodt, egyenletes léptekkel.

Az idegen férfi körülbelül 30-35 éves lehetett, öltözete az algíri köznép ruhájához volt

hasonlatos.

Nicolnak rögtön eszébe jutott, hogy ez az idegen ember esetleg becses felvilágosításokkal

szolgálhat. És elhatározta magában, hogy a kapitány elé vezeti az arabot.

Ám mielőtt még egy szót szólhatott, vagy egyetlen mozdulatot tehetett volna, az arab gyors

lépésekkel feléje tartott és már messziről így szólt hozzá:

- Vannak itt a közelben franciák?

- Igen, egy csapat spahi tanyázik errefelé.

- Vezessen a parancsnokhoz, - mondta az arab.

Az őrmester a két katonával visszafordult. Közrefogták az idegent és úgy mentek előre. Az

arab férfi a legnyugodtabb készséggel ment velük, útközben a keleti ember szokása szerint

egyetlenegy szót sem szólt. Némán ment kísérői között.

- Nini, - kiáltott fel Villette hadnagy - Nicol valami idegennel jön.

- Az ám, - jegyezte meg a kapitány - úgy látszik, jó fogást csinált.

- S ki tudja, talán ebből az idegenből ki tudunk venni egyet-mást? - jegyezte meg a mérnök.

Néhány pillanat mulva az arab már ott állt a két tiszt és Schaller mérnök előtt. A spahik is

összegyűltek és nagy körben körülállták tisztjeiket, az őrmestert és az idegen férfit.

Nicol félrevonta a kapitányt és néhány szóval elmondta, hogy találkoztak az arabbal s miként

szólította fel őt a bennszülött, hogy a parancsnok elé vezessék. Ám azt sem hallgatta el, hogy

mégis csak gyanúsnak találta a férfit.

Hardigan kapitány megkezdte a kihallgatást.

- Ki vagy? - kérdezte tőle franciául.

Az arab ugyancsak franciául felelt:

- Tozeurből való vagyok.

- Hogy hívnak?

- Mézakinak.

- Honnan jössz?

- El Zeribetből.

El Zeribet algíri oázis volt, mely körülbelül 45 kilométernyire feküdt a chottól, egy patak

partján.

- És mit keresel erre?

69

- Meg akartam nézni, hogy mi történik itt?

- Miért?... Talán bizony a társaság szolgálatában álltál? - kérdezte Schaller.

- Igen. És aztán sokáig a munka őrizetével voltam megbízva. Pointar úr magával is vitt.

Pointar a Társaság egyik mérnöke volt. Ő vezette a munkások csapatát Biskrából a chottig,

azokat a munkásokat, kik miatt már annyit aggódott Schaller és a két tiszt.

És az arab még hozzátette:

- Én a mérnök urat is jól ismerem. Több ízben láttam, mikor ezen a környéken járt.

Mindaz, amit Mézaki mondott, nagyon valószínűnek tűnt fel. Számos társával együtt ő is a

Társaság szolgálatában állt. És Pointar mérnök, akinek a magával hozott embereken kívül még

megbízható arab munkaerőket is kellett szerződtetni, újból felfogadta régi munkását.

Mézaki egyébként jó munkás lehetett. Alakja vékony, magas, de csupa izom, arca pedig

tisztességtudó és értelmes.

- Nos, hol vannak hát többi társaid, akiknek a telepen kellett volna lenniök? - kérdezte a

mérnök.

- Ott... északon... Zeribet táján - és a bennszülött kinyujtott karja északi irányba mutatott.

- Vagy százan táboroznak a gizebi oázison... - tette még hozzá.

- És miért mentek el? Talán bizony megtámadták őket?

- Úgy van uram, a berberek rajtunk ütöttek.

A berberek Icham földjén laknak, melyet észak felől Tuat, délről Tombuktu, nyugatról a

Nigger, keletről pedig Fezzan határol. Ez a néptörzs állandó háborúságban él az arabokkal.

Mézaki aztán elbeszélte, mi történt a telepen nyolc nappal ezelőtt.

Többszáz nomád ember, élükön a vezérrel, rávetette magukat a munkások csoportjára, mikor

azok éppen megérkeztek a telepre.

Ezek a nomád alakok legnagyobbrészt karavánok vezetésével foglalkoztak, éppen azért

ellenezték olyan nagyon a Szaharai-tenger tervét.

A munkások csapata nem volt elég nagy és erős arra, hogy a berberekkel szembeszállhasson.

Életüket is csak gyors menekülés árán menthették meg. A csapat Djerid északi része felé

futott. Attól tartottak, hogy ellenségeik esetleg elvágják előlük az utat s nem mertek Nefta és

Tozeur irányában menni, hanem jobbnak látták, hogy Zeribet felé keressenek menedéket.

Miután a munkások már elmenekültek, támadóik szétrombolták a telepet és tönkretették annyi

szorgos munka gyümölcsét. Mikor a berberek a csatornát teljesen teletömték homokkal és így

teljesen elzárták a torkolatot, éppen olyan gyorsan eltűntek, mint ahogy jöttek.

- Igen, - mondotta elgondolkozva Schaller, mikor az arab férfi befejezte elbeszélését -

okvetlenül gondoskodni kell arról, hogy a telepek biztos őrizet alatt legyenek.

Majd Hardigan kapitány intézett különböző kérdéseket Mézakihoz.

- Hány emberből állott a támadó csapat?

- Körülbelül 400-500-ból - felelt az arab.

- És tudod, hogy merre vonultak vissza a támadás után?

- Dél felé.

70

- A tuaregek nem vettek részt ebben a támadásban?

- Nem uram... berberek voltak.

- Hadjar, a tuaregek vezére, nem járt mostanában ezen a vidéken?

- De hiszen Hadjart már három hónapja foglyul ejtették és a tuaregek vezére a gabesi erődbe

van zárva.

Mézaki mit sem tudott Hadjar szökéséről. Az ő hiedelme szerint a tuareg vezér még mindig a

gabesi börtönben raboskodik.

De hiszen nem is az volt lényeges, hogy mit tud Hadjarról, hanem hogy miféle felvilágo-

sításokat adhat az eltűnt munkásokról?

Most Schaller vette át a kérdezést.

- És Pointar is velük van? - kérdezte Mézakit.

- Igen uram, a mérnök úr nem hagyta el munkásait és a munkavezetők is vele vannak.

- Jelenleg hol tanyáznak?

- Gizeb oázisában.

- Milyen messzire van az az oázis?

- Melrirtől körülbelül húsz kilométernyire.

- Elmennél oda, hogy értesítsd őket ittlétünkről? - kérdezte Hardigan kapitány. - Néhány spahi

is elkísérne.

- Örömest elmegyek.

- Nos még mindenesetre megbeszéljük a dolgot, - jelentette ki Hardigan kapitány.

Aztán meghagyta, hogy az arabot lássák el ennivalóval és készítsenek számára pihenőhelyet.

Mézaki ugyanis, bár nem szólt, szemmelláthatólag ki volt merülve a hosszú úttól.

Mialatt az arabot ellátták ennivalóval, Schaller és a két tiszt félrevonult, hogy a történteket

egymás között meghányják-vessék.

Mézaki szavahihetőségéhez nem fért kétség. Mindaz, amit mondott, teljesen egybevágott a

tényekkel, és nyilvánvaló volt, hogy ismeri Pointar mérnököt, éppen úgy mint Schallert, akire

első pillantásra tüstént ráismert.

A jelen körülmények között - ebben mindhárman megegyeztek, - az a legfontosabb, hogy

minél előbb megtalálják a munkásokat.

Miután a berberektől nem kell többé tartaniok, semmit se kockáztatnak, ha a 347 kilométer

pontjánál ütnek ideiglenesen tábort. A legokosabb dolog, ha a csapat tábort ütve, itt várja meg,

amíg Villette hadnagy, Nicol őrmester és egy csapat spahi Mézakival együtt elmegy Gizeb

oázisára, hogy Pointart és az ott rekedt munkáscsoportot felkeresse.

A három barát ebben a tervben állapodott meg.

Villette úgy gondolta, hogy ha másnap tüstént hajnalhasadtakor elindulnak, még a délelőtt

folyamán elérik az oázist s az éjszaka beállta előtt visszatérhetnek. Pointar valószínűleg

Villette-tel tart s a hadnagy lóról is gondoskodott számára. A munkások lovak hiányában

természetesen csak lassabb tempóban tudják megtenni az utat, 48 órát mindenesetre rá kell

szánni, míg megérkeznek. Akkor aztán mindannyian hozzálátnak, hogy helyrehozzák azt, amit

a nomád berberek csapata tönkretett.

71

A melriri expedíciót így hát - mindaddig, míg a csatornát helyre nem hozzák, felfüggesztették.

Mikor a tervet közölték Mézakival, az arab a lehető legnagyobb készséggel beleegyezett, hogy

a spahikat Gizeb oázisára elvezesse. Egészen biztosra vette, hogy a munkások készséggel

térnek majd vissza a műhelybe, mihelyest megtudják, hogy Schaller mérnök és Hardigan

kapitány már ott tartózkodnak. Azután persze tanácsos lenne Biskrából lerendelni egy csapat

Maghzent, akik gondoskodnának a csatorna védelméről, mindaddig, míg a tenger hullámai el

nem öntik a sivatagot.

72

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

A viharban.

Jókor reggel hagyta el a Villette hadnagy vezetése alatt álló kis csapat a tábort. A nap rend-

kívül melegnek ígérkezett, nehéz, fárasztó út állott az emberek előtt. A meleg annyira fojtott,

annyira tikkasztó volt, hogy vihartól lehetett tartani. Hiszen Djerid síkságát gyakran dúlja

heves, hirtelen jövő vihar. Ám az expedíciónak nem volt vesztegetni való ideje, Pointar

mérnököt és embereit minél előbb fel kell keresni.

Nicol őrmester természetesen Öreg Pajtás hátán ült és nem vált meg hű Nagyfogújától sem.

A spahik indulás előtt felszerelték magukat egész napra való elemózsiával. Sokra nem volt

szükség, hiszen Gizeb oázisán felfrissíthetik majd gyümölccsel a készletet.

Míg a csapat egy része Villette hadnaggyal együtt távol lesz, a többiek Schaller mérnökkel,

Hardigan kapitánnyal és a káplárral a tábort megerősítik és igyekeznek rendbehozni a feldúlt

műhelyt.

Hiszen mindössze tizenkét-tizennégy óráról van szó. Az éjszaka beállta előtt a hadnagy már

vissza is érkezik a katonákkal együtt. A 347 kilométer pontja és Gizeb oázisa között a

távolság nem volt nagyobb húsz kilométernél.

Mézakinak is adtak lovat. Mint minden arab férfi, ő is kitűnő lovas volt. A hadnagy, Nicol

őrmester és Mézaki haladt a csapat élén, a többiek pedig néhány lépésnyire követték őket.

Mihelyt az oázist hátuk mögött hagyták, a kis csapat északkeleti irányban haladt.

Ameddig csak a szem ellát, kietlen pusztaság, csak itt-ott ütötte fel a fejét a napfényben

csillogó homok és az apró kavicsok közül néhány csenevész növény.

A Djeridnek ez a része úgyszólván teljesen elhagyatott. Egyetlenegy karavánt sem láttak a

katonák. Sőt még szarvasmarha-gulyával sem találkoztak.

A kis csapat egy patak partja mentén haladt. A patak egészen az oázisig vezetett, melyet -

mint Mézaki mondta - átszelnek habjai.

Villette hadnagy érdeklődött, van-e lakosa az oázisnak?

- Nincs, - felelte Mézaki. - Az oázis úgyszólván teljesen elhagyott.

Aztán Villette hadnagy kérdésére Mézaki elmondta, hogy Pointar, a mérnök vissza akart térni

a telepre, ahol megbeszélés szerint Schaller várta, és azért küldte őt, Mézakit vissza, hogy

meggyőződést szerezzen arról, vajjon a berberek elhagyták-e már a vidéket?

- Szóval, egészen biztos vagy benne, hogy a munkásokat az oázisban fogjuk találni?

- Igen. Ott hagytam el őket és úgy beszéltük meg, hogy Pointar mérnök úr ott várja be vissza-

térésemet. Ha egy kicsit siettetjük lovainkat, két órán belül meg is érkezünk.

Ám a hőség oly nagy volt, hogy veszedelmes lett volna az iramot meggyorsítani. De ha ilyen

változatlan tempóban folytatják útjukat, akkor is elérik az oázist délre. És egy kis déli pihenő

után még az éjszaka visszatérhetnek társaikhoz.

A hőség egyre növekedett. A levegő már szinte az elviselhetetlenségig tikkasztó és fojtó volt.

73

- Az ördögbe is, ez a hőség már tűrhetetlen - és az őrmester káromkodásba tört ki, egész Afri-

kát a pokolba kívánta. - El kell pusztulni ebben a - gyehennában... Még ha az ember segíthetne

magán, mint Nagyfogú. Nézzétek csak, fiúk, hogy kilógatja a nyelvét, egészen a melléig ér.

- Ha csak ez a bajod, derék Nicolom, - nevetett a hadnagy - akkor rajta, lógasd ki te is a

nyelvedet. Megengedem.

- Phu, - nyögött Nicol és homlokáról csak úgy ömlött a verejték - hiszen akkor még inkább

melegem lesz. Hiszen ez a forró levegő valósággal megaszalja az embert.

- Hát az már igaz, hogy nagy a hőség, és az a gyanúm, hogy a mai napon még vihar lesz.

- Bizony az valószínű, - mondta Mézaki is, körülnézve az izzó hőségben fűlő pusztán.

Mézaki, mint a sivatag lakója hozzászokott már a nagy hőséghez és nem szenvedett annyira,

mint a franciák.

És aztán hozzátette:

- Remélem, hogy még a vihar kitörése előtt Gizebben leszünk. Ott aztán majd menedéket

találunk.

- Én is remélem, - sóhajtott fel Villette. - Annyi biztos, hogy a szél még nem fúj és így

jelenleg nincs mitől tartanunk.

- Jaj, hadnagy uram, - kiáltott fel az őrmester - ezeknek az átkozott afrikai zivataroknak még

szélre sincs szükségük, hogy az ember nyakába szakadjanak.

De bármilyen fárasztó volt is a menetelés ebben a szörnyű hőségben, Villette hadnagy nem

engedte meg, hogy a tempót meglassítsák. Minél előbb túl akart lenni a húsz kilométernyi

úton, melyet az izzó napsütésben a kopár homoktengeren meg kellett tenni, a homoktengeren,

mely úgy árasztotta magából a hőséget, mint valami izzó kemence.

Majd ha elérik a gizebi oázist, mindannyian kipihenhetik magukat. Ha a vihar kitör, legalább

védett helyen várhatják be a végét. Aztán ha kipihenték magukat, a déli tikkasztó hőség

elmultával Pointar mérnökkel együtt útnak indulnak, hogy még az éjszaka beállta előtt

visszaérkezhessenek társaikhoz.

De a lovak egyre nehezebben, haladtak előre a tikkasztó hőségben, a fojtott levegőben,

melyben benne vibrált a kitörni készülő vihar. Az izzó, fojtott levegőben még csak szellő sem

rezdült, a sűrű, nehéz viharfelhők is csak lassan, nehézkesen közeledtek, és így a hadnagy

legalább biztosra vehette, hogy még idejében elérik az oázist.

És a csapat csak ment előre a kietlen, forró, végeláthatatlan homokpusztán. Tikkadtan, a

hőségtől elgyötörten, a fáradtságtól elernyedten, a katonák már alig bírták magukat a nyereg-

ben tartani.

- Hé Mézaki, - mondta Nicol - hol a pokolban van az az átkozott oázis? Hiszen már alig bírjuk

ezt a hőséget és még hozzá a zivatar is minden pillanatban kitörhet.

- Nem tévedtél el? - kérdezte aggódva a hadnagy.

- Nem, - felelt az arab - lehetetlenség eltévedni, hiszen mindig csak az oued mentén kell

haladni.

- De hiszen, most már látnunk kellene, - jegyezte meg a hadnagy.

Mézaki nem szólt egy szót sem, csak kinyujtott kezével messzire mutatott.

74

És valóban a távolban, a látóhatár szélén fák körvonalai tűntek fel elmosódva. Az oázis fái

voltak.

Gyors galoppban egykettőre elérték volna a kis oázist, ám az agyonfáradt, szegény lovak alig

hogy vonszolták magukat és lehetetlen volt gyorsabb tempóba csapni át velük. Még Öreg

Pajtás is csak nagyokat lihegve, nehézkesen vonszolta lábait.

Így hát körülbelül tizenegy óra lehetett, mikor az elcsigázott kis csapat elérte az oázist.

Különös dolog, de a munkások közül senki sem vette észre a katonák közeledtét.

- Furcsa, - mondta. Villette hadnagy - hogy senki se vesz észre bennünket. Pedig hát bizonyára

állítottak őrszemet. Vagy talán nem lennének itt?

Szemlátomást Mézaki is nagyon meg volt lepődve.

- Én sem értem a dolgot, uram. De mindenesetre itt kell lenniök, hiszen tegnap még az

oázisban tartózkodtak. Talán a vihar elől menedéket keresve az oázis belsejébe húzódtak...

Néhány perc mulva biztosan megleljük őket.

- De talán jó lenne, ha előbb egy kicsit pihennénk. Hiszen az emberek és lovak már odavannak

a kimerültségtől, hadnagy úr, - mondta az őrmester.

- Állj! - adta ki a parancsot Villette hadnagy.

Vagy száz lépésnyire az oázis szélétől pálmafáktól övezett kis tisztás volt. Nem messzire cso-

bogott a patak friss vize. Ide terelték a lovakat, és az agyonfáradt állatok megkönnyebbülten

pihenték ki az árnyékban az út fáradalmait.

A katonák is letelepedtek a fák árnyékában, felfrissítették magukat a patak vizében és aztán

nekiláttak a magukkal hozott elemózsiának.

Míg a katonák jóízűen falatoztak, Mézaki, Nicol és Nagyfogú kutya kíséretében elindult az

oázis belseje felé. Ám a munkásoknak sehol sem lelték még a nyomát sem.

- Nem értem, hol lehetnek? - mormogta bosszúsan az őrmester.

- Igazán én sem tudom magamnak megmagyarázni. Hiszen abban állapodtunk meg, hogy itt

várnak meg engem, ha ugyan valami váratlanul közbejött esemény következtében nem kellett

felmenniök egészen Zeribetig.

- Na még csak az kéne! - fakadt ki nagydühösen az őrmester, - hogy még odáig kelljen el-

vonszolni magunkat.

- Én remélem, hogy az oázis belsejében majd megtaláljuk őket, - felelt Mézaki.

- Hát egyelőre menjünk vissza a többiekhez, mert a hadnagy úr majd nyugtalankodni fog.

Majd evés után úgyis átkutatjuk az oázist és akkor, ha itt vannak, biztosan meg is találjuk

őket.

Azzal Nicol és az arab visszafordultak.

- Nos? - kérdezte Villette hadnagy, mikor a két férfi visszajött, - hát mi az ujság, Nicol?

- Semmi, hadnagy úr, mindeddig senkit sem láttunk.

- Hm, különös... igazán különös... - mormogta a hadnagy.

Aztán Mézakihoz fordult:

- Biztos vagy benne, hogy jó helyen járunk?

75

- Lehetetlen dolog Gizeb oázisát egy másikkal összetéveszteni - felelt az arab. - Hiszen a 347-

dik kilométer pontjától kezdve mindig az oued mentén kell haladni.

- Akkor hát miként magyarázod meg, hogy sem a mérnök, sem pedig emberei nincsenek itt?

- Talán elrejtőzködtek az oázis belsejében a vihartól való félelmükben. Sőt azt sem tartom

lehetetlenségnek, hogy valami kényszerítő körülmény miatt visszatértek Zeribetbe...

- No majd meglátjuk, - mondta a hadnagy és elgondolkozva nézett maga elé.

Mézaki időközben hátizsákjából előszedte az elemózsiát és kissé félrevonulva, néhány

lépésnyire a többiektől, nyugodtan falatozni kezdett.

A hadnagy és Nicol őrmester egy datolyafa árnyékában együtt fogyasztották el az ebédet és

közben megbeszélték a dolgokat.

- Azért hiába, sehogysem fér a fejembe, - hajtogatta az őrmester - hogy idáig még egy árnyé-

kot sem láttunk.

- A kutyád, Nagyfogú sem érzett semmit?

Nicol a fejét rázta.

- Mondd csak, Nicol, - kérdezte a hadnagy, az arab felé pillantva, - talán gyanakszol erre a

Mézakira?

- Hogy őszinte legyek, hadnagy úr, igen. Bár semmi határozott okom sincs reá, ez az ember

már első pillanattól fogva nagyon gyanús volt előttem. De hát... Ezideig mégis csak rendesen

viselkedett és végül is semmi oka sincs rá, hogy félrevezessen és elbolondítson bennünket.

Miért hozott volna ide minket, ha Pointar mérnök az embereivel nincs Gizebben? És aztán...

Önként magától jött hozzánk és tüstént ráismert Schaller mérnök urra. Ebből azt kell

következtetnem, hogy emberünk a társaság egyik munkása volt.

Villette hadnagy elgondolkozva ült helyén.

Igen, mindaz, amit Nicol őrmester Mézakiról mondott, csakugyan úgy is volt. Ám a hadnagy

szíve mégis csak nyugtalanul dobogott, ha arra gondolt, hogy a mérnök emberei, kiknek pedig

számítani kellett Mézaki visszatérésére, miért nem mutatkoznak? Hiszen már messziről észre

kellett venniök a spahi csapatot... Vajjon lehetséges, hogy visszamentek volna Zeribetbe? és

ha igen, hát miért?... És vajjon akkor utánuk induljanak-e?... De nem, ezt a gondolatot tüstént

elvetette magától. Ha Pointar mérnök és munkásai csakugyan nincsenek az oázis területén,

akkor ő embereivel együtt rögtön visszafordul, hogy minél hamarabb visszatérhessen kapitá-

nyához és Schaller mérnökhöz. Akármi lesz is útjuk eredménye, ő az éj beállta előtt vissza fog

térni az elhagyott táborba.

Félkettő lehetett, mikor Villette hadnagy, aki időközben kissé kipihente magát, felkelt helyéről

és intett az őrmesternek. Mindketten odaléptek Mézakihoz, aki még mindig nyugodtan moz-

dulatlanul ült helyén.

- Át akarom kutatni az oázist, kísérj el bennünket, - mondta a hadnagy.

- Rendelkezésére állok, uram, - felelt az arab udvarias hangon és azonnal felállt.

- Nicol, végy két embert magad mellé. Ti többiek pedig itt maradtok és megvártok bennünket.

Mézaki elől ment, a többiek, a négy férfi, s mivel Nicol őrmester is köztük volt, természetesen

Nagyfogú is, északi irányban indult el. Körül akarták járni az oázist, mely különben nem volt

nagy, körülbelül harminc hektár terjedelmű lehetett.

76

A gizebi oázison sohasem laktak bennszülöttek s így ez a termékeny kis földrész csupán

állomásul szolgált Biskrából a tengerpart felé igyekező karavánok számára.

Villette hadnagy és kísérői körülbelül félórát mentek északi irányban. A fák lombozata nem

volt olyan sűrű, hogy az emberi tekintet keresztül ne tudott volna rajta hatolni, és így láthatták

az eget, melyet nehéz fekete viharfelhők borítottak. Időnként tompa dörgés hallatszott. A vihar

kitörőben volt.

Már elérték az oázis másik részét, a nélkül, hogy bárkit is találtak volna. Előttük a végtelen,

csöndes és meddő homoksivatag terült el. Hogyha a munkások csakugyan elhagyták az oázist,

ahol Mézaki állítása szerint tegnap tanyáztak, akkor már messze járnak.

De Villette hadnagy mindenekelőtt arról akart meggyőződni, nincs-e mégis valaki az oázis

területén s ezért most ellentétes irányban, a kis folyó mentén mentek vissza társaikhoz.

Teljes óra hosszat mentek még a fák között és a hadnagy maga már egyáltalában nem bízott

abban, hogy a munkásokat feltalálja. Mézaki szemmel láthatólag meg volt döbbenve és a

kérdő, fürkésző, gyanakvó tekintetek sortüze alatt egyre csak azt hajtogatta:

- Nem értem... Hiszen tegnap még itt voltak. Mindannyian itt voltak... Hiszen Pointar mérnök

úr küldött engem. Hacsak ma reggel el nem mentek....

- De hát hova a pokolba mehettek volna? - kérdezte a hadnagy.

- Talán a műhely felé? - felelt Mézaki.

- Akkor találkoztunk volna velük.

- Választhattak más utat is.

- De hát miért választottak volna más utat? Ez nagyon valószínűtlen.

Mézaki nem tudott erre válaszolni és elhallgatott.

Négy óra lehetett, mikor Villette hadnagy és a katonák fáradtan és rosszkedvűen visszaértek

társaikhoz.

Semmi nyomot sem találtak és minden jel arra mutatott, hogy az oázis területén hosszú idő óta

nem járt semmiféle csapat.

És akkor Nicol őrmester, inkább valami ösztönszerű sejtelemből, mint érett megfontolásból,

megfogta az arab vállát és kutatón szemébe nézve így szólt:

- Mondd csak Mézaki, nem vezettél te minket félre?

Ám az arab keményen állta az őrmester tekintetét és csak a vállán rándított egyet megvetően,

közönyösen, úgy, hogy Nicol legszívesebben rávetette volna magát, ha a hadnagy vissza nem

tartja.

- Csend legyen, Nicol, - mondta szigorúan. - Mindnyájan visszamegyünk a többiekhez és ez

az ember is velünk tart.

- De két spahi között, - tette hozzá az őrmester.

Mézaki arcán egyetlenegy izom sem rándult meg.

- Ahogy kívánja, hadnagy úr, - mondta és a hangja nyugodt volt és fegyelmezett, csak a

szemében villant fel egy pillanatra valami furcsa láng.

77

A lovak már kipihenték magukat és jóllaktak a dús legelőn. Öt óra előtt néhány perccel

Villette hadnagy kiadta a parancsot az indulásra. A hadnagy és Nicol őrmester haladt a csapat

élén, Mézakit pedig két spahi közrefogta s állandóan szemmel tartotta.

A katonák mindnyájan igen gyanúsnak tartották ezt az embert és egymás között mondogatták,

hogy bizony az őrmesternek igaza volt, ha már első perctől kezdve bizalmatlansággal visel-

tetett iránta.

A történtek után a hadnagy is ezen a véleményen volt, de nem tartotta helyesnek, hogy érzé-

séből most még bármit is eláruljon. Majd ha visszatér társaihoz, Hardigannal és Schallerrel

együtt elhatározzák, hogy mi a teendő? Ám mindaddig legjobb várakozó álláspontra

helyezkedni, hiszen még az is megtörténhetik, ámbár nem valószínű, hogy Pointar emberei

más úton visszamentek a telepre és már találkoztak az expedícióval.

A lovak gyors iramban haladtak. A szegény állatokat rendkívül idegessé tette a közeledő

zivatar, a villamos feszültséggel teli levegő. Az eget teljesen elborította a sűrű, nehéz, fekete

felhők tömege, észak felől tompa dörgés hallatszott és néha-néha villámok cikáztak végig a

láthatáron. És a nehéz, fullasztó atmoszféra szinte elviselhetetlenül súlyosodott az emberekre,

állatokra, még csak egy kis szellő sem volt, hogy legalább valami könnyebbséget hozott volna.

A kis csapat, amennyire csak lehetett, gyors tempóban igyekezett visszafelé, hogy még a vihar

kitörése előtt elérje a tábort. Mert ha a zivatar kitör, a kietlen homokpusztán sehol sem

találnak védelmet.

Amennyire lehetett, nógatták hát lovaikat, de a szegény párák képtelenek voltak eleget tenni a

lovasok parancsának. A fullasztó levegő, a tikkasztó meleg elvette minden erejüket és időn-

ként meg-meg állottak, rogyadozó lábbal, mintha erejük végkép felmondta volna a szolgálatot.

A katonák is alig tartották már magukat a nyeregben. Villette hadnagynak minden önfegyel-

mezettségére, minden ékesszólására szüksége volt, hogy az agyonfáradt, elkínzott embereket

nyeregben tudja tartani.

Estefelé hat óra tájt a hadnagy katonái felé fordulva így szólt:

- Az út háromnegyedrészét már megtettük. Bátorság emberek! Csak egy kicsit szedjétek össze

magatokat, nemsokára megérkezünk.

Hogyha a napot nem takarták volna el sűrű, fekete viharfelhők, akkor már látni lehetett volna

az oázis körvonalait. Körülbelül egy órára volt szükség, hogy elérjék a tábor-helyet, így tehát

még a sötétség beállta előtt meg fognak érkezni.

- Előre bajtársak! Előre! Szedjétek össze magatokat! Már nem tart sokáig! - biztatta Villette

hadnagy a katonákat.

De a kemény, viharedzett katonákat már egészen elcsigázta a fáradság és a hőség. A lovak alig

vonszolták magukat s egyre több és több ló maradt hátra, és a hadnagy, aki tudta, hogy

emberei között csak az emberfeletti kimerültség bonthatta meg a fegyelmet, ilyenkor mindig

lassított, hogy a hátramaradottakat teljesen el ne hagyja.

Ha legalább egy kis szél lett volna, hiszen a megsűrűsödött, mozdulatlan, fojtó levegőt alig

bírta már az emberek és az állatok tüdeje belélegzeni.

És az agyonkínzott lovak, a kimerültségtől elgyötört emberekkel csak vonszolták magukat....

78

És egyszerre kitört a szélvihar. Óriási felhők száguldoztak az ég boltozatján, egyik tompa, dübörgő mennydörgés a másikat követte, villámok cikáztak az égboltozaton. A szélvihar

pedig egyre erősebb, egyre hatalmasabb lett és a vihar villamos feszültsége nem tudott fel-

oldódni a záporesőben.

A szélvihar magával ragadta a földet borító homokot és port és forgószél alakjában táncoltatta,

telecsapkodta vele a lovakat és az embereket. A vihar sötétségében kétségbeesett vijjogás

hallatszott: a madarak hangja, amelyeket a trópusi szélvihar ereje magával ragadott.

A lovakat is elragadta a vad forgatag, messze sodorta őket egymástól. A fellegek teljesen

eltakarták a lenyugodni készülő napot. Vaksötétség borult mindenre, semmit sem lehetett látni

és a szüntelen mennydörgés közepette semmit sem lehetett hallani. A por és a homokforgatag,

a szélvihar vitte, ragadta őket, a nélkül, hogy tudták volna, merre mennek?

Villette hadnagy a szörnyű viharban sem vesztette el lélekjelenlétét. Természetesen sejtelme

sem volt arról, hogy merre veti-sodorja őket ez a fergeteg?

De végre is a szétpattanásig feszült atmoszféra megenyhült és hatalmas záporeső zuhatagként

csapott le a földre. A szélroham tüstént megenyhült és a sötétben, a szakadó záporban meg-

könnyebbülten lélegzettek fel az emberek.

A kis csapat teljesen szétszóródott. Villette hadnagy legelső gondja az volt, hogy valami-

képpen összeterelje a katonákat. Az egyre cikázó villámok fényében sikerült megállapítani,

hogy nincsenek messzire, alig egy kilométernyire vannak az oázistól.

Végre hosszas keresés és kiabálás után sikerült összegyüjteni a katonákat. Éppen el akartak

indulni az oázis felé, mikor Nicol őrmester hirtelen felkiáltott:

- Hát az arab? Mi van az arabunkkal?

A két spahi, akikre az arab őrizete bízva volt, mitsem tudott Mézakiról. A trópusi fergeteg

elválasztotta őket egymástól és úgy látszik, az arab felhasználta az alkalmat, mert nyomtalanul

eltűnt.

- Átkozott fickó, - dörmögött Nicol - gyanús volt nekem az első perctől kezdve. Persze most

felhasználta a vihart és megszökött. Hozzá még a lovunkat is magával vitte.

Villette hadnagy egyetlen szót sem szólt. Tudta, hogy az őrmesternek igaza van, és szíve

nyugtalanul dobogott, ha arra gondolt, vajjon micsoda sötét szándék rejtőzik az arab ravasz

csele mögött?

A kis csapat megindult az oázis felé, ám egyszerre Nagyfogú, Nicol őrmester hűséges kutyája

vad csaholásban tört ki és elrohant a chott irányába.

- Vissza, Nagyfogú! Ide gyere! - hallatszott Nicol hangja, de a kutya, lehet hogy nem hallotta

gazdája parancsát, lehet, hogy nem akart neki engedelmeskedni, továbbrohant és a sötétség

néhány pillanat alatt el is nyelte.

- Nem lehetetlen, hogy Nagyfogú Mézaki nyomát követi, - mondta az őrmester. - De akármiért

szaladt is el, én holtra fáradt lovammal, Öreg Pajtással semmiképpen sem tudom követni.

Villette hadnagy egyetlen szóval sem felelt. Belsejében gyötrő, titkos aggodalom égett. Hiszen

Mézaki szökése döntő bizonysága volt annak, hogy az arab kelepcébe akarta őket csalni. De

vajjon mi ez a kelepce? Hiszen Mézakinak nem lehetett tisztán csak az a célja, hogy egy utat

hasztalanul, eredmény nélkül tétessen meg velük.

- Előre, fiúk! - hangzott a vezényszó. - Siessen mindenki, ahogy csak erejétől telik!

79

A zápor még szakadatlanul ömlött, és a sötétben, melyet csak a cikázó villámok fénye

világított át egy pillanatra, a kis csapat csak nagynehezen tudott tájékozódni.

S az az aggodalom, mely Villette hadnagy szívét összeszorította, a többieket is gyötörni

kezdte. Most már mindnyájan tisztában voltak azzal, hogy Mézaki elárulta őket.

- Hadnagy uram, - mondotta Nicol - attól tartok, hogy ez az átkozott gazfickó valami szörnyű

kelepcébe csalt bennünket. Ki tudja, mi történt a mi távollétünkben ott a telepen?...

Ám Villette hadnagy csak ennyit felelt:

- Siessünk és adja Isten, hogy későn ne érkezzünk.

És a kis csapat a szakadó esőben, gyors ügetéssel haladt az oázis felé.

A sötétségben kissé eltévesztették az irányt és az oázis baloldalára érkeztek meg, így aztán

megint vissza kellett menniök egy darabon és bizony félkilencre járt már az idő, mikor Melrir

szélső pontját elérték.

Egy lélek sem mutatkozott. A katonák hangosan kiabáltak. Senki sem felelt.

A záporeső kissé alábbhagyott és a spahik meggyujtottak néhány korhadt faágat, mely vörösen

izzó fáklyaként világította meg az oázis kis tisztását, ahol még hajnalban ott álltak a sátrak.

És most sehol senki... Az emberek, a lovak, a sátrak, a fegyverek, az élelmiszerkészlet mind-

mind eltűnt.

Villette hadnagy és emberei rémülettől dermedten bámultak maguk elé. Tudták, érezték

mindannyian, hogy társaikat a bennszülöttek megtámadták és elhurcolták. Mézaki fellépése

volt a csapda, melynek révén a katonák egy részét eltávolították, hogy a másik részt annál

könnyebben foglyul ejthessék.

80

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

A tuaregek.

Villette hadnagy távozása után Schaller mérnök kiadta a rendeleteit, hiszen minden valószí-

nűség szerint hosszabb időt fognak itt tölteni és így egészen másképpen kell berendezkedniök,

mintha csak egy napig maradnak az oázis területén.

Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy Mézakit, kinek egész fellépése és minden szava olyan

bizalomragerjesztő volt, meggyanusítsa.

A hadnagy és emberei távozása után mindössze tíz férfi maradt az oázis területén. Hardigan

kapitány, Schaller és a szolgája, Pistache káplár és hat spahi.

A reggeli órákat azzal töltötték el, hogy a tábort felszerelték és a műhelyt igyekeztek teljesen

rendbehozni. Kirakták az elemózsiás készletet és ponyvát feszítettek fölé, hogy az időjárás

minden viszontagsága ellen védve legyen az élelmezési anyag, a lovakat pedig az oázis egyik

dús legelőjére terelték.

Az élelmiszerkészlet pár napra elegendő volt és azonfelül az oázis is bőven ellátta őket

gyümölccsel.

Különben is, mihelyest Pointar mérnök emberei megérkeznek, a közeli helyekről mindig ki

lehet pótolni az élelmiszerkészletet.

Mivel Hardigan kapitány és Schaller mérnök mindennél fontosabbnak tartották, hogy a 347-ik

pontot biztonságba helyezzék, elhatározták, hogy két hírnököt küldenek Neftarba vagy

Tozeurbe. Abban állapodtak meg, hogy két spahit küldenek el akik jól ismerik a vidéket.

Úgy volt, hogy másnap hajnalban a két ember elindul. Addig a lovak is teljesen kipihenik

magukat, így talán néhány nap mulva fel is újíthatják élelmiszerkészletüket.

A spahik két levelet visznek majd magukkal. Az egyiket Schaller mérnök írta, a Társaság

egyik főhivatalnokának. A másikat Hardigan kapitány intézte Tozeur katonai parancsnokához.

Reggeli után a mérnök első dolga volt, hogy alaposan szemügyre vegye a betömött csatorna-

részt.

Hosszasan vizsgálgatta a szétrombolt csatornát, elgondolkozott és hosszabb tünődés után

Hardigan kapitány felé fordult:

- Ezek a bennszülöttek igen sokan lehettek. Tökéletesen megértem, hogy Pointar emberei nem

bírtak nekik ellentállni és nem tudták velük szemben megvédelmezni munkánkat.

- De még ha nagy számban voltak is, - mondta Hardigan kapitány - akkor sem értem, hogy

bírtak rövid idő alatt így tönkretenni mindent? Hogy is tudhatták így eldugaszolni a csatornát?

- Én sem tudom a dolgot másképpen megmagyarázni, - felelt a mérnök - mint hogy számí-

tásba veszem, hogy végeredményben mégsem kellett nekik a talajt kivájni, hanem a part

talaját egészen egyszerűen betaszították a csatornába. Azonfelül a munkások menekülésük

közben bizonyára itt hagyták tekintélyes anyagkészletüket és az arabok természetesen fel-

használták ezt a reájuk nézve igen kedvező alkalmat a csatorna tönkretevésére.

- És mit gondolsz, mennyi ideig fog tartani, míg mindent rendbehozunk?

- Legalább is két hétre van szükségünk, de akkor megfeszített erővel kell dolgozni, hogy a

munkát elvégezhessük.

81

- Hát annyit mindenesetre tanultunk ebből a szomorú leckéből - folytatta a kapitány - hogy mindenekelőtt a csatorna megvédéséről kell gondoskodnunk. Hiszen ami itt történt, könnyen

megtörténhetik másutt is. Sajnos, kétségbevonhatatlan tény, hogy a nomád arabok valóságos

fanatikus gyűlölettel viseltetnek a Szaharai-tengerrel szemben... De úgy gondolom, hogy a

biskrai, tozeuri, neftai katonaság mozgósításával és a gabesi katonaság igénybevételével nem

lesz lehetetlenség a csatornát megvédeni és biztonságban tartani minden e fajta támadás ellen.

Hardigan kapitánynak tökéletesen igaza volt. A legfontosabb lépés az volt most, hogy mielőbb

értesítsék Algír és Tunisz kormányzóit erről a veszedelmes állapotról.

Mihelyt a Szaharai-tenger létrejön, semmiféle támadástól sem kell tartani, hiszen a tengerben

nem lehet kárt tenni. De nem szabad elfelejteni, hogy a vállalkozás elején az volt az általános

vélemény, hogy tíz évig is eltart, míg a tenger a sivatagot teljesen elönti.

Majd hosszas, alapos tanulmányok és megfigyelések után a tudósok azt állították, hogy fele-

annyi idő is elégséges a nagy változáshoz. Azonfelül ott, ahol a chottokat nem lehet a tenger

vizével elárasztani, ott természetesen az őrzés is felesleges, de még így is óriási volt az

útvonal, ahol a csatorna őrzését igenis biztosítani kell a bennszülöttekkel szemben.

Hardigan kapitány kérdése kapcsán a mérnök rátért arra a kérdésre, mely már hosszú idő óta

sokat foglalkoztatta.

- Őszintén szólva az a véleményem, hogy Djerid talaja ebből a szempontból még furcsa

meglepetéseket tartogat számunkra. Hiszen ez a talaj, - ha jól emlékszem, már említettem is

neked, - tulajdonképpen csak egy nagymértékben sótartalmú, aránylag vékony földréteg. Így

hát könnyen megtörténhetik, hogy a természet is segítségünkre lesz munkánkban. Ha a

csatorna víztömege kimélyítené és kiszélesítené ágyát Djerid talajában... Ami pedig a mélye-

déseket illeti, ezek régi, kiszáradt tavak medencéi s állandóan mélyülni fognak. Az én

véleményem az, hogy a tenger sokkal rövidebb idő alatt fogja elönteni ezt a területet, mint

ahogy mi várjuk... Persze egészen bizonyosan nem merem állítani, mert a jövőbe senki sem

láthat, de?... Mindenesetre majd meglátjuk, barátom, majd meglátjuk... Én nem tartozom a

bizalmatlan emberek közé, sohasem féltem a jövőtől, hanem bíztam benne. Ismétlem,

könnyen meglehet, hogy már két, sőt ki tudja, talán egy év mulva hajók szelik keresztül a

Melrir felületén hullámzó víztömeget.

- Szívből kívánom, hogy a jövő megadja mindazt, amit vársz tőle, - mondta Hardigan kapi-

tány. - Ám akár öt, akár két, vagy egy évig tart míg Melrirt elönti a tenger, nekünk mindenek-

előtt a csatorna megfelelő védelméről kell gondoskodnunk.

- Teljesen osztom véleményedet. Ilyesminek nem szabad többé megismétlődnie.

A két barát elhatározta, hogy tüstént, másnap, mihelyt Villette hadnagy és emberei vissza-

érkeznek, Hardigan kapitány üzenetet küld Biskra katonai parancsnokának.

Miután a mérnök befejezte a szomorú vizsgálatot, mindketten visszatértek a sátrakhoz. A

katonák, még mindig a tábor rendezésével foglalatoskodtak.

Már az előzményekből tudjuk, hogy ez a nap igen viharosnak ígérkezett. Nagy, súlyosan

fekete felhők gyülemlettek az égbolt alján és lassan-lassan ellepték az egész láthatárt. A hőség

óriási volt és tikkasztó, amilyen már a nagy viharok előtt lenni szokott, s a lovak, amelyek

mindig előre megérzik a zivatart, rendkívül idegesen viselkedtek. Kétségtelen, hogy észak

felől nagy fergeteg volt készülőben.

82

Schaller inasa, a kitűnő François, aki tudvalevőleg nagyon jó barátságban volt Pistache

káplárral és akinek egyetlen hibája az volt, hogy szeretett egy kicsit fontoskodni, ki is

jelentette:

- Legkevésbbé sem leszek meglepődve, ha kitör majd a vihar. Reggel még ki sem jöttem a

sátor alól, már is éreztem, hogy valami nincs rendjén az időjárással.

- Ugyan miből? - kérdezte a káplár. - Magam is szeretném tudni - miként lehet a sátor

belsejéből időjóslásokba bocsátkozni.

- Képzelje csak káplár úr, mikor borotválkoztam, minden egyes szőrszál felfelé meredt és

olyan kemény lett, de olyan kemény, hogy kétszer-háromszor is végig kellett húznom a

borotvámmal. És - ez a legcsodálatosabb - mindegyik szál végéből mintha kis villamos szikra

pattant volna ki.

- No biz ez különös dolog, - dörmögte a káplár, akinek esze ágában sem volt, hogy ilyen

kiváló ember szavaiban akár csak egy pillanatra is kételkedjék.

Aztán még hozzátette:

- Bizisten sajnálom, hogy nem láthatom.

És nagy tisztelettel pislogott François borotvált állára, mely ily kiváló meteorológiai meg-

figyelésekre is alkalmas.

Egyébként nyilvánvaló volt, hogy a vihar, melyet François olyan furcsa körülmények között

érzett meg, hamarosan ki fog törni.

Az atmoszféra telve volt egyre nyomasztóbb, egyre idegesítőbb villamossággal, s a hőség

olyan tűrhetetlen lett, hogy ebéd után Schaller és Hardigan kapitány hosszabb sziesztát

engedélyeztek embereiknek.

Mert bár a sátrak az oázis fáinak árnyékában álltak, a száraz, tikkasztó meleg olyan nagy volt,

hogy szinte fojtogatta már az embereket.

A mérnök és a kapitány igen nyugtalanok lettek. A felhők állásából ítélve a zivatar északkeleti

irányban, tehát körülbelül Gizeb oázisa felett tör ki. A villámok abból az irányból cikáznak.

Ha bármely ok miatt a hadnagy nem indult el a kitűzött időben az oázisról - már pedig,

jegyezte meg a mérnök - könnyen lehet, hogy ebben a rekkenő hőségben a lovak kimerültek, -

akkor a reájuk zúdult viharban nem is kockáztatják meg az utat.

Ebben az esetben holnap reggel előtt nem indulhatnak útnak, jegyezte meg Hardigan kapitány.

- Annál kevésbbé, mert ha Villette délután két óra tájt elindult volna, akkor már itt kellene

lennie a csapatnak.

- Bizonyára megvárja a vihar végét, - mondta a mérnök. - Hiszen már déltájt is sejteni lehetett,

hogy vihar van készülőben és érthető, hogy nem akar ilyen időjárásban útnak indulni... Sokkal

kellemetlenebb lenne, hogyha menetközben érte volna őket utól a vihar, hiszen a pusztában

semerre sem találnak menedéket...

- Én azt hiszem, hogy ebben az időjárásban mégsem indult neki az útnak, és az oázis területén

várja, meg a vihar végét.

Úgy látszik, hogy a mérnöknek és Hardigan kapitánynak igaza volt, mert egyik óra a másik

után telt el és Villette hadnagy kis csapata még nem mutatkozott, Nagyfogú ugatása sem

hallatszott, pedig a derék Nagyfogú mindig a csapat előtt szokott szaladni és csaholni.

83

A fellegek egyre sűrűbbek, egyre sötétebbek lettek és a villámok alig egy mérföldnyi távol-

ságban cikáztak és sűrűn egymásután. A nehéz viharfellegek Melrir felé közeledtek. Félórán

belül a zivatar le fog csapni a táborra és aztán tovavonul a chott irányában.

De azért Hardigan kapitány, Pistache és még két spahi az oázis szélére ment. Hátha mégis

csak elindult Villette hadnagy Gizeb oázisáról, akkor pedig minden percben itt kell már

lenniök.

Az óriási puszta ott terült el előttük, ám ameddig csak a szem ellát, sehol semmi lovas csapat

nem mutatkozott.

Néhány percig álltak így és figyelmesen vizsgálták a sivatagot, mely elhagyott volt, és az eget,

melyen egyre feketébbek, egyre súlyosabbak lettek a viharfelhők.

Aztán így szólt a kapitány:

- Nem hiszem, hogy Villette ebben az időben útnak indult volna. Biztosan csak holnap reggel

hagyja majd el az oázist, ha a vihar már véget ért.

És mikor néhány kövér esőcsepp hullott le a földre, a kapitány intett:

- Fiúk, igyekezzünk vissza, nyakunkon a zivatar.

De alig mentek tíz-tizenkét lépést, mikor Pistache hirtelen megállt:

- Figyeljen csak kapitány úr, - mondotta.

Mindannyian megálltak.

- Mintha kutyaugatást hallanék. Talán bizony Nagyfogú?... Akkor a többiek sem lehetnek

messzire...

A katonák feszült figyelemmel hallgatództak.

De nem. Semmiféle ugatás sem hallatszott, a káplár valószínűleg csalódott.

Hardigan kapitány és társai visszaindultak a tábor felé, végigmentek az oázis szélrohamban

hajladozó fái között, és behúzódtak sátraikba. Néhány perc mulva teljes erővel kitört a vihar

és egyik vad szélroham a másik után süvöltött. Aztán, hogy a vihar teljes legyen, megeredt a

bő, trópusi zápor.

Hat óra tájt lehetett. Hardigan kapitány kiadta parancsait éjszakára. Az éjszaka minden

valószínűség szerint igen nehéz, viharos lesz.

A nélkül, hogy valami határozott okát tudták volna adni, Schallert és Hardigan kapitányt

nyugtalanság gyötörte.

Hiába igyekeztek magukat megnyugtatni, hogy ebben az ítéletidőben Villette nem is indul-

hatott útnak, mégis csak aggasztotta őket, hogy a hadnagy nem érkezett meg.

Nem mintha valami határozott gyanút tápláltak volna Mézaki ellen. Hiszen nekik sejtelmük

sem lehetett az arab árulásáról s Mézaki minden egyes szava olyan valószínű volt. Nyilván-

valóan Pointar emberei közé tartozott és résztvett a korábbi munkálatokban, hiszen első

pillantásra felismerte Schallert.

De másrészt a két férfi nagyon is tisztában volt azzal a gyűlölettel, mellyel a bennszülöttek a

Szaharai-tenger terve ellen viseltetnek. Djerid bennszülött törzsei alig várják az alkalmat,

mikor az európai mérnökök gyűlölt munkáját tönkretehetik...

84

Mézaki azt mondta, hogy a berberek a chott déli irányában vonultak vissza, de ki tudja, talán

egy másik csapat a chott lapályán cirkál, és ha véletlenül összeakadtak volna Villette hadnagy

kis csapatával, akkor?... A katonákat bizonyára elsöpri a túlerő...

Persze, ha alaposan végiggondolták a dolgok állását, akkor aggodalmaik túlzottaknak tűntek

fel előttük. Ám azért sem Schaller, sem Hardigan kapitány nem tudtak megszabadulni a

gyötrő kétségektől.

Hogyan is sejthették volna, miként is juthatott volna eszükbe, hogy a veszély, melytől a

hadnagy kis csapatát féltették, nem a távollevő katonákat, hanem őket fenyegette, reájuk hoz

halálos veszedelmet Mézaki árulása?...

Félhét tájban a vihar olyan erővel tombolt, hogy egy-két kisebb fát derékban kettétört. A

villámok sűrű egymásutánban cikáztak az égbolton és több fába bele is csaptak. Sőt kis híja,

hogy Schaller sátrába bele nem csapott a villám.

A zápor pedig zuhogott, egyre zuhogott, mintha csak dézsából öntenék, feltartóztathatatlanul.

Az oázistalaj hamarosan teli lett óriási tócsákkal, úgy hogy a föld teljesen süppedőssé,

mocsarassá vált. S a mennydörgés tompa robajába süvítve visított bele a szél s néha-néha

hatalmas recsegés hallatszott: a kicsavart fák, a leszakadó ágak zaja.

Lehetetlen volt a sátrakból kimozdulni.

Szerencsére a lovakat még a zivatar kitörése előtt elhelyezték egy csomó hatalmas, dúslombú

fa alatt, melyekben még a szörnyű nagy orkán sem tudott kárt tenni. Így aztán az állatok

valamennyire meg voltak védve a vihar dühöngése ellen.

Ám egész más volt a helyzet az öszvérekkel. Ezek a szegény állatok a tisztáson álltak és a

villámok vakító fényétől halálra rémülve ész nélkül elrohantak. Két spahi utánuk iramodott,

de hiába. Az állatok páni félelemmel elvágtattak az oázison keresztül.

Az egyik spahi tüstént értesítette a történtekről Hardigan kapitányt, aki így kiáltott fel:

- Mindenáron el kell fogni az öszvéreket!

- Már ketten üldözőbe vették őket, - felelt a spahi.

- Akkor még két ember csatlakozzék hozzájuk, mert ha az állatok kijutnak a szabad pusztára,

végük van, soha többé nem tudjuk őket visszaszerezni.

A kapitány parancsára, az egyre erősödő orkán ellenére, a négy spahi közül kettő elrohant a

tisztás felé, hogy üldözőbe vegye a megvadult állatokat.

Egyébként, bár a szél, a villámok és a mennydörgés ereje még mindig lankadatlan erővel

tombolt, az eső immár kissé alábbhagyott. De még mindig vaksötétség borult rájuk és csak a

villámok cikázó fénye terjesztett némi félelmetes világosságot.

Schaller, Hardigan kapitány és François kijöttek sátraikból és a káplár a két hátramaradt

spahival csatlakozott hozzájuk.

Most már mindannyian biztosra vették, hogy miután a vihar még az éjszakán át is tombolni

fog, nem számíthatnak Villette hadnagy visszatérésére. Bizonyosra vették, hogy csak másnap

fognak útnak indulni, mikor a vihar már elcsöndesedett.

Ám milyen nagy volt meglepetésük és örömük, mikor észak felől kutyaugatást hallottak.

- Pistache-nak igaza volt, jól hallotta, csakugyan kutya ugatott az imént.

85

Most már mindnyájan tisztán hallották a kutya csaholását, mert a hang egyre jobban köze-

ledett feléjük.

- Ez Nagyfogú, - kiáltott a káplár - megismerem a hangját.

- Akkor hát Villette és emberei pár perc mulva itt lesznek, - tette hozzá vidáman Hardigan

kapitány.

Ám egyszerre csak 30-35 arab lovas vágtatott a tisztáson feléjük.

Egy pillanat alatt körülfogták a kapitányt, Schallert, François-t, a káplárt és a két spahit. A

teljesen fegyvertelen kis csapat nem is gondolhatott a védekezésre.

Néhány perc és a rablók mindent kifosztottak és a lovakat magukkal vitték Melrir felé.

A foglyokat szigorúan elkülönítették egymástól és magukkal hurcolták. A kutya nyomukba

loholt.

A rablók már jó utat tettek meg áldozataikkal együtt, mikor Villette hadnagy megérkezett a

táborba.

Már tudjuk az előzményekből, hogy a hadnagy legnagyobb megdöbbenésére a tábor helyét

teljesen üresen találta. Még csak nyomát sem lelte ott hagyott társainak.

86

TIZENHARMADIK FEJEZET.

Fogságban.

Melrir chottja, - mely északon magában foglalja Farfaria mocsaras vidékét, délen pedig egy

csomó hasonló alkatú medencét, többek között Meruan chottját, - háromszögalakú.

Északról keletre átfogója a szinte teljesen egyenesvonalú Tahir-Nass Qutól kezdve egészen a

34-ik pontig és a második kanális végéig. Nyugati irányban a chott háromszögalakú terü-

letének egy része Tahir-Nasi irányában van és aztán körülbelül párhuzamos irányban halad a

transzszaharai vonallal, melyet a Philippeville-Constantine-Batna-Biskra-vonal folytatásának

terveztek.

Ennek a medencének szélessége nem olyan nagy, mint Djeridé és Fedjedé, de azért mégis 55

kilométer hosszú. A távolságot a második csatorna végpontjától a nyugati partvidékig

számítják. Itt, ezen a vidéken, egy majd meghatározandó új helyen épül a kikötő, a Szaharai-

tenger egyik új kikötővárosa.

De Melrir egész területe nem alkalmas átalakításra. Melrir területéből 6000 négyzetkilo-

méternyi, azaz 600 ezer hektárnyi területet lehet a tenger hullámaival elárasztani. A chott

többi része magasabb a Földközi-tenger színénél.

Így tehát az új tenger a két chott területén nyolcezer kilométer terjedelmű lenne. Ezzel szem-

ben Rharsa és Melrir elárasztása után még mindig maradna ötezer kilométernyi terület, melyet

a víz nem fog elárasztani.

Ezek az el nem árasztott részek szigetek lesznek az új tengerben. Még pedig két nagy sziget

lesz a Szaharai-tenger területén: az egyik Hinguiz nevű, a tenger közepén fekvő háromszög-

alakú földdarab, mely az új tenger közepe táján lesz, a másik pedig a jobb sarok két oldala

mentén, Strarie közelében.

E kettőn kívül lesznek még kisebb-nagyobb szigetek, különösen délkeleti irányban.

Ha a hajók majd ebben az irányban haladnak, a kapitányoknak pontosan szemmel kell

tartaniok a térképeket, melyek a víz magasságát jelzik.

A két chotton, melyeket az új tenger hullámai majdan el fognak borítani, volt néhány oázis.

Természetesen az oázisok tulajdonosait majd kártalanítani kell a bő datolya és mindenféle

gyümölcsöt termő földterületekért.

Mint ahogy Roudaire kapitány annakidején megállapította, a kártalanítás nem fogja meg-

haladni az öt millió frankot, és ezzel szemben a társaság kárpótolhatja magát azzal a kétmillió

ötszázezernyi földdel és erdővel, amelyet a kormány átengedett számára.

Melrir oázisai közül a legjelentősebbek egyike Hinguiz közepe tájától egészen északi széléig

terjed. Így tehát a körülbelül 3-4 kilométernyi terjedelmű oázis szélét már az új tenger habjai

fogják locsolni.

Az oázis felette dús növényzetű volt. Különösen datolyaligetei voltak híresek az egész vidé-

ken. Gyümölcsszüretelés idejében a karavánok is mindig keresztülvonultak Zenfig oázisának

területén.

87

A zenfigi oázis dúslombú fái alatt élt a Szahara egyik legveszedelmesebb arab fajtája: a tuare-

gek törzse. A kis községben körülbelül vagy 100 ház állt egymás mellett és a gyümölcsfákkal

szegélyezett utak mentén mindenütt dúsan termő mezők, legelők, melyek bőven biztosították

az egész lakosság megélhetését.

Egy folyócska, mely majd az új tengerbe fog ömleni, bőven ellátta friss vizével az embereket

és az állatokat.

Ám azért Zenfig oázisa nem állott valami élénk összeköttetésben a környék többi oázisaival.

A tuaregek úgyszólván teljesen lefoglalták a maguk számára ezt a földterületet.

A nomád tuaregek, akik a sivatagban cirkáltak, ide jöttek megpihenni, itt frissítették fel

élelmiszerkészletüket.

A karavánok pedig tőlük telhetőleg igyekeztek elkerülni ezt a veszedelmes területet.

Csakhogy az óvatosság nem sokat ért, mert a tuaregek csapata gyakran előtört a zenfigi

oázisból és megtámadta s kifosztotta a békésen haladó karavánokat.

Hozzá kell tennünk, hogy az oázist nagyon nehéz és veszedelmes dolog volt megközelíteni.

Hinguiz mentén a chott talajának úgyszólván semmi ellenállása nincs. A homokos talaj

annyira laza, hogy egyszer már több embert és tevét elnyelt. Nyomtalanul eltűntek benne.

A laza, homokos talaj közepette alig akad egy-két biztonságos ösvény és ezeket is csak a

bennszülöttek ismerik. Csakis ezeken az ösvényeken keresztül lehet az oázist megközelíteni.

Természetesen minden másképpen lesz majd, ha az új Szaharai-tenger hullámai locsolják a

földet. Akkor ezt a veszedelmes oázist nagyon könnyen meg lehet majd közelíteni.

De hiszen éppen ettől tartottak és ez ellen védekeztek a tuaregek.

És éppen a zenfigi oázis volt az ellenállás legveszedelmesebb fészke, és a tuaregek biztatták

legerősebben és leghevesebben a bennszülötteket arra, hogy egyesüljenek az európaiak ellen

szervezendő szent háborúban.

Djerid bennszülött törzsei közül a zenfigi kezében volt a legnagyobb tekintély. Hiszen a

zenfigiek törzse az egyedüli, mely teljes biztonságban élt az oázisán. De ennek a tekintélynek

és hatalomnak azonnal vége lesz, mihelyt a Szaharai-tenger hullámait hajók szelik.

A zenfigi oázison lakó tuaregek teljesen megőrizték nemes törzsük tisztaságát. A régi szoká-

sok és erkölcsök semmiben sem változtak. A férfiak magasak, délcegek, arcuk nemes szabású,

komoly, egész magatartásuk méltósággal teljes, járásuk lassú és mégis erőteljes. A törzs bátor

férfiakból áll, akik bármely pillanatban szembenéznek a halállal. Még teljesen hívek maradtak

őseik nemzeti viseletéhez. Fehér és kék inget viselnek, bokához simuló nadrágot, bő szandált.

Fehér turbánjukon kis fátyol van, mely szájukat védi a sivatag homokjától.

A tuareg asszonyok szinte kivétel nélkül mindnyájan igen szépek. Szemük sötétkék, szem-

öldökük sűrű, és nemesszabású arcukat csak akkor fedi fátyol, ha idegen áll velük szemben.

A Korán törvényeit szigorúan megtartják ugyan, de egyben mégis eltérnek tőle, mert csak egy

feleséget tartanak. A törzs szokásai tiltják a többnejűséget, de megengedik bizonyos esetekben

a válást.

Melrirnek ezen a vidékén a tuaregek törzse teljesen elkülönült a többiektől és egészen

különálló fajt alkot.

88

A tuaregek nem keveredtek Djerid többi lakóival. Ha a tuaregek törzse elhagyta a zenfigi

oázist, az csak valami kalandos vállalkozás miatt történt. A karavánok éppen úgy féltek tőlük,

mint a szomszédos oázisok, mert a tuaregek bosszúállók voltak és jaj annak a törzsnek, amely

megbántotta őket.

Zenfig oázisának lakosai az egész sivatag legrettegettebb rablói. A pompás gyorslábú

paripákon száguldó arabok néha egészen Gabes határáig elmerészkedtek.

Egyébként a tuaregekben volt sok dícséretreméltó tulajdonság is.

Mindannyian igen mértékletesek az evésben, ivásban egyaránt. Szeszes italt egyáltalán nem

isznak, de az evésben is nagyon mértéktartók. Kevés húst, sok gyümölcsöt és mindenfajta

tejes terméket fogyasztanak és azonfelül sok tojást. Talán ennek és az állandó szabadban tar-

tózkodásnak köszönhetik, hogy testi erejüket, mozgékonyságukat olyan sokáig meg tudják

őrizni.

A tuaregek lenézik a durva munkát és rabszolgákat tartanak, akik helyettük a nehéz testi

munkát elvégzik.

Erre a népre rendkívül nagy befolyást gyakorolnak az «ifgunák», a dervisek, a különféle szent,

oltalmat adó amulettek elárusítói. Ezek a fanatikus emberek izgatták állandóan az arabokat,

hogy lázadjanak fel, tegyék tönkre a Szaharai-tenger csatornáját, és fogjanak össze a spahik

ellen, megvédve hazájukat, a sivatagot az idegenek átalakító munkájával szemben.

És ez a lázítás annál könnyebb volt, mert a tuaregek babonásak, hisznek a démonok és a jó és

rossz szellemek hatalmában, sőt a kísértetektől is félnek. Ez a félelem olyan nagy náluk, hogy

még halottaikat sem merik megsiratni, nehogy kísértetként felébresszék halotti nyugalmából, s

a gyászoló családok a halott testével mintha nevét és emlékét is elhantolták volna.

Ilyen volt a tuaregek törzse, az a nemzetség, melynek Hadjar, Djemma fia volt a vezére.

Hadjar nevét Melrirtől Gabesig mindenütt ismerték és féltek tőle. Ám a tuaregek között nem-

csak a vezér, de anyja is köztiszteletben állott. Zenfig oázisának asszonyai pedig egyenest

imádattal csüngtek Djemmán. Ők is mindannyian ugyanazzal a vad, fanatikus érzéssel gyű-

lölték a fehéreket, mint Djemma, vezérük anyja. Djemma befolyása óriási volt nemcsak fiára,

de törzse asszonyaira, sőt férfijaira is.

Egyébként a tuaregek törzsében a nőknek koránt sincs alárendelt szerepük. Műveltség tekin-

tetében rendszerint felette állanak férjeiknek, testvéreiknek. Az asszonyok tudnak írni, míg a

tuareg férfiak még olvasni is csak alig-alig tudnak. Az iskolákban az asszonyok tanítják a

gyerekeket írni, olvasni.

És az asszonyok lankadatlan, fanatizált gyűlölettel tiltakoztak Roudaire kapitány terve ellen és

egyre izgatták, lázították férjeiket, fiaikat.

Pedig a férfiaknak nem is volt szükségük az uszításra. Hiszen tudták ők jól, hogy mihelyest

elkészül a Szaharai-tenger, nem folytathatják tovább kalandos életüket. Vége a rablásnak,

karavánok kifosztásának. A tuaregek, ha meg akarnak élni, kénytelenek szakítani a nomád

életmóddal és letelepedni, rendes munkába kezdeni. Sőt még Zenfig oázisát is elvesztik, mert

a tenger révén könnyen megközelíthetővé válik majd menedékhelyük.

Érthető tehát, hogy a tuaregek mindenre készen voltak, hogy az eljövendő Szaharai-tenger

tervének megvalósulását megakadályozzák.

Ilyen volt a közhangulat s ez volt a helyzet, mikor a tuaregek vezére, a törzs büszkesége,

Hadjar fogságba esett.

89

Tudjuk, hogy a hírhedt vezért Hardigan kapitány és spahijai ejtették foglyul és a gabesi erődbe

zárták, hogy aztán majd átadják a katonai törvényszéknek, melynek ítélete egy pillanatig sem

volt kétséges. Ám a tuareg vezérnek, az utolsó pillanatban, testvére és barátai segítségével

sikerült elmenekülnie börtönéből a biztos halálos ítélet elől. A szökés után Hadjarnak sikerült

átvágnia a chottok és sebkhák vidékén és szerencsésen hazajutott Zenfig oázisába, ahol aztán

nemsokára találkozott anyjával, aki más úton jött vissza.

Mikor annakidején az otthonmaradt tuaregek megtudták a vezér elfogatását, valamennyiüket a

legsötétebb kétségbeesés fogta el.

Hadjar, a vezér, törzsük büszkesége, akiért mindannyian örömest adták volna életüket, az

ellenség kezébe került! Ó, tudták ők jól, hogy mi vár szeretett vezérükre.... Az ellenség gyűlöli

Hadjart és nem ismer könyörületet. Szökésre, menekülésre még csak nem is gondoltak,

hogyan is gondolhattak volna? A vezér elfogatása annyit jelent, mintha már meg is hozták

volna a halálos ítéletet.

De a sötét kétségbeesésből diadalmas ujjongás, mámoros öröm lett, mikor Hadjar megszökött

a fogságból és hazaérkezett.

Hadjart valóságos diadalmenet közepette kísérték hazáig. Az egész lakosság ujjongott, pedig

az ujjongás, a kitörő öröm ritka vendég volt e férfias, komolykülsejű embereknél.

De most, mikor a keserves megpróbáltatás után a vezér hazaérkezett, megszólaltak a dobok és

felharsantak a trombiták, hogy a tuaregek nemzetsége méltón megünnepelhesse Hadjar

hazatértét.

És a főnöknek csak egyetlenegy szavára lett volna szükség, hogy lelkesült emberei akárhová,

akármilyen veszélybe is kövessék.

Ám Hadjar bátorsága mellett egyben rendkívül megfontolt ember volt. Miután tisztában volt

azzal, hogy bizonyára újra hozzá akarnak kezdeni a csatorna továbbépítéséhez, úgy vélte,

hogy a legfontosabb dolog a chott délnyugati irányában fekvő oázisok biztonságba helyezése.

Mindenáron meg kell akadályozni, hogy Melrir sivatagja, helyén tenger legyen, melyen majd

hajók cirkálhatnak. Hiszen akkor az idegen Zenfig oázisára is akármikor beteheti a lábát.

Elsősorban tehát a csatornát kellett használhatatlanná tenni.

És ugyanakkor hírül hozták Hadjarnak, hogy Hardigan kapitány és Schaller expedíciója

negyvennyolc órán belül a csatorna végső pontjára érkezik, ahol majd találkoznia kell egy

másik, munkásokból álló expedícióval.

Hadjar tüstént cselekvésre szánta, el magát, hiszen a gyors, áttekintő képesség is jó tulaj-

donságai közé tartozott.

Ő maga vezette a tuaregeket, akik megtámadták és szétverték a csatornánál levő munkásokat.

A tuaregek közül több százan vettek részt ebben a vállalkozásban.

A bennszülöttek, miután szétverték a csapatot, hozzáfogtak a csatorna elpusztításához. Mikor

aztán a csatornát eldugaszolták, visszahúzódtak Zenfig felé.

Ám ezzel még korántsem fejeződött be Hadjar furfangos terve. Parancsára egy Mézaki nevű

embere elmaradt a csapattól. Mikor Hardigan kapitány és a spahik megérkeztek, Mézaki

előállott azzal a mesével, melynek a katonák tőrbecsalása volt a célja. A berberek támadásáról

és a gizebi oázison tanyázó munkásokról szóló mesét csak azért tálalta fel Mézaki, hogy a

katonákat két részre válassza. Hadjar jól tudta, hogy Hardigan kapitány, mihelyt meghallja,

90

hogy a munkások Gizeb területén tartózkodnak, emberei egy részét értük küldi s a megmaradt

kis csapattal már könnyen, biztosan elbánhat a tuaregek vezére.

A terv sikerült. Villette hadnagy az emberek nagy részével útnak is indult, és Sohar, aki vagy

harminc harcossal nem tért vissza Zenfigbe, felhasználta a kedvező alkalmat és foglyul ejtette

az ott maradt férfiakat.

A tuaregek tehát foglyul ejtették a mérnököt, a katonákat és hatalmukba kerítették a lovakat is.

Az arabok lovai körülbelül kétszáz lépésnyire várakoztak. A tuaregek most mindannyiukat

kényszerítették, hogy nyeregbe üljenek, csak François, kinek lovát reggel Mézaki alá adták,

került fel egy teve hátára.

És egy-két perc mulva már az egész csapat eltűnt a viharos éjszakában, melyet csak a villámok

cikázó fénye világított meg.

Nicol őrmester kutyája, Nagyfogú a csapat előtt szaladt, s éppen akkor érkezett meg, mikor a

tuaregek foglyaikkal együtt elvágtattak. A kutya utánuk loholt és Sohar, aki természetesen

nem tudta, hogy Nagyfogú Villette hadnagy csapataival volt, hagyta, hogy az állat kövesse

őket.

A tuaregek jól el voltak látva élelmiszerkészlettel. Ezt a készletet, mely több napra biztosította

ellátásukat, két teve szállította a csapat után.

Ám az előttük álló út hosszú volt és nehéz, hiszen körülbelül ötven kilométernyi utat kellett

megtenni a csatornától Zenfig oázisáig.

Az első pihenőt ott tartották, ahol Sohar és bandája táborozott, mielőtt Hardigan kapitány kis

csapatát megtámadta volna. Itt álltak most meg éjjeli pihenőre.

A tuaregek gondoskodtak arról, hogy foglyaik meg ne szökhessenek, megkötözték őket s

azonfelül még őröket is állítottak fel körülöttük.

Szörnyű éjszakát töltöttek el, hiszen az eső és a szél ellen úgyszólván semmi sem védte őket.

Szorosan összebújva, egy pálmafa alatt legalább beszélgethettek egymással, miközben az őrül

állított tuaregek állandóan figyelték őket.

Azzal már úgyszólván az első pillanattól kezdve tisztában voltak a foglyok, hogy a merény-

letben Hadjar játszott döntő szerepet.

A tuareg vezér szerepét csak megkönnyítette a nomád törzseknek az a gyűlölete, melyet a

Szaharai-tenger keltett fel bennük. Úgy látszik, valamelyik törzsfőnök megtudta, hogy egy

csapat spahi a csatorna partján levő műhelytelepen át érkezik és hogy velük van egy mérnök

is, aki megvizsgálja a csatornát, mivelhogy a társaság újból hozzá akar látni a félbeszakított

munkához.

Hardigan kapitány most már egyre bizonyosabb lett abban, hogy Mézaki tőrbecsalta őket.

- Igaza van, kapitány úr, - mondta a káplár, mikor Hardigan kapitány élőszóval is kifejezést

adott gyanújának. - Ez a fickó az első perctől kezdve gyanús volt előttem.

- De akkor - vetette közbe Schaller - mi lett Villette hadnaggyal?... Mert ha Mézaki hazudott,

a hadnagy nem találhatta sem Pointart, sem a munkásokat Gizeb oázisában.

- Ha Mézaki áruló, - mondta a kapitány - akkor Villette-nek és embereinek eltávolításával

nem igen lehetett más célja, mint hogy minket minél könnyebben elfogathasson.

- Ki tudja, nem találkozunk-e itt a tuaregek között ezzel az átkozott gazfickóval?

91

- Bizony könnyen meglehet, - dörmögte Pistache - és ha meggondolom... Csak egy negyedóra

hiányzott, hogy a hadnagy úr a fiúkkal megérkezzék... Úgy bizony, és mindannyiunkat ki-

húzhatott volna ebből az átkozott csávából.

- Valóban - jegyezte meg François, - a csapat nem lehetett messzire, hiszen már a kutya

ugatását is hallottuk, éppen akkor, mikor ez a gaz banda reánk tört.

- Hej, Nagyfogú, Nagyfogú! hol lehetsz? - sóhajtott a káplár.

- Biztosan visszament a gazdájához, - vetette oda az egyik spahi.

- De hiszen itt van, itt van!... - kiáltott fel a másik egyszerre, mert hirtelen erős csaholást

hallottak.

A hűséges állat odarohant a foglyokhoz, körülszaladgálta őket, majd a kapitány kezét kezdte

nyaldosni fájdalmas nyöszörgéssel.

Képzelhetjük, milyen nagy volt a szegény foglyok öröme, mikor a hűséges Nagyfogú megint

köztük volt.

- Igen, Nagyfogú, derék Nagyfogú, igen, mi vagyunk... Hát a gazdád? Hol van Nicol? - kér-

dezte a káplár.

Nagyfogú talán megértette a kérdést, mert élénk csaholásba tört ki, de Hardigan kapitány

csakhamar elhallgattatta. Hiszen a bennszülöttek mit sem tudnak arról, hogy a kutya Villette

hadnagy csapatával ment el. Ők nyilván úgy gondolták, hogy az állat Hardigan kapitányhoz

tartozik. Máskülönben bizonyára nem tűrik meg.

Képzelhetjük, hogy éjszaka a foglyok közül egyik sem bírta lehúnyni szemét. Vajjon hova

viszik, hova, merre hurcolják őket ellenségeik? Talán Djerid valamelyik távoli része felé?

Talán Melrir chottjának valami ismeretlen oázisába?... Vagy ki tudja, a végtelen Szahara

félelmetes homoktengerében kell elveszniök?...

De ennek a borzalmas éjszakának is vége lett és egyszerre csak elérkezett a hajnal. A tuaregek

enni adtak a foglyoknak. Valami tésztafélét kaptak, melyet a bennszülöttek rendesen maguk-

kal visznek az útra, és hozzá datolyát és fügét.

A tuaregek táborozási helyéről nem lehetett látni az oázist, ahol az elfogatás előtt táboroztak.

De azért Schaller és Hardigan kapitány mégis sokáig néztek kelet felé, amerre a dünák

eltakarták az oázisra nyíló kilátást. Szívük mélyén még mindig élt a remény, hogy Villette

embereivel feléjük jön és üt a szabadulás órája.

- Mert kétségtelen, - mondotta Hardigan kapitány, - hogy Villette még tegnap este megérke-

zett. És mikor üresen, elhagyatottan találta a tábort és látta, hogy mi mindnyájan eltűntünk,

egészen biztosan haladéktalanul keresésünkre indult.

- Ha ugyan őt is meg nem támadták útközben, - vetette közbe a mérnök.

- Úgy bizony, - jegyezte meg Pistache - ettől az átkozott Mézakitől minden kitelik. Hej ha

valaha is kezem közé kerül ez a képmutató gazember, becsületemre fogadom, nem köszöni

meg...

Ebben a pillanatban Sohar kiadta a parancsot az indulásra. A foglyok kötelékeit feloldozták,

Hardigan kapitány néhány lépést tett az arab felé és megkérdezte:

- Mit akartok velünk?

Sohar nem felelt.

92

- Hova visztek bennünket?

Az arab arca mozdulatlan, merev volt és csak ennyit mondott:

- Lóra!

Nem volt mit tenni, engedelmeskedni kellett. A katonák szó nélkül nyeregbe szálltak és

François is felkászmálódott nagynehezen tevéje hátára. A derék inas, aki mindig olyan volt,

mintha csak skatulyából húzták volna ki, ez egyszer kénytelen-kelletlen, lemondott a reggeli

borotválkozásról.

Éppen el akartak indulni, mikor a káplár nem bírván türtőztetni magát, felkiáltott:

- Itt van! Ő az! Itt! - ismételte izgalomtól és felháborodástól fulladozó hangon.

Mindnyájan odanéztek, ahová Pistache ujja mutatott.

Alig néhány lépésnyire Mézaki ült egy ló hátán, Mézaki, aki, miután Villette hadnagy csapatát

egészen az oázisig vezette, a nagy vihar közepette elszökött a katonák közül és éjszaka

csatlakozott Sohar bandájához.

- Hagyd, Pistache! Ehhez a nyomorulthoz egyetlenegy szavunk sem lehet, - mondta Hardigan

kapitány. És mikor Mézaki gúnyos mosollyal merészen a szemébe nézett, a kapitány hátat

fordított neki.

Mézaki magatartása még a mindig oly kimért és udvarias Françoist is kihozta a sodrából. De

jólnevelt ember létére felháborodásának ilyeténkép adott kifejezést:

- Úgy vélem, hogy ez a tuareg némileg gyanús személyiség...

- No végre csakhogy rájöttél öregem, - dörmögött Pistache, aki először életében beszélt ilyen

bizalmas hangon François-val. Más körülmények között finoman ugyan, de azért határozottan

vissza is utasította volna az előkelő inas az efajta bizalmaskodást.

Az előző nap szörnyű zivatarát most szép, derűs idő követte.

Egyetlenegy felhő sem látszott az égen és a levegő is nyugodt, teljesen nyugodt. A meleg

egyre növekedett és az út bizony igen megerőltetőnek ígérkezett a nagy hőségben.

Ezen az útvonalon egyáltalán nem volt oázis és a csapat majd csak Hinguizban talál árnyékos

pihenőt.

Sohar pedig siettette a menetelést. Minél előbb Zenfigbe akart érkezni, ahol testvére, Hadjar

várt reá.

Egyébként a foglyok még csak sejtették, hogy Hadjar kezei közé kerültek, illetve, hogy a

tuareg vezér parancsnoksága alá tartozó banda ejtette foglyul őket, mert az arabok egyetlenegy

szóval sem árulták el, hogy hová viszik őket. Ám Hardigan kapitány és Schaller már úgy-

szólván az első pillanattól kezdve Hadjarra gyanakodott. Hiszen a telepet nem volt érdemes

kifosztani, ezt a bennszülöttek nagyon jól tudták. Itt tehát nem rablási szándékról volt szó,

hanem egészen más, messzebbre nyúló tervekről. Nem vagyonuk, hanem szabadságuk, talán

életük ellen törnek a tuaregek, akik mindenre készek, csak hogy megakadályozzák a Szaharai-

tenger tervének megvalósulását.

Az első nap folyamán 25 kilométernyi utat tettek meg. A hőség, ha nem is volt éppen olyan

tűrhetetlen, mint a vihar előtt, de azért igen nagy és a spahikat ugyancsak megviselte. Leg-

többet François szenvedett, aki a teve hátán kuporgott és nemcsak a meleget, de még a teve

döcögő járása miatti rázkódást is el kellett viselnie. Végül már annyira összetört szegény feje,

hogy oda kellett kötözni a teve hátára, mert különben leesett volna.

93

Végre leszállt az est és a tuaregek megálltak, hogy éjjeli pihenőt tartsanak. A katonák

megkönnyebbülten lélegzettek fel. Bizony mindannyiukat ugyancsak rettenetesen meggyötörte

a hőség, a szegény Françoist pedig le kellett szedni a teve hátáról, annyira össze volt törve.

A kimerült emberek elnyujtózkodtak és minden nyugtalanságuk ellenére mély álomba

merültek.

Az éjszaka egyébként csendes volt, csak néha hallatszott a távolból a vadállatok üvöltése.

Az első nap rendkívül laza talajon haladt a tuaregek csapatja, és Sohar, hogy az elsüllyedés

veszedelmétől megóvja őket, kis mellékösvényen vezette a csapatot. Ezeket az ösvényeket

csakis a bennszülöttek ismerik, sőt közülük is csak azok, akik a veszedelmes vidék minden

titkával tisztában vannak.

De másnap már Hinguiz területén haladtak, hol a talaj sokkal szilárdabb és éppen azért az út

nem olyan fárasztó.

Április 15-én körülbelül ugyanolyan utat tettek meg, mint előtte való nap, de mint mondottuk,

az út sokkal könnyebb volt.

Esteledett, mikor Sohar foglyaival együtt megérkezett Zenfig oázisára.

És itt, a foglyok legnagyobb megdöbbenésükre, Hadjarral, a tuaregek vezérével álltak szem-

ben.

94

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

Nagyfogú megjelenik.

Az épület, melybe a tuaregek Sohar foglyait bevezették, egy régi erőd volt. Az épület már

évek óta omladozott. Falai düledeztek, az egész igen elhanyagolt állapotban volt.

A vár valaha erősségül szolgált, mikor a bennszülött törzsek Djerid területén hadakozásban

álltak. De a békekötés után nem igyekeztek kijavítani, sőt teljesen elhanyagolták és az erőd

már szinte romként hatott.

De a düledező épületnek egy része - közepe táján - még lakható volt. Két-három terem állt itt

egymás mellett, egyikük egy belső udvarra nyílt. A termekben semmiféle bútorzat nem volt, a

falakról teljesen lekopott a festék. Ám a vastag falak és a tető még egészen jó állapotban álltak

s így a mostoha időjárás viszontagságai ellen védelmet nyujtottak.

A tuaregek ezekben a termekben helyezték el Hardigan kapitányt, Schaller mérnököt, Pistache

káplárt, Françoist és a két spahit.

A tuaregek vezére egyetlenegy szót sem szólt a foglyokhoz. Sohar pedig, aki 10-12 tuareg

kíséretében az erődbe vitte őket, kérdéseiket feleletre sem méltatta.

Mint már említettük, mikor a rablók meglepték a franciákat, azok teljesen fegyvertelenek

voltak. De ha lett volna is akkor fegyver náluk, annak sem vehették volna most hasznát, mert

a tuaregek a leggondosabban megmotozták a foglyokat és még a náluk levő csekély pénz-

összegeket is elvették tőlük. Sőt François legnagyobb megbotránkozására még a borotváját is

elkobozták.

Mikor Sohar magára hagyta foglyait, első dolguk volt, hogy a termekben alaposan körül-

nézzenek. A fogoly legelső dolga mindig az, - jelentette ki Schaller - hogy terepszemlét tart

börtönében.

- A második pedig az, hogy megszökik, - tette hozzá Hardigan kapitány.

Első dolguk volt tehát, hogy kimentek a belső udvarba, melynek közepén ott állt a minaret. De

rögtön megállapították, hogy a húsz láb magasságú vastag, hatalmas falakon teljességgel

lehetetlen kiszabadulni.

Ellentétben a külső fallal, ez a rész teljesen épségben maradt.

Az udvarból egyetlenegy kapu nyílt, melyet Sohar sajátkezűleg zárt be és a hatalmas, sűrű

vasrácsokra csak egy pillantást kellett vetni és mindenki tisztában lehetett azzal: ezen az úton

lehetetlen a szabadulás.

Az éjszaka leszállt és úgy látszott, hogy a foglyoknak teljes vaksötétségben kell majd eltölteniök az

egész éjjelt. Semmiféle világítóeszközt nem hoztak be számukra, pedig a foglyok egyre

türelmetlenebbül várták, hogy őreik jönnek és valami enni- és innivalót hoznak számukra.

Különösen a szomjúság gyötörte, kínozta őket módfelett. Hiszen a hosszú úton a nagy forró-

ságban ugyancsak eltikkadtak. De az ajtó csak nem akart megnyílni és a foglyok türelmetlen-

ségét a szenvedés egyre jobban növelte.

Az egyre növekvő félhomályban átvizsgálták az udvart, most a sötétségben teljes tétlenségre

voltak kárhoztatva. Az udvari nagy teremben tartózkodtak, ahol szomorú gondolatokba

merülten, a fáradtságtól és az éhségtől elgyötörten ültek egymás mellett.

95

Egyszer csak Pistache dühösen felmordult:

- Ezek az átkozott gazfickók talán bizony éhen akarnak bennünket veszejteni?

Nem, ez egyáltalában nem volt valószínű. A foglyoknak egyáltalában nem ettől a veszedelem-

től kellett tartaniok. Hiszen az utolsó pihenőnél, Zenfigtől vagy 10 kilométernyire, még el-

látták őket ennivalóval.

Az éhezés mindenesetre nagyon kellemetlen volt. A szomjúság pedig már nagyon is kínozta

őket. Mindamellett a dolog csak akkor válna életveszélyessé, ha holnap sem kapnának

táplálékot és italt, és meg kellene győződniök arról, hogy mindez nem a véletlen műve, hanem

elhatározott terv szerint történik.

- Próbáljunk aludni, - mondotta Schaller.

- És ha szerencsénk van, talán azt fogjuk álmodni, hogy dúsan terített asztalnál ülünk, rajta

nagy beafsteakes tál, mellette pástétom, saláta, gyümölcs, remek halak, vadak és kappansültes

tálak...

- Elég, elég Pistache, - kiáltott fel François. - Már ennyi étel felsorolása is valósággal lázba

hoz bennünket.

Vajjon mi lehetett Hadjar szándéka a foglyokkal?

A tuareg vezér kétségkívül ráismert Hardigan kapitányra.

Vajjon nem akar-e bosszút állni rajta most, hogy ellensége keze közé került? És nem fogja-e

megöletni a kapitányt, társaival együtt?....

Mindezek a gondolatok nagyon is elkínozták a foglyok lelkét.

- Én - jelentette ki Schaller mérnök, - nem tartom valószínűnek, hogy életünk veszedelemben

forogna. Hiszen a tuaregeknek érdekükben áll, hogy túszokként életben tartsanak bennünket

és ezzel aztán a jövő számára nagyon fontos ütőkártyát nyerjenek. Valószínűnek tartom, hogy

Hadjar és a tuaregek újra meg fogják támadni a 347-ik kilométer pontját, abban az esetben, ha

megkezdenék a munkát. Végül is nem lehet tudni, hogy újabb kalandozásaiknak és portyá-

zásaiknak mi lesz a vége? Egyszer már elfogták, miért ne foghatnák el másodszor is, és akkor

a hatóság egészen biztosan jobban vigyáz majd arra, hogy Hadjar ki ne menekülhessen

kezükből. Már pedig erre az esetre nagyon jó ütőkártya lesz a tuaregek kezében, ha bennünket,

mint túszokat itt tartanak. Hadjar jól tudja, hogy ha egyszer ő, vagy barátai közül bármelyik

foglyul esnék és ő kijelenti: «Visszaadom a foglyokat, ha bennünket életben hagytok», - ezzel

a kijelentéssel rendbehozhatja a szénáját. Ismétlem, Hadjar tökéletesen tisztában van azzal,

hogy szavainak igenis meglenne a kellő foganatja. Már pedig kedves barátom, ez a nap már

nincs is nagyon messze, hiszen a közhangulat a legteljesebb mértékben Hadjar és bandája

ellen fordult és a katonaság és a maghzenek támadása már nem késhet soká.

- Lehet, hogy igazad van, - felelt Hardigan kapitány - de nem szabad megfeledkeznünk arról,

hogy Hadjar bosszúálló és kegyetlen ember. Nem gondol ő arra, hogy esetleg még egyszer

elfoghatják, nem okoskodik úgy a logika törvénye szerint, mint mi, őt csak a bosszúvágy fűti

és őszintén szólva csodálkozom, hogy amikor engem felismert nem engedett fékezhetetlen

dühe indulatának. De hát a jövő Isten kezében van... Annyi bizonyos, hogy Hadjar hatalmában

tart bennünket és éppen olyan kevéssé sejthetjük, hogy mi szándéka van velünk, mint ahogy

semmit sem tudunk Villette hadnagy és Pointar mérnök sorsáról.

96

Néhány percig csendben ültek egymás mellett. Aztán Hardigan kapitány így szólt:

- Meg kell kísérelnünk a menekülést. Mihelyest csak a legkisebb alkalom kínálkozik, megpró-

báljuk visszanyerni szabadságunkat. Én katona létemre nem egyezhetem bele, hogy túszként

nyerjem vissza szabadságomat, rászabadítván ezzel Hadjart ismét a védtelen emberekre. S

remélem, hogy a sors még egyszer megajándékoz egy olyan pillanattal, hogy karddal vagy

puskával kezemben állhatok szembe ezzel a rablóval.

Mialatt Hardigan kapitány és Schaller mérnök különböző szökési terveken törték a fejüket,

Pistache és François, - bár szükség esetén természetesen mindenüvé követték volna feljebb-

valóikat - mégis inkább a külvilágból várták a menekülést.

- Hej ki tudja, talán még Nagyfogú húz ki bennünket ebből a csávából? - dörmögte Pistache.

Annyi bizonyos, hogy a hű kutya egészen a zenfigi oázisig követte a tuaregek csapatát.

Szerencsére sem Soharnak, sem pedig embereinek nem jutott eszükbe, hogy elkergessék. Ám

mikor Hardigan kapitányt és társait bezárták a régi erődbe, Nagyfogút, - pedig minden áron

velük akart menni, - nem engedték utánuk... Szándékosságból, vagy véletlenül?... Ki tudna

erre feleletet adni?...

Ám mikor ott gubbasztottak a teljesen sötét, nagy teremben, mindannyiuknak jól esett volna,

ha a hű állat ott van a közelükben...

- Semmit sem lehet tudni, - folytatta a káplár megkezdett mondókáját. - A kutya okos állat,

nagyon okos, és én már életemben többször is tapasztaltam, hogy rájön olyasmire is, ami

nekünk embereknek eszünkbe sem jutna.

François ugyan nem osztotta a kutyák intelligenciája felől barátja véleményét, de a hosszú

fáradságos út a teve hátán annyira elcsigázta, hogy nem volt kedve vitába bocsátkozni.

A káplár pedig tovább tervezgetett.

- Ki tudja, ha Nagyfogúnak Nicolról beszélünk és Öreg Pajtásról, talán magától is elindul

keresésükre, hiszen tudja jól, hogy nincsenek itt. Persze az is igaz, hogy mivel mi nem tudunk

kijutni ebből az átkozott udvarból, Nagyfogú sem tud kiszaladni!... De azért mégis sokért nem

adnám, ha itt lenne most velünk...

François felelete csak afféle hümmögetés volt. A derék inas térdeire könyökölve bánatosan

simogatta már erősen borostás állát.

Miután a foglyok látták, hogy őrzőik holnap reggelig már úgysem adnak nekik enni és inni,

elhatározták, hogy lefeküsznek, hogy legalább az álomban találjanak némi frissülést. Végig-

nyúltak hát a szoba padlójára lehintett szalmakötegen és oly fáradtak voltak, hogy csak

másnap hajnalban ébredtek fel.

- Miután tegnap este nem vacsoráztunk, remélhetőleg nem kell azt következtetnünk belőle,

hogy ma nem fogunk reggelizni, - jelentette ki François, mikor fekhelyéről feltápászkodott.

- No, még csak az kéne. Hej bizony nagyon siralmas história lenne, - felelt a káplár óriásit

ásítva. Ez egyszer nem az álmosság, hanem az éhség miatt ásított a derék Pistache.

Pistache és barátja nem is olyan hosszú idő mulva megkönnyebbülve állapíthatták meg, hogy

a tuaregeknek, úgy látszik, nincsen szándékukban éhen veszejteni őket.

Ugyanis körülbelül egy óra mulva Achmed tíz-tizenkét tuareg kíséretében bejött az udvarba és

letett egy csomó tésztafélét abból a fajtából, melyet már az előző napon is ettek, hideg sültet

és datolyát. Vízről sem feledkeztek meg, két nagy korsó telisteli volt friss hideg vízzel, melyet

az oázist keresztülszelő patakból mertek.

97

Hardigan kapitány ismét megpróbálta, hogy sorsukra vonatkozólag néhány kérdést intézzen

Achmedhez.

Ám akárcsak az előző nap Sohar, Achmed sem méltatta egyetlen szóra sem a kapitányt.

A tuaregek, miután az élelmiszert és az ivóvizet letették, némán ki mentek az udvarból,

magukra hagyván a foglyaikat a leggyötrőbb kétségekkel.

Három nap telt el így, mindig változatlanul. A foglyok aztán már egyetlenegy szót sem szóltak

őrzőikhez, hiába is lett volna, hiszen úgysem kapnak feleletet.

Elmenekülni?!... A jelen körülmények között a menekülés lehetetlenségnek látszott. Csak

egyetlenegy út vezetett a szabadba: ha valaki átmászik a falakon, már pedig ez a falak

magassága miatt lehetetlen.

Pedig, ha ezeken a falakon valahogy át tudnának jutni, akkor talán sikerülne elszökniök

Zenfigből. Ugyanis mivel éjszakánként semmiféle lépések zaja sem hallatszott, a foglyok azt

következtették, hogy kívülről nem is őrzik börtönüket. És a tuaregeknek igazuk volt: hiszen az

őrzés igazán felesleges dolog lett volna, mert a rendkívül magas falakon át senki el nem

menekülhetett. Egyébként a káplár a rozzant lépcsőn át már a fogság első napján felkúszott a

minaret tetejére.

Pistache legalább százszor is kockára tette, hogy kitöri a nyakát, de azért nem nyugodott

addig, míg fel nem ért a tetőre.

Innen aztán szemügyre vehette az egész oázist, miután elővigyázatos gondossággal olyan

helyre húzódott, ahonnét semmiképpen sem lehetett észrevenni.

Közvetlenül a lábainál, az erőd körül terült el maga a község. A házak a nagy lombos fák

árnyékában húzódtak meg. A házakon túl Hinguiz terült el keletre és nyugatra, körülbelül

három-négy kilométernyi távolságban. A házak homlokzata északi irányba nézett és a sok

zöld lomb közepette még feltűnőbb volt a falak fehérsége.

A község terén álló legszebb házról, melynek falaira egy csomó zászló volt kitűzve, az okos

Pistache megállapította, hogy ez az épület minden valószínűség szerint Hadjar lakhelye. A ház

előtt élénk volt a sürgés-forgás, tuareg férfiak és asszonyok álldogáltak, járkáltak a kapu előtt.

Huszadikán délután, miután Pistache újból elfoglalta megfigyelő állomását a minaret tetején,

észrevette, hogy a tuaregek valami dolog miatt izgalomban vannak.

A házak egymásután ürültek ki és az emberek kitódultak a szabadba. Sőt Hinguizból egy

csomó bennszülött érkezett az oázison keresztül a tuaregek tanyájára. Az arabokkal egyet-

lenegy öszvér vagy teve sem érkezett. Így hát nem karavánok érkeztek, üzleti célból, hanem

úgy látszik egészen más oka lehetett a bennszülöttek megérkezésének.

Ki tudja, talán Hadjar hívó szavára keresték fel a bennszülöttek Zenfig oázisát?

És csakugyan az a nagy tér, melyen Pistache véleménye szerint Hadjar háza állhatott, nem-

sokára tele lett a mindenfelől odasereglett bennszülöttekkel.

A káplár jónak látta, hogy Hardigan kapitánnyal közölje az érdekes hírt és a kapitány a rozoga

és sok helyen hiányos lépcsőn felmászott a minaret tetejére, hogy saját szemeivel is lássa a

történendőket.

Pistache-nak igaza volt. A bennszülötteket, úgy látszik, valami gyűlésbe hívták. Ott álltak a

nagy tér közepén, sőt egy részük már csak a térbe torkolló úton kapott helyet. Ott álltak,

élénken gesztikuláltak, hangosan beszéltek. És a máskor olyan nyugodt lakosság szemmel

98

látható izgatottsága még csak fokozódott, mikor a téren álló nagy házból kilépett egy férfi s

utána egy magas női alak kíséretében egy másik férfi.

- Ez Hadjar, - suttogta Hardigan kapitány - egészen tisztán látom az arcát.

- Igaza van kapitány úrnak, én is ráismertem a gazemberre, - mondta a káplár.

Valóban Hadjar lépett ki házából anyja, Djemma és testvére, Sohar kíséretében.

Az arabok hangos üdvrivalgásban törtek ki. Ezek a máskor oly nyugodt, szótlan emberek

szinte mámorosan ünnepelték bálványozott vezérüket.

Mikor a tömeg kissé elhallgatott, Hadjar beszélni kezdett. Talán egy órán keresztül tartott

szónoklata és szavait gyakran szakították félbe a lelkesedő és helyeslő felkiáltások.

Hogy mit beszélt a tuaregek vezére, azt Hardigan és Pistache nem tudták megérteni. Mikor

vége volt a szónoklatnak, Hadjar anyja kíséretében, a tömeg hangos, lelkes éljenzése

közepette visszatért a házba. A kapitány és Pistache aztán lemásztak a minarett tetejéről és

azonnal közölték az udvarban várakozó pajtásaikkal a történteket.

- Én azt hiszem, - jelentette ki a mérnök, miután értesült a történtekről, - hogy a tuaregek

valami újabb támadásra készülnek. Így akarnak küzdeni a chottok elárasztása ellen.

- Magam is ezen a véleményen vagyok, - felelt Hardigan. - Könnyen meglehet ugyanis, hogy

Pointar munkásai már ott vannak ismét a csatorna mellett...

- Hacsak - tisztelettel legyen mondva, kapitány uram, - rólunk nem tanácskoztak ezek a

banditák - jegyezte meg Pistache. - És azért üvöltöztek olyan lelkesen, mert az a főgazember,

az a Hadjar talán éppen a mi kivégzésünkről beszélt.

A káplár szavai mintha mindnyájuk szívében megfagyasztották volna a vért. Némán, lehajtott

fejjel álltak egymás mellett. Egyikük sem szólt egy szót sem, ám tekintetük minden szónál

hangosabban és érthetőbben fejezte ki gondolatukat.

Mert nagyon is volt okuk tartani attól, hogy a tuareg vezér lelkében a bosszúszomj fog győzni

a józan megfontolás felett. És ha így van, akkor Hadjar csak azért hívatta össze az arabokat,

hogy a Hinguizból idesereglett arabok mind-mind tanúi lehessenek az ő diadalmas bosszú-

jának.

Másrészről meg miként is lehetne abban bizakodni, hogy Biskrából vagy a csatornamenti

telepből valami külső segítség érkezhessék? Hiszen Villette hadnagy még azt sem tudja, mi

történt velük, melyik törzs fogta el őket és merre raboskodnak? Nem, kívülről jövő segítségre

igazán nem lehet számítani.

Mielőtt a minaret tetejéről lemásztak volna, Hardigan kapitány és a káplár figyelmesen

körülnéztek az egész vidéken.

Tekintetük messze járt Melrir felé, ám a chott-tól északi és déli irányban teljesen elhagyatott,

és üres volt a vidék, Hinguiztól keletre és nyugatra is. Egyetlenegy karaván sem mutatkozott

az egész látóhatáron.

De ha Villette valami nagy szerencse révén a veszedelmes talaj ellenére el is jutna Zenfig

oázisáig, kis csapatával, néhány emberével mit is tehetne értük a tuaregek túlnyomó erejével

szemben?

Így hát erről a reményről le kellett tenniük és a foglyok izgalomtól remegő szívvel figyeltek,

nem hallják-e az ajtó nyikorgását, nem jönnek-e be az arabok, hogy a vesztőhelyre cipeljék

őket?

99

A nap szörnyű, feszült izgalmak közepette telt el. Egyik óra a másik után futott. Aztán leszállt

az est, a nélkül, hogy bármi is történt volna.

Az elemózsiából, amit reggel behoztak a foglyok számára, még mindig maradt, s így aztán

estefelé, miután egypár falatot ettek, bementek a szobába és elnyujtózkodtak fekhelyeiken.

Alig feküdtek egy félóráig, mikor hirtelen valami zajt hallottak. Talán egy targuit állítottak

őrül ajtajuk elé? Talán Sohar látogatja meg foglyait? Vagy ki tudja, talán maga Hadjar jön?...

A káplár tüstént felugrott fekvőhelyéről és az ajtóhoz lapulva hallgatódzott.

De az éjszaka csöndjében nem lépések zaja, hanem valami tompa és panaszos ugatás hallat-

szott.

Egy kutya csatangolt a külső udvaron.

- De hiszen ez Nagyfogú, - kiáltott fel ujjongva Pistache.

Aztán lehasalt a földre, hogy a kutya jobban hallja a hangját.

- Nagyfogú?... Te vagy itt derék Nagyfogú?... - És a kutya rögtön megismerte a káplár hangját

és lelkendező csaholásba tört ki.

- Igen, mi vagyunk, Nagyfogú... Bezártak bennünket... Hej ha elloholhatnál gazdádhoz, Nicol

őrmesterhez, meg barátodhoz, Öreg Pajtáshoz... Ha hírül adhatnád nekik, hogy milyen bajba

jutottam.

Most Hardigan kapitány és a többiek gyors lépésekkel az ajtó felé siettek, Pistache szavai

mintha csak valami világosságot gyujtottak volna fel a kapitány előtt.

Hátha a hűséges állatot fel lehetne használni, hogy társaikat értesítsék, milyen halálos vesze-

delemben vannak. Egy cédulát a nyakörvére kötni, melyből Villette hadnagy mindent meg-

tudhatna.

Mindenekelőtt azonban az volt a fontos, hogy Nagyfogút a tuaregek közül észre ne vegye

valaki, amint ott csatangol börtönük körül.

A kapitány intésére Pistache tehát így szólt:

- Menj Nagyfogú! Menj!... Menj!...

Nagyfogú megértette a káplár parancsát és egy utolsót vakkantva búcsúzóul, gyorsan elinalt.

Másnap kora reggel, éppen úgy mint az előző napon, a tuaregek ellátták foglyaikat egész

napra való étellel és itallal. Egyébként az egész nap minden különösebb esemény nélkül telt

el. A foglyok még mindig teljes bizonytalanságban voltak sorsukat illetőleg.

A következő éjszaka Nagyfogú nem mutatkozott. Legalább is a káplár, aki állandóan lesben

állt, nem vette észre. És Pistache már aggódva kérdezte magában, hogy talán valami baj

történt a hűséges állattal?

A következő két nap is teljes egyhangúságban telt el, ám annál nagyobb volt a foglyok belső

lelki feszültsége.

Huszonnegyedikén 11 óra tájt Hardigan kapitány, aki fent maradt a minaret tetején, észrevette,

hogy a községben nagy és élénk mozgolódás van. A lakosság a főtér felé tódult s egyre újabb

és újabb lovasok siettek Hadjar háza közelébe. Mindenfelől lónyerítés, fegyvercsörömpölés és

élénk beszélgetés zaja hallatszott.

Vajjon ma akarnak bennünket Hadjar elé vezetni? - kérdezte magában a kapitány.

100

Nem. Úgy látszik, ettől most nem kellett tartaniok... Inkább minden arra vallott, hogy a

tuaregek vezére el akarja hagyni Zenfig oázisát.

Mert Hadjar lóháton, nagy csapat tuareg harcos élén végigvonult Zenfig főútján. Félóra mulva

Hadjar a harcosok élén gyors vágtatással már el is hagyta a községet.

A tuaregek Hinguiz keleti iránya felé tartottak.

Mihelyest mindezekről meggyőződött Hardigan kapitány, lemászott a minaret tetejéről és

közölte a hírt társaival.

- Valószínűleg a csatorna felé mentek, ahol a telepen már újra megkezdődött a munka, -

mondotta Schaller.

- És ki tudja, vajjon Hadjar nem találkozik-e Villette-tel és embereivel? - vetette oda a

kapitány.

- Hát hiszen az is megtörténhetik, bár én nem nagyon hiszem, - mondotta Pistache. - De én

bizony, kapitány úr, amondó vagyok, hogy nekünk sokkal fontosabb, hogy ezek az átkozott

tuaregek Hadjarral együtt eltakarodjanak. Most kell aztán a szökéshez látnunk. Most vagy

soha...

- Igen ám, de hogyan? - kérdezte az egyik spahi.

És erre a kérdésre bizony nehéz volt feleletet találni.

Hiszen az erőd falai magasak voltak, áthághatatlanul magasak, és az egyetlen ajtó, mely a

szabadba vezetett, sűrű és erős vasráccsal volt megerősítve.

És mégis egyszerre segítség érkezik!... Éjszaka egyszerre csak felhangzott a kutya csaholása s

aztán a derék Nagyfogú elkezdte kaparni a földet az ajtó előtt.

Nagyfogú ösztönösen észrevette, hogy a talaj egy helyütt laza. Addig szűkölt és kapirgált, míg

egy üreget talált, melyen keresztül kívülről be lehetett jutni.

Pistache legnagyobb meglepetésére a kutya egyszerre csak ott termett mellette az udvarban.

Igen, Nagyfogú ott állt mellette és szűkölve nyaldosta a kezét.

A káplár alig bírta lecsöndesíteni az ujjongó állatot.

Hardigan kapitány, Schaller mérnök és a többiek is, mind kiszaladtak az örömhírre. Te-

rmészetesen mindannyian odasiettek, ahol Nagyfogú bejött az udvarba.

Örömtől dobogó szívvel vették észre az üreget, melyen át a kutya behatolt börtönükbe. Egy

szűk csőnek a nyílása volt ez az üreg és embereink hamarosan megállapították, hogyha néhány

követ és egy csomó földet kiszednek, elég hely marad arra, hogy egy emberi test, nehezen

ugyan, de azért keresztülférhessen.

- Ez ám a szerencse!... Mindig mondottam én, hogy nincs derekabb barát ennél a Nagy-

fogúnál! - kiáltotta Pistache káplár.

- És ezt a szerencsét még ma éjszaka fel kell használni, mielőtt Hadjar visszatérne, - tette

hozzá Hardigan kapitány.

De azzal mindnyájan tisztában voltak, hogy amíg Zenfig oázisából ki nem érnek, igen sok

veszedelemnek teszik ki magukat. Hiszen útközben könnyen összeakadhatnak Hadjar em-

bereivel.

101

És még azután a hosszú, nehéz, fárasztó út a sivatagon keresztül!... Hiszen teljes 50 kilométert

kell megtenni, hogy a csatornáig eljuthassanak. És hozzá még minden élelmiszerkészlet és

minden felszerelés nélkül kell megkísérelni ezt a hosszú és veszedelmes utat.

De mindegyikük szívesen és készséggel vállalta mindezeket a súlyos, halálos veszedelmeket,

csak hogy a tuaregek keze közül kiszabaduljanak.

A foglyok most munkához láttak és csakhamar kiszélesítették az üreget. Először Nagyfogú

mászott keresztül, azután a kapitány így szólt Pistache-hoz:

- Menj!

Pistache azonban a fejét rázta.

- Csak a kapitány úr után, - felelt a derék káplár.

Óvatosan kellett keresztülbújni, nehogy a fal egy része reájuk szakadjon. De már néhány perc

mulva mindnyájan szerencsésen a szabadban voltak.

Az éjszaka sötét, az égbolt felhős, még a csillagok fénye sem szűrődött rajta keresztül. Hardi-

gan kapitány és bajtársai nem is tudták volna, melyik irányban kell menniük, ha Nagyfogú

nincs ott mellettük és nem vezeti őket. Így azonban teljesen rábízták magukat az okos, lelkes

állatra, mely előreszaladt és úgy vezette őket.

A szökevényeknek szerencséjük volt. Útközben senkivel sem találkoztak.

Körülbelül egy óra lehetett, a községre mélységes csönd borult, minden kihaltnak látszott.

Még az ablakokon, keresztül sem szűrődött át semmi fény.

A menekülők nesztelen lépésekkel osontak tova a fák között és néha meg-megálltak, feszült

figyelemmel hallgatózva, nem hallatszik-e lépések zaja? Nem jár-e errefelé valamelyik

bennszülött? Így jutottak el az oázis szélére.

Ám ebben a pillanatban az ösvény kanyarodójánál egy ember alakja bukkant fel előttük. Az

ember kezében égő mécses volt.

A menekülők ráismertek és ő is megismerte a szökevényeket.

Mézaki volt, aki a község szélén fekvő házak felé igyekezett.

Az arabnak még arra sem volt ideje, hogy egyet kiáltson. Nagyfogú rávetette magát, a torkába

harapott és Mézaki a következő pillanatban élettelenül esett le a földre.

- Jól van, öreg pajtásunk, köszönjük neked, - mondta Pistache és megsimogatta a kutya okos

fejét.

Miután a szökevények megbizonyosodtak afelől, hogy Mézaki halott, folytatták útjukat, sebes

léptekkel haladva Melrir keleti iránya felé.

102

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

A menekülés.

Hardigan kapitány érett megfontolás után választotta a keleti irányt. Ha ellenkező irányba

megy, akkor Melrir határvonalán valamivel túl, Tuggurt sűrűn látogatott útvonalát követhette

volna, mely a transzszaharai vonal mentén halad.

Innét aránylag könnyű szerrel eljuthatott volna Biskrába.

Ám Hardigan kapitány, tekintettel arra, hogy a chottnak ezt a részét nem ismerte, lemondott

erről az útirányról, annál inkább, mert még az a veszély is fenyegette volna őket, hogy Hadjar

embereivel összeakadnak. Hiszen a tuareg vezér bizonyára állított őrszemeket, kiknek az volt

a feladatuk, hogy a Biskrából esetleg ezen az úton haladó karavánokat megfigyeljék.

Azonfelül Zenfig és Biskra között körülbelül ugyanannyi volt a távolság, mint Zenfig és a

csatorna között. És ki tudja, hogy a csatornánál talán összetalálkoznak Villette hadnaggyal és

embereivel, sőt - ki tudja - ha szerencséjük van, talán még útközben is összeakadhatnak

velük?

És végül Nagyfogú is keleti irányba loholt. Már pedig ahogy Pistache kijelentette, ha

Nagyfogú valamit tesz, annak megvan a maga oka.

Meg is mondta a kapitánynak:

- Kapitány úr, csak kövessük bízvást Nagyfogút. Biztosra veszem, hogy nem fog eltévedni.

Olyan a szeme, mint a macskáé, éjszaka éppen olyan jól lát, mint nappal.

Hardigan kapitány csak ennyit felelt:

- Igazad van, fiam, kövessük a derék Nagyfogút!

És a sötét éjszakában, melyet sem a hold, sem a csillagok fénye nem világított meg az oázis

tekervényes utain, a szökevények talán soha-soha sem tudták volna megtalálni a helyes utat a

kutya nélkül. Egész éjszaka bolyonghattak volna kanyargós ösvényeken, és a hajnal mégis

csak a község közelében találja őket.

Ám így gyors léptekkel követve Nagyfogút, szerencsésen elérték Hinguiz északi határát és

azután csak a part mentén kellett haladniok.

Ez annál inkább ajánlatos volt, mert a talaj a partvidéktől távolabb igen veszedelmes. A

homok laza, süppedős, sok ember, sok állat vesztette itt már életét.

Melrir e veszedelmes területén csak a tuaregek törzse ismerte a biztonságos ösvényeket, ők

azonban gyakran csak azért ajánlották fel szolgálataikat egy-egy karavánnak, hogy annál

könnyebben kifoszthassák.

A szökevények gyors tempóban haladtak és hajnalhasadtakor a kis pálmaligetbe értek.

Tekintettel arra, hogy az éjszakai menetelés teljes sötétben nagyon nehéz volt, Hardigan

kapitány körülbelül nyolc kilométerre becsülte az éjszaka megtett utat.

Így hát körülbelül még 20 kilométer van hátra, hogy Hinguiz határát elérjék.

A szökést megelőző izgalmak, a gyors, éjszakai menetelés mindannyiukat nagyon elfárasz-

totta. Hardigan kapitány tehát úgy határozott, hogy egy órát pihennek.

103

A kis pálmaerdő teljesen elhagyatott volt és a legközelebb fekvő községek is mind messze

voltak. Egyébként ameddig csak a szem elláthatott, Hadjar bandájának híre-hamva sem volt.

Mivel már több mint 15 órája mentek el Zenfigből, nagyon messzire lehettek.

Ám a katonáknál még a veszedelem sem bírta elnyomni az éhség kínzó érzését, mely a mene-

telés vége felé egyre hevesebben és követelőbben jelentkezett. Miután az az élelmiszerkészlet,

melyet a tuaregek foglyaiknak behoztak, még az előző nap estéjén elfogyott, a katonák

gyümölcsön kívül más eledelre nem igen számíthattak. Datolya és néhány ehető gyökér,

melyeket Pistache káplár jól ismer, lesz majd táplálékuk.

Gyujtószerük szerencsére volt, és ha ezeket a gyökereket megfőzik, eléggé tűrhető táplálékot

nyernek.

Vizük pedig bőven van, hiszen Hinguizt több patak és kisebb folyó szeli keresztül. Sőt ha

szerencséjük lesz, Nagyfogú segítségével talán még valami vadat is elejthetnek.

Amíg Hinguiz területén vannak, nem kell tartani sem az éhségtől, sem a szomjúságtól. De mi

lesz velük, mikor Melrir kietlen chottján vándorolnak majd végig?

Igaz ugyan, hogy a foglyok Sohar vezetése alatt két nap alatt tették meg ezt az utat. Ám a

szökevények nem számíthattak arra, hogy ezt a távolságot magukban ugyanannyi idő alatt

teszik meg.

Elsősorban is jövet lóháton jöttek, most pedig gyalog vándorolnak. Azonfelül a tuaregek

nagyszerűen ismerték a sivatag minden egyes ösvényét, nekik pedig biztosan keresniök kell

majd az utakat.

- Mindent összevetve - mondotta Hardigan kapitány - körülbelül 45 kilométernyi út áll

előttünk. Ma estig meg kell tennünk a felét. Éjszaka megpihenünk, és ha az út felére dupla

időt kellene is rászánnunk, holnap-holnapután estére már meglátjuk a csatorna partját.

Egyórai pihenés után, miután egy kis datolyával felfrissítették magukat, a kis csapat a lehető

legnagyobb elővigyázatossággal útnak indult. Az ég borús volt, a nap sugarai alig-alig

szűrődtek át néha a fellegeken. Így hát legalább a nagy hőség nem gyötörte őket, sőt az idő

még esőre is állt, de aztán szerencsére mégsem esett.

Az első pihenőt délben tartották meg. Útjuk zavartalan volt és legnagyobb szerencséjükre

egyetlenegy bennszülöttet sem láttak. Hadjar és emberei minden bizonnyal 30-40 kilo-

méternyire lehettek már kelet felé.

A pihenő egy óra hosszat tartott. Datolya bőviben volt. Pistache káplár kiszedett a földből

néhány gyökeret, melyet a hamu alatt megsütött.

A szökevények úgy ahogy megebédeltek, csak Nagyfogú vágott keserves képet a furcsa

lakomához. De hát azért nem morgott. Sok mindenhez hozzászokott ő már.

Estére Zenfigtől 25 kilométernyire jutottak. Hinguiz határán tartotta meg a kis csapat éjszakai

pihenőjét.

Az utolsó oázis határszélén telepedtek le. Előttük már ott terült el az óriási kopár, kietlen

homoksivatag, Melrir chottjának vigasztalan medencéje. Tudták jól, hogy az útnak ez a része,

a sivatag forró homokjában, vezető nélkül, élelmiszerkészlet nélkül, nehéz, nagyon nehéz. De

végre is az a fő, hogy a tuaregek börtöne hátuk mögött maradt, és ha Achmet, Sohar és

embereik üldözőbe vennék őket, nem találnák meg a nyomukat. Mert mindnyájan tudták,

mindannyian érezték, hogy bármit is tartogasson számukra a sors, minden jobb, mint a

tuaregek keze között sínylődni.

104

A szökevények fáradtan nyúltak el a fák árnyékában. Mindannyian ugyancsak rászolgáltak az

éjszakai pihenésre. Hajnal hasadtáig itt akartak maradni, hiszen éjszaka, a sötétségben amúgy

sem indulhatnának neki a sivatag veszedelmes, homokos talajának.

Fáradtan feküdtek a pálmafák árnyékában, és miután sebtiben ettek egy kis datolyát, csak-

hamar el is aludtak.

Természetesen ajánlatos dolog lett volna őrt állítani. A káplár ajánlkozott is, hogy az éjszaka

első óráiban őrködni fog, aztán pedig majd felváltják a többiek, de alig negyed óra mulva, a

fárasztó menetelés után őt is elnyomta az álom. Szinte észrevétlenül történt: először leült a

földre, aztán kényelmesen kinyujtózkodott, majd végigfeküdt a földön és aztán... szeme

becsukódott, a nélkül, hogy tudta volna és egy pillanat mulva mély álom nyomta el.

Szerencséjükre, a hű Nagyfogú éberebben őrködött. És ez mentette meg őket, mert éjféltájban

mindannyian felriadtak tompa ugatására.

- Rajta! Rajta! - kiáltott a káplár, aki elsőnek riadt fel.

Egy pillanat mulva már Hardigan kapitány is talpon volt.

- Figyeljen csak, kapitány úr, - mondotta Pistache.

Balfelől, a fák sűrűjéből zaj hallatszott, letört ágak, bokrok recsegésének zaja.

- Talán a tuaregek itt vannak nyomunkban?

Ez a kérdés, bár mindannyian elszánt, bátor férfiak voltak, mégis megremegtette őket.

Pedig mi sem valószínűbb, mint hogy a tuaregek, észrevévén a foglyok eltűnését, azonnal

üldözőbe vették őket, és úgy látszik, a szerencse kedvezett nekik, mert nyomukra akadtak.

Ám néhány pillanatnyi feszült figyelem után Hardigan kapitány kijelentette:

- Nem, ezek nem a tuaregek. A bennszülöttek azon lettek volna, hogy lehetőleg észrevétlenül

üssenek rajtunk. Ők nem csapnak ekkora zajt.

És Pistache, tapasztalt férfiú létére, helyeslően bólogatott.

- Akkor hát? - kérdezte a mérnök - mivel magyarázod meg ezt a zajt?

- A vadállatok kóborolnak itt az oázis területén, - jelentette ki a káplár.

A káplárnak igaza volt. A tábort nem a tuaregek fenyegették, de talán még a bennszülötteknél

is sokkal veszedelmesebb ellenség: az oroszlán. Ha a vadállatok rávetik magukat a kis

csapatra, akkor végük van mindnyájuknak, hiszen még fegyvereik sem voltak, hogy védhessék

magukat.

Nagyfogú hangosan, izgatottan vonított. A káplár csak nagy üggyel-bajjal tudta elhallgattatni

és visszatartani, mert a kutya mindenáron abba az irányba akart rohanni, ahonnan a zörej

hallatszott.

Vajjon mi történik?... Talán valami zsákmányon marakodnak a vadállatok? Talán megérezték,

hogy itt emberek vannak és most rájuk rontanak?...

Szörnyű, szívettépő izgalom közepette telt el néhány perc. Ha az oroszlánok felfedezték őket,

akkor biztos halál vár reájuk. Menekülni?... Teljesen hiábavaló dolog. Ha az oroszlánok már

egyszer a nyomukban vannak, akkor rövid időn belül úgyis utólérik őket.

105

Az egyetlen dolog, amit tehetnek, ha lehetőleg csendben, mozdulatlanul ott maradnak a

helyükön, hiszen ki tudja, talán nem is vették még észre őket az oroszlánok és lehetőleg zaj

nélkül igyekszenek felkúszni a fákra.

A katonák óvatosan felmásztak a fákra, mikor Nagyfogú abban a pillanatban, mikor a káplár

éppen fel akart kapaszkodni, berohant jobbra, a fák sűrűjébe.

Nem volt mást tenni, útjára kellett engedni a kutyát, hiszen ha utána kiáltanak, magukra

szabadítják az oroszlánokat. És egyébként Nagyfogú türelmetlensége olyan nagy volt, hogy

bizonyára nem is hederített volna Pistache hívó szavára.

Egy-két perc telt el így, a fa ágai között, feszült várakozásban. Aztán az oroszlánok morgása,

lépéseik zaja mintha gyöngült volna és lassan teljesen elhalkult. A vadállatok eltávoztak és

már csak Nagyfogú csaholásának zaja hallatszott az éjszakában.

- Hála Istennek, az oroszlánok elvonultak, - lélegzett fel megkönnyebbülten Hardigan kapi-

tány. - Szerencsénk volt, hogy nem éreztek meg minket, különben mindnyájunknak végünk

lett volna.

Lemásztak a fákról és Pistache tüstént Nagyfogúhoz sietett, aki nagy csaholással visszaloholt

a katonákhoz.

- Gyere ide, Nagyfogú, gyere te kis haszontalan! Megállj, majd adok én neked, ha mégegyszer

ilyen dolgot mersz csinálni... - És a káplár, fenyegetése ellenére, gyöngéden megsimogatta az

állat értelmes fejét.

- Mi van ezzel a kutyával? - kiáltott fel hirtelen. - hiszen a kezem csupa vér?... Talán bizony