/ Language: Hungary / Genre:antique

Sándor Mátyás

Jules Verne

Verne legnépszerűbb regénye magyar témát dolgoz fel. Cselekményének középpontjában egy - a magyar szabadságharc bukását követően kibontakozó - összeesküvés áll. Sándor Mátyás erdélyi nemes és társai - Szatmár László gróf és Báthory István - az osztrák császári zsarnokság ellen szövetkeznek, de árulás áldozatai lesznek. Szökésük nem sikerül, a címszereplő kivételével elpusztulnak. Sándor Mátyás csodával határos módon megmenekül, s hatalmas vagyon birtokában álnéven (Antekirt doktorként) tér vissza, hogy bosszút álljon az árulókon és jobb életet biztosítson elpusztult társai hozzátartozói számára. A titokzatos erejű Antekirt doktor, társai - a hatalmas erejű Matifou és a csavaros észjárású Pescade - segítségével célját meg is valósítja; volt ellenfeleire egytől egyig a testi vagy az erkölcsi megsemmisülés (börtön, anyagi csőd, halál) vár. A romantikus regényt átszövik a kor tudományos színvonalát tükröző és az író fantáziáját dicsérő ismeretterjesztő részletek. Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői http://legeza.oszk.hu

JULES VERNE

SÁNDOR MÁTYÁS

REGÉNY

FORDÍTOTTA: ÖRVÖS LAJOS

TARTALOM

ELSÕ RÉSZ

I. A POSTAGALAMB

II. SÁNDOR MÁTYÁS GRÓF

III. A TORONTÁL-CÉG

IV. A REJTJELES ÜZENET

V. AZ ÍTÉLET ELÕTT, ALATT ÉS UTÁN

VI. A PISINÓI VÁRTORONY

VII. A FOIBA ZUHATAGA

VIII. FERRATO HALÁSZ HÁZA

IX. A VÉGSÕ KÜZDELEM UTOLSÓ ERÕFESZÍTÉSEI

MÁSODIK RÉSZ

I. PESCADE ÉS MATIFOU

II. A TRABACCOLO VÍZRE BOCSÁTÁSA

III. ANTEKIRTT DOKTOR

IV. BÁTHORY ISTVÁN ÖZVEGYE

V. KÜLÖNFÉLE ESEMÉNYEK

VI. A CATTARÓI-ÖBÖL

VII. BONYODALMAK

VIII. TALÁLKOZÁS A STRADONÉN

HARMADIK RÉSZ

I. A FÖLDKÖZI-TENGER

II. A MÚLT ÉS A JELEN

III. MI TÖRTÉNT RAGUZÁBAN?

IV. MÁLTA PARTVIDÉKÉN

V. MÁLTA

VI. CATANIA TÁJÉKÁN

VII. A CASA INGLESE

NEGYEDIK RÉSZ

I. A CEUTAI VÁRBÖRTÖN

II. A DOKTOR KÍSÉRLETE

III. TIZENHÉTSZER

IV. AZ UTOLSÓ TÉT

V. A GONDVISELÉS ÚTJÁN

VI. A KÍSÉRTET

ÖTÖDIK RÉSZ

I. CAP MATIFOU KÉZSZORÍTÁSA

II. A GÓLYÁK ÜNNEPE

III. SZIDI HAZAM HÁZA

IV. ANTEKIRTTA

V. IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS

Trieszt, Isztria fõvárosa, két egymástól igen elütõ városrészbõl áll: egyik, az új és gazdag Terézváros, szabályosan követi az Öböl partvonalát, melybõl egy darabkát kihasított magának az ember; a másik, a szegényes, szabálytalanul épült óváros, az elõbbi városrész felé határát képezõ Korzó és a Karszt festõi szépségû fellegvárral ékesített dombjának lejtõje közé szorult.

Trieszt kikötõjét a San Carlo-móló határolja, a kereskedelmi hajók elõszeretettel horgonyoznak mellette. Itt szívesen s idõnként nyugtalanítóan nagy számban ténferegnek a kóbor, hazátlan csavargók; ruhájukon, a nadrágon, mellényen és zekén merõben felesleges a zseb, mert viselõjének soha nem volt és minden bizonnyal nem is lesz mit tennie bele.

De ezen a napon, 1867. május 18-án mégis feltûnt két jobban öltözött alak a ténfergõk körében. Valószínûleg nekik sem okozott gondot, mire költsék forintjukat és krajcárjukat, hacsak nem mosolyog épp rájuk a szerencse. Az is igaz, hogy készek voltak mindenre, amivel a szerencse kegyét kicsikarhatják.

Az egyiket Sárkánynak hívták, és tripoliszinak mondta magát. A másik szicíliai volt, Zironénak nevezték. Mindketten bekutyagolták már vagy tízszer a mólót, s most megálltak a csücskén. Onnét kémlelték a látóhatárt, a Trieszti-öböltõl nyugatra, mintha a szerencséjüket hozó hajónak kellett volna felbukkannia a nyílt tengeren.

- Mennyi az idõ? - kérdezte Zirone, azzal az olaszsággal, amelyet társa éppoly jól beszélt, mint a többi földközi-tengeri nyelvjárást.

Sárkány nem felelt.

- Eh, de ostoba vagyok! - kiáltott fel a szicíliai. - Hát nincs épp ideje, hogy éhesek legyünk, ha elfelejtettünk ebédelni?

Az osztrák, olasz és szláv elemek annyira keverednek az Osztrák-Magyar Monarchia eme fertályában, hogy e két alak találkozása, jóllehet szemmel láthatóan idegenek voltak a városban, egyáltalában nem keltett feltûnést. Ezenfelül, ha valószínûleg kongott is a zsebük, ezt senki nem sejthette, annyira pöffeszkedtek a csizmáig érõ barna köpeny alatt.

Sárkány, a fiatalabb, középtermetû, de arányos testalkatú, sima modorú és megnyerõ fellépésû, huszonöt éves férfi volt. Sárkány, csak egyszerûen így. Semmi keresztnév. És így is volt, soha nem is keresztelték meg, lévén bizonyára afrikai, Tripoliszból vagy Tuniszból. S habár arcszíne barna, szabályos vonásai jobban emlékeztettek a fehér emberre, mintsem a feketére.

Ha volt valaha csalóka arckifejezés, a Sárkányé az volt. Jó megfigyelõ kellett volna, hogy felfedezze az agyafúrtságot ebben a szabályos arcban, szép, fekete szemben, finom orrban és keskeny bajusz árnyékolta, szép ívelésû szájban. Semmiféle szem nem fedezhette volna fel ezen a csaknem kifejezéstelen ábrázaton a megvetés, az undor jegyeit, amelyet a társadalom elleni állandó lázadozás szül. Ha az emberi arcot kutató tudósok azt állítják - és legtöbbször igazuk is van -, hogy minden ügyeskedés ellenére a legagyafúrtabb csaló arca is leleplezi jellemét, Sárkány tökéletesen megcáfolta ezt a tételt. Aki csak látta õt, senki sem gyanította, hogy kicsoda, sem azt, hogy ki volt. Nem keltette fel azt az elkerülhetetlen ellenszenvet, amelyet a csalók és gazemberek váltanak ki, így csak annál veszélyesebb volt.

Senki sem tudta, milyen lehetett Sárkány gyermekkora. Valószínûleg elhagyott gyermek volt. Hogyan nevelkedett, és ki gondozta? Vajon Tripolisz melyik zugában töltötte gyermekkorát? Ki viselte a gondját, hogy elkerülje a pusztulás ezernyi veszélyét, amely e rettenetes éghajlat alatt leselkedik az emberre? Valójában senki sem tudta volna megmondani, talán még õ maga sem, aki véletlenül született meg, véletlenül cseperedett fel, s a véletlenre épült az élete! Ifjúkorában mégiscsak szerzett vagy inkább kapott bizonyos gyakorlati ismereteket, fõleg azáltal, hogy annyifelé csavargott, annyiféle emberrel cimborált, s annyi ravaszságot eszelt ki, hogy biztosítsa a mindennapi megélhetését. Így és sok más körülmény összejátszásával történt, hogy néhány éve kapcsolatba került Trieszt egyik leggazdagabb cégével, Torontál Simon bankházával; e név majd nagy szerepet játszik történetünkben.

Sárkány társa, az olasz Zirone, az a fajta lelkiismeretlen, mindenre elszánt kalandor volt, aki rendelkezésére áll az elsõ jöttmentnek, csak fizesse meg jól, vagy a másodiknak, csak pénzelje le még jobban. Ez a szicíliai születésû, harminc év körüli fickó éppúgy hajlandó volt rossz tanácsokkal szolgálni, mint elfogadni s kiváltképp végre is hajtani õket. Hogy pontosabban hol is született, tán meg is mondja, ha tudja. Mindenesetre azt nem szívesen árulta el, hol lakik, ha egyáltalán lakott valahol. Még Szicíliában sodorták össze Sárkánnyal csavargó életük viszontagságai. Ezentúl együtt járták a világot, s arra törekedtek, hogy balsorsukból per fas et nefas[1] kikovácsolják szerencséjüket. De Zirone, ez a sötétbarna képû, éjfekete szõrzetû, szakállas fickó csak üggyel-bajjal tudta leplezni vele született gonoszságát; ezt állandóan csak résnyire nyitott szeme és folytonosan lesunyt feje is elárulta. Persze ezt az alattomosságát véget nem érõ szóáradattal igyekezett elrejteni. Különben inkább vidám volt, mintsem szomorú, és legalább annyira bõbeszédû, mint amennyire fiatal társa hallgatag természetû.

Ezen a napon Zirone mégis mérsékelte magát. Nyilvánvalóan a vacsora kérdése nyugtalanította. Elõzõ este egy ócska kis lebujban a szerencse túlságosan mostoha volt hozzájuk, és az utolsó játszma elvitte Sárkány minden pénzét. Egyikük sem tudta, mit hoz a jövõ. Csak a véletlenben bízhattak, és mivel a csirkefogók Gondviselõje nem sietett elébük a San Carló-i mólón, elhatározták, hogy õk mennek elébe az újváros utcáin át.

A tereken, rakpartokon, sétányokon, a kikötõn innen és túl, a Triesztet átszelõ nagy csatorna környékén hetvenezer fõnyi olasz származású lakos jön-megy, tolong, szaladgál, töri magát az üzlet hajszájában; nyelvük a velencei nyelv, de beszédjük elvész a németül, franciául, angolul, szlávul karattyoló tengerészek, kereskedõk, alkalmazottak és hivatalnokok tarkabarka zsivajában.

Hogy az újváros gazdag, ebbõl még nem szabad arra következtetni, hogy mindenki, aki csak utcáit rója, szerencsés halandó. Nem! Még a legtehetõsebbek sem versenyezhetnének azokkal az angol, örmény, zsidó kereskedõkkel, akik Trieszt felsõ köreihez tartoznak, s akiknek fényûzõ életmódja az Osztrák-Magyar Monarchia fõvárosához is méltó lehetne. De hány szegény ördög bolyong itt számolatlanul reggeltõl estig az üzleti negyed útjain, páncélszekrényhez hasonló, bezárt, magas épületek sorfala között, melyekben felhalmozódik mindenfajta áru, amit csak ide vonz ez a szerencsés fekvésû szabad kikötõ az Adria csücskében! Hány ember még nem is ebédelt, talán nem is vacsorázik, csak itt lõdörög a mólón, ahova Európa legjelentõsebb tengerhajózási társasága, az osztrák Lloyd hajói annyi kincset hoznak a világ minden tájáról! Akárcsak Londonban, Liverpoolban, Marseille-ben, Le Havre-ban, Antwerpenben, Livornóban, itt is hány száz szegény ördög él a gazdag hajótulajdonosok mellett, a Tõzsde téren, ama tárházak szomszédságában, ahová még be sem léphetnek, a Tergesteum-palota lépcsõinek alján, ahol a Lloyd berendezte irodáit, olvasótermeit, és ahol szép egyetértésben él a Kereskedelmi Kamarával!

Vitathatatlan, hogy az Ó- és az Újvilág minden nagy tengerparti városában - és ez jellemzõ ezekre a forgalmas centrumokra - rengeteg szerencsétlen ember nyüzsög. Senki nem tudja, honnét jönnek, és maguk sem tudják, hol végzik. Hány lecsúszott ember él közöttük! Egyébként sok a külföldi. A vasutak és a kereskedelmi hajók úgy ontják õket, mint valami selejtet, elárasztják a közutakat, a rendõrség hasztalan próbálja elkergetni õket.

Sárkány és Zirone még egy utolsó pillantást vetett az öblön át a Szent Teréz-fokon emelkedõ világítótoronyra, aztán elhagyták a mólót, a Teatro Communale és a kert mellett elhaladva a Piazza Grandéra érkeztek, ott kószáltak VI. Károly szobrának lábánál, a szökõkút körül, amely a szomszédos Karszt köveibõl épült.

Aztán balra fordultak. Valójában Zirone a járókelõket vette szemügyre, mintha ellenállhatatlan vágyat érzett volna, hogy kifossza õket. Aztán megkerülték a Tergesteum hatalmas négyszögét, éppen akkor, amikor a Tõzsdét zárták.

- No, ez is üres már, akár a zsebünk! - jegyezte meg a szicíliai, aki azt hitte, hogy meg kell szólalnia, és nevetett, bár semmi kedve sem volt hozzá.

De a közömbös Sárkány úgy tett, mintha nem is hallaná társa rossz tréfáját. Zirone a kiéhezett emberek ásítozásával nyújtóztatta tagjait.

Átmentek a háromszögletû téren, amelyen I. Lipót császár bronzszobra áll. Zirone egyetlen füttyel - ahogy az utcán csavargó sihederek szoktak fütyülni - felrebbentett egy egész csapat kék tollú galambot, amelyek az öreg Tõzsde oszlopsora alatt szoktak turbékolni, akár a velencei Szent Márk tér helytartói palotái között a szürkés galambok. Nem messze bontakozott ki a Korzó, ez választja el az új Triesztet a régitõl. Széles, de egyáltalán nem elegáns utca, jól felszerelt, de ízléstelen üzleteivel inkább a londoni Regent Street vagy a New York-i Broadway, mint a párizsi Boulevard des Italiens hasonmása. Különben rengeteg járókelõ lepi el. Számos kocsi tart a Piazza Grandéról a Piazza della Legnára, ezek a nevek is jelzik, mennyire érzõdik még a város olasz eredete.

Sárkány úgy tett, mintha semmiféle kísértés sem férne hozzá, Zirone azonban minden kirakatra irigy pillantást vetett, mint az olyan ember, akinek nincs módjában belépni. Pedig de sok kedvükre való dolgot találtak volna odabenn, elsõsorban a csemegeboltokban és a birreriákban, ahol patakokban folyik a sör, inkább, mint az Osztrák-Magyar Monarchia bármely más városában!

- Az ember még éhesebb és szomjasabb lesz ezen a Korzón! - jegyezte meg a szicíliai, és kiszáradt ajkai között akkorát csattant a nyelve, akár valami útonálló mordálya.

Erre a megjegyzésre Sárkány csak vállat rántott.

Ekkor befordultak balra, az elsõ utcába, és így értek a csatorna partján ahhoz a ponthoz, ahol a Ponto Rosso nevû forgóhíd átszeli, s újra elhaladtak a rakparton, amelynél még mélyjáratú hajók is kiköthetnek. Ott sokkal kevésbé izgatta õket a kirakodó árusok portékája. A Sant’ Antonio-templomnál Sárkány hirtelen jobbra fordult. Társa egyetlen megjegyzés nélkül követte. Aztán újra átszelték a Korzót, és máris az óvárosban kalandoztak; kocsival járhatatlan, szûk utcái felfelé kúsznak a Karszt alsó lejtõin, s úgy kanyarognak, hogy mindig védve legyenek a rettenetes bóra, a heves, jeges északkeleti szél ellen. Itt, az öreg Triesztben Zirone és Sárkány - a két éhenkórász - nyilván sokkal otthonosabban érezte magát, mint az újváros gazdag negyedeiben.

Amióta Isztria fõvárosába érkeztek, egy szerény szállóban laktak, nem messze a Santa Maria Maggiore-templomtól. Csakhogy a szállodás - mert eddig nem fizettek - már sürgetni kezdte õket a napról napra növekvõ számla miatt, ezért most elkerülték ezt a veszélyes pontot, áthaladtak a téren, és néhány percig kószáltak még az Arco di Riccardo körül.

Végül is a római építészet maradványainak szemlélgetése nem elégíthette ki õket. És mivel a véletlen szemmel láthatóan késett jelentkezni a néptelen utcákban, egymás mögött elindultak felfelé a fárasztó ösvényeken, amelyek csaknem a Karszt tetejére vezetnek, a székesegyház teraszához.

- Furcsa ötlet idáig felmászni! - mormogta Zirone, és megszorította köpenye övét.

De azért követte fiatal társát felfelé a nem éppen találó megjelöléssel utcának nevezett lépcsõsoron, mely a Karszt lejtõire vezet. Tízperces kaptatással, szomjasabban és éhesebben, mint annak elõtte, felértek a teraszra.

E magaslatról nagyszerû látvány nyílik a Trieszti-öblön át a nyílt tengerig a kikötõre, amelyet megélénkít a halászhajók jövése-menése, a gõzösök és kereskedelmi hajók indulása és érkezése, a tekintet átölelheti az egész várost, külterületeivel a dombon felkúszó házakig, a magaslatokon szétszórt villákig - de ez nem ejtette bámulatba a két kalandort. Különbet is láttak õk már, de meg hányszor jöttek ide elûzni unalmukat és nyomorúságukat! Fõként Zirone szeretett volna inkább a Korzó gazdag boltjai elõtt õgyelegni. De mivel a véletlent és esetleges bõkezû fordulatait keresték ilyen magasan, végül is türelmesen várniuk kellett.

A teraszba torkolló lépcsõ végén, a bizánci stílusban épült San Giusto-székesegyház mellett egy kis elkerített terület húzódott meg, hajdan temetõ, ma romkert. Itt nem sírok, hanem sírkõdarabok, római síremlékek, középkori emlékkövek, a reneszánsz különbözõ korszakaiból való dombormûvek, üvegbõl készült, a hamvak nyomát viselõ urnák hevernek kusza összevisszaságban a füvön, szép fák lehajló ágai alatt.

A kerítés kapuja nyitva volt. Sárkány éppen csak meglökte és belépett, mögötte Zirone mindössze ezt a mélabús megjegyzést tette:

- Ha véget akarnánk vetni az életünknek, keresve sem találnánk jobb helyet!

- És ha valóban ezt javasolnám? - felelte gunyorosan Sárkány.

- Hát én visszautasítanám, pajtás! Csak egyetlen boldog napom legyen tíz közül, nem is kérek többet!

- Megkapod... és még többet is!

- Hej, ha Olaszhon minden szentje meghallgatna! Pedig istenemre, százával számolják õket!

- Gyere már! - szólt rá Sárkány.

Félkör alakú sétányon haladtak, két sor urna között, aztán leültek egy román stílusú rozetta-kõre, amely a földön hevert.

Egy darabig meg sem törték a csendet - ez úgy látszott, ínyére volt Sárkánynak, de annál kevésbé tetszett barátjának. Egy-két rosszul palástolt ásítás után Zirone csakhamar megszólalt:

- A szentségit! Nem siet az a véletlen, mi meg botor fejjel csak várjuk.

Sárkány nem válaszolt.

- És micsoda gondolat - folytatta Zirone - ilyen romok között keresni a szerencsét! Félek, pajtás, téves úton járunk! Mi az ördögöt keresnénk egy ilyen öreg temetõ mélyén? A lélek már nem hajszolja a szerencsét, ha egyszer elhagyta porhüvelyét! Majd ha ide jutok, én se bánom, hogy késik az ebéd, vagy elmarad a vacsora! Gyerünk innét!

Sárkány elmerült gondolataiba, szeme a messziségbe révedt, és meg sem mozdult.

Zirone néhány percig hallgatott. Aztán kitört belõle szokásos fecsegése.

- Tudod-e, Sárkány, milyen alakban látnám legszívesebben azt a véletlent, amely ma megfeledkezik rólunk, régi védenceirõl? A Torontál-cég egyik pénztári kifutójának alakjában, aki megjelenne itt bankjegyekkel tömött tárcával, és ránk bízná a fent említett tárcát a fent nevezett bankár nevében, és ezer bocsánatot kérne, hogy így megváratott!

- Figyelj ide, Zirone! - felelte Sárkány, és szemöldökét erõsen összeráncolta. - Utoljára mondom, semmit nem remélhetünk többé Torontál Simontól.

- Bizonyos vagy ebben?

- Hát persze! Hitelem teljesen kimerült nála, és legutóbbi kéréseimet véglegesen visszautasította.

- Szépen állunk!

- Szépen, de ez a valóság!

- Jó, de ha kimerült a hiteled - folytatta Zirone -, ez mégiscsak azt jelenti, hogy volt hiteled! És mire alapult? Arra, hogy több ízben állítottad eszedet és buzgalmadat bizonyos... bizonyos kényes ügyekben a bankház szolgálatába! Torontál nem is mutatkozott olyan csökönyösnek pénz dolgában trieszti tartózkodásunk elsõ hónapjaiban! De lehetetlen, hogy valamiképp ne tartsd még a kezedben, és ha megfenyegetnéd...

- Hacsak ezen múlna, már meg is történt volna - felelte Sárkány, és megvonta vállát -, nem kellene egy vacsoráért szaladgálnod! Istenemre, most még nincs a markomban ez a Torontál, de majd még lehet, és akkor megfizeti kamatos kamatostul, amit ma megtagadott! Különben úgy képzelem, hogy jelenleg kicsit ziláltak üzleti ügyei, és tõkéje kétes vállalkozásokban hever. Jó néhány németországi, berlini, müncheni csõd Triesztben is érezteti hatását, és bármit is mondott Torontál Simon, nyugtalannak látszott utolsó látogatásomkor. Csak legyen zavaros a víz... és ha majd zavaros lesz...

- Hát legyen - kiáltott fel Zirone -, de mi addig is csak vizet iszunk! Tudod, Sárkány, úgy érzem, még egy utolsó kísérletet kellene tenni Torontálnál! Még egyszer be kellene kopogni a pénztárába, és szerezni legalább annyit, amennyibõl Máltán át visszatérhetünk Szicíliába.

- És mit csinálunk Szicíliában?

- Ez az én dolgom! Ismerem azt a helyet, és vihetnénk magunkkal egy csapat merész, elõítélet nélküli máltai fiút, velük csinálhatnánk valamit! Eh, ezer ördög! Itt már semmi keresnivalónk nincs, induljunk, és kényszerítsük ezt az átkozott bankárt, hogy fizesse meg az útiköltségünket! Akármilyen keveset is tudsz õkelmérõl, ahhoz elég, hogy bárhol szívesebben tudjon téged, mint Triesztben.

Sárkány a fejét rázta.

- A mindenit, ez nem tarthat így soká! A tizenkettedik órában vagyunk! - tette hozzá Zirone.

Felkelt, lábával a földet rugdosta, mintha a mostohája lenne, aki nem táplálja õt.

E pillanatban figyelmüket egy madár ragadta meg, amely nehézkesen röpdösött a temetõkert körül. Egy galamb volt, már alig verdesett fáradt szárnyával, és mind lejjebb ereszkedett.

Zirone nem kutatta, hogy a madártani névjegyzékben felsorolt százhetvenhét galambfajból melyikhez tartozik ez a szárnyas, csak egyvalamit látott: minden bizonnyal ehetõ. Kezével mutatta társának, és pillantásával már el is nyelte.

A madárnak szemlátomást már alig volt ereje. A székesegyház homlokzata egy régebbi eredetû, magas, négyszögû toronyhoz támaszkodott. A galamb a templom egy kiszögellõ párkányára szállt. Megkapaszkodni azonban nem tudott, és zuhanás közben elõször leereszkedett egy kis falmélyedés tetejére, itt állt San Giusto szobra; de elgyöngült lábai ott sem bírták sokáig tartani, és lecsúszott egy antik oszlopfõre, ahol a torony és a templom homlokzata találkozott.

Sárkány még mindig szótlanul és mozdulatlanul állt, ügyet sem vetve rá, merre repül a galamb, de Zirone nem vesztette szeme elõl. A madár északról jött. Csak hosszú repülés meríthette így ki. Nyilván ösztöne hajtotta valami távolabbi cél felé. Fel is szállt csakhamar újra, meredeken repült felfelé, emiatt újra megállásra kényszerült, éppen az öreg temetõ egyik fájának lehajló ágai között.

Ekkor Zirone fejébe vette, hogy megkaparintja és csöndesen a fához kúszott. Hamarosan a görcsös fatörzs aljához ért, azon már könnyû volt feljutnia a szétfutó ágakhoz. Néma mozdulatlanságban várt, mint a kutya, amely a feje felett üldögélõ prédát lesi.

A galamb még nem vette észre, és folytatni akarta útját; de ereje újra cserbenhagyta, és a fától néhány méterre a földre zuhant...

Egy ugrással rárohanni, kinyújtani karját, elkapni a madarat - csak egy szempillantás mûve volt. A szicíliai a világ legtermészetesebb módján már készült is megfojtani, mozdulata azonban hirtelen megtört, meglepett kiáltást hallatott, és nagy sebesen Sárkányhoz szaladt.

- Postagalamb - mondta.

- Nos, ennek a postásnak ez volt az utolsó útja! - válaszolta Sárkány.

- Alighanem - folytatta Zirone -, és ez elég baj azoknak, akiknek a szárnya alá erõsített üzenet szól...

- Üzenet? - kiáltott fel Sárkány. - Várj csak, Zirone, várj! Ez megér egy kis haladékot!

És lefogta társa kezét, mely újra rá akart fonódni a madár nyakára. Aztán elvette a zacskót, amelyet Zirone leszedett, kinyitotta, és elõhúzott belõle egy titkosírással írt levélkét.

Az üzenet csak tizennyolc szót tartalmazott, három oszlopos rendben:

R

H

G

A

A

Z

L

K

A

E

E

N

S

L

Õ

Õ

É

Z

Ü

Y

G

G

R

É

N

Y

E

Õ

L

M

Z

K

B

N

E

T

A

F

X

S

G

M

S

N

E

Õ

O

L

E

A

K

Z

L

D

N

T

L

Á

R

E

T

K

E

Z

K

Y

S

R

N

L

É

E

E

Z

L

F

T

É

G

A

G

E

A

E

I

Á

I

M

R

L

S

E

R

É

O

G

E

N

R

G

É

L

N

T

E

Õ

Z

N

Hogy honnan jött a levél, és mi a rendeltetési helye, arra semmi utalás. Az egyenlõ számú betûbõl összeállított tizennyolc szó jelentését vajon meg lehet-e érteni a titkosírás kulcsa nélkül? Aligha. Igen ügyes szófejtõ képes csak rá - õ is csak úgy, ha a levél nem teljességgel megfejthetetlen!

E titkosírás láttán, amelybõl semmit sem értett, Sárkányt elõbb nagy csalódás, aztán nagy zavar fogta el. Talán fontos és fõleg veszélyes hírt közölt a levélke? Ezt lehetett, ezt kellett hinnie, már csak abból az óvatosságból is, hogy olvashatatlanul írták, számítva rá, hogy illetéktelen kézbe kerül. Nem a postára, a távíróra, hanem egy postagalamb különleges ösztönére bízták az üzenetet, s ez a tény önmagában is mutatta, hogy teljes titokban akarják tartani az ügyet.

- Talán - jegyezte meg Sárkány - éppen e sorok rejtik azt a titkot, amely meghozza szerencsénket!

- És akkor - fûzte tovább Zirone - ez a galamb jelenti a véletlent, amelyet reggel óta annyit hajkurásztunk! Istenem, és én még ki akartam tekerni a nyakát!... Elvégre a legfontosabb, hogy megfejtsük az üzenetet, aztán mi sem gátol abban, hogy megsüssük a hírvivõt...

- Ne siess, Zirone - intette le Sárkány, másodszor is megmentve a madár életét. - A galamb révén talán megismerjük a levél címzettjét, feltételezve persze, hogy Triesztben lakik.

- És aztán!? Abból még nem tudod meg, mit tartalmaz a levél, Sárkány!

- Azt nem, Zirone!

- Azt sem, honnét jön!

- Kétségtelen! De ha a két levélíró közül sikerül kiderítenem az egyiket, azt hiszem, az segít majd megtalálni a másikat! Tehát ahelyett, hogy megölnénk a madarat, éppen erõt kell adnunk neki, hogy célhoz érjen!

- A levéllel? - kérdezte Zirone.

- A levéllel, amelyrõl pontos másolatot készítek, és megõrzöm egészen addig, amíg el nem jön az ideje, hogy felhasználjam!

Sárkány erre kihúzott zsebébõl egy noteszt és ceruzát, majd elkészítette a levélke pontos mását. Tudta, hogy a legtöbb ilyen rejtjeles írásnál a legkisebb rész pontos elhelyezését sem szabad elhanyagolni, így arra is gondja volt, hogy híven megõrizze a szavak elrendezését. Amint elkészült, a gondos másolatot betette a noteszba, a levélkét meg a kis zacskóba, a kis zacskót pedig a galamb szárnya alá.

Zirone csak nézte, de nem osztozott abban a reményben, hogy ez a közbejött véletlen alapozza meg szerencséjüket.

- És most? - kérdezte.

- Most pedig - felelte Sárkány - tégy meg mindent, hogy magához térjen a hírvivõ.

Valójában a galambot jobban kimerítette az éhség, mint a fáradtság. Szárnya ép volt, sem sérülés, sem törés nem látszott rajta, s ez is mutatta, hogy pillanatnyi gyöngeségét nem vadász serétje és nem is valami gonosz kölyök parittyája okozta. Éhes volt, de még inkább szomjas.

Zirone keresni kezdett, és talált is néhány magot a földön, amelyet a madár mohón bekapott; végül megitatta négy-öt csepp vízzel, ez az utolsó esõbõl maradt egy antik cserépedény maradványának fenekén. Alig félórával azután, hogy elfogták, magához térítették és megmelengették, a galamb annyira helyrejött, hogy folytathatta megszakított útját.

- Ha messzire kell mennie - jegyezte meg Sárkány -, ha úti célja túlesik Trieszten, nem számít az sem, ha elpusztul útközben, úgyis szem elõl vesztjük nemsokára, hiszen lehetetlen követnünk. Ha viszont valamelyik trieszti házban várják, elegendõ az ereje, hogy odaérjen, hiszen csak egy-két percig kell még repülnie.

- Tökéletesen igazad van - felelte a szicíliai. - De még ha nem is repül túl Trieszten, tudjuk-e követni a szemünkkel egészen addig, ahol le szokott szállni?

- Legalábbis megtesszük, amit csak lehet - válaszolta egyszerûen Sárkány.

És úgy is tett.

A székesegyház két régi, román templomból áll, az egyiket Szûz Máriának, a másikat Trieszt védõszentjének, San Giustónak a tiszteletére építették; az épületet magas torony támasztja meg a homlokzat sarkánál, ezt nagy rozetta díszíti, alatta nyílik a fõbejárat. Ez a torony uralja a Karszt hegység e dombjának fennsíkját, lábánál úgy rajzolódik ki a város, mint valami dombormívû térkép. Errõl a magas helyrõl jól látni a négyszögletû háztetõket a domboldal elsõ lejtõitõl az öböl partjáig. Így nem is volna lehetetlen szemmel követni a galamb repülését, ha ennek a toronynak a csúcsáról engednék el, és nyilván felfedeznék, melyik házban talál menedéket, ha mégis Trieszt a célja, és nem az isztriai félsziget valamelyik más városa.

A kísérlet sikert ígért. Legalábbis érdemesnek látszott kipróbálni. Éppen csak szabadon kellett engedniük a madarat.

Sárkány és Zirone elhagyta hát az öreg temetõt, átment a templom elõtti kis téren, és a torony felé irányította lépteit. Az egyik csúcsíves kapu - éppen az alatt az antik eresz alatt, amely San Giusto szobrát védte a falmélyedésben - nyitva állt. Beléptek, s elindultak azon a fárasztó csigalépcsõn, amely az emeletre vezet.

Két-három perc is eltelt, amíg felkapaszkodtak a tetõ alá. A tornyon nincs külsõ terasz. De ezen az emeleten két-két ablak nyílik minden oldalra, körös-körül nagyszerû kilátással a dombokra és a tengerre.

Sárkány és Zirone abban az ablakban helyezkedett el, amely északnyugati irányban, közvetlenül Triesztre nyílik.

Ekkor ütötte el a négyet a Karszt tetején a székesegyház mögött épült XII. századbeli kastély órája. Még fényes nappal volt. Igen tiszta levegõben ereszkedett le a nap az Adria vizére, s a város házainak egy részét a torony felõl esõ oldalán még sütötte a nap.

A körülmények tehát kedvezõek voltak.

Sárkány kezébe fogta a galambot, még egy utolsó jóindulatú simogatással erõt adott neki, és szabadon engedte.

A madár verdesett szárnyával, de elõször olyan gyorsan szállt lefelé, hogy attól lehetett tartani, kegyetlen zuhanással fejezi be légi hírvivõ pályáját.

Az izgatott szicíliai nem is tudott visszatartani egy csalódott kiáltást.

- Nem! Felemelkedik! - mondta Sárkány.

És valóban lejjebb a galamb már visszanyerte egyensúlyát a levegõben; aztán vargabetût írt le, és oldalvást a város északnyugati negyede felé vágott.

Sárkány és Zirone tekintetével követte.

A madár röptét valami csodálatos ösztön irányította, látszott, hogy nem habozik. Érezni lehetett, hogy nyílegyenest oda tart, ahová kell - ahová már egy órája megérkezik, ha nem kényszerül megállni az öreg temetõ fái alatt.

Sárkány és társa aggódva figyelte. Vajon nem repül-e túl a város falain, tépelõdtek - mert ezen elbuktak volna terveik.

Nem ez történt.

- Látom... még mindig látom! - kiáltott fel Zirone, akinek rendkívül éles szeme volt.

- Fõként azt kell látnunk - felelte Sárkány -, hogy hol áll meg, és meghatároznunk a hely pontos fekvését!

Néhány perccel indulása után a galamb leereszkedett egy fákkal körülvett házra, amelynek magas oromzata kiemelkedett a környék többi épülete közül a kórház és a park közelében. Ott hirtelen eltûnt egy éppen igen jól látható padlásszoba ablakában, felette lyuggatott vasával egy szélkakas, amely bizonyosan Quentin Metsys keze alól kerül ki, ha Trieszt flamand földön áll.

Mivel az irányt nagyjából megállapították, már nem tûnt olyan nehéznek a könnyen felismerhetõ szélkakas alapján megtalálniuk ezt az oromzatot, amelynek csúcsán nyílott az említett padlásablak, és végül azt a házat, ahol a levél címzettje lakik.

Sárkány és Zirone tüstént le is jött a toronyból, leszaladtak a Karszt dombjának lejtõjén, majd átvágtak egy sereg kis utcán, és a Piazza della Legnára érkeztek. Ott tájékozódniuk kellett, hogy megkeressék ezt a házcsoportot a keleti városnegyedben.

Két lüktetõ forgalmú út keresztezõdéséhez érkeztek: az egyik a Corsa Stadio, amely a parkhoz vezet, a másik a fákkal szegélyezett, szép Acquedotto sugárút, ez visz a nagy Boschetto sörözõhöz; a két kalandor ekkor kissé habozott, melyik irányban menjen. Jobbra vagy balra? Ösztönösen jobbra tértek, azzal a szándékkal, hogy megfigyelik a sugárút minden házát, mert abban az irányban vették észre az imént a szélkakast, amely néhány zöld lombkorona fölött ágaskodott.

Így haladtak át az Acquedottón, figyelték minden oromzatát és tetõjét, de nem találták meg azt, amelyiket keresték, pedig már a végére is értek.

- Ott van! - kiáltott fel végül Zirone.

És egy szélkakasra mutatott, ezt vasrúdján a tengeri szél nyikorgatta egy padlásablak felett, amely körül éppen néhány galamb röpködött.

Most már nem tévedhettek. Az õ postagalambjuk ide szállt le.

A szerény külsejû ház elveszett az Acquedotto elsõ házait alkotó épületek közt.

Sárkány érdeklõdött a szomszédos boltokban, és azonnal megtudta, amit akart.

A ház évek óta Szathmár László grófé volt, és a gróf itt lakott.

- Ki ez a Szathmár gróf? - kérdezte Zirone, akinek ez a név nem mondott semmit.

- Szathmár gróf! - válaszolta Sárkány.

- De talán megkérdezhetnénk?...

- Késõbb, Zirone. Ne siessünk el semmit! Gondolkodjunk nyugodtan, most pedig gyerünk a szállásunkra!

- Igen! Itt a vacsoraidõ, már annak, akinek joga van asztalhoz ülni! - jegyezte meg gúnyosan Zirone.

- Ha ma nem is vacsorázunk - felelte Sárkány -, holnap azért vacsorához ülhetünk!

- Kinél?...

- Ki tudja, Zirone? Talán Szathmár grófnál!

Kimért léptekkel jártak - minek sietni? -, csakhamar elértek szerény fogadójukba, még ez is fényûzésnek tûnt szemükben, mert itt sem tudták kifizetni az éjszakai szállást.

Micsoda meglepetés várt rájuk!... Sárkány címére levél érkezett.

A levélben kétszáz forintos bankjegy lapult, és mellette csak ez a néhány szavas üzenet:

Most utoljára kap tõlem pénzt. Ez az összeg elegendõ arra, hogy visszatérjen Szicíliába. Utazzék el, és soha többé ne halljak önrõl.

Torontál Simon

- Isten éltesse! - kiáltott fel Zirone. - Bankárunk mégiscsak jobb belátásra jutott! Hitemre, a pénzemberek miatt soha nem szabad kétségbeesni!

- Osztom a véleményedet - felelte Sárkány.

- Ezzel a pénzzel hagyjuk el Triesztet?...

- Nem! Ezzel maradunk itt!

A magyarok a IX. század óta laknak országukban. Jelenleg Magyarország népességének egyharmadát képezik - ötmilliót meghaladó lélekszámban. Hogy aztán spanyol, egyiptomi, tatár eredetûek, vagy Attila hunjaitól vagy az északi finnektõl származnak - a kérdés vitatott -, mit számít! Fõként azt kell szem elõtt tartani, hogy se nem szlávok, se nem németek, és valószínûen nem is szeretnének azok lenni.

Ezek a magyarok meg is õrizték vallásukat, és buzgó katolikusnak mutatkoztak a XI. század óta - ebben az idõben vették fel az új hitet. Ezenkívül õsi nyelvüket beszélik még mindig, a szelíd, szép lejtésû anyanyelvet, amely a költészet minden báját visszaadja; nem olyan gazdag, mint a német, de tömörebb, erõteljesebb, az a nyelv, amely a XIV. századtól a XVI-ig pótolta a latint a törvények és rendelkezések szövegeiben, és így vált nemzeti nyelvvé.

A karlócai békeszerzõdés 1699. január 26-án Ausztriának biztosította Magyarország és Erdély birtoklását.

Húsz évvel késõbb a Pragmatica Sanctio ünnepélyesen kimondta, hogy Ausztria és Magyarország ezentúl mindig elválaszthatatlan marad. Fiú hiányában leány is örökölheti a koronát, az elsõszülöttség jogán. Mária Terézia ennek az új törvénynek alapján lépett 1740-ben apja, VI. Károly trónjára, aki az osztrák uralkodóház utolsó férfi sarja volt.

A magyaroknak meg kellett hajolniuk az erõszak elõtt; de százötven évvel késõbb minden társadalmi osztály körében akadt, aki nem kért sem a Pragmatica Sanctióból, sem a karlócai szerzõdésbõl.

Abban az idõben, amikor történetünk kezdõdik, élt egy fõúri származású magyar, akinek egész élete két érzésben teljesedett ki: a gyûlöletben minden iránt, ami germán, és a reményben, hogy visszaszerzi hazájának hajdani függetlenségét. Még fiatalon ismerte meg Kossuthot, s noha születése és neveltetése fontos politikai kérdésekben elválasztotta tõle, csodálta a nemes szívû magyar hazafit.

Sándor Mátyás gróf Erdély egyik vármegyéjének fogarasi járásában lakott, egy középkori kastélyban. A Keleti-Kárpátok egyik északi elõhegységén épült ez, amely elválasztja Erdélyt a Havasalföldtõl, és vad büszkeséggel emelkedett ezen a meredek hegyláncon, mint valami végsõ menedéken, ahol az összeesküvõk az utolsó óráig kitarthatnak.

A szomszédos, vasban és rézben gazdag bányákat gondosan kiaknázták, s ez igen jelentõs vagyont biztosított az artenaki kastély tulajdonosának. Ez a birtok a fogarasi járás egy részét is magában foglalta, ennek lakossága pedig meghaladja a hetvenkétezer fõt. Ezek a lakók, városiak és falusiak, nem titkolták, hogy Sándor gróf iránt érzett hûségükben mindenre készek, és határtalanul hálásak azért, amit e vidékért tett. Figyelte is ezt a kastélyt a magyar ügyeket intézõ bécsi kancellária, ez a hivatal, amely teljesen független volt a Birodalom többi minisztériumától. Magas helyen jól ismerték az artenaki kastély urának nézeteit, és nyugtalankodtak is miattuk, bár õt magát nem zaklatták személy szerint.

Sándor Mátyás gróf ekkor harmincöt éves volt. Termete kicsit meghaladta a közepest, és nagy izomerõt árult el. Nemes és büszke feje széles vállakon nyugodott. Kissé szögletes, meleg fényû arca a legtisztább magyar típust képviselte. Mozdulatainak elevensége, szavainak világossága, kemény és nyugodt tekintete, élénk vérkeringése, amely orrcimpáit, szája szélét könnyed rezgésben tartotta, ajkainak megszokott mosolya, mely a jóság kétségbevonhatatlan jele, szavainak és kézmozgásának bizonyos derûje - mindez nyílt és nagylelkû természetre vallott. Már többen megállapították, hogy nagy hasonlóság áll fenn a francia és magyar jellem között. Sándor gróf ennek élõ példája volt.

Hogy e jellem egyik legszembetûnõbb vonását említsük: Sándor gróf meglehetõs nemtörõdömséget mutatott mindazzal szemben, ami csupán õt érintette, alkalomadtán még arra is képes volt, hogy lenyelje a kizárólag õt ért igazságtalanságokat, de soha nem bocsátott meg, soha nem nézett volna el sérelmet, amelynek barátai estek áldozatul. A legmagasabb rendû igazságérzet töltötte el, gyûlölt minden álnokságot. Ebbõl fakadt könyörtelen engesztelhetetlensége is. Nem abból a fajtából való volt, aki egyedül Istenre bízza a büntetést ezen a földön.

Nem hallgathatjuk itt el azt sem, hogy Sándor Mátyás nagyon komoly oktatásban részesült. Nem töltötte tétlenül szabad idejét, pedig ezt vagyona lehetõvé tette volna, inkább követte hajlamát, amely a fizikai és az orvostudományok felé vitte. Nagy tehetségû orvos vált volna belõle, ha körülményei arra kényszerítik, hogy betegeket gyógyítson. Beérte azzal, hogy olyan kémikus lett, akit a tudósok nagyra is becsülnek. Sorjában a pesti egyetem, a pozsonyi tudományakadémia, a selmeci királyi bányásziskola, a temesvári tanítóképzõ legkitartóbb diákjai közt tartották számon. Ez a szorgalmas élet kiegészítette és megerõsítette természetes képességeit. Embert gyúrt belõle a szó teljes értelmében. Így is gondolt rá mindenki, aki csak megismerte, különösképpen tanárai a birodalom különféle iskoláiban és egyetemein, akik késõbb is barátai maradtak.

Hajdan az artenaki kastélyt vidámság, lárma, mozgás töltötte be. A Kárpátoknak ezen a zord hegyhátán az erdei vadászok szívesen adtak egymásnak találkozót. Nagy és veszélyes hajtóvadászatok folytak itt, ezeken Sándor gróf levezethette harcias ösztöneit, amelyeket nem élhetett ki a politika mezején. Háttérbe vonult, de közelrõl figyelte az eseményeket. Mintha kizárólag tanulmányainak és óriási vagyona élvezésének szentelte volna az életét. Ebben az idõben még élt Sándor Réna grófné. Õ volt az artenaki kastély összejöveteleinek lelke. Tizenöt hónappal e történet kezdete elõtt, virágzó fiatalságában és virágzó szépségében ragadta el a halál, és csak egy kicsi lányka maradt utána, aki most kétéves volt.

Sándor grófot kegyetlenül érte ez a csapás. Örökre vigasztalhatatlan maradt. A kastély elcsendesedett, kihalt lett. E naptól kezdve úgy élt ott mély fájdalmában, mint valami kolostorban. Életének értelme most már gyermekében összpontosult; intézõje feleségének, Rosena Lendecknek gondjaira bízta õt. Ez a kitûnõ, még fiatal teremtés mindenestül a Sándor család egyetlen örökösének áldozta magát, második anyjaként szerette.

Özvegységének elsõ hónapjaiban Sándor Mátyás nem hagyta el az artenaki kastélyt. Magába fordult, s a múlt emlékeinek élt. Aztán a haza, az Európában kisebbségi sorsra ítélt haza gondolata kerekedett felül.

Az 1859-es francia-olasz háború kétségtelenül rettenetes csapást mért az osztrák hatalomra.

Ezt a csapást hét évvel késõbb, 1866-ban még szörnyûbb csapás követte, a königgrätzi. Magyarország immár nemcsak ahhoz az Ausztriához fûzõdött oldhatatlanul, amelyet megfosztottak olasz tartományaitól, de ahhoz is, amelyet két oldalról gyõztek le, és Németországgal szemben alárendelt helyzetbe került. A magyarokat - ez afféle megmagyarázhatatlan érzés, hiszen a vérükben volt - megalázták büszkeségükben. A gustozzai és a lissai gyõzelmek nem tudták kárpótolni õket a königgrätzi vereségért.

Sándor gróf az elkövetkezõ esztendõben gondosan tanulmányozta a politikai helyzetet, és felismerte, hogy egy függetlenségi mozgalom most sikerrel kecsegtetne.

Elérkezett tehát a cselekvés ideje. Sándor gróf ez év május 3-án - 1867-ben - megcsókolta kislányát, Rosena Lendeck gondjaira bízta õt, és Pestre indult, ahol felvette a kapcsolatot barátaival és híveivel, és néhány elõzetes intézkedést tett, pár nappal késõbb pedig már Triesztben várta az események alakulását.

Triesztet jelölték ki az összeesküvés központjául. Ide futott össze minden szál, s ezeket Sándor gróf tartotta a kezében. Ebben a városban az összeesküvés vezetõi talán kevésbé tûntek gyanúsnak, és éppen ezért nagyobb biztonságban, fõként akadálytalanabbul fejthették ki hazafias tevékenységüket.

Triesztben lakott Sándor Mátyás két legbensõbb barátja. Ugyanez a gondolat töltötte el õket is, s elszánták magukat, hogy a végsõkig kitartanak mellette e vállalkozásban. Szathmár László gróf és Báthory István professzor fõúri származású magyar volt. Mindkettõ vagy tíz évvel idõsebb Sándor Mátyásnál, és majdnem teljesen vagyontalan. Egyikük sovány jövedelmet húzott egy kis birtokból, amely Liptó vármegyében feküdt, a Dunajec innensõ oldalán; a másik fizikát tanított Triesztben, és csak óráinak díjából élt.

Szathmár László gróf abban a házban lakott, amelyet Sárkány és Zirone nemrég fedezett fel az Acquedottón - ezt a szerény hajlékot engedte át Sándor Mátyásnak mindig, amikor annak el kellett hagynia az artenaki kastélyt, vagyis a tervezett mozgalom befejezéséig, bárhogy záruljon is az. A harmincöt éves magyar, Boros jelentette egyes-egyedül a ház személyzetét. Éppoly hûségesen állt gazdája mellett, mint Lendeck intézõ szolgálta a maga urát.

Báthory Istvánnak nem kevésbé szerény otthona volt a Corso Stadión, nem messze Szathmár gróf szállásától. Itt zajlott egész élete felesége és nyolcéves Péter fia között.

Báthory István távolról ugyan, de vitathatatlanul ahhoz a magyar fejedelmi családhoz tartozott, amely a XVI. században Erdély trónján ült. Késõbb a család több ágra szakadt, ezek közül néhány ki is halt, és talán meglepõ, hogy egyik utolsó leszármazottjával a pozsonyi Akadémia egyszerû professzorának személyében találkozunk. Akárhogy is, Báthory István kiváló tudós volt, abból a fajtából, aki visszavonultan él, de nevét mûvei emelik szárnyra. Inclusum labor illustrat[2] - ez a selyemhernyóra vonatkozó megállapítás õreá is érvényes lehetett volna. Egy napon politikai eszméi miatt, amelyeket amúgy sem rejtett véka alá, kénytelen volt lemondani állásáról, és ekkor telepedett le Triesztben mint magántanár, feleségével, aki bátran állt mellette megpróbáltatásaiban.

Amióta Sándor gróf megérkezett, a három barát Szathmár László gróf hajlékában találkozott, noha az erdélyi fõúr tüntetõen a Piazza Grandén levõ Palazzo Modellóban, a jelenlegi Delorme-szállóban bérelt lakást. A rendõrség távolról sem gyanította, hogy ez az acquedottói ház olyan összeesküvés központja, amelynek számos híve él a birodalom nagy városaiban.

Szathmár László és Báthory István habozás nélkül Sándor Mátyás legodaadóbb munkatársául szegõdtek. Õk is felismerték, hogy a körülmények alkalmasak egy ilyen mozgalomra, s az visszahelyezhetné Magyarországot arra a rangra, amelyre törekedett Európában. Tudták, hogy életüket kockáztatják az ügyért, de ez nem tarthatta vissza õket. Így az acquedottói ház az összeesküvés legfõbb vezetõinek találkozóhelye lett. Számos hívük, akiket a birodalom különbözõ pontjairól rendeltek ide, itt beszélte meg döntéseit, és itt kapott parancsokat. Postagalamb-szolgálat vitte az üzeneteket, és bonyolította le a gyors és biztos összeköttetést Trieszt, a magyar föld és Erdély fõbb városai között, ha olyan utasításra került sor, amelyeket nem bízhattak sem a postára, sem a távíróra. Egyszóval olyan alapos óvintézkedéseket tettek, hogy az összeesküvõket mindeddig a legcsekélyebb gyanú sem érhette.

Egyébként nyilvánvaló, hogy a levelezés titkosírással történt, és olyan módszerrel, amely, ha igényelte is a titoktartást, feltétlen biztonságot nyújtott.

Három nappal annak a postagalambnak az érkezése után, amelynek levélkéjét Sárkány megkaparintotta, május 21-én nyolc óra tájt Szathmár László és Báthory István a dolgozószobában várták Sándor Mátyás visszatértét. A grófot személyes ügyei nemrég, miután közölte munkatársaival azt a hírt, amelynek másolatát Sárkány õrizte, hazaszólították Erdélybe, az artenaki kastélyba; de útját arra is felhasználta, hogy tárgyalást folytasson kolozsvári barátaival - ez volt a tartomány fõvárosa -, és ezen a napon kellett visszatérnie.

Sándor gróf elutazása óta több üzenetváltás történt Trieszt és Buda között, a galambok számos titkos levélkét hoztak. Most is az foglalta le Szathmár Lászlót, hogy a rejtjeles szöveget érthetõvé tegye egy eszköz segítségével, amelyet “rostély” néven ismernek.

Ezeket az üzeneteket csakugyan nagyon egyszerû módon állították össze - a betûk felcserélésével. E rendszerben minden betû megtartja ábécé szerinti értékét, vagyis a b b-t jelent, az ó ó-t stb. De a betûket olyan sorrendben cserélték fel, ahogy a rostély tele vagy üres négyzetei megszabták, s amikor ráhelyezték a levélre, a betûk olyan sorrendben jelentek meg, ahogy olvasni is kellett, a többi betût pedig a rács takarta.

Ezek a régóta használatos rostélyok, amelyeket most Fleissner ezredes rendszerével tökéletesítettek, még ma is a legjobb és legbiztosabb eljárásnak tekinthetõk, ha megfejthetetlen titkosírásra van szükség. A többi módszer, amely a betûk felcserélésén alapulnak - akár változatlan alapon, vagyis egyszerû kulccsal, ahol az ábécé minden betûjét mindig ugyanaz a betû vagy jel alkotja, akár változó alapon, vagyis kettõs kulccsal, ahol minden levélre más ábécét használnak -, nem nyújt teljes biztonságot. Egyes gyakorlott megfejtõk szinte csodákra képesek e téren a valószínûségszámítás vagy kitartó próbálgatás segítségével. Csupán azokra a betûkre támaszkodva, amelyeket a nyelvben való gyakoribb elõfordulásának folytán gyakrabban használ a titkosírás - így az e-t a francia, angol és német nyelv, az o-t a spanyol, az a-t az orosz és az e-t és i-t az olasz -, képesek rejtjeles szöveg betûinek helyébe az eredeti betûket behelyettesíteni. E kulcsok alapján kevés üzenet akad, amely megõrizné titkát a hozzáértõk finom következtetéseivel szemben.

Úgy tûnik hát, hogy a rostélyok vagy rejtjeles szótárak - vagyis amelyekben egész mondatokat jelölõ bizonyos szavakat számok helyettesítenek - tökéletesen biztosítják a szöveg megfejthetetlenségét. De mindkét módszer elég súlyos kívánalommal jár: feltétlen titoktartást követel, vagy inkább kötelezettségként írja elõ, hogy soha ne engedjék idegen kézbe jutni a titkosíráshoz szükséges szerszámokat vagy könyveket. Amilyen képtelenség megfejteni ezeket az üzeneteket a rostély vagy a rejtjeles kulcs nélkül, éppoly könnyûvé válik a mûvelet annak, aki eme alkalmatosságokat elorozza.

Tehát egy rostély, vagyis megfelelõ helyeken kilyuggatott kartonnégyzet segítségével folyt Sándor gróf és hívei között a levelezés; de olyannyira elõvigyázatosak voltak, hogy az általuk használt rostélyok elvesztébõl vagy ellopásából sem származhatott volna semmiféle bajuk, mert minden elolvasott üzenetet azonnal megsemmisítettek. Így soha nem maradt nyoma az összeesküvésnek, amelyben a legnemesebb urak, Magyarország fõurai, a polgárság és a nép képviselõi a fejükkel játszottak.

Szathmár László éppen az utolsó sürgönyöket égette el, amikor halkan kopogtattak a dolgozószoba ajtaján.

Boros vezette be Sándor Mátyás grófot, aki gyalog jött a közeli állomásról.

Szathmár László azon nyomban eléje sietett, és gyorsan, nyugtalanságtól fûtött hangon megkérdezte:

- Az útja, Mátyás?...

- Sikerült, Szathmár - felelte Sándor gróf. - Nem kételkedtem erdélyi barátaim érzéseiben, részvételük immáron bizonyos.

- Továbbítottad nekik azt az üzenetet, amelyet három napja Pestrõl kaptunk? - tudakolta Báthory István, aki bizalmas barátja lévén Sándor grófnak, tegezõdött vele.

- Igen, István - felelte Sándor Mátyás -, igen, értesítettem õket. Õk is készen állnak! Az elsõ adott jelre kitör a felkelés. Két órán belül urai vagyunk Budának és Pestnek, fél nap alatt a fontosabb vármegyéknek a Tiszán innen és túl, egy nap kell Erdélynek és a határõrvidéknek. És akkor sok millió magyar visszaszerzi függetlenségét!

- És az országgyûlés? - kérdezte Báthory.

- Ott párthíveink vannak többségben - felelte Sándor Mátyás. - Csakhamar megalakítják az új kormányt, az majd kézbe veszi az ügyek irányítását. Minden tervszerûen és simán zajlik majd le, mivel a vármegyék közigazgatásilag alig függnek a Koronától, és vezetõi saját karhatalommal rendelkeznek.

- De a Helytartótanács, amelyet a nádor vezet Budán... - szólalt meg ismét Szathmár László.

- A nádornak és a budai tanácsnak nem jut ideje cselekvésre.

- És így érintkezésbe sem tud lépni a bécsi magyar kancelláriával?

- Úgy van! Minden intézkedést megtettünk, hogy a felkelés egyszerre törjön ki, s ez biztosítja a sikert.

- A sikert! - kiáltott fel Báthory István.

- Igen, a sikert! - felelte Sándor gróf. - A hadseregben mindenki, akiben a mi vérünk, magyar vér buzog, velünk tart, és értünk él! Melyik magyarnak ne dobbanna meg a szíve az õsök zászlajának láttára?

Sándor Mátyás a legnemesebb hazafiság hangján ejtette ki ezeket a szavakat.

- De addig is - folytatta - kövessünk el mindent, hogy a gyanú árnyékát is eltereljük! Legyünk óvatosak, annál erõsebbek leszünk!... Semmi gyanúsat nem hallottatok Triesztben?

- Nem - felelte Szathmár László. - Az embereket fõként azok a munkák foglalják le, amelyeket az állam Polában végeztet, és amelyre az itteni munkások legnagyobb részét felfogadták.

Csakugyan vagy tizenöt esztendeje az osztrák kormány, számolva Velence esetleges elvesztésével - s ez be is következett -, tervbe vette, hogy az isztriai félsziget déli csücskén hatalmas lõszertárakat és hadikikötõt épít, hogy uralja az Adria eme részét. A trieszti tiltakozások ellenére, mert már a terv is csökkentette a kikötõ tengerészeti fontosságát, lázas sietséggel folytak a munkálatok. Sándor Mátyás és barátai arra gondolhattak hát, hogy a triesztiek is készek lesznek követni õket, ha a függetlenségi mozgalom idáig terjed.

Akárhogy is volt, a magyar függetlenség kivívásáért szõtt összeesküvés titkát jól õrizték. A rendõrség egyáltalán nem gyanakodhatott, hogy az összeesküvés vezetõi itt találkoznak, az Acquedotto sugárút eme szerény házában.

Úgy látszott, hogy a felkelés sikere érdekében mindent megtettek, és csak alkalmas pillanatra várnak. Úgy számítottak, hogy a rejtjeles levelezés, amelyet Trieszt és Magyarország, valamint Erdély fontosabb városai között folytattak, megritkul, vagy egészen megszûnik, hacsak elõre nem látott esemény nem jön közbe. A postagalamboknak semmilyen üzenetet nem kell többé szállítaniuk, mivel az utolsó intézkedéseket is megtették. Túlzott elõvigyázatosságból elhatározták, hogy a galambdúcot is lezárják Szathmár László házában.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy ha a háború mozgatója a pénz, akkor az összeesküvéseké is az. Az a fontos, hogy a felkelés pillanatában ebben se szenvedjenek hiányt az összeesküvõk. Ez alkalommal a pénz nem is hiányzott.

Ami Szathmár Lászlót és Báthory Istvánt illeti, készek lehettek feláldozni életüket hazájuk függetlenségéért, de aligha segíthettek sokat szerény vagyonkájuk feláldozásával. Sándor gróf azonban rendkívül gazdag lévén, hajlandó volt nemcsak életét, de egész vagyonát kockára tenni az ügy sikeréért. Ezért néhány hónap óta Lendeck jószágkormányzó közvetítésével kölcsönt vett fel földjeire, s jelentõs összeget teremtett elõ - több mint kétmillió forintot.

Az is szükséges volt, hogy ez az összeg bármikor rendelkezésére álljon, s egyik napról a másikra felvehesse. Éppen ezért elhelyezte saját nevére egy trieszti bankházban, amelynek tisztességéhez mindeddig nem fért kétség, és minden próbát szilárdan kiállott. Ez volt a Torontál-cég, amelyrõl Sárkány és Zirone éppen eszmecserét folytatott, amikor kifújták magukat a felsõváros ódon temetõjében.

Nos, ez a teljesen véletlen körülmény a legsúlyosabb következményekhez vezetett, amint majd láthatjuk is a történet során.

E pénzzel kapcsolatosan, amelyrõl röviden szó is esett utolsó megbeszélésük során, Sándor Mátyás közölte Szathmár gróffal és Báthory Istvánnal, hogy csakhamar szándékában áll felkeresni Torontál bankárt, hogy figyelmeztesse, a legrövidebb idõn belül szüksége lesz az összegre.

Az események valóban hamarosan arra késztették Sándor grófot, hogy megadja híveinek a Triesztbõl várt jelet - ezen az estén ugyanis bizonyos jelekbõl azt hihette, hogy Szathmár László gróf házát megfigyelés alatt tartják, és ez joggal nyugtalanította. Nyolc óra felé, amikor Sándor gróf és Báthory István kiléptek a kapun, egyikõjük, hogy hazatérjen a Corso Stadión levõ hajlékába, másikuk meg a Delorme-szálló felé vegye útját, úgy tûnt nekik, hogy két férfi leselkedik rájuk a félhomályban, követi õket bizonyos távolságból, és meg-megállnak, hogy észrevétlen maradjanak.

Sándor Mátyás és társa szerette volna tudni, mihez tartsa magát, és habozás nélkül e joggal gyanúsnak vélt alakok felé tartottak; de emezek észrevették õket, és eltûntek a Sant’ Antonio-templom sarkánál, a nagy csatorna végén, mielõtt még utolérhették volna õket.

Triesztnek úgyszólván nincs társadalmi élete. A különbözõ nemzetiségek, mintha különféle kasztok lennének, nemigen érintkeznek egymással. Az osztrák hivatalnokoknak a közigazgatási létra mindegyik fokán az a becsvágyuk, hogy az elsõ helyet foglalják el. Ezek általában jó modorú, tanult, jó szándékú emberek; de fizetésük sovány, beosztásuknál is alacsonyabb, és nem bírják a versenyt a kereskedõkkel vagy pénzemberekkel. A gazdag családok ritkán adnak fogadásokat, a hivatalos összejövetelek meg ritkák, épp ezért a kereskedõk és pénzemberek kénytelenek nyilvános fényûzésre szorítkozni - a város utcáin fényûzõ fogatjaikkal, a színházban pompás ruhákkal és rengeteg gyémánttal, amelyekkel asszonyaik cicomázzák fel magukat a Teatro Communale vagy az Armonia páholyaiban.

A gazdag családok között emlegették ez idõ tájt Torontál Simon bankárt is.

E cég fõnöke, akinek hitele jóval tovább terjedt az Osztrák-Magyar Monarchia határainál, ekkor harminchét éves volt, Torontálné pedig férjénél néhány évvel fiatalabb. Az Acquedotto sugárút egyik fényes palotájában laktak.

A bankárról úgy hírlett, hogy igen gazdag, és nyilván az is volt. Merész és szerencsés tõzsdespekulációi, az osztrák Lloyd Társasággal és más jelentõs cégekkel folytatott, kiterjedt ügyletei, nagy összegû kölcsönök, amelyeknek kibocsátását rábízták, temérdek pénzt hoztak a bankháznak. Ezért vitt nagy háztartást, s élt a közfigyelem középpontjában.

De amint Sárkány említette Zironénak, elképzelhetõ volt, hogy Torontál ügyei ekkoriban ziláltak voltak - legalábbis pillanatnyilag. Alkalmasint megérezte a hét évvel ezelõtti francia-olasz háború hatását bankjára és a tõzsdére, újabban meg a königgrätzi vereséggel zárult hadjáratot, és a kötvények árfolyamának zuhanását ekkoriban Európa legfontosabb piacain és fõként az Osztrák-Magyar Monarchiában, Bécsben, Pesten, Triesztben. Kétségtelenül súlyos zavarokat okozhatott volna neki, ha egyszerre vissza kellett volna fizetnie a cégnél folyószámlán elhelyezett összegeket. De bizonyosan már kikecmergett ebbõl a válságból, s ha igaz volt, amit Sárkány mondott, jelenleg inkább újabb és túlontúl kockázatos spekulációi ásták alá a bankház egyensúlyát.

És csakugyan néhány hónap óta Torontál Simon - legalábbis lelkileg - nem volt már a régi. Bármennyire uralkodott magán, arckifejezése akaratlanul is megváltozott. Most valahogy mégsem tudta úgy türtõztetni magát. Jobb megfigyelõ rajtakaphatta, hogy nem mer az emberek szemébe nézni, mint az akkoriban szokása volt, hanem sandán és félig összehúzott szemmel hunyorog. Ezek a jelek még Torontálné figyelmét sem kerülhették el; az asszony beteges volt, erélytelen, egyébként is teljesen alávetette magát férje akaratának, és csak nagyon felszínesen ismerte üzleti ügyeit.

Nos, ha valami gyászos csapás fenyegette a bankházat, meg kell vallani, Torontál Simon nem számíthatott az emberek rokonszenvére. Ha számos ügyfele akadt is a városban, az országban, barátja valójában csak kevés volt. Önteltsége, amely társadalmi helyzetébõl fakadt, vele született hiúsága és fensõbbsége, melyet mindenkivel és mindennel szemben éreztetett, egyáltalán nem szolgált arra, hogy üzleti kapcsolatain kívül emberibb szálakat is szõjön. Különben a triesztiek idegennek tekintették, mivel raguzai volt, vagyis dalmát születésû. Így semmiféle családi kötelék nem fûzte ehhez a városhoz, ahová mintegy tizenöt évvel ezelõtt érkezett, hogy megvesse vagyonának alapjait.

Így festett akkoriban a Torontál-cég helyzete. Noha Sárkány már táplált némi gyanút e tekintetben, semmi sem erõsítette meg a kósza pletykákat, hogy a gazdag bankár ügyei súlyosan ziláltak lennének. Hitelét nem kezdte ki semmi, legalábbis nyíltan nem. Ezért Sándor Mátyás gróf, aki pénzt vett fel birtokaira, nem is habozott rábízni egy jelentõs összeget - olyan összeget, amelynek mindig rendelkezésére kellett állnia, amennyiben huszonnégy órával elõbb bejelenti igényét.

Talán meglepõ, hogy egyáltalán kapcsolat szövõdhetett a legtiszteletreméltóbbak között emlegetett bankház és egy Sárkány-féle alak között. Mégis így volt, s e kapcsolatok már két-három esztendõs múltra tekinthettek vissza.

Abban az idõben Torontál Simonnak meglehetõs fontos ügyekben kellett tárgyalnia a tripoliszi kormányzattal. Sárkány afféle mindenre kapható ügynök, aki pénzügyekben igen jártas volt, megtalálta a módját, hogy bekapcsolódjék ezekbe az üzletekbe, amelyek, meg kell mondani, elég gyanúsnak látszottak. Olyan megvesztegetések, kétes megbízatások, nem éppen tisztes elszámolások tarkították ezt az ügyet, amelyekben a trieszti bankár nem óhajtott személyesen részt venni. Ilyen körülmények között vált Sárkány e becstelen ügyletek közvetítõjévé, és tett néhány más hasonló szolgálatot is Torontál Simonnak. Ez már természetesen elegendõ jogcím volt ahhoz, hogy fél lábbal belépjen a bankházba. De jobban illik ide az a kifejezés, hogy kinyújtsa feléje kezét. És valóban, amióta Sárkány elhagyta Tripoliszt, valamilyen formában állandóan zsarolta a trieszti bankárt. Nem mintha Torontál Simon teljesen ki lett volna szolgáltatva neki. E sötét ügyletekre semmiféle kézzelfogható bizonyíték nem volt. Egy bankár helyzete azonban kényes, egyetlen szó is sokat árthat neki. Sárkány pedig éppen eleget tudott ahhoz, hogy megbízójának számolnia kelljen vele.

Torontál Simon számolt is. Elég sokba került neki Sárkány, mert szórta a pénzt, különösképpen a játékbarlangokban, egy kalandor fesztelenségével és a jövõvel mit sem törõdõn. Sárkány még Triesztben is zaklatta a bankárt, és csakhamar oly tolakodó, oly követelõdzõ lett, hogy az végül is beleunt, és több pénzt nem fizetett neki. Sárkány megfenyegette, Torontál Simon azonban szilárd maradt. És igaza is lett, mert a zsarolónak végül is be kellett látnia, hogy közvetlen bizonyítékok híján nem tehet semmit vagy alig valamit.

Így történt, hogy Sárkánynak és tisztes társának, Zironénak egy idõ óta elapadt minden pénzforrása, még annyijuk sem volt, hogy a várost elhagyhassák, és máshol próbáljanak szerencsét. De azt is tudjuk, hogy a végleges megszabadulás érdekében Torontál Simon nemrégiben utolsó segélyben részesítette õket. Ez az összeg elégséges lett volna ahhoz, hogy elhagyják Triesztet, és visszatérjenek Szicíliába, ahol Zirone kapcsolatban állt azzal a félelmetes társasággal, amely Szicília keleti és középsõ vidékén garázdálkodott. Így a bankár remélhette, hogy soha nem látja viszont tripoliszi ügynökét, de még csak hírét sem hallja. Ebben azonban csalódott, mint sok másban is.

Az a kétszáz forint, amelyet Torontál Simon küldött, május 18-án este érkezett meg a hozzáfûzött kis üzenet kíséretében a két kalandor szállójába.

Hat nappal késõbb, ugyane hónap 24-én Sárkány megjelent a bankházban, közölte, hogy Torontállal akar beszélni, és annyira erõsködött, hogy az végül kénytelen volt fogadni.

A bankár az irodájában volt, amelynek Sárkány gondosan becsukta ajtaját, mihelyt bevezették oda.

- Már megint itt van! - kiáltott fel Torontál, mihelyt megpillantotta. - Mi a csudát csinál itt? Most utoljára küldtem magának olyan összeget, amely elég ahhoz, hogy itt hagyja Triesztet! Bármit mondjon, bármit csináljon, soha egy lyukas garast nem kap tõlem! Mért nem ment még el? Figyelmeztetem, hogy olyan intézkedéseket teszek, amelyekkel megakadályozom, hogy idetolakodjék a jövõben! Mit akar tõlem?

Sárkány végtelen hidegvérrel fogadta ezt a kirohanást, hiszen el volt rá készülve. Magatartása is más volt, mint általában, nem olyan szemtelen és kihívó, mint az utóbbi idõkben, amikor a bankár házában megfordult.

Nemcsak tökéletesen ura maradt magának, de rendkívül komoly is volt. Közelebb húzott egy széket, bár hellyel senki se kínálta, azután megvárta, hogy a bankár kiadja dühét e kemény szemrehányásokkal, s csak akkor válaszolt.

- Nos, beszél? - folytatta Torontál. Fel s alá járt a dolgozószobában, majd újra leült, habár még most sem tudott uralkodni magán.

- Várok, amíg megnyugszik - felelte nyugodtan Sárkány -, addig várok, amíg csak szükséges.

- Mit számít, hogy nyugodt vagyok-e vagy nem! Utoljára kérdem: mit akar tõlem?

- Torontál Simon - felelte Sárkány -, javasolnék önnek egy üzletet.

- Én magával nem tárgyalok üzletrõl, semmiféle üzletet nem kötök! - kiabálta a bankár. - Semmi közünk többé egymáshoz, és felszólítom, hogy hagyja el Triesztet még ma, tüstént, és soha többé ne tegye be ide a lábát!

- Én is azt gondolom, hogy elhagyom Triesztet - válaszolta Sárkány -, de nem megyek el úgy, hogy ne tudjam le elõbb, amivel a cégnek tartozom!

- Letudni?... Maga?... Vissza akarja fizetni, amit kapott?

- Visszafizetem kamatos kamatostul, fel sem számítok bizonyos hasznot a...

Torontál megvonta vállát Sárkány e váratlan javaslatára.

- A magának elõlegezett összegeket - folytatta - már leírattam! Nem tartozik semmivel, nem követelek magától semmit, túl vagyok ezeken a nyomorult dolgokon!

- S ha nekem úgy tetszik, hogy ne maradjak az adósa?

- S ha nekem úgy tetszik, hogy a hitelezõje maradjak?

Ezt mondván, Torontál és Sárkány farkasszemet nézett. Azután Sárkány is megvonta a vállát.

- Ezek csak szavak, üres szavak! - folytatta. - Ismétlem, nagyon komoly üzletet ajánlok.

- Éppolyan becstelent, mint amilyen komolyat, ugye?

- Ugyan! Nem ez lesz az elsõ eset, hogy elfogadja a segítségemet...

- Ezek csak szavak, üres szavak! - felelte a bankár Sárkány szemtelen megjegyzésére.

- Hallgasson ide - mondta Sárkány -, rövid leszek.

- Azt jól teszi.

- Ha nem felel meg, amit javaslok, nem beszélünk róla többet, és elmegyek!

- Innen vagy Triesztbõl?

- Innen és Triesztbõl!

- Már holnap?

- Még ma este!

- Akkor beszéljen!

- A következõrõl van szó - mondta Sárkány -, de biztos benne - tette hozzá és megfordult -, hogy senki nem hall bennünket?

- Tehát ragaszkodik hozzá, hogy megbeszélésünk titkos legyen? - felelte gúnyosan a bankár.

- Igen, Torontál Simon... mert ön és én nemsokára magas személyiségek életét tartjuk kezünkben.

- Maga lehet! De én nem!

- Hallgasson végig, és ítéljen maga! Egy összeesküvés nyomára bukkantam. Hogy mi a célja, még nem tudom. De a lombardiai síkságon történt játszmavesztés és a königgrätzi vereség óta mindenki, aki csak nem osztrák, nagy esélyekre számíthat Ausztriával szemben. Nos, van némi okom, hogy arra gondoljak, valami mozgalom indul, nyilván Magyarország érdekében, és ebbõl hasznot húzhatnánk mi is!

Torontál Simon beérte annyival, hogy gúnyos hangon csak ennyit mondott:

- Én semmiféle összeesküvésbõl nem húzok hasznot...

- Talán mégis.

- És hogyan?

- Úgy, hogy feladja õket!

- Magyarázza csak meg!

- Hallgasson hát ide - folytatta Sárkány.

És elmesélte a bankárnak, mi történt Trieszt ódon temetõjében, hogyan kaparintott meg egy postagalambot, hogyan került kezébe a titkosírással írt üzenet - el is készítette pontos mását -, és hogyan ismerte meg a levélke címzettjének házát. Hozzátette, hogy öt napja lesik Zironéval, mi folyik, ha nem is a ház belsejében, de legalábbis a ház körül. Néhány személy találkozik ott esténként, mindig ugyanazok, és csak nagy elõvigyázatossággal lépnek be. Több galamb szállt már el onnan, több galamb érkezett, egyesek északnak tartottak, mások meg arról jöttek. A házat egy öreg szolga õrzi, aki nem szívesen nyit ajtót, és gondosan ügyel az érkezõkre. Sárkánynak és társának sok körültekintésre volt szüksége, hogy ne keltse fel ennek az embernek a figyelmét. És még így is néhány napja attól tartanak, hogy gyanúsak.

Torontál Simon figyelmesebben kezdte hallgatni Sárkány elbeszélését. Azon töprengett, mennyi lehet igaz az egészbõl, régi ügynökét csak nagy elõvigyázatossággal kezelhette, és végül is tudnia kellett, hogyan érti Sárkány az õ részvételét ebben az ügyben, hogy õ is némi hasznot húzhatna belõle.

Amikor az ügynök befejezte a történetet, amikor még egyszer megerõsítette, hogy államellenes összeesküvésrõl van szó, amelynek titkai az õ malmukra hajthatnák a vizet, a bankár mindössze néhány kérdést tett fel:

- Hol ez a ház?

- Az Acquedotto sugárút 89. alatt.

- És kié?

- Egy magyar fõúr tulajdona.

- Hogy hívják?

- Szathmár László gróf.

- És kik látogatják?

- Fõként két személy, mindkettõ magyar származású.

- Az egyik?...

- Ebben a városban tanár, Báthory István a neve.

- És a másik?

- Sándor Mátyás gróf!

E név hallatára Torontál Simon meglepett mozdulatot tett, amely korántsem kerülte el Sárkány figyelmét. Ami ezt a három nevet illeti, Sárkánynak nem volt nehéz kitalálnia, hiszen csak nyomon kellett követnie Báthory Istvánt, amikor hazatért a Corso Stadión levõ lakására, és Sándor grófot, amint a Delorme-szállóba bement.

- Látja, Torontál Simon - folytatta Sárkány -, íme, habozás nélkül felfedtem önnek a neveket. Ebbõl is láthatja, hogy nem igyekszem magát rászedni!

- Mindez elég kevés! - felelte a bankár, aki nyilvánvalóan szeretett volna többet is tudni, mielõtt bármibe is belemegy.

- Kevés? - jegyezte meg Sárkány.

- Hát persze! A legkisebb tárgyi bizonyítéka sincs!

- Hát ez mi?

S már nyújtotta is az üzenet másolatát Torontálnak. A bankár kíváncsian vizsgálgatta. De ez a titkosírás semmit sem mondott neki, és semmi sem bizonyította, hogy olyan fontos lenne, mint Sárkány állította. Ha ez az ügy valamelyest érdekelhette, az fõképp abból adódott, hogy ügyfelével, Sándor gróffal állt kapcsolatban; a gróf miatt pedig örökös nyugtalanságban élt, mert bármikor követelhette a bankjában elhelyezett tõke azonnali visszafizetését.

- Nos - mondta végül -, nekem mégis az a véleményem, hogy ez az ügy egyre homályosabb!

- Ellenkezõleg, mi sem tisztább ennél - felelte Sárkány, akit a bankár viselkedése cseppet sem zavart.

- Meg tudja fejteni ezt az üzenetet?

- Nem, Torontál Simon, de majd megfejtem, amikor eljön az ideje!

- És hogyan?

- Nem vagyok újonc az effajta ügyekben, mint sok másban sem - felelte Sárkány -, és már jó néhány rejtjeles üzenet megfordult a kezemben. Alaposan megvizsgáltam ezt is, és kijelenthetem, hogy kulcsa nem alapszik sem számon, sem olyan ábécén, amelyben minden betûnek más jelentése lenne, mint az eredeti. Igen, ebben az üzenetben az s s-et jelent, a p betû p-t, de a betûk olyan rendben következnek, amit csak valamilyen rostély segítségével lehet megállapítani.

Sárkány valóban nem tévedett. A levelezést ezzel a módszerrel bonyolították le. Az is nyilvánvaló, hogy megfejtése ettõl még nehezebbé vált.

- Hát jó - mondta a bankár -, mit tagadjam, igaza lehet; de a rostély nélkül lehetetlen kibetûzni az üzenetet.

- Nyilvánvalóan.

- És hogyan szerzi meg ezt a rostélyt?

- Még nem tudom - felelte Sárkány -, de nyugodjék bele, hogy megszerzem!

- Csakugyan? Nos, a maga helyében, Sárkány, én nem törném így magamat!

- Csak annyira töröm, amennyire szükséges.

- De mire jó az egész? Én beérném azzal, hogy elmondom gyanúmat a trieszti rendõrségnek, és átadom ezt a levélkét.

- Majd én is elmondom, Torontál Simon, de nem egyszerû feltevések alapján - felelte hidegen Sárkány. - Mielõtt beszélnék, én tárgyi bizonyítékokat akarok, és ráadásul vitathatatlanokat! A kezemben akarom tartani ezt az egész összeesküvést! Igen, teljesen a kezemben, hogy hasznot húzhassak belõle, és ezt önnel kívánom megfelezni! És ki tudja, nem lesz-e elõnyösebb az összeesküvõk mellé állni, mintsem ellenük fordulni!

Ez a beszéd nem lepte meg Torontált. Tudta, hogy a jó eszû és romlott Sárkány mire képes. De csak azért merészelt így beszélni a trieszti bankárral, mert tudta, hogy Torontál Simonnak mindent fel lehet ajánlani, és hogy rugalmas lelkiismerete bármilyen ügyhöz alkalmazkodik. Egyébként nem gyõzzük eleget hangsúlyozni: Sárkány már régóta ismerte õt, és azonkívül is okkal gyanította, hogy a bankház helyzete kis ideje zavarossá vált. Nos, ha ennek az összeesküvésnek a titkát lelepleznék, feladják, hasznot húzva belõle, nem tudná rendbe hozni az ügyeit? Erre számított Sárkány.

Torontál Simon igyekezett egyelõre óvatosan kezelni hajdani tripoliszi ügynökét. Hogy létezik csírájában az osztrák kormány ellen valamiféle összeesküvés, amelynek Sárkány kiderítette értelmi szerzõit, azt már kezdte sejteni a bankár. Szathmár László háza, ahol a titkos összejöveteleket tartották, ez a rejtjeles levelezés, a hatalmas összeg, amelyet Sándor gróf letétbe helyezett nála, s amelynek állandóan a rendelkezésére kellett állnia, erõs gyanút keltett benne. Nagyon valószínû volt, hogy Sárkány pontosan látja a helyzetet. A bankár azonban többet is kívánt tudni az ügyrõl, bele szeretett volna pillantani Sárkány kártyáiba, és ezért még nem adta be a derekát. Beérte ezzel a közönyös hangú válasszal:

- És ha sikerül kibetûznie a levelet, ha ugyan sikerül, majd meggyõzõdik arról, hogy tisztán személyes ügyrõl van szó, amelynek semmi jelentõsége sincs, és így nem is húzhat semmi hasznot belõle sem maga... sem én!

- Nem! - kiáltott fel Sárkány a legmélyebb meggyõzõdés hangján. - Nem! Az egyik legveszélyesebb összeesküvés nyomában vagyok, amelyet magas rangú emberek vezetnek, és hadd tegyem hozzá, Torontál Simon, hogy ön már éppen úgy nem kételkedik benne, mint én!

- De hát mit akar tõlem? - kérdezte a bankár ezúttal pontosan.

Sárkány felkelt, s kissé halkabban válaszolt, de merõen a bankár szemébe nézett:

- Nos, én a következõket akarom... - és megnyomta az utolsó szót. - Valamilyen ürüggyel a lehetõ leghamarabb be kell jutnom Szathmár gróf házába, és meg kell nyernem a bizalmát. Ha egyszer ott vagyok, ahol senki nem ismer, tudni fogom, hogyan juthatok a rostély birtokába, és hogyan fejtem meg a levél titkát, amelyet a legjobban használok fel érdekünkben!

- Érdekünkben? - ismételte meg Torontál. - Miért akar engem is lekeverni ebbe az ügybe?

- Mert megéri, mert nagy hasznot húz majd belõle!

- De miért nem csinálja egyedül?

- Azt már nem! Szükségem van az ön részvételére!

- Magyarázza meg miért!

- Ahhoz, hogy célhoz érjek, idõre van szükségem, és ahhoz, hogy kivárjam, pénzre. Ez pedig már nincs.

- Jól tudja, hogy a hitele kimerült nálam.

- Rendben van! Majd új hitelt nyit!

- És mit nyerek rajta?

- A következõt: a megnevezett három férfiúból kettõ, Szathmár gróf és Báthory professzor vagyontalan, de a harmadik rendkívül gazdag. Erdélyi birtokai jelentõsek. Nos, ön is jól tudja, ha letartóztatják mint összeesküvõt, és elítélik, elkobzott birtokai jórészt azokat illetik, akik leleplezték és feljelentették az összeesküvést... Ön és én, Torontál Simon, osztozunk!

Sárkány elhallgatott. A bankár nem felelt. A téten törte fejét, hogy érdemes-e belépnie a játékba. Különben sem az az ember volt, aki kompromittálja magát egy ilyen természetû ügyben; de annál inkább érezte, hogy az ügynöke majd mindkettõjük helyett cselekszik. Ha úgy döntene, hogy részt vesz ebben a cselszövésben, könnyen magához láncolhatná Sárkányt valami egyezséggel, s kezében tarthatná, míg õ maga háttérben maradhat... Mégis habozott. De elvégre mit is kockáztat? Õ nem jelenik meg ebben az undorító ügyben, csak a sápot húzza - hatalmas sápot, amely helyrebillentheti bankházának egyensúlyát...

- Nos?... - kérdezte Sárkány.

- Nos: nem! - felelte Torontál Simon, mert fõként attól ijedt meg, hogy ilyen társsal, pontosabban ilyen cinkossal lépjen egyezségre.

- Tehát visszautasítja?

- Igen!... Visszautasítom!... Azonfelül nem is hiszek számításainak sikerében!

- Vigyázzon, Torontál Simon! - kiáltotta Sárkány fenyegetõ hangon, ezúttal nem is türtõztetve magát.

- Vigyázzak?! Ha szabad kérdeznem: mire?

- Arra, hogy ismerem bizonyos ügyeit...

- Távozzék, Sárkány! - felelte Torontál.

- Tudom a módját, hogyan kényszerítsem...

- Távozzék!

E pillanatban halkan kopogtattak az iroda ajtaján. Sárkány gyorsan az ablakhoz ugrott, az ajtó kinyílt, és a szolga hangosan jelentette:

- Sándor gróf úr kéri Torontál urat, legyen szíves fogadni õt.

Azután visszavonult.

- Sándor gróf?! - kiáltott fel Sárkány.

A bankárt egyrészt igen bosszanthatta, hogy Sárkánynak tudomására jut ez a látogatás. Másrészt elõre érezte, miféle bonyodalmakat okoz majd a gróf váratlan érkezése.

- Ejnye! Mit akar itt Sándor gróf? - kérdezte Sárkány meglehetõsen gunyoros hangon. - Ön tehát kapcsolatban áll a Szathmár-ház összeesküvõivel? Csakugyan, lehetséges, hogy éppen az egyik emberükhöz fordultam!

- Elmegy már végre?

- Nem megyek, Torontál Simon. Meg fogom tudni, hogy mi dolga Sándor grófnak az ön bankházában!

E szavak után Sárkány az irodából nyíló kis fülkébe rohant, amelynek függönye lehullott mögötte.

Torontál Simon már azon a ponton volt, hogy segítséget kér Sárkány kidobásához, de meggondolta magát.

- Nem - mormogta -, elvégre jobb, ha Sárkány meghallja, mirõl lesz itt szó!

A bankár becsöngette a szolgát, és utasította, hogy vezesse be azonnal Sándor grófot.

Sándor Mátyás belépett a dolgozószobába, és magatartásának megfelelõ hidegséggel válaszolt Torontál buzgólkodására. Aztán helyet foglalt egy karosszékben, amelyet a szolga eléje tolt.

- Gróf úr - mondta a bankár -, nem számítottam a látogatására, hiszen nem is tudtam, hogy Triesztben idõzik; de a Torontál-cég mindig megtiszteltetésnek veszi, ha fogadhatja önt.

- Uram - felelte Sándor Mátyás -, én csak egyik szerény ügyfele vagyok Önnek, de üzlettel magam nem foglalkozom, mint tudja is. Mégis köszönettel tartozom, hogy volt szíves letétben elfogadni azt az összeget, amellyel pillanatnyilag rendelkezem.

- Gróf úr - folytatta Torontál Simon -, eszébe kell juttatnom, hogy ez a pénz folyószámlán szerepel nálam, és kérem, ne felejtse el, hogy önnek kamatozik.

- Tudom, uram - felelte Sándor gróf -, de ismétlem, korántsem tõkebefektetést akartam az ön cégénél, ez csak egyszerû letét.

- Rendben van, gróf úr - felelte Torontál Simon. - De a pénz drága manapság, és úgy méltányos, hogy az öné is kamatozzék. Pénzügyi válság fenyegeti az egész országot. A belsõ helyzet igen nehéz. Az ügyletek megbénultak. Néhány jelentõs cég csõdje megrázkódtatta az egész hiteléletet, és még mástól is kell tartani...

- De az ön cége erõs, uram - mondta Sándor Mátyás -, és jó forrásból tudom, hogy alig érezte meg az említett csõdök visszahatását. Így van?

- Valóban, alig - felelte Torontál Simon a legnagyobb nyugalommal. - Egyébként a mi forgalmunk folytonosságát biztosítja az adriai kereskedelem, amivel a pesti vagy bécsi cégek nem foglalkoznak, ezért minket a válság alig érintett. Nincs mit panaszkodnunk, gróf úr, és nem is panaszkodunk.

- Csak gratulálhatok hozzá, uram - felelte Sándor Mátyás. - Mégis megkérdezem öntõl a válsággal kapcsolatban, hogy nem esett-e szó bizonyos belsõ bonyodalmakról...

Noha Sándor gróf úgy tette fel ezt a kérdést, mintha legcsekélyebb fontosságot sem tulajdonítana neki, Torontál mégis jobban figyelte a grófot. Ez a kérdés valójában vonatkozhatott arra is, amit az imént közölt vele Sárkány.

- Semmit sem tudok errõl - felelte a bankár -, és nem is hallottam arról, hogy az osztrák kormány tartana valamitõl e téren. Vajon önnek, gróf úr, van valami oka arra gondolni, hogy valami közeli esemény...

- Semmiképpen - felelte Sándor Mátyás -, de a magasabb pénzügyi körökben néha olyan dolgokat is tudnak, amikrõl a közönség csak késõbb szerez tudomást. Hát ezért tettem fel én önnek ezt a kérdést, és teljesen öntõl függ, hogy válaszol-e vagy sem.

- Semmit nem hallottam errõl - felelte Torontál Simon -, különben nem hiszem, hogy jogom lenne megõrizni a titoktartást olyan ügyféllel szemben, mint ön, gróf úr, akinek érdekei megszenvedhetnék ezt!

- Köszönöm, uram - felelte Sándor gróf -, és én is úgy gondolom, mint ön, hogy nincs mitõl félnünk sem a határokon belül, sem kívül. El is hagyom nemsokára Triesztet, és visszatérek Erdélybe, ahová sürgõs ügyek hívnak.

- Ó, elmegy, gróf úr? - kérdezte élénken Torontál Simon.

- Igen... legkésõbb két hét múlva.

- De nyilván visszajön Triesztbe?

- Nem hinném, uram - felelte Sándor gróf. - De mielõtt elindulok, szeretném rendbe hozni az artenaki kastély egész elszámolását, amely most elintézésre vár. Egy sereg számlát, haszonbér-elszámolást és erdõbérleti díjat kaptam meg az intézõmtõl, és még alig volt idõm ellenõrizni. Nem ismer valami megbízható könyvelõt, vagy nem tudná rendelkezésemre bocsátani egyik alkalmazottját, aki elvégezné nekem ezt a munkát?

- Mi sem könnyebb, gróf úr!

- Nagyon lekötelez.

- És mikor van szüksége erre a könyvelõre?

- A lehetõ leghamarabb.

- Hol jelentkezhet?

- Barátom, Szathmár gróf házánál, az Acquedotto sugárút 89. szám alatt.

- Rendben van.

- A munka mintegy tíz napot igényel, s mihelyt rendben lesznek az elszámolásaim, máris indulok az artenaki kastélyba. Ennélfogva, kérem, tartsa készenlétben az önnél fekvõ pénzemet.

Torontál Simon erre a kérésre önkéntelenül is összerándult, de Sándor gróf ezt nem vette észre.

- Mikor óhajtja visszakapni a pénzt, gróf úr? - kérdezte.

- Jövõ hónap nyolcadikán.

- Rendelkezésére fog állni.

Ezután Sándor gróf felállt, és a bankár kikísérte az elõszoba ajtajáig.

Amikor Torontál Simon visszatért a dolgozószobába, ott találta Sárkányt, aki csak ennyit mondott:

- Két napon belül be kell vezetnie könyvelõi minõségben Szathmár gróf házába.

- Csakugyan ezt kell tennünk! - felelte Torontál Simon.

Két nappal késõbb Sárkány elhelyezkedett Szathmár László házában. Torontál Simon mutatta be, és ajánlatára el is fogadta Sándor gróf. Így a cinkosság jól megalapozódott ebben a cselszövésben, amelyet a bankár és ügynöke szõtt. Célja: annak a titoknak felfedése, amely az összeesküvés vezetõinek életébe kerülhetett. Eredménye: a titkos feljelentés díja, hatalmas vagyon, amely egyrészt egy mindenre képes kalandor zsebét tömi meg, másrészt egy bankár pénzesládáját, aki oda jutott, hogy már eleget sem tud tenni kötelezettségeinek.

Magától értetõdik, hogy a Torontál Simon és Sárkány között létrejött egyezség két egyenlõ részre osztotta fel a várható hasznot. Ezenkívül Sárkány rendelkezésére kellett állnia a szükséges összegnek, hogy illendõ módon élhessen Triesztben társával, Zironéval, és hogy fedezhesse azokat a kiadásokat, amelyeket lépései és intézkedései szükségessé tesznek. Cserében és biztosítékul át kellett adnia a bankárnak a levélke másolatát, amely - ebben nem kételkedett - az összeesküvés titkát rejtette.

Talán elõvigyázatlansággal lehetne vádolni Sándor Mátyást. Ritka könnyelmûségnek tûnik bevezetni ilyen körülmények között egy idegent abba a házba, ahol ennyire súlyos titkok forogtak kockán. Ráadásul a felkelés elõtt, amelyre bármelyik pillanatban jelt adhattak. De a gróf szükségbõl cselekedett így.

Elõször is sürgõs érdeke volt, hogy személyes ügyei rendezve legyenek, mikor ebbe a veszélyes kalandba veti magát, hiszen életét kockáztatta, vagy legalábbis a számûzetést vállalta, ha sikertelenség esetén menekülni kényszerül. Másrészt egy idegen bevezetése Szathmár gróf házába, úgy tûnt elõtte, elterelheti a gyanút. Néhány napja úgy vélte - és tudjuk, hogy nem is tévedett -, kémeket lát õgyelegni az Acquedotto sugárúton. Vajon a trieszti rendõrség figyeli õt, barátait és tevékenységüket? Sándor grófnak tartania kellett ettõl. Ha az összeesküvõk találkozóhelye, amely mostanáig makacsul zárva állt mindenki elõl, gyanúsnak tûnt, mi sem szolgálhatta volna jobban a gyanú elterelését, mint hogy megnyitják a ház kapuját, és bebocsátanak egy könyvelõ kishivatalnokot. Vajon ennek a hivatalnoknak a jelenléte veszélyt jelenthetne Szathmár Lászlóra és barátaira? Nem, semmi esetre sem. Már nem folyt rejtjeles levelezés Trieszt és a magyar városok között. A tervezett mozgalomra vonatkozó minden papírt megsemmisítettek. Az összeesküvésnek semmiféle írásos nyoma nem maradt. Az intézkedéseket megtették, semmi nem volt hátra, Sándor grófnak már csak jelt kellett adnia, ha eljön az ideje. Így az esetben, ha a kormány megneszelne valamit, egy alkalmazott bevezetése ebbe a házba inkább arra szolgált, hogy minden gyanút eltereljen.

Az okoskodás kétségtelenül helyes volt, az óvintézkedés pedig megfelelõ lett volna, ha ez az alkalmazott nem éppen Sárkány, és ha nem Torontál Simon kezeskedik érte!

Különben Sárkány, a kétszínûség hétpróbás mestere, nyilván hasznot húzott külsõ tulajdonságaiból, nyílt tekintetébõl, õszinte arckifejezésébõl, egész személyének egyszerû és becsületes megjelenésébõl. Sándor grófot és két barátját meg kellett tévesztenie, és ez sikerült is neki. A fiatal könyvelõ buzgónak, lekötelezõnek, szolgálatkésznek mutatkozott, és igen jártasnak a számok világában, ahol rendet kellett teremtenie. Egyébként, ha nem tudja, semmibõl sem gyaníthatta volna, hogy egy összeesküvés vezetõivel áll szemben, akik készek a magyarokat az osztrákok ellen fellázítani, hiszen Sándor Mátyás, Báthory István, Szathmár László e találkozásokon látszólag csupán mûvészeti és tudományos kérdésekkel foglalkoztak. Nem folyt többé titkos levelezés, sem titokzatos jövés-menés a ház körül. De Sárkány tudta, mihez tartsa magát. Az alkalomnak jönnie kellett, és õ várt türelemmel.

Szathmár László házába jutva, Sárkánynak csak egyetlen célja volt: megkaparintani a titkosírás megfejtésére szolgáló rostélyt. De most, hogy már nem érkezett többé rejtjeles üzenet Triesztbe, arra is gondolt, hogy talán óvatosságból elpusztították a rostélyt. Nyugtalanította is ez a gondolat, mert egész cselszövése arra épült, hogy megfejtse a postagalamb hozta levélke másolatát.

Amíg tehát Sándor Mátyás elszámolásainak rendezésén dolgozott, nézdegélt, figyelt, leskelõdött. Az irodába, ahol Szathmár László és társai összegyûltek, igazán könnyen bejutott. Gyakran még egyedül is dolgozott ott. És ilyenkor szeme és keze egész mással foglalkozott, mint számításokkal vagy számjegyek egymás alá írásával. Az iratok közt kutatott, a fiókokat nyitogatta álkulcsokkal, az e mesterségben jártas Zirone készítményeivel. Mindamellett nagyon ügyelt arra, hogy Boros ne lássa meg, mert benne - úgy látszott - a legcsekélyebb rokonszenvet sem tudta felkelteni.

Az elsõ öt napon Sárkány kutatásai nem hoztak gyümölcsöt. Mindennap a siker reményével érkezett; minden este úgy tért vissza szállójába, hogy nem jutott semmire. Attól kellett félni, hogy kudarcot vall bûnös vállalkozása. Az összeesküvés - ha valóban arról volt szó -, és okot nem látott, hogy kételkedjék benne - egyik napról a másikra kirobbanhatott, vagyis mielõtt még felfedezhette, és következésképp elárulhatta volna.

- Amondó vagyok - mondta neki Zirone -, hogy jobb lenne értesíteni a rendõrséget, és átadni nekik az üzenet másolatát, mintsem elesni a feljelentés hasznától.

- Igen! - felelte Sárkány. - És meg is teszem, ha kell!

Magától értetõdõen állandóan tájékoztatta Torontál Simont kutatásairól, és nem kis fáradságába került, hogy lecsillapítsa a bankár türelmetlenségét.

A véletlen azonban segítségére jött. Elõször is a szerencse segített neki, amikor kezébe juttatta a rejtjeles üzenetet: ez alkalommal is a véletlen játszott közre, hogy megfejthesse.

Május utolsó napján jártak, délután négy óra felé. Sárkány rendszerint öt órakor távozott Szathmár gróf házából. Egyre nagyobb csalódást érzett, mert semmivel sem jutott elõbbre, mint ahol az elsõ napon tartott, a munka pedig, amellyel Sándor gróf megbízta, végéhez közeledett. A feladat befejeztével nyilván köszönettel és megfelelõ jutalmazással elengedik, de semmiféle oka nem lesz rá, hogy továbbra is látogassa ezt a házat.

Nos, Szathmár László és két barátja ez idõben távozott hazulról. Csak Boros maradt odahaza, de õ is az egyik földszinti szobában foglalatoskodott. Sárkánynak teljes szabadsága nyílt a cselekvésre, és elhatározta, hogy behatol Szathmár gróf szobájába - amit eddig nem tehetett meg -, s ott a legaprólékosabb kutatásba kezd.

Az ajtó kulcsra volt zárva. Sárkány álkulcsával kinyitotta és belépett.

Az utcára nyíló két ablak között egy redõnyös kis íróasztal állt, amelynek antik stílusa elragadtatta volna a régi bútorok kedvelõjét. A lecsukott redõnytõl nem lehetett látni a belsejét.

Elsõ ízben történt, hogy Sárkánynak alkalma nyílt megnézni ezt a bútordarabot, és nem az az ember volt, aki nem él a lehetõséggel. Hogy beleturkáljon a különféle fiókokba, csupán fel kellett feszítenie a redõnyt. Ezt meg is tette az álkulcs segítségével, anélkül, hogy a záron nyomot hagyott volna.

A negyedik fiókban, amelyet Sárkány átkutatott, számára mit sem érõ iratok alatt szabálytalanul kilyuggatott lapot talált. Ez a lap tüstént felkeltette a figyelmét.

“A rostély!” - gondolta magában.

Nem is tévedett.

Elsõ gondolata az volt, hogy magához veszi; de rövid gondolkodás után arra jutott, hogy a rostély eltûnése gyanút ébreszthetne, ha Szathmár gróf netán felfedezné.

“Rendben van! - gondolta. - Ugyanúgy, ahogy lemásoltam az üzenetet, a rostélyról is másolatot készítek; aztán Torontállal együtt könnyen megfejtjük a levélkét!”

Ez a rostély egyszerû négyzetes kartonlemez volt, hat centiméternyi minden oldalán, harminchat egyenlõ négyzetre felosztva, mindegyike körülbelül egy négyzetcentiméter. Hat-hat vízszintes és függõleges sorban elrendezve Püthagorasz tabellájához hasonlóan, amely hat számjegyen alapul. A harminchat négyzetbõl huszonhét fekete volt, kilenc pedig üres - vagyis a kilenc négyzet helyén a karton ki volt vágva.

Sárkány számára csupán a rostély pontos mérete és a kilenc üres négyzet elhelyezése volt lényeges.

A méret körvonalát meghúzta ceruzával egy szelet fehér papíron, és gondosan ügyelt arra, hogy feltüntesse a tintával rajzolt kis kereszt helyét, amely bizonyára a rostély felsõ részét jelölte.

A négyzetek helyét úgy határozta meg, hogy a rostélyt ráillesztette a papírra, amelyen a karton körvonalát meghúzta, és pontokkal jelölte meg - az elsõ sorban három üres négyzet foglalta el a 2-es, 4-es és 6-os helyet; a második sorban egy üres négyzet állt az 5-ös helyen; a harmadik sorban egy üres a 3-ik helyen; a negyedik sorban két üres foglalta el a 2-ik és 5-ik helyet; az ötödik sorban egy üres a 6-ik helyet; a hatodik sorban pedig egy üres négyzet állt a 4-ik helyen. Különben lássuk természetes nagyságában a rostélyt, amelyet Sárkány bûnös üzelmeire készült felhasználni cinkosával, Torontál Simon bankárral egyetemben.

Néhány perc elegendõ volt Sárkánynak, hogy elkészítse a másolatot.

+

Nem maradt kétsége, hogy ennek a rostélynak a segítségével, amelyet nem lesz nehéz egy kartonlemezbõl elkészítenie, ki tudja betûzni a Torontál keze közt hagyott levélke másolatát. Visszatette hát a rostélyt a fiókba az iratok alá, és elhagyta Szathmár László szobáját, majd a házat is, és visszasietett szállójába.

Negyedórával késõbb Sárkány oly diadalmas képpel lépett be a közös szobába, hogy Zirone teli torokból kiáltott:

- Na, történt valami, pajtás? Te, vigyázz! Könnyebben titkolod el gondjaidat, mintsem örömödet, és az ember könnyedén elárulja magát, ha érzelmeit kimutatja...

- Elég a fecsegésbõl, Zirone - felelte Sárkány -, munkára fel, nincs veszteni való idõnk!

- Vacsora elõtt?...

- Még elõtte.

Ezt mondván, Sárkány vett egy vékony kartont. Kiszabta a másolatot, és egy négyzetet kapott, amely pontosan egyezett a rostély méretével, és nem felejtette el a kis keresztet sem a felsõ részérõl. Azután fogott egy vonalzót, és felosztotta harminchat egyenlõ nagyságú négyzetre.

A harminchat négyzetbõl kilencet megjelölt a másolat alapján, azután zsebkése hegyével kivágta, kilyukasztotta, hogy megjelenjenek az üres kockákban azok a szavak, betûk vagy egyéb jelek, amelyekre a rostélyt ráhelyezik.

Zirone szemben ült Sárkánnyal, s tágra nyílt, mohón csillogó szemmel nézte, hogy mit mûvel. Ez a munka azért is érdekelte, mert tökéletesen értette e levelezésben használt titkosírás rendszerét.

- Leleményes kis szerszám - mondogatta -, szerfölött leleményes, ez még egyszer jó szolgálatot tehet nekem is! Ha elgondolom, hogy mindegyik üres kockában egymillió is megbújhat...

- Még több is! - felelte Sárkány.

Munkája befejeztével Sárkány felállt, és a kivágott kartont elhelyezte tárcájában.

- Holnap már jókor reggel Torontálnál leszek - jegyezte meg.

- Akkor jaj a pénztárának!

- Az üzenetet õ õrzi, de a rostély nálam van!

- És ezúttal be kell adnia a derekát!

- Be is adja!

- Nos, vacsorázhatunk?

- Most már lehet.

- Vacsorázzunk!

És Zirone, akinek mindig jó étvágya volt, nekilátott a vacsorának, amelyet szokása szerint kitûnõ fogásokból állított össze.

Másnap, június elsején Sárkány már reggel nyolc órakor megjelent a bankházban, és Torontál Simon nyomban utasítást adott, hogy vezessék be a dolgozószobájába.

- Megvan a rostély - jelentette Sárkány elégedetten, és átnyújtotta az elõzõ estén kivágott kartont.

A bankár átvette, jobbról-balról nézegette, miközben fejét csóválta, mintha nem osztotta volna társának bizakodását.

- Azért tegyünk próbát - mondotta Sárkány.

- Tegyünk.

Torontál Simon elõvette az egyik bezárt fiókból az üzenet másolatát.

Még emlékezhetünk, ez a levélke tizennyolc szóból állt, mindegyik szó hat betûbõl - különben teljesen értelmetlen szavakból. Mindenekelõtt nyilvánvaló volt, hogy e szavak minden betûje megfelel a hat-hat tele vagy üres négyzetnek, amely a rostély sorait képezte. Így arra lehetett következtetni, hogy az üzenet harminchat betûbõl álló elsõ hat szavát a harminchat négyzet segítségével állították sorrendbe.

Csakugyan - és ezt könnyû volt megállapítani -, az üres négyzeteket oly leleményesen helyezték el ezen a rostélyon, hogy ha négyszer egymás után egy negyedfordulatot végeztek vele, az üres négyzetek sorjában egy-egy fekete négyzet elõbbi helyére kerültek, de két üres négyzet sohasem esett egy helyre.

Tüstént kiderül, mi is ennek a rendszernek a titka. Például ha elsõ ízben ráhelyezzük a rostélyt egy fehér papírlapra, és mindegyik üres kockába bejegyezzük 1-tõl 9-ig a számjegyeket, aztán egy negyedfordulattal elmozdítjuk a rostélyt, és beírjuk 10-tõl 18-ig a számokat, aztán újabb negyedfordulat után 19-tõl 27-ig, majd a harmadik negyedfordulat után 28-tól 36-ig, végül a papíron találjuk 1-tõl 36-ig a számjegyeket a rostély beosztását képezõ harminchat négyzet helyén.

Sárkány így természetesen a levél elsõ hat szaván dolgozott elõször is olyképpen, hogy négyszer egymás után illesztette rájuk a rostélyt. Ezután az volt a szándéka, hogy ugyanezt a mûveletet elvégzi a másik hat szón is, harmadjára pedig a hat utolsón: így megkapja a titkosírás tizennyolc szavát.

Magától értetõdõen ezt az okoskodást Sárkány elmondotta Torontál Simonnak is, és a bankár egyetértett az okfejtés helyességével.

Vajon a gyakorlat igazolja majd az elméletet? Ezt kellett eldöntenie a próbálkozásnak.

Nézzük az üzenet tizennyolc szavát, amelyet az olvasó emlékezetébõl idézünk:

R

H

G

A

A

Z

L

K

A

E

E

N

S

L

Õ

Õ

É

Z

Ü

Y

G

G

R

É

N

Y

E

Õ

L

M

Z

K

B

N

E

T

A

F

X

S

G

M

S

N

E

Õ

O

L

E

A

K

Z

L

D

N

T

L

Á

R

E

T

K

E

Z

K

Y

S

R

N

L

É

E

E

Z

L

F

T

É

G

A

G

E

A

E

I

Á

I

M

R

L

S

E

R

É

O

G

E

N

R

G

É

L

N

T

E

Õ

Z

N

Elõször is ki kellett betûzni az elsõ hat szót. Ezért Sárkány úgy írta le a szavakat egy üres papírra, hogy mindegyik betû a rostély egy-egy négyzete felé essen, közben ügyelt arra, hogy megtartsa a helyes betû- és sortávolságokat.

A betûk a következõképpen helyezkedtek el:

A

H

G

A

A

Z

Ü

Y

G

G

R

É

A

F

X

S

G

M

N

T

L

Á

R

E

E

Z

L

F

T

É

S

E

R

É

O

G

Aztán ráillesztette a rostélyt erre a betûrendszerre, úgy, hogy a kis kereszttel megjelölt oldal felülre került. Ekkor a kilenc üres kockában megjelent kilenc betû, a többi huszonhetet pedig eltakarták a fekete kockák.

+

H

A

Z

R

X

T

R

É

É

Sárkány aztán negyedfordulatot tett a rostéllyal, balról jobbra úgy, hogy a felsõ oldal ezúttal a jobb oldalra került. A rostélyt így elhelyezve, az alábbi betûk tûntek elõ az üres mezõkben:

G

É

S

N

E

L

T

E

G

+

A harmadik helyzetben újabb betûk váltak láthatókká, Sárkány ezeket is gondosan feljegyezte:

G

Ü

F

G

Á

Z

S

R

O

+

Torontál Simont és Sárkányt azonban nagyon meglepte, hogy a fokozatosan kialakuló szavaknak semmi értelme sincs. Pedig arra számítottak, hogy folyékonyan elolvassák, csak egyszerûen forgatniuk kell a rostélyt, de a szavak semmivel sem árultak el többet, mint a rejtjeles üzenet. Vajon kibetûzhetetlen marad a levélke?

A rostély negyedik változata a következõ eredményt hozta:

R

A

Y

G

A

M

L

E

F

+

Ugyanaz az eredménytelenség, ugyanaz a homály. A rostély négy elforgatásával ez a négy szó jött ki:

HAZRXTRÉÉ

GÉSNELTEG

GÜFGÁZSRO

RAYGAMLEF

Márpedig ez nem jelentett az égvilágon semmit.

Sárkány nem tudta leplezni bosszúságát, amelyet ez a csalódás váltott ki belõle. A bankár viszont beérte annyival, hogy fejét csóválva nem minden gúny nélkül megjegyezze:

- Talán nem is ezt a rostélyt használták az összeesküvõk!

Erre a megjegyzésre Sárkány felugrott.

- Folytassuk! - kiáltotta.

- Folytassuk! - felelte Torontál Simon.

Sárkány legyûrte ideges remegését, aztán újrakezdte a kísérletet az üzenet második oszlopában álló hat szóval. Ráillesztette négyszer a rostélyt a szavakra, miközben egy-egy negyedfordulatot írt le vele. De csak ezt a minden értelem nélküli betûhalmazt kapta:

KENLEKKEG

EMÖTYGANL

ANNOZAERÉ

LEJÕSLEGE

Sárkány most már az asztalra vágta a rostélyt, és úgy káromkodott, mint egy matróz.

Különös ellentétképpen Torontál Simon megõrizte teljes hidegvérét. Tovább tanulmányozta a kísérlet kezdete óta nyert szavakat, és elgondolkodott.

- Az ördög vigyen el minden rostélyt, és azokat is, akik kitalálták! - kiabálta Sárkány, és felállt.

- Üljön csak vissza! - mondta Torontál Simon.

- Üljek vissza?...

- Igen, folytassa!

Sárkány Torontál Simonra nézett. Aztán visszaült helyére, újra felemelte a rostélyt, és gépiesen ráillesztette az üzenet utolsó hat szavára, de már azt sem tudta, mit csinál.

A rostély utolsó négy helyzetébõl a következõ szavak adódtak:

LÕZEKRÉLÕ

BTZSEIRTN

ÖZALLÁNEZ

SÉKNEDNIM

Akárcsak az elõbbieknek, e négy szónak sem volt semmi értelme. Sárkány, aki már magánkívül volt, felkapta a papírlapot, amelyen a rostély által kapott furcsa szavak álltak, és szét akarta tépni.

Torontál Simon azonban lefogta a kezét.

- Nyugalom! - szólt rá.

- Eh - kiáltotta Sárkány -, de hát mit kezdjünk ezzel a megfejthetetlen rejtvénnyel?!

- Írja csak le minden szavát, egyiket a másik után! - felelte egyszerûen a bankár.

- Ugyan miért?

- Hogy lássuk!

Sárkány engedelmeskedett, és a következõ betûsort kapta:

HAZRXTRÉÉGÉSNELTEGGÜFGÁZSRORAYGAMLEFKENLEKKEGEMÖTYGANLANNOZAERÉLEJÕSLEGELÕZEKRÉLÕBTZSEIRTNÖZALLÁNEZSÉKNEDNIM

Alig írta le a betûket, Torontál Simon kitépte Sárkány kezébõl a papírt, olvasni kezdte és felkiáltott. Most már õt hagyta cserben a nyugalma. Sárkány már azon töprengett, nem bolondult-e meg hirtelen a bankár.

- No, most olvassa! - kiabálta Torontál Simon, és odanyújtotta a papírszeletet Sárkánynak. - No, olvassa!

- Olvassam?...

- Ej, hát nem látja, hogy mielõtt Sándor gróf levelezõi megszerkesztették volna e szavakat a rostély segítségével, elõzetesen fordított sorrendben írták fel a betûket?

Sárkány elvette a papírt, és ezt olvasta az utolsó betûtõl az elsõig:

MINDEN KÉSZEN ÁLL. AZ ÖN TRIESZTBÕL ÉRKEZÕ LEGELSÕ JELÉRE AZONNAL NAGY TÖMEGEK KELNEK FEL MAGYARORSZÁG FÜGGETLENSÉGÉÉRT. XRZAH

- És az öt utolsó betû?! - kiáltotta.

- Elõre megbeszélt aláírás - válaszolta Torontál Simon.

- Végre a kezünkben vannak!...

- De még nem a rendõrség kezében!

- Ez az én dolgom!

- De a legnagyobb titokban jár el?

- Gondom lesz rá - felelte Sárkány. - Egyes-egyedül a trieszti kormányzó ismeri majd meg annak a két becsületes hazafinak a nevét, akik a kezdetén meghiúsítják az osztrák birodalom ellen szervezett összeesküvést!

S ahogy így beszélt, a gazfickó hangja, mozdulatai csak még jobban elárulták, miféle gúny mondatta vele e szavakat.

- Nekem tehát már semmi tennivalóm? - kérdezte hidegen a bankár.

- Semmi - felelte Sárkány -, legfeljebb, hogy felvegye a részesedését a haszonból.

- Mikor?

- Amikor majd lehull az a három fej, amely külön-külön egymilliónál többet hoz nekünk.

Torontál Simon és Sárkány ezzel el is vált egymástól. Ha hasznot akartak húzni abból a titokból, amelyet a véletlen eléjük dobott, sietniük kellett, hogy még az összeesküvés kitörése elõtt feljelentsék a lázadókat.

Eközben Sárkány szokása szerint visszatért Szathmár László házába. Folytatta a könyvelést, amely már vége felé járt. Sándor gróf megköszönte a buzgalmát, és közölte vele, hogy egy hét múlva már nem lesz szüksége szolgálataira.

Sárkány gondolatai szerint ez azt jelentette, hogy ez idõre a Triesztbõl várt jelet nyilván megadják a fontosabb magyar városoknak.

Sárkány a legnagyobb gonddal folytatta megfigyeléseit mindarról, ami csak lezajlott Szathmár gróf házában, de sohasem adott okot gyanúra. Sõt oly megértõnek mutatkozott, annyira a szabadelvû eszmék hívének tüntette fel magát, oly kevéssé leplezte legyõzhetetlen ellenszenvét, amelyet - úgy hangoztatta - a német fajjal szemben táplált, és végül is oly jól játszotta szerepét, anélkül, hogy egy pillanatra is kiesett volna belõle, hogy Sándor gróf már arra gondolt, magához veszi késõbb, amikor a felkelés után Magyarország szabaddá válik. Valamennyien, még Boros is felhagyott azzal az óvatossággal, amelyre eleinte a fiatalember késztette õket.

Sárkány közeledett tehát céljához.

Sándor gróf két barátjával egyetértésben június nyolcadikára tûzte ki azt a napot, mikor jelt ad a felkelésre, és ez a nap el is érkezett.

De ekkorára már az árulás is megtörtént.

Ezen az estén, nyolc óra tájban a trieszti rendõrség hirtelen megszállta Szathmár László házát. Minden ellenállás hiábavaló lett volna. Le is tartóztatták Sándor grófot, Szathmár grófot, Báthory professzort, Borost, de még Sárkányt is, aki egyébként nem is tiltakozott. Elfogatásuk hírét nem hozták nyilvánosságra.

Isztria, amelyet az 1815. évi szerzõdések az Osztrák-Magyar Monarchiához csatoltak, háromszög alakú félsziget, amely ott a legszélesebb, ahol a szárazföldhöz csatlakozik. Ez a félsziget a Trieszti-öböl és a Quarnerói-öböl között helyezkedik el, a partjai mentén számos kikötõ bújik meg. Csaknem a déli csücskén fekszik egyikük, Pola kikötõje, amelyet a kormány ebben az idõben akart tengeri támaszponttá kiépíteni.

Az isztriai tartomány, különösképpen nyugati partjain, nagyon is olasz, sõt velencei maradt mind szokásaiban, mind pedig nyelvében. A szláv elem komoly vetélytársa az olasznak; osztrák befolyás azonban meglehetõs nehezen tud érvényesülni a kettõ között.

A tengerparton és a félsziget belsejében több jelentõs város élénkíti meg ezt a vidéket, amelyet az északi Adria vize mos. Ilyen nagyobb város Capo d’Istria és Pirano is, amelynek sópárlással foglalkozó lakossága csaknem kizárólag a Risano és Corna-Lunga torkolatánál fekvõ nagy sópárlókban dolgozik; Parenzo, az isztriai tartományi gyûlés és a püspök székhelye; Rovigno, gazdag olajbogyó-termõhely, Polát pedig, az egész Adria tervezett legjelentõsebb hadikikötõjét, számos turista keresi fel római eredetû pompás mûemlékeiért.

De egyik város sem nevezheti magát Isztria fõvárosának. A fõváros címét Pisino viseli, csaknem a háromszög közepén, s bár maguknak sejtelmük se volt róla, ide vitték titkos letartóztatásuk után a foglyokat.

Szathmár László házának kapuja elõtt egy postakocsi várakozott. Csakhamar mind a négyen beszálltak, és két osztrák csendõr is - általában az utasok biztonságát ilyenek õrzik Isztria vidékein - helyet foglalt mellettük a kocsiban. Útjuk során így lehetetlen volt egyetlen szót is váltaniuk, hogy közös megegyezésre juthattak volna, mielõtt megjelennének bíráik elõtt.

Egy hadnagy vezetésével tizenkét lovas csendõr kísérte õket, és elölrõl, oldalról, hátulról közrefogták a postakocsit; tíz perccel késõbb már el is hagyták a várost. Borost egyenest a trieszti börtönbe vitték, és egy magánzárkába csukták.

Hová vitték a foglyokat? Vajon melyik erõdítménybe zárja õket az osztrák kormány, ha már a trieszti vár sem elég biztonságos? Sándor grófnak és társainak sokat jelentett volna, ha ezt megtudják, de minden próbálkozásuk eredménytelen maradt.

Az éjszaka sötét volt. A postakocsi lámpáinak fénye éppen csak a lovasok elsõ soráig világította meg az utat. Gyorsan haladtak. Sándor Mátyás, Báthory István, Szathmár László, mozdulatlanul és némán ült a helyén. Sárkány még csak nem is igyekezett megtörni a csendet, se nem tiltakozott letartóztatása ellen, még csak letartóztatása okát sem tudakolta.

Triesztbõl kiérve, a postakocsi éles fordulóval rézsút a tengerpart felé kanyarodott. Sándor gróf a lódobogás és kardcsörgés közepette itt már hallotta a tengerparti sziklákon megtörõ hullámok morajlását. Egy pillantásra felragyogott néhány fény az éjszakában, de mindjárt tovatûnt. A kis Muggia fényei voltak ezek, most haladt át rajta a postakocsi, de nem állt meg. Késõbb Sándor grófnak az a benyomása támadt, hogy az út visszakanyarodik a síkság felé.

Este tizenegy órakor megállt a kocsi, hogy lovakat váltson. Csak egy tanya állt ott, és a lovak befogásra készen várakoztak. Ez nem volt postakocsi-állomás - úgy látszik, a csendõrök el akarták kerülni Capo d’Istriát.

A kíséret újra felkerekedett. A kocsi a szõlõk között vágott úton haladt; a venyigék összefonódtak, és kacskaringósan futottak fel az eperfák ágaira; az út még mindig a síkságon vezetett, és így gyorsan haladhattak. A sötétség növekedett, mert az elég heves délkeleti sirokkó kövér felhõkkel takarta el az égboltot. Noha a kocsi ablakait idõnként leeresztették, hogy friss levegõ hatoljon a kocsiba - mert Isztriában a júniusi éjszakák igen melegek -, még a legközelebbi tárgyakat sem lehetett felismerni. Bármilyen figyelmet szentelt is Sándor gróf, Szathmár László és Báthory István útjuk legcsekélyebb mozzanataira: a szél irányára, az indulás óta eltelt idõre, képtelenek voltak megállapítani, milyen irányban halad a postakocsi. Nyilván azt akarták a hatóságok, hogy a vizsgálat a legnagyobb titokban menjen végbe, és olyan helyen, amelyet senki nem ismer.

Hajnali két óra felé másodszor is lovakat váltottak. Mint az elsõ esetben, a megállás most sem tartott tovább öt percnél.

Sándor grófnak úgy rémlett, hogy egy házcsoportot lát az út végén, a félhomályban; alighanem egy külváros vége volt.

Buje járási székhely házait pillantotta meg, mintegy húsz mérföldre Muggiától délre.

Alig fogták be a lovakat, a csendõr hadnagy mindössze néhány szót súgott a postakocsis fülébe, és a kocsi továbbvágtatott.

Fél négy tájban kezdett virradni. Egy órával késõbb a foglyok a felkelõ nap állásából megállapíthatták volna az útirányt, vagy legalábbis meghatározhatták volna, hogy északnak vagy délnek tartanak-e. De ekkor a csendõrök leengedték a kocsi függönyeit, s a kocsi belseje a legteljesebb homályba borult.

Sándor gróf és két barátja a legcsekélyebb megjegyzéstõl is tartózkodtak. Úgysem kaptak volna rá feleletet, ezt tudták jól, ezért inkább beletörõdtek helyzetükbe, és vártak.

Egy vagy két órával késõbb - nehéz lett volna megbecsülni az eltelt idõt - a postakocsi még egyszer megállt, és gyorsan lovakat váltottak Visinada mezõvárosnál.

Ettõl a perctõl kezdve mindössze annyit figyelhettek meg, hogy az út csaknem járhatatlanná vált. A postakocsis kiáltásai, az ostor csattogása szüntelenül ösztökélték a lovakat, a patkók csattogtak a hegyes vidék durva, köves talaján. Néhány szürkéllõ erdõvel borított kisebb domb szegélyezte a látóhatárt. A foglyok két-három ízben is furulyaszót hallottak. A fiatal pásztorok voltak, furcsa dalokat játszottak fekete kecskenyájaik mellett; de mindez vajmi kevés útbaigazítást adott a tájról, ahol áthaladtak, s bele kellett nyugodniuk, hogy mit sem látnak belõle.

Reggel kilenc óra is volt már, amikor a postakocsi tempót váltott. Nem lehetett kétség: elérték az út legmagasabb pontját, és onnét már gyorsabban tartottak lefelé. Oly nagy sebességgel haladtak, hogy a kerekeket több ízben meg kellett kötni, hogy a veszélyes úton meg ne szaladjon a kocsi.

Csakugyan, az út elõbb felkapaszkodott arra az igen hepehupás tájra, amelyet a Monte Maggiore ural, aztán rézsút lefelé ereszkedik, és mind közelebb jut Pisinóhoz. Noha ez a város egy igen magas hegyoldalban fekszik a tenger felett, úgy tûnik a környezõ magaslatokhoz képest, mintha egy völgy mélyében bújna meg. Már jó messzirõl látható a harangtorony, amely kimagaslik a lépcsõzetesen épült, festõi szépségû házcsoportokból.

Pisino járási székhely mintegy huszonötezer lakossal. A háromszögletû félszigetnek majdnem a közepén fekszik, morlákok, különbözõ szláv népfajok, de még cigányok is tódulnak ebbe a városba; fõként a vásárok idején, amikor élénk kereskedelmi élet folyik itt.

Isztria fõvárosa régi település, még megõrizte feudális jellegét. Ez különösképp erõdítésén látszik, amely néhány újabb katonai épület fölé emelkedik. Ezekben az épületekben mûködnek az osztrák kormány közhivatalai.

Ennek az erõdítésnek az udvarán állt meg június kilencedikén reggel tíz óra tájban a postakocsi, tizenöt órás utazás után. Sándor gróf, két társa és Sárkány ekkor kiszálltak a kocsiból. Néhány perccel késõbb már lakat alá is kerültek, külön-külön egy-egy bolthajtásos cellába, ahová mintegy ötven lépcsõt megmászva jutottak el.

A legteljesebb szigorúsággal különítették el õket.

Noha semmiképpen nem érintkezhettek, nem közölhették egymással gondolataikat, Sándor Mátyás, Szathmár László és Báthory István csak egyetlen dolgon töprengett: hogyan jöttek rá az összeesküvésre? Talán a véletlen vezette nyomra a rendõrséget? Pedig semmi nem szivároghatott ki. Már semmiféle levélváltás nem folyt Trieszt, a fontosabb magyar városok és Erdély között. Vajon árulás történt? De ki lehetett az áruló? Soha bizalmas közlést nem tettek senkinek. Soha egy szelet papír nem kerülhetett kém kezébe. Minden iratot megsemmisítettek. Ha az acquedottói ház legrejtettebb zugait is feltúrják, akkor sem találnak még egy gyanús feljegyzést sem! Pedig ez történt. A rendõrség semmit sem fedezett fel - hacsak nem azt a rostélyt, amelyet Szathmár gróf nem tépett szét, mert lehetséges volt, hogy még szükségük lesz rá. És, szerencsétlenségükre, ez a rostély bizonyítékul szolgálhatott ellenük, mert ugyan mivel magyaráznák használatát mással, mint titkos levelezéssel?

A foglyok még nem tudhatták, hogy minden annak a levélkének a másolatán alapul, amelynek Sárkány, Torontál Simonnal összejátszva, megfejtette eredeti értelmét, és amelyet kiszolgáltatott a trieszti kormányzónak. De ez, sajnos, elég is volt ahhoz, hogy az állam biztonsága ellen szõtt összeesküvés vádját emeljék ellenük. Így semmi nem hiányzott már, hogy Sándor grófot és barátait különleges bíráskodás alá vonják, katonai törvényszék elé, amely katonásan is jár el.

De volt egy áruló, és nem is messze tõlük. Hagyta magát letartóztatni zokszó nélkül, hagyta, hogy bíróság elé állítsák, még azt is hagyta, hogy elítéljék, tudva, hogy késõbb úgyis megkegyelmeznek neki, így ez az áruló minden gyanút elhárított magáról. Ez volt Sárkány taktikája, és ezt éppoly biztos fellépéssel játszotta végig, mint minden egyéb szerepét.

Egyébként Sándor gróf, akit rászedett ez a csaló - és kit nem szedett volna rá helyében? -, eltökélte, hogy mindent elkövet Sárkány tisztázására. Úgy gondolta, nem lesz nehéz bizonyítania, hogy Sárkány soha nem volt részese az összeesküvésnek, csupán egyszerû könyvelõ, akit nemrég vezettek be Szathmár László házába, és egyedül a gróf személyes ügyeivel foglalkozott, tehát semmi nem fûzte az összeesküvõkhöz. Szükség esetén kérheti Torontál Simon bankár tanúskodását is, hogy bizonyítsa fiatal munkatársa ártatlanságát. Nem is kételkedett hát Sárkány felmentésében mind a fõbenjáró bûnt, mind a bûnrészességet illetõen, az esetben, ha vádat emelnének ellene - de ebben még nem is volt bizonyos.

Végül is az osztrák kormány még nem tudhatott semmit az összeesküvésrõl, csak a trieszti összeesküvõk nevét. Híveikrõl Magyarországon és Erdélyben semmit az égvilágon nem tudott. Semmi jel nem mutatott arra, hogy az összeesküvésben mások is részt vesznek. Sándor Mátyás, Báthory István, Szathmár László semmiképp nem nyugtalankodott e tekintetben. El voltak tökélve, hogy mindent tagadnak, hacsak az összeesküvés valami tárgyi bizonyítékát nem tárják elébük. Ez esetben bátran áldozzák fel életüket. Mások majd egy nap újra kezdik a most elbukott mozgalmat. A függetlenség ügye megtalálja új vezetõit. Ha bûnösnek mondanák ki õket, feltárják nyíltan, hogy miben reménykedtek, a célt, amelyet maguk elé tûztek, azt a célt, amely elõbb vagy utóbb meg is valósul. Még csak azt a fáradságot sem veszik, hogy védekezzenek, büszkén vállalják, hogy ezt a játszmát elvesztették.

Sándor gróf és barátai nem minden ok nélkül hitték, hogy a rendõrség tevékenysége igen szûk korlátok között mozog ebben az ügyben. Budán, Pesten, Kolozsvárott és minden városban, ahol a Triesztbõl várt jelre ki kellett törnie a felkelésnek, a rendõrség hasztalanul kereste az összeesküvés nyomait. Ezért foganatosította hát annyira titokban a kormány a három trieszti vezetõ letartóztatását. Azért vetették õket a pisinói várerõd börtönébe, azért ügyeltek, hogy semmi ki ne szivárogjon idõ elõtt ebbõl az ügybõl, mert azt remélték, hogy valami körülmény folytán megismerik az íróit annak a titkos üzenetnek, amely számukra ismeretlen helyrõl Isztria fõvárosába érkezett.

Ez a reménységük nem teljesült. A várt jelet senki sem adta meg, nem is adhatta meg. A mozgalmat - legalábbis pillanatnyilag - meghiúsították. A kormánynak be kellett érnie avval, hogy elítéli Sándor grófot és bûntársait hazaárulás kísérletéért.

Hanem a nyomozás megkövetelt néhány napot. Így csupán június huszadika felé került sor a vádlottak kihallgatására. Még csak nem is szembesítették õket, és csupán késõbb, bíráik elõtt láthatták egymást.

A kormány a hadbíróságra bízta a trieszti összeesküvés vezéreinek elítélését. Tudjuk, mennyire sommás az olyan ügyek kivizsgálása, amelyeket különbíráskodásnak vetnek alá, milyen gyorsak e bíróságok a tárgyalások levezetésében és az ítéletek végrehajtásában.

Jelen esetben is így történt.

Június huszonötödikén összeült a hadbíróság a pisinói várerõd egyik alacsony termében, és ugyanezen a napon jelentek meg a vádlottak a haditörvényszék elõtt.

A tárgyalás nem nyúlt hosszúra, még csak izgalmasnak sem volt mondható, semmiféle különleges esemény nem történt.

A hadbíróság kilenc órakor kezdte meg a tárgyalást. Sándor gróf, Szathmár gróf, Báthory István professzor és Sárkány bebörtönzésük óta most pillantották meg elõször egymást. Sándor Mátyás és két barátjának kézszorítása a vádlottak padján csak újabb bizonysága és megerõsítése volt azoknak az érzelmeknek, amelyek egymáshoz fûzték õket. Szathmár László és Báthory István egyetlen mozdulattal Sándor gróf értésére adta, hogy mindketten rábízzák a beszédet a bíróság elõtt. Sem õ, sem barátai nem voltak hajlandók igénybe venni a kirendelt védõ szolgálatát. Amit Sándor gróf eddig tett, jól tette. Amit majd bíráiknak mond, jól mondja.

A tárgyalás nyilvános volt abban az értelemben, hogy a terem ajtaja nyitva maradt. De csak kevés ember jelent meg, mert az ügyrõl semmi nem szivárgott ki. Legfeljebb húszan jöttek össze, azok is a vár személyzetébõl.

Elõször a vádlottak személyazonosságát állapították meg. Aztán Sándor gróf megkérdezte a bíróság elnökétõl, hová hozták õket, hol ítélkeznek felettük; de erre a kérdésre nem kapott választ.

Sárkány személyazonosságát is megállapították, de õ semmi olyat nem mondott, ami arra utalt volna, hogy ügye elkülönítendõ lenne a többiekétõl.

Ekkor megmutatták a vádlottaknak az üzenet másolatát, amelyet az áruló juttatott a rendõrség kezére.

Amikor a vád elõterjesztõje megkérdezte tõlük, elismerik-e, hogy kézhez vették az üzenet eredetijét, amelynek másolatát az imént bemutatták, azt felelték, hogy ennek bizonyítása a vád feladata.

Erre a válaszra eléjük tették a rostélyt, amelyet Szathmár László szobájában találtak.

Sándor gróf és két társa nem tagadhatta, hogy a rostély az õ tulajdonukat képezi. Ezt meg sem kísérelték. Most már e tárgyi bizonyíték elõtt meg kellett hajolniuk. Mivel a rostély segítségével a titkosírásos üzenetet el lehetett olvasni, világos volt, hogy az üzenetet a vádlottak meg is kapták.

Csak ekkor tudták meg, hogyan jöttek az összeesküvés titkának nyitjára, és min alapul a vád.

Ettõl a perctõl fogva mindkét részrõl igen világosan hangzottak el a kérdések és feleletek.

Sándor gróf nem tagadhatott többé. Két barátja nevében is beszélt hát, õk készítették elõ azt a mozgalmat, amely Magyarországot el akarta szakítani Ausztriától, és vissza akarta állítani a régi magyar birodalom függetlenségét. Ha nem tartóztatják le õket, a felkelés már ki is tört volna, és Magyarország újra független ország. Sándor Mátyás azt állította, hogy õ volt az összeesküvés vezetõje, és vádlott-társai csak másodrendû szerepet játszottak. De azok nem hagyták helyben a gróf szavait, és önérzetesen vállalták, hogy bûntársai voltak, és becsülettel osztozni akarnak sorsában.

A tárgyalás már nem nyúlhatott sokáig. Egyébként amikor a hadbíróság elnöke külsõ kapcsolataikról faggatta a vádlottakat, megtagadták a választ. Egyetlen nevet sem említettek, egyetlenegyet sem volt szabad elárulni.

- Mindhármunk élete az önök kezében van - felelte egyszerûen Sándor gróf -, érjék be ennyivel.

Csupán három életrõl beszélt, mert Sándor gróf ragaszkodott ahhoz, hogy bizonyítsa Sárkány, a fiatal könyvelõ ártatlanságát, aki Szathmár László házában volt alkalmazott Torontál Simon bankár ajánlására.

Sárkány csak megerõsíthette Sándor gróf állításait. Semmit nem tudott az összeesküvésrõl. Õ volt legjobban meglepve, amidõn megtudta, hogy az Acquedotto e békés hajlékában összeesküvést szõnek az állam biztonsága ellen. Csak azért nem tiltakozott letartóztatása pillanatában, mert azt sem tudta, mirõl van szó.

Mind Sándor gróf, mind Sárkány egybehangzóan vallott e körülményekrõl, és igen valószínû, hogy a hadbíróságnak már megvolt a maga álláspontja az ügyben. Így a tárgyalás ügyészének indítványára a Sárkány ellen emelt vádat csakhamar el is ejtették.

Délután két óra felé már be is fejezõdött az ügy tárgyalása, és azon nyomban meghozták az ítéletet.

Sándor Mátyás grófot, Szathmár László grófot és Báthory István professzort hazaárulásért golyó általi halálra ítélték.

Az ítélet a várerõd udvarán hajtandó végre.

Negyvennyolc órán belül.

Sárkány ügyében megszüntették az eljárást; de szabadlábra helyezésére csak az ítélet végrehajtása után kerül sor.

Az ítélet egyszersmind kimondotta a három elítélt javainak elkobzását is.

Parancsot adtak, hogy vezessék vissza Sándor Mátyást, Szathmár Lászlót és Báthory Istvánt börtönébe.

Sárkányt is visszavezették cellájába, amely a vártorony második emeletén, az ellipszis alakú folyosó végén volt. Sándor grófot és két barátját életük utolsó óráira egy eléggé tágas cellába helyezték el ugyanezen az emeleten, éppen a folyosó szemközti oldalán. Az elkülönítést most már feloldották, az elítélteket együvé zárták a kivégzésig.

Vigasz, sõt öröm volt számukra, hogy ismét együtt lehettek, és átengedhették magukat túláradó érzéseiknek. A bírák elõtt keményen állottak, de most jött a visszahatás, és amikor szemtanú nem látta, kitárták karjukat, és szorosan megölelték egymást.

- Barátaim - mondotta Sándor gróf -, én okozom halálotokat. Még sincs miért bocsánatot kérnem. Magyarország felszabadítása volt a tét. Ügyünk igazságos. Kötelességünk volt harcolni érette! Becsület dolga ezért meghalni is!

- Mátyás - felelte Báthory István -, inkább köszönjük neked, hogy társaidul választottál minket ehhez a hazafias mûhöz, amely életmûved lett volna...

- Éppígy társaid leszünk a halálban is! - tette hozzá hidegen Szathmár gróf.

Pillanatnyi csend után mindhárman körülnéztek a félhomályos cellában, ahol utolsó óráikat töltik el. A vártorony vastag falába négy-öt láb magasan bevágott keskeny ablak éppen csak megvilágította a cellát. Három vaságy, néhány szék, egy asztal volt egész bútorzata, és a falhoz erõsített néhány polc, rajtuk néhány használati holmi.

Szathmár László és Báthory István átadta magát gondolatainak, míg Sándor gróf fel s alá járt a cellában.

Szathmár László egyedül állt a világban, rokonok nélkül, nem volt kivel törõdnie. Csak öreg szolgája, Boros siratja majd el.

Más volt Báthory István esete. Halála nemcsak õt sújtja. Felesége van és fia, számukra ez borzalmas csapás. E drága lelkek talán túl sem élik ezt! És ha túlélik, akkor is milyen sors vár rájuk! Milyen jövõ várhat egy vagyontalan asszonyra, alig nyolcéves gyermekével? Különben, ha lett is volna némi vagyona Báthory Istvánnak, ugyan mi marad belõle az ítélet után, amely a halál mellett a vagyonelkobzást is kimondotta?

Sándor grófnak egész múltja eszébe jutott. Felesége, aki mindig szívében élt. Kétéves kislánya, akit az intézõ gondjaira bízott, s akinek a felnevelése most már a derék emberre hárul. Barátai, akiket vesztükbe taszított... Azon töprengett, vajon helyesen cselekedett-e, vajon nem ment-e messzebb, mint amit a haza iránti kötelesség parancsol, mivel a büntetés sem csupán õt sújtja, hanem ártatlanokat is!

- Nem... nem... csak a kötelességemet teljesítettem! - ismételgette. - A haza mindenekelõtt, mindenekfelett!

Este öt óra tájban egy õr lépett be a cellába, letette az asztalra az elítéltek vacsoráját, aztán szótlanul kiment. Pedig Sándor Mátyás szerette volna tudni, hol vannak, melyik erõdítménybe zárták õket. De erre a kérdésre a hadbíróság elnöke úgy vélte, nem kell válaszolnia, és az õr, aki erre bizonyára a legszigorúbb parancsot kapta, úgysem válaszolt volna.

Az elítéltek alig nyúltak az eléjük tett vacsorához. A nap hátralevõ részében beszélgettek különféle kérdésekrõl, fõleg arról a reményükrõl, hogy a meghiúsult felkelés egy nap újrakezdõdik. Aztán többször is visszatértek az ügy különbözõ mozzanataira.

- Most már tudjuk - mondta Szathmár László -, miért fogtak le bennünket, és hogyan értesült mindenrõl a rendõrség ebbõl az üzenetbõl, amely tudomására jutott...

- Nyilván így van, László - felelte Sándor gróf -, de vajon elõttünk kinek a kezébe került ez az üzenet, egyik legutolsó levelünk, ki készíthetett róla másolatot?

- És miután elfogták - tette hozzá Báthory István -, hogyan tudták kibetûzni a rostély nélkül?

- Nyilván ellopták tõlünk a rostélyt, ha rövidke idõre is... - mondotta Sándor gróf.

- Ellopták?... Ugyan kicsoda? - felelte Szathmár László. - Elfogatásunk napján még íróasztalom fiókjában hevert, hiszen ott találta meg a rendõrség!

Ez csakugyan megmagyarázhatatlan volt. Végül is azt lehetett, sõt azt is kellett feltételezni, hogy az üzenetet a postagalamb nyakában találták meg, és még az elõtt másolták le, hogy a címzetthez eljutott volna. De az már érthetetlen volt, hogyan fejtették meg a rejtjeles szöveget minden eszköz nélkül.

- És mégis - folytatta Sándor gróf -, az üzenetet elolvasták, ebben már bizonyosak vagyunk, és ez csak a rostély segítségével történhetett! Ez az üzenet vezette az összeesküvés nyomára a rendõrséget, és egyes-egyedül ezen alapult a vád!

- Elvégre mit számít? - felelte Báthory István.

- Ellenkezõleg, nagyon is számít! - kiáltott fel Sándor gróf. - Talán elárultak minket! És ha akadt egy áruló... azt sem tudjuk...

Sándor gróf megállt. Sárkány neve bukkant fel agyában. De elhessegette ezt a gondolatot, messze, igen messze, még társaival sem akarta közölni.

Sándor Mátyás és két barátja tovább folytatta a beszélgetést mindarról, ami megmagyarázhatatlannak tûnt ebben az ügyben; késõ éjszakáig folyt a szó.

Másnap meglehetõsen mély álomból verte fel õket az õr. Utolsó elõtti napjukra virradtak. Az ítéletet huszonnégy óra múlva hajtják végre.

Báthory István megkérdezte az õrtõl, láthatja-e még a családját.

Az õr azt felelte, hogy semmilyen parancsot nem kapott e tekintetben. Különben sem volt valószínû, hogy a kormány hozzájáruljon, és megadja ezt az utolsó vigaszt az elítélteknek, mivel titokban tartotta ezt az ügyet az ítélet napjáig, és a várerõd nevét, ahová bebörtönözték õket, még csak ki sem ejtették elõttük.

- Legalább írhatunk, és levelünk eljut-e a címzetthez? - kérdezte Sándor gróf.

- Rendelkezésükre bocsátom a papírt, tollakat és tintát - felelte az õr -, és ígérem, hogy leveleiket a parancsnok kezéhez juttatom.

- Köszönet érte, barátom - felelte Sándor gróf -, valóban mindent megtesz, amit tehet! Hogy fáradságát honoráljuk...

- Beérem a köszönettel, uraim - felelte az õr, nem is titkolva megindultságát.

A derék férfiú csakhamar hozta is az írószerszámokat. Az elítéltek azzal töltötték napjuk egy részét, hogy megírták utolsó üzeneteiket. Sándor gróf minden tanácsot megadott, amit csak egy apai szív adhat árván maradó kislányának; Báthory István kifejezte minden szeretetét, amit egy férj küldhet feleségéhez és fiához szóló búcsújában; Szathmár László mindazt, amit öreg szolgája, utolsó barátja iránt érzett.

De ezen a napon, bármennyire is magukba mélyedtek, hányszor füleltek a foglyok! Hányszor igyekeztek kivenni, vajon nem hatol-e el hozzájuk messzirõl valamiféle zaj a vártorony folyosóin át. Hányszor vélték látni, hogy cellájuk ajtaja kitárul, és utoljára megölelhetik feleségüket, fiukat, lányukat! Mert ez vigasz lett volna. De igazából nem volt-e jobb, ha egy könyörtelen parancs megfosztja õket az utolsó búcsútól, megkíméli õket attól a szívszaggató jelenettõl?

Az ajtó zárva maradt. Nyilván sem Báthoryné, sem a fia, sem Lendeck intézõ, akire Sándor gróf bízta kisleányát, nem tudta, hova vitték a foglyokat letartóztatásuk után, és nem tudhatta Boros sem, akit még mindig fogva tartottak a trieszti börtönben. Nyilván azt sem tudták, milyen ítélet sújtotta az összeesküvés vezetõit. És így az elítéltek sem láthatták viszont õket az ítélet végrehajtása elõtt.

Így teltek a nap elsõ órái. Olykor beszélgettek, olykor meg hosszan hallgattak, magukba mélyedve. Ilyen pillanatokban valami természetfeletti erõvel az egész élet átfut az ember agyán. Nem a múltba nyúlnak vissza érte. Minden, amit csak visszahoz az emlék, a jelen alakját ölti. Vajon ez már az örökkévalóság elõérzete, amely nemsokára megnyílik elõttük, azé a felfoghatatlan és felmérhetetlen állapoté, amelyet úgy hívnak: a végtelen?

Míg Báthory István és Szathmár László fenntartás nélkül átadták magukat emlékeiknek, Sándor Mátyást egyetlen gondolat gyötörte, és tartotta fogva makacsul. Nem kételkedett abban, hogy a rejtelmes ügyben árulás történt. Márpedig magafajta ember számára úgy meghalni, hogy meg sem büntetheti az árulót, bárki is legyen, sõt, hogy ne is tudja ki árulta el, kétszeres halállal ért fel. Ki szerezhette meg a levelet, amelynek a rendõrség az összeesküvés felfedését és az összeesküvõk letartóztatását köszönhette, ki tudta kibogozni, ki szolgáltatta ki, vagy talán adta el?... Ezzel a megoldhatatlan problémával szemben Sándor gróf túlfeszített agya valósággal lázban égett.

Épp ezért, míg barátai írtak vagy némán, mozdulatlanul ültek, õ nyugtalanul, izgatottan járt-kelt a cella falai mentén, mint a ketrecébe zárt vadállat. Végül is a reménytelenül megfejthetetlennek tûnõ titkot megoldotta egy különös, de a hangtan törvényeivel tökéletesen megmagyarázható jelenség.

Sándor gróf már több ízben is megállt annak a válaszfalnak a sarkánál, amely annak a folyosónak a külsõ falával érintkezik, melyre a vártorony ezen emeletének különféle cellái nyílnak. E sarokban, az ajtó menti hézagon át, távoli hangokat vélt hallani, még alig kivehetõen. Elõször fel sem figyelt rá; de hirtelen saját neve hallatára hegyezni kezdte a fülét.

Nyilvánvalóan ugyanaz a hangtani jelenség játszódott itt le, mint amelyet a székesegyházak karzatain vagy ellipszis alakú bolthajtásai alatt figyelhetünk meg. A hang az ellipszis alakú folyosó egyik oldaláról jött, s követve a falakat, a félkör másik fókuszán hallatszott anélkül, hogy hallható lett volna a közbeesõ pontokon. Ugyanez a jelenség tapasztalható a párizsi Panthéon kriptáiban, a római Szent Péter-székesegyház kupolájának belsejében és a londoni Szent Pál-székesegyház kupolájának belsõ karzatán, “a suttogó galériában”. Ilyen körülmények között minden szó, bármily halkan ejtsék is ki az ellipszis egyik gyújtópontjában, jól kivehetõen hallatszik az átellenes ponton.

Nem volt kétséges, hogy két-három személy beszélget vagy a folyosón, vagy valamelyik cellában, amely a folyosó tengelyének túlsó végén van, és az sem, ahogy a másik gyújtópont egész közel esik ama cella ajtajához, amelyben Sándor Mátyásék voltak.

A gróf egyetlen intéssel maga mellé hívta két társát. Mindhárman fülelve figyeltek.

Egyes mondatfoszlányok elég kivehetõen érkeztek fülükhöz, de a mondatok megszakadtak, ha a beszélgetõk bármilyen kis mértékben is eltávolodtak a gyújtóponttól, vagyis attól a helytõl, ahol ez a hangtani jelenség tapasztalható.

Ilyen szavakat sikerült kivenniük különbözõ idõközökben:

- Holnap, a kivégzés után ön már szabad.

- És akkor Sándor gróf javait két részre...

- Nélkülem talán meg sem fejtik ezt az üzenetet...

- És nélkülem, aki a galamb nyakáról levettem, sohasem került volna kezükbe...

- Végül is senki sem gyaníthatja, hogy a rendõrség nekünk köszönheti ezt a...

- És ha most az elítéltek mégis gyanút fognának...

- Se rokon, se barát, senki nem találja már meg õket...

- A holnapi viszontlátásra, Sárkány!

- A holnapi viszontlátásra, Torontál Simon!

Aztán a hangok elhaltak, s egy ajtó csapódása hallatszott.

- Sárkány!... Torontál Simon! - kiáltott fel Sándor gróf. - Õk voltak!... Õk azok!

Holtsápadtan nézett két barátjára. Még szíve is megszûnt egy pillanatra dobogni, olyan görcs szorította össze. Pupillái rettenetesen kitágultak, nyaka megmerevedett, feje szinte elbújt vállai közé, minden a szörnyû, végletekig fokozott haragot fejezte ki ebben az erõs akaratú férfiban.

- Hát õk... a nyomorultak... õk voltak! - ismételte üvöltve.

Végül kiegyenesedett, körülnézett, nagy léptekkel járt a cellában.

- Menekülni!... Menekülni!... - kiáltotta. - El kell menekülni!

És ez a férfi, aki bátran készült arra, hogy néhány óra múlva meghal, ez a férfi, aki még csak nem is álmodta, hogy visszaperli életét, ennek a férfinak most már csak egyetlen gondolata maradt: élni, élni, hogy megbüntesse a két árulót, Torontált és Sárkányt.

- Igen! Bosszút állunk! - kiáltotta Báthory István és Szathmár László.

- Bosszút állunk? Nem!... Igazságot teszünk!

Sándor gróf egész lénye benne volt ezekben a szavakban.

A pisinói várerõd a középkorban emelt félelmetes építmények egyik legkülönösebb példánya: hûbéri külsejével igen jól mutat. Csak a lovagok hiányoznak széles, bolthajtásos termeibõl, az ágmintákkal díszített, hosszú ruhás, hegyes sipkás várúrnõk csúcsíves ablakaiból, az íjászok és íjas puskások csipkés párkányainak lõrései, a hajítógépek kilövõnyílásai és a felvonóhidak tüskés rácsai mögül. Az erõdítés kövét még nem kezdte ki az idõ; de a várparancsnok osztrák egyenruhájában, a katonák modern viseletben, az õrök és porkolábok, akiken már nem feszül a régi idõk félig sárga, félig piros öltözete, sehogy sem illenek bele egy régi kor e nagyszerû maradványai közé.

Ennek az erõdítménynek a vártornyából igyekezett megszökni Sándor gróf a kivégzést megelõzõ utolsó órákban. Kétségtelenül esztelen kísérlet volt, mivel a foglyok még azt sem tudták, melyik vártoronyba zárták õket, és egyáltalán nem ismerhették ezt a vidéket, amelyen menekülés közben át kellett jutniuk.

És talán ez volt a szerencse, hogy mit sem tudtak errõl! Ha tájékozottabbak, nyilván meghátrálnak a nehézségek, jobban mondva egy ilyen vállalkozás lehetetlensége elõtt.

Nem mintha Isztriának ez a vidéke nem nyújtana kedvezõ lehetõséget a menekülésre, mert bármilyen irányban induljanak is a menekülõk, néhány órán belül elérhetik a tengerpart valamelyik pontját. Pisino város utcáit sem õrizték olyan szigorúan, hogy már az elsõ lépések a letartóztatás veszélyét jelentenék. De hogy megszökjön valaki a várerõdbõl - és különösképpen abból a toronyból, ahol a foglyokat õrizték -, ez ideig teljességgel lehetetlennek látszott. Erre még csak nem is gondolt senki.

De lássuk a pisinói erõdítmény vártornyának fekvését és külsõ elrendezését.

A vártorony egy magaslat oldalában fekszik, ahol hirtelen véget ér a város. Ha valaki ennek a terasznak a párkányára támaszkodik, pillantása széles és mély szakadékban vész el, amelynek meredek, hosszú, bozontos kúszóindákkal befutott falai majdnem függõlegesek. E sziklafalnak egyetlen kiugró pontja sincs. Nincs egyetlen kiszögellés, amelyen fel lehetne kapaszkodni vagy le lehetne ereszkedni. Egyetlen pihenõ sincs, ahol meg lehetne állni. Semmi, amire rá lehetne támaszkodni. Csak szeszélyes, sima, omladozó, bizonytalan barázdák jelzik a sziklák ferde hasadásait. Egyszóval olyan mélység ez, amely lehúz, megbabonáz, és soha nem adja vissza azt, ami egyszer beleesett.

E mélység fölött emelkedik a vártorony egyik oldalfala, amelybe itt-ott egy-egy ablakot vágtak, hogy megvilágítsa az egyes emeletek celláit. Ha egy fogoly kihajolt volna valamelyik nyíláson, rémülettel hõköl vissza, hacsak bele nem szédül a mélységbe! S ha lezuhanna, mi történne vele? Vagy összetörné magát a fenék szikláin, vagy elsodorná egy zuhatag, amelynek áradáskor ellenállhatatlan a sodra.

Ezt a szakadékot Bucónak hívták a környéken. Ez fogja fel a Foiba folyó vizét, ha áradáskor felduzzad. Ennek a folyónak egyetlen lefolyása az az üreg, amelyet apránként mosott magának a sziklákon át, s amelybe szökõár vagy zuhatag hevességével zúdul. Hová rohan így a város alatt? Senki nem tudja. Hol bukkan fel újra? Azt sem tudja senki. Ennek az üregnek vagy inkább csatornának, amelyet a palás kõzetbe és az agyagba vájt, nem ismerjük sem a hosszát, sem a magasságát, sem az irányát. Ki mondhatná meg, vajon nem ütközik-e a víz abba a száz és száz szegletbe vagy holmi oszloperdõbe, amely hatalmas alépítményével tartja az erõdöt és az egész belvárost? Amikor a folyó szintje sem túl magas, sem túl alacsony nem volt, és elbírt holmi könnyû csónakot a hátán, merész felfedezõk már megkísérelték, hogy a Foiba sodrában leereszkedjenek ezen a sötét és szûk föld alatti vízen, de a bolthajtások egyre alacsonyabbak lettek, és csakhamar áthághatatlan akadályt képeztek elõttük. Valójában senki sem tudott semmit errõl a föld alatti folyóról. Talán elveszett valami víznyelõben az Adria szintje alatt.

Ez volt hát a Buco, amelynek Sándor gróf még csak a létezésérõl sem tudott. Mivel a szökés csak a cella egyetlen ablakán át történhetett, amely a Bucóra nyílt, éppolyan biztos halált jelentett számára, mintha máris a kivégzõosztaggal állna szemben.

Szathmár László és Báthory István már csak a cselekvés pillanatára várt, arra is készen, hogy ha kell, életüket áldozzák, hogy segítséget nyújtsanak Sándor grófnak, arra is készen, hogy kövessék, ha menekülésük nem akadályozza az övét.

- Mindhárman elmenekülünk - mondotta Sándor Mátyás -, majd csak akkor válunk el, ha kint leszünk!

Ekkor ütött nyolcat a város toronyórája. Az elítélteknek már csak tizenkét órájuk volt hátra.

Lassan leszállt az éjszaka - sötétnek ígérkezõ éjszaka. Vastag, csaknem mozdulatlan felhõk gomolyogtak súlyosan az égboltozaton. A nehéz, szinte fullasztó levegõ telve volt elektromossággal. Heves vihar fenyegetett. A villámok még nem csattogtak e páratömegekben, amelyek szinte beszívták az elektromosságot, de már tompa morajlás futott végig a Pisinót környezõ hegyláncokon.

Ilyen körülmények között a szökés némi reménnyel is kecsegtethetett volna, ha nem tátong ez a rejtelmes szakadék a menekülõk lábánál. Ilyen sötét éjszakán ugyan ki láthatná õket? Ilyen zajos éjszakában ugyan ki hallaná õket?

Sándor gróf azonnal meggyõzõdött arról, hogy a szökés csupán a cella ablakán lehetséges. Arra még gondolni sem lehetett, hogy betörik az ajtót, vagy felfeszítik erõs, megvasalt tölgyfa léceit. Különben is az õr lépte visszhangzott a folyosó kövein. Meg aztán ha ki is került az ember az ajtón, hogyan jusson át a várerõd útvesztõin? Hogyan kerüljön át a tüskés rácson és a felvonóhídon, amelyet szigorúan õriznek a katonák? A Buco oldalán legalább nem állt õr. De a Buco jobban védelmezte a vártoronynak ezt az oldalát, mintsem az õrök egész sorfala.

Sándor gróf így hát egyedül azzal törõdött, hogy megállapítsa, vajon az ablakon át szabad-e az út.

Ez az ablak mintegy három és fél láb magas és két láb széles volt. A fal vastagsága ezen a részen négy láb is lehetett. Egy erõs keresztvas zárta el, s ez csaknem az ablak belsõ szélén illeszkedett a falba. Nem takarta a szokásos farács, amely csak felülrõl engedi be a fényt, de nem is volt rá szükség, mert a nyílás iránya úgysem tette lehetõvé, hogy a pillantás eljusson a Buco mélységébe. Ha ki lehetne szakítani vagy elmozdítani a keresztvasat, nem is lenne nehéz kibújni az ablakon, amely meglehetõsen hasonlított az erõdítmények falába vágott lõrésekhez.

De ha szabaddá is válik az út az ablakon át, hogyan jut le odakint az ember a meredek falon? Létrán? A foglyoknak nem volt létrájuk, és nem is ácsolhattak maguknak. Az ágynemûjük segítségével? Ágynemûjük csak durva gyapjútakaró volt, amelyet a vaspriccsen nyugvó matracra dobtak, a priccset pedig a cella falához erõsítették. Így lehetetlennek tûnt volna a szökés az ablakon át, ha Sándor gróf nem vesz észre egy láncot vagy inkább vashuzalt, amely kívül lógott, és megkönnyíthette a szökést.

Ez a huzal a tetõgerincen álló villámhárító vezetéke volt, a vártoronynak éppen azon a falán, amely függõlegesen emelkedett a Buco felett.

- Látjátok ezt a vezetéket? - kérdezte Sándor gróf két barátjától. - Bátraknak kell lennünk, ha ezen szökünk.

- A bátorság nem hiányzik - felelte Szathmár László -, de van-e elég erõnk hozzá?

- Mit számít! - felelte Báthory István. - Ha nem lesz elég erõnk, néhány órával hamarább halunk meg, ennyi az egész!

- Nem halunk meg, István - válaszolta Sándor gróf. - Jól hallgass ide, és te is, László, egy szót se felejtsetek el abból, amit mondok. Ha volna egy kötelünk, ugye, nem haboznánk az ablak külsõ részére erõsíteni, és lekúszni rajta a földig? Hát ez a huzal többet ér, mint a kötél, mert merevebben áll, és könnyebbé teszi a leereszkedést. Mint minden villámhárító vezetéket, nyilván ezt is vaskampókkal erõsítették a falhoz. Ezek a kampók szilárdan tartanak, és rájuk is állhatunk. A szédüléstõl sem kell tartanunk, hiszen sötét van, és semmit sem látunk a mélységbõl. Így ha kijutunk az ablakon, hidegvérrel, bátorsággal megmenekülhetünk! Lehetséges, hogy életünket tesszük kockára, de ha tíz százalék is az esélyünk, mit számít, hiszen ha holnap reggel az õrök itt találnak bennünket a cellában, akkor bizonyos, hogy meghalunk!

- Így van - felelte Szathmár László.

- Hová vezet ez a huzal? - kérdezte Báthory István.

- Nyilván valami kútba - felelte Sándor gróf -, de bizonyosan a vártornyon kívül, és nekünk ez elég. Én csak egy dolgot tudok, csak egy dolgot akarok látni, azt, hogy a huzal végén a szabadság vár... talán!

Sándor gróf nem tévedett, amikor azt mondta, hogy a villámhárító vezetékét kampók rögzítik szabályos közökben a falhoz. Ezeken át sokkal könnyebb a lejutás, mivel a menekülõk mint lépcsõfokokat használhatják a túl gyors lecsúszás ellen. De azt nem tudták, hogy a fennsík szélétõl, amelyen a vártorony falai emelkedtek, a vashuzal már szabadon leng az ûrben, és a vége a Foiba vizébe merül, amely a legutóbbi esõtõl megduzzadt. Ahol már szilárd talajt reméltek a völgyszoros mélyén, csak egy vízesés volt, amely hevesen zúdult át a Buco alagútján. De ha tudják is, vajon meghátrálnak-e a szökési kísérlet elõl? Nem!

- Ha meg kell halni, hát haljunk meg - mondta volna Sándor Mátyás -, de elõbb tegyünk meg mindent, hogy megmeneküljünk a haláltól!

Elõször is utat kellett nyitni az ablakon át. Az elzáró keresztvasat ki kellett szakítani. De lehetséges ez feszítõvas, vésõ vagy bármilyen más szerszám nélkül? A foglyoknak még csak késük sem volt.

- Az sem lesz könnyû, ami késõbb vár ránk - mondotta Sándor Mátyás -, de ami most jön, az csaknem lehetetlen! Lássunk hozzá!

Ezt mondván, Sándor gróf felhúzódzkodott az ablakba, egyik kezével erõsen megragadta a keresztvasat, és úgy érezte, hogy talán nem is kell nagy erõ a kifeszítéséhez.

Csakugyan, a vasrúd kissé lazán állt a falban. A kõ megrepedezett a sarkainál, és nem valami erõsen tartotta a rácsot. Nagyon valószínû, hogy a villámhárító láncát már javították, mert már csak rosszul vezette le a villámokat. Az is valószínû, hogy a keresztvas odavonzotta a villámokat, és azok magát a falat is kikezdték, és tudjuk, hogy a villám ereje úgyszólván határtalan. Ezért is repedtek meg ezek a kis üregek, amelyekbe a vasrudak végét illesztették, és ezért málladozott a kõ is, és vált szinte szivacsossá, mintha millió kis áramütés lyuggatta volna ki.

Báthory István magyarázta el néhány szóval ezt a jelenséget, amikor õ is megvizsgálta a keresztvasat.

De nem magyarázgatni kellett, hanem késedelem nélkül munkához látni. Ha sikerül letörni a lyukak szélét, és a vasrudat ki tudják szabadítani, talán könnyebb lesz a rácsot kilökni, mivel a nyílás belülrõl tágult kifelé, és a rudakat a mélységbe dobhatják. A zuhanást nem hallhatja meg senki a szüntelen mennydörgés közepette, amely szakadatlanul zengett az alacsonyan szálló felhõkben.

- De puszta kézzel nem mozdíthatjuk ki ezt a követ! - mondta Szathmár László.

- Nem - felelte Sándor gróf. - Kellene egy vasdarab vagy valami vaslemez...

Ez csakugyan nélkülözhetetlen volt. Bárhogy málladozott is a fal a lyukak szélén, a körmük azért beletört volna, ujjukból vér fakad, ha megkísérlik szétmállasztani. Nem boldogulhatnak, ha még egy szegük sincs.

Sándor gróf körülnézett a gyöngén megvilágított folyosó bizonytalan világánál, amely az ajtó felsõ hasadékán átjutott a cellába. Kezével megtapogatta a falakat, talán kiáll belõlük valahol egy szeg. De semmit nem talált.

Akkor az ötlött eszébe, talán ki lehetne venni a falba erõsített vaságyak egyik lábát. Mindhárman neki is láttak, de Báthory István csakhamar megállította két társát, és halkan odaszólította õket.

Az ágy aljában levõ vaspántok találkozásánál engedett a szegecs. Így elegendõ volt, ha megragadják a szabaddá vált vaslemez végét, és néhányszor jobbra-balra hajlítgatva elválasztják a többi résztõl.

Ez egykettõre meg is történt. Ezzel Sándor gróf egy öt hüvelyk hosszú, egy hüvelyk széles vaslemezre tett szert, amelyet nyakkendõjével körülcsavart: aztán visszament a nyíláshoz, és elkezdte farigcsálni a négy lyuk külsõ szélét.

Ez azonban némi zajt csapott. Szerencsére a mennydörgés elnyomta a zajt. A vihar szüneteiben Sándor gróf megállt, majd azon nyomban újra munkához látott, és gyorsan haladt vele.

Báthory István és Szathmár László lesben álltak az ajtónál, figyeltek, hogy jelt adhassanak, amint az õr közeledik a cellához.

Szathmár László hirtelen pisszegésére a munka azonnal félbeszakadt.

- Mi az? - kérdezte Báthory István.

- Figyeljetek! - felelte Szathmár László.

Feszülten figyelt. Pontosan az ellipszis gyújtópontjába állt, és újra megismétlõdött az a hangtani jelenség, amely az árulás titkát a foglyok elõtt felfedte.

A következõ mondatfoszlányokat vehették ki rövid idõközökben:

- Holnap... szabadlábra.................................................................................................................

......................................................................................................................................................

- Igen... szabadlábra helyezik... és................................................................................................

......................................................................................................................................................

- ...a kivégzés után... Aztán... csatlakozom Zirone cimborámhoz, aki már vár Szicíliában .......................................................................................................................................................

.......................................................................................................................................................

- Nem idõzött volna ilyen sokáig a vártoronyban, itt a.................................................................

......................................................................................................................................................

Nyilván Sárkány beszélgetett egy õrrel. Sõt egy bizonyos Zirone nevét is kiejtette, aki szintén részt vehetett az ügyben - Sándor Mátyás ezt a nevet is gondosan megjegyezte.

Sajnos, az utolsó szót, amely pedig nagy hasznukra lett volna a foglyoknak, már nem hallották. Az utolsó mondat vége felé hatalmas dörgéssel becsapott egy villám, az áram végigszaladt a villámhárító huzalján, fényes szikrákat vetett az a vasdarab is, amelyet Sándor gróf a kezében tartott. Ha nem bugyolálja selyem nyakkendõjébe, bizony õt is megüti az áram.

Így az utolsó szó, a vártorony neve beleveszett a mennydörgésbe. A foglyok már nem hallották. Pedig mennyire megnövelte volna a szökés esélyeit, ha tudják, milyen erõdítménybe zárták õket, milyen vidéken át kell menekülniük!

Sándor gróf újra munkához látott. Négy lyuk közül hármat már kivájt, úgyhogy a rudak vége már szabadon mozoghatott. Ekkor a negyedikhez fogott a szüntelenül cikázó villámok fényénél.

Fél tizenegyre befejezte a munkát. A falakból kimozdított keresztvas most már kicsúszhatott az ablaknyíláson át. Csak meg kellett lökni, hogy kizuhanjon. Ezt is tették, mihelyt Szathmár László meghallotta, hogy az õr a folyosó vége felé távolodik.

A külsõ ablakrés felé taszított keresztvas bukfencezve tûnt el a mélységben.

A vihar éppen elcsendesedett. Sándor gróf hegyezte fülét, hogy meghallja-e, amint a nehéz tárgy a földre zuhan. Semmit sem hallott.

- Valami hatalmas sziklára építhették a vártornyot, amely a völgy fölött magaslik - jegyezte meg Báthory István.

- Mit számít a magassága! - felelte Sándor gróf. - A villámhárító huzala kétségtelenül leér a földig, különben nem mûködne. Így mi is elérhetjük, és nem kell a lezuhanástól tartanunk!

Ez az okoskodás általában helyes volt, de jelen esetben mégis téves, mivel a huzal vége a Foiba vizébe merült.

Végül az ablak szabad lett, és eljött a szökés pillanata.

- Barátaim - mondotta Sándor Mátyás -, a következõképpen járunk el. Én vagyok a legfiatalabb, és azt hiszem, a legerõsebb is. Így hát én kísérlem meg elsõnek a leereszkedést a vashuzalon. Ha valamilyen elõre nem látott akadály miatt nem tudnék lejutni a földre, talán marad elegendõ erõm, hogy visszamásszam az ablakig. Két perccel késõbb, István, te csúszol ki a nyíláson, és utánam jössz. Két perccel azután, László, hasonlóképpen cselekszel. Ha mindhárman lejutunk a vártorony tövébe, majd a körülmények szerint cselekszünk.

- Engedelmeskedünk neked, Mátyás - felelte Báthory István. - Igen! Úgy teszünk, amint akarod, oda megyünk, ahová mondod. De azt nem akarjuk, hogy magadra vállald a legnagyobb veszélyt...

- A mi életünk nem ér annyit, mint a tiéd! - tette hozzá Szathmár László.

- Pontosan annyit ér mindannyiunké, amikor az a kötelességünk, hogy igazságot tegyünk - felelte Sándor gróf -, és ha csak egyikünk marad életben, akkor õ szolgáltat igazságot. Öleljetek meg, barátaim!

A három férfi túláradó szeretettel ölelte meg egymást, és mintha még nagyobb erõt merítettek volna ebbõl az ölelésbõl.

Amíg Szathmár László lesben állt az ajtónál, Sándor gróf átbújt az ablaknyíláson. Egy perccel késõbb már a mélység felett csüngött. Aztán térde közé szorította a vashuzalt, és csúszott lefelé, egyik kezével a másik alá fogva, lábával pedig a kampókat keresve, hogy meg-megtámaszkodjék rajtuk.

Ekkor a vihar rendkívüli hevességgel tört ki. Nem esett, de a szél rémisztõ volt. Egyik villám követte a másikat. Cikázó villámok keresztezték egymást a vártorony felett, amely a környék legmagasabb pontja volt, és így vonzotta õket. A villámhárító hegye fehéres fényben csillogott, amelyet az elektromosság gerjesztett körülötte kéve alakban, szára pedig ingadozott a szélviharban.

Érthetõ, mekkora veszélyt jelentett rácsimpaszkodni erre a huzalra, amelyen át az áram a Buco szakadékának vizébe veszett. Ha a villámhárító jó állapotban van, nem jelent kockázatot, hogy agyoncsapja a rákapaszkodót, mert a fém olyan jól vezeti az áramot az emberi testhez képest, hogy éppen így óvja meg a vakmerõ embert. Ha azonban a villámhárító hegye bármilyen keveset veszít is vezetõképességébõl, vagy a huzalban szakadás támad, vagy akár csak az alsó vége eltörik, a pozitív és negatív áram találkozásából mégis létrejöhet elektromos kisülés villám becsapódása nélkül is, vagyis kizárólag a hibás készüléket megtöltõ elektromos feszültségtõl.

Sándor gróf nem is tudta, milyen veszélynek teszi ki magát. Az életfenntartás ösztönénél hatalmasabb érzések tették képessé, hogy szembeszálljon a veszéllyel. Lassan, óvatosan ereszkedett lefelé az elektromos áramlás közepette, amelyet maga is érzett. Lábával megkereste a fal mentén a kampókat, ezeken aztán megpihent egy-egy pillanatig. Ahányszor aztán egy hatalmas villám megvilágította alatta a mélységet, megkísérelte, hogy felmérje a szakadékot, de ez nem járt sikerrel.

Amidõn Sándor Mátyás vagy hatvan lábra csúszott így lefelé a cella ablakától, biztosabb támaszpontot érzett. Néhány hüvelyk széles párkányzat volt, amely a fal alapzatának tövébõl állt ki. A villámhárító huzala itt nem ért véget, hanem folytatódott még, a menekülõ viszont nem tudhatta, hogy valójában ettõl a ponttól kezdve már lebegett, hol a sziklás fal mentén, hol a mélység felett, közben nekiverõdött néhány kiszögellésnek, amely a melység fölé nyúlt.

Sándor gróf egy lélegzetvételre megállt. Két lába ekkor a párkány szélén nyugodott, kezével még mindig a vashuzalt szorongatta. Azt már tudta, hogy elérte a vártorony alját. De arról fogalma sem lehetett, hogy milyen magasságban volt még a völgyfenéktõl.

“Mély lehet” - gondolta.

A villámok vakító fényétõl megrémült óriási madarak röpködtek körülötte heves szárnycsapásokkal, és ahelyett, hogy felemelkedtek volna, a mélység felé buktak. Innen támadt az a gondolata, hogy szakadék, talán hatalmas mélység tátong alatta.

E pillanatban zajt hallott, a vashuzal felsõ vége felõl. Egy villám fényénél Sándor gróf még homályosan látta, amint valami tömeg válik el a faltól.

Báthory István volt, aki ekkor mászott ki az ablakon. Megragadta a vashuzalt, és lassan ereszkedett lefelé, hogy utolérje Sándor Mátyást, aki várta õt, lábát erõsen a kõ peremére támasztva. Ott Báthory Istvánnak meg kell majd állnia, amíg társa folytatja útját lefelé.

Néhány perc múlva már egymás mellett álltak a párkányon.

A mennydörgés moraja elült, s már megérthették egymás szavát.

- És László? - kérdezte Sándor gróf.

- Egy perc múlva itt lesz.

- Fent semmi baj?

- Semmi.

- Akkor jó! Helyet csinálok Lászlónak, és te, István, megvárod, amíg itt utolér.

- Rendben van.

E percben hatalmas villám cikázott mellettük. Mintha a huzalon végigfutó áram idegeikbe hatolt volna, azt hitték, agyonüti õket.

- Mátyás!... Mátyás!... - kiáltott fel Báthory István a rémület hatására, amelyen nem tudott úrrá lenni.

- Hidegvér!... Indulok!... Jössz utánam! - felelte Sándor gróf.

És már meg is ragadta a huzalt, azzal a szándékkal, hogy lecsúszik a következõ kampóig, amelyen meg szándékozik állni, és ott várja be társát.

Hirtelen kiáltások hallatszottak a vártorony teteje felõl. Mintha a cella ablakából jöttek volna. Aztán azt hallották:

- Meneküljetek!

Szathmár László hangja volt.

A következõ pillanatban erõs fény villant a falon kívül, tompa és visszhangtalan dörej követte. Most nem villám cikcakkja hasított végig a sötétségen, nem mennydörgés dübörögtette meg a levegõt. Egy lövést adtak le, kétségkívül találomra, a vártorony valamelyik lõrésébõl. Nem lehetett tudni, hogy ez az õrök jeladása volt-e, vagy a menekülõknek szánták a golyót, a szökést mindenesetre felfedezték.

Csakugyan, amikor az õr zajt hallott, hívta a többieket, és öt-hat õr rohant a cellába. Azon nyomban látták, hogy két fogoly hiányzik. Az ablak állapota pedig elárulta, hogy csak ezen a nyíláson át menekülhettek. Ekkor hajolt ki Szathmár László, és mielõtt még megakadályozhatták volna, vészjelet adott le nekik.

- A szerencsétlen! - kiáltott fel Báthory István. - Hát elhagyjuk Lászlót?!... Mátyás... Itt hagyjuk?!

Második lövés is csattant, s ezúttal a dörej egybeolvadt a mennydörgéssel.

- Isten legyen neki irgalmas! - felelte Sándor gróf. - Menekülnünk kell... már csak azért is, hogy Lászlót megbosszuljuk!... Gyere, István, gyere!

Éppen ideje volt. A vártorony alsó emeletein vágott ablakok is sorra kinyíltak. Újabb sortüzek világították meg õket. Vad kiáltások hasították át a levegõt. Talán az õrök a fal tövét körülvevõ párkányon elvághatják a menekülõk útját? Talán érhetik õket a vártorony más részérõl lõtt golyók is?

- Gyere! - kiáltotta ismét Sándor gróf.

Lecsúszott a vashuzalon, amelyet Báthory István is megragadott.

Ekkor mindketten észrevették, hogy a huzal a párkány alatt már az ûrben lebeg. Nem akadt többé támaszték, kampó, hogy megpihenjenek vagy lélegzetet vegyenek rajta. Mindketten a himbálódzó huzalra voltak utalva, amely feltépte kezüket. Összeszorított térddel ereszkedtek lefelé, már vissza sem tudták fogni magukat, a golyók pedig fütyültek fülük mellett.

Egy percen át ereszkedtek alá így, több mint nyolcvan lábnyira, és azon törték a fejüket, vajon valóban feneketlen-e ez a mélység, amelybe zuhannak. Aztán valami tomboló víz harsogott alattuk. Így tudták meg, hogy a villámhárító huzala vízesésben ér véget. De mit tegyenek? Ha fel is akarnának kapaszkodni újra a huzalon, már nem lenne erejük, hogy elérjék a vártorony tövét. Különben, ha meg kell halni, többet ér az a halál, amely odalent várja õket a mélységben.

E pillanatban rettentõ mennydörgés csattant hatalmas villámlással. Noha a vártorony tetején a villámhárító vasát nem érte közvetlenül, ezúttal akkora volt a villám feszültsége, hogy a huzal fehéren izzani kezdett, mintegy platinadrót a telep kisülésekor.

Báthory István fájdalmában felkiáltott, és elengedte a huzalt.

Sándor Mátyás látta, amint kitárt karokkal zuhan le közvetlenül mellette.

Õ is kénytelen volt elereszteni a vashuzalt, amely már égette kezét, és több mint negyven láb magasságról esett a Foiba zuhatagába, a Buco ismeretlen mélységébe.

Este tizenegy óra felé járt az idõ. A viharfelhõkbõl hatalmas záporesõ eredt meg. Az esõvel nagy jégdarabok is hulltak, verték a Foiba vizét, és pattogtak a szomszédos sziklákon. A vártorony lõréseibõl már nem lõttek. Minek is annyi golyót pazarolni a menekülõkre? A Foiba már csak holttestüket adhatja vissza, ha ugyan visszaadja!

Alig merült el Sándor gróf a zuhatagban, már érezte is, hogy ellenállhatatlanul sodorja a víz a Bucóban. Néhány pillanat alatt az éles fénybõl, amellyel a villamosság megtöltötte a mélység fenekét, a legmélyebb sötétségbe került. A víz zúgását hallotta a mennydörgés helyett. Az áthatolhatatlan üreg nem engedett be semmit a külvilág zajából, sem fényeibõl.

- Segítség!...

Ez a kiáltás Báthory Istvántól jött. A hideg víz keltette életre; de nem volt képes a víz színén tartani magát, és megfullad, ha egy erõteljes kar meg nem ragadja abban a pillanatban, amikor már-már alámerült.

- Itt vagyok... István!... Ne félj!

Sándor gróf egyik kezével társát tartotta, a másikkal pedig úszott.

A helyzet rendkívül válságos volt. Báthory István alig tudta mozgatni tagjait, mert az elektromos ütés félig megbénította. Bár kezén az égési fájdalmakat erõsen csökkentette a hideg víz, tehetetlen kezét nem tudta használni. Sándor gróf egy pillanatra sem engedhette el, mert akkor társát elnyelte volna a víz, pedig épp elég gondot okozott neki, hogy önmagát fenntartsa.

Azt nem is sejtette, milyen irányban folyik ez az örvénylõ víz, hogy a vidék melyik részén bukkan ki, milyen folyóba vagy melyik tengerbe ömlik. Még ha tudta volna is Sándor Mátyás, hogy ennek a folyónak Foiba a neve, a helyzete akkor is éppolyan reménytelen, mert senki sem tudta, hová ömlik ez a rohanó víz. Azok a lezárt palackok, amelyeket az alagút bejáratánál hajítottak a vízbe, az isztriai félsziget egyetlen mellékfolyójában sem bukkantak fel, vagy azért, mert összetörtek a sötét üregben megtett útszakaszon, vagy a víztömeg elsodorta õket a földkéreg valamelyik mélységébe.

Eközben a menekülõket roppant sebességgel vitte az ár, de így könnyebben tudták, fenntartani magukat a víz színén. Báthory István már nem volt magánál. Teste tehetetlenül csüngött Sándor gróf karjában. Sándor Mátyás mindkettõjük helyett küzdött, de úgy érezte, hogy már õ sem bírja sokáig. Nemcsak abban a veszélyben forogtak, hogy beleütköznek valami kiálló sziklába, az üreg oldalába vagy a bolthajtásból kinyúló cseppkövekbe, attól is tarthattak, hogy elkapja õket valami örvény vagy vízforgatag, melyek ott keletkeznek, ahol a fal egy kiugró része megtöri és megváltoztatja a folyó sodrának irányát. Sándor Mátyás vagy hússzor is érezte, hogy az örvénylõ víz társával együtt ellenállhatatlan erõvel lerántja a Maelström-hatás alapján. Körben forgatta õket, aztán kivetette az örvény szélére, mint a követ a parittya, és csak akkor szabadultak ki belõle, amikor már megtört a vízforgatag ereje.

Fél óra telt el így, minden percben, minden másodpercben halálos veszedelem fenyegette õket. Sándor Mátyást emberfeletti erõ szállta meg, és még most sem fulladt ki. Végül is örült, hogy társa szinte már öntudatlan volt. Ha feltámad benne az életösztön, nyilván kapálódzik, s megmentõjének még azért is küszködnie kellett volna, hogy társát mozdulatlanságra kényszerítse. És akkor Sándor gróf vagy kénytelen magára hagyni, vagy mindketten alámerülnek.

Ez a helyzet azonban mégsem tarthatott soká. Sándor Mátyás ereje észrevehetõen fogytán volt. Elõfordult, hogy mikor kiemelte Báthory István fejét a vízbõl, az övé merült alá. Hirtelen elállt a lélegzete. Lihegett, fuldoklott, küzdenie kellett a megfulladás ellen. Többször is elengedte társát, akinek feje nyomban a víz alá bukott; de mindig meg tudta ragadni újra abban a kavargó árban, amely a csatorna néhány összeszûkült pontján felduzzadt, és rémisztõ zajjal zúdult tovább.

Sándor gróf most már úgy érezte, elveszett. Báthory István teste végleg kicsúszott kezébõl. Utolsó erõfeszítésével még igyekezett elkapni... de már nem találta meg, és maga is alámerült a zuhatagban.

Hirtelen heves fájdalom hasított vállába. Kezét ösztönösen kinyújtotta. Aztán ujjai összecsukódtak, s a vízben sodródó gyökércsomót ragadtak meg.

Egy fatörzs gyökere volt, amelyet elragadott az ár. Sándor Mátyás erõsen belekapaszkodott ebbe a hordalékfába, és így visszajutott a Foiba felszínére. Aztán egyik kezével a gyökerekbe kapaszkodott, a másikkal pedig társát kereste.

A következõ pillanatban már meg is ragadta Báthory Istvánt a karjánál fogva, és nagy erõfeszítések után felhúzta a fatörzsre, amelyre õ már felkapaszkodott. Így pillanatnyilag mindketten elkerülték a vízbefúlás veszélyét, de a fatörzs sorsára, a rohanó Buco szeszélyére voltak bízva.

Sándor gróf egy pillanatra elvesztette eszméletét. Amikor visszanyerte, elsõ gondja volt meggyõzõdni arról, Báthory István nem csúszott-e le a fatörzsrõl. Egyébként óvatosságból mögötte helyezkedett el, hogy tartani tudja. Azután elõre figyelt, nem hatol-e valami fény az üregbe, és hogyan ömlik ki a víz a szabadba. De semmi nem mutatta, hogy a véget nem érõ csatorna kijáratához közelednének.

A menekülõk helyzete azonban némiképp javult. Ez a fatörzs vagy tíz láb hosszú volt, gyökerei ráfeküdtek a vízre, és így megakadályozták, hogy hirtelen felforduljon. Hacsak heves ütés nem érte, biztos egyensúllyal haladt, annak ellenére, hogy a víz szintje egyre változott. Sebessége óránként legalább három mérföld lehetett, hiszen éppolyan gyorsan sodródott, mint az ár, amely vitte.

Sándor Mátyás visszanyerte hidegvérét. Igyekezett feléleszteni társát, akinek feje az õ térdén nyugodott. Meggyõzõdött arról, hogy szíve még dobog, de már alig lélegzik. Szája fölé hajolt, hogy egy kis levegõt leheljen a tüdejébe. A fulladás elsõ rohama talán még nem okozott helyrehozhatatlan károkat szervezetében.

Csakugyan, Báthory István hamarosan megmozdult. Erõsebben lélegzett, és ennek hatására ajka félig kinyílt. Végül néhány szót suttogott:

- Feleségem!... Fiam!... Mátyás!

Egész élete benne volt e szavakban.

- István, hallasz engem?... Hallasz? - kérdezte Sándor gróf, és kénytelen volt kiabálni abban a harsogásban, amellyel a zuhatag megtöltötte a Buco bolthajtásait.

- Igen... igen... Hallom, mit mondasz!... Beszélj!... Beszélj!... Szorítsd meg a kezemet!

- István, már nem fenyeget közvetlen veszély - felelte Sándor gróf -, egy fatörzs visz minket... Hová?... Azt én sem tudom, de legalább nem merülünk a víz alá.

- És a vártorony, Mátyás?...

- Attól már messze járunk! Nyilván azt hiszik, hogy a szakadék vizében leltük halálunkat, és bizonyára nem is gondolhatnak arra, hogy üldözniük kellene bennünket! Mindegy, hova visz ez az áradat, tengerbe vagy folyóba, de mi is elérünk oda, ráadásul: élve! Most kell a bátorság, István! Vigyázok rád. Pihenj még, és gyûjtsd az erõdet, mert csakhamar szükséged lesz rá. Néhány óra, és megmenekültünk! Szabadok leszünk!

- És László?... - mormogta Báthory István.

Sándor Mátyás nem felelt. Mit is felelhetett volna? Szathmár László még leadta a vészjelet a cella ablakából, de meggátolták a szökését. Most, amikor már szemmel tartják, társai mit sem tehetnek érte.

Eközben Báthory István feje hátrahanyatlott. Nem volt még annyi ereje, hogy legyõzze kábultságát. De Sándor Mátyás vigyázott rá, mindenre készen volt, még arra is, hogy elhagyja a farönköt, ha valami akadályba ütközne, amit nem kerülhetnek el a mély sötétségben.

Hajnali két óra felé járhatott, amikor a víz sodrának és így a fatörzsnek a sebessége is meglehetõsen csökkent. Kétségtelenül szélesedett a csatorna, és a víz, amely szabad folyást talált a falak közt, lelassult. Talán arra is lehetett következtetni, hogy a föld alatti üreg vége már nincs messze.

De ugyanakkor, amikor a falak között a távolság nõtt, a bolthajtás egyre alacsonyabbá vált. Ha Sándor gróf felemelte a kezét, elérte a szabálytalan palaréteget, amely a feje felett csüngött. Olykor valami súrlódó hangot hallott: a fatörzs valamelyik felfelé meredõ gyökere volt, amelynek vége súrolta a boltozatot. Ez aztán olyan heves lökéseket idézett elõ, hogy a fatörzs megingott, és irányt változtatott. Az ár oldalt kapta, megpörgette, és a menekülõk attól tarthattak, hogy lesodródnak róla.

Ez többször is megismétlõdött, de elkerülték a veszélyt; maradt azért egy másik veszély, amelynek Sándor gróf hidegen számítgatta minden következményét: ez abból eredt, hogy a Buco boltozata folytonosan alacsonyabb lett. Már csak úgy kerülhette el a beleütközést, ha hirtelen hátradõlt, mihelyt a keze valami kiálló sziklát ért. Ereszkedjék talán vissza az örvénylõ vízbe? Õ még megkísérelhetné, de hogyan menthetné meg társát a nagy veszedelemben? És kijuthatnak-e élve, ha a földi csatorna boltozata hosszú szakaszon ilyen alacsony? Nem, ez a biztos halál lenne, pedig hányszor megmenekültek a haláltól!

Bármilyen erõs akaratú is volt Sándor Mátyás, érezte, hogy elszorul a szíve az aggodalomtól. Tudta, hogy közeledik a végsõ pillanat. A fatörzs gyökerei erõsebben súrolták a bolthajtás szikláit, és néha még felsõ része is oly mélyen süllyedt a vízbe, hogy az teljesen elborította.

“Pedig - gondolta Sándor gróf - most már nem lehet messze a barlang vége.”

És ekkor azt vizsgálgatta, nem szûrõdik-e be valami gyér fény elõtte a homályba. Talán már hajnal felé járhat az idõ, és lehet, hogy oszolni kezd a sötétség. Vagy talán még mindig a villámok világítják meg a Bucón túl a tájat? Ez esetben némi világosság behatolt volna a csatornába is, amely már azzal fenyegetett, hogy elzárja a víz folyását.

De semmi! Még mindig csak a teljes sötétség és a víz harsogása; még a tajtékja is fekete volt!

Egyszerre csak rendkívül heves ütés rázta meg õket. A fatörzs eleje beleütközött a boltozatból kiálló hatalmas szikladarabba. A rázkódástól a fa felfordult. De Sándor gróf nem eresztette el. Egyik kezével kétségbeesetten kapaszkodott a gyökerekbe, a másikkal társát tartotta, mert éppen el akarta sodorni a víz. Aztán vele együtt belemerült a vízárba, amely már a boltozatot verdeste.

Csaknem egy percig tartott így. Sándor Mátyás úgy érezte, elveszett. Ösztönösen visszatartotta lélegzetét, hogy takarékoskodjék a tüdejében maradt kevés levegõvel.

Hirtelen a vízen át - bár szemhéja csukva volt - meglehetõsen éles fényt vélt felvillanni. Villám csapott le, és nyomban követte a mennydörgés is!

Aztán végre világosság!

Csakugyan, a Foiba kifutott ebbõl a sötét csatornából, és a szabad ég alatt folyt tovább. De vajon a partvidék melyik pontja felé vette útját? Melyik tengerbe ömlik bele? Még mindig ez volt a megoldhatatlan kérdés - élet-halál kérdése.

A fatörzs felbukott a víz színére. Sándor Mátyás még mindig fogta Báthory Istvánt, és most nagy erõfeszítéssel sikerült felhúznia a roncsra, õ pedig elhelyezkedett mögötte.

Aztán elõrenézett, körültekintett, még feje fölé is vetett egy pillantást.

Valami sötét tömeg kezdett a homályba veszni a hátuk mögött. A Buco hatalmas sziklája volt, ebben vezetett az az alagút, amely utat engedett a Foiba vizének. Már pirkadt, itt-ott halvány fények tûntek fel az égbolt tetején, bizonytalanul, mint a szép téli éjszakákon alig észrevehetõ ködfoltok. Idõnként néhány fehérlõ villám világította meg a látóhatár szélét, közben állandóan zengett tompán az ég. A vihar felemésztette a levegõben összegyûlt minden villamosságot, aztán eltávolodott, vagy lassanként elcsitult.

Sándor Mátyás nem kis aggodalommal nézegetett jobbra-balra. Ekkor már látta, hogy a folyó két magas sziklafal között folyik, még mindig roppant sebességgel.

Gyors áradat vitte tehát még mindig a menekülõket forgatagok és örvények között, de már a végtelenség tárult ki fejük felett, nem pedig az az alacsony boltozat, amelynek kiszögellései minden pillanatban azzal fenyegettek, hogy összezúzzák koponyájukat. Különben semmi partsáv, még csak egyetlen lejtõ sem, ahol partra szállhattak volna. Két magas, meredek fal fogta közre a keskeny Foibát. Vagyis olyan volt, mint egy összeszûkült csatorna, függõleges falakkal, amelyeket simára gyalult a víz, éppen csak a kõboltozat hiányzott fölüle.

Hanem ez az utolsó alámerülés magához térítette Báthory Istvánt. Kezével Sándor Mátyás kezét kereste. Az meg lehajolt, és ezt mondta:

- Megmenekültünk!

De vajon szabad volt-e kiejteni e szót? Megmenekültek, amikor még azt sem tudta, hová ömlik ez a folyó, sem azt, hogy milyen vidéket szel át, sem azt, hogy mikor hagyhatják el ezt a farönköt. De olyan akarata volt, hogy kiegyenesedett a törzsön, és háromszor is megismételte harsogó hangon ezt a szót:

- Megmenekültünk! Megmenekültünk! Megmenekültünk!

Egyébként ki hallhatta volna meg? Senki sem járt ezeken a sziklás falakon, amelyekrõl még a termõtalaj is hiányzik, csak kavics és rétegezett pala borítja, amelyen még annyi föld sincs, hogy a bozót kinõjön. A magas partok mögött bújó táj egyetlen embert sem vonzott. Sivár vidéken folyt át a Foiba, éppúgy beszorítva két gránitfal közé, mint valami levezetõcsatorna. Egyetlen patak nem táplálta útjában. Egyetlen madár nem súrolta felszínét, még hal sem merészkedett túl gyors vizébe. Itt-ott nagy sziklák álltak ki belõle, teljesen száraz taréjuk mutatta, hogy ezt az áradást csak az iménti felhõszakadás okozta. Rendes körülmények között a Foiba medrében csupán valami hegyi patak folyhatott.

Különben nem kellett attól tartani, hogy a fatörzs a szikláknak verõdik. Magamagától elkanyarodott tõlük, hiszen a víz sodrát követte, az pedig kikerülte a köveket. De ki sem tudták volna kormányozni az árból, vagy feltartóztatni rohanását, hogy a part valamely pontját megközelítsék, ha a kikötés lehetségessé válik.

Még egy óra telt el ilyen körülmények között anélkül, hogy közvetlen veszélytõl kellett volna tartaniuk. Az utolsó villámok is elenyésztek a levegõben. A távolodó vihart már csak tompa dörgések jelezték, amelyeket a láthatáron tornyosuló magas felhõrétegek visszavertek. Már a hajnal is közeledett, és megvilágította az éjszakai szélviharban megtisztult égboltot. Reggel négy óra körül járhatott.

Báthory István félig felemelkedett, és így pihent Sándor gróf karjában, aki õhelyette is vigyázott.

E pillanatban délnyugat felõl távoli dörrenés hallatszott.

“Mi ez? - töprengett Sándor Mátyás. - Ágyúlövés, amely egy kikötõ megnyitását jelzi? Akkor nem távolodtunk el a partvidéktõl. Vajon melyik kikötõ lehet? Trieszt? Nem, hiszen erre van kelet, innét jön fel nemsokára a nap! Vagy Pola lenne, Isztria déli csücske? De hát akkor...”

Egy másik lövés is hallatszott, és csaknem utána a harmadik.

“Három ágyúlövés? - gondolta Sándor gróf. - Vajon nem azt jelzi, hogy a hajóknak tilos a tengerre indulniuk? Valami kapcsolatban van a szökésünkkel?”

Ez valószínû lehetett. A hatóságok bizonyára semmit nem mulasztanak el, hogy meggátolják a szökevényeket a menekülésben, ha valami part mentén haladó árbocosra szállnának.

- Isten segéljen most minket! - mormogta Sándor gróf. - Egyedül õ segíthet!

Eközben a Foibát övezõ magas szirtfalak egyre alacsonyabbak lettek, és a meder kiszélesedett. Mégsem ismerték fel még a körülöttük elterülõ tájat. Éles kanyarok zárták el a látóhatárt, és néhány száz lábnyi területre korlátozták a pillantást. Semmiképpen sem lehetett tájékozódni.

A folyó völgye továbbra is kietlen és kihalt volt, de erõsen kiszélesült, a vize már nem folyt olyan gyorsan. Néhány fatörzs, amelyet feljebb kitépett az áradat, most lassabban úszott lefelé. Ez a júniusi reggel elég hûvös volt. A menekülõk dideregtek vizes ruháikban. Épp ideje volt már, hogy valami menedéket találjanak, ahol a napon megszáradhatnának.

Öt óra felé az utolsó dombok is eltûntek, helyükben hosszú, alacsony partok következtek, amelyek sík és kopár tájat mutattak. A Foiba fél mérföld széles medre ekkor meglehetõsen nagy állóvízbe torkollott, amely megérdemelte volna a lagúna, sõt a tó elnevezést is. Nyugati szélében néhány bárka, egyesek még horgonyoztak, mások már a szél elsõ fuvallatára indulófélben álltak; mindez azt mutatta, hogy ez a lagúna olyan medence, amely mélyen a partvidékbe nyúlik be. A tenger tehát már nem volt messze, és a legokosabbnak az látszott, ha igyekeznek odajutni. De nem lett volna ajánlatos ezektõl a halászoktól kérni menedéket. Ha ezek már tudnak a szökésrõl, õk pedig rájuk bízzák magukat, az a veszély forog fenn, hogy a halászok kiadják õket az osztrák csendõröknek, akik most nyilván kutatnak utánuk a környéken.

Sándor Mátyás nem tudta, mit tegyen, amikor a fatörzs beleütközött a víz színén, a lagúna bal partján egy tuskóba, és egyszeriben megállt. Gyökerei oly erõsen akadtak bele valami bozótba, amely a part mentén húzódott, mint egy csónak a parthoz erõsített kötélbe.

Sándor gróf óvatosan lépett ki a homokos partra. Elõször is arról akart meggyõzõdni, hogy látja-e õket valaki.

De amilyen messze csak ellátott a lagúna mentén, egyetlen embert sem pillantott meg, sem halászt, sem mást.

Pedig feküdt egy ember a homokon vagy kétszáz lépésre, aki onnét észrevehette a menekülõket.

Sándor gróf biztonságban érezte magát, ezért visszatért a fatörzshöz, karjába emelte társát, aztán letette a homokra; azt nem is sejtette, hol lehetnek, és milyen irányban kellene elindulniuk.

Valójában ez az állóvíz, amely a Foiba torkolatát képezte, nem volt sem lagúna, sem tó, hanem árterület. Ezen a vidéken a Leme-csatornának nevezték, és egy szûk árok kötötte össze az Adriával Orsera és Rovigno között, az isztriai félsziget nyugati partján. De senki sem tudta, hogy ez a Foiba vize, amely a nagy esõzések idején átrohan a Buco üregein és úgy ömlik ebbe a csatornába.

Néhány lépésre egy vadászkunyhó állt a parton. Miután Sándor gróf és Báthory István valamelyest visszanyerte erejét, oda menekült. Ott ledobták ruháikat, amelyek a tûzõ napsütésben nyilván hamar megszáradnak, és vártak. A halászbárkák éppen elhagyták a Leme-csatornát, és ameddig csak a szem ellátott, a homokpart elhagyatottnak látszott.

Az az ember, aki tanúja volt e jelenetnek, felkelt, és a kunyhóhoz közeledett, mintha jól meg akarná jegyezni a helyét; aztán déli irányban eltûnt egy magasabb partrész mögött.

Három órával késõbb Sándor Mátyás és társa már újra felöltözhetett, habár ruhájuk még vizes volt, de indulniuk kellett.

- Nem maradhatunk tovább ebben a kunyhóban - mondta Báthory István.

- Elég erõs vagy, hogy útra kelj? - kérdezte tõle Sándor Mátyás.

- Különösen az éhségtõl vagyok fáradt.

- Kíséreljük hát meg elérni a tengerpartot. Talán keríthetünk ott valami élelmet, sõt talán hajóra is szállhatunk. Gyere, István!

Kiléptek a kunyhóból, az éhség nyilván jobban elgyengítette õket, mint a fáradtság.

Sándor gróf szándéka az volt, hogy a Leme-csatorna déli partját követik, és így érik el a tengert. Ha sivár is volt a vidék, számos patak barázdálta, az árterület felé folyva. Ez a patakokkal átszõtt terület, amely a homokparton ér véget, széles “posványt” képez, iszapja nem valami szilárd alap a járásra. Meg kellett hát kerülni, dél felé térve - ezt az irányt nem is volt nehéz felismerni a nap felfelé ívelõ pályájáról. A szökevények így haladtak két órán át, egy teremtett lélekkel sem találkoztak, de emésztõ éhségüket sem csillapíthatták.

Itt a vidék már kicsit termékenyebb volt. Egy keletrõl nyugatra futó út bukkant fel, a szélén kilométerkõvel, de semmit nem árult el a tájékról, amelyen Sándor gróf és Báthory István most vaktában indult útnak. Eközben egy sor szederfa, odébb egy cirokföld lehetõvé tette, hogy legalább a gyomrukat megcsalják, ha már jól nem lakhattak. A nyersen megrágott cirok, az üdítõ szeder talán elégséges ahhoz, hogy ne rogyjanak össze a kimerültségtõl, mielõtt elérnék a tengerpartot.

De ha a vidék lakhatóbbá is vált, ha néhány megmûvelt mezõ emberi kéz munkájáról is tanúskodott, arra is el kellett készülniük, hogy itt lakó emberekkel találkoznak.

Ez délfelé meg is történt.

Öt-hat gyalogos tûnt fel az úton. Sándor Mátyás óvatosságból nem akarta, hogy meglássák. Nagy szerencsére észrevett egy kerítéssel elzárt térséget, ahol ötven lépésnyire balra egy romba dõlt major húzódott meg. Mielõtt még megpillanthatták volna õket, társával bemenekült egy félhomályos borpincefélébe. Még ha valaki arra járó meg is áll ennél a majornál, van esélyük rá, hogy észrevétlenek maradjanak még akkor is, ha egész éjszakára ott kell maradniuk.

Ezek a gyalogosok parasztok voltak, és a tengerparti sópároló üzemek munkásai. Egyesek libákat tereltek, nyilván valami város vagy falu piacára, amely nem eshetett messze a Leme-csatornától. Férfiak és asszonyok isztriai öltözetben, ékszerekkel, nyakláncokkal, fülbevalókkal, mellkeresztekkel, brossokkal és függõkkel, amelyek mindkét nembeli lakosok köznapi ruháit is díszítik. Az egyszerûbben öltözött sómunkások hátukon batyuval, kezükben bottal a szomszédos sótelepekre mentek, vagy talán a nyugatra fekvõ stagnói vagy piranói nagy sópárlókba.

Némelyek az elhagyott majorsághoz érkezve megpihentek egy pillantásra, még a kapu küszöbére is leültek. Hangosan és hevesen beszélgettek, de csak foglalkozásukhoz tartozó dolgokról.

A két szökevény egy zugba húzódva hallgatott. Talán ezek az emberek már tudtak a szökésrõl, és arról beszélgettek? Talán ejtenek majd néhány szót, és ebbõl Sándor gróf megtudja, hogy Isztria melyik vidékén jár most társával?

De errõl egy szó sem esett, így még mindig csak feltevésekkel voltak kénytelenek beérni.

- Ezek az emberek nem is említik szökésünket - jegyezte meg Sándor Mátyás -, ebbõl pedig arra következtethetünk, hogy még nem hallottak róla.

- Ez meg azt bizonyítaná - felelte Báthory István -, hogy már elég messze járunk a várerõdtõl. A vízár, amely több mint hat órán át sodort minket a föld alatt, olyan sebes, hogy ez nem is nagyon lep meg.

- Igen, nyilván így van - mondta Sándor gróf.

De két órával késõbb néhány sómunkás, aki ott haladt el a kerítés elõtt, anélkül, hogy megállt volna, valami rendõrosztagról beszélt, amellyel a város kapujában találkozott.

Ugyan milyen város?... Nem nevezték meg.

Ez nem nagyon nyugtatta meg a két szökevényt. Ha csendõrök járják a vidéket, akkor igen valószínû, hogy az õ felkutatásukra küldték õket.

- Pedig - mondta Báthory István - olyan körülmények között szöktünk meg, hogy azt hihetnék, meghaltunk, és nincs értelme az üldözésnek...

- Csak akkor hiszik el, hogy meghaltunk, ha megtalálják a holttestünket! - felelte Sándor Mátyás.

Bárhogy volt is, semmi kétség, hogy a csendõrség készültségben áll, és kutatja a menekülõket. Ezért elhatározták, hogy rejtekhelyükön maradnak a majorságban egészen éjszakáig. Az éhség kínozta õket, de a menedéket nem merték elhagyni, és jól is tették.

Délután öt óra tájban csakugyan egy kis lovascsapat ügetése hangzott az úton.

Sándor gróf elõrekúszott a kerítés ajtajáig, de hirtelen visszafutott társához, s a borospince leghomályosabb zugába húzta. Ott aztán mindketten egy halom venyige alá ásták magukat, és meg sem moccantak.

Fél tucat csendõr egy altiszt vezényletével ment felfelé az úton kelet felé. Vajon megállnak a majornál? Ezen töprengett Sándor gróf nem kis aggodalommal. Ha a csendõrök átkutatják ezt a romos házat, bizony meg is találják az ott rejtõzõket.

A majornál megpihentek egy szemernyit. Az altiszt megállította embereit. Két csendõr és jómaga leszálltak a lóról, míg a többi nyeregben maradt.

Ezek parancsot kaptak, hogy kutassák át a vidéket a Leme-csatorna környékén, aztán térjenek vissza a majorhoz, ahol este hét óráig várnak rájuk.

A négy csendõr nyomban eltávozott az úton. Az altiszt és a két másik kikötötték lovukat a majorságot körülvevõ, félig romba dõlt kerítés egyik oszlopához. Aztán leültek a kerítésen kívül, és beszélgetni kezdtek. A borpince mélyén a szökevények minden szót tisztán kivehettek.

- Igen, este visszatérünk a városba, ahol megkapjuk a parancsot az éjjeli ügyelettel kapcsolatban - felelte az altiszt az egyik csendõr kérdésére. - Talán táviratilag is kapunk új utasításokat Triesztbõl.

Tehát a kérdéses város nem Trieszt: a beszélgetésbõl ezt jegyezte meg Sándor gróf.

- Nem kell-e attól tartani - jegyezte meg a másik csendõr -, hogy amíg mi itt keressük õket, a szökevények a Quarnerói-öböl oldalán tanyáznak?

- Az bizony meglehet - válaszolta az elsõ csendõr -, ott nagyobb biztonságban érezhetik magukat, mint itt.

- Ott is éppen olyan könnyen felfedezik õket - válaszolta az altiszt -, mert az egész partvidéket figyelik a tartomány egyik végétõl a másikig.

Ez volt a második megjegyeznivaló: Sándor gróf és társa Isztria nyugati partvidékén tartózkodott most, vagyis az Adriai-tenger partja közelében, nem pedig a szemben levõ öbölnél, amely egész Fiuméig nyúlik be mélyen a szárazföldbe.

- Úgy hiszem, a piranói és a Capo d’Istria-i sótelepeket is átkutatjuk - folytatta az altiszt. - Ott könnyebben elrejtõzhetnek, és szerezhetnek egy bárkát, amelyen átszelik az Adriát Rimini vagy Velence felé.

- Ugyan! Jobban tették volna, ha nyugodtan várakoznak cellájukban! - jegyezte meg filozófusi nyugalommal az egyik csendõr.

- Az ám - tette hozzá a másik -, hiszen elõbb-utóbb elkapjuk õket, vagy a hullájukat halásszák ki a Bucóból! Csak már vége lenne az egésznek, és ne kellene járnunk a vidéket, mert ezt igen rühellem ebben a hõségben!

- És ki mondja, hogy nincs vége? - vágta rá az altiszt. - Talán a Foiba elintézte a kivégzésüket. Az áradás idején nem is választhattak volna ennél rosszabb utat a pisinói vártoronyból a menekülésre!

Foibának hívták tehát azt a folyót, amely elsodorta Sándor grófot és társát. És a pisinói várerõdbe vitték õket a letartóztatás után, ott börtönözték be, ott állították bíróság elé, és ott ítélték el õket. Ott kellett volna a kivégzésnek is történnie. Ebbõl a vártoronyból szöktek most meg. Sándor gróf jól ismerte Pisino városát. Ebben a fontos kérdésben tehát már biztosat tudott, és ezután nem a vakvéletlenre bízva kóborolnak az isztriai félszigeten, ha a szökés még egyáltalán lehetséges!

A csendõrök beszélgetése itt abbamaradt; de ebbõl a néhány szóból a menekülõk mindent megtudtak, amire szükségük volt - kivéve talán azt, hogy melyik város fekszik legközelebb a Leme-csatornához az adriai partvidéken.

Eközben az altiszt felállt. Le s feljárt a kerítés mentén, s azt figyelte, nem jönnek-e még visszafelé emberei. Két-három ízben is belépett a düledezõ házba, s inkább szokásból, mintsem gyanúból benézett a szobákba. A borpince ajtajáig is eljött, ahol bizonyára fel is fedezi a szökevényeket, ha bent nincs olyan mély sötétség. Még be is lépett a pincébe, a venyigerakást a kardhüvely végével meg is piszkálta, de nem érte el az ott rejtõzõket. E pillanatokban Sándor Mátyás és Báthory István olyan gyötrelmeken ment át, amelyeket leírni is nehéz. Egyébként el voltak szánva, hogy drágán adják életüket, ha észreveszik õket. Elhatározták, hogy rárohannak az altisztre, kihasználva meglepetését, megkaparintják fegyvereit, majd ártalmatlanná teszik két emberét, és megölik õket, vagy azok kezétõl halnak meg.

Ekkor az altisztet kintrõl hívták, és elhagyta a borpincét anélkül, hogy valami gyanúsat is látott volna. A felkutatásukra küldött négy csendõr visszatért a majorhoz. Minden igyekezetük ellenére sem találtak a menekülõk nyomára az út, a partvidék és a Leme-csatorna által határolt területen. De nem egyedül jöttek vissza, egy ember kísérte õket.

Egy spanyol volt, aki a szomszédos sótelepeken dolgozott. Már a város felé ment, amikor a csendõrök találkoztak vele. Mivel elmondta nekik, hogy a vidéket járta a város és a sótelepek között, úgy határoztak, az altiszt elé vezetik, hogy hallgassa ki. Az ember engedelmesen követte õket.

Amikor szemben állt az altiszttel, az megkérdezte tõle, vajon a sópárlók nem láttak-e a telepeken két idegent.

- Nem, tizedes úr - válaszolta az ember -, de ma reggel egy órával azután, hogy elhagytam a várost, láttam két embert, akik éppen partra szálltak a Leme-csatorna végében.

- Azt mondod, két embert? - kérdezte az altiszt.

- Igen, de mivel a környéken a szökés híre még nem terjedt el, nem is ügyeltem különösebben rájuk. Most már, hogy tudom, mi a helyzet, nem lennék meglepve, ha azt hallanám, hogy a menekülõk voltak.

Sándor gróf és Báthory István a borpince mélyérõl hallották ezt a számukra olyan jelentõs beszélgetést. Tehát amikor kimásztak a Leme-csatorna homokpartjára, észrevették õket.

- Hogy hívnak? - kérdezte tõle az altiszt.

- Carpena; sómunkás vagyok a környéki telepeken.

- Felismernéd ezt a két embert, akiket ma reggel láttál a Leme-csatorna partján?

- Igen... talán...

- Akkor tégy jelentést a városban, és állj a rendõrség szolgálatára!

- Parancsára!

- Tudod-e, hogy ötezer forint jutalmat kap, aki megtalálja a szökevényeket?

- Ötezer forintot?!

- Aki pedig menedéket ad nekik, fegyenctelepre küldik!

- Ezt nem tudtam.

- Menj! - mondta az altiszt.

A spanyol közlésének elõször is az volt a haszna, hogy a csendõrök eltávoztak. A tizedes parancsot adott embereinek, hogy szálljanak nyeregbe, s noha az éjszaka már beköszöntött, útra kelt, hogy gondosabban átkutassa a Leme-csatorna partjait. Carpena pedig nyomban a város felé indult, s azt gondolta, hogy ha elfogják a szökevényeket, egy csöpp szerencsével jókora jutalom üti a markát Sándor gróf vagyonából.

Sándor Mátyás és Báthory István még egy ideig nem hagyta el búvóhelyét, a sötét pincét, amely menedéket adott nekik. Végiggondolták a helyzetüket: a csendõrség már a nyomukban van, valaki látta õket, és fel is ismerhetik õket, Isztria már nem nyújt számukra biztonságot. Így a legrövidebb idõn belül el kell hagyniuk ezt a tartományt, át kell menniük vagy Olaszországba, vagy az Adria másik oldalára, vagy Dalmácián és a határõrvidéken át az osztrák határon túlra kell jutniuk.

Az elsõ terv több sikert ígért, feltéve, hogy a szökevények tudnak valami bárkát szerezni, vagy rá tudnak venni egy part menti halászt, hogy átvigye õket az olasz partra. Végül is ezt a tervet választották.

Ezért fél kilenc tájban, mihelyt eléggé besötétedett, Sándor Mátyás és társa elhagyta a romos majort, és nyugati irányba, az Adria partja felé vette útját. Eleinte kénytelenek voltak az úton haladni, hogy bele ne süppedjenek a Leme ingoványába.

De ha ezt az ismeretlen utat követik, vajon nem abba a városba érkeznek, amelyet ez az út köt össze Isztria szívével? Nem a legnagyobb veszélybe rohannak így? Kétségtelenül így áll a helyzet, de mi mást tehetnének?

Fél tíz tájban vagy negyed mérföldre elõttük egy város körvonalai rajzolódtak ki bizonytalanul a homályban; nem lett volna könnyû felismerni, melyik város ez.

Egész házsorok húzódtak lépcsõzetesen azon a hatalmas sziklatömbön, amely a tengerpart öblébe vájt kikötõ felett emelkedett. Magas harangtorony nyúlt föléje, mint valami óriási palavesszõ, amelynek arányait torzítva mutatta a félhomály.

Sándor Mátyás úgy döntött, hogy be sem teszik a lábukat ebbe a városba, mert azonnal jelentenék a két idegen érkezését. Meg kellett hát kerülniük a falakat - amennyiben ez lehetséges -, hogy valahol elérjék a tengerpartot.

A két menekülõt azonban, anélkül, hogy észrevették volna, messzirõl követte ugyanaz az ember, aki elõzõleg meglátta õket a Leme-csatorna partján - ez a Carpena, akinek a csendõr tizedes elõtt tett vallomását hallották. A spanyolt csakugyan csábította a kitûzött díj, ezért hazafelé menet letért a mezõre, hogy jobban szemmel tarthassa az utat, és szerencséjére, Sándor Mátyáséknak pedig szerencsétlenségére, a menekülõk nyomára bukkant.

Csaknem ugyanebben a pillanatban egy rendõrosztag lépett ki a város egyik kapuján, és kevésen múlt, hogy elzárja elõttük az utat. Épp annyi idejük maradt, hogy félreugorjanak; aztán nagy sietve a part felé vették útjukat a kikötõ falai mentén.

Szerény halászkunyhó állt ott, kis ablakai világosak voltak, ajtaja félig nyitva állt. Ha Sándor Mátyás és Báthory István nem talál itt menedéket, ha itt nem fogadják be õket, elvesztek. Az, hogy itt keresnek menedéket, azt jelentette, hogy mindent egy lapra tesznek, de nem lehetett habozni.

Sándor gróf és társa a ház ajtaja felé futott, és a küszöbön megállt.

Bent egy ember hálókat foltozgatott valami hajólámpa fényénél.

- Barátom - kérdezte Sándor gróf -, megmondaná, mi a neve ennek a városnak?

- Rovigno.

- Kinek a házában vagyunk itt?

- Andrea Ferrato halász házában.

- Ad-e nekünk Andrea Ferrato halász menedéket ma éjszakára?

Andrea Ferrato szemügyre vette mindkettõjüket, az ajtó felé közeledett, és megpillantotta a kikötõfal sarkánál beforduló rendõrosztagot; kétségtelenül kitalálta, kik kértek tõle bebocsátást, és tudta, hogy elvesztek, ha tétovázik a válasszal...

- Lépjenek be - mondotta.

De a két szökevény nem sietett átlépni a halász házának küszöbét.

- Barátom - mondta Sándor gróf -, ötezer forint jutalom üti annak a markát, aki feladja a pisinói vártoronyból megszökött elítélteket!

- Tudom.

- Fegyenctelep jár annak - tette hozzá Sándor gróf -, aki menedéket ad nekik!

- Tudom.

- Kiadhat minket...

- Azt mondtam, lépjenek be, lépjenek hát be! - felelte a halász. És Andrea Ferrato abban a pillanatban zárta be az ajtót, amikor a rendõrosztag a háza elõtt elhaladt.

Andrea Ferrato Santa Manza-i születésû korzikai volt; ez a helység a sartenai kerület egyik kis kikötõje, amely a sziget déli csúcsának egy öblében feküdt. Ez a kikötõ, a bastiai és Porto Vecchió-i mellett, egyedül nyílik itt a keleti parton, amely néhány ezer éve oly szeszélyesen kanyargott, de most már egyformára mosták a sebes patakok, apránként elpusztították fokait, betömték öbleit, kicsi hajlatait, beszögelléseit.

Andrea Ferrato itt folytatta mesterségét, a halászatot Santa Manzában, a tengernek abban a részében, amely Korzika és az olasz föld között fekszik, de néha egészen a Bonifacio és Szardínia között levõ szoros szikláiig is elmerészkedett.

Húsz évvel ezelõtt feleségül vett egy sartenai lányt. Két évvel késõbb született egy kislányuk, Maria. A halászat meglehetõsen kemény mesterség, különösen ha az ember halak mellett korallra halászik, amelyet a tenger alatti zátonyokon kell keresni, a szoros legveszélyesebb szakaszainak mélyén. De Andrea Ferrato bátor volt, erõs, fáradhatatlan, és éppolyan ügyesen kezelte a hálót, mint a korallszedõk fenékkotró szerszámát. Mestersége virágzott. Tevékeny és értelmes felesége a leggondosabban vezette a Santa Manza-i házikót. Mindketten tudtak olvasni, írni, számolni, így viszonylag tanultak voltak ahhoz a százötvenezer analfabétához képest, akit a statisztika történetünk idején is számon tart a sziget kétszázhatvanezer lakója között.

Ezenkívül - talán éppen tanultsága révén - Andrea Ferrato gondolkodásában és szívében inkább a franciákhoz húzott, noha olasz származású volt, mint a legtöbb korzikai. És ebben az idõben meglehetõs rossz szemmel nézték õt emiatt a járásban. Ez a járás, a sziget déli csücskén, messze Bastiától, messze Ajacciótól, messze a legtöbb közigazgatási központtól, ellenszegült mindannak, ami nem olasz vagy szardíniai volt.

Így többé-kevésbé lappangó ellenszenv nyilvánult meg a Ferrato családdal szemben. Márpedig Korzikában az ellenséges indulat nem jár messze a gyûlölettõl, s a gyûlölet még kevésbé a tettlegességtõl. Bizonyos körülmények csakhamar még jobban elmérgesítették a helyzetet. Egy napon Andrea Ferrato türelme elfogyott, és indulatában “kezéhez vér tapadt”. Megölt egy garázda, környékbeli fickót, aki megfenyegette õt; így menekülnie kellett.

De Andrea Ferrato nem olyan ember volt, aki a hegyek közé menekül, hogy onnan harcoljon a rendõrség és a halott társai vagy barátai ellen, és hajlandó vállalni azt a véget nem érõ vérbosszúsorozatot, amely végül is az övéit sújtja. Elhatározta, hogy kivándorol, sikerült is titokban elhagynia Korzikát, és a szardíniai partvidékre menekülnie. Amikor felesége túladott kevéske vagyonukon, pénzzé tette a Santa Manza-i házat, a bútorokat, a bárkát és a hálókat, lányával utána ment. Örökre lemondott arról, hogy visszatérjen szülõhazájába.

A gyilkosság jogos önvédelembõl történt, mégis nyomta Andrea Ferrato lelkiismeretét. Õseitõl örökölt, kissé babonás hitével egyre azon fáradozott, hogy megváltsa bûnét. Úgy hitte, hogy egy ember haláláért csak akkor nyer bocsánatot, ha saját élete kockáztatásával megmenti egy másik ember életét. Elhatározta, hogy meg is teszi, amint alkalom kínálkozik rá.

Korzikát elhagyva, Andrea Ferrato csak rövid ideig maradt Szicíliában, ahol könnyen felismerhették és leleplezhették volna. Nem is önmagáért aggódott, mert erõs volt és bátor, hanem övéit féltette, hogy a családról családra szálló vérbosszú utoléri õket. Csak arra a pillanatra várt, hogy feltûnés nélkül távozhasson, és átköltözött Olaszországba. Anconában alkalma nyílt arra, hogy átkeljen az Adrián, és az isztriai partvidéken telepedjen le, és ezt az alkalmat ki is használta.

Hát ilyen okból és ilyen körülmények között telepedett le ez a korzikai a kicsiny rovignói kikötõben. Tizenhét esztendõvel ezelõtt itt kezdte újra a halászmesterséget - ez tette lehetõvé, hogy ismét jobb körülmények közé kerüljön. Kilenc évvel késõbb fia született, akit Luiginak neveztek el, de a gyermek születése az anyja életébe került.

Amióta Andrea Ferrato özvegy lett, egyedül élt fiával és leányával. Maria ekkoriban tizennyolc éves volt, és a nyolcadik évében járó fiút anyjaként nevelte. És a rovignói halász olyan boldog lett volna, amilyenné csak a munka és a jól teljesített kötelesség érzése teheti az embert, ha nem él benne még mindig változatlan hevességgel a fájdalom bátor hitvesének elvesztése miatt. Mindenki szerette a környéken, mert szolgálatkész volt, és jó tanácsokat adott azoknak, akik hozzá fordultak. Mint tudjuk, joggal tartották kiválónak mesterségében. Az Isztria partját borító hosszú sziklasor környékén nem volt oka sajnálni a Santa Manza-i öböl és a bonifaciói szoros halászzsákmányait. Igen jól megismerte ezt a tájat, ahol ugyanazt a nyelvet beszélték, mint amit Korzikában. A Polától Triesztig vezetõ partszakaszon hajókat kalauzolt, és ez a keresete szépen kiegészítette azt a jövedelmet, amelyet a halban gazdag víz nyújtott. Így házában a szegények mindig megkapták alamizsnájukat, és lánya, Maria segítette õt a jótékonykodásban.

De a Santa Manza-i halász soha nem felejtette el fogadalmát: életet életért! Elvette egy ember életét. Megmenti majd egy másikét.

Amikor a két szökevény megjelent házának küszöbén, kitalálta, kik ezek, tudta, milyen veszélynek teszi ki magát, ezért nem habozott a válasszal. “Lépjenek be!” - és magában hozzátette: “Isten óvjon valamennyiünket!”

Eközben a rendõrosztag elhaladt Andrea Ferrato ajtaja elõtt, de nem állt meg. Sándor gróf és Báthory István a korzikai halász házában biztonságban érezhette magát, legalább az éjszaka néhány órájára.

Ez a ház a városon kívül épült, ötszáz lépésre a falaktól, a kikötõn túl egy sziklafokon, amely a homokpart fölé nyúlt. Elõtte nem egészen kétszáz méterre hömpölygött a tenger, hullámai megtörtek a partvidék szirtjein, és semmi sem akadályozta a kilátást egészen a látóhatárig. Délnyugat felé egy kerek vonalú hegyfok emelkedett, amelynek görbe vonala zárja el a kis rovignói révet az Adriától.

Andrea Ferrato földszintes háza négy szobából állt, kettõ az épület elejére nyílt, kettõ hátra; a ház mellett egy deszkafészer volt, ahol a halászeszközöket tartotta. Hajója az az egyárbocos, szögletes farú, harminc láb hosszú bárka volt - nagy árbocrúdján orrvitorlával -, amely nagyon alkalmas húzóhálóval végzett halászatra. Használaton kívül itt benn horgonyzott a sziklák védelmében, megközelíteni egy kis, könnyû csónakon lehetett, amelyet a száraz homokpartra húztak. A ház mögött félholdnyi bekerített kert terült el, kevés konyhakerti növény termett benne a szederfák, olajfák és szõlõtõkék között. Sövény választotta el egy öt-hat láb széles pataktól és egyben a környezõ síkságtól.

Ilyen volt ez az egyszerû, de vendégszeretõ hajlék, ahová a gondviselés a menekülõket vezette, ilyen volt a gazda, aki szabadságát kockáztatta azért, hogy menedéket nyújtson nekik.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Sándor gróf és Báthory István körülnéztek a szobában, ahová a halász bevezette õket.

Ez a ház legnagyobb szobája volt, néhány igen tisztán tartott bútorral, ami a gondos háziasszony ízlésére és kitartó szorgalmára vallott.

- Mindenekelõtt esznek, ugye? - kérdezte Andrea Ferrato.

- Igen, mert meghalunk éhen - felelte Sándor gróf. - Tizenkét órája egy falatot sem ettünk.

- Hallod, Maria? - folytatta a halász.

Maria egy szempillantás alatt fehér abroszt tett az asztalra, rá kevés sózott disznóhúst, fõtt halat, kenyeret, egy flaska környékben szüretelt bort, mazsolát, továbbá két poharat, két tányért. “Veglione”, vagyis háromkanócos olajlámpa világította meg a helyiséget.

Sándor gróf és Báthory István nyomban asztalhoz ült: már alig bírták tartani magukat.

- És maguk? - mondták a halásznak.

- Mi már vacsoráztunk - felelte Andrea Ferrato.

A két kiéhezett ember felfalta - ez a helyes szó - az ételt, amelyet oly egyszerûséggel és jó szívvel tettek elébük.

De evés közben is szüntelenül figyelték a halászt, a lányát, a fiát, akik a szoba sarkában ültek, és szótlanul nézték õket.

Andrea Ferrato negyvenkét éves lehetett. Szigorú arckifejezése volt, egy kissé még szomorkás is, napégette arcán kifejezõ vonások ültek, szeme fekete, és tekintete értelmes. Az adriai halászok öltözetét viselte, erõs, nagy hátat sejtett alatta az ember.

Maria - alakja és arca a halász feleségére emlékeztetett - magas és arányos termetû volt, inkább szép, mint csinos, tüzes fekete szemû, barna hajú, bõrét melegre színezte az élénk korzikai vér. A fiatalkora óta ráháruló feladatok komollyá tették, magatartásában, mozdulataiban meggondoltság és nyugalom rejlett; a lányban minden arra az erõs akaratra vallott, amely semmilyen körülmények között sem hagyta el. Több ízben igyekeztek elnyerni kezét idevalósi fiatal halászok, de errõl sohasem akart hallani. Egész élete apjáé és azé a gyermeké volt, akit úgy szeretett, mintha nem is testvére, hanem anyja lenne.

Luigi határozott, bátor, dolgos fiúcska volt, aki már hozzászokott a tengeri élethez. Hajadonfõtt, szélben, esõben kísérte Andrea Ferratót, ha halászúton járt vagy hajókat kalauzolt. Látszott rajta, hogy erõteljes, egészséges, jól megtermett ember válik belõle, nemcsak merész, hanem vakmerõ lesz, kiállja az idõ minden viszontagságát, és mit sem törõdik a veszéllyel. Szerette apját. Imádta nõvérét.

Sándor gróf gondosan figyelte ezt a három embert, akit összefûzött a megható szeretet. Semmi kétsége nem volt, hogy derék emberek közé került, akikre rábízhatja magát.

Az étkezés végeztével Andrea Ferrato felállt, és Sándor Mátyáshoz lépett.

- Térjenek nyugovóra, uraim! - mondta egyszerûen. - Senki sem tudja, hogy itt vannak. Holnap majd törjük a fejünket, hogy mit tegyünk.

- Nem, Andrea Ferrato, nem! - felelte Sándor gróf. - Most már lecsillapítottuk éhségünket. Új erõre kaptunk. Engedje, hogy azonnal elmenjünk ebbõl a házból, mert jelenlétünk igen nagy veszélyt jelent magára és családjára.

- Igen, induljunk - fûzte hozzá Báthory István -, isten jutalmazza azért, amit értünk tett!

- Le kell feküdniük! - folytatta a halász. - A partot ma este figyelik. A partvidék minden kikötõjében hajózárlatot rendeltek el. Ma éjszaka minden próbálkozás hiábavaló.

- Hát legyen, ha úgy akarja! - válaszolta Sándor gróf.

- Így akarom.

- Csupán egy szót. Mióta tudnak a szökésünkrõl?

- Ma reggel óta - felelte Andrea Ferrato. - De négyüket tartották fogva a pisinói vártoronyban. Maguk viszont csak ketten vannak. A harmadikat, úgy mondják, szabadlábra helyezik...

- Sárkány! - kiáltott fel Sándor Mátyás, de nyomban visszafojtotta felindulását, amely ellenállhatatlanul hatalmába kerítette a gyûlölt név hallatára.

- És a negyedik?... - kérdezte Báthory István, de be sem merte fejezni a mondatot.

- A negyedik még él - felelte Andrea Ferrato. - A kivégzést elhalasztották.

- Él! - kiáltott Báthory István.

- Igen! - felelte gúnyosan Sándor gróf. - Meg akarják várni, hogy minket is elfogjanak, és meg akarják szerezni nekünk azt az örömöt, hogy együtt halhatunk meg!

- Maria - mondta Andrea Ferrato -, vezesd vendégeinket a hátsó szobába, amelyik a kertre néz, de ne gyújts világosságot. Ma este nem szabad, hogy fényt lássanak az ablakunkban. Aztán te is lefekhetsz. Luigi és én majd õrködünk.

- Igen, apám! - felelte a kisfiú.

- Jöjjenek, uraim - mondta a lány.

Egy perccel késõbb Sándor gróf és társa baráti kézfogást váltott a halásszal. Aztán átmentek a szobájukba, ahol már várta õket két jó kukoricahánccsal tömött matrac, ezeken kipihenhették fáradalmaikat.

Andrea Ferrato közben Luigival elhagyta a házat. Meg akart gyõzõdni arról, hogy senki nem járkál a környéken, sem a homokparton, sem a kis patakon túl. A szökevények így békésen pihenhettek napkeltéig.

Az éjszaka minden bonyodalom nélkül telt el. A halász többször is kiment. Semmi gyanúsat nem látott.

Másnap, június tizennyolcadikán, a vendégek még aludtak, amikor Andrea Ferrato már benézett a város központjába, és ellátogatott a rakpartra, hogy híreket halljon. Többfelé is beszélgetõk és kíváncsiak csoportjába ütközött. Mindenki az elõzõ este kiragasztott hirdetményrõl beszélt, amely hírül adta a szökést, a rejtegetésért járó büntetést és a nyomravezetõnek kitûzött díjat. Az emberek összevissza beszéltek, új híreszteléseket hoztak és adtak tovább, de ezekbõl nem sokat lehetett megtudni. Semmi nem mutatott arra, hogy Sándor grófot és társát látták volna a környéken, vagy gyanítanák, hogy ezen a vidéken bujkálnak. Mégis, tíz óra felé, amikor a csendõr altiszt és emberei az éjszakai õrjárat után visszatértek Rovignóba, elterjedt a hír, hogy valaki huszonnégy órával korábban két idegent látott a Leme-csatorna partján. Bejárták az egész környéket a tengerig, hogy nyomukra bukkanjanak, de eredmény nélkül. Semmi nyomát nem találták annak, hogy itt jártak volna. Vajon elérték a partvidéket, szereztek valami bárkát, eljutottak Isztria egy másik pontjára, vagy az osztrák határon túlra menekültek? Mindez hihetõnek tûnt.

- Annál jobb! - mondották. - Legalább a kincstár megtakarít ötezer forintot.

- Ezt a pénzt jobb célra is fordíthatnák, mint aljas árulások jutalmazására.

- Úgy bizony! Bárcsak sikerülne a szökésük!

- Sikerülne?... Már meg is szöktek!... Most már biztonságban vannak az Adria túlsó partján!

E szavakból ítélve, amelyeket nagyobbrészt a falragaszok elõtt összegyûlt parasztok, munkások és polgárok váltottak, a közvélemény látható módon inkább az elítéltek felé fordult - legalábbis Isztria szláv vagy olasz eredetû lakosai körében. Az osztrák hivatalnokok aligha számíthattak arra, hogy ezek jelentik fel a szökevényeket. Meg is tettek mindent, hogy elfogják õket. Minden rendõr- és csendõrosztag már este óta készenlétben állt, és szakadatlan táviratváltás folyt Rovigno, Pisino és Trieszt között.

Andrea Ferrato tizenegy óra felé tért haza, s ezeket az inkább jó, mint rossz híreket hozta.

Sándor grófot és Báthory Istvánt Maria szolgálta ki szobájukban, ahol az éjszakát töltötték, és éppen most fejezték be a reggelit. Ez a néhány órai alvás, a jó kis pihenõ, a gondoskodás teljesen eloszlatta fáradtságukat.

- Nos barátom? - kérdezte Sándor gróf, mihelyt bezárult az ajtó Andrea Ferrato mögött.

- Uraim - felelte a halász - nem hiszem, hogy pillanatnyilag tartaniuk kellene valamitõl.

- De mit beszélnek a városban? - kérdezte Báthory István.

- Két idegenrõl folyik a szó, akiket állítólag tegnap reggel láttak, épp amikor kikászálódtak a Leme-csatorna homokpartjára... és ha ezek önök... uraim...

- Valóban csak mi lehetünk - felelte Báthory István. - Egy ember, egy környékbeli sópárló munkás vett észre és jelentett fel!

Andrea Ferratónak elmondták, ami a romos majorban történt, amíg ott rejtõztek.

- És nem tudják, ki a feljelentõ? - erõsködött a halász.

- Nem láttuk - felelte Sándor gróf -, csak a hangját hallottuk.

- Bosszantó körülmény - folytatta Andrea Ferrato -, de a fontos, hogy nyomukat vesztették, és különben akkor sem kellene besúgástól félni, ha arra gyanakodnának, hogy a házamba menekültek. Rovigno egész vidéke maguk mellett áll!

- Igen - felelte Sándor gróf -, és ez nem is lep meg. Derék lakosság él ezen a vidéken! De számolnunk kell azzal, hogy az osztrák hatóságok semmitõl sem riadnak vissza, hogy ismét elfogjanak minket.

- Megnyugvásukra szolgáljon, uraim - folytatta a halász -, az az általános vélemény, hogy maguk már nyilván át is jutottak az Adria túlsó partjára.

- Isten adja, hogy úgy legyen! - tette hozzá Maria, összekulcsolva kezét, mintha imádkozna.

- Így is lesz, drága gyermekem - felelte Sándor gróf a legteljesebb bizalom hangján -, így is lesz az ég segítségével...

- És az enyémmel, gróf úr! - szólt közbe Andrea Ferrato. - Most munkához látok, mint rendesen. Az emberek megszokták, hogy Luigi meg én javítgatjuk hálóinkat a homokparton, vagy tisztogatjuk kis hajónkat, és nem szabad eltérnünk a szokásainktól. Egyébként is meg kell vizsgálnom az égboltot, mielõtt bármire szánnám magam. Kérem, maradjanak ebben a szobában. Semmi szín alatt ne menjenek ki. A kertre nézõ ablakot nyissák ki, hogy ezzel se keltsenek gyanút, de maradjanak a szoba sarkában, és ne mutatkozzanak. Egy-két óra múlva visszajövök.

E szavakkal Andrea Ferrato fiával együtt elment otthonról, Maria pedig megszokott munkáját végezte az ajtó elõtt.

Néhány halász jött-ment a homokparton. Andrea Ferrato óvatosságból néhány szót akart váltani velük, mielõtt szétteregeti hálóit a homokon.

- Erõs keleti szél fúj - mondta az egyik.

- Igen - felelte Andrea Ferrato -, a tegnapelõtti vihar betyárul megtisztította a láthatárt.

- Hm! - tette hozzá egy másik. - A szél lehûtheti a levegõt estére, és viharba mehet át, ha a bóra is beleszól!

- Jól van, csakhogy ez még mindig szárazföldi szél, és így a tenger nyugodt marad a sziklák között.

- Majd meglátjuk!

- Halászol ma éjszaka, Andrea?

- Nyilván, ha az idõ engedi.

- De a hajózási tilalom?...

- A zárlat csak a nagy hajókra vonatkozik, a bárkákra nem, amelyek nem mennek messze a parttól.

- Annál jobb, mert dél felõl tonhalak vonulását jelzik, idejében ki kell vetnünk a hálókat!

- Igaz! - felelte Andrea Ferrato. - Nem várhatunk tovább!

- Ej! Hátha!

- Én mondom neked, hogy nem, és ha ma éjjel kimegyek, bonicust akarok fogni. Orsera és Parenzo környékén.

- Jó szerencsét! De mi csak a hálókat helyezzük el a sziklák tövében.

- Ahogy tetszik!

Andrea Ferrato és Luigi elmentek a hálókért a fészerbe, aztán kiteregették a homokra, hogy megszárítsák a napon. Két órával késõbb a halász hazatért, meghagyva a fiának, hogy készítse elõ azokat a kis horgokat, amellyel a bonicust fogják, ezt a sötétpiros húsú halat, amely a tonhalak családjába tartozik.

Andrea Ferrato vagy tíz percig pipázott házának küszöbén, majd betért vendégei szobájába, amíg Maria tovább dolgozott a ház elõtt.

- Gróf úr - mondta a halász -, a szél a szárazföld felõl fúj, és azt hiszem, a tenger az éjjel nyugodt lesz. A legegyszerûbb és így a legbiztosabb módon úgy tudnak nyomtalanul elmenekülni, ha velem együtt hajóra szállnak. Ha rászánják magukat, legjobb, ha este tíz óra felé indulunk. Akkor a sziklák között ellopakodnak a hullámtörõ gát széléig. Senki sem veszi észre magukat. Csónakomon kievezünk az árbocosra, és nyomban kifutunk a tengerre; nem keltünk semmi gyanút, hiszen tudják, hogy ma éjjel tengerre szállok. Ha a szél nagyon erõs lesz, a part mentén haladunk, amíg le tudom tenni magukat az osztrák határon túl, a Cattarói-öböl mögött.

- És ha nem erõsödik a szél - kérdezte Sándor gróf -, mit szándékozik tenni?

- Kifutunk a nyílt tengerre - felelte a halász -, átkelünk az Adrián, és kikötünk Rimini közelében vagy a Pó torkolatánál.

- Kibírja a hajója az átkelést? - kérdezte Báthory István.

- Ki! Jó hajó ez, a felén fedélzet is van; a fiammal együtt már kipróbáltuk nagy viharban is. Különben kell valami kockázatot vállalni...

- Hogy mi kockázatot vállalunk - felelte Sándor gróf -, mi, akiknek kockán forog élete, az egész természetes; de maga, barátom, miért kockáztatná maga is...

- Ez már az én dolgom, gróf úr - felelte Andrea Ferrato -, és csak kötelességemet teljesítem, amikor meg akarom menteni magukat.

- Kötelességét?...

- Igen!

És Andrea Ferrato elbeszélte életének azt a szakaszát, amely után el kellett hagynia a korzikai Santa Manzát, és elmondta, hogy azzal a jótettel, amelyet most készül végrehajtani, csak jóvá akarja tenni azt, amit tett.

- Bátor szív! - kiáltott fel Sándor gróf, akit meghatott ez a történet.

Aztán így folytatta:

- De akár a Cattarói-öbölhöz megyünk, akár az olasz partra, ez meglehetõsen hosszú távollétet igényel, amely feltûnést kelthet Rovignóban. Ha egyszer biztonságba helyezett minket, nem szabad, hogy visszatértekor letartóztassák...

- Sose féljen, gróf úr! - felelte Andrea Ferrato. - A nagy halászatok idején néha öt-hat napot is kint töltök a tengeren. Különben, ismétlem, ez rám tartozik. Így kell cselekednünk: így is cselekszünk!

A halász elhatározásával nem lehetett vitába szállni. Andrea Ferrato terve nyilván a legjobb volt, és könnyen végrehajtható, hiszen a bárka - legalábbis ahogy remélte - megbirkózik a tengerrel. Elõvigyázatosságra csak a beszállás pillanatában lesz szükség. De az éjszaka sötétnek ígérkezik, a hold nem jön fel, és igen valószínû, hogy este sûrû köd lepi el a partot, de nem száll a nyílt tenger felé. Ily késõi órán a part már néptelen lesz, csak egy-két vámõr járja a körzetét, senkivel sem találkoznak. A többi halász, Andrea Ferrato szomszédai, amint mondották is, a tonhálókat feszítik majd ki csáklyákra a sziklákon túl, vagyis két-három mérföldre Rovigno alatt. Mire észreveszik a bárkát, ha ugyan észreveszik, az már messze jár a tengeren a fedélzet alatt rejtõzõ két szökevénnyel.

- És milyen messze van légvonalban Rovigno az olasz part legközelebbi pontjától? - kérdezte ekkor Báthory István.

- Mintegy ötven mérföld.

- Mennyi idõ alatt jutunk át?

- Hátszéllel tizenkét óra kell. De maguknál nincs pénz. Pedig szükségük van rá. Fogja, gróf úr, ezt az övet, háromszáz forintot talál benne, és kösse a derekára.

- Barátom... - mondta Sándor Mátyás.

- Majd visszaadja késõbb - felelte a halász -, amikor biztonságba kerülnek. Most pedig várjanak, amíg visszajövök!

Amint így megállapodtak, Andrea Ferrato visszavonult, folytatta szokásos munkáját, hol a parton dolgozott, hol meg a házban foglalatoskodott. Luiginak sikerült egy tartalék vitorlába göngyölve néhány napra való élelmiszert a bárkára vinnie. Senki sem foghatott gyanút, és nem gátolhatta meg Andrea Ferrato terveit. A halász odáig ment az elõvigyázatosságban, hogy a nap hátralevõ részében nem is kereste fel többé vendégeit. Sándor Mátyás és Báthory István továbbra is a kicsi szobában rejtõzött, amelynek ablaka még mindig tárva-nyitva volt. A halász megígérte, hogy szól nekik, ha eljön az indulás ideje.

Délután egyébként több szomszéd is átjött egy kis baráti beszélgetésre a halászatról, és szóba került, hogy tonhalak bukkantak fel Isztria környékén. Andrea Ferrato a nagyszobában fogadta õket, ahogy az illendõség megkívánja, itallal kínálta vendégeit.

A nap legnagyobb része így telt el, jövés-menéssel, beszélgetéssel. Néha a megszökött foglyokról is szó esett. Rövid ideig még az a hír is járta, hogy elfogták õket a Quarnerói-öböl közelében, az Isztriával szemben levõ parton - de ezt a hírt csakhamar megcáfolták.

Úgy látszott, minden a legnagyobb rendben van. Bizonyos volt, hogy a partvidéket a szokásosnál nagyobb gonddal figyelik a vámõrök, a csendõrök vagy a rendõrök; de nyilván nem lesz nehéz kijátszani éberségüket, ha beköszönt az éjszaka. A hajózárlatot, mint tudjuk, csak a hosszú járatú hajókra és a földközi-tengeri part menti forgalmat ellátó hajókra rendelték el, a partvidék közelében maradó halászbárkákra viszont nem. Az egyárbocos felkészítése az útra ezek szerint nem adhatott okot a gyanakvásra.

De Andrea Ferrato nem számított arra, hogy este vendége érkezik. A látogatás elõször meglepte, ha nem is nyugtalanította nagyon. Vészjósló jelentõségét azonban csak a látogató távozása után értette meg.

Éppen elütötte a nyolcat, Maria a vacsorát készítette, a nagyszoba asztalát már megterítették, amikor két koppantás hallatszott a ház ajtaján.

Andrea Ferrato habozás nélkül ajtót nyitott. Nagy meglepetésére a spanyol Carpenával találta magát szemben.

Ez a Carpena Almayatéból származott, egy Malaga környéki kisvárosból. Ahogyan Andrea Ferrato Korzikát, õ Spanyolországot hagyta ott, nyilván valami homályos ügy kapcsán, és Isztriában telepedett le. Ott a sópárló vagy sófõzõ mesterséget folytatta, és a szárazföld belsejébe szállította a nyugati partvidék sótermékeit - hálátlan mesterség volt ez, éppen csak a legszükségesebbet kereste meg vele.

Alig huszonöt éves, erõteljes, alacsony, de széles vállú fiatalember volt, hatalmas fejét durva, göndör fekete haj bontotta; bulldogszerû arca volt, amely embernél éppen annyira nem kelt bizalmat, mint kutyánál. Carpena emberkerülõ, gyûlölködõ és bosszúálló volt, ráadásul elég gyáva is, ezért nem szerették a környéken. Azt sem tudták, valójában miért kellett elhagynia hazáját. Nem volt jó híre, mert a sótelepen társaival többször összeveszett, hol az egyiket, hol a másikat fenyegette meg, és ennek folytatása verekedés lett. Az emberek szívesebben tartották távol maguktól.

Carpenának azonban korántsem volt rossz véleménye önmagáról. Egyáltalán nem! Ez magyarázza meg, hogy miért iparkodott kapcsolatba kerülni Andrea Ferratóval - és mindjárt meglátjuk, milyen célból. Meg kell hagyni, a halász azonnal elég bizalmatlanul fogadta. Ezt könnyen megérthetjük a következõ párbeszédbõl, amelybõl Carpena minden szándéka kiderül.

Carpena alig tett egy lépést a szobában, Andrea Ferrato megállította, és azt kérdezte tõle:

- Minek jött ide?

- Errefelé jártam, és mivel még a lámpa égett, benéztem.

- És miért?

- Hogy meglátogassam, szomszéd.

- De tudja, hogy nem szeretem, ha meglátogat!

- Rendszerint nem - felelte a spanyol -, de ma talán másként áll a dolog.

Andrea Ferrato nem értette, és nem tudta kitalálni, mit jelentenek Carpena meglehetõsen rejtélyes szavai. De egy pillanatra akaratlanul is megremegett, és ez nem kerülte el látogatója figyelmét.

Carpena becsukta maga mögött az ajtót.

- Beszélnivalóm van magával - ismételte.

- Nem... semmi dolga velem!

- De igen... beszélnem kell magával... négyszemközt - tette hozzá a spanyol, hangját lehalkítva.

- Hát jöjjön! - felelte a halász, mert aznap megvolt az oka, hogy senki elõtt be ne zárja ajtaját.

Andrea Ferrato intésére Carpena átment a nagyszobán, és követte a halászt a szobájába.

Ezt a szobát csak egy vékony fal választotta el attól, amelyben Sándor gróf és társa tartózkodott. A halász szobájának ablaka a homlokzati oldalra nyílt, a másiké a kertre.

Mihelyt egyedül maradtak, a halász megkérdezte:

- Mit akar tõlem?

- Szomszéd - felelte Carpena -, még egyszer a jó barátságához folyamodom.

- És mirõl van szó?

- A leányáról.

- Szót se többet!

- Hallgasson már meg!... Tudja, hogy szeretem Mariát, és leghõbb vágyam, hogy a feleségem legyen.

Ez volt Carpena szándéka.

Valóban már hónapok óta üldözte a lányt udvarlásával. Kétségtelen, az érdek jobban hajtotta, mint a szerelem. Andrea Ferrato egyszerû halász létére elég tehetõs volt, és a nincstelen spanyolhoz képest gazdagnak számított. Mi sem természetesebb, mint hogy Carpena szeretett volna a halász veje lenni; de az is természetes, hogy Andrea Ferrato állandóan kikosarazta, mert semmilyen tekintetben nem felelt meg neki.

- Carpena - felelte hidegen Andrea Ferrato -, maga egyszer már megkérdezte a lányomat, és õ azt mondta: nem. Aztán megkérte a kezét tõlem, és én is azt mondtam: nem. Ma ismét eljött és makacskodik, azért megismétlem: utoljára is nem!

A spanyol arca hevesen összerándult. Ajka szétnyílt, foga kilátszott. Szeme vad pillantást lövellt. De a rosszul megvilágított szobában Andrea Ferrato nem vette észre ezt a gonosz arckifejezést.

- Ez az utolsó szava? - kérdezte Carpena.

- Ez az utolsó szavam, ha maga is utoljára tette fel a kérdést - felelte a halász -, de ha újból felteszi, ugyanezt a választ kapja!

- Felteszem újra! Igen! Felteszem újra - ismételte Carpena -, mert Maria maga is így akarja!

- Õ? - kiáltotta Andrea Ferrato. - Õ?... Jól tudja, hogy lányom nem érez maga iránt sem barátságot, sem megbecsülést!

- Még változhatnak érzései, ha beszélek vele - felelte Carpena.

- Beszél vele?

- Igen, Ferrato, beszélni kívánok vele.

- És mikor?

- Tüstént!... Érti?... Beszélnem kell vele!... Feltétlenül... még ma este!

- Visszautasítom az õ nevében!

- Jól vigyázzon arra, hogy mit tesz - mondotta Carpena, és felemelte hangját -, jól vigyázzon!

- Vigyázzak?...

- Bosszút állok!

- Eh! Állj bosszút, ha tudsz, vagy ha mersz, Carpena! - felelte Andrea Ferrato, akit szintén elkapott az indulat. - Nem félek a fenyegetéseidtõl, jól tudod! Most pedig kifelé, vagy kidoblak.

A spanyol szeme vérbe borult. Már-már tettlegességre vetemedett a halásszal szemben. De sikerült türtõztetnie magát, aztán hevesen belökte az ajtót, berontott a nagyszobába, majd egyetlen szó nélkül kiment a házból.

Alig hagyta el a házat, amikor kinyílt a szomszéd szoba ajtaja, ahol a szökevények rejtõztek. Sándor gróf, aki minden szót hallott a beszélgetésbõl, megjelent a küszöbön, és Andrea Ferrato felé lépve, halkan ezt mondta:

- Ez az ember jelentett fel minket a csendõr altisztnél. Ismer bennünket. Látta, amikor kimásztunk a Leme-csatorna partján. Rovignóig követett. Nyilván tudja, hogy menedéket adott nekünk a házában. Hadd meneküljünk hát tüstént, vagy elvesztünk... és maga is elveszett!

Andrea Ferrato hallgatott. Nem tudott mit válaszolni Sándor grófnak. Forrt benne korzikai vére. Elfeledkezett a két szökevényrõl, akikért idáig annyit kockáztatott. Már csak a spanyolra gondolt, már csak Carpena járt az eszében.

- A nyomorult! A nyomorult! - mormogta végül. - Igen! Mindent tud! A kezében vagyunk! Meg kellett volna értenem!

Sándor Mátyás és Báthory István aggódva nézte a halászt. Várták, mit mond, mit tesz. Egy pillanat veszteni való idejük sem maradt, dönteniük kellett. Már talán be is súgta õket.

- Gróf úr - mondta végül Andrea Ferrato -, a rendõrség bármelyik pillanatban megszállhatja a házamat. Igen! Ez a csavargó nyilván tudja, vagy legalábbis sejti, hogy itt tartózkodnak! Amit mondott, üzleti ajánlat volt. A lányomat kérte a hallgatásáért! A maguk vesztére tör, hogy rajtam bosszút álljon. Ha pedig a rendõrök idejönnek, lehetetlen megszökni elõlük, és megtalálják magukat. Igen! Tüstént menekülniük kell!

- Igaza van, Ferrato - felelte Sándor gróf -, de mielõtt elválnánk, hadd köszönjem meg, amit értünk tett, és amit tenni akart...

- Amit tenni akartam, azt még mindig akarom - mondta komolyan Andrea Ferrato.

- Nem fogadjuk el! - felelte Báthory István.

- Igen, nem fogadjuk el - ismételte Sándor gróf. - Már így is túlságosan kockáztatta az életét értünk. Ha itt találnak bennünket, fegyenctelepre kerül! Gyere, István, menjünk el ebbõl a házból, mielõtt még szerencsétlenséget és bajt hoznánk rá! Meneküljünk, de egyedül meneküljünk!

Andrea Ferrato kezét Sándor gróf elé tartotta.

- Hová mennének? - kérdezte.- Az egész környéket figyelik. A rendõrök és csendõrök éjjel-nappal járják a vidéket. Egyetlen pontja sincs a tengerpartnak, ahol hajóra szállhatnának, egyetlen szabad ösvény sincs, amelyen a határra juthatnának! Ha nélkülem indulnak, a halálba mennek!

- Kövessék apámat, uraim - tette hozzá Maria. - Bármi történjék is, õ csupán a kötelességét teljesíti, amikor megkísérli magukat megmenteni!

- Úgy van, lányom - felelte Andrea Ferrato -, ez csakugyan kötelességem! Öcséd várjon minket a kis csónakban. Az éjszaka igen sötét. Mielõtt még észrevennének, már kint leszünk a tengeren. Csókolj meg, Maria, csókolj meg, és induljunk!

De Sándor gróf és társa nem akart ebbe beleegyezni. Nem akartak ekkora önfeláldozást elfogadni. Elhagyni tüstént a házat, hogy ne keverjék gyanúba a halászt, ezt igen! De hogy vele együtt hajóra szálljanak, és ezzel õt a fegyenctelepre juttassák, azt már nem!

- Gyere! - mondta Sándor Mátyás Báthory Istvánnak. - Ha egyszer kint vagyunk a házból, már csak magunkat kell féltenünk!

És éppen szobájuk nyitott ablakán át akartak kiugrani, hogy a kis kerten át elérjenek a tengerpartra vagy a félsziget belsejébe, amikor Luigi rohant be lélekszakadva.

- A rendõrök! - mondta.

- Isten velük! - kiáltotta Sándor Mátyás.

És kiugrott az ablakon, társa követte.

E pillanatban egy szakasz rendõr tört be az elsõ szobába.

Carpena vezette õket.

- Nyomorult! - sziszegte Andrea Ferrato.

- Ez a válaszom a visszautasításra! - felelte a spanyol.

Megragadták a halászt, és gúzsba kötötték. A rendõrök egy szempillantás alatt megszállták és átkutatták a ház minden szobáját. A kertre nyíló ablak elárulta, hogy merrefelé távoztak a menekülõk. Utánuk vetették magukat.

Azok ekkor érték el a sövényt, amelynek végében a kis patak folyt. Sándor gróf egy ugrással átvetette magát rajta, és segítette Báthory Istvánt is az átjutásban, amikor egy lövés dördült el ötven méterre tõle.

Báthory Istvánt golyó érte, igaz, csak a vállát súrolta, de karja megbénult, és képtelen volt arra, hogy társának segítsen a menekülésben.

- Menekülj - kiabálta neki -, menekülj, Mátyás!

- Nem, István, nem! Együtt halunk meg! - felelte Sándor gróf, és még egyszer megpróbálta karjára venni sebesült társát.

- Menekülj, Mátyás! - ismételte Báthory István. - Élj, hogy megbüntesd az árulókat!

Báthory István utolsó szavai parancsként hatottak Sándor grófra. Immáron mindhármuk mûve õreá maradt - õreá egyedül. Az erdélyi fõúr, a trieszti összeesküvõ, Báthory István és Szathmár László társa most eltûnik, és átadja helyét az igazságtevõnek!

E pillanatban a rendõrök elérték a kert végét, és a sebesültre vetették magukat. Ha Sándor gróf csak egy másodpercet is tétovázik, szintén a kezükbe kerül.

- Isten veled, István, isten veled! - kiáltotta.

És hatalmas szökkenéssel átugrotta a sövény mentén futó patakot, aztán eltûnt.

Öt-hat lövés is fütyült abban az irányban; de a golyók nem érték a menekülõt, mert az oldalt vágott, és a tenger felé rohant.

De a rendõrök a nyomában maradtak. A sötétségben nem tudták kivenni alakját, és így nem is gondoltak arra, hogy beérjék. Szétszóródtak, hogy elvágják elõle a menekülés útját mind a szárazföld belseje felé, mind a város és a hegyfok felé, amely északról zárja el a rovignói öblöt. Egy csendõrosztag jött a segítségükre, és úgy helyezkedett el, hogy Sándor gróf csak a tengerpart felé vehette útját.

De mit csinál ott a szirtek szélén? Sikerül-e csónakot kerítenie, s nekivágnia a nyílt Adriának? Ideje sem lesz rá, és mielõtt még elindulhat, eltalálják a golyók. Azt azonban mégis tudta, hogy kelet felé elvágják a menekülés útját. A lövések, a rendõrök kiáltozása és a közeledõ csendõrök világossá tették elõtte, hogy a szárazföld felõl már bekerítették. Így csak a tenger felé és a tengeren át menekülhet. Ez nyilván biztos halált jelent: de még mindig jobb a hullámokban lelni halálát, mint a kivégzõ osztag elõtt a pisinói vár gyakorlóterén.

Sándor gróf tehát a part felé rohant. Néhány ugrással elérte az elsõ kis hullámokat, amelyeket a védõgát a homokpad felé terelt. Érezte, hogy a rendõrök a sarkában vannak, s a találomra kilõtt golyók olykor szinte súrolták a fejét.

A homokpadon túl, mint Isztria egész partvidékén, itt-ott magányos sziklaszirtek emelkedtek ki a vízbõl. E sziklák között számos víztócsa tölti meg a homoküregeket - némelyik több lábnyi mély, némelyik pedig még bokáig sem ér.

Már csak ez volt az egyetlen szabad út Sándor Mátyás elõtt. Noha nem fért hozzá kétség, hogy a végén a halál vár rá, habozás nélkül nekivágott.

Így kelt át a víztócsákon, ugrott szikláról sziklára; de alakja most láthatóbban vált ki a kevésbé homályos látóhatáron. Csakhamar kiáltások jelezték, hogy nyomában járnak, és a rendõrök utána vetették magukat.

Sándor gróf egyébként el volt tökélve, hogy nem kerül élve a kezükbe. Ha a tenger kiveti, csak tetemét veti a partra.

A csúszós és mozgó köveken, a ragadós moszaton és tócsákon át tartó kemény üldözés, ahol minden lépés az elbukás kockázatával jár, fél óránál tovább tartott. A menekülõnek sikerült megtartania elõnyét, de hamarosan kezdett kifogyni lába alól a szilárd talaj.

Csakugyan az utolsó sziklaszirtekhez ért. Két-három rendõr már tíz lépésre megközelítette, a többi vagy húszra lehetett tõle.

Ekkor Sándor gróf kiegyenesedett. Még egy kiáltás hagyta el száját - búcsúkiáltás az ég felé. És abban a pillanatban, amikor golyózápor hullott köréje, a tengerbe vetette magát.

A sziklák szélére érkezõ rendõrök már csak a szökevény fejét látták, mint valami fekete pontot, amely a nyílt tenger felé úszik.

Újabb sortûz, szinte sistergett a víz Sándor Mátyás körül. És nyilván el is találta néhány golyó, mert lemerült a habokba, és fel sem bukkant többé.

A csendõrök és rendõrök napkeltéig vizslatták az elszórt szirteket, a part homokját az öböltõl északra fekvõ hegyfoktól a rovignói erõdön túlig. De hasztalanul. Semmi nem mutatta, hogy Sándor gróf újra partot tudott érni. Így megállapították, hogy vagy golyó ölte meg, vagy vízbe fulladt.

De minden gondos kutatás ellenére sem találták meg testét sem a vízbõl kiálló sziklák között, sem egy-két mérföldnél is szélesebb körzetben. Mivel a szél a szárazföld felõl fújt, a délnyugat felé tartó áramlat kétségtelenül a nyílt tenger felé sodorta a szökevény holttestét.

Sándor gróf, a magyar fõúr tehát az Adria hullámai között lelte sírját.

Alapos vizsgálat után végül is ez maradt a legtermészetesebb feltevés, amelyet az osztrák kormány is elfogadott. Az igazságszolgáltatás így folytatta munkáját a többiek ügyében. Báthory Istvánt, akit az ismert körülmények között fogtak el, még az éjszaka biztos kísérettel visszavitték a pisinói vártoronyba, és - ha csak néhány órára is - Szathmár Lászlóval zárták össze.

A kivégzést másnapra, június harmincadikára tûzték ki.

Nyilván a végsõ pillanatban Báthory István még viszontláthatta volna utoljára feleségét és gyermekét. Szathmár László megölelhette volna szolgáját, mert engedélyezték bebocsátásukat a pisinói várba.

De Báthoryné és fia, valamint Boros, aki már kiszabadult a börtönbõl, elhagyta Triesztet. Nem tudták, hova vitték a foglyokat, hiszen a letartóztatás titokban ment végbe, így egész Magyarországig, Ausztriáig keresték õket, amikor pedig az ítéletet meghozták, már nem volt idõ arra, hogy a hozzátartozókat értesítsék.

Báthory István így nem részesült abban az utolsó vigaszban, hogy viszontlássa feleségét és fiát. Nem tudta megmondani nekik az árulók nevét, akikkel szemben már Sándor Mátyás sem szolgáltathat igazságot.

Báthory Istvánt és Szathmár Lászlót délután öt órakor lõtték agyon a várerõd udvarán. Úgy haltak meg, mint igaz férfiak, akik életüket áldozták hazájukért.

Torontál Simon és Sárkány ezentúl minden megtorlással szemben biztonságban érezhette magát. Árulásuk titkát valóban csak õk maguk ismerték, és a trieszti kormányzó elõterjesztésére árulásukért Sándor Mátyás vagyonának felével jutalmazták õket, míg a másik felét különös kegybõl a gróf örökösének tartották fenn, amíg eléri tizennyolcadik évét.

Torontál Simon és Sárkány semmiféle lelkiismeret-furdalást nem érzett, s így békében élvezhették az undorító árulással szerzett vagyont.

Úgy látszott, hogy egy másik árulónak sincs félnivalója: a spanyol Carpenának, aki megkapta a besúgónak járó ötezer forintos díjat.

De ha a bankár és bûntársa emelt fõvel járhatott is Triesztben, hiszen titkukat senki sem árulta el, Carpenának a közmegvetés miatt el kellett hagynia Rovignót, és senki sem tudta, hová ment. De mit számított ez neki! Semmitõl sem kellett már rettegnie, még Andrea Ferrato bosszújától sem.

A halászt csakugyan bebörtönözték, bíróság elé állították, és életfogytiglani gályarabságra ítélték, mert menedéket adott a szökevényeknek. Mariát, aki most egyedül maradt kis testvérével, Luigival, a nyomor várta abban a házban, ahonnét atyjukat örökre elhurcolták.

Így hát három nyomorult merõ kapzsiságból, anélkül, hogy - talán Carpena kivételével - a legkisebb gyûlölet vezette volna õket az áldozatok ellen, erre az undorító cselszövésre vállalkozott; az egyik, hogy helyrehozza zilált üzleteit, a másik kettõ, hogy vagyont szerezzen.

Hát nem büntetnek meg ilyen aljasságot a földön, ahol az isteni igazságszolgáltatás sem érvényesül mindig? Hát nem bosszulja meg senki Sándor grófot, Szathmár grófot, Báthory Istvánt, ezt a három igaz hazafit, és Andrea Ferratót, ezt a derék és nagyszívû embert?

Erre a jövõ adja meg a választ.

Tizenöt évvel történetünk elsõ részének befejezése után, 1882. május 24-én Raguzában, a dalmát vidékek egyik legnagyobb városában népünnepély volt.

Dalmácia csupán keskeny földnyelv, amelyet a Dinári-Alpok északi része, Hercegovina és az Adriai-tenger fog körül. Mindössze négy-ötszázezer fõnyi lakosság él itt, meglehetõsen sûrûn.

A dalmátok szép emberek, józanul gazdálkodnak ezen a terméketlen vidéken, ahol a termõtalaj kevés, büszkén tartják magukat a számos elszenvedett viszontagság közepette, rátartiak Ausztriával szemben, amelyhez a Campo Formió-i béke 1815 óta hozzácsatolta õket, és mindenekelõtt becsületesek, hiszen Yriarte szép kifejezésével “a nyitott kapuk országá”-nak nevezték ezt a földet.

Dalmácia négy körzetre oszlik, ezek pedig kerületekbõl állnak; a négy körzet: a zárai, a spalatói, a cattarói és a raguzai. Zárában, a tartomány fõvárosában van a fõkormányzó székhelye. Itt ülésezik a tartományi gyûlés, amelynek néhány tagja a bécsi birodalmi tanács ülésein is részt vesz.

Nagyot változott az idõ a XVI. század óta, amikor az uszkokok - a törökök elõl elmenekült szerbek és bosnyákok -, akik állandóan harcban álltak mind a muzulmánokkal, mind a keresztényekkel, mind a szultánnal, mind pedig a velencei köztársasággal, rémületben tartották ezt a tengerparti vidéket. De az uszkokok eltûntek innen, és már csak Krajnában találjuk nyomukat. Így hát az Adria most éppolyan biztonságos, mint a Földközi-tenger fenséges és költõi vidékének bármely más része.

Raguza vagy inkább a kis raguzai állam sokáig köztársaság volt, még Velencét is megelõzve, vagyis a IX. századtól kezdve. Csak 1808-ban csatolta I. Napóleon rendelete a következõ év kezdetétõl az illíriai királysághoz, és kormányzójává Marmont tábornagyot nevezte ki hercegi címmel. A raguzai hajók, amelyek már a IX. században bejárták Levante minden tengerét, a Szentszék hozzájárulásával kereskedelmi egyeduralmat élveztek a hitetlenekkel szemben, és ez nagy jelentõséget adott Raguzának Dél-Európa kicsiny köztársaságai között: de Raguza még nemesebb tulajdonságokkal is kitûnt, és tudósainak, irodalmárainak hírneve, mûvészeinek ízlése a szlavóniai Athén nevét szerezték meg neki.

De a tengeri kereskedelemnek szüksége van mély vizû kikötõre, ahol horgonyt vethetnek a nagy tonnatartalmú hajók is. Raguzának nem volt ilyen kikötõje. A raguzai kikötõ szûk, tele van a víz színe alatt megbújó sziklazátonnyal, és csak kis part menti hajók vagy egyszerû halászbárkák tudtak oda bejutni.

Nagy szerencsére fél mérföldre északra, az Ombra Fiumera-öböl egyik ágának végében a természet szeszélye olyan kitûnõ kikötõt alkotott, amely a hajózás minden követelményének megfelel. Ez Gravoza, a dalmát partnak talán legjobb kikötõje. Itt elég mély a víz még a hadihajóknak is; itt még hajójavító dokkoknak, hajóépítõ telepeknek is jut hely; végül kiköthetnek itt azok a nagy személyszállító gõzösök is, amelyek a jövõben a földkerekség minden tengerét bejárják.

Ebbõl következik, hogy ebben az idõben Raguzából Gravozába vezetõ út valóságos sétaúttá vált; szép fák, bájos villák szegélyezték, és szívesen sétálgatott rajta a városi lakosság, amely ekkor tizenhat-tizenhétezer fõt tett ki.

Ezen a szép tavaszi délutánon négy óra felé a raguzaiak tömegesen igyekeztek Gravoza felé.

Ebben a külvárosban - nem hívhatjuk-e így Gravozát, amely a város kapuinál épült? - népünnepélyt tartottak, különféle játékokkal, vásári bódékkal, szabadtéri muzsikával és tánccal, bûvészekkel, akrobatákkal, szemfényvesztõkkel, akiknek kiáltozásai, hangszerei, dalai nagy lármával töltötték be az utcát, egészen a kikötõ rakpartjáig.

Az idegen számára jó alkalom kínálkozott a különbözõ szláv típusok tanulmányozására, akik elvegyültek a kóbor népség között. Nem csupán ezek sereglettek az ünnepségre, hogy kihasználják a látogatók kíváncsiságát, de a falusiak és hegyi lakók is ki akarták venni részüket a nyilvános mulatságból.

Asszonyok is nagy számban jelentek meg, városi hölgyek, környékbeli parasztasszonyok, a partvidéki halászok feleségei. Egyesek öltözetén látszott az igyekezet, hogy Nyugat-Európa legutolsó divatját utánozzák. Másokon az a cifra holmi díszlett, amely kerületenként változott, legalábbis néhány részletében; hímzett ujjú fehér blúz hímzett elõtéttel, bõ köpeny, amelyet sokszínû minta ékesített, sok-sok ezüstszeggel kivert öv - valóságos mozaik, amelyen összekeverednek a színek, mint valami perzsa szõnyegen -, a befont hajfonatokban színes szalagok, a fejeken fehér fõkötõ - okrongának nevezik -, amelyet fátyollal borítanak, és ez úgy csüng le hátul, mint a keleti turbán “puskulja”, lábszárvédõ és szalmazsinórral a lábra erõsített bocskorok. És e cicomát még fokozták az ékszerek: karkötõk, nyakláncok, vagy ezüstpénzek, amelyek százféle elrendezésben díszelegtek a nõk nyakán, karján, mellén és övén. Ilyen ékszereket viselnek a falusi emberek is, akik csillogó fonállal hímezik ki ruhájuk szegélyét, amely így feltûnõen elüt a ruha anyagától.

De valamennyi raguzai öltözet között, amelyet még a kikötõi matrózok is oly ízléssel viseltek, a teherhordók - eme kiváltságos testület - ruhája különösképpen felhívja magára a figyelmet. Ezek a teherhordók, igazi keleti népség, turbánnal, ujjassal, zekével, övvel, török bugyogóban és saruban, nem rontották volna el Konstantinápolyban a galatai rakpart vagy bármelyik tophanei tér színes képét sem.

Az ünnepség ekkor már javában állt. A téren és a rakparton a mutatványosbódék egy percre sem ürültek ki. Külön “látványosság” is akadt, és ez sok kíváncsiskodót vonzott: egy “trabaccolo” vízre bocsátása; ezt a kétárbocos hajót az Adrián használták, két trapéz alakú vitorla feszült rajta, amelyet a felsõ és alsó szegélykötélzet erõsít a két árbochoz.

A vízre bocsátást este hat órára tûzték ki, a hajó testét már megszabadították a dúcolástól, csak az éket kellett kihúzni, és a hajó a tengerbe csúszik.

De mindaddig a szemfényvesztõk, a vándorzenészek, az akrobaták vetélkedtek egymással tehetség és ügyesség dolgában a közönség nagy megelégedésére.

Meg kell azt is mondani, a zenészek vonzották a legtöbb nézõt. Közöttük is a guzlárok - akik a guzla nevû hangszeren játszottak - tettek szert a legnagyobb bevételre. Furcsa hangszereikkel kísérték szülõföldjük torokhangon kántált dalait, és bizony érdemes volt megállni és meghallgatni õket.

A guzla, ezeknek az utcai virtuózoknak a hangszere, hasonlít a hegedûhöz, csak a nyaka hosszabb, és több a húrja, a vonója egyszerû kifeszített bél, amellyel a muzsikusok egyhangúan nyekergetik. Ami az énekesek hangját illeti, abban nincs hiány, mert éppúgy énekelnek fejhangon, mint mellhangon.

Az egyik énekes - jól megtermett, cigányképû és barnahajú fiatalember - térde közé szorította hangszerét, amely vékonyabb csellóhoz hasonlított - testjátékával és kézmozdulatokkal kísérte azt a kurta kis olasz dalt, egy canzonettát, amelynek szövege valahogy így hangzik:

Hogyha reszketeg dala

felcsendül szép Zingarának,

jól ügyelj, mert általa

varázs ejt rabul, dala

míg árad

szép Zingarának!

Légy tõle bár oly messze még,

s hosszú pillája rejtse, óvja

a tüzet, mely szemében ég,

csak látod, hallod õt gyakorta.

Hogyha reszketeg dala

felcsendül szép Zingarának,

jól ügyelj, mert általa

varázs ejt rabul, dala

míg árad

szép Zingarának!

Az elsõ szakasz után az énekes fatálkájával kezében tányérozni indult a hallgatók soraiban. De a bevétel meglehetõsen kevésnek látszott, és visszatért a dobogóra, hogy hallgatósága szívét a canzonetta második szakaszával igyekezzék meglágyítani:

De ha Zingara dalt rebeg,

s rád hull sötét szeme sugára,

egy pillanat - s rabja szíved,

s ha rabja... õ el nem bocsátja!

Hogyha reszketeg dala

felcsendül szép Zingarának,

jól ügyelj, mert általa

varázs ejt rabul, dala

míg árad

szép Zingarának![3]

Egy ötven-ötvenöt éves férfi csendesen hallgatta a cigányok dalát, de nem nagyon hatott rá a költõi csábítás, és mindeddig erszénye sem nyílt ki. Igaz, nem “a fekete szemével igézõ” cigánylány énekelt, hanem csak az a langaléta fickó, aki a cigánylány érzelmeit tolmácsolta. Már éppen adakozás nélkül tovább akart menni, amikor a vele levõ lány megállította, és így szólt:

- Apám, nincs nálam pénz. Kérem, adjon valamit ennek a derék embernek!

Hát így jutott a guzlás négy-öt krajcárhoz, amelytõl elesett volna a lány közbejötte nélkül. Nem mintha atyja, aki igen gazdag volt, annyira fukar lett volna, hogy megtagad némi alamizsnát egy szegény vásári komédiástól: de láthatólag nem olyan fából faragták, akit megindít az emberi nyomorúság.

Aztán mindketten átvágtak a tömegen, más, éppen olyan hangos bódék felé, a guzlapengetõk meg szétszéledtek a környékbeli fogadókban, hogy “cseppfolyósítsák” a bevételt. Nem sajnálták a pénzt a vaderõs pálinkától, a szilvából fõzött “sligovicától”, amely úgy csúszott le a zenészek torkán, mint holmi limonádé.

Hanem ezek a szabadtéri mûvészek, énekesek vagy bûvészek nem egyenlõ mértékben élvezték a közönség kegyét. A legelhagyatottabbak közé két akrobata is tartozott, akik hasztalanul veszõdtek az emelvényen, nem akadt nézõjük.

Emelvényük fölött rikító színekkel mázolt vásznak lógtak elég rossz állapotban, rajtuk a legfantasztikusabb rajzok: valószínûtlen tájakon ugráló vagy elnyúló hiénák, tigrisek, óriáskígyók stb. Mögötte kis, kerek aréna, régi vitorlavásznakkal körülkerítve, amelyeken a lyukak túl sok kíváncsi szemet csábítottak a bekukkantásra, ez persze ártott a bevételnek.

Elöl, egy hevenyészve leszúrt póznán hitvány deszka állt, mint egyszerû cégér, rajta szénnel rajzolt, kusza betûk hirdették:

PESCADE ÉS MATIFOU

francia akrobaták

Testalkatra - és kétségtelenül belsõ tulajdonságaikra is - ezek ketten annyira különböztek egymástól, amennyire csak két ember különbözhet. Egyedül közös származásuk hozhatta olyan közel õket, hogy kettesben járják a világot, és megharcolják “az élet csatáját”. Mindkettõ provence-i volt.

Honnét kapták ezeket a furcsa neveket, amelyek talán nem is csengtek már ismeretlenül messzi hazájukban? Nem az a két földrajzi pont adta, amelyek között az Algíri-öböl nyílik - a Cap Matifou (Matifou-fok), és a Pointe Pescade (Pescade-földnyelv)? Igen, és valójában e nevek kitûnõen illettek rájuk, akárcsak Atlaszé holmi vásári birkózóra. A Cap Matifou hatalmas, erõs, megingathatatlan sziklatömb a széles algíri rév északkeleti csücskén, mintha dacolna az elszabadult elemekkel, hogy kiérdemelje a híres verssort:

Ronthatlan tömege legyûrte az idõt.

Nos, ilyen volt Cap Matifou, az atléta, igazi Herkules, valódi Porthos, az Ompdraille-ok, a Nicolas Creste-ek és más olyan híres birkózók szerencsés vetélytársa, akik a Dél arénáit híressé teszik.

Ez az atléta - látni kell, hogy elhiggyük, mondanák róla - csaknem hat láb magas volt, boltozatos fejjel, arányos vállal, melle, mint a kovácsfújtató, lábszára, mint a nagy, tizenkét éves fák törzse, karja, mint a gépek hajtórúdja, keze, mint a harapófogó. Maga volt a megtestesült emberi erõ, és talán ha megkérdezi valaki, hogy hány éves, nem kis meglepetéssel hallja, hogy alig lépte át a huszonkettedik év küszöbét.

Ennek az embernek értelmi képessége közepes volt, de szíve nyilvánvalóan jó, természete egyszerû és szelíd. Nem ismerte a gyûlölködést, sem a haragot. Senkinek sem tudott volna ártani. Alig merte megszorítani a feléje nyújtott kezet, annyira félt, hogy összeroppantja. Olyan erõs volt, mint a tigris, de természete egyáltalán nem hasonlított a tigriséhez. Társa minden szavának, minden mozdulatának azonnal engedelmeskedett, mintha a teremtõ szeszélyébõl ennek a nyeszlett emberkének ilyen hatalmas fia volna.

Az Algíri-öböl nyugati végén, a Matifou-fokkal szemben és annak mintegy ellentéteképpen nyúlik a tengerbe egy keskeny, hosszú, sziklás földnyelv, a Pescade-földnyelv. Errõl kapta a Pescade nevet ez a húszéves, kis termetû, cingár, sovány fiú, akinek testsúlya fontban számítva nem volt a negyede a másik súlyának, még akkor se, ha azt kilóban számoljuk, de hajlékony, fürge, értelmes volt, mindig egyforma kedéllyel fogadta a jó- és balszerencsét, a maga módján filozófus volt, találékony és gyakorlati észjárású, mint a majom - de annak gonosz természete nélkül -, és a sors szétszakíthatatlanul hozzáfûzte a jámbor óriáshoz, akit a csepûrágók életének minden viszontagságán át vezetett.

Mesterségére nézve mindkettõ akrobata, s a vásárokat járta, Matifou, vagy ahogy nevezték: Cap Matifou az arénákban szerepelt, mindenfajta erõmutatványt végzett, vasrudakat hajlított meg sípcsontján, a közönség soraiból a legnehezebb embereket nyújtott karral emelgette, fiatal társát pedig úgy dobálta, mint egy biliárdgolyót. Pescade, vagy ahogy általában hívták: Pointe Pescade, ugrált, énekelt, mókázott, soha ki nem fogyó bohóctréfáival szórakoztatta a közönséget, és ámulatot keltett egyensúlyozó számaival; ezeket mindig sikerrel mutatta be, amikor éppen nem kártyamutatványaival kápráztatta el a nézõket; e téren a legügyesebb bûvészeket is lefõzte, és a leghuncutabbakat is lehengerelte bármilyen számolási vagy szerencsejátékban.

- Leérettségiztem - mondotta szívesen.

De mit szólnak hozzá, miért - ahogyan Pointe Pescade kérdezgette bizalmaskodva a közönséget -, ugyan miért hagyták így magára a nézõk a gravozai rakparton ezt a két szegény ördögöt, és miért mentek más bódék elé? Miért fenyegette õket az a veszély, hogy még azt a kicsi bevételt is elvesztik, amelyre pedig oly nagy szükségük van? Nem találtak rá magyarázatot.

Pedig az a nyelv, amelyet beszéltek - a provence-i és az olasz hangzatos keveréke -, az elégségesnél is több volt ahhoz, hogy megértessék magukat a dalmát közönséggel. Amióta kettesben elhagyták Provence-ot, mert szüleiket nem is ismerték - mintha az égbõl pottyantak volna oda -, mindig boldogultak valahogy, járták a piacokat és vásárokat, inkább rosszul éltek, mint jól, de éltek, és ha nem is ebédeltek mindennap, azért csaknem minden este vacsoráztak; ezzel be is érték, mert - ahogy Pointe Pescade mondogatta - “nem szabad lehetetlent kívánni”.

És mégis ezen a napon, ha nem is kívánta, a derék fiú legalábbis megkísérelte a lehetetlent, vagyis hogy odacsalogasson néhány tucat nézõt az emelvény elé, azt remélve, hogy azok rászánják magukat, és benéznek a nyomorúságos arénába. De akárhogy csõdítette õket idegen kiejtésével, amely mókásan hangzott, zagyva beszédével, amely egy bohózatírónak is dicséretére vált volna, fintoraival, amelyek egy székesegyház falmélyedésében álló kõszent arcán is derültséget fakasztanak, kicsavart mozdulataival és kacsázó járásával, amely a végtagok kificamításának valódi csodája volt, játékosan felcsapott parókájával, amelynek lelógó varkocsa súrolta zekéjének piros anyagát, a római Pulcinellóhoz vagy a firenzei Stentarellóhoz méltó élceivel, semmi hatást nem ért el a közönség soraiban.

Pedig ezt a szláv publikumot társával együtt már több hónapja ismerte.

Miután a két barát elhagyta Provence-ot, áthaladt a Tengeri Alpokon, Milánón, Lombardián, Velencén, szinte egymás hírnevét növelve; Cap Matifou az erejérõl volt híres, Pointe Pescade pedig ügyességérõl. A hírnév szárnyán egészen Triesztig jutottak, Illíria közepéig. Triesztbõl Isztrián át a dalmát partokra mentek, Zárába, Saloméba, Raguzába, mert több bevételt reméltek az elõremenésbõl, mint a visszafordulásból. Amerre jártak, már elcsépeltnek hatottak. Ismeretlen helyekre azonban mindig új mûsort vittek, és ebbõl némi bevételre számíthattak. Most azonban, sajnos, most nagyon is jól látták, hogy körútjuk, amely sohasem jelentett nagy sikert, egyenesen kudarccal fenyeget. A szegény ördögöknek csak egyetlen kívánságuk volt, de azt sem tudták, hogyan valósítsák meg: visszatérni hazájukba, viszontlátni Provence-ot, nem kalandozni ilyen messzire szülõhazájuktól! De nagy koloncot húztak a lábukon, ez pedig a nyomor terhe volt, és több száz mérföldet megtenni ezzel a kolonccal a lábukon, az volt csak nehéz!

Elõbb azonban nem a jövõre, hanem a jelenre kellett gondolniuk, vagyis a vacsorára, amely még egyáltalán nem látszott biztosítottnak. Egy krajcár sem bújt meg a kasszában - ha ugyan ezt a fennhéjázó nevet adhatják annak a selyemsálnak, amelynek sarkába Pointe Pescade szokás szerint bekötötte kettõjük vagyonkáját. Hiába erõlködött az emelvényen! Hiába kiáltozott kétségbeesetten mindenfelé! Hiába mutogatta Cap Matifou az izmait, amelyeken olyanok voltak a kidagadt erek, mint a repkény indái a görcsös fatörzs körül. Egyetlen nézõ sem adta jelét, hogy be óhajt lépni a ponyvával körülvett arénába.

- Fösvények ezek a dalmátok! - jegyezte meg Pescade.

- Kõszívûek - mondogatta Cap Matifou.

- Határozottan úgy érzem, hogy ma nehezen jutunk valami kis pénzhez. Látod, Cap Matifou, fel kéne szedni a sátorfánkat!

- És hová menjünk?

- De kíváncsi vagy! - felelte Pointe Pescade.

- Azért mondd meg.

- Nos, mit szólnál egy olyan országhoz, ahol szinte biztosra vehetõ, hogy eszünk napjában egyszer?

- Melyik ez az ország, Pointe Pescade?

- Ó, messze van, jó messze, nagyon messze... és még a nagyon messzinél is messzibb, Cap Matifou!

- A világ végén?

- A világnak nincs vége - válaszolta nagy bölcsen Pointe Pescade. - Ha volna vége, nem volna gömbölyû! Ha nem volna gömbölyû, nem forogna! Ha nem forogna, mozdulatlanul állna, és ha mozdulatlanul állna...

- Akkor? - tudakolta Cap Matifou.

- Akkor a napra zuhanna, és hamarább, mint amennyi idõ alatt eltüntetek egy nyulat!

- És akkor?...

- És akkor az történne, ami egy ügyetlen bûvésszel történik, amikor két golyója összeütközik a levegõben! Bumm! Minden összetörik, minden lezuhan, a közönség pedig fütyül, és visszakéri a pénzt, és vissza is kell adni, és akkor este nincs vacsora!

- Így hát - kérdezte Cap Matifou -, ha a föld a napra zuhanna, nem vacsoráznánk?

És Cap Matifou belemerült ezeknek a kilátásoknak a végtelen láncolatába. Az emelvény egyik sarkán ült, trikóján keresztbe tett karral, fejével úgy bólogatott, mint egy kínai porcelánfigura, nem szólt többé már, nem látott, nem hallott semmit. Zavaros gondolataiba mélyedt. Nagy kobakjában minden összekeveredett. És egyszerre úgy érezte, mintha lelkének legmélyén valami szakadékba zuhanna. Aztán úgy tûnt, felfelé száll, nagyon magasra... még a magasnál is magasabbra: nagyon meglepte az a kifejezés, amellyel Pointe Pescade a dolgok között levõ távolságot magyarázta. Aztán hirtelen elengedték, õ pedig zuhant... a saját gyomrába, vagyis az ûrbe!

Valóságos lidércnyomás gyötörte. A szegény flótás felkelt a zsámolyról, karját elõrenyújtotta, mint a vakok. Ha kicsit elõbbre lép, lezuhan a dobogóról.

- Ejnye, mi ütött beléd, Cap Matifou?! - kiáltotta Pointe Pescade, és megragadta pajtása kezét; így sikerült üggyel-bajjal hátrahúznia.

- Velem... velem... hogy mi van velem?

- Igen... veled!

- Nekem... - kezdte Cap Matifou összeszedve lassanként gondolatait: és ez nehéz mûvelet volt, noha gondolatainak száma nem lehetett valami jelentõs - nekem beszélnivalóm van veled, Pointe Pescade!

- Beszélj hát, Capom, és ne félj, nem hallja meg senki! Eltûnt a közönség, eltûnt.

Cap Matifou visszaült zsámolyára, és erõs karjával magához húzta derék kis társát, de csak szelíden, mintha attól tartana, hogy összetöri.

- Tehát nem megy? - kérdezte Cap Matifou.

- Mi nem megy? - tudakolta Pointe Pescade.

- Az üzlet.

- Mehetne jobban is, vitathatatlan, de rosszabbul is mehetne!

- Pescade!

- Mi az, Matifou?

- Ne haragudj rám azért, amit mondok!

- De bizony megharagszom, ha rászolgálsz, hogy haragudjam!

- Nos... itt kellene hagynod engem.

- Hogy érted, hogy itt hagyjalak?... Cserbenhagyjalak? - kérdezte Pointe Pescade.

- Igen!

- Folytasd, álmaim erõmûvésze! Érdekel, amit mondasz.

- Igen... bizonyos vagyok abban, hogy egyedül kimásznál a csávából!... Én csak terhedre vagyok, és nélkülem módot találnál, hogy...

- Mondd csak, Cap Matifou - kérdezte komolyan Pointe Pescade -, te kövér vagy, ugye?

- Igen.

- És nagy?

- Igen!

- Nos, bármilyen nagy és kövér is vagy, nem tudom, hogyan fér beléd ekkora butaság, mint amit most mondtál!

- És miért, Pointe Pescade?

- Mert a butaságod még nagyobb és kövérebb, mint te magad, Cap Matifou! Hogy magadra hagyjalak, szívem legdrágább ökre?! De ha nem lennék itt, kérdem tõled: mivel bûvészkednél?

- Mivel?

- Ki csinálná a halálugrást a nyakadon?

- Nem mondom...

- Vagy a terpeszállást a két kezed közt?

- No igen!... - felelte Cap Matifou, mert összezavarták ezek a sürgetõ kérdések.

- Igen... a tomboló közönség elõtt... ha véletlenül közönség is akad!

- Közönség! - motyogta Cap Matifou.

- Ezért - folytatta Pescade - hallgass, és csak a bevételre gondolj, mert anélkül ma este nem vacsorázunk.

- Nem vagyok éhes!

- Te mindig éhes szoktál lenni, Cap Matifou, tehát most is éhes vagy! - felelte Pointe Pescade, és két kezével kissé kifeszítette társa hatalmas állkapcsát, amely bölcsességfog nélkül is elvégezte a maga munkáját. - Látom a szemfogadon, amely olyan hosszú, mint a bulldog agyara! Éhes vagy, hidd el, ha mondom, és ha csak egy fél forintot, csak egy negyed forintot keresünk, enni fogsz!

- De te, kis Pescade-om?

- Én?... Egy szem köles elég nekem! Nekem nem kell erõsnek lennem, de neked, fiam... Értsd meg jól az okoskodásom! Minél többet eszel, annál inkább hízol! Minél inkább hízol, annál érdekesebb látványosság leszel!...

- Látványosság... igen!

- Én meg ellenkezõleg, minél kevesebbet eszem, annál inkább fogyok, és én akkor leszek érdekesebb látványosság, minél inkább fogyok. Igaz?

- Igaz - válaszolta Cap Matifou a világ legegyügyûbb hangján. - Így a saját érdekemben kell ennem, Pointe Pescade!

- Ahogy mondod, nagy kutyuskám, az én érdekem pedig az, hogy ne egyem!

- Ekként ha csak egyikünknek jutna...

- Az a tied lesz!

- És ha mindkettõnknek?...

- Akkor is te ennél! Az ördögbe is, Cap Matifou, hisz te egyedül is felérsz két emberrel!

- Néggyel... hattal... tízzel! - kiáltotta Herkules, akit csakugyan tíz ember sem gyõzött volna le.

Leszámítva azt a fellengzõs túlzást, amely a hajdani és mostani atléták közös tulajdonsága, az igazság az, hogy Cap Matifou legyõzött minden birkózót, aki csak kiállt vele.

Két jellemzõ történetet meséltek róla, ezek valóban csodálatos erejét bizonyítják.

Egy este Nîmes-ben, egy fából épült cirkuszban a tetõszerkezetet tartó egyik gerenda meglazult. Egy reccsenés hallatszott, a nézõk megrémültek, mert az a veszély fenyegette õket, hogy vagy rájuk omlik a tetõ, vagy összetapossák egymást, amint igyekeznek kimenekülni a padsorok között. De Cap Matifou ott volt. A már meglazult gerenda alá ugrott, és abban a pillanatban, amikor a gerendázat meghajlott, fenntartotta bikaerõs vállával, amíg ki nem ürült a terem. Aztán ismét egy ugrással kint termett, éppen akkor, amikor a tetõzet beomlott mögötte.

Ez a történet vállának erejérõl tanúskodik. A most következõ pedig karjának erejérõl.

Egy nap a camargue-i síkságon egy bika megvadult, és kiszabadult a karámból, üldözõbe vett és megsebesített több személyt, és még nagyobb bajokat is okozott volna, ha közbe nem lép Cap Matifou. Az állat felé futott, megvetette lábát, és úgy várta; majd abban a pillanatban, amikor leszegett fejjel rárohant, szarvánál fogva megragadta, és egyetlen karmozdulattal a földre döntötte, és ebben a helyzetben tartotta a négy patájával rugdalózó állatot, amíg csak meg nem fékezték, és ártalmatlanná nem tették.

Errõl az emberfeletti erõrõl más bizonyítékokat is fel lehetne sorakoztatni: de ennyi is elegendõ, hogy fogalmat adjanak Cap Matifou erejérõl, de bátorságáról és önfeláldozásáról is, hiszen soha nem habozott életét kockára tenni, ha felebarátai megsegítésérõl volt szó. Tehát éppoly jószívû volt, mint amilyen erõs. Mégis, hogy semmit se veszítsen erejébõl, amint Pointe Pescade hajtogatta, ennie kellett, és társa kényszerítette is, hogy egyék, magától vonva meg a falatot, amikor csak egynek jutott, sõt néha még akkor is, amikor kettõnek. De ezen az estén nem látszott vacsora - még egy személynek sem - a láthatáron.

- Köd van! - ismételgette Pointe Pescade.

És hogy szétoszlassa, ez a derék és jólelkû fiú vidáman újrakezdte rigmusait és fintorait. Nagy léptekkel rótta az emelvényt, ide-oda ugrált, kificamította tagjait, hol a kezén járt, hol a lábán - mert megfigyelte, hogy fejjel lefelé nem olyan éhes. Újra és újra elmondta félig provence-i, félig szláv zsargonban az örökös becsalogató tréfákat, amelyek mindaddig fennmaradnak, amíg csak akad egy bohóc is, aki eldarálja, és akadnak szájtátik, akik meghallgatják.

- Tessék, uraim, tessék besétálni! - kiabálta Pointe Pescade. - Csak kimenetkor kell fizetni... csekély egy krajcárt!

De ahhoz, hogy kimenjenek, elõbb be kellett lépni, ám a festett vászon elõtt álldogáló öt-hat ember közül egyik sem szánta rá magát, hogy belépjen a kis arénába.

Ekkor Pointe Pescade egy rémisztõ vesszõvel a vászonra mázolt vadállatokra mutatott. Nem mintha állatseregletet tudtak volna mutatni a közönségnek. De ezek a rettenetes állatok valóban éltek valahol Afrikában vagy Indiában, és ha Cap Matifou valaha is találkozik velük útja során, egyszeribe bekapja valamennyit.

És ekkor Pointe Pescade megszokott rigmusait a Herkules megszakította a nagy dobra mért ütésekkel, amelyek úgy hangzottak, mint az ágyúlövés.

- Ez itt a hiéna, uraim, tekintsék meg a hiénát, a Jóreménység fokáról való fürge és ragadozó állat, átugrik a temetõ falán, ahol zsákmányát szerzi.

Azután a vászon túloldalán, sárgálló vízben, kék füvek közepére mutatott.

- Nézzék csak, nézzék! A fiatal és érdekes orrszarvú tizenöt hónapos! Szumátrában cseperedett fel, és az átkelés idején félelmetes szarvával csaknem meglékelte a hajót.

Azután az elõtérben levõ állatra mutatott, amely áldozatainak zöldes színû csontjai között állt.

- Itt látható, uraim, itt látható a rettenetes atlaszi oroszlán! A Szahara belsejében él, a sivatag forró homokján! A trópusi hõség idején barlangokba menekül! Ha talál néhány csepp vizet, odarohan, és csepeg róla, amikor továbbrohan! Közben a szeme kidúvad, ezért az oroszlán neve: dúvad.

De úgy látszott, hogy ez a sok erõfeszítés hiábavaló. Pointe Pescade hasztalanul kiabálta ki a tüdejét, Cap Matifou hasztalanul verte úgy a nagydobot, hogy majd szétrepesztette. A helyzet reménytelennek látszott.

Eközben több nagy termetû dalmát hegyi lakó végül is megállt Matifou atléta elõtt, és szakértõ szemmel vizsgálgatta.

Pointe Pescade csakhamar megragadta ezt az alkalmat, és kihívta a derék embereket, hogy mérkõzzenek meg vele.

- Tessék, uraim! Fáradjanak csak beljebb! Éppen a legjobbkor! Ilyet még úgysem láttak! A férfiúi erõk nagy küzdelme! Viadal puszta kézzel! Egészen két vállra fektetésig! Cap Matifou kötelezi magát, hogy két vállra fekteti azokat a sportbarátokat, akik hajlandók megtisztelni õt bizalmukkal. A gyõztes tiszteletdíja egy gyapottrikó!... Talán önök, uraim? - kérdezte Pointe Pescade, s a három kemény kötésû fickóhoz fordult, akik egészen elképedve nézték õt.

De a keménykötésû legényeknek nem volt kedvük ahhoz, hogy kockára tegyék hírnevüket a küzdelemben, bármilyen dicsõséget jelent is ez a küzdõ feleknek. Pointe Pescade így kénytelen volt bejelenteni, hogy amatõr birkózó híján õ maga küzd meg Cap Matifouval. Igen, az ügyesség mérkõzik itt meg az erõvel!

- Tessék, uraim! Tessék! Csak egymás után! - kiabálta teli tüdõvel a szegény Pescade. - Itt látható, amit még sohasem láttak! Pointe Pescade és Cap Matifou birkózása! A két provence-i iker! Igen... két iker... de nem egykorúak... nem is egy anyától!... Mi?! Pedig mennyire hasonlítunk... különösen én!

Egy fiatalember állt meg az emelvény elõtt. Nagy komolyan hallgatta az elcsépelt tréfákat.

A fiú legfeljebb huszonkét éves lehetett, a közepesnél magasabb termetû. Szép vonásait kicsit elhervasztotta a munka, arckifejezése némi szigorúságot árult el, és töprengõ természetre vallott, aki talán a szenvedés iskoláját is megjárta. Nagy, fekete szeme, rövidre nyírt körszakálla, vékony bajusza alatt éles vonallal kirajzolódó, mosolyra ritkán nyíló szája megtéveszthetetlenül utalt magyar származására, és hogy benne magyar vér buzog. Egyszerû, modern ruhát viselt, de nem törekedett arra, hogy lépést tartson a legújabb divattal. Magatartása félreérthetetlenül elárulta: ez a fiatalember már kész férfi.

Amint mondtuk, õ is hallgatta Pointe Pescade eredménytelen közönségcsalogató fáradozását. És némi elérzékenyüléssel nézte, amint ide-oda ugrál az emelvényen. Õ is eleget szenvedett már, hogy is tudott volna érzéketlen maradni mások szenvedése iránt.

“Ez két francia! - mondta magában. - Szegény ördögök! Ma nem lesz bevételük!”

És akkor az a gondolata támadt, hogy egyedül lesz a közönségük - fizetõ közönségük. Alig több ez az alamizsnánál, de legalább álcázott alamizsna, és valószínûleg jókor jön. Közelebb ment hát az ajtóhoz, vagyis ahhoz a vászondarabhoz, amelyet csak fel kellett lebbenteni, és már bent is találta magát az ember a kis nézõtéren.

- Tessék, uraim, csak beljebb! - kiáltotta Pointe Pescade. - Máris kezdõdik az elõadás!

- De... hiszen egyedül vagyok - jegyezte meg a fiatalember a legnagyobb jószándékkal.

- Uram - felelte Pointe Pescade valami gunyoros büszkeséggel -, az igazi mûvészek többet adnak a közönség minõségére, mint a mennyiségére!

- De azért megengedik?... - folytatta a fiatalember, és kivette erszényét.

Beletett két forintot az emelvény sarkán elhelyezett tányérba.

“Jószívû ember!” - gondolta Pointe Pescade.

Aztán társához fordult:

- Rajta, Cap Matifou, rajta! Szolgáljuk meg a pénzt!

De amikor az egyetlen nézõ belépett volna a francia-provence-i arénába, hirtelen megtorpant. Egy fiatal lányt vett észre, aki apjával együtt már negyedórája állt a guzlaénekesek zenekara elõtt. Ez a fiatalember, anélkül, hogy tudták volna, ugyanarra gondolt, amire a lány: jótékonyságot gyakorolni. Az egyik a cigányoknak dobott alamizsnát, a másik az akrobatáknak.

De a fiatalember nyilván nem érte be ezzel a találkozással, mert mihelyt észrevette a lányt, elfelejtette nézõ mivoltát, a pénzt, amelyért a helyét megfizette, és arrafelé rohant, amerre a lány eltûnt a tömegben.

- Ejnye, uram!... Uram!... - kiabálta Pointe Pescade - És a pénze?... Nem dolgoztunk meg érte, az ördögbe is!... De hol van!... Eltûnt!... Hé, uram!...

Hasztalanul kereste a “közönségét”, annak már nyoma veszett. Aztán Cap Matifoura nézett, aki éppen olyan meghökkenten állt ott, és végtelen nagyra tátotta a száját.

- És már éppen elkezdtük volna! - mondta végül az óriás. - Szavamra, nincs szerencsénk!

- Kezdjük el mégis! - felelte Pointe Pescade, és lement az arénához vezetõ lépcsõn.

Ily módon legalább, a padok elõtt játszván - nem is volt pad! - rászolgáltak volna a pénzre.

De ebben a pillanatban nagy lárma hallatszott a kikötõi rakpart felõl.

A tömeg egyszerre elkezdett mozgolódni, és elindult a tenger felé, és sok száz torokból ez a szó hallatszott:

- A trabaccolo!... A trabaccolo!

Csakugyan, erre az idõpontra hirdették a kis hajó vízre bocsátását. Ez a látvány mindig vonzó, tehát így felkelti az emberek kíváncsiságát. Hamarosan ki is ürült a zsúfolt tér és a rakpart, s a tömeg a hajóépítõ telep felé özönlött, mert ott kellett lezajlania az eseményeknek.

Pointe Pescade és Cap Matifou megértették, hogy nincs mit számítaniuk a közönségre - legalábbis egy idõre. Ezért szerették volna megtalálni az egyetlen nézõt, aki már majdnem megtöltötte az arénát, de ezt most õk is elhagyták, még csak arra sem ügyeltek, hogy bezárják ajtaját - és miért is zárták volna be? -, õk is a hajótelep felé vették útjukat.

Ez a telep egy földnyelv végén állt, a gravozai kikötõn túl, lejtõs területen, amelyet a hullámverés könnyû tajtékkal borított.

Pointe Pescade és társa csak két könyökkel tudott eljutni a nézõk elsõ sorába. Az õ emelvényük elõtt soha, még a legjobb estéken sem volt ilyen tolongás! Ó, mennyire elkorcsosul a mûvészi ízlés!

A trabaccolo oldala mellõl már elszedték a tartó dúcokat, és felkészültek a vízre bocsátásra. A horgony már a helyén volt, csak le kellett engedni, mihelyt a hajótest a vízbe merül, hogy megállítsa, mert a hajót a lendület túl messzire sodorhatta volna a zátonyok közé. Noha a trabaccolo csak ötventonnás volt, mégis elég tekintélyes tömeg ahhoz, hogy gondosan megtegyenek minden elõvigyázatosságot. Két telepi munkás tartózkodott a fedélzeten, hátul a faárboc közelében, amelynek tetején a dalmát lobogó lengett, két munkás pedig a hajó orrában állt, várta, hogy a horgonyt lebocsássa.

A trabaccolót farával kellett leereszteni a vízre - amint az effajta mûveletnél elõírásos. A hajó hátulját, amely a jól beszappanozott csúsztatóvályúban pihent, már egyetlen támaszték tartotta vissza. Csak ezt az éket kell eltávolítani, és a hajó siklani kezd; aztán a mozgásba jövõ test fokozódó sebességével elindul a vízen.

Már vagy fél tucat ács verte vaskalapáccsal a hajó elé helyezett ékeket, hogy valamelyest magasabbra emeljék, s megadják azt a lendületet, amely majd a tenger felé viszi.

Mindenki feszült érdeklõdéssel és csendben figyelte ezt a mûveletet.

E pillanatban a gravozai kikötõt dél felõl védõ földnyelv kanyarulatánál felbukkant egy háromszázötven tonnás luxusjacht, egy kétárbocos vitorlás. Az elõtt a földnyelv elõtt akart elhaladni, amelyen a hajóépítõ mûhely volt, hogy bejusson a kikötõbe. Mivel a szél északnyugat felõl fújt, szél iránt haladt, az alsó nagy vitorlák balról fogták a szelet, amely egyenesen a kikötõ felé hajtotta. Tíz percen belül oda kell érkeznie, és úgy nõtt meg hirtelen a nézõk szemében, mintha csak olyan látcsõvel néznék, amelynek csövét folyton hosszabbra csavarják.

Hogy a kétárbocos a kikötõbe jusson, el kellett haladnia a telep elõtt, ahol a trabaccolo vízre bocsátására készültek. Amint a jacht közeledését jelezték, minden baleset elkerülése végett tanácsosnak látszott, hogy felfüggesszék a vízre bocsátási mûveletet. Majd akkor folytatják, ha a másik elhaladt a zátonyok közt. Ha a két hajó összeütközik, egyik a farával siklik elõre, a másik pedig nagy sebességgel belerohan, a jacht bizonyára súlyos katasztrófa elé néz.

A munkások abbahagyták hát az ékek ütögetését, és a támaszték eltávolításával megbízott munkást utasították, hogy várjon. Csak néhány percig kell várakozniuk.

Eközben a kétárbocos sebesen közeledett. Már azt is látni lehetett, hogy elõkészületeket tesz a lehorgonyzásra. Két kisvitorláját leeresztették, a nagyvitorla csücsökkötelét meghúzták, az elõtörzs vitorlát ugyanakkor felcsavarták. De még olyan gyorsan haladt, hogy elõkötél-vitorlája és második orrvitorlája is az eddigi sebességgel tudta továbbvinni.

Minden tekintet a kecses hajóra irányult, fehér vitorlái aranyosan csillogtak a nap ferdén esõ sugaraiban. Matrózai levantei egyenruhát viseltek, fejükön piros sipkával, gyorsan végezték munkájukat, míg a kapitány hátul figyelt a kormányos közelében, és nyugodt hangon osztogatta parancsait.

A kétárbocos csakhamar a hajóépítõ telep mellett haladt el, már csak annyi matróz mozgott a fedélzeten, amennyi ahhoz kellett, hogy elérjék a kikötõ kiugró földnyelvét.

Hirtelen rémült kiáltás hallatszott. A trabaccolo megmozdult. A támaszték valahogy meglazult, és a hajó éppen abban a pillanatban indult meg, amikor a jacht jobb oldala került szembe vele.

A két hajó tehát mindjárt összeütközik. Sem idõ, sem mód nem látszott ennek megakadályozására. Semmilyen manõverrel nem lehet elkerülni. A nézõk kiáltására rémült kiáltással felelt a kétárbocos személyzete.

A kapitány megõrizte hidegvérét, és elfordította a kormányrudat; de lehetetlennek látszott, hogy hajója elég gyorsan kitérjen, vagy oly gyorsan haladjon a zátonyok közt, hogy elkerülje az összeütközést.

A trabaccolo valóban már siklott a csúszdán. A súrlódástól keletkezõ fehér füst az orránál kavargott, míg tatja már az öböl vizébe merült.

Egyszerre csak egy ember rohan elõ. Megragadja a trabaccolo orránál lógó kötelet. De hasztalanul akarja visszatartani, pedig megfeszíti lábát a földön, nem bánva, hogy a hajó õt is magával rántja. Egy kikötõcölöpnek használt ágyúcsõ áll ott a földbe verve. Egy szempillantás, és a hajókötél máris rácsavarodik, és lassan tekeredik le róla, hiszen a férfi, mit sem törõdve azzal, hogy a hajó magával ragadja és összezúzza, emberfeletti erõvel húzza visszafelé - tíz másodpercen át.

Ekkor a hajókötél elszakad. De ez a tíz másodperc is elegendõ volt. A trabaccolo beleloccsant az öböl vizébe, aztán újra kiemelkedett, mintha a hullámverés ringatná. Siklott a zátonyok közt vivõ tengeri út felé, csaknem egylábnyira a kétárbocos farától, és egész addig futott, míg csak horgonya bele nem akadt a tenger fenekébe, s megfeszülõ láncával meg nem állította.

A kétárbocos megmenekült.

Ez az ember, akinek közbelépése annyira váratlanul és gyorsan történt, hogy senki sem tudott a megdöbbenéstõl segítségére sietni, Cap Matifou volt.

- Jól van!... Ez aztán igen! - kiáltotta Pointe Pescade, és társához futott, az meg felkapta karjába, nem azért, hogy bûvészkedjen vele, hanem hogy megölelje, de a maga módján, hogy majd megfulladt.

És ekkor mindenfelõl kitört a tapsvihar. Az egész tömeg odarohant a Herkules köré, aki éppen olyan szerényen állt ott, mint a mondabeli tizenkét feladat végrehajtója, és mit sem értett a közönség lelkesedésébõl.

Öt perccel késõbb a kétárbocos már ott horgonyzott a kikötõ közepén; aztán egy karcsú hárompárevezõs csónak a partra szállította a jacht tulajdonosát.

Magas termetû, ötven év körüli férfi volt, haja majdnem õsz, keleti módra nyírt, õszülõ szakállal. Napbarnított, szabályos vonású, még szép arcát rendkívül élénk, fürkészõ, nagy fekete szem tette derûsebbé. Az elsõ pillantásra megragadott mindenkit az az elõkelõség, sõt lelki nagyság, amely egész megjelenésébõl áradt. A tengerészruha, sötétkék nadrág, ugyanilyen színû fémgombos kabát, könnyû barna vászonkalap kitûnõen illett hozzá, és érvényesülni hagyta erõs, nagyszerû testalkatát, amelyet még a kor nem kezdett ki.

Mihelyt partra lépett ez a férfi, akin érezni lehetett energikus és határozott jellemét, a két akrobata felé indult, akiket a tömeg körülvett és éljenzett.

Az emberek félrehúzódtak, hogy utat engedjenek neki.

Amikor Cap Matifouhoz ért, elsõ mozdulatával nem erszényét kereste, hogy holmi kövér baksist vessen oda. Nem! Kezét nyújtotta az akrobatának, és így szólt olasz nyelven:

- Köszönöm, barátom, amit tett!

Cap Matifou nagyon elszégyellte magát, hogy ilyen nagy megtiszteltetésben van része azért a csekélységért.

- Igen... remek volt... jól csináltad, Cap Matifou! - folytatta Pointe Pescade provence-i tájszólásának bõbeszédûségével.

- Maguk franciák? - kérdezte az idegen.

- A legfranciábbak - felelte Pointe Pescade büszkén -, dél-franciaországi franciák!

Az idegen némi elérzékenyüléssel és ugyanakkor rokonszenvvel nézte õket. Nyomorúságuk annyira szembetûnõ volt, hogy nem kerülhette el figyelmét. Bizony, két szegény komédiás állt elõtte, az egyik - élete kockáztatásával - nagy szolgálatot tett neki, mert a trabaccolo és a kétárbocos összeütközése számos áldozatot követelhetett volna.

- Látogassanak meg a hajón - mondotta.

- És mikor, hercegem? - kérdezte Pointe Pescade, akkorát bókolva, amekkorát csak tudott.

- Holnap korán reggel.

- Korán! - felelte Pointe Pescade, míg Cap Matifou hallgatólagos beleegyezése jeléül bólogatott hatalmas fejével.

Eközben a tömeg továbbra is ott tolongott a kaland hõse körül. Bizonyosan diadalmenetben viszi a vállán, ha súlya nem rémiszti meg még a legelszántabbakat és a legerõsebbeket is. De Pointe Pescade, aki mindig elõrelátó volt, úgy gondolta, hogy nem ártana felhasználni az ilyen lelkes közönség hangulatát. Míg az idegen még egyszer baráti búcsút intett nekik, és a rakpart felé vette útját, Pointe Pescade közönségcsalogató hangon kiáltotta:

- Kezdõdik a küzdelem, uraim, kezdõdik a küzdelem Cap Matifou és Pointe Pescade között! Tessék uraim, kerüljenek beljebb!... Fizetni csak kimenetkor kell... vagy belépéskor, ahogy tetszik!

Ezúttal felfigyeltek rá, és akkora tömeg követte, amilyet még talán soha nem is látott.

Ezen a napon az aréna túl kicsinek bizonyult. A közönség egy része be sem fért. Vissza kellett adni a belépõdíjukat!

Az idegen alig tett néhány lépést a rakpart irányában, és szembe találta magát azzal a lánnyal és apjával, akik végignézték a jelenetet.

Nem messze tõlük ott állt az a fiatalember is, aki követte õket, s akinek köszöntését csak fensõségesen fogadta a lány apja - s ezt még az idegen is észrevette.

Amint az idegen megpillantotta az idõsebbik embert, akaratlanul is összerezzent. Mintha egész lényét undor töltötte volna el, és szeme is villámlott.

A lány apja pedig odalépett hozzá, s igen udvariasan megszólalt:

- Ugye, nagy veszélybõl mentette meg, uram, ennek az akrobatának a bátorsága?

- Valóban, uram - felelte az idegen, és hangja akarva vagy akaratlanul megváltozott az izgalomtól. Aztán így szólt a másikhoz: - Szabad kérdeznem, uram, kihez van szerencsém?

- Torontál Simonhoz, Raguzából - felelte a hajdani trieszti bankár. - És én is megtudhatnám, ki ennek a luxusjachtnak a tulajdonosa?

- Antekirtt doktor - felelte az idegen.

Aztán búcsút vettek és elváltak, míg a francia akrobaták arénájából éljenzés és taps hallatszott.

És ezen az estén nem csupán Cap Matifou evett kedvére, vagyis négy helyett is, de ezenfelül is maradt egy adag ennivaló. És ez épp elegendõ volt derék kis társa, Pointe Pescade számára.

Bizonyos emberek sok munkát adnak a Hírnév istenasszonyának, Fámának, akinek száz szája száz harsona erejével zengi nevüket a világ négy tája felé.

Így állt a helyzet a híres Antekirtt doktorral is, aki az imént érkezett Gravoza kikötõjébe. És olyan körülmények között érkezett, amelyek még a legközönségesebb utasra is felhívták volna a figyelmet. Pedig õ nem akármilyen utas volt.

Csakugyan néhány év óta valóságos mondák vették körül Antekirtt doktor személyét a Távol-Kelet mondateremtésre oly hajlamos országaiban. Ázsiában a Dardanelláktól a Szuezi-csatornáig, Afrikában Szueztõl Tunisz határáig, a Vörös-tenger környékén, az egész arab tengerparton állandóan úgy emlegették, mint a természettudományok egyik rendkívüli tudósát, aki szinte már isten, taleb, aki a világegyetem minden titkát ismeri. A biblia nyelvén Epiphanésznak, dicsõnek nevezték volna. Az Eufrátesz vidékén a régi mágusok leszármazottjaként tisztelték volna õt.

Mennyi volt a túlzás ebben a hírnévben? Minden, ami csak varázslót akart költeni ebbõl a tudósból, minden, ami természetfölötti hatalmat tulajdonított neki. Mert hiszen Antekirtt doktor is ember volt, egyszerûen csak ember, de igen tanult, egyenes és erõs jellem, akinek biztos az ítélete, és csodálatos éleslátással belelát a dolgok mélyére, s akinek nagyszerûen kezére járhattak a körülmények is. Csakugyan, Kisázsia egyik belsõ tartományában az egész lakosságot megoltalmazta egy olyan rettenetes betegségtõl, amelyet addig fertõzõnek véltek, s amelynek õ megtalálta hatásos gyógyszerét. Innen eredt páratlan hírneve.

De híréhez nagymértékben hozzájárult még az az áthatolhatatlan titokzatosság is, amely alakját övezte. Honnan jött? Nem tudta senki. Milyen volt a múltja? Arról sem tudtak többet. Azt sem tudta megmondani senki, hol és milyen körülmények között élt. De azt mindenki tudta, hogy Antekirtt doktort szinte bálványozták Kisázsia és Kelet-Afrika vidékének lakói, hogy a legnagyobb orvos hírében áll, s rendkívüli gyógykezeléseirõl még Európa nagy tudományos központjaiban is beszélnek, s hogy egyforma gondossággal kezeli ezeknek a tartományoknak a szegényeit és gazdag urait, pasáit. De soha nem látták a nyugati országokban, és néhány esztendeje még azt sem tudták, hol van a lakóhelye. Ezért hajlottak annyira az emberek arra, hogy valamilyen testet öltött titokzatos lényt, hindu istenséget lássanak benne, olyan természetfeletti lényt, aki természetfeletti eszközökkel gyógyít.

De ha Antekirtt doktor még nem is gyakorolta tudományát Európa nagy országaiban, hírneve már megelõzte. Noha csak egyszerû utasként érkezett Raguzába - mint gazdag turista, aki jachtján kóborol, és meglátogatja a Földközi-tenger különbözõ pontjait -, neve csakhamar bejárta a várost. És mielõtt megpillanthatták volna személyesen is a doktort, a kétárbocos, amelyen utazott, felhívta rá a figyelmet. Az a baleset, amelyet Cap Matifou bátorsága hárított el, önmagában is elégséges lett volna, hogy általános érdeklõdést váltson ki.

Valójában ez a jacht még Amerika, Anglia és Franciaország leggazdagabb, legfényûzõbb sportembereinek is díszére vált volna! Két nagy, egyenes árboca a hajó közepén állt - mert így jól ki tudták használni a nagy- és az elõkötél-vitorlát -, homlokárbocára két orrvitorlát is szereltek, elõárbocán négyszögletes keresztszövésû és égre meredõ más kisvitorlák feszültek: ez a sok vitorla alkalmasint csodálatos sebességet biztosított a legkedvezõtlenebb idõben is. A kétárbocos 350 tonnás volt. Hosszú és karcsú, könnyen érhetett el nagy sebességet, de fedélzeti gerendája elég széles, és merülése elég mély volt, hogy teljes biztonsággal üljön a vízen - az ilyen tengeri hajót biztosan tartja kezében a kormányos, és mindenféle széljárásban is a kívánt irányban haladhat vele. Erõs oldalszélben vagy gyengébb hátszélben a tizenhárom és fél csomót is megtette óránként. A Boadiceák, a Gaetanák, a Mardonok, az angol birodalom híres hajói sem állhatták volna vele a versenyt, ha nemzetközi vetélkedésre kerül sor.

A jacht külseje és belseje olyan szép volt, hogy a legkényesebb ízlésû vitorlázó sem képzelhetett volna el különbet. A kanadai fenyõbõl ácsolt fedélzet fehérségét egyetlen csomó sem éktelenítette, a hajópárkány belsõ oldala is gondos asztalosmunkáról tanúskodott, a tikfából készült lépcsõfedõ tetõkön és rácsokon úgy csillogott a rézdíszítés, mint az arany, kormánykereke igen díszes volt, a tartalékárbocokat vakító fehér huzatok alatt helyezték el, a csigafelszerelés, a vitorlarudakat tartó kötelek, a vitorlakivonó és beakasztó kötelek és a mozgókötélzet kidolgozása tökéletes volt, és színük elütött az árbocokat elölrõl, oldalról és hátulról tartó galvanizált huzaloktól, lakkozott mentõcsónakjai kecsesen függtek a forgódarukon, az egész hajótest feketén csillogott, és aranyos lécecske futott az orrától a faráig; hátsó díszítései mértékletesek voltak - mindez jó ízlésre és választékosságra vallott.

Ezt a jachtot fontos megismernünk belülrõl és kívülrõl, hiszen végül is annak a rejtélyes személyiségnek az úszó hajléka volt, aki e történet hõse. Habár a látogatás tilos volt nála, a mesélõ szinte mágikus szemével látja, és le tudja írni azt is, amibe nem lehetett bepillantása.

A kétárbocos belsejében a fényûzés versengett a kényelemmel. A szobákat és kabinokat, a szalonokat, az ebédlõt költséget nem kímélve festették ki és díszítették fel. A szõnyegeket, tapétákat, az egész bútorzatot leleményesen a luxushajózás szükségleteihez alkalmazták. Ez az oly jól kigondolt berendezés nem csupán a kapitány és a tisztek szobáiban érvényesült, hanem a tálalóban is, ahol az ezüst evõeszközt és porcelán edényeket óvták a hajó erõs himbálózásától és bukdácsolásától, a konyhában, amelyben valóságos holland tisztaság uralkodott, és a legénység szállásán, ahol a személyzet függõágyai kényelmesen ringatóztak. A húsz fõbõl álló legénység a máltai tengerészek elegáns egyenruháját viselte, rövidnadrágot, tengerészcsizmát, csíkos inget, barna övet, piros sapkát és zubbonyt, amelyen fehér betûkkel villogtak a hajó és tulajdonosa nevének kezdõbetûi.

De melyik kikötõ volt az illetõségi helye ennek a jachtnak? Melyik hajó-nyilvántartási jegyzékben szerepelt? A Földközi-tenger melyik partvidékén volt a téli állomáshelye? Végül milyen nemzetiségû volt? Ezt éppúgy nem tudták, mint ahogy nem ismerték a doktor nemzetiségét sem. A hátsó árboc vitorlarúdján zöld zászló lengett, felsõ sarkában majdnem a selyem széléig nyúló vörös kereszttel. És hiába is keresték volna a földkerekség bármelyik tengerén lobogó zászlók sokaságában.

Mindenesetre mielõtt Antekirtt doktor partra szállt, a jacht papírjait átadták a kikötõparancsnoknak, és az iratok minden bizonnyal tökéletes rendben voltak, mert a hajó az egészségügyi vizsgálat után megkapta a kikötési engedélyt.

A kétárbocos neve a hajó farán levõ névtáblán ékeskedett kis aranybetûkkel, de az illetõségi kikötõt nem tüntették fel - a hajó neve pedig így hangzott: Savarena.

Ilyen volt az a bámulatos luxushajó, amelyet most megcsodálhattak a gravozai kikötõben. Pointe Pescade és Cap Matifou, akiket másnapra meghívott Antekirtt doktor, éppolyan kíváncsian, de egy kicsit mégis nagyobb izgalommal szemlélgették, mint a kikötõbeli tengerészek. A provence-i partvidéken születtek, és rendkívüli módon érdekelte õket minden, ami a tengerrel állt kapcsolatban, különösen Pointe Pescade-ot, aki a szakértõ szemével nézte a hajóépítésnek ezt a csodáját. Még este, az elõadás után is ez járt a fejükben.

- Ah! - szökkent ki Cap Matifou száján.

- Ó! - sóhajtott Pointe Pescade.

- He, Pointe Pescade?

- Én is azt mondom, Cap Matifou!

És a két szegény akrobata ámulatot kifejezõ, rövid szavai mindennél többet mondtak.

Ezalatt a Savarena fedélzetén a matrózok elvégezték a horgonyvetést követõ munkákat, a vitorlákat a rudakra tekerték, a köteleket felcsavarták, és gondosan rögzítették, a védõvásznakat hátul kifeszítették. A kétárbocos villa alakban vetette ki horgonyait a kikötõ egyik szegletében, ami azt mutatta, hogy hosszabb ideig szándékozik itt maradni.

Egyébként ezen az estén Antekirtt doktor csak rövid sétát tett Gravoza környékén. Torontál Simon leányával már visszatért Raguzába kocsiján, amely a rakparton várta õket, a már említett fiatalember pedig gyalogosan ballagott haza a hosszú sugárúton, meg sem várta az ünnepély végét. A doktor felindultságában csak a kikötõt látogatta meg. Ez a partvidék egyik legjobb kikötõhelye, s ez idõ tájt elég sok, különféle nemzetiségû hajó horgonyzott benne. Azután kiment a városból, követte az Ombra Fiumera-öböl partját; az öböl tizenkét mérföldre nyúlik be a szárazföldbe, s a kis Ombra folyó torkolatáig húzódik; ennek a folyónak a vize annyira mély, hogy még a nagyobb merülésû hajók is felmehetnek rajta, csaknem a Vlastiza-hegy lábáig. Kilenc óra felé a doktor visszatért a mólóra, végignézte a Lloyd hajózási társaság egy nagy gõzösének érkezését, a hajó az Indiai-óceánról jött; végül is visszatért jachtjára, leballagott kabinjába, ahol két lámpa világított, és másnap reggelig ott maradt egyedül.

Mindig így tett, és a Savarena kapitányának - negyven év körüli tengerész, Narsosnak hívták - parancsa volt arra, hogy soha ne zavarja meg a doktort magányos óráiban.

Meg kell jegyezni, hogy tisztjei és matrózai sem tudtak többet a doktor múltjáról, mint a kikötõbeli közönség. De azért testestül-lelkestül éppolyan hûséggel szolgálták. Ha doktor Antekirtt nem is szívelte el a legkisebb fegyelemsértést sem, azért mindenkihez jó volt, törõdött velük, és nem sajnálta tõlük a pénzt. Nem is akadt olyan matróz, aki ne igyekezett volna felkerülni a Savarena személyzetének névjegyzékébe. Soha nem dorgált, nem büntetett, nem zavart el senkit. A kétárbocos személyzete úgy élt, mint egyetlen család.

Antekirtt doktor visszatérte után megtették a szükséges intézkedéseket az éjszakára. Kirakták az elülsõ és hátsó jelzõlámpákat, az õrség elfoglalta a helyét, majd a legteljesebb csönd vette át uralmát a hajón.

Antekirtt doktor a szoba sarkában álló széles pamlagra ült. Az asztalon néhány újság hevert, inasa vásárolta Gravozában. A doktor szórakozottan átfutotta mindet, inkább az apróhíreket olvasta, mint a nagy cikkeket, azt kereste, milyen hajók érkeztek és indultak, hová utaztak, hol nyaralnak a környékbeli hírességek. Aztán eltolta magától az újságokat. Tompa kábulat lepte meg. És tizenegy óra felé, inasa segítségét igénybe sem véve, lefeküdt; de csak sokára tudott elaludni.

És ha valaki olvasni tudott volna gondolatai közt, amelyek leginkább foglalkoztatták, talán meglepõdik, hogy gondolatai ebben az egyetlen mondatban foglalhatók össze:

“Ugyan ki lehet az a fiatalember, aki köszöntötte Torontál Simont a gravozai rakparton?”

Másnap reggel nyolc óra felé Antekirtt doktor felment a fedélzetre. Csodaszép nap ígérkezett. A napsugarak beragyogták az öböl hátterében magasló hegyek csúcsát. Az árnyék kezdett visszahúzódni a kikötõ vizének színérõl. Csakhamar a Savarenát is teljesen elöntötte a napfény.

Narsos kapitány a doktorhoz lépett, hogy átvegye a parancsokat, a doktor üdvözölte a kapitányt, és néhány szóban megadta utasításait.

Nemsokára csónak indult el a hajó mellõl négy emberrel és egy parancsnokkal; a rakpart felé siklott, ahol a megbeszélés szerint Pointe Pescade és Cap Matifou várakozott.

Nagy nap, nagy ünnep volt ez a két becsületes fiú kóbor életében, akik oly messze, néhány száz mérföldre sodródtak hazájuktól, Provence-tól, melyet nagyon szerettek volna viszontlátni.

Mindketten a rakparton álltak. Levetették a foglalkozásukhoz tartozó cifra holmikat, viseltes, de tiszta ruhát öltöttek, és nézték a jachtot, éppen úgy bámulták, mint az elõzõ napon. Jó hangulatban voltak. Cap Matifou és Pointe Pescade nem csupán vacsorázott az este, de ma már reggelizett is. Valóságos õrület volt ez, magyarázata a negyvenkét forintos rendkívüli bevételük. De azt ne higgye valaki, hogy eltékozolták az egész vagyont! Nem! Pointe Pescade óvatos volt, elõrelátó és beosztó, és így legalább tíznapi megélhetésüket biztosította.

- Ezt mégiscsak neked köszönhetjük, Cap Matifou!

- Ó, Pescade!

- Igen, neked, ó, nagy férfiú!

- Hát jó, igen... nekem... ha ennyire akarod! - felelte Cap Matifou.

E pillanatban a Savarena csónakja kikötött a rakparton. A parancsnok felállt, és sapkáját a kezében tartva, nyájasan értésükre adta, hogy az “urak” szolgálatára áll.

- Urak?! - kiáltotta Pointe Pescade. - Miféle urak?

- Hát önök - felelte a parancsnok -, önök, akiket Antekirtt doktor vár a fedélzeten.

- Remek! Lám, már urak is vagyunk! - mondta Pointe Pescade.

Cap Matifou tágra meresztette szemét, és nagy zavarában kalapját gyûrögette.

- Uraim, ha úgy tetszik! - szólt a parancsnok.

- Tetszik... de még mennyire tetszik! - felelte Pointe Pescade kedveskedõ mozdulattal.

És a következõ pillanatban a két barát már kényelmesen ült a csónakban, a padot borító piros szegélyû fekete szõnyegen, a parancsnok meg mögöttük foglalt helyet.

Mondani sem kell, hogy az erõmûvész súlya alatt a csónak négy-öt ujjnyira süllyedt a vízvonal alá. A szõnyeg sarkait vissza is kellett hajtani, hogy ne érjenek a vízbe.

Füttyszóra a négy evezõ egyszerre merült a vízbe, és a csónak sebesen haladt a Savarena felé.

Valljuk meg, hiszen így is volt, a két szegény ördög némileg elérzékenyült, hogy ne mondjuk, kicsit szégyellte is magát. Komédiásoknak ekkora tisztesség! Cap Matifou mozdulni sem mert. Pointe Pescade pedig nem tudott eltitkolni zavarában egy vidám mosolyt, amely megélénkítette vékony és értelmes arcát.

A csónak a kétárbocost hátulról megkerülte, és a jobb oldali lépcsõnyíláshoz állt - a díszoldalhoz.

A két barát felment a lebocsátott lépcsõn, amelynek vékony fokai meghajoltak Cap Matifou súlyától, és nyomban Antekirtt doktor elé vezették õket, aki a hajó hátuljában várt rájuk.

Szívélyes üdvözlés után még néhány formaság és ceremónia következett, Pointe Pescade és Cap Matifou csak azután volt hajlandó leülni. De végül ez is megtörtént.

A doktor néhány percig szótlanul nézte õket. Hideg és szép arca nagy hatással volt rájuk. De afelõl nem lehetett kétség, ha nem is ült ajkára mosoly, szívében derûre fakadt.

- Barátaim - mondotta -, tegnap nagy veszélytõl mentették meg a legénységet és jómagamat is. Még egyszer meg akartam köszönni, ezért kértem magukat arra, hogy látogassanak meg a hajón.

- Doktor úr - felelte Pointe Pescade, aki kezdte visszanyerni biztonságérzetét -, ön nagyon jó, de ez az egész szóra sem érdemes. A barátom csak azt tette, amit bárki más megtett volna a helyében, ha van hozzá ereje. Ugye, Cap Matifou?

Az meg helyeslõen bólintott, vagyis vaskos fejét le-fel ingatta.

- Hát jól van - válaszolta a doktor -, de mégis az ön társa és nem más kockáztatta életét, és én lekötelezettjének érzem magam!

- Ó, doktor úr - szabadkozott Pointe Pescade -, szégyenbe hozza az én öreg Capomat, és amilyen vérmes, nem jó, ha a vér a fejébe száll...

- Rendben van, barátaim - folytatta Antekirtt doktor -, látom, nemigen szeretik a dicséretet. Nem is erõsködöm. De mivel minden szolgálat megérdemli...

- Doktor úr - vágott közbe Pointe Pescade -, engedelmet, hogy megszakítom, de minden jótett magában hordja jutalmát, amint az erkölcsi tanítások is megírják, így mi is elnyertük jutalmunkat!

- Már? És miképpen? - kérdezte a doktor, attól tartva, hogy valaki megelõzte.

- Hát hogyne! - folytatta Pointe Pescade. - Miután erõmûvészünk ilyen rendkívüli módon bizonyította be erejét, a közönség újra meg akart gyõzõdni róla mûvészibb feltételek között. Jöttek is tömegesen a provence-i arénába. Cap Matifou két vállra fektetett vagy fél tucat tagbaszakadt hegyi lakót, igen erõs gravozai rakodómunkást, és hatalmas bevételünk volt!

- Hatalmas?

- Igen... ilyen bevételünk még nem volt akrobatakörutunkon.

- És mennyi mégis?

- Negyvenkét forint!

- Ó! Valóban!... Persze nem tudtam... - felelte Antekirtt doktor kedélyes hangon. - Ha tudtam volna, hogy elõadást tartanak, örömteli kötelességemnek tartom, hogy én is elmenjek. Így engedjék meg, hogy kifizessem a belépõdíjamat...

- Ma este, doktor úr, ma este - hajtogatta Pointe Pescade -, ha lenne szíves megtisztelni elõadásunkat jelenlétével!

Cap Matifou udvariasan meghajolt, és meggörbítette széles vállát, amelyet “még soha nem ért a föld pora”, amint Pointe Pescade szokta mondani, amikor kikiáltóként hirdette mûsorukat.

Antekirtt doktor jól látta, hogy a két akrobata semmiféle jutalmat nem fogad el - legalábbis pénz formájában. Így elhatározta, hogy másként jár el. Terve velük egyébként is már elõzõ este óta kialakult. Még az este folyamán beszerzett róluk néhány felvilágosítást, és ezekbõl megbizonyosodott, hogy a két komédiás becsületes ember, méltó minden bizalomra.

- Hogy hívják magukat? - kérdezte tõlük.

- Az egyetlen nevem, amelyrõl tudok, doktor úr: Pointe Pescade.

- És magát?

- Matifou - felelte az erõmûvész.

- Vagyis Cap Matifou - tette hozzá Pointe Pescade, és nem kis büszkeséggel ejtette ki ezt a nevet, amelyrõl sokat beszélnek Dél-Franciaország minden arénájában.

- De ezek felvett nevek... - jegyezte meg a doktor.

- Nincs más nevünk - felelte Pointe Pescade -, vagy ha volt is, mivel a zsebünk kicsit lyukas, elvesztettük!

- És... rokonaik?

- Rokonaink, doktor úr? Soha nem engedhettük meg magunknak ezt a fényûzést! De ha meggazdagszunk egyszer, örökösnek bizonyára jelentkezik egy sereg!

- Maguk franciák? Franciaország melyik részébõl valók?

- Provence-ból - felelte büszkén Pointe Pescade -, vagyis kétszeresen franciák vagyunk!

- Jókedvben nem szenved hiányt, ugye, Pointe Pescade?

- Ezt a mesterségem teszi. Képzeljen el, doktor úr, egy bohócot, egy pojácát, egy vásári komédiást, akinek bánatos a képe! Több tojást vágnának egy óra alatt a fejéhez, mint amennyit meg bírna enni egész életében! Igen, nagyon vidám vagyok, rendkívül vidám, ebben egyetértünk.

- És Cap Matifou?

- Ó, Cap Matifou komolyabb, megfontoltabb, zárkózottabb! - felelte Pointe Pescade, s barátságból jól nyakon vágta társát, mint ahogy a ló nyakát paskolják meg szeretettel. - Ezt is a mesterség teszi! Ha ötvenkilós súlyokkal dolgozik az ember, az nagy komolyságot kíván. Birkózni sem csupán a karjával birkózik, de a fejével is! És Cap Matifou mindig birkózott... még a nyomorral is! De még az sem fektette két vállra.

Antekirtt doktor érdeklõdéssel hallgatta ezt a derék kis embert, akihez ez idáig oly kemény volt a sors, és aki még csak nem is elégedetlenkedett miatta. Legalább annyi meleg érzést sejtett benne, mint értelmet, és arra gondolt, mi válhatott volna belõle, ha már élete kezdetétõl megvannak a szükséges anyagi eszközei.

- És most hová mennek? - kérdezte.

- Az orrunk után, találomra - felelte Pointe Pescade. - De nem is mindig rossz kalauz a véletlen, és általában ismeri az utakat. Csak attól tartok, hogy ezúttal túl messzire sodort minket hazánktól. Elvégre a mi hibánk! Elõször is meg kellett volna kérdezni, hová megy!

Antekirtt doktor egy kis ideig figyelmesen nézte õket. Aztán ezt mondta:

- Mit tehetnék magukért?

- Semmit, doktor úr - válaszolta Pointe Pescade -, biztosítom... semmit...

- Nem volna kedvük visszatérni Provence-ba?

A két akrobata szeme egyszerre felragyogott.

- Elvihetném magukat - folytatta a doktor.

- Ez, ez pompás lenne! - felelte Pointe Pescade.

Aztán társához fordult.

- Cap Matifou - mondta -, szeretnél visszatérni?

- Igen... ha te is jössz, Pointe Pescade!

- De mit csinálunk ott? Mibõl élünk?

Cap Matifou megvakarta a fejét, ezt tette mindig, ha zavarban volt.

- Hát mit... mit is?... - motyogta.

- Fogalmad sincs róla... de nekem sem!... De végül is ott a hazánk! Nem furcsa, doktor úr, hogy ilyen szegény ördögöknek, mint mi, hazájuk is legyen, hogy ilyen nyomorultak, akiknek még szüleik sincsenek, valahol mégis megszülettek? Ez számomra mindig megmagyarázhatatlan volt!

- Volna-e kedvük rá, hogy mindketten velem maradjanak? - kérdezte Antekirtt doktor.

Erre a váratlan ajánlatra Pointe Pescade felpattant, míg a Herkules csak bámult rá, nem tudván, neki is fel kell-e állnia.

- Önnel maradjunk, doktor úr? - szólalt meg végre Pointe Pescade. - De mi hasznunkat venné? Sohasem csináltunk mást, mint erõ- és ügyességi mutatványokat! És ha csak nem szórakoztatnánk önt a hajóúton vagy hazájában...

- Ide figyeljenek - válaszolta Antekirtt doktor -, szükségem van bátor, áldozatkész, egyenes és értelmes emberekre, akik segíthetnek terveim végrehajtásában. Semmi nem fûzi ide magukat, semmi nem hívja oda sem. Hajlandók lennének a szolgálatomba lépni?

- És ha megvalósulnak azok a tervek? - kérdezte Pointe Pescade.

- Akkor is velem maradnak, ha úgy tetszik - felelte mosolyogva a doktor -, velem maradnak a hajón. És nézzék csak, adhatnának a személyzetnek egyensúlyleckéket a kötélen! Ha viszont úgy tetszik, hogy visszatérnek hazájukba, azt is megtehetik, annál is inkább, mert egész életükre jólétet biztosítok maguknak.

- Ó! Doktor úr! - kiáltott fel Pointe Pescade. - Csak nem kárhoztat tétlenségre minket? Nem bírnánk elviselni, hogy semmi hasznunkat sem veszik!

- Ígérem, annyi munkát kapnak, hogy nem lesz panaszuk!

- Szavamra - felelte Pointe Pescade -, az ajánlat igen csábító!

- Van ellenvetése?

- Talán egy. Látja, mi ketten vagyunk! Cap Matifou és én... Ugyanarról a vidékrõl származunk, és nyilván ugyanabból a családból, ha egyáltalán lenne családunk. Két szívbéli testvér vagyunk. Cap Matifou nem tudna élni Pointe Pescade nélkül. Pointe Pescade sem Cap Matifou nélkül! Gondoljon csak a sziámi ikrekre! Ugye, sohasem lehetett szétválasztani õket, mert az elválasztás életükbe került volna. Nos, mi is olyanok vagyunk, mint azok a sziámi ikrek... Szeretjük egymást, doktor úr!

És Pointe Pescade kezét nyújtotta Cap Matifounak, az meg odahúzta Pointe Pescade-ot a mellére, megszorította, mint egy gyermeket.

- Barátaim - mondta Antekirtt doktor -, szó sincs arról, hogy szétváljanak, és azt akarom, hogy soha ne is váljanak el!

- Hát akkor egyezséget köthetünk, ha...

- Ha?

- Ha Cap Matifou beleegyezik.

- Mondj igent, Pointe Pescade - felelte a Herkules -, és mindkettõnk nevében mondod!

- Jól van - hagyta helyben a doktor -, megegyeztünk, és nem fogják megbánni! Mától kezdve ne legyen gondjuk semmire.

- Ó, doktor úr, vigyázzon! - kiáltotta Pointe Pescade. - Talán nagyobb kötelezettséget vállal, mint gondolja!

- És miért?

- Mert mi sokba kerülünk, fõként Cap Matifou! Csak nem akarja, hogy ez a nagyevõ, az én Capom, bármily keveset is veszítsen az erejébõl az ön szolgálatában?

- Sõt azt akarom, hogy megkétszerezze!

- Akkor anyagi romlásba dönti!

- Engem ugyan nem, Pointe Pescade!

- De két... három étkezés naponta...

- Öt, hat, tíz, ha úgy akarja! - felelt mosolyogva Antekirtt doktor. - Mindig terített asztal várja!

- Ez igen, Cap! - kiáltotta Pointe Pescade nagy vidáman. - Akkor kedvedre ehetsz majd!

- És ön is, Pointe Pescade.

- Ó, én! Csak annyit eszem, mint a madár! De megkérdezhetném, doktor úr: hajózni fogunk-e?

- Gyakran, barátom. A Földközi-tenger egész partvidékén lesz most dolgom bõven. Betegeim mindenfelé várnak a partvidéken. Orvosi munkám gyakorlásában nem ismerek országhatárokat! Ha egy beteg Tangerbe vagy a Baleári-szigetekre hív, amikor éppen Szuezban tartózkodom, vajon nem kell-e sürgõsen felkeresnem? Ahogy az orvos a nagyvárosokban az egyik városrészbõl a másikba megy, ugyanúgy járok én a hajómmal a Gibraltári-szorostól a görög szigettengerig, az Adriától az Oroszlán-öbölig, a Jón-tengertõl a Gabesi-öbölig. Van több hajóm is, tízszerte gyorsabbak, mint ez a kétárbocos, és maguk a legtöbb látogatásomra velem jönnek.

- Ez nekünk megfelel, doktor úr - felelte Pointe Pescade, és kezét dörzsölte.

- Nem félnek a tengertõl? - kérdezte Antekirtt doktor.

- Mi?! - kiáltotta Pointe Pescade. - Mi!? Provence gyermekei! Kölyökkorunkban mi már a partvidéki csónakokban hancúroztunk. Nem! Mi nem félünk a tengertõl, sem a tengeri betegségtõl, ha egyáltalán van olyan! Fejjel lefelé, lábbal az égnek szoktunk járni! Hölgyeim és uraim, mielõtt hajóra szállnak, csak két hónapig végezzék ezt a gyakorlatot, és többé nem lesz szükségük arra, hogy a hajóúton a mosdótál fölé hajoljanak! Tessék! Fáradjanak beljebb, hölgyeim és uraim, csak egymás után!

És a vidám Pescade rákezdett szokásos közönségtoborzó rigmusaira, mintha bódéjának dobogóján állt volna.

- Jól van, Pointe Pescade! - szólalt meg a doktor. - Nagyszerûen megértjük majd egymást, és elsõsorban azt ajánlom, hogy semmit ne veszítsen jó kedélyébõl! Nevessen, fiam, nevessen és énekeljen, amennyit csak tetszik! A jövõ talán elég szomorúságot tartogat számunkra, ezért nem lebecsülendõ útravaló a maga vidámsága.

Antekirtt doktor e szavaknál újra elkomolyodott. Pointe Pescade ezt észrevette, és megérezte, hogy ennek az embernek a múltja nagy fájdalmakat rejt, és egy nap talán beszél is neki az életérõl.

- Doktor úr - mondta ekkor -, mától fogva testestül-lelkestül szolgálatára állunk!

- És mától fogva - felelte a doktor - véglegesen elhelyezkedhetnek a kabinjukban. Igen valószínû, hogy néhány napig Gravozában és Raguzában maradok; de jó, ha már most megszokják az életet a Savarenán.

- Egészen addig, amíg nem visz minket a hazájába - tette hozzá Pointe Pescade.

- Nekem nincs hazám - felelte a doktor -, vagy jobban mondva van egy, amelyet magam alkottam magamnak, ez az én hazám, és ha úgy akarják, az önöké is ez lesz!

- Gyerünk, Cap Matifou - kiáltotta Pointe Pescade -, számoljuk fel az üzletünket! Légy nyugodt, nem tartozunk senkinek, és nem jutunk csõdbe!

Ezzel a két barát búcsút vett Antekirtt doktortól, és beszállt a csónakba, amely várta õket, és visszavitte a gravozai rakpartra.

Ott aztán két óra alatt leltárt készítettek, és átengedték egy sorstársuknak az emelvényt, a színes vásznakat, a nagydobot és a kisdobot, ez volt minden vagyonuk. Az egész nem tartott sokáig, és nem is volt nehéz, és nemigen roskadoztak a néhány forint súlyától, amelyet zsebre vágtak.

De Pointe Pescade megtartotta viseltes akrobatatrikóját és billentyûs trombitáját, Cap Matifou pedig kürtjét és birkózódresszét. Túlságosan nehezükre esett volna megválni ezektõl az eszközöktõl és holmiktól, amelyek annyi sikerre és gyõzelemre emlékeztették õket. Egyetlen ládájuk fenekére rejtették e kincseket, ebben õrizték ingóságaikat, ruhatárukat, vagyis minden felszerelésüket.

Egy órakor Pointe Pescade és Cap Matifou már visszatért a Savarenára. A hajó orrában egy nagy kabint bocsátottak rendelkezésükre - kényelmes volt, s “minden megvolt benne, ami csak szükséges az íráshoz”, ahogy mondotta a vidám fickó.

A legénység a legmelegebb fogadtatásban részesítette õket, új társaikat, akiknek a fenyegetõ katasztrófától való megmenekülésüket köszönhették.

Pointe Pescade és Cap Matifou már érkezésükkor tapasztalhatták, hogy a hajókonyha miatt nem kell sajnálniuk a provence-i aréna konyháját.

- Látod, Cap Matifou - mondogatta Pointe Pescade, miközben felhörpintett egy pohár jó asti bort -, megfelelõ viselkedéssel mindent el lehet érni. De a legfontosabb a megfelelõ viselkedés!

Cap Matifou csak fejét bólogatta feleletképpen, mert száját teletömte egy hatalmas darab sült sonkával, amely két tükörtojással együtt eltûnt gyomra mélyén.

- Mekkora bevételünk lenne, Capom - mondta Pointe Pescade -, ha egyszer az evési tudományodat mutatnád be!

Antekirtt doktor érkezése nagy port vert fel nemcsak Raguzában, hanem az egész dalmát partvidéken. Az újságok rávetették magukat erre a zsákmányra, hírül adták, hogy a kétárbocos befutott a gravozai kikötõbe, de azután is egy sor csábító riportot reméltek tõle. A Savarena tulajdonosa így nem tudott elmenekülni a megtiszteltetés elõl, és ugyanakkor a hírnévvel járó kényelmetlenségeket sem tudta elkerülni. Állandóan róla beszéltek. Itt is szárnyára vette a monda. Nem tudták, kicsoda, honnan jött, hová megy. Ez csak még jobban felcsigázta az emberek kíváncsiságát. És természetesen amikor senki sem tud biztosat, a képzelet elszabadul, és ezt kihasználja, az emberek pedig annak hisznek, aki a legjobban értesültnek látszik.

A riporterek ki akarták elégíteni olvasóikat, ezért Gravozába siettek - néhányan még a kétárbocos fedélzetére is feljutottak. De nem pillanthatták meg azt a személyt, akivel a közvélemény oly makacsul foglalkozott. A parancs határozott volt. A doktor nem fogadott senkit. Ezért Narsos kapitánynak a látogatók kérdéseire adott válaszai változatlanul egyformán hangzottak:

- De honnét jött a doktor?

- Ahonnét tetszett neki.

- És hová megy?

- Ahová kedve tartja.

- De hát ki is ez a doktor?

- Senki nem tudja, és talán õ maga sem tudja jobban, mint akik ezt kérdezik!

Nem könnyû tájékoztatni az olvasókat ilyen kurta válaszok alapján. Ezért tehát a szabadjára engedett képzelet a fantázia világában kezdett szabadon kalandozni. Antekirtt doktorból mindenki azt faragott, amit csak akart. Minden volt, amit csak a kétségbeesett krónikásoknak kedvük szottyant kitalálni. Egyesek azt írták róla, hogy kalózvezér. Mások szerint nagy afrikai birodalom királya, aki inkognitóban utazik, hogy tapasztalatokat gyûjtsön. Volt, aki azt állította, hogy politikai menekült, más meg, hogy forradalom ûzte el hazájából, s õ filozófusként meg kíváncsiságból járja a világot. Tehát bõven lehetett választani. A neve mellett álló doktori címrõl még azoknak is más és más véleményük volt, akik elismerték e cím használatának jogosságát: egyesek véleménye szerint nagy orvos, aki reménytelen esetekben is csodálatosan meggyógyította betegeit; mások úgy vélték, hogy a legnagyobb kuruzsló, és bizony nehéz helyzetbe kerül, ha be kell mutatnia okleveleit vagy diplomáit!

Mindenesetre a gravozai és raguzai orvosoknak nem nyílt alkalmuk arra, hogy kuruzslás címén feljelentsék. A doktor állandóan rendkívül tartózkodó volt, és amikor orvosi tanácsot kértek tõle, a megtiszteltetés elõl mindig kitért.

Különben a Savarena tulajdonosa nem bérelt lakást a szárazföldön. Még csak szállodai szobát sem vett ki a városban. Gravozai tartózkodásának elsõ két napján legfeljebb Raguzáig ment el. Csak néhány sétát tett a környéken, és két-három alkalommal Pointe Pescade-ot is magával vitte, akinek természetes észjárását sokra tartotta.

De ha õ maga nem is ment el Raguzába, egy nap Pointe Pescade-ot küldte el. Valami bizalmas megbízást adott neki - talán érdeklõdnie kellett valami után -, és a derék fiú visszatértekor sorjában válaszolt a feltett kérdésekre.

- Szóval a Stradonén lakik?

- Igen, doktor úr, vagyis a város legszebb utcájában. Egy elõkelõ házat foglal el, nem messze attól a tértõl, ahol az idegeneknek mutogatják a régi dózse-palotát, valóságos palotában él nagy személyzettel, és több kocsija is van. Úgy él, mint valami milliomos.

- És a másik?

- A másik vagy inkább a többiek? - felelte Pointe Pescade. - Ugyanazon a környéken laknak, de az õ házuk elvész a meredek, szûk, kanyargós utcák mélyén (igazából ezek az utcák lépcsõk), amelyek a legszegényebb városrészhez vezetnek.

- És a lakásuk?...

- Lakásuk szerény, kicsi, kívülrõl szomorkás látványt nyújt, noha belül, elképzelem, tisztán tartják. Érzõdik, hogy szegény, de büszke emberek laknak benne.

- És a hölgy?...

- Nem láttam, azt mondták, hogy szinte soha nem hagyja el a Marinella utcát.

- És a fia?...

- Õt láttam, doktor úr, éppen akkor, amikor hazatért az anyjához.

- És milyennek találtad?...

- Elgondolkodónak, sõt nyugtalannak. Mintha ez a fiú megjárta volna a szenvedés iskoláját... Az ilyesmi nyomot hagy az emberen!

- De te is szenvedtél, Pointe Pescade, és mégsem hagyott rajtad nyomot!

- A testi szenvedés nem egyenlõ a lelki szenvedéssel, doktor úr! Ezért tudtam én mindig eltitkolni a magamét, és még nevetni is rajta!

A doktor már tegezte Pointe Pescade-ot - erre õ kérte meg a doktort -, amit Cap Matifou csakhamar kihasznált. Valóban, a Herkules túl tiszteletet keltõ volt ahhoz, hogy oly hamar tegezni lehetett volna!

Attól kezdve, hogy a doktor a kérdéseire ezeket a válaszokat kapta, többé nem sétált Gravoza környékén. Mintha valamit várt volna, amit nem akart siettetni azzal, hogy Raguzába megy, ahol nyilván tudtak érkezésérõl a Savarenán. Így a hajón maradt, és amit várt, be is következett.

Május huszonkilencedikén délelõtt tizenegy óra tájban a doktor látcsövén át figyelte a gravozai rakpartot, aztán parancsot adott, hogy készítsék elõ indulásra a csónakot, beszállt, majd a csónak a móló közelében kötött ki, ahol egy férfi állt, s mintha õt leste volna.

“Ez õ! - gondolta a doktor. - Bizony õ!... Megismerem, bármennyit is változott!”

A férfi aggastyánnak látszott, akit nagyon megviselt az idõ, bár csak hetvenéves lehetett. A kortól meghajlott fejét fehér haj borította. Arca komoly volt, szomorú, alig élénkítette tompa fényû tekintete, látszott, hogy szemét gyakran lepték el a könnyek. Mozdulatlanul állt a rakparton, és tekintetét nem vette le a csónakról attól kezdve, hogy az elvált a kétárbocostól.

A doktor úgy tett, mintha észre sem venné ezt az öregembert, s még kevésbé akarta elárulni, hogy felismerte. Mintha tudomást sem vett volna arról, hogy az aggastyán ott áll. De alig tett néhány lépést, az öregember elébe lépett, és a kalapját levéve, alázatosan így szólt:

- Antekirtt doktor?

- Az vagyok - felelte a doktor, és a szegény emberre nézett, akinek szempillája meg sem rebbent, amint rászegezte tekintetét. Aztán hozzátette: - Ki maga, barátom, és mit akar tõlem?

- A nevem Boros - felelte az öregember -, Báthoryné szolgálatában állok, s õ küldött, hogy találkozót kérjek öntõl...

- Báthoryné? - ismételte a doktor. - Annak a magyarnak a felesége volna, aki életével fizetett hazafiságáért?...

- Õ az - válaszolta az öregember. - És jóllehet, ön sohasem látta, lehetetlen, hogy ne ismerje, hiszen ön Antekirtt doktor!

Antekirtt doktor figyelmesen hallgatta az öreg szolgát, aki még mindig lesütött szemmel állt elõtte. Az orvos mintha azon töprengett volna, vajon nem rejtõzik-e valami hátsó gondolat e szavak mögött.

Aztán így folytatta:

- Mit akar tõlem Báthoryné?

- Önnek tudnia kell, doktor úr, miért szeretne önnel beszélni.

- Meglátogatom.

- Jobb szeretne õ jönni a hajóra.

- Miért?

- Fontos, hogy a beszélgetés titokban maradjon.

- Titokban?... Ki elõtt?

- A fia elõtt! Péter úrnak nem szabad megtudnia, hogy Báthoryné fogadta önt!

Mintha a válasz meglepte volna a doktort; de ezt nem mutatta Borosnak.

- Inkább én keresem fel Báthorynét az otthonában - folytatta -, nem mehetnék olyankor, amikor a fia nincs otthon?

- De lehet, doktor úr, ha már holnap hajlandó eljönni. Báthory Péter ma Zárába utazik, és huszonnégy órán belül nem jön vissza.

- És mi Báthory Péter foglalkozása?

- Mérnök, de mostanáig nem tudott elhelyezkedni. Ó, az élet nem volt könnyû sem anyjának, sem neki!

- Nem volt könnyû!... - ismételte doktor Antekirtt. - Báthorynénak nincs jövedelme...

Elhallgatott. Az öregember lehajtotta fejét, mellét zokogás rázta.

- Doktor úr - szólalt meg végül -, nem mondhatok önnek többet. Báthoryné azért kérte a találkozást, hogy elmondjon önnek mindent, amit megtudhat.

A doktornak erõsen kellett uralkodnia magán, hogy ne mutassa ki meghatottságát.

- Hol lakik Báthoryné? - kérdezte.

- Raguzában a Stradone negyedben, a Marinella utca 17. szám alatt.

- Odahaza találom Báthorynét holnap egy és két óra között?

- Igen, doktor úr, majd én nyitok kaput.

- Mondja meg Báthorynénak, hogy számíthat rám a megbeszélt idõben.

- Köszönöm az õ nevében! - felelte az öregember. Aztán némi habozás után hozzátette: - Elképzelhetõ, hogy valami szívességet szeretne öntõl kérni...

- És mikor kellene megtennem? - kérdezte élénken a doktor.

- Azt nem tudom - felelte Boros.

Majd alázatosan meghajolt, s elindult a gravozai úton Raguza felé.

Az öreg szolga utolsó szavai nyilván meglepték Antekirtt doktort. Mozdulatlanul állt a rakparton, s nézte a távolodó Borost. A hajóra érve kimenõt adott Pointe Pescade-nak és Cap Matifounak, aztán bezárkózott szobájába, egyedül kívánt maradni a nap hátralevõ részében.

Pointe Pescade és Cap Matifou igazi tõkepénzesekként használták ki hát a szabadságot. Még azt az örömet sem tagadták meg maguktól, hogy bemenjenek a vásár egyik-másik mutatványosbódéjába. De tévedés lenne azt hinni, hogy a fürge bohóc nem jött kísértésbe, hogy ki ne oktasson holmi ügyetlen kötéltáncost, és a nagy Herkulesnak nem lett volna kedve részt venni a birkózó versenyeken. De egyikük sem felejtette el, hogy a Savarena személyzetéhez tartoznak, és ez nagy tisztesség. Így megmaradtak egyszerû nézõnek, és nem fukarkodtak a tapssal, amikor a komédiások megérdemelték.

Másnap a doktor kevéssel déli tizenkét óra elõtt a partra vitette magát. Csónakját visszaküldte a hajóhoz, aztán rátért a Gravozából Raguzába vezetõ útra - arra a szép, part menti sugárútra, amelyet két kilométer hosszúságban villák szegélyeznek, és fák árnyékolnak.

A sugárút még nem volt olyan élénk, mint néhány órával késõbb, amikor ellepi a fogatok, a sétálók és lovaglók sokasága.

A doktor arra gondolt, hogy találkozik Báthorynéval, s az egyik mellékfasoron haladt elõre; csakhamar a Borgo-Pilléhez érkezett, ez amolyan kõfalféle, amely a raguzai erõdítések hármas védõsáncán kívül húzódik. A kapu nyitva állt, és három várfalon áthaladva az ember bejuthatott a városba.

A Stradone, a város kikövezett fõutcája a Borgo-Pillétõl a Plocce külvárosig vezet, és átszeli az egész várost. Egy domb tövében kiszélesedik, ahol a házak amfiteátrumhoz hasonlóan épültek egymás fölé. Az utca végében áll a hajdani dózse-palota, XV. századbeli szép épület, belsõ udvarral, reneszánsz oszlopcsarnokkal, félköríves ablakokkal, amelyeknek karcsú kis oszlopai a toszkán építõmûvészet legszebb korszakára emlékeztetnek.

A doktornak nem is kellett eddig a térig elmennie. A Marinella utca, amelyrõl Boros az elõzõ nap beszélt neki, bal felé nyílt, a Stradone közepe táján. Most meglassította léptét, amíg gyors pillantást vetett egy gránitból épült elõkelõ házra, amelynek gazdagon díszített homlokzata és derékszögben hozzáilleszkedõ melléképületei jobb oldalon emelkedtek. A kapu most nyitva volt, és pompás fogatú fõúri kocsi állt bent, kocsissal a bakon, egy elegáns veranda feljárója elõtt pedig egy inas feszített.

Kisvártatva egy férfi szállt be a kocsiba, a lovak gyorsan végigvágtattak az udvaron, és a kapu bezárult mögöttük.

A kocsiban ülõ személy szólította meg három nappal azelõtt Antekirtt doktort a gravozai rakparton, éspedig a hajdani trieszti bankár, Torontál Simon.

A doktor el akarta kerülni a találkozást, és sebtiben hátralépett, s csak akkor folytatta útját, amikor a gyors hintó már eltûnt a Stradone végén.

- Ketten egy városban! - mormogta: - A véletlen intézte így, nem én!

A Stradone bal oldali mellékutcái szûkek, meredekek, rosszul kövezettek és szegényes külsejûek. Képzeljünk el egy széles folyót, amelybe egyik oldalról csak hegyi patakok ömlenek. A házak, hogy levegõhöz jussanak, egymás fölé emelkednek - csaknem összeérnek. Szemük egymásra mered, ha szemnek nevezhetjük a homlokzatukon nyíló ablakokat vagy padlásablakokat. Így húzódnak felfelé a házak egy domb tetejéig. Raguza mellett ugyanis két domb emelkedik, az egyiken a Mincetto-erõd, a másikon a San Lorenzo-erõd áll. Kocsinak járhatatlan út ez. Nagy esõ után vízár zúdul le ezen az utcán, de amikor a víz kiszárad, olyan, mint a vízmosás, s ezeket a lejtõket, ezeket a szintkülönbségeket kis teraszokkal és lépcsõkkel kell kiegyengetni. E szerény hajlékok és a Stradone ragyogó házai és palotái között óriási az ellentét.

A doktor a Marinella utca sarkához ért, és kezdte róni felfelé a véget nem érõ lépcsõket. Hatvannál több lépcsõfokon kellett felmásznia, amíg a tizenhetes számú házhoz ért.

Csakhamar kinyílt az ajtó. Az öreg Boros már várta a doktort. Szó nélkül bevezette egy tisztán tartott, de szegényesen bútorozott helyiségbe.

A doktor leült. Semmi sem árulkodott arról, hogy a legcsekélyebb mértékben is megindítaná, hogy ebben a házban tartózkodik - még akkor sem, amikor Báthoryné belépett, és megkérdezte:

- Antekirtt doktor úr?

- Az vagyok, asszonyom - felelte a doktor, és felkelt.

- Szerettem volna - folytatta Báthoryné - megkímélni attól a fáradságtól, hogy ilyen messzire és ilyen magasra kelljen feljönnie.

- Én ragaszkodtam ahhoz, hogy meglátogassam, asszonyom, és kérem, higgye el, mindenben a szolgálatára állok!

- Uram - felelte Báthoryné -, csak tegnap jutott tudomásomra, hogy Gravozába érkezett, és nyomban elküldtem Borost, hogy öntõl találkozót kérjen.

- Asszonyom, hallgatom, mit óhajt mondani.

- Kimegyek - mondta az öregember.

- Nem, maradjon, Boros! - felelte Báthoryné. - Családunk egyetlen barátja, és jól tudja, mit akarok mondani Antekirtt doktornak.

Báthoryné leült, a doktor helyet foglalt vele szemben, míg az öregember az ablak mellett álldogált.

Báthory István tanár özvegye ekkor hatvanéves volt. Kora ellenére még egyenesen tartotta magát, haja hófehér volt, és arcán barázdák árulkodtak arról, mennyit küszködött a bánattal és nyomorúsággal. De még erõsnek látszott, mint hajdan. Annak a férfiúnak a bátor hitvestársa és bizalmas barátja volt, aki társadalmi rangját feláldozta azért, amit kötelességének hitt, és végül cinkosa is volt ez az asszony, amikor férje Sándor Mátyással és Szathmár Lászlóval összeesküvésre adta magát.

- Uram - mondta, s hasztalanul kísérelte meg titkolni elérzékenyülését -, mivel ön doktor Antekirtt, én a lekötelezettje vagyok, és tartozom azoknak az eseményeknek az elbeszélésével, amelyek tizenöt esztendeje zajlottak le Triesztben...

- Asszonyom, mivel én vagyok doktor Antekirtt, kímélje meg magát egy önnek oly fájdalmas elbeszéléstõl! Úgyis ismerem, és hozzátehetem mivel én vagyok doktor Antekirtt, az ön élete sem titok elõttem 1867. június harmincadika felejthetetlen napja óta.

- Megmondaná akkor, uram - folytatta Báthoryné -, minek köszönhetem, hogy önt érdekelte az életem?

- Ezt az érdeklõdést, asszonyom, minden érzõ szívû ember érzi annak a magyarnak az özvegye iránt, aki nem habozott kockára tenni életét hazájának függetlenségéért!

- Ismerte ön Báthory István tanárt? - kérdezte az özvegy kissé remegõ hangon.

- Ismertem és szerettem, asszonyom, és tisztelem mindazokat, akik nevét viselik.

- Ön tehát annak az országnak a fia, amelyért õ vérét ontotta?

- Én egyik országnak sem vagyok a fia, asszonyom.

- Akkor hát kicsoda ön?

- Egy halott, akinek még nincs sírja! - felelte hidegen Antekirtt doktor.

Báthoryné és Boros erre a váratlan válaszra összerezzent; de a doktor sietve hozzátette:

- Asszonyom, az imént arra kértem, ne mesélje el a történeteket, most mégis kénytelen vagyok én elmondani, mert ha ismer is bizonyos részleteket, sok mindenrõl nincsen tudomása, és mindez nem maradhat továbbra is titok ön elõtt.

- Mondja, uram, hallgatom - felelte Báthoryné.

- Asszonyom - folytatta Antekirtt doktor -, tizenöt esztendeje, hogy három magyar nemes egy összeesküvést szervezett, amelynek az volt a célja, hogy visszaadja Magyarországnak régi függetlenségét. Ez a három férfi, Sándor Mátyás gróf, Báthory István tanár és Szathmár László gróf jó barát volt, ugyanaz a remény éltette õket régóta, a három ember szíve ugyanazért a célért dobogott.

1867. június nyolcadikán akarták megadni a jelt arra a felkelésre, amely kiterjedt volna az egész Magyarországra és Erdélyre; elõzõ este Szathmár gróf trieszti házát, ahol az összeesküvés vezetõi tartózkodtak, megszállta az osztrák rendõrség. Sándor grófot és két társát elfogták, s még aznap éjszaka a pisinói vártoronyba vitték, ott bebörtönözték, és néhány héttel késõbb már halálra is ítélték õket.

Egy Sárkány nevû fiatal könyvelõt, akit velük együtt tartóztattak le Szathmár gróf házában, és akinek különben semmi köze nem volt az összeesküvéshez, csakhamar felmentették a vád alól, majd az ügy kivizsgálása után ezt az embert szabadlábra helyezték.

Az ítélet végrehajtására kitûzött napot megelõzõ este a foglyok, akiket ekkor már közös cellába zártak, megkísérelték a szökést. Sándor grófnak és Báthory Istvánnak a villámhárító huzalába fogózva sikerült is a menekülés a pisinói vártoronyból, és abban a pillanatban zuhantak a rohanó Foibába, amikor Szathmár Lászlót megragadták a fegyõrök, megakadályozva, hogy kövesse õket.

Noha a szökevényeknek vajmi kevés esélyük volt, hogy megmeneküljenek a haláltól, mivel a föld alatti folyó olyan vidékre sodorta õket, amelyet nem ismertek, mégis ki tudtak vergõdni a Leme-csatorna kavicsos partjára, aztán elértek Rovigno városába, s ott menedéket találtak Andrea Ferrato halász házában.

Ez a bátor halász mindent elõkészített, hogy átszállítsa õket az Adria túlsó partjára, amikor személyes bosszútól fûtve, egy Carpena nevû spanyol, aki rájött rejtekhelyükre, feljelentette a szökevényeket a rovignói rendõrségen. Másodszor is megkísérelték a szökést. De Báthory István megsebesült, és nyomban el is fogták a rendõrök. Sándor Mátyást pedig a partig üldözték, golyózáporban a víz alá merült, és az Adria még holttestét sem vetette a partra.

Másnap Báthory Istvánt és Szathmár Lászlót a pisinói várerõdben kivégezték. Andrea Ferrato halászt pedig örökös kényszermunkára ítélték, és a steini fegyenctelepre szállították, mert menedéket adott nekik.

Báthoryné lehajtotta fejét. Elszorult szívvel hallgatta a doktor elbeszélését, anélkül, hogy félbeszakította volna.

- Ismerte ön ezeket a részleteket, asszonyom? - kérdezte a doktor.

- Igen, uram, akárcsak ön, az újságokból, hisz ön is onnan ismeri, ugye?

- Igen, asszonyom, az újságokból - felelte a doktor. - De amit az újságok nem írhattak meg, hiszen ezt az ügyet a legnagyobb titokban tárgyalták, én mégis megtudtam, az erõd egyik õre révén, aki elfecsegte a titkot, amelyet most elmondok önnek.

- Beszéljen, uram - mondta Báthoryné.

- Sándor Mátyás grófot és Báthory Istvánt azért találták meg és fogták el Ferrato halász házában, mert a spanyol Carpena elárulta õket. Három héttel elõbb pedig azért tartóztatták le õket a trieszti házban, mert árulók jelentették fel õket az osztrák rendõrségen.

- Árulók!... - döbbent meg Báthoryné.

- Igen, asszonyom, errõl az árulásról már az ügy tárgyalása is bizonyítékot szolgáltatott. Elõször is az árulók elcsíptek egy postagalambot, nyakán a Sándor grófhoz intézett rejtjeles üzenettel, és másolatot készítettek róla. Másodszor: sikerült Szathmár gróf házában másolatot készíteniük a rostélyról, és ennek segítségével elolvasták az üzenetet. Amikor a levél szövegét megfejtették, az adatokat kiszolgáltatták a trieszti kormányzónak. És nyilván Sándor gróf elkobzott javainak egy részével fizették meg ezt a feljelentést.

- A nyomorultak!... És tudják, hogy kik azok?... - kérdezte Báthoryné izgalomtól reszketõ hangon.

- Nem, asszonyom - felelte a doktor. - De talán a három elítélt tudta, és meg is mondta volna a nevüket, ha haláluk elõtt még egyszer viszontláthatják családjukat.

Valóban, Báthoryné akkor fiával együtt nem volt Isztriában, Borost a trieszti börtönben tartották fogva, így a halálraítéltekkel nem találkozhattak a kivégzés elõtt.

- Hát sohasem derül ki, hogy kik voltak ezek a nyomorultak? - kérdezte Báthoryné.

- Asszonyom - felelte Antekirtt doktor -, az árulók végül is mindig elárulják magukat. Most pedig még valamit hozzá kell tennem az elmondottakhoz.

Ön özvegyen maradt egy nyolcéves kisgyerekkel, minden jövedelem nélkül. Boros, Szathmár gróf inasa nem akarta elhagyni önt gazdája halála után; de szegény lévén, odaadásán kívül nem nyújthatott egyebet.

Ekkor, asszonyom, ön elhagyta Triesztet, és ebbe a szerény raguzai lakásba költözött. Dolgozott, két kezével dolgozott, hogy elõteremtse a legszükségesebbeket, és hogy gondolatait lekösse. Mert azt akarta, hogy fia is arra a tudományos pályára lépjen, amelyen az apja is érdemeket szerzett. De mily sok küzdelmet kellett megvívnia, mennyi nyomorúságot kellett bátran elszenvednie! Mély tisztelettel hajlok meg a nemes lelkû asszony elõtt, aki annyi erõt mutatott, az anya elõtt, aki gondoskodásával embert faragott a fiából!

Ezt mondván a doktor felállt, és szokásos hidegsége mögött elérzékenyülés érzõdött.

Báthoryné nem felelt. Várt, mert nem tudta, hogy a doktor befejezte-e elbeszélését, vagy folytatja még az õt közelrõl érintõ események sorolását, amelyek miatt ezt a találkozót kérte tõle.

- De asszonyom - folytatta a doktor, mert kitalálta gondolatát - az emberi erõ sem határtalan, és annyi megpróbáltatástól betegen és kimerülten talán összeroskad munkája közben, ha egy ismeretlen, helyesebben: Báthory tanár egy barátja nem jön a segítségére. Soha nem beszéltem volna önnek errõl, ha öreg szolgájával nem üzeni azt, hogy látni szeretne.

- Így is van, uram - felelte Báthoryné -, hát nem kell köszönetet mondanom Antekirtt doktornak?

- És miért, asszonyom? Mert a Sándor grófhoz és két barátjához fûzõdõ barátságára emlékezve Antekirtt doktor öt-hat éve küldött önnek százezer forintot, hogy segítsen az ön helyzetén? Hát nem szolgált az örömére, hogy az ön rendelkezésére bocsáthatta ezt az összeget? Nem, asszonyom, ellenkezõleg, én tartozom köszönettel, hogy volt szíves elfogadni ezt az adományt, ha ez segíthetett Báthory István özvegyén és fián!

Az özvegy meghajolt, és így felelt:

- Bárhogy van is, uram, mindenképpen ki akartam fejezni hálámat. Ez volt az elsõ oka annak, hogy fel akartam önt keresni. De volt egy másik is...

- És az mi, asszonyom?

- Az, hogy... visszaadjam önnek ezt az összeget...

- Hogyan, asszonyom? - szólt élénken a doktor. - Nem akarja elfogadni tõlem?...

- Uram, azt gondolom, nincs jogom ahhoz, hogy rendelkezzem ezzel a pénzzel. Nem ismertem Antekirtt doktort. Még csak nevét sem hallottam soha. Ez az összeg alamizsna is lehetett azok részérõl, akik ellen férjem harcolt, és az õ szánalmuk csak undort keltett volna bennem. Ezért nem akartam felhasználni még arra a célra sem, amelyre Antekirtt doktor szánta.

- Így... ez a pénz...

- Hiánytalanul megvan.

- És a fia?...

- Fiam csak önmagának köszönhet majd mindent...

- És az anyjának! - tette hozzá a doktor, akiben ennyi lelki nagyság, ilyen lelkierõ csodálatot és tiszteletet keltett.

Báthoryné felkelt, kulccsal kinyitott egy szekrényt, kivett egy köteg bankjegyet, és átnyújtotta a doktornak.

- Uram - mondta -, legyen szíves, vegye vissza ezt a pénzt, mert az öné, és fogadja köszönetemet, mintha csak fiam nevelésére fordítottam volna ezt az összeget.

- Ez a pénz már nem az enyém, asszonyom! - felelte a doktor visszautasító mozdulattal.

- Ismétlem, sohasem tekintettem a magaménak.

- De ha Báthory Péter használná fel...

- A fiam talál majd tehetségéhez méltó állást, és én akkor számíthatok a segítségére, mint ahogy õ is számíthatott az enyémre!

- Õ nem utasíthatja vissza, ha apjának egy barátja kéri, hogy fogadja el!

- Visszautasítja!

- Legalább engedje meg, asszonyom, hogy megkíséreljem...

- Kérem, ne tegyen semmit, doktor úr - felelte Báthoryné. - Fiam nem is tud a pénzrõl, és szeretném, hogy ne is tudjon soha!

- Rendben van, asszonyom... Megértem érzelmeit, hiszen ön elõtt csak ismeretlen valaki voltam, és az is vagyok... Igen! Megértem és csodálom érzelmeit... De ismétlem, ha a pénz nem az öné, már az enyém sem!

A doktor felállt. Báthoryné visszautasítását nem vehette személyes sértésnek. Ez a lelki finomság így csupán a legmélyebb tiszteletet kelthette benne. Elköszönt az özvegytõl, és indulni készült, amikor még egy kérdés megállította.

- Uram - mondta Báthoryné -, ön agyafúrt cselszövésekrõl beszélt, amelyek Szathmár László, Báthory István és Sándor gróf halálát okozták.

- Elmondtam, ami történt, asszonyom.

- De ezeket az árulókat nem ismeri senki?

- De igen, asszonyom!

- Ugyan ki?

- Az Isten!

E szó után a doktor még egyszer meghajolt az özvegy elõtt, és távozott. Báthoryné gondolataiba merült. Talán maga sem tudta, miért, de valami megmagyarázhatatlan rokonszenv fûzte ellenállhatatlanul e rejtélyes személyiséghez, aki ismerte életének legbensõbb eseményeit is. Viszontlátja-e õt valaha is, és ha a Savarenán csak azért jött Raguzába, hogy õt meglátogassa, vajon nem száll-e újra a tengerre, hogy soha többé vissza se térjen?

Bárhogy is van, másnap az újságok hírül adták, hogy százezer forintos névtelen adomány érkezett a város szeretetházainak javára.

Antekirtt doktor adománya volt, de vajon nem az özvegyé is, aki visszautasította a maga és fia nevében?

De a doktor nem hagyta el olyan sietõsen Gravozát, mint Báthoryné hitte. Miután hasztalanul igyekezett az anya segítségére sietni, most azt vette fejébe, hogy a fiún segít. Ha ez ideig Báthory Péter nem talált olyan állást, amelyre fényes sikerrel végzett tanulmányai alapján igényt tarthatott volna, most nyilván elfogadja a doktor ajánlatát. Tehetségéhez és nevéhez méltó állást keríteni neki, ez már nem alamizsna! Csupán a fiatalembert megilletõ jogos jutalom!

De amint Boros mondta, Báthory Péter Zárába utazott ügyei intézésére.

A doktor mégis azonnal írni akart neki. Még aznap el is készült a levél. Mindössze azt közölte benne, hogy örülne, ha a Savarena fedélzetén vendégül láthatná Báthory Pétert, mert olyan ajánlatot tesz, amely érdekli õt.

A levelet Gravozában adta postára, és most már csak arra várt, hogy a fiatal mérnök hazatérjen.

Eközben a doktor sokkal visszavonultabban élt a kétárbocoson, mint valaha. A Savarena a kikötõ közepén horgonyzott, személyzete soha nem lépett a partra, s így éppolyan magányosan állt ott, mintha csak a Földközi-tenger vagy az Atlanti-óceán közepén horgonyzott volna.

Ez a különcködés egyre jobban felcsigázta az embereknek és különösen azoknak a riportereknek a kíváncsiságát, akik egyáltalán nem mondtak le arról, hogy riportot készítsenek ezzel a legendás személlyel, noha nem engedték fel õket a nem kevésbé legendás jachtra! És mivel Pointe Pescade-nak és Cap Matifounak “szabad mozgása” volt, az újságírók tõlük próbáltak kihúzni némi felvilágosítást, hogy abból készítsenek lapjuk számára szenzációs cikket.

Pointe Pescade-dal bevonult a hajóra a vidámság - természetesen a doktor jóváhagyásával. Ha Cap Matifou komoly maradt, mint egy emelõcsiga - különben éppolyan erõs volt, akárcsak az -, Pointe Pescade mindig nevetett és énekelt, s olyan élénk volt, mint egy hadihajó tüze, de olyan könnyû mozgású is, mint a hadihajó. Ha nem az árbocokon szökdécselt, a személyzet nagy örömére, miközben a kötélen egyensúlyozó leckéket adott nekik olyan ügyesen, mint egy matróz, fürgén, mint egy hajósinas, akkor kifogyhatatlan élceivel szórakoztatta õket. Antekirtt doktor figyelmeztette Pointe Pescade-ot, hogy õrizze meg jókedvét. Nos, meg is õrizte, még meg is osztotta a többiekkel.

Már említettük, hogy Cap Matifounak és õneki szabad mozgása volt. Ez azt jelentette, hogy szabadon jöttek-mentek. Ha a személyzet a hajón is maradt, õk partra szálltak, amikor csak kedvük tartotta. Így aztán érthetõ, hogy a kíváncsiskodók körülvették, mindenfelé követték, és kérdésekkel halmozták el õket. De senki nem bírta szóra Pointe Pescade-ot, amikor hallgatni akart, ha azonban mégis megszólalt, akkor sem árult el semmit.

- Ki ez a doktor Antekirtt?

- Híres orvos! Minden betegségbõl kigyógyítja az embert, még azokból is, amelyekbe már belehalt.

- Gazdag?

- Egy fityingje sincs!... Én, Pescade, adom neki minden vasárnap a heti bérét!

- De hát honnan jött?

- Olyan országból, amelynek még a nevét sem ismeri senki.

- És merre van az az ország?

- Csak annyit mondhatok, hogy északról nem valami nagy csuda határolja, délen meg éppenséggel semmi.

Egyéb felvilágosítást lehetetlen volt kihúzni Cap Matifou vidám társából, õ pedig olyan néma volt, mint egy gránitszikla.

És ha nem is adtak semmiféle választ az újságírók tapintatlan kérdéseire, egymás között azért gyakran beszélgettek új gazdájukról, akit megkedveltek, sõt megszerettek. Végtelenül ragaszkodtak hozzá. A doktor és köztük valamiféle alkati rokonság, egyetértés alakult ki, amely napról napra jobban összefûzte õket.

És minden reggel arra vártak, hogy hívassa õket szobájába, és azt hallják:

- Barátaim, szükségem van magukra!

De nagy keserûségükre ez nem történt meg.

- Sokáig tart ez még így? - fakadt ki egy nap Pointe Pescade. - Nem könnyû tétlenül ülni, fõként ha nem arra nevelt az élet, Capom!

- Úgy ám! A karok is berozsdásodnak - felelte a Herkules, és izmait nézegette, amelyek most tétlenségre voltak kárhoztatva, mint egy pihenõ gép hajtórúdja.

- Mondd csak, Cap Matifou!

- Mit akarsz, Pointe Pescade?

- Tudod, mit gondolok Antekirtt doktorról?

- Nem, de inkább te mondd el, mit gondolsz, Pointe Pescade, akkor majd könnyebben tudok felelni neked.

- Azt hiszem, lehetnek a múltjában bizonyos dolgok... bizonyos dolgok... a szemén is látszik, néha olyan villámokat lövell, hogy belevakul az ember!... És amikor majd a mennykõ becsap...

- Annak lesz csak dörrenése!

- Igen, Cap Matifou, dörrenése... és akkor munka is lesz bõven, és elképzelem, hogy ebbõl a munkából mi is kivesszük a részünket.

Nem ok nélkül beszélt így Pointe Pescade. Noha a legteljesebb nyugalom uralkodott a kétárbocos fedélzetén, ez az értelmes fickó azért észrevett egyet-mást, és ez elgondolkoztatta. Nyilvánvaló volt, hogy a doktor nem egyszerû turista, aki luxusjachtján utazik a Földközi-tengeren. A Savarena amolyan központfélének tûnt neki, ahová sok szál fut össze, amelyeket rejtélyes tulajdonosa tart kezében.

Csakugyan levelek és táviratok érkeztek annak a csodálatos tengernek majd minden részérõl, amelynek hullámai annyi ország partjait mossák, jött a levél a francia, a spanyol, a marokkói partvidékrõl éppúgy, mint Algériából és Tripoliszból. Ki küldte ezeket a leveleket? Kétségtelenül olyan emberek, akikre Antekirtt doktor félreismerhetetlenül fontos ügyek intézését bízta, hacsak nem betegek, akik levélben kértek tanácsot a híres doktortól - ez azonban egyáltalán nem látszott valószínûnek.

Ráadásul még a raguzai távíróhivatalban is nehezen értették meg e táviratokat, mert ismeretlen nyelven írták õket, amelyet a jelek szerint csak a doktor értett. De ha értenek is azon a nyelven, ugyan mire következtetnek efféle mondatokból:

Almeria: Már azt hittük, Z. R. nyomában vagyunk. - Hamis nyom, feladtuk.

H. V. 5. levelezõjét megtaláltuk. - összeköttetésbe lépett K. 3. csoportjával Catania és Siracusa között. Újabb hír megy.

Megállapítottam, hogy T. K. 7. átutazott Máltán, a Vallettai Manderaggióban.

Kyréné... újabb parancsra várunk... Antek... flottája készen áll. Elektrik 3. éjjel-nappal indulásra kész.

R. O. 3. azóta meghalt a fegyenctelepen. - Mindketten eltûntek.

És egy másik távirat, amelyben a fontos közleményt megbeszélt számok tartalmazták:

2117. Sárk. azelõtt tõzsdei ügynök... Toront. szolgálatában. - Kapcsolatait megszakította az afrikai Tripolisszal.

Aztán e sürgönyök javarészére ez az egyforma válasz ment a Savarenáról:

Folytassák a kutatást! Ne kíméljenek se pénzt, se fáradságot! Új adatokat kérünk.

Úgy tûnt, mintha ebben az érthetetlen levelezésben az egész Földközi-tenger hajóforgalmát ellenõriznék. A doktor tehát nem is volt olyan tétlen, mint amilyennek látszani akart. Mégis, a hivatalos titoktartás ellenére is nehezen volt elképzelhetõ, hogy ilyen sürgönyváltásokról ne szerezzenek tudomást az emberek. Ettõl aztán a kíváncsiság is megkettõzõdött a rejtélyes személy iránt.

A raguzai elõkelõ társaság körében legtöbbet a hajdani trieszti bankár töprengett a dolgon. Torontál Simon - ezt még nem felejtettük el - néhány perccel a Savarena érkezése után a gravozai rakparton összetalálkozott Antekirtt doktorral. E találkozás, mely a doktorban erõs ellenszenvet váltott ki, a bankárban éppen olyan élénk kíváncsiságot ébresztett, de mostanáig a körülmények nem tették lehetõvé, hogy ezt kielégítse.

Az igazat megvallva, a doktor jelenléte olyan különleges érzelmeket keltett Torontál Simonban, amelyeket maga sem tudott megmagyarázni. Amit Raguzában az orvosról beszéltek, az ismeretlenség, amelyrõl nem volt hajlandó lemondani, az elzárkózás, hogy nem engedett magához közel senkit, heves vágyat ébresztett a bankárban, hogy ismét találkozzék vele. Ezért többször is elment Gravozába. Ott megállt a rakparton, nézte a kétárbocost, és égett a vágytól, hogy feljusson a fedélzetére. Egy nap még oda is vitette magát, de a kormányos neki is azt felelte, mint mindenki másnak:

- Antekirtt doktor senkit sem fogad.

Ennek az lett az eredménye, hogy Torontál Simont állandóan ingerelte ez az akadály, amelyet nem tudott legyõzni.

Ekkor arra az elhatározásra jutott, hogy saját embereivel figyelteti a doktort. Felfogadott egy ügynököt, akiben megbízott, hogy figyelje a rejtélyes idegen minden lépését és intézkedését, még akkor is, ha csak Gravozában vagy a környéken tesz is sétát.

Elképzelhetõ tehát, milyen nyugtalan lett Torontál, amikor megtudta, hogy az öreg Boros beszélt a doktorral, és hogy a doktor már másnap meglátogatta Báthorynét.

- Ki lehet ez az ember? - töprengett.

Ugyan mi félnivalója lehetett jelenlegi helyzetében a bankárnak? Tizenöt év óta semmi nem tudódott ki hajdani üzelmeibõl. De minden nyugtalanította, ami az általa elárult családok tagjaival függött össze. Ha lelkiismeret-furdalás nem is gyötörte, a félelem gyakran elfogta, és a roppant híres, vagyonos doktor viselkedése egyáltalán nem nyugtatta meg.

- De ki ez az ember? - ismételgette. - Miért jött Raguzába Báthorynéhoz?... Mint orvost hívatták?... Mi közük lehet egymáshoz?

A kérdésekre nem tudott választ adni. Gondos nyomozás után Torontál nyugtalansága alábbhagyott, amikor megbizonyosodott arról, hogy a doktor nem látogatta meg ismét Báthorynét.

Közben a bankár a fejébe vette, hogy mindenáron kapcsolatot teremt a doktorral. Éjjel-nappal ez a rögeszme kínozta. Ennek a gyötrelemnek véget akart vetni. Túlfeszített agyának képzelgéseivel úgy gondolta, hogy ismét megnyugszik, ha viszontláthatja Antekirtt doktort, beszélhet vele, és megtudja, hogy miért jött Gravozába. Épp ezért kereste is az alkalmat a találkozásra.

Úgy vélte, meg is találta, mégpedig a következõ ürüggyel:

Torontálné néhány év óta kóros bágyadtságban szenvedett, amelyet a raguzai orvosok képtelenek voltak meggyógyítani. Az orvosi kezelés meg lányának gondos ápolása ellenére az asszony állapota láthatóan egyre romlott, noha még nem esett ágynak. Talán kizárólag lelki okai voltak ennek a betegségnek? Lehetséges, de eddig még senki sem tudta megállapítani. Egyedül a bankár lett volna a megmondhatója, vajon feleségét, aki egész múltját ismerte, nem töltötte-e el valami leküzdhetetlen undor azzal az élettel szemben, amely csak rettegést kelthetett benne.

Bárhogy állt is Torontálné egészségi állapota, amelyet a helybeli orvosok gyógyíthatatlannak tartottak, jó alkalomnak tûnt a bankár szemében, hogy a doktor közelébe jusson. Tanácskérést vagy látogatást nyilván nem utasítana vissza - már csak emberiességbõl sem.

Torontál Simon tehát levelet írt, s egyik szolgájával elküldte a Savarenára. Örülnék - írta -, ha ilyen tekintélyes orvos véleményét hallanám. Aztán elnézést kérve a zavarásért, amelyet ez a látogatás okoz egy ennyire zárkózottan élõ embernek, kérte Antekirtt doktort, hogy jelölje ki azt a napot, amikor a Stradonén álló házában várhatja.

Másnap, amikor a doktor a levelet megkapta, elõször is az aláírásra pillantott, de még csak egy arcizma sem rándult meg. Elolvasta az utolsó sorig, de semmi nem árulta el, milyen gondolatot ébresztett benne.

Mit válaszoljon?

Használja fel a kínálkozó alkalmat, menjen el a Torontál-házba, és ismerkedjék meg a bankár családjával? De még ha orvosként lép is be abba a házba, nem kerül-e olyan helyzetbe, amely semmiképpen sincs az ínyére?

A doktor nem habozott. Csak rövid levélben válaszolt, s átadta a bankár szolgájának. Mindössze ez állt benne:

Antekirtt doktor sajnálja, hogy nem kezelheti Torontálnét. Európában nem folytat orvosi gyakorlatot.

Ennyi volt az egész.

Amikor a bankár megkapta ezt a tömör választ, bosszús mozdulattal gyûrte össze a levelet. Nagyon is nyilvánvaló volt, hogy a doktor nem óhajt kapcsolatba kerülni vele. Alig burkolt visszautasítás volt, amely arra vallott, hogy a különös ember elhatározása végleges.

- És ha Európában nem folytat orvosi gyakorlatot - töprengett -, miért látogatta meg mégis Báthorynét? Vagy nem mint orvos ment oda, hanem egészen más miatt?... De hát mi keresnivalója volt ott?... Mi dolguk lehet egymással?

Ez a bizonytalanság gyötörte Torontál Simont, akinek teljesen felkavarta életét a doktor megjelenése Gravozában, és meg sem nyugszik addig, míg a Savarena nem fut ki újra a tengerre. Egyébként semmit sem szólt sem feleségének, sem lányának a doktorhoz intézett eredménytelen kérésérõl. Meg akarta õrizni nagyon is indokolt nyugtalanságának titkát. De azért állandóan figyeltette a doktort, hogy minden lépésérõl tudjon, amelyet Gravozában és Raguzában tesz.

Már a következõ napon másik esemény adott újabb, nem kevésbé komoly riadalomra okot.

Báthory Péter kedvetlenül tért vissza Zárából. Nem tudott megegyezésre jutni a felajánlott állás dolgában - egy fontos vasipari üzem vezetésével akarták megbízni Hercegovinában.

- A feltételek nem voltak elfogadhatók - csak ennyit mondott anyjának.

Báthoryné fiára nézett, de meg sem kérdezte, miért elfogadhatatlanok a feltételek. Aztán átnyújtott neki egy levelet, amely távollétében érkezett.

Ebben a levélben kérte Antekirtt doktor Báthory Pétert, hogy látogasson el a Savarenára, és beszélgessenek egy olyan ügyrõl, amely érdekelni fogja.

Báthory Péter visszaadta a levelet anyjának, akit Antekirtt doktor ajánlata nem lepett meg.

- El voltam készülve rá - mondta Báthoryné.

- El volt készülve erre az ajánlatra? - kérdezte eléggé meglepetten a fiatalember.

- Igen, Péter... Antekirtt doktor a távollétedben meglátogatott.

- Anyám tehát tudja, hogy ki ez az ember, akirõl egy ideje annyit beszélnek Raguzában?

- Nem, fiam, de Antekirtt doktor ismerte édesapádat, Sándor gróf és Szathmár gróf barátja volt, ezért keresett fel.

- Anyám - kérdezte Báthory Péter -, mivel bizonyította ez a doktor, hogy apám barátja volt?

- Semmivel! - felelte Báthoryné, mert nem akart beszélni a százezer forintos küldeményrõl, hiszen ezt a doktor is titokban akarta tartani a fiú elõtt.

- És ha valami cselszövõ, kém, osztrák ügynök? - folytatta Báthory Péter.

- Ítéld meg magad, fiam.

- Hát azt tanácsolja, hogy meglátogassam?

- Igen, azt tanácsolom. Nem szabad semmibe venni egy olyan embert, aki most irántad akarja bebizonyítani azt a barátságot, mely egykor apádhoz fûzte.

- De miért jött ide Raguzába? - folytatta Péter. - Valami érdeke fûzi ehhez a vidékhez?

- Talán az a szándéka, hogy fûzze valami... - felelte Báthoryné. - Rendkívül gazdagnak hírlik, és lehetséges, hogy hozzád méltó állást akar felajánlani.

- Meglátogatom, anyám, megtudom, mit akar.

- Menj csak, már ma menj, fiam, és ugyanakkor viszonozd a látogatását, mert én nem tudok elmenni.

Báthory Péter megölelte anyját. Sokáig szorította magához. Mintha valami titok nyomná a lelkét - a titok, amelyet nyilván nem akar bevallani. Ugyan mi lehetett az a fájdalmas és súlyos titok, amelyet anyjának sem mert elárulni?

- Szegény gyermekem! - suttogta Báthoryné.

Egy órára járt az idõ, amikor Péter elindult a Stradonén, hogy elmenjen a gravozai kikötõbe.

A Torontál-palota elõtt megállt egy pillanatra - csupán egy pillanatra. Tekintete az egyik kiugró szárnyon állapodott meg, amelynek ablakai az utcára nyíltak. Most a zsalukat becsukták. A házat még akkor sem lehetett volna jobban bezárni, ha senki sem lakik benne.

Báthory Péter folytatta útját, igazában meg sem állt a ház elõtt, csak lassította lépéseit. De még ez sem kerülte el egy asszony figyelmét, aki fel s alá járt a Stradone túlsó oldalán.

Magas termetû nõ volt. Életkora?... Negyven-ötven év között lehetett. Járása?... Kimért, csaknem gépies, mintha egyetlen darabból faragták volna. Ez az idegen nõ, akinek nemzetiségét egyszeribe elárulta barna, göndör haja, marokkói arcszíne, sötét köpenyt viselt; kámzsája elfedte aranypénzekkel díszített haját. Talán cigányasszony volt, csavargó jövendõmondó, ahogy a párizsi népnyelvben mondják, egyiptomi vagy hindu származású? Bármelyik lehetett volna, ezek a típusok annyira hasonlítanak egymáshoz. Mindenesetre nem kért alamizsnát, és nyilván el sem fogadott volna. Saját akaratából állt-e ott vagy másnak a megbízásából, de bizonyos, hogy azt leste, kémlelte, mi történik Torontáléknál és ugyanekkor a Marinella utcai házban.

Csakugyan, mihelyt észrevette a Stradonén Gravoza felé ballagó fiatalembert, a nyomába szegõdött, nem vesztette el szeme elõl, és olyan ügyesen követte, hogy nem lehetett észrevenni mesterkedését. Báthory Péter különben annyira elmerült gondolataiban, hogy nem is ügyelt rá, mi történik a háta mögött. Amikor Báthory Péter lelassította lépteit a Torontál-palota elõtt, az asszony is lassabban lépkedett. Amikor meg újra nekiindult, ismét hozzá igazította járását, és úgy követte.

Báthory Péter elérte Raguza elsõ bástyafalát, gyorsan áthaladt a kapun, de az idegen nõ nem maradt el mögötte. Az erõdítéseken túl a fiú a gravozai úton baktatott, õ meg húsz lépéssel mögötte a sugárút mellékfasorán.

Torontál Simon nyitott kocsiján ekkor tért vissza Raguzába. Tehát mindenképpen találkoznia kellett Báthory Péterrel az úton.

Amikor a marokkói nõ meglátta a két férfit, egy pillanatra megtorpant. Talán azt gondolta, hogy egyikük megszólítja a másikat. Tekintete kigyúlt, és igyekezett elrejtõzni egy vastag fatörzs mögött. De ha a két ember beszélgetni kezd, hogyan hallgathatja ki õket?

De erre nem került sor. Torontál Simon vagy húsz lépésrõl észrevette Pétert. Ezúttal még az a gõgös fejbólintás is elmaradt, amellyel kénytelen volt viszonozni köszöntését a gravozai rakparton, amikor a lányával volt. Fejét épp akkor fordította el, amikor a fiatalember megemelte kalapját, miközben a kocsi sebesen röpítette Raguza felé.

Az idegen nõ jól látta az egész jelenetet: valami halvány mosoly élénkítette meg szenvtelen arcát.

Báthory Pétert inkább elszomorította, mintsem bosszantotta Torontál viselkedése, és lépteit lassabbra fogta, de nem fordult meg.

A marokkói nõ messzirõl követte, és halkan mormolta arabul:

- Ideje már, hogy jöjjön!

Negyedórával késõbb Péter a gravozai kikötõ rakpartjára érkezett. Néhány pillanatra megállt, és elnézte a karcsú kétárbocost, amelynek zászlaját könnyû tengeri szél lengette a fõárboc tetején.

“Honnan jöhetett ez a doktor Antekirtt? - ismételte magában. - Ezt a zászlót nem ismerem!”

Aztán egy révkalauzhoz fordult, aki a rakparton sétált.

- Barátom, tudja, milyen zászló ez? - kérdezte tõle.

A révkalauz nem tudta. Csak annyit tudott a kétárbocosról, hogy a hajókönyv szerint Brindisi kikötõjébõl érkezett ide, és papírjai, amelyeket a kikötõparancsnok átvizsgált, rendben voltak. Luxusjachtról lévén szó, a hatóság tiszteletben tartja a tulajdonos inkognitóját.

Báthory Péter odaintett egy csónakot, és a Savarena fedélzetére vitette magát, míg a rendkívül meglepett marokkói nõ csak nézte, amint távolodik.

Néhány perccel késõbb a fiatalember már a kétárbocos fedélzetére lépett, és megkérdezte, hogy Antekirtt doktor a hajón tartózkodik-e.

Nyilván rá nem vonatkozott az a parancs, hogy idegen nem léphet a Savarena fedélzetére. Az ügyeletes tiszt azt felelte kérdésére, hogy a doktor a szobájában található.

Báthory Péter átnyújtotta névjegyét, és megkérdezte, fogadja-e õt a doktor.

Az egyik kormányos elvette a kártyát, és eltûnt a hátsó szalonhoz vezetõ fedett lépcsõn.

Egy perccel késõbb visszajött, és jelentette, hogy a doktor már várja Báthory Péter urat.

A fiatalembert azonnal bevezették egy szalonba, ahová csak derengõ fény hatolt be, azt is megszûrte a rácsos ablakon lógó könnyû függöny. De amikor az ifjú az ajtó elé ért, amelynek mindkét szárnya nyitva volt, a szoba végében álló tükörbõl visszaverõdõ fény erõsen megvilágította alakját.

Antekirtt doktor a félhomályban ült egy pamlagon. Báthory István fiának megjelenésekor megindulás vett rajta erõt, de ezt Péter nem vette észre, a doktor pedig szinte akaratlanul ezt suttogta:

- Ez õ!... Egészen õ!

És csakugyan, Báthory Péter apja élõ mása volt, ilyen lehetett ez a magyar nemes huszonkét éves korában: szemébõl ugyanez az erõ sugárzott: ugyanez a nemes tartás, ugyanez a tekintet, ugyanígy tudott lelkesedni a jóért, igazért, szépért.

- Báthory úr - szólalt meg a doktor, és felkelt -, nagyon örülök, hogy eleget tett meghívásomnak.

És udvarias intésére Báthory Péter leült a szalon másik sarkában.

A doktor a fiatalemberrel természetesen anyanyelvén, magyarul beszélt.

- Uram - mondta Báthory Péter -, akkor is eljöttem volna, ha nem hív meg a hajójára, hogy viszonozzam anyámnál tett látogatását. Tudom, hogy azok közül az ismeretlen barátaink közül való, akiknek apám s a vele együtt meghalt két hazafi emléke drága... Köszönöm, hogy megõrizte õket szívében!

Ahogy Péter felidézte ezt a már messzi múltat, ahogy apjáról és barátairól, Sándor Mátyás grófról és Szathmár Lászlóról beszélt, nem tudta elrejteni meghatottságát.

- Bocsásson meg, uram! - jegyezte meg. - Ha eszembe jut, hogy mit tettek, nem állhatom meg, hogy...

Nem érezte, hogy Antekirtt doktor talán még nála is jobban elérzékenyült, és csak azért nem felelt azonnal, hogy semmit el ne áruljon abból, ami lelkében zajlik.

- Báthory úr - szólalt meg végül -, nincs mit megbocsátanom õszinte fájdalmáért. Különben is, önben magyar vér buzog, és hol az a magyar ifjú, akinek ne szorulna össze a szíve ilyen emlékektõl! Abban az idõben, tizenöt éve - igen, már tizenöt éve! - ön még nagyon fiatal volt. Nemigen emlékezhet atyjára s azokra az eseményekre, amelyekben részt vett.

- Anyám szakasztott olyan, mint õ, uram! - felelte Báthory Péter. - Annak a férfinak a tiszteletében nevelt, akit azóta is állandóan sirat. Mindazt, amit apám tett, megkísérelt, ezt az egész életet, amelyet az övéiért érzett áldozatkészség s a hazája iránt érzett olthatatlan hûség hatott át, az anyámtól ismertem meg. Még csak nyolcadik esztendõmben jártam, amikor apám meghalt, de én úgy érzem, õ még mindig él, anyámban él tovább!

- Úgy szereti hát az anyját, ahogy meg is érdemli, Báthory Péter - felelte Antekirtt doktor -, mi pedig egy vértanú özvegyét tiszteljük benne!

Péter csak köszönetet mondhatott a doktor érzéseiért. Szívdobogva hallgatta, és a beszédje közben észre sem vette azt a természetes vagy szándékolt hidegséget, amely jelleme alapvetõ tulajdonságának tûnt.

- Ha szabad kérdeznem - folytatta -, ön személyesen is ismerte apámat?

- Igen, Báthory úr - felelte a doktor rövid habozás után -, de csak úgy ismertem, ahogy egy diák ismerheti a magyar egyetemek egyik legkiválóbb professzorát. Orvosi és természettudományi tanulmányaimat az ön hazájában végeztem. Az ön atyja tanárom volt, pedig csak tíz évvel lehetett idõsebb nálam. Megtanultam becsülni és szeretni õt, mert tanításaiban benne élt már a késõbbi lánglelkû hazafi minden vonása, és csak akkor váltam el tõle, amikor külföldre kellett távoznom Magyarországon megkezdett tanulmányaim befejezésére. De kevéssel rá Báthory István professzor feláldozta katedráját nemesnek és igaznak érzett eszméiért, és semmiféle egyéni érdek nem tarthatta fel a kötelesség útján. Ez idõ tájt hagyta ott Pozsonyt, és költözött Triesztbe. Édesanyja tanácsaival segítette, és gondoskodásával vette körül a megpróbáltatások idején. Minden asszonyi erény megvolt benne, amint édesatyjában is minden férfierény. Bocsásson meg, Péter úr, hogy felidézem e fájdalmas emlékeket, s csakis azért tettem, mert ön nem azok közé tartozik, akik el tudják õket felejteni!

- Nem, uram, nem! - válaszolta a fiatalember az ifjúkor túláradó hevével. - Amint Magyarország sem felejti el soha azt a három férfiút, aki életét áldozta érte, Szathmár Lászlót, Báthory Istvánt és talán a legvakmerõbbet, Sándor Mátyás grófot.

- Ha õ volt is a legvakmerõbb - felelte a doktor -, higgye el, hogy két barátja sem maradt el mögötte sem odaadásban, sem áldozatkészségben, sem bátorságban. Egyaránt tiszteletet érdemelnek mindhárman. Egyaránt bosszúra hív mindhárom...

A doktor itt elhallgatott. Azon töprengett, vajon Báthoryné elmondta-e Péternek, milyen körülmények közt adták fel az összeesküvés három vezetõjét, kiejtette-e elõtte azt a szót: árulás... De a fiatalember ennek nem adta tanújelét.

Valójában Báthoryné nem beszélt neki errõl. Nyilván nem akart gyûlöletet oltani fiába, és esetleg hamis nyomra vezetni, hiszen az árulók nevét senki sem ismerte.

A doktor úgy vélte hát, hogy jelen esetben õt is ugyanolyan mértéktartás kötelezi, és nem is erõsködött.

De azt mégsem habozott elmondani, hogy a spanyol undorító árulkodása nélkül - aki feladta az Andrea Ferrato halász házában menedéket talált szökevényeket - nagyon valószínû, hogy Sándor Mátyás és Báthory István megmenekülnek a rovignói rendõrök elõl. S ha egyszer átjutnak az osztrák határon, mindegy, hová, mindenütt tárt karokkal fogadják õket.

- Nálam - tette hozzá - olyan menedéket találtak volna életük végéig!

- Melyik országban, uram? - kérdezte Péter.

- Kefalliniában, ott tartózkodtam abban az idõben.

- Igen! A Jón-szigeteken a görög zászló védelme alatt megmenekültek volna, és apám még mindig élne!

Hogy így visszakanyarodtak a múltba, néhány pillanatra a társalgás megszakadt. De a doktor újra belekezdett:

- Péter úr, emlékeink messze sodortak minket a jelentõl. Akarja, hogy szót ejtsünk errõl is, de különösképpen arról a jövõrõl, amelyet önnek szánok?

- Hallgatom, uram - felelte Péter. - Levelében értésemre adta, hogy netán érdekeimrõl is...

- Úgy van, Báthory úr, tudom, milyen sok áldozattal nevelte önt édesanyja, azt is tudom, hogy ön sem volt méltatlan hozzá, és annyi kemény megpróbáltatás után ember vált önbõl...

- Ember! - felelte Báthory Péter keserûen. - Olyan ember, aki még nem tud megállni a talpán, és nem tudja meghálálni az anyjának, amit érte tett!

- Lehetséges - felelte a doktor -, de korántsem ön a hibás. Jól tudom, milyen nehéz állást találni abban a versengésben, ahol annyian tülekszenek oly kevés helyért. Ön mérnök?

- Igen, uram. Mérnöki oklevelet szereztem, de szabad mérnök vagyok, semmi kapcsolatom sincs az állammal. Így magamnak kell állást keresnem valamelyik ipari vállalatnál, de mind ez ideig semmi megfelelõt nem találtam - legalábbis Raguzában.

- És máshol?...

- Máshol... - felelte Báthory Péter, s kicsit habozni látszott, mielõtt felel.

- Igen!... Vagy nem ilyen ügyben utazott Zárába, a napokban?

- Csakugyan hallottam egy állásról, amelyet egy vasipari társaságnál kaphatnék.

- No és az állás?

- Felajánlották.

- És nem fogadta el?

- Vissza kellett utasítanom, mert véglegesen Hercegovinában kellett volna letelepednem...

- Hercegovinában? És az édesanyja nem mehetett volna oda önnel?

- Az én anyám, uram, mindenüvé velem jönne, ahová csak mennem kell.

- Akkor miért nem fogadta el azt a helyet? - faggatta tovább a doktor.

- Uram - felelte a fiatalember, - a jelenlegi körülmények között komoly okok kötnek Raguzához!

Ahogy a fiú ezt mondta, a doktor valami zavart vett észre Báthory Péter arcán. Hangja is megremegett, amikor arról a kívánságáról - több mint kívánságról -, arról az elhatározásáról beszélt, hogy nem hagyja el Raguzát. Mi volt hát az a súlyos ok, amely arra késztette, hogy visszautasítsa a felajánlott állást?

- Akkor az én ajánlatomat sem tudja elfogadni - folytatta Antekirtt doktor -, amelyrõl beszélni akartam önnel.

- El kellene utaznom?...

- Igen... abba az országba, ahol a megbízásomból jelentõs munkálatok folynak, boldog lettem volna, ha ön veszi át irányításukat.

- Sajnálom, uram, de higgye el, ha erre az elhatározásra jutottam...

- Elhiszem, Péter úr, és talán jobban sajnálom, mint ön! Úgy örültem volna, ha önre vihetem át azt a szeretetet, amelyet édesapja iránt éreztem!

Báthory Péter nem válaszolt. Valami belsõ harc dúlt benne, láthatóan szenvedett - és nem is kicsit. A doktor érezte, hogy beszélni szeretne, csak nem mer. De végül is ellenállhatatlan érzés sodorta Báthory Péter e felé az ember felé, akibõl annyi rokonszenv áradt az anyja iránt és õiránta.

- Uram, uram!... - tört ki belõle az elérzékenyülés, amit nem is igyekezett eltitkolni. - Ne gondolja, hogy valami szeszély vagy makacskodás miatt utasítom vissza... Ön úgy beszélt hozzám, mint Báthory István egyik barátja... Ön rám kívánja átvinni ezt az egész barátságot... Én is így érzek, noha csak néhány perce ismerem önt... Igen, az a szeretet tölt el önnel szemben, mint amelyet apám iránt éreztem volna!...

- Péter... gyermekem!... - kiáltott fel a doktor, és megragadta a fiatalember kezét.

- Igen, uram... - folytatta Báthory Péter. - Mindent elmondok önnek... Szeretek egy lányt, aki ebben a városban lakik... Szakadék tátong köztünk, a szegénység és gazdagság között!... De én nem akartam meglátni ezt a szakadékot, és talán õ sem látta. Bármilyen ritkán pillanthatom is meg az utcán vagy az ablakában, olyan boldogságot szerez, amelyrõl nem tudnék lemondani!... A puszta gondolattól, hogy el kellene mennem, hosszú idõre elmennem, megbolondulnék!... Ó... uram... értsen meg... és bocsásson meg, ha visszautasítom...

- Igen, Péter - felelte Antekirtt doktor. - Értem önt, és nincs is mit megbocsátanom. Jól tette, hogy egészen õszintén beszélt velem, de egy körülmény alaposan megváltoztathatja a dolgokat... Édesanyja tudja ezt, amirõl most nekem szót ejtett?

- Még nem szóltam neki, uram! Nem mertem, mert szegény életviszonyaink között talán benne lett volna annyi bölcsesség, hogy elvesz tõlem minden reményt... De talán kitalálta és megértette, mennyit szenvedek... mennyit kell szenvednem!

- Péter - mondta a doktor -, ön bizalommal volt hozzám, és ezt jól tette... Gazdag ez a leány?...

- Nagyon gazdag!... Túl gazdag! - felelte a fiatalember. - Igen! Hozzám túl gazdag!

- Méltó önökhöz?

- Ó, uram! Eszembe sem jutott volna, hogy olyan leányt vigyek anyámhoz, aki nem méltó hozzá!

- Nos, Péter - folytatta a doktor -, talán nincs is olyan szakadék, amelyet nem lehet áthidalni!

- Uram! - kiáltott fel a fiatalember. - Ne ébresszen bennem hiú reményt!

- Hiú reményt!

Ahogy Antekirtt doktor ezt a szót kimondta, akkora önbizalmat árult el, hogy Báthory Péter szinte teljesen kicserélõdött, jelen és jövõ urának hitte magát.

- Igen, Péter - folytatta a doktor -, legyen bizalma bennem!... Ha majd alkalmasnak ítéli az idõt rá, megmondja nekem ennek a lánynak a nevét, hogy tehessek valamit...

- Uram - felelte Báthory Péter -, miért ne mondanám meg önnek?... Torontál kisasszony!

A doktornak olyan erõfeszítést kellett tennie, hogy e gyûlölt név hallatára megõrizze nyugalmát, mint akinek orra elé csap a mennykõ, de azért nem rezzent össze. Egy szemernyit, néhány másodpercig csupán, mozdulatlanná vált és elnémult.

Aztán anélkül, hogy legcsekélyebb izgalmat árult volna el hangja:

- Jól van, Péter, jól van! - mondotta. - Hadd gondolkodjam a dolgon!... Hadd lássam...

- Én most úgyis eltávozom, uram - felelte a fiatalember, és megszorította a doktor feléje nyújtott kezét -, de engedje meg, hogy köszönetet mondjak, ahogy köszönetet mondanék atyámnak is!

Báthory Péter elhagyta a szalont, a doktort egyedül hagyva; felment a fedélzetre, aztán beszállt a csónakba, amely már várta a lépcsõ lejáratánál, elvitette magát a mólóra, és rátért a raguzai útra.

Az idegen nõ, aki a Savarena fedélzetén történt egész látogatása alatt várta, újra követni kezdte.

Báthory Péter valami nagy megnyugvást érzett. Végül kitárta szívét. Rábízhatta magát egy barátra... talán többre is, mint barátra! Olyan boldog nap volt ez, amilyennel úgy fukarkodik a földön a szerencse!

És hogyan ne vette volna észre, amikor a Stradonén levõ palota elõtt elhaladt, hogy az épület egyik ablakában felhúzódott kicsit a függöny sarka, aztán csakhamar visszahullt?

De az idegen nõ figyelmét sem kerülte el ez a jelenet, és amíg Báthory Péter el nem tûnt a Marinella utcában, mozdulatlanul állt a palota elõtt. Aztán bement a távíróhivatalba, és feladott egy sürgönyt, amelyben ez az egyetlen szó állt:

Gyere!

A sürgöny címzése ez volt: Sárkány, poste restante, Siracusa, Szicília.

Így a végzet, amely mindig döntõ súllyal esik latba e világ dolgaiban, ugyanabba a városba, Raguzába hozta össze a Báthory és a Torontál családot. Nemcsak összehozta, de még egymáshoz közel is helyezte el õket, hiszen ugyanabban a negyedben laktak, a Stradone városrészben. Aztán Torontál Száva és Báthory Péter meglátták és megszerették egymást - Péter, annak az embernek a fia, akit árulás küldött a halálba, és Száva, annak a férfiúnak a lánya, aki az áruló volt!

Ezt gondolta Antekirtt doktor, amikor a fiatal mérnök magára hagyta:

“Péter reménnyel telve megy most haza, és ezt a reményt, amely eddig hiányzott az életébõl, én ébresztettem benne!”

Olyan ember volt-e a doktor, aki könyörtelen harcba száll a végzet ellen? Érzett-e elég erõt magában, hogy akarata szerint rendezze el az emberi élet eseményeit? Lesz-e benne elég erõ, olyan lelkierõ, amellyel le tudja gyõzni a végzetet?

- Nem! Küzdeni fogok! - kiáltotta. - Ez a szerelem gyûlöletes, bûnös! Hogy Báthory Péter majd mint Torontál Simon veje tudja meg egy nap az igazságot, és még csak meg sem bosszulhatja apját! Csak önmagával végezhetne kétségbeesésében! Ha kell, mindent elmondok neki!... Elmondom, mit tett ez a család az övével!... Akárhogyan is, ennek a szerelemnek véget vetek!

Csakugyan, ez a házasság szörnyûséges lett volna.

Még nem ment feledésbe az olvasó elõtt, hogy a Báthorynéval folytatott beszélgetése alkalmával a doktor elmesélte, a trieszti összeesküvés három vezetõje aljas mesterkedésnek esett áldozatul; ez kiderült a tárgyalás során, és mert a pisinói vártorony egyik õre kifecsegte a titkot.

Azt is tudjuk, hogy Báthoryné bizonyos okból még nem beszélt fiának errõl az árulásról. Különben sem ismerte a tetteseket. Nem tudta, hogy az egyik tettes gazdag és tekintélyes ember, és Raguzában lakik, néhány lépésre tõlük, a Stradonén. A doktor nem mondta meg a nevüket. Miért? Nyilván még nem jött el a leleplezés ideje. Pedig ismerte õket. Tudta, hogy Torontál Simon volt az egyik áruló, és Sárkány a másik. És csak azért nem közölt többet abból, amit megtudott, mert számított Báthory Péter közremûködésére; a fiút is be kívánta vonni abba az igazságtevésbe, amely eléri apja gyilkosait, és ugyanakkor megbosszulja két társát, Szathmár Lászlót és Sándor Mátyás grófot.

Hát ezt nem tudta Báthory István fiának elmondani anélkül, hogy meg ne sebezné szívét!

“Pedig így lesz! - ismételte magában. - Még ha ezt a szívet össze is kell törnöm!”

Ez után a kemény elhatározás után hogyan cselekedjék Antekirtt doktor? Fedje fel Báthoryné vagy fia elõtt a trieszti bankár múltját? De vajon birtokában voltak-e az árulás tárgyi bizonyítékai? Nem, mivel ilyen bizonyítékai csak Sándor Mátyásnak, Báthory Istvánnak és Szathmár Lászlónak voltak, de õk már nem élnek. Híresztelje el a városban ezt az aljas tettet, de ne figyelmeztesse elõre a Báthory családot? Igen, ez bizonyára elégséges lenne ahhoz, hogy újabb és most már áthidalhatatlan szakadék tátongjon Péter és a lány között. De ha nyilvánosságra kerül a titok, nem kell-e tartani attól, hogy Torontál Simon igyekszik eltûnni a városból?

A doktor pedig nem akarta, hogy a bankár eltûnjön. Szükség volt arra, hogy az áruló az igazságtevõ rendelkezésére álljon, ha eljön az ítélet órája.

Pedig e téren az események egészen másként alakultak, mint ahogy õ elképzelte.

A doktor meghányta-vetette a dolgot, de nem tudott közvetlenül fellépni Torontál ellen, ezért sürgõs lépésekre szánta magát. Mindenekelõtt el kell távolítania Báthory Pétert ebbõl a városból, ahol becsületes neve veszélyben forgott. Igen! Oly messzire kell innen vinni, hogy senki ne bukkanjon a nyomára. És amikor már kezében tartja, mindent elmond neki, amit csak Torontál Simonról és cinkosáról, Sárkányról tud; bevonja õt is a nagy feladatba. De egy napot sem veszíthet.

Ezért a doktor táviratot küldött abba a kikötõbe, ahol hajói állomásoztak, és egyik leggyorsabb vízi jármûvét a Raguzától délre fekvõ Cattarói-öbölbe rendelte. Ez az a csodálatos Thornycroft, amely a modern torpedónaszádok mintájául szolgált. A hetventonnás, negyvenegy méter hosszú, árboc és kémény nélküli, orsó alakú acéltest sima fedélzetébõl csak a kormányos vasfülkéje emelkedik ki kerek ablakaival, ez a fülke viharos idõben teljesen elszigetelhetõ a külvilágtól. A hajó víz alatt is tudott haladni, így még csak idõt sem veszített, és útirányától sem kellett eltérnie, hogy leküzdje a viharos tenger hullámait. Ez a hajó az Ó- és Újvilág minden naszádjánál gyorsabb volt, könnyedén haladt óránként ötven kilométerrel. Ennek a nagy sebességnek köszönhette a doktor, hogy számos esetben rendkívül gyorsan szelte át a tengert. Ezért tulajdonították neki azt a képességet, hogy egyszerre több helyen is jelen tud lenni, mert a görög szigettenger belsejébõl rövid idõ alatt az egyik Szirtisz-öböl végében termett.

Volt azonban egy számottevõ különbség a Thornycroftok és a doktor egyéb hajói között, éspedig, hogy ezeket túlhevített gõz helyett erõs akkumulátorok villamos energiája hajtotta; az akkumulátorokat maga a doktor szerkesztette, és az áramot úgyszólván végtelen mennyiségben tudta tárolni bennük. Épp ezért a gyors hajók az Elektrik nevet viselték, a nevük mellett sorszámmal. Ilyen volt az Elektrik 2. is, amelyet a doktor a Cattarói-öbölbe rendelt.

E parancs kiadása után a doktor a cselekvés pillanatára várt. Figyelmeztette Pointe Pescade-ot és Cap Matifout, hogy csakhamar igénybe veszi szolgálataikat.

Felesleges mondani, mennyire örült a két barát, hogy végre bebizonyíthatja odaadását.

Csak egyetlen felhõ árnyékolta be örömüket, amellyel ezt a hírt fogadták.

Pointe Pescade-nak Raguzában kellett maradnia, hogy figyelje a stradonei palotát és a Marinella utcai házat, míg Cap Matifou követi Cattaróba Antekirtt doktort. Így hát el kell válniuk - elsõ ízben azóta, hogy a két pajtás annyi év után megosztotta egymás oldalán a nyomort. Emiatt megható nyugtalanság vett erõt Cap Matifoun, ha arra gondolt, hogy nem lehet majd az õ kis Pescade-ja közelében.

- Türelem, Capom, türelem! - mondta neki Pointe Pescade. - Nem tart soká! Lejátsszuk a darabot, és ismét találkozunk! Mert ha nem csalódom, jó kis zenebona készül, egy nem kevésbé jó karmesterrel, aki parádés szerepet szán mindnyájunknak... Higgy nekem! Te sem panaszkodsz majd a tiéd miatt!

- Gondolod?

- Biztos vagyok benne! Ó, te nem a szerelmes szerepét kapod, de nem ám! Nem arra való a természeted, noha betyárul érzelmes vagy! A cselszövõét sem! Túl jóságos a nagy képed hozzá!... Te majd az a jó szellem leszel, aki az utolsó felvonásban elvirgácsolja a bûnt, és megjutalmazza az erényt...

- Mint a becsalogató komédiában a vásári színház elõtt? - kérdezte Cap Matifou.

- Akár a becsalogató komédiában! Igen! Szinte látlak ebben a szerepben, Capom! Amikor az áruló a legkevésbé várja, megjelensz nyitott tenyérrel, és csak be kell csuknod, máris kész a megoldás... Ha a szerep nem hosszú, és ráadásul rokonszenves is, micsoda tapsot kapsz, mekkora pénz üti a markod!

- Igen, bizonnyal - felelte az erõmûvész -, de addig el kell válnunk!

- Csak néhány napra! De ígérd meg, hogy nem hagyod leromlani magad a távollétemben! Ne felejtsd el pontosan a hatszori étkezést, és hízzál, Capom!... Most pedig szoríts a karodba, vagy inkább csak tégy úgy, mint a színházban, mert még megfojtasz!... Ölelj meg még egyszer, és ne felejtsd el a te kis Pointe Pescade-odat, aki sohasem felejti el az õ hatalmas Cap Matifouját!

Így zajlott le a két barát megható búcsúja, amikor el kellett válniuk egymástól. Valóban Cap Matifou szíve összeszorult hatalmas mellében, amint egyedül maradt a Savarena fedélzetén. Társa még ugyanezen a napon Raguzában szállt meg a doktor utasítására, s azt a feladatot kapta, hogy egy percre se veszítse szeme elõl Báthory Pétert, figyelje a Torontál-palotát, és tájékozódjék mindenrõl.

A Stradone negyedben töltött hosszú órák során Pointe Pescade-nak találkoznia kellett volna azzal az idegen nõvel, akit nyilván ugyanazzal a feladattal bíztak meg, mint õt. És nyilván sor is kerül a találkozásra, ha a marokkói nõ a távirat feladása után nem hagyja el Raguzát, hogy az elõre megbeszélt helyre siessen, ahol majd találkozik Sárkánnyal. Így Pointe Pescade-ot semmi sem zavarta munkájában, és a tõle megszokott elõvigyázatossággal látta el bizalmas feladatát.

Bizonyos, hogy Báthory Péter soha nem álmodta, hogy ilyen gondos megfigyelés alatt áll, nem is sejtette, hogy a leskelõdõ nõ tekintetét most Pointe Pescade figyelõ szeme váltotta fel. A doktorral történt beszélgetése, a neki tett vallomása után bizakodóbbá vált. Most már miért titkolt volna bármit is anyja elõtt a Savarenán lefolyt beszélgetésbõl? Vajon nem olvassa ki fia szemébõl még azt is, ami a lelke mélyén történik? Nem találja-e ki, hogy valami változás ment végbe benne, hogy a bánatot, a kétségbeesést reménység és boldogság váltotta fel?

Báthory Péter megvallott hát mindent anyjának. Elmondta, ki az a lány, akit szeret, miért utasította vissza miatta az ajánlatot, hogy hagyja el Raguzát. Mit számított neki az állás! Vagy nem arra biztatta Antekirtt doktor, hogy reméljen?

- Hát ezért szenvedtél annyit, gyermekem?! - kiáltott fel Báthoryné. - Isten segéljen hát, és adjon neked boldogságot, amelyben mostanáig nem volt részünk!

Báthoryné nagyon visszavonultan élt a Marinella utcai házban. Csak olyankor hagyta el, amikor misére ment öreg szolgájával, amikor vallásos kötelezettségeinek tett eleget, a katolikus magyarok hithû és komor áhítatával. Soha nem hallott a Torontál családról. Még csak pillantást sem vetett arra a palotára, amikor elhaladt elõtte a Megváltó templomába menet, amely a franciskánusok kolostorához tartozott, egészen a Stradone elején. Persze nem ismerte a hajdani trieszti bankár lányát sem.

Péterre hárult az a szerep, hogy lefesse lelkét és külsejét, és elmondja neki, hol látta meg elõször, hogyan bizonyosodott meg arról, hogy szerelme nem viszonzatlan. És mindezeket azzal a lelkesedéssel tolmácsolta, amely korántsem lepte meg Báthorynét, mert tudta, hogy fiának gyöngéd, szenvedélyes lelkébõl fakad.

De amikor Péter közölte vele, milyen körülmények közt él a Torontál család, amikor megtudta, hogy ez a lány Raguza egyik leggazdagabb örökösnõje, nem tudta elrejteni nyugtalanságát. Beleegyezik-e valaha is ez a bankár, hogy egyetlen gyermeke egy vagyontalan s netán jövõtlen fiatalember felesége legyen?

Mindenesetre Péter nem tartotta szükségesnek, hogy beszéljen arról a hidegségrõl, sõt megvetésrõl, amellyel Torontál bankár mostanáig vele szemben viseltetett. Beérte annyival, hogy elismételje a doktor szavait; kijelentette neki, hogy meg kell bíznia apja barátjában, aki szinte atyai szeretetet érez iránta - Báthoryné ebben nem is kételkedhetett, hiszen tudta, mit akart a doktor érettük tenni! Végül is fiához és Boroshoz hasonlóan - aki úgy vélte, neki is véleményt kell nyilvánítania - õ is reménykedni kezdett, és így egy kis boldogság költözött a Marinella utcai egyszerû házba.

Aztán Báthory Pétert még az az öröm is érte, hogy viszontlátta Torontál Szávát a következõ vasárnap a franciskánusok templomában. A lány állandóan szomorkás arckifejezése megélénkült, amikor észrevette a szinte kicserélõdött Pétert. Még a szemük is beszélt, megértették egymást. És Száva ezzel a mély érzéssel tért haza, magával vitte annak a boldogságnak egy részét, amely annyira láthatóan sugárzott a fiatalember arcán.

Ezalatt Péter nem találkozott az orvossal. Várta, hogy újra meghívást kap a kétárbocos fedélzetére. Eltelt néhány nap, de semmiféle levél nem érkezett.

“A doktor nyilván tájékozódni akar - gondolta. - Eljön, vagy elküld valakit Raguzába, hogy megtudakoljon egyet-mást a Torontál családról... Talán még Szávával is meg akar ismerkedni... Igen! Az sem lehetetlen, hogy már találkozott is apjával, hogy kipuhatolja álláspontját...” A doktor egyetlen sora vagy csak egyetlen szava is nagy örömet szerzett volna - különösen ha ez az egyetlen szó így hangzik: jöjjön!

Ilyen üzenet azonban nem érkezett. Még Báthoryné is csak nehezen tudta lecsillapítani fia türelmetlenségét. Kétségbeesett, és most az anyán volt a sor, hogy egy kis reményt öntsön bele, noha jómaga is nyugtalankodott. A Marinella utcai ház nyitva állt a doktor elõtt, ezt õ is tudhatta, és még a Péter iránt táplált újkeletû érdeklõdés nélkül is, nem érzett elég vonzalmat ezzel a rokonszenves családdal szemben, hogy felkeresse õket?

Így történt, hogy Péter addig számolgatta az órákat és napokat, míg végül elfogyott türelme. Mindenáron viszont akarta látni Antekirtt doktort. Valami legyõzhetetlen erõ húzta Gravoza felé. Ha sikerül feljutnia a kétárbocosra, akkor a doktor megérti türelmetlenségét, megbocsátja ezt a lépést, még ha korainak is tûnik.

Június hetedikén Báthory Péter már reggel nyolc órakor elment hazulról anélkül, hogy bármit is közölt volna anyjával terveibõl. Elhagyta Raguzát, és gyors léptekkel Gravoza felé tartott, még Pointe Pescade sem tudja egykönnyen követni, ha nem olyan fürge. Elért a rakpartra, szemben azzal a hellyel, ahol múltkori látogatásakor a Savarena horgonyzott, és megállt.

A Savarena eltûnt a kikötõbõl.

Péter körbejártatta pillantását, nem változtatott-e helyet. De semerre sem vette észre.

A rakparton egy matróz sétált, tõle kérdezte meg, hová tûnt Antekirtt doktor kétárbocosa.

- A Savarena tegnap kifutott - felelte neki -, és ahogy nem tudjuk, honnét jött, azt sem tudjuk, hová ment.

A kétárbocos tehát elment! Antekirtt doktor éppoly titokzatosan tûnt el, ahogy érkezett!

Báthory Péter visszatért a raguzai útra, de most kétségbeesettebben, mint bármikor.

Ha valaki elfecsegi a fiatalembernek, hogy a hajó Cattaróba vitorlázott, bizonyára nem habozik, és utána ered. De valójában hasztalan lett volna útja. A Savarena még az öböl elõtt megállt, be sem ment oda. A doktor Cap Matifou kíséretében partra szállt egy csónakon; aztán a jacht ismeretlen rendeltetéssel csakhamar újra kifutott a tengerre.

Nincs érdekesebb pontja Európának, de talán az egész Óvilágnak, mint ez a hegyrajzi és vízrajzi tájegység, amelyet Cattarói-öböl néven ismerünk.

Cattaro nem valami folyó, amint hihetnénk: város, püspöki székhely, amelyet egy kerület fõvárosává tettek meg. A torkolata hat egymás mellett fekvõ öbölbõl áll, az öblöket összekötõ szûk csatornákat hat óra alatt lehet csónakkal bejárni. Abból a kis tófüzérbõl, amely a partvidék hegységeiben húzódik, az utolsó, a Norri-hegy tövében, már Ausztria határát jelzi. Azontúl Törökország kezdõdik.

Antekirtt doktor gyorsan átkelt az öblön, és annak szélén szállt partra. Ott egy villanymotoros csónak várta, és elvitte a szélsõ öbölbe. Megkerülték az Ostro földnyelvet, elhaladtak a Castel-Nuovo elõtt, két város és két kápolna látványában gyönyörködtek, Stolivo és Perusto elõtt suhantak el, az utóbbi híres zarándokhely, Risano elõtt, ahol a dalmát viselet már a törökkel és az albánnal keveredik, és így hasították a vizet tóról tóra az utolsó öbölig, amelynek sarkában épült Cattaro.

Az Elektrik 2. a várostól néhány kötélhosszra horgonyzott az alvó, sötét vízen, amelyet egyetlen hullám sem zavart meg e szép júniusi estén.

De a doktor nem a hajón ütötte fel szállását. Nyilván a késõbbi tervek miatt nem akarta, hogy megtudják, az övé ez a gyors vízi jármû. Így Cattaróban azzal a céllal lépett partra, hogy megszáll a város egyik szállodájában, ahová Cap Matifou is elkíséri.

A kettõjüket szállító csónak beleveszett a félhomályba a kikötõ jobb oldalán, annak a kis öbölnek a mélyén, ahol észrevétlenül kellett maradnia. Cattaróban a doktor éppoly ismeretlen maradhatott, mintha a világ legsötétebb zugába menekült volna. A bocchézek, Dalmácia e gazdag kerületének szláv eredetû lakói is aligha figyelnek fel arra, hogy idegen tartózkodik közöttük.

Az öbölbõl nézve úgy látszik, hogy Cattaro városa a Norri-hegyben képzõdött üregben épült. Elsõ házai a tengertõl elhódított rakpartot szegélyezik, annak a kis tónak a sarkában, amelynek kiszögellése a hegytömegbe nyúlik. Ebben a tölcsér alakú kikötõben, amelyet a ragyogó napsütésben szép fák s a háttérben zöld hegyoldalak öveznek, fõként a Lloyd gõzösei és a nagy part menti hajók kötnek ki.

A doktor elõször is szállást akart szerezni. Cap Matifou mindenütt a nyomában, s meg sem kérdezte, hol szálltak partra. Hogy Dalmáciában vagy Kínában, nem sokat számított neki. Hû kutya módjára követte gazdáját, amerre csak ment. Õ csupán szerszám volt, engedelmes, vak eszköz, holmi forgácsoló, fúró, szúró gépezet, amelyet a doktor megindít, amikor jónak látja.

Végighaladtak az ötszörös fasorral beültetett tengerparton, és beléptek a Cattarót körülvevõ erdõövezeten; aztán nekivágtak egy sereg szûk, meredek utcácskának, ahol négy-ötezer fõnyi lakosság nyüzsög. Ekkor zárják be a Tengeri Kaput - amely csak este nyolc óráig marad nyitva, kivéve a gõzösök érkezésének napját.

A doktor csakhamar rájött, hogy a városnak egyetlen szállója sincs. Így olyan valakit kellett keríteni, aki hajlandó kiadni lakását - ezt különben szívesen megteszik a cattarói háztulajdonosok, és nem is haszon nélkül.

Találtak lakásadót is, lakást is. A doktor hamarosan elhelyezkedett egy elég tiszta utcában, egy ház földszintjén, amely elégséges volt neki és társának. Elõször is megegyeztek, hogy Cap Matifounak a tulajdonos ad kosztot, s noha ez jókora árat szabott vendégének hatalmas termete láttán, az üzletet a felek kölcsönös megelégedésére megkötötték.

Antekirtt doktor a városban kívánt étkezni.

Másnap magára hagyta Cap Matifout, rendelkezzék idejével, ahogy neki tetszik, õ maga meg elsétált a postára, ahová megbeszélt kezdõbetûkkel címzett leveleket vagy táviratokat várt. Utána kiment a városból, meg akarta szemlélni a környéket. Csakhamar talált egy meglehetõsen jó kis éttermet, amelyben a cattarói társaság szokott összejönni, osztrák tisztek és közhivatalnokok, akik számûzetésben, ha éppen nem börtönben érzik itt magukat.

A doktor már csak a cselekvés pillanatát várta. Terve a következõ volt:

Elhatározta, hogy elraboltatja Báthory Pétert. De a megszöktetés a kétárbocossal nehéz lett volna, amikor a hajó Raguzában horgonyzott. A fiatal mérnököt ismerték Gravozában, és mivel a közfigyelem úgyis a Savarenára, és tulajdonosára irányult, még ha sikerül is a dolog, híre gyorsan szárnyra kel. És mivel a jacht csak vitorlákkal volt felszerelve, s ha valami gõzös a kikötõbõl üldözõbe veszi, csakhamar be is éri.

De Cattaróban a szöktetés hasonlíthatatlanul jobb feltételek között mehet végbe. Mi sem volt könnyebb, mint odacsalni Báthory Pétert. A doktor egyetlen szavára kétségtelenül tüstént ide siet. Itt viszont éppoly ismeretlen, mint maga a doktor, és mihelyt a hajón tartózkodik, az Elektrik kifut a tengerre; ott aztán Báthory Péter mindent megtud Torontál Simon múltjáról, és Száva képét csakhamar feledteti Báthory István emléke.

Így festett hát a terv, amelynek megoldása egyszerûnek látszott. Még két-három nap - mert tovább nem akart várni a doktor -, és nyélbe ütik a dolgot: Báthory Péter örökre elszakad Torontál Szávától.

Másnap, június kilencedikén levél érkezett Pointe Pescade-tól. Jelentette, hogy semmi új nincs a stradonei palota körül. Báthory Pétert viszont nem látta attól a naptól, hogy Gravozába ment, tizenkét órával a kétárbocos kifutása után.

Eközben Péter nemigen hagyhatta el Raguzát, és nagyon valószínû, hogy bezárkózott anyja házába. Pointe Pescade azt gondolta - és ebben nem is tévedett -, hogy a Savarena távozása hozta ezt a változást a fiatal mérnök megszokott életrendjében, annál is inkább, mert a hajó eltûnése után kétségbeesetten tért haza.

A doktor elhatározta, hogy már másnap a cselekvés mezejére lép, levelet írt Báthory Péternek, amelyben kéri, hogy keresse fel azonnal Cattaróban.

Egy váratlan esemény közbejötte azonban megváltoztatta ezt a tervet, és helyet adott a véletlennek, hogy ugyanazt a célt elérje.

Este nyolc óra felé a doktor a cattarói rakparton idõzött, amikor a Saxonia gõzös érkezését jelezték.

A Saxonia Brindisibõl jött, ahol kikötött, és utasokat vett fel. Onnét Trieszt felé tartott, Cattarón, Raguzán, Zárán és az Adria osztrák partjának más kikötõin át.

A doktor az utasok ki-be szállására szolgáló kikötõhíd közelében állt, amikor a lenyugvó nap sugarainál megakadt szeme egy utason, akinek csomagjait akkor szállították a rakpartra.

Ez a mintegy negyven év körüli, fennhéjázó, sõt szemérmetlen arckifejezésû férfi hangos parancsokat osztogatott. Olyan ember volt, akin még akkor is érzõdik a rossz nevelés, amikor udvariaskodik.

“Õ... itt... Cattaróban!”

E szavak csaknem kiszaladtak a doktor száján, ha nagy erõvel magába nem fojtja õket, s ha nem uralkodik haragján, amelytõl szeme is villámlott.

Ez az utas Sárkány volt. Tizenöt év telt el azóta, hogy könyvelõként dolgozott Szathmár gróf házában. Ruháját tekintve már nem az a mihaszna alak volt, akit e történet kezdetén Trieszt utcáin láttak kóborolni. Elegáns útiruhát viselt, a legutolsó divatú porköpenyeggel, számos rézgombbal, ami arra vallott, hogy a hajdani tripoliszi ügynök hozzászokott a kényelmes, gondtalan élethez.

Egyébként tizenöt esztendeje Sárkány élvhajhászó és fényûzõ életmódot folytatott, a Sándor gróf vagyonának felébõl neki jutott hatalmas részesedés jóvoltából. Mennyi maradt mindebbõl? Legjobb barátai sem tudták volna megmondani, ha ugyan voltak ilyenek. Mindenesetre arca gondterheltséget, sõt nyugtalanságot árult el, amelynek okát nehéz lett volna kihámozni ebbõl a zárkózott természetû emberbõl.

“Honnét jön?... Hová megy?” - töprengett a doktor, és nem vesztette szem elõl.

Hogy honnét jön Sárkány, könnyen meg lehetett tudni, csak meg kellett kérdeznie a Saxonia ellenõrét. Ez az utas Brindisiben szállt a hajóra. De azt nem tudták, hogy Észak- vagy Dél-Olaszországból került-e oda. Valójában Siracusából érkezett. A marokkói nõ sürgönyére azonnal elhagyta Szicíliát, és Cattaróba ment.

Nyilván elõzetesen megbeszélték, hogy ez az asszony Cattaróban várja õt, mert megbízatása befejezettnek látszott Raguzában.

Az idegen nõ ott állt a rakparton, és várta a gõzös érkezését. A doktor észrevette, látta, amint Sárkány feléje megy, még az arab szavakat is hallotta, és megértette, amit a nõ mondott:

- Éppen ideje volt!

Sárkány csak egy fejmozdulattal válaszolt. Figyelte, amint csomagjait beteszik a vámraktárba, aztán jobb felé húzta a marokkói nõt, hogy megkerüljék a várost, ne kelljen átmenni a Tengeri Kapun.

A doktor habozott egy pillanatig. Eltûnik-e Sárkány a szeme elõl? Vagy kövesse?

Amikor megfordult, észrevette Cap Matifout, aki jó bámész módjára nézte a Saxonia utasainak ki- és beszállását. Csak egy mozdulatot tett: az erõmûvész máris ott termett.

- Látod azt az embert, Cap Matifou? - mondta neki, és a távolodó Sárkányra mutatott.

- Igen.

- Ha arra kérlek, hogy fogd el, megteszed?

- Igen.

- És ha védekezik, nem engeded megszökni?

- Nem.

- Nem felejted el, hogy élve akarom?

- Nem!

Cap Matifou nem fogalmazott mondatokat, de megvolt az az érdeme, hogy annál világosabban beszélt. A doktor számíthatott rá. Ha parancsot kap, végrehajtja.

A marokkói nõt elég, ha megkötözi, felpeckeli száját, bedobja valami zugba. Mielõtt még bárkit is riaszthatna, Sárkány már az Elektriken van.

Noha még nem sötétedett be egészen, az alkonyat megkönnyítette a terv végrehajtását.

Eközben Sárkány és az idegen nõ továbbhaladt a város peremén, s észre sem vették, hogy lesik és követik õket. Még nem beszélgettek. Nyilván csak olyan helyen akartak megállni, ahol biztonságban érzik magukat. Így érkeztek a Déli Kapu közelébe, amely nyitva állt a Cattaróból az osztrák határhegyekhez vezetõ úton.

Egy forgalmas piac állt itt, bazár, amelyet a montenegróiak jól ismernek. Itt üzletelnek, mert csak nagyon korlátozott számban engedik be õket a városba, de elõbb le kell tenniük fegyvereiket. Minden kedden, csütörtökön és szombaton a Niegos-hegységbõl vagy Cetinjébõl idejönnek a hegyi lakók, öt-hat órai út után tojást, krumplit, szárnyast hoznak, sõt rõzsét is, amelybõl sokat adnak el.

Éppen keddi nap volt. Néhány csoport, amely késõn fejezte be a munkáját, itt maradt a bazárban éjszakára. Vagy harminc hegyi lakó gyûlt itt össze, jártak-keltek, beszélgettek, vitatkoztak, veszekedtek, egyesek már végighevertek a földön, alváshoz készülve, mások meg szénnel rakott tûzön albán módra fanyársra húzott bárányt sütöttek.

Ide húzódott Sárkány és az asszony is, látszott, hogy ezt a helyet már ismerik. Itt csakugyan kedvükre beszélgethetnek, és egész éjszaka itt maradhatnak, nem kell bizonytalan szállás után futkosniuk. Egyébként Cattaróba érkezése óta az idegen nõ nem is igen iparkodott más lakhelyet szerezni.

A doktor és Cap Matifou egymás nyomában lépett be az erõsen félhomályos bazárba. Bent még itt-ott pattogott egy kis parázs, de már lángja sem volt, és így nem is világított. Ilyen körülmények között mégis nehéznek tûnt Sárkány elrablása, hacsak el nem hagyja a bazárt még napkelte elõtt. A doktor sajnálhatta hát, hogy nem cselekedtek még a Tengeri Kaputól a Déli Kapuig vezetõ úton. De most már késõ volt. Várni kellett a kínálkozó alkalomra.

A csónak mindenesetre a sziklák között ringatózott, nem egészen kétszáz méterre a bazártól, és nem messze, vagy két kötélhosszra homályosan kirajzolódott az Elektrik teste is, amelynek elején felhúzott lámpa jelezte a horgonyzóhelyet.

Sárkány és a marokkói nõ egy ilyen homályos zugban helyezkedett el, egy csoport alvó hegyi lakó közelében. Így hát tárgyalhattak volna ügyeikrõl annak veszélye nélkül, hogy kihallgatják õket, ha a doktornak útiköpenyébe burkolózva nem sikerül a csoport közé vegyülni, ahol nem keltett feltûnést jelenléte. Cap Matifou elrejtõzött, amennyire csak bírt, de úgy bújt meg, hogy az elsõ jelre rendelkezésre állhasson.

Sárkány és az idegen nõ arabul beszéltek, és így biztonságban hihették magukat, hogy itt senki sem érti õket. De tévedtek, hiszen ott volt a doktor, aki ismert valamennyi keleti és afrikai tájszólást, így egyetlen szót sem veszített a beszélgetésbõl.

- Megkaptad Siracusában a sürgönyömet? - kérdezte a marokkói nõ.

- Igen, Namir - felelte Sárkány -, és már másnap útra is keltem Zironéval.

- Hol van Zirone?

- Catania környékén, új bandát szervez.

- Holnap Raguzában kell lenned, Sárkány, és találkoznod kell Torontál Simonnal.

- Ott leszek, és találkozom vele. De nem tévedtél, Namir? Csakugyan ideje volt, hogy megérkezzem?...

- Igen! A bankár lánya...

- A bankár lánya!- ismételte Sárkány oly furcsa hangon, hogy a doktor önkéntelenül is összerezzent.

- Igen... a lánya! - válaszolta Namir.

- Mi? Hát mer a szívére hallgatni - folytatta gúnyosan Sárkány - az én engedélyem nélkül?!

- Ugye, meglepõ hír, Sárkány? Pedig igaz! De még sokkal inkább meglepõdsz, ha elárulom, ki akarja feleségül venni Torontál Szávát!

- Valami tönkrement nemesúr kíván felkapaszkodni az apa millióival!

- Csakugyan - felelte Namir -, egy elõkelõ származású, de vagyontalan fiatalember...

- És hogy hívják ezt a szemtelen alakot?

- Báthory Péter!

- Báthory Péter! - kiáltott fel Sárkány. - Báthory Péter akarja elvenni Torontál Simon lányát!

- Nyugodj meg, Sárkány! - folytatta Namir, türtõztetve társát. - Hogy Torontál lánya és Báthory István fia szeretik egymást, elõttem már nem titok. De talán a bankár még nem tudja...

- Õ... nem tudja!... - hökkent meg Sárkány.

- Igen, és különben sem egyezne bele soha...

- Mit lehet tudni? - felelte Sárkány. - Torontál Simon mindenre képes... még arra is, hogy beleegyezzen ebbe a házasságba, ha másért nem, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, ha ugyan új lelkiismerete támadt tizenöt év után... Szerencsére itt vagyok, készen arra, hogy összezavarjam játékát, és holnap már Raguzában leszek!

- Rendben van! - felelte Namir, akinek láthatólag befolyása volt Sárkányra.

- Torontál Simon lánya nem lehet másé, csak az enyém, és vele újabb vagyont szerzek!

A doktor hát mindent hallott, amit hallania hasznos lehetett, így az már nem érdekelte, amit még az idegen nõ és Sárkány megbeszélnek.

Egy bitang jön, és követeli egy másik bitang lányát, mert úgy érzi, joga van, hogy rátukmálja magát, de Isten közbelép az emberi igazságszolgáltatás képében. Ezentúl hát nem kell féltenie Báthory Pétert, mert ez a versenytárs majd kiüti a nyeregbõl. Így fölösleges Cattaróba kéretnie, és különösen fölösleges kézre kerítenie azt a férfit, aki szavát adta, hogy Torontál Simon veje lesz.

“Csak lépjenek kapcsolatba egymással ezek a betyárok, és alkossanak egyetlen családot! - gondolta a doktor. - Azután majd meglátjuk!”

Ezzel visszahúzódott, és jelt adott Cap Matifounak, hogy kövesse.

Cap Matifou nem kérdezte meg Antekirtt doktort, miért akarja elraboltatni a Saxonia utasát, így azt sem tudakolta, miért mondott le az elrablásról.

Másnap, június tizedikén Raguzában, a Stradonén levõ palota nagyszalonjának ajtaja este fél kilenc tájban megnyílt, és egy inas hangosan jelentette:

- Sárkány úr!

Már tizennégy esztendeje múlt, hogy Torontál Simon elhagyta Triesztet, és itt telepedett le Raguzában, ebben a gyönyörû palotában a Stradonén. Dalmát eredetû lévén, mi sem volt természetesebb, hogy üzleteitõl visszavonulva hazatér szülõföldjére.

Az árulók jól megõrizték titkukat. Az árulás díját pontosan kézhez vették. Így aztán egész vagyon jutott a bankárnak és Sárkánynak, hajdani tripoliszi ügynökének.

A két elítéltet kivégezték a pisinói várbörtönben, Sándor Mátyás gróf menekülés közben lelte halálát az Adria hullámaiban, az ítéletet pedig kiegészítették azzal, hogy vagyonukat elkobozták. Szathmár László házából és kicsi földjébõl nem maradt semmi - még annyi sem, hogy biztosítsa öreg szolgájának megélhetését. Báthory István hagyatékából sem maradt semmi, hiszen vagyontalan volt, óráinak díjából élt. De az artenaki kastély és a hozzá tartozó nagy vagyon, a szomszédos bányák, a Kárpátok északi hátának erdõi, Sándor Mátyás birtokai, jelentõs vagyont képviseltek. Az õ javait osztották két részre: egyik felét nyilvánosan elárverezték, ezt a pénzt kapták a besúgók; a másik részét zár alá vették, ezt kellett kapnia a gróf örökösének, ha eléri a tizennyolcadik évét. Amennyiben a gyermek elõbb meghalna, a fenntartott rész az államra száll.

A feljelentõknek jutott két negyedrész több mint másfél millió forintot jelentett, amivel tetszésük szerint rendelkeztek.

A két cinkos elõször is elhatározta, hogy elválnak egymástól. Sárkány nem ragaszkodott ahhoz, hogy Torontál Simon közelében maradjon, emez pedig egyáltalán nem óhajtotta fenntartani kapcsolatait hajdani ügynökével. Sárkány eltávozott hát Triesztbõl Zirone társaságában, aki nem hagyta el õt a rossz sorban, miért hagyta volna hát el a jóban? Mindketten eltûntek, és a bankár többé nem hallott róluk. Hová mentek? Nyilván Európa valamelyik nagyvárosába, ahol senki sem törõdik a másik származásával, feltéve, ha gazdag, sem vagyona eredetével, feltéve ha két kézzel szórja a pénzt. Triesztben tehát nem esett szó e két kalandorról, akiket különben is csak Torontál Simon ismert.

Ahogy eltûntek, a bankár fellélegzett. Azt gondolta, most már nem kell tartania attól az embertõl, aki bizonyos mértékig mégis kezében tartotta, és ezt a helyzetet mindig kihasználhatta. Sárkány gazdag lett, de lehet-e bízni az ilyen tékozlóban, és ha felemészti a vagyont, vajon habozik-e visszatérni régi cinkosához?

Hat hónap alatt Torontál Simon helyreállította súlyosan kompromittált cége hírnevét, felszámolta ügyeit, és végleg otthagyva Triesztet, Raguzába költözött. Egyáltalán nem kellett félnie attól, hogy a kormányzó, aki egyedül ismerte az összeesküvés leleplezésében játszott szerepét, elárulja titkát; de még ez is sok volt egy olyan embernek, aki semmit nem akart veszíteni tekintélyébõl, s akinek vagyona fényûzõ életmódot biztosít bárhol, ahová kedve tartja menni.

Talán az elhatározásába, hogy elhagyja Triesztet, még egy rendkívüli körülmény is belejátszott - errõl késõbb esik szó -, olyan körülmény, amelyrõl csak õ és felesége tudott. Ennek folytán került kapcsolatba, igaz, csak egyszer, ezzel a Namirral is, akinek bizalmas viszonyát Sárkánnyal már ismerjük.

A bankár Raguzát választotta hát új lakóhelyéül. Még nagyon fiatalon ment el innen, sem rokona, sem családja nem volt. Itt már senki sem emlékezett rá, és idegenként jött vissza abba a városba, ahol negyven esztendeje nem fordult meg.

Az ilyen körülmények közt érkezõ gazdag férfiút a raguzai társaság szívesen fogadta. Csak annyit tudtak róla, hogy Triesztben kitûnõ vagyoni helyzetben élt. A bankár keresett és talált is egy palotát a város legelõkelõbb negyedében. Nagy lábon élt, Raguzában teljesen új személyzetet alkalmazott. Estélyeket adott, és estélyekre járt. Mivel semmit sem tudtak a múltjáról, ama kiváltságosok közé tartozott, akiket a szerencse fiának neveznek.

Igaz, Torontál egyáltalán nem érzett lelkiismeret-furdalást. Ha nem tart attól, hogy egy napon fény derül aljas árulásának titkára, semmi sem zavarja nyugalmát.

Feleségét azonban mindig úgy látta maga elõtt, mint néma, de élõ szemrehányást.

Ez a becsületes és tiszta lelkû, szerencsétlen asszony tudott arról a förtelmes bûnszövetségrõl, amely három hazafit juttatott halálra. Amikor a bankár ügyei rosszul álltak, egyszer elszólta magát, elõvigyázatlanul azt mondta, hogy Sándor Mátyás gróf vagyonának egy része talpra állítaná, és kénytelen volt feleségétõl néhány aláírást kérni, így be kellett vallania részvételét a trieszti szövetkezés besúgásában.

Torontálné leküzdhetetlen ellenszenvet érzett az iránt a férfi iránt, akihez sorsa fûzte, s ez az érzés annál inkább hatalmába kerítette, mivel magyar származású volt. Amint említettük, ebbõl az asszonyból hiányzott minden lelkierõ. Ez a csapás úgy lesújtotta, hogy többé magához sem tudott térni. Ettõl kezdve Triesztben, majd Raguzában is visszavonultan élt, már amennyire ezt életmódjuk lehetõvé tette. Megjelent ugyan a Stradonén levõ palota fogadásain, ezt nem tudta elkerülni, férje különben is kényszerítette volna rá, de mihelyt a ház úrnõjének szerepét végigjátszotta, elvonult szobájába. Teljesen leánya nevelésének szentelte magát, egyedül õrá pazarolta érzéseit, és megpróbált felejteni. Felejteni, miközben az ocsmány ügybe keveredett férfi egy házban élt vele!

Éppen két évvel Raguzába költözésük után a helyzet még bonyolultabbá vált. S ha ez a bonyodalom új bosszúság forrása volt a bankár számára, Torontálné életébe újabb fájdalmat hozott.

Báthoryné, fia és Boros is elhagyták Triesztet, és Raguzában telepedtek le, ahol élt még néhány rokonuk. Báthory István özvegye nem ismerte Torontál Simont; arról sem tudott, hogy valaha bizonyos kapcsolat állt fenn a bankár és Sándor Mátyás gróf között. Azt pedig nem is sejthette, hogy a bankár cinkosságot vállalt azokban a galád üzelmekben, amelyek a három magyar nemes életébe kerültek.

De ha Báthoryné nem is ismerte a trieszti bankárt, Torontál annál inkább ismerte õt. És nagyon kellemetlenül érintette, hogy Báthoryné ugyanabban a városban él, néha meg is pillantotta az utcán az asszonyt, aki szegényen, kicsi gyermekéért dolgozott. Ha Báthoryné már Raguzában lakik, midõn a bankár elhatározta, hogy oda költözik, talán lemond e tervérõl. De abban az idõben, amikor az özvegy megtelepedett a Marinella utcai szerény kis házban, õ már megvásárolta palotáját, berendezkedett, befogadta a legjobb társaság, és elismerték társadalmi rangját. Most már nem tudta rászánni magát, hogy harmadszor is lakhelyet változtasson.

“Mindenhez hozzászokik az ember!” - gondolta.

És elhatározta, hogy behunyja szemét árulásának élõ tanúja elõtt.

És hogy Torontál Simon behunyta szemét, ez, úgy látszik, ahhoz is elég volt, hogy önmagában se érezzen semmi kivetnivalót.

Ami azonban a bankárnak csak kellemetlen volt, Torontálnénak szakadatlan fájdalmat és lelkiismeret-furdalást okozott. Titokban többször is megpróbált segítséget juttatni az özvegynek, aki csak a munkájából élt; de Báthoryné ezeket az összegeket mindig visszautasította, mint valamennyi más adományt, amellyel ismeretlen barátok akarták segíteni. Az erõs lelkû asszony nem kért és nem is fogadott el támogatást.

Egy váratlan és valószínûtlen körülmény még tûrhetetlenebbé tette a helyzetet - a további bonyodalmak pedig már egyenesen rettenetessé.

Torontálné minden szeretetével elhalmozta lányát, aki alig volt még két és fél éves, amikor az 1867-es év végén férjével Raguzába költöztek.

Száva most már elmúlt tizenhét éves. Bájos teremtés volt, jobban hasonlított a magyar, mint a dalmát típusra. Sûrû, fekete haja, széles metszésû, tüzes szeme, magas homloka, szép ívelésû szája, meleg arcszíne, az átlagnál némileg magasabb, karcsú termete - röviden: ennyi szép vonás nem hagyott közömbösen egyetlen szemet sem.

De a legszembetûnõbb volt rajta, és a legerõsebben hatott az érzékeny lelkekre a lány komolysága; mintha a tûnõdõ arckifejezése mindig elmosódott emlékeket kutatna. Ez vonzotta feléje az embereket, és el is szomorította õket. Ezért viselkedtek olyan tartózkodóan vele apja szalonjának vendégei és azok, akikkel néha összetalálkozott a Stradonén.

Sokan sürgölõdtek körülötte, mert egy óriási vagyon egyetlen örökösének tartották. De bár jó néhány, társadalmilag is megfelelõ házasság kínálkozott, anyja kérdésére a lány magyarázat nélkül mindig kosarat adott. Különben Torontál Simon sem befolyásolta elhatározásában, és nem is sürgette õt. Nyilván még nem jelentkezett az a võ, akire szüksége volt - sokkal inkább neki, mint Szávának.

Hogy teljes képet adjunk Torontál Száváról, meg kell jegyeznünk még egy igen erõs jellemvonását: végtelenül csodálta a hazafias erényt és bátorságot. Politikával ugyan nem foglalkozott, de a hazájáért hozott áldozatok, a róla szóló történetek, a hõstettek, minden, ami csak hazája becsületére vált, mélyen eltöltötték lelkét. Hogyan születtek benne az efféle érzelmek? Egy bizonyos: nem apjától származtak! Nemes, nagylelkû természet lévén, úgy támadtak szívében.

Nem magyarázza ez - amint sejthetõ is - a Báthory Péter és Torontál Száva közti rokonszenv kifejlõdését? Igen! A bankár játékába beleszólt a balszerencse, és valahogy egymás felé fordította a két fiatalt. Száva még alig volt tizenkét éves, amikor valaki egy napon Péterre mutatott, és azt mondta neki:

- Ennek a fiúnak az apja Magyarországért halt meg!

És ezt sohasem felejtette el!

Aztán mindketten felnõttek, és Száva már akkor is Péterre gondolt, amikor a fiú szeme még meg sem akadt rajta. Mindig komolynak, elgondolkodónak látta Pétert, aki ha szegény is volt, azért dolgozott, hogy méltó legyen apja nevéhez, s a lány ismerte egész történetét.

Az elõbbiekbõl már tudjuk, hogyan szeretett bele Báthory Péter, hogyan bûvölte el Száva látása, és megérezte, hogy természete hasonlít az övéhez, s hogy a fiatalember mély szerelmét hamarosan viszonozta a lány is.

Teljes képet kapunk Torontál Száváról, ha megismerjük családi körülményeit.

Apjával szemben Száva igen tartózkodó volt. A bankár sohase halmozta el gyengédsége jeleivel, de õ sem kapott soha a lánytól semmi kedvességet. Az egyiknél talán a rideglelkûség okozta ezt, a másik meg azért tartotta a távolságot, mert semmiben nem értett vele egyet. Szávát csupán a kötelezõ tisztelet töltötte el apja iránt, több semmi. Egyébként apja hagyta, csináljon, amit akar, nem szegült ellene hajlamainak, nem korlátozta jótékonykodásaiban, mert õ is szeretett jótékonykodni, hogy felhívja magára a figyelmet. A bankár tehát közömbös volt a lányával szemben. A lányban viszont - ezt meg kell vallani - inkább ellenszenv, csaknem undor fejlõdött ki.

Anyja iránt Szávában egészen más érzelmek éltek. A bankár felesége férjének hatalma alatt állt, aki kevés tiszteletet tanúsított iránta. Az asszony jóságos teremtés volt, becsületes életével, egyéni méltóságának megõrzésével ezerszer többet ért, mint a férje. Torontálné mélységesen szerette Szávát. A lány tartózkodása mögött a legértékesebb tulajdonságokat fedezte fel. Iránta érzett szeretete szinte már rajongás volt, és valamiféle csodálattal, tisztelettel, sõt némi félelemmel vegyült. Száva tiszta jelleme, egyenessége és bizonyos helyzetekben megmutatkozó hajthatatlansága magyarázhatja meg az anyai szeretetnek ezt a különös formáját. A lány a szeretetet szeretettel viszonozta. Vérségi kötelék nélkül is nagyon szerették volna egymást.

Nem meglepõ hát, hogy Torontálné elsõnek ismerte fel, mi történik Száva fejében, majd szívében. A lány gyakran beszélt neki Báthory Péterrõl és családjáról, de nem vette észre, milyen fájdalmas hatást vált ki anyjából e név. Éppen ezért, amikor Torontálné meggyõzõdött arról, hogy Száva szereti a fiatalembert, ezt suttogta:

- Hát Isten is így akarja!

Sejthetõ, mit jelentettek Torontálné szavai, de ami még annál is több, milyen méltányos kárpótlás volna Száva szerelme Péter iránt a Báthory családot ért csapásért!

De ha Torontálné vallásos, jámbor lelkével azt is gondolhatta, hogy a gondviselés akarata, még férje beleegyezésére is szükség volt a két család közeledéséhez. Ezért elhatározta, hogy megtudja a véleményét, de errõl Szávának egy szót sem szólt.

Torontál Simon feleségének elsõ szavaira éktelen haragra lobbant, még csak nem is igyekezett türtõztetni magát, dühe határtalan volt. Torontálnét lesújtotta ez a hasztalan erõfeszítés, visszavonult szobájába, miközben férje megfenyegette:

- Vigyázzon, asszonyom!... Megbánja, ha még egyszer szóba hozza ezt a dolgot!

Így hát az, amit Torontál Simon végzetnek nevezett, nem csupán a Báthory családot sodorta ebbe a városba, hanem úgy intézte, hogy Száva és Péter is csakhamar megismerje és megszeresse egymást.

Az olvasó megkérdezheti, mi volt az oka nagy haragjának. Titkos terveket szõtt talán Száva jövõjérõl, s ezek az érzések tervét keresztezték? Ha lealázó árulására fény derül egy nap, vajon nem éppen az õ érdeke, hogy következményeit már a lehetõséghez mérten elõre enyhítse? Ugyan mit mondhat akkor Báthory Péter, ha egyszer már Torontál Száva férje? Mit tehetne Báthoryné? Kétségtelenül rettentõ helyzet lenne, az áldozat fia feleségül veszi a gyilkos lányát, de elsõsorban az áldozat családjának borzalmas, nem pedig õneki.

Igen, ez nyilvánvalóan így volt, de mit szól mindehhez Sárkány, akirõl semmi hír nem jött, de bármikor felbukkanhatott, és az is valószínûnek látszott, hogy a bankárt bizonyos elkötelezettségek fûzik cinkosához. Sárkány pedig nem az a fajta ember, aki megfeledkezik ilyesmirõl, ha fordul a szerencséje.

Természetesen Torontál is sokat gondolt arra, mi történhetett egykori tripoliszi ügynökével. Semmi hír nem jött róla, mióta a trieszti ügy után elváltak, s ennek már tizenöt éve. Még Szicíliában sem járt eredménnyel a kutatás, pedig Torontál tudta, hogy Sárkánynak ott vannak kapcsolatai barátja, Zirone révén. De nem bukkanhat-e fel Sárkány egyik napról a másikra? Ettõl Torontál állandó rettegésben élt, és csak a kalandor halálhíre nyugtatta volna meg. Talán akkor más színben látja még annak a lehetõségét is, hogy a Báthoryak és az õ háza között családi kapcsolat keletkezzék. Ilyesmire azonban jelenleg még gondolni sem lehetett.

Torontál Simon nem óhajtotta hát megismételni azt a jelenetet, amely felesége és közte zajlott le, amikor az asszony Báthory Péterrõl próbált beszélni vele. De nem is magyarázta meg, miért lett olyan dühös. Mindenesetre azt elhatározta, hogy ezentúl szigorúbban ügyel Szávára, és még figyelteti is. A fiatal mérnökkel szemben pedig gõgösen viselkedik, elfordítja fejét, amikor találkozik vele, hogy minden reményét elvegye. És ilyen módon nagyon is jól sikerült éreztetnie, hogy minden lépése végképp hiábavaló lenne.

Ilyen körülmények közt történt, hogy június tizedikén este Sárkány nevét jelentette az inas a Stradonén álló palota szalonjában, majd az ajtó kinyílt a szemérmetlen ember elõtt. Sárkány aznap reggel ült Namir társaságában a Cattaróból Raguzába induló vonatra. A város egyik nagy szállójában bérelt szobát, kiöltözött, és késlekedés nélkül jelentkezett régi cinkosánál.

Torontál Simon fogadta, és utasítást adott, hogy senki ne zavarja õket. Hogyan érintette Sárkány látogatása? Tudott-e uralkodni eléggé érzésein, hogy ne lássék rajta, hogyan érinti a viszontlátás, és nem vesznek-e össze? Sárkány éppoly parancsolónak, szemtelennek mutatkozott, mint hajdan? Vajon annak idején megállapodtak-e valamiben, és azt eszébe juttatta-e a bankárnak? És végül a múltról, a jelenrõl vagy a jövõrõl beszéltek-e? Mindezt senki sem tudhatta, hiszen a beszélgetést senki sem zavarta meg.

A tárgyalás eredménye aztán kiderült.

Huszonnégy órával késõbb igen meglepõ hír járta be a várost. Azt beszélték, hogy egy Sárkány nevû gazdag tripoliszi férfi feleségül veszi Torontál Szávát.

Úgy látszik, a bankár kénytelen volt engedni Sárkány fenyegetéseinek, aki egyetlen szavával tönkretehette. Sem felesége könyörgése, sem Száva irtózata nem hatotta meg, mert azt tartotta, hogy lánya sorsáról egyedül õ dönt.

Ejtsünk néhány szót arról, milyen érdek fûzte Sárkányt ehhez a házassághoz, aki ezt az érdeket nem is rejtette véka alá Torontál Simon elõtt. Sárkány ekkor már tönkrement ember volt. Az a vagyonrész, amely a bankárnak lehetõvé tette, hogy helyreállítsa cége hitelét, Sárkány kalandor-életmódjához kevés volt tizenöt esztendõ alatt. Mióta elhagyta Triesztet, bejárta Európát, tékozló életet élt, s a párizsi, londoni, berlini, bécsi, római szállókon nem volt elég ablak, hogy kénye-kedvére szórja ki rajtuk a pénzét. A sokféle élvezet kipróbálása után a véletlen adta meg a kegyelemdöfést azokban a városokban, ahol még dívott a szerencsejáték, Svájcban és Spanyolországban vagy a francia határokkal körbezárt Monaco hercegség játékasztalain.

Zirone természetesen mindenhová elkísérte az egész idõ alatt. Majd mikor már csak néhány ezer forintra apadt vagyonuk, visszatértek Szicília keleti részébe, amelyet Zirone annyira szeretett. Ott aztán nem maradtak tétlenek, csak arra vártak, hogy Sárkány felújíthassa kapcsolatait a trieszti bankárral. Valóban, új vagyon szerzésének nincs könnyebb módja, mint hogy feleségül veszi Szávát, a gazdag Torontál Simon egyetlen örökösét - mert Torontál Sárkány egyetlen kérését sem tagadhatja meg.

A bankár valóban nem tagadhatta meg Sárkány egyetlen kérését sem, még csak meg sem kísérelte. Avagy akadt talán a két ember között és a megoldásra váró problémájukban valami ismeretlen tényezõ? Erre a jövõ derít fényt.

Száva határozott magyarázatot kért apjától. Miért rendelkezik így vele?

- Becsületem függ e házasságtól - felelte végül is Torontál Simon -, ennek a házasságnak létre kell jönnie!

Amikor Száva elmesélte anyjának apja válaszát, az asszony csaknem ájultan zuhant lánya karjaiba, és kétségbeesetten sírt.

Torontál igazat beszélt!

A házasságot július hatodikára tûzték ki.

Elképzelhetõ, milyen volt Báthory Péter élete ebben a három hétben. Ijesztõ nyugtalanság lett rajta úrrá. Tehetetlen dühében hol bezárkózott a Marinella utcai házba, hol meg kiszökött ebbõl az átkozott városból, és Báthoryné már attól félt, hogy nem is látja többé viszont.

Mivel vigasztalhatta volna a fiút? Amíg nem esett szó a házasságról, Báthory Péternek még lehetett némi reménye, bár Száva apja visszautasította közeledését. De ha a lány férjhez megy, ez csak újabb szakadékot, immáron áthidalhatatlan szakadékot jelent. Bármit mondott is Antekirtt doktor, ígérete ellenére õ is csak elhagyta Pétert! Péter azon töprengett, vajon hogyan tudott beleegyezni a lány ebbe a házasságba, mert ismerte Száva kemény természetét, s tudta, hogy szereti õt. Miféle titok rejtõzik a Stradonén álló palotában, ahol ilyesmik történnek? Hát nem teszi jobban, ha elhagyja Raguzát, és elfogadja a felkínált állást, ha elmegy messzire Szávától, akit ennek az idegennek adnak, ennek a Sárkánynak?

“Nem! - ismételgette. - Lehetetlen!... Hiszen szeretem õt!”

Így hát a kétségbeesés költözött ebbe a házba, amelyet néhány napja még a boldogság fénye derített fel.

Pointe Pescade tovább folytatta a figyelést, és mindenrõl tudott, amit a városban beszéltek: az elsõk között jutott fülébe az is, hogy mi készül. Ahogy meghallotta Torontál Száva és Sárkány közelgõ házasságának hírét, írt Cattaróba. Mihelyt látta, hogy a fiatal mérnököt milyen szánalmas lelkiállapotba sodorta ez a hír - mert nagyon is érdekelte a sorsa -, értesítette Antekirtt doktort.

Válaszul azt kapta, hogy továbbra is figyelje, mi történik Raguzában, és mindenrõl tájékoztassa Cattarót.

De amint közeledett a gyászos július hatodiki nap, Báthory Péter állapota egyre rosszabbodott. Már anyja sem tudta megnyugtatni. Különben is hogyan lehetett volna megmásítani Torontál terveit? Nem az látszott már csak a sietségbõl is, amellyel nyilvánosságra hozta és kitûzte a házasság napját, hogy azt már régóta eltökélték, hogy Sárkány és a bankár hosszú ideje ismeri egymást, továbbá, hogy ez a gazdag tripoliszi valami egészen különös hatással lehet Száva apjára?

Báthory Pétert annyira hatalmába kerítették gyötrõ gondolatai, hogy egy héttel a házasság megkötése elõtt elhatározta, ír Torontál Simonnak.

Levele válasz nélkül maradt.

Ekkor azzal próbálkozott, hogy az utcán találkozik a bankárral... De ez sem sikerült.

Már palotájában is fel akarta keresni... De nem jutott tovább a kapunál.

Szávát és anyját sem láthatta. Sehogyan sem tudott közelükbe jutni.

De ha Báthory Péter nem is láthatta viszont sem Szávát, sem apját, annál többször találkozott Sárkánnyal a Stradonén. A fiatalember gyûlölködõ pillantására Sárkány csak megvetõen nézte végig. Báthory Péter ekkor arra gondolt, beleköt, és így párbajra kényszeríti... De milyen ürüggyel köthetne bele, és Sárkány miért fogadná el a kihívást, amikor érdeke épp az ellenkezõjét kívánta közvetlenül esküvõje elõtt?

Hat nap telt el. Péter, anyja könyörgése és Boros kérése ellenére, július negyedikén este elhagyta a Marinella utcai házat. Az öreg szolga követni akarta, de csakhamar nyomát vesztette. Péter, mintha megbolondult volna, céltalanul barangolt a város elhagyott utcáin, Raguza bástyái mentén.

Egy órával késõbb haldokolva hozták haza Báthoryné házába. Egy tõr járta át bal tüdejének felsõ csúcsát.

Nem fért hozzá kétség: Péter a kétségbeesés tetõfokán öngyilkos lett!

Mihelyt Pointe Pescade értesült a szerencsétlenségrõl, a távíróhivatalba rohant.

Egy óra múlva Antekirtt doktor már értesült Cattaróban a fiatalember öngyilkosságának hírérõl.

Nehéz lenne ecsetelni Báthoryné fájdalmát, amikor fia mellett állt, akinek már talán csak néhány órája volt hátra. De az anyai erõ felülmúlta az asszonyi gyengeséget. Elõször is ápolásban kell részesítenie. Majd azután sírhat.

Orvost hívattak. Csakhamar odaérkezett, megvizsgálta a sebesültet, meghallgatta gyönge és kihagyó lélegzetét, kitisztította a sebet, bekötözte, mindent elkövetett, hogy megmentse, de erre semmi reményt sem látott.

Tizenöt órával késõbb a fiatalember állapotát még súlyosbította egy erõs belsõ vérzés, és félõ volt, hogy igen gyenge lélegzése is megszûnik.

Báthoryné térdre esett, és kérte Istent, óvja meg fiát.

E pillanatban kinyílt a szoba ajtaja... Antekirtt doktor tûnt fel, és a haldokló ágyához közeledett.

Báthoryné feléje rohant: de az orvos egy mozdulattal visszatartotta.

Ekkor Péter fölé hajolt, és nagy figyelemmel, szótlanul megvizsgálta. Azután mereven, figyelmesen nézte. Mintha delejes erõ sugárzott volna szemébõl, mint aki saját életét és akaratát kívánja beleoltani a fiú kialvó agyába.

Péter hirtelen félig felemelkedett. Szemhéja kinyílt, rábámult a doktorra... Aztán élettelenül hanyatlott vissza.

Báthoryné fiához rohant, felkiáltott, és ájultan dõlt az öreg Boros karjába.

A doktor lezárta a fiatalember szemét, aztán felkelt, elhagyta a szobát, és mintha egy indiai legendából vett jeligét mormolt volna:

- A halál nem rombol, csak láthatatlanná tesz!

A haláleset nagy port vert fel a városban; de senki sem gyanította Báthory Péter öngyilkosságának valódi okát, azt pedig, hogy Sárkány és Torontál is részes volt a szerencsétlenségben, senki sem gondolta.

Másnap, július hatodikán akarták megtartani Torontál Száva és Sárkány esküvõjét.

Az oly megrendítõ körülmények közt történt öngyilkosság híre nem jutott el sem Torontálné, sem Száva fülébe. Torontál Sárkánnyal egyetértésben gondoskodott errõl.

Abban is megegyeztek, hogy az esküvõt nagyon egyszerû körülmények között rendezik meg. Sárkány családi gyászára hivatkoznak ürügyül. Ez nyilván nem felelt meg Torontál Simon fényûzõ életmódjának, de jelen esetben úgy vélte, hogy jobb, ha hûhó nélkül megy végbe az esküvõ. Az új házasok csak néhány napig maradnak Raguzában; aztán Tripoliszba utaznak, ahol a hírek szerint Sárkány lakik. Így nem is rendeznek fogadást a Stradonén, sem a szerzõdés felolvasása alkalmából, amely jelentõs hozományt biztosít a lánynak, sem pedig a Ferenc-rendiek templomában tartandó egyházi esküvõ után, amelyet a polgári esküvõ befejeztével rendeznek meg.

Ezen a napon, amíg az esküvõ utolsó elõkészületei folytak, két beszélgetõ férfi sétált a Stradone túlsó oldalán.

Ez a két férfi Cap Matifou és Pointe Pescade volt.

Amikor Antekirtt doktor visszatért Raguzába, magával hozta Cap Matifout is. Már nem volt szükség rá Cattaróban, s ki kételkedne benne, hogy a két barát, a “két iker”, ahogy Pointe Pescade mondta, roppant módon örült a viszontlátásnak?

Mihelyt a doktor Raguzába érkezett, elõször is a Marinella utcai házba látogatott el; majd elvonult a Plocce külváros egy szerény szállójába, s ott várta, hogy Sárkány és Torontál Száva házasságát megkössék, és aztán hozzálásson tervei megvalósításához.

Másnap Báthorynénál tett újabb látogatása során õ maga segített elhelyezni Pétert a koporsóban; Pointe Pescade-ot és Cap Matifout elküldte, hogy figyeljék a Stradonét, aztán hazatért szállására.

Pointe Pescade élénken beszélgetett barátjával, de azért szemét, fülét nyitva tartotta.

- Úgy nézem, meghíztál, Capom! - jegyezte meg, és felágaskodott, hogy megtapogassa az erõmûvész mellét.

- Igen... és jó erõben vagyok.

- Éreztem, amikor megöleltél.

- És a színjáték, amelyikrõl beszéltél? - kérdezte Cap Matifou, mert nem akart lemaradni a szerepérõl.

- Halad, halad!... Csakhogy nagyon bonyolult a cselekménye!

- Bonyolult?

- Hát persze!... Ez nem vígjáték, ez dráma, és már az eleje is érdekes!

Pointe Pescade elhallgatott. Zárt hintó robogott a Stradonén levõ palota elé, és ott megállt.

A palota ajtaja nyomban kinyílt, és a kocsi mögött ismét becsukódott. Pointe Pescade a kocsi utasában Sárkányt ismerte fel.

- Bizony... nagyon érdekes - folytatta -, és nagy sikert ígér!

- És az áruló?... - kérdezte Cap Matifou, akit úgy látszott, ez a személy közvetlenebbül érdekelt.

- Nos... az áruló most még gyõzedelmeskedik, mert a jól megszerkesztett színdarabban így szokás... De türelem! Várjuk meg a megoldást!

- Cattaróban - mondta Cap Matifou - már azt hittem, színre...

- Színre lépsz?

- Igen, Pointe Pescade, igen!

És Cap Matifou elmesélte, mi történt a cattarói bazárban, vagyis hogy szükség volt a karjára, hogy elraboljon valakit, de erre nem került sor.

- Persze! Túl korai volt! - válaszolta Pointe Pescade, aki csak azért beszélt, hogy a szája járjon, ahogy mondják, de közben a tekintete folyton jobbra-balra járt. - Te csak a negyedik vagy ötödik felvonásban jössz elõ, Capom!... Vagy az is lehet, hogy csak az utolsó jelenetben... De ne nyugtalankodj! Óriási sikered lesz!... Számíthatsz rá!

E pillanatban távoli moraj hallatszott a Stradonén, a Marinella utca sarkáról.

Pointe Pescade félbeszakította a beszélgetést, néhány lépést tett a Torontál-palota jobb oldala felé.

Temetési menet bukkant fel a Marinella utca felõl, befordult a Stradonéra, s a ferenciek temploma felé haladt, ahol majd a gyászmisét tartják.

Fekete posztóval leterített, dísztelen koporsót vitt a vállán négy ember; egyébként csak kevesen vettek részt a temetésen, amelynek egyszerûsége nemigen hívta fel a közfigyelmet.

A menet lassan közeledett, amikor Pointe Pescade visszafojtott kiáltással megragadta Cap Matifou karját.

- Mi lelt? - kérdezte Cap Matifou.

- Semmi!... Túl hosszú lenne elmondani!

Felismerte Báthorynét, aki fia koporsója után haladt.

Az egyház nem tagadta meg az imákat ettõl a halottól, akit a kétségbeesés kergetett az öngyilkosságba; a pap a Ferenc-rendiek kápolnájában várta, hogy aztán a temetõbe kísérje.

Báthoryné száraz szemmel lépkedett a koporsó mögött. Már sírni sem tudott. Hol révetegen tekintett jobbra-balra, hol mereven nézett a gyászlepelre, amely fia testét borította.

Az öreg Boros úgy vonszolta magát mellette, hogy az ember szíve megesett rajta.

Pointe Pescade érezte, könny szökik a szemébe. Igen! Ha nem az a feladata, hogy a helyén maradjon, a derék fickó nem habozott volna a néhány baráthoz és szomszédhoz csatlakozni, aki Báthory Péter gyászmenetében haladt.

Amikor a menet majdnem a Torontál-palota elé ért, a nagykapu hirtelen kinyílt. Az udvaron, a terasz elõtt két hintó állt indulásra készen.

Az elsõ éppen kigördült a kapun, és lefelé kanyarodott a Stradonén.

Pointe Pescade felismerte a kocsiban ülõ Torontál Simont, feleségét és lányát.

Torontálné fájdalomtól összetörve ült Száva mellett, aki menyasszonyi fátylánál is sápadtabb volt.

Sárkány néhány rokon vagy barát társaságában a másik kocsiban foglalt helyet.

Ezt az esküvõt sem rendezték nagyobb pompával, mint ezt a temetést. És mind a kettõ egyaránt dermesztõen szomorú!

Amikor az elsõ kocsi kigördült a kapun, hirtelen szívszaggató kiáltás hasított a levegõbe.

Báthoryné megállt, és Száva felé nyújtott karral megátkozta a fiatal leányt.

Száva sikoltott! Megpillantotta a gyászba öltözött anyát! Most már értette, mit titkoltak elõtte... Péter meghalt, õ ölte meg, érte halt meg, az õ gyászmenete haladt itt éppen akkor, amikor vele a menyegzõi kocsi elindult!

Száva elájult. Torontálné kétségbeesetten igyekezett magához téríteni... Hasztalanul!... Alig lélegzett!

Torontál Simon nem tudta türtõztetni dühét. Csak az odaszaladó Sárkány uralkodott magán.

Ebben a helyzetben lehetetlen volt az anyakönyvvezetõ elé állni, és utasítást adtak a kocsisoknak, hogy térjenek vissza a palotába, amelynek kapuja hangos csattanással bezárult.

Szávát felvitték szobájába, ágyára fektették, de meg sem mozdult. Anyja mellette térdelt, és gyorsan orvost hívtak. Eközben Báthory Péter gyászmenete továbbhaladt a Ferenc-rendiek temploma felé, és a gyászmise után a raguzai temetõbe indultak.

Pointe Pescade megértette, hogy Antekirtt doktornak a legrövidebb idõn belül értesülnie kell errõl a váratlan eseményrõl. Így szólt hát Cap Matifouhoz:

- Maradj itt, és õrködj!

Aztán lóhalálában a Plocce külváros felé rohant.

A doktor szótlan maradt, míg Pointe Pescade elhadarta a történteket.

“Túlléptem jogaimat? - töprengett. - Nem!... Ártatlant sújtottam... Igen, kétségtelenül! De ez az ártatlan személy Torontál Simon lánya!”

És Pointe Pescade-hoz fordult:

- Hol van Cap Matifou?

- A Stradonén, a palota elõtt.

- Igénybe vehetlek benneteket ma este?

- Hány órakor?

- Kilenckor.

- Hol várjuk önt?

- A temetõ kapujában!

Pointe Pescade nyomban elindult, hogy visszatérjen Cap Matifouhoz, aki nem hagyta el õrhelyét.

Este nyolc óra tájban a doktor bõ kabátjába burkolózva a raguzai kikötõ felé vette útját. A bástyafal sarkától bal felé kis öbölhöz ért, amely a kikötõn túl félhold alakban nyúlt be a szárazföldbe, és szinte eltûnt a sziklák között.

A környéken egy lélek sem járt. Sehol egyetlen ház, egyetlen hajó sem volt látható. Még a halászbárkákat sem kötötték ki errefelé, mert féltek az öblöt körülvevõ sziklazátonyoktól. A doktor megállt, körülnézett, kiáltott egyet, ami nyilván elõre megbeszélt jelzés volt. A következõ pillanatban egy matróz lépett eléje, és így szólt:

- Parancs, uram!

- Itt a csónak, Pazzer?

- Igen, a szikla mögött.

- Valamennyi embereddel?

- Mind itt van.

- És az Elektrik?...

- Távolabb, északra, három kötélhossznyira, a kis öblön túl.

És a matróz valami orsó alakú testre mutatott a vízen, amelynek ottlétérõl semmiféle fény nem árulkodott.

- Mikor érkezett a hajó Cattaróból? - kérdezte a doktor.

- Alig egy órája.

- Nem vették észre?

- Senki sem láthatta, mert a sziklák tövében jött.

- Pazzer, senki se hagyja el az õrhelyét, és várjatok itt egész éjjel, ha kell!

- Igen, uram!

A matróz visszatért a csónakhoz, amely teljesen egybeolvadt a homokpart utolsó szikláival.

A doktor rövid ideig még a parton maradt. Nyilván azt várta, hogy egészen beesteledjék. Idõnként nagy léptekkel le s fel sétált. Aztán újra és újra megállt. És ilyenkor összefont karral, némán és mozdulatlanul meredt az Adriai-tengerre, mintha annak mondaná el titkait.

Nem világított a hold, nem látszottak a csillagok. Csak egy kis szél fújdogált a szárazföld felõl, mint minden este, de pár óra múlva ez is elült.

Magasan úszó, de elég sûrû felhõk takarták az eget egészen a nyugati látóhatárig, ahol már az utolsó, világosabb páragomoly is belemosódott a homályba.

- Gyerünk! - mondta végül a doktor.

És a várost megkerülve, a temetõ felé vette útját.

A kapunál már várta Pointe Pescade és Cap Matifou; egy fa mögé bújtak, hogy ne lássák meg õket.

Ilyenkor a temetõt már bezárják. Az õr házikójában az utolsó fény is kialudt. Napkelte elõtt ide már senki sem léphet be.

A doktor nyilván pontosan ismerte a temetõ helyrajzát. Alkalmasint nem is állt szándékában a kapun át belépni - mert ami most következett, annak titokban kellett zajlania.

- Kövessetek - mondta a közeledõ Pointe Pescade-nak és társának.

Mindhárman elindultak a temetõ külsõ fala mentén, amely a hepehupás talajon meredeken húzódott felfelé.

Tízpercnyi gyaloglás után a doktor megállt; aztán egy újkeletû falomlásból képzõdött hasadékra mutatott.

- Gyerünk át! - mondta.

Átbújt a nyíláson. Pointe Pescade és Cap Matifou követte.

Ott, a sírok fölé nyúló nagy fák alatt már sötétebb volt. A doktor azonban habozás nélkül egy fasorba tért, aztán egy mellékfasorba, amely a temetõ felsõ részébe vezet. Léptei hangjára egy-két éjjeli madár röppent fel. De ezeken a baglyokon és kuvikokon kívül teremtett lélek sem mutatkozott a fûbõl kimagasló síremlékek körül.

Csakhamar mindhárman megálltak egy szerény emlékmû elõtt; amolyan kápolnaféle volt, rácsos ajtaját nem zárták be kulccsal.

A doktor belökte a rácsot; aztán megnyomta egy villanyzseblámpa gombját, azzal világította meg a sírbolt belsejét, de vigyázva, hogy kívülrõl ne lehessen észrevenni.

- Lépj be - mondta Cap Matifounak.

Cap Matifou belépett a kis kápolnába; a szemközti falba három márványtáblát illesztettek.

Az egyik táblán - a középsõn - ez volt olvasható:

BÁTHORY ISTVÁN

1867

A bal oldali táblán nem volt semmi felírás. A jobb oldalira nemsokára rákerül.

- Vedd le ezt a táblát - mondta a doktor.

Cap Matifou könnyedén leemelte, hiszen még nem erõsítették be a falba; letette a földre, és a falba vágott üregben egy koporsó tûnt fel.

Ebben a koporsóban feküdt Báthory Péter teste.

- Húzd ki a koporsót - rendelkezett a doktor.

Cap Matifou kihúzta a koporsót, és bár nehéz volt, nem szorult Pointe Pescade segítségére; kivitte a kápolnából, és lehelyezte a fûre.

- Fogd ezt a szerszámot - mondta a doktor, és átadott Pointe Pescade-nak egy csavarhúzót -, szereld le a koporsó tetejét!

Az egész csak néhány percet vett igénybe.

A doktor lehúzta a testet borító fehér leplet, és fülét Péter mellére szorította, mint amikor a szívverést hallgatják. Aztán kiegyenesedett.

- Vedd ki a koporsóból! - mondta Cap Matifounak.

Cap Matifou engedelmeskedett; sem õ, sem Pointe Pescade nem tett semmi ellenvetést, bár halott kihantolása tiltott cselekmény.

Amikor Cap Matifou Báthory Péter testét gyengéden letette a földre, újra beburkolta a lepelbe, a doktor pedig még a kabátját is ráterítette.

A fedelet visszacsavarozták a koporsóra, a koporsót betolták a falüregbe, a márványtáblát a nyílásra illesztették, amely azt eltakarta, mint azelõtt.

A doktor eloltotta a villanylámpát, s újra mély homály borult rájuk.

- Emeld fel! - utasította Cap Matifout.

Cap Matifou hatalmas karjába emelte a fiatalember testét, mintha egy gyereket venne fel; aztán a doktor nyomában, háta mögött Pointe Pescade-dal, megindult visszafelé a mellékfasoron, egyenest a temetõfal hasadékának irányában.

Öt perccel késõbb kibújtak a nyíláson; a doktor, Pointe Pescade és Cap Matifou megkerülte a városfalat, és a tengerpart felé vették útjukat.

Egy szót sem szóltak; de ha az engedelmes Cap Matifou nem is gondolkozott, akár egy gép, annál több gondolat kavargott Pointe Pescade agyában.

A temetõtõl a tengerpartig Antekirtt doktor és két társa senkivel nem találkozott. De a kis öböl közelében, ahol az Elektrik csónakja várta õket, egy vámõrt vettek észre, amint fel s alá járt a part menti sziklákon.

Õk csak folytatták útjukat, mit sem törõdve a vámõrrel. A doktor ismét kiáltott, mire elõtûnt a rejtekhelyén maradt csónak vezetõje.

Cap Matifou a doktor intésére leereszkedett a sziklák túlsó oldalán, és már készült a csónakba lépni.

E percben a vámõr közelebb jött, s amint éppen a csónakba akartak beszállni, rájuk kiáltott:

- Maguk kicsodák?

- Olyanok, akik választást engednek önnek húsz forint készpénz vagy egy férfias ökölcsapás közt... az is rögvest esedékes ettõl az úrtól - felelte Pointe Pescade, és Cap Matifoura mutatott.

A vámõr nem tétovázott.

Elvette a húsz forintot.

- Szálljunk be! - rendelkezett a doktor.

Egy perccel késõbb a csónak már eltûnt a félhomályban.

Öt perc múlva elérte az orsó formájú hajót, amelyet a partról nem lehetett észrevenni.

A csónakot felhúzták a fedélzetre.

Az Elektrik halk gépei megindultak, és a hajó csakhamar kifutott a nyílt tengerre.

Cap Matifou egy díványra helyezte Báthory Péter testét egy keskeny fülkében, amelynek egyetlen ablaka sem volt, így külsõ fény ide soha nem hatolt be.

A doktor egyedül maradt Péterrel, föléje hajolt, és megcsókolta sápadt homlokát.

- Most pedig ébredj fel, Péter! - szólt rá. - Így akarom!

Péter, mintha csak a halálhoz hasonló delejes álomból tért volna magához, kinyitotta szemét.

Az elsõ pillanatban ellenszenv látszott az arcán, amikor felismerte Antekirtt doktort.

- Hát ön az... ön, aki magamra hagyott!

- Én vagyok, Péter!

- De hát kicsoda ön?

- Egy halott... mint te!

- Egy halott?...

- Sándor Mátyás gróf vagyok!

“Szép a Földközi-tenger, és ennek két oka van: harmonikus környezete, valamint a levegõ és a fény üdesége és áttetszõsége. Csodálatosan megedzi az embert. A legnagyobb ellenálló erõvel, keménységgel ruházza fel.”

Michelet, XIX. századi francia történetíró mondta ezt, és igaza van. De szerencsére a természet - ha már Herkules nem segített neki - elválasztotta a Calpo-sziklát az Abyla-sziklától, és így létrehozta a Gibraltári-szorost. De azt is el lehet fogadni, számos geológus állításával szemben, hogy ez a szoros mindig is létezett. Nélküle nincs Földközi-tenger. Ugyanis a párolgás folytán háromszor annyi vizet veszít ez a tenger, mint amennyi folyóinak vízhozama, és ha az Atlanti-óceán vize a szoroson át nem áramlana belé, és nem biztosítaná vizének szintjét, már sok-sok évszázada csak valami holt tenger lenne, holott ez a tenger nagyon is élõ tenger.

A hatalmas Földközi-tenger legelrejtettebb, legismeretlenebb zugában rejtõzött el Sándor Mátyás gróf - és mindaddig itt akart maradni, amíg munkáját teljesen be nem fejezi Antekirtt doktor néven -, hogy kiaknázhassa állítólagos halálának minden elõnyét.

Két Földközi-tenger is hullámzik a földgolyón, egyik az Óvilágban, másik az Újban. Az amerikai Földközi-tenger a Mexikói-öböl; területe nem kevesebb, mint négy és fél millió négyzetkilométer. Bár az európai Földközi-tenger csak 2 885 527 km2-en fekszik, és mintegy a fele a másiknak, külseje mégis sokkal változatosabb, sok a természetes kikötõje, különálló öble, egyes nagyobb vízterületei akkorák, hogy méltán érdemelték ki a tenger nevet. Ilyen különálló területegysége a görög szigettenger, a Krétai-tenger Kréta szigettõl északra, délre pedig a Líbiai-tenger, az Adriai-tenger Olaszország, Ausztria, Törökország és Görögország közt, a Jón-tenger, amely Korfu, Zante, Kefallinia és más szigetek partjait mossa, a Tirrén-tenger Olaszországtól nyugatra, az Eol-tenger a Lipari-szigetek körül, az Oroszlán-öböl Provence földjén, a Genovai-öböl a Ligur-tengerben, a Gabesi-öböl a tuniszi partok elõtt, a két Szirtisz, amely Kirenaika és Tripolisz között nyúlik be mélyen az afrikai kontinensbe.

E tengernek, amelynek egyes partvidékeit még alig ismerték, vajon melyik rejtett zugát választotta ki lakóhelyül Antekirtt doktor? Szigetek százai, szigetecskék ezrei tûnnek elõ e hatalmas medence körülhajózása során. Megszámlálhatatlan földnyelv és kis öböl tarkítja. Hányféle népfaj, erkölcs, életmódjára és politikai helyzetére nézve különbözõ nép él a partjain, ahol az emberiség története több mint húsz évszázada indult el, franciák, olaszok, osztrákok, törökök, görögök, arabok, egyiptomiak, tripolisziak, tunisziak, algíriak, marokkóiak - még angolok is Gibraltárban, Máltán és Cipruson! Három kiterjedt földrész, Európa, Ázsia és Afrika partja öleli. Hol kereste hát Sándor Mátyás gróf, a késõbbi Antekirtt doktor - milyen kedves ez a név a keleti népek számára - messzi lakóhelyét, ahol új életének tervét kidolgozta? Ennek jutott csakhamar tudomására Báthory Péter.

Péter egy pillanatra felnyitotta szemét, aztán teljes kábultságba esett vissza, olyan érzéketlenségbe, mint amikor a doktor holtan hagyta a raguzai házban. A doktor akkor rendkívüli szuggesztiós erejének birtokában, egyes-egyedül átható tekintetével hipnotikus állapotba helyezte a haldoklót, és átvitte rá akaratát. Péter nagyon legyöngült a vérveszteségtõl, úgy látszott, mintha már nem is élne, pedig csak aludt, és itt a hajón a doktor akaratából tért magához. Most ezt az elszállni készülõ életet kellett megmenteni. Nem volt könnyû feladat, mert nagyon gondos ápolást és a gyógyítás minden mûvészetét igényelte. Antekirtt doktornak nem volt szabad hibáznia.

“Életben marad!... Akarom, hogy éljen! - ismételgette. - Ó, miért nem valósítottam meg még Cattaróban legelsõ tervemet?... Miért akadályozott meg Sárkány Raguzába érkezése, hogy kiszakítsam Pétert ebbõl az átkozott városból?!... De megmentem!... Ezentúl Báthory Péter Sándor Mátyás jobb keze lesz!”

Tizenöt év óta Antekirtt doktor nem is gondolt másra, mint a büntetésre és jutalmazásra. Nem felejtette el, mivel tartozik nem is annyira önmagának, mint inkább társainak, Báthory Istvánnak és Szathmár Lászlónak. Most eljött a cselekvés órája, ezért hajózott a Savarenán Raguzába.

Antekirtt doktor külseje e hosszú idõ alatt annyira megváltozott, hogy lehetetlen volt felismerni. Rövidre nyírt haja megõszült, és arcszíne fakó, sápadt lett. Az ötvenéves férfiaknak abba a csoportjába tartozott, akik megõrizték fiatalos erejüket, de megszerezték az érett kor hûvös nyugalmát is. Semmi nem emlékeztetett rajta a fiatal Sándor gróf sûrû hajára, élénk arcszínére, vörösesszõke szakállára, amikor az ember a szigorú és hideg Antekirtt doktorral találta magát szemben. De kifinomultabban, megacélosodva olyan vastermészet maradt, akirõl elmondható, hogy a mágnestû is kitér közeledtére. Azt akarta, hogy Báthory István fiából ugyanilyen ember váljon, és ezt el is tudja érni.

Különben Antekirtt doktor már régóta az egyetlen élõ tagja volt a hajdani kiterjedt Sándor családnak. Az olvasó nem felejtette el, hogy Sándor grófnak volt egy gyermeke, egy kislány, akit apja letartóztatása után Lendecknek, az artenaki kastély intézõjének a feleségére bíztak. Ez az akkor kétéves kislány a gróf egyetlen örököse volt. A halálos ítélet egyúttal Sándor Mátyás fele vagyonának elkobzását is kimondta, a vagyon másik felét a lány számára zárolta azzal, hogy tizennyolc éves korában veheti át. Lendeck jószágkormányzó az erdélyi uradalom zárolt részének intézõje maradt, felesége és jómaga továbbra is a kastélyban lakott a gyermekkel, neki akarták szentelni egész életüket. De mintha a végzet üldözte volna a Sándor családot, amelynek egyetlen tagja már csak ez a kislány volt. Néhány hónappal a trieszti összeesküvõk elítélése és az azt követõ események után a gyermek eltûnt, és hiába keresték. Csak kalapkáját találták meg az egyik patak partján, amelyik a szomszédos hegyoldalból a parkon keresztül folyt. Így nagyon is bizonyosnak látszott, hogy a kislányt a Kárpátok valamelyik szakadékába sodorta a sebes víz, késõbb sem bukkantak nyomára. Rosena Lendecket, a jószágkormányzó feleségét annyira lesújtotta ez a szerencsétlenség, hogy néhány hónappal késõbb meghalt. A kormány semmit sem változtatott az ítélet rendelkezésein. A birtoknak ezt a részét továbbra is zárgondnokság alatt tartották, és kimondták, hogy Sándor gróf vagyona majd csak akkor száll az államra, ha a gróf örököse - akinek halálát nem tudták törvényesen megállapítani - nem kerülne elõ addig, amikor is átvehetné az örökséget.

Ez volt az utolsó csapás, amely a Sándor családot érte, és a világ úgy tudta, hogy a nemes és hatalmas família kihalt. Az idõ pedig lassan befejezte mûvét, és erre az eseményre is feledés borult, mint minden egyébre, ami a trieszti összeesküvéshez fûzõdött.

Sándor Mátyás akkortájt a legszigorúbb inkognitóban Otrantóban élt, ott érte gyermekének halálhíre is. Ezzel a kislánnyal minden eltûnt, ami Réna grófnéból - akit oly nagyon szeretett, és akivel oly kevés ideig élhetett együtt - még megmaradt. Aztán egy nap elhagyta Otrantót, éppolyan feltûnés nélkül, ahogy érkezett, és senki nem sejtette, hol kezd új életet.

Tizenöt évvel késõbb, amikor Sándor Mátyás gróf újra megjelent a színen, senki nem gyaníthatta, hogy Antekirtt doktor neve mögött õ rejtõzik, és hogy õ játssza az orvos szerepét.

Kislánya halála óta Sándor Mátyás csak fogadalma teljesítésének élt. Most már egyedül állt a világban, a reá váró feladattal - és ezt a feladatot szentnek tekintette. Néhány évvel azután, hogy elhagyta Otrantót, roppant vagyon és ennek révén óriási hatalom birtokába jutott - a vagyonszerzés körülményeit nemsokára mi is megismerjük -, de továbbra is az ismeretlenséget választotta, és azok nyomába vetette magát, akiknek jutalmazására, illetve megbüntetésére esküt tett. Eleve úgy tervezte, hogy az ítélkezésben Báthory Péter is társa lesz. Nagy körültekintéssel ügynököket fogadott fel a Földközi-tenger vidékének legkülönbözõbb városaiban. Bõkezûen megfizette õket, de megkövetelte tõlük, hogy munkájukat a legteljesebb titoktartással végezzék; az ügynökök csak a doktorral álltak összeköttetésben egyrészt a már megismert gyors hajók útján, másrészt tenger alatti huzalok segítségével, amelyek Antekirtt szigetét kötik össze a máltai távírókábelekkel, Máltán át pedig Európával.

Így történt aztán, hogy megbízottai jelentésének alapján a doktor nyomára bukkant mindazoknak, akiknek közvetlenül vagy közvetve közük volt a Sándor gróf összeesküvéséhez. Ily módon megfigyelhette õket a távolból, tudott minden tettükrõl, és úgyszólván lépésrõl lépésre követte õket, különösen az utolsó négy-öt évben. Tudta, hogy Torontál Simon elhagyta Triesztet, és Raguzában telepedett le feleségével és lányával, a Stradonén álló palotában. Sárkányt nyomon követte Európa nagyobb városaiban, ahol vagyonát eltékozolta, majd Szicília keleti tartományaiban, ahol társával, Zironéval azon töprengett, hogyan tehetne szert ismét nagy pénzösszegre. Carpenáról megtudta, hogy eltávozott Rovignóból és Isztriából, és Olaszországba vagy Ausztriába ment, és ott élt, amíg az árulásért kapott néhány ezer forint futotta a semmittevõ életre. Aztán Andrea Ferratót akarta megszöktetni a doktor Tirolból, a steini fegyencteleprõl, ahol a pisinói szökevények iránt tanúsított nagylelkûségéért bûnhõdött, de néhány hónap múlva a halál megszabadította a becsületes halászt a rabság bilincseitõl. Gyermekei, Maria és Luigi is elhagyták Rovignót, és bizonyára nagy nyomorban tengették kétszeresen is összetört életüket. De olyan jól elrejtõztek, hogy lehetetlen volt nyomukra bukkanni. Báthorynét, aki fiával és Szathmár László öreg szolgájával, Borossal telepedett meg Raguzában, a doktor sohasem vesztette szem elõl, és tudjuk, hogyan juttatott nekik jelentõs összeget, amelyet azonban a büszke és bátor asszony nem fogadott el.

De végül eljött az idõ, amikor a doktor elkezdhette nehéz harcát. Miután megbizonyosodott arról, hogy senki nem ismeri fel, és tizenöt évi távollét után mindenki halottnak tartja, Raguzába érkezett. Éppen a legjobbkor talált rá Báthory István fiára és Torontál Simon leányára, akik egymásba szerettek, neki pedig ezt a szerelmet mindenáron szét kellett zúznia.

Nem felejtettük el, mi történt ezután: Sárkány beavatkozását az ügybe, és hogy megjelenése milyen következményekkel járt mindkét félre, milyen állapotban vitték haza Báthory Pétert anyja házába, mit tett Antekirtt doktor a haldokló fiatalemberrel, hogyan és milyen körülmények között keltette életre, és árulta el neki igazi nevét, vagyis hogy õ Sándor Mátyás.

Most már meg kellett gyógyítania Pétert, elmondani neki mindazt, amit nem is sejtett, hogy undorító árulás juttatta a kopók kezére atyját és két társát, közölni kellett vele az árulók nevét; végül pedig társul kellett állítania a könyörtelen ítélõbíró mellé, akinek szerepét a doktor akarta betölteni, mert nem akarta az ügyet az emberi igazságszolgáltatásra bízni, hiszen maga is ennek esett áldozatául.

Így hát a legfontosabb Báthory Péter gyógyulása volt, s teljesen ennek a gyógyulásnak akarta szentelni magát.

A szigetre szállításának elsõ hetében Péter valóban élet-halál között lebegett. Nemcsak sebe bizonyult nagyon súlyosnak, de lelkiállapota még rosszabb volt. Száva emléke, akit már Sárkány feleségének hitt, édesanyja, aki siratja õt, aztán az Antekirtt doktor nevét viselõ Sándor Mátyás gróf feltámadása - Sándor Mátyásé, apja leghívebb barátjáé -, mindez elég volt ahhoz, hogy megzavarja már amúgy is megviselt kedélyállapotát.

Antekirtt doktor nem mozdult el Péter mellõl sem éjjel, sem nappal. Hallotta, amint lázálmában Torontál Száva nevét emlegeti. Megértette, milyen mély szerelem fûzi a lányhoz, és milyen kínt jelent neki annak a házassága, akit szeret. Már azon töprengett, vajon nem erõsebb-e mindennél ez a szerelem, és képes lesz-e Péter legyõzni, ha megtudja, hogy Száva annak az embernek a lánya, aki beárulta, eladta, megölte apját. Pedig közölnie kell vele. Erre eltökélte magát. Ez volt a feladata.

Hússzor is úgy látszott, hogy Báthory Péter örök nyugovóra tér. Testét-lelkét egyszerre támadta a baj, olyan közel járt a halálhoz, hogy már az ágya mellett álló Sándor Mátyást sem ismerte fel. Még arra sem volt ereje, hogy Száva nevét kiejtse!

De a gyógykezelés eredményes volt, és hatása nem maradt el. A fiatalság gyõzedelmeskedett. A beteg test hamarabb indult gyógyulásnak, mint a beteg lélek. A seb hegedni kezdett, a tüdõ újra rendesen mûködött, és július tizenhetedikén a doktor már biztos volt abban, hogy Pétert megmentette.

Ezen a napon a fiatalember felismerte õt. Még ugyan igen gyönge hangon, de valódi nevén szólította.

- Neked, fiam, Sándor Mátyás vagyok - felelte -, de egyedül neked!

És mivel úgy látta, hogy Péter tekintetével magyarázatot kér, és azt türelmetlenül várja, így szólt:

- Késõbb, késõbb!

Péter csinosan berendezett betegszobáját szabadon járta át az egészséges tengeri szellõ, az ablakai északra és keletre nyíltak, szép fák árnyékolták, amelyeket a friss vizû patakok örökké zölden tartottak; ebben a környezetben Péter állapotának gyorsan és biztosan kellett javulnia. Antekirtt doktor továbbra is állandóan kezelte; igen gyakran meglátogatta; de amióta megbizonyosodott a gyógyulásban, nem lehet csodálkozni, ha olyan segítséget vett betege mellé, akinek értelmében és jóságában teljes mértékben megbízott.

Ez a segítség Pointe Pescade volt, aki egyforma szeretettel ragaszkodott Báthory Péterhez és a doktorhoz. Magától értetõdik, hogy Cap Matifou is és õ is a legteljesebb titokban tartották mindazt, ami a raguzai temetõben történt, és sohasem árulták el senkinek, hogy a fiatalembert élve húzták ki sírjából.

Pointe Pescade-ot a doktor bizalmasan beavatta mindenbe, ami ebben a néhány hónapban történt. Már ezért is élénk érdeklõdést mutatott a beteg iránt. Báthory Péter szerelme, amelyet Sárkány közbelépése zavart meg - azé a gazemberé, aki méltán váltott ki ellenszenvet belõle -, a gyászmenet és a lakodalmas kocsik találkozása a Stradonén, a palota elõtt, a kriptarablás a raguzai temetõben - mindez mélyen megrázta ezt a derék fiatalembert, annál is inkább, mert bár nem ismerte Antekirtt doktor szándékát, úgy érezte, hogy segítenie kell õt célja elérésében.

Ebbõl következik hát, hogy Pointe Pescade lelkesen vállalta a beteg gondozását. Ugyanakkor azt a feladatot is kapta, hogy jó hangulatával a lehetõség szerint szórakoztassa a beteget. Ennek érdekében Pointe Pescade mindent meg is tett. Egyébként a gravozai népünnepély óta úgy érezte, hogy adósa Báthory Péternek, és már régen elhatározta, hogy alkalomadtán valahogy letudja a tartozását.

Ezért igyekezett Pointe Pescade elterelni a lábadozó fiatalember gondolatait, fecsegett, tréfált, nem hagyott idõt a tépelõdésre.

Ilyen körülmények között történt, hogy egy nap Péter határozottan arra kérte, mesélje el, hogyan ismerkedett meg Antekirtt doktorral.

- A trabaccolo-esettel kezdõdött, Péter úr - felelte. - Bizonyára emlékszik... A trabaccolo nem ütközött a jachtnak, így vált hõssé Cap Matifou!

Péter még nem felejtette el azt az eseményt, amely a gravozai ünnepséget emlékezetessé tette, a luxusjacht megérkezését és az utána történteket, de azt nem tudta, hogy a doktor ajánlatára a két akrobata hátat fordított addigi mesterségének, és a doktor szolgálatába állt.

- Igen, Báthory úr! - felelte Pointe Pescade. - Igen! Így történt, és Cap Matifou bátor cselekedete nagy szerencsét hozott nekünk. De bármennyivel tartozunk is a doktornak, nem feledkezünk meg arról sem, hogy mennyivel tartozunk önnek.

- Nekem?

- Önnek, Péter úr, önnek, aki majdnem az egyetlen nézõnk lett, vagyis két forinttal tartozunk, mert nem dolgoztunk meg érte, hiszen a közönség nem jött el, noha kifizette a belépõdíjat!

És Pointe Pescade eszébe juttatta Báthory Péternek, hogyan tûnt el hirtelen, épp amikor belépni készült a provence-i arénába, pedig már a két egész forintot is leszúrta.

A fiatalemberben elmosódott ez az emlék, de azért mosolyogva válaszolt Pointe Pescade-nak. Arcára szomorkás mosoly ült, mert azt nem felejtette el, csak azért fúrta magát a tömegbe, hogy megtalálja Torontál Szávát.

Lehunyta a szemét. Azon járt az esze, mi minden történt azóta. Szávára gondolt, azt hitte, azt kellett hinnie, már férjhez ment, és Péternek gyötrõ fájdalom szorította össze a szívét, s már-már megátkozta jótevõit, akik visszahozták a halál torkából.

Pointe Pescade jól látta, hogy ez a gravozai népünnepély szomorú emlékeket ébreszt Péterben. Nem beszélt hát tovább róla, hanem elhallgatott, s azt gondolta magában:

“Fél kanál jókedv minden öt percben a betegnek, igen! Ezt rendelte a doktor, csakhogy nem olyan egyszerû beadni!”

Néhány pillanat múlva Péter már kinyitotta szemét, és így folytatta:

- Akkor hát, Pointe Pescade, a trabaccolo-eset elõtt nem ismerték a doktort?

- A színét sem láttuk, Péter úr - felelte Pointe Pescade -, még csak a nevét sem hallottuk.

- De attól kezdve nem vált el tõle?

- Soha, legfeljebb néhány megbízatás miatt, amelyre megkért.

- És mi ennek az országnak a neve, ahol most vagyunk? Meg tudná mondani, Pointe Pescade?

- Okkal gondolom, Péter úr, hogy szigeten vagyunk, mert tenger vesz körül.

- Kétségtelenül, de a Földközi-tenger melyik részén?

- Ó, persze! A déli, az északi, a nyugati vagy a keleti részén - felelte Pointe Pescade -, de hogy pontosan hol, arról fogalmam sincs! Elvégre mit számít? Annyi bizonyos, hogy Antekirtt doktornál vagyunk, jó kosztot ad, jó kvártélyt, jó ruhát, nem is szólva a megbecsülésrõl...

- De ha nem is ismeri a sziget fekvését, legalább a nevét tudja? - kérdezte Péter.

- A nevét?... Ó, de még mennyire tudom! - válaszolta Pescade. - Antekirtta!

Báthory Péter hasztalan kutatott emlékezetében, hogy a Földközi-tenger melyik szigetét hívják így, és csak nézte Pointe Pescade-ot.

- Igen, Péter úr, igen! - felelte a derék fickó. - Antekirtta. Nem tudom, milyen hosszúsági és szélességi fok alatt terül el, egyszerûen csak Földközi-tenger, így címezné a levelet a nagybátyám is, ha volna nagybátyám, de mind ez ideig az ég megtagadta tõlem azt az örömet, hogy nagybátyám legyen! Végül is semmi meglepõ nincs benne, hogy ezt a szigetet Antekirttának hívják, hiszen Antekirtt doktoré. Azt azonban, hogy a doktor kapta-e a szigettõl a nevét, vagy a sziget a doktortól, akkor sem tudnám megmondani, ha a Földrajzi Társaság fõtitkára volnék!

Péter állapota egyre javult. Semmiféle szövõdmény nem lépett fel, pedig ettõl tartani lehetett. Tápláló, de kíméletes étrenddel a beteg fokozatosan visszanyerte erejét. A doktor gyakran meglátogatta, mindenfélérõl beszélt vele, kivéve ami Pétert legjobban érdekelte. A fiatalember azonban nem akarta túl korán bizalmas vallomásra bírni a doktort, várta, hogy a maga jószántából kezdjen el beszélni.

Pointe Pescade mindig hûségesen elmondta a doktornak azokat a rövid kis beszélgetéseket, amelyeket a beteggel folytatott. Nyilvánvaló, hogy az a titokzatosság, amely nemcsak Sándor Mátyás grófot, de még a lakóhelyül választott szigetet is övezte, foglalkoztatta Báthory Pétert. Az is természetes volt, hogy mindig csak Torontál Szávára gondolt, aki most oly messze került tõle, hiszen úgy látszott, minden összeköttetés megszakadt Antekirtta és az európai szárazföld között. De közelgett az idõ, amikor lesz elegendõ ereje, hogy mindenrõl tudomást szerezzen.

Igen! Mindent megtud, de azon a napon, mint az operáló sebész, a doktor is érzéketlen marad a beteg jajgatásával szemben.

Több nap telt el. A fiatalember sebe teljesen behegedt. Már fel is tudott kelni, és szobája ablakánál üldögélt. A jó déli nap simogatta, éltetõ szellõ töltötte meg tüdejét, s visszaadta egészségét és erejét. Úgy érezte, szinte akarata ellenére születik újjá. És szemét makacsul a végtelen látóhatárra szegezte, mert még azon is túlra szeretett volna pillantani; belül, a lelke még korántsem gyógyult meg. A tágas vízterület az ismeretlen sziget körül majdnem mindig kihalt volt. Alig néhány parti hajó, karcsú háromárbocos, kisebb-nagyobb vitorlások, halászbárkák tûntek fel a nyílt tengeren, de sohasem kötöttek ki. Soha egyetlen nagy kereskedelmi hajó, soha egy gõzös, pedig útvonaluk keresztül-kasul szeli ezt a nagy európai vizet.

Mintha Antekirtta a világ végére számûzött emberek szigete lett volna.

Július huszonnegyedikén a doktor bejelentette Báthory Péternek, hogy másnap délután elhagyhatja a szobát, és felajánlotta, hogy elkíséri elsõ sétájára.

- Doktor úr - felelte Péter -, ha van erõm kimenni, akkor arra is van, hogy meghallgassam önt.

- Hogy meghallgass engem, Péter... Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt szeretném mondani, hogy ön ismeri egész életem történetét, de én nem ismerem az önét!

A doktor figyelmesen nézte, nem mint barátja, hanem orvosa, aki eldönti, hogy tüzet-vasat kibír-e a beteg élõ húsa. Aztán leült melléje, és így szólt:

- Szeretnéd megismerni az életem történetét, Péter? Akkor figyelj...

- Elõször is Antekirtt doktor történetét mondom el, ez akkor kezdõdik, amikor Sándor Mátyás gróf belevetette magát az Adria vizébe.

A rendõrök utolsó sortüzének golyózáporából ép bõrrel menekültem meg. Az éjszaka igen sötét volt. Nem láthattak. Az áramlat kisodort a nyílt tengerre, és akkor sem tudtam volna visszajutni a partra, ha ez a szándékom. Egyébként ezt nem is akartam. Inkább meghalok, mintsem elfogjanak, visszavigyenek, és fõbe lõjenek a pisinói várerõdben. Ha elpusztulok, mindennek vége. Ha sikerül megmenekülnöm, legalább halottnak hisznek. Semmi nem akadályozhat többé az igazságszolgáltatás mûvének végrehajtásában, amelyet esküvel fogadtam meg Szathmár grófnak és édesapádnak, de saját magamnak is... és ez meg is történik!

- Az igazságszolgáltatás mûvében? - csodálkozott el Péter, és szeme tágra nyílt e váratlan szóra.

- Igen, Péter, és ezt a mûvemet te is megismered, éppen azért hoztalak el a raguzai temetõbõl téged, aki halott vagy, mint jómagam, mégis élsz, akárcsak én.

E szavakra Báthory Péter úgy érezte, tizenöt évvel zuhant vissza a múltba, amikor apja kilehelte lelkét a pisinói erõd vesztõhelyén.

- Elõttem állt a nyílt tenger - folytatta a doktor -, a legközelebbi szárazföld az olasz partvidék. Bármilyen jó úszó is voltam, nem gondolhattam arra, hogy átszelem. Hacsak a gondviselés nem jön segítségemre, és találok valami roncsot, vagy egy idegen hajó felvesz a fedélzetére, mert különben elvesztem. De amikor az életét is hajlandó feláldozni az ember, ahhoz is van ereje, hogy megvédje, ha lehetséges.

Elõször is többször lebuktam, hogy elkerüljem az utolsó golyókat. Majd amikor megbizonyosodtam, már senki nem vehet észre, a víz felszínén maradtam, s a nyílt tenger felé igyekeztem. Ruhám nemigen akadályozott, lévén igen könnyû és testhezálló.

Este fél tíz felé járhatott az idõ. Becslésem szerint több mint fél órája úsztam a parttól minél messzebb, így eltávolodtam a rovignói kikötõtõl, amelynek utolsó fényei apránként elmosódtak.

Hová juthattam így, és miben reménykedtem? Bizony semmiben, Péter, de ellenállást éreztem magamban, szívósságot, emberfeletti akaratot, és ez segített. Már nem az életemet igyekeztem megmenteni, hanem jövendõ feladatomat. És ha e pillanatban valami halászhajó jön arra, nyomban lebukok, hogy elkerüljem. Hány árulóval találkozhatok még itt az osztrák partvidéken, aki kész arra, hogy kiadjon, és felvegye érte a jutalmat, hány Carpenával, míg egy becsületes Andrea Ferratóra bukkanok!

Az elsõ óra elteltével hirtelen egy halászhajó bukkant fel a homályban. A nyílt tenger felõl jött, és teljes sebességgel haladt a part felé. Már fáradt voltam, s hátamon feküdtem a vízen, de ösztönösen megfordultam, készen arra, hogy eltûnjek. Bármelyik isztriai kikötõbe tartó halászhajó csak gyanút kelthetett bennem.

Errõl tüstént meg is bizonyosodtam. Az egyik matróz dalmát nyelven kiabálta, hogy változtasson irányt a hajó. Hirtelen lebuktam, és mielõtt még a hajón levõk észrevehettek volna, a bárka elhaladt a fejem felett.

Amikor elfogyott a lélegzetem, feljöttem a víz színére, és nyugatnak vágtam.

Éjszaka megenyhült a szél. A hullámok lecsendesedtek, ahogy a szél is alábbhagyott. Csak a hosszú fenékhullámok emelintettek fel, és sodortak a nyílt tenger felé.

Olykor úsztam, olykor pihentem, s így távolodtam el a parttól a második óra alatt. Csupán az elérendõ célt láttam, és nem az elõttem álló utat. Ötven tengeri mérföldet kell megtennem, hogy átússzam az Adriát, igen, át akartam úszni, igen, át is fogom! Ó, Péter! Át kell esni ilyen megpróbáltatásokon, hogy megtudjuk, mire képes az ember, milyen eredményt érhet el az emberi test gépezete, ha a lelkierõ párosul a testi erõvel!

Így tartottam fenn magam a második órán át. Az Adriának ez a része teljesen kihalt volt. A madarak is elhagyták, visszatértek sziklaodúikba. Már csak hangosan rikácsoló sirályok húztak el párosával a fejem felett.

Noha nem akartam tudomást venni a fáradtságról, karom egyre jobban elnehezült, lábam ólomsúlyúnak éreztem. Már ujjaim is szét-szétnyíltak, és csak nagy nehezen tudtam összezárni õket. A fejem úgy húzott le, mintha vasgolyót akasztottak volna a nyakamba, és már alig bírtam a víz fölött tartani.

Ekkor valami hallucináció kerített a hatalmába. Nem voltam többé ura gondolataimnak. Zavaros agyamban furcsa eszmetársítások kavarogtak. Éreztem, hogy már csak tökéletlenül vennék ki bármilyen zajt a közelemben, vagy valamilyen fényt, ha megpillantanám. És pontosan ez történt.

Éjfél felé járhatott, távoli tompa dübörgést hallottam kelet felõl, de nem tudtam megállapítani, mitõl eredhet. Fény villant fel, és szemhéjamat önkéntelenül lecsuktam. Igyekeztem felemelni a fejem, de csak úgy sikerült, hogy félig elmerültem. Aztán körülnéztem.

Azért mondom el ezeket a részleteket, Péter, mert ismerned kell, és ezek alapján megismersz engem is.

- Mindent tudok önrõl, doktor úr, mindent! - felelte a fiatalember. - Gondolja, hogy anyám nem mondta el, ki volt Sándor Mátyás gróf?

- Rendben van, Péter, édesanyád ismerte Sándor Mátyást, de Antekirtt doktort nem! És õt kell megismerned! Figyelj hát ide!... Figyelj rám!

A zaj, amelyet hallottam, egy hajótól származott; kelet felõl jött, és az olasz partok felé haladt. A fény az elõárboc kötelére erõsített fehér lámpától eredt; ez mutatta, hogy gõzhajó közeledik. A hajótest szélességét jelzõ fényeket hamarosan felfedeztem, pirosat a bal oldalán, zöldet a jobbon, és az, hogy egyidejûleg láttam õket, arra mutatott, hogy a hajó felém tart.

Döntõ pillanat elõtt álltam. Mivel Trieszt felõl jött, megvolt minden valószínûség, hogy a gõzös osztrák. Ha menedéket kérek tõle, annyi, mintha a rovignói rendõrök kezére adnám magam! El voltam tökélve, hogy ezt nem teszem, de arra is, hogy kihasználom a kínálkozó menekülési alkalmat.

A gõzös gyorshajó volt. Minél közelebb ért, annál nagyobb lett, és láttam az orra elõtt fehérlõ vizet. Két perc sem telik belé, áthalad azon a helyen, ahol igyekeztem egy helyben maradni.

Abban nem kételkedtem, hogy a gõzös osztrák. De semmi lehetetlen nem volt benne, hogy Brindisibe vagy Otrantóba megy, vagy legalábbis ott kiköt. És ha így van, huszonnégy órán belül odaérkezik.

Elhatároztam: várok. Bizonyos voltam, hogy nem vesznek észre a félhomályban, s abban az irányban maradtam, amerre a hatalmas tömeg tartott, ekkor épp mérsékelt sebességgel haladt, és alig dobálták a hullámok.

Végül is a gõzös hozzám érkezett, orra húsz láb magasságban emelkedett ki a tenger fölött. Az elülsõ tajték átcsapott rajtam, de nem sebzett meg. A hajó vasteste csak súrolt, de erõteljesen eltoltam magam a kezemmel. Alig néhány másodpercig tartott az egész. Aztán amikor láttam kirajzolódni a hajó kiemelkedõ tatjának körvonalát, nem törõdve azzal a veszéllyel, hogy csavarja összetör, a kormánylapátba fogóztam.

Szerencsére a gõzös teljesen meg volt rakva, mélyen merült a vízbe, és így nem a felszínét kavarta, mert nem tudtam volna sem kiszabadulni az örvénybõl, sem pedig megkapaszkodni. De mint minden gõzhajón, ezen is két vaslánc lógott hátul, amelyeket a kormánylapátra erõsítenek. Megragadtam az egyik láncot, felmásztam az összekötõ kampóig, kicsit kiemelkedve a vízbõl, s úgy-ahogy elhelyezkedtem a fartõke mellett... Viszonylag biztonságban voltam.

Három órával késõbb felkelt a nap. Kiszámítottam, hogy még húsz órán át kell kitartanom ebben a helyzetben, ha a gõzös kiköt Brindisiben vagy Otrantóban. Leginkább nyilván az éhségtõl és szomjúságtól szenvedek majd. Csak az a fontos, hogy ne vegyenek észre sem a fedélzetrõl, sem a hátsó forgódarun függõ csónakról. Igaz, hogy egy oldalvást jövõ másik hajóról észrevehettek volna, és ezt jelezhetik. De csak kevés hajóval találkoztunk, azok is messze haladtak el tõlünk, így nem vehették észre, hogy egy ember a kormánylapát láncába kapaszkodik.

A tûzõ napon levetkõztem, és csakhamar megszárítottam ruháimat. Andrea Ferrato háromszáz forintja még mindig az övemben volt. Ez a pénz jelenti a biztonságomat, ha partot érek. Ott már nem lesz félnivalóm. Idegen országban Sándor Mátyás grófnak nem kell tartania az osztrák rendõrségtõl. Politikai menekültet nem adnak ki. De nemcsak biztonságba akartam kerülni, azt is akartam, hogy halottnak higgyenek. Senkinek sem volt szabad tudnia, hogy a pisinói vártorony utolsó szökevénye olasz földön szállt partra.

Amit kívántam, meg is valósult. A nap minden zavaró körülmény nélkül telt el. Leszállt az éjszaka. Este tíz óra tájban szabályos idõközökben fény villant fel délnyugat felõl. A brindisi világítótorony volt. Két órával késõbb a gõzös egyenesen a kikötõ bejáratához érkezett.

De mielõtt még a révkalauz feljött volna a fedélzetre, vagy két mérföldre a parttól csomagot kötöttem ruháimból, nyakamba akasztottam, elengedtem a kormánylapát láncát, és lassan a vízbe ereszkedtem.

Egy perc múlva már nem is láttam a gõzöst, amely sípjával bele-belenyerített a levegõbe.

Fél órát úsztam a nyugodt tengerben, aztán egy homokos partrészre értem, ahol nem volt hullámverés; nem látott senki, a sziklák közé bújtam, felöltöztem, és egy száraz tengeri fûvel bélelt gödör mélyén fáradtságom legyõzte az éhséget, elaludtam.

Napfelkeltekor bementem Brindisibe, kiszemeltem a város egyik legszerényebb szállóját, és ott vártam be az eseményeket, mielõtt új életem tervét kidolgoznám.

Két nap múlva, Péter, megtudtam az újságokból, hogy a trieszti összeesküvés ügyét lezárták. Megírták, hogy Sándor gróf holttestét a kutatások ellenére sem sikerült megtalálni. Halottnak hittek, éppen úgy, mintha két társammal, Szathmár Lászlóval és édesapáddal, Báthory Istvánnal a pisinói vártorony vesztõhelyén végeztek volna ki.

Még hogy meghaltam!... Nem, Péter, majd meglátják, mennyire élek!

Báthory Péter mohó érdeklõdéssel hallgatta a doktor elbeszélését. Úgy hatott rá az egész, mintha sír mélyérõl hangzott volna fel. Igen! Sándor Mátyás gróf beszélt hozzá! Péterrel szemben, aki apja élõ mása volt, felengedett szokásos hidegsége, egészen kitárta szívét, megmutatta igazi valóját, miután annyi évig rejtette mindenki elõtt. De még semmit nem szólt arról, hogy miben számít az ifjú segítségére, pedig Péter égett a vágytól, hogy megtudja.

A doktor elbeszélése a vakmerõ átkelésrõl az Adrián az utolsó részletig igaz volt. Így érkezett teljes épségben Brindisibe, Sándor Mátyás pedig mindenki számára meghalt.

De haladéktalanul el kellett hagynia Brindisit. Ez a város csupán átutazó kikötõ. Itt szállnak hajóra az India felé utazók, és itt lépnek partra az Európába érkezõk. Többnyire üres, kivéve a hét egy-két napján, a hajók befutásakor, különösen a “Félszigeti és Keleti Társaság” gõzöseinek érkezésekor. Ez elég lehetett volna ahhoz, hogy a pisinói szökevényt esetleg felismerjék, de ismételjük, ha nem is volt mitõl féltenie életét, mindenképpen azt akarta, hogy halottnak higgyék.

Ezen törte fejét a doktor Brindisibe érkezése után következõ napon, miközben annak a terasznak tövében sétált, amely fölött Kleopátra emlékoszlopa magasodik, épp ahová a Via Appia betorkollt. Már eltervezte új életét. Keletre megy, ott vagyont szerez, és ezzel együtt hatalmat. De sehogy sem akart olyan hajón utazni, amely Kisázsia irányában teljesít rendszeres szolgálatot, mert ezen mindenfajta nemzetiségû utas utazik. Valami kevésbé feltûnõ közlekedési eszközre volt szüksége, de ilyet nem talált Brindisiben. Vonatra is ült még aznap este, és Otrantóba utazott.

Másfél óra múlva a vonat megérkezett az olasz csizmának csaknem a sarkában fekvõ városba, az Adria bejáratát képezõ szûk tengerszoros partjára. A majdnem teljesen elhagyott kikötõben a doktor megegyezett egy Szmirna felé induló háromárbocos gazdájával, aki visszaszállított egy rakomány kis albán lovat, mert nem talált vevõt Otrantóban.

Másnap a háromárbocos kifutott a tengerre, és a doktor még látta, amint a látóhatár alá süllyed a Punta di Luca világítótornya Olaszország csücskén, míg a szemben levõ parton az Akrakeraunia-hegység dereng fel a ködön át. Az átkelés esemény nélkül zajlott le, és néhány nap múlva már megkerülték a Matapan-fokot Görögország déli végénél, és a háromárbocos befutott a szmirnai kikötõbe.

A doktor röviden mondta el Péternek utazásának ezt a részletét, és azt is, hogyan értesült az újságokból kislányának váratlan haláláról, és hogy így egyedül maradt ezen a világon.

- Végül is - mondta - elértem Kisázsia földjére, ahol annyi éven át éltem ismeretlenségben. Orvostudománnyal, kémiával, természettudománnyal foglalkoztam fiatalkoromban a magyarországi iskolákban és egyetemeken, ott tanított nemes lelkû édesapád is, s most e tanulmányokat akartam felhasználni.

Szerencsémre ez sikerült, és gyorsabban, mintsem remélhettem; Szmirnában, ahol hat-hét évet töltöttem, jó nevû orvos lettem. Néhány váratlan orvosi sikerem révén kapcsolatba kerültem a környék leggazdagabb embereivel, arrafelé bizony az orvostudomány még gyerekcipõben jár. Ekkor úgy határoztam, hogy elmegyek a városból. És mint a hajdani professzorok, egyszerre gyógyítottam, és tanítottam a gyógyítást; elsajátítottam a kisázsiai talebek és indiai panditok ismeretlen gyógymódjait, bejártam az összes tartományt, itt néhány hetet, ott néhány hónapot idõztem, Karakissarba, Binderbe, Adanába, Halebbe, Tripoliszba, Damaszkuszba hívtak, és kérték ki tanácsomat; mindenütt megelõzött egyre növekvõ hírnevem, vagyonom pedig együtt nõtt hírnevemmel.

De ez még nem volt elég. Korlátlan hatalomra volt szükségem, mint amilyennel egy indiai maharadzsa rendelkezik, akinek tudománya fölér gazdagságával.

Ez az alkalom nem is váratott magára.

Homsban, Észak-Szíriában egy ember hosszú betegségében szinte haldoklott. Egyetlen orvos sem tudta addig a baj természetét felismerni. Ebbõl adódott, hogy nem lehetett megfelelõ kezelést alkalmazni. Ez a férfi, akit Faz-Rhatnak hívtak, magas beosztást töltött be a török birodalomban. Akkoriban még csak negyvenöt éves volt, és annál inkább sajnálta itt hagyni az életet, mert hatalmas vagyona minden élvezet kiaknázását lehetõvé tette számára.

Faz-Rhat hallott rólam, hiszen ebben az idõben már nagy hírnevem volt. Arra kért, hogy látogassam meg Homsban, és én eleget tettem meghívásának.

“Doktor - mondta -, vagyonom fele a tiéd, ha visszaadod az életemet!”

“Õrizd meg vagyonodnak ezt a felét is! - feleltem neki. - Elvállalom kezelésed, és meggyógyítalak, ha Isten is úgy akarja!”

Figyelmesen tanulmányoztam ezt a beteget, akirõl az orvosok már lemondtak. Legfeljebb néhány hónapot adtak még neki. De én szerencsére pontosan meg tudtam állapítani a betegségét. Három hétig maradtam Faz-Rhat mellett, és figyeltem az elõírt kezelés hatását. Teljesen kigyógyult. Amikor le akarta róni háláját, csak annyit fogadtam el, amennyirõl úgy éreztem, megillet. Aztán eltávoztam Homsból.

Három évvel késõbb Faz-Rhat baleset következtében életét vesztette. Szülei nem éltek, leszármazottja nem volt, és engem tett meg körülbelül ötvenmillió forint értékû vagyona egyetlen örökösévé.

Tizenhárom év telt már el azóta, hogy a pisinói szökevény Kisázsia e tartományaiban menedéket talált. Antekirtt doktor neve már-már legendássá vált, s híre egész Európát is bejárta. Ezen a területen tehát elértem a kívánt eredményt! Most már csak életem egyetlen célja volt hátra.

Elhatároztam, visszatérek Európába vagy legalábbis a Földközi-tenger valamelyik távoli pontjára. Ellátogattam az afrikai partokra is, és magas áron megvásároltam egy jelentõs, gazdag, termékeny szigetet, amely alkalmas volt arra, hogy egy kis települést ellásson: Antekirtta szigetét. Itt vagyok én, Péterem, uralkodó, teljhatalmú úr, király alattvalók nélkül, olyan emberekkel körülvéve, akik testüket-lelküket feláldoznák értem; védelmi eszközeink félelmetesek, csak be kell fejeznem õket, hírközlési berendezéseink a Földközi-tenger vidékének számos pontjával kötnek össze, s olyan gyors kis flottával rendelkezem, amely révén ennek a tengernek szinte ura lettem.

- Hol fekszik Antekirtta szigete? - kérdezte Báthory Péter.

- A Nagy-Szirtisz partvidékén, amely már az ókor elején hírhedt volt a tengernek abban a csücskében, amely az északi szelek miatt még a modern hajók számára is veszélyes, a Tripoliszi kormányzóság és Kirenaika között, az afrikai szárazföldbe betüremlõ Sidra-öböl mélyén.

Csakugyan, a Szirtisz-szigetcsoporttól északra fekszik Antekirtta. Sok évvel ezelõtt a doktor bejárta a kirenaikai partokat, Szuszát, Kirenét, a régi kikötõvárost, Barka vidékét, vagyis mindazokat a városokat, amelyek a hajdani Ptolemaiosz, Berenike, Hadrumetum helyén épültek, egyszóval az õsi Pentapoliszt, amely hajdan a görög, makedón, római, perzsa, majd szaracén birodalomhoz, most az arabhoz tartozott, és a Tripoliszi pasaság fennhatósága alatt állt. Sokfelé utazgatott - ahová éppen hívták -, s így jutott el arra a számos kis szigetre, amellyel tele van a líbiai part közelében a tenger, Pharoszra, Anthirhodoszra, a két Plinthinosz-szigetre, Enesziptoszra, a Tyndarisz-sziklákra, Pyrgoszra, Plateára, Ilioszra, a Hyphaloszokra, a Pontini-, a Fehér- és végül a Szirtisz-szigetekre.

Ott, a Sidra-öbölben, harminc tengeri mérföldre a Benghazi tartománytól, a parthoz legközelebb esõ sziget, Antekirtta[4] különösképpen magára vonta az orvos figyelmét. Így hívták a szigetet, mert a Szirtisz- vagy Kirtisz-szigetcsoport elõtt fekszik. A doktor ettõl az idõtõl kezdve fejébe vette, hogy egy nap megszerzi a szigetet, s a késõbbi birtokbavétel jelképeként felvette az Antekirtt nevet, amely csakhamar híressé vált az egész Óvilágban.

Két súlyos ok bírta erre az elhatározásra: elõször is Antekirtta meglehetõsen nagy kiterjedésû volt - kerülete tizennyolc mérföld -, hogy befogadja mindazokat, akiket az orvos itt akart letelepíteni; eléggé kiemelkedett a tengerbõl, hiszen egy nyolcszáz lábnyi magas hegycsúcsról ellenõrizni lehetett az öblöt egészen a kirenaikai partvidékig; terményei, amelyek a patakok öntözte földeken nõttek, meglehetõsen változatosak voltak, és elegendõek a néhány ezer fõnyi lakosság ellátására. Ezenkívül annak a tengernek a szélén helyezkedett el, amelynek rettenetes viharai végzetes csapásokat mértek az argonautákra; már a rhodoszi Apollóniosz, Horatius, Vergilius, Propertius, Seneca, Valerius Flaccus, Lucanus és sokan mások, akik inkább földrajzi leírásokat írtak, mint verseket, így Polübiosz, Sallustius, Sztrabón, Mela, Plinius, Procopus a Szirtiszekrõl szóló verseikben és leírásaikban hírt adtak ezekrõl az “elragadó” vizekrõl, mert ez nevük valódi jelentése.

Ilyen lakóhely felelt meg igazán Antekirtt doktornak. Jelentõs összegért vásárolta meg teljes tulajdonjogát, hûbéri és minden egyéb kötelezettség nélkül - az adásvételi szerzõdést teljes egészében jóváhagyta a szultán, és Antekirtta tulajdonosát a sziget teljhatalmú urává nyilvánította.

A doktor már harmadik éve lakott a szigeten. A mintegy háromszáz európai és arab család, akiket oda vonzottak ajánlatai és a boldog élet ígérete, kétezer lelket számláló kis települést alkotott. Nem voltak rabszolgák, még csak alattvalók sem, hanem a sziget tulajdonosának készséges társai, akik a földgolyó e pontján új hazára leltek.

Lassanként szabályos közigazgatás alakult ki, a sziget védelmére állított katonákkal, a tekintélyes polgárokból választott bírákkal, akiknek nemigen nyílt alkalmuk hivataluk gyakorlására. Aztán a doktor tervei alapján Anglia, Franciaország és Amerika legjobb hajómûhelyeiben felépítették azt a gõzösökbõl, gõzjachtokból, kétárbocosokból és Elektrikekbõl álló csodálatos kis flottát, amelyet a Földközi-tenger medencéjében tett gyors portyázásokra szánt. Ugyanakkor erõdítések építéséhez is hozzáláttak Antekirttán; de a munkálatok még nem fejezõdtek be, noha a doktor sürgette õket, nem is minden ok nélkül.

Antekirttának valami ellenségtõl kellett hát tartania a Sidra-öböl tájékán? Igen! Egy félelmetes szekta, igazából holmi kalóztársaság fenekedve és gyûlölködve nézte, hogy idegen ember települést létesít a líbiai partvidék szomszédságában.

Ez a szekta Szaid Mohammed ibn-Aliasz-Szenuszi muzulmán szövetsége volt. Ebben az esztendõben (a mohamedán idõszámítás 1300. évében) fenyegetõbben lépett fel, mint valaha, és amerre elterjedt, már csaknem hárommillió hívet számlált. Kolostorokkal, közigazgatási és harci központokkal rendelkeztek Egyiptomban, az európai és ázsiai Törökországban, a baele és tubu népek földjén, Kelet-Szudánban, Tunéziában, Algírban, Marokkóban, a független Szaharában, egészen Nyugat-Szudán határáig, de különösen Tripoliszban és Kirenaikában. Ez a szekta jelentett állandó veszélyt Észak-Afrika európai településeire, a csodálatos Algírra, amely arra volt hivatva, hogy a világ leggazdagabb országa váljon belõle, és különösképp Antekirtta szigetére, amint majd látjuk. Így hát érthetõ a doktor elõvigyázatossága, amikor minden korszerû aktív és passzív védelmi eszközt igyekezett felhasználni.

Errõl és sok minden egyébrõl értesült Báthory Péter ebbõl a beszélgetésbõl. Antekirtta szigetére szállították tehát, a Szirtisz-tenger öblébe, az Óvilág egyik legrejtettebb zugába, néhány száz mérföldre Raguzától, ahol két olyan teremtést hagyott, akiknek emléke örökre benne él: anyját és Torontál Szávát.

Aztán a doktor néhány részlettel kiegészítette élete második szakaszának történetét. Miközben megtette a szükséges intézkedéseket a sziget védelmére, azzal is törõdött, hogy kiaknázza földjének kincseit, biztosítsa a kicsi település anyagi és szellemi szükségleteit, de ügynökei arról is állandóan tájékoztatták, mi történt hajdani barátaival, akiknek sohasem vesztette nyomát - többek között Báthorynéval, fiával és Borossal, akik elhagyták Triesztet, és Raguzában telepedtek le.

Péter így megtudta, milyen céllal érkezett a kétárbocos Savarena Gravozába az emberek kíváncsiságát felcsigázó körülmények között, miért látogatta meg a doktor Báthorynét, hogyan utasította vissza az özvegy a felajánlott pénzt, amelyrõl fia nem is hallott, hogyan szabadította ki a doktor még idejében Pétert a sírból, ahol csak delejes álomban aludt.

- Igen, fiam, téged - tette hozzá -, aki annyira elvesztetted a fejed, hogy az öngyilkosságtól sem riadtál vissza!

E szóra Péter összeszedte erejét, és méltatlankodva felegyenesedett.

- Öngyilkosság?! - kiáltott fel. - Azt hitte hát, hogy saját magamat szúrtam le?

- Péter... egy kétségbeesett pillanatban...

- Igen! Kétségbeestem!... Azt hittem, még ön is elhagyott, apám barátja, elhagyott, ígéretei ellenére, pedig az ígéreteket önként tette!... Igen! Kétségbeestem! És még most is kétségbeejtõnek látom a sorsomat!... De a kétségbeesett embernek nem azt mondja Isten, hogy haljon meg! Azt mondja, éljen... azért, hogy bosszút álljon!

- Nem... azért, hogy igazságot szolgáltasson! - javította ki a doktor. - De ki szúrhatott le akkor, Péter?

- Egy férfi, akit gyûlölök - felelte Péter -, egy férfi, akivel véletlenül találkoztam aznap este egy elhagyatott úton a raguzai bástyafal tövében. Talán azt hitte, hogy rávetem magam, belekötök... De megelõzött... Leszúrt!... Ez a férfi, Sárkány, ez a...

Péter be sem tudta fejezni. Amint eszébe jutott az a nyomorult, akit már Száva férjének hitt, gondolatai összezavarodtak, szeme lecsukódott, mintha kiszállt volna belõle az élet, mintha sebe ismét felszakadt volna.

A doktor gyorsan magához térítette, és amikor eszméletre tért, merõen nézte Pétert, miközben így suttogott:

- Sárkány?... Sárkány!

Az elszenvedett megrázkódtatás után Péternek nyugalomra lett volna szüksége. De nem akart pihenni.

- Nem! - mondta. - Ön így kezdte az imént: “Elõször is Antekirtt doktor történetét mondom el; ez akkor kezdõdik, amikor Sándor Mátyás gróf az Adria vizébe vetette magát...”

- Igen, Péter.

- Akkor most el kell mondania mindazt, amit még nem tudok Sándor Mátyásról!

- Van erõd, hogy meghallgass?

- Beszéljen!

- Hát legyen! - felelte a doktor. - Jobb, ha végére járunk ennek a titoknak, hiszen jogod van megismerni mindazt a borzalmat, amit ez a múlt rejt, és akkor soha többé nem kell visszatérnünk rá! Péter, bizonyára azt hitted, hogy cserbenhagytalak, pusztán azért, mert eljöttem Gravozából... Hallgass meg!... És azután ítélj, helyesen cselekedtem-e.

Tudod, Péter, az ítélet végrehajtására kitûzött nap elõtti este társaimmal együtt szökést kíséreltünk meg a pisinói erõdbõl. De Szathmár Lászlót elfogták az õrök, amikor le akart ereszkedni utánunk a vártorony lábához. Apádat és engem elsodort a Buco rohanó áradata, bennünket már nem tudtak elérni. Csodával határos módon menekültünk meg a Foiba örvényeibõl is, és amikor a Leme-csatorna partjára kivergõdtünk, észrevett egy hitvány alak; habozás nélkül áruba bocsátotta fejünket, amelyre a kormány vérdíjat tûzött ki. Egy rovignói halász házában bukkantak ránk, épp amikor a halász arra készült, hogy átvigyen bennünket az Adria túlsó partjára; apádat letartóztatták, és visszavitték Pisinóba. Én szerencsés voltam, sikerült megmenekülnöm. Innen már ismered a történetet, de elmondom azt, amit még nem tudsz. Az a hitvány alak, aki beárult minket, egy Carpena nevû spanyol ember volt - néhány hónappal késõbb ez az árulás Ferrato szabadságába és életébe is került -, de már elõbb akadt két ember, aki pénzért feljelentette a trieszti összeesküvõket.

- Kik azok?! - kiáltott fel Báthory Péter.

- Azt kérdezd elõbb, hogyan leplezõdött le árulásuk! - felelte a doktor.

És elmesélte gyorsan a vártorony cellájában lezajlott eseményeket, elmondta, hogyan tudta meg az árulók nevét egy akusztikai jelenség folytán.

- A nevüket, doktor! - kiabálta még egyszer Báthory Péter. - Ezt nem tagadhatja meg tõlem!

- Megmondom!

- Kik azok?

- Az egyik az a könyvelõ, aki bejutott Szathmár László házába, és ott kémkedett! Ez az ember akart meggyilkolni! A neve: Sárkány.

- Sárkány! - kiáltott fel Báthory Péter, s most elég ereje volt ahhoz is, hogy a doktor felé közeledjen. - Sárkány!... A nyomorult!... És ön tudta ezt!... És ön, Báthory István társa, ön, aki védelmet ajánlott fel fiának, ön, akire szerelmem titkát bíztam, ön, aki még biztatott is, hagyta, hogy ez az aljas alak belépjen Torontál Simon házába, amikor becsaphatta volna elõtte a kaput egyetlen szavával!... Hiszen az ön hallgatása segítette elõ ezt a bûntényt... mert ez bûntény... amely kiszolgáltatta Sárkánynak azt a szerencsétlen lányt!

- Igen, Péter, ezt tettem!

- De miért?...

- Mert Száva nem lehet a feleséged!

- Miért?... Miért?...

- Mert ha Báthory Péter elveszi Torontál kisasszonyt, az még förtelmesebb bûn lenne!

- De miért... miért?... - ismételte Péter, aki most már rettenetesen szenvedett.

- Mert Sárkánynak cinkosa is volt!... Igen, cinkosa is volt ebben az undorító cselszövényben, amely apád halálát okozta... És ez a cinkos... végül is meg kell tudnod!... Torontál Simon trieszti bankár volt!

Péter hallotta, amit a doktor mondott, és megértette. De nem bírt felelni. Görcs szorította össze ajkát. Ha nem bénítja, nem merevíti meg testét a borzalom, azonnal összerogyott volna. Kitágult pupilláján át mintha kifürkészhetetlen sötétségbe merült volna tekintete.

Csak néhány másodpercig tartott az egész, s a doktor rémülettel gondolt arra, vajon nem szenved-e ki a beteg a rettentõ mûtét után, amelyet most végzett rajta.

De Báthory Péter is erõs természetû volt. Sikerült lelke minden háborgását megfékeznie. Néhány könnycsepp jelent meg szemében... Aztán visszahullott a karosszékbe, kezét a doktor kezébe ejtette.

- Péter - szólt a doktor gyöngéd és komoly hangon -, mi az egész világ szemében halottak vagyunk! Egyedül élek a földön, se barátom, se gyermekem!... Akarsz a fiam lenni?

- Igen!... Apám!... - felelte Báthory Péter.

És valóban, az atyai és gyermeki érzés találkozott itt, és az vezette õket egymás karjaiba.

Míg ez történt Antekirttán, nézzük, milyen események színhelye volt Raguza.

Báthoryné már nem lakott ebben a városban fia halála óta. Boros néhány barátja segítségével rá tudta venni, hogy költözzék el a Marinella utcai házból. Az elsõ napokban attól féltek, hogy a szerencsétlen anya beleõrül ebbe az újabb csapásba. És valóban, bármilyen erõs is volt ez az asszony, az elmezavar jelei mutatkoztak rajta, s ez az orvosokat is megijesztette. Tanácsukra ilyen körülmények közt vitték el Báthorynét a kis Vinticello faluba, a család egyik barátjához. Ott gondos ápolásban részesítették. De hogyan vigasztalhatták volna meg ezt az asszonyt, akit mint szeretõ anyát és feleséget kétszeres csapás ért férje, majd fia elvesztésével?

Öreg szolgája semmiképp sem akarta elhagyni. Ezért amikor bezárta a Marinella utcai házat, utána ment, hogy fájdalmában továbbra is odaadó és hûséges támasza maradjon.

Torontál Száváról - akit Báthory Péter anyja megátkozott - többé nem esett szó köztük. Azt sem tudták, hogy házasságát késõbbi idõpontra halasztották.

A lány állapota olyan volt, hogy ágyban kellett maradnia. Az õt ért megrázkódtatás váratlan volt és borzalmas. Akit szeretett, meghalt... bizonyára kétségbeesésében halt meg!... És akkor vitték a temetõbe, amikor a palotájukból elindult, hogy megkösse azt a gyûlöletes házasságot!

Tíz napon át, vagyis július tizenhatodikáig Száva állapota aggasztó volt. Anyja el sem mozdult mellõle. Egyébiránt utoljára ápolhatta lányát, mert rövidesen õ maga is halálos betegségbe esett.

E hosszú órákon át mirõl beszélhetett anya és lánya? Könnyû kitalálni, nem is kell sokat kutatni. Két név tért vissza állandóan a zokogás és könnyek közepette: Sárkányé, akit csak átkoztak, és Péteré, amely már csak sírkõbe vésett név volt, õt siratták.

E beszélgetésekrõl Torontál Simon szántszándékkal távol tartotta magát - még leánya pillantását is kerülte. Ezt a helyzetet látva Torontálné még egyszer megpróbált beszélni férjével. Azt akarta, hogy tegyen le errõl a házasságról, amelynek puszta gondolata is rettenetes, borzalmas volt Száva elõtt.

A bankár megingathatatlan maradt elhatározásában. Talán ha tõle függ, nem kényszeríti õt semmi, lehet, hogy megadja magát az érveknek és saját belátásának. De a cinkos hatása hihetetlenül erõs volt, és így nem hallgatott feleségére. Száva és Sárkány házasságának meg kell lennie, és mihelyt Száva egészségi állapota lehetõvé teszi, meg is tartják az esküvõt.

Nem nehéz elképzelni Sárkány ingerültségét e váratlan esemény miatt, alig tudta leplezni haragját, amikor látta, hogy számításait megzavarják, és megszállottként zaklatta Torontál Simont. Csak halasztásról volt szó, de ha ez a halasztás elhúzódik, azzal a veszéllyel jár, hogy felborítja egész tervét, amelyre jövõjét alapította. Másrészt jól tudta, hogy Száva leküzdhetetlen ellenszenvet érez iránta.

És mivé fajul ez az ellenszenv, ha a fiatal lány megsejti, hogy Báthory Pétert az a férfi szúrta le, akihez feleségül kényszerítik?

Sárkány viszont továbbra is megelégedéssel gondolt arra, hogy jó alkalom kínálkozott, és eltüntethette vetélytársát. Különben semmi lelkiismeret-furdalás sem gyötörte ezt a minden emberi érzésbõl kivetkõzött gazembert.

- Még szerencse - mondta egy nap Torontál Simonnak -, hogy az a fiú megölte magát! Minél kevesebb marad a Báthory vérbõl, annál jobb nekünk! Valóban, az ég is oltalmaz minket!

És csakugyan, mi maradt a három családból, a Sándorokból, Szathmárokból és Báthoryakból? Egy idõs asszony, akinek meg voltak számlálva napjai. Igen! Mintha Isten is a végsõkig oltalmazta volna ezeket a nyomorultakat, hogy Sárkány Torontál Száva férje és a vagyon ura legyen!

De mégis úgy látszott, Isten próbára akarja tenni Sárkány türelmét, mert a házasságot még késõbbi idõpontra kellett halasztani.

Amikor a lány felépült - legalábbis fizikailag - a borzalmas megrázkódtatás után, amikor Sárkány már azt hihette, hogy újra nekifoghat tervei megvalósításának, akkor meg Torontálné esett ágynak. Az élet rugói már elkoptak ebben a szerencsétlen asszonyban. És ezen nem is csodálkozhat az, aki tudja, hogyan élt az asszony a trieszti események óta, amikor is megtudta, milyen méltatlan férfihoz kötötte sorsát. Aztán kezdetét vette ha nem is küzdelme, de mindenesetre közbenjárása Péter érdekében, hogy részben jóvátegyék a Báthory családnak okozott nagy csapást, majd hasztalan könyörgése, hogy ellensúlyozza a Raguzába váratlanul visszatért Sárkány befolyását.

Már az elsõ napoktól kezdve bizonyos volt, hogy Torontálné életének vége. Az orvosok legfeljebb néhány napot adtak még neki. Végelgyengülésben hal meg. Semmilyen kezelés nem menthetné meg, még az sem, ha Báthory Péter kikel sírjából, és feleségül veszi lányát.

Száva ekkor éppolyan gondos ápolásban részesítette anyját, mint amilyent tõle kapott, és tapodtat sem mozdult ágya mellõl sem éjjel, sem nappal.

Elképzelhetõ, mit érzett Sárkány az újabb késedelem miatt. A bankárt állandóan szemrehányásokkal illette, de az maga is tehetetlen volt.

A helyzet megoldása már nem várathatott soká magára.

Július huszonkilencedike felé, vagyis néhány nappal késõbb mintha visszatért volna kicsit Torontálnéba az élet.

Ezt egy lázroham idézte elõ, de olyan heves volt, hogy negyvennyolc órával késõbb el is vitte a beteget.

Szörnyû lázálmai voltak: félrebeszélt, érthetetlen mondatok hagyták el száját.

Egy szót, egy nevet ismételt minduntalan, amely meglepte Szávát. A Báthory név volt, nem is a fiatalemberé, hanem az édesanyjáé, õt hívta, kérte ismételten, mintha csak lelkiismeret-furdalás gyötörte volna:

- Bocsásson meg!... Asszonyom... bocsásson meg!...

És amikor Torontálnét a lázroham szünetében megkérdezte a lány, rémülten kiáltotta:

- Hallgass!... Száva!... Hallgass!... Nem mondtam semmit!

Elérkezett a július harmincadikáról harmincegyedikére virradó éjszaka. Az orvosok egy kis idõre azt hihették, hogy Torontálné állapota túljutott a válságos ponton, és javulni kezd.

A nap jobban telt el, állandóan öntudatánál volt, és meglepetéssel tapasztalták, hogy a beteg állapotában váratlan változás állt be. Az éjszaka is olyan nyugodtnak ígérkezett, mint a nappal volt.

De ez csak azért látszott így, mert Torontálnét halála perceiben olyan erõ szállta meg, amelyre képtelennek tartották. Elrendezte Istennel dolgát, majd döntõ elhatározásra jutott, és csak az alkalmat várta, hogy ezt megvalósítsa.

Ezen az éjszakán azt követelte, hogy leánya pihenjen néhány órát. Száva minden ellenvetése dacára kénytelen volt engedelmeskedni anyjának, mert az annyira ragaszkodott kívánságához.

Este tizenegy óra felé Száva visszavonult a szobájába. Torontálné egyedül maradt. A palotában mindenki aludt, s olyan csönd uralkodott, amelyet méltán hívnak “halotti csöndnek”.

Torontálné ekkor felkelt, és az a beteg, akirõl azt hitték, hogy gyöngeségében mozdulni sem tud, elég erõt tudott gyûjteni, hogy felöltözzék, és odaüljön a kis íróasztal elé.

Levélpapírt vett elõ, és reszketõ kézzel leírt néhány sort, majd pedig aláírta. Aztán betette a levélkét egy borítékba, lezárta, és ezt a címet rótta rá:

Báthoryné, Marinella utca; Stradone - Raguza

Aztán erõt vett gyöngeségén, amelyet a levélírás még fokozott, kinyitotta szobája ajtaját, lement a fõlépcsõn, keresztül a palota udvarán, nagy erõfeszítéssel kinyitotta az utcára nyíló kiskaput, és kint volt a Stradonén.

A Stradone sötét és kihalt volt, már éjfél is elmúlt.

Torontálné rogyadozó léptekkel haladt, vagy ötven lépést tett a bal oldali járdán, megállt egy postaláda elõtt, bedobta a levelet, és visszafordult a palota felé.

De elfogyott ereje, amellyel utolsó elhatározását végrehajtotta, és végigzuhant a nagykapu küszöbénél.

Itt találták meg egy óra múlva. Itt ismerte fel Torontál Simon és Száva. Innét vitték fel szobájába, anélkül, hogy magához tért volna.

Másnap Torontál Simon tudatta Sárkánnyal, mi történt. Egyikõjük sem gyanította, hogy Torontálné egy levelet dobott be azon az éjszakán a stradonei postaládába. De miért hagyta el a palotát? Semmivel sem tudták megmagyarázni, és ez nagy nyugtalanságot okozott nekik.

A beteg még huszonnégy óráig ájultan feküdt. Csak néhány görcsös rángással adott életjelt magáról, egy elszálló lélek utolsó erõfeszítésével. Száva úgy szorította a kezét, mintha így akarná itt tartani ebben a világban, ahol anyja nélkül olyan egyedül lesz. De anyja szája most néma volt, és a Báthory nevet sem ejtette ki többé. Nyilván megnyugodott lelkiismerete, beteljesedett utolsó akarata, és nem kellett sem imádkoznia, sem bûnbocsánatot kérnie.

A következõ éjszaka három óra felé Száva egyedül ült ágyánál, amikor a haldokló megmozdult, lánya kezét kereste.

Amikor megérintette, félig kinyílt csukott szeme. Aztán tekintetét Szávára emelte. Olyan esdeklõ volt tekintete, hogy lánya nem érthette félre.

- Anyám... anyám! - kiáltotta. - Kívánsz valamit?

Torontálné igenlõen bólintott.

- Akarsz valamit mondani?

- Igen!... - felelte kivehetõen Torontálné.

Száva föléje hajolt, és az anyja ismét intett, hogy hajoljon még közelebb.

Száva fülét anyja szájához szorította, aki így szólt:

- Meghalok, gyermekem...

- Anyám... anyám!

- Közelebb... - mormolta Torontálné - közelebb... Senki se hallhassa! - Aztán újabb erõfeszítéssel ezt mondta: - Száva, bocsásd meg nekem, amit ellened vétettem... amit nem volt erõm megakadályozni!

- Te... anyám!... Te vétettél volna ellenem?... Te kérsz bocsánatot?

- Egy utolsó csókot, Száva!... Igen!... Az utolsót!... Ez jelenti, hogy megbocsátasz!

A lány szelíden rászorította ajkát a haldokló sápadt homlokára.

Az anyának még volt ereje, hogy átfonja kezével nyakát. Ettõl magához tért, és rettentõ mereven nézte.

- Száva... - mondta - Száva... te nem Torontál Simon lánya vagy!... Nem az én lányom vagy!... A te apád...

Már nem tudta befejezni. Egy görcsös rándulás kiszakította Száva karjából, s utolsó szavaival kilehelte lelkét is.

A lány a halott fölé hajolt... Fel akarta éleszteni... De hasztalanul.

Ekkor segítségért kiáltott. Az egész palota összefutott. Torontál Simon elsõk között érkezett felesége szobájába.

Amint Száva megpillantotta, leküzdhetetlen ellenszenv fogta el, s visszahõkölt az ember elõtt, akit már joga volt megvetni, gyûlölni, mert nem az apja! Ezt a haldoklótól tudta meg, s az ember nem hal meg hazugsággal a száján!

Aztán Száva elfutott, megrémült attól, amit az a szerencsétlen asszony mondott, aki úgy szerette, mint a tulajdon lányát - és még jobban megrémült attól, amit már nem tudott elmondani!

Két nap múlva tüntetõ gyászpompával zajlott le Torontálné temetése. Mivel minden gazdag embernek sok a barátja, a bankár körül is seregestül álltak. Oldalán lépkedett Sárkány, jelenlétével is tanúsítva, hogy semmiben sem változtak azok a tervek, amelyek a Torontál családhoz fûzik. Valóban ebben reménykedett: de ha meg is valósul egyszer, addig még sok akadályt kell leküzdenie. Sárkány egyébként azt gondolta, hogy a körülmények csak kedveznek tervei valóra váltásának, hiszen most Száva még jobban rászorul a gyengédségére.

De az esküvõt eddig Torontálné betegsége miatt nem tartották meg, most pedig a halála miatt ismét elhalasztották. Amíg tart a családi gyász, nem lehet szó házasságról. Az illendõség megkívánta, hogy legalább néhány hónap elteljen az asszony elhunyta után.

Ez nyilván fölöttébb bosszantotta Sárkányt, aki minél elõbb célhoz akart érni. Bárhogyan is legyen, kénytelen volt tiszteletben tartani a szokásokat, de így is élénk vitákra került sor Torontál Simon és õközötte. S e vitákat a bankár mindig ugyanazzal a mondattal fejezte be:

- Nem tehetek semmit, különben is, ha öt hónapon belül meglesz a házasság, semmi ok a nyugtalanságra!

Ez a két alak nyilván jól ismerte egymást. De ha Sárkány kénytelen volt is engedni ennek az érvnek, nem titkolta bosszúságát, amely néha rendkívül heves jelenetekre vezetett.

Ezenkívül változatlanul nyugtalanította õket az, amit Torontálné halála elõtti éjszaka cselekedett, és amit nem értettek. Sárkány még arra is gondolt, hogy a haldokló asszony talán levelet adott postára, nem akarván elárulni, kinek írt.

Sárkány közölte a bankárral ezt a gondolatát, és Torontál sem állt messze attól, hogy hitelt adjon e feltevésnek.

- Ha pedig így áll a dolog - mondogatta Sárkány -, ez a levél közvetlenül és súlyosan fenyeget minket. Az ön felesége mindig Szávát támogatta velem szemben, még vetélytársamnak is pártját fogta, és ki tudja, hogy halála elõtt nem kapott-e olyan erõre, amilyenre nem hittük képesnek, és elárulta titkainkat! Ez esetben nem kell-e az eseményeknek elébe vágni, és elhagyni ezt a várost, ahol mindkettõnknek több a vesztenivalója, mint amennyit nyerhetünk?

- Ha ilyen levél fenyegetne bennünket - jegyezte meg néhány nappal késõbb Torontál -, már valami nyoma lenne ennek a veszélynek, de mind ez ideig semmi sem változott meg körülöttünk.

Erre az érvre Sárkány adós maradt a válasszal. Csakugyan, ha Torontálné feltételezett levele keresztezné is terveiket, eddig semmi következményét nem tapasztalták, és nem valószínû, hogy veszéllyel járna, ha maradnak. Ha pedig mégis úgy lenne, még mindig jut idõ a cselekvésre.

Torontálné elhunyta után két héttel ez be is következett, de nem úgy, ahogy gondolhatták.

Anyja halála óta Száva még most is visszavonultan élt, szobáját sem hagyta el. Még az étkezés idején sem mutatkozott. A bankár feszélyezve érezte magát vele szemben, és nem is törekedett arra, hogy négyszemközt beszélgessen vele, mert csak zavarta volna. Hagyta hát, tegyen úgy, ahogy neki tetszik, s õ a maga lakosztályában, a palota egy másik részében tartózkodott.

Sárkány több ízben is erõs szemrehányást tett Torontál Simonnak, amiért eltûri ezt a helyzetet. A ház új rendje folytán semmiféle alkalma nem nyílt, hogy találkozzék a lánnyal. Ez a helyzet viszont nem felelt meg késõbbi céljainak sem. Ennélfogva igen kereken megmondta a magáét a bankárnak. Noha Sárkány is tudta, hogy a házasság megkötése nem jöhet szóba a gyász elsõ hónapjaiban, nem akarta, hogy Száva beleélje magát abba a gondolatba, hogy apja és õ lemondott errõl a frigyrõl.

Végül Sárkány olyan parancsolónak, oly követelõzõnek mutatkozott cinkosával szemben, hogy a bankár augusztus tizenhatodikán értesítette Szávát, hogy még aznap este beszélni kíván vele. Mivel azt is közölte, hogy Sárkány jelen szeretne lenni ezen a találkozón, el volt készülve a visszautasításra. De nem ez történt. Száva azt üzente, hogy rendelkezésére áll.

Este Torontál Simon és Sárkány türelmetlenül várta Szávát a palota nagyszalonjában. A bankár el volt tökélve, nem hagyja, hogy a lány az orránál fogva vezesse, apai jogaival él majd. Sárkány úgy határozott, hogy uralkodik magán, inkább hallgat, semmint beszéljen, és inkább a lány titkos gondolatait igyekszik kifürkészni. Attól tartott, hogy Száva bizonyos dolgokról többet tud, mint feltételezik.

Száva a kitûzött idõben a szalonba lépett. Sárkány felállt, amint meglátta; de köszönését a lány még csak egyszerû fejbiccentéssel sem viszonozta. Mintha nem is látná, vagy inkább nem akarná látni.

Torontál intésére Száva leült. A fekete gyászruha még csak kiemelte arca haloványságát, és hidegen várta, hogy kérdést intézzenek hozzá.

- Száva - kezdte a bankár -, tiszteletben tartottam fájdalmadat, amelyet édesanyád halála okozott, nem zavartam meg nyugalmad. De a szomorú események után kénytelenek vagyunk beszélni bizonyos anyagi ügyekrõl... Noha még nem érted el a nagykorúságot, jó, ha tudod, milyen rész illet meg az örökségbõl...

- Ha csak vagyoni kérdésrõl van szó - felelte Száva -, kár is szólni róla. Semmire nem tartok igényt abból az örökségbõl, amelyrõl beszélni kíván.

Sárkány mozdulata keserû csalódást árult el, de talán némi nyugtalansággal vegyes meglepetést is.

- Úgy gondolom, Száva - folytatta Torontál Simon -, hogy nem mérlegelted szavaid súlyát. Akár akarod, akár nem, anyád, Torontál Simonné örököse vagy, és a törvény arra kötelez engem, hogy átadjam neked az elszámolásokat, amikor nagykorú leszel...

- Hacsak nem mondok le az örökségrõl - felelte nyugodtan a fiatal lány.

- És miért?

- Mert nyilván semmi jogom nincs rá!

A bankár kiegyenesedett a karosszékben. Ezt a választ nem várta. Sárkány szótlan maradt. Úgy gondolta, Száva csak játszik, de most már tisztán akart látni ebben a játékban.

- Nem tudom, Száva - folytatta Torontál, türelmetlenül a lány rideg válasza miatt -, nem tudom, mit jelentenek ezek a szavak, sem azt, ki sugalmazta ezt neked! Egyébként nem vitázni jöttem ide jogról és törvényrõl. Gyámságom alatt állsz, nem tõled függ, hogy visszautasítod-e vagy elfogadod az örökséget. Így szíveskedj alávetni magad az apai hatalmamnak, mert remélem, ezt nem vonod kétségbe...

- És ha igen? - felelte Száva.

- Úgy! - kiáltott fel Torontál Simon, aki már kezdte elveszíteni hidegvérét. - Úgy! De ezt három évvel korábban mondod, Száva! Ha majd nagykorú leszel, azt csinálsz a vagyonoddal, amit akarsz! Addig azonban én vigyázok az érdekeidre, és úgy védem azokat, ahogy jónak látom!

- Rendben van - felelte Száva -, várni fogok.

- De mit vársz? - pattogott a bankár. - Nyilván elfelejted, hogy mihelyt az illendõség megengedi, a helyzeted is változik! Annál kevésbé van jogod nem törõdni a vagyonoddal, mivel már nem egyedül vagy érdekelve az üzletben...

- Igen!... Az üzletben! - felelte Száva megvetõ hangon.

- Higgye el, kisasszony - Sárkány úgy érezte, nem hagyhatja szó nélkül ezt a neki szánt, sértõ lekicsinyléssel ejtett szót -, kérem, higgye el, tiszteletre méltóbb érzés az, amely...

Száva úgy tett, mintha nem is hallaná, és le sem vette szemét a bankárról, aki ingerült hangon jegyezte meg:

- Nem, nem egyedül... hiszen anyád halála mit sem változtatott terveinken.

- Milyen terveken? - kérdezte a lány.

- Annak a házasságnak a tervén, amelyrõl úgy teszel, mintha elfeledkeznél, és amely Sárkány urat võmmé avatja!

- Biztos benne, hogy ez a házasság Sárkány urat a vejévé avatja?

A célzás annyira félreérthetetlen volt, hogy Torontál Simon felállt, és távozni szándékozott, mert nem tudta zavarát eltitkolni. De Sárkány egy mozdulattal visszatartotta. Õ a dolog végére akart járni, feltétlenül tudni akarta, mihez tartsa magát.

- Hallgasson meg, apám, mert utoljára nevezem így - mondta ekkor a lány. - Sárkány úr nem az én szép szememért akar feleségül venni, hanem azért a vagyonért, amelyrõl ma lemondok! Akármilyen szemérmetlen is, ezt nem meri megcáfolni! Ha pedig arra hivatkozik, hogy beleegyeztem ebbe a házasságba, könnyen megfelelek! Igen! Fel kellett áldoznom magam, mert azt hittem, apám becsülete forog kockán ebben a kérdésben; de az én apámat, ezt ön is jól tudja, nem lehet belekeverni ebbe az undorító megalkuvásba! Ha ön mégis gazdaggá akarja tenni Sárkány urat, adja neki a vagyonát!... Hisz õ egyebet úgysem kíván!

A lány felkelt, és most õ indult az ajtó felé.

- Száva - kiáltotta Torontál Simon, és eléje állt -, olyan... összefüggéstelenek a szavaid, hogy meg sem értem... nyilván te magad sem tudod, mit beszélsz!... Vajon nem az édesanyád halála...

- Anyám... igen, anyám volt... szíve szerint! - suttogta a lány.

- ...vajon nem a fájdalom vette el az eszed? - folytatta Torontál Simon, aki már csak saját hangját hallotta. - Igen! Nem bolondultál meg?

- Megbolondultam?!

- Úgy lesz, ahogy elhatároztam, és fél éven belül Sárkány felesége leszel!

- Soha!

- Majd kényszerítelek rá!

- És milyen jogon? - kérdezte a lány, önkéntelenül is felháborodott mozdulatot téve.

- Az apai tekintély jogán!

- Ön... uram?... Ön nem az apám, nekem pedig nem Torontál Száva a nevem!

Ezekre a szavakra a bankár visszahõkölt, nem tudott mit válaszolni, s a lány hátra se pillantva elhagyta a szalont, és szobájába ment.

Sárkány nagy figyelemmel nézte Szávát a beszélgetés során, és nem is lepõdött meg ezen a befejezésen. Jól sejtette a dolgot. Amitõl félt, most bekövetkezett. Száva tudja, hogy semmilyen kötelék nem fûzi a Torontál családhoz.