Minden gyerek hisz a tündérekben, a sárkányokban és a lányok segítségére siető lovagokban. Emesének édesanyja mesélt róluk; megígérte, hogy megmutatja neki a másik világot, márpedig az ígéret köti a tündéreket. És Anya tündér volt. Emese nem hitt bennük, amióta Anya eltűnt. De már maga sem tudja, mi is az igazság. Végül mégiscsak eljön érte egy lovag, ám korántsem azért, amiért hitte. A tündérek ólomerdejében rá kell jönnie: az is eladná, aki a legjobban szereti, a hős lovagoknak pedig nincs szívük. És akkor még nem is találkozott a családjával. Bár mese lenne.

Kleinheincz Csilla

ÓLOMERDŐ

(Tartalom)

A gyerekeknek, akik voltunk;

a felnőtteknek, akik lettünk.

I.

Emese berohant a házba, föl a lépcsőn. Majdnem elesett, de megtámaszkodott a magas lépcsőfokon, és lihegve szaladt tovább. Papírsárkány, gondolta, most fúj a szél, kivihetem a papírsárkányt.

Két napja készítették az iskolában; a sárkánynak majomarca volt, barna filctollal gondosan megrajzolt szőrszálakkal és nagy, vigyorgó szájjal. A farka kék meg sárga.

Azóta nem fújt rendes szél; Apa legalábbis azzal vigasztalta, hogy a sárkány azért nem repül, mert nincs, ami vigye. De most föltámadt, és vele együtt Emese reménye is, hogy a majma szárnyra kap.

Fölért az emeletre, a szobájába rohant, aztán megtorpant.

A lihegés, a sárkány színes képe miatt nem figyelt föl rá korábban: sírás halk hangja verődött a házban ide-oda, akár egy bent rekedt rigó.

Kinézett. Az emeleti közlekedőfolyosó másik végében, a sarokban kuporogva anyja ült egy létra mellett, és sírt.

Félelmetes, ha a felnőttek sírnak – azért vannak, hogy a gyerekeket vigasztalják, de ki vigasztalja őket? Érezte, hogy most jönnie kéne valaminek, valakinek, aki tesz róla, hogy Anya abbahagyja a sírást. De nem jött senki, és a hang egyre jobban fájt neki.

Tétován elindult. Máskor, ha anyja tekintetére ereszkedett a szomorú tompaság, tudta, mit tegyen. Ki nem mondott egyezség élt köztük: ő bohóckodott vagy cicásan odabújt, Anya pedig megint mosolygott, még ha csak rövid időre is. Mindketten csak megjátszották, a jókedvet és a megnyugvást egyaránt, de Emese számára a mintha-világ éppolyan valóságos volt, mint az igazi. Neki ennyi is elég volt.

Könnyekkel azonban még nem találkozott, és ez megrémítette. Nem tudta, mit tegyen.

Anya fölnézett rá, ahogy közeledett – ülve alacsonyabb volt, mint ő –, de nem mosolyodott el, csak nézte nagy, nedves szemével. Legszívesebben elrohant volna.

Ehelyett azonban kinyújtotta kezét, és óvatosan megsimogatta anyja térdét.

– Na – mondta.

– Szia – suttogta vissza Anya, és letörölte könnyeit. Elmosolyodott, de Emese azt kívánta, bárcsak ne tette volna. A mosoly jobban fájt neki, mint a sírás.

Hallgattak, aztán Emese megkérdezte:

– Mit csináltál? Elestél?

Az elesés és utána a sírás tiszta sor. Ha Anya azt mondaná: igen, akkor megnyugodhatna, még ha tudja is, hogy valószínűleg más történt. Anya sohasem esett el, soha nem verte be a könyökét vagy a fejét semmibe, ő mindig olyan könnyedén járt, mintha táncolna. De ha rábólintana, megint úgy csinálhatnának, mintha, és akkor...

– Nem. Föl akartam menni a padlásra.

Összerezzent, és fölnézett a mennyezetbe vágott csapóajtóra.

– Tudom, hogy ijesztő – mondta Anya, és meleg keze megpihent a kislány vállán –, de nagyon fontos. Muszáj volt megpróbálnom.

Ott sötét van, akarta mondani, de nem jött ki hang a torkán. Pókhálókra gondolt és dohszagra – halálsötét, súgta oda neki Laci az iskolában, aki már látott horrorfilmet, és erre szörnyen felvágott.

Anyának eddig sírós volt az arca, de most megváltozott: úgy tűnt, elfogytak a könnyei. Emese gondolkodás nélkül odabújt hozzá.

– Én nem tudok fölmenni – suttogta Anya. – Próbáltam, de nem megy.

– Akkor ne menj – jelentette ki.

Meleg karok ölelték át, de nem puha fészekbe húzták; fejük összekoccant. Egyforma szőke tincseik összekeveredtek, és szemük olyan közel került egymáshoz, hogy jól látták egymás íriszének cirmait. Anya szeme fehérjében vörös erek futottak szét.

– Tündérkém – mondta, ezt már nem a megnyugtató vagy szomorú hangján, hanem valamilyen másikon, ami zavarta Emesét. – Nekem kell az, ami a padláson van. Nem fordíthatok hátat neki. Nagyon kell.

Azt, hogy nagyon kell, értette. Neki is: valami vagy nagyon kellett, vagy egyáltalán nem.

– Akkor menj fel.

Anya elmosolyodott.

– De hisz nem tudok. Nem enged.

– Ki?

Nem kapott választ.

– Ki?

– Aki kíváncsi, hamar megöregszik – mondta Anya, de szavai üresen csengtek. Szeme még hajuk árnyékában is nagy volt és ragyogó. – De... te fölmehetnél.

– Nem.

– Itt lennék lent, vigyáznék... Csak le kéne hoznod valamit.

– Nem!

Nagy, fényes szemek.

– Igazad van, nem kérhetek tőled ilyesmit.

Alighogy kimondta, Emese szíve elfacsarodott. Te vagy az oka, szidta magát, most miattad szomorú.

Kibontakozott az ölelésből, de nem futott el. Szeretett volna elbújni, de nem tudott megmozdulni. A padlószőnyeget bámulta inkább.

– Van fönt egy láda. Le van lakatolva.

Anya keze megjelent a padlószőnyeg fölött. Tenyerén egy lapos kulcs feküdt, ugyanolyan, mint amelyik a fészert nyitotta.

– Van benne valami... – habozott. – Nem mondhatom meg, mi az. De látni fogod.

Fölsandított Anya arcába. Nem úgy nézett ki, mint aki be akarja csapni.

– Most nincs olyan sötét fönt, és azt hiszem, nincs is nagyon eldugva. Én úgysem nyúlhatok hozzá. Te talán... Bár... Persze poros lesz...

Emese hallgatott.

– Megtennéd? Fölmennél?

Szíve hevesen dobogott. Dohos sötétség honolt odafent. Soha nem járt még fönt, éppen ezért nem bízott a padlásban. Akármi lehet ott. Lesben.

– Félsz, ugye? – Anya futólag megölelte. – Ne haragudj, nem szép tőlem.

– Miért kell?

– Mert nélküle nem vagyok egész. Ezt érted?

Megrázta fejét, aztán bólintott. A szürke fény a szemében és arcán: a hiány az a szürkeség.

Nagyon fontos?

Lényegi kérdés volt, és ezt mindketten tudták. Látszott Anya tekintetén, ahogy a választ fontolgatta, és egy pillanatra úgy festett, nemet mond.

– Igen.

Fölnézett a padlás csapóajtajára.

– Énekelj! Jó?

Anya nem köszönte meg szóval, csak bólintott, Emese kezébe nyomta a kulcsot, és fölágaskodva kipattintotta a csapóajtó két zárját, lehajtotta a négyszögletes ajtót, aztán odatámasztotta a zörgő létrát.

Emese odaállt a létra aljába, és fölnézett. A nyílásból sötétség bámult vissza rá. Majdnem megfordult, hogy visszaszívja, amit mondott, de Anya akkor kezdett énekelni. Először halkan, remegő hangon, aztán hangosabban. A kedvenc dalát énekelte, azt, amit senki más nem ismert, sem az óvodában, sem az iskolában.

Elforral a hajnal, villan páratestem...

Megindult fölfelé, együtt emelkedett az énekkel. Anyja keze a derekán nyugodott, tolta fölfelé. Tenyerének melege szétsugárzott a hátán.

Minden rendben lesz, Anya énekel.

Halpikkelyt szitálnak a felhők fejed felett...

A tenyér lesiklott derekáról, és Emese élesen beszívta a levegőt. Egy pillanatra megtorpant a létrán, de az ének nem maradt abba, ezért rátenyerelt a padlás padlójára, és fölhúzta magát.

Azt hitte, halottfeketeség lesz odafönt, de nem volt sokkal sötétebb, minta saját szobája hajnalban, behúzott függöny mellett. A padlás ablaka koszos volt, de elég nagy, hogy így is beengedje a napfényt. A szürke pászma végignyalta a poros padlót és a dobozokat.

Az egyik sarokban két állványon régi ruhák lógtak lepkebábként, egy-egy akasztóra több is jutott. A falak mentén dobozok sorakoztak egymás hegyén-hátán. Az ablak alatt, a fölgöngyölt szőnyegek mellett nádszékek álltak. Nem voltak zugok, ahonnét rémek ugorhattak volna elő – minden szépen el volt rendezve, mintha nem is kacattár lenne, hanem lakószoba. Csak a vastag porréteg és a gerendák közti pókhálók mutatták, hogy senki sem lakik a padláson.

Felnézel: mit se látsz...

A porban kitaposott, sötét csík mutatta, merre szokott járni Apa. Nagy papucsának nyomai néhol elkanyarodtak erre-arra, de a fő csapás a bal oldali fal mellé vezetett, az egyik ládához.

Hátranézett, hogy biztos lehessen benne: semmi nem veti rá magát. Mögötte csak egy nagy, csukott szekrény volt, berepedt üvegajtóval. Visszafordította fejét, és halkan, óvatosan elindult a láda felé.

Réten föléd szállok...

A padló nyikorgott, és Emese szíve – ének ide vagy oda – a torkába ugrott, ott verdesett, mintha ki akarna szökni. A ládához futott, hogy lábdobogással nyomja el a nyikorgást, aztán hátrapördült – senki –, mielőtt leguggolt volna a zár elé.

Közönséges, nagy lakat lógott a láda szájáról, hasonló ahhoz, ami a fészeren volt. Tudta, hogy azt hogyan kell kinyitni. A kulcsot alulról kellett beledugni, aztán elfordítani, és a lakat magától kipattant, még feszegetni sem kellett.

Megint körülnézett. A gerendák közti sötét nagy, éhes szemeket meresztett rá, és itt még az ének is halkabban hallatszott.

Lefogom szemedet ezüst permetemmel.

A dal újrakezdődött, Emese pedig sietve és ezért ügyetlenül kihúzta a lakat hurkát a láda gyűrűs zárjából. Valami neszezett a padláson, és hirtelen elhalkult az ének; helyette tompa dobb-dobb hallatszott: tulajdon szívverése. Gyorsan fölcsapta a láda fedelét. Valami fehér szövet hevert a fenekén. Kimarkolta, mellkasához szorította, aztán elfordult. A láda fedele nagy csattanással csapódott le, mint valami óriási száj.

Mindegy volt, hogy nem látott fönt semmit, és hogy nem volt sötét – odarohant a csapóajtóhoz, ledugta lábát, és kalimpálva kereste a létrafokot. Két kéz kapta el a derekát és emelte le. Az ének abbamaradt, de ő már biztonságban volt, és nagy kortyokban nyelte a levegőt. Észre sem vette, hogy eddig visszafojtotta lélegzetét.

– Okos, ügyes – morogta Anya. Már egy ideje beszélt hozzá, de Emese csak most hallotta meg. – Nagyszerű vagy!

Kivette a kezéből az anyagot. Furcsa tapintása volt, mintha tollból lenne, de mielőtt jobban megnézhette volna, Anya már fölállt, és két keze közé szorította a szövetet.

Ragyogott az arca, valami szörnyű diadal sugárzott róla, amitől Emese úgy érezte, mintha még fönt lenne a padláson, a láthatatlan leskelődő pillantásának kereszttüzében. Aztán a pillanat elmúlt, és megint Anya régi, szomorú tekintete szegeződött rá: ha lehet, ez még fájdalmasabb volt, mint előbb a ragyogás.

– Köszönöm – mondta, és mintha még szólni akart volna, de nem tudott. Lehajolt, és megcsókolta a homlokát. Forró csepp gördült a kislány bőrére. – Visszajövök. Hidd el, visszajövök. Ígérem. De most... el kell mennem.

Megfordult, és lerohant a lépcsőn.

Emese állt a létra mellett, és letörölte homlokáról a könnycseppet. Nem értett semmit. Csak valami nagy éhséget érzett, befejezetlenséget, mintha anyja elvett volna tőle valamit, aminek nála lett volna a helye.

Utána szaladt, de nem volt lent a földszinten. A bejárati ajtó kitárva; de nem volt kint a kertben sem. A kapu zárva, azt hiába rángatta.

Nyár volt, a fű a melegben szénaillatot párállt, a kerítés mellett magas málnatövek hajoltak a gyepre. A szilvafán rezegtek a levelek a szélben. Egy fehér madár keringett az égen.

Azt mondta, visszajön, gondolta Emese a kertben állva, és később, éveken keresztül mindig, valahányszor az eszébejutott.

Azt mondta, visszajön.

De nem jött vissza soha.

* * *

Soha nem volt még ilyen meleg a május. Az asztalon egy váza állt, benne egyetlen szál, erősen illatozó pünkösdi rózsával. Az U alakban összetolt iskolazöld padok mögött fejek hajoltak a papír fölé, időnként föl-fölpillantva. Ceruzák sercegtek, radírozás rezegtette meg az asztallapot, s Erzsi néni kezében a könyv lapjai olykor-olykor szisszenve fordultak egyet.

Emese is föltekintett néha, de az ő rajza egyáltalán nem vázát ábrázolt. A körvonalait még föl lehetetett ismerni, de aztán beleolvadtak a papír széléről előburjánzó indákba. Bonyolult csomók és levelek nőtték be a rajzlapot, madarak lestek ki a tövises ágak mögül, fekete őzszemek villogtak.

Nem hitt a fehér papírban, sohase hitt; az ő képén mindenhol volt valami. Nem akadt bokor, amely mögött ne valamiféle lény lapult volna; állat, aki ne a bozótosból lépett volna elő. Némelyik fejjel lefelé állt, mert úgy akadt neki hely a csomók között – ebben a vadonban ez is lehetséges volt. Ilyennek képzelte azt a helyet is, ahonnan Anya jött régen.

A vonalak bizonytalanul kanyarogtak, és Emese sokszor nyúlta radír után. Lelki szemei előtt tökéletesen tisztán látható volta rengeteg, egészen a legapróbb részletig, ám eddig sohasem sikerült ugyanilyen részletességgel a papírra vetnie. Noha elég volt csak lehunynia szemét, hogy lássa – és néha, az erdő mögött látott mást is, egy folyót, mintázatok kavargó folyamát –, ceruzája alatt mégis eltorzult, lényegét vesztette, pedig néha mintha magával ragadta volna. Tudta, hogy máshogy kéne kígyóznia az indáknak, elvesztett néhány szálat a nagy csomórajzolásban, de most már nem találta az így fölössé vált folyondárokat. Anyának könnyebben ment régen. Amikor mellette ült, akkor neki is természetesebben jöttek a minták. Megfordította a papírt, hátha úgy jobban látja a csomót.

Mehetnékje volt. Egy nyolchetes kismacskát hagyott a lakásban – azzal a feltétellel, hogy szombaton Gabi tényleg elviszi. Az állat előző nap érkezett, és Emese az egész estét azzal töltötte, hogy egy plüsskecskét lóbált előtte, miközben nézte, hogyan csetlik-botlik apró, rózsaszín tappancsain. Olyan ügyetlen volt, gondolta, és legszívesebben ablakot nyitott volna a házukra, hogy lássa, mit csinál a kiscica.

– De szép a vázád! – súgta bal oldalán Judit, és féloldalasan elvigyorodott.

Azonnal visszafordította a képet, és kihívóan Juditra nézett. Ide figyelj, szállj le rólam! – gondolta, de hangosan nem mondta ki, és apró hullámban átcsapott rajta a szégyen. Az ember nem vág ilyet annak az arcába, akinek a keze kacska, s ezért úgy fogja a ceruzát, mint egy kés nyelét. Még akkor sem, ha éppen össze voltak veszve.

– Aha.

– Tapétamintának viszont ronda.

– Nem tapéta.

– Pedig azt hittem, azért rajzolod folyton, mert otthon mindig ezt bámulod a faladon.

– Fogd be! – sziszegte Emese. Ez övön aluli volt, Juditnak máskor tetszettek a rajzok a falán, sőt maga is elkezdett egy képet, amit poszterként föl akart rakni saját magához.

– Vagy megint föl akarsz vágni?

Megfogta a radírt, és átfutott az agyán, hogy akkor most beleradíroz Judit – precíz körvonalú, de maszatolósan árnyékolt – vázájába, csakhogy a rajzlap túl messze volt tőle, ő nagylány már az ilyen kicsinyességekhez, és különben is mindenki Judit pártját fogná, ha megtenné. Csak azért, mert furán maga elé szorítja a kezét menet közben is, mindenki úgy érzi, élből sajnálnia kell. Pedig ő ismeri, tudja, hogy milyen. Még mindig forróság öntötte el, ha az előző heti veszekedésükre gondolt. Veszekedés? Csak egy kőként arcába repülő vád, aztán sértett hallgatás, ami azóta sem oldódott fel, legfeljebb pillanatokra. Még az osztályteremben is szétültek.

Végül a saját képéről radírozott ki egy kunkort, és nagy műgonddal újrarajzolta. Nem is figyelek rád, beszélj, amit akarsz! Judit azonban visszatért rajzához, és nem foglalkozott többet Emesével.

Néha jó lenne tudni, miért csinálja. Vagy miért nem csinálja végig, ha már elkezdi a szívatást. Talán megbánta, amit mondott? Judit arcélét nézte, ahogy a papír fölé hajol. Szája megint közönyösen biggyedt le, mintha az imént nem is kötött volna Emesébe, és nem létezne számára semmi, csak a rajz.

Erzsi néni becsukta könyvét, és felállt. Emese összerezzent, és egy pillanatra átfutott rajta, hogy talán még maga elé vehetne egy üres lapot, amíg a tanárnő az U szárának külső részén végigsétál és hozzá ér. Aztán meggondolta magát, és ismét kézbe vette a ceruzát. A lapon burjánzó rengeteget úgysem tudta volna letagadni. Meg aztán, elég pofás, gondolta. Judit meg egyszerűen irigy. De ez nem hangzott meggyőzően. Ha irigy is, nem emiatt.

Sóhaj hallatszott a háta mögött.

– Már megint nem azt rajzolod, amit kéne – mondta halkan Erzsi néni.

Judit megint fölnézett, és mosoly ült ki arcára. Emese szúrósan rámeredt, de barátnője nem fordította el tekintetét. Újabb fejek emelkedtek föl a papírokról.

– Így sikerült.

– Megígérted, hogy a feladattal foglalkozol.

– Nem ígértem meg! – vágta rá rögtön. Ebben biztos volt.

– Halkabban! Mi az, hogy nem ígérted meg? – Erzsi néni arcán két piros folt jelent meg. – Múltkor beszéltünk róla, és te is tudod, hogy magadnak rajzolgatni otthon is lehet. Azt mondtad...

– Mondtam, hogy igyekezni fogok, de nem ígértem meg, tanárnő.

– Ne lovagolj a szavakon!

– Pedig fontosak.

Igazam van, nekem van igazam, ez járt fejében, de látta, hogy a tanárnő ugyanezt gondolja. Egyforma tekintetük összekapcsolódott.

– Megígérted, hogy rendes leszel – hallotta Erzsi néni hangját.

– Mondtam, már, hogy nem ígértem meg!

– De emlékezz...

– Mindig emlékszem az ígéreteimre! – vágott a szavába Emese.

– No jó – gyúltak még vörösebbre a rózsák a tanárnő arcán. – Ebből elég! Menj haza, és gondold át! Nézz egy kicsit magadba! Mi lesz? Menj szépen haza!

Emese Erzsi nénire bámult. A nő hangosan vette a levegőt, de a tekintete merev volt és határozott.

– Jó – mondta Emese, és forró viszketést érzett a szemében. – Oké. Megyek.

A rászegeződő kíváncsi és kárörvendően fürkész pillantásokat kerülve fölvette táskáját és rajztábláját. A ceruzákat és a radírt beszórta a hátizsák egyik zsebébe. Csak egy pillanatra nézett föl, hogy dacosan végigmérje Juditot, de a másik lány ezúttal nem volt kárörvendő. Arcán aggodalmat látott, és leheletnyi zavart.

– Sziasztok! – mondta a linóleumpadlónak, és becsukta maga mögött az ajtót.

Nem ígértem meg semmit, örvénylett benne a forró gondolat. Tudnék róla.

A gimnázium aulájában megállt, és eltette a mappába a rajztáblát és a papírt. Én emlékeztem jól; nem ígértem semmit. Jobb volt erre gondolni, mint azzal foglalkozni, miért tolakszik elő mindig a rengeteg képe, miért érzi úgy, hogy egy vonal sem állhat magában, mindegyik csupán része egy nagyobb mintázatnak, és összefonódás nélkül árva? A papír az utóbbi időben viszketett, ha nem rajzolta tovább a csomókat és egymásba kulcsolódó lombokat.

Kiskora óta vonzódott az indákhoz. A polcán három különböző kiadású Mucha album állt, és egy nagy mappába lefűzött vagy háromszáz, az internetről letöltött ősi és modern kelta csomómintát. Némelyik képen a vonalak csupán látszólag alkottak végtelen hurkot – ezeket félretette. Csak az a mintázat volt tökéletes, amely önmagába ért vissza, és végtelen mélységébe vonzotta a szemet. Ezt Anyától örökölte, ő is a csomókat szerette: rajzolni is, kötni is. Azt akarta, tanulja meg azokat ő is, de amikor a saját ötleteit is beléjük szőtte, az anyja elvesztette a türelmét. Nem szabad, mondta. Tanuld meg a tiszta mintát!

Emese sosem értette egészen, miért. Neki egyik minta sem engedelmeskedett, csupán szép volt. Anyával ellentétben nála nem volt tétje.

Odakinn fellélegzett. A gimnázium időtől sötét téglaépületének árnyéka végigsimította, majd lemaradt mögötte. Zöld fák szegélyezték a Cházár András utcát, leveleik között átszikrázott a napfény, és Emese fölvette a menő napszemüveget, ami sokkal jobban festett, mint a márkás cucc, amivel Luca villogott.

A mappát lóbálva végigsétált az utcán, és azt bizonygatta magának, hogy nem is baj, hogy hazaküldték, mert Erzsi néninek ugyan nem ígért semmit, a szomszéd Gabinak viszont igen. Érezte az ismerős lelkifurdalást, lábában a sürgetést, ami azt súgta, veszélyben az ígérete. Nem nagyon, de annyira igen, hogy magasabbra lendítse a mappát és a zöldnél gyorsabban fusson át a zebrán, pedig nem is jött még a hetes busz. Otthon, Gödöllőn várt rá a kismacska, amelyet Gabi a nővére születésnapjára szánt, de nem tudott addig máshol elrejteni.

Vajon mennyi ideig bírja ki egy macska unatkozás nélkül? – gondolta, és eszébe jutott, hogy talán nem is csukta be a szobaajtókat, és a polcokon ott vannak Apa féltett faszobrocskái, meg a rengeteg bekeretezett kép. Azokért nem is kár. Ha esetleg a macska összetörné őket, akkor Apa nem gondolna folyton Anyára, nem emlékeztetné állandóan a hiányra a rengeteg fotó. Emese nem volt elég bátor, hogy levegye a fényképeket.

Lehet, hogy Apából is csak a bátorság hiányzik.

A busz végigzörgött a Thököly macskakövein, és egy sóhajjal kinyitotta ajtaját.

De ott voltak a díszpárnák is. Meg a szobanövények. Még jó, hogy Apa kőgyűjtményébe a macskának beletörne a foga. Megigazította a napszemüveget, és végignézett a busz utasain, hogy vajon ki nézi. Mindenki idősebb volt nála.

Hát, most már mindegy. Ha a cica szétkapja a lakást, akkor sem tudok mit tenni ellene. Végül is csak azt ígértem meg, hogy a macskára vigyázok. A bútorokról nem volt szó.

De továbbra sem tudott megnyugodni. Futva rohant át a buszmegállóból a villamoshoz, és pofákat vágott, amikor az csak vánszorgott, hogy mindenki jól lássa, mennyire bosszantja a dolog. Egy öreg néni végigmérte, aztán megvetően elfordult. Emese ettől még idegesebb lett.

Fogadjunk, hogy téged nem vár otthon egy rád bízott kismacska.

Mire az Örsre ért, a tűszúrásból lassan bizonyosság lett. Izzadva és hajfürtjei végét rágcsálva várta, hogy végre elinduljon a HÉV. Gyomrában állandóvá vált a bizsergés, és nem is múlt el addig, amíg a vonat Kerepeshez nem ért. Lassan húzódott vissza, akár a dagály, és egyáltalán nem nyugtatta meg Emesét. Az a zavaró gyanúja támadt, hogy elkésett.

De ha elkésett, akkor... És itt már nem a kismacskáról volt szó, bár elég baj lenne, ha valami történne a cicával: Gabi valószínűleg jó sokáig nem bocsátaná meg neki, amúgy sem olyanok köztük a dolgok, mint régen, mielőtt külön gimnáziumba kerültek. Nem, itt az ígéretről volt szó, amit talán nem tartott be. És az ígéretnek édes mindegy, önhibáján kívül vallott-e kudarcot vagy szándékosan.

Levette a napszemüveget, kivette hátizsákjából a Robin és a láthatatlanokat, és megpróbált olvasni. Az érzés nem tért vissza. Emese azt mondta magának: minden rendben, és megkereste a behajtott fülű oldalt. A HÉV zörögve megindult.

Mogyoród úgy suhant el, hogy Emese addig egyszer sem lapozott. A fények és árnyékok végigtáncoltak a könyv sárga lapjain, a betűk összemosódtak. Ujjai beleolvadtak a papírba, csak zöldre lakkozott körmei látszottak, mint bogarak füzére.

Úgysem érsz haza hamarabb, gondolta. Akár bele is törődhetsz.

Kicsit megdöntötte a könyvet, hogy az ablakon bevágó fény ne a szemébe villogjon.

Amikor legközelebb fölnézett, már a Széchenyi térnél jártak, és hangos alsósok vágódtak az ülésekre. Visongó tülekedés támadt, ahogy az osztály hierarchiája szerint a kedvencek mellé furakodtak. Odébb húzódott. Öt éve még én is ilyen voltam, jutott eszébe. Vézna, szemüveges kisfiú került mellé, aki nem volt olyan szerencsés, hogy benne legyen abban a négyesben, amelyik elfoglalta a szomszédos helyeket.

Hangosak voltak, Emesének már a homloka is bizseregni kezdett. Ha behunyta a szemét, mindig megérezte, ha az ujjával valaki a bőréhez közelít – ez is olyan volt. Mintha valami egyre csak közeledne felé, de soha nem érintené meg, hogy bizonyos lehessen a jelenlétében.

– Tudom, miért ültél oda – hallott meg egy éles kislányhangot. Felnézett. A tőle jobbra ülő fiú kínosan vigyorgott. Amikor a szomszédos ülésen barátnője mellett szorongó kislány észrevette, hogy Emese nézi őket, a szeme megrebbent, és még hangosabban folytatta. – Tetszik, mi, hogy mesét olvas?

A kisfiú lopva rápillantott, aztán motyogott valamit, ami nem volt elég hangos, hogy meg lehessen érteni, de annyira igen, hogy a többi gyerek is odaforduljon. A HÉV csikorogva befordult Palotakertnél, és megállt a vadszőlővel benőtt trafóház mellett.

– Peti még mindig magyar népmeséket olvas, és bele van zúgva Tündér Ilonába! – fordult a barátnőjéhez a kislány.

Divatos rózsaszín pólót és farmert viselt, és igazi aranygyűrű volt az ujján. Judit jutott róla az eszébe, pedig a barátnője fakó, alaktalan ruhákat hordott, és soha nem viselt ékszert. De ő is mindig beletalált mások elevenjébe.

– Nem is! – csattant föl a kisfiú, és fészkelődni kezdett, de hangján érezni lehetett, hogy ez csak félig ellenkezés. – Nem azért.

– Hogy lehet beleesni valakibe, aki egy könyvben szerepel? – kérdezte a barátnő, és kipukkadt belőle a nevetés.

A kisfiú elvörösödött. Emese ránézett a két lányra és a csillogó szemmel figyelő hallgatóságra, de érezte, hogy nem ő az érdekes. Ő csak ürügy, a froclizás már jóval korábban, a megállóban elkezdődött. Vagy talán már hónapok óta tart.

– Biztos azt hiszi, hogy ő a fehér lovas királyfi! – kacagott a rózsaszín kislány. Szája elé tette kezét, de a nevetés előgyöngyözött mögüle.

Emese arca lángra gyúlt. Eszébe jutott Judit, ahogy előző héten, miután ő legurult a lépcsőn, és elmondta, miért, azt kérdezi: Hülyének nézel? Azt képzeled, mesehős vagy? Egy rohadt királylány? Amikor megpróbálta megmagyarázni, Judit az arcába vágta: Azt hiszed, olyan különleges vagy? Akármit találsz ki, ugyanaz a senki leszel. Utána mindketten megdermedtek, kicsit riadtan, nagyon dühösen, és aztán nem beszéltek többet róla. De másról sem.

– Lehet, hogy nem királyfi – szólalt meg. – És? Még mindig jobb fej, mint ti, hülye pisisek.

Azzal felállt, táskájába tette könyvét, és átfurakodott az alsósok között az ajtóhoz.

A nevetgélés elhalt mögötte. Amikor hátranézett, mielőtt leszállt volna a végállomáson, látta, hogy a kicsik meglepve bámulnak rá.

A lépcsők kihagyásával leszökkent a HÉV-ről a peronra. Átrohant a vonat mögött, egy pillanatra megtorpant, míg fölmérte a forgalmat, aztán már száguldott is hazafelé.

A gyomra égetett. Rászorította kezét, pedig tudta, hogy nem ér semmit, ettől nem lesz jobb, ezt csak elviselni lehet, és reménykedni benne, hogy valahogy, valamikor majd csak elmúlik.

– Hová rohansz úgy, csibém? – kiáltott rá Annus néni a kertjéből, amikor befordult az utcájukba. Hátranézett – kék ruhás, nagydarab nő kapával a kezében –, de aztán csak intett, és rohant tovább.

A kapunál zihálva megtorpant, és beletúrt a táskájába, hogy megkeresse a kulcsot. A póló a hátához tapadt. Izgatottságában olyan erősen fordította el a kulcsot, hogy a zár megnyikordult; aztán belökte a kaput. Alig érezte bakancsa talpa alatt a lépcsőfokokat.

Odabent arcul csapta a csend és a hűvösség. A kinti meleg, a szomszéd fűnyírójának zümmögése elhaltak, és Emese egyedül maradt a hasfájással. Mélyet lélegzett, hátha elmúlik, pedig tudta, hogy fölösleges: ez nem betegség, hanem büntetés. Ezt nem képes Judit felfogni.

A ház feltárulkozott előtte, ahogy végigsétált az előszobán. A cipőszekrény mellett a kartonládában összepisilt macskaalom. A konyha kövén szétszóródott szárazbab. Emese elhúzta a száját. A cica azonban nem volt sehol, csak rombolásának nyomait látta: egy feldöntött kakaós doboz az asztalon, egy letépett levél a nappali szőnyegén, félrekarmolt függöny a nyitott ablak előtt.

Emese megállt az ablak előtt és rámeredt.

Hülye, mondta magának. Idióta, barom, amőbaagyú.

Térdre esett a piros-barna virágos szőnyegen, de meg sem érezte (aki elájul, miért nem töri magát össze soha?), mert gyomrába fájdalom mélyedt, és ezen kívül egy darabig nem is létezett más. Tudta, hogy folynak a könnyei, de amikor odanyúlt, hogy letörölje őket, ujjai érzéketlenek voltak. Semmit nem érzett, csak a fehéren izzó csillagot a hasában. A büntetést.

Miért ígérted meg?

Gabi tétova hangja, ahogy átszólt a kerítés fölött. Amikor megkérdezte, hogy nála hagyhatja-e pár napra a macskát, még nem ígért semmit. Akkor még óvatos volt, különben is túl régen beszéltek egymással, hiába voltak szomszédok. Apa beleegyezett – csak három nap, rendben? És utána nincs nyafogás, hogy én is kérek kiscicát –, és másnap Gabi megjelent, hátizsákjában egy macskakölyökkel. A két lány Emese szobájának szőnyegén ülve nézte, ahogy a cica fölfedezi és megszaglássza a sarkokat.

Lenyűgözte a macska. Talán ez volt az oka, hogy amikor Gabi megkérdezte, vigyázni fog-e rá, amíg érte nem jön, gondolkodás nélkül rávágta: igen, persze, megígérem.

Hülye, sírta a szőnyegen. A macska volt az oka – túl helyes volt; meg Gabi, akinek soha nem tudott igazán nemet mondani. De akármi volt is az ígéret magyarázata: az ablak nyitva maradt.

A fájdalom lassan lüktetéssé szelídült, és az éles szaggatásokat tompa váltotta fel. Fölült, és megtörölte arcát és orrát. Az ablakra nézett, amely előtt a függöny lágyan fodrozódott a beáramló fuvallatban.

– Nem kellett volna kimondanom. Mondhattam volna azt is, hogy rendben, vigyázok, ahogy tőlem telik. Hülye.

Megdörzsölte hasát, és felszisszent, amikor újra belehasított a fájdalom.

Az ígéretek nagyon fontosak, hallotta anyja hangját a fejében. Az emlékhez nem tartozott arc, pedig a fényképekről újra megtanulta azóta, hogyan nézett ki. Soha ne ígérj semmit, amit nem tudsz, vagy nem akarsz betartani. Mondd, hogy nem ígérheted meg. Viszont ha valamire ígéretet teszel, azt be kell tartanod, akármilyen nehéz is, akármennyi szenvedéssel is jár. Különben... megfizetsz.

Emesében fölkavarodott a harag. Itt ül a nappali szőnyegén, fáj a hasa, mert nyitva maradt egy ablak és kiszökött rajta egy kismacska, és ráadásul anyja tanácsai kísértik. Az anyjáé, aki nem tartotta be a legfontosabb ígéretet, ami csak létezett. Aki azt mondta, visszajön, de mégsem jött vissza soha. Nem hitte, hogy majd a jövőben egyszer megjelenik és beváltja az ígéretét. Elkésett, gondolta dühösen.

Lassan föltápászkodott a földről, az ablakhoz ment, és becsukta. A macska valószínűleg úgysem tudna kintről fölugrani a párkányra, még ha vissza is talál a házhoz. Azért kinyitotta és résnyire hagyta a bejárati ajtót, hátha.

Felsóhajtott, és most már nyugodtan ment föl a szobájába, hogy kipakolja a táskáját. A hasfájás elmúlt, a büntetést megkapta. Csak a bűntudat maradt.

Egyszer, negyedikes korában az iskolában esett össze, mert megígérte Gabinak, hogy lemásolhatja leckéjét, de végül elfelejtette megírni. Csak akkor jutott eszébe, mi ment ki a fejéből, amikor már halántékon vágta a fájdalom. Azóta noteszben vezette, mit ígért és kinek. Ha egy ígéretet teljesített, kipipálta.

Akkor végigjárt néhány kórházat, bár ő is, apja is tudták, hogy fölösleges: erre nincsen magyarázat. De panasz nélkül végigülték a vizsgálatokat – ő bent, Apa odakint, végül hallgatagon, egymás kezét fogva hazamentek.

Az orvosok nem találtak semmit, de ez csak Emesét lepte meg egy kicsit – ő azt hitte, mindenre van gyógyszer. Az utolsó vizsgálatnál, amikor a doktor vidáman közölte a kislány apjával, hogy nincsen aggodalomra semmi ok, hirtelen közbevágott azzal, hogy az anyja tündér, ő pedig szintén az, de az orvos csak nevetett, és azt mondta, hogy persze. Később, hazafelé Apa elmondta neki, hogy jobb, ha nem beszél erről senkinek, mert nem fognak hinni neki, és később már nem is nevetnek majd. Ez a kettőnk dolga, magyarázta.

Igaza volt. Minek mondta el Juditnak? Ő sem hitt neki, és amit mondott... Emese szíve megsajdult. Azt mondta magának, hogy nem érdekli, de mégis fájt. Egy átlagos nulla lennék?

Az átok miatt megtanult óvatosan ígérni és állni a szavát. Ha vigyázott, minden rendben volt; ha hibázott, akkor apjával ketten megvárták, míg véget ér a roham, vagy fogszorítva viselték a többi következményt: csonttörés, bokarándulás, apró véletlenek, amelyek mégsem azok – és megpróbálták valahogy teljesíteni az ígéretet.

Leült az asztala mellé, és tenyerébe támasztotta állát.

– Most pedig... ha macska lennék, hová mennék?

* * *

– A macskák soha nem mennek messzire – mondta Adél.

– Kófic gyakran napokra eltűnik, de aztán mindig előkerül. Múltkor fölriadtam az éjjel, és tudtam, hogy oda kell mennem az ablakhoz. Valami sötét izé csörtetett át a kerten. Kinyitom az ablakot, a macska meg be, akár egy ágyúgolyó, nyomában egy dobermann. Rácsapom a pofájára az üveget, Kófic meg megfordul, és mintha nem is őt üldözték volna, elkezd kajabálni, hogy „láttad, hogy majdnem megevett?” – Emese nagynénje cigarettától rekedt nevetése végigkaristolta a szoba falait.

– Együttérzésed szinte megható – morogta Apa.

– Ugyan, csak egy macska. Majd visszajön.

Adél zavartalanul rámolt tovább. Miután elrakta a megszáradt edényeket, kicsomagolta a magával hozott műanyag dobozt, és kivette a diós süteményt. Időnként lenyalta ujjáról a morzsákat.

– De ez egy kismacska – mondta vékony hangon Emese. Nem bírt ülni, a járkálástól pedig még idegesebb lett, ezért inkább a falnak dőlt. – Azt se tudja, hol az otthona.

– Minden macskának kiváló tájékozódási képessége van. Beléjük van építve. Vagy a nagy macskaadót fogják, és úgy navigálnak.

– Adél, az isten megáldjon, legyél már egy kicsit komolyabb! – csattant föl Apa.

– Neked meg nem kell elolvadnod abban a pillanatban, hogy a lányod szája lefelé görbül. Legalább te lehetnél hidegfejű – lépett ki a konyhából, kezében a süteményestállal. – Én is hallottam, hogy eltűnt a macska, nem vagyok süket. Amióta itt vagyok, mást sem hallok. Hát én azt mondom, egyetek diós sütit, és üljetek le a feneketekre, a macska meg majd visszajön, ha akar.

Apa dühösen legyintett egyet, aztán még egyet, ezúttal másként, és vett magának egy süteményt.

– Semmivel sem lesz nagyobb kedve visszajönni, ha a plafonon vagytok, mint ha nem – kínálta meg Emesét a nagynénje.

Elfordult. Ígéret, zúgott benne. Valami történni fog. A délutáni fájdalom csak kóstoló volt.

– Sétálok – mondta, és ellökte magát a faltól. Kikerülte a süteményestálat és Adélt.

– Sündisznó. Ilyenkor adok hálát az égnek, hogy nekem nincs kamaszlányom – morogta nagynénje.

Apa megpróbálta elkapni a tekintetét a nővére háta mögött.

Emese csak ránézett, de aztán ment is kifelé.

– Segítsünk? – kiáltott utána Adél.

– Nem kell.

Kilépett a hűvössé komiszodott estébe. A szürke égről súlyos, szürke felhők csüngtek. Érezte, hogy hideg lesz, és a póló nem elég, de már nem akart visszafordulni. Ha most visszamenne a kabátjáért, Apa vagy Adél megkérdeznék, hogy „na ugye, mégis hideg van?” vagy „menjünk mégis veled?”. Nem tudta egészen pontosan, miért nem akar ilyesmit hallani. Csak annyit tudott, hogy valahányszor valaki aggodalmasan megtudakolta, nem fázik-e, nem sok-e annyi spagetti vagy nem kéne hamarabb hazamennie, valami megfeszült benne, és ez az arcán is látszott.

Az utca csendes volt, csak a kettővel odébb lakó szomszéd csattogott még ilyenkor is a fűnyíró ollóval a verandáról kiömlő fényben. Többször is mondta, hogy nem hisz a fűnyíró gépekben. Nem nézett föl, amikor Emese elhaladt a kerítés mellett.

Félig reménykedve, félig a rend kedvéért benézett a kertekbe, de valahogy érezte, hogy ennyire nem lehet egyszerű megtalálni egy macskát. Nem elég végigmenni egy utcán, bepillantani a kertekbe és néha cicegni. Soha semmi nem ennyire könnyű.

Végül visszakanyarodott a házuk felé. Ennek így nem volt értelme, az árnyékokat már nem tudta megkülönböztetni egymástól. Vajon melyik bokoré, melyik macskáé, melyik kerti törpéé? Valami mást kell kipróbálnia.

Az utcán már fölkapcsolták a közvilágítást, és halványsárga tócsák folytak szét az aszfalton.

Amikor visszament, és becsukta maga mögött a csomómintás ajtót – Anya véste bele a fába, még amikor óvodás volt, azt mondta, védi majd –, Apa és Adél az asztalnál ülve beszélgettek, szorosan egymás mellett. Nagynénje a karjára hajtotta fejét, vörösre festett haja szétterült az asztalon. Apa bögréje két tincs között állt.

– Máris visszajöttél?

Emese megsemmisítő pillantást vetett az apjára. Erre nem volt érdemes válaszolni.

– Átmentél Gabihoz? – kérdezte Adél.

– Nem – felelte, és fölszaladta lépcsőn.

– Vissza fog jönni! – kiáltotta utána nagynénje. – És egyél majd a sütiből!

Kizárta szobájából a felnőttek beszélgetését, és leült az ágyra.

A cicát az utcán kóborolva nem fogja megtalálni – mi van, ha éppen akkor surran át egy bokor alatt, amikor ő pont nem arra néz, ha épp elkerülik egymást, vagy ha mindig éppen ellenkező irányba kószálnak? Ujjai olyan szorosra zárultak, hogy az már fájt, de nem lazított a fogásán.

Valamit pedig tenni kell. Mert holnapután...

Talán egy hirdetés. Igaz, azt Gabi is látni fogja, mert nem messze lakik, de mindegy. Akkor majd elmondja neki, és nagyon fogja sajnálni, Gabi pedig talán duzzog majd egy kicsit, de nem sokáig. Sohasem szokott sokáig, nem is érdekli igazán, mi van velem, bizonyára azért.

Óvatosan a mappa után nyúlt.

Hirdetés, képpel. Aztán beszkenneli és kinyomtatja Apa gépéről, reggel pedig hamarabb felkel és a HÉV-hez menet fölragasztja.

Az asztalhoz ült, és elővett egy rajzlapot, majd félbehajtotta. Ceruzáért nyúlt, és előbb megírta a szöveget (nyolchetes, fekete alapon fehér foltos lánycica elveszett, gazdája kétségbeesetten keresi, az alábbi telefonszámon. – Apáé vagy az enyém legyen? – Jelentkezzen, aki megtalálja, köszönöm, köszönöm! – Nem csak a macskát mentitek meg, hanem engem is, úgyhogy mindenki jól nézzen körül!). Utána szájába vette a ceruza végét, és elgondolkodva rágcsálni kezdte.

Hogy nézett ki a cica? Volt egy folt a szeme fölött, meg három lábán fehér zokni, és egy nagy, körte formájú pacni a hátán is.

Biztos ez?

Kivette a szájából a ceruzát, és rajzolni kezdett.

Miután meghúzta a körvonalakat, már nem számított, hogy ez egy hirdetés lesz. Puha bundát satírozott neki, ahogy egyik mancsa játékosan a levegőbe kapott, mintha egy legyet kergetne. A szeme hunyorított, a farka begörbült.

Emese belemélyedt a rajzba, a ceruza hegyével követte a görbületet, aztán tovább kanyarította a kacskaringót, visszavezette önmagába, bonyolult kulcsformát alkotva a papírlapon. Vonalak vonaglottak mindenütt, vonták magukkal, egy pillanatra még mintha színes folyamot is látott volna, és amikor végre hátradőlt, szimmetrikus lóhereforma virított a papíron a macska alatt, egyenesen a farkából nőve ki. A szövedék tökéletes volt, egyik kanyar sem indult a semmibe. A minta a macskától indult és oda is ért vissza.

Ismerős volt. Már látta egyszer, valahol, talán az anyja rajzolta föl valahová.

A hirdetést azonban elrontotta.

Ingerülten fújt egyet, megfordította a papírlapot, és újrakezdte az egészet. A cicát ezúttal elnagyolta, csak földobta a foltokat, és átmásolta a szöveget. Dühösen, gyorsan dolgozott.

Halk, álmos nyávogást hallott.

A ceruza megdermedt a papír fölött. Körülnézett, de nem látott semmit.

A grafithegy a rajzlap fölött lebegett. Halk kaparászás hallatszott az ágy végéből. Emese fölállt.

Az ágy és a fal között, a tornazsákon, félig a kiráncigált törölköző alá bújva ott feküdt a macska, és nagyot ásított.

– Te hülye! – suttogta, és majdnem elsírta magát megkönnyebbülésében. Magasra emelte és a kézfejébe mélyedő karmokkal mit sem törődve a levegőbe emelte. – Te kis hülye!

A macska meleg volt és puha, nyolchetes, lány és foltos, Emese keze mégis megdermedt simogatása közben. A hátán ott volt a körte formájú folt, ahogy először emlékezett, és ahogy megrajzolta az első képen – de most, hogy jobban belegondolt, eredetileg nem is így nézett ki. Kalap alakú volt mégiscsak, gondolta, egyre magabiztosabban. Nem ilyen.

Nézte a macskát a három fehér zoknival és a két folttal, és tudta, hogy ez nem ugyanaz a cica, mint amelyiket Gabi áthozott és ő elvesztett, bármennyire is hasonlít hozzá. De hogy került volna ide egy másik macska?

Elgondolkodva szájába vette az ujját, ahogy a rajzot nézte, aztán vállat vont.

Senki más nem fogja észrevenni a különbséget.

* * *

Senki nem juthat be a Rengeteg szívébe. Senki emberfia. A fák fémes levelei hidegen csillognak a holdfényben, a törzsek sűrű kerítésként állnak egymás mellett.

A betolakodó lépte nyomán megcsendülnek a fűszálak. Óvatlanul mozog, szinte vakon szalad a rézfényű fák közti sötét ösvényeken, kezével félrehajtja a lombokat. Az állatok fölkapják a fejüket. Ritkán érzett szag csapja meg orrukat, és hamarosan paták dübörögnek, mancsok surrannak mindenütt. Menekülnek az emberfia elől.

A lombok lehajolnak, elállják az útját. A férfi nagyot esik; kiáltását ezer szólamban verik vissza a pengő levelek. Föláll, megint előretör, de egy gyökér elgáncsolja.

Most már lassabban tápászkodik fel, de ugyanolyan makacsul indul is tovább. Az ágak beleakaszkodnak, levelek peregnek a földre, verejték szaga keveredik az emberszaghoz. Aztán az egyik fa lombos ágával végigvág a betolakodó hátán. A férfi a földre rogy.

Újabb ágak csapnak le. Föláll, de a lombok hátralökik. Végül megfordul, és visszarohan, oda, ahonnét jött. A fák hosszú ostorcsapásokkal hajszolják, ki a Rengetegből.

Csend. Az erdő elégedetten hallgat.

* * *

Csend uralkodott az autóban, sértődött, duzzogással teli csend. Az előző napi veszekedés emléke még a levegőben lebegett, de ugyanott érezni lehetett a változást is. Emese Apára sandított.

Apa arca elnyűtt volt; most valóban meglátszott rajta a kora. Gépiesen, mereven nyúlt a sebességváltó után, és nem nézett a lányára. Nem tűnt haragosnak; az utastérben megülő, fullasztó sértődöttség teljes egészében az övé volt.

Lehet, hogy el is felejtette már. Pedig ő hagyta nyitva az ablakot.

Még mindig haragudott Apára. Nem volt képes megmagyarázni neki, hogy a cica nem volt a szobában korábban, hiszen akkor nem érezhette volna a büntetést. Mindenesetre időben átvitte Gabihoz, aki odaajándékozta a nővérének, és már majdnem kész volt arra, hogy megbocsásson Apának, amikor meglátta az út szélén azt a másik macskát. Elütötte egy autó, de még látszott, hogy az is fekete-fehér foltos, még kölyök.

Nem lehetett biztos benne, hogy az eredeti macska-e, és győzködte is magát, hogy nem az, de a gyanú nem akart elaludni, s mikor hazament, a szorongása veszekedésben robbant ki belőle. Ha Apa nem hagyja nyitva az ablakot... Dühös volt, legjobban azért, mert az apja nem értette, mi a baj, és nem tudott semmit. A kiabálás végül odáig fajult, hogy Apa vacsora nélkül fölküldte a szobájába, mint egy pisist. Mindkettejük arca vörös volt a haragtól és a szégyentől, aztán Emese fölrobogott a lépcsőn, és bevágta az ajtót maga mögött.

Volt ugyan csokoládéja a fiókban, de nem lett jobb kedve tőle.

Reggel aztán szájában a csoki keserűvé vált ízével ébredt, mert nem mosott fogat lefekvés előtt. Mogorván és szótlanul ülte végig a reggelit, amelyet Apa készített el három ételre kiterjedő főzőtudományából. Nem beszéltek, csak annyi időre, amíg Apa közölte, hogy kimennek Szárítópusztára cseresznyét permetezni, mire Emese tett egy epés megjegyzést.

Apa nem szólt rá. Fáradtnak látszott, mint aki egész éjjel nem aludt. Fordítva vette föl levágott ujjú pólóját, és észre sem vette. Emese nem figyelmeztette.

Felőlem hadd lássák meg így út közben a szomszédok vagy a diákjai. Engem nem érdekel. Égesse magát.

Apa észre sem vette sértődött hallgatását, de nem is szólította meg, és ez kezdte zavarni a lányt. Miután leparkoltak Szárítópusztán, a gyümölcsös mellett, Apa némán kivette a permetezőt a VW csomagtartójából, egyszer csak kiszaladta száján:

– Hát, elég szörnyen nézel ki.

Apa lenézett rá, és egy pillanatra összeszaladt a szemöldöke.

– El tudom képzelni – mondta végül, és odaadta Emesének a lakatkulcsot. – Rázós éjszakám volt.

– Vérszomjas zéhák?

El sem mosolyodott, és Emese erre megint megharagudott rá. Összepréselte ajkát, és igyekezett minél fagyosabban hallgatni.

Csak amikor beléptek a gyümölcsösbe, és Apa letette a permetezőt a cseresznyesor elé, érkezett válasz.

– Most nincsenek zéhák. Vizsga lesz, de később.

– Akkor?

Apa nagy levegőt vett, aztán sóhajtott, és azt mondta:

– Dolgom volt. És látom, hogy nézel rám, de nem fogom kitalálni, mi bajod.

Emese sötéten bámult rá. Ha képes elfelejteni, hogy előző este fölzavarta a szobájába, és ráadásul igazságtalanul... Igazságtalanul? Nem gondolkozott el rajta alaposabban, jogos volt-e a büntetés. Kicsit nyugtalanította a dolog; nem merte megkockáztatni, hogy mégsem neki volt igaza.

– A macskavigyázást megígértem.

Látszott a pillantásán, hogy megértette.

– Sajnálom, Mese. – Kicsit közelebb lépett, hogy megölelje, de Emese egy ideje már nem volt híve a babusgatásnak.

– Nem gond. Csak egy rohamom volt – jelentette ki bátran, és élvezte, hogy Apa arcára kiül a bűntudat.

– Szerencse, hogy megkerült a macska.

Erre elkomorult. Eszébe jutott az a másik, az út szélén.

– Ja.

– Nem jó ez – ingatta a fejét Apa. Emese nem tudta, mire érti: a büntetésre vagy másra.

– Másnak nincs ilyen gondja. Neked sem. – A cseresznyefa leveleit tépkedte. – Csak nekem.

– Igen, tudom.

– Meg Anyának.

Tisztában volt vele, hogy Apának fáj, ha megemlíti anyját, éppúgy, ahogy neki is minden alkalommal – valahányszor meghallotta a nagynénjét Anyáról beszélni, megsajdult a szíve, jelezve, hogy még mindig ott van benne az űr. De most akarta is, hogy fájjon. Anélkül nem lehetett fölrázni a hallgatásából.

– Ő sem volt mindennapi – felelte, és leguggolt a permetezőkészülékhez. Szőke haja a szemébe lógott, nem lehetett látni az arcát. – Őt még több szabály kötötte, mint téged.

– Milyen szabályok?

Nem kapott rá választ, soha nem kapott. Mégis egyre gyakrabban kérdezett.

– Milyen szabályok?

– Majd egyszer elmondom.

– Azt is, miért ment el?

Apa keze megpihent a fogantyún. Egy ideig csak a cseresznyefa zöld árnyéka mozgott a karján. – Túl gyakran gondolkozol ezen. Te még mindig...

– Én? Neked se megy! – kiáltotta. Apa arca megrándult. – Próbálkozol, próbálkozol, de neked se megy! Ha menne, már rég lenne feleséged!

Apa mély levegőt vett, és amikor megszólalt, olyan bánatos volt a hangja, hogy az már szinte fenyegető volt.

– Azt szeretnéd? Ha lenne egy új? Azt szeretnéd?

Emese szája megremegett.

– Nem.

– Én sem.

Hirtelen forrónak érezte arcát, és utána már kedvesebben kérdezte:

– Mit segítsek?

– A permetléhez jobb, ha nem nyúlsz hozzá. De meglocsolhatod közben a szamócát.

Érezte, Apa is legalább annyira megkönnyebbült, mint ő, hogy egyedül maradhat. Neki jutott a permetezés, Emesének pedig a kert másik végébe kellett mennie a vízcsaphoz.

Az alumínium locsolókanna a lábához verődött, ahogy megdöntött felsőtesttel a szamócaágyásokhoz cipelte. Kétszer sikerült lelocsolnia bakancsos lábát, és a víz becsorgott a cipőnyelv mentén. Mire végzett, meleg, nedves zokniban tocsogott.

Zavarta a nap melege, az, hogy a szamócák nem értek még meg, a nedves cuppogás a bakancsban és a csend. Szeretett volna beszélni Apával – mindegy, miről –, békülésképpen, de nem jutott eszébe semmi, csak úgy odasétálni meg nem akart.

Visszatette a kannát a fészerbe, és elment a kerti padig, amit még Nagyapa ácsolt és festett le a balesete előtt. A zöld festék pikkelyekben hámlott a deszkákról, alóla kivillant a fa – már kiszívta a nap, szürkére mosta az eső. Leült, föltűrte a farmerját, és lehúzta a bakancsát.

Kellemes volt a zöld, hűvös fűbe túrnia meztelen lábujjait. A zoknit kiterítette maga mellé a padra, és beszívta a zöldillatot.

Apa a cseresznyefák között bütykölte a permetezőgépet. Már évek óta egyfolytában gondok voltak a masinával, de ő mindig csak házilag igazított rajta. Egyszerű, mint a pofon, szokta mondani.

A májusi melegben nadrágra vetkőzött. Emese hunyorogva nézte; szemébe vágott a nap. Apa középtermetű volt, karja, háta azonban izmos, és ettől nagyobbnak tűnt. Így messziről, hosszúra növesztett szőke hajával úgy festett, mint egy idősebb testvér – néha annak is nézték. A levelek árnyéka végigsiklott rajta, és Emesének pislognia kellett.

Hunyorított, de akkor is látta: a háta keresztben csíkos volt.

Póló nélkül permetezett?

Fölállt, és meztelen talppal átsétált a füvön. A papsajtok hűvös levelei a bokáját csiklandozták. Apa nem nézett föl, magában motyogva elmerült a permetezőgép szerelgetésében. Ahogy hajladozott, jól kirajzolódtak hátán a harántirányú vörös és zöld csíkok – mohos tigrisbunda. Keskeny, éles peremű vonalak húzódtak jobb vállától bal veséjéig.

– Az mi? – kérdezte.

Apa fölnézett.

– Már megint beakadt a kar. Teljesen szét fogom szerelni egyszer.

– Nem, a csíkok.

– Csíkok?

Rámutatott. Apa fölállt, és fejét hátrafordítva próbálta megnézni a saját hátát.

– Nem látom. Milyen csíkok?

– Itt. És itt és itt. – Megérintette a vonalakat. Lázas színük ellenére nem érezte forróbbnak őket, mint általában Apa bőrét.

Karját felemelve fordította ki felsőtestét, míg meg nem látta, mire mutat a lánya.

– Ó. – Csak ennyit mondott, aztán leengedte a karját. Egy darabig álldogált, aztán elindult cseresznyeágra akasztott pólója felé. – Nem tudom.

Emese a csíkokat nézte. Nem létezik, hogy nem emlékszik, hogy kerültek rá! És biztos nem a permetezőtől vannak. Nem is festék.

– Az meg hogy lehet?

– Úgy, hogy nem tudom! – csattant föl Apa, és fölvette pólóját, aztán hátrasimította a haját. Amikor szembefordult Emesével, arca idegennek tűnt. – Meglocsoltad az epret?

Beszívta a levegőt, hogy visszavágjon, aztán elfordult.

– Le vagy szarva! – morogta, és visszasétált a padhoz.

Apa nem szólt rá, talán nem hallotta meg. Amikor visszanézett, már a cseresznyefák árnyékában állt, és a lombokat nézte. De valami mást láthatott; az ágakon nem volt semmi különös.

* * *

Az ólomszínű ágak összependülnek az ezüstös tó fölött. Tompa zúgás támad, és végigsöpör a Rengetegen. A szél, amely megzendíti az erdőt, belekap a várfalon álló öregasszony fekete fátylába, és már-már lecibálja fejéről, de amint a kendő föllibben a csontszínű, ráncos arcról, a fuvallat elhal, mintha megrettenne.

Holló károg a magasban. Az Özvegy gondolkodás nélkül nyújtja kezét. Bőrét éles karmok karistolják, ahogy a fekete madár elfészkelődik csuklóján.

Fölemeli. A borostyánszín szempárban halvány füstként kavarognak a gondolatok, de nem törnek a felszínre. A hús, a szél, a repülés és a férgek minden mást kiszorítanak.

– Hol vagy? – kérdi tőle. – Hol vagy?

A holló nem válaszol, csak néz. Az emberi tekintet felvillan szembogarában, aztán el is tűnik a mélyben.

A göcsörtös kéz megsimogatja hátán a selyemfényű tollakat, aztán a vár alatti tóra mutat.

– Neki rosszabb. Ő legalább tudja, mi történt vele.

A holló tollászkodik.

– Nemsokára – ígéri az öregasszony. – Lánya van, Tartód mondta. Kivált téged. Megmondták a végzetnők is: lány adjon a lányért.

Az Özvegy lepillant a víztükörre, amely éppolyan ólomszürke, mint az ég. A Rengeteg ágainak árnyéka úgy terül szét rajta, mintha egy komoly szem erezete lenne. A hideg vízben fehér hattyú úszik, mögötte csíkban hullámot vet a tó.

Minden nap ugyanazok a körök a változatlan tavon: fehér, néma hattyú a szürke vár árnyékában. Odaföntről magányos, hajlott hátú asszony figyeli. A szél mindig fú, és a holló soha nem szólal meg. Nem emlékszik a szavakra, a hattyúnak pedig hangja nincsen. Csak az Özvegy beszél néha, de minden szó visszahull rá, és megtelepszik a vállán, akár a hó. Kimondott átkok nyomják.

Olykor úgy látja, a hattyú fölpillant rá. Ilyenkor visszahúzódik a várfal takarásába, és dobol a szíve. Néha a gyűlölettől. Néha a félelemtől.

Máskor ő néz le, és a hattyú süti le szemét. Ilyenkor kacag, sötéten, mámorosan, és nevetésétől összeguvadnak a Rengeteg odúiban a varangyok. Aztán a holló károgva válaszol, és ettől megkeseredik a kacaj.

Fémesen kondulnak az ágak, az ólomfényű levelek éle éhesen csillog.

* * *

Emesébe nyugtalanság fészkelte magát, állandó éhség, amit nem tudott csillapítani. Szeretett volna beszélni róla Judittal, de barátnője még mindig nem szólt hozzá, és el sem ment a sulidiszkóba. Végig egyedül volt ott is.

Különben is, mit mondjon neki? Apa hátán a nyomok, a rajz, amelyik visszahozta a macskát... A múltkoriak után hogyan hozza fel ezt a témát? Csak azt érné el vele, hogy Judit egy életre megharagszik rá. Maga mellé nézett. A pad másik fele üres volt, a régebbi tollfirkák a lapján már fakulóban voltak. Az osztálytársai pedig már kezdték természetesnek venni, hogy Judit visszakerült oda, ahonnan jött.

– És láttátok a Bojtor Attilát? Összejött azzal a nagydarab lánnyal – mondta Luca.

– A vízihullával? – kérdezte az egyik fiú. Összevihogtak.

– Ja.

– Hát veled se járt volna jobban – röhögött Márk, aki időnként Lucával járt, máskor meg nem. Úgy látszik, olyan időszakot éltek, amikor nem. – Előbb ki kellett volna bontania a pelusból.

– Te szemét!

Tolltartó csattant Márk fején.

Elfordult tőlük. Mit érdekli Lucát, hogy a végzős Attila mit csinál és kivel? Nemsokára elballag, soha nem látja többet.

A felsősök többsége úgyis béna. És a diszkóban is csak ezek nyüzsögtek.

Ha egyszer csak lekapcsolták volna a lámpát, és a sötétben, a sikítozó tömegben megfogta volna valaki a kezét, valaki idegen, nos, akkor elhitte volna, hogy a diszkó jó dolog. Akkor még az sem zavarja, hogy Judit nincs ott.

Egy idősebb srác, mondjuk. Akit még soha nem látott. Akit nem zavar, hogy ő még fiatal, és igazából a melle is csak diónyi (bár hónapról hónapra nő, főleg, ha kidülleszti a tükör előtt), és aki megvárja, elkíséri, aki szótlan, de vagány, és jól gitározik.

De semmi ilyen nem történt. Nem volt tehát Judit, és nem lépett oda hozzá idegen srác sem, csak az a pattanásos kölyök az A-ból, aki úgy akart táncolni, mint Robbie Williams, de csak idétlen hernyómozgásra tellett tőle.

Kiábrándító!

Az meg aztán pláne, hogy mindvégig tudta: Apa ott van kint valahol, zsebében a mobil, és ha rácsörrent, azonnal érte jön. Tizenegykor el is vitte, pedig lehet, hogy később, éjfélkor – mint a mesékben – megtörtént volna a csoda, és belépett volna az ajtón egy magas fiú, talpig feketében, hogy a sötétben megtalálja őt.

És elviszi innen, jó messzire, egy olyan helyre, ahol nem érzi magát idegennek. Oda, ahonnan Anya jött. És feloldja az átkot.

Akinek megígérhet bármit.

Nem lett semmi az egészből. Volt egy pocsék buli, amiről azonban Apának áradozott, hogy bűntudata legyen, amiért elviszi tizenegykor – nem mintha bármit is elért volna vele –, és volt egy veszekedés, amiért már megint kisgyereknek nézték, különösen, mert közben annak is érezte magát.

Hallgatta a többieket, és nem értette, miként lehet, hogy annyira mást kerestek, mint ő. Vagy talán titkon ők is sajnálták a rejtélyektől mentes buli sivárságát, és csakúgy, mint Emese, hangosan csupán annyit mondtak:

– Lehetett volna jobb a hangosítás. Lehetett volna valami zúzos zene. – Vagy valami hasonló, mert ezt várták el egymástól.

Becsöngettek, és a diákok szétrebbentek. Lekászálódott a padról, és hátrament a sajátjához. Mellette még mindig üres volt a hely, úgyhogy táskáját a padló helyett a székre tette, és nekilátott kipakolni a füzeteit.

– Leülhetek? – hallotta Judit hangját.

Felnézett. A lány a pad mellett állt, egyik kezében a táskájával. Önkéntelenül is hátrapillantott, mi van azzal a paddal, ahová Judit az elmúlt másfél héten ült, de az még mindig a sarokban állt, ahogy eddig, leghátul, külön a többitől. Meglepetten kapta vissza a pillantását. Legszívesebben kérdezett volna: mi van? Megértettél? Megbocsátottál?

Judit arca megfeszült, látszott rajta az árnyalatnyi szorongás.

– Gyere! – mondta végül Emese, és letette a táskáját maga mellé.

Cili hátrafordult a fiúja mellől, és nagy szemeket meresztett, ám ő csak elhúzta a száját, és intett neki, hogy törődjön a maga dolgával.

Judit a baljára ült le, de nem próbált meg beszédbe elegyedni vele, csak kivette a tolltartóját, a füzetét, könyvét, és előrenézett Juhászra, aki szokás szerint ziláltan és motyogva érkezett meg, hogy megtartsa a földrajzórát.

Várt egy kicsit, hogy Judit mond-e bármit, de barátnője elővette a füzetét, és szemét a tanárra függesztette. Emese végül kis sóhajjal maga elé húzta rajzos füzetét, és kikereste kedvenc ceruzáját. A feleltetés üres időszakában, amíg más a táblánál izzadt, ki kellett töltenie valamivel a perceket. Juditra meg hiába vár. Saját világa amúgy is ott bizsergett ujjbegyeiben, kitörésre várva.

Amint elhangzott a felelő neve – Grácz Anna –, felütötte a füzetet, és kikereste az előző pénteken elkezdett rajzot. Kicsit kifordult a padból, hogy Judit ne lássa – bár tudta, hogy úgyis látja, de nem érdekelte; legalább nem fog kocsányon lógó szemmel bámulni a válla fölött, mint Ági szokott, és nem sustorog állandóan dicséreteket a fülébe.

Anna akadozó, fátyolos hangja fel-le sikló dallamként érkezett a terem túlsó végéből. Juhász néha motyogva belekérdezett, s ilyenkor a feleltetés rövid időre megakadt, hogy aztán újra folytatódjon. Az osztály halkan mormogott, ruhák, lapok suhogtak, s időnként fojtott kuncogás hallatszott.

Lenézett a füzetre. A lapon egy férfialak állt, halványan felskiccelve, köpenyének széle felkunkorodott és szárnyakra bomlott szét – tíz, húsz sötét madár rebbent föl a redők közül. Nézte a vonalak halványszürkéjét, s várta, hogy tekintetét megragadva magukkal húzzák abba a másik világba. Aztán halkan kiengedte a visszafojtott levegőt, és a papírhoz érintette a ceruza hegyét.

Az arc az első. Az a legfontosabb, az mindent elárul, és ha az nem tökéletes, akkor a többi sem érdekes. A szem. Megnyomta a ceruzát. Stilizáltan rajzolt, nem látott maga előtt valódi arcot, csak egy ideát, a sötét fiút, akit a diszkóban is várt.

Aki nem is létezik, gondolta. Csak azért hiszem, hogy igen, mert semmi nem normális körülöttem.

A ceruza halkan sercegett. Emese erősen rányomta az árnyékokat a papírra. Régen mindent túl halványan mert csak fölvázolni, félt véglegesíteni a képet. A szakkörben azonban magabiztosabb lett. Mindig van új kép; mindig újra lehet kezdeni egy rajzot.

Haj a szélben, árnyék az áll alatt. Egy fül a félprofilhoz, benne görbe vonal, hogy a kagylót jelezze. Tovább...

Egy váll, aztán a párja. Széles, de nem Schwarzenegger. Fűzött nyakú ing. Egy szíj – vajon hová vezet? Tovább.

A köpeny csatja. Gyors satír, hogy az inget elmossa, kemény vonalak, ahol ráncot vet az anyag. Tovább!

Grácz hangja elhallgatott, a pusmogás, csoszorgás felerősödött. A feleltetés véget ért.

Emese ceruzája megállt a lap fölett. A félig kész rajzra meredt. Még ott volt benne, érezte az esszenciát, melyet meg akart ragadni, aztán elhalványult, és a hegy megremegett.

Ez van. Majd a következő órán.

Letette a ceruzát, és becsukta a füzetet. Fölnézett. Juhász éppen a székéből kászálódott ki, és kivett bársonyzakója zsebéből egy krétát.

– Nos... Múlt órán ugye Németország érckincseiről kezdtünk beszélni...

Elővette a földrajzfüzetet, és lopva Juditra pillantott. A lány nyugodtan ült mellette, felé sem nézett. Édeskés gyümölcsillat áradt felőle. Négyujjú kezébe fogta tollát, és füzetébe felírta a dátumot, és az óra címét.

Aztán a füzete alól átcsúsztatott egy levelet. Most írhatta, amíg ő rajzolt.

Bocs a múlt hetiért. Nem úgy értettem. De van, amit utálok benned, és hiába próbálom megérteni, nem megy. Baj?

Mit lehet erre mondani? Sokáig ült a papír fölött, végül odafirkantotta:

Nem baj. Mit utálsz?

Visszacsúsztatta a levelet. Kizárt volt, hogy Juhász órájából bármit le tudjon jegyzetelni – majd elkéri Cilitől vagy Ágitól.

Hogy azt hiszed, nem vagy elég különleges, elég jó hozzánk képest. Kitalálsz mindent, hogy az legyél. Tudom, hogy mindenki ezt csinálja, de... tőled idegesít.

Emese beharapta ajkát.

Ezért mondtad azt múlt héten? Amikor elmondtam, hogy félig tündér vagyok?

Egy pillanatra megdermedt, amikor Juhász feléjük pillantott, aztán átcsúsztatta a papírt.

Hogy tudtál kitalálni ilyen hülyeséget? Tényleg azt hitted, benyalom? Azt meg azért mondtam, mert úgy csináltál, mintha különlegesebb lennél nálam.

Hosszú ideig csak nézte a papírt. A francba! – gondolta. A francba, hülye voltam. Tényleg nem úgy kellett volna elmondani, nem pont Juditnak, aki szintén összetéveszthetetlenül különleges, de máshogy.

Judit visszahúzta a papírt.

Nem szeretem, ha sajnálnak. Bólintott. Ezt tudta. Barátságuk egyik alapja volt, hogy nem szánakozott. És ennyi. Soha nem tudhatom, hogy aki barátkozik velem, mennyire gondolja komolyan: mennyi ebből az udvariasság. Te meg sosem tudhatod, mennyi az őszinte barátság, és mennyi a nyalizás. Nyaliznak is neked, tudod?

Emese gondolkozott egy keveset, aztán annyit írt:

Tudom. De te sem tudhatod, hogy nem csak udvariasságból barátkoztam veled.

A papír szinte azonnal visszaérkezett.

Csak annyira, amennyire én nyalizásból barátkoztam veled.

Szúrós szemmel néztek össze a pad fölött, de a szájuk sarkában már ott volt a mosoly.

Utáltalak, írta végül Emese. Könnyű volt ezt most leírnia, őszintén.

Én is téged. Ezt meg könnyű volt elfogadni.

Irigyeltelek.

Sajnáltalak.

Pont fordítva, mi?

Pont fordítva. De ne hazudozz nekem többet.

Emese ránézett. Jó lett volna beszélni Judittal arról, ami történt, amit csak sejtett, megszabadulni egy kicsit a tehertől, amit hordott, de megértette, hogy nem lehet. Most még nem.

Ne haragudj!

Tudta, hogy más, minta többiek, tudta, hogy különleges, de azt is, hogy ennek a másságnak nem lenne szabad számítania. Nem kellett volna úgy tálalnia, mint egy szörnyű, izgalmas titkot, amikor nem izgalmas, és nem irigylésre méltó, csupán van. Meg kell szoknia ugyanúgy, ahogy Juditnak azt, hogy kacska a keze, és nem tud rendesen fogni.

Még ha úgy érzi is, hogy minden felborult körülötte.

A papír visszasiklott a padon. Félve vette el.

Átjössz pénteken? Milyen volt a buli?

Fölnézett. Judit halványan mosolygott. Úgy tűnt, minden rendben. Emese szája sarka is felfelé kunkorodott.

Egy táncoló tehenet rajzolt, fölötte diszkógömbbel. Alá odaírta: Luca.

Remélem, megbocsátott, gondolta. Remélem, hogy nem haragszik. Hogy nem haragszom.

De még mindig nem volt senki, akivel az átokról beszélni tudott volna. Így hát hallgatott.

* * *

– Nem értem – mondta István. Adél sokatmondóan hallgatott.

Adél lakásában ült, a „saját” foteljában – véleménye szerint ez volt az egyetlen igazán kényelmes ülőhely az egész szedett-vedett, régi bútorokkal teli lakásban –, és elgondolkozva forgatta kezében a bögrét.

– Vagyis hát értem. De attól még nehéz.

– Mi is voltunk fiatalok – emlékeztette Adél. Kinyúlt melegítőben kuporgott a szemközti kanapén, lábát felhúzta, mint a gyerekek.

– Attól még minket is neveltek, nem?

Húga mosolygott, és szemöldöke felhúzódott. Mogyoróbarna szemének pillantása azt mondta: „csak próbáltak”.

– Egy tizenkét éves lány akkor se járjon diszkóba, vagy ha igen, hát tizenegykor lépjen le, és nem hiszem, hogy ettől én zord apa lennék.

– Nem vagy zord apa, csak kissé távol esik tőled egy kamaszlány gondolkodása.

– Talán mert sosem voltam kamaszlány.

Adél kinézett az ablakon.

– Mi sem voltunk könnyű tinédzserek. Emlékszel, amikor Péterrel az első randinkon kimaradtunk? Tisztára ideg volt mindenki, itt állt besózott fenékkel az egész família.

– Péter egy seggfej volt – jelentette ki. – Megérdemelte, amit kapott.

– Én hős bátyám – mosolygott rá csúfondárosan. – Oké, seggfej volt, de ezt az első randin nem lehetett tudni. Mi lesz, ha a te lányod is fiúzni kezd?

– Mit tudom én... Szögesdróttal veszem körül a házat és veszek egy irdatlan nagy mordályt.

Adél ismét gúnyosan felvonta a szemöldökét.

– Hú, én is pont ilyen megértő és nyitott apára vágynék!

István kikapta a háta mögül a párnát, és Adélhoz vágta.

Húga hangosan kacagott, aztán villámgyorsan visszahajította. A párna keményen puffant a mellkasán, és a tea majdnem kiömlött.

– Nem ez a lényeg. – Letette a bögrét. Most már világos volt, hogy egy kortyot sem fog inni belőle, ahhoz túl feszült. – Az a lényeg, hogy mit csináljak vele. Meg van sértődve, hogy érte mentem az autóval.

– Mert ciki.

– Azt én értem.

Adél a levegőbe emelte kezét.

– Akkor mit nem értesz, a jó ég áldjon meg?! A lányod kamaszodik, ennyi. Ebben semmiben nem különbözik a többi vele egykorú gyerektől.

– Könnyű neked flegmának lenni, nem te neveled.

– Hát akkor mit tudom én. Legyél vele szigorú! Olyan mindegy.

– Mindegy?

– Naná. Egy kamasz úgyis ki fog akadni rád időnként, akármit csinálsz, akármit mondasz, hát miért ne olyasvalami miatt, ami talán használ is neki?

István hallgatott, aztán megszólalt:

– És rám csapta az ajtót.

– Nos...

– Attól félek, elvesztem vele a kapcsolatomat. – Hangja most már komoly volt, mire Adél leengedte a lábát, és előrehajolt. – Attól félek, egy napon fogja magát, és elmegy... Mint Lóna.

– Nem az a fajta.

Fölpillantott. A húga most már tudta, kicsoda Lóna, de amíg itt volt, nem sejtett semmit. Ha ő nem árulja el aztán, honnan jött a felesége és hová ment vissza, rá sem jön soha. A varázslatok, védőjelek dacára sem. Most mégis úgy beszélt, mintha jól ismerte volna. Pedig nem így van. Senki nem értette igazán. Rajta kívül.

– Milyen fajta?

– Aki föladja, és elfut, ha valami nem sikerül. Emese mindig hátrál egy-két lépést, aztán visszatér, és konokabb, mint valaha. Igazi bulldogtípus. Ezt tőled örökölte, mert Lónától biztosan nem.

István legyintett.

– Nem érted te ezt.

Adél kihúzta magát.

– Miért ne érteném? Én is tudom, mi mást kell megemésztenie... neki is. Egyszer le kéne vele ülnöd, és elmondanod neki az egészet. Úgy, ahogy nekem. Talán neki elég lesz egy alkalom is, hogy higgyen neked. – Kurtán felnevetett. – De ha engem kérdezel, nagyobb gond az, hogy kamaszodik, mint hogy ki volt az anyja. A pubertáson viszont mindenki átesik, vigasztaljon, hogy más szülők is ezzel küzdenek.

István nem figyelt rá, helyette a hajába túrt.

– Nem is tudom... Csak van ez az érzésem, tudod? Ugyanaz, mint amikor Lóna elment... Hogy valami történni fog, valami rossz, mintha próbálgatná már a sors a köteléket Mese és köztem, hogy aztán elszakítsa.

– Ostobaság!

– Biztos vagy ebben? – csattant föl hirtelen. – Biztosan mindig, minden körülmények között ki tudod jelenteni, hogy minden jóra fordul? Elhiszed ezt magad is? Vagy csak anyáskodni akarsz?

Adél hátrahőkölt, arcából kifutott a szín.

– Nos?

– Erre nem tudok mit mondani – felelte halkan.

– Hát akkor nincs mit mondani, és kész. – Fölemelte a teáscsészét, és belekortyolt. Húga elszomorodott arcát látva szelídebben folytatta. – Elég, ha meghallgatsz. Nem kell mindig mondani valamit.

Adélon látszott, hogy mindjárt fölkel a kanapéról, átvág a szobán, és átöleli őt, de aztán mégsem mozdult, csak felhúzott lábát cserélte meg. Igaz, gondolta István, már túl idősek vagyunk ehhez.

De azért sajnálta.

Nem sokáig beszélgettek ezután, de mire kilépett Adél házának ajtaján, vörös volt már az ég alja. Egy repülő aranyszín csíkkal szelte ketté a fényes takarót.

Gyalog indult hazafelé. Tudta, hogy Emese alighanem otthon van már. Nem barátkozott könnyen, és nem hurcolta fel magához az osztálytársait sem – s nem csak azért, mert olyan távol lakott tőlük.

Magányos, szép gyerekem, gondolta.

Kívülről minden rendjén lévőnek tűnt – ugyanúgy öltözködött, mint a többi gyerek, metált hallgatott, és nagyokat beszélgetett Judittal telefonon. Néha ott is aludt, Zuglóban. De belül...

Nem tagadhatja le a vérét. Sajnálta ezért; valahányszor Emesére nézett, a csípőfarmeres, szemét festő lány mögött látta a helyét nem találó, reszkető gyereket. Ismerte a pillantást, de éppúgy tehetetlen volt, mint akkor, amikor Lóna szemében figyelte. Évekig.

Ott voltak a rosszullétei, hajában az aranyszín, ha kitavaszodott, a figyelmes hallgatás, amikor madárének ütötte meg a fülét, a toll István zsebében, a hajszálak Lóna hátrahagyott fésűjébe tekeredve.

Nem vagyunk olyanok, mint a többiek, gondolta, ahogy a főút mellett gyalogolt. Autók suhantak el mellette. Nem is leszünk olyanok soha. Akkor sem, ha visszahozom Lónát.

Tudta, hogy nem várhat arra, hogy Lóna magától visszajön. Valami történt vele odaát, és azt is sejtette, mi. Neki kell érte mennie. Talán még nem késő. Mindennap megpróbálja, akkor is, ha ismét kudarcot vall, mert bármelyik éjszaka lehet az utolsó.

Tisztában volt azzal, hogy Lóna önző, merev szabályok mentén él, amelyeket csak a saját érdekében hajlandó áthágni. Mégis visszavárta. Legalább értette a feleségét, tudta, mit miért tesz. Ezért vélte úgy, hogy történt vele valami. Máskülönben már régen visszajött volna Emeséért.

Hogy őérte visszajött volna-e, abban már nem volt biztos, de száműzte a sajgást. Nem ez a lényeg.

Az ég vöröse elhalványult, ahogy fölfalta az apránként terjedő sötétség. Fák ágainak zúgását hallotta a távolban, a kocsikerekek surrogásán, motorzajon, vonatfüttyön túl, és még valamit.

Apró csengettyűk hangjától kísérve közeledett az este.

* * *

Az éjszaka csilingel, mintha aranycsengőket akasztottak volna az égre csillagok gyanánt. Hideg szél fúj, vackukra űzi az állatokat. Az Özvegy vára sötéten magasodik a tó fölé, amelyben halpikkelyként sziporkáznak a csillagok. A hattyú fehéren alszik a víz felborzolt tükrén.

A vár mélyén sötét termek, csak a bátortalan holdfény világítja meg őket. Az Özvegyet nem zavarja – úgy lát, akár a macskák, baglyok. Soha nem torpan meg utat keresve, soha nem bicsaklik meg a lépte. Az árnyékok sem botlanak meg soha.

Sóhajai követik a folyosókon, lépteinek nesze félve surran ide-oda a falak között. Halkan benyit a termébe, és fölhág a lépcsőn. Trónja bársonya, akár a fekete rózsaszirom. Leül, elrendezi szoknyáját, majd összekulcsolja ölében a kezét.

– Tartód! – mondja, és maga elé néz.

Alacsony emberke áll ott, ahol az imént még csak árnyak kúsztak. Macskaszeme sárgán villog a sötétben. Meghajol, nagyot ásít. Ínye alvadtvér színű a sötétben.

– Szolgálatára!

– Mit válaszolt?

Az emberke megvakarja füle tövét. A mennyezetet nézi, de hogy látja-e a gerendákat, nem tudni, nyugodtan fordul el, nem rázkódik össze a fönt összecsukott szárnnyal lógó rettenetek láttán – bátor, vagy macskaszeme mégsem oly éles.

– Kevés lesz az neki, öreganyám.

Az Özvegy szája elvékonyodik, sötét félholdként hajlik lefelé arcában.

– Ajánlj többet!

Tartód vakarózik, megnyalja tenyerét.

– Csak öreganyám nevében. Mit ajánljak?

– Övé lehet az ezüsterdő, ha megteszi. Arra vágyott, nem igaz?

Az emberke szeme olvadt aranyként villan. Habozik, majd meghajol. Hosszú füle a padlót éri.

– Megmondom neki, öreganyám.

Megpördül a sarkán, szél támad, kabátja kiterül benne, s alakja már fakulni látszik, amikor az Özvegy fölemeli a bal kezét.

– Várj!

A szél elcsitul, Tartód kushad megint.

– Ha nem köt üzletet, akkor csald ide valahogyan! Elég volt a huzavonából. Megvívok vele.

Az emberke megborzong, keskeny kezével összehúzza magán a kabátot.

– Nem tudja, mit kér, öreganyám.

Az Özvegy mosolyog. Tartód elfordítja az arcát, hogy ne lássa.

– Valóban?

Lehajtja fejét, úgy motyogja:

– Megpróbálom.

Ismét pördül a sarkán, egyszer, kétszer, de már korántsem olyan fürgén, mint az imént. Kabátja csak lomhán lebben, s a szél, amely elfújja végül, hideg, akár a tél.

Az öregasszony ismét összekulcsolja kezét az ölében, és kinéz az ablakon az erdőre. Tekintetével a hollót keresi, de amikor nem találja, fáradtan behunyja szemét.

Nem álmodik.

* * *

Emesét csak sokára nyomta el az álom, és amikor felébredt, azt hitte, csupán egy pillanatra hunyta le a szemét. Az óra hajnali kettőt mutatott. A szoba falát zöldes derengés vonta be, és halvány árnyékfoltok ugráltak a könyvsorokon. Emese pislogott egy-kettőt, aztán felkönyökölt.

Halk csilingelés hallatszott, mire fölpillantott a kerámia-halakra; a lámpáról lógtak le, damilon. A színes halacskák lágyan koccantak össze, ám minden csendülésükre száz másik érkezett kintről. A nyitott ablakon besusogott az éjszaka, virág- és fémillatot lopott be a szobába.

Fölült az ágyon, és odanézett. A függöny résén át nem sokat látott; az is csak árnyék volt és bronzszínű csillanás.

Halkan letette talpát a szőnyegre. A takarón kívül hűvös volt, friss levegő áradt be a nyitott ablakon. Nesztelenül átment a szobán, és kitekintett a függöny résén. Keze, amelyet már felemelt, hogy széjjelhúzza a szárnyakat, megdermedt a levegőben.

Fákat látott a kertben, az utcán, a házakból kitüremkedve. Göcsörtös ágak hajoltak be az ablak elé, a levelek fényesen villogtak, mintha fémből öntötték volna őket. A lombok egészen a ház fölé magasodtak, eltakarták az eget, de a csillagok ennek ellenére keresztülcsillogtak rajtuk. A rézszín csillogás az éjszaka sötétjére mázolva folyt végig a gallyakon s gyűlt tócsákba a földön.

A törzsek mögött tisztán látszottak a HÉV sínéi mögött álló emeletes házak lapos tetői, a lámpasorok füzérei. A megszokott éjszakai világ előtt azonban ott derengett az erdő. A levelek zöld-arany fénye elkeveredett a közvilágítás narancsizzásával. A szellemtörzsek derengve törtek elő a cserepek közül, a kiskertekből, az utca aszfaltjából.

Emese zihálva kapkodta a levegőt. Csilingelés a rézszínű lombok között, csillagok és utcalámpák fénye szűrődik át a kérgeken. Olvadt fém szaga, valahonnét víz illatát hozza a szél.

Behunyta a szemét egy pillanatra, hátha elmúlik a látomás, de amikor kinyitotta, a fák, halványan ugyan, de továbbra is ott tornyosultak fölötte. Leveleik megrezzentek a szellőben, és csengés-bongás futott végig a koronákon. Elfogták és ágaik köré csavarták a szelet, behessentették az ablakon, és amikor beszívta a hűvös levegőt, beleremegett az izgatottságba.

Valami megrendült benne, maga sem tudta, micsoda. Nézte a valóság fölé lehelt halvány rengeteget, és a visszafojtott könnyek szúrni kezdték a szemét.

Nem igaz, gondolta megtörten. Nem lehet igaz.

Fölvetette a fejét, és végignézett a rézszín lombokon.

Ismerem ezt a helyet. Egyszer már voltam itt.

Az emlékek lustán bújtak csak elő, s a töredékek még akkor sem álltak össze egésszé. Emlékezett magára, ahogy a fémesen sárga fűben rohan, arcra bukik, aztán egy fatörzs mögül kukucskál ki, azt akarja, hogy anyja megtalálja, de Anya nincsen sehol, csak hajának szálai a csuklójára kötve – nézd, Apa, karkötő! Igazi arany ám! –, aztán egy ló meleg háta, tenyerén forró lehelet, ahogy füvet kínál, de az állat leprüszköli; egy sötét ruhás ember, egy erős kar, ahogy meglódítja – Ne járj itt, csimota! –, végül ébredés a kert végében, náspángolás, amiért elkóricált.

Mikor történt? Hol járt akkor? Ki volt a lovon?

Ahogy erőszakkal próbálta előásni az emlékeket, a homályos képek is szétfoszlottak. Hátranézett, és már majdnem elindult, hogy fölkeltse Apát, de aztán mégsem mozdult.

Mélyet sóhajtott, és ismét kinézett. Egy lombos ág az ablak széléhez verődött, s a levelek megcsendültek, pedig átsejlett rajtuk az aszfalt – valójában nem voltak ott. Kidugta a kezét, tétovázott, aztán megérintette a fát.

Leheletkönnyű érintés, mintha csak a szél suhant volna át ujjai között, aztán már az sem. Keze ellenállás nélkül siklott át a leveleken és vékony, fémszínű gallyakon. Csalódottan húzta vissza.

Tehát álmodom.

Pici sajgás vonta magára figyelmét ujjbegyén. Maga elé emelte a kezét, hogy megnézze, mi az. Három középső ujja hegyén egy-egy apró, sötét vércsepp csillogott.

Ismét kinézett a halványuló erdőre, és elgondolkodva húzta össze a szemét. Aztán szájába vette ujját, és lenyalta a vért.

II.

Szarvasbőgés ideje volt; a fák ágai úgy kapaszkodtak össze a magasban, akár az összekulcsolt ujjak. A cserszömörce vérvörösen lángolt a domboldalon.

István ellógott az egyetemi gyakorlatról – ha katalógus van, akkor pórul járt, de ez nem volt elég, hogy visszatartsa –, és már délután kiment a tölgyesbe, a tisztáshoz, ahol Gazsi bátya, a család egyetlen vadászó tagjának elmondása szerint a szarvasok össze szokták mérni agancsukat. A nagy tisztáson nem mozdult más, csak a bogarak. Eltűnődött azon, vajon hogy lehet, hogy annyi állat él az erdőn, és az emberek mégsem látnak meg szinte egyet sem, s csak a legóvatlanabb őzeket és muflonokat tudják megfigyelni, amelyeknek vénségükre talán már eltompult szaglásuk.

A tisztás szélén állt egy régi les: apró fadoboz hosszú, roskatag gólyalábakon. Fája már megszürkült, leszakadt volna az egész, ha csak megsimítja a szél.

Óvatosan mászott föl, minden pillanatban várta, hogy megindulnak alatta a létrafokok; de jól oda voltak szögelve, és baleset nélkül följutott. Leült a les sarkába, és föltérdelve kikémlelt.

A dombság sárgán és zölden hullámzott, a távolban látszott a falu és a HÉV sínéinek keskeny vonala. Hűvös volt, de az ég tiszta, felhő alig járt rajta, s azt is mind szivarformára sodorta a szél. Hideg lesz, gondolta, és áldotta az eszét, amiért még egy pulóvert és kabátot is elhozott magával.

Összerakta a fényképezőgépet, kattintott egyet a tájról és a felhőhurkákról, majd később, ahogy leszállt a nap, még egy sorozatot.

Amíg még látott, nézelődött és olvasgatott, utána azonban csak várt. Kitekerte a hálózsákot, és belebújt, hogy ne fázzon, mert éjszakára még nagyobb hidegre számított, és fülelt az erdő neszeire.

A hálózsákban jó meleg volt, míg arcát hűvös levegő csípte, és mivel a szarvasok nem jöttek, elfáradt a csillagok bámulásában, lassan lecsukódott szeme. Végül elnyomta az álom.

Arra ébredt, hogy hajókürt szól az erdőn. Összerezzent, aztán szeméből az álom mézgáját törölgetve felült. Még egyszer fölhangzott a hosszú, elnyújtott bőgés, és izgatottan bújt ki a hálózsákból. Magára húzta kabátját, és kihajolt.

A tisztás üres volt, de aztán még egyszer átzengett rajta az elnyújtott kiáltás, és kilépett rá egy szarvasbika. Erős volt a holdfény, megcsillant agancsán, négy-öt éves lehetett, büszkén tartotta fejét. Körbenézett, mintha azt keresné, ki mer válaszolni kihívására, és ekkor egy másik bika is megjelent szemközt.

Kisebb volt, mint az előző, de ugyanolyan hetykén tartotta agancsát. Megállt a tisztás szélén.

A vetélytársak egy darabig csak bámulták egymást, majd lassan megindultak egymás felé, patájuk nesztelenül hajtotta szét a füvet. Fejük egymás felé fordult, s ahogy köröztek egyet, jól megnézték a másikat. Életre-halálra.

Az éjszakai világ közepén keringett a két szarvasbika. Váratlanul csaptak össze. A száraz csattanás úgy hangzott végig a néma tisztáson, akár egy puskalövés. Aztán újra és újra összecsattantak, amíg agancsaik össze nem akadtak. Pattogva csúszkáltak egymáson.

A bikák megvetették lábukat, és egymásnak feszültek. Látszott, hogy szájukból meleg párát fújnak ki; zihálásukat az agancscsattogás alatt is jól lehetett hallani.

A les pereméhez tapadt, úgy nézte a birokra kelt szarvasokat. Szíve felgyorsult, és izzadni kezdett a kabátban.

Ezt kéne lekapni! – gondolta, de aztán mégsem nyúlt a gép után. Egy vakuzás, a kép nem biztos, hogy jó lesz, de ezek meg elrohannak, és egész éjszaka itt ülhet magában.

A bikák ide-oda tolták egymást, fejüket rázták, s vele a másikét is. Néha kicsit széjjelebb húzták agancsaikat, csak hogy utána még jobban összeakasszák.

Szája egészen kiszáradt az izgalomtól.

Hirtelen fény villant a szemébe. Azonnal behunyta és hátratántorodott. Egy állat csörtetését hallotta.

Lenézett. A szeme előtt apró karikák ugráltak a vakító fehérségtől, de még így is látta, hogy valami világos, fényes alak tűnik el jobboldalt, amely leginkább szarvasra hasonlít – csakhogy egyetlen szarvasnak sincsen ekkora agancsa. Mintha lombot vinne fején.

Az eddig küzdő szarvasok szétugrattak, de István már nem törődött velük. A fénylő másik után bámult, amely apró, izzó nyomokat hagyott a tisztás talaján.

Azonnal döntött. Fölkapta a szemüveget. Majdnem kitörte nyakát igyekezetében, ahogy meg sem fordulva, hanyatt lemászott a létrán. Az utolsó fokokat kihagyta; csak leugrott a földre.

A szarvasok nem voltak sehol – vagy a fény kergette őket el, vagy az ő szaga és hangos leereszkedése. Az eliramló ragyogó alak is káprázatnak tűnt volna, ha nem sorakoznak a földön a halványuló patanyomok.

A csodavad már elinalt, csak futásának zöreje hallatszott a távolból, egyre halkulón. István zsebre vágta a szemüveget, és sietős léptekkel elindult az izzó csapán.

Utóbb nem tudta volna megmondani, miért. Azt is már csupán később gondolta az esethez, hogy ha valaki életében csoda történik, nem szabad elszalasztania, még ha nem is tudja, mi lesz a következménye.

Akkor csak szaladt, amennyire a sötét erdőben tudott. Figyelte a patanyomokat az avaron – mintha valami manó lehelte volna rá őket, mert mélyedést nem hagytak, csupán halvány, világító füst remegett a nedves levélszőnyegen. Lehajtotta fejét, úgy futott, hogy el ne veszítse a nyomot, s föl ne bukjon a fekete kígyókként útjába tekergőző gyökerekben.

Már csak saját zihálását hallotta, saját kabátjának suhogását, csörtetést nem. Visszafordult volna, de mögötte már elfüstölt a halvány csapa. Amikor folytatta volna tovább az utat, megdöbbent: előtte is kihunytak a patanyomok. A fák között mintha még csillogott volna valami, mire tétován elindult arrafelé, de alig tett meg pár lépést, kialudt az is.

Lihegve, kimelegedve állt az erdő közepén. Oldala szúrt, rátapasztotta kezét.

Aztán meghallotta a halk csilingelést. Egészen finom volt, mintha széljáték csendülne lágyan a szellőben.

Körülnézett, de nem látott maga körül mást, csak fákat. Sötét törzsek és lombok zárták körbe.

Aztán előbújt a hold.

A fatörzsek megcsillantak, halványezüst fátyol kúszott végig rajtuk, és szakadt darabokra a lombokon, hogy minden levélre jusson csillanás. Finoman szikrázott az erdő.

Megérintette az egyik ágat. Hűvösnek, enyhén érdesnek érezte, valahol a fém és a fakéreg tapintása között. A levelek ruganyosak, hidegek voltak, de az élük vágott, mintha apró borotvapengéket aggattak volna a gallyakra. Gyorsan visszakapta kezét.

Mi ez?

Ösvényt immár egyik irányban sem látott, a sötétség elfödte a nyomokat. A saját csapája is elveszett a homályban, s mintha a fák is sűrűbben nőttek volna, mint amikor szaladt közöttük. Tanácstalanul előrefordult, amerre a fényes vad eltűnt, és óvatosan, botladozva elindult. Vigyázott, hogy ne érjen a lombokhoz, de a levelek így is végigsimítottak rajta néhányszor. Ilyenkor megrezzent, és arcához kapott, de nem talált sebet.

Beleizzadt a kabátjába. Sejtelme sem volt róla, mikor és hogyan jut ki a rengetegből, de már nem mert visszafordulni. A csodavad távozásának elhamvadt nyoma volt az egyetlen, amibe kapaszkodhatott.

Néha megállt, hogy körülnézzen. A fák színe apránként megváltozott; a sárgás csillogásból ezüst lett, a holdfény kéken villant vissza a levelek színéről, lilán fonákjukról.

Olykor mintha suhogást hallott volna a törzsek közül, de akárhogy erőltette szemét, nem látott mást, csak árnyakat. Mintha szárnyak lettek volna, vagy valami nehéz ruha simítaná a füvet és a törzseket. Ha megállt, egy szemhunyásnyi idő után elhalt a zaj.

Megköszörülte a torkát, hogy beleszóljon a sötétbe, de aztán mégsem tette. Inkább figyelt. Árnyékok mozogtak a fák között, puha neszek kavarodtak fel az ezüstös avarból.

Az erdőnek nem akart vége szakadni, de a suhogás egyre közelebbről hallatszott. Szeme sarkából figyelte a fatörzseket, mikor mozdul mögöttük az árnyék. Aztán károgást hallott, és az ágak közül elővágódott egy holló, fekete szárnya hangosan csattogott.

Arca elé kapta a kezét. Mintha tollak repültek volna szerteszét, selymes érintést érzett, aztán valami mellbe lökte, mire hátratántorodott. Elesett, ezüstös levelek kavarodtak fel, ahogy az avarba hanyatlott.

Amikor fölnézett, sápadt, sötét ruhás lányt látott maga előtt. A teremtésnek csak a bőre világlott, szoknyája, kendője, fürtjei mind éjfeketék voltak, akár a rengeteg árnyai.

– Mit keresel itt, emberfia? – kérdezte csúfondárosan, aztán ránevetett.

István döbbenten nézte, és megpróbált föltápászkodni, de a lány a mellkasára tette apró lábát, és visszalökte.

– Ne mocorogj! Vámot kell fizetned.

– Vámot?

A lány bólintott, fekete haja meglebbent, mintha súlytalan volna.

– Meg kell ígérned valamit nekem.

Minden ott kezdődött, a Rengetegben, az ezüstfényű fák alatt, a kék árnyékokban, azzal a hollóhajú lánnyal és az ígérettel, amely mögött nem volt ott a szíve, és amelyet soha nem lett volna szabad megtennie.

* * *

A Rengeteg fái összedörzsölik águjjaikat. A fűszálak között emberszag kúszik. Amikor a férfi megjelenik, lehajolnak a lombok, hogy visszataszítsák az emberi világba, kiűzzék őt innen, ahol nincs helye. Ostorként csapni rá – ez a vágy tekereg bennük.

Az ember megáll, mély lélegzetet vesz, és nekiindul. Válla megereszkedésében már benne van, hogy sejti: veszíteni fog, hogy nem reméli az átjutást, de mégis megindul. Várja a leveles ágak korbácsütését, a hadakozást a fákkal. Még a küzdelem előtt majdnem feladja.

Alig tesz néhány lépést, a fák közül fekete ló léptet elő, hátán sötét köpenybe burkolózott alakkal. A lovas fejét sisak födi, ruhája színe árnyalatra megegyezik lova szőrével: úgy tűnik, mintha egybeolvadna vele.

A férfi megtorpan, felnéz rá, és lekushad, mint vad az ugrás előtt.

– Már régóta figyellek, emberfia – szólal meg a lovas. Hangja zengőn csendül a sisak mélyén. – Látom, ahogy újra és újra nekivágsz az ösvénynek, át a Héterdőn, vállalva a vesszőfutást, a fák jelét a hátadon.

– Mit akarsz? – kérdezi a férfi gyanakvón.

– Tetszik a bátorságod. Segítséget ajánlok.

– Segítséget?

– Alkut. Én be tudlak vinni, át az őrfákon. Ha a lovam hátára felülsz és beterítelek a köpenyemmel, a Rengeteg nem ismer föl.

Nézik egymást. Végül a férfi megszólal: – És mit kérsz érte? Azt mondtad, alku. Mi az, amit tőlem akarsz?

A lovas a messzeségbe néz, és sokáig nem szól. A fák levele halkan csilingel, a lószerszám apró csengettyűi átveszik a csengés-bongást.

– Gyere vissza három nap múlva! Akkor beviszlek a Héterdőbe. S hogy mit kérek cserébe? – Elgondolkozik, halkan hümmög. – Azt, amit elveszítesz.

– Amit elvesztettem? – A férfi hangja bizonytalan.

– Nem. Azt, amit ezután veszítesz el...

A másik áll egy darabig, keze lazán lóg oldala mellett.

– Ebben van valami trükk.

A lovas kurtán felnevet.

– Biztos vagyok benne. Miért nem segítesz ingyen?

– Hát ennyit tanultál rólunk? Mindennek ára van, emberfia. – A lovas hangja szomorú. – Ez a segítség, amit ajánlani tudok. És ezt kérem cserébe. Még nem tudod, de neked is így lesz a jobb. Te tudod, mennyit ér neked, ha bejuthatsz. Az eddig történteket nézve sokat.

A férfi idegesen beletúr a hajába.

– Azt, amit elveszítek... ebben a három napban?

– Igen. Azt az egyet.

– Nem ígérhetek ilyet.

– Akkor nem jutsz be.

A lovas szemét keresi a sisak mögött, és amikor megtalálja, egy pillanatra hunyorog. Jól látta? Nem így néz, aki követel.

A sisakon hidegen táncol a holdfény. A férfi válla meggörbed.

– Legyen. Legyen, mielőtt meggondolom magam.

A másik leugrik lováról, és odalép hozzá. Fejjel magasabb nála. Fekete sarkantyúja peng, ahogy lép.

– Három nap. Itt várok majd rád.

A férfi elnéz mellette, az erdőre, és egy pillanatra behunyja szemét; a látvány megtölti bensőjét, s ha még egy pillanattal tovább nézi, hát ki is csordul.

– Jól van.

– Mondd ki! – figyelmezteti a lovas.

Nyel egyet.

– Áll az alku.

A lombok megpendülnek, mire összerezzen. A lovas ügyet sem vet rá, csak a kezét nyújtja.

– Úgy érzem magam, mint Faust – mondja a férfi.

– Nem tudom, ki az.

Összeér a kezük, és egy hosszú pillanatig egymást nézik a sisak keskeny résén keresztül.

– Várlak majd – töri meg a lovas a pillanatot, aztán megfordul, visszamegy a lovához. Megsimítja az oldalát, aztán fölugrik rá.

A férfi csak áll. Amikor a lovas megfordul, tétován fölemeli a kezét, talán búcsúzásképpen, talán azért, hogy megállítsa. Utána mintha sötétebb lenne a vadon.

Lassan megfordul, indul visszafelé. Minden lépte nehéznek tűnik, alakját lassan elnyeli a homály. A Rengeteg fái bosszúsan zengnek: ezúttal nem volt vesszőfutás.

* * *

Emese bosszúsan rugdosta a konyhaasztal lábát. Apa nem volt otthon, még csak annyit sem mondott, hogy későn ér haza, de Adélt elküldte maga helyett, hogy „vigyázzon a gyerekre”. Valószínűleg mindent tudott – mint rendesen –, és csak neki kellett találgatnia, hol lehet az apja. Neki miért nem mond el dolgokat?

– Nőzni ment? – kérdezte mogorván.

Adél elfordulta konyhapulttól, és nagy szemeket meresztett.

– Mire gondolsz? – kérdezte ártatlanul, aztán tovább vagdosta a paradicsomot.

– Hát Apára. Azért marad ki mostanában annyit?

Nagynénje vállat vont.

– Fogalmam sincs. Nem hiszem. Nem egy... nőzős típus.

– Hm.

Lenézett a kártyákra, és átrakott egy fél sort egy káró hatosra, hogy a kőr hatost kitehesse oldalra. Volt egy bubi, amelyikkel már jó ideje nem tudott mit kezdeni, pedig kétszer körbement a húzópakli. Talán csalni kéne.

De úgyse fog. Megint húzott inkább.

Adélnak meg nem volt igaza. Tudta, hogy Apa sokszor egész éjszakára eltűnik, csak nem mindig hívja át bébicsősznek a húgát; és mégis, mi más köthetné le? Nem másnapos, nincs pia- vagy cigarettafüstszaga, inkább csak kimerült... és szomorú. Gyanította, hogy azért, mert megint nem találta meg Anya pótlékát, és ilyenkor sajnálta Apát, de örült is. Nem tudta, mit tenne, ha egy reggel meglátná apja szemében a fényt és a mosolyt, amit másvalaki gyújtott meg. Kirohanna a világból.

Az árulás lenne. Ez meg? Így reggelente úgy tud ránézni, hogy némán azt üzeni neki tekintetével: látod, neked sem megy a felejtés. Aztán minden marad a régiben.

De azért zavarta.

Adél halkan dúdolt, miközben a paradicsommártást kavargatta. Emese fölnézett rá, és figyelte a hátát, ahogy serénykedik. Vörösre festett haja lófarokba fogva verdeste a lapockáját. Arra gondolt, hányszor látta már így főzni Adélt. Vele ellentétben Apa és ő nem voltak valami nagy konyhatündérek, és amennyire emlékezett, Anya sem volt ügyes szakácsnő. Ha jó ételről beszélt, mindig a nagynénje főztje jutott eszébe, az ő páratlan töltött káposztája, húslevese.

Noha a város másik végében lakott, gyakran átjárt hozzájuk, különösen a válása után. Talán szükségét érezte, hogy gondoskodjon valakiről, talán neki is adtak valamit az esték. Sokszor ültek hárman a nappaliban, összebújva, középen Emesével, hogy filmet nézzenek, vagy társasjátékoztak a szőnyegen. Aztán, amikor már feljöttek a csillagok, István vette a kabátját, és hazavitte húgát. Néha csak órák múlva ért vissza; Emese tudta, hogy ilyenkor róla beszéltek. Biztos volt benne, hogy Adél mindent tud, csak őt hagyják ki mindketten a titokból.

A pasziánsz megakadt. Éppen újrakeverte volna a paklit, amikor Adél fennhangon kijelentette: – Na! – aztán kitette az asztalra a tésztát, a szószt, végül a sajtreszelőt.

– Neked reszeltek.

Miközben engedelmesen reszelt, Adél ugyanott folytatta, ahol beállt a csend:

– Pityunak nem lenne amúgy nehéz. Jutna nő, ha akarná. De, ördög tudja, nem lehet olyan egyszerűen kiheverni a visszhangokat. Megtehetné, hogy beleveti magát az életbe, hogy felejtsen, de még nem felejtett egészen. Aztán meg... úgy érzi, tud még változtatni.

Kitálalta a tésztát, és maga is leült az asztal mellé.

– Te voltál már szerelmes? – kérdezte Adél.

Emese elpirult.

– Oviban.

Nagynénje elmosolyodott, de a fejét rázta.

– Nem úgy. – Amikor Emese nem szólt semmit, vállat vont, és villájára tekerte a spagettit. – No mindegy, majd megtudod. Úgy fogod érezni, belehalsz.

– A szerelembe?

– A szakításba.

– Én nem fogok szakítani – jelentette ki Emese.

– Hát persze. – Felvonta szemöldökét, és ráhunyorított. – Pedig az elsőt még egészen hamar kiheveri az ember, noha jóval tovább emlékezni fog rá, mint amilyen gyorsan kigyógyul.

– Én nem fogok szakítani – mondta megint, nyomatékosabban.

Adél tekintete, figyelmesebb, töprengőbb lett.

– Gondolom, megpróbálod elkerülni. Talán ügyesebb is leszel, mint Pityu.

– Nem Apa szakított, Anya ment el, rendben?

– Sosem olyan egyszerű, mint hiszitek. Te meg Pityu...

– Mi?

Adél nem válaszolt, csak a szemét forgatta, és szörcsögve beszívta a spagettit. Emese szótlanul evett egy darabig, aztán megint rákérdezett:

– Mi nem egyszerű? Te talán tudod, miért lépett le Anya?

Nagynénje elgondolkodva turkálta a spagettit.

– Nem, természetesen nem tudom biztosan, hiszen nem beszéltem vele. De nem volt különösebben boldog. Magányosnak tűnt. – Egy kicsit hallgatott. – Én sem kerestem vele úgy a kapcsolatot, mint kellett volna. Talán. Nehéz volt beszélgetni vele. Mintha nem figyelt volna oda igazán az emberre soha. Kicsit talán csak magával törődött. Zárkózott volt, akárcsak te.

– Én?

– Te egy süni vagy – mosolygott.

Erre csak fintorgott.

– Na és akkor Apa hol van, ha nem csajozik?

Adél ráfüggesztette a tekintetét, és az asztalra könyökölt.

– Hát, tudod, fingom sincs.

Nem firtatta tovább, pedig Adél magabiztossága mögött megérezte a parányi bizonytalanságot, ami arra utalt, hogy pontosan tudja, hol van Apa, és mit csinál, csak neki nem akarja elmondani. Amíg nagynénje mosogatott, mielőtt leültek volna filmet nézni a kanapéra, felment a szobájába, és előkereste a mobilját.

Ha nem tudjuk, hol van, talán megtudhatjuk.

Fölhívta Apát, és füléhez szorította a telefont. Amíg a csöngést várta, lezöttyent az ágyra, és a telefirkált tapétát bámulta a falon. Apa ragasztotta föl: két, mintázat nélküli, krémszínű csík, hogy kedvére rajzolhasson rájuk. Hónapokig dolgozott rajta szabadidejében, a fal előtt térdelve, négy más-más színű filccel toldva egymásba az íves kacskaringókat. Nem rajzolta előre a mintát, csak haladt, ahogy a fejében hordott terv diktálta, és ha elrontott valamit, a feketével fölé húzott egy lombos indát. Most a tapétán burjánzó erdő egészen a plafonig fölért, s csak ott szabadultak ki a koronákból a madarak, hogy fölszökjenek a mennyezetre.

Csöngés, aztán kattanás, és női géphang a hangpostaszolgálattól.

Bosszúsan lenyomta a mobilt. Ennyit Apa elérhetőségéről.

Nem mondta el Adélnak, hogy megpróbált telefonálni, csak befészkelte magát mellé a kanapéra, és megnéztek egy romantikus vígjátékot. Milyen furcsa, gondolta, az ilyen filmek mindig addig tartanak, amíg össze nem jönnek a szereplők. Ami utána van, az lélektani dráma vagy horror.

Az ágyában is ezen járt az esze, és azon, vajon a szüleinél hol siklott ki a dolog, mikor vált drámává a romantikus vígjáték és miért. A gondolatok újra meg újra végigfutottak agyán, mígnem összegabalyodva kioltották egymást. Elaludt.

Csörömpölésre ébredt; szeme felpattant és már éber is volt. Halk, elfojtott káromkodás hallatszott lentről, aztán az ajtó alatti résen beszivárgott a halvány fény, ahogy felkapcsolták a villanyt a közlekedőben. Ajtónyitódás, majd halk beszélgetés moraja szűrődött föl.

Kimászott az ágyból, és ujjnyira nyitotta az ajtót.

– ...menj odébb... törölni...

– ...én... ne járj rajta...

Motozás hallatszott, még több csörömpölés, ahogy az üvegszilánkok a szemetesbe záporoztak.

– Menj csak... aludjál.

– De...

– Reggel...

Léptek indultak föl a lépcsőn, mire gyorsan visszahúzta az ajtót. Noha Apa már évek óta nem ment be hozzá jóéjtpuszit adni, szíve a torkában dobogott, amíg meg nem hallotta a másik hálószoba zárjának kattanását. Óvatosan elengedte a kilincset, és kinézett.

A lenti villany elaludt, hallani lehetett, ahogy Adél visszamászik a kinyitható kanapéra. A sötétség azonban nem volt teljes: a szőnyegpadlón, Apa és Emese szobája között halványan izzott egy levél. Apa ruhájáról hullhatott le.

A látvány valósággal arcul csapta. Gyorsan kinyúlt és felmarkolta, aztán visszahúzódott a szobájába. Amikor kinyitotta a markát, a levél már csak halványan derengett, s végül ki is aludt a fénye. Vékony, kemény, fémes tapintású lemez hevert tenyerén, akár egy borotvapenge, mégsem vágta meg. Leszórta az asztalra – megcsörrent a csendben –, aztán kinézett az ablakon.

A hajnali szürkeség már feloldotta az éjszaka sötétjét a keleti égbolton, ám előtte, akárha füstből fújták volna őket, ott suhogtak a kísértetrengeteg fái. A lombok fehérek voltak, a törzsek sápadtak, mintha vadon képében köd ereszkedett volna le Gödöllő külső területeire.

A kelő nap sugarai eltörölték a fák körvonalait, és hamarosan már csak Emese képzelte oda a göcsörtös ágakat a világosodó égbolt elé. Amikor már így sem látott semmit, visszahevert az ágyba, és álmatlanul forgolódott reggelig.

* * *

Reggel István arra ébredt, hogy napfény simít végig arcán. Felpattant, és az ébresztőóra után nyúlt, de aztán eszébe jutott, hogy szombat van, és visszahanyatlott a párnára. Fáradt volt, de ezúttal háta nem égett az ágak korbácsütésétől. Most az egyszer úgy érkezett vissza, hogy bár üres volt a keze megint, az ígéretet megkapta: nemsokára – három nap csupán – valami kézzelfoghatón zárhatja össze végre a markát.

Évek teltek el a küzdelemmel. Minden éjjel, amikor nekivágott a Rengetegnek, tudta, hogy valószínűleg megint elbukik – annyi verés után hogyan kételkedhetett ebben? –, mégis mindig remélte, hogy nem, hogy ezúttal átjut a fákon, és utána...

Nem tudta, mi lesz utána. Azt sem tudta, Lóna miért nem tért vissza. Néha úgy érezte, mert nem is akart, de aztán elhessegette a kételyt. A mostohaanyjával találkozhatott, vagy az a hollóhajú lány tartóztatta fel. Más oka nem lehetett.

Máskor meg úgy tűnt, a kétely az egyetlen dolog, amiért még próbálkozik. Ha biztos lehetne benne, hogy Lóna önként és végleg elhagyta... Ha tudná, hogy már nem él...

Eszébe jutott az éjszaka, a fekete lovas és az alku, amit kötöttek. Most, szobájában fekve, miközben a függönyön erős napfény tűzött be, és az ajtón át hallotta a reggelikészítés neszeit, valószerűtlennek tűnt az egész, mint a másvilági vadon általában. Ha nem ébred olyan sokszor sajgó tagokkal, azt is álomnak hinné olykor, és volt, hogy nem is bánta volna, ha az. Jólesett volna, ha a kudarc keserűsége csupán képzelete játéka.

Ha az egészet csak álmodta volna, mindent, az elejétől fogva. A találkozást, az együtt töltött éveket...

Emese hangját hallotta lentről, és felült.

Nem! Mégis jobb, hogy minden megtörtént.

Amikor leszaladt a lépcsőn, húga és lánya egyszerre néztek fel rá.

– Nézd csak, álomszuszék! – köszöntötte Adél. – Zuhanyozni mész?

– Ja.

– Megvárunk a reggelivel – mondta Emese. Nem látszott rajta semmi, és ez jó jel volt. Az éjszakai kiruccanások után legtöbbször kedvetlenül fogadta, mintha árulást követett volna el ellene. De érted teszem, gondolta István.

Sietve lefürdött. Úgy tűnt, ezúttal Emese készítette el a tojásrántottát, mert odaégett hagymadarabkák sültek bele.

– Oké – szólalt meg lánya, amikor már befejezték a reggelit. – Tényleg hamarabb le kellett volna vennem a gázt.

– Maga kárán tanul a szakács – mosolygott rá Adél. – De nem olyan vészes.

– Én akkor is megeszem – közölte, és a tányérjára nézett. – Apa, ha nem bírod, add ide.

– Hős vagy. De megeszem, kösz. Emlékeztet a saját főztömre.

– Nem, a tied nyers szokott lenni – mondta Emese, és fölkuncogott.

Jó látni, hogy mosolyog, gondolta. Az utóbbi időben gyakran mísz. Erről eszébe jutott valami, de a gondolat, még mielőtt fülön csíphette volna, el is merült, csak halvány aggodalom maradt utána.

Tudta, nem kéne ennyire féltenie, ám azt is, hogy van rá oka. Melyik ház rejt még ennyi titkot, melyik gyerek visel annyi veszedelmes örökséget? Már önmagában a kamaszodás elég lett volna, mint ahogy a legtöbb szülőnek elég is. Hogyan védje meg Emesét saját magától? Adélnak igaza van abban, hogy senki nem tud helyette túlesni majd az első szerelmen, beilleszkedni az iskolába az ő helyében, de mi van a többivel? Ki fogja elmagyarázni neki, kicsoda, hogy mire számítson?

Hisz én sem tudom igazán.

– Baj van? – hallotta a hangját.

Adél közben már leszedte az asztalt, és megnyitotta a vizet. István a lányára pillantott. Már magasabb, mint én ülve, gondolta, és csodálkozott, hogy ezt csak most veszi észre. Emese aggodalmasan nézte, és vállára tette kezét.

– Nem. Nincs baj, Mese – húzta magához, és szorosan átölelte.

Három nap, gondolta. Akkor megint bemegyek... és nem jövök vissza üres kézzel. Emese szemébe nézett. Hozok neked valamit, üzente némán, és remélte, ez nem csak áltatás, ugyanolyan, mint a többi a hosszú évek során, és ezúttal valóban úgy lesz, ahogy gondolatban megígéri. Elengedte, és megpaskolta a karját.

– Segíts Adélnak törölgetni!

– Utána megyek haza. Kihasználom a jó időt a kertben.

– Elvigyelek?

– Nem kell, kösz. – Adél rámosolygott. – Van még két egészen jó lábam.

Visszament a fürdőszobába, hogy az előző éjjel hordott ruhákat rendesen betegye a szennyeskosárba. Gondosan kivette a nadrág zsebéből a tollat, mely a bejutást biztosította a Rengetegbe, és átrakta a másikba, amelyik rajta volt.

Ki lehetett a lovas? És miért ajánlott segítséget?

Csak homályosan emlékezett az alakra. Fekete köpeny borította, és a sisak résén át nem lehetett látni az arcából semmit, csak egy villanást, ahogy a holdfény betalált a résen, és visszacsillant a szeméről. Túl sok árnyék vette körül, és a ló is olyan halkan lépett – miért is kötöttek alkut?

Leült a fürdőkád szélére, és idegesen a hajába túrt. Megvárta, amíg elmúlik a kézremegése, aztán mélyet lélegzett.

– Valami, amit elveszítek... – mormolta. Rossz érzése volt.

– Szia! Mentem. – kopogott be Adél.

– Mi? Szia... – Nehézkesen feltápászkodott, és kiment. Adél nem tette szóvá a komorságát, csak nyomott egy puszit az arcára, és már kívül is volt az ajtón.

Emese a tálaló mellett állt, és nagy, komoly szemekkel nézte. Nehéz volt állni a pillantását.

– Mi az? – kérdezte, valamivel nyersebben, mint szerette volna.

A lány vállat vont.

– Semmi.

A semmi bármit jelenthetett, ezt már megtanulta, de a legritkább esetben takart valóban semmit. Felsóhajtott.

– Nézd, kicsim, apádnak nincs jó kedve, alig aludt, és...

– Hát nem én bömböltettem a magnót, hogy ne tudj' elaludni.

Tehát mégis az éjszakai kimaradás a baj.

– Muszáj volt, rendben? Majd elmondom egyszer...

– Oké.

– Hogy...

– Oké! – emelte fel hangját Emese. – Vettem.

Föltrappolt a lépcsőn, és bezárkózott a szobájába.

Istenem az égben, sokáig lesz kamasz? – gondolta István, és maga is elindult fölfelé.

Az ajtó előtt megállt.

Valami, amit elveszítek...

Valami fontosat, mint egy fényképalbum, vagy Lóna fésűje, vagy a levelek, amelyeket Kubából írt, amikor két hétre elment ásni a talajtani tanszékkel, valamit, aminek a hiánya eléggé fájdalmasan érintené, hogy az alkunak megfeleljen, de mégsem annyira fontos, hogy beleroppanjon.

Legjobb, ha maga veszít el valamit. Elhagyja valahol a városban, aztán visszarohan, de már késve. Valami, amiről tudja, hogy micsoda... így nem lesz váratlan, és nem lesz olyan fájdalmas sem.

Kinyitotta a beépített szekrényt, kiemelte belőle a kislétrát, majd letámasztotta a padlás csapóajtaja alá. Amikor szobájába ment előkeresni a hevederzár kulcsát, átfutott rajta, hogy túl gyakran megy föl, túl sok időt tölt az emlékek között. El kéne szakadnia tőlük. De ugyanúgy, ahogy újra meg újra belevetette magát a Rengetegbe, a képeket is mindig elővette.

Összezárta ujjait a kulcson, és föllépett a létrára. Ajtó nyílt, és Emese kíváncsi hangja kérdezte:

– Mit csinálsz?

– Lehozok valamit a padlásról.

Emese szemöldöke összeugrott. – Segítsek?

– Nem! – Aztán szelíden: – Nem szükséges, Mese. Csak lehordok pár lomot.

– Hm. – Emese tétovázott egy keveset, aztán becsukta az ajtaját.

A zár könnyen nyílt. Feltolta a csapóajtót, és följebb hágott a létrán. A nyílás mentén körben még mindig ott csillogott szigetelőszalaggal a fához ragasztva néhány aranyszínű hajszál. Fényük még az eltelt évek során sem kopott. Úgy gondolta, ha kifakulnának, az egyúttal azt is jelentené, hogy Lóna nincs többé. Hagyta hát a szálakat ott, ahol voltak: a csapóajtó ágyában és a fésűbe tekeredve.

A padlás világos volt és rendezett. Nem sok kacatot tartott meg; ami eltört vagy elhordták, azt többnyire kidobta. Csak az maradt, amitől nem tudott megszabadulni – túl sok emlék tapadt hozzájuk. A kedvenc széke gyerekkorából, a hintaló, amely először az övé, aztán Adélé volt, később pedig Emeséé, a régi íróasztala, a berepedt üvegű szekrény. Baloldalt pedig a ládában – abban a ládában – Lóna hátrahagyott holmija.

Különös, hogy Lóna annyi ideig nem sejtette, hogy ott tartja a köpenyt. Elhitte neki, amikor azt mondta, elégette. Gyűlölte is egy darabig talán, ő legalábbis azt hitte, ez a gyűlölet, és legszívesebben tompaságba menekült volna, csak ne kelljen éreznie a fájdalmat.

Nézte a ládát, és nem akarózott elindulnia. Végül lassan odasétált, és letérdelt.

– Lássuk... – mormolta maga elé, és felnyitotta a láda tetejét.

A fényképekkel teli albumot óvatosan oldalra tette, és végignézett a benti tárgyakon. Nem volt sok: egy fésű, egy nyeles tükör, egy kendő, amit ő hozott Lónának Kubából, és egy ültetőlapát. Szerette a növényeket, gondolta. Nem tartotta meg a ruhákat; egy év elteltével, amikor már bizonyossá vált, hogy Lóna nem fog magától visszatérni, kidobott mindent. A virágok elhervadtak. A lapátot azonban megtartotta. Hátha egyszer Lóna visszajön.

Végignézett az emléktárgyakon. Melyik legyen? Melyiket hagyjam el?

Végül kiemelte Lóna népi mintás nyeles tükrét, s lehajtotta a fedelet. Legyen ez, mondta magában. Csekély ár a lehetőségért, hogy mindent helyrehozzon.

Lemászott a padlásról, és visszazárta maga mögött a csapóajtót.

– Bemegyek a városba vásárolni, rendben? – kiáltott át a szomszéd szobába. A kulcsot behajította a fiókba, a tükröt becsavarta egy nejlonzacskóba.

– Rendben.

Emese ki sem dugta az orrát a szobájából.

– Sietek! – kiáltotta, és várt egy kicsit. Némi késéssel érkezett a válasz:

– Felőlem.

Tétovázott még az ajtó előtt, aztán sóhajtott, és lesietett a lépcsőn. Minél hamarabb túl akart esni rajta, hogy visszatérhessen.

Elviszem ebédelni a napsugárba, döntötte el végül. Kiszaladt a kertből, kezében a nejlonzacskóval, hogy valamit elveszítsen.

* * *

Amint Apa szaladó lépteinek zaja elhalt, és az ajtó becsukódott, Emese kibújt a szobájából. A létra még mindig ott állt a közlekedőfolyosón, a csapóajtó alatt, mintha csak rá várna. Olyan volt, akár egy felfelé mutató ujj – itthagytak neked, látod? –, és a bűntudat amiatt, amit tenni szándékozott, azonnal enyhült valamelyest.

Mintha direkt hagyta volna így.

Vagy nemsokára visszajön.

Szájába vette hüvelykujját, és rágcsálni kezdte a bőrt. A padlás tiltott terület volt, és Emesét izgatta minden, amit nem volt szabad. Miért nem mehet fel?

A padláson van valami, ami megmagyarázza, mit keresett Apa az erdőben, amit más nem lát, csak ők, és miért ennyire furcsa minden körülöttük, amióta Anya elment. Biztos. Másként nem lehet; különben nem kellett volna akkor megígérnie, hogy nem megy föl soha.

Ígérd meg! – mondta Apa.

Ígérem, mondta ő, és sírt. Mikor történt ez? Egyszer már járt a padláson. Utána?

Zavarta, hogy nem tudja, mikor történt, és hogy került föl. Emlékezett a homályos üvegű szekrényre, amelytől megijedt, és az összecsavart szőnyegekre. Vajon mikor lehetett? És mit keresett ott egyedül?

Zúgott a feje. Miért nem emlékszem többre?

Tudni akarom!

Idő, gondolta, és fölkapta fejét. A csapóajtó hevederzárján lakat lógott; a tiltás tehát mégiscsak ott volt. Apa nem volt teljesen figyelmetlen.

Valami van fönt. Valami, amitől most szomorú, és nem emlékszik, csak a félhomályra, arra, hogy valamit visz... de mit vitt el? És miért fáj olyan nagyon?

Bement Apa szobájába, egyenesen a könyvekkel megrakott éjjeliszekrényhez, és kihúzta a fiókot. A papír zsebkendők, a verseskötet, golyóstoll, jegyzetfüzet, evőpálcika, DVD-k, elromlott discman és a szárítópusztai kulcscsomó mellett magányos kulcs pihent. Kivette, és hátranézett a nyitott ajtón át a létra szárára.

Kisietett a szobából, és felkapaszkodott a létrára, aztán megtorpant. Megígértem, gondolta, és hirtelen fülledtnek érezte a lakás levegőjét. Félig felemelte már a kulcsot, ám nem találta el a zárat.

Megszegi az ígéretét, tudta. Szándékosan idéz elő valamit, amit talán felfogni sem képes. Megborzongott – de tudnom kell! –, és összepréselte ajkát. Beledugta a zárba a kulcsot, és várta a fájdalmat, a balszerencsét, vagy a veszteség érzését. Felkészült rá, ahogyan az injekciós tűre oltáskor, és egyetlen határozott mozdulattal – mielőtt meggondolná magát – elfordította.

A lakat kattanva nyílt ki, de más nem történt. Visszafojtotta lélegzetét. Ilyenkor rosszullét szokott rátörni, vagy valami szerencsétlenség sújtott le rá – senkinek nem ment ki annyiszor a bokája az iskolában, mint neki –, de valami mindig jelentkezett, hogy kirója rá a büntetést.

Várt, de a létra nem ingott meg, és idegességen kívül mást nem érzett.

Talán nem is ígértem semmit? – futott át rajta. Aztán megrázta magát. Apa nemsokára visszatér, máskülönben nem hagyott volna itt csapot-papot; sietnie kell, ha meg akarja tudni, mi lapul a padláson.

Fölnyitotta a csapóajtót, és följebb hágott a létrán.

A padlás egyszerre tűnt ismerősnek és ismeretlennek. Emlékezett a régi bútorokra, de arra nem, hogy vajon megérintette őket, vagy kinyitotta-e a szekrényeket. Látta a padlásablakon beeső fénypászmát végigfeküdni a porban, és látta a lábnyomokat is; erről bevillant egy kép, amikor szintén mások lába nyomába illesztette a talpát.

Baloldalt láda állt. Amint észrevette, tudta, hogy ez volt az. Ezt kereste akkor. Elöntötte a forróság.

Odarohant, és fölnyitotta. Akkor be volt zárva, kellett hozzá egy kulcs, amit...

...amit Anya adott a kezébe, mert ő nem tudott fölmenni. Őt küldte maga helyett. Ő pedig fölnyitotta a ládát, mint most is, de akkor nem kendő, lapát, fésű lapultak benne, hanem... Valami fehér.

Meglátta az albumot; a láda és a régi, szúette fiókos szekrény közé esett. Habozott, aztán fölemelte és belelapozott. Anyát látta, aki olyan volt, mint a lenti képeken, és ugyanakkor mégsem. Ezeken a fotókon nem mosolygott; a távolba révedt, ki az ablakon – vajon látta ő is az erdőt? –, vagy szomorúan nézett a lencsébe, némelyiken pedig alig lehetett látni, úgy elmosódott. Fényt kaphatott a film. Lassan lapozta végig az albumot.

Az egyik oldalpárnál végigcsapott rajta a hideg. A felnagyított fotón Anya állt egy fa alatt, mezítláb, és gyümölcsöt szedett. Nyári ruhája fehér volt, s a hátán, mintha csak utólag montírozta volna oda a fényképész, halvány szárnyak terültek szét, füsttollak sarjadtak fölemelt karjából.

Emese öléből kicsúszott az album. Emlékezett.

Hétéves volt, Anya fölküldte a padlásra, ő pedig lehozott neki egy ruhát. Fehér volt, és mintha tollakból szőtték volna, alig volt súlya, ahogy fölemelte. Anyának adta, aki megígérte, hogy visszajön, utána kiszaladt, a vállára terítette a tollköpenyt, és mire kiért a kertbe, ő már elrepült.

Miért nem emlékezett erre korábban?

Behunyta a szemét. Szédült.

Anya elrepült. Fölugrott a levegőbe, széttárta karját, a ruha pedig rásimult, eggyé vált vele, s aztán már csak egy hattyú szárnyalt az égen, egyre feljebb, egyre messzebb.

Ő pedig állt a füvön, sírásra görbült szájjal, és forogva, nyakát hátraszegve bámult a levegőbe, utána akart repülni ő is, de hiába tárta szét a karját. A fehér folt egyre kisebb lett, feloldódott a kékben és a nap erős fényében, aztán a forgástól megszédült, szemét szúrni kezdte a fény, és elájult.

Ígérd meg, hogy nem mész föl többet a padlásra! Még csak nem is gondolsz rá! – mondta Apa.

Ígérem.

– Becsapott – mondta ki hangosan. Anya elrepült. Apa biztosan a kísérteterdőbe oson ki éjjelente, talán épp utána, és csak őt hagyták ki az egészből, csak ő nem tudott semmiről. – Az enyém is! – kiáltotta, és sírva fakadt. Ellökte magától az albumot, és arcára tapasztotta a kezét.

Hazudtak, gondolta. Anya is becsapott, amikor fölküldött maga helyett, azt mondta, kell neki, de csak azért, hogy elhagyjon. Nem vitt magával, nem jött vissza soha.

Megértette, hogy ez volt a büntetés: megtudta az igazat, és már soha semmi nem lesz ugyanúgy, mint azelőtt. Ez súlyosabb volt, mint egy kimarjult boka, vagy a fájdalomcsillagok; ez nem múlik el.

Kábán körülnézett. A padlás megváltozott. Még mindig ugyanúgy álltak benne a régi bútorok, és a fény is éppúgy vetült be az ablakon, mint az imént, de mégis úgy érezte, hogy ez már nem ugyanaz a hely, mint ahová feljött; és ő sem ugyanaz.

Apa nemsokára megjön, és akkor...

Nem akart vele találkozni. Fölállt, és lassan a csapóajtóhoz ment. A létrán megszédült, de nem esett le. Amikor már ott állt a közlekedőfolyosón, mélyet lélegzett.

Futni akart, mindegy, merre, csak el innen. Kirohanni magából az elárultságot, a félelmet és zavart, megtisztulni a szélben, a fák között. Hátrahagyni a házat, elkerülni Apát, csak akkor visszatérni, ha már elmúlt a sajgás.

Ha valaha elmúlhat egyáltalán.

Lerohant a lépcsőn. Kint csak egyszer fordította rá a kulcsot a zárra, utána már szaladt is, ki az utcára, végig a kertek alján a napsütésben. Bakancsa felverte a port, aztán hangosan végigcsattogott az aszfalton.

Becsaptak.

Látta a fákat halványan előderengeni a házak között, érezte a másik világ szelét, ahogy elkeveredett a Gödöllőn végigfúvó májusi szellővel, de ettől csak még dühösebb lett. Most már tudta, hogy Apa hol jár éjszakánként. És ő nem sejtett semmit!

Végigrohant az út mellett, át a lakótelep buja parkján. A fák zöld árnyékai végigfolytak rajta, szemébe villogott a napfény.

Úgy szaladt át az úttesten, hogy körül sem nézett, csak az utat látta a sorompón túl.

Mindketten becsaptak.

Forrt benne a düh. Oldala szúrt, de nem állt meg. Pólója hátára ragadt az izzadságtól. Nem tudta, sírni vagy verekedni lenne-e kedve leginkább.

Miért én? – kérdezte magától.

Alig látott, szemére dühös könnyek borítottak üveget.

Kisöpörte haját az arcából, és keze fejével megdörzsölte szemét. Szeretett volna orrot is fújni, de zsebkendőt nem hozott magával.

El, el, el, zakatolt benne. Aztán:

– Hé, vigyázz!

A kétségbeesett sikoltásra megtorpant, s döbbenten hátranézett. A palotakerti megállóban egy nő állt, szája tátva.

A HÉV csikorgott. Korábban nem hallotta (miért nem hallottam korábban?), sem a kattogást, sem a sivítást. Megfagyott. Nézte, ahogy zölden és fehéren közeledik a vonat, és ismét felhangzott az iménti füttyszó. Ezúttal semmi kétség nem volt afelől, hogy neki szól.

Lenézett. A talpfákon állt.

Mozdulj!

Már éppen meg akarta mozdítani lábát, hogy lépjen, bár tudta, hogy késő, amikor hirtelen feltámadt a szél.

Azt hitte, a HÉV kavarja, és megroggyant a térde.

Lépj, te őrült!

Aztán: késő, de hiszen késő, soha nem fogok tudni elfutni, hiszen már itt van. Itt van!

Kattogás, sivítás, szélroham. Hirtelen erősen felrántották, és feje nekiütődött valami ruganyos dolognak.

Patadobogás.

Nem értem. Nem értem!

Még látta, ahogy a megállóban álló nő meglepett, ijedt arca fehér ponttá zsugorodik, utána az úttesten voltak megint – halvány, fákkal benőtt szürke ösvény –, aztán bent, a túlvilági ligetben, amely most szilárdnak tűnt.

Egy férfi tartotta a derekát, és amikor fekete lova kicsit lassított léptein, maga elé ültette a nyeregbe.

Hátrafordult. Semmit nem értett. Az előbb még szégyen és harag, HÉV és sínek, most pedig itt ez a férfi, akinek fekete haja kibomlik a szélben, barna szeme hűvösen villog.

– Mi...? – nyögte ki. – Ki...?

– Elvesztél. – A szótagok úgy pattogtak, akár a kavicsok.

– A vonat... – Körülnézett. Gödöllő eltűnt; rézszínű fák vették körül őket, vörös levelük csillogott, törzsükön csíkokban folyt végig a zöld rézrozsda. Válla megereszkedett, ahogy kiömlött belőle a feszültség. – Köszönöm.

– Csak elvettem, ami az enyém.

Fölemelte fejét, és megint hátrafordult. A lovas nyugodtan nézett vissza rá.

– A tiéd? – kérdezte Emese mereven. Feje zúgott; az erdő csilingelt körülöttük.

– Az apád odaadott téged.

– Neked?

– Nekem.

– Nem hiszem! – kiáltott föl, és arca megint forrósodni kezdett.

– Azt nem kértem tőle, hogy higgy is nekem... – Fölényesen ránevetett. – De jobb is, mintha az Öreg vitt volna el, nem igaz?

– Nem megyek el senkivel. Köszönöm, hogy meg... hogy elhoztál, de hazamegyek. – Határozottan megfogta a kantárat, és kezdett lecsúszni a ló nyakának egyik oldalán. A lovas megfogta, és visszarántotta.

– Nem tudsz.

Megint végignézett az erdőn. A házakat sehol nem látta, csak fák magasodtak mindenütt. Még az ösvényt is alig lehetett kivenni, alig volt több csapánál.

– Nem hiszem el.

– Különös, hogy pont te nem hiszed. – A férfi hangjában vidámság bujkált, aztán elkomorodott. – De mindegy is; fizetség vagy. Alkut kötöttem apáddal. Velem jössz. Akár tetszik, akár nem.

Emese gyomra görcsbe rándult.

– És ha nem akarok? – kérdezte. Dacosan nézett föl rá, de a barna szempár hűvösen pillantott rá. A férfi átnyúlt rajta, megragadta a kantárt, s előrehajolva a fülébe súgta:

– Nem érdekel.

Beharapta az ajkát, megmakacsolta magát. Indulatosan hátrafordult, és belekönyökölt a hasába, aztán beleakaszkodott a karjába, hogy átemelje lábát közben.

– Rohadék! – lihegte, és beleharapott a férfi kezébe. Meglepett kiáltást hallott, aztán megcsúszott, és lezuhant a lóról az avarba. A szusz kiszorult belőle, de aztán a hasára hengeredett, és föltápászkodott.

– Jobban tennéd, ha velem jönnél. Vannak törvények, gyermek. Téged nekem ígértek, ezért eljöttem érted. – Szigorú hangja megenyhült. – Ne ellenkezz, mert...

– Mert mi? – Körülnézett, merre futhatna. Jobbra mintha nyiladékot látott volna a fák között.

– Mert nem tudsz visszamenni. Apád elveszített.

– Nem!

– Biztos? – kérdezett vissza a férfi különös hangsúllyal.

Emese megingott. Hiszen Apa járt már ebben az erdőben, és mégsem szólt. Ki tudja, mit csinált, kivel beszélt össze, mire gondolt? Bennem nem bízott soha, sajdult belé. Kiszaladt a lábából az erő. Nekidőlt a fának.

A lovas leugrott a lóról. Az avar megzizzent fekete csizmája alatt.

– No, gyere!

Fölszegte a fejét, és szeme összeszűkült. Akárkinek is adta oda Apa, a maga ura. Hirtelen megugrott jobbra, és fölszaladt az emelkedőn. Hallotta, hogy a másik azonnal utána veti magát, köpenye suhog a fák között. Rézszínű törzsek között rohant, a lombok elhajoltak az útjából. Aztán egy kéz kapta el a bokáját, és felbukott.

Lihegve hátára hengeredett, és már karmolt is, de félresöpörték karját.

– Elég lesz, te gyerek! – és most először harag csattant a lovas hangjában.

Leszorította a földre, majd gyorsan virágot tépett az egyik fa tövéből, és belenyúlt a kelyhébe.

– Aludj! – és bár Emese ide-oda vetette fejét, elkapta, és végigsimított szemhéján a virág harmatával.

Rohadék, szemét, visszhangzott fejében, aztán gondolatai elhalkultak. Még érezte, hogy fölrántják a földről, és valaki átveti a vállán, utána legyűrte a hirtelen fáradtság.

A falevelek halk csilingelése volt az utolsó, amit hallott, és egy ló örömteli nyihogása.

* * *

Az öröm, az hiányzik az Özvegy mosolyából, ahogy a hollóra néz. A keserűség ráng ajkán, ahogy elhúzza. A madár ide-oda csapong a magas falak között, helyét keresi, majd letelepszik egy szarufára. Borostyánszín szem villan, halk károgás hallik.

– Nos? – fordul el a hollóról a szürke tekintet. Tartód megrezzen.

– Távozott Héterdőből.

Az öregasszony pillantása metsző.

– Tehát elfogadta az ajánlatot?

Az emberke habozik, füle reszket.

– Nem mondta.

– Nem?

Felpattan. Keze csontszínű pók a szürke ruha fölött.

– Talán nem volt elég kecsegtető az ajánlat? Ennyire biztos lenne magában? Vagy úgy gondolja, ha annyi éven át nem ment, most majd erővel el tudja venni az erdőt magának?

Tartód hallgat, orrát piszkálja.

– Szeretné, ha kívül lennék az erdőn, mi?

– De hiszen kilépett. Hát nem mindegy, hogy elfogadta-e szóban?

– De miért ment ki? Hisz...

– Lányt rabolt.

Az Özvegy mozdulatlan, akár egy jégtömb.

– Az emberlányt? – kérdezi halkan.

– Láttam, hogy beviszi a várába. Aranyhajú, a szeme kék. Nincsen emberszaga.

Kacagására fölfülel a holló, szárnyait csattogtatja.

– Hát mégis! Övé az erdő, ha kéri! Hívd ide Rabonbánt!

Fölnéz, türelmetlenül int. A holló leröppen fehér karjára.

Az emberke az orra alatt motyog.

– Megpróbálhatom, öreganyám.

Az Özvegy fölemeli a hollót, a szemébe néz. Egy pillanatra tiszta fény csillan a madár szembogarában, aztán ismét elmossa a köd. Sovány ujjak cirógatják a tollakat.

– Majd te kikémleled nekem, igaz? – Figyelmeztetően megszorulnak az ujjak a hollón. – Ügyelj!

Károgás. Az öregasszony tekintete ellágyul, megsimogatja a hollót, aztán fellöki a levegőbe. A fekete szárnyak kibomlanak, suhogva fölkavarják a terem hideg levegőjét. A magas ablak egy pillanatra elsötétül, s a holló már tova is tűnt.

– Te még itt? Elmehetsz.

Tartód sietve bókol, puha lába igyekvőn surrog a kövezeten. Miután becsukódik mögötte az ajtó, az Özvegy kilép az erkélyre. A hideg szél belekap ruhájába, földagasztja körülötte. Lenéz a tóra. A hattyú önmagát nézi a víz tükrében.

Fölötte holló suhan át, mása fekete halként siklik a tavon.

* * *

Amikor kinyitotta szemét, egy holló nézett vissza rá. Éles csőre szürkén meredt előre, karmai a párnába mélyedtek.

Megriadt, és elhúzódott, a madár felé csapott, de az már ott sem volt, károgva fölszállt, majd az ablakpárkányra röppent. Még csúfondárosan visszanézett, aztán kitárta szárnyát, és eltűnt.

Megdörgölte a szemét, és fölült. Kőfalú szobában feküdt széles, rövid ágyon, púposra halmozott derékaljak között. A paplannak ibolyaillata volt. Fölötte vén szarufák tartották a magas, faburkolatú mennyezetet, s az egyikről csuklóvastag vasláncon gyertyákkal megrakott csillár lógott: kerekét feketére festették, talán, hogy ne látsszon rajta annyira a kor. Az ágyon kívül egy tulipános láda és egy asztal állt csak a csupasz kőpadlón, fájukat kiszívta az idő, a festék megkopott. Az ablak az égre nézett, de hallani lehetett a vadon csilingelését, susogását.

Kidugta lábát a paplan alól, és lecsúszott az ágyról. Bakancsát alatta találta egy bili társaságában. Gyorsan felhúzta a cipőt, és az ablakhoz szaladt.

Az erdőre számított, mégis meglepte, mennyire más a vadon, mint Gödöllő házai előtt a rézszínű, lombot hajtó füst – a fák sötétszürkék voltak, koronájukon tompán csillant a fény, rozsdavörös villant elő innen-onnan a levelek alól, amelyek alig mozdultak az odafönn átsuhanó szélben.

Az ablak egy toronyból nyílt, magasan a fakoronák fölött, és amikor felkapaszkodott a párkányra, hogy ráhasalva kihajoljon, nyaktörő mélységet pillantott meg. A vár aljában rozsdaszín patak folyt, s veszett el a fák között. A vas- és vérszínű rengeteg komoran zúgott.

Visszariadt a tömörnek, ridegnek ható fák látványától. Hátracsúszott a párkányról a padlóra, és megpördült. Emlékezett a fekete lovasra, a menekülésre, arra, hogy nem jutott egy emelkedőnél tovább. Halántéka azonnal lüktetni kezdett, mintha most is rohanni kéne, ugrani, menekülni... Az ajtóhoz lépett, megragadta a kilincset, és határozottan lenyomta.

Meglepte, hogy nem találja zárva. Félig már elszánta magát, hogy zordan kivárja, amíg a lovas be nem lép, és akkor fejére olvas valami megsemmisítőt a gyerekrablásról – ha elmúlik ez a jeges csomó addig a gyomrából –, de nem várta, hogy szabadon kimehet.

Az ajtó egy csigalépcsőre nyílt. A falikar fáklyái nem égtek, a fokok sötétségbe kanyarodtak. Hunyorogva pillantott le a lépcsőház fekete torkába, aztán kezét a falon nyugtatva elindult. Háta mögött nyitva hagyta az ajtót, hogy legalább némi fény leszivárogjon. Az első csavarodás után eltűntek a színek, csak szürke és mélyfekete maradt, és aztán az sem. Csupán az ujjait súroló hideg érdesség tudatta vele, hogy a fal még mindig ott van. Óvatosan, egyenletesen lépkedett a sötétségben, bakancsa hangosan kopogott.

Hűvös volt a kő. Hangosan lélegzett a sötétben, aztán a bakancs koppant egyet, és következő lépése már nem vitte lejjebb. Egy pillanatra megállt, és bizonytalanul körbetapogatózott, aztán keze rálelt egy faajtóra, majd egy nehéz vaskilincsre.

Hunyorognia kellett a hirtelen fénytől. Homályos szobára számított, ehelyett egy kőhidat talált, amely csillogott a szikrázó napsütésben. Visszahőkölt, és a kilincsbe kapaszkodott, aztán szeme megszokta a ragyogást, és látta, hogy alig pár lépés hosszú, s a túloldalán egy újabb fal magasodik, egy másik ajtó várja.

A torony a vár magas épületétől külön állt, egyedül ez kötötte össze vele, mintha a kettőt külön-külön építették volna, s csak később jutott eszébe valakinek, hogy összekapcsolja őket. Kétoldalt az erdő szürke tengere terült el, fölötte bárányfelhők fehérlettek az égen. Alul pedig a mélység.

Csak egy rövid híd, gondolta, és lenézett. Ritkán szédült a magasban, most is csak a kő szikrázása bántotta a szemét. Nem félt a mélységtől; egyszer egy osztálykiránduláson fölmászott egy magas sziklára vadszegfűt szedni – micsoda édes illata volt, soha nem érzett még olyan finomat –, és amikor egy szomszéd kőháton meglátott egy újabb csomót, átszökkent a mélység fölött. Zerge vagy, mondta neki az osztályfőnök, de mégis kiállította a sorból a fagylaltosnál.

Elengedte a kilincset, és előrelépett. Karját épp csak annyira emelte föl, hogy a szél meg ne tántoríthassa, majd nyugodtan átsétált a szemközti ajtó előtti kilépőhöz. Haja lobogott körülötte, akár egy zászló. Aztán benyitott.

A rövid lépcsőt nem lakta be úgy a sötétség, mint a másikat, a toronyban, s a végén ajtó helyett csak egy poros, vörös függöny takarta el a kijáratot. Amikor föllebbentette, színes fényeket látott: egy nagy terem kék és sárga üvegablakainak csillogását.

A kőpadló fekete-fehér sakktábláján hosszú asztal állt, körülötte össze nem illő, fából faragott székekkel. A mennyezetről három vénséges csillár lógott, gyertyái közül számos tövig leégett már. A terem négy sarkában függöny takarta a lépcsőket, s közöttük két kőkandalló ásított egymással szemközt. A hamu nagy kupacban szürkéllett öblükben, noha a vödör ott állt mellettük.

A lovas az asztal mellett ült, előtte tálca. Amikor Emese megpillantotta, megtorpant, és szíve ijedtében nagyot ugrott.

– Gyere csak! – szólalt meg a férfi, és fölnézett. Eltolta maga elől a tálcát. – Éhes vagy?

Nem mozdult, csak nézte a lovast. Az arcát most alkalma nyílt megfigyelni: hosszúkás volt, orra határozott és nagy, szája sarkában vékony ránc. Jól eszébe véste: ezt az ábrázatot gyűlölnie kell. A férfi nem állt föl és nem tett fenyegető mozdulatot, de ez nem jelentett semmit. Elrabolta őt, és nem volt annyira kisgyerek, hogy ezt ne fogta volna föl. Hiába a vár, az erdő, a fekete ló és mindaz az izgalom, ami elfogta volna, ha mindez nem vele, hanem egy mozivásznon történik meg. A lényeg annyi volt: egy idegen elragadta, és a szándékairól nem tud semmit.

Érzett valami furcsát is felőle, halvány illathoz hasonlóan, amelyet nem tudott semmihez sem hasonlítani. Nem volt virág, sem kellemetlen szag, leginkább a frissen mosdatott bőrhöz hasonlított. Gyerekkorában érzett hasonlót, bár akkor erősebben: néha, ha anyja nyakához bújt, ez csiklandozta az orrát. Nagy ritkán, ha szippantott bőre illatából fürdés után, szintén ezt érezte.

– Nem kell félned – szólalt meg a férfi csendesen. – Ami történt, megtörtént. Vannak szabályok.

– De... milyen szabályok? – kérdezte hevesen.

– A Rengeteg szabályai. – Összehúzta a szemét. – Nem sokat tudsz, ahhoz képest, aki vagy.

– Mert te tudod, ki vagyok.

A gúnyra a férfi csak elmosolyodott.

– Kérdeztem már: éhes vagy-e?

Tétován közelebb ment, és megállt az asztal mellett. A férfi tört egy darab barna kenyeret, megsózta, és átnyújtotta neki. Kicsit szikkadt volt, de ízletes, puha magvakat sütöttek bele. Ahogy az egyik szék támlájába kapaszkodva majszolta, a lovast figyelte, az meg őt. Annak ellenére, hogy az erdőben erőszakkal leteperte, nem tűnt veszélyesnek; tekintete meglepően tiszta volt és meleg. Emese arra gondolt, hogy talán csak nem ért valamit. Aztán beléhasított, hogy ez igaz is. Semmit nem tud semmiről. Érezte, hogy most ijedtnek kéne lennie, de a félelem elillant, csak a válaszokat követelő, mohó nyugtalanság maradt meg benne.

– Ülj le!

Kihúzta a széket, és leült a szélére, hogy ha kell, fölugorhasson. Valójában nem félt már a lovastól... Persze attól még hazudhat az a tiszta szempár.

– A vendégem vagy.

Emese gúnyosan elmosolyodott.

– Na persze.

A lovas a tálcára mutatott.

– Ettél a kenyeremből. Ettél a sómból. Hogyan kételkedhetsz benne?

Összevonta szemöldökét. Nem értette.

– Nem tudod, miről beszélek, ugye?

– Úgy csinálsz, mintha hülye lennék. Ne csináld! – Maga is meglepődött a merészségén, és idegesen beszívta a levegőt, de a férfi ülve maradt.

– Nem hülye vagy, csak tudatlan. Erről nem te tehetsz. Az, hogy nem tanultál semmit, a szüleid mulasztása. Nem a tiéd.

Érezte, hogy megint feltámad benne a düh, ezúttal a felnőttek öntelt titkolózása miatt. A szülei meg ez a férfi a jelek szerint mind tudnak valamit, ami számukra világos és egyértelmű, csak ő ücsörög itt bambán, mint egy hülyegyerek, és akármit mond is ez a lovas, ez lenézés.

– Ha nem akarod elmondani, ne mondd – motyogta. – De a célozgatás nem hiányzik.

A férfi elmosolyodott.

– Akkor egyértelmű leszek. Rabonbán vagyok, a vas- és a rézerdő ura. Elhoztalak, mert ha nem teszem, meghaltál volna. Utánad kémleltem, mert... valaki nagyon érdeklődött irántad, és tudni akartam, miért. Hozzád és a szüléidhez nem sok közöm van, és ha úgy vélted volna beszédemből, hogy jól ismerem őket, akkor elnézésedet kérem. A Héterdőt, Tündérország határvadonját ismered, igaz?

– A fákra gondolsz a házak között...? És... – Megszédült. – Voltam már itt... amikor kicsi voltam.

– Igen – súgta Rabonbán, de Emese nem figyelt rá.

– Emlékszem rá. A fákra... biztosan jártam itt, de akkor más színűek voltak a levelek... és tudom, hogy Apa is ide jár. Éjjelente, de nem mondta el soha. Csak a nyomait láttam a...

– Igen. A Rengeteg nem engedte be. Varázslat ül az erdőn, ellene. Emberfia ide csak nagyon ritkán jut be. A határt csak kevesen léphetik át. Kell egy kevés mindkét vérből. Az apád nagyon bátor, amiért megpróbált mégis bejutni, és nem is egyszer. – A férfi hallgatott egy kicsit. – Az efféle kitartás mindenképpen becsülendő.

Emese elhúzta a száját.

– Nekem hazudott.

– Ha az ember elkeseredett, sok mindent megtesz... Például alkuba csapja a lányát.

Ránézett Rabonbánra, és hirtelen visszataszítónak találta nyugalmát. Hogy ülhet ott és mondhat ilyeneket?

– Nem tudsz róla semmit!

– És te igen? Ki az apád? Ki az anyád? Tudod a választ?

– Anya tündér! Apa meg... ember.

– És még?

Rabonbán még mindig higgadtan mosolygott, és most leginkább fölénynek tűnt a csillogás a szemében. Emese beharapta ajkát, nehogy kicsorduljanak a könnyei, még a tenyerébe is belevájta körmét – máskor ez segített –, de most sírva fakadt. Bömbölve, csukladozva sírt, ahogy a kisgyerekek, és alig hallotta, amikor a férfi beszélni kezdett:

– Sajnálom, hogy nem mondták el neked az egészet. Édesanyád hattyútündér volt. Itt találkozott édesapáddal, Héterdőben. Ritka dolog, hogy egy emberfia idekeveredjen... még ritkább, hogy itt is maradjon... és mindig fenekestül fölfordít itt mindent. Utána elmentek. Ennyit tudtam róluk, aztán édesanyád visszajött. – Elhallgatott, és Emese kifújta orrát.

– És?

– Csak azt mondom, amit mondhatok. – Felállt, és az egyik ablakhoz ment. A zár csikorgott, ahogy elfordította. – Megbűvölte a fákat, hogy ne engedjék be az édesapádat. Utána... – Visszanézett Emesére. – Gyere ide!

Megtörölte szemét. Szégyellte magát, amiért sírt egy idegen előtt, de Rabonbán úgy tett, mintha nem zavarná, és így ő is megjátszhatta, hogy minden rendben. Pedig nem, egyáltalán nem, úgy érezte, szétfeszíti a sok minden, amit elfojtott, és hogy ugyanakkor teljesen üres.

Odasomfordált a férfi mellé, aki kimutatott a Rengetegre, a távolba, ahol a szürke lombok fölött torony magasodott, akkora, mint egy gyufaszál.

– Visszament oda, az Özvegyhez. Ostobaság volt tőle. Most is ott van, elbűvölve. Mindenki tud róla a Rengeteg lakói közül, és senki nem tehet semmit. A törvények szerint megérdemelte. Ebbe még a tündérkirályoknak sincs beleszólása a hegyen túl. A sárkányokat pedig nem érdekli.

– Anya? Ott van? – Gyomra megremegett. – Mi az, hogy elbűvölve?

– Nem mehet el, nem beszélhet. Már csak hattyú. – Rabonbán végigsimított a párkányon. – Sokak szerint jól van így. – Miért csendül akkor így a hangja? – Talán az apád tehet valamit, nem tudom. Ki kell várni. Cserében pedig...

Apja említésére elhúzódott az ablaktól. Anya elment, elvarázsolták, Apa meg utána, de mindebben hol van ő? Hol van a gondolat, amit rá szántak, mit az, amit érte tettek? Az egyik elhagyta, a másik eladta, és már sírni sem tudott, mert a fájdalom nagyobb volt annál, hogy csak úgy kibőgje.

– Mit kért? – kérdezte végül halkan.

Rabonbán ránézett, és Emese egy pillanatra megijedt, hogy visszakérdez, és akkor neki ki kell mondania, hogy Apa elcserélte őt. Magában már beismerte, hogy valóban megtörténhetett, de félt hangot adni neki. Attól véglegesebbé válna.

– Be akart jutni az erdőbe, hát beviszem.

– Ennyi? – Nehezen préselte csak ki a szót.

– Nem egészen. Szeretnék tőletek kérni valamit. Majd, ha ő is itt lesz.

Emese lenézett a földre, aztán ki a szürke erdőre. A szél összeborzolta az ágakat, és most mintha bántó csikorgást is kihallott volna a levelek harangjátékából.

– És mi lesz velem? – kérdezte aztán józanul. Nem akart most a szüleivel foglalkozni, túl messzire, kiismerhetetlen utakra vitték volna gondolatai.

– Itt maradsz – fordult el a férfi, és visszasétált az asztalhoz. – Neked is jobb most így. Vagy nem így találod? – Nem várt választ. – Nem feltétlenül ezért mentettelek meg, de ilyen következményei is vannak. Itt kell maradnod.

– Rám is vonatkozik? – kérdezte, és bár nem tudta, pontosan miféle szabályra gondol a másik, máris utálta.

– Az emberi vér nem véd ez ellen, gyermek. Elnyertelek, hát itt maradsz velem. A vendégemként.

Pólóját húzgálta, aztán fölszegte állát, és az ajtóra mutatott. – Akkor el is mehetnék? Egy vendég elmehetne.

Rabonbán szemében jókedv csillant, és az asztalnak támaszkodva visszakérdezett:

– És el akarnál menni?

Megingott, amikor a Rengetegre gondolt, de aztán azt mondta: – Igen.

A férfi keresztbe fonta karját.

– Akármikor távozhatsz a váramból, ha előbb megígérsz nekem valamit.

Erre összerezzent.

– De... – kezdte, mosolyt erőltetve magára. – Nem szükséges ígérnem semmit. Ha kell valami, majd szólsz, és...

– Tudom, mit jelent ígérni – szakította félbe. – Azért is kérem. Nem elégszem meg kevesebbel. Egy ígéret, amelyet valamikor a jövőben beválthatok.

– Mi?

Keze remegett. Háta mögé dugta, és megpróbált bátornak és határozottnak látszani, pedig érezte: bensője is reszket, és ez egész bizonyosan meglátszik a szemén.

Rabonbán tekintete megkeményedett.

– Vagy bezárlak a szobába, és ott is maradsz... vagy szabadon járhatsz-kelhetsz. Egy ígéreten múlik minden. Megadod?

Nehéz kibújni az ígéretek alól. A legtöbbször úgy fogalmazott, hogy reményt keltsen, de ne kötelezze el magát. Ez csak Apánál nem működött, de ő nem is kért soha olyat, amit ne lett volna nagyon fontos betartani, és legtöbbször csak meg akarta védeni. Mint amikor arra kérte, hogy ne menjen föl a padlásra, és felejtse is el? Forrónak érezte az arcát.

A férfi megindult felé, majd megállt előtte. A különös, semmihez nem fogható illat fölerősödött.

– Nem mozdulsz innen, amíg nem válaszolsz. Ha pedig azt mondod: nem, az egyetlen utad a toronyba fog vezetni. Nekem úgy is jó.

Kereste a kiutat, de nem talált.

– Mondd, mit kérsz! – suttogta végül.

– Még nem tudom – kacagta, és Emese összerezzent a hang hallatán. – Most csak azt ígérd meg: amit kérek tőled a jövőben, ezen ígéretedre hivatkozva, azt tedd meg nekem, akármi legyen az, hacsak nem veszélyezteti az életedet! Jó így?

Nagy ígéret volt, talán a legnagyobb, amit eddig tett, és bele sem mert gondolni abba, miféle büntetést kockáztat meg. Mindig lehet nemet mondani, utólag is – de mivel jár? A fájdalomra gondolt, aztán arra, hányszor esett el „véletlenül”, ha nem tartott be egészen apró ígéreteket, és hányszor tört csontja. Amíg meg nem tanulta, hogy ez a könnyelmű ígéretektől van, végigbetegeskedte az első néhány tanévet. Ez azonban jóval komolyabb. Mintha a lelkét kéne eladnia, olyan. Mi történik vele, ha meghallja, mit kell tennie, és mégis muszáj ellenállnia?

– Jól gondold meg! Már nem vagy annyira gyerek, hogy ne tudnád, mit jelent ez.

– Akkor miért kéred, ha te is tudod? Ez nem fair!

– Ha úgy érzed, nem ér meg neked ennyit a szabadságod, akkor mondhatsz most nemet is – felelte csöndesen, kíméletlenül, és a toronyba vezető ajtóra mutatott. – Visszakísérjelek?

Legszívesebben megütötte volna. Ez nem igazság! Aztán kiszakadt belőle:

– Nem!

Lehajtott fejjel, zihálva állt. Ostoba, mondta magának. Ez baromság volt. Most aztán sosem enged el.

Zúgott fülében a vér. Nem hallotta, inkább csak érezte az illat halványulásából, ahogy a férfi odébb lépett.

– Jól van. Ráérünk még. Mehetsz. Ahová akarsz. Itt is maradhatsz, persze. Én ezt javaslom. Vendégként.

Fölnézett.

– Tudom, hogy mit jelent – folytatta Rabonbán. – Értékelem, hogy ésszel döntöttél, még ha...

– Dögölj meg! – közölte vele fojtott feszültséggel. – Senki nem kényszerített, hogy kérd, nem igaz? Élvezted, hogy szórakozhatsz? Dugd fel magadnak az értékelésedet!

A férfi arcán döbbenet futott át, és Emese erre halvány elégedettséget érzett.

– Merre van a kijárat?

Rabonbán az egyik függönyre mutatott.

Emese nem nézett vissza rá, és amikor a férfi utána szólt: – Még mindig tartom, hogy szívesen látlak – fölmutatta a középső ujját. Elhúzta a függönyt, aztán kinyitotta a faajtót. Újabb lépcsőre jutott, de ezt megvilágították a falba vágott résen beeső sugarak. Bakancsa hangosan kopogott a szürke fokokon. Lent folyosóra bukkant, majd egy nagy előtérbe jutott. A falakat kopott gobelinek díszítették, a sötét fabútorokat belepte a por. Egy asztalon egymásra hányt holmik hevertek: tömlők, takarók, fegyverek, könyvek. Az ajtó mellett két favödör.

Megállt egy pillanatra, gyűjtötte magába a dühöt, elkeseredettséget, erőt, aztán lenyomta a kilincset, és kilépett a várból. A napfény és a csilingelés szinte pofon vágták, hunyorognia kellett. Eltakarta a szemét, s ahogy lassan leengedte a kezét, a szikrázás eltompult, szürke árnyak telepedtek a csillanások közé, és a lépcsősoron, a fémsörteként ható füvön túl meglátta az erdőt.

Kézzelfogható volt, nem úgy, mint a toronyból nézve vagy régen – nagyon régen – Gödöllőn. Valódi fák, szürke kérgükön rozsda zuzmója virágzik, odvukban feketeség és madárfészkek. A gyökerek szövedéket alkottak a földön, és elkúsztak majdnem egészen a vár lábáig. A patak vörösen csobogott a fal mellett, és veszett el a vaslombok árnyékában. Nedves rozsdaszag érződött.

Jobb kéz felől, a távolban egy hegy magasodott. Csillogott az oldala, minta megolvadt cukor, és formára is olyan volt, akár egy édes süveg. Megcsúszott rajta a napsugár.

Lassan lesétált a lépcsőn, aztán megállt.

Könnyű volt kilépnie a várból. A Rengeteg azonban már más volt. Ezeket a fákat nem ismerte, és ahogy végignézett a törzseken, csak az idegenség árnyait látta az ágak között lengeni. Indulni kéne, mondta magának, és tett pár lépést. Már érezte az erdő hűvösét az arcán.

De hová? Anyához? Aki... hattyú? Összezavarodott. Miféle hattyú? Erről Anya soha nem beszélt. Rabonbán mutatott egy tornyot neki odafönt, de azt most nem látta. Merre indulna? Vagy menjen haza? De hogyan? És kihez? Apára gondolt. Érezte a fölkavarodó dühöt, és nem értette, hogy lehet, hogy a haragtól csak még jobban fáj: miért nem védi az indulat úgy, mint máskor? Apa ebben az erdőben járt, ide tért vissza azokon az éjszakákon. Titokban ez volt neki a legfontosabb. Olyannyira, hogy...

Halk nyöszörgést hallott, aztán rájött, hogy ő maga nyöszörög. Szájára szorította a kezét, és mély lélegzetet vett. A szemközti fán ott ült a holló, amelyiket az ablakban látott. Megint érezte a finom, gyenge illatot.

– Értem – mondta. A holló visszavillantotta rá sárga szemét, de néma maradt.

Leült az utolsó lépcsőfokra. A kő hideg volt, de nem számított. Fáradtnak érezte magát.

Már tudta, miért engedte el Rabonbán; az ígéret csak trükk volt, egy ráadás, amit ki akart csikarni. Mert tudta, amit most már ő is: hogy úgysincs hová mennie. Nem azért, mert nem ismeri az utat. Hanem mert Apa már választott, és nem őt.

* * *

Már akkor sejtette, hogy rosszul választott, amikor rámondta az alkura az igent. Nem mert megbízni a lovasban, de most már nem tehetett mást. A tündér szavát adta, hogy beviszi a Rengetegbe, és muszáj volt ebbe a szóba kapaszkodnia. Az ígéreteiket meg kellett tartaniuk, ezt tudta Lónától. Ez volt a reménye. Oly régóta próbál átjutni a strázsáló fákon!

A tükröt letette egy padra, aztán elment meginni egy kávét a cukrászdába. Szándékosan nem nézett ki az ablakon, mereven uralkodott az izmain. Kezében megrezzent a csésze: ez zavarta.

Minden rendben lesz. Ez az ár, mondogatta magának, de riasztotta, hogy ez mennyire üres győzködésnek hat.

És mi lesz utána? – kérdezte magától. Ha bejutottam? Felötlött előtte a Rengeteg képe, úgy, ahogy régen, tizennégy éve látta: hatalmas, eleven, a Földet beborító óriási ősvadonok szellememlékezete, a göcsörtös törzsek között csalóka ösvények kanyarognak, ingoványhoz, tavakhoz vezetnek, és csak a véletlen vagy a tapasztalat képes megmondani, melyiken induljon az ember.

Nagyon rég volt. Mit fog tenni, ha már bejutott? Bolyong a vadonban, amíg valaki rá nem talál? Vagy keres egy vezetőt, mint amilyen a hollólány volt régen?

Rádöbbent, hogy eddig csak a bejutáson járt az esze, és csak homályos ábrándképei voltak arról, mit kell tennie, merre induljon, ha túl lenne az első fákon: látta magát, ahogy átvág a törzsek között, aztán már Lónát tartotta karjában, ezeregyszer elképzelte az első beszélgetést – amely hol örök búcsúval és pofonokkal végződött, hol kétségbeesett szeretkezéssel, attól függően, éppen mennyire hitt a jövőjében. Kivel kell majd megküzdenie? Azzal a fekete hajú lánnyal, akinek ígéretet tett, de megszegte, mert ember volt, és nem tudta, mennyit ér? Vagy Lóna mostohaanyjával, akiről néha a felesége reszketve beszélt? Nem tudta, hogyan tovább.

Ha odáig jutok, tudni fogom.

Nyirkos volt a tenyere.

Kipillantott az ablakon, de nem látta jól a padot, egy gyerekével veszekedő anyuka eltakarta. Hirtelen mehetnékje támadt. Gyorsan visszatette a pultra a félig üres kávéscsészét, fizetett és kilépett.

A pad üres volt. Átrohant rajta az öröm, és elvigyorodott. Sikerült elveszíteni valamit, és ha úgy veszi, ez csekély ár volt a bejutásért. Futva indult meg az autója felé, úgy érezte, nem tud elég korán hazaérni. Most már minden rendben lesz.

Öt perc alatt hazaért, de addigra az öröm ismét szorongássá halványult. Nem tudta lerázni magáról az érzést, hogy valamit rosszul tett, és amikor megpillantotta a nyitott ajtót, rajta a védő mintával, a balsejtelem fölerősödött.

Úgy rontott be a házba, mintha égne, és azonnal elkiáltotta magát:

– Emese! – Aztán kis szünet után: – Megjöttem!

A szobák némák maradtak. Benézett a nappaliba, aztán fölszaladta lépcsőn.

Mellbe vágta a létra látványa. Világos volt, hogy ő hagyta ott, amikor elrohant, akárcsak az, hogy nem kellett volna. A nyitott csapóajtó már meg sem lepte, addigra már teljesen elborította az aggodalom.

– Emese! – kiáltotta, remélve, hogy lánya még nem bontott ki odafönt mindent, és még nem jutott el a ládáig.

Csend. Megragadta a létrát, és fölkapaszkodott, hogy maga járjon utána a válasznak.

Megkapta: a láda nyitva állt, az album a földön, ám ezt leszámítva a padlás üres volt. Elkésett.

Azt, amit elveszítesz, hallotta fejében a lovas hangját, és majdnem leszédült a létráról. Már tudta. Nem a tükör, nem valami tárgy, amit szándékosan hagy el, megpróbálva becsapni a törvényeket. Nem: pontosan az, amire először gondolt, de aztán ostobán száműzte a gondolatot.

Hát nem ismered eléggé a tündéreket? – kérdezte magától keserűen, és lemászott a létrán, hogy még utoljára benézzen Emese szobájába, és az üres szoba látványa kioltsa szívéből a reményt.

* * *

A tündérerdő madártalan egének kékje lassan narancsba hajlott, s rövid időre elzöldült, mielőtt a fényeket kioltotta volna a szürkület. A fák vasszíne feketére váltott, és az ágak közül kelő, fémszagú szél baljósan sziszegett. Hűvösödött.

Emese még mindig a lépcsőn ült. Fázott, de nem szívesen ment volna be a várba. A lombokat nézte, a hollót, s közben gondolkodott. Nem jutott sokra: agya zsibbadt volt, és gondolatai egyre ugyanazokon a pályákon zakatoltak.

A madár a legszélső ágról figyelte. Nyugodtan ült, mert ő sem moccant, csak néha tollászkodott egy keveset, hogy aztán meglepően értelmes tekintetét visszafordítsa rá. Másnak tűnt, mint a többi állat, a halovány illat, amely áradt felőle, a sajátja volt, hasonló Rabonbánéhoz, Anyáéhoz és az övéhez. Valamiben mindannyian egyek.

– Na, mi van? – kérdezte tőle halkan, rekedten.

A holló nem felelt, csak egy kicsivel közelebb ugrott az ágon. Szelídnek tűnt.

– Csak tudnám, mit bámulsz...

A fák árnyéka megnyúlva kúszott végig a füvön. Hirtelen kinyújtotta a kezét felé.

– Hé! Gyere! Na, gyere ide!

A madár megdermedt, s mintha elgondolkodott volna, aztán lassan széttárta a szárnyát, és odaröppent Emese csuklójára. Nehezebb volt, mint elsőre sejtette, karmai finoman karistolták bőrét.

– Ki vagy?

Borostyánszín szem villogott vissza rá. Közönséges madárnak tűnt, de néha a tekintete mintha megváltozott volna: fájdalom villant benne, felindultság. A fekete szembogár fénye hol megtört, mintha árnyék borult volna rá, hol már-már emberi értelemmel csillogott.

– Ki vagy? – kérdezte ismét, és fölemelte a másik kezét, hogy megérintse a madarat. Váratlanul kihűlt az értelem a szemében, és a hosszú csőr lecsapott. Emese még időben elrántotta a fejét, föltartott tenyerébe mintha ár szűrődött volna. A holló károgva csapkodott szárnyával, és többször belecsípett a kezébe – félő volt, hogy az arca lesz a következő, amikor a madár hirtelen megdermedt, és rámeredt.

Fájdalom, harag és szégyen kavargott abban a pillantásban, ahogy a lélek, mintha ablakon át, kitekintett a madárból, utána a holló fölrebbent, és olyan közel suhanva el arca mellett, hogy szele megcsapta, fölrepült a toronyba. Utánakapott, de már nem érte el.

Tenyere vérzett, és látszott, hogy a seb körül be fog kékülni a bőr. Csak most érezte igazán a fájdalmat, és összeszorította ajkát, ahogy óvatosan megmozgatta ujjait. Finoman lenyalogatta a vért.

– Megcsípett a büdös?

Fölkapta fejét. Nem messze tőle alacsony emberke állt a szürke fűben, nagy kabátban, hosszú, selymesen fénylő, barna szőrű füle a válláig konyult le. Szakálla puhának tűnt, mintha bunda volna, és nem sörte, gombszeme sötéten villogott.

Fölpattant, és mellkasához szorította sebesült kezét.

Az emberke meghajolt.

– Firtos, szolgálatodra! – Amikor a lány nem szólt semmit, kinyújtotta a kezét. – Megnézhetem?

Bizalmatlanul bámult rá, aztán némán előrenyújtotta tenyerét. Az emberke lassan közelebb jött. Keze érintése meleg volt és puha, mintha alig látható pihék borítanák ujjait. Ahogy vaksin a seb fölé hajolt, szakálla végigcsiklandozta a lány tenyerét. Olyan volt, akár Adél rókakucsmája, amely mindig fönt volt a kalaptartón, de sosem hordta. Aztán Firtos fölnézett.

– Csúf vágás, az biztos. De forrasztófű nem kell hozzá – azzal elnevette magát; Emese azonban továbbra is komolyan nézte, még csak el sem mosolyodott. – Rabonbán itthon van?

– Bent.

– Ó, bent. Persze. Jössz, kis hölgy? – Elindult fölfelé a lépcsőn, meztelen, hosszú ujjú lába neszezve surrant végig a kövön.

Azt mondta volna, hogy nem, de éhes volt és pisilnie kellett, a fák közé pedig eddig sem mert belépni, és most, hogy megnyúltak az árnyékok, még kevésbé hitte, hogy lesz bátorsága hozzá. Előbb-utóbb vissza kell mennie a várba, és jobb most, hogy ezzel elkísérhet valakit, mint később, amikor teljesen nyilvánvaló lenne, hogy megfutamodott.

Felállt, leporolta fenekét, és az emberke után indult, aki ismerhette a járást, mert habozás nélkül átvágott a faliszőnyegekkel díszített előtéren a lépcsőhöz.

– Te itt laksz? – kérdezte tőle a lány.

Firtos megfordult, és elnevette magát.

– Ugyan! Nem engedné.

– Nem bizony – szólt Rabonbán fentről, majd lépteinek koppanó visszhangjai is követték. – Firtos? Vagy Tartód?

– Nem jönnék, ha nem Firtos volnék – mondta a másik halkan, és megállt az alsó lépcsőfokok egyikén, bevárta a vár urát.

– Ki az a Tartód? – kérdezte Emese, de nem figyeltek rá.

– Bizonyos ez?

Rabonbán lesétált a lépcsőn, és megállt az emberke mellett, aki csak az övcsatjáig ért föl. Megérintette a szakállas arcot, mire az lassan fölfelé fordult. Hosszan nézték egymást, aztán a férfi sóhajtott.

– Firtos vagy, ez igaz. Mégis nehezemre esik beengedni téged.

– Hogyan bizonyítsak?

– Te sehogy. Tebenned megbízom. A másikkal van gondom.

Az emberke megrázta a fejét. – Ő olyan, mint a forgószél. Senki nincs rá hatással. Még én sem.

Rabonbán fölemelte tekintetét, és meglátta Emesét. Jól tette, hogy nem mosolyodott el, jóllehet szája sarkát cibálta már a jókedv. A lány vállának feszültsége kicsit engedett.

– A vendégem vagy – mondta Rabonbán. – Vele viszont vigyázz! – intett az emberke felé. – Nem mindig az, akinek mondja magát.

Föllépdeltek a nyomában a lépcsőn. Az emberke Emese mellé zárkózott, és érdeklődve pillantott föl rá.

– Te nem vagy egészen közénk való, igaz? Először azt hittem, embergyerek vagy, de aztán...

Emese szigorúan nézett le rá – vigyázzak vele? Miért, ki ez? –, de a sötét gombszemekben nem látott mást, csak kíváncsiságot.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– De hiszen...

– Firtos! – szólalt meg Rabonbán a lépcső tetején. – Miért jöttél?

– Küldtek. – Hallgatott egy kicsit, aztán kijavította magát: – Küldték.

– És mit üzen az Özvegy Tartódon keresztül?

Lépteik hangosan kongtak a folyosón, majd a kőlépcsőn, csak Firtos talpa surrogott halkan. Emese szíve hevesen vert. Mit is mondott délelőtt Rabonbán az Özvegyről? Hogy Anya ott van nála?

– Arra kér...

– Kér? – nevetett föl a férfi, jókedve madárként csapongott a csigalépcső hűvös házában. – Mikor kért ő utoljára?

– Úgy hát hív. Mi a különbség? Nála a kérelem is csak a parancs egy fajtája. – Firtos hangja mogorván csendült.

– Nos?

Fölértek az ebédlőbe. A nagy asztalon ugyanaz a tálca állt csak, ami reggel is, és a terhe sem változott, talán a kenyér volt valamivel kisebb, és egy barna csupor is mellé került, ami nem volt ott korábban.

– Azt mondja, hogy látogasd meg. És tiéd az ezüsterdő, ha kéred.

– Nem ingyen adja. Épp elégszer megküzdöttünk már érte, kétlem, hogy elfeledte volna a sebeit. Mit kér cserébe?

Firtos habozott.

– Nem tudom.

Rabonbán leült, és intett nekik, hogy ők is foglaljanak helyet. Kenyeret vágott nekik, és Emese elé tolta a csuprot. Amikor fölemelte a fedőt, édes málnaillat szállt föl.

– Tudnod kell.

– A lányt. Tartód nem örül majd, amiért elmondtam.

– Tartód nem a barátom, ő nem örül semminek, ami nekem kedvez.

– Miért? Van barátod? – kérdezte Firtos, és szakálla megremegett, ahogy elfintorodott.

– Néha úgy gondolom, nekem is lehet – mondta Rabonbán kis hallgatás után. – Lehetne, ha nem lenne ennyire kihalt az erdő. Így be kell érnem köpönyegforgatókkal.

Emese megkente a lekvárral a kenyeret, és feszengve elfészkelődött a székben. Gyorsan, aprókat harapott a kiszáradt kenyérből, és az édes málnaízre figyelt. Feszélyezte a kettejük felől áradó keserűség. Megvolt neki a maga baja, nem hiányzott a másé.

– Hát, nehéz is a barátokat megtartani.

– Te már csak tudod.

Megint egymásra néztek az asztal fölött, aztán a férfi sóhajtva hátradőlt.

– Bocsáss meg, ez nem volt hozzám méltó.

Firtos biccentett, elfogadva a bocsánatkérést.

– Nem könnyű a barátság, ugye? – Emesére nézett, kacsintott, aztán beleharapott a kenyérbe.

– Mire kell neki a lány?

Mintha nem is róla beszélnének. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Talán valóban nem róla beszélnek... Ám egyszerre rápillantottak, és a kétsége elszállt. Hideg és nehéz harag támadt fel benne, de még nem tört ki. Legyűrte. Várt, és lassan evett tovább.

– Nem mondta pontosan.

– De sejted.

Firtos a magokat piszkálta karéjában.

– Azt mondta, a lány kell a lányért.

Mindketten Emesére néztek, mire szájában megállt a falat.

– Kár, hogy ő is tudja, hogy itt van. Arra számítottam, csak később veszi észre.

Az emberke mentegetőzött.

– A holló is itt van, mindegy volt, én mondom-e el, vagy...

– Persze. Persze. Semmi baj. Előbb-utóbb rájött volna.

A nagy csendben Emese nem tudott enni. Óvatosan letette a kenyeret az asztalra, és kínlódva lenyelte az utolsó falatot, miközben érezte, hogy mindkét szempár őt fürkészi.

– Mi van? – kérdezte mogorván. Gyorsan kapkodta a levegőt.

Rabonbán tekintete lecsillapította.

– Az Özvegy megtudta, hogy nálam vagy... és akar téged.

– Miért? – vonta össze szemöldökét. – Soha nem találkoztam vele.

– Az édesanyád miatt. Úgy látszik, nem elég neki egy hattyú a vízen. De ne aggódj! Itt biztonságban vagy.

Emese lenyalta a szája sarkából a lekvárt.

– De ad neked valamit értem.

– Nem érdekes. Nem kell elfogadnom, tudod.

Elgondolkozott. Az erdőbe tehát nem mehet ki, hiába áll előtte a lehetőség. Vagy ez a Firtos csak azért hozta ezt a hírt, hogy a félelmén keresztül itt tartsák? Az emberke hosszú, szőrös fülét, apró kezét nézte. Megmoccant benne a düh.

Nem tudom, kiben bízzak, gondolta magában. Egyszerűen fogalmam sincs.

– Akár itt is maradhatok – mondta végül, és fölvette a maradék kenyeret az asztalról.

De figyelni fogok, ígérte gondolatban. Nem vagyok csomag, amit cserélgetni lehet. Nem bízom bennetek. Nem bízom senkiben.

* * *

A holló figyel, lustán kering a vártorony fölött. Rábízza magát az éjszakai szélre, a magasban köröz, meleg levegő csiklandozza a szárnyát. Könnyűek a tollak, minden fuvallat beléjük kapaszkodik. A szél keze fölsegíti a magasba, szembe a vártorony ablakával.

Csap egyet-kettőt, aztán letelepszik a párkányra. Az ablaktáblák csak félig vannak behajtva, feje, ha akarja, befér köztük. Szürke csőre belóg a szobába.

Odabent szőke lány ül az ágyon: lábát lógázza, és a gyertyát bámulja az asztalon. Aztán hanyatt vágja magát. Föltett, meztelen talpa rózsaszín a fényben. A holló figyel, de csak sóhajtozást hall, csak nyugtalan mocorgást lát.

Azt parancsolták, figyeljen. Nézi a lányt.

Mintha minden tolltöve viszketne. Ismerős a szőkeség, a hanyag mozdulatok. Messze a múltban valami megmoccan. Emlékezik.

Felkárog.

A lány fölül, takaró suhog, nagy szemekkel bámul. A holló riadtan hátrál, beleakad az ablaktáblába, károgása most már ijedségét jelzi. Apró szíve hevesen ver fekete mellkasában.

Nem mozdulnak. Egymást nézik a keskeny résen keresztül. Aztán a lány elfordul, s a holló tollai lesimulnak.

Nem ez az a lány. Nem ez.

Ül a párkányon, fekete tollait fújja a szél. Bent reszket a gyertya lángja.

Figyel, de nem csak a lányt látja. Gondolatai között egy másik idő, másik élet dereng, futás a fűben, bolyongás a hold alatt, egy világos madár, akit akkor ismert.

* * *

Nem látta a holdat, inkább csak sejtette, hogy kitelt az égen. Ilyenkor mindig ideges nyugtalanság bizsergette meg – ha ült, fel akart állni, ha állt, addig járkált, amíg nem bírta tovább, és le nem ült megint. S az egész vibrálás mintha az ujjbegyeiben összpontosult volna. Otthon ilyenkor vette elő a mappáját és rajzolt egész éjjel. Frászt kapok tőled, mondta Judit, aki néhányszor tanúja volt az izgága járkálásnak. Emese rászokott arra, hogy figyelje a holdat, s aszerint ossza be az idejét.

Itt azonban nem volt semmi, ami lekösse. Néhányszor körbejárta a szobát, de a gyertya és a bili jelentették az egyedüli érdekességet. A ládában csak dunyhahuzatok pihentek: levendula- és dohszag csapott ki, amikor fölemelte a fedelet. Egy darabig játszott a gyertyával, óvatosan ujjai végére folyatta a viaszt, és a sima, meleg kérget arcához érintette: mint valami forró, gyengéd kezű lény cirógatása. Utána ledörzsölte róluk a viaszt, és a lángba dobta. A tűz fölsercent, ahogy belehullottak a cseppek.

A holló még mindig az ablakban ült. Emese igyekezett, nehogy felé forduljon, csak a szeme sarkából nézte a madarat. Idegesítette a ráirányuló figyelem.

A még áttetszően folyós viaszt kavargatta kisujjával, mígnem véletlenül meglökte a gyertyát. A láng ijesztően fölcsapott, majd parázzsá húzódott össze, a viasz kiloccsant a gyertyatartó tálkájából az asztallapra.

Egy pillanatra megijedt, hogy sötétben marad, de aztán látta, hogy a gyertya tovább ég. Óvatosan visszaállította.

A holló szeme csillogott a lángnyelv fényében.

– Húzz innen! – mondta.

A madár nem mozdult. Az értelmes tekintet rezzenéstelenül, nyugtalanítóan tapadt rá.

Elfordította a fejét. – Tudom, hogy ott vagy – mormolta, és körmével a dermedő viasztócsa felszínébe karcolt kacskaringókat. A vonalak elutasítón összezárultak. Megszokott minta volt, az anyja százszor is lerajzoltatta vele. Kötés, oldás, mondta Anya. Ezt használta, ha a ruhája elszakadt. – Látlak – mondta a hollónak. – De nem érdekelsz.

Még mindig érezte a pillantást, homloka bizsergett tőle. Néhány másodpercig folytatta a firkálást, újabb mintát karcolt a másik köré, mert a feszültség, akárha láthatatlan fonalakon keresztül, átterjedt kezébe, aztán nem bírta tovább.

– Tűnj el! – kiáltotta, és felugrott. Alig hagyták el ajkát a szavak, hangja visszarobbant az arcába; a falak olyan erővel verték vissza, hogy megtántorodott, és lehuppant az ágyra.

Az ablaktáblák megremegtek, kicsapódtak, hogy aztán egy pillanat múlva bezáruljanak. Még látta, ahogy a holló döbbenten kinyújtózik, hallotta a szél farkasvonítását, aztán a huzat döndülve bevágta a spalettákat.

Riadtan, behúzott nyakkal ült az ágyon, és az ablakot nézte. A fatáblák remegtek, ahogy a fölerősödött vihar végigkarmolta őket, és a huhogó süvítés olyan hangosnak tetszett, mintha a szél a szobában száguldozna.

Aztán az ajtó egy heves rántással kinyílt.

Emese összerezzent, és hátrafordult. Félig-meddig Rabonbánt várta, de az ajtóban az apró emberke állt, hökkenten, riadtan. Szeme nagyra tágult, füle reszketett. Őt nézte félve.

– Mit műveltél?

Rábámult.

– Semmit. És különben is... téged nem tanítottak kopogni?

– Semmit, azt mondja! – kaccant egyet Firtos, és becsukta maga mögött az ajtót. – Érzem a szelet, kis hölgy, nem tudod letagadni.

Besétált a szoba közepére, és körülnézett.

– Mit akarsz? – kérdezte mogorván, és visszabújt a bakancsába.

– Én? Semmit – válaszolt Firtos ugyanúgy, ahogy az előbb ő. Az asztalhoz ment, és közelebb hajolt. – Te! – Hangja megváltozott, nem annyira hetykén, sokkal inkább álmélkodva csendült.

– Mi van?

– Ugyancsak jól megtanított iralni az anyád.

Az emberke az asztallapot simogatta. Barna köpenybe bújtatott háta eltakarta, mit néz, így hát Emese kénytelen volt fölkelni és mögé állni. A viasztócsát bámulta a gyertya mellett, s benne a beledermedt, kusza vonalakat.

– Megigézni a szelet... Családi vonás lehet. Nem adsz a kicsire, ezt már látom.

Meg akarta kérdezni, miről beszél, de akkor hülyének tűnt volna. Így hát hallgatott, és a viaszba rótt ábrát nézte. Nem volt benne semmi különös, egy csomóminta, semmi több. Eddig még soha nem történt semmi, ha felrajzolta. Most is csak idegességében firkálta.

Visszaült az ágyra.

– Meddig akarod még bámulni?

Firtos megfordult, hegyes arca megnyúlt.

– Hogy te is minek vagy itt... Mindent össze fogsz kavarni.

Emese arca kigyúlt.

– Talán ha távoznál...

– Előbb oldozd el!

– Mit?

– A szelet – mutatott az asztalra. – Nem lehet csak úgy otthagyni a dolgokat.

Ránézett az asztalra és a viasztócsára.

– Nem csináltam semmit.

Firtos fürkészőn összehúzta a szemét.

– Ha nem tudod, úgy rosszabb – jelentette ki talányosan. – No, oldd fel!

Emese előrehajolt, kinyújtotta kezét. A szél üvöltött az ablaktáblák mögött. Az erdő csilingelése zilált szimfóniává terebélyesedett. Én csináltam? – gondolta hitetlenül, aztán eszébe jutott visszaverődő hangja.

– Nem tudom, hogy kell – húzta vissza végül az ujját. – Anya csak rajzolni tanított meg.

– Én sem – felelte kérdő tekintetére az emberke. – Én nem iralok. Az a te családod kiváltsága. Csak fölismerem.

Emese nézte egy darabig a viaszkarcot, aztán dühösen összevonta a szemöldökét.

– Eh! – Azzal körmével beleszántotta viaszba.

A szél azonnal elhallgatott, de nem hagyta abba a kaparást, míg az egész pecsétet föl nem vakarta az asztallapról. A fa továbbra is zsíros tapintású volt a helyén. Tudta, ez így is marad – karácsonykor jó néhányszor végigcsöpögtette gyertyával az asztalt –, de ezen nem tudott segíteni. Tenyerébe gyűjtötte a forgácsokat, és visszaszórta a lángba.

– Hm. – Firtos megvonta vállát. – Így is lehet.

Szúrósan ránézett, az emberke azonban nem rettent meg, sőt a huncut csillogás mintha még csak erősödött volna szemében.

– És mi lesz, ha visszajön? – kérdezte morcosan.

– Ki?

– A holló.

Firtos tekintetében egy pillanatra megtört a fény.

– Ó, igen. A holló. Figyel téged, tudod?

– Idegesít.

– Ez a dolga. Hogy figyeljen. Bár azt hiszem, örülhetsz, hogy egy csőrvágással megúsztad. A szemedet is kikaparhatná.

Erre elrejtette másik tenyerében sérült kezét.

– Miért ilyen gonosz?

– Gonosz? – nézett rá megütközve az emberke. – Fogalmad sincs, milyen is az, aki gonosz. A holló nem az. Szegény pára.

– Szegény? – mutatta meg tenyerét. – Sajnáld csak! Talán azért szegény, mert nem tudta kivájni a szememet?

Firtos letelepedett mellé az ágyra. Lába nem ért le a földig.

– Nem kell úgy odalenned a miatt a kis seb miatt. Kapott ő nagyobbat is, anyádtól.

Már nyelve hegyén volt a csípős válasz, de lenyelte.

– Anyától? – A csukott ablakra nézett, mintha a hollót keresné. – Mind úgy beszéltek róla, mintha ismernétek. Tényleg így van?

– Nem ismerjük, csak a történetét. Miért, milyen volt ő?

– Kedves – mondta Emese az ablaktáblát bámulva. – Sok mindent nem engedett meg, de... kedves volt. Gyakran énekelt nekem, olyan dalokat, amilyeneket senki más nem ismert az oviban, se a suliban. A többiek csúfoltak, amiért nem tudtam az ő énekeiket... És rosszul főzött. Csak sütni tudott. Finom süteményeket, minden hétvégén. Néha hétköznap is. Citromosat. Meg fahéjasat. Nem szerette a sósat. Miért érdekel?

Firtos a fülét piszkálta.

– A lánya vagy.

– Az enyém volt a legfrankóbb anya. – Az emberkére nézett. Égett a szeme. – Nem érdekel, hogy elment. Akkor is ő volt a legfrankóbb!

Az emberke némán feszengett egy darabig.

– Miért, te mit tudsz? Miféle történetről beszéltél? Mind úgy viselkedtek, mint akik mindent tudnak, csak én vagyok a hülye.

Firtos a kezét nézte. Tenyerét finom pihék borították, akár a bogáncs szőrei.

– Csak azt tudom, amit mindenki. Meg amit Tartód.

– Kicsoda Tartód? – kérdezte hirtelen.

Nagy csend támadt, aztán halk fütyülés hallatszott odakintről. Firtos felsóhajtott, s amikor megszólalt, hangja feszült volt.

– Fordul a szél.

* * *

Szélzúgást hallott odakintről, bár a kertben alig rezzent a gyümölcsfák lombja. Kinézett Emese ablakán. Minden nyugodt volt, a nap mézfénye végigömlött az utcán, és arany csillogást pingált a levelek szegélyére. De valahol az egyetemen és Gödöllőn túl vihar dühöngött, megrázta a Rengeteg ágait. Reccsentek a gallyak.

Vajon arra ébredt föl az erdő, hogy Emese átkerült?

Nem, javította ki magát István. Nem biztos, hogy ott van. De aztán eszébe ötlött a fekete lovas képe, akinek arcát nem látta a sisakban, és eszébe jutott, hogy csak ámítja önmagát. A férfi vitte el, az alkunak megfelelően.

Elfordult az ablaktól. Emese semmit nem vitt magával. Holmija szétszórva feküdt az ágyán és az asztalán. Csak akkor szokta elpakolni, amikor szüksége volt a helyre.

Én viszont nem mehetek üres kézzel.

Ezúttal biztos volt benne, hogy bejut a Rengetegbe. A tündérek mindig betartják az ígéreteiket. Vagy ha nem, átkot kockáztatnak. Át fogja lépni a határt. Minden, ami fontos a számára, ott van az erdőben.

Átlépi, és csak utána veri szét a lovas fejét.

Kilépett a szobából, és bejárta a házat. Szokás szerint egy hátizsákba tette kését, egy cipót, sót – talán szüksége lesz rá, talán nem, Lóna fontosnak tartotta, hogy jó barátságban legyenek az erdő teremtményeivel. Azzal a kevéssel, akiket megtűrtek az urak. Palack vizet süllyesztett az oldalzsebbe, és beszíjazta.

Egy pillanatra megállt, megtapogatta zsebében a tollat. Már összevissza tört és gyűrődött, de még mindig működött a varázslat. Vajon elvezeti Lónához? És Emeséhez?

Fölrohant a lépcsőn. Éppen lánya szobáját forgatta föl valami személyes után, ami nyomra vezetheti odaát, amikor megcsörrent a mobilja. Megdermedt, a szíve viszont ugrott egyet.

– Halló? – szólt bele. Hangja idegennek tetszett.

– Szia, Pityu! Azt szeretném tudni, ma este átjöttök-e hozzám vacsorázni.

– Nem.

– Mi a baj?

Jobb szerette volna, ha Adél nem kérdez semmit, de húga mindig is olyan volt, mint a macskák; ha valami baj történt, azonnal megérezte, és nyávogva odatörleszkedett.

– Most ne, rendben?

– Történt valami? Átmegyek.

– Maradj a fenekeden! – kiáltotta erősebben, mint akarta. – Nem fogsz itt találni bennünket.

– Miért? Figyelj...

– Te figyelj! – szakította félbe. Fülében hangosan dübörgött a vér. Hallotta saját halvány visszhangját a telefonban. Nem ismerte volna föl önmagát. – Nem érek rád, értsd meg! Elmegyünk, mindketten.

– De hová? – Adél szinte sikoltott, vagy talán csak ő hallotta így?

– Lónáért.

Csend támadt a vonal végén.

– Sikerült bejutnod? – kérdezte kisvártatva, halkabban. – Tényleg létezik az a tündérerdő?

– Az istenit, nem hitted el korábban?

– De, csak... nem is tudom.

– Figyelj, Adél! Mesét elvesztettem. Vissza kell hoznom, az anyjával együtt. Nincs több esélyem, csak ez az egy. Próbálok... Mindent megteszek, hogy épségben visszajussunk mind.

– Veszélyes? – kérdezte Adél. – Amit mondtál, a fákról...

– Igen, az. De ne aggódj! – Ez olyan üresen hangzott, mikor tudta, hogy hiábavaló. Adél aggódni fog, és okkal. – Figyelj...! – Eszébe jutott valami, amit Lóna mondott egyszer a vezércsillagokról. – Tegyél ki gyertyát az ablakba! Talán segít visszatalálnunk.

– És ha...

Kinyomta a mobilt. Keze remegett.

Kimondta. Lábából kiszaladt az erő, muszáj volt leülnie egy pillanatra. Megint csörgött a telefon, de ezúttal ki is kapcsolta, és ledobta Emese asztalára. Nem lesz rá szüksége.

Az aggodalmat már ismerte. Ő más szülőknél többször hallotta a telefonban az osztályfőnök vagy a napközis tanár hangját: „Jöjjön be, apuka, a gyerek elesett.” Emese nem volt olyan, mint a többi gyerek, őt nem kellett sarokba állítani, ha rossz fát tett a tűzre. Megbüntette a sors maga. Apró figyelmeztetésekkel, kis balesetekkel csupán, de jóval gyakrabban, hogysem a véletlen számlájára lehetne írni. Az anyját ismerve pedig semmi nem volt teljesen véletlen.

Sokáig ült az ágyon, lánya szerteszórt holmija között, aztán meghallotta a halk, de egyre erősödő hangot a szélzúgáson túl.

– Gyerünk! – suttogta, és feltápászkodott.

Kapkodva végigtúrta az asztalt. Mi legyen, amit elvisz? Amit Emese bizonyosan szeret annyira, hogy meghallja a tárgy hívását? Végül ráakadt a fa tolltartóra, amelyben lánya a csőtollait tartotta. Keze megpihent rajta, aztán behajította a hátizsákba. Vállára lendítette a táskát, és kilépett.

Meglátta a létrát. Kinyúlt, megérintette, aztán mászni kezdett fölfelé.

Mindenre szüksége lesz.

Sietve kapaszkodott fölfelé, és a csapóajtó peremére támaszkodva úgy lendült föl a padlásra, mintha rugó lökte volna fel. Körülnézett, aztán a ládához sietett, és lerántotta válláról a hátizsákot.

A fésű, fogai közé tekeredve aranyszálak.

A kendő, fényes színei vidám mintákba rendeződnek.

A lapát, rajta még rászáradt föld, és Lóna ujjainak nyoma.

Elnyelte őket a hátizsák. Nem hagyott hátra semmit.

Lemászott, még útközben kifelé eltett egy zseblámpát, és a küszöbön állva behúzta a hátizsák száját. Kinézett a kertre: a gyümölcsfák alig susogtak a zúgó szellemszélben, aztán becsukta maga mögött az ajtót, és elfordította a zárban a kulcsot.

– Gyerünk...

Megszokott mozdulattal zsebre vágta a kulcscsomót, és kisétált a kertből, végig az utcán az aranyos napfényben, hogy megkeresse a szelet, amit csak hall.

* * *

Hallották, hogy a fa ablaktáblák mögött ismét föltámad a szél, bár most már nem üvöltött olyan félelmetes farkasdühvel, mint az előbb, amikor elsodorta a hollót.

Emese visszafordult Firtos felé, és még egyszer rá akart kérdezni, ki az a Tartód, akiről Rabonbánnal beszéltek, de torkán akadta mondat.

Az emberke ijedten emelte a levegőbe fejét: szakálla, orra hegye, de még válla is reszketett. Háta megfeszült. Mintha egyetlen hatalmas füllé változott volna, úgy hallgatta a szelet, a szeme ide-oda járt: talán a levegő áramlatait követte tekintetével, talán a hangokat akarta megpillantani. Utána hirtelen kiszaladt belőle a merevség, és sarkon perdült.

– Mennem kell!

– Miért? – állt föl Emese is.

– Eressz! – vakkant rá, pedig a lány nem is nyúlt utána. Elhátrált, aztán futva megindult az ajtó felé. Megbotlott a köpenyében, de belekapaszkodott a kilincsbe, és felhúzta magát. Utána azonban mozdulatlanul megállt, mintha eszébe jutott volna valami.

– Mi a baj?

Eleresztette a kilincset, és visszafordult.

– Semmi – mondta nyugodtan. – Tévedtem. Visszasétált az ágy mellé, és az asztalra támaszkodott.

– Az előbb elkezdtél mondani valamit. Anyáról.

Az emberke a fülét simogatta, ujjai köré csavarta a puha, szőrös lebernyeget. Emesének nem tetszett a mosolya, de aztán emlékeztette magát, hogy bármikor a hóna alá csaphatná, és ettől fölényben érezte magát.

– Nem sokat tudok róla.

– Nekem az a kevés is jól jönne. – Kicsit habozott. – Én nem ismerem ezt az erdőt. Sem titeket. Úgy viselkedtek, mintha idetartoznék, de... ez nincs így.

– Talán valóban nem. Csak félig vagy tündér.

A szél fölerősödött, és megrezegtette az ablaktáblát. A lenti teremből csörömpölés hallatszott, amire mindketten összerezzentek, majd nehéz lábak dobogtak a lépcsőn. Firtos azonnal hasra vágta magát az ágy mögött.

– Ne árulj el!

– Mi? – kérdezte, aztán nyílt az ajtó, és összerezzent.

Rabonbán övén már ott lógott kardja, sisakját karja hajlatában vitte. Arca feszült volt, most majdnem olyan idősnek tűnt, mint Apa.

– Láttad Firtost?

Rámeredt a férfira, aztán, mert döntenie kellett volna, és kevésbé rossznak tűnt tagadni, kicsit megrázta a fejét.

– Szóval elment. Helyes. Akkor Tartód sincs. – Tekintete váratlanul felizzott. – Te meg maradj itt, amíg vissza nem jövök! Nem tart soká.

Kifordult az ajtón, s ahogy az csukódott, még visszakiáltott: – Hajnalra itt vagyunk!

Az ajtó döndülve becsapódott.

Az emberke lassan óvakodott elő. Fejét félve dugta a paplanok fölé, mintha attól tartana, hogy Rabonbán visszatér, és fülön csípi. Csak amikor huzamosabb ideig nem hallatszott a szélzúgáson kívül más, egyenesedett föl egészen, és porolta le a köpenyét.

Emese nem értett semmit, és ez zavarta. Az idegesség haraggá sötétedve gyűlt a belsejében.

– Ez meg mi volt?

Firtos kitárta az ablakot. A gyertya lángja cérnává nyúlt a befúvó szélben, majd kialudt. A hirtelen sötétségben csak a kinti hold és csillagok világítottak kék-fehéren. Fölkapaszkodott az asztalra, és sietve kihajolt.

– Ott! – mondta izgatottan, és intett neki. – Gyere, nézd!

Odaugrott az ablakhoz, és kihajolt ő is. Haját összeborzolta a szél, s minduntalan a szemébe vágta. Feje összeért a szőrös füllel, vállán érezte az emberke madárcsontjait. Törékenyebbnek tűnt egy gyereknél.

Lent, a várat körülölelő tisztáson fekete ló kapált idegesen. A lombok hajlongtak, csilingelésük őrült zenéje fölért a toronyig, a fülüket hasogatta.

Aztán megpillantotta Rabonbánt, fején a csillogóra fényezett sisakkal. Köpenye varjúszárnyként terült szét a levegőben. Már látta így, hasított belé, de aztán a gondolatot elsöpörte egy másik.

– Hová megy?

Rabonbán fölpattant a lóra, fordult hármat, aztán bevágtatott az erdőbe. A fák mintha szétnyíltak volna előtte, s egy pillanatra sem lassított a törzsek fala előtt. A Rengeteg nyom nélkül nyelte el, csak a susogó koronák és futkosó árnyak maradtak utána.

– Hová, hová? – suttogta Firtos szorosan mellette, kajánul. – Hát az Özvegyhez.

Megrándult. Bár nem kapott pofont, úgy érezte, mégis.

– Azt mondta, a vendége vagyok!

Azt ígérte, biztonságban leszek itt, gondolta. Nem akarta elhinni, de mi másért rohant volna el? Ki mással érne vissza hajnalra? Figyeltem, de nem eléggé. Pedig előttem beszéltek róla!

– Becsapott – mormolta. Firtos valamit motyogott mellette, de nem figyelt oda. Megdühödött, kedve támadt ordítozni valakivel, amíg bele nem fájdul a torka. – És te tudtad! – kiáltott az emberkére, és indulatosan meglökte. A párkányról mindketten a padlóra estek. – Tudtad, hová megy!

– Csak sejtettem, kislány... Rabonbán veszedelmes köpönyegforgató, de azt hittem, túl keveset ajánlottak neki, nem fogadja el.

– Pedig...

Elrabolta otthonról. Valószínűleg Apáról is hazudott. Nem is adta el!

Egész testében reszketett a dühtől, s jobb híján Firtossal kiabált.

– Figyelmeztethettél volna!

– De nem tudtam, másvalaki voltam akkor!

– Túrót!

– Most megteszem, rendben? Menekülj! Különben az Özvegy téged is elbűvöl, elrekeszt, mint az anyádat, és te nem érdemled meg...

– Mert ő talán igen?!

Firtos szeme keményen, vidáman villant.

– Nem sokat tudsz anyádról, te gyerek! Persze, hogy megérdemelte! Nincs senki Héterdőn, akit, ha megkérdezel, ennek az ellenkezőjét vallaná!

Szélütötten meredt rá.

– Mi...?

– Anyád az Özvegy mostohalánya, együtt nevelkedett Firenével. Ő a holló. Rokonok voltak, azt gondolnánk, két testvér nem fordulhat egymás ellen. Mégis megtörtént. Anyádban több a sárkányvér, mint a tündér.

– Nem!

– Higgy, amit akarsz, én az igazat mondom. Kérdezz meg bárkit! Mindenki ismeri ezt a történetet. Legföljebb elhallgatják, hogy kíméljenek. „Ő a legfrakkóbb” – nyávogta megbicsakló nyelvvel, Emesét gúnyolva. – Legföljebb neked. Senki másnak nem volt az.

Nem hiszek neked, mormolta némán, de hangosan nem bírta kimondani. Füle azonban itta a szavakat.

– Férfi volt az oka, természetesen. Ember, ráadásul. Valahányszor a fajtátok beteszi ide a lábát, mindent a feje tetejére fordít. Te is azt fogod tenni, biztos vagyok benne. Nem bírtok magatokkal. – Aztán elnevette magát. – Apád és Firene... Nem tudom pontosan, de egymásba szerettek, anyád azonban közbeszólt.

Nagyon csendesen állt, moccanni sem mert, de szíve hevesen dörömbölt a mellkasában.

– Elátkozta a testvérét. – Az emberke föl-alá járkált a kis toronyszobában, talpa csattogott a kövön. – Minden átok újabbat von maga után. Mert megtette, őt is elátkozták. Most hattyúként úszik a tóban. – Fölnézett, és csendesen hozzátette: – És nincsen Héterdőben senki, aki azt mondaná, hogy nem azt kapta, ami járt neki.

Nem akart hinni neki, annyira igazul csengett, amit mondott, és fájt neki. Elhitte, s közben árulónak érezte magát.

– Sírj csak... – mondta halkan Firtos. – És menekülj!

Fölnézett. Az emberke gombszeme fényesen csillogott, együtt érzőnek tűnt, de mégis úgy érezte, sürgeti. Feltámadt benne a gyanú, de Firtos sürgetően intett.

– El kell menned! Mielőtt Rabonbán visszajön!

Hallotta az emberke hangján a félelmet, és ez eldöntötte a kérdést. Bénult ujjakkal engedelmeskedett, kötötte be cipőfűzőjét.

– Hová menjek? Haza tudok menni?

– Megpróbálhatod.

Fölállt. Körülnézett, mit vihetne magával, és rádöbbent, hogy nincsen semmije.

– Viszlát! – mondta félszegen, és lassan, majd egyre gyorsabb léptekkel elindult kifelé. A lépcsőn már rohant, ujjai végigsimítottak az érdes köveken.

Mögötte mintha hollókárogás halk hangját tépte volna szét a szél.

Nem állt meg egy pillanatra sem, nem akart gondolkozni, mert minden újabb kétely és csalódás visszahúzta volna a lépteit, s végül leült volna egy sarokba sírni. Erre azonban nem volt ideje; Rabonbán az Özvegyért ment, s bár nem tudta pontosan, ő kicsoda, nyilvánvaló volt Firtos félelme, ahogy kiejtette a nevét. Nem akarta megtapasztalni, mi az, amitől mindenki retteg. Akármi is az, számára semmi jót nem jelenthet.

Átrohant az ebédlőtermen, le a másik lépcsőn. Megbotlott, és majdnem elesett – bokájába egy pillanatra fájdalom szúrt –, de aztán ugyanazzal a lendülettel szaladt is tovább, vitte a rohanássá formált esés. Végig a folyosón, a kopott faliszőnyegek között, ki az előcsarnokba, ahol az asztalokon a férfi holmija hevert szanaszét.

Az ajtó súlyosnak érződött, nehezen fordult pántjain. Nyitva hagyta, s kilépett az éjszakába. A szél azonnal befújt a pólója alá, libabőrös lett. Összefonta a karját, aztán betűrte a fölsőjét, hogy ne nyaljon alá a hideg.

A fák úgy hajoltak össze, akár a szerelmesek, ágaikat összefűzték, lombkoronájuk elkeveredett a sötétségben. Úgy látta, szemek lesnek a gallyak tövéből, de amikor odanézett, látta, hogy csupán a vasszínű levelek fonákja csillog fémesen. Halk csilingelés hallatszott, ahogy a lombok összeverődtek – mintha apró fémpénzek peregtek volna egy nagy kincshalomra.

Mély lélegzetet vett, arra gondolt, hogy elárulták, s hogy úgysem tehetne mást, azzal belevetette magát a Rengetegbe. A lombok sziszegve nyelték el futásának neszét, és elrejtették mögötte a vár sötét tömbjét.

A fák törzse hideget árasztott. A vas halványan derengett a holdfényben, és megvilágította az utat. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy ne bukjon orra.

Nem tudta, hová tart, de érzékei kiélesedtek, ösvény, nyiladékot, kocsizúgást kerestek az éjszakában: a visszautat Gödöllőre, az otthonába. Nem érdekelte többé Rabonbán, sem az erdő, sem az Özvegy – vagy akár a tulajdon anyja. A titok, amit Firtostól megtudott, hidegen nyomta bensőjét.

Botladozó lábbal megindult megint a hidegben, bele a sötétségbe, a fák közé A lombok alá be-bepislantott egy-egy csillag; kiválasztotta a legfényesebbet, és annak nyomába szegődött.

Mindegy, hová jut, csak innen el! Menekült, de nem a Rengeteget látta maga előtt, hanem Firtos, Rabonbán, Apa arcát, s homályosabban Anyáét – lidércfényekként táncolták körbe. Ám ő csak tört előre és belevetette magát az ismeretlenbe.

III.

Héterdő mindig ismeretlennek tetszett, akármennyit jártak is benne. Firene emlékezett, milyen volt, amikor a levelek nem csak a rézerdőben, de a vas- és acélerdőkben is vörösre színeződtek, ahogy lenyugodott a nap, és a borvörös alkonyatban minden elhallgatott, és lélegzet-visszafojtva várta az éjjelt. Télen mindent fémfiligránná változtatott a jég és a hó, s ha az ember az avarra lépett, a fagyott, régi levelek úgy törtek talpa alatt, akár az üveg.

Istvánnal járva az erdőt, az illatok szintén megváltoztak, nem ismerte ezt az arcát a Rengetegnek, de a lombok zsendülésében gondolatainak tavaszba forduló, kirügyező képmását látta. Ahogy tenyerében a fiú meleg kezével szaladt az erdőben, soha nem érzett, friss illatok keveredtek elő, és lába nyomán csillagvirágok nyíltak.

– Nézd! – mutatta István. A fűben apró, sárga virágok jelezték nyomukat, csapát hagyva hátuk mögött. Olyan meglepetten nézett, hogy Firenének nevetnie kellett.

– Hát persze... – Megszorította a kezet, és szaladt tovább.

Fölmentek a hegyekbe, ahol a kövek áttetszővé váltak, mintha óriási könnycseppek dermedtek volna meg. Az acél- és ólomerdőt elválasztotta egymástól a Tündérország valódi határát jelző tükörsima hegylánc egyik kinyúló lába, csupán egy hágón lehetett egyikből a másikba jutni. Gyakran sétált erre húgával, zöld és kék üveggyöngyöket kerestek a patakokban, ahol a hegyről lezubogó víz simára csiszolta a kavicsokat. Láncot fűztek belőlük, amelyek aztán a nyakukban csilingeltek, ahogy a Rengetegben szaladgáltak. Úgy tettek, ahogy más testvérek, bár a nevetés soha nem volt egészen őszinte, ha a másikról volt szó.

A hágón csak nehezen lehetett átjutni. A csaknem függőleges szikla csillogó repedéseiben kőrisek és fenyők vetették meg lábukat, fodros páfrányok cirógatták nyakukat, ahogy a zergeösvényen araszoltak előre. A nyirkos kövekről moha nedve kenődött ujjaikra. Itt a hágóban ezerszeresére erősödött a rohanó patak zubogó, ide-oda verődő hangja. Odalent, a benyúló ágak hálóján keresztül fehér habokat és sárgásszürke, sápadt kőágyon rohanó vizet lehetett látni. A tiszta illat mindenhol ott lebegett, a permet bokájukig csapott fel.

Ha elhagyta a hágót és a felfelé vezető ösvényeket követte, összesűrűsödtek a fák, tövükben apró ciklámenek ütötték fel fejüket, manósapkákként ágaskodva. Ahol a fák megritkultak, szürke, lágyan libegő ökörnyál úszott a levegőben. Fehér szél fújt a szurdokban.

Onnan már látni lehetett a Birodalmat, ahol az emberek törvényei még inkább elolvadtak, és helyüket átvették a sorsfolyó szabályai. Két város is derengett a látóhatáron, de Firene nem járt egyikben sem. A Héterdő külön ország volt, az emberi és a tündéri világ közé ékelve – kevesen lakták, de annál hatalmasabbak. Mi nem keveredünk a többi tündér közé, szokta mondani anyja. Köt az erdő. De jól is van így. Békén hagynak legalább.

Nem hitte, hogy anyja valóban nem vágyik más tündérek társaságára, emlékezett az ifjúkoráról mesélt történetekre, és azokban mulatságokról, almaszüretről, szépséges városokról volt szó. Nem lehet, hogy mindez nem hiányzik neki.

Sokkal inkább azt az okot sejtette a háttérben, hogy Rapsonné félti hatalmát, amely Héterdőben, a két világ határán felfakadó hatalomforrások földjén, jóval nagyobb. Elveszthetné az erdejét, ha bárki rájön: nem sárkány, és mégis sárkányvárban él, úgy csavarnák ki a kezéből, mint gyerek markából a kenyeret. Éjfél és Hajnal, a Rengeteg két magányos sárkánya pedig nem tenne semmit érte; már annak is csak örülni lehetett, hogy megtűrték maguk mellett.

Firene kisebb korában távcsövön át nézte a messzi városokat, hogy meglesse, mikről beszélt anyja, de aztán ráunt. Számára sivárnak tetszettek a falakat övező aranymezők, ő nem látott semmi irigylésre méltó mulatságot, Héterdő fái és patakjai sokkal több meglepetést tartogattak. Meg akarta mutatni Istvánnak is.

Nem számított, merre mennek, az ember és a tündér, csak kaptattak egyre feljebb, a gyökerekbe és kövekbe kapaszkodtak zihálva. Lábuktól arasznyira a mélység nyitotta meg ölét, kavicsok peregtek le a mélybe. Amikor megálltak pihenni – kezük összeért –, látták szemközt az ólomerdő szürke lombjait.

Később egy patak partján ültek, és nézték a rohanó vizet. A hideg, zöld víz fémszínű faleveleket sodort magával, cibálta a sziklák méregzöld moszatszakállát. Fent, a fák keretében, ahonnét a víz eredt, napfény vakított, pedig borús volt az idő: a lombok alatt azonban úgy összeverődtek az árnyak, hogy még ezek a sápadt sugarak is fénydárdának tűntek. István alakja beleolvadt egy pillanatra a halvány csillogásba, aztán a ragyogás megszelídült, ahogy Firene közelebb ért, és az lett, ami: felhős égboltról leszökő derengés.

Nevetni való volt, hogy István semmit nem tudott a Rengetegről, pedig Tündérország neve ismerősen csengett számára.

– Ez a föld álma – magyarázta neki, ki tudja, hányadszor. – Az erdők emlékezete, mint ahogy mi is az emberiség emlékei vagyunk. A föld hatalmának forrása.

– Nem értem... akkor ez nem valódi?

Arca sima volt és ártatlan. Úgy látta, elég lenne hozzáérnie, hogy a vonásait kénye-kedve szerint átformázhassa. Ez az arc még várta az élményeket, még alig ismert valamit. Héterdőn mindenki évszázadokat élt meg, a nevetés mögött is a tapasztalat bölcsessége lapult.

– Minden valódi – nézett rá értetlenül. – Nem annak véled?

– Nem tudom. Talán csak álmodom. És bármilyen valóságosnak is hiszem álmomban, amit látok, egyszer föl fogok ébredni.

Közelebb hajolt.

– Tényleg ezt hiszed?

Leheletük forró volt, és azt hitte, a pillanat örökké fog tartani. De aztán István megrázta a fejét.

– Nem. – Majdn: – Lehet, hogy tévedek.

– Akkor ez egy álom marad... – mosolygott rá, és várta, hogy a fiú hozzáteszi: egy szép álom, de István néma maradt, és csak rejtélyesen mosolygott maga elé.

Nyugtalanná vált.

– Gyere!

– Hová?

– Menjünk haza!

– Haza?

– Anyámhoz. Soká elmaradtam. – Megfogta a fiú kezét. Biztatóan rámosolygott, bár nem tudta, anyja hogyan fogadja majd Istvánt. Messziről érezni lehetett rajta az emberszagot.

Neki ez is tetszett. A szagról melegség, fűszerek jutottak eszébe, füst és olvadt fém. Egy másik világot ígért, ami jobb, izgalmasabb, mint Héterdő. Meg kellett kérdeznie, valójában milyen, aztán ajkán hitetlen mosollyal, de kigyúlt szemmel hallgatta a hazugságokat – mert mi más lett volna az a sok csoda? Ló nélküli kocsi, repülő ház, házimunkát kiváltó gépek, mégsem mágia ez. Tudta, hogy az emberek nem képesek varázslatra, maguktól sosem. Ha nem áll mellettük tündér, sem kötni, sem oldani nem képesek, vakok a bűbájra, mint az állatok.

Elindultak lefelé az ólomerdőbe. A fák szürkesége itt másmilyen volt, tompává mélyült, s lehűlt a levegő a lombok alatt. István is szótlan lett, hagyta, hadd beszéljen most Firene, de ő nem akart anyjáról vagy testvéréről mesélni, a Rengetegről pedig fölösleges volt, hiszen benne jártak. Elmondott hát néhány történetet útközben, amik Héterdő vagy a Birodalom más lakóival estek meg, de az volt az érzése, hogy István ezeket már hallotta.

Az úton néha fogták egymás kezét, néha nem. Szerette volna, ha többször érnek egymáshoz, de kérni nem merte.

Hitt a sorsban, mint minden tündér. Hogyne hitt volna, hisz látta már a sorsfolyót, és a belőle kiemelkedő, se nem tündér, se nem varázslat lényeket, a végzetnőket. Amikor megpillantotta a fiút az erdőben, és orrát megcsapta a sűrű, meleg emberszag, tudta, hogy ez nem véletlen, köze lesz hozzá, nézte, ahogy szalad a fák között, ruháját, arcát, mozdulatait – hol van az apró rezdülés, ahogy a sorsfonal megpendül, amitől biztos lehet benne, hogy ezt a találkozást előre elrendelték? Aztán nem bírta tovább és kipenderült elé az ösvényre.

István azonban mintha egyáltalán nem érezte volna a sorsszerűséget, tartózkodó volt, bár hagyta, hogy a kezét fogja. Ember, gondolta Firene, érzéketlen. Vak.

Nem baj, elég, ha én tudom, mosolygott magában. És megígérte, hogy velem marad, nem igaz?

Az ólomerdő fái elhúzódtak előle, fölismerték hercegnőjüket. Mintha meg is hajoltak volna egy csöppet, ahogy ők ketten ellépdeltek a szürke lombok alatt. Büszkén fölvetette fejét. Húga előtt soha nem hajbókoltak a fák, soha nem nyílt neki csapa. Neki keresnie kellett az utat, ő nem volt Rapsonné édeslánya. Akármire is képes Lóna, nem ő a hercegnő.

A vár és a tó hirtelen bukkant fel előttük. A szürke földet elnyelte az üvegsima víz, amely visszatükrözte a fehér égboltot. Mintha jég szikrázott volna előttük. Mögötte komor tömbként magasodott Rapsonné vára, gránitfalai szinte magukba szívták a napsugarakat. Az árnyékok sötétek voltak, akárha fekete leplet aggattak volna a tornyok aljába.

Megfordult. Most megint eszébe jutott az anyja, és megijedt. Vigyázni kellett vele, sosem lehetett tudni, hogy a következő pillanatban átkot szór vagy simogat. Az embereket pedig kivált nem szívelte azóta, hogy cserbenhagyták.

István arcába nézett.

– Itt kell hagyjalak egy kicsit. Amíg szólok anyámnak. – Egyik lábáról a másikra állt, s érezte, mosolya inkább riadt, mint meleg.

– Jól van – mondta, de nem őt nézte, hanem a várat. – Ez a tiétek...? Itt laktok? Mind a ketten?

– Igen.

– Más nem is? Hatalmas.

– Csak mi ketten – mondta, és arra gondolt, hogy a húga úgysem tudja meg, hogy letagadta. Most úgysincs otthon, csak aludni jár haza. Megszorította a fiú kezét. – Figyelj! Várj meg itt! Ne menj el!

– Nem fogok.

– Ígérd meg, hogy vársz rám! Csak rám!

István nagyot nézett, aztán elmosolyodott. Ideges, értetlen mosolya volt.

– Jól van. Megvárlak. Ígérem.

Elengedte a kezét. Könnyűnek érezte magát, és ahogy elfordult, fölnevetett. Kacagva rohant végig a part mentén a hídhoz, a hűvös szélben fürdetve arcát, s csak akkor hallgatott el, amikor kifúlva beért a vár árnyékába. Megállt, lesimította ruháját és haját, majd besétált.

Rapsonné nem volt odahaza. Bejárta valamennyi termet, bekiabált az összes lépcsőházba, de nem érkezett felelet. Ez nem volt szokatlan, most azonban a végzetnők kezét látta benne. Elég később szembenéznie az anyjával és az esetleges rosszallásával. Nem, biztos, hogy dühös lesz.

Nem baj. Behívja Istvánt, ad neki a sóból és a kenyérből, és akkor kénytelen lesz vendégként fogadni, bármennyire nem akarja is. Aztán...

Ó, érte eljött végre egy ember! Az anyja hiába várt, amíg fiatal volt, míg végül belekeseredett. Őbelőle azonban nem lesz kiszáradt kóró, aki csak a hatalmát dédelgeti, mert egyebe sincs. Nem: érte eljött egy ember, és megígérte, hogy megvárja.

Sarkon fordult, és visszarohant arra, amerről jött. Ahogy kiért a várból, léptei is gyorsabbak, légiesebbek lettek, mintha a súlyt, akár egy kendőt, leemelték volna a válláról. Fekete ruhája suhogott, kivillant alóla fehér bokája.

Futás közben fölnézett. István nem állt már a parton, ahol hagyta. Megállt, s zihálva körülnézett. Hol lehet?

– Nem vártál meg! – kiáltotta, hangja fürgén rohant végig a víz felszínén. Ez hogyan lehetséges? A csalódottság elszorította a torkát.

Végigszaladt a fövenyen, benézett a fák közé. Ujjai görcsösen markolták a szoknya redőit.

Néhány száz lábbal odébb voltak. A földön ültek a tó partján, a barna-zöld ruha és a fehér összeért, ahogy beszélgettek.

Ismét megtorpant. A látvány mellbevágta. Lóna és István összenevettek a távolban, a víz tisztán továbbította hangjukat.

– Nem vártál meg – suttogta Firene, és szemébe könnyek gyűltek.

A végzetnők nem neki sodorták a fonalat.

* * *

István úgy ment, mintha láthatatlan fonál lenne ujjára tekerve, s azt követné az áttetsző messzeségbe. Tekintetét előreszegezte, zsebre vágott kezében merev szárú tollat szorongatott. Az volt a fonál, bár nem Ariadné adta. Felesége hagyta el véletlenül; nem figyelt, amikor megszökött, s ezzel kezébe helyezte a labirintus kulcsát.

István a tollra és a Rengetegre gondolt. Nem nézett se jobbra, se balra – ha hagyja, hogy Gödöllő házai elvonják figyelmét, jóval lassabban tud csak rálépni a kivezető ösvényre, amin végül elhagyhatja a mások számára egyedüli valóságot. Az úttesten már látta a szürke ködöt, amely, ahogy közeledett, megszilárdulva erdővé állt össze. Egy darabig egyszerre sétált a Gödöllőn átvezető út szélén és a megfoghatatlan, füsttörzsű fák között, és a két világ, az igazi és a mesebeli, egyaránt lehetett volna képzeletének szüleménye. Százméteres szakaszon nem volt köztük különbség: nem voltak egészen szilárdak, nem voltak egészen álomszerűek. Utána kifakultak, elmaradoztak a házak, az úttest szélén futó szalagkorlátból fehér pára lett, amely a fák törzse körül kanyargott, maguk a fák azonban kiteltek, lombjuk már érezhető hűvösséget adott a melegben. Még ment egy kicsit, aztán, amikor már semmit nem látott abból a valóságból, amelyből érkezett, megállt.

A fák hajladoztak, de nem a szélben; néha összebújtak, máskor szétrebbentek, mintha susogva megbeszéltek volna egymás között valamit. Tövükben sötét árnyékok takarták az avart – az éjszaka tintaként folyt végig a kérgükön.

Farkasszemet nézett a fakoronák alatt gyűlő homállyal. Nem lépett közelebb – ez volt a peremvidék, sokkal beljebb évek óta nem jutott már, és tudta: ha megindulna, a fák ágai ostorként kitekerednének és lecsapnának rá. Még mindig érezte hátán a korábbi verést, tudta, milyen ide-oda botladozni a lehajló lombok kemény pofonjai között. Nem mozdult hát, csak belekiáltott a Rengeteg sötétjébe:

– Itt vagyok!

Erős szél fújt az erdő fölött, összeborzolta a fák fémes lombhaját. A törzsek imbolyogtak, mintha csak pipacsszárak lennének a mezőn: leveleik reszkettek, hogy lecsaphassanak.

Próbaképpen tett egy lépést. Az egyik ág azonnal lecsapott elé az ösvényre, és a törzsek összébb húzódtak, hogy elállják útját.

Hány éjszakán állt ugyanígy itt, a lombfal előtt? Hányszor próbált átjutni az őrökön? Hányszor nézett ugyanígy szembe a fákkal, és érezte magát elveszettnek?

Szíve a torkában dobogott. A fekete lovas megígérte, hogy beviszi... de ha nem jön? Ha minden csak átverés volt, trükk, hogy megszerezzék Emesét? Elvesztettem, zsolozsmázta, s a szó hullámként verődött ide-oda agyában. Nem mert belegondolni, de talán nem is tudott volna – üresnek, s ugyanakkor telinek érezte magát, majd' szétfeszítette valami nehéz, ólmos érzés. Idejött, mert nem tehetett mást, noha sokkal könnyebb lett volna otthon ülni, meredni a semmibe és magát vádolni a kiürült csendben.

De a lovas ígéretet tett neki, és az ő fajtája állja a szavát.

Amikor a fekete ruhás alakra gondolt, ökle összeszorult, izmai keménnyé fagytak, akár a jég. Ő az oka, hogy elvesztette Emesét. A tünderfajzat kicsalta tőle, és csak azt mutatta meg, mit kínál, nem azt, hogy mit veszíthet.

Becsapta. De megfizet.

A levelek sika-sika nesze mellett dübörgést hallott, mely egyre erősödött, hogy végül vágtató patadobaj nyomja el a lombsuhogást. István szíve ugrott egyet, aztán hideggé dermedt. Összeszorított szájjal és ököllel várta, hogy megérkezzen a fekete lovas.

A fekete alak csak lassan vált ki a sötétségből, a toporzékolás hangját sokkal hamarabb meghallotta maga mellett, mint hogy meglátta volna a férfit. Ugyanúgy köpenyt viselt, mint legutóbb, de hajadonfőtt volt; fekete fürtjeibe belekapott a szél. Sima, merev arca volt, és a barna szem sarkában ülő szarkalábak ellenére Istvánon átfutott: ez csak álarc. Mégis meglepte, mennyire hétköznapinak tűnik a másik. Mintha nem is tündér volna.

– Eljöttél, emberfia – mondta. Szája sarkában talán mosoly lappangott, s erre felengedett István dermedtsége. Forró düh öntötte el.

– Hol van a lányom?

– Nálam. Elvesztetted – nézett szemébe a lovas.

– Elraboltad.

– Ígéretet tettél, ez volt az ár. Meghalt volna, ha nem kérem őt. Bár nem voltam benne bizonyos... Veszthettél volna el mást is. Elveszthetted volna őt is – intett maga mögé, a sűrűbe.

– Ezt akartad? – kiabálta. – Kicsalni valamelyiküket?

A lovas nem válaszolt.

– Beviszlek – szólalt meg aztán.

István az erdőre nézett, és hirtelen már nem érezte olyan fontosnak, hogy bejusson. A fák idegenül hajlongtak.

– A lányomat akarom. Oda majd bemegyek máskor. Egyedül.

– Nem adhatom. Alkut kötöttünk.

– Mind ilyenek vagytok?!

A lovas csöppet megvonta vállát.

– Mind. A lányod is ilyen.

Mire kellett neki? Miért rabolta el éppen őt? És hol lehet most?

Ismét a Rengetegre nézett.

– Akkor vigyél be!

Kezük összekulcsolódott, ahogy a lovas felrántotta maga mögé, a ló hátára. Megingott, aztán megtámasztotta magát az állat farán. Nem akarta átölelni a másik derekát, nem akart hozzáérni sem. Még. Így csak a tarkóját figyelte, a kócos, sötét hajat, a köpeny redőit, és combjával a ló hátát szorította.

Megfogta a nyereg hátsó részét, és állkapcsa megfeszült, ahogy megérezte az állat összehúzódó-elernyedő izmait. A ló lassú léptekkel megindult a peremvidék őrfái felé.

Amint az első lombok alá értek, az ágak lehajoltak.

– Húzd magadra a köpenyem!

István habozott, de a fenyegetően tekergőző ágak láttán mégis úgy döntött, hogy engedelmeskedik. Fölhajtotta a lovas köpenyét, és magára terítette. A szövet szúrós, de lágy esésű volt, és melegen burkolta be. Alatta megszorult a sötétség, és semmit nem látott. Érezte az erdőben fújdogáló szél hűvösét, a ló lábának mozgását, lépteinek ringását, és orrát ismerős, de mégis ismeretlen illat csapta meg. Eső áztatta fű, napsütötte tó és tavaszi rét keveredett el édeskés verítékszaggal. Emese és Lóna bőre is ugyanígy párállt. Noha tudta, hogy ez a tündérek illata, s nem felesége és lánya szaga ragadt a lovasra – bár a lányáé épp ráragadhatott, gondolta, és foga összekoccant a váratlan indulattól –, szívébe sajgás költözött.

Hallotta az ágak suhogását, a nyikorgást, ahogy megcsavarodtak és imbolyogtak fölöttük. Elképzelte, ahogy a lombok egészen közel hajolnak, mintha csak ki akarnák szimatolni a betolakodót, és egyszer mintha levelek simítottak volna végig lába szárán, amibe beleborzongott. A lovas azonban ugyanolyan mozdulatlan háttal ült, s a ló is ugyanolyan nyugodtan lépkedett tovább.

Aztán megálltak, és fejéről lehúzták a köpenyt.

Magas, rézszín fák között álltak. A holdfény halványan csillogott a leveleken, fonákjuk azonban sötét volt, akár az éjszaka. Egészen halvány vöröses fémcsillogás futott végig a törzseken és az avaron. Fölismerte ezt a fényt: nagyon rég járt erre, egy világító szarvas nyomában, de megismerte volna akkor is, ha ötven, száz évet kell várnia a viszontlátásig. Olyan sokszor álmodott már a vadonról, hogy néha, nappal, majdnem elhitte, csakugyan álom volt, Lóna soha nem létezett, ő pedig egyszerű professzor csupán. Ha nincs Emese, talán meg is győzi magát. Kényelmesebb lett volna.

– Itt vagyunk hát – szólalt meg halkan a lovas.

– Itt – mondta István, és ránézett a férfira, aki behozta. Aztán elengedte a nyerget, és teljes erőből fültövön vágta.

A lovas megingott, majd, ahogy a ló riadtan ugrott egyet, kizuhant a nyeregből. István utána vetette magát.

Tanult karatét, még régen, diákkorában, de ütéseiben most nem volt semmi kecsesség. Úgy csapott le, ahogy a kocsmai verekedők szoktak – vakon és teljes erőből, s amikor maga is kapott egy pofont, már nem tudta, mikor akart megállni.

Meg akarta kérdezni, hová vitte a lovas a lányát, és mit művelt vele, ám nem jutott rá ideje. A másik magasabb volt, mint ő, de erőben nem múlta fölül. Csúnyán, lihegve birkóztak az avarban, aztán szétváltak valahogy, és egy pillanatra összeakadta tekintetük.

– Hol van?

A lovas hátrasimította haját, és dacosan ránézett.

– Mindketten teljesítettük, amit ígértünk.

Hol a lányom?

Mit kapok cserébe? – kérdezte halkan a lovas.

István azonnal ütött.

– Ne szórakozz velem! – kiáltotta, nem is annyira dühösen, mint inkább kétségbeesetten.

– Nem mondhatom meg, ha nem ajánlasz fel valamit cserébe.

Ezúttal valami reccsent az ökle alatt, és egy pillanatra hátrahőkölt. Ezt nem akarta.

A lovas barna szeme nyugodtan nézett vissza rá. Szomorúság és eltökéltség látszott benne.

– Nem mondod meg? – kérdezte István zihálva, a lovas mellkasán térdelve.

– Nem tehetem. – Kis szünet, aztán: – Elfogadtad az alkut.

– Tudom! – kiáltotta az arcába, hátha ki tudja ordítani magából a sajgást.

A lovas sóhajtott, letörölte az orrából szivárgó vért. Mélyet lélegzett, mintha indulatát akarná kifújni, de szája széle továbbra is feszült maradt.

– Minden jóra fordul majd – mondta aztán kimérten, és föl akart kelni. – Mindannyiunkon segíteni akarok.

István visszahúzódott. Azon kapta magát, hogy tart a tündértől.

– Bízz bennem! – mondta a lovas.

Szeretett volna.

– Nem tudok. – Aztán fájdalmasan: – Elvetted a lányomat.

A férfi tekintete elrévedt, és halvány mosoly futott át ajkán. István ezt nem bírta látni, hát megint ütött.

Halk kuncogás ütötte meg a fülét.

Mindketten a hang irányába kapták fejüket. A fák között, bokáig az avarba merülve kis emberke állt, hegyes füle a vállára lógott, mintha csak csimbókba tapadt haj volna.

A lovas megfeszült és fölpattant.

– Tartód! – hörrent fel, és István meglepetten nézett fel a hangjából sütő haragra. – Tűnj innen!

– Láttam, szépen eljátszottatok egymással – vigyorgott a kis emberke, s szélesre húzta száját. Istvánra nézett. – Tudom, ki vagy.

István résnyire húzott szemmel figyelte. Nem emlékezett erre a szerzetre, noha az szemlátomást valóban fölismerte.

– Az Özvegy várát arra találod – mutatott Istvántól jobbra, a fák közé. – Addig menj, míg az ólomerdőbe nem érsz! Onnan már könnyű lesz az út.

– Hallgass! – sziszegett rá a lovas, és elindult felé, de az emberke elugrott előle, és egy másik fa mögé bújt, onnan kiabálta:

– Menj! Menj csak! A lányod is ott van már!

A lovas megrezzent, de István nem törődött vele. Jobbra fordult, és belépett a fák közé. Emlékezett a várra. Ha az ólomerdőt megtalálja, a tavat is meg fogja. Annak közepén pedig ott áll a szürke vár, ahol először találkozott Lónával. Visszaszerzi mindkettejüket. Semmi másnak nincs értelme. Minden egyéb csupán pótcselekvés.

– Ne menj, te bolond! – hallotta a lovas hangját, aztán éles fájdalomkiáltás ütötte meg a fülét. Egy pillanatra visszafordult, de csak a füvön térdeplő férfit, a lovat és a messzebb álldogáló emberkét látta, mást nem. Habozott, hogy visszaforduljon-e, de aztán meggondolta magát. Nincs idő. Mit érdekelje, mi történik velük?

Nem tartozik neki semmivel, legfeljebb egy nagy pofonnal. Nem érdekes, mit akart, mit mondott, csak az, hogy az Özvegy vára arra van, amerre indult. Még hallotta, ahogy a kis emberke valamit gúnyosan odavet a lovasnak, aztán a hangokat elnyelték a lombok.

Sajgó ököllel és félve – mert féltette Lónát és Emesét, s a találkozástól is tartott – tört a sűrűbe, mint akkor régen, amikor a fénylő vadat űzte. Ha rebbent is valami a sötét koronák között, csak emlékeinek fölszakadozó fátyla lehetett. Nem állt meg egy pillanatra sem, és a rézszín kisvártatva kezdett leolvadni a környező fákról.

* * *

A férfi alakja hamar beleolvadt a sötétségbe.

– Ne menj, te bolond! – kiáltott utána a lovas, és már indult volna, hogy megállítsa, amikor hirtelen összegörnyedt. Szemében döbbenet, majd felismerés és keserűség, végül színtiszta fájdalom. Térdre rogyott, és mellkasára szorította a kezét.

Tartód lenézett rá. Szegény kicsi lovag, gondolta megvetően. Azt csak hiszed, hogy erős vagy.

– Tudhatnád, mivel jár, ha önzetlen próbálsz lenni – mondta, de aztán beugrott egy fagyökér mögé, mert Rabonbán a fájdalom dacára is gyilkos pillantást vetett rá. Tudta, milyen gyors. Nem akart kockáztatni.

Rabonbán még kínlódott egy kicsit az avaron, aztán reszketve fölállt. A ló engedelmesen odalépett hozzá.

– Mi volt ez?

– Mire gondolsz? – kérdezte az emberke, és élvezte, hogy a másik nem tudta elkapni. Most sem.

– Miért mondtad, hogy ott a lánya?

Sejtelmesen mosolygott.

– Mit műveltél, Tartód?

– A te hibád. Szólhattál volna neki a szélről. Figyelmeztetted ugyan, de nem elég egyértelműen. Hitt nekem.

Rabonbán arca erre elsötétült, és határozottan megindult felé. Léptei súlyosan dübbentek a nedves avaron, mire Tartód még egy fával odébb penderült.

– Nem tettem semmit. Csak útbaigazítottam őket. Úgyis oda akartak menni, nem?

A lovas egy fának támaszkodva lihegett. Arca fénylett a verejtéktől, orrából szivárgott a vér.

– Ha megfordul a szél, ez fájni fog neked is – ígérte.

Lelke mélyén megmoccant valami, nem egészen érzés, inkább érzelem- és gondolatcsomó, amely próbálta kioldani magát, de a szél még kitartóan északról fújt, így hát legyűrte.

– Akkor is megérte – mondta dacosan.

– Hát persze.

Rabonbán elengedte a fát, és úgy látszott, már nem akarja kitekerni a nyakát, mert visszament a lovához, megigazította a nyerget, és fölült rá.

– Futsz haza? – kurjantotta oda, bár már rátört a nyugtalanság. Zavarta, hogy olyan gyorsan lehiggadt a másik. – Ha elég gyors vagy, talán még láthatod a hűlt helyét!

A férfi szeme megvillant.

– Megfizetek még, Tartód.

Üres fenyegetés volt.

– Mit gondolsz, mit tudsz tenni? Tudom, ki vagy. Úgy gondolod, lovagocska, hogy segíthetsz nekik? –

Előbújt a fák közül, és a fenekét mutatta. – Hogy kibírod a fájdalmat? Kisfiú vagy! Juj, de fáááj! – óbégatott, de amikor Rabonbán elindult felé a lóval, azonnal sarkon fordult és beiszkolt a Rengetegbe.

Rabonbán egy ízben már fülön csípte, és hóna alatt fölkötötte a szelemenre. Addig forgott a kötélen kapálózva, amíg meg nem fordult a szél, de még akkor is várnia kellett, hogy a férfi előkerüljön. Firtos persze nem szégyellte magát, és addig nyifogott, amíg ki nem oldozták. Enyhe szellővel gyengeség jár. Ő bezzeg a sziszegő, csípős hideget szerette, ha a szél végigvágott az arcokon, akár a korbács.

Egyáltalán nem fűlött a foga ahhoz, hogy ismét valami ágon himbálózzon. Behúzódott egy fa mögé, onnan leste, ahogy a lovas keresi. Nem látta meg; hiába villogott a tekintete ide-oda, végül oldalra rántotta a zablát, és bevágtatott az erdőbe.

A várába megy, gondolta, és elvigyorodott. De nem találja majd ott a lányt. Kirepült a kismadár, lovag!

Firtos bizonyára bűnbánattól görnyedten vinnyog majd, ha végre fordul a szél és utat enged neki. Jó lenne végleg legyűrni, hiszen csak gyáva, buta féreg, aki hízelkedni akar akkor is, ha nem remélhet tőle hatalmat – igen, elpusztítaná, de nem tudja. A szél diktálja, ki legyen az úr.

Átkozott boszorkány! – gondolta, a tündérországi kert rőt hajú őrzőjére gondolva. Szájában érezte a csodabarack ízét, de most keserűként emlékezett rá. Csak egyetlen gyümölcs volt, miért kellett így megbüntetnie?

De ha az Özvegy úgy akarná, a szél mindig északról fújna, gondolta. Enyhe szorongást érzett. Mi lehet akkora tett, hogy ilyen nagy fizetséget adjon érte a vénasszony? Neki mindent megérne, hogy Firtos nyüszítő, vádló nyifogása örökre elhallgasson – de mi az, amivel a rothadt szívű banya kedvében járhat?

Talán ha neki kínálom az emberízinget. Meg a lányt.

Csak mosolygott magában, és lenyalogatta a bajszát. Talán ez elég nagy dolog ahhoz, hogy a pöttöm Tartód is kapjon valamit. Az Özvegy Rabonbántól nem sajnálta volna az ezüsterdőt, akármennyit háborúzott is érte. Hát tőle sem fog sajnálni olyan kicsiséget, mint a szél megkötése. Jó lenne véget vetni ennek a hol ilyen, hol olyan elátkozott életnek. Nem lenne épp ugyanolyan, mint volt – Firtos gyengeségére elvégre semmi szüksége nincsen –, de legalább egy lélek lenne minden időben.

Igen, szelet kér majd az Özvegytől.

Amikor már elült a patadobogás, kimerészkedett a fák közül. A feltúrt avar nedvesen csillogott a lombok alatt, ahol a két férfi összeverekedett.

Füle megrezzent, mire körbefordult, úgy figyelte a hangokat, de a lovas nem kanyarodott vissza, nem közeledett a dübörgés. Egy percig csak állt, kezével a törzset támasztva, és a szelet hallgatta, ahogy kitartóan fúj, aztán óvatosan belépett a kis tisztásra. A lehullott levelek között valami sötétlett; meg akarta nézni, mi az.

Fekete táska volt, kemény, érdes tapintású anyagból készült, mintha rugalmas fémszálakból szőtték volna. Hengerforma bütykös lötyögött az oldalán, s amikor megemelte, könnyűnek tűnt. Nem is volt tele: fésű, fémhenger, kis ásó, tok, benne íróvesszőkkel, kenyér, apró kacatok. Semmi különös.

Tanácstalanul forgatta kezében, aztán vállat vont. Az Özvegy tudni fogja majd, mihez kezdjen vele. Legföljebb elhajítja, és akkor ő azt csinálhat vele, amit akar. A kéziásó erősnek tűnt. A kenyér ízletes volt; míg szedelőzködött, elmajszolta.

A táska húzta vállát, de nem vetette le. Ha más nem, maga a hátiszatyor érdemes arra, hogy elvigye. Az a hamari emberízing alighanem sajnálja majd, hogy olyan sietve elrohant, és még a holmiját is elhagyta.

Még jobban fogja sajnálni azonban, ha megtalálja az ólomerdőt.

* * *

István olyan könnyen megtalálta az ösvényt, mintha csak tegnap járt volna erre. Aztán rájött: azért, mert itt semmi nem változott. A súlyosan csüngő szürke lombok a szél dacára sem mozdultak, mintha belefagytak volna az időbe.

Amikor először volt itt, a különös, fekete hajú tündérlány, Firene kísérte. Otthonosan mozgott az ólomfák között, és ez zavarta Istvánt. A vadon hidegsége óvatosságra intette, és furcsállta, hogy van, aki szereti a merev fakoronákat, tompán csillogó törzseket. Neki az ólomról mérgezés jutott eszébe, nehéz súly és tél.

Mi lehet most vele? – kérdezte magától. Emlékezett arra, hogy megígérte a lánynak, vele marad, de akkor még nem tudta, mit jelentenek az ígéretek a tündéreknek. Csak remélte, hogy Firene azóta elfelejtette. Nem találkozott vele azóta, hogy a könnyes szemű Lónát meglátta a parton, csak holló képében, egyetlenegyszer. Vajon hol lehet most? Megkereshetném, ötlött fel benne, de aztán el is sodródott a gondolat, ahogy egyre mélyebbre hatolt az erdőbe.

Fülében dobolt a vér, arca forró volt az izgatottságtól. Sietős léptekkel haladt, s közben kerülgette a lehajló ágakat – nem akarta, hogy ólomlevelek szántsanak végig rajta.

Öt éve láttad utoljára Lónát, pirított magára, és egy pillanatra elbizonytalanodott. Aztán előreszegte állát és szaladt tovább.

Ilyen vagyok, gondolta. Azt űzöm, aki a legtöbb fájdalmat okozza.

Remélte, hogy Emesét is ott találja majd, ott várják mindketten a várnál. Muszáj volt ebben hinnie, különben szívébe ismét beleharapott az önvád. Nem csak a lányát, de Lónát is ő veszítette el.

Nem kellett volna ellopnia a köpenyt, nem kellett volna hamarabb elvennie, amit Lóna amúgy is adott volna magától (megadta volna? – ötlött fel a gondolat). Hibázott, már amikor megtette, tudta, és hét év alatt beért a büntetés. Azt megtanulta a tündérektől, hogy minden hibának megvan a böjtje, és nem lehet elkerülni, Hiheted magadat ravasznak – mondta egyszer Lóna –, de nem tudsz túljárni a végzetnők eszén. Minden bedobott kavics megváltoztatja a sorsfolyó folyását.

A fotelben ült, amikor ezt mondta neki. Melegítőben kucorgott a közepén, kezében nagy, macis bögrét dédelgetett. Mindig csillogó aranyhaját leszámítva semmi tündérszerű nem volt benne. Tévé villódzott és forgott a mosógép. Talán ezért nem vette komolyan. Minden túl hétköznapi volt, s nem vette észre az életükbe beszivárgó, sötét mágiát. Nem törődött a rendszerrel, ami a felesége döntéseit diktálta. Pedig az volt az oka az egésznek. Nem pedig...

Fáradni kezdett. A fűszálak beleakadtak a cipőjébe, úgy vonódtak, akár a hínár. Már nem szaladt, csak türelmetlenségtől vibráló izmokkal sétált a selyemfényű ólomfák között. Gondolataiban csak Lónát látta, elképzelte, hogyan kér tőle bocsánatot, és elméjében egymást váltogatták a képek, amelyekben felesége visszafogadta, és azok, amelyekben mindörökre elfordult tőle.

Ha bármikor is szeretett... – gondolta, ha bármikor is engem választott...

De akkor miért nem jött eddig? – felelt erre a másik gondolat, amely egyre erősebb volt az utóbbi időben, és egyre nehezebben hallgattatta el.

A fatörzsek aljában világosszürke fény kezdett gyűlni, majd, ahogy az erdő megritkult, kisimult a csillogás, és tó szaga szivárgott be a fák közé. Ismét meggyorsította lépteit, és kézzel hajtotta szét a súlyos lombokat. Keménynek érezte a leveleket, és karja belesajdult, ahogy az ólmos tömeget félresodorta. A fakoronák tompa pendüléssel lendültek vissza helyükre.

Meglátta a várat. Az éjszakai homályban feketének tetszett, míg a víz ezüstnek a hold megbicsaklott fényétől. A tornyok csorbán meredtek a magasba, és sehol nem égett fény az ablakokban. Hangot sem hallott: tompa félelem fogta el. Lassan, óvatosan, ahogy a vad kerüli az ismeretlen embert, akiről nem tudja még, hogy veszedelmet jelent-e, vagy ártalmatlan, kilépett a fák közül, és a tó fövenyén elindult a mélyfekete híd felé.

A vár árnyéka mintha hideg pányvát vetett volna a nyakába, hogy lassan magához vonja. Ahogy egyre közelebb ért, és egyre magasabbra szúrtak a tornyok az égbe, úgy erősödött benne a vonakodás, és a föveny halkan surrogó homokjába is mintha mélyebbre süppedt volna a lába.

Csend honolt a várban: zárkózott kőarca komoran meredt előre. Ablakai mögül nem szűrődött ki fény, egyetlen hívogató gyertyapislákolás sem. A tó tükörsimán terült el körülötte, csak a magányos, sovány hattyú fodrozta a vizet, ahogy biztos távolból követte lépteit.

Rálépett a kőhídra, és lassan végigment rajta. Már nem csupán attól félt, mi történik, ha Lónával találkozik; apránként feltámadt benne a balsejtelem is.

Tudta, ki az Özvegy; Lóna mesélt neki róla nemegyszer. Néha sírt, amikor beszélt róla, máskor reszketett. És ritkán, egészen ritkán, nevetett. Mindent megkaptam – mondta egyszer, és aranyhaja szétterült a párnán –, mindent, kivéve a szeretetet. Meg az örökségemet. Azért adott, hogy uralhasson. Nem bírja elviselni, ha valami nem úgy történik, ahogyan ő szeretné, nem szeret. Csak gondoskodik. Firenéről nem beszélt, ha tehette. Mostohatestvérek voltak, mégsem bírta kiejteni a nevét azóta.

István nem volt ott, amikor történt, és utána már soha nem kapott választ arra, mi lett Firenével. Túl nagy volt a hajsza; mögöttük haragos felhővé duzzadt az Özvegy dühe. Emlékezett a hátukat csapkodó esőre, az égből hulló jég kopogására, mintha gyermeköklök doboltak volna lapockáikon. Fülükbe süvített a vénasszony hangja: Nem bocsátok meg!

Ez a kétségbeesett, vérre szomjazó kiáltás zümmögött most a fülében, ahogy végigment a hídon. Szája kiszáradt.

Megállt a nagy, szürke ajtó előtt. A fémben erek futottak. Fa volt ez és ólom egyszerre: szürke és göcsörtös. Középen nagy kopogtató feküdt rá, karikája akkora volt, hogy a fejére húzhatta volna korona gyanánt, és amikor megemelte, karján megfeszültek az izmok.

A hattyú a vizet verdeste mögötte, s amikor hátrapillantott, látta, hogy fölágaskodik, mintha repülni szeretne. A madár csőre nyitva volt, de hangot nem adott.

Fölemelte a kopogtatót, s amikor izmai már reszkettek, kicsúszott a markából, mintha szándékosan verte volna az ólomfához. A fémkarika nagy döndüléssel csapódott az ajtónak, visszhangja tompán rezgett odabent és kint is, végig a falakon. Utána csend lett. István szíve hangosan vert. Várta a túloldalon felhangzó lépteket, és remélte, hogy Lóna lesz az. Mégis, legszívesebben elfutott volna.

Amikor az ajtó feltárult, megrezzent. Nem hallott semmit, csak a hattyú verdesett a tavon; de léptek nem voltak. A nyílás sötétjében egy öregasszony állt, szürke köntösben, haja befonva omlott vállára, akár egy ezüstszínű patak. Amikor rá emelte a tekintetét, István hátratántorodott, annyira eleven volt a szempár, és annyi gyűlölet sütött belőle.

– Még van képed?! – kérdezte halkan a vénasszony.

Nyelt egyet. A tekintet mintha kiforgatta volna énjéből, könnyűnek érezte magát, mintha a tartalmat kifújták volna belőle, s ő nem lenne több, mint üres tojáshéj.

– Lónáért jöttem – mondta végül.

Az öregasszony lassan pislantott, akár a békák, és hátrébb lépett.

– Szóval érte.

István sóhajtott és belépett az ajtón.

– Tudom, hogy...

– Ostoba voltál. Hát semmire nem tanított meg az a penészvirág? – vágott szavába, és hátravetette köpenyét. Alatta szürke, gyöngyökkel hímzett ruhát viselt.

Nem volt ideje ráébredni, hogy hibázott, mert valami elkapta és megperdítette a tengelye körül. Nekiverte vállát az ajtónak, és feljajdult, de amikor megpróbált kiegyenesedni, ismét megrántotta valami hatalom, és még messzebb esett a küszöbtől.

A küszöb! – villant az eszébe, aztán megint fordult vele a világ. A sötétbe burkolózó terem megpördült körülötte. A boltívek bordái pókháló küllőiként futottak össze a magasban. És forgott, forgott tovább. Néha megvillant előtte az ajtó világosabb négyszöge, és azon túl a tó, aztán a szürke ruhás öregasszony, akinek hajfonata úgy világított most, mintha a holdat rejtené magában, aztán ismét szemkápráztató sötétségbe ért, amikor a vármély rá ásított.

Egyre gyorsabban pörgött a tengelye körül, ha kinyújtotta kezét, beverte a falakba, oszlopokba, és már az sem segített, ha visszahúzta: a fájdalom a karjában maradt, s egyre erősödött. Mintha ezerfelé húzná ezer láthatatlan kéz, csipkednék bőrét, cibálnák haját, belemarnának könyökébe, térdébe, és ő maga nem lenne több szalmabábnál, amit széthordanak, vagy tömb agyag, amelyet tetszés szerint gyúrhatnak a kegyetlen ujjak. Egy agyagtömb, amely érez.

Karja megnyúlt, elvékonyult, ő maga pedig fölmagasodott. Lába meghajlott, és már nem bírta tartani magát. Pörögve, szédülve lehullott a földre, s keményen beütötte magát. Csattanást hallott. Megpróbált feltápászkodni, de karja nem engedelmeskedett, nem tudott megkapaszkodni a kövekben. Kemény körme koppant a padlón.

Nem. Patája.

Még látta többi ujja halvány dudorait, ahogy beleolvadnak a mellső lábba, és fájdalom lüktetett végig rajta. Szíve olyan hevesen dobogott, hogy attól félt, megszakad. Csak bámulta a lábát, a fakósárga szőrt, amely benőtte, s csupán akkor pillantott fel, amikor meglátta maga előtt a szürke ruha szegélyét.

Az Özvegy elégedetten figyelte, s ettől fiatalabbnak tűnt. Most nem látszott sokkal idősebbnek nála.

– Ami Lónát illeti – mondta –, a hattyú volt.

Hátrakapta fejét, de nem látta a madarat az ajtónyíláson túl, csupán szárnyverdesését hallotta.

– Tudnod kellett volna, emberízing.

Ismét megpördítette az erő, és ő hasán csúszva megfordult a köveken, újra és újra, miközben lábán és gerincén végigfutott a fájdalom, nyaka megnyúlt, és szemébe belehullott a hosszú sörény. Szédült. Felkiáltott, és hangjában már nem volt semmi emberi.

Hallotta a nyerítésre válaszoló szárnysuhogást, és megpróbált feltápászkodva arra vetődni, de lábai nem engedelmeskedtek, és elterült a padlón. Nyihogva zihált, és kinyújtotta fejét az ajtó felé, ám az döngve becsukódott, és ő ott maradt a sötétben a holdhajú vénasszonnyal.

* * *

Ezüsttükör az égen, vén ábrázatán kék foltok, akár a rossz foncsor: ez a Hold. Hidege sugárzik az éjszakában; érzi, ahogy a hűvös fény végigborzongatja tollai tövét. A fekete várat figyeli, néha lebben a szárnya, máskor csak siklik a hideg szél hátán. Az erdő lombjai bólogatnak felé.

Régen meghajoltak előtte, jut eszébe, aztán lejjebb ereszkedik. Nehéznek érzi a testét.

A Rengeteg mélyéről patadobogás hangja szűrődik fel, akárha dobok szólnának a fák között. Sötét árnyék suhan el a lombok alatt, vágtat a vár felé. Fölé libben, követi a légben, a rohanó alak akár az ő földre vetülő árnyéka is lehetne.

Aztán kivágtat a tisztásra: fekete ló, hátán fekete lovas. Szinte repül, ahogy leugrik hátasa nyakából, beront a várba. A kapuszárny még nyikorogva nyílik, amikor ő már bent terem, köpenye utána lobog.

A holló leereszkedik, ablakról ablakra követi. Nézi, ahogy a férfi szobáról szobára jár, nyomában nyitott ajtók. Egy nevet kiabál, akár egy vízbe fúló. A hídon úgy rohan át, mintha széles út lenne, de a toronyszobában aztán megáll.

Sokáig nem mozdul. A holló az ablakból nézi, félrehajtja fejét, hallgatja, ahogy a férfi motyog.

– Átkozott Tartód! Elűzte a lányt, holott...

Megfordul, léptei előbb lassan konganak, aztán már rohan, sebesen, mint a nyíl, fut keresztül a hídon, le a grádicsokon, ki a kapun. A vár tárva-nyitva áll, annyi időre sem torpan meg, hogy behajtsa a kapuszárnyakat, csak megragadja lova kantárszárát, és föllendül a nyeregbe.

Vágtat vissza az erdőn át, nyomában a holló, mintha a holdfény összekötötte volna lábát a fekete lovassal. Futnak, repülnek az éjszakában.

* * *

Az éjszaka valamiféle nagy állat még össze nem csattanó fogsoraként zárult Tartód köré: tarkója bizsergett, ahogy elképzelte, amint csupán hajszálra áll attól, hogy a sötétség agyarai közé kapja és megrázza, mint egy mókust. Nem kapott elég levegőt.

Az erdő volt az oka; a fák túlságosan sűrűn nőttek, lombjuk befogta a szelet, így az nem tudott játszani, száguldozni a törzsek között. Szeretett volna a szabadba jutni, de Héterdőben csak kevés tisztás akadt, az Üveghegy pedig az ólomerdő túloldalán magasodott. Néha felmászott a tetejére, bámulta a Birodalmat, ahonnan hajdanán érkezett, amikor megkapta az átkot, és kettészakadt lénye. Azt a csúcsot mindketten szerették, és ott nem számított, merről fúj a szél – csak fújjon. Kevés dologban értettek egyet Firtossal, az Üveghegy volt az egyik. Meg a hecsedlilekvár.

Szaporán szedte a lábát, vissza akart érni az ólomvárba, mielőtt megfordul a szél. A táska húzta a vállát, bár alig volt benne valami – szíja túlságosan lelógott, és az alja a sarkát verdeste, mintha gyorsaságra ösztönözné.

– Hopp! Hopp! – biztatta magát.

A fatörzsek neki nem álltak útjába, és nem zavarták a lelógó lombok sem. Csak hébe-hóba simított végig feje búbján egy-egy ólomlevél, de jobbára csak elsurrant a lelógó koronák alatt, s ha kellett, válla közé húzta nyakát. Meztelen talpa alatt lesimultak a szürke fűszálak.

Az ólomvárhoz érve megállt a tó partján. A hattyú most nem nyugodtan, lehajtott fejjel keringett, mint máskor, hanem fel-alá úszott a híd alatt, és néha csapott egyet-kettőt a szárnyával. Ő viszont épp úgy, mint máskor, fölkapott egy kavicsot, és megcélozta vele a madarat, de lövése visszapattant a híd lábáról.

A hattyú hátrafordult és rásziszegett.

Vigyorgott, és végigment a hídon. A madár nem hagyta abba a sziszegést, amíg át nem jutott, de akárhogyan nyújtogatta hosszú nyakát, nem érte fel a pallókat.

– Dühösek vagyunk ma?

Szárnycsattogás volt a válasz.

Erőlködve, vállával tudta csak belökni a várkaput, és besurrant a keskeny résen. A táska megakadt. Megállt, hogy megigazítsa tartalmát és áthúzza a nyíláson.

– Nocsak, Tartód! – csendült fel mögötte az Özvegy hangja. Szinte hallani lehetett benne az elégedett mosolyt.

Megfordult és mélyen meghajolt.

– Öreganyám?

Haja zilált volt, szürke ruhájának alja mocskos, de boldogan mosolygott, és ettől Tartód hátán végigfutott a hideg. Sosem jelentett jót, ha örült valaminek, és csillogó tekintete most is azt súgta, hogy öröméért valaki más fizetett. Remélte, nem ő kap büntetést.

– Híreket hoztam – hadarta. – Az emberfia átlépte a határt, ide küldtem, és...

Az Özvegy mosolya még szélesebb lett, mire zavartan elhallgatott. Csak nem elkésett?

– Örülök, hogy hozzám irányítottad – lépett közelebb, és keresztbe fonta karját. – Megkapod majd érte a jutalmadat.

– Kérhetek?

Az Özvegy szeme megvillant.

– Kérni? Fogadd el azt, amit adok, Tartód! Ne légy pimasz!

Félelmében hátrasunyta fülét. Ostoba, ha most elrontja kegyes kedvét.

– Van még valami... – kezdte gyorsan. – A lányukat is ide küldtem. Azt hiszi. Rabonbán árulta el, de én voltam – tette hozzá sietve, és reménykedőn felnézett.

Az öregasszony ismét ragyogón, kegyetlenül mosolygott.

– Nocsak, kicsi Tartód – hangja simogatott, és az emberke hátán felmeredtek a puha szőrpihék, nagyot nyelt. – Egész ügyes vagy a magad módján.

Ez nagy dicséret volt, és azonmód hasra is vágta magát.

– Lóna, az embere és a fattyú... Mindhárman a markomban. Vajon mit tegyek velük? – Az Özvegy hangja elhalt; a sötétségbe meredt, ajkán még mindig azzal a félelmetes mosollyal. – Most elmehetsz – mondta oda sem pillantva.– A jutalmadat később megkapod. Busás lesz, megígérem.

– Kérhetem... kérhetek egy zsák szelet? – szedte össze a bátorságát végre.

– Nem vagy túl mohó? – Aztán, kis szünet után: – Egy zsák szél. Legyen. De nem most; fontosabb dolgom is akad.

– Mit... mit tesz majd, öreganyám?

– Nem tartozik rád, nemde?

– Nem, valóban...

– Csak irigykednél, ha elmondanám. Most menj! – Türelmetlenül intett, és Tartód a táskát megragadva keresztülcsúszott a résen, mielőtt az Özvegy kedve végleg dühbe fordult volna. Azt nem merte megkockáztatni.

Odakint fejét lehajtva sietett végig a hídon, a zsákot a mellkasához ölelte. Elfelejtette átadni, de most már nem akart visszafordulni. Érezte, hogy az öregasszony kezdi elveszíteni a türelmét, és azt mindig veszedelmes volt kivárni.

Beszaladt az erdőbe, és a fák biztonságos árnyékából visszanézett a várra. A hattyú a tóról nézte őt. Mintha szemrehányás ült volna tekintetében, de talán ezt csak képzelte.

Nagyot sóhajtott, és mélyebbre furakodott a Rengetegbe. Volt egy kuckója, két szorosan egymás mellett növő fa gyökerei alatt – rókaodú lehetett régen –, ott húzta meg magát. Ott biztonságban lehetett, senki nem talált rá a fa szövedéke mögött, a föld pedig meleget adott. Az üreget lehullott levelekkel hordta tele, kényelmes volt rajtuk a fekvés.

Amikor elvackolódott, elégedetten szusszant egyet, és az üreg hátuljába tolta a zsákot. Jól jön az még. Az ásóval tovább bővítheti lakát – voltaképpen szerencse is, hogy mégsem adta oda az Özvegynek.

Vajon mit tesz az emberízinggel? Ez csupán futó gondolat volt, de a másik, hogy a gyerekkel mi lesz, nem hagyta nyugodni.

Csak a szél változik, mondta magának. Azért nem megy ki a fejemből. Firtos itt kopogtat a sirámaival, bűnbánatával, megszaggatott ruhájával.

Fölemelte orrát, és kidugta a fa gyökerei közül. A szél valóban másként fütyült a lombok fölött.

Hadd törje ezen Firtos a fejét, gondolta bosszúsan, és magára húzta a kabátját. Foglalkozzon vele ő.

Az északi szél lassan elült, irányt változtatott, és keletről kezdett fújni, felborzolva a Rengeteg lombjait. Tartód elsüllyedt mély álmában, és a fa gyökerei között Firtos lassan fölébredt.

Emlékezett rá, mit tett a másik, és azt kívánta, bár ne tudná. Hangosan feljajdult a fa alatti üregben, és felpattant, tenni akart valamit – aztán szélütötten leült megint az avarágyra.

Nem tehetett semmit. Tartód ezúttal alapos volt.

Bűntudat mardosta, de azt kívánta, bárcsak megint fordulna a szél, bárcsak ne kellene arra gondolnia, hogy egyszerre árulta el Rabonbánt, az embert és Emesét, és hogy már soha többet nem állhat oda a lovas elé, nem nézhet a szemébe. Tartódnak nincsen lelkiismerete, hát nem is fáj neki semmi.

Jó lett volna egy kicsit Tartód lenni, bűntudat nélkül. Akinek csak saját maga fontos.

Feküdt a fagyökerek alatt, a vackán és hallgatta a szelet, de az csak nem akart megfordulni. Akkor arra gondolt, hogy most már soha többet nem bújik ki az üregből, marad a föld alatt, ahová való, és behunyta a szemét.

A szél kitartóan fújt kelet felől, és lassan magával hozta a pirkadatot.

* * *

Talán a pirkadatot megelőző homály és a Rengeteg együttes sötétje tette, talán a csalóka ösvény, amely Emese lábát irányította – nem kellett volna bíznia benne, átvághatott volna a sűrűn, toronyiránt –, de már egy órája botorkált, anélkül hogy bármivel is közelebb érezte volna magát a határhoz. Nem tudta, hogyan fogja megtalálni; a lombok miatt nem látott semmit, ami alapján tájékozódhatott volna, és nem érezte az irányokat – a távot is csak azért, mert fáradt volt, és fájt a lába, ez pedig mindennél ékesebben mutatta, hogy mekkora utat tett meg.

Azon gondolkozott közben – bár egyáltalán nem akart gondolni semmire, de ezt megtenni nehezebb volt, mint kívánni –, hogy vajon mi az igazság Apát illetően. Valóban megkötötte-e az alkut, vagy csak egyszerűen ostoba volt, és így vesztette el, vagy talán Rabonbán hazudott és voltaképpen csak kifogást akart találni arra, hogy elrabolta? Az utolsó változat tetszett neki leginkább, de nem tudott teljes szívvel hinni benne, amitől aztán zavart lett és mérges.

El tudta képzelni, hogy Apa elcserélte őt – mire is? Hogy bejusson? De minek? Vagy hogy hagyta magát becsapni. Érdekes, ám jobban haragudott, amikor arra gondolt, hogy Apa azért vesztette el, mert nem gondolkozott, mint ha úgy vélte, szántszándékkal adta el őt az átjutásért.

Máskor is így volt. Ha Apa tévedett, ő lett dühös helyette is, és csak részben azért, mert Apa előbb harapta volna ketté a nyelvét, mint hogy beismerje előtte, hogy tévedett. Ahhoz túl büszke volt. Ilyenkor Emese rá haragudott, mert azt akarta, hogy tévedhetetlen legyen, valaki, aki mindig jó választ ad, aki mindig megmondja, mit helyes tenni, és akkor neki nem kell fáradnia azzal, hogy megpróbálja kitalálni.

Régen egyszerű volt: csak követte Apa utasításait, de az utóbbi időben mintha fél élete azzal telne, hogy reszket, vajon jól dönt-e. Nem akart ezzel foglalkozni. Azt akarta, hogy a világ legyen megint egyértelmű és könnyen kezelhető.

De aztán, ahogy egyre biztosabb volt benne, hogy Apa is téved olykor, már nem tudta, mikor higgyen neki, és megszűnt a biztonság. A világ idegen és érthetetlen hellyé változott, márpedig ez Apa hibája. Mert megengedte magának a hibákat.

Lassan lépkedett. Szeretett volna leülni a fűbe, de félt, hogy akkor elalszik, vagy rátalál valami erdőben kóborló lény – itt élnek ilyenek, nem? –, és utána már az eddig tartott irányt sem találja meg.

Aztán meghallott valamit.

Halk dübörgés volt, és egyre erősödött. Hátranézett, de csak a vasszürke fák sorakoztak a sötétség előtt. Lehúzódott az ösvényről, be a sűrűbe, és elbújt egy törzs mögött, onnan figyelt. Tudta, ki közeledik, és azt is, hogy nem tud elég gyorsan futni ahhoz, hogy elmenekülhessen.

A patadobogás erősödött, fémesen csendült, ahogy a lehullott ágakra tiport. Arra gondolt, vajon hogyan vágtathat Rabonbán az erdőben a rozsdás vaslombok között, nem fél-e, hogy beléjük akad. Megérintette a fatörzset, amely mögött kuporgott. Meglepetésére nem jeges fémet, hanem közönséges kérget érzett, mégis fémként csikordult, amikor végighúzta rajta a gyűrűjét.

– Emese! – Rekedt kiáltás szállt végig a Rengetegen, és a lány összerezzent. Haragot vélt kihallani az ordításból, és mást is... Talán kétségbeesést?

Hát kétségbe is eshetett, amikor rájött, hogy nincs kit eladni annak az Özvegynek. Emese idegességében az ujjába harapott.

A fák recsegve hajoltak el a lovas útjából, a lombok függönyként gördültek félre. Lehúzta fejét és dobogó szívvel kandikált ki a törzs mögül.

Parapp-parapp, a paták súlyosan, puhán dobbantak az avaron, és az erdőből kivált a lovas alakja. A fa, amely mögött Emese kuporgott, enyhén megdőlt, ahogy elhúzódott az útjából, és Rabonbán fekete villámként már tovább is száguldott. Arca egy pillanatra halványszürkén megvillant. Aztán már el is nyelte az erdő.

Fölpattant. Jól látta vajon?

Arra az egy pillanatra, amikor Rabonbán elvágtatott előtte, és csapzott hajjal keretezett arca felderengett a sötétben, valami mintha csillant is volna rajta.

Rabonbán sírt?

Ezt nem értette, és bár továbbra is dühös volt és sértett, a látvány megrendítette. Valami nagyon nem volt rendben, valami nem egészen úgy volt, ahogy ő képzelte.

Gondolatai megakadtak, akár a lemezjátszó tűje. Valaki hazudott.

Kilépett a fák közül, és a sötétbe bámult, Rabonbán nyomára. A törzsek már visszahúzódtak, mintha hosszú, fekete torok zárult volna össze. Volt valami baljós abban, ahogy a lombok ismét összeverődtek.

– Emese! – Távolodó kiáltás, amely elhalt. Már a patadobogást sem hallotta.

Hirtelen elfogta a félsz. A vadon ránehezedett.

– Itt vagyok – mondta, aztán hangosabban: – Itt vagyok!

A törzsek egymásnak adogatták hangját, eltorzították, baljós suttogássá szűrték. Szívdobogva állt az avaron.

Utána megint meghallotta a patadobogást. Rabonbán visszafordult.

– Ó, nem! – nyögött fel, és bevetette magát a sűrűbe. Megint eszébe jutott, amit Firtos mondott, és az, hogy Rabonbán végtére is elrabolta őt. Átkozta magát a hülyeségéért. Ostoba barom vagyok!

Az ágak az arcába csaptak, hunyorogva hajtotta félre őket, miközben futott. Recsegés-ropogás kísérte, ahogy a gallyakat letörte.

– Francba!

Mögötte a ló dübörögve közeledett.

Miért tettem? – gondolta. Mert sírt? De miért gondoltam, hogy miattam? Lehet, hogy félt attól a... az Özvegytől. Tőle tartanak. Bár tudnám, kicsoda!

Zihálva megállt egy pillanatra, és körülnézett. A fák sötétebbnek tűntek, pedig az ég világosodott, s tompa, szürke fátyol lepte el őket. A rozsda vörös erei eltűntek. Ahogy kifújta magát és jobban megnézte a törzseket, látta, hogy másmilyen fémből vannak, és súlyosabbnak, fáradtabbnak tűnnek, mint az eddigiek.

A patadobogás közeledett, mire megint futásnak eredt, de oldala szúrt, és a fűszálak is mintha nehezebbek, ragacsosabbak lettek volna, mint a vaserdő avarja. Beleakaszkodtak bakancsa fűzőjébe, visszahúzták lábát.

Megtorpant és hátranézett. Már látta a fák között a közelgő sötét árnyat.

– Emese? – Reményt és megkönnyebbülést hallott ki Rabonbán kiáltásából.

Örülsz, hogy megint elkaphatsz, mi? – gondolta keserűen, és megint nekirugaszkodott.

Faág hajolt le útjába és lökte meg. Hideg és kemény volt a lomb, kipréselte tüdejéből a levegőt.

Fájdalmában felkiáltott.

– Vigyázz! – A férfi hangja már egészen közelről csattant.

Újabb lombos ág taszajtotta meg, földobta a levegőbe. Sikított. Vakon csapkodott, mire karja leveleket ért. Kemény, szúrós fakoronába hullott, bőrét végigkaristolták a hűvös levelek.

Zihálva megkapaszkodott és lenézett. Rabonbán állt nem messze tőle odalent, ahol a fákon még vérként csorgott végig a rozsda vöröse. Arca aprónak és kétségbeesettnek látszott fentről.

– Ugorj le! – kiáltotta. – Ugorj le és gyere! Gyorsan!

Abban a pillanatban megtántorodott, és összegörnyedt.

– Mi van?

Gyere!

Emese suhogást hallott és a másik irányba nézett. A távolban sötét várat látott, egyik ablakában hideg, kék fénnyel. Tőle keletre az ég szegélye sárgán világosodott. A fakoronák keskeny sávban vadul hullámzottak, mintha erős szél cibálná őket. Vihart viszont nem érzett: ugyanaz a szellő fújdogált csak, mint eddig. A fák mástól fodrozódtak, és ő nem akarta tudni, mitől.

Átvetette lábát az ágon, megkapaszkodott, és óvatosan lecsúszott. Addig kalimpált, amíg nem talált támaszt, ami elbírta. A fa megrázkódott, és a lombos ág, amelyről lesiklott, vadul megrándult.

A fatörzsnek tántorodott.

– Ugorj! – hörögte a férfi alulról.

Lenézett. Csak néhány méter volt, de nem mert megmozdulni, olyan vadul reszketett a fa. Ujjai görcsösen a kéreg repedéseibe mélyedtek, arcát a törzshöz szorítva kapaszkodott.

– Ugorj, te ostoba! Az Özvegy rád küldte az erdőt!

Felkapta a fejét. Nem tudta, ő ugrott, vagy a fa hánykolódása vetette le, de a következő pillanatban zuhant, és nagyot nyekkenve ért földet. Tüdejéből kiszorult a levegő, éles fájdalom hasított a csípőjébe. Sziszegve fordult hasra és emelkedett térdre. Fájt a mozdulat, gyengének érezte a lábát. Rabonbán tőle nem messze térdepelt a rozsdaszín avarban, ahol már szürke fűszálak ütötték fel fejüket a halott levelek között. Egyik keze ökölbe szorult mellkasa előtt, a másikat remegve kinyújtotta felé. Ijesztő volt, és Emese hátrahőkölt: szája fehér volt, arcából kifutott a vér, csak orrából szivárgott egy bordó csík. Homlokán sötét ráncok futottak végig. Szeme kitágult, mint a rémült lovaknak, fehérje kéken derengett a holdfényben. Ijesztőnek tűnt, nem emberinek, és Emese már nem mert közelebb lépni.

– Nem léphetek át, amíg nem ajánlasz valamit – suttogta sürgetőn. – Neked kell idejönnöd. – Rabonbán arca megvonaglott.

– Mi bajod? – kérdezte elszörnyedve, és elhátrált.

– Ne...!

Egy ág fellökte, és ismét elesett. Ahogy a hátára hemperedett, látta, hogy a szürke lombok haragosan hullámzanak felette. Visszakapta tekintetét Rabonbán felé.

– Ajánlj valamit! – kiáltotta, és kinyújtotta karját. – Adj nekem valamit!

Emese a szemébe nézett. Látta a fájdalmat, a kétségbeesést, a kérést és az aggodalmat. Látta az eltorzuló vonásokat is, a vicsort. Félt attól az arctól. Mit tesz vele, ha közelebb megy?

– Nem.

A férfi keze lehanyatlott, s ott maradt, kinyújtva, a füvön.

– Emese... Muszáj...

– Nem! Nem, nem, nem! – sikoltotta, aztán fölkapta egy karmos faág, és akár egy rongybabát, fölhajította a levegőbe. Hideg szél fújta körbe, karján égtek a karcolások, és egy pillanatra súlytalannak érezte magát. Fölötte a magasban egy sötét madár keringett.

Aztán lezuhant egy ágra, amely továbbdobta, gallyak fogták meg keményen a kezét és húzták magukkal, mielőtt leesett volna a földre. Látta, ahogy Rabonbán felfelé fordított arccal nézi, utána behunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia.

Elég volt, mondta magának. Eleget elvettél már.

A Rengeteg fölkapta, megpörgette, akár egy falevelet, majd a fakoronák ágról ágra adták egymás között, sodorták, akár egy lombos árhullám, a szürke ólomvár felé.

IV.

Az ólomvár soha nem érződött ilyen hidegnek és komornak. Firene mindig otthonosnak tartotta; ismerte a folyosókat: gyerekkorában harsánnyá, élettelivé változtatta őket nevetése, és nyomában már nem látszottak olyan szürkének a kövek, mintha elűzte volna az árnyakat. Ezek a falak védték meg, ha kint a Rengeteg felett vihar dühöngött, és villámok hasogatták az ég vásznát. Most azonban a szilárd kő nem nyújtott támaszt. Régen soha nem értette, miért tartózkodik mostohatestvére szívesebben kint az erdőben, de most, ahogy a hideg ablakpárkányra támaszkodott, kezdte sejteni. Úgy érezhette magát, mint ahogy ő most.

Lóna gondolatára érzései egyetlen fehéren izzó pontba sűrűsödtek. Nem is töprengett el azon, milyen könnyen ébredt a gyűlölet. Valahol mélyen benne lakott már korábban is: amikor egyszerre hajoltak a tó fölé, és meg kellett látnia a különbséget; amikor a mostohatestvére jobban szőtte a varázslatokat; amikor az ólomerdőből kilépve a madarak Lónának szívesebben énekeltek, mint neki. Ő volt a Rengeteg hercegnője, és mégis...

Mint ahogy máskor, a maga csendes módján most is lefőzte. Firenét leginkább ez a hallgatagság dühítette. Ha Lóna nyíltan szembeszegülne vele, akkor joggal lehetne haragos rá, így azonban még a dühe miatt is csak saját magával szemben lehetett bosszús. Miért is nem kötötte meg a fiút? Miért nem csalta ki a csókját időben?

Elbizakodott volt, nem gondolta, hogy megelőzi, amíg ő a várhoz szalad. Most ihatja a levét. Ha azonban azt várja tőle, hogy éppúgy meghúzza magát az egyik toronyban, mint máskor, hogy ott duzzogjon napestig, akkor téved. A fiút nem engedi, még ha meg is szegte az ígéretét.

Kikapaszkodott az ablakpárkányra. A szellő a bokája köré simította a szoknyáját. Arcát beletartotta a levegőbe, aztán előrebukott. Egy szívdobbanásnyi idő telt csak el, és karja helyén máris megrebbent hollószárnya, könnyű testét felkapta a szél.

Megkeresi őket. Harcolnia kell: a fiúért, az erdőért, a hercegnői kiváltságokért. Túl sokat ült a sarokban, míg Lóna ellopta előle a figyelmet, holott az neki járt. Elvégre Rapson lány!

Úgy repült, mint a szél, úgy repült, mint a gondolat. Hollóként szabad volt, légies és kecses. Húga rosszabbul szállt nála. Ebben soha nem tudta megelőzni őt. Sokáig kellett taposnia a vizet, hogy egyáltalán elszakadjon tőle és felemelkedhessen. Ő bezzeg csak megrebbentette szárnyát, és már össze is simult a szellővel. A levegő mindig tudta, ki az úrnője.

Az ólomerdő csillogó, szürke takarója kiterült alatta. A levelek élesnek tűntek, de tudta, hogy valójában puhák, nem bántanak senkit, csak aki anyja ellen szegül. De ki merne olyat tenni?

Jól látott mindent, ami alatta történt: a tündevények nappal csupán pislákoló lángjait, a holdfű réteken legelő őzeket, és ahogy a szarvasok elhaladtak a lombok alatt. Ő azonban most nem a Rengeteg életét kívánta meglesni, mint ahogy néhanapján unalmát elűzendő tette. Lónát kereste, és vele a fiút.

Félig-meddig azt remélte, hogy külön-külön bukkan rájuk, és akkor leszállhat megint a fiú mellé, aki így mégis betarthatja az ígéretét. Nem lenne jó, ha hitszegésre kényszerülne, gondolta Firene, és cseppnyi aggodalom költözött a szívébe. Istvánra lesújtana a sors, ezt pedig nem engedheti. Már csak ezért is elő kell kerítenie: hogy megvédhesse Lónától és így a végzettől is.

Tulajdonképpen jót tesz.

Amikor azonban végül megtalálta őket egy kis tisztáson, az ólomerdőt átszelő, és a jeges vártavat tápláló patak mellett, mindent elfeledett a szívébe szúró fájdalmon kívül. Már elég volt a látványuk is, ahogy egymás mellett ültek a fűben, és tudta, ha közelebb merészkedik, még kínzóbb lesz elviselni. Mégis leszállt egy fára a közelükben.

István egész felsőtestével Lóna felé fordult – még nem érintette meg, de már nem állt messze tőle. Firene bizonyos volt benne, hogy ezt mostohatestvére is látta: az emberfiú átlátszó volt, akár a patakvíz. István nem szólt ugyan semmit, de azt nem tudta, hogy szavak nélkül is szinte kiabál, süt róla, amit érez.

Lóna szoknyáját szétterítve ült mellette, ujjait szorosan összekulcsolta. Zárkózottnak tűnt.

– Nem tudsz semmit a törvényeinkről – mondta éppen Istvánnak. Szemét a virágokra szegezte a lába előtt. – Mivel tudatlan vagy, bármikor véthetsz a szabályok ellen. De fizetned neked is kell.

– Miért? Nem tettem semmit.

Ártatlansága szíven ütötte Firenét. Nem, ő valóban nem bűnös, csupán tudatlan, ahogyan Lóna is mondta. Aki rosszat tett, te vagy, mondta magában, és mostohatestvérére szegezte sárga pillantását.

– Az ígéreteket be kell tartani, ez az első. Ha nem így teszel, megzavarod a sorsfolyó sima folyását. Lelépsz az útról, ami mellett elkötelezted magad. Visszacsinálni pedig csak azok tudják, akiknek van hatalmuk szót váltani a végzetnőkkel. Neked talán van erdőd vagy birodalmad? – Elmosolyodott. – Gondoltam. Nem tudod, miről beszélek, ugye? És rólam sem tudsz semmit. Mégis bízol bennem?

– Miért ne bíznék? – nevetett a fiú, hogy Firenének a csőre csikordult belé. – Úgy beszélsz magadról meg az erdőről, mintha valami sötét csoda volna, amit nem lehet megfejteni.

– És te azt hiszed, megfejthetsz? – emelte fel a fejét árnyalatnyi gőggel Lóna, és egyenesen a szemébe nézett.

– Azt hiszem... – Egy pillanatra elhallgatott, aztán azt mondta: – Ha most elmondom, mit hiszek, meg fogsz rám haragudni.

Lóna összevonta a szemöldökét.

– Ha nem mondod, akkor haragszom meg igazán. Kimondott szót vissza ne vegyél, és ha elkezdesz valamit, fejezd is be! Ez nem szabály; csupán kulcs hozzám.

– Azt hiszem, boldogtalan vagy.

Lóna nagyon csendesen, mozdulatlanul ült, haját sem libbentette a szellő.

– És te boldoggá tudnál tenni? – kérdezte nagy sokára.

– Nem tudom. De ahogy rád nézek... szeretném.

Lóna rámosolygott, azzal a szomorú szögletű mosollyal, amit Firene is ismert, de Istvánnak úgy látszik, ez a bágyadt kedvesség is elég volt.

Nem, mondta magának. Nem engedem. Nem adom! Ha Lóna így akar visszavágni neki, amiért ő soha nem lehetett örökös, amiért csak megtűrték: azzal, hogy elcsavarja annak az ostoba, kedves és esetlen fiúnak a fejét, akkor megvetendőbb az utolsó varangynál is. Nem engedem, ismételte Firene, és felborzolta tollait.

Akkor csókolták meg egymást.

Belefagyott a varjúszív dobbanása. Gondolatai félbeszakadtak, csak nézte, ahogy azok ketten egymást figyelve összeérintik ajkukat, és érezte, hogy valami végigremeg a Rengetegen, mintha súlyos tárgyat ejtettek volna a közepébe. A fűszálak mégsem rezzentek, és a lombok is csak úgy hajladoztak, mint máskor. A reszketés a felszín alatt maradt. Aztán rádöbbent, hogy ő maga remeg.

Ez nekem járt volna, volt első bénult gondolata. Utána feltámadt benne a düh. Azt hiszed, hogy ügyes voltál? Hogy megtapostál ezzel a csókkal? Ilyet én is tudok! Ilyet én is...

Azzal elrugaszkodott az ágról, és károgva lecsapott.

Azok ketten ijedten néztek fel. Lóna szemében felismerés csillant, majd harag, aztán István karja eltakarta az arcát, ahogy védte. Firene agyán átfutott, hogy mégis megpróbálja kivájni a szemét, de aztán csak azt tette, amiért lelebbent az ágról: karmával belekapott a fiú hajába, és kiszakított belőle néhány szál szőke hajat.

– Ne engedd! – kiáltotta húga, és felpattant. Felugrott, de ő gyorsabb volt, fekete szárnya csattogott a levegőben.

Karmaira tekeredtek a hajszálak, de erősen rájuk is szorított, el ne veszítse őket.

– Firene! – sikoltotta utána Lóna.

Nem törődött vele. Megcsókolhattad, gondolta, de akkor sem lesz a tiéd. Soha! Mindig láthatod majd az én oldalamon, de nem fogod megkapni.

Ez jó bosszú volt, elégedettséget érzett, amiért eszébe jutott. István meg... Rá legalább vigyázni tud.

Gyorsabban szállt, mint a szél, mint a gondolat. A nap megcsillant fényes, fekete tollain. Igyekezett; mert bár Lóna nem volt sem olyan sebes, sem olyan ügyes, mint ő, és az ólomerdő nem segítette, nem tudhatta, mit meg nem próbál, hogy visszavegye a hajszálakat. Ő is tudta, mennyit érnek avatott kézben.

Még erősebben szorította a hajszálakat. Érezte karmos lábán a selymüket. Milyen finom szálú, gondolta, és megjelent előtte István haja. Egy pillanatra behunyta a szemét, és hagyta, hadd vigye a lendület és a szél.

Hamar visszaért az ólomvárhoz. Könnyed suhanással anyja tornyának felső ablakában termett, és lehuppant a párkányra.

Odabent nem volt senki; Rapsonné valahol messze keresgélhette furcsa füveit, vagy birodalma határait ellenőrizte az óriásfiakkal. Mindig attól tartott, hogy Tündérországból mindenféle jöttment népek vándorolnak be az erdeibe, és tanyát vernek, hogy megcsapolják hatalmát. Firene kilesett az ablakon, hogy biztosan nem látja-e a környéken az anyját, aztán visszaváltozott, és meztelen lábát kinyújtva leugrott a szobába az ablakpárkányról.

A hajszálak bokája köré tekeredtek, s lehajolt, hogy kioldozza őket.

A szoba közepén nagy, homokkal felszórt asztal állt, körben polcok, rajtuk csuprok; a keresztgerendákról számtalan különféle fű lógott. Piros cérna, kiskés, babbal teli tál, viaszgyertya állt oldalt egy komódon. Az asztal négy sarkán lámpás, fölötte simára csiszolt ezüsttükör, benne homályosan gömbölyödött-torzult a homokba rótt ábrák képe. Oldalt a nagy szekrény, lelakatolva. Soha nem nyúlhatott hozzá, pedig abban volt a fellegkulcs, amit az anyja készített, hogy a szeleket és az esőt könnyebben irányíthassa.

Dobogó szívvel lépett az asztalhoz. Anyja kicsi korától fogva okította az iralásra, kantérolásra, hogy felkészüljön arra az időre, amikor az erdők végleg az övéi lesznek, és az ő szívébe áramlik hatalmuk. Megmutatta neki a sorsfolyót is, amelynek olykor emberarca volt. Figyelmeztette, hogy ésszel nyúljon bele, mert hiába segíti a Rengeteg nyers hatalma, hiába a sárkány vér, mindennek ára van. A sors nem arra való, hogy közvetlenül belebabráljanak; ki-ki életével irányíthatja csak. A szívet is csak szavakkal simogatja az ember, nem a kezével.

Mintha bizony az övét bármikor is simogatta volna az anyja... Megrázta a fejét, elnyomta az éhséget, ami hirtelen hatalmába kerítette, és megpróbálta inkább felidézni, amit tanult. Ebben a szobában álltak, amikor a sorsfolyamot meglesték, nagy, eres kéz igazgatta a kicsi gyermekkezet... de egyedül soha nem próbálta meg még csak megszólítani sem a végzetnőket. Most pedig épp erre készül.

Leszórta maga elé a hajszálakat az asztalra, és fölnézett az ezüsttükörbe. Sápadtnak és rémültnek látta magát, szemét óriásira nagyította a tükör, hogy úgy tetszett: vézna kisgyerek tekint föl megszeppenve.

Nem vagyok gyerek, gondolta, de nem merte hangosan kimondani. Ez itt az anyja szobája volt, az anyja asztala, az anyja tükre. Belépni se merne ide, ha nem forogna kockán István sorsa. Meg az övé. Legfőképpen az övé.

A fejéhez nyúlt, és kirántott néhány fekete hajszálat, összefogta a szőkékkel, majd átkötötte mindet piros cérnával. Ajka kiszáradt, s csak akkor vette észre, hogy kapkodva, a száján át veszi a levegőt. Néha lopva a tükörre pillantott; tudta, butaság, de nem szabadult a gondolattól, hogy a végzetnők nézik, amit csinál, és már az ítélethez készülődnek. Nem vették soha szívesen, ha belekontárkodtak a dolgukba, és a sorsfolyó finom áramlását durva örvényekkel zavarták meg.

De ha valaki értett hozzá, így is beleárthatta magát a dolgukba. És Rapsonné tudta is, hogyan, s ezt lányának is elmesélte. Ha óvatos vagy, mondta, bármi sikerülhet. Ha elég okos vagy, megalkudhatsz és irányíthatod őket. A sorsot.

Megfőzte a holdfűteát, és azon melegen, hogy megégette a nyelvét, megitta az egészet. A főzet forró napként fűtötte gyomrát.

– Nem a tiéd – suttogta maga elé, és nyomorultul érezte magát. A keserű íz még a nyelvén volt, hányingere támadt tőle. A varázsitaloktól utóbb mindig hascsikarása támadt. Lónának bezzeg sosem.

Neki minden sikerül, gondolta, és tenyerébe zárta a hajszálakat. Mindig, minden. Fizessen meg érte. Mindennek ára van, nem igaz?

Fölmászott az asztalra, és hanyatt végigheveredett rajta, szemben a tükörrel.

Nem kéne ezt csinálnom, gondolta. Még lemászhatok, kiléphetek az ajtón, anya meg sem tudná. Az a kevés holdfű, ami hiányzik, föl se tűnne neki.

És Lóna meg István együtt elmehetnének az erdőből.

Soha!

Két tenyere közé fogta az összekötözött hajszálakat, és fölnézett a tükörre. Arca fehér volt, két vörös folttal. Fekete ruhán fehér virág: a két keze.

Halkan mormolt, maga elé képzelte lelkét, ahogy kiszakad belőle és elröpül a Hegy felé, a szél éppúgy meglebbenti, mintha csak madár volna. Egyre közelebb ér a magas csúcsokhoz, ahol a végzetnők lakoznak, hatalmas termeik padlóján végigkanyarognak a sorsok, abból emelkednek ki néha, ahogy a folyam hullámot vet. Ahogy lelke mind távolabb került, kinyúlt, és ujja izzadt csíkot húzott az ezüsttükörre. Nem volt benne biztos, jól rajzolja-e fel a jeleket. Neki soha nem ment ez olyan könnyedén, mint az anyjának, de igyekezte megtanulni, és igen, mintha valóban ilyesformán nézett volna ki a rajz, amikor Rapsonné megmutatta neki.

Kicsit remegett, és ahogy az ezüsttükör kezdett elsötétülni, egy pillanatra meg is állt, aztán észbe kapva rajzolt tovább, míg ujja alatt, a fém túloldalán meg nem jelent a sorsfolyó, akár egy asszony dús hajzata, amely egyszerre szőke, vörös és fekete, és belefonva ott csillog a Nap, a Hold és a csillagok. Kinyújtotta másik kezét, benne a hajszálakkal, és a tükörhöz érintette.

Két tincset látott egymástól távol, egy szőkét és egy feketét, és tudta, hogy ez ő és István, ahogy a végzetnők fésülik a sorsukat, figyelik, mit tesznek, és a tetteket látva kitépdesik a fölösnek ítélt hajszálakat, összefonják azt, amit össze kell. A tükör túloldalán ott voltak ők is, testük egy a sorsfolyóval – óvatosnak kell lennie, mert mint a pókok, ők is megérzik, ha szálaikat rángatja valaki.

Nagyot nyelt, és finoman betúrt a tükrön keresztül a tincsek közé, szétválasztva a szalmaszőkét az aranytól. Lóna az, futott át rajta, és legszívesebben elnyisszantotta volna a vastag hajfolyamot, de nem volt mersze hozzá. Meg aztán... Én nem vagyok testvérgyilkos. Én nem veszem el azt, ami az övé, én nem döföm hátba. Azt csak ő csinálja.

Óvatosan átfogta István fonatát baljával, és megkereste a sajátját, hogy összekösse a kettőt. Lassan, gyengéden egymás felé húzta a szálakat...

Egy fej jelent meg, széthajtva a hajzuhatagot: éles vonású, haragos női arc.

– Vissza!

Firene megdermedt. Nem kérdezte meg, ki az, aki felbukkant a tükör túloldalán. Tudta.

– A sorssal játszadozol? – kérdezte halkan a végzetnő, szeme fehérje kéken világított. Firene érezte, hogy a háta merő verejték a félelemtől. – El veled!

A folyam, amely az imént még tisztán látszott, most felkavarodott, a tincsek úgy csapdostak összevissza, akár a korbácsok. Majd, mielőtt kivehette volna, miféle mintázatba rendeződtek a végén, a tükör ismét elhomályosult, csak lassan elpárálló rajza látszott még halványan az ezüstlapon, s mögötte tulajdon, holtfehér arca.

– Megláttak – hebegte.

Balszerencse. Észrevették a végzetnők, amint megpróbál belekontárkodni a sorsba. Elgondolni sem tudta, mi lehet ezért a büntetés. Merev tagokkal, hideg verejtékben feküdt az asztalon, és amikor már nem bírta tovább, megint megérintette a tükröt.

– Anyám! – sírta. – Anyám, segíts!

A tükrön keresztül a világba lódította hívását, akár egy parittyakövet. Kereste az anyját, az egyetlent, aki segíthet, aki talán elsimíthatja a dolgot a végzetnőkkel, aki megállíthatja Lónát. Igaza volt az ezüsttükörnek. Ő csak egy gyerek. Egy megszeppent, magányos kislány, aki elrontotta a legfontosabb varázslatot.

A tükör lassan ismét kitisztult, és anyja szigorú arca jelent meg benne.

– Firene? Mit akarsz? Miért keresel?

– Lóna... meg akar szökni egy emberrel, én meg... – zokogta. – Meg akartam őket állítani... – Hallotta, hogy milyen nyüszítő a hangja, de nem tudott ellene tenni semmit. – De nem tudtam... és...

– Milyen ember? – kérdezte fenyegetően anyja.

– Odakintről jött, én találtam rá... aztán Lóna...

– Mit csinált az a lány? – Rapsonné hangja olyan sötéten csengett, hogy Firene immár biztos volt benne, soha nem mondhatja meg neki, hogy neki is kellett a fiú.

– Meg... megcsókolták egymást és... azt hiszem.

– Jövök – koppant hangja, és a tükör elsötétült.

Sírva mászott le az asztalról. A homok a hátára ragadt, az átizzadt ruhára. Tenyere nyirkos volt, és hiába törölgette arcát, a könnyek újra eláztatták. Végül elfogytak, csak szárazon hüppögött.

Nem tudta, mi fog történni, és nem is érdekelte. Elrontotta. Ezt is.

Szárnyak suhogtak, és az ablakban fehér árnyék jelent meg. Ahogy odanézett, Lónát pillantotta meg, ruhája ujjáról még peregtek a tollak.

– Add vissza! – kiáltotta Lóna, és Firenéhez ugrott.

Ellökte, majd amikor Lóna feltápászkodott, és megint nekirontott, arcába süvöltötte:

– Nincs nálam! Elvették a végzetnők!

Lóna megdermedt. Kék szeme feneketlen mély volt.

– Hogy mi?

Nem válaszolt. Egyedül volt, az anyja pedig még sehol. Húznia kell az időt, különben rajtaveszt – ahogyan Lóna szeme villog, jobb, ha vigyáz. És száradjon le a nyelve, ha bevallja a testvérének, hogy hiába vesztegette el a hajszálakat, mert nem sikerült a varázslata.

– Mit tettél?

– Ő az enyém! – kiáltotta, és amikor Lóna felé lendült, az arcába vágott egy marék homokot az asztalról. Amíg mostohatestvére a szemét dörzsölte, gyorsan a túloldalra futott, hogy ne érje el. – Láttalak benneteket! Elcsaltad, pedig tudtad, hogy az enyém!

– Ő magamagáé – nézett fel Lóna. Szeme vörös volt és könnyes. Még mindig sűrűn pislogott a homok miatt. – Mit tettél a hajszálakkal?

– Nem lesz a tiéd! Eloldoztam, és anyám mindjárt itthon lesz...

Lóna az asztalra csapott. A homok felporzott.

– Hogyan tehetted?

– Nem. Te hogyan tehetted? Ez is kellett? Mint minden más? Ő is?

Lóna ajka elkeskenyedett.

– Amíg élek, nem lesz a tiéd – zihálta Firene.

– Ő se? – kérdezte különös hangsúllyal Lóna, amit nem értett. Mi az, hogy ő se? Hát nem ő az, akinek minden sikerül, aki úgy viselkedik, mint az igazi hercegnő?

– Soha.

Lóna szája elernyedt, és egy pillanatra szomorúnak tűnt. Aztán felnézett, és tekintete immár szigorú volt. Ujjai felemelkedtek, aztán beleszántottak a homokba.

Nézte, ahogy vonalak jelennek meg az asztalon, egyre sűrűsödve, szaporodva, egymásba futva. Aztán dermedtsége felengedett, előrelendült, hogy eltörölje a mintát, mielőtt késő, mielőtt Lóna egyetlen rajzzal mindent elrabol tőle, de már nem érte el. Kézzel semmiképp. Károgva siklott át a homokon. Felcsapott körülötte, torkát marta, csőrébe furakodtak a finom szemcsék, és mire kitüsszögte, minden megváltozott.

Félelem, harag. Egy szőke nő, amint fölé magasodik. Bántotta. Felkárogott, és riadtan, nekicsapódva az ablakkeretnek kiszédült a szabadba.

Valami történt. Valami, ami nem jó. Már nem tudta, mi, csak azt az egyet: el innen!

Az ólomvár ponttá zsugorodott mögötte. Sokáig tartott, mire megnyugodott, és rábízta magát a szélre, hagyta, hadd simogassa ki belőle a félelmet.

Amíg repül, minden rendben. Hisz gyorsabb, mint a szél, gyorsabb, mint a gondolat. Semmi nem árthat itt neki.

* * *

Repült a fák koronája között, az ágak derekára fonódtak, továbbadták egymásnak Emesét. Oldala fájt, a kemény kéreg felhorzsolta, a göcsörtök összeverték bordáit. Karja égett a gallyak karistolásától.

Arcára szorította a tenyerét, és amikor egy-egy rándulás félresöpörte karját, riadtan kapta vissza ismét a kezét; nem akarta látna a szürke erdőt, az elevenen tekergő ágakat. Csak az ütéseket, a rántásokat érezte, és hallotta a fenyegető suhogást, ahogy miriád levél összedörgölődzik.

Aztán érezte, hogy gyengül a szorítás, meg-megcsusszan a derekán, s volt, hogy csak rövid, fogat összekoccintó zuhanás után kapták el ismét az ágak. Sikított a rémülettől, tenyere csúszkált nedves arcán. Majd esés közben nekiverődött az ágaknak, és végül lezuhant a földre. Fájdalom hasított a térdébe, könyökébe, és földet éréskor elharapta a nyelvét.

Nyöszörögve ült fel. Mindene sajgott, legélesebben a nyelve, és fájt behajlítania a tagjait. Így hát egy darabig csak ücsörgött a földön, és várta, hogy tompuljon a fájdalom. Ismerte ezt, tudta, hogy nemsokára megszokja, és ha nem is múlik el teljesen, már képes lesz elviselni. Épp elégszer tört keze vagy ujja, lépett szögbe, csípte meg darázs. Ha sírt, akkor még könnyebb volt.

Már gondolkodás nélkül, azonnal sírva fakadt, ha megsérült. Arra figyelt, hogy levegőt kapjon, miközben zihálva zokog. Hangosan és nedvesen belefújta orrát a megviselt zsebkendőbe. Mire elfogytak a könnyek, a fájdalom is alábbhagyott annyira, hogy felfigyeljen környezetére.

Még mindig a szürke erdőben volt, a fák törzse sterilen, simán csillogott, a levelek súlyosan csüngtek az ágakról, akár a kések. Az ég sárga és lila volt, mint egy véraláfutás.

Megmoccant, és lélegzete megint elakadt. Fájt.

Óvatosan, egyenként behajlította végtagjait, végigsimított lábszárán, alkarján, duzzanatot keresett. Tört már sípcsontja, egyszer a karja is, tudta, mire figyeljen. Finoman, ahogy az orvosok szokták, végigfuttatta ujjait a lábán feltűrt nadrágszára alatt, és óvatosan megnyomkodta. Csuklója könnyedén körbefordult, bár fájt, ahol beverte.

Megnyalogatta a horzsolásait, ahol elérte. Mikor meleg, nedves nyelve után az enyhe reggeli szellő hidegen ráfújt a sebekre, megborzongott. Csípte a hűvös.

Lassan felállt. Úgy tapasztalta, nem tört el semmije, de mindenhol karcolások, sajgó foltok borították. Csak nehezen tudott lépni, a csípőjével valami nem volt teljesen rendben, nekitámaszkodott az első fának, és körülnézett.

Az erdő minden irányban egyformának tűnt. Behunyta szemét, amíg a lombos ágak ide-oda adogatták egymás között, így nem tudta volna megmondani, melyik irányból érkezett. Innen a vár sem látszott, csak fatörzsek és lassan imbolygó, szürke koronák. A fák álmosan mocorogtak, mintha az erő, amely addig mozgatta őket, az éjszakával együtt kiszállt volna belőlük.

Emese összeverve, fázva állt a fatörzsnek támaszkodva, és moccanni sem volt kedve. Fogalma sem volt róla, merre induljon, és legszívesebben visszaült volna a földre, hogy megvárja, amíg elmúlik minden sajgás, akkor is, ha csak egy óráig kell ücsörögnie, akkor is, ha tíz napig.

Persze annak semmi értelme, gondolta. Akár mehetnék is. Hátha találok valami... Elgondolkodott egy pillanatra. Valami bogyót. Gyomra korgott az ürességtől.

Madár rebbent a lombok között, mire felkapta a tekintetét.

Vele szemben, az egyik ágon ott ült a holló. Nem tudta, honnan sejti, de biztos volt benne, hogy ugyanaz a madár, amelyikkel Rabonbánnál találkozott, és amelyikről Firtos azt mondta...

– Jöttél folytatni, amit a fák elkezdtek? – kérdezte ellenségesen. Túl fáradt volt ahhoz, hogy valóban mérges legyen, csak enyhe bosszúságra futotta. – Most kikaparod a szemem, mint ahogy Firtos mondta?

A madár nem mozdult, csak nézte.

– Semmi közöm ahhoz, amit Anya csinált – fordult el, és elindult az erdőbe. Zavarta a madár pillantása. – Meg sem születtem még akkor.

Lassan, botladozva haladt. A sápadt reggeli fény megvilágította a gyökereket előtte, de nehéz volt felemelnie a bal lábát, hogy átlépje őket, ezért inkább kikerült mindent. Kanyarogva lépkedett a fűben, és amikor visszanézett, még mindig látta a fát, amely alól elindult. A holló most ott ült, az egyik ágán.

– Szóval követsz?

Nem válaszolt, csak közelebb röppent.

Megint elindult. Ahol tehette, belekapaszkodott a síkosan sima fatörzsekbe, a lehajló ágakba, hogy megtámaszkodjon. Igyekezett kímélni a bal lábát, épp csak kicsit helyezte rá a súlyát, de még úgy is nehéz volt menni. Nagyon beütötte csípőjét és lábát.

Biztos már most is lila, mint az ibolya. Amikor megnyomogatta combját, tompa sajgást érzett.

– Nem is tudtam rólad, amíg Firtossal nem beszéltem. Meg Anya fiatalkoráról sem. Úgyhogy engem aztán igazán ne hibáztass.

Visszanézett a hollóra. Őt bámulta borostyánsárga szemével.

– Egyáltalán, te vagy az...?

Hülyeség az egész. Lehet, hogy ez egy másik holló, egy közönséges, mindennapi madár, ő meg itt magyarázkodik neki.

– Te vagy?

Szembefordult a hollóval, és a szemébe nézett. Futólag azt hitte, tévedett, és ez valóban csak egy közönséges madár, akinek tekintetéből csak az állatok egyszerűsége süt, de aztán mintha megvillant volna valami a tekintetében, és már biztos volt benne, hogy ez az, amelyikkel a várban találkozott. Amelyikről Firtos azt mondta, hogy Anya testvére, akivel összevesztek.

– Sajnálom. Ha ez számít – mondta végül. – És akkor mi vagy, a nagynéném?

A holló szárnya megrebbent, de nem rugaszkodott el az ágról.

– Hülyén érzem magam – mondta a hollónak. – Te is segíthetnél. Érted? Ne csak én beszéljek.

A holló közelebb szállt.

– Tudod, nem kell beszélnem – húzta el a száját. – Mehetnék tovább – és tétova mozdulatot tett, bár valójában nem tudta, menne-e vagy maradna. Egyszerre zavarta és érdekelte a madár.

Megint nézték egymást egy darabig, amíg Emese meg nem érezte lábában a sajgást. A fájdalom megint kezdte magának követelni figyelmét.

– Mennem kell – mondta. – Muszáj hazajutnom.

Elfordult, és megint elindult. Nem tudta, merre megy, de nem számított. Előbb-utóbb majd meglátja valamelyik várat, és akkor majd annak alapján tájékozódik. Csak ebből a sűrűből jusson ki mielőbb.

– Jöhetsz, ha akarsz – szólt hátra. – Én igazán nem bánom.

Szárnysuhogást hallott, és mellette egy ág zörrenve megingott, ahogy a holló leszállt rá. Oldalra nézett, és akaratlanul is elmosolyodott.

– Tollas a nagynéném – mondta, és kuncognia kellett. Szájára tapasztotta a kezét, nehogy megsértse a hollót, de az ágról ágra lebbenve követte tovább, és semmi jelét nem mutatta, hogy ártani akarna neki.

Halkan nevetve botorkált tovább a világosodó erdőben: fekete ruhás lány, mellette fekete madárral.

* * *

Fekete vízen fehér madár. A reggel derengése nem csillan meg a fodortalan felszínen, csupán hályogot von a tükörre. Nem látni a mélyét.

A hattyú a parthoz úszik, mögötte hullámszalag. Nem lép ki, csak ver egyet-kettőt szárnyával, és visszazuhan a vízre. A várat nézi, és a sötét ablakokat.

Az egyik az istállóé, épp csak akkora, hogy egy gyerek kilessen rajta, de mögötte a ló már nem tudja kidugni a fejét. A kőkeret sörényt, szemet, fakósárga szőrt fog közre, állandó mozgásban: az ablak mögött mocorog nyugtalanul. Kihallatszik patájának csattogása.

Aztán megáll. Mozdulatlan a hattyú, nem mozdul ő sem. Egymást nézik a szűk ablakrésen át. Ki tudja, értik-e egymás pillantását? Csak bámulnak, hosszú perceken keresztül.

Pata koppan, rekedt rikoltás száll fel. A madár elfordul, zaklatottan úszkál, odabent pedig toporzékol a ló, falhoz veri magát.

Lassan megnyugszanak, majd ismét közelít a madár, és a ló az ablakhoz tolja a fejét. Nézik egymást. Néznek, amíg már nem állják egymás pillantását, és akkor újra düh és újra kétségbeesés.

Közben felkel a nap.

* * *

Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett az égen, úgy enyhült Firtos nyomorúsága. Elfáradt, megéhezett, és már nem volt képes ugyanolyan hevesen sajnálni magát. Még az is csak tompa borzongást ébresztett benne, amikor megértette: megszokta már az önvádat is.

Végtére is csak magának köszönheti az egészet, bár akkor mást jelentett az „önmaga”. Amikor rajtakapták, hogy megdézsmálta a csodabarackot, és megkérdezte a vörös hajú tündér, hogy ő volt-e, azt felelte: Tartód volt! Pedig nem is ismert semmiféle Tartódot, gondolhatta volna, hogy rajtakapják a hazugságon. Igen? – kérdezte a tündér baljós mosollyal. Hát akkor ezen a Tartódon fogom számon kérni. Így született Tartód.

De kár ezen töprengeni. Előbb-utóbb rájön majd, hogyan lehet megtörni az átkot. Most azonban új nap kelt, enni pedig muszáj volt. Levetette magáról a takaróját, és ürege mélyéről előkotort magának egy almát. Kibújt a meleg, áporodott vacokból, és kiült az egyik kerítésül szolgáló gyökérre.

Elgondolkozva majszolta az almát. A rövid alvás után messzinek tűnt Tartód árulása, olyasminek, amihez neki semmi köze nincsen. A fák suhogását hallgatta inkább, és kinyújtotta lábát, hogy elérje az egyik meleg napfoltot a füvön, ahol a ritkás lombok között beesett a fény.

Nem akaródzott azzal foglalkoznia, mit tegyen. Élete egyik felében megpróbálta jóvátenni, amit a másik felében tett, a másikban pedig lerombolni mindent, amit addig elért. Hiábavalónak tűnt az egész. Ha lenne mód, hogy ennek véget vessen...

De miért is ne?

Tartód előző este egy zsák szelet kért a vénasszonytól. Ha ő vihetné el, méghozzá úgy, hogy nem északit, hanem délit kér, elűzhetné a másikat. Mindig Firtos maradhatna!

Az alma ott maradt a szájában, harapás közben. Szíve hevesen dobogott. Az ötlet túl merésznek tűnt, mert sosem mert önmagaként beóvakodni az Özvegy várába, de ha sikerülne...

A fák megrezzentek, és a föld reszketésére felnézett. Patadobogás tompa hangja közeledett, és immár másodszor fagyott szájába a falat: ezúttal a félelemtől.

Nem sok tündérnek volt lova ezen a környéken. Őt pedig nem keresné más, csak egy.

Feszengve emelkedett föl a fagyökérről. Észre sem vette, hogy az alma a földre csúszott a kezéből. Fülcimpája rezgett idegességében.

Nézte, ahogy a ló lassú ügetésben közeledik a fák között. Nem bírta elfordítani tekintetét a lovasról, noha legszívesebben visszabújt volna vackába, a föld alá. Számtalanszor szembesült már számonkéréssel, és mindannyiszor nehezen viselte, különösen, hogy tudta: jogos.

De Rabonbánt még soha nem látta ennyire dühösnek.

– Tisztában vagy vele, ezúttal mit tettél?

A hangra összerezzent, lesunyta a fejét.

Rabonbán lába nagyot dobbant a földön, ahogy leugrott a lóról. Két lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és megragadta a vállát. Erős, könyörtelen marka volt. Az emberke szorosan behunyta a szemét.

– Minden, amiért évek óta, apránként munkálkodom, nehogy az Özvegy vagy a sárkányok megneszeljék! – sziszegte. Lélegzete forró és csípős volt, és Firtos még szorosabban behunyta szemét, nehogy látnia kelljen a dühét. – Végre megtalálom a lányt, erre te egyenesen a veszedelembe küldöd! Hát egyáltalán nem tudsz uralkodni magadon? Hát semmit sem tanultál?

Érezte, hogy elengedik, és összecsuklott a földön. Félve felpillantott: Rabonbán előtte állt, öklét összezárta.

– Nem tudom – motyogta. – Ha Tartód van felül, akkor...

– Nem hiszem – vágott szavába. – Nincsen megtörhetetlen átok! Nincs olyan, hogy nem tudsz magad győzedelmeskedni felette!

– Én nem vagyok olyan erős, mint te.

– Erő? – kérdezett vissza a lovas. Arcvonásai keserűen vonaglottak, csak úgy köpte a dühöt. – Ennek semmi köze az erőhöz. Csak ahhoz, hogy mi fontos a számodra. Ha én meg tudom tenni, akkor te is meg tudod!

– Mennyi időre? Ugyan, mennyi időre? – vetette fel fejét Firtos. – Egy percre? Kettőre?

Rabonbán megtorpant, mintha eltalálta volna egy parittyakővel, aztán mély, szaggatott lélegzetet vett, és végigsimított homlokán. Amikor ismét ránézett, már nem sütött szeméből a csonttörő harag.

– Van, amikor elég annyi is. Akár egy pillanat is, ha a megfelelő időben vetsz féket az átokra.

– Sajnálom – mondta őszintén.

– De emlékszel rá, mi történt?

Bólintott.

– Az ólomerdőbe küldtem őket. Az Özvegyhez. De nem én voltam... Északi szél fújt.

– Bárcsak nekem is lenne egy tükörképem, akire ráfoghatom, ami nekem terhes – jegyezte meg Rabonbán keserűen.

Ez szíven ütötte Firtost.

– Tartód más, mint én, és nem kérdi, mikor jöjjön – suttogta kezét tördelve.

– Elvesztettük őket.

– El.

– Még fordíthatunk a sorson – mondta Rabonbán, és letörölte arcáról a vért, ami még mindig gyengén szivárgott az orrából.

– Minek? – kérdezte félénken. – Mit érdekel téged Lóna és a családja?

Rabonbán ránézett.

– Ha elmondanám, nem árulnád-e el legközelebb, amikor az Özvegynél jársz?

Igaza volt, de a tárgyilagossága mégis fájt. – Ne hidd, hogy én nem gyűlölöm ilyenkor Tartódot!

– Ezt nem kétlem – felelte kis hallgatás után. – De mindig itt van, és akad, amit nem szeretek előtte megbeszélni.

– Vagyis velem soha – fordult el tőle.

Rabonbán egyszerűen, szárazon bólintott.

Firtos bemászott az üregbe, és megkereste a táskát, amit Tartód emelt el a fűből. Kifarolt a vackából, és átnyújtotta neki. – Jobb, ha nálad van. Én még továbbadnám másnak.

A lovas elvette, és fölszíjazta lova nyergére. – Az emberé volt, igaz?

– Ottfelejtette.

– Mi lett vele?

Firtos lélegzete kihagyott. Gondolatban visszatért a várhoz, az Özvegy elégedett macskamosolyához, az ígéretéhez.

– Mire odaértem, már elfogta – mondta színtelen hangon. – Nem láttam, de... biztos így volt. Túlságosan... mosolygott.

– És a lányt? Láttam, ahogy ráküldte az erdőt. Megérkezett?

– Tud róla – kerülte meg a választ, minthogy nem tudott erről semmi biztosat. – Mit... mit fogsz tenni?

– Utánuk megyek.

Felkapta fejét, és hebegni kezdett. – De hiszen te... te... nem tudsz...

Rabonbán felé fordult, és a tekintete ismét haragtól volt sötét. – Akkor mégis mit tegyek? Várjak? Még tíz, húsz, száz évet? Ezret akár? Várjam, hogy majd jön egy szegény vándorlegény, és elég fontossá válok a számára, hogy megtörje az átkot? – Zihálva elhallgatott. – És van, ami nekem fontos. Semmi másért, csak mert így helyes. Te pedig velem jössz.

– Én?

– Igen, te – nézett rá keményen Rabonbán.

– Nem. Nem tehetem – emelte fel fejét.

– Miért?

Nem megyek veled!

A férfi ismét megragadta, és fölemelte a levegőbe. Ezúttal nem hunyta be a szemét, hanem egyenesen belenézett a dühödten villogó szempárba. Rabonbán megrázta, mint egy nyulat.

– Tehetsz róla, hogy ez megtörtént. Jóvá kell tenned!

– Nem megyek.

– Ha nem teszed, nem vagy jobb, mint Tartód – sziszegte a képébe. – Felelős vagy értük!

– Nem!

– Miért, az ég verjen meg?! – lökte a földre.

– Mert el foglak árulni! – sikoltotta vissza Firtos. Mozdulatlanul térdelt a megdermedt Rabonbán előtt, aztán elernyedt, és leült.

Sokáig hallgattak, aztán a lovas leguggolt elé.

– Firtos. Nem tudom egyedül megtenni. Valahol félúton... túl nagy lesz a fájdalom. És akkor segítened kell, hogy továbbmenjek. Vagy ha megállok... mert nem megy, neked kell folytatnod.

– De én...

– Kérlek!

Felemelte a fejét. Rabonbán előtte guggolt, szemük épp egy magasságban volt.

Az ő vára volt az egyetlen, amelyikbe befogadták és nem kértek semmit érte. Mindig elhitte, hogy Tartód létezik, és nem ő maga Tartód, ravasz álruhában. El fogom árulni, gondolta szomorúan. Nincs, amit jobban bánnék, de... így lesz.

– Nem baj – felelte Rabonbán a gondolatára. – De akkor is szükségem van rád. Még arra a kevésre is, amit adhatsz.

Firtos feltápászkodott, és hátralépett. Kezét megtörölte a kabátjában.

– Hát... no jó.

Rabonbán csak mosolygott. Mindketten nehezen mondták ki a legfontosabb szavakat.

– De előtte – vett nagy levegőt –, van egy kis dolgom az ólomvárban. Jó árulónak kijár a fizetség.

* * *

Az ólomvár körül járnak széles körben. A fák arra terelnék a lányt, elállják az útját, ha másfelé indulna, sűrűjük erős kerítés; de a holló odébb libben, elcsalja a szétnyíló ösvény elől, átvezeti a fatörzsek között, át a tüskebokrokon. Valami bizsereg benne, mint amikor tolla serken, csakhogy most legbelül érzi, azon az üres, mégis teli helyen, amire nincs szava. Időt nyer. Várja, hogy elmúljon a bizonytalanság.

Ha a lány a várba jut, valami történik vele. Ki pedig az erdő nem engedi.

Miért, miért olyan furcsa ez a lány, haja, mint a pitypang szirma, szeme, mint... Valaki a múltból a hollóra néz, összefacsarodik benne az üres-teli hely. Valami mozdul benne, egy pillanatra átmossa az ár, szavak, képek, hangok, aztán madár megint.

Ez a gyerek fontos.

Ágról ágra lendül, károgva hívja. Mint egy kakukkfióka: övé, mégse övé.

Pusztulj... aztán: gyere! Vigyázz... majd: tűnj el! Nem tudja, mit akar.

Így hát körbejárnak a lombok alatt, a nap az égen fordul egyet körülöttük.

* * *

A nappal már csaknem éjszakába fordult, mire Firtos elérte az ólomvár tavát. A hattyú most nyugtalanabbnak tűnt, mint máskor, fel-alá úszott a falak alatt, nyakát hol kinyújtotta, hol leejtette a víztükörre.

Fájt a karja, ahol Rabonbán megragadta. Először nem volt alkalma megmagyarázni, miért akar az Özvegyhez menni; ahogy a férfi rázta, foga összekoccant, s csak vacogásra telt tőle. Később, amikor végre ki tudott nyögni pár szót, beszélt a szélről, és arról is, hogy ezúttal Firtosként menne. Akkor Rabonbán tüstént elengedte – karja azonban még mindig sajgott.

Elgondolkodva dörzsölgette, majd tétován a hídra lépett. Fölfelé nézett, a toronyra, amelyben az Özvegyet sejtette. A sötét ablakban nem mozdult semmi, mégsem bírta elszakítani róla a tekintetét. Talpa alatt dobbant a híd fája.

Tartód soha nem félt így. Tartott ugyan az öregasszonytól, de egészen bizonyosan nem érezte ezt a menekülési vágyat, ami most benne feszült. Mit keresek itt? És ha rájön?

Füle olyan hevesen reszketett, hogy meg kellett állnia, és nyeldekelnie egy darabig a levegőt, hogy megnyugodjon. Amikor úgy érezte, alábbhagyott a remegése, lesimogatta, és továbbment.

Csupáncsak úgy kell tennem, mintha Tartód volnék, gondolta. Őt ismerem. Ez nem lehet nehéz.

Mégis, amikor a kapuhoz ért, félve szimatolt bele a levegőbe. A szélnek zöldillata volt, de délről fújt még mindig. Halkan sóhajtott, még ő maga is alig hallotta a szusszanást, és aztán erőlködve betaszította a kapuszárnyat.

– Öreganyám, jöjjön elő!

Hangja baljósan visszhangzott a teremben. Már járt itt, emlékezett rá, ahogy minden másra is, ahol Tartód valaha is megfordult; mintha az ősidőkben történt volna, de tudta, hová vezet a lépcső, hová a szemközti ajtó. Tudta, honnan jön le az Özvegy. Az ismerős környezet kicsit megnyugtatta, és eddig kabátja zsebében ökölbe szorított keze elernyedt.

Az öregasszony a lépcsőn ereszkedett le, szürke szoknyája suhogott. Haja fényes fonata koronaként övezte fejét, és ahogy Firtos nézte, amint királynői tartással lépdel lefelé, egy villanásra meglátta benne azt, akit egykor Rapson is láthatott. Utána már csak keserű, vicsorogva mosolygó arcára figyelt, és megborzongott.

– Ilyen gyorsan, Tartód...? Van valami híred a lányról?

Firtos nyelve összegabalyodott.

– N... nem azért... A szél miatt... Illetve...

Elhallgatott, és füle ismét remegni kezdett. Úgy érezte, az Özvegy a veséjébe lát.

– Nincs időm rád! – csettintett türelmetlenül, és megfordult. Fölfelé már gyorsabban ment, hajthatta a türelmetlenség.

Firtos megrettent. Hát hiába jött?

– Várjon! Megígérte, öreganyám.

Az Özvegy megtorpant. Firtos idegességében szájába kapta a bajsza végét.

– Nem alkalmas az idő, Tartód! – szólalt meg fenyegetően. – Tudod te is, hogy most a lányt várom. Ha elszalasztom miattad... – hagyta a levegőben lógni a folytatást.

– Csak egy zsák szelet kérek. Aztán elmegyek.

A vénasszony merőn nézte.

– Legközelebb nem leszek veled ilyen engedékeny – mondta végül, és elindult fölfelé. – Maradj! Máris megkapod. Utána azonban kotródj!

Firtos sóhajtott, majd észbekapott, és utána kiáltott.

– Déli szelet kössön meg nekem, öreganyám!

Az Özvegy eltűnt a lépcső magasában. Firtos a homlokára szorította kezét. Most, hogy a vénasszony elment, idegessége alábbhagyott, és ismét elővette a reszketés, mintha egészen eddig belefagyott volna.

Sokáig állt a homályos, porszagú előtérben, és hallgatta a vár hangjait: a motoszkálást a falban, a halk reccsenéseket, ahogy a padlódeszkák tágultak vagy összehúzódtak, egy nyikorgó ajtót valahol a magasban, ahogy a huzat lengette, és a dobogást, ahogy valami nagytestű állat vagy ember a falat verte. Nem tudta, mi lehet, de amit még az Özvegy is bezár, azt talán jobb nem megzavarni. Nem mert elmozdulni az ajtó mellől, maradt, ahol a vénasszony hagyta.

Tartód vajon hogyan viseli el a vár baljósságát? Miért nem fél ennyire?

Az ajtórésen behallatszott a szél fütyülése, amely egyre erősödött, s végül bömbölve, sziszegve hajtotta meg az ólomerdő lombjait. Befújt a várba is, és hallatán megborzongott. A szél úgy fütyült, mintha óriási orca szívta volna fel, s amikor már úgy tűnt, leszaggatja a fakoronákat, akárha elvágták volna, elült.

Óvatosan kitekintett, orrát kidugta az ajtón, és körbeszimatolt. Még mindig déli szél fújt – alig mozgatta már ugyan a fakoronákat, de attól még érzékelhető volt. Még mindig féket tudott vetni Tartódra.

Az Özvegy bő szoknyájának suhogása ismét felhangzott a lépcső tetején, mire várakozóan feltekintett. Kezét zsebre dugta, és ismét ökölbe szorította; egy helyben toporgott.

Vajon tényleg az lesz a zsákban, amit kért? S vajon tényleg használ majd? El tudja űzni Tartódot, még ha ideig-óráig is?

Megnyalta a szája szélét, nagy levegőt vett, aztán felrikkantott, mert Tartód is azt tette volna:

– Köszönöm, öreganyám, a szívességét!

Az Özvegy felhorkant.

– Ügyetlen szolgám vagy, Tartód. Ez a semmi kis szél tán még bőkezű fizetség is a munkádért, de ha többet akarsz, neked is többet kell tenned.

– Bármit, ami tőlem telik, öreganyám – mondta,s legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Szívverése kihagyott egy pillanatra, de aztán felismerte, hogy ez még nem volt ígéret.

A vénasszony leereszkedett a grádicson. Kezében a barna zsák oldala kidagadt, izgett-mozgott, mintha a belé zárt nyughatatlan szél mindenáron ki akarna szökni. Firtos rászegezte tekintetét, és már a kezét is nyújtotta volna, de nem merte.

Az öregasszony közel lépett hozzá, és fölébe hajolt. Poros levendulaillata megcsapta Firtos orrát.

– Aztán mire használod a szelet, Tartód?

– Én... – elakadt a szava, és az Özvegy közelségétől felborzolódott a szőre a kabát alatt. – Szálldosni, öreganyám. Mint a hollója.

Hátravetette a fejét, úgy kacagott, nevetése végigperzselte Firtos fülét. – Rusnya egy madár lennél! Ámbátor most se vagy szebb... – A kacajt mintha elvágták volna. Nem mert fölnézni a zsákról, mert akkor találkozott volna tekintete azzal a szürke pillantással. – Különös vagy mostanság, kicsi Tartód – mormolta az öregasszony, és ő úgy érezte, ennél a hangnál és ennél a tömény levendulaillatnál nincsen rettenetesebb a világon.

Nem mert megmoccanni, de lassan fölemelte a tekintetét, egészen az Özvegy orráig. Följebb nem merte.

– Mindig is öreganyámat szolgáltam – mondta halkan. – Ha furcsa vagyok is... a munkámat elvégzem.

– Remélem, Tartód. – Futólag megpaskolta az arcát és elhúzódott. Megálltak egymással szemben, aztán türelmetlenül megkérdezte: – No, a zsák már nem is kell?

Kinyújtotta kezét és elvette a zsák szelet, miközben ügyelt, nehogy ujjai az Özvegyéhez érjenek, s aztán mellkasához ölelte jutalmát.

– Köszönöm, öreganyám – motyogta, és hátrálni kezdett.

– Majd hívlak.

Már el is fordult tőle, ruhája a lépcső közelében suhogott. Egy kicsit még visszatartotta a lélegzetét, amíg meg nem hallotta, hogy a vénasszony puha léptei megindulnak felfelé, aztán szinte vakon kifordult a hídra a várból, és ott zihálva sírni kezdett, ahogy felengedett benne a félelem.

A zsákot magához szorítva futni kezdett, vissza a Rengetegbe.

* * *

A Rengeteg lombsusogását kizárja a távozó után bedöndülő ajtó. Az öregasszony a toronyba hág fel, asztala előtt görnyed. Odalentről rúgkapálás hangja szűrődik fel, kint a hattyú szárny verése fröcsköli szét a vizet.

Sokáig hallgat, aztán köpenye után nyúl, lesiet a grádicson. Bő szoknyája körbenyalja lába szárát. Mire leér, már szalad.

– Idő, idő – mormolja.

Kitárja az ajtót, végigfut a hídon. Haja ezüstjén megcsillan a lemenő nap fénye. Lába könnyű, még oly sok év után is. Távolról nézve mintha régi önmaga röppenné körbe a tavat.

A part mellett kövekkel körberakott tisztás. A sziklatömbök közt ősöreg fák állnak, kiszáradt ágaik a földig lógnak, borzas koronájukból korpaként szitál a levél. Az Özvegy belép közéjük, lesimítja a szoknyáját.

– Rapsonné vagyok. Ismertek.

Az egyik szikla mintha megmoccanna. Az egyik fa felsóhajt.

– Rapson nevében szólítalak benneteket! – Kihúzza magát, ám hangja kissé remeg. – Keljetek fel!

A fa fölemeli lombját. Alóla vörös bogyóként villan elő szeme, kéregarcán moha csorog le zölden. Ahogy ágai fölemelkednek, karja is megmoccan, göcsörtös izmok hullámoznak háncsbőre alatt. Mellette két szikla, egy szürke és egy fényesfekete már fejét emeli.

– Keljetek, fivérek! – Eléjük lép, ráncos keze végigsimít homlokukon. Érintése nyomán értelem szikrázik fel a kavicsszemekben.

Az Özvegy közel hajol: apró, szürke öregasszony a föld óriásai előtt. Amikor megszólal, hangja perzsel.

– Keressetek meg nekem egy lányt!

* * *

Emese már azt sem tudta, mit is keres tulajdonképpen: az erdő határát, vagy egy várat, ahol segítséget kérhet. Ahogy egyre későbbre járt, és egyre jobban megéhezett, annál jobban halványult a félelme Rabonbántól. Most már visszament volna vele, ha érte jön.

A Rengetegnek azonban nem akart vége szakadni, egyforma szürkeségben kóválygott reggel óta. Kezdetben még ő törte az utat, kereste az ösvényeket, de aztán erősbödött a bicegése, és gyakran meg kellett állnia, hogy kifújja magát. Utána már a hollót követte, kényelmes volt csak a rebbenő, fénylőn fekete foltot figyelni, és menni utána. Mintha vezette volna, s mert az ólomvár, amelyet csak messziről látott, s amelynek látványa is szorongással töltötte el, még mindig nem bukkant fel, kezdte azt hinni, hogy jó irányba tartanak.

– Miért segítesz? – kérdezte a madarat, de az nem válaszolt, meg sem állt. Mindig továbbrepült a következő faágra, ha közelebb ért hozzá.

Még soha nem koplalt ennyit. Valami mindig volt a hűtőben, vagy nyitva volt az éjjel-nappali, vagy Adél átjött, vagy pizzát rendelt és kifizette a Boci sótartóban rejtegetett háztartási pénzből. Odaát, a rendes világban minden könnyebb volt. Vagy csak az erdőből tűnik úgy? Mikor is lépett be ide? Két-három napja? Vagy egy éve már...? Messzinek érezte Gödöllőt.

Napközben többször is útjukba került egy-egy patak. A víz hideg volt és enyhén fémes ízű, de legalább csillapította a szomját. Ennivalót azonban nem talált – a gombák, amelyek itt-ott gyűrűkben nőttek a fák tövében, vagy kénsárga foltként felkúsztak a korhadt törzsekre, elriasztották, még hozzájuk érni sem mert. Gyomra korgott, és szeme előtt foltok ugráltak: mintha ablaküvegre fröcskölt volna vizet valaki.

Éhes volt, fáradt, a lába fájt, és most, hogy esteledett, hűvösnek érezte a levegőt is. Az erdőnek pedig nem volt se vége, se hossza. Mintha egy helyben járt volna.

Időnként belehahózott a homályba, de sosem kapott választ, és kiáltását is úgy nyelték el a fák, mintha puha hálót vetettek volna rá: visszhangja sem volt, csak elveszett az árnyékok között. Hamarosan fel is hagyott vele: úgy érezte, csak magára vonja a vadon figyelmét, amiből már így is túlságosan sokat kapott.

– Ki akarok jutni – mondta a hollónak halkan. – Te tudod, hogyan mehetek haza, igaz?

A madár visszanézett rá.

– Elegem van. Haza akarok menni, Apához.

Elsírta magát. Miatta került ide, de ez most, itt, az egyre sötétülő erdőben, éhesen, fázva mit sem számított. Apát akarta, mert ő volt Gödöllő, a házuk, a vacsora és a nyugodt alvás a saját ágyában. Mert ő tudta volna, mit tegyenek, míg Emese csak botorkál az árnyékok között, és egyre kimerültebb.

Leült a földre, szemét törölgette és sajnálta magát. Nyugodtan megtehette, nem látta senki, csak egy néma madár, aki úgysem számított. Annyi idősnek mutathatta magát, amennyi volt. Nem a vagány csaj, csak egy kislány, aki eltévedt egy erdőben, mert elveszítették szülei.

Amikor végül könnyei eltisztultak és felnézett, látta, hogy a holló előtte áll az avarban, és őt bámulja.

– Na, mit nézel? – kérdezte fátyolos hangon, és kifújta az orrát. – Nem láttál még bőgőmasinát?

A holló néma maradt. Nem rebbent közelebb, és a szeme is ugyanúgy csillogott.

– Menjünk – motyogta Emese, és nehéz sóhajjal elkezdett feltápászkodni.

Amikor tenyerét letámasztotta a földre, kis remegést érzett. Összevonta a szemöldökét, és a másik kezével is megtapogatta a talajt. Ütemes, alig észrevehető dübörgést érzett a mélyben, mely egyre erősödött. Aztán füle is fölfigyelt a dobbanásokra.

A távolból érkeztek, damm, damm, és az erdő fájdalmas suhogással, majd recsegéssel húzódott félre.

– Mi a...?

Fölemelte fejét, kezét a földbe fúrta, úgy figyelt. Valami közeledett, valami nagytestű. Talán egy ló, gondolta, és átfutott rajta a megkönnyebbülés. Most még Rabonbánt is örömmel üdvözölte volna. Amit azonban hallott, az nem patadobogás volt. Akármi is csörtetett át az erdőn, jóval nagyobb volt egy lónál, és két lábon járt.

Fölegyenesedett, és a fák közé bámult. A holló felröpült a feje fölé. Az erdő mozogni látszott, a fák elhúzódtak egymástól, majd összeverődtek, mintha állatok lennének, amelyek nem tudják, meneküljenek, vagy gyűljenek inkább össze a ragadozó előtt. Mocorgásuk ijesztő volt, s különösen az, hogy bár a dübörgés egyre közelebb ért, továbbra sem látott semmit. Csupán a fákat.

Csak amikor már talpán is érezte a föld remegését, döbbent rá, hogy ami közeledik, az is fa, de akkor már késő volt menekülni. Barnásszürke törzsű óriás tolta félre az ólomtörzseket, nagyobb volt a többi fánál, kérge megrepedezett az időtől. Ágai úgy hajlottak, akár a szíj, ízületek és csontok nélkül, és Emese lába elgyengült. Fölnézett a tekergőző lombra, amely éppen csak hasonlított fakoronára, valójában azonban ágagancsok bozótja volt, a hámló kéreg lifegett róluk. Alatta megpillantotta a mélyen ülő, vörös bogyószempárt, ahogy tompán meredt rá.

Sikított, és a holló károgva felelt rá a magasból.

Az ágkarok kinyúltak felé, és a faóriás fölébe magasodott. Elhátrált, aztán lehajolt, fölragadott egy követ, és hozzávágta. Tompán puffant a háncson, majd leesett a földre, de nem állította meg a lényt.

Még egy követ felkapott. Más nem jutott az eszébe. Behátrált a széthúzódó fák közé, amelyek elhajoltak előle, kezében szorongatva a követ. Ha megérint, gondolta, ütök. Gondolatai összegabalyodtak, el akart volna menekülni, de útjába álltak a fák, vagy éppen eltávolodtak, ha mögéjük akart húzódni. Már azt sem tudta, hol van, honnét jött. Az egész erdő felbolydult.

Hol a holló?

Feje fölül károgást hallott. Zihálva nézett fel a fekete madárra, ahogy szétterjesztett szárnnyal körözött felette. Messzinek tűnt. Biztonságos távolságra a kapkodó ágaktól.

A faóriáshoz vágta a kezében szorongatott követ, de nem találta el. Megint felnézett a hollóra.

– Segíts! – szakadt ki belőle.

Aztán egy ág döntötte le a lábáról. Odébb gördült, egy fa tövébe, négykézláb kúszott el a csapkodó karok elől, de aztán felpillantva látta, hogy a teremtmény lábánál kuporog. Megdermedt. Száját kitátotta, de torkán nem jött ki hang.

A holló ekkor összecsukta szárnyát, és lecsapott. Kis, fekete légynek látszott a hatalmas fa előtt. A teremtmény toporogva, csapkodva próbálta elhessegetni. Emese odébb hengeredett az egyik gyökérláb elől.

A madarat meglegyintette az egyik suhanó ág szele, amitől hátratántorodott. Lezuhant volna, de aztán meglebbentette szárnyát, és újra fölemelkedett. Csőrét károgásra nyitotta, majd egyenesen a faóriás szemének repült. Karmait belevájta a kéregbe.

– Vigyázz! – kiáltotta Emese, és egy újabb kővel lesújtott az egyik gyökérlábra. A teremtmény ágai zörögve összeverődtek.

A madárcsőr gyorsan, pontosan szúrt – egyszer, kétszer –, aztán a holló már fel is röppent a levegőbe. Emese elhátrált, és bicegve befutott a fák közé. Amikor úgy érezte, már biztonságos távolba jutott, visszanézett.

A faóriás ugyanott állt, ágai lassan tekeregtek körülötte, végigsöpörték a többi fa koronáját, majd vakon visszahúzódtak. A törzsön lévő két mélyedés üres volt; a vörös bogyószemek eltűntek.

A holló mellé suhant egy ágra. Összecsattintotta a csőrét, aztán továbbrebbent, és hátranézett a válla fölött. Jössz? – kérdezte a borostyán szem.

Vonakodva szakította el pillantását az imbolygó, hatalmas fától, majd sietve megindult a nyomában.

* * *

Firtos kifulladva érkezett meg a tisztásra. A zsák nem volt nehéz, de a belé zárt szél hol erre, hol arra próbált kitörni belőle, és a vászon feldagadt, majd lelappadt, magával rángatva őt is. Ha elengedné, fölröppenne az égre az egész, akár egy szürke szappanbuborék.

Rabonbán a vacok előtt üldögélt, hosszú lábát kinyújtotta a fűben. Szeme csukva volt, mintha aludna, arca fáradtan békés.

– Megjöttél – mondta halkan, ki sem nyitva szemét.

– Megjöttem.

Álldogált egy darabig, kezében a mocorgó zsákkal, aztán félve megkérdezte:

– Nem bíztál bennem?

A másik most felnézett. Barna tekintete keresztülfúrta Firtost, aki feszengeni kezdett.

– Erről inkább ne beszéljünk – mondta aztán Rabonbán. – Megkértelek, hogy segíts, nem igaz?

Aprót sóhajtott, és megemelte a zsákot. – Meghoztam a szelet.

A férfi felkászálódott, és megérintette. A zsák megmoccant ujjai alatt.

– Mint egy állat. Egy hűvös, csapdába esett vad.

– A szél eleven. Fogd!

Rabonbán úgy vette el tőle a zsákot, mintha cinegetojásokkal lenne tele, szinte még lélegzetét is visszafojtotta. A nyeregre függesztette a táska mellé, majd fölkapta őt is, és a ló nyakához ültette. Még utoljára belenézett a szemébe.

– Tudni fogod, mikor kell továbbmenned helyettem, igaz?

Kiszáradt szájjal bólintott. Látta már Rabonbánt, ahogy kiveri a veríték, és nyakán kidagadnak az erek. Látta egyenes háttal kisétálni egy teremből, tudván, hogy az ajtó mögött azonnal meggörnyed, látta nyugodtan válaszolni, miközben szembogara kitágul és udvara véreressé válik, de mégis beszél tovább, mintha mi sem történt volna, mert mindenáron el akar mondani neki valami fontosat. Emlékezett arra, ahogy odalép hozzá egy tégellyel, Tessék, mondja, aztán kiesik a kezéből a gyógyító kenőcs, de reszkető szájjal is mosolyog. Megérte, mondta akkor Rabonbán.

Szomorúnak érezte magát, és nagyon kicsinek. De bólintott, és tekintetén látszhatott, mit akart mondani, mert a férfi föllendült mögé a nyeregbe, és megveregette a vállát.

– Holdassal megyünk – mondta. – Úgy tovább bírom majd.

– Mindenre gondoltál.

Rabonbán elnevette magát, és Firtos örült, hogy most nem látja az arcát.

– Muszáj. Máshogy nem lehet élni.

Csettintett a nyelvével, és a ló megmozdult. Firtos érezte a csontos nyak izmainak hullámzását, és belekapaszkodott a sörénybe. Hát, indulunk, gondolta, és nagyot nyelt. Zavarta a felelősség, amit Rabonbán rábízott. Segítsek... neki? Kedve lett volna kacagni a helyzeten. Ketten vagyunk, és ki ilyen, ki olyan okból képtelen segíteni a másikon.

– Kérdezhetek? – szólalt meg egy idő után. Leszállt az este, a ló óvatosan emelgette a lábát. Ez az erdő már nem Rabonbáné volt, a fák nem húzódtak el az útjából.

– Ha nem bánod, hogy nem válaszolok mindig – felelte a férfi. Hangja nyugodt és meleg volt a hűvös homályban.

Felidézte, amit tudott róla: a vas- és rézerdő ura volt, utóbbit akkor szerezte, amikor az Özvegy hatalomra jutott. Róla mégsem szólt annyi történet. Az anyja sárkány volt, mondták a nemtők. Az anyja vízi nemtő volt, mondták a törpék. És az apja? Nem tudjuk, felelték a Rengeteg lakói. Szűkszavú férfi, nem mondta, honnét jött. Ki lehetett?

– Ki vagy tulajdonképpen?

– Esztendő hosszú vagy pislantásnyi választ vársz?

– Esztendőnk nincsen rá – mosolyodott el.

– Sárkányfi, mint a többi úr Héterdőben, de ezt sejthetted.

– Mégis más vagy.

Rabonbán hallgatott kicsit.

– Anyám ember volt, a határon túlról rabolta el az apám.

Firtos ezen elgondolkodott. Megvan hát a válasz. Aztán mást kérdezett.

– Te honnan kaptad az átkot?

Érezte, hogy a férfi izmai megdermednek, aztán felnevetett.

– Nem emlékszel rám?

Firtos meghökkent.

– Régen volt... találkoztunk már. Tündérországban, egy ősvadonban. Elkérted a vacsorámat.

Visszagondolt. Mikor kért ő vacsorát bárkitől is? Azután eszébe jutott. Azok a legények...

– Tartód volt.

– Tudom.

Éhes volt, már hetek óta bolyongott a csodabarackosban történtek után, összezavarodva, kettészakadva. A legények meg fiatalok voltak, hangosan nevettek, és fölzavarták az erdőt. Megvárta, míg az egyikük egyedül marad a bográccsal, akkor odament, és megfenyegette. Tartódra vall, hogy rögtön a sárkányokat emlegette fel. Mintha bizony ismert volna egyet is. Meglepődött, amikor a fiú szó nélkül odaadta neki a bográcsot. Másnap már a másik főzte a vacsorát, az képen teremtette, amikor pöffeszkedve fenyegetni merte.

– Ezért átkoztak volna meg? Mert ennem adtál?

– Nem.

Rabonbán olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hitte, meg sem szólal többet. Némán léptettek a Rengetegben, az árnyékok végignyaldosták Holdas bokáját. Valahol a közelben kuvik huhogott, nesze kelt a fáknak.

– Emlékszel arra is, aki a nyaklevest adta? – kérdezte végül.

Hogyne emlékezett volna. Sudár volt, szőke, és a tekintetébe bele volt írva, hogy neki minden csak sikerülhet. Az a fajta, akit Firtos szomorúan csodált, Tartód pedig teljes szívéből gyűlölt.

– Igen.

– Lent hagytam egy szakadékban, a Birodalom peremén. Volt egy lány... – Rabonbán hangja elakadt. – Elfelejtettem, hogy fel kell húznom a barátomat. Annak a lánynak annyira szép volt a szeme...

Firtos hallgatott. A férfi hangja felerősödött, elhalkult, mintha hullámok nyaldosták volna emlékei partját.

– Utána eszembe jutott, de akkor már nem mentem vissza. El akartam vinni a lányt magamhoz. Semmi más nem számított. Éreztél már így?

Megrázta a fejét. Ő? A szerelem csak a nemtőknek és tündéreknek való. Meg az embereknek. Származik is bajuk belőle épp elég.

– A barátom nem bocsátott meg. A végzetnők pedig teljesítették, amit kért, mert erős volt, az anyja pedig kanca. Azt mondta, nem segítettem neki, hát ne segíthessek azon sem, aki számomra fontos, és nekem se nyújtson segítséget senki fizetség nélkül. Kegyetlen átok. Azt várta, megtöri a lelkem.

– Mi lett a... barátoddal?

– Elvette a lányt – felelte színtelen hangon Rabonbán. – Ahogy ez lenni szokott.

Az erdő megváltozott körülöttük, árnyékai összetömörültek, a hangok megsűrűsödtek. Fölébredtek a fák. Holdas nyugodtan baktatott tovább, patája tompán dobbant az avarban. Firtos a gondolataiba mélyedt, megpróbált visszaemlékezni arra, vajon látta-e később a fiatal Rabonbánt azzal a másikkal, és hogy vajon merre lehet most a pimasz mosolyú, magabiztos ifjú, de hiába. Sok év után betévedt Héterdőbe, de amikor találkozott a lovaggal, már nem ismerte fel. Annyi minden történt vele közben! Ha a férfi nem emlegeti fel az esetet a vacsorával, eszébe sem jut. Akkoriban gyakran fújt északról a szél, és Tartód is több bajt kavart, mint mostanság. Ki emlékszik mindenre?

Mégis sajnálta.

Nyugtalanság fogta el. Először azt hitte, csupán a komor gondolatok miatt, de aztán arcát meglegyintette a lombok közt befúvó szellő, és megdermedt a ló nyakán ülve. Változott a szél.

– Máshonnét fúj – suttogta.

– Tehetsz ellene? – kérdezte Rabonbán feszülten, és megállította a lovat.

* * *

A Rengeteg köréjük zárult, mintha sötét tenyérben álltak volna, úgy hallgatták a fönt száguldozó szelet.

– Még nincs baj, de hamarosan – motyogta, és tapogatózni kezdett a nyeregkápán. – Hol az a zsák?

Ujjai reszkettek, amikor átvette az icergő-mocorgó zsákot. Csaknem elejtette, utána pedig a zsineggel gyűlt meg a baja. Mire merev kézzel kibogozta, már lucskosra nyalta bajszát idegességében. Egy pillanatra még összefogta a zsák száját – és ha az Özvegy megtréfálta és északi szelet zárt bele? –, aztán résnyire nyitotta.

Meleg levegő sziszegett ki, mire Firtos szinte azonnal vissza is zárta a zsák száját. A szellő meglegyintette a mellkasát, meglebegtette a fülét, aztán fölsuhant a magasba. Látni nem lehetett, csupán érezni, ahogy a szél, ha lassan is, de visszafordulva felerősödik. Dél, dél! – ujjongott némán Firtos. Sóhajtott, aztán visszakötözte a zsák száját.

– Most már elbírom egy darabig. – Könnyed hangot ütött meg, megrészegítette, milyen egyszerűen ment a dolog, és milyen nagy a zsák még mindig. Megtapogatta, hogy biztosan jól érzi-e: még mindig benne mocorog a szél, aztán visszanyújtotta Rabonbánnak.

– Akkor menjünk!

Behunyta a szemét nagyokat szippantott a levegőből. Könnyűnek érezte a fejét, és ahogy a ló ringatta, mintha hullámzó vízen ült volna. A Rengeteg a fülébe susogott. Ég veled, Tartód! – gondolta. Kuncogni támadt kedve.

Halk nyögés riasztotta fel. Körülnézett; először azt hitte, valahonnan a homályból érkezett a hang, de aztán ráeszmélt, hogy a háta mögül jött. Riadtan megfordult.

Rabonbán arcán árkokká mélyültek a ráncok. Erősen fogta a kantárszárat, válla meggörnyedt. Ajkát szorosan összepréselte, de még így is hallani lehetett, ahogy fájdalmasan szívja be a levegőt.

– Mi baj? – kérdezte ijedten, bár sejtette a választ.

– Túl közel megyünk, és nincsen fizetség – szűrte a szót fogain keresztül.

– Ígérjek fizetséget?

– Másnak nem kérhetsz – rázta meg a fejét. – Neki kell megígérnie... – Hangja elhalkult, aztán folytatta: – De mi pont őt keressük.

Lehajtotta a fejét.

– Megálljunk? – kérdezte Firtos, amikor a szaggatott légzés gyötrelmesebbé vált.

– Nem – érkezett a férfi hangja távolról, halkan. – Menjünk! Holdas még visz egy darabon. Siessünk...

Már nem örült a déli szélnek. Előreszegezte tekintetét, a sötétbe, és elszorult torokkal hallgatta Rabonbán elátkozott zihálását.

* * *

Emese oldala átkozottul szúrt. Minduntalan hátratekintgetett, szőke haja szemébe lógott, úgy kellett kisöpörnie arcából az izzadt tincseket. Tenyere avarszagú volt. A holló idegesen csapkodott felette, szárnya néha meglegyintette fülét, homlokát. Tollai meglepően kemények voltak, szinte felhorzsolták a bőrét.

Csípője égett, meg kellett állnia. Kifulladva támaszkodott térdére, pólója a hátára tapadt.

– Mi volt az? – zihálta, és hallotta saját hangjának élét. Sós íz csorgott végig a torkán. – Mi volt az...?

A holló csak zavartan keringett fölötte. Hol az egyik ágat érintette, hol a másikat, de egyikbe sem kapaszkodott bele. Csőre vörös volt a bogyótól; Emese véresnek látta a sötétben.

Fülében doboltak az erek, alig érzékelte az ágak susogását, és hiába hallgatózott: ha közeledett is recsegés-ropogás, zihálása és pulzusa percegése hangosabbnak bizonyult. Pólója alját felkapva legyezte magát, majd felegyenesedett és körülnézett.

Még az ólomerdőben voltak, de nem emlékezett rá, merre rohant. Nem lehetett eldönteni, közelebb került-e a várhoz, vagy eltávolodott tőle. Kedve lett volna a sűrűbe kiabálni, a lovas után – ha ugyan hallja –, hogy itt van; ám félt a faóriástól. Pillantása nyugtalanul cikázott ide-oda. Minden fa gyanúsnak tűnt, és már tudta, hogy bármelyik megmozdulhat. Melyik lesz az, amelyik lenyúl érte? Mikor kapják fel a lombok?

Egyre az volt az érzése, háta mögött utána nyúlnak a fák. Megpördült, aztán megint. Semmi.

– Ki akar engem ennyire?

Miután feltette a kérdést, megrettent tőle. Különös, kellemetlen érzés volt, hogy valaki ártani akar neki. Olyan világból jött, ahol senki nem kergette, ahol elég volt ismerni a szabályokat, és azokat betartva kényelmesen élhetett. Ránézett a hollóra, felidézte, amit az emberke és a lovas mondott, és biztosan tudta, hogy ideát, ebben az erdőben másként van. Valóban létezik ekkora gyűlölet, és – talán – létezik ekkora szeretet is, bár nyomát sem látta még. De nem értette, miért került ő a figyelem középpontjába.

Vagyis...

Apa és Anya. Valamit tettek, valami volt körülöttük, amire a Rengeteg és annak lakói emlékeztek. Ő pedig helyettesíti őket.

– Én nem vagyok ők – mondta a madárnak. – Nem tudom, mit tett Anya, vagy éppen Apa, de én nem vagyok ők. Saját magam vagyok. – Úgy érezte, valami fontosat mondott ki, de a holló csak bámult rá. – Te is csak nézni tudsz. De azért köszönöm.

Letelepedett egy ágra. Feje reszketett, ahogy ide-oda forgatta.

Emese úgy érezte, magyarázattal tartozik.

– Azt a fát... ahogy kivájtad a... – Tekintete a csőrére tévedt. Gyerekkori rossz emlékek ködlöttek fel benne valami filmről. – Köszönöm a segítséget – mondta aztán sután, és kezével tanácstalan mozdulatot tett. – És most?

A holló háromszor felkárogott. Hangja érdesen csengett a vadonban. Értetlenül nézett vissza rá, mire megismételte a három károgást.

– Nem értem.

A holló megrázkódott, és hirtelen elrúgta magát az ágtól. Emese fejének vette az irányt, aki riadtan emelte föl kezét az arca elé. A madár karma végigszántott föltartott csuklóján, aztán már csak a szárnyak verdesését érezte nyakán és vállán: apró, de kemény pofonok.

– Te hülye! – kiáltotta, és megpróbált kibújni a szárnyütlegek alól. – Hagyd abba! Hallod? Mi ütött beléd?

Odébb botladozott, félig vakon, mert szemét csak résnyire merte kinyitni – emlékezett a gyorsaságra, ahogy a bogyószemek eltűntek, és utánuk csak piros lé maradt. Elhessegette a gondolatot, és aztán a hollót is. A madár felrikoltott, amikor kezének éle érte, de aztán visszatért, és szárnya megint meglegyintette a tarkóját.

Űzni akar, hasított belé a felismerés. Valahová kerget. De miért?

Megindult, de úgy látszott, nem elég gyorsan, mert a holló tovább verdeste nyakát, fejét.

– Nem tudok gyorsabban menni. Fáj a lábam!

Aztán meghallotta, amit a madár már hallhatott egy ideje: törtetés a bozótban, ágak törzsének reccsenő sikolyai. Valami jött, ami nem várta meg, hogy a Rengeteg félreálljon az útjából, hanem maga tört át a fák falán. Valami még nagyobb, mint a faóriás volt.

Emese lélegzete elakadt. Nyikkanás tört elő torkából, aztán bicegve rohanni kezdett. Az erdő bal kéz felé emelkedőre futott fel, ő is ösztönösen arra vette az irányt, hátha az üldöző nem tud fölkapaszkodni a dombra. Az avar kiszaladt bakancsa alól, és párszor térdre esett, majd félig felemelkedve, félig négykézláb mászott tovább. A holló fölrepült, és a magasban károgott.

– Most már kussolhatsz – zihálta Emese. – Hallod?

A madár ügyet sem vetett rá, ijedten károgott tovább.

Az árnyékok és a tompa holdfény végigsuhantak a lány arcán. A gerinc feletti fekete, csillagos égre szegezte pillantását, majd visszanézett, várva, hogy mikor bukkan fel egy otromba test a fák kusza törzsei között, s bukdácsolva, torkában dobogó szívvel rohant-kúszott tovább.

Kiverte a víz, pólója a mellkasára tapadt. Az ólombokrok az útjába álltak, könnyeket karmoltak arcára. Levelek simítottak végig rajta, az ágak megragadták a karját, csak üggyel-bajjal szabadult. Mintha aggódó, aszott öregasszonyok lettek volna, akik megpróbálták visszatartani. Állkapcsa megfájdult, úgy összeszorította a fogait.

Aztán fölérve megfordult, és le kellett térdelnie, annyira remegett a lába. Combja mintha bedagadt volna a meneküléstől; amikor rászorította kezét, a farmeron keresztül is érezte, hogy süt belőle a meleg. Kisimította szeméből a haját, és lenézett a domboldalra.

Szikla sötét tömbje görgött fölfelé az éjszakában.

Ahogy jobban megnézte – gyomra menten jéggé dermedt –, látta, hogy nem gördül, hanem a lába ropogva kinyúlik, majd visszahúzódik a hatalmas szürke test alá. A kő képlékenynek, ám mégis szilárdnak tűnt, mintha magma fortyogna a belsejében, folyékonnyá olvasztva szívét, míg kívül dermedt bazalt ropog kiszáradt bőrként.

Tágra nyílt szemmel bámulta – ilyen nincs! –, aztán megfordult, és csúszva-futva elkezdett leereszkedni a domb túloldalán. Az avar belebújt a nadrágjába, a letört gallyak összekarcolták tenyerét, de nem érdekelte. Nem tudta, mitől mozog a szikla, de nem akarta, hogy utolérje. A rettegés kemény gombóccá sűrűsödött a gyomrában.

Ki küldte? Mi ez? – kérdezte némán, de aztán rádöbbent: nem kell tudnia, a szikla magától eredt-e a nyomába, vagy küldték. Nem mindegy? Itt van, és megöli. Ezt biztosan érezte.

Már majdnem leért a dombról, amikor nagy robajjal lezúdult mellette, faleveleket és gallyakat repítve szerteszét, elkaszálva néhány fatörzset, amelyek elkínzott recsegéssel hasadtak meg. Aztán odalent megállt; az utolsó fák, amelyeknek nekiütközött, tompán megdobbantak, koronáikból régi lomb záporozott.

Emese sarkát a földbe vájta, így fékezte csúszását, és elkapta a legközelebbi bokrot. Még meg sem állt, amikor már megfordult, és kétségbeesetten kapaszkodni kezdett vissza, a domb gerincére.

Aztán mindkét lábát megragadta a súlyos, érdes kőmarok, és megrántotta.

Sikoltott, és a földbe markolt. Kezébe törött gallyak, kövek akadtak, de nem tartották meg. Rántást érzett, nadrágja elszakadt, és fájdalom hasított a lábába, aztán fölemelkedett a levegőbe. Kifacsart testtel lógott, kezében még mindig markolva a hasznavehetetlen követ és az ágakat, aztán a sziklaóriás megfordította, és keményen nekiütközött a kőnek. Könyöke azonnal elzsibbadt, kiesett bal kezéből az ágcsomó.

A szikla túl szorosan fogta, érezte, hogy térde összepréselődik, és a fájdalom állandósult. Megpróbált kiszabadulni, tekergette csípőjét, de moccanni sem bírt: deréktól lefelé kőbilincsbe volt verve. Dühében és fájdalmában sírva fakadt, és a kezében tartott kővel püfölni kezdte az óriás hátát és tarkóját – vagy ez a mellkasa volt? Nem látta a szemét. A kar, ami tartotta, körbeölelte, ízületei nem voltak. A sziklalény akármerre nézhetett volna – amíg el nem indult, ezt nem lehetett tudni.

A kő élesen koppant a sziklabőrön, de nem ártott neki, csak vékony karcolást hagyott maga után. Emese mégsem hagyta abba. A fájdalom sem csillapult, ő pedig eszét vesztette. Nem akarta feladni. Ütött és ütött, folyt az orra, könnyezett. Alig látott; de a halvány karcolások látványa némi elégtétellel töltötte el. Mintha számítana bármit is.

Lecsapott. Újra és újra, már nem volt mindegy, hová. A karcolásokban felderengett a rendszer. Mintha térképet vetítettek volna a sziklára. Ha ide ütök, gyengítem, gondolta, és már le is sújtott. Kötés, oldás, hallotta anyja hangját. A kötésre tisztán emlékezett, de vajon hogy volt az oldás mintája? A csípője hasogatott. Nem hallotta az erdő moraját. Csak a kő pendülését a kövön, a karistolás fülsértő zaját.

Nesze!

Már a holló sem károgott. Emese karja fájt a kimerültségtől és a zúzódásoktól, ekkor két kézre fogta a követ, és folytatta a kalapálást. A szikla mocorgott alatta. Elindultak talán? Amikor fölnézett, nem volt ismerős az erdő. Megvadulva nézett körül, de csak a szürke fák néztek vissza rá ismeretlenül.

Lassan kialakult a minta. A karcolások elmélyültek, ahogy újra meg újra beletalált ugyanazon vájatokba. Magabiztosabbá vált. Ismerős volt a rajz. Halántékán dobolt a vér. Aztán a vékony vonalak pókhálója értelmet nyert, és tudta: már csak egy hiányzik. Egyetlenegy.

– Nesze, te rohadék! – sikoltotta, és lecsapott. A kő csikordulva végigsiklott a sziklaóriás bőrén, és bezárta a mintát. Még egyszer lesújtott – bár a lény testén, s így rajta is, remegés futott végig –, hogy elmélyítse a vonalat, aztán megállt. Alig látott. Alig tudott magáról. Csak a képet nézte maga előtt.

Az óriás remegett alatta, mintha a belsejében izzó magma hullámzana. Enyhén imbolygott, és Emese belekapaszkodott, mert bár a kőmancs továbbra is tartotta, úgy érezte, menten lezuhan. Aztán megjelent az első repedés.

A mintázat közepén futott végig, ahol egy függőleges vonal két egyforma részre osztotta az ábrát. Tiszta törésnek látszott, s egyre mélyebbre hasadt. Emese lábáról érdesen, horzsolva lecsusszant a kőkar, és ő hiába kapaszkodott, lepottyant az avarba. Megütötte magát, de most nem érdekelte. Odébb kúszott, és lihegve lerogyott egy bokor tövébe. Lába zsibbadt volt, nem tudta mozgatni. Megfordult, és úgy nézte az óriást, ahogy kettéhasad.

A lény nem mozdult, csak lassan csúszni kezdett az egyik oldala, mintha nedves agyagfal mállana szét és omlana össze saját súlyától. Utána a másik fele is követte. Kövek puffantak a földön és gurultak szerteszét.

Egy pillanatra behunyta szemét, és amikor kinyitotta, már csak a szanaszét heverő köveket látta. Az ijedtség kiengedte markából, mire nagy kortyokban nyeldekelni kezdte a levegőt, majd hátra hanyatlott.

A feketén szürke fákat most kéknek látta, a lombokat kedvesnek. Lábában lassan alábbhagyott, tompult a sajgás.

– Legyőztem – suttogta maga elé hitetlenül, és nem értette. Mosolygott, pedig még mindig fájt mindene, éhes volt, és elveszett. Mégis úgy érezte, így helyénvaló.

Meg tudnám ismételni, gondolta.

– Láttad? – kérdezte, és tekintetével a hollót kereste. Ám a madár nem volt sehol, és Emese nem emlékezett rá, mikor látta utoljára. Várt még egy kicsit, de a fakoronák fölött az ég üres és fekete maradt.

* * *

Rémülten száll fölfelé. Maradj! – károg benne valami, de recehártyájába beleégett a kőre karcolt mintázat képe, és még magasabbra szárnyal. Menekül: a lány elől, a rajz elől, a mocorgó emlékek elől.

Még érzi a bogyószemek levét nyelvén, csőrére rászáradt a növényi vér. Nem tudja, miért csapott le az óriásra, mint ahogy azt sem, pontosan mi elől próbál megszökni. Maréknyi toll csupán a levegőben.

A vár tömbje biztonság. Úgy suhan felé, akár egy fuldokló, károgása visszaverődik a falakról.

A szürke asszony a toronyszoba ablakában várja, s ahogy leszáll, karmait belevájja a fölemelt karba. Fél. Immár tőle is.

– Mi hír?

Nem tud szólni, csak néz. Tekintetük összekapcsolódik. A holló látja a döbbenetet az öregasszony szemében, nem gondol a bogyókra, próbál nem gondolni, csak a mintát mutatja a kövön, csak az jár a fejében, az ábra, amelytől annyira megrettent...

Az a lány...

– Szóval tud iralni...

Feszeng, már röppenne el, de a vénasszony ráfog karmos lábára.

– Hol van?

A szeme rabul ejti, de ő már nem emlékszik semmire. Csak a szőke lány, a kép a kőbőrön – csupán e kettő kering a fejében, meg a félelem. Valami történt egyszer régen...

– Hol van? Merre jár? – kérdezi ismét az öregasszony, ám a holló csak panaszosan felkárog, és végre elrúgja magát az aszott karról.

* * *

Úgy érezte, az ágkarok lenyúlnak érte, de a fatörzsek merev dereka nem hajlik, és így nem érik el. Ha felülne, akkor elkapnák. Így aztán csak feküdt, tágra nyílt szemmel leste a lombkoronákat, és nem mozdult. Minden tagja sajgott, és érezte, ha most felkelne, elindulna, vagy akár csak nagyobbakat sóhajtana, még jobban fájna. Fáradt volt.

Behunyta a szemét. Mintha otthon lett volna. Amikor kiesett a másodikról, egy gyerekzsúron – megszegett ígéretért fizetett ár –, utána napokig otthon feküdt. Csontja nem tört, de nem tudott felkelni, fájt a feje, ha csak megmozdította. Apa az ágya mellett ült két napig. Hol volt Anya? – ötlött fel benne, de aztán eszébe jutott, hogy akkor már elment.

Apa végig beszélt hozzá; hol felolvasott, hol magáról mesélt, és emlékezett, hogy nagyon figyelni akart arra, amit mond, de nem tudta elcsípni a szavakat. Nem baj, mondta akkor Apa. Te csak pihenj! És beszélt tovább, hangja halk morajjá esett szét a fülében, elhúzódva, visszatérve, akár a tenger...

Most is ezt a morajt hallotta. Szinte elhitte, hogy Apa az. Várta, mikor fogja meg a kezét, aztán még mélyebbre süllyedt a félálomba, és már nem értette, miért nem érinti meg.

Mert ő is elhagyott.

A gondolat élesen és kíméletlenül zilálta szét a nyugodt félálmot, ő pedig ismét ott találta magát az ólomerdő hideg lombjai alatt, ahol a szél panaszosan nyávogott az ágak között, és a föld fagyos volt és kemény.

Amikor ezután megérezte a talaj remegését, már meg sem lepődött. Óvatosan felült, nehogy a lombok lehajoljanak és elérjék. A mozdulatba beleszédült, és várt egy kicsit, míg agya kitisztul. Keze rátévedt egy kőre, aztán lepillantott, és keresett egy másikat, amelyiknek kis hegye is volt.

Tudta, hogy felesleges elfutnia. Lába mintha kócból lett volna; akármi jön, az úgyis utoléri. Ránézett a kőhalomra a domb aljában, és izgalom futott át rajta. Ha egyszer sikerült...

Beharapta ajkát, és a sötétségbe fúrta a tekintetét. Várt. A dübörgés ugyanolyan erős volt, mint amikor a sziklaóriás eredt a nyomába, ám ezúttal alig hallott ágreccsenést. Talán a fák előle is félrehúzódtak? Aztán csillanást pillantott meg, ahogy a holdfény visszavillogott valami fémes felületről. Összerezzent. Közelebb volt, mint várta. Megmarkolta a követ, és fészkelődni kezdett. Szeretett volna felpattanni és elrohanni, ugyanakkor megmozdulni sem mert, hátha a lény észreveszi.

Fölpillantott, de a holló nem volt sehol. Ez nyugtalanította; hiányzott neki a fekete tollkabát rebbenése, a rekedt károgás.

A sötétségből magas fémállat lépett ki. Hosszú pofája mellkasáig lelógott, nagy keze a térdét verdeste, bőrén hasra esett a csillagok fénye. Nem nyikorgott, csak léptei dübbentek súlyosan az avarban, csendültek, ha sziklára lépett. Átgázolt kőtársa romjain, és egyenesen Emese felé tartott.

Tudta, hol ül.

Felpattant volna, de még várt, hátha a lény nem veszi észre, hátha elfordul, hátha a torkából visszaszáll a szíve a helyére, és nem fojtogatja úgy... Aztán hirtelen megfordult, és négykézláb, majd futva bevetette magát az erdőbe. Nekizuhant a fatörzseknek, belegázolt a bokrokba: nadrágjába kapaszkodtak, és visszahúzták. De nem akarta megvárni, hogy az a valami utolérje. A kő szánalmas kis fegyvernek tetszett kezében. Azt tette, amit világgá szaladt gondolatokkal is tenni tudott: rohant az életéért.

Dobb, dobb, dobb, hangzott mögötte, és most már a recsegő-ropogó cserjéket is hallotta. Az óriás már nem ügyelt, nehogy zajt csapjon, némán és súlyosan utána vetette magát, és egyre közelebb ért.

Amikor már úgy érezte, mindjárt megérinti a fémkéz, megfordult, és fölemelte a követ. Vaspofába bámult. A csillogó szempár olyan közel volt, hogy látnia kellett volna magát benne, s amikor mégis csak fényes feketeség bámult vissza rá, térde megroggyant. A lénynek nem volt szája, sima fején csupán a szemek árka sötétlett. Utána az óriás megragadta.

Nem szorította olyan erősen, mint a másik, de nem is volt lehetséges kiszabadulni a markából: a fémmarok fogása véglegesnek és megingathatatlannak érződött. Emese levegő után kapott, aztán fölemelte követ tartó kezét, és lesújtott.

Csengett-bongott a fém, ahogy püfölte, de nem horpadt be, még csak meg sem karcolódott. Kétségbeesett. Eszébe jutott a holló, a három károgás, amivel figyelmeztette.

– Három – mormolta merev ajkakkal. – Hát persze, hogy hárman vannak.

A kő kettétört a markában, darabjai kihullottak a kezéből. Lehorzsolt tenyerével még rávert egyet-kettőt a vasfejre, aztán kiabálni kezdett. Már mindegy volt, ki hallja meg.

Apát hívta, aztán Rabonbánt. És ritkán, félig önkívületben, Anyát is.

A fémóriás megfordult, és komótos léptekkel elindult arra, amerről jött.

* * *

– Jövök már... jövök – mormolta Rabonbán reszelős hangon, néha olyannyira elhalkult, hogy csak karcos lélegzete hallatszott, aztán Firtos füle megint elcsípett egy szótagot: – ...vök.

Amikor hátrafordult, látta, hogy a férfi imbolyog Holdas hátán. A kantárszár csaknem kicsúszott ernyedt ujjai közül, és az emberke elmorfondírozott, vajon átvegye-e. Végül nála hagyta. Jó lesz majd kapaszkodónak, ha lecsúszna a lóról. Ő biztos nem lenne képes megtartani.

– Figyelj... ha leesnél... mit tegyek?

Nem válaszolt, csak motyogott tovább. Firtos hátán futkosott a hideg, sehogy sem tetszett neki, ahogy a másik félig önkívületben mormogott, sem az, ahogy az ólomerdő egyre baljósabban susogott körülöttük. Szerette volna csökkenteni valamivel a feszültséget, de nem jutott eszébe semmi.

Holdas óvatosan szedte a lábát, kerülgette a fatörzseket. Néha megállt, útmutatást várva, aztán, amikor Rabonbán nem mozdult, s még a fejét sem emelte föl, ismét megindult, mintha eldöntötte volna maga, merre tartson.

– Nem lesz ez így jó – morogta Firtos. – Hallod?

Rabonbán válaszul a hátára borult. Súlyos volt, akár az éjszaka. Aztán lefordult a lóról, és elterült a földön.

– Hé! – kiáltott rá Firtos riadtan. – Kelj fel!

Sietve lemászott Holdasról, és mellé térdelt. Rabonbán szeme nyitva volt, fejét nehézkesen forgatta. Megérintette az arcát: nyirkos volt a verejtéktől.

– Jövök... – suttogta, aztán tekintete kitisztult. – Eljutottam a határra... azt hiszem.

– Fordulj vissza! – bukott ki belőle. – Én nem tudok segíteni, te pedig...

– Nem.

– De hiszen nem tudsz továbbmenni.

– Egyedül nem. Akarattal nem. – A férfi ajkán megvonaglott egy mosoly. – A szándék a lényeg. Tudják, hogy semmit nem kaptam érte, még ígéretet sem. Ez így segítség.

– És? Akkor ne segíts! Ennyit nem ér meg. Majd megoldja egyedül...

– Az Özvegy ellenében? – Nehézkesen felkönyökölt. – Te nem hallod saját magadat?

– Ellene te sem tehetsz semmit. Így semmiképp – felelte Firtos józanul.

Rabonbán behunyta a szemét. Szarkalábai elmélyültek. – Ha találkoznék vele... – suttogta – kérhetném, hogy ígérje meg... Akkor már szabadon tudnék segíteni neki...

– De miért?

Tekintete rávillant. Írisze feketének látszott a sötétben.

– Miért kéne segítened neki? Tartozol neki?

Fejét rázta, aztán visszahanyatlott.

– Ő... olyan, mint én. Félig tündér, félig ember. – Ajka alig mozdult. – Át tud lépni a határon... az emberek meg a mi világunk között...

Firtos összevonta a szemöldökét. Nem értette, ez miért fontos. Ő még nem járt a túloldalon, és nem is állt szándékában. Ott az emberek hona volt.

– Az átok feloldásának kulcsa odaát van. Kerestem... de én nem lelhetem meg. Kell valaki... más.

– A lány?

Rabonbán bólintott. Légzése egyenletessé vált – most, hogy csak feküdt, az átok lazított szorításán.

– Szóval ezért – mondta Firtos.

– Meglepődtél?

– Nem – felelte őszintén.

– Hogy magam miatt akarom megmenteni?

– Ilyen az élet – vakarta meg füle tövét. – Hogy legyen?

A férfi sóhajtott. – Egyedül nem tudok továbbmenni.

– Én pedig nem tudlak vinni.

Összenéztek, aztán Rabonbán ajka megrándult. – De megpróbáltam.

Hallgattak egy darabig. Firtos a férfi arcát nézte, ahogy a sötétségbe bámult. Nem szólt semmit, ám hallgatásától az emberke szívébe apró tűket szúrt az aggodalom.

– Hogy segítsek? – kérdezte végül.

– Nem tudsz. Nem kellett volna a segítségedet kérnem; most azt hiszed, te vagy a hibás, ha nem tudok továbbmenni, így van?

Vállat vont, de továbbra is nyomorultul érezte magát.

– Ha valahogy a várba juthatnék... – mormolta Rabonbán. – Beszélnem kéne a gyerekkel...

Firtos átkarolta a térdét, és bűntudatosan hallgatott. Nem vagyok jó semmire, gondolta. Csak arra, hogy időnként eláruljam a barátaimat.

Füle lekonyult. Hallgatta a ló mocorgását, a kuvik huhogását az erdőben, a szél sziszegését a lombok között...

A szél.

Tekintete a zsákra tévedt. Mennyi szelet zárt bele az Özvegy a fellegkulccsal? Mennyi déli szél dagasztja a vásznat? Mire elég?

El tud repíteni vajon egy embert? Az Özvegy vára északra esik innét.

Elkapta a pillantását. Mi jár az eszemben? – korholta magát. Hiszen ha Tartód felébred... De a gondolat csak nem hagyta nyugodni. Visszanézett Rabonbánra: ernyedten hevert a fűben, mint aki már nem kíván semmit, csupán létezik. Ám arcán ott ült a bánat.

Felkelt, és a lóhoz lépett. Végigsimított a szőrén, aztán leoldotta a zsákot.

A férfi felpillantott.

– Fordul a szél? – kérdezte aggodalmasan.

Megrázta fejét, és letérdelt mellé. Görcsösen szorongatta a zsák száját.

– Ülj fel! – mondta rekedten.

Rabonbán szeme összeszűkült. – Mire készülsz?

Nem válaszolt. Nem bízott a hangjában. Kibogozta a zsineget, és felpillantott. Rabonbán figyelmesen nézte, mint aki mindent ért.

– Ne nézz így rám! – figyelmeztette halkan Firtos. – Fel tudsz állni?

Rabonbán bizonytalanul bólintott, és feltápászkodott.

– Nem akarom ezt csinálni – magyarázta Firtos. Hirtelen úgy érezte, beszélnie kell, különben megfullad. – De nehogy azt hidd, hogy tartozol nekem. Csak megteszem. És köszönnöd sem kell. – Gyorsan felnézett. – Kérlek, ne köszönd meg nekem!

– Én...

– Mondtam – szakította félbe. – Nem tudom, működik-e. Ne nevess ki, ha nem.

Rabonbán már állt, kezében az ember táskájával, és komolyan nézte őt.

– Menj már! – szólt rá az emberke, és hirtelen szétrántotta a zsák száját.

A szelek felüvöltöttek, akárha medvék, farkasok bömböltek volna fel egyszerre, és a zsák csattogni kezdett kezében, óriási vászonszárnyak gyanánt. Erősen belekapaszkodott, és résnyire húzta szemét, hogy a vihar által felkavart avar ne repüljön bele.

A férfi köpenye feldagadt, aztán teste ívben meghajlott, és amikor már úgy tetszett, a szél kettétöri, akár egy füzet, amely már nem képes jobban meghajolni, felemelkedett. Egy pillanatig csak lebegett a fák között, aztán a szelek felvonítottak, és magukkal rántották a magasba. Nem fordult vissza, bár talán próbált; sötét alakját hamar elcibálta a levegő örvénye.

Firtos könnyezett, minden bizonnyal a széltől, amely sajgóra csípte arcát. A zsák szája még lebbent egyet-kettőt, s aztán elernyedt. Nem maradt benne semmi.

Leejtette a kezét.

– Elküldtem – mormolta maga elé, és nem tudta, büszkeséget vagy szomorúságot érezzen-e. Leginkább félt.

Holdas idegesen kapált mellette, a fejét kapkodta. Ösztönösen felnyúlt, hogy megsimogassa. – Nyugalom – mondta. – Rendben lesz.

Észak felé nézett, amerre a szél fújt, és megpróbálta kivenni Rabonbán repülő alakját a csillagok között, de reménytelen volt. Semmit nem látott.

– Kívánom a legjobbakat! – mondta a sötétségbe, aztán megragadta a kantárszárat. – Menjünk!

Felkapaszkodott Holdasra, és visszafordította. Szeretett volna minél nagyobb utat maga mögött tudni, mire megfordul a szél.

V.

Firene emlékezett a hosszú útra, amit a kihalt vártól hazáig tettek meg. Odafelé röpültek: két holló az égen; visszafelé azonban már velük volt a lány.

A vár kapujában üldögélt, amikor megérkeztek. Nem szólt, pillantása üres volt, az eget tükrözte. A felhőket nézte, rájuk ügyet sem vetett. Mögötte a behasadt kapuk szilánkjai mutatták az utat befelé.

– Maradj itt! – szólt Firene anyja, és belépett a várba. Ő megállt a küszöbön, az idegen kislány mellett, és nem merte megszólítani. A másik csak az eget bámulta, szája cserepes volt. Keze tenyérrel fölfelé, halott madárként feküdt mellette a kövön.

Firene benézett a sötét várba. A padló fekete volt, a ragacsos foltokban anyja lábnyomai látszottak. Nehéz szag ülte meg a levegőt. Facsarta az orrát, legszívesebben elrohant volna, hogy az erdőben szívjon mohaillatot, amíg el nem felejti ezt a bűzt. Valahogy tudta, hogy ez megragad az emlékezetében.

Anyja csak sokára jött meg. Addig ott ült a lány mellett a küszöbön, nézte az ég felé fordított arcot.

– Hé! – szólította meg. – Az apád a nagybátyám, tudtad?

A szőke gyerek néma maradt, csak a torka mozdult meg, ahogy nyelt.

Üldögéltek, hátuk mögött a bűzösen szuszogó várral, aztán Firene megfogta a lány kezét. Az ujjak visszaszorítottak, de mintha csak a test válaszolt volna. A kék szempár továbbra is üres volt.

– Menjünk – szólalt meg az anyja a hátuk mögött. Megérintette a vállukat. Remegett a keze. – Dív halott.

Tudta, hogy erre el kéne szorulnia a szívének, hiszen mégiscsak a nagybátyjáról volt szó, de éppúgy, ahogy tulajdon apja pikkelyes érintésétől is irtózott, Dívet sem szerette. Ha látogatóba jött, elbújt az ólomerdőben, mezítláb járta a réteket, málnásokat, amíg nagybátyja haza nem repült. Azt sem tudta egészen mostanáig, hogy annak is van lánya.

Kezében hideg volt a másik kéz, de azért fogta. Megnyugtató volt, hogy valakit neki kell kísérnie. Mintha a szőke lány fiatalabb lett volna nála, de talán csak áttetsző bőre és finom csontjai miatt tűnt annak.

A hosszú úton végig némaságba burkolóztak. Anyja határozott léptekkel haladt elöl, szája sarkában megkeményedtek a ráncok. Ezüstszőke hajfonata a hátára tapadt. Mögötte a két kislány sietett összekapaszkodva, csendben botladozva, gyökereket kerülgetve. Firene azért nem szólt, hogy fáj a lába, mert ismerte az anyját, a másik gyerek azért, mert egyáltalán nem beszélt.

Szerette volna, ha repülnek, mint amikor jöttek, ha hátára veszi a szél.

Ahogy egyre közelebb értek az otthonhoz, úgy sietett egyre jobban Firene anyja. Már hajnalban felverte őket álmukból, és hajszolta egészen addig, míg rájuk nem pislogtak a csillagok. Talán megérzett valamit, talán a szélből szimatolta ki a bajt – mire hazaértek, a balsors már lecsapott a várra és továbbvonult.

Az ajtó tárva-nyitva állt.

– Itt jártak – szólalt meg a szőke kislány, és csengő hangjára mindketten összerezzentek.

Nem a gyerek hangjától tört össze minden, utólag mégis úgy tűnt. Rapson a nagycsarnokban feküdt, sárkányalakjában, roncsolt nyakából vér folyt a földre és csorgott be a kövek közé.

Firene látta, ahogy anyja meginog, aztán elrohan a holttest mellett, föl a lépcsőn.

– Itt vagyok! – kiáltotta. Megbotlott a szoknyájában, majd feltápászkodott és futott tovább, hangja ki-be suhant a folyosókon. – Itt vagyok!

Firene lent állt az apja mellett, még mindig a szőke lány kezét szorongatva, ám ezúttal ő kapaszkodott. Várta a könnyeket. Amikor nem jöttek, a másikhoz fordult.

– A te apádat is megölték?

Az aranyhajú gyerek komolyan ránézett.

– Elvitték az anyámat.

– És az apád...?

A szőke gyerek vállat vont. Körbejárta Rapsont, ő pedig követte. A kezük még mindig összefonódott. Most úgy látta ő is az apját, ahogy egy idegen látná: alaktalan, pikkelyes test, a halálban formátlanná vált izmokról petyhüdten lógott a bőr. Bűzlött. Megpróbálta meglátni benne a másik alakját, de így, hogy nem volt már feje, nem sikerült. Mintha Rapson, a fekete hajú, szakállas iraló elment volna, maga mögött hagyva ezt a másikat, akár egy levetett bőrt. A két gyerek komolyan nézte a tetemet.

Anyja nagy sokára lejött a toronyból. Léptei nehezen koppantak. Amikor Firene felnézett, úgy látta, mintha minden egyes lépéssel egy év hullana rá a vállára. Egyre görnyedt a háta, haja veszített fényéből. Hercegnő volt egykor – most semmi nem látszott ebből. Szürke, idős asszony közeledett feléjük, és Firene megrettent: még egy idegen?

– Ha nem megyünk el Dívhez, ha nem megyünk el érted – mondta anyja a szőke lánynak –, itt vagyunk, amikor megérkeznek. Végignéztem volna, ahogy megölik, és utána elmegyek velük. Eloldottak volna az erdőtől. Visszavihettek volna Tündérhonba... apámhoz. Lehettem volna megint hercegnő. Talán elvett volna az egyik, csekély ár; legalább delibb lett volna ennél. – Ajka vértelen volt. – Elkéstünk.

Belerúgott a tetembe. Firene megrezzent. Ez itt nem az apja volt, csak egy pikkelyes test, de mégis... Hátrébb húzódott.

– Nem vittek el – szólalt meg a szőke kislány. – Felültették Anyát a lóra, és amikor odafutottam hozzájuk, ellöktek. – Csak a szája legszéle remegett, hangja nyugodt maradt. – Nem hiszem, hogy téged magukkal vittek volna – nézett rá. – Csak őt – intett a fejével Rapsonné felé.

– És ha igen...? – lépett oda elébük anyja. Magas és szürke volt, akár egy bükkfa. – Ha elegem volt... ebből? – mutatott le a tetemre. Aztán behunyta a szemét, és amikor kinyitotta, már mosolygott. Ruhájából levendula illata áradt. – Bár mindegy is. Elmentek, hát elmentek. A herceg is csak férfi – mormolta. – Ez legalább meghalt. Az erdőt rám hagyta. És az ezüstvadont is.

A szőke lány megrezzent.

– Az a mienk.

– A családé – mosolygott le rá Firene anyja. – Így megy ez.

Az aranyhajú szája dacosan megfeszült, és ujjai megrebbentek, de az asszony már el is kapta a csuklóját.

– Az én váramban még csak ne is álmodj erről! Erősebb vagyok nálad, kicsi lány. – Elengedte a gyerek karját. – De vigyázok rád – folytatta lágyabban. – Dív kölyke vagy. Rapson téged is rám hagyott. És gondoskodom arról, ami az enyém. A varázserdőkről is, rólatok is. Tudom, mi a kötelességem.

A kislány megszorította Firene kezét: viszonozta a szorítást, bár nem tudta, mit jelent.

Az anyja kinyújtotta felé a tenyerét.

– Gyere, Firene!

Vonakodva fogta meg a kezét. Ritkán hívta magához, és ritkán érintette meg. Sejtette, hogy ez az apja miatt lehetett, és lopva a tetemre pillantott. Talán jobb is, hogy meghalt?

– Te pedig – szólt az anyja az idegen gyerekhez –, tüntesd el ezt itt!

Magával húzta, fel a toronyba. Firene visszanézve még látta, ahogy az aranyhajú kislány utánuk bámul, aztán közömbös arccal leguggol, és rajzolni kezd az alvadó vérbe, lassan körbehátrálva Rapson teteme mellett.

Bár a varázslat sikerült, Firene később mindig elkerülte a helyet, ahol Rapson feküdt. Ha lehajolt, és ráfektette arcát a kövekre, érezte a réseik között felkúszni a vér nehéz szagát, évek múltán is. Néha úgy gondolta, Lóna szándékosan hagyta úgy, talán jelnek a sárkányölők számára, hogy van még itt elintézetlen dolguk.

A gyilkosok azonban sosem tértek vissza a várba. Soha nem vitték el őket magukkal.

* * *

A fémszörny bozóton, völgyeken vitte keresztül, emelkedőkre hágott föl vele, sarka sziklákat taposott szét. nyílegyenesen tartott valamerre, és nem telt bele sok idő, míg már az is látszott, hova: a fák koronája fölött fekete toronyujj mutatott a bársonykék égre.

Emese már nem küzdött. Hogy ne lengjen rongybabaként a fémóriás karjában, belekapaszkodott. Keze alatt meleg volt a vas, akár egy naptól izzó motorháztető, és úgy hajlott, akár a bőr. Ez nem egy gép, gondolta. Ettől kissé megkönnyebbült. Egy robottól félt volna. Biztos a kiskorában látott filmek miatt.

Ez csak egy vaslény, bár eleven.

Csak...

Arcát a meleg fémre fektette. Nem emlékezett rá, mikor aludt utoljára. Gondolatai összegabalyodtak, akár a közös fiókba hajított pamutgombolyagok felbomlott szálai.

Mi lesz, ha Apa rájön, hogy itt vagyok? Utánam jön?

Orrában a fém szaga, arcán a kemény vas érintése. Elképzelte, ahogy Apa átvág az erdőn, erős, fehér keze széthajtja az ágakat, karján ugrálnak az izmok és az árnyékok, a lombok pedig lehajolnak, hogy rávágjanak, de ő jön, csak jön...

Szeme felpattant. A vörös csíkok Apa hátán – már tudta, honnan származnak. Minden éjjel itt járt az erdőben, ide próbált bejutni, noha a vadon megbüntette érte. De mivégre jött?

Anyát kereste. Őérte jött.

Szíve tájéka felforrósodott, és kihúzta magát a fémóriás kezében. Így már értette. Előretekintett a várra, és eszébe jutott, amit Rabonbán mondott: ott van az anyja is, hattyú képében. Fölágaskodott a vasmarokban, hogy jobban lásson. A vár már egészen közel sötétlett, a fák törzseinek kerítésén át látszott fekete tömbje. Víz édes illata keveredett a szélbe.

Aztán kiléptek a fák közül a partra. Megszorította a fémujjakat, és előrekémlelt. Rabonbán hattyút mondott, és emlékezett: aznap, amikor Anya eltűnt, ő is egy fehér madarat látott az égen. Kitörölte az agyából az ígéret, amit Apának tett, de most élesen felidézte ismét. A ruha, amelyet lehozott a padlásról...

Tollpuha volt és tollkemény.

Mintha látott is volna valami fehérséget a tó egyik végében, de aztán a fémóriás a hídra hágott – lépte csengett-bongott a köveken –, és akármi is volt az – vízen megcsillanó holdfény vagy hattyú –, eltűnt a vár sarka mögött. Nyakát forgatva próbálta újra megtalálni, de a kövekből rakott fal kitakarta a tó másik felét. Kiáltott volna, ha van mersze, de az éjszaka sötéten borult föléjük, és félt, hogy hangjával felriaszt olyasmit is, amit nem szívesen látna.

Majd később. Talán nem is hattyú volt.

De, dobogta szíve, de, de, de.

Aztán a fémóriás kitárta a kaput, és megállt az ajtó boltívének fekete árnyékában. Emese egyszerre a vár előcsarnokát bámulta. Bal kéz felől csigalépcső vezetett fel a magasba, hátul egy másik fekete, csipkés vonalát látta. Ajtók nyíltak minden falon, mögöttük még sűrűbb feketeség, szinte bolyhot hajtott, akár a penész.

– Engedd el, Vasgyúró! – szólalt meg egy mély női hang, s erre felkapta a fejét. Észre sem vette, hogy az egyik ajtóban, a félfának támaszkodva áll valaki. Most is csak azért tűnt fel neki a szürke derengés, mert már tudta, merre keresse.

A fémóriás szorítása meglazult, és Emese az ujjak között a földre csusszant. Ahogy talpa a kövezetet érte, megsajdult. Ezer tűszúrás emlékeztette arra, hogy lába elzsibbadt. Óvatosan megmozgatta bakancsában a lábujjait. Elhúzódott a lénytől, be a sötétségbe. Szeme már kezdett hozzászokni.

Az ajtóban egy nő állt, ősz haja fonatban tekeregte körbe a vállát. Szürke, csillámló ruhát viselt, karja fehéren villant. Közelebb lépett, és Emese egy pillanatra úgy gondolta, fiatalasszonyt lát. Aztán megpillantotta a ráncokat, a karikákat a szemek körül.

– Ki vagy? – kérdezte, egyik lábáról a másikra állva. Gyors pillantást vetett hátra, hogy ki tud-e ugrani az ajtón, ha úgy hozza a szükség, ám a fémóriás elállta a kijáratot. – Ki maga?

Az öregasszony közelebb lépett, aztán megállt, mintha falba ütközött volna. Szeme nagyra tágult, fehéren az árnyékok között. Emese visszanézett. Idegen arcot látott; várt volna valami ismerős vonást, bár tudta, hogy feleslegesen. De úgy érezte, Anya múltját érinti meg, és szerette volna, ha ezt megrendülés követi. Nem történt semmi, csak egy ismeretlen vénség bámult vissza rá. Majd zavar futott át rajta: az asszony tekintetében felismerés csillant.

– Hasonlítasz rá – suttogta.

Hogy is nevezte Firtos? Az Özvegy?

Libabőrös lett. Nyelve nehezen forgott, de muszáj volt megkérdeznie: – Te vagy a... nagymamám? – A szó alig fért ki száján, annyira motyogott. Nagyi jutott eszébe Galgahévízen. Ő kicsi volt, bodorított hajú és enyhén pösze. Egyáltalán nem hasonlított erre a magas és egyenes derekú asszonyra, aki mintha soha életében nem tartott volna a karjában senkit.

– Nem – mondta, de arcvonásai egy pillanatra ellágyultak, s csak késve szilárdultak meg újra szigorúan. Váratlanul érte a kérdés. – Nem, nem vagyok a nagyanyád. – Az arcán két sötét folt gyúlt kétoldalt. Aztán: – Lóna nem az én gyerekem. Egy másik sárkány fattya – sziszegte.

Emese agya befogadta a szót, aztán azonnal ki is köpte. Ezt nem tudta sem felfogni, sem elfogadni. Erről nem volt szó soha.

– Akkor nevelőnagyi – mondta, belekapaszkodva abba, amit értett. – Én pedig...

– Tudom, ki vagy – szakította félbe. – De nem az unokám. Lóna lánya vagy.

Én vagyok. – Érezte, hogy arca felforrósodik. – Emesének hívnak. Vagy ezt is tudtad?

– Nem, ezt nem – mondta halkan az Özvegy.

– Te küldted... ezt? – mutatott maga mögé. – Miért hoztál ide?

A szíve úgy vert, hogy alig hallotta a választ. Szerette volna, ha azt mondja: „Mert az anyád is itt van, elhoztalak hozzá”, vagy „Mert kíváncsi voltam rád.”

– Hogy fizess az anyád helyett.

A kurtán száraz válaszra megremegett. – Én? – kérdezett vissza.

– Ó, ne próbáld ezt meg velem! – szólalt meg a vénasszony, és hangjába vidámság kúszott. Nem volt valami megnyugtató, sőt érezte, ez az öröm nem ígér túl sok jót. – Lóna is szépen tudta meregetni a szemét, akár egy valódi nebáncsvirág, de a gondolatai... azok sosem voltak szelídek. Nem fogok elérzékenyülni, nincsen szívem, nem mondta neked senki? Nem beszélt rólam az anyád?

Emese visszagondolt. És a te anyukád? – kérdezte egyszer, amikor Galgahévízre mentek nagyiékhoz. Anya akkor ránézett, és megkérdezte: Melyik? Amelyik elment, vagy amelyik fölnevelt? Emese azt felelte: Hát mindkettő.

Egyik rosszabb volt, mint a másik, mondta akkor, és belecsókolt a hajába. De már egyik sem él velünk.

Meghaltak? – kérdezte.

Nem, csak... már nincsenek velünk. Csak az emlékekben.

Most ez az elfeledett emlék állt előtte, és védtelennek érezte magát, mert az Özvegy magasabb volt, sötétség lapult mögötte, és mert Anya elfelejtette felvértezni ellene. Most itt állt, tanácsok és történetek nélkül, és nem tudta, mit mondjon. Amit kérdezett volna – mi történt, miért, milyen volt Anya? –, sutának érződött az ajkán, így aztán ki sem mondta. Nem tudta, mit tegyen, csak állt, bénán, lógó karokkal, sajgó csípővel.

– Nem beszélt – mondta végül. – De most itt vagyok. – Fölemelte a tekintetét. Nem tudta, honnan vette hozzá a bátorságot, de kitartott. Pillantása ezúttal nem siklott le a szigorú kék szempárról az állra vagy a vállakra, hanem ott maradt. Gyere, gyere, mondd ki, gondolta lázasan, és maga sem tudta, mit vár.

– Hát, akkor elmondom. – Most már, ha akarta volna, se tudja elfordítani a fejét. Az Özvegy pillantása fogva tartotta tekintetét. – A szívemet felfalta egy sárkány. Ez történik azokkal, akiket elrabolnak. Nem tudlak megszánni, és nem is akarlak. Amit akarok tőled, elveszem. Ez az igazság.

Olyan hideg hangon mondta, hogy Emese szinte elhitte. De a csillanásnyi fény a szemben... lehet, hogy csak képzelte.

– Semmi közöm ahhoz, mit tett Anya – suttogta rekedten, és térde megbicsaklott. Messze akart lenni, egészen messze, távol innen, ismerős csillagok alatt, Gödöllőn, a szomszéd szobában Apával.

– De hisz megszülettél – mondta erre hidegen az Özvegy.

* * *

Hideg szélkarok hajtották előre Rabonbánt, derekán levegő markát érezte. Belekapaszkodott volna, de ujjai a semmibe markoltak. Mégis érezte az erőt, vele együtt forgott, bucskázott át az erdő fölött. Viharujjak pöckölték egyre, akár egy semmi kis falevelet.

Fekete lombokat látott, aztán fekete égen széthintett csillagkölest. Hol alatta, hol felette – szeretett volna valami szilárdat tudni maga körül.

Holdassal kellett volna jönnöm, gondolta. Tán tovább tart, tán nem bírom végig, de... Ő legalább valódi, a sörényébe kapaszkodni lehet, érzem az izmait a combom alatt. Most viszont mintha füstön lovagolnék.

Mintha magam is füst volnék.

Szívén nem enyhült a szorítás. Hét abroncsot érzett ráfeszülni, és egyre csak szűkültek, ahogy a várhoz közeledett. Amikor elindult, érzése szerint oly régen, hogy még a világ vajúdása is csak egy pillanattal korábbinak érződött ahhoz képest, még azt hitte, kijátszhatja az átkot. Hogy elég, ha nem mondja ki, mit szeretne. Ha némán segít, bár önzetlenül, talán a végzetnők pillantása átsiklik felette: nem veszik észre. Volt idő, amikor azt hitte: ez az átok feloldásának kulcsa.

Azonban az ő tekintetük elől senki nem rejtheti el szívét.

Sodródott a széllel, elszabadult varjútoll módjára hengerbucskázott a levegőben. Köpenye lobogott körülötte, keze kínjában karomként szorult rá a táska szíjára. Belefogódzkodott, mintha az meg tudná tartani.

Talpa alatt fütyült a szél, suhogtak a lombok. Forgott, a csillagok szalaggá mosódtak könnybe lábadt szeme előtt. Nehezen vette a levegőt, pedig ott volt körülötte mindenhol. Tüdejébe mégsem jutott el szinte egy csepp sem. Így érezheti magát a hajós a tengeren, ha elfogy az ivóvize, gondolta. Mindenhol kékséget lát, szomját mégsem olthatja.

A lány jutott eszébe. Miért? – kérdezte önmagától immár sokadszorra. A válasz, hogy mert ő megválthat, hamisan csengett. Talán egyszer, régen még igaz volt. Akkor, amikor alkut kötött az emberrel. De mostanra ez a felelet már nem volt elég.

Mert olyan, mint én. Firtosnak ezt mondta, és ebben több volt az igazság, mint amit a felszínes pillantás mutatott, s amit az emberkének bevallott. De még maga sem tudta volna megmondani, pontosan miben is áll ez.

Szíve sajgott, szorították az abroncsok.

Ha odaérek, gondolta félig ájultan, alkut kötök vele. Segítek, ha ő is. Aztán elviszem. Jó lesz. Mindkettőnknek. Tiszta üzlet.

Izzadó homlokára rádermedtek a verejtékcseppek. Erőlködve előreszegezte szemét, és megpillantotta az ólomvár égre magasodó tornyait. Olyannak tetszettek, akár a halott fatuskóból kisarjadó beteg vízhajtások, vagy egy busa főre illesztett korona ágai. Ablakaikban halvány fény csillant, s erősödött, ahogy a szél egyre közelebb vitte Rabonbánt.

Végre! – sóhajtott fel. Leheletét elkapta és elsodorta a szél. Köpenye csattogott, köré tekeredett. Végre itt vagyok.

A légmarok szorítása enyhült a derekán, már nem pörgette meg oly vadul a tengelye körül az elszabadult vihar. Ereszkedni kezdett.

Kitárta karját – markában még mindig oly erővel szorongatta a táskát, hogy ujjai sajogtak belé –, aztán várt. A tornyok egyre közelebb szúrtak az égbe, már az ablakok formáját is kivette, ahogy a gyertyafény körbenyalta a párkányokat.

Aztán a szél meglódította. Ajkába harapott, hogy föl ne kiáltson, és maga elé emelte kezét – hiábavalóan; ha a vihar odacsapja a várfalhoz, nem a karja fogja megóvni a haláltól –, de a zsákból kiszabadított vihar még utoljára megpörgette, s lepottyantotta a belső udvarba, a nyirkos földre, amelyet nem borítottak kőlapok, és ahol soha nem nőtt semmi – sem, fű, sem fa, sem virág. Rapson lehelete mérgezte meg ott a talajt, mondták.

Itt vagyok, gondolta, amikor a szél elengedte végre, és a fájdalom dacára öröm futott át rajta.

A letaposott földre zuhant, de esés közben összegömbölyödött, s nem ütötte meg nagyon magát. Ám fölkelni nem tudott: az abroncsok szorosra rándultak szíve körül, és fennakadt a szeme.

Ennyire soha nem fájt még. De ennyire még soha nem is szegült szembe az átokkal.

Megérte? – kérdezte magától.

Nem jött válasz. Csak a görcsök, és Rabonbán akarata ellenére is felnyögött.

* * *

Nem akart visszafeleselni, annyit ő is látott már az Özvegyből, hogy megérezze – nem, ösztönösen tudja, ahogyan azt is tudta, hogy a tűz megperzseli, és a nap égeti szemét –, nem szabad vele ujjat húzni. Fel tudna fűzni gyöngyként egy cérnára, ha akarná, futott át agyán, mintegy figyelmeztetésként, ám torkát kaparta a válasz, így aztán kimondta:

– Igen, megszülettem, de nem csináltam semmit... nem is ismerlek! Nem vagyok Anya!

Az öregasszony nem válaszolt azonnal, ezért folytatta. Nem bátorságból – épp ellenkezőleg: mert nem evett egy napja, szomjúság gyötörte, fájt a lába, a karja, karcolások égtek a bőrén, kosz tapadt rá, és meggyűlölte az erdőt.

– Engedj haza! Elég volt... az erdőből, a fákból, ebből az... egészből! Tényleg nem akarok mást, csak hazamenni.

Azzal reménykedve fölnézett: hátha megfeledkezhetnek mindketten arról, ami az imént elhangzott felfalt szívekről és megtagadásról, s az Özvegy a következő pillanatban megtörik, bólint, és elengedi. Egy másodpercre még el is hitte, hogy így lesz, és már-már elöntötte a nyugalom. Aztán látta, hogy a tekintete nem változik: épp olyan sötét és hideg, mint az imént. Mintha soha nem lett volna gyereke.

Félt. Annyira félt, hogy belsője egészen kihűlt, szíve helyén is mintha egy marék hó lett volna. Talán éppen ezért fordult meg: a rettegéstől azt sem tudta fölmérni, mit érdemes megtennie, és mit nem. Ahogy pördült, behúzta a fejét. Az ajtóban ott állt a fémóriás, karja lelógott a földig, de a lába között mintha lett volna némi hely.

A vénasszony fölkiáltott:

– Vasgyúró! El ne engedd!

A csikorgást meghallva megtorpant, hátrahőkölt. Fejét felemelte, és ugrott egyet oldalra, hogy a fémóriás kinyúló karját elkerülje. Megbotlott, beletántorodott az Özvegy ölébe, és fogva volt. Alig küzdött; kimerítette az erdő, megtörte a tudat, hogy alighanem most is éppolyan hiábavaló lenne a harc, mint korábban, amikor az óriások elől menekült. Elengedte magát. Fülében zúgott a vér.

Az Özvegy megrántotta a karját.

– Anyád elvette a lányomat. Hollóvá tette, tizenhárom éve már, hogy eszét vesztve kering a magasban. – Amikor kinyitotta szemét, az öregasszony kék tekintetének lidérclángját látta maga előtt. – Még ha lenne is szívem, ami érezzen, ezt akkor sem hagyhatnám annyiban. Nem igaz? – Nem válaszolt, csak gerincén futkosott a hideg. – Gyereket gyerekért. Így megy ez.

Aztán az Özvegy fölegyenesedett – eddig föl sem tűnt neki, hogy lehajolt hozzá, hogy minden szavát az arcába vághassa –, és ujjai összeszorultak a karján. Utána megrántotta, és már vonszolta is a lépcső felé. A sötétben Emese beverte lábát a legalsó fokba, és csípője megint megsajdult, fogai összekoccantak. Még jobban elhomályosult a világ. Az öregasszony azonban nem engedte el, cibálta fölfelé, s ő kénytelen volt követni, össze-összeakadó lábakkal, rettegve, hogy hasmánt el fog zuhanni, és legurul a korlát nélküli grádicsról a hideg kőre odalent.

A lépcsőnek nem akart vége szakadni. Az Özvegy szoknyája Emese lába körül fodrozódott. És csak mentek, mentek fölfelé, mintha csak a csillagokig hágtak volna, és egyre ritkábbnak tűnt a levegő. Aztán elfogytak a lépcsőfokok, és kitárult egy ajtó.

A toronyszobában szögletes asztal állt, felülete halványan csillogott, körülötte szekrények, polcok árnyékai, sarkain lámpásokban égett a láng, fényük lágyan visszaverődött a mennyezetről függő kerek tükörben. Összezavarodva állt a küszöbön, míg az Özvegy be nem rántotta, és mögötte bedöndült a súlyos ajtó.

– No, gyere! – szólt halkan, és lágy hangja jobban megrémisztette Emesét, mint az iménti keménység. Az érződött belőle: már nem kell erősnek lenni, innen már úgysem lehet menekülni.

Az ablakhoz húzta, s míg továbbra is szorongatta a karját, kikiáltott az éjszakába:

– Fireneee!

Összerezzent, de az Özvegy körmei a pólón keresztül is karjába vájtak, és inkább megdermedt, nehogy tovább szoruljon a vasmarok. Kinézett az égre, a hunyorgó csillagokra, de nem látott semmit. Amíg a holló le nem szállt az ablakpárkányra, nem tudta elkülöníteni az égbolt feketeségétől.

– Jól van, lányom – mormolta az Özvegy, és egy pillanatra úgy tűnt, kinyúl a holló felé, talán, hogy megsimogassa, de aztán elfordult az ablaktól, és az asztalhoz lökte Emesét. – Maradj! – A komódhoz lépett, de válla fölött visszaszólt: – Az ajtó nem nyílik ki neked. Kulcsra zártam.

Emese az asztalnak támaszkodott, tenyere alatt csikorgott a homok. Szédült kissé, és behunyta szemét. Amikor ismét kinyitotta, a hollóval nézett farkasszemet. A párkányon állt, feketén, csillogón, és nem moccant.

Sajnálom, mondta neki, de csak szája mozdult, hang nem jött ki rajta. A madártól nem érkezett válasz.

Az öregasszony közben tüzet gyújtott, száraz füveket akasztott le egy polcról.

– Kiskoromban zavart, hogy nem tudok semmit Anyáról – szólalt meg Emese, de nem nézett rá. Mindegy, figyel-e, gondolta. Úgysem számít. – De már úgy gondolom, volt oka, hogy nem beszélt rólad. – Hangja elvékonyodott és remegővé vált. Nem lehet komolyan venni, futott át agyán. Ez csak nyafogás. – Nem erre számítottam.

Hallod magadat? – kérdezte némán. Miért érdekelné őt, mire számítottál? Nem ismer, csak arra kellesz neki, hogy... Ki tudja, mire. Nincs értelme beszélned vele.

Elhatározta, hogy nem hagyja annyiban. Akármit akar is az öregasszony tenni, nem engedi.

Hallgattak egy darabig, és a víz lassan felforrt. Ahogy az Özvegy beleszórta a füveket, sistergés támadt. Emese megfordult, nézte az öregasszony hátát, és arra gondolt, hogy most kéne elmennie, hátha... de a torony túl magas volt, az ajtó pedig zárva. A homokra nézett, és arra gondolt, hogy rajzolhatna bele. Kötés, oldás. Talán megköthetné az Özvegyet, ha...

Odalépett, és rajzolni kezdett, kapkodva, mert hallotta a vénasszony mozdulatait háta mögött. Tudta, hogy meg kéne változtatnia a mintát, hogy az Özvegyre vonatkozzon, és egy pillanatra megállt.

A pofon váratlanul érte. Az asztalnak penderült.

– Meg ne próbáld!

Vissza akart ütni, de az öregasszony keze megrebbent, és jeges hangon rászólt:

– Megállj!

Emese keze lehanyatlott. Még mindig reszketett, hogy megüsse az Özvegyet, hogy elfusson, hogy tegyen valamit, bármit, de a tagjaiból kiszaladt az erő. Mintha kóccá vált volna a teste.

– Úgy – mondta az Özvegy elégedetten, fagyosan, és megfogta állát. Túl erősen szorította, Emese arca sajgott tőle. – Figyelnem kell rád, úgy látom.

Ellökte magától, neki az asztalnak. Emese majdnem elesett, de a perem megtartotta. Szikrázó szemmel nézte, ahogy a vénasszony eloltja a tüzet, és két bögrébe tölti a főzetet. Az arcához emelte az egyiket, és tekintetük összekapcsolódott.

– Idd meg! – parancsolt rá. Emese kinyitotta száját, de aztán elrántotta a fejét, a főzet megperzselte a nyakát, ahogy kifröccsent.

– Forró!

– Akkor lassan idd! Kis kortyokban.

Ajkához nyomták a bögrét. Egyet kortyolt, aztán az Özvegyre prüszkölte.

A következő pofonnál az öregasszony gyűrűje felsértette a száját. Utána már nem akadékoskodott többet. Muszáj volt innia, hogy meg ne fulladjon, a poharat szinte beletolták torkába. Égette az ital, szája sarkán csordult ki forrón, amikor nem ivott elég gyorsan. Mintha nyelvét lenyúzták volna, nem érzett már ízeket. Könnyezett, a keserű illatú gőz arcába gomolygott. Aztán az Özvegy végre elvette a poharat, és ő zihálva tátogott. Fájt a szája.

Az öregasszony egy hajtásra itta ki a magáét, aztán két oldalról megragadta a karját.

– Jól figyelj! Az asztalra fekszünk, hanyatt. Te nem mozdulsz, nem szólsz. Nem mintha ártani tudnál a varázslatnak – és ekkor reszelésen felnevetett –, de engem dühítene. Megértetted?

Bénultan bólintott. Nem tudott tenni semmit, tagjai még mindig ólmosnak érződtek. És ki tudja, talán... talán nem is történik semmi rossz. Semmi nagyon rossz.

Az Özvegy fölhevert az asztalra, szoknyája szétterült a homokon. Magához húzta, és amikor mellé akart feküdni, megrázta.

– Rám! Hanyatt!

Azt már nem! Megmakacsolta magát, a varázslattal szembeszegülve hátrahőkölt, mire beverte a fejét a tükörbe. Az ezüsttábla súlyos volt és kemény, Emese fölkiáltott meglepetésében és fájdalmában. Aztán az öregasszony magára rántotta. Kapálózott, belerúgott, de aztán fölnézett a tükörre, és megdermedt.

Fényes volt a felülete, és bár a patina erei még mindig látszottak rajta, elhalványultak a lámpák fényében. S mintha valami úszkált volna benne: homályos folt, akár egy hal árnyéka. Az Özvegy figyelmeztetően megszorította a vállát, de Emese már nem ellenkezett, nem is tudott volna. Feküdt hanyatt, a vénasszonyon, leheletével hajában, és nézte, ahogy mellette felnyúl egy inas kéz, és lángoló vonalat húz a tükör felületére.

A minta megbabonázta. Igen, így kell csinálni: ezzel a könnyedséggel, magabiztossággal. Ez ugyanaz, mint amire Erzsi néni próbálta tanítani: fel se emeld a ceruzád hegyét, csak vesd papírra egy vonallal azt, amit a fejedben őrzöl, kösd össze a szívedet a kezeddel. Most látta először ezt a mintázatot, de megsejtette: ha csak egy kicsit is különbözne, már nem lenne ugyanaz, és talán nem is fénylene. Tökéletes volt, és sütött belőle az erő.

Felparázslott benne a gyűlölet. Megjegyzem, gondolta. Megtanulom, és felhasználom ellened. Csak várd ki a végét!

Az Özvegy csontosan és puhán terült el alatta, levendulaillata körbeölelte. Emese háta bizsergett az érintéstől, legszívesebben lehengeredett volna, hogy a falhoz hátráljon, de nem mert moccanni. Csak finoman vette a levegőt, minél kevésbé érezze az öregasszony jelenlétének szagát.

Aztán felszisszent, mert az Özvegy hirtelen a hajába markolt, és kirántott egy tincset. Odakapott, szemébe könnyek szöktek, és már mozdult volna, de az öregasszony másik kezével leszorította a homlokát. Ajkát beharapva húzta vissza a kezét – kis vérfolt kenődött szét az ujján.

Az Özvegy keze felemelkedett, benne a hosszú, aranyszőke hajszálakkal, és miközben az imént felrajzolt minta kihunyt és a tükörre sötét fátyol ereszkedett, hozzáérintette a felülethez. A hajszálak egyszerre eltűntek. Egyik pillanatban még ott csillogtak száraz ujjai köré tekeredve, a következőben már beleolvadtak a tükör mögül áradó fényes, sokszínű folyamba: ezer asszony kibomlott hajfonata, összecsavarodva, szétágazva, faerezetként alkotva mintát. Nem csupán tincsek voltak: többek annál – fémszál, megszilárdult szélfuvallat, árvalányhaj, selyemcérnává sodort fénysugár hullámzott Emese bámuló szeme előtt.

– Szólítalak benneteket! – hallotta az Özvegy erős hangját, és összerezzent; túl közel csendült fel füléhez a hang. – Rapsonné vagyok, és alkut ajánlok nektek!

A hajfolyam megrezzent, aztán egy fehér kéz széthajtotta függönyét. Szigorú arcú nő jelent meg, arcán kéklettek az erek, olyan sápadt volt.

– Magas lóról beszélsz, asszony – szólalt meg. Hangja mély volt, szinte férfihang. – Illő így szólítani minket, mondd?

– Az acél-, ezüst- és ólomerdő úrnője vagyok. Nem vagyok egyszerű asszony.

Emese érezte, ahogy a forróság felkúszik a nyakán. A nő a tükörben a feje fölött az Özvegyre szegezte pillantását, tekintete még így is vágott, akár a gyémánt. Örült neki, hogy nem őt figyeli.

– Miért szólítottál bennünket?

– A lányomat Lóna, Dív leánya megbűvölte. Ő maga nem akarta feloldani az átkot, hisz tudjátok. Azt mondtátok, őt nem cserélhetitek el; ha ő bűnhődik, attól Firene nem szabadul fel. – Megfogta Emese vállát, akinek szíve a torkába szökött. Nem értem, zsongott a fejében. De azt már tudta, hogy nem lenne szabad itt lennie, így. Megint megfeszült, de csak bensőjében érezte a mozdulatot – tagjai nem engedelmeskedtek.

– Így mondtuk – válaszolt a nő a tükörben, de arckifejezése nem enyhült.

– Három erdő úrnője vagyok. Háromszorosan is jogom van belenyúlni a sorsfolyóba. A lányomat bűvölte meg. Úgy szól a törvény, hogy akkor az ő lánya megválthatja.

– Úgy.

– Itt van. Elhoztam. Itt a lánya.

A fehér arcú nő ekkor nézett először egyenesen Emesére. Pillantása hideg volt és kék: nem gyűlölködött, nem ítélt. Szenvtelen volt, szeretetlen és átható, mintha valami tökéletesen mást látna a helyén, valamit, ami mégis lényének leglényege. Mezítelennek, mégis védettnek érezte magát: látnak, gondolta, de ugyanakkor mégsem engem. Valamit, ami hozzám tartozik. De nem én vagyok az.

Nagyon súlyos volt a pillantás, odaszögezte az Özvegy keblére.

– Igen, ő az – szólalt meg végül a nő a tükörben. – Mi az alku?

– Fölajánlom őt nektek: legyen ő a holló, és Firene szabaduljon! Lány adjon a lányért: így szól a törvény.

– Nem – válaszolt a nő. – A törvény nem így hangzik.

Az Özvegy ujjai belevájtak Emese vállába.

– De hiszen ti magatok...

– Nem ezt mondtuk.

– Azt mondtátok, Lóna lánya megválthatja.

– Ezt mondtuk – hagyta rá a nő a tükörben.

– Mégsem fogadjátok el?

A nő ránézett, és a kéklő tekintet mintha üzent volna neki valamit.

– Nem.

Azzal a hajzuhatag bezárult, és a tükör ismét kifényesedett, csupán a patina erei hálózták be felületét.

Az Özvegy felszisszent, aztán váratlanul lelökte magáról Emesét, aki az asztal szélére gurult.

– Hazug szukák! – Szoknya suhogott, ahogy lekászálódott a homokkal felszórt asztalról.

Emese kábán lemászott, és tekintetével a hollót kereste, de az Özvegy elkapta az állát, és maga felé fordította.

– Nem sikerült, de meg ne lássam az arcodon a mosolyt!

Esze ágában sem volt mosolyogni, ezért csak bénultan bólintott.

– És azt ne hidd, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem! Rá fogok jönni a törvény értelmére. És ha azt kívánja, hogy a véredet vegyem... – Hagyta a levegőben lebegni a mondatot, utána megrántotta Emesét.

Kinyitotta az ajtót, és a lányt maga előtt lökdösve elindult lefelé. Emese hátrafordult: mintha károgást hallott volna, de talán csak képzelte. Megbotlott, s kénytelen volt lehajtani a fejét, a lépcsőfokokat keresni a sötétben. Imbolyogva ment lefelé, nyomában az Özveggyel, minden pillanatban azt várva, mikor tántorodik le a grádicsról. Amikor végül leértek, felsóhajtott, de már karon is ragadták, és bependerítették egy folyosóra.

Ajtó nyílt, és mielőtt felocsúdhatott volna, már térdre is zuhant egy csupasz falú, sötét szobában, ahol faágyon és asztalon kívül semmi nem volt. Hátranézett az ajtónyílásban álló Özvegyre.

– Visszajövök még érted! – ígérte, és becsapta az ajtót. Retesz csattant odakint, aztán távolodó léptek, sziszegő szoknyák hangja hallatszott.

Még hallgatózott egy darabig, amíg szívdobogása le nem lassult, és akkor lerogyott a kemény ágyra. Tudta, át kéne gondolnia, mi történt, és mit tehetne, de fáradt volt, elcsigázott, és túlságosan ijesztő a rá váró holnap. Majd később, gondolta. Majd később foglalkozom vele.

De a mintát megjegyeztem, gondolta sötét elégedettséggel.

Nem tudta, hogyan és mikor feküdt le az ágyra, de a következő pillanatban már felhúzott lábbal hevert a szálkás fadeszkán, és három szusszanás múlva el is aludt.

* * *

Addig feküdt a belső udvar keményre döngölt földjén, míg az abroncsok szorítása nem enyhült annyira, hogy legalább tagjait kinyújtóztathassa. Rabonbánt csak nehezen engedte ki markából a fájdalom, és addigra már átfagyott a kőfalak mindenünnen áradó, nehéz hullámokban érkező hidegében.

Lassan felült, és hátát a belső udvarban álló kút kávájának támasztotta. Mélyeket lélegzett, és arra gondolt: nem teszek semmit. Nem segítek, amíg nem ígérnek semmit cserébe.

A kín csak lassan engedte el, mintha nem hinne neki. Nem mozdult, csak várt, és a lassan világosodó égboltot bámulta. A csillagok egyenként halványultak el, ahogy a nap sugarai megszínezték az éjszakát. Türelmes volt; tudta, most úgysem tehetne semmit. Az már bebizonyosodott, hogy ígéret nélkül tehetetlenebb, mint egy csecsemő – hogyan segíthetne bárkin is?

Először arra gondolt, segít Emesének, és aztán cserébe ő maga is kér valamit – bár feloldódna az átok! –, de belátta, hogy ez lehetetlen: előbb ki kell csikarnia az ígéretet.

Megérti majd, hogy ez az ő érdeke is, gondolta bizakodva. Csak találkozzak végre vele...

Az utolsó csillag is kialudt, halovány sárga fény szivárgott le a kőfalak közé. A kút hidege csontjaiba fészkelte magát.

Halk nesz ütötte meg fülét, mintha valaki meglepetésében kiáltani akart volna, de a hang a torkán akadt.

– Te?

Oldalra fordította fejét, és a belső udvarra néző egyik keskeny ablakban maszatos gyerekarcot pillantott meg. Összerezzent.

Ebben a rengetegben nincsenek véletlenek, suhant át agyán a gondolat. Mindennek oka van.

– Hogy kerülsz ide...? – kérdezte izgatottan Emese, és belekapaszkodott a párkányba. Ujjbegyei kis, fehér csigaházak láncának látszottak az udvar felől. – Vagy... – hangja gyanakvón csendült – az Özvegyhez jöttél?

Lassan fölkelt. Tagjai elgémberedtek az éjszaka folyamán a sok üléstől, de, ha kicsit bizonytalan léptekkel is, képes volt járni, és odabotorkált az ablakréshez. A gyerek összevert, sebes kezét és karcolásokkal borított arcát látva elszorult a torka. Későn jöttem volna? – kérdezte magától. Bűntudat fogta el.

Hisz én hoztam ide.

– Nem – felelte. – Téged kerestelek, csak...

Elmondjam? Vagy ne?

Emlékezett arra, hogy a Rengetegben, amikor az ólomerdő fái elragadták Emesét, a lány megtagadta a segítségét. Nem bízott bennem, és joggal.

– Nem tudok segíteni neked, csak ha kapok cserébe valamit – mondta. – Nem adhatok, csak ha fizetség is jár érte. Ezt nem én választottam, ez... átok. – Behunyta a szemét egy pillanatra, mert érezte, hogy ez hazugság. Ő idézte saját fejére, amikor úgy döntött, ott hagyja barátját a föld gyomrában, amikor fölültette maga mögé a lovára a lányt. Nem, erre ne gondolj! – figyelmeztette magát. A lányra ne.

Emese hallgatott és őt nézte figyelmesen, állát kézhátára támasztva.

– Ha úgy segítek, hogy nem kapok semmit, akkor leterít a fájdalom. – Száraz volt a torka, ahogy beszélt. Most kiadom magamat, gondolta. De ő olyan, mint én. Meg fogja érteni. – Én... segíteni akarok neked.

– Hogyan? – szólalt meg a lány.

– Kiviszlek innen, és az anyádat is... cserébe viszont...

A kislány komoly tekintete nem enyhült.

– Mit kérsz cserébe?

– Ígérd meg, hogy segítesz nekem feloldani az átkot, ami sújt.

Emese elengedte a párkányt, és hátrébb húzódott.

– Hogyan tudnék ebben segíteni? – kérdezte hűvösen.

Ez nem jó így, járt a fejében. A gyereknek nem lenne szabad ilyen komolyan néznie. Hát nem látja, hogy ez jó üzlet? Mindkettejüknek?

– A szívemet kell visszakapnom.

Látta a szemén, hogy ezen megütközött.

– A szívedet?

Legyintett. – Nem, ennek nincs köze jósághoz vagy hidegséghez... A mi fajtánk ki tudja venni a szívét, hogy elrejtse... Vagy kivehetik a kebléből, mint ahogy velem történt.

– Hát szerezd vissza magad!

– Nem tehetem. Mi nem mehetünk a közelébe annak, amit elvesztettünk... Valaki mást kell megkérnünk erre.

Emese szája erre lebiggyedt.

– Nem mehettek a közelébe... Ezt ismerem – mondta, és mogorván összehúzta szemöldökét. – No és? Miért én?

– Mert félig ember vagy, akárcsak én. És csak az embervér lépheti át Héterdő határait. A szívem pedig az emberek földjén van elrejtve.

A lány láthatólag eltöprengett ezen. Visszalépett az ablakhoz, és megint belekapaszkodott a párkányba, úgy lesett ki Rabonbánra. Bizonyára pipiskednie kell, hogy fölérjen odáig.

– Kérdezhetek valamit? – nézett fel végül. Bizonytalannak és elveszettnek tűnt az ablak kőkeretébe fogva.

Bólintott.

– Amikor Apával... kötötted azt az alkut, már tudtál rólam?

Hazudj, gondolta. Mondd, hogy nem.

– Igen.

– És végig számítottál arra, hogy esetleg segíteni tudok...?

– Ez tisztességes ajánlat – sietett kijelenteni. – Nélkülem csak nehezen szabadíthatnád ki anyádat... vagy akár saját magadat. Nem kérek sokat. Csak egy kis segítséget, segítségért cserébe. Mindketten jól járnánk, és...

Emese arca eltorzult, és erre elakadt a szava.

– Nem – mondta a kislány. – Ez nem rendes dolog. Becsaptatok. Nem is egyszer. Hülyének néztek? – Azzal elhúzódott az ablaktól.

– Gondold meg! – kérte. – Hogyan jutsz ki innen nélkülem?

– Valahogy. Majd meglátod – válaszolta feszülten. – Nem kell a segítséged. Azt hittem... – elhallgatott, aztán mély lélegzetet vett, és folytatta: – Amit te adni akarsz, az nem is segítség. Nem igazán az.

– De, hiszen...

– Nem az – jelentette ki Emese, és elhátrált az ablaktól. – Miattad kerültem ide, nem igaz? Megleszek nélküled – mondta. – Megvárom Apát.

– Ő elindult errefelé... rögtön, miután behoztam a Rengetegbe – szólalt meg csendesen Rabonbán. – Azóta nem láttam.

Észrevette, hogy ebbe beleereszkedett a lány válla. Sajnálom, mondta némán. Ha máshogy is mondhatnám, úgy mondanám. De ő már az Özvegyé.

– Akkor is megvárom – jelentette ki végül Emese, és fölvetette a fejét.

Ajtaján kattant a retesz, és a lány megrezzent. Intett, félig öntudatlanul, hogy rejtőzzön el, aztán megfordult. Erre Rabonbán az ablak mellé húzódott, hogy ne lássák odabentről.

– Gyere, te kis béka! – hallotta az Özvegy hangját. – Talán már tudom, milyen árat kell megfizetned.

– Nem megyek! – kiáltotta dacosan Emese.

Aztán egy fájdalmas kiáltás, padlón megcsúszó cipő nyikorgása, és az ajtó bezárult. Rabonbánból kiszállt az erő, és a falnak dőlt. Sóhajtott, és szemből, egy másik szobából halk nyihogás felelt rá.

* * *

A falak visszhangozták a nyerítést. A folyosó jobbra kanyarodott, két oldalán vasalt ajtók, alkóvok, kamrák sorakoztak. Nem égett szövétnek a fáklyatartókban, Emese csak az ablakokon beszüremlő kevés fényre hagyatkozhatott. Csípője még mindig szúrt kicsit, de az alvástól valamivel jobban érezte magát. Az Özvegy szorítása ugyan éppolyan fájdalmas volt, mint előző éjjel, és hangjából is ugyanannyi fenyegetést lehetett kiolvasni, a reggeli derengés azonban némi bátorságot csepegtetett a szívébe. Nappal semmi nem tűnik olyan félelmetesnek.

Rabonbán járt az eszében. Tudta, már az első pillanatban tudta, hogy a lovas csak ki akarja használni, hogy barátsága csak álca. Segítség? Ez? Hogy ígéretet tesz arra, hogy segít neki visszaszerezni a szívét...? Most már jól emlékezett még arra, milyen volt, amikor anyja ugyanígy őt akarta fölhasználni arra, hogy hozzáférjen ahhoz, amit maga nem volt képes megközelíteni. Akkor még kicsi volt, nem gyanakodott, és az eredmény? Anya lelépett, elrepült.

Az én hibám volt.

Még egyszer nem leszek ilyen birka. Átok? Ellopott szív? Hülyeség.

Nem használhat ki senki. Még az Özvegy sem.

Lopva az öregasszonyra pillantott szeme sarkából. Tudom, mit akarsz. De nem adom meg neked sem. Semmi olyat nem adok, amit ki akartok csalni belőlem.

Megálltak egy nagy, kétszárnyú ajtó előtt, amellyel szemben kapu nyílt a várfalon.

– Kérni fogod majd a végzetnőktől, hogy téged vegyenek magukhoz. Könyörögni fogsz, hogy megtegyék. Ha nekem nem is engedtek... – érdes hangja sértette Emese fülét – neked talán engednek majd. Hisz a mi családunk vére vagy. Ha pedig nem: vannak még ötleteim.

– Nem kérek semmit. Neked nem – szólalt meg Emese. Várta az Özvegy kezének szorítását, de a vénasszony csak annyit mondott:

– Majd elválik.

Elhúzta a súlyos reteszt, és belökte a félhomályos helyiségbe, aztán maga is belépett, és behajtotta maga mögött az ajtót.

Minden ajtón kívül van csak zár, gondolta. Miért?

Először a szagot érezte meg: csípős istállóbűz, édeskés szalmaillattal elkeveredve. A kőpadlót összetaposott törek borította. Aztán meghallotta a zihálást, a patakaparást, és felpillantott. Egy ló állt a szobában, az ablak előtt. Szőre aranylón csillogott, árnyékban szinte világosbarnának tűnt, de ahol az ablakon beszüremlő fény ráesett, fémsárgán ragyogott. Sörénye csimbókos fürtjei nyakára tapadtak, marját, tomporát sebek borították. Mereven állt előttük, fejét előrenyújtva. Nyakának izmai, inai tisztán kirajzolódtak, ahogy megfeszültek. Szempillái megcsillámlottak, mintha aranyba lennének mártva. A szeme pedig...

Nem sötét volt, mint a lovaké általában, hanem mogyoróbarna, ólomszürke karimával. Volt benne valami ismerős.

– Nos? Üdvözlitek egymást?

A ló felnyihogott, aztán Emese nyakához dugta bársonypuha orrát. Sörénye csiklandozta a homlokát. A lány bátortalanul felemelte a kezét, és megérintette a nyakát. Érezte tenyere alatt az enyhe reszketést. A ló félt valamitől.

Aztán a fej visszahúzódott, és gyengéden odébb penderítette, a fal mellé. Az aranyszőrű ló hátrébb húzódott, majd hirtelen lecsapott, fogaival az Özvegy után kapott, aki azonban már nem állt ott. A paripa azonnal fordult is utána, de akkor a vénasszony kezében már ott volt egy hétágú korbács, amit a falról emelt le, és szisszenve meg is lendítette. A ló már épp elérte volna, amikor a homloka közepébe csördített.

A fájdalmas nyerítés elviselhetetlen hangosan verődött vissza a falakról, Emese a füléhez kapott.

– Mit csinálsz? Hagyd abba!

A korbács még kétszer lecsapott, csíkokat szántva a ló nyakára, míg az el nem hátrált Emese elé.

– Nem ismered fel? Pedig ő megismert téged!

A lószőr aranya... Kinyúlt, megérintette a farokszőrt. Egyáltalán nem durva volt, mint a lovaké általában, hanem végtelenül selymes, vízként folyt az ujjai között, akár az emberhaj. Apa haja. A színe is épp olyan.

Úgy érezte, egy szívdobbanásra megállt a világ. Amikor pedig ismét megindult, már forróbbnak érződött. Fülledt lett az istálló levegője.

– Mit csináltál Apával?

– Amit magad előtt látsz. Azt hiszed, nem érdemelte tán meg?

Ez bolond! – döbbent rá. Bármit megtenne. Megérintette elvarázsolt apja hátát. Ha innen kitörhetnének...

– Apa? – suttogta. A liliomforma fülek felé fordultak. – Menjünk haza...!

A ló izmai csomókba rándultak, ahogy nekikészülődött az ugráshoz. Emese szíve torkában dobogott, de tenyere alatt meleg volt a lószőr, érezte a vékony bőrt, és tudta, hogy Apa ki tudja vinni. Ő erős, és...

Az Özvegy fölemelte a korbácsot, majd meglendítette. A csattanás visszhangot vert a szobában. Emese keze alatt megrándult a ló.

– Azt mondtad, nem kérsz semmit nekem. Még mindig így gondolod?

Még egy csattanás. A ló elfarolt, hogy ne a fejét-nyakát érje a korbács. Szeme kitágult, a lányra meredt. Ahogy a korbács lecsapott, megremegett benne a tükörképe, de amikor felnyihogott, az megnyugtatóan, lágyan csengett.

Tudta, hogy Apa csak miatta nyihog így, hogy ne féljen. Úgy tesz, mintha nem számítana a korbácsütés.

– Hagyd abba!

– Mit mondasz a végzetnőknek?

Hagyd békén!

Nekirontott az Özvegynek. A ló felnyerített mögötte, fogai összecsattantak pólójának szegélyén, de kitépte magát. A jobb kezet akarta elkapni, benne a korbáccsal, de az öregasszony volt a gyorsabb. Balja mutatóujját Emese szegycsontjának szegezte.

Maradj!

Megfagyott. Ott maradt, félig az Özvegy, félig a ló felé fordulva, és tagjai immár súlyosabbnak tűntek, mint a kövek, amelyekből a vár épült. Elképzelhetetlen volt, hogy megmozduljon.

– Azt teszek, amit akarok; ezt nagyon sokan, nagyon hamar megtanulták már – mondta az Özvegy. – És te is megtanulod, hamarosan.

Beszélni tudott, ezért szóra nyitotta a száját.

– Ha tényleg megtehetnéd, amit akarsz, nem lenne rám szükséged, nem igaz?

Óriási pofont kapott, mire a ló megvadult. Felágaskodott, amennyire az alacsony mennyezet engedte, patája rúgkapált a levegőben, foga csattogott. Ám a korbács sebesebb volt, vörös cseppeket szakított ki az aranyszín irhából. Az Özvegy már nem akarta megmutatni, hogy az apja a markában van: ezt már mindannyian tudták. Most már csak a maga örömére ütött, szája keserű, kemény mosolyba fagyott, ahogy lesújtott újra meg újra, míg a ló térdre nem kényszerült.

A végén Emese már csukott szemmel hallgatta a nyerítést és a szisszenéseket. Amikor pedig végül kinyitotta, alig látott. A ló a földön hevert, aranyszőrét vér csíkozta. Apa őt nézte, és pillantása elviselhetetlen volt, mert semmi szemrehányás, sértettség nem volt benne, csak a féltés.

– Gyere! – mordult aztán az Özvegy, és megint karon ragadta Emesét, akiről egyszeriben leolvadt a dermedtség. A vénasszony fölakasztotta a korbácsot egy szögre, majd kilökte a megnyíló ajtón, és utána lépett. Keményen csattant a retesz.

Emese reszketett, összeszorult a gyomra.

– Láttad, mit tehetek meg. Gondolkozz, valóban nem teljesíted-e a kérésemet – mondta neki az Özvegy csendesen. – Tönkreteszlek téged is, a családodat is, ha nem adjátok vissza azt, ami az enyém. Ezt ígérem.

– Gonosz vagy – mondta Emese vékony hangon.

– Azzá tettetek – válaszolta, és visszahurcolta Emesét a saját kamrájába.

Összekuporodott az ágyon, és amikor Rabonbán aggódva megszólította, fülére szorította a kezét.

El akart süllyedni a csendbe, de nem sikerült: megrettent tőle. Miért nem hallom a nyihogást? Levette kezét füléről és feszülten figyelt, számolva a szívdobbanásokat.

Szólalj meg! – kérte az apját. Szólalj meg, Apa!

Dobogó szívvel várta a menekülő sötétségben a választ.

* * *

Máskor mindig rettegett a szélforduló alatt, amíg arra várt, hogy elveszítse önmagát a sötétségben. Tartód erőszakosan tolta félre tudatát, hogy aztán mindent tönkretegyen, amit a másik fele addig elért. Majd ismét ő következett, hogy helyrehozza a bajokat... és így tovább, a végtelenségig egy helyben toporogva.

Nem sok mindent értem el, gondolta. Körbe-körbe jártam csupán. Ha délről fújt a szél, jobbra mentem, ha északról, balra, és közben maradtam ugyanott, a magam taposta gödör alján.

Megcsóválta a fejét, és tovább ösztökélte a lovat: ha megfordul a szél, és Tartód kerekedik fölül, úgyis azonnal visszafordul majd az Özvegy vára felé, hogy jelentsen neki. Előtte el kell küldenem Holdast, gondolta. Azzal is időt nyerek Rabonbánnak.

Remélte, hogy épségben megérkezett, és hogy meg tudta tenni, amit szándékozott. Őszintén csodálta Rabonbánt, amiért nem fordult vissza, amikor már túl erősnek bizonyult az átok. Packázni mert a sorsfolyammal és annak arcaival, a végzetnőkkel? Hányan szállnak velük szembe tudatosan? Ravaszkodni mindenki megpróbál, többnyire eredménytelenül.

Mindig figyelnek, azt mondják.

Fölpillantott az égre az ólomerdő lombján át. Halovány kékjén fátyolfelhők úsztak, peremüket elmosta a szél. Honnan fújhat?

Kár, hogy az összes szelet elhasználtam, gondolta, és bánatosan megemelte az üres zsákot. Egyetlen fuvallat sem dagasztotta. Egy szippantás sem maradt, ami visszatarthatná Tartódot, ha úgy hozza a sors.

Bár amit Rabonbán megtett, megtehetem én is.

Elgondolkodva lovagolt a rézerdő vörös árnyai közé. Már nem emlékezett, milyen volt régen, amikor a Birodalomban éltek, és ő meg Tartód egyek voltak. De kellett lennie ilyen időszaknak, csupán emlékeiket veszítették el róla, mind a ketten. Ahogy kettéváltak, vitték magukkal egy kettőbe szakadt lélek egy-egy felét, ám az emlékezetet mindketten ottfelejtették.

Valószínűleg akkor könnyebb volt minden, gondolta, és mélyet sóhajtott.

A szél meglebbentette a lombokat. Változott. Füle felmeredt, orrát fölemelve szimatolta a levegőt.

– Menned kell – mondta a lónak, és lesiklott a hátáról. Holdas ránézett, aztán tétován elindult, és visszanézett. – Menj, menj csak! Nemsokára megváltozom. Ne légy itt; kár volna, ha Tartód túl hamar visszaérne a várhoz, nem igaz?

Holdas fölcsapta farkát, és elügetett, Firtos pedig csípőre tette kezét.

– Nohát akkor – mondta. – Gyere!

Nincs értelme küzdeni ellene. Jön, amikor jön. Aztán pedig... elmegy. Előbb-utóbb megint én leszek felül. Egyszerűbb elfogadni. Ahogy Rabonbán is elfogadta, hogy büntetés jár érte, ha szembeszegül az átokkal, és utána ennek tudatában azt tette, amit helyesnek gondolt.

Bárcsak én is olyan erős lehetnék! – gondolta sóvárogva, és a csengő-bongó avart rugdosta. De én csak én vagyok.

A szél megfordult, és érezte, hogy szívében kioldódik egy csomó.

– No, gyere! – mondta. – Én nem bánom.

Azzal félreállt, és hagyta, hogy átmossa az északi szél. Visszahúzódott a megszokott szegletbe, ahová máskor is, és amikor Tartód megérkezett, és nem talált ellenállásra, egy pillanatra meglepetten egymásra néztek.

Firtos nyugodtan várt, és Tartód ezúttal nem csapta rá az ajtót. Nézték egymást a résen keresztül, aztán óvatosan megérintették a másikat.

Gyere csak, mondta Firtos a másik felének. Gyere, elfogadlak!

Csak egy pillanatra futott át rajta a kétely, amikor Tartód hidegségét megérezte, aztán lassan langyosodni kezdtek mindketten.

Utolsó tudatszikrájával derűsen, a jól végzett munka örömével figyelte, ahogy Tartód gyalogszerrel elindul az Özvegy vára felé – és tudta, hogy nem fog odaérni időben, ha netán el akarná árulni a lovast. Megtenné most vajon? De mindegy is: Rabonbán már bizonyára kiszabadította az embergyereket.

A rézerdő ismét átadta helyét az ólom szürkéjének.

* * *

A szobába lesve Rabonbán csupán az ólomvár szürke falait látta. Az ágy közvetlenül az ablak alatt lehetett: hallotta Emese szuszogását, mintha csak mellette lélegezne, de nem tudta, alszik-e vagy ébren van. Amióta az Özvegy visszahozta, hangját sem lehetett hallani.

A ló ismét rákezdett az ajtó rugdosására. Patái nehezen, fémesen dobbantak, visszhangjuk kicsattogott az udvarra. A rúgkapálás szaggatottabb volt, mint korábban, az ereje is megcsappant; ám a táltos kitartott.

A lánya miatt, gondolta, és megkerülte a kutat. Amikor benézett, elhűlt: a ló testét sűrűn vörös csíkok borították, sörénye rozsdabarnán tapadt össze a vértől. Rabonbán ökle összeszorult. Ha Holdassal bánna így valaki, eszét vesztené a dühtől. Ezt az embert pedig ő hozta ide. És nem hogy neki, de még a lányának sem volt képes segíteni.

Ha Emese nem lenne olyan makacs...

– Sajnálom – mondta a lónak. A táltos egy pillanatra abbahagyta az ajtó rugdosását – a tölgyfa felülete is barnállott a rákent vértől, félholdforma patanyomok tarkították –, és felé fordította fejét. A férfi mély lélegzetet vett.

– Nem így terveztem.

A ló felnyihogott, és fejét ingatta. Utána dühösen megrázta a sörényét, ismét az ajtónak dőlt, majd visszanézett.

– Nem tudok segíteni, ha ő nem engedi – mondta. – Értem, mit akarsz, de...

A ló nem szólt semmit, de szeméből sütött a vád, és Rabonbán tudta, hogy igaza van. Ő csalta ide mindkettejüket, hogy megkapja az ígéretet. Most, hogy arra semmi esély, mit tegyen?

– Ó, igen – mondta, és hangja haraggal telt meg. – Tudtam, mire alkuszom. Gyűlölj, ha akarsz. De a végzetnők a tanúim, ha megkapom az ígéretet, mindannyiótokat megmenthettelek volna.

A ló csak nézett, míg végül ő fordult el, és visszament a túloldalra, hogy ne is lássa.

– Emese! – szólt be az ablakon. – Még utoljára kérlek... Tudok segíteni nektek. Ha hagyod...

– Te hagyjál – hallatszott a lány hangja. Alig lehetett érteni, annyira motyogott. – Utállak!

Rabonbán felsóhajtott.

– Nem olyan vagyok, amilyennek gondolsz.

– Mind ugyanolyanok vagytok.

– Ez csak az átok, én nem ilyen vagyok. Tényleg segíteni szeretnék.

– Kopj le!

Még könyörgött egy keveset, de a lány nem válaszolt többé. Talán még a fülét is befogta.

Nem hibáztatta. Nem értheti, hogyan működik a Rengeteg és az átok, és való igaz, hogy az apján keresztül rángatta ide, hogy a maga számára segítséget csikarjon ki tőle. Aztán nem volt képes megvédeni az Özvegytől. Jogosan haragudott rá.

Körülnézett. A várból egyetlen ajtó nyílt a belső udvarra. Itt nem maradhat a végtelenségig. Az öregasszony vagy a hollója előbb-utóbb észreveszik, és akkor vagy kénytelen lesz magyarázatot adni arra, mit keres itt, vagy megütközni a vénasszonnyal. Azt szerette volna elkerülni. Sokszor összecsaptak már a múltban, mire eljutottak a gyanakvó fegyverszünetig, és egyik alkalom sem volt kellemes. Jobb, ha most távozik.

És hagyja itt az embereket?

Fölkapta vállára a táskát, majd megfogta az ajtó gombját, és hosszú időre úgy maradt. A fa egészen átmelegedett a tenyere alatt, mire belökte.

Nem, persze, hogy nem hagyom itt őket. Egyszer már cserbenhagytam valakit.

Miután a gondolat átcikázott agyán, már figyelmeztetően belé is szúrt a fájdalom. Mély lélegzetet vett, és belépett a várba.

Sötétség fogadta, rátört a légszomj. Vagy ez talán már az átok hatása volt, nem tudhatta. Fél kezével a falat érintve, hogy ha megszédülne, nekitámaszkodhasson, előresietett, majd jobbra fordult, Emese kamrája felé. Még el sem érte az ajtót, amikor már kétrét görnyedt. Mintha kést vágtak volna gyomrába, és minden lépéssel megforgatnák benne.

Akkor is...!

Belekapaszkodott a reteszbe. Égett a tenyere alatt, és ahogy fölhúzta magát, feje nekikoppant a tölgyfa ajtónak. Szédelgett. Miközben azonban megtántorodva a falnak zuhant, elhúzta a reteszt.

Súlyosnak érezte az ajtót, mintha nem is fából, hanem ólomból készült volna. Ahogy beszédült, az ágyon ülő lány meglepett, ijedt arcával találta szemközt magát.

– Menj! – hörögte neki. – Ezt vidd! Az apádé.

Emese felpattant, és kiszaladt az ajtón. Szőke haja ide-oda lengett, ahogy körülnézett, biztosan szabad-e az út. Rabonbán felnyúlt, és megragadta a kezét, belenyomta a táska szíját.

– Kifelé, te gyerek! Kint várjál! Hallod?

– De Apa? – kérdezte tőle rekedten.

– Érte megyek. Eridj!

A lány egy pillanatig tétovázott, aztán a szeme kitágult.

– Tudom már! – suttogta, és sarkon fordulva eliramodott a nagyterem felé. Rabonbán utána szólt volna, hogy megkérdezze, mit tud, de addigra már eltűnt a kanyarban. Csak remélte, hogy engedelmeskedik, kimenekül az erdőbe, megvárja ott őt.

Nem, nem őt. Ha most elmegy a táltosért, utána már nem fog tudni velük menni. A ló pedig nem bírja el így, sebesülten.

Nem, nekem maradnom kell.

Nehézkesen elindult, válla meggörnyedt – nem volt képes kiegyenesedni, mert akkor rögtön beleszaggattak gyomrába a karmok. Hideg verejték gyöngyözött homlokán és csorgott a szemébe. A gondolatai összekavarodtak, foszlányokra szakadoztak, akár a pókhálók.

Rettentő hosszúnak tűnt a folyosó, minden köve éles kvarcként szúrta a talpát csizmáján keresztül. Keze alatt nem érezte a falat, ahogy nekitámaszkodott: csak a tüzes gömböt bensőjében, amely egyre nagyobb részt emésztett el belőle. Ajtók mellett haladt el, mindegyiknél azt hitte, végre megállhat, de egyik sem a ló istállójába vezetett.

Nem volt elég? – kérdezte némán a végzetnőktől. Évszázadokat egyetlen hibáért...

Foga vacogott. Végül az ajtó, amelyre tenyere rásiklott, megremegett, ahogy bentről pata dobbant neki. Belekapaszkodott a reteszbe, kivárta, míg elül a döndülés remegése, aztán elhúzta.

A ló kirobbant a helyiségből, majd kapálva megállt, szeme forgott üregében, ahogy az Özvegyet kereste. Őt akarhatta agyontaposni, ám amikor Rabonbánt megpillantotta, megtorpant. Nem nyihogott fel boldogan; nyakán továbbra is idegesen feszültek meg az izmok, egyik mellső lábát fenyegetően fölemelte.

– Kiszabadítottam a lányodat – mondta Rabonbán. Nehezére esett a beszéd, a szája széle reszketett. – Kiküldtem az erdőbe... ott vár...

Átbotorkált a szemközti kétszárnyú ajtóig. Kétszer is megbotlott közben. Mintha farkasok marták volna az oldalát, ahogy lépett. Ezt a reteszt alig tudta elhúzni, a karjában nem volt már erő. Végül felkiáltott, hogy hangjával gyűjtse össze, amennyi hatalma még megmaradt, és elrántotta a vasat.

A fény a szemébe vágott, és ő összeesett a küszöbön.

* * *

Tartód sietve szedte lábát a fénytől csillogó, nappali erdőben, de nem futott. Bár fűtötte a kötelességtudat – vagy a félelem –, hogy minél előbb jelentsen, megszakadni nem akart. Firtos előző éjjel nem aludt, és fáradtsága most az ő tagjait húzta le.

Nem kell sietni, gondolta. Tartott ugyan az Özvegytől, de amit nem tud, azért nem is haragudhat, nemde? Hetykén felszegett fejjel lépkedett az ólomerdőben, még kicsit bizsergette is valami halvány káröröm, hogy várakozásra kényszerítheti a vén banyát. Mire megtudja, amit tudnia kéne, már késő lesz, és aztán nézheti, ahogy tehetetlen dühében fortyog.

Tartódot meleg boldogsággal töltötte el, ha azt látta gyengének, akitől tartott, ha egy villanásra kiszabadult a kétségbeesés a lelkekből, ha úgy billenthette ki fensőbbségükből, nyugalmukból a Rengeteg lakóit, hogy ő közben biztonságos távolból figyelhetett – hisz ki haragudna épp rá, aki segít?

Firtos ezt sosem értette. Egészen másfajta gyengeséget vágyott, kölcsönöset. Pedig az jóval veszélyesebb. Ő, Tartód azt szerette, ha megmenekülhetett tettei következményétől; Firtos azt, ha egyáltalán semmit nem kényszerült tenni. Nem csoda, ha mindig egy helyben járunk, gondolta.

Az erdő fái ismerősnek tűntek: ezeket a törzseket látta már. Mögöttük a szürkeség pedig immár nem a Rengeteg ólomszürkéje, hanem a vár faláé. A tó tükörcserépként csillant a fák közti hasadékokban, aztán elsötétült, ahogy egy felhő vonult át a nap előtt. Tartód kilépett a partra, és megnyalta a bajszát.

Pillantása a hattyút kereste. Soha nem próbált beszélni vele, soha nem közeledett hozzá, csak néha-néha megdobálta kaviccsal, de a madár a várhoz tartozott; hiányolta volna, ha nem látja. Most is a tavon úszott, egészen közel a várhoz, ahol a sziget partja hosszan belenyúlt a vízbe. Az oldalsó kapu tárva-nyitva, előtte pedig...

Először csak az aranyszőrű lovat vette észre, ahogy idegesen kapálta földnyelven, fejét ide-oda vetve. Háta barna volt a vértől, sörénye a nyakára tapadt.

– Hát ez?

Aztán egy sötét árnyat pillantott meg a kapuban a földön, ahogy lassan feltápászkodik. A fekete köpeny láttán megtorpant.

Nem számított rá, hogy itt találja Rabonbánt, és az első gondolata az volt: az Özvegy vajon tudja? De nem, nem tudhatja, soha nem hagyná, hogy az elvarázsoltak megszökjenek előle.

Már-már megindult a híd felé, hogy szóljon az öregasszonynak, amikor eszébe jutott, ki tudja, honnan, hogy Rabonbán fontosabb. Túl sokáig voltam Firtos, mondta magában, felismerve az érzést, és megremegett a bajsza megvetésében. Ugyanakkor...

Az Özvegyet megütné a guta, ha a ló kiszabadulna. Akármire is készül Rabonbán, a vénasszony orra alá tör borsot vele. Ezt ő ritkán merte kockáztatni, de most, hogy látta a férfit a kapuban, halvány elismerésféle támadt fel benne.

Valld be, hogy erre vágysz te is! – gondolta. Kibabrálni az Özveggyel, látni, ahogy tervei széthullnak, és közben másra fordítja haragját...

Vagy nem is erre vágyom igazán. Firtos miért érzi magát jobban akkor, ha másért tesz meg valamit? Tartód irigyelte tőle ezt a fajta örömet.

Megindult a híd felé. Lépte táncos, minden dobbanásban benne a kérdés, önmagának: Szóljak? Ne szóljak? A küszöb közeledett, és nem tudta, hogyan jön ki a lépés. Rabonbán vagy az Özvegy? Szóljak? Ne szóljak?

Páros lábbal érkezett a küszöbre. Megállt, és elvigyorodott. Füle reszketett izgalmában.

Szólok is meg nem is.

Ennek még Firtos is örülne, futott át az agyán. Kinézett a lóra és Rabonbánra. Siessetek, gondolta, aztán elkurjantotta magát, és belépett a vár hűvös homályába.

– Öreganyám!

Hangja denevérként cikázott ide-oda. Beljebb ment, hogy ha az Özvegy előbújna, véletlenül se lásson ki a földnyelvre. Az elrontaná a mókát. Fölötte mintha lábak dobogtak volna a lépcsőn.

– Öreganyám!

Jobbról érkezett, nem onnan, ahonnan várta, szürke ruhája a lába köré tekeredett, ahogy lépett, majd szétterült. Lüktetett a szoknyaharang, válaszul az arcáról sütő indulatra. Tartód beleremegett a nézésébe; túl sokat látta már. Érezte: máris zsugorodik benne a dac, hogyan is kockáztatná a boszorkány haragját? Hát merné ő?

El foglak árulni, visszhangzott benne Firtos hangja, de Tartód szíve szorult össze tőle. Igaza volt, gondolta. Igaza volt, és mégis... bár mondhatnám, hogy tévedett!

– Rabonbán ki akarja szabadítani a lányt – mondta.

Az Özvegy megtorpant. Egy pillanatig csak meredt rá, aztán megszólalt:

– Úgy? És hogyan?

– Erre indult – mondta feszengve. Bár nem látta, érezte, hogy a fekete köpenyes férfi odakint áll, a ló pedig a fövenyt kapálja patáival. Szóljak vagy sem?

Az Özvegy várt, aztán türelmetlenül megkérdezte:

– És? Csak úgy betör ide és elviszi? Nyíltan ujjat húzna velem? Ha azt hiszi, megvan az ereje hozzá, téved. Ez itt az én váram, az én erdőmben. Itt én vagyok az erősebb.

– Hamarosan ideér. Az erdőben láttam. A három kőrisnél járt. – Apró melegség a mellkasában. Elfojtotta. Nem érted teszem, üzente Firtosnak, aki most éberen figyelt benne, bár egyre nehezebb volt megkülönböztetnie magától. Magamért? – Még jó egy óra, mire itt lesz, fel tud készülni az illendő fogadásra, öreganyám.

– Pimaszkodsz, Tartód? – kérdezte tőle fenyegetően, mézesen.

– Távol álljon tőlem.

– Az ólomerdőben volt?

– Rabonbán? Azt hiszem, elérte már. Vagy hamarosan belép.

– Jó. – Nem vesződött a búcsúzkodással. Suhogó szoknyával ellépett Tartód mellett és elindult kifelé.

Belenyilallt a félelem. Ez így nem lesz jó, gondolta. Ó, nagyon nem lesz jó!

– Aztán mit tesz Rabonbánnal, öreganyám? – kérdezte idegesen remegő bajusszal, és az Özvegy elé penderült, magára vonva a tekintetét. Hátrálva lépegetett, szökdécselt kifelé. A napfény végigömlött gúnyáján, amikor kiértek a hídra. – Őt is elfogja? Átváltoztatja valami rusnya bogárrá? Vagy csak elűzi messzire? – Szeme sarkából látta a lovat, a hattyút és a fekete férfit. Pofája égett. Ne nézz oda, ne nézz oda! – Hogyan tartja távol?

– Miért akarnád tudni, te kis mitugrász? – vetette oda a kérdést megvetően az Özvegy. Átviharzott a hídon, nem nézett se jobbra, se balra. Tartódot döfködte vasvillatekintete. – Talán megölöm. Egyszer s mindenkorra megszabadulnék tőle, nem igaz? Lenne még néhány erdőm. Aztán Hajnal és Éjfél sem szólhat semmit, erősebb leszek náluk is!

– Ha meg tudja ölni, öreganyám.

– Vigyázz a szádra, Tartód...! Nem jó kedvemben találtál. Más is megjárhatja, nem csak a fekete lovag.

A partra értek, és balra fordultak, az óriások ligete felé. A vár már az Özvegy háta mögött magasodott.

– Azért emlékezzen meg rólam, öreganyám! A jó hírek hozóinak kijár némi fizetség!

– Ne feszítsd túl a húrt, Tartód! – mordult rá, és az emberke riadtan elhúzódott. – Kotródj!

Erre megállt. Nézte, ahogy az Özvegy szürkén és haragosan távolodik, akár egy viharfelleg, majd megpördült, és ahogy csak rövid lába engedte, szaladni kezdett visszafelé.

Gyorsan, gyorsan, gondolta, és hevesen dobogó szívére szorította a kezét. Félt, de nem magáért, és ezt most nem értette. Rossz érzés volt, eddig ismeretlen, tehetetlen. Szerette volna, ha mihamarabb elmúlik. Nem örült volna, ha meg kell szoknia.

Talpa már a hídon dobogott. Rabonbán felnézett, és a tekintetük összetalálkozott.

Majdnem elkiáltotta magát.

A nyomasztó érzés elillant, ő pedig kifulladva rohant tovább, lába már a fövenyen, talpa már a sekély vízben. Zihálva torpant meg, és majdnem térdre bukott.

– Fussatok! – lihegte, és Rabonbánra vigyorgott. – Jövök én is.

* * *

Emese kifulladt, mire felrohant a lépcsőn. A vállára vetett hátizsák az oldalát verte. A fokok keskenyek és magasak voltak, felnőttlábra szabták őket. Amikor felért, csak egy pillanatra állt meg, hogy lélegzethez jusson, aztán belekapaszkodott az ajtóba, és kinyitotta.

Tudom, mit kell tennem.

A gondolat felvillanyozta, nem számított, hogy oldala szúr, csípője fáj – most még erősebben, mint az imént; nem kellett volna úgy rohannia –, és hogy alig kap levegőt. Rabonbán ugyan azt mondta neki, hogy várjon odakint, de ő nem tudhatta, hogy mi jutott az eszébe.

A táskát ledobta a homokos asztal mellé, aztán a tűzhelyhez sietett, és belenézett a kannába. Még lötyögött az alján valamennyi a főzetből, amit előző nap az Özvegy készített. Nem töltötte bögrébe; csak felemelte a kanna fedelét, és ajkához emelte. Mohón ivott, bár a kortyok keserűsége összehúzta a száját, és a kifőtt füvek moszatként simítottak végig a nyelvén. Öklendeznie kellett, de behunyta szemét, és amennyit csak bírt, legyűrt a léből. Undorító volt, de nem rosszabb, mint egy véletlenül szétharapott aszpirin.

Prüszkölve tette le a kannát.

– Francba!

Mi kell még? Körülnézett. Asztal, polcok, füvek, gyertyák, kés... Az is kelleni fog. Felkapta a kést, és ujja köré tekert egy hajtincset. Az elsőt, ami a kezébe akadt; ha később hülyén fog kinézni, legfeljebb elmegy fodrászhoz. Valamikor. Ha hazajut egyáltalán.

Visszadobta a kést az asztalra, és a hajfürtöt kezében szorongatva felmászott az asztalra, majd a hátára hengeredett. Az ezüsttükör homályos szeme nézett vissza rá: a fekete erek benne, akár fák koronái télidőn. Még mindig zihált; lehelete enyhe párafátyolt vont a sima felületre. Keze remegett, amikor felemelte. Jó lett volna, ha van annyi ideje, míg megnyugszik, pontosan felidézi, mit is kell tennie, vagy gyakorlásképpen először a homokba írja a mintát, amit az Özvegytől látott... de Rabonbán odalent alighanem kiengedte már az apját, és talán már csak rá várnak...

Ujját a tükörhöz érintette. A pára foltban elolvadt, és mögötte meglátta saját fehér arcát, ahogy riadtan néz fölfelé. Aztán beharapta ajkát, és húzni kezdte az első vonalat.

Még emlékezett a mintázatra, de egészen más volt most fölrajzolni az ezüsttükörre, mint nézni az Özvegyet. Tudta, hogy ha keze egy kicsit is megcsúszik, már korántsem biztos a hatás. Ez egyértelmű volt – minden varázslatnak így kell működnie. Vannak törvények.

Mialatt rajzolt, másik kezében összeizzadt a hajtincs. Ahogy azonban egyre több vonal került a helyére, kezdett megnyugodni, lélegzése sem volt már olyan szapora. Ujjai már nem remegtek; a tükör szilárdsága és hűvöse átáramlott beléjük. Keze nyomán izzott a minta. Mire elkészült, a félelme is elillant. Magabiztos volt. Tudta, hogy mit kell tennie. Fölemelte a hajtincset, és a tükörhöz érintette. Tenyere megbizsergett, ahogy a szálakat felszívta belőle a varázslat, aztán az ezüst fölmelegedett, és megjelent mögötte a végtelen fényfolyam.

– Én... – hangja rekedt volt és vékony. Megköszörülte a torkát, és ismét próbálkozott. – Emese vagyok. És alkut szeretnék kötni. Ha lehet.

A vörösarany függönyt szétvonta két hófehér kéz, ám az arc, amely megjelent, egy másik nőé volt. Nem azé volt, aki az Özvegyet fogadta. Ennek is éppolyan szigorú tekintete és kérlelhetetlen szája volt, és Emese máris úgy érezte magát, mintha egy különösen mogorva tanár előtt állna.

– Miért keresel bennünket, gyermek? – kérdezte a nő.

– Szeretnék segítséget kérni. Kell... kell érte árat fizetnem?

– Az attól függ, mit kérsz.

– Szeretném, ha visszaváltoztatnátok a szüleimet – mondta, és visszafojtott lélegzettel várta a választ.

A nő komolyan nézett vissza rá, tekintete átütötte Emese szívét. Mintha tökéletesen meztelenül hevert volna az asztalon.

– Értem – mondta végül a nő.

– És...? – kérdezte Emese, amikor sokára sem kapott bővebb választ. – Most ígérnem kell valamit cserébe?

– Nem válthatod meg őket.

Arcába szökött a vér.

– Mert nem tudnátok őket visszaváltoztatni, vagy velem van a baj?

– A lányuk vagy.

– De hiszen az Özvegy is a lányát kérte!

– Neki sem adtunk.

A nő arca sima volt és kifejezéstelen. Emese máris gyűlölte; szeretett volna visszavágni valami sértést, ami szilánkokra töri a kérlelhetetlen maszkot, de nem jutott eszébe semmi. És a tükörasszony talán még így is segítségére lehet. Nem kéne megharagítania.

– Akkor semmit nem tehetek?

A nő elmosolyodott, épp csak egy pillanatra, hogy szinte káprázatnak tűnt a keskeny, felfelé kunkorodó félhold.

– De. De tehetsz.

* * *

Az ablak keskeny párkányán ül, nem tudja, mit tegyen. Repüljön el? Szárnya viszketegen rezeg. Maradjon? Vonja valami a toronyszoba belseje felé, ahol az asztalon a gyerek fekszik. Mit akarhat? Mire készül?

Tanácstalanul toporog. Érzi, ott az asztalon valami most eldől. Nem emlékszik, mi történt ott régen, de ismeri az erőt, látta már a tükröt. Tart tőle; egykor belenézett, és azután a rémület, a veszteség, a tompaság.

A lánytól fél vagy a lányt félti?

Már rebbenne; az öregasszony tudni fogja, mit kell tenni. Ám a látvány lenyűgözi, szárnya nem mozdul. A tükör felülete világít, dereng alatta a gyerek arca. Beszélnek.

A holló fülel, keresi az értelmet, forgatja csöpp agyában az emberi szót.

* * *

Próbálta megérteni a tükörből visszanéző asszony szavait.

– Azt mondtad, nem válthatom meg őket... De mégis tehetek valamit?

A nő csak a pillantásával intett.

– De mit? – kérdezte türelmét vesztve. – Mit tehetek, ha őket nem tudom visszaváltoztatni?

Aztán eszébe jutott.

– Elvarázsolhatom az Özvegyet?

A nő a fejét ingatta.

– Megteheted, ám ahhoz nincs ránk szükséged. Közvetlenül nem nyúlhatsz bele így a sorsfolyóba, nincs elég hatalmad. De ha merszed van hozzá, megpróbálhatod elbűvölni őt. Ha azonban kudarcot vallasz, abban nem lesz köszönet.

Nem erre gondoltak hát. Szemöldökét ráncolta, és az asszony arcából próbálta kiolvasni a választ. Mindhiába. Szobrot is nézhetett volna akár, az sem árulna el többet neki.

– Nem tudom – mondta végül duzzogva. – Én nem értem a ti szabályaitokat. Nem segítenél?

– Csak azt teheted, amit az anyád tehetne. Az ő vére vagy.

– Vagyis?

A nő nem válaszolt.

Amit az anyám... És ő vajon mit tehetne?

– Nem tudná magát visszaváltoztatni, és Apát sem – kezdte óvatosan, és figyelte a tükörasszony arcának rezdüléseit. Nem kapott választ, de tagadást sem, ezért folytatta. – De ha az Özvegy kérné... akkor visszaváltoztatnátok őket?

– Ha kérné. Ára akkor is lenne.

Bólintott. Ezt értette. Fizetni mindig kell, a megszegett ígéretekért, az elrontott varázslatokért, ez világos.

– De én nem kérhetem.

Helyeslő márványarc.

Szájába vette a mutatóujját, és rágcsálni kezdte a bőrt, mint általában, ha tanácstalan volt. Elfordította a tekintetét a nőről; a hidegen fehérlő arc mintha az utolsó gondolatot is megdermesztené benne. Minél tovább nézte, annál tehetetlenebbnek érezte magát.

A tükör fényes felszíne után sötétnek tűnt a toronyszoba, szürke és barna foltok kusza szőttesének, amelyből csak lassan bontakoztak ki a polcok, csokrok, edények. Az ablakokon keskeny csíkban vágott be a fény – és az egyikben ott ült a holló.

Emese megrándult, amikor meglátta: nem számított rá, de ugyanakkor meg is könnyebbült kicsit. Utoljára akkor látta, amikor a fémóriás elragadta, és nem volt biztos benne, hová tűnhetett, épségben megmenekült-e a lény elől. Vajon most mit kereshet itt? Nem tudta, de örült: a hosszú bolyongás során az erdőben megszokta a madár jelenlétét, és emlékezett rá, hogy a faóriás szemét az ő csőre vájta ki.

Ő segített nekem. Kár, hogy beszélni nem tud, pedig nem közönséges madár.

Hanem a nagynéném.

Visszanézett a tükörre, és összehúzta szemét. Ez lenne a válasz? Anyja elbűvölte a mostohatestvérét, az Özvegy pedig Anyát és Apát, és mindannyiójukat csak az tudná visszaváltoztatni, aki a varázslatot használta?

– Anyának nem kéne kérnie benneteket, igaz?

A nő megrázta a fejét. – Neki nem.

– És az Özvegy is vissza tudná változtatni a szüleimet, ha akarná?

– Ha akarná.

Jól van, gondolta, akkor már csak arra kell rávennem az Özvegyet, hogy bocsásson meg Anyának, és Apát is tegye megint emberré, hátha Apa elfelejti neki a korbácsolást és nem veri szét a fejét. Nem hiszem, hogy kivételes esetekben ne ütne meg nőt.

De egy percig sem gondolta komolyan, hogy megkeresi az Özvegyet. Látta a tekintetét: az ilyen nem bocsát meg soha. Akkor viszont...

– Nem tehetek semmit Anyáért – mondta halkan.

– Így nem.

– De akkor mit?

– Csak azt teheted, amit anyád tehetne, megmondtam.

Elgondolkozott, aztán váratlanul, mintha elrántottak volna tudata elől egy függönyt, rájött.

– Ó! – mondta halkan. Oldalra nézett, de a holló már nem volt az ablakban. – Ha úgy akarnám – kezdte óvatosan –, kérhetném, hogy változzon vissza az Özvegy lánya?

– Kérhetnéd.

Miután a szó súlyosan lekoppant, Emese sokáig nem szólt. Gondolatai meglódultak, és mintha érzései is teljesen összegubancolódtak volna, kuszaságukban nem látta, mit is akar tulajdonképpen. Ezzel nem segítenék Anyán és Apán, gondolta. Rajtuk nem, ellenben mégis megtenném, amit az Özvegy kért. Nem, parancsolt.

Parancsolt, és aztán véresre verte Apát.

Felkavarodott benne a gyűlölet. Régen többször gondolta azt, amikor haragos volt, hogy ez már gyűlölet: amikor Luca az egész osztály előtt beégette egyszer, vagy amikor igaztalanul kapott egyest Máriástól, aki direkt úgy csinált, mintha ő nem tudta volna a leckéjét, pedig valójában a körömlakkja miatt pikkelt rá – de ez más volt. Emellett minden egyéb komolytalannak tetszett. Az Özvegy bántotta az övéit. És most neki segítsen, ha közvetve is?

Azt mondta, nem. Hogy soha nem fog kérni az öregasszonynak. Ez a „nem” áthatolhatatlan falként magasodott benne. Megingathatatlanul.

Halványan érezte, hogy ha a végzetnőnek is nemet mond, akkor azzal árt az Özvegynek – nem jobban, mint amikor először megtagadta a segítséget, de nem is kevésbé. Elégtételt kellett volna éreznie.

De nem érzett. Csak szúrásnyi szégyent, és nem tudta, miért.

Nem akarok neki segíteni, mondta magában. Ez világos volt. De a holló...

Egy pillanatra megtorpantak a gondolatai, tudata felszíne kisimult, és amikor ismét meglódultak, már egészen más járt fejében. A hollót is büntetem. Pedig ő...

Emlékezett: a holló elkísérte, figyelmeztetni próbálta, kivájta a faóriás szemét. Igaz, bele is csípett egyszer – még mindig érezte tenyerén a sebet –, de az még korábban volt. Akármi volt is a baj az Özveggyel, a hollóra ez nem állt.

– És miért kérném? – kérdezte rekedten, de a nő nem válaszolt.

Mert megtehetem, gondolta. Mert választhatom azt, hogy megtöröm az átkot. Nem azért, mert az öregasszony kényszerített. El is mehetnék, Rabonbán már biztosan kint vár. Megtehetném, csak mert ehhez van kedvem.

– Akkor kérem – mondta. – Szeretném, ha a nagynéném visszaváltozna.

A nő a tükörben lehunyta szemét egy pillanatra, aztán bólintott.

– Mit kell fizetnem?

– Már fizettél – mondta a végzetnő, és visszahúzódott a folyamba.

Emese feküdt a homályosuló tükör alatt, és várt. De nem pendült semmi, holló sem károgott. Semmi, amiről tudhatta volna, hogy teljesítették a kérését.

Aztán eszébe villant valami.

Elkéstem!

Sietve leugrott a homokos asztalról, felkapta a hátizsákot, és kirohant. Dübörögve szedte a lépcsőfokokat, fejéből kiröppent a végzetnők sorsfolyója, a holló, az Özvegy. Vártak rá.

* * *

Vár egy kicsit, aztán felrebben, a torony körül köröz. Repülne anyjához, fülébe károgná, hogy a gyermek megnyitotta a tükörablakot, a legnagyobb titkokkal társalog, de ugyanakkor húzza is vissza valami. Fél. Nem magáért.

Veszély! – károgja a gyermeknek. Vigyázz a tükörrel!

Nem tudja, miért gondolja ezt. De a féltés benne rezeg a tollaiban. Ismét közelebb repül, szárnyai alá nyúl a szél.

Viszket a sürgetés is. Szólni kéne. Az öregasszony várja, és amit az Özvegy akar, az úgy lesz.

Végül megfordul, szállna a liget felé, amerre anyját látta, már lendülnek a szárnyai...

Aztán rántás, mintha a föld elkapta volna lábát. Riadtan károg; szárnya csapkod, de már nem tartja meg. A szél kisiklik alóla, elsuhan mellette. Már nem barátja, elhagyja. A tó pedig közel, egyre közelebb: fényes ezüsttál, benne növekvő árnyék – ő maga.

Súly. Rég érezte magát ekkorának, régen érte bőrét közvetlenül a szél, régen tárta szét ujjait. Egy pillanatra még reméli, megtartja így is a levegő, de aztán pofon üti a tó vize, és elmerül a jeges nedvességben.

Ébredés. Hideg víz az arcon. Kinyitja a szemét a tóban: buborékok pezsegnek körülötte, keze, haja előtte lebeg.

Én vagyok!

Nem tudja végiggondolni, a víz betódul száján, húzza lefelé. Észbe kap, elrúgja magát a fenéktől – iszap bugyog fel a lábujjai közt –, és a világító kék felszín felé tart.

Messze van, egyre messzebb. Mire eléri, szédül. A levegő józanító, csípi a torkát. A fák vonala imbolyog szeme előtt.

Karját lendíti, mint nemrég még a szárnyát: fehér kezek emelkednek ki a vízből. Küzd a tóval – sűrűbb, mint a levegő volt, idegenebb, gyilkosabb. De végül kihúzza magát a partra.

Zihál, hátára fordul. Fölötte a fák csipkézik az eget.

Aztán lassan fölemeli a kezét, és nézi a rég látott ujjakat. Gyönyörködik bennük.

* * *

Rabonbán Tartódra nézett. Már lassan fölemelkedett a földről, de még mindig bizonytalanul, imbolyogva állt. Amikor megtántorodott, a ló odalépett mellé, és megtámasztotta.

– Firtos? – kérdezte.

Megrázta fejét, arcán még szélesebbre futott a fáradt vigyor. Nyelt egyet-kettőt, és kihúzta magát, hogy csillapuljon lihegése.

– Nem. Illetve... – Nem tudta, mit mondjon. Hol volt Firtos? Másként érezte magát, mint máskor. – Azt hiszem, mindketten én vagyunk. Történt valami... Lényegtelen. Mennetek kell. Hol a lány?

– Az erdőbe küldtem – intett Rabonbán, aztán a homlokára szorította a kezét. – Nem, visszarohant. Nem tudom, miért.

Tartód egyik lábáról másikra ugrált izgatottságában.

– Szóltam az Özvegynek, hogy itt vagy, de még nem tudja, hogy megérkeztél-e már. Elment a behemótért. Sietnetek kell!

A ló feje idegesen megrándult.

– Nem mehet el a lánya nélkül – mondta rekedten Rabonbán, és végigsimított az állat nyakán. A homloka fénylett a verejtéktől. Tartód csipetnyi aggodalmat érzett iránta.

– Rossz bőrben vagy – állapította meg.

A férfi kínlódva elnevette magát.

– Valóban. – Kicsit hallgatott, aztán hozzátette: – De nem bánom.

Az emberke hátrapillantott. Az erdő még nyugodtnak tűnt, de tudta: nem sok időbe telik, és a fák meghajolnak, ahogy a fémóriás odébb tolja őket és elindul feléjük.

– Tényleg sietnünk kéne. – Ha az Özvegy meglátja, ha rájön, hogy kijátszotta, a fejével fizethet. Vagy ki tudja, még mivel. Reszketett a füle.

A vár kapuja megnyikordult, ahogy kijjebb lökte valaki.

A hídra kifutott a lány, hátán fel-le ugrált a túl hosszúra hagyott szíjú hátizsák. Nem vette észre őket, sántikálva rohant volna be az erdőbe, ám ekkor a ló hangosan felnyerített, és Emese összerezzenve megfordult. Tartód nem tudta volna leírni, pontosan mit is látott meg a lány arcán – ahhoz túl hirtelen ragyogott fel, és túl fájdalmas volt –, de behunyta a szemét, mert nem bírta elviselni. Ez nem neki szólt. Nem kellett volna meglátnia sem.

A gyerek nem kiáltott fel, csak meglódult, és leugrott a vár mellé a keskeny partra. Megingott, de megtámaszkodott a falon, és aztán rohant feléjük. Meg-megbotlott közben a köveken, ajkát összeszorította, mert látszott: fáj neki a lépés, de nem állt meg. Sem azt nem nézte, hova lép, sem azt, hogy Rabonbán is ott áll, őt sem vette észre. Csak a lovat.

Amikor odaért, a férfi oldalra lépett, és a lány belekapaszkodott a ló nyakába. Arcát a sörénybe fúrta. Valamit motyogott, de Tartód lesimította a koponyájára fülét, hogy ne hallja. Rabonbánra nézett, és megigazította kabátját.

– Mennetek kell.

Rabonbán nyugodtan nézett vissza rá. Az arcán remegett egy izom, de már szilárdan állt.

– Nem. Nektek kell mennetek.

A lányhoz fordult, és megérintette a vállát.

– Gyermek, indulnotok kell! Nemsokára visszatér az Özvegy, és előle nehéz lesz megszöknötök.

Emese felé fordította az arcát, és homlokán megjelent egy ránc.

– Figyelj rám! – Rabonbán nem engedte el a lány vállát. – El kell jutnotok a határra, minél előbb. Azon nem tud átmenni, mert nincs benne embervér, és nincs, aki átvigye. Ha azon átléptek, biztonságban lesztek. Érted?

A lány bólintott. A szája megrándult.

– Nem ígértem semmit – suttogta.

– Nem baj. – Rabonbán elengedte a vállát. – Fel tudsz ülni?

– De a háta...

– Ha az Özvegy utolér, az rosszabb lesz.

A lány beharapta az ajkát, és amikor a ló letérdelt, óvatosan felült rá.

– Bocsánat – súgta előre a táltos fülébe.

Tartód hátrapillantott. Mintha reszkettek volna a lombok. A félelem keresztülcikázott rajta, akár egy villámcsapás.

– Siessetek! – kiáltotta. – Jönnek! Át kell jutnotok a hídon, mielőtt...

– Anya! – fordult körbe Emese. – Őt is vinnünk kell!

A hattyú tisztes távolból figyelte őket, de a nyakát feszülten kinyújtotta.

– Nem, nem vihetitek – jelentette ki Rabonbán.

– Őt most nem – mondta Tartód is. Tudta, ki a hattyú. Jobb az embereknek nélküle.

– De hiszen...

Rabonbán nem felelt a gyereknek. Helyette megragadta a ló pofáját, és maga felé fordította.

– Választhatsz, ember. A lányodat mented meg, vagy a feleségedet. Mindkettőre most nincs idő.

A ló mozdulatlanul állt. A tekintetük összekapcsolódott.

– Nem könnyű – mondta halkan Rabonbán. – De ha még élek, be tudlak juttatni megint.

A táltos meghajtotta a fejét.

– Te pedig – fordult Rabonbán az emberke felé – velük mész!

Megrázta fejét. – Én ugyan nem. Elbújok az erdőben, amíg el nem vonul a vihar.

– Velük mész, és segítesz! – Nem tűrt ellentmondást. Megragadta Tartódot, és fellendítette a lány mögé a lóra. Utána nekitántorodott a táltos tomporának.

– És te? – kérdezte a gyerek. A kezét nyújtotta.

– Nem bír el. Mennetek kell. Én maradok. Firtos majd vigyáz rád.

Ígérj a magad nevében, gondolta Tartód. A fák recsegése átszállt a tó fölött.

– Mindjárt a hídhoz ér. Rohanjatok!

Rabonbán rácsapott a ló farára, aztán meggörnyedt. Tartód hátrafordult.

– Bolond vagy! – rikoltotta hátra. – Mindig is bolond voltál!

Tartód dühös volt a férfira, de nem tehetett semmit. A ló elragadta, a paták felverték a vizet, köveken csattantak, aztán egy szökellés – ekkor belekapaszkodott a lány hátizsákjába, hogy le ne csússzon –, és már a hídon is voltak.

Még egyszer hátranézett. A férfi lassan elindult maga is a híd felé, fél kézzel a vár falába kapaszkodott, másik karját maga mellett lógatta.

– Ostoba bolond! – mormolta maga elé Tartód, és dühösen szipákolt. – Rendben, segítek, te lány. De csak mert ő kérte.

Ráhajolt a zsákra, és erősen belemarkolt. A tó fölött fújdogáló szelet felváltotta körülöttük az erdő lombjainak suhogása, csengése-bongása. Árnyék borult rájuk, ahogy menekültek, és bár nem indult rögtön utánuk recsegő léptekkel a fémóriás, a félelem máris a nyomukba szegődött.

Az aranyszőrű ló keresztülszáguldott az ólomerdőn.

* * *

Az ólomfák lombja függönyként vált szét, ahogy az óriás fémteste széthajtotta őket. Az Özvegy szürke alakja széltől hajtott falevélként libegett előtte, suhant a tó, a vár felé.

Rabonbán megtámasztotta magát a kapufélfán. Rázta még a hideg, de egyre enyhébb rohamokban; remélte, a büntetés csupán ennyi volt a segítségért.

Megérte?

A táltosnak már nyoma sem látszott, csak sejtette, merre járhat – sebesebben, mint a szél, de még nem olyan sebesen, mint a gondolat, futott át agyán –: közel az ólomerdő határához. Ha ő fel tudja addig tartóztatni az öregasszonyt, amíg ki nem jutnak birodalmából, akkor legalább a fákat nem küldheti már ellenük.

Kiegyenesedett, és felvetette a fejét. Ajkát már mentaízként bizsergette az első ige.

– Rabonbán! – rikoltott rá az Özvegy. – Volt merszed idejönni?

Hagyta, hadd röppenjen el az ige kimondatlanul. Teleszívta tüdejét levegővel, és visszakiáltott:

– Megtettem, amit akartam. És nem bánom.

– Majd fogod – ígérte, és szoknyáját felkapva végigfutott a vár fala mentén. A fémóriás a nyomában dübörgött.

A férfi elmosolyodott. Testetlennek érezte magát a láztól. Elzümmögte-szavalta az első bűvigéjét. Egy pillanatra mintha szél fújt volna át rajta, és a fémóriás talpa alatt megérintve a fövenyt, megroggyasztotta a partot. Kisodort belőle is valamennyit, és ettől először könnyűnek érezte magát, mintha csupán üres csigahéj volna, aztán a szél még többet kiszakított belőle, mire kétrét görnyedt a fájdalomtól.

Nem lett volna szabad fájnia. Mindig lakott benne elég varázs az igézéshez. Most miért nem?

A kövek görögni kezdtek a parton, és a fémóriás térdig beleszakadt a tóba, lábát körbefolytak a kavicsok és a homok. Megdőlt és úgy maradt.

Érezte, hogy tenyerét végigdörzsöli a kapufélfa, ahogy lecsúszik mellette. Meg akart kapaszkodni, de ujjai nem szorítottak. A varázslat többe került, mint gondolta.

Mert az ő területén vagyok? Vagy mert ez még a büntetés része? Az átok miatt, tudom.

Felnézett, és megpillantotta az öregasszonyt, ahogy gyűrűjével a várba karcolja jeleit. Az Özvegy oda sem figyelt a kezére, úgy suhantak az ujjai a falon, mintha tudná, hol és mennyire kell rányomnia a gyémántot a kőre; Rabonbánt nézte, merőn, gyanakodva.

Megint kinyitotta a száját, nyelvén érezte a mentaízt, ahogy gyűlt a varázslat, de kimondani már nem tudta, mert hányinger tört rá.

Köpenye rátekeredett, testéhez szorította a karját. Elvesztette egyensúlyát, és elesett.

– Ennyire telik tőled? – hallotta az öregasszony kalapácsként csendülő hangját. Megfájdult tőle a feje.

Kimondta az igét, és mintha egy pillanatra az Özvegy megtántorodott volna, szeme tágra nyílt – ám aztán lassan, diadalmasan elmosolyodott, és hátrarázta ezüstös hajfonatát.

– Csak nem... elfáradtál?

Rabonbán a fogát csikorgatta. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy mégsem kellett volna segíteni, ez történik, ha valaki önzetlen, de aztán eszébe jutott, hogy időt így is nyerhet.

– Te meg erre vágytál már mióta, nem igaz? – kérdezte akadozva, a földön fekve. Küzdött egy keveset a köpeny ellen, csak hogy lássék rajta az ellenállás, de tudta, hogy nincs értelme: az iménti varázslat a maradék erőt is kiszakította belőle, az Özvegy pedig még mindig fürge.

– Hogy egyszer a vas- és rézerdő ura is a hatalmamban álljon? Ó, szívesen láttam volna, igen. – Lustán elmosolyodott. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz.

– Elengedhetnél.

– Választhatok. Ha megöllek, enyém lehetne a két erdőd. Nincs örökösöd, nem igaz? – Az Özvegy a hajfonatával babrált.

– Neked sincs – válaszolta. – Vagy egy madár naspolyányi agyára bíznád a Rengeteget?

Az öregasszony szeme felizzott, és intett. Rabonbánnal megfordult a világ, arcát összeverték a föveny kövei.

– Te vagy az én markomban, és nem fordítva – mondta az Özvegy csendesen.

– Te beszélsz hozzám és nem fordítva – felelte Rabonbán, és felnézett az Özvegy szemébe. Bántotta a fény, de nem hunyorgott.

Az öregasszony szárazon felnevetett.

– Nem tudsz tenni semmit. Gyerünk, igézz!

Persze hogy képtelen rá. Ezzel mindketten tisztában vannak. A bűvigék mentaíze végleg elhagyta ajkát. Mire ismét összegyűjtené erejét, már késő. Pedig máskor... máskülönben... lenne olyan erős, mint az Özvegy. Még ha csak két erdeje is van, nem három.

Foga ismét megcsikordult. A távolodókra gondolt, és sajnálta, hogy azok menekülnek. Nem ő.

– Nem megy, mi? – hajolt fölébe az öregasszony. – Ha akarnám, elvehetném a szemed világát... vagy kakassá tehetnélek, hogy életed végéig egy szemétdombon kaparássz. De lehetnél szélkakas is az egyik tornyom tetején, és még a szellőknek is nagyobb hatalma lenne nálad. Mit tegyek veled, mondd?

– Amíg engem kérdezel erről, nem számít – mondta merev ajkakkal.

Az Özvegy ujjai az állába vájtak.

– Meg akarsz halni?

– Ha megölsz – mondta józanul –, azt sem Éjfél, sem Hajnal nem fogják jó néven venni. Túlságosan megerősödnél. Kiállnak ellened.

Kis csend támadt.

– Nem, nem bújnak elő az erdeikből – mondta végül az Özvegy, de hangjából nem csengett valódi meggyőződés.

– Talán.

Elengedte az állát, de ujjai nyoma még mindig égett rajta.

– Különben pedig – mondta a férfi –, mostanra a lány már rég kint van az ólomerdőből.

Az Özvegy felkapta fejét, és a düh sötét felhőként borult homlokára.

– Sietned kell, ha be akarod érni.

Látta, hogy legszívesebben ütne, ölne, és tisztán érezte, hogy a tekintete többször is átjárja, mint két kard, a szívét. Mégis nevetni támadt kedve.

Az öregasszony megpördült, a fémóriáshoz rohant, amely mostanra nagy nehezen kikászálódott a gödörből, amelybe omlott. Visszafordult Rabonbán felé.

– Lehet, hogy megöllek, ha visszatérek – mondta. – Nekem talán még így is öröm lesz.

Azzal berohant a várba.

Visszaejtette fejét a fövényre, és behunyta a szemét. Sajgott mindene, és mostanra már a dac keltette erő is kiszállt a tagjaiból. Nem fog tudni fölkelni, elmenekülni, mielőtt még az Özvegy visszaérne. Túl nagy árat fizetett a segítségért.

Arcán hűvös érintés. Föltekintett, és a hattyút pillantotta meg maga fölött, amint szárnyát kitárja fölé. Az ő csőre volt olyan vízszagú és hideg.

– Nem érted tettem – mondta.

A madár elfordította fejét az erdő felé. Fekete szeméből nem lehetett kiolvasni semmit.

– De persze szívesen.

A hídon megdöndültek a fémóriás léptei. Az Özvegy visszatért, kezében magasra tartott tárggyal, amely szikrát vetett a napfényben, és könnyedén felszökkent a szörnyeteg hátára. Zúgás támadt, és gyülekezni kezdtek a felhők, majd, szinte a semmiből, szélvihar kerekedett. A fák meghajoltak, a tornyokon felnyögtek a tetőgerendák. Vízpermetet érzett az arcán, ahogy a tavat felkorbácsolta a szél. Behunyta a szemét, amikor a homokszemcsék is repdesni kezdtek. Szúrtak, akár a méhek.

Aztán a zúgás fülsiketítővé vált, és mintha az öregasszony felkiáltott volna – ijedten vagy kacagva, nem lehetett megállapítani. A szélvihar került egyet a vár körül, majd elzúgott, vitte magával a lebegő leveleket, homokszemeket, kavicsokat.

Amikor ismét felnézett, a híd üresen állt, de a távolban, alacsonyan a fák fölött, az óriás repült a szél hátán, hogy még a vihar is nyögött a súlya alatt. Tört az erdő, amerre szállt.

– Remélem, elegendő időt nyertem nekik – mondta a hattyúnak. – Szerinted?

A madár visszanézett rá, és egyetlen pillanatra nyakához érintette a csőrét.

– Jól van. Reméljük.

Aztán ismét behunyta szemét, mert nyitva tartani egyre emberpróbálóbb feladatnak tűnt. Szemhéján még egy darabig érezte a Nap erejét, de aztán árnyék vetült rá. Tollak suhogtak. Rabonbán nem gondolkozott. Várt.

* * *

A gondolatok szokatlanok voltak még; a szűkebb agy után túl nagynak tetszett a tér a csapongáshoz, és mintha csírából lombos fává növekedtek volna: ezer águkat nem volt képes egyszerre követni. Túl sok kérdés, túl sok válasz. Hollónak lenni egyszerűbb volt.

Felült a szél korbácsolta tóparton. Különös érzés volt ismét a kezére támaszkodni; de ahogy föltápászkodott, lassan kezdtek visszaszivárogni a mozdulatok. Régen gondolkodás nélkül is tudta, hogyan lépjen, tartsa meg magát egyenesen – most még figyelnie kellett.

Az erdő fölött zúgva száguldott a szél. Utána fordult, de a megtépett lombkoronáktól nem látta, mit visz a vihar, így is tudta: a fellegkulcs viselője utazik éppen, akkor gyűlnek ilyen sűrű csomóba a felhők.

A vár felé nézett. A tövében fekete rongykupac mellett állt a hattyú. Bámulta egy darabig, aztán megrázta magát, és a híd felé indult. Épp elég kérdés cibálta a gondolatait hol erre, hol amarra – választ keresni arra, hogy mit érez voltaképpen a madár iránt, túl soknak bizonyult volna. Elhessegette hát az érzést, majd föllépett a kőhídra.

Hogyan volt képes rá? Ez a kérdés forgott agyában, amióta csak hollóból emberré válva képes volt megtartani benne. Mert afelől nem volt kétsége, hogy anyja változtatta vissza. Valamiféle árat fizetett érte, amit eddig nem tudott, vagy nem akart. Mit adott vajon a végzetnőknek?

Nem sok szeretet élt közte meg anyja között. Nem várta volna, hogy az Özvegy valaha is akkora zálogot fizet érte, hogy visszaváltoztassa. A hideg szempárra, a mosolytalan szájra, a sosem ölelő karokra gondolt, és lassan a szívébe kúszott a hála. Mégis megtette. Érte.

Belépett a várba. Sajnálta, hogy az imént a förgeteggel elrepült az anyja, szeretett volna köszönetet mondani neki. Vajon miért nem várta meg, ha tudta, hogy emberré változott? Hát nem akarta látni?

Különös volt hallani lépteinek kopogását a köveken. Milyen régen nem járt saját lábon! Mikor is? Megrázta a fejét. A hollóként töltött évek összemosódtak. Csak képekre emlékezett: a szélre, a tóra a magasból, ahogy jégtócsaként szikrázik, a szárnyalásra a fakoronák között, miközben a levelek éles peremét kerülgeti. A hattyúra, akivel oly sokszor bámulták egymást némán. A lányra a fekete gúnyában.

A lány...

Félúton sem járt a toronylépcsőn, amikor megtorpant. Kusza gondolatok száguldoztak agyában: anyja kérte, hogy keresse meg a lányt, ő elkísérte... a gyerek beszélt hozzá, de mit? Aztán jöttek az óriások, ő pedig...

– Kivájtam a szemét – mondta ki. Még rekedten, akár holló korában, de érezte, hogy a szavak készségesen jönnek nyelvére. Ismét tudott beszélni.

Anyja ellen szegült. Mégsem büntetést kapott, hanem szabadulást. Vajon, ha Rapsonné tudja, hogy ő tette ártalmatlanná az óriását, akkor is segít rajta?

– Hát nem fogja megtudni – tökélte el magát, és folytatta útját a grádicson.

Mi lett a lánnyal? Amikor utoljára látta... Az emlékek összekeveredtek, a tiszta, kék szempár éppúgy nézhetett rá az erdőből, mint Rabonbán várából. Mikor égette utolsó ízben az a tekintet?

– Mit fizetett az anyám?

Hidegnek érezte az ajkát. A toronyszoba megadja a választ, ezt tudta. Mi lehetett az ár? Miért kellett az anyjának a lány?

Ismét megtorpant, és ezúttal valósággal kifordultak alóla a lépcsőfokok, ő pedig ott állt a sötét légben. Tudta.

A gyerek volt a fizetség.

Fölmarkolta szoknyáját, és a maradék lépcsőfokokon rohanva igyekezett felfelé. A toronyszoba ajtaja nyitva állt, mint ahogy a szekrény is, amelyben anyja a fellegkulcsot őrizte. Az asztalról lepergett a homok, fölötte homálylott a tükör. Fejében már sikoltott a kérdés: „Hol a gyerek?!”, ám ekkor eszébe villant egy emlékkép, és megtántorodott a küszöbön.

Az ablakban ült. Akkor nézett rá a lány azzal a tiszta, elgondolkodó tekintettel, amely egyszerre mérte fel és keresett választ az ő szemében. Az asztalon feküdt, fejét oldalra fordítva, és fölötte izzott a tükör lapja.

Ő pedig szárnyra kapott, azt hitte, az anyjának akar ártani a lány, hiszen betolakodott a toronyszobába, beszélt a végzetnőkkel, és repült volna Rapsonnéhez, amikor...

Beleszédült az átváltozás emlékébe. Az asztalhoz botorkált, és lenézett rá.

A homokban egy gyerek körvonalai rajzolódtak ki, elmosódva ott, ahol lemászott az asztallapról. Rapsonné régóta nem feküdt itt. Nem ő beszélt a végzetnőkkel. Nem ő váltotta meg.

– Hanem a gyerek.

Egy percre megint holló lett: gondolattalan.

* * *

Emese úgy érezte, percek óta nem kap levegőt. Szája nyitva volt, mégis fulladt – aztán rájött, hogy ez a félelem, az tömi el tüdejét, fojtja szívét, öli meg gondolatait. Az Özvegy még nem eredt utánuk, de nyakcsigolyáin így is érezte perzselő jelenlétét, mintha már a nyomukban rohanna és rájuk lehelné a dühét.

– Nem tudnánk legyőzni, igaz? – kérdezte, és amikor Firtos válaszolt, csak bólintott. – Gondoltam.

Belefúrta ujjait a ló sörényébe, és ráhajolt a nyakára. Combja alatt érezte a megfeszülő izmokat, ahogy a táltos szélsebesen rohan át a Rengetegen, az erőfeszítést, ahogy Apa sérülten, kettejük súlyával terhesen is megpróbál tőle telhetően szárnyalni, és csak ez fogta vissza attól, hogy fel ne kiáltson: Gyorsabban! Gyorsabban! Mert már tudta, hogy ennél gyorsabb nem létezik.

Ott hagytuk Anyát.

A gondolat légszomjat hozott magával. De hiszen érte jöttünk, gondolta, és bűntudatot érzett, amin még az sem segített, hogy utóbb azt mondta magának: nem, nem érte; engem Rabonbán hozott, Apa meg utánam jött. Valójában egyikünk sem őt kereste.

Furcsa, gondolta, és kisimította arcából a sörényt. Pedig évekig kerestük.

A szürke fák ágai lehajoltak; néha már-már úgy tűnt, az ólomlevelek végigkarmolják a menekülőket, de végül ártalmatlanul suhantak el fölöttük. A lombok pengerajként zúgtak, de nem ártottak nekik – most nem mozgatta őket akarat. Az ólmos árnyékok sötétre festették őket, az avar tompán kopogott a paták alatt.

– Ha ebből az erdőből kiérünk, már nem leszünk veszélyben – mondta Firtos. Az emberke a hátizsákba kapaszkodott, súlya húzta Emese vállát. Megrántotta a szíjat, hogy megigazítsa a táskát, de hiába: Firtos ujjait nem lehetett lerázni.

– Tényleg?

– Talán nem leszünk akkora veszélyben.

– Menj a francba!

Az emberke felkuncogott mögötte, és erre feltámadt benne a düh. Mit akar egyáltalán ez a törpe?

– Ha nem akarsz segíteni, ha csak szórakozol, akár le is dobhatlak.

– Inkább ne – mondta Firtos kijózanodva. – Segítek.

– És hogyan?

Elöl vörös árnyékok festették meg a Rengeteget. A fák szürkéje eloszlott.

– Még nem tudom. Nem tudok igazán varázsolni. Nem minden tündérfajzat tud. És te?

Én sem, akarta mondani, de aztán eszébe jutott a kőóriás, ahogy meghasad alatta, és a tükör, ahogy rajzával életre kelti.

– Egy kicsit – mondta.

– Magam is úgy emlékszem. – Kis szünet. – Talán elég is lesz. Ha nem, rossz lóra ültem föl.

– Lelökjelek?

Még mondani akart valamit, de a fák szürkén és rézszínűen megrázták lombjukat, és a hirtelen feltámadó szél süvítése belé fojtotta a szót. Mintha hátuk mögött egy hatalmas tüdő szippantotta volna föl a levegőt. Várta, mikor árad vissza a szél, ám a vihar helyett csend támadt, amelybe váratlanul belehasított Firtos hangja:

– Jön!

A ló egy pillanatra megtorpant, amikor elült a szél, ám az emberke kiáltására ismét megugrott, hosszú lábai megvillantak, patái belekaptak a földbe. Rézszínű fények folytak végig rajtuk.

– Ki? – kérdezte Emese, és ismét behúzta a nyakát, de tudta a választ.

– Az öregasszony.

Keze összeszorult a sörényen, ujjai köré lószőr tekeredett. Finom szálú volt, akár az emberhaj.

– Utol tud érni?

A ló füle megrebbent, aztán nyakát előrenyújtva még sebesebbre fogta a vágtát. Az erek kidagadtak a fején és a marján, szőre nedvesen csillogott.

– Ha szél hátán jön, igen.

– Apa... – hajolt előre.

– Nem tud gyorsabban. Te gyerek, a táltosoknak is vannak határaik!

– Akkor mi legyen? – fordult hátra, rákiáltva az emberkére. Reszketett a félelemtől és a féltéstől. – Mit csináljak? Rajzoljak?

– Az nem is rossz ötlet. Mire?

Erre keserűen felhorkant, és visszafordult. Firtosra sem számíthat. Senkire, csak saját magára. Meg Apára, de ő már így is megtesz minden tőle telhetőt. A szőr forró és nyirkos volt a tenyere alatt.

– Csak hülyéskedsz velem.

Halk zúgást hallott, amely egyre erősödött, s mellé valami tompa morajt, mintha vihar tombolna a távolban. Hátranézett, és a fakoronák fölött sötét felhőt látott. Tömött, szürke felleg volt, áthatolhatatlan, ám ahogy erőltette a szemét, mintha valamit meglátott volna kicsillogni belőle.

– Mi az...?

Firtos is hátrafordította a fejét.

– Ó! Az óriása. – Hangja nyugodtnak tűnt, de amikor visszafordult, látszott, hogy arca merevre fagyott a rémülettől. – És szél hátán jönnek. Ha most megállnánk, talán...

– Talán...? – kérdezte Emese. Meg tudnánk küzdeni vele? Legyőzhetnénk hárman? Egy fullasztó pillanatra elfogta a remény. Nagyobb érzés volt, mint amennyi elfért volna a szívében, és azonnal ki is csordult. Amikor az emberke válaszolt, el is folyt.

– Megadhatnánk magunkat.

Megütközve nézett vissza. Futásuk szele felborzolta a haját.

– Nem.

– Nem vagyunk olyan gyorsak, mint ő! Táltos hátán sem!

– Nem.

– De miért?

– Csak. – Azzal visszafordult, és megsimogatta a ló nyakát. – Jól van. Jól van. – Különös érzés volt ilyen hangon beszélni Apához, de valahogy mégis helyénvalónak tűnt.

Firtos motyogott valamit.

– Mi az?

– Rendben, rendben! – emelte fel hangját. – Makacs vagy, mint az összes magadfajta. – Megrántotta a hátizsákot.

– Mit csinálsz?

– Megnézem, mink van.

Feneke sajgott a száguldástól. Szeretett volna fölemelkedni, hogy pihentesse a combját, és hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon Apának, de nem volt sem kengyel, sem nyereg. A hosszú, korbács vágta sebek nedveztek alatta. Fájt neki a látványuk.

– Sajnálom – súgta előre.

A zúgás erősödött, és már ki tudta venni a fémóriás formáját: a felhő palástként tekeredett köré. Annyival nagyobbnak tűnt, hogy gyomra felfordult a félelemtől. Ezt nem tudjuk lefutni, gondolta.

– Nesze! – Hátulról egy nyeles fésűt nyújtottak neki. Gondolkodás nélkül elvette, majd megütközve bámult le rá.

– Mihez kezdjek ezzel?

– Az anyád tudna vele csinálni ezt-azt.

Emlékezett a fésűre; kislány korában az ő haján is végigszánkázott, de a legtöbbször Anya kezében látta. Most már elég nagy volt hozzá a tenyere.

– Mit?

Firtos hunyorgott. – Talán jobb lenne mégis megadni magunkat, és remélni, hogy nem bánt.

– Mit? – kérdezte keményebben.

– Erdőt nevelt volna.

Erdőt? Legszívesebben elnevette volna magát, de érezte, hangja túl élesen szökne ki száján. Ám aztán derengeni kezdett neki valami régről, mesékből, holmi elhajított fésűkről, és fölemelte kezét.

– Ne így! – Firtos kiáltására összerezzent. – Iralnod kell elébb!

Iralni? Aztán eszébe jutott.

– De mivel rajzoljak? És mit?

– Hát...

– Add ide a zsákot!

Lerázta a válláról, és maga elé vette. Beletúrt, ujjai alatt kendő selymét, kis ásó hidegét – hát ez meg minek? – érezte, kis, hosszúkás dobozt...

– Már majdnem itt van a nyakunkon – jelentették mögüle.

– Fogd be!

Fél kézzel felpattintotta a fadobozt. Csőtollai egymás hegyén-hátán zörögtek benne.

Meg tudom csinálni, mondta magában csodálkozva.

– Meg kell állnunk – szólalt meg, és előrehajolt. – Apa! Állj meg!

– Akkor beér! – kiáltott fel az emberke.

– Ezzel a tempóval mindenképp beérne. Álljunk meg!

A ló megtorpant. Lábai remegtek, és most, hogy már nem futott, egyszeriben eláztatta szőrét a verejték. A zúgás immár olyan fülsiketítővé vált, hogy nem mert fölnézni, nehogy azt lássa: már fölöttük kavarog a felhő, és az Özvegy hideg arca bámul le rájuk. Kipattintotta az egyik csőtoll kupakját.

– Erdő? – kérdezte.

– Már késő – vacogta Firtos. – El fog kapni.

– Kuss! – szólt rá Emese, a félelem miatt durvábban, mint máskor tette volna. Fölfelé fordította a fésű nyelét, és felsóhajtott. Mit rajzoljon? Hogyan?

Erdő. Magasabb fák, amelyek elfogják a felhőt, megakasztják a szelet. Égig érő lombok.

De milyen mintát használjon? Kötést? Oldást? Vagy...

Ugyanazt, amit a macskánál. Itt is teremtenie kellett.

Lerázta kezét, hogy ne remegjen, aztán csőtolla hegyét a fanyélre illesztette. Meghúzta az első vonalat, ami még akármi is lehetett, bármihez kapcsolódhatott. Aztán a következőt. Erdő, járt a fejében. Mélyre lenyúló gyökerek, fanedvek a kemény kéreg alatt, ágak, amelyek nyújtózni akarnak, elkapni a napot...

Egy egész rengeteg, barackmagnyi helyen.

Érezte, hogy keze rátalált a mintára, és most csak ismételnie kellett: a vonalak sehol máshol nem lehettek. Csak ott. És csak úgy.

De hiszen ilyesmit rajzolt egész életében.

– Én megadom magunkat – mondta Firtos, és érezni lehetett, ahogy mocorog.

Válaszra sem méltatta, csak gyors, apró mozdulatokkal rajzolt.

– Itt van! – kiáltotta az emberke.

Meghúzta az utolsó kacskaringót, aztán felpillantott.

– Futás! Apa?

A táltos, mintha csak lélegzetvételnyi időre állt volna meg, ismét száguldani kezdett. Amikor fölnéztek, a felhő peremét látták fölöttük kavarogni. A fésűre nézett: kicsinek és oda nem illőnek tűnt, haszontalan fegyvernek a fémóriás és gazdája ellen. Azután a háta mögé hajította.

Nem látta, hová esett; ahhoz túl gyorsan vágtattak. De a fákat látta.

Sudaruk megnyúlt, lombjaik csengtek-bongtak, ahogy egyre terebélyesedtek. Úgy bomlottak ki a fakoronák, ahogy a virágok a gyorsított filmfelvételeken. A felhő pedig...

– No! – mondta Emese. Örült volna, ha van kinek dicsekednie.

A törzsek égig érő oszlopok voltak, rácsként fogták el a felhőt. Már csak valami szürke köd látszott a sűrűben, de sem a fémóriást, sem az Özvegyet nem lehetett kivenni a homályban. Mindenhol indázó ágak, kipattanó rügyek mocorogtak és növekedtek áthatolhatatlan vadonná.

A ló tovább rohant a rézerdőben, és a magas fák elmaradoztak mögöttük, lombjaikat azonban még mindig látták. Elfogták a napot, és sötét árnyék borult rájuk. Hidegnek érződött a hirtelen homály.

– Ez nem fogja megállítani – mondta Firtos.

– Te kinek drukkolsz tulajdonképpen? – mordult rá.

– Nem hiszed?

A ló visszafogott vágtájából, már csak fáradt ügetésben haladtak a rézlombok sátora alatt. Megsimogatta a nyakát.

– Én azt hiszem, egész jól sikerült – jegyezte meg mogorván.

– Ó, azt nem vitatom, de...

Recsegés-ropogást hallottak a hátuk mögül, és az égig érő fák teteje megremegett.

– Az óriás még mindig vele van.

Emese beharapta az ajkát.

– Nem baj, meg tudom ismételni – mondta kicsit bizonytalanul.

A másik nem mondott semmit, de hallgatása kérdésnek érződött.

Beletúrt a hátizsákba, kicsit forgatta az ásót, aztán elővette a kendőt. Közönséges vászonból készült, de szép barackszíne volt, rajta indián mintákkal. Meg fog szaladni a tus, gondolta józanul. Felisszák a szálak. Körbetapogatta a zsák belsejét, nem talál-e mást a csőtollakon kívül, de maga sem hitte, hogy sikerrel jár. Rátapintott Apa késére, de arról vissza is kapta a kezét azon nyomban.

Ez van, gondolta.

A tolltartó fémjére simította a kendőt, és szájával lehúzta a kupakot.

Majd gyorsan rajzolok.

Alig nyomta rá a toll hegyét a vászonra, épp csak annyira, hogy a vonalak egyenletesek legyenek. Így is megakadt néhányszor, és csak remélte, hogy a varázslatnak ez nem árt. Ujjai bizseregtek, ahogy átáramlott rajtuk az erő. Kendő, gondolta. Háló, kötél, hajfonat. Kötés.

Csomót rajzolt: önmagába tért vissza, virágra emlékeztetett, minden szirma csavart hurok. Ez könnyű volt; szerette ezt a mintát, füzeteinek margói tele voltak vele. Csakhogy most tétje volt a vonásoknak. Úgy érezte, ajtó tárult a világra, miközben ő maga ott áll a beáramló hatalom útjában, hogy megpróbálja rákényszeríteni akaratát.

– Siess! – szólt rá az emberke, és ekkor döbbent rá, hogy már nem először kiált. A recsegés immár fülsiketítő volt, remegett alattuk a föld.

Fölemelte a csőtollat, és hátrafordult.

Az égig érő fák kifordultak helyükből, súlyos törzseik, akár az oszlopok, dőltek el. Várta, hogy az ég is leszakad velük, de csak a roppant koronák hanyatlottak le, elkaszálva sok más sudarat. Ágak törtek, levelek peregtek pengve. A fémes záporban egyre tört előre az óriás, markában elmorzsolva az ágakat, félrelökve a törzseket, mintha csak karókat döntene ki. Hátán szürke alak ült: dereka egyenes, szoknyája beborítja a fémszörny vállát. Emese nem látta az arcát, mégis úgy érezte, mintha a vénasszony tekintete egyenesen a homlokába döfne. Elakadt a lélegzete.

Alig ötven méter választotta el őket egymástól.

Nem nézte meg a mintát, amit rajzolt. Jónak kell lennie; ha nem az, úgyis mindegy.

Izmok rándultak össze lába alatt, és a táltos ismét futásnak eredt. Vágtája már korántsem volt olyan sima, szárnyaló – a paták meg-megbotlottak, kihagytak egy ütemet, és ilyenkor mindannyian nagyot zökkentek. A vadon szilánkokra hasadt mögöttük.

– Nem fog sikerülni! – kiáltotta Firtos. – Nem kéne...? Erre fölemelte a kezét, benne a kendővel, és elengedte.

Azonnal utána is fordult, nézte, ahogy a barackszín vászon ellebeg, rostjaira hullik a levegőben. A szálak megnyúltak, ökörnyálként úsztak mögöttük, akár egy uszály.

– Sikerült – köpte ki a toll kupakját, és kézfejével megtörölte száját. – De nem rajtad múlt, az biztos.

Az emberke nem válaszolt. Hátuk mögött a kendő felbomlott szálai megültek a fák között. A fémóriást ugyan már nem látták, de Emese el tudta képzelni, ahogy belegázol az ágak közé bűvölt hálókba és azok tagjaira tekeredve megdermesztik. Az Özvegy alighanem tajtékzik majd dühében, és nekiáll leszaggatni a szálakat. Az is lehet, hogy visszafordul.

Nem, nem fog visszafordulni, gondolta, és előrenézett, ahol a fák mintha sűrűbben nőttek volna. Addig hajt, amíg bír. Tudom.

Ismét fölkerekedett a szél, és végigsöpört rajtuk, hogy aztán megint elüljön. A varázslat ismét nagy levegőt vett, hogy utánuk fújja az öregasszonyt.

– Nincs már messze a határ – mondta Firtos, és Emese érezte, ahogy a keze szorosan átkulcsolja a derekát, beleakaszkodik farmerje övtartójába. – Ha elérjük...

Süvítés támadt, mintha ezer torok sikoltott volna. Füléhez kapott, majd hátranézett. A fák fölött szürke felhők gyűltek csomóba.

– A francba! – Beletúrt a hátizsákba, és kivette az ásót. Fél kézzel leszorította maga elé a táskára, aztán felpattintotta a tolltartót, hogy még egyszer nekilásson egy rajznak.

– Az őrfák! – kiáltotta az emberke hirtelen, és előremutatott. Keze fellendült, és meglökte a könyökét.

Nem lepte meg, hogy elrepült a tolltartó. Csak az, hogy aztán nem vágta pofon Firtost.

Nem volt rá idő. Előttük a fák fala imbolygott, akárha hullámozna, mögöttük a felhő száguldott, hátán az öregasszonnyal. Felkiáltott, amikor a táltos le sem lassítva belerohant az ágak sövényébe, és a gallyak végigkaristolták a vállát. Behunyta szemét, és felhúzta karját, hogy arcát védje, de az első karmolások után nem érzett mást.

Még mindig vágtattak, mintha a fák ösvényt nyitottak volna nekik. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy valóban egy úton száguldanak. A paták egyre keményebben kopogtak a földön. A fák folyosója sötét volt, két oldalról lombok nyomakodtak feléjük mohón, mindig csak hajszálnyira kerülve el őket. Hátranézett. Mögöttük az ágak összefonódtak, elfogták a felhőt.

Nem látta az Özvegyet.

Előrefordult, és belehajolt a vágtába. A végtelennek tűnő erdőfolyosó végében fény pislákolt, erőtlen és sápadt, akár egy gyertyaláng.

* * *

Rabonbán egy idő után erőtlenül föltápászkodott. Nem volt könnyű; a palást még mindig úgy tapadt tagjaira, akár a nedves hínár, és minden hirtelen mozdulatra megszorult. Lebűvölhette volna magáról, ha...

Ám az erő elhagyta. Elméjében még mindig ott lapultak a varázsigék, de nem volt mögöttük hatalom. Ha kimondja őket, sem értek volna semmit. Üres volt, amit még sosem tapasztalt. Ehhez foghatót még sohasem élt át. Soha nem történt még, hogy nem állt rendelkezésére az erdejével járó hatalom, soha nem volt így elvágva ereje forrásától. Soha nem kapott még büntetést azért, hogy helyesen cselekedett.

Az igazságtalanság jobban marta, mint a kudarc.

– Igen, ez valódi átok – mormolta. – Ami bűnhődést megérdemelsz, az csupán vezeklés.

A hattyúra nézett: ismét a vízen úszott. Talán csak képzelte, hogy kijött hozzá a partra és megérintette?

– És te? Vezekelsz még, vagy ez már az átok?

A madár ránézett, mire elszégyellte magát. Ki ő, hogy azt képzeli, ítélkezhet? S ha az Özvegy változtatta madárrá, hát eggyel több ok, hogy azt higgye: ártatlan.

Föl akart állni, hogy elinduljon haza, de a köpeny a lába köré tekeredett, és felbukott. A kerek kavicsok az összeverték az oldalát.

Szép. Rabonbán, az erdő ura úgy fetreng a földön, mint akit leterített a szesz.

De legalább mosolyogni tud magán. Addig nincsen baj.

Felkönyökölt megint, és hunyorogva fölnézett. Szél süvített a fák fölött, felleg dagadozott, akár egy pöfeteg. A szívében, ahol a felhőfoszlányok a legsebesebben örvénylettek, egy ember ült; lentről egészen feketének tetszett, nem szürkének, de így is tudta, hogy az Özvegy az. Erőltette a szemét, nem lát-e még valakit mellette, ám az alak magányos volt.

– Megmenekültek – mondta a hattyúnak, de a szorítás a mellkasában nem engedett, mígnem a felhő megérintette a földet a tó partján, és a szél hullámokat korbácsolva foszlányokat tépett belőle. Amikor a tajtékok elültek, és a fákról leszakított levelek kavargása abbamaradt, a felhőrongyok közül kibontakozott az öregasszony szürke ruhás alakja. Más nem volt vele.

Ismét felült, maga alá húzta a lábát. Tekintetét nem vette le róla, főleg a kezét nézte, a gyűrűvel. Aztán fölpillantott az arcába.

Sötéten terült el rajta a harag. Hajfonata kibomlott, az ősz tincsek homlokába hullottak, karján vörös csíkok, akár az ostorcsapások nyomai.

Hát ezért dühös ennyire – beleütközött az őrfákba, gondolta Rabonbán, és mindennél jobban szeretett volna felállni, magához szólítani a hatalmát, mert az Özvegy felé vette az irányt. Meg fog ölni, futott át az agyán.

– Velem jössz! – csattant fel a vénasszony. Szoknyája tépetten lobogott bokája körül, a még mindig körülötte fújdogáló szél bele-belesodorta szegélyét a tóba.

Arra számított, hogy meghal. Meglepte, hogy mégsem. Vagy nem azonnal.

– Fel!

Fölrántotta egy erő, és a palást összeszorult a derekán.

– És hol a lány? – találta meg a hangját.

Erre előtte termett, lehelete perzselte a férfi arcát.

– Majd te elviszel hozzá.

– Nem hinném.

Az öregasszony mosolya gyöngyszínű félhold volt arcában.

– Ha nem önszántadból teszed, úgy édesebb.

Megragadta a könyökét. A férfi úgy érezte, a vasmarok a maradék erőt is kiszorítja belőle. Megpróbált elhúzódni, de az Özvegy már nyúlt is homlokához, és gyűrűjével jelet karcolt a bőrébe. Éles fájdalom, aztán melegség. Kócnak érezte testét. Elernyedt, hagyta, hogy a másik sovány derekához húzza. Vére végigcsorgott az orrnyergén.

A vénasszony fölemelte a másik kezét, amelyben nagy vaskulcsot tartott. A fémet befutotta a dér. Az ujjait vörösre csípte hidege.

Ahogy a kulcs fölemelkedett, lyukán átsziszegett a szél, majd visszafordulva újra meg újra átbújt rajta, minden alkalommal egyre erősödve, mígnem felkerekedett körülöttük az orkán, kavicsokat zörgetve, vízpermetet szórva. Sötét, levegőben úszó pamacsok jelentek meg körülöttük, nedvesek és tapadósak, akár a hó. Köréjük tekeredtek, megemelték lábukat.

Felhő tárult ki körülöttük sötét szárnyként. A szél fütyülése minden más hangot elnyomott. Aztán megragadta és tenyerére emelte őket a vihar keze. Rabonbán nem kapaszkodott, hagyta, hadd tartsa meg a szél és az öregasszony.

– Azt sem tudom, hol vannak – mondta, de nem kapott választ. A szavait elsodorta a vihar.

Más volt ez, mint Firtos szelének hátán utazni: most vadabbul, türelmetlenebbül repültek, ide-oda rángatták őket a légörvények. Az Özvegy félig bomlott hajfonata utánuk cikázott, kezében fütyült a kulcs.

Amikor lenézett, észrevette a Rengetegen ejtett sebeket. Széles sávban kidőltek a fák, törzsük tönkrezúzott lombok között hevert, mintha óriás gázolt volna keresztül az erdőn. Így is történhetett, gondolta. Aztán megpillantotta a behemótot is: sárga pókhálók fonták körbe, fátyolként terültek rá a fakoronákra is. A fémszörny nem mozdult, elhagyatottan állta maga dúlta tisztáson.

Ügyes gyermek, mosolyodott el. Az anyja lánya.

Aztán megpillantotta az őrfák vonalát, és a szél letépte ajkáról a mosolyt. Már tudta, miért hozta magával az Özvegy, miért nem töltötte ki rajta a dühét.

A vihar kérlelhetetlenül sodorta őket a határ felé. Amikor a fák rézszínű masszája már különálló koronákra bomlott, és látni lehetett a zöld patinás törzseket, a szél sivítása lecsillapodott, és a felhőszárny összébb húzódott.

Piheként ereszkedtek a földre. Az öregasszony még egy darabig a magasban tartotta a kulcsot, majd, ahogy a szél átbújva rajta ismét megszelídült, a nyakába akasztotta.

– Gyere! – parancsolt rá. – Át fogsz vinni, még ha nem is akarod.

A palást elengedte, ám kénytelen volt engedelmeskedni. Szájában ízetlen falatokként torlódtak össze a bűvigék. Még mindig nem volt hatalma.

Az őrfákra nézett: ágaik fenyegetően imbolyogtak, készen arra, hogy lecsaphassanak. Az Özvegy megragadta a vállát, és maga elé lökte.

– Gyerünk!

Amikor a fák, felismerve a férfit, elhúzódtak előle, halkan felsóhajtott. Lassan lépdelt előre a megnyíló ösvényen, és azt kívánta, bárcsak érezné az ágak korbácsütéseit.

A távolban fény csillogott. Csak remélni tudta, hogy a gyerek hamarabb éri el, mint ők.

* * *

Firene csak sokára mozdult meg: a gyerek járt a fejében. Nem értette.

Miért vette a lány a fáradságot, hogy megalkudjon a végzetnőkkel érte? Hiszen el akarta varázsolni az anyját, elrabolni az apja szívét – jogom volt hozzá, az enyém volt előbb! –, belemart a kezébe, elárulta az Özvegynek...

Miért tette akkor?

Miért tettem én? – kérdezte aztán magától. A gyerek nem Lóna volt, miért csípett hát bele a tenyerébe? Mert hasonlított a lányra, aki elvette tőle Istvánt, aki mindig szebb és okosabb volt, ha nem is kedvesebb? Mert Lónának már nem árthatott, és valahogy meg akart fizetni neki azért, amit ő tett vele?

Hány év telt el az életéből hollóként? Hány esztendő értelmes gondolatok, álmok, valódi élet nélkül? A gyűlölet bezoárkőként összeállt bensőjében.

Amikor az ablakon bevágott a szél, beljebb húzódott. Nem akart találkozni az anyjával. Az asztalhoz sétált, és végighúzta ujját a finom szemű homokban. A gyerek feltúrta, amikor leugrott. Előrehajolt, és elsimítgatta újra.

Megnyugtatta a lassan kialakuló simaság rendje, és ahogy a homokhullámok elcsitultak, úgy csillapodtak le a gondolatai is.

A gyerek adott neki. Nem azért, hogy fizessen, hacsak nem az anyja helyett; hanem mert ki tudja, miért, ezt választotta.

– Én sem fizetnék – mondta ki hangosan.

Visszament az ablakhoz. A felhő ismét eltűnt a Rengeteg fölül, csak a még mindig zavaros vízen látszott, hogy nem sokkal korábban apró vihar dúlt a falak alatt. A hattyú fehéren úszott az iszapos víztükrön.

Kereste a madárban a nővérét, és mintha a büszke fejtartásban, a nyugodt ringatózásban meg is találta volna. Lóna nem olyan volt, mint ő – az Özvegy meghagyta a tudatát. Biztosan tudta hát, hogy Rapsonné a lánya után indult, hogy Istvánból ló lett, és mégis tudott úgy úszni a tavon, mintha mi sem történt volna. Mindig is ilyen volt: letagadott mindent, fájdalmat, örömöt egyaránt, egyiket sem osztotta meg vele soha. Falak vették körül, de nemcsak az Özvegy emelte őket.

Emlékezett rá, hogy miután apja meghalt, valahányszor megpróbált beszélni Lónához, a mostohahúga elfordította a fejét. Aztán elkezdte némán követni, ha magával hívta. Neki ez is elég volt, vagy legalábbis ezt mondta magának: legalább velem van, legalább nem vagyunk egyedül. Ám soha nem tudott betörni a falak mögé, soha nem fogta meg Lóna úgy a kezét, ahogy Istvánét. Nem a szerelem volt a lényeg, hanem a melegség, ismerte fel Firene.

Aztán ráébredt, hogy szeretné még látni a gyereket. Meg akarta köszönni neki, amit tett, még ha tudta is: ha találkoznak, akkor az Özvegy jóvoltából, és abban nem lesz köszönet. Mégis vágyott rá, mert a kislány olyan volt, mint Lóna, és mégsem olyan. Talán ő megfogná a kezét.

Elhessentette a gondolatot, nem kívánhatom, hogy anyám visszahozza.

Fölvetette a fejét.

Akkor mit tegyek?

Lenézett a hattyúra, ahogy apró fodrokat kavart a tavon. Az iszap leülepedett, a víz ismét az ég ábrázatát tükrözte vissza: zöldeskék volt, akár a vörösbegy tojása.

Sokáig nézte, aztán elfordult az ablaktól, és lassan az asztalhoz sétált. Megkerülte, föltette forrni a vizet, és nekidőlt az egyik szekrénynek. Behunyta szemét, emlékei között kereste gyerekkorát. Nem volt olyan magányos, mint lehetett volna. Milyen különös, gondolta, mindig azt hittem, egyedül voltam.

Most mégis tavon kacsázás, békakergetés, éjszakai tündevényvadászat jutott az eszébe, és emlékeiben mindig párosan jártak. Akkor is, ha Lóna alig szólt. Akkor is, ha nem fogta meg a kezét.

Amikor a víz felforrt, beleszórta a holdfüvet, és átszűrte egy bögrébe. Megfújkálta a főzetet, és lassan, apró kortyokban kiitta. Keserű volt és édes – máskor fintorgott volna, most csak az jutott eszébe, hogy milyen régen nem ivott-evett meleget. Szerette volna elfelejteni a kukacok és a fanyar kökény ízét.

Felült az asztalra, aztán kis sóhajjal lefeküdt.

Biztos ezt akarod? – kérdezte magától.

Kitépte egy hajszálát, és farkasszemet nézett a patinás tükörrel, majd fölemelte kezét, és lassan, körültekintően rajzolni kezdett.

Amikor megjelent a fehér arc, először nem tudott szólni, úgy elszorult a torka. Aztán nagyot nyelt, és belenézett a végzetnő szemébe.

– Döntöttem.

VI.

– Döntöttem.

Alig hallotta a suttogást, és amikor kinyitotta a szemét, azt gondolta, csak képzelte. Felesége némán nézte, ki tudja, már mióta. A pillantása söpörte ki szeméből az álmot – a tekintet, amely máskor ébrenlétre simogatta, most távoli volt és zárkózott. Mivel nem sugárzott ki semmit, hidegnek tűnt.

– Mondd!

Lóna szorosan hozzábújt, a vállára hajtotta a fejét, és nem szólt. István várt. Tudta, hogy idő kell, amíg megérnek a szavak, és visszafojtott lélegzettel figyelt. Soha nem lehetett tudni, mit hall: az apám sárkány volt; ártottam a testvéremnek; várandós vagyok.

Érezte oldalán Lóna hasának enyhe domborulatát. Még alig látszott, mégis odasimította tenyerét, hátha megérzi, hogy rúg. Fiú vagy lány? Tudta, hogy mindegynek kéne lennie, de lányt várt, olyat, mint Lóna lehetett gyerekkorában: aranyszőkét, kék szeműt, komoly arcút.

Felesége sóhajtott, lehelete megmelengette a vállgödrét.

– Mondd! – ismételte. Másik kezével Lóna tarkóját cirógatta. A puha hajszálak érintése megnyugtatta.

– Visszamegyek.

Erre megdermedt: minden izma egyszerre rándult össze, ujjai megtorpantak.

– Hova? – kérdezte. – Miért?

Nem válaszolt rögtön. A hátára hengeredett, el István öleléséből, és a hasára tette a kezét. A férfi nem húzta vissza a sajátját, ujjaik épp hogy összeértek.

– A gyermekem tündérvér. Az övéi között kell felnőnie.

– Mi vagyunk az övéi – mondta rekedten.

Lóna megrázta fejét.

– Nem akarom, hogy emberek között nőjön fel. Semmit nem tudtok a szabályokról. Mi tudjuk, hogy mindennek ára van. Ti bármit megtesztek... és nem fizettek.

– Tudod, hogy ez nincs így.

– Ó, dehogynem! – fordult felé Lóna. Kék szeme sötét volt a kétségbeeséstől. – Bármilyen ígéretet megszeghettek. Mi nem. Bármikor elhagyhatnál te is, hiába ígérted, hogy holtomiglan-holtodiglan együtt leszünk. És nem fájna jobban, mint eldobni egy régi kacatot.

István arca megrándult.

– Te egyáltalán nem ígértél ilyesmit. Az mit jelent?

– Mert én tudom az ígéretek árát – felelte a felesége, nem egészen a kérdésre.

Behunyta szemét.

– Nem gondolhatod komolyan. Nem viheted el. És én?

– Jöhetsz, ha akarsz – érkezett a válasz. Könnyedsége szíven ütötte. Aztán Lóna hangja elfátyolosodott. – Nem szeretnélek elhagyni.

Elhitte. Nem önámításból, hogy kevésbé fájjon. Hanem mert Lóna ilyen volt: maga is egyszerre többet akart, többet hitt, mindet őszintén. Ugyanezt az őszinteséget pedig ő is képes volt viszonozni.

Szerette volna azt mondani, hogy „ne menj”, hogy „szükségem van rád”, és az összes többit, amit az emberek ilyenkor mondanak, de tudta, hogy Lóna mindezekre számít, és végső soron nem ez befolyásolja a döntését.

Egyedül fontolt meg mindig mindent. Ezért csak átölelte, és végigsimított a hátán.

– És gondolod, hogy odaát jobb dolga lenne? Ott van a mostohaanyád... Vele hogyan számolsz el?

Lóna elfordította a tekintetét.

– Az az én dolgom.

– És mire neveled a gyerekünket? Megtanítod varázsolni, gyűlölni? Ölni?

Kiszaladt a száján. Sosem tudta meg, hogy a felesége valóban megölte-e hollótestvérét, aki után azon a napon elrepült, és aki miatt menekülnie kellett Héterdőből. Már a sejtés is több volt annál, mint ami kimondva elbírható. Mire észbe kapott, már késő volt: Lóna arca hideggé vált, és kibújt az ágyból.

– Szabályokra tanítom. Hatnak majd rá a törvények, tudod. Muszáj megtanulnia, mit szabad, mit nem.

– Kár, hogy amit szabad, az nem mindig helyes; és sokszor nem teheti majd azt, ami az – mondta halkan.

– Ne mérj a ti mércétek szerint! – figyelmeztette Lóna, és felvette a ruháját. – Tündér lesz.

– Ember is – ült fel erre.

– És te mire tanítanád?

– Arra, hogy felismerje, mi a helyes. Ez is egyfajta szabadság.

Lóna megrázta a fejét, aranyhaja arcába hullott.

– Nem hagyhatom itt, ebben a világban – suttogta. – El kell vinnem innen.

– Az én gyerekem is – figyelmeztette.

Felesége szembefordult vele, és az arcán most először látszott tiszta fájdalom. Ebből István tudta, hogy már döntött, és hogy máris fizet érte.

– A félvéreket mindig a tündérek viszik el, nem emlékszel? Mindig. És nem véletlenül.

– És ha nem hagyom?

Lóna kifordult az ajtón, keze a homlokán.

– Tízre visszajövök. Sétálok a parkban. – Hangja halkan lebegett vissza a szobába, aztán már csak a léptei hallatszottak a lépcsőn.

Sokáig feküdt az ágyban. Érzései fagyott-gémberedettek voltak, gondolatai meg-megakadtak.

Így jár, aki tündért szeret, gondolta. A mesék pedig előbb-utóbb véget érnek.

Tudta, hogy Lóna nem jóságos, aranyhajú tündér-királykisasszony. Nem is várta el, hogy az legyen. Már akkor sem hitte el, hogy a tündérek jobbak az embereknél, amikor először találkoztak; és amikor Lóna kifulladva visszarepült hozzá, megragadta a kezét, és azt mondta: Azt hiszem, nem jöhetek többé vissza, már biztos volt benne. Valami történt, tett valamit, amit nem lett volna szabad, és abból, ahogy remegett, István azt hitte, tudja, mi az. Nem kérdezett rá, csak arra, hogy a holló azonos-e a fekete hajú lánnyal. Igen, felelte Lóna, és akkor a férfi rájött, hogy nem tudja, erre mit mondjon.

Végső soron nem számított. Szeretem, akit szeretek, mondta magának. Bármit tesz Lóna, szeretni fogom.

De azt nem akarom, hogy a gyerekem is olyan legyen, mint ő.

A gondolat végigcikázott rajta, és utána ott maradt az ágyban fekve, villámcsapottan. Meg sem kellett kérdenie magától, hogy valóban így érez-e: a felismerés annyira megrázta, hogy csak őszinte lehetett.

Nem. Nem akarom, hogy a szabályokat a vére, a varázslat kényszerítse rá, azt akarom, hogy maga tudjon dönteni. Nem akarom, hogy olyan világban nőjön fel, ahol ölni kell azért, hogy változni és változtatni lehessen. A meséket érteni kell; nem megélni.

Fölült, és tenyerébe temette az arcát. És ott volt Lóna.

Nem akarom elengedni, gondolta, és bár még csak a parkba ment le, nem pedig vissza Héterdőbe, hiánya máris úgy sajgott, mintha már régen elhagyta volna. Nem akarom... De el tudnám.

Ujjbegyén még érezte felesége bőrét, tenyerében a hasát. Ha behunyta a szemét, torokszorító élességgel bomlottak ki az emlékek. Légszomjat érzett, és tudta, ha Lóna nincs, kicsit mindig fulladni fog.

Ha nem várandós, elengedi, ha menni akar. Így azonban nem. Biztos volt benne, hogy Lónát nem tudná meggyőzni: két év után is egymaga döntött, és ha egyszer eltökélte magát, hajlíthatatlan volt. Ezt is szerette benne, még ha tudta is: a merevség töréshez vezet.

– Együtt kell maradnunk. Itt – suttogta.

És itt is tudom tartani.

Benyúlt a párnája alá. Ujjai puha pelyheket, erős evezőtollakat tapintottak. Végigsimított a tündérköpenyen, és úgy érezte, a feleségéhez ér. A köntös Lóna része volt, mint ahogy a repülés is – időről időre fölszállt a gödöllői alkonyatba, hogy kinyújtóztassa szárnyait, majd amikor visszaszállt az udvarukra, és átváltozott, a szemében a Rengeteg árnyékai reszkettek, és a száján valódi boldog mosoly virágzott ki.

Ritkán mosolygott úgy. Talán csak hajnalonként a közös ágyban, amikor félálomban összeölelkeztek. És akkor, ha szállhatott.

Felsóhajtott, és megmarkolta a tollköpenyt.

El kell vennem tőle.

Nem volt büszke magára, amikor kivette a párna alól. Óvatosan a karjára fektette, aztán kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és kivette Lóna hajkeféjét. A fogakra aranyszálak tekeredtek.

Lónától eleget tudott a tündérekről, hogy tisztában legyen azzal, mi a teendő. Abban is biztos volt, hogy ez szükséges: a gyerekükért, a jövőjéért. Mégis megereszkedett vállal állt fel.

Lóna tévedett. Az emberek is fizetnek minden tettükért. Ha másként nem is, hát úgy, hogy együtt élnek a következményekkel.

Kiment, megkereste a létrát, és a padlásfeljáróhoz támasztotta, aztán elővette a szerszámosládát. Mielőtt fölmászott volna, megállt, és megsimogatta a tollköpenyt. Aztán összeszorította a fogát, és a padlásra ment.

A tető alatt régi láda állt, még a nagyanyjáé volt, abban tartotta a térítőit. Súlyos fedele nyikorogva nyílt, aztán döndülve csapódott le, amint a mélyére hajította a köpenyt. Nem akart időt hagyni, hogy meggondolja magát. Nem akarta mérlegre állítani Lóna iránti szeretetét és az elkötelezettségét.

A padlásnyíláshoz térdelt, és óvatosan lefejtett néhány aranyló hajszálat a keféről. Még a padlás homályában is csillogtak. Aztán a feljáró minden oldalára kihúzott egyet-egyet, és néhány szög fejével odaszorította őket. A kalapácsütések visszhangoztak a poros térben.

Miután lement, és eltette a létrát, kiállt az ablakba, nézte az utcát, mikor jön Lóna. Nehéznek érezte magát.

Én sem vagyok jobb nála. Én sem vagyok jobb, ha ezt megtehetem vele.

De talán a gyerekem jobb lehet, gondolta aztán. Így helyes. Csak megérje!

Szorongva nézte az utcát, várta Lónát, és gyűjtögette a súlyos szavakat magában. Mindegyik nehezebbé tette a szívét, mintha csak köveket hordott volna össze. Nem hitte, hogy ha kimondja majd őket, könnyebb lesz.

Ó, igen. Az emberek is fizetnek.

Szemébe sütött a nap. Be kellett hunynia, annyira égette. Aztán úgy is maradt, amíg meg nem hallotta a kinti kapu nyikorgását.

* * *

Firene lement a lépcsőn, és csak a kapuban állt meg egy rövid időre, mielőtt állát előreszegve elindult volna kifelé. Amikor kilépett, arcába vágott a fény, utána megütötte a fülét a kiáltás: – Te!

Összerándult. Olyan régen hallotta ezt a hangot, hogy egy pillanatra ismét a toronyszobában érezte magát, és nem látott mást, csak a másik haragtól szikrázó szemét. De most nem állt közöttük asztal. Látta a kezet, ahogy felé nyúl, és kiszakadt belőle a szó:

– Ne!

Aztán Lóna megragadta a vállát.

Megpördült. Térde megbicsaklott, de a vállába markoló kéz szorosan fogta, aztán rántást, majd állán kemény ütést érzett. Összekoccantak a fogai.

Lóna kulcscsontjába ütközött. Nem kapott levegőt, annyira szorította testvére másik karja. Megzavarodva próbált elhúzódni.

– Köszönöm – hallotta az elfúló hangot, és csak akkor ernyedt el. De hiszen öleli! Forrónak érezte a homlokát, összezavarodott.

– Ó! – mondta. – Ó... a lányod...

Lóna eltartotta magától, hogy a szemébe nézhessen. Firene meglepődött, mennyire nem változott az arca, és mégis mennyire idegen. Valahogy azt várta, jobban fog hasonlítani a gyerekre.

– Visszaváltoztatott engem – mondta neki. – Ezért...

– Köszönöm – ismételte meg Lóna, és elengedte. Visszahúzta kezét, és egymásba kulcsolta ujjait, mintha csak most döbbent volna rá, hogy megérintette a testvérét, és nem tudná, mit tegyen.

Firene megérezte, hogy a pillanat elmúlt.

– Nos? – kérdezte.

– Nos? – kérdezett vissza, és lesimította ruháját. A tollak puhán csillogtak a napfényben. – Hol állsz?

Hol állok? Firene arcán megrándult egy fintor.

– Kezdjük ismét?

Egy pillanatig komolyan vette, és Lóna teste is megfeszült, karja lendült, hogy a levegőbe írjon. Aztán ujja ott maradt, kinyújtva, a képzelt papíron.

– Nem teszem, ha nem kényszerítesz rá – mondta fojtottan. Az a ránc, döbbent rá Firene, az nem volt a szája sarkában régebben. Idősebb lett.

– Kényszeríteni? Most változtattalak vissza. Nem gondolod, hogy ha ártani akarok neked, már megtettem volna?

Lóna ujja maradt a levegőben.

– Akkor elmondom, én mit teszek – mondta. – Az erdőmet akarom. De előbb az anyád után megyek, és ha egy ujjal is hozzáér az enyéimhez...

– Ha ártasz az anyámnak... – emelte fel hangját Firene is, és kezét maga elé tartotta. Nem volt olyan ügyes, mint ő, de nem is volt teljesen tehetetlen. Fájdalmat így is képes okozni.

Lóna szája sarka felkunkorodott.

– Látod, látod... Mégis újrakezdjük. És az ujja megrebbent a levegőben.

* * *

Az erdőfolyosó egyszerre halványult és sötétült el. A fák füstként feloldódtak a levegőben, mögöttük hajnal előtti szürkület terült el, amelyből feketén emelkedett ki egy régi kapu. A fény a kertben álló kis ház ablakában pislogott.

Ahogy az utca lassan kibontakozott a gomolyból, Emese fölemelkedett. Észre sem vette, mikor kezdett mosolyogni, csak azt érezte, hogy már fülig ér a szája.

– Adél háza! – kiáltotta, és nevetett.

– Kié? – kérdezte Firtos.

Nem válaszolt. Hazaértünk, otthon vagyunk, zengett fejében. Hátranézett, az eltünedező rengetegre, ahol még nap sütött a lombok között, aztán visszafordult a ház felé. A ló patái aszfalton kopogtak. A Radnóti utcán vágtattak végig, dobogásuk hangosan verődött vissza a háztetőkről. Az utolsó lombok még fölöttük lebegtek, akár a mintás fátylak, aztán azok is elmaradoztak. Visszatértek a gödöllői hajnalba.

Az ismerős házak négyszögletes ablakai sötétek és komorak voltak, de még ezeknek is örült. A hátuk mögött, a keleti égbolton mosolyként futott szét a sárga pirkadat. Adél házának ablakán már a gyertya tükröződő visszfényét is látni lehetett.

A rozsdavörös kapu előtt megálltak. A táltos reszketett, dőlt róla a víz, de a fejét magasra tartotta, és amikor Emese lecsúszott a hátáról, barátságosan megbökte. Firtos maradt, és csodálkozva nézett körül. Elveszettnek tűnt.

– Itt élnek az emberek? Ilyen sokan?

Emese becsöngetett.

– Remélem, mihamarabb kijön értünk. Ha a szomszédok meglátnak... Mit mondanék? Hogy cirkuszban jártam, ott kaptam szuvenírt?

Bent felkattant a villany. Firtos megnyikkant.

– Hol vagyunk?

– A nagynénémnél. – Amikor az ajtó kinyílt, integetett.

– Szia!

– Ő is varázsol...?

Nem válaszolt, a pizsamás Adélt nézte, ahogy szemöldöke felszalad, meglepettség, öröm, és tökéletes értetlenség ül ki az arcára, és ettől egészen megfiatalodik: egy gyerek tekintete a felnőtt ábrázatban. Nagynénje a kapuhoz szaladt, kezében a kulccsal, de aztán megállt, és végignézett rajtuk.

– Hát... mit mondjak?

Aztán felnevetett, és kinyitotta nekik a kaput. Egy pillanatra nevetve állt, utána magához ölelte Emesét. A lány érezte, hogy Adél reszket.

– Vártalak benneteket... Pityu felhívott, és azt mondta, elmegy érted oda... Nem tudtam, mit csináljak. Kiraktam egy gyertyát, ahogy kérte, de majd' megbolondultam az aggodalomtól. – Elengedte Emesét. – Hol van?

A táltos beleprüszkölt a hajába, ahogy belépett, majd elindult a kis ház mellett a hátsó kertbe.

– És ez a ló? Ismeri a járást? – kérdezte Adél, és bezárta mögöttük a kaput. – Mese, hol van az apád?

– Ő Apa.

Adél megállt, arcából kifolyt a szín.

– Mi...? Mi?

Emese megragadta a kezét, és maga után húzta a hátsó kertbe. Ahogy a bukszus mellett siettek, elhadarta:

– Apát átváltoztatták... Anyát nem tudtuk elhozni... – Gyors pillantást vetett nagynénjére. – Elhiszed?

– Mit? – emelte fel hangját Adél. – Mese, tudom, ki az anyád. Nem vagyok sem vak, sem hülye. Elhiszem, persze. – Egy pillanatra elhallgatott. – Bár ne lenne így!

– Akkor nem kell elmagyaráznom... – sóhajtotta Emese.

– Anya ott maradt... Apát láthatod... Ő pedig... Firtos, aki egy manó...

– Fityfenét! – vetette oda az emberke, és lenézett rájuk a lóról. – És a nevem Tartód. – Egy pillanatra elhallgatott, zavarodottan, aztán megköszörülte a torkát. – Mindegy. Hívj, ahogy jólesik.

A hátsó kerten túl, egy gazzal felvert és csak ritkán lekaszált rét másik oldalán a Rákos-patak csordogált, a partján álló fák sötéten hajoltak fölé.

A ló elsétált a kerítéskapuig, aztán visszafordult feléjük, és Emesére nézett. Mintha azt kérdezte volna, most akkor mi legyen.

– Nem tudom, hogyan – válaszolta.

Adél karba fonta a kezét. Piros virágos pizsamája vékony anyagból készült, fázhatott.

– Azt mondod, ez a ló Pityu?

– Lejöhetek? – kérdezte Firtos (mit is mondott? Tartód?) bizonytalanul. – Biztonságos?

Emese fölkapta a fejét, aztán elmosolyodott. Most legalább visszakapod, gondolta. Amikor én nem értettem semmit, te voltál fölényes. Intett neki.

– Gyere le nyugodtan. Adél nem bánt. – Nagynénjére kacsintott, aki csak felvonta a szemöldökét.

– Hogy történt?

– Amikor Anya öt éve visszament, a mostohaanyja elvarázsolta. Most hattyú. – A madár a vízen. Ott hagyták. A füvet nézte Adél lába előtt. – Apa meg akarta menteni. Azt hiszem... éjszakánként Héterdőbe próbált bejutni. – A nagynénje bólintott. – Te tudtad? Hát persze, hogy tudtad. Csak előlem hallgattatok el mindent. – Elfintorodott. – Aztán... Bejutott. Cserébe én... – Elhallgatott, megint belekezdett: – Elcserélt engem a bejutásra.

– Az idióta! – suttogta halkan Adél.

Emese érezte hátán a ló leheletének melegét, aztán a bársonypuha orr a nyakához ért. Odanyúlt, és megsimogatta, de nem nézett oldalra. Nem haragudott már Apára. Csak fájt neki az alku.

– Tehát? – Adél a folytatásra várt.

– Aztán az Özvegy elkapta. Meg engem is. De Firtos meg... egy férfi segítettek megszökni. Láttuk a gyertyádat – nézett fel.

– Örülök, hogy volt haszna – mondta nagynénje, és végigsimította homlokán. – Beszéltem Pityuval, mielőtt elindult. Azt mondta, Lónáért megy, tudja, hol van.

Mindketten a lóra néztek.

– Na, és most mi legyen? – kérdezte Adél. Közelebb lépett, és megcibálta a táltos sörényét. – Tudod, hogy apád sokszor vitt a hátán, amikor még kicsik voltunk? Lehet, hogy most megint vihet. – Végigsimított a nyakán, aztán megdermedt. – Mi történt vele?

A korbácsütések mentén rózsaszín volt a szőr, ahol Emese lovaglás közben beledörzsölte a vért.

– Az Özvegy volt – mondta halkan. – Miattam történt.

Adél ránézett.

– Sajnálom. El kell majd mondanod, miféle hely az, ahol ilyesmi megtörténhet – mondta halkan. – De nem most. Később.

– Valahogyan vissza kéne változtatni. Tudod, hogyan? – fordult Firtoshoz.

Az emberke elvigyorodott.

– Inkább csak sejtem.

– És?

– Nem árulom el. Nem sürgős nekem, hogy az apád kitekerje a nyakamat.

Fölkapta a fejét. A hegyes fülű, szőrös képű emberkére nézett: bíborvörösen villant ki az ínye, ahogy vigyorgott.

– Ó, persze! – mondta. A szavak húzták a száját. – Hiszen őt is csapdába csaltad, igaz?

Szürke volt a reggel. Fázott. Hát persze, gondolta. Elfelejtettem, kicsoda. Ha egyszer segít, nem jelenti azt, hogy mindig fog. Mint a többi tündér.

Mint az emberek.

Homlokára szorította kezét. Gondolkodott.

– Oké – mondta kisvártatva.

– Apa táltos lett, ugye?

A ló válaszul felnyihogott, és dobbantott a patájával. Bár füvön állt, szikrák pattantak föl a földről.

– Akkor próbáljuk meg a parazsat.

A ló felkapta fejét, szeme tágra nyílt. Adél is megütközve nézett rá.

– A mesék ezt írják – mondta szabadkozva. – Én is tudom, hogy az nem ugyanaz. Hogy a tündérek mások. Igazából. De megpróbálhatjuk... nem?

Adél idegesen elkaccantotta magát.

– Akár. Én már semmin nem lepődöm meg. Ebben a családban ilyen ügyekben nem én vagyok a felnőtt. Remélem, annyi esze Pityunak is van, hogy ha égeti, nem nyúl hozzá. Bár, ahogy ismerem...

A ló meglökte vállát a fejével. Adél ránézett, aztán legyintett.

– Jó. Hozom a talicskát. Ne gyújtsátok fel nekem a kertet!

Emese sóhajtott, és a lóhoz lépett. Átölelte a nyakát.

– Remélem, működik – mondta halkan. – Egy szülőre mindenképp szükségem van. Oké? – Még mondani akart volna mást is, de valahogy nem fértek ki torkán a szavak. Szűknek érezte a gégéjét.

A ló nem mozdult, csak a fejét biccentette meg kissé.

– Mindjárt segítek Adélnak – motyogta sokára, amikor a zörgést és a káromkodást meghallotta a fészerben. – Csak állok még egy kicsit. Egy icipicit.

Nem bánta, hogy csatakos lesz. Állt, és arra gondolt, hogy már majdnem otthon van. Már csak egy kicsit kell továbbmennie.

* * *

Tartód tanácstalanul és félve állt az ismeretlen kertben. Még a szagok is mások voltak, mint odahaza: mintha por ülte volna meg a levegőt – nehéz volt, nyomta tüdejét. A Rengeteg fái nélkül tágnak tűnt az égbolt, sivárnak a föld. Nemigen mert megmozdulni, részben, mert tartott a gyerek nagynénjétől, részben, mert nem tudta, mit tehetne.

Haza tudnék jutni egyáltalán, ha akarnám?

Reszketett a füle. Ha itt kéne maradnia az emberek között, ezen a földön...

A fészerajtó megnyikordult.

– Ennek jónak kell lennie. Kicsit malteros, de meg fog felelni – mondta a lány nagynénje, és kitolt maga előtt egy talicskát a fűre. Ránézett a lóra. – Mert nem mostad ki rendesen.

A táltos lehajtotta fejét, és úgy pillantott fel, ál-bűnbánóan.

– Fa? – kérdezte Emese, aztán Tartódra villant a szeme. – Te is segíthetnél ám.

Az emberke odaszökkent. Jó volt tenni valamit, még ha csak annyit is, hogy fát hordjon a talicskába a fészerből. Bent sötét volt: por- és pókhálószagú, amely mintha nyirkosan a bőrére tapadt volna. A fahasábokat is beszőtték a szürke szálak, kabátjára tapadtak, karján apró ászkák futottak végig.

Csak beszórta a fát a talicskába. Rendezzék el az emberek, ahogy akarják. Talán lesz idejük meggyújtani, amíg az Özvegy ideér. Mert arról kétsége sem volt, hogy utánuk jön. Olyan volt, akár az ura. A sárkányok sem engedik el soha azt, amit az agyaraik közé kapnak. Csak remélni tudta, hogy előbb a lány és a táltos után megy, velük több elszámolnivalója van. Addig ő talán elsomfordálhat, ideig-óráig megúszhatja ép bőrrel. Aztán majd kitalál valamit. Eddig mindig a talpára esett, miért lenne most másként?

Gerincén azonban még mindig jéghideg lehelet futkosott. Sok volt benne Firtosból. Vagy Tartódból túl kevés.

Ezen elgondolkodott. Másmilyen érzés volt Tartódnak lenni, mint máskor, ugyanakkor nem volt eléggé Firtos sem. Mintha nyitva felejtett volna egy zsilipet, és a két fele elkeveredett volna, hogy megint olyan legyen, mint régen, Tündérországban, mielőtt megdézsmálta volna a csodabarackost. De mitől változott meg?

Mert nyitva hagytam egy ajtót, ahelyett, hogy rácsaptam volna a másik felemre? Megrázta a fejét. Milyen butaság! Ez olyan... emberes dolog.

De a bajsza alatt mosolygott. Ha sejtettem volna... Pedig azt tudtam, hogy a feloldás mindig egyszerű, de az Özvegyet sosem kérdeztem róla, Rabonbán meg éppolyan tanácstalan volt, mint én.

Erről eszébe jutott Rapsonné, és bajsza alól lehervadt a mosolya.

A piros ruhás nő bement a házba, és egyedül maradtak a kertben.

– Utánunk jön, tudod – fordult Emese felé.

A gyerek ránézett. Szeme nagy volt és komoly.

– Gondolom. Mit tehetek?

– Kérd meg a nagynénédet, hogy varázsolja el!

A lány csak bámult rá.

– Adél? Nem tud varázsolni. – Elmosolyodott. – Csak vicceltem az előbb. Tényleg nem. Ő ember, egészen az.

– Akkor neked kell.

Emese leguggolt, és kis gallyakat kezdett a fahasábok közé dugdosni. Sokáig nem szólt semmit, csak az ajka keskenyedett el.

– Kicsit... sok ez.

Tartód bajsza megremegett.

– Hát nincs más – közölte nyersen. – Neked kell.

Erre felkapta a fejét, és dühösen ránézett, de a pillantása félig sem volt olyan fenyegető és fagyos, mint az Özvegyé, mire ő pimaszul rávigyorgott.

– Neked kell megvédened a bőrömet – ismételte. – Meg mindenkiét, a magadét is beleértve.

– Akkor jobb is, ha hozzáfogok, nem igaz? – pattant fel mérgesen, és elfordult tőle. Egy pillanatig csak állt, aztán morgott valamit az orra alatt, és bement a fészerbe.

A nagynénje visszatért, kezében egy dobozkával és egy köteg papírral.

– Emese? – fordult a ló felé. Tartódra egy pillantást sem vetett, sőt ha akár csak észrevette a szeme sarkából, rögtön elkapta tekintetét. A táltos a fészer felé intett fejével. Sörénye ostorként csapott fel.

A nő a talicska fölé hajolt, és kezével csinált valamit. Sercenés hallatszott, és a következő pillanatban már láng táncolt a tenyere fölött.

Még hogy nem tud varázsolni, dohogta Tartód.

A papír hamar lángra kapott, széle feketén összepöndörödött, mintha sötét virág csukódna össze.

A pókhálók nyom nélkül leperzselődtek, a lángok csíkokat festettek a hasábokra, aztán aprókat haraptak a fába.

– És mi lesz, ha ideér? – kérdezte a lány a fészerből kilépve.

Tartód megrázta magát. Égett a nyakcsigolyája.

– Alighanem megöl mindnyájunkat. Elsősorban téged. – Reméljük, jobban bököd az oldalát, mint az árulásom, tette hozzá gondolatban.

– Viccelsz.

– Nem én.

Erre megállt, kezében lógott a szerszám, amit előkeresett. Aztán ledobta a földre, és lerogyott maga is.

– Emese? – fordult oda hozzá a nő.

– Hagyjál! – Még a fülét is befogta.

– Te érted ezt? – kérdezte a nő a táltostól.

A ló a lányhoz lépett, és a nyakába fújt. Emese nem vette le füléről a tenyerét, de nem is húzódott el. Behunyta szemét.

– Nos. A parázs ránk vár.

Tartód kihozott a fészerből még néhány hasábot, és ledobta a fűbe a talicska és a lány közé. Emese nem mozdult, úgyhogy meghúzta a haját.

– Hé!

– Ezt nem csinálhatod sokáig, tudod.

Szerette volna, ha a közömbös tekintet felenged, ha a gyerek megelevenedik végre. Rajta áll, hogy időt nyernek-e. Viszketett a tenyere, hogy felpofozza, hátha...

Ám ekkor a lány fölkelt a földről, és leporolta a térdét.

– A következőt fogjuk tenni.

Hangja reszketett, de alig, egyébként érzelemmentes maradt. Tartód vállat vont. Mit számít, másnak mi és mennyire nehéz? Csak csinálja.

– Ugye engem követ? Minket követ...?

Bólintott.

Emese felvetette a fejét, és a nagynénjére mosolygott. Tartód látta, hogy a mosoly a szájánál kezdődik és ott is ér véget, valójában levehetné, mint egy rosszul felragasztott álbajszot, de nem szólt.

– Adél, megtennél valamit? – Kis szünet. – Öltözz fel, és menj át a házunkba! A padláson van egy... kard. Keresd meg, és hozd ide, légy szíves! Megteszed?

Adél összevonta a szemöldökét.

– Egy kard?

Emese bólintott.

– Mi addig megnézzük, működik-e ez a parázsos dolog. Sietnél?

Adél kicsit megrázta fejét.

– Fogadjunk, hogy ez is olyan tündéres dolog. De jó. Persze – mondta, és még mindig homlokráncolva a házba sietett.

A lányra nézett, aki fölvette a földről a leejtett szerszámot.

– Kard? – kérdezte csodálkozva Tartód. Ha lenne fegyverük...

– Nincs kard.

Emese a nadrágjába törölte izzadó tenyerét, és kihívóan nézett rá. Merjen csak szólni! Az emberke azonban hallgatott. Sose vitatkozott tündérasszonyokkal nyíltan. Veszélyes mulatság volt, túl sovány jutalommal.

– Rakd a tüzet! – sóhajtott Emese, és a füvön átsétált a veteményesig. Az egyik parcellán még épp csak kidugták fejüket a növények, mintha a föld rügyezett volna. Oda térdelt le, és a szerszám hegyével rajzolni kezdett.

* * *

Néha fölnézett a rajzról, de akkor mindig elveszítette a kapcsolatot a vonalakkal. Szédítő volt, mint amikor a háromdimenziós képet csavarni kezdi az ember, és a tekintete is tekeredni akar. Nem merte elengedni a csavarhúzót.

Nem merte elengedni a vetemény lelapogatott földjébe karcolt mintát.

– Kész a parázs – jelentette az emberke. Emese biccentett, de guggolva maradt és rajzolt tovább. Mélyen belenyomta a csavarhúzót a talajba, hogy biztosan megmaradjon az ábra akkor is... Nem tudta, mire számít. Mi fog történni? Szélvihar jön? Eső?

Mindegy, ez megvédi. Amíg benne állnak, megóvja őket. Ez a jel volt az ajtajukra vésve, ez volt az első, amit az anyja megtanított neki, még ha eddig nem is működött soha. Védelmet ad. Beleöntötte erejét a rajzba, karján futott végig a hatalom, hogy aztán a csavarhúzó leföldelje. Savanykás szag csapta meg az orrát. Izzadt.

– Miért küldted el?

Az emberke megállt előtte. Nem nézett fel a rajzról, de látta a szőrös, törékeny ujjú lábakat. Mint egy nagy egéré.

– Mert csak így tudok mindenkire vigyázni – mondta. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez... ez itt működni fog. Érzem, hogy mit kéne tenni, de... Ez csak vázlat. Egy kroki.

Nem volt képes jobban megfogalmazni. Tudta, hogy köze van az ábrához, hogy összekapcsolódnak, de azt is, hogy sokkal pontosabb is lehetne, ha gyakorolna. A különbség a kroki és a rendes rajz között.

De elégnek kell lennie.

Nem mondogatta magának többször, úgysem hitte volna el akkor sem.

– Adél nagyobb biztonságban van nálunk. Amíg keresi a kardot...

Nemrég ment el, ha jól számolja, legalább fél óra, míg oda-vissza megjárja az utat, és aztán ott van a keresés is. El fog tartani egy darabig, mert Adél nem fogja elhinni, hogy nem létezik fegyver.

– Nem segíthetett volna?

– A családomból nem bánthat mást – nézett fel. Tartód hátrahőkölt kissé. – Én meg nem tudok... mindenkire figyelni.

Visszafordult a rajzhoz, és behúzta az utolsó vonalakat. Erős volt. Elnagyolt, de erős.

Amikor felállt, térde megroggyant. Elnyomtam egy ideget, gondolta, és óvatosan kitámolygott az ábra közepéből. Még mindig hiányzott néhány vonás, de azokra majd csak akkor lesz szüksége, ha már megérkezett az Özvegy. Ha ugyan megérkezik.

– Ha Adél hamarabb érne vissza, mint az Özvegy – mondta –, neked kell elcsalnod innen megint. – Azzal lenézett az emberkére.

– Mégis hogyan? – kérdezett vissza csípősen.

– Találd ki! – mosolygott rá. – Ez már a te felelősséged.

Visszakaptad, gondolta. Nesze.

A füst az orrát facsarta. A talicskából dőlt a meleg, és hasában, akár a főnixtojások, vörösen izzott a parázs. Belenézett. A levegő remegett a tüzes halom fölött, és a hő megcsapta az arcát. Köhögnie kellett.

A túloldalról a táltos hajolt a talicska fölé, és óvatosan prüszkölt egyet.

– Szörnyen forró. – Emese könnyezett, és elfordította fejét, hogy szippantson a hajnali levegőből. Hasán érezte a talicska felől áradó meleget. – Lehet, hogy mégse kéne...

A táltos lehajtotta fejét, és orrával megbökte a parazsat.

– Ne! – Már nyúlt volna, hogy félrelökje a lovat, de aztán keze megállt a levegőben. A táltos fölnézett, kicsit tágabbra nyitotta egy pillanatra a szemét, ahogyan Apa szokta, kacsintás helyett, aztán beleharapott a parázsba.

Rossz volt nézni. Szinte érezte saját száján a forróságot, a kipattanó hólyagokat, és önkéntelenül rászorította tenyerét. A ló azonban nyugodtan elrágta a parázsfalatot, lenyelte, majd újra lehajolt.

– Látom, meg bírja enni – jegyezte meg hetykén az emberke, és kabátzsebébe dugta a kezét.

Emese nem bírta levenni tekintetét az apjáról, noha fájt neki a látvány, hiába tudta, hogy a lónak nem árt a parázs. Csak a hőt érezte arcán és hasán, és torkában a füst karmait, amelyek köhögést szakítottak ki belőle. Nehéz volt elhinnie, hogy mást nem bánt a forróság.

A parázs egyre fogyott, a ló egyre mélyebbre kotort a talicskába. Még maradt az alján valamicske, amikor egyszerre csak felemelte fejét, és elhátrált.

Lassú volt a változás, mégsem tudta volna megmondani, pontosan hogyan zajlott le. A ló felágaskodott, megpördült a tengelye körül, sörénye lebbent. Orrlyukaiból füst szivárgott. Aztán önmagába omlott, Emese pedig ráharapott a mutatóujjára, hogy fel ne kiáltson. Csak a változó körvonalakat látta, a fakóarany sörényt, ahogy egyre húzódik vissza, a zsugorodó végtagok rándulásait.

És hallotta a hangot, az elnyújtott hörgést, és összerándult a gyomra, mintha neki fájna a megevett parázs.

Aztán Apa térdre esett a füvön. A háta fehér volt a reggeli fényben, csak a korbács csíkjai vöröslöttek rajta. A karja, amelyre támaszkodott, remegett.

Odarohant, el az emberke mellett, aki magában motyogott valamit, el a talicska mellett, amelyben még mindig füstölgött a parázs, és a következő pillanatban már ott volt Apa mellett, és a nyakát ölelte. Nem emlékezett, mikor térdelt le.

– Köszönöm – mondta Apa halkan.

– Szia – mondta, és addig sírt, míg fel nem támadt a szél, és el nem hamvadt a parázs. Apa bőre kihűlt.

– Fel kéne öltöznöm.

Hagyta, hadd fejtse le magáról. Bábunak érezte magát, mintha egész teste elzsibbadt volna, csak a tekintete volt eleven, követte Apa arcát.

Jól van, jól van... zúgott agyában. Nem kell küzdenem, itt van Apa. Itt van.

A feszültség vízként folyt ki belőle. Érezte, hogy Apa homlokon csókolja, és megszorítja a vállát.

– Rögtön jövök.

Emese visszafordult az emberke felé.

– Na? – kérdezte diadalmasan, és mosolya fel akart repülni ajkáról. – Na, ehhez mit szólsz?

Tartód nem mosolygott vissza.

– Visszaváltoztattuk!

– Szerinted a házban marad még egy darabig? – kérdezte az emberke. Feszült hangjától Emese összezavarodott.

– Miért?

Tartód nem válaszolt, csak felnézett az égre.

– Miért? – kérdezte ismét, de még meg sem fordult, amikor már tudta, mit fog látni: egy sötét felleget Gödöllő fölött, ahogy maga köré szippantja a szelet, és a közepében szürke szoknya lobog.

Valami megint csípte a szemét. Már nem a füst.

* * *

Firene megragadta a varázslat füstként tekergő végét, és ő is a levegőbe bökött ujjával, készen arra, hogy beleírja a mintát. Mielőtt belefogott volna, Lónára pillantott.

Milyen elszánt, gondolta.

Leengedte a kezét.

– Nem akarom ezt – mondta.

Lóna féloldalasan nézett rá.

– Félsz tőlem vagy belátod, hogy jogom van ahhoz, amit akarok?

– Félek tőled – válaszolta őszintén. – Félek attól, hogy hiába változtattalak vissza, hogy hiába jött ide a lányod. Félek, hogy hiába mondanám, hogy ne menj, mégis elmész az anyám után, és ezen nem tudok változtatni. Akár küzdök ellened, akár nem.

– Ezért inkább nem küzdesz?

Vállat vont. Meglepte, mennyi keserűség maradt benne még mindig. Olyan sok rakódott le, sosem tudja majd mind felköhögni.

– Erősebb vagy nálam.

– No, ezúttal igazat mondtál – nevette el magát Lóna, és ő is leengedte a kezét. – És valóban, az anyád után megyek.

Firene kilépett a kapun, és lesétált a tóhoz. Ruhája szegélye még mindig nedves volt, vonódott a kavicsokon.

– Az anyám után, vagy a tieid után? – kérdezte föl sem nézve a vízről.

– Az ugyanaz – felelt Lóna kisvártatva.

Túl sokat késtél a válasszal, gondolta Firene, és a túlpart fáinak szürkészöld vonalát nézte. Nem akart belegondolni, hogy ő mit tett volna máshogy, jobban. Nem akarta...

– Nekem kellett volna elmennem Istvánnal! Nekem kellett volna gyereket szülnöm neki. Ha lenne olyan lányom...

– De ő az én lányom – szakította félbe Lóna.

Forró homlokára szorította kezét.

– Ő az én lányom, és tudom, mit gondolsz – folytatta a húga. – Nem voltam mellette öt évig, nem tudom, milyen ember lett belőle, nem láttam öt évig nevetni, sírni, nem tanítottam meg semmire... De ez az anyád hibája.

– A te hibád – nézett vissza rá, és ezúttal állta a tekintetét.

Egy pillanatra azt hitte, mégis elkezdődik ismét, a kezek a levegőbe lendülnek, és valami, valaki ismét megváltozik. De aztán Lóna lesütötte a szemét.

– Szeretném, ha elmennél – mondta Firene. – Ha annyira akarod, tied lehet az ezüsterdő. De egy darabig nem szeretnélek látni.

Visszafordult a tó felé.

– A lányodat azért ideengedheted – szólalt meg aztán száraz szemmel. – Még nem volt alkalmam megköszönni neki.

Háta mögött tollruha suhogott, aztán mellette totyogva nekifutott a hattyú, hártyás lába fröcskölve taposta a vizet. Nézte, ahogy nehézkesen felemelkedik a levegőbe, és meglendíti hatalmas, hófehér szárnyait, és csak akkor döbbent rá, hogy már úgy beszélt az ezüsterdőről, mintha az övé lenne.

Nem követte a tekintetével a hattyút, hanem visszament a várba. A kaput sem csukta be.

Neki nincs már kitől tartania.

* * *

Nem, nem, nem, visszhangzott agyában, és talán még hangosan is kimondta, bár nem hallotta tulajdon hangját az orkán süvítésében. Maga elé tartotta a kezét, de így is szemébe vágott a szél, hunyorognia kellett.

Tartód megcibálta a pólóját. Amikor lenézett, az emberke félelemtől vicsorgó pofájának látványa feloldotta dermedtségét.

– Gyorsan! – nyüszítette, de akkor már Emese megragadta a vállát, és húzta magával a veteménybe rajzolt minta felé. A szél a földet is felkapta, szétszórta a levegőben. Ám jó mélyre véste a vonalakat, még mindig látszottak.

Nem nézett hátra. Térdre rogyott a földön, maga mellé rántotta Tartódot, aki elterült, majd felkapta a csavarhúzót, és belevágta a hegyét a földbe. Rángás futott végig a kezén, majd elzsibbadt, mintha áram ütötte volna meg. Ismét érezte a mintázatot. A hiányzó vonalak helye viszketett.

Sietve behúzta őket, térden kúszva pördült meg tengelye körül, hogy háta mögött is kiegészítse a rajzot. Az emberke összekucorodva lapult mellette, fülét lapockájáig simította vissza.

Csak aztán nézett fel.

– Az ott... – szaladt ki száján, amikor megpillantotta a közelgő, szürke felhőmagot, amely már a ház fölé ért, és a tetőcserepeket szaggatta. Benne az öregasszony, kezében fénylő kulccsal, és egy fekete gúnyás férfi, akit átkarol.

– Rabonbán – mondta Tartód, és szájához emelte kezét. – Ő is...?

Jól van, akkor hát ő is az Özvegyé, gondolta, és felegyenesedett a rajzolt minta közepén, markában a csavarhúzóval. A szél süvítését még mindig hallotta, de már nem lobogott a haja. Nem érdekes. Apa itt van.

Mégis remélte, hogy a házban marad.

A felhőből puhán a kertbe ugrott az Özvegy. Rabonbán ernyedten zuhant le, és a földön fekve maradt. Köpenye úgy tekeredett rá, akár egy hálózsák.

– Nem értem...

– Fogoly – mondta Tartód, és mögé húzódott, belekapaszkodott a lábába. – Nem érted? Az Özvegy elfogta, miután minket kiszabadított.

– Az szívás – mondta erre, de tekintete már az Özvegyét kereste, és amikor megtalálta, Rabonbánról teljesen megfeledkezett. Csak egy pillanatra néztek össze, de arra az időre szélcsendet érzett, és a vér dobolását a fülében.

– Nagyobb fejfájást okozol nekem, mint anyád. Talán sündisznóvá kéne változtassalak.

Emese kicsit kihúzta magát. Az öregasszonyon nem látszott, hogy azonnal rá akarna támadni. Mintha csak beugrott volna teára.

Egy felhőn? – kérdezte egy hang belül. Ugyancsak megmozgatott minden követ, hogy beugorjon.

– Látom, tudsz valamit – folytatta az Özvegy, és a mintára nézett. – Gondolod, hogy megvéd tőlem?

– Miért nem próbáljuk ki?

Az ég dörgött a fejük felett. Noha már kelnie kellett volna a napnak, sötét szürkület uralkodott.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte. Magabiztossága megingott.

Az Özvegy elmosolyodott.

– Még nem tudom. Kipróbáljuk? – És magasba emelte a kezét a kulccsal. Intett vele. A fém izzó nyomot húzott a levegőbe, Emese marka pedig összeszorult a csavarhúzón. Az Özvegyet nézve megfeszült.

Fény villant, csattanást hallott, mintha közvetlenül a füle mellett leejtettek volna egy fémlavórt, aztán furcsa szagot érzett, mintha a vihar tapintható közelségbe tolakodott volna, elektromos illata orrába tolult. Fölkiáltott, térdre hullott, kezét feje fölé emelte, ám nem történt semmi más. Nem csapott belé a villám.

De nem az Özvegyen múlt. A rajz óvta meg.

Halk kacagást hallott két mennydörgés között. A fekete kupac az Özvegy lábánál megmozdult, és felült.

– Karma nőtt a kismacskának.

Az Özvegy viperaként fordult felé, és a kulccsal az arcába vágott. Rabonbán késve hajolt el – a reccsenést még a viharban is hallani lehetett.

– Ha neki nőtt is, a tiéd hiányzik.

– Akkor is örülök – válaszolta a férfi sziszegve. – Akkor is örülök, hogy nem tudsz ártani neki, sárkány ribanca!

Az öregasszony arca kigyúlt, mintha lidércfény lobbant volna a szemében.

– Sárkány ribanca, azt mondod? Hát lásd, mit teszek a sárkányvérrel! – Azzal visszafordult a veteményes felé, és mindkét kezét maga elé emelte. Ujjai táncolni kezdtek a levegőben, és a fellegkulcs körül csomóvá sűrűsödött a köd.

– Kitart a rajzod...? – kérdezte vacogva Tartód. Ujjai rókacsapdaként vájtak a lány lábába.

– Nem tudom – mondta. Keze kifehéredett a csavarhúzó nyelén. Kereste az ábrát, ezt, vagy egy újabbat, de agyában nem volt más, csak félelem. – Remélem.

Felnyögött a fészer. Meginogtak a gyümölcsfák. Aztán, amikor a kisebb kövek, gallyak, kihűlt parazsak felszökkentek a levegőbe, és rángatni kezdte őket a szél, a ház felől futva megérkezett Apa.

Ő látta meg először, és már majdnem felkiáltott, de végül az ajkába harapott.

Állítsd meg! – üzente. A kérést egyetlen kétségbeesett pillantásba sűrítette, és apja felé lökte. Minden idegszálával azt akarta, hogy értse meg, kapjon fel egy követ, vagy rántsa a földre az öregasszonyt, mindegy, csak vessen véget ennek, mielőtt...

A kis barackfa törzse megcsavarodott.

A tekintete árulta el.

– Azt már nem! – rikoltotta az Özvegy, és Apa felé pördült, szürke szoknyája súlyosan csattogott, akár a vitorlavászon. Ahogy intett, kiszakadt a földből a barackfa, gyökeréről göröngyök repültek szerteszét.

– Dögölj meg! – sikoltott fel Emese, és már majdnem kiugrott a körből, de Tartód belekapaszkodott, és visszarántotta. Elvesztette az egyensúlyát és elesett.

A fa pörögve csapódott Apának, és nekisodorta a ház falának.

– Nem! Nem! Nem! – kiáltozta, és lerázta magáról Tartód kezét.

– Ha kilépsz, megöl téged is!

Erre pofon vágta az emberkét.

– Akkor sem hagyom!

Az ágak, kövek, parazsak, göröngyök mind Apára záporoztak. Felette a tetőcserepeket feszegette a szél, majd lesodorta rá azokat is. Rabonbán megmozdult, de aztán összegörnyedt megint.

Emese reszketett. Nem a hidegtől. Nem a félelemtől. Félresöpörte Tartód kezét, aztán letenyerelt a földre, és eltörölte az előtte lévő vonalakat.

Érezte, ahogy a mágia szétbomlik, a fonalak összegubancolódnak, elszakadnak. Még mélyebbre vájta földbe.

– Elment az eszed, te lány! – visította Tartód. Emese apró öklök kalapácsütéseit érezte a hátán.

A rajz nagyja még ott volt, de megtört. Csak egy hiányos minta volt, földbe vésett ornamentika.

Apa küzdött, letépte magáról az ágakat, visszahajította az Özvegy felé a köveket, ám azok nem érték el, és végül a lezáporozó cserepek betemették. Az öregasszony a vihar szemében állt, ajka keskeny és kérlelhetetlen volt, akár az újhold.

– Hé! – kiáltotta Emese rekedten. – Ide nézz, nagyanyó!

A levegőbe szúrta a csavarhúzót, és rajzolni kezdett. Fogalma sem volt, mit, de érezte a dühöt, a forróságot, hogy ártani akar, és biztos volt benne, hogy előbb-utóbb rátalál a mintára. Vagy az őrá.

– Nem tudod legyőzni, te szerencsétlen! – kiáltotta a háta mögött Tartód.

– Nem baj.

Az Özvegyet nézte, miközben rajzolt, látta, ahogy mozdul, az ő keze is megrebben, és intésére hullani kezd valami az égből. Valami hideg és kemény. Ám a szeme sarkából Apát nézte a törmelék alatt. Mozdulj meg! Mozdulj!

Amikor fejét megütötte a jég, feljajdult. Mintha szekrény sarkába vágta volna. Megszédült. Kinyújtott karja megremegett, amikor a jégdiók végigvertek rajta, és a csavarhúzó hegye kilendült. Elvesztette a rajzot.

Nekikezdett megint. Apa lassan feltápászkodott, de homlokából szivárgott a vér.

Menj innen! – gondolta, aztán felkiáltott: – Menj innen!

Apa meggörnyedt a jégverés alatt, de határozottan megindult az Özvegy felé. Mennydörgött az ég, és az öregasszony tekintete fellángolt.

– Vége – mondta az Özvegy nyugodtan.

Villámot fog hívni, futott át Emese agyán. Rám vagy Apára...?

Ujjai alig mozdultak. A minták szétfutottak előle, eltűnt a rendszer a világból.

Rabonbán a földön vonaglott, fel akart állni, de minduntalan visszaesett. Arca idegen volt, az eltorzult izmok túlvilágivá tették.

– Segíts! – kiáltott rá Emese.

Rabonbán felnézett. A tekintete meztelen volt, sütött belőle a nyers esdeklés.

Az ég felragyogott, és Emese úgy érezte: zuhan.

– Segíts, és segítek rajtad! Megkeresem neked a szívedet! Ígérem!

* * *

Az ígéret elhangzott.

Nem volt átmenet. Az egyik pillanatban még szorongatta a kín – miért próbáltál segíteni, ha tudtad, hogy úgysem fogsz tudni, ostoba? –, és a varázsigék helye üresen kongott agyában, a következőben már készségesen tolultak nyelvére. Az abroncsok szorítása enyhült.

Látta a magasban a dühös kosként egymásnak rontó felhőket, a szarvaik közt villogó villámokat. Mintha láthatatlan kéz gyűjtötte volna markába a fényt és az erőt, hogy aztán lesújtson.

Már az is csoda, hogy hamarabb nem tette. Amikor a gyerek eltörölte a védelmét...

Ostoba. Bátor, de ostoba.

Megrázta fejét. De hát mit vártál? – kérdezte magától. Hogy majd ő egymaga megváltoztatja Héterdő rendjét?

A szavak megbizsergették a nyelvét, úgy peregtek róla, minta borsószemek. Visszhangjuk kopogott fülében. Míg hátát verte a jégeső, egészen másfajta szél támadt fel.

Látta az Özvegy lábát, hallotta a gyerek zihálását, és tudta, hogy nincs ideje. Fölugrott, és elkapta az öregasszony derekát.

A földre zuhantak. A csontos test alá szorult, és hallotta az Özvegy meglepett kiáltását, ahogy kiszorult belőle a levegő. De a keze máris lendült. Siess! – kiáltott fel benne a figyelmeztető hang, és már nyúlt is, a körmök a tenyerébe vájtak. A levegő sistergett, ahogy a minta első vonala megjelent benne. De megrántotta a kezet, és a rajzolat megtört. Még időben.

Megszorította a csuklót, szét akarta morzsolni, térdét az Özvegy ágyékának nyomta. Összenéztek. Ilyen közelről még sosem látta Rapsonnét.

Gyűlöletet várt, és talált is a kék tekintetben, sokkal több volt benne azonban valami más, amit túlontúl jól ismert. Magány. Egy pillanatra megingott, enyhült a szorítása. Aztán rázáporoztak a tetőcserepek.

Széttörtek a fején, belehasítottak a bőrébe, kiverték a szavakat a szájából.

Az Özvegy elmosolyodott, nyitott szájjal, hangtalanul nevetett rá, és szinte magától megmozdult másik kezében a fellegkulcs.

Bakancs taposott rá a csuklójára. Rabonbán felnézett a gyerekre, aki összeszorított szájjal megcsavarta sarkát, lehajolt, és kitépte az öregasszony markából a kulcsot.

Visszanézett az Özvegyre, mélyen a tekintetébe fúrta pillantását, és megszólalt.

– Vége, valóban. – Aztán tovább beszélt, szájáról megrészegedve szökkentek fel a szavak. Kiénekelte a levegőből a szelet, elsimogatta az égen a felhőket. Csitult a vihar. Rabonbán beszélt. Kedves, fenyegető, szigorú és könyörgő szavak patakzottak ajkáról, és az Özvegy arca eltorzult. Végül az öregasszony elfordította a fejét.

Rabonbán lassan felállt, és az égre pillantott. Még mindig borult volt, de már nem hullott belőle sem jég, sem eső. Csak egy viharos égbolt, zápor után.

A gyerek még mindig a markában szorongatta a fellegkulcsot. Elhátrált az Özvegytől, de nem vette le róla a tekintetét.

– Most? Most mi legyen?

– Öld meg! – hangzott a vetemény végéből, ahol Firtos kuporgott a ribizlibokrok alatt. – Öld meg, mert amíg él, veszélyt jelent rád és a tieidre.

A lányon borzongás futott végig.

– Nem hiszem, hogy...

– Jogod van megölni – lépett hátra. Az Özvegy a gyereké volt. Ugyan ő döntötte le, a bosszú azonban nem az övé. A végzetnők figyelnek, gondolta. Még itt is. Hiába az emberek földje ez. Rapsonné a gyereké. – Azt javaslom, tedd meg minél előbb! A kezedben a kulcsa.

Emese lenézett a kezében szorongatott kulcsra, aztán az Özvegyre. Az öregasszony büszkén tekintett vissza rá.

– Azt hiszed, nem tudom megtenni – mondta a lány halkan. Ahogy beszélt, úgy erősödött a hangja. Rabonbán egyszerre sajnálta és érzett büszkeséget. Az anyja vére, gondolta. A mienk. – Azt hiszed, gyerek vagyok, és nem tudok annyira haragudni... nem: annyira gyűlölni, hogy képes legyek megölni téged. De én azt hiszem, tudok.

Csend támadt. Emese a kulccsal babrált, aztán felszegte a fejét.

– De. Azt hiszem, meg tudom tenni.

Rabonbán látóterének peremén valami mozdult, aztán István lépett az Özvegy elé, és eltakarta előlük.

– És megteszed?

* * *

– Megteszed? – ismételte István. – Elhiszem, hogy meg tudnád tenni: nem csak képes lennél elszánni magad rá, de végig is tudnád csinálni, biztos vagy benne?

Emese felé fordította az arcát, és a látványtól István torka elszorult. Mikor volt utoljára ilyen sebezhető? Ilyen eleven?

Mikor láttam utoljára úgy igazán?

– Nem szabad.

Emese feszült arca kioldódott, minta rugó.

– Megtiltod? Téged is bántott, ott voltam! Azt ne mondd, hogy megbocsátottál neki, mert nem hiszem!

– Nem mondom. Nem is lenne igaz. – Úgy helyezkedett, hogy Rabonbán se árthasson az öregasszonynak.

– Nem bocsátottam meg neki... mégsem ölheted meg. Nem érzed?

– Nem értem – szólalt meg mély hangon a lovas. István rá sem pillantott, nem engedte el Emese tekintetét. Érezte: ha megteszi, elveszíti, és akkor valóban nem lesz többé a lánya. Egy másik lánya lesz helyette, aki kemény, mint az anyja... és aki képes ölni.

– Minden azért történt, hogy te... hogy te más legyél. Jobb, mint ők – mondta. Lóna jutott eszébe, Lóna, akinek elvette a köpenyét, Lóna, akit ott hagytak az erdőben.

– És ha nem lettem jobb? – kérdezett vissza Emese dacosan. – Ha csak ugyanolyan akarok lenni, mint ti? Mint te. Nekem elég. – Szája széle remegett. – Nekem te is elég vagy.

– De hiszen én itt vagyok.

Nem érted? Miért nem érted? István lába remegett. Tudta, hogy nemsokára le kell ülnie. De még nem, gondolta. Még nem. Ha Mese látja, hogy az öregasszony kikészített...

– Itt vagyok. Ez a lényeg. Hagyd az Özvegyet.

Hadd menjen...

– De visszajön – suttogta Emese. Megrázta a fejét.

– Ahhoz, hogy én itt legyek neked, nem kell megölnöd senkit. Érted?

Látta, hogy a szorítása lazul a kulcson, és a homlokán kezdenek kisimulni a ráncok. Homályos volt a kép, mintha esőfüggönyön át nézné. Felmorajlott az ég.

Jól van, gondolta, de hangosan nem mert megszólalni. Visszafojtotta a lélegzetét. Aztán Emese zsebre vágta a kulcsot, és felnézett rá.

Szebb volt, mint az anyja. Előrelépett, hogy átölelje, és már ajkán voltak a szavak: jól van, bátor voltál...

Egészen rövid, szúró fájdalmat érzett csak, de a hangba beleremegett. Amikor a csattanás elhalt – hamar, nagyon hamar –, magával vitt még valamit.

István pedig nem szólt, nem látott és nem élt többé.

* * *

Maga alatt látja a Rengeteg fáit: a mohapárnákat szürke lepedék borítja, felhők gyűlnek az erdő fölé. Az eleven őrfák messze lent felé nyújtogatják ágaikat, ám el nem érhetik. Leejti, felemeli a szárnyát, magasabbra száll, mint a fellegek.

Viszi a szél, viszi a harag, viszi a féltés. Tollai csattognak, alatta szürke mocsár a felhőtakaró, olykor lidércfény villan benne: villámok sülnek ki sziporkázva. Gyorsabban száll, mint eddig bármikor.

Végül összekapja szárnyait, fehér nyílként bukik bele a felhőtakaróba, szemébe vízpermet vág, szél tépázza, nyaka köré felhőfoszlányok nyirkos ujjai tekerednek. Úgy siklik a hűvös levegőben, akár egy lesújtó kard, szisszenve zuhan a föld felé.

* * *

Nem látták az Özvegy kezét, ahogy meglendül, ujjai a levegőt fonják. Ha jobban figyeltem volna, gondolta Emese később évekig, akkor talán észreveszem. Akkor talán nem történik meg.

De nem látták, és amikor Apa háta mögött az öregasszony marka összeszorult a levegőn, hogy megrántsa, már késő volt. A villám felragyogott, és zúgva, csattanva megérkezett. A fény körberagyogta Apát, belebújt a szemébe, aztán kialudt, csak a csípős szag maradt utána a levegőben.

Túl gyorsan történt. Apa már lehanyatlott, amikor Emese rádöbbent, mit látott. Felkiáltott. Nem tudta, mit, csak a nyers hang szakadt ki belőle, aztán már térdelt is. Apa teste meleg volt, de nem mozdult. Nyakán minta futott végig: egy vörös páfránylevél.

Azt akarta, hogy megmozduljon, talán ha megrázza, vagy ha rákiált. Kinyitja a szemét, mely köré vörös karika égett.

Nem lehet, gondolta zsibbadtan. Nem lehet!

– Itt van! – hallotta Rabonbán hangját, és kábultan felnézett. A férfi az Özvegyet tartotta karjában, szorosan markolta a csuklóit. Emese tekintete átsiklott fölötte, nem ismerte fel. Csak az öregasszonyt.

– Megölted – mondta, és megrettent egy pillanatra. Ez az én hangom volna? – El akart engedni, de te megölted.

– Tőle fogadtam volna el könyörületet? – nézett rá az Özvegy, és megvonaglott Rabonbán karjában, de erősen tartották. – Tőle?!

Zsebét húzta a kulcs. Belenyúlt és elővette.

– Biztos tőlem sem fogadnád el – mondta reszketve. Nem tudta, volt-e valaha annyira tele a szíve, hogy most, amikor minden érzés kiszaladt belőle, ennyire üresnek érezze magát. – Akkor felesleges is felajánlani, igaz? – Hangja reszketett. Rabonbánra nézett. – El kell engedned – mondta halkan. – Különben téged is agyonüt a villám.

Kezében vibrált a kulcs, akárha nedves kézzel nyúlt volna laposelemhez. Olyan érzés volt, mint száz mintázat kilógó végét tartani a kezében. Bármelyiket megránthatta volna, hogy működésre bírja: csipkéjükbe belehorgolva esőfelhők, viharfellegek, szélvész, fagyhalál. Érezte tenyerében a villámot is: forró és bizsergető hatalom.

Rabonbán hátralépett, majd köpenyét az Özvegy vállára terítette, és még mielőtt az öregasszony keze teljesen fellendülhetett volna, mondott valamit. Emese nem értette, és nem is bírta megjegyezni – a szavak azonnal kifolytak tudatából. A fekete köpönyeg megmozdult, és az Özvegy teste köré tekeredett, aki égő szemmel nézett vissza rá.

– Nem fogok könyörögni – mondta. – Egy kölyök vagy, és én nem hajolok meg egy sárkányfattyú előtt.

Már majdnem lehívta a villámot. Úgy érezte, szétroppan kezében a kulcs.

– Nem értesz egyáltalán. Nem akarom, hogy meghajolj – mondta. – Apát akarom. – Alig tudott beszélni, a szavak forrók voltak, megdagadtak a torkában. – De az is elég, azt hiszem, ha csak meghalsz.

Fölemelte a fellegkulcsot. Megreccsent az ég, és érezte, hogy bármikor felbonthatja a viharfelhők varrását, kiengedheti a villámokat. Könyékig bizsergette az erő.

Aztán csak várt. Alig látta az Özvegyet, pedig ott volt előtte, szürke-fekete foltja rezzenéstelenül állt előtte. Kezében reszketett a kulcs, ahogy zokogott.

Végül leengedte.

– Nem – mondta. – Nem tehetem.

Lábából kiszaladt az erő. Letérdelt a fűbe, és öklébe szorította a kulcsot. Még nem engedte el a hatalmat, megragadta, hadd érezze, ahogy bőrén pezseg a villanyosság, ahogy áramlik benne, körülötte és az égen a rajzolatok folyama. A vihar szemében térdepelt, és fogát összeszorítva várt, amíg elmúlik a késztetés, hogy használja is az erőt.

Nehéz volt elengedni.

Nem kezdődhet újra.

Le akart sújtani a villámmal, visszaadni, amit Apa kapott, pedig ő csak...

Nem kezdődhet újra az egész, mert sosem lesz vége.

Állkapcsa fájt, annyira erősen szorította össze a fogait. Könyékig futott karjában az erő villanya. Engedd el, mondta magának, és már majdnem megrántotta a villámot, hogy lehívja. Aztán ledobta a kulcsot, és szemére szorította kezét.

* * *

Tartód kabátja szárnyát szorongatta a markában, tekintete ide-oda rebbent. Amikor az embert eltalálta a villám, bebújt a ribizlibokrok alá, és várta a halált, mert kétsége nem volt afelől, hogy az Özvegy milyen sorsot szán nekik. Aztán Rabonbán lefogta, és Emese fölemelte a kulcsot, erre pedig ő is előmerészkedett.

Rapsonnét legyőzték?

Nem tudta elhinni: pillantása körbe-körbejárt, kereste a csapdát. Hát mégsem halok meg? A félelem csak lassan engedett föl benne. Úgy tapogatta végig mellkasát, mintha bármelyik pillanatban megtalálhatná a testét átütő sebeket. De sértetlen volt; az Özvegy pedig tehetetlenül állt a gyerek előtt, akinek kezében remegett a fellegkulcs. Tartód nem látta az arcát, ám el tudta képzelni. Látott már tündéreket, amikor csak a bosszú lobogott bennük: a szemük úgy világított, akár a lidércfény, és a ragyogás kiégetett belőlük minden sötét kételyt, bizonytalanságot.

Az Özvegy meg fog halni.

Fölnézett az égre, várta a villámot, a jégesőt, bármit, ami agyonsújthatná Rapsonnét, de csak egy fehér madarat látott sebesen alázuhanni. Megdermedt, és Emesére kapta tekintetét, aki összecsuklott, mint egy rongybaba, és arcára tapasztotta a kezét. Válla rázkódott, mintha őt találta volna el a mennykő.

Tévedtem, gondolta. Mégis az ember benne a több.

– Kár – motyogta előrelépve, és felnézett a madárra, amely széttárta hatalmas, hófehér szárnyait, és leereszkedett a fűbe. Ahogy kiegyenesedett, hátát felpúpozta, és alakjából, mintha csak virág szökkent volna szárba, egy nő bontakozott ki. Haja arany volt, akár Emeséé, arca is ugyanolyan finom vonású, csak idősebb. Szeme sarkában szarkaláb. A gyerek fekete ruhája mellett világított fehér tollköntöse.

Lenézett a kislányra, aztán a férfira, aki mozdulatlanul hevert a füvön, és remegés futott végig rajta. Ahogy közelebb ért, Tartód meglátta a nő arcán a fényt, amit hiányolt. Borzongott, és örült, hogy a tekintet nem rá szegeződik.

Lóna nem szólt, csak lehajolt, fölvette a gyerek mellől a kulcsot, és szembefordult az Özveggyel. Emese zavartan elvette arca elől a kezét, és fölnézett.

Látta, hogy a lány szája szóra nyílik, a szeme csordultig telik hitetlenséggel, örömmel, fájdalommal; hallotta, hogy az Özvegy megszólal, aztán mindannyiukat körberagyogta a fény, és csattanva újra lecsapott egy villám.

Rapsonné nem fejezte be a mondatot. Úgy esett össze, mintha a villám nyoma láthatatlan fonalként még az éghez kötötte volna: lassan, puhán. A testére tekeredett köpeny lustán bomlott ki és terült szét a földön.

* * *

Emese a testet bámulta a földön, aztán fölkapta fejét. Anyja előtte állt, habfehér ruhában, haja szikrázott.

– Anya? – mozgott Emese szája, de nem hallotta a saját hangját. Még fülében csengett a villám csattanása.

Idegen arcot látott. Kíméletlen, keskeny ajkat, könnyes, dühös szemet. Emlékezett az iménti örömre, amikor megpillantotta anyját. Még mindig sajgott a szíve Apa miatt, mintha meg akarna szakadni, és a dobbanás, amikor fölismerte, hogy Anya visszatért, majdnem kettészakította. Nem tudta, hogyan lehet ennyire boldog és szomorú valaki egyszerre.

Oda akart rohanni hozzá, meg akarta érinteni, de aztán Anya rá sem pillantva fölvette a kulcsot, és megölte az Özvegyet.

Túl gyorsan történt minden.

Nem lett volna szabad, gondolta Emese, és Anya kezét nézte, benne a fellegkulccsal.

Anya sosem tenne ilyet.

Pedig megtette.

Apára nézett, és a szívében megpattant valami. Szükségem van rád, mondta neki némán. Rád van szükségem.

Megint fölnézett az idegenre, aki az anyja volt, és úgy érezte magát, mintha őt is elragadta volna a halál egy szürke, üres helyre.

* * *

Meghalt, gondolta Tartód, és megtorpant. A vénasszonyra meredt. Még mindig tartott tőle, szívében ott érezte még a félelem zárványait. Nehéz volt felfogni, hogy egy pillanat alatt megszűnt a fenyegetés, amit egész életében ismert és kiszolgált. Ürességet érzett.

– Anya? – szólalt meg Emese; hangja fiatalabb volt, mint ő.

Rabonbán hosszú léptekkel Tartódhoz ment, és megszorította a vállát. – Gyere!

Leültek a fészer mögött. Kilesett volna a sarkánál, de a férfi visszarántotta. Elég volt egy pillantás vérző, megviselt arcára, és nem állt neki vitatkozni.

Ám azt nem tilthatja meg, hogy halljak.

– Mégsem tudtam beszélni vele – mondta Lóna a fészer másik oldalán. Hangja fájdalmas volt. – Azt hittem, ha utolérlek benneteket... Ha még időben érkezem... Nem tudtam elmagyarázni...

– Hogy miért mentél el? – kérdezte furcsa hangsúllyal a lány.

– Hogy miért nem jöttem vissza.

– Keresett téged. – Emese hangja vékony és dühös volt, apró méhzümmögés. – Minden éjjel keresett téged. Úgy jött vissza, hogy... Hagyta magát összeverni, láttam. De mégis elment minden éjjel. Miattad!

– Sajnálom.

Elcserélt engem, hogy utánad mehessen! – Emese már kiabált.

– Nem tudtam.

– Elcserélt érted. Miért nem tudtál hamarabb visszajönni? Hol voltál?

Lóna válaszát nem lehetett hallani, Talán nem is válaszolt. Tartód ki akart hajolni, de Rabonbán szorosan fogta.

– Nem! – Visszaült. Ezzel a hanggal nem lehetett vitatkozni.

– Nem akarta, hogy megöljem az Özvegyet – mondta Emese, és elhalkult. – Azt mondta, velem marad.

– Én itt vagyok.

– Az nem ugyanaz.

Csend.

– Hazaviszlek – mondta végül a tündérasszony. – Hazaviszlek Héterdőbe, és nem fogok többet elmenni, érted...? Ígé...

– Nem – vágott a szavába Emese. – Haza? Haza, oda? Nem.

– Az az otthonod.

– Nem, én itt élek. Mi ez az erdővel? Honnan veszed, hogy oda akarok menni?

– Az az otthonunk – ismételte Lóna, és a hangja megkeményedett. – Mit akarnál itt? Mink maradt itt?

– Apa.

– Kicsim...

– Nem vagyok a kicsid! Hol voltál évekig? Miből gondolod, hogy visszajöhetsz, megölheted őt és minden rendben lesz? Azt hiszed, én is olyan vagyok, mint...? – Elakadt a szava. Hosszú csend támadt, aztán megint megszólalt. Hangja erőltetetten könnyed volt. – Itt kell maradnom. Megígértem. Dolgom van. Ezt érted, ugye?

– Igen – Lóna hangja fátyolos volt. – Ezt értem.

– Elmegyek majd hozzád... néha. De nem most.

– Ígéred?

– Ezt nem kell megígérnem – mondta olyan halkan Emese, hogy Tartód alig hallotta.

Sokáig csak a tollak suhogása és fojtott hangok hallatszottak. De talán csak a szél volt.

– Nem maradhatsz – szólalt meg végül a gyerek. – Adél nemsokára visszaér. Nem hiszem, hogy vele szívesen találkoznál.

– István...

– Igen – mondta Emese. Csend, aztán: – Menj el most, Anya! Kérlek.

– De eljössz?

– El fogok menni.

Szárnyak suhogtak, és fölnézve látta, ahogy a hattyú fölszáll, fehér alakja világít az ég sötét háttere előtt. Aztán Rabonbán megrázta a vállát, és fölkeltek a földről.

A gyerek az eget nézte, és egyszerre tűnt fiatalabbnak és idősebbnek a koránál. Haja csapzottan tapadt a halántékára.

– Elküldtem – mondta sírós hangon, és Rabonbánra nézett.

A férfi Tartód meglepetésére mélyen meghajolt.

– Nem sokan tették volna.

– De nem vagyok olyan, mint ő. – Emese átkarolta magát, és fellélegzett. – Mint ti.

– Nem, valóban nem vagy olyan.

Én ezt nem értem, gondolta Tartód bosszúsan. Mi ez az egész? De Rabonbán már meg is lökte, hogy induljon.

– Tudod, hol találsz – mondta Emesének a férfi, és odalépett az Özvegy testéhez. Lehajolt, felnyalábolta, s még utoljára visszafordult. – Nem fog elmúlni – szólalt meg. – De bele fogsz törődni, hogy nem múlik el.

Emese nem válaszolt. Az apját nézte.

– Gyere! – szólt oda Rabonbán Tartódnak.

Mint a kutyájának, füstölgött magában, de amikor a férfi karjában Rapsonnéval elindult, utána loholt. Nem akart a kertben maradni az emberlánnyal.

Egyre gyorsabban mentek, ki a kapun, végig az utcán, az ébredező házak között. Az a néhány ember, akivel találkoztak, tágra nyílt szemmel bámult utánuk, de nem szólt egyikük sem. Elmaradoztak mögöttük, akár a kísértetek, akár a lassan füstté olvadó házak, és végül a Rengeteg fái némán és védelmezően föléjük terjesztették ágaikat.

* * *

Firene némán nézte, ahogy a hattyú leszáll a tóra, egyedül. Már tudta, miféle hírt hoz. Érezte a szívében, amikor rátekeredtek az erdők hatalomforrásaihoz vezető fonalak. Ennek csupán egy oka lehetett.

Csak sokára ment le hozzá, és úgy tűnt, Lónának legalább ennyire nem akarózik bekopogtatnia.

– Megölted az anyámat – mondta. Lóna fölnézett, aztán visszaváltozott.

– Megölte Istvánt.

Firene behunyta a szemét.

– Vigyáznod kellett volna rá.

Lóna nem válaszolt, és végül a csend olyan hosszúra nyúlt, hogy Firene nem bírta tovább, és kiszakadt belőle:

– Szeretném, ha elmennél. Nem hagytál nekem semmit, és én nem foglak befogadni.

– Nekem sem maradt semmim.

– Van egy erdőd – mondta kegyetlenül, és sarkon fordult. Szinte bemenekült a várba, és a falnak támasztotta homlokát. Hallgatózott, és csak akkor nyitotta ki szemét, amikor Lóna szárnysuhogása eltávolodott.

Akkor felsóhajtott, és megérintette az ólomerdő szívét. Bizsergés járta át testét.

Én vagyok az úrnő, gondolta. Lehetnék olyan, mint az anyám. Lehetnék olyan, mint Rapson volt. Egy pillanatra elgondolkozott ezen.

Nem, olyan Lóna lesz.

Én egészen mást tervezek.

Halványan elmosolyodott, és megsimogatta erdeinek szívét. Nem volt teljesen egyedül.

* * *

Emese magányosan bandukolt az utcán. Szeme elől sosem tűntek el az ágak, a lombok, sem a törzsek közti bozót sötétje – Pesten éppúgy, mint Gödöllőn. Viszem magammal az erdőt, gondolta. Néhány napja hátat fordított neki, és már-már nekiiramodott, hogy elfusson, de aztán elillant a késztetés.

Nem, az erdő elől nem lehet elfutni.

Egyenesen felé gyalogolt, és bár legszívesebben lehajtotta volna fejét, hogy csak bakancsos lábát lássa, kénytelen volt nézni, ahogy a fák lassan megszilárdulnak, gyökereik felszaggatják az aszfaltot, és leveleik eltakarják a valóságot. Máskülönben, akár a délibáb, a Rengeteg is mindig egy lépéssel távolabb lenne tőle, örök emlékeztetőként, elérhetetlenül.

Azt képzelte, érzi Héterdő hidegét, amikor belépett a lombok alá. Tudta, háta mögött most mosódik távoli képpé Gödöllő. De nem vette föl a kardigánját, aztán karján elsimult a libabőr.

Könnyebb volt, mint gondolta. Azt hitte, nem tud majd végigmenni az előtte megnyíló ösvényen, és valóban érezte gyomrában a reszketést, ahogy sürgette, forduljon meg, és szaladjon el, hagyjon hátra mindent, ami emlékezteti...

Gondolatszakadás.

Szabad sírni, mondta neki Adél. Nem kell erősnek lenni, szabad sírni.

Ő is sírt. Végig a temetésig, akkor azonban mintha elvágták volna a könnyáradatot. Adél megfogta Emese kezét, hazavitte, otthon leültette, és megmondta neki, mi fog történni.

Vigyázok rád, mondta. Fölnevellek, és ha bárki átjön onnan, és ártani akar neked... Nekem is van fegyverem, úgy hívják, empi-ucsi, és bár mindig is István volt kettőnk közül a makacsabb, az ilyen dolgok családban maradnak. Meglátod, hogy vagyok olyan szívós, mint ő. Nem próbált mosolyogni, talán mert tudta, hogy úgysem sikerülne.

Nem kellett iskolába mennie egy hétig. Aztán elkerülhetetlenné vált, de nem engedte, hogy Adél elkísérje. Fölszállt a HÉV-re, mint máskor, leszállt, metróra ült, átszállt buszra, bement a kapun, föl az osztályterem ajtajába, és aztán végignézett a többieken. Idegen arcok. Mit tudtak ők az erdőről? Vagy akár arról, mi történt Apával? Az aznapi röpdolgozat miatt izgultak, a hétvégi mozizást emlegették. Esetleg még róla is pletykáltak egy-két napig.

Én viszont ott jártam a tündérek határföldjén, elragadott egy erdő, beszéltem nőkkel, akik egy tükrön túl laknak, szembeszálltam valakivel, aki sokkal erősebb nálam, és majdnem megöltem, gondolta a küszöbön állva.

Amikor az osztály észrevette és felbolydult, Ági és Cili pedig elindultak felé, visszalépett a folyosóra. Látta még a székéből fölemelkedő Juditot, az egyetlent, akinek arca aggodalmat és félelmet mutatott, aztán elhátrált. Majdnem elesett a lépcsőn, úgy szaladt.

Majdnem megöltem valakit, gondolta, és tudta, hogy még nem képes belépni az osztályterembe. Még szorosan tartja a Rengeteg, és nem ereszti. Talán soha nem is fogja.

Kirohant az utcára, és ott megállt. A fénylő ég alatt állva jobb volt kicsit. Felnézve azonban látta a távolban a fémesen derengő lombokat, ahogy beleolvadtak a Cházár András utca fasorába. Szívét nyomta valami, valahányszor a Rengetegre nézett, és beletelt néhány percbe, mire rájött, mi az.

Az ígéret. Még mindig van, amit el kell intéznem.

Első gondolata az volt, hogy nem. Nincs erő, ami rávehetne, hogy még egyszer betegye oda a lábát – most semmiképp, amikor még tisztán emlékszik mindenre. Apa bőrén a kirajzolódó fa...

Mindig belesajdult abba, mekkora az űr Apa helyén. Mennyi minden hiányzik belőle most, hogy meghalt.

De az ígéret ígéret, és még mindig tudta, hogy ha sokáig nem válaszol a hívásra, valami történik majd. Márpedig mostanság nem történhet semmi. Semmi más, mert már így is majdnem túl sok a rossz, több annál, mint amennyit elbír.

Nem azért indult el az erdő felé, hogy segítsen Rabonbánnak. Csakis azért, hogy elkerülje a büntetést. Abból épp eleget kapott.

A fák köré zárultak, és a törzsek alkotta folyosó, amelyen végigment, lassan feloldódott a Rengeteg egységes sűrűjében. A rézlombok összecsendültek fölötte.

Nem tudta, merre menjen; nem emlékezett rá, merre találja Rabonbán várát, kóborolni meg nem akart. Nem szívesen töltött volna a feltétlenül szükségesnél több időt a Rengetegben. Még tisztán emlékezett arra, milyen volt, amikor a lombok egymásnak adogatták az éjszakában. Csípője azóta sem javult sokat. El kellett volna mennie orvoshoz, de annyi minden történt, elfelejtett szólni Adélnek, aztán már nem akarta tovább aggasztani. Végül is csak akkor szúrt belé a fájdalom, ha erősen a sarkára lépett.

Emlékezett a hajszára is, amikor a lombok egészen nyakára hajoltak, ő pedig attól félt, letépik a ló hátáról. A ló... Apa, amint átváltozik...

A legváratlanabb pillanatokban törtek rá az emlékek. Nem fog elmúlni, mondta neki Rabonbán, és úgy tűnt, igaza van.

Erős leszek, mondta Adél előző este, amikor Emese rajtakapta, hogy már tíz perce csak áll, kezében a hagymával és a késsel, és nem mozdul. Erősek vagyunk egymásért. Aztán végigfutott rajta a remegés, de nem sírt. Ő sem. Nem ölelte át Adélt, csak a tekintetével.

Legszívesebben megfordult volna. Fullasztóak voltak az árnyékok a fák alatt, a réz szagától viszketett az orra.

De fizetni mindig kell, gondolta, és sóhajtva egy fához lépett. Levette hátizsákját, előkereste tolltartóját, és megállt a törzs előtt. Legalább túlesem rajta, megkeresem a szívet, visszaadom, és akkor talán az erdő sem követ mindenhová.

Rabonbánt hívta. A rézerdő az övé volt, nem lehetett messze. A toll hegye sercegett a fa sima kérgén. Gyere! Minden vonás a lovast szólította, a kacskaringók horgok voltak. Megszűntek a hangok, a levelek megdermedtek feje fölött. A világ a toll hegyében.

Úgy érezte, nemcsak magához tudja rajzolni a férfit, de meg is tudná kötni. Bármit megtehet. Bármit.

Egy pillanatra megállt kezében a toll. A gondolat annyira erős volt, hogy meg kellett várnia, míg kienged ujjainak görcse, és elmúlik a vágy, hogy mindent megfordítson. De nem felejtette el.

Ismét felvette a rajz fonalát. Megint beakasztotta a tollal írt horgokat, és megrántotta a vonalakat. Utána elcsomagolt, és várt.

A patadobogás nem sokkal később tompán dobogott végig az erdőben. Bár hangját szétdobálták a fák, arra fordult, amerről legerősebben hallotta. Lesimította a pólóját, és keze ott is maradt a szegélyén, belekapaszkodva, hogy erőt merítsen a szorításból.

Amikor megpillantotta a férfit a sötét lovon, elakadt a lélegzete. Érezte, hogy háta nekiütődik a fatörzsnek. Nem telt el elég idő. A ló azonban fekete volt, nem aranyszínű, Rabonbán arca pedig eszébe idézte az ígéretet és a beszélgetést a vár rácsos ablakán keresztül.

Csak ezt kell megtennem, gondolta. Csak ezt, és utána visszamehetek.

Azt nem tudta, hogyan lesz rá képes. De meg kell próbálnia – megígérte.

A férfi arca egyszerre ragyogott fel és komorult el, mintha egy viharfelhő szegélyét bearanyozta volna a nap. Leugrott a lóról, és Emeséhez sietett. Megragadta a vállát.

Először el akart húzódni, de aztán megérezte, hogy az érintésben nincs fenyegetés, és maradt, bár izmai továbbra sem lazultak el. Az ígéret járt fejében, minden egyebet kiszorítva.

– Megleptél – mondta Rabonbán. – Nem számítottam rá, hogy hívni fogsz.

– Az ígéret miatt. Szeretném betartani.

A férfi komolyan nézett rá, aztán halkan azt mondta:

– Nem kéne most.

– Követ az erdő – rázta fejét. – Azért, mert... ideköt az ígéret.

– Nem azért, mert ide is tartozol? – Úgy kérdezte, mint aki tudja a választ, ezért Emese nem válaszolt semmit.

– Segítettem volna, ha tudok. Sajnálom, hogy ígéretbe került.

– Legyünk túl rajta, jó? – nézett föl.

– Nem.

– Nem? De hiszen... – A szorítás nem enyhült. Az ígéret még mindig állt, Rabonbán sem vonhatta vissza.

– Nem most. – Elfordult tőle, az erdő mélyébe nézett.

– Sokáig vártam rá. Kibírok még valamennyit – mondta halkan, aztán lenézett rá. – Hét év, Emese. Adok haladékot. Hét év múlva gyere el megint, és akkor talán nem érzem úgy, hogy ártok neked, ha hagyom, hogy az ígéretet teljesítsd.

A szorítás enyhült, amikor a szavak elhangzottak. Föllélegzett, és csak most érezte meg, hogy nem lett volna ereje hozzá. Megpróbálta volna, de elbukik. Hogyan keressen szívet másnak, ha a sajátjával sincs minden rendben?

– Köszönöm – mondta.

Rabonbán kicsit megrázta, hogy a figyelmét magára irányítsa. – Gyere! – szólt. – Mutatni szeretnék valamit.

– Mit?

– Amitől talán könnyebb lesz kicsit.

Elhúzódott.

– Nem akarom Anyát látni. – Remegett a hangja. – Szeretném, de nem akarom. Még nem.

Rabonbán megrázta fejét, és derekánál fogva fölkapta, fölültette a lóra.

– Nem hozzá viszlek. Tulajdonképpen nem viszlek senkihez. Csak mutatni akarok valamit, utána pedig visszahozlak ide, és elválunk. – Föllendült mögé a nyeregbe. – Lehet, hogy találkozunk még később... De amíg nem telik le a hét év, nem fogom számon kérni az ígéretet, rendben?

Bólintott, és nem fordult hátra. A ló füleit nézte, kezét a sörénybe fúrta. Más volt a tapintása, mint Apáénak.

Elindultak; a ló lágyan ringott alattuk, a lombok félrehúzódtak.

– Mit tehetek meg? – kérdezte kisvártatva.

– Mire gondolsz?

– A rajzokkal... Mit tehetek meg?

Rabonbán keze megszorult a csípőjén, mire feljajdult. Azonnal óvatosabb lett az érintése, de amikor megszólalt, a hangja továbbra is feszült volt.

– Sok mindent, ha megtanulod rendesen használni az erődet. A rajz csupán segítség, mint nálam a szavak... a többi belőled jön. Mit akarnál tenni?

– A sok minden... az bármi?

– Mit akarsz tenni?

Nem válaszolt. Ha megtehetem, gondolta, ha képes lennék rá...

– Ne is gondolj rá! – Rabonbán hangja sötét volt. – Tudom, mi jár a fejedben, vissza akarod hozni apádat, de felejtsd el! Nincs senki, akinek megérné megfizetni az árát. Mindig adsz valamit magadból, ha a varázslataiddal szembemész a sorsfolyóval. Ezt nem akarod megfizetni, hidd el nekem!

– Mi történne?

Rabonbán félig maga felé fordította, amennyire a nyeregben lehetett. Szeme sötét volt és ijesztő.

– Hallgass rám, te gyerek! Van, ami megfordíthatatlan, nem azért, mert nem lehetne megpróbálni megváltoztatni. Hanem mert nem maradhatsz meg önmagadnak.

A fák elhajoltak előlük, mintha függönyt húzott volna szét egy kéz.

– Kell-e mondanom, mi történne?

Emese hallgatott. Érezte, hogy igaza van, mégis dühös volt, amiért ezt az utolsó, őrült reményt elvette.

– Ne így – mondta neki. Aztán olyan halkan, hogy Emese azt hitte, csak képzelte, hozzáfűzte: – A halál még számunkra is végleges, még ha más értelemben is.

A rézragyogás tompult, és előttük szürkeség derengett. Az árnyékok nehézkesen kúsztak a törzsek között. A Rengeteg megváltozott; a lombok megereszkedtek, ólomszín sátoruk elfogta a nap fényét.

– Itt vagyunk.

Emese fölnézett.

– Nem akarok bemenni.

– Nem kell bemenned. Csak nézd!

– Mit? – kérdezte, de akkor már meg is látta.

Az ólomerdő levelei vékony szálakon függtek az ágakon, a gyökereket már szürke avar borította vastagon. A ledobott lombok helyén egérfognyi, szürkészöld rügyek sarjadtak. A vedlő ágak még rongyosak, félig csupaszok voltak, de a zöldellő hajtásoktól az ólomerdő frissebb, világosabb árnyalatot kapott, mintha átmosták volna homályát.

– Hogyhogy? Miért...?

– Van, ami megváltozott itt is. És nem minden fordult rosszabbra.

Végignézett az ólomerdő tavaszán. Azt hitte, a fémlevelek örökké ott lesznek majd az ágakon. Különös volt látni, hogy ez a vadon, mint az összes többi, szintén levélzetet vált, ha új évszak jön. Mintha nem is lenne más. Mintha közönséges volna.

Nem mondott semmit, de amikor Rabonbán végül megfordította lovát, és elindultak visszafelé, hátranézett, amíg csak látta az ólomerdőt. Utána hitetlenül csóválta a fejét. De már nem volt olyan rossz. Nem tudta, miért.

A ló léptei megnyúltak, izmai másként kezdtek hullámozni. A fák egyre gyorsabban maradoztak el mögöttük, és a lány ösztönösen előrehajolt. Érezte derekán a férfi meleg tenyerét, és előreszegezte pillantását. Már nem markolta görcsösen a sörényt. Nem esik le.

A fák szinte elugrottak útjukból, leveleik csilingeltek fejük fölött. A rézkoronák összeakaszkodó boltozata sárga tetővé mosódott, aztán egyszer csak eltűnt, és ők végigvágtattak a Cházár András utcán, a ló patája szikrát vetett az aszfalton. Még messze volt az iskola, amikor Rabonbán annyit mondott: – Hő! – és megálltak.

Segített leszállni Emesének.

– Hét év múlva – mondta.

– Jó.

Rabonbán ekkor lehajolt, megfogta az állát, kicsit felfelé fordította, és megcsókolta.

Csak egy egészen futó, száraz, meleg érintés volt az ajkán, és mire feleszmélt a döbbenetből, a férfi már fent is ült a lován.

– Köszönöm – mondta, aztán intett, és elvágtatott. Egy autó dudálva húzódott félre, majd megállt.

Földbe gyökerezett lábbal állt az utca közepén, úgy nézte, ahogy a Rengeteg elnyeli a lovas alakját, majd távolabb húzódik, a horizont ködös messzeségébe. Aztán szájához emelte kezét, és megérintette a helyet, ahová a csókot kapta.

Rövid ideig tartott, mégis sokáig érezte. Csak akkor vette el ajkától kezét, amikor már belépett a kapun.

* * *

A kapura fekete-fehér plakát volt függesztve, nem látszott jól rajta a csendélet, amit ábrázolt. Azt hitte, rossz helyen jár, mert a kapu csukva volt, de aztán a súlyos rézkilincsbe kapaszkodott, és kinyitotta. Akkor már hallotta az emberek zsongását.

A kiállítóteremben szinte csak felnőttek voltak, kezükben pohár. Lekéstem a megnyitót, gondolta. Nem tudta kiszámolni, mennyi idő alatt ér Óbudára, most pedig elbizonytalanodott.

Megállt az ajtóban, idegesen babrálta a táskáját. Juditot kereste a tekintetével. Lehet, hogy már itt sincs. Lehet, hogy már hazament. Elvégre nem tudta, hogy jövök.

De aztán az öltönyös férfiak között meglátta, kezében egy pogácsával. Nem evett belőle, csak lógatta maga mellett, mintha megfeledkezett volna róla. Egy képet nézett a falon, és elgondolkozva ráncolta homlokát.

Emese odafurakodott hozzá.

– Szia!

Nem tudott többet mondani. Az iskolában nem beszélt arról, ami történt, csak végigülték az órákat. Most azonban más volt. Beszélt volna, csak nem tudta, hogy kezdjen bele, és hogy most kéne-e egyáltalán.

– Azt hittem, nem jössz. Azt mondtad, nem ígérheted meg – mondta Judit, de mosolygott. – De örülök. Kéred a pogácsámat?

– Aha. – Éhes volt, Adél nem csomagolt tízórait, ő pedig nem mert szólni, mert azelőtt Apa készítette el neki, és ezt meg kellett volna mondania. Inkább elment ennivaló nélkül.

– Miért nem mondtad a suliban, hogy eljössz? Jöhettünk volna anyuval.

Fejét ingatta.

– Nem tudtam, hogy eljövök.

– Gyere, nézd meg! Ezt anyu festette.

Judit megfogta a kezét, és odébb húzta. A felnőttek a képek előtt tolongtak, kis szigeteket képezve, amikor egymással beszédbe elegyedtek, de szerencsére mindig eléjük tudtak valahogy férkőzni.

A festmények vidámak voltak, mások, mint amiket Judit szokott festeni. Néhányat látott már Juditéknál, de így bekeretezve mások voltak. Ragyogó színek bomlottak ki a papíron. Hajók. Víz. Rengeteg levegő, rengeteg tér. Az ember fellélegzett tőlük.

– Jók – mondta, és gombóccá gyűrte közben a szalvétát. – Szépek.

– Ugye? – ragyogott Judit.

Továbbléptek, nézték a képeket. Judit nem engedte el a kezét, aztán, egy öblöt ábrázoló festmény előtt állva, komolyan hozzá fordult.

– Mi történt?

Emese torka összeszorult, mintha egy erszény száját rántották volna hirtelen össze.

– Nem voltál iskolában a múlt héten. Az ofő nem mondott semmit. Te sem. De valami történt; nem beteg voltál, ugye?

A képet nézte, az öböl kékjét. Minden víz ott volt, a festményen, a szemében nem maradt.

– Apa meghalt. Anya meg visszajött, de elküldtem. Most a nagynénémnél lakom.

Judit nem kérdezett vissza, csak megszorította a kezét.

– Sajnálom. Menjünk ki?

Megint csak a fejét rázta.

– Nem. Kint ugyanolyan, mint bent. – Aztán felnézett. A lány szeme nagy volt, és csillogó. Majd kibuggyantak Judit könnyei.

Megijedt. – Ne, ne sírj! – ölelte meg. Nem tudta, mit csináljon. Sután megsimogatta az arcát.

– De sajnálom. Miattad...

– Tudom. – Odébb húzta Juditot, a sarokba, és előkotort egy zsebkendőt. – Tudom, köszönöm.

Rossz volt hallani a sírását, de ugyanakkor felszabadító is, mintha ő zokogott volna helyette. Mintha ő sírt volna barátnője szemével, mintha összekulcsolódó, izzadt kezükön keresztül átáramlott volna a fájdalom. El akarta engedni, hogy megvigasztalja, de nem sikerült kiszabadítani az ujjait.

Aztán Judit elhallgatott, és kifújta az orrát.

– Sajnálom, nem akartam...

– Köszönöm – mondta Emese. – Ez kellett.

Végül elengedték egymás kezét.

– Van egy erdő – mondta aztán, és megint elindult a falak mentéd. – Anya ott él. Majd elmegyek hozzá, nem küldtem el teljesen. – Nem nézett Juditra, a képeket nézte. – Hiányzik. Nem bocsátottam meg neki, de hiányzik, és el fogok menni hozzá. Majd.

Elhaladt egy kép előtt, amely egy erdőt ábrázolt. Gyorsan továbblépett; vadont látott eleget. Most nem; majd később.

És aztán, hét év múlva...

Megérintette az ajkát, és forró lett az arca.

– Nem pótolja majd Apát, persze – mondta, és megint megállt. Judit szorosan mellé húzódott, mintha védené. – De elég, ha magát pótolja. – Elmosolyodott.

Nem is volt olyan nehéz a mosolygás. Szája mégsem szokott el tőle, mint képzelte, és furcsamód nem is érezte magát kényelmetlenül. Azt mondta Anyának, még sok mindent el kell intéznie ideát. A mosoly is valahogy ezek közé tartozott.

– Ez tetszik – mondta aztán, és még mindig mosolyogva a kép felé intett. – Ez klassz.

A vízfestményen egy városka látszott, apró, cserépháztetők piroslottak az alján, akár egy pipacsmező. A kép többi része levegősen kék volt, szemet nyugtató, csak egyetlen élénk folt vonzotta a tekintetet: egy papírsárkány keringett fölfelé a fehérré futó festett égre. Színes farka hosszan kígyózott mögötte.

Most ez van, gondolta. Minden egyéb – majd.

Nézte a papírsárkányt, kóstolgatta a látványt, és arra gondolt, hogy jó lenne ilyet festeni. Valami megnyugtatót, ami egyszerűen szép, és nem teremt, nem köt, nem rombol semmit. De hiszen tudok is, jutott eszébe, és a gondolat kioldott végre egy csomót.

Odakint fújt a szél, halkan csengett-bongott az erdő.

Megfestem.

UTÓSZÓ

„Miért?”

Ezt a kérdést hallottam legtöbbször, miközben az Ólomerdőt írtam. Úgy ismerkedtem meg Emesével, Rabonbánnal, a többiekkel, mintha hozzám betoppanó idegenek lennének. Amikor arra került a sor, hogy bemutassam őket a szerkesztőmnek, aki, mint szigorú apa az udvarlót, kritikusan szemlélte őket, alig tudtam többet róluk nála. Mégis, éreztem: a történetük kész, csak ki kell csalogatni belőlük.

Van, amikor egy történet évekig érlelődik, máskor egy ötlet tudatos tervezés eredményeképpen bontakozik ki, és néha, értékes véletlenként, előfordul, hogy a szereplők maguk látogatnak el hozzám, hogy elmondják, amit közölni akarnak. „Egy szemfényvesztő választhat két csalás között, de a varázsló kapus, egy szamár, amely oda viszi a gazdáját, ahova kell. Ugyan a mágus szólítja a varázslatot, de a mágia az, ami választ” – mondja Az utolsó egyszarvú Smendrikje, és néha az író is varázsló lehet. Nem feltétlen jó mágus – csupán mágus, aki hírvivőjévé válik egy történetnek.

Közvetítő voltam. „Miért?” – kérdezte Gábor, én pedig mélyre ástam Héterdő televényébe, a tündérek szívébe, hogy megtaláljam neki a válaszokat. Eddig is sejtettem, de most éreztem legtisztábban, hogy a kérdező legalább annyira fontos szerepet játszik a történet kibontásában, mint az, aki válaszol. Nincsen hasznosabb kérdés ennél a „miért?”-nél, és úgy érzem, aki úgy tud kérdezni, hogy általa többé válik az írás, gazdagabbá az író, ritka társ. Én szerencsésnek mondhatom magamat, hogy nekem jutott ilyen segítő, és voltak ilyen olvasóim is, mielőtt kiengedtem volna kezemből a könyvet.

Köszönöm a végzetnőknek őket.

Az Ólomerdő nem teljesen az enyém hát, és nem is pusztán Emese meséje – vagyis nem csupán az övé. Megszerettem Rabonbánt, Firtost, Firenét; Istvántól elválni fájdalmas volt, Lónától megtisztító. Mint ahogy most először fordult elő velem, hogy egy regény szereplői megíratták velem a történetüket, ugyanígy szokatlan élmény az is, hogy nem eresztenek. Mint ahogy Rabonbán, ők is csupán egy időre adtak nekem haladékot, utána vissza kell majd térnem hozzájuk – vagy éppen ők jönnek el hozzám, behajtani az adósságot –, hogy elmondjam: mi történt aztán.

Tudni szeretném. Remélem, más is. A „mi történt aztán?” a másik ritka kincsnek számító kérdés, amit író olvasótól – vagy éppen szerkesztőtől – kaphat. Olyan is előfordul, hogy ő sem tudja a választ, de már érik, érlelődik benne a vágy, hogy megkeresse. Így vagyok én is Héterdővel.

Itt még nem ért véget minden történet. Hét év múlva eljövök megint.

Vagy még hamarabb.

Kleinheincz Csilla

Budakeszi, 2007.

Tartalom

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

UTÓSZÓ