/ Language: Hungary / Genre:antique

Lélekharang

Kerstin Ekman

Véletlen baleset történt vagy szándékos gyilkosság a világtól elzárt svéd tanyavilágban? A kérdésre csak a regény utolsó oldalain kap választ az olvasó, s addig alaposan megismerheti a feltételezett bűntény valamennyi gyanúsítottját, egy vadásztársaság furcsa jellemű, komor lelkű és zárkózott tagjait, akik éppen szokásos évi jávorszarvas-vadászatukra készülnek. A vadászatot meg is tartják, s a ködös, őszi táj, a sejtelmes mocsárvilág kitűnő terep a bűntény (vagy baleset) elkövetéséhez. A megtöltött, állandóan lövésre készen tartott vadászfegyverek pedig szinte csábítanak, hogy ne szarvasra, hanem emberre lőjenek velük…

Kerstin Ekman

LÉLEKHARANG

1

Október 14. hétfő

Odakint alig világosodott. Mégis levette a fogasról a rövid csövű puskát, és a vállára akasztotta. A nappali-, bán négyet ütött azóra, a konyha felől a kutyák vára-kózásteli vinnyogása hallatszott. Nyomban meghallották, pedig óvatosan osont le a lépcsőn,-még cipőt sem húzott. Ki kellett hoznia a csizmáját, és a két kutya, Sjunga meg Skott, a puska láttán azt hitték, nekik is megkezdődött a nap. A nőstény vadászeb ott hasalt, és míg Máns felhúzta a csizmát, le nem vette volna róla sárga szemének állhatatos pillantását. A tacskó ide-oda rohangált, és nagy igyekezetében felborította vizestálkáját. Máns majdnem az ajtó közé szorította, amikor bezárta őket. Még hallotta a két állat elnyújtott, fájdalmas és reményvesztett vonítását.

Máns futólépésben sietett keresztül az udvaron. Ha a kutyák már nem hallják, talán abbahagyják az ugatást. Csak fel ne verjék a házat, mert akkor aligha tudja megmagyarázni, miért kelt fel ilyen korán. Ha Eva mégis fölébredne, majd azt mondja neki, olyan izgatott volt a reggel kezdődő jávorszarvas-vadászat miatt, hogy nem tudott aludni. Persze, nem hinné el.

A pajta mögött elfordult, és átvágott a mocsaras legelőn. Ahogy ereszkedett lefelé az erdő irányában, csizmái alatt megcsikordult a fagyos fű. Csaknem teljes szélcsend volt, és amíg elérte az erdőszéli kerítést, a talaj fölött lebegő hűvös ködfoszlányokon gázolt át. Az erdő hallgatott a kora hajnal fakó fényében. Nem sokat látott, de mert igen jól ismerte az ösvényt, viszonylag gyorsan és nesztelenül haladt előre. Az ösvény jó fél kilométer hosszan kígyózott a mocsárvidék peremén, aztán elérkezett egy Vinterrönningenhez tartozó tarvágáshoz, ahol nyílegyenesen beleveszett az erdő őskori sötétjébe. A lucfenyők törzsei árbocegyenesen meredtek az égnek, és a fák koronái közt, magasan Máns feje fölött, a szél lehelete motozott, mint lomha, susogó hullámverés, melyet itt lent érezni sem lehetett. A földre fenyőtűk terítettek sima szőnyeget, a járás mégis nehézkes volt a süppedékeny talajon. Néhány száz méter után a fenyves ritkulni kezdett, és a fák közt hirtelen megcsillant a lehullott sárga nyírfalomb. Az ösvény kettéágazott. Balfelé Flymyran, a hatalmas mocsárvidék irányában folytatódott, mely szinte észrevétlenül veszett bele a Spjuten-tó víztükrébe. Jobbra egyenesen az erdőn keresztül vezetett Gökkállen, a Vinterrönningenhez legközelebb eső tanya felé.

Máns az ösvényen haladt, Gökkállannál elérte a karám kerítését, itt ösztönösen megállt, bár maga sem tudta pontosan, mi volt az, ami megállásra késztette. Talán, valami zaj, vagy valami mozgás a szemközti erdőszél felől. Innen jól láthatta Gustaf Ákerman tanyájának egyik sarkát, a ház előtt álló hatalmas rezgőnyárfát, mely vérvörösen borzongott az enyhe légáramlatban. Máns nekitámaszkodott a kerítésnek, és tekintetével végigpásztázta az erdőszéli fák lombkoronáját. A ködös félhomályban aligha tudta volna megmondani, mi volt az, mégis biztosan tudta, hogy ott szemben valami mozdult. Néhány perc elteltével már reszketett a hidegtől. Épp indulni akart, amikor hirtelen meglátta az állatokat. Nem jávorszarvasok voltak. Egy falka őzsuta. Valahol a szemközti lombok mögött gallyak reccsentek, aztán az állatok méltóságteljes csöndben kilépdeltek a mezőre. Közte és az őzek között még ott volt a karám, és bár Máns csupán elmosódó és tovasuhanó körvonalakat látott, mégis öt alakot vélt kivenni a ködös szürkületben.

Kőnek ütődő fém zörgése és heves csobbanások törték meg a csöndet. Az állatok szemvillanásnyi idő alatt mozgásba lendültek, és eliramodtak az erdő felé. Máns előtt egy másodperc tört részére még felvillant sziluettjük a fák sötét háttere előtt, aztán eltűntek. Hallotta, ahogy Gökkállanben megcsörrent a bádogvödör a kút káváján.

Gustaf nyilván jókor talpon volt már a jávorszarvasvadászat reggelén. Máskor Máns megkerüli a karámot, odamegy a házhoz, és köszönti Gustafot. Aztán leülnek kávézni, és nem indulnak el addig, amig alaposan meg nem beszélik, az előjeleket és a kilátásokat. Máns maga is csodálkozott, hogy ezen a reggelen ő is éppúgy viselkedik, mint az állatok. Elindult az erdő felé.

Fázós, megnyújtott léptekkel, meglehetős zajt ütve haladt az ösvényen. Az elmúlt két éjszaka nem aludt, ez a mai volt a harmadik. Szombat reggel óta szakadatlan fejfájás gyötörte. Maga sem tudta, hogyan fog alvás nélkül hat hosszú napot kibírni az erdőben. Legszívesebben felüvöltött volna, de mert egyedül volt, mégsem tette. Inkább meggyorsította lépteit, és azzal próbálta csillapítani félelmét és bánatát, hogy a mardosó hidegre, éhségére és a fejében konokul kalapáló fájdalomra összpontosította figyelmét. A harminckét éves Máns máskülönben nem ismert sem félelmet, sem rémületet. Nemigen tudta, mi az, idegesnek lenni. Legföljebb olyankor érzett némi bizsergést az idegeiben, ha nyúlra lesve már egy órája ugyanazt a hókupacot bámulta meredten. Most meg ki volt szolgáltatva félelmének, akár egy gyerek, ez az érzés elrabolta az álmát, és megkeserítette a vadászat minden örömét. Képtelen volt elrendezni a gondolatait; túlságosan kimerült volt. Kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy csakis magát okolhatja azért, amibe belekeveredett, de a legelkeserítőbb az volt az egészben, hogy nem beszélhette meg Evával a dolgot. Még sohasem érezte magát ilyen elveszettnek.

Ránézett az órájára. Több mint egy órája volt úton, és észre se vette, hogy a fakóra fagyott harasztosban alig kivehető ösvényen egyre messzebb jutott a Flymyran irányában. Csökkentette az iramot, és már éppen készült visszafordulni, amikor jókora jávorszarvas-lepénybe botlott. A még gőzölgő halom látványa megdermesztette. Egyszeriben megfeledkezett a fejfájásról és a fejében rajzó gondolatokról. A közelbeh jávorszarvasok voltak, és a rövid csövű puska ott lógott a vállán. Még egy óra, és talán már elég világos lesz áhhoz, hogy lőni is lásson. Már bánta, hogy nem hozta magával Sjungát. A száraz talajon reménytelen lett volna követni a nyomokat. Gyér fenyvesbe ért, a gallyak álig hallhatóan ropogtak a lába alatt. Elhatározta, hogy megy még néhány száza métert, amíg az ösvény a mocsár fölött eléri a hegycsúcsot. Flymyran kedvelt búvóhelye volt a jávorszarvasoknak, és a csúcs déli oldalán volt egy szarvasles, ahol az elmúlt évek során hosszú órákat fagyoskodott végig.

A talaj egyre ingoványosabb lett, a gumicsizmában nehéz volt hangtalanul járni. Mirikacserje és molyűző erős szaga terjengett, a mocsár tölcsérforma lyukaiból iszapgőzök szálltak a szélcsendes égbolt felé. Elérte a hegy lábát, de a hajnali szürkület csalóka fényében jóformán semmit sem látott. A köd piszkosszürke foszlányokban ült a tájon. Ám a legnagyobb bánat és kimerültség közepette mégis nyomába szegődött a szerencse. Óvatosan térdre ereszkedett a nedves füvön, és szemügyre vette az ösvényt keresztező patanyomokat.

Még soha életében nem látott ehhez hasonlót. Kezével lemérte a nyomokat, és nem akart hinni a saját szemének. A lágy talajon már máskor is többször látta a jávorszarvasok szabályosra taposott ösvényét. De ilyet még nem látott soha. Az izgalom elfeledtette vele a hideget, elfeledtette a céltalan kora reggeli, ébredést. Kétség sem férhet hozzá, ez csakis az a páratlan példány lehet, amelyről Gustaf mesélt az idei őszön. Máns csak nevetett, amikor Gustaf a hatalmas őskori bikáról áradozott; amely üzekedés idején itt Flymyranban szokott kísérteni, és amelyet ő, Gustaf egy szeptemberi este, alkonyattájt látott először, épp csak egy óriási árnyat sejtvén elsuhanni a fák közt áfonyaszedésből hazatérőben.

Máns még mindig térdelt, és a terepet vizsgálta. Elővigyázatosan lehúzta lábáról a gumicsizmát, hogy a reménytelenül cuppogós ingoványon még hangtalanabbul haladhasson élőre. Elhatározta, hogy egy darabon még tovább megy a hegy irányába, ahol egy csoport törpefenyő védelmében kivárhatja a napvilágot. Könnyen lehet, hogy ha csöndben marad, észrevesz valamit a mocsárban. Óvatosan felegyenesedett, és csakhamar szárazabb talajra ért. De nem jutott el a sűrű fenyvesig. A tejszerű csöndet mintha sortűz szakította volna föl. Máns összehúzta magát és megmerevedett. A fák törzsei közt valami csapkodó, fekete árnyat vett észre, de mire eljutott a tudatáig, hogy egy fajdkakas húzott el fölötte, a lárma már el is csitult.

Úgy döntött, nem megy tovább, noha sejtette, hogy a fajdkakast nem ő riasztotta föl. Közvetlen közelében embermagas szikla állt, Máns leereszkedett a tövébe, és nekitámasztotta a hátát. Az átnedvesedett kecskebőr zokniba bújtatott lábának még egy tenyérnyi száraz helyet is talált maga mellett.

Didergősen fészkelődött, várta, hogy feljöjjön a nap. Gustaf mindig azt mondja, „megérzi”, ha jávorszarvas van a közelben. Persze, Gustaf sok mindent összehord a vadászatról, és nem szabad szó szerint venni mindent, de tény, hogy Máns-szel is előfordult már ilyesmi, és ahogy most ült ott és nézte, akárha a pokol hangtalanul fortyogó üstjeiből, a mocsár felszálló leheletét, mintha maga is megérzett volna valamit. Az őszi viharok lekopaszították a nyírfákat, a levelek szétszóródtak a kénsárga hóesésben. Máns szívesen pipára gyújtott volna, legalább megtudja, merről fúj a szél. Végül mégsem végezte el ezt a kísérletet. A gyufazörgés a hajnali szürkület csöndjében, mint valami kisebbfajta földcsuszamlás hatott volna néhány érzékenyebb jávorszarvasra.

Fejét a kőnek támasztotta, talán még el is bóbiskolt égy kicsit, de aztán hirtelen felfigyelt valamire.

A mocsaras földön taposó paták félreismerhetetlen neszezését hallotta, éspedig nagyon közelről. Szorosan odalapult a kőhöz, és minden idegszálával lázasan arra összpontosított, hogy kikémlelje a mocsárban azt a valamit, mielőtt még nem késő. Mögötte egy nyárfa susogott a lágy szellőben, és lám, a mocsár fölött ülő éjszakai köd kezdett felszállni. Nedves hűvösével lágyan végigsimította Máns arcát, csöppeket csalva elő szeméből és orrából. Máns ült és várt, hátha megismétlődik az előbbi nesz. De nem történt semmi. Lassan feloszlott a köd, a mocsár felől fel-felvillant egy-egy tócsa fekete tükre, és az egyre ritkuló felhők közt olykor feltárult a hidegkék égbolt egy darabja. Most már meglehetősen világos volt, és amikor a víz tükrén megcsillant az első napsugár, Máns egyszerre úgy elkezdett fázni, hogy alig-alig tudott uralkodni vacogásán.

Ekkor hirtelen meglátta azt, amit eddig is láthatott volna, ha nincs köd. Mintegy ötven méternyire tőle, egy feneketlenül sötétlő pocsolya mellett az égerfák sűrűjében négy hatalmas, izmos láb fehérlett, s fölöttük az a formátlan árny nem kőszikla volt, mint először hitte, hanem egy jávorszarvas teste. Máns még az állat remegő füleit is látni vélte. Nem moccant, csak a szíve kalapált olyan erővel, hogy attól félt, elhallatszik a sűrűig. Görcsösen szorította a puska jéghideg, nedves agyát. Egyelőre alig látott valamit, csak a szél irányát figyelte visszafojtott lélegzettel, hogy a torka is kiszáradt. Ha a szél a sűrű bozót irányába fordul, mindennek vége, a jávorszarvas szimatot kap, és szélsebesen eliramodik, mielőtt még egyáltalán megmutatta volna magát. De a percről percre gyérülő és mind áttetszőbbé váló köd mindez idáig egyenesen Máns irányába szállt. Most újra hallotta a paták neszezését, aztán három-négy dobbanást és egy letört gally reccsenését. A következő pillanatban a ködben fölsejlő.fekete árny életrekelt és alakot öltött. A sűrűből kényelmes léptekkel kibaktatott a legnagyobb jávorszarvas, amelyet Máns valaha is látott. Súlyos volt, akár egy kőszikla, s mégis, mily hihetetlenül kecses. Teste sötét, szinte fekete a szürkésfehér lábak fölött. Ahogy a zajokra neszelve megmutatta magát a széltépte ködfoszlányok között, Máns megpillantotta az állat hosszúkás, vad üstökét az erősen előreugró szemdudorokkal. Előrebukó fő, vastag nyak, duzzadt mar. A homlokcsontba ágyazott agancsrózsa csaknem olyan vaskos, mint Máns karja. Lapátagancsa hajszálra olyan volt, amilyennek Gustaf lefestette. Felülete érdes, szerteágazó nyúlványai hegyesek, üzekedés idején halált hordozók a vetélytársak számára. Kétség sem férhetett hozzá, ez volt az a szarvas, amelyről Gustaf regélt: a félreismerhetetlenül sötétlő teste, az agancsok gyilkos dárdahegyei. A vezérbika, a vén gyilkos, vagy ahogy Gustaf még ezerféle más névvel illette.

A különös csak az volt, hogy ilyen sokáig el tudta kerülni a golyót. Ezen a vidéken ritkán akadtak puskavégre öt-hat évesnél idősebb példányok. Ez pedig, Máns becslése szerint, alighanem több volt tízévesnél is, lehetett talán tizenöt is. De most úgy tűnt, ütött az utolsó órája. Máns mély lélegzetet vett, és a puska nézőkéjén át megkereste az állat hatalmas fekete szügyét. A paták a földön kaparásztak valamit, s a szarvas lehajtott fején előremeredtek az agancs ágai. Máns nem látta, mi az, de hallotta a kaparászást és a fújtatást. Micsoda tüdők!

A ködgomoly most füstcsóvaként örvénylett feléje, és amikor célozni próbált, már nem látta a célgömböt. A cső remegni kezdett a kezében, és Máns igyekezett minél szorosabban a földre lapulni, hogy bal kezének támaszt találjon. A nyárfa vadul susogott mögötte, és egyszer csak kitárult előtte a kép: a jávorszarvas, amint oldalát mutatva kényelmes léptekkel baktatott a mocsár déli oldala felé. Máns a ravaszra szorította ujját, a nézőkében nyomon követte a szarvas mozgását, mígnem a célkarika közepén megjelent az állat szügyé-nei kiszemelt pontja.

Most lőhetett volna. Utólag mát nem, tudta volna megmondani, mi volt az oka, hogy mutatóujja mégsem a döntő pillanatban húzta el a ravaszt. Talán ő is ugyanattól a hangtól rezzent össze, mint a jávorszarvas; talán észrevette, ahogy az állat a fülét hegyezi, ahogy finoman remegő szájjal visszafordul, és szimatot kap. A lövés szinte automatikusan eldördült, de néhány pillanattal elkésett, és a szarvas már nem volt sehol. Ugrás közben még megvillant a világos lábszár, és Máns még hallotta a letaposott altalaj zörgését, ahogy a súlyos test beveti magát a fák közé. Néhány másodperc elteltével ismét csendes volt minden, és Máns féktelen átkozódásban tört-ki.

– Juhé! – hallatszott egyszeriben egy hang, akár egy kakukk disszonáns kiáltása az októberi erdőben. Máns újfent megeresztett egy káromkodást, és nem felelt. A hang az ösvény irányából jött, és Máns csak most fogta föl, hogy a jávorszarvast a trappoló léptek zaja riasztotta meg. Ő, aki a lövést leadta, csak most hallotta meg az őrült dobogást. El sem tudta képzelni, miféle átkozott idióta caplathat reggel hétkor az erdőben olyan zavartalanul,, mintha a városban járkálna. Máns rövid kitérőt tett a csizmáiért, és hidegtől remegő, érzéketlen lábbal botorkált ki az ösvényre.

Valahol a tudata mélyén egész idő alatt tudta, ki az, aki amott fent áll, hisz másnak egész egyszerűen nem vezethetett erre az útja. A vadásztársaságnak hétkor kellett taíálkoznia Gökkállan előtt az úton. A Flymyran mentén vezető ösvény Spjuten felől kettőjüknek rövidíthette le az útját. De csak egyikük lehetett képes arra, hogy a jávorszarvasok birodalmában eldördülő lövés hallatára juhézni kezdjen.

Amikor Máns kiért az ösvényre, és néhány száz méterre a hegy irányában megpillantotta maga előtt a férfit, megállt. Észre sem vette, hogy a gumicsizmákat, amelyeket nemreg még a.kezében tartott, valahol elhagyta. A mocsárban eltöltött idő kimerítette, és a célt tévesztett lövés okozta csalódás sokkja csak még hevesebben éreztette vele a hideget és a fejfájást. Már nem tudott uralkodni a gondolatain, csupán azt tudta, hogy minden pontosan úgy történt, ahogyan történnie kellett. Nemrég még egyetlen gondolat foglalkoztatta: hogy a vadászat első napján, a hajnali szürkületben elejtse élete legnagyobb jávorszarvasát.

Most megint elfogta a félelem, amely immár két nap és két éjszaka gyötörte. De ez a félelem most az ösvényen közeledő csizmás, zömök férfi alakjában jelent meg. A sárga szarvasbőr kabát furcsán fénylett a fák törzsei között. Á zöld seviotszövetből készült nadrág megfeszült a rövid, ruganyos combokon, a lábszárvédős láb akár egy főerdészé, és ráadásul a 7,62x63 mm-es dupla csövű puska, ez az átkozottul drága, pompásan megformált jószág, ejektorral és minden elképzelhető rafinériával felszerelve. A kimért léptek ütemére pipa hintázott a közeledő férfi szájában.

Máns mága sem tudta, mit tesz, miközben leemelte válláról a puskát. Csak célzott, ugyanazzal a lélegzetvisszafojtott precizitással, mint az imént a jávorszarvasra. Ujjai módszeresen és automatikusan végezték a megszokott mozdulatokat. Minden, amitől félt, minden, amit gyűlölt és amit feledni akart, most mit sem sejtve ott közeledett felé az ösvényen. Aztán egyszer csak megállt. A célgömbben rezzenéstelenül kirajzolódott a szarvasbőr kabát bal oldali mellzsebe. Máns nem hallotta a kiáltást. A vér őrült lüktetéssel, fülsiketítőén dübörögve tolult az agyába.

Máns-nek már számtalanszor volt dolga vadászfegyverekkel, de sohasem fordult elő, hogy tévedésből emberre célzott volna. Semmihez nem hasonlítható élmény volt célba venni egy embert. Csak állt némán, szétvetett lábakkal, tanácstalanul. Talán félt? Meglehet.

„Majd azt mondom, épp akkor bukkant fel a puskaeső előtt, mikor másodszor lőttem rá a szarvasra” – futott át agyán a gondolat. „Gondatlanságból elkövetett emberölés” – visszhangzott benne, s egyszeriben ráébredt, hogy voltaképpen mire is készülődik. Keze remegni kezdett, és a fegyver csöve elmozdult a célból. Egy pillanatra kénytelen volt leereszteni a puskát, és a bőrkabátos férfi most meggyorsította lépteit. Néhány suta ugrással eltűnt az ösvényről, be egyenesen az erdőbe. Máns nem gondolt semmire, zúgott a feje, szemébe könnycseppet préselt a fájdalom. Utánavetette magát. Nedves kecskeszőr harisnyájában gyorsan és nesztelenül haladt, de a fák törzsei elyették előle a kilátást, és egy pillanatra azt hitte, szem elől tévesztette a másikat. A ritkás fenyvesben egyszer csak sárgán megvillant a szarvasbőr kabát. Gallyak reccsentek, és már hallatszott a férfi erőteljes zihálása. A távolság csökkent közöttük. A férfi hátrafordult, és szemmel láthatóan igyekezett megnyújtani lépteit, de rövid lábaival csak nehezen jutott előre a sűrűn benőtt, egyenetlen talajon. Megbotlott egy fűrönkben, felbukfencezett, és közben felkiáltott. A dupla csövű puska nekiütődött egy kőnek, megcsörrent, aztán csönd lett.

Máns ott állt a mélyedés fölött, ahol a másik elesett, és újból vállához emelte a puskát. Ennyire talán még sohasem kerítette hatalmába a vadászat dühödt láza. De attól a pillanattól fogva, hogy elhibázta a bús szarvasbikát, teljesen ki volt szolgáltatva ennek az érzésnek. Egész testében megborzongott a hidegtől és a rosszulléttől. A feje üres volt. Nyilván egyetlen lövés is elég lesz, szólalt meg benne a gyakorlott vadász, hisz a férfi alig húsz méternyire feküdt előtte a földön.

Megfontoltan célzott, akárcsak az imént a mocsárban, de meg sem érezte a féltonnányi erővel eldördülő lövés nyomán a vállának támasztott puskatus ütését. Anélkül, hogy tudatában lett volna, az egész tárat kiürítette. Aztán elhajította a fegyvert, és elfutott.

2

Október 11. péntek

Péntek este, valamivel hét előtt, Rickard Turesson telefonált. Így kezdődött. Csakhogy Máns, aki épp a lépcsőn jött lefelé, amikor Eva fölemelte a kagylót, természetesen ekkor még nem sejthetett semmit. Eva szavaiból kivette, hogy Rickard van a vonal túlsó végén, és egész közel hajolt hozzá, mert hallani akarta a beszélgetést.

– Mi újság?

A kérdés jókedvűen hangzott.

– Máns becsavarodott – felelte Eva nevetve. – Szamócát hozott az erdőből kocsival, Gustaf Ákerman meg napjában többször is beugrik, és valami irdatlan jávorszarvasról regél, amelyet a Flymyranban látott.

– Mondd meg Máns-nek, hogy vettem egy kutyát. Erre aztán Máns kitépte a kagylót Eva kezéből.

– Milyet?

– Majd meglátod — titokzatoskodott Rickard. — De a fejemet rá, hogy ehhez hasonló vadászebet életedben nem láttál.

– Nálad van?

– Nincs. Klas Bodin hozza magával a városból. De csak a tíz-ötvenötössel érkezik.

Amikor Máns helyére tette a kagylót, olyan grimaszt vágott, amelyben benne volt minden, Klas Bodin, a város, az értekezletek és a világ minden ármánykodása, ami a szarvasvadászat előkészületeit fenyegette.

– Mi van, nem jön? – kérdezte Éva.

– Nincs olyan szerencsénk. De hálisten, értekezlete van, és ráérünk érte menni a pályaudvarra, ha már vége lesz Márdnál a vacsorának.

Amikor Máns a szeles őszi alkonyaiban Márd tanyája felé tartott, meg mindig Klas Bodinon meg az értekezletén bosszankodott. Lelke mélyén tudta, hogy kissé gyerekesen viselkedik. Eva azt szokta mondani, hogy ama bizonyos őszi hét nap közeledtével már napokkal korábban hatalmába keríti őket a vadászszenvedély, és évről évre úgy viselkednek, mint a gyerekek, szüntelenül civakodnak, ha valami nem terv szerint történik. Utólag persze könnyű volt azt mondani, hogy végső soron mindennek, ami később történt, az értekezlet volt az oka, amely késleltette Bodint azon a péntek estén. Bodin persze mindezt nem tudta. Akkor még egyikük sem tudta. Máns korántsem volt filozofikus hajlamú ember, és ha a dolgok másként alakulnak, nyilván sohasem kerül rá sor, hogy azon töprengjen, miféle alattomos véletlenektől függhet az emberélet.

Vinterrönningen alig fél kilométerre volt Stora Nybyggettől, attól az új épülettől, ahol Márd lakott. A házhoz vezető feljáratot juharfák lehullott lombja borította, és a régi viskót, ahol Márd szülei laktak egykor, eltakarta a túlméretezett, vakító sárgára mázolt faház. Mielőtt elkészült az új ház, a tanyát Halvöreby-nek, Árva Garasnak hívták. Márd azonban véget vetett a nyomorúságnak. A verandát fehér faoszlopok díszítették, és a csodás betonvázákban egészen az őszi fagyok beálltáig virágzott a rózsa. Georg özvegyember volt, és a ház – neki és felnőtt fiának – nem annyira az otthont jelentette, mint inkább kíméletlen energiájának és a semmiből is pénzt teremtő képességének jelképét. Kezdetnek épp hogy, annyi erdőrészt örökölt, hogy felhagyhatott a fáradságos és kevéssé kifizetődő gazdálkodással. Mostanra egy fűrészüzem, egy fatelep és egy buszjárat tulajdonosa lett. Körzeti tanácselnök volt, felekezeti korelnök, és minden gazdasági vagy morális kérdésben tótumfaktúm. Az öregebbek regényes történeteket meséltek harminc év előtti ügyeiről. Nem épp szépeket, no de az efféle megkeseredett aggastyánok, akik egész életükben a köves talajt túrták, nem mindig szavahihető emberek.

Ez az erdőszéli Midász most ott állt oszlopos verandáján, és időközben befutott két vendégével beszélgetett. Erik Emilsson volt az egyik, a hosszúra nyúlt, cigányképű erdész, akinek egyébként rezzenéstelen, arckifejezése csak rendkívüli esetekben árulkodott érzelmekről. Az alacsony, aszott Anders Flod a másik, a rasby-i bánya bérlője. Felesége, egy finn asszony, éppoly hihetetlenül munkabíró és beosztó, mint ő maga. De minthogy az asszonynak az volt a szokása, hogy férjét évente megajándékozta egy-egy utóddal, a hatvanholdas birtok gazdasági helyzete kissé kiszámíthatatlanul alakult. Az iskolában a tíz Flod-csemetét mezei egereknek nevezték. Ennek részben a nyelvjárás volt az oka, részben fürge és csillogó szemük, no meg hogy mindent megrágcsáltak, ami a kezük ügyébe került.

A jávorszarvas-vadászok társasága már Máns Westling apjának halála óta az eddig említett hét személyből állt. Anders Flod volt az egyetlen, aki a húsért vadászott. Nem engedhette meg magának, hogy egy teljes hetet vadászatra fordítson, ha nem hoz ki belőle kellő hasznot. Voltaképp Máns sem engedhette volna meg magának az egyhetes kiesést, csakhogy ő képtelen volt lemondani a vadászatról, Georg Márd 1946 őszétől csakis a trófeákért vadászott; akkoriban kerített puskavégre egy kapitális dámbikát, amellyel 304,5 pontot és egy aranyérmet gyűjtött be. Néhány éve fiát, Pellét is kitanította a vadászatra. Az igazi jávorszarvas-specialisták azonban az erdészek voltak, Erik Emilsson és Gustaf Ákerman Gökkállánból. Nekik ugyan nem járt birtok szerinti részesedés a zsákmányból, de mivel személyes ismeretségben voltak a környék szinte valamennyi jávorszarvasával, és olyan szimatjuk volt, akár egy vizslának, pótolhatatlanok voltak.

Rickard Turesson, aki a Bodin nővérekkel a kimerült bánya közelében lakott Rasby-ban, szintén tagja volt a társaságnak, habár Máns nem emlékezett rá, hogy valaha is bármi említésre méltó dolgot véghezvitt volna. Békés, barátságos férfi volt, aki szó nélkül akár hosszú órákat is eltöltött a kedvezőtlen adottságú, nem túl sok zsákmánnyal kecsegtető vadleseken,

Márd vacsorája a jávorszarvas-vadászat előestéjén leginkább valamiféle kalkuláció- és tervegyeztető tárgyalásra hasonlított, és éppoly meggyökeresedett hagyomány volt, mint a jávorszarvasmáj-vacsora a vadászat végeztével, amikor a döntő pillanatban célt tévesztő vadász, vagy épp a kudarcot okozó kutya számára olykor kínos alapossággal újra átbeszélték az elmúlt hét minden eseményét: a vad becserkészését, a lesben állás perceit és a lövés pillanatát. Gustaf Ákerman sohasem vett részt Márd vacsoráin. Amióta korcs vizslája, Báj egy ízben lepisálta Márd újdonatúj zongoráját, semmi pénzért nem lett volna hajlandó inget és nyakkendőt venni, hogy megjelenjék Stora Nybygget tükörsima parkettáján. Azóta ellenséges viszonyban állt Márd házvezetőnőjével.

Klas Bodint csak azért hívták meg a Stora Nybygget-beli vadász-nyitányra, mert szeretett volna néhány gondtalan napot eltölteni nővéreinél Rasby-ban. Amikor Rickard Turesson belépett, nem szólt senki, de magában mindenki azt gondolta, hogy Rickard, tekintettel Bodin késésére, jobban tette volna, ha megköszöni és lemondja a meghívást. Bodin feltehetően csak azért kérte, hogy menjenek érte a vonathoz, jóllehet még csak részt sem vesz a vadászaton, mert ő hozza magával Rickard újdonsült felfedezettjét, a szarvasvadász kutyát. A kutya származását és tulajdonságait Rickard már a verandán ecsetelni kezdte. Karéliai medvehajtó, a neve Karim, és hajóval hozták Helsingforsból Stockholmba. Alig kétévesen, nyomban az idomítás végeztével díjat kapott, aminek hallatán Márd kétkedőn vakargattá az állát. Anyja állítólag száznyolcvan jávorszarvast segített puskavégre kapni..

Georg Márd bevezette vendégeit az úriszobába. A falról haragos tekintettel pillantott rájuk a 304 pontos, díjnyertes óriás jávorszarvas egészben preparált koponyája. A hangulat ünnepélyes volt és várakozásteli, ahogyan az alkalomhoz illett. Lakonikus megjegyzéseket fűztek a legutóbbi esőzéshez és az előttük álló hét időjárásának kilátásaihoz. Eközben gyakran hivatkoztak Gustaf Ákermanra, aki a madarak vonulása és egy régebbi térdsérülése alapján hosszútávú előrejelzéseket adott, amelyeknek a többiek jobban hittek, mint az amerikaiak előrejelzéseinek vagy a televízió tudós meteorológusának. Időt szakítottak arra is, hogy komolyan megtárgyalják Márd legújabb szerzeményét, a duplacsövűt, amely ott függött a sarokban, a többi fegyverrel együtt. A puska egy Franz Sodia volt, tökéletesen arányos, elegáns vonalvezetésű darab, és egyikük sem nyughatott, míg arcához nem szorította a fegyver simogató tusát. Az áhítatot hirtelen kiáltás szakította félbe: – Tálalva. – Komoly ábrázattal vonultak át az ebédlőbe, csak a szemük csillogott, és tarkójuk izzóit vörösen a szoros fehér inggallérok fölött.

Valborg, Georg Márd házvezetőnője, jól megtermett, tekintélyes és szigorú asszonyság volt. Felvilágosult nőszemély hírében állt, mégis jól főzött. A hideg ételeket régi szokás szerint a konyhában készítette el, innen vitte a megrakott tálakat a kristálycsillárral megvilágított ebédlőbe, melynek falait világoskék pásztor-csendéletet ábrázoló tapéta borította. A konyhában Valborg háromfajta heringre, húsgombócokra, hagymatekercsekre, omlettekre, felfújtakra, felvágottakra, hideg és meleg, ételekre, pácolt, füstölt és marinírozott húsokra felügyelt. Georg a tálalóra rakta ki az italokat, és egy III. Gustaf névjegyével ellátott csiszolt üvegpalackból pálinkát töltött. Az alacsony, cingár Anders Flod most abbahagyta a beszélgetést, és olyan hévvel vetette magát az ételekre, mint aki nem akarja abbahagyni az evést, amíg csak egy falat marad. Végtére is otthon azzal bízták meg, hogy mind a tíz mezei egér nevében faljon, és aztán mesélje el, mit evett.

Na emberek, tegyünk egy próbát – kínálta Márd az első rund pálinkát, s mikor eljött a második kör ideje, a hangulat már olyan oldott volt, hogy Máns halkan rázendített: „Most pedig fölhajtjuk a másodikat.” Ám a kórus épp hogy felcsendülő énekét máris elnyomta Valborg gitárjának és nyers szopránjának a hangja: „Lángolhat akár ég és föld” – visszhangzott a konyha, mint mindig, amikor Georg ebédlőjében nekiláttak a pálinkának. Georg vendégei annyira megszokták a szívbéli tiltakozásnak ezt a formáját, hogy idővel megtanulták a dallamot, és rendszerint maguk is bekapcsolódtak az énekbe, hisz Valborg hangerejével csupán rettenthetetlen erkölcsi ereje vetekedhetett.

A hidegtálat borjúsült követte tejszínes szósszal és uborkával, a borjúsültet sajtos sütemény, majd következett a tejszínhabos torta, és végül a kávé Georg csodálatos szalonjában. Máns úgy jóllakott, hogy amikor kezében a kávéscsészével végre leült a világossárga se-lyempamlagra, majd leragadt a szeme. Erik Emilsson és Rickard arcán is valami kellemes, álmatag bágyadtság terült szét, és feltűnően kicsi tortaszeleteket raktak csak a tányérjukra. Flod volt az egyetlen, akit látszólag nem lakatott jól ez a bőség. Mohón falt egészen addig, amíg Valborg megjelent, és határozott mozdulatokkal leszedte a csészéket. Mosogatás után bejött a maradék tortáért, amit magával vitt a Kis Beth-El egyik termében tartott összejövetelre, ahol kávézgattak, és a Walfridsson fivérek énekeltek.

Mihelyt Valborg becsukta maga mögött a külső ajtót, a hangulat érezhetően magasabbra hágott. Georg saját kezűleg szolgálta fel a whiskyt és a szódát, és most már szigorúan csakis a vadászatról beszélgettek. Többnyire most is a régi történetek kerültek elő. Valamennyien a legapróbb részletekig ismerték őket, akárha bibliai idézeteket, ám ez korántsem akadályozta meg, hogy újabb és újabb magyarázatok és értelmezések szülessenek. Az igazán jó történetek a régebbi időkből származtak, és Gustaf Ákerman volt a hősük.

A most hetvenéves Gustafnak hat testvére volt, meg egy elöltöltős puskája, amit örökölt, és Gökkallanban nőtt fel, korán megözvegyült édesanyjánál. Régebben azt beszélték, hogy Gustaf tilalmi idő alatt kétszáznál is több jávorszarvast terített le a rasby-i bányához tartozó határban. Bíróság elé csupán egy ízben került, amikor is az ítélethirdetés előtt a bíróság elsőszámú ülnöke kiselőadást tartott neki a vadászati tilalmakról.

– Ha nekikészültem, és a jávorszarvas feltűnt az irányzékban, akkor jött el a kellő idő a vadászatra, és akkor törvényes is – replikázott Gustaf.

Egy hónapot ült börtönben, ám ez a hónap, mint mondta, élete egyik leggyönyörűségesebb korszaka volt, és ha szóba került, negyven év múltán sem fogyott ki a mesélnivalóból. Az idő múlása és a mendemondák megtették a maguk hatását, és Gustaf már-már tiszteletreméltó férfivá vált. Gökkállan-i magányában, úgymond, élvezte a társadalom gondoskodását, állami nyugdíjat kapott, és ha megjött az ősz, az erdészek, valamint a szomszédos földbirtokosok társaságában vadászhatott.

Az aranyozott rózsákkal és pufók angyalokkal díszített ingaóra fél tizenegyet ütött. Hirtelen eszükbejutott Klas és a vonat, amellyel érkezik. Sietősen kiürítették a whiskys poharat és szedelőzködni kezdtek. Épp a lépcsőre értek, mikor Stora Nybygget irányából dübörögve megérkezett az utolsó busz Pelle Márddal a kormánynál. Márd négy busza ott szokott megfordulni és parkolni az új épület mögött, ahol egykor a halvöreby-i tehénistálló állott, Pelle már épp készült leállítani a motort, mikor a társaság feltartóztatta.

– Gyerünk, hozd az autót, és amilyen gyorsan csak tudsz, vigyél a pályaudvarra – hangzott Georg utasítása. – Klas Bodin a tíz-ötvenötössel érkezik, mi meg csaknem megfeledkeztünk róla.

Pellét egészen elnyomta a két erős egyéniség, mintha csak energikus, az élettől majd kicsattanó apja és a mélyen vallásos Valborg árnyékában élt volna. Georg nemigen látott benne többet, mint mihaszna ivadékot, mindazonáltal buzgó féltékenységgel őrködött fölötte, valahányszor gyanú ébredt benne, hogy Valborg meg akarja fertőzni a vallásosságával.

– Ennyien nem férünk el az autóban – mondta.

Pelle egész nap a síkos őszi utakat járta, most kimerült volt, és legszívesebben bement volna a házba, hogy egyen valamit, és aztán lefeküdjön. Csakhogy a társaság fel volt dobva, és méltó fogadtatásban akarta részesíteni a különleges kutyát.

– Hát akkor hozd a buszt – javasolta Erik Emilsson. – Abba mindannyian beleférünk.

Pelle kénytelen-kelletlen megfordult, a többiek meg felkapaszkodtak. A fényesen kivilágított busz újból kizötyögött az országütra. Anders Flod és Máns Westling leghátul ült, és énekelt.

– Ha el akarjuk érni a tíz-ötvenötöst, jobban kell igyekezned – kiabált Georg a vezetőülés felé.

– Azt már úgysem érjük el.

A pályaudvarig legkevesebb fél óra volt az út, mert előbb kitérőt tett a templom, az iskola és egy sor tanya felé, és csak a nygárda-i elágazásnál torkollott abba a magásabbrendű útba, amely végül az állomásra vezetett. Már tíz-negyvenet mutatott az óra, és szinte lehetetlenség volt időben kiérni, hogy Klas Bodinnak ne kelljen várnia. Csakhogy egy csapat felcsigázott vadász számára, akik épp most falták be Valborg híres vacsoráinak egyikét, és hajtották fel Márd legjobb szódás whiskyjét, semmi sem lehetetlen.

– Akkor menj a kroktorpti úton.

– Nem megy.

– Üssön beléd a ménkű, hogy ma neked semmi sem megy.

Pellének persze voltaképp igaza volt. Keskeny és kanyargós kocsiút vezetett az erdőn át Kroktorpot érintve, ahol most a fanjunkások kunyhója állt. Tavasszal

és ősszel, az esőzések idején, az út többnyire járhatatlan volt, de kétségtelen, hogy nem messze Stora Nybyggettől egyenesen átvágott az erdőn, és jócskán megrövidítette a pályaudvarhoz vezető utat.

– Már hogyne menne – mondta Georg és felállt, hogy megállítsa Pellét, mielőtt maguk mögött hagyják az útelágazást.

– Csináljatok, amit akartok – mondta Pelle. – Én biztos nem megyek arra. Túl keskeny egy busznak. Ha a padka olyan gyenge, mint itt, bárhol leomolhat.

Az elágazáshoz értek, Pelle megállította a buszt, és felállt..

– Én vezetek – szólalt meg hirtelen Máns. – Úgyis az én ötletem volt.

Begyújtotta a súlyos jármű motorját, és hátramenetbe kapcsolt. A többiek egyre biztatták, és a busz kisvártatva már a mellékúton dübörgött. A kivilágított kocsi mögött bezárult az erdő. Az őszi sötétség itt benn éjfeketére váltott, s a reflektorok fénypásztái úgy ugráltak a sötétben, mint valami sűrű, áthatolhatatlan közegben. Fenyők törzsei és súlyos sziklák kavarogtak laza összevisszaságban a fénypászma előtt. Az út keskeny volt és kacskaringós, mindazonáltal jól járható. Máns kiválóan ismerte, hisz biciklivel már számtalanszor végigment rajta.

– Jól rá kell kapcsolnod, ha még el akarjuk érni a vonatot – szólt Georg. – Tíz perc múlva tíz-egy.

Ez inkább csak tréfa volt, hisz a vonatot úgysem érhették el. És mivel ilyentájt busz vagy taxi már nem volt a pályaudvaron, Klas Bodin úgysem tehetett egyebet, mint hogy türelmesen várakozik.

Anders Flod, az örökös nótafa, most rázendített a parasztról és a huszárról szóló dalra, és az ő megszólaltatásában a régi szöveg is olyan mókásan hangzott, hogy Erik Emilsson is bekapcsolódott, és még mosolygott is, ami pedig nála igencsak ritkán fordult elő. Különös élmény volt, ahogy krákogó basszusa a csapongó polka ritmusát követve szinte megbújt Flod metsző tenorja mögött. Rövidesen már valamennyien énekeltek, a refrénre még Pelle is előrejött:

Ülsz az ördög szekerén,

bolond vagy végképp, úgy vélem, 

hisz mind csak csupa cserép, 

mit az anyám küldött nékem!

Valahol a hetedik szakasz táján Georg félbeszakította a nótát, mert Máns már megtette az út nagyobbik felét, és még egyszer sem lépte túl az ötvenet.

– A vonat ezennel megérkezett – harsogta, és meglóbálta a zsebóráját.

– Már negyedórája – szólt lemondóan Erik. – Nem mondom, szép az órád, de nem jár valami jól.

Ebből aztán Máns háta mögött heves vita kerekedett az utasok körében az aranyórák hívei és ellenfelei között. Máns mosolygott Georg forrófejűségén és Erik esetlen érvelésén. A vonat, ahogy Erik mondta, már valóban befutott negyedórája. A kanyarok közti rövid egyenes szakaszokon Máns megpróbált gyorsítani. Az utolsó kilométeren, mielőtt az erdei út betorkollott az országútba, volt egy egyenes szakasz, ahol Máns – most először – hatvanig feltornászta a busz sebességét, A reflektor fényében a nyírfák törzsei fehéren világítottak a fenyves sötét háttere előtt. Az éjszaka fekete falából olykor elő-elővillant egy nyúl csillogó szeme, de az erdő máskülönben élettelennek látszott. A busz döcögött és imbolygott a göröngyös úton, a sár egész a szélvédőig spriccelt, ahogy áthaladtak egy-egy pocsolyán.

Az egyenes útszakasz hamarabb véget ért, mintsem Máns gondolta volna, és a kanyar kissé merészre sikeredett. A busz fara kivágódott, veszélyes közelségbe kerülve egy nyírfarönkhöz, aztán újból egyenesbe jött, és Máns érezte, hogy ismét ura a járműnek. A többiek nem vettek észre semmit. Flod rázendített valami dalra az őrvezetőről. Máns a visszapillantó tükörben látta a nekihevült, vörösre, gyűlt arcokat, és épp azon volt, hogy maga. is bekapcsolódik a nótába, amikor bekövetkezett a baj.

Nem látott semmit. De észlelte a nem túlságosan erős ütést, és hallotta a két fém összekoccanásának jellegzetes hangját. Ösztönszerűen fékezett, és érezte, amint.a kerekek megcsúsznak a nedves avar borította talajon. A busz még egy darabon hangtalanul siklott, aztán sikerült megállítania. Máns nem tudta; még csak nem ás sejtette, mi történt. Nyelvével megnedvesítette száraz ajkát, és bár a feje üresen kongott, tudta, hogy mindez pillanatok müve volt, hisz Flod még akkor is tovább énekelt, mikor a motor már hallgatott.

Ne csípd ki magad, mondta,

Karl Johannak, mondta,

énhozzám bújjál, mondta,

belém simuljál, mondta.

Nem vettek észre semmit. De ekkor Flod félbehagyta a dalt, és a csöndet Georg hangja-szakította meg:

– Mi történt?

– Nem tudom – dörmögte Máns.

Ahogy fölállt a vezetőülésről, és kilépett az útra, mindannyian őt bámulták. A szél hevesen cibálta a fák koronáit, más zaj nem is hallatszott. Máns a sötétben néhány tétova lépést tett visszafelé. Nem messze maga előtt valami csillogó, mozgó tárgyat pillantott meg, és egyszerre szúró fájdalmat érzett a gyomrában és a hónaljában.

 Egy bicikli forgó kereke bontakozott ki a sötétségből. A busz helyzetjelzőinek gyér fényében meg-megcsillantak a küllők. A feldőlt kerékpár, melynek csupán a hátsó kereke maradt épségben, ott hevert teljesen szétroncsolva a kocsiúton. Máns megfordult és visszament a buszhoz. A többiek az ajtóban szorongtak. Georg arca még mindig skarlátvörös volt, tekintete zavarodottságot és dühöt sugárzott. Pelle egészén elsápadt.

– Mi történt? Mit csináltál?

– Elütöttem...

– Mit?

– Van nálad zseblámpa? Nem látni semmit.

– Mit ütöttél el? Micsodát?

– Hozd a zseblámpát – szakította félbe a társalgást Georg.

Máns fogta a zseblámpát, és elindult hátrafelé. A többiek némán követték. A lámpa remegett kinyújtott kezében, a fehér fény ide-oda ugrált a bicikli kerekén. Az ép hátsó kerék már nem forgott.

Máns lassan végigpásztázta az utat, de a bicikli közelében nem vett észre semmit. Ekkor Erik Emilsson hirtelen kikapta kezéből a lámpát, és egyenesen belevilágított az útmenti dérlepte bozót sűrűjébe. A fény most rezzenéstelenül nyugodott egy kissé félretaposott sarkú barna, fűzős cipőn és a hozzátartozó lábon. Máns-nek komoly erőfeszítésébe került, hogy megálljon a lábán, és kövesse a többieket, akik most közelebb mentek az Emilsson által megvilágítótt testhez.

Az út szélén negyven-ötven év körüli asszony feküdt. Sötétbarna kabát volt rajta, a kék pettyes kendő, mely a fejét óvta a széltől, most az arcába csúszott. Az ütközés, a levegőbe röpítette, aztán egy kőhöz vágta. A szél ragacsos sárga nyírfalevelekkel borította be a mozdulatlan testet. Emilsson letérdelt, óvatosan az asszony válla alá nyúlt, és a testet a hátára fordította. Kikötötte a kendőt, és kíméletesen szabaddá tette a nő arcát.

– Ki az? – kérdezte suttogva Pelle Márd.

Máns rámeredt a telt, kissé szabálytalan, kifejezéstelen és ismeretlennek tűnő arcra, a félig nyitott ajkakra és a lehunyt szemre.

– Nem tudom – mormogott. – Semmit sem tudok...

Néhány lépést hátrált, és amikor Rickard Turesson a vállára tette a kezét, sírni kezdett.

3

Október 11. péntek

Georg és Erik szótlanul fölemelte az asszonyt a nedves földről. A két férfi zihált a súlyos teher alatt, és csak nehezen sikerült annyira megemelniük, hogy a fejét Erik mellének támaszthassák. Óvatosan kellett vinniük, hisz nem tudhatták, mennyire súlyos a sérülés. A sötétben nem láttak semmit.

– Mit akartok csinálni? – aggályoskodott Rickard.

– Magunkkal visszük a pályaudvarra, onnan majd telefonálunk.

A súlyos testet lassan a buszhoz vitték. Máns heves sírógörcse elmúlt, de nyomorúságosan érezte magát, és nehezére esett felkapaszkodni a buszra. Rickard segítette föl a lépcsőn. Erik és Georg a hátsó hosszú ülésre fektette a nőt. Pelle, kezében a nő kézitáskájával, ott állt mögöttük.

– Nem kellene kihívnunk a rendőrséget?

– Az a legfontosabb, hogy orvoshoz vigyük – mondta Georg.

Egy pillanatig csönd volt. Máns, Anders és Rickard közé préselődve, az ismeretlen arcot szemlélte, mely ijesztő nyugalmat árasztott, és láthatóan nem volt semmi mondanivalója a számára. Erik egy nagy, összehajtott zsebkendőt helyezett a nő halántékára. Az anyagon lassan széles halványpiros folt ütött át. Máns-t ismét a rosszullét kerülgette. Épp elfordult, amikor eljutott hozzá Pelle hangja:

– Nem én vezettem, nem én!

Georg, aki az asszony fölé hajolt, lassan fölegyenesedett.

– De most te fogsz vezetni – mondta.

Pelle súlyos szemhéjai rendszerint csaknem teljesen elrejtették tiszta fényű világoskék szemét. Most azonban tágra nyílt az ijedtségtől. Arca fehér volt, veríték gyöngyözött rajta.

– Persze, hogy én vezettem. És tudomásom szerint senki sem állította az ellenkezőjét – szólalt meg Máns, nyugalmat erőszakolva magára.

– Nem vezetek! – nyomakodott előre Pelle. – Megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó vezetni ezen az úton!

– Igenis te fogsz vezetni! – mondta Georg. – El kell jutnunk a városi kórházba, amilyen gyorsan csak tudunk. Képtelen vagy felfogni?

– Miért nem vezetsz te magad? Vagy felőlem Máns is verethet tovább.

– A sofőrtől vért vesznek, és egy csomó kérdést tesznek majd fel neki.

Pelle rámeredt Georgra.

– Most rám akarjátok kenni a dolgot, csak azért, mert ti vedeltetek és zabáltatok.

Meg-megbicsakló hangja egyre metszőbbé vált. Ám Georg rendíthetetlen nyugalommal szakította félbe:

– Egyikünket sem fognak hibáztatni, ha azt teszed, amit mondok. Nem Máns volt az oka, hogy a nő kivilágítatlanul biciklizett a sötétben. Máns úgy vezetett, mint mindig, de ha kiderül, hogy ittunk, lecsukják, még ha ezerszeresen is a nő volt a hibás.

– Siessetek már – rimánkodott idegesen Rickard. – Az a fő, hogy minél előbb a városban legyünk.

– Akkor sem vállalom magamra – makacskodott Pelle.

– Csakis a nőt fogják hibáztatni, amiért ebben a vaksötétben kivilágítatlanul közlekedett. Te csak tedd azt, amit mondok.

Georg hangjából kiérződött, hogy Pelle csökönyös ellenkezése szokatlan volt a számára.

– De ha nem teszed azt, amit mondok, akkor velünk együtt téged is dutyiba csuknak. Vagy talán nem hallottál még bűnpártolásról?

– Mi a fenét pártoltam én? – kiabált elcsukló hangon Pelle.

– Az ittas vezetést.

A rosszullét és a zavarodottság elmúlt, és Máns egyszeriben elszégyellte magát. Megkopogtatta Georg vállát, hogy utat engedjen előre az ülések közötti keskeny, folyosón.

– Majd én vezetek – mondta.

Georg arca elsötétült a dühtől, homlokán hevesen lüktetlek az erek.

– Vezetsz a fenét – mondta.

– Nem vitatkozhatunk itt tovább. A nőnek kórházban a helye.

– Te viszed?!

– Ezt kell tennem. Elvégre ez az én ügyem.

– Nem – szólt Georg. – Együtt visszük.

Támogatást keresve nézett körbe. Anders Flod ott ült az eszméletlen asszony mellett, és fejét az ölében tartotta. – Induljunk már! – kérlelte őket.

Máns a soforüléshez lépett. Georg megvonta a vállát, és amikor a busz elindult, ő is hátrament, hogy leüljön, de előbb még megállt Pelle széke mögött.

-        Pfuj, micsoda anyámasszony katonája – szólalt meg halkan, de érthetően. Mindenki tudta, hogy a szavak úgysem változtathatnak a dolgon. Pelle már sírt.

Máns lépésben hajtott, lába remegett, alig tudta nyomni a gázpedált. A kroktorpi útig már csak néhány száz méter volt hátra, és Máns elhatározta, hogy csak a pályaudvarig viszi a buszt. Kell, hogy találjanak egy autót, vagy ha nem, legrosszabb esetben kivárják, amíg a városból megjön a mentő. A vérvételre és a rendőrségi vizsgálatra egyelőre gondolni sem akart. Azt azonban tudta: jobb lett volna, ha Pelle vezet.

Az erdő ritkulni kezdett, és már majdnem kiértek az országúira, amikor Máns meghallotta Erik hangját:

– Állj meg! – Máns idegei teljesen felmondták már a szolgálatot, túl hirtelen fékezte le a nehéz járművet, és a busz annyira megfarolt, hogy csak nagy nehezen tudta ismét egyenesbe hozni. Hátranézett. Anders Flod, még mindig az ölében tartotta az asszony fejét, Erik meg ott állt mellette.

– Ennek vége – suttogta Anders.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Rickard.

– Már akkor gondoltam, amikor beemeltük a buszba, de most már biztos vagyok benne.

Senki sem kételkedett a szavaiban. Gillermossenben az ember, már ami a szüléseket és betegségeket illeti, önmaga orvosa volt, és nevetséges lett volna feltételezni, hogy épp Anders Flod nem tudja eldönteni, mikor van egy embernek vége. Mégis, amikor Máns hátrament a többiekhez, tébolyultan reménykedétt, bárcsak Flod tévedett volna.

– Ha így áll a helyzet, akkor nincs túl sok értelme, hogy a városba vigyük – mondta halkan Georg.

– Talán mégis fel kéne hívnunk a pályaudvarról a rendőrséget.

Rickard szavait néma csönd fogadta. Hangjából elfogódottság és határozatlanság csendült ki.

– Oltsd el a lámpákat, Pelle.

Erik Emilsson még mindig az asszony fölé hajolt, és nem nézett Pellére.

– A reflektorokat is kikapcsolhatod.

Pelle végrehajtotta az utasítást, és a buszban hamarosan koromsötét lett. Kisvártatva Erik szólalt meg. Máns ekkor már ki tudta venni arcának körvonalait.

– Szerintem nincs túl sok értelme, hogy kihívjuk a rendőrséget.

Válasz nem érkezett. Erik gyufát gyújtott, megtömte a pipáját, de mintha csupán szemrevételezni akarta volna, hagyta, hogy a gyufa ellobbanjon, és újat vett elő. Rágyújtott. Hangja nyugodtan, megfontoltan csengett.

– Ennek a szerencsétlennek itt már úgyis mindegy. Képtelen vagyok felfogni, hogy lehet kivilágítatlanul közlekedni az erdőben. Nyilván álmában sem jutott volna eszébe, hogy errefelé bárkivel találkozhat. És nem tudom, miért lenne Máns vagy bármelyikünk felelős a történtekért.

Máns-nek úgy tűnt, hogy Eriknek igaza van, de ugyanakkor érezte, hogy valahol hamis ez a gondolatmenet. A megrázkódtatás és a sötétség őt is megzavarta. Észrevette Erik éber pillantását, mely a gyufa fellobbanó fényében találkozott az övével. Nevetséges érzés lett úrrá rajta, mintha félne Eriktől, holott sejtelme sem volt róla, miért kellene félnie.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte.

– Semmit – válaszolt Erik. – Bármit teszünk is, nincs túl sok értelme. Csak azt érnénk él, hogy olyasmiért tesznek hűvösre, amiben vétlenek vagyunk. – Fölállt. – Emeljétek föl – mondta.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Rickard.

– Én semmit. Majd együtt. És te is – vetett egy pillantást Pelle Márd-re, aki időközben kissé hátrébb húzódott. – Te is segíthetsz. Kitesszük az útra és hazamegyünk. A buszt úgysem látta senki.

– Nem lesz ez így jó! – hallatszott Pelle éles hangja.

– Nem-e? Azzal talán jót tennénk neki, ha kórházba visszük?

– Csak azt érnénk el, hogy Máns ittas vezetés miatt börtönbe kerül – szólt Georg. – Minket meg bűnrészesség miatt ítélnek el.

Erik fölemelte az asszonyt. Azt akarta, hogy a többiek segítsenek, és Máns-t akarata ellenére csodálattal töltötte el Erik mozdulatainak kínos pontossága, nyugodtsága és higgadtsága, ahogy tette a dolgát. A többiek tétova, félénk arckifejezéssel ácsorogtak, csak Anders Flodon nem látszott semmi. Szenvtelenül mérte végig a társaságot, s az orra hegyén csüngő áttetsző csöpp mintha sohasem akart volna lepottyanni.

– Ki kell vinnünk az országútra, aztán még egy darabon tovább. Jó lenne, ha a busz nyomai nem lennének a közelében.

A helyet, ahol álltak, csupán harminc méter választotta el az országúttól, mégsem volt könnyű dolguk. Erik még megállt, és körülnézett, aztán lassan elindult az állomás felé. Sehol egy árva lélek, sehol egy autó. A sötétben nem hallatszott más, csak a fenyőerdő lélegzése. Erik elment a következő mellékútig. Ez az út Nipparbolba, az erdőben fekvő egyik kisebb tanyára vezetett. A nipparboli tejbegyűjtő előtt, karjában az asszonnyal, akit hol az egyikük, hogy a másikuk segítségével egész idáig ő cipelt, Erik megállt. Lehet, hogy fáradt volt, de nem látszott meg rajta. Feszülten figyelt, nem jön-e valamerről egy autó. Aztán Georg segítségével az út szélére fektette a testet, éppen úgy, ahogy a kroktorpi úton megtalálták. Máns elfordult, mert nem akarta látni, ahogy azok ketten szinte kínos gondossággal munkálkodtak, hogy megtalálják a nő eredeti testhelyzetét.

Erik nagy sokára elkészült, de egy szót sem szólt. A többieket megelőzve rohant vissza a buszhoz, s alighogy odaért, Pelléhez fordult: – Tudsz vezetni? Vagy még mindig reszketsz?

– Már nem – felelte váratlanul Éelle.

– Akkor most menj százötven métert hátra. Nem mondom, ebben a sötétben nem lesz könnyű, de nincs más megoldás. Van ott valahol egy rakás nyírfa, azt hiszem, ott meg lehet fordulni. Márpedig, csak úgy mellékesen; kénytelen vagyunk megfordulni. Az országúton nem hagyhatunk nyomokat.

Máns beszállt, azon nyomban belesüppedt az egyik ülésbe, és lehunyta a szemét. Érezte, hogy Pelle lassan tolat a busszal, és hallotta Eriket, aki kívülről irányította, nehogy letérjenek az útról. Mintha valami köd-fátyolon át érzékelte volna az egész bonyolult fordulási manővert. Pelle lecsúszott az útról, a busz elakadt; és nem sok esélyük volt, hogy kikászálódjanak a kátyúból. Máns azonban képtelen volt tartósan odafigyelni ezekre az eseményekre. Fáradtság lett úrrá rajta, olyan kimondhatatlan fáradtság, hogy amikor Rickard megérintette a vállát, és közölte, hogy megérkeztek Stora Nybyggetbe, és ideje volna kiszállni, Máns alig bírt felállni.

Először nem akart bemenni a többiekkel a házba. Megállt a villa előtt, és azt mondta, hazamegy és lefekszik. Erik tartotta vissza.

– Neked is be kell jönnöd. Meg kell várnunk Klas Bodint.

– Minek?

Erik csak az előszobában válaszolt. Megfordult, és a folyosói lámpa hideg, kijózanító fényében végigmérte a többieket.

– Legjobban tesszük, ha minél hamarabb elfelejtjük a dolgot – mondta kimérten. – Természetesen szó sem lehet róla, hogy bárkinek elfecsegjük.

Máns úgy érezte, mintha Erik beszéd közben egyedül őt nézné, és igyekezett elkerülni a pillantását.

– Ha fecsegünk, azzal csak árthatunk magunknak – folytatta Erik. – Végtére is mindnyájan egy hajóban ülünk. Nem tudom, ti mit gondoltok a dologról. Mármint azon kívül, hogy átkozottul utálatos és kellemetlen. De az az érzésem, hogy te Máns, és talán még más is kételkedik benne, hogy helyesen jártunk-e el mindenben. Szerintem az lesz a legjobb, ha a kétségeit mindenki megtartja magának. És gondoljatok arra, hogy rajta úgysem tudtunk volna segíteni.

Erik Emilsson szájából még sohasem hallottak ilyen hosszú szónoklatot. De úgy tűnt, hogy ebben az ügyben aztán nincs is több mondanivalója. Amikor beléptek Georg szalonjába, Erik már hallgatott, és whiskyt töltött magának. A többieket Georg szolgálta ki, csak Máns nem kért egyelőre semmit.

– Ugyan már, fogd a poharat – mondta Georg. – Sápadt vagy, és teljesen összefagytál.

Az asztali lámpa selyemernyőjének zöldes fényében mindannyian meglehetősen nyúzottnak látszottak, Máns-t különös érzés fogta el, mintha életében először látná ezt az öt férfit. Egyrészt tudta, hogy érzékei a sokk hatására hihetetlenül élesen működtek, másrészt viszont attól fogva, hogy a nipparboli tejbegyüjtőtől visszamentek a buszhoz, mindenre, ami történt, valami furcsa ködfátyol borult. Mégiscsak nevetséges, hogy a jól ismert arcok milyen idegenül hatnak, mintha fordított távcsőből nézné őket. A legkisebb részletet is tisztán, de végtelenül távolról látta. Egyedül Georg nem volt sápadt. Durva arca inkább kivörösödött – talán mert dühös volt, talán mert eltelt a bőséges vacsorától, vagy talán valamilyen erőfeszítés izzasztotta meg apró termetű, tömzsi alakját. Jóllehet, még alig múlt hatvan, a haja fehér volt, akár a hó, szemének hideg fénye kéken csillogott, pedig idestova negyven éve már, hogy ez a pillantás lányszíveket lágyított a környék táncparkettjein. Máns csak most figyelt fel Georg ajkainak furcsa ívére. Felső ajka keskeny volt és feszes, s a telt alsó ajak lágyságához képest duzzogásra hajló. Akárcsak a szem, meglepően, már-már hetykén hatott a megvénült arcban. Pelle hasonlított egy kicsit az apjára, noha vézna volt és halovány, s anyjától valamiféle komor mélabút örökölt. Máns emlékeiben Pelle már gyerekkorában magán viselte ezt a sápatag, öregasszonyos, Valborg-féle vonást.

Már ismét a vadászatról folyt a szó. Mintha egyszer s mindenkorra letudták volna, ami az erdőben történt,. és többé nem bolygatták a dolgot. Ám a beszélgetés nehezen indult, mindenki takarékoskodott a szavakkal. Pelle nem kapcsolódott be a társalgásba. „Fél óra leforgása alatt több szódás whiskyt öntött magába, mint egész eddigi életében” – gondolta Máns. De mintha az ital nem is hatott volna rá, csak duzzadt szemhéjai nehezültek el egyre jobban. Mióta visszatértek az új j épülethez, egyetlen szót sem szólt. Végül aztán elszunnyadt a pamlag sarkában. Félig nyitott; nedves ajkai halk hortyogó hangot hallattak.

Anders Flod vitte a szót. Fojtott hangon adta elő a mindannyiuk által jól ismert régi történeteket. Mikor az elbeszélés a tetőpontjához ért, Flod – mintegy elismerésképpen – halkan böffentett egyet, s ezzel az önmagának szánt jutalommal aztán az este hátralevő részében be is kellett érnie, mert a többiek, a szokástól eltérően, egyetlen szóval sem nyilvánították ki tetszésüket. Máns azon tűnődött, vajon Anders érez-e egyáltalán valamit a történtek után. Megnyúlt ábrázata és az orra hegyén most is épp lepottyanni készülő áttetsző csöpp legalábbis nem árult el semmiféle effélét. Máns azt hitte, ismeri Flodot, és ez igaz is volt. Anders szorgos volt és fösvény, egyetlen élvezetéből egyre-másra újabb mezei egérkék születtek, ruhát, ételt és cipőt követelve maguknak. Az apró termetű, inas férfi feszes alakján csomós izmok duzzadtak. .Haja egykor sötét volt, de az ötvenévi verítékes munka nem sokat hagyott meg belőle. Bőre az örökösen homlokába húzott ellenzős sapka alatt fehér volt, csak a tarkóján vetett bronzvörös redőket. Szemlátomást megadóan fogadta a sajátságos helyzetet, amelybe kerültek, ahogy mindig is belenyugodott az élet ördögi gonoszságaiba. Legalábbis nem hagyta, hogy a közelmúlt eseményei befészkeljék magukat gondolatai közé. De mialatt az ősrégi történeteket mesélte, halványkék szeme mindvégig éberen figyelt. És ha pillantása olykor találkozott Máns-éval, emez lesütötte a szemét.

Erik Emilsson rezzenéstelen arccal figyelt, és a maga kissé körülményes módján csak nagy néha helyesbített egy-egy részletet Anders elbeszélésében. A magas növésű, hallgatag emberek magától értetődő tekintélye sugárzott belőle. Csaknem kétméteres termete, barna szeme és kellemes délvidéki vonásai miatt ifjúkorában azt mondták róla, hogy cigányos. Máns-nek úgy rémlett, mintha már ő is hallotta volna valahol, hogy fiatal éveiben az erdész egész lénye kissé cigányos volt. De mindez régen volt, és Erik Emilssont az erdő csöndje és önnön töprengő alkata mindenestül átformálta, így aztán nem volt beszédtéma többé. Hatalmas termete olykor csúfolódásra adott okot, kezeit lapáthoz vagy vécéfedőhöz hasonlították. Csakhogy ez nem volt igaz. Bár a keze valóban nagyobb volt, mint másoknak, de arányos és szép. Volt Eriknek egy bogara, amelyen az emberek mulattak, bár a szóbeszéd sohasem jutott el az ő füléhez. Az erdészlakban évente, olykor havonta cserélődtek a házvezetőnők. Mindannyiuk közös vonása volt, hogy nem sokat konyítottak a háztartáshoz, viszont fiatalok voltak és vonzók. Némelyikükből nem hiányzott a tetterő és az akarat sem, de mindhiába. Egyikük sem volt képes Eriket úgy lekötni – egyetlen dolog kivételével –, hogy valami házasságfélére hasonlítson a kapcsolatuk.

Ebben a tekintetben Rickard Turesson, minden hallgatagsága dacára, éppoly okos volt, mint Erik. Volt benne valami csaknem nőies vonás, és elképzelni is mulatságos volt, hogy több mint húsz éve ő az egyetlen férfi Rasby-ban. Amikor a Bodin nővérek apja meghalt, Rickard könyvelő volt a bányában és szívesen látott vendég a Bodín-házban. Klas Bodin eladatta részét a rozzant és kimerülőfélben lévő bányaüzemből. Rickard vezette a két nővér gazdaságát, segített nekik az eladásban, biztosította megélhetésüket. Ennek köszönhették, hogy megtarthatták a tóparti fehér házat, ahol most szerény penziót tartottak fönn. A turistákat vonzotta a hely, és a régimódi úriház előkelő benyomást keltett.

Az első tizenöt évben az emberek nem győzték találgatni, vajon melyiket veszi el Rickard a két Bodin nővér közül. Fanny ugyan egy évvel idősebb volt nála, de ő volt az intelligensebb és a céltudatosabb. Clara volt a csinosabbik, ám ez a különbség az évek során fokozatosan eltűnt köztük. Rickard hagyta, hadd találgassanak az emberek, beleértve a nővéreket is, és a maga kissé alattomosan kedélyes módján mintegy lebegtette a szituációt, úgyhogy senki sem tudta biztosan, kire is esik majd a választása. Azóta persze régen tudja már mindenki, hogy egyikre sem. És kétségkívül ez volt a legjobb, amit tehetett. A rásby-i bőség hatására az évek során kissé testesebb lett, ám ahhoz képest, hogy immár ötvenedik őszét taposta, még mindig fiatalos volt. Lágyan ívelő ajkai és egyenes orra szinte széppé tették arányos arcát. Homloka fölött gondosan fésült sürü, sötétszőke tincseiben mindössze néhány szürke szál árválkodott.

Rickard most félt. Ez meg is látszott rajta: ahogy ült, ahogy a poharát forgatta, és ahogy a máskor mindig szélesen vigyorgó arc most szétszórt, gépies mosollyal követte a beszélgetést. A napnál világosabb volt mindenkinek, hogy Rickardnak sohasem jutott volna olyasmi az eszébe, mint Eriknek. De éppoly világos volt az is, hogy bele kellett törődnie Erik eljárásába. Máskülönben az események olyan katasztrofálissá válhatnak, hogy egy csapásra tönkretehetik a húsz év alatt elért konszolidált állapotok jósággal és gonddal felépített művét. Aligha valószínű, hogy a Bodin nővérek egy bírósági eljárást és ítéletet követően kívánatosnak tartanák Rickard visszatérését Rasby-ba. Hitbuzgó emberek lévén, erkölcsi kérdésekben hajthatatlanok voltak, és életszemléletükben központi helyet foglalt el a társadalom véleménye.

Máns-nél másként álltak a dolgok. Ő tudta, hogy képes lenne megmagyarázni Evanak az erdei úton történteket. Eva ebben az esetben melléállna, és valahogyan csak kikászálódnának az ügyből. De ami később történt, amit Erik javasolt, és amit azután a nipparboli tejbegyűjtőnél közösen vittek végbe, azt már nem mondhatta el Evanak.

Képtelen volt megmondani a többieknek, hogy már bánja a dolgot. Zavarában és elfogódottságában azt sem tudta, hogy tulajdonképpen mit is akar. Azt ellenben esztelenségnek tartotta, hogy üres fecsegéssel ütik agyon az időt. Akárcsak Rickard, ő is ide-oda forgatta a poharát, aztán egy hajtásra kiitta az egészet, és bár a többiek épp egy évekkel azelőtt történt őzvadászat elbeszélésének a közepén tartottak, Máns mégis félbeszakította a társalgást: – Az ördögbe is, mi a fenét csináljunk?

Szavait csönd fogadta. Mindannyian rámeredtek, csak Anders pislogott zavartan.

– Mit akarsz ezzel mondani?

Máns nem felelt, nem volt mit felelnie. Hát nem magától értetődő, hogy tenniük kell valamit? Nem ülhetnek tétlenül, mint egy csapat borzas varjú. Csak magukban rágódnak az eseményeken, s közben másról beszélnek. Kisvártatva Georg szólalt meg, nyugodtan és kioktató hangon, mintha csak egy gyerekkel beszélne: – Nem csinálunk semmit. Értsd meg végre.

Máns szólásra nyitotta a száját, hogy előadja ellenérveit, de erre már nem került sor. A bejárati ajtón dörömböltek. Valaki az öklével verte az ajtót. Mánsnek egyszeriben kiszáradt a torka, és érezte, amint egész testét elönti a veríték. Csaknem ugyanaz az érzés volt, mint amikor a busz zökkent egyet alatta, és ő meghallotta a kerékpárhoz csapódó lemez hangját.

– Ez bizonyára Klas – mondta halkan Georg, és indult, hogy kinyissa az ajtót. Tényleg Klas jött meg, és Mans most már szégyellte előbbi rémületét. Hallotta, ahogy az előszobában Georg lármásan üdvözli Bodint, és rövidesen felbukkant az ajtóban Rickard kutyája, amelyet Klas hozott magával. Körbejárta a társaságot, dühödten csaholt, és jártában néhány csöpp nyálat hullajtott el. Nyomban utána Klas is megjelent az ajtóban. Kimerülten szuszogott a jó félmérföldes éjszakai sétától, elegáns barna félcipője és jól vasalt tweednadrágja csupa agyag és piszok volt.

– Hát itt vagytok!

Klas köpcös, tömzsi férfi volt, csillogó, szürke szeme, akár a nővéréé, Fannyé. „Biztosan észreveszi rajtunk, hogy történt valami” – gondolta Máns.

Némán és csüggedten ültek, mialatt Georg whiskyt töltött Klasnak. Képtelen helyzet. Klas okvetlenül észreveszi.

– Miért nem jöttetek értem? Elfelejtettétek?

Klas a hosszú séta után még mindig levegő után kapkodott, a hangja éles volt.

Néma csönd. Erik a torkát köszörülte.

– Egyáltalán nem felejtettük el – felelte. – Az a helyzet, hogy nem tudtunk érted menni.

Klas derűs ábrázatán nyoma sem volt, hogy az imént a súlyos hátizsákkal és egy rakoncátlankodó kutyával fél mérföldet gyalogolt a szeles éjszakában. TaIán csak nem az ő zavaruk hangolta jókedvre? Máns képtelen volt kiokosodni rajta.

– Egyikünk sem tudott vezetni – mondta Erik.

– Az ördögbe is, miért? Méghogy nem tudtatok vezetni?

Klas nevető szemei fürkészőn vándoroltak egyikről a másikra.

– Ahogy mondod – vigyorgott Georg. – Töméntelen sokat nyakaltunk.

– Mi a csoda, mostanában ilyen komolyan veszitek? Nem gondoltam volna, hogy manapság már vidéken is így áll a dolog.

De minthogy senkinek egy arcizma sem rándult, Klas kiitta a whiskyt, és rövid úton lezárta a témát.

– Hát, ami azt illeti, kutyának való egy idő.

– Csak nem esik? – kérdezte Rickard. – Egész este a szobában ültünk, és nem láttunk semmit.

Tekintete találkozott Máns-éval. Ez is egyike volt Rickard szokásos együgyű megjegyzéseinek: kedves, de mint mindig, kissé érdektelen. Csakhogy ez most hazugság volt, és Máns, akiben szintén megfogalmazódott ez a mondat, tudta ezt. Íme, az első hazugság. Máns évek óta tagja volt a vadásztársaságnak, de eddig még sohasem érintette kínosan, hogy odatartozik.

Alig fél óra telt el Bodin megérkezése óta, Máns máris szedelőzlcödni kezdett. Fél kettő volt, mire Vinterrönningenbe ért. A ház néma sötétségbe burkolózott. Sjunga morogni kezdett az előszobában, de Máns halk füttyentése lecsendesítette. Eva aludt, és Máns-nek sikerült észrevétlenül ágyba bújni. Szeretett volna aludni, hogy másnap reggel férfi módon tudjon helytállni, ne kelljen elkerülnie Eva pillantását, és elhitesse vele, hogy kellemesen töltötték az estét.

Nyugtalanul forgolódott a sötétben, és félálomban még arra gondolt, hogy a nőt azóta talán már meg is találták. Reggel mindenképpen ráakadnak. Megállapítják majd, hogy valaki elgázolta, talán egy csavargó, talán valaki, aki észre sem vette az ütközést.

Már éppen elmerülőben volt az álom és a félbehagyott gondolatok alaktalan közegében, amikor hirtelen rémülten felriadt. Egyszeriben olyan éber lett, mintha fényes nappal lett volna. „A bicikli” – gondolta. Maga előtt látta a szhétlapított első kereket és a meghajlott kormányt. Nyilván megtalálják. Ott találják majd az erdei úton, és ott találják a nőhöz vezető nyomokat is. A sáros erdei úton megtlaálják a keréknyomokat, a szerencsétlenség helye körül felfedlezik a lábnyomokat, és a farakás mellett rábukkannak Pelle körülményes manőverezésének nyomaira is – mindezt tisztán és élesen látta maga előtt, ahogy tágra nyitott szemmel feküdt a hálószoba hűvüös sötétjében. Nem értette, hogyan feledkezhettek meg a bicikliről. Csakis a pánik lehetett az oka.

Így telt az első álmatlan éjszaka.

4

Október 12. szombat

Október 13. vasárnap

Reggelre kelve Máns-ben kialakult valamiféle terv.

– Kiugrok a pályaudvarra, utánanézek, megérkezett-e a körfűrész – mondta Evának.

– Hét eleje előtt biztosan nem lesz itt.

Máns számított erre a válaszra. Evát nem lehetett egykönnyen becsapni, nem feledkezett meg semmiről. Máns kortyolt egyet a forró kávéból, csak aztán szánta rá magát a hazugságra.

– Kértem, hogy gyorsáruként adják fel..

Eva beérte ennyivel. Mi oka lett volna kételkedni?

– Kérsz vajas kenyeret a kávéhoz?

Máns nemet intett.

– Gondolom, nem érzed valami jól magad – nézett rá derűsen Éva.

– Talán látszik rajtam?

– Nézd csak meg magad a tükörben!

Máns nyakkendőt kötött, s Eva tanácsát követve valóban odaállt a tükör elé. Harminckét éves volt, arca megnyerő és meglehetősen fiatalos, csupán a nagy, westlingi orr kölcsönzött vonásainak némi tekintélyt, mintegy ellensúlyozandó a nevető ajkak és a göndörödő szőke tincsek keltette gyermeki hatást. Amikor most belenézett a tükörbe, nyomasztó gondjai dacára nem tudta megállni, hogy meg ne mosolyogja a látványt: úgy nézett ki, mint aki életében először mulatott át egy éjszakát, és most bánja.

Fel akarta hívni Erik Emilssont, hogy megkérdezze, neki is eszébe jutott-e a kerékpár, de Eva egész idő alatt a konyhában volt, és az előszobából minden szava áthallatszott volna. Másrészt Erik nyilván nem szívesen bészélne a balesetről. Mégiscsak nevetséges, hogy ez a hidegfejű férfi zaklatottságában megfeledkezett a kerékpárról.

Egy öreg Volvo Duett-jük volt, amely a traktorral és a többi géppel együtt egy garázsnak átalakított fészerben állt. Mindig is bonyolult feladat volt a kocsival úgy kitolatni az ócskaságok közül, hogy neki ne menjen valaminek. Ráadásul amikor Máns ezen a reggelen a volán mögé ült, annyira viszolygott mindentől, hogy idegességében a jobb sárvédővel teljesen indokolatlanul nekiment a szecskavágónak. Az ütközés nyomán jókora horpadás keletkezett a kocsin. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy letesz a tervéről és úgy, ahogy van, hagyja az egészet a fenébe. Nyilván már amúgy is késő

Aztán mégis elindult. Mielőtt rákanyarodott az országútra, cigarettára gyújtott, elengedett maga előtt egy teherautót, aztán rövid várakozás után a nyomába szegődött. Nem akarta, hogy feleslegesen észrevegyék, amikor bekanyarodik a kroktorpi útra. Stora-Nybyggetben nem látott semmi mozgást, azt azonban észrevette, hogy mind a négy busz eltűnt. Vasárnap sűrűn jártak a buszok, és persze Pelle vezetett, mint mindig. „Vajon mit érezhet?” – ötlött eszébe a gondolat.

Csak most, a napvilágnál látszott meg igazán, milyen keskeny a kroktorpi út. Hogy is férhetett itt el egy busz? Márpedig Máns tudta, hogy elfért, mégha egy csöppnyi hely sem maradt mellette. Időközben megérkezett oda, ahol az asszonyt megtalálták, de a bicikli már nem volt ott. És bár egész idő alatt sejtette, hogy mire odaér, késő lesz, most mégsem akart hinni a szemének. Lassan tovább hajtott, és titokban azt remélte, hogy hátha talál még egy olyan helyet, ahol szintén egy levelét vesztett nyírfa hajlik ki az útmenti sziklára. Amikor odaért a farakáshoz, ahol Pelle megfordult a busszal, hátramenetbe kapcsolt, és mintegy elégtételképpen, újból áthajtott a sárban visszataszító élességgel kivehető keréknyomokon.

Aztán visszament a kőhöz és a nyírfához. Be kellett látnia, hogy ezt a helyet kereste, nincs a környéken más, ehhez hasonló, és azt is tudomásul kellett vennie, hogy a kerékpár eltűnt.

Maga sem tudta pontosan, mit tett volna, ha megtalálja. Talán becipeli az erdőbe, és megpróbálja elsüllyeszteni valahol a mocsárban. Vagy ha ez nem sikerül, a sűrű bozótba rejti. Furcsa módon mintha megkönnyebbült volna, hogy mindebből nem lett semmi. A dolog így is, úgy is eldőlt. Az asszonyt alighanem már órákkal ezelőtt felfedezték, és ha a kerékpárt is megtalálta valaki, akkor a többi már csak idő kérdése. Hamarosan rájönnek, hogyan játszódtak le az események. Aki a kerékpárt megtalálta, nyilván megmutatja az utat a rendőrségnek. Akkor aztán méretet és lenyomatot vesznek a keréknyomokról, és előbb vagy utóbb megjelennek Stora Nybyggetben, és megkérdezik Márd-et, hogy vethetnének-e egy pillantást a buszokra.

Annak már nincs jelentősége, hogy ő is itt járt, és újból áthajtott a sárban kirajzolódó nyomokon. Legföljebb azonosítják a Duett kerékmintázatát is. Itt már semmi dolga, akár haza is mehet, és felhívhatja Márd-et vagy Erik Emilssont, hogy közösen tegyenek bejelentést, mielőtt még nem késő.

Ahogy mindez átfutott az agyán, idegessége is nyomban eltűnt, és mire kiért az országútra, csupán valami különös megkönnyebbülést és tompa ürességet érzett. Aztán elment a nipparboli tejbegyűjtőig, és bár előre felkészült a látványra, mégis megállt. A holttest eltűnt, de a fonnyadt fűben, a fagy zsugorította barna lapulevelek közt még kirajzolódott a test körvonala. Mintha seregnyi ember járkált volna a tejbegyűjtő körül. Máns visszament a nipparboli útra, a templom és az iskola előtt megfordult, és az országúton elindult hazafelé. A kroktorpi utat látni sem akarta.

Hazaérve néhányszor feltárcsázta Erik Emilssont, de sikertelenül. Aztán Márd-nél próbálkozott, de Valborg közölte vele, hogy Márd elment, és ebéd előtt nem ér haza. Ahogy múltak az órák, ismét hatalmába kerítette az idegesség. Nem teheti meg, hogy szó nélkül bejelentést tesz a rendőrségnek. Előbb beszélnie kell a többiekkel. De mindenképpen jelenteni kell, mert ha a rendőrség bukkan a nyomukra, még nagyobb pácba kerülnek. Akármennyire nehezére esett is, össze kellett szednie magát és belefogni valamibe, mert érezte, hogy Eva figyeli. De Eva jókedvűnek látszott, nyilván azt hitte, hogy Máns másnapos. Bizony, aligha egyszerűsítené a dolgot, ha minden csak lassan-lassan derülne ki.

Időről időre újra tárcsázott, hátha Georg vagy Erik közben hazaért. Anders Flodnak nem volt telefonja, annak meg nem látta értelmét, hogy Rickarddal beszéljen. Ezek ketten úgysem döntenének a saját szakállukra. Rickard legszívesebben az egész ügytől távol tartaná magát, és a jósorsban bízna. Furcsa módon Máns is hajlott volna erre. Délutánra ez az érzés úgy elhatalmasodott rajta, hogy boldog volt, amiért senkit sem tudott elérni. Föladta a további próbálkozást. A délutáni kávézáskor azzal a tétova érzéssel lepett a konyhába, hogy majd csak elrendeződik minden, és neki soha többé nem kell hallania a balesetről.,

A konyhában friss kenyér illata terjengett, Éva csupasz karral és a hőségtől kipirosodott orcával járkált. Albinsson, a mindenesük már a padon ült a nagy halom zsemle mellett, a gyerekek is hazajöttek az iskolából, és majd szétvetette őket a sok elújságolni való. Hasse elsős volt, és épp arról mesélt Evának, hogy az iskolában találós kérdéseket fejtettek. A négy évvel idősebb Göran persze valamennyit meg tudta oldani.

– Kérek még kakaót! – mondta.

– Talán azt is tudod, mi az, belül fekete, kívül..., nem, belül piros, kívül fekete, és kettő van belőle? – kérdezte lelkesen.

– Sejtelmem sincs – felelte Eva őszintén.

– Hócipő!

– Hócipőőőő – majmolta Göran. – Jó vicc! Kinek van ilyen hócipője?

– Pedig a kisasszony mondta.

– Annak aztán-van hócipője. Akkora, mint egy ház.

– De hisz ez csak találós kérdés. Hogy te milyen buta vagy!

– Ne civakodjatok! – kérlelte őket Eva. – Inkább mondj nekünk még egy találós kérdést, Hasse.

– Folt hátán folt, tű benne sosem volt – vágta rá Hasse.

Göran mohón lecsapott egy zsemlére, mielőtt még Albinsson lusta keze odaért volna a halomhoz.

– A pályaudvarnál elgázoltak egy öregasszonyt – mondta.

Máns kezében megremegett a csésze, a kávé kilöttyent. Azt várta, hogy a konyhában hirtelen csönd lesz, de Eva nyomban megszólalt: – Ó istenem, és mi lett vele?

– Meghalt.

– Folt hátán folt, tű benne sosem volt – makacskodott Hasse,

– Vagyis baleset történt – szólt Albinsson.

– Igen, már én is hallottam róla.

– Benne van az újságban – diadalmaskodott Göran.

– Hozd gyorsan az újságot, Hasse. Már biztosan megjött.

Máns legszívesebben feltartóztatta volna, de nem jutott eszébe semmi.

– Micsoda balesetek történnek az utakon – mondta Eva, szavai azonban nem jutottak el Máns-ig.

– Előbb fejtsd meg a rejtvényt, mama.

– Folt hátán folt... nem, nem tudom. Magas ez nekem.

- Káposzta!

– Tényleg. Stimmel. De most légy szíves, hozd hamar az újságot.

– Káposzta, káposzta! – kiabált Hasse; és kiviharzott a házból.

Máns egész a levélszekrényig követte pillantásával. Látta, amint kihalássza az újságot, végigrohan a gyep szélén, és integet. Aztán hirtelen elkanyarodott a krumpliágyások felé, és Máns már nem látta, merre tart. Éva és Göran beszélgetéséből csak monoton zúgás jutott el a füléig.

– A pályaudvarhoz vezető úton, tudod, nem sokkal a nipparboli elágazás előtt. A nagy szünetben odabicajoztunk, de már nem láttunk semmit.

– Honnan tudtátok, hogy ott történt?

– Kent apja talált rá, amikor reggel kivitte a tejet.

Hasse érkezett vissza, és egy rozsdás, földes játékautót dobott a konyhaasztalra.

– Megtaláltam a Ford Taunusomat!

– De hisz ez az enyém – tiltakozott Göran, miközben Eva föllapozta az újságot. – Az én Ford Fair-line-om.

– Taunus, ha mondom! Nézd csak, mi van az aljára írva. Ford Taunus 17 M.

– Mit képzelsz! Nem is tudsz olvasni.

– Méghogy én! Mi van ide írva, mama?

– Ne kötekedjetek egy vacak autó. miatt. Itt az áll, hogy Ford Taunus M..., nocsak, elütötte, aztán egyszerűen otthagyta és továbbhajtott.

Nem nézett föl az újságból, és Máns hálás volt ezért. Mintha; valami láthatatlan erő kényszerítené, előregörnyedt, és néhány pillanatra lehunyta a szemét.

– Az emberek tisztára őrültek – szólalt meg Albinsson, aki egyetlen alkalmat sem mulasztott el, ha elsüthette kedvenc mondását.

– Gondold csak el, egyszerűen továbbhajtott. A szerencsétlen! — mondta Éva.

– Ford Taunus 17 M! Úgy kell neked! Most lebőgtél! Csak hencegsz. Hólyag!

– Te vagy a hólyag!

– Csönd legyen! – szólt rájuk Máns.

Eva fölnézett. Különös, fürkésző tekintetet vetett rá. Vagy talán csak azt képzeli?

– Legyetek szívesek, menjetek ki játszani – mondta.

A fiúk kissé elképedt ábrázattal engedelmeskedtek.

-        Add ide egy kicsit az újságot – kérte Máns. .

Szeretett volna átsiklani a szalagcím fölött, de a betűket nem lehetett nem észrevenni. A helyi lap felkapta az esetet, de nem írt többet, mint várható volt.

GÁZOLÁS

A CSÉRBENHAGYOTT ÁLDOZAT EGY RASBY-I NŐ

Svea Maria Hellberget, negyvenöt éves rasby-i asszonyt, szombatra virradóra holtan találták Rasbyfors vasútállomástól alig egy kilométerre az országúton. Hellbergné, aki péntek este az utolsó vonattal érkezett a városból, minden valószínűség szerint kerékpárral igyekezett Rasby felé, ahol néhány hete az aggok házában dolgozott. A sötétben összeütközött egy vele szemben közlekedő jármüvel. Az ütközés következtében leesett a kerékpárról, és olyan súlyos koponyasérüléseket szenvedett, hogy a helyszínen meghalt. A gázoló elmenekült, és szombat délig nem sikerült megtalálni. A rendőrség kéri a lakosságot, jelentsen be minden eseményt, amit a Rasbyfors vasútállomás környékén péntek este 11 óra utáni forgalommal kapcsolatosan látott vagy hallott.

Hellbergné kerékpárja, amelyet megrongált állapotban találtak meg a szerencsétlenség közelében, nem volt kivilágítva. Svea Hellberg, született Enköpingben, Alvar Hellberg mozdonyvezető özvegye volt. Gyászolják testvérei, unokahúgai és unokaöccsei.

Máns összehajtogatta az újságot, és visszaadta Evának. Nem mert megszólalni, félt, hogy elárulja idegességét. A szűkszavú adatok és a kinagyított amatőr fotó nem tudta életre kelteni előtte a nő alakját. Az elmosódott képen inkább már élő holttestre hasonlított, és Máns-nek nehezére esett maga elé képzelni egy embert, aki negyvenöt éven át ténykedett, egy mozdonyvezető özvegye és ismeretlen unokahúgok és unokaöcsök nagynénikéje volt. A kép ugyan nem tudott életre kelni, de a fekete szalagcím nagyon is valóságos volt. Eva tovább lapozott, és Máns szeme még egy pillanatra megakadt a „cserbenhagyott” szón.

– Mit szólsz ehhez, Máns?

– Semmit.

– Hát nem undorító?

– Az.

Érezte, hogy Eva még mondani akar valamit a balesetről, és gyorsan a szavába vágott: – Van még egy kávé?

– Csinálhatok egy keveset.

Göran bejött a kabátjáért, amely a konyhaszék támláján lógott. Épp indult volna vissza, de Máns megállította:

– Azt mondtad, Kent apja találta meg a nőt?

– Igen. Kora reggel.

– Egy biciklit is talált mellette?

– Persze. Az újságban is benne van. Kent hazafelé vett egy újságot, de meg sem említik az apját.

Máns lassanként megértette, hogy Kentnek ma nagy napja volt az iskolában.

– A bicikli ott volt a nő mellett?

– Hol lett volna?' Épp az állomásról jött, amikor elgázolták.

Máns érezte, hogy többet nem szabad kérdeznie. Eva a kávéval foglalatoskodott, és Máns csak egy kifejezéstelen hátat látott maga előtt.

– Szép kis história – mondta. – Megyek, van még egy kis dolgom az irodában. Hétvége előtt végezni akarok.

Eva ránézett.

– Hát a kávé?

– Köszönöm, nem kérek.

– Szerintem Westling úr túlságosan a szívére vette a dolgot – szólalt meg Albinsson. – Én csak egyet mondhatok: az emberek tisztára őrültek. Hanem én megszánom ezt a bögrécske kávét.

Az utcára nyíló földszinti szobát, ahol Máns íróasztala és a kis fekete páncélszekrény állt, már apja idejében irodának nevezték. Apja itt tartotta a vadászfegyvereit és a trófeákat. Ezek a trófeák voltaképp egyáltalán nem voltak lebecsülendők, mégis, ha Georg Márd jött látogatóba, Máns szégyellte magát, mert a preparáláson meglátszott, hogy városi kontár műve, akinek egyetlen előnye az volt, hogy olcsó.

A géppark a legkülönfélébb papírmunkákkal járt együtt, ezért Máns-nek be kellett szereznie egy írógépet, amelyen lassan és gondosan lepötyöghette a számlákat. Az irodai munka kimerítette Máns-t, és Eva meg a gyerekek tudták, ha megzavarják, többnyire hibázik, és akkor az egészet kezdheti elölről. Ezért aztán ha az irodában volt, rendszerint békén hagyták. Máns leült az íróasztalhoz, dé jó darabig nem csinált semmit. Jó érzés volt, hogy senki, sem figyeli. Nemsokára látta, amint a fiúk kikerekeznek az útra, és aztán jóval később ugyan, de Eva mögött is becsukódott a konyhaajtó. A feljárón azonban nem tűnt fel Éva alakja, és Máns feltételezte, hogy csak tojásért ment. Sietnie kellett. Kiment az előszobába, hogy felhívja Eriket. Tisztában volt vele, hogy rövidre kell fognia a mondókáját.

– Láttad az újságot?

– Igen.

– Akkor hát te vitted oda a biciklit?

– Nem.

Ez volt minden. Erik nem óhajtott beszélni. Nyilván volt valaki a közelében.

– Ne törődj vele! – mindössze ennyit mondott.

De Máns képtelen lett volna belenyugodni ebbe. Egész este arra várt, hogy végre zavartalanul beszélhessen Georggal, és amikor fönt bekapcsolták a tévét, úgy érezte, végre eljött a megfelelő alkalom. Suttognia kellett. Georg, akárcsak Erik, nem szívesen beszélt a történtekről.

– Nem jártam ott – biztosította Máns-t.

– Talán Pellére bíztad, hogy vigye oda a biciklit?

– Nem bíztam senkire. De Pellét erre nem is tudtam volna rávenni.

Máns Rasbyt tárcsázta. Clara Bodin jelentkezett. Máns nem volt abban az állapotban, hogy végighallgassa, amit istenről és a világról zagyvál össze, de Clarát nem lehetett egykönnyen lerázni. Tudni akarta, mit akar Máns ilyen későn Rickardtól. Máns azt felelte, hogy a vadászatról van szó. Nagy sokára aztán meghallotta Rickard idegességtől remegő hangját.

– Már akartalak hívni, de nem jött össze a dolog – mondta. – Te jártál ott, és te csináltad... szóval tudod mit?

Nyilvánvaló volt, hogy nem beszélhet nyíltan. Máns nem nagyon értette a dolgot: – Ha a biciklire gondolsz – nem én voltam.

– És nem Erik, sem Márd, sem Pelle.

– Tudom.

– Erik nem hajlandó beszélni róla – hallatszott Rickard zavart hangja.

– Igaza van. Fölösleges annyit beszélni róla.

– Akkor csak Anders lehetett.

Be kellett érniük ennyivel. Andersnek nem volt telefonja, és egyikük sem tehette meg, hogy szombat este elmenjen Gillermossenba. Túlságosan feltűnő lett volna.

Lefekvéshez készülődve Máns úgy érezte, nem kell nyugtalankodnia. Nyilvánvaló, hogy Anders járt el a legkörültekintőbben, amikor még az éjjel vagy kora reggel felkerekedett, és elvitte a biciklit. Lehet – bár erről az újság nem tett említést –, hogy a rendőrség beéri azzal a feltételezéssel, hogy az ismeretlen autós nem vette észre a sötétben kerékpározó nőt.

Felcsillant előtte egy halvány reménysugár, hogy végül minden rendbejön, és majd csak elfelejti az egész históriát.

Eloltotta az éjjeli lámpát, és csalódottan vette tudomásul, hogy Eva még nem alszik. Csöndben feküdt, igyekezett nyugodtan és szabályosan lélegezni, de Evát nem tudta félrevezetni. Egyszer csak a homlokán érezte Eva kezét.

-        Máns?

Eva hallgatott egy darabig, mutatóujja Máns orrnyergét simogatta. Aztán szorosan mellébújt és szótlanul feküdt mellette.

– Máns, kedvesem..., mondd el, mi bánt. Szomorú vagy?

Máns valami olyasmit mormogott, hogy fáradt. Egyebet nem tudott kitalálni.

Érezte, ahogy Eva lassanként elernyed, és néhány perc múltán már alszik. Máns mereven feküdt a hátán, nehogy újból felébressze.

Vasárnap este Gustaf Ákerman futott be Gökkállanból. A két tanya egyazon dűlőűt mentén feküdt, csak épp Gustaf kunyhója két kilométerrel, beljebb volt az erdőben. Westlingék voltak Gustaf egyedüli szomszédai. Gustaf legszívesebben a konyhában üldögélt, és amikor kávéztak, sohasem mulasztotta el megdicsérni Eva süteményét.

– Egy magányos férfi életében az a legrosszabb – fejtegette hogy ritkán kap a kávéhoz süteményt.

Gustaf mindig ugyanazt a ruhát viselte: világosbarna manchester-szövetből készült munkáskabátot, alatta kék inget és csizmaszárba gyűrt seviot nadrágot. Elnyűtt, de még így is rendkívül elegáns bársonykalapját, amely Máns apjáé volt egykor, maga mellé tette a díványra. Nyelvén a kockacukorral, bajusza alatt szürcsölve itta ki a harmadik csésze kávét.

– Ma reggel körülnéztem egy kicsit odakint – mondta, és a szakálla remegett, ahogy a kávét kortyolgatta. – Persze, nem akartam elijeszteni. Most legalább tudom, hogy valahol a Flymyran környékén tanyázik.

– Kicsoda? – kérdezte Eva.

– Gustaf mindig csak arról a szarvasbikáról beszél – nevetett Máns. – Azt hiszi, nagyobb, mint amit Georg lőtt negyvenhatban.

– Várd ki a végét – titokzatoskodott Gustaf. – Majd csak puskavégre kapjuk.

– Én egyelőre beérném azzal is, ha legalább meglátnám. Az öreg bikák olykor nagyon agyafúrtak.

– Én sem vagyok éppen zöldfülű – mondta Gustaf. – Ahogy vesszük. Majd elválik, ki.a ravaszabb. Még emlékszem'egy hétpróbás példányra. Régen volt. Legalább húsz éve, emlékszem, abban az évben vettem magamnak az első Remingtont. Ősz volt, de a dátumot nem szívesen árulom el.

Gustaf letette kezéből a csészét, és már épp indulni készült, amikor megszólalt a telefon.

– Várj meg, mindjárt jövök – mondta Máns.

– Gustaf, inna addig még egy csészécskével?

Gustaf odanyújtptta Évának a csészét, Máns pedig a telefonhoz ment.

Rickard ijedt hangjának hallatán Máns egyszeriben visszazuhant abba a gondolatkörbe, amelyről pedig legszívesebben megfeledkezett volna.

– Át tudsz ugrani egy pillanatra? – kérdezte Rickard.

– Persze. Történt valami?

– Nem, de azért jó lenne, ha átjönnél. Meg kell beszélnünk a holnap reggeli vadászatot. Szóltam a többieknek is.

– Itt van Gustaf. Ő is velem jöhet.

– Nem, hagyd csak – mondta Rickard, mintha ismét megrémült volna valamitől. – Az lesz a legjobb, ha egymagad jössz.

– Hát nem azt mondtad, hogy a holnap reggeli vadászatot kell megbeszélnünk? – heveskedett Máns.

– Dehogynem. Csakhogy az a helyzet, hogy... szóval majd személyesen.

– Mi történt? Nem tudsz beszélni?

– Fanny és Clara előadást hallgat az ülésteremben – válaszolt Rickard. – Most zavartalanul beszélgethetünk. Különben meg nem történt semmi. Csakhogy Klas is el akar jönni a vadászatra.

– Klas Bodin?

- Igen – idegeskedett Rickard. – Hallom a hangodon, hogy nem örülsz neki. Mindenesetre gyere át. Majd beszélünk a dologról.

– Ha a vadászatról lesz szó, Gustafnak is ott a helye.

– Hogyne, hogyne, de ezúttal mégsem. Legjobb lesz…

– Mi a fenéről beszélsz? – ordított Máns, kínosan érezte magát, és megrémült Rickard különös szófacsarásainak hallatán.

– Klas nem akarja, hogy Gustaf eljöjjön a vadászatra – szóit lakonikusan Rickard, aztán egyszerre néma, csönd lett a vonal másik végén.

– De az isten szerelmére, mi köze hozzá?

– Légy oly jó, Máns, gyere most át.

Azzal letette, Máns pedig csak állt, kezében a kagylóval, és majd szétvetette a méreg. Nyilván a konyhába is behallatszott a kiabálás, mert amikor belépett, Eva azt kérdezte:

– Miben töritek már megint a fejeteket?

– Sejtelmem sincs. Most átugrok Rasby-ba.

– A vadászatról van szó?

Nem esküdött volna meg rá, de mintha nyugtalanság érződött volna Eva hangján.

– Hát persze. Mi másról?

Rasby a kanyargós országút mentén feküdt, akárcsak Stora Nybygget és az erdészház, de Vinterrönningen felől északnak kellett indulni, hogy aztán jó két kilométernyi erdei út után a Spjuten fölött egy kisebb magaslaton feltűnjék a fehér épület. Valamikor bizonyára azt gondolták, hogy a tó tükröt tart majd a ház elé, mely a bejárat fölött magasodó tornyával szerényebb kastélyhoz hasonlított: Csakhogy a Spjuten partját benőtte a nád, a középső sima víztükörben pedig nem látszott semmi egyéb, csak a rohamosan beborul októberi égbolt.

Anders Flod épp odatámasztotta kerékpárját a lépcsőhöz, amikor a kavicsos feljárón megjelent Mans Duettje. Máns letekerte az ablakot, és kikiabált:

– Anders, várj!

Mire leállította a kocsit, a biciklizéstől könnyes szemmel Anders is odacammogott.

– Csak egyet akarok kérdezni, mielőtt bemegyünk – monda Máns. – Te vitted el éjjel a biciklit?

– Miféle biciklit? – kérdezte Anders, és közben alaposan kifújta az orrát.

Ez az óvatos visszakérdezés nagyon is jellemző volt rá. Holott pontosan tudja, miről van szó – gondolta Máns.

– Hát a nőét. Azért akit elütöttünk.

– Hozzá sem nyúltam. Ki sem mozdultam otthonról.

Anders szemlátomást nem tartotta vitára érdemesnek a dolgot. Elindult a lépcső felé. Ami azt illeti, nem is igen volt mit mondania. Máns ellenben úgy érezte, menten kicsúszik lába alól a talaj.

Rickard alighanem őt hívta fel utolsónak, hisz a többiek már mind megérkeztek. Valamennyien ott ültek a nővérek szobájában, az asszonyok fáradhatgatlan horgolási kedvének gyümölcsei, a kézimunkák nagylevelű cserepes növények és rég eltemetett családtagok fotográfiái között. Klas Bodin Fanny hintaszékében ült és egy whiskys üveget egyensúlyozott a kezében, a pamlagon, párnák közt, a nevezetes Karim húzta meg magát. Bodin puszta látásától Máns ismét dühbe gurult és úgy gondolt,a legjobb lesz, ha rögtön a dolog közepébe vág.

– Gustaf épp nálunk kávézott. Szerintem itt volna a helye, ha a holnapi vadászatról lesz szó.

Szavait csönd fogadta, majd Rickard fojtott hangja hallatszott:

– Klas határozottan azon a nézeten van, hogy Gustaf az idén ne jöjjön velünk. Klas határozottan úgy gondolja, hogy ő maga…

– Klas határozottan így, Klas határozottan úgy – utánozta Máns. – Klas talán lesz olyan kedves, és maga mondja el?

De Klas nem felelt. Erik Emilsson szokatlanul keskenyre összehúzott szeméből sötét tekintetet vetett Máns-re.

– Tulajdonképpen miről van szó? Te hívtad meg Klast a szarvasvadászatra, Rickard? – kérdezte most Georg, és Rickard szemmel láthatóan nem tudta, mit feleljen, mert segélykérő pillantást vetett a hintaszék felé.

– Határozottan az a helyzet – folytatta Georg –, hogy ez a vadásztársaság évek óta nem változott, és nem szoktunk vendégeket hívni, sem a városból, sem máshonnan. Elvégre hajtóvadászattal nem foglalkozunk, ha pedig valaki be akarja cserkészni a vadat, annak ismernie kell az erdőt és a vadászat minden fortélyát. Végtére is nem társasvadászat ez. Ami pedig Gustaf Ákermant illeti, régóta tudom, hogy a begyedben van. Csakhogy ez nem tartozik ide. Gustaf mindenképpen velünk jön.

– Kétlem. – Klas Bodin hangja ugyanolyan nyugodtan csengett, mint Georgé. Csillogó szürke szemét végigjártatta a társaság tagjain. A formás, izmos ujjak körülölelték a whiskysüveget, majd könnyed mozdulattal oldalt billentették, és az üveg tartalma, akár valami borostyánszínű tengeráram, végigcsorgott a padlón.

– Úgy gondoltam, hogy ezúttal én is részt veszek a vadászaton. Jó móka lesz. De csak azzal a feltétellel, ha Gustaf nem lesz ott. – Mintha kimondottan szórakoztatná a társaság dühe és elképedése.

– Nekünk akarsz te feltételeket szabni? Hát egy frászt! – támadt rá Georg.

– Márpedig megtleszem. Elvégre sokat segítettem nektek.

Senki sem tudta rászánni magát, hogy megkérdezze, mire gondol. Hosszú ideig csak Anders Flod szipogása hallatszott, aztán abbahagyta végre, és kifújta az orrát, épp akkor, amikor a Bodin nővérek ingaórája kilencet ütött. Bodin, mintha csak arra várt volna, hogy a zavaró zajok elcsöndesedjenek, megszólalt.

-– Ha akkor éjjel nem szedem ősszé a biciklit, amit ti otthagytatok, most mindannyian a rendőrségen ülhetnétek.

Ezek után kiürítette a poharát, és többé ügyet sem vetett rájuk.

5

Október 14. hétfő

A szél megélénkült, és véget nem érő sorokban sietős felhőrajokat kergetett az égen. Beköszönteni látszott ama ragyogó őszi napok egyike, mikor a nap tékozlón ontja utolsó sugarait, szélörvényekben lobogtatva a rezgőnyárak és nyírfák ágait, és a levegő oly tiszta, akár a behűtött bor. Erik Emilsson útban volt a gyülekezőhely felé, égnek emelte a tekintetét, és megpróbálta leolvasni a felhőkről, vajon erős és tartós lesz-e a déli szél vagy enyhe hajnali fuvallathoz illőn csakhamar elenyészik, átadva helyét a verőfényes égboltnak. A jó idő szívügye volt, s mint mindig, mióta élete első vadászatára indult, most is elfogta a várakozás jóleső, erőteljes érzése. Tudatának legszélén ott leselkedett ugyan a mardosó gond a baleset és Klas Bodin miatt, de a baleseten nem akart túl sokat rágódni, ami meg Klas Bodint illeti, róla megvolt a véleménye.

Erik egy pillanatig sem vonta kétségbe, hogy minden úgy esett, ahogy Bodin elmesélte, jóllehet Bodin nem ismert senkit, aki hasonlóképpen cselekedett volna. Mint mondta, belefáradt a várakozásba, a szeles éjszakában nem akart tovább ücsörögni a pályaudvar előtt, ezért elindult a kroktorpi út felé. Miközben a többiek figyelmét teljesen lekötötte az asszony, és nem vették észre Klast, ő – nem messze az országúttól – gyakorlatilag belebotlott a buszba. Azt állította, hogy nem látta, mire készülnek, és voltaképp csak azzal keltették fel az érdeklődését, hogy eloltották a lámpákat. Aztán látta, ahogy a holttestet az országút felé cipelik. Esze ágában sem volt előjönni és megtudakolni, hogy mi történt. Csak állt az erdő szélén, olyan közel hozzájuk, hogy a hangjukat is hallotta. Eriket az győzte meg Klas szavainak igazságáról, hogy megismételte, amit a sötétben mondtak: „Nem akarom, hogy keréknyomokat hagyjunk az országúton.”

Már ez is épp elég volt, csakhogy Klas Bodin nem érte be ennyivel. Legalábbis nem azt tette, amit Erik teljes mértékben meg tudott volna érteni: hogy haladéktalanul feljelenti őket. Amikor a busz tolatni kezdett az erdei úton, utánament, és közben belebotlott a kerékpárba. A kerékpár láttán alighanem jót mulatott magában a baleset leplezésére tett kísérletükön. A biciklit mindenesetre elvitte a nipparboli útra, ami, mint mondta, nem kis vesződségébe került, hisz csak egy kerék volt használható. Két napig őrizte a titkot, kivárta, míg a halottról megjelenő különféle irkafirkák és híresztelések kellően meggyötrik őket, és csak ezután indult rohamra.

Mindazonáltal Erik úgy gondolta, hogy a történetnek megvannak a maga bökkenői. Klas élvezte előnyös helyzetét, és eltökélte, hogy tőkét kovácsol belőle. Nem mondhatni, hogy Erik kimondottan félt volna. Nem hitte, hogy Bodin, se szó, se beszéd, egyszer csak följelenti őket. Ehhez túlságosan is elszórakoztatta a tudat, hogy hatalma van fölöttük, és hogy a szarvasvadászat alatt, sőt egy ideig még utána is alighanem kénytelenek lesznek mindent lenyelni tőle. De Erik szentül hitte, hogy majd csak kiokoskodik valamit, amivel időről időre kifoghatja a szelet Klas vitorláiból. Volt azonban egy s más, ami sokkal jobban aggasztotta.

Máns Westlingre gondolt. Kedvelte Máns-t. Igazán remek fickó, dolgos, jö kedélyű, de könnyen indulatba jön, ha valaki ki akar tolni vele. És volt benne valami, amitől Erik idegenkedett, és ami alapjában véve taszította. Túlságosan is mellre szívta a dolgokat. Nem mintha a kroktorpi úton történteket megelőzően Erik valaha sírni látta volna, most mindenesetre kellemetlen benyomást tett rá. Veszélyes lehet, ha valakit ennyire elfog a csüggedés. És ha mégis, számolni kell vele, hogy később megbánja tettét.

Márpedig előző este Rasby-ban, amikor Klas Bodin előjött a farbával, mindőjük közül Máns látszott a leginkább meggyötörtnek. És ami ennél is rosszabb, Máns aligha tudja majd elviselni, hogy ennyire ki legyen szolgáltatva egy másik embernek. Nem volna csoda, ha Máns inkább maga jelentené a dolgot.

Voltaképp ez volt az a pont, amely Eriket a leginkább aggasztotta, és képtelen volt megőrizni hidegvérét, holott eltökélte, hogy a szépnek ígérkező vadászatot nem teszi tönkre hiábavaló tépelődéssel. Hétfő reggel, útban a gyülekezőhely felé, elhatározta, hogy mindenképpen beszél Máns-szel. Elhaladt Vinterrönningen előtt, de mert nem látott senkit, azt hitte, Máns már úton van, sőt talán már meg is érkezett a gyülekezőhelyre. Mint minden évben, most is hét órára tűzték ki a találkozót Gökállan előtt. Rendszerint ő és Máns ért oda elsőnek, Rickardot mindig akadályozta valami, amit a nővérek csak az utolsó pillanatban hárítottak el, így aztán többnyire csak végszóra futott be.

Mindössze néhány lépés választotta el az erdei út kanyarulatától, ahonnan már látni Gökállant, amikor lövést hallott. Tompa, távoli dörrenés volt, Erik azonban biztos volt a dolgában. Megtorpant, várt egy darabig, de már nem hallott semmit. Csupán a fenyőerdő lélegzett fölötte, s egy csapat varjú hánykolódott tehetetlenül a heves déli szélben, csak ők károgtak, különben mindenütt csönd volt. Arra gondolt, csakis Gustaf Ákerman lehetett a szerencsés vadász, aki nem tudván uralkodni magán, már szürkületkor felkelt, s talán épp azt a szarvasszörnyet kapta puskavégre, amelyről egész őszön át regélt. Folytatta útját, és túl a kanyaron, ahol az erdő már ritkul, feltárult előtte Gökállan, és a lépcsőfeljárón meglátta Gustafot, amint az erdő irányában fülel, akárcsak néhány pillanattal ezelőtt ő maga is tette. Ahogy kicsit meggörnyedten, egy szál zokniban állt a lépcsőn, látszott rajta, hogy amit hallott, alighanem őt is éppúgy meglepte, mint Eriket. Mikor észrevette a közeledőt, intett, és eltűnt a kunyhóban.

Nemsokára újból megjelent, immár csizmában, és komótosan elindult Erik felé, aki épp a hátizsákját vette le, majd a kerítésnek támasztotta puskáját.

– Hallottad a lövést?

– Azt hittem, te voltál.

– Ugyan már, mikor uraságokkal indulok vadászni, legszívesebben hétig alszom.

Erik arra gondolt, hogy ha Bodinon múlik a dolog, Gustaf számára az uraságokkal való vadászat alighanem hamarosan véget ér. De ahhoz semmi kedve sem volt, hogy ezt négyszemközt szóba is hozza. Amúgy is elég kényes ügy.

– Ennyi volt az egész?

– Úgy látszik. Talán eltalálta.

Erik megértette, hogy Gustaf arra az óriásra gondol, amelyiket a sajátjának tartott. Nyugtalanságát és megdöbbenését tekintélyes ívű köpésben juttatta kifejezésre.

– Csak az a kérdés, hogy ki...

Itt elakadt, mert a csöndet most ismét egy lövés hangja hasította ketté, majd egy második, és Erik, nem tudván mire vélni a dolgot, elképedésében maga is tátott szájjal bámult a sötét fenyőerdő irányába, akárcsak Gustaf. Ismét csönd lett. Mélységes, baljós csönd, melyet most még á madarak éneke sem zavart meg.

– Most aztán elszabadult a pokol – mondta halkan Gustaf, és le nem vette szemét az erdőről. – Az egész táraát kiürítette. Csak tudnám, miért?

Valami megzörrent mögöttük, és ők nyugtalanul kapták hátra a fejüket. Gustaf ismét kiköpött, ezúttal kissé zavartan, hisz csupán Anders Flod futott be kerékpárján, vállán puskával, a csomagtartón meg a vulkánfíber dobozba csomagolt elemózsiával.

– Ki lövöldözik?

Leugrott a kerékpárról, és megpróbálta felszippantani az orrán lógó csöppet.

- Nem én, nem az erdész, és úgy látszik, te sem, – felelt Gustaf. – Többet mi sem tudunk.

– Csak tán nem Bodin tart lőgyakorlatokat az erdőben?

– Bodin?

– Ő is velünk jön.

Anders, látván Gustafon a hitetlenkedő döbbenetet, lesütötte a szemét.

– Mit hallok! Már csak a városi uraságok hiányoznak! Jó kis társas mulatság lesz, nem mondom.

Gustaf máskor nyilván gúnyos hangsúllyal mondja ki a „társas mulatság” kifejezést, ami az ő szótárában korántsem minősült kitüntető jelzőnek, most azonban a sorozatos érzelmi megrázkódtatások hatására olyan üresnek érezte magát, hogy ez elmaradt.

Még mindig az erdőt bámulták, és várták, hogy a gyors egymásutánban leadott lövések után történik-e még valami. Ekkor ért oda Georg és Pelle Márdr

– Hallottátok a lövéseket?

Pelle halovány arcán és zavaros tekintetén a kialvatlanság nyomai látszottak. Ez nem tetszett Eriknek. Aminthogy nem tetszett Georg sietős kérdése sem:

– Máns itt van már? – És miután Gustaf a fejét rázta: – És Bodin?

– Ő biztos Rickarddaí jön.

Erik az órájára nézett. Öt perccel múlt hét, és a késés nemigen vallott Máns-re. A távolból, Vinterrönningen felől motorzúgás hallatszott, amiből Erik arra következtetett, hogy Rickard, aki szokás szerint nem tudott időben elindulni, most kénytelen volt autóba ülni. A Volvo még oda sem ért a kertkapuhoz, Gustaf már kifejtette, mit tart az erdőben közlekedő autókról és azokról az emberekről, akik néhány kilométert sem képesek gyalogolni.

– Mintha nem volna amúgy is épp elég zsivaj az erdőben. Bodint meg hol hagytad? Hát nem hoztad magaddal? Csak nem ő lődözget összevissza az erdőben?

Hirtelen elnémult, és elképedésében még a kalapját is levette.

– Hát ez még mi?

Karim ugrott ki az autóból, és a gyülekezet láttára nagy igyekezetében idegesen forgolódni kezdett, hogy Gustaf hirtelenjében azt sem tudta, miféle állat került elé. Csupán egy nagy feketeséget látott meg az állat szügyén végighúzódó fehér rajzolatot, mely körbefonta a nyakat, és a megkurtított farokbojton egy kimondottan hatásos foltban végződött.

– Az új vadászkutyám – büszkélkedett Rickard. – Karéliai medvehajtó.

– Hát ez borzasztó – mondta őszintén Gustaf.

– Na gyere, mutasd magad, te korcs!

Karim arrébb ügetett, és kétszer megkerülte a társaságot. Rickard rákiáltott, hogy „helyedre”, erre tett még egy tiszteletkört, aztán éles hangon csaholni kezdett.-

– Ez még összecsinálja magát, ha meglát egy jávor-szayvast – legyintett lemondóan Gustaf.

De Gustaf – kérlelte csüggedten Rickard ez a kutya be van tanítva, és már több jávorszarvast hajtott föl. Kétéves, és a családfája...

– Látom a szemén, hogy nem lehet megbízni benne. Na gyere!

De mert Karim önként nem volt hajlandó szemlére jelentkezni, Gustaf villámgyors mozdulattal kinyújtotta a kezét, és a nyakörvénél fogva megemelte. Karim belekapott a másik kezébe. Gustaf dühösen prüszkölt, a többiek nevettek. A második próbálkozás után Karim lefeküdt, és hagyta, hogy Gustaf megveregesse a hátát. Ám alighogy elengedte, fordult egyet, és most Rickard vádlijába kapott bele. A sértettek tiltakozása miatt nyilván szégyenkezett, mert hirtelen berohant az erdőbe, és eltűnt a szemük elől.

– Én ezt nem tűrném – szólalt meg Erik.

Rickard füttyentett, de Karim vagy süket volt, vagy engedetlen.

– Még a végén elcsavarog – mondta komoran Gustaf. – Az ilyeneknél soha nem lehet tudni, hányadán áll velük az ember.

– És mibe került? – kérdezte Georg.

Rickard szomorú pillantást küldött a bozót felé, ahol a kutya eltűnt.

Gustaf épp egy hosszú történetbe kezdett egy jemtlandi kutyáról, amelyik megharapta a vadőrt, és a tulajdonosnak egy csomó kártérítést kellett fizetnie, amikor az erdő felől hirtelen valami távoli zajt hallottak. Gallyak reccsentek, és Erik egy pillanatig azt hitte, hogy Karim véletlenül megugrasztott egy jávorszarvast, ám csakhamar rájött, hogy ember közeledik. Akárki volt is, nagyon siethetett, mert nem törődött vele, hogyan jut előre. Az aljnövényzet olyan sűrűn benőtte az-utat, hogy még nem láttak semmit, de már hallották a közeledő szapora lélegzését. Nem messze tőlük, mint aki az utat is alig találja, hirtelen egy férfi csörtetett ki a bozótból. Ahogy megpillantotta őket, először úgy tűnt, menten vissza is akar fordulni, hogy elinduljon az ellenkező irányba, és csak a lábai, ezek az engedetlen szerszámok viszik tovább.

Mindannyian körülállták, és ha Gustaf meg nem támasztja, menten elesik. Görcsösen, szaporán lélegzett, a torkából hangos horkantások törtek fel, ahogy levegő után kapkodott. Gustaf, aki csaknem egy emberöltővel volt idősebb nála, még jól emlékezett arra az időre, amikor Máns, még apró gyermekként, nála volt, és olykor megütötte magát.

– Kicsikém, kis Máns-em, mi bajod? Nyugodj meg és ülj le! Ne vedd úgy a szívedre, kicsi Máns, mondd el szépen, mi történt. De hisz teljesen kikészültél. Mi van veled öregfiu?

Eriknek nem tetszett a dolog. Nem tetszett neki, amit Máns Westling szemében látott. Az ernyedt, gyermeteg pillantás híján volt az önkontrollnak. Gustaf locsogása is ingerelte. Ebből nem sülhet ki semmi jó. Ha Máns valami bajt csinált, jobb lenne, ha Gustaf egyáltalán nem volna a közelben.

– Ki lőtt? – kérdezte metszőn.

Máns odafordította verítékező arcát. A hang hallatán összerezzent, csak most látszott, mennyire megviselt. Máskor nem lehetett volna egykönnyen megfélemlíteni.

– Én.

– De hát nincs is nálad puska, fiú! Te nem lőhettél! – szólt közbe Gustaf, mire Máris, hiába próbálta Erik megelőzni, dadogni kezdett: – Elhajítottam... egyszerűen elhajítottam...

Erik most Rickardhoz fordult, aki kialudt cigarettával a szájában döbbenten bámulta Máns-t.

– Hol van Bodin? – kérdezte halkan.

Rickard, mint akin végigvágtak egyet, hirtelen ordítani kezdett: – Úristen, hisz Bodin úton van. Át akart vágni az erdőn, mert Fanny mindenáron arra akart kényszeríteni engem, hogy... Máns!

Miközben Gustaf ide-oda jártatta rajtuk éber aggastyán-tekintetét, és itta magába a szavakat, Erik rájött, hogy legelőbb is mindkettőjüket el kell hallgattatni.

– Gustaf, eridj, nézd meg – szólt van-e odabent valami tömény Máns számára. Sokkos állapotban van. – Gustaf tétova pillantással közelebb lépett Máns-hez, aki közben nehézkesen végignyúlt a füvön.

Erik is odalépett, és csöndesen megkérdezte: – Mi történt?

– Nem tudom.

– Hogyne tudnád. Szedd össze magád, és mondd el! Mit csináltál az erdőben?

– Nem tudtam aludni – felelt Máris, kezébe rejtve arcát.

– Ez nem érdekel. Azt mondd el, mi történt!

Máns nem nézett fel. Szaggatott, monoton hangon kezdett bele a történetbe. Elmondta, hogy reggel fogta a puskáját, nekivágott az erdőnek, és lőtávolon belül került ahhoz a jávorszarvashoz, amelyik nem lehetett más, csakis Gustaf legendás vezérbikája.

– Ő riasztotta el.

– Ki?

– Bodin. Elhibáztam a lövést.

Erik a válla fölött hátranézett, és látta, hogy Gustaf feléjük tart.

– Ez volt az első lövés – mondta halkan. – És a többi?

Máns hallgatott. „Ha most nyafogni kezd, leütöm. Nem tehetek egyebet.”

– A többi lövés? – sziszegte.

– A többi neki szólt – felelt Máns. – Nem emlékszem pontosan, de elesett. Elriasztotta a szarvasomat.

Fölnézett, és tekintete találkozott a többiekével.

– Persze nem ezért. Mindenért – mondta zavartan. – Már nem is tudom.

Gustaf alakja bukkant fel mögöttük. Kezében egy üveg pálinka meg egy kávéscsésze. Először Máns-re nézett, aztán Anders Flodra esett a pillantása, aki hirtelen hátat fordított Máns-nek.

– Te meghibbantál! Ilyet még életemben nem hallottam. Magad sem tudod,, mit beszélsz!

– Csönd legyen – mondta Erik kurtán. – Máns, állj fel! Fogd ezt! – Kivette Gustaf kezéből a csészét meg az üveget, és töltött.

– Miről van szó? – kérdezte félénken Gustaf.

– Mánst elfogta a szarvasláz – szólt váratlanul Georg Márd, és Erik hálás pillantást küldött felé.

– Máns-t ugyan nem, soha – vélekedett Gustaf.

„Mintha szimatot akarna venni azzal a keskeny orrával” – gondolta magában Erik.

– Szeretném én látni azt a szarvast!

– De hisz már láttad. Ugyanaz a hatalmas bika volt, amelyikről te beszéltél – mondta Erik. – A vén gyilkos személyesen.

Gustaf szürke pupillája kissé kitágult a csodálkozástól, szakálla megremegett, de a kétkedés nyomai még nem tűntek el arcáról.

– Rálőttél?

Máns elfintorodott a pálinkától, és csak bólintott.

– És minek ürítetted ki az egész tárat, ha egyszer úgyis elvétetted?

Máns a fejét rázta. – Nem tudom.

– Hisz éppen ez a szarvasláz – szólalt meg egyszer csak Pelle, és hol egyikükön, hol másikukon leste a hatást.

Erik bedugaszolta az üveget, és átnyújtotta Gustaf-nak. Korántsem volt meggyőződve róla, hogy Máns számára e pillanatban épp a pálinka a legjobb gyógyszer, de hirtelen nem jutott eszébe más, amivel lerázhatná Gustafot. Hálisten, Máns szemlátomást kezdte összeszedni magát. Ismét leült a gyep szélére, kezébe temette az arcát, de legalább nem beszélt.

– Hol hagytad a puskát? – kérdezte Gustaf.

– Ne szekáld annyit. Nem látod, hogy kikészült?

Erik legszívesebben kitalált volna valamit, hogy egy időre megszabaduljanak Gustaftól, és megbeszélhessék a tennivalókat. Tartott tőle, hogy Rickard előbb-utóbb beszélni fog. Most hamuszürke ábrázattal ült Máns mellett, és úgy nézett Erikre, mint egy gyerek, akit ok nélkül megvertek. Valahonnan az erdőből Karim ugatása hallatszott, és Erik most különösen hálás volt ezért, hisz alkalmat adott rá, hogy egy időre elűzze, vagy legalább másra terelje Rickard gondolatait.

– Törődj egy kicsit a korcsoddal, mert még valami bajt csinál!

Rickard föltápászkodott, füttyentett, de ez a füttyszó inkább sziszegésre sikeredett.

– Na persze – szólt váratlanul Gustaf –, hiszen hallottam róla, hogy velünk jön.

Erik először azt hitte, Karimra gondol, de amikor Gustaf sercintve kiköpött, és közben le nem vette volna a szemét Gökkállanról, önkéntelenül is követte tekintetének irányát. Ismét hallotta Máns szuszogását, és olyan érzés fogta el, amely leginkább didergéshez hasonlított.

A fűzfák felől Klas Bodin közeledett óvatosan a benőtt ösvényen. Két puskát és egy pár gumicsizmát tartott a kezében.

– Ha a jávorszarvas meglátja ezt a sárga zakót, menten frászt kap – szólalt meg Gustaf, és úgy bámulta a szarvasbőr kabátos, seviotnadrágos tömzsi figurát, mint akit megbabonáztak. – Csak nem a lába fáj? – kérdezte ártatlanul Bodin bebugyolált lábát figyelve, majd olyat horkantott, mint egy megsebzett jávorszarvas.

Erik nem volt az a fajta, aki naphosszat vájkál saját érzelmeiben, már csak azért sem, mert többnyire könnyen eligazodott és rendet tartott köztük. Most azonban egyszerre nagy megkönnyebbülést és szorongató csalódást érzett, és ettől egy pillanatra zavarba jött. Épp hogy sikerült úrrá lennie zavart arckifejezésén, és Klas máris ott állt köztük. Gustaf hangsúlyozott egykedvűséggel köszöntötte.

– Amint látom, élsz és virulsz.

Pelle Mard hisztérikus nevetésben tört ki, és félő volt, hogy a többieket is megfertőzi vele. Gustaf olyan pillantást vetett rá, mely egyszerre volt hálás és gyanakvó.

Klas Bodin eközben le nem vette a szemét Máns-ről. Odadobta elé a csizmát, aztán a puskát is, mely megcsörrent a köveken.

– Vigyázz azzal a puskával! – mondta barátságtalanul Gustaf.

– Hiszen üres.

Erik csak most, Klas hangjának hajlatán értette meg, milyen félelmet állt ki ez az ember.

– Elvétetted – mondta megint Bodin, és pillantása találkozott Mans-éval.

– Úgy látszik – mondta Máns, és megnedvesítette az ajkát. A rémületet és a megkönnyebbülést egyaránt szerencsésen kiheverte, immár nem látszott rajta egyéb, csak a gyűlölet.

– Húsz méterről – folytatta Bodin ugyanazon a megtört hangon. Szavaiba szenvtelen, gúnyos felhangokat próbált belevinni. – Most boldog lehetsz.

– Húsz méterről elvétetted a szarvasbikát? Ezt a mesügét! Csak tudnám, mitől ment el az eszed?

De Gustaf mélységes csalódásával most senki nem törődött. Máns és Klas kivételével mintha mindenkit csak a dolog humoros oldala ragadott volna meg. Anders megnyúlt képe kelletlen vigyorba torzult, Rickard meg, hogy elfojtsa nevethetnékjét, épp rágyújtani készült. Még Erik is arra gondolt, hogy minden szörnyűsége mellett milyen vicces lehetett, ahogy Máns, magánkívül a gyűlölettől és a lövés mámorától, húsz méterről elhibázta a lövést. A puskacső úgy táncolhatott a kezében, akár egy barázdabillegető farka, talán a szemét is becsukta, miközben elsütötte a fegyvert. Mindenképpen szerencse kellett hozzá, hogy ilyen közelről elhibázza, és Erik azt is élénken maga elé tudta képzelni, mit érezhetett Bodin, miközben a füle mellett tébolyult összevisszaságban süvítettek el a golyók. Csodálatraméltóan összeszedte magát, és rendkívüli lélekjelenlétről árulkodott, amint szétvetett lábakkal állt, és haragosan bámulta Máns-t.

-        Hát igen, ilyen a szarvasláz – mondta szelíden Erik, és rámosolygott Klasra, aki résnyire összehúzta a szemet, és sötét pillantást lövellt felé. – Olyan emberektől hallottam, akik maguk is átélték, hogy a szarvasláz olyan, akár egy betegség, úgy keríti hatalmába az embert. Ilyenkor aztán többnyire észre sem veszi, hogy egyáltalán lő, és hogy mire céloz.

Bodin fel-alá járkált, mint aki mondani akar valamit, de Erik nem hagyta szóhoz jutni.

– Így van, Mans?

– Nem tudom – felelt Máns kurtán.

– Ha valakit elfog ez a láz, a legokosabb kitérni az útjából – mosolygott Klasra Erik.

Bodin lecsatolta a puskaszíjat, és megindult Rickard Volvója felé.

– Most pedig hazaviszel!

Beszállt a hátsó ülésre, és becsapta az ajtót. Rickard tétován nézett végig a társaság tagjain.

– Most nyilván egyenesen a rendőrségre viteti magát, és följelentést tesz – fordult Georg Márd Erikhez.

– Nem tudom. De ha igen, aligha akadályozhatjuk meg benne.

– Talán ha megelőznénk – mondta zavartan Georg, és feltartóztatta Rickardot, aki épp az autó felé indult. De mert Gustaf és Bodin le nem vették volna róla a szemüket, először nem mert megszólalni. Erik azonban bátorítóan biccentett felé.

– Vidd csak haza. Aztán majd meglátjuk, mi lesz. Mi a Tranang-kunyhóban töltjük az éjszakát, ahogy terveztük. Szóval tudod, hol találsz.

Rickard beszállt, és beindította a motort. A Volvo megfordult a kapu előtt, és rátért az erdei útra. Klas ügyet sem vetett rájuk. Amint a kocsi eltűnt a kanyarban, Gustaf szólalt meg, mintegy a levegőnek intézve szavait: – Úgy látszik, elege van már belőlünk.

Senki sem felelt, és Gustaf, aki bizonyára régóta érezte, hogy csupa olyasmi történek körülötte, amire nem tud magyarázatot adni, most világosan belátta, hogy a kérdezősködésnek nincs túl sok értelme.

– Te most menj haza, és dőlj le egy kicsit, Máns. Rád fér. Ha akarsz, este eljöhetsz a Tranang-kunyhóba.

Máns szó nélkül fölemelte a gumicsizmát és a puskát, ami meg mindig ott hevert a földön, ahova Bodin hajította. Lehúzta a nedves kecskeszőr zoknit, és csupasz lábát bebújtatta a csizmába.

– Viszlát – csak ennyit mondott, és kezében a zoknit lóbálva útnak indult. Erik tétovázott egy darabig, majd utánasietett. Amikor beérte, Máns ránézett, de csak akkor szólalt meg, mikor hallótávolságon kívül kerültek.

– A viselkedésemből nyilván arra következtetsz, hogy megbolondultam?

– Szerencsed volt – mondta kurtán Erik.

– Most megyek, és jelentem a balesetet. – Nyugodt, csaknem egykedvű hangon beszélt. – Igyekszem nem belekeverni titeket. Végtére is én vezettem.

– Képtelen vagyok felfogni, mi értelme volna ennek – szólt Erik fojtott hangon.

– Jobb, ha én magam megyek, és nem Bodin. Ezt az örömöt nem szerzem meg neki.

– Olyan biztos vagy benne, hogy megteszi?

– Nyilván ez lesz az első dolga. Most fél és ráadásul dühöng.

Erik megállt, és a válla fölött hátranézett. A többiek rég hallótávolon kívül voltak, de várakozásteli pillantásokkal nézegették őket.

– Azt hiszed, hogy a saját szakálladra azt csinálhatsz, amit akarsz? Hát egy frászt! – hadarta Erik.

– Nem hagyhatsz ki bennünket a játékból. Már épp elég bajt csináltál, és könnyen lehet, hogy később még megbánod, ha most elhamarkodottan cselekszel.

Máns szemmel láthatóan ügyet sem vetett rá. Erik kénytelen volt vállon ragadni és megrázni, hogy legalább ránézzen.

– Most menj haza, és feküdj le. Ha jól értettem, nem aludtál.

– Három napja.

Máns kiszabadította magát Erik kezei közül, és továbbment. „Ha valóban eltökélte, hogy feljelenti magát, akkor ebben úgysem akadályozhatom meg” – látta be Erik. Mindenesetre még félhangosan utána kiáltott: – És ne csinálj semmit, amíg nem beszélted meg velünk.

Máns, maga elé mormolt válaszát Erik már nem hallotta. Még látta, ahogy a keskeny hát eltűnik az út kanyarulatában, és tehetetlen düh fojtogatta: Visszafordult, és végig az úton, egész Gökallan kapujáig, egy követ rugdosott maga előtt. A többiek mind kíváncsi és várakozó pillantásokkal méregették, de mert Gustaf zsebre dugott kézzel ott állt köztük, és szüntelenül rajtuk tartotta a szemét, kérdezni egyikük sem mert.

– Ideje volna egy kicsit a vadászattal is törődnünk – szólalt meg Gustaf, és fogta a puskát és a hátizsákot. Anders Flod a vulkánfíber dobozért nyúlt, de kiderült, hogy a dobozt Karim is felfedezte, és egy bokor mögé vonszolta. Mialatt kiráncigálták az omlett és a kenyér maradványai közül, megpróbált tekintélyt parancsolóan morogni. Anders elkapta a nyakát, és félrelökte.

– Már-már azt hinné az ember, hogy ez a korcs egyetlen állatról kap szimatot, az omlettról – mondta keserűen. Libasorban vágtak át a réten az erdő felé. Erik rövid pórázon vonszolta maga mellett az ellenszegülő Karimot. Ő ment leghátul, és látta, ahogy a menet, Gustaf Remingtonjával az élen, föl-le hullámzik. Egyetlen szó sem esett köztük. Végre elérték az erdőt, és Gustaf fölemelte a dróthálót. Szokása ellenére most kissé szigorú tekintettel figyelte, ahogy eltűnnek, egyik a másik után.

– Nos hát – mondta elkezdődött. Hogy aztán ezúttal milyen mulatság kerekedik belőle, azt csak az ördög tudja.

6

Október 14. hétfő

– Nem mondom, borzalmas durrogtatás volt ma reggel a Flymyrannál.

Klas nem felelt. A sarokpamlagon ült a szalonban, maga elé nyújtotta a lábát, és résnyire nyitott szemmel hallgatta az ebédlő felől átszűrődő hangfoszlányokat. Fanny magához húzta a cukortartót, és átható, kissé nyugtalan, kíváncsi pillantást vetett rá.

– Egyetlen jávorszarvast sem lőttetek?

– Nem.

Szemmel láthatóan nem tudta, rászánni magát, hogy végre abbahagyja a faggatózást.

– Nem? És én még azt mondtam Clarának: „Figyeld csak meg, máris lőttek egy szarvast, pedig még hét óra sincs.” Olyan lövöldözés volt, mintha kitört volna a háború.

„És akárcsak a háborúban, valaki átkozottul szorult helyzetbe került” – gondolta Klas, és lehunyt szeme mögött szinte még mindig maga előtt látta az első töltényt, amint becsapódik egy fenyőfa törzsébe, és a fejétől alig fél méterre szilánkokra hasítja a fát. Ez volt az utolsó, amit látott. Aztán a mohába préselte a fejét, és úgy megrémült az egymás után sivító lövedékek pokoli zajától, hogy legszívesebben felszívódott volna a levegőbe. Aztán titkon egy bodzacserje tövébe okádott.

– De hát ki lőtt?

– Máns Westling.

– Jesszusom, neki pedig biztos keze van. Mégis elvétette?

És mert Klas nem felelt, előrehajolt, és csöndesen megkérdezte: – Csak nem történt valami baj?

– Baj?

– Igen, hogy olyan gyorsan hazajöttetek.

Klas nem törődött Fannyval. Ha a nővérekben valóban gyanú ébredne, Rickard dolga, hogy tisztázza. Szerette volna, ha végre békén hagyják Rickardot is meg őt is. Nem kívánta a reggelit. Amikor megjöttek az erdőből, nyomban a szobájába ment, és húzott egyet a konyakból. De a heves fejfájás és lábszára táján a remegés csak nem akart múlni, így aztán szaporán csóválva a fejét, újra meghúzta az üveget. Ez jót tett. Márts Westling kővé dermedt ábrázattal nézte, ahogy előjön az erdőből. De aztán Pelle Márd vihogni kezdett, és az erdész is derűs képet vágott. Nyilván azt hitték, sikerült megfélemlíteniük. Ő azonban most nem akart mást, mint egy darabig kettesben maradni Rickarddal, és látni az arcát, amikor majd fölemeli a kagylót, és a rendőrséget tárcsázza. – Múlt pénteken történt – fogja mondani. – Pénteken késő este. – Vajon mit fog kieszelni Rickard, hogy megakadályozza. Ami persze végül sikerülni is fog neki.

Jóleső érzés volt erre gondolni, de amíg a nővérek itt i lábatlankodnak körülöttük, nem tud Rickarddal beszélni. Feje még mindig üresen kongott, és kissé zúgott az italtól. A sokkos állapot most átcsapott dühbe, amelyet képtelen volt levezetni. Ha lehunyta a szemét, először Erik Emilsson arca jelent meg előtte, mocsárbarna szempár, és a szűk szemrésekből feketén felfénylő gúnyos mosoly. Klas legszívesebben belevágott volna a képébe. Ilyesmit érezhetett Máns is, amikor megpillantotta őt. Csakhogy neki nincs szüksége rá, hogy fegyvert ragadjon. Elég, ha felemeli a telefont.

– Nem kérsz egy kávét?

Klas nem felelt. Fölállt és az ebédlőajtóhoz ment. Fanny, kezében a kancsóval, utánacsoszogott.

– Maradj a házban. Később beszélni akarok veled – szólt Rickardnak, aki épp a kiskanalat emelte a szájához, és félénken mosolygott. Mihelyt Klas becsukta maga után az ajtót, a szobában, mint a hullámverés, magasra csapott a beszéd zaja.

– Rickard, kedveském, mondd el, mi történt!

Clara tisztán csengő, gondterhelt hangjával szinte egyidőben jutottak el hozzá Fanny kissé nyersebb szavai: – Nem mondasz semmit. Ez igazán nem vall rád.

– Nem szabad mindent szó szerint venned, amit Klas mond, végül is nincs semmi, amit...

Klasnak elege volt ebből a szóárádatból, ezért fölment a lépcsőn. Clara csilingelő nevetését még az emeleten is hallotta. A nővérek kétségkívül elemükben voltak.

Most ő kapta meg azt a vendégszobát, amit röviddel ezelőtt egy mogorva városi könyvvizsgáló lakott, aki lábadozni jött ide néhány hétre. A szobában még érződött az orvosságszag, és a hideg szivarfüst orrfacsaró bűze. Klas a sarokban álló szekrénykéhez lépett, és töltött magának egy pohár konyakot. Remegő tokával és enyhe borzongással öntötte magába az italt. Aztán úgy, ahogy volt, levetette magát a fehér csipketerítővel letakart ágyra.

A helyiség valaha gyerekszoba volt, ám mai állapotában ennek nyomát sem lehetett felfedezni. Egy deszkafallal két vendégszobára osztották. A függönnyel elkerített mosdósarok, az éjjeliszekrény, melynek márványlapján biblia hevert, és a gyenge fényű éjjeli lámpa olyan jellegtelenné tette a szobát, amilyent bármely más penzióban is megtalál az ember. És egyáltalán, Rasby-han alig maradt valami, ami gyermekkorára emlékeztette volna Klast. Apja földbirtokos volt, aki haláláig meg tudta óvni a maga vidékies fényűzését. Aztán beköltözött ide Rickard, és egyszeriben fennakadt a kimerült bányát elborító jelzálogok és adósságok szövevényes hálójában. Klas nővérei úgy ültek itt, mint riadt tyúkok a karón, és csöndesen szunyókáltak. Maga Klas nem lelkesedett Rickard ötleteiért, sem a penziót, sem mást illetően, így aztán őt pénzben kártalanították. Klas meg volt róla győződve, hogy a dolog úgysem lesz hosszú életű, ám ennek idestova már húsz esztendeje. A penzió virágzott, Rickard üzleti tevékenységet folytatott a maga erdőrészével, és amennyire Klas tudta, óvatos telekspekulációkkal is foglalkozott. Sohasem látta teljesen tisztán, milyen helyet foglalt el Rickard Rasby-ban. Vajon fizettek neki? Vagy egyszerűen elvette magának, amit talált, és amit össze tudott harácsolni? Ilyenfajta kérdéseire nővéreitől sohasem kapott választ. Védelmezték Rickardot, kotkodácsoltak és verdestek a szárnyukkal. Szerinte Rickardnak kissé kínosan kellett volna éreznie magát, amiért itt ilyen kellemesen eléldegélt, és közben tudta, hogy őt, Klast annak idején milyen könyöradománnyal intézték el. De Rickardot ez a tudat látszólag a legkevésbé sem nyomasztotta.

Klas Bodin kissé kapkodó természet volt. Kezdetben befőttekkel foglalkozott, aztán egy ideig autókra specializálta magát, még a biztosítási üzletben is tett egy rövid kiruccanást. Végül ismét az édességeknél kötött ki. A nagykereskedelmi cég viszonylag jól állt, és Klasnak nem volt oka panaszra. Rendszerint nem is panaszkodott. Csupán Rasby-ban tett kurta és nem túl gyakori látogatásai töltötték el keserűséggel. A földszinti nagyszoba, ahol az angol bőrfotelok álltak, és ahol a falon most is ott lógtak apja vadászfegyverei, jelenleg Rickard irodája volt. Nem volt mit tenni, hiába nyújtott nevetséges látványt az apró termetű Rickard a mahagóni íróasztal mögött. Egy napon Klas levelet talált ezen az íróasztalon „Rickard Turesson földesúrnak” címezve. Földesúr? Rickard magyarázkodott, hogy a levél egy városi cégtől jött, amely nincs tisztában a viszonyokkal. „Meséld a nénikédnek” – gondolta magában Klas. – „Biztosan nincs ellenedre, ha földesúrnak titulálnak, még ha tévedésből is.”

Klas Bodin apja jogosan viselte ezt a címet. Nem volt rendkívüli ember, de mégiscsak olyan valaki volt, akiben még élt a vele született érvényesülési törekvés. Klas még emlékezett gyerekkora szarvasvadászataira. Szabályos urasági vadászatok voltak ezek, hajtók százaival és napközben fényes bankettekkel. Az erdész – mármint az egykori, régóta halott erdész – betöltötte az őt megillető helyet, őrködött a határban, és nem tehette meg, mint a mostani, hogy magához ragadja az irányítást. Klas apja számára elképzelhetetlen lett volna, hogy olyan embereket hívjon magával vadászni, amilyen a gillermosseni Flod, hacsak nem hajtónak. Máns Westling apja is ostoba paraszt volt csupán, akinek a konyhában szolgálták föl a kávét, ha valami dolga akadt Rasby-ban.

Manapság meg erdész és paraszt együtt vadászik azzal a férfival, aki Rasby földesurának tituláltatja magát, és nem átallanak olyan ember társaságában mutatkozni, mint amilyen Gustaf Ákerman, a vén vadorzó. Klas egyetlen dolgot sajnált: hogy ez a gökállani Gustaf véletlenül kimaradt a buszos társaságból. Igazán kedvére való lett volna, ha végre valamiért bíróság elé citálhatja Gustafot. Azt mindenesetre megkövetelhette, hogy az öreg hagyjon fel a vadászattal. A vén vadorzó legyen boldog, hogy békén meghúzódhat a viskójában, és onnan figyelheti a lövések zaját.

Gustaf Ákermanról eszébe jutott az ősi gyűlölség, mely abból az időből származott, több mint ötven év távolából, mikor ő még nem is élt. Voltak dolgok, amelyeket csak hallomásból ismert, régi történetek alkonyati leszámolásokról a határszélen, mocsári rejtekeken talált felkoncolt jávorszarvasokról, és árulkodó cselédlányokról, akiket parasztfiúk ejtettek teherbe. Mánapság aligha lehet olyan gyorsan nyakon csípni egy orvvadászt, mint akkoriban, amikor a halvöreby-i cselédlány kitálalt, és – elmesélte Rasby-ban, hogy Georg és Ákerman készülnek valamire a Flymyran környékén. Amikor odamentek, megtalálták az agancsot, amelyet a vadászok a hó alá rejtettek, hogy alkalomadtán majd hazavigyék. Georgot persze nem sikerült elcsípni, és azt is tagadta, hogy viszonya lett volna a cselédlánnyal, jóllehet a csöppség csakhamar ugyanolyan zöldeskék pillantásokat küldözgetett környezete felé, mint minden Márd. De Gustaf akkor nem úszta meg, bíróság elé került. Egy hónapot kapott, de csak mosolygott rajta.

Gondolatai régmúlt korokba röpítették, szomszédháborúk, cselédcivakodások és tovatűnt csatározások homályába, mígnem lassanként elálmosodott. Félálomban még arra gondolt, hogy most végre fordult a kocka és a szerencse neki kedvez. A félelem és a lobogó düh, melyet Máns Westling iránt érzett, nyomtalanul eltűnt. Csupán ernyedtség és egyfajta derű maradt a nyomában. Jóleső érzéssel merült álomba.

Délután négykor Klas lement a szalonba, ahol Clara épp a négy öreg hölgy egyikét szórakoztatta, akik a penzió jelenlegi vendégei voltak. Kurtán érdeklődött Rickard holléte felől és Clarának nyomban feltűnt, hogy Klas most egész másként néz ki, mint a reggelinél, amikor Rickarddal együtt nagyon is furcsán viselkedtek. Nem tudta viselkedésük okát, de gyanította, hogy valamin összekaptak, talán a pénzen. Klas sohasem tűrte, ha valaki beavatkozik nővéreinek üzleti ügyeibe, noha Rickard idestova tizenöt éve kiadta a részét, így hát Klasnak az örökséggel semmi dolga.

Claranak nem kellett hívnia Rickardot, mert az alighogy meghallotta Klas lépteit a lépcsőn, máris felbukkant az iroda ajtajában.

– Bejöhetsz hozzám. Beszélni szeretnék veled.

Klas egy borítékot tartott a kezében, és Rickard úgy bámult rá, mint valami megbabonázott nyulacska. Clara csaknem elnevette magát, de aztán meggondolta a dolgot. Itt valami nincs rendjén. És milyen idegesnek látszik ez a szegény Rickard.

– Clara! Gyere ide!

Klas olyan hangot használt, mindegy bősz hadvezér. Az anyóka, aki kávéscsészével a kezében ült a sarok-pamlagon, hunyorogni kezdett. Süket volt ugyan, de azt azért érezte, hogy valami, vibrál a levegőben. Clara még inkább érezte a feszültséget, és dühös volt. Klas soha sincs tekintettel a vendégekre. Mintha még mindig azt hinné, hogy nem változott semmi papa halála óta.

– Szólj Fannynak, hogy menjen, és adja föl ezt a levelet.

Klas átnyújtotta a borítékot, és Clara csodálkozva nézte a címzést. Különös. És közben Rickard le nem veszi a szemét Klasról!

– Nem dobhatnám be én a levelet? – kérdezte zavartan.

– Nem, sürgős. Fanny menjen kocsival.

– Ennek semmi értelme... úgy gondolom, a sietségnek nincs jelentősége – hadarta Rickard, miközben továbbra is Klast figyelte.

Megnedvesítette az ajkait, és zavartan mosolygott Klasra.

– Nincs igazam? Mármint hogy rögvest induljon. Ma már úgysem ürítik a postaládát. A levelet úgyis csak akkor viszik el, amikor...

Klas félbeszakította: – Azonnal induljon.

Clara izgatott volt, aggodalom szorongatta, és nem tudta megállni, hogy közbe ne vesse: – Rickard bizonyára lesz olyan kedves, és elviszi a levelet, hogy Fannynak ne kelljen ezért elmennie.

Klas lehajtotta a fejét.' Arcát pirosság öntötte el.

– Azt mondtam, beszélni akarok veled.

Klas lépett be elsőnek Rickard irodájába. Rickard követte, és behúzta maga mögött az ajtót.

Fanny épp az ezüstnemüt pucolta, és hogy el tudja olvasni a címzést, Clarának kellett eléje tartani a borítékot, nehogy bepiszkítsa, ha maszatos kezével megfogná.

– Nem értem. Mi köze ehhez Rickardnak?

Clara nem tudott mit mondani.

– Mégis az lesz a legjobb, ha nyomban indulsz – mondta. – Tudod, milyen Klas!

Rendszerint félt kocsiba ülni, ha Fanny vezetett, de neki nem volt jogosítványa. Ezúttal azonban vele tartott. A levél ott lapult a retiküljében. Fanny nyílegyenes háttal ült a Volvo kormányánál, és mint mindig, lassan, már-már méltóságteljesen vette be a kanyarokat. Vezetés közben sohasem beszélt. Csak akkor szólalt meg, amikor az üzlet előtt leparkoltak, és Clara átnyújtotta neki a borítékot: – Csak tudnám, mi van benne!

A levél zizegve pottyant a sárga ládába.

– Na ez megvolna. Legalább Klas nem tehet nekünk szemrehányást. És ha már itt vagyunk, egyúttal be is vásárolok.

Fanny belépett a kolbászoktól illatozó helyiség sötétjébe, Clara pedig odakint maradt. Az országúton Eva Westling közeledett kerékpárján.

– Jó napot – kiáltotta, amikor Eva leszállt, és a kerékpárt a falnak támasztotta. – Hogy s mint?

– Kösz, jól — felelt Eva. – Kitűnően.

Clara azonban gyanította – és tudta, hogy villámgyors és szinte megmagyarázhatatlan sejtései olykor helyesnek bizonyulnak –, hogy valami egyáltalán nincs rendjén.

– Képzeld csak el – mondta élénken nem lőttek semmit, Klas és Rickard mégis alighogy elmentek, máris megint otthon voltak.

– Akárcsak Máns.

– Valóban?

Eva kibontotta a fej kendőjét, összehajtogatta, aztán gondosan, beletette a táskájába. Nyugtalannak látszott. Mint aki nem tudja eldönteni, bemenjen-e a boltba, vagy inkább tovább beszélgessen Clarával.

– Csak nem történt valami? – kérdezte Clara, és Eva karjára tette a kezét. Mintha az érintésre Eva kissé összerezzent volna. Szinte hihetetlen, hogy ilyen könnyedén felszíthatta máskor mindig nyugodt, sötétkék szemében a nyugtalanság tüzét.

– Nem, nem hiszem – mondta gyorsan Eva. – Máns épp csak aludni akart.

– Hogyhogy? A vadászat első napján... ?

Eva bólintott, és a bevásárlószatyorért nyúlt.

– Azt hiszem, ma nagyon korán kelt. De most már mennem kell. Puszillak.

Clara még hallotta, ahogy a boltajtó fölött megszólal a kis csengettyű, és Sjölin, a kereskedő üdvözli a belépő Evát. Akárhogy is volt, Clara nem lett okosabb. Talán Eva sem tud többet, mint ő.

Állt az üzlet előtt a napon, és várta Fannyt. Távolról lövések tompa durrogását hallotta, és ez furcsamód kellemetlenül érintette.

– Szent ég, megint egy! – suttogta maga elé. – Most legalább biztosan eltalálták.

Már alkonyodott, amikor Máns egy útmenti farakáshoz támasztotta biciklijét, és Sjungával együtt nekivágott a Tranang-kunyhóhoz vezető útnak. Föntről, a kunyhó felől fejszecsattogást hallott, és ebből arra következtetett, hogy a többiek már odaértek. Reggel kilenckor feküdt le, és úgy aludt mostanáig, mint akit fejbevertek. Kíváncsi volt, sikerrel jártak-e a többiek. Eva azt mondta, egész nap mindössze egy lövést hallott, és mert aznap szállítás volt, nem kapott semmi hírt. Tehát feltehetően nem mulasztott semmit. Máns kipihentnek és nyugodtnak érezte magát. Ami péntek este és aznap reggel történt, most olyan távolinak tűnt előtte, hogy képes volt higgadtan mérlegelni az eseményeket. Sok igazság volt abban, amit Erik mondott, és Máns elhatározta, akármi történjék is, nem fog újból elcsüggedni.

A kunyhó a fenyővel benőtt magas hegyoldalban állt, amely a Tranangen-csúcstól ereszkedett alá, s lankáin barátságos legelők és füves dombok váltogatták egymást. Egykor ezt a vidéket lecsapolták, és azon a helyen, ahol valamikor a tanya volt, sűrű bozóttal benőve ugyan, de még mindig ott álltak a vén alma- és cseresznyefák. Ám a láp győzedelmeskedett, és mert a vidéket örökké köd borította, a talajt köröskörül mocsári áfonya és káka nőtte be. A vadászkunyhót Máns apja építette. Egyetlen hatalmas terem volt csupán, benne egy kályha, s az ajtó fölött megfakult trófea díszelgett. Fiatal korában Máns gyakran járt ide vadászni, és egy májusi estén, ennek már csaknem tizenkét éve, a bejárati lépcsőn ültek Evával, és egy kakukk makacs kiáltozását hallgatták. A hang észak felől jött, és csaknem akart elnémulni. És bár az est leszálltával haza kellett volna menniük, ez a kakukkszó, mely rosszat jelentett ugyan, mégis arra késztette őket, hogy maradjanak. Reggel összefagyva ébredtek a kunyhóban, de ekkor már mindenfelől kakukkszó hallatszott, és a madarak úgy kiáltoztak, mintha megkergültek volna az örömtől.

Mikor Máns a kunyhóhoz ért, látta, hogy Gustaf és Erik, egy-egy nyaláb fával a kezükben, a hegyoldalon kaptatnak fölfelé. Fölösleges lett volna bármit kérdeznie, anélkül is meglátta Gustafon az eredménytelen nap nyomait.

– Ha az ember ilyen karéliái csodakutyával vadászik, még véletlenül sem fenyegeti az a veszély, hogy jávorszarvassal találkozik – mondta Gustaf csípősen. – Életemben nem láttam még olyan kutyát, amelyik úgy el tudja ijeszteni a vadat, mint ez. És ha netalán mégis szimatot kap, összehugyozza magát ijedtében.

Sjunga, aki Máns kivételével többnyire tartózkodóan viselkedett az emberekkel szemben, megadó farkcsóválással járta körül Gustafot. A kunyhóba lépve Gustaf halkan dünnyögött valamit a kutyának. Erik állta el Máns útját.

– Mit csináltál? –-kérdezte visszafojtott hangon.

– Semmit. Csak aludtam.

– Helyes.

Erik nyomában Máns is belépett a hideg, dohos levegőjű kunyhóba. Georg Márd a petróleumlámpa feltöltésével foglalatoskodott. Pelle a tűzhely mellett állt, s épp gyertyát gyújtott, hogy lásson is valamit, mikor megszeli a kenyeret. Érik, miközben begyújtott a tűzhelybe, elmesélte, hogy hiába volt szép idő, mintha megbabonázták volna őket. Anders Flod, aki átfagyva ült egy kavicsos szurdokban, látott ugyan egy jávorszarvast, amint átellenben a Tranangen gerincén poroszkált, de túl messze volt, így aztán rá sem lőttek. Karim meg nem volt hajlandó követni a nyomot. Egész állő nap a mocsárban lábaltak, kilométereket gyalogolva a köves ingoványon. A sikertelenség mindannyiukat elkedvetlenítette.

– Máskor is megértünk már balszerencsés napokat – mondta Anders Flod de ilyet még soha. Talán csak nem megunták az életüket ezek a bestiák, és önmagukat tették el láb alól?

– Ez nem balszerencse – tűnődött. Gustaf, miközben épp szalonnát szelt az asztalon.

– Mi más volna? – kérdezte Anders. – A szalonnát pedig ne vágd olyan vastagra. Mi más, ha nem balszerencse?

Gustaf nem felelt, de Máns sejtette, mire gondol. Igaz ugyan, hogy Gustaf nem tudhatta, mi történt, de jó orra volt, és bizonyára megszimatolt valamit. Márpedig ez a gyanús és rendkívüli valami ugyancsak tönkreteheti a vadászatot.

A tűz fellobbant, és a lángok fényesen táncoltak a falak sötét háttere előtt. A tűz illata elűzte a kunyhó nyomott hangulatát. Rövidesen már igazi emberi szagok terjengtek, hála a száradni kiakasztott kecskeszőr zokniknak és a szalonnának, amelyet Gustaf sütött ropogósra a serpenyőben.

Máns már evett otthon, most nem volt éhes. Mikor a többiek leültek az asztalhoz, leheveredett az egyik priccsre, amely kívül esett a petróleumlámpa szűk fénykörén. Nem sokkal később Gustaf fogta a tányérját, és zokniba bújtatott lábával kitapogatva az utat, odabotorkált Máns-hez, és leült mellé a priccs szélére. Villájára szúrta és megsózta a hideg, héjában főtt krumplikat, és egy darabig szótlanul evett. De aztán egyszer csak megszólalt halkan és hadarva, hogy szinte a bajusza sem rezdült: – Ide figyelj, Máns, te lőttél rá Bodinra?

Máns futó pillantást vetett az asztalnál ülőkre, de azok nem hallottak semmit. Aztán Gustafhoz fordult, és átható tekintettel mérte végig. Legszívesebben igent mondott volna. Igen, én lőttem rá Bodinra! Miért is ne mondhatná el Gustafnak az egészet, úgy, ahogy történt? Jó volna kiönteni a szívét, a dolgokon ez már amúgy sem változtat. Habozott, pedig nagyon is jól tudta, hogy miért hallgat. Szégyellte magát. – Nem – felelte. – Elment az eszed, méghogy én?

Gustaf csak nagy sokára szólalt meg. Fogai egy rágós szalonnadarabot őröltek, tekintete belerévedt a tűzbe.

– Igen, igen – mormolta. – Úgy látszik, öregszem. Tudod, mire gondoltam?

De Máns ezt már sohasem tudta meg, mert Sjunga hirtelen ugatni kezdett, és Karim is csatlakozott hozzá. Sjunga egy rakás kabát tetején forgolódott az egyik priccsen, és úgy ugatott, mint aki nem tudja, mi történik körülötte. Nemsokára lépések zaja hallatszott. Rickard Turesson dugta be fejét az ajtón. Köszönt, és úgy nézett körül, mint aki belépés előtt meg akar győződni róla, hogy mindannyian jelen vannak-e.

– Csukd be az ajtót – szólt rá Anders Flod. – Már épp kezdtünk felmelegedni.

Rickard. nem látszott valami vidámnak. „Történt valami” – gondolta magában Máns, és felkönyökölt. Tekintetével követte Rickardot, aki körüljárta a kunyhót, felakasztotta a puskáját, levetette a csizmáját, és kibújt a hátizsák szíjából. Minden mozdulata ideges precizitásról árulkodott, és látszólag oda se figyelt, amikor a többiek a nap nehézségeiről és balszerencséjükről meséltek. Hirtelen félbeszakította Anders Flodot, aki épp azt fejtegette, hogyan vétette el a jávorszarvast.

– Klas velünk jön holnap.

Egy darabig csönd volt, csak Erik Emilsson pipája szörcsögött a heves szippantások hatására.

– Vagy úgy! – mondta. – Úgy látszik, még nem volt elege belőlünk.

Rickard hátat fordított Máns-nek és Gustafnak. Mélyen a nadrágzsebébe süllyesztette a kezét, és meggörnyedt, mint aki fázik.

– A legdühítőbb az egészben, hogy ragaszkodik ahhoz, amit tegnap mondott.

– Mihez?

– Gustaffal kapcsolatban.

Megfordult, és Gustafot nézte, aki ölében a tányérral hallgatagon ült a priccs szélén. – Nem akarja, hogy te is velünk gyere.

Rickard szánakozó mosolyt próbált magára erőltetni, de torz grimasznál nem futotta többre. Látni való volt, hogy halálos zavarban van. És mert Gustaf nem felelt, rátett még egy lapáttal.

– Igazán sajnálom: Mindannyian sajnáljuk, erről kezeskedem. De Klas a fejébe vette, hogy téged ne vigyünk magunkkal, és mi kénytelenek vagyunk engedelmeskedni.

Gustaf végigmérte a társaság tagjait, egyiket a másik után. Végül kimérten megszólalt: – Szóval, Klas feltételeket szab nektek. – Minthogy senki nem válaszolt, Máns-hez fordult. – Kicsi Máns-em, te sem akarod, hogy veletek menjek?

Máns még sohasem hallotta Gustaftól ezt az öreges, félénk hangot.

– Ennyi év után? Hát mi történt?

Máns-nek égett az arca, és képtelen volt megszólalni. Hálás volt a petróleumlámpa gyér fényének, amiért sötétben hagyta a zugot, ahol feküdt.

– Uram Isten, mérsékeljük már magunkat – tört fel Georg Márd-ből. – Végtére is Gustafnak nem kell azonnal elrohannia.

– Legjobb lesz, ha fölteszem a kávét. Máns, az istenért, miért vágsz ilyen búskomor képet??

Anders Flod, kezében a kávéskannával a tűzhelyhez lépett. Megtöltötte a kannát, közben néhány csöpp vizet löttyintett a platnira. Gustaf egy darab újságpapírral kitörölte a tányérját, és beletette a hátizsákjába.

– Ülj vissza – kérlelte Anders. – Georgnak igaza van. Szerintem is itt maradhatnál még estére.

– Talán ez volna a legjobb – motyogta Rickard. – Szóval, úgy gondolom.. persze, ha végképp nem akarsz maradni... milyen ostoba história!

Gustaf pillantásra sem méltatta. Gyorsan és módszeresen összecsomagolta a hátizsákját, fejébe nyomta a kalapját, és a Remingtonjáért nyúlt. Az ajtóban visszafordult, és abba az irányba nézett, ahol Máns feküdt.

– A magamfajta nem kérdezősködik olyasmiről, ami nem rá tartozik. Most mindenesetre megyek. Azt hiszem, ez lesz a legjobb.

Máns nem nézett föl. Hallotta az ajtó csukódását és Gustaf távolodó lépteit,

– Képtelen vagyok felfogni, mi értelme volt se szó, se beszéd kidobni az öreget – szólalt meg rövid hallgatás után Erik. Hangja higgadt volt, de Máns érezte benne az elfojtott dühöt.

– Ennek sajnos, meg kellett lennie – mondta Rickard. így legalább nyíltan beszélhetünk.

Erik elnyújtott füttyentést hallatott.

– Hát beszélni azt tudtok, az ördögbe is.

Rickard nem vett róla tudomást. Leült az asztal mellé. A petróleumlámpa sárgás fényt vetett elcsigázott arcára. Ujjai a dohányzacskót cibálták, és a pipát ütögették, de az csak nem akart égni.

 – Át kell adnom nektek Klas üdvözletét.

– Vettük – mondta Georg Márd, és a szék is belenyögött, ahogy hátradőlt. – Klas gondol ránk, amikor mi az erdőben ülünk és fagyoskodunk. Nem mondom, melengető tudat.

Pelle vigyorgott, de Rickard indulatosan folytatta:

– Ennek most a fele se tréfa, sajnos. Délután beszélt velem, és tudom, hogy komolyan veszi a dolgot.

– Nos, hadd halljuk, milyen a bodini komolyság – szólalt meg Anders. Ahogy a tűzhely mellett ült, és nézte a kávéskannát, szeme izzott a tűz fényében.

– Egyáltalán nem volt ínyére, amit Máns ma reggel művelt – kezdte Rickard, és ideges pillantást vetett Máns-re, aki mozdulatlanul feküdt a sarokban.

– Miért, másnak talán tetszett? Szerencséje, hogy nem lyuggatták szitává.

– Lehet, hogy nem is állt volna neki olyan rosszul – mondta Pelle Márd, és rákacsintott Andersre.

– Levelet írt – folytatta Rickard, és most már senki nem szakította félbe. – Ez volt az első dolga, Clarának és Fannynak már délután el kellett menni, hogy bedobják a levelet. Egy városi ügyvédnek címezte, aki az adóbevallásokban szokott segíteni neki. Nincs benne feljelentés, csupán egy lezárt boríték, azzal az instrukcióval, hogy csak akkor nyissa fel, ha vele valami történik. A mai reggel után Klas nem bízik bennünk.

Georg füttyentett, és sokatmondó pillantást váltott Erikkel.

– Mi áll a borítékban?

– A péntek esti események leírása.

Anders Flod az asztalhoz lépett, és odaállt Rickard széke mellé. Töprengő arckifejezést vágott, megnyúlt ábrázata, akár egy lóé.

– Mindenesetre nem tett feljelentést ellenünk.

– Nem, azt nem. De ha még egyszer történik valami hasonló, mint ma reggel, akkor belebukunk. Ezt kívánta az értésünkre adni. És belebukunk akkor is, ha mondjuk, rosszul lesz és szívrohamot kap – tette hozzá keserűen.

A kávé forrni kezdett, sisteregve csöpögött a tűzre, de egyikük sem törődött vele.

– Úgy fest a dolog, hogy minden erőnkkel óvnunk kell Bodin egészségét – mondta csöndesen Erik.

– És ez még nem minden. – Rickard benedvesítette ajkait, és végignézett a többieken. – Pénzt kell befektetnünk a cégébe.

– Pénzt befektetnünk a cégébe? – ismételte értetlenül Anders.

Erik azonban rögtön azt kérdezte: – Mennyit?

– Harmincezret

– Vagyis fejenként ötöt. Kezdetnek nem is rossz – mondta, és különös mosoly suhant át az arcán. Anders rámeredt.

– De hát miért? – kérdezte csüggedten. – Képtelen vagyok felfogni. Méghogy pénzt befektetni...

Anders Flod szemében ez a harmincezer már-már absztrakt összegnek számított. És az ötezer nem kevésbé, Nehezére esett elképzelni, hogy ötezer koronát tart a kezében. Agyonfogdosott, szamárfüles százasok vaskos kötege? Vagy csupán öt darab ropogós, hideg-rózsaszínű ezerkoronás?

– Hát még ilyet? – motyogta döbbenten, de Georg izgatottan a szavába vágott; – Hát nem érted, hogy megzsarol bennünket? Mindenesetre rá vall, hogy ezt befektetésnek nevezi.

– Pénzt kér azért, mert hallgat?

– Világos.

Anders kitört. – De hát nekem nincs ötezrem! És nyilván neked sincs, Máns. Az ördögbe is, ez képtelenség! Ezt Klasnak is be kell látnia.

Odacsörtetett a tűzhelyhez, és leemelte a kávétól maszatos, forró kannát.

– Nem megyünk vele semmire – szólalt meg halkan Rickard. – Ez őt nem érdekli. Pontosan tudja, hogy ekkora összeget nem tudunk egy csapásra előteremteni. Sem te, sem Máns, sem Erik. Mégis meg kell tennünk. Különben följelent. Mintha azt is említette volna, hogy kölcsönözzünk Georgtól. Fizetnünk kell, az már a mi dolgunk, hogyan.

– Köszönöm – mondta Georg fanyar mosollyal. – A mi dolgunk, hogyan. Ez aztán kiváló. És mikorra akarja a pénzt?

– Tizenhetedikére. Vagyis csütörtökre.

Anders letörölte a kannát, és remegő kézzel újra megtöltötte. Máns szótlanul feküdt a priccsen, és őt nézte. Anders néhány gondterhelt kísérletet tett, hogy felszippantsa az orráról lepottyanni készülő csöppet. Hunyorgott és könnyezett a tűzhely füstjétől. Mégis, mintha kezdte volna összeszedni magát.

– Na igen – szólalt meg gőgösen. – Nem elérhetetlen. Ötezer. Persze sok.

– És ez még csak a kezdet – mondta Erik lágyan, és pipájával az asztalra koppintott.

Anders ijedt mozdulatot tett.

– Csak nem akar még többet?

De mert senki sem felelt, Andersből zokogásszerü sóhajtás tört fel.

– Akkor talán jobb volna, ha önmagunkat jelentenénk föl!

– Nem – hangzott – Georg válasza kurtán és határozottan, akár egy fejszecsapás.

Anders visszabotorkált a tűzhelyhez, lekuporodott, és kávét tett a kannába. Szűkösen mérte az adagokat, és közben azon igyekezett, hogy ne remegjen a keze.

– Az lett volna a legjobb, Máns, ha eltalálod – dör-mögte. – Ez lett volna a legjobb. Ha jól megtűzdeled a kék golyócskákkal.

– Ez neki is eszébe jutott – mondta Rickard. – Elvégre ezért írta a levelet. Alaposan a markában tart minket.

Szótlanul itták ki Anders szokatlanul híg és rossz kávéját. Aztán bebújtak a hálózsákokba, végignyúltak a priccseken, betakaróztak, és a némán parázsló, időnként fel-fellobbanó tűzbe bámultak. Máns egyikükkel sem váltott szót. Nem látta különösebb értelmét a beszédnek. A hallottak dacára szemmel láthatóan mindenki mást elálmosított a mászkálás az erdőben. Csak Máns érezte kipihentnek magát, és éber volt még akkor is, amikor látta, hogy a sarokban kialszik Erik pipájának tüze, és hallotta, ahogy Anders elnyújtott, felszabadult hortyogással álomba merül.

Még kilenc óra sem volt, de mert másnap még szürkület előtt fel akartak kelni, okosan tették, hogy korán aludni tértek. Máns is megpróbált elaludni, ami már-már sikerült is neki. Immár tudta, mihez kell tartania magát, és ez mégiscsak más érzés volt.

Feküdt az ágyon, és az ötezerre gondolt. No persze sok pénz, még ha Georgnak kell is kifizetni. Aligha tudja eltitkolni Eva előtt. Egyébként meg korántsem biztos, hogy Georg mindannyiuk helyett fizetni tud. Az is megfordult a fejében, hogy bankhitelt vesz fel, csakhogy ebben az esetben még nehezebb dolga lenne Evával. És Erik szerint ez még csak a kezdet. Semmi értelme tovább rágódni rajta. A dolog jóvátehetetlenül megtörtént. Lassanként félálomba süllyedt, és az ötezer kísértete ide már nem követte. De ekkor felrémlett előtte Gustaf arca, ahogyan megállt az ajtóban, visszafordult és ránézett. Sebet ütött rajta a puszta hallgatásával, mély sebet. Persze, Klas Bodin is ludas a dologban, csakhogy ezt Gustaf nem tudhatta.

Már a valódi álom határmezsgyéjén állt, amikor megreccsent fölötte a priccs, és a félhomályban egy lábat látott leereszkedni. Még egy darabig matatás hallatszott föntről, aztán egyszer csak Pelle Márd lába érkezett tompa puffanással a padlóra. Máns mozdulatlanul feküdt, és alvást színlelt, mert látta, hogy Pelle nem akarja, hogy észrevegyék. Körülnézett, aztán fogta a csizmáját, és hangtalanul ajtóhoz osont. A csizmát a kezében tartva kinyitotta az ajtót, és kisurrant a sötétbe.

Máns éberen feküdt és fülelt. Fél óra múltán derengeni kezdett előtte, hogy Pelle nyilván nem egyszerűen azért lopódzott ki, hogy elvégezze a dolgát. Még fél tíz sem volt, de kint már éjszakai sötétség uralkodott, csak a szél cibálta-rázta a fenyők koronáit. Ahogy karóráján a mutatók lassan haladtak előre, úgy lett Máns is egyre nyugtalanabb. Végül már le sem vette szemét az óra számlapjának fénylő pontjairól. Mindenesetre örült, hogy Pelle nem vitte magával a puskáját.

7

Október 15. kedd

Tulajdonképpen már szürkületkor fel akartak kelni, de csak fél nyolc tájban hallották meg Rickard Volvójának surrogását, ahogy az erdei úton közeledett. Klas meghagyta nekik, hogy várjanak, amíg odaér az autóval, így aztán kénytelenek voltak várni, jóllehet Erik napbarnította arca már elsötétült a dühtől. Látszólag még Anders volt köztük a leghiggadtabb.

– Ő parancsol – mondta kurtán, és a homlokába tolta sapkáját, hogy megvakarhassa a nyakát. – Uramisten, miféle vadászat lesz ebből!

De úgy látszik, hosszú orrával vérszagot érezhetett, mert alighogy átcaplattak a Tranangenen, már ismét csaknem jókedvű volt. Sütött a nap, enyhe nyugati szél fújt. A szélvédett mélyedésekben megszorult a köd. A társaság a kacskaringós úton kelet felől közelítette meg a Tranangen mögött elterülő, nehezen becserkészhető területet. A tőzeges talajon lépten-nyomon sziklatömbökbe botlottak, a sűrű, bozótos fenyves s a mocsár meg-megcsillanó vize nehezítette a járást. Lassan és óvatosan haladtak előre, Karim szorosan Rickard oldalán lépkedett, Sjunga ide-oda cikázott a lábak között. Pelle Márd nem jelent meg reggel a vadászkuny-hónál, és távolmaradása látszólag Máns-t nyugtalanította a leginkább. De amikor Klas Bodin megérkezett, Máns is megnyugodott. Már nem is tudta, voltaképp mitől is félt.

Sjunga egyszer csak eltűnt, északi irányba futott, és jó fél óra hosszat egyetlen hanggal sem jelezte, hol maradt. A társaság fölmászott egy hegygerincre, és szótlanul várakozott. Máns megesküdött volna rá, hogy Klas Bodin unatkozik és alighanem Andersnak is ugyanez járt a fejében, mert Bodin háta mögött cinkos pillantást vetett Máns-re. Csakhogy az effajta kis örömök lényegében semmit sem változtatnak a dolgon. Bodin magabiztosnak és határozottnak látszott. Ügyet sem vetett Máns-re, és miközben várakoztak, szivarra gyújtott, holott Erik kereken megmondta, hogy nem szereti, ha az erdőben dohányoznak. A dohányfüst csak arra jó, hogy több esélyt adjon a jávorszarvasnak, és Gustaffal együtt fanatikusan tartották magukat ehhez. De Bodinnal szemben tehetetlen volt. Mindazonáltal megmutatta neki, hogyan kell a gyufásdobozba egy darab papírt tenni, hogy a vad becserkészése közben a gyufaszálak ne zörögjenek.

– Méghogy velünk akar jönni vadászni – suttogta Anders Máns-nek. – Mit képzel ez rólunk! Micsoda emberek vannak!

Anders még sohasem kóstolt bele a hatalom ízébe, és végképp nem értette, miféle gyönyör forrása lehet ez. Megrökönyödten bámulta a világossárga szarvasbőr kabátban feszülő vállakat, egy csipet burnótot nyújtott Máns-nek, és egyre csak sóhajtozott a várakozás hosszú percei alatt.

Aztán meghallották Sjunga távoli, de erőteljes csa-holását, amint a jávorszarvas nyomába szegődött. A hang észak felől jött, a jó félmérföldnyire elterülő növendékerdő irányából, és tisztán kivehetően távolodott nyugat felé. Erik gyors utasításokat osztogatott. Máns-nek a leshelyre kellett mennie, de mintha nem lett volna túl sietős neki. Az állat vagy viselős volt, akkor úgysem szabad kilőni, vagy nem volt egyedül. Erik látott errefelé egy szarvascsaládot, és a bika nyomába akart szegődni. Az utasítás szerint vele kellett tartania még Georgnak, Pellének és Andersnak, miközben Rickard és Klas azt az eligazítást kapták, hogy keressenek maguknak biztos helyet, és ott várjanak lesben állva. Máns, mielőtt elindult, jókedvűen pillantott Andersra. Klas Bodinnak nyilván sejtelme sincs róla, hogy azon a helyen, ahova irányították, legalábbis Erik így képzelte, jószerivel színét sem láthatja jávorszarvasnak.

Máns kibújt a hátizsákjából, és elsietett nyugat felé. Már jó három kilométernyi utat megtett, amikor még mindig legalább egy kilométerig maga előtt meghallotta Sjunga szűnni nem akaró ugatását, és megértette, hogy a kutyának sikerült megállítania a vadat. Sjunga öreg volt, éveinek száma és a jólét kissé már meglátszott elhízott testén, de ritkán hagyta lerázni magát. Máns mindig ugyanazt az örömteli izgalmat érezte, amikor a kutya hangján meghallotta, hogy sikerült megállítania a vadat. Ez már nem a vadat űző állat éles csaholása volt, hanem az a fokozatosan megnyugvó, de erőteljes ugatás, amely Máns-nek hírül adta, hogy jöhet és lőhet. A kitartó, rekedt hangot, amely végigvisszhangzott az erdőn, lélekharangnak keresztelték. Ahol a lélekharang zúgott, onnan élve nem szabadulhatott senki és semmi.

Máns most már óvatosabban haladt előre. Az egyik tarvágáson csemetefenyők álltak, ágaik közt enyhe szél matatott, mögöttük csak a puszta mocsár, amely a legkisebb védelmet sem nyújtotta a vad becserkészésénél. A mocsár túloldalán zúgott a lélekharang, akárha a vad hátralévő perceit számlálná. Sjunga nyilván tapasztalt példánnyal került szembe, mert az állat bevette magát egy sűrű bozótosba. Máns lekuporodott, és csaknem egészen a mocsár széléig lopódzott előre a kövek és a fenyőfák védelmében. A nyirkos talajon kilátástalan vállalkozás lett volna hangtalanul előrenyomulni, márpedig százötven méternél messzebbről nem lőhetett. Nem maradt más hátra, mint hogy szürke viharkabátjában és zöldesszürke nadrágjában elbújik egy vastag fenyőtörzs fedezékébe, és mozdulatlanul vár, míg csak a jávorszarvas szíveskedik megmutatni magát. Érezte a nyakán végigcsurgó verítékcsöppeket, de most, hogy megállt, lassanként alábbhagyott a zihálása.

Tíz perc múlva a szarvas előtűnt. Azaz, először Sjunga fehér farokbojtja bukkant fel a sűrűből, azután teljes nagyságában és pompájában megjelent a szarvastehén. Súlyos léptekkel közeledett Sjunga felé, és rárontott volna, ha a kutya, korát és súlyát meghazudtoló fürgeséggel nem ugrik félre, miközben egy pillanatig sem hagyott fel a fojtott ugatással. Az állat feltehetően viselős volt, úgyhogy Máns-nek várnia kellett, hogy mielőtt lőne, megbizonyosodjék felőle. A jávorszarvas nemsokára megint eltűnt a bozótban, Sjunga a nyomában. Máns nem tehetett egyebet, a fenyőket és a változatlanul csupasz ingoványt bámulta. Sjunga hangja most rekedtessé vált, és Máns, aki szintén izgatott volt, elveszítette nyugalmát. Bárcsak ez a sátánfajzat ne volna olyan agyafúrt és elővigyázatos. Megpróbálta félrevezetni. Úgy határozott, hogy visszalopódzik az erdei csapásra. Tesz egy kitérőt, és megkísérli a mocsár másik, északi széle felől, az oldalszél védelme mellett megközelíteni a vadat.

Teste kivált a szürkésbarna fenyőtorzsek rejtekadó hátteréből, és a túloldalon abban a pillanatban meghallotta a bozót zörgését. Az állat kicsörtetett a cserjésből, és gyors, kecses szökellésekkel megindult fölfelé a hegyoldalon. A súlyos test most szinte úszott a levegőben. Egyedül volt, fehér lábszára és Sjunga farokbojtja megvillant a napfényben, de hát az ember mégsem lő egy állat farára. Miután Máns így elárulta magát, nem maradt más hátra, mint kifigyelni, merre folytatódik a hajsza. Ha a vad délnek menekül, akkor kijut a vadászterületről, de ha széles ívben fordul dél felé, és aztán ismét keletnek tart, akkor talán még van remény. Máns délkeleti irányban szaladt, hogy a szél felőli oldalra kerüljön. Futás közben meg-megállt, feszülten figyelt, de bár a szél épp csak hogy fújdogált, nem hallott semmit. Az ugatás abbamaradt. A pokolba kívánta magát, és szégyenkezett Sjunga előtt. Amilyen öreg és kövér volt, nem veszítette szem elől a szarvast, de egy jó kilométernyi hajsza után már alig kapott levegőt. Amikor végre váratlanul. meghallotta a kutya gyenge csaholását, Máns már maga is olyan fáradt volt, mint akit agyonvertek. Mintha a hang lassan kelet felé távolodott volna. Máns hosszasan fülelt, és kihasználta az alkalmat, hogy mielőtt a hajsza újból elkezdődik, kifújja magát. Most délről hállotta az ugatást, és tisztában volt vele, hogy ha nem akarja még egyszer becsapni Sjungát, északkelet felől kell széles ívben felhajtania a vadat. A kutya már-már kedveszegetten csaholt, amikor Máns puha, halk léptekkel végre a közelébe ért. Az utolsó kilométeren már kissé könnyebb volt a járás, és ráadásul Máns rábukkant egy ösvényre, amely a vadles előtt vezetett el. Most egy sűrű égerliget irányából hallotta a kutya rekedt zihálását. Ezúttal nem akarta rászedni Sjungát. Hangtalanul és óvatosan közelítette meg azt a helyet, ahol a sűrű cserje homályában a szarvastehén viaskodott Sjungával. A távolság nem lehetett több huszonöt méternél, és Máns most türelmet erőszakolt magára, hogy le tudja teríteni a végletekig óvatos vadat. Elég, ha szemből megmutatja magát, nyomban végez vele.

Amit először észrevett, csupán egy sejtelemszerű árny volt, rézsút a háta mögött. Becsülni már eddig is megtanulta a vadat, de most szívből gyűlölte is. Megint eltűnt. Most alighanem nyugatnak fordult, Máns pedig kelet felől állt lesben. Tudta, még egyszer nem szabad elárulni magát, ám ennek a szarvastehénnek nyilvánvalóan valami hatodik érzéke volt. „Ördög tudja, Gustafnak talán mégis igaza van” – gondolta magában. A jávorszarvasoknak talán külön szervük van, amellyel bemérik az embert, holott nem látják, nem-hallják, és a szagát sem érzik. Legalábbis ennek a minden hájjal megkent pokolfajzatnak megvan a hatodik érzéke. Máns követte az állatot, és egyszer csak megvillant előtte a szarvas hátsó lába, látta a kimondottan kecses és karcsú vonalakat, amelyek már-már kajánul hatottak, amint egy keskeny bodzasor mentén felkaptattak a dombtetőre. „Ostoba dolog” – gondolta a nagy távolság láttán. Nem tehetett mást, utánavetette magát. Messze lemaradva Sjunga kimerült hörgését hallotta.

Mindenesetre biztos volt benne, hogy ezúttal nem árulta el jelenlétét, és így a szarvas bizonyára még a közelben van. Várt öt vagy hat percet. Nem nézett az órájára, mert nem akarta tudni, voltaképp mióta is jár már e könnyű léptű hölgy nyomában. Ez a tudat túlságosan nyomasztó lett volna. Mintha az állat most mégis folytatná az útját. Nyilvánvalóan teljesen kiszámíthatatlan. Negyedóra múltán a jávorszarvas csapásán megjelent Sjunga kimerülten vonagló teste. Levetette magát a földre, szemében merő szemrehányás és mélységes csalódás tükröződött. Vigasztalhatatlan volt. Hiába, Máns csúfos kudarcot vallott.

– Ne félj, elkapjuk a cudart – próbálta vigasztalni. – Várj csak, fordul a kocka.

Egy darabon ölben vitte Sjungát. Mindkettőjükre ráfért a pihenés. Lassan útnak indultak arra a helyre, ahol a vadat megugrasztották, és Máns nem sokkal később lövéseket hallott. Mikor felért a hegycsúcsra, ahol a hátizsákot hagyta, megpillantotta Georgot, amint éppen tüzet gyújtott. Georg jókedvében volt, és kérkedve mesélt a szarvasüszőről, amelyet lőttek. Azaz hogy Anders lőtte, Erik meg ő a vad kizsigerelésében segédkeztek. A reggeli sietségben minden elővigyázatosságukat sutba dobták, mégis szerencséjük volt, mert a lápvidéken megugrasztottak egy magányos szarvasüszőt. Néhány száz méter után az állat nagy örömükre megállt és neszelni kezdett, miközben az oldalát mutatta feléjük, mintegy lövésre kínálkozva.

– Az ördög vigye, némelykor olyan könnyen puskavégre kapja őket az ember, mintha csak felvágottért szaladna le a boltba – dörmögött Máns. – Hogy csináltátok?

– Igazán kedves volt – jópofáskodott Georg. – Ha Anders elvéti, nyilván a másik oldalát mutatja oda, hadd tegyen egy újabb kísérletet.

A kávé épp zümmögni kezdett a tűz fölé akasztott kannában, amikor megérkezett Erik és Anders. Röviddel ezelőtt lövéseket hallottak abból az irányból, ahol Rickard és Kiás Bodin voltak, és alig múlt el egy óra, elfúló lélegzettel befutott Rickard, és beszámolt a kilőtt szarvasbikáról.

– Te lőtted? – kérdezte Erik.

– Nem, Klas.

Csak nem szegődött a nyomába?

– Amikor ráakadtam, meghagytam neki, hogy legalább egy órát várjon. Biztos mindjárt itt lesz. Azt hiszem, akkor már jó ideje a nyomában volt.

Már javában ettek, amikor izzadtan és kissé kimerültén, felbukkant Klas.

– Hogy történt a dolog?

– Épp ott ültem szemben, amikor megjelent az erdőszélen, és kényelmesen baktatott a sűrű felé. Szerintem ti vertétek föl, amikor Máns után eredtetek.

– Átlőttél a mocsár fölött?

Erik úgy ismerte a vidéket, hogy nem lett volna értelme mellébeszélni. Túl nagy volt a távolság, ráadásul fiatal fenyők és nyírfák vették el a kilátást. Ilyen körülmények között lehetetlenség volt lelőni egy szarvast, de most mégis megtörtént, és Klas azt állította, hogy az állat helyben összerogyott. Amikor átszaladt a réten, a szarvas fölegyenesedett, és bevette magát az erdőbe. Azt mondta, megpróbálta nyomon követni, és jó fél órán át nem is veszítette szem elől a nyomot. Erik káromkodni kezdett. – Igazán lehetett volna annyi eszed, hogy nem járkálod össze a nyomokat. Úgy hiszem, enélkül is épp elég dolgunk lesz még vele. Ha lett volna rá ideje, hogy rejtekhelyei találjon magának, ahol nyalogathatja a sebét, akkor sohasem jut ilyen messzire. De ha egy sebesült szarvasnak túl hamar a nyomába erednek, szinte lehetetlen puskavégre kapni. Persze sejtelmed sincs róla, hol találtad el?

Erik szemmel láthatóan élvezte, hogy kellőképpen megleckéztetheti Klast. Máns egy pillantást váltott Andersszel, és bár arca kifejezéstelen volt, szeme dühösen villogott. Köztudott volt, hogy Erik mindig felháborodott, ha megsebesítettek egy vadat. Ezért a többiek rendszerint buzgón igyekeztek az állatot felkutatni, és egyszer és mindenkorra végezni vele.

– Szükségünk van Gustaf Ákerman Segítségére – mondta Erik és fölállt. – Máns, te eridj haza a tacskóért. Nyomkeresésben a tacskó fölülmúlhatatlan. Amint látom, Sjunga egyébként is kikészült.

– Karim... – kezdte volna Rickard, de Erik ugyani olyan kurtán elintézte Karimot, mint Klast, aki hallván, hogy Ákerman tanácsát akarják kikérni, tiltakozni kezdett. Ám ebben a kérdésben mégis kénytelen volt engedelmeskedni. Ha fel kellett kutatni egy vadat, Gustaf nélkülözhetetlen volt, és ha már Klas megsebesített egy jávorszarvast, most félre kellett tennie Gustaffal kapcsolatos fenntartásait.

– Nem bánom, ma eljöhet – mondta. – Egyébként pedig tudjátok, mi a véleményem Gustaf Ákermanról.

– A véleményedet nagyon is jól ismerjük, te ördögfajzat – mondta Erik, és egy pillantásra sem méltatta Klast, miközben összecsomagolta az evőeszközeit.

Klas sokatmondó tekintetet küldött felé, de nem szólt semmit. Máns alig hitte, hogy mindazok után, ami előző este történt, rá tudja beszélni Gustafot, hogy mégis csatlakozzon hozzájuk. Amikor azonban megérkezett Gökkállanbá, Gustaf furcsa módon nem szólt semmit, és némán követte a kilövés helyére.

– Haragszol, Gustaf? – kérdezte a meggörnyedt háttól, miközben Gökkállan mögött rátértek az ösvényre.

Gustaf jó ideig hallgatott. Aztán nagy sokára a válla fölött hátrapillantott. Máns-re: – Neked talán jólesett volna? – mormogta.

– Arra gondolsz, ha nem jöhettem volna el a vadászatra?

– Igen. És azt sem tudom, miért.

Gustaf hangján most felindultság érződött, és ez meghatotta Máns-t.

– Majd megpróbálok beszélni Bodinnal. Igen, beszélek vele.

Ez nem volt valami nagyszabású nyilatkozat, és amennyire a hátáról ítélni lehetett, Gustaf sem tartottá annak. – Azt hiszem, inkább velem kellene beszélned – szólalt meg kis idő múltán csöndesen.

– Veled?

– Igen. Volna egy s más megbeszélnivalónk.

Gustaf kiköpött az útmenti áfonyabokrokra, aztán szárazon hozzátette: – Máns fiam, gondolj erre!

A kilövés helyéig, ahol Erik és Klas Bodin már vártak, nem esett több szó köztük. Gustaf ismét sokatmondóan sercintett egyet, aztán olyan ábrázattal köszönt, amelyről nem lehetett leolvasni semmit. Klas Bodin megmutatta a helyet, ahol rálőtt a jávorszarvasra, és ahol a vadat eltűnni látta.

– Az olyanok, mint te, mulatságosnak találják, ha néhány golyót ereszthetnek egy szarvasba, és nem törődnek vele, hol éri a lövés és milyen távolságból – szólalt meg Gustaf a felháborodás legkisebb jele nélkül.

– Jusson eszedbe, nem azért vagy itt, hogy összevissza locsogj – mondta nyersen Kiás.

– Hanem azért, hogy megtaláljam neked a szarvast.

Gustaf körüljárta a terepet, és nyomokat keresett. Itt az erdő szélén a föld száraz volt és kemény. Gustaf csak hosszú keresgélés után bukkant rá a vad hátsó patájának halvány lenyomatára. Nem sokkal később néhány szőrszálat szedett fel a földről, és szemügyre vette a leletet. Meghagyta, hogy Skottot állítsák rá a nyomra, Máns meg tartson vele. – Vérnyomot még nem láttam, de azt hiszem, a gyomrát érte a lövés, úgyhogy jó messzire lehet. Egy sebesült és rémült állat, ha nincs ideje félrevonulni és lefeküdni, olykor igen tiszteletre méltó iramban tud futni.

Klas kelletlen, mogorva képet vágott, Máns nem kis örömére. Szívből kívánta, bárcsak Gustaf még komiszabb volna, hogy elijessze Bodint a vadászatban való további részvételtől. Csakhogy Gustafnak nem volt erre ideje. Kiszámította a lövés irányát, és kissé bentebb az erdőben, ahol a talaj lágyabb volt, szarvasnyomokra bukkant. Talált néhány híg, világosszínű vércsöppet, megízlelte, és közölte, hogy a golyó minden kétséget kizáróan a gyomrán érte az állatot.

– Bodin, te itt maradsz! Ha elkapjuk, úgyis hallani fogod, akkor utánunk jöhetsz és kizsigerelheted.

– Máns is megteheti.

– Itt az a szokás, hogy az belezi ki a vadat, aki meglőtte – mondta Gustaf nyersen. – Persze, ehhez már nem fűlik a fogad. Kétségkívül fennáll a veszélye, hogy az ember bepiszkolja a kezét.

Ráállították Skottot a nyomra és elindultak. Otthon a tacskó elkényeztetett öleb volt, ám a szabadban megbízható nyomkereső. Nyugodt és óvatos véreb, amely ráállt a nyomra, nem ráncigálta a pórázt, és nem is fújtatott. A póráz másik végét Máns az övére csatolta. Csöndben és óvatosan haladtak előre. Skott nem sietett, alkalmazkodott Máns-ék tempójához, és amikor szimatot kapott az itt-ott fellelhető vércsöppekről, megfeledkezett minden egyébről. Még a fejét sem emelte fel, amikor majd egy kilométernyi út után egy halálra rémült nyúl keresztezte útjukat, és veszetten elrohant az ellenkező irányba. Nagy ívben megkerülte a Flymyrant. Máns gyanította, hogy'a szarvas a víz felé menekült, és a vadászat valahol a Spjuten keleti partján végződik majd, ahol a vidéket egész a nádas széléig benőtte az égerfák áthatolhatatlan sűrűje.

Máns-nek igaza volt. A tó iszapjának átható szaga csapta meg az orrukat, és Skott minden jel szerint szimatot kapott, mert hosszúkás, feketén csillogó teste hirtelen eltűnt az áfonyabokrok sűrűjében. Megpróbált felkapaszkodni egy kőtömbre, de a faránál tolva segíteni kellett neki. Mikor följutott, egy darabig feszülten figyelt, és remegő orral szimatolt. A vad minden kétséget kizáróan ott volt valahol a közelben, de a tóparti égerfák vaskos törzsei elvették a kilátást. Kénytelenek voltak a lehető legkisebb zajt ütve utánakúszni. Gustaf kissé elmaradt, és Máns hiába fülelt, nem hallotta, követi-e őket. Szükség esetén Gustaf úgy tudott siklani a fűben, akár egy kígyó, és ha arról volt szó, hogy észrevétlenül kell maradni, várni tudott, azzal a legendás türelemmel, amelyet oly régóta próbált átplántálni Máns-be, és amely, mint mondta, az évek során fejlődik ki az emberben.

Alig tizenöt méternyire előttük hirtelen és váratlanul megreccsent valami, és az égerfák sötét háttere előtt felvillant a jávorszarvas szügye. Máns még látta eltűnni egy agancs árnyát és az állat magasba emelt pofáját, de arra sem jutott ideje, hogy fölemelje a puskáját. Ekkor eldördült Gustaf fegyvere, és a szarvas úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. Recsegtek-ropogtak az ágak, aztán néhány pillanatra csönd lett, mígnem Skott izgatott vakkantást hallatott, és Gustaffal együtt berohant a sűrűbe. Máns utánuk. Még látta az állatot, amint rejtekhelyéről épp újból elrugaszkodni készül, de ekkor már eltalálta a golyó, és a szarvas, mielőtt még felugorhatott volna, agancsával szinte fölszántva a földet, elterült. Mikor odaértek, a vad hátsó lába, életveszélyes közelségben Gustafhoz, még egy utolsót rándult. Gustaf fürgén hátralépett, és féloldalról az állat fülé mögé küldte a kegyelemlövést. Skott a pórázt rángatta, szeretett volna a szarvas nyakához férkőzni, de Máns megkötötte.

– Ritka példánynak éppenséggel nem nevezhető – szólalt meg Gustaf, miközben szemügyre vette az állat testét. – Mintha egy biciklikormányt hordana a fején. Bodinnek nem nagyon lesz mit a falra akasztani.

Megragadta az állat agancsát, és függőlegesen hátrahajtotta a fejét, hogy szemrevételezze. Aztán nekilátott, hogy kivágja és eltávolítsa az állat szügyéből a golyókat. Ha leterített vadról volt szó, Gustaf mindig tudta, mit kell tennie. Gyorsan dolgozott, halkan nyögött is közben, de sohasem kapkodott. A golyó nyilván már akkor benne volt az állatban; mikor kiugrasztották a rejtekéről, és azóta csak rohant, miközben szüntelenül a vadász lépteit figyelte.

Gustaf a Mora-késsel kitapogatta a lapocka sötétbarna bőre mögötti mélyedést, és felhasította. Máns segített az állatot az oldalára fordítani, hogy elfolyhasson a vére.

– Legjobb lesz, ha mindjárt ki is belezzük – mondta. – Úgy volt, ahogy gondoltam: gyomorlövést kapott. Te pedig feltehetnél közben egy kávét, mert elég nyamvadtnak érzem magam ettől a rohanástól. Hiába, öregszik az ember.

Mialatt a tetemmel foglalatoskodtak, Gustaf olyan jókedvű lett, hogy Máns már-már azt hitte, megfeledkezett az egész Bodin-ügyről, meg hogy Bodin ki akarta rekeszteni a vadászatból. De amikor lekuporodott, hogy meggyújtsa a Máns által előkészített kis farakást, egyszer csak megszólalt: – Úgy látszik, a vad felkutatásához és kibelezéséhez még jó vagyok.

– Elviheted a májat – hadarta Máns. – Vedd csak el. Nyugodtan elteheted.

– Mit szól majd Bodin?

Gustaf szavaiból kiérződött a gúny, és Máns elvörösödött. Leszúrt egy karót, és ráakasztott egy konzervdobozt, amely az erdőben Gustaf kávéskannájának szerepét töltötte be. Ha valamikor, most beszélhetett volna Gustaffal. Vágyott is rá meg nem is. Szégyellte volna beismerni mindazt, ami miatt Bodin ennyire a markában tartotta. De szégyenteljes volt az is, hogy miközben Bodin azt tehette velük, amit akart, Gustaf nem tudta, mi az oka a kiszolgáltatottságuknak.

Szótlanul segített hátára fordítani a szarvast, és egyensúlyban tartotta az állat testét, mialatt Gustaf, háttal a fejének, lovaglóülésben elhelyezkedett rajta. A mellső lábtól elindulva hosszában felhasította az állat bőrét, és Máns, mint mindig, most is megcsodálta könnyed és biztos mozdulatait. Két ujját óvatosan és finoman belemélyesztette a lyukba, amelyet a kés az állat hasán ejtett, aztán az így keletkezett hasítékba illesztette a kést, és pengével felfelé az állat egész bőrét felhasította anélkül, hogy megsértette volna a belső részeket. Máns csak úgy tudta volna végrehajtani ezt a műveletet, ha egy kanállal szétfeszíti a bőrt. Gustaf most a hasüregben turkált, aztán a kést is eltüntette a nyílásban.. Mintha csak egy darab szalonnát szeletelne otthon a konyhában, kétfelől ügyesen felvágta a rekeszizmot, és bár uralkodott arcjátékán, csak úgy ragyogott a szeme. Vitathatatlanul kedvét lelte benne, hogy kissé megmártózzék Máns ámulatában.

Most féloldalra fordították az állatot, Máns megragadta a hátsó lábát, fölhajtotta a felhasított bőrt, ezalatt Gustaf a mellüregen át kitapogatta a szarvas gégéjét, jól megmarkoíta, és egy káromkodás kíséretében teljes erővel megrántotta, úgyhogy a szív és a tüdő egyszerre kifordult. Előtűntek a lágyrészek is, és Gustaf óvatosan eltávolította az állat egész belsőségét Máns a kezében fogta a májat, és beletette egy műanyag dobozba, amelyet a hátizsákban talált. Miközben Gustaf lefejtette a zsigereket, Máns egy kevés hideg vízzel felöntötte a kávét és töltött.

Süttették magukat a délutáni napfényben, szürcsölték a forró kávét, jólesően szippantották magukba a friss vér illatát, a rengeteg hazacipelendő vadhúsra gondoltak és Máns egész idő alatt egyetlen megjegyzést sem fűzött ahhoz, ami történt. Tudta, hogy Gustaf nem kérdezi többször, mégis hallgatott. Távolba révedő tekintettel szopogatta a kávéval átitatott kockacukrokat. Régebben is gyakran ültek így kettesben. A kávé kellemes melege átjárta testüket, még fel voltak dobva a lövés előtti drámai pillanatoktól, amelyek a várakozás és a cserkészés hosszú óráit követték, és Máns ilyenkor többnyire nem bírta tartóztatni magát, csak beszélt és beszélt. Rövid idő múltán Gustaf felállt, felmarkolt egy köteg mohát, és végigtörölte vele a szarvas testét. A gyomorlövés következtében meglehetősen sok vadhúst kellett kivágnia, és Máns tudta, hogy ez dühíti, még ha neki magának egy falat sem jut a húsból. Fogta a kést, odalépett az állat fejéhez, és az álla alatt felmetszette a bőrt. Átvágta az izmokat, amelyek az alsó állkapocshoz rögzítették az állat nyelvét, aztán tőben megragadva, azt is gondosan kivágta. Tudta, hogy Gustaf szereti a nyelvet, ezért beletette a műanyag dobozba. Egyesült erővel elvonszolták a tetemet egy kőhöz, és a hátára fektetve merőlegesen felbakolták. A zsigereket, amennyire tudták, közösen beásták a kemény földbe.

– Régebben mohával és földdel szórták be – mondta Gustaf, és mosolyogva dolgozott. – Aztán csinosan letakarták fiatal hajtásokkal, és az egész ördögi építményt leöntötték petróleummal.

– Mit akartak ezzel elérni?

– Tudod te azt. A petróleum az erdész kutyáinak szólt, a növénytakaró meg magánák az erdésznek, ha szaglászni támad kedve. Kizárt, hogy egy ilyen csatateret bárki megtalált volna, legalábbis a rákövetkező nyár előtt, amikorra is a fiatal hajtások a szárazságtól megsárgultak. – Végül izzadtan útnak indultak, és Gustaf egy marék lágy mohával megtörölte vértől szennyes kezét.

Régebben cipelni kellett a dögöt – mondta. – Rogyadozó térddel vonszolta az ember éjnek idején, és ha sütött a hold, vagy szűzhóban kellett menni, nem sok esélye maradt az embernek, hogy ép bőrrel megússza az erdész szimatolását. De persze megvoltak a magunk fortélyai – tette hozzá komoran és teljes elégtétellel a hangjában, egy pillantást vetve hátra, a jávorszarvasra meg a hatalmas, lelógó fejére, és a fején mélabúsan meredező, biciklikormányszerű agancsra.

Megtettek néhány kilométert, aztán elváltak, és Gustaf rátért a Gökkallan felé vezető ösvényre. De mielőtt elindult, kivette hátizsákjából a nyelvet és a májat tartalmazó műanyag dobozt, és odaadta Máns-nek.

– Nem akarod megtartani?

– Nem, köszönöm. Még ha Bodin engedélyt adott is rá, hogy odavesd nekem ezt az alamizsnát.

Sarkon fordult, és mint mindig, ruganyos léptekkel, de szokatlanul görnyedt háttal elindult.

– Gustaf! – kiáltott utána Máns. – Várj! Én igazán nem akartam...

De Gustaf kimért léptekkel haladt tovább, és Máns nemsokára már csak a térde mellett fel-le hintázó puskacsövet látta.

Amikor visszaért a pihenőhelyre, nem talált ott senkit, és azt hitte, a társaság még egy utolsó portyára indult sötétedés előtt. Fázósan letelepedett, fülelt egy darabig, de az erdő mintha kihalt volna. Néhány fahasábbal tüzet rakott, szeretett volna felmelegedni, de a hallgatás nehezére esett. Az egyedüllét és a tétlenség újból emlékezetébe idézte a történteket, és újabb, ha lehet, még hiábavalóbb gondolatokat szült a várható következményekről. Boldog volt, amikor töprengését lépések nesze zavarta meg, jóllehet dühítette, hogy az illető, nyilvánvaló sietségében, felelőtlenül fölverte az erdő csöndjét.

Pelle Márd volt az. Puska nélkül érkezett, és ahogy futott, a hátizsák ide-oda ugrándozptt a hátán. Amióta lopva kiosont a vadászkunyhóból, Máns nem látta, és már csaknem megfeledkezett arról a különös érzésről, amely egész éjszaka nem hagyta nyugodni. Nappal minden egész más fényben tűnt fel.

Pelle is egész másképp nézett ki; mondhatni, kissé nevetségesnek hatott. Kivörösödött az igyekezettől és a verítéktől, és szemmel láthatóan alig várta, hogy találkozzon Máns-szel.

– Szerencse, hogy megtaláltalak! Úristen, hogy én mit rohantam utánad!

– Mit akarsz? Egyébként meg hol voltál ma éjjel?

– Észrevetted, hogy elmentem? Várj csak, mutatok valamit. – A hátizsák csatján matatott, s közben olyan szaporán kapkodta a levegőt, hogy beszélni is alig tudott.

– Itt van – nyújtott át Máns-nek egy gyűrött és meglehetősen koszos borítékot. Máns elolvasta a címzést: Hugó Jörgensson Ügyvédi Iroda, Drottninggata 12.

A boríték fel volt szakítva, és ahogy belenézett, egy másik, hanyagul felhasított borítékot vett észre, amely eredetileg le volt pecsételve, és négy teleírt lapot tartalmazott. Noha már gyanút fogott, mégis megkérdezte: – Hát ez mi?

– A levél – fukkolt ki Pelle. Hangja boldogan csengett.

– Az ördögbe is, hogy tudtad megkaparintani?

Pelle leült, és mesélni kezdett. Hangjából tisztán kiérződött, hogy nem most adja elő először ezt a magával ragadó történetet.

– Ahogy feküdtem tegnap este a kunyhóban, a levélre gondoltam – mondta. – Nem jött álom a szememre, mert a tarkómon éreztem a pisztoly csövét, de sejtelmem sem volt, mit tegyek. Aztán eszembe jutott, hogy Clara Bodin dobta be a levelet délután, és ha négy után dobta be, akkor nem vitték el. Hisz tudod, hogy négykor ürítik a ládát utoljára. Amit később dobnak be, ott marad, amíg Jonsson újból arra jár. Akkor aztán felkeltem, hazarohantam, és magam is írtam egy levelet.

– Te? Irtál egy levelet?

– Persze – mondta büszkén Pelle. – Még ha csak egy szimpla borítékot is. Papa sógorának címeztem a városba. Hisz tudod, Evert Karlssonnak.

Máns-nek volt valami halvány elképzelése róla, hogy kicsoda Evert Karlsson, de ezt a gyérülő hajú benzinkútkezelőt nem nagyon tudta beilleszteni a történetbe.

– Képzelheted, mennyire örül majd Evert,, ha kap egy üres borítékot.

– No igen – szólt Máns –, el tudom képzelni. De innen aztán egy szót sem értek.

– Szóval, fogtam a levelet, és bedobtam a postaládába. De a címzést elrontottam, érted már? Addig jól írtam, hogy Hánstáhgsgata 4., de városnak azt írtam, hogy Stockholm. Érted? Aztán hazamentem, lefeküdtem aludni, és ma reggel, már hat előtt, felkerekedtem, megvártam Jonssont, amíg odaér, hogy kiürítse a postaládát. „Ide figyelj, Jonsson – mondtam neki –, van itt a ládában egy levelem, de rosszul címeztem meg.” Beleegyezett,, hogy átnézzem a láda tartalmát, még segített is. Nem volt nehéz megtalálni Bodin levelét, aztán úgy, hogy Jonsson észre ne vegye, elrejtettem. Később Jonsson megtalálta a levelemet, rögtön fölfedezte rajta az elírást, én meg áthúztam, a Stockholmot, és kijavítottam a címzést. Aztán már nem volt más hátra, mint hogy megköszönjem, és induljak a dolgomra; no persze, meglehetősen csiklandós ügy volt, de a levelet megszereztem, és Jonsson nem vett észre semmit.

Mély lélegzetet vett, és derűs képpel figyelte Mánst, aki a borítékot forgatta a kezében.

– Tudod, mi vagy te? – kérdezte Máns vontatottan, miközben átnyújtotta Pellének a borítékot. – Agyafúrt paraszt.

Pellén nem látszott, hogy méltányolná a dicséretet.

– Igen-igen, agyafúrt paraszt vagy. Mutattad már a többieknek?

– Természetesen. Egész nap rohangáltam, míg végre sikerült felhajtani benneteket. Halálosan rettegtem, nehogy Bodin fülébe jusson a dolog, vagy, hogy észrevegye a levelet, mert akkor megint rosszul állna a szénánk.

– És miért nyitottátok ki?

– Hogy lássuk, mi áll benne. Nyilván.

Hát persze. Látni akarták, mi áll benne, és valamennyien rajta hagyták a kezük nyomát Svea Maria Hellberg szomorú históriáján, akit Rasbyfors vasútállomástól egy kilométernyire, a nipparboli tanyára vezető mellékúton elgázoltak, és halála után a sorsára hagytak. A levélpapírt bekormozta a tűz, amelyen a kávét melegítették, befröcskölte a jávorszarvas zsiger reinek vére, és j’6 néhány grammal súlyosabb lett.

– És most mit akarsz csinálni? – vetette oda Máns, egy pillanatra sem tévesztve szem elől Pellét.

– Elégetjük – felelte Pelle. – Erik kereken megmondta, hogy ha már te is elolvastad, vagyis ha mindenki látta, a levelet el kell égetni.

Néhány száraz gallyat dobott a tűzre, és megfújta a parazsat.

A hamvadó tűz újra lángra kapott, a felcsapó lángnyelvek egészen Pelle szeméig értek, ő meg egymás után fölébük tartotta a levél lapjait, mígnem azok összezsugorodtak s végül elhamvadtak. Aztán következett a másik boríték az ügyvédnek címzett levéllel. Á papírt pillanatok alatt elemésztette a tűz, csupán néhány megfeketedett fecni örvénylett és táncolt a füstben. Ennyi volt az egész. Pelle beletörölte kezét a nadrágszárába, és intett Máns-nek.

– No látod. Most kimásztunk a szarból.

Máns átkulcsolta kezét a térdén, és Pellét bámulta.

– És most mi lesz? – kérdezte.

– Mi lenne?

Pelle ráfüggesztette naiv, kék szemét.

– Most mit akartok csinálni? – kérdezte türelmesen Máns.

Pelle levette a sapkáját, és zsebkendőjével felitatta homlokáról a verítéket. Nem nézett Máns-re.

– Honnan tudjam? – mondta. – Én csak a levelet hoztam el. Hogy mi lesz ezután, arról fogalmam sincs. Ezt nektek kell megbeszélni.

Szemmel láthatóan félt.

8

Október 15. kedd

Már szürkült, amikor az erdőből, traktor vontatta kordén előtűnt a szarvasbika és mögötte az őzbak. A bika hosszú lábai ernyedten lógtak le a kordéról, hatalmas feje ide-oda himbálódzott a kanyarokban. Az emberek előjöttek a tanyákról, és elhelyezkedtek az út szélén, hogy mialatt a menet elvonul, szemügyre vegyék és felbecsüljék a zsákmányt. Végigmérték az agyonhajszolt, kimerült férfiakat, szemrevételezték a tetemeket, és megállapították, hogy láttak már nagyobbakat is. Az a hír járta, hogy az idei vadászat nem ígérkezik valami jónak, de hogy mi ennek az oka, azt senki sem tudta. Ami az erdőben történteket illeti, a vadászok most szótlanabbak voltak, mint máskor, az a néhány lövés pedig és az imitt-amott felhangzó kutyaugatás, amely a tanyákig elhallatszott, vajmi kevés volt, hogysem következtetni lehessen belőle az események menetére. Beszélték, hogy idén a Bodin kisasszonyok bátyja is részt vesz a vadászaton, Gustaf Ákerman viszont nem. Ez különösen, mondhatni hihetetlenül hangzott. Mások viszont azt hallották, hogy éppenséggel Gustaf lőtte a bikát, így hát, mint mindig, most is jelen kellett lennie.

Az összefüggéseket senkinek sem sikerült kifürkészni. Mindenesetre, amikor este a szarvastetemeket becipelték Stora Nybyggetben a fészerbe, Gustaf nem volt ott. Az októberi alkonyaiban mindenfelől csizmás emberek érkeztek, hogy tanúi legyenek az állatok feldarabolásának. Georg Márd, Máns Westling és társaik először teletömték a bendőjüket, majd belefogtak a vadászat elbeszélésébe. Ilyenkor azután rendszerint bőkezűen osztogatták a finom falatokat, természetes volt hát, hogy a kivilágított fészer odacsalogatta a vadászok rokonait és ismerőseit. De előjöttek az ismerősök ismerősei, igyekeztek közelférkőzni a távoli rokonok unokatestvérei, és csillogó szemmel gyülekeztek a vén medvék az aggok házából. Az öregek fülében újra eldördültek régmúlt idők lövései, újra maguk előtt látták az egykori hatalmas jávorszarvasokat és a kutyákat, amelyek még igazi szarvashajtó ebek voltak, és nem mint a maiak, ez a tuskólábú, rekedten csaholó, díványon hempergő népség. Mind a tíz gillermosseni mezei egér ott jábatlankodott a vadászok körül, túrta az orrát, és nagy szemeket meresztett a csupasz reflektorfényben kísértetiesen nagynak felrémiő szarvastetemekre. Az állatok masszív építményeken függtek, a szarvashika egy karón, amelyet hátsó lábának inába szúrtak. Georg Márd odacsapott a szekercével, Anders Flod pedig fokozatosan kifejtette a testet a bolyhos, sötétbarna bundából, mely olyan volt, mintha a vetélytársak agancsainak hegye tépte-szaggatta volna meg.

– Ha nagy leszek, ennél is nagyobbat lövök – bizonykodott a legidősebb mezei egér kerek szemű testvérkéinek körében. – Lelövöm Ákerman óriás gyilkosát, le én. Kiakasztom a falra, akkor majd eljöhettek, és megnézhetitek.

– Hisz azt már rég lelőtték.

– Soha nem kapják el.

– Várjatok csak, majd ha lesz puskám.

– Csönd legyen, gyerekek, elegét lábatlankodtatok – szólt rájuk bosszúsan Anders. Mialatt a szarvas bőrét nyúzta, az ötezer márka járt az eszében, és a további ötezrek, vagy ki tudja, még mennyi. Ennek soha nem lesz vége, valószínűleg el kell adnia a birtokot, és favágóként munkát vállalnia a részvénytársaság erdejében, akkor meg lesheti a fiú, mikor kap puskát. A városra gondolt és a gyárra, miközben lihegve ráncigálta az állat bundáját, és hunyorgott, mert égő szemeit elvakította az erős fény.

A vadászat első napján nem adtak el húst a mészárszéknek. Rendszerint annyi részre osztották a zsákmányt, ahányan a vadászaton részt vettek, azaz ha mind ott voltak, hétre. Ha meg egy darab gerincet vagy egyéb részt annak a szerencsétlennek is kimértek, aki otthon maradt, akkor utána kisorsolták az adagokat. Amikor aztán már átjárta őket a kávépuncs melege, és a fészer bádogteteje alatt egyre nőtt a moraj, rendszerint kiosztották a kóstolót, a húslevest és néhány apróbb ízes falatot, a kutyák gazdája meg durva sóval beszórta az állat szőrméjét, és összegöngyölítette, hogy majd hazaszállítsa. Ha az állatnak említésre méltó trófeája volt, ez természetesen azt illette meg, aki lőtte. Húsz éve már annak, hogy széles e vidéken utoljára vita kerekedett a zsákmány felosztásán, és a vita nyomában meggondolatlan lövöldözésre került sor, és a vadőrnek kellett beavatkoznia.

Az idei őszön azonban rossznak ígérkeztek a kóstolóra várók kilátásai. A feldarabolást végző férfiak szemlátomást nem voltak valami vidámak, az erdész meg egyenesen dühös és sötét pillantásokat vetett Bodinra. Bodinra, mert furcsamód most ő volt az, aki a hús felosztása felől rendelkezett, és éberen ügyelt rá, hogy minden húscafat a megfelelő helyre kerüljön, és nehogy egy darabka is rajta maradjon az állat lábán.

– Ez itt úgy teszi-veszi magát, mint valami rossz tábornok – dörmögött az egyik öreg az aggok házából, és figyelte, amint az állat lábaiból pontosan egyforma hosszú csonkokat vágnak, és ráteszik a húskupacokra.

De a legkülönösebb hírrel azok szolgáltak, akik kivárták a szarvasbika feldarabolását is, és aztán siettek teljesíteni megbízatásukat, hogy szétvigyék a hírt a tanyákon, miközben a küszöbön álló események egyszerre felvidították és elképesztették őket.

– Holnap hajtóvadászat lesz – újságolták. – Az erdész hajtók jelentkezését várja.

– Hajtóvadászat? Mi a fene, ilyesmi még sohasem fordult elő.

– De most lesz. Ez biztos. Bodin akarta így, aki a városból jött, mert erre szottyant kedve.

– És ő dönti el?

– Igen. Nyilvánvalóan ő döntötte el. Szétvetett lábbal, hunyorogva állt a fényszóró vakító fényében, elosztotta a húsadagokat, és ügyet sem vetett Máns keserű tiltakozására, aki azt bizonygatta, hogy hajtóvadászatot nem lehet egy éjjel megszervezni. Meg kell szervezni. Az erdész furcsa módon nem ellenkezett, holott a munka rá várt. Csupán azt közölte, szeretné, ha a hajtók vezetője Gustaf Ákerman lenne, ő maga meg a vadászatot irányítaná, és ezen felül mindenki engedelmességgel tartozik neki, már ami az erdőben követendő biztonsági rendszabályokat illeti. Bodin kapja meg a legjobb lőállást, és hogy erről meggyőződhessen, reggel, amikor felkelnek, Erik a térképen is megmutatja neki a helyet, ahol majd lesben kell állnia. Gustaf jelenlétébe azonban kénytelen beletörődni. Erik nem hajlandó megbízható vezető nélkül egy falka hajtót beereszteni az erdőbe, hogy aztán ott összevissza kóvályogjanak.

– Soha nem lehet tudni, mi történik – mondta, és Bodin átható pillantást vetett rá, miközben a zsákmány ráeső részét berakta a Volvóba és elhajtott. Rickard ott maradt Nybyggetben, hogy közösen megbeszéljék a hajtóvadászat részleteit.

Eva Westling egész este ott volt, és végignézte a feldarabolás ceremóniáját. Mikor a férfiak, bevonultak a házba, hogy megbeszéljék a másnapi vadászatot, tétován megállt Máns húsadagja előtt. Aztán hogy magára maradt, felvett a sarokból egy darab csomagolópapírt, és beletekert egy nagy darab gerincet Máns részéből. Rákötötte a csomagot a kerékpárra, és nekivágott az éjszakának. Mikor Vinterrönningenhez ért, elhaladt a bejárat előtt, és továbbhajtott az erdőbe Gökkállan felé.

A konyhaablakon világosság szűrődött ki, Gustaf épp kilépett a lépcsőre, hogy körülnézzen, amikor Eva a kerítéshez támasztotta a kerékpárt. Azt hitte, hogy teljesen észrevétlenül érkezett, csakhogy Gustafnak olyan füle volt, akár egy rókának.

– Hát te jöttél ebben a sötétben?

Szavaiból nyomban kiérződött az öröm, bár hangjába némi gyanakvás vegyült. Éva leoldotta a kerékpárról a csomagot, aztán együtt bementek a házba. Gustaf figyelte, ahogy Eva a csomagot a konyhaasztalra teszi, de nem szólt semmit. Eva arca kipirosodott a hosszú úttól, és szerette volna rendbe hozni összekócolódott szőke haját, de Gustafnál nem volt tükör. A szobában meleg volt, petróleum és kávé szaga keveredett a vén erdei bagoly illatával. Nem volt épp orrfacsaró, de túlságosan kellemes sem. Eva természettől fogva kínosan tiszta volt, és amikor Gustafnál járt látogatóban, pillantása rendszerint a sarkokat fürkészte, ami kissé sértette Gustafot. Ennek ellenére kedvelte Evát. Minden nyíltsága dacára volt Evában valami lányosan félénk vonás, ami Gustafot ötven évvel megfiatalította. Eva keskeny arca hol nevető, hol töprengő kifejezést öltött.

– Hallgass ide, Gustaf! – mondta köntörfalazás nélkül. – Miért nem veszel részt, te is a vadászaton?

Gustaf kénytelen volt elfordulni, matatni kezdett a tűzhely körül, majd néhány fahasábot dobott a tűzre, és felszította a parazsat. Az izzó platnin sistergett'a kávéskannából kicsorduló víz.

– Máns nem beszélt róla?

– Nem, Máns napközben, ha dolga van, nem szokott sokat beszélni.

Kibontotta a papírba csavart gerincet, és odamutatta Gustafnak. – Ezt neked hoztam. Úgy hallottam, a bikát végtére mégiscsak te lőtted.

A gerinc láttán a húst szerető ember leplezetlen öröme tükröződött Gustaf arcán, de aztán lesütötte, a szemét.

– Csak nem Bodn engedte meg, hogy hozzál belőle? Mondd csak meg neki, hogy nem tartok igényt semmire.

Gustaf a tűzhelykarikákkal babrált, hajlott háta remegett a dühtől.

– Máns részéből vettem el – szólt nyugodtan Eva –, és én magam hoztam ide. Bodin nem tud semmiről. Egyébként is, mit kezdene vele? Fogadd el!

Amíg Gustaf a hátát mutatta, Éva tehetetlen volt, de amikor az asztalra helyezte a kávéscsészéket, és kockacukrot rakott egy fületlen edénybe, már egyáltalán nem látszott rajta az előbbi megközelíthetetlenség.

– Nem tudlak semmivel megkínálni – mondta kényszeredetten. – Vajas kenyeret meg csak nem rak az ember az asztalra, mikor ilyen előkelő vendége van.

– Ugyan már, te. Farkaséhes vagyok.

Gustaf jókora sajtszeleteket vágod a kenyérre, és szorgosan sürgölődött Eva körül, morcossága szemlátomást neki magának is fájt.

– Köszönöm a gerincet – mondta. – Egye fene! Ha egyszer tőled kaptam! De tudod, ezt a Bodint... – három ujján egyensúlyozta a csészealjat, és óvatosan szürcsöíte a kávét – ... ki nem állhatom. És azt is megmondhatom, hogy miért. Annak idején történt egy s más köztem és az apja között. És amikor Klas Bodin kapott egy puskát, és egy csapat ifjonccal kevélyen beállított, hogy vadászni akar, az sem volt jobb. Ahogy megkezdődött a vadászat, mindenütt ott voltak, mint az ördögök, én meg a szobában maradtam, vagy legalábbis a tanya közelében. Négykor kelek, hisz tudod, a határvonal meg épp itt húzódott a patak mentén. Egyik reggel hallom ám, hogy a kutyák felriasztottak egy vadat, az meg egyenesen Gökkállan felé tart. Először tett egy kitérőt nyugatnak, miközben én a krumplit ástam kint a földön és füleltem. Később aztán előhoztam a házból a Remingtont, mert tudtam, hogy a patak partján van egy szarvascsapás, az állatok rendszerint ott tűnnek el az erdőben, és előfordulhatott, hogy ez a szarvas is felbukkan. Persze, nem történt semmi. Egyetlen lövést sem hallottam, a szarvasnak nyilván sikerült megugrania. Másnap reggel, amikor szántani indultam, magammal vittem a Remingtont, egyszer csak újból kutyaugatást hallok, és az egész história megismétlődik. Csakhogy a vad ezúttal kelet felé ügetett, és csak aztán változtatott irányt, mégpedig éppen felém. Csönd lett, én nem vettem észre semmit, mígnem egyszeriben elszabadult a pokol. A patak felől dübörgést hallok, a ló megbokrosodik, és egy hatalmas, pompás szarvasbika egyenesen a krumpliföldön vág keresztül. Szerencsére a puskát már előzőleg lecsatoltam, mert ilyenkor aztán nem árt sietni. A ló, mintha az ijedtség az eszét vette volna, az ekével együtt neki a földnek, én meg hagytam, menjen, ahova a kedve tartja, mert most a lövésen a sor, és lőttem, a szarvas meg összerogyott, akár egy zsák, egyenest be fejjel a burgonyaszárak közé, és ahogy ott feküdt, olyan ostoba látványt nyújtott, hogy rám jött a röhögőgörcs, és még mindig nem törődtem a gebével, az meg eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Mielőtt folytatta, hörpintett egyet a kávéból, és tágra nyílt szeme csillogott az emlékezéstől.

– Nemsokára jött Bodin kutyája a szarvas nyomát szimatolva, érthető módon alig állt a lábán, de ahogy meglátja a kinyúlt szarvast, meredeken felugrik a levegőbe. Aztán persze erőt gyűjtött, és nekiesett a szarvas bundájának. Én meg odaléptem, egy elnyűtt pórázra kötöttem a kutyát, hiszen úgy gondolkodtam, hogy Bodin bizonyára vissza akarja kapni a korcsát, még ha ezúttal nem sikerült is neki puskacső elé vinnie a szarvast. A pórázt hozzákötöttem az egyik agancsvéghez – márpedig én mondom neked, tekintélyes agancs volt, hisz a krumpliföldön mi máshoz kötöttem volna. Aztán leültem, hogy eltávolítsam az állat heréit. Épp elkészültem és fölálltam, egyszer csak láttam, én mondom neked, amint az állat hosszú, fehér lábszára megrándul, és mint a villám, felugrik és elrohan. Én meg csak állok ott, kezemben a herékkel, a bika heréivel, tátom a számat, és látom ám, amint a kutya nagy ívben átrepül az agancs fölöst, aztán a póráz megfeszül, és mielőtt még szólni tudtam volna, mind a kettő eltűnt a patak mögött.

Rámosolygott Évára, akinek most szintén tátva maradt a szája.

– Mit szólsz – mondta ez aztán dámbika volt a javából. Én persze utánavetettem magam, és rá is akadtam ötven méternyire a patak mögött. Ott esett össze. De a fejét még dobálta, és a szemei, mondhatom', nem ígértek semmi jót. A szemei izzottak, érted, hatalmas, ágas-bogas agancsát meg úgy csapta bele a vízbe, hogy csak úgy füstölt, és láttam a tekintetén, hogy készen áll a küzdelemre, bárha halálra sebzetten is.-Fölemeltem a puskát, de láttam, hogy az állat szeme szikrákat hány, és verítéktől nedves kezemben megremegett a fegyver csöve, De hát olyan közel voltam, hogy az állat rögtön kimúlt a lövéstől. A kutyával persze már nem lehetett mit kezdeni. A bordái eltörtek, hátsó lába összezúzódott, így hát kénytelen voltam egy golyóval véget vetni a gyötrelmeinek. Nem telt el sok idő, megjelent Klas Bodin a vadászkompániájával. És ami ekkor kezdődött, én mondom neked, nem keresztényhez méltó zsibvásár volt. Kiabált, hogy a szarvas őt illeti meg, mert az ő kutyája hajtotta fél és fogta be. Én meg azt mondom, ezzel az erővel az én vén gebémet is beállíthattam volna. És hogy a szarvast a krumpliföldön lőttem le, az pedig az enyém. Erre Bodin azt mondja, hogy lelőttem a kutyáját, amít el is ismertem, még ha persze, mint mondtam, kényszerhelyzetben tettem is. A szarvast én akartam megtartani, elvégre a száz méteres határon belül lőttem, és ebből nem engedtem, noha Bodin odarendelte az erdészt és a vadőrt, akik ott guggoltak, méricskéltek, sürögtek-forogtak a szántóföldön. Végül Bodin be akart perelni, amiért lelőttem a kutyáját. Valódi fajkutya volt – állította, a szarvashajtó-vizsgák díjazott bajnoka, és tízszer többet ér, mint a magamfajta semmirekellő vadorzó. De a vadőr rábírta, hogy álljon el a szándékától, hisz így úgysem jutna velem semmire.

Néhány másodpercig sütkérezett Eva bámulatában, aki jóízűen nevetett is, aztán újratöltötte a kávéscsészéket.

– Most már megérted, miért nem szenvedhet engem – mondta. – És ez még nem minden. Van még egy sereg más história is.

– Meséld el! – kérlelte Éva.

– Ugyan. Legjobb lesz, ha most abbahagyom. Hiába, ha az embert eltanácsolják a vadászatról, már csak a régi történetek maradnak meg.

A magány nyugodttá és magabiztossá tette Gustafot, ám hangulata csakhamar gyökeresen megváltozott. Szeme körül egy csapásra eltűntek a mosolygós redők. Bajusza alatt keskeny vonásként íveltek ajkai, tekintetéből elszántság sugárzott. Nem lehetett tudni, milyen hangulatváltozás megy végbe benne egyik pillanatról a másikra. De Eva úgy gondolta, tóvábbra is az lesz a legjobb, ha közvetlenül a célra tör.

– Most meg azt akarják, hogy holnap te legyél a hajtók vezetője.

– Csak nem hajtóvadászatot rendeznek? – kérdezte döbbenten Gustaf. – Persze, Bodin van a dolog mögött. Eszerint kivernek az erdőből mindent, ami csak él és mozog, a vadász urak meg takarókba bugyolált lábbal kényelmesen üldögélnek a székeken, és szép sorjában lemészárolják, ami elébük kerül. No persze, így van ez rendjén.

– Nem kell annyira felizgatnod magad. Erik Emilsson igazán takaros hajtóvadászatot tud rendezni. És csak akkor egyezik bele a dologba, ha te leszel a hajtók vezetője.

– Azt már nem. Akkor már akár a kalapja mellé is tűzheti.

Eva nem tudta, mit kezdjen Gustaffal. A férfi megint a tűzhelyhez botorkált, és közben dörmögött. Puska nélkül a hajtók közt, arra jó az ember. És kiugrasztani a vadat egy olyan fickónak, amilyen ez a Bodin, hogy aztán vaktában durrogtasson. Hisz nem tudja megkülönböztetni a jávorszarvas fejét a farától. Nem, nem, ilyesmiben én nem veszek részt. Aztán megint megsebesítenek egy sereg vadat, mi meg Máns-szel agyonhajszolhatjuk magunkat, hogy még sötétedés előtt megpróbáljuk a tacskóval felhajtani őket. Csak nem akar Máns is részt venni ebben?

– Gustaf – szólalt meg Eva halkan és komolyan én azt szeretném, ha te is részt vennél.

– Te?

Eva olyan eltökéltséggel szorította össze keskeny ajkait, és szeme úgy elsötétült a félelemtől, hogy Gustaf megrémült. Miközben beszélt, kezével görcsösen markolta a férfi kék ingbe bújtatott karját: – Nem tudom, mi van Máns-szel, de furcsán viselkedik, és éjszaka nem alszik. Mindez valahogy összefügg Bodinnal. Mintha összekaptak volna, de hogy Bodin ennyire fölébük kerekedjen, és ők hagyják, ez nem vall sem Máns-re, sem a többiekre. Úgy táncolnak, ahogy ő fütyül, bár közben Erik dühös szemeket mereget, és Máns-re szinte nem lehet ráismerni. Szeretném, ha ott lennél, Gustaf. Tulajdonképpen ezért is jöttem el.

Pillantása a bélszínre tévedt, és némiképp zavartnak látszott.

– No igen, megtehetem – szólalt meg Gustaf lassan. – De képtelen vagyok felfogni, mi értelme ennek.

– Én éppoly kevéssé tudom, miről van szó, akárcsak te. De félek.

– Félsz?

Eva bólintott.

– Mitől félsz?

Erre már Eva nem tudott válaszolni. De ajkainak íve most még eltökéltebbnek tetszett, és közölte Gustaffal, hogy a társaság hétkor találkozik a bányához vezető út első elágazásánál.

– Elmész?

Gustaf megígérte, hogy ott lesz. Elmélyedő, gyanakvó arckifejezéssel kísérte ki Evát az erdei útig. Ugyanakkor szemlátomást hízelgett neki Eva látogatása. Máns gyerekkora óta mindig hozzá fordult. De ez valami más volt. Eva határozott és belevaló nő volt, nem az, a típus, aki akárkitől elfogad tanácsokat, és minden adandó alkalommal mások segítségét keresi. Mikor Éva felszállt a kerékpárra, a vézna és ifjú teremtés láttán Gustafon valamiféle öreges megindultság vett erőt, mert így szólt: – Nem félsz ilyen későn átvágni az erdőn? Elkísérhetlek.

– Ugyan, te bolondos. Hisz mióta az eszemet tudom, erre járok.

Mielőtt elindult, még babrált valamit a lámpa körül.

– Még szerencse, hogy van lámpám – mondta. – Hisz manapság sohasem tudhatja az ember, mikor találkozik útközben egy autóval. Annak a szerencsétlennek, akit a pályaudvarnál halálra gázoltak, nem volt lámpája. Lehet, hogy a sofőr észre sem vette.

– Hát még nem találták meg?

– Nem, bizonyára nem olyan könnyű megtalálni.

Eva még visszaintett, aztán már csak egyenes ívű, távolodó háta látszott. A kerékpár lámpájának gyér fénye ide-oda táncolt a fenyők törzsein, aztán mindent elnyelt a sötétség. A távolodó kerékpár láttán furcsa gondolatok kavarogtak Gustaf fejében. Eszébe jutott az a bizonyos péntek este, amikor az otthon bejárónőjét elgázolták. Ő is hallotta, hogy a Kis Beth-El-ben valamilyen összejövetelt tartanak, és ebből arra következtetett, hogy Valborg, Nybygget nyurga lábú boszorkája, akitől rettegett, csakhamar eltűnik. Tizenegy tájban biciklire ült, és elindult Stora Nybyggetbe, hogy eldiskuráljon egy kicsit a vadászatról a többi vén rókával. De nem talált ott senkit. Tegnap reggel kifaggatta erről Pelle Márd-ot, aki azt mondta, hogy Bodinért és Rickard új kutyájáért mentek el az állomásra. Később viszont Rickard azt állította, hogy egész este otthon voltak. Akkor nem ejtette gondolkodóba a dolog. De most – szinte maga sem tudta mire vélni – különös gondolatok ejtették rabul.

Nyugtalanul tért vissza viskójába, és hogy levezesse idegességét, régi újságok közt kezdett kotorászni a kamrában, de nem találta meg, amit keresett, ezért fogta az elemlámpát, és kiment a budiba. A padlón talált egy faládikát, benne a szombati újságot, amelyet azon nyomban, hogy visszatért a szobába, és letelepedett a konyhaasztal mellé, át is lapozott. A tálalón tartotta az olvasószemüvegét, amelyet még Máns apjától örökölt, és bár az eléggé el nem ítélhetően apró, ide-oda dülöngélő és kígyózó sorok közt így sem tudott eligazodni, legalább némi biztonságot kölcsönzött, ha a szemüveget az orrán tudta. Lassanként mégis sikerült végigrágnia a cikket, mely a pályaudvarra vezető úton elgázolt bejárónőről szólt. Ami azonban különös, félbehagyott gondolatait illette, nem lett sokkal okosabb tőle. A petróleumlámpa füstölni kezdett, és Gustafnak sietve le kellett csavarnia a kanócot.

A vadásztársaság eközben Stora Nybyggetben körülülte a térképet, amelyet Erik terített ki a konyhaasztalra a kávéscsészék közé. A hajtásra kijelölt csapásokat. ceruzavonalakkal, a lőállásokat körökkel jelölte meg. Valamennyien tudták, hol lesz a helyük, és bár a tökéletes szervezéshez túl szoros volt az idő, Erik mégis úgy vélte, menni fog a dolog.

– Gustaf Ákerman olyan jól ismeri a terepet, hogy a hajtókát el tudja vezetni, emiatt nem kell aggódnunk. És egyébként sincs túl sok választásunk.

– Én csak azt nem értem, miért egyeztél, bele ennyire készségesen a hajtóvadászatba? – kérdezte Georg Márd.

– Meg kell lennie – tért ki a válasz elől Erik.

Fölállt, összehajtogatta a térképet, aztán mindannyian kimentek, hogy behozzák a fészerből a húst. Odakint a sötétben nem esett olyan nehezükre a beszéd. Georg meggyújtotta a falon lógó viharlámpát, de így sem lett sokkal világosabb.

– Mi az hogy kell? – Georg fürkésző tekintetet vetett a többiekre. – Ennyire azért, talán még nem tart a markában. Még ha azt hiszi is.

– Holnap elválik, elő tudjuk-e csalogatni Ákerman híres vezérbikáját, vagy csak őt és Máns-t szokta megkísérteni – mondta Erik.

– Neked kellett volna lelőnöd, Máns.

Máns épp háttal állt, és zavartan kotorászott a húsdarabok között. Megesküdött volna, hogy valami hiányzik. Amikor meghallotta Pelle hangját, összerezzent.

– Hogy érted ezt? – vágott vissza indulatosan.

Erik csöndesen nevetgélt.

– Pelle természetesen a jávorszarvast érti, Gustaf vén gyilkosát.

A sötétből mindenünnen nevetés hallatszott.

– Miért, te mire gondoltál?

– Te mondtad.

– Tulajdonképpen – mondta elgondolkodva Georg – nem is lett volna olyan nagy baj. Legalábbis most nem.

Máns tudta, mit ért Georg ezen a „most”-on. Most, miután Pelle megszerezte a levelet. Máns-nek kiszáradt a torka. A gyér fényben valami ijesztő idegenséget sugároztak ezek az arcok. Még Pellén is valami különös indulat látszott.

– Minden azon múlik, kinek jut holnap a Bodin melletti lőállás – mondta hirtelen Erik. Szelíd, közömbös hangon beszélt, Máns mégis szinte megdermedt e szavak hallatán.

– Úgy gondolom, azt a helyet magadnak akartad fenntartani.

– Akartam. De egymagamban nem megyek sokra.

A viharlámpa fényében újból kiteregette a térképet, mutogatni és magyarázni kezdett a körülötte állóknak.

– Itt, Kolby alatt ül majd Bodin. Ez itt az ötös számú lőállás, a hatos meg itt van. Ő maga akarta az ötöst, itt aztán van tere, annyi szent. A biztonsági kör így fest – folytatta Erik, és a térkép hátlapjára gyors ceruzavázlatot készített. – Ennél tovább nem mehet, ha biztonságban akar maradni a hatostól. Különben a hatos azt gondolhatja, hogy egy jávorszarvast lát maga előtt mozogni. Ez itt egy kis nyárfaliget, amely eltakarja a kilátást a lőhatár elől. Tulajdonképpen ki kellene ritkítani, de erre már nincs idő, ha egyszer ez a hajtóvadászat ilyen átkozottul sürgős.

Józan, megfontolt hangon beszélt akárcsak imént a konyhaasztalnál. Máns csak akkor értette meg, hova akar kilyukadni, mikor meghallotta Anders Flod közbevetését: – Vagyis semmi esély rá, hogy kimerészkedik a nyárfák mögé.

– Hacsak nem értesítjük előre.

– Mármint hogy változás történt?

– Világos.

Máns a nadrágzsebébe rejtette verítékező kezét. Vajon mire megy ki ez az egész? Csak játszanak a gondolattal, vagy komolyan veszik? Olyan furcsán csillog Erik szeme. Mint aki egyszerre vidám és izgatott. És miért mindig őt nézi?

– Utólag persze mondhatjuk, hogy semmilyen változás nem volt, és saját szakállára merészkedett a hatos lőhatárán belülre.

– Mindig veszélyes, ha valaki elhagyja a lőállását – helyeselt Anders Flod. – Kockázatos dolog. És ha rájön. Mint mondtam... – Erik összehajtotta a térképet, és Andersre nézett. – Minden azon múlik, hogy ki ül a hatosban.

– Te nem vagy eszednél! – heveskedett Máns. – Az ilyesmi sohasem megy simán. Hiszen ez... hiszen ez gyilkosság.

Értetln csönd vette körül.

– Szóval, izgat a dolog – szólalt meg nagy sokára Erik. – Nem ez volna az első vaktában leadott lövés. Miért, te mit akartál tegnap a Flymyrannál?

– Az más volt.

Tényleg más volt? Már maga sem tudta. Rickardra pillantott, de nem lelt támaszra benne. Rickard kifejezéstelen arccal babrált a pipájával.

– Neked talán jólesik, hogy valaki kénye-kedve szerint gyötörhet és utasítgathat... hagyod magad zsarolni, amíg teljesen megkopaszt?

Ezek a metsző szavak és ez a tekintet! – mintha Anders legszívesebben a pokolba kívánta volna. „Végtére is én vagyok az oka” – gondolta kétségbeesetten. „Miattam ülnek ők is a pácban. Ha Bodin feljelent, mindannyiunknak befellegzett. Ha meg nem, akkor fizethetünk, amíg valamennyiünket megkopaszt, elvesztünk mindent, házat, birtokot és,.. Akárhogy forgatja is az ember, mindig ugyanoda lyukad ki. A kezében vagyunk. Egyetlen adunk ez a levél, amiről Bodin mit sem sejt. Bodin gazember, gyűlölöm, de én is gazember vagyok, és csakis én vagyok az oka... De mit számít mindez, ha az, aki a hatos lőállásbán ül, soha többé nem talál nyugtot.”

Ezt akarta elmondani. Ehelyett azonban így szólt: – Vagyis te magad akarsz beülni a hatosba, Erik?

– Ez volt a szándékom.

Erik átható, pillantást vetett Máns-re. Szemlátomást nem tudta biztosan, mi megy végbe benne, és mert Máns-nek magának sem volt pontos képe a lelkében dúló viharról, arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Bárcsak beszélhetne most valaki mással, de hát ez képtelenség. Legalább egyetlen pillanatra szeretett volna kiszabadulni az őt körülvevő arcok bűvköréből, kivonni, magát e fenyegető pillantások kereszttüzéből, melyek mintha, szüntelenül csak azt ismételgetnék: „Máns, te ültél a volánnál.” Máns legalábbis ezt képzelte, de persze nem tudott megbizonyosodni róla, annál is kevésbé, mert hirtelen a vállán érezte Anders kezét, és hallotta dörmögését: – Ne vedd annyira a szívedre. Végtére is nem te tehetsz róla, hogy...

– Szerintem nem helyes, hogy Erik szó nélkül magára vállalja a lőállást – szakította félbe Georg.

Máns egyszer csak azon kapta magát, hogy a többiekkel együtt, teljés nyugalommal tárgyalja a hatos számú lőállás dolgát, mintha valami egészen hétköznapi dologról volna szó.

– Legjobban tennénk, ha a régi szokás szerint járnánk el.

Ezek a saját szavai lettek volna? Hihetetlen. A többiek mind őt nézték, és ahogy derengeni kezdett előttük szavainak értelme, cinkosan mosolyogtak. Hiszen a lőállások nem egyformák, és ha a vadászok képességei, valamint az egyéb esélyek nem döntöttek, akkor az előnyösebb lőállásokat rendszerint kisorsolták. „Csakhogy ez most visszás helyzet” – gondolta magában Máns. Ám ahogy Georg és Erik arcát nézte, elbizonytalanodott.

– Húzzunk sorsot – döntött Erik. – Tiszta ügy, és legalább nincs min vitatkozni. Mindenki egyformán felelős azért, ami a hatos lőállásbán történik, mintha ő maga ülne ott. És semmi fecsegés. De hát ezt úgyis tudjátok. – Ránézett Máns-re. – A ti érdeketek.

Máns érezte, hogy már nem visszakozhat. „Most aztán jobban benne vagyunk a pácban, mint valaha – rémlett fel előtte –, de Erik ezt nem veszi számításba,”

– Akkor hát húzzunk sorsot – mondta idegesen, és előhúzta zsebéből a gyufásdobozt.

– Ne most.

Erik eltette a térképet, és begombolta a viharkabátját.

– Most hazamegyünk és, alszunk. Fél hétkor találkozunk, vagyis fél órával a többiek előtt. Máns, a te dolgod, hogy értesítsd Gustafot. Majd reggel sorsot húzunk. Máskülönben, aki a rövidebbet húzza, még túlságosan sokat találna az éjjel meditálni rajta.

9

Október 16. szerda

Hét, óra előtt benépesedtek a Nybygget felé vezető utak. A hajtókát Mard egyik busza szállította Nybyggetből a gyülekezőhelyre. A reggel szürkés fényében mindenfelől bőrzekébe és kötött kabátba öltözött emberek közeledtek, ki gyalogosan, ki kerékpáron, mert az éj folyamán, mintegy a tél előhírnökeként, hirtelen hideg levegő árasztotta el a vidéket, és a talaj keményre fagyott. A kéményekből füstcsíkok törtek meredeken az ég felé, és sokan azt gondolták, nem is volt olyan rossz ötlet hajtóvadászatot rendezni egy olyan napon, amilyennek ez a mai ígérkezett. Amikor a lábak alatt recseg-ropog a fű, amikor a mozdulatlan levegő semerről nem hoz szagot, nincs az a kutya, amelyik eleget tudna tenni feladatának.

Az előzetes találkára szokatlan módon Máns érkezett utolsónak, és a bányához vezető első elágazásnál, mint valami mozdulatlan, fázós tömeget, már ott találta a többieket.

– Sietnünk kell, az emberek mindjárt itt lesznek – mondta köszönés helyett Erik Emilsson. – Jobb lesz, ha behúzódunk a szénégető boksa mögé.

Ahogy beszéltek, a levegő lökésszerűen, áttetsző párát képezve tódult ki szájukon. Georg a kihalt major előtt a kolby-i útra vezette őket. Máns szótlanul ment a nyomukban. Az elvadult cseresznyefák dzsungelében álló majorság ablakait benőtték az indák, a melléképületek csaknem romokban hevertek. Az ösvény az egyik bezárt tárna előtt vezetett el. Elmúlt tavasszal, amikor a tárna körül veszett burjánzásba kezdtek a kankalinok, és nagyobbra nőttek, mint bárhol másutt, a szél olyan illatot vitt szét e tájról, mely idecsalogatta a városból a virágok szerelmeseit. Az emberek egy jávorszarvas testét láthatták a verem sötétlő mélyében, de most, hogy beköszöntött az ősz, a víz is magasabban állt, és nem látszott más, csak a mozdulatlan víztükörben tükröződő égbolt.

Máns nyugodtan aludt az éjjel, bár elalvás előtt még átgondolta mindazt, ami Stora Nybyggetben történt az este. Az események hatására olyan heves érzelmi vihar dúlt benne, hogy hazaérve Vinterrönningenbe, kénytelen volt bezárkózni az irodába, és nyugalmat erőszakolni magára, máskülönben felébresztette volna Evát, és mindent kitálalt volna. Ahogy lassan kitisztult az agya, és nyugodtan végiggondolta az est eseményeit, rájött, hogy mindennek a vadászat az oka. Két nappalt és egy éjszakát töltöttek az erdőben. Rohangáltak, űzték a vadat, keresték az alkalmat a lövésre, es mikor végre eldördült a lövés, ők meg nekiláttak az állat kizsigerelésének és feldarabolásának, már rég elragadta őket a szarvasvadászattól elválaszthatatlan szenvedély. Ez volt az oka, hogy őrült téveszmék ésszerű terveknek tűntek föl előttük, hogy helyénvalónak és szükségszerűnek fogadtak, el olyan sugallatokat,, amelyeket rendes körülmények között elfojtottak volna magukban. „Isten a tanúm – gondolta egyikünk sem tehet szemrehányást magának. Hisz jól ismerem mindőjüket. Külön-külön egyiküknek sem jutott volna eszébe ilyesmi, még Eriknek sem. És bizonyára nem egyeztek volna bele ebbe a bolond ötletbe, ha nem ott a nybyggeti fészerben merül fel, a vad feldarabolása közben, s ha a koromsötét októberi éjben nem vibrál szemük előtt a viharlámpa csalóka fénye.

Azzal aludni tért, kissé bágyadtan és kóvályogva ugyan, de szentül meggyőződve, hogy a nappal kijózanító fényében egymás szemébe néznek majd, és egyszer és mindenkorra elűzik maguktól az éjszaka rémálmait.

Ámde a rémálmok szemlátomást tovább éltek. Máns már akkor világosan látta ezt, amikor a kolby-i úton, puskával a vállán és a berzenkedő Skóttal az oldalán, a gyülekezőhely felé közeledett. Klas Bodin még mindig tudja, amit tud. Az ő részéről aligha számíthatnak engedékenységre. Miközben a többiek fagyoskodva vártak rá, alighanem hasonló gondolatok motoszkáltak a fejükben. Erik nem nézett senkire, egyre csak nógatta a társaságot, és senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, mi olyan sietős. Szótlanul ballagtak a régi szénégető felé, ahol hátizsákjaikat levéve az előző években is rendszeresen megpihentek. Máns tudta, hogy ez az a pillanat, amikor el kellene mondania mindazt, amit az éj folyamán már át is gondolt. Ehelyett azonban puskája fémszerkezetén babrált, és arra gondolt, hogy semmi sem megbízhatóbb egy kellően gondozott vadászfegyvernél. Egyik este, ennek már egy hete, Máns fogta a puskát, sörtekefével kitisztította, bezsírozta, aztán száraz ronggyal kitörölte a csövet.

 Tiszta volt, száraz és makulátlan, akár egy frissen bepelenkázott csecsemő. Itt az erdőben minden azon múlik, hogy a fegyver kifogástalan legyen, és a kellő pillanatban ne mondjon csütörtököt. Elég volt fél kilométernyire eltávolodni otthonról, és az ember máris csak a fegyverére volt utalva. Itt ezen múlott minden. Itt nem léteztek, mert nem létezhettek olyan problémák, amelyeket egyetlen lövéssel meg ne lehetett volna oldani.

– Átkozott idő – szólalt meg érdes hangon Anders. – Éjszaka mínusz három volt.

„Ezek szerint nem aludtál” – gondolta magában Máns. De Rickard vörösen villogó szemén is meglátszottak az átvirrasztott éjszaka nyomai.

– Sorsot húzunk? – Különös, hogy épp ő mondta ezt. Ahogy a pipáját szorongatta, látszott rajta, hogy ideges és elégedetlen. – Gyufával?

Erik bólintott. Kihúzott hat gyufaszálat Rickard dobozából, és az egyiknek letörte a fejét. A többiek nézték. Öt ép és egy törött gyufaszál. Mozdulatai rendkívül precízek voltak, így aztán a művelet meglehetősen elhúzódott. Georg siettette;

– Mindjárt itt lesznek a hajtók.

 Máns-nek is úgy rémleít, mintha az út felől máris hangokat hallana közeledni.

– Aki a rövidebbet húzza, azé a hatos – szólt Erik, és megmutatta a tenyerét, hogy mindenki láthassa az öt ép és az egy félbetört gyufaszálat.

– Mindenki húz?

Pillantását végigjártatta az arcokon. Pelle Márd hirtelen szólásra nyitotta a száját, de aztán mégis meggondolta magát.

– Nem! Ezt nem tehetjük... nem...

Rickard elfordult. Arca, mely már eddig is halovány volt, most még inkább elfehéredett, összepréselt ajkaiból csupán keskeny vonás látszott. Erik mozdulatlanul állt, bámulta Rickard lódenkabátos hátát, és szótlanul várt. Végül megismételte a kérdést: – Mindenki húz? Mert máskülönben nincs értelme...

Rickard visszafordult, és ezzel félbeszakította a mondatot.

– Akkor hát siessünk!

Most Erik fordított hátat, hogy elrendezze kezében a gyufaszálakat. Mire visszafordult, a gyufaszálák már úgy sorakoztak a jobb kéz összeszorított hüvelyk- és mutatóujja között, mint hat megszólalásig egyforma fadarab. Hat gyufaszálat ilyen egyformán föltartani, ehhez akkora kézre volt szükség, mint Eriké. Úgy néztek egymásra, mint akik kéretik magukat, aztán Georg arcát szinte zavart pír futotta el, és kihúzott egy szálat. Mozdulata olyan gyors volt, hogy a többiek csak akkor ügyeltekkel rá, mikor a gyufát mar a kezében tartotta. Anders Flod felszippantotta az orrán lógó csöppet, és szintén húzott. Ő is a markába rejtette a kihúzott szálat. Szorosan mellette ott áll Pelle. „Pelle, ne – gondolta Máns az isten szerelmére, csak Pelle ne.” Maga sem tudta pontosan, hogy miért. Pelle miatt? Vagy talán azért, mert Máns csaknem biztos volt benne, hogy Pelle képtelen lenne véghezvinni a dolgot?

Pelle tágra nyílt szemmel és kifejezéstelen arccal húzott. Máns egy pillanatig azt hitte, Georg felfedi a lapjait, de nem történt semmi. Pelle is elrejtette a maga gyufáját, és szenvtelen arckifejezéssel bámulta Máns-t és Rickardot, akik szinte egyszerre húztak. Máns a nadrágzsebébe dugta ökölbe szorított kezét, és nem is érezte, mi van benne. Ekkor Erik fölmutatta tenyerét, és hagyta, hogy az utolsó gyufaszál a földre hulljon. Egész volt. „Ha Rickard az – futott át Máns agyán akkor nem lesz semmi a dologból. Nem lesz rá képes, tudom. Ha meg én... ”

Tenyerében valami hegyeset érzett, előhúzta kezét a zsebéből, és elhajította a gyufaszálat. Egész.

– Nem én vagyok. Nálam sincs.

Most Pelle dobta el a magáét. Szája szöglete megrándult, és még mindig tágra nyílt szemmel nézett az apjára. Georg rezzenetlen arckifejezéssel lába elé dobott egy ép gyufát, és ugyanígy tett Rickard is. Most minden szem Anders Flodra meredt, aki melléhez szorított ököllel állt.

– Igen – szólalt meg ugyanazon az érdes hangon, mint az imént. – Itt van.

Néhány pillanatig föltartotta a törött gyufaszálat, aztán mutatóujját nekifeszítve hüvelykjének, elpöckölte.

Ahogy megállapodtunk, enyém a hatos. És persze a vadászat irányítója kiosztja a maga instrukcióit.

És Anders olyan hangon mondta ezt Eriknek, hogy Máns, ha nem tudja, hogy Anderstól mi sem állhat távolabb, mint az, amit iróniának és keserűségnek neveznek, hangjában már-már valami ilyesmit vélt volna felfedezni:

– Az utasításokat én adom. Legjobb lesz, ha most megyünk.

Erik fölvette fegyverét a földről, és felkötötte magára a hátizsák egyik szíját.

– Te csak azt teszed, amit saját magad jónak látsz – szólt oda Andersnek. – Egymagad döntesz. De ahogy tegnap is mondtam, ma mindannyian egyformán felelősek vagyunk a hatos lőállásért.

A szénégetőt Anders Flod hagyta el elsőként, aztán libasorban a többiek is visszatértek tárna és a Kolby előtt elvezető ösvényre. Az óra öt perc híján hetet mutatott, az út irányából hangok és motorzúgás hallatszott. Épp rátértek a gyülekezőhelyre vezető útra, amikor Rickard kocsija megkerülte az álló buszt, és kiszállt belőle Kiás Bodin. Máns látta, hogy Anders megáll. Néhány pillanatig egyhelyben állt, csupán a gumicsizma látszott mozdulni, ahogy hol lábujjhegyre, hol a sarkára helyezi testsúlyát. Aztán köszönés nélkül félrevonult, letelepedett az út szélére, és a hátizsákjával kezdett foglalatoskodni.

– Te korábban keltél?

Rickard szemmel láthatóan nem tudott mit válaszolni Klas kérdésére, de Erik megfelelt helyette: – Egy hajtóvadászat előtt sok mindent el kell intézni.

– Amúgy is drága mulatság lesz – nézett körül Georg.

Több ember jött össze, mint gondolták. Húsz vagy harminc ember teljes napi bére bizony sok pénz volt. Mindazonáltal nem túl nagy összeg. Máns meg volt győződve róla, hogy mind a hatan a költségeket számolgatják. Persze, a feladat megoldhatatlan volt, hisz nem lehetett elvonatkoztatni ama bizonyos hatszor ötezertől, ami viszont minden számítást halomra döntött. Erik mintegy húsz főt ott tartott, a többit hazaküldte, köztük az Anders Flod-ivadékok népes csoportját, akik fenték a fogukat a hajtóvadászatra, és most íme, mint maga a megtestesült csalódás, baktattak hazafelé.

Ahogy Máns meglátta Gustafot, aki puska nélkül, zsebre dugott kézzel, mélyen a szemébe húzott kalappal állt, egyszer csak eszébe jutott, hogy elfelejtette értesíteni.

– Honnan tudtál a dologról?

– Tegnap este átugrott Eva egy darab gerinccel, és kérte, hogy legyek itt.

Máns igyekezett palástolni megdöbbenését.

– Hát hiszen ez nagyszerű. Erik azt szeretné, ha te lennél a hajtók vezetője. Máskülönben semmi körülmények között nem egyezne bele a hajtó vadászatba – helyesbített, és igyekezett a kalap karimája alatt elkapni Gustáf pillantását. De mintha megbabonázták volna, nem látott mást, csak egy bajuszt és az ajkak közül csökönyösen előremeredő bagóvéget. – Vagy úgy, tehát Eva kért téged?

Gustaf nem felelt. Csupán megforgatta szájában a bagót, és végigfuttatta pillantását a gyülekezeten.

– Nem mondom, szép kis csapattal kell bejárnom az erdőt.

Odalépett Erikhez, aki épp a térképet kezdte összehajtani.

– Az árby-i fiúkat hazaküldheted.

– Miért?

– A legidősebb igazi bajkeverő. Csak bosszúságot okoz.

– Ha elküldöm őket, felbőszülnek, és tüstént kilőnek nekünk egy jávorszarvast. – Mindazonáltal megfogadta Gustaf tanácsát, és a három langaléta fiú morogva indult el visszafelé az úton, hogy megtanácskozza, mi legyen az elemózsiával, a pálinkával meg az előttük álló hosszú nappal.

Sokan úgy vélekedtek, hogy az erdész a sok utasítással fölöslegesen késlelteti a vadászat kezdetét. Kétségbeejtő aprólékossággal választotta ki a hajtók vonalának szélső embereit, aztán kiosztott nekik két egyforma kürtöt, és ugyanilyen kürtnek kellett lenni középen Gustafnál is. Erik egyéb biztonsági intézkedéseket is foganatosítani akart, hogy elkerülje a fölösleges baleseteket. Amikor az emberek megmosolyogták régimódi gondossága miatt, füstölgőn mondván, hogy inkább hálásak lehetnének a szigorú biztonsági előírásokért, tekintve, hogy ezen a vidéken évek óta nem tartottak hajtóvadászatot. Mint mondta, egyikük sem tudja, mit jelent ennyi emberrel és ennyi puskával kivonulni a terepre. És ha most mindenki teljesíti a kötelességét, ha a vadászok semmilyen körülmények között nem hagyják el lőállásaikat, mielőtt a kürtösök gyülekezőt fújnak, és ha a hajtók közül senki sem tesz semmit a saját szakállára, akkor megígéri, hogy minden kilőtt vad után külön juttatást kapnak. Az erdész szokatlanul bosszús volt, ami érthető is, mondták azok, akik már vettek részt hajtóvadászaton. Szürkület óta talpon van, előzőleg már bejárta és próbaképpen ki is mérte a hajtás színhelyét.

Erik számításai alapján a kolby-i csapást negyven perc alatt be lehetett járni. A terep meglehetősen széles volt és lapos, noha a járást nehezítette a sűrű bozót. Erik azt kívánta, hogy a hajtók közötti távolság legföljebb ötven méter legyen. A vadászok, szám szerint heten, nyilván kevesen lesznek, hogy az egész vonalat átfedjék, ezért néhány helyen hátizsákokkal lesznek kénytelenek pótolni őket. Ő maga, mint vadász néhány száz méternyire a hajtók jobbszárnyától kívánt haladni. A hajtás északról, az első tárnától indul, és egyenesen dél felé halad az erdei út irányába. A lőállások vonala az erdei úttal párhuzamosan húzódik, Ödhof és a szénégető között. Amikor a hajtást lefújják, az emberek ugyanott gyülekeznek, ahol először.

A hajtók elindultak, és a vadászok dideregve állták körül Eriket. Bodin a szarvasbőr kabát fölé csaknem bokáig érő lódenkabátot vett, ennek ellenére az orra vörös volt a hidegtől.

– Nekünk is ideje volna szedelőzködnünk – mondta.

– Hogy aztán a lőállásbán fagyoskodjunk?

– Az első hajtás legjobb esetben háromnegyed nyolckor indul.

– Miért, hányat akarunk abszolválni?

Eriket meglepte a kérdés. Sötét pillantást küldött Bodin felé, hosszú idő óta az elsőt. Hisz egynél többet aligha tervezett.

– Ha minden simán megy, hatot.

Kérte, hogy csöndben foglalják el az állásokat, és ne hagyják el a helyüket, csak ha a gyülekezőre szólító kürtöt hallják. És hogy semmilyen körülmények között ne induljanak a meglőtt állatok keresésére. Elindultak: Rickard, Pelle, Georg és Máns égy darabon az erdei úton mentek fölfelé, Anders és Bodin együtt haladt a szénégető irányába. Mielőtt egy fejbólintással elváltak egymástól, Bodin halkan megszólalt: – Hamarosan látjuk egymást.

Ám nem így történt. Anders megkerülte a tárnát, és elindult megkeresni lőállását, amely közvetlenül egy törpefenyőkkel benőtt uradalmi szántóföld szélén volt. Egy farönkön ült, háta mögött félig bedőlt kerítés és a sűrű, vén fenyves. Balján, kissé lejjebb az akna, de a nyílást eltakarta előle a csaknem teljesen kopár nyárfaliget. Anders a nyárfákat nézte, a még megmaradt néhány levelet, amely a látszólagos szélcsend ellenére reszketett a levegőben. A levelek hol kénsárgán, hol vérvörösen fénylettek, és a vékony gallyakkal együtt olyan szabálytalan mintát képeztek, amit annál különösebbnek látott, minél tovább bámulta. E halkan susogó liget képe némi képzelőerővel akár ezer arcot ölthetett magára.

Gustafnak nem volt könnyű dolga, amikor egyenes vonalba akarta rendezni a hajtókát. Ahány fej a törpefenyők között felbukkant, annyiféle elképzelés keringett a hajtásról.

Az egyik férfi már korábban megállt egy lápos mélyedésben, és azt akarta, hogy a többiek várják meg, amíg előveszi hátizsákjából a kecskeszőr harisnyát, és átöltözik. Néhány ifjonc amellett kardoskodott, hogy a jávorszarvasokat megfélemlítendő, csapjanak minél nagyobb zajt. Kiáltoztak, énekeltek és dorongokat hajigáltak, mígnem Gustaf, akár egy bősz szarvasbika, közébük nem toppant.

– Ne merészeljetek az erdőben randalírozni!

Az ifjak négyen voltak, így hát nem átallották kinevetni az öreget.

– Ez itt most nem or-vvadászat, Ákerman. Vagy talán elfelejtetted?'

– Most aztán nem kell félned az erdésztől.

Körös-körül dacos, és nevető arcok, csakhogy Gustafnak sem káposztalé folyt az ereiben, és még képes volt rá, hogy egy efféle égimeszelőnek útravalóul jól ellássa a baját. Nagy sokára aztán sikerült felsorakoztatnia a társaságot. Mielőtt az elnyújtott kürtszó jelt adott a hajtás kezdetére, már olyan csönd vette körül, hogy egy csapat szárnyas hangya nyüzsgését is meghallotta egy fenyő törzsén. Gustaf legszívesebben őket is rendre utasította volna.

Jóllehet, puska nem volt nála, most mégis valami várakozásteli, kellemes izgatottság vett erőt rajta. A terepen jávorszarvasok rejtőztek, efelől semmi kétség. Hogy honnan tudta? Hát istenem, megérezte. Megérezte a közelben megbúvó riadt és okos állatokat, amelyek most éppoly izgatottak voltak, mint ő. Tudta, hogy a fák sürü sötétjében felálló, remegő fülek, idegesen rángó pofák figyelnek. Hamarosan észreveszik a hajtók erős és hézagmentes sorban felfejlődő vonalát, amely elvágja előlük a menekülés útját. Óvatosan kilépnek majd a csapásukra, és beleütköznek a vadászokba, akik, hacsak a vadak nem lesznek fürgébbek és rafináltabbak náluk, a végzetet jelentik számukra.

Akad majd köztük egy vagy egynéhány, amelyiknek elég esze lesz hozzá, hogy ne hagyja magát kiugrasztani. Ezek behúzódnak valami sűrű bozótba, ahol testük szürkésbarna tömege egy kőszirt körvonalának tetszik, és fehér lábszáruk a megtévesztésig összeolvad a fiatal nyírfák törzsével. Ott fülelnek majd a hajtok lélegzetvisszafojtott előnyomulására, és magukba szívják az emberi kigőzölgéseket – a veríték, a dohány és más emberi holmik erős szagát, amelyeket még Gustaf is megérzett. Itt-ott pálinka és pomádé, szappan, konyhagőz, tehénistálló, áporodott szobalevegő szaga terjengett.

Nem épp erős szagok, de egy érzékeny orr megérzi őket. Egy erős és bátor bika talán átlát a hajtók sorfalán, és megpróbál kitörni. Ha ama flymyrani bika netalán a közelben tartózkodik, mint Gustaf remélte, akkor bizonyára kitör, efelől semmi kétség. Egy ilyen hajtóvadászaton, ahol ő még fegyvert sem viselhet, nem fogják elkapni. Ez túlságosan szomorú lenne.

Ránézett az órájára. Háromnegyed nyolc volt. Leadta az elnyújtott kürtjelet, amely mintegy visszhangként azonnal felhangzott a szárnyvégekén is. Elindult. A szárnyas hangyák halk zúgással szóródtak szét a levegőben. Az előrenyomuló csapat nyomában ágak fecsegése verte fel az erdő csöndjét. Az emberek olyan halkan szóltak egymáshoz, hogy szomszédjuk épp csak meghallhassa és továbbadhassa. Néhány száz méter után Gustaf arra lett figyelmes, hogy némelyek megint nem bírnak magukkal. A balszárny megelőzte, az emberek között nagy hézagok támadtak, és a jobbszárny is szemlátomást előrenyomult. Az erdőben harsány kiáltozás támadt, a lárma csakhamar felerősödött, feltehetően azzal a céllal, hogy ha már puskát nem vihettek magukkal, így riasszák fel a halálra rémült szarvasokat. Mindenfelől vérszomjas hangok hallatszottak, és Gustafnak álljt kellett parancsolnia, hogy a csapatot, a szárnyak teljes hosszában visszhangzó parancsszóval, ismét rendezni tudja. A jobbszárny még mindig túlságosan elől volt, és Gustaf megesküdött volna, hogy néhányan, túl fárasztónak találván a terepet, kikerülték a legsűrűbb bozótot. Morogva adta ki a parancsot: „Sorba igazodj” – és közben arra gondolt, mi minden nagyszerű dolog rejtőzhet és lapulhat zavartalanul éppen abban a sűrűben, amelyet az emberek kikerültek. Megadta a jelet a vadászat kezdetére, ám meg volt győződve róla, hogy ez a tántorgó, ide-oda kígyózó és kurjongató hadsereg, amelyet át kellett vonszolnia az erdőn, még egy tyúknak sem képes túljárni az eszén. Elhatározta, hogy még a következő hajtás előtt letolja a társaságot, hogy végre értsék meg, mit kíván tőlük. Úgy viselkedtek, mint törvényen kívüli pogányok. Mintha nem is itt nőttek volna föl, e száz mérföldnyi kincstári erdő szélén.

Alighogy meghallották a hajtás kezdetét jelző kürtszót, Klas Bodin térdére fektette duplacsövű puskáját, és kényelmesen elhelyezkedett lőállásában. Mögötte a Kolby-lak befalazott ablakai, lába alatt az évszázados lépések nyomát viselő domboldal. A köves talajból szerteágazóan feltörő gyökereket simára koptatta az idő. De alig száz méternyire előtte rendíthetetlen falként állt az erdő. A mocsár egyik nyúlványa, akár egy hosszúkás tisztás, szabad betekintést nyújtott az erdő belsejébe. A sűrűn nőtt, fonnyadt zsurlószárak megadóan hajladoztak a legkisebb fuvallattól. Klas figyelte a megreccsenő gallyakat és az első hajtók közeledő hangjait. Kis idő múltán lassú, surranó mozgás zajára lett figyelmes a zsurlótenger irányából, és mintha egy vörös sávot látott volna elsiklani a piszkossárga háttér előtt. Talán egy róka, talán csak egy légáramlat.

Aztán az első hang, amelyet meghallott, hátulról jött, alig hallhatóan. Félelem fogta el. Hátrafordította a fejét, és közvetlenül maga mögött észrevette Erik Emilsson alakját, ám félelme ekkor sem hagyott alább. Eszébe jutott, mennyit hangoskodott Erik, hogy semmilyen körülmények között ne hagyják el állásaikat. És ezzel ő is egyetértett.

– Hisz megmondtam, hogy mint vadász én is a hajtókkal megyek.

Halkan, szinte suttogva beszélt, és szemlátomást ki volt fulladva.

– Ezeket a fönti állásokat egy kissé odébb kell helyeznünk – mondta.

– Miért?

Erik türelmetlenül intett a fejével, jelezvén, hogy nem szabad zajt ütniük.

– Anders is kissé bal felé húzódott. Ott lent nagyobb a lőtered. Mindezt szinte hang nélkül mondta, úgyhogy Klas alig tudta ajkáról leolvasni a szavakat.

– Lent, a nyárfaligetnél. De siess, mert a hajtók mindjárt itt lesznek, és akkor már nem szabad lőni.

Megmutatta a helyet, és Klas bólintott. A nyírfaliget, mint valami ék ugrott elő a tárna melletti töltésből. Karcsú fatörzsek és csaknem teljesen csupasz gallyak összevisszasága. A levelek hol aranyszínű, hol vérvörös foltokként csillogtak a földön. Klasnák nem tetszett a lőállás, és azt sem tudta, hova helyezkedjék. De mire hátrafordult, hogy ezt megmondja, Erik már nem volt sehol. Felfoghatatlan és kissé ijesztő volt Eriknek az a képessége, hogy amilyen hangtalanul jött, éppoly hangtalanul el is tudott tűnni.

Távolról odahallatszott a hajtok hangja, és minthogy Klas már ki tudta venni a szavakat, feltehetően nagy iramban közeledtek. Az erdő felől lágy szellő fújdogált, de ezt csupán a nyírfák érzékeny levelei fogták föl. Mint vékony fémlemezkék kalimpáltak az ágakon, és félelmet leheltek. Klas óvatosan felemelkedett, de nem adott túl sok esélyt magának, hogy gyorsan és hangtalanul lejusson a nyírfaligetbe.

Máns mozdulatlanul állt a sötét fenyőtörzsek háttere előtt, és a hajtók csatárláncának közeledő neszeire fülelt. Igyekezett összpontosítani figyelmét a két irányban kitárulkozó szabad térségre, a téli útra, amely két keréknyom szélességben vezetett az erdő belsejébe, és a hegycsúcs alatti lankás lápvidékre. Jól tudta, hogy ilyenkor muszáj összpontosítani, mert ha történik valami, akkor feltehetően pillanatok alatt cselekedni kell. Ha itt a mocsár peremén a növendékerdőből egyszer csak előtör egy jávorszarvas, vagy óvatosan átsiklik a fenyők közt, hogy az erdei úton túl menedéket keressen, akkor azonnal lőni kell. A távolság meglehetősen csekély, és Máns jól tudta, hogy ilyenkor könnyen fölé célozhat az ember. De Máns szinte már eleve lemondott a győzelemről, holott a csata még el sem kezdődött. Folyton csak arra fülelt, mikor hall lövéseket Kolby felől. És ez annyira lekötötte figyelmét, hogy jószerivel nem sok esélye maradt, hogy itt alant bármit is végezzen. Fázott, és igyekezett kilazítani izmait.

Ahogy közeledett a hajtás vége, nőtt a hajtók irama is. Máns szerint túlságosan is gyors volt. Már egyik-másik halló-kiáltást is tisztán kivehette. Akárha valamilyen iszonyatos szörny lényt hajtottak volna föl. Gustaf bizonyára megpukkad a dühtől. És amott fent Anders Flod lapul mozdulatlanul. Máns – hisz százszor is látta már – maga elé tudta idézni, ahogy Anders a leshelyen gubbaszt. Hatalmas, mocskos tenyere a puskát markolja, szája – a nagy figyelemtől – félig nyitva, egyetlen izma sem rándul. Csupán szemei pásztázzák a láthatárt. És ez az ide-oda sikló, világoskék figyelő tekintet egyszeriben még áthatóbbá válik, pupillái alig észrevehetően kitágulnak. A következő pillanatban az irányzék remegve rááll a célpontra. Aztán mély levegőt szippant, és a célgömb mozdulatlanná dermed.

Máns olyannyira elkalandozott, hogy amikor a háta mögül és fentről hangokat hallott, összerezzent. Csupán egy köröző réti héját látott, de ez nyilván csak előhirnöke volt annak a valaminek, ami mintha most távolabb, a mocsár szélén megmoccant. A távolság legalább kétszázötven méter volt. Máns mégis nekikészülődött a lövéshez. Vajon beképzeli csupán, hogy az égerfák közuött mozog valami? Nyilván igen, mert a következő mozgást jóval messzebb jobbra látta, és ez már nem volt képzelődés, mert halk reccsenés kísérte, és egy elmosódott szürke testet vett észre a hegyoldal hosszában elsuhanni. De mielőtt még eldönthette volna, kilőhető állatról van-e szó, már elnyelte az erdő. Pedig minden bizonnyal az volt, hisz alig két percre rá lövéseket hallott Pelle lőállása felől.

Most már tisztán kivette a hajtók hangját. Mindenütt recsegtek-ropogtak a gallyak, a hangok hol elenyésztek, hol megint felerősödtek. Minden pillanatban megszólalhatott a vadászat végét jelző kürtszó, és Máns azon tanakodott, vajon lát-e még addig valamit, vajon történik-e valami. Erik számításai szerint a hajtás negyven percig tart. Vagyis mindössze tíz perc van hátra. Az erdő az emberek kiáltozása és lármája ellenére körös-körül csöndes volt. Hisz az erdő könnyedén felszippantja csöndjébe egy maroknyi ember zajongását. Máns lába alatt ezüstösen megcsillant a deres fű.

Kolby felől lövés dördült, s az éles hang mintha egy pillanatra mozdulatlanná dermedt volna a hideg levegőben. Egy őzbakot látott, amint sebes ügetésben átvág az erdei úton, látta, mechanikusan rögzítette is magában a képet, de mégsem lőtt. Más semmi sem történt. Valójában nem is tudta, minek kellett volna még történnie. Most megszólalt Gustaf három rövid kürtjele, aztán a széleken is felhangzott a jel, és a hajtás véget ért. Újból csönd lett. Se lövés, se szél. Nemsokára meghallotta a hajtók lépteit. A hangok tisztán kivehetők voltak. Máns hallotta, hogy valaki egy bizonyos Turét szólít, és Ture pajkosan felel. A mocsár peremén feltűnt az első hajtó, egy alacsony férfi fehéren és kéken világító gyapjúkabátja. Gustaf komótosan lépett elő a fák közül, de Máns csak akkor vette észre, amikor már ott volt mellette.

– Neked meg mi bajod?

Máns először nem értette, mire gondol Gustaf. Mikor ráébredt, hogy Kolby felől már nem várhat semmit, lassan megfordult. Ott állt előtte Gustaf, és rámeredt a puskára, amely kibiztosítva feküdt Máns lábánál a fűben.

– Rajtad aztán nem tud kiokosodni az ember. Talán csak nem ilyen puskával akarsz járkálni? Még bajt csinálsz.

Közelebb lépett Máns-hez, és aggódó, ám ugyanakkor dühös pillantást vetett rá.

– Mi van veled? Lőttél?

– Nem, dehogy – felelt hevesen Máns. – Nem lőttem. Az égvilágon semmit sem láttam.

Fölemelte a földről a puskát, bebiztosította, és Gustaf szeme láttára kivette belőle a töltényeket. A hajtás véget ért.

10

Október 16. szerda

A hírnök tudatta a mocsár peremén felbukkanó hajtókkal, hogy a fenyvesben, valahol a lőállások vonalán leterítettek egy vagy két vadat Két lövést hallottak, egyet Kolby irányából, a másikat jóval messzebb a bal oldalon. A hajtók olyan lármásan gyülekeztek, hogy Gustaf fellépett a busz lépcsőjére, és életében először szónoklatot tartott. Megmondta a véleményét az olyan emberekről, akik úgy garázdálkodnak az erdőben, mint a pogányok, és bár a szentség előcsarnokában élnek, viselkedésük nem különb, mint egy csapat városlakóé, akik azért jönnek az erdőbe, hogy mohón megszedjék magukat gombával meg áfonyával. A jókedv most kissé alábbhagyott, de amikor aztán befutott Georg Márd, és közölte, hogy Pelle leterített egy szarvast, és épp kizsigerelni készül, újból a tetőfokára hágott. Hiába tiltakozott Gustaf, az egész társaság elindult a vadászterület felé.

Mint-valami menetelő parasztsereg, úgy indult neki ez a húsz vörös orrú, gyapjúholmikba bugyolált legény nehézkes léptekkel, hogy szemrevételezze a felhajtott vadat. Pelle boldogan és dideregve állt élete első jávorszarvasa mellett, és közben életveszélyesen hadonászott fegyverével a köré gyűlt emberek orra előtt. Elmesélte, hogy a szarvas – Máns Westling lőállása felől – kilépett az erdőből, és egyenesen a mocsaras síkságnak tartott, elmesélte, mire gondolt, hogyan célzott, és hogyan bukott fel az állat az első csigolyalövés után, amely a létező legkényesebb találat, és hogy ő, Pelle, mit mondott magában, amikor felbucskázni látta. És íme, a lápon ott feküdt oldalára fordulva a nem épp

termetes szarvas, előmeredő két nagy füllel és két, alig látható agancsdudorával. Megpörkölődött lyuk jelezte, hol fúrta át csigolyáját a golyó, Pelle golyója. A parasztsereg vérszomjas és örömittas üvöltésben tört ki a látványra, valaki rácsapott Pelle vállára, annak meg a hideg és a meghatottság könnyeket csalt a szemébe, és újból el kellett mesélnie á csigolyalövést, még hogy mire gondolt közben meg mindent.

– Bizonyára még egy példány terítékre került, hisz Kolby felől is lövés hallatszott – jegyezte meg valaki.

Ennek hallatán Pelle arca szürkére vált, mint valami agyonmosott lepedő, a hozzá legközelebb álló férfi kezébe nyomta a kést meg a fejszét, és kérte, hogy folytassa az állat feldarabolását. Ő maga hosszú, bizonytalan léptekkel elrohant a gyülekezőhely irányába; ahol a többi vadász és Gustaf Ákerman álltak egykupacban, még mindig mozdulatlanul. Máns látta, ahogy a futva érkező Pelle, néhány méternyire tőlük, lógó karral megtorpan. – Valami... történt valami?

– A lövés föntről mindenesetre jött. Utána kellene néznünk. Lehet, hogy talált.

Minthogy senki nem nyitotta ki a száját, Gustaf szólalt meg.

– Hát még nincs itt?

– Bodin?

– Nem, Anders.

– Egyikük sem – felelt Gustaf, és bajuszát rágcsálva figyelte Pellét. – Úgy hallottam, lőttél egy szarvast. Aztán meg fogod magad és elrohansz?

– Kizsigerelnéd helyette? – kérdezte Erik Emilsson.

Csakhogy Gustaftól nem lehetett ilyen könnyen megszabadulni. Elindult a Kolby-lakhoz vezető ösvényen, de a válla fölött még odavetette Eriknek: – Magatok is kizsigerelhetitek, amit lőttetek.

A többiek, mintha egymáshoz volnának láncolva, állhatatosan követték. – Nemi tudnád lerázni? – súgta oda Máns-nek Rickard. De maga is tudta, hogy ez lehetetlen. Gustaf merev fejtartással, peckesen lépkedett, mint valami vén vizsla, ha szimatot kap. Egyszer csak megtorpant, és mintha valaki megrántotta volna a kötelet, az egész csapat lefékezett mögötte.

A Kolby-lak felől Klas Bodin közeledett. A puska tokja a nyakán lógott, és két kézzel markolta a fegyvert, mint aki tart valamitől. Máns-re, aki az utóbbi fél órában az idegességtől és a rosszulléttől alig tudott kezeinek nyugalmat, parancsolni, most úgy hatott ez a látvány, mint valami heves sokk, melynek nyomában mély űr támad. A sárga dzsekiben, a rövid lábszára köré tekert kamásliban és a karján átvetett lódenkabát-ban Kiás csinos és mutatós jelenség volt. Máns, bár továbbra is nagy ürességet érzett, egyszer csak azon kapta magát, hogy örömmel tölti el ez a mutatós, egészséges és csinos külső.

– Kis híján baleset történt – mondta Bodin, ahogy közelebb ért. Hangja most színtelen volt és levert. De mert nem válaszolt senki, már indulatosabb, élesebb hangon folytatta: – Nem az én hibám! Te jelölted ki rosszul a lőállásokat.

Erik leguggolt a hátizsákja mellé, pipa és dohány után kotorászott. Egyelőre nem szólt semmit, de hallván, hogy Bodin hozzá intézi szavait, úgy kuporgott, mint, valami ugrásra kész vadmacska.

– Lövéseket hallottunk – mondta Gustaf.

– Az én voltam.

– Hol van Anders? – kérdezte Erik, még mindig várakozó testtartásban kuporogva.

– Amott fönt.

Bodin egy fejmozdulattal jelezte az irányt. Szemlátomást visszanyerte a biztonságát, csakhogy ez a biztonság rövidéletűnek bizonyult.

– Te lőttél?

Erik fölegyenesedett. Majd szétvetette a düh. Szorosan odalépett Bodin elé, aki nőies ujjacskáival úgy szorította maga előtt a fegyvert, mint valami keresztfát. Máns attól félt, hogy Eriket elragadja az indulat. Megfogta a karját, és csitítólag megszorította, ám Erik kitépte magát a szorításból, és lapos pillantást vetett Máns-re.

– Talán elmondanád végre, mi történt?

– Egyáltalán nem mentem le a nyárfákhoz – mondta Bodin, és észrevétlenül hátrébb húzódott. – Nem volt jó állás. Csapnivaló hely volt. Egyáltalán nem mentem le.

Elhallgatott, mintha e közlés után letolást várna Eriktől. De Erik nem szólt, semmit, és. Klas nyomban folytatta: – Maradtam tehát, ahol voltam. Egész idő alatt nem láttam az égvilágon semmit. Közvetlenül az indulást jelző kürtszó után valami mozgást hallottam szemben a nyárfák közt, és láttam is valami sötét, szürke vagy barna tömeget... és hát, szóval odapörköltem egyet.

Most Gustaf jött méregbe. Erik azonban egy türelmetlen mozdulattal csöndre intette.

– Mi volt az?

– Anders – felelte Kiás Bodin, és mereven nézte Eriket.

– De kérlek, nem történt semmi – tette hozzá élénkebben. – Ott voltam. A golyó jócskán mellette csapódott be.

Gustaf jókora fújtatások közepette félrevonult. Aztán még füttyentett egyet, és végül akkorát sóhajtott, hogy még a bajusza is beleremegett Végül sarkonfordult, és elindult lefelé az ösvényen.

– Elmész? – kiáltott utána Máns.

– Arra mérget vehetsz!

– Haza?

– Ha ti itt puskával a kézben papás-mamást akartok játszani, legjobb lesz, ha a hajtóknak más vezetőről gondoskodtok. Semmi kedvem hozzá, hogy még napnyugta eíőtt átlyuggassa valaki a bőrömet.

– Szerencsétlen véletlen! – kiáltotta Erik. – Ez sül ki belőle, ha az emberek nem tartják be az utasításokat. Elejétől fogva erről papolok.

Erik szemlátomást Gustaffal akarta elrendezni a dolgot, mielőtt még eltűnik. Klast későbbre akarta hagyni, csakhogy Klas most egyszerre magabiztossá vált, és köhécselve kijelentette, hogy Anders Flod minden bizonnyal elhagyta a számára kijelölt helyet.

– Tereld össze a hajtókát, és gondoskodj róla, hogy hazaszállítsák őket – kiáltotta Gustaf után Erik. – A hajtóvadászatnak vége.

– De hát eredetileg hat hajtást terveztünk – szólt Bodin.

Máns tudta, hogy Erik csupán egyetlen, mégpedig döntő hajtást tervezett, de szemmel láthatóan feladta eredeti szándékát.

– Abból nem lesz semmi. Nem kockáztathatjuk, hogy húsz-harminc ember rohangál az erdőben, miközben egyesek fejetlenül lövöldöznek. Gustaf, küldd haza az embereket!

– Aztán gyere vissza! – toldotta meg Máns.

– Minek? – szólalt meg Georg halkan, de ingerülten. – Átkozottul kellemetlen egy história, akárhogy nézzük is.

De Máns-nek most egyszeriben fontos lett, hogy Gustaf visszajöjjön, „Micsoda fordulat! – gondolta. – Micsoda mesés szerencse! Klas Bodin minden hájjal megkent, erőszakos gazember, megzsarol és élvezi, hogy hatalma van fölöttünk. Én mégis boldog vagyok, hogy él; Olyan boldog vagyok, hogy szinte szeretném magamhoz ölelni. Uramisten, mire az ember különbséget tud tenni helyes és helytelen közt, már csaknem késő.” Mindazonáltal Máns tudta, hogy a nap hátralevő részében szüksége van Gustaf közelségére. „Így van ez, ha az ember magára marad. Minden a visszájára fordul – gondolta. – Ha az ember magára marad, még a feketéből is fehér lesz.”

– Meg kell keresnünk Anderst – szólt Rickard.

– Kutya baja. Szerintem inkább a magunk házatáján kellene körülnéznünk – hangzott Klas Bodin parancsoló hangja. Ám hangjából a legcsekélyebb gyanakvás sem érződött. „Kész csoda” – gondolta Máns.

– Megúsztuk az egészet, és Klas még csak nem is sejti, mire ment ki a játék.”

– Egy frászt nézünk körül. Majd ha az emberek a helyükön maradnak, és nem pufogtatnak minden rezzenésre – intézte el Erik a dolgot.

Klas Bodin vállat vont, és odébb lépett. Láthatólag már nem tartott tőle, hogy a puska elsülhet a kezében.

Szinte közvetlenül a tárna szélén akadtak rá Anders-re. Ott ült, és ette Flod mama hatalmas, áfonyával töltött palacsintáit. Ahhoz képest, hogy hajszál híján keresztüllőtték, higgadtnak látszott.

– Csaknem a szemem közé kaptam – mondta tagoltan, és Erikre pillantott, aki mint valami torony magasodott fölébe.

– És még képes vagy enni?

Máns azonban megértette. Megéhezik az ember, ha épp hogy megmenekült a halál torkából. Anders úgy evett, mint aki képes lenne átrágni magát akár egy világos disznózsírban sült és vérvörös áfonyával bőségesen megszórt palacsintahegyen is, hisz a tíz mezei egérke épp azért szedte a hegyoldalakon a sok áfonyát, hogy apjának életerőt és örömet nyújtson.

– Mit kerestél a nyárfaligetben?

– De hisz egy örökkévalóságig vártam, hogy jön, és hiába – felelte kifejezéstelen arccal Anders. Nem lehetett tudni, csalódott volt-e, vagy csak megkönnyebbült. – Túlságosan óvatos. így aztán magam indultam el, hogy megnézzem, hol bujkál. A hajtásnak majdnem vége volt, szorított az idő. De sehol sem mutatkozott, Aztán egy durranást hallottam, hasra vetettem magam, és még éreztem a golyó szelét. Ez van.

Néhány pillanatig üres tekintettel meredt maga elé, mintha azon tűnődne, hány centi választotta el a haláltól. – Rohadt egy história.

– Csak nem attól kezdesz filozofálni, hogy fél lábbal már a sírban voltál? – gúnyolódott Georg.

– Én ezt nem csinálom még egyszer.

Az „én”-re helyezte a hangsúlyt. Rickard fojtott, mélyről jövő nevetésben tört ki.

– Így van ez – kárált. – Most megkaptátok. Csak fecsegünk, tervezgetünk, azt hisszük, mindenről gondoskodtunk, és akkor jön Klas, és felborít mindent.

Máns némi hisztérikus felhangokat vélt kivenni Rickard szavaiból. De amit mondott, abban sok igazság volt. Eriknek nem volt ínyére a dolog. Márpedig ő volt a vezetőjük, szófukar és energikus vezető az erdei úton is, ahol a baleset történt, és itt az erdőben is. Minden tettét már-már ijesztő pontosság és határozottság jellemezte. De most, hogy nem történt semmi, és Anders palacsintáit rágcsálva kijelentette, hogy kiszáll a buliból, ez a tetterő már nem hatott olyan ijesztőnek. „Szinte már nevetséges – gondolta magában Máns.

– Ott felejtette az úton a biciklit. Az meg eszébe sem jutott, hogy Klas esetleg fütyülni fog az utasításaira.”

– Igen-igen. Te gondoskodsz mindenről. És mi sül ki belőle? Palacsinták.

Jóllehet, Georg tréfája igencsak laposra sikeredett, Erik kivételével mindenki nevetett. Erik dühöngött magában, és ez nem sok jót jelentett. A máskor higgadt és tettre kész férfi, aki mindig mindenben alapos munkát végzett, most hallgatott, és hallgatásával mintegy felfalta a többiek nevetését. Csaknem két méter magas volt, szófukar és intelligens, és az efféle típus ritkán válik nevetség tárgyává. És ha mégis, hát nem lehet egykönnyen megengesztelni.

– Elárulnátok talán, hogy mi a fenét akartok csinálni?

Hangja most mintha szelídebb lett volna.

– Holnapra kéri a pénzt – közölte teljesen fölöslegesen Pelle. – És meglehet, hogy még ma felhívja az ügyvédet, és megtudja, hogy a levél nem érkezett meg. Akkor mi lesz?

Pelle még most is boldog borzongással beszélt az egészről, mint egy gyerek, aki képzeletében kiszínezi a rémségeket.

– Akkor följelent. És még ez a legkevesebb.

– Felőlem föl is jelenthet, nekem úgysincs ötezrem – mondta Anders, és lemondóan tovább rágcsálta a palacsintáit.

– Csak nem képzeled, hogy majd az asszony meg a kölykök látják el a birtokot, míg te oda vagy?

– Oda?

Anders épp hogy megérte saját feltámadását, márpedig egy ajándékba kapott életben nincs helye földi nyomorúságnak.

– Méghogy ő följelent minket? Szó sem lehet róla! – határozott Georg. Nem, ennek nem szabad megtörténnie. Valamennyien a földet bámulták, és, gondolatban elvonult előttük a presbiteri hivatal meg egyéb bizalmi tisztségek. A rokonság erős kötelékei, a hosszú, tetőtől talpig becsületes Valborg, a Bodin nővérek és szellemi tanácsadójuk, az az átkozott esperes, Vinterrönningen, amely tönkremenne, ha Albinssonnak egymagában kellene a vasvillát forgatnia, a kisírt szemű Eva és a gyerekek az iskolában. A nőre Kent apja akadt rá, amikor kivitte a tejet. Gorán és Hasse apja gázolta el. Benne van az újságban. És végül, de nem utolsósorban, az időben és térben távoli, szürke generációk sora, az ősök, akik bár sem különösebben szegények, sem különösebben tisztéletre méltók nem voltak, de mégiscsak parasztok, ősök. Egyetlen dolog nyomasztotta őket, ugyanaz a teher nyomta szívüket. A börtön.

– – Nem, nem – mondta Rickard –, ennek nem szabad megtörténnie. Semmi esetre sem. Fizetnünk kell. – És ahogy pillantása találkozott Anders Flodéval, még hozzátette: – Egyelőre. Majd csak találunk valami kiutat. Georg, mi átmenetileg talán kisegíthetnénk Anderst. Neked van elég pénzed, Máns?

Mit is felelhetett volna erre? Gyors számvetést csináltak, kiderült, hogy Georgnak van tízezer koronája, plusz még az Anders Flodra eső rész fele, feltéve, ha Rickard magára vállalja a másik felét. Vagyis tizenkétezer-ötszáz korona esik Georgra és hétezerötszáz Rickardra.

– Hát talán igen. Átmenetileg.

De hogy honnan veszi a pénzt, arról fogalma sem volt.

– Még ma délután be kell mennünk a bankba. Írásban kell megegyeznünk – fordult Georg Andershoz, aki közönyösen bólintott.

– És te, Erik?

– Miattam ne fájjon a fejed.

Fogta a fegyverét, és indulni készült.

– Van pénzed? – kiáltott utána aggályoskodva Rickard, és Máns arra gondolt, mennyire egymáshoz vannak láncolva. Ha bármelyikük ki akarna törni, vissza kell tartani, különben valamennyiüket magával rántja. Erik nem válaszolt.

– Ennek? – mondta Georg! – Nem volt ennek soha egy lyukas garasa sem.

– Akkor neked kell beszállnod helyette – heveskedett Rickard –, mert én nem tudok többet felhajtani, még ennyit is nehezen.

– Méghogy több mint a felét én fizessem? – kérdezte Georg.

– Igen, de persze mindenről kapsz írást.

– Te talán azt hiszed, fosom én a pénzt? – támadt neki Georg, és Máns most még világosabban látta, mennyire értelmetlen volna saját gondjaival előhozakodni. Hallgatott. Kétszáz korona a takarékpénztárban, ehhez jön Eva és a gyerekek életbiztosítása. No meg hatszáz készpénzben papa régi szekrényében.

– Még ma délután be kell mennünk a városba, hogy kivegyük a pénzt – szólt Georg. – Mégpedig úgy, ahogy itt vagyunk, hadd higgyék az emberek, hogy az erdőben vagyunk. Máskülönben könnyen kitudódhat valami.

Mire visszaértek a gyülekezőhelyre, a hajtok már morgolódtak. Nem voltak hajlandók hazamenni, amíg meg nem kapják a járandóságukat. És minthogy azt mondták nekik, hogy a vadászat miatt egész napjukat tegyék szabaddá, holott a vadászat végül is egyetlen, negyven percig tartó hajtásból állt, vonakodtak elfogadni a pénzt. Ehelyett a szarvashúsból akarták megkapni a részüket.

– Tisztára megbolondultatok! Hisz ezt az egyetlen csenevész példányt lőttük. Ha most a húst harminc részre osztjuk, a vadászoknak csak a Iába marad.

Csakhogy a hajtók majd elepedtek a vadhúsért, no meg az, elemózsiás tarisznyába dugott pálinkáért, amelybe – tekintettel arra, hogy a hajtásnak amúgy is hamar vége szakadt – már jócskán belekóstoltak, és ettől nagyon felforrósodott a hangulatuk.

– Estére gyertek Nybyggetbe, majd meglátjuk, mi lesz – igyekezett leszerelni őket Erik: – Ez a szarvas egyébként is a mészárosé.

De a hajtók ragaszkodtak hozzá, hogy ott helyben darabolják fel az állatot, és osszák szét a húst.

– Annyival is beérjük, amennyit haza tudunk vinni.

– Mégsem járja, hogy csak úgy potyára rohangálunk és fagyoskodunk az erdőben.

– Úgy érzem magam, mint akinek minden csontját összetörték.

– Átkozott vadásznépség – dühöngött az egyik Árby gyerek, aki ingatag terpeszben hirtelen felbukkant valahonnan. – Harminc ember az erdőben, és mi az eredmény: egy árva, beszari jávorszarvas.

Klas Bodin most az egykori földbirtokos hangján próbált rendet teremteni, de szavait harsogó kacaj és gúnyos megjegyzések kísérték.

– No nézd csak, ez aztán vihar a biliben.

– Mi ez a kishitűség, Bodin! Most mutasd meg, ki vagy!

Az Árby gyerekek elszántan közelebb léptek, behúzták a nyakukat, öklüket játékosan lóbálták.

– Osszátok szét a dögöt, hogy végre megszabaduljunk ezektől – szólt lemondóan Rickard.

– Az egészet?

Gustaf jobbat is el tudott volna képzelni, mint hogy kétszáz kiló koncot vessenek egy farkasfalka martalékául. Nem tudta viszont, milyen könnyű lehet egy szarvas, ha a mérleg másik serpenyőjét harmincezer korona húzza.

– Osszátok szét, ezeket meg küldjétek haza – erősítette meg Erik is.

Egy Salamon bölcsességére lett volna szüksége annak, aki az inas szarvast huszonhét egyforma részre akarja osztani, miközben minden mozdulatát egy éhes száj és zajos népség lesi. Gustaf megpróbált csalni a vesepecsenyével és a májjal, és ragaszkodott hozzá, hogy az állat hátsó részét tartsák fönn a földbirtokosnak és a szarvas elejtőjének, de a hajtókat megrészegítette a siker, és éberen ügyeltek minden apró darabkára. Pelle ott állt az állat mellett, és arra gondolt, hogyan fog eltűnni álmainak jávorszarvasa az idegen tanyasi konyhák levesestálaiban és gulyásos lábasaiban, és jámboran szipogott, mikor látta, hogy nem maradt belőle más, csak a feje és a szánalmas agancsdudor.

– Akár egy farkasfalka – szitkozódott Gustaf a busz felé igyekvő, megrakott csapat után. – Most aztán rohannak haza, és elmesélik az asszonyoknak, milyen hőstettet vittek végbe az erdőben. Pfuj!

Annyi méreg gyűlt föl benne, hogy fröcsögő nyála csaknem az utolsónak elsiető hajtó sarkába ért.

Bár még tizenegy óra volt csak, a vadászok ebédszünetet tartottak a szénégetőnél. Ám alighogy Gustaf meggyújtotta a rőzsekupacot, az út felől autóduda hangját hallották, Georg elküldte Pellét tudakozódni. A három férfi kíséretében visszatérő Pelle láttán Gustaf még inkább belehajolt a tűzbe, és szitkokat mormogott. Ha a szavainak szárnyuk lett volna, hogy felröppenjenek, alighanem halálra kövezik a közeledőket.

– Azt mondták lent az emberek, hogy épp ebédszünetet tartanak. Gondoltuk, megnézzük a vadászengedélyüket és a fegyvereiket,

Az egyik civil ruhás rendőr vitte a szót. A vadőr meghúzódott á háttérben, üdvözölte Rickardot, akit már ismert, és a zsákmány iránt érdeklődött.

Olyan készséges bátortalansággal mutatták meg papírjaikat és fegyvereiket, mint általában az olyan emberek, akik tudatában vannak, hogy épp nem követtek el semmit. A rendőrök illően megcsodálták Georg Franz Sodiáját, és Pelle a lehető legrövidebben előadta történetét a szarvasról, hogy mit tett és mit gondolt ő, és hogy mit gondolhatott a szarvas, mielőtt összerogyott. Gustaf, mikor odaértek hozzá, fel sem pillantott a parázsló rőzséról, úgy mormogta: – Nem bíztak rám puskát, úgyhogy nincs gond.

A vadőr felhúzta a szemöldökét, Gustaf és közte olyan viszony volt, mint macska és egér, asszony és kígyó között. El sem tudták volna képzelni, hogy ne fújjanak egymásra, ha találkoznak.

– Csak nem öregszik, Ákerman úr? – kérdezte a vadőr szelíd együttérzéssel, de válasz nem jött, csak Gustaf háta görnyedt még jobban a tűz fölé.

Minthogy az erdész társaságában vadásztak, voltaképp megbízhatónak számítottak, és a múlt heti ellenőrzések sorában ez a látogatás inkább csak formalitás volt. De a társaság újsütetű tagja fölkeltette érdeklődésüket. Bodinnak meg kellett mutatnia fegyverét, amelyet nemcsak hogy jónak tartottak, de alaposan és tiszteletteljesen szemügyre is vettek, és Klasnak az összecsukható fémvázas tokot, is be kellett mutatnia. Ráadásul a vadőrnek csaknem hajszálra ugyanilyen puskája volt, amelyet azonban eddig csak egyetlen alkalommal használt. Kissé terjengős elbeszélésbe fogott a dámbikáról, amelyet ama bizonyos alkalommal ért el a végzet.

– Na és hol múlt ki szegény pára? – kérdezte Gustaf, mikor a vadőr befejezte.

A vadőr megfeledkezett magáról. Talán tényleg azt hitte, hogy Gustaf lassanként öregszik. – Hogyhogy kimúlt? Természetesen én lőttem le.

Vagy úgy! Hát igen, az ilyenfajta történetek hátterében mindig valami különös dolog lappang. De persze, ha a vadőr úr saját kezűleg lőtte le!

Gustaf belefújt a parázsba, és a vadőr, akinek lassan elváltozott az arca, most Klashoz fordult.

– Akkor lássuk a muníciót! – mondta kurtán.

– Hogy őszinte legyek nincs töltényem. Turessontól kölcsönöztem.

– Értem, Hát akkor köszönjük, és ajánljuk magunkat. Sok szerencsét.

Alighogy elhagyták a szénégető fekete földjét, Erik máris nekiszegezte a kérdést Bodinnak: – Mit fecsegtél itt össze arról, hogy nincs töltényed?

– Tőlem aztán nem kölcsönöztél – mondta Rickard.

– Hisz tudjátok, milyen kicsinyesek ezek

Klas éppen nekikészülődött, hogy összerakja a toktartó vázat meg az egyéb alkatrészeket, és nem nézett föl.

– Miféle töltényeid vannak?

– Az nem tartozik rád.

– Én vagyok a vadászat vezetője.

– Ezt észrevettem – acsarkodott Klas. – Szép kis hajtóvadászat! Szép kis lőállások! Nem mondom, jól kitervelted!

Erik foltépte Bodin hátizsákját. Klas nem tiltakozott. Vigyorogva nézte, ahogy Erik a lába elé szórja a doboz tartalmát, és a töltények szanaszét repülnek.

– Szóval ezeket használod? Hát valóban olyan átkozottul zsugori jennél, hogy a hadseregtől vételezett muníciót hordod magadnál?

Gustaf fölvette és megszemlélte a töltényeket.

– Mi kivetni való van ebben? – kérdezte ártatlanul Pelle. – Nekem besült a puskacsövem, mégsem vettek észre semmit.

– Hallhatjátok – szólt Bodin.

– Az más. Ezeket az átkozott fejvadász-töltényeket pedig dobd ki.

Anders Flod élelmiszeres tarisznyája mellett ült, és figyelt. Most, mintha valami szörnyűségre gondolna, halvány árnyék futott át tompa fényű, világos szemén.

Azt teszek, amit akarok – felelte Bodin szenvtelenül.

– Nem hallottad, mit mondtam! Ezek a töltények törvényellenesek.

– Nem vagyok süket. Még nem. De ha tovább üvöltesz, még megsüketülök. Igazán épületes látvány egy ilyen törvénytisztelő társaság. Amilyen fesztelenül viselkedtek a rendőrséggel…

Kinyitották a hátizsákjukat, és szótlanul elfogyasztották a magukkal hozott ennivalót. Bodin megtehette, hogy elhárít minden támadást, és jócskán ki is használta a lehetőséget. Máns ette a kolbászos kenyeret, de az minden harapással egyre nyögvenyelőbb lett. Eszébe jutottak a hajdani ebédszünetek, amikor ugyanezen a feketére égett földön ültek, Gustaf bádogkannájában duruzsolt a kávé, és úgy ízlett az étel, mint máskor soha. Ilyenkor, a kényszerű hallgatás hosszú percei és az erdőben eltöltött feszült pillanatok után, nem takarékoskodtak a szóval, fölidéztek minden mozdulatot, minden eldördült lövést. Most gyűlölködés és fenyegetés vibrált a levegőben. Gustaf tüze állhatatosan füstölgött a szélcsendes, borús ég alatt.

Ültek a fojtogató füstben, és emésztette őket a közös gond.

Gustaf alighanem érezte a feszültséget, bár nem látszott meg rajta semmi. Inkább mintha felélénkült volna a vadászattól, és az evés végeztével összeszedte, majd gondosan visszarakta a dobozba Bodin töltényeit.

– Nehogy kárba vesszenek.

– No igen, valamikor te sem vetted olyan szigorúan a dolgokat – hánytorgatta föl Erik. Gustaf jóindulatúan nyugtázta e szavakat. Még arra sem sajnálta a fáradságot, hogy megmagyarázza Bodinnak, miért tiltják a hatóságok a hüvely nélküli golyók használatát szarvasvadászatra.

– Ezek a töltények átlyukasztják az állatot. A sebcsatorna nem nagyobb, mint a golyó átmérője, és többnyire egyszerűen csak lyukat, ütnek az állaton. Láttam egyszer egy szarvasbikát hét ilyen lyukkal a testén, és még mindig egyenesen tartotta magát.

Bodin nem hitt neki.

– Hallgasd csak meg, mit mondok. Olyan szabályosan át lehet ezeket alakítani, hogy nincs az a dörzsölt vadőr, aki kiszagolná. Elég, ha lereszeled a palást hegyét, és máris ott a golyó.

Meg is mutatta.

– Ez annyira csak a saját hasznát tartja szem előtt, és úgy el van telve magától, hogy alkalomadtán még Gustaftól is eltűri a kioktatást – súgta oda Rickard Máns-nek. – Én mondom, ez az alak nem hagy kárba veszni semmit, ami az ölébe hull.

Az ebédszünetet addig nyújtották, ameddig csak lehetséges volt, hogy Gustaf végre elmenjen, és ők közölhessék Bodinnal, hogy be kell menniük a városba. Végül Gustaf is észrevette, hogy meg akarnak szabadulni tőle, fogta a hátizsákját és elment. Máns nem mert felnézni, amikor elhaladt előtte. Még kényesebb lett a helyzet, amikor Bodin a délutáni vadászatra terelte a szót.

– Abból már nem lesz semmi – mondta Georg. Be kell mennünk óvárosba.

– A városba?

Egy pillanatig az is megfordult Máns fejében, hogy Bodin talán elfelejtette az egészet, vagy csupán élcelődött, hogy megfélemlítse őket. Ám mindössze néhány másodpercig ringathatta magát ebben a tudatban.

– Tudniillik a pénzről van szó, amelyet holnapra elő kell teremteni – mondta Georg puhatolódzóan.

– Vagy úgy?

Georg nyelt egyet, és mereven nézte Bodint. Ő is bizonytalan volt, akárcsak Máns. De rá kellett szánnia magát, hogy kérdezzen. És igyekezett kitalálni a szerinte legkevésbé megalázó metódust. .

– Felőlem fütyülhetünk a pénzre, és mehetünk délután vadászni.

– Kérlek – mondta Bodin közömbösen. – Fütyüljetek rá. Megmondtam, azt csináltok, amit akartok. Pusztán az a kérdés, akarjátok-e, hogy följelentselek titeket, vagy sem.

A megaláztatás pillanatán úgyis rég túl voltak már, így hát Georg folytatta: – Van, akinek a dolog némi nehézségbe ütközik. Túl rövid a határidő. Ha ugyanis már holnap reggelre...

Bodin nem nézett föl. Még mindig a töltényekkel foglalatoskodott.

– Nem érdekel, hogyan teremtitek elő. Menjetek be a városba, ha kell. De a pénz holnap esedékes. Elutazom.

„Hálás köszönet érte” – gondolta magában Máns.

– De gondolom, még hallatsz magadról – szólalt meg Erik kesernyés mosollyal.

– Lehetséges.

Bodin az egyik tölténypalást hegyét vizsgálgatta, és Máns arra gondolt, hogy most nyilván azért nem néz rájuk, mert alighanem mégiscsak szégyelli magát. Vajon kedvét lelheti-e az ember valamiben, ha ugyanakkor szégyenkezik miatta? Zavarba ejtő kérdés. Forróság öntötté el a gondolatra, mi mindent megtehet az ember egyszerre. Örül, hogy a gazfickó életben van. És ugyanakkor a halálát kívánja.

– Megmondtam: azt csináltok, amit akartok – egyenesedett fel Bodin. Pillantása ide-oda cikázott, mosolyában valami célzatosság bujkált. Mánsnek pillanatnyi nyugtot sem hagyott az érzés, hogy Bodin számára mindez játék csupán.

– Nem fog menni! Nincs pénzem, és nincs is honnan leakasztanom. Időre van szükségem.

Amilyen heves volt Anders kitörése, éppoly gyorsan el is hallgatott. Ajkait hirtelen összeszorította, hosszúra nyúlt ábrázata sötétvörösre vált, mintha valami szégyenteljes dolgot mondott volna.

– Ezt korábban kellett volna meggondolnod – mondta könnyedén Bodin, s közben úgy méregette Anderst, mint aki éppenséggel nem találja túlzottan megnyerőnek a védtelen arckifejezést. Aztán összeszedte a holmiját és távozott.

Valamivel két óra előtt érkeztek a városba, és a négyszögletű piactéren leállították Georg és Máns kocsiját. A bankban csupán Rickard tett valamirevaló benyomást jól szabott nadrágjában és zöld vadászkabátjában. Máns úgy festett, mint valami esetlen, vörös tenyerű, gyapjúhölmikba bugyolált trampli paraszt. Máskor át szokott öltözni, ha a városba ment. Georgot a bankszámlájának kijáró tisztelettel fogadták, a gillermosseni Anders Flod ellenben, ahogy ellenzős sapkáját gyűrögette az öklében, és sötét pillantásokat lövellve állt az ajtóban; meglehetősen különös figura volt ahhoz, hogy igencsak magára vonja az emberek tekintetét. És ezen aligha segített, hogy – talán biztonságérzetének növelése végett – fegyverrel a kézben toppant a helyiségbe.

A „Jövő” cukrászda zsinórokkal díszített pamlagán ülve Andersnak ki kellett állítania egy kötelezvényt Rickard és Georg számára. A kötelezvény kamatmentes kölcsönről szólt, Anders mégis jóval gondterheltebb volt most, mint amikor annak idején jelzálogkölcsönt vett föl. Ami a visszafizetést illeti, aligha találhattak volna találóbb megfogalmazást, mint hogy „felszólításra”. Rickard kijelentette, neki csak akkor lesz szüksége a pénzre, ha Klas mégint hallat magáról, és újabb követeléssel áll elő.

Később, mikor nekiláttak a langyos kávénak és a cukormázas süteménynek, Máns otthagyta őket, és a piactéren át elindult a parasztbank felé. Elővette a hatezer-ötszázharminc koronáról szóló könyvecskét, és kitöltött egy ötezer koronás visszafizetési ívet. Ahogy a pénztárablaknál állt, valamiféle belső kényszert érzett, hogy mondjon valamit..

– A számla a feleségemé, de én is rendelkezhetem veié. Itt a bejegyzés.

Rámutatott a papírra. A pénztárosnő pillantásából azonban kiolvashatta, hogy megjegyzése teljesen fölösleges volt. Bántotta a dolog. Fogta a pénzt, s mialatt távozott, arra gondolt, hogy ezzel az erővel kivehette volna mindet, és a könyvet akár el is dobhatta volna. Evának úgysem mutathatja meg, és ki tudja, vissza tudja-e valaha is fizetni a kivett összeget. Egyelőre kilátástalannak látszott.

Ami megtörtént, megtörtént. Az anyai örökség húszezer koronáját Éva a házra és a birtokra költöttel. A maradékkal terveket szőtt, fontos és sürgős terveket. Ha megjelenik a mosógépügynök, befellegzett a Máns-be vetett bizalomnak. Eleinte persze a legkülönbözőbb dolgokra gondol majd, de aztán rájön, hogy mi történt. Álmában sem jutna eszébe, hogy Máns elgázolt valakit, az áldozatot cserbenhagyta, gyilkossági terveket szőtt, és elvette a pénzét. „Máns Westling – gondolta, és úgy szorongatta a műanyag tokba bújtatott könyvecskét, hogy a tenyere is beleizzadt –, ez mind te vagy.”

11

Október 16. szerda

Pelle Márd egyedül volt otthon. Nem volt saját pénze, és nem kellett semmilyen papírt aláírnia. Apja szerint nem lett volna értelme, ha velük megy a városba és a bankba. Sokkal több értelme persze annak sem volt, hogy otthon maradt. Igyekezett agyoncsapni valamivel az időt, míg a többiek visszatérnek, és ő elindulhat a Tranang-kunyhóhoz, hogy találkozzék velük. Ült az udvaron, és épp motorjának porlasztóját tisztította, amikor egy autó kanyarodott le az útról, és begördült Nybygget elé. Pellének kiszáradt a szája a látványtól, még köszönni $em volt ereje, amikor a két férfi kiszállt az autóból. – Jó napot! –mondta az idősebbik és előresietett. Társa egy lépés távolságból követte. Apró termetű, erőteljes fickó volt, átható, barátságos pillantással.

A másik, aki végig a háttérben maradt, magasabb volt és sovány. De barna szeme fürgén siklott végig mindenen, ami a látókörébe került.

– Itthon van Georg Márd?

– Nincs – felelte gyorsan Pelle – nincs itthon. A városba ment. Vadászik – tudniillik most van a jávorszarvas-vadászat. Talán csak nem arról van szó, hogy...

– Szóval vadászik a városban – mondta az idősebbik derűsen. – Ez valami egészen új dolog lehet.

Pellé végképp összezavarodott. Szörnyen sürgetőnek érezte, hogy pontos felvilágosítást adjon, és csak az utolsó pillanatban jutott eszébe apja határozott kívánsága, hogy senki sem szerezhet tudomást a városban tett látogatásról. Elsősorban Máns és Flod felesége nem tudhat róla. Talán nem is olyan nagy baj, hogy ezek ketten megtudták.

– Csak nem Pelle Márd-hoz van szerencsénk?

– De igen. Én vagyok. – Felegyenesedett, és beletörölte kezét egy darab rongyba.

– Hiszen ez nagyszerű. Tulajdonképpen önt kerestük.

– Engem? – Ahogy a szó végén fölvitte a hangsúlyt, hangjában némi aggodalom bujkált. Dühítő. A zömökebbik máris felfigyelt rá, és vigyorgott.

– A rendőrségtől vagyunk.

– Igen – szólt Pelle, és pillantása először az autóra tévedt, majd vissza a két férfira. – Rögtön gondoltam. Nyilván a vadászatról van szó? A vadászengedélyt és minden egyebet már egyszer bemutattuk. Ma délelőtt

ugyanis már jártak itt. A dolog tehát el van intézve.

„Ez megint elhamarkodott volt” – gondolta, és elhatározta, hogy inkább hallgat.

– Nem, mi a bűnügyi rendőrségtől jöttünk. A nevem Jonsson, a munkatársam, LundahI – mutatott a fiatalabbik, barátságtalanabb férfira..

– Bemehetnénk egy pillanatra?

– Persze, miért ne.

Hosszasan dörgölte kezét a ronggyal, végül elhajította, és belépett a házba. A két férfi követte.

– Tulajdonképpen miről van szó?

A nyomozókat látszólag inkább a berendezés érdekelte. LundahI szeme mint valami tovasuhanó madár siklott végig a plafonon és a falakon, Jonsson pedig pontosan a nappali falára akasztott jávorszarvas-trófea alatt állt meg.

– Nem is rossz! Talán éppen Georg Márd terítette le?

– Igen, a papa. Néhány évvel ezelőtt.

Jonsson olyan fesztelenül ereszkedett az egyik bőrfotelba, mintha máris a ház régi barátja volna, vagy legalábbis biztos benne, hogy rövidesen az lesz. Kurta lábait átvetette egymáson, és így szólt: – Arról a balesetről van szó, ami a múlt héten történt Rasbyfors pályaudvar közelében. Egy Svea Hellberg nevű asszonyt gázoltak el.

Pelle leült. Egyetlen mondát tolult volna az ajkára, amelyet szeretett volna beleordítani egyenesen ebbe a joviális arcba: „Nem én ültem a kormánynál!” De a magas LundahI még mindig hidegen és kíváncsian csillogó pillantása arra kényszerítette, hogy összeszedje magát. Nem tudta eldönteni, mi volna most a legtermészetesebb: ha hallgat, vagy ha beszél.

– Igen, hallottam róla.

– Mindjárt gondoltam – szólt Jonsson. – Épp elég szóbeszéd járja. Most azonban találtunk valamit. Csak épp szükségünk van – mint mindig – a lakosság segítségére.

Mindent összevetve, a helyzet nem tűnt túlzottan veszélyesnek. Jonsson figyelmét még mindig a falon lógó dámbika trófeája kötötte le.

– Tudniillik végre megtaláltuk az asszony táskáját.

– A táskáját?

Ez a szó úgy akaszkodott bele Pelle emlékezetébe, mint valami horog, de most nem volt ideje ujánagon-dolni.

– Igen, kézitáskával indult el, de a táskát nem találták meg. A rokonai, akiknél a városban volt, emlékeztek a táskára, és persze mi is tudtuk, hogy a táskának valahol lennie kell.

– No persze – mondta Pelle világos. Pedig az újságban nem volt róla szó.

Pelle, noha roppant kellemetlen volt számára a szituáció, csodálta Jonsson logikáját, aki most szinte ravaszkásan mosolygott rá;

– Valóban nem. Bizonyos fontos részleteket nem tanácsos és nem is szabad nyilvánosságra hozni.

Pelle értett a szóból. Ha a tettes példának okáért eltulajdonította a kézitáskát, bizonyára minél előbb szeretne megszabadulni tőle, ha az újságban olvas róla. Csakhogy nem erről volt szó. És Pelle tudta ezt.

– De most megtaláltuk – szólalt meg hirtelen Lundahl! Alighanem siettetni szerette volna a beszélgetést, és bár valahányszor Jonssonra nézett, arca jámbor és tiszteletteljes kifejezést öltött, most mégis volt bátorsága hozzá, hogy átvegye a szót.

– Igaz, hogy tulajdonképpen már hétfő délelőtt óta a rendőrség birtokában van, de csak ma reggel adták át a bűnügynek. Először ugyanis a talált tárgyak osztályára került, és mert nem volt benne cím, elfektették. Mígnem rájöttek végre, hogy ez az a táska, amelyet a bűnügyiek keresnek. A rokonok egyébként tanúsították, hogy a táska az asszonyé volt – tette még hozzá, mintha olvasott volna Pelle gondolataiban. – De, mint mondtam, csak ma reggel kaptuk meg, máskülönben már előbb hallattunk volna magunkról.

– Mint mondani szokás, Isten malmai lassan őrölnek. Ezúttal pedig néhány napon át úgyszólván üresen jártak.

Jonsson előszeretettel tréfálkozott, de Pellének egy arcizma sem rándult. Ő korántsem találta olyan humorosnak a történetet.

– És nekem mi közöm mindehhez? – kérdezte.

– Az ön apjának egyik sofőre adta le a táskát.

– Aha.

Majd záporozni kezdtek a tények, s valamennyi a táskára vonatkozott, melynek létezéséről Pelle már-már megfeledkezett. Még abban sem volt biztos, jól ért-e mindent.

– Szombat este vette magához. Abban a buszban találta, amelyet napközben vezetett.

– Leghátul, az egyik ülés alatt.

– Csak hétfőn délelőtt adta le a talált tárgyak osztályán, néhány sétabottal, kesztyűvel és egyéb ócskasággal együtt. Az emberek nagyon feledékenyek.

Pelle nyíltan belenézett Lundahl szemébe. „Bárcsak leülne, mint a másik” – gondolta.

– Akkor nyilván a buszban felejtette.

– Igen – vágta rá Jonsson –, kétségkívül. De nem szombaton, amikor ez a sofőr vezette a buszt.

– Mert akkor már halott volt – tette hozzá Lundahl, mintha attól tartana, hogy Pelle nem tudja követni.

– Akkor nyilván korábban hagyta ott.

– Csütörtök este előtt semmiképp. Mert akkor még nála volt. Erre tanúk vannak.

Jonsson is tudott csillogni, ha akart. Pellének sejtelme sem volt róla, hova akarnak kilyukadni, de úgy érezte magát, mint egy darabka fakéreg, amelyet elragadott a megállapítások és kérdések, áradata.

– A sofőröktől megtudtuk, hogy pénteken ön vezette azt a buszt. Így van?

– Igen, persze. Egész biztosan így van.

Tudta, hogy most kínosan pontosnak és óvatosnak kell lennie. Nem szabad tagadnia semmit, ami nyilvánvaló. Csakhogy ekkor megszólalt Lundahl, és szavai meglepetésszerűek voltak, akár egy tarkóütés.

– Ezt meg honnan tudja?

– Mit? – Pelle úgy érezte magát, mint aki menten megfullad. Lélegzetelállítóan gyorsan történt minden.

– Honnan tudja, hogy melyik buszról van szó? – kérdezte türelmesen Jonsson. – Hisz még meg sem mondtuk a sofőr nevét.

– Nem... nem tudom. Akkor talán mégsem én voltam.

Lundahl megmondta a busz számát.

– Azt én vezettem. Én jöttem a városból az utolsó busszal, és fél tizenegyre értem haza.

Szerette volna, ha ezt feltétlenül megjegyzik. Ez fontos volt.

– Akkor az asszony nem lehetett a buszon. Hiszen vonattal jött – mondta Lundahl.

– Csakugyan – szólt Pelle, – Nem volt a buszon.

– Akkor csak az a kérdés, hogy a táskát mikor felejtette ott.

A két nyomozó szemlátomást élvezte, hogy a fakéreg most egy ideig nyugodt vizeken ringatózhat. Csak nézték és vártak.

Jonsson fölemelte a karját a szék karfájáról, és a használat nyomán elsötétült bőrt, a karok lenyomatát őrző zsíros foltokat vizsgálgatta.

– Utazott önnel a nő?

– Nem! Vagyis nem tudnám megmondani, mikor.

– Valamikor csak ott kellett hagynia a táskát?

Pelle rendszerint jól emlékezetébe véste a busz utasait, legalábbis azokat, akik Rasby-ból mentek a városba. Most gyorsan sorolni kezdte őket.

– Az első járaton két férfi utazott a kocsiban. Meg Sjölin kereskedő felesége és leánya, és egyvalaki az otthonból, mármint az aggok házából. A nőnek is nyilván ott kellett volna fölszállnia. De ez csak az egyik öregasszony volt. A második járaton nem volt senki az otthonból. Erre emlékszem. A harmadikon...

– Igen, igen – vágott közbe Jonsson, és most az első ízben árult el némi türelmetlenséget. – Ennek már mi is utánanéztünk. Tehát a nő nem utazott a buszon?

– Nem, semmiképp. Velem nem.

Már kimondta, amikor megértette, milyen ostobaságot követett el. Jonsson egy fölöslegesnek tűnő mozdulattal hátrahajolt a székben, és miközben közömbösen jártatta tekintetét a trófeákon, megkérdezte: – És hogyan magyarázza, hogy a táska mégis a buszon volt?

– Akkor mégiscsak ott kellett lennie szólalt meg színtelen hangon Pelle. Talán még nem késő meggondolnia magát. – Lehet, hogy ott volt, csak én nem emlékszem. Többnyire emlékezni szoktam az utasokra, és ha jobban utánagondolok, talán mégis ott volt az egyik járaton. Előfordulhat, hogy... – Mintha Lundahl pillantásában már-már szánakozás csillant volna meg.

– Fölösleges. Nem kell, hogy emlékezzen. Bizonyított tény, hogy csütörtök este vonattal ment a városba, és a táska nála volt. És amikor pénteken este az utolsó vonattal hazaindult, még mindig nála volt, mert a jegyet megtalálták a táskában, mégpedig kezelve.

– Aztán meg hogy, hogy nem, ott maradt a buszban – szólt közbe Jonsson. – Mégpedig a 22.55-ös vonat megérkezése után.

– Voltaképpen ezt akartuk öntől megkérdezni – szólt Lundahl.

– Hogyhogy? Honnan tudjam? Én a buszt fél tizenegykor leállítottam.

– És utána már senki sem használta?

– Nem.

„Bárcsak itthon volna a papa. Majd észretérítené ő ezeket. Megkérdezné tőlük, hogy mi az ördögnek vitatkoznak itt vele a busz miatt. Megmondaná...”

– Tudja ezt valaki bizonyítani?

Szemlátomást kedvelték a „bizonyítani” szót. Pelle meg volt győződve róla, hogy Jonsson csak akkor iszik meg egy csésze kávét, ha előbb bizonyítják, hogy két kockacukor van benne. És Lundahl bizonyára nem iszik semmit, ha nem tekinti bizonyítottnak, hogy szomjas.

– Igen. Öten is. A papa vacsorát adott itt.

Fel kellett sorolnia a neveket. Ez eltartott egy ideig, mert Lundahl mindet fel akarta jegyezni. Úgyszintén a címeket. Máns Westing, Vinterrönningen, Erik Emilsson, erdészlak, Anders Flod, Gillermossen, Rickard Turesson, Rasby.

– És persze a papa.

– Igen, a papa – mondta Jonsson. – Más senki?

– Senki, csak Valborg. De ő elment, amikor én megjöttem! Egy összejövetelen vett részt a Kis Beth-El-ben.

„Köszönet érte Beth-El jóságos istenének” – gondolta magában.

– Valborg?

– Valborg Erixén, papa házvezetőnője.

– Vagy úgy – szólt Lundahl, és felírta a nevet.

– X-szel írja a nevét, ha már olyan pontosan tudni akarják.

– Mi mindig pontosak vagyunk – mondta joviálisan Jonsson. – Rendkívül pontosak. De most már nem tartjuk fel tovább. – Fölegyenesedett, és fogta az aktatáskáját. „Ilyen egyszerű az egész? – gondolta magában Pelle. – Csak ennyi lett volna? Mindaz öten bizonyíthatják, hogy a busz fél tizenegykor itt volt, és aznap nem használták többet. Ez csak elég! Vagy talán mégsem?”

– Talán még megmutatjuk önnek a táskát – szólt Jonsson. – Hátha felismeri.

Kinyitotta az; aktatáskáját, és elővett belőle egy kartondobozt. Mikor Pelle a nyitott dobozban meglátta a kézitáskát, azt hitte, ezzel el is van intézve a dolog. Nagyon is jól felismerte. De a nyomozók azt akarták, hogy alaposan vegye szemügyre. Jonsson kiemelte a dobozból, és megforgatta a kezében. Olcsó, barna műbőrből készült táska volt. A füle leszakadt, és a felhasadt anyag sértette a kezet. Pelle már akkor érezte ezt, amikor a táskát bevitte a buszba, és most, hogy a leszakadt fül ismét a kezében feküdt, tisztán emlékezett erre az érzésre, csak azt nem értette, hogyan tudhatott megfeledkezni róla. A többiek talán észre sem vették.

– Nem, sohasem láttam – mondta. – Talán mégsem volt ott a buszban.

– Mikor jön haza az apja? - kérdezte Jonsson.

– Hát ezt nehéz megmondani. Hisz tudja, szarvasvadászat van, és ilyenkor többnyire úton van. Akárcsak a többiek; akiknek felírták a nevét. Ők is vadászni mentek á papával.

– Akkor talán majd este jelentkezünk, ha már hazaértek.

– Nem hinném, hogy ma este hazajönnek. Az éjszakát ilyenkor rendszerint... valamelyik kunyhóban töltik.

Az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy nem szabad elárulnia, hogy a Tranang-kunyhóban alszanak.

– Mégis, hol?

– Azt én nem tudom. Mikor hol. Hisz annyi kunyhó van errefelé.

Elindultak. Pelle nézte a távolodó autót, és legalább annyiban elégedett volt magával, hogy a Tranang-kunyhó dolgában félrevezette őket. Arra már nem tudott volna felelni, hogy ennek mi értelme volt. Most, hogy megint egyedül maradt, szédülés kerülgette.

Este, útban a Tranang-kunyhó felé, félelem fogta el. Ahogy belépett, nem kis meglepetésére, mindenfelől csüggedt tekintetek fogadták. Erik Emilsson nem ment a többiekkel a városba, és még nem érkezett meg. Máns levetette magát ugyanarra a priccsre, amelyen hétfő este is feküdt, és nem mozdult. Áporodott, dohos szag terjengett a szobában, senki sem gyújtott be.

– Akartok valamit enni? – kérdezte Pelle. – Hoztam magammal valami csekélységet.

Kirámolt a hátizsákból, és előhúzta az újságot, amelyet útközben vett. a boltban. Azt tervezte, hogy először az újsággal kezdi, és csak fokozatosan tér rá a rendőrség látogatására.

– Olvastátok az újságot?

Máns Westling a falnak fordította a hátát, hogy lássa, mi történik.

– Nem. Miért, mi van benne?

Pelle átnyújtotta az újságot apjának, aki a kabátzsebéből előhúzta olvasószemüvegét. Pelle arra számított, hogy apja felolvassa majd a szóban forgó írást, de Georg, mikor a végére ért, szó nélkül Rickard elé lökte a helyi lapot. Összeráncolt homlokán egészen az orra tövéigikét mély barázda képződött. Visszahanyatlott a székbe, és úgy teleszívta magát levegővel, hogy Pelle azt hitte, menten szétreped rajta a nadrág.

– Az ördögbe is! – tört, ki belőle. – Mindig adódik valami, amit az ember nem is sejt.

Rickard száraz, zengő hangon olvasott: – Bebizonyosodott, hogy a szerencsétlenség áldozatává vált rasby-i lakos, Svea Hellbérg holttestét csak később vitték arra a helyre, Rasbyfors vasútállomás közelébe, ahol ráakadtak. „Olyan nyomokra bukkantunk, amelyek arra utalnak, hogy a baleset helye nem azonos a holttest felfedezésének helyével” – közölte a sajtó kérdésére Ivar Lundahl, a főfelügyelő első számú beosztottja. Megtalálták azt a kézitáskát, amelyet az áldozat a pályaudvarról menet magával vitt a kerékpárján, és amelyet mindeddig elveszettnek hittek. A rendőrség mindazonáltal koráinak tartja föltárni a lelet megtalálásának részletes körülményeit, de közli, hogy a nyomozás meghatározott irányban folytatódik.

– Hát igen – szólalt meg Rickard, miközben a lapot odatolta Anders Flodhoz most aztán újra átrágják az egész históriát, a nő megtalálásának körülményeit, meg minden egyebet, és nem kell hozzá sok, megint a lakossághoz fordulnak segítségért.

– Kézitáska?

Anders Flod a mutatóujjával végigfutott a sorokon, mintha neki személyesen is látnia kellene azt a szót.

– Miféle kézitáska?

– Talán ott feküdt mellette.

Pelle látta, amint., Máns fölkászálódik a, pricesről, Rickard pedig megkerüli az asztalt, hogy Anders válla fölött újból elolvassa a jegyzetet.

– Én semmilyen kézitáskát nem láttam.

– Én sem.

– Csak az a kérdés, hol találták meg – szólt Anders, és üres pillantással meredt az újságra. – Ha ott találták meg, ahol az eset történt, nem tehetünk sokat.

– Az ördögbe is – ismételte gépiesen Georg. – Hát kellett nekünk ez az egész? Egyáltalán miért kellett átcipelnünk a nipparboli útra?

A többiek hallgattak. Pelle úgy érezte, most rajta a sor. El akarta mondani, hogy a rendőrség járt a lakásban, és a nyomozók kikérdezték. Ami a kézitáskát illeti, meg akarta nyugtatni a többieket, hogy nem a krokr torpi úton, hanem a buszban feküdt. Csakhogy valóban megnyugtatás volna ez a számukra?

– A rendőrség – fogott hozzá, de apja olyan pillantást lövellt felé, hogy megnémult.

– Igen? – szólalt meg Máns, miközben lecsúszott a pricesről, és az asztalhoz lépett.

Pellének inába szállt a bátorsága. Eszébe jutott, mit mondott a rendőröknek, mit ismert el, és mit tagadott.

Apja bizonyára dühbe gurulna, ha kiderülne, hogyan packáztak vele. Most utólag úgy rémlett neki, hogy minden, amit mondott, kétes értékű, hamis és ostoba volt. Egész idő alatt egyetlen világos gondolatot nem volt képes megfogalmazni.

– A rendőrség korántsem tud olyan sokat – mondta sután. Egész egyszerűen inába szállt a bátorsága. Mindazt, amit elmondott, a rendőrség úgyis kiderítette volna. Most, hogy ez az öt név is ott szerepelt a listájukon, talán nem is jelentkeznek többször. Hiszen öten bizonyíthatják, hogy a busz fél tizenegykor leállt, és később senki nem használta. Öt megbízható férfi. Valamennyien becsületes, komoly és közismert rasby-i polgárok.

– Mi történt veled? – kérdezte Georg gyanakodva. – Csak nem jutott még valami a füledbe?

A kunyhó ajtaja kinyílt, és a bent ülők, akárha játékbabák volnának, egy ütemre fordították oda.a fejüket. Bodin lépett be. Pelle hálás volt a lélegzetvételnyi szünetért. „Nem mondtam el – gondolta. – Papa ezért még jól befűt nekem.”

– Nocsak, megint itt vagytok – köszönt Bodin. – Aztán sikerrel jártatok?

Nem szólt senki, és ez Bodint látszólag egyáltalán nem lepte meg. Beljebb lépett, fegyverét az ajtó melletti fogasra akasztotta.

– Csak nem az én puskám? – méltatlankodott Georg.

– Csak igen.

– Az ördögbe is, mit jelentsen ez?

Nehézkesen felkászálódott, és leakasztotta a fogasról a fegyvert. Aztán féltékeny mozdulatokkal vizsgálgatni kezdte. Bodin meg vigyorgott közben.

– Egyetlen lövést sem adtam le vele. Ma délután egyedül vágtam neki az erdőnek, de nem láttam az égvilágon semmit. Kár, mert igazán szívesen kipróbáltam volna ezt a drága játékszert.

Georg olyan képet vágott, mintha Bodin amiatt sajnálkozna, hogy nem volt alkalma kipróbálni a feleségét.

– Ez itt nem kőlcsöntárgy – mondta, és visszaakasztotta a puskát a fogasra. – Még akkor sem az, ha valaki veszi hozzá a fáradságot, és szól, mielőtt elviszi.

– Mit nem mondasz! – vágta rá Bodin közönyösen. –Talán holnap is kölcsönveszem egy időre. Az a szándékom, hogy ugyanilyent vásárolok magamnak. És hát az ember tudni szeretné, mit kap a pénzéért.

Bekötötte a hátizsákját, és magára húzta a lódenkabátot. Már azon is csodálkoztak, hogy legalább estére hazamegy. Egyikük sem lett volna meglepve, ha marad, ha továbbra is egy levegőt szív velük, és az őt körülvevő gyűlölet fojtogató közegében alszik.

– Mi újság a pénzzel? Nem volna ostobaság, ha rögvest elintéznénk.

– Holnap esedékes – mondta Georg kimérten. Nehézkesen vette a levegőt, keze még mindig a puskatuson matatott. Aztán megmarkolta a súlyos és szép ívű fát, és nem mozdult.

– Azt hittem, le akarjátok tudni a dolgot – mondta Bodin, és megvonta a vállát.

– Erik még nem jött meg.

– Hát akkor, ahogy megbeszéltük, várunk holnapig. De a négyórás vonattal elutazom. És utána már késő.

Pillantását végigfuttatta a társaságon. Tudta, hogy olyan falat állított elébük, amelyet képtelenek áttörni. Vajon egy pillanatra megsejtette volna, hogy egyféleképpen mégiscsak elbánhatnak vele? A félelem árnyéka suhant át az arcán. De ez nem volt több futó árnyéknál. Aztán megint magabiztosan, szétvetett lábakkal állt, s közben talán arra. gondolt, mi történik majd, ha ő elutazik.

A ti helyetekben óvakodnék Gustaf Ákermantól – szólalt meg némi kajánsággal a hangjában.

– Csakugyan? – gúnyolódott Máns, és egyenesen Bodin szemébe vigyorgott. – A te helyedben persze más a teendő. Inkább magadtól kellene óvakodnod. – Nem volt ez több, mint játék a szavakkal. Hisz nem voltak abban a helyzetben, hogy fenyegetőzzenek.

Bodinnak azonban a fejébe szállt a vér.

– Mérget vennék rá, hogy Gustaf el akarja előletek orozni a jávorszarvast – mondta ingerülten. – A kísértetbikát. Addig nem nyugszik, amíg meg nem szerzi, akár törvényes, akár törvénytelen úton.

Hallgattak. Bodin nyilván érezte maga körül a süket csöndet, és mint aki a következő pillanatban víz alá merül, úgy kezdett kiabálni: – És ti ölbe tett kézzel nézitek?

Jóllehet tudta, hogy minden további szó értelmetlen, csökönyösen folytatta. Szinte beteggé tette a tudat, hogy Gustaf leterítheti a gyilkos bikát, amely hatalmasabb, mint az, amelyiknek a trófeája Georgnál lóg a falon. – Elhalássza az orrotok elől, a zsivány vadorzó. Tudom, hogy megteszi. Magam is arra jártam ma délután, és találkoztam vele. Nála volt a Remington, és szemmel láthatóan nem volt az ínyére, hogy valaki megzavarta. A szó szoros értelmében lopva osont át az erdőn.

– Ne mondd – szólalt meg Máns –, és te mégis észrevetted?

Hűvös, kimért hangon beszélt. Fölállt az asztaltól, és odament Bodinhoz, miközben ugyanaz az üres kifejezés ült az arcán, mint akkor reggel az erdőben. De, Georg ott állt közte és a puskák között.

– Ha valóban észrevétlen akart volna maradni, akkor biztosan nem került volna a szemed elé. Világos? A zsivány vadorzó nem úgy járkál az erdőben, mint te.

– Rajtakaptam – makacskodott Bodin. – Meg is kérdeztem tőle, mit keres ott a puskával.

– És mit felelt?

Máns szavai fölöttébb derűsen csengtek.

– Mit-mit?... Persze .hogy szívta a fogát.

– Talán éppen azt kérdezte, hogy te mit keresel az erdőben az én puskámmal – szólt nyájasan Georg.

Bodin leakasztotta a fogasról saját dupla csövű puskáját, és alighanem örömmel töltötte el, hogy ismét a fegyver megbízható, jól kiegyensúlyozott terhét tartja a kezében.

– A holnapi viszontlátásra. Nekem ez lesz az utolsó napom, remélem hát, hogy kissé jobban szervezitek meg a vadászatot, mint ma.

Mindössze néhány perce, hogy becsukódott mögötte az ajtó, és lépteinek zaja elült a fenyő borította hegyoldal szikkadt talaján, amikor Erik Emilsson surrant be az ajtón.

– Hallottad Bodint?

– Hát persze. De jobbnak láttam, ha várok, míg elmegy.

Körülnézett a szoba szürkületi félhomályában. A petróleumlámpa nem világított. A kályha hideg volt.

– Mi van veletek? Mit gubbasztotok itt?

– Bent voltunk a városban, szereztünk pénzt – válaszolta Georg.

– Tudom. Annyira megkopasztottak talán, hogy egy falat sem megy le a torkodon?

Leguggolt a kályha mellé, és nyírfakéregből gyújtóst készített.

– Olvasd csak el az újságot, neked is elmegy az étvágyad – szólalt meg Anders Flod, aki egész idő alatt görnyedten ült az asztalnál, és vadászkésével a fát kapirgálta. A monoton neszezés mindenkit fárasztott, de senki nem tudta rászánni magát, hogy figyelmeztesse.

– Pelle, olvasd fel.

Pelle követte apja utasítását, és olyan tagoltan, hangsúlyozva olvasott, mintha az iskolapadban ülne.

– Kézitáska? – kérdezte Erik. – Látott valaki közületek kézitáskát?

Tagadólag intettek, csak Pelle nem felelt.

– Olvasd tovább!

„A rendőrség mindazonáltal korainak tartja föltárni a lelet megtalálásának részletes körülményeit, de közli, hogy a nyomozás meghatározott irányban folytatódik.”

Erik zajosan horkantott. Közben sikerült életre keltenie a tüzet, és ügyet sem vetett Pellére.

– Hát nem érted, lehet, hogy a táska ott feküdt a kroktorpi úton.

– Na és?

– A busz – hozta fel Pelle. – A nyomok.

– A héten sokat esett éjszakánként. A nyomok aligha látszanak már. És ha mégis, nem veszik észre, hacsak bele nem botlanak.

– Az újságban az áll, hogy a nyomozás meghatározott irányban folyik – hozta föl csüggedten Rickard. Szemlátomást annyira hatalmába kerítette a félelem, hogy saját hangján is alig tudott uralkodni. Csak most értették meg, miért volt egész idő alatt olyan szótlan.

– Meghatározott irány – szólt megvetően Erik. –. Ismerem én az ilyen meghatározott irányokat. Ez a Lundahl is megéri a pénzét. Amikor törvénytelen vadászatért, orvhorgászatért, meg az összes elképzelhető szép kis ügyecskékért rács mögé akartam juttatni az Árby-bandát, ez a Lundahl jó kis kalamajkát csinált nekem. Azt hitte, egész seregnyi bizonyítékot kotort össze ellenük. Amikor aztán odaálltak a bíróság elé, versenyt hazudtak, esküdöztek és fogadkoztak, kiállt mellettük mindenki, ott volt sógor, koma, még tán az ördög is velük cimborált, jajveszékeltek, hamisan esküdték, én meg mint a vád tanúja, – csak nevetségessé tettem magam. Az egyedüli, akit bekasztliztak, az öreg Lind volt. Patkányfogóval fogott fácánokat, és nem volt könnyű tisztára mosnia magát, mert tetten értem, és elkoboztam a patkányfogókat. Ettől persze még nyugodtan megesküdött, hogy amikor a fácánok berepültek, a csapdák a pincéjében hevertek.

A társaság némileg megkönnyebbült, hogy Erik ilyen hangon beszélt a rendőrségről. Különösen Pelle érzett megkönnyebbülést, mert fokozatosan megpróbálta szoktatni magát a gondolathoz, hogy Lundahl felügyelő is csak olyan, mint a többi ember, tökéletlen és esendő. Most újból úgy döntött, hogy nem szól a rendőrség látogatásáról. Nyilván úgysem lesz folytatása. Ha pedig mégis, valamennyien eskü alatt bizonyíthatják, hogy pénteken egész este otthon voltak, és a buszt senki sem vitte el. Az olyan tisztességes emberek szavának, amilyenek ők, ne adnának hitelt, amikor az esküdözések az Árby-banda kétes figuráit is kihúzták a csávából?

– A rendőrök – mondta Pelle egyenesen Erik hátának irányozva – meglehetősen korlátolt népség.

– Valóban.

Erik fölegyenesedett, és a nadrágszárába törölte kormos kezeit.

– Most pedig fölteszek egy kis kávét. Rickard, gyújtsd meg a lámpát. Vagy talán sötétben akartok kuksolni?

– Bodinnal úgysem tudunk zöld ágra vergődni – szólalt meg Georg. – Ezt csak tudod.

– Igen.

– És összeszedted a pénzt?

– Nem.

Rickard egész testében összerándult, és a petróleum kifolyt az asztalra. Megpróbálta feltörölni a kis patakot egy zsebkendővel, de nem figyelt arra, amit csinál, mert közben szünet nélkül Eriket bámulta.

– Mit jelentsen ez? Bodin holnapig vár, és nem tovább. Aztán följelent.

– Ezt már hallottam.

Erik részvétlen hanghordozása felbőszítette Rickar-dot.

 – Mi jut eszedbe! Anders kölcsönkért tőlem és Georgtól, és aláírt egy nyugtát. Többet nem tudok kölcsönadni. Neked mindenképp magadnak kell gondoskodnod róla, hogy meglegyen a pénz. Georg...

– Egyedül nem tudom fedezni az egész összeget – fejezte be a mondatot Georg. – Ez teljes képtelenség.

– Tehát? – szólt Erik. – Nekem nincs pénzem.

– És most mi a terved?

– Az az én dolgom.

– Nem.

Georg felállt, a szék megbillent és nekiütődött a falnak.

– Hogy meglapulj, és azt csináld, ami neked tetszik, arról most szó sem lehet. Még ha egész életedben ezt tetted is. Az ördögbe. Mindig csak lapítottál. De ezúttal, akár tetszik, akár nem, alkalmazkodni fogsz. Nagyon is jól megértem, hogy neked nem olyan nagy ügy, ha dutyiba kerülsz. Téged sohasem érdekelt különösképpen, hogy mit beszélnek rólad az emberek. Csakhogy ezúttal minket is magaddal rántanál a slamasztikába. Az ördögbe is, ezúttal kénytelen leszel alkalmazkodni hozzánk.

Rickard lopva odalépett Georg mögé, és fölemelte a széket. Georg elhessegette magától, mint valami bögölyt, kezével az asztalra támaszkodott, és merőn nézte Eriket.

– Csak szitkozódsz és fölényeskedsz – szólalt meg Erik, gyér mosollyal az ajkán. – Ezzel legföljebb Pellét tudod megfélemlíteni.

Csakhogy az ilyen apró tűszúrás nem tudta belefojtani a szót Georgba. Levegőt vett, és közben széles mozdulatot tett a kezével. A petróleumlámpa nagy csörömpöléssel leesett a földre, mindenfelé üvegszilánkok röpködtek. Erik nézte, ahogy a petróleum kis patakokban folydogál a lába körül: Georg olyan közel hajolt hozzá, hogy érezte arcán a leheletét.

– Megszerzed a pénzt, vagy nem?

– Ezt igazán nem kellett volna – intett fejével a lámpa felé Erik.

– Értetted, amit mondtam?

– Tökéletesen.

– Csináljatok, amit akartok – rimánkodott halkan Rickard –, csak egymásnak ne essetek. Próbáljatok végre lehiggadni.

– Én nyugodt vagyok – mondta Erik. – Hallgatlak titeket. Látom, hogy úgy féltek Bodintól, mint a tűztől. Csak éppen nincs pénzem.

– Nekem sem volt! – tört ki most Anders Flodból.

– És alá kellett írnom egy nyugtát.

– Nekem nincs kedvem hozzá.

– Hát mihez van kedved? – kérdezte a sarokból Máns. – Talán leszel olyan szíves, és elárulod nekünk.

– Hát nem értitek, hogy semmi értelme pénzt adni Bodinnak?- tette fel a kérdést Erik, s ez arra késztette Georgot, hogy nehézkesen visszazökkenjen a székébe.

– Csak azt érnénk el vele, hogy még többet követel.

– Georg, te igazán tudhatnád, mi a pénz és mi az üzlet! Legalább neked be kellene látnod!

– Efféle üzleteket nem szoktam csinálni.

– No persze, te egész életedben csak tiszta és becsületes üzleteket kötöttél – hangzott Erik már-már vidám hangja. Georg dühösen méregette.

– Ami engem illet, nem szoktam hozzá, hogy ilyen nagyságrendű pénzeket forgassak. De azt tanácsolom nektek, tartsátok meg. Ha azt akarjuk, hogy Bodin hallgasson, másra van szükségünk, nem pénzre.

– Mire? – kérdezte metsző hangon Máns. – Mire gondolsz?

– Majd holnap kiderül – mondta Erik. – Ne adjátok neki pénzt, majd meglátjuk, mit szól.

Máns most megint odalépett hozzájuk. Napbarnított arca olyan sápadt volt, hogy szinte piszkosszürke benyomást keltett.

– Tudom, mire gondolsz – szólt, és karon ragadta Eriket. – Az erdőben minden problémának egyetlen megoldása van. Számodra legalábbis. – Erik nem felelt, de követte Máns pillantását az ajtó mellett lógó puskák irányában.

– Úgy?

Ismér Máns szemébe nézett. Mintha éppenséggel mulattatta volna a másik feldúltsága.

– Márpedig azt nem fogod megtenni – mondta Máns – Egyikünk sem fogja megtenni.

– Úgy?

Tekintete végigsiklott a társaságon. Georg a fejét csóválta.

– Máns-nek igaza van. Rosszul sülhet el a dolog.

– Szörnyű história lehet belőle – hallatszott Rickard könyörgő hangja. – Hát nem érted? Ha a rendőrség...

– Ugyan, barátocskáim! Akkor hát fizessetek, az ördögbe is. Fizessetek, amíg csak belegebedtek.

– Fizess te is.

– Mondtam, hogy nincs pénzem! És nem is tudok szerezni!

Erik fölállt, és elkezdett föl-le járkálni, tempósan, fáradhatatlanul. Anders Flod a kávéval foglalatoskodott, Georg pedig ült, fejét a kezébe temetve, és hallgatott.

– És ráadásul itt kell ülnünk ebben a sötétben – szólalt meg panaszosan Rickard, és nekilátott, hogy összesöpörje az üvegszilánkokat.

12

Október 17. csütörtök

– Most jön! – Rickard a félelemtől olyan élesen hallott, akár egy róka, és a zajokra is éppolyan érzékenyen reagált. Az autó motorzúgását is elsőnek ő hallotta meg.

– Most mit fogsz mondani? Mit mondasz, ha megjön?

– Nyugodj meg – kérte Erik. – Az én dolgom, mit mondok.

Máns a kunyhó lépcsőjén ült, és nézte a többieket, akik egy kupacban álltak a fenyők alatt, és az erdei út felől érkező neszekre füleltek. Hallgattak, amíg a domboldal szikkadt földjén meg nem hallották Bodin közeledő lépteit.

– Éppenséggel nem kizárólag a te dolgod – szólalt meg Anders Flod, de nem nézett Erikre.

Erik nem felelt. Máns látta, ahogy kibiztosítja a puskáját, Óvatos, szinte észrevétlen mozdulat volt. Máns három lépéssel lent termett a lépcsőről, és szorosan odaállt mögé.

– Mit forralsz?

– Uramisten, olyanok vagytok, mint a vénasszonyok. Hagyj nekem békét.

Máns is kibiztosította fegyverét, mégpedig közvetlenül Erik szeme láttára.

– Tudom, mi jár az eszedben – mondta. – Ha Bodin jön, a puska majd szépen elsül – mi meg esküdjünk meg, hogy baleset volt.

Erik mozdulatlan és kifejezéstelen arccal meredt a semmibe.

– Csakhogy ezt nem fogod megtenni – mondta Máns.

– Úgy?

– Ha megteszed, lelőlek.

Ujja rezzenéstelenül, de a készenlét érzékenységével nyugodott a ravaszon.

– Gyerekség – szólt Erik, és halvány mosoly suhant át az arcán.

Közben szüntelenül fülelt, mint akinek szemlátomást nincs idege ilyesmivel törődni.

-         Nem fogod megtenni – ismételte Máns.

Hallotta saját éles hangját, és nem érdekelte, hogy a fenyőfák között már látta a közeledő Bodint.

– Komolyan beszélek! Lelőlek.

– Neked elhiszem – felelte Erik, de nem nézett rá. – Nagyon is elhiszem, hogy ilyen őrült vagy. A kérdés csupán az, hogy eltalálsz-e. Ahogy itt remegsz!

Bodin nyilván meghallotta az utolsó szavakat, mert néhány lépésnyire tőlük megállt.

– Mi történik itt? – kérdezte.

Pillantása ide-oda vándorolt az előtte állók arcán. A kimerítő kapaszkodó után nehezen szedte a levegőt,

– Máns-re megint rájött a szarvasláz – szólt Erik. – Megesik az ilyesmi.

– Indulunk?

Rickard megfogta Erik karját, de közben Máns-t is szemmel tartotta.

– Csütörtök van – mondta Bodin. – Vagyis elérkezett a fizetés napja...

Minden bizonnyal felfigyelt a közelében levő kibiztosított fegyverekre, mert alaposan végigmérte őket, egyiket a másik után. Georg volt az egyetlen, aki közönyösen viszonozta Bodin pillantását. . .

– Csak nem gondolod, hogy ennyi pénzt hordunk magunknál az erdőben? – mondta. – Az én pénzem otthon van.

– Akárhogy is, el kell intéznetek, mielőtt elutazom.

– Rendben van. De előbb talán lássuk, mit hoz a vadászszerencse.

Georg elindult a Tranangen felé, a többiek követnék. Máns szorosan ott haladt Erik nyomában.

Ezen a reggelen, amikor Stora Nybyggetben kiszálltak a kocsiból, Jonsson megint egy lépéssel Lundahl előtt ment. Futó pillantást vetett a szétszedett motorkerékpárra és a rongyra; amely még mindig ugyanott hevert, ahova Pelle hajította. Lundahl csöngetett. Az ajtó olyan gyorsan tárult fel előttük, hogy abból arra következtethettek, hogy a házban már akkor észrevették őket, mikor az autó lekanyarodott az országútról.

– Itthon van Georg vagy Per-Erik Márd?

Magas, szikár asszony nyitott ajtót. Fején főkötő,

kezei fehérek a liszttől. A nyitott ajtón át megcsapta őket a búzakenyér illata, és ez meglágyította Jonssont.

– Nem, nincsenek itthon.

– No persze, vadászni mentek.

– Igen.

Az asszony, mintha csak takarékoskodni akarna a hangokkal, elharapta a szóvégeket. A nyomozók bemutatkoztak, és kérték, engedje be őket.

– Éppen sütök – mondta Valborg. – Miről van szó?

– Akkor hát ön Erixen kisasszony, nemde? – szólt szelíden Jonsson, és azzal a fürgeséggel nyomult a búzakenyér illatába, amely csak rendőrök és házalók sajátja. Valborg visszavonult a konyhába, és elbarikádozta magát az asztalon sorakozó csillogó tésztahalmok mögé. De amikor a nyomozók a pályaudvar melletti balesetről kezdtek beszélni, felfigyelt.

– Mi közük nekik ehhez?

– Mi csupán a lakosság segítségét szeretnénk kérni – szólt derűsen Jonsson. – Máskülönben nem jutunk semmire.

Lehet, hogy a mondat célba talált, mindenesetre Valborgon nem látszott semmi.

– Aha.

És előfordulhat, hogy Per-Erik Márd látott valamit, amiről talán maga sem tudja, milyen fontos a számunkra.

 – Pelle?

A kérdésből hitetlenség csendült ki.

– Igen, ő vezette az utolsó buszt. Esetleg abban az időben is épp úton volt, úgy tizenegy, negyed tizenkettő körül:

Ezt tőle kell megkérdezniük.

– És ön, Erixén kisasszony, merre járt akkor?

– Én nem jártam arrafelé. Este elmentem Kis Beth-Elbe, és fél tizenkettőkor értem haza.

– És persze Per-Erik Márd akkor már itthon volt?

– Nem, nem volt itt. Egyikük sem volt itt. Márd vacsorát adott, de amikor hazaértem, nem volt itt senki.

– Aha.. és a busz?

– Természetesen a busz sem. Azzal mentek el, és tizenkettő után hallottam, ahogy megjöttek.

– A busszal?

– Igen. Hallottam, ahogy a busz begördül az udvarra. Épp aludni készültem.

– No és – szólalt meg hirtelen Lundahl, érezhetően visszafogva hangjának izgatottságát – meg is tudna esküdni erre, Erixen kisasszony?

– Megesküdni? Minek? Amit hallottam, hallottam. Egyébként meg jobb lesz, ha a továbbiakban őket magukat kérdezik.

– Meg is tesszük – mondta Lundahl. – Csakhogy ahhoz először meg kell találnunk őket.

– Azt hiszem, a Tranang-kunyhóban töltik az éjszakát – válaszolt Valborg, és gyors mozdulatokkal nekilátott a tésztagyúrásnak. – De hogy utána hova mennek, nehéz volna megmondani.

– Majd mi megkeressük őket. De valószínűleg még egyszer alkalmatlankodnunk kell Önnél, Erixen kisasszony.

– Kérem. De holnap mosok.

– Szombaton meg nyilván takarítani fog – szólt megértőn Jonsson.

– No igen, ami azt illeti.

Kihátráltak az ajtóhoz. Jonsson hajlongott.

– És vasárnap apró gyerekeket eszik – súgta Jonsson, mikor az ajtó becsukódott mögöttük.

– Emberevő létére mindenesetre készséges volt – mondta hálásan Lundahl.

Beülték az autóba, kiterítették a térképet, és indulás előtt alaposan áttanulmányozták.

Klas már egy órája ült a lőállásbán, és már nem fázott. A nap rásütött a mögötte levő hegyoldalra, és úgy föl melegítette a csöndes, tiszta, őszi levegőt, hogy szinte jóleső érzés volt a leshely mélyedésében ülni. „Erről a helyről még a hülyék is célba találnak” – gondolta magában. Régről emlékezett rá, hogy a Flymyran mocsarából kiindulva hosszú, keskeny szarvascsapás húzódik a hegy irányában. A csapást egy kérgétől megfosztott kettős ágú fenyőtörzs jelezte lent a mocsár tájékán. A törzset jávorszarvasok kaparták tisztára, és Bodin úgy látta, hogy a patanyomok még egész magasan is látszanak. Kuksolt a mélyedésben, és mivel jobb dolga nem akadt, ábrándozva képzelte maga elé, ahogy a hatalmas mocsári szarvasbika otthagyja nyomát a fa törzsén. Bárcsak meglátná, amint sebes ügetésben közeledik felé a mocsár nyúlványa felől. Egyszer csak a távolból meghallotta a vadat űző Sjunga ugatását, hirtelen megmerevedett, és feszülten figyelni kezdett. De eltelt egy negyedóra, és mert nem történt semmi, újból erőt vett rajta az ernyedtség. Elképzelte, ahogy valahonnan az erdőből egyszer csak kitör a szarvasbika. Végül már úgy rémlett előtte, mintha az erdőszélen, ahova ilézett, valami mozgást látna. De a látomás nem volt egyéb, csupán szélmozgatta, zuzmólepte fenyőgallyak, nyárfák szürkésfehér törzsei és kőszirtek, melyek, mint hatalmas agancsok meredeztek.

A magány és a meleg jót tett Bodinnak. De a jóleső unalmat bármely pillanatban megtörheti valami váratlan dolog. Nyugtalanság fészkelődött benne, nyugtalanság, melynek semmi köze sem volt a vadászathoz. „Még meglátom, sikerül-e valamit lőnöm, aztán megyek. Az lesz a legjobb, ha eltűnök innét” – gondolta. Eszébe ötlött a levél, amelyet írt, és amely e pillanatban kétes értékű életbiztosításnak tetszett. Tudta, hogy ezekben az emberekben, akiknek a nyakába varrta magát, van valami, ami fittyet hány az értelemnek: Tartott Eriktől és tartott Máns Westlingtől a levél ellenére is. Máns abból a fajtából való volt, amelyik eszeveszetten tombol, és ilyenkor a legnagyobb őrültségre is képes. Erik higgadtabb és alattomosabb. Egy szemvillanásnyi időre újból átsuhant rajta a levél és az ügyvéd képe. „Föl kellett volna hívnom – gondolta. – Föl kellett volna hívnom, hogy megkapta-e.” De elfojtotta és igyekezett gondosan kiirtani magából ezt a gondolatot, mert ha csak villanásnyi és tétova volt is, a rémület levegője lengte körül. Szerette volna elűzni magától a bénító kiszolgáltatottság érzését. Élvezni akarta a melegen tűző napot, az álmodozó várakozást s végül a lövés pillanatát. Aztán hazautazni, zsebében a pénzzel, poggyászában egy trófeával és néhány vadászélménnyel, amelyet majd mesélni lehet. Ez volt minden vágya.

„Mindenesetre, ami a pénzt illeti, szinte már a zsebemben érezhetem – gondolta. – Rickard meg intézze el a dolgot a többiekkel úgy, ahogy neki tetszik. Hogy becsapott! Amikor hozzájárult a nővérek örökrészének felosztásához, és nekem csak a maradékot hagyta, nagyon is jól tudta, mit tesz. Biztosan tudta, hogy az üzlet föl fog lendülni. Most leszámolunk.”

Fejében mintha egy malomkerék őrölné a szavakat. „Most leszámolunk.” Tudta, hogy ez már-már úgy hangzik, akár egy könyörgés, egy ima. Leszámolni, kiegyenlíteni a számlát. Hazautazni. Itthagyni végre az erdőt és ezeket az embereket, akik akaratuk ellenére hozták őt magukkal a szarvasvadászatra. Egy pillanatig úgy érezte, legjobb lenne felállni és visszamenni a kunyhóhoz. Nyomban elkérni tőlük a pénzt és hazamenni. Véget vetni annak, hogy mint valami fogoly ül ebben a hásadékbán, tarkójára tűz a nap, és mindenfelől ugrándozó állatok és emberek rémképeit idéző szürke, zöld és barna színek veszik körül. De a remény, hogy lőhet egy szarvast, itt marasztalta.

Fél tízkor lövést hallott. Mintha a hang Georg Mard irányából érkezett volna, és ez jókedvre derítette. Az erdőben kétségkívül szarvasok voltak. Néhány pillanat múlva felhangzott a jeladó lövés, és egy percre rá még egy. Bodin nem emlékezett pontosan, mit mondott Erik. Talán szarvasborjút lőttek, és a jeladás most azt jelenti, hogy többet nem szabad kilőniük. Ettől ugyan nem zavartatta magát. Ha meglát egy állatot, lőni fog.

A lövés hallatán Máns elindult a Tranangen felé, ahol Georg leshelye volt, de nem talált ott senkit.

Körülnézett és halkan kiáltott. Georg válasza közelről jött, az erdő felől, és Máns, miután átvágott a réten, néhány törpefenyő mögött Pelle társaságában megpillantotta Georgot. Hirtelen megcsapta a szarvas vérének átható szaga, és látta, ahogy Georg épp beletörli kését a szarvasborjú szőrébe. Máns megkötötte Sjungát, akit a kiterített vad szemlátomást nem érdekelt már, és mohón rohant volna tovább.

– Négy példányt hajtott fel amott lent – szólt Máns. – Különös, hogy épp erre a szánalmas dögre esett a választása.

– Bizonyára balszerencséje volt – vélekedett Georg.

Hurkot kötött egy kötél végére, és összefogta vele az állat egyik mellső és hátsó lábát. Ahogy a kötelet megfeszítette, az állat feje félrebillent, és a hátára fordított vad testéből hörgő hang tört elő.

– Engedd el – szólt Pelle, – Sjunga nyilván tudja, merre bujkálnak.

Máns eloldozta a kutyát, és Sjunga hangtalanul és szélsebesen eltűnt. Néhány perc múltán megjelent Erik Emilsson, és nem sokra rá Anders Flod is befutott.

– Ha elhagyjuk a lőállásokat, nem megyünk sokra mondta Erik.

– Te is eljöttél.

– Nem számít – szólalt meg George aki épp lovaglóülésbe helyezkedett az állat testén, hogy nekilásson a kizsigereléshez. – Úgyis beszélnünk kell a pénzről, amíg Bodin nincs itt.

– Kicsit meg kell tisztítanunk itt a terepet, hogy meg lehessen közelíteni lovas kocsival – mondta Erik.

Elővett a hátizsákjából egy fejszét, és behátrált a sűrű bozótosba.

– Anders, segíthetnél. El kell jutnunk a téli útig, máskülönben nem tudjuk elcipelni innen.

– Nem hallottad, mit mondott Georg?

– Dehogynem.

Máns segített Georgnak a kizsigerelésben, de időközönként Erikre pillantott, aki fejszéjével a legrövidebb úton igyekezett megtisztítani a terepet. Munkája nem csekély zajjal járt. Á gyors csapások nyomán hullott a fa, záporoztak a forgácsok.

– Most aztán jócskán benne vagyunk a pácban – fordult Georg Máns-hez. – Ez az önfejű alak nem hallgat a jó szóra.

– Mondott valamit?

– Csak hogy semmivel sem tartozik Bodinnak.

– Pszt! – suttogta Pelle. — Hallottátok?

Fülelni kezdtek, és meghallották Sjunga ugatását. Az éles, dühödt csaholás rövidesen abbamaradt? Aztán újból felhangzott, de most nyugati irányból. A hang gyakori helyváltoztatásról árulkodott, és Máns, aki jól ismerte a kutyát, azt vette ki belőle, hogy a vad, amelyet Sjunga felhajtott, gyorsabb volt nála, és ez ingerelte.

– Szaladj a leshelyre – indítványozta Georg. – Ha továbbra is így folytatjuk, nem lesz semmi ebből a vadászatból.

Máns éppen indulni akart, amikor a háta mögül felbukkant Rickard. Szemlátomást a Tranang-kunyhó felől jött, és alighanem fölöslegesen nagy kerülőt tett, miközben kereste őket.

– Emberek vannak odafönt – mondta elfúló hangon.

– Emberek?

– Igen. Kiabálnak. Egy autót is hallottam. Ezért mentem a kunyhóhoz.

Erik, kezében a fejszét lóbálva, odalépett hozzájuk. – Miféle emberek?

– Úgy rémlik, mintha az egyiket felismertem volna. Azt hiszem, megláttak. Úton vannak ide, annyi biztos.

– Elment az eszed? Miért nem kérdezted meg, hogy mit keresnek itt. Mégiscsak lehetetlen, hogy itt szaladgálnak, miközben mi vadászunk.

– Azt hiszem, a rendőrség – mondta Rickard, és nyelt egyet. Kabátzsebéből szétlapított cigarettásdobozt húzott elő, kikotort belőle egy szál cigarettát, és rágyújtott.

– A rendőrség?

– Hát, nem is tudom. De az egyiket fölismertem. Persze sejtelmem sincs, mit akarhatnak. Ügy gondoltam, jobb, ha szólok nektek.

– Úgy viselkedsz, mint valami vén mosónő – szólalt meg Georg. – Nyilván azt is észrevették, hogy elszaladtál!

Rickard leereszkedett a jávorszarvas mellé, a többiek meg kiléptek a fenyőfák mögül, és a Tranangenen át a kunyhó felé néztek. Nem sokkal később a hegy irányából tisztán kivehető hallózás hangja érkezett hozzájuk. De mert nem felelt senki, egy ideig csönd volt, aztán egyszer csak megjelent egy elegáns utcai ruhába öltözött férfi, és a réten át feléjük nézett. Aztán integetni kezdett, és valamit hátraszólt. Georg nehézkesen és kelletlenül fölemelte a karját, és visszaintett. Valamennyien szótlanul álltak, és a férfit nézték. Ekkor egy másik férfi lépett ki az erdőből, és társa nyomában megindult feléjük. Ügyetlenül és lassan mozogtak, minduntalan bele-belesüppédve a zsombékos talajba.

Mire odaértek, félcipőjük cuppogott a víztől, nadrágszáruk lucskosan lógott a lábukon.

– Nem is volt olyan könnyű ide eljutni – szólalt meg az idősebbik, és derűsen rábökött a cipőjére.

– Ráadásul nem is túlzottan tanácsos – mondta Georg. – Itt szarvasvadászat folyik. Ilyenkor kockázatos dolog az erdőben mászkálni.

– Némiképp sürget az idő – szólt a magasabbik, aki utolsónak érkezett. – A bűnügyi rendőrségtől vagyunk.

Körbejárták a társaságot, mindenkit külön üdvözöltek, mintha a járhatatlan rengeteg, közepén, csatakos, koszos ruhájuk ellenére illő fogadtatásra tartanának igényt.

– Lundahl – mondta a magasabb, és sorra kezet rázott velük. – Az erdész meg én már ismerjük egymást. És lám, Per-Erik Márd is itt van. Jó napot. Hát megint itt volnánk – szólt Jonsson.

Pelle rémült pillantást vetett az apjára, és kókadtan kezet fogott Jonssonnal. – Miről van szó? – kérdezte Erik élesen.

– A kroktorpi úton történt halálos kimenetelű balesetről – felelte Jonsson.

Egy darabig némán állták. Igyekeztek megemészteni a hallottakat.

– A kroktorpi úton? – szólalt még végül tétován Georg. – Nem tudunk róla semmit.

Csakhogy Lundahl nyomban félbeszakította: – Kezdetben azt hittük, hogy a pályaudvarra vezető úton történt. Tudniillik arról az asszonyról van szó, aki az aggok házában dolgozott. Svea Hellberg. Időközben kiderítettük, hogy a holttestet honnan vitték a nipparboli elágazáshoz. A kroktorpi út egyik pontján egész sor nyomot biztosítottunk, többek között a kerékpár hátsó lámpaburájának szilánkjait.

– Vagy úgy! – szólt Georg, és le nem vette volna a szemét Jonssonról, akit látszólag jobban érdekelt a jávorszarvas, mert körbejárta, és minden oldalról szemrevételezte. Lundahlból, aki a tetemet egy pillantásra sem méltatta, tovább áradt a szó: – Az eltűnt táskát, mint önök is tudják, a buszban találtuk meg.

A beállt csöndet Rickard szinte sivító bizonykodása szakította félbe: – Erről mi nem tudunk semmit!

– Nem tudnak?

Ránézett, Pellére, és mert a többiek is követték a tekintetét, most minden szem Pellén állapodott meg.

– Nem szóltam róla – vörösödött el Pelle. =- Tulajdonképpen azt hittem, sokat úgysem...

– Miről van szó?

Georg egy lépéssel közelebb lépett hozzá, de Pelle nem válaszolt. Helyette Lundahl volt az, aki száraz és érdektelen hangon belefogott a táska történetébe.

– Nyilván a buszban felejtette – mondta Georg. Lundahlnak néhány szó elég volt, hogy meggyőzze őket a dolog képtelenségéről. Erre, mint mondta, a Per-Erik Márdtól kapott felvilágosítások alapján jöttek rá, amikor tegnap Stora Nybyggetben jártak.

– Tegnap? Önök tegnap ott voltak?

Georg rámeredt Pellére, aki most félrehúzódott, és leült egy kőre. Mélységes szomorúság ült ki az arcára, és lassanként Georg is belátta; hogy ebben a helyzetbén nem sok értelme volna a rendreutasításnak. „Csak rá kell nézni” – gondolta.

– Egyetlen dolgot szeretnénk tisztázni – Jonsson egyszeriben otthagyta a szarvast, amelyet eddig mustrált, és hozzájuk lépett. – Mégpedig azt, hogy pénteken este fél tizenegy után Per-Erik Márd használta-e még a buszt?

– Nem használta. Gondolom, ezt ő is elmondta már önöknek- szólt Georg.

Ugyanakkor olyan pillantást küldött Pelle felé, mint aki egyáltalán nem biztos benne, mit is mondott. Ő azonban némán bólintott.

– Igen, ezt elmondta. Azt is mondta, hogy állítását az itt jelenlévők valamennyien bizonyítani tudják.

– Akkor hát önök is tudják, miként állnak a dolgok – mondta Georg.

Kezében a vadászkést szorongatva, masszívan, szétvetett lábakkal állt, és egyenesen a magas Lundahl szemébe nézett.

– Csakhogy ma reggel kerestük önöket otthon – mondta Lundahl és egy bizonyos Erixen kisasszonynyal beszéltünk. Nyilván a házvezetőnőjük.

– Úgy van.

– Erixen kisasszony hallotta, amint valamivel éjfél után önök megérkeztek a busszal.

– Mit akar ezzel? – szólt felháborodott hangon Rickard. – Hisz otthon sem volt. Mégiscsak képtelenség, hogy kijelent valamit, amikor pedig ő maga otthon sem volt.

– Erixén kisasszony egy bizonyos Kis Beth-Elben volt, ha jól értesültem róla – szólt Lundahl. – Fél tizenkettőkor ért haza, és önöket nem találta otthon. Röviddel éjfél után hallotta, amint a busz befutott, és aztán az egész társaság bement a házba.

Georg hideg, kék szemei Lundahlt bűvölték, a fejében kavargó borús gondolatok mély redőket vontak homlokára. Jonsson, aki még mindig a kör szélén téblábolt, egyszer csak mozdulatlanná dermedt.

– Maga itt?

Gustaf Ákerman állt mögöttük puskával a vállán.

Senki sem tudta volna megmondani, mióta állt ott előrenyújtott nyakkal, bajusza csücskét rágcsálva.

– Nyilván rohannia kellett, hogy ideérjen.

Gustaf nem felelt, és ez szemlátomást bosszantotta Jonssont, mert Georghoz fordult, és ingerülten mondta: – Térkép után elmentünk egy Gökkállan nevű tanyára és ott találtuk ezt az embert, De nem tudta sem azt, hogy hol van a Tranang-kunyhó, sem azt, hogy hol lehetnek önök.

– Mi van, Máns? – kérdezte Gustaf, ügyet sem vetve Jonssonra.

Máns nem tudott felelni. Bár öt-hat méternyi távolság volt köztük, mégis szinte a bőrén érezte Gustaf nyugtalanságát.

– Ő persze idetalált – mondta Jonsson. – Úgy látszik, mégsem olyan nehéz.

– Kicsi Máns...

Jonsson szélsebesen Máns-hez fordult.

– Ő is ott volt? Ott volt a buszban?

Máns a fejét rázta.

– Tartsd a szád, Máns – szólt rá hevesen Erik.

Jonsson épp szólásra nyitotta a száját, amikor a távolból lövés dördült.

– Van még önökkel valaki?

– Igen – felelte vontatottan Georg.

– De a buszban csak önök hatan voltak? Bodin nem volt ott?

– Nem tudom, mire gondol – mondta Georg. – Isten a tanúm, képtelen vagyok kiokosodni magukon.

– Ma reggel tudakozódtunk egy kissé – mondta Jonsson. – Jártunk Rasby-ban is, és megtudtuk, hogy a Bodin nővérek bátyja ugyanazzal a vonattal érkezett péntek este, mint Hellbergné. Önök nyilván a kroktorpi úton mentek érte, ha jól tudom. Értesültem róla, hogy megígérték neki, hogy érte mennek, akkor történhetett a dolog.

– Micsoda?

– A baleset.

– Mit beszél itt összevissza? – nyújtogatta a nyakát Georg.

– Hogy a baleset a kroktorpi úton történt. A busz a kanyarban érte utol a nőt és nekiment. Önök meg elcipelték a helyről az asszonyt és elszeleltek.

Georg a többiekhez fordult, de azok egy szót sem szóltak. Látszott rajta, hogy zavarban van, mint aki nem talál több kibúvót.

 – Micsoda mértéktelen vádaskodások ezek? – mondta. – Mi itt hatan valamennyien kezeskedünk érte, hogy a busz a garázsban állt. Fogalmam sincs, mi ütött Valborgba. Majd beszélek a fejével.

– Nemcsak Valborgról van szó – mondta Jonsson. – Sok minden szól önök ellen. Szeretnénk beszélni Klas Bodinnal. Hisz ő meg tudja mondani, hogy érte mentek-e a vonathoz, vagy sem.

Máns a jelzőlövést várta. De abból az irányból, amerre Bodin volt, csak egy tompa durranás hallatszott, más semmi. Aztán hirtelen meghallotta Sjunga hangját.

– A táskán megtaláltuk Per-Erik Márd ujjlenyomatát – mondta Lundahl. – Azonosítottuk.

– Hisz megfogtam a táskát.

Pelle gyors mozdulattal fölegyenesedett, és szorosan a nyomozók mellé lépett.

– Tegnap – tette hozzá. – Akkor fogtam meg a táskát, amikor tegnap megmutatták! Ennyi az egész!

– No igen, tegnap – hagyta rá Jonsson. – Tudjuk. Ez segített bennünket abban, hogy az eredetileg talált ujjlenyomatokat azonosítsuk az önével. Egész sor ujjlenyomatot találtunk. Magáét az asszonyét, aztán a sofőrét, aki a táskát megtalálta. És végül az önét, amelyek szintén ott voltak elejétől fogva.

– Tőrbe csaltak – mondta Pelle olyan arckifejezéssel, mint akit pofon ütöttek. – Tőrbe csaltak azzal a táskával.

Alig egy kilométernyi távolságból Sjunga szűnni nem akaró, rekedt ugatása hallatszott. Máns gyanította, hogy a hang körülbelül Bodin lőállása felől jön. Csak az volt a kérdés, elhibázta-e Bodin a lövést, vagy csak igyekszik lőtávolba kerülni a Sjunga által fölhajtott jávorszarvashoz. A jellegzetes ugatás, ahogy a kutya feltartóztatja a vadat, szüntelenül ott visszhangzott tudatának határán, Pelle Márd-ot és a nyomozókat hallgatni teljességgel vigasztalan volt. Pelle arcát eltorzította a félelem.

– Vagyis tény, hogy a szóban forgó táska ilyen vagy olyan körülmények között, már volt az ön kezében – mondta Jonsson, – Nem ártana, ha megtudnánk egy s mást ezekről a körülményekről.

– És szeretnénk beszélni Bodinnaí is – nézett körül Lundahl. – Ide tudják hívni?

– Lesen van – felelte Georg. – Ő lőtt az előbb.

– Legjobb lesz, ha idehívják.

Erik fogta a puskáját, eltávolodott néhány méternyire, aztán gyors egymásutánban leadott két lövést. Miközben lőtt, Pellét nézte.

– Erre a jelre idejön? – kérdezte Jonsson. – Nem lenne jobb, ha érte mennénk?

– Mehetek – szólt Máns. – Amúgy is vissza kell hívnom Sjungát a leshelyről. Amint látom, a vadászat véget ért.

– Megyünk valamennyien – mondta Jonsson.

Tétován és szótlanul követték Máns-t és a két civilruhás nyomozót. Csupán Pelle állt mozdulatlanul a szarvasboijú teteme mellett, és hirtelen utánuk kiáltott : – Nem én vezettem!

Jonsson megfordult.

– Mit mond?

– Azt mondja, hogy nem ő vezette a buszt, amikor a baléset történt – felelte Máns. – A táska és minden egyéb dacára nem ő volt. Én voltam. – Nem a rendőröket nézte, hanem Gustafot. Látta, amint a szemében ülő zavarodottság csakhamar átadta helyét a fájdalomnak, amelyet ő okozott neki. De mintha nem is lett volna újdonság a számára, amit mondott.

– Legjobb lesz, ha megtudjuk, hogyan, történt.

– Ezt önöknek kell megtudniuk. Ami engem illet, először vissza akarom hívni a kutyát és megkeresni Bodínt.

Máns cikcakkban vezette a társaságot az erdőn át arra a helyre, ahonnan Sjunga szűnni nem akaró, rekedt ugatása visszhangzott végig a hegyoldalon. Anélkül, hogy tudatában lett volna, kezében a kibiztosított fegyverrel mindig széllel szemben haladt. Szokás szerint nesztelenül és elővigyázatosan lépkedett, ám a mögötte libasorban haladók jókora zajt ütöttek. Pelle leszakadva sietett utánuk.

E pillanatban Máns csupán valami megkönnyebbülést érzett. Egyszersmind kissé szégyellte magát, szégyellte Pelle kibúvóit, Georg csökönyösségét. Georg úgy viselkedett, mint az őrhelyéhez ragaszkodó kutya. A kézitáska, a tanúvallomások és Máns beismerése ellenére bizonyára még jó ideig tagadni fog.

Máns azon igyekezett, hogy valamivel a lápvidék fölött, a Flymyran nyúlványai mentén száraz lábbal vezesse el a nyomozókat a hegyre. Nem haladtak valami óvatosan. Ágak reccsentek, nehéz léptek dagasztották a zsombékos talajt. A fiatalabb nyomozó olykor, ha túl mélyre süppedt áz ingoványbán, elkáromkodta magát. A többiek is ott jártak a nyomukban, és Máns hallotta Rickard felháborodott hangját, ahogy Georggal beszél, de a szavakat nem értette. Fönt a leshelyén, a zajok és a hangos beszéd ellenére, nem mozdult semmi. Már olyan közel voltak, hogy Máns, egyedül, a megszokott körülmények között, bizonyára kúszva lopódzott volna tovább. Az ugatás megtévesztette. Mintha a hang közvetlenül Bodin leállásának közeléből érkezne, onnan, ahol röviddel ezelőtt a lövés dörrent. Miért nem lő újra? És ha Bodin célt tévesztett és elárulta magát, miért marad a szarvas mégis a közelben, és miért tűri el Sjunga ugatását?

– Várjon – súgta oda Lundahlnak, aki a sarkában volt. – A kutya a völgyben felhajtott egy jávorszarvast. Szeretném becserkészni.

– Most nincs idő szarva svad ászaira – ellenkezett Lundahl.

Igaza volt, és Máns maga is különösnek találta, hogy Sjunga ugatásának hallatán ugyanaz a meghitt és bizsergetŐ feszültség vett erőt rajta, mint máskor. A nyomozók persze aligha tehettek ellene, hogy Máns széles ívben a széllel szemben vezesse a csapatot, s így a völgyet megkerülve jussanak el a hegyhez. Most intett, hogy álljanak meg.

Az erdőt betöltötte a lélekharang zengése. A hegyoldal, mintha súlyos pörölycsapások érnék, konokul és lankadatlanul visszhangzott az ugatástól.

– Hol van?

– Ott, annál a kettős ágú fenyőnél, ott kellett, hogy megállítsa. Ha lenéznek, láthatják. Ott, ahol a borókabokrokon megcsillan a fény. Ott állította meg. Ott van.

– Nem a szarvas! – szólt izgatottan Lundahl. – Hol van Bodin?

– Ott kellene ülnie a lesen. Nyilván elment.

A két nyomozó megkerülte Máns-t, és. elindult a hasadék felé.

– Állj! – kiáltott rájuk Máns, és utánuk rohant.

– Ha Bodin még ott van, pontosan beleszaladnak a puskájába. Állj!

Sjunga nyilván meghallotta a hangját. A lélekharang egyszeriben elhallgatott.

– Bodin! – kiabált Máns. – Ott vagy?

Semmi válasz. A többiek egy kupacban álltak följebb a hegyoldalon, és merőn nézték a borókaligetet. A rendőrök, kissé ijedt ábrázattal visszahátráltak. Szemlátomást arra vártak, hogy a sűrű fenyvesből, nem tudni, honnan, bármelyik pillanatban eldördülhet egy lövés. A bozótból egyszer csak Sjunga vágtatott elő, és Máns lába elé vetette magát. Szűkölt, forgolódott, és még mielőtt Máns megköthette volna, ismét eltűnt.

– Mi van ezzel a kutyával? – kérdezte Jonsson. – Mi az ördögöt akar?

– Nem tudom – felelt Máns. – Nem szokott így viselkedni. Önszántából sohasem tágítana a szarvas mellől.

Most újra rákezdett. Az ugatás szinte dörömbölt a hegyoldalon. A lélekharang most, hogy Sjunga összeköttetési teremtett Mánsszel, csak még áthatóbban, még aggodalmasabban szólt. Máns, sutba dobva minden óvatosságot, kétszer a levegőbe lőtt, és még egyszer szólította Bodint. Aztán, hogy nem felelt senki, elkezdett rohanni lefelé, és a völgyhasadékon átvágva bevetette magát a borókaligetbe. Lundahl szorosan a nyomában loholt.

Ahogy odaértek, Sjunga rekedt, izgatott hörgéssel megint a földre vetette magát. Máns elhessegette, és néhány lépéssel beljebb lépett. Bodin ott feküdt a földön, hanyatt vágta a szétrobbanó fegyver. A felismerhetetlenségig szétroncsolt arc és kéz. Máns hátrált néhány lépést, és belebotlott Lundahlba.

– Mi történt?

– Láthatja.

A többiek futva érkeztek a cserjésbe. Máns meggörnyedt, arcát a kezébe temette. Teste tiltakozott a látvány ellen. Hallotta a laza talajon cuppogó lépteket és Lundahl kiáltását: – Baleset történt! Súlyos baleset történt!

13

Október 17. csütörtök Október 18. péntek

Lassan kioldalogtak a bozótból, ahol a bozontos borókacserjék, mintha katonák lennének, feszes vigyázzban állták körül a hullát.

– Nem takarhatnánk le valamivel? – kérlelte őket Pelle.

– Nem kell odanéznie! – mondta nyersen Jonsson. Ő maga is sápadt volt és elgyötört. – Mutassák meg Lundahlnak az autóhoz vezető utat.

Lundahl elindult, hogy értesítse a városi rendőrséget, hordágyat kérjen, amellyel a holttestet kivihetik az útig, és egy kocsit, amely elszállítja. Pelle hálásan ment előtte.

– A többiek maradjanak itt.

Jonsson leült egy kőre, és megtörölte a homlokát. A finom szövésű zsebkendő idegenül fehérlett a kezében.

– Először ezt a dolgot kell tisztáznunk. A busz-ügyre majd később visszatérünk. Szegény ember. Az efféle balesetek nem túl gyakoriak.

Bodinra gondolt. A történtek szemlátomást mély benyomást tettek rá. Aztán hirtelen fölnézett, és ahogy megszólalt, érezni lehetett, hogy őt magát is meglepte és váratlanul érte ez a gondolat: – Bodin tudott a busz-ügyről?

Georg azonnal válaszolt, Máns szerint túlságosan is gyorsan: – Nem, nem tudott.semmiről. Azt persze tudta, hogy érte akartunk menni, de nem érkeztünk meg az állomásra. Mást nem tudott.

Erik közbeszólt. Láthatóan azon buzgólkodott, hogy a lehető legalaposabban rekonstruálja a baleset előzményeit.

– Bodin fél kilenc óta egyedül ült a leshelyen. A lövést maga is hallotta, akkor már itt volt., Úgy látszik, valami nem volt rendjén a puskájával. Hiszen amikor lőtt, felrobbant a kezében.

Máns csak Bodint látta maga előtt, és félig kába állapotban konstatálta, hogy halott és szinte felismerhetetlen. Igyekezett megnyugtatni Sjungát. A lövést követően, amely a kutya számára teljességgel érthetetlen módon végződött, szinte magánkívül volt a rémülettől. Máns-nek eddig eszébe sem jutott azon gondolkodni, miként történhetett a dolog. De amikor Erik magyarázatát hallotta, egyszeriben képtelen volt megérteni, miért ül Jonsson ilyen fáradtan és látszatra nyugodtan, és miért hallgatja, ahogy a többiek sorra előadják teóriájukat, hogy mi történhetett a puskával. „Sejtenie kell, hogy gyilkosság történt – gondolta magában Máns. – Hisz ő maga kérdezte, tudott-e Bodin a busz-ügyről.” Így aztán a gyilkosság motívuma, már ami őket illeti, éppoly nyilvánvaló és szembetűnő, akár az a rozsdabarna folt a füvön, ahol Bodin feküdt.

Máns megvárta, amíg Erik befejezi, aztán félrevonta. Mindannyian tudták, hogy a várakozás, amíg megérkeznek Lundahl emberei, alighanem hosszúra nyúlik, ezért szótlanul leültek a borókacserje tövébe, ki-ki a hátizsákja és a puskája mellé. Erik dühös volt, de azért követte Máns-t, aki karon fogva a hegy lába felé húzta. Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas magyarázkodásra, a hogyan és a mint kifejtésére.''

– Mit csináltál tegnap délután? – kérdezte Máns köntörfalazás nélkül. – Amikor mi a városban voltunk. Egyedül te maradtál itt.

Erik alighanem megértette, mire céloz Máns, ám különösképpen nem érdekelte, inkább csak mulattatta a dolog.

– Túl izgatott vagy – felelte. – Egész délután otthon voltam, amit Inga-Stina is tanúsíthat akár neked, akár a rendőrségnek. Bodin magamagát röpítette a levegőbe a duplacsövűjével.

– És milyen jókor – mondta Máns. – Nem, Erik, nem hiszek neked.

– Szerintem meg éppenséggel nem olyan jókor. Így is, úgy is benne vagyunk a pácban.

– Ha valamit ügyködtél azzal a puskával...

– Azt hiszed, olyan ostoba vagyok, hogy robbanótöltetet teszek a fegyverébe?

– Csakis te lehettél – mondta konokul Máns. – Tegnap, amikor mi a városban voltunk.

– Délután otthon voltam. Ki sem tettem a lábam a házból.

Máns szemlátomást egy szavát sem hitte.

– Baleset volt. Képtelen vagy felfogni? Még csak a közelében sem volt senki.

– A rendőrség nem fogja beérni ezzel.

– Kénytelen lesz.

Erik sarkon fordult, és faképnél hagyta. Máns-nek az volt az érzése, hogy Jonsson figyeli őket. Nem szólt egy szót sem, de nyilvánvalóan gyanakodott. Egy szál magában ült, őrködött Bodin hullája meg a felrobbant puska mellett, nehogy bárkinek alkalma legyen rá, hogy a vizsgálat előtt bármihez hozzáérjen. „Teljes mértékben tisztában van vele, hogyan viselkedtünk péntek este a szerencsétlenül járt asszonnyal” – gondolta Máns, de a jelen helyzetben ennek nem volt jelentősége. Hazudoztak, csaltak, megpróbáltak elszökni, csakhogy ez nem sikerült nekik. De ahhoz képest, ami itt történt, mindez jelentéktelen volt. Itt gyilkosság történt. Meg volt győződve róla, hogy gyilkosság történt, és hogy ezt nem fogják megúszni. Valaki közülük tudja, hogyan történt. Valaki közülük saját belátása szerint cselekedett, és azt hitte, jót tesz velük. De őket is magával fogja rántani. Máns olyannyira meg volt győződve az események ilyetén alakulásáról, hogy szinte rosszullét kerülgette, és komoly erőfeszítésébe került nyugodtan ülni. A várakozás egy örökkévalóságnak-tűnt a számára. Elképzelte, ahogy Pelle és Lundahl keresztültrappolnak az erdőn, át a Tranangenen, fel a kunyhóhoz. Aztán lecammognak az útra, és beszállnak a kocsiba. Igyekezett kevesebb időt számítani, mint amennyire valójában szükségük lehetett, hogy visszaérjenek a többiekkel, akiket telefonon hívnak a városból. Csakhogy mire végre lépteket és hangokat hallott, a túlságosan szűkre szabott határidő már jó néhányszor lejárt.

Három egyenruhás rendőr jött egy hordággyal meg szerszámtáskával. Lundahl időközben csizmát húzott, így könnyebben járt. Pelle, aki még mindig az utat mutatta, sápadt volt, és be nem állt a szája.

Miközben a rendőrök Bodin holttestével foglalatoskodtak, Máns kissé távolabb tőlük leült, és hátat fordított nekik. Hangosan, hétköznapi hangon beszéltek, nem árultak el semmi megilletődöttséget. „Persze, már felkészültek a látványra – gondolta Máns. Nemcsak egyszerűen belebotlottak, ahogyan mi.” Határozott benyomást keltettek, és Máns rájött, hogy elsősórban a puska érdekli őket. Megpróbálták összerakni, és Máns tudta, hogy ha sorban megvizsgálják az egyes darabokat, csakhamar rájönnek, mi okozta a robbanást. Ez elkerülhetetlen. „Akármit tett is a gyilkos a puskába, meg fogják találni – gondolta. Még ha a szélrózsa minden irányába szétszóródott is.” Féktelen gyűlöletet érzett az iránt az ember iránt, aki elkövette ezt az otromba és ízléstelen gyilkosságot, ezt a gyilkosságot, amelyre elkerülhetetlenül fényt fognak deríteni. Csak Erik lehetett. Hazudott, amikor azt mondta, hogy otthon volt.

A letakart hordágyat két rendőr vitte ki a völgyteknőből. Erik Emilsson ment elöl, hogy mutassa a legrövidebb és legjobb utat. A többiek néma, hosszú sorban követték. Csak lassan haladtak, és néhányszor fel kellett váltani a hordágyvivőket. Máns nem vállalkozott a feladatra.

Amikor kiértek az útra, a rendőrök mindenkit hazaküldtek. Ez meglepte Máns-t, aki úgy képzelte, hogy a leleplezés és a letartóztatás gyors, katasztrofális egymásutánban követik majd egymást. Alapos megfontolás után azonban kezdte belátni, hogy tévedett. Fogta a biciklijét, és a többiekhez egy szót sem szólva, közvetlenül a rendőrautó nyomába szegődött. Elsőként akart megérkezni az erdészházhoz.

Erik új háztartási alkalmazottja épp a ruhát teregette az udvaron, és Máns legelőször is megkérte, hogy telefonálhasson.

– Csak nem történt valami? Nagyon feldúltnak látszik, Westling úr.

Máns nem felelt, bement a házba, és felhívta Évát.

– Légy szíves, várj meg – mondta. – Rögtön megyek. Szeretnék megbeszélni veled valamit. Ne menj sehová.

– De hát mi van?

– Mindjárt megyek. Ne menj el hazulról!

Meg kell akadályoznia, hogy őelőtte bárki is beszéljen Evával.

De most mindenekelőtt Erik dolgában kellett bizonyosságot szereznie. Inga-Stina, hasához szorítva a ruhaszárító csipeszek dobozát, döbbenten állt az udvaron. Göndör, fekete hajú, kissé termetes szépség volt, aki immár jó két hónapja csinálta a felfordulást Erik háztartásában.

– Két rendőrautó ment el a ház előtt – mondta. – Csak nem történt valami baleset?

– De történt. Klas Bodin puskája felrobbant.

– Uramisten! Meghalt?

– Igen. De most szeretnék kérdezni valamit. Sietek.

– Na ki vele!

– Mit csinált Emilsson tegnap délután?

Látszott, ahogy a nő átmenetileg szünetelő agytevékenysége most egyszerre újból beindult.

– Mi köze ennek a balesethez?

– Hagyjuk most a balesetet. Az csak az imént történt. De mit csinált Emilsson tegnap?

– Itthon volt.

Szemlátomást szerette volna tudni, mi az, ami ilyen sietős és fontos Máns-nek, de hiába.

– A hajtóvadászatról egyenesen hazajött — mondta. – Fél tizenegy lehetett.

– Tudom. Fél tizenegy tájt váltunk el tőle. És aztán?

– Aztán itthon, maradt. Egyébként tőle is megkérdezheti. Nem hinném, hogy örülni fog, ha megtudja, hogy én...

– Szarok rá. Most én kérdezek.

– Itthon volt, és többnyire a díványon feküdt. Amúgy meg rohadt egy hangulatban volt.

Nekifogott, hogy föllógassa a lepedőket, és látszott rajta, hogy dühös. Mint aki épp felmondási terveket forgat magában.

– Meg is esküszöl erre?

– Miért ne? Csak feküdt a szobájában a díványon, és mondhatom, harapós kedvében volt. Megmoccanni sem volt hajlandó, és ha kérdeztem, nem felelt. Erre megesküszöm. Amikor aztán látta, hogy maguk elhajtanak a ház előtt, máris indulni akart a Tranang-kunyhóhoz. Egyszeriben sietős lett neki, azt kívánta, hogy nyomban rakjam meg az élelmiszeres dobozt, holott erről korábban egy mukkot sem szólt. No de, így van ez mindig,

– Mikor volt ez?

– Fél hat körül.

– Stimmel.

– Mi stimmel, ha szabad kérdeznem?

– Nem rád tartozik – mondta Máns, és felpattant a biciklire.

– Ezt elmondom Emilssonnak – kiáltott utána a nő.

– Csak mondd!

Inga-Stina, kezében hatalmas, nedves lepedőt szorongatva, zavarodottan és mérgesen állt, és addig nézett Máns után, amíg csak el nem tűnt a kanyarban. Máns meggyőzetett, de meg nem nyugtattatott. A dolog tehát korántsem olyan egyértelmű, mint gondolta. De hogy baleset lett volna – nem, ezt most sem hitte. A balesetek nem szoktak ilyen jókor jönni. Vagy épp ilyen rosszkor. Legelőször is el akart mondani Evának mindent, hogy legyenek túl rajta mielőtt még a rendőrség újból megjelenik. De most elbizonytalanodott, és úgy döntött, hogy ami Bodint és Bodin egész szerepét illeti az ügyben, hallgatni fog. Amúgy is bőven lesz mit mondania.

Éva a konyhában várt rá. Ölébe ejtett kézzel, idegenszerű, várakoáásteli pillantással ült a konyhaasztal mellett.

– Két rendőrautó ment el a ház előtt – mondta.

– Baleset történt.

Elmesélte, hogy Klas Bodin a hegy lábánál állt lesben, és rálőtt egy jávorszarvasra, amelyet Sjunga hajtott föl.

– Fölrobbant a kezében a puska. A helyszínen meghalt.

– Mi lehetett az oka?

– Nem tudjuk. Természetesen rendőri vizsgálat indul az ügyben.

– Rendőri?

Kissé fölegyenesedett ültőhelyéből, mintha csak az asztal túlvégén próbálna rábukkanni a rejtély nyitjára. Máns egyszeriben megértette, hogy Eva a körülötte lejátszódó eseményekből többet sejtett, mintsem hitte volna.

– A baleseteket mindig rendőri vizsgálat követi – felelte tompán, és szórakozottan bólintott. Csakhogy a neheze még hátra volt. Ahogy ott ült, és kellő alkalomra várva a szavakat ízlelgette magában, Albinsson cap-latott át az előszobán. Eva szokása szerint egy pillantást vetett a csizmájára, és a hatás nem is maradt el. Mielőtt belépett a konyhába, Albinsson kibújt a csizmájából. Ha Eva történetesen nem tartózkodott a konyhában, amikor Albinsson bejött ebédelni vagy kávézni, egyenesen keresztültrappolt a rongyszőnyegen, és fekete nyomokat hagyott maga után. Ha Eva bent volt, szemével mágikus vonalat húzott a folyosó küszöbére, és a csizmás lábak nem tudtak átlépni rajta.

– Itt az ideje a kávénak, vagy mi – mondta, és kalapját letette a padra.

– Albinsson órája a gyomrában van – mondta Éva.

– Bizony ám, és pontosan jár.

Még sohasem fordult elő, hogy egy perccel is lekéste volna az étkezéseket, „És egy ilyennel kell majd kínlódnia – gondolta magában Máns. – Albinsson lesz a ház ura.”

– Beszélnem kell veled.

– Igen?

– Hozd be a kávét az irodába.

A kávéba mártott sütemény Albinsson kezében a csésze és a szája közt félúton megállt. Döbbenten és csalódottan nézett utánuk. Feje fölött a felirat: Otthonod éke a családi béke – Máns anyjának kézimunkája. Neki is megvolt a maga Albinssonja.

– Bizonyára emlékszel még, amikor péntek este Stora Nybyggetbe akartam menni, és Rickard telefonált. – kezdte Máns, és becsukta maga mögött az iroda ajtaját. – Azt mondta, hogy Klas Bodin késik, és az utolsó vonattal jön. Ülj le!

Eva, ölében egyensúlyozva a kávéscsészét, vonakodva helyezkedett el az íróasztal előtt álló széken. Máns a lehető legpontosabban elmondott mindent, ami péntek este történt. Mégis olyan érzése volt, mint aki túlságosan kapkod. Mint aki mihamarabb a dolog végére akar érni. Befejezni, hogy végre a másik is szóhoz jusson.

De Eva nem mondott semmit. A csészét szótlanul az asztalra tette. Á kávé kilöttyent, és foltot ejtett a horgolt terítőn. Ahogy ott ült, kezébe temetett arccal, Máns-nek úgy rémlett, mintha valahogy összement volna. Csak ült mozdulatlanul, és Máns nem láthatta az arcát. Ezek voltak a legnehezebb pillanatok. Máns tudta, akármi jön is ezután, rosszabb már nem lehet.

Tétova kopogtatás után Albinsson feje jelent meg az ajtórésben.

– Bedöglött a motor, képtelen vagyok beindítani, a fűrészt – mondta. – Lehet, hogy kiégett egy biztosíték.

„Vajon mennyit töprenghetett, míg ilyen kiváló ürügyet talált rá, hogy benyithasson?” – morfondírozott magában Máns.

– Intézd el magad, és hagyj minket békében.

– Vegyél süteményt, és igyál még egy csésze kávét – tette hozzá gépiesen Éva, mikor Albinsson becsukta az ajtót. Réveteg tekintettel nézett maga elé.

– Bodin tudott erről?

Különös, hogy ez volt az első kérdése. Máns egy pillanatig vágyat érzett, hogy mindent kipakoljon. Nem ártana, ha Éva megtudná, hogyan zsarolta őket Bodin, és hogy ők, félelmükben és gyűlöletükben, miféle ter-veket szöyögettek. De aztán mégis másként határozott. Ez már túl sdk lett volna. Képtelenség egyhuzamban kiadni mindent. Megrázta a fejét.

– De a rendőrség tud róla.

Ez a közlés szemlátomást nem tett különösebb hatást Évára.

– Amikor Bodin szerencsétlenül járt, már ott voltak. A baleset ügyében akartak kihallgatni.

– Számíthattál rá – szólt Eva.

– Nem! Azt hittem, elintéződik a dolog. Csak azért mentem bele, mert azt hittem, egyedül így kerülhetem el...

– Micsodát?

– Hogy egy időre egyedül maradj.

– Mennyi időre?

– Azt nem tudom. Végtére is én vezettem! Ezért is rettegtem annyira a következményektől. Hogy te nem fogsz egyedül boldogulni. Eriknek támadt az az ötlete, hogy vigyük a nipparboli útra.

Máns azon kapta magát, hogy mosakszik. Noha mindent pontosan úgy mondott el, ahogyan történt, mégis azt olvasta ki Eva szeméből, hogy szavai kibúvókat és mentségeket rejtenek magukban.

– Jobb lett volna, ha neked magadnak jut eszedbe valami.

Máns megrökönyödött. Eva arca szinte megkeményedett a dühtől.

– Vagy nyomban fel kellett volna hívnod a rendőrséget és vállalnod, ami történt, vagy pedig azt kellett volna vállalnod, amibe azután belementél.

– Így is, úgy is vállalnom kell – mondta, és közben érezte, ahogy Éva dühe rá is átragad. Vezekelni akart és bűnbocsánatot nyerni, nem pedig meggyaláztatni.

– És nekem is.

Éva bőgni kezdett. Máns tehetetlen volt. A sírás megközelíthetetlen, lélekemésztő dolog, túl kell esni rajta. Mire abbahagyta, Éva megenyhült.

– Ezt aztán jól megcsináltad – szólalt meg végül. – Olyan vagy, mint egy gyerek.

Máns nem így képzelte a bocsánatot, de kénytelen volt beérni ezzel. Most még inkább megbizonyosodott róla, hogy hallgatnia kell Bodinról és minden vele kapcsolatos szörnyűségről. Máskülönben túllépné a határt, amelyet Éva jámbor lelke, még képes elviselni, és előhívná belőle azt a keménységet, amely mindent összezúz.

– Nos, akkor a rendőrség csakhamar itt lesz – mondta Éva, és fölemelkedett a székről.

– Nyilván be kell mennem a városba kihallgatásra.

– És azután?

Máns nem tudott felelni erre. Éva fogta a csészéket a kihűlt kávéval, és Máns nemsokára mosogatás zaját hallotta a konyhából. Göran és Hasse megérkezett az iskolából, és bizonyára fülükbe jutott már a baleset híre, mert Máns több olyan szövegfoszlányt hallott beszűrődni az irodába, amely még neki is új volt, pedig ő ott volt a szerencsétlenség színhelyén. Még mindig ugyanúgy ült, ahogy az előbb, és képtelen volt bármire rászánni magát. A felemásság rémülete gyötörte. Hol a szerencse kegyeltjének érezte magát, hol meg gyilkosnak. Kívánta is, meg nem is, ami történt: Bodin halálát. Vagy talán éppoly kifürkészhetetlen véletlen volt ez is, mint a véletlenek általában, és épp akkor kellett bekövetkeznie a csapásnak, amikor már értelmetlen és hiábavaló volt.

– Az efféle balesetek, sajnos, korántsem szokatlanok – mondta Lundahl, amikor Máns, napokkal később, ott ült vele szemben az irodájában. Bodinra terelődött a szó, Máns-t péntekre rendelték be kihallgatásra, pontosan egy héttel a kroktorpi úton történt baleset után. Érezhető volt, hogy Lundahl elégedett önmagával és a munkájával, amely egy hét leforgása alatt eredményre vezetett. Ami a puska felrobbanását és Bodin halálát illeti, a nyomozás néhány óra alatt meghozta az eredményt. Kézenfekvő ügy volt. Lundahlnak minden oka megvolt az elégedettségre, és az a tárgyilagos, baráti'hangnem, amelyet Máns-szel szemben használt, már-már könnyednek hatott.

– Aki zárt hüvelyű golyóval ügyeskedik, és úgy teszi vadászatra alkalmassá, hogy lereszeli a palástvéget, kockázatot vállal – fejtegette.

Máns egészen elképedt, hogy milyen ostoba is volt. Hisz mindezt ő is tudta, csak épp túlságosan zaklatott volt, hogysem levonja ezt a pofonegyszerű végkövetkeztetést. Gyilkosságot akart kreálni egy esztelen balesetből, amelyet Lundahl néhány száraz szóval a helyére tudott tenni.

– A zárt hüvelyű töltény ugyanis, szemben a szokásos félhüvelyövel, hátul nyitott – folytatta a magyarázatot Lundahl, és ceruzájával felvázolta egy töltény kicsinyített sémáját. – Ha a palást végéből lereszelnek, az egész hüvely bennszorulhat, és mintegy kifújja magából az ólommagot. Aztán a csőben a súrlódástól egész egyszerűen felrobban. Ez persze önmagában még nem szerencsétlenség, de a következő lövés már életveszélyes. Ha a hüvely beszorult a csőbe, szétrobbanthatja az egész fegyvert. De hát ezt nyilván ön is tudja.

Máns bólintött.

– Az ilyesmi nem játék – tette hozzá Lundahl. – Ostobaság belekontárkodni.

– Bodin meglehetősen fukar volt – mondta Máns. – Szerette volna felhasználni ezeket a töltényeket, jóllehet, ez tulajdonképpen törvényellenes.

– Ezt azért nem mondanám. Ha a hegyét lecsiszolja, teljes mértékben törvényes. Csakhogy ezúttal balul sült el.

– Ön tehát tudja, hogy ez volt a baleset oka?

Máns kitért Lundahl pillantása elől, figyelmét látszólag teljes mértékben lekötötte az itatóspapírra rajzolt ábra.

– Megvizsgáltuk a fegyvert mondta Lundahl. – A baleset oka egyértelmű. De azt hiszem, önnek, mint régi lövésznek és vadásznak, figyelmeztetnie kellett volna őt erre.

– Talán igen. De Bodin mindig a maga feje után ment.

Több szó nem esett a dologról. Ez a szerencsétlenség csekélység volt a kroktorpi úton történt halálos kimenetelű balesethez képest. A nyomozás során Máns betekintést nyert több olyan térképvázlatba, amelyek a nipparboli utat és a kroktorpi utat ábrázolták idő- és útiránymegjelölésekkel. Máns előtt lassanként világos lett, a halál beálltáig negyvenöt perc telt el. Maga az összeütközés csak pillanatokig tartott, de ezután következett az az eseménysor, amelynek felderítésére a rendőrség a legtöbb időt fordította. Annak a bizonyos péntek estének minden egyes perce érdekelte őket, egészen addig a pillanatig, amikor a busz befutott Stora Nybygget parkolóhelyére.

Több mint egy fél év telt el, mire a járásbíróság elé kerültek, hogy számot adjanak ama október éji negyvenöt percről. A tárgyalás meleg májusi napra esett. Hol voltak már ekkor a lehullott levelektől csúszós, sötét októberi utak. Máns végighallgatta a tényállás ismertetését, maga előtt látta a nyilakkal, keresztekkel és időpontokkal teleirt térképeket. Nem érezte magát azonosnak azzal a Westlinggel, akiről az ügyész beszélt. Aminthogy azzal sem, akinek védelmében ügyvédje negyven nyomasztó percig szónokolt. Evát nézte, aki azonban feszülten figyelt; és csak akkor tekintett rá, amikor Máns a kérdésekre felelt, és már nem fordulhatott hátra, hogy megkeresse a tekintetét.

A járásbíróság a tárgyalás során rekonstruálta a tényállást. A vádlottak megerősítették korábbi vallomásukat. A vád tehát helyénvalónak bizonyult. A bíróság, melynek tagjai kimerültnek látszottak, és hol kibámultak az ablakon, hol meg az asztalon heverő ceruzákkal játszadoztak, úgy vélekedett, hogy a közlekedés rendjét sértő magatartás kizárólagos oka a busz volánjánál ülő Máns Westling gondatlanságában keresendő. A gondatlanság mindazonáltal nem tekinthető súlyosnak. Egyébiránt a bíróság helyt ad az ügyész vádindítványának.

A bíró ivott egy pohár vizet. Fehér gallérján szürke csík rajzolódott ki a hőségben. – A büntetés mértékének megállapításában a járásbíróság véleménye szerint figyelembe kell venni, hogy egyrészt Per-Erik Mard függőségi viszonyban állt Georg Márd-dal, és hogy másrészt a bűntett fedezésében Erik Emilsson volt a hangadó. A bíró most leeresztette a hangját. Aztán ismét feljebb vitte, és mutatóujját végighúzva a nyakán, észrevétlenül meglazította gallérját.

– A járásbíróság a büntetőtörvénykönyv 4. fejezetének 1. § és 2. §-a, 14. fejezetének 9. §-a valamint a Közlekedési Jogszabálygyűjtemény 1. §-ának 1. bekezdése, 4. §-ának 1. bekezdése és 5. §-ának 1. bekezdése alapján, halált okozó gondatlan veszélyeztetésért, ittas vezetésért, valamint az áldozat cserbenhagyásáért Máns Westlinget hathónapi börtönbüntetésre; a büntetőtörvénykönyv 4. fejezetének 1. és 2. §-á, 3. fejezetének 3. §-a és 10. fejezetének 10. §-a, valamint a Közlekedési Jogszabálygyűjtemény 4. §-ának 1. bekezdése alapján, ittas vezetésben való bűnsegédi részességért, valamint a tettes fedezéséért Per-Erik Márd-ot négyhavi börtön-büntetésre ítéli. A Büntető Törvénykönyv 4. fejezetének 1. és 2. §-a, 3. fejezetének 4. §-a és 10. fejezetének 10. §-a, valamint a Közlekedési Jogszabálygyűjtemény 4. §-ának 1. bekezdése alapján a tettes fedezéséért négyhavi börtönbüntetésre ítéli Georg Márd-ot. A Büntető Törvénykönyv 10. fejezetének 10. §-a alapiján a tettes fedezéséért kéthavi börtönbüntetésre ítéli Rickard Turessont, és ugyancsak kéthavi börtönbüntetésre ítéli a Büntető Törvénykönyv 10. fejezetének 10. §-a alapján, a tettes fedezéséért Anders Flodot.

A bíróság egyetlen nőtagja összefonta maga előtt húsos karjait, és Máns-t figyelte. Gondolatai talán épp az ebéd körül forogtak – hisz jócskán benn jártak már a délutánban –, és nyilván olyasmin töprengett, vajon feltette-e valaki főni a krumplit.

– Stellán Wulter ügyvédet, Máns Westling védelme fejében, ötszáz korona állami térítés illeti meg; fenti összeget Máns Westling a kincstárnak visszaszolgáltatni tartozik. A bíróság kötelezi továbbá Máns Westlinget a boncolási költségek megtérítésére. Ennek fejében Máns Westling százhetven koronát tartozik a kincstárba befizetni.

A bíró elerőtlenedő hangja tovább küszködött az aktacsomóval. Ismét félbe kellett szakítania a beszédet, hogy igyon a langymeleg vízből. Aztán ahogy a hangja megkönnyebbülten új erőre kapott, már érződött rajta, hogy lassan a végére ér.

– A nyilvánosság törvénytiszteletére való tekintettel a járásbíróság úgy döntött, hogy a büntetések próbaidőre történő felfüggesztésére nem kerülhet sor –mondta és összecsukta az iratokat.

14

Nyár derekára járt, amikor a rákövetkező évben Máns hazatért. Vinterrönningen körül borjak tülekedtek, a kakukk megszállottabban kiáltozott, mint valaha. Csakhamar felállítják az első szénaszárítókat, és a kakukk elnémul. Pompás, sötét színekben virágzott a nyár, s a világos éjszakák, melyek a hazatérés előtti utolsó hetekben a honvággyal együtt oly gyötrelmessé tették számára az alvást, lassanként beleszürkültek az őszi félhomályba. Máns olyan elfoglalt volt a nyár hátralévő hónapjaiban, hogy nem vette észre, mennyire egyedül maradtak. Eva lesoványodott, és a kemény vonások, melyeket rendszerint a fáradtság rajzolt ki arcán, mintha soha többé nem akarnának eltűnni onnan.

– Eszem valamit, és alszom egy csöppet – mondta. És bár munka akadt bőven, a dolgok rendben mentek, Eva győzte erővel, hála Gustaf Ákermannak. Eva elmesélte, hogy Gustaf minden reggel megjelent kerékpárján, és dolgozott, pedig munkájáért nem kapott mást, csak puszta ellátást. Albinsson is megtett mindent, ami tőle telt. Gustaf kétszer olyan idős volt, mint Albinsson, de keze alatt kétszer olyan gyorsan égett a munka.

– Ennek ellenére mintha mégis megvénült volna. – mondta Éva. – Albinssonnal együtt gürcölt, de közben unatkozott nélküled.

Georg Márd eladta Nybyggetet és eltűnt. Ő nem kért hathavi halasztást a büntetés letöltésére, ahogyan Máns tette. A tavaszelőn Eva azt hallotta, hogy valahol Smáland vidékén él, és ismét elindult a felemelkedés útján. Az emberek egy cementgyárról beszéltek, de a dolgok további alakulásáról nem érkeztek hírek. Minthogy Georg amúgy sem szándékozott visszatérni, feltehetően nem viselte túlzottan a szívén, hogy hírt adjon magáról. Azon a bizonyos őszön, mint valami mozdíthatatlan fal, körülölelte őket a szóbeszéd. Erik Emilssonról senki nem hallott. Egyszer azt mondta Anders Flodnak, hogy Norrbóttenba akar költözni.

– Ügy mondják, arrafelé minden négyzetkilométerre egy ember jut – tűnődött Ánders. – Úgyhogy épp elég mozgástere lesz.

Mikor Rickardot vád alá helyezték, a Bodin nővéreken olyan heveny erkölcsi bénultság vett erőt, hogy sem kárhoztatásra, sem megbocsátásra nem voltak képesek. Az esperes igyekezett segíteni nekik szorongásuk feloldásában, de a jól értesült Anders Flod megtudta, hogy végül is levélben kapcsolatba léptek Rickarddal, aki egy stockholmi irodában talált magának állást. Fanny elutazott hozzá, és megállapította, hogy korántsem megy olyan jól a dolga, ahogy megszokta. – Visszajön – diadalmaskodott Anders. – A szerelem győzedelmeskedik, erről biztosíthatlak benneteket. Beszélhet az esperes, amit csak akar.

Anders szintén halasztást kért, és csak a télen volt távol. Végtére is az a két hónap nem olyan hosszú, hogy finn oldalbordája ne tudná ellátni ezalatt a birtokot. Hisz erős volt, akár egy igásló, és egyébként is . szorgos teremtés hírében állt. Hát még ahogy most nekilátott a dolognak. A legidősebb gillermosseni mezei egérkék persze olykor lógtak az iskolából. Egy szeles márciusi napon, bejelentés nélkül és szinte betegen a honvágytól, egyenest a busztól jövet, betoppant Anders. A finn asszony épp a tűzhelynél állt, és szemlátomást megörült férjének. Anders első kérdése természetesen az volt, hogy megy a sora. – Megyeget, csak a kályha ne füstölt volna olyan átkozottul egész télen át.

Anders megjelenése Eva és Máns számára is sokat jelentett, mert a pletyka még mindig áthatolhatatlan fallal vette őket körül, s kirekesztvén a közösségből, közelebb hozta őket egymáshoz. Máns azt tervezte, hogy amennyiben Eva úgy kívánná, hajlandó lesz elköltözni. Erről azonban sohasem esett köztük szó. Vinterrönningen amúgy is csupán az egyik irányból érintkezett a faluval és az emberekkel, a másik oldalon ott volt az erdő.

Amikor csak szabaddá tudta tenni magát, Máns – puskával, vagy anélkül – kiment az erdőbe. Eva kezdetben kissé értetlenül szemlélte ezeket az utakat. A jávorszarvas-vadászat hete olyan emlék volt a számára, amely feltépte a sebeket, és az utólagos elmélkedés napvilágára hozta mindazt, amit pedig legszívesebben feledett, és tudata legmélyére ásott volna.

– Te és a puskád – mondta olyan hangon, mintha csak valami játékszerről beszélne. – Gondolj arra, hogy járt Klas Bodin.

Máns-nek pontosan ez járt az eszében. Akárhogy összecsaptak feje fölött az elvégzendő munka hullámai, ettől a gondolattól egy pillanatra sem tudott szabadulni. Ha az erdőben járt, oda is elkísérte. És az erőszakos útitársból hiába ligyekezett szófogadó csatlóst nevelni. Nyugtalansága csak nem hagyott alább.

Az ősz szokatlanul későn és enyhe napokkal köszöntött be. Akár a fagy leheletétől érintetlen nyár, úgy ékelődött október napjai közé a szarvasvadászat hete. Az alkony homályában nap nap után Gustaf botorkált be Gökkállanból. Lelkesebb volt, mint valaha. Saját szemével látta, hogy a Flymyran szarvasbikája megint itt van. Három éve már, hogy először látta. Egész szeptemberben figyelemmel kísérte mozgását, és tudta, hogy az üzekedés ideje csakhamar véget ér, az állat megnyugszik, és újból ott legelészik majd a Spjuten és a nagy mocsár vidékén. Csak hogy láthassa, hosszú, hűvös szeptemberi éjszakákon át lapult és fülelt áz üzekedőhely árkaiban, és szitkozódott, amiért nem hozta magával a Remingtonját. De most elérkezett az idő. Akár egy állami nyugdíjat élvező, törvénytisztelő polgár is szabadon vadászhatott rá.

Gustaf megértette, hogy Máns, elsősorban Eva miatt, határozatlan. Ő maga azonban lázban égett. Éppenséggel ez a bika volt az, amely nem hagyta nyugodni, és ezt nem is tagadta. Hiszen ez lett volna az utolsó zsákmánya.

– Lassan megvénülök. Először is a szemeim. Még egy év, és nem leszek jó semmire.

– Eridj csak – mondta Eva, Máns pedig az est hátralevő részében kitisztította és beolajozta fegyverét, és Eva szeme láttára száraz rongyokat húzgált át a drága játékszeren.

Az első napon teljesítették kötelességüket, lőttek egy szarvast, melynek húsa a mészárszéken 170 kilót nyomott. Gustaf csaknem bosszús volt, hisz ő csak a vezérbikára spekulált. Minden egyéb mellékes volt.

– Alighanem olyan vén már, hogy élvezhetetlen – mondta Máns. – Meglátod, ha elcsíped, olyan lesz az íze, akár egy öreg kalocsninak.

Csakhogy Gustaf nem húsra vadászott. Egy négylábon járó álmot kergetett, márpedig az álmokat nem a vadhús súlya szerint mérik, s nem kerül rájuk a hatósági húsellenőr pecsétje,.

A vadászat harmadik napján Gustaf már szürkület előtt ébren volt. Máns hallottá, ahogy a kályha nyílásában kotorászik, és még félálomban volt, amikor megcsapta a kávé illata.

– Hát te nem fáradtál el tegnap? – kérdezte.

Hosszú kilométereken át caplattak, és Máns még érezte lábaiban a fáradtságot.

– A baj csak az, hogy Sjunga alighanem kikészült – szólt Gustaf, és szemügyre vette az ágyon kuporgó kutyát. Sjunga nem akarta felnyitni szemét, hiába kínálta cukorral.

– Nem tesz jót neki, ha olyan sokszor visszahívjuk a nyomról, mint tegnap – mondta Máns.

– Ennél az öreg jószágnál nem számít az ilyesmi. Tudja, hogy valami különlegesre törekszünk. Magad is meghallod majd, hogyan fogja megállítani.

Vajon arra gondolt-e Gustaf, hogyha sikerül rászedni és megállítani a gyilkos agancsú vén bikát, a lélekharang is máshogy, különösen fog csengeni?

– Még sohasem hallottam úgy ugatni, mit amikor Bodin szerencsétlenül járt – mondta Máns.

Gustafot annyira meglepte ez a közlés, hogy hirtelen felemelte tekintetét a kávéscsészéjéről.

– Csakugyan?

– Mintha csak azt mondta volna, hogy valami történt.

A tűz égett, a kunyhóban mégis hideg volt. A két, csöppnyi ablakon beszűrődő hajnali fény alig világította meg a priccset, amelyen Máns ült és ez megkönnyítette számára a beszédet. Maga is meglepődött rajta, hogy végre szóba hozta a dolgot. Két éve várta ezt a pillanatot.

– Azt is tudod, hogy nem baleset volt?

Gustaf arcán megütközés tükröződött, mint akit kínosan érint a kérdés. Máns pedig folytatta: – A rendőrség, szinte mellékesen, erre is fényt derített. Voltaképp nem is volt túl nehéz rájönni, mit csinált Bodin, hogyan reszelte le a töltényekét meg minden. Csakhogy a rendőrök el voltak foglalva velünk. És aztán a kisebb bűncselekmény miatt tartóztattak le.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy a cserbenhagyás. és az ittas vezetés semmiség csupán.

– Csakugyan? – kérdezte tétován Gustaf.

Eddig sohasem beszéltek erről. Máns nem tudhatta, hogyan vélekedik majd Gustaf arról, amit tett.

– Igen – mondta –, csekélység. Egy gyilkossághoz képest.

– Gustaf letette kezéből a csészét, és közelebb lépett a priccshez. Félretolta Sjungát és leült. Mintha csak Máns arcára volna kíváncsi.

– Hiszen te is tudod, hogy történt – folytatta Máns. – Bodin egy lereszelt hegyű tölténnyel lőtt először, a töltény felrobbant a csőben, és a hüvely, következésképpen beszorult. A rákövetkező lövés szétrobbantotta a fegyvert.

– Igen, ezt is állapították meg:

– Csakhogy azt az első lövést Bodin sohasem adta le. – Máns nem volt biztos benne, érti-e Gustaf, amit mond.

– Azt mondod, nem?

Máns tűzbe jött.

– Hisz te magad is ott voltál, amikor a hajtóvadászaton Bodin elrejtette a töltényeket az ellenőrzéskor.

– Hogyne, erre emlékszem. Magam mutattam meg neki a dolog fortélyát. Tehát valaki...

– Nem erről van szó! Előbb lőnie kellett egyet, hogy a hüvely beszorulhasson. Márpedig csak egy lövést adott le, az robbantotta fel a puskát. Csütörtök reggel egyáltalán nem használta a fegyvert. Tudom. Szerda délután pedig, ő maga mondta, az égvilágon semmit sem látott az erdőben.

– Azért még lőhetett. Próbaképpen, vagy...

– Nem! Mert Georg puskája volt nála.

– Nyugodj meg – szólt Gustaf. – Úgy is megértem, mire gondolsz. Hogy a baleset előtt nem lőhetett lereszelt tölténnyel.

Máns bólintott. Erőtlennek érezte magát. Más dolog gyanakodni, és megint más ezt a gyanút egyértelműen megfogalmazni. A gyanú meggyőződéssé vált.

– Valaki ügyködött azzal a puskával, és az a valaki csak közülünk való lehetett. Nyilván nem okoz különösebb nehézséget, hogy a csőbe beledugjanak egy üres hüvelyt, pusztán elegendő időre és néhány szerszámra van szükség hozzá. Így történt. Korábban azt hittem, tudom, ki tette, bár még azt sem tudtam, hogyan.

– Ki?

– Erik.

Máns most már világosan tudta, hogy mindent ki kell adnia magából. Kényszert érzett, hogy meséljen Bodinról, hogy zsarolt, és a saját terveikről, hogy elteszik Bodint láb alól. De a beszéd mégis nehezére esett, mert az idő bizarr és tébolyodott látszatot kölcsönzött e régmúlt dolgoknak, s Máns nem akart erről tudomást venni; Gustaf a felháborodás vagy a döbbenet legkisebb jele nélkül hallgatta.

– Te mindezt tudtad? – kérdezte Máns.

Gustaf bólintott.

– Az talán túlzás, hogy tudtam, mindenesetre sejtettem.

Elmondta, hogy pénteken késő este ott járt Stora Nybyggetben, de nem talált ott senkit. Aztán meg Rickard azt állította, hogy egész este otthon voltak.

– A többi már annyi volt csak, mint a kétszer kettő – mondta fojtott hangon. – Mikor aztán láttam, hogyan rendelkezik és parancsolgat Bodin, kezdtem sejteni, mibe keveredtetek.

– Nem sok hiányzott, hogy még nagyobb bajba keveredjek – mondta Máns.

– Én is ettől féltem.

– De most már hinned kell nekem – heveskedett Máns. – Abban, ami végül Bodinnal történt, nem én vagyok a vétkes. Nem tudom, melyikük tehette. Egyedül Erik volt itt, csak ő férhetett hozzá a puskához. Mi mindannyian a városban voltunk, és amikor visszatértünk a kunyhóhoz, Bodin magával vitte a puskát Rasby-ba. Vagyis akkorra már valaki kipreparálta. Éjszaka senki sem hagyta el a kunyhót. Tudom, mert azon az éjszakán nem sokat aludtam. Azt hittem, Erik tette. Szinte már kívántam is talán, hogy így legyen. De később elmentem hozzá, és megtudtam a cselédlánytól, hogy amíg mi a városban voltunk, Erik ki sem mozdult otthonról. Csak akkor ért fel ide, amikor Bodin a puskájával együtt már eltávozott. Hát így történt, és itt megakadtam.

– És mégis azt hiszed, hogy gyilkosság volt?

Tudom, hogy Bodin egyetlenegy lövést adott le, és az a lövés a puskájával együtt a levegőbe röpítette. Márpedig a szerencsétlenséghez két lövés kellett. Meg egyébként sem hiszek az olyan balesetekben, amelyek rendelésre jönnek.

– Akkor hát az lesz talán a legjobb, ha nem bolygatod tovább a dolgot – szólt Gustaf.

– De tudni akarom; ki volt!

– És miért?

Ezt ő maga sem tudta volna pontosan megmondani. Talán, mert egyszer és mindenkorra le akart számolni ezzel a dologgal. Az volna talán a legjobb, ha úgy, ahogy volt, elmondaná a kroktorpi úton történt baleset ügyét a rendőrségnek, bizonyítsák be ők, ki preparálta ki közülük a puskát, amellyel Bodin agyonlőtte magát. Akkor aztán nem kellene többé azon törnie a fejét, hogy ki tette. Anders, akit szeretett, vagy Georg, akit tisztelt.

– Egy órán belül kivilágosodik – mondta Gustaf. – Ideje szedelőzködnünk.

Az álombéli bikát üldözték. Gustaf volt az önjelölt vezető, és Máns követte. Gustaf már hetekkel előbb eltervezett mindent. Ha valamelyik terve csődöt mondott, máris készen állt a másik. Nem történhetett semmi, ami fejtörést okozott volna Máns-nek. Megtehette, hogy saját gondolataival foglalkozzék, és az eseménytelen várakozás vagy az óvatos cserkészés perceiben erre bőségesen volt is ideje.

Déltájban ebédszünetet tartottak. Gustaf összehordott néhány tuskót, és gyors mozdulatain meglátszott, hogy nem szeretne ezen a helyen megöregedni. Máns azonban gondolatban a végére jutott valaminek, és bármekkora gyötrelmet okozott is neki, beszélnie kellett. Különös, milyen tisztán látja az ember a dolgokat, ha egyszer beszélni kezd.

– Te magad is tudod, hogy szerda délután Bodin nem használta a puskáját.

– Hagyd most ezt – tört ki bosszúsan Gustaf. – Két esztendő telt el azóta. Ne gondolj rá. Túl sok időd volt tépelődni ott, ahol voltál.

Eddig sohasem fordult elő, hogy Máns idegesítette volna Gustafot. Most azonban, mialatt ettek, Gustaf mint maga a megtestesült hallgatás, fordította felé hajlott hátát. ’

Csakhogy ekkor már késő volt: Máns nem tudott tovább uralkodni magán.

– Hiszen te összefutottál itt Bodinnal – mondta. – Ő maga mesélte. Tehát neked is látnod kellett, hogy Georg puskája van nála.

Alighogy kimondta ezeket a szavakat, maga is megrettent saját felindulásától. Mintha a szavak feltartóztathatatlanul űznék, egyre tovább, éspedig olyan irányban, amely neki magának sem volt kedvére való, Most, hogy közeledett a nehezéhez, óvatosnak kellett lennie. Ismét felemás érzés kerítette hatalmába, és nem tudta, voltaképp milyen választ is vár Gustaftól.

– Te is lehettél.

Gustaf nem szólt egy szót sem, de lassan felé fordult.

– Nyilván rájöttél, hogy a saját puskáját a Tranang-kunyhóban hagyta. Épp csak oda kellett menned – mondta Máns.

A bajusz alatt szorosra zárt ajkakon halvány mosoly futott át. Vagy csak egy mosoly futó árnyéka volt, mely el sem jutott a rebbenéstelen szemekig? Talán gratulálni akar nekem, milyen jói értek (a vádaskodáshoz? Egyáltalán elismeri-e, ‘hogy jogom van hozzá? Máns hirtelen elfordult. Azt kívánta, bárcsak ne hangoztak volna el az előbbi szavai, holott tudta, hogy igazat beszélt.

Alighanem Gustaf is észrevette, hogy amit mondott, immár nem gyanú volt, hanem bizonyság. Vádaskodni és gyanúsítgatni utálatos dolog. A gyilkosság, Bodin hanyatt vetett, széttépett testének látványa, utálatos és gyötrő látomás. De hogy e két dolog között egy hazugság teremtsen összhangot, melyben az is legföljebb csak félig hisz, aki kimondja, ez végképp elképzelhetetlen és szégyenletes lett volna.

– Igen, én voltam. – Szavai hatásának láttán Gustaf kinyújtotta a karját, és megfogta Máns kezét. – Csak nem bőgöd el magad? Hisz magad akartad tudni, hogyan történt. ! ,

– De miért? Képtelen vagyok felfogni... Miért tetted?

– Ugyan miért? Ne gondold, hogy csak úgy kipattant a fejemből. Már akkor elterveztem, amikor megmutattam neki, hogyan kell lereszelni a palástvéget. Félretettem néhány töltényt. És hogy miért tettem, nagyon is jól tudod. Egyrészt mindazért, amit Bodin velem művelt. Ezt elismerem.

De hogy Gustaf csak azért akart volna bosszút állni, mert Bodin kizárta a vadászatból, ez mégsem lehetett elegendő ok. Még ha Máns tudta is, hogy Gustafnak a vadászat volt az életeleme, és Bodin talán mélyebben megsebezte, semmint sejtette volna.

– Másrészt meg azért, mert láttam, merre evickélsz.

Még megvárta, amíg Máns felfogja a hallottakat, aztán fölegyenesedett, és berakta a cókmókját a hátizsákba. Nem nézett rá.

– Be kellett volna érned azzal, hogy baleset volt. Ez lett volna a legjobb, neked is, nekem is – suttogta.

Igaza volt. A tudásból csupán bánat fakadt. Jobb lett volna nem tudni semmit. Bodin így is, úgy is halott volt. Akár akarta, akár nem, halott volt.

– Ember tervez, isten végez! – szólalt meg Máns.

– Miket beszélsz?

Anyja szokta volt mondani ezt, még amikor Máns gyerek volt, és valami nem sikerült neki. De hát Gustaf ezt aligha tudhatta. Ostobaság volt épp ezzel előhozakodni. Gustaf elbizonytalanodott, ő maga elkedvetlenedett. – Akkor hát indulunk?

Ezen az őszön Gustaf vén testén valamiféle nyughatatlanság vett erőt. Látása megromlott, és Máns-nek, aki; oly sokszor vadászott együtt vele, feltűnt ez. A vég nélküli menetelések, akármennyire leplezni akarta is, sokat kivettek belőle. Azzal, hogy elhatározta, nyakon csípi a Flymyran szarvasbikáját, mintegy határt szabott magának. Eddig és nem tovább. Azután jöhet az öregség. Nem éri felkészületlenül.

Egy óra sem telt el, amikor friss jávorszarvas-nyomokra bukkantak. Alig egy kilométerre voltak attól a helytől, ahol Bodin meghalt. Gustaf áhítatosan lekuporodott, és ujjaival megmérte a nyomokat. Kétség sem férhetett hozzá: az óriás bika nyomai voltak. Sjunga a pórázt cibálta, mindenáron szabadulni akart, Máns érezte az egyre fokozódó feszültséget; ebben a pillanatban hitt a legendás szerencsében. A szerencsében, az óvatosságban és Sjungában. El kellett halasztania az előtte álló döntést. Most nem tudott belegondolni a következményekbe. A bíró acéltoll sercegését idéző hangja, amint a 14. fejezet 1. §-a alapján szinte lefirkantotta a szándékos gyilkosságért járó ítéletet. Máns nem akarta, hogy a döntés az ő kezében legyen. Egyelőre nem. Így vagy úgy, akarata ellenére vagy épp saját akaratából, majd csak eldől, mit kell tennie.

Sjunga túlságosan elkényelmesedett a szobában töltött időtől. Lassanként megöregedett, már nem tudott kitartóan futni, de még mindig ő volt a vadásztársaság legravaszabb, legóvatosabb tagja. Máns és Gustaf suttogva tanakodtak, hogy szabadon eresszék-e, és rábízzák-e a vad felhajtását. Máns inkább hajlott rá, hogy pórázon vezesse. Sjunga művészien tudott kígyózni előre, mert Máns mindkét tudományra betanította.

– Mérget vennél rá, hogy csöndben'marad, ha meglátja a vadat? – kérdezte suttogva Gustaf.

Máns bólintott. Sjunga szenvedélytől fénylő pillantást vetett rá, és tovább cibálta a pórázt. Ráállították a nyomra.

A hajsza a mocsár irányába vezető széles ívben, viszonylag könnyen járható terepen folyt. A mocsár peremén ütköztek először akadályba. Kiderült, hogy a lápos talajon Sjunga jóval nehezebben halad előre, mint ők. Máns nem tehetett mást, karjába vette, és attól tartott, hogy elvesztik a nyomot. De Sjunga ismét rátalált, és ahogy az erdőben a fák között kanyarogtak, egy pillanatra sem bizonytalanodott el. A fák koronáját beragyogta a nap, az ágakat heves szél cibálta. Fejük fölött pintyek ugráltak, és a hulló tobozok egy-re-másra megtévesztették őket. Megmerevedtek, mert azt hitték, olyan közel vannak a jávorszarvashoz, hogy azt hallják. Óvatos lépteik nyomán a hegy új napra ébredt. Egy darabon fölfelé vezetett az út, körös-körül mohasüvegű kőszirtek és édesgyökerü páfrányok me-redeztek. Hangtalanul jártak, noha a járás nehézkes és fáradságos volt. Sjunga hirtelen megmerevedett, és beleszimatolt a levegőbe. Összekuporodott Máns előtt, akár egy macska, és Máns, az övére erősített póráz feszülésén megérezte a kutya izgalmát. A szél szarvasillatot hozott felé. A két férfi egymásra pillantott. Ha valamikor, hát most minden azon múlott, hogy Sjunga csöndben maradjon, és eszébe ne jusson felhajtani a vadat. Ahogy fölegyenesedett, könnyű remegés futott át a testén. De egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Máns megint ránézett Gustafra. Gustaf elmosolyodott. Kezdődhetett a vad becserkészése.

Szinte a lehetetlennel volt határos, hogy a vadat saját vackában lepjék, meg. A szarvas éppen legelt, de ahogy a tóparti növényzetet tépdeste, mintha inkább csak kedvtelésből tenné. A fekete víztükör egyike volt azoknak a feneketlen, mindig mozdulatlan csöpp tavacskáknak, ámelyekbe itt az erdőben lépten-nyomon beleütközött az ember. Máns tavirózsákat látott úszni a felszínén. A Flymyran bikája talán épp a tavirózsák szerelmese volt, s azért kereste fel ezt a tavacskát, hogy alámerüljön kedvenc csemegéjéért. Gustaf alighanem ismerte minden szokását, ám a hely nem volt alkalmas kérdezősködésre.

A szarvasbikát Máns vette elsőként észre. Ő és Sjunga épp kibukkantak néhány kőtömb mögül, de Máns azon nyomban újra le is hasalt. Sjungának mintha szárnyai nőttek volna, érzékeny orra remegett, ahogy szemével fölfedezte a vadat, és Máns a biztonság kedvéért odatartotta elé fölemelt ujját. Hallgatott, de törzse megvonaglott, mintha sóhajtott volna. Gustaf olyan közel volt, hogy Máns a tarkóján érezte a leheletét. Belenézett a szemébe, és fejével puskája felé intett. Amott lent, az óriás, az övé volt.

A távolság alig lehetett több nyolcvan méternél, és a kavicsos talaj ráadásul meglehetősen meredeken szakadt le a tó irányába. Nem lehetett és nem is volt érdemes közelebb lopózni. Gustaf odakúszott mellé, és ne-kikészülŐdÖtt. A fegyvert már korábban kibiztosította. Itt már nem lehetett kattintgatni.

A Flymyran bikája némán, tűnődve állt. Most talán még fenségesebb volt, mint amikor Máns a mocsárban látta. Akkor talán a köd torzította el az arányait. De hatalmas méreteiről és a kemény hegyükkel fölfelé mutató, kiszélesedő lapátagancsokról mégis könnyen felismerhette. A fejdudor környékén, melyet a hatalmas testen észrevenni is alig lehetett, csaknem fekete volt a szőr. Szügye is alig volt világosabb, csak a lába szára maradt fehér. Némán és mozdulatlanul állt, de óriás körvonalainak harmóniájában ott feszült a menekülés.

Gustaf rezzenéstelen arccal nézte. Gondolatai is mintha megdermedtek volna, a jelen pillanaton kívül nem létezett számára más. Egyetlen pontra összpontosító énje olyan mozdulatlanságba dermedt, akár a célgömb a nézőkében.

– Ne lőj! – szólalt meg Máns.

Hangosan és érthetően beszélt. Az állat fehér lábszára megemelkedett, és a szökellés, mely eddig is benne feszült a hatalmas testben, most valósággá vált. Sjunga torkából hangok törtek elő, mintha fájdalom hasított volna belé a szarvaspaták tiporta gallyak reccsenésé-nek hallatán. Aztán csönd lett, csak az erdei tavacska tükre szikrázott feketén és vakon a napfényben. Gustaf odafordult hozzá.

– Hadd menjen! ~ mondta Máns.

Gustaf bólintott. A köves hegyoldalon némán indultak visszafelé.

Vége

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1982

KERSTIN EKMAN: DÖDSKLOCKAN

BONNIERS. STOCKHOLM

©KERSTIN EKMAN 1963

FORDÍTOTTA RÉVAI GÁBOR

HUNGARIAN TRANSLATION ©RÉVAI GÁBOR 1982

HU ISSN 0138-9904

Tartalom

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14