/ Language: Hungary / Genre:antique

Az új lázadás

Kristine Rusch

Valahol a galaxisban milliók szűnnek meg létezni egyik pillanatról a másikra. Iszonyatos erejű zavar keletkezett az Erőben, amelyet Luke a Jedi-akadémián és Leia a Coruscanban egyaránt éreztek. Miközben Leia orgyilkossági kísérlet, az Új Köztársaság elleni ármány és egy Han Solóval kapcsolatos koholt vád ellen küzd, Luke felkutat egy korábbi Jedi-tanítványt, akit felelősnek gondol a tömegpusztításért. Azonban Brakiss csupán a csali egy halálos csapdában, amit a sötét oldal egyik mestere állított, hogy császárként uralkodhasson. Célja, hogy megölje Luke-ot, Leiát és Jedi-gyermekeiket. Őket milliárdok követik majd egy olyan holocaustban, melyre még nem volt példa a galaktikus történelemben.

AZ ÚJ LÁZADÁS

KRISTINE KATHRYN RUSCH

A fordítás a STAR WARS - The New Rebellion

című könyve alapján készült

Kristine Kathryn Rusch:

The New Rebellion

Bantam Books, 1997

© 1996 Lucasfilm Ltd.™

All rights reserved!

Used under authorization

Cover art by Drew Struzan

Cover art copyright © 1996 by Lucasfilm Ltd.

Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav és Dr. Dinya Tamás

Hungarian translation copyright © 1999, by LAP-ICS Ltd.

Budapest

Kiadja: LAP-ICS Kft. AQUILA KÖNYVKIADÓJA

ISBN: 963 679 087 6

Felelős kiadó: Rácsay László

ügyvezető

Ajánlom ezt a könyvet négy

rendkívüli társaságnak:

Először is, a régi barátaimnak, akikkel ott ültem abban az elsötétített moziteremben, a minnesotai Duluthban, 1977. május 25-én. Mindy Wallgren-Holte, Janine (Plunkett)

McCusker, Kevin O'Neil és Dániel W. Bergman: hiányoztok és minden jót kívánok nektek.

Másodszor, az unokahúgoknak és unokaöcsiknek, akik révén újraélhettem azokat az izgalmas pillanatokat.

Köszönet Tim Ruschnak, Priscilla Wolfe-nak, Kathy McNallynek, Kristin Hofsommernek

és Aaron J. Reynoldsnak.

Harmadszor, a hű barátoknak, akik még nem felejtették el, hogyan kell örülni egészen apró dolgoknak:

Kevin J. Andersonnak, Paul B. Higginbothamnek

Nina Kiriki Hoffmannek és Dean Wesley Smithnek.

És végül, de nem utolsósorban George Lucasnak, aki olyan sok izgalmas órát szerzett mindannyiunknak, valamint John Williamsnek, akinek a zenéjét hallgatva még ma is lúdbőrözik a karom.

Köszönetnyilvánítás

Ezúton is köszönöm Tom Dupreenak, Lucy Autrey Wilsonnak és Richard Curtisnek, hogy rám gondoltak; Sue Rostoninak, hogy megválaszolta minden kérdésemet; Renee Doddsnak, hogy nem hagyott elkalandozni; Jenny Goodnoughnak, hogy feltárta előttem a Star Wars univerzum mélységeit; Dean Wesley Smithnek, hogy rávilágított a téma humoros oldalára; Kevin J. Andersonnak, Rebecca Moestának, Dave Wolvertonnak, Steve Perrynek és Barbara Hamblynak, hogy ötletekkel és tanácsokkal siettek a segítségemre; és az összes többi Star Wars-szerzőnek, hogy kutatómunkámat kellemes vakációvá varázsolták.

1.

Az Almania legmagasabb pontján állt, annak a toronynak a tetején, melyet az egykor oly hatalmas je'har vezér építtetett. A torony romokban hevert, a lépcsők vészesen nyikorogtak léptei alatt, fent pedig, a tető épen maradt részén elmúlt csaták rozsdás emlékei hevertek. A város azonban, az ő városa ott nyújtózott a lábai alatt tengernyi fényével és néptelen utcáival. Némi élet azért volt az utcákon, már ha a droidok és a mindig mindenhol jelen lévő őrség mozgását annak lehetett nevezni.

Most azonban nem azért jött fel ide, hogy a lenti világot tanulmányozza. A csillagokat akarta látni.

Jeges szél libbentette meg fekete köpenyét; háta mögött ökölbe szorította a kezét. A halálfejes maszk, amelyet azóta viselt, hogy a je'hart megölte, most a nyakában lógott egy ezüstláncon.

A csillagok visszahunyorogtak rá. Nehéz volt elhinni, hogy minden apró pötty egy-egy világ. Egy világ, melyet uralni fog.

Hamarosan.

A parancsnokságon kellett volna várakoznia, a személyes igényeinek megfelelően kialakított obszervatóriumban, de ez egyszer nem akart védelmező falakat maga körül. Ezúttal érezni akarta a pillanatot.

A látvány ereje oly szánalmas az Erő intenzitásához mérve.

Hátravetette a fejét, és behunyta a szemét. Ez alkalommal elmarad a robbanás és a vakító villanás. Skywalker mesélt neki arról a pillanatról, amikor az Alderaan megszűnt létezni. Iszonyatos erejű zavart éreztem az Erőben, idézte fel magában a szavait. Igen, pontosan ezt mondta neki Skywalker.

A zavar most nem lesz olyan erős, de Skywalker meg fogja érezni. Még a legifjabb Jedi-lovagok is érzékelni fogják, és többé nem lehet kétséges számukra, hogy az erőegyensúly felborult.

Azt azonban még ők sem tudhatják, hogy az Erő az ő oldalára mozdult át. Kueller oldalára, aki most még csak Almania ura, de hamarosan az ő szánalmas kis világaikat is uralni fogja.

A kőfalak nyirkosan szegültek ellen Brakiss csupasz kezének. Fényesre pucolt csizmája meg-megcsúszott az ingatag lépcsőkön, és többször is előfordult, hogy a férfinak szédítő mélységek felett kellett átegyensúlyoznia magát. Ezüstszürke köpenye, amelyet egy könnyű esti sétához terveztek, gyakorlatilag semmilyen védelmet nem jelentett a téli szél dühe ellen. Ha ez a kísérlet véget ér, akkor visszamehet a Teltire, ahol legalább melegben lesz.

A távvezérlő fémburkolata száraz jégdarabként simult a kezébe. Nem akarta átadni Kuellernek, míg a kísérlet véget nem ért. Nem tudta, egészen az utóbbi néhány pillanatig, hogy Kueller itt akarja megvárni az eredményt, azon a helyen, mely egykor az ellenség dicsőségét hirdette, de mostanra pusztulásuk jelképévé vált.

Brakiss gyűlölte a tornyokat. Mindig úgy érezte, hogy falaik önálló életet élnek, s egyszer, mikor a lenti katakombákban járt, egy fehér ruhás kísértetet látott tovasuhanni. Ezen az estén több mint húsz emeletet mászott, és csak azért nem jött futva a félelemtől, mert az első néhány lépés után rájött, hogy a lépcsőfokok nem bírják el a súlyát. Kueller nem hívatta őt, de Brakisst ez nem érdekelte. Minél hamarabb hagyhatja el az Almaniát, annál boldogabb lesz.

A lépcsők fordultak egyet, és Brakiss végre megpillantotta a tetőt – vagy legalábbis azt, ami valaha a tető volt. A lépcsőaknát egy kőkunyhó védte; egy falak és ablakok nélküli építmény, melynek oszlopain túl a kaviccsal teleszórt tetőzet és a csillagoktól roskadozó égbolt adott randevút egymásnak.

A lépcsőház tetejéről kiesett kövek, a bombák és sugárvetők becsapódásai holdfelszínné változtatták az egykoron sima, egyenletes felületet. Kueller nem javíttatta ki a tornyot, ahogyan a je'har egyetlen más kormányépületét sem. Soha nem is fogja.

Kueller soha nem bocsátott meg azoknak, akik keresztezték az útját.

Brakiss megborzongott; összébb akarta húzni testén a köpenyt, de a csúszós anyag minduntalan kisiklott elgémberedett ujjai közül.

– Azt mondtam, hogy lent várj! – sodorta feléje Kueller hangját a szél.

Brakiss nyelt egyet. Nem látta Kuellert.

A csillagfény végigömlött a tetőn, hátborzongató derengésbe vonva a romokat. Brakiss felkaptatott a maradék néhány lépcsőfokon, és kilépett a szabad ég alá. Egy váratlan szélroham nekilökte az egyik oszlopnak. Brakiss támaszték után kapott a jobb kezével, eleresztve a köpenyét. A zsinór a nyakába vágott, ahogy a szél szárnyára kapta a ruhadarabot, a pusztítás zászlajaként lobogtatva mögötte az anyagot.

– Tudnom kell, hogy működik – felelte Brakiss.

– Ha működésbe lép, tudni fogod. – Kueller hangja izmos, vonagló testként furakodott be a hallójárataiba, és hosszas fészkelődés után megtelepedett agyában. Brakiss összpontosítani próbált, de nem a hangra, hanem magára Kuellerre.

Végül észrevette őt. Ott állt a tető szélén, lába alatt a várossal. Stonia, Almania fővárosa aprónak és jelentéktelennek tűnt ebből a magasságból. Mintegy ellenpontként, szélben dagadozó köpenyével Kueller egy hatalmas, erőteljes ragadozó madárra emlékeztette Brakisst. Széles válla félelmetes testi erőről és még nagyobb magabiztosságról árulkodott.

Brakiss tett egy lépést, és ekkor a szél hirtelen elült. Érezte, hogy a levegő megfagy körülötte, ahogyan megfagyott ő is. S ebben a pillanatban millió rémült lelket hallott, érzett, látott felsikoltani az iszonyattól.

Borzadály töltötte el, és újra átélte a percet, amikor Skywalker mester visszavezette őt a saját szívébe; a percet, mely

alatt kristálytisztán látta önmagát, és majdnem elvesztette az eszét…

Sikoly röppent ki az ő torkából is…

…és halt el, ahogy a többi sikoly megtöltötte előbb az őt körülölelő teret, majd bensőjét is, s felmelegítette, mintha a perzselő fájdalom megolvasztotta volna a jeges szelet. A félelem helyett különös, természetellenes öröm lett úrrá rajta.

Felnézett. Kueller kitárta a karját, és arcát, melyet évek óta először nem takart maszk, az ég felé fordította. Megváltozott, a bőre szinte izzani látszott, mintha az a sok millió hang egy még hatalmasabb, még félelmetesebb lénnyé táplálta volna őt.

A szél visszatért, rideg lökéseivel nekitaszítva Brakisst a kőoszlopnak. Kueller észre sem vette. Nevetett, olyan mély és dübörgő hangon, hogy az egész torony beleremegett.

Brakiss nekipréselte magát az oszlopnak. Megvárta, hogy Kueller leengedje a karját, csak ezután nyögte ki:

– Működött.

Kueller visszacsúsztatta arcára a maszkot.

– Méghozzá elég tűrhetően.

Brakiss megdöbbent. Így alábecsülni ezt a történelmi pillanatot!

Kueller megfordult. A köpeny szárnyakká tárult, mintha a férfi el akart volna repülni. Az arcához tapadó maszkban felizzott a fény.

– Gondolom, most vissza szeretnél térni a kis alantas munkádhoz.

– A Teltin meleg van.

– Még itt is lehet – jegyezte meg Kueller.

Brakiss önkéntelenül megrázta a fejét. Gyűlölte az Almaniát.

– A te bajod az, hogy nem érzed a gyűlölet hatalmát – mondta lágy hangon Kueller.

– Azt hittem, az a bajom, hogy két urat szolgálok.

Kueller elmosolyodott. A maszk keskeny ajkai együtt mozogtak a szájával.

– Csak kettőt?

Feszült csend következett. Brakissnak vacogott a foga a hidegtől.

– Működött – mondta ismét.

– És most a jutalmad várod.

– Megígérted.

– Én soha nem ígérek – jelentette ki Kueller. – Én csak sugallók.

Brakiss összefonta a karját a mellkasán. Nem fogja felidegesíteni magát. Kueller azt akarja, hogy ideges legyen.

– Szavaid azt sugallták, hogy gazdaggá teszel.

– Úgy van – ismerte el Kueller. – De vajon megérdemled a gazdagságot, Brakiss?

Brakiss nem válaszolt. Kueller segített neki összekaparni magát a Yavin 4 után, de a tartozását azóta már többszörösen visszafizette, és csak azért maradt, mert nem volt hová mennie.

Ellökte magát a faltól, és a lépcső felé indult.

– Visszamegyek a Teltire – közölte dacosan.

– Jól van – egyezett bele Kueller. – De előbb ideadod a távvezérlőt.

Brakiss megtorpant, és hátranézett a válla felett. Kueller megnőtt az elmúlt egy óra alatt. Magasabb lett és szélesebb. Vagy csak a sötétség játéka lett volna?

Ha Brakiss egy közönséges halandóval állt volna szemben, megkérdezte volna, honnan tud a távvezérlőről. Kueller azonban nem tartozott a közönséges halandók sorába. Feléje nyújtotta a távvezérlőt.

– Lassabb, mint az irányítóberendezés, amit neked építettem.

– Értem.

– Be kell állítanod a biztonsági kódokat! Meg kell adnod neki, mely részfeladatokat kell végrehajtatnia!

– Boldogulni fogok vele.

– Magadra kell csatlakoztatnod!

– Értek a távvezérlők használatához, Brakiss.

– Rendben – adta meg magát Brakiss. Lement egy félemeletnyit. Most, hogy szélárnyékba került, már nem fázott any-

nyira. Megint lefékezett. Biztos volt benne, hogy Kueller nem fogja ilyen könnyen elengedni.

– Mit vársz el tőlem, mit tegyek, ha visszatértem a Teltire? – kérdezte.

– Skywalkert akarom – felelte a gyűlölettől rekedten Kueller. – A nagy Jedi-mestert, Luke-ot, a legyőzhetetlen Skywalkert.

Brakiss érezte, hogy mozdulatlanná dermed a szíve.

– Mit szándékozol tenni vele?

– Tönkre akarom tenni. Éppen úgy, ahogy ő akart tönkretenni minket.

2.

Luke fél kézen egyensúlyozott, csuklója tövéig belesüppedve az őserdő nedves földjébe. Verejtékcseppek gördültek végig meztelen hátán és mellkasán, s gyűltek össze orra hegyén, hogy kelletlenül a földre potyogjanak. Luke lábbelit sem viselt, egyetlen ruhája a nedves combjához tapadó szűk, elnyűtt nadrág volt. Vele ellentétben Artu Detun egyetlen izzadság-cseppet sem lehetett látni, pedig ő volt az, aki valahol Luke felett lebegett a semmiben, néhány szikladarab és egy korhadt farönk társaságában. Körülöttük Luke néhány növendéke álldogált, a legifjabb, de legjobb osztály féltucatnyi diákja.

Azóta tartózkodott ebben a pozícióban, mióta a Yavin gázbolygó óriás, narancssárga gömbje feltűnt negyedik holdja horizontján. A Yavin most pontosan a fejük felett lebegett, Luke azonban, bár verejtékezett, nem érezte szomjasnak vagy fáradtnak magát. Az Erő hűsítő vízként áramlott át rajta, és tartotta Artut, a szikladarabokat és a fát a levegőben.

A tanítványai egyre jobban mocorogtak, nyilván már alig várták, hogy a bemutató véget érjen. Luke azt fontolgatta, hogy felemeli őket a levegőbe, aztán otthagyja őket, hadd találják meg maguk a talajra visszavezető utat, ki-ki a tehetségének megfelelően. Magába fojtott egy mosolyt. Bármennyire is élvezte a tanítást, ritkán mutatta ezt ki. A magyarázat egyszerű volt: nem egy tanítványa akadt már, aki azt hitte, az ő balkezességét neveti ki, ez pedig nem vezethetett jó tanár-diák viszonyhoz. De azért akadtak felhőtlen pillanatok is, különösen az ehhez hasonló alkalmakkor. Artu persze nem lelkesedett a tréningnek ezért a formájáért, ami érthető volt, Luke azonban a világért sem mondott volna le erről a mókáról. Ilyenkor újra a régi suhancnak érezte magát.

Ahelyett, hogy felemelte volna egyik tanítványát, egy újabb szikladarabot emelt a levegőbe. A kő felliftezett a többi közé, majd rövid imbolygás után megállapodott. A tanítványok elcsendesedtek, és feszülten figyelték. Luke letapogatta őket, a bosszúság jeleit keresve. Az első, akinél ennek az érzésnek a legapróbb rezdülését érzi, lesz az első, akit a kő után küld.

Évekkel korábban tanulta ezt a módszert, mely egyrészt kiváló módja volt annak, hogy türelemre okítsa tanítványait, másrészt alkalmat adott az Erő hatalmának látványos bemutatására. Mint oly sok módszer, amit alkalmazott, a tanítványok egy részénél bevált, míg a többiek esetében nem működött. Gyakran nyert belátást egy növendék érzelmi világába azáltal, hogy az edzésen mutatott reakcióit tanulmányozta. Ezek a tanítványok még elég újak voltak ahhoz, hogy lemásolják egymás viselkedését. Luke remélte, hogy a nap végére ez már a múlté lesz.

A tudatának csapódó érzelmi hullám olyan hideg, kemény és rémülettel teli volt, hogy szinte eszét vesztette a fájdalomtól. Sokkal rosszabb volt, mint amit valaha is érzett, még annál is rosszabb, mint amikor kis híján elvesztette a lábát a Palpatine Szemén, vagy amikor a Császár villámokat szórt rá a Halálcsillagon, sőt még annál is borzalmasabb, mint amikor a Hoth bolygón széttrancsírozta az arcát egy fehér bundás hústorony.

Luke inogni kezdett, és vele együtt a kövek meg a farönk is táncra perdültek; már alig bírta tartani őket, megakadályozni, hogy gyanútlan tanítványai fejére zuhanjanak. Aztán

Artu felvisított, és alázúgott az égből. Fémes kongassál belecsapódott az őserdő talajába, szétrebbentve a tanítványokat. Luke elvesztette az uralmat az Erő felett.

A karja összecsuklott, és Luke látványosan hanyatt vágódott. A talaj puha volt, lágyan besüppedt alatta, de a találkozás még így is kiszorította mellkasából a levegőt. És a hangok, azok a borzalmas sikolyok még mindig nem akartak szűnni.

Aztán, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy felhangzottak, mégis eltűntek.

– Jól van? – kérdezte az egyik tanítványa. Mintha önmagát hallotta volna, a tizenhét évvel ezelőtti, félelemtől remegő hangot. – Mi történt?

Luke bal kezével megérintette az arcát. Remegett.

– Zavar keletkezett az Erőben. – Nem értette, hogyan nem érezhették, ahogyan azt sem értette még mindig, miért mulasztotta el ő is érezni azt a még hevesebb valamit, olyan sok évvel ezelőtt.

Mintha milliónyi hang sikoltott volna fel az iszonyattól, majd némult volna el örökre.

– Ben – suttogta. – Egy újabb Halálcsillag?

Nem számított válaszra. Ben megnyugtató jelenlétét már a Jedi-akadémia, sőt a Thrawn főadmirális előtti időszak óta nélkülöznie kellett.

Behunyta a szemét és a zavar forrása után kutatott. Hatalmas űr tátongott valahol, valahol ott, ahol egy pillanattal korábban még zsibongott az élet. A fájdalom üledéke, az árulás felett érzett döbbenet törött szárnyú madárként vergődött a pusztulás felett.

– Skywalker mester! – hallotta Eelysa, a fiatal és tehetséges coruscanti tanítvány hangját. – Skywalker mester!

Luke egy legyintéssel jelezte, hogy rendben van. Pedig a háta még mindig sajgott az eséstől, a tüdeje levegő után szomjazott, s a szíve meghasadni készült a veszteség felett érzett fájdalmában. Valahol a távolban Artu szomorúan füttyentett.

Luke felült, hogy láthassák, minden rendben van, noha ez a legkevésbé sem volt igaz.

– Skywalker mester!

A hang összevegyült a fejében pattogó hangokkal és képekkel. Kinyitotta a szemét. A remegő kezéből formált napellenzőn túl Leia összeégett, véres arcát látta. Feléje nyúlt, de a látomás szertefoszlott.

A jövőt láttad.

A sikolyok nem a Coruscantról jöttek. Megérezte volna, ha Leia meghalt. Vagy Han. Vagy a gyerekek.

Tudna róla.

Artu megint füttyentett egyet, ezúttal türelmetlenül.

– Keressétek meg Artut! – szólalt meg Luke. Ugyanolyan fakó, távoli hangon beszélt, mint Ben az Alderaan pusztulása után.

Gallyak roppantak három engedelmes tanítvány talpa alatt. Vagy nem is annyira a szolgálatkészség, mint inkább a döbbenettel vegyes félelem vezérelte volna lépteiket?

– Mi történt, Skywalker mester? – Eelysa mellette kuporgott, kecses nyakát törékeny vállai közé húzva, mint aki egy láthatatlan ellenség elől próbál elbújni. Egy váratlan ajándék volt, a Coruscant szülötte; a Császár halála után látta meg a napvilágot, így képességeit nem mérgezte meg az Erő sötét oldala. Fiatal volt. Nagyon-nagyon fiatal.

– Egy pillanattal ezelőtt milliónyi ember halt meg, iszonyatos kínok közepette. – Luke felkönyökölt. A gonosz visszatért a galaxisba. Ebben most már biztos volt.

És Leiát fenyegette.

Ez is biztos volt, ahogyan az is, hogy a tanítás napjai tehát véget értek, és neki mielőbb a Coruscantra kell repülnie Artuval.

Leia Organa Solo, az Új Köztársaság elnöke megigazította hosszú, fehér köntöse övét, és vett egy mély lélegzetet. Mon Mothma bátorítóan a karjára tette a kezét. Leia szórakozottan rámosolygott, valahogy úgy, ahogyan azt akkor is tette, amikor fiatal szenátorként Palpatine-nal és követőivel kellett szembenéznie a birodalmi Szenátusban.

Sóhajtva kilélegzett. Legutóbb tinédzserkorában érezte ezt a nyugtalanságot, a félelemnek és bosszúságnak ezt a keverékét. Félt, mert a zsigereit marokba szorító aggodalom veszélyt és vereséget jósolt, és bosszús volt, mert tudta, hogy az élete megint az ő engedélye vagy beleegyezése nélkül fog megváltozni.

Mon Mothma gondosan bezárta mögöttük az aranyozott, faragásokkal díszített ajtót. Egy apró öltözőszobában álltak, amelyet még Palpatine császársága idején építettek hozzá a Szenátusi Teremhez. A szoba miniatűr, titkos kommunikációs teremként működött, és öltözőnek volt álcázva. Falain művészien megmunkált aranylevelek pompáztak, kivéve azt, amelyiket a padlótól a mennyezetig tükör takarta. A tükörben álló Mon Mothma mintha Leia idősebb és higgadtabb kiadása lett volna. Hajába ősz szálak vegyültek, és apró szarkalábak hálózták be a bőrét, ezek azonban nem az öregség velejárói voltak: Furgannak, a Carida nagykövetének „köszönhette” őket.

– Mi a baj? – kérdezte Leiától.

Leia megrázta a fejét. Végighúzta szoknyája oldalán nedves tenyerét. Nem sokban különbözött attól a kislánytól, aki reményektől és eszméktől lelkesedve lépett be a császári Szenátusba. Pedig az alderaani Leia Organa hercegnő, aki azt hitte, hogy pusztán észérvekkel és meggyőző erővel meg lehet menteni a Régi Köztársaságot, abban a pillanatban elvesztette minden idealizmusát, hogy belenézett Palpatine hideg szemébe.

– Most már ők is az Új Köztársaság tagjai, Leia – mondta Mon Mothma. – Törvényesen választották meg őket.

– Ez nem igaz. Akkor is ugyanígy kezdődött. – Leia korábban már Hannal is beszélt erről a kérdésről. Néhány bolygó módosító indítványban kérte a Szenátust, hogy engedélyezze hajdan birodalmi politikusok delegálását. Azzal érveltek, hogy a legjobb politikusaik közül sokan azért működtek együtt a Császárral, mert csak így menthették meg népüket a pusztulástól. Még azt is állítani merték, hogy ezek a jelentéktelen birodalmi tisztségeket betöltő személyek tucatnyi

Lázadó életét mentették meg, amikor szemet hunytak egy gyanús csapatmozgás felett, vagy nem figyeltek oda egy gyanús arcra a tömegben. Leia kezdettől fogva szembeszegült ezekkel a folyamodványokkal, de a Szenátus előtt egyre keményebb érvek hangzottak el. M'yet Luure, Exodeen tekintélyes szenátora odáig elment, hogy emlékeztette Leiát, valaha ő is a Birodalmat szolgálta, mint birodalmi szenátor. Leia erre azzal válaszolt, hogy még akkor is a Lázadók érdekeit képviselte. M'yet erre elmosolyodott, felvillantva hat fogsorát. Ezek a politikusok is a Lázadókat szolgálták, a maguk módján, mondta cinikusan.

Leia ezt kétségbe vonta. Ők igenis szolgálták a Birodalmat, és nem harcoltak ellene – legfeljebb elfordították a fejüket. M'yet érvei azonban hatásosak voltak, így végül a Szenátus elfogadta a javaslatot. Leia támogatói segítségével módosította a választási törvényt – rohamosztagosok és hajdan befolyásos birodalmi hivatalnokok, kormányzók nem juthattak szerephez az Új Köztársaság irányításában. Most azonban úgy tűnt, nem elég hatékony ez a törvény.

– Tönkre fognak tenni mindent, amiért eddig dolgoztunk – mondta Mon Mothmának.

– Ezt nem tudhatod – tiltakozott Mon Mothma.

Mintha Hant hallotta volna. Leia ökölbe szorította a kezét.

– De igenis tudom – jelentette ki. – Amióta csak megalakítottuk az Új Köztársaságot, biztosak lehettünk benne, hogy vezetőink ugyanazt a célt szolgálják. Ugyanaz az életfilozófiánk, és ugyanazokat a módszereket alkalmazzuk.

Mon Mothma elengedte Leia karját.

– Mert a Birodalom ellen harcoltunk. Csakhogy azóta a Birodalom megszűnt létezni. Legfőbb ideje továbblépni. Nem lehetünk örökké Lázadók. Igazi kormányzattá kell válnunk Ebbe pedig az is beletartozik, Leia, hogy el kell fogadnunk azokat, akik a Császár alatt éltek, de nem szolgálták őt

Leia dacosan megrázta a fejét.

– Még túl korai.

– Itt az ideje – állította Mon Mothma. – Sőt szerintem már korábban el kellett volna kezdenünk.

Leia kisimította a szoknyáját. Még a haját is a rég divatjamúlt módon hordta ezen a napon, füle köré csavarva a hajfonatokat, hogy emlékeztesse a Szenátus tagjait: Leia Organa államfő egykoron hercegnő volt, szenátor és ellenállási vezető. Mielőtt elengedte volna otthonról, Han szenvedélyes csókot nyomott az ajkára, majd vigyorogva megkérdezte: Árulja el, fenséges úrnőm: ez azt jelenti, hogy nekem is vissza kell vedlenem csirkefogóvá?

Leia nevetve ellökte magától, szavai azonban még most is, miközben Mon Mothmát hallgatta, fülében visszhangzottak. Mégiscsak vele lenne gond? Tényleg ő lenne ennyire maradi?

Meglehet, ő az egyetlen, aki képtelen elfelejteni a múltat.

– Jól van – húzta ki magát vezetőhöz méltóan. – Folytassuk! Mon Mothma azonban még nem indult az ajtó felé.

– Még valami – szólalt meg. – Ne feledd, hogy ha túl kemény hangot ütsz meg ennek az idénynek a megnyitóján, azzal évekre csámcsognivalót adsz egyes szenátorok szájába!

– Tudom – bólintott Leia. Az ajtó felé nyúlt, amikor egy fagyhullám mélyedt énjébe. Megdermedt. Sikolyokat hallott. Százak… nem, ezrek hangját, olyan halványan, hogy alig érzékelte őket. Aztán egy arc öltött formát az ajtó aranyfelületén, egy fehér arc és egy fekete, üres szempár. Az arc homorú volt, szinte csontvázszerű, mint azok a halálmaszkok, amelyeket fiatal korában látott egy alderaani múzeumban. Csakhogy azokkal ellentétben ez mozgott, és ahogy vékony ajkai mosolyra torzultak, a hideg még dermesztőbbé vált.

A hangok elhaltak, és Leia az ajtónak esett.

Mon Mothma odaugrott és magához ölelte, hogy el ne essen.

– Leia!

Leia még mindig fázott. Jobban fázott, mint a jeges Hoth bolygón, még a foga is vacogott. Csekély Erő-kontrolláló képességével kinyúlt, hogy ott találja gyerekeit, ahol lenniük kellett: a lakásukban.

– Luke – suttogta. Kiszakította magát Mon Mothma karjából, és a régi távközlési berendezéshez lépett. Felvette a

kapcsolatot a Yavin 4-gyel, ahonnan közölték, hogy Luke az X-szárnyújában ül.

– Leia, mi történt veled? – kérdezte Mon Mothma.

Leia nem felelt. Várta, hogy átirányítsák a hívást Luke X-szárnyújába. Pár másodperccel később Luke hangja töltötte meg a szobát.

– Leia! – szólította meg. Leiának úgy tűnt, Luke legalább annyira aggódik, mint ő.

– Jól vagyok, Luke – felelte, megelőzve a kérdést.

– Hozzád jövök. Majd beszélünk, ha odaértem.

Leia azonban képtelen volt kivárni ezt. Tudnia kellett.

– Te is érezted? Mi volt ez?

– Az Alderaan – suttogta Luke, és Leiának nem is volt ennél többre szüksége.

Az Alderaan látványa töltötte meg elméjét. Az Alderaan, ahogyan a Halálcsillagról látszott, mielőtt atomjaira hullt volna szét. Gyönyörű volt és békés.

– Nem! – kiáltotta. – Luke!

– Mindjárt ott leszek, Leia – felelte Luke, s kijelentkezett.

Leia nem akarta, hogy ilyen hamar eltűnjön. Szüksége volt rá. Valami borzalmas történt; valami, ami az Alderaan pusztulásához volt csak mérhető.

Hiszen még ő is megérezte!

– Mi az, Leia? Mi történt? – vonta magához Mon Mothma. Leia remegése abbamaradt.

– Valami szörnyűség. – Kinyújtotta a kezét, megérintette az ajtó hűvös aranyát, majd felállt és kihúzta magát. – Halál van odabent, Mon Mothma.

– Leia…

– Luke nemsokára itt lesz. Ő is megérezte.

– Akkor bízz benne! Luke biztosan tudna róla, ha közvetlen veszélyben lennél.

Pedig Luke nem tudta. Ha ez másként lett volna, akkor nem hallotta volna azt a mérhetetlen megkönnyebbülést a hangjában. Hirtelen kellemetlenül száraznak érezte a száját.

– Elküldenél valakit Hanért?

Mon Mothma igent intett a fejével.

– Gondolom, most el akarod halasztani a megnyitót.

Mindennél jobban szerette volna, de nem tehette. Megigazította hajfonatait, és az ajtó elé lépett.

– Nem – jelentette ki. – Igazad van. A mai beszédem rendkívül fontos. Bemegyek, de kettőzd meg az őrséget ma délután, és fokozd a biztonságot egész Coruscanton! Igen, és mondd meg Ackbar admirálisnak, hogy ellenőrizze, nincs-e valami szokatlan a környező űrben!

– Mitől félsz ennyire? – kérdezte Mon Mothma.

A felrobbanó Alderaan képe villant Leia szeme elé: egyetlen ragyogó, borzalmas tűzgömb.

– Nem tudom – felelte. – Talán egy újabb Halálcsillagtól vagy Naprombolótól. Valamitől, ami mindannyiunkat elpusztíthat.

3.

Han a füstös helyiség legtávolabbi sarkában üldögélt. Legutóbb akkor járt ebben a kaszinóban, amikor egy szabakkjátszmában elnyerte a Datomir bolygót – még azelőtt, hogy feleségül vette volna Leiát. A kaszinó azóta legalább tizenötször cserélt gazdát; most Kristály Ékszernek nevezték – a név a legkevésbé sem illett rá –, de semmiben sem különbözött attól a lebujtól, amire Han emlékezett A levegőben a romlás dohos bűze úszott füsttel és alkohollal keveredve. A színpadon egy középszerű banda tatuini bluest játszott pimaszul leplezetlen közönnyel. Köröskörül hangzavar hullámzott, attól függően, miként kedvezett a szerencse a szabakkasztalok körül ülőknek

Han felkapta a halványkék gizersört, amit egy felszolgáló-droid tálcájáról emelt le. A társasága, Jarril néhány pillanattal korábban elindult felkutatni a bárt. Han erősen kételkedett benne, hogy Jarril vissza fog térni.

A szomszédos asztalnál heves szabakkjátszma folyt; egy gotal épp mindenét feltette. Ahogy átcsúsztatta a zsetonokat a bankba, szürke bundacsomókat hullatott végig az asztalon.

A legtöbb gotal megtanulta ellenőrizni a vedlését. Ez a fickó nagyon ideges lehetett.

A társai ezt látszólag nem vették észre. A brubb, egy jókora, barna hüllő bütykös oldalát vakargatta, pikkelyekkel szórva tele a padlót. Farka közben a közelében álló felszolgálódroid talpazatát csapkodta ütemesen. A kétkarú, nőnemű ssty a kártyáit számolgatta, karmaival alattomban jelet vésve az arra érdemesebbekbe. Az apró, patkányarcú Tin-tin dwarf a székén állt, és mohó tekintettel az asztal közepén növekvő zsetonhalmot bámulta.

A krupiédroidot modernebb változatra cserélték Han legutóbbi látogatása óta. Ez is a mennyezetre volt csavarozva, de elődeivel ellentétben mozogni tudott az asztal körül, hogy eltávolítsa a szabályszegőket. Ezt tette közvetlenül azután is, hogy Jarril felszívódott. Han még sohasem látott ilyen erőszakos droidot, bár el kellett ismernie, hogy egy efféle helyen erős kezekre van szükség.

– Hihetetlenül hosszú volt a sor – siklott vissza az asztalhoz Jarril. Két poharat tartott a kezében, mindkettőben valami zöld, visszataszító folyadékkal.

Han a gizersör köré fonta ujjait.

– Vártam volna, ha tudom, hogy visszatérsz.

Jarril vállat vont. Alacsony férfi volt, keskeny vállal és veszélyes életről árulkodó, heges arccal. A kezét azonban Han mindig is irigyelte. Igazi csempészkéz volt, hosszú, vékony, érzékeny ujjakkal, melyeket mintha egyenesen arra tenyésztettek volna ki, hogy tökéletesen megfeleljenek az űrhajóvezetés, a sugárvető-kezelés és a fürgeséget követelő szerencsejátékok kívánalmainak.

– Annál több marad nekem.

A csempész jelszava. Han elvigyorodott. Túl régen járt már effajta helyen. Talán el sem fogadta volna Jarril meghívását, ha Leia nem viselkedik olyan bosszantóan. Leia már megint az az éles nyelvű hercegnőcske volt, akit hasonlóan éles nyelvű csirkefogókorában mentett meg. Néha sokkal jobban hiányolta énjének azt a régi részét, mintsem azt be merte ismerni magának.

Ellökte magát az asztaltól, szem elé tárva az oldaláról lógó sugárvetőt. Hamarabb megtanulta, mint a két lábon járást, hogy épeszű ember nem jön be egy ilyen helyre fegyvertelenül. Ráadásul Jarril szándékait illetően is kétségei voltak.

– Gondolom, nem azért jöttél a Coruscantra, hogy meghívj egy italra – mondta Han. Azt már nem tette hozzá, hogy az a Jarril, akit régen ismert, soha senkinek nem fizetett italt. De sok egyéb tekintetben is megváltozott hajdani „szaktársa”, például az ingei árát illetően. A régi Jarril mindig addig viselt egyhuzamban egy inget, míg az le nem foszlott róla. A mostani inge viszont festett zöld gyapjúból készült, és bár hihetetlen ízlésficamról tanúskodott, vadonatúj volt.

– Valóban nem – ismerte el Jarril. Felhörpintette az egyik zöld italt, köhögött, megtörölte a száját, aztán elvigyorodott. Fogsora zöldes fénnyel világított a rátapadt löttytől. – Azért jöttem, hogy felkínáljak neked egy remek lehetőséget.

Ez azért durva volt. Azért jött, hogy felajánljon neki egy remek lehetőséget. Han Solonak, a Szövetség hősének, a férjnek és családapának.

– Nem szenvedek hiányt lehetőségekben – felelte Han, és mindjárt törni is kezdte a fejét, vajon mik lehetnek azok.

– Igen, persze. – Jarril kisepert egy tincset himlőhelyes homlokából. – El kell ismernem, hogy sokkal tovább bírtál törvénytisztelően élni, mintsem azt hittem volna. Úgy számoltam, legfeljebb hat hónap a hercegnőddel, aztán Csubi meg te ismét bevágjátok magatokat a Falconba, és irány az ismeretlen.

– Épp elég dolgom van, hogy ne unatkozzam itt – állította Han.

– Az lehet, hogy nem unatkozol – engedett Jarril –, de ha engem kérdezel, ez akkor is a te áldott tehetséged bűnös elvesztegetése. Te meg Csubi voltatok a legjobb kalózok, akiket valaha is ismertem.

Han a sugárvetőre csúsztatta a kezét, és hagyta, hogy ujjai megtalálják a ravaszt.

– Olyan sokáig azért nem voltam távol, Jarril, hogy ilyen könnyen hagyjam magam csőbe húzni. Mit akarsz?

Jarril közelebb hajolt. A leheletében menta, sör és vajkaramella szaga keveredett.

– Pénz hever odakint, Han. Sokkal több pénz, mint amiről valaha is álmodtunk.

– Nem olyan biztos – ingatta meg a fejét Han. – Én rengeteg pénzről tudok álmodni.

– Akárcsak én. – Jarril hangja olyan halk volt, hogy Han alig értette szavait a zenekar zakatolásától. – És képtelen vagyok mindet elkölteni, amit megszerzek.

– Gratulálok – morogta Han. – És most mit vársz el tőlem? Mondjak rád pohárköszöntőt?

– Tényleg nem érdekel? – kérdezte vizsla tekintettel Jarril.

– Évekkel ezelőtt talán felkeltette volna az érdeklődésem, de most már megvan a magam élete, Jarril.

– Szép kis élet – gúnyolódott Jarril. – Otthon üldögélsz egész nap, és a gyerekeidet pesztrálod, miközben az asszonyka a maga privát birodalmát igazgatja.

Han előrelendült, és egy gyors, gyakorlott mozdulattal elkapta Jarril gallérját.

– Vigyázz a szájadra, cimbora!

Jarril vigyorogni akart, de csak egy fintorra telt tőle. Tekintete a sugárpisztolyon nyugvó kézre vándorolt, majd vissza Han arcára. Remek, állapította meg, Han még mindig a régi.

– Nem akartalak megsérteni, Solo. Csak érvelni próbálok, ugye megérted?

Han szorítása fokozódott Jarril gallérján.

– Mit akarsz?

– Segítséget, Han.

Han elengedte a férfit. Jarril visszazuhant a székébe; felkapta a második poharát, lenyeldekelte az undorító zöld nedvet, és megtörölte a száját. Han csendben figyelt, ujját még mindig a ravaszon tartva. Csempészek soha nem kértek segítséget egymástól. Néha kicsikarták a másik támogatását, de sohasem kértek.

Jarril megnyalta a fogait, és lekapott egy újabb poharat egy arra haladó felszolgálódroid tálcájáról.

– Ne húzd tovább az időt! – javasolta Han. – Otthon kell lennem, mire az asszonyka hazajön, és a vacsorának is ott kell illatoznia az asztalon. – Hátrabillent a székével, és fejét a falnak támasztotta. – Igazi csempészpástétomot készítek nekik.

Jarril békülékenyen feltartotta a kezét.

– Nem szórakozom veled, Han. Komolyan beszélek. A pénz…

– Azt mondtad, segítség kell.

– Ezzel szerintem mindannyian így vagyunk. – Jarril ismét lehalkította a hangját. – Annak a pénznek ára van, de hidd el nekem, még sohasem láttam annyi gubát!

– Értem – bólintott Han. – Gazdag, és ahogy ez lenni szokott, nyűgjeid vannak emiatt. A baj csak az, hogy nekem most nincs hangulatom a vinnyogásodat hallgatni.

– Nem vinnyogok – tiltakozott sértődötten Jarril.

– Pedig nekem nagyon úgy hangzik.

– Nem, te ezt nem értheted, Han. Kollégák halnak meg. Jó kollégák.

– Nem tudtam, hogy te jó kollégákat is ismersz, Jarril.

– Téged is ismerlek.

– Azt akarod mondani, hogy engem fenyeget veszély?

– Nem. – Jarril hátranézett a válla felett.

– Leiát?

– Nem! – Jarril közelebb ugrált a székével. Hannak feljebb kellett mozdítania a sugárvető csövét. – Nézd, Han, ebben a szakmában mindenki, akinek csak egy csepp esze volt, halálra kereste magát az elmúlt néhány hónap alatt. Mindenki, akit ismerünk, és sokan mások, akiket te nem ismersz. Gazdagok vagyunk. A Csempészmenedék már nem a régi. Sokkal több kredit halmozódott fel a Menedékben, mint amennyit a huttok egy élet alatt elkölthetnének.

– Hol itt a baj?

– Hogy hol a baj? – Jarril kiürítette a harmadik poharat is. – Eleinte csodás volt. Aztán néhány kolléga nem tért vissza. Pedig rendes fickók voltak. Olyanok, mint te meg Calrissian.

Han elfojtott egy mosolyt. A régi szép időkben őt és Landót különcöknek tartották, mert alkalmanként segítettek a rossz passzban lévő csempészeknek.

– Merre jártak, amikor eltűntek?

Jarril vállat vont.

– Eleinte nem is gondoltam semmit, de aztán lassan ráébredtem, hogy a legmenőbbek tünedeznek el. Rögtön te jutottál eszembe, pajtás.

– Én?

– Nos, úgy gondoltam, hogy te meg Csubi utánanézhetnétek, mi folyik itt. Persze nem hivatalosan.

– Nekem megvan a saját életem – sóhajtott Han.

Jarril beharapta az alsó ajkát, mintha így akarta volna megakadályozni magát, hogyne beszéljen. Nem sikerült neki.

– Ezért jöttem ide – folytatta. – Te sok embert ismersz. Talán ki tudnád deríteni, mi a franc történik itt. Nem hivatalosan.

– Mióta van szüksége a Menedéknek törvényes segítségre?

– Nem lehet törvényes! – Jarril túlüvöltötte a kaszinó zaját.

A teremben csend lett. Han a feléje forduló arcokba vigyorgott; mindenki fapofával bámulta őket, bár titkon balhét reméltek. Erős késztetést érzett rá, hogy meglóbálja előttük a sugárvetőt.

– Valami nem tetszik? – kérdezte a sstytől, aki a széke támlája mögül fürkészte őket. A nőstény megrázta szögletes, bundával borított arcát.

Han morcos tekintettel végigpásztázta a termet, némán ugyanezt kérdezve a többiektől is. A vendégek egyenként visszatértek eredeti elfoglaltságukhoz.

Han várt, míg a zsivaj el nem érte eddigi hangerejét.

– Ha nem lehet törvényesen, akkor miért fordultál hozzám?

– Mert csak te és Csubi járhattok át minden akadály nélkül a Menedék és a Köztársaság között.

– És Lando? Talon Karrde? Mara Jade?

– Karrde nem akar belekeveredni. Jade Calrissiannal van, és tudod, mi volt Lando meg Nandreeson közt.

– Fogalmam sincs – állította Han. Nem volt igaz. Tudott róla, de azt hitte, az ügy már évekkel korábban rendeződött.

– Ne csináld, Solo! Tudod jól, hogy Nandreeson vérdíjat tűzött ki Calrissian fejére még a Császár idején.

– Nem lehet valami nagy vérdíj. Mindenki tudja, hol van Lando.

– Calrissian ért hozzá, hogyan kell barátokat szerezni – érvelt Jarril. – De azért nem mer visszajönni a Menedékbe.

– Tehát szerinted a Menedék táján van a baj?

– Úgy vélem, ott rejlik a válasz.

Han egy kelletlen sóhajjal elengedte a sugárvetőjét.

– Miért nem nézel te magad utána ennek, Jarril?

A férfi vállat vont.

– Nincs benne profit.

– Jarril!

Jarril vett egy mély levegőt, és olyan közel hajolt hozzá, ahogy csak tudott.

– Azért – súgta Han fülébe –, mert én is benne vagyok, Han. Nyakig.

Szi Thripio a gyerekszoba ajtaja előtt állt és kényszerpihenőt tartott. A reggelt az ikrekkel, Jacennel és Jainával, meg az öccsükkel, Anakinnal töltötte. A mai reggel különösen nehéznek bizonyult Thripio számára. A gyerekek már előző este kitervelték a támadást. Nem készítették el a Régi Köztársaság eredetével kapcsolatos házi feladatukat, és hogy eltereljék Thripio figyelmét a mulasztásukról, ételháborút rendeztek.

Az elterelő hadművelet sikeres volt. A szalthiababbal és aludttejjel borított Thripio rögtön nekilátott kinyomozni, hogyan kezdődött a harc. Azt próbálta kideríteni, hogyan került étel a gyerekszobába, de válasz helyett újabb ételbombákat kapott, és végül annyira zavarba jött, hogy már csak méltatlankodott és a fejét csóválta ekkora fegyelmezetlenség láttán.

A gyerekszobában mindig elszabadult a pokol, ha Leia úrnő és Solo gazda elmentek otthonról. Thripio véleménye szerint túlságosan elnézőek voltak. Winter, aki egészen kiskoruktól nevelte a gyerekeket, legalább megértette, milyen fontos dolog a fegyelmezettség.

Szerencsére befutott, mielőtt még Anakin megtalálta volna a csúzliját.

Winter gyengéden kituszkolta Thripiót az ajtón, és megparancsolta neki, hogy pihenjen. Thripio tiltakozott, mondván, hogy a droidoknak nincs szükségük pihenésre, a nő azonban mindentudóan somolygott, és nem engedte vissza. Jóval azután, hogy Winter becsukta a gyerekszoba ajtaját, Thripio még mindig ott állt mozdulatlanul. Talán a pihenésre felszólító parancs zavarta meg, talán nem akarta elhagyni a legújabb „katasztrófa” színhelyét.

Az előtér tökéletes ellentétet alkotott a gyerekszobában uralkodó káosszal. A helyiség nyolcszögletű volt, és mindegyik fala előtt egy-egy szék állt. Egykor várószoba volt, a mostani gyerekszobában pedig fontos megbeszéléseket tartottak. Az előszobát azóta folyosóként használták. Senki nem ült le a székekre, s a gyerekek is csak akkor tartózkodtak itt, ha kedvük támadt zoknis lábbal csúszkálni a márványon. A palotának ezt a szárnyát takarító droid többször is panaszkodott a maszatos csíkok miatt.

Zörgés keltette fel Thripio figyelmét. A hang elektromos zümmögéssé szelídült, aztán már nyílt is a szemközti ajtó, hogy egy dajkadroid guruljon be rajta. A droid négy kezét összekulcsolva tartotta köténye felett, és ezüstösen csillogó szemmel, örök jókedvre görbített szájjal nézett Thripióra.

– Szi Thripio? – A hangjába melegség volt programozva. – Én TDL3.5 vagyok, de szólíts csak Tídielnek! Azért jöttem, hogy felváltsalak a gyerekek dajkálásában.

– Ó, egek! – Thripio tanácstalanul a gyerekszoba ajtajára pillantott. – Nekem erről senki sem szólt.

– Pedig eléggé szokatlan, hogy egy protokolldroid vigyázzon gyerekekre – érvelt a dajkadroid. – Nincs szintetikus húsod, sem ölelő áramköröd, és hogy őszinte legyek, kedvesem, idejétmúlt is vagy. Az újabb típusú protokolldroidokat talán felkészítik arra, hogyan feleljenek meg egy ilyen bonyolult feladatnak, de…

– Biztosíthatlak – mondta sértődötten Thripio –, hogy kifogástalanul szolgáltam ezeket a gyerekeket.

– Ó, ebben biztos vagyok – incselkedett Tídiel. – Bizonyára szép jutalmat fogsz kapni szolgálataidért, de én akkor is azért vagyok itt, hogy leváltsalak.

– Én nem tudok erről – makacskodott Thripio.

– A droidokat soha nem tájékoztatják…

– Én különleges helyet foglalok el ebben a családban. Engem nem lehet csak úgy elküldeni, mint egy… egy…

– Egy rozsdás takarítódroidot? – Tídiel szemtelenül kuncogni kezdett. – Nem értékeljük mi egy kicsit túl magunkat?

– Én nem értékelem túl a fontosságomat! – jelentette ki Thripio. – Merem állítani, hogy én vagyok a legszerényebb droid, akit ismerek.

– Mint azt már oly sokszor elmondtad nekem. – Winter az ajtóban állt, szinte hiánytalanul kitöltve az ajtókeretet.

Jaina lesett ki Winter szoknyája mögül.

– Hogy lehet szerény, ha folyton ezzel dicsekszik? – kérdezte Wintertől.

– Csitt, gyermekem! – szólt rá Winter.

– Winter kisasszony – fordult feléje Thripio –, úgy vélem, a protokoll megköveteli, hogy amennyiben ön le szándékozik cserélni, először engem értesítsen.

– Meg akarsz szabadulni Thripiótól? – kérdezte Jacen. Ő is kijött az ajtóba; hétéves volt, de már Solo gazda le sem tagadhatta volna, hogy ő az apja. – Komolyan, Winter, szerintem ez őrültség. Kiborítjuk néha, ez igaz, de csak azért, mert szeretjük.

– Én nem akarok megválni tőle – felelte Winter. Kisepert egy hófehér hajtincset az arcából. – Ahogyan a szüleiteknek sem.

– Engem kifejezetten ebbe a gyerekszobába küldtek – közölte a dajkadroid. – TDL3.5 vagyok, és azért küldtek, hogy a Bantha 456 utasításkódnak megfelelően felváltsam Szi Thripiót.

Bantha? – ráncolta össze a homlokát Winter. – Ez nem egy családi jelszó.

– Nem az én hibám! – kiáltotta Anakin a szobából.

– Szerintem nem örült, amikor azt mondtad neki, hogy túl öreg a Kis elveszett bantha cserkészhez – súgta Jacen Thripiónak.

– Lehet – ismerte el Thripio. – Az a történet már évek óta aktualitását vesztette. Solo gazda éppen a múlt héten jelezte, mennyire örül neki, hogy mostanában egyikőtök sem akarja hallani.

– Thripio! – szólt rá figyelmeztetően Winter. – Nos, bocsásson meg nekünk, Tídiel-Hárompontöt. Úgy tűnik, valamelyikünk a kereskedelmi háló olyan területein bóklászott, ahol nem lett volna szabad.

– Eggyel több ok arra, hogy átvegyem Szi Thripio helyét – vágta rá a dajkadroid. – Az én felügyeletem alatt a gyerekek megtanulhatnák, hogyan kell illendően viselkedni. Egy ilyen idejétmúlt protokolldroid, mint aki most felügyeli őket, aligha adhatja meg nekik a megfelelő útmutatásokat. Tapasztalatra van szükség…

Winter összefonta a kezét a mellkasán, és szúrósan a droidra nézett.

– Nevelt már valaha Erő-szenzitív gyerekeket?

– A gyerekek azok gyerekek – felelte a dajkadroid. – Nem számít, milyen különleges képességekkel rendelkeznek. Ami pedig a túlzott érzékenységüket illeti, tapasztalatom szerint a fegyelem hiányából adódhat.

– Gondoltam, hogy nem – állapította meg Winter. – Thripio nap mint nap kifogástalanul oldotta meg a feladatokat, amelyek ennek a három gyermeknek a nevelésével járnak. Egyébként is úgy vélem, hogy egy dajkadroid jelenléte katasztrófát jelentene nem csupán a gyerekek, hanem a felnőttek számára is.

– Fel akar mondani nekem? – kérdezte Tídiel.

– Egy gyerek rendelte ide – dörgölte az orra alá Winter.

– Az nem én voltam! – kiáltotta bentről Anakin.

Jaina a szájára tapasztotta a kezét. Jacen visszament a szobába.

– Anakin, semmi értelme tovább hazudnod! A kód elárult. És most már nem is használhatjuk többé.

– Nem is – értett vele egyet Thripio. – Még hogy gyerekek hozzáférjenek a kereskedelmi hálózathoz! Vajon legközelebb mit találnának ki?

– Valami hasonlóan felháborítót – bólogatott Winter, még mindig a dajkadroidot bámulva. Tídiel nem mozdult. – Tídiel-Hárompontöt, neked itt nincs helyed. Ezzel elküldelek.

– Bocsásson meg, hölgyem – tiltakozott a droid –, de véleményem szerint óriási hibát követ el ezzel.

– Minő szemtelenség! – mondta felháborodva Thripio. – Tudd meg, hogy Winter kisasszony a felelős ezeknek a gyerekeknek a…

– Bízd csak rám, Thripio – mosolygott Winter. – Megjegyeztem a panaszát – fordult a dajkadroid felé. – Gondoskodni fogok róla, hogy bekerüljön a személyes állományába.

A dajkadroid megvetően füttyentett, azzal sarkon fordult, és kigurult az előszobából. Az ajtó a helyére siklott mögötte.

– Személyes állomány? – csodálkozott Thripio. – Nem tudtam, hogy feljegyzéseket vezet a droidokról.

– Nem is – felelte Winter

– Mégis, mit képzeltél? – hallatszott ki Jacen hangja a nyitott ajtón át.

– A hologramon egészen kedvesnek látszott – védekezett Anakin.

Winter még egyszer rámosolygott Thripióra, aztán visszaindult a gyerekszobába, hogy elejét vegye az újabb vitának.

– Anakin életét egyszer egy dajkadroid mentette meg – fordult vissza egy pillanatra. – Talán csak ismét a kisdedkora biztonságára vágyott.

– Én nem… – akart mondani valamit Anakin, de mintha belefagyott volna a szó. Thripio besietett a szobába. Anakin arca fehér volt, mint a fal.

– Mi a baj? – kérdezte riadtan Winter.

Jacen és Jaina mozdulatlanná merevedtek. A szemük tágra nyílt, aztán egyszerre, kórusban, mind a három gyerek visítani kezdett.

4.

Kueller vasalt csizmái önelégülten csattogtak a hangár fémpadlózatán. Technikusok borultak a földre, kesztyűs kezeiket széttárva a rácsozaton. Olyan közel haladt el a bal oldalon fetrengő csoporthoz, hogy a köpenye szegélye súrolta fejük búbját. A halálfejes maszk szinte belesimult arcába, erőt és magabiztosságot kölcsönözve viselőjének.

– Szükségem van egy hajóra! – jelentette ki. Az Erő által felerősített hangja zúgó szélként visszhangzott a hatalmas teremben. A hangár üres volt, leszámítva három javítás alatt álló TIE-vadászrepülőt.

– Készen állunk, nagyuram. – Femon, Kueller hűséges segédje felegyenesedett. A nő hosszú haja elrejtette természetellenesen sápadt arcát. Femon egy fejmozdulattal hátralendítette tincseit, felfedve szénfeketére festett szemét és vérvörös ajkát. Ő is halálfejjé alakította arcát, de ez kevésbé volt meggyőző, mint a Kuelleré.

Kueller bólintott. Senki más nem mozdult.

– Brakiss?

– Elment, nagyuram.

– Nem vesztegette az idejét.

– Azt mondta, ön engedélyezte.

– Nem ellenőrizted?

Femon elmosolyodott.

– Én senkit nem mulasztok el ellenőrizni.

– Helyes. – Kueller elidőzött a szó felett, ízlelgetve, cirógatva azt. Femon büszkén kihúzta magát a dicséret hallatán, ahogy azt mindig is tette. Ha a lány nem lenne ilyen igyekvő, gondolta Kueller, akkor ő…

Hagyta szertefoszlani a gondolatot. Nem engedhette meg magának, hogy bármi, még ha oly kellemes is, elterelje a figyelmét.

– Van hír a Pydyrről?

– Ezren kerültek házi őrizetbe, ahogyan azt parancsolta, nagyuram.

– Pusztítás?

– Nem történt.

Kueller megengedett magának egy mosolyt; tudta, hogy a maszkon ilyenkor megjelenő élettelen görbület még a legfanatikusabb követőit is megrettenti.

– Kitűnő. Áldozatok száma?

Femon összekulcsolta kezét a háta mögött, karcsú testére feszítve a köpenye ezüstös anyagát.

– Egymillió-hatszázötvenegyezer-háromszázöt, nagyuram.

– Pontosan úgy, ahogy azt terveztük.

– Főre pontosan – bólintott Femon. – Ellenőrizni óhajtja?

– Én semmit nem mulasztok el ellenőrizni – dobta vissza a szavait Kueller.

A lány, minden ellenkező igyekezete ellenére, elmosolyodott.

– Engedélyt kérek, hogy elkísérhessem!

Kueller egy pillanatig habozott. Femon már a kezdet kezdete óta vele volt, és a tervnek ez a része legalább annyira volt a lány érdeme, mint az övé.

– Még ne – felelte. – Most itt van szükségem rád.

– Azt hittem, megvárjuk a második fázist.

– Ó, nem – mondta Kueller, céltudatosan lágy hangon. – A kerekek forognak. Meg kell őriznünk a lendületet, különben még elveszthetjük az előnyt. Emlékszel?

– Élénken. – A lány remegő hangjában ott vibrált minden egyes kívülről gerjesztett rémálom nyomasztó emléke. Kueller néha éjszakánként ötöt is a lány elméjébe tuszkolt.

– Helyes – simogatta meg kesztyűs kezével Femon arcát. – Nagyon-nagyon helyes.

Amint a hírnökök bejelentették Leiát, az ülnök szélesre tárta a Szenátusi Terem ajtaját. Leia eddig feleslegesnek tartotta ezt a körülményeskedést, de most, az öltözőben tapasztalt borzalmak után boldog volt, hogy a ceremónia elterelte a figyelmét. Időt adott neki, hogy összeszedje magát, hogy

félretegye a rémületét, amit az Erő hullámai sodortak feléje az űr mérhetetlen távolságain keresztül.

Belépett, magasra emelt fővel, két őrrel az oldalán. A fokozott biztonság jelei nyilvánvalóak voltak: őrök álltak az amfiteátrum összes ajtaja mellett, és biztonsági droidok vegyültek az alapnyelvet nem beszélő szenátorok protokolldroidjai közé. Az Új Köztársaság összes fajának és bolygójának képviselői figyelték várakozással eltelve a bevonulást. Mon Mothmának igaza volt; az, amit ma mondani fog, meghatározó lesz a Szenátus jövőbeni működésére nézve.

Tucatnyi világ riporterei tolongtak a látogatók karzatán, a kristálykupola alatt. A kristályok egybegyűjtötték és szétbontották a fényt, szivárványba vonva a terem közepét. A Császár azért folyamodott ehhez az apró trükkhöz, hogy ámulatot ébresszen az őt figyelőkben. Leia hálás volt a napnak és a táncoló fénynek. A látvány el fogja terelni az új képviselők figyelmét.

Méltóságteljesen elindult lefelé a lépcsőn. Az emberek és egyéb lények testéből áradó kigőzölgés megtöltötte a gyűléstermet, már most túlhevítve a levegőt. Leia büszkén előreszegezett tekintettel vonult az emelvény felé, de M’yet Luure és új exodeeni kollégája még így is felkeltette figyelmét. Mindkét exodeeninek hat karja és ugyanennyi lába volt. Alig fértek a székekben, amelyeket Palpatine szándékosan készíttetett egységesen emberi léptékűre, hogy éreztesse megvetését a nem humanoid fajokkal szemben. Külsőre lehetetlen volt megkülönböztetni a hajdan birodalmi exodeenit lázadó múltú szenátor kollégájától. Persze, senkire nem volt ráírva, hogy korábban a Birodalmat szolgálta.

Ott volt például Meido, az Adin első és egyetlen szenátora. Az Adin a Birodalom egyik bástyája volt, és Leia arra gyanakodott, hogy Meido megválasztása körül sincs minden rendben. Titokban meg is bízta néhány emberét, hogy vizsgálják ki az esetet. A férfi heges arca ismerősnek tűnt a Lázadás idejéből, de Leia nem tudta, hova helyezze el.

Végül elérte a gyűlésterem elejét, és elfoglalta helyét a fényesen megvilágított emelvényen. A szenátorok tapsoltak

vagy legalábbis ennek megfelelőjét művelték. A luyalok például csápjaikkal döngették az asztalt, az angolnaszerű utinek pedig a droidjaikkal tapsoltattak. Leia megtámaszkodott a mellvéd faburkolatán, ügyelve rá, hogy még véletlenül se nézzen a súgógép képernyőjére. Nem készült beszéddel, és ennek most őszintén örült.

A gyűlésterem ajtói bezárultak, és az őrök elállták őket. A tapsvihar nem akart szűnni. Leia mosolyogva biccentett régi ismerőseinek, de rá sem nézett az új arcokra. Úgyis épp elég dolga lesz velük.

– Szenátortársak – kiabálta túl a zajt. A tapsorkán lassan elcsendesedett. Leia várt, míg tökéletes csend nem lett, aztán folytatta: – Új fejezet kezdődik a Köztársaság történetében. A Birodalom ellen viselt háború már régen véget ért, és mi végre baráti jobbot nyújtottunk…

Robbanás rázta meg a gyűléstermet. A légnyomás ereje felkapta Leiát, és nekidobta egy asztalnak. Vér és repeszdarabok záporoztak körülötte. A termet füst és por töltötte meg. Leia úgy érezte, megsüketült. Remegő kézzel megérintette az arcát; vér csorgott a füléből.

A vészvilágítás lámpáinak fénye döfte át a füstös félhomályt. Leia érezte – mintsem hallotta –, hogy kristálytömb darabok zuhannak alá a mennyezetről. A robbanáskor egy őr mellette landolt, természetellenesen oldalra csavart fejjel. Leia felkapta a sugárvetőjét. Ki kell jutnia. Nem tudhatta, merről jött a támadás, kintről-e vagy bentről, de bárhogyan is volt, gondoskodnia kellett róla, hogy újabb robbanás ne történhessen.

A fülsérülése az egyensúlyérzetére is kihatott. Négykézláb átmászott a testeken – némelyek még mozogtak – és a lépcső felé vette az irányt. Forgott vele a világ és hányingere volt, de legyűrte az érzést. Nem volt más választása.

Egy arc bontakozott ki a füstből. Por és vér keverékéből összeállt ragacsos sár fedte arcát, és a sisakja félrecsúszott, de Leia még így is felismerte benne az őrt, aki már az Alderaan óta őt szolgálta. Királyi fenség, olvasta le a férfi ajkáról, a többit azonban már nem értette. Leia megrázta a fejét, hogy elűzze a fokozódó kábulatot, és továbbmászott.

Végül elérte a lépcsőt. Egy asztal maradványaiba kapaszkodva felállt. A köntöse a vér súlyától elnehezült és kellemetlenül a lábához tapadt. Leia maga elé tartotta a sugárvetőt, és azt kívánta magában, bárcsak ne lenne ilyen süket. Ha hallana, akkor meg tudná védeni magát.

Egy kéz nyúlt ki az egyik közeli törmelékhalomból. Leia riadtan a mozgás irányába perdült. Meido bújt elő a romok alól. Markáns vonásait álarcként lepte be a por, de a férfi sértetlennek tűnt. Meido a sugárvetőre pillantott, majd alázatosan meghajolt Leia előtt. Leia biccentett neki, és továbbindult. Az őr követte.

Újabb kristálytömbök szakadtak le a mennyezetről. Leia ösztönösen lekuporodott, és kezét a feje fölé emelte, hogy megvédje magát. A padló megremegett a rázúduló tömeg alatt, és újabb porfelhő emelkedett fel. Néhány szilánk eltalálta Leiát, de ennyivel és egy hangtalan köhögésrohammal megúszta. Sokan azonban nem voltak ilyen szerencsések. A gyűlésterem néhány pillanat leforgása alatt a béke bölcsőjéből halottasházzá vált.

A halálfejes maszk jelent meg újra Leia előtt, ezúttal mint emlékkép. Ott bent az öltözőben megérezte, hogy valami történni fog. Agyának valamely, Erő-érzékeny része előre látta az eseményeket. Luke mesélte, hogy a Jedik néha képesek belelátni a jövőbe. Csakhogy ő nem fejezte be a tréninget. Nem volt Jedi.

Viszont elég közel tartózkodott.

Elöntötte a tehetetlen düh. Csüggedten hagyta lezuhanni a fegyvert szorongató kezét. Az omlásveszély megszűnt, legalábbis pillanatnyilag úgy tűnt. Leia intett Meidónak és mindenki másnak, akit csak látott. Ha ő nem hall, akkor valószínűleg a többiek sem, de mindannyiuknak ki kell jutniuk.

Felnézett a mennyezetre. A robbanás hatalmas, tátongó lyukakat szakított a kupolába. A Császár színes kristályberakásai szinte kivétel nélkül meglazultak és alázuhantak a teremre.

Más szenátorok is előkerültek. Néhány özönvíz előtti pro-tokolldroid a törmeléket rámolta szorgalmasan, nyilván ab-

beli igyekezetében, hogy kiszabadítson valakit. M'yet Luure új képviselőtársa már félúton járt a lépcsőn, hat lábával és hosszú farkával elzárva a kijáratot féltucatnyi másik szenátor elől. Luure-nak ellenben Leia nem látta nyomát.

Az őr megragadta a karját, és előremutatott. Leia bólintott, majd kiszabadította a karját, és mozgásba lendült. Újabb robbanásokra számított, de azok nem következtek be. Furcsállta a dolgot. Mi értelme egyeden bombatámadást végrehajtani a Szenátus ellen, és utána rögtön visszavonulni?

Megcsúszott egy lehullott kristálydarabon. Támasz után kapva kinyújtotta a bal kezét, és megfogott valami ragacsosat. Rémülten arra fordult, és azt kellett látnia, hogy M'yet Luure hat lábának egyikét szorongatja. A lábat a robbanás ereje letépte a testről. Leia közelebb lépett a testhez, és nekilátott félredobálni a törmeléket, abban reménykedve, hogy Luure-t még életben találja.

Amint előbukkant a szenátor arca, Leia keze megállt a levegőben. A férfi szeme üres tekintettel a semmibe révedt, hat fogsort rejtő szája ernyedten lógott. Leia végigsimított a halott arcon.

– M'yet – suttogta rekedten. - Nem ilyen halált érdemeltél. – Gyűlölte M'yet politikai eszméit, de ettől függetlenül jó barát volt, tisztességes szenátor, és a legjobb politikus, akit valaha is ismert. Annyira szerette volna a maga képére faragni ezt a hatlábút! Elérni, hogy M'yet is a haladás zászlóvivője legyen…

Az ajtók kitárultak, és az őrség katonái özönlöttek be a terembe. Leia megkönnyebbülten leejtette a sugárvetőt, és odakiáltott nekik:

– Siessenek! Sebesültjeink vannak!

Az egyik őr mondott valamit, de Leia semmit nem értett. Mivel az ő szerepe itt most véget ért, felbaktatott a lépcsőn, és a terem belseje felé fordult, hogy felmérje a pusztítást. Az összes széket kristály- és márványdarabok fedték. A legtöbb szenátor mozgott, de sokan nem.

Az elkövetkező idény alaphangja ezzel visszavonhatatlanul meg lett határozva.

És erről csakis a Birodalom tehetett.

5.

A robbanás néhány pillanatra elhalványította a Kristály Ékszer világító falburkolatát. Aztán megremegett a padló. A kaszinó mennyezetéről lógó krupiédroidok panaszos nyikorgással lengtek ide-oda az asztalok felett. Han két lábon egyensúlyozott széke hátrabillent, de Han lecsúszott róla, és fél kézzel elkapta. Jarril nekiesett az asztalnak, és felborította a legutolsó poharát.

– Mi a…

– Földrengés? – kérdezte valaki.

…zuhan…

– Vigyázz!

A kiáltások és sikolyok lehetetlenné tették a beszélgetést, ám Hant ez cseppet sem zavarta. Túl sokat megélt már ahhoz, hogy tudja, ez nem földrengés volt, hanem robbanás.

Jarril vállára csapott.

– Gyerünk innen!

– Mi van? – kiabálta a hangzavarban Jarril.

– A föld alatt vagyunk, cimbora – kerülte el az egyenes választ Han. – Ha most nem megyünk ki innen, akkor lehet, hogy sohasem jutunk ki.

Jarrilnak ez láthatóan eszébe sem jutott, amiért Han aligha hibáztathatta. Ezeket a lebujokat szándékosan úgy rendezték be, hogy a vendégnek még véletlenül se juthasson eszébe, hogy alulról szagolja az ibolyát. Most, hogy felhívták erre a figyelmét, Jarril üvöltve felpattant, és Han után vetette magát. Han már félúton járt az ajtóhoz, lövésre készen tartva a sugárvetőjét, ha valakinek eszébe jutna megállítani őt. Útközben felsegített egy kemaszt, elugrott egy elszabadult nek harci kutya állkapcsa elől, és elrántott egy szárnyas ageet egy beomló plafonrész alól.

Az ajtó előtt hatalmas tömeg tolongott, a vendégek egymást taposták abbeli igyekezetükben, hogy mielőbb a felszínre jussanak. Mint hamarosan kiderült, a torlódás oka az volt, hogy valami idióta bezárta az ajtót.

– Engedjenek ki minket! – ordította Han.

– Nem tudhatod, mi vár rád odakint!

– Nem, de bármi is legyen az, jobb lesz, mint idelent rekedni!

Mások is csatlakoztak hozzá, és most már együttes hangerővel követelték, hogy nyissák ki az ajtót. Hannak sikerült előrenyomakodnia. Egy udok, egy termetéről és erejéről, de nem eszéről ismert faj képviselője állta el az ajtót, tüskés karját keresztbe fonva masszív mellkasán.

– Idebent biztonságosabb – állította.

– Ide hallgass, fogpiszkálóagyú! – szólította meg Han. – A mennyezet bármelyik pillanatban beomolhat. Én inkább vállalom a kockázatot, és felmegyek, mintsem hogy itt dobjam fel a talpam a te társaságodban.

– Én nem mennék fel – makacskodott az udok.

– Akkor te maradj itt! – Han félrelökte, és rálőtt az ajtózárra. A visszapattanó sugár eltalálta az udok tüskés hátát. A lény felmordult, és Hanra vetette magát.

Az ajtó azonban kinyílt, és a folyosóra kitóduló tömeg elsodorta Hant az udok elől. Han vágtára fogta, és az elsők között elérte a turbóliftet. Hátranézett, és mivel sehol nem látta Jarrilt, beugrott a fülkébe. A lift egy szinttel a felszín alatt állt meg; Han kettesével vette a lépcsőket, behúzott nyakkal várva az újabb robbanást, de az valahogy elmaradt,

A tömeg elérte a kijáratot, és kizúdult az utcára, hogy ott megtorpanjon és elnémuljon a döbbenettől.

Han elérte a felszínt, és olyan hirtelen fékezett le, hogy a mögötte loholó gotal a hátának ütközött. A gotal félretaszította, hogy utat nyerjen, aztán ő is ugyanúgy leblokkolt, és felnézett, az ég felé fordítva kettős kúp alakú fejét.

Han ellépett a kijárat mellől; a szája taplószáraz volt.

A Coruscanton semmi nem változott. Nem érte légitámadás a várost. Ellenségnek nyoma sem volt.

A nap változatlanul sütött, ugyanolyan kellemes délutáni idő volt, mint amikor Han lement.

– Nem jöhetett a föld alól, mi? – kérdezte egy ismerősnek tűnő kártyajátékos a Kristály Ékszerből.

Han megrázta a fejét.

– Valahol történt valami.

– De nem fentről jött – mondta a gotal. – Ha fentről jött volna, látnánk a hatását.

– Rohangálnánk és fedezéket keresnénk, remélve, hogy nem éri újabb találat a környékünket – folytatta a kártyajátékos.

Han ellenzőt formált a kezéből, és feszülten figyelt, mert szokatlan mozgást észlelt. Egy katonákból és egészségügyiekből álló különítmény igyekezett a császári palota felé.

A palota.

A gyerekek.

Leia.

Az őrök után rohant, kis híján eltaposva a nek harci kutyát, amely épp szakítani készült véres múltjával. Han lélekszakadva szaladt átlósan átvágva utcákon és tereken, szem előtt tartva a menetet. Az egészségügyiek látványa volt az, ami miatt igazán aggódott.

Sebesültek is vannak.

A különítmény elkerülte a palota főbejáratát, és végigtrappolt a központi szárny mentén. Han pillanatnyi megkönnyebbülést érzett, de aztán rájött, merre igyekeznek.

A Szenátusi Terembe.

Egyre sűrűbben kapkodta a levegőt, és szúrt az oldala. Jó formában volt, de már sok idő eltelt azóta, amikor legutóbb futott ilyen lélekszakadva és ilyen hosszú távon át.

Még mindig csak az az egy robbanás.

Különös. Nagyon különös.

Befordult a sarkon; az eléje táruló látvány még sebesebb tempóra késztette. Szenátorok hevertek szanaszét a gyepen, tetőtől talpig porosan és különböző színű vértől maszatosan. Fekete folyadék patakzott a Nyny szenátorának testéből. A lény mindhárom feje hátrahanyatlott. Ha még nem halt meg, nagyon közel állt hozzá.

Mon Mothma egy másik szenátor felett görnyedt, és gyengéd szavakkal a sebesültet biztatta. Han lassított annyira, hogy megérinthesse a vállát és megkérdezhesse:

– Leia?

Mon Mothma megrázta a fejét. Tízszer öregebbnek látszott, mint amilyennek reggel látta.

– Nem tudom, merre lehet, Han. Nem láttam őt.

Kikerülte a sebesültet, bár a nő kétszer is a nevét kiáltotta. Tudta, mit akar mondani. Pontosan azt, amit Leia is mondana ebben a helyzetben: ne menjen be. Hagyja, hogy az erre kiképzett személyzet végezze a keresést. Csakhogy a feleségéről volt szó. Nem hagyhatta magára Leiát.

Az előcsarnok márványpadlója csupa por és vér volt, és Han itt újabb testeket látott. Egy részüket a fal mellett tornyozták fel, mint holmi szállításra váró árucikkeket. Ahogy elhaladt mellettük, rájött, hogy ezek droidok. Még csak nem is voltak egész droidok: egyik sarokban karokat látott, egy másikban lábakat. Tucatnyi aranyfényű alkatrészt is látott; még elgondolni is rossz volt, hogy Thripio is köztük lehet.

A vérrel keveredett portól a padló iszapossá, csúszóssá vált, de Hannak sikerült megtennie a gyűlésterembe vezető utat anélkül, hogy szaporította volna az egészségügyiek dolgát.

Minden ajtó tárva volt, de a por még mindig úgy kavargott odabent, mint a Tatuin homokja egy szélvihar után. A teremből nyögés, jajgatás és segélykiáltás kakofóniája hallatszott, ezt igyekeztek túlkiabálni az egészségügyi személyzet és az őrség tagjai, valahányszor segítségre volt szükségük vagy utasításokat adtak egy társuknak.

A bomba nem akármekkora lehetett, ha ilyen pusztítást végzett. Nagyobb, mint bármi, amit eddig az űrcsatákon kívül látott. Márpedig ez a bomba nem jöhetett az űrből. Az épület kívülről sértetlen volt. A robbanás a teremben történt.

Han végre megpillantotta Leiát. A felesége merő vér volt, fehér köntöse, amely megszűnt fehérnek lenni, szétszakadt és testére tapadt. Az egyik hajfonat széttekeredett és a hátára omlott. A másik félig jött szét, és ahogy Leia egy öntudatlan llewebum másodlagos koponyadudorai alá csúsztatva kezét előrehajolt, ragacsos fürtökben véres arcához tapadt. Két őr a llewebum lábát markolta. Leia bicegve hátrálni kezdett a

sebesült lénnyel. Úgy tűnt, valami nincs rendben a bal lábával.

Han odasietett melléje, és Leia keze mellé csúsztatta a kezét a llewebum tarajos bőrén.

– Fogom, szivi – mondta Leiának, de ő mintha nem is hallotta volna. Han gyengéden meglökte a csípőjével, mire Leia elengedte a lényt. Han megtántorodott a llewebum súlyától; nem értette, hogyan bírta Leia egyedül megtartani. A llewebumot egyik fajtársa mellé fektették, és a közelben sürgölődő orvosdroid gondjaira bízták.

Leia vissza akart menni a gyűlésterembe, de Han átölelte a derekát, és visszatartotta.

– Jobb lenne, ha te is megmutatnád magad egy orvosnak, szivi.

– Eressz el, Han!

– Épp eleget segítettél. Most menjünk át a központba!

Leia még csak meg se rázta a fejét. Még csak rá sem nézett, míg ő beszélt. Arca fél oldaláról lehorzsolódott a bőr, és itt-ott égésnyomok látszottak rajta. Az orra még mindig vérzett, de Leia mintha ezt észre sem vette volna.

– Be kell mennem – közölte.

– Majd bemegyek én. Te itt maradsz.

– Engedj be, Han! – mondta a nő komoran.

– Nem hallhatja önt – világosította fel Hant egy arra elhaladó orvosdroid. – A légnyomás ereje minden dobhártyával rendelkező egyénnél halláskárosodást okozott.

Nem hallhatja? Han nyelt egyet, és gyengéden maga felé fordította Leiát. Remélte, sikerült elrejtenie aggodalmát.

– Leia – mondta artikuláltan. – A segítség megérkezett. Hadd vigyelek el az egészségügyi központba!

A maszatos porréteg alatt Leia arca halottsápadt volt.

– Az én hibám.

– Nem, szivi, nem a te hibád.

– Én engedtem be a birodalmiakat. Nem küzdöttem elég elszántan.

A szavai megfagyasztották Han ereiben a vért.

– Nem tudhatjuk, mi okozta a robbanást. Gyere! Engedd, hogy segítsek rajtad!

– Nem – jelentette ki határozottan Leia. – A barátaink odabent haldokolnak.

– Te mindent megtettél, ami tőled telik.

– Ne légy ilyen makacs! – vesztette el a türelmét Leia.

– Nem én vagyok az! – vágott vissza Han. Úgy döntött, nem folytatja tovább ezt az értelmetlen vitát. Csak egy bolond vitatkozik egy sükettel. Ölébe kapta a feleségét. Leia teste könnyű volt és forró. – Velem jössz.

– Nem lehet, Han – mondta Leia, de nem küzdött ellene. – Jól vagyok. Tényleg.

– Nem akarom, hogy meghalj, csak azért, mert nem tudod, mikor kell leállni – morogta Han, és a kijárat felé indult vele.

– Nem fogok meghalni – állította Leia.

Han kalimpáló szívéhez szorította a feleségét.

– Bárcsak én is ilyen biztos lehetnék ebben – felelte keserves vigyorral.

Jarril lefékezett, amint elérte a hangárokat, és sétára fogta. Nyüzsgést látott az űrkikötő egyes részein – mintha rendkívüli ellenőrzést tartottak volna –, de úgy tűnt, az ő hajója még nem került sorra.

Így is volt, az idő azonban szorította.

A hajóját, a Spicy Ladyta hangár távolabbi végében hagyta, két nagyobb hajó mögött. A Spicy Lady nevéhez illően kicsi volt, de erős, mint a bors. A Millennium Falcon és egy A-szárnyú kereszteződésére emlékeztető, barna testű hölgyet maga Jarril tervezte. A hajó arra készült, hogy rakományt szállítson, de ha a helyzet meleg lett, le lehetett kapcsolni róla a szállítóegységet, és a vadászgép külön száguldhatott tovább. A vadászgépet távolról is lehetett irányítani; az ellenségeit elcsalhatta vele a helyszínről, miközben ő valójában a szállítóhajón ült, a rakománnyal együtt. A Spicy Ladynek ezt a tulajdonságát azonban eddig csak egyszer kellett hasz-

nálnia, és később, kimondhatatlan örömére, vissza tudta szerezni a harci egységet.

Éppen ezért kellett most mielőbb elpucolnia a Coruscantról – mielőtt még korlátozzák az űrforgalmat. Márpedig ezt fogják tenni, amint megtalálták a robbanás forrását. Vissza kell érnie a Menedékbe, mielőtt még bárkinek is szemet szúrna a távolléte. Ha eddig még nem történt meg…

Az űrkikötőnek ezen a részén egyelőre nyugalom honolt. Jarril furcsállta, de örült neki. Ha ő lett volna a felelős Coruscant biztonságáért, rögtön lezárta volna a bolygó űrforgalmát, de hát az Új Köztársaságban nem a logika, hanem a demokrácia szabályai érvényesültek.

Remélte, sikerült felkeltenie Han érdeklődését – további győzködésre aligha lesz alkalma.

Átsietett a dokkon az űrhajójához. Leengedte a feljárót, és felmászott a hajóba. Fura érzés volt egy üres hajóba belépni. Általában Seluss-szal utazott, sullusi cimborájával. Együtt kezdték az ipart, és most, hogy átlógott ide, a Coruscantra, Seluss fedezte.

A Spicy Lady belső terének sűrítettlevegő-szaga volt. Jarril nyomás alatt felejtette az űrhajót, ami ritkán fordult elő vele, de most jól jött. Annál könnyebb lesz eltűnnie a Coruscantról.

Úgy döntött, kitaxizik a dokkterületről. Kintről sokkal biztonságosabban fel tud szállni, és ha a szükség úgy hozná, hogy le kell választania a szállítórészt, hadd vesződjenek a vadászgéppel. Alig siklott be a pilótaülésbe, amikor egy apró neszt hallott a háta mögül.

Megmerevedett, de nem fordult meg. Lehet, hogy csak képzelődött.

Nem. Megint hallotta. Mintha valaki egy maszkon át lélegzett volna.

Jarril nyelt egyet. Lassan megfordult, kezét a sugárvetőjére csúsztatva.

Két rohamosztagossal és két sugárvető csövével találta magát szembe.

– Hova igyekszünk? – szólalt meg egyikük. A hangja személytelen volt a sisak beépített kihangosítóján át.

Jarril csak most jött rá, hogy ezek az ő áruját viselik. Felismerte a csatában okozott pörkölődést a jobb oldali sisakon.

Ezek nem is igazi rohamosztagosok, állapította meg. Civil ruhában jöhettek fel a hajójára, és magukra öltötték a páncélt. De miért? Azért, hogy megijesszék? Csak nem hiszik azt, hogy meg fog ijedni a saját árujától?

– Szerintem legfőbb ideje elhagyni a Coruscantot, nem gondolják? – kérdezte Jarril. Jó lett volna látni, kihez beszél.

– El is fogjuk – felelte a másik. – Amint megtudtuk milyen ügyben járt itt.

– Egy régi barátomat látogattam meg – felelte Jarril.

– Érdekes időpontot választott – jegyezte meg az első rohamosztagos.

– Ahogyan az is, hogy kérdezés nélkül felvették a páncélokat - vágott vissza Jarril.

– Végtére is a miénk – mondta a második rohamosztagos.

– De azért ugye nem szeretnék, ha elkapnák magukat ezekben a Coruscanton?

– Nem fognak elkapni minket – állította az első rohamosztagos. Jarril felé intett a sisakjával. – Vegye le a kezét a fegyverről!

Jarril vállat vont, és engedelmeskedett.

– Úgysem akartam használni.

– Árulja el nekünk, miért jött a Coruscantra.

– Kik maguk? – kérdezte Jarril. – Van valami közük a robbantáshoz?

– Most mi kérdezünk – figyelmeztette a második rohamosztagos.

Jarril kezdte elveszteni a türelmét. Ez végül is az ő hajója, vagy nem? Igen, és éppen ezért találni fog valami megoldást arra, hogy megszabaduljon tőlük.

– Egy nyomot követtem.

– Egy nyomot – ismételte meg az első. – Azt hittem, egy régi barátját jött meglátogatni.

– Miért, mit gondolt, ki adta a tippet?

– Han Solo, az Új Köztársaság vezetőjének a férje?

Vagyis követték őt, ami azt jelenti, hogy képtelen lesz kimagyarázni magát. Az irányítópult felé kapott, de nem volt elég gyors. Egy jól irányított lövés eltalálta a kezét; felüvöltött a fájdalomtól.

Magához szorította sebesült kezét, és felnézett a roham-osztagosokra.

– Mit akarnak tőlem? – kérdezte remegő hangon.

– Azt, hogy örökre elnémuljon – felelte az első.

És gondoskodtak róla, hogy ez így is legyen.

6.

Luke csupán egyszer látta így telezsúfolva a császári palota szomszédságában lévő egészségügyi központot, még azokban a napokban, amikor a Birodalom támadása végérvényesen összekovácsolta az Új Köztársaság vezetését. Régen történt, de most, hogy ezt a sok sebesültet látta, Luke mégis úgy érezte, mintha tegnap történt volna. Súlyos sebesültek hevertek elnyúlva még a várótermek foteljein is, arra várva, hogy a személyzet ágyat találjon nekik vagy begurítsa őket a műtőbe.

A látvány egészen megrázta Luke-ot, pedig volt ideje felkészülni rá.

Sok ismerős arcot látott; egyesek hamuszürkék voltak a fájdalomtól, másokat szinte a felismerhetetlenségig összekaszaboltak a repeszek. Már akkor sejtette, hogy történt valami, amikor a Coruscant közelében a védelmi erők megállították. Ackbar admirálistól kellett belépési engedélyt kérnie – Leiát senki nem tudta előkeríteni, de hogy miért, azt Luke csak a Mon Mothmával folytatott beszélgetés után tudta meg.

Ahogy átvágott a betegszobák felé vezető folyosón, valami rácsimpaszkodott csizmás lábára. A „valami” nem más volt, mint a combját szorongató Anakin.

– Luke bácsi! – nézett fel rá kék csillagszemével a kisfiú. Arca szutykos volt a könnyektől, hosszú szempillái egymáshoz tapadtak.

Luke lehajolt és felkapta a hatéves kisfiút. Mintha egy zsák sót emelt volna meg. Anakin hozzábújt, és olyan szorosan átölelte, hogy Luke alig kapott levegőt.

– Jól van az édesanyád? – kérdezte Anakintól, noha nem volt biztos benne, hogy hallani akarja a választ.

Anakin igent intett a fejével.

– Akkor mi a baj, kis Jedi? – tette fel lágy, csitító hangon a kérdést Luke, de már tudta is a választ. Ő maga mondta ki. De mielőtt még bármit is szólhatott volna, a nevét hallotta. Jacen és Jaina rohant feléje, ugyanolyan feldúltan, mint Anakin.

– Hé, srácok – gyűjtötte maga köré őket.

– Luke bácsi – szólította meg Jaina. – Apa azt mondta, hogy beszéljünk veled.

Luke nem tudhatta, hogy érezték-e a gyerekek a hideget és hallották-e a sikolyokat. Sok tanítványa semmit nem észlelt. Ők azonban nem voltak olyan tehetségesek, mint a gyerekek Persze, az is lehet, hogy a robbanás volt ilyen hatással rájuk. Bármi is történt azonban, nyilvánvaló volt, hogy olyan lelki sérüléseket szenvedtek tőle a gyerekek, amivel más felnőttek nem tudtak mit kezdeni.

– Gyertek! – Egy padhoz vezette őket, a fémfal mellé. Egy orvosdroid gurult el mellettük anélkül, hogy rájuk pillantott volna.

– Mi tehetünk róla? – kérdezte Anakin.

– Miről? – Luke sok kérdésre számított, de erre nem.

– Arról, hogy anya megsebesült.

Luke az ölébe ültette Anakint. Jacen és Jaina a két oldalához húzódott. Érezhető volt, hogy egymás közt már megtárgyalták a történteket. Luke elfojtott egy sóhajt. Az Erő-érzékeny gyerekek nevelése sokkal nehezebb feladat volt, mint azt egy kívülálló el tudta volna képzelni. Valahányszor egy új, váratlan helyzetben találták magukat. Luke azt kívánta, bárcsak tanácsot kérhetne Beru nénitől. Ő olyan jól elboldo-

gult vele, pedig Owen bácsi semmiben nem támogatta. Ráadásul mindez egy olyan távoli, eldugott bolygón történt, hogy senki nem tudott róluk.

Kivéve Bent.

Talán Ben volt az, akire ilyen helyzetekben Beru néni számíthatott.

– Hogyan árthattatok volna az anyátoknak? – kérdezte Luke.

Mindhárom gyerek egyszerre kezdett beszélni és gesztikulálni.

– Várjatok, várjatok, egyszerre csak egy! – szólt rájuk Luke. – Jaina, talán kezdd el te, aztán fiúk,ti kiegészíthetitek, ha akarjátok!

Jaina segélykérően Jacenre pillantott. Valahányszor ezt látta, Luke mindig úgy érezte, meghasad a szíve. Vajonők is ennyire összenőttek volna, ha együtt nevelkednek? A választ már sohasem tudhatja meg.

– Valami bejött a gyerekszobába, Luke bácsi – vágott bele Jaina. Kis arca pontos mása volt a Leiáénak. Gyönyörű, kerekded arc, nyílt tekintetű barna szempár és dacos, cseresznyepiros ajkak. – Hideg volt és ezer hangon sikoltott. Mindhárman egyszerre éreztük.

Ahogy gyanította. Megérezték a távoli milliók halálát. Éppen úgy, ahogy ő. És ahogy Leia. Szerette volna behunyni a szemét, hogy átadja magát az aggodalomnak, de nem tehette a gyerekek jelenlétében. Ha Leia jobban lesz, beszélnie kell vele. Tudniuk kell róla, hogy a gyerekek, koruk ellenére, ugyanolyan érzékenyek, mint azok, akik már urai az Erőnek.

– Úgyhogy egyesítettük az erőinket… – vette át a szót Jacen.

– Én mondom – emlékeztette Jaina. – Megfogtuk egymás kezét, és visszavertük.

Luke alig tudott szólni a döbbenettől.

– Hogy mi?

– Felmelegítettük a szobát – válaszolt Anakin. Jaina haragosan rávillantotta a szemét, de a kisfiú nem zavartatta magát. – Az én ötletem volt.

– Nem is – tiltakozott Jacen.

– De igen.

– Mindegy – kiáltotta Jaina. – A lényeg az, hogy kiszorítottuk a szobából, és akkor… vagyis egy kicsivel utána… az egész… – Vett egy mély lélegzetet. – Az egész…

– Az egész épület megremegett – könyörült meg rajta Jacen. – És anya majdnem meghalt.

– Meg van néha úgy – vallotta be csendesen Anakin –, hogy néha, bár nem szándékosan, fájdalmat okozok valakinek.

Luke megértően bólintott. Vele is sokszor előfordult gyerekkorában, hogy akaratlanul fájdalmat okozott másoknak. Ha nem vásárolta volna meg Artut és Thripiót, a nagynénje és a nagybátyja még ma is élnének. De ha nem tette volna meg, akkor most nem ülhetne itt, ezekkel az értelmes csöppségekkel az oldalán. Csak hát hogyan is mondhatná el ezt nekik? Még azt hinnék, csupán az ő kedvükéit találta ki az egészet. Ben nem is próbálkozott vele, amikor ő visszatért a lerombolt farmról. Ő sem fogja megtenni. Majd rájönnek maguktól.

– Amit éreztetek – mondta ehelyett –, valami borzalmas dolog volt. Valahol a galaxisban ezrek, vagy talán milliók haltak meg egyetlen szempillantás alatt. Én is ugyanezt éreztem, ezt a dermesztő hideget és fájdalmat.

– A mami is érezte? – kérdezte Jaina, még mindig remegő hangon.

– Igen. És néhány tanítványom a Yavin 4-en szintén érezte. Ez hozzátartozik a Jedi-léthez. Ha valaki ilyen méretű pusztítást végez, mint ahogyan ez most történt, ugyanúgy megérezzük, mintha velünk történt volna. Mert bizonyos értelemben ez így is van. Ha csak egy pillanatra is, zavart keltett a mindannyiunkat átjáró Erőben.

A gyerekek komoly arccal hallgatták. Jacen szája vékony vonallá keskenyedett, akárcsak az apjáé, amikor az mérges volt.

– Az, hogy meleget küldtetek arra a hideg helyre, ragyogó ötlet volt – dicsérte meg őket Luke. – Bárcsak nekem is eszem-

be jutott volna. Olyan, mintha szeretetet küldtetek volna egy olyan helyre, ahol csak a gyűlöletet ismerik. Nem mehetünk vissza az időben, hogy megmentsük őket, de segíthetünk a túlélőknek feldolgozni az őket ért veszteséget.

– Vagy megfizethetünk azoknak, akik ezt okozták – tette hozzá Anakin.

A kis vérszomjas. Luke megsimogatta az unokaöccsét; mindig is tudta, hogy erre a fiúra fokozottan oda kell figyelnie. Megértette Leiát, amikor Anakinnak nevezte el a fiút az apjuk után – a jót kereste a múltban és a jövőben egyaránt –, a név azonban mindig felkeltette benne a figyelmet az Anakin nyakassága mögött rejtőzködő nyughatatlanságra. Ugyanarra a nyugtalanságra, amely benne is munkálkodott.

– Ha hagyjuk, hogy a bosszúvágy vezéreljen minket – mondta az unokaöccsének –, semmivel sem leszünk jobbak, mint azok, akik semmibe veszik az életet, és könnyen mi is az Erő sötét oldalára kerülhetünk.

Anakin elfordította a fejét, de Luke látta, hogy elpirult.

– Nos, figyelem, gyerekek – emelte fel a hangját Luke. Azt akarta, hogy mindannyian odafigyeljenek arra, amit mondani készül. – Helyesen cselekedtetek, amikor meleget gerjesztettetek. Annak, amit tettetek, semmi köze a robbanáshoz, amelyben az édesanyátok megsérült. A legcsekélyebb köze sincs hozzá.

– Komolyan mondod, Luke bácsi? – kérdezte reménykedve Jacen. Az ő hangja is remegett. Megpróbált kemény lenni, mint az apja, de a felszín alatt ő volt a legérzékenyebb lélek, akivel Luke valaha is találkozott.

Ami Hanra is igaz volt.

– Komolyan – felelte Luke. Maga köré gyűjtötte a gyerekeket, és átölelte őket. A gyerekek hozzábújtak, és ő hagyta, hogy testének melege megnyugtassa őket. Közben visszagondolt a beszélgetésükre.

A gyerekek nem is mondtak akkora butaságot. Jöttek a sikolyok, aztán röviddel ezután a robbanás a Szenátusi Teremben, éppen az új idény megnyitóján. Mi van, ha a két esemény tényleg nem független egymástól?

– Gyertek! – szólalt meg, amikor a gyerekek már kezdtek fészkelődni. – Nézzük meg az édesanyátokat!

A gyerekek lecsúsztak a padról, és Luke hagyta, hogy elvezessék a kórterembe, ahol az anyjuk feküdt. Leia ragaszkodott hozzá, hogy ugyanolyan elbánásban részesítsék, mint a többi beteget, így öt másik szenátorral egy kórterembe került. Az ágyakat függönyök választották el egymástól; a Leiáé a terem túlsó végében állt. A függöny szét volt húzva, és Han ült az ágy szélén, Leia kezét szorongatva. Csubakka az ágy lábánál állt, és a mancsát tördelte aggodalmasan. Egy orvosdroid gyógyszert helyezett Leia éjjeliszekrényére, aztán eltűnt a szomszédos ágy köré húzott függöny mögött.

Winter egy széken ült, a fal mellett. Luke láttán elmosolyodott. Luke néha azon tűnődött, milyen rejtett képességekkel rendelkezhet fantasztikus emlékezőtehetsége mellett. Winter ritkán hagyta elbóklászni a gyerekeket, azok most mégis éppen a megfelelő pillanatban találtak rá nagybátyjukra.

– Luke – állt fel Han –, Leia már kérdezte, hol lehetsz.

Leia feléje fordította a párnán nyugvó fejét. Az arca csupa vágás és horzsolás volt, és bár láthatóan már megkapta kezelését a baktatartályban, mindkét kezén kötések virítottak, jelezve, hogy újabb beavatkozásokra lesz szükség.

– Ó, Luke – mondta tőle szokatlan hangerővel. – Úgy örülök, hogy itt vagy

Luke leült melléje az ágyra.

– Én is.

Leia összeráncolta a homlokát.

– Nem érti, mit mondasz – figyelmeztette a sógorát Han. – Nem hall téged.

Luke a másik férfira nézett. Han figyelemre méltóan higgadtnak látszott.

– Azt ígérik, néhány napon belül visszatér a hallása. A légnyomás tette. – Han fanyarul elvigyorodott. – Elég vicces volt látni, ahogy az ápolószemélyzet egyszerre legalább száz süket beteggel kínlódik. Senki nem követi az utasításaikat.

A hangja elárulta, hogy egyáltalán nem találja viccesnek. Luke landolás után átfutotta a statisztikát: huszonöt szenátor meghalt, száz-egynéhányan súlyosan megsebesültek, és legalább ennyien kisebb sérüléseket szenvedtek. A kiszolgáló személyzet tagjairól és az elpusztult droidokról nem is beszélve.

– Van valami sejtésed, mi történt?

Winter felállt a székről.

– Azt hiszem, gyerekek, épp eleget voltunk már itt.

– Apaaa – nyafogott Jaina. Belecsimpaszkodott az apja karjába. – Mindig akkor kell kimennünk, amikor kezd érdekessé válni egy beszélgetés.

– Én nem megyek – jelentette ki Anakin.

Csubi rámordult, mire Anakin a nővére mögé menekült.

– Ez a beszéd, Csubi – mondta Han, de nem hangzott valami meggyőzően. – Menjetek haza Winterrel, gyerekek! Mire ágyba kell bújni, én is otthon leszek.

A gyerekek elköszöntek az édesanyjuktól, aztán további tiltakozás nélkül követték Wintert. Luke-nak úgy tűnt, valójában nem is akartak annyira maradni. Talán már elegük volt a stresszből. Luke elhatározta, beszélni fog Hannal a gyerekek félelmeiről, mielőtt visszautazna a Yavin 4-re.

– Leia meg van győződve róla, hogy a Szenátus új, birodalmi múlttal rendelkező tagjai állnak a háttérben – mondta Han. – Én nem vagyok ilyen biztos ebben.

– Én igen – vágta rá Leia. Már egészen jól olvasott szájról, de Luke azt sem tartotta kizártnak, hogy az Erő pótolja kiesett képességét. Ezt később még tesztelnie kell.

– Szerinted mi történt? – kérdezte Luke.

– Egy régi cimborám a legjobbkor bukkant fel – felelte Han. – Jarrillal voltam a Kristály Ékszerben, amikor a robbanás bekövetkezett.

– Távol akart tartani téged?

– Talán – vont vállat Han. – Vagy figyelmeztetni akart, de túl későn. Utána megpróbáltam felkutatni, de eltűnt.

– Szerinted hol lehet?

Han megrázta a fejét.

– A hajója is eltűnt, de senki nem látta távozni, amit rendkívül furcsának tartok. Jarril hajója ugyanis eléggé egyedi darab. Lemásolta a Falcont, és keresztezte egy A-szárnyúval.

– Láttam azt a hajót – mondta Luke. – A bolygópajzsot aktiválták, mire ideértem. Beletelt egy kis időmbe, mire meggyőztem őket, hogy engedjenek be, és amikor megnyitották a rést, egy olyasmi hajó lőtt ki, mintha csak erre várt volna. Értesítettem az űrforgalmi felügyeletet, de ők még egy villanást se láttak a képernyőn. Pedig már régen mondták a szemembe, hogy a fantáziám terméke, amit láttam.

– Szép kis termék – morogta Han.

– Teljesen mindegy – harsogta Leia. – Akkor is a birodalmiak voltak.

– Pedig neked még kevesebb bizonyítékod van, mint nekem – érvelt Han. – Az embereid még azt sem tudják, milyen bomba robbant.

– Az én embereim?

Luke Leia karjára tette a kezét.

– Miből gondolod, hogy a Birodalom volt?

– Tagjaik vannak a Szenátusban. Rájuk vall, hogy elpusztítják azt, amit már megszereztek. – Luke felé fordította a fejét, hogy láthassa a testvére arcát. – Az első számú szabály egy vizsgálatban, Luke: keresd a változásokat. A válasz a változásokban rejlik.

– Akkor sincs rá bizonyítékod – figyelmeztette Luke. Felsóhajtott. – Várjuk meg, mit mondanak a szakértők! Ha tudni fogjuk, mi okozta a robbanást, talán elindulhatunk valamerre.

– A másik nyom, amelyen elindulhatunk, az a pénz – mondta Han. – Jarril azt mesélte nekem, hogy sok csempész meggazdagodott az utóbbi időben. És ugyanilyen sokan nyomtalanul eltűntek.

– Nem lehet, hogy tényleg csak mese volt? – vetette fel a lehetőséget Luke.

Csubi felmordult, jelezve, hogy Hannal ért egyet.

– Én nem azt mondtam, hogy nem hiszek Hannak – világosította fel a vukit Luke. – Csak nem szeretném, ha követ-

keztetéseket vonnánk le, amikor még nem is rendelkezünk az ehhez szükséges információval.

– Jarril azt mondta, a Csempészmenedékben tudják a választ – folytatta Han.

– Lehet, hogy így akarják elterelni a figyelmünket – makacskodott Leia.

– Vagy hogy az egésznek semmi köze a robbantáshoz – tette hozzá Luke.

– De az is lehet, hogy igen – vélekedett Han.

Csubi egyetértően elmordult.

– Most nem mehetsz el, Han! – figyelmeztette Leia, aki jól ismerte a férjét. – A gyerekeknek szükségük van rád.

Han szórakozottan elmosolyodott.

– Nekik most rád van szükségük, szivi. Az egész Köztársaságnak szüksége van rád. És majdnem elvesztettünk téged.

Luke megköszörülte a torkát.

– Hadd nézzek szét előbb én! Hátha találok valamit. Valamit, amire egyikünk se számított.

Szi Thripio követte kerekded barátját a vasbeton folyosók rengetegén át. Ősrégi olajfoltok és keréknyomok vegyültek más, ismeretlen eredetű foltokkal a padlón és a falakon. A világítópanelek pislákoltak, mintha nem jutottak volna ugyanannyi energiához, mint a Coruscant többi része. Artu céltudatosan gurult előre, enyhén hátradöntött ezüstszínű testtel, kinyújtott kerekekkel.

– Nem tudom, miért is hagyom, hogy mindig belekeverj a dolgaidba, Artu – panaszkodott Thripio, miközben oldalra nyújtott kézzel egyensúlyozva botladozott a kis füttyös nyomában. – Még csak néhány órája vagy itt, de attól tartok, máris sikerült bajba keverned mindkettőnket.

Artu füttyentett egyet, aztán kotyogni kezdett.

– Igenis te hívtál ide – állította Thripio. – Azt mondtad, szerinted csináltak valamit Luke gazda X-szárnyújával, és utána kell néznünk ennek.

Artu trillázott egy sort.

– Jól van, jól van. Tudtad, hogy csináltak valamit Luke gazda hajójával, és te utána akartál nézni ennek De ez akkor is meghívásnak hangzik.

Artu gyorsított, sértődött csiripeléssel és csacsogással suhanva végig a koszos folyosókon.

– Nem fogok itt maradni – jelentette ki Thripio. – Az évek során olyan sokszor kevertél már bajba a makacsságoddal, hogy jobb lesz, ha rajtad tartom a szemem. Emellett, mint fent már mondtam neked, Luke gazda X-szárnyúját már egy éve készülnek felújítani.

Artu megint kotyogott valamit. Kupola formájú feje oldalra fordult tömzsi testén, ahogy elhaladtak egy ajtó mellett. A jelek szerint nem ez volt az, amelyiket keresett.

Thripio még csak rá se nézett az ajtóra.

– Szerintem arroganciára vall, hogy azt hiszed, Luke gazdának mindent az orrodra kellene kötnie.

Artu hangos sípolással tiltakozott.

– Az X-szárnyú generálozása az ő dolga. Nem a tied a hajó. Te droid vagy

Artunak ez se tetszett.

– Komolyan, Artu. Egy másik szervízdroid is elvezethetné a gépet – folytatta Thripio. – Végtére is nincs benned semmi rendkívüli.

Artu nem győzött hangot adni felháborodásának.

– Talán jobb lett volna, ha törlik a memóriádat. A te úgynevezett hőstetteid a fejedbe szálltak az endori csata után. Nem is tudom, miért állok még szóba veled. – Thripio abbahagyta a dohogást, amint elérték a hangár zárt ajtaját. – Milyen különös. A szervizterület ajtajának mindig nyitva kellene lennie.

Artu nem válaszolt. Oldalán kinyílt egy lappancs, és egy vékony fémkar nyúlt ki belőle. A végét beillesztette az ajtó vezérlőpaneljébe, és halkan csipogott magának.

Thripio bekukucskált az ajtó üvegacél kémlelőjén. Hajók és alkatrészek töltötték meg a hangár padlóját. Közöttük droidok szorgoskodtak kloperiek felügyelete alatt. A kloperiek alacsony, zömök lények voltak, szürke testükön végig

csápszerű végtagokkal. A legtöbb csápjuk kézben végződött, a nyakukat pedig teleszkópszerűen nyújtani tudták. Testi adottságaik és műszaki érzékük a Köztársaság legjobb szerelőivé és mérnökeivé tették őket.

Artu csipogott valamit.

Thripio elfordult az ablaktól.

– Természetesen csak a mindennapi teendőiket végzik. Szervízelnek – közölte Thripio. – Nem tudom, mitől vagy ennyire meglepődve. Az összes X-szárnyút felújították az elmúlt hónapok során.

Artunak erről is megvolt a véleménye.

– Biztos vagyok benne, hogy Luke gazda tud róla – bizonygatta Thripio. – Biztosan értesítették. Tényleg, Artu. A lehető legképtelenebb dolgokon bosszantod fel magad.

Artu többször füttyentett, és kétségbeesetten előre-hátra billegette magát a kerekein.

– Akkor sem fogom lehívni ide Luke gazdát – jelentette ki Thripio. – Ez nevetséges, Artu. Még azt sem tudjuk, mit csinálnak egyáltalán az X-szárnyúval.

Artu sípolása visítássá erősödött.

– Artu! – szólt rá Thripio. – Én megértem, hogy rossz érzéseid vannak ezzel kapcsolatban. Luke gazdának viszont nem, és ő az érzések szakértője.

Ebben a pillanatban a hangár ajtaja kinyílt. Egy kloperi állt mögötte, mellkasán összefont csápokkal.

– Megmagyaráznátok, miért csatlakoztatok rá törvénytelenül a számítógéprendszerünkre? – kérdezte tőlük.

Artu kihúzta a dugóját az aljzatból, és visszahúzta a kart a burkolata mögé.

– Nem akartunk rosszat – felelte Thripio. – A gazdánk azért küldött le minket, hogy ellenőrizzük a hajóját. Nem tudtunk bejutni, és a kollégám megpróbálta kinyitni az ajtót.

Ez az ajtóvezérlő panel – emelte egyik csápját az ajtó ellenkező oldalára felszerelt dobozra.

– Ó, egek, Artu – sopánkodott Thripio. – Megmondtam neked, hogy ne nyúlj semmihez.

A kloperi dülledt szeme összeszűkült.

– Jól van, ti ketten. Nyomás befelé! Ellenőrizni fogjuk a hardvereteket.

Megragadta Thripiót és Artut négy csápjával, s berángatta őket a hangárba. A fémajtó bezárult mögöttük. Ötven kloperi bámult rájuk. Tucatnyi droid hagyta abba a munkát, hogy megnézze őket.

– Nem akarok vészmadár lenni, Artu – suttogta Thripio –, de van egy rossz előérzetem.

7.

Kueller a Pydyr homokkő burkolatú utcáinak egyikén állt, szétterpesztett lábbal, méltóságteljesen hátratett kézzel. A levegő meleg volt, száraz és enyhén sós illatú, ami arra emlékeztette őt, hogy egy óceán terül el a mesterségesen alkotott dombokon túl. A tikkasztó hőségben a halálfej olyan kényelmetlen volt, mintha közönséges álarc lett volna. Izzadt alatta, és a verejték felborította a készülék és a bőre közötti összhangot.

Nem maradhatott sokáig a Pydyren. A maszk, ez a finoman hangolt műszer csak meghatározott környezeti viszonyok közt működött jól.

Itt nem.

Kueller gyűlölte a bolygót, amiért az ilyen ellenségesen bánt az arcával.

De nemcsak ő, a katonái is legalább ennyire kényelmetlenül érezték magukat. A rohamosztagos páncélruhák – gondosan megtisztogatták és kijavították mindet – jól mutattak az emberein. Fenyegetőek voltak. A Császárság emléke sugárzott belőlük, a hatalom emléke, azé a hatalomé, amelyet Kueller olyannyira magáénak szeretett volna.

De csak a látvány volt ugyanaz, mint amit a Pydyr egyszer már megismert.

Az üres utcák gazdagságról árulkodtak. A homokkő kockákat nem is oly rég még néhány naponta cserélni kellett,

úgy elkoptatta őket a rengeteg járókelő. A Pydyren külön erre a célra tervezett droidok gondoskodtak az utcák karbantartásáról, egy másik típus pedig az épületek falait mosta. Pydyr gazdagságát legendák övezték, arisztokratáiról pedig valóságos tündérmesék keringtek a galaxisnak ebben a szektorában.

Almania nemzedékek óta irigyelte Pydyrt.

De többé már nem.

Pydyr az övé.

Még neki is borsódzott a háta a szokatlan csendtől. Az egyetlen hang, amit hallani lehetett, a homokkőnek verődő csizmák csattogása volt. A rohamosztagosok átkutattak minden egyes épületet, hogy megbizonyosodjanak róla, senki nem maradt életben.

Amikor ideérkezett, arra számított, hogy el kell viselnie a Pydyr tűző napja alatt oszladozó tetemek szagát, de Hartzig, az ügyeletes tiszt alapos munkát végzett. A Pydyr arisztokráciája megszűnt létezni, a tetemektől néhány óra leforgása alatt megszabadultak. A hold gazdagsága azonban itt maradt neki.

Kuellernek pedig szüksége volt rá. Nem is időzíthetett volna jobban. Elmosolyodott. A bőre elcsúszott a maszktól, de az ajkai még tapadtak.

Szabályos hátraarcot csinált, és bement egy épületbe, amelyet a rohamosztagosai már átvizsgáltak.

A pydyriek építészeti stílusára a gazdag díszítés, a súlyos, barna oszlopok és a tágas, négyzet alakú szobák voltak jellemzőek. Üres falfelületet nemigen lehetett látni, vagy régen elhalt híres festők kézi festményeit aggatták rájuk, vagy apró szífa igazgyöngyökkel rakták ki őket. Az évszázadok alatt felhalmozott gazdagság mellett a Pydyrnek megvoltak a maga forrásai. A szífa az óceánok mélyén termett, apró kagylóhéjas lények belsejében. Kueller megparancsolta, hogy gyűjtsék össze a szífákat az épületekből; az óceán fenekéről csak a gyakorlott szemű gyöngyhalászok tudták kiválogatni őket. Az arisztokrata pydyriek évtizedeken át kísérleteztek olyan droidok kifejlesztésével, melyekkel kiválthatták volna a halá-

szok munkáját, de bármennyire intelligens is volt egy droid, nem tudta megkülönböztetni a gyöngyöt az évszázadok alatt kőkeménnyé csomósodott halürüléktől.

Az egyik oszlop mellé lépett, és végighúzta kesztyűs kezét az érdes felületen. A gyöngyök fényes, örvénylő színű pöttyöcskék voltak. Egyesek a kék és a zöld, mások a vörös és a fekete, megint mások a fehér és a narancssárga átmeneteiben pompáztak, de akadtak olyanok is, melyek tompa sárga fényükkel vonták magukra a figyelmet. Mindegyik gyöngy – egyik se szélesebb, mint a varrat a kesztyűje ujján – évszázadok alatt fejlődött ki az apró szífa kagylók belsejében.

Egyedül ebbe az oszlopba akkora értéket nyomkodtak bele az építők, hogy kétévi anyagköltségét fedezhette az eladásukból. Persze, most hogy ilyen gazdag, sokkal többet költhet. A pydyriekkel ellentétben nem állt szándékában ülni a pénzén. Hamarosan, néhány hónapon belül úgyis még gazdagabb lesz.

– Olyan, mintha csak az imént távoztak volna innen. – Femon lágy hangja mennydörgésnek hatott a halotti csendben. A nő végzett teendőivel az Almanián, és most csatlakozott urához.

– Pontosan így is történt. – Kueller nem fordult hátra. A maszkja egyre kellemetlenebbül csúszkált az arcán, az ajkak már nem mozogtak együtt az övével. – Még nem olyan régen érte őket utol a halál.

– Olyan furcsa. Az étkezőszárnyban jártam, és még ott voltak a tányérok az asztalon.

– Az étel azonban eltűnt – mondta Kueller. – Feltakarították a droidok, ahogy minden mást is, ami szerves és elbomolhat.

– Értem. – Femon közelebb jött. Kueller érezte a női testből kiinduló hőhullámokat a hátán. Nem mozdult, bár kellett volna. Femon kezdett túl magabiztos lenni. Emlékeztetnie kell őt, ki itt az úr, mégpedig mielőbb. – Nem értem, miért nem tette meg ezt már a Császár. Hiszen annyira szeretett rombolni!

Kuellernek eszébe jutott a kéj, amit a sikolyok hallatán, a félelmet habzsolva érzett.

– Mert nem tudta, hogyan csinálhatná tiszta kézzel. Talán nem is kereste a módját. Néha azt hiszem, Palpatine-t sokkal kevésbé érdekelte a hatalom, mint maga a pusztítás.

– De önt a hatalom is érdekli, nagyuram.

Ez látszólag kijelentés volt, de Kueller megérezte mögötte a kérdést.

– Véleményt akarsz nyilvánítani? – kérdezte, szándékosan úgy, hogy Femon érezze, nincs joga véleményt formálni.

– Szerintem – mondta óvatosan Femon –, ha hódítani akarunk, akkor most kellene megtennünk. Minden a helyén van.

– Csak a Coruscanton – emlékeztette Kueller.

– De hát éppen ez a lényeg.

Kueller levette a kezét az oszlopról. Femon okoskodása tönkretette a hangulatát.

– Elő kell készítenünk a terepet az összes érintett bolygón. A siker kulcsa az alapos előkészítés.

– Akkor kezdjük a Coruscanttal! Mire végzünk, néhány napon belül, a többi hely is elő lesz készítve.

– Az időzítés a legfontosabb – jelentette ki Kueller. – Várni fogok.

– Ha megszabadulna a vezetőiktől…

– Mások lépnének a helyükbe. – Ellenállt a kísértésnek, hogy megforduljon, és haragtól izzó tekintettel a lány szemébe meredjen. A maszk nem működött, és nem akarta, hogy Femon lássa az arcát. Egy verejtékcsepp gördült álláról a vászoningére.

– Ezért akar megszabadulni Skywalkertől, nagyuram?

Kueller habozott. Nem tudta eldönteni, mennyire biztonságos kitárulkoznia Femon előtt.

– Skywalker nővére irányítja a Köztársaságot – felelte végül.

– Honnan tudja, hogy túlélte a Szenátusi Terem elleni támadást?

– Túlélte – állította ellentmondást nem tűrően Kueller.

– Akkor ő következik.

– Igen. – Kueller ökölbe szorította a kezét, de gondosan maga előtt, hogy Femon ne láthassa, mennyire sikerült feldü-

hítenie ezen a gyönyörű, dicsőséges napon. – Arra mérget vehetsz.

A Lady Luck mozdulatlanul lebegett az űrben. Lando Calrissian kilesett az ablakon. Egyedül volt ezen az úton, Mara Jade-t még a Mínosz rajnál kitette, hogy a nő elintézhessen valamit, amivel Talon Karrde bízta meg. Lando nem örült neki, hogy továbbra is társak maradtak Marával, de nem volt igazi oka panaszra.

Az utóbbi néhány hét, amit Marával töltött Kalamari lebegő városaiban, csodálatos volt. Hosszú idő óta akkor találkoztak először. Lando élvezte a nő társaságát, és csak borongósabb pillanataiban vágyott magányra.

Most megvolt a magány, de már nem akarta. Ebben a pillanatban bármit megadott volna egy társért, akivel néhány értelmes szót válthatna az előtte pörgő hajóról.

A jármű ismerősnek tűnt. Először azt hitte, hogy a Millennium Falcon, de aztán rájött, hogy az Arakyd torpedóvető csövek nemcsak egyszerűen hiányoznak. Nem is voltak ott. Valamit hozzáépítettek a hajóhoz, hogy betöltsék a helyüket, és az a valami most eltűnt. Lando egyetlen könnyű teherhajót ismert, amely ennyire hasonlított a Falconra, és az a Spicy Lady volt.Bár a Spicy Ladynegy módosított A-szárnyú ült ott, ahol a torpedóvetők voltak.

Igaz, egy A-szárnyú magától is tud repülni, és Jarril éppen azért rakta oda, hogy eltűnhessen vele szükség esetén.

Spicy Lady itt a Lady Luck –üdvözölte vadul kalapáló szívvel a másik hajót. – Bajban vagy? Vége.

Nem kapott választ. A hajó elhagyatottnak tűnt. A gond csak az volt, hogy Jarrilt nem olyan fickónak ismerte, mint aki képes lenne nyomós ok nélkül magára hagyni a hajóját. Jarril minden pénzét belefektette, és arra használta a hajót, hogy még több pénzt keressen. Még akkor is bekapcsolva hagyta a hajtóművet, ha átment az A-szárnyúba. Ezzel próbálta megelőzni, hogy valaki hívatlanul a fedélzetre toppanjon a távollétében.

Spicy Lady, itt a Lady Luck. Vége.

Lando halkan elkáromkodta magát. Ez az egész egy egyszerű kiruccanásnak indult. Utált egyedül repülni. Volt ugyan egy új szervízdroidja, amit Mara vett a legújabb közös kalandjuk nyereségéből, de ebben a helyzetben nem sokat ért vele.

Életjelek után kutatott a hajón. Semmi. A Spicy Lady teljesen sötét volt. Az életfenntartó funkciók nem is működtek.

Lando felsóhajtott. Nem szállhatott át a másik hajóra. Nem akarta nyomós ok nélkül otthagyni a Lady Luckot.Jobb híján ellenőrizte, van-e szolgaáramköre a Spicy Ladynek.A legtöbb csempészhajóról persze hiányzott ez az áramkör – amely lehetővé tette, hogy a járművet más hajóról irányítsák –, de a szakma sokat változott, mióta Lando kiszállt. Egyre több szállító követelte a szolgaáramkörök használatát, és Jarril nyakig benne volt az üzletben. Lando nem tartotta kizártnak, hogy egy-két szállító tőle is megkövetelte az áramkörök beszerelését.

A Lady Luck számítógépe csipogással figyelmeztette Landót. A Spicy Ladyneknemhogy voltak szolgaáramkörei, de azok kifogástalanul működtek is.

– Végre valami jó is történik ma velem – mormogta Lando. Rácsatlakozott a Spicy Lady belső holokamerájára, és szemügyre vette a hajó belsejét.

Olyan volt, mintha az Immeria szélvihar sepert volna végig az utastéren. Készletek lebegtek a nullgravitációs környezetben, sugárvetőktől származó pörknyomok szelték át a pihenő kanapéit. Az oxigénmaszkok eltörtek, a vészfelszerelést használhatatlanná tették.

Hogy a Lady Luck rakterében mi a helyzet, azt már nem láthatta, mert Jarril – érthetően – ott letiltotta a kamerákat. Lando csak most vette észre, hogy a szája taplószáraz. A kényelmetlen érzés, amely akkor fogta el, amikor a hajót először megpillantotta, most kezdett nyomasztóvá válni. Pedig a kanapékon látható pörköléseket leszámítva nem látta küzdelem jelét. Még a pusztítás se volt igazi, inkább úgy tűnt, mintha valaki vagy valakik átkutatták volna a hajót.

Utoljára a Spacy Lady műszerfala került a képernyőre. Lando felkiáltott az iszonyattól.

Jarril lebegő teste töltötte be a képet. Ahogy a hajó pörgött, teteme vergődni látszott az ablak, a mennyezet és a padló közt. A mellkasán tátongó lyuk közelről leadott lövésről árulkodott.

Lando behunyta a szemét. Egy régi jó barát nem halhat meg így. Főleg nem a semmi közepén, teljesen magára hagyatva.

Hát ez az, kapott észbe Lando. Jarril általában egy sullusival dolgozott. Sellus vitte volna el az A-szárnyút? Hogy segítséget kérjen. Nem valószínű. Már vissza kellett volna térnie.

Hacsak nem követték.

Lando azonban nem látott más hajókat az űrnek ebben a fertályában. Errefelé elenyésző volt a forgalom, nagyobbrészt azért, mert itt nem akadt csempésznivaló. Ő se lett volna itt, ha Marának nem kellett volna találkoznia Karrdéval. A Köztársaságot primitív voltuk folytán még nem érdekelhették a térség bolygóinak lakói, a Birodalom pedig már régen feladta a reményt, hogy ennyire különböző civilizációkat egyesítsen.

A Birodalom már régen feladott mindent.

Valami nem hagyta nyugodni Landót. Látott valamit a másik hajóban. Valamit, ami nem illett a képbe.

Kinyitotta a szemét, és újra átkutatta a hajót a kamerák segítségével. Addig keresett, addig pásztázott, míg meg nem találta azt, ami annyira zavarta.

A konyhában, két fal között pattogva, egy fehér rohamsisak lebegett.

Rohamosztagosok. Ilyen kint. Ekkorát tévedett volna a Birodalmat illetően?

Sietősen rácsatlakoztatta a szolgaáramkör vezérlőegységét a komputerére. Úgy döntött, el fogja vontatni a Spicy Ladyta Kesselre, ahol a bányavállalkozása működött, és majd ott alaposan átkutatja. Hátha rájön, miben utazott Jarril.

Volt egy olyan érzése, hogy nem lesz túl boldog attól, amit találni fog.

8.

A túlélők a Császár fogadószobájában gyűltek össze. A régebbi szenátorok, azok, akik feltétel nélkül támogatták a Köztársaságot, elvegyültek egymás közt és komoly témákról tárgyaltak. Leia a büféasztalnál állt, távol régi kollégáitól. Most nem ők érdekelték. A többségükben exbirodalmi újakat figyelte, ahogyan vitáztak egymással. Mindkét keze fájt még az égésektől, de egyébként már jól érezte magát.

A hallását leszámítva.

Bárcsak ne tért volna vissza.

A vita valósággal lángolt körülötte, olyan hangosan, hogy a hangok átfedték egymást.

– …eldönteni, ki legyen az elnök most, hogy…

– …soha nem hagyta volna, hogy idáig fajuljanak a…

–…még jó, hogy itt vagyunk. Az Új Köztársaság erkölcsi fegyelme…

Elég volt néhány foszlány is ahhoz, hogy tudja, mi történik. Az új szenátorok elkerülhetetlenül a kormányt hibáztatták a merényletért. Nem lett volna szabad Hanra hallgatnia. Túl sokáig pihent. Ez a két nap tökéletesen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kicsússzon kezéből a gyeplő.

Kiválasztott egy vagneri szendvicset, és gyorsan elmajszolta, abban reménykedve, hogy az édes tölteléktől visszatér elapadt lelkiereje. Az orvosok figyelmeztették rá, hogy időre lesz szüksége a teljes gyógyuláshoz, de nem ez volt az első eset, hogy ilyen súlyosan megsérült. Ezúttal, gyanította, inkább a magabiztosságával volt baj.

Beletörölte a kezét a nadrágjába – bőszárú, szoknyának látszó nadrágot és blúzt öltött magára, hogy egyszerre elegáns is legyen és jól is érezze magát –, majd az új szenátorok közé lépett.

A vita azonnal elhalkult. Leia a szenátorokra mosolygott, úgy téve, mintha semmit nem hallott volna eddigi beszélgetésükből, és összecsapta a tenyerét, figyelmet kérve.

– Szeretném megköszönni, hogy eljöttek a késői meghívás ellenére. A mestereink már dolgoznak a báltermen,

amely időlegesen gyűlésteremként fog szolgálni, de leghamarabb holnapra készülnek el. Úgy gondoltam, addig is hasznos lenne, ha összejönnénk egy kötetlen beszélgetésre. Tájékoztatni szeretném önöket a vizsgálat legújabb fejleményeiről.

– Miféle vizsgálatról? – kérdezte R'yet Coome, az új exodeeni. Hat fogsor által átszűrt hangja olyannyira hasonlított a halott M'yetére, hogy Leia egy pillanatra elsápadt.

– A mentéssel párhuzamosan nyomozást is folytattunk – felelte Leia. – Természetesen az első napon a mentésen volt a hangsúly. Biztosnak kellett lennünk benne, hogy… – A hangja elcsuklott.

– Biztosnak kellett lennünk benne, hogy senki nem maradt a romok alatt – sietett a segítségére ChoFii szenátor, aki az Új Köztársaság hajnala óta támogatta Leiát. Az elnök asszony mögött állt, szálfatermetével nem eltörpítve, hanem védelmezve őt.

Leia hálásan bólintott. Észre sem vette ChoFiit, amikor bejött. A férfi ugyanúgy fülelhetett, mint ő.

– A biztonságnak kellett volna elsőbbséget adni – mondta R'yet. – Még mindig nem tudom, hogyan közöljem az Exodeen lakóival, hogy az egyik legnépszerűbb közéleti szereplőnk meghalt.

– A Coruscant az egész Köztársaság legbiztonságosabb bolygója – jelentette ki Leia. – De sajnos, ezúttal még ez se volt elég.

– Sajnos – ismételte meg gúnyosan R'yet.

Meido, akinek keskeny, karmazsinvörös arcán apró fehér vonalak tekergőztek, R'yet első karjára tette két ujjban végződő kezét. Leiát meglepte, hogy Meido ismeri az exodeeni etikettet. Az első kar megérintése azt jelentette, hogy a szólított hallgasson. A második kar érintése már párbajra való kihívás lett volna.

– Az államfő mögött nehéz hét áll – mondta Meido.

– Ezzel mindnyájan így vagyunk – mondta valaki a tömegből.

Meido ügyet se vetett rá.

– Én is egyetértek vele, hogy meg kellett nézni, nem maradt-e valaki a romok között. Most azonban, hogy ez megtörtént, ideje kivizsgálnunk a merénylet hátterét.

A támogatása gyanakvóvá tette Leiát. Meido még soha nem szimpatizált vele.

– Köszönöm, szenátor. – Leia vett egy mély lélegzetet. – A gyűlésterem súlyosan megrongálódott. A bomba, nevezzük egyelőre annak, a teremben robbant. Jelenleg is folyik mindazoknak a kikérdezése, akik a teremben tartózkodtak a robbanás idején, valamint azoknak is utánanézünk, akik az ezt megelőző napokban jártak vagy járhattak bent.

– Ez a szenátorokra is vonatkozik? – kérdezte Wwebyls szenátor, egy aprócska humanoid az Ynről.

– Mindenkire vonatkozik – felelte Leia.

– Még a halottakra is? – tette alsó kezét a második csípőjére R'yet.

– Még a halottakra is – felelte csendesen Leia. – Nem kerülheti el a figyelmünket senki és semmi.

– Ezek szerint önt is kihallgatják – mondta Meido szenátor.

Leia megriadt. Persze, hogy őt nem hallgatják ki. Hiszen ő tudja, hogy semmi köze a merénylethez.

– Az elnök asszony azt mondta, hogy mindenkit – mentette ki immár másodjára ChoFii.

Kerrithrarr, a vukik szenátora felmordult a szoba másik végében.

– A vuki kollégámnak igaza van – bólintott ChoFii. – Ha túl akarjuk vészelni ezt a válságot, össze kell fognunk.

– Nem működhetünk együtt, amikor átvilágítanak minket – kiáltotta egy másik újdonsült szenátor.

– Mindannyiunkat átvilágítanak – felelte Nyxy, a Rudrig szenátora.

– Együtt kell működnünk – mondta Gno, aki tagja volt már a Régi Köztársaság Szenátusának is, később pedig a birodalmi Szenátuson belül működő Lázadók Szövetségének. Azon kevés régi köztársaságbeli szenátor közé tartozott, akik még nem vonultak vissza. – Eszükbe jutott már, hogy az, aki elhelyezte azt a bombát, éppen ezért tette? Hogy összeug-

rasszon minket, ezzel elterelve figyelmünket a külső fenyegetésről? Nem zülleszthetjük szét a saját köztársaságunk vezetését belülről!

Erre a lehetőségre még Leia se gondolt. Eddig arra koncentrált, hogy megtalálja a behatolókat és kiderítse, volt-e közük a látomásához. Arról az új, ismeretlen fegyverről azonban még nem szólhatott. Több kellett ehhez, mint az ő megérzése és a Luke-é.

– Nekem úgy tűnik, ez a kormány már meghasonlott – mondta R'yet – Nekünk igazi vezetőkre van szükségünk Olyan vezetőkre, akik meg fogják előzni az újabb merényleteket.

– Addig semmit nem teszünk, míg a vizsgálat le nem zárult – jelentette ki ChoFii. – Míg ki nem derítettük, miért végzett valaki ekkora pusztítást.

– A csapataink most ezen fáradoznak – vette át a szót Leia. – A gyűlésteremből eltávolított romokat vegyészek vizsgálják, és a teremben még mindig folyik a keresés. Estére már jóval többet fogunk tudni.

– Azt is tudni fogjuk, hogy ki ellen irányult a támadás? – kérdezte R'yet. – Az egész Szenátus vagy csak az új szenátorok, netán ön ellen?

Leia tudta, hogy az exodeeninek joga volt feltenni a kérdést, de ettől még nem csillapodott a dühe. Elege volt ebből a komédiából. R'yet úgy tett, mintha M'yet Luure elvesztése morálisan magasabbra helyezte volna őt a kormánynál.

– Hát ide hallgasson, Coome szenátor! – egyenesedett ki Leia. – Akárki volt a támadás célpontja, ön vagy én, vagy bármelyik kollégánk, a merénylet mindannyiunk ellen szólt. Mi egy testület vagyunk, egyetlen csapat, akár tetszik ez önnek, akár nem. A támadás a közös gyűléstermünkben történt, és mindannyiunkat egyformán érintett.…

– Nem egyformán – tiltakozott R'yet. – Egyesek közülünk meghaltak.

– Ami a túlélőket illeti, egyformán – fejezte be a gondolatmenetet Leia. – Most itt a nagy lehetőség, amelyre annyira vágyott. Együtt dolgozhat velünk, és segítheti az Új Köztársaságot.

– Vagy? – lépett előre R'yet Meido minden erőlködése ellenére. – Fenyegetni akar, Leia Organa Solo?

– Az nem tenne jót az egységünknek, nem igaz? – felelt kérdéssel Leia.

– Természetesen nem – helyeselt búgó hangon Meido. – Mindenesetre a kollégám talán nyugodtabb lenne, ha a hivatalos vizsgálat mellett elindíthatnánk mi is egy nyomozást. Két csapattal jobb eredményeket érhetnénk el.

– Vagy csak zavarnák egymás munkáját – mutatott rá a lehetőségre Leia.

– Tehát ellenzi a független vizsgálatot? – kérdezte Meido olyan hangon, mintha Leiának rejtegetnivalója lett volna.

– Természetesen nem – felelte Leia. – Csak nem szeretem a felesleges kiadásokat. Az Új Köztársaságnak nincs kidobni való kredit- és munkaerő-feleslege.

– Én úgy vélem, hogyha ez segíthet újra bíznunk egymásban, akkor aligha nevezhető pazarlásnak – szerelte le Leiát Meido.

Újra? Leia különösnek találta, hogy Meido ezt mondja, de nem szólt.

– Nyilvánvalóan nem örül az ötletnek – kötekedett R'yet.

Sejthette volna, hogy ez lesz. Leia vett egy mély lélegzetet.

– Kormányzó testület vagyunk. Szavazzuk meg a kérdést!

– Azt hittem, ez kötetlen összejövetel lesz – mondta ChoFii. Kedves volt tőle, hogy ilyen ártatlan ürüggyel igyekszik elodázni a szavazást.

– A kötetlen összejövetel is összejövetel – érvelt Meido.

Leia gondolatban sóhajtott egyet. Kicselezték. Nem lesz könnyű a konzolok és az elektronikus számláló nélkül szavazni, de így legalább mindenkinek fel kell vállalnia a döntését a többiek előtt.

Elküldte az egyik teremszolgát, hogy hozzon egy névsort a szenátorokról. Miután a hivatalsegéd visszatért a listával, Leia átfutotta a neveket. Valahányszor egy halott vagy súlyosan sebesült szenátorhoz ért, megállt egy pillanatra, hogy felidézze magában az illetőt. Soha nem fogja elfelejteni azt a végzetes napot. A maga módján a merénylet ugyanúgy

megrázta, mint az Alderaan elpusztítása. Mindig is azt hitte, hogy a Szenátusi Teremben tökéletes biztonságban vannak. Talán éppen ezért küzdött olyan elszántan az exbirodalmiak beiktatása ellen: hogy megvédje ezt a menedéket.

Néhány perc, és megvoltak a szavazás előkészítésével. Ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy mindenki átgondolhassa, hogyan fog szavazni.

– A kérdés, amit szavazásra bocsátunk, a következő: szükségesnek tartják-e egy független vizsgálóbizottság felállítását. Feleljenek hangos „igen”-nel, „nem”-mel vagy „tartózkodom”mal. – Nagyot sóhajtott, és szólította az első szenátort.

Mind Leia, mind a teremszolga feljegyezték a választ, egy protokolldroid pedig ellenőrizte, hogy nem marad-e ki senki. Leia biztos volt benne, hogy a szavazás eredménye elutasítás lesz. De ahogy végighaladt a listán, átugorva a hiányzókat és a halottakat, rá kellett döbbennie, hogy eddig többséget alkotó szavazótábora most kisebbségben van. A legtöbb sértetlen az új szenátorok közül került ki. A régi szenátorok, akiket szoros szálak fűztek a Köztársasághoz, valahogy többet kaptak a repeszekből.

Mire Leia a lista végére ért, kiszáradt a torka és égett a szeme. A vállát merevnek érezte a feszültségtől. Tizenöt szenátor szavazott a független vizsgálóbizottság ellen. Tizenöt. A többiek tartózkodtak vagy mellette voksoltak. Leia és tábora szánalmasan alulmaradt az újakkal szemben.

A tekintete találkozott a szoba túlsó végében álló Kerrithrarréval. A vuki szenátor is meg volt győződve róla, akárcsak Leia, hogy az exbirodalmiak romlást fognak hozni a Szenátusra. A vuki, látva, hogy Leia őt nézni, kétségbeesetten megrázta szőrös fejét.

Leia összevetette az eredményeit a teremszolga jegyzékével, aztán a droid is megerősítette a számokat.

– A Szenátus – jelentette be Leia – nyilvánvaló többséggel elfogadta a javaslatot, hogy állítsunk össze egy újabb, független vizsgálóbizottságot.

Az új társaság örömujjongásban tört ki, míg a társaság maradék része, érthetően, csendben maradt. Leia felkapott egy

poharat, és megkopogtatta vele az asztalt. Miután a teremben elült a zaj, folytatta:

– Tekintve, hogy ez nem egy szabályos gyűlés, ez egyszer elnézem a rendbontást. A jövőben azonban mindenkit, aki elragadtatja magát, el fogok távolíttatni a szobából, továbbá érvénytelenítem a szavazatát.

Dühöt hallott a saját hangjában. Mindig is büszke volt a visszafogottságára, de ezúttal tényleg fogytán volt a türelme. Hogy lehetnek ezek ennyire vakok? Tényleg képtelenek lennének felfogni, hogy a bizalmatlanságukkal megoszthatják a Köztársaságot?

Izgatott tekintetek lesték az arcát. Leia bólintott nekik.

– Mivel az ön ötlete volt a független vizsgálat, Meido szenátor, szeretném, ha ön állítaná össze a csapatot. A tagok nevét kérem bejelenteni, hogy jegyzőkönyvbe vehessük őket.

Meido elmosolyodott. A fogai rózsaszínűek voltak lilás ajkai mögött.

– Örömmel, elnök asszony.

Leiának nem tetszett a szenátor arckifejezése. Sebezhetőnek érezte magát tőle… és valahogy becsapottnak, bár maga sem tudta, miért.

– Holnap találkozunk a bálteremben a megszokott időben. A gyűlést addig elnapolom. – Leia a büféasztalra koppantott a pohárral. A teremben pillanatok alatt eredeti hangerejére erősödött a zsivaj. Az új, de máris győzelmes szenátorok egymás hátát veregették és felszabadultan nevetgéltek

ChoFii a listát bámulta.

– Tudják – hajolt közel, hogy csak Leia és Gno szenátor hallhassa –, biztos vagyok benne, hogy a jelentésükben egészen más fog állni, mint a mienkben.

– Elképzelhetőnek tartom – értett vele egyet Leia. – De nem volt más választásom. Nem kérhettem fel mást a vizsgálóbizottság megalakítására. Kicseleztek. Ha ezt sejtettem volna, amikor bejöttem…

– Nem a maga hibája, Leia – vigasztalta ChoFii. – Mindenképp kiharcolták volna ezt, ha nem így, akkor úgy. Maga, kedves Leia, ugyanolyan pártatlanul vezette a gyűlést, mint

eddig. A Szenátus azonban, sajnos, már nem a régi. Immár nem alkotunk egyetlen összetartó testületet. Frakciókra bomlottunk.

– Nagyon nem tetszik ez nekem – jegyezte meg Gno.

– Akár tetszik, akár nem, a frakciók léteznek, és nekünk így kell tovább folytatnunk a munkánkat – tárta szét a kezét ChoFii.

– De meddig? – kérdezte Gno. – Ugyanígy került hatalomra legutóbb a Császár. Az apró nézeteltéréseket felfújták, a komoly gondok megoldását viszont elodázták. A végére olyan nagy lett a széthúzás, hogy a Szenátus már képtelen volt ellátni feladatát.

– Ezúttal nem fog megtörténni – jelentette ki ChoFii.

Gno savanyúan elmosolyodott.

– Én is ezt hittem akkor.

Leia felemelte a szavazás jegyzőkönyvét; felszisszent a kezébe nyilalló fájdalomtól.

– Nem szabad megijednünk, szenátor – mondta Gnónak. – Emellett van egy lényeges különbség az akkori és a mostani helyzet közt. Nincs Palpatine-hoz fogható vezetőjük

Még nincs – javította ki Gno. – Vagy ki tudja?

Napfény ömlött be a Szenátusi Terem kupolájában tátongó lyukakon át. Fent, az égbolt hátterében, egy fekete építőipari droid várta a parancsot, hogy eltávolíthatja a törmeléket és nekiláthat az újjáépítésnek.

Luke az ajtóban állt, és elgondolkodva a termet pásztázta tekintetével. A napfény csak az egyik sarkot világította meg, a romok többi részét a vészvilágítás vonta derengésbe.

Az ülések legtöbbjét márvány- és kristálydarabok borították. A padló egyetlen összefüggő romhalmaz volt. A háttérben teherszállító és karbantartó droidok várakoztak. Még nem láthattak neki a takarításnak. Leia azt akarta, hogy a terem érintetlen maradjon, míg a vizsgálat le nem zárult.

Luke úgy döntött, ő is végez egy kis nyomozást a saját szakállára. Több dolog is zavarta: Leia mély meggyőződése,

hogy az exbirodalmiaknak közük van a merénylethez; Han különös beszélgetése az eltűnt csempésszel; és ami a legfontosabb, a zavar, amit rajta kívül Leia és a gyerekei is érzékeltek. Luke egyetértett Hannal; nem hitte, hogy az exbirodalmiak tevékenyen részt vettek a merénylet előkészítésében. Ha mindannyian tudtak volna róla, akkor minden bizonnyal úgy intézik, hogy valamilyen ürüggyel távol lehessenek a teremtől a robbanás időpontjában. Az viszont kétségtelenül igaz volt, hogy mint Leia rámutatott, az új szenátorok többsége sértetlenül megúszta a robbanást. És ha Leiának igaza van, akkor semmivel sem terelhetnék el jobban magukról a gyanút, mint azzal, hogy a gyűlésteremben tartózkodtak a merénylet idején.

Luke belépett a terembe. Porszemek kavarogtak a tetőt átdöfő fénykévékben. Luke olyan sok pusztítást látott már, annyi lerombolt épületet látott, mégis úgy érezte, hogy nem volt eléggé felkészülve erre. Ez a terem a Köztársaság lelke volt. Már a Régi Köztársaság idején is a Szenátus gyűléstermeként szolgált, és még Palpatine nagyzási hóbortja se tudta eltüntetni régi patináját. Nem csoda, hogy ez volt Leia kedvenc terme: a jog és a béke forrása.

Leia lent állt az emelvényen, amikor a robbanás bekövetkezett.

Az emelvény szétrepedt. A széles, kör alakú talapzatot, amelyen állt, a mennyezetről lehullt törmelék fedte. A személyzet figyelmeztette Luke-ot, hogy életveszélyes bejönni, és nem akarták kíséret nélkül beengedni, de ő tántoríthatatlan volt. Látnia kellett ezt, és egyedül.

Jeges hideg lebegett a teremben. Ugyanaz a dermesztő hideg volt, mint amit a Yavin 4-en is érzett, a gyors, váratlan halál túlvilági hűvöse.

Beljebb merészkedett. A hideg mögött még mindig ott bujkált az a furcsa érzés, amelyet leginkább az árulás szagának lehetett volna nevezni. Először azt hitte, hogy ez az áldozatok válasza a hirtelen halálra, de most már biztos volt benne, hogy tévedett. Ez személyes volt. Akkor érzett ilyent, amikor Kyp csatlakozott Exar Kun seregeihez.

Behunyta a szemét, és hagyta, hogy az Erő átáramoljon rajta. Hangok kavarogtak körülötte, némelyek ismerősek, és segítségért kiabáltak vagy utasításokat osztogattak. Az élők kiáltásai és a haldoklók jajgatása keveredett egymással.

Hideg örvények.

Luke szeme felpattant.

Nem egy nagy robbanás történt, hanem több kisebb detonáció következett be, egyazon pillanatban. A hideg örvények és a jajszavak egy helyre csoportosultak. Azok haltak meg, akik a bombák közelében ültek.

Kivégzés? Vagy figyelmeztetés? Vagy az egész Szenátust el akarták pusztítani, de sikertelenül?

Ezt képtelen volt megállapítani, de most már legalább volt egy nyom, amelyen Leia vizsgálói elindulhattak. Immár nem egy nagy bomba nyomai után kell kutatniuk, hanem több kisebbet kell keresniük.

Törmelék zuhant alá a mennyezetről, és csapódott hatalmas robajjal a padlónak. Luke ösztönösen a kijárat felé indult, és véletlenül belelépett egy hideg örvénybe. A világ elsötétült körülötte, és Luke egy ismerős személy jelenlétét érzékelte.

Egy korábbi tanítványa volt.

Egy férfi.

Brakiss.

9.

A fülke, amelybe a kloperi bezárta a két droidot, dísztelen volt, és belülről még legalább egyszerű, mechanikus kilincset se szereltek az ajtajára. Miután az ajtót rájuk zárták, koromfekete sötétség borult rájuk.

Artu ijedten füttyentett egyet.

– Igazad van, Artu – suttogta Thripio. – Én is hallom a lépteket. Erre tartanak.

Az ajtó elektronikus zárja egy rövid csippantás után kioldódott. Az ajtó kitárult, és fény ömlött be a sötét helyiségbe. Egy kloperi állt az ajtóban, de nem az, aki elfogta őket. Ez a lény szerelési utasításokat szorongatott egyik csápjában, egy másikkal pedig egy kódkártyát lóbált.

– Ó, hála a tervezőnek – mondta megkönnyebbülten Thripio. – Én Szi Thripio vagyok, ő pedig a kollégám, Artu Detu. Leia Organa Solo államfőhöz, illetve a fivéréhez, Luke Skywalker Jedi-lovaghoz tartozunk. Tévedésből zártak be minket ebbe a…

– Lábatlankodtatok – morogta a kloperi.

– Épp ellenkezőleg– tiltakozott Thripio. – Mi…

– Teszek rá – vágott a szavába a kloperi. – Ha rajtam múlt volna, az újrafelhasználóba kerültetek volna a többi ósdi droiddal együtt. De ellenőriztük a gyári számotokat, és kiderült, hogy valóban azok vagytok, akiknek állítjátok magatokat. Legközelebb, ha lejöttök ide, kérjetek hivatalos engedélyt a gazdáitoktól! Nem lehet ilyen régi droidoknak csak úgy összevissza mászkálni idelent. Ez egy veszélyes üzem, és néhány segédem túlságosan is buzgó. Még azt hihették volna, hogy le vagytok selejtezve, és alkatrésznek használtak volna fel titeket.

– Alkatrésznek! – ismételte meg felháborodva Thripio. – Biztosíthatom, uram, hogy távolról sem vagyunk alkatrészek. Mi több, a kollégám és én egészen…

– Te egy legalább háromgenerációs protokolldroid vagy ez a vakarcs pedig egy tizenhat generáció óta elavult szervízdroid. Ha a mi csapatunkba tartoznátok, habozás nélkül leselejteznénk mindkettőtöket.

Artu temperamentumosan kotyogott valamit.

– Ha már itt vagytok, megnézhetitek az X-szárnyút, de utána el kell mennetek. – A kloperi keresztbefonta két csápját. – Kövessetek!

Thripio boldogan kirohant a fülkéből, és Artunak se kellett kétszer mondani. Thripio hátramaradt kissé, annyira, hogy a sietős léptekkel csoszogó kloperi hallótávolságon kívül legyen.

– Látod, Artu. Én mondtam neked, hogy ki fognak engedni minket, amint kiderítették, kik vagyunk.

Artu válaszként füttyentett.

– Nos, én nem látok benne semmi szokatlant – felelte Thripio.

Artu másként gondolta.

– Jól van – hagyta rá Thripio. – Elismerem, hogy hamarabb is végezhettek volna a sorozatszámunk ellenőrzésével. A lényeg mégis az, Artu, hogy megtették. Bár ami azt illeti, rosszul is alakulhattak volna a dolgok. Újrafeldolgozás! És én még azt hittem, hogy az elavult droidok temetője csak legenda!

Artu menet közben ide-oda forgatta a fejét, folyamatosan villogtatva parányi holokameráját. Filmezett.

– Nem hiszem, hogy megengednék…

Artu olyan indulatosan kifütyülte, hogy a kloperi hátrafordult.

– Valami gond van? – kérdezte.

Thripio Artura nézett.

– Nem, egyáltalán nem – felelte. – Semmi gond. – Azzal Artu fejére tette a kezét, hogy megakadályozza a kis droidot a további csínytevésben.

Tucatnyi szétszerelt X-szárnyút hagytak maguk mögött. Odébb Y- és A-szárnyúak is javítás alatt álltak. A hangár távoli részében vadonatúj űrjárművek csillogtak; körülöttük takarítódroidok szorgoskodtak.

Végül megálltak. A kloperi a hangár betonjára mutatott, ahol egy ütött-kopott X-szárnyú hevert alkatrészeire bontva.

Artu elnyüszítette magát.

Thripio közelebb lépett az alkatrészekhez.

– Ó, egek! Luke gazda rendkívüli módon ragaszkodik ehhez a géphez.

– Két nap múlva már megint egy darabban lesz – állította a kloperi.

Artu füttyentett és pityegett.

– A kollégám azt szeretné tudni, miért kellett szétszerelni.

– Szabály – vont vállat a kloperi. – Ezek a régi X-szárnyúak túl rozogák ahhoz, hogy rendszeres ellenőrzés nélkül errearra lehessen röpködni velük a galaxisban.

Artu sértődötten csicsergett.

– A kollégám szerint a hajó tökéletes állapotban volt.

– Nos, téved – felelte a kloperi. – Egy amatőr pepecselése nem helyettesítheti a profik munkáját.

Artu felvisított.

– Artu! – szólt rá Thripio. – Sajnálom, uram. A kollégám túlságosan összenőtt az X-szárnyúval. Attól fél, hogy ön most végleg tönkretette.

– Én hozzá se nyúltam. Most pedig, hogy már láttátok, visszamehettek a gazdátokhoz, hogy beszámoljatok az állapotáról. A kijárat arra van.

Thripio bólintott.

– Gyere, Artu! Beszélnünk kell Luke gazdával.

Artu trillázva felsóhajtott. Az X-szárnyú mellé gurult, és előrehajolva alaposan szemügyre vette a gép alkatrészeit.

– Artu! – szólt rá Thripio. – Épp eleget láttunk.

– Ne felejtsd el figyelmeztetni a gazdádat, hogy ideje lecserélnie a szervízdroidját. Az R2-es sorozat már nagyon régi, és most, hogy a hajóját felújítjuk, gyakorlatilag használhatatlanná fog válni.

Egy henger alakú kar nyúlt ki Artunak a kloperivel átellenes oldalából.

– Természetesen értesíteni fogom Luke gazdát – ígérte Thripio. – Ez az R2-es egység csak bajt okozott azóta, hogy megvette.

– Ez mindegyikkel így van – bólintott rá a kloperi. – Most pedig tűnés innen, mielőtt még én magam doblak ki titeket!

– Értettem, uram! Gyere, Artu!

Artu karja visszasiklott a helyére. Letette a harmadik, hátsó kerekét a betonra, és a kijárat felé gurult.

– Köszönöm, hogy megmutatta nekünk az X-szárnyút, uram – mondta Thripio, miközben Artu után botorkált. – Ígérem, meg fogom említeni önt a gazdámnak…

Az ajtó bezárult mögöttük. Artu hosszan, fájdalmasan füttyentett.

– Túlságosan a lelkedre veszed, Artu. Az X-szárnyú nem halt meg. Egyszerűen csak szétszedték… Hogy mi? Ugyan, dehogy fogják törölni a memóriáját. Hiszen Luke gazda egyértelműen megtiltotta ezt.

Artu hosszan, szenvedélyesen csipogott.

– De ez még nem jelenti azt, hogy összeesküvésről lenne szó, Artu. A szerves lények gyakran hibáznak.

Artu más véleményen volt.

– Jól van, jól van – bólogatott Thripio. – Higgy, amit akarsz, de te mondd el Luke gazdának! Én nem fogom lejáratni magam.

Artu morcosan kotyogott valamit.

– Ugyanakkor – folytatta Thripio, ahogy elhagyták a hangárt és beléptek a dokk felső szintjére – tájékoztatni fogom Leia úrnőmet annak a lénynek a magatartásáról. Ha minket bezárnak egy ilyen jelentéktelen dolog miatt, képzelheted, mit művelnek a kevésbé jelentős droidtársainkkal. Ez gyalázat. Ilyennek nem lenne szabad megtörténnie a Coruscanton.

Artu gúnyosan búgó hangon válaszolt.

– Nem azért, mert megsértettek a méltóságomban – utasította el a vádat Thripio. – Ha csak magamra gondolnék, akkor szerinted említettem volna a többi droidot?

A haja selymes fürtökben a hátára omlott. Leia állhatatosan fésülte, mintha frissen gyógyult kezét akarta volna próbára tenni ezzel. Kézfeje tökéletesnek hatott a lágy fényben. Az utolsó baktafürdő a maradék heget is eltüntette.

Han hitvesi ágyuk szélén ült. Letört volt, mert a felesége, sejtve, hogy mire akar rátérni, felkapta a fésűt és hátat fordított neki.

– Nézd, szivi, én csak egy hetet kérek tőled.

– Egy válsághelyzet kellős közepén vagyunk, Han. – A fésű közben egyetlen pillanatra sem állt meg. – Te meg le akarsz lépni, hogy összeröffenhess a régi haverjaiddal.

– Nem azért mennék, hogy kocsmázzak velük. Meg vagyok győződve róla, hogy Jarril nem véletlenül keresett fel.

– Ebben én is biztos vagyok. Abból, amit a beszélgetésetekről mondtál, az derül ki, hogy nem értette meg, mi történt Han Soloval, a nagy pemahajderrel.

Han fellökte magát az ágyról.

– Szerintem Jarril látogatása és a robbantás összefüggésben állnak egymással.

– Szerintem meg nem.

Han leguggolt a felesége mellé. Leia abbahagyta a fésülködést, és ölébe ejtette mindkét kezét. Arcáról is eltűntek a hegek, de még mindig sápadt volt.

Han megérintette a kezét. Leia bőre hűvös volt, és a nő egész testében remegett. Eljött az őszinteség ideje. Mindkettőjük számára.

– Leia – mondta csendesen Han –, rám itt semmi szükség.

– Ez nem igaz – nézett a kezét simogató ujjakra Leia. – Rád mindig szükségünk lesz.

Han a felesége vállának támasztotta a homlokát. A hajtincsek selymes-hűvösen simultak bőréhez, és az asszony bódító illata egy pillanatra megtántorította. De nem visszakozhatott már megint, és ezt Leiának tudnia kellett. Ő a tettek embere. Nem töltheti tétlenséggel a napjait.

Leia sóhajtott egy fájdalmasat.

– Te is ki akarod venni a részed a válság megoldásából.

Han igent intett a fejével.

– És úgy érzed, a Coruscanton nincs tennivalód.

Han megszorította a felesége kezét. A fésű fogai belemélyedtek az ujjába.

– Itt már megtettem, amit lehetett. Követtem Jarril nyomát. Az utolsó hajórajjal szállt fel, kihasználva a zűrzavart. A pajzson akkor csúszott ki, amikor Luke-ot beengedték. A jelek szerint rajtam kívül senki mással nem beszélt. Nincsenek is ismerősei itt, engem kivéve.

– Könnyen előfordulhat, hogy semmi köze a robbantáshoz.

– Tudom – ismerte el Han. – Ebben az esetben a gyűlésterem jelenti az egyetlen nyomot.

– Mi lesz, ha megint támadás ér minket, Han?

– Ettől nem kell tartanod. Napokig vártam, de semmi nem történt.

– Azért ez különös, nem?

– Eléggé.

Leia elmosolyodott. Han jól ismerte ezt a mosolyt: akkor láthatta, amikor Leia tudta, hogy harcolnia kell a férje ellen, de mégsem volt szíve hozzá.

– Veled maradok, ha szükséged van rám.

Leia megrázta a fejét.

– Nincs szükségem senkire, te szamár.

– Tudom, fenséges úrnőm – vigyorgott Han. – De fordítsuk komolyra a szót! Ha mégis szükséged lenne rám…

– Jobb lesz, ha mindenki teszi a dolgát, Han.

Ezt ő is így gondolta. Ezt akarta elmondani egész idő alatt.

– Csak a gyerekekért aggódom egy kicsit. – Kihúzta a kezét Han keze alól, és visszatette a fésűt az öltözőasztalra. – Attól félek, hogy a következő támadás ellenük irányulhat. Mi van, ha R'yetnek igaza van, és valójában én voltam a merénylet célpontja?

– Ha neked szánták azt a bombát, akkor inkább figyelmeztetés volt – mondta Han.

– Mint Jarril látogatása.

– Igen.

– Wintertől tudom, hogy az Anothon újjáépítették a támaszpontot. Talán oda kellene küldenünk vele a gyerekeket.

– Egy látogatásra a kiskoruk otthonába? – Han felegyenesedett. – Hogyan bírnád nélkülük? Én is elmegyek, ők is, neked meg itt marad ez a cirkusz.

Leia vállat vont. Han látta rajta, hogy vívódik. Nagyon is jól tudta, mennyire számít Leia a családjára, milyen fontosak neki mindannyian.

– Nyugodtabban fogok dolgozni, ha tudom, hogy biztonságban vannak – felelte végül Leia.

– Ezért akarod, hogy itt maradjak, igaz?

Leia nem felelt. Han félreseperte a nő haját, és megcsókolta a nyakszirtjét.

– Vigyázni fogok magamra, hercegnő.

– Tudom – mormogta Leia, de nem nézett rá.

– Te vagy a legnagyobb veszélyben. Nem kellene neked is az Anothra menned Winterrel és a gyerekekkel?

Leia felemelte a tekintetét.

– Nem tehetem. Kötelezettségeim vannak. Vállalnom kell a kockázatot, akárcsak a kormány többi tagja.

Han biztos volt benne, hogy ezt fogja mondani. De ahogyan ostobaság lett volna Leiát arra kényszeríteni, hogy az Anothra meneküljön, ugyanúgy hiba lett volna őt is a Coruscanton tartani.

Leia is rájött erre.

– Te csapdába csaltál – mondta csendesen.

Han bólintott.

Leia felállt és átölelte a férjét. A merénylet óta eltelt néhány nap alatt sokat fogyott, Han alig merte magához szorítani, nehogy kárt tegyen benne. Ennek ellenére nem aggódott érte. Leiában hihetetlen akaraterő dolgozott, és ő bízott a felesége képességeiben. Ugyanúgy, ahogy minden akadékoskodása ellenére Leia is bízott benne.

– Nem kívántad még soha, hogy bárcsak egyszer úgy élhetnénk, mint a normális emberek? – kérdezte suttogássá halkított hangon Leia. – Kényelemben és nyugalomban?

– Nem. – Han hátrébb lépett, hogy a felesége láthassa az arcát. – Mert ha normális emberek lennénk, akkor nem találkozhattunk volna. Fenség.

Leia felnevetett, Han pedig elkapta a derekát, és megcsókolta. Forrón. Szenvedélyesen.

Mintha a vesztét érezte volna.

10.

A Spicy Lady mégkincseshajónak sem volt mindennapi. Lando a Kesselre vontatta a hajót, és fél napot azzal töltött, hogy átvizsgálta minden zugát. A holttestet egyelőre a pilótafülkében hagyta. Nem tudta, mit tegyen vele, de remélte, hogy talál valakit, egy rokont vagy ismerőst, aki el fogja szállítani.

Jarril azonban még ráért várni.

Bármilyen alaposan is kutatott, nem talált semmiféle árut. Vagy Jarril röpködött üres hajóval, amit Lando valószínűtlennek tartott, vagy valaki kitakarította a rakteret.

De ha mást nem is, Lando talált néhány gazdátlannak tűnő tárgyat. Külön-külön nézve őket megmagyarázható volt a jelenlétük, együttesen azonban már sehogy sem.

Talált egy sugárvetőagyat, egy fél rohamosztagos-kesztyűt, egy lézerágyút és maradványokat egy karbati szenzorzavaróból. Aztán voltak még energiacellák, kétéltű szállítójárművek ágyúit leíró vázlatok és csavarok valami emelőhöz. A legzavaróbb azonban egy doboz volt, amely egy birodalmi vallatódroid tűkészletét tartalmazta.

Krediteknek, ékszernek, „fűszer”-nek azonban semmi nyoma.

Jarril vagy valami baljós ügybe keveredett, vagy véletlenül belebotlott ezekbe.

Lando szerette volna azt hinni, hogy Jarril rossz helyen tartózkodott a legrosszabb időpontban.

Csakhogy az, amit ő hinni akart és az, ami történt, valószínűleg két különböző dolog volt.

Ezek után legszívesebben visszavitte volna a Spicy Ladytaz űrbe, hogy sorsára hagyja. Épp lépni akart ez ügyben, mikor eszébe jutott Jarril nevetése.

Azon a napon, amikor Jarril kicsempészte őt a Menedékből, Lando azt hitte, hogy Jarril meg fog fulladni a nevetéstől. Nem kis teljesítmény volt, amit tett: egyenesen Nandreeson orra előtt lopta ki őt.

Leköteleztél, mondta neki akkor Lando.

Jarril csak vigyorgott. Tudom, cimbora. És egy nap be fogom hajtani rajtad. De be ám.

Eddig nem tette meg, és most már nem is fogja. Amióta Felhővárosban látta, hogy Han Solot karbonitba ágyazzák, Lando megtanulta, hogy két fontos dolog van az életben: a barátok és az, hogy az embernek ne legyen tartozása.

A régi Lando elsétált volna, kilőtte volna a Spicy Ladytaz űrbe, és igyekezett volna fátylat borítani az ügyre.

Az új Lando sóhajtva visszafordult a kijárattól, és bement a pilótafülkébe.

A Spicy Lady vezérlője pontos mása volt a Millennium Falconénak. Négy humanoid is kényelmesen elfért benne, és elég magas volt ahhoz, hogy egy vuki jólesően kinyújtóztathassa tagjait. Sugárvetők hagytak mély hasadékokat az ülésekben, és elszenesítették az egyik ablakszemet.

Lando a holttest fölé hajolt. Közvetlen közelről leadott sugárvetőlövés, ahogy gondolta. Jarril tágra nyílt szemmel, rémülten meredt a mennyezetre. Lando lezárta a szemét. Mindig ettől félt, hogy egyszer ő is így végzi, magányosan, valahol az űr egy elfelejtett szektorában.

– Lássuk, mit tehetünk érted, Jarril – mormogta. Leült a másodpilóta helyére, olyan messze Jarril holttestétől, amenynyire csak tudott, és belépett a Spicy Lady személyi számítógépébe. A számítógépnek ez a része nem volt összekötve a szolgaáramkörrel.

Amint bent volt a rendszerben, egy rakományjegyzék gördült le a képernyőre. A keltezés egy héttel korábbi volt, és a jegyzék üresen ásítozott. Nem volt kétséges, hogy kitörölték.

Lando tartalékmásolatok után kutatott, de bárki is törölte a jegyzék tartalmát, alapos munkát végzett. Más jegyzékekről sem talált másolatot, vagy ha mégis, ezek is üres állományok voltak.

Lando hagyta a rakományjegyzéket, és áttért a címjegyzékre. Ebben kellett legyenek Jarril kapcsolatainak a hívókódjai.

Az összes név ismerős volt számára, hármat leszámítva. Az egyik egy fwatnai volt, és Jarril már legalább három éve

nem lépett kapcsolatba vele. A második a Datomiron lakott, a harmadik pedig az Almanián. A fwatnai egy bizonyos Dolph volt, és Jarril a „visszavonult” szót csatolta melléje a rejtett szavak mezőjébe. A mező ettől eltekintve üres volt – úgy tűnt, Jarril módszeresen kitörölt minden feleslegessé vált információt. Lando feljegyezte a nevet, a címet, és folytatta a keresést.

A datomiri cím mellett nem szerepelt név. Ehelyett Jarril utasításokat fűzött melléje, és csillagokkal jelölte meg mint „zsíros falat”-ot. A cím elég új volt ahhoz, hogy Lando gyaníthassa, Jarrilnak nem volt alkalma bekebelezni a „zsíros falat”-ot.

Az Almania rekordjából kiderült, hogy Jarril éppen azon a napon küldött oda egy üzenetet, amikor a rakományjegyzéket kitörölték. Az üzenet is törölve volt, de Lando tudta, hogy Jarril a Falcon mintájára tervezte a Spicy Ladyt. A pilótafülkét az utolsó részletig lemásolta, olyannyira, hogy még azokat az apró trükköket se mulasztotta el felhasználni, amelyeket Lando hencegő pillanataiban kikotyogott neki. Vagyis ugyanazokat a „vészkijáratokat” alkalmazta, mint Lando.

Ha valamit kitörölt, az nem volt igazán törölve.

Jarril soha nem volt egy lángész. Nemcsak felhasználta Lando trükkjeit, de ráadásul pontosan ugyanazokat a kódokat használta, mint ő. Vagy talán ez az egy ötlete mégis zseniális volt. Ki gondolná, hogy két teljesen különálló hajón ugyanazokat a kódokat használják?

Senki, kivéve Landót.

Lando egy pillanat alatt előkerítette az üzenetet. Kiküldte a hangszóróra, a komputer azonban közölte vele, hogy kódolva van.

És szöveges.

Egyre furcsább és furcsább.

Lando dekódolta az üzenetet, és kiíratta a képernyőre. Az üzenetnek nem volt sem címzettje, sem feladója, de egy csempésztől nem is várhatta el az ember, hogy világgá kürtölje magát és üzleti partnereit.

Szállítmány kézbesítve. Tűzijáték látványos.

Az üzenetet nem sokkal később egy másik követte:

Solo tud róla. Számíthatunk a segítségére.

Utána semmi. Ez volt Jarril utolsó üzenete.

Lando átmásolta őket a saját komputerére. Jarrilra pillantott. Jarril tudott valamit, beszélt róla annak, és most halott. Ami azt jelenthette, hogy valaki most Hanra vadászik.

Valaki, aki elkötötte az A-szárnyút, és sorsára hagyta a Spicy Ladyt.

Lando kikászálódott a másodpilóta-ülésből. El kellett látogatnia a Coruscantra, és ezt most aligha tehette volna meg Jarril űrhajójával.

Brakiss. Luke leült egy poros lépcsőre. Korábban a kijárat felé indult, de most már nem akarta elhagyni a gyűléstermet. Még nem. Addig marad, míg össze nem gyűjtött minden itt keringő érzelem- és tudatfoszlányt.

Brakiss. Az egyik legnagyobb kudarca. Egy tanítvány, aki átállt a sötét oldalra. Luke minden egyes tanítványára emlékezett, aki a mesterré válás előtt hagyta el a Yavin 4-et. Egyesek családi problémák miatt tették (Döntsd el, hogyan szolgálhatod jobban őket), de ezek a krízishelyzetek mindig a legrosszabbkor következtek be. (Ez egy veszélyes időszak számodra, számíthatsz rá, hogy az Erő sötét oldala meg fog kísértem.) Ben és Yoda jutott eszébe; mindig hagyta elmenni ezeket a tanítványokat, de sose mulasztotta el figyelmeztetni őket, ahogyan annak idején Yoda is tette: Emlékezz a tanultakra. Gondolatban aztán hozzátette: A lelked a tét.

Néhányan megfogadták a tanácsát, és visszatértek hozzá. Mások eltűntek, de azért remélte, egy napon majd ők is visszajönnek.

Voltak már egy páran, de egyikük sem távozott olyan látványosan, mint Brakiss. Ő is egyike volt a Birodalom kémeinek, akiket azért küldtek, hogy belülről bomlasszák a Jedi-akadémiát. A többiekkel ellentétben azonban Brakiss valóban tehetséges volt. Luke úgy döntött, ad neki egy esélyt.

A kiképzés jól ment, és Luke elérkezettnek látta az időt, hogy megadja neki azt, ami a dagobai sötét barlang megfelelője volt. Elküldte Brakisst egy utazásra, ahol a férfinak önmagával kellett szembeszállnia. Brakiss rémülten és dühösen tért vissza. Elhagyta a Yavin 4-et, és visszatért a Birodalomba.

Luke azonban tisztában volt vele, hogy egy napon majd újra találkoznak.

Attól tartott, hamarosan eljön a pillanat.

– Luke gazda! Luke gazda! Ó, hála az égnek, hogy végre megtaláltuk! – Luke hátranézett. Thripio állt az ajtóban, Artuval az oldalán. A két droid feléje indult.

– Ne! – kiáltotta Luke. – Itt nem biztonságos. Várjatok meg kint!

– De Luke gazda...

– Mindjárt ott leszek, Thripio.

– Őszintén remélem. – Thripio ellépett az ajtótól. Artu füttyentett Luke-nak, aztán követte Thripiót. Valami komoly dologról lehetett szó. Artu határozottan feldúltnak tűnt.

Luke felállt. Felesleges lett volna tovább itt ülnie. Azt az első érzékelést leszámítva semmit nem talált. Ez nagyon különös volt. De hát ez az egész merénylet olyan különös volt.

Elhagyta a termet. Kint az egyik munkás megszólította:

– Azok az ön droidjai, Skywalker mester?

Luke igent intett a fejével.

Zaklatottnak tűntek.

Luke elmosolyodott.

– Thripio mindig aggódik valamiért, és biztos vagyok benne, hogy ezúttal sincs rá semmi oka.

Thripio és Artu a porlepte gyepen várták. Mindketten a kijáratot lestek, de amint Luke megjelent, Thripio odafordult Artuhoz, és mondott neki valamit.

– Mi olyan fontos? – kérdezte Luke.

– Luke gazda, Artunak és nekem borzalmas élményben volt részünk a szervizhangárban. Artu ragaszkodott hozzá, hogy nézzünk le oda, és akkor fogságba ejtett minket az a szörnyű kloperi, akinek, úgy tűnt, fogalma sem volt róla,

hogy mi kik vagyunk. Én nem panaszoltam volna ezt el önnek, uram, de Artu ragaszkodott hozzá. Azt mondja, önnek tudnia kell róla, hogy…

– Mit kerestetek a szervizhangárban? Oda csak az ott dolgozó droidok mehetnek be.

– Artu ragaszkodott hozzá – mentegetőzött Thripio. – Elég csúnyán viselkedett. Nem akarok rosszmájú lenni, de a nyelvezettől, amit a kloperi jelenlétében használt, megdermedtek a fogaskerekeim, ha érti, mire gondolok, uram. És…

– Artu? – nézett a kis droidra Luke.

Artu csipogott valamit, aztán kinyitotta a talpa közelében levő rekeszt, és kidugott egy hengeres kart. Luke odatartotta a kezét, és Artu beleejtett néhány mikrochipet.

Luke leguggolt, hogy megvizsgálja őket.

– Ezek az X-szárnyúm memóriachipjei.

Artu szomorúan csippantott.

– Az X-szárnyú darabokban hever, uram. Ha tudtam volna, hogy Artu alkatrészeket akar ellopni…

– Darabokban? – kérdezte megütközve Luke. Markába szorította a chipeket. Az X-szárnyú és Artu olyan régóta repültek együtt, hogy a memóriáik összekapcsolódtak, és saját, közös nyelvet alakítottak ki. Akárcsak Artunak, az X-szárnyúnak is saját személyisége volt, már amennyire egy hajónak lehet. – Ki engedélyezte ezt?

– Nos, én azt hittem, hogy ön, uram.

– Én rutinellenőrzést kértem. – Luke felegyenesedett. – Ennek is épp akkor kellett történnie, amikor szükségem lenne a hajóra. Mennyire súlyos a kár?

– Ami azt illeti, kárról aligha beszélhetünk – felelte Thripio.

Artu sivítani kezdett.

– Leszámítva azt, hogy darabokban van – tette hozzá Thripio.

– Ez úgy hangzik, mintha újra akarnák építeni a hajót – tűnődött Luke, a chipeket mérlegelve a kezében. – Mi másért távolították volna el ezeket?

Artu egyetértően füttyentett.

– Én nem értek a műszaki dolgokhoz, uram – mondta Thripio –, de úgy vélem, a rutinellenőrzés az rutinellenőrzés.

– Akkor miért zártak be titeket? – Luke megrázta a fejét. – Nekem ez nem tetszik.

– Mi sem értettük, Luke gazda. Mi több, ha nem közöltük volna velük, hogy önhöz és Leia úrnőmhöz tartozunk, akkor még mindig ott lennénk bezárva. Vagy – Thripio aranyfényű teste remegni kezdett a borzongás imitációjaként – törölték volna a memóriánkat, és eladtak volna minket ócskavasnak.

Artu fájdalmasan felbúgott.

– Jól döntöttél, amikor megmondtad nekik, hogy kik vagytok. – Luke visszaadta a memóriachipeket Artunak. – Vigyázz rájuk! Megnézem, milyen állapotban van az X-szárnyú. Ne aggódj, hamarosan megint a régi lesz!

Ebben azonban nem volt olyan biztos, mint ahogy azt Artu előtt megjátszotta. A rutinellenőrzés nem kívánta meg az X-szárnyú szétszerelését. Világosabban kellett volna fogalmaznia, amikor rájuk bízta a hajót. De hát miből is gondolhatta volna, hogy éppen a Coruscanton fenyegeti veszély őt, a droidját vagy az X-szárnyúját? Még akkor is, ha a merénylet miatt rossz előérzete volt?

Valaki figyeli őket. Hátralesett. Senkit nem látott a közelben.

Valaki azonban akkor is figyelte őket. A Yavin 4 óta érezte ezt. Valaki az ő tudta nélkül sakkjátszmát játszott vele.

Ideje volt föléje kerekednie.

– Gyere, Artu! Nézzük meg, mi van az X-szárnyúnkkal.

– Minden tiszteletem az öné, uram – szólalt meg Thripio –, de ha lehet, én nem mennék vissza abba a bűnbarlangba. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha tenném a dolgomat.

Luke bólintott.

– Thripio, mesélj Leiának a kalandotokról és az X-szár-nyúról! Meséld el, hogy… – Elhallgatott. Jobb lesz, ha ezt személyesen mondja el. Csak így érzékeltetheti Leiával a nyugtalansága fokát. – Mondd meg neki, hogy beszélni akarok vele, mielőtt elhagynám a bolygót!

– Rendben van, Luke gazda – mondta elégedetten Thripio, és eltotyogott a császári palota irányába.

Luke nem értett vele egyet. Semmi sem volt rendben.

11.

A Belső Tanács a nagykövetek ebédlőjében ülésezett. Ez egy másik tágas, aranylevelekkel díszített terem volt, még a Császár idejéből. Leia már alig várta, hogy a vizsgálat lezáruljon, és elkezdődhessen a gyűlésterem újjáépítése. Az átmenetileg használt helyiségek mindig azt juttatták eszébe, mennyire hiányzik.

A teremben fertőtlenítőszag terjengett, nemrégen takaríthatták. Leia az utolsó percben jelölte ki az ülés színhelyeként, és azt tervezte, hogy továbbra is találomra fogja kiválasztani a termeket, egészen addig, míg a merénylőket el nem fogták és a Szenátus élete vissza nem térhet a régi kerékvágásba.

Leia foglalt helyet az asztalfőn, a Belső Tanács többi tagja az asztal két oldalán ült. Három régi, értékes barátja halt meg a robbanáskor, egy negyedik pedig később, az egészségügyi központban. Hiányoztak neki. A gyerekeket és Wintert az Anothra küldte, és Han is elment. Már csak idő kérdése volt az is, hogy Luke mikor repül el. Jól megvolt egyedül is, a munka úgyis lekötötte, de most, hogy a családja szétszéledt a galaxisban, és olyan sok barátja sebesült vagy halott volt, úgy érezte magát, mint az Alderaan elpusztítása utáni napokban. Magányos volt, és kizárólag önmagára számíthatott.

– A hír elérte a Külső Peremet – jelentette dallamos, de aggódó hangon Borsk Fey’lya. Ott, ahol az arcát szegélyező bunda néhol rövidebb volt a megszokottnál, jelezte, hogy a bőre megperzselődött a robbanáskor. – A Peremvilágok bosszút követelnek.

– A bosszú nem szerepel a napirendi pontok közt – felelte Leia. – Az viszont igen, hogy meg kell keresni a módját az újabb merényletek megelőzésének. Remélem, mindenki tájékoztatta a választóit arról, hogy a nyomozás folyamatban van.

– Nem érdekli őket a vizsgálat – szólalt meg C-Gosf. Kicsi volt, még gosfambling nőnek is. A gosfamblingok törékeny, bundás, intelligens és nyájas lények voltak. C-Gosf pofasza-

kálla eltakarta a száját. Leiának előre kellett hajolnia, hogy értse, mit mond. – A Szenátus működésképtelenné válása aggasztja őket. Ilyen sok sebesült és halott mellett a Szenátus csak egyszerű többséget igénylő kérdésekben szavazhat, és még a határozatképességhez szükséges legkisebb létszám is alig van meg.

Leia hátradőlt. Mintha a saját félelmeit hallotta volna.

– Az idény jóformán még el sem kezdődött – mondta Gno. – Ha a vége felé járnánk, akkor azt javasolnám, Leia, hogy rekesszük be. Így azonban nincs más választásunk, tovább kell lépnünk.

– Exodeen elvesztette két szenátorát is – figyelmeztette őket ChoFii. – Most egyedül R'yet Coome képviseli. Ez nem sok jót ígér.

– Ne hagyja, hogy a politikai előítéletei befolyásolják, ChoFü! – Garm Bel Iblis szikár arca nyúzott volt a kimerültségtől. – Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy exbirodalmiakkal fogunk együtt dolgozni.

– Én attól tartok, hogy továbbiakat köszönthetünk a soraink közt, ha pótválasztásokat tartunk – jegyezte meg Leia.

– Ha viszont nem lesznek választások, akkor a birodalmiak befolyása megerősödhet a Szenátusban – világított rá Fey’lya. – Leia, a Szenátus a tagköztársaságok szavazatai alapján állt össze. Ha ők hajdani birodalmiakat választottak maguknak, akkor nekünk ezt el kell fogadnunk.

Leia szomorúan elmosolyodott.

– Kénytelenek vagyunk.

– És bíznunk kell benne, hogy jó döntéseket fognak hozni a jövőben – tette hozzá Fey’lya.

A bothan senkiben nem bízott. Ezt még Leia is tudta.

– És mit mondanak az informátorai, mi fog történni, ha most tartjuk a választásokat?

Fey’lya bundája felborzolódott.

– Nálunk semmi. Meglepően szerencsések voltunk.

– Ha gyors választásokat tartunk – vette át a szót ChoFii –, egyetlen új jelöltnek se lesz elég ideje támogatókat toborozni. Vélhetően az előző választás vesztesei lesznek a győztesek.

– Ez nem ilyen egyszerű – vélekedett C-Gosf. – Az én népem nem választ meg olyant, aki egyszer már veszített. Az ilyen személy nemcsak hogy nem indulhat újabb választáson, de többé nem is tölthet be felelős állást. Ha egy gosfambling veszít, akkor örökre vesztes marad.

Leiának erről fogalma sem volt. Nem sejtette, hogy a kolléganője ilyen sokat kockáztatott, amikor jelöltette magát.

– Akkor mi lesz a Gosfamblingon? – kérdezte Leia.

– Valakit, aki már eléggé befolyásos, elő fognak léptetni szenátorrá – felelte C-Gosf.

– Ehhez hasonló gondokkal már régóta küszködünk – mondta Gno. – Ugyanazt a választási rendszert ráerőltetni különböző kultúrákra…

– Szükség van szabályokra – jelentette ki Fey’lya.

– Igen – ismerte el ChoFii. – És önök tudják a legjobban, hogyan kell manipulálni ezeket.

– A bothanok nem követtek el semmi illegálist – tiltakozott Fey’lya.

– Semmi értelme egymást marni – szólt rájuk Leia. Sóhajtott. – Gnónak igaza van. Bármennyire is tartok tőle, új választásokat kell kiíratnunk azokban a világokban, melyek képviselője meghalt vagy sérülései folytán képtelen ellátni feladatát. És hamar kell cselekednünk, mert megengedhetetlen, hogy illegális elemek munkaképtelenné teszik a Köztársaság Szenátusát. Így is volt épp elég gondunk.

– Ugye tisztában vannak vele, hogy a választás számunkra kedvezőtlen eredményt is hozhat? – kérdezte Bel Iblis.

– Úgy érti, hogy több újabb exbirodalmival gyarapodhatunk? Ezt a kockázatot vállalnunk kell – vélekedett Gno. – Leiának igaza van. A Szenátus gyakorlatilag cselekvőképtelen. Ha így működünk tovább, azzal azt az érzést kelthetjük a képviselet nélkül maradt köztársaságokban, hogy ők kevésbé fontosak.

– Egyszer csak fogadnunk kell az új kollégáinkat – szólt C-Gosf. – Megszavaztuk, hogy exbirodalmiak is szenátorok lehetnek, hát akkor most bízzunk is bennük.

Leia bólintott. Ezzel egyet kellett értenie, bármennyire nem örült neki.

– Javaslom, írassuk ki a választásokat mához egy hétre, és ha megtörtént, iktassuk be mielőbb az új szenátorokat! Ha nem jön közbe semmi, akkor egy hónap múlva már újra teljes gőzzel folyhat a munka. Egyetértenek?

A tanács tagjai egyetértettek vele. Leia szavazást tartott a kérdésben, majd áttért a következő témára. Alig fogott be az ismertetésébe, végigfutott a hátán a hideg.

Talán épp ezt akarta láthatatlan ellensége. Egy gyors változást a Szenátusban. Az új arcok megjelenése széthúzást eredményezhet a gyűlésben. Palpatine szenátor is így vette át a hatalmat a Régi Köztársaságban.

De ez többé nem fog előfordulni.

Femon almaniai irodájában ült. Tucatnyi különböző kultúra halálmaszkjai díszítették a falait. Vörös, arany, kék, némelyik kíntól üvöltő, mások a halál békéjétől derűsek. Egyvalami azonban közös volt bennük: ugyanarra a férfira emlékeztették, akit egykor példaképének tartott.

Egykor.

Miután visszatért a Pydyrről, indulatában majdnem letörölte a maszkot az arcáról; mégsem tette, mert ez túl nyilvánvaló jele lett volna annak, hogy már nem hisz Kuellerben, akinek a habozása a biztos vesztüket jelenti. Kueller azt ígérte, hogy lecseréli az Új Köztársaság vezetését a saját embereire. Femon hitt neki, miként azt első pillanattól fogva tette.

Az Új Köztársaság erőtlen, mondta Kueller. Képtelen megvédeni a polgárait, mert a vezetői, ahelyett hogy cselekednének, jogalkotással vesztegetik az idejüket.

Ez így is volt. Femon hat évvel ezelőtt vesztette el a családját, amikor a Palpatine Szeme letarolta a bolygójukat. A császári csillaghajót egy régi számítógépprogram irányította, melynek célkitűzéseit maga a Császár jelölte ki. Femon szerettei a kereszttűzben lelték halálukat, miközben másokat próbáltak megmenteni. Igaz, végül az Új Köztársaság megállította a Palpatine Szemét, de Femonnak ekkor már mindegy volt.

Kueller szerint az, hogy az Új Köztársaság képtelen volt elpusztítani ellenfeleit, a tehetetlenség jele volt. Azt vallotta, hogy nem számít, ki uralja a galaxist mindaddig, míg vasöklével rendet tart alattvalói között.

Most viszont ugyanazt a gyengeséget mutatta, mint amellyel eddig az Új Köztársaságot vádolta.

Femon elvesztette a beléje vetett hitét.

A Pydyren és már előtte is azt szorgalmazta, hogy indítsanak gyors, határozott támadást. Kuellernek minden eszköz rendelkezésére állt ehhez. Csakhogy ő még el akart játszadozni egy kicsit Skywalkerrel és Organa Soloval.

Femonnak az volt az érzése, hogy bosszúra szomjúhozik, de hogy miért, azt képtelen volt kideríteni.

Nem is számított többé. Az elkövetkező két napot Kueller a Pydyren fogja tölteni, hogy felmérje újonnan szerzett vagyonát és találkozzon a kémeivel. Két nap bőven elegendő lesz arra, hogy ő, Femon elvégezze azt, amit Kueller elmulasztott megtenni.

Megvan hozzá a tudása, a felszerelése, és ismeri a kódokat is. Még Kuellertől is megszabadulhat.

Azzal, hogy ott maradt a Pydyren, szinte felkínálja magát neki.

Holnap már magának a Halálnak a maszkja fog Kueller arcára fagyni.

12.

A szervizhangár olajos fémszaga azokra a régi, tatuini napokra emlékeztette Luke-ot, amikor a nagybátyja siklóját bütykölte. Imádott derékig belebújni a jármű lelkébe, és azt kutatni, miként tehetné apróbb módosításokkal még gyorsabbá és még manőverezhetőbbé.

Egy másik világ volt és egy másik kor.

Artu csendben gurult mögötte, egyre közelebb bújva hozzá, ahogy a hangárhoz közeledtek. Az irodarészlegen csak

azt tudták megerősíteni, amit Luke már maga is tudott: az X-szárnyú rutinellenőrzésen van, ahogyan azt ő kérte.

A központi hangár üres volt, néhány X-szárnyút leszámítva. Artu a szervizhangár ajtajához gurult, és füttyentett.

– Jól van, Artu - felelte Luke. – Akkor is bemegyünk, ha nem találunk itt senkit. De előbb várjunk egy kicsit.

Türelme egy másodperc alatt megtérült. Egy overallos fiatalember – vagy inkább fiú – csoszogott elő valahonnan hátulról. Olajos kezét törölgette egy hajdan fehér törlőkendőbe, és közben Luke-ot méregette.

– Ez tiltott terület – közölte végül. Nem volt idősebb, mint Luke, amikor a nagynénje és a nagybátyja meghalt.

– Tudom – bólintott Luke. – Az irodáról küldtek le. Ha minden igaz, valahol itt kell lennie az X-szárnyúmnak.

A fiú vállat vont.

– Ha igen, még biztosan dolgozunk rajta.

– De nem kellene itt lennie.

– Ezt az irodával kellene megbeszélnie…

– Nézze – Luke kilépett a fénybe; Jedi-köpenye palástként libbent utána –, nekem nincs időm ide-oda rohangálni. Azt mondták, darabokban van.

– Akkor biztos nem kapja meg, míg össze nem rakták. Sajnálom. Feleslegesen küldték le az irodáról.

– Talán mégsem. Lássuk csak, hogyan oldhatnánk meg ezt a kis problémát.

A fiú elfintorodott. Úgy tűnt, már unja a beszélgetést. Artu közelebb gurult.

– A szervízdroidjának se lenne szabad itt tartózkodnia, ugye tudja?

– Tudom – válaszolta Luke de nekem akkor is még ma kell az X-szárnyúm. Artu pedig a társam.

A fiú megvetően lebiggyesztette az ajkát.

– Igazán? Ha jól veszem ki a szavait, nem akarta, hogy ide kerüljön a hajója?

– Valóban nem. Én csak egy rutinellenőrzést kértem.

– Nem olvasta Antilles tábornok parancsát?

Wedge? Mi köze Wedge-nek az ő X-szárnyújához?

– Nem olvastam – felelte Luke.

– Minden ellenőrzésre behozott X-szárnyút fel kell újítani és harcra kész státusba kell helyezni.

– Ez elég durván hangzik – mormogta Luke.

A fiú összeráncolta a homlokát.

– Mit is mondott? Honnan jött?

– Nem mondtam. Hol találom Wedge-t?

– Úgy érti, Antilles tábornokot? – tátotta el a száját a fiú a keresztnév hallatán. – Nem tudom. Még soha nem láttam. Maga talán ismeri?

Luke elvigyorodott.

– Egy kicsit. Ugyanabban az osztagban harcoltunk a yavini csatában.

A fiú kezéből kiesett a kendő.

– Bocsásson meg, uram! Fogalmam se volt róla. Én… izé… üzenetet hagyhatok neki a rendszerben, ha óhajtja.

– Magam is tudok beszélni vele, csak előbb vezessen a hajómhoz

– De uram, az is tiltott terület.

– Már jártunk itt – közölte Luke. – A nevem Luke Skywalker. Nem akarok egyebet, mint látni az X-szárnyúmat és…

– Luke Skywalker? – A fiú hangja cincogássá vékonyodott. – A Jedi-lovag? Miért nem ezzel kezdte, uram?

– Nem egyezett volna az elveimmel – felelte Luke, noha ez nem volt teljesen igaz. – Akkor gyerünk, nézzük meg azt az X-szárnyút!

A fiú beütött néhány kódot egy számítógépbe, aztán beletörölte a kezét az overallja szárába.

– Kérem, kövessen, uram!

Luke utána indult, és Artu is ugyanezt tette.

– Jobb lenne, ha itt hagyná a droidját, uram! A szervizegység nem droidbarát, legalábbis nem R2-barát.

– Ezt hogy érti?

– A kloperiek nem igazán kedvelik az R2-eseket, uram.

– Ezt már észrevettük. Kloperi kollégái korlátozni próbálták a szabadságában, amikor legutóbb itt járt.

– Korlátozták? – nézett rá döbbenten a fiú. – Bocsásson meg, uram, de hát ez csak egy droid!

Luke összefonta a karját a köpenye felett – ahogy azt Bentől tanulta és türelmes hangon felvilágosította a fiút:

– Ő több egy egyszerű droidnál. Ahogyan az X-szárnyúm is több egy puszta vadászgépnél.

Alkatrésztisztító vegyszer szaga töltötte meg a szervizhangár levegőjét. Felesleges alkatrészek hevertek néhány már összeszerelt X-szárnyú körül. Az újjávarázsolt hajók orra maradt a régi, a hátsó rész azonban – a szervízdroid kuckója – eltűnt.

Luke hátán felállt a szőr.

– Meséljen nekem Antilles tábornok parancsáról.

– Tavaly kaptuk, uram, miután az új X-szárnyú prototípusa megérkezett. Az új változat sokkal jobbnak bizonyult a csatában. Ebben a vezérlőegység és a szervizegység már egyetlen rendszerben egyesül.

– De hát ezt egyszer már megpróbálták! Aztán rájöttek, hogy ha egyszer a rendszer üzemképtelenné vált, akkor a pilóta sorsa meg volt pecsételve.

A fiú vállat vont.

– A droid- és számítástechnika sokat fejlődött az utóbbi időben, uram. Ha csupán az utóbbi hat hónap eredményeit nézzük, már az is elképesztő. Olyan dolgokra vagyunk képesek, amikről eddig még álmodni sem mertünk. De hol volt ön, hogy még csak nem is hallott minderről?

– A Yavin 4-en – felelte Luke, és hirtelen öregnek és butának érezte magát. – Ott tanítok.

– Hm. – A fiú folytatta útját a hangár mélye felé. Szétszerelt X-szárnyúak sorai mellett haladtak el.

– Az összes X-szárnyút felturbózzák? – kérdezte Luke.

– Igen, uram, és néhány más vadászgéppel is ugyanezt tesszük – felelte lelkesen a fiú. Luke elmosolyodott. Egykor ő is éppígy lelkesedett az új technológiákért.

– Megengedheti ezt magának a Köztársaság?

A fiú vállat vont. A program finanszírozási részét, érthetően, nem kötötték az orrára.

– Nem tudom, uram, de az biztos, hogy már több mint egy hónapja folyamatosan dolgozunk. Megállás nélkül, komolyan mondom. Egyetlenegy szabadnapom volt csupán, mióta a program elkezdődött.

Megállt egy alkatrészhalmaz előtt, amely mindenre emlékeztetett, csak vadászgépre nem. Artu fájdalmasan felnyögött, mintha egy halott barátot gyászolt volna.

Luke lenyelte az ingerültségét.

– Mennyi időbe telik összeszerelni a hajómat?

– Hogy mondta, uram? – kérdezte rémülten a fiú.

– Ma délutánra kell nekem. Meg lehet addig csinálni?

– Még alig láttak neki a számítógépes rendszerének, uram. Leghamarabb holnapra tudjuk megcsinálni önnek, de az is lehet, hogy csak holnaputánra.

– Nem kérem a változtatásokat – közölte Luke. – Meddig tart eredeti állapotába összeszerelni?

– Attól tartok, azt nem tehetjük, uram. Antilles tábornok parancsa, tudja. Ő kijelentette, hogy a régi X-szárnyúak nem elég stabilak az űrutazáshoz.

– Az enyém igen – mondta Luke. – Ezért szeretném mielőbb visszakapni.

– Sajnálom, uram.

– Bocsásson meg! – dünnyögte Luke. Zavarba jött, mint mindig, ha elő kellett hozakodnia a rangjával. – Diplomáciai útra kell utaznom a húgom, Leia Organa Solo elnöknő kérésére. Szeretném használni az X-szárnyúmat. Ma délután.

A fiú körbejárta a hajót.

– Igazán sajnálom, uram, de már kivették a memóriát és a szervízdroid csatlakozóit. Ahogy ismerem őket, az alkatrészek már a hulladékfeldolgozóban vannak.

– A memóriachipek nálunk vannak. Az R2-esem csente el őket korábban.

A fiú idegességében tördelni kezdte a kezét.

– Uram, ha benéz, láthatja…

Épp ezt nem akarta Luke megtenni. Ki szeretné kibelezve látni régi cimboráját? Azért felmászott a fülke szélén, és benézett. Artu fészkét teljesen szétszedték és eltüntették. Luke

az endori csata óta nem javított X-szárnyút, de annyira azért nem esett ki belőle, hogy ne legyen nyilvánvaló számára: a hajóját félig már átalakították.

Megveregette a gép oldalát, Artu pedig megint felnyögött.

– Állítsák vissza a régi állapotát – mondta Luke a fiúnak.

– De uram…

– Antilles tábornokot csak bízza rám. A maga dolga csupán az, hogy ez a hajó ismét a régi legyen.

– Meg kell értenie, uram, fizikai képtelenség ennyi idő alatt helyreállítani.

Luke bólintott.

– Ezzel magam is tisztában vagyok. Éppen ezért szerezzen egy régi X-szárnyút, amit még nem alakítottak át, és én majd belehelyezem a chipeket. Ezt az egy utat kibírom így is.

A fiú tehetetlenül széttárta a kaqat.

– Sajnálom, uram. Minden X-szárnyút szétszedünk, amint beérkezik. Pillanatok alatt. Egy sincs, amit használhatna.

– Azért csak kell legyen még néhány a Coruscanton… – Luke elhallgatott a fiú arckifejezése láttán. Az Új Köztársaságban minden döcögve ment. Ha valami mégis olajozottan működött, arról kiderült, hogy tévedés.

– Szerezhetek önnek egy cserehajót – ajánlotta fel a fiú –, de az egy új X-szárnyú lesz. A chipek nem fognak működni benne, ahogyan a droidja sem.

– Belefér Artu egy új X-szárnyúba?

A fiú megrázta a fejét.

– Szigorúan egyszemélyes hajók.

Luke felsóhajtott. Egy vadászgépet szeretett volna, hogy gyorsan és feltűnést kerülve utazhasson az űrben. Kérhetett volna egy nagyobb hajót – Leia biztosan rendelkezésére bocsátotta volna az Alderaant –, de akkor külön személyzetre lett volna szüksége. Márpedig nem akarta, hogy bármerre jár a galaxisban, őt figyeljék és arról faggassák, miért nincs vele Leia. A Falcont. Han már elvitte, az összes többi hajó pedig az Új Köztársaság jelzéseit viselte.

– A R2-esem is segíteni fog – fordult a fiú felé Luke. – Artu Detu jobban ismeri ezt az X-szárnyút, mint bárki más. Azt akarom, hogy kész legyen, mire visszatérek.

Artu nem tudta eldönteni, örömében vagy bánatában sípoljon.

Luke a fejére tette a kezét.

– Sajnálom, cimbora, de nem várhatok. Bízom benne, hogy összerakod nekem az X-szárnyút.

Artu aggódva pittyentett.

– Majd szólok Leiának, Thripiónak és Wedge-nek. Tudni fogják, hogy itt vagy, semmi bajod nem eshet. – A fiúra nézett. – Vagy igen?

– Ez egy elavult R2-es egység, uram. A kloperiek…

– Nem – jelentette ki határozottan Luke. – Ez a kis fickó a lázadás hőse. Sem Leia, sem én nem lennénk életben nélküle. Bánjon úgy vele, mint ahogyan velem bánna!

– Uram…

– Mi a neve, fiam?

A fiú vett egy mély lélegzetet.

– Cole Fardreamer.

Luke úgy érezte, mintha áramütés járta volna át.

– A Tatuinról jött?

A fiú bólintott.

– Azokon a történeteken nőttem fel, uram, amelyeket önről meséltek. Hogy milyen sokra vitte, pedig egyszerű farmerként kezdte. Ön miatt jöttem ide, uram. Ez az igazság.

Luke egyáltalán nem érezte úgy, hogy megérdemel ekkora tiszteletet, de nem akarta letörni a fiút.

– És most X-szárnyúakat javít.

– Valahol el kell kezdeni.

– Igaza van – értett vele egyet Luke. – Nos, akkor vegye gondjaiba a hajómat és az R2-esemet, Cole! Vigyázzon rájuk, ne hagyja, hogy bajuk essen! Ha visszatérek, szeretném épségben, használatra készen látni őket.

– Ha akarja, uram, holnap ilyenkorra kész lesz a hajója.

Luke a fiú komoly arcát tanulmányozta. Nem kételkedett benne, hogy Cole beleadna apait-anyait a javításba.

– Megvárnám, ha rajtam múlna – mondta őszinte hangon.

– De sajnos, van egy olyan érzésem, hogy az időnk fogytán.

A Csempészmenedék semmit sem változott. A Menedék voltaképpen egy aszteroidamező volt, mely az évek során száz és száz csempész rejtekhelyévé vált. Ennek egyik oka az volt, hogy rendkívül nehezen lehetett bejutni ide – Hant meglepte, hogy ennyi év után még mindig emlékezett rá.

De emlékezett. A Skip 1-en szállt le, a rendszer harmincötödik, de elsőként benépesített aszteroidáján. A Skip 1 biztosította a legjobb életfeltételeket mind közül, és egyben ez a kődarab rendelkezett a legkiválóbb védelmi rendszerrel.

A rejtekhelyek mélyen a Skip belsejében voltak; évszázadokkal korábban vájták ki őket – hogy mik, arra Han, ha nem volt muszáj, inkább nem gondolt. Ahogy ő és Csubi a mély felé haladtak a simára koptatott, ismerős folyosókon, ha csak egy pillanatra is, de újra elfogta a bezártság érzése, ami korábban oly elválaszthatatlan volt számára a Menedéktől.

Csubi felmordult.

– Igen – bólintott Han. – Én is reméltem, hogy azóta már megoldották a folyosók szellőztetését.

A járatok kéntől, avas zsírtól és rothadó hústól bűzlöttek. Az átható szag a Menedék elválaszthatatlan része volt. Csubi minden egyes alkalommal panaszkodott, valahányszor megtették ezt az utat.

A bűz forrása egy zöldessárga, iszapos patak volt, mely a folyosó közepén csörgedezett le egészen a központig. Amikor Han először lépett a Menedékre, szemtanúja volt a bűzpatak első és utolsó elzárási kísérletének. Egy bothan kitalálta, hogy a forrásnál rekeszti el a patakot. Megtette, és a Skip 1 lakói hamarosan átélhették életük legszörnyűbb földrengését.

– A Skip 1 tele van gázzal – magyarázta később a bothan. – Vagy hagyjuk kiömölni és szagoljuk, vagy szétrobban alattunk az egész aszteroida.

A csempészek úgy döntöttek, inkább a bűzt választják. Erinél jobb rejtekhelyet hiába kerestek volna a galaxisban.

Vagy ennél biztonságosabbat. Han tudta, hogy a Falcont közeledése óta figyelik. Arra azonban nem számított, hogy a folyosó végén öt régi ismerősük fogja várni őket – de nem tárt karokkal, hanem lövésre emelt fegyverekkel.

Csubi felmordult a sértődöttségtől. Han békítően a barátja szőrös karjára tette a kezét. Végiglegeltette a tekintetét a csapaton. Az immár kopasz Kid DXo'ln volt az, aki magával vitte első csempészútjára Hant a Kesselre. Zeen Afit, akinek az arca most még gyűröttebb volt, mint amire Han emlékezett, ismertette meg a Menedék titkát Csubival és Hannal. Az izmos Ana Blue, gyönyörűbb, mint valaha, vezette annak idején a szabakkjátszmákat, melyekben Han annyi kreditet veszített. Wynni, a vuki, aki már az első pillanatban el akarta csábítani Csubakkát, semmit nem változott. Seluss, a sullusi – Jarril másodpilótája – olyan elszántan szorongatta a sugárvetőjét, mintha alig várta volna, hogy használhassa is.

Han megállt előttük.

– Hát így kell köszönteni egy régen látott barátot?

– Már nem vagy a barátunk, Solo – mondta Ana Blue.

– Nos, mikorra várhatjuk az új köztársaságbeli barátaidat? – kérdezte Zeen Afit. – Vajon letartóztatnak minket, vagy egyszerűen csak szétlövik a Skipet?

– Netán rossz fát tettetek a tűzre? – kérdezte Han.

Wynni morogni kezdett.

– Mi az, már kérdezni sem lehet? – vágott vissza Han.

– Minek, ha már úgyis tudod a választ? – felelte Kid DXo'ln.

Csubi karján megfeszültek az izmok, de Han még mindig a bundáján tartotta a kezét.

– Ha a Köztársaság ki akarna füstölni innen titeket, már régen megtette volna.

Seluss cincogott valamit; egérfüle ventilátorként csapkodott, miközben beszélt.

– Ó, igen, persze – gúnyolódott Han. – Mintha lenne egy népszerűségi lista, amelyen ti egyre feljebb és feljebb kúsztok. Nem gondolod, Seluss, hogy egy kicsit túlértékeled magad?

Wynni elbömbölte magát. Csubakka visszaordított.

– Csend legyen, Csubi – szólt rá Han. – Ne keverjünk bele személyes indulatokat!

Csubi kelletlenül morgott. Han tudta, mi rejtőzik ellenszenve mögött: Wynni csúnyán megsértette a vuki erkölcsöket. Otthagyta a családját, nyakig adósságban – amit neki „köszönhettek” –, hogy beállhasson csempésznek és a kalandornők életét élhesse. De Han nem akarta, hogy a régi seb elmérgesedjen. Főleg most nem, hogy fegyveres túlerővel néztek szembe.

– A személyeskedés elkerülhetetlen, Han – mondta Kid. – Régen itt hagytál már minket. Nincs jogod visszatérni.

– Ugyanúgy jogom van itt lenni, mint neked – jelentette ki Han. – Különben is, mióta jelent megtiszteltetést a Menedéken lenni? Én úgy emlékszem, hogy valahányszor itt voltunk, mindig alig vártuk, hogy eltűnhessünk innen.

– A Menedék azóta más hely lett – állította Blue.

– Pedig a bűze ugyanaz maradt – mormogta Han.

Közelebb léptek hozzá. Zeen megbökte a sugárvetője csövével. Csubi felordított. Wynni az orra alá tolta a nyílpuskáját.

– Mi az? Vissza akartok tolni egészen a Falconig? Vagy itt helyben lelőtök? – Han megragadta Seluss sugárvetőjét, és magához rántotta az alacsony termetű humanoidot. – A partnered meghívására jöttem, pajtás. Nem hívnád ide a kedvemért?

Seluss eleresztette a fegyvert, és hangosan, mérgesen cincogni kezdett. Han védekezően felemelte a bal – fegyvertelen – kezét.

– Hé, honnan tudhattam volna, hogy nincs itt? Azt hittem, egyenesen visszajött.

Seluss meglökte Hant. A mozdulat heves volt, tekintve, hogy a sullusi Hannak alig a derekáig ért.

Csubakka bömbölve felkapta Selusst a földről.

– Tedd le, Csubi! – szólt rá Han. – Nagyon felkavarta valami.

– Nem ok nélkül – szólalt meg Zeen. – Jarril elment hozzád, de nem tért vissza.

Seluss még mindig nem hagyta abba a cincogást, és közben vadul rúgkapált is hozzá. Csubi kinyújtott karral tartotta maga előtt, ahogyan a teli torokból méltatlankodó csecsemőket szokás.

– Ismertek engem, fiúk. Nem szokásom keresztbe tenni másoknak, és főként nem szokásom hidegvérrel eltenni láb alól a régi haverokat. – Han kezdett begurulni. – Azért jöttem ide, mert Jarril azt mondta, bajban vagytok.

– Azért jöttél, mert Jarril beszélt neked a pénzről – állította Kid DXo'ln.

Wynni figyelmeztetően rámordult.

Han felvonta fél szemöldökét.

– Előbb a Menedék ellensége vagyok, most meg már a pénzeteket akarom? Most melyik?

Csubakka epésen vakkantott.

Szerintem a „paranoiások” túl enyhe kifejezés, Csubi. Mit rejtegettek, fiúk?

– Látjátok? – nézett a társaira Zeen. – Én megmondtam, hogy az Új Köztársaság küldte ide.

Ana Blue oldalba bökte Zeent.

– Jogos a kérdés. Tedd le Selusst, Csubakka, és megbeszéljük a dolgot!

Csubi megrázta a fejét. Seluss megpróbálta fellendíteni magát a karjára, de csak annyit ért el, hogy a vuki szorítása még erősebbé vált a gallérján.

– Tedd le, Csubi! – kérte Han.

Csubi dacosan nyüszített.

– Azt mondtam, tedd le.

Csubi elengedte Selusst – a bűzpatak felett. A sullusi visítva belepottyant a lávafolyamba, szanaszét csapva a folyadékot. A bűz most már kétszer olyan erős volt, mint eddig. Han ösztönösen hátraugrott, a többiek azonban nem voltak ilyen gyorsak, és a zöldessárga ragacs beterítette őket.

Seluss kipattant a patakból, és egy fürge mozdulattal kikapta a sugárvetőjét Han kezéből.

– Hé! – kiáltotta Han.

Csubi a sugárvető után kapott, de elkésett.

Seluss lőtt.

13.

Lando hosszú órák óta várt, és közben, hogy gyorsabban teljen az idő, aludni próbált. De ez sem volt jobb, mint az ébrenlét. Nyomasztó álomképek kergették egymást, olyan emlékekkel fűszerezve, amelyeket keletkezésük pillanata óta elfelejteni igyekezett. Han jelent meg többször is, ahogy leengedték a karbonitos fagyasztóaknába. Mi történik velem, pajtás? – kérdezte Han. Lando el akarta magyarázni neki, hogy Vader mindannyiukat elárulta, de nem jött hang a torkára. Aztán egyszer csak Csubakka markában találta magát, és a vuki a torkát szorongatva azt bömbölte újra és újra, hogy Lando megelőzhette volna ezt.

Lando…

…megelőzhette volna…

Felült az ágyában. A vékony, aranyozott termotakaró lecsúszott, és ő didergett, noha a szobában meleg volt. Valahányszor visszatért ebből a rémálomból, mindig ilyen pocsékul érezte magát. Fázott, zörögtek a csontjai a hidegtől; a hideg belülről jött, mégis olyan volt, mintha...

…mintha belelökték volna egy karbonitos fagyasztókamrába, és hagyták volna meghalni.

A képernyőre pillantott. Még mindig nem jött válasz a Coruscantról. Üzenetet hagyott Hannak, Csubakkának, Leiának, sőt még Winternek is. Többször is megismételte őket, jelezte, hogy sürgősek, de senki nem felelt.

A Yavin 4-gyel is próbálkozott, mert úgy gondolta, Luke tudni fogja, ki hol van, de csak Streennel sikerült felvennie a kapcsolatot. Streen, aki Luke távollétében az akadémiát igazgatta, annyit tudott mondani neki, hogy a mester sürgősen a Coruscantra utazott, de hogy miért, az számára is rejtély maradt.

Lando ezután újabb üzeneteket hagyott Luke-nak. Egyet az X-szárnyújára címzett – ez végül visszakerült hozzá az intersztelláris csatornákon át –, egy másikat a Coruscantra, egy harmadikat pedig a császári palotába.

Aztán megpróbálta elérni Mon Mothmát, Ackbar admirálist és Wedge Antillest is. Még a belső tanácsnak is küldött egy üzenetet.

Sehonnan sem érkezett válasz.

Valakinek most már ideje lett volna vennie magának a fáradságot.

A szőr égnek állt a tarkóján, a foga vacogott. Kisiklott az ágyból, belebújt legvastagabb és legmelegebb köntösébe, és töltött magának egy csésze forró Aitha fehérjeitalt. A csésze köré fonta ujjait, megborzongva a gyönyörtől, ahogy átáradt beléjük a meleg. Ivott néhány kortyot, aztán leült a komputer elé, hogy elterelje a figyelmét az álomról, és Mara Jade-et hívta.

A nő olyan gyorsan válaszolt, hogy Lando nem akart hinni a szemének. Már attól tartott, hogy Mara is ugyanúgy eltűnt, mint a többiek. Mara azonban megvolt, és Talon Karrde hajójának, a Wild Karrdénak a pilótafülkéjében ült. A háttérben Karrde vornskrjait lehetett látni.

– Mi az, hát már ezt a pár napot se bírod ki nélkülem, Lando? – vigyorgott Mara.

– Minden másodperc egy év számomra, Mara – ment bele a játékba Lando, bár mindenhez volt kedve, csak az élcelődéshez nem.

– Ez elég gyenge poén volt – fogott gyanút Mara. Az arca elkomolyodott. – Valami gáz van?

– Már majdnem egy napja próbálom felvenni a kapcsolatot Hannal és Leiával, de nem sikerül. – Lando már nem palástolta aggodalmát, de a kezét azért levette a konzolról, hogy Mara ne lássa remegni. – Mi több, senkit nem tudtam elérni a Coruscanton.

– Ez nem lep meg – felelte Mara.

Lando megmerevedett. Mara nem mosolyogott.

– Nagyon lekötött valami, nem igaz? – kérdezte Mara.

Tehát fontos hírei vannak. Hírek, amelyekről hallania kellett volna.

Ne játszadozz velem, Mara!

– Nem játszom, Lando. Kósza hír csupán, de biztosan van valami alapja.

– Miről van szó? Mondd már!

– Bombamerénylet. A szenátusi gyűlés ellen. – Mara ajkai keskeny vonallá préselődtek. Mögötte Karrde jött be a pilótafülkébe, és Lando láttán megállt. – Ne aggódj, Lando! A hírek szerint Leia könnyebb sérülésekkel megúszta, Han pedig nem is tartózkodott a közelben.

– És Luke?

– Még nem volt a Coruscanton, amikor a robbanás történt. Viszont sok szenátor meghalt, és még többen megsebesültek. Ezért nem tudsz üzenetet küldeni a Coruscantra. – Mara hátranézett. Karrde közelebb jött, és leült mellé.

Lando szája érdes volt, mint egy vadonatúj csiszolópapír. Valami baj történt, ahogy sejtette. Már csak az volt a kérdés, hogy mekkora baj.

– Ha jól vettem ki a szavaidból, akkor a Szenátusi Teremben történt a robbanás.

Mara bólintott.

– Most mindenki a Coruscanttal akar kapcsolatot teremteni. A rokonok, a politikusok és a szenzációhajhászók. A kommunikációs csatornákat olyannyira leterhelték, hogy egy részük kiadta a lelkét.

– Nagy most odaát a zűrzavar – szólalt meg Karrde.

– El tudom képzelni – mondta Lando. – De azért űrforgalom csak van?

– Van – felelte Karrde –, de a helyedben most nem mennék oda. Azt rebesgetik, újabb támadásra számítanak.

…megelőzhette volna…

Tűzijáték.

solo tud róla.

Tűzijáték.

– Jól vagy, Lando? – nézett rá aggódva a galaxis űrjén át Mara.

– Azt mondod, Han jól van?

Mara bólintott.

– Kitette?

– Ha tudnák – válaszolt a nő helyett Karrde –, akkor a Coruscanton most nem lenne olyan nagy a fejetlenség.

– Lando – szólította meg Mara.

Lando összeráncolta a homlokát.

– Talon, miben utazott mostanság Jarril?

Karrde hátradőlt az ülésben, aztán Marára nézett. A nő vállat vont.

– Már legalább két éve nem dolgoztam Jarrillal – mondta Karrde.

– Nem feleltél a kérdésemre.

– Talán el kellene ugornod a Menedékre – javasolta Karrde.

– Nem mehetek oda. Azt hittem, ezt te is tudod.

– Mi köze Jarrilnak ehhez az egészhez? – kérdezte Mara.

– Kérdezd a barátodat! – felelte Lando.

– Talon?

– A Menedék egészen más, mint régen – dünnyögte Karrde. – Nem az a hely, amelyről szívesen beszélek, Calrissian.

Főleg nem egy nyitott vonalon. Karrde üzenete világos volt.

Tűzijáték.

Jarril a Coruscanton járt.

Solo tudja.

Most pedig halott.

– Köszönöm – vetett véget a beszélgetésnek Lando. – Hamarosan újra jelentkezem.

Kijelentkezett, mielőtt bármit is mondhattak volna. Az álmai nem csapták be.

A Coruscantra kell mennie, hogy figyelmeztesse Hant.

Amíg még nem késő.

Kueller belökte Femon irodájának az ajtaját. A testőrei ugrásra készen álltak mellette, de Kueller intett nekik, hogy maradjanak nyugton. Azért hozta őket, hogy tanúk legyenek, nem azért, hogy cselekedjenek.

Femon levette a halálmaszkokat a falról. A szoba furának hatott nélkülük. De nem ez volt az egyetlen változás: a nő

az arcát is tisztára törölte. Kueller már majdnem elfelejtette, milyen a smink nélkül. Az évek megmutatkoztak vonásain, de még mindig feltűnően szép nő volt, alabástrombőrrel, sötétkék szempárral.

Femon nem látszott meglepettnek.

A tizenöt testőr azonban, Kueller kísérői, annál inkább. Kueller annak ellenére érzékelte ezt, hogy arcukat rohamosztagos-sisak takarta.

– Nem adtam parancsot a mozgósításra – mondta a nőnek.

Femon felállt.

– Én igen. Túlságosan elvakítja a bosszúvágy, Dolph.

A név megdöbbentette, de még idejében elpalástolta az érzést. Mióta visszatért az Almania mesterséges környezetébe, a maszkja újra kifogástalanul működött, és csak azt láttatta, amit mutatni akart.

– Még nem állunk készen – mondta. – Ha a te elképzeléseid szerint cselekszünk, az katasztrófába sodor bennünket.

– És ha az öné szerint, akkor elvesztjük az előnyünket.

Femon kihúzta magát – majdnem olyan magas volt, mint ő. Kék szeme szikrákat szórt. Kuellert meglepte, hogy Femon keresztbe mert neki tenni, pedig számíthatott volna rá. Femon olyan szenvedéllyel szolgálta az ügyet, hogy mellette minden más jelentéktelennek hatott. Még ő is. Ez érthető volt. Femon mindent ellenőrizni akart maga körül, hogy többé soha ne fordulhasson elő az, ami a családjával történt.

Ez azonban még nem jelentette azt, hogy neki együtt kell éreznie a nővel. Legfeljebb szánalmat tudott érezni, és azt is csak azért, mert Femon, hogy elérje célját, ilyen esztelenül szembe mert szállni vele.

Az egyik testőre felé fordult.

– Vonja vissza a parancsot! Mondja meg mindenkinek, hogy álljanak le!

– Én nem tenném a helyében – mondta Femon a testőrnek.

A rohamosztagos Kueller felé fordult, és bólintott.

– Ahogy óhajtja, nagyuram.

– Ne! – kiáltotta Femon.

– Köszönöm – biccentett Kueller a testőrnek, majd Femon elé lépett. Fekete köpenye árnyként követte. A nő testszaga valósággal orrba vágta a szoba szűk légterében. Femon fél, bármilyen ügyesen leplezte is ezt.

Kueller oldalra döntötte a fejét, és csak a szeme sarkából nézte Femont.

– Azt hiszed, a bosszú vezérel.

Tudom. – Femon az oldala mellett lógatta a kezét, de nem volt nála fegyver. Kueller ennek ellenére biztos volt benne, hogy készül valamire. Egy Femon kaliberű nő, semmit nem bíz a véletlenre. – Ön és Brakiss gyakran beszélgettek arról, hogy megfizetnek Skywalkernek.

– Valóban szándékomban áll.

– Akkor tegye ezt azután, hogy átvette a Köztársaság irányítását – javasolta Femon. – Most minden a helyén van.

– Még nem – jelentette ki Kueller

– Akkor is megérett az idő.

Kueller megrázta a fejét.

– A türelem hiánya okozza a legtöbb megalomániás bukását, Femon.

– Én nem vagyok megalomániás.

Kueller elmosolyodott.

– Én sem.

A testőrök feszülten figyeltek, de nyilvánvaló volt, hogy egy kukkot sem értenek az egészből. A biztonság kedvéért azért közelebb araszoltak Kuellerhez.

– Én sokáig tanulmányoztam a galaxisunk történetét, Femon – mondta lágy hangon Kueller. – És te?

– A történelem unalmas, nevetséges és legfőképpen elmúlt – felelte a nő.

– Vagyis nem. – Kueller mosolya szélesebbé vált. Továbbra is halk hangon beszélt, és igyekezett annyi melegséget belecsempészni, amennyi tőle csak telt. – A történelem, Femon, a legjobb tanítómester. Megtanít élni, és megtanít meghalni. A galaxis törvényei szerint.

– Én már ismerem a galaxis törvényeit.

– Valóban? – kérdezte fenyegető éllel a hangjában Kueller. Femon kis híján megrezzent.

Kis híján.

Aztán bólintott.

– Valóban.

Kueller kinyújtotta a kezét, és megérintett egy fekete hajtincset Femon füle mögött.

– Akkor azt is tudnod kell, miért harcolok Skywalkerrel – mondta gyengéden.

– A bosszúvágy hajtja – mormogta Femon. – Vétkezett ön ellen valamikor régen. Nincs szükségem a történelemre, hogy ezt tudjam.

– Ah, dehogyisnem. – Kueller leejtette a kezét. – Már kiteljesítettem a bosszúmat. Azzal álltam bosszút, hogy meghódítottam az Almaniát. Én tudom, hogyan kell tiszta kézzel ölni, Femon. Mit gondolsz, miért kínoztam egy hétig a je'har vezéreket?

– Hogy információt csikarjon ki tőlük. – A nő hangja rekedt volt.

Kueller megrázta a fejét.

– A bosszú kedvéért, édesem. Azért, mert lemészárolták a családomat, és elpusztították azt a helyet, amelyet annyira szerettem. Úgy éreztem, a je'haroknak legalább ízelítőt kell kapniuk mindabból a fájdalomból, amit okoztak. Bizonyára észrevetted, hogy azóta nem kínoztam meg senkit.

– Nyilván mert jobb módszert talált – vetette oda Femon.

Kueller megigazgatta a kesztyűjét, majd szemügyre vette a kezét. Azt a kezet, melyben most erő és hatalom összpontosult.

– Már akkor is ismertem ezeket a módszereket, de egyetlen je'har sem érdemelte meg őket. Én megértő vagyok, Femon. Ezt ne felejtsd el.

– Igazságos akart lenni? – kérdezte keserű mosollyal Femon. Ebben a pillanatban vált bizonyossá számára, hogy vesztett. – Csak azért játszadozik Skywalkerrel, hogy esélyt adjon neki megvédenie magát?

– Skywalkernek nincs szüksége arra, hogy előnyt adjak neki. – Kueller immár nem csupán Femonnak beszélt, hanem

a testőreinek is. Azért hozta ide őket, hogy tanúi legyenek annak, miként lakol egy áruló. – Skywalker a galaxis leghatalmasabb élőlénye.

Femonnak ezen nevetnie kellett.

– Azt hittem, ön az, Dolph.

– Én leszek. – Kueller hangja még mindig nyugodt volt. Csodálatosan kiegyensúlyozottnak érezte magát, noha az árulás mindig kihozta a sodrából. Jó kiképzést kapott. Elismerés illette érte Skywalker mestert. – Ha legyőztem Skywalkert.

– Tehát mégiscsak hatalmi harc.

Kueller nevetett.

– Úgy leegyszerűsíted a dolgokat, Femon. Hiányzik belőled az intellektuális kifinomultság, mert nem tanultál eleget. – A testőreire pillantott. Azok őt figyelték, olyan elmélyülten, hogy egyiküknek meglazult a kézszorítása a sugárvetője agyán. Kueller kinyúlt az Erővel, megragadta a rohamosztagos kezét, és fokozott a szorításán.

Femon ezt a pillanatot választotta. A vezérlőpanel után kapott. A biztonsági kapcsolóért, amelyet Kueller szereltetett fel végszükség esetére. Ez működtette a rendszert, amely egy alsóbb szintre süllyesztette az aktiválóját, miközben mindenki más megfulladt a szobában.

Kueller bal keze egy apró mozdulatával, elenyésző töredékét mozgósítva a benne rejlő Erőnek, megállította Femon kezét. Aztán fokozott a szorításon, uralma alá vonva a nő testét.

– Amit nem tudsz – folytatta higgadtan, mintha mi sem történt volna –, az az, hogy a galaxis története egyben az Erő története is. A Régi Köztársaság békéjét Jedi-lovagok őrizték, a becsület és a tisztesség lovagjai. De idővel túlságosan önelégültté váltak, így Palpatine, felhasználva az Erő sötét oldalát, legyőzhette őket. Palpatine hatalmas császárként uralkodott, de ahogy telt az idő, ő is beleesett ugyanabba a csapdába, mint a Jedik. Ezért aztán, amikor szembekerült Luke Skywalker ifjonti erejével, azt hitte, hogy legyőzheti ellenfelét. De nem ez történt. Skywalker ölte meg a Császárt.

A mester, akiben az Erő rendkívüli intenzitással összpontosult.

– Ön pedig meg akarja ölni Skywalkert, hogy megfeleljen valami ostoba történelmi eszménynek? – fröcskölte a szavakat Femon. Kueller csodálta a vérmérsékletét, annak ellenére, hogy ez a nő végzetét jelentette.

– Először is azért fogom megölni Skywalkert, mert ez az én rendeltetésem. Másodszor pedig mert nem uralhatom a galaxist, amíg ő életben van. Ezt a történelem tanította nekem. Bennem kell összpontosulnia az Erőnek, ehhez pedig le kell győznöm a Jediket. Legelőször is Skywalkert.

– Ön bolond, Kueller – jelentette ki Femon.

– Nem, én egy türelmes ember vagyok. – Kueller elmosolyodott. – És…

Felemelte a jobb kezét, és lassan ökölbe szorította.

–…velem van…

Femon levegőért tátogott, szeme kidülledt az erőlködéstől. Még arra sem volt ereje, hogy a torkához kapjon. Teste tehetetlenül vergődött, mintha egy láthatatlan óriáskígyó vonta volna halálos ölelésbe.

–…az Erő.

Kueller ujjai a tenyerébe mélyedtek. A nő nyakának reccsenése fülsiketítőnek tűnt a döbbent csendben. Kueller ezután elengedte a testet, és az rongybabaként a földre zuhant. Többé már nem jelenthetett veszélyt az urára. Már csak egy halom csont és hús volt.

Kueller szétvetett lábbal megállt a test felett.

– Én fogom uralni a galaxist – mondta mennydörgő hangon a testőreinek. – Ha jót akartok, ezt ne felejtsétek el!

14.

A lövés lepattant a falról. Han félreugrott az útjából, de nem volt elég gyors. A lövedék súrolta a hátsóját, aztán újra nekicsapódott a falnak, és megint lepattant. A csempészek ordítva fedezékbe vetették magukat. A gonosz vörös energiacsomag elhúzott Csubi mellett, árkot perzselt magának Wynni bundájában, megkarcolta Zeent, aztán eltűnt a patakban, ahol elviselhetetlenül bűzlő gőzfelhőt pöffentve szét végül felrobbant.

Han megsebzett hátsója veszettül égett a fájdalomtól, és mintha ez még nem lett volna elég a nyomorúsághoz, az embertelen szag sós ízű patakokat csalt elő a szeméből és orrából. Ennek ellenére ő volt az első, aki feltápászkodott.

Felkapta Selusst, és a megpörkölődött falra kente.

– Hol tanultál meg lőni? – krákogta. – Nem mondták neked, te szerencsétlen, hogy ezek a falak visszaverik a sugárvető lövedékeit? Nem tanították tifelétek, hogy zárt térben lövöldözni életveszélyes? Mindannyiunkat megölhettél volna.

Seluss felemelte apró, kesztyűs kezét, és szánalmasan cincogott.

– Nem érdekel, mennyire aggódsz Jarril miatt. Te meglőttél engem.

– Han… – békítette Zeen.

– Nem szeretem, ha meglőnek – folytatta Han.

– Han… – kérte Blue.

– Mi több, egyenesen utálom, ha meglőnek – dühöngött Han.

Seluss olyan elkeseredetten cincogott, mint egy megrótt kisgyerek. Lekuporodott a földre, és kerek arcát karja mögé rejtette.

– Jobban jársz, ha elfutsz, mert ha elnadrágollak, még azt is bánni fogod, hogy a világra jöttél! – kiáltott rá Han.

– Han – szólt Kid DXo'ln.

– Azt fogod kívánni, bárcsak soha ne láttál volna sugárvetőt – füstölgött Han.

Csubi megfogta a karját, és elrángatta Selusstól.

Han lerázta magáról a kezét.

– Hagyj békén! Még nem gyötörtem eleget.

Blue felnevetett.

– Jól van, Han. Most már mindannyian biztosak vagyunk benne, hogy a régi vagy. Ne haragudj ránk! Annyi minden megváltozott itt, azt hittük, te is.

Han fel-alá járkált Seluss előtt, mint egy feldühített ragadozó. Ahogy Blue szavai fokozatosan eljutottak a tudatáig, lefékezett.

– Akkor is meglőtt – dünnyögte.

– És bárki más habozás nélkül visszalőtt volna. – Blue elvigyorodott, elővillantva kék kristályfogát, melyről a nevét kapta. – Han Solo azonban sohasem lőne rá egy barátra, bármit követett is az el.

Beledugta a mutatóujját a nadrág üleprészén ütött hasadékba.

– Azért nem kell annyira haragudni rá. Jól áll neked, határozottan jól.

Han kivette a nő kezét a nadrágjából.

– El a kezekkel, Blue.

– Ó! – A nő vigyora még szélesebbé vált. – Házasok vagyunk, nemde? Azért valami csak változott.

– Csak az ízlésem – vágott vissza morcosan Han.

– Csempészlány helyett hercegnő – bólintott Zeen. – Ezen nemigen van mit kifogásolni.

Blue kihúzta magát, és büszkén kidüllesztette a mellét. Teste karcsú volt és lenyűgözően arányos, tökéletesebb egy szobornál.

– Van, akinek nincs szüksége pedigrére – jelentette ki magabiztosan.

– Neked tényleg nincs, Blue, az egyszer szent – bólogatott mély meggyőződéssel Kid DXo'ln.

Seluss nyögve lehuppant a földre.

– Azt hiszem, Selusst elkapta a pillanat heve – nézett az apró lényre Blue. – Nem hiszem, hogy tényleg bántani akart titeket, Han.

– Remélem, hogy tényleg így van – morogta még mindig haragosan Han. A fájdalom nem akart csillapodni. Han megpróbált kitekeredni, hogy felmérje a hátsó fertályában okozott kárt.

Csubi kuncogott.

– Ez egyáltalán nem nevetséges, te két lábon járó szőnyeg. Fáj.

– Gyere! – mondta Blue. – Van egy kenőcsöm, csodákra képes.

Zeen átkarolta a vállát, és előrefelé tuszkolta.

– Blue ellát, aztán leülünk és elcsevegünk.

Seluss halkan füttyentett.

– Te is jöhetsz – válaszolt neki Kid DXo'ln. – De vigyázz, ne kerülj túl közel Hanhoz!

– Elvennétek tőle a sugárvetőt? – dünnyögte Han. – Az ő érdekében.

Visszalökte a saját fegyverét a helyére, a derekáról lógó pisztolytáskába, aztán látszólag határozott léptekkel Blue után indult. A mozgástól még jobban fájt az ülepe, de inkább töltött volna egy napot a hideg Hoth bolygó havába temetve, minthogy kimutassa a fájdalmát. Főleg Csubi előtt.

Követték a bűzpatakot a Skip 1 előcsarnokába. Amint Han belépett, háromtucatnyi csempész nyúlt ösztönösen a fegyvere után. A dolgok tényleg megváltoztak a Menedéken, állapította meg magában.

Drasztikusan.

Han megpillantotta a sarokban a jól ismert csonthalmot. Az összes állati eredetű volt, a Menedék új lakóit azonban azzal ijesztgették, hogy ezek azoknak a csempészeknek a maradványai, akik nem bizonyultak méltónak a Menedék vendégszeretetére.

A csontokon túl szabakkasztalok sorakoztak, szám szerint hat, és mindegyiket egy-egy Blue-hoz hasonló tehetség „üzemeltette”. Ezeket azért helyezték el éppen itt, hogy megrostálják a jövevényeket. Miután kizsebelték őket, sokan fordultak ki innen csalódottan, és távoztak úgy, hogy többé soha nem tértek vissza. A szabakkasztalokon túl, a sziklába építve,

egy csupa üveg bár csillogott-villogott. Bomlas, a bártulajdonos egy háromkarú ychthytoni volt. A negyedik karját elvesztette egy különösen vad szabakkjátszmában, ennek ellenére mégis ő volt a galaxis leggyorsabb mixere.

A csarnok távoli részén a hokuumbár várta azokat a csempészeket, akik nem a folyékony bódítószereket részesítették előnyben. Han itt látta az első „fűszer”– és csillámsztimélvezőket. Han gyűlölte a hokuumbárt, mások azonban hasznos intézménynek tartották. Ha nem lett volna, a Menedék már régen túlnépesedik.

Az ételudvar a csarnok közepén helyezkedett el, a lehető legtávolabb a bűzpataktól. Amikor Han először járt itt, a konyhafőnök egy galaxis szerte ismert séf volt. A szakácsnőt egy forrózsír-párbajban ölték meg, amelyet egy másik séffel vívott. Han gyomra azóta is hiányolta a főztjét.

– Ki főz manapság? – kérdezte.

Blue elfintorodott.

– A Hapes királyi udvarának az exkonyhaművésze.

– Zételnek jó ízének köll lénnie, nám? – gügyögte Kid.

– Nem is így beszélnek a Hapesen – jegyezte meg Han.

– Ez a fickó igen – bólintott Zeen. – Azt állítja, hogy ő volt az anyakirálynő kedvenc szakácsa.

Han elvigyorodott.

– Volt ajánlása Isoldertől?

– Mi?

Han legyintett.

– Lényegtelen. Azért remélem, időnként elszeditek tőle a méregpoharait.

Blue vállat vont.

– Kit érdekel? Úgyis csak az újak esznek nála.

Csubi rémülten felordított.

Zeen elnevette magát.

– Nem, Csubakka, nem száműztük az igazi ételeket. Két barlanggal odébb bőven találsz magadnak harapnivalót.

Han a barátjára pillantott. Csubi olyan éhes volt, hogy jobb híján már a berendezési tárgyakat méregette.

– Akkor menjünk először oda! – javasolta.

– Előbb el kellene látnunk a sebedet – kacsintott Blue.

– Szűnj meg, Blue! – intette le Han.

– A kis zsémbes. – Blue előresietett, és átvezette a csapatot egy keskeny járaton, amely megkerülve a 2-es termet egyenesen a 3-as terembe vezetett. – Fiatal korodban sokkal szórakoztatóbb voltál, Han.

– Amikor fiatalabb voltam, akkor rám sem néztél, Blue.

– Olyan naiv, olyan tapasztalatlan és főleg olyan jószívű voltál. Én az érettebb és romlottabb férfiakat szeretem, Han.

– Az sem árt, ha nősek – tette hozzá Zeen.

– Ez nem igaz – tiltakozott Blue.

– Jól van, akkor hadd fogalmazzak úgy, hogy kedveled az elkötelezett férfiakat – engedett Zeen.

– Blue tetőtől talpig csempész – védte a lányt Kid.

– Való igaz, de azért össze ne vesszetek, fiúk! – kérte Blue, és átbújt a 3-as terem bejáratán. Han követte. Sült hús, fokhagyma, meleg vuki won-won és sullusi pörkölt illategyvelege fricskázta orron. A barlang falai nyirkosak voltak a rájuk csapódó gőztől, mely alatt kettős sugárnyaláb-visszaverő réteg fénylett.

– Nem emlékszem erre a helyre – mondta a többieknek Han.

– Boba Fett és öt másik fejvadász tanyázott itt. Boba cimborái hat évvel ezelőtt fűbe haraptak. A terem így gazdátlanul maradt, mi pedig úgy döntöttünk, hogy berendezünk magunknak egy jó kis ínyencklubot – magyarázta Kid.

Han megborzongott a név hallatán. Az a fejvadász egyszer majdnem megölte. Őszintén örült neki, hogy már nem kell tartania Fett társaitól.

A barlangban semmi nem mutatta, hogy egykor fejvadászok tanyája volt. Han tizennyolc kifőzdét számolt meg, de feltehetően akadt ezenkívül még egynéhány, amit a többi eltakart. Mindegyikhez egy bódé tartozott, amely az adott konyha vagy bolygó valamilyen jellegzetességére utalt. A vuki büfé például, mindjárt a bejárat mellett, egy wroshyrfa utánzatában – legalábbis Han remélte, hogy csak utánzat –

fészkelt. Csubi örömteli ordítással a büfé irányába vetette magát. Han a tekintetével a koréliai konyhát kereste, és meg is találta. Olyan volt, mintha egyenesen a Kincseshajó sorról került volna ide: élénkpiros-zöld-bíbor sátor; a bejárata előtt hasonló színekbe öltözött koréliaival, aki pecsenyét forgatott egy nyárson. Han nem ismerte őt, a nő azonban igen. Han nem lepődött meg rajta: a legtöbb koréliai hallott róla, és első látásra puszipajtásként kezelte, amit ki nem állhatott.

– Sétálgatunk, Solo? – kérdezte a nő, miközben lefarigcsált neki néhány szelet húst.

– Vacsorázgatunk – nyúlt a tányérért Han. A sültnek csodás illata volt. Han nem evett koréliai ételt azóta… nos, azóta, hogy megszülettek az ikrei.

A nő még rácsapott a tányérra egy merőkanál tört krumplit és némi feketegyökérrel elegyített koréliai zöldet, majd szemrebbenés nélkül közölte:

– Tizenhat kredit.

– Tizenhat? – Han akkorát nyelt, hogy csaknem megfulladt a saját nyálától. – Korélián ezért fél kreditet kérnének.

A nő elvigyorodott.

– Rég jártunk már otthon, nem igaz, Solo?

Han úgy tett, mintha ezt meg sem hallotta volna.

– Fél kredit – ismételte meg.

– Tizenöt – mondta a nő.

– Kettő – próbálkozott Han.

– Tíz – engedett a nő.

– Öt – ajánlotta fel Han.

– Rendben.

Kifizette a nőt, aztán hátat fordított neki, és elvigyorodott. Már vissza se tudott emlékezni rá, mikor alkudott utoljára ételért. Belavírozott a terem közepén álló asztalok közé, és leült Csubi mellé, aki már javában falta a won-wonjait. Egyegy kövér, zsíros won-wont szúrt öt karma mindegyikére, és Han számára érthetetlen élvezettel harapdálta hol egyiket, hol másikat, mintha attól félt volna, hogy valaki elszedheti tőle őket.

Han evett már won-wont. Olyan íze volt, mint a csigának, de egy undorítóan nyálkás csigának. Az illata azonban étvágygerjesztő volt. Han leült Csubi mellé...

…és rögtön fel is pattant. Az éhség elterelte figyelmét a sebéről.

Blue elnevette magát. Egy tányért tartott a kezében, tele exodeeni tésztával.

– Mondtam, hogy kenőcs kell rá, Solo.

– Nagyon vicces, Blue.

– Van ott egy rendelő – intett balra a fejével Blue. – Ott kaphatsz valamit a popsidra.

– Én fogom felkenni – jelentette ki Han.

Blue bájosan elmosolyodott.

– Én is így gondoltam.

Kid is megérkezett, egy csésze gőzölgő vayerbokkal.

– Mi az, máris feladtad, Blue?

A nő megrázta a fejét.

– Semmi értelme. A tapasztalat nem változtatta meg a fickót. Még mindig túl jószívű nekem.

– Nem értem, miért ijeszt ez meg annyira téged – csóválta meg a fejét Kid.

– Talán mert nem szeretem a romantikát és az érzelgősséget. Még mindig gyertyafényes vacsorákkal riogatod a feleséged, Solo?

– Persze – felelte Han. – A jutalom miatt megéri. – Kacsintott, aztán elugrált a rendelő felé.

Egy ütött-kopott orvosdroid fogadta. Hanyagul megvizsgálta a sebet, majd közölte a pult mögött álló pocakos férfival:

– Sugárvető okozta lőtt seb.

– Ezt én is megmondhattam volna.

– Nem, ön ezt nem tudhatja – jelentette ki a droid. – Ön csempész. A diagnózis felállításához szakirányú tudás szükségeltetik.

– Ebben biztos vagyok – vetette oda Han. – Nem voltál te véletlenül protokolldroid az előző életedben?

– Egyáltalán nem – válaszolta a droid. – Én egy FX típus vagyok. Soha nem voltam protokolldroid, és nem is szeretnék az lenni. Ellentmondana a szoftveremnek.

– Nyilvánvalóan – morogta Han. Hátat fordított a droidnak, és rátámaszkodott a pultra.

A kövér pasas egy tégely kenőcsöt csapott le eléje.

– Ötven kredit.

Han elvigyorodott.

– Nagy lehet errefelé a kereslet a sugárvető kenőcsre. Kap tőlem öt kreditet.

A dagadt előkapott egy sugárvetőt a pult alól, és Han mellkasának nyomta a csövét.

– Azt akarod, hogy tényleg kelljen az a nyomorult kenőcs?

Han riadtan hátraugrott.

– Jól van, fizetek. Mennyit is?

– Ötven kredit a kenőcsért – felelte a dagadt.

– És további ötven a diagnózisért – tette hozzá a droid.

– Nope, az nem megy – rázta meg a fejét Han. – Én tudom, hogy sugárvetővel lőttek ülepen. Nincs szükségem a te szakértő véleményedre.

A droid a gazdája felé fordította metálszürke arcát.

– Soha nem működik – dünnyögte letörten.

– Már semmi sem olyan, mint régen – sóhajtott a kövér gyógyszertáros.

Han lekapta a pultról a tégelyt, beugrott vele a pult melletti fülkébe, és gyorsan bekente vele a sebet. A zselé azonnal hatott, az égés csillapodott. Han jólesően felnyögött.

Kijött a fülkéből, arra számítva, hogy a kövér fickó ennek a használatáért is díjat fog felszámítani, de nem történt meg.

Han visszatért az asztalhoz. Csubi már végzett a won-wonjaival, és valaki megcsipegette Han püréjét. Hant nem érdekelte. Mindig is utálta a csecsemőkaját.

Leült – óvatosan, mint egy tojásaira telepedő kotló –, és nekilátott a sültnek. ízletes volt, finomabb, mint bármi, amit az utóbbi időben evett.

Vagy talán csak a légkör tette, a nedves barlang, az élcelődő hangok, a nyelvek és arcok színes kavalkádja.

– Azt mondtad, Jarril meghívására jöttél – szólalt meg Kid

Han vállat vont.

– Azt mondta, rengeteg pénzt lehet csinálni errefelé.

– Egy hercegnő férjének nincs szüksége pénzre – jegyezte meg Blue.

– De igen, ha a hercegnő királyságát levegőbe repítették.

– Annak már tizenhét éve, Solo – emlékeztette Zeen.

– Tényleg? Úgy látom, nem jutnak el idáig a hírek.

Wynni felmordult.

– Úgy – bólintott Han. – Szóval mégis hallottatok a merényletről.

– A Szenátusi Terem azért még nem a királyság – tiltakozott Kid.

– Venni akarsz neki egy másikat? – kérdezte Zeen.

– Ahogy megvetted a Datomirt? – tette hozzá vigyorogva Blue.

– Működött, Blue.

– Igen, hallottam, milyen jól működött, Solo.

Han félrelökte a tányért. Az étel ízlett, de már tele volt.

– Akkor hát miért vagy itt, Solo? – kérdezte Zeen.

Han Csubira nézett. A vuki egy won-won maradványait szopogatta a karmáról, mint akit a téma teljesen hidegen hagy.

– Jarril rögtön a merénylet után eltűnt. Az utolsó pillanatban slisszolt át a Coruscant pajzsán. Ebből, meg abból, amit a pénzről mondott, arra következtettem, hogy talán tudott a merényletről.

Seluss felpattant a székére, és mérges cincogással a sugárvetőjét rázogatta.

Han a saját fegyverére csúsztatta a kezét.

– Megmondtam, hogy vegyétek el tőle azt a parittyát!

– Ő sokkal jobban ismeri… – mondta volna Blue.

– Vedd el tőle!

– Han, szerintem…

– Vegyétek el!

Seluss cincogása visítássá fajult. Csubakka a szabad mancsával lustán kiütötte a sugárvetőt Seluss kezéből. A fegyver végigcsúszott a padlón, és nekicsapódott az orvosi droid lábának. A droid rémülten felkiáltott.

Seluss leugrott a székről, hogy a sugárvető után iramodjon. Han az asztal fölé emelte a pisztolyát.

– A helyedben nem tenném, te kis túltáplált patkány! Ülj csak szépen vissza a helyedre!

– Han, meg kell értened őt! – vette Blue pártfogásába Selusst.

– Mondd ezt a hátsómnak! – Han egy pillanatra sem vette le a szemét Selussról. – Ülj csak vissza!

Seluss durcásan engedelmeskedett.

– Nos, a további beszélgetésünk folyamán mondani fogok még egy-két dolgot, amivel te nem értesz egyet. De te ügyesen fülelni fogsz, mint egy felnőtt, és ha valami nem tetszik, kulturáltan tiltakozhatsz, mint egy felnőtt. – Han ugyanazt a hangot használta, mint amit akkor vett elő, ha a gyerekei különösen rakoncátlanok voltak. – Ha ez nem fekszik neked, és tűzerővel kívánod megvédeni Jarril becsületét, akkor csak szólj! Szeretnék minél hamarabb túl lenni rajta, hogy nyugodtan folytathassam.

– Han, ő régi cimboránk – könyörgött Blue.

– Neked. De nem nekem.

Seluss dacosan összepréselte az ajkát.

– Ez a kis vakarék végleg leszerepelt előttem, amikor elcsente a Falcon tervrajzát.

Seluss sértődött cincogással tiltakozott.

– Jól van, akkor helyesbítek – bólintott Han. – Nem bízom benned azóta, hogy Lando azt mondta, te szállítottad Jarrilnak a Falcon tervrajzát. A részletek nem számítanak, cimbora. A tény, hogy tisztességtelen vagy, ettől még tény marad.

– Miért, ki tisztességes közülünk? – kérdezte Blue.

Csubi lelkesen felordított.

– Ugyan, kérlek – legyintett Blue. – Mondd ezt olyannak, aki elhiszi, Csubi.

– Hagyd békén Csubit! – Han előrehajolt. – Nem akarom, hogy megint rám lőj! Ha nem tudod megállni ezt a csepp agyaddal, akkor javaslom, távozz, amíg még nem késő!

Seluss lemászott a székről, és a rendelő felé indult.

– A sugárvető nélkül – szólt utána Han.

Seluss dühös cincogással irányt változtatott.

– Ezt jól elszúrtad – méltatlankodott Zeen. – Többet tud Jarrilról, mint bármelyikünk.

– Ezt valahogy kétlem – dörmögte Han.

Brakiss utolsó ismert tartózkodási helye a Msst volt. A Msst egy apró bolygó a Peremvilágok szomszédságában, egykor a Birodalom egyik védőbástyájának számított. A bakurai fegyverszünet után a Birodalom elméletileg kiürítette a bolygót, de Luke tudta, hogy a birodalmiak még mindig titkos találkahelynek használták.

Luke segítség nélkül szállt le a tejfehér ködben, amelyről a Msst a nevét kapta. Az új X-szárnyú remek manőverező- és navigálóképességgel rendelkezett, de nem pótolhatta Artut.

A leszállópálya a Msst azon kevés területeinek egyikén helyezkedett el, ahol az állandó köd legalább déltájban szétoszlik. Ezen a napon ez valahogy nem következett be – vagy lehet, gondolta Luke, hogy az útleírások ezt az állapotot értették a „szétoszlott” ködön.

A halványsárga pára derékig ért, és átkozottul nyirkos volt. Artu ki sem látszott volna belőle. Igen, éppen ebben rejlett az új X-szárnyú legnagyobb hibája. Luke egyedül is elboldogult a repüléssel, de most, hogy landolt ezen a soha nem látott bolygón, társaság nélkül védtelennek, kiszolgáltatottnak érezte magát. Csak most fogta fel igazán, milyen sokat jelentett Artu jelenléte – sokszor naiv észrevételei, a szakszerű javítások, a trillázó csacsogás.

Cole Fardreamer jobban jár, ha tipp-topp állapotba hozza a régi X-szárnyút, mire visszatér.

Épületcsoport emelkedett ki a ködből; az építmények szürkén, acélosan magasodtak a táj fölé. Magukon hordozták a Birodalom bélyegét, de az idő megkoptatta őket, már kevésbé tűntek fenyegetőnek.

Elhagyatottnak látszottak, és Luke ettől csalódottnak érezte magát. Abban reménykedett, hogy itt megtalálhatja Brakisst, de nem érzékelte a férfi jelenlétét.

Luke gyakran gondolt Brakissra, különös módon akkor; amikor Ben jutott eszébe. Talán azért, mert Ben is sajnálattal beszélt Darth Vaderről, mintha ő tehetett volna róla, hogy az Erő sötét oldala elcsábította Anakin Skywalkert.

Nem akarlak téged is úgy elveszíteni, mint Vadert.

Ben szavai visszhangoztak Luke fülében, amikor Brakiss, önmaga elől menekülve a hajójához rohant, és elhagyta a Yavin 4-et.

Lenyűgözött, milyen tehetség rejlik benne. Önként vállaltam, hogy Jedi-lovagot nevelek belőle. Azt hittem, ugyanolyan jó vagyok ebben, mint Yoda.

Tévedtem.

Luke akkor ugyanazt a borzadályt érezte, mint most, amikor a sikolyok betörtek elméjébe. Ugyanazt a hideget, mint a Szenátusi Teremben, mikor megérezte Brakiss jelenlétének a lenyomatát.

Senki sem vádolhatta azzal, hogy nem próbált mindent elkövetni Brakissért. Annyira igyekezett elfordítani őt a sötét oldaltól; szent meggyőződéssel hitte, hogy ha Brakiss magába néz, és meglátja magában a jót, meg fogja érteni, miért jobb Jedi-lovagnak lenni.

Tévedtem.

Brakiss ehelyett elmenekült, az akkori jelentések szerint ide, azokhoz a birodalmi tisztekhez, akik azért küldték, hogy beépüljön az akadémiára. Luke régebben abban reménykedett, hogy Brakiss, ha már nem vált Jedi-lovaggá, legalább visszavonult, és tisztességes életet él valahol a Mssten. A gyűlésterem óta tudta, hogy ez hiú ábránd volt csupán.

És most még a jelenlétét sem érezte.

Persze, az is előfordulhatott, hogy valami eltompította a képességeit, ahogy azt az ysalamiri tette a Mrykren. Ott azonban fizikálisan is érezte az ysalamirit, itt viszont semmi ilyent nem tapasztalt.

Egyáltalán semmit.

Itt csak a hideg, nedves köd volt.

Ez viszont, meg kellett adni, elég különös volt.

Azokban az állományokban, amelyeket a Msstről olvasott, az állt, hogy a Birodalom szokásához hűen kizsákmányolta a bolygót. Letarolták a növényzetet, rabszolgamunkára kényszerítették a bennszülötteket a kristálymocsarakban, és folyamatosan építették az épületeiket, amelyekre valójában nem is volt szükségük. Arról azonban sehol nem tettek említést, hogy a vadvilágot kipusztították volna.

Ami azt jelentette, hogy valami más tartotta távol az élőlényeket ettől a helytől.

Luke megérintette a fénykardját, majd az X-szárnyúra pillantott. Csak a felső szárnyai látszottak ki a ködből, de érintetlennek tűnt.

A hajóról eszébe jutott az életmentő felszerelés, amely ködlámpát és néhány adag élelmet is tartalmazott. Ezekre szüksége lesz.

A hajó felé fordult…

…és ekkor nagy, rózsaszín buborékok emelkedtek ki a ködből a szárny előtt. Hosszú, lebegő fürtök lógtak belőlük, mint valami csápok, de Luke arcokat nem látott. Úgy tűnt, egyik sem vette észre őt. A buborékok nekiütköztek az X-szárnyúnak, óvatosan, mintha tapogatóznának.

Luke mozdulatlan maradt. Ha ezek érző lények, akkor valamire reagálniuk kell. A rózsaszín fürtök mozgása azonban arra utalt, hogy a mozgásra reagálnak. Ha a hőre reagáltak volna, akkor először őt találták volna meg, nem az X-szárnyút.

Az X-szárnyú azonban nem mozdult egy ideje. Vagy akkor indultak el feléje, amikor leszállt, vagy valami más vonzotta őket.

Az energiacellák?

Nem lehetett tudni. Azt viszont tudta, hogy nem hagyhatja lökdösni a hajót. Az X-szárnyú jelentette az egyetlen kapcsolatot a Coruscanttal és a Yavin 4-gyel. Ha baja esik, hosszú időre itt marad.

Luke megmarkolta a fénykardját, és a buborékok felé indult.

Hangos cuppogással szétnyílt körülötte a köd. Egy farmerház nagyságú buborék emelkedett fel a talajról, hogy

lebegve a feje fölé telepedjen. A fürtök végei fullánkként a bőrébe döftek, gyötrő fájdalmat okozva minden újabb csípéssel. Luke ösztönösen lekuporodott, és védekezően maga fölé emelte a karját.

A támadás kísértetiesen zajtalan volt. A köd eltűnését leszámítva egyetlen hangot sem lehetett hallani. Még a kisebb buborékok is nesztelenül ostromolták az X-szárnyút.

A fürtök minden egyes érintése egyre érzéketlenebbé tette a karját. Ez nem volt megoldás. Nem engedte le a karját, de pozíciót változtatott, hogy felnézzen a fölötte lebegő buborékóriásra. A buborék alul nyitott volt, és üregesnek látszott. Szélei csipkézettek voltak, és a füzérek bentről lógtak alá, mint egy léghajó kötelei. A csipkézett szél…

Fogazat volt! Ezek fogak voltak!

A buborék addig döfködi áldozatát, míg az meg nem bénul, utána pedig felemeli az üregbe és megrágja.

Luke fénykardja zümmögve életre kelt. Gazdája meglendítette, és leszelt vele féltucatnyi füzért. Úgy tekergőztek a talajon, mint valami nagyfeszültségű villanyvezetékek, és ahol eltalálták, ott csíptek, zsibbasztottak.

Luke úgy érezte, mintha az izmai exodeeni tésztából lennének, mintha még sohasem használta volna őket. De tovább csapkodott, olyan szaporán, ahogy mérgezett testétől csak telt.

A buborék egyetlen reakciója az volt, hogy még hevesebben csipkedte. A füzérek minden érintése újabb fájdalomhullámokat indított el. Megrázkódott. A teste jéghideg és tűzforró volt egyszerre. Már a lélegzetvétel is megerőltetést jelentett.

Minden erejét a fénykardot suhogtató karjába összpontosította. Újabb füzérek váltak le, puffanásuk fülsértőnek hatott a hangtalan küzdelem csendjében.

A tátongó száj lejjebb ereszkedett. A lehelete hideg volt és fehér – a köd forrása. Luke kínjai ezalatt tovább fokozódtak, már alig bírta markolni a kardot, és a nyaka, arca tökéletesen érzéketlenné vált. Látta, hogy a füzérek csipkedik, de már nem érezte őket.

Nem, ez lehetetlen, hogy így kell meghalnia. Itt, egyedül, Artu nélkül. Még azt se fogja tudni senki…

Hideget érzek. A halál jelenlétét. Emlékezett vissza saját szavaira. Aztán Yoda jutott eszébe:

Az a hely… az Erő sötét oldala uralkodik felette… A fegyvereid… nem lesz szükséged rájuk.

És a kis Anakin:

Felmelegítettük a szobát.

Luke elképzelte, hogy teste összes hőenergiája egybegyűl és kiáramlik belőle, fel a buboréklény belsejébe. A lény emelkedni kezdett, akár egy léggömb, Luke azonban tovább közölte vele a meleget.

És tovább, míg a buborék fülsértő pukkanással szét nem robbant. A robbanást pukkanások követték – a kisebb buborékok is szétpukkantak. Rózsaszín foszlányok záporoztak le körülötte a talajra. Egyesek eltalálták, tökéletessé téve a bénítás folyamatát. Luke megpróbált pajzsot emelni maga köré az Erővel, de már késő volt.

Összerogyott és rázuhant egy rózsaszín kupacra. Elborzadva látta, hogy a rózsaszín ragacs áteszi magát az egyenruháján, és belemar fagyott bőrébe.

15.

Leia hason fekve heverészett az ágyon, előtte kiterített papírok. Egy régi, elnyűtt edzőnadrág volt rajta és Han egyik inge. A haját kiengedte, csak elöl volt két vékony hajfonat, hogy a tincsek ne lógjanak a szemébe.

Az ágyat, széles és puha volt, körülbástyázva párnákkal és takarókkal a lakosztályuk legbiztonságosabb részének érezte. Han és ő sok időt töltöttek együtt ebben a szobában, ezért a férje jelenlétét itt mindennél erősebben érezte. A szobába egyébként senki nem léphetett be engedély nélkül, még a gyerekek sem.

Leia néha úgy érezte, hogy ez az egyetlen hely, ahol önmaga lehet.

Ezen a délutánon is azért vonult vissza ide, hogy háborítatlanul elmerülhessen a gondolataiban. Han jelenlétére is szüksége volt, megnyugtatásképpen: a választások eredményeit olvasta.

Mikor Gno reggel jelentkezett, hogy közölje, megérkeztek az eredmények, Leia már az arckifejezéséből tudta, hogy rossz hírei vannak. Másolatokat kért a jegyzőkönyvekről, és visszavonult a szobájába. Ha az irodában maradt volna, percnyi nyugtot sem hagynak neki a jóakarói, a rosszakarói és azok, akik mit sem fogtak fel ebből az egészből. Neki pedig időre volt szüksége ahhoz, hogy kiértékelje az adatokat.

A választások hamar lementek, ahogy tervezte. Néhány helyről még panasz is érkezett, hogy nem volt elég idejük mozgósítani a választókörzeteket (pontosan ezt akartuk, jegyezte meg Gno), mások pedig engedélyt kértek rá, hogy meggyászolhassák elhunyt szenátoraikat, mielőtt újakat választanának a helyükre. A kérést megtagadták. A gyors cselekvés volt a kormány egyetlen ütőkártyája, de a döntés meghozatalában emellett az is közrejátszott, hogy a temetések gyakran váltak politikai alkukötések színhelyévé.

Leia remegő kézzel rendszerezte az adatokat. Előbb a súlyosan sérült szenátorok bolygóit ellenőrizte. A legtöbb helyen úgy döntöttek a kormányzatok, hogy engedélyezik a szenátorok további működését megbízottak útján. Azok a bolygók, melyek ezt nem tették meg vagy a szenátoruk túlságosan rossz állapotban volt ahhoz, hogy belátható időn belül nyilvánosan szerepelhessen, olyan politikusokra szavaztak, akik – legalábbis látszólag – ugyanazokat a nézeteket vallották, mint elődeik.

A baj azzal a mintegy száz bolygóval volt, melyek elvesztették szenátoraikat. A sietség ellenére mindössze ötven százalékuk választott ugyanahhoz a politikai irányzathoz tartozó képviselőt. A többiek korábban birodalmi funkciót ellátó politikust helyeztek hivatalba.

A bombázásnak „köszönhetően” az exbirodalmiak többségbe kerültek a Szenátusban.

Ez elegendő volt ahhoz, hogy elutasítsanak minden olyan javaslatot, amely egyszerű többséget igényelt, de nem elég ahhoz, hogy minden esetben véghezvigyék akaratukat.

Leia őszintén reménykedett benne, hogy csak azért, mert ezek a politikusok korábban a Birodalom határain belül éltek, nem fogják feltétlenül hátráltatni a kormány munkáját.

De ha mégis, tökélte el magát, akkor ádázul küzdeni fog a Köztársaság érdekeiért. Szomorú, de el kell fogadnia, hogy a szenátusi gyűlés immár politikai csatatér.

Egy véres csatatér.

Estére nyilatkozatot vártak tőle, és mint a köztársaság államfőjétől, természetesen diplomatikus nyilatkozatot. Nem idegeníthette el a kormányzattól az új képviselőket mindjárt az elején azzal, hogy rosszindulatot feltételez róluk, s egyben a saját támogatóit is meg kellett nyugtatnia.

Letette a fejét az egyik párnára, maga alá gyűrve a papírok felét. Egyre jobban és jobban vágyott a lázadás napjai után, amikor a válsághelyzetekben legalább a sugárvetőjükre, a flotta erejére számíthattak, és ami még fontosabb, amikor még biztosak lehettek benne, hogy az ügy, amelyért harcolnak, tiszta és igazságos.

Jó diplomata volt. Luke sokszor mondta ezt neki, akárcsak Han. Ő maga is tisztában volt ezzel. Százszor is bebizonyította.

De ugyanakkor mindig nyílt, szókimondó nő volt. Szerette kimondani a véleményét, és ezt a barátaitól is elvárta. Valahányszor kozmetikáznia kellett a véleményét, hogy azt mondja, amit elvárnak tőle, elátkozta a napot, amikor politikus lett belőle.

Különösen igaz volt ez most. Tisztán látta a jövőt, és a nyílt véleményvállalásnak nem sok szerep jutott benne. Ahogy az exbirodalmiak egyre nagyobb hatalomra tesznek szert, úgy kell a Lázadóknak egyre inkább visszafogniuk magukat, nehogy megsértsék kollégáikat. Még a történelem tanítását is módosítani kell, hogy az derüljön ki, valójában csak

a Birodalom vezetői voltak korruptak. A diplomácia elválaszthatatlan a ferdítéstől, a hazugság pedig az igazság halálát jelenti.

Leia felült, és ellökte magától a papírokat. Nem fogja hagyni, és ezt az esti beszédében sem fogja véka alá rejteni. A Birodalom erkölcstelensége nem cserélheti le a Köztársaság elveit. Azokat az elveket, amelyekért olyan keményen és olyan hosszú időn át harcoltak.

Az még nem jutott eszedbe, szivi, hogy esetleg éppen te vagy igazságtalan?

Leia összeráncolta a homlokát, ahogyan akkor is tette, amikor Han képes volt ezt mondani neki. A Birodalom az ellenségük volt, és az is marad örökké.

A Birodalom azonban halott.

De akkor ki tervelte ki a merényletet?

Szörnyen bosszantotta, hogy a vizsgálat lassabban ment, mint a választások. Pedig annyira bízott benne, hogy a bűnösök még a pótválasztások előtt az igazságszolgáltatás elé kerülnek… Ehelyett, ahogy teltek a napok, egyre kétségesebbé vált, hogy valaha is előkerülnek.

A boldogulás titka az, Leia, hogy el kell vonatkoztatni attól, amit tudsz. Hagyd, hogy az Erő irányítson! Luke hangja olyan kristálytisztán csengett, mintha ott lett volna a szobában. Előfordult néhányszor, hogy a gyakorlások alkalmával – bekötött szemmel – elhárította a röpködő tüske minden egyes támadását; és többször is harcolt úgy kemény csatákban, hogy valóban érezte, az Erő hatja át a mozdulatait. Luke azt állította, ugyanez történik akkor is, amikor diplomataként küzd a Köztársaságért.

Ennek eddig nem volt tudatában, de talán ideje változtatni ezen.

Ellökte magát az ágytól. Megszabadulni a gyűlölettől, elfelejteni a múltat – ennél nehezebbet senki se kérhetett volna tőle. Tizennyolc éves kora óta harcolt a Birodalom ellen, amely elpusztította az otthonát és megölte az apját, hogy egy másikat adjon helyette, egy velejéig romlott gazembert, akinek a szellemét csak úgy tudta távol tartani ma-

gátol, hogy a kisebbik fiát a hajdani jó oldaláról nevezte el. Megkínozták, meglőtték, megsebesítették. Barátok sorait vesztette el a Birodalom ellen vívott harcban.

Erre most azt várják el tőle, hogy működjön együtt velük.

Nem lehetünk örökké lázadók. Igazi kormányzattá kell válnunk. Mon Mothma szavai. Lehet, hogy éppen Mon Mothma az, aki ezt meg fogja valósítani. Hiszen ő fektette le az alapokat, és meggyőző képessége, bölcs előrelátása ideálissá teszik őt erre a feladatra.

Leia elnyűtt gyakorlónadrágja szárába törölte a kezét. Képtelen volt lemondani bármiről is, ami a lázadás időszakára emlékeztette. A Szövetség vette át a helyét mindannak, ami elmúlt. A Birodalom elvette tőle az otthonát és a barátait. A Szövetség új otthont, új barátokat adott neki. A Birodalom meggyilkolta a családját. Új családot is a Szövetségtől kapott.

Ezt nem felejtheti el. Nem fordíthat hátat egész eddigi életének. Ha lemondana a Birodalom ellen érzett gyűlöletéről, elárulná azt a szeretetet, amelyet a Szövetségtől kapott.

Mon Mothma képes volt félretenni az érzelmeit. Részben ez is volt az oka annak, hogy lemondott.

Erőskezű, dinamikus vezetőre van szükségünk, Valaki olyanra, mint te, Leia.

Erős és dinamikus. Tele van gyűlölettel.

A félelem, a düh és a gyűlölet a sötét oldalhoz tartozik. Hányszor figyelmeztette erre Luke!

És hol van most Luke? Egy fantomot üldöz, akárcsak Han. A gyerekei az Anothon vannak, Winter is velük. Valahányszor támogatásra lenne szüksége, a hozzá legközelebb állók magára hagyják.

A házi számítógép kongatott.

Leia dühe felfortyant.

– Megmondtam, nem akarom, hogy zavarjanak.

– Valóban, asszonyom – felelte a számítógép Han hangján. Leia mérge elpárolgott. Anakin már megint hozzápiszkált a rendszerhez. – Van azonban egy látogatója, aki azt állítja, hogy szörnyen fontos ügyben keresi. Azzal fenyegetőzött, hogy szétbontja az áramköreimet, ha nem szólok önnek.

– Tényleg? És van neve az illetőnek?

– Bizonyos Lando Calrissian. – Anakin nemcsak a számítógép hangját változtatta meg, hanem a memóriájával is csinált valamit. A rendszernek ismernie kellett volna Lando nevét. A kis gézengúznak szerencséje volt, hogy nem tartózkodott otthon, mert ezért alapos fejmosást kapott volna. Persze, Anakin rögtön áthárította volna a felelősséget Jainára, aki nem is volt mindig olyan ártatlan. A különbség csak az volt, hogy Jaina gondos aprólékossággal eltüntette a nyomait.

– Mutasd! – utasította Leia a számítógépet.

Egy férfi holografikus képe vetült eléje. Lando a szokásos köpenyét viselte, hozzá fekete csempészcsizmát és gyöngyházfényű szaténinget. Fekete haját rövidre vágatta, ez volt az egyetlen, ami megváltozott rajta. Na és persze a komor arckifejezés, amit pedánsan nyírt bajsza nem rejthetett el.

– Küldd be! – mondta Leia.

Átment a nappaliba, mert még véletlenül sem akarta a hálószobában fogadni Landót, aki – legalábbis régebben – nagy nőcsábász hírében állt.

A nappali Jacen ízlésének megfelelően volt átrendezve. A fia kényelmetlennek találta a székeket, és mivel Han egyetértett vele, apa és fia bejárták a császári palotát, és összeszedték mindazokat a bútordarabokat, amelyeket a régieknél alkalmasabbnak véltek. Ennek eredményeképpen nem akadt két egyforma szék a szobában (sokkal fontosabb az, hogy kényelmesek legyenek, anya), de legalább otthonosan érezhették magukat közöttük. Leia megállt a bolhaszínű kanapé előtt, amelyet Winter könyörületesen letakart egy fehér ágytakaróval, és várta, hogy Lando belépjen.

A csempész berobbant az ajtón, és vadul körülnézett.

– Hol van Han?

Semmi „Helló, Leia, hogy van a galaxis legtündéribb hercegnője?” vagy „Te napról napra szebb vagy.” Ha nem ismerte volna Landót, minden oka meglett volna rá, hogy fajankónak nézze. De ismerte.

– Nincs a Coruscanton. Én tehetek valamit érted, Lando?

Lando megrázta a fejét.

– Meg kell találnunk őt, Leia. Életbevágó.

Jeges félelem fogta el Leiát.

– Beszélj, Lando!

– Már napok óta hiába próbállak elérni.

– A merénylet óta használhatatlan a távközlési lánc.

– Tudom. – Lando a háta mögé kulcsolta a kezét, és fel- alá kezdett sétálni a szobában. Az arckifejezése éppen olyan sötét volt, mint azon a borzalmas napon, amikor Hant lefagyasztották, és Lando rájött, hogy Vader elárulta őt. – Hol van most Han?

– Előbb áruld el, mi a gond!

Lando lefékezett; mereven egy festményt bámult, még Jaina mázolta kétéves korában. Nézte, de világos volt, hogy nem látja.

– Belebotlottam egy régi csempészkolléga hajójába. Elhagyatottan sodródott az űrben, nyilvánvalóan szabotálták. A csempész benne volt. Lemészárolták.

A félelem kőkemény gombóccá gyűlt Leia gyomrában.

– A Coruscantról jött – folytatta Lando. És amikor ellenőriztem a hajónaplót, a következő üzenetet találtam.

Leia kezébe nyomott egy tenyérnyi számítógépet. Leia a fény felé tartotta a kijelzőjét.

Szállítmány kézbesítve. Tűzijáték látványos.

Solo tud róla. Számíthatunk a segítségére.

Leia remegő kézzel visszaadta a palmtopot.

– Kinek a hajóján találtad?

– A csempészt Jarrilnak hívják. Ismered?

– Han néhány nappal ezelőtt éppen azért ment el itthonról, hogy megkeresse őt. – Leia lerogyott a bolhaszínű kanapéra, és hagyta, hogy a puha matrac körülölelje. – Miből gondolod, hogy életbevágó, Lando?

– Jarrilt emiatt az üzenet miatt ölték meg, és az áll benne, hogy Han is tud róla.

– Gondolod, hogy ő lenne a következő?

– Szerinted?

– Engem leginkább a „tűzijáték” aggaszt – vallotta be Leia.

– Han soha nem keveredne ilyesmibe.

Leia a csempész szemébe nézett. Tehát Lando is úgy vélte, hogy a „tűzijáték” a bombára utal.

– Tudom – bólintott. – De Jarril talán nem.

– Jarril nagyon jól ismerte Hant, ahogyan mindenki más is. Han egyenessége miatt sok csempész panaszkodott. Gyakran kerültünk bajba éppen azért, mert annyira becsületes.

– És még gyakrabban köszönhettétek az életeteket annak, hogy tisztességes fickó. – Leia elhallgatott, és ajkát rágcsálva a gondolataiba mélyedt. – Han meg van győződve róla, hogy Jarrilnak köze volt a merénylethez. Igaza volt.

– Han megérzései általában jók.

Ez igaz volt, és ő mégsem hitt neki. Jarril pedig már halott. Egy gyalogáldozat, vélhetően. És Han? Ő is az lesz?

– A második üzenet eléggé homályos – mondta. – Mi van, ha csapda?

– Először én is erre gondoltam. Jarrilt azonban nem az űrnek egy forgalmas pontján hagyták, és az üzenetet törölték. Ha nem ismerem a hajó kódjait, most nem is tudnánk róla.

– Hova küldte Jarril?

Egy Almania nevű bolygóra. Hallottál már róla?

Leia nemet intett a fejével.

– A galaxis egyik legtávolabbi zugában található, olyan messze ide, hogy hozzá képest a Tatuin egy macskaugrás innét. Olyan irdatlan távolságra van, hogy sem a Birodalomnak, sem a Szövetségnek nem kellett.

– És úgy véled, hogy ott most egy birodalmi bázis működik? – kérdezte Leia.

– Egy rohamosztagos-sisakot találtam Jarril hajóján, néhány más különös birodalmi felszereléssel együtt. Az eljárás módja azonban nem vall birodalmiakra. Ők előbb lőni szoktak, csak aztán kérdeznek.

– A Birodalmat már nem Palpatine vezeti. Vagy Vader. – Vagy Thrawn, vagy a többi trónkövetelő, aki az elmúlt tizenhét év során felbukkant. – Új vezér, új stílus.

Egy alattomos vezér. Valaki, aki tudja, hogy már más szelek fújnak. Rombold szét az Új Köztársaságba vetett hitet, ültesd a saját támogatóidat a Szenátusba, és vedd át a hatalmat.

Pontosan úgy, ahogy azt Palpatine is tette sok-sok évvel ezelőtt.

Leia megborzongott.

– El kell érnünk Hant. Figyelmeztetnünk kell a veszélyre.

Lando egyetértően bólintott.

– Te küldj neki üzenetet, ha tudsz, én pedig megpróbálom utolérni! Hova ment?

– A Csempészmenedékbe.

Lando lezökkent Leia mellé a kanapéra.

– Mi a baj, Lando?

Lando vett egy mély levegőt.

– Nem mehetek vissza a Menedékbe. Egy undok fráter; egy bizonyos Nandreeson vérdíjat tűzött ki a fejemre.

Leia érezte, hogy kezd úrrá lenni rajta a kétségbeesés. Ha Lando nem mehet, akkor valaki mást kell küldenie. De kit? Han épp eleget mesélt neki a Menedékről, hogy tudja, csak a beavatottak ismerik a pontos helyét és az odavezető utat.

Lando dühös eltökéltséggel felpattant a kanapéról.

– Ez azonban nem állíthat meg engem, nem igaz? – indult az ajtó felé. – Mit számít néhány kredit, ha egy barátot kell hidegre tenni érte?

– Nem várom el tőled, Lando – mondta csendesen Leia. – Majd keresünk valaki mást.

– Nem találnál idejében. Főleg olyat nem, akiben meg is bízhatnánk. Nem. Nekem kell odamennem.

– Lando…

A férfi felemelte a kezét.

– Ne fáradj, Leia! Úgysem tudsz lebeszélni róla. Han kis híján otthagyta a fogát a Bespinen a mohóságom és a nemtörődömségem miatt. Ezt nem felejthetem el.

– Segítettél megmenteni Hant. Becsületesen szolgáltad az Új Köztársaságot. Már jóvátetted, amit akkor elkövettél.

– Soha nem tudom jóvátenni, Leia – jelentette ki Lando komoran. Aztán előszedte azt az idétlen csempészvigyort, amelyet mintha kötelezően tanítottak volna a Menedékben.

– De senki nem akadályozhat meg benne, hogy próbálkozzak vele.

Cole Fardreamer azelőtt még sohasem alakított vissza régi X-szárnyút, főleg nem úgy, hogy közben egy kiöregedett R2-es egység felügyelje a munkáját. A kis droid rendkívül szigorú volt, dühösen ráfütyült, valahányszor eltávolodott a hajótól. Ha lettek volna karjai, bizonyára morcosan összefonta volna őket ezüst-kék hordóteste előtt.

Megpróbált bevonni egy kloperit a munkába, az R2-es azonban olyan vadul sikítozott és hintázott a kerekein, hogy Cole inkább lemondott a segítségről. Skywalker úgy fogalmazott, hogy az R2-est a kloperiek „korlátozták a szabadságában”. Cole furcsállta a szavait, ám minél több időt töltött az R2-essel, annál kevésbé.

A hangárnak ez a része üres volt. Valahányszor munkatársak közeledtek, az R2-es füttyentett neki. Cole üdvözölte őket, és ha kíváncsiskodtak, közölte, hogy egy különleges megbízáson dolgozik. Senki nem kérdezősködött tovább – kivéve a felettesét, de miután megtudta, hogy az X-szárnyú a Luke Skywalkeré, ő sem akadékoskodott tovább.

Örült, hogy Skywalker nem várt rá. Már így is több időt töltött a visszaalakítással, mint amire számított. Az R2-es egység ezt szóvá is tette – legalábbis Cole így értelmezte azt, hogy a droid patáliát csapott, amikor elpanaszolta ezt neki. Nem értette az R2-es füttyögő nyelvét, de a kis droid olyan kifejező tudott lenni, hogy Cole néha úgy érezte, nincs is szüksége erre.

Minek is hívta Skywalker? Artunak. Mintha a típusszám családnév lett volna. Ez tetszett Cole-nak.

– Most pedig a szervízdroid kuckóját fogjuk visszaszerelni, Artu.

A droid sivított és hintázott, de Cole ezúttal nem tudta eldönteni, hogy azért, mert az Artu nevet használta, vagy inkább azért, mert az említett művelet következik. Talán mindkettőért.

Cole felmászott a szűk pilótafülke mögé, és eltávolította az új asztronavigációs és hiperhajtómű-vezérlő számítógéppanelek rögzítő csavarjait. Öt ilyen egység volt az X-szárnyúban, s hármat Cole már korábban kiszerelt. Ha ezt a kettőt is kivette, jöhet a szervízdroid „foglalata” és katapultpadja. Aztán vissza kell tennie a memóriachipeket, amelyeket az R2-es mentett meg, és át kell programoznia a repülő- és szenzorszámítógépeket. Csinált már ilyet a Tatuinon, amikor azokból a sérült alkatrészekből, amelyeket a jawák elől happolt el, egy saját X-szárnyút akart építeni, bár a befejezésig sohasem jutott el.

Cole hasra feküdt, és fejjel lefelé belógatta magát a szervízdroid szűk birodalmába. Kényelmetlen testhelyzet volt: fájt tőle a háta, és az üreg széle vágta a hasát, ráadásul a karját is ki kellett facsarnia, hogy hozzáférjen a csavarokhoz.

Hallgatta a csavarhúzó gép zümmögését, és nézte, ahogy a csavarok egyenként előbújnak. Még mindig alig akarta elhinni, hogy Luke Skywalker X-szárnyúján dolgozik. Látta már néhányszor Skywalkert a Coruscanton, de hallani csak a Tatuinon hallott róla. Skywalker Anchorheadben jól ismert figura volt, és ha a mesék nem hazudtak, mindenki a barátjaként tisztelte.

Cole valósággal falta a róla szóló történeteket, és közben arról álmodozott, hogy egyszer a nyomába lép. Maga sem értette, miért nem tudatosult benne, hogy Skywalker hőstettei és Jedi-tehetsége elválaszthatatlanok egymástól. Aztán egyszer valaki rávilágított erre, és Cole álmai szertefoszlottak.

Lerázta a csavart a készülék mágneses hegyéről; a hangár betonjára pottyant. Az R2-es árgus szemmel figyelte, mint mindig, ha valamit kivett a hajóból – mintha még most is attól félt volna, hogy valami fontosat is eltávolíthat belőle.

Miután így felrázták, Cole Anchorhead környékén csavargott, és alkalmi munkákat vállalt. Így éldegélt, orrát lógatva egészen addig, míg valaki – aki mulatságosnak találta keserűségét (Mi a gáz, Fardreamer pajtás? Attól fosol, hogy nem lehet hős belőled, ha mások járgányait bütykölöd?) – rá nem ébresztette, hogy az ő tehetsége is éppen olyan fontos, mint

a Skywalkeré, csak más területen kell kamatoztatnia. Hiszen sok olyan lény, sok olyan fontos személyiség van a galaxisban, akinek nincsenek Jedi-képességei, mégis nélkülözhetetlen az Új Köztársaság számára.

A következő járattal a Coruscantra jött, és felajánlotta a szolgálatait a kormánynak. Eleinte értelmetlen megbízásokat kapott, olyan munkákat, amelyeket egy droid sokkal gyorsabban és pontosabban el tudott volna végezni – például csavarokat szortíroztattak vele hogy próbára tegyék a türelmét. Cole azonban kiállta a próbákat, és amikor kiderült, hogy sokkal ügyesebb a kézi összeszerelésben, mint a legjobb kloperi, végre befogadták és olyan feladatokat bíztak rá, amelyeket élvezettel végezhetett.

Olyan munkákat, amelyek végül – milyen ironikus –, éppen Luke Skywalkerrel hozták össze.

Az utolsó csavar is kifordult a helyéről. Cole a panel alá csúsztatta az ujjait, és megrántotta azt. Nem mozdult. Ez vagy beszorult, vagy nem jó rajta a fogás, állapította meg.

Az R2-es türelmetlenül toporogni kezdett.

Cole megint megpróbálta. A panelnek ki kellett volna jönnie, de meg sem moccant. Cole lemászott a hajóról, és beletörölte a kezét az overalljába.

Az R2-es mérgesen füttyentett.

– Jól van, mindjárt folytatom. Csak nem akar kijönni.

A válasza azonban nem nyugtatta meg a kis droidot. Artu továbbra is füttyögött és zakatolt. Cole értetlenül bámulta. Talán meghibásodott az R2-es?

Artu indulatosan félrelökte, és odagurult az X-szárnyúhoz. Oldalából rövid, mechanikus karmokban végződő fémkar nyúlt ki. Artu megragadta a panelt, és rángatni kezdte.

– Hé! – kiáltott rá Cole. Attól félt, hogy a droid eltöri a panelt; nem szerette volna, ha levonnak miatta a fizetéséből.

A droid azonban nem állt le, egészen addig, míg a panel félig ki nem csúszott a foglalatból. Artu ekkor hátratekerte a fejét, és Cole-ra nézett.

Izgatottan csipogni kezdett, mintha közölni akarna valamit. Cole azon tűnődött, vajon Skywalker minden szavát

érti-e. Valószínűleg, döntötte el. Ott van neki az Erő, hogy segítsen benne.

– Jól van, jól van. Megnézem.

Felment az X-szárnyú melletti szerelőállványra, a végére oldalazott – alig fértek el ketten –, és belesett a számítógépbe.

Egy zöld és kék birodalmi jelzés nézett vissza rá a foglalat mellől.

Füttyentett, és elismerően a droidra kacsintott. Már egyáltalán nem csodálkozott rajta, hogy Skywalker ennyire ragaszkodik ehhez a tökmaghoz.

Félretolta a drótokat, amelyek eltakarták az apró készüléket. Most, hogy teljes egészében eléje tárult, Cole hátán jeges borzongás futott végig. Felismerte a jelet. Már látta egyszer, egy tatuini roncsban, miután végignézte a barátja halálát.

A birodalmi jelzés alatt egy egészen egyedi gyújtószerkezet lapult. Az eszköz inaktív maradt egészen addig, míg egy bizonyos parancsot be nem vittek a gazdarendszerbe. Ekkor azonban életre kelt, és önmaga ellen fordította a rendszert. Az eredmény iszonyatos erejű robbanás volt, az X-szárnyú saját fegyverzetének felhasználásával.

Cole keze remegett. Skywalker jól tette, hogy nem várta meg a javítást. Ha megtette volna, már halott lenne.

16.

– A bőröd… meg fogsz…

Luke azt hitte, Yodát hallja. Feszülten figyelt, de a szavak eleltávolodtak, mint a tenger hullámai.

– …szerencséd... akkor…

Ahogyan a tudata is lüktetett. Meleget érzett, végtelennek tetsző idő óta először, pedig semmi nem érintkezett a bőrével. Olyan volt, mintha zéró gravitációban lebegett volna, mozdu-

latlanul. Csak feküdt a semmiben, és nem ért hozzá semmihez. Nagyon-nagyon furcsa volt. Eddig még soha nem kellett ilyen tökéletesen mellőznie a tapintás érzését.

–...tudom… én…

A szemhéja csukva volt, de a sötétség eltűnt. Ahelyett, hogy fekete lepel borult volna rá, egy világosbarna színt látott – mint amikor behunyta szemét a yavini napsütésben.

–…érzel…

A szagok is hol felerősödtek, hol elhalványultak. Ugyanazt a pörköltillatot érezte, mint otthon, a Tatuinon. A húst hajón hozták, és soha nem volt friss, ezért Beru néni két napon át főzte, s amikor elkészült, olyan áhítattal tette a tányérjukra, mintha legalább annyira értékes lett volna, mint a moszat, amit termeltek.

–…utolsó percben…

A hang nagyon hasonlított a Yodáéra, de mégsem volt az övé. Ugyanaz a mély, férfiasan dörmögő hangszín jellemezte, de hiányzott belőle Yoda nyakatekert kifejezésmódja. A beszélő jól ismerte a nyelvét. Az ő fülei voltak a vétkesek, egyszerűen nem működtek. Kihagyták a szavak egy részét, mint egy rosszul működő droid érzékelői.

Luke koncentrált, körültapogatózott az Erőért, megtalálta, és felfokozta vele az érzékeit.

Buborékok.

Sistergés.

Rózsaszín ragacs a bőrén.

Vadul kalapáló szívvel arra kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét.

Egy a nyolcvanas éveihez közeledő nő nézett le rá, ráncos, mosolygó arccal. Valaha szép lehetett; a maga módján még most is az volt: haja ezüstös fénnyel csillogott, szeme a legkékebb volt, amit azóta látott, hogy…

Hogy…

Az emlékezete cserbenhagyta.

– Ne aggódj! – mondta az asszony. – Rendbe fogsz jönni.

Valójában csak annyit hallott, hogy „ne”, „rendbe” és

„fogsz”, a többit az öregasszony ajkáról olvasta le.

– Kevesen élik túl a ködcsinálók támadását, és még senkit nem láttam, akit ennyire beborított a ragacs, és mégis túlélte. – A mosolya még sugárzóbbá vált. – Szerencséd, hogy van egy baktatartályom.

Luke most tért magához igazán. A baktatartály a szoba másik végében állt, vizében még rózsaszín ragacsfoszlányok úsztak. Az az izé nagyon szívós lehetett, ha még a baktának is ellenállt.

A szobában más orvosi felszereléseket is látott, különböző kultúrákból. Az egyik, nyitott ajtón át egy közönséges, konyhával egybeépített nappalit pillantott meg. A másik ajtó zárva volt.

Mindezt úgy mérte fel, hogy közben el sem fordította a fejét. Még mindig nem érzett semmit maga körül. Embertelen erőfeszítéssel oldalra mozdította a fejét.

Jó egy lábbal az ágy felett lebegett. Légpárna, állapította meg. Látott már ilyent birodalmi egészségügyi központokban, de eddig még nem feküdt rajta. Azon égési sérültek számára tartották fenn őket, akik a bőrük nagyobb részét elvesztették.

Luke megrázkódott. Fel akarta emelni a kezét, hogy megnézze, maradt-e rajta bőr, de a nő megingatta a fejét.

– Minél görcsösebben igyekszel, annál több időre lesz szükséged a regenerálódáshoz. Most nem érzel semmit, mert a ködcsinálók megbénítják az áldozatukat, mielőtt megennék. A bénultság hamarosan elmúlik. Legfeljebb egy óra. Utána ehetünk. Nem mertelek így etetni. Féltem, hogy megfulladsz az ételtől.

Fura volt így hallgatni őt, félig a hallására, félig a látására hagyatkozva.

– Tudom, hogy vannak kérdéseid, de jobban teszed, ha nem beszélsz! – Az öregasszony odahúzott egy széket, felpumpálta Luke magasságába, aztán feltelepedett rá. – Azért válaszolok, amire tudok.

Luke pislogott, háláját próbálván kifejezni ezzel.

– Szerencséd, hogy hallottalak, amikor landoltál. Reméltem… – elhallgatott, és megrázta a fejét, mintegy meg-

cenzúrázva önmagát. – Sose törődj vele, mit reméltem. Kimentem, hogy megnézzem ki az, és akkor megláttam a hajó körül lebegő ködcsinálókat. Épp vissza akartam fordulni, amikor az a ködcsináló felrobbant.

Tágra nyílt a szeme, mintha újra látta volna a jelenetet. Hozzá hasonlóan Luke is újra átélte a pillanatot, de benne inkább a pukkanás maradt meg. A fülsértő pukk; amely megmentette az életét.

– Szép munka volt – bólogatott az öregasszony. – El kell mesélned nekem, hogyan csináltad. Azokon az átkozottakon még a sugárvető sem fog.

Luke hallása kezdett javulni. Már több szót megértett, és mintha a hátát simogató légoszlopokat is érezte volna.

– Lebuktam. Ragacs röpködött minden irányba. Még jó, hogy messze voltam tőled, különben engem is beterített volna. Aztán felegyenesedtem és megláttalak téged.

– Köszönöm – suttogta Luke, vagy legalábbis szerette volna. Az ajkai lomhán mozogtak.

– Csitt – szólt rá az öregasszony. – Otthagytalak volna, ha nem lett volna rajtam a védőruhám. Akkor semmit nem tehettem volna érted. Ha haza kellett volna jönnöm érte, meghalsz, mire visszaérek hozzád. Szerencséd volt. Ez az igazság.

Luke feltűnőnek találta az öregasszony viselkedését, de egyelőre nem volt olyan helyzetben, hogy ezt szóvá tegye.

– Nos, fiam, van még valami, amit tudni akarsz? – Az öregasszony összeráncolta a homlokát, és tűnődve csavargatni kezdte ezüstgyűrűjét. – A tegnapi nap nagyobbik részét itt töltötted, és az X-szárnyúd épségben van. Van néhány folt ott, ahol a ragacs összekente, de egyébként semmi baja.

Luke megköszörülte a torkát. Érezte és hallotta is. Határozottan jobban volt.

Az öregasszony vállat vont.

– Gondolom, arra is kíváncsi vagy, ki vagyok én. – Körbeintett bal kezével. – Akkor loptam a legtöbb holmit, amikor a birodalmiak elmentek. Nekem is már régen fel kellett volna szednem a sátorfámat, de… – A szünet túl hosszúra nyúlt.

Ismét az a nyugtalanító öncenzúra. – …ez az otthonom. Mindenütt jó, de a legjobb otthon, nem igaz? Bármilyen szörnyű hely is legyen.

Luke nem tudta, egyetértsen-e vele. Örült neki, hogy nem kell válaszolnia. A Tatuin az otthona, de soha nem tér vissza oda lakni. Talán ha Beru néni és Owen bácsi még élne, akkor nem így érezne, de hát mindketten meghaltak.

– Jól jött ez a sok cucc – folytatta az öregasszony – El tudom látni magam, és még sohasem kerültem szembe a ködcsinálókkal. Még senkit nem láttam, aki túlélte őket.

A légáramlat meleg volt. Ezt érezte akkor; amikor felébredt. Merthogy semmi nem volt rajta. Még egy alsónadrág, egy takaró sem, semmi. Megpróbálta eltakarni a szemérmét, de a keze erőtlenül visszahanyatlott.

Az öregasszony nevetett.

– Ne aggódj, fiam! Már úgyis láttam. Le kellett vetkőztesselek, hogy a tartályba tudjalak rakni. Ráérsz szemérmeskedni, ha meggyógyultál.

Luke szája száraz volt. Taplószáraz, mintha nem is egy ködös világon, hanem egy sivatagban lenne. Megnyalta az ajkait.

– Vizet – suttogta.

Ezúttal sikerült ki is ejtenie a szót. És, döbbent rá, a száját is érezte. Túlságosan is.

– Nem lehet – jelentette ki derűsen az öregasszony. – A legrosszabb, amit tehetsz, míg teljesen rendbe nem jöttél.

Luke megnedvesítette az ajkait, hogy újra szólni tudjon, de a megmentője leintette.

– Bízzál bennem. Reakcióba lépne a méreggel, amit a ködcsináló juttatott a szervezetedbe, ezt pedig ugye te sem akarod?

Dehogynem akarta. Egyre jobban, most, hogy újra érezte a száját. Összeszedte minden akaraterejét, és újra az Erőhöz folyamodott. Megacélozta magát, amennyire csak telt tőle.

Fájdalom nyilallt a lábába és onnan a csípőjébe. A fájdalom is érzés, emlékeztette magát. Újra érzi a dolgokat.

És az ajkai is megint mozognak.

– A Coruscantról jöttem ide… – mormolta.

– És nem bizonyult valami jó ötletnek, nem igaz? Ha helyrejöttél, szépen fogod magad, beülsz az X-szárnyúdba és hazarepülsz. Vissza a családodhoz. Jobb lesz, ha távol tartod magad a Mssttől.

– Keresek valakit – zihálta egy asztmás aggastyán hangján.

– Nos, találtál valakit. – Leengedte a széket, leszállt róla és elfordította a baktatartály gombjait. – Néha – mondta csevegő stílusban, mintha azért beszélne, hogy Luke-nak hallgatnia kelljen –, hiányoznak a droidok. De csak néha. Ma már nem hagynám, hogy mindenütt ott botladozzanak mellettem.

Azért mondta ezt, hogy provokálja őt, mert kerülni a droidokat ebben a galaxisban nem pusztán különös vágy volt, hanem egyben lehetetlen is. Ahhoz, hogy egyáltalán próbálkozhass vele, egy olyan távoli bolygón kellett élned, mint a Msst.

– Keresek egy férfit, aki itt volt a Birodalom idején.

A rózsaszín ragacs elhalványult a tartályban. Az öregasszony kikapcsolt néhány más berendezést, aztán átment a nappaliba, mintha nem is hallotta volna.

Ez így nem mehetett tovább. Luke behunyta a szemét, és önmagára összpontosított. A hátára, a lábára, az arcára. A testrészei egyenként feléledtek. A mellkasa és a karja is sorra került. Érezte, hogy tenyere zsibongani kezd, mint olyankor, ha álmában maga alá gyűrte. A hangyák végigszaladtak a bőre alatt, fel egészen a válláig.

Lassan, óvatosan megemelte a jobb karját. A bőre épnek tűnt a lámpafényben. Felülni a légpárnán veszedelmes mutatvány lett volna, ezért úgy döntött, inkább megkeresi a kapcsolót.

Alatta volt. Az Erő segítségével elforgatta, lassan, hogy a légáramlat fokozatosan gyengüljön. Mint egy tollpihe, leereszkedett az ágyra; mintha szegekkel kivert deszkára dobták volna. Sikítani tudott volna a testét átjáró fájdalomtól, de visszafogta magát.

Kibírja. Ki kell bírnia.

Felült. A fájdalom is helyet változtatott. Átvetette a lábát az ágy szélén, és megpillantotta a ruháit, gondosan egymásra hajtogatva egy széken.

A fénykard a tetejükre volt téve.

Felöltözött. Még a vékony szövet érintése is gyötrelmes fájdalmat okozott. Tűrte. Az öregasszony azt mondta, hamarosan el fog múlni.

Átbicegett a nappaliba.

Az öregasszony egy párnahalmon ült, háttal az ajtónak. Mellette egy csészében forró ital gőzölgött. A szoba fényárban úszott, és bár nappal volt, az ablakot súlyos fekete függönyök takarták, kizárva a kinti világnak még a látványát is.

– Járni már tudok – szólalt meg Luke egy tinédzser kappanhangján. – Akkor most már ihatok is?

– Még nem lett volna szabad felkelned.

Luke-nak sikerült elmosolyodnia.

– Félelmetesen fáj, de úgy érzem, hamar el fog múlni. Ettől nem lesz rosszabb, ugye?

Az öregasszony habozott egy kicsit, majd megrázta a fejét. Sóhajtva felállt.

– Ülj le, Luke Skywalker. Készítek neked valami ennivalót.

Luke-ot megdöbbentette, hogy a nevét használja. Ezernyi lehetséges válasz árasztotta el az agyát – az öregasszony átvizsgálta a hajóját; felismerte valami régi, híradóban közölt hologramról – de érezte, hogy egyik sem igaz.

– Tudja, miért vagyok itt.

Az öregasszony bólintott; látszott rajta, nyomorultul érzi magát.

– A fiam mondta, hogy jönni fogsz.

Luke érezte, hogy tényleg le kell ülnie, bármekkora fájdalommal járjon is ez. Most már értette. Az öregasszony Brakiss anyja.

És megmentette az életét.

– Nem volt ő mindig rossz fiú, Luke Skywalker. Tényleg. Kedves, aranyos kisfiú volt. Csak úgy sugárzott belőle az életvidámság. – Átment a konyharészbe, és miközben beszélt, sürögni-forogni kezdett. Mintha a fia említése nyugtalansággal töltötte volna el. – Aztán jöttek.

– A birodalmiak.

Az öregasszony bólintott.

– Idejöttek az otthonomba, megvizsgálták a kisfiamat, és kijelentették, hogy használni tudják őt. Őt. Az én kisfiamat. Egy gyereket. Aztán elvitték tőlem.

Luke felállt, hogy odamenjen és megvigasztalja, de az öregasszony újabb sürgős konyhai elintéznivalót talált.

– Megengedték neki, hogy időnként hazalátogasson, de többé soha nem láttam mosolyogni. Igazából mosolyogni, úgy, hogy abban szíve-lelke benne legyen. – A hidroprocesszor felé fordult. A gép csendesen berregett. – Megfosztották valamitől. – Hátraperdült, rátámaszkodott a pultra és Lukera nézett. – Te megpróbáltad visszaadni neki, ugye? Azon az akadémián. Te megpróbáltad visszaadni nekem az én kisfiamat.

Luke fázósan összehúzta magát. A Birodalom már gyerekként elvitte Brakisst, hogy sötét lovagot neveljen belőle. Nem csodálta, hogy Brakiss képtelen volt szembenézni önmagával. Az énje, a jóság, az emberi melegség elvesztése, fájdalmasabb volt számára, mint amit el tudott viselni.

– Megpróbáltam - felelte. – De nem sikerült.

– Idejött utána, de nem maradt. – A ráncok mintha mélyebbé váltak volna az arcán. – Marcangolta a bűntudat. Azelőtt soha nem engedte, hogy ez megtörténjen. Bosszantotta.

Halkan beszélt, mintha arra akarná figyelmeztetni, hogy egy olyan embert felbosszantani, mint Brakiss, életveszélyes lehet.

– Utána már nem kellett nekik, úgyhogy elment. Azt mondta, hogy az ő képességeivel sok pénzt lehet szerezni. Ezt követően sokáig nem hallottam felőle, egészen mostanáig. Akkor közölte, hogy te ide fogsz jönni és őt keresed majd.

A fájdalom mintha csillapodott volna, ahogyan a szomjúság is. Luke közelebb lépett az öregasszonyhoz.

– Azt akarja, hogy megtaláld őt, Luke Skywalker. De én azt mondom neked, menj inkább haza! A jó már régen meghalt az én fiamban.

– Nem – felelte Luke. – Nem halt meg. Csak el van temetve. Mélyre, nagyon mélyre. – És nehezebb lesz előásni, mint bárki más esetében, mert Brakiss nem önként választotta a sötét oldalt. Rákényszerítették, mielőtt még saját akarata lett volna. Akárcsak Anakin Skywalkert. – Tudja, hol van most, igaz?

Az öregasszony bólintott.

– Elárulta nekem, mert azt akarja, hogy odamenj. De te rendes fiú vagy, Luke Skywalker. Nem küldhetlek oda. A fiam meg akar ölni téged.

– Tudom – válaszolta Luke –, de ne féltsen. Már korábban is voltam veszélyben.

– Nem ekkorában – mondta fájdalmas hangon az asszony – Ó, Luke Skywalker. Nem ekkorában.

Mindig akadtak üres hálóhelyek a Skip 1-en. Csakhogy ennek oka is volt, és ez az ok valahogy sosem akart kellemes lenni.

Han belökte az ajtót és belépett a szobába, amit Csubival kellett megosztania. Csubi felüvöltött.

– Elég a panaszkodásból, te túlméretezett szőrmók. Semmit nem tehetek a szag ellen. – Han lehajította az utazótáskáját a penészes ágyra. A sárgászöld trutymó végigcsorgott a szoba falain, és eltűnt a tövükben lévő lefolyóban. A padló többi része tiszta és trutyimentes volt.

Blue biztosította őket, hogy ez a legjobb szoba, amely még üresen áll.

Ha ez volt a legjobb, akkor Han nem kívánta látni a legrosszabbikat.

Csubakka morgott és nyögött, majd jajveszékelni kezdett.

– Akkor aludj a Falconon, ha úgy neked jobb! De ugye tudod, hogy ez a legjobb módja annak, hogy elagyabugyáltasd és elűzesd magad. – Han felemelte a takarót. A penész a matracról sem hiányzott. Lehet, hogy Csubi mégsem mondott akkor hülyeséget a Falconnal?

Csubi sértődötten elordította magát.

– Igen, tudom, hogy már korábban is aludtál a Falconon. De az a Skip 8-on volt, és emlékszel, hogyan találtam rád?

Csubi megrázta bozontos fejét és motyogott valamit.

– Ha egyedül is ki tudtál volna mászni a bajból, akkor megtetted volna, mielőtt még odaérek. Előttem aztán felesleges megjátszanod a hőst. – Han felsóhajtott. – Elhoztad a hálózsákod? A helyedben én nem tartanám a táskában.

Csubi bólintott, és előcibálta a hálózsákját. Ráterítette az ágyára, de olyan hatalmas volt, hogy minden irányban lelógott róla. Halkan morgott magának, de nem tett megjegyzést miatta. Han még ennyire sem bosszankodott a körülmények miatt. Minek? Egy éjszaka, talán kettő ezen a helyen. Aztán úgyis továbbállnak.

A Falconon nagyságrendekkel kényelmesebb lett volna, de nem akart kimenni. Egyrészt mert a többi csempész reflexszerűen azt hitte volna, hogy valami értékeset őriznek a hajón, másrészt az, akinek csak mondanivalója lett volna számára, nem kereste volna fel odakint. Márpedig most, hogy mindenki tudott a jelenlétéről, számíthatott rá, hogy akad egy-két érdekes látogatója.

– Jól van, Csubi, telepedjünk le! – Zajosan előszedte a hálózsákját a vászontáskából, Csubi pedig közben szétnézett az ágyak alatt, poloskákat keresve. Hármat is talált, pedig a falakat még meg sem vizsgálta.

Han a barátja dús bundájára nézett. Ha hagyja, hogy megtegye, hamarosan úgy fog kinézni, mint egy kisgyerek, aki zöld pocsolyában hempergett. És persze, neki kell majd segíteni a tisztogatásban. Így vagy úgy, de meg kell érintenie a trutymót.

– Jól van, te szőrös bébi. – Csubi ölébe lökte a hálózsákot, s a vuki szorgalmasan nekilátott szét- és összehajtogatni azt, hogy a műanyag zörögjön.

Han felállt a legközelebbi ágyra, résnyire hunyta a szemét, és beletenyerelt a bűzlő ragacsba. Undorító tapintása volt, mint a gonosz Warunak a Crseih állomáson. Meleg volt és csúszós, s Han tapasztalatból tudta, hogy napokba fog telni, mire a szag kikopik a bőréből. Miután gondosan végigtapo-

gatta a falakat és a mennyezetet, további négy poloska került elő. Kettő olyan rozsdás volt, hogy szétporladni készült, de azért kihúzta őket.

Csubi felé nyújtotta a kezét, a másik hármat kérve. Csubi jelezte, hogy szét akarja taposni őket, de Han a fejét rázta.

Kiment a folyosóra, és behajította a miniatűr adókat a szomszédos, szintén üres szobába. Az eszközök így működésben maradtak, a gazdájuk azt hihette, minden a legnagyobb rendben – mint ahogy rendben is volt, mert Hannak mindaddig nem kellett újra átkutatnia a hálóhelyüket, míg egy új szomszéd szét nem tapossa a mütyüröket.

Kezet mosott a folyosó végén lévő kútnál, különös figyelmet szentelve a körmeinek. Visszamenet döbbenten látta, hogy az ajtó még mindig tárva-nyitva. Előrántotta a sugárvetőjét, és beugrott a szobába.

Odabent Csubi a nyílpuskájával hadonászott, sakkban tartva a rémült Selusst. A kis sullusi némán, félelemtől fénylő szemmel állt, és a magasban tartotta remegő, kesztyűs kezét. Két nagy fülét előrelapította, mintha azok bármi védelmet is nyújthattak volna a nyilak ellen.

– Szép munka – csukta be az ajtót Han. – Tudod, Seluss, sokkal könnyebb azután megölni valakit, hogy elaludt.

Seluss szánalmasan cincogott.

– Igen, hogyne. Majd akkor hiszem el neked, hogy békés szándékkal jöttél, ha nem fogom ezt a lüktetést érezni itt hátul, az ülepemben. – Han fenyegetően nekitámaszkodott az ajtónak. – Most pedig elárulnád nekünk, miért vagy itt?

Seluss bólintott, majd olyan gyorsan kezdett hadarni, hogy Han, akinek az endori csata óta nemigen volt alkalma a sullusit gyakorolni, egyetlen szót sem értett belőle. Kérdőn Csubira pillantott, mire az megrázta a fejét. Ő sem értett egy kukkot sem.

– Addig nem foglak megölni, míg be nem fejezted – morogta Han. – Úgyhogy a saját érdekedben vegyél vissza a sebességből.

A sullusi szája felett lévő redőzött bőr idegesen rángatózni kezdett. Seluss újra belefogott a mondandójába, de ezúttal jóval lassabban.

Han most már értette, legalábbis azt hitte, érti.

– Hadd fogalmazzam meg ezt helyetted – állította le Selusst. – Jarril azt mondta neked, hogy tegyél úgy, mintha le akarnál lőni, mert akkor mindenki azt fogja hinni, ellenségek vagyunk? Így senki nem fogja gyanítani, hogy amit megtudok, azt tőled tudom? Te beveszed ezt, Csubi?

Csubi ordított és a fejét rázta.

– A nyelvezete egy kicsit nyers, de világos, hogy mit gondol – nézett a sullusira Han. – Ez nem volt valami meggyőző, Seluss. Próbálkozz valami mással.

Seluss cincogva közelebb lépett. Han sugárvetője derékmagasságba lendült.

– Maradj veszteg, cimbora! Ma nagyon-nagyon rossz hangulatban vagyok.

Seluss megdermedt, aztán ismét felemelte a kezét. Cincogni kezdett – lassan –, és Han növekvő érdeklődéssel hallgatta.

Én is benne vagyok, Han. Nyakig – emlékezett vissza Jarril szavaira.

Seluss megerősítette ezt, a maga rémült módján.

– Hogy mondtad, mit is csempésztek? Birodalmi felszereléseket? Azt a rozsdás ócskavasat, amit a jawák szedtek össze a Tatuinon? – Han homlokán mély redők jelentek meg. Ennek nem volt semmi értelme, legalábbis nem olyan árakon, mint amelyekről Seluss beszélt. – Nem értem, miért panaszkodtok Jarrillal, ha így megszedtétek magatokat azokon a vacakokon.

Seluss a vukira sandított.

Csubi vállat vont.

– Rendben, egyetértek veletek – bólintott Han. – Még enynyi pénzért sem érdemes meghalni. De hát honnan tudod, hogy a csempészkollégák halála közt kapcsolat van?

Seluss indulatosan cincogott, aztán háromszor a levegőbe csapott a karjával, majd felnyögött.

– Mindhárom fickó beszélt másoknak az üzletről? Ez minden, ami közös bennük?

Seluss vékony erőtlen hangon felmordult. Csubi üvöltéséhez mérve nevetségesnek hatott, mindazonáltal fenyegetés volt. Csubi közelebb lépett, Han azonban visszaintette a helyére.

– Remélem, te is legalább ennyire aggódnál értem, ha nem térnék vissza egy küldetésből – mondta a vukinak. Megigazította a sugárvetőjét. – Ezen még gondolkodnom kell – jelentette ki.

Seluss lényegében megerősítette Jarril történetét, de néhány eddig nem ismert részlettel is szolgált. A Menedék legtöbb lakója azzal foglalkozott, hogy leselejtezett birodalmi felszereléseket árult felháborítóan magas árakon. És, állította Seluss és Jarril, hárman ezért haltak meg. Valahogyan.

A tény hogy Jarril sem tért vissza, némi hitelt adott a történetnek. Ugyanígy az ostoba terv is, amelyet Seluss követett. Jarril mindig ilyen ostobaságokkal próbált félrevezetni másokat. Seluss azért támadta meg Hant, hogy mindenki ellenségeknek higgye őket, mert ez eloszlathat bizonyos gyanúkat. Elég morbid ötlet volt, de valószínűleg működött.

Han leeresztette a sugárvetőt.

Csubi figyelmeztetően felnyögött.

– Jól van, Csubi – mondta neki Han. – Azt hiszem, megbízhatunk a kis fickóban. Pillanatnyilag.

Csubi leengedte a nyílpuskát, de még mindig tettre készen markolta.

– Mit vártok el tőlem? – kérdezte Han.

Seluss halk cincogással válaszolt.

– Szerintem neked sokkal több esélyed lenne kideríteni, hogy ki fizet a cuccokért.

Seluss megrázta a fejét, és magyarázott valamit.

– Informátorok? Neked vannak a legjobb informátoraid, barátocskám. Például azok, akik átveszik tőletek a szajrét. Nem kell egyebet tenned, mint kihagyni egy láncszemet.

Seluss hevesen megrázta a fejét, és olyan kétségbeesett kapkodással válaszolt, hogy Han alig tudta követni.

– Mindhárman megpróbálták ezt? És mindhárman holtan kerültek elő? – Han füttyentett. – És Jarril is megpróbálta ugyanezt?

Seluss szomorúan bólintott. A cincogása elhalkult.

– És Jarril engem is felkeresett. – Han egy mély sóhajjal elrakta a sugárvetőt. Most pedig Jarril is eltűnt. Ez egyáltalán nem tetszett neki. Ha a többiekhez hasonlóan Jarril is meghalt, akkor bárki is ölte meg, most minden bizonnyal rá vadászik. Hiszen Jarril vele beszélt utoljára. – Nagyszerű.

Seluss sajnálkozóan cincogott.

Csubi is elkomorodott. Kiderült, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint hitték.

– Jól van - mondta Han. – Mi a terv, Seluss?

Seluss előbb Csubira nézett, aztán Hanra, majd félénken kicincogta a választ.

– Nincs tervetek? – Han mérgében előrántotta a fegyverét. Seluss lebukott. Han nem értette a reakcióját, mert nem is tartotta a ravaszon az ujját. – Szóval nincs tervetek. Soha senkinek nincs egy épkézláb terve. Hogy a fenébe lehet ez?

Csubi elbömbölte magát.

Seluss az egyik ágy fedezéke mögül rémült hangon válaszolt.

– Azt hittétek, hogy majd nekem lesz tervem? Én még csak most értesültem erről az egészről, cimbora. Csubi, te fogod kieszelni a tervet.

A vuki dacosan megrázta a fejét.

– Remek – sóhajtott Han. – Egyszerűen remek. Idejövök, hogy szívességet tegyek egy pasasnak, aki eltűnt, és erre kiderül, hogy még egy tervet sem volt képes kiagyalni nekem.

Seluss cincogása mézesmázossá vált.

– Kösz – morogta Han –, de nekem van egy olyan érzésem, hogy ennek sokkal inkább van köze Jarril pocsék szervezőképességének, mint az én nagyszerűségembe vetett bizalmának.

Vagy inkább abból fakadt, hogy Jarril halálosan félt a merénylet napján. Annyira, hogy képtelen volt hűvös fejjel előre gondolni.

Seluss két kesztyűs keze rejteke mögül leste Hant. Csubi úgy tett, mintha a nyílpuskáját ellenőrizné.

– Jól van, hát persze, hogy ki fogok találni valamit – dünynyögte Han. – Nem azt teszem mindig?

Csubi egyetértően morgott.

– De nem garantálok minőséget, két lábon járó szőnyeg. Még azt sem garantálom, hogy a terv működni fog. Csak az akciót garantálhatom. – Han haragosan a másik kettőre villantotta a szemét. - És aztán nehogy panaszkodni halljak valakit!

17.

Cole elhátrált Skywalker X-szárnyújától, és átrohant a legközelebbi átépített hajóhoz. Az R2-es haragosan utána fütyült, mintha dorgálni akarta volna azért, hogy elhagyta a posztját.

– Ide hallgass, Artu! – mondta neki Cole. – Ha együtt akarunk dolgozni, akkor bíznod kell bennem, rendben?

Tényleg ezt mondta egy droidnak? Fejét csóválva felment az X-szárnyú szerelőállványára. A számítógéppaneleket, akárcsak a Skywalker hajója esetében, itt is csavarok tartották a helyükön, de Cole elfelejtette magával hozni a csavarhúzót.

Artu felgurult mögéje, kinyújtott fémkezében a csavarhúzót lógatva. Néhány más szerszámot is magára aggatott, amitől úgy nézett ki, mint egy életre kelt ultraavantgárd festmény.

– Kösz – vigyorgott a kis droidra Cole. – Látom, én is számíthatok rád.

Artu igenlően csipogott.

Cole félig kihúzta a panelt, aztán Artura nézett és sokatmondóan füttyentett. Ebbe az X-szárnyúba is gyújtószerkezetet szereltek.

Ahogyan a következőbe és a harmadikba is.

Artu figyelmeztetően csivitelt, Cole pedig egyetértően bólintott. Hasonlóan gondolkodtak. Ha az újjáépített X-szárnyúak egytől egyig be vannak drótozva, akkor vajon ez a helyzet az új modellekkel is?

Ez már jóval nehezebb feladatnak ígérkezett. Cole-nak nem volt engedélye az új hajókhoz, de végül is nem számított. Ha elkapják, majd jelenti, mire bukkant.

De kinek? Mi van, ha éppen az elé kerül, aki lehetővé tette a gyújtószerkezetek beszerelését? Skywalker talán nem is járt olyan messze az igazságtól, amikor azt mondta, hogy Artut korlátozták a szabadságában.

A droidra nézett. Artu aggodalmasan füttyentett.

– Igen – bólintott Cole. – Ez egy kicsit rázósabb lesz. – Éppen ezért addig kell cselekednie, figyelmeztette magát, míg inába nem száll a bátorsága. Lehet, hogy úgyis csak egy új modellt kell megvizsgálnia. Ha nem talál benne gyújtószerkezetet, akkor valószínűleg csupán az átalakított modelleket bütykölték meg.

Felegyenesedett az állványzaton, és szétnézett a hangárban. Új X-szárnyút keresett a tekintetével, de egyet sem látott. Egyről azért mégis tudott: a prototípusról, amelyet a szomszédos bemutatóteremben állítottak ki.

Későre járt, így ő volt az egyetlen szerelő a körzetben. A karbantartó droidok a központi összeszerelő üzemben dolgoztak, a kloperiek és az emberek munkaideje pedig már lejárt, mindenki hazament.

Kivéve őt.

Legalábbis őszintén remélte.

– Őrt tudnál állni nekem, Artu?

A pöttöm droid sértődötten sípolt, a nyomaték kedvéért kétszer is. Cole egy pillanatra megtorpant, mert egyszerűen nem értette, honnan tudja, hogy ez Artunál sértődöttséget jelent, de most nem volt idő ezen mélázni. Azt mindenesetre figyelemre méltónak találta, hogy a kis droiddal egyetlen délután alatt így össze tudott szokni.

– Jól van, Artu. Akkor induljunk!

Lement az állványról, és a kiállítóterem felé indult. Félúton hátrafordult, hogy megnézze, Artu követi-e. A droid lema-

radt, hogy összeszedjen még néhány szerszámot, amit Cole elfelejtett magával vinni. Nem csodálkozott rajta, hogy Skywalker olyan vonakodva hagyta itt a kis jószágot. Pótolhatatlan segítőtárs volt.

– Siess! – sziszegte Cole.

A kiállítóterem ajtajánál megállt, hogy beüsse a kódot. A komputer megkérdezte, mi járatban van. Cole beírt valami zagyvaságot, aminek nagyjából az volt a lényege, hogy bizonyos funkciók egyformán rosszul működnek az összes új X-szárnyúnál. A számítógép minden további akadékoskodás nélkül beengedte. Cole remegő lábbal közeledett a hajóhoz. Nem tudhatta, mikor bukkan fel egy őrjárat vagy egy buzgó munkafelügyelő.

Ha lebukik, gondolta, akkor legfeljebb elmagyarázza nekik a problémát, megmutatja a beépített eszközöket, és reménykedni fog benne, hogy a coruscantiak közül senki nem cinkosa a régi birodalmiaknak.

Mert jó esély volt rá, hogy éppen az illető fog először reagálni a számítógép jelzésére.

Cole bemászott az új X-szárnyú pilótafülkéjébe. Ezeknek a X-szárnyúaknak a belseje némileg különbözött a régi változatétól, a T-65-C-A2-étől. Az új modellben, a T-65-D-A1-ben az új számítógépet bentről lehetett szerelni, ami lehetővé tette a pilóta számára, hogy az űrben, vészhelyzet esetén javítást végezhessen rajta.

Ennek ellenére nehéz volt hozzáférni a panelekhez. Colenak be kellett préselnie magát az ülés és az egyik sarok közé, hogy elérje a csavarokat. A keze annyira remegett, hogy alig találta el őket. Még soha nem tett olyat, amit ne lett volna szabad megtennie.

Legalábbis a Coruscanton. A Tatuinon előfordult, hogy illetéktelenül hozzápiszkált vadászgépekhez, mert kíváncsi volt, hogyan működnek. A Tatuinon azonban még tanuló volt, és ezt a felettesei is tudták. Itt viszont azok után nyomozott, akiktől a fizetését kapta.

A számítógéppanel a kezébe esett. A helyén olyan bonyolult áramkörkészlet tárult a szeme elé, amilyent X-szárnyúban

eddig még nem látott. Artu is odafurakodott, olyan közel, amennyire tömzsi hordóteste ezt engedte. Fény gyulladt. Cole felnézett. A fénysugár az Artu fejére szerelt lámpából világított a nyílásba.

– Kösz – mondta a droidnak Cole.

Fél szemmel megpróbált átlátni a vezetékek erdején. Egy pillanatig azt hitte, semmit nem fog látni.

Aztán fehér-ezüst birodalmi jelzés kacsintott rá a lámpafényben. Cole nekitámasztotta a homlokát a számítógép burkolatának. Ezeknek az X-szárnyúaknak is ugyanazt a sorsot szánták. Régieknek és újaknak egyaránt. Gondolni se mert rá, hány átépített X-szárnyú került ki innen, és repül bombákkal megpakolva az űrben, arra várva, hogy a pilóta megnyomja a megfelelő gombot vagy meghúzza a megfelelő kart.

Felnézett Artura. A kis droid lekapcsolta a lámpáját.

– Ki tudnád deríteni nekem, hány X-szárnyú-baleset történt olyan hajókkal, amelyek a Coruscantról szálltak fel? – kérdezte Cole.

Artu igent csipogott.

– Akkor láss neki! – A hézagba illesztette a panel szélét, hogy visszaszerelje azt, de a csavarhúzója megállt a levegőben. Csikorgást hallott.

Artu visszaereszkedett a hátsó kerekére. Halkan, figyelmeztetően füttyentett.

Cole tarkóján égnek meredt a szőr.

– A jelzés tehát nem volt alaptalan – mondta egy mély férfihang. – Szabotőrt fogtunk. Mutassa magát!

Artu fájdalmasan csipogott.

Cole óvatosan beletette a panelt a pilótaülésbe, és feltartott kézzel felegyenesedett. Féltucatnyi biztonsági őr állta körül, lövésre emelt sugárvetővel.

Nandreeson hátradőlt bakorral bélelt kanapéján. A bútordarab felső részét nem iszapozták be megfelelően, nyirkosan feszült meztelen bőrének. A lába azonban melegben volt, a

víz alatt. A kanapénak azt a részét algák fedték – ez legalább becsületesen el volt készítve.

Csak három napra hagyta el a Skip 6-ot, hogy a Külső Peremnél utánanézzen az egyik embere eltűnésének, és mire visszatért, valaki kicserélte a régi kanapéját egy újra, de elmulasztotta rendesen előkészíteni azt. Mielőtt nyugovóra térne, figyelmeztette magát, ellenőriznie kell a lakóhelye többi részét is. Ki tudja, mi mindent fuseráltak még el a távollétében.

További hibát eddig nem fedezett fel. A levegő kellően nedves volt, vagyis szinte láthatóan párás. Apró szúnyogok zümmögtek sűrű rajban, és édes eilniai legyek lepték el a szemközti falat. A legyek elég érettek voltak ahhoz, hogy bekaphassa őket. Már a gondolattól is égett a szája.

A liliomok kinyíltak a kis tó tükrén, és valaki félrehúzta az algákat, vélhetően későbbi gondozás céljából. Buborékok szökkentek elő a víz alól, és robbantak bele a levegőbe átható kénszagot árasztva.

Otthon, édes otthon. Szeretett itt lenni. Lazít még egy kicsit, aztán végigúszik a barlangokon, hogy megnézze, háborgatta-e valaki a tojásfüzéreit és a kincseit.

Először is azonban még meg kellett beszélnie az üzleti ügyeit. Az embereit már elbocsátotta erre a napra, Iisner kivételével. Akárcsak Nandreeson, Iisner is glottalphib volt, de az övénél hatujjnyival rövidebb orral és csonkig koptatott fogakkal. Szeme úgy ült orra felett, mint két apró, fénylő bogár. Apró keze a víz felszínén lebegett, farkát a kanapé lába köré csavarta. Egy algacsomó lógott a jobb orrlyukából, mintegy jelezve, hogy elvégezte víz alatti ellenőrző útját. Az ő tiszte volt meggyőződni róla, hogy senki nem mérgezte meg a vizet vagy nem rejtett el benne bármi mást, ami az urának árthatna. Kopoltyúi szaporán nyíltak és záródtak, mintha légszomjban szenvedett volna.

Nandreeson tisztában volt vele, hogy hamarosan új bizalmast kell kerítenie a helyére. Iisner öregedett. Elég volt két- három napig nélkülöznie a vizet, hogy pikkelyei úgy hulljanak, mint a kopaszodó ember hajszálai. Nandreeson építte-

tett neki egy iszappocsolyát a Silver Eggen, hogy ne kelljen a kínlódását néznie a hosszú űrutazások alatt.

– Az a hír járja – szólalt meg Nandreeson –, hogy Han Solo a Skip 1-en tartózkodik. – Apró láng csapott ki a bal orrlyukából. Éhesebb volt, mint gondolta.

– Igen – felelte Iisner. – Ott szállt meg. Jarril küldte.

– Jarril. – Nandreeson a meleg, iszapos vízbe dugta az orrát. Ez enyhített valamit a kellemetlen, perzselő érzésen. Még nem akart nekiesni az édeslegyeknek. Ha úszott egyet, akkor talán kiválaszt magának egy barlangtojást, és nyersen megeszi. – Jarril a múlt héten visszafizette nekem a kölcsönt. Harmincezer kreditet. Nem örültem neki.

– Ezek szerint ő is pénzbe botlott.

Nandreeson lerázta a vizet az orráról.

– Mostanában mindenki halálra keresi magát. Nem volt egy jó kölcsönszerződésem már hónapok óta. Jarril csak egyike azoknak, akik egy összegben kifizettek. Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek más üzletbe belefogni.

– Talán az lenne a legjobb, ha itt hagynánk a Menedéket – mondta Iisner. – Túl sokat változott az én ízlésemnek. Nem szeretem a gazdag csempészeket. Unalmasak.

Nandreeson elmosolyodott.

– A kihívás megszűnt, elismerem. Ha ismernék valami jobb helyet, mint a Menedék, habozás nélkül odaköltöznék. Pillanatnyilag azonban ez a legjobb nekünk.

– És a Glottal? – kérdezte Iisner

Nandreeson helytelenítő arcot vágott. Az ívóbolygója, tavaival és vízililiomaival, páfrányaival és édesbogaraival, sötét erdeivel és nyálkás, nedves levegőjével mindig is vágyálmai tárgya volt. A Glottalon azonban csak egyike lett volna az ezer és ezer gazdag 'phibnek. Itt viszont az egyetlen volt, a galaxis egyik leghatalmasabb bandavezére. A másodrang értéktelen lett volna számára, még ha a Glottalon is lehet kárpótlásul.

– Még nem jött el az ideje, hogy visszamenjek a Glottalra. – Csak meghalni fog hazatérni. Utódokat fog nemzeni, és az életképes ivadékokra hagyja a vagyonát. – Nem. Új ötletekre és új szórakozásra van szükségem.

– Lehet, hogy neked is érdemes lenne birodalmi felszerelésekbe fektetned.

Nandreeson a bizalmasa felé tekerte fél szemét.

– Én jobban kedvelem a krediteket és a csillogó ékszereket. A felszerelések piaca korlátozott. Amint a vásárló felépíti a saját gyárait, és maga kezdi el gyártani őket, ennek a hirtelen támadt gazdagságnak pillanatok alatt vége szakad. Akkor pedig a túlköltekezésre hajlamos csempészeink újra kölcsönökre fognak szorulni. – Elmosolyodott. – Talán nem is kellene ilyen gyorsan reagálnunk a piac változásaira. Legyünk türelmesek. „Türelem”, ez a bölcsek jelszava.

Iisner alámerült, és átúszott a tavacska másik végébe. A púpja a víz fölé emelkedett, és pikkelyek siklottak le róla az algák közé.

– Sosem ismertelek türelmes 'phibnek – mondta biztonságos távolságból.

Nandreeson nyelve kilőtt, megpecsételve egy pofazacskónyi szúnyog sorsát. Megperzselte őket a leheletével, és lenyelt belőlük egy ízletes falatot.

– Én türelmes vagyok. Nagyon türelmes. És a türelmem kifizetődik. Gondolj csak Calrissianra!

– Calrissian nem járt a Menedék tájékán már tizenhét éve.

Nandreeson lenyelte az utolsó adagot. A gyomra morogva jelezte, hogy nem volt neki elég ennyi.

– De hamarosan itt lesz.

– Ezt nem tudhatod.

Nandreeson a másik szemét is ráirányította. Iisner belecsúszott a vízbe, csak a két szeme és a feje búbja látszott ki belőle.

– Igenis tudom, és bár nagyra értékelem a tanácsaidat, nem kérek a kétségeidből. Calrissian azért fog idejönni, mert Solo is itt van.

Iisner vizet fújt ki az orrlyukain. Az algacsomó elszállt, és rácsapódott a mohos tóparti kövekre. Iisner kidugta a száját a vízből.

– Solo és Calrissian nem társak. Soha nem utaztak együtt. Mielőtt megnősült volna, Calrissian a vukival hajózott.

– Nem figyeltél. – Nandreeson mélyebbre ereszkedett a kellemesen meleg vízben. A gyengén iszapozott kanapé támlájától fázott a háta. – Mióta Calrissian elvesztette Felhővárost, ő és Solo egyesítik az erőiket minden birodalmi támadás esetén.

– Vagyis?

– Vagyis? – Nandreeson szétpukkantott egy kénbuborékot. A gáz pezsegve a felszínre emelkedett. – Vagyis, drága Iisne- rem, mik hozták a változást a Menedékre?

Iisner akkorát ásított, hogy egy egész partnyi vízililiom belefért volna tátott szájába.

– A birodalmi felszerelések.

– Pontosan – helyeselt Nandreeson. – És Solo meg a vuki mellett az Új Köztársaságból kicsoda tudja, hol található a Menedék?

– Calrissian. – Iisner suttogva ejtette ki a szót, mintha szentségtörés lett volna kimondani. – Már van is valami terved, ugye?

– Természetesen – felelte mosolyogva Nandreeson. Lángnyelvek csaptak ki a szája sarkából. – Bár nekem úgy tűnik, ezúttal nem is lesz szükségem rá.

18.

Lando megállította a Lady Luckot az aszteroidamező szélénél. Ha tovább ment volna, a Menedék radarjai kiszúrják, és már nem volt olyan biztos benne, hogy akarja ezt. Hősies nekibuzdulása lendületét vesztette. Közel két évtizeden át elkerülte a Menedéket. Miből gondolta hát, hogy most csak úgy besétálhat oda?

Egyedül.

A galaxis minden jóindulata sem mentené meg Nandreesontól, ahogyan a bocsánatkérés sem, vagy az ígéret, hogy mindent visszafizet. Amire olyan büszke volt évekkel ezelőtt,

most idétlen tetszelgésnek tűnt. Sikerült egy egész kis vagyont ellopnia Nandreeson privát kincseskamrájából. Na és? Heroikusan tűrte a nedves, bűzös levegőt, az iszapos vizet, a nyálkás algákat és a csúszós liliomokat. Nevetséges. És majd négy percig tartotta vissza a lélegzetét, hogy átázott zsebeiben elegendő gazdagságot lophasson ki ahhoz, hogy megalapozza későbbi vagyonát.

Az utolsó kreditet akkor vesztette el, amikor Vader arra kényszerítette, hogy elhagyja Felhővárost. A hősiességről alkotott elképzelése azóta alaposan megváltozott. Sokkal többet jelentett neki győzni az endori csatában, mint lóvá tenni Nandreesont.

Mióta ismert lett a Lázadók között, szánalommal gondolt vissza a régi Landóra. Mi volt ő például Leiához mérve, aki elvesztette az otthonát és a családját? Leia nem hátrált meg, hanem ádázabbul küzdött, mint valaha. A jó oldalán. Vagy Luke-hoz képest, akinek újra és újra farkasszemet kellett néznie a megtestesült gonosszal?

És persze ott volt Han, aki mindig reménytelennek látszó helyzetekbe cseppent, és mégis minden alkalommal győztesen keveredett ki.

Ahogy ő nem fog ezúttal.

Lando felállt, és idegesen körözni kezdett a pilótafülkében. Droidokat hozott magával, fél tucatot, változatos felhasználási céllal. Leia krediteket is ráerőltetett, mondván, hogy azzal majd információt vásárolhat a Menedékben.

És magával hozott egy kisebb fegyvertárat a Lady Luck titkos rekeszeibe rejtve. A csempészek megtalálhatják ezeket, de az is lehet, hogy nem. Lando azonban nem lett volna az, aki volt, ha nem szerette volna a kockázatot.

Megállt és előrehajolt, hogy kinézzen a pilótafülke átlátszó acélból készült ablakán. A Menedék ebből a távolságból olyan volt, mint egy fekete bársony, amelyre gyémántport hintettek. Az aszteroidák szikráztak a közeli csillag fényében, és törmelék alkotta tejút vezetett egyik aszteroidától a másikig.

A Menedék hosszú-hosszú idő óta létezett. Bejutni csak az tudhatott, aki ismerte az utat. Számtalan hajó rekedt örök-

re a törmelék közé az idők folyamán; a legtöbbjük birodalmi hajó volt. A Császár többször is be akarta juttatni ide a seregeit, hogy katonákat toborozzanak a Menedék lakói közül. Azokat a hajókat, melyek nem csapódtak a szikláknak, ágyútűz pusztította el.

A csempészek senkinek nem dolgoztak, kivéve önmagukat.

A Császár képtelen volt felfogni ezt.

Lando azonban alaposan megtanulta.

A jeges borzongás, amely a Spicy Ladyn. fogta el először, itt még gyorsabban, még hidegebb lábakkal futkosott a hátán. Immár tizenötödszörre ellenőrizte a légtér fűtését. Tökéletesen működött.

Tisztában volt vele, hogy ha most kihátrál, és emiatt történik valami Hannal, akkor a lelkiismerete még inkább fogja gyötörni, mint azt a karbonitos eset óta teszi. Az ember nem árulhat el kétszer egy barátot. Han, kapcsolatuk sötét foltjai ellenére, biztosan kitalálna valamit, ha ő lenne életveszélyben.

Neki is ugyanezt kell tennie.

A Menedékben töltött időszak poros emlékei bukkantak elő; a Skip 1 dohos, büdös termei, a játékasztalok, az állandó átverések. A párbajok, amelyek miatt az egyik szemének folyton hátul kellett lennie, és a barátok, akikre még mindig számíthat.

Vagy csak gondolja. Nandreeson bárkit megvehetett azóta.

Bárkit, kivéve Hant.

Nem kell mást tennie, mint megtalálni Hant, figyelmeztetni őt, aztán elhúzni innen. Az első kettő, mérlegelte az esélyeit, nem is lesz olyan nehéz. A harmadik annál inkább. A küldetése azonban már az első kettővel is teljesítve lesz, és ez a lényeg.

Annyira azért mégsem ostoba, hogy ne biztosítson magának egy vészkijáratot.

Beütött egy kódolt üzenetet, és elküldte Marának. A másolatát Leiához is eljuttatta, azzal a kéréssel, hogy továbbítsa Marának. Biztos, ami biztos. A vészkijáratot ezzel készenlétbe helyezte.

Visszaült a pilótaülésbe, beszíjazta magát, és becélozta a Menedéket a Lady Luck orrával. Felpörgette a hajtóműveket, iszonyatos sebességre gyorsítva a hajót, aztán lehajolt, és eltávolította a vezérlőpult burkolatát. Kicibált három chipet, zsebre vágta őket, s figyelte, mint állnak le a hajó nélkülözhetetlen funkciói.

A Lady Luck élettelenül száguldott a Menedék felé.

Lando a kommunikációs berendezés felé fordult, s egyetlen gombnyomással átküldte a Menedékre a Luck törvényes vámnyilatkozatát – a vészjelzés alvilági megfelelőjét.

Luke egy széles fémszalagon szállt le az X-szárnyúval, a Telti északi féltekéjén. Kupolák magasodtak körös-körül, fémből emelt dómok egy puszta, mozdulatlan homok fedte tájon szétszórva. Amikor Luke először olvasott a Teltiről, olyannak képzelte el, mint a Tatuint, egy sivatagbolygónak, de most rá kellett jönnie, hogy tévedett.

A Tatuin tele volt élettel. Élőlények tengették mindennapi életüket a homokban, és még az ikernapok is életet sugároztak.

A Telti viszont hold volt, atmoszféra és élővilág nélkül. Nem volt egyéb egy porgolyónál, és mégis, felszínén egymást érték a félgömb alakú épületek és a sajátos, fém leszállópályák. A homok alatt, mint arra az X-szárnyú komputere felhívta a figyelmét, alagutak egész hálózata kötötte össze az épületeket.

A légzőkészülék maszkjáért nyúlt, hogy kiszálljon, de ekkor a kifutópálya fémszalagja megindult alatta. Luke ösztönösen hátrapillantott, hogy lássa, miként reagál Artu.

Artu azonban nem volt ott.

Luke még sohasem érezte ilyen magányosnak magát. Mióta elköszönt Brakiss anyjától, nem váltott szót élő lélekkel. A Telti megközelítésekor is csupán a számítógépek kommunikáltak egymással. A fémhold közvetlenül a navigációs egységbe táplálta a leszállópálya koordinátáit, aztán elzárkózott a további adatcserétől. Luke megpróbálta elérni Brakisst,

de a rendszer közölte vele, hogy a verbális kommunikáció a holddal blokkolva van. Szándékosan.

Ritkán érkeztek látogatók a Teltire, és nem látták szívesen őket. A rideg fogadtatás ellenére Luke minden akadály nélkül megkapta a leszállási engedélyt. Azt hitte, körülményesebb lesz. Brakiss már nagyon várhatta.

Csak azt tudta volna, miért.

Valami komoly ügyről lehetett szó, valami sokkal komolyabbról, mint az elrontott tanár-diák kapcsolat. Brakiss dolgozott valakinek – talán ismét a Birodalomnak és az volt a feladata, hogy csapdába csalja őt.

Hagyta idecsalni magát, de nem fogja hagyni, hogy a csapda bezáruljon körülötte.

A leszállópálya továbbgurult, akár egy futószalag, egy közeli épület felé. Luke bármikor felszállhatott volna róla. A mozgásban még nem volt semmi trükk, ez a mindennapos üzemhez tartozott a Teltin.

A szemközti kupola eleje felemelkedett, összegyűrődve, mint egy legyező. Odabent sötét honolt, ahogyan a leszállópálya mentén sem volt világítás.

Luke azonban lelki jelenlétet érzékelt.

Brakiss jelenlétét.

Várt rá.

Ha ő megérezte a másik jelenlétét, akkor pillanatok kérdése, és Brakiss is érzékelni fogja őt. Persze, az is lehet, hogy már a megérkezése óta tud a jelenlétéről.

Mindegy. A lényeg az, hogy hamarosan választ kap néhány kérdésre.

Az Új Köztársaság forrásaiból nem sokat tudott meg a Teltiről. A hold régen bányatelep volt, de mióta a Birodalom kizsákmányolta készleteit, elhagyatottá vált. Egyetlen gyár maradt csupán, mely a jelek szerint valamiféle üzleti kapcsolatban állt az Új Köztársasággal.

A legtöbb információt a holdról Brakiss anyja szolgáltatta. Az öregasszony azt mondta, hogy a fiának végre rendes munkája van. Éppen ezért tartott annyira attól, hogy Luke jelenléte tönkre fogja tenni Brakiss jövőjét.

Luke ezt úgy értelmezte, hogy attól fél, megöli a fiát.

Már nem volt annyira biztos ebben.

Felkapcsolta az X-szárnyú elülső reflektorait. A kupola belseje üres volt, noha elég tágasnak látszott ahhoz, hogy akár tucatnyi hajót is magába fogadjon. A dokkokon túl egy másik ajtó tátongott.

Mozgásnak semmi jele. A legcsekélyebb sem.

Az üresség érzése nem akart szűnni. Brakisst leszámítva Luke nem érzékelte élet jelenlétét. Se egy állatét vagy egy növényét. Semmit. Még egy rovarét sem.

Vett egy mély lélegzetet, és végigcsinált néhány mentális lazító gyakorlatot, ezeket az akadémián is tanította. Egészen másra számított. Eszébe se jutott, hogy csak Brakisst fogja itt találni.

Örülnie kellett volna neki, de valahogy nem akaródzott.

A fémszalag begördítette az X-szárnyút az épületbe; Luke háta mögött az ajtó zajos csikorgással bezárult. Luke nem nézett hátra. Ő akart idejönni, senki nem kényszerítette.

Amint az ajtó lezárult, fények gyúltak ki körben. Egyesek lentről világították meg a kupolát, mások fentről a dokkot. Hangos sziszegés árulta el, hogy az atmoszféra helyre lett állítva. Luke ellenőrizte a műszereket. A levegő most már lélegezhető volt.

Felemelte a pilótafülke tetejét. A levegő melegebb volt, mint amire számított, és halvány gépzsír-, fém- és rozsdaszag lebegett benne. A rozsdaszag meglepte. Valahogy nem illett ide.

Felállt, és még egyszer szétnézett. Úgy érezte, mintha már járt volna itt. Ez meghökkentette, de aztán rájött, hogy csupán egy hasonló helyen járt, Anchorheadben, még kisfiúként. Jabba, a hutt néhány siklót akart eladni, és Luke elment Owen bácsival, hogy vegyenek egyet.

Jabba bérencei egy ilyen, hatalmas teremben állították ki a siklókat, és reflektorokkal erősen megvilágították őket, úgy irányítva a fényeket, hogy azok kiemeljék az ép részeket és eltakarják a horpadásokat és egyéb sérüléseket. Owen bácsi végül mégsem vett siklót azon a napon, mert észrevette,

hogy a járművek sorozatszámait homokkal lecsiszolták. Luke csak évekkel később értette meg, hogy ez azt jelentette, lopottak voltak.

Néhány héttel később visszatértek Owen bácsival, de Jabba siklói eltűntek. Csak a hatalmas terem maradt a reflektorokkal.

Luke furcsának találta, hogy senki nem jött elébe. Egy valamirevaló droidgyárban már megkörnyékezte volna egy protokolldroid.

Ez is Brakiss jelenlétére vallott.

Mindketten tisztában voltak vele, hogy ez nem egy hétköznapi látogatás.

Mielőtt lehuppant volna a fémpadlóra, lezárta a pilótafülke tetejét és a biztonsági zárat is aktiválta. Egy elszánt szabotőr ellen nem sokat ért volna vele, de egy droid ellen – és itt Brakiss mellett csak ezekre számíthatott – hatásos lehetett.

Megérintette a fénykardját; tapintása biztonságérzettel töltötte el. Csak egy bő ing és egy szűk katonai gyakorlónadrág volt rajta. A köpenyét az X-szárnyúban hagyta. Elég melege volt e nélkül is, és nem akarta, hogy a szövet beleakadjon valamibe.

A szája kiszáradt. Brakiss a Birodalomhoz tartozott, és a birodalmiak szerettek hosszan eljátszadozni az ellenséggel. Semmi jóra nem számíthatott.

A nyitott ajtó felé indult. Biztos volt benne, hogy Brakiss figyeli, és látta minden egyes mozdulatát, attól kezdve, hogy olyan gondosan bezárta a pilótafülke tetejét és megérintette a fénykardját. Most már azt is tudhatja, hogy nyugtalansággal tölti el ez a hely.

Az ajtóban megállt. A keret elég széles volt ahhoz, hogy elrejtse a holokamerák elől. Az Erő segítségével meghosszabbította érzékeit, és Brakiss után tapogatózott.

A tanítványa jelenléte erős volt, de szétszórt. Luke képtelen volt behatárolni a tartózkodási helyét. Ez nem lepte meg; Brakiss anyja azt mondta, hogy a fia már várja őt, vagyis bőven volt ideje felkészülni a találkozásra.

Sok trükkre tanította meg ő maga, és bizonyára még többet tanult a Birodalom jóvoltából. Minden tehetséges Erőre ér-

zékeny személy képes volt szétszórni jelenlétét egy véges területen. Az, hogy egyáltalán érezte őt, arra utalt, hogy a közelben kell lennie,

Belépett az ajtón a szomszédos terembe. Megtorpant.

Ezernyi aranyozott kar lógott a mennyezetről. A jobb kezek tenyérrel kifelé, a bal kezek a kézfejüket mutatva. A mutatóujjak egytől egyig ugyanabba az irányba döftek. Alattuk, futószalagokon, további karok hevertek. Ezek még nem voltak teljesen összeszerelve. Egyesek fedetlen alkarral hevertek; nem sokban különböztek a Luke jobb karjában található szerkezettől. A futószalagok mellett ujjak álltak halomban, és aranyozott ízületek várták, hogy aranyozott vállakhoz csatolják őket.

Thripio egy ilyen helyen kezdhette életét. Valahol ezeknek a kupolaépületeknek az egyikében az R2-esek fejét állították össze. Nehéz volt elhinni, hogy ilyen megalázó kezdetek két olyan kiváló jellem kialakulásához vezettek, mint Thripio és Artu.

A teremben baljós csend uralkodott. A futószalagok nem működtek, a légvezetékek zajtalanul ontották magukból a levegőt. Mintha valami más is megmoccant volna időnként, Luke azonban semmi gyanúsat nem látott.

A mennyezetre nézett. A karok fémkampókról lógtak, nem voltak rákapcsolva semmire. Ezek sem lehettek.

– Halló!

A fémtestek vékony bádoghangon visszhangozták kiáltását.

– Halló!

Fogalma sem volt, merre menjen tovább. Brakiss minden bizonnyal azt akarta, hogy végigjárja a gyáregységet, teremről teremre, élettelen karok, lábak és torzók közt, melyekkel üzenni akart valamit.

Valamit, amit csak akkor fog megérteni, ha majd szemtől szemben áll vele.

– Halló! – kiáltotta megint.

Addig nem mozdul a hajó közeléből, míg választ nem kap. Még akkor sem, ha ehhez itt kell megöregednie.

19.

Brakiss egyszerre négy csatornán keresztül figyelte Luke-ot: a biztonsági kamerákon át, melyekkel behálózta a Teltit, a számítógépes mozgáskövető rendszerrel, egy csoport speciálisan tervezett gladiátordroid által, melyek hangtalanul követték a mestert és az Erő segítségével. A négy közül az Erő volt a legbiztosabb. Luke jelenléte úgy hatott Brakiss világában, mintha valaki egy hatalmas erejű bombát lőtt volna ki a holdra. Annak ellenére, hogy várta Luke-ot, nem számított ilyen mértékű turbulenciára.

A kommunikációs központban állt, a protokolldroid-üzem kupolájában. Kísérleti droidalkatrészek lógtak a kerek mennyezetről: szemek, amelyek hallottak, kezek, amelyek láttak és szájak, melyek markolni tudtak. A szemek voltak a kedvencei – nem kellett hozzájuk droid. Figyelemmel kísértek mindent, ami egy szobában történt, és folyamatosan továbbították az értesüléseiket. Megvolt az az előnyük is, hogy babonás félelmet keltettek mindazokban a lényekben, akik látásra használják a szemüket. Brakiss még nem találta ki, mire fogja használni a szemeket, de nem aggódott a jövőjük miatt.

Jó volt ebben. A Telti új lendületet adott neki, kreatívabban dolgozott, mint valaha. Titokban arról álmodozott, hogy Kueller egy napon majd végleg elbocsátja, és akkor nem kell többé az Erővel fizetnie a gyár használatáért. Kueller megígérte neki, hogy többé nem hívja az Almaniára, de sosem tartotta be a szavát, főleg akkor nem, ha róla volt szó. Nehéz volt olyanokat találni, akik urai az Erőnek, éppen ezért Kueller mindenkit ki akart használni, akit csak lehetett. Balszerencséjére mind közül pont ő, Brakiss volt a legtehetségesebb.

És most rá várt a feladat, hogy Kueller csapdájába csalogassa Skywalkert.

Leült. A szék felvette az alakját és hozzásimult. Előtte a képernyőkön tíz Luke Skywalker hallózott egy üres csarnok-

ban. Üres volt, leszámítva a droidkezeket. Olyan sok volt belőlük, hogy még Skywalker is megilletődött.

Semmit nem változott, pedig kellett volna. Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára látták egymást. Brakiss azt hallotta, hogy Skywalker csaknem meghalt a Palpatine Szemén, mégis mit sem változott. Sebhelyes arca ugyanolyan kisfiús maradt, sovány volt és izmos, és még mindig az a kiállhatatlan magabiztosság sugárzott belőle.

Az a magabiztosság, amellyel arra kényszerítette őt, hogy szembenézzen a sötétséggel.

Brakiss nyelt egyet. Már a puszta gondolatra is elővette a hidegrázás. Skywalker kíméletlenül magára hagyta a rászabadított gonosszal. Még most is úgy érezte, hogy ha túl sokáig gondol arra a pillanatra, szétveti agyát a borzalom. Akkor elrohant, olyan sebesen, ahogy csak a lába bírta, és hazamenekült az anyjához. Jelentést tett a Birodalomnak, de azzal a feltétellel, hogy utána békében hagyják.

Az információ elég értékes, az elméje pedig eléggé károsult volt ahhoz, hogy utána elengedjék. De a gyötrelmek nem értek véget, továbbra is menekült önmaga elől, egészen addig, míg Kueller fel nem fedezte és ráncba nem szedte.

Cserébe valamiért.

Skywalkerért.

Előrehajolt és bekapcsolta a távközlőt. Kueller azonnal jelentkezett, apró hologram formájában. Olyan kicsi volt, hogy a puszta öklével agyoncsaphatta volna, mégis olyan iszonyatos erő sugárzott belőle, hogy Brakiss ösztönösen hátrébb gurult a székkel.

– Itt van – mondta neki.

Kueller halálmaszkján mosoly jelent meg.

– Ügyes. Küldd hozzám!

Brakiss megnedvesítette az ajkát.

– Arra gondoltam… szóval… talán megölhetném én. Tartozom neki. Ő…

Kueller felemelte a kezét. A mosoly vigyorrá torzult.

– Csak nyugodtan! Öld meg!

Gombóc gyűlt Brakiss torkába. Kueller túl könnyen engedett.

– De ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy neked kell megölnöd őt.

Kueller vállat vont.

– Kétlem, hogy meg tudod ölni, de ha mégis, a válaszom egyszerű. Meg kell öljelek téged.

Kueller olyan meghitt, nyugodt hangon közölte ezt, hogy Brakiss önkéntelenül még távolabb gurult tőle a székével.

– Azt hittem, egy oldalon állunk – jegyezte meg.

– Így is van – bólintott Kueller – Csakhogy az a személy, aki megöli a Jedi Luke Skywalkert, a galaxis legerősebb harcosává fog válni. Ha megölöd Skywalkert, akkor te leszel az, következésképpen meg kell öljelek, hogy én válhassak a galaxis urává.

– Akkor miért akarta a Császár, hogy Vader ölje meg Skywalkert?

– A Császár akkor már régen halott volt, Brakiss. – Kueller mosolya elhalványult. – Ezt nem ártana észben tartanod.

Brakiss bólintott.

– És ne feledd, Brakiss! – figyelmeztette Kueller – Tudni fogom, ha Skywalker meghalt.

Kueller képe kihunyt. A holovetítő körül a levegő még izzott egy pillanatig, aztán Kueller jelenlétének az intenzitása is elenyészett. Brakiss a kép helyére csapott a tenyerével. Fájdalom nyilallt a kezébe. Még nem volt méltó ellenfele Kuellernek. De egy napon majd az lesz.

Idő kérdése csupán.

A mellkasához szorította a tenyerét, és a képernyőkre nézett. Skywalker abbahagyta a kiabálást. A kupolát fürkészte, összevont szemöldökkel, homályos tekintettel, mint az, aki pusztán az Erőre hagyatkozva érzékel.

Megérezte volna Kueller jelenlétét?

Lehetetlen. Senki nem érezhet ilyen indirekt kisugárzást ekkora távolságból. Még Skywalker sem.

Vagy mégis?

Brakiss hátraperdült. Csettintett az ujjaival, mire egy protokolldroid bukdácsolt be. Egy C-9PO volt, egy új modell, ame-

lyet Brakiss a saját igényeinek megfelelően módosított. Az utolsó memóriatörlés és az azt követő átprogramozás olyan feladatok elvégzésére is alkalmassá tette a droidot, melyeknek semmi közük nem volt a protokollhoz.

– Vendégünk érkezett, C-9PO.

– Tudok róla, uram. – A droid, betartva az előírt három lépés távolságot, megállt. Élénken fénylő szemét kérdőn a gazdájára irányította.

– Kísérd az összeszerelő csarnokba, és mondd meg, hogy ott várjon rám!

– De uram, a vendégeknek nem a csarnokban a helyük.

Brakiss haragosan a droidra villantotta a tekintetét. C-9PO kérlelhetetlenül várta, hogy új utasítást kapjon. Bizonyos dolgok változatlanok maradtak a protokolldroidokban, akárhány memóriatörlést végzett is rajtuk.

– Ez nem vásárló.

– Akkor mi ő, uram, hogy megtanulhassam, ki való a szerelőcsarnokba?

Mi ő? Brakiss hűvösen elmosolyodott. Skywalkert lehetetlen lett volna úgy besorolni, hogy egy protokolldroid megértse.

– Ő egy Jedi-mester, C-9PO. Nem üzleti ügyben jött.

– Ah – bólintott a droid. – Tehát személyes ügy Értem – megfordult és kibotladozott a szobából. A C9-es apró lába visszafejlődés volt a Cl-C8-as sorozatok normál méretű lábaihoz képest.

Ezt majd korrigálni kell, véste az eszébe Brakiss.

De hiába gondolt a droidokra, ez most nem segített. A velük való törődés általában elűzte borús gondolatait, ezúttal azonban nem hatott. Skywalker jelenléte fojtogatóan rátelepedett.

Mielőbb meg kell szabadulnia tőle.

A Skip 5-re repültek a Falconnal. Seluss az egyik skipperrel akart menni, Han azonban emlékeztette, hogy az a főnök, aki a terveket kiötli.

Han egy tapodtat sem volt hajlandó megtenni a Falcon nélkül.

Személyesen akarta megnézni, mi folyik az aszteroidán, mert valami nagyon nem klappolt. A csempészek mindig is értékes árukkal kereskedtek. Most viszont tízszer annyit kaptak, mint általában holmi vacakokért – olyan vacakokért, amelyekbe szinte lépten-nyomon belebotlott az ember a galaxis legtöbb világában.

A Birodalom, vagy ami maradt belőle, már nem gyártott felszerelést. Az Új Köztársaság gondosan szétszereltetett minden gyárat, amit csak fellelt. A prototípusokat és a terveket megsemmisítették, de mindezek ellenére, ha nagyon akarta volna valaki, felállíthatott volna egy új üzemegységet a páncélok előállítására.

Vagy neki kifejezetten a régi cuccok kellettek volna? Valami különleges lett volna bennük?

Han remélte, rájön erre, ha megvizsgálta őket. Hosszú idő óta először örült volna neki, ha Thripio mellette van. A professzor minden bizonnyal felvilágosította volna a régi és új birodalmi felszerelések közti különbségekről.

Már bánta, hogy nem hozta magával a totyogó protokolldroidot.

Amikor még rendszeresen látogatta a Menedéket, a Skip 5 elhagyatott volt. Hatalmas barlangjait napkővel rakták ki, minek eredményeképpen a benti átlaghőmérséklet meghaladta a testhőmérsékletet, alig elviselhetővé téve az itt-tartózkodást a humanoidok számára, és halálos veszélyt jelentve a Menedék nagyobb termetű fajai számára. Egy évtizeddel azelőtt, hogy Han idejött volna, egy emberekből álló csempészbanda lakott a barlangokban, kemény hónapokon át. A végén lemészárolták egymást – egyesek szerint a hőség ment az idegeikre.

Han még soha nem járt a Skip 5-ön. Eddig csak hallomásból ismerte.

Nem számított ekkora méretre és ilyen fejlettségi szintre.

A leszállópálya melletti barlang szájában berendezett dokk elég tágas volt ahhoz, hogy egyszerre akár hat óriás-teherhajó

is elférjen benne. A Coruscantot leszámítva Han már évek óta nem látott ekkora űrkikötőt. A Falcon parányinak tűnt a tucatnyi teherhajó mellett, melyek körül ládákat cipelő szállítójárművek jöttek-mentek. Némelyik láda akkora volt, hogy a Falcon pilótafülkéje egy az egyben belefért volna.

Han Csubira pillantott, aki a döbbenettől felnyögött. A kettejük közt ülő Seluss izgatott cincogásba fogott.

– A ládákban bármi lehet, Seluss – mondta neki Han. – Látni akarom, mi van bennük.

Seluss tiltakozott, de Han ügyet sem vetett rá. Ő maga is tisztában volt vele, hogy senki nem fog önként felnyitni neki egy ládát – főleg most, hogy már nem tartozott a törvényen kívüliek közé –, de nem is várta el ezt senkitől. Csak jusson be a csomagolóhelyiségbe vagy a raktárba, és maga is ki tud nyitni egy átkozott ládát. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a csempészek azért egyesítették erőiket, mert olyan jó üzlet értéktelen vacakot szállítani egy rejtélyes megrendelőnek. Azt gyanította, hogy ez csupán álca, és valójában valami egészen mással, jóval értékesebbel kereskednek. Éppen ezért kellett látnia a Skip 5-öt, hogy kiderítse, mi áll a háttérben. Aztán már csak találnia kell valakit, aki tartozik neki, és megoldhatja a rejtélyt anélkül, hogy közelebb kellene férkőzzön a megrendelőhöz.

– Te itt maradsz! – mondta Csubinak. – Nem maradok sokáig.

Csubi hangos morgással megrázta a fejét.

– Egyszer már megjártuk – emlékeztette Han. – Nem fogom megint őrizetlenül hagyni a Falcont. Selusst pedig nem akarom hátvédnek.

Seluss tiltakozott.

– Igen, a magyarázatod elfogadható volt, de ez még nem jelenti azt, hogy bízhatok is benned – felelte Han. Felállt a pilótaülésből. – Ha túl sokáig lennék távol, akkor húzzatok el innen, Csubi!

A vuki fájdalmasan bömbölt.

– Komolyan mondom, Csubi.

Csubi szőrös fejét ingatta és nyögdécselt.

– Igen, tudom. Egy életre leköteleztelek. De akkor miért nem fogadsz szót nekem? – Felcsatolta a sugárvetőjét. – Védd meg a Falcont, Csubi! Inkább legyek magamra utalva, mint hogy örökre a Skip 5-ön ragadjunk. Felfogtad?

Csubi dünnyögött valamit, de ülve maradt. Seluss belekapaszkodott Han ingébe és cincogott.

– Igen, tudom, hogy mit keresel, egéragyú – bólintott Han. – De ez még nem jelenti azt, hogy én is ugyanezt keresem.

Leseperte magáról Seluss kezét, és elhagyta a pilótafülkét. Csubi leeresztette neki a rámpát.

Olyan nagy volt a hőség odakint, hogy Han úgy érezte, mintha falnak ütközött volna. Verejtékcseppek ütöttek ki a bőrén, és pillanatok alatt csuromvizesre áztatták a ruháját. Csak most jutott eszébe, hogy nem ártott volna vizet hoznia magával, de már nem akart visszamenni érte.

Úgysem lesz olyan sokáig távol. Annyit ki kell bírnia.

Emellett volt már ilyen gutaütéses kánikulában, sokkal gyengébben, kiszolgáltatott állapotban. A legrosszabb a Tatuinon volt, ahol hibernálás utáni elesettségben szenvedett. Vakon, a perzselő nap alatt, egy csatamező kellős közepén. Maga sem értette, hogyan élte túl.

De túlélte.

A levegőt, amit alig szívott be a tüdejébe, máris áporodottnak érezte. Vett egy újabb lélegzetet, és lesietett a rámpán.

Csempészek követték a tekintetükkel a hajóik rakteréből. Sugárvetők irányultak a fejére. Két rakodógép lefékezett, ahogy elhaladt mellettük. A gépek és a hatalmas teherhajók közelében a hőség még elviselhetetlenebb volt. Pedig most még félig nyitott területen járt. Odabent sokkal rosszabb lesz.

Egy ajtón át belépett az aszteroida mélyébe vezető folyosóra. A napkövet itt végig lefedték hűtőbevonattal, amely valamelyest csökkentette a hőmérsékletet. Han megállt egy percre, hogy letörölje homlokáról a verejtéket és ellenőrizze a sugárvetőjét. Látni akarta, működőképes maradt-e a magas hőmérséklet ellenére.

Működött.

– Használni akarja?

Han felnézett. Egy vékony férfi ült egy falmélyedésbe állított asztal mögött. Hosszú, szőke hajfürtjei göndören a vállára omlottak. Félmeztelen volt, mellkasát tetoválások borították. Az asztalon könyökölt, keresztbe tett karral, így Han nem láthatta, tart-e valamit a kezében, de sejtette, hogy igen. Valószínűleg egy sugárvetőt.

– Csak biztos akartam lenni benne, hogy működik – válaszolta a férfinak.

– A maga hajója az odakint?

– Igen. – Han igyekezett semleges maradni. Nem tudhatta, ellenség-e a fickó vagy barát.

– Átkozottul kicsi teherhajónak.

– Nagyszerű hajó – vette védelmébe a Falcont Han.

– Hogyne – dünnyögte kétkedően a fickó.

Han rövid hatásszünetet tartott.

– Valami nem tetszik a hajómon?

– Semmi bajom vele – felelte a hosszú hajú –, csak általában nagyobb hajók használják a kikötőt. Az ilyen özönvíz előtti cuccok a Skip másik oldalára mennek.

– Nos, ezt eddig nekem senki sem mondta. Legközelebb a másik oldalon fogok leszállni.

A fickó felemelte a sugárvetőjét, hogy Han láthassa.

– Nem lesz legközelebb, cimbora, ha nem mondod meg, mi járatban vagy

– Egy barátom küldött ide, hogy megvizsgáljak egy rakományt. Felbérelt, hogy szállítsam el neki a cuccot a Menedékről.

– Van a barátjának neve?

Han is pozícióba állította a sugárvetőt.

– Seluss. Egy sullusi, akinek a társa eltűnt a hajójukkal együtt.

– Hallottam róla – bólogatott az aranyhajú fickó. A sugárvetője még mindig nem mozdult, de a mutatóujja se került közelebb a ravaszhoz. – Sok minden történik mostanában.

– Csempészek szívódnak fel?

– Elmennek, és nem jönnek vissza. – A fickó vállat vont. – Gondolom, megrendezik a gyilkosságukat, hogy kiszállhassanak az üzletből.

– Azt hittem, ebből az üzletből nem lehet kiszállni – jegyezte meg Han.

A fickó a válla mögé sepert egy tincset.

– Semmi sem lehetetlen. A csempészek is megöregednek egyszer. Belefáradnak az állandó hajtásba. Már nem olyan móka az üzlet, mint régen, és most, hogy így megszedhette magát mindenki, aligha lehet hibáztatni őket.

– Te nem nézel ki öregnek – mondta neki Han.

– Nem is akarok visszavonulni.

– Akkor mit keresel itt? Még soha nem láttam őrt a Skip 5-ön. – Persze, hogy nem, mert még nem járt itt, de ezt az aranyhajúnak nem kellett tudnia.

– Ki állította, hogy őr vagyok? – A fickó felállt az asztal mellől. – Csak hát túl közel van a hajód az enyémhez. Tudni akartam, milyen szándékkal jöttél.

– Melyik a tied? – kérdezte Han.

– Az, amelyik alatt parkolsz.

Han hátrasandított. A legnagyobb teherhajó mellé állította be a Falcont. A hatalmas, szögletes páncélokkal megerősített űrjármű nem csupán a Falcont, de a többieket is eltörpítette. Han eddig észre sem vette, hogy a hátsó hajóűr alá gurult.

– Hogyan tudtál bejönni ezzel a Menedékbe? – kérdezte csodálkozva.

– Nem én hoztam be – felelte a fickó. A hangja nem bátorított újabb kérdések feltételére. Jarrilnak igaza volt: a Menedék már nem a régi. A hajdani daliás időkben egyetlen csempész sem lopta volna el a másik hajóját. Most, úgy tűnt, ez egyenesen sikké vált, dicsekedni illik vele.

Han mindennél jobban örült neki, hogy a Falconon hagyta Csubit.

– Nos – kérdezte az aranyhajútól –, most akkor beengedsz vagy nem?

A másik vállat vont.

– Eszembe sem jutott megállítani téged.

– Akkor ügyesen rászedtél – morogta Han, és folytatta útját a folyosón. Kezdett berozsdásodni. Annyira elszokott már a régi életétől, hogy elfelejtette, a csempészek soha nem al-

kalmaznak őröket. Errefelé a tekintélye védi meg a csempészt. Vissza kell vedlenie a régi énjébe, különben idő előtt bajba kerül. Az új szokásai a vesztét jelenthetik a Menedékben.

A folyosó sűrű félhomályba borult: a hűtőburkolat a napkő fényének is útját állta. A levegő azonban még így is száraz volt, észbontóan száraz. Sóvárogva gondolt a falakról csepegő víz hangjára, és szinte hiányolta a Skip 1 bűzét.

A csizmája homokos talajba süppedt. A keze megcsúszott a sugárvető agyán; a tenyere olyan síkos lett a nedvességtől, mintha olajjal kente volna be. A szeme fokozatosan hozzáidomult a sötétséghez. Különböző méretű és alakú talpak lenyomatai rajzolódtak ki előtte a lejtős folyosó homokjában. Lentről gépzúgást és csivitelő hangokat hallott; a nyelvet, amit beszéltek, már nagyon régen hallotta. Aztán hirtelen megcsapta a szag, amelyben zsír, olaj, tisztítószer szaga és valami félelmetes bűz keveredett.

Jawák.

De hát ez nem lehet. A jawák soha nem hagyják el a Tatuint. Csak egyszer hallott róla, hogy jawák a bolygójukon kívül tartózkodtak volna, de ezekkel is a Palpatine Szemén találkozott Luke, és nem önként jöttek el a Tatuinról.

Akkor talán ezek sem.

Han oldalazva lemerészkedett a lejtő aljára. Ragyogó fény világította meg a távoli falat, és a hőmérséklet megemelkedett, még kellemetlenebbé téve a bűzt.

Itt lent a hűtőlapokat eltávolították a napkőről.

Han nyelt egyet, és megnyalta az ajkát, hogy nedvesen tartsa. Megígértette magával, hogy csak egy rövid pillantás erejéig merészkedik ki, aztán visszatér a Falconra. A nadrágja szárába törölte a tenyerét, és megmarkolta a sugárvetőjét. A jawák soha nem tartoztak a kedvencei közé.

Kifordult a sarok mögül. A napkő elvakította, a hőség átnyalábolta, mint egy lerázhatatlan, tolakodó szerető. Mozdulatlan maradt mindaddig, míg hozzá nem szokott a fényhez, aztán lassan, csendben tovább araszolt.

A folyosó egy hatalmas csarnokba nyílt. Mennyezete több emelet magasságban volt – elég magasan ahhoz, hogy a nap-

kő az igazi nap hatását keltse és falait két emelet magasságtól lefelé hűtőbevonat takarta. Ennek eredményeként a Skip 5 belsejében tátongó üreg verőfényes sivataggá vált, mintha a Tatuin felszínén lett volna.

A csarnok közepén egy homokjáró parkolt. Ék formájú ajtói nyitva voltak, és jawák pattogtak ki-be rajtuk. Szemük vörösen izzott rongyos kámzsájuk alatt, és folyamatosan csicseregtek, miközben rohamosztagos-felszereléseket adogattak fel a homokjáróba. Bent társaik megtisztították és megjavították a páncél egyenruhákat, újra használhatóvá téve őket. A homokban további rohamosztagos-felszerelések, sugárvetők és egy birodalmi sikló maradványai hevertek.

Han megfeledkezett minden kínjáról. Előrehajolt, hogy olyan messze lásson, amennyire csak lehet. A falak tövében újabb, sötét járatok nyelték el a lánctalpak nyomait. Néhány perc elteltével az egyik jawa felemelte apró kezét, és kiadott egy parancsot, mire a többiek gyorsan felszaladtak a homokjáróra a maradék páncélzattal. Úgy tűnt, nem vették észre a siklót. A homokjáró előreindult gigantikus lánctalpain, tovább növelve a nyomok számát. Han a falhoz lapult.

Mintha bárkit is érdekelt volna a jawák közül.

Miután a homokjáró eltűnt egy járatban, Han kilépett a műsivatagba és leguggolt. A homok, mint azt várta, forró volt. Felmarkolt belőle, és hagyta átfolyni az ujjai közt. Néhány apró kavics és egy csavar maradt a kezében. Lefújta a port a csavarról, és figyelmesen szemügyre vette. Birodalmi gyártmány volt, legalább huszonöt éves.

Félrehajította a csavart, és beleásott a homokba, újabb és újabb birodalmi kellékeket bányászva elő, míg hűtőburkolatnak nem ütköztek az ujjai.

A homokot tehát ideszállították, ahogyan a birodalmi felszereléseket is.

Ennek így nem volt semmi értelme.

Egy pillanatig még guggolva maradt, és a látottakat emésztette. Nem sokra ment vele. Meddő rágódásának egy homokjáró dübörgése vetett véget. A szomszédos csarnokban egy másik homokjáró zárta be ajtóit.

Ha a Skip 5 akkora, mint a Skip 1, akkor a jawák napokig járhatják az üregeket anélkül, hogy kereszteznék egymás útjait. Akár még azt is hihetik, hogy a Tatuin egy elszigetelt részén vannak. Márpedig egy jawa mindaddig elégedett marad, míg javítani való felszerelés után turkálhat a homokban.

És persze eladhatja azt.

A jawák imádtak alkudozni, de soha nem kértek sokat. A kredit nem sokat jelentett számukra. Ők a turkálásnak és a lomokkal való bíbelődésnek éltek. Bárki is eszelte ki a műveletnek ezt a részét, zseniális koponya volt. A jawák szinte ingyen megtisztították és megjavították neki a felszereléseket.

Romlott hal szaga csapta meg az orrát. Ösztönösen kikapta a kezét a homokból. A Menedék mintha nem is szólt volna másról, mint kreditekről és bűzről. Mint minden mást, a homokot is minden bizonnyal jó olcsón szerezték, ami nem sok kétséget hagyott minősége felől.

Han felállt, a nadrágja szárába törölte a kezét, és megfordult. Csubakka állt mögötte, háttal neki, nyílpuskáját a folyosó felé irányítva.

– Azt mondtam, maradj a Falconon!

Csubi csendre intette a mancsával. Han megmarkolta a sugárvetőjét. Selusst sehol sem látta. Ha Csubi képes volt otthagyni azt az egeret a Falconon, azt soha nem fogja megbocsátani neki. Soha.

Csubi leengedte a mancsát. Halkan beszélt, nyögései és morgásai sorozatát élénk gesztikulálással kísérve. A szemét közben végig a folyosó kijáratán tartotta.

Han komoran hallgatta. Csubi látta, hogy három férfi ered a nyomába, miután elnyelte a folyosó. Mégis, mire lejött ide utána, Han már egyedül volt.

És ez még nem volt minden. A legtöbb hajót nem rakodták, hanem kirakodtak belőlük.

A Menedéken sohasem végeztek kirakodást. Ez íratlan szabály volt, s emellett nem is lett volna tanácsos ilyesmit tenni.

– Hiányérzetem van, Csubi. Hol van Seluss?

A vuki a folyosó felé intett a fejével.

– Odafent? Fegyvert adtál a kezébe?

Csubi vállat vont, aztán morgott valamit.

– Igazad van. Nagyon bánatos lettem volna, ha otthagyod egyedül a Falconon.

Csubi felnyögött, és fél mancsával eltakarta az orrát.

– Abbahagynád végre a nyafogást, Csubi? – szólt rá Han. – A jawákra és a hőségre mondom…

– A jawákra és a hőségre mit, Solo tábornok? – hallott a háta mögül egy hangot.

Han hátraperdült, és előrántotta a sugárvetőjét. Hat glottalphibbel találta magát szembe, hat Csubinál is magasabb, hüllőszerű lénnyel. Öten közülük mocsárvetőt szegeztek rájuk. Hant egyszer eltalálták egy ilyen tömzsi, algáktól és iszaptól maszatos fegyverrel; a fájdalom olyan heves volt, hogy már a mocsárvető puszta látványa is jeges félelemmel töltötte el.

– Jobb lenne, ha leengedné a sugárvetőjét, Solo tábornok – mondta a fegyvertelen glottalphib. Beszéd közben füst szivárgott az orrlyukaiból. Ugyanakkora volt, mint a többiek, pikkelye azonban tarka szürkésfekete volt a normális sárgazöld helyett. Apró kezét összekulcsolta dülledt mellkasa előtt. – Különben még azt hiszi valaki, hogy fenyegetni akar minket. Márpedig nem tenne ilyet, ugye, Solo tábornok?

Han nem nézett hátra, de tapasztalatból tudta, hogy Csubi ugyanúgy lövésre készen tartja a nyílpuskáját, mint ő a sugárvetőt. Hat glottalphibbel szemben azonban az esélyeik még így is kiábrándítóan rosszak voltak.

– Ez így nem fair – tiltakozott Han. – Maga tudja, ki vagyok, rólam viszont nem mondható el ugyanez.

– Badarság, Solo tábornok. Hány glottalphibbel hozta össze eddig a sors?

– Épp eléggel ahhoz, hogy meg tudjam különböztetni a képüket. Magát még soha nem láttam. – Csak az időt húzta, ezzel mindketten tisztában voltak. Az egyetlen közismert glottalphib Nandreeson volt, aki a Skip 6-on vetette meg a lábát. Ez a 'phib csakis a jobbkeze lehetett.

– Ritkán tévedek ekkorát, Solo tábornok. – A glottalphib elmosolyodott, és ahogy ezt tette, lángnyelvek csaptak ki az orrán. – A nevem Iisner. Nandreesonnak dolgozom. Nandreeson hallott róla, hogy Leia hercegnő ágyasa a Menedékben tartózkodik, és találkozni szeretne önnel.

Han keze a ravasz felé csúszott. Ez a hüllő meg akarta sérteni őt. Kétszeresen is oka volt rá, hogy dühös legyen.

– Nem vagyok senkinek sem az ágyasa – közölte lila fejjel.

Csubi fenyegetően felmordult.

– A férje vagyok.

– Ah, igen – bólintott a glottalphib. – Az emberi szokások oly perverzek. Sohasem értettem meg, miért akarja annyira uralni a faja a másik nemet. Nem lenne jobb, ha bármelyik arra járó férfi megtermékenyíthetné a nő tojásait?

– Azért fogtak rám mocsárvetőt, hogy a párosodási szokásainkról faggassanak? – Han fél szemmel a szomszédos csarnok felé lesett. A homokjáró ajtói becsukódtak, a jármű bármely pillanatban elindulhatott feléjük.

– Nem, én azért jöttem, hogy meghívjam a Skip 6-ra.

– Mindig mocsárvetővel toborozzák a vendégeiket? – gúnyolódott Han. – Vagy mégsem meghívás lenne, hanem parancs?

A glottalphib mosolya kiszélesedett. Egy újabb lángnyelv nyúlt ki a jobb orrnyílásából.

– Sejtettem, hogy így fogja látni. A szokásaink annyira különböznek. De mi ezt tényleg baráti gesztusnak szántuk. Olyan kevés hír érkezik ide az Új Köztársaságból. Nagyszerű lenne éppen az egyik legkiválóbb vezetőjük férjétől hallani őket.

Csubi morgása felerősödött, Han azonban ezúttal visszanyelte a csípős választ. Leia valóban kiváló vezető.

– Mondja meg a bérenceinek, hogy tegyék el a mordályaikat, és akkor lehet róla szó!

– Ah, Solo tábornok, csak nem várja el tőlem, hogy ilyen drasztikusan megváltoztassam az erőegyensúlyt egy „lehet” kedvéért. – Tűz csapott ki a glottalphib bal orrlyukából. Már csak ez az aktív fűtés hiányzott Han boldogságához.

– Jól van – bólintott Han. – Mondja meg a fiainak, hogy tegyék el a mordályaikat, és húzzanak el innen! Ha megteszik, akkor Csubi és én követjük magukat a Skip 6-ra a Falconnal.

– Sajnálom, de hagyományos hajókkal nem lehet leszállni a Skip 6-on. Nincs meg az ehhez szükséges infrastruktúra.

– Akkor látogasson el hozzám, Nandreeson! Még egy ideig a Skip 1-en tartózkodom. – Han hátrébb lépett. – Most pedig, ha megbocsát, van még néhány elintéznivalóm.

– Csak ne olyan gyorsan, Solo tábornok! – állította meg a glottalphib. – Egyik sem lehet olyan fontos, mint a mi ügyünk.

A homokjáró begördült a csarnokba. A glottalphib meglepetten hátranézett.

Han meglökte Csubit.

– Futás!

Felrohantak a folyosó felé vezető emelkedőn. A mocsárvetőkből kék fény csapott ki. Csubi rémülten felüvöltött. Han megtolta a vuki szőrös hátsóját. Bent voltak a folyosón, de az valahogy nem olyan volt, mint korábban. Han körülnézett, és amikor semmit sem látott, rájött, hogy éppen ez a változás. A mocsárvetők letépték a napkövet a falról, és a folyosónak ez a szakasza sötétségbe borult.

Kidugta a fejét, és vaktában visszalőtt. A sugár messze elkerülte a 'phibeket. Továbbrohantak, de Csubakka szőrös talpa minduntalan megcsúszott a homokon. Han kétségbeesetten tolta maga előtt. A glottalphibek egyre közelebb kerültek. Egy újabb tűzgolyó csapódott mögötte a falnak, letépve a hűtőburkolatot a napkőről. A levegő valósággal sistergett a hőségtől.

– Erre!

Han felnézett. Az egyik hűtőlapot valaki félrehúzta. A bejáratnál látott aranyhajú fickó kukucskált ki mögüle.

– Siessetek! – sziszegte. – Mindjárt itt lesznek!

Csubi ijedten felordított.

Újabb tűzgolyók robbantak szét a közelben. A hűtőburkolat ezúttal ellenállt, de vörösen izzott a hőségtől. Világos volt, hogy így soha nem jutnak el a Falconig. Han nem tudta,

bízhat-e a fickóban, de pillanatnyilag bármi jobb volt, mint a glottalphibek nyársonsültjévé válni.

– Nyomás, Csubi! Bújj be!

Csubi makacsul a fejét rázta, Han azonban könyörtelenül bepréselte a nyílásba. Az aranyhajú berántotta Csubit, Han pedig utánaugrott. Egy rakás illatos vukibundában landolt. Egy keskeny, szintén napkővel burkolt és kellemetlenül világos hasadékban voltak. A férfi átnyúlt Han felett, és helyére illesztette a hűtőburkolatot.

– Tűnjünk innen, míg pecsenyét nem sütnek belőlünk!

– Javaslat elfogadva – vigyorgott Han. Felsegítették Csubit. A vuki kétrét görnyedve is alig fért az alacsony járatban. Az aranyhajú átpasszírozta magát mellette, és eltűnt egy másik nyílásban. Han követte. Csubi is lekuporodott, és oldalvást begyömöszölte magát.

Aztán kétségbeesetten ordítani kezdett.

Beszorult.

A hűtőburkolat felizzott mögöttük – újabb találat érte. A hőség még magasabbra szökkent. Han tátogva kapkodta a levegőt; az inge ólomsúlyúnak hatott a verejtéktől. Vissza kellett volna mennie azért a vízért.

De legalább a hűtőburkolat nem vált le.

Han megragadta Csubi karját, és rángatni kezdte.

– Hagyd őt! – mondta az aranyhajú. – Ki kell jutnunk innen.

– Vagy mindhárman, vagy egyikünk sem – jelentette ki Han, bár fogalma sem volt, hogyan tudná beváltani a fenyegetését. – Húzd összébb magad, Csubi!

Csubi fájdalmasan felüvöltött.

– Akkor legalább mondd meg neki, hogy fogja be a száját!

– Te fogd be a szád! – mordult rá Han az aranyszőkére.

Csubi összehúzta magát, de a két térde nekifeszült a nyílás falának.

– Jól van – bólintott Han. – Már tudom, mit kell tennünk. Nyújtsd ki kétoldalt a lábad, ereszd le magad, és én majd kihúzlak!

Csubi elmorgott néhány válogatott vuki káromkodást, a szaftosabb fajtájából – Han, mint mindig, most is úgy tett, mintha elértette volna őket –, és tette, amit a társa javasolt neki. A nyílpuskája csikordulva végigszántotta a falat, és bunda recsegése töltötte meg a szűk teret. Han rántott rajta egyet, és Csubi szabad volt.

Mögötte a napkő szőrös maradt, a vuki hátáról viszont egy jókora darabon hiányzott a szőr

– Mindig ennyit nyavalyog a barátod? – kérdezte türelmetlenül az aranyhajú.

Csubi sértődötten rámordult.

– Ő egy vuki, pajtás – felelte Han. – A helyedben nem húznám fel.

– Értek a vukik kezeléséhez.

Han elvigyorodott.

– Aki ilyet mond, annak még sosem volt dolga vukival.

– Most kell a segítségem vagy nem? – fakadt ki az aranyhajú.

– Nem tudom – vont vállat Han. – Mitől jó az neked, hogy segítesz nekem?

– Elégedettséggel tölt el, tábornok. Akkor gyerünk! – Átcsúszott egy újabb keskeny nyíláson, aztán végigrohant egy tágasabb termen. Mintha Han reakciója elől menekült volna. A fickó tudta, hogy ki ő.

Egész idő alatt tudta.

Ez határozottan nyugtalanította Hant.

Kilesett a nyíláson. A terem természetesnek látszott, ahogyan a hasadékok is azok voltak. A napkő itt is ragyogott.

És izzott.

– Gondolod, hogy meg tudod csinálni, Csubi?

Csubakka bólintott.

– Szerinted bízhatunk benne?

Csubi ezúttal a fejét rázta, aztán nyögött egyet.

– Igazad van. Egy örökkévalóságig tarthat, mire azok a burkolatok lehűlnek. Ennél rosszabb már úgyse jöhet.

Csubi megingatta a fejét, mintha nem akarta volna elhinni, hogy ezt Han mondta. Han sem tudta, elhiggye-e.

– Te mégy előre, szőrgombóc. így meg tudlak tolni, ha megint beragadnál.

És vissza tudja verni a 'phibeket, ha bemerészkednének a hűtőburkolat felől. Elképzelni sem tudta, miért akarja őt Nandreeson, és nem is akarta megtudni

Csubi átpasszírozta magát a második nyíláson is anélkül, hogy jelentős mennyiségű szőrt veszített volna. Han utánacsúszott. A terem széles volt és elég magas ahhoz, hogy Csubakka is felegyenesedjen.

A hőség elviselhetőbbnek tűnt a tágas térben. Han letörölte az arcát. Nem volt nehéz elképzelnie, milyen látványt nyújthat a por és a verejték keverékével a képén. Az aranyhajú eltűnt, de a lábnyoma megmaradt a homokban.

Egyébként sem mehettek volna más irányba. A teremnek egyetlen kijárata volt.

Megmarkolták a fegyvereiket, és követték a nyomokat. Hűs levegő áramlott be a távoli kijárat felől. A férfi ott várta őket. Egy halom hűtőburkolón ült, sugárvetővel az ölében.

– Már azt hittem, megint beszorultatok – lihegte.

– Az ismert ellenség néha kevésbé veszélyes, mint az ismeretlen barát – támadta le Han.

– Szóval azt hiszed, ismersz engem – mosolyodott el az aranyhajú.

Han nemet intett a fejével.

– Majdnem úgy döntöttünk, hogy inkább hátramaradunk és megvárjuk, míg a burkolat lehűl.

– Jobban tartasz tőlem, mint Nandreeson verőlegényeitől?

– Nem tudom, mit akarsz tőlem – felelte Han. – Azt sem, ki vagy

A férfi kinyújtotta a kezét.

– A nevem Davis.

– A név semmit nem jelent – vont vállat Han. – Ettől még nem ismerlek.

– Én sem téged, tábornok. Legalábbis nem igazán. De hallottam rólad.

– Ettől csak még inkább kényelmetlenül érzem magam.

– Nem bízol a népekben, mi? Pedig én segíteni próbálok.

– Majd meglátjuk. Most hova megyünk?

– Ezeken az átjárókon keresztül feljuthatunk a kikötőbe.

– Egyenesen a 'phibek karjai közé. Mérget vehetsz rá, hogy várni fognak minket.

– Akkor inkább nekik hagyod a Falcont?

– Nem, de nem akarok kiszámítható lenni. – Han leeresztette a sugárvetőjét. – Meséld el nekem, mit csinálnak itt a jawák!

– Most? – kérdezte Davis.

– Most.

Az aranyhajú reménytelenül sóhajtott, aztán ő is eltette a fegyverét.

– A csempészek egy része azért hozta ide a jawákat, hogy megtisztítsák és megjavítsák a felszereléseket.

– Ingyen?

– A jawák senkinek nem dolgoznak ingyen, viszont olcsók. Sokkal egyszerűbb így a csempészeknek, mintha ők végeznék el a munkát. Vagy mint ha kiadnák.

– Vagyis a homokba ássák a felszerelést, hagyják, hogy a jawák megtalálják és rendbe hozzák őket, aztán visszavásárolják tőlük?

– Hülyén hangzik, de működik a dolog – bólintott Davis.

– Ez attól függ, mit értesz azon, hogy működik valami. A jawák sosem javítanak meg semmit rendesen.

– De legalább kiválogatják a használható cuccokat a lomok közül, és már ez is nagy segítség.

– És a végterméket ki veszi meg? – tért rá a lényegi kérdésre Han.

– Nem t'om. És nem is akarom tudni. – Hátralesett. – Nem kellene tovább időznünk itt. Mostanra már valószínűleg végeztek a sullusi barátoddal, és utánatok kajtatnak a járatokban.

– Seluss tud vigyázni magára – válaszolta Han –, minket pedig, biztosra veszem, a hajónál fognak várni.

– Elég sokan voltak. Szétszóródhattak.

– Honnan tudod, hányan voltak?

– Láttam bejönni őket, Solo. Tudtam, hogy sántikálnak valamiben.

– Nem a folyosón jöttek.

– Valóban.

– Akkor viszont jól ismerik a járatokat.

– Sokféleképp be lehet jutni a csarnokokba, Solo.

Csubi szomorúan nyöszörögni kezdett.

Han felsóhajtott. Gyűlölte a Skip 5-öt. A hőség elviselhetetlen volt, és rusnya 'phibek félelmetes mocsárvetőkkel vadásztak rá és barátjára.

– Csak hatan voltak – szólalt meg. – Mi pedig hárman vagyunk. Szerintem át tudunk törni köztük, és elhúzhatunk a Falconnal.

Davis más véleményen volt.

– Ezek Nandreeson pribékjei. Ha rájuk lősz a dokkban, a többi csempész a védelmébe fogja venni őket, és akkor neked annyi.

Csubi morgott valamit.

– Ki vele, szőrgombolyag.

Csubi morgott és hadonászott egy sort.

– Működhet – mondta tűnődve Han. – Szavamra, működhet.

– Mi? – akarta tudni Davis. Úgy tűnt, nem érti a vuki beszédét. Hant ez valami oknál fogva megnyugvással töltötte el.

– Ezek a járatok a homokra nyílnak, ugye?

Davis igent intett, aztán aggódva összeráncolta a homlokát.

Han elvigyorodott.

– Nagyszerű. Már úgyis olyan régen üzleteltem jawákkal.

20.

Luke eleinte nem vette észre a közeledő droidot. A protokolldroid, aranysárga testével, tökéletesen beleolvadt környezetébe, a mennyezetről lógó karok, a kézre váró ujjak és a futószalagokon heverő alkatrészek csillogó hátterébe. Luke figyelmét a fémpadlónak koppanó lábak zaja keltette fel.

A hang irányába nézett, és előbb egy izzó szempárt látott, aztán kibontakoztak a test körvonalai. A látvány lenyűgöző volt – mintha egy droidisten emelkedett volna ki az aranytengerből, fenségesen és energiától duzzadóan. Pedig semmi különös nem volt rajta, egyedül talán az, hogy ép volt és működött. Össze volt szerelve, míg a többiek csak alkatrészek voltak.

– Skywalker Jedi? – kérdezte magabiztosan, mint aki már tudja a választ. A hangja éppen olyan volt, mint a Thripióé, de hiányzott belőle az az ideges, méltatlankodó felhang, amely a család hű szolgáját olyannyira jellemezte. Formájában is különbözött Thripiótól; újabb modell volt. Az arcát keskenyebbre alakították, az állát és az orrát markánsabbra.

– Luke Skywalker vagyok.

– Kérem, jöjjön utánam!

Luke bólintott. A droid hátraarcot csinált, és elindult a terem vége felé. Luke követte. A tétlen álldogálás után jólesett a mozgás. Míg várt, egy pillanatra egy másik személy jelenlétét érezte, valakiét, aki egyszerre volt ismerős és ismeretlen számára. Mintha egy barát valaki mássá vált volna. A barát énjéből megmaradt néhány morzsa, a személye azonban idegen volt Luke számára. A Yavin 4-en nem sajnálta volna az időt, hogy átszitálja az érzéseit, és abból, ami fennakadt, összegyúrja a személyt, akit valaha ismert. Itt azonban legfeljebb a tudatalattijával végezhette el ezt a munkát. A tudata most mással volt elfoglalva.

Brakiss a közelben volt.

És Brakiss félt valamitől.

A droid végigvezette a futószalagok között. Úgy tűnt, teljesen hidegen hagyja a végtagok látványa.

– Mi ez a hely? – kérdezte tőle Luke.

Itt teszteljük a protokolldroidok kezeit és karjait. Már fejlesztjük az új kezeket, amelyek nagyobb flexibilitást fognak adni az ujjaknak, és lehetővé teszik majd, hogy a droid tapintani tudjon velük. Az utóbbi egy év alatt a droidtechnológia döbbenetesen nagyot lépett előre, és ez a droidok felhasználásának minden területére kihatással lesz. – A droid folyékonyan darálta mindezt; nyilván betanult szöveg volt, a vásárlók elkábítására találták ki és adták a szájába.

– Az eladásokat is te bonyolítod?

– Ó, nem, én csak egy protokollegység vagyok, Skywalker Jedi. Végigkísérem a látogatókat a gyártósoron, és válaszolok a kérdéseikre.

– Mióta van itt Brakiss?

A droid Luke felé fordította csillogó fejét.

– Nem tudom, uram. A memóriámat többször is törölték.

Luke megborzongott. A memóriatörlést mindig is barbár eljárásnak tartotta. Elgondolni is rossz volt, mit veszítene, ha Artu vagy Thripio memóriáját törölnék. Ennek a droidnak is jóval fejlettebb lehetett az egyénisége, csak megfosztották tőle.

Ez Brakissra vallott.

Egy másik terembe léptek, mely aranyszínű lábakkal volt tele. Egyikhez sem illesztették még hozzá a lábfejet. Utóbbiak a padlón sorakoztak, mint valami cipők, közepükben rövid fémrudakkal, melyekkel majd a lábszárhoz rögzítik őket. A lábak a mennyezetről lógtak, akárcsak a karok, és félelmetesen mozgékonyaknak hatottak. Olyan volt, mintha el akarnának masírozni, és csak az akadályozná meg őket ebben, hogy elfelejtették felrakni nekik a lábfejeket.

– Itt teszteljük a protokolldroidok lábait és lábfejeit – mondta kérdezés nélkül a protokolldroid.

– Azt én is látom. Nem kell előadnod nekem a szokásos szövegedet. Inkább válaszolj néhány kérdésre!

– Ahogy óhajtja, Skywalker Jedi.

Luke legörnyedt, hogy elférjen egy sor alacsonyan lógó láb alatt.

– Mekkora ez a gyár?

– A protokolldroid-üzem kitölti az egész épületet, Skywalker Jedi.

– Nemcsak ez. – Luke megérintett egy lábat. Hideg volt, kemény és élettelen. – Az egész droidgyár.

– Ó, az az egész holdra kiteljed. Mindenféle droidot gyártunk. Netán egy bizonyos típus érdekli?

Luke megrázta a fejét.

– Miért olyan kihalt ez az üzemegység?

– Van egy sürgős MD-10-es megrendelésünk. A legtöbb egység az orvosi droidokat gyártó üzemben szorgoskodik.

– Tízes modell? – csodálkozott Luke. – Én még csak MD-5-öst láttam.

– Az ötösök elavult modellek, az MD-6-osokat viszont csak a Birodalomban alkalmazták. Az MD-7-es, 8-as és 9-es modellek prototípusok, ezeket korlátozott számban gyártottuk. Most azonban kijött az MD-10-es, amely forradalmasítani fogja az egészségügyet. Immár kizárólag a tízes típust gyártjuk.

Már megint ez a beszajkózott szöveg. Átmentek egy újabb ajtón. Egy fejekkel teli helyiségbe léptek. Csillogó fejek élettelen szemekkel. A fejeket egymásra halmozták, mint valami termésköveket. A szájuk félig nyitva volt, mintha jó protokolldroidhoz illően beszélni akarnának.

Vagy sikoltani.

Több fej is üreges volt, a koponya hátul nyitva állt. Chipek, droidagyak és kapcsolók lógtak füzérekben a mennyezetről.

– Nem borsódzik a hátad ettől a helytől?

A droid Luke-ra nézett.

– Mint mondtam, Skywalker Jedi, az utóbbi egy évben sok újítást hajtottunk végre, de ezek egyike sem ruházza fel emberi érzéssel a droidokat. Ugyanolyan jól tudja, mint én, uram, hogy ha egy droidnak emberi érzései lennének, az használhatatlanná tenné.

Luke felidézte magában Artu kifejező füttyögését és Thripio idegesítő csacsogását. Mindkettőt rendkívül hasznosnak találta.

– Emellett – folytatta a droid – mindannyiunknak el kell fogadnunk azt, hogy honnan jöttünk.

Ez viszont igaz volt. Neki is el kellett fogadnia, hogy Darth Vader fia, akár tetszett, akár nem.

Kezdte unni a témát, és annak sem örült, hogy ilyen messze került az X-szárnyújától.

– Hova viszel?

– Az összeszerelő csarnokba megyünk. Tudnia kell, uram, hogy ez nagy megtiszteltetés az ön számára. A legtöbb vendéget nem engedik be oda.

Luke nem volt biztos benne, hogy megtisztelve érzi magát. Brakisst viszont egyre közelebb érezte, és a félelem hullámai mintha csillapodtak volna. Brakiss kezdte összeszedni magát. Luke képtelen volt megállapítani, mitől vagy kitől fél a hajdani tanítványa. Nem hitte, hogy tőle. Brakissnak nem volt oka tartani tőle.

– Milyen messze van innen az összeszerelő csarnok?

– Nincs messze, Skywalker Jedi, de most már elhagyjuk a nyilvános területet. Kérem, ettől kezdve ne nyúljon hozzá semmihez!

Luke jelezte, hogy értette. Nem volt nehéz teljesítenie a droid kérését. Ez az egész kezdett egyre kísértetiesebbé válni. Már-már úgy érezte, mintha egy droidtemetőben lenne, ahol régen elhunyt barátok csontvázai lógnak kampókra akasztva.

A droid elkanyarodott a szemközti ajtó előtt, és kinyitott egy másikat, amit Luke eddig észre sem vett. Az ajtó egybeolvadt a fallal, és néhány fej éppen úgy helyezkedett el, hogy eltakarta a zárat.

Beléptek. A világítás itt gyengébb volt, és a levegőben hidraulikus folyadék szagát lehetett érezni. A falakat a padlótól a mennyezetig polcok takarták, tele apróbb droidalkatrészekkel, melyek mindegyike a protokolldroidok aranyszínére volt festve. Ujjpercek, ízületek, chipek típus és funkció szerint szortírozva. Egy másik polcon szemek üldögéltek. Ahogy

Luke elhaladt mellettük, pislogni kezdtek. A folyosó megtelt sárga fénnyel.

– Azok a legújabb protokolldroidokba lesznek beültetve. Egyben mozgásdetektorok is, ugyanis hőérzékélő van beléjük építve. – A memóriatörlések ellenére a droid ugyanolyan büszke volt erre, mint Thripio volt, ha a fajtájáról beszélt.

– Mi van azokkal az életformákkal, melyeknek nincs érzékelhető hőkibocsátásuk? Mint a glottalphibek vagy a verpinek?

– Ők egy ilyen protokolldroid segítségével kiszűrhetik a kívülállókat – kapta a választ.

Luke végignézett egy sor szemgolyón. Valójában nem is gömbölyűek voltak, mint a régiek, hanem tojás alakúak. És ezek a tojások ugyanolyan érdeklődve néztek vissza rá, mint ahogyan Luke figyelte őket.

– Ezeket is itt készítik?

A szemek hátsó része dinamikus villogással követte szavait. Tehát nemcsak a hőt érzékelik, hanem poloskát is építettek beléjük. Milyen furcsa. Minek kell egy szemnek hallania? Hiszen a protokolldroidok külön elektronikus füllel rendelkeznek.

– Természetesen – felelte a droid. – Minden alkatrész itt készül. De jöjjön, Skywalker Jedi! Nem szabad elkésnünk.

Luke eddig a pillanatig nem tudott róla, hogy időre kell odaérniük.

Ahogy eltávolodtak a szemektől, a fényük lassan kihunyt, míg végül már csak a gyér lámpafény világította meg a polcokat. A továbbiakban Luke már nem sok érdekeset látott. Megint chipek következtek és színkódos, majd szigetelés nélküli vezetékek. A polcokkal szegélyezett folyosó végül egy hosszú, keskeny szobává szélesedett. A polcok itt számítógépterminálok fölé magasodtak. A terminálok előtt sehol nem lehetett széket látni, és az érintőképernyők derékmagasságban voltak elhelyezve. Állva dolgozó személyzet számára tervezték a munkaállomásokat. Vagyis droidok számára.

Luke eleddig egyetlen élő személyt sem látott ezen a helyen, és az Erő által is csak Brakiss jelenlétét érzékelte.

Brakiss most már egészen közel volt, és sikerült maradéktalanul visszanyernie az önuralmát.

A droid apró, kényeskedő léptekkel haladt előtte. Nem volt nehéz lépést tartani vele. Luke nem tett fel neki több kérdést, és a droidnak sem maradt mondanivalója. Amint elérték a helyiség végét, a droid kinyitotta az ajtót és félreállt.

– Nekem tilos belépnem az összeszerelő csarnokba. Csak szakavatott droidok kerülhetnek a berendezés közelébe. Brakiss mester már várja önt. Itt fogom várni, hogy visszakísérjem a hajójához, ha végeztek.

Luke megköszönte a kedvességét, és a droid némileg zavarodottan biccentett. Aztán Luke átlépett az ajtón.

Az összeszerelő csarnok egy háromszintes kupola volt. A tartógerendákra szerelt világítótestek fényét a kupola belső burkolata szinte százszázalékosan visszaverte, nappali fénybe vonva a helyiséget. A falakból futószalagok bukkantak elő és találkoztak a terem közepén kezdődő csőnél, mely elég széles volt ahhoz, hogy akár egy droidszonda is elférjen benne. A cső vége a szemközti falban tűnt el.

A futószalagok álltak, a szobában csend honolt, az egyetlen nesz Luke lélegzése volt.

És a Brakissé.

Brakiss két futószalag között állt. A helyiség méretei kisebbnek láttatták, mint amekkora valójában volt. Ezüstös egyenruhát és ugyanilyen fényű csizmát viselt. Derekáról fémesen csillogó fénykard lógott.

Luke már elfelejtette, milyen jóképű Brakiss. A férfi kék tekintete vesékig hatolt, orra egyenes volt, arcbőre hibátlan, ajkai keskenyek. Leia egyszer megjegyezte, hogy a legszebb férfi, akit valaha is látott.

Igaza volt.

– Skywalker mester. – Brakiss hangjában nyoma sem volt tiszteletnek. Mozdulatlanul állt. Ahhoz, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, Luke-nak kellett volna előrébb lépnie.

– Brakiss. – Luke hagyta, hogy az Erő nyugalma szétáradjon benne. – Nem fejezted be a kiképzésedet.

– Nem azért jöttél, hogy emiatt kérdőre vonj – válaszolta Brakiss.

– Biztos vagy benne? – Luke hátratette a kezét, mintegy jelezve, hogy békés szándékkal érkezett. – Ha nem ezért jöttem, akkor miért?

– Ne játszd nekem a mestert, Skywalker! Mondd meg, mit akarsz!

– Az anyád azt mondta, hogy már vársz – figyelmeztette Luke.

– Nem bántottad őt, igaz? – lepte meg a riadalmával Brakiss. Luke erre igazán nem számított.

– Természetesen nem. Az anyád derék asszony, Brakiss. Aggódik érted.

– Sohasem aggódott értem – jelentette ki Brakiss, és Luke érezte a fájdalmát, a régi fájdalmat, amely akkor, a Yavin 4-en megakadályozta Brakisst, hogy szembenézzen önmagával. Brakiss az anyját hibáztatta azért, hogy nem volt gyerekkora. Nem a Birodalmat. Az anyját, aki képtelen volt megakadályozni, hogy elvegyék tőle.

A régi családi viták rendezésének azonban nem ez volt a legmegfelelőbb helye és ideje.

– Számítottál a látogatásomra, Brakiss?

– Bizonyos értelemben igen, Skywalker. Te nehezen hagyod elszakadni tőled a tanítványaidat.

– Már évek óta elhagytad az akadémiát – emlékeztette Luke. – A tanítványaim szabadon döntenek a sorsukról. Nem te vagy az egyetlen tanítvány, akit elvesztettem.

– De én voltam az egyetlen birodalmi, aki átvágott téged – húzta ki magát Brakiss.

Luke körülnézett. A világítás miatt a helyiség tágasnak, levegősnek hatott, amit a protokolldroid-részlegről nem lehetett elmondani.

– Ez tehát egy birodalmi létesítmény?

– Nem – csattant fel Brakiss. – Ez az enyém.

– Vagyis már nem szolgálod a Birodalmat – mosolyodott el Luke. – Látod, Brakiss? Valami jó csak ragadt rád a Yavin 4-en.

– Azért nem szolgálom a Birodalmat, mert már nem létezik – felelte hűvösen Brakiss.

– Még vannak hívei.

Brakiss lekicsinylően legyintett.

– Erőtlen csoportok, akik képtelenek elereszteni a múltat. Itt új életet kezdtem, Skywalker. Többé nincs szükségem rád.

– Soha nem állítottam, hogy van. De tehetséges vagy az Erőben, Brakiss, és a tehetséged gondozást igényel. A sötét oldalon sarjadó gyűlölet nem segít rajtad.

– Már nem használom az Erőt, Skywalker.

– Akkor miért hordod még mindig a fénykardot?

Brakiss ösztönösen megmarkolta a kardot, aztán gyorsan el is engedte, mintha megijedt volna az érintésétől.

– Mit akarsz, Skywalker?

Luke közelebb lépett. Oldalról futószalagok fogták közre, két választást hagyva számára: előremegy Brakisshoz, vagy hátat fordít neki.

– Két tragédia is történt nemrégiben. Előbb milliók haltak meg egyetlen pillanat alatt, aztán nem sokkal ezután bomba robbant a coruscanti Szenátusban, és számos képviselőt megölt. Mindkét esetben érzékeltem a jelenlétedet, Brakiss. Valami módon kapcsolódsz a két eseményhez. Tudnom kell, hogyan.

Brakiss megrázta a fejét.

– Én most már itt élek. Törvényes munkám van, és jól keresek a gyár vezetésével. Már nem dolgozom a Birodalomnak.

– Én nem is állítottam, hogy a birodalmiak műve volt. Voltaképpen még azt sem tudom, hogy pontosan mi történt. Reméltem, hogy te segíthetsz kideríteni.

Brakiss szeme összeszűkült.

– Miért segítenék?

– Mert még mindig nem veszett ki belőled a jó. A szikrája még ott szunnyad a hamu alatt, amelyet a birodalmiak szórtak rá. A végén Vader is visszatért a fénybe. Még neked sem késő, Brakiss. Sohasem késő.

Brakiss álla remegett. Az ajkai szétváltak, és önkéntelenül hátrált egy lépést. Luke egy múló pillanatig a fiatal Brakisst

látta, a gyereket, akit a sötét oldal befolyása a lélek feneketlen mélységeibe temetett, és akit akkor, a Yavin 4-en csaknem sikerült megérintenie.

A pillanat elillant, Brakiss arca áthatolhatatlan maszkká vált. Mintha vastag, súlyos ajtókat zárt volna rá a kisgyermekre, nem csupán Luke-tól, hanem önmagától is elszigetelve azt.

Gúnyos vigyorral kihúzta a kardját. Izzó vörös fény vágódott ki a csőből. Brakiss nekirohant Luke-nak, és lecsapott rá a karddal.

Luke fénykardja a pillanat törtrésze alatt a gazdája kezébe ugrott. Luke kivédte vele Brakiss támadását, a közeli futószalag felé seperve a fénypengét. Szikrák röpködtek. Brakiss visszakozott, majd ismét támadásba lendült. Luke ezt is elhárította.

A fénykardok zizegve, sisteregve szelték a levegőt, és valahányszor összecsaptak, tompa kongást lehetett hallani. Támad, hárít, támad, hárít. Luke higgadt precizitással válaszolt Brakiss minden egyes mozdulatára, de érezte, hogy az elmúlt évek során hajdani tanítványa valahonnan új erőket merített.

Brakiss aprókat döfött, hogy Luke kénytelen legyen lent hárítani a kardjával, aztán hirtelen oldalra lendítette a kardját. A fénypenge egy félkört írt le, és ellenfele válla felé zúgott. Luke az utolsó pillanatban ugrott hátra. A fénykard felhasította az ingét, és súrolta a bőrét.

A kupolaterem levegője felforrósodott a kardokból kicsapó szikráktól, és a futószalagok pereme élénkvörösen izzott az elnyelt hőtől. Luke a továbbiakban nem hibázott. Magabiztosan védte ki Brakiss csapásait, de ő maga egyszer sem támadott.

Brakiss kaszálni kezdett a kardjával, balról jobbra, egyre erősebbeket, majd ahogy fokozatosan kifáradt, gyengébbeket ütve. Luke minden egyes támadását blokkolta. Brakiss nem volt igazi ellenfél számára, de ügyes és erős harcos volt, alaposan megizzasztotta. Azt hitte, végkimerülésig fog tartani a küzdelem, de aztán történt valami.

Megint a félelem hullámai csaptak feléje. Meglepetten felnézett. A félelem Brakissból gyűrűzött ki, de az egykori tanítvány nem Luke-tól félt.

Brakiss leállt, és felemelte a kardját, éppen úgy, ahogy azt Ben tette a Halálcsillagon.

Vaderrel ellentétben Luke kikapcsolta a kardját. A zümmögés megszűnt, csak a kettejük zihálását lehetett hallani.

– Ölj meg! – könyörgött Brakiss.

– Nem akarlak megölni – felelte Luke. – Inkább visszavinnélek a Yavin 4-re.

– Ölj meg, Skywalker mester! – A gúnynak már nyoma sem volt a hangjában. – Ölj meg! Vess véget ennek!

– Szembe kell néznünk magunkkal. – Luke a másik felé nyújtotta a kezét. – Gyere velem a Yavin 4-re! Segíteni fogok.

Brakiss szomorúan megrázta a fejét.

– Nekem már túl késő.

– Sohasem késő.

Brakiss keserűen elmosolyodott.

– Nekem igen. – Nyelt egyet. – Én nem tartozom a Yavin 4-re. Nekem itt a helyem. Jobb, ha egyedül vagyok.

– Gyere velem, Brakiss! Itt nem lehetsz boldog.

– Boldog? – csodálkozott Brakiss. – Nem. De elégedett vagyok. Itt kedvemre alkothatok. Nekem ennyi is elég. – Eltette a fénykardját. – Megfizettek, hogy átadjak neked egy üzenetet. Ezért hagytam nyomot neked. Az Almaniára kell menned. Ott választ kapsz a kérdéseidre.

– Ki akarja, hogy odamenjek?

Brakiss megborzongott. Jól leplezetten, alig láthatóan, Luke mégis észrevette – és érezte. Brakiss nem tőle fél. Attól a személytől fél, aki az üzenetet küldte. Attól, aki az Almaniára várja.

– A helyedben hazamennék, Skywalker mester – mondta Brakiss. – Vissza a Yavin 4-re, és elfelejtenék minden mást. Visszavonulnék, mint Obi-van. Bízd a harcot a könyörtelenekre. Úgyis ők fognak győzni.

Azzal megfordult, és kiment a teremből.

Luke az övére akasztotta fénykardját, és várt. Abban reménykedett, hogy Brakiss vissza fog fordulni, de ez nem történt meg. Brakiss után indult, aztán lefékezett. Nem tud segíteni rajta. Most még nem.

Brakiss most visszautasította, de érezte, hogy közelebb kerültek egymáshoz. Most már biztos volt benne, hogy Brakiss előbb-utóbb el fog jönni a Yavin 4-re. Az a Brakiss, aki abbahagyta a harcot, aki felhívta a figyelmét a veszélyre. Az a Brakiss, akit meg akart menteni.

Luke még soha nem látott embert ilyen legyőzöttnek. Vagy talán mégsem a vereség miatt volt ilyen rémült Brakiss. Talán egy rejtett üzenetet akart átadni neki.

Vagy mégsem?

Almania. Még soha nem hallott róla, de tudta, hogy oda kell mennie.

Akármi várjon is ott rá.

Az ajtó becsukódott Brakiss mögött. A férfi nekiszorította homlokát a szerelőalagút hűvös acélfalának, és hagyta, hogy a remegés úrrá legyen testén. Soha többé nem akart Skywalker és Kueller közé kerülni.

Soha többé.

Úgy érezte, mintha ketté akarnák szakítani.

Skywalker még mindig legalább olyan jól olvasott a lelkében, mint Kueller, és majdnem sikerült rávennie őt, hogy térjen vissza a Yavin 4-re. Elég volt néhány szót szólnia, és ő majdnem engedett neki.

Skywalkernek.

Soha többé.

Ha Kueller engedte volna, már régen lemondott volna az Erőről. Nem vágyott másra, csak arra, hogy droidokkal pepecselhessen, és csendes, tisztességes életet élhessen – olyat, amilyet az anyja kívánt neki.

Ez volt az egyetlen esélye mindaddig, míg Skywalker és Kueller a világegyetemben vannak. Egyikükhöz sem mérhette magát, és ezzel tökéletesen tisztában volt.

A tenyerébe temette az arcát. Kueller azt akarta, hogy szállítsa le neki Skywalkert az Almaniára, de ő ehelyett eltanácsolta onnan a mestert. Zavaros érzések keringtek benne Skywalkerrel kapcsolatban. Mintha attól rettegett volna,

hogy Skywalker néhány további szava vagy egy pillantása elég lenne ahhoz, hogy visszatérítse.

A végén Vader is visszatért a fénybe. Még neked sem késő, Brakiss.

Sohasem késő.

Valami azonban eltávolította Vadert a sötét oldaltól. A szóbeszéd szerint ez a valami Skywalker volt.

Ez pedig azt jelenthette, hogy Skywalker sokkal erősebb, mint amire Kueller vagy ő számított. Igen. Hiszen azzal a szándékkal hívta ide a mester, hogy megölje, s a végén mégis ő könyörgött Skywalkernek, hogy végezzen vele.

Milyen megalázó.

Milyen borzalmas.

Skywalker uralta őt. És ő eltanácsolta ezt az embert az Almaniától.

Ha Skywalker hallgat rá és nem megy oda, akkor mit fog szólni Kueller?

Mit fog tenni?

Brakiss inkább nem akarta megtudni.

21.

Cole kezéből kiesett a csavarhúzó, és hangos koppanással az X-szárnyú padlójára pottyant. A fiú ijedten végignézett az őrök arcán, de egyiket sem találta ismerősnek.

– A nevem Fardreamer. Itt dolgozom.

Artu aggodalmasan a fejét forgatta.

– Az új X-szárnyúakon csak kloperiek dolgozhatnak – közölte egy kloperi őr. Három sugárvetőt is szorongatott a csápjaiban.

– Ez nem egészen igaz – szedte össze magát Cole. – Több mérnök is dolgozik rajtuk. Én azért jöttem, hogy ellenőrizzem a prototípus számítógéprendszerét.

– Ki adott rá utasítást?

– Luke Skywalker – felelte Cole. – Organa Solo elnök asszony fivére.

A kloperi tanácstalanul csettintett egyet. Az egyik őr, Colehoz hasonlóan ember; leengedte a fegyverét.

– Azért tartsátok szemmel – mondta egy kalamári. – Ellenőriznünk kell, igazat mondott-e.

– Emellett hogyan adhat egy háborús hős parancsokat egy szerelőnek? – vetette fel a kloperi.

– Ha meg van győződve róla, hogy valaki szabotálta a hadifelszerelést, joga van hozzá – állította Cole. Roppant kényelmetlenül érezte magát a bőrében. Ezek az őrök a sugárvetőikkel nem nyújtottak valami barátságos látványt. Majdnem úgy érezte magát, mint Jabba, a hutt rezsimjének napjaiban a Tatuinon.

– Senki nem nyúlhatott hozzá a hajókhoz – jelentette ki a kloperi.

– Pedig valaki megtette – mondta Cole. – Nézze. – A kloperi bekukkantott a pilótafülkébe.

– Én nem látok semmi gyanúsat.

– Akkor nézze meg figyelmesebben. Egy birodalmi jelzéssel ellátott gyújtószerkezetet szereltek a navigációs számítógéppanelbe.

A kalamári őr bedugta a fejét, és a számítógépre irányította óriási szemét.

– Ez eléggé furcsa. Minek látták volna el a jelzésükkel? Hacsak valaki más nem tette rá, hogy félrevezessen minket.

– Az a hír járja, hogy az új szenátusi tagok, azok, akik régebben a Birodalmat szolgálták, állnak a merénylet mögött – szólalt meg egy másik őr. – De mi van, ha mégsem? Mi van, ha valaki csak így akarja beállítani?

A kloperi oldalba bökte Cole-t az egyik sugárvetőjével.

– Ki bérelt fel, hogy szabotáld ezt az X-szárnyút, ember?

– Senki – felelte Cole.

– Skywalker?

– Luke Skywalker az Új Köztársaság hőse – tiltakozott felháborodva Cole.

– Skywalker minden gyanú felett áll – adott neki igazat a kalamári. – De éppen ezért jó fedezéket jelenthet a fiú számára.

– Nincs szükségem fedezékre.

– Elég, fiam. Minél többet beszélsz, annál nagyobb bajba kevered magad. Rajtakaptunk, amikor szabotálni akartad ezt a hajót.

– Én nem követtem el semmit – emelte fel a hangját Cole. A szeme sarkából látta, hogy Artu lassan hátrálni kezd. Beszélnie kellett, magára kellett vonnia a figyelmet, hogy Artu észrevétlenül megléphessen. – Egy átalakított X-szárnyúban fedeztem fel először a gyújtószerkezetet, és tudni akartam, hogy az új modellbe is beépítették-e. Jobb híján a prototípust ellenőriztem. Ha szabotálni akartam volna egy hajót, nem gondolják, hogy egy olyannal próbálkoztam volna, amit valaki használni is fog?

– Fogalmam sincs, fiam – vallotta be a Mon Calamar-i.

– Van valami abban, amit a fiú mond – szólalt meg a kloperi mellett álló nőnemű őr. – Nem tudhatjuk, hogy szabotálni akart-e vagy tényleg rájött valamire.

Artu eltűnt az egyik szárny mögött. Cole faarccal drukkolt neki.

– Ezt nem a mi tisztünk megállapítani – jegyezte meg a kalamári. – Bízzuk ennek eldöntését arra, akinek a jogkörébe tartozik.

– Egyetértek – bólintott Cole. – Vegyék fel a kapcsolatot Antilles tábornokkal. Őt érdekelni fogja az eset.

– Te ismered Antilles tábornokot?

– Nem, de neki dolgozom.

– A felettesedhez fogunk fordulni – jelentette ki a kloperi. – Biztos vagyok benne, hogy meg fogja erősíteni, nem lett volna jogod hozzányúlni a prototípushoz.

Artu elérte a falat. Elődugta a karját, és rácsatlakozott a számítógépre.

– Luke Skywalker azt mondta, hogy ha bárki kérdőre vonna, mondjam meg neki, hogy vegye fel a kapcsolatot Antilles tábornokkal – füllentette Cole.

A kalamári elkomorodott.

– Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

– De igen – állította a kloperi. – Mert nyilvánvalóan hazugság.

– Hé! – kiáltott az egyik őr. – Mit csinál ott az a droid?

Cole-nak még esélye sem volt válaszolni. A kloperi villámgyorsan Artura irányította mindhárom sugárvetőjét, és lőtt. A lövések telibe találták a kis droidot. A számítógép-terminálból lángnyelvek csaptak ki, és ahogy a hőmérséklet megemelkedett a készülék belsejében, pukkanásokat lehetett hallani. Artu csatlakozója kilőtt a konnektorból, a droid vészesen inogni kezdett. Aztán a tűz kialudt, és Artu oldalra dőlve mozdulatlanná dermedt. Fejéből keskeny füstcsíkok szálltak fel.

– Artu! – kiáltotta Cole. – Artu!

A droid nem reagált.

Cole az őrökre nézett, és abszurd módon ugyanúgy haragudott rájuk, mintha egy hús-vér barátját ölték volna meg.

– Ennél nagyobb hibát el se követhettek volna – mondta dühösen. – Tudják, mit tettek? Tönkretették Luke Skywalker kedvenc droidját.

A jawáktól három sugárvetőt és egy félelmetesen rozoga lebegőbringát kaptak maréknyi kreditért. Nem volt kedvük alkudozni, de aztán Davis megszólalt, és a jawák izgatott hadonászásba kezdtek. Világos volt, hogy gyakran szoktak üzletelni Davisszel.

Han nem. Még mindig nem tudta, bízhat-e a fickóban. De nem volt más választása.

Egyelőre.

A bringa jól lebegett, viszont lassú volt, mint egy csiga, és alig fért be a Falconhoz vezető folyosóra. Csubi fellépett rá fél lábbal, és úgy hajtotta végig, mint egy rollert. Nem akartak felülni rá, míg ki nem érnek a kis fülkéig, ahol Han először találkozott Davisszel.

Úgy tervezték, hogy ezután Han a bringával eltereli a dokkban lévők figyelmét, Csubi pedig ezalatt áttör a Falconhoz.

Han erősen kételkedett benne, hogy Davis segíteni fog nekik, ha már elérték a kikötőt.

Ebből a megfontolásból tehát Davisnek adta a legócskább sugárvetőt. Így kettőjüknek most két-két sugárvetője volt, Csubinak pedig egy sugárvetője és a nyílpuskája, vagyis tűzerőben most már felülmúlták a glottalphibeket. A bringa természetesen további előnyt jelentett.

Legalábbis Han remélte.

A folyosó falait a mocsárvetők okozta pörkök „díszítették”, a homokban pedig mindenhol elhullatott száraz pikkelyek hevertek. A pikkelyek beleálltak a talpukba, mint valami tüskék. Szerencsére Csubi nem szenvedett komolyabb sérüléseket, bundája és bőrkeményedése megvédték a szervezetét az idegen kórokozóktól.

A folyosó levegője fojtogatóan forró volt és kéntől, illetve döglött haltól bűzlött. Han lövésre készen tartotta a fegyverét, akárcsak Csubi és Davis. Ha a következő kanyarnál előbukkan egy 'phib, habozás nélkül lőniük kell – az marad életben, akinek gyorsabb a keze.

Selussnak mindeddig nem látták nyomát. Ez bármit jelenthetett.

– Lehet, hogy már visszamentek a Skip 6-ra – suttogta Davis.

– Kétlem – rázta meg a fejét Han. A glottalphibek egyik legfőbb tulajdonsága éppen makacs kitartásuk volt. Meg az, kapcsolt Han, hogy a csillogó holmikért lelkesednek. Ők biztosan nem kutattak lomok után a homokban.

Ő kellett nekik, és most már tudni akarta, miért.

Végre-valahára elérték a kijáratot. Az előtérben sötét volt, a dokk ajtaját becsukták.

A döglötthal-szag itt még erősebben érződött.

Csubi felnyögött.

Han egy bólintással nyugtázta a barátja panaszát. Csubi aggodalma ezúttal nem volt alaptalan. A szag intenzitása akár azt is jelenthette, hogy egy glottalphib rejtőzik a sötétben, akit nem láthatnak, és amilyen zajjal közeledtek, meg sem lephetnek.

Davis elővett egy világítórudat, és felkapcsolta. Sápadt fény öntötte el a falakat. A pörknyomok itt sem hiányoztak a hűtőburkolatról – a 'phibek ádázul kutathattak a titkos átjáró után – és a kőasztal romokban hevert, de más nem tartózkodott a teremben.

A glottalphibek a csukott ajtó mögött várták őket.

Han a vukira pillantott. Csubi ugyanerre gondolt.

Csubi odatolta a bringát a folyosó végére. Han felült rá, és túráztatni kezdte a motort. Nem fűzött nagy reményeket a géphez, de azért bízott benne, hogy nem fog éppen akkor csütörtököt mondani, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Ha mégis megtörténne, akkor pillanatokon belül halottak lesznek.

– Kirobogok, és szétrebbentem őket, Csubi. Te számolj el háromig, aztán rohanj ki és lőj, ahogy csak bírsz!

Csubi bólintott. Davis semmit nem szólt. A vuki az ajtóra tette a mancsát. Han ráfeküdt a kormányra, és biccentett.

– Most, Csubi.

Csubakka berántotta az ajtószárnyat, Han pedig gázt adott. A motor feldübörgött kilyuggatott hátsója alatt, aztán kivágtatott az ajtón, kétszer olyan gyorsan, mint amire eddigi teljesítményéből Han számított.

Alig ért ki, máris ki kellett kerülnie egy rakodógépet, majd kis híján nekiütközött egy kivénhedt teherhajó szárnyának. Hatalmas fal magaslott föléje – mire rájött, hogy ez Davis teherhajója, már meg is fordult, és a Falcon felé robogott.

A hajója felé, amelyet – ahogyan arra számított – körülvettek a 'phibek. Nekiirányította a bringát a legközelebbinek, és fél kézbe véve a kormányt, ádázul lövöldözni kezdett.

A glottalphib válaszképpen kisebb tűzvihart indított feléje; Han kénytelen volt oldalra rántani a kormányt. Fémburkolat, hajó, égbolt, fémburkolat, hajó, égbolt, és már megint a glottalphib felé száguldott. A 'phib félrevetette magát az útjából, egy másik pedig lőni kezdett. Han visszalőtt, és szájon találta. A hüllő nekiesett a Falconnak, és többé nem kelt fel.

A bringa még mindig veszettül száguldott. Han teherhajók közt és rakodógépek emelőkarjai alatt lavírozott. A bringa

orra nekiütközött egy ládának. A láda teteje felpattant, és birodalmi sugárvetőkben használatos energiacellák záporoztak ki belőle.

Mire visszanyerte az uralmat a gép felett, már túlrepült a dokkon, és jóval maga mögött hagyta a Falcont. Visszakanyarodott, és egyenesen a Millennium Falconnak irányította a bringát. Teherhajók alatt repült el, és nyitott ládák felett ugratott át. A ládák tartalma meglehetősen érdekes volt. Rohamosztagos-sisakokat, birodalmi stílusú sugárvetőket és más, hasonló jellegű felszereléseket látott.

Most már a csempészek is lőttek, sugárvető-lövedékek és dühös szavak záporoztak rá. A bringa motorja ki-kihagyott alatta, de még irányítható volt – Han érezte, már nem sokáig.

Reményeivel ellentétben a 'phibek nem rebbentek szét; mi több, mindannyian szembefordultak vele, és sortüzet zúdítottak rá. Felemelkedett, aztán hirtelen aláereszkedett, majd oldalra lendült ki, hogy elkerülje a lövedékeket. Közben ő is lőtt, de ritkán talált, mivel folyamatosan szlalomoznia kellett. A sugárvető lövedékei lepattantak a 'phibek pikkelyeiről. Szerencséje volt, hogy azt az elsőt szájba találta. A 'phibek kiiktatása precíz munkát igényelt.

Aztán egy glottalphib orra bukott. Hátából nyílvessző állt ki. Egy másik is elbukott, ugyanígy. Davis a Falcon zárt ajtaja előtt álló 'phib mögé lopakodott, megveregette a hüllő vállát, és amikor az megfordult, szájon csókolta a sugárvetőjével.

Egy hátulról leadott lövés megdobta a bringát. Han a Falcon orra felé bukfencezett, de az utolsó pillanatban sikerült úrrá lennie a járművön, és elkerülte az ütközést. Elhajította a sugárvetőt, és mindkét kezével a kormányba kapaszkodott, de az nem engedelmeskedett, pedig a barlang bejárata már vészesen közel volt. Han fel akarta emelni a gépet, de a motor köhögni kezdett.

– Gyerünk, te kehes vasparipa! – biztatta, és rácsapott a motorházra.

A motor megint köhögött, aztán felemelte a sziklák fölé. Épphogy.

Megfordult, és látta, hogy egy ötödik 'phib is holtan terül el Davis lábánál.

A többi csempész még mindig őt lőtte. Csubi ordítozott, azt próbálta közölni vele, hogy fel kellene szállniuk a Falconnal. Han a hajója felé irányította a bringát, amikor a motor megint köhögni kezdett, aztán minden teketória nélkül leállt.

Annak rendje és módja szerint átrepült a kormány felett. Röptében felhúzta a térdét a mellkasához, és a feje búbjára kulcsolta a kezét. Ha nem jól érkezik, villant át rajta, meghal. Ilyen egyszerű.

A dokk fémburkolata vészesen közeledett. Han olyan kicsire zsugorodott, amilyenre csak tudott, aztán becsapódott, és ordítva tovagurult. Véresre horzsolta a könyökét, a térdét és az alkarját, s hogy még cifrább legyen a helyzete, közben sugárvető-lövedékek cikáztak körülötte.

Aztán valaki megragadta a hóna alatt, és talpra rántotta. Állni is alig bírt.

– Jól vagy, pajtás? – kérdezte Davis.

Han meggyőződés nélkül bólintott.

A bringa, amely így, utas nélkül már megint működőképes volt, átzúgott felettük. Aztán egy lövedék eltalálta a motorját, és a jármű szétrobbant. Lángoló alkatrészek terítették be a dokkot. Han és Davis a Falcon alá bukott.

Hannak rosszulesett a hirtelen mozdulat.

Csubi leengedte a rámpát, és intett nekik. Davis és Han felrohant a hajóba. Han érezte, hogy vér csordogál végig a sípcsontján.

– Mi lesz a hajóddal? – kérdezte Davistől.

Davis elvigyorodott.

– Technikailag még nem az enyém.

– Nagyszerű. – Berontottak a pilótafülkébe. Csubi már emelte is a rámpát.

– És Seluss? – kérdezte Han.

Csubi mérgesen megrázta a fejét.

– Nem érdekel. Előbb meg kell találnunk őt.

– Nincs rá idő – jelentette ki Davis.

– Nem fogom itt hagyni – makacsolta meg magát Han.

– Az életünkbe kerülhet a te fene nagy tisztességed.

– Majd kiderül. – Han beült a pilótaülésbe. – Keresd meg őt, Csubi!

Csubakka nem válaszolt.

– Davis, kérlek keresd meg Selusst!

Semmi. Han az irányítópultra tette a kezét. Nyúzott könyöke égett, mintha lángok nyaldosták volna az eleven húst. A fülke acélablakán át látta, hogy csempészek közelednek a hajója felé.

– Nem tetszenek nekem ezek a fickók – morogta. – Hé, fiúk!

Hátrafordult. Egyedül volt. Beindította a hajtóművet, és kirohant a folyosóra.

Csubi és Davis feltartott kézzel állt a folyosó közepén, velük szemben a szürke árnyalatú 'phib, sugárvetővel a kezében. Csubi bundája füstölgött, és több helyen is megperzselődött.

Mellettük a padlón Seluss hevert. Összekötözött lába és apró keze közt kötél feszült. A száját leragasztották, de Seluss félrecincogta a tapaszt, és most is magyarázott.

Valami olyasmit, hogy „nem az én hibám”.

22.

Leia sietve átvágott a hallon. Még rendesen megfésülködni sem volt ideje, és az első keze ügyébe eső nadrágkosztümöt rángatta magára. A fénykardjával és egy röpködő tüskével gyakorolt, amikor beérkezett a hívás: a Belső Tanács rendkívüli értekezletet tart. Összekapta magát, és már rohant is a bálterembe.

Ennek ellenére késésben volt. Márpedig Leia Organa Solo sohasem késett.

Az értekezletet Meido hívta össze. Alig néhány nappal korábban választották be a Belső Tanácsba. A szenátorok nyomasztó többsége rá és két másik exbirodalmira szavazott,

amikor dönteni kellett arról, hogy kik kerüljenek a Tanács megüresedett székeibe.

Meido jogszerűen járt el. A Belső Tanács minden egyes tagjának jogában állt rendkívüli értekezletet összehívnia, új tanácstagok azonban soha nem éltek ezzel a lehetőséggel. Egyszerűen nem volt szokás. Egyre inkább úgy tűnt, új rend fogja felváltani a hagyományokat – hacsak fel nem veteti őket a Belső Tanács szabályai közé.

Eggyel több a tennivalók hosszú sorában.

Olyan gyorsan fordult be a saroknál, hogy a cipője megcsúszott. Az ajtót csukva találta. Elkésett. Vett egy mély levegőt, hogy csillapítsa a haragját. Meido őt értesítette utoljára, lehetetlenné téve, hogy időben elkészüljön. Ez pontosan úgy hatott rá, mint ahogy azt Meido szerette volna: zavarba hozta, ahogyan a váratlan értekezlet is. De úgy döntött, nem fogja megtenni neki azt a szívességet, hogy ki is mutatja ezt. Meido nem győzheti le ilyen kisstílűen aljas manőverekkel.

Leia lesimította a haját s megigazította a kabátját, aztán várt, míg a lélegzése egyenletessé nem vált. Amikor ez megtörtént, egy határozott mozdulattal kitárta mindkét ajtószárnyat, és belépett a bálterembe.

A terem túl nagy volt egy tanácsértekezlethez, a szenátusi gyűlés számára viszont tökéletesen megfelelt. A Tanács a zenekar számára fenntartott emelvényen tartotta ülését. Egy asztalt is behoztak, szintén Leia engedélye nélkül.

Meido a Leiát megillető asztalfőnél ült. Ez megint csak bosszantó volt, mert félreértésekhez vezethetett. Ha Leia most egyszerűen helyet foglalt volna valamelyik üresen maradt székben, azzal mintegy elismerte volna, hogy Meido fölötte áll.

Ezt pedig nem volt hajlandó megtenni. Bármennyire is gyűlölte az efféle politikai játékot, fel kellett vennie a kesztyűt.

A beszélgetés félbeszakadt, amint megjelent. Gno a szokásos helyén ült, az asztal végén, C-Gosf pedig az asztalfő túloldalán. Ha Meido nem foglalta volna el a helyét, Leiát fogták volna közre védelmezően. Mindkét támogatója nyug-

talannak látszott. Leia biccentett nekik, aztán Meidóra nézett. A szenátor szeme élénken csillogott karmazsinvörös arcában. A tekergőző fehér vonalak fehérebbnek hatottak, mint valaha.

– Tisztában vagyok vele, Meido szenátor hogy az önök politikai szokásai különböznek az enyéimtől, de figyelmeztetnem kell, hogy az Új Köztársaság Belső Tanácsát, Szenátusát és kormányát a Régi Köztársaság idején meghonosított etikett tiszteletben tartásával vezetjük. Hálás lennék, ha tanulmányozná az eljárási szokásainkat.

– Attól tartok, nem értem önt, elnök asszony – mondta Meido selymes hangon, jámbor ábrázattal.

Leia felment az emelvényre. A széke támlájára tette a kezét, és felülről a szenátorra mosolygott.

– Azt hittem, csupán a tájékozatlansága miatt járt el így Az államfőt mindig elsőnek értesítik a Belső Tanács értekezleteiről. Mi több, a szokás az, hogy javaslatot tesznek neki az értekezlet összehívására, és ő ezután összehívja a Tanácsot. Biztos vagyok benne, hogy a kollégáink csak azért jelentek meg hiánytalanul, mert tisztában vannak vele, hogy ön még nem ismeri a hagyományainkat.

– Én csak az alapszabályzat előírásait követtem – közölte Meido.

– Értem – bólintott Leia. – De most már tudja, hogy a későbbiekben hogyan kell cselekednie. – A Belső Tanács többi tagja felé fordult. – Kérem, bocsássanak meg, barátaim! Alig néhány perccel ezelőtt értesítettek erről a megbeszélésről. – Várt, kezét továbbra is a szék támláján tartva. Gno odahajolt Meidóhoz.

– Szenátor úr, könnyebb az asztalfőről vezetni az értekezletet.

Meido fehér vonásai még fehérebbekké váltak. Felállt a székről, és átment a legközelebbi üres székhez. Wwebyls és R'yet Coome, a másik két új tanácstag komor tekintettel figyelte az eseményeket.

Leia királyi méltósággal elfoglalta helyét, egy apró biccentéssel megköszönve Gno közbenjárását.

– Nos, javaslom, szenátor úr; hogy tekintsünk el ettől a kellemetlen előjátéktól, és térjünk rá a lényegre! Megtudhatnánk, mi az, ami miatt ilyen sürgősen össze kellett ülnie a Tanácsnak?

Meido összekulcsolta kétujjú kezeit, és az asztalra tette őket. Olyan bűnbánónak, olyan alázatosnak látszott, hogy Leia gyomra összeszorult a félelemtől. Rosszat sejtett.

– A független vizsgálat előzetes eredményei megérkeztek – jelentette be Meido.

– Ilyen hamar? – csodálkozott C-Gosf. – A mieink még a romokat osztályozzák. Azt mondják, olyan nagymértékű volt a pusztítás, hogy elővigyázatlanság lenne kijelentéseket tenni, míg nem ismerünk minden tényt.

– Az óvatosságuk bölcsességre vall – értett egyet Meido. – Ők azonban nem rendelkeznek azzal az információval, amely nekünk a birtokunkba került. – Előrehajolt, és Leia szemébe mélyesztette a tekintetét. – Elnök asszony, hol tartózkodik most a férje?

Leia gyomra émelyegni kezdett. A keze hideg volt, mintha márványból lett volna kifaragva.

– Han és Csubakka a merénylet ügyében nyomoznak.

– De hol vannak most, elnök asszony?

Nem kerülhette el az egyenes választ, bármennyire is szerette volna.

– A Csempészmenedékbe mentek.

– A Csempészmenedékbe? – Meido alig észlelhetően elmosolyodott. De a mosoly ott volt. – A férje egykor csempészekkel üzletelt, nem igaz?

– Ez az értekezlet nem Hanról szól – tiltakozott Leia.

– Attól félek, hogy igen, elnök asszony. Kérem, válaszoljon! Csempészekkel üzletelt az ön férje?

Leiának baljós előérzetei voltak. Meido megint nyeregbe került, neki pedig még mindig fogalma sem volt, hova akar kilyukadni.

– Igen, csempészekkel üzletelt, szenátor. Még azokban az időkben, amikor ön a Birodalmat szolgálta.

Szavait döbbent csend fogadta. Szánalmasnak érezte őket, és talán azok is voltak. De az Új Köztársaság eddig soha

nem ítélte el Hant azért, mert ifjúkorában csempészként tevékenykedett, ahogyan Luke-ot és őt sem ítélték el a Vaderhez fűződő viszonyuk miatt. Meidónak inkább a saját múltjával kellett volna törődnie.

– Én csupán a Birodalom alatt éltem, elnök asszony – mondta Meido. – Soha nem töltöttem be fontos funkciót. Az ön férjével ellentétben én akkoriban nem voltam közismert személy Főként sikeres csempész nem, aki, mint azt az értesüléseink mutatják, még mindig nem hagyott fel tevékenységével.

Leia ereiben megfagyott a vér. Most már tudta, mire megy ki a játék. Nem akarta, hogy megtörténjen, de tudta. Tudta.

– Javaslom, hogy ezt fejtse ki bővebben! – szólalt meg C-Gosf. – Solo tábornok a Köztársaság hőse.

– Nem sok mondanivalóm van – felelte Meido. – Azt gyanítjuk, hogy Solo tábornok áll a Szenátus ellen elkövetett bombamerénylet mögött.

Leia az asztalra csapott, és felugrott.

– Én is ott voltam abban a teremben, szenátor! Arra próbál célozni ezzel, hogy a férjem engem is meg akart ölni?

Gno megrángatta a kabátja ujját. Leia ellökte a kezét. A teremre döbbent csend telepedett.

– Ön nem szenvedett súlyos sérüléseket, elnök asszony.

– Ahogyan ön sem, Meido szenátor. Ez talán bűn?

– A robbanások ereje az ülésekre koncentrálódott, nem a szónoki emelvényre. Ha Solo tábornok tudta, hogy ön ott fog tartózkodni…

– Az ön helyében én nem folytatnám tovább ezt az eszmefuttatást! – szakította félbe Gno. – Solo tábornok nagy tiszteletnek örvend. Életét kockáztatta az Új Köztársaságéit, többször, mint bármelyikünk, kivéve talán Organa Solo elnököt és a fivérét. Az efféle vádaskodások talán népszerűek voltak a Birodalom idején, de figyelmeztetem, itt nem azok. Ez a Tanács a tagok egymás iránti kölcsönös tiszteletére alapozva működik. A tiszteletre alapozva, Meido, nem az alaptalan vádaskodásra.

A karmazsinvörös szín teljesen elhagyta Meido arcát. A fehér vonalak beleolvadtak környezetükbe.

– Ezek nem alaptalan vádak. Sajnálom, de nem azok. Bárcsak ne így lenne.

Lágy hangja mindannyiukat meglepte.

– Azt mondta, ez csak egy előzetes jelentés – emlékeztette Gno. – Tehát még nincs bizonyíték a kezében.

– De van. – Meido szenátor Leiára nézett. A szeme sápadt volt. – Sajnálom, elnök asszony. Őszintén sajnálom.

Az volt benne a legkülönösebb, hogy Leia hitt neki. Elhitte, hogy Meido sajnálja őt. Talán az Erő által érezte az együttérzését, talán a testbeszéd által. Nem tudta. Lassan visszaereszkedett a helyére.

Meido szétosztott néhány papírt.

– Az embereim csípték el ezt az üzenetet. Leküldtem mindannyiuk személyi számítógépére is. Saját maguk is ellenőrizhetik a hitelességét.

Leia kézbe vette a papírlapot. A keze remegett.

Szállítmány kézbesítve. Tűzijáték látványos.

solo tud róla. számíthatunk a segítségére.

Lando. Lando már megint elárulta őket. Az évek során megtanult bízni benne, de mindig is ingatagnak érezte bizalmát, úgy érezte, mintha elvesztegetett volna valamit.

Nem. Lando nem árulhatta el Hant. Mit is mondott? Hogy soha nem fogja megbocsátani magának azt, amit Han ellen elkövetett. Soha.

Meido valami más úton-módon juthatott hozzá az üzenethez.

– Ebben semmi nincs, ami arra utalna, hogy Hannak köze van a merénylethez – állapította meg.

– Az üzenetet egy Spicy Lady nevű hajóról küldték, éppen azután, hogy elhagyta a szektorunkat a merényletet követően – tájékoztatta Meido. – A Spicy Lady-t egy Jarril nevű csempész tulajdona, akit Solo társaságában láttak a merénylet időpontjában. Röviddel ezután Jarril távozott, Solo pedig nem sokkal később utánaeredt, állítólag azért, hogy felkutassa.

Ez így összességében, elég rosszul hangzott. Nagyon rosszul. Leia már akkor tudta ezt, amikor Lando megmutatta neki az üzenetet. Tennie kellett volna valamit, de ő ehelyett Landóra hallgatott, aki biztosította, hogy ura a helyzetnek.

– Ez nem bizonyíték – jelentette ki Gno.

– De épp elég gyanús – hallatta a hangját R'yet Coome. – Javaslom, adassunk ki körözést Solo ellen!

– Nem tehetjük – rázta meg a fejét C-Gosf. – Solo tábornok hős.

– Áruló – helyesbített Meido.

– Ő a férjem – mondta Leia. – Soha nem tenne olyant, amivel árthat nekem. Valaki be akarja feketíteni. – Az ölébe engedte remegő kezét. – Mi más áll még a jelentésében?

– Csak előzetes eredményeink vannak, elnök asszony – felelte Meido. A hangja még mindig gyengéd volt, csupa sajnálkozás. Azzal vádolta a férjét, hogy meg akarta gyilkolni és tönkre akart tenni mindent, amiért dolgozott, és akkor még képes úgy tenni, mintha sajnálná a dolgot.

– Mik azok az előzetes eredmények, szenátor? – kérdezte hűvös hangon Leia.

– Például az, hogy több kisebb robbanás történt.

– Ezt mi is tudjuk - bólintott Leia. – A mi szakértőink is ugyanerre a megállapításra jutottak. Van valami más is az üzenetet leszámítva, amely a férjemet összefüggésbe hozhatja a merénylettel?

– Együtt látták…

– Van vagy nincs?

Gno Leia karjára tette a kezét. Leia ezúttal is lerázta magáról.

– Van rá bizonyítékuk, hogy ő helyezte el a bombákat? Van rá bizonyítékuk, hogy Jarrilnak köze van a merénylethez? Biztosak benne, hogy Jarril küldte el ezt az üzenetet és nem valaki más? Bizonyítani tudják, hogy nem szándékos félrevezetésről van szó, amelynek célja a férjem lejáratása vagy az egységünk megbontása?

– Leia – suttogta Gno.

– Szerintem elég nyilvánvaló, hogy mi a helyzet – felelte Meido.

– Egyáltalán nem az – mondta haragosan Leia. – Ez puszta spekuláció. Egy ilyen üzenetet hamisítani egyáltalán nem nehéz. Én is megtehetném, és holnapra mindenki azt hinné,

hogy ön áll a merénylet hátterében. A férjem és én gyakorta vagyunk célpontjai efféle ízetlen tréfáknak. Nem hiszem, hogy szabad lenne következtetéseket levonnunk mindaddig, míg a teljes igazságot nem ismerjük.

– Leia – figyelmeztette Gno.

Leia feléje fordította a fejét, olyan hirtelen, hogy a haját összefogó szalag kioldódott.

– Tessék?

– Nem lehet objektív ebben a kérdésben.

– Objektív? – Leia alig tudta türtőztetni magát. – Ez a férfi, ez az exbirodalmi az imént árulással vádolta a férjemet. Hogyan lehetnék objektív?

– Úgy – felelte Gno –, hogy ön az államfő. Szükségünk van a higgadtságára.

– A higgadtságomra? Higgadtságra van szükségük, Gno? Ez nem az a helyzet, amit a higgadtság segít. Ez pontosan az, amitől a legjobban féltünk, amikor a birodalmiak bekerültek a sorainkba. Megosztanak minket. Hát nem látják, mire megy ki ez az egész?

– Leia – próbálta békíteni Gno.

Meido arca falfehér volt.

– Sajnálom, elnök asszony

– Nem fogadom el a sajnálatát. Hogy merészel…

– Azért merészeli, mert helyesen cselekszik. – C-Gosf Leia mellé állt, és a vállára tette törékeny kezét. – Inkább beszélje ezt meg velünk, a Belső Tanáccsal, minthogy a többi képviselővel vitassa meg. Ha elzárkózunk a helyzet megoldásától, még azt hihetik, rejtegetnivalónk van, és akkor Solo tábornokra örökre a gyanú árnyéka fog vetülni, még akkor is, ha a későbbiek folyamán fény derül az ártatlanságára.

Már a támogatói is Meido mellé álltak. Leia elveszettnek érezte magát.

– Sajnálom, elnök asszony – ismételte meg Meido.

– Hannak ehhez semmi köze – csattant fel Leia.

– Azt hiszem, jobb lenne, ha a továbbiakban nem lenne jelen ezen a megbeszélésen, Leia – mondta Gno. – Egyikünk

sem várhatja el, hogy tárgyilagos maradjon ebben a helyzetben.

Leia szíve úgy verdesett, mint egy kalitkába zárt madár.

– Hisz Meidónak. Mindannyian hisznek neki.

– Én abban hiszek, hogy ki kell vizsgálnunk ezt az ügyet, Leia. – Nem mert Leia szemébe nézni. – Sajnálom, de a vád túl komoly ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassuk.

– Hát ilyen könnyen megy ez? – fakadt ki Leia. – Elég egy vád, és máris meg van bélyegezve az ember? Ennyit ér mindaz, amit a Köztársaságért tettünk? Ezt senki sem nézi?

– Kérem, Leia, ne nehezítse meg a helyzetet! – könyörgött Gno.

– Mit vár el tőlem, szenátor? – használta a formális megszólítást Leia. – Mondjak le?

– Ne – felelte a férfi. – Elég, ha távol marad a férjét érintő értekezletektől.

– És ha nem teszem?

Gno elfordította a tekintetét. C-Gosf megszorította Leia vállát, aztán elengedte.

– Gondolkozzon rajta, Leia! Holnap reggel találkozunk. Addigra kiheveri a hír okozta sokkot.

– Nem a hír az, ami sokkol – mondta Leia, miközben felállt. – Engem az sokkol, hogy ilyen készségesen elhiszik.

– Bocsásson meg, elnök asszony – szólalt meg Meido –, de bárki is helyezte el azokat a bombákat, szabad bejárással rendelkezett a gyűlésterembe. Ilyen személy pedig nem sok akad. Az tehát, aki elhelyezte a gyújtószerkezeteket, mindenképpen valaki olyan, akiben megbízunk. Ez, azt hiszem, eléggé nyilvánvalóan kiderül a körülményekből, és biztos vagyok benne, hogy ön is egyet fog érteni velem, ha kellően lehiggadt.

Leia kihúzta magát, és összeszedve megmaradt királyi méltóságát lenézett Meidóra.

– Tizennyolc éves koromban ott kellett állnom a Halálcsillag belsejében, és mintegy páholyból végig kellett néznem, hogy egyetlen villantással eltüntetik a galaxisból az Alderaant, a szülőbolygómat. Addig a pillanatig el nem hittem

volna, hogy egyetlen pillanat alatt szét lehet rombolni egy egész bolygót. Úgyhogy ne akarja megmondani nekem, mi lehet igaz és mi nem, Meido. Én érzékeny vagyok az Erőre. Ha a férjem el akart volna árulni engem vagy a Köztársaságot, tudnék róla. És tudna róla a fivérem is, aki Jedi-mester. Még mindig nem tudjuk, pontosan mi is történt azon a végzetes napon a gyűlésteremben, és amíg ez így van, addig nincs jogunk kijelenteni, hogy egy barát árult el minket, és nem egy újabb csodafegyver első célpontjai voltunk. Az ön helyében itt és most véget vetnék az alaptalan vádaskodásnak. Ezzel csak megbontja az egységünket, és ez bizonyítottan nem a Köztársaság érdekeit szolgálja.

Végignézett mindenkin, egyenként. Borsk Fey’lya kifürkészhetetlenül ült a helyén. Bel Iblis nem nézett Leia szemébe. ChoFii a kezét tanulmányozta. C-Gosf pofaszakálla remegett, de Leia csak ennyit látott az arcából, mert a nő félrefordította a fejét. Gno volt az egyetlen a barátai közül, aki bátorítóan mosolyogva nézett vissza rá.

Leia tisztában volt vele, hogy egyikük sem fog annál többet megtenni érte, mint amit itt sem tett meg. Csak a tárgyilagosságukra számíthatott, semmi másra.

– Az értekezletet ezennel elnapolom holnap reggelig – jelentette ki. – És tényeket várok. Nem vádakat, hanem bizonyítékokat. Világos?

Nem várta meg a válaszukat. Hátat fordított nekik és elhagyta a termet, olyan büszkén, amennyire csak telt tőle.

Amint kilépett az ajtón, úrrá lett rajta a remegés.

Elkezdődött. Az egység, amelynél csak a családja volt számára fontosabb, máris megbomlott.

Hamarabb, mint hitte volna.

Míg a Lady Luck a Skip 1 felszíne felé ereszkedett, Lando végignézett a dokkban állomásozó hajókon. A Millennium Falcont kereste közöttük, de egyik formája sem hasonlított a koréliai teherhajóra.

A pokolba Soloval. Rá vallana, hogy épp akkor tűz el, amikor nem kellene. Amikor ő már visszavonhatatlanul belekeverte magát a bajba. De ha ez így is van, akkor is a Menedék az egyetlen hely, ahonnan a nyomába eredhet.

Azért remélte, jól van a cimbora.

A Lady Luck lezökkent az aszteroida felszínére. Szolgaáramkör nélkül, pusztán egy elavult vontatószerkezetre hagyatkozva landolni sokkal rizikósabb volt, mint Lando hitte volna. Káromkodott egy sort, és ellenállt a kísértésnek, hogy ráeresszen egy ellenőrző programot a hajóra.

Amint a hajó megállt, Lando a teherajtóhoz ment, és kinyitotta.

Ana Blue állt odakint, egyik kezét kacéran karcsú derekán tartva. Bombasztikusan nézett ki rövid sortjában és derék fölött csomózott, feszes ingében. Egy kicsit azért öregedett, de bölcsebbé hajszálnyival sem vált. Lando elvigyorodott. Mindig is képtelen volt ellenállni Blue-nak.

– Ilyen zavarba ejtő rakományjegyzéket még életemben nem láttam – közölte Blue. – Ebből is látszik, hogy nem sokat kezdtél magaddal, amióta megpattantál innen.

– Nincs időm csevegni, Blue – válaszolta Lando. – Meg kell javíttatnom ezt a kicsikét, és el kell tűznöm erről a sártekéről, mielőtt még Nandreeson rájönne, hogy itt vagyok.

– Ezzel már elkéstél – nyugtatta meg Blue. – Nandreeson szemmel tartja a Menedék forgalmát. Inkább abban reménykedj, hogy valami más halaszthatatlan dolga akadt!

– Mindegy, úgysincs mit tenni – vont vállat Lando. – Az áramkör tropára ment. Javítás kell neki.

Blue megingatta a fejét.

– Ilyen rakománnyal nem fogsz szerelőt találni. Semmi nincs nálad, amit el lehetne adni. Vagy akad azért valami más is?

– Semmi. Már régóta nem üzletelek.

Blue elvigyorodott.

– Ja. Törvénytisztelő lettél. Akárcsak Solo. Légy őszinte hozzám, Lando. Azért jöttél ide, hogy a régi pajtásoddal találkozz?

– Azért vagyok itt, mert a Luck lerobbant. – Végig kellett játszania, ha már belekezdett. – De miért beszélsz folyton Hanról?

– Mert ő és az a szőrgombóc barátja itt vannak néhány napja. Gondoltuk, te sem fogsz sokáig távol maradni.

– És mivel Solo visszautasította őt, most a te véredet akarja – dugta be kopaszodó fejét az ajtón Kid DXo'ln. – Hogy ityeg a fityeg, Calrissian?

– Hol így, hol úgy.

– Egen, hallottam, hogy gázt bányásztál a Bespinen. A nyárspolgárrá válásnak megvannak a maga előnyei, mi?

– A Birodalom elvette tőlem a Felhővárosomat – felelte szomorúan Lando. Lehajolt, hogy átbújjon az ajtón, és megtorpant. Legalább kéttucatnyi csempész állt a hajó körül, feléje irányított sugárvetővel a kézben. – Hé, atyámfiai, hát így kell fogadni a hazatérő testvért?

– Már nem vagy testvér, Calrissian – mondta Zeen Afit. Kid mellett állt, a rámpa tövében. – Azért jöttél ide, hogy kémkedj utánunk.

– Kinek?

– Annak, aki többet fizet érte – világosította fel Kid.

– Ne vádoljátok olyasmivel, amit nem tudtok bizonyítani! – vette védelmébe Blue.

– Én csak meg szeretném javíttatni a Lady Luckot – kötötte az ebet a karóhoz Lando, annak ellenére, hogy már ő maga is kezdte röhejesnek találni a szövegét.

– Egen? – gúnyolódott Zeen. – Tudod, hogy megy ez errefelé. Neked ahhoz sincs elég árud, hogy banthaszart vegyél.

– Világos – bólintott Lando. – Viszont van egy rakás kreditem.

– Miért nem ezzel kezdted? – kiáltotta valaki a tömegből.

– Mert az én időmben csak egy pancser fizetett pénzzel a Menedékben.

Blue felsétált a rámpán, és belekarolt.

– Még mindig így van, Lando. De azért örülök, hogy itt vagy.

– Én nem. Persze, ettől még elárulhatnátok, mennyiért kaphatnék egy szerelőt.

– Tízezer kreditért – felelte Zeen.

– Tízezerért? – Lando közelebb húzta magához Blue-t. – Még azt sem tudjátok, mi a baja ennek a teknőnek.

– Nem is kell – állította Zeen. – Gondolom, távol akarod tartani ezt a hajót Nandreeson bérenceitől. A tízezer csak a védelmi pénz.

Lando sértődötten horkantott.

– Minek nézel? Mégis, hogyan védenél meg Nandreesontól? Hány talpnyalója fog ebben a pillanatban is fegyvert rám?

– Egy sem – mondta Kid. – Nandreeson megkapta a Skip 6-ot. A Skip l-nek még a közelébe sem engedjük.

– Nagyszerű. És ti, srácok, azóta ingyen dolgoztok.

– Más időket élünk, Lando – sóhajtott Kid.

– Annyira azért mégsem. Ne nézz hülyének, és akkor én sem teszem. Van egy kis gondom a hajóval, különben nem lennék itt. Gondolod, hogy sportból kínálom fel magam tálcán Nandreesonnak? Úgyhogy ti csak kerítsetek nekem egy szerelőt, és én majd vigyázok a Luckra.

– Mennyit vagy hajlandó fizetni?

Amennyit kell, hogy gyorsan kész legyen. – Lando összeráncolta a homlokát. Új ötlete támadt. – Mit is mondtál Soloról, Blue?

– Tudod, hogy itt van, Lando.

– Nem látom a Falcont.

– Nem tudtam, hogy kerested.

– Miért, szerinted másképp is idejuthatott volna?

– Ne add a barmot, Lando!

– Nem adom. Szét akarsz nézni a hajómon? Nem beszéltem Hannal már jó ideje. Egy törvényes bányászati vállalkozást próbáltam elindítani a Kesselen. – Elhúzódott a nőtől, és feltette a csuklyáját. – De ha Han itt van, szeretnék beszélni vele. Csubi ugyanúgy betéve ismeri a Lady Luckot, mint a Falcont. Ő segíthetne megjavítani, és utána már nem is zavarnék.

Blue egy hosszú pillanatig némán méregette hátborzongatóan gyönyörű szemével, aztán csábosan elmosolyodott.

– Mindig is rejtély voltál számomra, Lando. Megőrülök a rejtélyes férfiakért.

– Te minden férfiért megőrülsz – mondta lentről Zeen. – Ne higgy neki! Lando Han miatt van itt. Nem tudom, miben sántikálnak, de nagyon nem tetszik.

Lando szomorúan megrázta a fejét.

– Látom, téged nem tudlak meggyőzni, Zeen, de legalább Blue hisz nekem. Csak vezessetek Han elé, és békében hagylak titeket!

Zeen a rámpa aljához állt, és Lando szívére irányította a sugárvetőjét.

– Nem mész te sehova, Calrissian! Nandreeson vérdíjat tűzött ki a fejedre, és már majdnem húsz éve nem jártál a Menedékben. Kívülálló vagy, és mi nem szeretjük a kívülállókat.

Lando szájpadlása kiszáradt, mint egy napsütötte pocsolya.

– Én pedig azt nem szeretem, ha fegyvert fognak rám, Zeen. Nem fordítanád el a csövét?

– Nem tehetem, Calrissian.

– Tedd el a sugárvetőt, Zeen! – mondta Blue. – Én vállalom a felelősséget Landóért.

– Miért félsz annyira tőlem, Zeen? – kérdezte Lando.

– Nincs szükségünk Nandreeson bérenceire a Skip 1-en – felelte Zeen.

– Már késő – lépett elő egy rek a tömegből. Vékony, ostorszerű teste még mindig egybeolvadt a tömeggel, de narancssárga szeme úgy izzott, mint egy teherhajó elülső fényszórója. Zsinór vékonyságú ujjai sugárvetőt szorongattak. – Velünk jössz, Calrissian. Nandreeson boldog lesz, hogy viszontláthat.

Egy másik rek vált el a környezetétől, aztán egy újabb és még egy újabb, így tovább egészen addig, míg legalább harmincan nem voltak. Körülvették a csempészeket.

– Mi is nagyon boldogok leszünk – mondta egy másik rek. – Kétmillió kredit üti a markunkat.

– Hűha! – Blue elismerően füttyentett. – Ha ezt tudtam volna, magam adlak fel neki.

Az összeg Landót is megdöbbentette.

– Legutóbb ötvenezer volt.

– Gyere velünk szépen – szólt az első rek és nem teszünk kárt a hajódban.

– És mitől lesz az jó nekem? – kérdezte Lando. – Holtan úgysem tudom használni. – A sugárvetője után nyúlt, de egy gumiszerű inda tekeredett a csuklója köré. Lenézett. A rámpa alatt is egy rek állt. Keskeny ajka rek-mosolyra húzódott. Nő volt; a szeme bíbor színe elárulta nemét.

– Ne is próbálkozz, nagyfiú! – sziszegte. – Holtan is egymillió kreditet érsz Nandreesonnak.

– Jól van – fordult Blue felé Lando. Ana maradt az egyetlen reménye. – Nem köntörfalazok tovább. Meg kell találnom Hant. Nagy bajban van.

– Azt meghiszem – nevetett a rek nő. – A Skip 6-on fog csatlakozni hozzánk. Milyen megindító! A régi cimborák újra együtt lehetnek.

Blue feltartotta a kezét, és elhátrált.

– Sajnálom, Lando, de soha nem ártom bele magam Nandreeson ügyeibe.

– Szép kis barát vagy – mondta vádló tekintettel Lando.

– Soha nem állítottam, hogy barátok vagyunk – védekezett Blue. – Én csak egy lehetséges partinak tekintettelek. Nem lett volna szabad idejönnöd, Lando.

– Na ne mondd! – dünnyögte Lando, és ahogy illett, pocsékul érezte magát.

23.

Négy újabb nyelv egyetlen nap alatt. Thripio a számítógépfülkéjében üldögélt Solo lakásában. Semmi dolga nem akadt, mióta a gyerekek elutaztak, ezért újabb nyelvek tanulásával ütötte el az idejét. Az előző nap megtanult négy nyelvből kettőt újonnan felfedezett bolygókon használtak, a másik kettő pedig új droidnyelv volt. Ezekkel együtt immár tizen-

nyolc nyelvet tanult meg az elmúlt hét alatt, vagyis átlagosan 2,751 nyelvet naponta.

A számítógépfülke a gyerekszoba közelében volt. Thripio egy széken ült, mert Jaina ragaszkodott ehhez. Tanulni ülve illik, mondta neki a kislány Anakin a Régi Köztársaság hőseit ábrázoló matricákkal ragasztotta tele a fülke falait. Thripio megkérte, távolítsa el őket, de Anakin „elfelejtette” megtenni. Mindig ezt mondta, ha valamit nem akart elvégezni.

Egy apró ikon villogott a képernyő sarkában. Egy R2-es egység volt. Thripio megérintett egy billentyűt, és a kép kitöltötte a teljes képernyőt. Aztán megnyomott egy másik billentyűt, mire az ikon villogó üzenetté változott:

vészhelyzet

vészhelyzet

vészhelyzet

Az utolsó betűhöz egy kód volt csatolva. Thripio kifejtette a kódot, és bináris üzenet öntötte el a képernyőt. Az üzenet Artutól jött. Már megint a szervizhangárban volt, egy bizonyos Cole Fardreamerrel, és szabotázzsal vádolták. Az üzenet friss volt, és újra meg újra megismétlődött.

Thripio lenyomott két másik billentyűt. Artu még vonalban volt. Thripio épp válaszolni akart neki, amikor a képernyő elsötétült, és úgy is maradt.

Artu elment.

Meglepte, milyen gyorsan elfolytak a kreditek. Kueller az íróasztala mögött ült, almaniai irodájában. A szoba ablakain a függönyök szét voltak húzva, felfedve az esti város fényeit. A je'har tornyok fekete foltokként nyúltak a csillagos égbolt felé. Üresség. Romok. A hatalom jelei.

A hatalom megtartásához rengeteg pénz kellett, de most már ez is megvolt. Majdnem. Kueller ügynökei már szétszéledtek a galaxisban, hogy felmérjék a gyűjtők igényeit, és felvegyék az előzetes megrendeléseket. Úgy tervezte, három

részben árusítja ki Pydyr gazdagságát. Külön adja el a házakat, külön a köveket és megint külön a pompázatos ruhákat. Ha ez sikerül, akkor elég kreditje lesz ahhoz, hogy belefoghasson a harmadik fázisba.

Az első fázis már véget ért, a második pedig folyamatban volt.

Kueller hátradőlt a székében. Kesztyűje az asztalon hevert az öt apró komputerkijelző mellett. Keze sápadtnak látszott a mesterséges fényben. Egy fiatalember keze volt. Nem a világ leghatalmasabb urának a keze.

Még nem.

De hamarosan. Hamarosan.

Halk csengőszó jelezte, hogy keresik a privát vonalán. Megérintette a képernyőt. Brakiss arca tűnt fel. Szőke haja zilált volt, tekintete lelki tusakodásról árulkodott. Szembeszállt Skywalkerrel. Kueller érezte.

– Látom – mondta Kueller, meg sem várva, hogy Brakiss szóljon –, Skywalker kétségeket ébresztett a szívedben.

Brakiss arca megrándult. Ha Skywalker meg tudta kísérteni őt, aki teljes odaadással szolgálta a Birodalmat, bárki mással is meg tudja tenni ugyanezt. Kueller jól döntött: a következő lépcső valóban Skywalker elpusztítása. Ha ezt nem teszi meg, semmire sem mehet.

– Most már ő a te mestered, Brakiss? – kérdezte Kueller.

– Nem!

Brakiss elhátrált a képernyőtől. Brakiss kisebb lett a képernyőn – és Kueller szemében.

– Akkor ki a te mestered, Brakiss?

– Senki – felelte Brakiss. A szája keskeny, száraz vonal volt, a szeme csupa rémület és szomorúság. – Most már tényleg ki akarok szállni, Kueller. Végeztem.

Kueller, bár bosszús volt, hagyta, hogy a maszkja elmosolyodjon.

– Mit tett veled Skywalker?

– Semmit – felelte Brakiss.

– Akkor mi ez a hirtelen elfordulás tőlem?

– Nem hirtelen, Kueller. Te nem hagytad, hogy megöljem.

– De azért megpróbáltad.

Brakiss arca megint megrándult.

Kueller előrehajolt, hogy halálfejes maszkja teljes egészében betöltse Brakiss képernyőjét.

– Megpróbáltad és kudarcot vallottál, Skywalker pedig, mert jószívű Jedi-lovag, életben hagyott téged. Ezért te most gyűlölöd őt, és azon töröd a fejed, hogyan lehetne eltenni őt láb alól. A baj csak az, hogy úgy érzed, senki nem győzheti le őt. Igaz, Brakiss?

– Igen, gyűlölöm Skywalkert – motyogta Brakiss.

Kueller megrázta a fejét.

– Te nem Skywalkert gyűlölöd. Te azokat az érzéseket gyűlölöd, amelyeket felébresztett benned. Te magadat gyűlölöd, Brakiss. Azt, amivé lettél.

Brakiss dacosan felszegte az állát.

– Visszahívott az akadémiára. Azt mondja, még elhagyhatom a sötét oldalt. Vader is megtette.

– Persze, hogy megtette – válaszolta higgadtan Kueller; noha legszívesebben ízekre tépte volna Brakisst, amiért egyáltalán meghallgatta Skywalkert. – Vader haldoklott. A Császár magára hagyta, és Skywalker ott volt mellette. Vadernek már semmije sem maradt. Se hatalma, se reménye. El kellett fogadnia, amit Skywalker ajánlott. Nem tehetett mást.

– Skywalker azt mondta, hogy megtette.

– Skywalker téged is a hatalmába akart keríteni. Sikerült neki, Brakiss?

Brakiss összefonta maga előtt a karját.

– Nem tudod megállapítani?

Kueller elmosolyodott Örült neki, hogy nem a holovetítő mellett döntött. Nagyobbnak látszott a képernyőn, sokkal hatalmasabbnak, és ebben a pillanatban éppen erre volt szüksége.

– Én azt hiszem, Skywalker visszavehetett volna téged, ha igazán akarta volna, de nem tette. Nem érdekled igazán. Semmit nem jelentesz számára. Még arra sem tartott érdemesnek, hogy megöljön.

Brakiss arcán ideges rángás futott végig. Tehát felajánlotta magát, hagyta volna, hogy Skywalker megölje. Az erényes Luke Skywalker azonban nem tette.

– Skywalker engem akar – mondta Brakissnak. – Tisztában van vele, ha meg akarja őrizni a hatalmát, végeznie kell velem.

– Nem is tudja, hogy létezel – állította dacosan Brakiss.

– Ó, dehogynem – mosolygott Kueller. – Hiszen éppen te küldted őt hozzám.

– Én eltanácsoltam tőled. – Brakiss szeme tágra nyílt. Láthatóan nem állt szándékában bevallani ezt.

– Jól tetted – bólintott Kueller. – Skywalker annál inkább el fog jönni. Jó munkát végeztél, Brakiss.

– Jó munkát? – ismételte meg döbbenten Brakiss.

– Igen. Sokkal jobbat, mint reméltem.

– A-akkor itt maradhatok? – dadogott Brakiss izgatottan, mint egy kisgyermek. Imádta a gyárat. Nyugalommal töltötte el, és Kueller ezt rendkívül hasznosnak találta.

– Ezt akarod?

Brakiss lassan, félénken bólintott.

– Akkor természetesen maradhatsz. Jól szolgáltál engem.

– És senki mást nem fogsz ideküldeni?

– Minek, Brakiss? – mosolygott Kueller – A Telti a tied. Továbbra is támogatni foglak, és te nekem fogsz dolgozni, mint eddig is. Skywalkerről, az akadémiáról és a Yavin 4-ről azonban soha többé nem fogunk beszélni. Ezt akarod, ugye?

– Azt akarom, hogy Skywalker távol maradjon tőlem.

– A Teltin örökké egyedül lehetsz. Az Erő-képességeid veszendőbe fognak menni, de ez a te veszteséged lesz, Brakiss, nem az enyém. Nekem többé már nem lesz rá szükségem.

– És Skywalker? – Úgy tűnt, Brakiss képtelen elengedni a hajdani mesterét. Skywalker mély benyomást tehetett rá. Mélyebbet, mint Kueller szerette volna.

– Skywalker most már az én gondom – jelentette ki Kueller. – És hamarosan senkit nem fog zavarni többé.

24.

A glottalphib szívélyesen Hanra mosolygott. Hosszú, sárga fogai közül füst szivárgott.

– No lám, Solo tábornok, megint összefutottunk.

Hannak sikerült előkotornia a nevét az emlékezetéből.

– Kisebbségben van, Iisner.

Csubi még mindig zsörtölődött. A bundája már nem füstölgött, de szőrcsomók hiányoztak ott, ahol a glottalphib megnyalta lángnyelvével. A mancsát engedelmesen a levegőben tartotta, akárcsak Davis. Seluss igyekezett elbújni a kettőjük lába mögött.

– Nem hiszem, hogy ettől túlerőben lennének – felelte Iisner. – Elég egy nagyobb lángnyelv, és a barátai többé nem okozhatnak nekem gondot. És miközben őket pörkölöm, ön ellen fordíthatom a sugárvetőmet. Képzelje csak el: a Lázadók hőse elfelejti felcsatolni a fegyverét!

Han elkáromkodta magát. A sugárvetőjét tényleg a pilótafülkében felejtette.

– Szabad ilyen nyelvezetet használni, Solo tábornok? – ingatta meg a fejét Iisner. – Amikor én udvariassági látogatáson vagyok itt.

Han pléhpofával meredt Iisnerre. Időt kellett nyernie. A Falcon az ő hajója volt; tudta, meg fogja találni a megoldást, csak egy kis idő kell, hogy kieszelje a tervet.

– Látom, nem volt gyerekszobája – mondta a 'phibnek. – A barátaimat halállal fenyegetni nem túl udvarias dolog.

– Csak azért teszem, hogy megvédjem magam – felelte Iisner. – A főnököm soha nem bocsátaná meg nekem, ha visszautasítanák a meghívását.

Csubakka lassan kiengedte a karmait. A hegyük az alacsony mennyezetet súrolta. Han továbbra is közönyös maradt. Vigyáznia kellett, nehogy felhívja Iisner figyelmét Csubira.

– Mit akar tőlem Nandreeson?

Iisner fújtatott egy aprót. Kurta lángok nyaldosták végig az orrlyukai alatt elhelyezkedő pikkelyeket.

– Nem önt akarja, hogy pontosak legyünk. Inkább a pozíciója érdekli, Solo tábornok. Azt reméli, hogy segíthet az Új Köztársaságnak.

– Ó, valóban? Csak nem?

Iisner bólintott.

– Olyan információknak van a birtokában, amelyeket a kormányuk értékesnek találhat.

Csubi becsúsztatta egyik karmát a mennyezet és egy titkos rekesz burkolata közé.

– Milyen természetű információról van szó? – kérdezte Han.

– Ha én ezt tudnám, Solo tábornok, akkor már elmondtam volna. Én azonban csak egy egyszerű asszisztens vagyok, egy hatalom és befolyás nélküli senki. Azt az utasítást kaptam, hogy kísérjem a Skip 6-…

– Már mondtam, hogy csak a Skip 1-en vagyok hajlandó találkozni Nandreesonnal.

Csubi egy második karmot is beillesztett a résbe. Őrjítően lassan ment. Seluss közben még közelebb araszolt Csubi lábához. Davis a 'phib sugárvetőjét fixírozta. Han attól tartott, hogy ha Csubi nem cselekszik elég gyorsan, akkor Davis fog. Ez pedig katasztrófát jelentett volna.

– A helyzet az, Solo tábornok – mondta füstölgő szájjal Iisner –, hogy Nandreeson nem szeret átlátogatni a többi Skipre. Hiányoznak a megfelelő körülmények, ugye érti?

– Nem azt kérem, hogy aludjon ott. És ha úgy jobb neki, találkozhatunk a Falconon is. A Skip 6-ra azonban nem vagyok hajlandó átmenni. Már régen megtanultam, hogy jobb távol tartanom magam Nandreeson vadászterületétől, ha nem veszi sértésnek.

– Ugyan, dehogy. Kár, hogy Calrissian barátja másképp gondolkozott.

Csubi két másik karmot is becsúsztatott a burkolat és a mennyezet közé.

– Nandreeson még mindig neheztel Landóra? – kérdezte Han.

– A neheztel nem a legmegfelelőbb kifejezés – felelte Iisner. – Inkább mondjuk azt, hogy még nem törölte ki az adósai névsorából.

– Értem – bólintott Han. – De mondja meg a főnökének, hogy nekem ehhez semmi közöm. – Rákacsintott Csubira, aki minden vukierejével megrántotta az ajtót. Iisner felnézett. A titkos rekesz burkolata a fejére zuhant. Láng csapott ki a 'phib szájából. Csubi jobbra vetette magát, Davis balra, Seluss pedig behúzta a nyakát. A lángok végignyalták a falat és Seluss feje búbját. Davis nekiütközött Hannak, és mindketten elterültek a folyosón.

A leszakadt burkolat alól újabb tűznyelvek nyúltak ki, felforrósítva a fémpadlót és megégetve Han már így is meggyötört bőrét.

Han káromkodva felpattant, belekapaszkodott a mennyezetre szerelt létrafokok egyikébe, és felhúzta magát. Davis szitkozódva végigrohant a folyosón, és bevetette magát a pilótafülkébe. Csubi fellépett a leszakadt fémlemezre, és ugrálni kezdett Iisneren. Seluss panaszos cincogással füstölgő fejét csapkodta, jobb híján a falba.

Csubi lehajolt érte, felkapta, és eloltotta a fejét szőrös mellkasán. A fémpadló vörösen izzott a hőségtől, a levegőben égett hús és pikkely szaga szállt.

A lángok vesztettek hevességükből, aztán kialudtak. Han a létrafokokban kapaszkodva odamászott, és elemelte a sugárvetőt Iisner mozdulatlan kezéből.

– Solo? – hallatszott a burkolat alól. – Kérje meg a barátját, hogy másszon le rólam!

– Szállj le róla, Csubi!

Csubi a fejét rázta és ordított. Han, fél kézzel kapaszkodva egy rúdban, Iisnerre irányította a tőle zsákmányolt fegyvert.

– Nem lesz semmi gond – mondta Csubakkának. – Vidd Selusst a raktárba, és keresd meg az elsősegélydobozt! Tegyél valamit az égéseire!

Csubi tiltakozni próbált, de Han nem engedett.

– Menj!

Csubi a hóna alá csapta Selusst, és fél kézzel markolva a létrafokokat, átlóbálta magát a folyosó másik végére.

Iisner előmászott a rászakadt burkolat alól. Mellkasát és karját égésnyomok tették még tarkábbá. Szürke pikkelyei

több helyen is leváltak a hátáról. Kimerültnek és kábának látszott.

– Most pedig áruld el, mit akar tőlem Nandreeson! – parancsolta Han. – Az igazat akarom hallani.

Iisner felállt a burkolatra és nekitámaszkodott a falnak. Füst gomolygott az orrlyukaiból. Szánalmas látványt nyújtott.

– Önnel akarta a Skip 6-ra csalogatni Calrissiant.

– Landót?

Iisner igent intett a fejével.

– Úgy gondolta, ha ön a közelben van, akkor Lando se lehet messze.

– Hol él Nandreeson? Lando és én szinte alig találkozunk manapság.

Újabb pikkelyek szállingóztak le Iisner testéről.

– Sürgősen meg kell merítkeznem.

– Még egy kérdés, és visszamehet a gazdájához. Honnan folyik be mostanság az a rengeteg kredit a Menedékbe?

– Nem Nandreesontól – felelte Iisner. A hangja erőtlen volt. Apró lángok vöröslöttek a fogai közt, mintha elvesztette volna felettük az uralmat. – Nandreeson gyűlöli ezt.

– Akkor miért nem tesz ellene?

– Túl nagy falat neki. – Iisner felemelte apró kezét. – Ápolásra szorulok, Solo.

– Rendben. – Han az ajtó felé intett a sugárvetővel. – Tűnj el innen!

Iisner óvatosan az ajtóhoz lépdelt a még meleg folyosón. Amikor elérte az ajtót, Han a hátába nyomta a sugárvetőjét.

– Elfelejtetted megmondani a kreditforrás nevét.

– Úgysem hinné el, Solo.

– Tegyünk egy próbát!

Iisner feléje fordította busa fejét, és kinyitotta a száját. Láng izzott fel a fogai mögött – aztán egy sugárlövedék csapódott a torkába. Iisner tágra nyílt szemmel összerogyott. Nem volt nehéz megállapítani, hogy meghalt. Han megfordult.

Davis állt mögötte, egy pár védőcsizmában, kezében sugárvetővel.

– Mi a fenét csináltál? – vonta felelősségre Han.

– Meg akart ölni téged.

– Beszélni akart.

Davis megrázta a fejét.

– A glottalphibeket nehéz kicsinálni, Solo. Megpörkölt volna, aztán a Skip 6-ra vitte volna a Falcont, hogy Calrissian azt higgye, te is ott vagy

– Honnan tudod?

– Onnan, hogy mindig így csinálják – felelte Davis. – Elhitetik az ellenséggel, hogy az utolsókat rúgják, aztán a legváratlanabb pillanatban végeznek vele. Ropogósra sütött volna, ha nem lépek közbe.

– Vagy egy kicsivel okosabb lettem volna – tette hozzá Han. – Aminek lehet, hogy te nem örültél volna. Kinek dolgozol, Davis?

– Magamnak, Solo.

– Magadnak és még kinek? – Han az aranyhajúra fogta a sugárvetőjét.

Davis figyelmét nem kerülte el a mozdulat. Letette a fegyverét. Lassan. Aztán ugyanilyen lassan felemelte a kezét, tenyérrel kifelé, hogy Han láthassa, nincs nála más gyilkoló eszköz.

– Nem dolgozom senkinek.

– Jól van. Akkor meg mit keresel itt?

Davis nyelt egyet.

– Egy barátom meghalt a Skip 5-ön. Azt akartam kideríteni, mi történt vele.

– Remek válasz. – A padló már nem látszott melegnek. Han letette a fél lábát. Nem égette a talpát. – Egyenesen kitűnő. Azt hitted, hogy ezzel megnyerhetsz magadnak. Egy csónakban evezünk meg minden. De azért próbálkozz valami még jobbal.

Davis szomorú képet vágott.

– Ez az igazság, Solo. A barátom egy robbanásban halt meg a dokkban, alig néhány nappal azelőtt, hogy a Menedékbe jöttetek.

– Te pedig önfeláldozó fickó vagy, és minden áron ki akarod deríteni az igazságot. – Han letette a másik lábát is. Jó volt ismét lábon állni.

– Akárcsak te, Solo.

– Látom, sokat tudsz rólam.

– Tudom, miért jöttél ide – bólintott Davis. – Ahogy Nandreeson is. Mindenki téged figyel, Solo. Attól tartanak, hogy el fogod árulni a Menedéket.

– Most nem rólam van szó, hanem rólad – bökött feléje Han a sugárvetővel. – Arról, hogy mit keresel itt.

– Én… izé… én valójában azért jöttem, hogy találkozzam veled.

– A Skip 5-ön?

– Igen.

– Azt hittem, itt ölték meg a cimborádat.

– Igen. De annak már utánanéztem. Látszólag baleset történt, de túl sok baleset történik mostanában errefelé. Túl sok. Aztán hallottam, hogy te is a régi cimborád halálának a körülményeit jöttél kivizsgálni, és akkor azt gondoltam, hogy talán…

– Én nem vizsgálom senkinek a halálát – vágott a szavába Han. – Azért vagyok itt, mert Jarril megkért rá.

– És hol van ő? – kérdezte Davis.

Seluss cincogott a háta mögül. Han hátrapillantott. Seluss kerek fején ormótlan kötés fehérlett, Csubi pedig sebkenőcstől volt csapzott. Érdekes párost alkottak.

– Látod? – kiáltott fel Davis. – Még a sullusi barátod is azt mondja, hogy Jarril halott, márpedig ő csak tudja.

– Nem tudhatja – jelentette ki Han. – Feltevésekre alapoz, akárcsak mi. De jut eszembe, Seluss, hogy jutottál te fel a Falconra?És ami még inkább érdekel, hogyan jutott fel Iisner?

Seluss cincogni kezdett, és közben hátrált, kezét arca elé tartva, mintha attól félne, hogy Han megüti. Aztán megállt, mert Csubi útját állta.

– Visszajöttél, a tiltásom ellenére, Jarril hajójának a kódját használva? – kérdezte Han. Ez azt jelentette, hogy Jarril még mindig a Spicy Ladyt használja. Ez is több volt, mint semmi.

Seluss megint cincogott. Azt ismételgette, hogy nem az ő hibája.

– Hogyne – mordult rá Han. – A glottalphib észrevétlenül lopakodott fel mögötted, mi? – Felsóhajtott. – Ez így nem működik, Seluss.

Seluss bánatosan cincogott.

– Ha visszatértünk a Skip l-re, te bemész a rendelőbe, mi pedig elhúzunk innen.

– Előbb hallgass meg! – szólalt meg Davis. – Szükségem van a segítségetekre.

– Ja, igen – bólogatott Han. – Meg kell oldanod egy gyilkossági ügyet.

– Hajóra van szükségem – mondta Davis. – Ki akarom bérelni a tiedet.

Han elvigyorodott.

– Már évek óta nem adtam bérbe a Falcont, kisfiam. Most sem fogom. Mellesleg kereshetnél magadnak kevésbé feltűnő hajót is.

– Én a Falcont akarom. Magam mögött akarom tudni az Új Köztársaságot. Csak így merlek elvinni a megrendelőhöz.

Han elmélyülten méregette az aranyhajút. Davis fiatal volt, de nem túl fiatal, és semmiképpen sem zöldfülű.

– Nem – felelte végül. – Most pedig fogd a 'phibed, és hagyd el a hajómat!

– Mihez kezdjek vele? – tiltakozott Davis.

– Tömd ki és akaszd a kandalló fölé – javasolta Han. – Most pedig tűnés!

– Szükséged lesz rám, Solo. Jól kiismerem magam a Menedékben.

– Egyszer-kétszer már én is jártam itt – hozta a tudomására Han. – Csubi és én jól megvagyunk kettesben. És most sipirc a hajómról, míg meg nem kérem Csubakkát, hogy kikísérjen.

Davis tiltakozni akart, de Csubi ráüvöltött.

– Jól van – ugrott hátrébb Davis. – Megyek. De ha mégis meggondolnád magad…

– Nem fogom. – Han kinyitotta az ajtót. Davis lelépett a rámpára. – Ne felejtsd itt a barátodat! – szólt utána Han.

Az aranyhajú dühösen rávillantotta a tekintetét, aztán megragadta Iisner ernyedt karját, és levonszolta a Falconról. Han megvárta, hogy a glottalphib lába lecsússzon a rámpáról, aztán visszazárta az ajtót.

Seluss úgy nézett rá, mintha Han minden kreditjét elajándékozta volna.

– Tudom, mit csinálok – morogta Han.

Seluss halkan cincogott egy kicsit, aztán bement a pilótafülkébe. Csubi követte. Han eltette a sugárvetőt, és megpróbált lehiggadni. Nem volt szükség rá, hogy emlékeztessék a helyzetére. Nandreeson üldözni fogja, amiért megölték Iisnert és a többieket. Ő pedig még egyetlen lépéssel sem jutott közelebb a megrendelőhöz.

De Davisben akkor sem bízhatott. Nem tetszett neki, hogy Davis éppen most bukkant fel. Túl könnyen vágódott be közéjük. Márpedig ha valami túl könnyen ment, ott Han tapasztalatai szerint valami bűzlött.

Valami készülőben volt. Az idejük pedig nemhogy fogytán lett volna, hanem most, hogy Nandreeson a fejét akarta, egyszerűen elfogyott.

– Jól van – lépett be Han a pilótafülkébe. – Visszamegyünk a Skip l-re.

Aztán majd meglátjuk, tette hozzá gondolatban.

A bűz iszonyatos volt. Poshadt víz, rothadó növényzet és záptojás szaga keveredett, áporodottá és kesernyéssé téve a levegőt. Lando hét rek között kullogott. A rekek, ahelyett hogy megkötözték volna, kivetették rá hosszú, ostorra emlékeztető karjaikat, és szinte a levegőbe emelték maguk között. Bőrük tapintása leginkább a gumira hasonlított, de élet lüktetett alatta – élet, amelyet nemsokára az ő vérdíja fog táplálni.

Szűk, buborék formájú hajójukon hozták át ide, és most egy barlangban találta magát, ami mindenre hasonlított, csak barlangra nem.

Kész trópusi rémálom volt. A levegő páratartalmát olyan magasan tartották, hogy a víz lecsapódott a bőrén, és átáztat-

ta ruháját. Még a falak is verejtékeztek. Amerre csak nézett, mindenütt legyek és szúnyogok zümmögtek sűrű, feketéllő rajokban. A rekek egy keskeny sziklapárkány felé vezették, mely egy állott vizű tó mellett futott. A vízfelszín alatt faragott lépcsők és moszatokkal benőtt bútorok körvonalai rajzolódtak ki. Lando egyelőre még nem látta Nandreesont, de tudta, hogy valahol ott vár rá a tó vizében lustálkodva.

A rekek átadják neki, begyűjtik a vérdíjat, aztán magára hagyják a Menedék legfélelmetesebb bandavezérével. Egy gátlástalan bűnözővel, aki már húsz éve gyűlöli őt.

A párkány csúszós volt. Ha a rekek nem tartják fogva karjaikkal, már az első néhány lépés után beleesett volna a zöld nyálkával tarkított vízbe. Már a puszta gondolattól is a hányinger kerülgette.

Befordultak egy saroknál, és egy kisebb kamrában találták magukat. Az egyik sziklafalba székeket véstek, a többieket viszont valami mohaféle nőtte be, és hüvelykujj nagyságú legyek nyüzsögtek rajta. A víz felett szúnyogok rajzottak, alattuk pedig, a felszínen, vízibogarak ugrándoztak. A kénbűz itt még erőteljesebben érződött, és halvány ózonszaggal keveredett. Nandreeson a pocsolya távoli végében ült. Algák lebegtek körülötte a vízben, és hatalmas vízililiomok takarták el pikkelyes testét. Mögötte a falon pörknyomok feketéllettek.

Nandreeson semmit nem változott. Hosszú, zöld orrát köröm nagyságú pikkelyek borították, és a homlokán található dudorok morcos arckifejezést kölcsönöztek neki. Apró kezét a víz felszínén lebegtette, a liliomok mellett. Mellkasán a pikkelyek aranyszínben csillogtak a nedvesség miatt. Úgy tűnt, egy víz alatti kanapén üldögél.

– Calrissssssian – mondta Nandreeson, gőzt sziszegve ki fogai közt. – Nagyszerűen nézel ki.

– Úgy nézek ki, mint egy vadul benőtt szőlőkaró – felelte Lando. Úgy döntött, hogy amíg lehet, a vagány fiút fogja adni. Nandreesonnak nem kellett tudnia, hogy a szíve kétszer olyan gyorsan ver, mint általában.

– Ah, igen, az én hűséges rekjeim – biccentett neki Nandreeson. Lando érezte, hogy elhátrálnak tőle. Nem csodálko-

zott rajta, ő sem önként került ilyen közel a lángszórófejű hüllővezérhez. – Lökjétek be Calrissiant a vízbe, és menjetek vissza a hajótokra! A kreditjeitek már várnak rátok.

– Ne!… – kiáltotta Lando. Jóformán még ki se nyitotta a száját, már fel is emelték és repült. Átszállt egy szúnyograjon, elnyelve a rovarok felét. Fuldokolva és köpködve vágódott a pocsolyába.

Forró, nyálkás, förtelmes ízű víz ölelte körül. De ez lett volna a legkevesebb. A gond ott kezdődött, hogy a pocsolya sokkal mélyebb volt, mint gondolta, és ahogy süllyedt, egyre forróbb lett körülötte a víz. Egy buborék szállt fel mellette, és Lando rémülten ébredt rá, hogy a tavat egy víz alatti hőforrás táplálja – éppen alatta.

Kétségbeesetten csapkodni kezdett, de ezzel is csupán anynyit ért el, hogy belecsavarodott a köpenyébe. Pánikba esett. A pánik megöl, figyelmeztette magát önuralmának utolsó morzsájával. A tüdeje égett a levegőhiánytól. Ki fogja bírni. Tudta, hogy ki fogja bírni. Kioldotta a köpeny zsinórját, és kihámozta magát a testére tapadó szövetből. A köpenynek lőttek – beszállingózott a lyukba, ahonnan a buborék emelkedett ki de Lando most már szabadon mozoghatott. Oldalra fordította a fejét. Fény szűrődött be a mennyezet felől. Fellökte magát. A tüdeje szétpattanni készült, a karja sajgott és fekete foltok táncoltak a szeme előtt. A pánik pillanata jókora adag levegőjébe került. Már azt hitte, nem fog felérni, de aztán kirobbant a vízből, kénes vizet öklendezve, és végre levegőt vehetett.

Nandreeson ott ült az egyik oldalon, a medence másik végében pedig öt glottalphib áztatta széles, pikkelyes lábát. Látszott rajtuk, remekül érzik magukat.

Rajta szórakoztak.

– Mi az, mit bámultok? – förmedt rájuk. Még túl kába volt ahhoz, hogy ennél alkalmasabb sértést találjon.

– Ami azt illeti, téged – felelte Nandreeson. – Nem hittem volna, hogy ti, emberek, ennyire gyengén tűritek a vizet.

– Badarság. – Lando Nandreeson felé fordult. – Ez nem is víz. Ez hígított iszap.

Nandreeson apró szeme figyelmesen követte Lando minden mozdulatát.

– Ez – mondta leplezetlen büszkeséggel – hosszú évek kísérletezéseinek az eredménye. Csak remélni tudom, hogy a testnedveid nem rombolták szét a medencém vegyi egyensúlyát.

– Erre az előtt kellett volna gondolnod, hogy bedobattál a vízbe azokkal a gumikezűekkel – panaszkodott Lando. A medence széleire pillantott. A sziklák viszonylag magasak voltak, és zöld, csúszós moha borította őket. Lépcsőket csak az ajtó közelében látott, éppen ott, ahol az öt 'phib üldögélt vigyorogva. Nem számított. Takarékoskodnia kellett az erejével, nem lapátolhatta a vizet végkimerülésig.

Megfordult, és szabályos gyorsúszással, úgy ahogyan azt kölyökkorában tanulta, a lépcső felé tempózott – volna. Lángnyelv szántotta végig a vizet az orra előtt. Gőz csapott az arcába, egy pillanatra megvakítva őt. Lefékezett.

– Ejnye, Calrissian. Látod, ez jár annak, aki nem fogad szót nekem.

– Egyszer se mondtad, hogy nem szabad elhagynom ezt a sárgödröt.

Lando elrúgta magát a gőzölgő víztől, és közelebb húzódott Nandreesonhoz.

Nandreeson kinyitotta a száját; a nyelve kilőtt és berántott egy jó adag szúnyogot. Lenyelte őket, és felnyögött a gyönyörtől.

– De azt sem mondtam, hogy kijöhetsz. Most már az enyém vagy, Calrissian. Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz.

– Rendben – bólintott nagylelkűen Lando. – Szedjetek ki ebből a tóból, és megbeszéljük a szabadulásom árát!

Láng nyúlt ki Nandreeson orrnyílásából. Lando már régen megtanulta, hogy ezek az apró tüzek jót nem jelentenek.

– A szabadulásod ára, Calrissian, a halálod.

Lando karja kezdett kifáradni. Abbahagyta a csapkodást, és a lábával pedálozva tartotta fenn magát a felszínen. A víz viszkozitása is felhajtóerőként hatott, de Lando tudta, ha sokáig kell még a tóban tartózkodnia, kénytelen lesz megszabadulni a nehezebb ruhadaraboktól.

– Túlságosan a szívedre vetted a dolgot, Nandreeson. Én csak egy fiatal csempész voltam, aki bizonyítani akart. Fogalmam se volt, kitől lopok. Egyszer megpróbáltam visszafizetni neked a tartozást, de egyszerűen nem tudtam felvenni veled a kapcsolatot. Köszönd ezt a bérenceidnek! Most viszont itt vagyok. Beszéljünk felnőtt férfiakhoz méltóan! Visszafizetem neked a tartozásomat, plusz a kamatot. Ha csupán tíz százalékot számolunk évi kamatnak, már az is figyelemre méltó profit.

– Nem érdekel a profit – közölte hanyagul Nandreeson. Az orrát nyaldosó tűz mintha hevesebben lobogott volna.

– Viccelsz? – Lando állig a vízbe süllyedt. Ki kellett nyújtania a nyakát, hogy beszéd közben ne folyjon a szájába a víz. – Téged csak a profit érdekel.

– Jól van. – Nandreeson kihúzta hosszú, fénylő testét a vízből. – Mivel nemsokára úgyis meghalsz, őszinte leszek hozzád. Érdekel a profit, és profitálni is fogok belőled. Ha meghalsz, minden, ami a tiéd, rám fog szállni. Nincsenek örököseid, sem barátnőd, sem családod. Senki nem fogja kétségbe vonni a jogaimat. Senkinek nem lesz hozzá mersze.

– Kétlem, hogy az Új Köztársaságnak tetszeni fog.

– Őket a legkevésbé sem fogja érdekelni. – Nandreeson leült az iszapos sziklapadra, és a vízbe lógatta a lábát. Egy ügyes kézmozdulattal lekapott egy kövér legyet a falról. – A Lázadók elleni harc minden erejüket le fogja kötni.

Lando megint csapkodni kezdte a vizet. Jó kondíciónak örvendett, de régen volt már vízben. Az izmai már égtek a kényszerű erőkifejtéstől.

– Egy új lázadás?

– Természetesen. – Nandreeson elkapott egy újabb legyet és tűnődve elropogtatta. – Mindig akadnak olyan csoportok, akik elégedetlenek a fennálló rendszerrel. A coruscanti barátaidnak is hamarosan szembe kell nézniük ezzel a problémával.

– Azóta harcolunk a birodalmiakkal, hogy a Birodalom megbukott – mondta Lando. – Sok bosszúságot okoznak, de már nem jelentenek veszélyt. Előbb-utóbb kénytelenek lesznek feladni a küzdelmet.

– Ebben biztos vagyok – értett vele egyet Nandreeson. A lángok eltűntek. Mosolyogva nézett le Calrissianra. – Én azonban lázadásról beszélek, Calrissian. Az pedig belülről jön, ugye emlékszel? Úgy, ahogyan Leia Organa Solo is kezdte, amikor még a birodalmi Szenátusban működött. Egy igazi ellenállás, állig felfegyverzett, harcra kész, idealizmustól túlfűtött hívekkel.

Lando karcsapásai lelassultak.

– Nincs ok a lázadásra – jelentette ki. – A Köztársaság kormányzata igazságos. Nincs elnyomás, jól bánnak a polgárokkal.

– Valóban? – kérdőjelezte meg Nandreeson. – A Menedék lakói rettegnek az Új Köztársaságtól. Attól félnek, hogy lehetetlenné fogja tenni a szabad kereskedelmet.

– A csempészek mindig is gyűlölték a fennálló vezetést, a Birodalomét és a Régi Köztársaságét egyaránt. És tudod, miért? Mert ki nem állhatják a szabályokat.

– Aztán ott vannak azok a világok, mint például az Almania, ahonnan segélykérés érkezett az Új Köztársaságba, amikor az uralkodó je'har elkezdte módszeresen lemészárolni az ellenzékét. A Köztársaság válaszra sem méltatta őket.

– Az Új Köztársaság nem szól bele a helyi vezetők dolgába – közölte Lando.

– Még akkor sem, ha a helyi kormány népirtást követ el? Ugyan, Calrissian. Szembe kell nézned vele: az Új Köztársaság gyengén teljesít.

– Ki vagy te, hogy megítéld? – fortyant fel Lando. – Te csak egy…

Tűzfal vette körül, füstöt és gőzt préselve a tüdejébe. Köhögött és vöröslő arcát törölgette a kezével. Ez így nem mehet tovább, gondolta. Ki kell találnia valamit, különben még tényleg megfertőzi a medencét – a hullájával.

– Vigyáznod kellene, mit mondasz – figyelmeztette Nandreeson. – Az életed a kezemben van.

– Jól érveltél, Nandreeson. Most már kiengedhetsz, hogy megbeszéljük az üzletet.

– Úgy látom, nem fogalmaztam elég világosan. Én nem kötök veled üzletet. – Visszasiklott a vízbe, és Lando felé

úszott. Amikor megállt, elég közel volt ahhoz, hogy összeégethesse Lando arcát egy hevesebb tűzfuvallattal, és elég távol, hogy az ellensége ne ránthassa magával a víz alá. – Amikor Jabba, a hutt meghalt, a galaxis leghatalmasabb bandavezérévé válhattam volna. Ha nem lettél volna te, Calrissian.

– Pedig már két évtizede nem jöttem a közeledbe – mondta Lando.

– Pontosan. Mert Nandreeson a leghatalmasabb vezér a Menedékben. És Nandreeson jól ismert az egész galaxisban, csak van egy aprócska baja: nem mindenható. Mert Nandreesont át lehet verni. Valaki, egy Lando Calrissian nevű zöldfülű csempész egyszer elrabolt tőle egy kisebb vagyont. Ha egyszer meg lehetett vele csinálni, akkor miért ne lehetne újra és újra? Hát ezért nem léphettem Jabba helyére. – Már megint lángok nyaldosták Nandreeson orrát. Lando lassan hátrálni kezdett.

– Ha megölsz, az mit sem változtat ezen – próbálta menteni magát.

– Ó, de igen. A kollégáim el fogják híresztelni, hogy meghaltál. Elmesélik mindenkinek, hogyan fuldokoltál, hogyan szenvedtél, és a végén hogyan könyörögtél kegyelemért. Még a holttestedet is meg fogjuk gyalázni… az emberek ezt mélységesen elítélik, nem?… és otthagyjuk a Skip 1-en, hogy mindenki láthassa. Aztán persze birtokba veszek mindent, ami a tied. Ha mindez megtörtént, akkor többé már senki nem fogja azt terjeszteni rólam, hogy át lehet verni engem. Nem, ehelyett mindenki arról fog beszélni, hogy Nandreeson kivárja a bosszú idejét, és könyörtelenül kitölti haragját azon, aki az útjába állt.

Lando megrázta a fejét. A mozdulattól víz ment a szájába és köhögnie kellett; hajszálon múlt, hogy nem Nandreeson arcába köpte a vizet.

– Ahhoz, hogy elégtételt vegyél az elmúlt húsz évért, legalább százszor meg kellene ölnöd engem. – Elhallgatott. Hogyan is remélhette, hogy ezzel meg tudja győzni Nandreesont? Éppen most, hogy lángok folytak a fogai közül?

– Te azt hiszed, hogy a végén úgyis megkegyelmezek neked, Calrissian – mondta Nandreeson tüzet okádva. – Azt hiszed, értékelem az éleselméjűségedet, a bátorságodat és a többi rendkívüli tulajdonságodat, melyek lehetővé tették, hogy kijátssz engem. Te még mindig azt hiszed, hogy ezt is meg fogod úszni. De valamit tudnod kell: az elmúlt húsz évet azzal töltöttem, hogy gyűlöltelek téged.

Az egyik lángnyelv olyan hosszúra nyúlt, hogy Landónak a víz alá kellett buknia előle. A tüdeje még mindig sajgott a merüléstől. Nandreeson nem mozdult, és újabb lángoszlopok sem csaptak ki a szájából. Lando elő akart merészkedni a vízből, amikor rászakadt a felismerés: a tüdejének már helyre kellett volna jönnie.

Az, hogy mégsem történt meg, csak egyet jelenthetett: a levegő oxigéntartalma túl kicsi vagy szennyező anyagot lélegzett be. De bármelyik is legyen igaz, a folyamatos erőkifejtés mellett kevesebb ideje van hátra, mint hitte.

Körbepásztázott a vízben, de csak algákat, zöld moszatokat és ázó glottalphiblábakat látott. Nem volt kiút – hacsak ki nem próbálja a lyukat, ahonnan a buborékok emelkednek, de ehhez valahogy nem érzett kedvet.

Fellökte magát, és kifújta orrából-szájából a bűzös vizet.

– Nem jó ötlet a víz alatt rejtőzni – jegyezte meg Nandreeson. – Sokkal könnyebben utol tudlak érni odalent.

– Ha meg akarsz ölni, Nandreeson, akkor essünk túl rajta!

– Szeretnéd, mi? De lassan fogsz meghalni, Calrissian, és én a haláltusád minden pillanatát élvezni fogom.

– Nos, ha már kiterveltél valamit, akkor vágjunk bele. – Minél hamarabb viszik ki innen, el a vízből és a barlangból, annál jobb.

– Már bele is vágtunk, hogy a te szavaddal éljek. – Nandreeson elmosolyodott, megmutatva koromtól fekete, hegyes ragadozófogait. – Meglátjuk, meddig bírod ki az én világomban, Calrissian. A glottalphibek a vízben élnek. Itt eszünk, itt alszunk, itt párosodunk. Az emberek, ha jól értesült vagyok, nehezen tűrik a vizet.

– Én egészen jól tűröm.

– Majd kiderül, Calrissian. Majd kiderül, meddig bírod a felszínen tartani magad pihenés, étel és bármi segítség nélkül. Vajon meddig?

Soha nem tapasztalt rémület rántotta görcsbe Lando gyomrát. Nem úszhat mindörökké. Nem fogja bírni. Meg fog fulladni.

– Épp eleget – felelte kétségbeesetten.

Ez legalább igaz volt. Épp elég ideig fog még élni ahhoz, hogy elkapja Nandreesont – vagy belehaljon a próbálkozásba.

25.

Az őrök, Cole hosszas győzködése után úgy döntöttek, haladéktalanul értesítik Antilles tábornokot. Nem mintha Cole tudta volna, mit mondjon a tábornoknak, ha a helyszínre érkezik. Skywalker droidja mozdulatlanul, füstölgő fejjel állt a terminál előtt. Ha a lövések valóban olyan súlyos károkat okoztak benne, mint ahogyan az kívülről látszott, akár még a droid memóriáját is szétégethette – aminek Skywalker nagyon nem örült volna. Ez egyébként a legerősebb érvek közé tartozott, amelyeket Cole bevetett az őrök ellen.

– Elég volt a várakozásból – fortyogott a kloperi. – Vigyük a fogdába, mint minden más szabotőrt!

– Ne. – A hang a terem végéből jött. Az őrök és Cole hátrafordultak. Antilles tábornok állt velük szemben, egyenruhája teljes pompájában. Két testőr kísérte. Antilles körbenézett a teremben, pár pillanatig Cole-t méregette, majd megállapítva, hogy nem ismeri a fiút, a droidra pillantott. – Az ott Artu Detu?

A kalamári őr megvonta keskeny vállát.

– Nos? – nézett rájuk kérdően Antilles tábornok.

Az őrök egyként Cole-ra pillantottak.

– Igen, uram – felelte Cole. – Luke Skywalker hagyta mellettem, hogy felügyelje az X-szárnyúja javítási munkálatait.

Antilles tábornok Artu kupola alakú fejére tette a kezét, aztán hagyta lassan lecsúszni róla, mint aki szégyelli, hogy meg akart simogatni egy droidot.

– Maga – szólt a kloperire. – Azonnal javítsa meg ezt a droidot!

– Engedelmével, uram – lépett közbe Cole Artunak rossz tapasztalatai vannak a kloperiekkel. Skywalker úr azt mondta nekem, hogy pár nappal ezelőtt… izé… el akarták rabolni őt. Mármint Artut.

A tábornok szeme összeszűkült.

– Ki tette ezt Artuval?

– Én – felelte a kloperi. – Meg akart szökni.

– Hogyan? – vonta fel a szemöldökét a tábornok.

– Rajtakaptuk őket, amikor szabotálni próbálták az új X-szárnyú prototípusát – mondta a női őr – Egy gyújtószerkezetet szereltek a számítógépbe.

– Artu? Ezt erősen kétlem. Ki vagy te, fiam, és miért hívattál ide?

Cole nyelt egyet.

– A nevem Cole Fardreamer, uram. X-szárnyúakat szerelek. Luke Skywalker elismerő szavakkal beszélt önről, ezért fordultam önhöz segítségért. Ezek itt meg sem akartak hallgatni.

– Mit keresett a prototípusnál?

– Csak ellenőrizni akartam. Artu és én egy bombát találtunk a Jedi-mester X-szárnyújában, aztán két másik újjáépített hajóban is, és gondoltam, megnézem, vajon az új modellekbe is szereltek-e. Épp ezen voltam, amikor az őrök megjelentek. Nem akarnak hinni nekem, uram.

A kalamári őr az X-szárnyúhoz lépett, és a számítógépre mutatott.

– Nézze meg ezt, uram, és láthatja, mire készült ez a fiatalember és a droid. Egy birodalmi jelzéssel ellátott alkatrész található a többi közé elrejtve. Egy gyújtószerkezet.

Antilles tábornok behajolt az X-szárnyú pilótafülkéjébe, hogy megvizsgálja a komputert. Cole nem látta a kezét, ezért nem tudhatta, nem mozdít-e el a tábornok valamit, amit nem kellene. A szíve azonban vadul zakatolt.

– Legyen óvatos, uram – szedte össze maradék bátorságát. – Elég egy rossz mozdulat, és működésbe léphet.

– Kösz – nyugtázta figyelmeztetését a tábornok, de nem mozdult. A teremben olyan csend lett, hogy Cole tisztán hallotta a saját szívdobogását.

– Ez az eszköz bele van építve a komputerbe.

A tábornok felegyenesedett. Vékony izmos férfi volt, kemény tekintettel, olyasvalaki, aki túl sok harcot látott, túl sok nehézséget megélt már.

– Hol szerelik össze a komputereket?

– Nem mi szereljük össze őket, uram. így érkeznek – válaszolta.

Az ajtó sziszegve kinyílt, és egy protokolldroid totyogott be rajta.

– Ó, egek, ó, egek, ó, egek – állt meg sopánkodva Artu mellett. – Tönkretették Artut.

– Azért reménykedjünk benne, hogy nem olyan rossz a helyzet – lépett be utána egy nő. Alacsony volt és csinos, haja selymes zuhatagként omlott a vállára. Szakadt gyakorlónadrágot és jó néhány számmal nagyobb férfiinget viselt. Beletelt néhány pillanatba, mire Cole felismerte benne Leia Organa Solo elnöknőt. Így közvetlen közelről, fiatalnak és sebezhetőnek látszott, és olyan szépséges volt, hogy hercegnőnek mindenképpen beillett, de vezető politikusnak semmiképp. Arról nem is beszélve, hogy tucatnyi Birodalomellenes csata veteránja volt.

– Leia – mondta meglepetten Antilles tábornok.

Leia Organa a tábornokra nézett. Elmosolyodott, de ettől csak még kimerültebbnek látszott.

– Wedge. Hát te mit keresel itt?

– Van egy kis problémánk – felelte a tábornok.

– Azt látom. – Az elnöknő Artuhoz lépett. A protokolldroid a kis droid mellett téblábolt, és hallhatóan nem tudta eldönteni, szidja-e őt, amiért megint bajba keverte magát, vagy inkább aggódjon érte. Az államfő leguggolt Artu elé. – Artu! – Letörölte a kormot a kis droid fejéről. – Artu!

– Elment, Leia úrnő. A kloperiek tönkretették.

– Valóban megsérült, Thripio, de gyanítom, hogy meg tudjuk javítani. – Felnyitott egy kis ajtót, és megnyomta a rejtett újraindító gombot.

Artu felsikított. Az elnöknő önkéntelenül hátrébb ugrott, felborítva Thripiót. Artu előre-hátra kezdett hintázni a kerekein. Az elnöknő megpaskolta a fejét.

– Jól van, Artu. Minden rendben lesz.

Artu azonban nem hagyta abba a visítást. A hang olyan fülsértően éles volt, hogy az őrök arca eltorzult a fizikai fájdalomtól. Cole úgy érezte, mintha a beleit forgatná valaki. Ő okozta a kárt a kis droidban azzal, hogy ilyen kalamajkába keverte.

A protokolldroid felült.

– Artu, ha nem hagyod azonnal abba ezt az értelmetlen visítást, Leia úrnő kénytelen lesz kikapcsolni téged.

Artu a másik droid felé fordította a fejét, aztán rövid mérlegelés után elhallgatott. A következő pillanatban azonban meglátta a kloperit, és csipogni kezdett. A csipogások egyre sűrűbben és egyre hangosabban követték egymást, mígnem egy újabb sikollyá olvadtak össze.

– Elég, elég, elég! – kiabálta a protokolldroid. Felállt, és a társaság felé fordult. – Lefordítom. Artu azt mondja, hogy megtámadta egy kloperi, és mivel ez már a második alkalom, nem fog jót állni magáért, ha egy kloperi a közelébe kerül.

– Leléphet – mondta Antilles a kloperi őrnek.

– De uram, szüksége lehet rám. Ez a fiatalember szabotálni készült...

– Azt mondtam, leléphet. Javaslom, engedelmeskedjen, amíg nem kérdezem meg a nevét és a szolgálati számát!

A kloperi lebiggyesztette halszáját, aztán kelletlenül bólintott.

– Ahogy óhajtja, uram.

Kikacsázott, csápjait maga köré tekerve – ez fajánál a sértődöttség jele volt.

– Miért bántotta Artut? – kérdezte az elnöknő a tábornoktól.

– Még nem jutottunk el idáig. Eddig annyit sikerült megtudnom, hogy az őrök rajtakapták Artut és ezt a fiatalembert,

amint épp a hajót szerelték. Az őrök szerint szabotázsra készültek.

– Artu soha nem tenne ilyet – jelentette ki az elnöknő.

– Ennek ellenére egy birodalmi gyújtószerkezet van a fedélzeti számítógépben.

– Egy gyújtószerkezet? – Az elnöknő hangja suttogássá halkult. Átsietett a termen, és egy pilóta otthonosságával behajolt a fülkébe. Aztán Cole-ra nézett. Cole még akkor sem érezte magát ennyire kellemetlenül, mint amikor a tábornok vonta kérdőre. Most már értette, hogyan válhatott az egykori hercegnő az Új Köztársaság vezetőjévé.

– Maga szabotálta ezt az X-szárnyút? – kérdezte fagyos hangon.

Cole megrázta a fejét. A száját olyan száraznak érezte, mintha fűrészport nyelt volna.

– Nem, asszonyom. Artu és én fedeztük fel a gyújtószerkezetet.

– Artu? Hogyan került ő ide?

Artu sípolt és csipogott.

– Azt mondja, Luke gazda hagyta itt azzal, hogy segítsen Fardreamer gazdának – tolmácsolta a protokolldroid.

– Maga Fardreamer? – kérdezte az elnöknő.

– Igen, asszonyom.

– És hogyan került kapcsolatba a fivéremmel?

– Az X-szárnyúját javítottam.

– Ez nem az ő X-szárnyúja.

– Nem, asszonyom.

– Mi a baj Luke hajójával? – kérdezte a tábornok.

Cole nyelt egyet. Most, hogy ezek ketten nekiestek, még nyomorultabbul érezte magát, mint amikor az őrök fegyvert fogtak rá.

– Semmi, uram. Az ön által kiadott parancs értelmében felújítottuk, de aztán Skywalker Jedi-mester lejött, és kérdőre vont miatta. Azt mondta, a gépe különleges darab, és nem akarja, hogy másmilyen legyen, ezért visszaalakítanám. Itt hagyta Artut, hogy segítsen nekem. Akkor bukkantam rá a gyújtószerkezetre, amikor eltávolítottam az új számítógép

paneljeit. Mivel a számítógépek összeállítva érkeznek, úgy gondoltam, nem kifejezetten a Jedi-mester volt a célpont, hanem az X-szárnyúak általában. Úgyhogy megnéztem egy másik átalakított hajó fedélzeti számítógépét, majd egy harmadikat, és azokban is ugyanezt találtam. Ezek után érdekelt, vajon csak a régiekbe került-e be, vagy az új modellbe is beépítették. Az egyetlen új X-szárnyú, amelyhez hozzáférhettem, ez a prototípus volt, így hát ide jöttem.

– Artu – kérdezte az elnöknő anélkül, hogy hátrafordult volna ez igaz?

Artu meginogott a kerekein. Oda akart gurulni az elnöknőhöz, de az áramkörei nem engedelmeskedtek. Szomorúan csippantott.

– Most inkább válaszolj! – korholta meg a protokolldroid. – Az egészségedért aggódni majd ráérsz később.

Artu csipogott, csivitelt, aztán hintázott egyet a kerekein, mintha nyomatékot akarna adni az általa elmondottaknak.

– Artu megerősíti a fiatalember történetét – jelentette ki a protokolldroid. – És nagyon aggódik amiatt, hogy ezek az új számítógépek egy olyan összeesküvés kellékei, melynek célja a flotta legjobb pilótáinak a megsemmisítése. Azt javasolja, nézzünk utána annak, ki rendelte el az átalakítást…

– Én rendeltem el – közölte a tábornok.

– Ó, egek – mormogta a protokolldroid.

Az elnöknő meglepetten a tábornokra nézett.

– Mit tettél, Wedge?

A tábornok vállat vont.

– Nos, nem egyedül én döntöttem el. Összeült a hadvezetés, és kiderült, túl sok baj van a régi X-szárnyúakkal. A legjellemzőbb probléma az volt, hogy az elavult elektronika nem észlelt bizonyos mechanikai hibákat, így azok katasztrófához vezettek. Mivel az elektronikai alkatrészek ára lezuhant, úgy döntöttünk, feljavíttatjuk a régi vadászgépek számítógéprendszerét, és csak akkor veszünk az új modellből, ha feltétlenül szükséges.

– Engem senki nem tájékoztatott erről – mondta vádlón az elnöknő.

– Kiadtunk egy körlevelet, Leia – felelte a tábornok. – Külön egyeztetésnek nem éreztük szükségét, mert nem jelentett gyökeres változtatást.

– Az lehet, de el tudom képzelni, hogy mennyibe kerül. Az Új Köztársaság nem engedhet meg magának ilyen nagy kiadásokat.

– Éppen ez az – bólogatott a tábornok. – Ennek a projektnek a költségei szokatlanul alacsonyak. Ezért javasoltam a vezérkarnak, hogy ezt a megoldást válasszuk. És tény, hogy amióta a számítógéprendszer frissítése megtörtént, gyakorlatilag megszűntek a mechanikai hibákból eredő balesetek.

Az elnöknő összeszorította az ajkát. Látszott rajta, lennének még kérdései, de nem akarja az őrök előtt felelősségre vonni a tábornokot. Cole felé fordult.

– Gondolja, hogy az összes X-szárnyúba be van szerelve ez a gyújtószerkezet?

Cole nyelt egyet. Leia Organa Solo lenyűgöző volt; a stílusa annyira különbözött a bátyjáétól. Leplezetlenül kemény volt, míg Luke Skywalker megtévesztő kedvességgel közölte követeléseit. Cole soha nem mert volna vitába szállni vele, ahogyan azt megtette a fivérével.

– A gyújtószerkezet az új számítógépekbe van beépítve, asszonyom. Ezekre cseréltük minden átalakított X-szárnyú régi rendszerét.

– Ha naponta ezekkel a számítógépekkel dolgoztak, hogyan fordulhatott elő, hogy idáig nem fedezték fel az idegen szerkezetet?

– Azért – felelte Cole, mert eddig még nem volt alkalmam szétszerelni egyiket sem.

– Wedge – nézett most a tábornokra az elnöknő –, légy őszinte hozzám. Kinek az ötlete volt kicseréltetni a számítógépeket?

– Az enyém – vallotta be Antilles tábornok.

– Wedge – mondta rosszallóan az elnöknő. – Nincs időnk tréfára. Tudnom kell.

– Leia – tette az elnöknő karjára a kezét Antilles –, valóban az én ötletem volt. Én figyeltem fel a régi X-szárnyúaknál jelentkező problémákra, és én találtam ki, hogy olcsóbb lenne

felújítani őket. Még a beszerzőnkkel is beszéltem. Én voltam az, Leia.

– Nem hiszem el, hogy te rendelted el a flottánk szabotálását – jelentette ki Leia.

– Nem is tettem.

Feszült csend lett. Az őrök lesütötték a szemüket. Csak a protokolldroid nézte őket változatlanul, aranysárga szemével minden mozzanatot megjegyezve.

Cole idegességében az ajkát rágcsálta. Szólnia kellett.

– Bocsásson meg, asszonyom – vette magának a bátorságot -, de a tábornok úr úgy is kiadhatta a parancsot, hogy nem tudott a szabotázsról.

– Világos – bólintott Leia. – A számítógépek összeszerelve érkeztek.

– Igen, asszonyom. A gyújtószerkezetet olyan jól elrejtették bennük, hogy én sem fedeztem volna fel soha, hogyha Luke Skywalker nem ragaszkodik hozzá, hogy szereljem vissza a régi rendszert. Még így is valójában Artu volt az, aki észrevette. Nem én.

– Leia úrnő – szólalt meg a protokolldroid –, a kloperiek a szó szoros értelmében üldözik itt lent a szervizben az asztromech-szervízdroidokat.

Artu füttyentett, mintegy megerősítve szavait.

Az elnöknő egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán megkérdezte:

– Mióta folyik ez?

– Jó ideje – válaszolta a tábornok. – Utánanézhetek.

Leia Organa Solo megrázta a fejét.

– Amikor Luke legutóbb itt járt, még nem nyúltak hozzá a hajójához. De az is épp elég régen volt már. Mr. Fardreamer, mit gondol, hány X-szárnyúba kerülhetett be az új számítógéprendszer?

– Csaknem az összesbe, asszonyom. Egészen meglepődtem, hogy egy olyan régi hajó, mint a Jedi-mesteré, egészen eddig nem került be hozzánk.

– Csaknem az összesbe – suttogta rekedten az elnöknő, mint egy halálos ítéletet. Két összekulcsolt kezét olyan erősen

egymáshoz préselte, hogy az ízületei kifehéredtek. – És az új X-szárnyúak? Hányat használunk már belőlük?

– Alig néhányat, Leia – tájékoztatta a tábornok.

– Azt akarom, hogy ellenőrizzétek őket. Az összest. És a felújított X-szárnyúakat is át kell nézni, egytől egyig.

– Csak nem gondolod azt, hogy minden egyes X-szárnyúban bomba van?

– Pontosan ezt gondolom – vágta rá az elnöknő. – És természetesen azt akarom, hogy mindet távolítsátok el.

– Ez egy időre földre kényszeríti a flottánkat.

– Inkább vesztegeljenek itt, mint a roncstemetőben – mondta hűvös hangon az elnöknő. – Meg tudják csinálni, Mr. Fardreamer?

– Igen, asszonyom – vágta magát vigyázzba Cole. – De attól félek, nem lesz könnyű.

Az elnöknő szeme elkerekedett a rémülettől.

– Miért, van még valami?

– Nincs minden X-szárnyú a Coruscant közelében. Egy részük kirajzott.

Leia Organa Solo nyelt egyet.

– Mondja, távirányítással robbannak ezek a szerkezetek? – kérdezte Cole-tól.

– Nem, asszonyom. Úgy tervezték meg őket, hogy egy bizonyos parancskombináció kiadásakor lépjenek működésbe.

– Ismeri ezt a kombinációt?

Cole szomorúan megrázta a fejét.

– Akkor tehát minden egyes X-szárnyú pilótája veszélyben van – vonta le a következtetést az elnöknő.

– Haladéktalanul visszarendelem őket – mondta Antilles.

– Kérem, értesítse a Jedi-mestert is! – figyelmeztette Cole.

– Luke-ot? – Az elnöknő nem is próbálta leplezni rémületét.

– Igen, asszonyom. Az X-szárnyú, amelyet elvitt, pontos mása ennek a prototípusnak, a számítógéprendszerét is beleértve.

– Ó, Luke – sóhajtott Leia. Kétségbeesetten a tábornokra nézett. – Azt sem tudom, hol van.

Antilles tábornok átkarolta.

– Megtaláljuk őt – ígérte. – Meg fogjuk találni őt.

Az Almania tűnt fel a képernyőn, egy felhőkkel körülölelt kék-fehér bolygó. Három tekintélyes méretű holdja volt, kettő közülük kékes haragoszöld. Az adatbázis szerint mindhárom hold lakható volt, és régi kultúráknak adott otthont. Egyikük, a Pydyr galaxisszerte ismert volt szépsége és gazdagsága miatt. A másik kettőről és az Almaniáról Luke még csak nem is hallott, egészen addig, míg Brakiss fel nem hívta rá a figyelmét.

Brakiss. Egykori tanítványából még nem halt ki teljesen a jó. Ez örömmel töltötte el Luke-ot, noha tartott tőle, hogy egy napon Brakiss mégis le fogja gyűrni jóságát, s minden tehetségét a sötét oldal szolgálatába állítja. Ez ellen pedig nem sokat tehetett; ami módjában állt, azt már megtette: értésére adta Brakissnak, hogy mindig ott lesz a Yavin 4-en, ha szüksége lenne rá. Elengedni a tanítványait, magukra hagyni őket – mindig is ez volt a tanítás legnehezebb része. Hagyni, hogy hibázzanak, hogy önmaguk legyenek, hogy saját utat válasszanak. Brakissnak nehéz múlttal kellett szembenéznie. Ezen már nem lehetett változtatni. De Brakissnak igenis lehetősége volt jól dönteni a jövőjét illetően.

Az első lépést már megtette, amikor figyelmeztette őt. „Bízd a harcot a könyörtelenekre. Úgyis ők fognak győzni”, csengtek a fülébe szavai.

Bárki várja is az Almanián, olyan könyörtelen, hogy még Brakisst is megrémítette. De bármennyire félt tőle Brakiss, ha csak egy pillanatra is, legyőzte önmagát. És ez fontos volt.

Az utazást azzal töltötte, hogy adatokat keresett az Almaniáról. Nem sokat talált. Az Almania a galaxis egyik legtávolabbi csücskében helyezkedett el, olyan messze mindentől, hogy sem a Birodalmat, sem az Új Köztársaságot nem érdekelte. A Birodalom egyszer felvette a kapcsolatot a Pydyrrel, a hadjáratai anyagi támogatását kérve lakóitól, a pydyriek

azonban óvatosan megfogalmazott válaszukban tudtukra adták, hogy szeretnének semlegesek maradni. Más esetben a Császár megtorló hadjáratot indított volna ellenük, de a Pydyr olyan messzire volt, hogy minden gazdagsága ellenére nem érte volna meg bajlódni vele.

Míg a Pydyr semleges maradt, az Almaniát laza kötelékek fűzték a Lázadók Szövetségéhez, majd később az Új Köztársasághoz. A je'har, aki a Birodalom elleni harc idején az Almaniát irányította, fegyvereket és más anyagi javakat küldött néhány lázadó bázisnak, köztük a Hothon lévőnek. A je'harok belpolitikája azonban gyökeresen megváltozott azt követően, hogy az Új Köztársaság legyőzte Thrawn főadmirálist, míg végül teljesen megszakadt a kapcsolat Almaniával. Egyes jelentések szerint az új rezsim brutális elnyomó rendszert vezetett be, mások viszont tömegmészárlásokról beszéltek. Segítséget azonban ekkor még senki nem kért, csak jóval később, amikor az Új Köztársaság erejét már a yevetha-konfliktus kötötte le. Almania végleg magára maradt.

Az időpont ismerősnek tűnt Luke számára. Még azelőtt volt, hogy megépítette volna menedékét a Manari-hegyekben, de már Callista után. Több ígéretes tanítvánnyal is foglalkozott ebben az időszakban, köztük Brakiss-szal. Brakiss éppen ekkor hagyta el őt. Luke arra gondolt, hogy talán az Almaniára ment, de Brakiss semmivel nem utalt erre, ahogyan az anyja sem. És a Birodalom soha nem volt jelen az Almanián, tehát Brakiss akkor sem járhatott ott, amikor még őket szolgálta.

Vagy mégis?

Végtére is Brakiss kém volt.

Köze lett volna a je'har megváltozásához? Brakiss figyelmeztette, hogy csapdába akarják csalni, és ő maga is része volt a csapdának. De vajon a figyelmeztetés is a részét képezte? Nem, valószínűleg nem. Megérezte volna, ha Brakiss csak tetteti magát.

A félelme azonban nagyon is igazi volt.

Bízd a harcot a könyörtelenekre.

Úgyis ők fognak győzni.

Eddig nem ők győztek. Eddig mindig képes volt legyőzni őket. Vadert és Palpatine-t, Thrawnt és Daalát, Warut és Nil Spaart. Ő és a barátai mindig szembeszálltak a könyörtelenekkel, és mindig felülkerekedtek rajtuk. Yoda azt tanította neki, hogy az igazi erőt nem a gyűlölet, hanem a könyörület jelenti. Ha valaki csak gyűlöl, önmagát gyengíti le.

– Nem fognak győzni – suttogta Brakissnak, és azt kívánta, bárcsak megtette volna akkor, ott a gyárban. – ígérem neked.

Holott még mindig nem tudta, kivel áll szemben. A robbantás helyszínén érzett fájdalomra és a milliók jajkiáltására azonban túlságosan is jól emlékezett.

Ahogy közelebb került az Almaniához, fázni kezdett. Ellenőrizte az X-szárnyú belső hőmérsékletét. Normális volt. A hideg bentről sugárzott, a gyomrából, és kígyóként körbetekeredett a szívén. Jelentéktelen volt ahhoz a fagyhoz képest, amit a Yavin 4-en érzett, és mégis…

Éppen olyan volt. Ugyanaz.

A hideg átkúszott a hátába és a vállába. A Pydyr úszott be a képernyőre. Megnyitott egy csatornát, mert arra számított, hogy meg fogják kérdezni, mit keres a hold közelében.

A kommunikációs berendezés azonban semmilyen jelet nem fogott.

Sem figyelmeztetést.

Sem helyi rádióadást.

Semmit.

Egyáltalán semmit.

Pedig kellett volna.

Végigpásztázta az alatta elterülő holdterületet. Az épületek rendben voltak, és a detektor tíz életforma jelenlétét érzékelte. Csak tíz.

Tíz életforma egy egész holdon.

Amikor ezreknek kellett volna lenniük.

Millióknak.

A hideg megmarkolta a szívét. A sikolyok innen jöttek. A Pydyrről.

Ezt ki kell vizsgálnia. Az Almania várhat.

Aztán megérezte egy jelenlét hullámzó csápjait. Ismerősnek tűnt, de túl távoli volt, hogy azonosítani tudja. Korábban is érezte.

A Teltin.

Azelőtt, hogy találkozott volna Brakiss-szal.

De ez nem Brakiss volt. Ennyit már most tudott. Valaki más volt. Valaki, akit ugyanolyan jól ismer.

Csak sokkal erősebb. Olyan erős, hogy még ekkora távolságból is érzi őt.

A belőle áradó rosszindulat azonban nem volt ismerős számára. Ilyet csak egyszer érzékelt, még Palpatine császár körül.

Ez azonban nem Palpatine volt. Valaki más. Valaki, akit ismer…

Megadta a Pydyr koordinátáit a navigációs számítógépnek. Az X-szárnyú letért eddig pályájáról, és a hold felé fordult. A Pydyren majd megtalálja a választ.

Az érzés még erősebbé vált. A sötét oldal félelmetes energiával gyűrűzte körül az Almaniát. Mintha az egész bolygó fürdött, tobzódott volna benne. Luke elbizonytalanodott. Talán vissza kellene mennie a Coruscantra, hogy segítséget kérjen. Leiától, Hantól, bárkitől. Egyedül nekivágni az Almaniának veszélyes lehet.

A Pydyr azonban nem jelenthetett. Egy kihalt holdon aligha fogja túlerővel szembe találni magát. Előbb megnézi, mi a helyzet a Pydyren, aztán eldönti, mi a teendő a továbbiakban.

Az X-szárnyú behatolt a légkörbe. A Pydyrnek ezen a felén nappal volt. Épületek sorakoztak alatta, köztük széles, elegáns sugárutak. Épp elég szélesek ahhoz, hogy egy X-szárnyú leszállhasson valamelyiken.

Kongtak az ürességtől.

Furcsa, bizsergető érzés szaladt végig a hátán. Átvette az irányítást a számítógéptől, és maga látott neki a leszállás előkészítéséhez. Mivel külső segítségre nem számíthatott, kézi vezérléssel kellett letennie a hajót.

Valami felvillant a képernyőn. Luke odapillantott, de a jelzés már el is tűnt. Luke bosszúsan összeráncolta a homlo-

kát, és azt kívánta, bárcsak a régi X-szárnyújában ülhetne, Artuval a háta mögött. Már évek óta nem hajtott végre kényszerleszállást. Maga felé húzta a botkart…

…és az X-szárnyú megremegett alatta.

Az épületek magasságában járt. Az X-szárnyú megint megrázkódott, aztán leállt a számítógép. A kijelzők elsötétültek. Luke a katapultkart kereste, de az új modellből ezt is kispórolták. Bent rekedt.

Megérintette a pilótafülke tetejét. Kézzel fogja kinyitni. Nincs más választása. Aztán megperdült körülötte a világ… …és az X-szárnyú lángoló golyóvá változott.

26.

Ezúttal Leián volt a sor, hogy rendkívüli ülésre hívja össze a Belső Tanácsot. Úgy döntött, a nagykövetek e