/ Language: English / Genre:antique

Coruscant

Karen Traviss


REPUBLIC COMMANDO

A sorozat 2. kötete

Karen Traviss

   CORUSCANT

 Szukits 2013

  Tartalomjegyzék

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: TRIPLE ZERO

by Karen Travis

Del Rey, an imprint of The Random House

Publish ing Group, a division of Random House, Inc., 2006

Copyright © 2013 by Lucasfilm Ltd. & ® or TM where indicated.

All Rights Reserved.

Cover art copyright © 2013 by Lucasfilm Ltd.

Translation copyright © 2013 by Szukits Könyvkiadó

Fordította: HABONY GÁBOR

ISBN 978–963–497–300–2

Lektor: Barna Ildikó

Szaklektor: Szente Mihály

A Dunedin könnyű cirkáló legénységének, köztük a bácsikámnak, Albert Edward Travissnek, aki a hajó elsüllyesztésekor veszítette életét 1941. november 24–én – a hétéves kisfiúnak, aki a rossz látása miatt nem léphetett be a Királyi Haditengerészetbe, de ragaszkodott hozzá, hogy ha másként nem, a kiszolgáló személyzet tagjaként egy hadihajón szolgáljon, így az életét adta a hazájáért, amikor az még el sem kezdődött igazán.

Köszönetnyilvánítás

Abban az áldásban részesültem, hogy a lehető legjobb segítséget kaptam, amit író kívánhat magának. Hálás köszönetem a félelmet nem ismerő szerkesztőknek: Keith Claytonnak (Del Rey), Shelly Shapirónak (Del Rey) és Sue Rostoninak (Lucasfilm); az ügynökömnek, Russ Galennak; a LucasArts Republic Commando játékát készítő stábnak; Bryan Boultnak, Simon Boultnak, Debbie Buttonnak, Karen Millernek és Chris „TK” Evansnek, akik tesztolvasókként megfontolandó kritikákkal illettek; és végül Ray Ramireznek (A 2BN század, 108–as gyalogsági mesterlövész, ARNG) technikai tanácsaiért és barátságáért.

És akik nélkül ez a könyv nem születhetett volna meg: Jesse Harlin – a „Vode An” zene– és dalszerzője, akinek a munkája engem is ugyanolyan elszánttá tett, mint a klón hadsereget; Ryan „ER” Kaufman – aki egyszerre volt a barátom, a mentorom és a Csillagok Háborúja galaxisával kapcsolatos tanulmányaimat segítő professzorom; a StarWars rajongói, akik az eddigi legélvezetesebb munkámmá tették e könyv megírását; végül az 501–es Légió, Vader Öklei.

Részemről a megtiszteltetés! Köszönöm!

Szereplők

Kal Skirata őrmester, mandalori férfi

Walon Vau őrmester, mandalori férfi

N–11 Ordo százados, nullás mélységi felderítő

N7 Mereel hadnagy, nullás mélységi felderítő

Omega osztag:

KK–1309 Niner őrmester

KK–1136 Darman

KK–8015 Fi

KK–3222 Atin

Delta–osztag:

KK–1138 Boss őrmester

KK–1162 Scorch

KK–1140 Fixer

KK–1107 Sev

További szereplők:

KGY–5108/8843 Corr gyalogos

Bardan Jusik tábornok, Jedi lovag (ember férfi)

Jailer Obrim százados a Coruscanti Biztonsági Erők tisztje (ember férfi)

Etáin Tur–Mukan tábornok, Jedi lovag (ember nő)

Arligan Zey tábornok, Jedi mester (ember férfi)

Enacca, Skirata üzlettársa (vuki nő)

Qibbu, vállalkozó (hutt férfi)

Laseema, Qibbu alkalmazottja (twi’lek nő)

Besany Wennen, a Nagy Hadsereg polgári alkalmazottja (ember nő)

Prológus

Köztársasági Kommandó, titkos behatolás a Festre,

Atrivis–szektor, Külső Gyűrű,

tíz hónappal a Geonosisi Csata után

KK–8015, „Fi” személyes naplója

A seregben muszáj mindent elviccelni. Szerintem az Ellátó–szolgálatnak is jól fejlett humorérzéke lehet.

– Szóval – kérdeztem milyen régen kérvényezted a fekete lopakodópáncélokat?

– Hét standard hónappal ezelőtt. Amikor visszajöttünk a Qiiluráról – felelte Darman, miközben kibámult a hajó utasteréből az egybefüggő hótakaróval borított síkságra. A fehér hótakaróval borított síkságra. A fagyos szél nyugtalan lökésekkel szórt be némi havat a nyitott ajtón.

– És most küldték meg őket? Ehhez a támadáshoz a Festen? Az egész bolygót hó borítja! Sarktól sarkig!

Hallottam a pilóta röhögését az adó–vevőn keresztül. Nem bírta megállni nevetés nélkül.

– Kölcsönadjam az enyémet? Szép fehér! – mondta.

– Igen, fekete Katarn páncélokat utaltak ki nekünk. Az rendben van, hogy csak attól horpad be, ha telibe találnak egy lézerágyúval, de azért a rejtőszín jól jött volna.

Még Atin is vigyorgott. Csak Niner maradt komoly, mert próbálta átvenni Kal őrmester helyét, és szerette volna elhitetni a szakasszal, hogy nem lesz semmi gond. Amiatt aggódott, hogy ezúttal talán nem lesz akkora szerencsénk, mint máskor.

Emiatt én is aggódtam. A háború első évében a Köztársasági Kommandó ötvenszázalékos veszteséget szenvedett. Aznap be kellett hatolnunk egy szeparatista gyárba, ahol ki akartak fejleszteni valami phrik – bármit is jelentsen ez a szó – nevű, új szuperfémet. Arra készültünk, hogy megfosszuk őket a forrásaiktól, vagy – egyszerűbben mondva – fel kellett robbantanunk ezt–azt. Nem tűnt bonyolult küldetésnek. Nagyjából annyi volt a terv, hogy elkerüljük a droidokat, bejutunk, elhelyezzük a tölteteket a finomítóban és az öntödében, elkerüljük a droidokat, és kijövünk. Azután megnyomjuk a gombot a detonátoron.

Ordo százados nullás felderítő testvéreinek egyike talált rá a helyre. Klón Hírszerző Egységek, így nevezik őket. Egyszer majd írok annak a di’kutnak, hogy megköszönjem.

Mindig is úgy véltem, hogy jobb, ha az osztag nevet. Ez legalább eltereli a figyelmünket az esélyek latolgatásáról.

– Oké! – szólaltam meg. – Ki mire vágyik most a legjobban?

– Roba steakre – válaszolta a pilóta.

– Fehér álcára – jegyezte meg Niner komoran.

– Egy jó nagy szelet uj süteményre – felelte Atin.

Darman hallgatott néhány másodpercig, azután kibökte:

– Viszontlátni egy régi barátomat.

Ami engem illetett, legszívesebben azonnal visszamentem volna az Arca század barakkjaiba a Coruscanton. Látni akarom a Coruscantot, mielőtt meghalok, és eddig még szinte semmit sem láttam belőle. Valaki egyszer megígérte, hogy fizet nekem ott egy sört.

A pilóta néhány méterrel a hó felszíne felett siklott, átvitte a gépet egy szűkös hágón, hogy elkerülje a felfedezést. Mindenhol csak hegyek és szakadékok voltak körülöttünk és alattunk. És persze hó.

– Látom a gyárat – jelentette be a pilóta. – Nem fog tetszeni.

– Miért? – kérdezte Niner.

– Mert borzasztóan sok harci droid van körülötte.

– Phrikből készültek?

– Nem hinném.

– Akkor semmi gond – mondta Niner. – Rontsuk el a napjukat!

A hajó lelassított annyira, hogy kiugorhassunk, és máris térdig érő hóban gázoltunk, azután elhelyezkedtünk egy sziklakiszögellés szélárnyékában. Szerintem a droidoknak könnyű megmutatni, ki a főnök, csak messziről oda kell köszönni nekik. Mondjuk, egy Plex rakétavetővel. Mint kiderült, egyáltalán nem phrikből készültek.

Újratöltöttem a Plexet, és ismét darabokra robbantottam néhány droidot, amíg Darman és Atin kerülőúton a gyár felé indult.

Egy jó sör a Coruscanton. Az effajta vágyak tartanak életben.

Első fejezet

Találják meg Skiratát! Ő az egyetlen, aki le tudja őket állítani. És nem, nem fogok megsemmisíttetni egy egész barakkot csak azért, hogy semlegesítsünk hat felderítőt! Hozzák vissza Skiratát! Még nem mehetett messzire.

Iri Camas tábornok, a Különleges Erők igazgatója mondta a Coruscant Biztonsági Erőinek a Coruscanton, a Különleges Műveleti Csoport főparancsnokságán, öt nappal a Geonosisi Csata után

Tipocaváros, Kamino,

nyolc évvel a Geonosisi Csata előtt

Kal Skirata ezúttal élete legnagyobb hibáját követte el, pedig korábban is voltak nagy melléfogásai.

A Kamino igencsak nyirkos helynek bizonyult, és sérült bokájának cseppet sem esett jól a párás levegő. De ez a bolygó nemcsak nedves volt; inkább tűnt viharverte tengernek sarktól sarkig. Magában a férfi azt kívánta, bárcsak gondolt volna erre is, mielőtt elfogadta Jango Fett meglehetősen kedvező ajánlatát, amelyben a helyszínt a régi bajtárs nem határozta meg pontosan.

Azonban ez érdekelte a legkevésbé.

A levegőben terjengő szag inkább emlékeztetett kórházra, mintsem katonai bázisra. Skirata barakkokat sem látott sehol. Nekidőlt a fényesre csiszolt korlátnak és lenézett a negyven méterrel lentebb lévő terembe, amely elég nagynak tűnt, hogy elnyeljen és örökre eltüntessen egy cirkálót.

Felette jól megvilágított, kupolás mennyezet húzódott ugyanolyan távolságban, mint a padló odalent. A lezuhanás lehetősége jóval kevésbé aggasztotta, mint az, hogy fogalma sem volt róla, mi ez az egész.

A műtőtisztaságú csarnok falait simára csiszolt duracél és páncélüveg borította, a belső teret fraktálszerű építmények töltötték meg. Első pillantásra oszlopokra akasztott, hatalmas toroidoknak tűntek, de jobban megnézve kiderült, hogy a toroidok kisebb páncélüveg tartályokból állnak, amelyekben Skirata még kisebb tartályokat látott, amelyekben...

Nem, ez lehetetlen.

Az átlátszó csövekben folyadékot látott. Folyadékot, amelyben valami mozgott.

Percekig bámulta a csöveket hunyorogva, mielőtt felismert egy testet a folyadékban. Egy élő testet. Mi több, minden egyes csőben látott egy testet; a kis testek sorokban és oszlopokban álltak. Gyermektestek. Kisbabák.

– Fierfek! – szitkozódott félhangosan.

Azt hitte, azért jött ebbe az Erő háta mögötti lyukba, hogy kommandósokat képezzen ki, de már sejtette, hogy épp rémálmot lát. Határozott lépteket hallott maga mögött az állványzat kezelőhídján, és gyorsan megfordulva Jangót látta lassan közeledni – lehajtott fejjel, mint aki szégyenkezik.

– Egyezséget kötöttünk – mondta Jango, és a korlátnak támaszkodva megállt mellette.

– Azt mondtad...

– Azt mondtam, hogy különleges katonákat képezel majd ki, és úgy is lesz. Nemrég kezdték felnevelni őket.

– Ezt meg hogy érted?

– Klónok.

– Hogy a fierfekbe keveredtél te ebbe egyáltalán?

– Kaptam ötmilliót és némi egyéb juttatást a génjeimért. Nem kell meglepődni rajta. Te is megtehetted volna ugyanezt.

A kirakós darabkái hirtelen a helyükre kerültek, Skirata pedig egyszerre megdöbbent és meglepődött. A háború egy dolog, de a természetellenes tudomány már egészen más lapra tartozik.

– Én tartom az egyezségünk rám eső részét – mondta Skirata. Óvatosan megigazította a tizenöt centiméteres, háromélű tőrt, amelyet mindig az ingujj alá rejtett tokban tartott. Odalent két kaminói technikust látott nyugodtan elsétálni a toroidok között. Senki sem kutatta át, de megnyugtatta, ha mindig tarthatott magánál néhány önvédelmi eszközt. Például egy kézifegyvert a bakancsa szárában.

De azok a kiskölykök a tartályokban...

A két kaminói eltűnt szem elől.

– Egyébként mire kell ezeknek egy egész hadsereg? – kérdezte Skirata.

– Nekik semmire. És neked nem kell rögtön mindent tudnod –válaszolta Jango. Intett, hogy kövesse. – Ne feledd, hogy te már halott vagy!

– Úgy is érzem magam – válaszolta Skirata. A Cuy’val Dar tagja volt – szó szerinti fordításban a „nemlétezők” közé tartozott. Száz katonai szakértő tucatnyi szakterülettel, akik válaszoltak Jango Fett titkos hívó szavára, és ezért egy rakás kreditet kaptak... Feltéve, hogy készen álltak örökre eltűnni a Galaxisból.

Követte Jangót az egybefüggő, fehér duraplaszttal borított folyosókon, elhaladtak egy–egy hosszú nyakú, kígyófejű kaminói mellett. Skirata már négy standard napja volt a bolygón, de többnyire csak bámult kifelé a szállása ablakán a végtelen óceánra, figyelte, ahogy egy–egy aiwha szárnyra kap a hullámok közül, és csapkodva a levegőbe emelkedik. A tökéletes hangszigetelésen keresztül nem hallotta a mennydörgést, de a villámok nyugtalanítóan rendszertelen villanásait újra meg újra megpillantotta.

Az első pillanattól kezdve tudta, hogy nem fogja kedvelni a kaminóiakat.

Zavarta a hideg, sárga szemük, és az arroganciájukat sem vette jó néven. Megbámulták a bicegő járását és megkérdezték, nem zavarja–e, hogy hibásan működik?

Az ablakokkal telerakott folyosó valószínűleg végigfutott az egész városon. Odakint viharfelhők borították a horizontot.

Hátrapillantva Jango megbizonyosodott róla, hogy a társa követi.

– Ne aggódj, Kal! Azt mondták, nyáron kitisztul az ég. Legalábbis néhány napra.

Remek! A legkomorabb bolygó a Galaxisban, és ő nem hagyhatja el. A fájós bokájával. Tényleg jobb lett volna, ha befizet egy helyreállító műtétre. Arra gondolt, hogy amikor vége ennek az egésznek – ha vége lesz egyáltalán valaha –, lesz elég kreditje, hogy akár a legjobb sebészt is megfizesse.

Jango tapintatosan lelassított.

– Szóval... – kezdte – Ilippi kidobott?

– Valahogy úgy – válaszolta Skirata. A felesége nem mandalori volt. Reménykedett benne, hogy idővel magáévá teszi a kultúrát, de nem így történt; a nő mindig utálta, ha a férje elment otthonról, megvívni mások háborúit. Akkor kezdtek el vitatkozni, amikor Skirata magával akarta vinni egy csatába a két fiát. Nyolcévesek voltak, tehát elég idősek ahhoz, hogy elkezdjék kitanulni a szakmát – azonban a felesége még az ötletet is elutasította, és hamarosan már nem várta otthon sem ő, sem a két fiú, sem pedig a lányuk. Ilippi mando módra vált el tőle, ugyanúgy, ahogy összeházasodtak; egy rövid, komor, négyszemközt kimondott esküvel. Leírták vagy sem, az egyezség köti a feleket. – De volt elég dolgom, hogy elterelje a figyelmem – tette hozzá.

– Mando lányt kellett volna elvenned. Egy aruetii nem értheti meg a zsoldoséletet – mondta Jango, azután elhallgatott, mintha vitára számított volna, de Kal nem ellenkezett. – Beszélsz még a fiaiddal?

– Nem túl gyakran – válaszolta Skirata. – Megbuktam, mint apa. –Jobb nem vakargatni a sebeket, gondolta. – Nagyon úgy tűnik, hogy csak annyira osztják a mando nézeteket, mint az anyjuk.

– Nos, mostantól egyáltalán nem fogtok beszélni egymással. Amíg itt vagy, addig semmiképpen.

Egyébként is úgy tűnt, hogy senkit sem érdekelne igazán, ha eltűnne. „Akár halott is lehetnék” – gondolta. Jango nem mondott semmi mást, így csendben folytatták az utat, amíg el nem értek egy nagy, körkörös csarnokba, amely körül egy kerék küllőihez hasonlóan meredeztek a kivezető folyosók.

– Ko Sai szerint valami nem volt rendben az első tesztklónokkal – mondta Jango, miközben az egyik küllő felé mutatva maga elé tessékelte Skiratát. – Úgy vélik, hogy ezek az egyedek nem fognak megfelelni a követelményeknek. Mondtam Orun Wának, hogy megnézzük őket, hátha a katonai tapasztalat mást mond.

Skirata már hozzászokott, hogy harcosokat kell felmérnie – férfiakat és nőket egyformán. Tudta, mitől lesz katona valakiből. És jól végezte a dolgát; a katonáskodás volt az élete, mint minden más mando’adnak, minden mandalori férfinak és nőnek. „Legalább valami ismerős is lesz ezen a végtelen óccánbolygón” – gondolta.

Csak távol kellett maradnia a kaminóiaktól, már amennyire ez lehetséges volt.

– Uraim! – köszönt Orun Wa nyugodt, monoton hangon. Fejének kecses intésével invitálta be őket az irodájába, és Skirata felfedezte, hogy a koponyája tetején jellegzetes, csontos uszony fut hátra. Talán azt jelenthette, hogy Orun Wa idősebb volt a többieknél. Vagy dominánsabb. Vagy valami mást, mindenesetre nem ugyanúgy nézett ki, mint a többi aiwha–csali, akiket Skirata eddig látott. – Hiszek abban, hogy őszintének kell lennünk, amikor akadályokba ütközünk. A Jedi Tanács a legértékesebb ügyfeleink közé tartozik – mondta a szürke idegen.

– Semmi közöm a Tanácshoz – felelte Jango. – Csak egy katonai tanácsadó vagyok.

– „Ó – gondolta Skirata szóval a Jedi Tanács! Remek!”

– Ennek ellenére örülnék, ha megerősítené, hogy az első egységek nem felelnek meg az elfogadható standardoknak.

– Lássuk őket!

Skirata zsebre tette a kezét, és azon tűnődött, vajon mit fog látni? Ügyetlen lövészetet, gyenge kitartást, esetleg az agresszió hiányát? Ha Jango klónjairól van szó, akkor ezek nem fordulhatnak elő. Egyre kíváncsibbá tette, hogy a kaminóiak hogyan ronthatták el a kivételes sablon alapján készült harcosokat.

A vihar dühöngve csapkodta a páncélüveg ablakot, az esőcseppek újra meg újra megrohamozták az átlátszó anyagot, csak hogy vereséget szenvedve gyorsan lecsorogjanak rajta. Orun Wa egy táncos kecsességével lépett hátrébb, és a mögötte lévő ajtó kinyílt.

Hat teljesen egyforma kisfiú lépett be a helyiségbe – négy–, legfeljebb ötévesek lehettek.

Skirata nem az a fajta fickó volt, aki könnyen áldozatul esik a szentimentalizmusnak, de ez megtette a hatását.

Gyerekek! Nem katonák, nem droidok vagy egységek. Még csak kiskölykök! Göndör, fekete hajuk volt, sötétkék ujjast és nadrágot viseltek. Felnőtt férfiakra számított, és hatalmasat tévedett.

Hallotta, hogy Jango élesen fújja ki a levegőt.

A gyerekek közelebb húzódtak egymáshoz, és a látvány olyan szívet tépőnek bizonyult, amire Skirata egyáltalán nem volt felkészülve. Két egymásba kapaszkodó kölyök felpillantott rá nagy, barna szemével, miközben egy harmadik lassan elébük lépett, mintha meg akarná akadályozni, hogy Orun Wa megközelítse a többieket.

A tartásából látszott, hogy valóban ezt teszi. A testvéreit védelmezte. Skiratát egészen felzaklatta a jelenet.

– Az egységek rosszul működnek, és el kell ismernem, hogy talán akkor hibáztunk, amikor megpróbáltuk módosítani a genetikai sablont – mondta Orun Wa. A kis lények sebezhetősége egyáltalán nem hatotta meg.

Skirata ekkor jött rá, hogy az intoleráns és arrogáns kaminóiak mindent lenéznek, ami nem fér bele a tökéletességről alkotott elképzeléseikbe. Az imént elhangzott szavak alapján úgy vélték, hogy Jango génjei nem elég jók a tökéletes katonák előállításához. Lehet, hogy a magányos természetét akarták kivonni a génkészletből. Jango nem volt csapatjátékos; a gyalogságban nagyon rosszul teljesített volna.

A kaminóiak pedig valószínűleg nem tudták, hogy az embereknek gyakran a tökéletlenségeik biztosíthatnak előnyt.

A kölykök tekintete Skirata és Jango között ugrált, az ajtóra tévedt, azután körbejárt a helyiségben, sebesen, mintha egyszerre keresnének menekülési útvonalat és könyörögnének segítségért.

– Ko Sai tudományos főmunkatárs a bocsánatukat kéri, ahogyan én is – mondta Orun Wa. – Hat egység nem élte túl az inkubációs időszakot, de ezek itt normálisan fejlődtek, és úgy tűnt, hogy megfelelnek a specifikációknak, ezért alávetettük őket a villámoktatásnak és a teszteknek. Sajnálatos módon a pszichológiai tesztek szerint túl megbízhatatlanok, és nem felelnek meg a kívánt személyiségi profilnak.

– Azaz? – kérdezte Jango.

– Képtelenek a parancsteljesítésre – felelte Orun Wa sebes pislogás kíséretében. Úgy tűnt, zavarban van. – Biztosíthatom önöket, hogy a jelenleg futó Alfa termelési folyamat során ezt a problémát is figyelembe vesszük. Természetesen, ezeket az egységeket újrakondicionáljuk. Van kérdésük?

– Igen – mondta Skirata. – Mit ért újrakondicionálás alatt?

– Ez esetben a folyamat teljes lezárását.

Nyúlós csend telepedett a tágas, békés, fehér falú helyiségre. Skirata arra gondolt, hogy a gonoszságnak feketének kellene lennie, mint a tinta – ráadásul túl udvariasan és készségesen beszél. Azután az agya hirtelen felfogta a hallottakat, és a teste ösztönösen reagált.

Összeszorított ökle Orun Wa mellkasához ért, és a következő pillanatban a kegyetlen, érzéketlen alak hátrarántotta a fejét.

– Ha egy ujjal is hozzáérnek a kölykökhöz, élve megnyúzom, és megetetem magukat az aiwhákkal! – morogta Skirata.

– Nyugalom! – szólt rá Jango, a férfi karjára téve a kezét.

Orun Wa sebesen pislogva nézett rá hátborzongatóan hüllőszerű, sárga szemével.

– Ez nem helyénvaló. Számunkra az ügyfél elégedettsége a legfontosabb – mentegetőzött.

Skirata szinte hallotta a saját vére dühödt zúgását, és már nem akart mást, csak széttépni a szürke kaminóit. Harcban megölni valakit egy dolog, de ártatlan gyerekeket a halálba küldeni nem érdem. Kirántotta a karját Jango keze alól, és a gyerekek elé lépett. A kölykök rémült hallgatásba burkolóztak. Skirata nem mert rájuk nézni, tekintetét inkább Orun Wa kifejezéstelen arcán tartotta.

Jango vállon ragadta, és úgy megszorította, hogy az már fájt. Figyelmeztető mozdulat: „Ne! Hagyd ezt rám!” Azonban Skirata már túlságosan feldühödött ahhoz, hogy hallgasson a bajtársára.

– Belefér néhány kiszámíthatatlan tényező – mondta Jango óvatosan, miközben Skirata és a kaminói közé lépett. – Nem árt, ha meglepetést tudunk okozni az ellenségnek. Milyenek ezek a gyerekek valójában? Milyen idősek?

– Közel két standard éve növekednek. Az intelligenciájuk magas, viszont deviánsok, zavaros elméjűek. Kezelhetetlenek – válaszolta Orun Wa.

– Ideális hírszerzők – mondta Skirata. Színtiszta blöff volt; látta, hogy Jango állkapcsán megrándul egy izom. Őt is megdöbbentette a helyzet, és egy régi bajtárs elől nem tudta elrejteni az érzéseit. – Megtartjuk őket.

Kétévesek? A kölykök idősebbnek tűntek ennél. Skirata félig odafordult, hogy rájuk pillantson, és látta, hogy a fiúk rászegezik a tekintetüket. A nézésük vádlónak tűnt. A férfi visszafordult az idegen és Jango felé, de hátrébb lépett, és egyik kezét bátorítóan a testvéreit védelmező gyerek fejére tette. Keveset érő, de legalább vigasztaló mozdulat.

Egy apró kéz kulcsolódott az ujjaira.

Skirata nagyot nyelt. Kétévesek!

– Ki tudom képezni őket – mondta. – Van nevük?

– Az egységeket számokkal jelöljük. És ki kell hangsúlyoznom, hogy nem reagálnak a parancsokra – ismételte meg Orun Wa, mintha egy különösen ostoba weequayhez beszélne. – A minőség–ellenőrzés a Nulla–osztálynak nevezte el őket, és...

– Nullás? – vágott közbe Skirata. – De nem abban az értelemben, hogy di’kutlák?

Jango halkan, de azért jól hallhatóan felsóhajtott.

– Hagyd ezt rám, Kal! – szólt rá.

– Nem egységek! – mondta Skirata. A kis kéz úgy kapaszkodott az ujjaiba, mintha magába az életbe kapaszkodna. A férfi hátranyúlt a másik kezével is, mire egy kisfiú védelmet keresve a lábának nyomódott. Szánalomra méltó volt. – És kiképzem őket!

– Ellenjavallt – válaszolta Orun Wa.

A kaminói előrébb lépett – vagy inkább siklott – egy lépést. A szürkék hihetetlenül kecses lények voltak, de Skirata egyszerűen nem bírta megérteni a szenvtelenségüket.

A lábát szorongató kiskölyök hirtelen kikapta a kisméretű pisztolyt a bakancsa szárából. Mielőtt Skirata reagálhatott volna, máris átadta annak a fiúnak, aki rémülten kapaszkodott a kezébe.

A gyerek elengedte Skirata ujjait, és két kézzel Orun Wa mellkasára szegezte a fegyvert.

– Fierfek! – szitkozódott Jango, és felsóhajtott. – Tedd azt le, kölyök! – szólt oda.

Azonban a fiú elég elszánt volt, hogy folytassa. Egy lépéssel Skirata elé került, minden tagjából nyugalom áradt, ahogy baljával tartotta a jobb kezét, és a szemével hunyorítva összpontosított.

Skirata leesett állal nézte. Jango is ledermedt egy pillanatra, azután felkacagott.

– Azt hiszem, ez minket igazol – mondta, de a tekintetét nem vette le az apró gyilkosról.

A kölyök átkattintotta a biztosítót. Úgy tűnt, ellenőrzi a fegyver állapotát.

– Rendben van, fiam! – szólt rá Skirata, amilyen finoman csak tudott. Valójában nem nagyon érdekelte volna, ha a kölyök megsüti a kaminóit, de a következmények miatt inkább elkerülte volna a lövést. Emellett szempillantás alatt büszke lett a fiúcskákra – mindegyikükre.

– Nem kell lőnöd. Nem hagyom, hogy hozzátok érjenek. Csak add vissza a fegyveremet!

A gyerek meg sem mozdult; kezében a fegyver rezzenéstelenül meredt a kaminói mellkasára. Ebben a korban még inkább az alvós játékával kellene törődnie, nem azzal, hogy minél pontosabb lövést adjon le. Skirata lassan leguggolt mellé, próbálta nem megijeszteni, nehogy a gyerek elsüsse a fegyvert.

„Teljesen hátat fordítok... akkor bízik bennem, nem?”

– Gyerünk, fiam, tedd csak le! – Olyan halkan és nyugodtan beszélt, amennyire csak tudott, pedig legszívesebben ujjongott volna. Sőt még az is megfordult a fejében, hogy elveszi a fegyvert, és ő fejezi be a melót. – Biztonságban vagy. Megígérem, hogy nem esik bántódásotok!

Néhány pillanatig a fiú tekintete és a pisztoly továbbra is Orun Wára szegeződött.

– Igenis, uram! – szólalt meg a gyerek, és leeresztette a fegyvert maga mellé. Skirata óvatosan a fiú vállára tette a kezét, és visszahúzta magához.

– Jó fiú vagy! – mondta neki. Kivette a veszélyes szerszámot az apró ujjak közül, azután felkapta a kölyköt. – Jól csináltad! – dicsérte meg suttogva.

A kaminói nem mutatta jelét, hogy feldühödött volna, csak csalódottan pislogott. Tovább bizonygatta az álláspontját:

– Ha ez nem bizonyítja az ingatag mentális állapotot...

– Velem jönnek!

– Ezt nem maga dönti el.

– Nem. Én döntöm el – szólt közbe Jango. – Véleményem szerint megfelelő alapanyagot jelentenek. Vidd ki őket, Kal, én elrendezem ezt Orun Wával.

Skirata bicegve elindult az ajtó felé, de továbbra is próbált a kaminói és a gyerekek között maradni. A szállása felé tartva már félúton járt apró engedetlenekből álló kíséretével, amikor a karjában tartott fiú fészkelődni kezdett.

– Tudok járni, uram – mondta.

Határozottan, folyékonyan beszélt – fiatal külseje egy kis katonát rejtett.

– Jól van, fiam.

Skirata leeresztette a padlóra, és a gyerek beállt mögötte a többiek közé; mindegyikük furcsán csendes és fegyelmezett volt. Egyáltalán nem tűntek veszélyesnek vagy deviánsnak, legalábbis, ha nem vesszük számításba egy fegyver ellopását, egy cselt és egy kaminói halálos megfenyegetését. Ezeket Skirata nem vette számításba.

A kölykök csak próbáltak életben maradni, ahogy az minden katona kötelessége.

És négy– vagy ötévesnek néztek ki, pedig Orun Wa állítása szerint csupán két éve születtek. Skirata hirtelen majdnem megkérdezte tőlük, hogy mennyi időt töltöttek el a páncélüveg tartályokban – azokban a hideg és kemény tartályokban, amelyekből hiányzott az anyaméh puha, ölelő sötétsége. Talán fuldokláshoz hasonlíthatott. Vajon látták egymást lebegés közben? Megértették, mi történik velük?

Elérkeztek Skirata szállásának ajtajához, és a férfi betessékelte a gyerekeket. Próbált nem tűnődni tovább ezeken a kérdéseken.

A fiúk automatikusan felsorakoztak az egyik fal mellett, és hátratett kézzel várakoztak.

Felneveltem két fiút. Milyen nehéz lehet hat gyereket gondozni néhány napig?

Várta, hogy bármit tegyenek, de a kölykök csak néztek rá, mintha parancsra várnának. Nem tudta, mit parancsolhatna nekik. Az eső egyfolytában csapkodta az egész falat betöltő panorámaablakot. Lecsapott egy villám, mire mind a hatan összerezzentek.

Mégis csendben maradtak.

– Megmondom, mi legyen – kezdte a férfi zavartan. A díványra mutatva folytatta: – Leültök oda, és hozok nektek valamit enni, oké?

A gyerekek meglepetten néztek rá, azután odamentek a díványhoz, és leültek, szorosan egymás mellé. Skirata annyira lehengerlően aranyosnak látta őket, hogy inkább gyorsan kiment a konyhába, mielőtt az érzelmei kiültek volna az arcára. Próbálta összeszedni a gondolatait, miközben uj süteményt tett egy tányérra, és felszeletelte, nagyjából hat egyenlő részre. Ha ez így fog menni... évekig...

„Itt ragadtál, haver.”

„Csak magadat okolhatod.”

„És a jövőben előreláthatólag ezen a bolygón laksz majd... talán örökre itt kell maradnod.”

Az eső sohasem állt el, és ő olyan lényekkel volt összezárva, amelyeknek már a látványától is megborzongott. És amelyek teljesen rendben lévőnek tartották, hogy olyan „egységeket” semmisítsenek meg, amelyek valójában élő, lélegző és beszélő gyerekek. Skirata belefésült sörtehajába az ujjaival és egy ideig lehunyt szemmel állt. Hirtelen megérezte, hogy valaki őt nézi.

– Uram? – szólalt meg a fiú. A bátor kis lövész volt az. Lehet, hogy ugyanúgy nézett ki, mint a testvérei, de a viselkedése megkülönböztette tőlük. Az egyik kezét ökölbe szorítva maga mellett tartotta, míg a másikat nyitva hagyta. – Használhatjuk a mellékhelyiséget?

Skirata leguggolt, hogy egy magasságban legyenek.

– Persze, hogy használhatjátok – válaszolta. Zavarta, hogy a kölykök hasonlítottak a saját, féktelen fiaira. – És nem vagyok „uram”. Nem vagyok a felettesetek. Őrmester vagyok, szóval hívhattok őrmesternek, ha akartok, vagy hívhattok Kalnak, ahogy mindenki más.

– Igenis... Kal!

– Arra van. Elboldogultok egyedül is?

– Igen, Kal.

– Tudom, hogy nincs nevetek, de azon gondolkodom, hogy kellene lennie.

– Nulla–tizenegyes vagyok. Vagy egy–egyes.

– Tetszene, ha Ordónak neveznélek? Ő egy mandalori harcos volt.

– Mi mandalori harcosok vagyunk?

– Fogadni mernék rá – felelte Skirata. A kölyök született harcos volt. – Teljesen kitöltitek a szó jelentését.

– Tetszik a név – mondta Kicsi Ordo, és egy ideig tűnődve nézte a fehér padlót, mintha fel akarná mérni, hogy jelent–e valamilyen veszélyt. – Mi az a mandalori?

Bizonyos szempontból ez jobban fájt, mint eddig bármi. Ha a kölykök nem ismerik a saját kultúrájukat és hogy mi tesz valakit mandóvá, akkor az életük céltalan, és nincs bennük büszkeség vagy bármi más, ami összetartaná őket a klánjukkal. Amikor nincs egy darab föld, amit otthonnak nevezhetsz, és nomádként vándorolsz, akkor a szívedben hordozod a nemzeted. És ha nincs mando szíved, akkor nincs semmid, még lelked sem, ami újabb hódítások felé vezethet. Ebben a pillanatban Skirata megértette, mit kell tennie. Meg kellett akadályoznia, hogy a fiúkból dar’manda legyen, Halott Ember, mando lélek nélküli ember.

– Látom, sok mindent meg kell tanítanom – mondta a férfi, és már tudta, hogy ez a feladata. – Én is mandalori vagyok. Katonák vagyunk és nomádok. Tudod, mit jelentenek ezek a szavak?

– Igen.

– Okos fiú vagy. Menjetek, használjátok a mosdót kedvetekre, és tíz percen belül ismét a díványon akarom látni mindegyikőtöket. Azután találunk nevet mindenkinek. Értetted?

– Igen, Kal.

Így történt, hogy Kal Skirata – zsoldos, bérgyilkos és bukott apa – azzal töltött el egy viharos estét a Kamino bolygón, hogy süteménnyel etetett hat veszélyesen okos kisfiút, akik már értettek a fegyverekhez, és felnőtt módra beszéltek. Mesélt nekik a harcos hagyományokról, a nyelvükről és a kultúrájukról, s arról, hogy van mire büszkének lenniük.

Elmagyarázta, hogy a „hős” szó nem létezik a mandalori nyelvben, azonban az ellentétére használtak egy szót: hut’uun.

Borzasztóan sok hut’uun élt a Galaxisban, és Skirata közéjük sorolta a kaminóiakat is.

A gyerekek, miközben lassan hozzászoktak, hogy a nevük Ordo, A’den, Kom’rk, Prudii, Mereel és Jaing, egyszerre próbálták befogadni a ragacsos édesség újdonságát és az újonnan lelt kulturális örökséget. Tekintetüket Skiratára szegezték; a férfi egyre csak sorolta nekik a mandalori szavakat, és ők mindet utána ismételték.

Skirata küszködve vette át velük a leggyakoribb szavakat. Fogalma sem volt, hogyan tanítson meg egy nyelvet olyan gyerekeknek, akik már folyékonyan beszélik a galaktikus közöst. Egyszerűen csak felsorolt mindent, ami emlékezete szerint hasznos lehetett, és a kis nullás felderítők komoran hallgatták, csak akkor pislogtak, amikor lecsapott egy–egy villám, és akkor is egyszerre. Egy óra elteltével a férfi úgy érezte, nem tett mást, mint összezavarta néhány ijedt és magányos gyerek fejét. A kölykök csak bámultak rá egyfolytában.

– Foglaljuk össze! – mondta kimerültén. Rossz napja volt, és sejtette, hogy még számlálhatatlan hasonló nap áll előtte. Az orrnyergét masszírozva próbált összpontosítani. – El tudtok számolni egytől tízig?

Prudii – N–5 – még gyorsan levegőt vett, mielőtt kórusban számolni kezdtek:

– Solus, t’ad, ehn, cuir, rayshe’a, resol, e’tad, sh’ehn, she’cu, ta’raysh.

Skirata torka elszorult egy pillanatra, miközben döbbenten hallgatta a gyerekeket. Úgy szívták magukba az információt, mint szivacs a vizet.

„Csak egyszer soroltam fel nekik a számokat! Egyetlenegyszer!”

Tökéletesen, a legapróbb tévesztés nélkül mondták vissza a szavakat. Úgy döntött, a jövőben inkább vigyáz, hogy mit mond nekik.

– Ügyes! – mondta elismerően. – Nagyon különleges fiúk vagytok, tudjátok?

– Orun Wa azt mondta, hogy nem lehet minket felmérni – válaszolta Mereel teljesen közömbös hangon. A dívány karfáján ülve majdnem egy hétköznapi négyéves gyerek módjára lóbálta a lábát. Skirata egyre jobban felismerte az egyéni jellegzetességeiket, az egyforma külső mögött. Fogalma sem volt, hogyan, de egyre jobban meg tudta különböztetni az arckifejezéseket, a kis gesztusokat, a grimaszokat és a hangszíneket. A külső nem minden.

– Úgy érted, túl magas eredményt értetek el ahhoz, hogy besoroljon?

Mereel nagy komolyan bólintott. Mennydörgés robajlott végig a platformváros felett; a férfi megérezte anélkül, hogy hallotta volna. Mereel rögtön maga alá húzta a lábát, és közelebb húzódott a mellette ülő testvéréhez.

Skiratának nem volt szüksége holmi hut’uun kaminóiakra, hogy felismerje a gyerekek különleges mivoltát. Máris képesek voltak kezelni egy fegyvert, első hallásra megtanulták egy nyelv alapjait, és tökéletesen megértették Orun Wa virágnyelven kifejezett szándékait. Nem csoda, hogy az az aiwha–csali megijedt tőlük.

És igenis nagyszerű katonák lesznek belőlük – feltéve, ha képesek parancsot teljesíteni. Ezen biztosan dolgoznia kell majd.

– Kértek még süteményt? – kérdezte Skirata.

Lelkesen és egyszerre bólintottak. A férfi megkönnyebbült; legalább néhány percre eltűnhet a fiúk csendes, merev figyelmének fókuszából. Evés közben is kis felnőtteknek tűntek, nem csevegtek vagy nevetgéltek, mint a hétköznapi gyerekek.

És még mindig egy–egy összerezzenéssel vagy heves pislantással reagáltak minden egyes villámra.

– Megijedtetek? – kérdezte Skirata egy nagyobb villámcsapás után.

– Igen – válaszolta Ordo. – Ez rossz?

– Nem, fiam, egyáltalán nem baj – mondta a férfi. Ez is ugyanolyan jó pillanat volt a tanulásra, mint bármelyik másik. A kölykök azonnal megértettek minden leckét. – Teljesen rendben van, ha tartotok valamitől. A testetek így készít fel titeket arra, hogy megvédjétek magatokat. Csak annyit kell tennetek, hogy használjátok a félelmet, és ne hagyjátok, hogy az használjon titeket! Értitek?

– Nem – felelte Ordo őszintén.

– Oké, akkor gondoljatok arra, hogy milyen érzés félni?

Ordo egy pillanatra elrévedt, mintha egy nem létező sisakképernyőn nézett volna valamit, azután válaszolt:

– Hideg.

– Hideg?

– És szúrós – tette hozzá A’den és Kom’rk.

– Jól van, jól van! – nyugtatta őket Skirata. Próbálta elképzelni, mit érthettek ezalatt. Megvan! Ilyennek érezhették, amikor az adrenalin szétárad az ereikben. – Nincs ezzel semmi baj, csak tartsátok fejben, hogy ez a belső riadórendszeretek, és mindig figyeljetek fel rá, ha megérzitek! – mondta. „A Coruscanton a városi kölykök még épp csak írni tanultak ebben a korban. Én meg azt magyarázom nekik, hogyan kezeljék a félelmüket harci helyzetben...” Kalnak hirtelen kiszáradt a szája. Erőt vett magán, és folytatta: – Szóval, csak mondjátok magatoknak azt, hogy képesek vagytok legyőzni ezt az érzést. Valójában a testetek készen áll rá, hogy gyorsabban fussatok és jobban küzdjetek. Csak azt látjátok és halljátok, ami fontos az életben maradáshoz.

A többnyire tágra nyílt szemmel figyelő Ordo ismét elrévedt egy pillanatra, azután bólintott. Skirata a többiekre pillantott; mind ugyanúgy összpontosítottak. A tányérjaikat egymásra rakták a dívány előtt álló, alacsony asztalon. A férfi nem emlékezett rá, hogy mikor tették le a kezükből az edényeket.

– A következő villámnál próbáljatok így gondolni a félelmetekre! – mondta Skirata. – Használjátok!

Visszament a konyhába, és áttúrta a szekrényeket valami ennivalóért. Az imént a kölykök úgy ettek, mint akiket eddig éhez–tettek. Tápszeleteket tett egy fehér tálcára, de még maga a tálca is étvágygerjesztőbbnek tűnt az ennivalónál. Épp belépett a nappaliba, amikor valaki csengetett.

A nullások azonnal védekező pozíciót vettek fel. Ordo és Jaing az ajtó két oldalára állt, háttal a falnak, míg a többiek elrejtőztek a helyiség bútorai mögött. Skirata egy pillanatra eltűnődött rajta, hogy a kaminóiak miféle villámoktatásnak vetették alá a fiúkat – legalábbis remélte, hogy ez a reakció a kiképzés eredménye. Intett nekik, hogy lépjenek el az ajtótól. A kölykök tétováztak, de Kal elővette a Verpine–t, és a fegyver láttán a gyerekek nyugtázták, hogy valamennyire uralja a helyzetet.

– Megijesztetek – jegyezte meg a férfi halkan. – Pihenj! Ha bárki is értetek jött, előbb rajtam kell átjutnia. Nem engedem, hogy bántódásotok essen.

Mindenesetre, a fiúk reakciója őt is arra késztette, hogy elálljon az ajtó elől, amíg beüti a nyitókódot. Jango Fett állt a folyosón, karján egy álmos kisgyerekkel. A fiúcska göndör fürtös feje a férfi vállán pihent. Fiatalabb volt, mint a nullások, de ugyanúgy nézett ki, mint ők. Ugyanolyan kis kéz szorongatta Jango ujjasának ráncait.

– Még egy? – kérdezte Skirata.

Jango a pisztolyra pillantott.

– Ideges vagy? – kérdezett vissza.

– A kaminóiak jelenléte nem javít a hangulatomon. – Biccentett a kicsi felé. – Őt is magamhoz vegyem?

Az övébe dugta a Verpine–t, és kinyújtotta a karját, hogy átvegye a kisfiút. Jango összevonta a szemöldökét.

– Ő a fiam, Boba – mondta. Kicsit hátrébb húzta a fejét, hogy lepillantson a szundikáló gyerek arcára. Skirata úgy érezte, hogy ezt a Jangót nem ismeri; ezzel a szülői, gondoskodó Jangóval még nem találkozott. – Csak próbáltam elaltatni. Ti rendben vagytok? Megmondtam Orun Wának, hogy tartsa magát távol tőletek.

– Megvagyunk – felelte Skirata. Azon gondolkodott, hogyan tegye fel a kérdést, és végül úgy döntött, hogy az egyenesség a legcélravezetőbb. – Boba ugyanúgy néz ki, mint a többiek – jegyezte meg.

– Persze. Őt is belőlem klónozták.

– Ó!

– Őt kértem fizetségnek. Többet ér, mint a kreditek. – Boba fészkelődni kezdett, mire Jango óvatosan igazított a fogásán.

– Egy hónap múlva visszajövök. Orun Wa szerint addigra lesz néhány jelöltje, akikre rá kell majd néznünk, illetve az Alfa csoport készen áll majd. Viszont azt mondta, hogy az újabb klónokat kicsivel... megbízhatóbbra készítik.

Skiratának több kérdése volt, mint amennyit az adott helyzetben bölcs lett volna feltenni. Teljesen természetes, hogy egy mando’ad számára mindennél fontosabb, hogy legyen egy örököse, ráadásul az örökbefogadás nem számított ritkának, így a klónozás... ez végső soron nem számított. Azonban egyvalamit meg kellett kérdeznie. Hüvelykujjával maga mögé mutatott.

– Ezek a kölykök idősebbnek látszanak – mondta.

Jango összeszorította a száját, ajka vékony vonallá változott. Komoran válaszolt:

– Felgyorsították az öregedési folyamatokat.

– Fierfek!

– Száznégy főből álló századot kapsz, és kevesebb gondot okoznak majd, mint a nullások.

– Jó – nyugtázta Skirata. Vajon lesz segítsége? A kaminóiak esetleg megpróbálják kikerülni az olyan rutinfeladatokat, mint például a gyerekek etetése? És hogy bírnának el velük a nem mandalori kiképző őrmesterek? Összeszorult a gyomra, de erőt vett magán, és nem hagyta, hogy aggodalma kiíródjon az arcára. – Nem gond.

– Nekem is meglesz a magam dolga. Ki kell képeznem egy másik századot. – Jango a díványon ülő, éberen figyelő nullásokra pillantott, azután elindult. – Csak abban reménykedem, hogy nem olyanok, mint amilyen én voltam ennyi idősen – szólt vissza a válla felett.

Skirata megnyomta a zárógombot, és az ajtó sóhajtva becsukódott.

– Oké, fiúk, fekvés! – mondta megfordulva. Leszedte a párnákat a díványról, és letette őket a padlóra, azután rájuk terített néhány takarót. A gyerekek olyan felnőtt céltudatossággal segítettek, amelyről Kal sejtette, hogy egész hátralévő életében kísérteni fogja. – Holnap találunk nektek saját szállást. Igazi ágyakkal.

Volt egy olyan érzése, hogy a kölykök akár kint is lefeküdnének aludni az esőverte dokkban, ha erre kéri őket. Egyáltalán nem tűntek kezelhetetlennek. Skirata leült egy karosszékbe, és feltette a lábát egy puffra. A kaminóiak minden tőlük telhetőt megtettek, hogy emberi használatra tervezett bútorokkal rendezzék be a szállását – ami meglepte, tekintve, hogy a szürkék általánosan kirekesztő arroganciával tekintettek minden más fajra. Skirata csak csökkentette a világítást, de bekapcsolva hagyta, hogy enyhítse a gyerekek félelmeit.

A kölykök lefeküdtek, teljesen a fejükre húzták a takaróikat. Skirata a kis alakokat nézte, amíg úgy nem tűnt, hogy elaludtak, azután feltette a Verpine–t egy polcra a karosszéke mellett, és szemét lehunyva hagyta, hogy az álom leple ráboruljon. Először felriadt néhány erős izomrángásra, ami jól mutatta, hogy inkább kimerült volt, mintsem fáradt, de azután belezuhant egy feneketlen, fekete kútba.

Elaludt, legalábbis úgy hitte, hogy alszik.

Meleg súly nehezedett a lábára. Szemhéja felpattant, és először az jutott eszébe, hogy itt ragadt egy folyamatosan viharoktól dúlt bolygón, amely mintha valahogy lemaradt volna a csillagtérképekről, és amelynek a lakói úgy vélték, hogy gyerekeket ölni nem több a selejt kidobásánál.

Ordo nézett rá komor kis arcával.

– Kal...? – szólalt meg a fiú.

– Félsz, fiam?

– Igen.

– Gyere! – mondta a férfi, és fészkelődve elhelyezkedett, hogy a gyerek mellé bújhasson. Ordo úgy fúrta bele arcát az ingébe, mint akit még soha életében nem öleltek meg vagy vigasztaltak. Persze, hogy nem.

A vihar egyre csak dühöngött odakint.

– Itt nem érhet el a villámlás – nyugtatgatta Skirata a gyereket.

– Tudom – mondta Ordo, a hangját tompította a ruha anyaga a szája előtt. A fiúcska nem nézett fel, úgy tette hozzá: – Csak... olyan, mintha bombák robbannának fel.

Skirata majdnem megkérdezte, hogy ezt hogy értette, de inkább csendben maradt. Tudta, hogy a válasz feldühítené, és biztosan tenne valami ostobaságot. Magához ölelte a kisfiút, és érezte, milyen rémülten ver a szíve.

Egy négyéves katonához képest Ordo kiválóan teljesített.

A kölykök megtanulhatnak hősökké válni, de majd csak később. Egyelőre jobb lett volna, ha gyerekek maradnak, akikkel éreztetni kell, hogy a vihar nem háború, és nincs mitől félniük.

Újabb villám világította be a helyiséget ragyogó fényével, és Ordo kis izmai összerándultak egy pillanatra. Skirata a fiú fejére tette a kezét, és megsimogatta a haját.

– Semmi baj, Ord’ika – mondta halkan. – Itt vagyok veled, fiam...

Nyolc évvel később, a Különleges Erők

Különleges Műveleti Csoportjának főparancsnoksága

a Coruscanton, öt nappal a Geonosisi Csata után

Skiratát őrizetbe vették a Coruscanti Biztonsági Erők tisztjei, és életében először nem ellenkezett.

Technikailag letartóztatták, de szerte a Galaxisban senki sem érezhetett nagyobb megkönnyebbülést vagy örömöt, mint ő. Szinte kiugrott a járőrsiklóból, és felszisszent a bokájába hasító, éles fájdalomtól. Ismét elhatározta, hogy előbb vagy utóbb rendbe hozatja, de egyelőre nem volt erre ideje.

– Oda nézzetek! – szólt hátra a pilóta a társainak. – A Különleges Erők osztagai is tehetetlenek! Biztos benne, hogy csak hatan vannak? – A kérdést Skiratához intézte.

– Hat is több mint elég – felelte a férfi, közben lopva megtapogatta a zsebeit és az ingujját, hogy megbizonyosodjon róla, minden eszköz a helyén van, amelyet magánál szokott tartani. Megszokásból gyakran ellenőrizte. – Ráadásul, valószínűleg félnek –tette hozzá.

– Félnek? – horkantott fel a pilóta. – Tud róla, hogy Fett meghalt? Windu intézte el.

– Tudom – felelte Skirata, és leküzdötte a kényszert, hogy megkérdezze, mi történt a kis Bobával? Ha a kölyök még él, akkor apára van szüksége. – Remélem, a Jediknek nincs baja minden mandóval.

A pilóta becsukta az ajtót, és Skirata átsántikált a barakk leszállópadján. Iri Camas, a Jedi–tábornok csípőre tett kézzel és a legjobb szándékkal is csak gyanakvóként leírható tekintettel figyelte. Kétoldalt egy–egy klón harcos állt mellette. Első pillantásra Skiratának az jutott eszébe, hogy a Jedinek le kellene vágatnia hosszú, fehér haját; a vállig érő haj egyáltalán nem gyakorlatias viselet egy katona számára.

– Köszönöm, hogy válaszolt a hívásra, őrmester! – fogadta Camas. – És természetesen elnézést kérek a visszatérése módja miatt. Úgy tudom, teljesítette a szerződésében foglaltakat, így semmivel sem tartozik.

– Csak szóljanak, és jövök – felelte Skirata.

Észrevette a főbejáratnál felállított, sugárbiztos rohampajzsokat; a Köztársasági Kommandó négy osztaga állt mögöttük DC–17–es kézifegyverekkel felszerelkezve. Kal felpillantott a tetőre, és két kommandós mesterlövészcsapatot számolt össze. Hát igen, ha néhány nullás felderítő nem akar együttműködni, egy rakás hasonlóan harcedzett katona kell ahhoz, hogy meggyőzzék őket. Azt is jól tudta, hogy a kommandósok közül senki sem örült ennek a feladatnak. Mind testvérek voltak, még ha a nullások különböztek is a többiektől.

Skirata a kabátja zsebébe dugta a kezét, és ismét elnézett a főbejárat felé. – Hogy kezdődött ez az egész? – kérdezte.

Camas megrázta a fejét.

– A Geonosis után le akartuk jegelni őket, mert senki sem tud parancsolni nekik – felelte.

– Én tudok.

– Tudom. Kérem, állítsa le őket!

– Kevesebben vannak, mint az Alfa mélységi felderítők.

– Tudom, őrmester.

– A pénzükért a legkeményebb csapatot akarták ráküldeni az ellenségre, azután meg belevásik a foguk, mert túl keménynek bizonyulnak?

– Őrmester...!

– E pillanatban civil vagyok.

Camas halkan felsóhajtott, azután kényszerűen megkérdezte:

– Rá tudja venni őket, hogy adják meg magukat? Zár alatt tartják az egész barakkot.

– Rá tudom – válaszolta Skirata. Úgy érezte, a klón katonák őt méregetik. A sisakok miatt nem tudta megállapítani, hogy jól érzi–e vagy sem. – Csak nem akarom.

– Tényleg nem szeretnék veszteségeket. Azért kéreti magát, mert fizetésemelést akar?

Skirata zsoldos volt, de a feltételezés sértette a büszkeségét. Azonban Camas valószínűleg nem tudta, hogy ő hogyan érez az emberei iránt. Erőt vett magán, és nem mutatta ki az ingerültségét. – Sorozzanak be a Nagy Hadseregbe, és adják vissza a srácokat! – mondta. – Azután meglátjuk.

– Mit?

– Félnek a lefagyasztástól, ennyi az egész. Tudnia kellene, mi történt velük gyerekkorukban – mondta válasz helyett Skirata. Camas csodálkozó arckifejezése láttán hozzátette: – És eszébe se jusson a fejükben turkálni, tábornok!

Skiratát nem érdekelte a pénz. Nyolc évet töltött a Kaminón, különleges osztagokat képzett ki a Köztársaság klón hadseregébe, és jól megszedte magát. Ha még több kreditet akarnak adni, hát legyen; volt hova tennie. Azonban nem érezte magát jól a kényelmes civil életében úgy, hogy az emberei közben egy kétségbeesett, véres háborúban harcolnak, és ezért jött vissza olyan készségesen a biztonsági tisztekkel ahelyett, hogy megmutatta volna nekik, milyen jól bánik a késsel.

Mert a katonák mellett kellett lennie. Még csak el sem köszönhetett az embereitől, amikor hirtelen kihajózták őket a Geonosis felé. Öt szánalmas napot töltött el nélkülük, öt céltalan napot töltött magányosan, a családja nélkül.

– Rendben van – mondta Camas. – Különleges tanácsadói státusz. Azt hiszem, ezt könnyen hivatalossá tehetem.

Skirata nem látta a kommandósok tekintetét a sisak alatt, de tudta, hogy épp őt nézik. A Katarn páncélokra festett jelek némelyikét felismerte: Jez az Aiwha–3 osztagból és Stoker a Gammából. A tetőn az egyik klón Ram volt a Bravóból. Az osztagok nem voltak teljesek, köszönhetően a Geonosison elszenvedett veszteségeknek. Kal úgy érezte, elfacsarodik a szíve.

Elindult, és hamarosan odaért a sugárpajzsokhoz. Jez a sisakjához emelte a kesztyűjét.

– Örülök, hogy ilyen hamar visszatért, őrmester! – üdvözölte.

– Nem tudok nyugton maradni – válaszolta Skirata. – Ti rendben vagytok?

– Elszórakoztatjuk magunkat ezzel a munkával.

Camas odakiáltott:

– Őrmester! Őrmester! Mi lesz, ha tüzet nyitnak...?

– Akkor tüzet nyitnak! – kiáltott vissza Skirata. Elérte az ajtót, és félelem nélkül hátat fordított neki, így szólt oda a tábornoknak: – Megegyeztünk? Vagy esetleg csatlakozzak a srácokhoz odabent? Merthogy csak akkor jövök ki, ha megígéri, hogy nem bünteti meg őket!

Skiratának eszébe jutott, hogy talán pont Camas fogja lelövetni. Vajon a kommandósok engedelmeskednének neki, ha kiadná a parancsot? Azt sem bánta volna, ha így alakul. Megtanította nekik, hogy a munkát el kell végezni, mindegy, mit éreznek közben.

– A szavamat adom – felelte Camas. – Tekintse magát a Nagy Hadsereg tagjának! Később megbeszéljük, hova küldjük magát meg az embereit. Viszont előbb rakjuk helyre a dolgokat itt! Kérem!

– Számon fogom kérni, tábornok!

Az ajtó előtt állva kivárt néhány másodpercig, amíg a két duracél ajtószárny lassan eltávolodott egymástól. Megkönnyebbülve lépett be; végre ismét otthon volt.

Camasnak tényleg meg kellett értenie, mi történt ezekkel a fiúkkal gyerekkorukban. Muszáj volt megtudnia mindent, ha meg akart birkózni mindazzal, ami ezt a helyzetet is eredményezte.

Ugyanis ezt a háborút nem csak más bolygókon kellett megvívni, hanem a Galaxis minden szegletében, minden városban és minden otthonban. Ez a háború nem csak a területekről szólt, de az ideológiákról is.

Ráadásul, teljesen kívül esett Skirata mandalori filozófiáján – azonban mégiscsak az ő háborúja is volt, mert az ő emberei vívták, akár tetszett ez nekik, akár nem.

Egy nap vissza fog adni nekik valamit, amit a kaminóiak és a Köztársaság elloptak tőlük. Esküt tett rá.

– Ord’ika! – kiáltott be. – Ordo? Megint rossz fiú voltál? Gyere ide...

Második fejezet

Igen, tudom, hogy a hajóról kellene irányítanom a csatát. Igen, tudom, hogy orbitális pályáról kellene olvadt salakká változtatnunk a Dinlo felszínét. Viszont kirendelhetünk több mint ezer embert, és megéri kirendelni őket. Önkénteseket kértem, és a hajó teljes legénysége mellett az egész Improcco század is jelentkezett. És nem azért, mert vakon teljesítik a parancsokat. Hadd próbáljam meg!

Tur–Mukan tábornok írta az Iri Camas tábornoknak küldött üzenetében, Harccsoport Parancsnokság, Coruscant, másolatot kapott Vaas Ga tábornok, a Sarlacc zászlóalj parancsnoka,

Negyvenegyes Elit Gyalogság, Dinlo

Fearless köztársasági csatahajó, Dinlo közelében,

az Expanziós Régió és a Bothan–szektor határa,

367 nappal a Geonosisi Csata után

Etain Tur–Mukan tábornok vegyes érzésekkel nézte a Holo–Hálózat híradását. Az otthonról jött hírek egyrészt elszomorították, másrészt emlékeztették arra, hogy miért vívják ezt a háborút.

– A mai második robbanás után holtan találtak tizenöt katonát és tizenkét civilt a Nagy Hadsereg egyik logisztikai bázisán. Eddig még egyetlen csoport sem vállalta magára a támadást, de a Biztonsági Erők szóvivője szerint nagy jelentősége lehet a Geonosisi Csata első évfordulójának, amely holnap esedékes. A szeparatista terrortámadások halálos áldozatainak száma ezzel háromezer–negyvenre kúszott fel ebben az évben. A Szenátus megfogadta, hogy szétzúzza a terrorista hálózatot...

Gett klón parancsnok hátratett kézzel állt a tábornok mellett a lebegőplatformon, amellyel a lőszeresládákat szokták szállítani a hangárfedélzeten.

– Méltóság nélküli halál – jegyezte meg.

Etain végignézett a körülöttük lévő csapatokon.

– A halálban nincs méltóság – felelte halkan.

Készen álltak az indulásra. A Fearless alig félórányira volt a Dinlótól, és hónuk alatt sárgával díszített sisakjaikkal a csapatszállítók pilótái már szállingóztak kifelé az eligazítóhoz vezető folyosóról, hogy elvégezzék a felszállás előtti rendszerellenőrzéseket. Az egyforma és alapos kiképzés eredményeképpen mindegyikük ugyanúgy tartotta a sisakját. Etain Tur–Mukan tábornok nem először figyelt fel ilyen gesztusokra.

Félreállt a hangárajtóból, és fogadta a tisztelgéseket, ahogy a pilóták elhaladtak mellette. Az egyikük a vállán átvetett, nem kifejezetten rendszeresített fegyverre pillantott, és elvigyorodott. A hatalmas LJ–50–es karabélyra mutatott, amely mellett a nő szinte eltörpült.

– Legalább kék fénnyel világít, tábornok?

– Csak a kellemetlenebbik végén, katona – válaszolta Etain, és biztatóan elmosolyodott.

Tudta, hogy mind félnek, mert egy Darman nevű kommandós megtanította neki, hogy csak az idióták nem félnek a harctól. A félelem eszköz, ösztönző erő és segítség is egyben. Már tudta, hogyan használhatja ezt az érzést, még ha nem is hagyta teljesen kifejlődni magában.

Aznap ezt kellett elmondania az Improcco századnak. Nem lesz újdonság, de az első bevetésére készült velük, és megtanulta, hogy egy kis nyitottság az alárendeltjei érzelemvilágára még kifizetődő lehet. Emellett közölni akarta velük, hogy emberi lényeknek tekinti őket. Fájdalmas emlékként élt benne a Qiilura, ahol először találkozott a Köztársaság kommandósaival.

– Megfelel magának ez a fegyver, tábornok? – kérdezte Gett. A parancsnok mintha majdnem mindig kitalálta volna a gondolatait, és a Jedi nem először tűnődött el azon, hogy esetleg a telepátia is része lehetett a klónok génkeverékének. Azután gyorsan emlékeztette magát, hogy ha száz teljesen egyforma katona éveket tölt egymás társaságában, akkor igencsak érzékennyé válnak akár a legapróbb gesztusokra is. – Vannak tartalék DC–15–öseink, ha azt szívesebben használná. Jó kis fegyver az is!

Az LJ–50–es kivételesen nehéz volt. Az elmúlt év során sokat fejlődtek a karizmai, de néha még mindig birkóznia kellett a fegyverrel.

– Néhány igen tehetséges úriember kitanított a használatára – válaszolta a tábornok. – Meggyőztek, hogy a fénykardot tartogassam közelharcra. Emellett az LJ szórása négy méter harminc méteren, és inkább vagyok hatékony, mint stílusos.

Gett elmosolyodott. Ismerte a qiilurai bevetésről szóló történeteket. Úgy tűnt, mindenki hallotta a szóbeszédeket. A pletykák fénysebességgel terjedtek a zárt közösségekben, és hónapokig is eltarthat, mire az általuk felvert por elül. – Úgy hallottam, az omegások rendben vannak, és épp EHM–et végeznek a Külső Gyűrűben.

– Rendes magától, hogy utánanézett, parancsnok – mondta Etain. Muszáj volt megkérdeznie: – Mi az az EHM?

– Ordo százados ragaszkodik hozzá, hogy megismertessük önnel a rövidítéseket – válaszolta a férfi. Halkabban folytatta: – Elfogási hadművelet. Felszállnak a rossz fiúk hajóira.

– Köszönöm! Még nem találkoztam Ordóval, de nagyon gondoskodónak tűnik.

– Kal Skirata egyik nullás felderítője.

– Ó! Már megint Kal...

– Ugye, még vele sem találkozott?

– Nem, de remélem, egyszer sor kerül rá. Úgy érzem, mintha már régóta követne – mondta a tábornok. Körülnézett a hangárban, és észrevette, hogy az egyik szakasz hiányzik. Úgy döntött, megvárja az utolsó katonákat is. Azt akarta, hogy mindenki meghallgassa a beszédét. – Irigylem azt a képességét, ahogy ösztönzi az embereket – tette hozzá.

Gett nem mondott semmit. Talán tapintatból, vagy csak mert nem volt mit hozzátenni az elhangzottakhoz. Etain attól tartott, hogy még mindig átsugározza a kétségeit a körülötte lévőkbe. Jedi–lovag lett. Kiállta a próbákat Arligan Zey mester mellett a Qiilurán, ahol beépülve azon dolgoztak, hogy mozgósítsák a telepeseket a neimoidiai és trandoshai megszállók maradéka ellen. Csendes, komor, titkos munkát végeztek, és bár már felállítottak a bolygón egy köztársasági helyőrséget, Etain még mindig úgy érezte, hogy az egyre fogyatkozó, őshonos gurlaninok és a betelepült emberek ütközési pályán haladnak. A Köztársaság megígérte a gurlaninoknak, hogy kitelepíti az emberi kolóniát a bolygóról.

Ami eddig még nem történt meg.

Lehetett volna ez egyszerűen csak egy megszegett ígéret – volt már ilyen a Galaxis történelmében –, ha a gurlaninok nem alakváltó ragadozók lettek volna, akik a Köztársaságnak kémkednek. Egyezséget kötöttek: csak akkor állítják a Köztársaság szolgálatába egyedi képességeiket, ha a telepesek nem üldözik el a zsákmányállatokat, amelyekre a gurlaninok vadásznak. Ez pedig nem mást jelentett, mint az emberek kitelepítését a Qiiluráról.

Etain tudta, hogy a gurlaninok kemény ellenfelek lennének. Könnyedén kiirthatták a bolygójukon lakó embereket; már bebizonyították ezt, amikor bosszút álltak az informátorokon. Azonban háború volt, és a diplomácia háttérbe szorult egy időre.

– Tábornok! Mindenki megérkezett – mondta Gett. Megérintett egy gombot a lebegő plató irányítótábláján, és a szerkezet felemelte őket egy méterrel, hogy a hangárban összegyűlt, száznegyvennégy klón katonából álló század minden tagja jól lássa és hallja a tábornokot. Nem hallatszott más zaj, mint a páncélok zörrenése, amikor egy–egy katona túl közel került valamelyik társához, és néhányan a torkukat köszörülték. Nem beszélgettek.

– Század! – kiáltott Gett. A hangja mindig megtette a magáét. – Viii–gyázz!

A páncélok és a vállra vett fegyverek kemény és szinte egyetlen, egységes csattanással találkoztak. Etain kivárt néhány másodpercig, és arra összpontosított, hogy hangja bezengje a hatalmas teret. Nem kapott tiszti kiképzést, és nem született parancsnoknak.

Azonban parancsnokká kellett válnia, mert akárcsak Darman, ezek a katonák is úgy vélték, hogy minden Jedi kellően képesített parancsnok is egyben. A tábornok lassan beszívta a levegőt, és szinte érezte, ahogy a hangja felemelkedik a gyomra magasságából a mellkasához.

– Pihenj! – mondta. – És le a sisakkal!

A sisakok levételével együtt járó kattanások és szisszenések csak árnyalatnyival voltak kevésbé egységesek, mint az iménti vigyázzállás zaja. Engedelmeskedtek, de a kevésbé összehangolt mozdulatból érezhető volt, hogy erre nem számítottak. A tábornok végignézett az egyforma arcokon, és akárcsak az omegások esetében, az Erőhöz folyamodva tudta megállapítani, hogy milyen gondolati és érzelmi közeggel van dolga. Bonyolult mintázat rajzolódott ki, és igen, félelmet is talált benne – ugyanúgy, mint az összetartozás erőteljes érzését, valamint összpontosított figyelmet. Ellenben nyomát sem lelte annak a zavarodott gyermeknek, aminek Darmant érezte, még mielőtt szemtől szemben találkozott volna vele.

A klónok gyorsan öregedtek, és még gyorsabban tanultak. Egy háborúban – igazi háborúban, és nem a végzetesen valószerű kiképzésen – töltött év sokkal bölcsebbé és kevésbé idealistává tette őket.

– Két zászlóalj került szorult helyzetbe a Dinlón – kezdte Etain. – Mindenki látta a műveleti utasításokat. Átvágunk a droidok vonalain, és menekülési útvonalat nyitunk nekik a kivonási pont felé. Lesz légi támogatás, de elsősorban a maguk harci képességeire számítok. – Rövid szünetet tartott. A katonák udvariasan hallgattak, ráirányuló figyelmük teljessége a klónok veleszületett tulajdonsága volt. A tábornok folytatta a beszédét: – Nem fogok dicsőségről szónokolni, mert ez a küldetés a túlélésről szól. Tudták, hogy Jediként számomra ez a legfontosabb? A túlélés. Maguknak is legyen ez az elsődleges céljuk! Nem akarok ostoba önfeláldozást. Azt akarom, hogy maguk közül és a Negyvenegyesek közül is a lehető legtöbben maradjanak életben. És nem azért, mert maguk hasznos eszközök, hanem mert nem akarom, hogy meghaljanak.

Érezte, hogy a csend megváltozik, de nem a minőségét, hanem a tartalmát tekintve. Az Erő alig érzékelhető borzongásként közvetítette a klónok megdöbbenését. Nem így szoktak tekinteni magukra.

– Nem mintha mi szeretnénk otthagyni a fogunkat, hölgyem! – jegyezte meg egy pilóta, s egyik lába már a hajójába vezető rámpán volt. Halk nevetés hulláma söpört végig a körülötte lévőkön, és Etain is elmosolyodott.

– Majd vigyázok, hogy hová célzok – válaszolta, és megpaskolta a fegyverét. Lepillantott Gett alkarjára; a parancsnok egy apró mozdulattal elfordította, hogy megmutassa az időkijelzőjét.

– Beszállás huszonnégy percen belül! Oszolj! – parancsolta Etain.

Az osztatlan figyelem megtört, a katonák visszavették a sisakjukat, szakaszokra és osztagokra oszlottak, hogy rendezetten beszálljanak a számukra kijelölt hajókba. A kis repülési magasságra is alkalmas teherhajókat átépítették, hogy a rakterűk alkalmas legyen a csapatszállításra. Gett két kézre fogta a sisakját, és a belsejét nézte.

– Nem kellett volna azt is mondania, hogy az Erő legyen velünk, tábornok? – kérdezte.

Etain kedvelte a parancsnokot. A férfi nem tekintett rá mindentudó katonai géniuszként, inkább mintha a bajtársának tartotta volna, akivel egy nehezen túlélhető helyen és helyzetben ragadt, igen kevés választási lehetőséggel. A lány meghallott egy halk hangot a sisak apró hangszórójából. Ha jobban odafigyelt, hallhatta, hogy valaki énekel. Kinyújtott kézzel elkérte a sisakot. Egyszer már felpróbált egyet, Atinét, és megdöbbentette, hogy mennyi adat rohanja meg egyszerre a sisak viselőjét. A füléhez emelte, és erőteljes férfihangokat hallott, egy egész kórust, amint egy részleteiben már hallott, de egészében számára még ismeretlen himnuszt énekel: – Vode An!

A katonák énekeltek a sisakrádió közös magányában, elvonultak a saját világukba, ahogyan időnként az omegások is. A sisakból szóló éneken kívül nem hallatszott semmilyen zaj, és Etain úgy érezte, mintha kihagyták volna valamiből. Azonban ezek az emberek nem voltak a testvérei, bármennyire is szeretett volna valami nála nagyobb dolog részévé válni – egy még a Jedi–rendnél is nagyobb dolog részévé. így készültek fel a csatára.

Bal kote, darasuum kote,

Jorso’ran kando a tome...

Nem annyira harciasnak érezte a himnuszt, mint inkább panaszosnak.

Arra gondolt, hogy kérnie kellene egy fordítást Jusik tábornoktól, aki az utóbbi időben meglehetősen sokat beszélt mando nyelven.

Etain visszaadta a sisakot Gettnek, és köszönetképpen odabiccentett.

– Ma nem lesz elég, ha csak az Erő van velünk – mondta. – Szükségünk lesz még megbízható felszerelésre és pontos információkra is.

– Azokra mindig szükség van – mondta a parancsnok.

A férfi felvette a sisakját, és rácsatolta a mellvért gallérjára.

Meg sem kellett kérdeznie, a tábornok tudta, hogy Gett is elkezdett énekelni. Nem hallotta ugyan, de a parancsnok sem különbözött a testvéreitől.

A Különleges Műveleti Csoport főparancsnoksága,

Coruscant, húsz perccel a Bravó Nyolcas raktár felrobbantása után,

367 nappal a Geonosisi Csata után

Ordo századosnak Bardan Jusik tábornokra lett volna szüksége, ráadásul minél előbb.

Azonban a tábornok nem válaszolt a rádióhívásokra. Bosszantó; egy magas rangú tisztnek mindig elérhetőnek kellene lennie, ráadásul épp az a fajta vészhelyzet állt elő, amely miatt a többség betartotta ezt a szabályt.

Ordo a főbejáratnál állította le a kétüléses Aratech robogót – a biztonsági előírások betartásával inkább mellette, mintsem előtte, hogy a gép ne legyen útban – és elindult a főfolyosón az eligazítótermek felé.

– Jusik tábornok tartózkodási helyét kérem! – mondta az adminisztrációs droidnak, amely a belső rádiórendszer közvetítőreléit kezelte az előtérben.

– A parancsnoki irodában tartózkodik Arligan Zey tábornokkal és Maze felderítő századossal, uram. A kialakult helyzetről tárgyalnak...

– Köszönöm! – válaszolta. Elég lett volna csak bombát mondania. – Én is emiatt jöttem.

– Nem...

– Tudom – szakította félbe a droidot. De igen, gondolta. Nem hagyta, hogy akadályozzák.

Az iroda ajtaja felett égő vörös lámpa jelezte, hogy a tábornok nem szeretné, ha zavarnák. Ordo arra számított, hogy Erő–érzékenységével a Jedi megérzi a közeledtét, és kinyitja neki az ajtót, de az zárva maradt, amikor odaért, így aztán a százados hasznát vette annak az ötezer biztonsági kódból álló listának, amelyet pont az ilyen esetekre memorizált. Sohasem bízott az adatolvasókban annyira, hogy csupán csak letárolja a kódokat egy ilyen szerkezeten – és Skirata is azt tanította, hogy néha csak az eszeddel harcolhatsz.

Az őrmester némi udvariasságra is megtanította, ezért Ordo levette a sisakját, mielőtt beütötte a megfelelő számokat az ajtó melletti kódpanelbe.

Az ajtószárnyak szétnyíltak, és a százados bement az egyetlen sötétkék kőtömbből készült, fényesre csiszolt tárgyalóasztalhoz, ahonnan Jusik, Zey és ez utóbbi tábornok igencsak meglepett felderítő századosa nézett fel rá.

Jusik keskeny és sápadt arcára ijedt zavar ült ki, amelyet zilált, szőke szakálla sem tudott elrejteni. Ordo azt hitte, minden Jedi megérzi a közeledtét, és nem lepődik meg, még ha hívatlanul is ront be valahová.

A tábornok túl lassan reagált. Ordo intett az ajtó felé.

– Nyitva volt.

– Százados! – szólalt meg Zey óvatosan. – Nem megszokott, hogy megszakítsák a vészhelyzetben összehívott tanácskozást. Jusik tábornok a hadianyag–specialistánk, és...

– Pontosan ezért van szükségem rá, uram. Skirata őrmester üdvözletét küldi és szeretné, ha a tábornok csatlakozna hozzá az incidens helyszínén, tekintve, hogy robbantási szakértőként gyakorlati ügyekben több hasznát vehetnénk a tudásának terepen, mint az asztal mellett ülve – válaszolta Ordo.

– Úgy vélem, az őrmesterének hagynia kellene, hogy a CBE foglalkozzon ezzel az üggyel – jegyezte meg Maze százados, aki nyilvánvalóan nem látta át a helyzetet teljes mélységében.

Tipikus, átlagos mélységi felderítő. Tipikus, mereven gondolkodó felderítő.

– Arra nincs lehetőség – felelte Ordo. – Ha sürgethetem egy kicsit, Jusik tábornok, a robogó odakint vár. És kérem, hogy a jövőben ne felejtse el bekapcsolni az adó–vevőjét! Folyamatosan elérhetőnek kell lennie.

Maze a parancsnokára nézett, aki diszkréten megrázta a fejét. Jusik felállt, mire Ordo karon fogta, és elindult vele kifelé az épületből.

– Elnézést, hogy Zey tábornok előtt kellett szólnom, uram! – mondta Ordo, miközben félretolta a folyosón elébe kerülő droidokat és katonákat. – Skirata őrmester igen dühös.

– Tudom, hogy bekapcsolva kellett volna hagynom...

– Vezet, uram? Tudom, hogy szereti.

– Igen, köszönöm...

A hátulról jövő lábdobogásra Ordo megtorpant, és pont akkor fordult meg, amikor Maze százados meg akarta kopogtatni a vállát. Elhúzódott az érintés elől, és két ujjal félretolta a felé nyúló kezet.

Maze izmai megfeszültek, ahogy ökölbe szorított kézzel alapállásba helyezkedett.

– Ide figyelj, nullás! – kezdte felindultan. – Nem tudom, kinek hiszi magát az őrmestered, de egy tábornok jelenlétében...

– Erre most nincs időnk – mondta Ordo, és figyelmeztetés nélkül állcsúcson ütötte a másik századost, de olyan erővel, hogy a férfi a falnak csapódott. Maze szitkozódott, de nem esett össze, ezért Ordo ismét ütött, ezúttal az orrot célozva meg – ami általában eléggé elbátortalanítja az ellenfelet ahhoz, hogy letegyen a terveiről, de nem okoz jelentős sérülést vagy hosszan tartó fájdalmat. Ha volt rá lehetősége, Ordo mindig elkerülte, hogy megüsse egy testvérét. – Egyedül Kal Skirata parancsait teljesítem.

Jusik és Ordo sietősebbre fogta a lépteit, hogy behozzák az elvesztegetett másodperceket.

– Ordo!

– Igen, uram?

– Leütött egy felderítőtisztet.

– Késleltetett.

– De megütötte! Kétszer!

– Nem okoztam neki maradandó sérülést – válaszolta a százados. Megemelte a kamáját, és elhelyezkedett az utasülésen Jusik mögött. A sisakját már ülve csatolta fel. – Az Alfa felderítőket nem lehet érvekkel meggyőzni. Fettől leginkább rugalmatlanságot és lobbanékonyságot örököltek. Nekem elhiheti, uram.

Jusik meghökkenten nézett maga elé, de beindította a hajtóművet, és felemelte a gépet, azután helyben megfordította. Varkocsba kötött haja ostorként csapódott rá Ordo sisakjának arclemezére. A felderítő idegesen félresöpörte, de nem szólt, pedig arra gondolt, hogy a fiúnak ideje lenne rövidre vágatnia a haját.

– Hová?

– A Manarai–bázisra.

– Felvilágosítana? – kérdezte Jusik.

– A biztonságiak küszködnek. Ha most rögtön odamegyünk, amíg még frissek a nyomok, és az Erő segítségével felméri a terepet, talán jutunk valamire.

Jobbra döntve a gépet a fiatal tábornok kikerült egy karcsú tornyot, és aggodalmasan beszívta az alsó ajkát. Úgy tűnt, már oda sem kellett figyelnie a vezetésre.

– Hatszor vagy hétszer is átolvastam az adatokat, de nem találtam összefüggéseket az esetek között – mondta. – Sem az alapanyagok, sem az összeállítás módja, semmi hasonlóság. Csak annyi, hogy mind igen összetett robbanószerkezet volt, amit még aktiválni sem lehetett egyszerű.

Ordo hunyorításokkal állította be a sisakja hangrendszerét, hogy kiszűrje a szél süvítését. Elhatározta, hogy legközelebb egy légisiklót foglal le. Annak legalább van teteje.

– Mindig robbantanak – mondta.

– Tessék?

Ordo felerősítette a hangszórót, és megismételte:

– Azt mondtam, hogy mindig robbantanak.

– A kémiai és biológiai szerek alkalmazhatósága igen korlátozott egy olyan bolygón, ahol több mint ezer különféle faj él. Nincs rá garancia, hogy mindenkire hatással lesznek.

– Feltéve, hogy véletlenszerűen helyezik el a tölteteket. Csakhogy nem véletlenszerűen robbantanak. Mindig a Nagy Hadsereg a célpont, ami csak embereket jelent.

– Biztos benne, hogy rám van szükségük? – kérdezte Jusik.

– Nem értek úgy az Erőhöz, mint mások.

– Inkább visszamenne, és tartana egy kellemes megbeszélést?

– Dehogy! – mondta a tábornok. Széles vigyorral pillantott hátra a válla felett. Ordo már tudta, nem kell rászólnia, hogy inkább előrenézzen, de még mindig nyugtalanította, ha egy Jedi csupán az Erő–érzékelésére hagyatkozva irányított egy járművet.

– Még soha senkit nem láttam így átsétálni Zeyen – jegyezte meg Jusik.

– Csak végzem a feladatom, uram. Nem szándékoztam megsérteni a tábornokot.

– Nem bánja, ha kérdezek valamit?

– Csak tessék!

– Engem miért tűrnek meg? Maguk a legkevésbé sem foglalkoznak Zeyjel vagy Camasszal. Vagy bárki mással, ha már itt tartunk.

– Skirata tiszteli magát. Megbízom az ítélőképességében.

– Ó! – Jusik nem számított erre a válaszra. – Én is... becsülöm az őrmesterünk érdemeit.

Ordo felfigyelt a többes számra. Ez különböztette meg a tábornokot a többiektől, legalábbis, amennyire Kal’buirt, Kal Papát érdekelték a felettesei: Jusik együtt emlegette magát az embereivel. De, ahogy Kal’buir egyszer négyszemközt megjegyezte, a klón hadsereg még egy weequay tiszttel is jól harcolna. Egy hárommilliós seregnek alig néhány Jedi–főtiszttel viszonylag önállónak kell lennie.

Az évek során Ordo is egészen hozzászokott az önállósághoz.

Jusik sohasem kérdezett rá, hogy Ordo a felettesének tekinti–e. Talán tudta, és nem kellett rá emlékeztetni, hogy Ordo csak és kizárólag annak az embernek engedelmeskedik, aki egyszer, kétszer, illetve megszámlálni sem lehet, hányszor állt mellé, esetenként az életét mentve meg: Kal Skiratának. Ordo is tudta, hogy a háborúkat az érzelmileg kevésbé kötődő tisztek nyerik meg, mi több, ők mentenek meg több életet. Ennek ellenére a szíve azt mondta, hogy az emberei védelmében akár meghalni is kész őrmester jobban megérdemel minden csepp vért és izzadságot, amelyet ráadásul szívesen áldoznak érte vagy a parancsára.

– Azt hiszem, még komoly gondjai adódhatnak Zeyjel – mondta Jusik.

– És ön szerint mit fog tenni?

– Nem tart semmitől?

– A Kamino óta nem.

Ha Jusik meg is értette a választ, ennek nem mutatta jelét.

– Igaz, hogy a testvére, Mereel eltérített egy teherhajót a Kamino felé? – kérdezte.

– A módszer a célpontok megerősítéseként ismert. Próbára tesszük a biztonsági intézkedéseket. Szoktunk ilyesmit csinálni.

Nem hazudott nagyot; a nullások próbálták nem kivonni a sereg eszközeit a csatatérről, csak ha feltétlenül szükséges volt. Ez esetben Kal’buir azt mondta, hogy feltétlenül szükséges. A Jedi–parancsnokok eltekintettek a szabálytalanságok megtorlásától, mert a nullások páratlan eredményeket értek el, és Zey sem fog megtorolni semmit. Ha pedig mégis olyan ostoba, hogy ilyesmivel próbálkozzon, majd megtanulja a leckét.

– Tábornok! Emlékszik rá, hogy elvitték a családjától?

Jusik balra pillantott, és alig két másodpercen belül a Coruscanti Biztonsági Erők egyik járőre bukkant fel mellettük. A légisikló szárnybillentéssel üdvözölte őket, azután lebukva eltűnt alattuk.

– Csak megnézték, hogy tényleg azok vagyunk–e, akiknek hisznek minket – mondta a Jedi kitérve a válaszadás elől. – Manapság már szinte semmi sem az, aminek látszik.

– Igaz.

– Remélem, a biztonságiak nem találják sértőnek, ha beavatkozunk.

Ordo érezhetően megfeszült a hátsó ülésen.

– Nem az ő hibájuk, ha nem tudják megoldani az ügyet –mondta.

– Véleményem szerint igen jól képzettek.

– A védelem terén igen – felelte Ordo. – Viszont nem szoktak támadni. Azonban mi tudunk az ellenség fejével gondolkodni.

– Maguk igen, de attól tartok, én sohasem leszek képes erre.

– Arra képeztek ki, hogy minden lehetséges módon öljek és pusztítsak. Úgy sejtem, önt inkább bizonyos szabályok követésére tanították.

– Igen.

– Mi igen? Szabályok követésére tanították?

– Nem. Az előző kérdésére válaszoltam, százados. Emlékszem, hogy elvittek. A családomra nem emlékszem.

– És hozzánk miért kötődik? – kérdezte Ordo. Gondosan megválogatta a szavait, mert tudta, mit jelent a kötődés egy Jedi számára. Mellékesen, már a választ is tudta. – Nem aggasztja ez a kötődés? – tette hozzá.

Néhány másodpercig Jusik nem válaszolt, azután ideges mosollyal pillantott hátra. A Jedik nem szoktak olyan erős érzelmeket érezni, mint a bosszúvágy, a szerelem vagy a gyűlölet. Ordo szinte naponta felfedezte ezt a belső vívódást a fiú tekintetében.

Jusik még csak fiú volt, nem érett férfi. Fizikailag egyidőseknek számítottak, huszonkét évesnek, de Ordo úgy érezte, mintha egy nemzedékkel idősebb lenne a tábornoknál – annak ellenére is, hogy csupán tizenegy éve született. És tudta, hogy a Jedi a legfájdalmasabb érzelmeiből merít erőt, akárcsak Kal Skirata.

Kal és Jusik számtalan tekintetben különbözött, mégis nagyon hasonlítottak egymásra.

– Szenvedélyesen vágynak arra, hogy tartozzanak valahová, valakihez – magyarázta a Jedi, amikor végül válaszolt. – Ráadásul, sohasem panaszkodnak amiatt, ahogy kihasználják magukat.

– Az együttérzését tartsa meg a gyalogosoknak! – mondta Ordo. – Minket senki sem használ ki. Nekünk a színtiszta céltudatosság ad erőt.

A logisztikai raktár déli oldalát letarolta a robbanás, szétroncsolt fém– és törmelékdarabok hevertek mindenfelé. A magasból úgy nézett ki, mint egy elhagyatott építési terület, amelyet rikító színű kerítéssel vettek körül. Jusik leereszkedett, és a kerítésből tömeg lett, amelyet a bolygóbiztonságiak, a CBE kordonja tartott vissza attól, hogy megszállják a területet. A sereg ellátó bázisa a civil terület határán állt, csupán droidok által kezelt raktárépületek és leszállóhelyek sorai választották el tőle.

Csak egy nagyobbfajta robbanószerkezet okozhatott ilyen pusztítást. Ha a szerkezetet a Coruscant civilek lakta szívében robbantják fel, az több ezres veszteséget okozott volna.

– Találtak bármit is, amire ránézhetek? – kérdezte Jusik. Nehezen talált leszállóhelyet, végül a biztonsági kordonon kívül tette le a robogót. Látszott rajta, hogy zavarják a katasztrófaturisták, és nem várta meg, amíg Ordo utat csinál a tömegben. Ahhoz képest, hogy milyen halkan szokott beszélni, ezúttal kifejezetten hangosnak tűnt. – Polgárok! – szólította meg a bámészkodókat.

– Ha nincs itt dolguk, javaslom, hogy hagyják el a területet! Arra az esetre, ha a támadók esetleg elrejtettek még egy bombát a közelben.

Ordót lenyűgözte a gyorsaság, amellyel az egyszerű polgárok többsége eltűnt a közelből. Akinek elég erős volt a kíváncsisága ahhoz, hogy ellenálljon a menekülés kényszerének, kis csoportokba verődve bámészkodott tovább.

– Talán meg akarják várni? – kérdezte tőlük Jusik.

Döbbenten rámeredtek, azután távoztak. A CBE egyik incidenskezelési járműve odasiklott Jusik mellé, és a pilóta kicsit kihajolt az ablakon.

– Még sohasem láttam elmebefolyásolást. Köszönjük, uram! –mondta.

– Nem használtam az Erőt – válaszolta Jusik.

Ordo naponta talált újabb okot, hogy kedvelje ezt a Jedit. A fiú ugyanúgy személyes ügynek tekintette a háborút, mint Kal’buir.

Egy zömök, szürke inges férfi intett oda nekik a belső kordon mellől, ahol egy csoport civil várakozott lebegő kamerákkal felszerelkezve. Jailer Obrim százados már nem a Szenátusi Őrség pompás egyenruháját viselte. Ordo jól ismerte; Obrim részt vett az űrkikötő ostromában az Omega–osztag mellett, és azóta az ideje javát a terrorizmusellenes feladatok emésztették fel. Átrendelték a CBE–hez, de nem tudták rávenni, hogy magára öltse a kék egyenruhát.

– A médiát is el tudja küldeni, tábornok? – kérdezte Ordo.

– Vagy esetleg rám bízza?

Amikor Ordo és Jusik elérte a kordont, a CBE helyszínelő csapata még mindig a Bravó 8–as bejáratának romjait vizsgálta át lassú alapossággal. Tíz méterre a belső kordontól CBE–jelvénnyel díszített, fehér műanyag lapok fala állt; a pusztítás rondább részét fedte el a kamerák és a kíváncsi tekintetek elől.

Komor munka volt ez a polgári rendfenntartóknak. Ordo tudta, hogy a helyi erőknek sem a kellő szakértelem, sem a megfelelő létszám nem áll rendelkezésükre a helyzet kezeléséhez. Ráadásul a látványt is el kell viselniük, pedig nem képezték ki őket erre kisgyermekkoruk óta, mint a nullásokat. Ordo őszintén szánta őket egy pillanatig.

Azonban dolga volt. Egy gyors szemmozdulattal bekapcsolta a sisakja külső hangszóróját.

– Utat kérünk! – szólalt meg.

A HoloHálózat csapata és még egy tucatnyi másik médiaszolgáltató híradósai – Skirata fogalmaival élőlények és bádogfickók vegyesen – kíváncsiskodtak a robbantás utóhatásait illetően. A mögöttük felharsanó hangra a csoport kettévált, és amikor a híradósok odapillantottak, még szélesebb ösvényt nyitottak. A mélységi felderítők eleve impozáns látványt nyújtottak, és a tudat alatt számos humanoid faj számára veszélyt jelző vörössel díszített századosi páncél még inkább lenyűgözte a civileket.

Obrim kikapcsolta a kordon egy szakaszát, hogy beengedje Jusikot és kísérőjét.

– Ő itt Bardan Jusik tábornok – mutatta be Ordo a parancsnokot. – Velünk van. Körbejárhat, hogy felmérje a helyszínt?

Obrim annak az embernek a tekintetével mérte végig Jusikot, mint aki jobban hisz kézzelfogható tényekben, mint az Erőben.

– Természetesen – felelte. – Kérem, vigyázzon a már megtalált nyomokra!

– Óvatos leszek – ígérte Jusik, és ujjait összeérintve meghajolt azzal a Jedi–tiszteletadással, amelyet Ordo mindig is lenyűgözőnek talált. Az egyik pillanatban Jusik még közéjük tartozott és akár a testvére is lehetett volna, a következőben máris átvedlett egy ősi, komoly és bölcs teremtménnyé, ahogy hozzátette: – Nem fogom tönkretenni a bizonyítékokat.

Obrim megvárta, amíg a Jedi eltávolodik, azután Ordóhoz fordult:

– Nem mintha számítana. A helyszínelők semmit sem találtak. Lehet, hogy tényleg a Varázslókra van szükségünk. Egyébként, veled mi van?

– Elég elszántnak érzem magam.

– A főnököd is elég elszántnak tűnik. Az a fickó úgy káromkodik, hogy attól még egy huttnak is kicsordulna a nyála.

– Attól tartok, nagyon a szívére vesz minden veszteséget.

– Értem én! Ha már itt tartunk, sajnálom a srácokat. A robbanás teljesen váratlanul érhette őket.

Valamivel arrébb Skirata komor vitába merült a CBE egyik tisztjével; a halántékuk szinte összeért, ahogy egymáshoz közel hajolva, halkan és izgatottan beszéltek. Obrim és Ordo közeledtére az őrmester feléjük fordult, arca szürke volt az elfojtott haragtól.

– Tizenöt halott! – mondta. A polgári veszteségekkel, a forgalmi rend megzavarásával és az anyagi károkkal egyértelműen nem törődött. Intett egy fehér lábvért nagy, leszakadt darabja felé, amely az egykori őrbódé maradványai között hevert. – Ezért még ki fogok belezni valami chakaart!

– Ha megtaláljuk őket, gondoskodom róla, hogy maga legyen az első, aki elbeszélget velük – mondta Obrim.

Egyelőre nem sokat tehettek azon kívül, hogy hagyták dolgozni a többnyire sullusti bűnügyi helyszínelőket. Skirata zsebre tett kézzel állt, és idegesen rágcsált egy darab keserédes ruikgyökeret – az utóbbi időben kedvelte meg –, miközben Jusikot figyelte. A Jedi óvatosan lépkedett a törmelékdarabok között, néha megállt, és lehunyt szemmel, teljesen mozdulatlanul összpontosított.

Az őrmester hangjában hűvös elismerés rejlett, amikor így szólt:

– Derék fiú!

Ordo bólintott egyet.

– Akarod, hogy vigyázzak rá? – kérdezte.

– Igen. De a saját biztonságod előbbre való.

Néhány perc múlva Jusik visszament a kordonhoz, és karba tett kézzel megállt.

– Nem talált semmit? – kérdezte Skirata olyan csalódott hangon, mintha arra számított volna, hogy a Jedi ugatni kezd, mint egy vadászó strill, amikor szagot fog.

– Dehogynem – felelte Jusik, és hosszan lehunyta a szemét, mielőtt folytatta: – Még mindig érzem a zavart az Erőben. Érzékelem a pusztítást, a fájdalmat és a félelmet. Olyan, mint egy csatatér.

– És?

– Valójában az zavar, amit nem érzek.

– Mi lenne az?

– Az ártó szándék. Hiányzik az ellenség. Soha nem is volt itt.

Köztársasági Flotta, Védelmi Csoport,

forgalmi elfogójármű (FEJ) Z590/I,

a Koréliai és Perlemi útvonalak kereszteződésénél,

367 nappal a Geonosis után

Fi nem igazán szerette a nulla g–n végrehajtott bevetéseket.

Lassú mozdulatokkal vette le a sisakját, és egyik kezével megfogta a hevedert – ez akadályozta meg, hogy elsodródjon a válaszfaltól a névtelen haszonjármű belső terében, amelyet jól láthatóan fegyveres csapatok számára alakítottak át. Fi már megtanulta, hogy ha a kelleténél gyorsabban mozog, könnyen elsodródhat.

A sodródástól mindig émelyegni kezdett.

Úgy tűnt, Darman, Niner és Atin nem küzd ilyen problémával. Ahogy a pilóta sem, akit – Fi előtt egyelőre ismeretlen okból – Sickónak becéztek. Eszelősnek.

Sicko leállította a hajtóműveket. A nem katonai jellegű, jelöletlen és minden tekintetben jellegtelen elfogóhajó – a pilóták „civilnek” becézték – mozdulatlanul lebegett a hiperűr–útvonal egyik kilépési pontja közelében, a pilótafülkében is csupán a tucatnyi fegyver irányítópaneljei hunyorogtak.

Kívülről legfeljebb ütött–kopott űrkompnak látszott, azonban a rozsda alatt teljes rohamfelszerelés rejlett, amely meg tudott csáklyázni bármilyen járművet. Az „elfogó hadművelet” kifejezés gyakorlatilag kedves kis szépítés volt a valósághoz képest, amelyhez a „nehézfegyveres katonai eltérítés” fogalma sokkal közelebb állt.

– A legjobb egy problémamentes átszállással kezdeni a napot – mondta Sicko. – Fi! Rendben vagy?

– Megvagyok – hazudta Fi.

– Ugye, nem fogsz hányni? Nemrég takarítottam ki.

– Ha a fejadagokat lent tudom tartani, akkor bármivel megbirkózom.

– Tudod, mit, haver? Vedd vissza a sisakod, és tartsd meg a cuccot magadnak!

– Pedig jól célzok.

Fi viszonylag későn tanult meg nullgravitációs térben manőverezni – nem sokkal nyolc–, illetve tizenhat éves kora előtt, nem sokkal a Geonosisi Csata előtt –, így nem tudott olyan természetesen mozogni ebben a környezetben, mint azok a gyalogosok, akiket kifejezetten mélyűri feladatokra képeztek ki. Néha el is tűnődött rajta, hogy ugyanazon a kiképzésen átesve a többiek hogyan fejleszthettek ki szélesebb tűréshatárokat?

Niner látszólag mindent képes volt elviselni, kivéve, ha valaki nem megfelelő öltözéket viselt. Amikor Fi ránézett, társa éppen lepillantott a kesztyűje tenyerére, mintha a csuklójára erősített holo–adó–vevőt szuggerálná, hogy kapcsoljon be, és közvetítsen egy üzenetet a főparancsnokságtól.

A Katarn páncél matt fekete lopakodó változatát viselték, amely még inkább megkülönböztette őket a Köztársasági Kommandó többi osztagától. Niner ésszerűnek nevezte a dolgot, még ha a hóval borított Festen nem is vették gyakorlati hasznát. Személy szerint Fi azért kedvelte jobban, mert sokkal baljósabb külsőt kölcsönzött, amellyel a droidok nem igazán törődtek, de az élő ellenfelek lélegzete elakadt egy pillanatra, amikor meglátták őket.

Persze csak akkor, ha meglátták őket. Erre általában nem adtak lehetőséget.

Niner fogai összekoccantak néha, ami nála nyugtalanságot jelentett. Skiratától vette át a szokást.

– Ordo nem szokott késni – mondta Fi, csak hogy elterelje a figyelmét háborgó gyomráról. – Ne izgulj, őrmester!

– A te haverod... – piszkálódott Darman.

– Inkább legyen a barátom, mintsem az ellenségem.

– A Veszett–osztag felderítőivel bratyizunk, mi?

– Jól megértjük egymást – válaszolta Fi. – Én nem röhögöm ki a szoknyáját, ő meg nem tépi le a fejem.

Igen, úgy tűnt, hogy Ordo rögtön megkedvelte őt. Fi értetlenül állt a dolog előtt, amíg Skirata egyszer félre nem húzta, hogy elmondja, mi történt a nullásokkal a Kaminón gyerekkorukban. Szóval, amikor Fi ráugrott egy gránátra egy antiterrorista művelet során, hogy lefojtsa a detonációt, Ordo azonnal besorolta azok közé, akik hajlandóak hatalmas kockázatot vállalni a bajtársaik megmentése érdekében. A nullás mélységi felderítők félig–meddig pszichopaták voltak – dilisek, ahogy maga Skirata mondta de ha valakit a bajtársuknak tekintettek, ahhoz rendíthetetlenül hűségesek maradtak.

Akit nem tekintettek a bajtársuknak, az jobban tette, ha félreállt az útjukból.

Fi úgy sejtette, hogy Ordo már halálra unhatta magát a coruscanti főparancsnokságon. A múlt év javát ott töltötte anélkül, hogy lett volna kire fegyvert fognia.

Úgyhogy Fi is várakozva nézte Niner kesztyűjét, miközben próbált uralkodni a rátörő émelygésen. Coruscanti idő szerint pontosan 09.00–kor Niner tenyere kékes szikrát vetett.

– Itt KK–egy–három–nulla–kilenc! Vétel, uram! – mondta az őrmester.

A kódolt vonal kristálytiszta volt. Ordo jelent meg kék holo–kép formájában, a környezetéből ítélve egy rendőrségi jármű pilótafülkéjében ült. A sisakját letette a mellette lévő ülésre, és egyáltalán nem tűnt unottnak. Az egyik ökle ütemesen összezárult és újra kinyílt.

– Su’cuy, Omega! Hogy állnak?

– Indulásra készen, uram!

– Őrmester! A legutóbbi információ szerint a gyanúsított jármű a Denon felé hagyta el a Cularint, és az önök pozíciója felé tart. A rossz hír az, hogy álcaképpen a célpont néhány legális jármű társaságában utazik. A kereskedők aggódnak a kalózok miatt, ezért többnyire konvojokba szerveződnek.

– Kigyomlálhatjuk közülük a célpontot – mondta Niner.

– A jelen helyzetben kínos lenne kiemelni egy civil teherhajót a többiek közül. A Gizer L–6–os lesz az.

– Értettem.

– És jó lenne, ha minden di’kut életben maradna. Ne öljék meg, ne tüntessék el őket! Még baleset sem érheti őket.

– Egy–két jóleső pofon? – kérdezte Fi.

– Használjanak pulzusenergia–lézereket, és ha lehet, ne okozzanak halálos sérüléseket! Valaki nagyon szeretne elbeszélgetni velük. – Ordo elhallgatott, egy másodpercre lehajtotta a fejét, mielőtt hozzátette: – Vau visszajött.

Fi akaratlanul is Atinre pillantott, közben észrevette, hogy Darman is ugyanígy tett. Atin maga elé bámult, állát bedugta a mellvért párnázott gallérja mögé, és tétován vakargatta a forradást, amely a jobb szeme alól indulva a száján keresztül az állkapcsa bal oldaláig húzódott. Az egykori sérülésből csak egy vékony, fehér csík maradt, halvány emlékeztetője a nyers, vörös sebnek, amely az első találkozásuk alkalmával még a férfi arcán díszelgett. Fi hirtelen rádöbbent valamire, amire korábban nem sikerült rájönnie.

„Azt hiszem, tudom, hogyan szerezte azt a sérülést!”

Atin nem a Skirata által kiképzett századból jött, hanem Walon Vau őrmester keze alól került ki. Ahogy teltek a hónapok, és a veszteségek miatt egyre több részleges osztagot vontak egybe, lassan megismerték egymás történeteit. A Vauval kapcsolatos sztorikon senki sem nevetett.

– Minden rendben, ner vod?

– Semmi gond – válaszolta Atin. Ahogy felnézett, látszott, hogy az állkapcsán megfeszültek az izmok. – Mennyi banditát nem ölünk meg, nem tüntetünk el, és még csak nem is kiabálunk velük, százados?

– A hírszerzés szerint öten vannak – válaszolta Ordo.

– Akkor számítsunk tízre! – javasolta Niner.

A százados ismét hallgatott; azon gondolkodott, hogy Niner vajon gúnyolódott–e. Fi látta ezt abból, ahogy a vállát tartotta. Ordo mindig olyan pontos volt, mint egy lézerszike, viszont Niner egyszerűen csak átváltott gyakorlatias üzemmódba, mint mindig, amikor a dolgok komolyodni kezdtek. Mindig túlzásba vitte az óvatosságot.

Ezt nyilvánvalóan Ordo is tudta.

– Egyébként – folytatta –, Tur–Mukan tábornok a Bothan–szektor környékén vezet hadműveletet, és Gett parancsnok szerint jól állnak. A tábornok még mindig a sokkolókarabélyt használja, úgyhogy a leckék nem voltak feleslegesek.

– Jobb, mint az a fényrúd – jegyezte meg Fi, közben Darman–re kacsintott. – Jó lenne ismét találkozni vele, nem, Dar?

Darman rejtélyesen elmosolyodott. Atin tűnődve szemlélte a válaszfalat, az állkapcsán még mindig túlságosan megfeszültek az izmok. Fi úgy vélte, nagyon eljött az ideje annak, hogy a rossz fiúk kilépjenek a hiperűrből, és eltereljék a figyelmüket az aggasztó egyéni problémáikról. Többek közt az ő figyelmét is elterelnék a gyomráról.

– Ordo vége – mondta a kék holokép, és eltűnt, Niner markában csak levegő' maradt.

Darman ellenőrizte a sisakját; egyik ujjával belebökve újraindította a belső kezelőfelületet.

– Szegény Ord’ika... – Ezt a szeretettel teli, gyerekkori becenevet Skirata használta négyszemközt, legfeljebb szűkebb körben. A nyilvánosság előtt ők is szigorúan csak őrmesternek és századosnak hívták egymást. Mandalori módra a kommandósok néha vod’ikának becézték, kicsi testvérüknek nevezték a bajtársaikat, de idegenek előtt senki sem használta ezeket a szavakat. – Ki tologatná az aktákat szívesen, miközben a többiek megmentik a Galaxist?

– Úgy hallottam, hogy Kom’rk kint van az Utapaunál, Jaing pedig teljes menetfelszerelésben túrázik a Bakura–szektorban –mondta Fi.

– Fierfek!

– Ahogy őt ismerem, még élvezi is. Ami Meredt illeti... Nos, fogalmam sincs, hogy Kal miért küldte el a Kaminóra.

Niner ismét idegesen összekoccantotta a fogát.

– Szeretnél még egyéb titkosított információkat is megosztani a világgal? – kérdezte.

– Bocs, őrmester! – válaszolta Fi.

Ismét csend telepedett a helyiségre. Fi felvette a sisakját, lezárta a gallért, és a belső képernyő által kínált mesterséges láthatárra összpontosítva próbálta meggyőzni a gyomrát, hogy minden irány a helyén van. Az émelygésen kívül nem sok veszélytől kellett tartania; a Katarn 3–as páncélt mindig egyre több fejlesztéssel látták el, és állítólag már a könnyű ágyú kategóriáig ellenállt az energialövedékeknek. Az Ellátószolgálat rendszeresen meglepte őket valami újdonsággal – Skirata a születésnapi ajándékokhoz hasonlította, bár a többiekhez hasonlóan Fi sem ünnepelte meg soha a születésnapját, és nem is kapott ajándékokat.

Legutóbb például nem halálos pulzusenergia–tárakat kaptak a DC–17–esekhez. Nem ölték meg a célpontot, de a működési elv alapján mindenki biztos volt benne, hogy ha valakit eltalálnak vele, annak sírás lesz a vége. A deutérium–fluorid lézert bolygóhatósági szervek használták tömegoszlatásra; egy vukit legfeljebb felingerelt volna, de a humanoidok többségét a helyére rakta.

Fi ráfókuszált a sisakképernyő keretén megjelenő ikonokra, és egy pislantással aktiválta az egyiket. Hűs levegő áramlott az arcára, és csillapította az émelygését. Fi elszigetelte a hangcsatornáját, és elindított egy pörgős glimmik számot.

– Mit hallgatsz? – jött Niner hangja a felülíró hullámsávon.

– Egy mon cal operát – felelte Fi. – Fejlesztem az elmém.

– Nem hiszek neked. Az előbb ütemre bólogattál.

– Nyugi, őrmester! Kérlek! Bele akartok hallgatni?

– Kösz, de így is elég ideges vagyok – hárította el az ajánlatot Niner.

Darman megrázta a fejét. Atin felpillantott.

– Később – válaszolta.

Sicko hátranézett a válla felett – az egymásra hangolt sisakrádiók zárt kommunikációs rendszere miatt kimaradt a beszélgetésből, de ő is értette a testbeszédet, és könnyen rájöhetett, hogy a többiek csevegnek valamiről. Fi a sisakja belső szenzorai felé pislogva átváltott a pilóta frekvenciájára.

– Nem unatkozol, ner vod? Mit szólnál egy kis zenéhez? – kérdezte.

– Kösz, nem! – Sicko általában azzal a semleges hangsúllyal beszélt, amely jellemző volt a gyalogos klón katonák többségére. Villámoktatással sajátították el a galaktikus közös nyelvet, és ritkán találkoztak kívülállókkal, hogy megtanuljanak egy–egy akcentust. – De azért rendes tőled, hogy felajánlottad – tette hozzá a pilóta.

– Szívesen!

A kommandósok szó szerint az életüket köszönhették a pilótáiknak – már számos alkalommal menekítették ki az Omega–osztagot halálos veszélyből –, és az elfogóhajók pilótáiról az a hír járta, hogy ők a legmerészebbek mind között. A háború viszontagságai már rég elmosták a különbséget az egyszerű gyalogosok, a specialisták és az elit kommandósok között, így kivétel nélkül an vode – mind testvérek – lettek. Fi örült, hogy közöttük lehet.

Kikapcsolta a zenét, és visszaváltott az osztag sávjára. A várakozás kezdte felemészteni a türelmét. Ha...

– Jelet fogtam – jelentette be Sicko. – Most már bármikor kiléphetnek a hiperűrből. Három jelforrás közeledik. – Kitette a vezérlőpult követőképernyőjének képét a holovetítőre, így mind láthatták a színes lüktetést, amely hajókat jelölt – semmi körvonal vagy alakzat, csak számkódok sorai várakoztak, hogy kiderüljön, miféle hajókat jelölnek. – Találkozás két percen belül. Szerintem legfeljebb egy perc múlva itt lesznek – tette hozzá a pilóta.

– Vigyél minket a jobb oldalra! – kérte Niner.

– Tessék! – jött a válasz. – Az L–6–os lesz az első. – Sicko megnyomott egy gombot a vezérlőpulton, és Fi hallotta, hogy a fogókarok kinyúlnak, azután visszahúzódnak, mint egy atléta karjai, amikor verseny előtt bemelegít. A képernyőn megjelent egy hajó, azután egy másik is. – A második is L–6–osnak tűnik... –mondta a pilóta meglepetten.

– A hírszerzés szerint...

– A hírszerzés általában nem száz százalékig pontos – csitította őket Niner. – Úgy tűnik...

Atin megvetően fújt egyet.

– Csak nem véded őket? – kérdezte. A sisakja rezdüléseiből látszott, hogy máris a hajók bejövő adatait ellenőrzi. Közben hozzátette: – Még jó, hogy nem szoktam meglepődni.

– Mi szeretjük a hírszerzést – jegyezte meg Fi. „Na ne, már megint? Reméljük, ezúttal jó lesz!” – Kal őrmester soha nem olvasott nekünk esti mesét, így a hírszerzés segített kiélni a hősies képzelgés utáni ösztönös, kisfiús vágyainkat.

– Ez mindig ennyit beszél? – kérdezte Sicko.

– Ma egészen hallgatag – válaszolta Darman, és a mellvértjéhez csapott egy mágneses ajtórobbantó töltetet, amit konzervnyitónak becézett. – Végigmegyünk rajtuk sorban, vagy mi legyen? – kérdezte.

– Szag után megyünk – mondta Niner, aki nyomás alatt mindig Skirata hangját utánozta. Lekapcsolta magáról a hevedert.

– Lássuk, hogy reagálnak, amikor megközelítjük őket! Sisakot fel, uraim, dolgunk van!

– Megközelítjük – jelentette be Sicko. – Ha nem sikerül leállítanom a hajtóműveit, akkor robbantsátok fel a navigációs rendszer energiaellátó áramkörét! A hozzáférési pontnak a hajtóműkamra falának külső oldalán kellene lennie, de néha a bal oldali válaszfalra teszik, az ajtótól három méterre. Üssétek ki azt a vacakot, oké? Ha megindulnak, átrángatnak tíz csillagrendszeren.

Ezután a pilóta kilencven fokkal elfordította az elfogójárművet, és Fi szeme előtt megmozdultak az addig látszólag szilárdan a helyükre rögzített csillagképek, amelyeket éppen szemlélt. Hirtelen megértette, miért nevezték a fickót Eszelősnek.

Fi ösztönösen belekapaszkodott a hevedereibe, és a hátizsákja a válaszfalnak ütődött.

– Ó, fierfek...!

– Héééé!

– Uh!

Fi belátott a pilótafülkébe és ki az ablakon, ahol egy dobozszerű Gizer L–6–os lebegett a feketeség mélyén.

– Elfogás indul! – utasította Niner a pilótát.

Fi a hátirakétája vezérléséhez nyúlt, és „egyenesbe” állította magát Darman mellett.

Sicko elindult a géppel, és lassan elfordult, hogy a teherhajó mellé kerülve az alsó zsilipet a Gizer bal oldalához illessze, még a leszállófényeket is bekapcsolta. A célpont is lelassított. Darman készenlétben állt, az ujjai a hátirakéta kezelőpanelje felett lebegtek, az övénél. Ő szokott elindulni elsőként, hogy kiiktassa az ajtó vezérlését, amikor a saját robbanásbiztos ajtajuk félrehúzódik, hogy utat engedjen az osztagnak. Ahogy kényelmesen a teherhajó mellé húzódtak, a leszállófények a Voshan Szállítmányozás nevezetű cég narancssárga egyenfestését fedték fel.

– Hoppá! – jegyezte meg Sicko. – Menetrend szerinti járatnak tűnik.

– Vissza! – parancsolta Niner. – Ha a többi hajó meglátja, mit csinálunk, akkor vége a műveletnek!

Fi villanást látott a szeme sarkából. A többiek is odapillantottak; újabb hajó lépett ki a hiperűrből.

– Még egy L–6–os – jelentette be Sicko. – Ugye, nem lesz ilyen mind a három?

Az első Gizer hajtóművei hirtelen felizzottak, és a jármű gyorsan irányt váltott. A pilótája valószínűleg kialakított magában valamilyen elképzelést a nyeszlett kis hajóról, amely gyanúsan megközelítette egy kalózoktól hemzsegő szektorban. A dobozszerű gép elfordult, és az egyik sarka ütközési pályára került a kis elfogó haj óval.

– Állj! Állj! Állj! – kiabálta Sicko. – Kapaszkodjatok! Kapasz...

Fémes sikoly szakította félbe a szót, ahogy a két hajó találkozott, és a csáklyázás előtti, feszült várakozás hirtelen átcsapott a túlélés iránti vággyal telt, kétségbeesett tehetetlenségbe. Az ütközés megforgatta a kis elfogóhajót, és akaratlan szaltózása közben Fi még látta, ahogy Sicko egyik kezével a botkormányt rángatva, a másikkal a stabilizáló rakéták gombjait csapkodva próbál kijönni a forgásból.

Az osztag semmit sem tehetett, minden a pilótán múlt. Fi minden ilyen alkalommal ugyanúgy gyűlölte a tehetetlenséget, mint magát a felismerést, hogy tehetetlen. Amikor keményen nekicsapódott a falnak – erősebben, mint azt gravitáció nélküli térben lehetségesnek hitte –, a sisakja belső képernyője úgy rázkódott, mintha egy olcsó, kézi kamerás holofilmet nézett volna.

– Befogtak! Visszalövök!

Fény villant; ragyogó, kékesfehér fény. Forró fémszilánkok záporoztak az ablakra és a hajótörzsre, ahogy Sicko semlegesített egy bejövő rakétát. A második L–6–os hajtóművei felizzottak, azután a jármű egy villanás kíséretében eltűnt a hiperűrben.

Sicko elfojtott egy szitkot, és öklével a vezérlőpultra csapott.

– Hab bevetve... a hajótest sérülése biztosítva – jelentette be.

– Mi van? – kérdezte Fi meglepetten. Émelygését hirtelen elsöpörte az adrenalin, és addig szétszórt figyelme jéghideg összpontosítássá változott.

– NPG.

– Mi?

– Nagy Piros Gomb. Vészmegoldás a hajótest sérülései esetén.

A teherhajó rakétájának maradványai elpörögtek a végtelen űrbe, csak izzó por maradt a nyomukban. Az utóbbi időben egyre több kereskedő érezte úgy, hogy önvédelmi okokból ilyen fegyverekkel kell felszerelnie a hajóját, és talán nem is alaptalanul, mert a háború számos lehetőséget teremtett a bűnözőknek.

Niner felsóhajtott:

– Ó, fierfek! Most már mindenki tudja, hogy itt vagyunk...

– Ez megőrült! Felírta valaki a rendszámot? – kérdezte Fi.

– És egyre több őrült jön – jelentette be Sicko. Odapillantva Fi látta, hogy a pilóta a szenzorok kijelzőjét fürkészi. – A következő hatvan másodpercen belül várható... és az utána következőt két perccel későbbre becsülöm. Remélem, nem hívnak segítséget, mert akkor nagyon gyorsan el kell söpörnünk innen!

– Mondd, hogy nem fognak felfigyelni az iménti kis perpatvarra!

– Nem fognak felfigyelni az iménti kis perpatvarra.

– Vor’e, testvérem!

– Szívesen! – felelte a pilóta, de nem vette le a tekintetét a szenzorkijelzőről. – Mindig örömmel tölt el, ha hazudhatok egy bajtársamnak, és ő jobban érzi magát ettől. Na, már itt is van...

Az elfogótól balra, alig ezerötszáz méterre egy teherhajó lépett ki a hiperűrből, és a pilótája egyértelműen tudta, mi történt az imént. Ez már csak abból is látszott, hogy azonnal egy lézerágyú fényes sugara nyalt végig az elfogóhajó orrán, amelyre válaszképpen Sicko megeresztett egy sorozatot a Gizer hajtóművei felé. Az L–6–os fara még mindig törmeléket szórt, amikor az Omega–osztag hajója odaért, és a teherhajót jobbról megközelítve egy hirtelen hurokkal átfordult rajta, végül „fejjel lefelé” alábújt úgy, hogy a két gép utasai akár integethettek is egymásnak a járművek alján lévő zsilipajtókból.

A megnyomorított ellenfél tehetetlenné vált; Sicko túl közel, a lézerágyú minimális tüzelési távolságán belülre került, és tovább közeledett, mint egy igencsak dühös ralltiiri tigris.

– Végállomás – jelentette be Sicko, a hangja épp csak egy kicsit reszketett kiszállás!

– Felkészülni! – parancsolta Niner. A fogókarok megragadták a teherhajót, közben az átszállófolyosó máris kinyúlt, hogy összekösse a két zsilipajtót. A nyomáskiegyenlítő rendszer vörös fénnyel jelzett, és az elfogóhajó belső zsilipajtaja felnyílt, majd alig néhány másodperc múlva a külső is kitárult. – Dar! A tiéd! – hangzott a következő parancs.

Darman rácsapta a teherhajó ajtajára a töltetet, azután a belső zsilipajtó ismét becsukódott, és elfojtott vibrálás futott végig az elfogóhajón.

Fi sohasem értette, hogyan volt képes Sicko ilyen közel jutni a célponthoz anélkül, hogy összeütköztek volna, de végeredményben a kommandósok pilótáinak ez volt a dolguk, és ezért minden tisztelet megillette őket. A belső zsilipajtó ismét kinyílt, és Darman behajított két kábítógránátot a szomszéd tárva–nyitva álló ajtaján – azután Niner már indult is kifelé.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk!

Fi még mindig az iménti adrenalinhullámon lovagolva, karabélyra szerelt DC–17–esével a kézben lendült az őrmestere után. Amikor az osztaggal együtt beúszott a célpont zsilipjén, és az L–6–os mesterséges gravitációja lerántotta, az elfogóhajó és Sicko egyformán törlődött a gondolatai közül. Talpra érkezett, mégis keményen csapódott be, néhány másodpercig még futott, mielőtt a teste magához tért, és emlékezni kezdett a gravitációban mozgás módjára.

Csakhogy egy L–6–os teherhajón nem sok hely van futni. Az egész gép csupán egy pilótafülkéből és néhány kabinból állt, amelyeket felszegecseltek a duracél dobozba csomagolt semmire. Fi előtt Atin haladt, tétovázás nélkül tüzet nyitott a DC új pulzus–energia–lézerével. Erős fény– és hanghatások kíséretében máris leterített két fickót, akik a jobb oldali kabinból törtek ki, és kézifegyverekkel próbálták elintézni a betolakodókat.

A villanásvédelem azonnal besötétítette Fi arclemezét. Még páncélban is érezte az elszabadult pulzusenergia lökéseit – mindannyian érezték.

Fi majdnem nekiment a társának, amikor Atin fél térdre ereszkedve gyorsan megmotozta és megbilincselte a két férfit – csuklót a bokához, ahogy kell –, akik nyüszítve fetrengtek a támadás erejétől. A pulzusenergia ereje nagyjából megegyezett egy villanógránát és a mellkasra célzott plasztoid lövedékek együttes hatásával.

Ez általában nem volt halálos. Általában.

Kettő megvolt, még – talán – három maradt.

A pilótafülke ajtaja nem nyílt ki, amikor Niner odaállt mellé, és rácsapott a nyitópanelre. Atin utolérte Fit, és mindketten megtorpantak az akadály előtt.

Az őrmester intett Darmannek, hogy álljon az ajtó másik oldalára.

– Kár, hogy a falon nem lehet átlőni vele – morogta. A pulzus–energiára gondolt.

– Hárman vannak bent – mondta Darman, miután végigsöpört az ajtón a kesztyűjébe épített infravörös letapogatóval. – A bal oldali kabin üres.

Ezúttal a hírszerzés pontosnak bizonyult: öt banditát találtak a hajón.

– Dar! Kopogjunk be! – adta ki a parancsot Niner, és ellenőrizte a DC–je beállításait. A tár energiaszintjét szokatlanul hosszan nézegette. – Ez az izé megijeszt! – jegyezte meg.

Darman letekert egy csík hőszalagot, és rányomkodta az ajtó gyenge pontjaira. Belenyomta a detonátortüskét a lágy anyagba, azután oldalra billentett fejjel szemlélte a művét, mintha számolgatna valamit.

– Mekkora felhajtást csaptunk, csak hogy bejussunk – jegyezte meg –, és most csak úgy átsétálunk rajtuk. Nem túl kielégítő. Talán van erre valamilyen egyszavas kifejezés...

Tompa, visszhangzó dobbanást követően fém sikolya remeg–tette meg a falakat. Fi először azt hitte, hogy a detonátor túl korán sült ki, azután ráfogta az egészet adrenalintól túlterhelt érzékelésére, végül arra gondolt, hogy talán már meg is halt.

Háromszorosan is tévedett.

Fi az őrmesterre pillantott, aki Atinre nézett, és a sisak belső képernyőjén, Darman sisakkamerájának képén látszott, hogy negyedik társuk egy elszálló műpapírdarabkát bámul, amely úgy repült el előtte, mintha szél fújta volna el.

Szél. Légáramlat. Elszökő légáramlat. Fi megérezte, hogy a hirtelen támadt huzat felkapja, és hirtelen mindenki ösztönösen kapaszkodó után nyúlt.

– Léket kaptunk! – kiáltott fel Fi, miközben átölelt egy támgerendát.

Automatikusan ellenőrizték a páncéljukat, ahogy azt már rég begyakorolták. A Katarn páncélok ellenállnak a vákuumnak is. Fi a kesztyűje szenzoraira pillantva megállapította, hogy felszerelése még mindig légmentesen zárt, és a társai feltartott hüvelykujjai azt mutatták, hogy senkit sem ért komoly sérülés. Az elszökő levegő szele máris gyengült.

– Sicko! Vétel! – hívta Niner a pilótát.

Fi azonnal megértette, miért gondolt Niner rögtön a pilótára. A rádióból jövő szisszenésekből ítélve a többiek is rájöttek, mi történt az imént. A huzat a nyitva hagyott bejáraton keresztül vitt ki minden mozdíthatót a hajóból, és ez azt jelentette, hogy az átszállóalagút által létrehozott, zárt kapcsolat megszakadt.

Válaszképpen csak gyenge statikus zörejt és a saját lélegzetvételük hangjait hallották.

– Fierfek! – káromkodott Atin.

Niner kézjelekkel mutatta Darmannek, hogy maradjon a pilótafülke ajtajánál, azután intett Finek, hogy kövesse.

– Nézzük meg, hogy meg lehet–e javítani! – mondta, azután hátraszólt a többieknek: – Ti maradjatok itt!

– Valószínűleg elveszítettük a két foglyot – jegyezte meg Darman. – A többit nem kellene.

Egyelőre nem tudhatták, hogy mitől szakadt meg a kapcsolat a tehergép és az elfogóhajó között, sőt akár arra is számíthattak, hogy a zsilipajtón keresztül támadók lépnek a fedélzetre. Niner és Fi a fegyverüket lövésre készen tartva visszamentek a folyosón, de nem látták jelét életnek. A két megbilincselt fogoly is eltűnt.

A sarkig kitárt zsilipajtó mögül a csillagpettyes űr ásított a kommandósokra.

Fi belekapaszkodott a korlátba az ajtó egyik oldalán, és kihajolt. Ez a legjobb módja, hogy az ember ellövesse a fejét, de úgy vélte, hogy a helyzet komolysága miatt megéri kockáztatni.

Nyomát sem látta az elfogóhajónak. Valójában semmi másnak sem látta nyomát. Visszahúzta a fejét, és az jutott eszébe, hogy legalább a mesterséges gravitáció megmaradt.

Niner megnézte a környezeti szenzoroktól jövő adatokat az alkarvértjébe szerelt kijelzőn.

– Az összes levegő kiment – mondta.

– Lehet, hogy ezekbe a gépekbe is beszereltek valamilyen habrendszert.

– Persze. De ha épp a hajódon szaladgálunk, akkor lezárnád a lyukat a törzsön, hogy megkönnyítsd a dolgunkat?

– A pilótafülke légmentesen záródik? – kérdezte Fi.

– Nem tudhatjuk biztosan, ameddig a bent lévők nem hűlnek ki annyira, hogy már nem tudjuk észlelni őket az infrával – felelte Niner, azután bekapcsolta a taktikai sisaklámpáját és a falakat fürkészve keresni kezdte a nyitópanelt. – Csakhogy addigra mi is jégkockává változunk – tette hozzá.

Levegőtartalék nélkül a Katarn páncél, még a hármas típusú is legfeljebb húsz percig tartotta életben a viselőjét. Márpedig nem készültek fel rá, hogy a művelet tovább is tarthat ennél.

Fi gondolatai valamiért főleg Sicko körül forogtak. Furcsa, hogy pont akkor jutott eszébe, amikor rohamosan fogyott a hátralévő idejük. A pilóta azt mondta, hogy az energiaellátó áramkört átvezetik egy panelen az ajtótól három méterre...

...itt!

Fi előugrasztotta a vibropengét a kesztyűje bütykei mögül, és lepattintotta a panel fedelét. Niner mögé állt, és a sisaklámpa fényét a kábelek, csövek és vezetékek tömegére irányította.

– Az lesz az, ott, a ZÁRÓ VÁLASZFAL felirattal – mondta az őrmester.

– Igen, de több is van belőle.

Szakaszoló ajtókat keresve végignéztek a folyosón, és három keretet is találtak azon a részen, amelyet a légzsilip közelében állva beláttak.

– Legyen biztonsági játék! – javasolta Niner. – Menjünk vissza ahhoz, amelyik a legközelebb van a pilótafülkéhez!

– Felrobbanthatjuk az egész panelt, és akkor mindent lezár –vetette fel Fi. „A mesterséges gravitációt is – gondolta. – Biztosan jólesne a gyomromnak...” – Ez általában aktiválja a vészhelyzeti protokollt.

Niner idegesen a sisakjához emelte az egyik kezét. Ez az egyik szokása volt, akárcsak az, hogy a stressz növekedésével együtt Fi is egyre jobban irritálta.

– Vetted, Dar?

– Már félúton vagyok – jött a válasz.

Fi időkijelzője azt mondta, hogy még tizenöt percük maradt elvégezni a dolgukat.

– Rendben. Ha Dar távirányítással felrobbantja, és a válaszfalak aktiválódnak, akkor ott ragadunk az utolsó szakaszban, a pilótafülke ajtaja előtt.

– És ha van bent atmoszféra, akkor kinyithatjuk, és összeszedhetjük a három másik hut’uunt.

– Vagy – szúrta közbe Fi – marad a vákuum, és akkor teljesen elakadtunk.

– Akkor is elakadunk, ha nem próbáljuk meg – válaszolta Darman. Már a kezében tartott egy darab hőszalagot, amikor felbukkant Fi vállánál. – Nyomás vissza, és várjatok, amíg beállítom az időzítőt!

– Azonnali kivonást kellene kérnünk.

– Előbb derítsük ki, hogy marad–e belőlünk bármi megmenteni való – felelte Niner, és elindult vissza a pilótafülkéhez. Fi nézte, ahogy távolodik, azután vállat vont Darman felé, és megpaskolta a fali panel nyitott tetejét.

– Kösz, Sicko! – mondta.

Harmadik fejezet

BDN. MÁR ELKEZDTÜK.

– BOCS, DE NEM – válasz a Fearless köztársasági csatahajóról a parancsnoki központnak arra az utasítására, mely szerint az osztagokat áthelyezik a Skuumaa–szektorba, ezért szakítsák meg a Sarlacc zászlóalj kivonásának műveletét.

Az óránkénti ötszáz kilométeres sebességgel száguldó csapat–szállító nyitott utastere kijózanítóan fagyosra hűlt. A szél üvöltése legalább annyira kellemetlennek tűnt, mint az ugráló és cikázó mozgás, amellyel a pilóta próbálta megakadályozni, hogy a lenti célzórendszerek befogják a gépet.

Etain ekkor jött rá, hogy miért jó ötlet védőöltözetet és teljesen zárt páncélt viselni. Ő csak a szokásos Jedi–köpenyben volt, illetve elővigyázatosságból magára húzott egy mellvértet is, amely nem igazán szigetelt. Az Erőhöz nyúlt, hogy segítsen elviselni a jeges hideget, és újra ellenőrizte a korláthoz rögzített biztonsági kötelét.

– Nagy trutyiban lesz, amikor visszamegy a főparancsnokságra, tábornok! – mondta a klón kommandósok őrmestere vigyorogva, azután felvette és lezárta a sisakját. A társai mind Clankynek szólították. Etain elhatározta, hogy egyszer rákérdez a becenév eredetére.

– Valójában nem láttam az utasításokat – válaszolta óvatosan.

– Vagy legalábbis, túl későn néztem meg.

A férfi hangját ezúttal a névtelen sisak külső hangszórója közvetítette:

– Pedig vicces volt BDN–t válaszolni.

– Vicces? Ó!

Fagyos csend telepedett az utastérre.

– Társasági jellegű meghívásokat szokás így visszautasítani. Az ÖT–t – magyarázta az őrmester. – Örülnék a társaságodnak. Bocs, de nem...

Nos, tényleg nagy trutyiba kerülhetett, ha már így fogalmazták meg. Képtelen volt megjegyezni azt a hatalmas mennyiségű rövidítést és szleng kifejezést, amelyet az elmúlt év során hallott. Nem bírt lépést tartani a klón katonák nyelvi találékonyságával; rendelkeztek azzal a kivételes képességgel, hogy nem csupán gyorsan elsajátították az új szavakat és szokásokat, de ráadásul át is formálták azokat a saját igényeik szerint, és ennek következtében rendszeresen újabb és újabb szubkultúrák jelentek meg a klón csapatokban. Etain néha úgy érezte, hogy szüksége lenne egy protokolldroidra.

Legalább már azt tudta, mit neveznek bádogfickónak. Darman elmondta, hogy Skirata így becézett minden droidot, és a többivel együtt ez a kifejezés is gyorsan elterjedt az általa kiképzett században.

„BDN. Hogy lehettem ilyen ostoba?” Emiatt a katonák azt hihették, hogy neki is úgy felvágták a nyelvét, mint Finek, és élvezetét leli némi szarkazmusban. Pedig egyszerűen csak nem ismerte elég jól és ezért rosszul használta a gyorsan fejlődő és sokszor egészen egyedi zsargont.

– Biztos vagyok benne, őrmester, hogy megbocsátanak majd. Feltéve, hogy segít kimagyarázni.

Hangját elnyomta a szél üvöltése és két elsuhanó V–19 Torrent hajtóműveinek süvítése. A vadászgépek máris eltűntek a távolban. Ezek a hajók képezték a légi támogatást; megpuhították a droidok állásait a sűrű erdőben rejtőzködő két Sarlacc zászlóalj körül. Az erdő mélyén keskeny folyóparti szakasz kínált leszállóhelyet a pilótáknak. Ahogy Darman mondta egyszer, erdőben a droidok annyit sem érnek, mint az anyag, amiből készítették őket.

A Jedi remélte, hogy valóban így van.

A csapatszállító hirtelen leereszkedett egészen a fákig, és a csíkokká változott lombok megpróbálták megmutatni Etainnek az óránkénti ötszáz kilométeres sebesség jelentését. Baloldalt felbukkant egy másik csapatszállító; összesen harmincnégy géppel indultak útnak tágasra széthúzott alakzatban, és mind a kivonási zóna felé tartottak.

– Három perc, tábornok – szólt hátra a pilóta rádión. Reccsenés hallatszott, és villanás követte, amikor valami felrobbant a közelben, tőlük jobbra. – A bádogfickók légvédelme felfigyelt ránk, úgyhogy ereszkedünk még egy kicsit. Mindenki kapaszkodjon! – jött a figyelmeztetés a pilótafülkéből.

Etain már össze sem rezzent az ezt követő manővertől. Elérte azt az adrenalinszintet, amelyen minden lehetséges veszély csupán fájdalommentesen hideg, automatikusan tudatosított adatként jelent meg az elméjében. Ahogy az egyik klón katona írta le egyszer: túl rémült volt ahhoz, hogy pánikba essen.

A három percet három olyan órának érezte, amely három másodpercként repült el.

A droidok lövedékei vörös ellenfénnyel színezték meg a fák sorait, amikor a csapatszállító az oldalára dőlt, és spirált leírva csökkentette a magasságot. A Jedi már nem gondolt és nem érzett semmit, az utolsó tíz méternél gépiesen kiugrott a gép nyitott ajtaján a négyfős osztag és a zöld jelzéssel megkülönböztetett őrmester után. Az Erővel megtámogatott képességek a legvalószínűtlenebb pillanatokban segítették meg a használójukat; a Jedi talpra érkezett a katonák elé, és máris célra tartotta a méretes karabélyt – egyik kéz a tuson, a másik a cső alá szerelt tartómarkolaton –, hogy végigpásztázza vele az előtte húzódó erdősávot.

Erezte, hogy a többi csapatszállító is sorban leereszkedik körülöttük, hajtóműveik leveleket és port csaptak fel, de ő csak a saját szakaszára figyelt és arra, ami előtte volt; a tisztás szélén közel két Sarlacc–szakasz küzdött csatadroidok ellen.

Tíz ügyesen elszórt EMP gránát és egy sorozat a sokkolókarabélyból megtorpanásra késztette a csatadroidok felét. Az ilyen pillanatokban Etain mélységes vágyat érzett a sisakba épített adóvevők kényelme után, de be kellett érnie azzal, amelyet az alkarjára rögzítve hordott, persze a lehető legrosszabb helyen. Az Erő nem sokat ért az olyan gépezetek ellen, mint az ütőerőben akár száz egységgel is felérő csatadroidok. Ráadásul az Erőt olyan káosz és annyi szenvedés korbácsolta fel, hogy nem tudott meríteni belőle az összpontosításhoz.

Így hát azt tette, amit négyéves kora óta egyfolytában gyakorolt: gondolkodás nélkül harcolt.

Futni kezdett, mögötte az osztag felvette a tempóját, és energia–lövedékek kék áradatát zúdította a droidok arcvonalára. Egészen addig különös, gépies csendben harcoltak, amíg Clanky be nem kapcsolta a sisakja hangsugárzóját.

– Kicsődülnek a partvonalra – mondta. – Elnézést, tábornok! Sikerült nagyobb lyukakat vágni a droidok vonalába.

– Nincs rádiókapcsolatom – válaszolta Etain. A felesleges szavakat mintha mindet elfelejtette volna, csak az maradt meg, amit ki is akart mondani. A sokkolókarabély egyre nehezebbnek tűnt, és kezdett kifogyni; a kijelző szerint az energiaszint közelített a nullához. Két újabb sorozattal a Jedi leterített három csatadroidot és egy kisebb fát. – Mennyien vannak még?

– A légi irányítás szerint kétszáz csatadroid és tank közeledik húsz foknál. Négy Torrent állt rájuk...

Újabb V–19–esek süvítettek el felettük alacsonyan repülve, és a következő pillanatban sárgás szélű, fehér tűzgolyó világította be az erdő egy részét; a fák és a rohanó emberalakok sziluettjei élesen elkülönültek egymástól. Úgy tűnt, a Fearless légi parancsnoka megértette a helyzet súlyosságát. Nem csoda, hogy mindenki kedvelte a pilótákat.

Clanky hasra vágta magát, és fekve tüzelt tovább a folyamként előhömpölygő csatadroidokra, amelyek a csapatszállítók leszálló–sávja felé fordultak. Etain gondolkodás nélkül követte az őrmester példáját. A sisak biccentő mozdulataiból látszott, hogy a kommandós a bejövő adatokat figyeli.

– Tábornok! A Sarlacc csapatok kitörnek a partvonalra, és a Fearless északra küldte a többi csapatszállítót – jelentette.

– Van valami hír Vaas Ga tábornokról?

Az őrmester egy ideig hallgatott, legalábbis Etainnek nem válaszolt, azután:

– Egy kilométerre északra van Gree parancsnokkal. Az imént kért légicsapást.

Két csapatszállító elég közel ereszkedett le ahhoz, hogy a Jedi lássa őket a szeme sarkából, közben katonák csoportjai törtek ki a fák közül, néhányan a sérült bajtársaikat cipelték. Etain remélte, hogy a gépenként egy IM–6–os orvosi droid megbirkózik a sérültek mennyiségével. A fák vonala közelében ismét leereszkedett egy csapatszállító, csukott jobb oldali ajtajáról szikrázva pattantak le az energialövedékek, miközben a pilóta kompozit lézersugarakkal szórta meg az ellenséget.

A gép jobb oldalán a lövész – ijesztően nyilvánvaló célpontként a szárnyon kialakított, páncélüveg buborékban – derékmagasságban küldött sorozatokat a droidok felé. Etain mozgást pillantott meg, és odanézve fehér páncélos alakokat látott a csapatszállító mögé rohanni, hogy a bal oldali ajtón beugorva kijussanak a csatatérről. A kompozit lézersugarak özöne fagyos, töretlen sávot húzott a gép és az ellenség arcvonala közé.

Egyetlen hosszúnak tűnő pillanatig a tábornok elgondolkodott a taktikán. Ebben a helyzetben az orrba szerelt ágyút használva és a nagy hatóerejű rakétákat bevetve komoly veszteségeket okoznának a saját csapataiknak is. Etain elcsodálkozott az adrenalin hatásán; a szája kiszáradt, és a szíve olyan gyorsan vert, hogy alig érzékelte a dobbanások közti szüneteket, mégis mintha megállt volna az idő, amíg végiggondolta az iméntieket.

Ismét tüzet nyitott. Addig szorította az elsütőbillentyűt, amíg a karabély el nem csendesedett a kezében.

– Hé! A bádogok erre jönnek! – kiáltott fel valaki a közelben.

A Jedi látótere beszűkült. A körülötte lévő katonákat fehér foltokként és az Erő nyers, háborgó örvényeiként érzékelte. A legelöl haladó droid megrohamozta a szakaszt, mire ő egyszerűen csak hozzávágta a hasznavehetetlen fegyvert. Az Erővel vezérelt ív végén a karabély a droid mellkasának csapódott, behorpasztotta a páncélt és leszakította a gépezet besüllyesztett fejét.

Etain csak ekkor vette észre a kékesfehér energiát a következő droid mögött, amely töretlen háttérelemnek tűnt, pedig DC–15–ösök szórványos tüzének kellett lennie. Nem maradt más fegyvere, ezért elővette a fénykardját.

A kék fényből megformázott penge előugrott, de később Etain nem emlékezett rá, hogy megérintette az aktiválógombot. Tiszta ívet húzott maga elé, amitől a hegynyi fémtömeg teste elveszítette a kapcsolatot a lábával, és fatörzsként dőlt a tábornok mellé. Rázuhant a saját fegyverkarjára, és megremegett, mielőtt a saját lefojtott lövedékei szétvetették.

Etaint felforrósodott repeszdarabok találták el és hatoltak a ruháján keresztül a bőréig, de nem érzett semmit. Máris ismét talpon volt, két marokra fogott fénykarddal egyenesen nekirontott a következő droidnak. Látta, hogy két osztaga a földön fekve veszi kereszttűzbe a droidok egy részét. Clanky fél térdre emelkedett, és gránáttal ajándékozott meg egy tucatnyi rohamozó csatadroidot.

A droidok egyre csak nyomultak előre. A klón katonák is. Etain Tur–Mukan tábornok is.

„Mind egyformák vagyunk. Egyikünk sem gondolkodik. Csak reagálunk...”

Kivédett egy vörös sorozatot, tudatos elhatározás nélkül pörgette a fénykardot. Nem tett különbséget a pengének csapódó lövedékek között, csak védett és támadott, újra meg újra, egyetlen végtelenül ismétlődő folyamatként. Szembetalálkozott a következő droiddal, és rávágott; kábelek és olvadt fémdarabok repültek szerteszét. Fehér kesztyűs kéz ragadta meg a vállát és rántotta vissza erőteljesen.

– Ennyi volt, tábornok! – kiáltott rá az őrmester. – Már csak ránk várnak! – A férfinak szinte ki kellett rángatnia a darabokra tépett gépezetek közül, hogy a csapatszállító felé lökdöshesse.

– Megtettük, amit lehetett, és a gép megtelt! Gyerünk, futás!

Egyenes vonalban rohant előre, így a visszaúton még a csőlátása ellenére is megtalálta a karabélyát. Felkapta a fegyvert, és legközelebb csak a csapatszállító mellett állt meg, hogy megszámolja az embereit, mielőtt maga is bemászik. Addigra az érzékelése is kitisztult; egy–kettő–három–négy–öt és az őrmester. Mind megvoltak. Etain felugrott, és megragadott egy odanyújtott, páncélos kezet, amely felsegítette a fedélzetre. Fogalma sem volt, hogy melyik katona segítette fel, de ez nem is számított igazán; már mind őhozzá tartoztak.

A gép olyan gyorsan emelkedett fel, hogy úgy érezte, mintha a gyomrát lent hagyta volna a földön.

Az erdő és a termékeny folyóparti sáv összement a hajó alatt, azután az ég kékjét sötétség váltotta fel. Időközben a hajó oldalajtói a helyükre csúsztak és bezárultak. Etain úgy érezte, mintha koszos, megpörkölődött páncélok raktárába került volna, ahol vér és megégett hús szaga tölti meg a levegőt. Teste reszketve dolgozta fel a túltengő adrenalint, és csak lassan tért vissza az alapállapotába.

Clanky levette a sisakját, és a tekintetük összetalálkozott – egy pillanatig Etain úgy érezte, mintha tükörbe nézett volna. Sokktól tágra nyílt szemmel bámultak egymásra, azután szinte ösztönösen nyúltak előre és ragadták meg egymás alkarját. A Jedi érezte, hogy a férfi is reszket.

Azután elengedték egymás karját, és egyszerre fordultak el.

„Igen – gondolta Etain, egyformák vagyunk. – Mind egyformák vagyunk...”

Ha az óránkénti 660 kilométeres sebességgel a Fearless felé száguldó gép hajtóműveinek zúgását kizárta a tudatából, csak mélységes csend vette körül.

És nem, az IM–6–os nem tudott mit kezdeni negyven emberrel, akik egy legfeljebb harminc fő számára tervezett utastérben nyomorogtak. Még akkor sem tudta volna ellátni őket, ha csak az egynegyedük sérül meg.

Azután, ahogy a vérében rohamosan csökkent az adrenalin mennyisége, és Etain jobban odafigyelt, rájött, hogy mégsem csak csend veszi körül. Szaggatott zihálás, fájdalmas nyögések és – ami a legrosszabbnak tűnt – kínlódó nyüszítés, amely átváltott egy elfojtott sikolyba, majd ismét elhalkult.

Elindult körbe az utastérben, kikerülte a térdelő és kuporgó katonákat, végül megállt az egyikük előtt, akit egy testvére tartott ülve a fal mellett. A sisakja és a mellvértje mellette hevert, és Etainnek nem volt szüksége orvosdroidra az ajkakat is vérrel megfestő mellkasi sérülés diagnosztizálásához.

– Orvos! – csattant fel. – Orvos! Azonnal lássa el ezt az embert!

A droid úgy bukkant fel mellette, mintha a semmiből termettvolna ott. Hátrapillantva Etain látta, hogy az imént valószínűleg egy közeli csoporton dolgozott. Páros fotóreceptorával a parancsnok felé fordult, úgy kérdezte:

– Tábornok?

– Miért nem látta el ezt az embert?

– Állapotfelmérés: x – válaszolta a droid, és elfordult, hogy folytassa a többi katona sürgősségi ellátását.

Etain tudhatta volna, de nem figyelt fel a vörös X–re a férfi vállán. Remélte, hogy a sérült katona nem hallotta a droid válaszát, de valószínűleg már amúgy is tisztában volt a helyzetével, mert ez a jelölési rendszer is a kaminóiak érzéketlenségéből eredt. Az „állapotfelmérés: x” kóddal jelzett sérülések halálosak. A túlélés esélye még az esetleges beavatkozás ellenére is nagyon alacsony marad. A rendelkezésre álló forrásokat a 3–as, azután az 5–ös kóddal jelzett sérültekre kell fordítani.

Etain mély lélegzetet vett. Jedinek lenni többet jelentett, mint fénykarddal hadonászni. Letérdelt, és megfogta a sérült férfi kezét. Ahhoz képest, hogy haldokolt, a katona meglepő erővel viszonozta a fogást.

– Nem lesz semmi baj – mondta Etain.

Megidézte az Erőt, hogy érzékelje a sebet, és megformálja azt a tudatában. Abban reménykedett, hogy sikerül lelassítania a vérzést és összefognia a szöveteket, amíg elérik a Fearlesst, és a sebészek átveszik a katonát. Azonban, amint felmérte a sérülés mértékét, tudta, hogy nem járhat sikerrel.

Megesküdött, hogy többé nem befolyásolja a klónok elméjét a beleegyezésük nélkül. Amikor szükségét látta, enyhítette Atin bánatát és önbizalmat adott Ninernek, de ezt senki sem kérte tőle, és azóta kerülte a módszert. Egyébként a klónok messze nem voltak gyengeelméjűek, bármit is gondoltak róluk. Azonban az előtte ülő férfi az utolsó perceit élte, és segítségre volt szüksége.

– Etain vagyok – mondta a lány. Összpontosított a katona tekintetére, mögé pillantott, és színtelen örvényt látott, azután elképzelte, hogy a háborgás lecsendesedik. Intett a sebesültet támogató klónnak, és ajkaival hangtalanul az „egészségügyi csomag” szavakat formálta. Tudta, hogy a katonák erős fájdalomcsillapítóval teli, egyszer használatos fecskendőket hordanak maguknál; látta, amikor Darman ilyet használt. – Nincs mitől tartania –nyugtatgatta tovább. – Mi a beceneve?

– Fi – válaszolta a férfi, és Etain meglepődött egy pillanatra, de azután arra gondolt, hogy egy több ezres, nevek helyett számokat használó seregben bármennyi Fivel találkozhat. A másik katona csak megrázta a fejét, és lemutatott maga mellé az elhasznált fecskendőkre. Már mindet belepumpálta sérült testvérébe.

– Köszönöm! – mondta a sebesült hálásan.

A Jedinek eszébe jutott, hogy ha képes befolyásolni a gondolatokat, akkor az endorfxnrendszerre is hatással lehet. Összeszedte minden akaratát, és összpontosított. – Csökken a fájdalom. Dolgozik a gyógyszer. Érzi? – Arra gondolt: a mesterek bocsássanak meg, de ha van bármi valóság az Erőben, akkor most segítenie kell! A férfi arcát fürkészte, és úgy tűnt, a megfeszült izmok ellazultak a katona állkapcsán. – Hogy van?

– Jobban. Köszönöm, tábornok!

– Tartson ki! Álmosnak érezheti magát.

A klón fogásának ereje nem csökkent, és Etain bátorítóan megszorította a kezét. Azon tűnődött, vajon a férfi tudja–e, hogy hazudik, és csak azért hisz neki, mert így legalább lel némi vigaszt? Nem mondott semmi mást, de legalább már nem is nyöszörgött, és az arcára béke ült ki.

Etain közelebb hajolt, és szabad kezével magához húzta, a vállához ölelte a férfi fejét. Közel tíz percig maradtak így, a Jedi mindvégig egyfajta hűs, fakó fátyol képére összpontosított. Azután a sebesült fuldokolva köhögni kezdett. Testvére megfogta a másik kezét.

– Jól vagyok – mondta Fi, aki fájdalmasan emlékeztetett egy hónapok óta és talán soha többé nem látott jó barátra, azután a keze elernyedt.

– Tábornok... – mondta a másik klón katona.

Később Etain emlékezett rá, hogy az ezután következő húsz percben bejárta a csapatszállító utasterét, és beszélt a többiekkel, egyenként rákérdezett a nevükre, a veszteségeikre, és elcsodálkozott, hogy miért bámulják meg előbb a mellkasát, azután az arcát, jól láthatóan némi zavarodottsággal a tekintetükben.

Egyik kezét az arcához emelte, és szúró fájdalmat érzett. Kitapintott egy kemény tárgyat: kis fémszilánk volt, amely élénkvörös vérrel borítva jött ki a bőréből. Egészen addig nem is érezte. Egy ismerős zöld folt felé fordult a koszos fehér páncélok erdejében.

– Clanky! – szólította meg az őrmestert tompa hangon. – Van valami, amit még soha senkitől nem kérdeztem meg. Hová temetjük az embereinket? Vagy elégetjük őket, mint a Jediket?

– Általában egyik sem – felelte a férfi. – Emiatt most ne aggódjon, tábornok!

Etain lepillantott bézs köpenyére, és úgy találta, hogy az több, mint koszos. Égésfoltok borították, mintha nem is fénykard, hanem hegesztőpisztoly lett volna a kezében korábban, és csipkés szélű, nagyjából ovális vérfolt húzódott a jobb vállától egészen az övéig. Már kezdett sötétbarnává száradni.

– Camas mester élve süt majd meg – jegyezte meg.

– Előbb minket kell megsütnie – mondta Clanky.

Etain elhatározta, hogy egyszer még behajtja az ügyesen elkerült választ az iménti kérdésére, de egyelőre más kötötte le a gondolatait. Darman jutott eszébe; megérezte, hogy a kommandós bajba került. Persze, a küldetést teljesítő kommandósok dolga az, hogy keressék a bajt, de legalább az Erő tisztán közvetítette, hogy Darman még életben van.

De a másik Fi, a katona a csapatszállítóban már meghalt, és a tábornok elszégyellte magát, amiért a személyes félelmeivel foglalkozik. Gyorsan folytatta útját az utastérben, hogy segítsen, ahol tud.

Bravó Nyolcas raktár, bűnügyi helyszín,

Manarai, Coruscant,

367 nappal a Geonosis után

Skirata személyes sértésnek vette minden egyes klón katona elvesztését. Csalódottságát nem öntötte rá Obrimra – Ordo is tudta, hogy a régóta szolgáló profik kölcsönös tiszteletével tekintettek egymásra. Remélhetőleg Obrim is tudta, hogy Kal’buir éles szavai mögött nem mindig áll rossz szándék.

– Szóval? – kérdezte Skirata. – Mikor fogják az embereid felemelni a shebsüket, és elmondani, hogyan került ide a robbanószerkezet?

– Hamarosan – felelte Obrim. – A robbanás elintézte a biztonsági holokamerát. Várjuk a tárolt felvételt a műholdról. Nem lesz olyan tiszta, mint az eredeti, de legalább mutat valamit.

– Bocs, Jailer! – mondta Kal. Folyamatosan rágcsált, tekintetével a törmeléket pásztázta. – Nem ellened szólt.

– Tudom, barátom. Nem vettem sértésnek.

Ez is csak olyan dolog volt, ami miatt Ordo csodálta az őrmestert. Minden megnyilvánulásában mandalori volt; szigorú, de szerető apa, tiszteletteljes és minden tapasztalatból tanuló fiú, és a folyton változó kormányok és zászlók helyett inkább a személyes elveihez hűséges harcos egy személyben.

Azt is tudta, mikor kell bocsánatot kérni.

Kimerültnek tűnt. Ordo eltűnődött rajta, Skirata vajon mikor érti meg, hogy senki sem várja el tőle, hogy lépést tartson a fiatal katonákkal.

– Átvehetem, ha akarja – mondta.

– Jó fiú vagy, Ord’ika, de ez az én dolgom.

Ordo az őrmester és Obrim hátára tette egy–egy kezét, hogy mindkét férfit elvezesse a pusztítás helyszínéről. Gondosan ügyelt rá, hogy az aruetiise – a nem mandaloriak, a kívülállók, esetenként az árulók – előtt ne tegye egyértelművé, mikor van szüksége Skiratának egy kis biztatásra. A várakozás sohasem tett jót Kal’buir hangulatának.

Obrim rádiója felcsipogott.

– Itt is van – mondta a férfi. – Küldik a felvételt. Ordo hoio–kapesolata megjelenítheti.

A képsorok kékes szellemekként jelentek meg Ordo előretartott tenyere felett. Többször is lejátszották a rövid felvételt, amelyen egy teherfutár érkezett a korláthoz, azután beintették, hogy szálljon le a bázishoz tartozó pályán. A következő pillanatban hatalmas villanás következett, végül füst és záporozó törmelék látszott.

A robbanás tizenötödször törte át a Bravó Nyolcas ellátmány–raktár páncélüveg és gránit falát, amikor Ordo úgy érezte, hogy eleget látott.

– Úgy tűnik, az a teherfutár hozta be a bombát – összegezte Obrim a látottakat. A törmelék néhány felismerhető darabja is azt támasztotta alá, hogy a robbanás elpusztított egy járművet.

– Senki sem futott el, úgyhogy a pilóta bent maradt, és... – A férfi elhallgatott, és lenézett a kézi számítógépre, amely folyamatosan töltötte le az adatokat. Elgondolkodva folytatta: – Megerősítették, hogy egy rendszeres járat érkezett, és a pilóta a szokásos civil sofőr volt. Semmi sem utal arra, hogy öngyilkos küldetést teljesített volna. Rutinfuvar egy plusz csomaggal, amiről valószínűleg nem is tudott.

– Átnézhetjük az elmúlt napok felvételeit? – kérdezte Ordo.

– Hátha valaki terepszemlét tartott, hogy felmérje a járműmozgásokat.

– Tíz napig őrzik meg a felvételeket. Egyik sem lesz jobb szögben vagy minőségben, mint ez.

– Attól még hasznos lehet.

A klón Skiratára nézett, aki látszólag csendben dühöngött, de valójában keményen gondolkodott. Ordo már jól ismerte ezt az egyszerre számító és fókuszálatlan tekintetet.

– Jelenleg a legjobb követhető nyom az ellátmányvonal. Le kell nyomoznunk a beazonosított robbanószereket – mondta végül Kal.

– Az omegások EHM–et végeznek, hogy ellenőrizzék az ellátó útvonalat – jegyezte meg Ordo. – Hamarosan hozhatnak néhány gyanúsítottat Vaunak.

– Erről nekem nem kellene tudnom, ugye? – kérdezte Obrim. Mindig is olyan embernek tűnt, aki sok mindent megtett volna azért, hogy mások felügyelete és irányítása helyett visszakerüljön a frontvonalra. – Csak azért kérdem, mert a gyanúsítottakkal nekem kellene foglalkoznom. Viszont az utóbbi időben van valami baj a szememmel. Néha elsiklik a tekintetem bizonyos dolgok felett.

– Maradandó? – kérdezte Skirata.

– Ez csak tőled függ.

– Akkor jó lenne, ha egy ideig nem találnál rá gyógymódot.

Skirata megfordult, és elindult a helyszínelők felé, akik még mindig holojelzőket helyeztek el a helyszínen. Pirosat a testrészekhez, kéket a szervetlen bizonyítékokhoz. Ordo röviden eltűnődött rajta, hogy a kordonnál a nyakukat nyújtogató civilek láthatnak–e majd ebből bármit is a IIoloHálózat híradásaiban?

Kal megállt, és átnézett egy sullusti technikus válla felett, aki négykézláb állva egy szenzoros letapogatóval vizsgálta át a törmeléket.

– Megkaphatom a dögcédulákat, ha megtalálják őket? – kérdezte az őrmester.

– A dögcédulákat? – kérdezett vissza a sullusti, miközben felegyenesedett. Vizenyős, fekete szemében meglepetés tükröződött.

– Megmagyarázná?

– A kis szenzorjelzők, amelyek azonosítják a katonákat. A mell–vérten helyezik el – felelte Skirata. Mutató– és hüvelykujját felemelve mutatta a méretet. – Tizenötöt kell találniuk szerteszét.

– Összeírjuk neked, Kal – szólt oda Obrim. – Emiatt ne aggódj!

– Nem számolgatni akarom. Kell egy darab a páncéljukból, hogy mando módra adjuk meg nekik a végtisztességet.

Ordo észrevette, hogy Obrim milyen meglepett képet vág.

– A testekkel nem foglalkozunk – magyarázta –, mert a dögcédulák ugyanúgy megteszik.

A férfi komoran bólintott, azután átvezette a két katonát egy másik plasztoid fal mögé, ahol helyszínelők gyűjtöttek össze és rendeztek el mindenféle fémdarabokat és más, alig beazonosítható anyagokat egy tábori asztalon. – Ebből bármit elvihetsz – mondta Skiratának.

Kal intett Ordo felé, úgy válaszolt:

– Ez az ő szakterülete, de azért örülök, hogy az embereid összeszedik és feldolgozzák. Hiszek a sullustiak gondosságában.

Ha Skirata csak meg akarta magának nyerni a helyi erőket, akkor a helyszínelőkkel jól működött a dolog.

Az egyikük felnézett a munkájából, és megjegyezte:

– Jó tudni, hogy a katonai hírszerzők így gondolnak a CBE–re.

– Még soha nem neveztek katonai hírszerzőnek – mondta Skirata, mintha még nem jött volna rá, hogy a Geonosis óta ezzel a munkával tölt szinte minden éber pillanatot.

Ordo rámutatott a legközelebbi helyszínelő adatolvasójára, és behajlított ujjal jelezte, hogy el szeretné kérni.

– Erre szükséged lesz – mondta, és összekapcsolta a saját adatolvasójával. – Átmásolom a legújabb adatainkat a rögtönzött robbanószerkezetről.

Az utóbbi év során a CBE terroristaelhárító csoportja és Skirata szűk körű társasága egészen közel került egymáshoz. A hivatalos engedélyezési csatornák csak rabolták volna az idejüket. Galaxis–szerte az hírlett a közszolgákról, hogy bármelyik pillanatban képesek voltak átvedleni idiótává és adatokat titkosítani a saját kis karrierjük érdekében. Ordo nem akart időt pazarolni rájuk.

Épp ellenőrizte, hogy minden adat átment, amikor a holokapcsolat hirtelen életre kelt az alkarvértje belső oldalán. Kékesfehér káosz jelent meg a tenyere felett.

Egy pillanatig azt hitte, a saját sisakképernyőjét látja, de valójában külső képet kapott az Omega–osztagtól.

– Itt az Omega! Vörös Zéró, Vörös Zéró, Vörös Zéró, vége! –hallatszott Niner hangja.

A képen a négy kommandós látszott egy fal mellett. Valami szemét lebegett be a kamera elé. Mindenesetre, még éltek.

Niner hangja és a rettegett kód – Vörös Zéró: azonnali kivonási kérelem – hallatán Skirata megpördült, és a holoképre meredt.

Ordo azonnal a gombok után nyúlt, és gondolkodás nélkül lekérte az üzenet forrásának koordinátáit. Skirata elé tartotta az adatolvasóját, hogy a Flottát hívó őrmester lássa a számokat. A két férfi szóhasználata megváltozott, hangjuk halk és monoton lett, amikor átváltottak a minimális és lényegre törő beszédre. A helyszínelők dermedten figyelték őket.

– Omega! Helyzetjelentést!

– Átszálltunk. Az atmoszféra megszűnt, az elfogó eltűnt, a pilótánkkal együtt. Nincs energiaellátás. Az osztag sértetlen.

– Flotta! Itt Skirata! Vörös Zéró kódol kaptunk! Küldöm a koordinátákat, kérem az osztag lehető leggyorsabb kivonását! A pilóta eltűnt, nincs szilárd helyszín!

– Omega! Hívtuk a Flottát, várjátok a segítséget! Hátralévő idő?

– Tíz perc, ha nem sikerül kinyitni ezt az ajtót itt, mellettünk. Talán három óra, ha sikerül.

Skirata elhallgatott, és ismét a holoképre meredt. Obrim is a kis, holografikus alakokat nézte olyan arckifejezéssel, mintha ebben a pillanatban döbbent volna rá valami borzasztóra.

Lehet, hogy végig kell nézniük a halálukat.

– Folytasd! – utasította Ordo az őrmestert.

– Az ajtó túloldalán három gyanúsított van, és most már akkor sem nyithatják ki, ha akarják. Dar kirobbantja.

– Szűk helyen?

– Páncélban vagyunk.

Nos, ebben volt valami. Korábban Fi túlélte egy gránát robbanását közvetlen közelről, Katarn 2–es páncélban.

– Nincs más lehetőségetek? – kérdezte Ordo.

– Volt már rosszabb napunk is – jegyezte meg Fi vidáman.

Ordo tudta, mire gondol. Erezte, hogy a lelke másik fele, Ord’ika legszívesebben sírna a testvéreiért, de ez csak távoli érzés volt, mintha egy másik életből származott volna – a tudatának helyet adó testben csak a parancsnok hideg és számító távolság–tartása maradt.

– Csináljátok! – engedélyezte a robbantást.

– A Vörös Zéró kódot elküldték a közelben tartózkodó hajóknak – mondta Skirata. Ordo nem akarta, hogy Kal lássa a holo–képet, ha a dolgok esetleg nem a tervek szerint alakulnak, ezért hátat fordított neki. Azonban Skirata odalépett, és a karjánál fogva visszafordította, sőt belépett a holokamera látóterébe, így az osztag őt is látta.

– Itt vagyok, fiúk! – szólt oda nekik. – Haza fogtok jönni, rendben? Csak várjátok meg a segítséget!

Skirata hangjában mindig bizonyosság csengett és ez erőt adott, függetlenül attól, hogy a rideg valóság mennyire próbálta ellehetetleníteni az ilyen távoli biztatást. Azonban Ordo hiába állt mellette, Skirata bénító tehetetlenséget érzett; az Omega–osztag fényévekre volt a Coruscant–rendszertől, túl messze ahhoz, hogy bármelyikük személyesen belépjen a tűzvonalba. A két katona automatikusan úgy fordult, hogy eltakarták, szinte védelmezték a holoképet.

Obrim felismerte a mozdulatot, és maga is közelebb lépett, hogy elfedje a kis kék alakokat a saját csapata elől.

– Az a társatok, Fi... – kezdte. – A fiúk még mindig fizetnének neki egy italt.

Fi megmentette őket attól a gránáttól. Jailer Obrim talán még soha nem fejezte ki az érzelmeit ennél nyíltabban, és talán soha nem is fogja.

– Öt – szólalt meg Darman. – Négy...

A jelenet egy holodrámára hasonlított, amelynek a költségvetése nem ütötte meg még az átlagos szintet sem. Az Ordo tenyere felett lebegő képen a kommandósok összehúzták magukat az ajtótól legtávolabb eső falrészen, és gravitáció hiányában az ott futó csövekbe kapaszkodtak, hogy rögzítsék magukat.

A képről eltűntek az alakok, amikor Niner – az ő holokapcsolatán keresztül kommunikáltak – is keresett magának egy helyet a többiek között.

– Három. Kettő. Most!

Kékes fény villant, és a hangtalan robbanás még inkább azt a hatást keltette, mintha a három férfi egy gyenge minőségű holo–filmet nézett volna, tönkrement hangsávval.

A holokép ismét elhalványult, de alig egy másodperc elteltével felbukkantak rajta az osztag tagjai. Hátirakétákkal navigáltak a zéró gravitációban, a fegyvereiket előreszegezve közelítették meg az ajtónyílást, azután a kép vad, csapkodó mozgást közvetített, aminek két újabb, gyors egymás utáni villanás vetett véget.

– Három bandita kiterítve. Egészben maradtak, élnek, és egyáltalán nem örülnek nekünk – jött Fi hangja. Érezni lehetett benne a megkönnyebbülést, amikor hozzátette: – Oxigén!

– Jól csináltátok! – dicsérte meg az osztagot Skirata. Néhány másodpercre le kellett hunynia a szemét. Túl erősen masszírozta meg az orrnyergét, és az ujjai fehér nyomot hagytak a bőrén.

– Most már tényleg nyugi, és várjátok meg a felmentő sereget!

Obrim hamuszürke arccal jegyezte meg:

– Bárcsak a nyilvánosság is tudná, mit csinálnak ezek a fiúk odakint! Néha nagyon utálom ezt a kriffing titkolózást!

– Shabu’droten... – mormolta Skirata, és elment. Egyáltalán nem érdekelte a nyilvánosság.

– Ez mit jelent? – kérdezte Obrim.

– Ne akarja tudni! – felelte Ordo, és gondolatban máris váltott. Jusik szavai jártak a fejében, amelyeket azután mondott, hogy az Erő segítségével átvizsgálta a helyszínt.

Az ellenség nem járt itt.

Akkor talán senki sem figyelte a bázist.

Senki sem várakozott a közelben, hogy a lehető legnagyobb kárt okozó ponton robbantsa fel a bombát.

Egy mozgó robbanószerkezet távirányítású felrobbantása esetén két lehetőség jöhet számításba: a támadónak nagyon jó rálátása van a célpontra, vagy láthatatlan célpont esetén pontos időrendet követ, amelynek alapján mindig tudhatja, hogy a robbanószerkezet hol jár egy adott pillanatban.

Ez utóbbi pedig vagy azt jelentette, hogy a terroristák nagyon jól ismerik a Nagy Hadsereg teherjárműinek mozgását, vagy –ha rá akartak látni a területre anélkül, hogy megközelítenék – hozzáfértek a biztonsági holohálózathoz.

Ordo a gyomrában érezte a jéghideg bizonyosságot, amely együtt járt az új és értékes információ okozta elégedettséggel.

– Uraim! – szólította meg a többieket. – Azt hiszem, van egy téglánk.

Fearless köztársasági csatahajó, hangár

Clanky a felkarjánál fogva tartotta a tábornokot, amíg meg nem érezte, hogy a hajó lassít, és egy a cipőtalpon is átvibráló dobbanással leszáll a hangárban.

Mire Etain az utastér ajtajához ért, valahogy sokkal jobban aggasztotta a kiszálláshoz szükséges egyméteres ugrás, mint korábban a tízméteres. Gett már ott várt rá semleges arckifejezéssel.

– A tábornoknak kedve támadt némi repeszgyártáshoz – jegyezte meg Clanky a szóhasználat ellenére elismerően. – Igazi droid–gyilkos lett belőle!

Ezután az őrmester levette a sisakját, és a parancsnokhoz hajolva halkan mondott valamit, amiből a lány csak a „kemény volt” szavakat hallotta.

– Jobb lesz, ha megpróbáljuk rendbe szedni, hölgyem – mondta Gett félig válaszképpen, félig a tábornokhoz szólva. – Attól tartok, kellemetlen elbeszélgetésre számíthatunk, amikor visszatérünk a Flottához.

– Nem hinném – szólt oda Vaas Ga. A tábornok és Gree parancsnok a közelben bicegett el, mindketten kimerültnek tűntek a sár– és koromréteg alatt. – Jó munkát végeztek – tette hozzá.

– Köszönjük, Fearless!

– Csak egy kis időt kérek, parancsnok – válaszolta Etain, és körülnézett a hangárban. A csapatszállítók embereket öntöttek a helyiségbe, közöttük orvoscsapatok siettek minden irányba. A levegőt égett festék és kenőolaj szagának kellemetlen egyvelege töltötte meg. – Megvannak már a számok? – kérdezte.

Gett lepillantott a kijelzőre az alkarján.

– Improcco század – olvasta fel az adatokat –, négy halott, tizenöt sebesült, száznegyvennégy főből száznegyvenen tértek vissza. Sarlacc A és B zászlóaljak: ezerötvennyolc fő kivonva. Kilencvennégy halott, kétszáztizenöt sebesült. Az ütközetben eltűntek száma zéró. Húsz Torrentet indítottunk el, és mind visszatért. Ez összesítve hét és fél százalékos veszteség, amelyet többnyire a dinlói ütközetben szenvedtünk el. Azt hiszem, tábornok, ezt nevezhetjük jó eredménynek.

Etainnek úgy tűnt, sokan meghaltak. Mert sokan meghaltak. De a többség túlélte. Ezzel kellett megelégednie.

– Akkor irány a Tripla Zéró – mondta. Eredetileg Zéró–Zéró–Zérónak nevezte a központi bolygót, ahogy az utcai szlengből átvette, de a katonák azt mondták, hogy összezavarhatja őket. Adóvevőn keresztül nem lehet eldönteni, hogy a központi bolygóra gondol, vagy csak a katonaságnál bevett szokás szerint háromszor elismétel egy fontos adatot. A tábornoknak egyébként is jobban tetszett a Tripla Zéró kifejezés, így hát átvette. Bár többnyire még mindig a Coruscant megnevezést használta, ettől úgy érezte, hogy részesül a katonái kultúrájából. – De ne siessünk nagyon! – tette hozzá.

– Rendben, tábornok – fogadta Gett az utasításokat. – Csak szóljon, ha pihenni szeretne, és hívok egy kísérőt!

Etain nem akart egyedül visszatérni a kabinjába, legalábbis még nem. Az apró mosdókagyló felett egy kis tükör volt a falon, és egyelőre nem érezte úgy, hogy képes a saját szemébe nézni. Inkább körbejárt a zsúfolt hangárban.

A látottakból leszűrte a következtetést: a bakta–tartályok tele lesznek.

A pihenőhelyet kereső elit Negyvenegyesek egészen másfajta katonáknak tűntek, mint az a négy majdnem csak serdülő fiú, akik túl gyorsan ismertették meg vele a parancsnoki szerepet a Qiilurán.

Ezek az emberek hatalmas változáson estek át. Bármilyen naiv és tiszta céltudatosság – kote: dicsőség – fűtötte őket, amikor utoljára maguk mögött hagyták a Kaminót, a keserű tapasztalatok felülírták azt. Borzalmakat láttak és éltek meg, testvéreket veszítettek el, tapasztalatokat gyűjtöttek és cseréltek. Mindeközben teljesen megváltoztak.

Viccelődtek, pletykáltak, kis szubkultúrákat fejlesztettek ki, és gyászoltak, mint bárki más a Galaxisban, de soha nem éltek olyan életet, amelyben nincs háború. És ez nem volt helyénvaló.

Etain a szívében és a bőrén érezte mindezt, amikor körbejárt a hangárban, és olyan katonák után kutatott, akiknek szüksége lehetett a segítségére. Ezekből a férfiakból már teljesen hiányzott az a belső, gyermeki lényeg, amely Darmannel először találkozva annyira félrevezette a Qiilurán. A jelenlétükben a létezésnek csupán kétféle árnyalata színezte meg az Erőt: beletörődés és mindent elárasztó, mindenkiben egyformán erőteljes közösségi érzés.

Etain jelentéktelennek érezte magát. A klón katonáknak nem volt szükségük rá. Bíztak a saját képességeikben, egész lényüket aköré építették fel, amilyen személyiségük kifejlődött – annak ellenére, hogy a kaminóiak kiszámítható, standardizált egységeket akartak létrehozni –, és megmásíthatatlanul kötődtek egymáshoz.

A tábornok belehallgatott a halk beszélgetésekbe. Néha elcsípett egy–egy mandalori szót, amelyet eredetileg viszonylag kevés katona tanult meg Skiratától, Vautól vagy hasonló forrásból, mégis gyorsan elterjedt a seregben, rangokat és fizikai határokat figyelmen kívül hagyva öntötte el a klónok sokaságát. Ők pedig belekapaszkodtak, és az identitásuk részévé tették ezeket a szavakat. Végeredményben mind mandaloriak voltak, és amennyit Etain erről a népről tudott, annak alapján a folyamat logikusnak és elkerülhetetlennek tűnt.

Mi több, ez volt az egyetlen értelmes dolog, amikor olyan célért küzdöttek, amihez nem volt semmi közük. Ez egyenlő volt a zsoldos önmaga iránt érzett tiszteletével; egyenlő egyfajta mélyen gyökerező, támadhatatlan, bajtársiasságon és egyéni képességeken alapuló tisztelettel.

Annyi különbséggel, hogy a zsoldosok fizetést kapnak és néha hazamennek, legyen bárhol az otthonuk.

Az egyik katona türelmesen ücsörögve várta, hogy ellássák a sérülését. A vállvértjén 5–ös állapotkód vöröslött, tehát járóképes volt. Páncélján vérpatak folyt le egy repesz okozta fejsérülésből, sisakját az ölében tartotta és egy rongydarabbal tisztogatta. Etain leguggolt mellé, és megpaskolta a férfi karját.

– Tábornok? – kérdezte a klón felnézve.

A lány már annyira nem figyelt a katonák egyformaságára, hogy beletelt néhány másodpercbe, mire felismerte Darman arcvonásait. Egyformák voltak, nagy vonalakban, azonban ezernyi apró részlet különböztette meg őket egymástól.

– Jól van?

– Igen, parancsnok.

– Hogy hívják? Nem a számot kérdem.

– Nye.

– Akkor hát Nye... Tessék! – mondta Etain, és odanyújtott egy vizespalackot. A két fénykard – az egyik a sajátja, a másik elhunyt mestere öröksége –, a sokkolókarabély és az adó–vevő mellett ez volt az egyetlen dolog, amit magánál tartott. – Mást nem tudok adni – folytatta. – Nem tudok fizetni, nem tudom előléptetni, nem adhatok néhány nap kimenőt, és még jelvényekkel sem díszíthetem ki a bátorságáért. Őszintén sajnálom, de nem tehetem. És azt is sajnálom, hogy így kihasználják magukat. Azt kívánom, bár véget vethetnék ennek az egésznek, és jobbá tehetném az életüket, de nincs rá lehetőségem. Csak annyit tehetek, hogy a bocsánatukat kérem.

Nye döbbenten nézett rá. Lepillantott a palackra, azután kinyitotta, és hosszan kortyolt belőle, közömbös arckifejezése helyét megkönnyebbült mosoly vette át.

– Köszönöm, tábornok! – válaszolta.

A Jedi hirtelen ráébredt, hogy a hangár elcsendesedett körülötte, ami nem kis teljesítmény volt, tekintve a hatalmas teret és a benne lévő emberek számát. Mindenki őt hallgatta.

Elvörösödött zavarában, és még inkább zavarba esett, amikor halk, visszafogott éljenzés futott végig a népes társaságon. Nem tudta eldönteni, hogy valóban őszintén örülnek–e a szavainak, vagy csak támogatni próbálnak egy tisztet, aki – már–már zavarba ejtő tisztasággal érzékelte önmagát és környezetét – úgy nézett ki, mint egy járkáló rémálom, és nyilvánvalóan nehezen küzdötte le a csata utóhatásait.

– Tábornok! – szólította meg Gett a semmiből előbukkanva.

– Egy bögre caf és egy váltás ruha, ha javasolhatom. Néhány óra alvás után biztosan jobban érezné magát.

Gett barátságos és jóindulatú parancsnok volt amellett, hogy kiváló szakértelemmel rendelkezett, mint hajózó tiszt. Ő irányította a hajót. Minden tekintetben ő volt a főparancsnok, és nem Etain. Ha a Coruscanton, a Korélián vagy az Alderaanon született volna, ragyogó karriert futott volna be, de mivel egy tartályban tenyésztették ki a Kaminón, mesterségesen megrövidített élete egészen máshogy alakult.

Etain elhatározta, hogy amikor visszaérnek a központi bolygóra, megkeresi Kal Skiratát, és ha kell, könyörögve kéri majd, hogy segítsen neki megérteni ezt az egészet. Még mielőtt túl késő lenne, megkeresi az Omegásokat, és személyesen mondja el nekik, mennyire törődik velük. A leginkább Darmannek akarta elmondani ezt. Róla sohasem feledkezett meg.

– Komolyan gondolta, amit mondott – jegyezte meg Gett, amikor már a kabinja felé vezette Etaint. Inkább kijelentés volt ez, mintsem kérdés.

– Igen. Komolyan.

– Ennek örülök. Bármilyen tehetetlennek is érzi magát, nekünk az együttérzés és az összetartás is sokat jelent.

Etain hirtelen vágyakozni kezdett arra, hogy egyszer lássa, amint Gett hazatér egy családtagokkal és barátokkal telt házba, és egy pillanatra eltűnődött rajta, hogy valójában a parancsnoknak vagy önmagának kívánja ezt?

– Egyszer megtanítottak bekötött szemmel is látni – mondta.

– Az a lecke sokkal fontosabb volt, mint gondoltam. Akkoriban úgy hittem, ezzel azt tanulom meg, hogyan harcoljak fénykarddal, csupán az Erőre hagyatkozva. Azonban most már tudom, mi az Erő létezésének célja. Már a tekintetek mögé látok a segítségével.

– Semmi sem változik attól, ha önmagát vádolja.

– Igaza van, parancsnok. De attól sem változik meg semmi, ha úgy teszek, mintha nem lennék felelős semmiért.

Ezen a ponton Etain teljes bizonyosságot érzett afelől, hogy az Erő kiragadta magából a létből, körbeforgatta, és egy egészen más ösvényre helyezte vissza. Rádöbbent, hogy képes megváltoztatni a dolgokat. Lehet, hogy nem azonnal és nem is azok számára, akik vele vannak ezen a hajón, de valahogy megváltoztathatja a katonák jövőjét.

– Ha ettől esetleg jobban érzi magát – mondta Gett én sem tudom, mivel foglalkozhatnánk a háború helyett. Valószínűleg hallani fog egy rakás jó viccet – tette még hozzá.

Tisztelgett, és otthagyta a tábornokot a kabinja előtt.

A klónok még fájdalommal és halállal körülvéve is találtak olyasmit, amin lehetett nevetni. Gett azzal az elbagatellizáló, találékony és tiszteletlen humorral rendelkezett, amely mintha az egyenruhát és páncélt viselő férfiak közös jellemzője lett volna –és aki nem érti a viccet, az ne szálljon be a játékba. Etain többször is hallotta Skiratának ezt a mondatát az Omegásoktól, és azt jelentette, hogy aki nem képes nevetni, azt a könnyei fogják csapdába csalni.

A ruhájára száradt vért nézte, és amíg az emlékek kínozták, nem tudta rávenni magát, hogy kimossa a foltot a szövetből. Végül begyűrte az egészet a matraca alá, lehunyta a szemét, és még csak arra sem emlékezett, hogy mikor dőlt végig a priccsén.

Riadtan ébredt fel.

Felébredt, és érezte, hogy a hajó elfordult, azután gyorsulni kezdett. Azonban nem ez ébresztette fel, hanem valamiféle zavar az Erőben.

Darman!

Megérezte azt a finom vibrálást, amely azt jelentette, hogy a Fearless hajtóművei teljes erőbedobással dolgoznak.

Etain felült, és letette a lábát az ágy mellé, de hirtelen mindkét vádlija görcsbe rándult. A kabinajtó mögött tiszta öltözék lógott egy fogason – fogalma sem volt róla, hogy a személyzet honnan szerezhette. Arcot mosott, és végül mégiscsak belenézett a mosdó feletti, kis tükörbe. Egy idegen sápadt, sérülésekkel teli és gyorsan öregedő arcát látta.

De legalább képes volt szembenézni önmagával.

Magára húzta a tiszta köpenyt, és eltette mindkét fénykardot. Kast Fulier mester fegyverét nem csak szentimentalizmusból, de gyakorlatias óvatosságból is magánál tartotta. Éppen készen állt az indulásra, amikor lépteket hallott a kabinja előtti folyosóról. Valaki kopogtatott, és Etain az Erő segítségével nyitott ajtót. Megnyugtatta a tudat, hogy nem veszítette el az irányítást.

– Tábornok? – kérdezte Gett, és odanyújtott egy bögre cafot. A mozdulataiból meglepő nyugalom áradt ahhoz képest, hogy a hajó egyértelműen egy új parancs miatt tartott új irányba. – Bocsásson meg, amiért ilyen hamar zavarom!

– Nagyon kedves magától, parancsnok! – köszönte meg Etain a figyelmességet, és elvette a bögrét. A férfiéval ellentétben az ő keze remegett. – Éreztem valamit. Mi történt?

– Vettem a bátorságot, és remélem, nem tekinti sértésnek, de figyelmen kívül hagytam az utasításait.

Etain el sem tudta képzelni, hogy ezt valaha is sértésnek tekintse. Egyszer ő maga adta parancsba Darmannek, hogy akármi történik, a kommandós köteles beavatkozni, ha ő olyasmit tesz vagy mond, amivel veszélyezteti a küldetést. Etain úgy vélte, a klónok jobban értettek a dolgukhoz, mint ahogy ő valaha is remélheti ezt saját magáról.

– Tudja, hogy feltétlenül megbízom a döntéseiben – válaszolta.

A parancsnok mosolya lefegyverző volt. Hasonlított Fi mosolyára, de nem keltette azt az érzést, hogy a férfi kétségbeesetten próbál mindenkit felvidítani maga körül. – Eltérítettem a hajót a Tynna–szektor felé – magyarázta Gett. – Vörös Zéró hívást kaptunk, és szerintem, ha hallotta volna, mindenképpen válaszol rá. A sérültek túlélése szempontjából nem sokat jelent ez a plusz idő.

Vörös Zéró. Súlyos katasztrófa esetén szétküldött vészhívás minden környékbeli hajónak. Még az sem számított Vörös Zérónak, hogy ki kellett vonniuk a Negyvenegyeseket a tarthatatlan harcállásokból.

– Természetesen én is mindig válaszolnék a Vörös Zéróra. Jól tette, parancsnok!

Gett megvárta, amíg a nő kiissza a cafot és visszaadja a bögrét, csak ezután tette hozzá:

– Már csak azért is, mert ez a hívás az Omega–osztagtól jött. Úgy tűnik, hogy igen mély trutyiba kerültek.

„Darman – gondolta. – Az Erő gondoskodott róla, hogy Etain mindig megkapja a legfontosabb információkat. Dar!”

Negyedik fejezet

DELTA–OSZTAG A FLOTTÁNAK, VÁLASZ VÖRÖS ZÉRÓ KÓDRA. POZÍCIÓ: CHAYKIN–SZEKTOR, ÉRKEZÉS: 1 ÓRA 40 PERC MÚLVA. SEGÍTSÉGNYÚJTÁS: ORVOSI ÉS OXIGÉN. MEGJEGYZÉSEK: A NEIMOIDIAI JÁRMŰ FEGYVERTELEN. A KÖZTÁRSASÁGI HAJÓKNAK HATÁROZOTTAN JAVASOLT ELLENŐRIZNI A JELADÁST MIELŐTT TÜZET NYITNAK. A FLOTTAMOZGÁSNAK KÖSZÖNHETŐEN A SZEPARATISTA FORGALOM MEGNÖVEKEDETT A SZEKTORBAN AZ UTÓBBI 20 PERCBEN. ELLENSÉGES TÁRSASÁG VÁRHATÓ

A Flottairányításhoz érkezett üzenet.

Továbbküldve KatHírsz N–ll Ordo századosnak,

beérkezése megerősítve. A műveletben részt vevő hajók:

Fearless, Majestic, lefoglalt ellenséges jármű.

Ellenséges jelenlét feltételezhető a kivonási művelet során.

367 nappal a Geonosis után

A pilótafülkében hideg volt és sötét, mint a legmélyebb veremben, de a helyzet határozottan kellemesebbnek tűnt, mintha bővíteni kellett volna miattuk a veszteséglistát.

Fi épp csak minimumon tartotta a páncélja belső hőmérsékletét, hogy takarékoskodjon az energiával. Felkapcsolta a sisakreflektorát, hogy röviden ránézzen a padlón fekvő, reszkető foglyokra; egy emberre és a két niktóra, akiktől zavarba jött. Niktót korábban csak olyan adatbázisokban látott, amelyek azt részletezték, hogy hova célozzon, ha le kell terítenie az ellenfelet. Ezek a teremtmények a hírszerzés szerint olyan szívósak voltak, hogy egy Jedivel is elbántak volna. A pletykák szerint kifejlesztettek egy fegyvert, amely képes eltéríteni és tönkretenni a fénykard energiapengéjét. Lehet, hogy a Jediknek is pulzusenergiát kellene használniuk.

A szenzoros vizsgálattal robbanóanyagok maradványait találták mindhárom foglyon. A hírszerzés információi és a foglyok számítógépein talált, erősen kódolt adatok alapján a három bandita egyértelműen bűnös volt, azonban hosszú út vezetett a megfelelő személyek elfogásától, a használható információk megszerzéséig.

Fi elővette termál műfólia túlélőtakaróját a hátizsákjából, és gondosan körbetekerte vele az embert, aki látszólag sokkal jobban fázott, mint a két nikto. Nem veszíthettek el egy gyanúsítottat a hideg miatt, miután annyi mindenen átmentek, hogy elfogják. Egy test becsomagolása nem a legkönnyebb feladat nulla gravitációban, de Fi legalább addig nem émelygett, amíg erre koncentrált.

Az ultrakönnyű műfólia mindig elkezdett letekeredni, amikor a test megborzongott alatta. Fi felsóhajtott, és elővette a majdnem minden probléma megoldására alkalmas eszközt, a széles ragasztószalagot. Lábát bedugta a falra erősített kapaszkodórúd mögé, hogy ne lebegjen el, és leszakított néhány csíkot, amelyekkel rögzítette a takarót a gyanúsítotton. A ragasztószalag csodálatosan hasznos szerszám tudott lenni.

– De ne várd, hogy ha már betakargattalak, akkor esti mesét is olvasok neked! – vetette oda Fi, de a fickó csak bámult rá vészjósló tekintettel. Darmantől kapott egy szép kis monoklit, amikor túl hevesen állt ellen a letartóztatásnak. – Olyat úgysem tudok, aminek jó a vége – tette hozzá a katona.

A személyazonosítója szerint a férfit Farr Orjulnak hívták, de ezt senki sem vette komolyan. Harminc körül járt, finom szálú, szőke haja éles vonásokat és nagyon fakó, kék szemet keretezett. A két nikto neve állítólag M’truli és Gysk volt, legalábbis a bányászengedélyükre ezt írták, és ők nem beszéltek.

A standard eljárás szerint meg kellett akadályozniuk, hogy a foglyok beszéljenek egymással. Csakhogy a standard eljárás nem vette figyelembe azt az apró bonyodalmat, hogy kifogyhattak a levegőből, még mielőtt a foglyok, vallatótiszt elé kerülnek.

Niner a bandita felé fordította a fejét, és megszólalt:

– Beszélhet nekünk, vagy megvárhatja, amíg Vau őrmester hoz magának egy nagy bögre cafot és megkéri, hogy mesélje el az élete történetét. Az őrmester jó hallgatóság. És tényleg nagyon el akar majd mondani neki mindent.

Nem kapott választ. A pilótafülke elfoglalása és a bűnözők megfékezése – Fi imádta a katonai szóhasználat szépítő kifejezéseit – közben felhangzó rövid szitkok és fájdalmas nyögések kivételével a három gyanúsított nem adott ki hangot; még nevet, rangot vagy kódot sem mondtak. És persze a két társuk, aki fagyottan lebegett valahol az űrben, már nem szolgálhatott információkkal.

– Megpróbáljak kiszedni valamit az úriemberekből? – kérdezte Fi. – Arra az esetre, ha a fuvar nem érne ide, mielőtt kifogyunk a levegőből.

– Nem képeztek ki a foglyok vallatására – felelte Niner.

Fi odalebegett az emberhez. Nem tudta, hogy egy nikto mitől félhet, bár úgy sejtette, hogy nem sok ilyen dolog van a Galaxisban. Ám a saját fajtáját jól ismerte.

– Rögtönözhetek is – mondta.

– Valószínűbb, hogy pattogni kezdesz a falak között, és túl sok oxigént használsz el, azután ki kell dobnunk őket, hogy legalább nekünk elég levegő maradjon. Én tudok várni. Vau nem megy sehova, és egyelőre ők sem.

Niner a pilótaülésben pihent, a biztonsági övvel rögzítette bele magát, és ismét maga elé nézett. Az arclemezének kékkel megvilágított T–je visszatükröződött a páncélüveg ablakról, és meglepően droidszerűvé tette az őrmestert. Fi nem tudta eldönteni, hogy Niner a foglyok megfélemlítése érdekében sorolta–e fel a nyilvánvaló tényeket, vagy sem. Fi sokszor abban sem volt teljesen biztos, hogy bajtársa mikor viccel és mikor beszél komolyan.

A háború nem személyes ügy, de Fi valahogy másként nézett mindenkire, aki nem fogott fegyvert és nem becsületes harcban gyilkolt. Az ilyeneket nevezték láthatatlan ellenségnek. Fierfek! Még a droidok is szemtől szemben harcolnak!

Erőt kellett vennie magán, hogy kitörölje a fejéből ezeket a gondolatokat, és nem csak azért, mert Ordo sértetlenül kérte a foglyokat. Fi tudta, hogyan kell ölni, és azt is tudta, hogyan küzdje le a fájdalmat, azonban arra nem képezték ki, hogyan okozzon kínokat szándékosan.

És biztos volt benne, hogy Vau ehhez is értett. Jobbnak tűnt ráhagyni ezt a munkát.

Darman a fal mellett helyezkedett el, nyújtott lábbal ült. Úgy nézett ki, mint aki alszik. Két karját egymásba fonta, fejét lehajtotta, és a sisakkamerája képén csak a két alkarja látszott. Dar bárhol és bármikor el tudott szundítani. Egyszer megmozdult, mintha valaki szólt volna hozzá, de a rádióból semmi sem hallatszott.

Atin bekötötte magát a másodpilóta ülésébe, és a gyanúsítottaktól elvett adatolvasók, adatrudak és műpapír lapok tartalmát olvasgatta. Közben szondákat dugdosott a csatlakozókba és azt csinálta, amit látszólag a legjobban szeretett: felszeletelte, összetörte és általában véve darabokra szedte a dolgokat. Niner néha kinyúlt, és elkapott egy–két feléje lebegő alkatrészt.

Egy óvatos lökéssel Fi odaúszott, és felajánlotta a ragasztószalagját. Atin elmosolyodott, és letépett egy csíkot, foglyul ejtette vele a szökevény alkatrészeket, azután Niner karpáncéljához ragasztotta az egyik végét.

– Fi! – szólította meg bajtársát Niner váratlanul. – Ugye, tudod, hogy nem gondolom komolyan? Amikor piszkállak valamiért. Csak kieresztem a gőzt.

Fi döbbenten pillantott rá, de a sisak elrejtette az arckifejezését.

– Őrmester! – mondta. – Ha jól emlékszem, az volt az első dolgod, hogy gyávasággal gyanúsítottál, és még mindig a testvérem vagy. Olyan vagy, mint Kal őrmester. Ő sem úgy gondolja.

– Láttad, milyen volt a holoképen?

– Nagyon fáradtnak tűnt.

– Szegény buir! Folyton csak aggódik.

Fi elhallgatott. Először hallotta, hogy Niner nyíltan használja a szót. Buir. Apa. Fi szívesebben hallgatta a félelem elfojtására szolgáló, ironikus megjegyzéseket. Ez az őszinteség túl nyersnek tűnt.

Két órán belül halottak lehetünk. Persze, már keveredtünk ilyen helyzetbe néhányszor...

Fi vállat vont, és kétségbeesetten keresgélt az agyában, hogy feloldja a helyzetet egy okoskodó mondattal.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, vode, de nekem még vissza kell mennem a bázisra, hogy behajtsam Obrimon a tartozását –mondta. – ígért egy italt.

– És ingyen warramogyorót – tette hozzá Darman. Szóval, mégsem szundított el. – Fierfek! Folyton olyan érzésem van, mintha valaki lenne mellettem!

– Az én vagyok, de ne akard, hogy fogjam a kezed!

– Di’kut! – vetette oda Darman. Lassan kibontakozott korábban felvett testhelyzetéből, és Atin felé fordult. – At’ika! – szólította meg társát. – Ha nem tudod kikódolni az adatokat, akkor miért nem küldöd el az egész anyagot holokapcsolaton keresztül?

– Pont ezt csinálom – válaszolta Atin fel sem pillantva. Az egész helyiség sötétbe borult, csupán a sisakjaik arclemezének kék izzása látszott. Atin valószínűleg bekapcsolta az éjszakai szűrőt, hogy lássa a csatlakozókat. – Itt tényleg nem tudom feltörni a kódot – folytatta. – De ha sikerül felülírnom a behatolásvédelmet, akkor átküldhetem az adatokat Ordónak, hadd játszadozzon el velük. Ha nem sikerül, akkor minden törlődik. Talán tíz perc, rendben? Nem hagyom, hogy ez a vacak kifogjon rajtam!

Niner felegyenesedett a pilótaülésben, és odanyúlva megpaskolta Atin vállát.

– Nyitva tartom a holokapcsolatot – mondta. – Úgyis ideje értesíteni a Flottát, hogy merre sodródunk.

A kapcsolat zabálta az energiát, és ezt még megbánhatták, ha a dolgok nem a reményeik szerint alakulnak – de ezt senki sem tette szóvá.

Fi is megértette. Kal Skirata beleőrülne, ha ilyenkor nem tarthatná rajtuk a szemét. Amikor a dolgok rosszra fordultak, mindig azt mondta: itt vagyok, fiúk. Úgy érezte, hogy mindig mellettük kell lennie, és mindig ott is volt.

Buir. A lehető legpontosabb leírás. Fi elképzelni sem tudta, hogy Kal hogyan képes folyamatosan fenntartani ezt a kapcsolatot több mint száz kommandóssal.

A kapcsolat kék fénye ismét felizzott. A képen Ordo jelent meg tetőtől talpig páncélban, de nem a kamerára nézett. Mivel feltette a sisakot, valószínűleg a Flotta főparancsnokságán dolgozott, és a holoegységet az íróasztalára tette.

– Itt az Omega! – jelentkezett be Niner. – Százados! Nyitva hagyhatjuk a kapcsolatot további utasításig?

Válasz helyett Ordo körülnézett, és a következő pillanatban Skirata hangja érkezett a kamera látómezején kívülről:

– Szét is rúgom a shebseteket, ha nem hagyjátok nyitva a kapcsolatot! Rendben vagytok?

– Csak unatkozunk – szólt bele Fi a beszélgetésbe.

– Hát, már nem sokáig fogtok unatkozni. A Majestic és a Fearless úton van felétek. Becsült érkezési idő két órán belül...

– Etain tábornok – jegyezte meg Niner.

– ...de valószínűleg már hamarabb segítséget kaptok a Deltaosztagtól.

– Ezt meg sem hallottuk...

– Ugyan már, fiam! Még nem is találkoztatok!

– Eleget hallottunk már róluk.

– Durva, kegyetlen fickók – mondta Fi. – És nagyon el vannak szállva maguktól.

– Az lehet, de tartalék oxigént hoznak egy működő hajóval és majd megőrülnek, hogy elsőként érjenek oda hozzátok. Legyetek rendesek velük! – kérte Skirata, miközben belépett a kamera látómezejébe, és sérült lábát lelógatva leült Ordo íróasztalának a sarkára. Ugyanúgy nézett ki, ahogy a kiképzés során mindig: komoran összpontosított és mindig rágcsált valamit. – Lehetőleg ne lőjetek rájuk! – folytatta. – Szeparatista hajóval érkeznek.

– Azt meg hogy szerezték? Nem mintha ezen a dobozon működne az ágyú...

– Hát, nem hiszem, hogy a szeparatista pilóta szívesen megvált tőle. Biztos megígérték neki, hogy visszaviszik, ha végeztek.

Ismét Fi szólt közbe:

– Sickót keresi valaki, őrmester? Az elfogónk pilótáját?

– Igen. Értesítünk, ha kapunk valami hírt – válaszolta Skirata, azután úgy pillantott Ordóra, mintha a százados mondott volna valamit. – Atin! Ugye, tudod, fiam, hogy Vau visszajött?

Atin arclemezének kéken izzó T–je a holokép felé fordult, azután a férfi tovább babrált egy szétszedett adatolvasó darabjaival.

– Igen őrmester, már hallottam hírét – mondta egy bólintás kíséretében.

– Ha kiszedtünk onnan, visszajössz a többiekkel a főparancsnokságra, de elkerülöd Vaut, rendben? Megértetted?

Fi feszülten figyelte bajtársát. Atin sohasem mondott többet Vau őrmesterről, mint hogy a fickó kemény kiképzőtiszt volt, de a reakciói beszédesebbnek bizonyultak minden szónál.

Nem nézett a holokép felé, úgy válaszolt:

– Megígérem, őrmester. Ne aggódjon emiatt!

– A közelben leszek, hogy tényleg így legyen.

Atin hangosan fújta ki a levegőt, ami nála azt jelentette, hogy elkeseredett vagy elfojtotta a haragját. Fi tudta, hogy felesleges rákérdeznie.

Niner lecsatolta a holo–adó–vevőt a karpáncéljáról, a kivetítő kis korongját a páncélja csuklórészéről, és letette a szerkezetet a keskeny polcra, amely végigfutott a teherhajó irányítópultjának teljes hosszán. Ordo és Skirata holoképe ugyanúgy hallgatott, mint az Omega–osztag a pilótafülke sötétjében. Nem volt mit megbeszélniük, és egymás látványa mindenkit megnyugtatott valamelyest.

Hosszú, csendes félóra következett. Darman talán elaludt, talán nem – Fi szerint csak gondolkodott. Atin valamivel túllépte a saját tízperces becslését, de csak folytatta a munkát töretlenül, lehajtott fejjel, teljesen a feladatra összpontosítva. Atin személyisége teljes mértékben kifejezte a nevét. Nem volt „konok”, ezt jelentette a szó a galaktikus közös nyelven, hanem az „atin” mandalori értelmében bátran előretörő, kitartó, és olyan harcos, aki sohasem adja fel.

Végül ismét fújt egyet.

– Kész! – jelentette be. Előrehajolt, és összekapcsolta az egyik adatcsatlakozót a holokapcsolati jeladóval. – Már tölti is át az adatokat. Csatoltam Dar jelentését a robbanóanyagokról és néhány képet a foglyokról – tette hozzá. – A halottakról sajnos nem készültek képek, de most már egyébként sem néznek ki olyan aranyosan, mint korábban. Mind a magáé, százados.

– Jól van, fiam! – dicsérte meg Skirata.

Kal befogadta Atint, aki így már nem Vauhoz tartozott. Mind nyugodtan vártak, a lehetőségek szerint tartalékolták az erejüket. Fi hallotta a sisak hangszórójából, hogy valamennyien lassan és egyszerre vettek levegőt.

Ordo eltűnt a holoképről, nyilvánvalóan a kapott adatokat vitte el, hogy a megfelelő programokkal feltörje a biztonsági kódokat. Skirata ott maradt, ahol addig volt, és néha megfordult, hogy vessen egy pillantást a mögötte lévő képernyőre.

Csak egy óra múlva szólalt meg újra:

– Omega! Aktuális pozícióadatokat kérek! A Fearless negyvenhárom percen belül várható, a Majestic ötvenkilenc percen belül... és a Delta–osztag harmincöt percen belül.

– Nagyon nagy bennük a versenyszellem, és még vagánykodnak is – jegyezte meg Fi. – Muszáj lesz megtanítanunk nekik, hogyan lazítsanak.

Darman felől rövid, elismerő hang érkezett, azután ismét csend telepedett a társaságra. Csak a három fogoly fészkelődött időnként; az ember egyfolytában reszketett, hiába volt becsomagolva már mind a négyük műfólia takarójába, mint egy sütésre kész nerfcomb. Fi mellett pára csapódott le a falon, és a férfi végighúzta rajta kesztyűs ujját, amitől a nedvesség cseppekké formálódott, és lefolyt.

Még jó, hogy a hajó elektromos rendszerei leálltak. Már úgyis rövidzárlatot kaptak volna.

És amikor már azt hitték, hogy a dolgok mennek a maguk útján – legalábbis a számba vett dolgok Skirata hirtelen felpattant az asztal sarkáról, és kirohant a kamera látóteréből. Alig néhány másodperc telt el, és visszatért, de az arckifejezésén látszott, hogy valami osik’la – nagyon rossz – történt, ahogy mondani szokta.

– Omega! Társaságot kaptok! – mondta. – Azonosítatlan szeparatista hajó tart felétek elfogópályán. Fel van fegyverezve és gyorsan közeledik! Maradt még bármennyi energiátok, amit átirányíthattok az ágyúhoz? Biztos, hogy minden bedöglött?

Niner nyelt egy nagyot. A közös hullámsáv fő problémája mindig is az volt, hogy a bajtársak minden reakciója jól hallatszott, még az is, amit nem a többiek fülének szántak. Egymás életjeleit is csak szükség esetén ellenőrizték, hogy így biztosítsanak egy kis magányt a kényszerű közösségben.

– A szakaszoló ajtók aktiválásához fel kellett robbantanunk az elosztópanelt – válaszolta az őrmester. – Döglött az egész hajó.

Skirata vészjóslóan hallgatott, azután:

– Ezzel a sebességgel harmincöt percen belül a nyakatokban lesznek. Sajnálom...

– Ne aggódjon! – mondta Niner halálosan nyugodt hangon.

– Csak szóljon a deltásoknak, hogy ne álljanak meg cafozni!

Az ereiben szétáradó adrenalintól Fi ismerős bizsergést érzett a szájában, és jeges áramlat futott végig a lábizmain.

Agyú ellen nem lehet DC–17–essel védekezni, főleg nem egy lassan sodródó, megnyomorított hajó egyik lezárt rekeszében ülve. Fi már régen érezte magát ennyire tehetetlennek. Tudta, hogy nem fogja jól kezelni a helyzetet.

Darman hirtelen felnézett. Egészen idáig nem reagált az iménti kellemetlen hírre. Fi felé fordult; csupán egy kísérteties, T–alakú fénysáv derengett a sötétbe borult pilótafülke túloldalán.

– Senkit sem akarok még jobban megijeszteni – kezdte Darman –, de végiggondolta bárki is a kivonás logikai menetét? Csak mert szerintem a deltás srácok végiggondolták...

Fearless köztársasági csatahajó, húsz percre a céltól

Gett parancsnok áthajolt az egyik ügyeletes gyalogos válla felett, akit Fetinek szólított.

Etainnek beletelt némi időbe, mire rájött, hogy Gett mindenkit Fetinek szólít, akinek az a feladata, hogy ezt a bizonyos irányítópultot figyelje és kezelje; a fegyvertiszteket illette ezzel a rövidítéssel. A férfit amúgy Tenn–nek hívták.

Tenn kifejezéstelen arccal összpontosított, az előtte lévő képernyők sárga fényben fürdették vonásait.

– Ott van! – mondta.

A szeparatista hajó – egy láthatóan a célpontjuk felé haladó, villogó vörös pont – a szenzorok hatótávolságán belülre került. Ugyanakkor az Omega–osztagot még nem látták, pedig Tenn hozzárendelt egy kék jelzőfényt az utoljára kapott koordinátákhoz, és kiszámította a sodródást is.

– Hány perccel vagyunk mögöttük? – kérdezte Etain.

Lehet, hogy Tenn nem szerette, ha a parancsnok és a tábornok a nyakába liheg, de ennek nem mutatta jelét. Etain csodálta azt a képességét, hogy így ki tudta zárni a figyelmét elterelő tényezőket. Nem kellett rásegítenie az Erővel; úgy tűnt, nincs szüksége rá.

– Négy vagy öt – válaszolta a fegyvertiszt. – Állandó sebességnél.

– És az ott mi? – kérdezte Gett.

Egy újabb, kisebb pont jelent meg a képernyőn, eleinte pirosán, azután kéken villant fel, végül ismét pirosra váltott, és megjelent mellette a felirat, hogy megerősítésre vár.

– Szeparatista hajó, de a Flotta jeladójával – válaszolta Tenn.

– Szerintem jó eséllyel megtippelhetjük, ki ül a pilóta helyén.

– A Delta–osztagot elküldték, hogy kutassa át a Prosecutort –jegyezte meg a parancsnok.

– Azt hallottam, váratlan látogatókat kaptak.

– Nem kellett volna teljes körű jelentést küldeniük? – szólt közbe Etain.

– Ügy tudom, nem kell az alapvetően szükségesnél részletesebb jelentést tenniük – válaszolta Gett. – Titkos műveletet végeztek.

Valószínűleg már leszoktak a reguláris erők szabályzatáról. De az is lehet, hogy Jusik tábornok beszélt velük.

Akárcsak az omegások, a deltások is Jusik zászlóaljához tartoztak, a Zéró Ötös kommandóhoz, amely az Arligan Zey által irányított Különleges Műveleti Csoport tíz kommandós csapatának egyike volt. Egy évvel korábban még két Különleges Műveleti Csoport állt hadra készen, de a veszteségek megfelezték az erejüket, és össze kellett vonni őket.

És akárcsak minden más kommandós osztag, a Delta nagy mértékben önállónak számított; parancsok nélkül tevékenykedett, többnyire csak a hírszerzésre támaszkodott, és a feladatait is csak nagy vonalakban vázolták fel. Az ilyen csapatok vezetése ideális pozíció volt egy okos, de tapasztalatlan tábornok számára. Ráadásul, nem is lehetett más módja annak, hogy egyetlen Jedi irányítsa a különleges erők ötszáz katonáját; a klónokat ott is klónok vezették, akárcsak a reguláris seregben. Összegezve: a Delta–osztag többé–kevésbé a saját feje után ment, és kedve szerint bármit megtehetett, amíg az illett a csatatervek nagy egészébe. Szerencsére úgy tűnt, az osztag tagjai örömüket lelték a rendkívüli hatékonyságban – akárcsak minden más klón katona –, és Etain őszintén tisztelte ezt a tulajdonságukat.

– Parancsnok! Hívja fel őket! – adta ki az utasítást. – Beszélnem kell velük, ahogy magának is. Fogalmam sincs, mire készülnek.

Gett csak felhúzta a szemöldökét, de nem válaszolt. Ehelyett a kommunikációs tiszthez fordult, és biztonságos sávot kért a Flottán keresztül. A kérés teljesítése harminc másodpercbe került, és tizennyolc percnyire voltak a célponttól. Kezdtek kifutni az időből. Tenn kicsivel arrébb húzta az ülését, így a parancsnok letehette a holo–adó–vevőt a pultja szélére, hogy egyszerre lássák a szenzorképernyőt és a vetítő képét.

– Delta–osztag! Itt Tur–Mukan tábornok a Fearlessről!

A képen egy klón guggolt ismerős Katarn páncélban és DC–17–essel az ölében. Valamennyi szín a kék különféle árnyalataiban ábrázolódott, de a páncél sötét foltjai vörös vagy narancssárga azonosító jelzések lehettek.

– Itt KK–egy–egy–három–nyolc, tábornok! Vétel!

Eljött a nevek ideje.

– Maga Boss, ugye? – kérdezte Etain.

– Igen, tábornok. Becsült hátralévő idő az érkezésig tizennégy vagy tizenöt perc.

– Ugye, nincs semmilyen fegyverzetük?

– Nincs, és tudunk a felfegyverzett szeparatista hajóról a shebsünkben – jött a válasz. Boss próbált uralkodni magán. – Elnézést a fogalmazásért, tábornok – folytatta –, de maguk hozzák az ágyúkat...

– Hogyan tervezik végrehajtani a kivonást?

– Odaérünk, gyorsan kihozzuk a többieket, és még gyorsabban eltűnünk a közelből. Ez általában működik.

– Pontosabban? – kérdezte Etain. Tudta, hogy nem igazságos a katonával, de a terv hevenyészettsége az idegeit borzolta.

– Melléjük repülünk, behatolunk a pilótafülkébe, lezárjuk a vákuum elől, azután kivonjuk a személyeket.

– A behatolás nagy bummot jelent?

– Nem. Scorch imádná, de ha élve akarják a foglyokat, akkor inkább vágni kell, mert a robbanás azonnali dekompresszióval járna. Ha nem élve kellenek, akkor persze ez lenne az egyszerűbb módszer. Az omegásoknak elég levegője van, a páncéljaikban még húsz percet kibírnának vákuumban is. Kirobbantanánk a pilótafülke ablakát, és kihúznánk őket.

Boss enyhén félrebillentette a sisakját, mintha parancsnoki döntést akart volna kérni. Etain biztos volt benne, hogy ezt közvetítette szavak nélkül.

Az Omega–osztag biztonsága és a küldetésének teljesítése közül kellett választania.

Végeredményben, parancsnoknak lenni ezt jelenti. Később visszagondolva Etain úgy érezte, egészen eddig a pontig csak eljátszotta a tábornokot.

Az omegások túlélése nem számított elsődleges célnak, ellentétben azzal, hogy meg kellett őrizniük néhány terrorista testi épségét, mert a tudásuk akár egy egész terrorhálózatot is leleplezhetett. Ugyanakkor, a pilótafülkét tovább tartott feltörni vágófelszereléssel, mint robbantással, és a közeledő szeparatista hajó miatt az idő egyértelműen a Delta–osztag ellen játszott.

Etain azonnal meghozta személyes döntését, de a katonai döntés jóval nehezebbnek bizonyult. Látta, hogy Gett rápillant, azután a férfi figyelmét valami borzasztóan érdekes dolog vonzotta a padlóra.

Boss jó diplomáciai érzékről tett tanúbizonyságot, pedig az osztaga híres volt a tapintatlanságáról. Nem lehetett vaknak nevezni; a holokapcsolaton keresztül látta, mi több, meg is értette Etain bizonytalanságát.

– Tábornok! – szólította meg. – Beszéltem Ninerrel. Tisztában van a helyzettel, akárcsak az egész osztaga. Hosszú ideje ez az első alkalom, hogy kulcsfigurákat foghatunk el. A művelet valószínűleg máris a pilótájuk életébe került. Továbbra is a foglyok elszállítását kell az elsődleges feladatunknak tekintenünk. Mind ismerjük a játékszabályokat. Ez nekünk is kockázatosabb.

– Tudom, hogy igaza van – felelte Etain –, de egyiküket sem tekintem feláldozhatónak. Azt is tudom, hogy mindent megtesznek, amit csak lehet, hogy élve hozzák ki őket.

– Ez parancs, tábornok? És ha igen, hogyan értelmezzem? Vonjuk ki az omegásokat, és hagyjuk a foglyokat, vagy mi legyen?

Etain gyomra görcsbe rándult. Ehhez képest még akkor is könnyebb volt parancsnoknak lenni, amikor egy haldokló katonának enyhített a kínjain. Ezúttal a barátait – Darmant – kellett halálra ítélnie azért, hogy három terrorista életben maradhasson.

„Skiratát megkérdezték már? Mit mondott?”

Gett megérintette a karját, és a szenzorképernyőre mutatott, azután feltartotta három ujját. Három perccel voltak lemaradva a szeparatista hajótól. Sikerült behozni valamennyit.

– Hozzák ki a foglyokat! – adta ki az utasítást a Jedi. A szavak szinte maguktól röppentek ki a száján. – Itt vagyunk maguk mögött.

Ismeretlen teherhajó, óránkénti háromezer kilométerrel

sodródva a perlemi csomóponttól a Mag felé;

6 perccel a Vörös Zéró kódra válaszoló hajók érkezése előtt

Fi az adatolvasóját tanulmányozta, és eltűnődött alig egy éve tartó, de annál mozgalmasabb pályafutásán az elit kommandósok között.

Harcolt a Geonosisi Csatában. Kiiktatott egy szeparatista kutatóbázist, majdnem megölte a mindenki által szeretett és tisztelt Kal őrmestert, véget vetett nyolcvanöt válogatott szeparatista életének, és a semlegesített droidokat már meg sem számolta. Mindemellett elképesztő mennyiségű erőforrástól fosztotta meg az FRSZ–t, az utánpótlásraktáraktól kezdve egy csatahajón keresztül egy rajnyi vadászgépig, amelyeknek esélye sem volt elindulni az első bevetésükre.

Egy része még szórakoztatta is, de a többsége inkább komor, nehéz munka volt, és az egész ijesztőnek tűnt. Ezúttal a vidám eufemizmus kora véget ért; valószínűleg mind ott vesznek egy névtelen hajó pilótafülkéjében. És Fi nem akarta, hogy Skirata végignézze ezt.

Felpillantott az adatolvasóján felsorolt, érvényét vesztett parancsok sokaságáról, és látta, hogy Skirata holoképe ugyanolyan, mint az elmúlt közel két óra során szinte minden pillanatban. Kal őrmester várakozott. Nem akarta magukra hagyni őket.

Niner csak bámult kifelé az ablakon.

Hirtelen felegyenesedett, a biztonsági öv tartotta vissza attól, hogy kirepüljön a pilótaülésből. Fi rápillantott a sisakkamerák képére, és látta, hogy az őrmester aktiválta a sisakba épített elektrotávcsövet.

– Látom őket – mondta Niner halkan. – Fierfek! Ez tényleg egy szeparatista láda. Neimoidi.

Az egész osztag odalebegett az ablakhoz, hogy megnézze az érkező hajót.

– Ideje volt – jegyezte meg Niner. A rádióba beszélve folytatta: – Delta, itt Niner! Bámészkodtok?

– Itt Boss, vétel! Bocs, de meg kellett állnunk, hogy megkérdezzük, merre vagytok – jött a válasz. A kommandós hangja Atinéhez hasonlított, de az akcentusa erősebb volt. – A fiúk mindjárt megmutatják, hogyan kell végrehajtani egy kivonási műveletet. Javaslom, hogy jegyzeteljetek, mert később még jól jöhet a tudás. Egyébként három perccel lemaradva egy szeparatista hajó jön mögöttünk rakétákkal.

– Hozhatjuk a haverjainkat?

– Minél többen vagyunk, annál jobb. Beállunk a fülkétek mellé, rácsatlakozunk az ablakra, és Scorch átvágja a páncélüveget. Gyorsan átmásztok, és már megyünk is a Fearless felé, ahol caffal, sütivel és hősöknek kijáró áhítattal fogadnak majd. Vettétek?

– Vettük.

– Imádom az ilyen szeretettel teli találkozásokat – mondta Fi.

– És persze a hősöknek kijáró áhítatot is.

– Boss! – szólalt meg egy újabb hang a rádióban, de Fi nem tudta beazonosítani. – Az a szeparatista hajó borzasztóan közel került. Meg kell döntenünk a galaktikus rekordot.

– Mennyire közel? Idegesítően közel?

– Két perc múlva kilőhetik az első rakétát, és a shebsünk alá pörkölhetnek vele.

– Szóval közel... Omega! Hallottátok! – Boss hangja teljesen nyugodt volt. – Ideje sminkelni, hamarosan kezdődik a buli!

„Fierfek!” – gondolta Fi. Odalebegett a reszkető emberhez, hogy lehámozza a padlóról, és felkészüljön vele a gyors, hátirakétával megsegített távozásra.

Orjul rábámult. Azután meg is szólalt:

– Gondolom, ezt nem sokat gyakorolták...

– Hirtelen milyen beszédes lett!

– Néhány perc múlva csak elszenesedett maradványok leszünk, és ez okoz némi elégedettséget.

– Ettől most felébredt bennem a vágy, hogy mégis bemutassam magát Vau őrmesternek.

– Hagyja abba, hé! – kiáltott fel Darman, amikor felemelte az egyik niktót, hogy a leendő kijárat felé lökje, és a lény megpróbálta felnyársalni az egyik szarvával. – Hálátlan di’kut! – Dar megragadta a fickót, és sisakjával keményen belefejelt a képébe; a pilótaülés állította meg őket, máskülönben pörögni kezdtek volna a lendülettől. A kommandós a másik nikto felé fordult. – Maga is akar egyet? – kérdezte.

– Udesii, fiúk, udesii! – csitította Niner, és megemelte a DC–jét. – Csak az egyikükre van szükségünk, úgyhogy amelyik biztonsági kockázatot jelent, az nem kell, hogy élve kijusson.

A kis neimoidi hajó részben a pilótafülke ablaka elé lebegett, és betöltötte a látóteret. Fi lenyűgözötten figyelte a felnyíló ajtót, amely mögül egy féreg szájára nyugtalanítóan hasonlító valami nyomakodott ki, hogy rátapadjon a páncélüvegre. Az alagút mélyén ismerős, kék fény derengett fel; Fi egy a sajátjához hasonlító sisakot látott és mellette egy eltúlzott mozdulattal felmutatott hüvelykujjat.

– Álljatok hátrébb, és hagyjátok dolgozni a szakértőt! – szólalt meg egy testetlen hang a sisakrádióból.

Fi először azt hitte, a másik kommandós keretrobbantó töltetet fog felrögzíteni, de azután rájött, hogy ez nem lenne jó ötlet. A gondosan az üvegre illesztett, nagy fémcső széle fehéren felizzott, aztán Scorch gyors kézmozdulatokkal jelzett, hogy mindenki húzódjon távolabb.

– Scorch! – szólalt meg Boss. – Inkább előbb, mint utóbb!

– Legfeljebb egy perc.

– Nincs egy perced...

– Mit akarsz, mit csináljak? Harapjam át?

A forró kör lassan átrágta magát az anyagon, és a páncélüveg ablak egyre jobban eltorzult. Niner ismét magához vette és felcsatolta az alkarjára a holokészülékét. Atin bepakolta az adatolvasókat és a szerszámait az övtáskáiba.

– Mi lenne, ha mi csak úgy lebegnénk és sikoltozva pánikolnánk idebent, amíg várakozunk? – kérdezte Fi.

– Jó ötlet – válaszolta Scorch közönyös hangon.

– Valóban jó ötlet, főleg a pánikba esés – jött Boss hangja ismét. – Találjátok ki, mit láttam az előbb a bal oldali ablakon túl!

Fearless köztársasági csatahajó, vezérlőterem,

becsült érkezési idő: két perc

A csatahajónak le kellett lassítania, hogy kiléphessen a hiper–űrből és tüzet nyithasson, de ezzel értékes időt veszítettek. Etain a szenzorképernyőt figyelte, amíg Tenn gyorsan elvégezte a számításokat, és megkereste azt az egyetlen kritikus pillanatot, amelyben a rakéták kilövésével nemcsak lelassulnak és értékes másodperceket veszítenek, de a szeparatista hajót is kiiktathatják, mielőtt az befogja az Omega–osztag hajóját.

A vezérlő zsúfolásig megtelt fehér páncélokkal, és mégis csend telepedett a helyiségre, ahogy a személyzet és a tisztek lélegzetvisszafojtva figyelték a fegyvertiszt előtti szenzorképernyő kivetített képét.

Az elmúlt három perc során Tenn mintha egyáltalán nem pislogott volna.

– Tábornok! – szólalt meg hirtelen. – Tüzelési pozíció! – Keze a tűzgombon pihent, tekintete rezzenéstelenül fürkészte a képernyőt. – Célpont bemérve. Ez a legjobb helyzet, amit felvehettünk, és tíz másodperces időkorlátunk van, azután a saját embereink is a lővonalba kerülnek. Mehet, tábornok?

Etain a mellette álló Gettre pillantott, közben fodrozódást észlelt az Erőben. Az Erőből áradó érzetek teljes mértékben igazolták a fegyvertiszt szavait.

– Szedje le!

– Igenis, asszonyom! – válaszolta Tenn, és a tűzgomb alig hallhatóan kattant az ujjai alatt. – Egyes: tűz! Kettes: tűz! A rakéták úton vannak...

Vad energiák két hosszú sávja indult el a folyamatosan lassító hajótól, és tűnt el az űr mélyén. Etain megérezte az Erőben a közelgő katasztrófát. Nem akarta látni. Az arca elé tette a kezét, és egy másodpercre lehunyta a szemét, azután kényszerítette magát, hogy ismét a képernyőre nézzen.

A rakéták fehér vonalakként jelentek meg a szenzorképen, és a következő pillanatban elérték, s mintha el is fedték volna a vörösen pulzáló fényponttal jelölt szeparatista vadászgépet. A három jelzés egyszerre tűnt el.

– Vizuális megerősítés – jelentette be egy katona egy másik állomás mellett. – Célpont megsemmisítve.

– És még ki más? – kérdezte Gett.

– Vááááá.J

Fi nem volt biztos benne, hogy ő maga kiáltott–e meglepetésében vagy Scorch hangját hallotta a sisak belső hangszórójából, mindenesetre azonnal ösztönösen lebukott, amikor meglátta a gyorsan terjeszkedő, fehér és aranyszínű tűzgömböt, amely fekete, a pajzsok miatt részben elmosódott sziluetté változtatta az előttük lebegő neimoidiai hajót.

Törmelék záporozott az ablak szabadon maradt felére, közben egy nagyobb tárgy csikorgott végig a teherhajó burkolatán tompa, fémes sikollyal. Fi csak akkor egyenesedett fel újra, amikor a dörömbölés elszórt kopogássá változott, mintha gyerekek dobálnának kavicsokkal egy tankot. Azután ez a zaj is elmaradt.

– Fierfek! – átkozódott Scorch. – Egy kis maraniummal a töltetben igazán szép lilás árnyalatban égett volna!

– Itt Fearless, Fearless hívja Deltát! Elmúlt a veszély? Megerősítést kérek, ismétlem, megerősítést kérek!

Forró, megolvadt szélű üveglap lebegett el lassan az ablakba vágott lyuktól – Scorch öklétől kapott némi plusz lendületet, azután lassan nekitáncolt a pilótaülés fej támaszának.

– Itt Delta! Megerősítve! Épp most vonjuk ki az Omegát és a szállítmányt!

Fi küszködve próbálta elhallgattatni zihálását és eltitkolni reszketését. Nem mutathatta gyengének az osztagát.

– Örülök, hogy a flotta is megérkezett – mondta. – Ha csak rajtad múlott volna, kedves Lassú Villám, már rég a közeli aszteroidaöv részévé váltunk volna.

Scorch átdugta a sisakját az ablakba vágott lyukon, azután egyik páncélos keze is követte, és a középső ujját feltartva a kommandós félreérthetetlenül jelét adta nemtetszésének.

Fi érezte, hogy az átélt rémület miatt a szája uralhatatlanná válik, és átveszi az irányítást.

– Én hősöm! – kiáltotta bele a miniatűr mikrofonba. – Végre!

– Sétálni szeretnél hazafelé?

Egyik kezével Niner a lyuk felé irányította a műfóliába tekert embert.

– Fi! – szólt rá társára. – Pihentesd a szádat, és segíts átvinni a szemetet!

– Ó, be is csomagoltátok az ajándékot? Nem kellett volna! –jegyezte meg Scorch, és félrehúzódott a lyuk mellé, onnan méregette a három megkötözött foglyot. – Lábbal előre kérem őket! – tette hozzá. – Ha valamelyik di’kut rugdosni próbál, akkor eltöröm a lábát. Nem szeretném, ha kiszakadna az átjáró fala.

A dolog nehezebbnek bizonyult, mint gondolták, de mire a második niktót is átröpítették az összekötő alagúton, mint egy torpedót, addigra a neimoidiai hajóból megérkezett a melegebb levegő, és Fi sokkal kényelmesebbnek érezte a helyzetet, mint korábban. Hátramaradt, hogy maga elé engedje Atint és Darmant.

Scorch a hordhámja vállrészénél fogva húzta be Darmant a fedélzetre. Fi megvárta, hogy a társa talpa eltűnjön, azután úgy fordult, hogy átlásson a nyíláson. Az alagút túlsó végén halvány fénykör várta.

– Kérem a következőt!

Fi eligazgatta a tagjait, és egyik lábával ellökte magát. Amint átsuhant a másik űrhajó zsilipjén, hirtelen megérezte a mesterséges gravitáció erejét, és a következő pillanatban páncélcsörömpölés közepette érkezett a padlóra. Beletelt néhány másodpercbe, mire ismét talpra tudott állni. Niner nekiütközött hátulról; a hajó egészen kicsi volt.

Boss – a páncélján pikkelyekben leváló, narancssárga jelzések díszelegtek – becsukta a zsilipet Niner mögött. Niner úgy nézett rá, mint aki nem biztos benne, hogy mi lesz a következő lépés, azután a két férfi kezet rázott és megpaskolta egymás vállát.

– Tetszik, ahogy kidekoráltuk a helyet? – kérdezte Boss, miután levette a sisakját. Az utastér úgy nézett ki, mintha szét akarták volna szedni; a panelek hiányoztak vagy félig letépve függtek, vezetékek lógtak ki a mennyezetből, és az egyik vezérlőpulton lyukak ásítoztak, mintha az irányítóegységek egy részét kivették vagy egyáltalán nem telepítették volna. – Talán kicsit minimalista, de mégiscsak az otthonunk – tette hozzá a kommandós.

– Ti csórtátok el?

– Nem, csak elvittük egy tesztkörre – válaszolta Boss, azután intett a világos színekkel kipingált Delta–osztag felé. – Fixer, Sev, és Scorch–ot már ismeritek – mutatta be őket. – Köszönjetek szépen az unalmas feketét viselő srácoknak!

– Köszi, vode! Sickóról van valami hír? – kérdezte Fi. Azon tűnődött, vajon Atin miért nem csatlakozik hozzájuk? Bajtársa elfordult, és látszólag nagyon elmélyülten tanulmányozott egy burkolat nélküli kábelköteget.

– A pilótátokról? A Majestic fogott egy jelet, de mi is csak ennyit tudunk – felelte Boss. Lenézett a három fogolyra, akiket sorban lefektettek a padlóra, mint a tetemeket. Egyenként megbökdöste őket a páncélcsizmája orrával. – Remélem, megérte, hogy ennyi erőfeszítést kellett tenni értetek! – jegyezte meg.

Fi levette a sisakját, és nagyot szippantott a majdnem friss levegőből. Scorch kivételével már mindenki a hóna alatt tartotta a sisakját. A Delta egyike volt annak a kevesebb mint tucatnyi osztagnak, amelyek sértetlenül átvészelték az eddigi bevetéseket, ezáltal megtestesítették a kaminóiak elképzelését a tökéletes klónokról. Mi több, maguk is úgy vélték, hogy a túlélés egyben az eliten belül is elitebbé tette őket. Együtt nőttek fel és teljesítették a kiképzést, és soha nem kellett mások mellett harcolniuk, csak a legközelebbi testvéreik mellett. Csak nagyon kevés osztag élvezhetett ilyen luxust.

– Korcs osztag létetekre egész jók vagytok – mondta Sev, és Fi úgy döntött, hogy erre inkább nem válaszol, mert érezte, hogy jobban teszi, ha befogja a száját. Niner sokatmondó pillantása is alátámasztotta ezt. – Ugye, jól gondolom, hogy nem kutattátok át a hajót?

– A gyors dekompresszió miatt nem volt rá lehetőségünk – felelte Niner. – Állítólag robbanóanyagokat szállított.

– Hamarosan elborítanak minket a szeparatisták, úgyhogy vigyük be ezt a ládát a Fearless hangárjába, és hadd robbantsák fel a teherhajót! Ha maradt rajta bármi használható, legalább a szeparatisták sem tehetik rá a kezüket.

Darman letelepedett az egyik fal tövébe, és Niner leült mellé. Már majdnem elérték a Fearlesst, és ez azt jelentette, hogy majdnem haza is értek – az Arca század barakkjait nevezhették otthonuknak, ahol végre kialhatják majd magukat kéthavi járőrözés után. Fi úgy érezte, még soha nem alhatott eleget. Valószínűleg mind így érezték, és még a kiképzésen beléjük verték, hogy a fáradtság előbb–utóbb veszélyesen gondatlanná tesz.

– Hé, Atin! – szólította meg Sev Atint, és mögé lépett, idegesítően közel állt meg. Atin nem fordult oda. – Vau őrmester kérte, hogy látogasd meg, vod’ika – folytatta a Delta–kommandós.

– Nem vagyok a kisöcséd – válaszolta Atin halkan. Továbbra is a hátát mutatta Sevnek. – Csak együtt dolgozunk.

„Szóval, ezek ketten már ismerik egymást” – gondolta Fi. Odasietett fogadott testvéréhez. Már rég rájött, hogy Vau emlegetése és a találkozás lehetősége olyan húrokat pendít meg, amelyektől Atin egészen megváltozik.

Sev nem hagyta ennyiben.

– Nem felejtek. Te is tudod – mondta.

Ezúttal Atin megfordult, és Sev szemébe nézett, de olyan közelről, hogy Fi azt hitte, mindig nyugodt testvére ezúttal mégis elveszti a fejét. Felkészült, hogy közbelépjen.

– Semmi közöd hozzá – mondta neki Atin. – Maradj ki belőle!

Sev állta Atin tekintetét, és ridegen kijelentette:

– És a viták a századon belül maradnak.

Atin beleakasztotta az egyik ujját a védőöltözéke nyakrészébe bal oldalon, lehúzta az anyagot, ameddig csak a mellvért gallérja engedte, és megmutatta a nyaka tövét. Számos fehér heg borította a bőrét. Korábban senki sem figyelt fel rájuk, mivel a kiképzés során és a harcban szerzett sérülések olyan gyakoriak voltak, hogy ritkán keltették fel a figyelmet.

– A tiéd ennél is rosszabb volt, nem? – kérdezte Atin. – Egy hetet is eltöltöttél baktában.

Atin úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban, és Fi már mozdult, hogy közbelépjen, de ekkor Niner három lépéssel átszelte az utasteret, és bevágódott a két férfi közé. Előbb a karját dugta be közéjük, azután a teljes testével odaállva választotta szét őket. Sev továbbra is mereven nézett Atin szemébe, mintha Niner ott sem lett volna.

– Eljött az ideje a bajtársi egyetértésnek – mondta az Omega–osztag őrmestere. – Majd otthon, a barakkokban folytatjátok, ha neked is megfelel, ner vod!

Sev gyilkos pillantásokat lőtt Atin felé.

– Amikor csak akarod, vod’ika!

– Na jó, ti ketten most rögtön abbahagyjátok ezt! Te is, Fi! Oszolj! Mindenkinek rossz napja volt, úgyhogy ideje visszavenni a tesztoszteronból és nyugton maradni!

A vonakodó engedelmesség jeleként Sev lassan elemelte a kezét az oldalától, azután elfordult, és bement a pilótafülkébe, hogy ott leüljön Scorch mellé. Boss nem szólt egy szót sem, de Niner vállon ragadta Fit és Atint, hogy félrevonja őket.

– Most pedig elmondod, mi ez az egész! – parancsolta.

– Nem, őrmester. Személyes ügy.

– Semmi sem személyes, ami érinti az osztagot. Később elmondod, rendben? Nem hagyom, hogy verekedjetek, mint két civil. Ha van valami bajotok egymással, azt együtt rendezzük el. Értve vagyok?

– Igen, őrmester.

Az őrmester Atin mellkasát bökdösve tette hangsúlyosabbá a szavait, és a beszélgetés végén leeresztette a kezét. Visszament Boss mellé. Időközben Scorch a Fearless mellé navigálta a hajót, és alkudozni kezdett a fedélzeti repülésirányítóval, hogy hogyan csináljanak nekik helyet a hangárban. Fi a bajtársa mellett maradt arra az esetre, ha Atin esetleg folytatná az iménti csevelyt Sevvel. Fi még soha, még a legnagyobb nyomás alatt sem látta ilyennek a testvérét, de ezúttal Atin kész volt bárkinek behúzni egyet. És még egy agyhalott weequay is látta volna, hogy a dolognak van valami köze Vau őrmesterhez.

– At’ika! – szólította meg Fi. – Egyszer elmondod?

– Nem valószínű – felelte a társa, és megpaskolta Fi vállát.

– Előbb vagy utóbb úgyis egyedül kell megoldanom.

Fi a másik félre pillantott, de Sevtől csak üres, bámész tekintetet kapott, amelyben már nem rejlett semmiféle ellenségesség, de ugyanúgy hiányzott belőle a bajtársiasság is. Nem sokat fognak nevetgélni, ha valaha is úgy adódik, hogy ismét össze kell dolgozniuk.

Finek eszébe jutott az első találkozása Ninerrel; róla is azt gondolta, hogy sohasem fognak jól kijönni egymással. Azonban Ninerben nem volt semmi, amitől legszívesebben állcsúcson vágta volna pusztán azért, hogy ne kelljen időt pocsékolni a beszédre.

Ezúttal a baj előbb vagy utóbb meg fog történni. Fi teljesen biztos volt ebben.

Még soha nem vitatkozott, főleg nem verekedett össze egy testvérével. Maga a lehetőség is nyugtalanította. Inkább elterelte a figyelmét azzal, hogy vágyakozni kezdett meleg zuhany, meleg étel és legalább ötórányi folyamatos alvás után.

Ötödik fejezet

A MAJESTIC PARANCSNOKÁTÓL, A KELAREA MELLŐL,

367 NAPPAL A GEONOSIS UTÁN

A KÜLÖNLEGES MŰVELETI CSOPORT PARANCSNOKÁNAK,

CORUSCANTI FŐPARANCSNOKSÁG, FLOTTAVÉDELMI CSOPORT

SAJNÁLATTAL KÖZLÖM, IIOGY MEGTALÁLTUK A Z590/1–ES ELFOGÓHAJÓ RONCSAIT ÉS A KGY–1127/549–ES PILÓTA TETEMÉT. A PERLEMI FORGALOMIRÁNYÍTÁS JELENTÉSE SZERINT A NOVA CRYSTAL KÖZTÁRSASÁGI POLGÁRI TEHERHAJÓ RÁLŐTT EG „KALÓZKÉNT” AZONOSÍTOTT JÁRMŰRE AMELY MEGTÁMADTA A KONVOJÁT, ÉS RÁCSATLAKOZOTT AZ EGYIK JÁRMŰ BURKOLATÁRA. SZINTÉN LEGNAGYOBB SAJNÁLATOMRA NEM KÖZÖLHETEM A PERLEMI FORGALOMIRÁNYÍTÁSSAL, HOGY A TEHERHAJÓ MEGÖLTE A KÜLÖNLEGES ERŐK EGYIK PILÓTÁJÁT SZOLGÁLATTELJESÍTÉS KÖZBEN, EZÉRT A PERLEMI FORGALOMIRÁNYÍTÁS HŐSKÉNT TEKINT A NOVA CRYSTALRA.

Flotta Főparancsnokság, Coruscant, 06.00 óra,

368 nappal a Geonosis után, a csata első évfordulóján

Skirata kisétált a Flottaparancsnokság épületének előteréből a hűvös, párás reggeli levegőre, amelynek általában nem szokott örülni.

Egyelőre véget ért a krízis. Az omegások túlélték, és hazafelé tartottak. Megérdemeltek egy kis szünetet azután, hogy egy ideje folyamatosan kiküldetésben jártak a „senki földjén”, és Skirata biztos volt benne, hogy szüksége lesz rájuk. A CBE nem tudott kezelni egy nagy terrorellenes műveletet a főrendszerben. Még Obrim vezetésével sem.

Csak az volt a kérdés, hogyan adja ezt be Arligan Zeynek? Mostanában a Jedi nem szívesen adott emberanyagot egy olyan munkára, amit a helyi biztonsági erők feladatának tekintett.

Viszont Ordo és a nullások voltak a legalkalmasabbak a feladatra – különösen, ha kapnak néhány kommandóst is.

Néhány percen keresztül Skirata csak állt a lépcsőn, és mélyeket szippantott a friss levegőből. Ujjaival beletúrt katonás sörtehajába. A szeme szúrt a fáradtságtól, de most már alhatott. Az Omega–osztag megmenekült, Ordo és öt testvére biztonságban volt.

Mereelt kirendelték a Kaminóra. Ha Zey esetleg hallott szóbeszédeket, és arra a következtetésre jutott, hogy a nullások Skirata magánhadseregét képezték, akkor nem tévedett nagyot.

A őrmester kilencven másik kisfiúból is katonákat képezett, és értük is aggódott, de az omegásokat ugyanúgy a családtagjainak tekintette, mint a nullásokat. Ha kellene, értük akár a Galaxist is kifordítaná a sarkából.

A tér közepén arany erezetű márványból faragott szökőkút állt hívogatóan. Skirata odament, és bedugta a fejét az egyik jeges vízsugár alá, majd néhány fájdalmasan frissítő pillanat múlva felegyenesedett, és lerázta magáról a vizet, mint egy mott.

Néhány kora reggeli gyalogos megbámulta, és Skirata visszabámult, amíg a civilek el nem fordították a tekintetüket. Ritkaságnak számított, hogy bárki is felfigyeljen rá; a szokásává vált, hogy jelentéktelennek mutatta magát. Ám aznap ez egyáltalán nem érdekelte. Van ezeknek bármi fogalmuk arról, mi zajlik körülöttük a Galaxis csatatereinek százain? Skirata erőt vett magán, és ellenállt a késztetésnek, hogy megragadjon valakit, jól megrázza, és elmondja neki, mit tesznek a köznép nevében.

Eljött a Geonosisi Csata első évfordulója, és úgy tűnt, hogy erről senki sem vesz tudomást.

Ordo lépett oda hozzá.

– Pihennie kellene, Kal’buir – mondta.

– Majd alszom, ha te is alszol.

– Újabb jó híreim vannak.

– Azok most jól jönnek.

– Darman jelentése a robbanóanyagokról. A foglyok ellenőrzésével nyert adatok megegyeznek az eddig felrobbantott szerkezetek legalább egynegyedének a gyártási jellemzőivel. Ez áttörést jelent.

– Szép munka! A jó öreg Dar... – jegyezte meg Skirata. Ordóra mosolygott, és élvezte, hogy ismét kiderült, milyen jól teljesítenek a fiai. – Megmondom, mi legyen, Ord’ika! Reggelizünk egy jót, amíg a rendszer kicsomagolja a kódolt adatokat! A Kragget–ben undorítóan zsíros sülteket készítenek. Messze nem olyan elit, mintha a Skysitterben rendelnénk, de egész napra jóllaksz vele.

Ordo vállat vont, azután lehajtotta a fejét, és vetett egy gyanúsan öntudatos pillantást a makulátlanul fehér páncéljára.

– Amúgy sem hiszem, hogy illenénk a Skysitter vendégei közé – válaszolta.

A sisak miatt Skirata nem látta a százados arckifejezését, de tudta, hogy Ordo jól szórakozik. Volt abban valami megnyugtató, ha egy rémálomszerű gyerekkor után valaki bármit is szórakoztatónak talált.

– Szalvétát is adnak – folytatta az őrmester. – Megígérem, hogy vigyázok, és megpróbállak nem lefröcskölni szafttal. Megegyeztünk? Ünnepeljük meg, hogy egy év elteltével még mindig itt vagyunk!

Elindultak.

– Mit csináltál egy évvel ezelőtt? – kérdezte Ordo.

– Azon tűnődtem, vajon hová lettek a fiúk hirtelenjében.

– Bocsáss meg, Kal’buir! Azonnali készenlét és kihajózás volt. Fel kellett volna ébresszelek.

– Semmi gond. Rá kellett volna jönnöm, hogy dolgotok van.

– Találtunk is egy rakás ellenséges állást – mondta Ordo.

– Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam elköszönni azoktól, akik nem tértek vissza. Kilenc srácot veszítettem el.

– Amikor utoljára találkoztál velük, önbizalmat, tiszteletet és szeretetet adtál nekik. Kevés buir érhet el ennél többet.

– Köszönöm, fiam! – felelte Kal. Azon gondolkodott, hogyan válhatott Ordóból ilyen normális felnőtt. – Javaslom, a változatosság kedvéért ma csak érezzük jól magunkat!

Néhány gyorsan elszálló órán át Skirata és Ordo úgy tett, mintha hétköznapi polgárok lettek volna, és leutaztak a város egyik alsóbb szintjére, hogy egyenek egy veszélyesen egészségtelen, de annál laktatóbb reggelit.

Skirata még sohasem utazott a coruscanti tömegközlekedéssel Ordo társaságában, és szórakoztatónak találta a többi utas reakcióit. Lopva, oldalvást pillantottak rájuk. Ordo egyedi fegyvertokja a két sugárvetővel mágnesként vonzotta a tekintetüket, és a mélységi felderítő páncél látványosságnak számított még egy olyan városban is, amelynek a lakói hozzászoktak ezer különböző faj mindennapos jelenlétéhez.

Skirata rendszeresen elfelejtette, hogy még ezen a bolygón is csak kevés polgár állt szemtől szemben klón katonával. Egy évvel korábban a Nagy Hadsereg jelentős nyilvánosságot engedett a csatahajóknak és a tömegesen kihajózó zászlóaljaknak, de ezen kívül a coruscantiak nagy többségének nem volt semmilyen kapcsolata a klónokkal.

És valószínűleg még soha nem látták őket sisak nélkül.

– Ord’ika! – suttogta az őrmester. – Tégy meg nekem egy szívességet! Levennéd a vödröt a fejedről?

Egy hosszúnak tűnő pillanatig Ordo nem mozdult, azután kipattintotta a zárat a gallérján, és leemelte a sisakját. Skirata lopva figyelte az utasok reakcióit. Igazi kinyilatkoztatásként érte őket a dolog; néhányan csak meglepetten bámultak, mások valamivel merészebbnek bizonyultak.

– Ember! – suttogta egy férfi. – És milyen fiatal!

Tudja egyáltalán bárki is, hogy valójában mennyi idős? Utálta magát, amiért így használja Ordót, de egyszer meg kellett tennie. A fáradt és egyre ingerlékenyebb Skirata majdnem letorkolta a fickót, de lenyelte haragját, és elővette diplomatikusabb arcát.

– Bizony, uram, a háborút nem droidok vívják droidok ellen –mondta a csodálkozó férfinak. – Bemutathatom Ordo századost?

Ordo udvariasan biccentett a férfinak a szemben lévő ülésen, és a kezét nyújtotta; Skirata megtanította a kis nullásainak, hogy mikor kell eljátszani a jó fiút. A fickó habozott, azután mégis elfogadta és megrázta a felkínált kezet, fakó ujjai szinte megadták magukat a fekete kesztyűnek. Az arckifejezése egyértelművé tette, hogy nem számított hús és vér lényre a droidszerű külső mögött – és arra sem számított, hogy egészben visszakapja a kezét.

– Részemről a megtiszteltetés, uram! – mondta Ordo.

Szokatlan csend telepedett a járműre. Legalább néhányan rádöbbentek a valóságra, gondolta Skirata. Oldalba bökte Ordót, hogy szálljanak le, mert elérték a Kragget szintjét, és a felderítő visszavette a sisakját.

– Szereted megdöbbenteni a körülötted lévőket – jegyezte meg, amikor ismét az utcán sétáltak.

– Tanítani szeretek – válaszolta Kal. – Bocsáss meg, fiam!

Coruscant utcáin egy páncélos mélységi felderítő társasága nem igazán felelt meg a beolvadás követelményeinek, de a Kraggetben rögtön a legjobb asztalt kapták, ami azt jelentette, hogy a felszolgálódroid tisztára törölte, mielőtt leültek. Néhány CBE egyenruhás alak biccentett oda nekik. A rendvédelmi és egyéb biztonsági szervek tagjai gyakran jártak ide, mivel a hely a „birtokuk” szélén állt, ahogy sokan nevezték a szolgálati körzetüket. A Kragget elég közel volt ahhoz, hogy gyorsan reagálhassanak egy vészhívásra, de elég távol ahhoz, hogy menedékként szolgáljon.

Ordo ismét levette a sisakját, hogy megegye a kikért füstöltsült nerfszeleteket. A tojások egy olyan lénytől származtak, amelyet Skirata nem tudott és nem is igazán akart beazonosítani. Inkább a meleg zsiradék és a sós tojássárgája által alkotott, kellemesen fűszeres ízre koncentrált, amelyet végül több csésze caffal mosott le.

– Azt, ugye, tudod, hogy már nem hagyhatjuk a dolgot a kékekre? – kérdezte Ordótól. Nyilvános helyen általában nem nevezték meg a fontos ügyeket és személyeket. – Kötelesek a szabályok szerint játszani, és az sem biztos, hogy a mi csapatunknak szereznek pontokat. Magunkra vagyunk utalva.

Megpróbálom elmagyarázni Zeynek. Ha mindenki visszatért, sokkal nehezebben mondhat majd nemet.

– És még nehezebben, ha a kódfejtő droid kicsákányoz valami értékeset a telérből, amit Atin talált.

– Erről most eszembe jutott, hogy még nem tettem tiszteletem Vaunál.

– Ígérd meg, hogy nem veszed elő a késed!

– Megpróbálok jól viselkedni.

A felszolgálódroidot leváltotta egy twi’lek pincérnő, aki már jóval túl lehetett a táncos koron, de azért még magára vonta Skirata figyelmét néhány másodpercre. A nő letett Ordo elé egy újabb tányér nerfcsíkot, mintha tudta volna, hogy a százados – mint minden klón katona – bármit és bármilyen mennyiségben megeszik, amit elébe tesznek.

A nő elmosolyodott, és nem hagyta magukra őket, mintha várt volna valamire. Ordo dermedten pillantott fel, kisfiús zavarral viszonozta a mosolyt, azután gyorsan belefeledkezett a reggeli folytatásába. A pincérnő végül távozott.

Skirata röviden eltűnődött a fiatalság és a külső hatalmán, és azon, hogy mi mindent felejthetett ki a társasági életről és a viselkedésről szóló leckékből. – Valahogy nem gondolom, hogy összetévesztett egy droiddal – jegyezte meg.

Rá egyáltalán nem jellemző módon Ordo látványosan elpirult egy pillanatra.

– Csak... azon gondolkodtam, mire lesz szükségünk – mondta, hogy elterelje a szót. Lenyelte az utolsó falatot, és Skirata áttette a maradék tojást a százados tányérjára, azután végignézte, ahogy az is eltűnik. – A jó felszerelés alapvető fontosságú – folytatta Ordo. – Ezt gondoljuk végig, mielőtt beszélsz Zeyjel! Komolyabb források kellenek. Járművek, búvóhelyek, különleges megfigyelési eszközök és hadianyagok.

Skirata majdnem ugyanolyan gyorsan számolt, mint a tanítványa.

Legalább két osztagra lesz szükségük a nullások mellett. Viszont két osztag a Köztársasági Kommandó fenegyerekes, nagydarab Katarn 3–asában és legalább két felderítő a maguk vörös és kék páncéljában, egyértelműen szokatlan aktivitásnak számítana.

Mert előbb vagy utóbb akkor is fel kell venniük a páncéljaikat, ha többnyire egyszerű polgároknak öltözve fognak dolgozni.

Skirata elrágcsálta a füstölt nerfje utolsó, túlsütött falatjait – a legropogósabb részeket meghagyta a végére és ahogy az lenni szokott, az állkapcsa öntudatlan mozgása újabb ötletet szült.

Rejtőszín!

Ebben jó volt. Annyira hétköznapivá tudott válni – fésületlen haj, elhanyagolt ruházat –, hogy szinte láthatatlanná vált az utcán. És meg tudta oldani, hogy a fiúk se keltsenek feltűnést, bár pont az ellenkező módon.

Csak annyit kell tenniük, hogy a Coruscant–szerte páncélban sétálgató klónok között járnak ők is. Ha néha leveszik a páncélt, és hétköznapi öltözékben lépnek ki az utcára, akkor sem fogja őket felismerni senki.

Az emberek többségének teljesen egyformának tűntek. Kivételt talán csak az a néhány Jedi jelentett, akik emberekként és esetenként a testvéreikként néztek a klón katonákra.

Skirata úgy vélte, igen eredményes munkareggelit tartottak.

Elővette az adó–vevőjét, és üzent Zey tábornoknak, hogy szeretne találkozni vele. Azután áthajolt az asztal felett, két kézzel megragadta Ordo két vállvértjét, és nyomott egy nagy és cuppanós atyai puszit a százados homlokára.

– Megvan! – mondta Ordónak. – Rejtőszín!

A twi’lek pincérnő meglepetten nézett rájuk.

– Lehetek én a következő? – kérdezte kacéran.

– Még kisfiú – válaszolta Skirata, és felállt, fizetett, bőkezű borravalót hagyott az asztalon. Ordo felpattant, hogy kövesse, csak előbb eltett még néhány szelet kenyeret későbbre. – Az én fiam... – tette hozzá Skirata halkan, csak úgy magának.

Fearless köztársasági csatahajó, hangár

– Remek! Megérkezett a páncélos hadosztály! – mondta Gett. Elindult a neimoidi hajó felé, közben a burkolatot borító égésnyomokat nézte. – Elvégre a kommandósok úgy néznek ki, mint a tankok, nem? – tette hozzá.

Való igaz, a kommandósok félelmetesen tagbaszakadtnak tűntek a többi klón katona mellett. A Kereskedelmi Szövetségtől lefoglalt hajóból először kimászó négy alak színek kavalkádját viselte, ütött–kopott páncéljukat zöld, sárga, vörös és narancssárga jelzések díszítették.

A második osztag matt feketét viselt, jellegtelen és ijesztően zord páncélokat. Azonban Etain így is meg tudta különböztetni őket egymástól. Nem volt szüksége fizikai jegyekre; az Erőbe kivetülő személyiségjegyek izzó fényjelzésekként mutatták meg a Jedinek, hogy ki kicsoda. Ráadásul már ismerte is őket, régi barátok voltak.

„Alig néhány napig voltunk együtt, és hónapok óta nem találkoztunk, nem is beszéltünk – gondolta. – Mégis, mintha egy percre sem váltunk volna el egymástól.”

Fi – Etain felismerte, mielőtt megmozdult volna – tisztelgett, levette a sisakját, és rákacsintott, miközben minden rossz szándéktól mentesen megjegyezte:

– Asszonyom, maga úgy néz ki, mint egy bantha hátsója. Vigyáznak itt magára rendesen?

– Fi! – kiáltott fel a tábornok. Tudta, hogy méltóságteljesnek és tartózkodónak kellett volna lennie, és az alárendelt klón katonákkal szemben is mély bajtársiasságot érzett, de annak idején az Omega–osztag mellett töltött idő örökre megváltoztatta. – Nagyon hiányoztak – mondta. – Hol van a szokásos, szürke páncél?

– Emlékszik, Dar mennyit nyavalygott, hogy túlságosan láthatóak voltunk a Qiilurán? Ha már szóba került, Dar ajándékot is hozott – válaszolta a férfi, miközben intett egyet a társa felé. Darman épp néhány katonának segített kiterelni a foglyokat a hajóból, amelyet Gett szokatlanul elmélyülten tanulmányozott.

– Mind egy darabban vannak – folytatta Fi. – Ezúttal jó fiúk voltunk.

Alig néhány másodperc telt el a kiszállásuk óta, de a Delta–osztag tagjai már el is tűntek. Körülnézve Etain látta, hogy a hangár egyik sarkában gyűltek össze, fenn hagyott sisakkal beszélgettek. Részben ismerte már a klónok testbeszédét. Az Erőben sem olyanok voltak, mint az omegások. Összesűrűsödött sötétséget érzett, mintha egy mély kútba nézett volna bele; zárt és szétszakíthatatlan rendszert képeztek. Mindezt a diadalittas jókedv lengte körül.

Niner és Atin lépett oda, hogy kezet fogjanak a tábornokkal. A közvetlen gesztus teljesen helyénvalónak tűnt. A két férfi fáradtnak és nyugtalannak látszott, és Etain nagyon szeretett volna javítani a kedvükön. Elvégre, a barátai voltak.

– Fogadok, hogy ennének valamit – mondta.

– Előbb egy jó fürdés és néhány óra alvás, ha kérhetem – válaszolta Niner bocsánatkérő tekintettel. Finoman hátrébb húzta Fit, és elébe állt. – Előbb én. Én vagyok a rangidős.

– Igazából nem is őrmester – mondta Fi. – Csak besegít az őrmestereknek, amikor nagyon elfoglaltak.

– Van valami hír a pilótánkról? – kérdezte Niner.

– Van. Sajnálom!

Ez sohasem lesz könnyebb. A tábornok elővette az adatolvasóját, előhívta a Majesticről küldött üzenetet, és odaadta a készüléket a kommandósoknak. Niner csak rápillantott, biccentett, és továbbadta Finek. A férfi elvette a számítógépet, és kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, azután összevonta a szemöldökét, és inkább csendben maradt. Egy pillanatra szomorúság ült ki a vonásaira, azután lehajtott fejjel visszaadta az adatolvasót.

– Nem az első és nem is az utolsó – mondta komoran. Etain még sohasem látta ilyennek.

Etain nézte, ahogy egy katona vezetésével kimennek a hangárból a hátsó falon lévő ajtón keresztül. A Fearless enyhén megremegett a talpa alatt – maximális sebességgel folytatták az utat a Coruscant felé. A tábornok megpróbálta kivárni, amíg Darman végtelennek tűnő idő alatt átadja a foglyokat, és közben azon tűnődött, vajon a férfi mennyire szeretné elkerülni a beszélgetést, miután úgy döntött, hogy nem marad ott vele a Qiilurán? Talán Dar csak meg akart bizonyosodni róla, hogy le tudják szállítani a foglyokat.

Végül Etain feladta, és várakozás helyett inkább odament, óvatosan lépkedett a hangárpadlón összegömbölyödött, aludni próbáló katonák között.

– Szép munka volt! – mondta félhangosan. Reménykedett benne, hogy néhányan még ébren vannak, és hallják.

Darman megváltozott, mióta utoljára látta.

A férfi lehajtott fejjel vette le a sisakját, azután megrázta a fejét, és kesztyűs kezével lesimította a haját. Bár mosolygott és a réginek tűnt, ez már nem az a kommandós volt, akivel a tábornok megjárta a poklot.

Idősebbnek tűnt.

A klónok gyorsabban öregedtek, mint a természetes úton született emberek. Dar alig tizenegy éves volt, de huszonkettőnek látszott, vagy bizonyos tekintetben inkább közel ötvennek. Amikor Etain először érzékelte őt az Erőben, még gyermeki bensőt talált, és Darman szögletes, magas arccsontú vonásai egyszerre voltak férfiasak és kisfiúsak. Akkor a Jedi úgy érezte, hogy ha uralhatná az időt, és visszaforgathatná Darman számára egy kicsit, akkor megláthatná azt a gyermeket, akit az Erőben érzékelt. Azonban azóta a kommandós érett férfivá vált, lényéből kiveszett a kisfiú.

Nem csak arról volt szó, hogy két évet öregedett egy alatt. A tekintete látszott jóval öregebbnek – olyan öregnek, mint maga a csatatér, vagy inkább öregnek, mint a háború. Etain látta már ugyanezt számos klón katona, kommandós és felderítő tekintetében, akiket csatába vezetett. Mi több, ő maga is osztozott velük ebben a vonásban.

Mindenesetre, Darman széles mosollyal fogadta, amely hamar vigyorrá változott, és Etain számára hirtelen jelentéktelenné vált a hajó többi része, mi több, az egész Galaxis.

– Mindig mindent csak gondosan, ugye, hölgyem? – kérdezte a kommandós.

– Jó újra látni magát, Dar! Mi lett az Etainnel?

– Kinevezték tábornoknak, és épp egy hangár közepén állunk.

– Igaz. Bocsásson meg!

– Igaz, hogy visszatérünk a bázisra?

– Azt hiszem, igaz, hacsak nem akar összeveszni a navigációs tiszttel.

– Az jó. Már kellene egy kis pihenés. Még ha csak egy vagy két nap is.

Darman sohasem kért sokat. Egyikük sem kért sokat, és Etain néha eltűnődött rajta, hogy vajon tudják–e, mennyi mindent adhat a világ – avagy tényleg csak alapvető szükségleteik vannak, és egyedül az számít, hogy elvégezzék a feladataikat?

A tábornok megpaskolta a férfi páncélos vállát, és ott hagyta a kezét néhány másodpercre. Dar úgy nézett ki, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, ami zavarba ejtőnek hatott, de mégis élvezte.

– Jó lehet az Erőn keresztül kinyúlni valaki felé – mondta.

Tehát érezte. Etain örült ennek.

– Irány a mosdó! – adta ki az utasítást. – Utána keressen meg, ha nem túl fáradt, és körbevezetem a hajón.

– Találkozott már Kal őrmesterrel, hölgyem?

– Még nem – felelte a lány. Skirata mindig ott volt Darmannek, még ebben a pillanatban is, amikor Etain oly sok mindent el akart mondani. – Bemutathatna minket egymásnak, miután kikötöttünk.

Darman arca sugárzott a boldogságtól.

– Kedvelni fogja őt, tábornok – ígérte. – Szerintem jól megértik majd egymást.

Etain reménykedett benne, hogy így lesz. És ha mégsem, Darman kedvéért akkor is megpróbálja megkedvelni az őrmestert.

Különleges Műveleti Csoport főparancsnokság, Coruscant,

369 nappal a Geonosisi Csata után

A szag már azelőtt megcsapta Ordo orrát, mielőtt elérte a tárgyalótermet. Nedves gyapjú, penész és szúrós–olajos pézsma szagának ismerős egyvelege terjengett a levegőben.

Skirata azonnal reagált: egy régi–régi szokása szerint kinyújtotta karját az oldala mellett, és kicsúsztatta kését az alkartokból. Hagyta lesiklani a pengét, amíg a markolat meg nem érintette a tenyerét, és akkor elkapta.

Ordo a karjára tette a kezét, hogy visszafogja az őrmestert.

– Jobb lenne, ha lelőném – javasolta. – Nem szívesen engedem a közelébe.

– Néha eltűnődöm rajta, hogy állsz a gondolatolvasással.

– Érzem a strill szagát, kés van a kezében, és épp Vau őrmesterhez tartunk. Ezt nem nehéz összerakni.

Ordo bármikor szívesen lelőtte volna a strillt csak azért, mert a jelenléte ingerelte Kal’buirt. Azonban nem lehetett az állatot hibáztatni a szagáért vagy azért, mert a gazdája kedvét lelte a kegyetlenkedésben, és ezért elvadította. A természet alkotta meg, de az emberek képezték ki arra, hogy élelemszerzés helyett az élvezetért vadásszon, ráadásul kinevelték belőle, hogy bármi más is megforduljon a fejében.

A százados érzett némi sajnálatot a lény iránt, de így is habozás nélkül megölte volna.

Az ajtó félrecsúszott. Ordo diszkréten az egyik sorozatlövő sugárvetőjére tette a kezét. Figyelme ösztönösen Vau felé fordult, azután az őrmester ölében pihenő strillre nézett, és nyugtázta, hogy mindkettejüket le tudná lőni. Egyetlen másodperc sem kellett, hogy feldolgozza az információt és leküzdje a késztetést.

Vau mögött Zey tábornok tárgyalótermének fala megnyugtató akvamarin árnyalatokban pompázott, azonban a pszichológiai hatás nem működött. Skirata egyáltalán nem volt nyugodt.

Maze százados is az asztalnál ült Zey mellett, karba tett kézzel, és szintén nem tűnt nyugodtnak. Állcsúcsát ronda, lilás zúzódás díszítette, a szeme körül hasonló színű monokli látszott, és az orrnyergén is volt egy csík.

„Azt hittem, nem ütöttem meg ennyire – gondolta Ordo. – Nem túl szerencsés kezdés...”

Zey intett Skiratának, hogy lépjen be, de elkésett vele. Kal egyszerűen csak besétált, és helyet foglalt csiszolt lapú asztal mellett. Jobbján Bardan Jusik ült látszólag békésen, két kezét az asztalon tartotta összefont ujjakkal.

– Nahát! – szólalt meg Skirata, és végigsimított az asztal tükörsima felszínén. – Ez nagyon szép! Remélem, ezek után már senki sem fog panaszkodni a sereg fegyver– és páncélköltségei miatt!

– Kal! Örülök, hogy újra látlak! – köszöntötte Vau udvariasan.

Az őrmester egy vastagon párnázott szőrmefotelben ült, strillje az ölében feküdt a hátán, hat lábával nevetségesen kalimpált, miközben gazdája a hasát vakargatta. Méretes agyarakkal telerakott szája elnyílt, nyelve kilógott, hosszú nyálcsík ereszkedett le róla majdnem a padlóig. A lény hossza egy méter lehetett, ehhez még hozzájött az ostorszerű farok, amelyen a bőre lazábban lógott.

A strill szebb volt a gazdájánál. Vau hosszú, szögletes arcot kapott a természettől, csupa csont és finom ránc. Sötét, de már őszülő haját rövid sörtére nyírva viselte. Az ábrázat ritkán hazudik a mögötte rejlő lélekről.

– Walon! – viszonozta a köszönést Skirata egy biccentés kíséretében.

Zey hellyel kínálta Ordót is, de a százados állva maradt, csak a sisakját vette le. Kivette belőle és a fülébe helyezte a gyöngy méretű adó–vevőt. Anélkül is tudatában volt Zey arckifejezésének, hogy odanézett volna.

Skirata felpillantott rá.

– Üljön le, százados! – mondta.

Ordo csupán egyetlenegy embernek engedelmeskedett: Kal’buirnak.

Zey láthatóan meglepődött ezen – már nem először. Kétségtelen, hogy a többi felderítő és kommandós azonnal ugrott minden szavára, de a tábornok már ismerhette volna Ordót. Maze biztosan ismerte. Úgy bámult felderítő testvérére, mintha csak a parancsra várna, hogy viszonozza a kapott ütéseket.

– Maze! – szólította meg századosát Zey. – Tartson egy kis szünetet, ha úgy gondolja! Unalmas adminisztrációs ügyekről lesz szó.

Egy szívdobbanásnyi ideig Maze nem reagált, rezdületlen tekintetét Ordóra szegezte.

– Igenis, uram! – mondta végül, és felállt, felkapta a sisakját az asztalról, és távozott.

Zey megvárta, amíg az ajtó becsukódott mögötte, azután így szólt:

– Halljuk a tervet, őrmester!

– Be szeretném vetni a Delta–osztagot és az Omega–osztagot a Coruscanton, hogy azonosítsuk és semlegesítsük a szeparatista hálózat itteni részét. Merthogy itt is van belőle – válaszolta Skirata. – Csak így lehetséges, hogy ilyen könnyen ránk támadhatnak, és a CBE nem rendelkezik sem a szükséges emberanyaggal, sem a szakértelemmel, amely az ügy felgöngyölítéséhez szükséges. Számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy esetleg valaki beépült a CBE–be, és információkat szolgáltat a terroristáknak.

Zey az őrmester tekintetét fürkészte.

– A kommandósok a katonaság erőforrásait képezik. Nem tartoznak a hírszerzéshez vagy a rendőrhatósághoz. Szerte a Galaxisban számos csatatéren...

– Nem akarok letartóztatni senkit. A helyben agyonlövés politikájára szavazok.

– Nem tudok róla, hogy lenne ilyen politikánk.

– Akkor ideje kialakítani.

– Nem kérhetjük a Szenátust, hogy felhatalmazást adjon a különleges erők bevetésére coruscanti polgárokkal szemben.

– Hát ne kérjük! – mondta Skirata. Az ilyen pillanatokban hűvösebb volt egy jégtömbnél. Ordo figyelt az őrmester minden rezdülésére; mohón próbálta eltanulni tőle a hadviselés minden olyan formáját is, amelyhez nem fegyverek, hanem kötélidegek kellettek. – Talán a Jedi Tanács is túl finnyás az ilyesmihez? – kérdezte Kal.

– Őrmester! Ne...

– Akkor őket se kérdezzük meg! Mi több, valójában ez a beszélgetés sem zajlott le. Idejöttünk, és ön megmondta, hogy nem kérheti a Szenátustól a Nagy Hadsereg hatáskörének kiterjesztését.

– Ettől még nem fogom kevésbé érteni a javaslatát – válaszolta Zey.

Skirata a késével babrált. Nem feltűnően, de Ordo látta, hogy az őrmester alkarján megfeszülnek az izmok a kabátujj alatt. A penge hegye a behajlított középső ujjnak feszült, és Kal újra meg újra visszanyomta a kést a tokba, majd ismét kiengedte azt. Bármikor elengedhette, hogy a markolat a tenyerébe csusszanjon.

– A Jedi Tanács egész ügyesen néz másfelé időnként – folytatta Skirata. – Egy olyan szervezetről beszélünk, amely nagyon jól tudja, milyen sereget vett magának, és közben egymásnak ellentmondó jelzéseket küld a hozzám hasonló egyszerű katonáknak.

Vau úgy figyelt, mintha egy közepesen élvezetes holofilmet nézett volna. Az ölében a strill magas hangú nyüszítéssel ásított egyet.

– A Szenátus szerint az a különbség – mondta Zey megfontoltan –, hogy ez itt a Coruscant.

– Tábornok! Már rég elmúltak azok a napok, amikor a férfiak elmentek háborúzni, a nők meg otthon őrizték a tüzet.

– Tudom. De vannak seregek és vannak... fejvadászok és orgyilkosok. És a galaktikus fővárosban a Szenátus biztosan nem szívesen lépné át a közöttük lévő határokat.

– Pedig ez könnyen megtörténhet, ha hagyják, hogy a seregüket egy rakás fejvadász és orgyilkos képezze ki.

– Egészen egy évvel ezelőttig nem tudtunk róla, hogy van egy hadseregünk.

– Az lehet, de mivel most tábornoki rangban ül itt és hoz döntéseket, értelemszerűen felelősséget vállalt érte. A Jedik ellenkezhettek volna egyénenként vagy együtt is. Feltehettek volna bizonyos kérdéseket, de ez nem történt meg. Találtak egy sugárvetőt, és gyorsan felkapták, hogy megvédjék vele magukat. Ennek a sietségnek még lesz ára a végén.

– Maga is tudja, mi volt a másik lehetőség.

– Nézze, tábornok, tisztázni szeretnék néhány dolgot, tekintve, hogy én is csak egy egyszerű orgyilkos vagyok, semmi több. Válaszolna a kérdéseimre?

Zey joggal dühödhetett volna fel azon, hogy egy egyszerű őrmester úgy bánik vele, mint egy idegesítően tudálékos hivatalnokkal ahelyett, hogy megadná neki a csatákban edződött tábornokot megillető tiszteletet. Ám úgy tűnt, ezúttal jobban érdekli a helyzet megoldása. Ordo elgondolkodott rajta, hogy a Jedi mikor válhatott ilyen gyakorlatiassá?

– Legyen! – válaszolta Zey.

– Szeretné, ha nem történne több támadás puha célpontok ellen, amelyeknek az elpusztítása nemcsak kezdi veszélyeztetni a Nagy Hadsereg bevethetőségét, de ráadásul erősen rombolja a köz bizalmát a Szenátus védekezési képességeivel kapcsolatban?

– Igen.

– Nem gondolja, hogy néhány folyamatosan nyomás alatt lévő kommandósnak a Különleges Erőknél jót tenne egy kis pihenőidő a Coruscanton, miután hónapokat töltöttek különböző bevetéseken?

Zey nem válaszolt azonnal, előbb vett egy mély lélegzetet.

– De igen – mondta végül.

– Szüksége van még valakire, hogy engedélyezzen egy ilyen tisztán adminisztratív dolgot?

– Nincs. A személyi ügyekben Jusik tábornok az illetékes.

Ordo nem hagyta, hogy az arckifejezése elárulja, mire gondol.

Eltáv? A Nagy Hadseregben soha nem volt eltáv, még a fronton küzdő Jediknek sem. A századosnak fogalma sem volt, mit kezdene a szabadidejével, ha eltávot kapna.

Úgy tűnt, Jusikot sikerült meggyőzni.

– Úgy vélem, nem árt egy kis pihenő – mondta. Skirata őszinte melegséggel mosolygott rá a fiatal parancsnokra. Jusikot kedvelte, szinte a fiai közé sorolta az elszánt bátorságával és a valahová tartozni akarásával. Ugyanakkor nehéz volt eldönteni, hogy csak játszik–e, vagy megpróbál rendes tiszt lenni. – Személyesen intézem a dolgot – ígérte meg.

– Még egy kérdésem van, uram – mondta Kal. – Ugye, mindig is tudta, hogy egy chakaar vagyok, aki nem informálja semmiről, és nem követi a parancsait, ráadásul úgy tekint az általa kiképzett osztagokra, mint a saját kis magánhadseregére, mert mindig is csak egy mandalori bűnöző volt, mint Jango és a többi korcs féreg?

Zey hátradőlt a székén, és masszírozni kezdte az orrnyergét, közben mereven bámulta a kék kőasztalt.

– Úgy vélem, valamikor a jövőben rá fogok döbbenni erre – felelte a tábornok. A szeme sarkában ráncok jelentek meg, és bár egy pillanat múlva el is tűntek, Ordo kiszúrta a változást. – Egy ideje már gyanítom ezt, csak nehéz bebizonyítani – mondta Zey.

Ő is rendben volt, akárcsak Jusik.

Vau csekély érdeklődéssel hallgatta a beszélgetést, és Ordo többnyire őt figyelte. Már túl jól ismerte a fickót.

– Vau őrmester! – szólította meg. – Van bármilyen meglátása a... kialakult helyzettel kapcsolatban?

– Dehogy! Csak civilként vagyok jelen – válaszolta Walon Vau. A strill felmordult az ölében. Vau megsimogatta az állat ijesztő, bűzlő fejét, közben enyhén vágott szemében olyan szeretet csillant, amilyet láthatólag még soha nem mutatott más élőlény iránt.

– Csak úgy erre jártam – folytatta. – Ha elengedik a foglyokat, majd szállást adok nekik, és beszélgetek velük egy kicsit. Semmi dolgom a sereggel vagy a Szenátussal. Csak egy egyszerű polgár vagyok, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy megfelelő módon üdvözölje a Coruscantra látogatókat.

Miközben az őrmester előadta monológját, Jusik arcára kiült az izgatottsága, de a tekintete elárulta, hogy tisztában van a megemelkedett tétekkel. Bizonyos értelemben arra készültek, hogy megvonják a foglyoktól a demokratikus jogaikat, közben megóvják a politikai feljebbvalóikat egy kényszerű, de fel nem vállalható döntéstől.

– Ez az egyik legrosszabb abban, hogy ilyen chakaarok vannak itt, mint mi – jegyezte meg Skirata. – Időnként csak úgy elkószálunk, keresünk egy helyet, ahol nem találnak ránk, azután bevackoljuk magunkat, és mindenféle bajba keveredünk, ami remélhetőleg nem derül ki egyhamar. Azután még a számlát is benyújtjuk. Igazán ijesztő...

– Ijesztő – ismételte meg a szót Zey. – Olyasmi is előfordulhat, amire a CBE felfigyelhet?

– Képzelem, ha egy kicsit elfajulnak a dolgok, akkor előfordulhat, hogy magas rangú CBE–s vezetőket kell majd megnyugtatni. Persze, ez nem az ön dolga, tábornok.

– Elméletben mindenképpen ijesztő ez a felvetés.

Milyen csodálatos dolog a nyelv, gondolta Ordo. Skirata épp az imént közölte a tábornokokkal, hogy hamarosan „átmegy banditába”, ahogy egyszer megfogalmazta, azaz felhatalmazás nélküli műveletbe kezd polgári helyszínen, azután elküldi Zeynek a számlát. A foglyokat Vau fogja kivallatni, és ha bármi rosszul alakulna, Kal beszél a CBE–s főtisztekkel, így Zeynek nem kell belefolynia az ügybe. Ráadásul Zey engedélyt adott minderre.

Ám a lényegről még mindig nem beszéltek.

– Azon gondolkodom, hogy észreveheti–e valaki, ha a kommandósok eltávot kapnak? – vetette fel Jusik. Úgy tűnt, ő is megértette, miről szólt az iménti beszélgetés.

– Van rá esély – felelte Skirata. – Ha már itt tartunk, szép gesztus lenne, ha mondjuk kirendelnénk a becsületes, egyszerű klón katonákat az utcákra. Szerintem jót tenne a morálnak.

– A polgárokat is megnyugtatná, ha páncélos katonákat látnának.

– Vajon hogy fogom meggyőzni a szenátusi hivatalnokokat arról, hogy ez valóban jó ötlet?

Zey eltűnődött, mielőtt újra megszólalt:

– Őrmester! Találkozott már Mar Rugeyannel, a Szenátus közügyi igazgatójával? Csak kérdem...

Skirata bólintott.

– Szerintem volt már vele kapcsolatom – válaszolta.

– Remek! – mondta a Jedi. – Azt hiszem, maguk ketten nagyon jól kijönnének egymással.

Ezzel a soha meg nem történt beszélgetés véget ért.

Skirata felállt, hogy távozzon, és Vau óvatosan letolta az öléből a strillt. Az állat karcos morgással ellenkezett, de leült a férfi lába mellett, és Skiratát nézte vörös szélű, arany íriszű szemével. Kal még mindig az oldala mellett tartotta a kezét, és az ujjai készenlétben álltak a kése fogadására. Ordo felismerte a harcot megelőző tartást.

– Úgy hallottam, Atin is visszajön – szólalt meg Vau.

Skirata elindult kifelé, Ordo és Jusik követte.

– Maradj távol tőle! – szólt hátra Kal a válla felett. – Amint a Fearless leszállt, én leszek az első, aki fogadja őket. A deltásokat is. Már nem hozzád tartoznak, emlékszel? Leülsz a barakkodban, és megvárod, amíg megadom a helyet!

Ordo átlátott Vau visszafogott udvariasságán. Hét évvel korábban Vau még tekintélyt parancsoló alakként tornyosult fölé fekete mandalori páncéljában és a strillel a lábánál. Mirdalan Nagyúr, így nevezte az állatot. Akárcsak a többi nullás, Ordo is tökéletes emlékezetnek örvendett, de néha azt kívánta, bárcsak tudna felejteni. Mindenesetre, az emlékezete segítségével legalább tisztán látott, ismerte a félelmei és nyugtalansága okát. Mirdalan Nagyúr – Mird – összecsattanó fogakkal vetette rá magát.

Skirata megengedte, hogy megtartsa a kis pisztolyt, és Ordo ezt rántotta elő. Lelőtte volna az állatot, ha Kal’buir nem kiált rá:

– Állj!

Ordo dermedten hagyta félbe a mozdulatot, a fegyver csöve a strill szeme közé mutatott. Vau felröhögött, és ge’verdnek – majdnem harcosnak – nevezte. Skirata egy rúgással megállította Mirdet, és közölte, hogy nem csak „majdnem”.

A tárgyalóteremből kifelé tartva a százados a strillt figyelte. A lény elébük kocogott, végigszaglászta a padlót, bűzfelhőt és nyálcsíkot hagyott maga mögött.

– Ha ez az izé mindig melletted lesz – jegyezte meg Skirata –, akkor tartsd rövid pórázon! Vagy találd ki, mire lehet használni az irháját!

Mielőtt Ordo lefoghatta volna, Kal karja és csuklója egyszerre mozdult, és a következő pillanatban háromélű tőre halk puffanással állt bele a csiszolt peekfa padlóba, alig egy lépéssel a lény előtt. A markolat még rezgett egy másodpercig.

Mird visítva ugrott félre, közben Ordo a két őrmester közé lépett, hogy szükség esetén megvédje Kal’buirt azzal a férfival szemben, akitől szinte rettegett.

Azonban Skirata megfordult, és olyan tekintettel nézett Vaura, amelyben egyértelműen ott ült az üzenet: nem viccelt. A másik őrmester állta a tekintetét, arcára gyilkos kifejezés ült ki.

– Nem a strill hibája – mondta Skirata, azzal tett néhány lépést előre, és kihúzta kését a folyosó padlójából. Az állat vicsorogva hátrált el tőle, hátrahúzott ajka mögül kivillantak hegyes fogai. – Én figyelmeztettelek – folytatta Kal. – Együtt kell dolgoznunk, és ez az egyetlen oka, hogy még nem beleztelek ki mindkettőtöket. Megértetted?

– Én már nem haragszom – válaszolta Vau. – Az élet megy tovább, és ideje lenne elfogadnod ezt, még mielőtt kénytelen leszek másképp véget vetni a vitánknak.

Ordónak nagyon nem tetszettek ezek a szavak. Előugrasztotta vibropengéjét a kesztyűjéből – ilyen szűk helyen használhatóbb, mint a sugárvetők.

Skirata lefelé fordított tenyérrel jelzett, hogy hagyja.

– Tedd magad hasznossá, Walon! – mondta, azután intett Ordónak és Jusiknak, hogy kövessék. – Remélem, Atin is túltette magát a dolgokon, mert ezúttal nem fogom visszafogni – szólt még hátra.

– Milyen messze van az, amikor valaki túl messzire megy? Tudod a választ, Kal? Te milyen messzire mész? – kiáltott utánuk Vau. – Én faragtam harcost abból a fiúból! Nélkülem már nem lenne életben!

„Majdnem belehalt, hogy veled volt” – gondolta Ordo.

– Miért nem mondta meg Zeynek, hogy valószínűleg van egy tégla a Nagy Hadseregben? – kérdezte, amikor eltávolodtak.

– Mert nem tudom, hogy kit zárhatunk ki teljes bizonyossággal – mondta Skirata. – Mi több, lehet, hogy még a tégla sem tudja magáról, hogy információkat szivárogtat ki. Amíg nem találjuk meg a beépített embert, addig csak a srácok fogják tudni, hogy egyáltalán keressük.

– És Obrim? Ő biztosan mellettünk áll.

– Remélem. De mindent egybevetve, kik azok, akikben kétségtelenül megbízhatunk?

– Mi magunk, Kal’buir.

– Akkor először biztosan tudnunk kell, ki az, aki vigyáz a hátsónkra. Kar’tayli ad meg hukaat’kama!

Hasznos tanács volt, életet menthetett. Ordo mindig tudta, ki áll mögötte.

Fearless köztársasági csatahajó, Coruscant–szektor,

369 nappal a Geonosis után

– Tényleg fel kellene venni – jegyezte meg Gett parancsnok. Benyúlt a páncéljára csatolt eszközöv egyik zsebébe, és kivett belőle egy kis felvevőgépet. – Nem gyakran történik ilyesmi.

Etain és a csatahajó parancsnoka a hangár falának felső részén körbefutó szervizjárdán állt, és az alattuk zajló, kivételes látványosságot nézték. A lány már hallott erről, de még sohasem látta. A katonák egy mandalori rituálét, a Dha Werda Verda harci énekszertartását végezték.

A hangárban a Negyvenegyes Elit Gyalogság és a hajó személyzetének egy része – úgy ötvenen – sisak nélkül tanulta a szertartást. A rituálét Fi és Scorch mutatta be – közben Sev, akit könnyen fel lehetett ismerni sisakjának vérvörös sávjairól, egy lőszeresládán ült a közelben, és úgy tisztítgatta karabélya mesterlövész–toldalékát, mintha egyáltalán nem érdekelné, mi zajlik körülötte.

Persze, hogy érdekelte. Etain érzékelte a felőle áradó, burkolt figyelmet, pedig még egyáltalán nem hangolódott rá megfelelően Sev személyiségének kivetülésére az Erőben.

A Dha Werda félelmetesnek tűnt. Bardan Jusik tábornok – a fiatal férfi alig ért egy klón kommandós válláig – mondta egyszer, hogy imádta nézni és annyi bátorságot tudott meríteni belőle, hogy megtanulta végrehajtani a rituálét az embereivel. Ez is része volt Kal Skirata örökségének; Jusik elmondása szerint a veterán őrmester meg akarta ismertetni a klónokkal mandalori örökségüket, ezért a katonai kiképzés mellett megtanította nekik a nyelvet és a kultúrát is.

Taungsarangbroka!

Jetiiseka–’rta!

A kommandósok ritmust rétegeztek ritmusra, először a saját páncélzatukat verték az öklükkel, azután a mellettük lévő katona páncélján folytatták az egyre összetettebb ütemet. Ha pontosan időzítettek, akkor az előadás élményszámba ment – ha rosszul, akkor eltörhették a mellettük álló állkapcsát.

Dha WerdaVerda–a’den–tratu!

Coruscantakandosiiadu!

Duummotirca–’tra–nautracinya!

Gra–’tua–cuunhettsu–dralshy’a!

Egyszerre volt ellenállhatatlan, ősi és hipnotikus erejű.

A kántálás egyetlen közös hangként zengte be a hangárt. Etain felismert néhány szót, mint például a Coruscanta és a jetiise: Coruscant, Jedik. Ezek valószínűleg nem voltak benne az eredeti mandalori szövegben. Még az örökségüket is újraformálták és az aktuális helyzetükre igazították. A lány úgy tudta, a szöveg árnyékharcosokról és árulók térdre kényszerítéséről szólt.

Kivételes képességű harcosok voltak, akik ezzel is a fegyelmüket és a reflexeik gyorsaságát mutatták be; így figyelmeztettek minden hús–vér ellenfelet, hogy miféle erő vár rájuk a csatatéren.

Csakhogy a droidok nem tudnak megijedni. Tényleg kár, gondolta Etain.

Az egyik ütemnél aprót grimaszolt. Az ütések egészen valóságosnak tűntek. Mintha a klónok egyre inkább belevitték volna a lendületüket.

Meglepő módon még a kezdők sem időzítették olyan rosszul a mozdulataikat, hogy kapjanak egy–egy ökölcsapást. Fi és Scorch újabb ütemsorba kezdett, és a páncéljaik összecsattantak. Sev hirtelen abbahagyta a színlelést, lekapta a sisakját, és csatlakozott társaihoz. Azután Darman bukkant fel valahonnan, és már négyen álltak a fősorban.

Különös volt látni, hogy Darman jól érzi magát és még a környezetéről is megfeledkezik. Etain nem tudta, hogy a férfinak ilyen erőteljes a hangja és még táncolni is tud – vagy legalábbis akar.

– Jusik mindig erről beszél – mondta a Jedi.

– Alig néhány osztagnál láttam – jegyezte meg Gett. – Úgy hallottam, ez is Skiratától jött.

– Igen – értett egyet Etain. Azon tűnődött, hogy képes lesz–e valaha is utolérni ezt a legendás alakot? Talán az is elég lesz, ha csak feleannyit elér a katonáknál, mint Kal Skirata. – Megtanította a kommandósoknak, hogyan felelhetnek meg a mandalori örökségüknek. Szokásokat, nyelvet, elveket tanított nekik. – A lányt lenyűgözte az az öntudatlan pontosság, amellyel a számtalan egyforma férfi mozgott. – Olyan, mintha valami kényszer hajtaná bele őket – mondta halkan.

– Igen, mindannyian így érezzük – jegyezte meg Gett. – Rendkívül felkavaró.

– Bocsásson meg! Ez tapintatlanság volt...

– Semmi gond, tábornok. A mi katonai kiképzésünknek ez nem volt része a Kaminón. Most adjuk át egymásnak – mondta a parancsnok. Nyugtalannak tűnt, gondolatai szinte kiíródtak az arcára. – Tábornok...

– Csak adja ide a felvevőt, és menjen! – utasította Etain egy mosoly kíséretében.

Gett tisztelgett, és lesietett a létrán, az utolsó három méteren már a korláton csúszott le. A különféle páncélok keveréke – parancsnokok és pilóták sárga csíkjai, közkatonák egyszínű fehérje, a kommandósok tarkabarka színei – egyszerre felemelő és lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy a klónok tömege egy akkordra végezte az ősi, mandalori rituálét.

Etain úgy érezte, hogy ismét kimaradt valamiből.

Soha nem érezte, hogy ilyen szoros kapocs kötné a Jedikhez. Létezett egy kapcsolat az Erőn keresztül, de... az előtte táncoló és énekelő harcosok közötti kötelék igazi erejét az egyforma elkötelezettség, szenvedély, identitástudat és háttér adta.

A tábornoknak Fulier mester jutott eszébe, az a férfi, aki kiállt érte, és kijárt neki egy második lehetőséget, így nem küldték el menekülttáborokat építeni az önkontroll hiánya miatt. Fulier szenvedélyes típus volt, hajlamos arra, hogy elvekért küzdjön. Azért halt meg, mert belső késztetést érzett, hogy szembeszálljon Ghez Hokan milíciájával a Qiilurán.

Etain mindig is úgy vélte, hogy így is lehet valaki jó Jedi. Nem pont ezt a viselkedést tanítják, de egyértelműen a fejlett igazságérzeten alapul. És a klón katonák megérdemelték az ilyen vezetőket.

Meglátta, hogy Darman őt nézi vigyorogva, és ha nem hozzá hasonló katonák között lett volna páncélban, akkor olyan lett volna, mint bármelyik fiatal férfi, aki meg akarja hódítani hölgyét. Etain visszamosolygott.

Még mindig irigyelte Darman fegyelmét és összpontosítási képességét, különösen, hogy a férfi még azután is megtartotta ezeket, hogy találkozott a Galaxissal, amely nem egészen felel meg a Kaminón megismert ideálnak.

Azonban a kiképzéséért Kal Skirata felelt, akivel Etain még nem találkozott ugyan, de egyvalamiben biztos volt az őrmesterrel kapcsolatban: Skirata ugyanolyan gyakorlatias ember lehetett, mint a Jedik.

A Dha Werda folytatódott, versszak ismétlődött versszak után, csak a kürtszó és a harsogó utasítások vetettek véget a szertartásnak:

– Kikötőszolgálatosok! Felsorakozni! Kárelhárítás és tűzvédelem! A kijelölt állomásokhoz! Dokkolásra felkészülni!

Gett hagyta abba a táncot először, és sietve felmászott a létrán. Amikor felért, letörölte az izzadságot a homlokáról egy szépen összehajtogatott kendővel.

– Tábornok! – szólította meg a lányt. – Feljön a hídra, hogy onnan nézze meg a dokkolást?

– Segíteni nem tudok, de szívesen.

Etainnek olyan érzése volt, mintha egy hosszú szolgálat végén járna, mintha a hajó nyugdíjba vonuló kapitánya lenne. Csak ideiglenesen rendelték a Fearlessre, de Gett úgy bánt vele, mintha a jelenlétének lett volna valamilyen jelentősége a személyzetre nézve. Etain meghatónak találta ezt. A parancsnoki pultnál állt és nézte, ahogy a dokkolócsáklyák és a platformok elhaladnak az ablak előtt, miközben a személyzet kézi vezérléssel irányította a hajót. Gett mindent kézben tartott.

– Reaktort leállítani! – adta ki az utasítást.

– Reaktor leállt! – jött a válasz alig néhány másodperc elteltével.

A Fearless másodlagos meghajtása reszketegen csendesedett el.

A hajó folyamatosan lassulva siklott be a dokkba, ahogy a vontatók a helyére igazították és a bal oldalával a bekötőfolyosó felé állították. Etain lassan a parancsnoki híd bal oldalára ment, hogy megnézze, amint a kikötőszolgálatosok összekapcsolják a hajó oldalát a landolóplatformmal. Tudta, hamarosan megkezdődik a nyüzsgés, ahogy az áthelyezett katonák és hajószemélyzet kiszáll, a karbantartó és ellátócsapatok pedig a fedélzetre lépnek.

A hajó apró, alig érezhető rázkódással állt meg végleg, a kikötő hatalmas ütközői mellett. A Fearless biztonságban hazaért – legalábbis ezúttal.

Etain a parancsnok felé nyújtotta a kezét.

– Le a kesztyűvel, barátom! – mondta.

A férfi vállat vont, elmosolyodott, és lekapta a jobb páncélkesztyűjét az alkarvédővel együtt. Egyenlőként ráztak kezet. Azután a tábornok megnyomott egy gombot az irányítópulton, ezzel megnyitott egy belső hullámsávot, hogy hangja elérje az óriási csatahajó minden kabinját, folyosóját, gyűléstermét és hangárját.

– Uraim! – szólított meg mindenkit egyszerre. – Megtiszteltetés volt számomra, hogy önök között lehettem!

Hatodik fejezet

Öt évezreden keresztül a mandaloriak ezernyi sereg mellett és ellen harcoltak ezernyi különböző világon. Megtanultak beszélni ezeknek a nyelvén, emellett annyi fegyvertechnológiát és taktikát ismertek meg, amennyi háborúban részt vettek. Mégis, az idegen kultúrák e túláradó befolyása, az otthon és az egységes faji háttér hiánya ellenére a mandalori nyelv nem csupán túlélt mindent, de alig változott, a mandalori filozófia és életmód érintetlen maradt, mi több, e harcosok családközpontúsága, identitás– és nemzetiségtudata csak erősödött. Nem a páncél teszi a mandalorit. A páncél csupán jelképe a rendíthetetlen szívnek.

Mandaloriak: az identitás és a nyelv;

a Galaktikus Antropológiai Intézet kiadásában

Fearless köztársasági csatahajó, felső űrkikötő,

Flottaellátó Raktár, Coruscant,

370 nappal a Geonosisi Csata után

A rámpa leereszkedett, és Fit ezúttal nem ellenséges droidoktól nyüzsgő, vörös sugárnyaláboktól megvilágított csatatér látványa fogadta.

A Coruscant – a lehetetlenül magas tornyok és mély szurdokok világa – mégis ugyanolyan idegennek tűnt, mint a Geonosis. Fi még csak egyszer járt itt, akkor is túl rövid ideig maradt, amikor megtörtek egy ostromot az űrkikötőnél. Éjszaka a főbolygó egzotikus, izgalmas fénytérképpé változott, ám nappal egészen más módon vált lélegzetelállítóvá.

– Meg is feneklünk? – kérdezte Fi.

Niner összekulcsolt ujjakkal állt mögötte, DC–jét a hátára szíjazva hozta magával.

– Nem tudom. Most nem én vagyok a parancsnok – válaszolta.

Boss és a Delta–osztag rendezett vonalban sorakozott fel az omegások mögött. Sokkal rendezettebb vonalban. Közös rádió–sávot használtak, mert Niner szerint hálátlanság lett volna kizárni őket, miután megmentették az Omega–osztagot. Fi biztos volt benne, hogy még sokat fognak hallani az esetről.

Először a Negyvenegyes Elit Gyalogság szállt ki a hajóból.

Scorch közvetlenül Fi mögött állt, odahajolt hozzá. A Katarn sisak rádiójában az volt a legjobb, hogy minden külső jel nélkül beszélgethettél a többiekkel – vagy vitatkozhattál, ha arra került sor.

– Megfeneklenél? – kérdezte a deltás.

– Az mit jelent? – kérdezte Sev.

Fi nagyon élvezte Skirata sajátos, néha bizarr nyelvhasználatát. Egyetlen másik osztag sem beszélt úgy, ahogy Kal őrmester tanítványai.

– Egy szabad este a városban – magyarázta. – Vacsora egy jó étteremben, esetleg egy mon cal előadás...

– Ah, értem...

– Ne csináld, Fi! – szólt közbe Niner. – Kegyetlen vagy a weequay csapattal.

– Hát jó! Egy sör és némi warramogyoró egy kocsmában, operaelőadás nélkül.

– Vásárolgatás a fura cimborákkal? – jegyezte meg Scorch. – Esetleg egy új kama?

Szóval, elterjedt a híre, gondolta Fi.

– Örülj, hogy Ordo nem hallotta! – válaszolta. – Letépné a lábad, hogy azzal verjen agyon.

– O, igen? A mélységi felderítők mind csak nagyszájú piperkőcök.

– Milyen kemény fickó vagy!

– Találkoztam már nálatok keményebb twi’lek táncoslányokkal – mondta Scorch. – Hányszor kell még megmentenünk a shebseteket?

– Legalább annyiszor, ahányszor el kell takarítanunk utánatok az osikot – válaszolta Niner. – Nem tudnátok inkább bombákról beszélgetni?

– Hol van a tábornok? – kérdezte Fi hirtelen témát váltva.

Darman válaszolt:

– Elköszön Gettől. – Mióta a Fearless fedélzetére kerültek, kifejezetten nagy érdeklődést mutatott Etain holléte iránt. – Kal őrmestert látta már valaki? – kérdezte Dar. – A tábornok szerint kijön elénk.

– Nektek mindig egy vénember meg egy kislány szokott parancsolgatni?

– Scorch! Szereted a kórházi kaját? – kérdezte Darman. A hangja úgy recsegett, mint a jég.

– Hogy oda ne rohanjak...

Hirtelen halk kattanás hallatszott a sisakrádióból.

– Delta! Itt a vénember! Hasra, és ötven! Most azonnal!

– Fierfek! – sóhajtott fel Sev.

Az omegások két oldalra álltak, hogy helyet adjanak a másik osztagnak, amely egy emberként vetette hasra magát, és csinált ötven fekvőtámaszt teljes páncélban, hátizsákkal. Fi elismerően nézte a gyakorlatot. Egyáltalán nem érdekelte, hogy mi van Sevvel.

Közben odapillantgatott a leszállórámpára is. Kétségbeesetten látni akarta az igazi őrmesterét, már csak azért is, mert Skirata közelében Niner sem játszotta el a parancsnokot. Ráadásul még a tábornokok sem szóltak bele, hogy mit csinál. Kal Skiratának saját parancsnoki lánca volt.

– Ez csak negyven volt – szólalt meg az őrmester valahol mögöttük. – Ha valaki nem tud számolni, azt ugyanúgy utálom, mint a rólam szóló megjegyzéseket.

Skiratának szokása volt észrevétlenül járni. Fi néha még azt is lehetségesnek tartotta, hogy Kal Erő–használó; csak a Jediket tartották képesnek ilyesmire. Persze, Kal’buir váltig állította, hogy ő csak azért jó a maga területén, mert már hétéves kora óta ezt csinálja.

Klón standard szerint elég későn kezdte.

Hirtelen felbukkant egy csapat Negyvenegyes között, és odaballagott az omegásokhoz, ezúttal a szokásosnál jóval enyhébb bicegéssel, és rövid bőrdzsekijében szinte jól öltözötten. Egyszerű munkaruhában akár el is tűnhetett volna a személyzet tagjai között, de a dzseki valahogy megkülönböztette. Meghatározhatatlanul szokatlan volt tőle, de nem annyira, hogy ne maradjon meg az általános kisugárzása, amely nyugalmat és önbizalmat keltett a körülötte lévőkben. Fi máris úgy érezte, kész mindenre – ugyanúgy, mint amikor Skirata volt a legmagasabb rangú feljebbvalója a Kaminón.

Az őrmester megállt előtte egy pillanatra. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem érdekli, elvégeznek–e a deltások még tíz kinyomást. Fi karjára tette az egyik kezét, a másikkal megölelte Darmant, azután vállon paskolta Ninert, és kezet fogott Atinnel. Már nem zavartatta magát, ha ki akarta mutatni, mennyire törődik velük. Az évek során az érzelmeit elrejtő, jó szándékú noszogatás kérge lemállott róla, és idővel teljesen leszokott arról, hogy távolságtartást színleljen.

Amúgy sem sikerült átvernie vele senkit.

– Soha többé ne ijesszetek így rám! – mondta, és a deltásokhoz fordult, akik épp feltápászkodtak a padlóról. – És ti se, di’kutok! Lehet, hogy szorosabbra kellene fogni a gyeplőtöket? – kérdezte. Az ajtó felé fordulva nézte a csapatszállító siklókba beszálló utolsó Negyvenegyeseket, akik ezután valószínűleg visszatérnek a barakkjaikba. Elmosolyodott, mintha valami szórakoztatta volna. – Scorch! – szólította meg a kommandóst. – Ha nem leszel jó kisfiú, parancsba fogom adni, hogy kamát kell viselned!

– Bocs, őrmester! Igaz, hogy Vau őrmester visszajött?

– Igen, de nem őrmester. Most én vagyok az őrmesteretek.

– És Jusik tábornok?

– Ő sem őrmester – felelte Skirata. Elnézett Scorch mellett, és hirtelen meglepett képet vágott. Fi megfordult, hogy megnézze, mit bámul annyira; Etain Tur–Mukan sétált le a rámpán, és úgy vitte a nagydarab LJ–50–est, mint aki használni akarja. – Az ott Tur–Mukan tábornok? – kérdezte Kal.

– Ő az – felelte Darman. – Már nagyon találkozni akart magával.

Fi figyelmét elterelte valami mozgás a sisakja belső képernyőjén. Egy ütött–kopott polgári taxi emelkedett a leszállóplatform mellvédje fölé. Pedig nem lehetett volna itt.

A kommandós tudatában még meg sem formálódott teljesen a gondolat, hogy egy azonosítatlan polgári járműnek nem lenne szabad áthaladnia a Flottabázis kordonján, amikor ösztönei átvették az irányítást a teste felett. Máris fél térden állt, és célra tartotta a kibiztosított DC–t. Csak ekkor vette észre, hogy hozzá hasonlóan társai és a Delta–osztag tagjai is készen állnak a tűzharcra.

A taxi megállt a levegőben.

– Állj! – harsant Skirata hangja. Az őrmester elébük állt, és Fi azonnal ledermedt, de a deltások oldalra léptek, hogy fenntartsák a tűzvonalat. – Pihenj! – parancsolta ismét Kal egyik öklét felemelve, hogy így is jelezzen az osztagoknak. Másik kezével a taxi felé intett – vagy inkább nyitott tenyérrel mutatta, hogy a pilóta szálljon le.

A jármű lassan leereszkedett a leszállóplatformra.

Az első utasításra az Omega–osztag azonnal mozdulatlanná dermedt, de a Deltának kellett egy plusz másodperc. Lehet, hogy nem verték úgy beléjük, mint Skirata csapataiba. Mindenesetre, továbbra is mind a nyolcan tüzelésre készen tartották a fegyvereiket. Fi szíve hevesen vert. Mind fel voltak húzva, éberen figyeltek minden veszélyre, a sokat gyakorolt reakciók átvették az uralmat felettük. Eddig is ez tartotta őket életben; nem lehetett kikapcsolni. Az izmaik megtanulták, hogy egy cselekedet kellős közepén megmerevedjenek, és minden további mozdulathoz engedélyt kérjenek az agyuktól.

– Bocs, srácok! – kért elnézést Skirata odafordulva hozzájuk.

– Udesii, udesii! Nyugi, a miénk!

– Még épp időben szólt, őrmester – morogta Niner, és leeresztette a DC–jét. Fi követte a példáját, és Skirata mögé pillantott.

Etain hason feküdt, a sokkolókarabélyt ugyanúgy célra tartotta, mint ők a saját sugárvetőiket, ami nem könnyű egy ekkora fegyvernél. Látszott is, hogy a tűzvonala hagyott maga után némi kívánnivalót. Fi csak remélni tudta, hogy képességeivel a Jedi megérzi, mikor nem kell meghúzni a ravaszt és darabokra lőni két kommandós osztagot is a célponttal együtt.

Fi „pihenj”–t intett neki, még meg is ismételte, azután feladta, és csak megrázta a fejét. Etain megértette, egy intéssel megköszönte, és felállt. Fi nem volt biztos benne, hogy valaha is megtanították a lánynak az alapvető kézjeleket.

Skirata újra bocsánatot kért.

– Szólnom kellett volna – mondta. – Bocs, hanyag voltam!

A taxi ajtaja kinyílt, és egy vuki – egy nem túl nagy, csupán két méter magas példány – mászott elő. Fejét hátrahajtva felnyögött, a testbeszéde alapján panasznak szánta.

– Az én hibám – szólt oda Skirata a barna bundahegynek. Két kezét megadóan maga elé emelte. – A srácok csak egy kicsit túl vannak húzva, ennyi az egész. Mindjárt beszállunk.

– Mindenki? – kérdezte Niner. – Ebbe? A vuki mellé? – A taxi nem tűnt elég nagynak.

– Csak a foglyok – felelte az őrmester. – Préseljétek be őket!

– Hova mennek?

– Nem kell tudnotok.

Niner ledermedt egy pillanatra, azután vállat vont, és biccentett Bossnak, Fixernek és Atinnek, hogy tartsanak vele a Fearless belsejébe.

Etain odament Skiratához, fegyverét a hátára szíjazva hozta – kis termete miatt úgy nézett ki, mintha ő lett volna a karabély kiegészítője, és nem fordítva. Darman gyorsan előrébb lépett, hogy felhívja az őrmester figyelmét, de erre nem volt szükség. Kal már a tábornokot figyelte, közben fél szemét a rámpán tartotta, és még az ingerült vuki kiengesztelésére is maradt ereje. A tőle megszokott ügyességgel zsonglőrködött a helyzettel.

– Tábornok! – fogadta a Jedit. Formálisan meg is hajolt felé, ami – tekintve általános megvetését mindenkivel szemben, aki nem viselt páncélt – egészen biztató kezdetnek tűnt. – Van egy jó kis munka, amihez maga is kellene – mondta.

– Őrmester! – viszonozta Etain a köszönést, és szintén meghajolt. – Nem egészen olyan, amilyennek képzeltem.

Skirata megemelte az egyik szemöldökét.

– Maga sem, tábornok – válaszolta. Néhány méterrel arrébb húzta a vukit, láthatólag nem zavarta a tény, hogy a lény akár fel is törölhette volna vele a platformot. – Nem, bedugjuk őket a hátsó ülésre, te meg csak vezess! A többit bízd Vaura! – mondta neki.

Vau említése tisztán utalt mindarra, amit Fi nem tudott kihámozni a shyriiwook szavakból. Tehát a vuki Walon Vauhoz viszi a foglyokat. Ráadásul úgy tűnt, önként jelentkezett a feladatra, amit Skirata szívesen hagyott a Vén Pszichopatára. A vuki valószínűleg nem kérdezi meg a foglyoktól, hogy megálljanak–e valahol ebédelni.

– Miről van szó? – kérdezte Etain. – Mi lesz a foglyokkal?

– Ez polgári ügy, tábornok – mondta Skirata, azután oldalra lépett, hogy utat adjon Ninernek és Bossnak, akik három összetekert pokrócot hoztak egy lebegtető–hajtóművekkel ellátott hordágyon. Némi nyögés és szitkozódás kíséretében behalmozták a három nagy csomagot a taxi hátuljába, azután rájuk csapták az ajtót. – Ne foglalkozzon vele! – kérte az őrmester a Jedit.

– De foglalkozom!

A vuki ugatásszerű hangot hallatott, és behajtogatta magát a taxi vezetőülésére. A jármű hamarosan felemelkedett, és átrepült a mellvéd felett, azután eltűnt szem elől a látszólag a bolygó magjáig lenyúló mesterséges szakadékok egyikében. Fi megpróbálta leküzdeni a késztetést, hogy utána bámuljon, de veszített, és gyorsan a mellvédhez sietett.

Nagyon magasan voltak. A látvány már a puszta méreteivel és változatosságával is lenyűgözte: csiszolt kő, szikrázó üvegfelületek, a légi utakon száguldó járművek elmosódott színei, ködös napfény. „Idegen – gondolta Fi – borzasztóan idegen!”

Skirata hangosan fújta ki a levegőt, és úgy mozgatta meg a fejét, mintha elmerevedett nyakizmait akarta volna kilazítani.

– Tábornok! – szólította meg Etaint. – Beszélnünk kell! Omega! Delta! Érkezik egy csapatszállító, és elvisz titeket a barakkjaitokhoz. – Ránézett az időkijelzőjére, mielőtt folytatta: – Tizenöt–nulla–nulláig pihentek, azután jelentkeztek az eligazítóban a főparancsnokság adminisztrációs épületében!

– Igenis, őrmester! – mondta Niner és Boss teljesen egyszerre.

Ám Etain nem adta fel. Finek kifejezetten tetszett ez a kitartás, még ha a Jedi meg is utáltathatta magát ezzel. Közelebb lépett Skiratához.

– Őrmester! Nem szeretem, ha nem világosítanak fel.

– Magának a Galaxis örökös csalódás forrása lehet, tábornok – válaszolta Kal olyan éllel a hangjában, amitől Fi ledermedt. Amint a szavak célba találtak, Skirata hangja is elveszítette az élét. – Változnak a dolgok. Mondhat nemet, de örülnék, ha nem tenné. Ha mégis, hát én, az omegások, a deltások meg a nullásaim kénytelenek leszünk maga nélkül boldogulni.

A lány egészen elcsendesedett. Ha akarta, Skirata egy téglát is rábírt volna, hogy menjen arrébb. Mindenki tudta, hogy Etain az Omega–osztag mellett akart maradni.

A Jedi úgy nézett az őrmesterre, mintha a többiek számára érzékelhetetlen hangokat hallgatna.

– Ha az omegások nem mondhatnak nemet, akkor én sem – válaszolta végül.

– Jó – mondta Skirata bólintva. Felhajtotta a dzsekije gallérját, és belemormolt az anyagba tűzött kis adó–vevőbe. Jusik tábornok még mindig szívesen használt kevésbé hétköznapi felszerelést. – Készen vagyunk – mondta az őrmester.

Fi visszafordult a mellvédhez, belekapaszkodott a biztonsági korlátba, és az iméntinél is jobban kihajolt, hogy ismét lenézzen. A leggazdagabbak egész vagyonokat szoktak fizetni, hogy ilyen tájkép táruljon elébük, ha kinéznek az ablakon, de a Nagy Hadseregben ingyen is megkaphattad – csak azt kellett beleszámolni, hogy bármikor fejbe lőhettek valamelyik csatatéren.

Skirata odament a kommandóshoz, és kihajolt a mellvéd felett.

– Lecsúsznék kötélen – jegyezte meg Fi. Már a kiképzés alatt is szerette ezt a gyakorlatot; sok testvéréhez hasonlóan őt is jobban vonzotta a végtelen táj, mint a szűkös helyek. Állítólag azért, mert üvegtartályokban növekedtek; Ordo azt mondta, még emlékszik is rá. – Meddig leszünk itt, őrmester? – kérdezte a klón.

– Megnézhetjük legalább a város egy részét? Kérem!

– Ígértem egy görbe éjszakát, nem? Jó régen volt már.

– Nyolc hónappal ezelőtt – mondta Fi. Jól emlékezett az alkalomra; az űrkikötő ostroma után Obrim százados ígért egy italt a jól végzett munkáért, azután Ordo kirendelte őket egy újabb küldetésre. – Legalább egyszer az életben megnézném, mielőtt... – kezdte Fi, de hirtelen elharapta a mondatot. – Szóval, körülnéznék egy kicsit.

Skirata összevonta a szemöldökét egy pillanatra, azután a kommandós hátára tette a kezét, úgy mondta:

– Ne beszélj így, fiam! Megígérem, hogy körülnézhetsz!

– Most rögtön? – kérdezte Fi. Messze odalent egy madárszerű lény ugrott ki hirtelen az épületek között ásító szakadék fölé, azután behúzott szárnnyal zuhanórepülésbe kezdett, míg végül eltűnt a távolban. A kikötői platform legalább ötezer méteres magasságban volt. – Kellemes változatosság lenne.

– Szóval, tetszik az új csatatér?

Fi eltolta magát a korláttól, hogy elszakadjon a látszólag végtelen távolságoktól. – Egy kőfregatton fogunk időzni? – kérdezte.

– Tessék?

– A Fearless fedélzetén hallottam. Hajón kívüli, főleg városi munkát jelent – magyarázta Fi. Magában mosolyogva nyugtázta, hogy sikerült új szlenget tanítania Skiratának. Na, ez már valami! – Aktatologatás, távbeszélgetések. Sok kávészünettel.

– Adj hozzá némi elhárítást és elfogást!

– Ó!

– Üdvözöllek az eufemizmusok világában! Az eddigi legnehezebb terepen kell harcolnunk. Civilek milliárdjai között. Ki kell füstölni a rosszfiúkat a Coruscantról.

– Az jó – mondta Fi. – Úgyis utálom az ingázást.

Az Arca század barakkjai.

Különleges Műveleti Csoport főparancsnokság, Coruscant

Etain követte Skiratát az Arca barakkszárny főbejáratától induló, hosszú folyosón, és úgy érezte, mintha egy gdant követne.

Az omegások leírásai alapján úgy képzelte el a férfit, mint egy kedves, öreg nagybácsit, egy durva beszédű katonát, aki vért izzadt, hogy átadja bölcsességét egy egész nemzedéknyi ifjúnak. Ám ahogy Skirata külseje is eltért az ő fejében kialakult képtől, úgy az Erő is egészen mást sugallt.

Az egész férfi ellentmondások kiegyensúlyozott örvényeként jelent meg Etain előtt; hideg és fekete erőszakosság jellemezte, amelyet szenvedélyes, mélyvörös szeretet és gyűlölet itatott át. Bonyolult ember volt, aki elit harcosokat teremtett. Ha a Jedi máshogy nézett rá, Kal Skirata lénye a sötét oldalhoz tartozott – megvolt benne minden, amiről azt tanították, hogy el kell kerülni.

Etaint határozottan a gdanokra emlékeztette, azokra a kis termetű ragadozókra a Qiilurán, amelyek falkákban járva bármilyen zsákmányra lecsaptak, és kis termetüket vad agresszióval ellensúlyozták.

Skirata még csak olyan öreg sem volt, amilyennek a lány az elbeszélések alapján gondolta. Persze, a klónok szemében vénembernek tűnhetett, de csupán hatvan standard éves lehetett – középkorú és bár húzta a bal lábát, egyértelműen ereje teljében volt.

És olyan volt, mintha folyton páncélt hordott volna.

Hétköznapi dzsekit viselt cserzett és kifényesített banthabőrből, magas gallérral, alul egyszerű, barna nadrágot, mégis olyan érzés volt ránézni, mint egy kommandósra. Mindig készenlétben állt. Tekintve, hogy egy fejjel alacsonyabb volt a neveltjeinél, és a ráncai ellenére még mindig ijesztő ellenfélnek látszott, Etain úgy vélte, valaha hatékony katona lehetett. Azután rádöbbent, hogy nem csak valaha.

– Ide be, asszonyom! – szólalt meg a férfi. Úgy tudta kiejteni ezt a megszólítást, mintha kislánynak nevezte volna – a „tábornokot” is hasonlóan mondta a leszállóplatformon. Azonban Jediként Etain nem érezhette sértőnek a tiszteletadás hiányát. Rájött, hogy egyszerűen csak azt kívánja, bárcsak az őrmester kedvelné őt! – Lesz egy kis beszélgetés, azután keresse meg Jusik tábornokot! – mondta Skirata. – Ő majd elmondja a történteket.

Utasításokat adott.

Betessékelte a nőt egy kis helyiségbe, amelyről kiderült, hogy lakószoba kis asztallal, egy székkel, keskeny ággyal, rajta egy félig telerakott katonai hátizsákkal. A zsák mellett összehajtogatott ruhák halma hevert, azonosíthatatlan tárgyakat tartalmazó katonai szövettáskák és egy megviselt, homok–arany színű mandalori páncél társaságában.

Az Erő azt súgta Etainnek, hogy a rendben tartott szobát megtört életek káosza, fájdalom és bánat tölti meg. Elgondolkodott, hogy vajon mindez csak Skiratáé volt–e, vagy mástól is eredhetett, de inkább nem kezdett el kutakodni, mert valahogy attól tartott, hogy a férfi megérezheti. Az őrmester veszélyesen ébernek tűnt, még ha a lány nem is érzett felőle ellenségességet.

– Remek sisak – jegyezte meg a Jedi. Finom részletességgel rajzolt, bíborvörös és arany jelek díszítették, és a T alakú szemrést borító lencse szénfeketén tükröződött. Sokatmondó karcolások és vájatok borították, mintha egy nagy termetű lény karmolt volna végig rajta. – Hokan páncélja még mindig Finél van? – kérdezte Etain.

Skirata bólintott.

– Biztos vagyok benne – válaszolta. – Niner megengedte neki, hogy megtartsa, azóta a szekrényében tartja elzárva.

A lánynak eszébe jutott Ghez Hokan és az, hogy a hasonló sisak miatt először összetévesztette Darmant a kegyetlen rendfenntartóval. Az a sisak is Fihez került. Etain lefejezte Hokant a fénykardjával – mindez egy éve, de úgy érezte, egy egész élettel ezelőtt történt, amikor még nem szokott hozzá az öléshez.

Hokan páncélja vörös volt, jellegzetes, vörös díszítéssel. A tábornok élénken emlékezett rá.

Már feleannyira sem érzékelte félelmetesnek a mandalori sisakokat. A formájuk nemcsak ismerős volt, de szinte örült, ha meglátta. Arról viszont valahogy megfeledkezett, hogy Skirata és a Jango Fett által személyesen összeválogatott kiképző őrmesterek többsége maga is mandalori zsoldos volt.

Etain elgondolkodott, hogy miként tekintett volna Skiratára kilenc hónappal korábban, ha ő lett volna az ellenfele a Qiilurán?

– Becsomagol vagy kicsomagol? – kérdezte.

– Be – jött a válasz. A férfi óvatosan kézbe vette az egyik kis szövettáskát, a benne lévő tárgyak fémes hangon összekoccantak. Fegyverek. – Nem hajthatunk végre katonai műveleteket. Hivatalosan szolgálaton kívül vagyunk. Határozatlan idejű eltávot kaptunk – mondta. Betette a páncélja lemezeit a zsákba, az összehajtogatott ruhákat közéjük rétegelte, végül a szövettáskás fegyvereket tette a csomag tetejére. Úgy tűnt, ez volt minden, amit a magáénak mondhatott: egy nomád zsoldos tárgyai, aki mindig kész elindulni a következő csatába. – Mennyire finnyás, tábornok? – kérdezte az őrmester hirtelen. – Mármint etikailag.

– Jedi vagyok.

– Ez megválaszol egy rakás olyan kérdést, amit fel sem tettem.

– Kérdezzen egyértelműbben!

– Tudja, mit jelent a titkos bevetés?

– Persze...

– Gondolhattam volna. Nem tudtam, hogy a fiúkkal együtt fog visszajönni. Jól hallottam, hogy négy hónapot töltött a Qiilurán, és Zeyjel gerillákat csináltak a helyiekből? Korábban pedig túlélte azt is, amit Fulier mesternek nem sikerült, ugye? Úgy sejtem, jól jöhet, ha mellettünk van egy bunyóban.

– Ismerem a gyenge pontjaimat.

Skirata abbahagyta a pakolást, és oldalvást a nőre pillantott.

– A lehető leghasznosabb tudás – mondta.

– Csak mondja el, miről van szó!

– Érdekes kérés egy Jeditől – jegyezte meg az őrmester. Óvatosan benyúlt a katonai hátizsák egyik oldalzsebébe, és egy kis szövetcsomagot vett ki belőle. Amikor kibontotta és a tenyerén tartva odanyújtotta, Etain kis szenzorlapokat látott, fehér plasztoid ötvözet töredékeibe foglalva. – Nekem arról, hogy ne szedjek össze több ilyet – felelte. – A Köztársaságnak viszont arról, hogy megállítsuk a tevékenységet, amely miatt a Nagy Hadsereg lassan már nem lesz bevethető. Ami a Szenátust illeti, ők most megmutathatják a Szeparatistáknak, hogy nem csaphatnak le itt csak úgy kedvükre. Válasszon magának egy okot!

A nő hirtelen felismerte a tárgyakat: dögcédulák a klónok páncéljainak mellvértjéből. A katonák azonosító kódjait jelezték ki.

– Az első nekem is megfelel – mondta. A másik Fi jutott eszébe, aki nem élte túl a bevetést, és nem érezhetett olyan kisfiús örömet a Coruscant láttán, mint a névrokona. – Maga szerint hasznomat vennék?

– A városi bevetésekben egy nő mindig hasznos, akár Jedi, akár nem az illető. Segít láthatatlanná válni, akárcsak az olyan vén di’kutok, mint én.

Skirata elmosolyodott, és visszacsomagolta a dögcédulákat. Etain akaratlanul megérintette a saját zsákját, és rádöbbent, hogy kevesebb dolgot tudhat magáénak, mint a nomád őrmester.

– Jusik tábornok is részt vesz a műveletben? – kérdezte. – És Zey mester?

– Zey tábornok hivatalosan nem tud a dologról.

– És hol is lesz ez a mi bevetésünk?

– Ó, hát egy érdekes helyen! Néhány nap múlva költözhetünk. Nem mellékesen a fiúknak sem árt egy kis pihenés.

Szóval, nem akarta elmondani. Hát, jó.

– A Delta–osztag valahogy más, mint az Omega... De úgy látom, maga megbízik bennük – mondta Etain.

– Ó, jó fiúk ők is! – válaszolta Skirata. Kotorászni kezdett a kabátja zsebeiben, és amit elővett, azt felhalmozta a kis asztalra. Előkerültek kreditchipek, papírfecnik és egy ronda fémtárgy egy sor tüskével a gerincén, alattuk lyukakkal az ujjaknak. Etain meglepetten bámult, közben a férfi folytatta: – Ugyanaz a hormon készteti őket vetélkedésre, amelyiktől kiváló harcosok lesznek.

– A kabát zsebeinek tartalma egyre növekvő kupaccá vált az asztalon. Volt már ott egy tekercs vékony huzal, egy tizenöt centi–méteres kés elvékonyodó, háromélű pengével, egy egyedi készítésű, zömök kézifegyver, sőt még egy nehéz, éles szélű lánc is előkerült valahonnan. – Nem mintha a szegény ad’ikák valaha is kaptak volna szabadságot – mondta az őrmester. – Pedig bármikor szólunk nekik, máris ugranak. – Utolsó szavai közben egy ujjpattintással mutatta, hogy a kommandósok milyen gyorsan reagálnak, ha utasítják őket. Erről már Etainnek is volt tapasztalata.

Skirata levette a dzsekijét, alóla meglepően széles váll bukkant elő, és egy hónaljtok egy átalakított Verpine zúzópisztollyal. A férfi a szék háttámlájára akasztotta a ruhadarabot. A lány korábban úgy hitte, Kal Skirata csak másokat képes harcra tanítani, de újra meg újra felülvizsgálta ezt a nézetet és a szálkás, kidolgozott izomzat láttán el kellett ismernie, hogy a férfi kivételesen jó kondícióban van.

Etain még soha nem látott együtt ennyi károkozásra alkalmas eszközt egyetlen embernél – még egy kommandósnál sem. Biccentett a fegyverek felé, és várt, hátha kap valami magyarázatot arra, miért hord magánál Skirata ennyi mindent.

Az őrmester beletúrt rövid, ősz hajába.

– Mi van? – kérdezte értetlenül.

– A... felszerelés... – kezdte a tábornok. Skirata egy sétáló fegyverraktár volt.

– Amiatt ne aggódjon! – válaszolta a férfi. Jól láthatóan nem értette Etain meglepetését. – Ha civilek közé megyek, nem szoktam túl sok dolgot magammal vinni. Jobb elkerülni a feltűnést. A többit majd Ordo hozza, és mire elkezdődik az éles bevetés, addigra biztosan teljes lesz a felszerelés. Meglepetés is lesz. Sikerült szereznem hat Verpine mesterlövészpuskát. Egyedi darabokat, megerősítve EMP ellen. Kiváló minőség. Valójában nem is puskák, mert nem huzagolt a csövük, de... – Hirtelen elhallgatott, és elvigyorodott, mintha egy gondolat elterelte volna a figyelmét. Néhány pillanatra egészen megváltozott. – Találkozott már Ordóval? Még nem, ugye? – kérdezte. – Ő is remek kölyök. Úgy is mondhatom, hogy ő tesz engem büszkévé. Ő és a testvérei.

Ezzel az elfogultsággal teljesen lefegyverezte a lányt. Egyszerre tűnt oda nem illőnek és őszintének egy olyan embertől, aki a végletekig is elmegy, csak hogy biztosítsa védencei túlélését.

Etain tudta, hogy a férfi egy gyilkos. Sőt a fajtája ölt már Jediket, de harcolt a Sithek ellen is. Pontosan tudta, ki és mi Kal Skirata, és nem tehetett róla, de mégis megkedvelte. Mi több, azt is tudta, hogy az őrmester fontos lesz számára az élete hátralévő részében.

Ehhez a tudathoz az Erő kölcsönzött bizonyosságot. A tábornok azt is bizonyosan tudta, hogy az elkövetkező napokban és hónapokban túl kell lépnie a saját határain, és ami rá vár, az Jediként nem fog számára békét vagy megértést hozni. Csak az Erőre támaszkodhatott; csak az Erő mutathatta meg a végzetét.

Hetedik fejezet

Fontosnak vélem, hogy a mandaloriak által kiképzett kommandós osztagokban kisebb a veszteségi ráta, mint a más fajok tagjai által kiképzettekben. Valahogyan a mandaloriak céltudatosságot, önbizalmat és az összetartozás – klánhoz vagy családhoz tartozás – szinte mániákus érzését ébresztették a neveltjeikben, és mindez előnyt biztosított a túléléshez. Legyünk hálásak, hogy ezúttal mellettünk állnak!

Arligan Zey tábornok, a Különleges Erők igazgatója,

a Különleges Műveleti Csoport parancsnoka

e szavakat intézte a Jedi Tanácshoz

Különleges Műveleti Csoport főparancsnokság,

Coruscant, 8–as eligazító, 15.00 óra,

370 nappal a Geonosisi Csata után

– Arra gondoltam, hogy beszélgetnünk kellene – kezdte Skirata. Megfordított egy széket, és lovaglópózban ráült, két kezét a háttámlára tette, és rájuk fektette az állát. – Csak nekünk, mando fiúknak. Aruetiise nélkül.

A Delta–osztag tagjai az eligazítóterem egyik falánál ültek le négy székre, az omegások a szemben lévő fal mellett helyezkedtek el, az asztal közöttük állt. Atin és Sev között úgy összesűrűsödött a levegő, hogy Skirata átvághatta volna egy vibropengével; miből gondolták, hogy nem veszi észre? Már megtanult olvasni a gesztusaikban, akár egy könyvben, még ha ezt a kettőt pont nem is ismerte olyan bensőségesen. Persze, lassan már minden faj gesztusait értette. Szóval, vagy hülyének nézték, vagy annyira elengedték magukat a társaságában, hogy meg sem próbálták leplezni az érzéseiket.

Márpedig a deltások ugyanolyan hűségesek voltak az őrmesterükhöz, mint az omegások. Zavarba ejtően fiatalnak tűntek, ahogy ott ültek páncél és fegyver nélkül, sötétvörös zubbonyban.

– De, ugye, Tur–Mukant vagy Jusikot nem tekinti árulónak? –kérdezte Darman.

– Az aruetiise–t általánosságban értettem a nem mandaloriakra – felelte Skirata. Szóval, Darman megkedvelte Etaint? Az őrmester elhatározta, hogy rajtuk tartja a szemét. Folytatta a mondandóját: – Osztagügyről akarok beszélni, nem tartozik a tisztekre. – Kal felegyenesedett ültében, kiejtette kését az alkartokból, és babrálgatni kezdte a pengét, ujjai hegyével óvatosan végigsimította az éleket. – Remélem, ti is figyeltek, Delta! – mondta.

– Persze, őrmester – felelte Boss.

– Sev?

Sev alig egy másodperc töredékéig pillantott Atinre, de ez is elegendő volt, hogy igazolja vele Skirata megérzését. – Igen, őrmester – válaszolta a kommandós.

– Oké, akkor először is: a köztem és Vau közötti viszony nem tartozik rátok, csak ránk. Ha bármelyikőtök emiatt akar verekedni, akkor személyesen gondoskodom róla, hogy megbánja. Tartalékoljátok az erőtöket a rosszfiúkra!

A csend szinte megszilárdult a helyiségben. Atin mereven maga elé nézett, Sev összeszorította a száját, mintha az ellenkezését akarná visszanyelni, és Ninerre pillantott. Fi és Darman értetlenkedő képet vágott.

– Nem, Sev – mondta Skirata. – Niner egy szót sem szólt. Hátul is van szemem és jó az emlékezetem. Nincs semmilyen vitád Atinnel, megértetted? Ha van valami gondod azzal, hogy civódom Vauval, akkor azt velem beszéld meg!

– Értettem, őrmester.

– Az jó. Bizonyítsd be! Ti ketten! – mondta az őrmester Atinre és Sevre mutatva a kése hegyével. – Álljatok fel, és fogjatok kezet!

Egy szokatlanul hosszúnak tűnő másodpercig egyikük sem mozdult.

– Azt mondtam, hogy álljatok fel, és fogjatok kezet! Most azonnal!

Skirata már majdnem azt hitte, elvesztette őket, de Atin hirtelen felállt, alig egy szívdobbanásnyi idővel Sev előtt. Áthajoltak az asztal felett, és kezet ráztak.

– Akkor most ismételjétek meg, de úgy, hogy komolyan is gondoljátok! – mondta az őrmester halkan. – Egy csapatban kell dolgoznotok. Együtt egy nagy osztag lesztek, és ha elmondom, milyen bevetésre megyünk, meg fogjátok érteni, hogy miért van erre szükség. Boss! Elvárom, hogy kordában tartsd az embereidet!

Boss odahajolt Sevhez, és hátba veregette.

– Hallottad az őrmestert! – mondta barátságosan.

Atin ismét kinyújtotta a kezét. Sev vállat vont, és megfogta.

– Jól van – nyugtázta Skirata. – Mostantól nem vagyunk rajta a térképen. Amire készülünk, arra nincs hivatalos felhatalmazásunk sem a Szenátustól, sem a tábornokoktól, úgyhogy ha bármi félresikerül, akkor magunkra maradunk.

– Ah! – kiáltott fel Scorch meglepetten. – Akkor Jusik és Tur–Mukan sem tud erről?

– De igen.

– Akkor ki az a mi?

– Ti, az ifjú tábornokaink, Ordo, Vau és én.

Scorch felemelte a szemöldökét.

– Maga ismét aktív? – kérdezte.

Eljött az ideje egy kis színházasdinak.

– Persze – felelte Skirata, és azzal a kivételes pontossággal vágta bele kését Sev mögött a falat borító faburkolatba, amelyet azért fejlesztett ki, mert évtizedekig az élete függött az egyszerű fegyvertől. – Fogadni mernék, fiam, hogy ezt nem tudnád utánam csinálni egy vibropengével!

– Dehogynem! – mondta Fi. – Ha felkapom őt is, és eldobom a pengével együtt.

Mind felnevettek. Skirata úgy vélte, hadd nevessenek, néhány perc múlva úgysem lesz kedvük hozzá. Ordónak hamarosan vissza kellett érnie, és ha szerencséjük van, akkor Vauval együtt sikerült kiverniük valamit Orjulból. A két nikto valószínűleg még Vaunak is túl kemény dió lesz ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt megtörje őket.

Persze, a végén ez sem számít majd. Van egy csapata – neki, és nem a Köztársaságnak –, amelyet bevethet a Coruscanton, és olyan dolgokat tehetnek meg, amiket a CBF nem. Obrim kezét megköti a törvény és a szabályzat, ráadásul lehet, hogy a szeparatistáknak van egy beépített embere a Biztonsági Erőknél.

Azonban az ő csapatát nem kötik a törvények. Még csak nem is létezik.

Skirata nem kérdezte meg Zeytől, hogy mi történhet velük, ha elrontják. Költői kérdés lett volna. Lehet, hogy mind belehalnak.

Scorch felállt, kihúzta a falból, és vigyorogva visszaadta a kést az őrmesternek. Fixer tapsolt.

– Emlékeztek azokra a mocskos dolgokra, amiket a titkos bevetésekről tanítottunk nektek, vagy egyszerűen csak besoroltátok őket az unalmas vészeljárások közé? – kérdezte Skirata, miközben visszacsúsztatta a kést az alkartokba. Az apjától örökölte a fegyvert. Csak ennyi maradt utána. A testéből húzta ki.

– Szerintem emlékszünk rájuk, őrmester.

Ő is emlékezett rá, pedig legszívesebben elfelejtette volna. Majd megszakadt a szíve miatta, de tudta, hogy előbb vagy utóbb csak ezek az ismeretek állnak majd a fiai és a halál között. Képessé kellett tennie őket arra, hogy szembenézzenek az elképzelhetetlennel, és... igen, vannak rosszabb dolgok, mint megrohamozni a droidok arcvonalát a bajtársaiddal.

Vannak olyan dolgok, amelyekkel egyedül kell szembenézni, egy zárt helyiségben, a megmenekülés reménye nélkül.

Lehet, hogy Walon Vaunak volt igaza. Lehet, hogy kegyetlenül kell bánni az újoncokkal, túl kell lépni azon a ponton, ahol még elég a bátorság, és ki kell hozni belőlük az állatot, ami nem akar mást, csak túlélni. Vau majdnem megölte Atint, miközben kiképezte. Skirata emiatt ment Vau után, és emiatt ölte meg majdnem.

– Nem vagyok büszke arra, amit veletek tettem – mondta.

– Először maga mászott be a nerfbélbe, őrmester. Elég szórakoztatónak tűnt, hogy maga után menjünk – jegyezte meg Fi, és elnevette magát. – Azután maga kidobta a taccsot – tette hozzá vigyorogva.

Hánytatónak hívták, és arra szolgált, hogy teszteljék vele a katonák kitartását olyan körülmények között, amelyek megtörik és megölik a gyengébbeket. Végig kellett mászni egy rothadó nerfbelekkel teli árkon.

Azután jött a többi próba. Egy éjszaka a Festen lévő hőmérsékletben, három nap alvás nélkül, esetleg több is, vízhiány, hatvankilós menetfelszerelés, elviselhetetlen hőség és sok–sok fájdalom. Fájdalom és szóbeli megaláztatás. Egy elfogott kommandósnak kegyetlen vallatást kell kiállnia. Képesnek kell lennie rá, hogy túlélje, és közben ne törjön meg az akarata. Kellett némi képzelőerő, hogy elvigye a srácokat a határaikig.

„Milyen messze van az, amikor valaki túl messzire megy? Tudod a választ, Kal?”

Vau sokkal közönyösebben vitte végig a kiképzésnek ezt a részét, mint ahogy Skirata valaha is képes lesz. Nagyon nehéz volt bántania a saját fiait, még akkor is, ha ezzel segített nekik túlélni a túlélhetetlent.

– Hát – kezdte Skirata –, a nerfbél tényleg csak a szórakoztató rész volt. Csak rosszabbat ígérhetek. – Még az is gyötörte, hogy Fi ilyen jókedvűen reagált.

Sev is egészen felélénkült.

– Merényleteket is el kell követnünk? – kérdezte.

– Ha igen, akkor azok nem történtek meg. Csak képzeltétek őket.

– Hoppáré! Esküszöm, őrmester, csak megcsúszott az ujjam a ravaszon!

– Úgy tűnik, gyorsan kiismeritek a politikának azt a lenyűgöző kis világát, amelybe belecsöppentünk.

– Szabad olyat mondani, hogy minden politikus gerinctelen chakaar? – kérdezte Scorch.

– Annak hívod őket, fiam, aminek akarod. Úgysincs szavazati jogod – válaszolta Skirata. Megérezte a csizmatalpak dobbanását a folyosón; a rezgés átjutott az eligazító hangszigetelt falán, a zaj kint maradt. – A háború törvényes erőszak, srácok – mondta –, de minden más csak bűntett. Szerencsére mandaloriak vagyunk, és nem szoktunk nagy hangsúlyt fektetni az ilyen apró különbségekre.

– Csak mutasson rá a rosszfiúkra, és adja ki a parancsot!

– Az nem fog menni.

– Miért nem, őrmester? – kérdezte Scorch.

– Előbb meg kell találnotok őket.

– Hát, hármat már találtunk...

A Delta–osztag egy emberként nevetett fel, még Sev és az omegások is csatlakoztak. A kódolt beléptetőrendszer sípolt egyet, és az ajtószárnyak oldalra siklottak. Ordo masírozott be, talán kicsit túl színpadiasan.

A deltások még sohasem dolgoztak együtt a nullás mélységi felderítőkkel. Talán azt hitték, ez sem lesz más, mint amikor az alfásokkal dolgoztak, vagy mintha valamelyik Jango által kiképzett felderítővel kellett volna együttműködniük. Skirata érdeklődve figyelte őket. Arra gondolt, hogy Ordónak biztosan sikerül tovább törnie a jeget a két osztag között.

– Uram! – kiáltott a Delta–osztag ismét egyként. Niner és a többiek csak hanyagul tisztelegtek.

– Bocsásson meg, hogy késtem, őrmester! – mondta Ordo. Levette a sisakját, berakta a hóna alá, azután a másik kezével átnyújtott Skiratának egy adatolvasót és egy nehéznek tűnő, pisztolytáska–méretű, műpapírba csomagolt tárgyat. – Eddig nincs sok információnk, de Vau még dolgozik a problémán – jelentette. – És Jusik tábornok üdvözletét küldi.

– Köszönöm, százados! – válaszolta Kal. Kibontotta a kapott csomagot; nem fegyver volt benne, hanem egy doboz kandírozott vweliu–dió. Jusik ugyancsak figyelmes típus volt. Skirata kinyitotta az ajándékot, és felállt, hogy az asztalra tegye a dobozt, ahol mindkét osztag tagjai elérhették.

– Jó étvágyat, srácok! – kínálta az édességet.

Fi arcán megjelent a szokásos, lüke vigyor, és alig észrevehetően arra utalt, hogy valami tréfát tervez Ordo kárára.

– Milyen szép, új szoknya! – szólalt meg. – Ugye, nem csak miattunk öltöztél így ki? Mi lett a régi kamával? Csak nem összement a mosásban?

Felállt, és közelebb ment a felderítőhöz, egy–két lépésnyire előtte állt meg. Még mindig vigyorgott és nyilvánvalóan arra várt, hogy a találkozás örömére összeölelkeznek és hátba veregetik egymást.

– Elnézést, őrmester! – kérte Ordo, azután nem igazán játékos módon, teljes testtel nekiment Finek, és földre vitte. A kommandós zihálva kapkodott levegő után; páncélt viselő ellenféltől saját páncél nélkül kapni egy ilyen támadást igen fájdalmas lehetett.

Arckifejezésével Boss modellt állhatott volna a döbbenet tanulmányozásához. A deltások mereven ültek székeiken és úgy bámultak, mintha azon gondolkodnának, hogy közbeavatkozzanak–e. Ordo tekintetében a halál hidege ült; néha még Skirata sem volt biztos benne, hogy mi lesz a százados következő mozdulata.

– Egyszer még komoly bajba fog keverni az a nagy szád! – sziszegte a felderítő. Fi tekintete összekapcsolódott Ordóéval, a nyakizmai megfeszültek, készen állt a küzdelemre. – Reménykedj, hogy ott leszek, amikor ez megtörténik! – tette hozzá a százados, azután nevetésben tört ki, és egyetlen gyors mozdulattal felállt. A karjánál fogva talpra rántotta a kommandóst is, hogy lelkesen vállon veregesse. – Együtt a régi banda, mi? – kérdezte. – Épp ideje volt!

Skirata elkapta Boss pillantását, és rejtélyesen elmosolyodott, legalábbis remélte, hogy sikerült rejtélyesen mosolyognia. A nullások egyszerre lehettek a legjobb barátok és az elképzelhető legrosszabb ellenségek. Nagy szerencséjére Fi egy hű barátot szerzett Ordo személyében. Ettől függetlenül még mindig látszott rajta, hogy a váratlan támadás megrázta.

– Mára ennyi – jelentette be Skirata. – Leléphettek. Örülök, hogy mindenki így összebarátkozott. Holnap folytatjuk a kis tábornokaink társaságában, teljes hírszerzéssel és eligazítással nulla–nyolc–nulla–nullakor.

Ordo magához vett egy marék kandírozott diót, és Skirata társaságában távozott. Megálltak a folyosón, hagyták az osztagokat, hogy kibeszéljék magukat – ez most jó alkalomnak tűnt, miután némileg megpuhították a deltásokat. A kommandósok azt hihették, hogy Skirata már nem hallja őket, de fülsüketítő csatazajban töltött évtizedek ide vagy oda, az őrmester füle jobban működött, mint képzelték.

Ám nem azt hallotta, amire számított.

– Fierfek! Emlékszem, azt hittem, csak levegő után kapkod, azért görnyed össze, de közben egyszerre sírt és okádott. És nem a nerfbelektől, abban biztos vagyok.

– Sohasem bírta jól, ha keménynek kellett lennie velünk.

– Utána mindig bocsánatot kért és személyesen győződött meg róla, hogy mindenki rendben van.

– Ő a legjobb! – Ezt Niner mondta. – Jatne’buir!

A legjobb apának nevezte. Vicc! A saját gyerekei kitagadták és dar’buirnak – többé már nem apának – nevezték. A mandaloriak között ritka és szégyenteljes dolog volt, ha valakit kitagadtak a saját fiai.

Azonban a Kaminót nem hagyhatta el, és nem mondhatta el nekik, hogy ott van, és nem hagyta el őket. Arról még Ordo sem tudott, hogy dar’buir lett.

A klónok az elsők. Fontosabbak a saját vérednél.

– Jól van?

Skirata nem bánta meg. Egy pillanatra sem.

– Minden rendben, Ord’ika. Vau elpuhult, vagy mi van? Tényleg nem sikerült kiszednie valami használhatót a barátainkból?

– Lehet, hogy nincs is mit kiszedni belőlük. Mindenesetre, ez nem egy gyors folyamat. Tapasztalt gyanúsítottakat kell kivallatnia anélkül, hogy megölné őket.

– Mi lenne, ha az egyik jetii segítene neki? Elég meggyőzőek tudnak lenni.

– Túl kényesek. Ámbár, Jusik mindig nagyon meg akar felelni.

– Terepen nagyobb hasznát vesszük. Bátor kölyök, jó pilóta, és ért a technikai dolgokhoz. De a lányban van valami. Lássuk, képes–e az elvei elé helyezni a gyakorlatiasságot!

– Nem kedveli őket, Kal’buir?

– Nem kedvelés kérdése. Csak az számít, hogy mennyire megbízhatóak. Nézd, Zey feláldozna téged az összes klónnal és velem együtt, ha cserébe biztosan megnyerhetné a háborút és megmenthetné a civileket. Viszont Jusik hősként tekint rád. Nem tudom, hogy melyik véglet a veszélyesebb.

– Itt a lehetőség, hogy segítsen nekik is olyan katonákká válni, mint amilyeneket belőlünk faragott. Aú!

– Miért van folyton olyan érzésem, hogy négyévesen érettebb voltál, mint amilyen én valaha is lehetek? – kérdezte Skirata.

Ordo játékosan meglökte. Aznap jó kedvében volt.

– Majd én rábeszélem Tur–Mukan tábornokot a vallatásra. Ha szerinte ez morálisan elfogadhatatlan, akkor a maga nézetei a jövőben sem fogják beszennyezni őt.

Skirata beharapta az ajkát. Ordo gyakran felülmúlta őt együttérzés és diplomácia tekintetében.

– Igen, én is észrevettem, hogy jobban szeret a gyalogság élén hősködni, mint összepiszkolni a kezét mellettünk. Hagyd csak rám! – kérte a századost.

– Jól van – felelte Ordo. – Kitalálta már, hol rendezzük be a műveleti bázist?

– Vannak néhányan, akik tartoznak nekem némi szívességgel. Hol rejtenél el katonákat?

– Teljesen elrejteni vagy álcázva elrejteni?

– Nem túl feltűnő tevékenységhez.

– Olyan helyen, ahol bár is van. Olyan helyen, ahol gyakran látni szolgálaton kívül lévő hatósági személyeket.

– Nem is iszol. Egyik klón sem szokott alkoholt inni – tűnődött Skirata hangosan. Ordo elméjének fürgesége ismét lenyűgözte. Ahhoz képest, hogy a felderítő még nem sokat látott a háborún kívüli életből, mégis lélegzetelállító gyorsasággal tanult és következtetett, akár a legkisebb információmorzsákból is. – Ráadásul nem szoktak szolgálaton kívül lenni – tette hozzá az őrmester.

– Maga mondta, hogy úgy álcázhatnánk néhány nagydarab, páncélos alakot, ha még több lenne belőlük az utcákon. Meg akarta látogatni Mar Rugeyant ez ügyben.

– Emlékeztetnél?

– Mar Rugeyan. Képes a szája mindhárom sarkából egyszerre beszélni. Egyszer úgy megragadta...

Kalnak eszébe jutott, kiről van szó.

– Na, igen... Ha tudtam volna, hogy egyszer még szükségem lesz rá, óvatosabb lettem volna.

– Szerintem tudok neki olyan ajánlatot tenni, amit elég csábítónak talál.

– Szerezhet közben néhány zúzódást is?

– Nincs tervben. Csak rámutatnék, hogy ha a katonák nagy mennyiségben kapnának eltávot, az megnyugvást okozna a polgároknak. És persze, mi láthatatlanná válhatnánk – válaszolta Ordo. Elgondolkodott; egy apró ránc árulkodott erről a homlokán. Megdöbbentő intellektusa és tökéletes emlékezete néha egyáltalán nem segített feldolgozni a valóságot, legalábbis nem minden tekintetben. – Hadd próbáljam meg, Kal’buir! – kérte. – ígérem, diplomatikus leszek!

– Csak vicceltem, Ord’ika. Szerintem simán van annyi esélyed elbűvölni Rugeyant, mint nekem.

– Cserbenhagytam valaha is?

Nem költői kérdés volt, és ismét okot adott Skiratának a szégyenkezésre. Túl könnyű volt agresszív önbizalommal telve kisétálni az előbbi találkozóról, és közben megfeledkezni arról, hogy Ordo, a tökéletes katona egyedüli gyenge pontja: az őfeléje irányuló megfelelési vágya. Mintha még mindig az a kisfiú lenne, aki az első találkozásuk alkalmával úgy döntött, hogy egyetlen egy olyan ember létezik a Galaxisban, aki vigyázhat rá és akinek engedelmeskedik: egy peches zsoldos, aki nem igazán kedveli a kaminóiakat.

– Nem szó szerint értettem – mondta Skirata. Odanyúlt, és összeborzolta a százados haját, ugyanúgy, mint amikor Ordo még csak egy rémült kisgyerek volt, aki megijedt a villámoktól... persze, akkoriban még nem kellett ilyen magasra felnyúlnia egy kócoláshoz. – Ti vagytok az én büszkeségem és örömöm. Egyikőtöknek sem kell okosabbnak, bátrabbnak vagy bármiben jobbnak lennie, mint amilyenek most vagytok.

Ordo maga elé bámult egy pillanatig, azután elmosolyodott, de úgy, mint egy gyerek, akit épp megfenyegettek és próbál bátornak mutatkozni.

– Tudom, hogy még nem teljes a tudásom – mondta.

– Ó, fiam... Hát majd változtatunk ezen. Nálad és a többieknél is.

– Tudom, Kal’buir – válaszolta Ordo. A bizalma őszinte volt és feltétlen. – Maga a védelmezőnk, és mindig magát fogjuk szolgálni.

Skirata vágott egy grimaszt. A hit kellemetlen is lehet, ha az ember nem akar istent játszani.

„De nem bántam meg semmit – gondolta. – Egy pillanatra sem.”

A Köztársaság Nagy Hadseregének Logisztikai Központja,

Főparancsnokság, Coruscant,

370 nappal a Geonosisi Csata után

– Ön nincs a belépésre felhatalmazott személyek között – mondta a biztonsági droid a bejáratnál.

Ordo kinyújtotta a kezét, és a droid melletti kódtáblán beütött egy memorizált kódot. Az őr egy szilárd fém tömbnek látszott négy karral és egy fejjel. Alacsonyabb volt nála.

– Igaz – válaszolta a százados. – Akár le is lőhet.

– Uram...

Ordo kivett az övéből egy tűszondát. A droid gyors volt, de ahhoz nem elég gyors, hogy ilyen közelről elkerülje a mozdulatot, és a felderítő beszúrta a szondát a gépezet mellkasán lévő csatlakozóaljzatba. A meghajtók és az apró motorok akadozva felzúgtak, és néhány pillanat elteltével a droid ismét rendíthetetlen nyugalmat mutatott.

– Ön a belépésre felhatalmazott személyek között van – jelentette ki. – Helyszíni biztonsági ellenőrzés nélkül beléphet minden részlegbe, beleértve a csak a személyzeti tisztek számára nyitott területeket is.

– Remek! Amúgy is nagyon szeretek egyedül lenni – mondta Ordo, és besétált a csiszolt, fehér márvánnyal borított előtérbe.

Páncélban nem volt nehéz egyedül maradni. Nem sokan figyeltek fel egy klónra a sereg egyik létesítményében, még akkor sem, ha az illető éppenséggel a mélységi felderítők századosának jelzéseit viselte.

Egyszerűen csak úgy kellett tennie, mintha épp ott lenne dolga. Márpedig a nullás osztag esetében Kal Skirata határozta meg, hogy kinek mi a dolga. Jelen esetben ez azt jelentette, hogy Ordónak ki kellett találnia, hogyan lehet titokban megfigyelni a szállítmányok mozgását. Ehhez a logisztikai központ kínálta a legjobb helyet; valószínűleg itt dolgozott a beépített ember, és innen küldött pontos információkat a teherjárművekről a szeparatistáknak.

A felderítő elővette az adatolvasóját, és gyakran babrált vele, mintha rutinlátogatást tenne az épületben. A szemkontaktus lehetőségének hiánya miatt a polgári személyzet mintha észre sem vette volna a jelenlétét. Az itteni fehér páncélosok lehettek frontszolgálatra fizikailag alkalmatlan klón katonák, esetleg hadmérnökök vagy a tábornokok megbízásait teljesítő mélységi felderítők.

Miután besétált néhány irodába – meglepve a droidokat és furcsálló pillantásokat kiváltva a civil technikusokból –, Ordo bement a logisztikai szárnyban található műveletirányító helyiségbe, és aranyat talált.

A nagy, körkörös terem falát nagy, élő frissítésű holotérképek borították, amelyek a csapatok és az anyagok mozgását mutatták, tele élénk színű fénypontokkal. A látvány leginkább a sisak belső képernyőjére emlékeztetett, csak jóval nagyobb méretben. A helyiség közepén nagy irányítópult állt több munkaállomással és népes személyzettel. Két droid, négy ember, hat sullusti, három nimbani és...

...egy klón katona sisak nélkül.

– Remek! – mondta Ordo.

A klón talpra ugrott, és tisztelgett, még ha ez nem is volt túl szabályos, tekintve a sisak hiányát. Mindenesetre, Ordo viszonozta a tisztelgést.

– Gond van a sisakjával, katona? – kérdezte.

A férfi halkan válaszolt:

– Idegesítette a civileket, uram. Jobb szeretik látni a szemem.

Ordo idegei felborzolódtak. Ő soha nem alkalmazkodott volna a civilek szeszélyeihez. – Rutinfelmérést végzek Camas tábornok megbízásából – jelentette ki határozottan. Nem adta meg a kódját; az Alfa mélységi felderítők nem szokták azonosítani magukat az alacsonyabb rangúaknak. Végignézett a civileken; az egyik nimbani és egy ember nő felpillantott rá. A sápadt, hüllőszerű nimbani érdekes részletet jelentett, de az ember nő sokkal gyanúsabbnak tűnt. Rámosolygott a századosra. Ordo nem vette le a sisakját, a nő mégis rámosolygott, ráadásul megdöbbentően szép volt – mindkét tény aggodalomra adott okot egy hivatalnoki részlegben. A nő ismét az adatkonzolja felé fordult, és látszólag elmerült a munkában, mintegy öntudatlanul hátrasimította a válla elé esett, hosszú, szőke hajtincseit.

– Katona! – szólította meg a százados a másik klónt, és odaintette magához. – Tegyen jelentést az egység működéséről! – utasította.

Kimentek a teremből, és Ordo levette a sisakját, hogy testvére szemébe nézzen, ezáltal megadja neki az alapvető tiszteletet. A kesztyűjébe épített dögcédula–letapogató szerint a férfi kódja KK–5108/8843 volt, és tűzszerésznek képezték ki. Besült gránátok, aknák, csapdák hatástalanítására, azaz olyan munkára, amit a droidok képtelenek voltak elvégezni.

Ordo azonnal regisztrálta magában a robbanószerek jelentette kapcsolatot.

– Hogy hívják?

A katona habozott.

– Corr, uram – válaszolta halkan.

– És mi dolga itt?

Corr kelletlen képet vágott, azután levette a kesztyűjét.

Mindkét keze hiányzott.

Két egyszerű protézist kapott helyettük, de annyira sem becsülték, hogy szintetikus bőrborítást húzzanak a csupasz, duracél szerkezetekre. Ordónak meg sem kellett kérdeznie, hogyan kapta ezeket a művégtagokat. Mindkét kéz elvesztése sokkal szörnyűbb, mint egy kéz elvesztése. A kéz valahogy az emberi létet jelképezte.

– Alkatrészhiány van, uram. Túl sok sérültnek van szüksége protézisre – mondta Corr bocsánatkérő hangon. – És ezek nem elég jók, hogy a fronton használjam őket. De megígérték, hogy ha lesznek megfelelő alkatrészek, akkor visszamehetek.

Ordo tudta, mit mondott volna erre Kal’buir, és majdnem ki is mondta, de sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas rá, ezért visszafogta magát.

– Jól bánnak itt magával?

Corr vállat vont.

– Egész jól. A civilek nem sokat szólnak hozzám, kivéve Wennen munkavezetőt. A hölgy nagyon kedves velem.

Ordo könnyen összekapcsolta a látottakat.

– Wennen? Az a szőke nő, ugye?

Corr bólintott, arckifejezése láthatóan megenyhült.

– Besany Wennen – felelte. – Nem igazán helyesli a harcot, uram, de ez nem befolyásolja a munkájában, és mindig jól a gondomat viseli.

Szegény, naiv gyalogos, gondolta Ordo.

– Milyen jól?

– Együtt ebédelünk és elvisz a Galaktikus Múzeumba.

Lenyűgöző. Ordo már nagyon fiatalon megtanulta, hogy a bizalmatlanság bölcs dolog. Egy gyönyörű nő, egy robbantási szakértő, a logisztikai központ; a százados számára egyértelmű volt a kapcsolat. Sajnos egyelőre még nem sokat nyert volna azzal, ha közbelép.

– Hány váltás van egy nap?

– Névsor szerint három, uram.

– Lehet, hogy később kérnem kell magától valamit, Corr.

– Csak kérjen, uram!

– Ha sor kerül erre, akkor az hivatalosan is bizalmas lesz, és senkivel sem beszélheti meg. Még a munkavezetőjével sem. Rutin átvilágítást végzek, és ezért kell titokban tartania, amit tőlem hall – magyarázta a felderítő. Azon gondolkodott, mit számít, ha megmondja a nevét? Végeredményben, csak a Különleges Erők belső köreiben tudták, ki ő valójában. – Ordo vagyok. És ezt sem mondhatja el senkinek!

– Értettem, uram!

Ordo el akarta mondani a katonának, hogy megérti, milyen magányos lehet a testvérei nélkül, és mennyire vissza akar térni a frontra, hogy ismét igazi munkát végezzen. Azonban ezt nem mondhatta el. Csak visszaküldte Corrt a műveletirányítóba, közben megjegyezte magának Wennen látszólag őszintén kedves mosolyát, azután kifelé tartva még egyszer megállt, hogy feltörje az automatizált kommunikációs relék védelmi rendszerét és elhelyezzen egy megfigyelőszerkezetet.

Szegény Corr... A főbejárat előtt Ordo megpaskolta az őrdroid fejét, azután elindult a leparkolt robogója felé.

Nyolcadik fejezet

Igen, tudom, hogy csinálták a kaminóiak. A saját génjeinket használták ellenünk, azokat, amelyektől testvérekként kötődünk egymáshoz, amelyektől hűségesek vagyunk, tiszteljük atyáinkat és engedelmeskedünk nekikezt manipulálták, hogy engedelmesen teljesítsük a parancsokat. Ki kellett venniük mindazt, amitől Jango önző, magányos harcos lett, mert nem volt helye a gyalogosok között, és az Alfa mélységi felderítők a bizonyíték rá, hogy nem tévedtek. De van valami, amit még nem tudok. Azt, hogyan változtatták meg az öregedési folyamatot. Ez a kulcs. Ellopták az életünket, de nem hagyjuk, ner vod, hogy az idő legyőzzön.

N–7, Mereel mélységi felderítő hadnagy

kódolt üzenete N–11, Ordo századosnak

Köztársasági Kormány, a Közügyek Szenátusi Igazgatóságának épülete,

391. emelet, Ellátmány Szolgáltató Központ,

370 nappal a Geonosisi Csata után

Mar Rugeyan irodája nagyon közel volt a kormányzati épület legfelső emeletéhez, és olyan kilátás nyílt belőle, amiért a szenátorok egy része ölni tudott volna. Ordo eltűnődött rajta, hogy Rugeyan vajon hogyan ölt érte – képletesen értve –, merthogy a kisugárzása alapján úgy tűnt, a fickó gondolkodás nélkül félreállít bárkit, aki az útjába kerül.

Nagyon magasan voltak. Ordo a hóna alá vette a sisakját, és a siklók nyugodt áramlását csodálta az alattuk lévő légicsatornákban.

– Rég találkoztunk – jegyezte meg barátságosan Rugeyan. – Álmomban sem képzeltem, hogy egyszer még én lehetek a maguk segítségére.

Skirata érezte a szavak mögött rejlő fenyegetést, és a fickó pislogási sebessége is alátámasztotta ezt a megérzést.

– Értékelem, hogy segítségünkre volt az ostrom során – mondta az őrmester. – Emlékszik a századosomra? Ordo százados! Rugeyan úr megkínálhatja egy itallal, uram?

– Köszönöm, csak egy pohár gyümölcslét kérek – válaszolta Ordo. Bár Skirata valóban alacsonyabb rangú volt nála, a klónt mindig zavarta, ha Kal’buir uramozta. – Arra gondoltunk, hogy ön esetleg tanáccsal szolgálhatna – tért a tárgyra gyorsan.

Ha így is volt, Rugeyan nem árulta el, hogy nem szívesen beszél egy klónnal.

– Örülök, ha segíthetek, százados – mondta. Megnyomott egy gombot az asztalán. – Jayl! – szólt bele egy láthatatlan mikrofonba. – Hozzon be frissítőket! Gyümölcslevet és süteményt! – Ismét a vendégei felé fordult, és elmosolyodott. így folytatta: – De milyen tanáccsal szolgálhatnék? Nekem úgy tűnik, polgári körökben önök máris kiváló hírnévnek örvendenek. Intelligensnek, hatékonynak és nemesnek tartják magukat. Ennél jobb képet festetni sem lehetne.

– Úgy véljük, hogy a csapatainknak valamivel több kényelem is kijárna, és tudatában vagyunk annak, hogy az ön tanácsai bírnak bizonyos súllyal a Védelmi Minisztériumban – felelte Ordo.

– Ó! – jelezte Rugeyan, hogy érti a kérést. Kissé összébb húzta a szemét. – Igazuk van, de pontosan mivel szeretnék növelni a katonák kényelemérzetét?

– Szabadságolással.

– Bővebben?

– Bármennyivel. Még soha nem kaptak kimenőt. Minden pihenőidejüket a barakkokban és a gyakorlópályákon töltik.

– Ó!

– Nem tudta?

– Őszintén szólva, nem. Soha nem kérdeztem rá – válaszolta Rugeyan. A meglepetése őszintének látszott, vagy tökéletesen színlelte. – Hadd jegyezzem meg, hogy ez parancsnoki döntés, és a parancsnokok nem igazán hallgatnak a hozzám hasonló közszolgákra – magyarázta.

Rugeyan fiatal asszisztensnője lépett be, és élénk smaragdzöld levet nyújtott oda Ordónak, közben fürkészőn végigmérte. Kal’buirnak ebben is igaza volt; a civilek többsége még nem látta a klónok arcát.

A nőnek majdnem sikerült elterelnie a gondolatait.

– Néhány ezer katona visszahívása a frontvonalról stratégiai szempontból jelentéktelen lépés – magyarázta –, de gondolom, ön is tudja, hogy a háború nem csak a csatatereken zajlik. Van egy másik frontvonal is, épp itt. – Ordo a halántékára koppintva mutatta, mire gondol. – Ha láthatóvá tesszük csapatainkat a Coruscanton, az önbizalmat ad a polgároknak, amire szükségük van a terrorfenyegetés miatt. És a katonáknak is jót tenne.

Rugeyan egy szelet süteményt piszkált, amelyből vörös és lila gyümölcsdarabok álltak ki.

– Elismerem, hogy a Szenátus örülne a pozitív eredményeknek a terrortámadásokkal kapcsolatban – mondta óvatosan. – Jelenleg a kormányzat szinte tehetetlennek tűnik, és bármennyire is tisztelem a CBE szakértőit, egyelőre nem értek el semmiféle előrelépést, ha jól tudom.

– Pedig nagyon időszerű lenne már, ugye? – kérdezte Skirata.

– És biztos vagyok benne, hogy önt hamar értesítenék a fejleményekről.

Ez volt az egyik érdekes dolog Kal Skiratával kapcsolatban. Tárgyalás közben is megtalálta az ellenfél gyenge pontjait. Szókimondó volt és önerőből kiművelte magát, ami mindig meglepte a kívülállókat. Jusik rendszeresen bedőlt annak, hogy Kal’buir afféle csiszolatlan gyémántnak mutatta magát, de valójában nem Vau volt az egyetlen mando, aki borotvaéles elmével és kifinomult szónoki képességekkel rendelkezett. Hozzá hasonlóan Skirata is minden látható jel nélkül váltott át zsoldosból politikusba.

Ordo tanításként értékelt minden beszélgetést.

– Mindig nagyra értékelem, ha információkat kapok – helyeselt a hivatalnok. – Főleg, ha tudom, hogy valós célt szolgál.

– Szóval... – kezdte Ordo, de mielőtt folytatta, kiitta a poharát. Az asszisztens megjelent, és újratöltötte, mintha eddig az iroda ajtaja mögött leselkedett volna. – A Negyvenegyes Elit Gyalogság két zászlóalja tért vissza a barakkokba tegnap, és egy csatahajó teljes személyzete várja, hogy kijelöljék számukra a következő feladatot – mondta a felderítő. – Ha valakinek eszébe jutna ezeknek a katonáknak a szabadságolása, és mondjuk biztatnák is őket arra, hogy lépjenek ki a bázis területéről, az mindenkinek jót tenne. Kaphatnának egy kis költőpénzt is, mert a Sereg nem fizet nekik a szolgálatért. Jó kis sztori kerekedne belőle a médiában.

Rugeyan arcán meglepetés villant fel néhány pillanatra, azután tekintetébe visszatért a professzionális semlegesség.

– Tudják, erre még soha nem gondoltam – jegyezte meg. – Jól sejtem, hogy ez az intézkedés érintené a maguk embereit is? Mármint a KK–kat.

A férfi úgy hangsúlyozta a rövidítést, ahogy a katonák szokták. Ez belső használatú zsargon volt, és nem a külsősöknek szánták. Skirata meglepetését csak egy gyors pislogás mutatta, azután rögtön átváltott mandalori zsoldosba, ámbár ezúttal egy a szokásosnál jobb kedvű harcos válaszolt:

– Nem KK–k. A KK olyan, mintha droidokról beszélne. A fiaim emberek. Kérem, hogy köztársasági kommandósként említse őket, és ne csupán kommandósként! A többieket megnevezheti gyalogosnak vagy a rangjuk szerint. – Az őrmester lelkesen belekortyolt a kapott cafba, azután folytatta: – Az olyan szavak, mint a KK, ágyútöltelék, bokorugró, gyalogbéka, kopasz, húskonzerv, fehérmelós, de még a csilli–villi fiúk is rossz benyomást tesznek a polgárokra. Tapasztalataim szerint igen fontos a megfelelő szóhasználat.

Rugeyan jegyzetelt egy papírlapra. Nem sértődött meg a rendreutasításon, legalábbis látszólag nem.

– Nagyon hasznos tapasztalat – mondta de ezt hagyja csak rám!

– Biztos vagyok benne, hogy Obrim százados kapcsolati listájának legfelső részén a maga hívókódja található. Arra az esetre, ha jó hírekkel szolgálhat.

Skirata úgy mosolygott, mintha ezt komolyan mondta és gondolta volna. Ordo a poharát dédelgette, hagyott egy kis gyümölcslét az alján, hogy elkerülje az asszisztens újbóli felbukkanását.

– Az élet egyik kikerülhetetlen törvényszerűsége, hogy valakinek titokban kell elvégeznie a hálátlan, piszkos munkát, miközben mások címoldalra kerülnek – jegyezte meg a hivatalnok.

– A címoldalakat túlértékelik – mondta Kal. – A századosnak most indulnia kell egy másik találkozóra, de köszönjük, hogy időt szakított ránk!

Nagyon civilizáltan viselkedtek. Ismét kimondták mindent, amit muszáj volt kimondani, közben mégsem mondtak semmit.

Milyen messze állt ez az egész azoktól az idegesen vibráló, izzadságtól sikamlós óráktól, amelyeket néhány hónapja töltöttek együtt az űrkikötőben; akkor Rugeyan komolyan idegesítő volt, és Skirata fizikailag is kifejezte nemtetszését. Ezúttal a fickó tisztán megértette, mit kérnek tőle, és ha még voltak is kérdései, azokat megtartotta magának. Szinte katonaként viselkedett.

A turbólift száguldása a bevetés előtti leszállásra emlékeztetett, amikor száz emeletet zuhant velük.

Skirata halkan elnevette magát, és lehunyt szemmel masszírozni kezdte az orrnyergét.

– Bár korábban is tudtam volna, hogy Rugeyan képes normálisan válaszolni egy kérésre! – mondta. – Akkor nem... – intett egyet – tudod...

– Ha az ostrom alatt maga nem lépett volna fel olyan határozottan, akkor a fickó talán ma sem lett volna olyan készséges. Egy nap ez a férfi még hasznos tagja lehetne az egyik hírszerzési hivatalnak.

– Csak meg kellett mutatnom, hogy megértem az álláspontját. Néha az az érzésem, hogy a körülöttem lévők többet is akarnak tőlem, mint amennyit beismernek saját maguknak. Egyébként, hogy állunk?

Ordo az ujjain számolva sorolta:

– Az álcázás folyamatban, a csapat készenlétben, felosztva váltásokra. A megfigyelőpontok és lehetséges műveleti bázisok azonosítva és egyeztetve. Felszerelés a helyén. A robbanószerkezetek és a foglyok közti kapcsolat megerősítve.

– De?

– Mindenki beöltözött, de nincs hova mennünk. Még mindig van egy nagy lyuk a titkos információkban.

– Mit bontottak ki a droidok abból, amit Atin küldött? – kérdezte Skirata.

– Sok–sok adatot, amit kézzel kell majd átfésülni, ha lesz mit melléjük tenni. Vállalkozások listái. Minden szállítmányozási cég készít ilyen partnerlistákat, és semmi sem ugrik ki belőlük. Néha azt kívánom, bárcsak több weequay lenne a szeparatisták között, és megkönnyítenék a dolgunkat azzal, hogy rányomnak egy SZIGORÚAN BIZALMAS pecsétet erre vagy arra.

– Miért olyan nehéz bizonyítékokat szerezni? Fierfek, fiam! Kom’rk és Jaing megtalálna egy flitnatet a Galaxis túloldalán, de a saját házunk táján nem találunk meg egy egész bandát?

– Bocsásson meg, Kal’buir! – kérte Ordo. Képesnek kellett volna lennem rá, gondolta. Cserben hagytam. – Attól tartok, ez kétszeres megfigyelési folyamatot igényel. Egyrészt keressük a terrorhálózatot, másrészt azt, aki információkkal látja el. Ez utóbbi lehet a saját sorainkban, vagy akár a CBE emberei között is, és akkor sokkal nehezebb lesz azonosítani.

– Nem téged vádollak. Ez csak egy szólás.

– Ráadásul a testvéreim tudják, hogy melyik flitnatet kell keresnie.

– Akkor csak egy lehetőségünk maradt: be kell nézni minden utcába és ablakon, közben reménykedhetünk, hogy lesz valami áttörés, ami felgyorsítja a dolgot.

– Vau még kideríthet valamit.

– Azt hiszem, ideje előkapni a tartalék Jedit.

– Holnap nulla–nyolc–nulla–nullakor – felelte Ordo.

– Akkor még van időnk előkészületeket tenni. Látogassunk meg egy huttot, aki tartozik egy szívességgel! Illetve nem csak eggyel.

Útközben vegyük fel Sevet és Scorch–ot, hogy ők is lássák, hogy mennek itt a dolgok.

Volt olyan dolog, amit Skirata meg tudott tenni, de egy kommandós vagy egy mélységi felderítő nem. Például rendelkezett bizonyos kapcsolatokkal, és a hasznára tudta fordítani őket.

Ordo pedig mindent megfigyelt és megjegyzett. Az előttük álló éjszaka nagyon tanulságosnak ígérkezett.

Qibbu’s Hut, szórakoztató negyed, Coruscant;

a Delta–osztag tagjai terepszemlén

A bejárat felett villogó, narancssárga feliratot ízléstelenül rikító, zöld fény keretezte. Qibbu későn nyitott; már besötétedett, és Skirata úgy vélte, ideje új vendégeknek belépni az ivóba.

– Én csak egy egyszerű, képzett gyilkos vagyok – mondta Sev –, de valami azt súgja, hogy soha ne egyek olyan helyen, ahol egy gyenge szójátékot írtak az ajtó fölé.

– Még nem is próbáltad az ételt – válaszolta Skirata. – Nem is hagysz esélyt a kétségnek?

– Még desszertet sem – kontrázott rá Scorch. – Egyébként említettem már, hogy meztelennek érzem magam?

– Még csak egy tucatszor, mióta elhagytuk a főparancsnokságot. Szokj hozzá! Nem viselhetsz mindig páncélt.

Ordo elővette az egyik sugárvetőjét. Scorch szemöldöke kérdőn megemelkedett.

– Visszafogom magam – magyarázta a felderítő. – Máskor mindkettőt készenlétben szoktam tartani.

– Végül is, uram, egyáltalán nem feltűnő abban a csillogó, fehér burkolatban...

– Ide figyeljetek, srácok! – kezdte Skirata, közben baljával benyúlt a zsebébe, hogy erőt merítsen a méternyi hosszú duracél lánc érintéséből. A jobbját lelógatta maga mellé. Régen látta a huttot utoljára, még évekkel a Kamino előtt, és megvolt az esélye, hogy a vén óriáscsiga rosszul reagál a felbukkanására.

– Lehet, hogy Qibbu meglepődik majd, ha meglát, főleg, mert még mindig tartozik. Csak semmi hősködés! Elbánok vele –mondta az őrmester, és belépett az előtérbe. Intett a két kommandósnak, hogy maradjanak le. – Nézelődjetek, és olvasgassátok az étlapot! – utasította őket. – És lehetőleg ne hányjatok össze semmit!

A helyiségek bonyolult labirintusa egyformán megfelelt étteremnek, ivónak és szállodának is, de csak amíg a coruscanti egészségügyi felügyelet nem nézett be. Minden szempontból tökéletes helynek tűnt, ha valaki el akart tűnni egy kicsit. Az egész épületet belengte egyfajta névtelenség, és a szórakoztató negyed durvábbik szélén állt.

Pontosan olyan hely volt, ahol egy rakás klón katona kedve szerint járkálhatott anélkül, hogy bárki kérdéseket tett volna fel – legalábbis azután, hogy az újdonság varázsa elmúlt. Skirata odahajolt a belső kommunikációs rendszer mikrofonjához.

Qibbu, a hutt otthon volt. Skirata egyszerűen csak tudta. A belső ajtónál egy sovány duros állt elébük sugárvetővel az oldalán, és ez egyértelműen jelezte, hogy a főnök odabent tartózkodik.

– Zárva vagyunk – mondta a lény.

– Én meg Kal Skirata vagyok.

A duros szürke ujjai a fegyverére kulcsolódtak.

– Én meg azt mondtam, hogy zárva vagyunk – ismételte meg.

Ordo villámgyorsan közelebb lépett, és a lény lapos képébe dugta fegyvere csövét.

– Szerintem még nyitva van a hely – jegyezte meg nyugodtan. – És a mai specialitást kérjük.

A duros mozdulatlanná dermedt, hogy meglepetten tátogjon egy ideig, és valószínűleg ez mentette meg az életét. Ha előveszi a pisztolyát, Ordo biztosan lelövi. A biztonság kedvéért a felderítő megragadta a szürke alak csuklóját, és kicsavarta a fegyvert a kezéből; mintegy mellékhatásként halk, reccsenő hang hallatszott a lény csuklója felől. A duros felvisított.

– Ha jól hallottam, épp behívott minket – mondta Skirata a társainak, és automatikusan megtapogatta a saját pisztolyát az övében, a dzseki alatt. Ki tudja, talán Qibbu rászánt néhány kreditet, és felbérelt némi tehetséges segítséget. Besétált az elhagyatott étterembe, és rögtön felfedezte, hogy a szőnyeg nem ragad úgy a talpához, ahogy szokott. Besétált a bár mögé; részben ellenőrizni akarta, hogy rejtőzik–e ott valaki, aki nagyon el akarja rontani a napját, részben pedig a poharak tisztaságát ellenőrizte.

Ordo fegyvere halkan felsurrogott, ahogy a százados felemelte. Amikor Skirata felpillantott, Sevet és Scorch–ot egy–egy ajtó mellett találta. „Remek srácok! – gondolta. – Mind jól ellesznek majd idekint, a nagy, csúnya világban...”

– Ka–a–al... – szólalt meg egy kellemetlen hang. Qibbu mászott elő a konyhából, egzotikus fűszerek és égett zsiradék szaga követte. – Hát végül mégiscsak eljöttél a fejpénzért? Azt hittem, már sohasem jössz el érte. Ráadásul kísérettel és szépen kiöltözve. Jól megy az üzlet?

– Kollégák – mondta Skirata legyintve. – Csak keményvalutát fogadok el, de ha nincs annyid, akkor is megegyezhetünk.

Qibbu még hutt mércével mérve is ronda volt. Nyelve végigfutott vágásszerű szája szélén, miközben a bár mögé vergődött, hogy töltsön néhány pohár italt.

– A fiúk kérnek valamit? – kérdezte. Egy üveg savanyított gorg–ra mulatott. – Vagy egy kis rágcsálnivalót?

– Kösz, nem! – hárította el az ajánlatot Sev és Scorch kórusban, tekintetük a döglött kétéltűekre szegeződött az üvegben. – Már jóllaktunk otthon.

– Jól van. Akkor most te és én beszélgessünk, Ka–a–al!

– Gondolom, nincs nálad készpénz.

– Annyi nincs. Adj egy kis időt, és...

– Hadd könnyítsem meg mindkettőnknek! – vágott közbe Skirata. Arrébb húzott egy bárszéket, és felült rá, hogy szeme egy szintbe kerüljön a hutt szemével. – Csak egy turista vagyok. Megnézhetjük a szobáidat? Ha tetszik, amit látunk, akkor maradunk is egy ideig.

Skirata a turbólift felé mutatott, mire Sev és Scorch előhúzta a sugárvetőjét, és terepszemlére indult. Ordo bezárta a főbejáratot, és kényelmesen körbejárt a bárban, mintha az emlékezetébe akarná vésni a falak és a bútorok elhelyezkedését. Mint egy önjáró holofelvevő; a tökéletes emlékezet egyik hatalmas előnye.

– Szóval... dolgozol valamin, Ka–a–al?

– Meglehet.

– Előfordulhat, hogy közben... néhányan meghalnak?

– Ezúttal nem. Csak szükségem van egy helyre, ahol zavartalanul pihenhetünk egy kicsit a munkatársaimmal.

Qibbu tekintete Ordót követte. Skiratának mindig a kaminóiak jutottak eszébe, amikor sárga szemet látott.

– A munkatársaid katonák.

– Igen. És szeretnék a lehető legtöbbet kihozni az eltávukból. Nem szoktak túl sok szabadságolást kapni.

– És kisebb... munkákat is elvégeznek neked?

– Igen, de számodra ezek a munkák nem járnak kellemetlenséggel. A CBE nem fog idelátogatni, mert a srácok tudnak viselkedni.

– Szóval akkor... csak békét és nyugalmat akartok, hogy elvégezhessétek azokat a kis munkáitokat?

„Ó, te óriás meztelen csiga! Fogalmad sincs, hogy mennyire igazad van!” – gondolta Skirata, de csak annyit válaszolt:

– Lényegében igen.

– És cserébe jóváírod azt a kis összeget, amellyel tartozom neked?

– Meglehet – felelte a mandalori. Ötszázezer kreditről volt szó, plusz a kamatokról. Csakhogy Skiratának már nem volt rá szüksége. Valaha kockára tette volna a saját és mások életét is, hogy felvegyen egy ilyen fizetést. Egy időben mindig behajtotta a tartozásokat, de akkor még nem katonáskodott. – Lehet, hogy fellendítem az üzletet is egy kicsit – tette hozzá. – Egy csomó katona kap eltávot, és ők is szívesen találnának maguknak egy pihenésre alkalmas helyet.

– Többet kínálsz, mint amennyit kérsz. Talán van még valami?

Skirata nem szerette, ha átlátnak rajta, de a tárgyalás még nem csúszott ki a kezéből.

– Van – felelte. – Garantálod, hogy nem lesz baj. És a bajról elég határozott fogalmaim vannak.

– Nem akarod, hogy valaki felfigyeljen rátok.

– És nem szeretnénk, hogy az általában rossz életű vendégkörödből valaki ostobaságot műveljen. Emellett nem használhatod ki a katonáimat, ellátod őket friss és megfelelően elkészített étellel, tiszta szobákat adsz nekik. Nem piálnak, de nagyon szeretik a cafot és az édes frissítőket.

Qibbu lassan, megfontoltan pislogott. Még mindig Ordo kötötte le a figyelmét; a felderítő már a konyhaajtó felé tartott.

– Végezhetnék egy gyors élelmiszer–egészségügyi vizsgálatot? – kérdezte a százados, és választ nem várva eltűnt a konyhában.

A hutt tekintete mereven a konyhaajtóra szegeződött, azután ismét Skiratát vette célba.

– Sokat kérsz a csilli–villi fiúknak – jegyezte meg.

Az őrmester megmarkolta a lánc végét a zsebében. Ideje volt megtanítani az óriásférget, hogy ki szabja a feltételeket.

– Csak mert sokat érdemelnek – válaszolta és mert te sokkal tartozol. Jól tudod, hogy ha átversz, akkor azt jobban megbánod, mint képzelnéd...

Még folytatta volna, de egy fojtott sikoly félbeszakította. Fiatal twi’lek nő rontott ki a konyhából; Ordo meglephette. Talán a két méretes oldalfegyver ijeszthette meg a nőt.

– A bárban csak tisztességes nők lehetnek – tette hozzá gyorsan Skirata az eddigiekhez. Azonban a twi’lek félelmében volt valami, ami azt súgta, hogy a lány gyakran megrémül, és az őrmesternek ez nagyon nem tetszett. Túl jól ismerte Qibbut. – Nem úgy néz ki, mint... a szokásos konyhai személyzet – mondta.

A lány lekuporodott a távolabbi fal mellé, és reszketve figyelte Ordót, aki csak kényelmesen kisétált a konyhából, és egy eltúlzott mozdulattal eltette a pisztolyait. Általában nem volt túl jó mások megnyugtatásában, és fogalma sem volt róla, hogyan bánjon a nőkkel. Ideje lett volna kitanítani társasági etikettből is.

A hutt gurgulázva felröhögött.

– Nők! – mondta vigyorogva. – Tudod, hogy van ez...

Skiratának itt lett elege. Egyetlen mozdulattal előrántotta és Qibbu nyaka köré tekerte az acélláncot. Elkapta a lánc másik végét, csavart egyet rajta, és maga felé rántotta. Az eszköz belevágott a hutt lágy hájába, körülötte fehér sáv jelezte, hogy elszorította a vérkeringést.

– Jól figyelj, te shag! – mondta a mandalori, s dühében megfeszítette a nyakizmait. Nem volt durvább sértés annál, ha egy huttot rabszolgának neveztek. – Személy szerint én kedvelem a twi’lek nőket. A tisztességeseket, akik nem lopnak vagy tesznek ennél is rosszabbat. Szóval jobb, ha nem bánsz rosszul a személyzettel, különben megtudhatod, hogy milyen szakszervezeti aktivista lenne belőlem! Csak gondoskodj minden katonáról, aki erre jár! Eniki? Ha átléped a határt, kisütöm a zsírod, és eladom a piacon kilóra! –

Feszített egy kicsit a láncon, miközben hozzátette: – J’hagwa na yoka, dagadék! Nem akarok bajt!

Qibbu harmadik szemhéja egy ablaktörlő sebességével villant át a hüllőszerű szemen újra meg újra.

– A csinos kis fiúcskáid úgyis meghalnak – sziszegte. – Előbb vagy utóbb...

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Skirata felpattant a bárpultra, lerántotta a hutt fejét, és teljes erővel beletérdelt a képébe. Nem volt rá szüksége, hogy egy ilyen torzszülött emlékeztesse rá, milyen áldozatot hoztak a klónok a puszta létezésükért. A nedves puffanást követően a lény felnyögött, és ammóniaszagú nyálat köpött maga elé.

– Ugye, megfelelő kiszolgálásra számíthatunk ebben a létesítményben? – kérdezte Skirata. Úgy döntött, egyelőre nem foglalkozik a térdkalácsában lüktető fájdalommal. – De azt is megteheted, hogy itt és most kifizetsz félmillió kreditet kilencéves kamattal.

– Tagwa, lorda...

– Ezt már jobban szeretem – mondta az őrmester, és lazított egy kicsit a lánc szorításán. – A vendégközpontúság úgyis jót tesz az üzletnek.

Qibbu jól láthatóan csalódott volt.

– Profitot veszítek! – nyögte.

– Többet is veszíthetsz, ha ujjat húzol velem. Mindig is szerettem volna megtudni, hogy a huttoknak tényleg visszanőnek–e a levágott testrészeik – mondta Skirata, és ismét szorított a láncon. – Ke nu’jurkadir sha Mando’ade!

Ne szórakozz a mandaloriakkal! Hasznos tanács.

Qibbu nem volt nyelvész, de a hangsúly nagyon sokatmondó lehet még egy állatnak is. Talán egy huttnak is. A lény nyakának egyre rosszabb vérkeringése is segíthetett a fordításban.

– Tagwa... őrmester... – válaszolta Qibbu, és hosszan, hörögve vett lélegzetet, amikor Skirata elengedte a lánc egyik végét.

Sev és Scorch bukkant fel a turbólift ajtajában. Feltartott hüvelykujjal jelezték, hogy mindent megfelelőnek találtak.

– Ideális egy pihentető lazításhoz – mondta Scorch. – Kellemes kilátás, hat siklónak is elég nagy parkolóplatform, és jó sok szoba, ahol kinyújthatjuk egy kicsit a tagjainkat. Egy egész emeletnyi szoba.

Tehát a környék belátható védelmi szempontból, könnyen járható belépési és menekülési útvonalak, mindemellett elegendő hely a felszerelés tárolására. „Remek!” – gondolta Skirata.

– Ha a kollégáknak megfelel, akkor nekem is megfelel – mondta az őrmester, azután a felderítőhöz fordult: – Ordo? Te is meg akarod nézni? – kérdezte.

A százados megrázta a fejét. A figyelmét a twi’lek kötötte le.

– Elfogadom a többségi döntést – mondta.

– Szóval? – kérdezte Skirata ismét a hutt felé fordulva. – Hosszú távra szabott árakon?

– Ahogy... azt már megbeszéltük – zihálta a lény.

Skirata leugrott a bárpultról, és letörölgette a láncról Qibbu nyálkáját, mielőtt összetekerte és zsebre tette a fegyvert. Viszont még mindig aggódott a twi’lek sorsa miatt. A küldetést teljes mértékben a civilek sorsa elé helyezte, de az udvariasság nem került semmibe.

Odament a lányhoz. A twi’lek riadtan összébb húzta magát. Skirata szinte ösztönösen leguggolt előtte; hat kisfiúra emlékeztette, akik arra vártak, hogy újrakondicionálják őket.

– A nevem Kal – mondta. – Hogy hívnak?

A twi’lek nem nézett fel. Úgy pillantott oldalra, hogy az őrmester beleborzongott. Túl sokszor látta már ezt a gesztust.

– Laseema – mondta végül a lány.

– Nos, Laseema! Ha a főnököd nem bánik jól veled, csak szólj, és ismét elbeszélgetek vele – biztosította Skirata. Mosolyogva tette hozzá: – És a fiaim miatt ne aggódj! Ők nem fognak gondot okozni, rendben?

– Rendben – válaszolt a lány reszketegen. A lekkuja megmozdult, de Skirata nem értette a faj testbeszédét. Az is lehet, hogy csak a félelemtől rándult meg.

Az őrmester megajándékozta a lányt még egy biztató mosollyal, azután felállt, és elindult kifelé.

– Holnap jövünk, hogy bepakoljuk a dolgainkat – szólt hátra Qibbunak. – Előkészítenéd a legfelső emeletet? De szép, tiszta legyen!

– Friss virágokkal – tette hozzá Scorch.

Visszasétáltak a siklójukhoz, és elindultak az Arca barakkba; egy automatizált légicsatornát választva kényelmesen belemerültek a fényszórók és hátsó lámpák ragyogó áradatába. A Coruscant kivételes látványt nyújtott éjszaka, ahogy azt Fi is mondta. Korábban Skirata sohasem gondolt erre.

Megbökte Sevet.

– Akkor jó műveleti bázis lesz? – kérdezte.

– Ránk szabták. Egy egész napig is eltart, mire feltűnés nélkül berámoljuk a felszerelést, de éjjel akár a leszállóplatform felől is bemehetünk.

– A vendéglátónk nem nyugtalankodik majd a hadianyag miatt? – kérdezte Ordo.

– Qibbu egy hutt – felelte Skirata. – Tárolt már sokkal rosszabb dolgokat is. De amiről nem tud, amiatt nem aggódik.

Scorch–ot egészen lenyűgözte a végeredmény.

– Maga régebben igazi rosszfiú lehetett, őrmester! – mondta.

– Hogy érted azt, hogy régebben? – kérdezte Sev.

Ezen elnevették magukat. A Különleges Erők tökéletes katonái voltak, akik jogot kaptak arra, hogy kemény fiúk legyenek, de bűnözőkkel még nem volt dolguk – márpedig az alvilágot és a terrorizmust nem lehet elválasztani egymástól. Ez volt az egyik oka annak, hogy Skirata a megbánás halvány árnyékát sem érezte, amikor úgy viselkedett, mint a huttal a bárban.

Fierfek, gondolta. Sikerült lenyűgöznie a srácokat. A Deltaosztagból ketten már kiemelkedtek a saját kis zárt világukból, és részévé váltak egy nagyobb csapatnak. Egy probléma megoldva.

Persze, még ott volt maga a bevetés.

És az, hogy az őrmesternek szemmel kellett tartania Atint, Vaut és Sevet.

És be kellett vezetnie Etaint egy háború olyan részleteibe is, amelyeket távolról sem lehetett nemesnek nevezni.

És gondoskodnia kellett róla, hogy mindenki élve ússza meg.

Skirata hátranyúlt az ülés háttámlája felett, és játékosan odacsapott a két kommandósnak, azután oldalba bökte a mellette ülő Ordót.

– Ígértem nektek egy görbe estét – mondta. – Miután befejeztük, Zey jó nagy számlát fog kapni a tiszti klubtól.

– Lehet, hogy nem kellene addig várnunk – vetette fel Scorch.

– Sohasem tudhatjuk, mi vár ránk a következő sarkon.

Valóban nem. Sohasem tudhatod.

Kilencedik fejezet

Könnyű megölni egy droidot vagy egy fegyveres ellenfelet, de ebben a játékban itthon leszünk, civilek között. Az ellenség ott lehet akár a szomszédban is. Olyanok is lehetnek, akiket ismertek és kedveltek. De ettől még az ellenségeitek maradnak, és ugyanúgy el kell intéznetek őket, mint a többieket a csatatéren. A mandaloriaknak nincs szava a hősre, és ez most teljesen helyénvaló, mert bármennyi életet mentetek is meg titkos bevetés közben, sohasem lesztek tőle hősök. Barátkozzatok meg a gondolattal!

Kal Skirata őrmester a terrorelhárításról

a kaminói kiképzés során, három évvel a Geonosisi Csata előtt

Az Arca század barakkjai, gyakorlótér, 07.30 óra,

371 nappal a Geonosisi Csata után

A lövedéksebességgel haladó labda megérintette Etain fejét, azután lepattant az Erő–pajzsról, amelyet a Jedi ösztönösen teremtett, hogy megvédje az arcát.

Jusik rohant feléje, épp csak meg tudott torpanni előtte. Az egyik kezében lapos fémrudat tartott. Az orra hegyéről izzadság csepegett, az arca egyik oldalán vérfolt éktelenkedett, de Etain nem volt biztos benne, hogy az a fiú saját vére.

– Bocs! – szólt oda Jusik. Egészen fellelkesültnek tűnt. – Miért nem ülsz le amott? – kérdezte. – Biztonságosabb lenne.

A lány biccentett a vérfolt felé.

– Te meg miért nem használod az Erőt? – kérdezett vissza. – Ez veszélyes sport.

– Az csalás lenne – felelte Jusik, és a következő pillanatban visszaütötte a kis plasztoid golyót a kommandósoknak. Azok vadászó falkaként csaptak le, és vadul lökdösődve próbáltak ütéshelyzetbe kerülni, hogy az egyik barakk falának vághassák a labdát.

Etain nem tudta, hogy hívták a játékot, ha volt bármilyen neve egyáltalán. De úgy tűnt, szabályokban sem bővelkedik; a játékosok úgy ütötték, rúgták, dobták a kis labdát, ahogy kedvük tartotta.

Niner, Scorch, Fixer és Darman játszott Fi, Atin, Sev és Boss ellen. Skirata erőltette a vegyes csapatokat.

A gyakorlótéren áthaladó kommandósok közül többen is megálltak, hogy nézzék a játékot. A mérkőzés komor csendben folyt, kivéve a zihálást, az ütők csattanását és a labda puffanásait a falon. Néha felhangzott egy elismerő kiáltás:

– Nar dralshy’a! – Teljes erőből! Vagy:

– Kandosii! – Jusik magyarázata szerint ez utóbbival egy–egy jól sikerült ütést dicsértek meg.

A kommandósok sokkal vadabb mandaloriakká váltak, mióta Etain megismerte őket. A feladataik különleges jellegét tekintve ez egészen természetes jelenségnek tűnt, de ő úgy érezte, mintha ettől ismét idegenekké váltak volna. Azáltal, hogy közvetlenül Skirata mellett dolgoztak, jobban megnyíltak a mandalori létre, ami egyet jelentett a megkérdőjelezhetetlen szabadsággal is.

Még Darman is boldogan belevetette magát mindebbe. Felhőtlenül élvezte a játékot, az imént rohamozta meg Bosst a vállával, hogy félrelökje, közben sikerült leterítenie Jusikot. A labda kétméteres magasságban csapódott a falnak, és ismét felharsant egy „Kandosii!”

Azután Skirata jelent meg az ajtóban. Etainnek nem kellett az Erőhöz fordulnia, hogy felmérje a férfi hangulatát.

Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha a mérkőzés lenyűgözte volna.

– Páncél! – kiáltott oda a játékosoknak, hangja betöltötte a gyakorlóteret. A kommandósok egy emberként hagyták abba és fordultak oda. – Azt mondtam, hogy vegyétek fel a páncél egy részét! Ne legyen sérülés, hallottátok?!

Fájós bokája ellenére meglepő gyorsasággal ment oda Jusik–hoz, talpra állította, és úgy állt meg előtte, hogy az orruk majdnem összeért. Ezúttal halkabban szólalt meg, bár nem sokkal:

– Uram! Sajnálattal kell közölnöm, hogy maga egy di’kut.

– Bocsásson meg, őrmester! – kért elnézést a Jedi. Haja izzadtan tapadt a fejére, köpenye szakadt volt és porral keveredett vér maszatolta össze. – Az én hibám. Többé nem fog előfordulni –mondta.

– Ne legyen sérülés! Most ne! Rendben, uram?

– Értettem, őrmester.

Skirata bólintott, azután vigyorogva összekócolta Jusik haját, ahogy a kedvenc katonáinak szokta.

– Ori’atin – mondta. – Csak ne ölesse meg magát, Bard’ika!

Jusik arca sugárzott a boldogságtól. Skirata az imént közölte vele, hogy szerinte kivételesen szívós és kitartó harcos, ráadásul becézte is, ami azt jelentette, hogy befogadta a klánjába. Az ifjú Jedi elkocogott, és a kommandósokkal együtt eltűnt az épületben.

Skirata odament Etainhez, és leült mellé a padra.

– Bátor kis di’kut, nem? – kérdezte.

A lány ekkor értette meg, hogy ezt a fogalmat nem csak megvetően használják.

– Ha nem állnánk háborúban – felelte –, Zey mester már rég elbeszélgetett volna vele. Bardan nagyon ragaszkodóvá vált.

– A magány harcost nevelhet bárkiből, de senkit sem tehet katonává.

– Maga hol tanulta mindezt?

Skirata inkább maga elé nézett, nem a lányra, és a szeme sarkában a ráncok elmélyültek néhány másodpercre, mielőtt válaszolt:

– Az utcákon, a csatatereken és néhány nagyon okos kisfiútól.

Etain elmosolyodott.

– Nem akartam tapintatlan lenni. Csak kíváncsi voltam –mondta.

– Semmi gond. Nyolc éven keresztül ki kellett elemeznem és el kellett magyaráznom mindent, amit a nullásoknak tanítottam. Nem volt elég egyszerűen csak megmutatni, hogyan kell harcolni. Azt akarták, hogy legyen értelme. Majd széttéptek a kérdéseikkel. Azután visszakaptam az egészet átalakítva, ahogy még sohasem láttam korábban. Csodálatos volt.

– Mindegyikükkel találkozni fogunk? Mind olyanok, mint Ordo?

– Meglehet – felelte Skirata. – Különböző helyekre küldték őket bevetésre. – A válasz egyértelműen azt jelentette, hogy Etain ne kérdezze erről. – És igen – tette még hozzá mind egyformán tehetségesek.

– Szóval, a tizenkét tagú csapásmérő osztagból tizenegy igazi kemény legény, atin, ugye? És itt vagyok én, a tizenkettedik. Valamiért nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy nem fogják túl sok hasznomat venni.

Skirata elővett a zsebéből valami barna és fás dolgot, letört belőle egy darabot, és bedobta a szájába. Úgy rágott, ahogy egy gdan próbálna elcsócsálni egy kart vagy egy lábat. – Többes számban atin’ade – helyesbített. – Szerintem magának is hasznát fogjuk venni. Sőt gyanítom, hogy magának lesz a legnehezebb dolga.

– Megteszek bármit, amit kell.

– Tudom.

– Őrmester! Az eligazításon fog kiderülni, vagy...?

– Egyáltalán nem titok, csak szeretném, ha mindenki egyszerre látná meg a teljes képet. Azután elindulunk, és felszívódunk a városban.

– Úgy hallottam, maga már csinált ilyet korábban is.

– Cuy’val Dar. Igen, egy vagyok azok közül, akik „többé nem léteznek”. Idővel hozzászokik az ember. És persze, ennek is megvan a haszna.

Az őrmester felállt, és elindult a barakkok felé, Etain követte. Skirata láthatóan nem bicegett annyira, mint szokott.

– Hogy sérült meg a lába? – kérdezte a nő.

– Nem követtem a parancsot. A végén egy Verpine zúzófegyver eltalálta a bokámat. Néha kemény leckét kell venni az élettől.

– Nem műttette meg?

– Egy nap sort kerítek erre is. Jöjjön, reggelizzünk meg az eligazítás előtt! Vannak dolgok, amelyek jobban esnek teli hassal.

Mire az eligazítás elkezdődött 08.00–kor, Jusik lesikálta magát, és átöltözött, de a monokliját ez sem tüntethette el. Ennek ellenére egészen jókedvűnek tűnt. Etain irigyelte tőle a képességet, hogy akárcsak Darman, vidámságot talált még a legvalószínűtlenebb helyeken is. Az Omega és a Delta többé nem számított két külön osztagnak; fekete védőöltözetükben ülték körül az asztalt, de már nem két külön csoportként. Ugyan Sev és Atin még mindig tartott némi távolságot, de úgy tűnt, Skirata gyorstalpaló barátkozási tanfolyama egészen jól működött.

Furcsálló pillantásokat csak a vuki keltett, amikor kényelmesen besétált az eligazítóba. Ugyanaz a lény volt, aki a taxit vezette. Skirata intett neki egy nagyobb karosszék felé, hogy üljön le, azután bezárta az ajtót.

– Ordo! Körülnéztél?

– Igen, őrmester!

– Rendben, hölgyem és uraim! Amit elmondok, az szigorúan csak a jelenlévőknek szól! Ha valaki ki akar lépni, ez az utolsó lehetősége!

– Figyelje meg, őrmester, hogy micsoda mozdulatlanságba dermedtünk! – szólalt meg Scorch. – Ezt most senki sem akarja kihagyni.

– Gondoltam. Mostantól nincs tábornok, uram, őrmester, névkód vagy Jedi–köpeny. Nincsenek rangok. Rajtam kívül senki sem ad utasításokat. Ha nem vagyok elérhető vagy meghaltam, akkor mindenki Ordónak felel. Értve?

A vuki felvette a karosszéke mellől a táskát, amelyet magával hozott, és odadobta Skiratának. Az őrmester kivett belőle két öltözék ruhát, és továbbdobta őket a két tábornoknak. Etain elkapta a saját csomagját, és megbámulta a tartalmát.

– Civil ruházat, kölyök – vetette oda Kal. – A klónok szabadságolt katonák, de mi... nos, Etain elmegy a lányomnak, és Bard’ika a hasznos holtsúly, akit az utazásaim során szedtem össze valahol. Szolgaféle.

A vuki megeresztett egy hosszú, de elégedett morrantást.

– Ő itt Enacca – mutatta be Skirata egy kisebb, udvarias meghajlás kíséretében. – Raktáros és mobil egység egy személyben. Ellátmányt biztosít és fuvaroz. Dolgozott már közületek bárki is vukival?

A kommandósok elkerekedett szemmel rázták meg a fejüket.

– Nos, bármit is hallottatok eddig róluk, az mind igaz – mondta Kal. Ordóra mutatott, és a felderítő kesztyűjébe épített holo–vetítő fakó kék fénnyel árasztotta el az egyik falat. Egy térkép jelent meg nyilakkal és feliratokkal. Skirata röviden összefoglalta:

– Egyelőre ennyit tudunk. Megvan a robbanóanyagok forrása, emellett úgy véljük, hogy van valaki a sereg ellátó vagy logisztikai osztályán, esetleg a CBE körein belül, aki vagy információkat ad ki, vagy csak gondatlanul bánik az adatokkal. Ellenben nincsenek meg a láncszemek az anyagok eredetpontja és a bombakészítők között, a bombát készítő és az elhelyezésért felelős sejtek között, illetve az elhelyezők és a terepfelmérést végző és megfigyelő terrorista sejt között. Az utolsó az, aki megmondja, hogy hova kell tenni és mikor kell felrobbantani a bombát.

Ordo kikapcsolta a vetítőt, és leeresztette a karját.

– Vau még mindig próbál kicsikarni valamit a foglyokból – tette hozzá az eddigiekhez.

– Lehet, hogy nem ismernek kapcsolódási pontokat – mondta Skirata. – Megszokott, hogy nem létező címre küldik a csomagot. A foglyok ruháján és bőrén robbanóanyagok nyomait találtuk. Lehettek ők a készítők, de feltételezem, hogy a robbanószerkezet a Coruscanton készült, mert az anyagok szállítása egyszerűbb, mint a kész bombáké. Ha mondhatod, hogy a bombák bányászatra kellenek, akkor valamivel könnyebb behozni őket, de valójában sehogy sem könnyű. Egyelőre úgy sejtjük, hogy a beszerzőket sikerült elkapni, akik a nyersanyagokat veszik és szállítják.

Jusik oldalra billentett fejjel hallgatta.

– Van egy olyan sejtésem, hogy ha ennyi idő elteltével még nem tudtuk meg, amit szeretnénk, akkor a vallatás nem nevezhető sikeresnek – szólalt meg. – Jelentkezhetek, hogy segítsek neki? A Jediknek van némi meggyőzőerejük, és a titkok felderítésében sem az utolsók.

– Tudom – mondta Skirata. – Ezért akarom megkérni erre Etaint. Magára jelenleg odakint lesz szükségem.

Etain gyomra szaltózott egyet. Arra gondolt, hogy ez talán valamiféle próba akar lenni. Jusik éberen figyelte; nyilvánvalóan érzékelte, hogy a nő kényelmetlennek érzi a helyzetet.

„Lehet, hogy megpróbál lovagiasan felmenteni az effajta szolgálat alól?” – gondolta Etain. Vagy inkább csak elfogta a boldogság, hogy az őrmester a fiai közé sorolja, és mindenáron meg akar felelni neki? Vajon ezért akarta ő megtörni a foglyok hallgatását? Úgy tűnt, Jusiknak is megvan a maga óvatos kapcsolata a sötét oldallal.

– Rendben – mondta a lány, közben arra gondolt, hogy már ölt is. Ölt közelharcban és ölt lövedékekkel. A Qiilurán a helyiek közé beépülve szúrt, zúzott és vágott, még tanította is ugyanezt a gerilláknak. „Tényleg az elmebefolyásolás miatt aggodalmaskodom?” – Megteszem, ami tőlem telik – tette hozzá.

– Jó – válaszolta Skirata bólintva, és úgy folytatta, mintha csak a konyhaszolgálatost jelölte volna ki az imént: – Az Atin által szerzett adatok csak egy listát tartalmaznak harmincötezer cégről, amely használja a teherfuvarozói szolgáltatást, amire Vau vendégei is beneveztek. Ez nagyon sok fizikai ellenőrzést jelent, amit nem végezhetünk mi magunk. Obrim átfuttatja a listát a személyes különleges kis adatbázisán, hátha talál valamelyiknél szabálytalan vámolást, rejtélyes ügyleteket, vagy akár csak egy büntetést gyorshajtásért. Jusik! Enacca átváltoztatja a Galaxis legkoszvadtabb taxipilótájává, a többiek meg felveszik az extrákat. Úgy értem, diszkrét testpáncélba és civil ruhába öltöznek, civileknek engedélyezett fegyvereket hoznak.

– Ne már, őrmester!

– Fi, te külön imádni fogod! Akár még Hokan sisakját is felveheted.

– Azt csak a maga kedvéért, őrmester.

– Jó fiú vagy. Jól van, akkor itt találkozunk huszonegy–nulla–nullakor, amikor már szépen besötétedett odakint! – mondta Skirata. Intett Ordónak és biccentett Etainnek, így adta ki az utasítást:

– Tábornok! Ordo! Utánam!

Kimentek az eligazítóteremből, de ahelyett, hogy behúzódtak volna egy csendes helyre megbeszélni a dolgot, Skirata végigvezette őket a folyosón, és kiléptek a gyakorlótérre, ahol egy ütött–kopott sikló várta őket, elsötétített páncélüveg ablakokkal.

– Használtsikló–kereskedést nyitottak Enaccával? – kérdezte Etain az őrmestertől. Fit mindig felvidították a saját viccei, de a lány úgy érezte, rajta nem segítenek. – Bár el kell ismernem, hogy legalább nem nagyon vonják magukra a figyelmet.

– Csak szálljon be! Ideje munkába indulni!

Akárcsak a klónok, a Jedi is megtanult parancsot teljesíteni. Ordo kényelmes tempóban vezetett, a fő légicsatornákat választotta, azután délnek fordultak.

– Etain! – szólította meg a lányt Skirata. – Ez az a pont, ahol a dolog nehezebbé válik.

A Jedi valahogy már tudta ezt.

– Igen – válaszolta.

– Nehezebbé, mint megrohamozni a harci droidok menetoszlopát és hőst játszani – mondta Skirata. Még mindig a ruikot rágcsálta. Etain érezte az édes virágillatot a férfi leheletében. Az őrmester így folytatta:

– Őszinte leszek: szeretném, ha megkínozna egy embert. Hosszú hónapok alatt ez az első áttörés, amit elértünk, és a lehető legtöbbet kell kihoznunk belőle. Emberek haltak meg azért, hogy biztosan elfoghassuk ezeket a terroristákat.

A lány még mindig nem volt biztos benne, hogy az őrmester nem a hűsegét teszi próbára. Nyilvánvalóan olyasmiről volt szó, amiről Skirata is tudta, hogy egy Jedi számára a határok átlépését jelenti – csakhogy mindig is voltak olyan Jedik, akik átlépték a határokat, és valójában egészen addig nem is volt ezzel nagy baj, amíg nem haragból követtek el erőszakot, és amíg nem mertek szeretni.

Etain egyre nehezebben követte a saját ösvényét, miközben már sokkal inkább tisztában volt a meggyőződésével, mint korábban bármikor az élete során.

Ordo jelenlétét is érzékelte.

Tökéletesen nyugodtnak tűnt, ahogy ott ült a vezetőülésben, de az Erőben kis örvények és sötét foltok vettek körül. Ezek olyan emberről árulkodtak, aki nincs megbékélve önmagával vagy a világgal. Félelem és fájdalom csúcsosodott ki benne magatehetetlen bizalommal és elhagyatottsággal kísérve... és... és az érzelmek összetettsége a puszta gyorsasággal párosulva elborította a Jedit, mintha vízesés alá állt volna. Hirtelen olyan idegennek érezte magát, mint egy hutt vagy egy weequay. Vagy mint egy twi’lek.

Ordo gyakran vergődött kínok között. Elméje teljes sebességgel dolgozott, sohasem pihent meg.

– Jól van, hölgyem? – kérdezte a százados még mindig nyugalomba burkolózva. Etain rádöbbent, hogy mereven bámulta a férfit.

– Jól – válaszolta, és nyelt egy nagyot. – Mit tehetek én, amire Walon Vau nem volt képes?

– Készen áll, hogy kellemetlen dolgokról beszéljünk? – kérdezett vissza Skirata.

– Igen. Muszáj készen állnom.

Az őrmester lassan megdörgölte a homlokát.

– Ki lehet képezni az embereket, hogy ellenálljanak a vallatásnak – kezdte. – Persze, ez csak egy szépítő kifejezés a kínzásra, és nem is használom szívesen. Mivel ezzel is foglalkoztam, tudom, hogy a keményvonalas terroristákat úgy képzik ki, mint a katonákat. Viszont arra nem jó a kiképzésük, hogy ellenálljanak egy Jedinek. Az alapvető előny mellett ez pszichológiailag is a maga malmára hajtja a vizet.

– A niktók állítólag nagyon szívósak.

– Az emberek is lehetnek nagyon szívósak.

Skirata gyötrődött. Eléggé gyötrődött ahhoz, hogy az Erő ismét sötét örvénnyé változzon körülötte.

– Kal! – szólította meg a lány. – Melyikünknek nehezebb? Magának vagy nekem?

– Nekem.

– Gondoltam.

– Ilyenkor mindig nyomasztanak az emlékek.

– Ki képezte ki az omegásokat? – kérdezte hirtelen Etain. Érezte, hogy Ordo nyugalmának máza megreped.

– Én – válaszolta az őrmester.

– Ó!

– Megbízott volna vele bárki mást a helyemben?

– Nem – felelte a lány. Teljes bizonyossággal tudta a választ, nem kellett gondolkodnia rajta. Ha másra bízza őket, az olyan lett volna, mintha elhagyta volna a fiúkat. Mintha másra bízta volna a piszkos munkát, hogy így enyhítse a saját lelkifurdalását.

– Nos... – mondta Skirata. Lehunyta a szemét néhány másodpercre, mielőtt folytatta: – Ha én ki tudom képezni a fiúkat, akkor magának sem lehet gond megtenni mindazt, amire Vau nem képes.

– Mi forog kockán?

– Kinek? A Köztársaságnak? – kérdezte Kal. – Hogy őszinte legyek, szerintem ez egészen lényegtelen. Mindent egybevetve a terrorizmus csupán a felszínt karcolgatja. Valójában a terrorizmustól való félelem okoz nagy károkat.

– Akkor mitől hat magára így az ügy?

– Ki kapja a legnagyobb pofonokat? A klón katonák.

– A csatatereken ezrével halnak meg naponta. A számok...

– Igen, tudom. A háborúval nem tudok mit kezdeni. Kiképeztem jó néhány embert a túlélésre. Most már csak annyi dolgom maradt, hogy megtegyem, amit lehet, ahol lehet.

– Magánháborút folytat? – kérdezte Etain.

– Úgy véli? Nem érdekel, hogy megbukik–e a Köztársaság vagy sem. Zsoldos vagyok. Mindenki potenciális munkaadónak számít.

– Akkor honnan jön ez a düh? Ismerem a haragot, tudja? A Jediknek folyamatosan óvakodniuk kell tőle.

– Nem tetszene a válasz.

– Az utóbbi időben sok minden nem tetszik, de valahogy meg kell birkóznom velük.

– Rendben. Napról napra egyre jobban elkeseredem, amikor azt látom, hogy mandaloriakat, merthogy azok, akár tetszik, akár nem, használnak ki és dobnak el egy olyan háborúban, amihez nincs semmi közük – felelte Skirata. Egyik kezét az előtte ülő Ordo páncélos vállára tette. – Próbálom megakadályozni ezt, amennyire lehet.

Etain nem tudta, mit mondhatna. Soha nem nézte a helyzetet faji szempontból, és a mandaloriak nem is képeztek egységes fajt. Ám amióta elköszönt az Omega–osztagtól a Qiilurán, azóta nem telt el úgy nap, hogy ne gyötrődött volna a klón katonák kizsákmányolása miatt. Ezek az emberek az életüket adták egy olyan Köztársaságért, amelyben nekik nem volt szavuk, bármihez joguk vagy akár jövőjük.

Nem helyes.

Volt egy pont, amelyen túl a cél már nem szentesítette az eszközt, mindegy, hogy mit mondtak a számok. Akárcsak ez a szenvedélyes, erőszakos ember mellette, Etain sem tagadhatta meg a szerepét ebben az elvtelen háborúban, mert akkor nem tehetett volna többet, mint hogy becsukja a szemét.

Az emberek továbbra is a halálba meneteltek.

Ha a Jedi Tanács elfogadta, hogy ezt az áldozatot szükséges meghozni a Köztársaságért, akkor ő bármilyen mélyre lesüllyedhetett az emberekként megismert katonák megmentése érdekében.

– Megpróbálom nem cserben hagyni.

– Mármint engem? – kérdezte Skirata.

„Magát sem” – gondolta Etain.

Búvóhely, Brewery zóna a Coruscant

I–47–es kvadránsában, 10.00 óra,

371 nappal a Geonosisi Csata után

Skirata azt hitte, hogy a rejtekhely a város egy másik elhanyagolt negyedében van, ahol a szokatlan mozgás a hétköznapok részének számított, de ezúttal Enacca felülmúlta önmagát.

A kis bérház egy nemrég felújított negyedben várt rájuk; a munkadroidok még mindig dolgoztak az épületek egy részén, ízléses mintákba kovácsolt duracél díszeket rögzítettek fel. „Zey szívrohamot fog kapni, ha meglátja a számlát” – gondolta az őrmester.

– Azt hiszem, erre szokták a testvéreink azt mondani, hogy kandosii – szólalt meg Ordo, miközben leereszkedett a siklóval a leszállóplatformra. A parkolót kis vászontető fedte le, bár a Coruscantnak ezen a részén olyan sűrű volt a forgalom, hogy a környező magas épületekből történő megfigyelés – Skirata egyik állandó réme – szinte lehetetlennek tűnt. – Később visszajövök –mondta a felderítő Skiratának. – Van egy kis dolgom.

Amikor az előtér ajtaja becsukódott mögöttük, teljesen kizárta a Coruscant állandó zúgását és dübörgését. „Élvonalbeli hangszigetelés!” – gondolta Etain. A vuki okos segítőnek bizonyult. Vau munkája járt bizonyos zajokkal, és nem lett volna értelme, hogy felkeltsék a szomszédok érdeklődését. Egy olcsóbb helyen értelemszerűen rosszabb lett volna a hangszigetelés is.

Ráadásul, az sem volt valószínű, hogy Orjul kollégái egy ilyen helyen keresik eltűnt társaikat.

Etain szorosan összefonta két karját a mellkasa előtt, de ez mit sem segített a külsején. Világosbarna, hullámos haját hátul fonatba fogta, de a rövidebb szálak kiszabadultak, és kis spirálokba ugrottak össze, új öltözéke pedig máris úgy nézett ki, mintha abban aludt volna. Az arcán lévő szeplők tömegétől és az esetlen járásától úgy érezte, mintha csak egy iskolás lány lenne fénykarddal.

– Felkészült, ad’ika? – kérdezte Kal. Kicsinek nevezte; véletlenül átváltott megnyugtató apafigurává. Nem ítélkezett. Akárcsak az őrmester, Etain is fontosnak tartotta, hogy kevésbé látsszon veszélyesnek, mint amilyen valójában. – Ha nem, most még elmehet – tette hozzá Skirata. Mi lett volna, ha a lány tényleg otthagyja? Máris veszélyesen sok résztvevőt és helyet ismert.

– Nem hátrálok meg.

Skirata valahol legbelül arra várt, hogy Etain hirtelen mutat valami karizmát, kedvességet vagy más különleges tulajdonságot, ami megmagyarázza, hogy Darman mit kedvel annyira ezen a halom csonton, húson, véren és kócos hajon. De a lány csak egy tétova kölyök maradt; egy Jedi–kölyök annyi rászakadt felelősséggel, hogy az máris megmutatkozott fiatal arcán és koravén tekintetében.

Az őrmester megnyomta a csengőt, és az ajtó hamarosan feltárult. A kiáramló szag és párás levegő rémült állatokkal telt pajtára emlékeztette. Annyira erősen, hogy alig érezte benne a strill bűzét. Azonban sehol sem látta Mirdet.

Vau az asztal mellett ült, és fáradtnak látszott. Megint tanárra hasonlított, aki nem igazán elégedett az osztályával. Fizikai erőfeszítés merítette ki; jól látszott ez az orra és a szája között elmélyült ráncokból, és érezni lehetett abból, ahogy az asztalon dobolt az ujjaival. Így szokta ébren tartani magát.

Vele szemben egy férfi ült az asztalra borulva, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ébren lenne. Vau előrehajolt, és a hajánál fogva felemelte a fejét, az arcába bámult, azután óvatosan visszafektette.

– Maga lesz a váltás, Jedi? – kérdezte, és recsegő ízületekkel, túlzó mozdulatokkal felállt, hogy mesterkélten a megüresedett székre mutasson. – A magáé!

Etain meglepetten nézett rá. Skirata feltételezte, hogy megborzong majd, ha meglátja az egyébként krémszínű falakat borító vérnyomokat, de a lány úgy szegezte a tekintetét Vaura, mintha valaki mást várt volna.

– Hol van a másik kettő? – kérdezte Kal.

– Az egyes számú nikto neve M’truli, és a kis hálóban szállásoltam el – válaszolta Vau udvarias hangon. Végül is, ez csak üzlet volt, és Skiratát is túlságosan lefoglalta a munka ahhoz, hogy felelevenítse a vitájukat. – A kettes számú nikto Gysk. Odaát van a dolgozószobában.

– A ruhádnak már elkelne egy mosás...

– A kis szarvak miatt van. Egy niktót nem lehet csak úgy megütni. Kénytelen voltam valami mást használni.

Etain leült Vau helyére, és mindkét tenyerét az asztalra tette, a tekintetében még mindig meglepetés ült. Skirata nekidőlt a falnak az ajtó mellett. Vau kiment a mosdóba, s hamarosan vízcsobogás hallatszott.

– El akarja mondani, amit tud – mondta Etain megnyugtató hangon. – Meg akarja adni mindazoknak a nevét, akikkel együttműködött.

Orjul összerezzent. Nehézkesen felemelte a fejét, és egy másodpercig Etainre bámult.

Azután leköpte.

A lány hátrahőkölt, láthatóan megdöbbent, és automatikusan letörölte a rózsaszínes nyálat az arcáról, mielőtt ismét az iménti pózba helyezkedett.

– Tartsd meg magadnak a büdös Jedi–trükkjeidet! – sziszegte Orjul.

Skirata nyilvánvalóan nem gondolta róla, hogy az első próbálkozás után megtörik, és Etain sem akarta feladni; csak ült ott, még ha ez nem is volt más, mint a cselekvés puszta hiánya. Akárcsak a klónokat, őt is gyermekkorában kezdték oktatni, azzal a kivétellel, hogy az első fegyvere az Erő feletti uralma volt, és az a képessége, hogy úgy olvasott benne, mint egy kódolatlan adatolvasón.

Darman egyszer azt mondta Skiratának, hogy Etain a gondolataik és az érzelemviláguk alapján különbözteti meg őket egymástól.

– Sokszor jól jönne egy ilyen trükk, nem, őrmester? – kérdezte.

– Láthatom a niktókat is? – vetette fel a lány hirtelen.

Vau ekkor jött ki a mosdóból egy bolyhos, fehér törülközővel szárítgatva arcáról a vizet.

– Szolgálja ki magát! – válaszolta. Dobott Skirata felé egy „te tudod” pillantást, azután kinyitotta a Jedinek a kulcsra zárt ajtókat. – Biztonságosan lekötöttem őket – tette hozzá. – Azt, ugye, tudja, hogy nem beszélhetnek egymással?

– Sikerült rájönnöm – felelte Etain.

Egy percre eltűnt az egyik helyiségben, azután kijött, és bement a másikba. Amikor ismét felbukkant, egyenesen a két őrmesterhez ment, és lehajtott fejjel megállt előttük.

– Biztos vagyok benne, hogy a két niktónak nincsenek információi a számunkra, és ezt tudják is – mondta halkan.

– Sokaknak fogalmuk sincs, mi mindent tudnak valójában –válaszolta Skirata. – Egymáshoz illesztjük a látszólag használhatatlan információkat, és megkeressük a kapcsolódási pontokat.

– Úgy értem, hogy mindkettő körül ott leng a haláltól való félelem.

Vau vállat vont.

– Ennyit a niktók elszántságáról – jegyezte meg közönyösen.

– Minden lény kerüli a halált. Az a különbség, hogy Orjul mástól fél. Attól, hogy megtörjük. Elég ránéznem, és mást érzek felőle, mint a niktók felől. Ez nem ösztönös félelem. Az Erőben érzékelem, hogy nem olyan mélyről ered – mondta Etain, közben amolyan Jedi–módra összekulcsolta az ujjait, amitől úgy tűnt, mintha a kezét tördelné. – Őrá kell összpontosítanom. Fél felfedni a tudását.

A két férfi végig követte a tekintetével, amíg a Jedi visszament a nappaliba, és ismét leült a fogollyal szemben.

Vau ismét vállat vont.

– Legalább szundíthatok egyet, amíg viszi a boltot – jegyezte meg. – Azután kitalálom, hogyan dolgozzam tovább.

Orjul felől éles zihálás hallatszott, és Vau gyanakodva körülnézett. Nehezen ment a fejébe, hogy Etain bármit is tesz, kívülről csak annyi látszott, hogy ül, és az előtte lévő fickót bámulja.

– Kal! – szólalt meg halkan. – Ezek engem jobban megijesztenek, mint az ilyen Orjul–félék. Megyek, leteszem a fejem pár órára. Ébressz fel, ha a lány jutott valamire! Akkor is, ha kinyírta!

Délelőtt 10.30 körül járt az idő; a hétköznapi emberek ekkor indulnak a dolgukra. Etain valahogy furcsának vélte, hogy pont ilyenkor kezd bele egy vallatásba. Skirata társaságában folyton úgy érezte, mintha magukkal hordoznák az éjszaka egy darabját.

És lerítt róla, hogy elszánta magát. Végre akarta hajtani a rábízott feladatot.

Időről időre lehajtotta a fejét, mintha Orjul arckifejezését vizsgálgatná, de a férfi folyamatosan az asztalra hajolva ült, homlokát a hűvös lapra tette és két kezével a fejét fogta, mintha őrjítő fejfájása lenne. Skirata szívesen megkérdezte volna, hogy mit művel éppen, de attól tartott, hogy ezzel megtörné a Jedi összpontosítását.

A lány teljes mértékben a dolgára koncentrált; úgy nézett ki, mintha odafagyott volna a székre. Szinte egyáltalán nem pislogott, csak a nyaki ütőerének lüktetése mutatta, hogy még életben van. Orjul néha megvonaglott és felnyögött, úgy nyomta le a saját fejét, mintha legszívesebben egybeolvadt volna az asztallappal.

Skirata inkább bement a kis hálószobába, és a niktót bámulta egy ideig. Amikor visszatért a nappaliba, Orjul halkan zokogott, és Etain közelebb hajolva beszélt hozzá:

– Érted, Orjul? Érted, mi történik veled?

Skirata csendben figyelt.

– Orjul?

A férfi úgy nyüszített fel, mint egy strill. Vékony, állati hangot adott ki.

– Ne...

– A kétség rosszabb, mint a fájdalom. Felzabál, és nem tehetsz ellene semmit. Nektek van igazatok? Helyesen cselekedtek, vagy ugyanolyan rosszak vagytok, mint a Köztársaság, amit annyira gyűlöltök? Ki az ellenség? Mi vagy ti? Gondolj a tehetetlen gyalogokra, akiket megöltetek!

Skirata eredetileg azt hitte, a lány majd az Erő segítségével okoz fájdalmat, de Etain lerövidítette az utat, és azt alkotta meg Orjulban, amit a kín is létrehozott volna előbb vagy utóbb: az állapotot, amikor a fogoly jobban félti a józan eszét, mint az életét.

Az őrmester elismeréssel figyelte a Jedit. A módszer nem volt halálos, és alig lépte túl a szokásos elmetrükköt. Lehet, hogy Etain a saját etikai határait feszegette. Talán ez volt a legrosszabb rémálma, az elképzelhető legszörnyűbb dolog a számára.

Egy óráig is eltartott. Skirata azt találgatta, hogy a tábornok vajon elképzeléseket és szörnyű következményeket sugárzott–e Orjul tudatába, vagy csak folyamatosan elárasztotta adrenalinnal a szervezetét? Bármit tett is, mindketten kimerültek tőle. Végül a férfi zokogásban tört ki, Etain pedig megborzongott, és zavartan nézett körül, mint aki révületből tért vissza.

Skirata megragadta Vau vállát, és felrázta a másik őrmestert.

– Befelé! – szólt rá. – Tur–Mukan eléggé megtörte már a fickót, hogy be tudd fejezni a melót.

Vau rápillantott az időkijelzőjére.

– Nem rossz – mondta elismerően. – Mi van? Nem akarod, hogy lássa a végét?

– Csak csináld!

Vau letette a lábát az ágyról, felállt, és kiment a nappaliba, hogy felállítsa Etaint a székről, és Skiratával együtt az ajtó felé terelje.

– Menjen, Jedi, igyon valami frissítőt! – mondta. Orjul elkerekedett szemmel bámult a nő után. – Csak kimegy egy kicsit levegőzni – szólt oda neki Vau. – Hamarosan visszajön.

Skirata karon fogta a lányt. Nem szokott hozzá, hogy nála kisebb termetűeket ragadjon meg; a fiai mind nagyobbak és erősebbek voltak Etainnél, kőkemény izomzattal. Úgy érezte, mintha egy gyerek karját fogta volna meg. Leültette a kis padra a leszállóplatform szélén, és elővette az adó–vevőjét, hogy járművet hívjon.

– Ne! – mondta a Jedi. – Visszamegyek.

– Csak ha Vau visszahív minket!

– Kal...!

– Csak ha tényleg szüksége van magára!

Még mindig Ordóra vártak, hogy felvegye őket, amikor Etain hirtelen megérezte, hogy valaki közeledik. Az ajtóra nézett.

A következő pillanatban az ajtószárnyak szétváltak, és Vau jött ki az épületből a szemét dörgölgetve. Ózonszag lengte körbe, mint egy elsült sugárvetőt.

– Kereskedelmi zóna – vetette oda. – B–nyolcvanötös kvadráns. – Odamutatta az adatolvasóját a koordinátákkal. – Időpontot nem kaptam – folytatta –, de nem is biztos, hogy a fickó tud ilyesmit. Le kellett raknia az anyagokat a raktárban, és valaki jött, hogy elvigye. Ő akkor már nem volt ott, úgyhogy nem találkozott az átvevővel.

Skirata fmtorgott az ózonszagtól, és bár biztos volt benne, hogy Etain is kikövetkeztette, mi történt odabent, inkább mandaloriul szólalt meg:

– Gar ru kyramu kaysh, di’kut: tion’meh kaysh ru jehaati? –Megölted, te barom! Mi van, ha hazudott?

Vau ingerülten fújt egyet.

– Ni ru kyramu Niktose. Méh Orjul jehaati, kaysh kar’tayli me’ni ven kyramu kaysh. – válaszolta. „A niktót öltem meg. Orjul tudja, hogy őt is megölöm, ha hazudott.” Előbb–utóbb Orjul úgyis halott lesz. Ezúttal nem ejtettek foglyokat. Érdekes tény, hogy milyen sokan elfelejtik az elkerülhetetlent, ha azt hiszik, még van számukra kiút.

Etain nem szólt egy szót sem. Alig bírta visszafogni magát, hogy ne fusson oda a siklóhoz, amikor Ordo letette a járművet a platformra. Skirata beült mellé. A tábornok úgy nézett ki, mint aki vereséget szenvedett.

– Eredmény? – kérdezte Ordo nyugodtan. A sisakját az utasülésre tette, tekintete előreszegezve.

– Van egy lehetséges átadási pontunk – válaszolta Skirata. – Valaki felveszi a robbanóanyagokat, úgyhogy össze kellene raknunk egy ládányi cuccot, amit begyűjthetnek.

– A hírszerzés szerint még nem valószínű, hogy hiányolják a küldeményt.

– Piát, ha biztonsági okokból a sejtek tényleg annyira elkülönülnek, amennyire gondoljuk, akkor egyelőre még senki sincs, aki észrevehette volna.

– Van egy kis probléma a ládányi robbanóanyag beszerzésével, de végeredményben kezdhetünk valamit az információval.

– Hallom, hogy már dolgoznak a fogaskerekek a fejedben, fiam! – mondta Skirata, és megpaskolta Etain kezét. – Jól csinálta, ad’ika! – tette hozzá. – Sohasem könnyű. – Ordo értetlenül hátrapillantott, és rájött, hogy a dicséret ezúttal a Jedinek szólt, és nem neki. A mando’a nem különböztette meg a nemeket.

A lány válasz nélkül fogadta az érintést, de azután hirtelen olyan szorosan megfogta az őrmester kezét, hogy Skirata azt hitte, mindjárt ellenkezni kezd vagy sírva fakad. Azonban Etain fenntartotta a nyugalom álarcát, bár a szorítása nem enyhült. Skiratát mindig is érzékenyen érintette, ha egy gyerek kétségbeesetten belekapaszkodott.

– A kétség magvait elszórni nagyon romboló, ha elvhű, céltudatos emberekről van szó – mondta végül a tábornok.

Skirata ekkor döntött úgy, hogy az sem okozna gondot, ha a lányaként tekintene a Jedire. Túl gyakran megfeledkezett az igazi, elidegenedett lányáról. Szerette, ha hazaérve a kicsi Ruusaan izgatottan fogadta, de minden alkalommal, amikor hazatért egy háborúból – lett légyen bárhol is az otthona épp akkor –, a lánya egyre idősebb volt és egyre kisebb örömmel fogadta, mintha egyre kevésbé ismerték volna egymást.

„De újra vannak fiaim...”

– Ezért szoktam csak olyan elvekhez ragaszkodni, amelyeket nem vehetnek el tőlem – válaszolta.

A mandalori identitás – a mandalori lélek – csak a belső szilárdságra támaszkodott. Skirata csak és kizárólag a harcostestvéreinek, azaz a fiainak élt.

Tizedik fejezet

A klón katonák fegyelmezettek. Még az Alfa mélységi felderítők is bár kétségtelenül nehéz velükkiszámíthatóak olyan értelemben, hogy Fett pontos utasításokkal látta el őket, amelyeket azóta is folyamatosan követnek. Azonban a kommandósok majdnem olyan kiszámíthatatlanok, mint a nullások, és a nullások egyértelműen Skirata magánhadseregét képezik. Ez a gond azzal, hogy néhány szedett–vedett, fegyelmezetlen pribék képezte ki az intelligens klónokat; túlságosan egyénivé válnak, és a legrosszabb esetben engedetlenek is lesznek. Ugyanakkor, megnyerhetik nekünk a háborút, úgyhogy javaslom, viseljük el őket!

A Különleges Erők igazgatója, Arligan Zey tábornok

értékelése a Köztársasági Kommandóról

Iri Camas tábornok számára,

a raktárkészlet és a raktári nyilvántartás közti

ellentmondások magyarázatához csatolva

Műveleti bázis, Qibbu’s Hut, szórakoztató negyed, kora este,

371 nappal a Geonosis után

– Ez egyszerűen természetellenes! – mondta Boss a tükör előtt állva. – Nem tudom nem észrevenni, hogy mit nem fed el a testpáncél!

– Fedi a felsőtestet és a hasat, tehát azokat a testrészeket, ahol a fő véredények és szervek találhatóak – mondta Atin a zubbonyát igazgatva. Mind a seregben rendszeresített gyakorló egyenruhát viselték: vörös felsőt és nadrágot. A barakkon kívül Fi meztelennek érezte magát a páncélja nélkül. – Csak ennyi kell, érted? – folytatta Atin.

– Kar nélkül még életben maradhatsz – tette hozzá Fi. – Bármikor felszögelhetnek a helyére egy újat.

– És mi lesz a fejemmel?

– Mint mondtam, a kevésbé fontos testrészeket könnyen helyettesítik.

Boss tovább vizsgálgatta a ruháját.

– Bírom ezt a srácot – jegyezte meg. – Kiváló céltábla lesz belőle.

Egyébként igaza volt; sisak nélkül indultak harcba, és ez keménynek ígérkezett. Minden klón, még a legutolsó katona is ragaszkodott a sisakjához. A buy’ce önmagában véve is egy kis parancsnoki központ volt.

Fi kézbe vett egy tekercs borotvaéles drótot, és kinyújtotta. Skirata ezt is megtanította használni; a fojtóhurkot az ellenfél nyaka köré kell tekerni és jól megszorítani, hogy elvágd a torkát vagy megfojtsd vele – feltéve, hogy az ellenfélnek van nyaka. Az őrmester számos érdekes eszközt és technikát javasolt; minden kiképzőnek megvoltak a maga kedvencei, és ezek alapján Skirata a közelharc rajongójának bizonyult. Mit is szokott mondani? „Akkor is képesnek kell lenned a harcra, fiam, ha alsónadrágban sarokba szorítanak. A természet fogakat és öklöket adott...”

Kal őrmester úgy tudta ezt mondani, mint aki személyes tapasztalat alapján beszél. Jól ismerte a technikákat, amelyeket megtanított nekik.

Az elhanyagolt szálloda legfelső emeletének társalgója – a falakat és az ablakokat gyorsan ellátták hangszigetelő bevonattal – tele volt lökdösődő emberekkel. Jusik tolakodott be közéjük, láthatóan elégedetten önmagával, hogy letegyen a fekete, karcos műanyag asztalra egy halom kis golyót és más eszközt. Atin odament hozzá, és nézegetni kezdte a dolgokat.

– Ezeket meg honnan szerezte? – kérdezte.

Jusik felvette az egyik golyócskát és Atin elé tartotta. Fi közelebb ment. Bármi volt is az, ő is akart belőle.

– A mélységi felderítők önálló fül–adó–vevője – mondta a Jedi.

– Mindenkinek jut egy. Így nem kell a buy’ce vagy bármi hasonlóan feltűnő felszerelés, csak bedugják ezt a fülükbe. Na, meg... – a Jedi elhallgatott, amíg felmutatott egy kis, átlátszó zacskót, tele üvegpornak kinéző anyaggal – ez itt a nyomjelző.

– Ilyet még sohasem láttam.

– Új. Egyenesen a laborból jött. Pornak becézik, szét kell szórni a területen, és láthatatlan megfigyelést tesz lehetővé. Ki tudja, mikor lesz szükségünk rá...

– Melyik boltban árulnak ilyeneket? – kérdezte Fi.

– A Beszerzési és Fejlesztési Osztályon. Valahogy beleestek a zsebembe.

– Maze százados nagyon dühös lesz!

– Nem gond. Majd Ordo elmagyarázza neki később. Rá úgyis jobban hallgat, mint rám.

– És hol van Skirata? – kérdezte Sev. – Lehet, hogy nem sikerült feltörni a diót?

– Vaunak nem lehet gond – válaszolta Fixer. Eltett egy adó–vevő–golyócskát.

– Akkor miért vitték magukkal Etaint?

– Lehet, hogy csak megmutatják neki, hogy kell ezt csinálni.

Fi látta, hogy Darman mennyire nyugtalan. Várta, hogy a testvére visszavág, de Dar lenyelte a dühét, bármit is akart mondani, és inkább igazgatni kezdte a testpáncél lemezeit a ruhája alatt. Már nem igazán volt titok, hogy Etain a gyengéje, de nem szokták ezzel piszkálni. Ez az életnek egy olyan oldala volt, amiről Skirata is beszélt a kiképzés során, de nem igazán reménykedtek, hogy valaha is részük lehet benne.

Könnyű volt a Kaminón, ahova a való világ sohasem tört be – legfeljebb néhányan belehaltak a kiképzésbe. Azonban az utóbbi kilenc hónapot olyan emberek között töltötték, akik kívül álltak a klónok szűk testvériségein, és a hétköznapi élet hirtelen veszélyesebbnek tűnt, mint a harc.

Főleg azért, mert mások élete egyáltalán nem úgy volt hétköznapi, ahogy ők megszokták.

Fi a vékony megfigyelésgátló rétegtől behomályosodott ablakhoz lépett, és kinézett a turisták és helyiek tömegére a szálloda előtti járdákon. Egyáltalán nem irigyelte őket és azt, ahogy napról napra éltek. Skirata elmondta, milyen nehéz munkából megélni, és mennyivel tisztább dolog, hogy az ő létezésüknek van egy meghatározott célja.

Azonban arról nem beszélt, hogy milyen érzés mindenféle fajú párokat és családokat látni. Az alapoknál maradt. Elmondása szerint már annyi nő kirúgta élete során, hogy emiatt nem tud hasznos tanácsot adni; csak kerüljék el a másik nemet, ha lehet. Végül ez is úgy jött le a csapatnak, mint amit nem gondolt komolyan – mint például amikor húsdroidoknak nevezte őket, és közölte, hogy harcolni jöttek, nem szocializálódni. Mindez azt jelentette, hogy nem szívesen beszélt erről a témáról.

Régebben Halottaknak is nevezte őket, de többé már nem voltak Halottak. Megtanulták, hogyan legyenek mandaloriak, és Kal szerint ez azt jelentette, hogy van lelkűk és helyük a mandalori örökkévalóságban. Fi úgy vélte, hogy ezt talán valóban érdemes birtokolni.

Kinyílt az ajtó, és mind a nyolc kommandós egyszerre fordult oda, hogy az érkezőre fogják módosított civil sugárvetőik vegyes gyűjteményét. Biztonsági kód ide vagy oda, az ember soha nem lehet elég óvatos. Skirata lépett be Ordóval és Etainnel a sarkában, és a katonák leeresztették a fegyvereiket.

– Voltunk boltban – jelentette be az őrmester vidáman, és ezúttal komolyan gondolta. Fi először azt hitte, ismét csak szépít valamilyen illegális fegyver – vagy más tiltott dolog – beszerzésére utalva, de valóban vásárolni volt. Az asztalhoz lépve egy kis zsákból gyümölcsöket, magvakat, édességeket és más, nem feltétlenül ismerős finomságokat borított Jusik eszközei mellé. – Jó étvágyat, srácok! – mondta.

A deltások nem mozdultak, ellenben az omegások azonnal rávetették magukat az ajándékra. Végül valahogy a Delta–osztag tagjai is rájöttek, hogy szabad a vásár. Fi lehámozta a világoszöld csomagolást valamiről, ami savanykás gyümölcsillatot árasztott, s kiderült, hogy az édességet lefagyasztották és ínycsiklandóan ropogós mázzal borították be.

Etain nagyon fáradtnak tűnt. Jusik úgy nézett rá, mintha éppen szavak nélkül beszélgettek volna. A Jedik tudtak ilyesmit is: a külvilág számára érzékelhetetlenül kommunikáltak egymással, mint a katonák a sisakrádión keresztül. Azután Etain mormolt valamit arról, hogy akar venni egy forró fürdőt, és eltűnt a szomszédos helyiségben.

– Van egy átadási pontunk – mondta Skirata. – És köszönhetően a teljesen váratlanul a barátunkká vált Mar Rugeyannek, lesz néhány ezer klón katona, akik eltávot kapnak pár hétre.

– Hm, tört mogyoró! – nyögött fel Fi, amikor felismerte a mázban rejlő, apró magdarabkákat. – Igen segítőkész lehetett! – mondta hangosan.

Hirtelen mindenki ledermedt rágás közben. Fi észrevette, hogy Jusik nem evett semmit, ehelyett egyfolytában csak az őrmestert nézte elbűvölt arckifejezéssel. Az ifjú tábornok túladagolást kapott Skiratából, de ha már el kellett kapni valami betegséget, akkor inkább ezt, mint bármelyik másikat.

– És elkapjuk őket, vagy az unalmasabb megoldást választjuk, és hagyjuk őket elsétálni? – kérdezte Boss. Niner oldalvást rápillantott, olyasféle nézéssel, ami csendes tűnődésre int. A két őrmester nem egyformán vette azt, hogy átmenetileg elvesztették a vezető szerepüket. Niner úgy szeretett irányítani, hogy biztos volt a dolgában, míg Boss mindig az elsők között akart lenni.

– Végül is, ez nyomkövetési munka, nem? – tette hozzá a deltás.

– Vau alatt nagyon türelmetlenné váltatok, srácok – feddte meg Skirata de igen, ez az a pont, ahol a dolog unalmassá válik. De tudod, mit? Ha elbaltázzuk, akkor nem leszel kevésbé halott, mint máskor. – Felkapott néhány shuuragyümölcsöt az asztalról, és a Delta minden tagjának odadobott egyet. Közben folytatta: – Remélem, Vau azért jól kitanított, mert ha valakinek nagyon viszketni kezd az ujja a ravaszon, és tönkreteszi nekem a bevetést, akkor engem fognak elővenni.

Boss egészen megsértődött. Fi nem is sejtette, hogy a deltások–nak ilyen kifinomult érzelmeik vannak.

– Profik vagyunk, őrmester – mondta Boss. – Tudjuk, hogyan kell végezni a dolgunkat.

– Mit mondtam?

– Bocs, Kal! Csak zavar, hogy még nem is láttuk az ellenséget.

– Üdvözöllek a terrorelhárításban, fiacskám! Ezek nem droidok. Nem sorakoznak fel és menetelnek felétek. Megjegyeztetek bármit is abból, amit eddig tanítottam?

– Hát...

– Úgy is meg tudnak ölni, hogy már rég nincsenek a bolygó közelében, amikor darabokra szednek. Viszont ha megtaláljuk őket, akkor mi is ugyanígy kinyírhatjuk őket. Ez türelemjáték, és közben figyelni kell minden részletre.

– Úgy hallottam, hogy a deltások mindig nagyon figyelnek a részletekre – jegyezte meg Fi. Kapott egy fagyos pillantást Sev–től, de ez csak folytatásra ingerelte: – Ezért rajzolják fel a műveleti tervet ujjfestékkel.

Skirata felkapott egy papírtekercset az asztalról, és keményen hozzávágta Fi fejéhez, pont a fülét találta el.

– Jól van – mondta. – Az elkövetkező napok során Ordo beszerez valami hasznavehető robbanóanyagot, mert még jól jöhet, ha fel akarjuk deríteni a sejteket. Emellett megkezdjük az átadási pont megfigyelését, mert nem tudjuk, hogy mikor érkezik valaki a robbanószerekért. Négy váltásban leszünk. Fi és Sev a Vörös Őrség, őket Dar és Boss váltja Kék Őrségként, utánuk Niner és Scorch jön, mint Zöld Őrség.

Atin úgy nézett ki, mint akit hideg vízzel öntöttek le. Megviselte, ha kimaradt valamiből. Fi úgy sejtette, hogy testvére Sev–vel akart párban lenni, bármilyen okból is.

– Így te leszel a Fehér Őrség Fixerrel – közölte Atinre bökve az őrmester barátságosan. Ő is észrevette a klón iménti arckifejezését. De hát Skirata mindent észrevett. – Egy őrség megfigyel, egy összeveti a hírszerzéstől kapott információkat, és kettő pihen – osztotta ki Kal a feladatokat.

– És a többiek?

– Ordo eltűnik, hogy megkeresse a beépített embert. Etain és Bardan csatlakozik az őrséghez a következő fázisig. Ha kell, Vau és Enacca is beszállhat segítségnek.

Jusik meggyőzően ízléstelenül nézett ki civil öltözékében és kiengedett hajjal. Ellenőrizte a csinos S–5–ös nehéz sugárvetőjét. Drága jószág volt, Zey tényleg bele fog őrülni a számlába.

– Kal! Használhatjuk az Erőt?

– Persze, hogy használhatod, Bard’ika! Feltéve, hogy senki sem veszi észre. Vagy ha nem hagysz szemtanúkat. Ugyanez igaz a fénykardra is. Ne legyenek szemtanúk! Túl nyilvánvaló, hogy ki használja.

– Mikor kezdjük? – kérdezte Boss.

Skirata lepillantott az időkijelzőjére.

– Három óra múlva – válaszolta. – Ideje enni valamit.

Sev oldalba bökte Fit a könyökével, nem elég gyengén ahhoz, hogy a gesztus barátságos legyen, de nem is elég erősen, hogy társa kihívásként értelmezze.

– Szóval, te meg én, mi? – kérdezte. – Az agy meg a száj együtt? Lehetőleg ne öless meg!

– Megpróbálok vigyázni rád – felelte Fi. – Általában felderítő századosokkal szoktam együtt dolgozni, de háborúban áldozatot kell hozni. – Közben egyre azon járt az agya, hogy hétköznapi embereket fognak figyelni, ahogy élik a hétköznapi életüket. Szívesebben megrohamozott volna egy droid arcvonalat.

„Mi lett az önbizalmammal? Vagy a többiek is ezt érzik?”

– El tudod játszani az elmeroggyant katonát?

– Mert te most nem azt játszod?

– Remélem, ner vod, lőni is tudsz úgy, mint szájalni!

– Arra mérget vehetsz – válaszolta Fi. – Néha egyáltalán nem vagyok vicces.

Beszéd közben észrevette, hogy Darman kiballag arra, amerre Etain tűnt el korábban.

Etain úgy érezte, hogy mindent egybevetve egész jól tartotta magát.

Addig visszafogta hányingerét, amíg magára nem csukta a mosdó ajtaját. Hagyta, hogy az öklendezéstől eleredjenek a könnyei, és lecsorogjanak az arcán. Megnyitotta a vizet, hogy a zúgás elnyomja a többi zajt, és próbálta visszafogni a zokogását.

Meg volt győződve róla, hogy ki fogja bírni. Nem bírta ki.

Orjul lelkébe nehezebb volt beletépni, mintha fizikai erőszakot akart volna alkalmazni. Elvette a férfi meggyőződését, ami önmagában véve nem lett volna nagyon gonosz dolog, de Etain jól tudta, hogy a férfi hamarosan meg fog halni, és már nem találhatott vigaszt a hitében sem, mert ő megfosztotta tőle. A férfi megtörve, egyedül és elhagyatottan végzi.

„Miért csinálom én ezt? – gondolta, de mindig is tudta a választ: Mert az emberek meghalnak.”

„Mikor nem fogja a cél szentesíteni az eszközt?”

Addig hányt, míg végül már csak görcsösen reszketett és vonaglott. Azután megtöltötte a mosdókagylót hideg vízzel, és belenyomta a fejét. Mire ismét felegyenesedett, a látása kitisztult, és egy olyan arc nézett szembe vele, amelyet felismert. Walon Vau szívós, kemény vonásait látta maga előtt.

„Minden téves, amit tanultam...”

Vau lénye egyenlő volt a kegyetlen célszerűséggel; egy Jedi számára elképzelni sem lehet jobb példát a sötét oldalra. Ugyanakkor, a tudatos rosszakarat teljes mértékben hiányzott belőle. Etain először még azt várta, hogy haragot és gyilkos szándékot fog érzékelni, de Vauban... csak a semmi volt. Illetve, nem csak a semmi. Valójában a férfi nyugodt volt és még jóindulatú is. Úgy vélte, a jó cél érdekében cselekszik. Megtestesítette a feltételezett Jedi–ideált; nem harag vagy félelem vezérelte, hanem az, hogy helyesnek vélte a cselekedeteit. Vau személye láttán Etain megkérdőjelezett mindent, amit tanítottak neki.

A sötét és a fény csak a befogadó felfogásától függ. Hogyan lehetne ez igaz?

Hogyan lehetséges, hogy Vau szenvtelen céltudatossága morálisan magasabb szinten áll, mint Skirata dühe és haragja?

Etain éveken át küszködött a haragjával és neheztelésével. Választhatott, hogy jó Jedi lesz belőle, vagy bukott Jedi – azzal a hol kimondott, hol elhallgatott feltételezéssel, hogy a bukás egyenlő a sötét oldal ölelésével.

A harmadik ösvényt csak későn ismerte fel: el is hagyhatja a Rendet.

Miközben döbbenten tűnődött ezen az új felismerésen, megtörölte az arcát egy törülközővel. Csak azért lett Jedi, mert nem ismert más életet. Nem azért sajnálta meg Orjult, mert meg kellett kínoznia, hanem mert elvette tőle az egyetlen dolgot, amely egyben tartotta a férfi világát: a meggyőződését, amely irányt mutatott neki. Valójában Etain saját magát szánta, mert nem volt semmi az életében, ami irányt mutasson neki, és ezt az érzést – tagadva önmaga előtt – vetítette ki az áldozatába.

Amikor cselekedetei nem akörül forogtak, hogy jó, szenvedélytelen és a világtól eltávolodott Jedi legyen, önzetlensége egyedül abban merült ki, hogy törődött a klónokkal, és megkérdezte tőlük, hogyan élik meg mindazt, amit velük tesznek.

Ez mutatott számára irányt.

Hirtelen tisztán látta maga előtt az utat – de belül még mindig tele volt fájó, nyílt sebekkel. A kinyilatkoztatás nem gyógyította meg. Leült a kád szélére, és a térdére hajtotta a fejét.

– Mi a baj, asszonyom? – jött Darman hangja az ajtó túloldaláról. Ugyanolyannak kellett volna lennie, mint minden más klónnak, mégsem volt ugyanolyan. Mindegyiküknek, még ha néha csak elenyésző mértékben is, eltért a hangja, a kiejtése, a beszédmódja. Az ajtó előtt Dar állt.

Etain már csillagrendszerek távolságából is megérezte volna a jelenlétét. Számtalanszor ki akart nyúlni Darman felé az Erőn keresztül, de attól tartott, hogy elterelné a férfi figyelmét arról, amit éppen csinál, és ezzel az életét veszélyeztetné. Vagy a másik lehetőség: ha Dar nem örült volna a kapcsolatfelvételnek, akkor akár magára is haragíthatta volna.

Annak idején ott maradhattak volna a Qiilurán, de a kommandós az osztagát választotta. Amit a lány érzett iránta, az a különválásuk óta kifejlődött, folyamatos vágyakozás, talán nem is volt kölcsönös.

Darman ismét bekiáltott:

– Minden rendben?

Etain kinyitotta az ajtót, és a férfi elé állt.

– Most nem akarok „asszonyom” lenni – mondta.

– Elnézést, nem akartam...

– Ne menjen el!

Dar már eltávolodott néhány lépésnyire, de úgy mozgott, mintha a társalgóba vezető folyosó be lett volna csapdázva. Etain már látta ezt tőle, amikor az életét kockáztatta, és a férfi tudására kellett hagyatkoznia. Darman akkor annyira összeszedettnek, mindenre képesnek és rátermettnek tűnt, hogy a puszta jelenlétével elsöpörte a Jedi kételyeit.

– Még mindig nem könnyebb, ugye? – kérdezte a kommandós. – Mi?

– Megadni magát a haragnak. Tudja: az erőszak.

– Ó, bármelyik Jedi–mester büszke lenne rám! Harag nélkül csináltam mindent. A harag a sötét oldal felé visz. Ellenben a nyugalom segít elkerülni a sötét oldalt.

– Tudom, hogy nehéz volt. Tudom, hogy Kal őrmester hogyan reagált, amikor neki kellett...

– Ez nem ugyanaz. Egy idegennek kellett ártanom. Nincs személyes dilemma.

– De ettől még nem lett rosszabb ember. Meg kellett tennie. Ez zaklatta így fel?

– Talán. És a kételyeim.

Etain nem akart egyedül maradni a gondolataival. Meditálhatott volna. Rendelkezett az akaraterővel és mindazzal az ősi tudással, amely átsegíthette ezen a nehéz helyzeten, és megtehette volna, amit a Jedik általában tettek: hogy eltávolodik a pillanattól. Csakhogy nem ezt akarta.

Meg akarta kockáztatni, hogy együtt él ezekkel a szörnyű érzésekkel. Úgy érezte, a veszély abban rejlik, ha megtagadja őket – azt sem sikerült letagadnia maga előtt, amit Darman iránt érzett.

– Dar! Kételkedett valaha is? Mindig azt mondta, hogy biztosan tudja, mi a szerepe. Én is mindig úgy éreztem, hogy ez igaz.

– Tényleg tudni akarja?

– Igen.

– Mindig vannak kételyeim.

– Mifélék?

– Mielőtt magunk mögött hagytuk a Kaminót, biztos voltam benne, hogy tudom, mit kell tennem. Azóta... nos, minél többet látok a Galaxisból... és minél többet látok más emberekből, annál inkább felmerül bennem a kérdés, hogy miért pont én? Hogyan lehet az, hogy kerültem én ide ahelyett, hogy azoknak a hétköznapi embereknek az egyike lennék, akiket itt látok a Coruscanton? Mi lesz velem és a testvéreimmel, amikor megnyerjük a háborút?

A klónok nem voltak ostobák, mi több, magas intelligenciával rendelkeztek. így tenyésztették ki őket. Márpedig az intelligens, találékony és agresszív mesterséges lények előbb–utóbb észreveszik, hogy a világ nem igazságos velük. Adott, hogy ezt nehezményezni is fogják.

– Én is ezt kérdem – mondta Etain.

– Ettől hűtlennek érzem magam.

– Megkérdőjelezni a dolgokat még nem hűtlenség.

– De veszélyes – mondta Darman.

– Mire veszélyes? A kérdések előtti állapotra?

– Nem lehet mindennel vitatkozni. Például a parancsokkal sem lehet. Nem látod át az egész csatateret, és egy figyelmen kívül hagyott parancs akár pont az is lehet, amelyik megmentette volna az életed.

– Nos, én örülök, hogy vannak kételyei. És örülök, hogy nekem is vannak.

Darman a falnak támaszkodott a hátával, arcára kiült az aggodalom.

– Nem kér valamit enni? – kérdezte. – Kipróbáljuk Qibbu glockaw–szószos nerfjét. Scorch szerint lehet, hogy csak egyszerű páncélos patkányból készül.

– Most nem érzem úgy, hogy képes lennék elvegyülni a tömegben.

– Túlbecsüli Qibbu konyhájának népszerűségét – mondta a férfi egy vállvonás kíséretében. – Talán rá tudom venni a szakácsot, hogy kábítsa el a dögöt egy DC–vel, és küldje fel szobaszervizzel.

Ez volt Darman: a kérlelhetetlenül pozitív természet megtestesülése. Etain dolga lett volna ösztönözni az alárendelteket, de annak idején a Qiilurán az előtte álló kommandós adott neki erőt, hogy újra és újra felálljon és harcoljon. A férfi örökre megváltoztatta őt. Azon gondolkodott, hogy vajon Darmannek van–e bármi fogalma arról, mekkora hatással van rá még mindig?

– Rendben – mondta de csak ha mellettem marad.

– Hát igen, páncélos patkányt enni felér egy kihívással a sors ellen. Szükség lehet az elsősegélycsomagra – válaszolta Darman vigyorogva, és Etain máris jobban érezte magát.

Niner szólt be a folyosóról:

– Jössz, Dar? Fi és Sev van beosztva.

– Nem, inkább küldjetek fel valamit! Fi és Sev is mehet veletek, majd mi átvesszük a műszakot – mondta Darman. Oldalra billentette a fejét, mint aki dorgálást vár.

Skirata válaszolt:

– Két rostonsült?

– Az jó lenne!

– Nem kértek inkább valami biztonságosabbat? Mondjuk, tojást?

– Jöhet a rostonsült. Nem félünk semmitől.

Etain hirtelen kényszert érzett, hogy felnevessen. Fi volt a csapat bohóca, de Darman valóban felvidította őt. Valószínűleg azért, mert meg sem próbálta elfojtani a kínjait.

Ráadásul a tábornok nyugtalanítóan jóképűnek találta a férfit. Barátokként tekintett az omegásokra, de úgy érezte, mintha Darman egészen más lenne, és másképp is nézne ki. Tudta, hogy soha senki nem lesz ennyire értékes a számára, mint Dar.

– Nos, mihez kezdjünk magunkkal? – kérdezte Dar.

– Hát, a fénykardvívást most hagyjuk...

– A múltkor komolyan megcsapott azzal az ággal.

– Maga mondta, hogy tegyem meg.

– Szóval, már a klónok parancsait is teljesíti, tábornok?

– Életben tartott.

– Ugyan! Szépen elboldogult volna nélkülem is...

– Valójában nem – ellenkezett Etain. – Valójában maga nélkül sehogy sem boldogultam volna.

Néhány pillanatig a kommandós szemébe nézett, remélve, hogy az férfiként fog reagálni, de Darman csak zavart kisfiúként bámult vissza rá.

– Tudta, hogy még soha nem voltam ilyen közel egy ember nőhöz? – kérdezte.

– Sejtettem.

– Még abban sem voltam biztos, hogy a Jedik... igazi, hús–vér lények.

– Ezen néha én is elcsodálkozom.

– Nem ijesztett meg a lehetőség, hogy meghalhatok – mondta a férfi. Először csak a nő fejére tette a kezét, azután befejezte a mozdulatot, és ujjaival belefésült rövid hajába. A gesztust Skiratától vette át. – Csak azért féltem, mert nem tudtam, mit érzek, és...

A felszolgálódroid csengetett, hogy engedjék be.

– Fierfek! – szűrte át a káromkodást Darman a fogai között, és a válla egy kicsit megereszkedett. Ellökte magát a faltól, és kiment, hogy elvegye a tálcát a droidtól, s közben végig bosszúsan összevonta a szemöldökét. Levette a fedőt, és úgy nézte az ételt, mintha az valamiféle robbanóanyag lenne. Etain érezte, hogy az iménti pillanat már örökre elveszett.

– Halott? – kérdezte.

– Ha nem, akkor sem fog felkelni egy ideig.

A lány közelebb ment, óvatosan harapott egyet, és próbaképpen hosszan rágcsálta a falatot.

– Lehetne rosszabb is – jegyezte meg.

– Mint például a tápkocka–fejadag?

– Szép emlékek...

– Legalább tudja, miért vagyunk képesek bármit megenni.

– Még a kenyérre is emlékszem – tette hozzá a nő.

Villával a kézben Darman megbökdösött valamit a tányérján, azután aggódva pillantott fel.

– Kinyúlt felém az Erővel? Nemcsak képzeltem, ugye?

– Nem képzelte.

– Miért?

– Nem nyilvánvaló?

– Honnan tudhatnám? Nem vagyok biztos benne, hogy ilyen sokat tudnék magáról.

– Dar! Szerintem eleget tud.

Darman hirtelen kitüntetett figyelemben részesítette a sültje maradékát. Végül is, tényleg lehetett nerfhús...

– Szerintem arra senki sem gondolt, hogy a nők jelenthetnek majd valamit a számunkra, főleg ha figyelembe vesszük a várható élettartamunkat – jegyezte meg a férfi. – A harci képességek szempontjából ez nem volt fontos.

Ez késszúrásként hatott, váratlan kínt okozott. A klónokat megfosztották minden választási lehetőségtől, és a velük szemben elkövetett igazságtalanságok közül ez volt a legrosszabb: figyelmen kívül hagyták, hogy lehet személyes jövőjük, és ezzel megtagadták tőlük a jobb élet reményét. Még ha túl is élték a csaták sorát, az idő ellen automatikusan háborút veszítettek. Harminc éven belül Darman biztosan halott lesz, és Etain még csak az élete felénél sem jár majd.

– Fogadni mernék, hogy Kal fontosnak tartotta.

Darman beharapta az alsó ajkát, és elfordította a tekintetét. A lány nem tudta eldönteni, hogy zavarban van–e, vagy csak nem tudja, mit szeretne tőle.

– A tábornokokat nem említette – mondta végül a kommandós halkan.

– Az én mesterem sem tért ki külön a klón katonákra.

– Egyébként is úgy hallottam, hogy maga nem mindig teljesíti a kapott parancsokat.

– Tartottam tőle, hogy soha többé nem találkozunk. De most itt van, Dar, és csak ez számít.

Etain kinyújtotta a kezét az asztal felett. Darman habozott, azután megfogta.

– Lehet, hogy holnap már mindketten halottak leszünk – mondta a lány. – Vagy holnapután, vagy a jövő héten. Ilyen a háború.

– A másik Fi jutott eszébe, akinek az élete homokként pergett ki az ujjai közül. – Nem akarok úgy meghalni, hogy nem mondtam el, mennyire hiányoztál minden egyes nap, mióta elmentél – folytatta. – Azt is el akarom mondani, hogy szeretlek, és többé nem hiszek mindabban, amit a ragaszkodásról tanultam. Neked sem kell elhinned, hogy meg kell halnod a Köztársaságért...

Megszegett minden szabályt.

De a háború már úgyis megszegte a békefenntartó Jedi–rend és a civilizált Köztársaság minden szabályát. Nem fog zavart okozni az Ereiben, ha egy középszerű Jedi és egy klónozott katona megszeg még egy–két szabályt.

– Én sem felejtettelek el soha – válaszolta Darman. – Egyetlen pillanatra sem.

– Meddig tart, amíg két osztag teleeszi magát a bárban?

– Azt hiszem, elég sokáig – válaszolta Darman.

Tizenegyedik fejezet

Szívesebben dolgozom a kis Jedikkel, Bardannal és Etainnel, mint a Zey–félékkel. Erősek, de nincsenek előítéleteik vagy minden és mindenki más fölé helyezett céljaik. Emellett a sötét oldalról szóló filozófiai osik helyett jobban érdekli őket az, hogy hasznot hajtsanak a csapatnak. Lehet, hogy Zey sokkal tapasztaltabb, de úgy tesz, mintha azért is tisztelnem kellene, mert képes kinyitni egy cajbabos dobozt az elméje erejével.

Kal Skirata őrmester mondta Jailer Obrim századosnak

csendes iszogatás közben, távol a fürkész tekintetektől

Kereskedelmi zóna, B–85–ös kvadráns,

kilenc nappal később, megfigyelőjármű a kívánt pozícióban,

jó rálátással a kérdéses raktárra, 11.45 óra,

380 nappal a Geonosis után

Jusik jól szórakozott.

– Szóval – kezdte, miközben a divatos, sötét napszemüveg lecsúszott az orrán, és ő kipillantott a keret felett –, tényleg úgy nézek ki, mint egy semmirekellő taxipilóta?

– Elég meggyőző – válaszolta Fi. Azon tűnődött, vajon Jusik ismeri–e a félelem érzését. – És én eléggé utasnak nézek ki? – kérdezte.

Sev a Jedi mellett ült, és az ölében egy kézi számítógépet tartott, amelyet vékony, sárga vezetékek kötöttek össze az előtte a műszerfalon egyensúlyozó távcsővel. A szerkezetet egy DC–17–es–ről csatolták le. A Delta–kommandós épp adatokat küldött, ahogy Skirata utasította őket; azonnal jelenteniük kellett, ha egy teherszállító vagy bármilyen más jármű suhant el alattuk a kereskedelmi szinten elterülő raktárépületek zsákutcaszerű szurdokjában. Sev ellenőrizte a jármű regisztrációját a CBE adatbázisában, és a távcső szenzoros letapogatója segítségével belenézett a rakományba.

Fit lenyűgözte az a könnyedség, amellyel Atin és Fixer megteremtette a távolsági kapcsolatot, és a CBE még csak észre sem vette őket. Nem kellett hívniuk Ordót, hogy simítsa el az ügyet, mert nem lett belőle ügy. Ordo is eltűnt a városban két nappal ezelőtt, ami még egy mélységi felderítőtől sem kis teljesítmény.

Fi próbált nem is gondolni rá, hová tűnhetett a százados. Sicko eltűnése épp elég volt neki.

– Rutinfuvar. Ruhaszállítmány – mondta Sev, azután morgott, majdnem mint egy állat. – Hogy nézhetünk ki kívülről? – vetette fel.

– E pillanatban egy rodiai taxipilóta parkolt itt le, holomagazint olvas és fuvarra vár.

Ők kiláttak, de senki sem látott be – illetve olyasmit láthattak, ami valójában nem volt a taxiban, köszönhetően a fotoaktív mikrovetítők rétegének, amelyekkel bevonták az üveget belülről.

– Okos dolog ez a fátyol – jegyezte meg Fi.

– Köszi! – válaszolta Jusik. – Jó sokáig tartott, mire kitaláltam, hogyan lehet mozgóképet beleprogramozni.

– Unatkozol? – kérdezte Sev hátranézve Fire. Még mindig úgy tűnt, hogy megpróbálja nem a Jedinek címezni a megjegyzéseit, hiába tették félre a rangokat. – Csak mert én nem, és a folyamatos karattyolásod kezd az idegeimre menni, ner vod!

Jusik válaszolt Fi helyett:

– Bocsásson meg, Sev, az én hibám...

Sev zavartan nézett rá. Egy pillanat alatt összeszedte magát, és vállat vonva megjegyezte:

– Ha érdekel, az eddigi hetven ládából ötvenegy szerepelt kiemelt helyen a CBE adatbázisában. Úgy látszik, a lopás jobban megy errefelé, mint a törvényes üzletkötés.

Jusik felhúzta az egyik szemöldökét.

– Ez nem olyasmi, amit Obrim emberei is szívesen megtudnának? – kérdezte.

– Ez nem olyasmi, amitől a kék ruhás srácok megszállják a terepet, és tönkreteszik a bevetést?

– Értem.

– Nem akartam megbántani vele... Bardan.

A Delta–osztag nem sokat dolgozott Jedikkel, legalábbis a fiatalabbakkal nem. Fi még mindig ízlelgette a káröröm iménti pillanatát, amikor Sev színlelt kőkeménysége zavarodott tisztelet–adássá változott. A Jediket alázatosnak feltételezték, de Jusik valóban az is volt. Semmi különlegeset nem látott önmagában, csak egy egyszerű ember volt, aki véletlenül rendelkezett bizonyos képességekkel, amelyektől egy cseppet sem lett fontosabb vagy más, mint mások.

Csendben várakoztak.

És ez sokkal nehezebb volt, mint gondolták.

Sev szólalt meg először:

– Húha! Hát ez meg mi? A CBE adatbázisában korlátozott hozzáférésűnek címkézték. – Fi és Jusik odanézett, amerre a távcső állt.

– Akkor vagy a miénk, vagy szervezett bűnözésre utal – tűnődött Fi félhangosan.

Jusik szemüvege ismét lecsúszott az orra hegyére.

– Vagy mindkettő – tette hozzá a Jedi.

Közepes méretű teherszállító jármű volt fakózöld festéssel és a tetején sok porral. Egyértelműen hamis azonosító jelet sugárzott, mert amikor konténerét az 58–as raktárépülethez tolta és feltárult az ajtaja, alig néhány kis doboz rejlett a rakterében. A raktár ajtaja épp csak annyira nyílt ki, hogy egy lebegtetőművel ellátott kézikocsi kiférjen a résen, és két droid máris pakolni kezdte rá a kis dobozokat.

– A kinézete alapján kisméretű, de nehéz szállítmány lehet –mondta Fi.

– És társaságot is kaptak – jegyezte meg Sev. Új irányba állította a távcsövet, és felvételre kapcsolta az adatolvasót. – Egy második teherszállító – magyarázta a kommandós.

A másik jármű lebegve megállt, azután ereszkedni és tolatni kezdett, amíg kis konténerével el nem érte a rakodóplatform szélét. A dobozokat egyenesen átvitték a második teherszállítóba; egy pillanatra sem kerültek be a raktárba.

– Ez elég szokatlan – mondta Sev. – És, ugye, mi nem szeretjük a szokatlan dolgokat... Az azonosító szerint ezt legálisan bérelték.

Egy overallos ember nő lépett ki a poros, zöld járműből a rakodóplatformra, fehér bőre volt és hullámos, vöröses szőke haja. A bérelt kocsiból egy falleen férfi ugrott le, hogy találkozzon a nővel. A falleen fiatal lehetett, legalábbis amennyire Fi meg tudta mondani a világoszöld bőre alapján és abból, hogy a nadrágját alul felhajtotta, mert túl hosszú volt a szára. Minden részlet számított.

Mindketten hátat fordítottak a felettük húzódó légicsatornának, és beszélgetni kezdtek.

– Ritka látvány. Fogadni mernék, hogy a fickó nincs benne a CBE adatbázisában – mondta Sev, és már kereste is a portrék között. Az arcképek szemmel követhetetlen gyorsasággal villantak át az adatolvasó képernyőjén, ahogy a rendszer összehasonlította a távcsővel elkapott képet az adatbázis tartalmával. Alig néhány másodpercet kellett várniuk az eredményre: nincs egyezés.

– A falleenek ritkán dugják ki az orrukat a bolygójukról, és ez sem turistáskodni jött – gondolkodott hangosan Sev. – Próbáljuk megtalálni a nőt!

Fi meglepődött, hogy a rendszer milyen gyorsan megtalálta a nő adatait.

– Fierfek! – szitkozódott Sev halkan. – Vinna Jiss! Kormányalkalmazott...

– Ez csúnya lesz, ugye?

– Igen. A Nagy Hadsereg logisztikai részlegénél dolgozik.

– Chakaar! – mondta Fi. – El tudom képzelni, hogy nem illegális ügyben van itt. Persze, én ilyen bizakodó típus vagyok.

– Egy falleen férfi és egy hivatalnok a seregtől? Hahó? Rajzoljak egy folyamatábrát? – kérdezte Sev, azután felsóhajtott, mielőtt folytatta: – Valószínűleg bevetették a falleen feromonokat is, és a nő bármit megtenne, amit kérnek tőle. Könnyedén kiszedhették belőle a biztonsági információkat.

A két teherszállító becsukta az ajtaját, és felröppent, otthagyta a két alakot a platformon. Az egész esemény csak egy szállítmány beérkezésének tűnhetett volna, ha a szállítmány nem cserélt volna gazdát azonnal, és ez szokatlannak számított. A platformon várakozó két alakból csak úgy sütött, hogy nem egyenes úton járnak.

A két célpont úgy nézett az adatolvasójára, mintha a raktár–épület alkalmazottai lettek volna, akik a szállítmányt ellenőrzik. Azután a falleen elindult egy gyalogosrámpán felfelé, az üzletek szintjére, és Vinna Jiss követte.

– Alapvetően kíváncsi természet vagyok – jegyezte meg Sev, azután hirtelen a társához fordulva így szólt:

– Fi! Mit szólnál egy kis diszkrét követéshez?

Fi szíve elkezdett hevesebben verni. Az ösztönök és a kiképzés átvették az irányítást. Eszébe jutott, amikor a Kaminón fegyveres célpontot kellett követnie szimulált városi környezetben. Csak a környezetet szimulálták; a fegyver és a lőszer igazi volt, halálosan igazi.

– Csináljuk! – válaszolta az omegás.

– Bardan! Behúzódna a mögé az oszlop mögé?

– Nem hagyhatjuk el ezt a pozíciót az őrségváltásig. Hadd hívjak erősítést! Mi van, ha kiszúrtak, és ez csak az elterelés?

– Rendben, akkor megyünk gyalog, és beszólunk, hogy Niner és Scorch váltsa le magát. Maradjon készenlétben, rádión keresztül kommunikálunk.

– Ez nem éppen standard műveleti eljárás...

– Ez pedig nem standard műveleti környezet – válaszolta Sev. Majdnem kimondta, hogy „uram”. Fi hallotta a végén a majdnem néma u betűt. A Delta–osztag önjelölt nehézfiúja keményen belebökött a jobb fülébe, mint aki attól tart, hogy az apró adóvevő kicsik belőle. – Ott megy Jiss! – mondta hirtelen kimutatva a nőre. – Gyerünk, Fi, mozgás!

Kiszálltak a taxi ikerajtaján, és aktiválták Fi holotérképét a szektorról, hogy megnézzék, hová vezet a rámpa és hol lehet letérni róla. Először csak bámulták a vörös és kék vonalak szerteágazó sokaságát; a térképet a tűzoltóság adatbázisából másolták ki. Fi reménykedett benne, hogy rendszeresen frissítették.

– Egyenesen felmennek a kiskereskedők terére.

Civilek sokasága és akadályozott tűzvonalak merültek fel Fi lelki szemei előtt, ráadásul a sisak nélkül csak a saját gyenge érzékelésükre hagyatkozhattak. Viszont Kal őrmester mindig azt mondta, hogy a katona nem csak páncélból áll.

Fi a fal mellé húzódott, hogy minél kevésbé legyen szem előtt. Nem használhatott távolsági nyomkövetőt, nyilvánosan nem.

– Lehet, hogy én is benézek egy–két boltba – jegyezte meg.

– Csak tartsd ott azt a híg agyú katona kifejezést a képeden, te nyomorult! Úgyis illik hozzád.

Sev elővette az adatolvasóját, és átkapcsolta a képernyőt tükröző módba, azután kicsit kitartotta a szerkezetet jobbra.

– A nő most ért fel a rámpa tetejére – mondta. – Úgy néz ki, az első szinten maradnak. A nő még mindig azt a gyíkot követi. Gyerünk, kerüljük meg a hidat! Ott majd újra meg kell keresnünk őket.

– Ugyanolyan rossz véleménnyel vagy az etnikai sokszínűségről, mint a reguláris seregről – jegyezte meg Fi halkan. Megpróbálta ellazítani az izmait, hogy ne látsszon másnak, mint egy szabadságolt katonának sötét zubbonyban – a sugárvető az övében nem különböztette meg az értelmesebb coruscanti polgároktól.

Az elkövetkező egy órát nem tervezték meg, nem is számítottak rá, hogy így alakul, de legalább a kiképzésük erre is felkészítette őket.

Fi nagyon remélte, hogy sikerül élve megúszniuk.

Coruscanti Biztonsági Erők, Személyzeti és Társasági Klub,

tiszti bár, privát fülke, 13.00 óra

Kal Skirata fél szemmel a bár közönségét figyelte, és fél füllel a helyiséget belengő alapzajt hallgatta. Kellemetlen érzést keltett, hogy ennyire óvatosan kellett járnia a biztonsági tisztek között; ők is ugyanolyan hálátlan munkát végeztek, mint a fiai, viszont lehet, hogy pont köztük volt a tégla. Az őrmester nem hagyhatta, hogy a bajtársiasság befolyásolja az ítélőképességét.

Remélte, hogy Obrimot nem zavarja a torzítómező, amellyel körülvette a fülkét. A jeladó az asztalon hevert a poharak között, és bár csak egy összegyűrt papírgalacsinra hasonlított, készen állt megzavarni minden lehallgató vagy megfigyelő készüléket.

– Ha az enyéim között van, akkor személyesen lövöm keresztül az illetőt – mondta Obrim.

Skirata nem kételkedett benne, hogy a százados be is váltja az ígéretét.

– Bedobhatnál egy hamis csalit a rendszerbe, hogy megnézzük, ki ugrik rá – javasolta.

– Ha közöttünk van, akkor is szükség lesz adatokra a seregtől. A holokamerás felvételek a katonai célpontokról és mozgásokról egy dolog, de tudni, hogy pontosan hol is lesznek, az már más lapra tartozik.

– Jól van, akkor be kell vinnem valakit a logisztikai központba – válaszolta Skirata. Az egyetlen lehetőség Ordo volt. – Ha találunk kapcsolatot az embereidhez, akkor szabad kezet kapsz – tette hozzá.

– Úgy általában véve nem vagyok mindenbe beavatva, ugye?

– Ha megmondom, merre járnak a fiúk, és valami bajba keverednek, akkor vissza kellene hívnod a kiszálló embereidet, és hirtelen mindenki megtudná, hogy egy akciócsoport dolgozik a városban.

– Tudom, csak aggódom, hogy néhány túlbuzgó kolléga esetleg felfigyel az embereidre, és valamelyikük elkezd füstjeleket küldeni a fejeseknek.

– A srácaimnak nincsenek fejesei. Csak én.

– Kal...!

– Nem. Még nem. Ezt most muszáj titokban tartanom – felelte. Kedvelte Obrimot. Rokon léleknek tartotta, gyakorlatias embernek, aki nem osztogatja a bizalmat alaptalanul. – Ha úgy látszik, hogy valami kicsúszik a kezünkből, akkor te leszel az első, akit figyelmeztetek – ígérte Skirata.

Obrim körbelötyögtette az itala maradékát a pohara alján.

– Jól van, úgy legyen! Biztos, hogy nem kérsz egyet? – kérdezte.

– Csak este iszom egyet, hogy könnyebben elaludjak. A Kaminón vettem fel ezt a szokást. Nehezen alszom el.

– Egy nap majd mindent el kell mesélned. Fogadni mernék, hogy Tipocavárosban nem nagyon van bűnözés.

– De van – válaszolta Skirata. A legrosszabb fajta, gondolta közben. Már rég elhatározta, hogy ha még egyszer meglát egy kaminóit, puszta kézzel fogja darabokra tépni. – Persze, nem olyan, amiért letartóztathatnál valakit – tette hozzá.

– És Fi mikor ugrik be egy italra? Az ostrom óta tartozunk neki. Bátor kölyök.

– Az. Ösztönösen ráveti magát egy gránátra, és máris hős lesz belőle. Persze, ha ösztönösen lövöldözne, és elkapna egy civilt, máris szörnynek neveznék.

– Mintha velünk nem ugyanez lenne, cimbora...

– Mindegy. Fi most épp járőrszolgálatot teljesít – mondta Skirata az időkijelzőjére pillantva. A Zöld Őrségnek csak két óra múlva kellett leváltania a Vöröset. – De ne aggódj, egyszer lehozom ide – folytatta. – Most úgyis biztosan halálra unja magát. A terrorelhárítási műveletek borzasztóan unalmasak tudnak lenni.

– Ücsörgés, egy kis ücsörgés, és még egy kis ücsörgés. Azután meg jöhet a küszködés, a pánik és a bumm...

– Jól összefoglaltad – értett egyet Skirata. Felhajtotta a maradék gyümölcslevét, és hozzátette:

– Remélem, időben eljutunk a bummig!

Üzletsor a negyedik szinten, B–85–ös kvadráns, Coruscant, 13.10 óra,

a Vörös Őrség gyalogosan követi a gyanúsítottakat

Be kellett volna szólniuk, hogy a másik csapat csinálja, de néha muszáj önállónak lenni.

Fi gondolkodás nélkül cselekedett, a kiképzés vezette, amelyről nem is képzelte, hogy ilyen mértékben elsajátította. Sev lépésről lépésre követte.

A kisebbfajta bevásárlóközpontot színek kavalkádja borította, mindenféle fajok, hangok és szagok töltötték meg. Ilyen volt az élet a terepen sisak nélkül, és Fi nehezen viselte el. Nem sokkal előtte Vinna Jiss sétálgatott, átlósan átment egyik üzlet kirakatától a másikhoz, azután megállt az egyiknél, hogy megbámulja a ruhadarabokat, amelyekről Fi sohasem gondolta volna, hogy bárki is megvenné – vagy viselné – őket.

Sev rápillantott. Meg sem kellett szólalnia.

A nő túl sok kirakatot nézett meg. És nem követett egyenes útvonalat, mert nem akart irányt mutatni. Azt hitte, le tudja rázni a követőit, de valószínűleg holovideókból tanult mindent. Amatőr volt, gyenge láncszem.

– Bardan... – szólalt meg Sev halkan.

A Jedi hangja suttogva szólalt meg Fi fülében:

– Tudom, hol vannak. Ne aggódjanak!

– Nem aggódom – válaszolta Sev. Elfordult a célponttól, erre Fi odafordult, és elnézett a nő mellett, látása perifériáján tartotta a célpontot.

– Nem látom a falleent – mondta Sev.

– Továbbindult – jelentette Fi.

Megvárták, amíg Jiss szinte belevész a tömegbe, csak ezután indultak el. Egy jól megtervezett megfigyelési akcióhoz mobil és fix egységeket kellett volna elhelyezni a területen, hogy átadhassák egymásnak a célpontot, azonban ezúttal csak magukra számíthattak. Úgy, hogy a gyanúsítottak követése eredetileg nem volt benne a tervben.

– Ez az, amire Kal azt mondta, hogy soha ne csináljuk – jegyezte meg Fi.

– Van jobb ötleted?

– Szerinted meglátott már minket?

– Ha igen, akkor nem adta jelét.

– Miért tenné? Ha tényleg az, aminek gondoljuk, akkor mi vagyunk az ő célpontjai.

A tér zsúfolásig megtelt. Baloldalt étterem várta a vendégeit nyitott terasszal; Jiss itt ült le az egyik asztal mellé. Sev és Fi elment mellette, és ha Fi csak egy összezavarodott klónnak látszott, aki katonai barakkokba zárva és csatatereken töltötte az eddigi életét, akkor nem színlelt. Ennél még Qibbu szállodája is jóval ismerősebb környezetnek tűnt.

Nem csak a város tette. A civilek felmérhetetlen tömege is közrejátszott.

Nem volt más lehetőségük, mint továbbmenni.

– Fierfek! – szűrte a fogai között Sev. – Mire megfordulunk, akár el is tűnhet!

Fi egyenesen előrenézett. Sötétvörös foltokat pillantott meg a többtucatnyi faj által viselt százféle szín tengerében.

– Itt jönnek a Negyvenegyesek – mondta. – A gyalogságra mindig lehet számítani...

Maroknyi testvérük poroszkált a tömegben tétován, bámészkodtak, és megbámulták őket; a polgárok még biztosan nem láttak klónt élőben, legalábbis nem ennyit egy rakáson. Mindegy, hányszor látta a reakciójukat, Fi mindig eltűnődött rajta, hogy vajon mit találnak olyan különösnek a klónokon? Azután megpróbálta úgy nézni a saját világát, ahogy a Galaxis többi része látja.

Egy vonalba kerültek a Negyvenegyesekkel.

Fi testvériesen elmosolyodott, válaszképpen néhány zavarodott pillantást és biccentést kapott. „Nem ismernek fel” – gondolta. Furcsa érzés volt: a kommandós testvérei mind ismerték. És ő már a járásuk alapján meg tudta különböztetni a hajók személyzetét a gyalogosoktól. Sevvel együtt besétáltak a többi klón közé, elvegyültek, azután megfordultak, és elindultak vissza, a célpont felé.

A nő még mindig az étterem teraszán ült, de pont az ellenkező irányba nézett.

Egy másik csapat klón katona tartott arrafelé.

– Szeretem, ha felismerik az arcom – mondta Fi. Nyugtalanságát éberség váltotta fel, amikor a vadászat izgalma adrenalinnal árasztotta el. A nő kiegyenesítette a hátát, mintha a következő pillanatban fel akarna állni, de csak feszülten várt, amíg a klónok elmentek mellette, és szembetalálkoztak a másik csoporttal. A két csapat megállt beszélgetni, Fi és Sev teljesen elveszett a többi katona között.

– Körben átmegyek a tér túloldalára – jelentkezett Jusik. – Ninerék megfigyelőállásban vannak, úgyhogy jöttem segíteni légi felderítéssel.

– Ez jó hír – válaszolta Fi halkan.

A személyes biztonság szempontjából az volt a lehető legrosszabb, hogy ilyen csoportokba verődtek, de akkor és ott ez a szempont nem számított. Jissen nagyon látszott, hogy izgul: próbálta nem a klónokat nézni, és szánalmasan rosszul teljesített. Testvéreihez hasonlóan Fi is érzékeny volt az apró gesztusokra, és a nő egyáltalán nem apró gesztusokat tett. Végül felállt, és merev mozdulatokkal bement a legközelebbi üzletbe.

– Lehet, hogy tartozott Jangónak – jegyezte meg Fi egy vállvonás kíséretében. Szomorúan konstatálta, hogy a kirakat alapján csak nők jártak ebbe a boltba. A kiállított ruhák egészen bizarrnak tűntek. – Vagy csak nem vagyunk az esete – tette hozzá a kommandós.

– És oda is utána akarsz menni, okoska?

– Éppen lehetne...

– És mit mondanál? Ajándékot akarsz venni a barátnődnek?

– Inkább ne erőlködj! Szerinted van hátsó kijárat?

Sev az ajtó elé lépett, és takarta társát, amíg Fi gyorsan megnézte a holotérképet.

– Van hátul egy rakodóplatform a beérkező áruknak – mondta Fi.

– Bardan! – szólította a Jedit Sev suttogva. – Itt van még?

Jusik majdnem elnevette magát.

– Hát, ez jó – mondta. – Pont a platform közelében vagyok, és biztosan szüksége lesz egy taxira. – Sev és Fi egymásra pillantott. Hallották, mit mondott Jusik, de nem látták a taxit még akkor sem, amikor arrébb mentek, és óvatosan felnéztek a tetők vonalára. Azután ismét meghallották a Jedi hangját: nyugodt volt, szinte már egykedvű:

– Igen? Persze, hölgyem! Hova? Lesz egy fuvarom, de...

– Sev! – sziszegte Fi. – Mondd, hogy nem arra készül, amire gondolok!

– Pedig igen.

– Begolyózott.

Sev ismét suttogva szólt bele az adó–vevőbe:

– Bardan! Ha elviszi, azzal leleplezheti az egész műveletet! Ne játssza túl a szerepét!

– Rendben, hölgyem, de az űrkikötő kívül esik a szokásos területemen. Többe fog kerülni.

Valaki beszállt a taxiba, azután női hang hallatszott:

– Nem számít. Csak tegyen ki, kérem, a helyi járatok termináljánál!

Fi egy pillanatra eltűnődött rajta, hogy vajon azok is szoktak–e egyszerre ugyanarra gondolni, akiket nem klónoztak? Őket arra képezték ki, hogy hasonlóan gondolkodjanak: katonamódra. Vajon miért csinálta ezt Jusik? Ha eljátssza, hogy hétköznapi taxis, akkor kiteszi a nőt a terminálnál, és mindenképpen nyomát veszti. Nem követheti és nézheti meg, hogy Jiss merre tart, mert azzal tönkretenné az álcáját. Ha nem teszi ki, akkor...

Sev elnézett Fi válla felett.

– Gyík hat óránál – mondta halkan.

Fi nagyon lassan fordult meg, és amint megpillantotta a falleent a látótere szélén, azonnal meg is torpant. A hüllőszerű humanoid egy spirális rámpa közelében állt, amely levezetett egy alsóbb szintre. Keresett valakit; a nőnek valószínűleg találkoznia kellett volna vele. Ez azt jelentette, hogy Jissnél nem volt adóvevő, amivel szólhatott volna neki, hogy taxiba ült.

– Figyelnünk kell rá – mondta Fi. – Egy kisebb ágyút tart magánál. Nézd meg a kabátja vonalát!

Jusik hangja úgy lüktetett a fülében, mintha versenyre akart volna kelni a szívverésével:

– Ó, fierfek! Hát ez nagyszerű! Átirányítottak egy másik légicsatornába. Muszáj kitérőt tennünk, hölgyem. Ez sokba fog kerülni...

– Túl magabiztos – súgta Sev, és elkeseredetten Fire pillantott. – Bardan! Azt csinálja, amire gondolok? Visszafelé tart?

– Túl sokat fizettem a taxiengedélyért ahhoz, hogy automata útvonalakat használjak! – bosszankodott Jusik. Egyáltalán nem hangzott úgy, mintha egy Jedi beszélne. – Erre folyton elterelnek! Minek fizetünk adót egyáltalán?

– Ezt igennek vettem – mondta Sev.

A falleen továbbment, néha megállt, hogy körülnézzen, végül lassan lesétált a rámpán. Fi és Sev kihajolt a tér korlátja felett, mint a turisták, akik a látképet csodálják.

– Hív valakit – mondta Fi halkan. A falleen a szájához emelte az egyik kézfejét. Fi még mindig a sisakja adó–vevőjét hiányolta, amellyel ráállhatott bármilyen sávra. – A nőt vagy támogatást? – találgatta.

– Még mindig beszólhatunk, és átadhatjuk Nineréknek!

– És akkor még egy csapatot ki kell rendelni a bázisról. Most már csináljuk végig!

Sev leült az egyik padra, és a többi klónhoz hasonlóan úgy nézett maga elé, mint aki elveszítette a tájékozódási képességeit.

– Bardan! Merre van? – kérdezte suttogva.

– Itt levágjuk az utat... Kit hív, hölgyem? Máris panaszt akar benyújtani a viteldíj miatt?

– Szerintem a gyíkkal beszél. Remek!

– Igen, és a gyík talán már ki is találta, hogy mit akarunk tenni a barátnőjével.

– Csak azt, amit Orjullal és a két niktóval – mondta Sev. Felállt, és odament a taxis parkolóhoz a tér végénél. Amikor Jusik felbukkan, és kinyitja az ajtót, nagyon gyorsan be kell majd szállniuk. Fi nagyon is valószínűnek találta a lehetőséget, hogy az utas rekedtre sikítja a torkát, amikor a taxi ajtaja ugyanazon a téren nyílik ki, amelyikről elindult.

– Kilencven fokban szálljon le! – mondta. – Sev hátul száll be, én oldalról, és közrefogjuk.

– Fi biztosan el tud bánni egy civillel – jegyezte meg Sev.

– Később emlékeztess, ner vod, hogy megmutassam, milyen az, amikor nem viccelek!

– Skirata mindkettőnket meg fog nyúzni ezért...

– Akkor csináljuk jól! – mondta Fi.

– Már jön is...

– Nyugalom, Bardan!

– Túl gyors...

– Jedi. Neki semmi sem túl gyors.

A megfigyelésgátló réteg az ütött–kopott taxi ablakán egy ember pilótát mutatott, de nem Jusikot. A jármű port és apró kavicsokat vert fel, ahogy sebesen leereszkedett. A két kommandós futva állt pozícióba.

Jusik hangja betöltötte a hallójárataikat:

– Ajtók, három, kettő, egy!

Bevetették magukat a taxiba, és az ajtók olyan gyorsan becsukódtak mögöttük, hogy az oldalsó becsípte Fi nadrágja szárát. A kommandós érezte, de nem tudott foglalkozni a dologgal, mert a visítozó, csapkodó nőt próbálta lefogni. Azután Sev elhallgattatta: hátulról befogta a száját.

– Borravalóra vár? – kérdezte Fi.

Jusik egyenes vonalban szállt fel, és majdnem lehorzsolta a festéket egy másik taxiról, amely utasokat hozott a térre. Még jó, hogy Enacca megpiszkálta az azonosító kódot sugárzó jeladót.

– Gondolom, nincs maguknál kötél – mondta a Jedi.

– Nincs, de általában ez is megteszi – felelte Fi, és a sugárvetőjét Jiss fejéhez tartotta. – Hallgasson, hölgyem, és ne küzdjön! – mondta. – Nem okoz gondot lelőni egy nőt!

Valóban nem okozott gondot. Az ellenség az csak ellenség volt. A nők is lehettek katonák.

Jusik magasra felszállt a taxival, egy ingázósávot választott, azután bonyolult kanyarokkal eltávolodott a búvóhely viszonylagos biztonságától. Végül leereszkedett két légicsatorna közé, ahol a felettük elsuhanó forgalom valamennyire megakadályozta a megfigyelést.

– Ránk szálltak – mondta a Jedi. Lehunyta a szemét, túl hosszan ahhoz, hogy Fi jól érezze magát. Életében először látott valakit csukott szemmel vezetni, és hiába ment jól, a férfi ösztönei továbbra is azt súgták, hogy ez lehetetlen. – Igen, követnek – jelentette be Jusik.

Fi szívesen megkérdezte volna, hogy honnan tudja, de Jiss előtt utalni sem akart rá, hogy a pilótájuk egy Jedi. Minél kevesebbet tudott a nő, annál könnyebb lesz neki feldolgozni – ahogy Skirata mondta.

– Le tudjuk rázni őket?

– Csak ahogy bárki más is le tudná.

– Kik lehetnek?

– Nem tudom, de nagyon kitartóak. Ha a CBE, akkor jelöletlen siklóval jöttek.

– Honnan tud ennyi mindent?

– Látom őket a tükörben – válaszolta Jusik immár ismét nyitott szemmel.

Sev a másik kommandósra nézett, és ajkaival hangtalanul számolni kezdett egytől háromig. Háromra elengedte a nőt, és Fi átkarolta Jiss nyakát, magához rántotta, s olyan erősen nyomta a pisztolyát a fehér halántékhoz, hogy a cső vége kis, kerek nyomot hagyott a vértelen bőrön. Még a testpáncélon keresztül is érezte a fogoly heves szívverését; egy pillanatra azt hitte, hogy a sajátját érzi.

Sev benyúlt a hátsó ülés alá a DC–17–eseért, és levette róla a gránátvetőt.

– Na jó, ez most nem lesz valami kifinomult megoldás, de már úgyis lekéstük az ebédet – jegyezte meg. – És ha lekövetnek, akkor itt a vége.

– Itt akarod használni azt? Fényes nappal a forgalom kellős közepén?

– Még nem – felelte Sev. Próbálta célra tartani a fegyvert, azután mégis visszacsatolta a gránátvetőt. – Nyissa ki a hátsó ablakot résnyire, és próbálja meg egyenesben tartani a gépet!

– Nem azt akarták, hogy rázzam le őket?

– Nem fog sikerülni. Muszáj lesz lekapni őket.

Jusik belenezett a visszapillantó tükörbe.

– Egy légicsatornában? – kérdezte. – Nem lesz tiszta lővonal, és a törmelék...

– Én lenni mesterlövész, maga lenni pilóta. Érthető a különbség?

Jusik keze megfeszült a kormányon.

– Túl sok a jármű és túl sok lesz a törmelék. Menjünk egy kevésbé zsúfolt helyre!

– Talán a Qiilurára? – kérdezte Fi.

– Kapaszkodjanak!

A taxi zuhanni kezdett, mint egy kődarab, és előbb tíz, tizenöt, majd húsz szintet is maguk mögött hagytak, mire elértek egy ritkásabb légicsatornát, és behúzódtak két tehersikló közé. Még átváltottak néhány párhuzamos csatornára, mielőtt Sev bejelentette:

– Még mindig ott vannak. Három siklóval mögöttünk.

– Riasztottak bárkit is? – kérdezte Fi.

– Nem érzékeltem – felelte Jusik megrázva a fejét. Azután még tovább rázta a fejét, mintha a reggeli kábulatot akarná kirázni belőle. – Lehet, hogy nem akarják megkockáztatni az adó–vevőt –tette hozzá.

– Ki a fierfek állhatott így ránk?

– Nem tudom! Nem vagyok gondolatolvasó, és jobb lenne, ha elhallgatnának, mert próbálok a vezetésre figyelni, és... – Hirtelen elhallgatott, majd csak annyit mondott: – Csak célozzon!

Fi keményen a nő halántékához nyomta a sugárvetőjét. Jiss vágott egy fájdalmas grimaszt, és szorosan becsukta a szemét. A kommandós nem érzett iránta semmit, csak az egyértelmű egyenletet látta maga előtt: a nő élete állt szemben az övével és a társai életével.

– Ha csak megmoccan, hölgyem, akkor keresztüllövöm a koponyáját! – mondta. Persze, hasonló helyzetben még ő maga sem tudta volna, hogyan kerüljön ki élve egy nagy sebességű siklóból, amely összevissza kanyarog, és akkor a magasságról még nem esett szó. – Kezdjen el gondolkodni azon, miféle hasznos információkkal szolgálhat!

Jusik kitért az automata légicsatornából, és ismét kődarabként zuhantak öt szintet. A különféle járművek pilótái dudálva tiltakoztak, amikor túl közel haladtak el mellettük vagy előttük. Azonban a másik sikló alig néhány másodperccel maradt le, továbbra is követte őket. Azután Jusik bevágódott egy szervizalagútba, és Fi nem tudta, merre járnak. Zárt térbe kerültek, és ez nem tűnt jónak. Fi nem volt pilóta, de nagy sebességgel haladni egy alag–útban leginkább öngyilkossági kísérletre emlékeztetett.

– Tudom, mit csinálok – mondta a Jedi, mintha olvasott volna a gondolataiban. Fi arra gondolt, talán Jusik maga sem tudta, hogy képes a telepátiára. A tábornok így folytatta: – És innen, lent nem tudnak szólni senkinek.

Azután hallgatásba burkolózott. Ez volt az a pillanat, amikor Fi kezdte nagyon–nagyon ijesztőnek érezni egy Jedi társaságát. Jusik olyan képességeket használt, amelyek túlléptek az érthetőség határán.

Alig egy méterrel siklottak egy kábelköteg felett, amelyet egyforma közönként zöld fény világított meg. Sev azon küszködött, hogy megtámassza fegyverét a hátsó ablak keskeny résében. Fi csak annyit tehetett, hogy az egyik vagy a másik őrültet figyelte, és tartotta a nőt. Nem élvezte, hogy nem uralhatja a környezetét. Ismét Sicko jutott eszébe, és az a pillanat, amikor az Omega–osztag magatehetetlenül, a pilóta képességeire hagyatkozva várakozott az elfogóhajóban. „Szegény Sicko!” – gondolta.

– Húsz méterrel van mögöttünk, ugye? – kérdezte Jusik a mesterlövésztől.

– Pontosan.

– Felkészült a tüzelésre?

– Persze.

– Csak ha jelzek.

– Csak rajta, uram!

Fi bal karja lassan zsibbadni kezdett a nő nyakán, és a kacsázó járműben alig bírta Jiss fejénél tartani a pisztolyát.

– Remélem, nem CBE–sek – jegyezte meg.

– Nem a mieink, és üldöznek – válaszolta Sev tehát célpontok.

Fi nekinyomta a sugárvető csövét a nő bőrének.

– A maga ismerősei, hölgyem? – kérdezte.

– Nem tudom... Nem tudom!

– Ha igen, akkor az rég rossz – mondta Sev. – Nem vezethetjük el őket a többiekhez.

Jusik felgyorsított, és így szólt:

– Felkészülni!

Fi észrevette, hogy a Jedi ismét csukott szemmel vezet.

– Fierfek!

– Tűz! – adta ki a parancsot Jusik. A következő pillanatban a taxi felemelte az orrát, és kilencven fokban felfelé indult. Fi felkészült rá, hogy nekicsapódnak az alagút tetejének.

„Már meg is haltunk?”

A taxi csak repült tovább felfelé.

Függőleges csőben szálltak, és egy kékesfehér tűzgolyó száguldott utánuk. Fi rázuhant Sevre, de mivel a nőt sem engedte el, mindhárman nekizuhantak a résnyire nyitott hátsó ablaknak. A szervizalagút falairól visszapattanó törmelék zaja hamar elhalt mögöttük.

Hirtelen a fény is eltűnt, amikor Jusik ismét vízszintesbe állította a járművet, és egy másik alagútban folytatták az utat.

– Célpont megsemmisítve – jelentette be Sev lehunyt szemmel.

– Reméljük, hogy tényleg nem a CBE küldte ránk az embereit – mondta Fi. – Az nagy zűr lenne.

Hirtelen ismét ködös napfényben fürödtek, és előbb tömegközlekedési járművek közé kerültek, azután Jusik váltott egy magánsiklóknak fenntartott, automata légicsatornára.

– Most hogy nézünk ki kívülről? – kérdezte Sev.

Jusik megtörölte homlokát a kézfejével, és hirtelen legalább olyan fáradtnak és megviseltnek tűnt, mintha előadta volna a Dha Werdát. Fi fogadni mert volna, hogy ő maga sem néz ki sokkal jobban.

– Garqii család turistáskodik gran sofőrrel – válaszolta a Jedi, azután így folytatta: – Szerintem találjuk ki, hogyan magyarázzuk el mindezt a tudják kinek anélkül, hogy letépné a fejünket!

– Füléhez emelte az adó–vevőjét, és beleszólt:

– Kal! Visszafelé tartunk egy fogollyal!

Sev felmordult:

– Nem használunk neveket!

– Ez most a legkisebb problémánk – mondta Fi.

Egyre csak az járt a fejében, hogy Jusik is tart Skiratától. Elméletileg titokban kellene tevékenykedniük, és az volt a dolguk, hogy megfigyeljék a célpontot. Ehelyett sikerült végrehajtaniuk egy emberrablást, hosszas üldözésben vettek részt, és felrobbantottak egy azonosítatlan járművet.

„Minden okunk megvan tartani az őrmestertől. Skirata csalódott lesz. Cserben hagytuk...”

Akárcsak mindenki más, aki bekerült az őrmester köreibe, Fi is kétségbeesetten vágyott rá, hogy Kal’buir büszke legyen rá. Ez sokkal erősebben motiválta, mintha félt volna Skiratától.

– Ne feledjétek, hogy láttuk, amikor arrébb taszigált egy vukit – mondta. Kicsit igazított a karján, hogy enyhítse a bizsergést.

Mindenki hallgatott, a hajtómű halk morgásán kívül csak Jiss zokogó nyelései hallatszottak. Végül Jusik beletaposott a fékbe, és megálltak a Qibbu’s Hut tetején kialakított parkolóban. Sev beszólt adó–vevőn, hogy valaki segítsen bevinni a nőt, és néhány másodperc múlva Atin sietett ki az ajtón Fixerrel.

– Ti meg mi a fenét műveltek? Skirata már dühöng! – mondta Atin, miközben beszállt, és megbilincselte a foglyot. – Ti szálljatok ki! – utasította őket. – Majd átvisszük a nőt a másik biztonságos helyre. Ti meg elmondhatjátok az őrmesternek, hogy mi történt.

„Biztonságos helyre – gondolta Fi. – Nekünk talán az, de neki aligha. De végül is, nem mi kényszerítettük, hogy álljon a terroristák oldalára! Nem épp egy ártatlan áldozat...”

„Ennyit a nyavalygásról, hogy nem látjuk az ellenséget!”

A taxi elindult, otthagyta az adrenalintól kimerült két kommandóst és Jusikot a leszállóplatformon.

– Köszönjük, hogy igénybe vették a Jeditaxi szolgáltatásait! – mondta Jusik szélesen elvigyorodva. – Legyen jó napjuk!

– Itt mindenki megőrült! – morogta Sev, és elindult befelé.

Tizenkettedik fejezet

Nem a mi siklónk volt. Nézd, Kal, én megértem, ha nem akarod elmondani, mivel foglalkoztok, de valaki biztosan észre fogja venni a robbanásokat és az eltűnéseket. Akkor pedig a CBE is ott kell, hogy legyen. Mit akarsz, mit mondjak nekik?

Jailer Obrim százados mondta Kal Skiratának

Műveleti bázis, Qibbu’s Hut, 16.00 óra,

380 nappal a Geonosisi Csata után

– Biztos, hogy senki sem követett? – kérdezte Skirata halkan.

Ordo kivételével az egész akciócsoport a társalgóban gyülekezett, mindenki ott ült le, ahol helyet talált magának. Skirata egy pillanatra meglepődött azon, ahogy Darman és Etain elhelyezkedett; sokatmondónak találta, de volt elég dolga ahhoz, hogy ne foglalkozzon a dologgal ennél hosszabban.

Már megnyugodott. A Vörös Őrség biztonságban visszatért. Jusik férfiasan állta a lehordást.

– Biztos, Kal. Éreztem volna.

– Nekem itt ne varázsoljon! Végigmentek az eljáráson? Érthető fogalmakkal beszéljen!

– Nem egyenes útvonalon jöttünk vissza. Több alkalommal is körbejártunk, de senki sem követett.

Felesleges lett volna rájuk kiabálni. Skirata úgy sejtette, hogy ő is hasonlóképpen tett volna. Nagyon jól el lehet beszélgetni az óvatos megfigyelésről és a gondos tervezésről, de amikor egy célpont tálcán kínálja magát – igen, én is elhoztam volna a nőt.

Az pedig külön megkönnyebbülést okozott, hogy a fiúk egy darabban tértek vissza.

– Rendben, akkor mára vége a megfigyelésnek. Leváltjuk a siklót, és őrséget állítunk a védelem érdekében arra az esetre, ha az Erő esetleg nem informálta volna jól Bard’ikát, és a rosszfiúk épp készülnének a nyakunkba ugrani!

Enacca már keresi a következő helyet, ahova behúzódhatunk, ha ezt esetleg sikerült kiadni az ellenségnek.

Jusik egészen összetörtnek tűnt.

– Bocsásson meg, Kal! – kérte.

– Nem uralta a helyzetet. Ilyesmire is fel kellett volna készítenem – mondta az őrmester. Sev és Fi felé fordult; az utóbbi levertnek tűnt, az előbbi pedig szemtelen közönybe vonult vissza.

– Nektek van valami mentségetek? – kérdezte Skirata.

– Még egyszer nem fog megtörténni – válaszolta Fi. Jusikra pillantott. – Én és Sev döntöttünk úgy, hogy megkockáztatjuk az elfogást. Ha Bardan nem repült volna olyan jól, már mind halottak lennénk.

– Sev?

A kommandós megfontolt lassúsággal fordult oda.

– Csatlakozom az előttem szólóhoz – felelte.

– Fiam! Tudom, hogy keménynek hiszed magad, csak mert túlélted Walon Vaut, és talán tényleg kemény legény vagy. Viszont a terrorelhárításhoz több kell ennél – mondta Kal, miközben odament Sevhez, azután olyan keményen a fejére koppintott bütykeivel, hogy az a szoba minden szegletében hallatszott. A kommandós meglepetten pislogott, de nem mozdult. Skirata így folytatta:

– Ha rászántatok volna két percet a gondolkodásra, és elkülditek a felvételt a helyzetleírással együtt, akkor kitalálhattunk volna egy gyors, de értelmes megfigyelési tervet. Most van egy újabb foglyunk és egy rakás halottunk. Ráadásul azt is meg kell magyaráznunk, hogy a sereg egyik alkalmazottja miért nem ment vissza az irodájába. Ha nem teljesen egyedül dolgozott és élt, akkor akármelyik di’kut felfedezheti az eltűnését. Kihagytam bármit is?

Niner keresztbe tett karral nézett fel rá.

– Igen – mondta. – Azt, hogy ki fog segíteni Vaunak. Az új fogollyal együtt már lehet, hogy túl van terhelve.

– Enacca. A vukik akár egy egész tömeget is el tudnak játszani egymagukban.

Boss szokatlanul csendes volt az elmúlt tíz nap során. Panasz nélkül végezte a megfigyelést, és semmit sem mutatott abból a hencegő önbizalomból, amit mindenki jellemzőnek tartott a deltásokra. Ám ezúttal lassú, megfontolt lépésekkel járkált fel és alá az ablakok előtt, néha Ninerre nézett. Skirata feltételezése szerint azért lett ilyen, mert megfosztotta a parancsnoki pozíciójától.

Ideje volt kiugrasztani a nyulat a bokorból.

– Akarsz mondani valamit, Boss? – kérdezte.

– Minden tiszteletem a magáé, Kal, de máshogy látjuk a dolgokat.

– Hallgatlak.

– Hozzászoktunk a gyors semlegesítéshez. Az omegások a több megfontolást igénylő munkákat végezték. Eszerint is fel lehetne osztani a feladatokat.

Kivételesen az egyébként sziklaszilárd Niner is ráharapott a csalira.

– Ezért van az, hogy amíg mi gondolkodunk, addig ti mindent lebombáztok anélkül, hogy egyszer is körülnéznétek! – mondta.

– Teljes mértékben egyetértek, ner vod.

– Megjegyzem, csak sikeres bevetéseink voltak.

– Nekünk is.

– Nem ezt hallottam.

Skirata nem reagált elég gyorsan, és mire odaért hozzájuk, Niner minden figyelmeztetés nélkül falhoz vágta Bosst. Ha nem állítja le egy kiáltással, Niner belecsapott volna hátrahúzott öklével a másik kommandós arcába. A két férfi mozdulatlanná dermedve nézett farkasszemet.

– Ennek itt és most vége! – ordította Skirata. – Hallottátok! Szét!

Még sohasem látta Ninert így reagálni. A katonák állandóan feszegetik egymás tűrőképességét; ez elkerülhetetlen olyan embereknél, akiktől elvárják, hogy harcoljanak. Néha elcsattant egy–egy pofon, de az ellentétek ritkán voltak komolyak, legfeljebb egy kis hencegésből indultak ki. Ám Kal őrmester fiai nem szoktak hencegni, és ha Ninerről volt szó, akkor csak komoly dolog lehetett a háttérben.

Mindenkiben van egy kapcsoló, mindegy, milyen mélyen elrejtve, amit nem érdemes piszkálni.

– Soha nem veszítetted el egy testvéred sem – mondta Niner, miközben vonakodva hátrébb lépett. – Fogalmad sincs róla, milyen az!

– Gondolkodtál már azon, hogy miért van ez? – kérdezte Boss.

– Elég! – csattant fel Skirata, és közéjük állt. – Én húzok be annak, aki még egyszer kinyitja a száját!

Ez volt az a néhány pillanat, amely alatt eldőlt, hogy lesz–e verekedés. Titokban Skirata bizonytalanul gondolt arra, hogy talán nem is lenne képes szétválasztani két férfit, aki nagyobb, fiatalabb és erősebb nála. Azonban végül Niner törte meg a fagyos csendet:

– Igenis, őrmester! – mormolta, és haragtól sápadtan leült egy székre a helyiség távolabbi fala mellett. Boss egy másodpercig csak nézte, azután odament, és a kezét nyújtotta.

– Sajnálom, ner vod! – kért bocsánatot.

Niner mereven felnézett rá, azután mégis elfogadta a kezet, de látszott, hogy gondolatban egészen máshol jár – és Skirata nagyon jól tudta, hogy hol. Bizonyos sebeket az idő sem gyógyíthat be. A Geonosisi Csatában Niner elveszített egy másik Sevet, DD–t és O–Négyet. Még korábban, a kiképzés során elveszítette Kettő–Nyolcat. A Köztársaság kommandósai sohasem felejtették el azokat a testvéreiket, akikkel együtt nőttek fel abban a kicsiny csoportban, amellyel együtt kikerültek a keltetőkből.

Azonban a deltásoknak ez a csoportja még sértetlen volt. Ők máshogy látták a világot. Sebezhetetlennek hitték magukat; csak mások halhattak meg.

– Most kiderült, hogy átugrottunk egy lépést – mondta Skirata, közben a szíve majd megszakadt Ninerért. Azt hitte, hogy sikerült összekovácsolnia az osztagát, de még mindig nem tudták túltenni magukat a veszteségeiken. – Delta! – szólította meg a csapat egyik felét az őrmester. – Menjetek le enni, és tizenkilenc–nulla–nullára gyertek vissza! Omega! Ti a második körben mentek majd le! Tele hassal mindenki jobban fogja érezni magát.

Nem lett volna értelme versenyeztetni az osztagokat, de az sem segített, hogy vegyes párokat állított össze. Skirata nézte, ahogy a deltások eltűnnek a turbólift ajtaja mögött. Az étel nem lesz elég, hogy elterelje a figyelmüket a történtekről, de általában sokat segített.

– Mindenki rendben van?

Atin felnézett az adatolvasójáról, amit percek óta gyilkolt. Az ő hangulatát azok a dolgok befolyásolták fenn, amelyekben elmerülhetett.

– Semmi gond, őrmester... Bocs! Egyszerűen nem esik jól Kalnak szólítani. A nyilvánosság előtt majd jobban odafigyelek.

– Semmi baj ezzel, fiam.

Skirata olyan helyre ült le, ahonnan jól rálátott Darmanre, és titokban felmérte a fiút. Volt abban valami, ahogy enyhén Etain felé fordulva ült, és sokkal többször néztek egymásra a lánnyal, mint korábban. Az őrmester azon tűnődött, hogy miért nem vette ezt észre előbb, és hogy mióta lehetnek azok ketten ilyen közel egymáshoz?

Mert ha jól sejtette...

Egy tiszt és egy közkatona kapcsolata nem tett jót a fegyelemnek. Viszont ezen a bevetésen Etain nem tisztként vett részt, és Darman sohasem dönthette el, hogy akar–e katona lenni. A kockázatot sokkal inkább az jelentette, hogy Darman hogyan kezeli a dolgot, és milyen érzéseket kelt vele a testvéreiben, akik hirtelen kikerültek a nagyvilágba, és a szerelem ugyanúgy lecsaphatott rájuk, mint az ellenség.

Skirata hirtelen felállt, és odabicegett Etainhez.

– Jöjjön ki, és magyarázzon meg nekem valami Jedi–dolgot! – kérte halkan. – Megkérdezném Bard’ikától, de ő most épp kegyvesztett lett – tette hozzá, és Jusikra kacsintva jelezte, hogy csak viccelt. A kölyök néha túl komolyan vette, amit mondott.

Nem intézte a dolgot túl körmönfont módon, de úgy látszott, Darman nem hiszi, hogy bárki is észrevette, mi folyik közöttük. Még azt is gondolhatta, hogy Skirata a vallatással kapcsolatban akar beszélni a lánnyal.

Leültek a rozoga padra a leszállóplatform fala mellett. Késő délután volt, a levegőben forró üzemanyagszag keveredett a beton réseiben gyökeret vert, magányos maylainda édeskés illatával. Etain egymásba fonta két karját az ölében. A fakó, barna köpeny nélkül egyáltalán nem látszott Jedinek.

– Maga és Darman – kezdte Skirata óvatosan.

A lány lehunyta a szemét egy másodpercre.

– Elmondta? – kérdezte. – Gondolom, mindent el szokott mondani.

– Egy szót sem szólt. Csak nem vagyok ostoba – válaszolta Kal. Különös, hogy milyen könnyen meg lehet tudni dolgokat akár kérdés nélkül is, gondolta. Lehet, hogy a lány azt akarta, hogy mindenki megtudja? Viszont Darman nem akarta nyilvánosságra hozni a kapcsolatukat, és megvolt a joga hozzá, hogy legyen egy kis magánélete. – Hallottam az osztag megjegyzéseit a Qiilura után – magyarázta Skirata.

– Azt akarja, hogy szakítsunk?

– Nem. Csak érdekel, hová vezethet ez.

– Azt fogja mondani Darmannek, hogy szakítson velem?

– Ha ez boldoggá teszi, akkor nem – válaszolta az őrmester. Próbált óvatos lenni, de tudta, hol a határ, és kinek az érdekeit kell előtérbe helyeznie, háború ide vagy oda. – Nézze, ennyit még én is tudok a Jedikről – mondta. – Maga nem lehet szerelmes.

– Ez az elvárás. De néha előfordul. Most éppen velem.

– Akkor komolyan gondolja?

– A Qiilura óta nem tudom őt kiverni a fejemből.

– Végiggondolta már ezt az egészet?

– Azt, hogy ő hamarabb meghal? Általában a nők élnek tovább. Vagy azt, hogy kiraknak a Jedi–rendből? Ha ez az ára, akkor megéri.

– Darman sokkal érzékenyebb, mint gondolná. Felnőtt ember és gondolkodás nélkül öl, de belül csak egy éretlen kölyök. A szerelem komolyan elvonhatja a figyelmét a feladatairól, és veszélyeztetheti az egész csapatot.

– Tudom.

– Utálnám azt látni, hogy valaki kihasználja. Ha maga folytatni akarja, akkor jobb, ha komolyan gondolja – mondta Skirata. Hatásszünetet tartott, mielőtt hozzátette: – Tudja, hogy bármi áron megvédem Darmant.

Etain kinyitotta a száját, mintha valamit mondani akart volna, de arcát elfutotta a pír. Végül mégis kimondta:

– Boldoggá akarom tenni. Sohasem használnám ki.

– Örülök, hogy ebben egyetértünk – nyugtázta a férfi.

Ha valaki szóban megfenyegetett egy Jedi–tábornokot, akkor a beszélgetés a hadbíróságon szokott folytatódni, de Skiratát ez nem érdekelte. A fiai mindenkinél fontosabbak voltak számára; fontosabbak egy fiatal Jedinél, sőt a saját életénél is fontosabbak. És egyértelműen fontosabbak voltak a köztársasági politikánál.

Ez becsület és szeretet kérdése volt.

Viszont Etain vigaszt nyújthatott Darmannek, és gyengédséget adhatott neki, ami minden bizonnyal átsegítheti a fiút az elkerülhetetlenül közelgő, sötét napokon. Darman és a testvérei számára minden nap ajándék volt.

Skirata eldöntötte, hogy rajta kell tartania a szemét a párocskán.

– Legyetek boldogok együtt, ad’ika! – kívánta őszintén.

Qibbu’s Hut, 21.00 óra

A mosdó feletti felirat arra kérte a vendégeket, hogy ne viseljenek fegyvert. Vagy legalábbis ne használják, ha már úgysem fognak belépni nélküle. Mi több, a galaktikus közösön kívül még öt másik nyelven is felírták, de úgy tűnt, hogy a vendégek többsége egyiket sem értette.

Ordo áthaladt az iszogató szerencsejátékosok tarka tengerén, amelyben a sereg sötétvörös zubbonyba öltözött katonái úsztak. A százados remélte, hogy az egybegyűlt fajok közül egyik sem tud szagnyomot követni. Ez volt a legnagyobb gond a robbanóanyagokkal: bűzlöttek. Lesikálta magát, és vörös gyakorlót húzott, de így is csak reménykedhetett benne, hogy megszabadult a szagtól.

Laseema, a konyhából korábban kimentett twi’lek nő idegesen rámosolygott a bárpult mögül. Mire Ordo odaért, a lány már ki is töltötte neki a kedvenc mudzsalevét, pedig nem is viselt páncélt.

– Honnan tudta, hogy én vagyok az? – kérdezte meglepetten.

– Bármelyik klón lehetnék.

– A tartásából – felelte a twi’lek. Nagyon halk hangja volt, és a felderítőnek figyelnie kellett minden egyes szóra, hogy hallja a bárt betöltő zsivajban. – Most is úgy áll itt, mintha még mindig azt a szoknyát viselné.

– Kama – mondta a férfi türelmesen. – A hagyományos mandalori vadászkama mintájára készült, és úgy tervezték, hogy védje a combokat. Persze, a csatatéren kívül csak a látvány kedvéért viseli az ember. – Abban teljes mértékig igaza volt a lánynak, hogy a vállvért és a kama miatt Ordo úgy nézett ki, mintha mindig nagyon egyenes lenne a háta, pedig valójában enyhén begörbítette. Elhatározta, hogy ezután jobban figyel a tartására, amikor hétköznapi klón katonának akarja kiadni magát.

– Ó! – szólt a lány. – Biztosan nagyon látványos ruhadarab!

Ordo kezdett hozzászokni a twi’lek nők kitüntetett figyelméhez, és be kellett vallania magának, hogy nincs ellenére a dolog.

– Qibbu jól bánik önnel? – kérdezte.

– Igen, köszönöm! – felelte Laseema, és igazán hálásnak hangzott. Kicsit előredőlt. Ordót még mindig megdöbbentette az élénk kék bőrszín, de egyre inkább azon volt, hogy hozzászokjon. A lány allán volt egy apró sebhely, egy türkizkék forradás, ami a színévei inkább volt dekoratív, mintsem elcsúfította volna a szép vonásokat. – A barátja is százados? – kérdezte a twi’lek.

Oldalra pillantott, és Ordo követte a tekintetét. Az Omega–osztag és Skirata ült ott az egyik asztalnál, azonosíthatatlan ételek társaságában – az őrmester időnként felszúrt egy falatot a villájára, és a homlokát ráncolva nézegette, mielőtt bekapta. – Az a sebhelyes. Ő aranyos – mondta a lány.

– Atin – felelte a felderítő, némileg összetört szívvel. – De nem százados. Közlegény. – A sereg javát közlegények tették ki, úgyhogy ez nem számított bizalmas információnak. Atin felpillantott; ugyanaz az ösztönös megérzés vezette a tekintetét, amely miatt a katonák tudták, ha becélozták őket. Sikerült szerényen elmosolyodnia. – Megbízható társ – tette hozzá Ordo az eddigiekhez.

– Sok forradása van. Sok csatában járt már?

Ó, szóval már sokat nézegette Atint! Eltekintve az arcán átlósan áthúzódó, vékony sebhelytől, Atin forradásai egyáltalán nem voltak feltűnőek. Akadt néhány a kezén, és volt egy sokatmondó vonal a nyakán, közvetlenül a vörös gallér felett.

– Igen – válaszolta Ordo. – Mind megjártak már néhány csatateret.

– Szegény Atin! – sajnálkozott a lány, azután ismét a századosnak címezte szavait:

– Mindjárt hozom az ételét.

A felderítő elmosolyodott, ahogy Kal’buir tanította, azután felkapta a poharát, és csatlakozott az omegásokhoz.

– Ordo! – fogadta Darman. Feltartott valamit a villáján, úgy kérdezte:

– Ezt minek neveznéd?

– Valami gumicsőszerű izé lehet.

– Mi is ettől tartunk.

– Tele van proteinnel – vetette oda a százados, azután Atinhez fordult: – Felkeltetted Laseema érdeklődését, ner vod!

Senki sem kezdett tréfálkozni vagy füttyögni, ahogy azt Ordo más férfiaknál tapasztalta a nők legapróbb említésére is. Épp ellenkezőleg: az osztag elcsendesedett néhány hosszúnak tűnő pillanatra, azután folytatta a vitát Qibbu aznapi menüjének anatómiai összetevőiről. Skirata felállt, és Ordo mellé ült le újra.

– Sikerült bevásárolni? – kérdezte.

– Minden megvan, ami szerepel a listán. Elnézést a késésért, de sikerült hozzájutnom néhány extrához is.

– Mennyire extrák?

– Meglepően extrák. És nagyon zajosak is.

Laseema lejtett oda az asztalhoz, hogy letegyen egy tányér ételt Ordo elé. Mielőtt visszafordult a bár felé, még rámosolygott Atin–re. A százados fogta a villáját, és a kommandósok tekintetének kereszttüzében nekilátott az evésnek.

– De hát ez mind zöldség! – mondta Niner vádlón.

– Persze, hogy az – válaszolta Ordo. – Az intelligenciahányadosom legalább harmincöt százalékkal magasabb a tiéteknél.

Történetesen, ez igaz volt. Skirata felnevetett. A felderítő gyorsan letakarította a tányérját, és intett a turbólift felé. Azután az őrmesterrel együtt felmentek az emeletre, ahol a Delta–osztag a fegyvereit tisztogatta.

– Csak leporoljuk a DC–ket – mondta Fixer olyan óvatosan, ahogy egy bantha fut.

– Csak csináljátok! – válaszolta Skirata. – Hamarosan szükség lehet rájuk. Szóval? – fordult ismét Ordóhoz. – Mit szereztél?

– Száz kiló hőplasztoidot és ötezer detonátort.

Erre még Scorch is felpillantott szétszedett fegyvere alkatrészeiről.

– Ez túl sok ahhoz, hogy észrevétlenül eltűnjön – jegyezte meg.

– És akkor a tárolásról ne is beszéljünk...

– Kisebb mennyiségekben szereztem be, több különböző forrásból.

Skirata megpaskolta a vállát.

– Jól van – mondta. – Inkább azt magyarázd meg, hogy mit értesz extrák alatt!

– Azért késlekedtem, mert dúsítottam az egészet. Kivéve egykét csomagot.

– Hogyan?

– Egy kis vegyi finomítás, amitől az anyag instabillá válik, ha robbanószerkezetekben próbálják használni.

– Pontosan mennyire instabillá? – kérdezte az őrmester.

– Ha nem gyúrnak bele a plasztoidba egy stabilizáló komponenst, akkor abban a pillanatban orbitális pályára állítja az egész műhelyt, amint csatlakoztatnak hozzá egy detonátort.

Scorch elismerően kuncogott.

– Csak egy kis elővigyázatosság – folytatta Ordo. – Ha rosszul sül el a dolog, és megkaparintanak belőle valamennyit, akkor legalább néhány hut’uunnal kevesebb lesz.

– És velük együtt a fél város is eltűnik – morogta Sev, és a távcsövén keresztül kinézett ablakon, hogy bekalibrálja a szerkezetet. – Ti, furcsa fiúk néha kicsit túlbuzgóak vagytok – tette hozzá.

Skirata ismét vállon veregette Ordót.

– Jól csináltad, fiam! És hol raktároztad el?

– Az egyik felét a menedékházban, a másikat Fixer ágya alatt.

Scorch felröhögött.

– Egy szobában vagyok Fixerrel, te di’kut! – mondta Boss, és lekevert neki egy fülest, de a társa így sem bírta abbahagyni a nevetést.

– Fel sem riadnál, ha felrobbanna!

Ordo is elismerte, hogy ez kockázatos volt, de a kockázat mindig viszonylagos. Mi több, tartogatott még egy meglepetést: mivel Skirata nem mutatott érdeklődést a kiváló tűzszerészeti tudása iránt, a százados még titokban tartotta Mereel visszatérésének hírét.

Az őrmester annak is örülni fog, amit Mereel mond majd Ko Sai–ról.

– Akkor ideje kitalálnunk, hogyan fogják bekapni a horgot –mondta Kal. – Remélem, Vau jut valamire a mi kis munkatársunkkal a seregből.

Boss felnézett.

– Mire használjuk a cuccot? – kérdezte? – Elintézzük őket, lekövetjük őket, vagy csak elhitetjük velük, hogy a terrorfronton minden rendben van?

– Mindhármat szeretném.

– Mindig ilyen sokáig tart bármire jutni?

Skirata felnevetett.

– Sokáig? – kérdezett vissza. – Fiam! Általában évekig is eltart, mire sikerül felszámolni egy hálózatot! Máris fénysebességgel haladunk. Még így is évekig tarthat, és nem valószínű, hogy komoly károkat okozunk nekik.

– Felmerül a gondolat, hogy vajon miért foglalkozunk ezzel egyáltalán?

– Mert nem tehetjük meg, hogy ne foglalkozzunk vele – válaszolta az őrmester. – És mert ez a dolgunk. – Leült egy székre a sarokban, és feltette a lábát az előtte lévő, alacsony asztalra, két karját összefonta maga előtt. – Vau hamarosan jelentkezik – tette hozzá lehunyt szemmel. – Ha nem hallanám meg az adó–vevőt, akkor ébresszetek fel!

Ordo ritkán látta Skiratát az emberei előtt aludni, és még ritkábban látta az őrmestert ágyban heverni. Ha választhatott, legszívesebben egy karosszékben pihent, és bár lehet, hogy zsoldosként mindig készen kellett állnia a harcra, Ordo úgy sejtette, hogy ennek lehet valami köze ahhoz az első közös éjszakához a Kaminón. Skirata életében a normalitás megszűnt létezni, ő maga függesztette fel egészen addig, amíg a csapatainak nem biztosította legalább a normalitás látszatát. Úgy tett, mintha a kaminóiak bármelyik pillanatban beléphetnének az ajtón.

Légzése hamarosan felvette azt a lassú, egyenletes ritmust, ami az alvó embert jellemzi.

Scorch annyira elmerült a fegyvere tisztogatásában, hogy fütyörészni kezdett. Ordo mögéje lépett, és egyik kezét a szájára tapasztotta. Csend! Kal’buir alszik!

Nem kellett kimondania, a kommandós megértette.

Ordo ott maradt, elfoglalta magát Mereel jelentésével. Elég volt egy–egy pillantást vetnie az adatolvasója képernyőjén futó információkra, és mindent megjegyzett.

Azután a Skirata csuklóján lévő adó–vevő felcsipogott, az őrmester kinyitotta a szemét, és a szájához emelte a kis szerkezetet.

– Walon?

– Jailer – válaszolta egy hang.

Skirata azonnal felugrott, és a Delta–osztag dermedten nézett rá.

– Hol vagy? – kérdezte Kal.

– Egy rakás hulla mellett a Szervezett Bűnözéssel foglalkozó kollégáim társaságában.

– Ezt meg hogy érted?

– Szerintem a fiaid kirobbantottak egy bandaháborút. Kölcsönadod az egyik Jedidet?

Tizenharmadik fejezet

Egy bűnbanda tíz tagját találták holtan a város egyik alsó szintjén, feltehetően bandák közti viszályban vesztették életüket. Egy a Coruscanti Biztonsági Erőkhöz közeli forrás szerint területviták vezettek a bandák közti háború kirobbanásához.

HoloHálózat, késő esti hírek

CBE csoport–főparancsnokság, törvényszéki orvosi épület,

halottasház, A–89–es kvadráns, 23.45 óra,

380 nappal a Geonosisi Csata után

– Itt van a gyíkotok – mondta Obrim, és visszahajtotta a leplet. – Paxaz Izhiq.

Fi és Skirata a zöld pikkelyekkel borított, elegáns arcot nézte, legalábbis a sértetlen felét. A sugárvető tisztább nyomot hagyott, mint a szilárd lövedékek, de egyiket sem lehetett szép látványnak nevezni.

– Már nem ragadnak rá úgy a nők – mondta Fi.

A hullaház hideg volt és csendes. Fi még sohasem járt itt. A hely egyszerre nyugtalanította és lenyűgözte, és nem a halottak közelsége miatt, hanem mert elgondolkodtatta, hogy mi lesz az ő testével, miután egyszer életét veszíti?

Tudta a választ: otthagyják majd a csatatéren. Nem igazán számított. A mandaloriak nem törődtek a maradványokkal. „Csak a lélek fontos – gondolta a kommandós. – Elég, ha a páncélom egy darabja meglesz.”

A halványzöldre festett helyiség és a fényesre csiszolt acélajtók fertőtlenítőszagot árasztottak, a Kaminóra emlékeztették a klónt. Nem érezte jól magát ebben a környezetben.

– Jól vagy? – kérdezte Obrim.

– Csak nézelődöm – válaszolta Fi. – Igen, ő az, de össze is hasonlíthatjuk a képét Sev felvételeivel. Fontos valaki lehetett?

– Nincs benne a nyilvántartásunkban, de a falleenek nem is azért szoktak a Coruscantra jönni, hogy hivatalnoki munkát végezzenek. A Fekete Napra tippelünk, vagy az egyik ágára.

– Tisztán csak elméletileg – kezdte Skirata ha sikerülne elfogni Paxaz egyik nőismerősét, aki hozzáfér a Nagy Hadsereg fegyverszállítmányaihoz...

– Tisztán csak elméletileg, mivel ti most úgysem léteztek... Tegyük fel, hogy az a bizonyos nő eltérít néhány fegyvert, amire ennek itt szüksége volt, de ti elkaptátok a nőt, és ezért a gyík nem köt üzletet, mert azt hiszi, hogy a vevő próbálja megzsarolni a nővel – tűnődött hangosan Obrim. Fi meglepetten hallgatta a mentális gyakorlattal is felérő következtetéseket:

– Viszont a vevő azt hiszi, hogy a falleen csak kifogást keresett, hogy kihátrálhasson az üzletből. Ezért aztán utánatok vetették magukat, és valószínűleg azt hitték, hogy ti a gyík kiskatonái vagytok. De ti lelőttétek őket, ezért a haverjaik elindultak, és leszámoltak az ifjú pikkelyes arcúval és a kollégáival... – Obrim elhallgatott egy másodpercre, azután ismét letakarta a falként, mielőtt folytatta: – Ha ezek mind azt a szállítmány robbanóanyagot várták, akkor számítsatok rá, hogy a helyi rosszfiúk nagyon idegesek lettek!

– Esetleg betűzd, hogy megértsem, miért olyan jó ez nekünk! – kérte Skirata.

– Máris megszabadultunk a söpredék egy részétől, ráadásul többet találtunk belőle, mint amennyiről eddig tudtunk. Emellett lesz néhány új információ is. A helyszínelők megszállták a terepet, mint csótányok a szeméttelepet.

– És?

– A szervezett bűnözési részlegnek aranyat ér a fogás.

– Jó nekik, de akkor most a falleen foglalkozott robbanóanyagokkal vagy sem? – kérdezte Skirata. Kezdett ingerültté válni, és egyre erőszakosabban rágta a ruikgyökeret. – Nem érdekel, ha a bűnözők köztársasági fegyvereket lopnak maguknak, csak az, ha robbanóanyagot adtak el valakinek.

– Igen, mindenhol megtaláltuk a nyomait. Úgy tűnik, a Jedi munkatársaid hasznosnak találták a zavart az Erőben, jelentsen ez bármit is.

– Ez egyben azt is jelenti, hogy a szervezett bűnözési osztály útban lesz?

– Több információval megoldható, hogy ne legyenek útban.

– Ismered a játékszabályokat.

– Kal! A srácaiddal nagyon közel jártok ahhoz, hogy a CBE érdeklődni kezdjen irántatok. Könnyen előfordulhat, hogy a végén egymásra fogunk lövöldözni. El szeretném kerülni ezt a végkifejletet, ha lehet.

Fi nézte, ahogy Skirata állkapcsa megdolgozza a ruikgyökeret. Obrim és Kal nem nyílt háborút vívott, hanem fegyveres politikai vitába bonyolódtak. Úgy viselkedtek, mintha valamiféle magánpárbajt vívtak volna a saját szabályaik szerint, és Fi egyáltalán nem irigyelte őket.

– Tudod, hogy nem ejtünk foglyokat – mondta az őrmester.

– Nem hiszem, hogy az embereid békén hagynának, ha megtudnák, mire készülünk.

– Viszont nálam van valami, amire szükséged lehet – dobta be Obrim.

A kedves zsoldos Skirata egyetlen pillanat alatt változott át jégszoborrá. Recsegve figyelmeztette barátját:

– Ebben az ügyben soha ne próbálj meg alkudozni!

– Ugyanazon az oldalon állunk?

Skirata tekintete már lángolt.

– Magadra is maradhatsz! – morogta. Fi még sohasem látta ilyen dühösnek; elsápadt, és halk hangjában fenyegető él rezgett.

– Gyere, fiam, dolgunk van! – szólt oda neki az őrmester.

Karon ragadta Fit, és elindult vele az ajtó felé. A kommandós hátrapillantott a válla felett; a Skiratához hasonlóan sápadt és feszült Obrim megrázta a fejét, és utánuk szólt:

– Jól van, Kal, úgyis odaadnám. De az Erő mentse meg a nyomorult hátsódat, ha ez az egész rosszul sül el!

Skirata meglepetten fordult meg; az imént egyáltalán nem blöffölt. Ki akarta hagyni Obrimot minden további akcióból.

– Miért, Jailer? – kérdezte. – Mi lesz, ha ez az egész rosszul sül el? Neked legfeljebb a főnökeiddel gyűlik meg a bajod, de az én fiaim belehalnak.

– És ha véletlenül útban lesznek, akkor az én embereim is otthagyják a fogukat.

– Akkor ne legyenek útban!

– Mikor kaptátok el azt a nőt? – kérdezte Obrim.

– A délután közepén.

– Nos, egy órával azelőtt, hogy a CBE csapata ellátogatott a lakására, valaki megpróbálta elérni a mi kis ellenállhatatlan barátunkat, aki, ugye, már nem nagyon beszélget senkivel. Kormányzati sávon hívta.

– Úgy érted, van még valaki a seregnél, aki neki dolgozott?

– És ha sikerül visszanyomoznunk a hívás forrását, akkor megkapod, hogy ki volt az.

Skirata izmai elernyedtek, válla bűnbánóan előreesett.

– Köszönöm, barátom! – mondta.

– Hagyjuk! Csak próbálj meg szólni, mielőtt csatatérré válik a város!

– Remélem, arra nem kerül sor. Bár a főcímek máris jó álcát kínálnak egy kiterjedt lövöldözéshez. Bandaháború?

– Majdnem igaz, de ne nekem köszönd, hanem annak a sikamlós kis barátodnak, annak a Mar Rugeyannek! Jössz neki eggyel!