/ Language: English / Genre:antique

Színvallás

Karen Traviss


REPUBLIC COMMANDO

A sorozat 3.kötete

Karen Traviss

SZÍNVALLÁS

Szukits 2013

Tartalomjegyzék

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: True Colors by Karen Travis

Del Rey, an imprint of The Random House Publish ing Group,

a division of Random House, Inc., 2007

Copyright © 2013 by Lucasfilm Ltd. & ® or TM where indicated.

All Rights Reserved.

Used Under Authorization.

Cover art copyright © 2013 by Lucasfilm Ltd.

Translation copyright © 2013 by Szukits Könyvkiadó

Fordította SZENTE MIHÁLY

ISBN 978–963–497–301–0

Christian Stafford – TC–1219, 501–es Légió – emlékére,

aki 2005. március 6–án, nyolcéves korában elhagyta ezt a világot,

és akinek bátorsága azóta is mindannyiunknak erőt ad.

Nu kyr’adyc, shi taab ’echaaj ’la

Nem halt meg, csupán elvonult a messzeségbe

Köszönetnyilvánítás

Hálás köszönetét mondok a szerkesztőimnek, Keith Clayton– nak (Del Rey) és Sue Rostoninak (Lucasfilm); az ügynökömnek, Russ Galennek; a LucasArts Republic Commando játékfejlesztő csapatának; Bryan Boultnak és Jim Gilmernek, az éles szemű első olvasóknak; Mike Krahuliknak és Jerry Holkinsnak a Penny Arcade–tól, amiért nyugtattak és etettek; Ray Ramirez– nek, a 108–as gyalogsági mesterlövészének a techniKal tanácsadásért és a barátságáért; Antony Serenának, a Los Angeles Sheriffi Hivatal rendőrtisztjének a csillaghajók beszerzéséért; Lance–nek és Joanne–nak az 501–es Dune Sea Garrisontól a páncélokkal kapcsolatos tanácsaikért; Wade Scroghamnek a megbízható titkos információkért; Sam Burnsnek, amiért némi józan észt csöpögtetett belém; és valamennyi jó barátomnak az 501–es Légiónál.

És most, a falklandi háború huszonötödik évfordulóján külön köszönetét mondok a konfliktus összes veteránjának, akik az azóta eltelt években megosztották velem a tapasztalataikat.

Szereplők

Omega–osztag:

KK–1309 Niner őrmester

KK–1136 Darman

KK–8015 Fi

KK–3222 Atin

Delta–osztag:

KK–1138 Boss őrmester

KK–1162 Scorch

KK–1140 Fixer

KK–1107 Sev

Nullás mélységi felderítők:

N–7 Mereel hadnagy

N–10 Jaing

N–11 Ordo százados

N–12 A’den őrmester

Alfás mélységi felderítők:

A–26 Maze százados

A–30 Sull

További szereplők:

KGY–5108/8843 Corr gyalogos

KP–3388/0021 Levet parancsnok

Bardan Jusik tábornok, Jedi–lovag (ember férfi)

Kal Skirata őrmester, mandalori férfi

Walon Vau őrmester, mandalori férfi

Jailer Obrim százados, a Coruscanti Biztonsági Erők tisztje (ember férfi)

Etain Tur–Mukan tábornok, Jedi–lovag (ember nő)

Jinart, qiilurai kém (gurlanin nő)

Arligan Zey tábornok, Jedi–mester (ember férfi)

Rav Bralor, mandalori nő Besany Wennen, a Köztársasági Kincstár ügynöke (ember nő)

Réges régen, egy messzi–messzi Galaxisban…

Prológus

Külső Gyűrű, Mygeeto,

a Dressiai Kiolsh Kereskedelmi Bank kincstára,

470 nappal a geonosisi csata után

Fogytán volt az időnk. Fogytán volt az időnk, mindannyiunké.

– Őrmester... – szólalt meg Scorch, és annak a szakértőnek a pillantásaival méregette a páncélterem zárjait, aki képes feltörni a feltörhetetlent. Ilyennek képeztem ki: ő volt a legjobb.

– Őrmester, megkaptuk azt, amiért jöttünk. Miért raboljuk ki a bankot?

– Te nem rabolsz bankot, csak én. Te csak kinyitsz egy ajtót – feleltem neki, és ez többé-kevésbé megfelelt az igazságnak. Gondoltam, nem fog ártani, ha megszabadítjuk a szeparatistákat a vagyonuk egy részétől. Amit mi ellopunk tőlük, azt már nem költik fegyverre. – És jelenleg civil vagyok.

Persze, nem éreztem magam annak. A Deltát továbbra is az osztagomnak tartottam. Én nem mentem el odáig, mint Kal Skirata, hogy a fiaimnak nevezzem a katonáimat, de... de attól még a fiaim voltak.

Scorch nagyjából tizenkét éves volt. Egyben huszonnégy is, tekintve, hogy milyen messzire jutott a halál felé vezető úton, márpedig engem csak ez az egyetlen meghatározás érdekel. Neki kevesebb ideje maradt, mint nekem. A kaminóiak úgy tervezték a köztársasági klón kommandósokat, hogy gyorsan öregedjenek, és valahányszor eszembe jutottak azok az apró kölykök, akiket annak idején megismertem, majd megszakadt a szívem. Igen, még az enyém is. Úgy tűnik, az apámnak nem sikerült kiölnie belőlem minden érzést.

Scorch áramkör-megszakítókat helyezett a zárakra, végig az ajtó kerete mentén, hogy kisüsse a rendszereket, és hamis jelet állítson elő, amely meggyőzi az ellenőrző rendszert arról, hogy minden a legnagyobb rendben. Aztán a fejét felszegve mozdulatlanná dermedt, nyilván azért, hogy leolvasson valamit a sisaklemezéről.

– Mi van odabent, őrmester? – kérdezte halkan.

Nem a haszonszerzését raboltam. Nem vagyok kapzsi alak.

Csak igazságot akartam. Világos? A mandalori páncélom fekete, ami az igazság hagyományos színe. A beskar’gam színe szinte mindig jelent valamit. Valahányszor egy-egy mando megpillantott, azonnal tudta, hogy mi a küldetésem az életben.

– Az örökségem – válaszoltam. – Fogalmazzunk úgy, hogy az apám és én nem értettünk egyet a pályafutásom tekintetében. Igazságot akartam magamnak. És igazságot akartam a klón katonáknak, akiket felhasználtak, és elhajítottak, akár az összemocskolt szalvétát.

– Hát akkor maga fizeti az italt – szólt közbe Boss, a Delta őrmestere. – Ha tudtuk volna, hogy ennyire tele van, már korábban lecsaptunk volna.

– Tele leszek – javítottam ki –, pillanatnyilag egy árva kreditem sincs.

Sosem meséltem nekik a családomról, sem a címemről. Azt hiszem, egyedül Kalnek beszéltem róla, de arra is ráfaragtam, mert nyomban szenvedélyes szónoklatot tartott nekem az osztályharcról.

Sev, a Delta mesterlövésze mélyen hallgatott, ami egyaránt kifejezhetett rosszallást és helyeslést. A DC-17-esét az üres folyosóra szegezve őrködött. Ezen a járaton lehetett bejutni abba a labirintusba, amely a Galaxis legbefolyásosabb, nagy hatalmú családjainak vagyonát és titkait rejtette – többek között az én családomét is.

Fierfek, micsoda csend volt odalent! A falakat nem jégből faragták, de simák és fehérek voltak, amitől az a benyomásom támadt, hogy ennek a fagyott bolygónak a testéből vésték ki őket. A kincstár a puszta látványuktól tíz fokkal hidegebbnek érződött.

– Háromra! – jelentette be Scorch. – De azért még most is jobban örülnék egy szép nagy robbanásnak. Három, kettő, egy... – folytatta, és bár sisakot viselt, tudtam, hogy vigyorog.

– Durr, csatt, csingilingi...

A zárak némán adták meg magukat, aztán halk kattanások hallatszottak. Nem szólaltak meg szirénák, nem nyitottak tüzet rejtett fegyverek, nem rontottak ránk fegyveres őrök.

A páncélterem ajtaja nesztelenül félresiklott előlem, és megpillantottam a zöld fényben úszó rekeszeket. A helyiségben két őrdroid állt teljesen mozdulatlanul. A zárakkal együtt az ő áramköreik is kisültek, beépített fegyvereket tartalmazó karjuk bénultan lógott a törzsük mellett.

– Nos? – érdeklődött Fixer az adó-vevőn keresztül. Őt odafent hagytam a felszínen, körülbelül egy kilométerrel odébb, hogy vigyázzon a hósiklóra, amellyel ide repültünk.

Megkapta a sisakkameráink képét, láthatta, hogy hol tartunk, de nyilván elfogyott a türelme. – Mi a helyzet? Mi van odabent?

– A jövő – válaszoltam neki, és reméltem, hogy az ő jövője is. Amikor megnyomtam néhány gombot, a rekeszek feltárultak, és a tartalmuk csillogott, vagy rozsdától vöröslött, vagy... furcsa szagot árasztott. Szép kis gyűjtemény volt, az biztos. Boss beballagott, és kiemelt egy apró, aranykeretes arcképet, amely nem látott fényt... mióta is? Ki tudhatta...

A három kommandós néhány pillanatig hallgatagon nézelődött.

– Micsoda pazarlás! – állapította meg aztán Scorch, holott ő sosem adott hangot annak, hogy másra is vágyna, mint egy bőséges vacsorára és egy jó alvásra. Megcsóválta a fejét, odalépett az őrdroidokhoz, és miután a derékszíjához kötözött szondával gondosan ellenőrizte őket, megfontoltan hozzátette: – Őrmester, a következő őrjáratig van ideje, hogy összeszedje azt, amire szüksége van. Jobb lesz, ha siet.

Ahogy mondtam, az idő gyorsan fogyott, néhányunké gyorsabban, mint másoké. Az idő az egyetlen, amit senki nem tud vásárolni, lopni vagy megkenni.

– Gyerünk, tűnjetek el innen! – szóltam rájuk, és végigsétáltam a folyosón, amit kétfelől elképesztő gazdagság szegélyezett: ritka fémek, lenyomozhatatlan kreditkártyák, felbecsülhetetlen értékű drágakövek, műkincsek, ipari titkok és zsarolási anyagok. A Galaxist nem csupán a közönséges kreditek tartották mozgásban. A Vau-család rekeszei is ott voltak. Visszanéztem a katonámra, és ráförmedtem: – Azt mondtam: távozz, Delta! A többiek is!

Boss maradt, ahol volt, és csendesen megjegyezte:

– Egyedül nem tudja elhozni az egészet.

– Eleget tudok cipelni – válaszoltam. Elbírtam egy ötvenkilós zsákot, talán nem olyan könnyen, mint azok a fiatal fickók, de a cél erőt adott, ami éveket lenyírt a koromból. – Tűnjetek el innen! Szívódjatok fel! Most! Ez az én problémám, nem a tiétek!

Rengeteg holmi volt odalent. Tudtam, hogy tovább fog tartani, mint eredetileg számítottam.

Idő... ez az, amit nem lehet megvenni – mondtam magamnak.

– Szóval, használd ki, ahogy csak tudod!

Azzal kezdtem, hogy kihasználtam.

Első fejezet

„Nézzétek, én ennyit tudok. A szeparatistáknak nincs annyi droidjuk, mint amennyiről a hírszerzők beszélnek. Ezt magunk is láttuk, amikor szabotázsokat követtünk el a gyáraikban. Ha tényleg több csilliárd lenne belőlük, miért nem rohanják le az egész Köztársaságot, és vetnek véget a háborúnak? És ha már itt tanunk, a főkancellár mién nem hallgat a tábornokaira, és zúzza szét a kulcsfontosságú szeparatista célpontokat ahelyett, hogy elnyújtja a háborút, és szétszór minket a Mag és a Külső Gyűrű széle között? Dobjuk bele ebbe a zagyvaságba Lama Su üzenetét, amelyben arról értesíti a főkancellárt, hogy a klón szerződés pár év múlva lejár... Bűzlik ez az egész, én mondom! Es ha valami ennyire bűzlik, fel kell készülnünk a menekülésre, mert itt a mi drága shebsünk forog kockán. Megértettétek?”

Kal Skirata őrmester a nullás mélységi felderítőkhöz, mialatt a jövőről beszélt annak a titkos értesülésnek a fényében, amelyet a Tipocavárosban végrehajtott, engedély nélküli művelet alatt szereztek, 462 nappal a geonosisi csata után.

Core Conveyor, köztársasági teherhajó,

úton a Mirial felé, fedélzetén a Második Légiszállítású Ezred,

valamint az Omega-osztag tagjaival,

470 nappal a geonosisi csata után

– Üdv az Omega-osztagnak, örülök, hogy csatlakoznak hozzánk! – köszönt fennhangon Barlex őrmester, aki jobb kezét a kapaszkodókorlátra fonva állt a hajó utasterében. – Lehetek az első, aki közlöm önökkel, hogy úgy néznek ki, mint egy rakás szerencsétlenség?

Darman arra számított, hogy Niner közli Barlexszel, hová dugja a véleményét, de a társa nem harapott rá a csalira, szótlanul igazgatta tovább a mindannyiuk számára ismeretlen, szárnyas háti rakéta szerelékeit. Barlex különben sem kötözködni akart, ez csupán a szokásos melldöngető kérkedés volt részéről, amit a bevetések előtt oly gyakran lehetett hallani azoktól, akik féltek és izgultak.

Darman hamarosan megállapította magában, hogy az égi gyalogság szabvány felszerelése nem illik össze a köztársasági kommandósok Katarn páncéljával, ám azt is tudta, hogy pontosabban lehet célba érni vele, mint az ejtőernyővel. Még élénken és fájón éltek benne a Qiilurán végrehajtott bevetés emlékei. Azzal az ugrással nem talált célba, hacsak a fák csúcsait nem számította annak. Így aztán a fehér szárnyak megfeleltek neki, még akkor is, ha ezek voltak a Köztársaság Nagy Hadseregének történelme során a legpocsékabb szerzemények.

Fi aktiválta a mozgató mechanizmust, mire a szárnyai a hidraulikák szisszenésétől kísérve nyitott állásba lendültek, és az egyik majdnem állón vágta Barlexet. Fi elmosolyodott, csapkodni kezdett a kezével, és megkérdezte:

– Na, hasonlítok egy geonosisira?

– Úgy érti, miután hasba lövöm, és a belsőségeit szétfröcskölve zuhan a felszín felé? – morogta Barlex.

– Jaj, maga annyira durva... – felelte ijedtséget színlelve Fi.

– Jaj, annyira őrmester vagyok, katona! – vágott vissza Barlex.

– Nem kaphattunk volna legalább feketéket? – dohogott Fi.

– Nem szívesen halnék meg össze nem illő öltözetben. A végén még megszólnak!

– Fehéret kaptak, és jobb lesz, ha megszokják! – jelentette ki határozottan Barlex, aki a Parjai-osztag parancsnokaként szolgált. Ez a légi szállítású egység a rendkívül veszélyes bevetéseiről híresült el. A különleges egységek támogatása kezdetben az újdonság varázsával hatott, de a jelekből ítélve ez az idő már elmúlt.

Barlex határozott mozdulattal zárt állásba nyomta Fi szárnyait, és ingerülten hozzátette: – Egyébként, tudomásom szerint maguk újjászületett mandaloriak. És nincsenek hozzászokva a háti rakétához?

– Munka után beülünk valahová egy italra? – kérdezte csábosán pillogva Fi.

Barlex továbbra is kőmerev arcot vágva felelt:

– A parancsunk az, hogy dobjuk le a hadianyagot és szabaduljunk meg a hasznavehetetlen ballaszttól, vagyis maguktól, aztán csökkentsük a túlélésünk esélyeit azzal, hogy beugrunk a Mirialra, ahol egy kicsit elcsevegünk a szeparatistákkal.

Fi összekulcsolta kezét az álla alatt, és ijedtséget színlelve rebegte:

– Drágám... hagynád, hogy ez a mando-dolog elválasszon minket egymástól?

– Csupán ironikusnak érzem, hogy néhány helyen mandalori zsoldosok ellen harcolunk – válaszolta az őrmester.

– Hát akkor jobb lesz, ha nem kerül Kal őrmester közelébe – dörmögte Niner.

– Aha, az nekem is tökéletesen megfelel – morogta Barlex.

– A mandók jóvoltából tíz testvéremet veszítettem el.

A klón gyalogosok ugyan el tudták énekelni a Vode Ant, ám világosan látszott, hogy a büszke mandalori örökség nem hatotta át az egész sereget. Darman úgy döntött, hogy erről nem tesz említést Skiratának. Ő ugyanis azt akarta, hogy Jango Fett klónjai a mandának tartogassák a lelkűket, és sose feledkezzenek meg, vékonyka gyökereikről. Ha megtapasztalta volna Barlex ellenséges érzéseit, megszakadt volna a szíve.

Csend borult a rekeszre. Darman megfeszítette a vállizmait, és azon töprengett, hogy a geonosisiak vajon hogyan boldogulnak a szárnyaikkal? A hátukon alszanak, vagy fejjel lefelé lógva, mint a sólyomdenevérek, vagy hogyan? Mindeddig csak mozgás közben, illetve holtan látta azokat a rovarokat, így aztán egyelőre ez a kérdés is megválaszolatlan maradt. Már jó néhány ilyen akadt. Niner, aki mindig is jól érzékelte a társai hangulatát, körbejárt, és ellenőrizte a biztonsági hevedereket, valamint a csatokat, végül erősen megrántotta a szíjat, amely mélyen lelógott Fi lába közé.

Fi felkurjantott, de Niner zordul meredt rá, pontosan úgy, ahogyan Skirata szokott, aztán rászólt:

– Nem akarja szétszórni a holmiját, ugye, fiam?

– Nem, őrmester – hadarta Fi –, legalábbis addig, amíg nem próbáltam ki.

Niner még néhány pillanatig merőn nézte a társát, aztán elfordult tőle, és kihirdette:

– Tízkor bevetés előtti eligazítás! – Rámutatott az átjáróra, megnézte az időt a sisaklemezén, és hozzátette: – Ne várassuk meg Zey tábornokot!

Barlex hallgatagon állt, mintha azon törte volna a fejét, hogy mit mondhatna még, de néhány pillanat múlva megértette, hogy ami most következik, ahhoz neki semmi köze, és elhagyta a rekeszt. Darman azt tette, amit bevetés előtt szokott, vagyis letelepedett egy sarokba, és ellenőrizte a felszerelését. Atin megvizsgálta Fi háti rakétájának csatjait, és a fejét csóválva kijelentette:

– Ezeknél erősebbet horgolok, ha kell.

– Figyelj, At’ika, a változatosság kedvéért nem lennél néha jókedvű és derűlátó? – érdeklődött Fi.

– Csak addig kell tartaniuk, amíg földet érünk – szólt oda a társainak Niner, de ő is nekilátott ellenőrizni a felszerelését.

Jól tudta persze, hogy ez csupán pótcselekvés, de az Omega-osztag katonáit sosem vádolhatta senki azzal, hogy a véletlenre és a szerencsére bízzák a dolgokat.

– Már alig várom – dünnyögte bólogatva Fi.

Atin bekapcsolta az egyik polcon nyugvó holokészüléket, és becsukta a rekesz bejáratának zárófedelét. Darman nem bírta elképzelni, hogy valamelyik klón gyalogos biztonsági kockázatot jelent, és kíváncsi lett volna, hogy vajon megsértődnek-e, amiért ugyanúgy kizárják őket a különleges egységek eligazításairól, mint a civileket. Ám úgy látszott, ők ezt egyszerű rutineljárásnak fogják fel. Nem tűntek kíváncsinak, és nem panaszkodtak, mert erre nevelték őket a születésük pillanatától fogva.

Nekik is, és a kommandósoknak is megvolt a rendeltetésük. Mindenki tudta, mi a szerepe, amit a kaminóiak és a kiképzők alaposan beléjük vertek.

Ez azonban nem volt teljesen igaz. Corr gyalogos, az egész századának egyetlen túlélője immár a Különleges Erőknél szolgált, és minden jel szerint remekül érezte magát a bőrében, mialatt a Galaxisban kóborolt a nullás mélységi felderítőkkel. Kiválóan együttműködött Mereel hadnaggyal, mindkettőjüknek jó érzékük volt a csapdák és rejtett aknák felderítéséhez, illetve semlegesítéséhez. És mindketten élvezték a – Skirata kifejezésével élve – „társasági szín felderítésé”-t is, valahányszor áthaladtak egy-egy nagyobb városon.

Corr tökéletesen beilleszkedett – gondolta Darman. – Fogadni merek, hogy mindannyian beilleszkednének, ha lehetőségük nyílna rá, és megkapnák a megfelelő kiképzést. A fejére húzta a sisakját, és ezzel visszavonult a saját világába. Lezárta a rádiósávokat, csak azt az egyetlen vészcsatornát hagyta nyitva, amelyen a társai riaszthatták.

Ha engedte, hogy a gondolatai szabadon kószáljanak, a sisaklemezére vetülő képek és adatok elhomályosultak a szeme előtt. Ilyenkor a Coruscant éjszakai látképét látta, továbbá felidéződtek benne a drága emlékei azoknak a rövid és csodás napoknak, amelyeket a városban töltött Etainnel.

Néha az a benyomása támadt, hogy Etain ott áll közvetlenül mögötte; az érzés olyan erővel tört rá, hogy ösztönösen hátranézett. És ma már tudta, hogy mit jelent: nem a képzelete vagy a vágya játszott vele, hanem egy Jedi – az ő Jedije – nyúlt felé az Erőn keresztül.

Nem a te Jedid – szólt rá magára gondolatban –, számodra ő Tur-Mukan tábornok! Alaposan elkódorgott a sorból, katona!

Most is megtapasztalta a lány érintését, mintha finom ujjak simítottak volna végig a tudatán. Nem próbálta viszonozni, úgysem lett volna rá képes. Csak remélte, hogy az Erő közvetíti Etainnek a gondolatait. De ha az Erő valóban átjár és betölt mindenkit és mindent, miért beszél oly kevesekhez? Darman kissé haragos lett. Az Erő is egy olyan oldala volt az életnek, amit sosem ismerhetett meg, de ez legalább majdnem mindenkire vonatkozott. Korántsem bosszantotta annyira, mint az a lassan kialakuló felismerése, miszerint neki nem adatott meg az, ami a legtöbb értelmes teremtménynek: legalább egy kevés választási lehetőség.

Egyszer megkérdezte Etaintől, hogy mi lesz a klónokkal, miután véget ér a háború – miután győzelmet aratnak. Arra gondolni sem tudott, hogy veszítenek. Hová mennek majd? Mi lesz a jutalmuk? A lány nem ismerte a választ. És persze Darman sem, ami tovább táplálta egyre erősebb nyugtalanságát.

A szenátorok talán nem gondolkodnak ennyire előre.

Fi oldalra fordulva a kezébe vette a sisakját, és nekilátott a felderítőrendszerek beszabályozásának. A legkevésbé sem tűnt boldognak, az arcán szórakozott kifejezés honolt. íme, így festett Fi, ha elengedte magát: nem tréfálkozott, nem szórta az aranyköpéseket, csak tette a dolgát, mélyen a gondolataiba merülve. Darman a sisakjának köszönhetően feltűnés nélkül figyelhette a társát. Fi megváltozott, méghozzá a coruscanti művelet óta. Mintha folyton lekötötte volna valami, amit a többiek nem láttak-hallottak, mint egy hallucináció, amiről nem mert beszélni, nehogy őrültnek tartsák. Vagy talán attól félt, hogy mások is megtapasztalják ugyanazt a valamit, csak nem vallják be. Darman gyanította, hogy mi foglalkoztatja a testvérét, így aztán sosem beszélt Etainről, és Atin sem Laseemáról. Nem lett volna tisztességes Fivel szemben.

A Core Conveyor hajtóművei rendkívül megnyugtató frekvencián zúgtak. Darman könnyű félálomba merült, vagyis többé-kevésbé ébren maradt, de a gondolatai az ellenőrzése alól kikerülve, szabadon kalandoztak.

Igen, a Coruscant volt a probléma. Mindannyian bepillantást nyertek egy párhuzamos univerzumba, amelyben a teremtmények normális életet éltek. Darman felismerte, hogy a saját élete korántsem normális, hogy őt harcra tenyésztették, semmi másra. Ám az érzései teljesen mást súgtak neki, mégpedig azt, hogy ez a legkevésbé sem tisztességes.

Önként is szolgált volna, ezt biztosan érezte. Nem kellett volna kényszeríteniük. És nem vágyott másra, mint hogy a végén eltölthessen egy kis időt Etainnel. Nem tudta, hogy az élet mi mást nyújthatna még neki, de azt igen, hogy sok mindent, ha elég hosszú életet élhetne. Tizenegy standard évet élt, a tizenkettedikhez közeledett. A kézikönyv szerint a huszonharmadik-huszonnegyedik évében járt. Egyszerűen nem kapott elég időt ahhoz, hogy élhessen.

Kal őrmester azt mondta erre, hogy a klónoktól elrabolták az életüket...

Fierfek, remélem, Etain nem érzékeli, hogy feldühödtem – kapott észbe hirtelen.

– Bárcsak én is képes lennék csak ülni és lazítani, Dar! – szólalt meg Atin. – Mondd csak, hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? Ezt nem Kaltól tanultad, az teljesen biztos.

Nincs más, csak Kal őrmester, Etain és a testvéreim – összegezte magában Darman. – Ó, és Jusik! Jusik tábornok is közénk tartozik. Másokat nem érdekel a sorsunk.

– Tudod, nekem tiszta a lelkiismeretem – válaszolta bólogatva. Miután oly sok évet töltött a Kaminón, teljesen elzárva a külvilágtól, meglepetésként érte, hogy a Galaxis számos népe közönséges gyilkosnak tartja, holmi lélektelen szörnyszülöttnek. – Vagy csak túl fáradt vagyok ahhoz, hogy idegeskedjek.

És most a Gaftikar felé tartott, hogy ismét gyilkoljon. Az alfás mélységi felderítőt azért küldték oda, hogy kiképezze a helyi lázadókat, de az Omegát azért vetették be, hogy megbuktassa a kormányzatot. Nem ez volt az első ilyen feladat, és valószínűnek tűnt, hogy nem ez lesz az utolsó.

– Ébresztő, emberek, kezdünk! – jelentette be Niner, és aktiválta az adó-vevőt. A vetítőből kék fénykúp tört elő, és a rekesz közepén megjelent Arligan Zey Jedi-tábornok, a Különleges Erők igazgatójának háromdimenziós fényalakja.

– Jó napot, katonák! – köszönt Zey, holott az Omega-osztag tagjainak majdnem éjfélre járt az idő. – Van egy kevés jó hírem a számukra...

Fi gyorsan a fejére húzta a sisakját, aktivált egy rövid hatótávolságú sávot, amin csak a társai hallhatták, és halkan megjegyezte:

– Ami azt jelenti, hogy a többi hír rossz.

– Ennek örülünk, uram – felelte közönyösen Niner. – Megtalálták Alfa-30-ast?

– A’den őrmester jelentkezett – közölte a tábornok, elengedve a füle mellett a kérdést. – Megküldte a leszállózóna koordinátáit, és közölte, hogy önök biztonságban leszállhatnak.

– És most jön a de... – dörmögte Fi.

– De – folytatta Zey – Alfa-30 mélységi felderítőt mostantól bevetés közben eltűntnek tekintjük. Két hónapja nem jelentkezett, ami nem számít szokatlannak, csakhogy a helyi ellenállók elmondták A’den őrmesternek, hogy körülbelül ugyanebben az időben elvesztették vele a kapcsolatot.

Az őrmester a nullás mélységi felderítők közé tartozott. Néhány standard nappal korábban elküldték, hogy mérje fel a helyzetet, és ha ő nem találta meg az eltűnt felderítőt, akkor az valószínűleg meghalt. Darman eltöprengett azon, hogy mi történhetett a fickóval. Azt a népséget nem egykönnyen lehetett megölni.

A nullások durva vadembereknek tartották alfás testvéreiket, akik a legapróbb részletekig megegyeztek Jango Fettel. Csak annyiban változtatták meg a génjeiket, hogy gyorsan öregedjenek, és személyesen Jango képezte ki őket. Erőszakos, találékony és veszedelmes alakok lettek mindahányan. Viszont a balszerencse néha még a legjobbakra is lesújtott. Mindez azt jelentette, hogy a gaftikari lázadók kiképzésnek feladata most már A’denre hárult.

Darman remélte, hogy a végén nem ez lesz a munkája. Csak arra tudott gondolni, hogy mennyi időre szorul be oda, és hogy mikor találkozhat ismét Etainnel. Nem érte be csempészett levelekkel és adó-vevőn folytatott, rövid beszélgetésekkel...

És mit tehetnek velünk? – tette fel magának a kérdést immár sokadszorra. – Mi lesz, ha valaki rájön?

Fogalma sem volt, hogy a Nagy Hadsereg vagy a Jedi Tanács mennyire képes megnehezíteni az ő és Etain életét.

Mindig fennállt az esély arra, hogy soha többé nem találkozik a lánnyal. És nem igazán tudta, hogyan birkózna meg ezzel. Etainnek köszönhette, hogy kapott némi kóstolót az igazi életből.

– Akkor most újrakezdjük, tábornok? – kérdezte Niner.

Zey íróasztala nem látszott a képen, de a tábornok most leült, és hátrapillantott a válla felett, valószínűleg azért, mert valaki belépett az irodájába.

– Nem egészen – válaszolta ismét a kamera felé fordulva. – A lázadó milicisták elég rátermettek, de továbbra is segítségre van szükségük ahhoz, hogy meggyengítsék és megdöntsék a gaftikari kormányzatot. És felszerelésre is szükségük van, például azokra a DC-kre, amiket ledobunk nekik. – Elhallgatott néhány pillanatra, majd hozzátette: – Természetesen, nem a teljes szerelékkel.

– Ezek szerint nem bízunk meg bennük, uram...

– Megesett már, hogy egy-egy segélyakciónkból baj lett, ezt be kell vallanom – felelte Zey. – Semmi értelme túlságosan felfegyverezni őket, hogy aztán ellenünk forduljanak, és ellenünk vessék be a tőlünk kapott fegyvereket. Pont annyit kapnak, amennyire szükségük van a cél eléréséhez.

– Vannak friss hírek a Gaftikarról? – érdeklődött Niner.

– Sajnálom, nincsenek. Maguknak kell betölteni a hézagokat.

– Számok?

– A’den azt mondja, a felkelők száma százezerre rúg – közölte a tábornok.

Darman egy gyors pislantással aktiválta az adatbázisát, és előkereste a Gaftikar népességére vonatkozó adatokat. A becslések szerint a bolygón félmilliárd értelmes lény élt, ebből ötszázezer az Eyat nevű fővárosban. Darmannek szeme sem rebbent, mostanra hozzászokott az efféle arányokhoz.

– Nos, legalább Alfa-30 buzgón dolgozott, amíg ott volt – állapította meg Niner.

– A lázadók elég jól értenek az elágazósoros kiképzéshez – válaszolta Zey. – Kiképeztünk tíz főt, ők mindannyian kiképeztek újabb tíz-tíz főt, és így tovább.

– Tekintetbe véve a mi korlátozott létszámunkat, uram – vetette fel Niner gondoltak már arra, hogy az egész Nagy Hadsereget így kellene bevetni? Sokkal hamarabb befejeződne a háború.

– Igen, ez is egy stratégia... – ismerte el bólogatva Zey, és a hangjából, mint már oly sokszor, ezúttal is érződött, hogy zavarba jött, vagy elszégyellte magát valamiért. Az ő véleményét nem szokták kikérni. Alighanem most is megkapta a szokásos parancsot a főkancellártól: szerezzék meg azt a bolygót, és ne hozakodjanak elő kifogásokkal! A tábornok vett egy mély lélegzetet, és tovább beszélt: – De önöknek csak annyit kell tenniük, hogy eltávolítják a kormány tagjait. A többi már nem a maguk dolga. Csak készítsék elő a terepet a gyalogságnak! Képezzék ki a felkelőket!

Dobjátok be magatokat, fiúk, és tegyetek meg mindent, amit bírtok – fordította le magának Darman a tábornok szavait –, mert nem tudok több embert küldeni, aki segítene nektek. Csodás...

– Értettem, uram – felelte egyszerűen Niner, és Darman, mint már számtalan korábbi esetnél, most is szívesen nyakon vágta volna őt azért, mert ilyen szenvtelenül fogadott mindent. – Vége. Omega kiszáll.

Zeyt nem kellett emlékeztetni arra, hogy mennyire szétszórták a Nagy Hadsereg csapatait, főleg a Különleges Erők egységeit. Mára odáig jutottak, hogy kommandós szerepre képeztek ki klón gyalogosokat, de a kommandósok összlétszáma így sem érte el az ötezret. A kevés kifejezés közel sem jellemezte híven ezt az állapotot. Vicc volt az egész, méghozzá a legdurvább fajtából. Darman az előző pillanatokban azt várta, hogy az őrmestere egy meglepően hanyag tisztelgéssel köszön el a tábornoktól, de az nem a jó öreg, mindig tettre kész Niner lett volna. Egyszerűen csak megszakította az adást – ennél erősebb gesztussal sosem fejezte ki csalódottságát az osztaga előtt.

A Köztársaság talán mégiscsak jobban járt volna harci droidokkal – bölcselkedett magában Darman. – Azokat nem érdekli, hogy mi történik velük. És nem szeretnek bele senkibe...

– Én azért igyekszem a napfényes oldalt nézni, tekintve, hogy ez a munkám – jelentette ki Fi. – Amikor legutóbb bedobtak minket ellenséges területre minden hasznavehető információ nélkül, szert tettünk egy csomó érdekes, új barátra. Ezúttal talán nekem lesz szerencsém.

Darman nem törődött az Etainnel való viszonyának szóló, gúnyos célzással.

– A gaftikari felkelők nem a te eseteid, Fi – válaszolta higgadtan. – Ők gyíkok.

– Vagyis, falleenek.

– Úgy értem: gyíkszerű gyíkok. Lábakon járó bőröndök.

– De azért emberek is élnek ott – jegyezte meg reménykedve Fi.

– Túl derűlátó vagy – állapította meg Darman.

Niner régóta nem förmedt rá Fire, hogy fogja be a száját. Mintha sajnálta volna őt. És most, noha a gyengédség távol állt tőle, tapintatosan témát váltott:

– Ugyan már, még sosem kaptunk elég információt. így működik a világ. Rendben, vödröt fel! Húsz perc múlva Eyat fölé érünk.

A Core Conveyor raktere rideg, félhomályos rekesz volt, a hátsó részét légzsilippel ellátott rámpa zárta le. A felfegyverzett teherhajót egy kereskedelmi flottából sorozták be, és arra építették, hogy járműveket, készleteket, néha élőlényeket szállítson, majd az utazás végén a személyzete egyszerűen, könnyen megszabadulhasson a rakománytól.

Darman eltűnődött azon, hogy a gép mi mindent szállíthatott békeidőben. Mint a kisebbfajta elfogó egységeket, ezt is semleges civil hajónak álcázták a titkos műveletekhez. Ezeket a gépeket be lehetett vetni azokon a bolygókon is, amelyeken egy Acclamator megérkezése nagy és kínos feltűnést keltett volna.

A raktér tele volt robogókkal és ládákkal. Darman a halmokat kerülgetve ballagott Atin mögött a zsilip felé, ahol egy sárga szegélyes pilótaruhát viselő rakománykezelő lebegtető-hajtóműves raklapjával ládákat hordott a rámpa tetejéhez.

– DC-k – közölte köszönés gyanánt, fel sem pillantva a kézi számítógépe képernyőjéről. – Továbbá néhány E-Web és egy szép nagy lézerágyú.

– Hány E-Web? – kérdezte Atin.

– Ötven.

– Ennyi telik tőlünk?

– Már egy éve hordjuk nekik a hadianyagot. Ez csak egy töredék – felelte a kezelő, szemlátomást elégedetten azzal, hogy sikerült a rámpához sorakoztatnia a megfelelő ládákat.

Végre felnézett, gyanakodva fürkészte a közelébe érkező kommandósokat, közben a kezét oldalra nyújtva rácsatolta a biztonsági kötelét a raktér falán körbefutó korlátra, és hozzátette: – Ha ez megnyugtat valakit, elég ijesztőek vagytok ebben a fekete szerelésben. Még fehér szárnyakkal is. Eszembe sem jut, hogy túlértékelt, mando-rajongó csodabogarak vagytok, de tényleg...

– Azt kívánom, ner vod – mondta fejet hajtva Fi –, hogy a jövőben csakis a Galaktikus Flottagyalogságot kísérd küldetésekre.

– Mi a gond, barátom? – érdeklődött gyanúsan fojtott hangon Atin, aki sosem tudott egy tréfával túllépni a dolgokon.

– Csak töprengek – válaszolta a rakománykezelő.

– Töprengsz? És mégis, min?

– A mandaloriakon – felelte a kezelő. – Harcoltatok valaha azokkal a fickókkal? Én igen. Újra meg újra felbukkannak a szeparatista seregekben. Halomra ölnek minket. És titeket úgy neveltek, mint derék kicsi mando fiúkat. Annak érzitek magatokat?

– Egyvalamit szögezzünk le! – dörmögte Fi. – Nem érzem magam a Köztársaság polgárának, mert egyikünk sem az, ha nem vetted volna észre. Hivatalosan nem is létezünk. Nem szavazhatunk, nincsenek azonosító okmányaink, nincsenek jogaink.

Niner meglökte Fit, és ráförmedt:

– Egy-ötös, pofa be! Te pedig, rakománykezelő, kapd össze magad, és ne merészelj kételkedni a lojalitásunkban, mert nyakon váglak! Gyerünk, munkára!

Darman életében első ízben érezte azt, hogy kezdenek meggyengülni azok a testvéri érzések, amelyek mindeddig összefűzték a klónokat – valamennyi klónt, a csapatától és a beosztásától függetlenül. A Második Légiszállítású Ezred katonái nyilvánvalóan haragudtak a mandaloriakra, és mert velük nem rendezhették az ügyet, a köztársasági kommandósokba rúgtak bele, akiket mandalori őrmesterek – például Skirata, Vau és Bralor – neveltek, képeztek és tanítottak. Darman úgy érezte, hogy ez rossz jel a küldetésre nézve. És tudta, hogy Kal őrmester éktelen haragra gyúlna, ha megtapasztalná a jelenséget.

A Core Conveyor elég alacsonyra ereszkedett ahhoz, hogy az ablakokon kitekintve láthassák a felszínt. Darman a sisakkamerák képére pillantva látta, hogy Niner nem a ledobási zónát nézi, hanem a kézi számítógépét. A tenyérnyi képernyőn adatok özöne zúdult át. Atin viszont egy üzenetet olvasott, és bár Darman nem akart kíváncsiskodni, véletlenül észrevette, hogy a levél Laseemától jött, Atin twi’lek barátnőjétől, és... felvilágosítást tartalmazott.

Nem véletlenül mondják, hogy mindig a legcsendesebbre kell a legjobban figyelni – bölcselkedett magában Darman, majd igyekezett a Gaftikarra összpontosítani.

Szép helynek tűnt, még ezen az éji órán is. Nem borították sem sivár homok- és kősivatagok, mint a Geonosist, sem pedig elképesztő őserdők, mint a Festet. Ebből a magasságból az Eyat nevű város szépen megvilágított parkok és utak mozaikjának látszott. Az egyenes, forgalmas utcák mentén szabályos távközönként aranyló fénypontokkal teli házak álltak. A tájon egy folyó kanyargott át, a sötétben fekete, csillogó szalagnak látszott. A bolygó egészében véve olyan helynek tűnt, ahol az értelmes lények normális életet élnek, és jól érzik magukat. A legkevésbé sem hatott ellenséges területnek.

Darman megnyitott egy rádiósávot Fi felé, hogy beszéljen vele, de harsogó glimmik zene hasított a fülébe. Fi így védekezett: őrült lármából szőtt fallal vette körül magát, hogy ne gondoljon a jövőre. Darman sietve lezárta a sávot.

A rakománykezelő a fejére húzta sisakját, és a vezérlőpanel fölé tette a kezét.

– Rendben, emberek! – kiáltotta határozottan. – Ne feledjétek: néhány másodpercig csak zuhanjatok, mintha ejtőernyős ugrást hajtanátok végre, aztán aktiváljátok a hajtóműveket! Az energiát egy pillanatra se vegyétek le!

Figyelem, nullára nyitás! Öt... négy...

– Én inkább addig szeretném megtudni, hogy működik-e a rakétám – szólalt meg Fi –, amíg a fedélzeten állok!

– ... kettő... egy... és gyerünk!

A zsilip kinyílt, a rámpa ereszkedni kezdett, és a gyorsan táguló nyíláson keresztül erős szélroham csapott be a raktérbe. Jelenleg még sűrű erdő felett repültek. A rakománykezelő a jobb karját a kioldókaron tartotta, és az arcát a vezérlőpanel felett fénylő holotérkép felé fordította.

A jelzések szerint egy-két kilométer választotta el őket a célzónától. A Conveyor pillanatok alatt megtette ezt a távot, és Darman az éjjellátó készüléke jóvoltából felfedezte, hogy a nyílt, lapos mezőt alacsony, száraz fű borítja.

– Csomag távozik! – kiáltotta a rakománykezelő, és kioldotta a rögzítőköteleket. A ládák sorban lesiklottak a rámpán, és amint kiértek a gépből, azonnal kinyíltak az ejtőernyőik, amelyek éjszaka nyíló, különleges virágokra emlékeztettek. Néhány pillanattal később Darman már csak egy apró pontnak látta az utolsó ládát, ami jókora porfelhőt felverve érkezett a talajra.

A gép kissé feljebb kapaszkodott, és a kezelő addig emelte a rámpát, mígnem egy szintbe került a raktér padlójával.

– Figyelem, Omega! Ti következtek! – harsogta ekkor a katona. – Vigyázzatok magatokra, rendben?

Darman, mint minden kommandós, már számtalan ejtőernyős ugrást hajtott végre. Nem is emlékezett rá, hogy mennyit, de még most is adrenalin áradt szét a testében, mialatt végignézte, hogy Atin nyugodtan kisétál a rámpa végére, és egyszerűen eltűnik a szeme elől. Elindult a társa után, közben a DC-17-esét szorosan a mellvértjéhez ölelte.

Egy lépés, kettő, három, négy... aztán már nem volt semmi a talpa alatt. A hirtelen gyorsulástól a gyomra a tüdejének feszült, és kiszorította belőle a levegőt. Elszámolt háromig, és megnyomta a tartóhámjába épített aktiváló gombot. A szárnyai kipattantak a foglalatukból, a hajtóműve működésbe lépett. Innentől kezdve nem zuhant, hanem repült. Egész kellemesnek találta az élményt, csak az zavarta egy kicsit, hogy a rakéta finom vibrációjától viszketni kezdett a bőre a vállán és a hátán. Zöld árnyalatokban látta maga alatt a mezőt, és amikor oldalra fordította a fejét, megpillantotta az Atin hajtóművéből előtörő láng hőképét. A Conveyort már sehol sem látta – az a láda jobban gyorsult, mint gondolta volna.

– Ide nézz, anyu! – kurjantotta Fi a biztonsági csatornán. – Nem fogom a kormányt!

– Nincs is anyád – szólt rá Darman.

– Egyszer talán örökbe fogad egy kedves, idős hölgy – vágott vissza Fi. – Tudjátok, én egy nagyon szeretetre méltó fiú vagyok!

Darman a többieket nem látta, csak a sisakkameráik képét az arclemezén. Az osztag szétvált, valamennyien külön pályán tartottak a találkozási pont felé. Olyan alacsonyra ereszkedtek, amennyire csak a terep engedte, és emelkedve-süllyedve követték a felszínt. A terv úgy szólt, hogy a mező végén fognak földet érni, ahol egy nagyobb facsoport fedezéket nyújt. Darmannek a landolás nem sikerült olyan zökkenőmentesre, mint remélte. Közvetlenül azelőtt, hogy a lába leért volna, hirtelen az oldalára dőlt, és a bal szárnyának vége beleakadt a talajba, aminek következtében szaltózott egyet, majd fejjel előre belezuhant egy alacsony, tüskés bokorba.

Niner nyilván látta a sisakkamera képén, hogy mi történt, mert mogorván megkérdezte:

– Dar, mi lenne, ha egyszer a lábadon landolnál?

– Osik! – káromkodott Darman, és bár karcolás nélkül megúszta az esést, elszégyellte magát. De legalább nem gyújtotta fel a növényzetet; a becsapódás pillanatában leállt a hajtóműve. Talpra küzdötte magát, körülnézett, és fojtott hangon közölte: – Nyugalom, jól vagyok!

A sisakkamerák képei alapján nem tudta megállapítani, hogy Fi és Atin hol van. Azt viszont látta, hogy gyorsan mozognak, és a jeladójuk alapján a találkozási pont felé tartottak: a szeme előtt fénylő, apró térképen kék négyzetek araszoltak a leszállózóna ábrájára vetített sárga kereszt felé.

Rájött, hogy legalább ötven métert kell még futnia, hátán a nehéz és esetlen rakétával.

– Minden rendben – jelentette be Niner, és halkan morgolódott, mintha a hámjával birkózott volna. – Mostantól csak a rövid hatótávolságú sávokat használjuk!

Mármost, azt kellene...

Ebben a pillanatban ismeretlen hang zendült Darman hangszóróiban.

– Tudjátok, az Urun-5-ön a helyiek felszúrnának titeket egy ünnepi totemoszlopra dísznek! – mondta egy mély hangú férfi.

Darman az éjjellátó rendszerrel is csupán egy elmosódó foltot látott, egy bizonytalan körvonalú árnyat, amely csak akkor vette fel egy emberi lény alakját, amikor őket kettejüket alig három méter választotta el egymástól. Most már jól látta a fiatal férfit, aki majdnem pontosan úgy nézett ki, mint ő maga, azzal a különbséggel, hogy mint minden nullás, szélesebb vállú és testesebb volt nála. A kaminóiak kezdetben sokat játszadoztak Fett génjeivel. Darman kíváncsi lett volna, hogy hány kísérletet folytattak le, mire előállították a céljaiknak megfelelő keveréket.

A’den – N-12 mélységi felderítő – karon ragadta őt, és intett neki, hogy kövesse. A felderítő nem viselt sisakot, sem páncélzatot, sem a jellegzetes, szoknyaszerű kamát, csupán durva szövetből varrt munkásruhát. Darman nem számított rá, hogy a fickó civilben fogadja őket.

És mialatt az aljnövényzetben botladozott, és keservesen átkozta a nyavalyás szárnyakat, amelyek nem csukódtak be, mert a becsapódáskor megsérült a mozgatószerkezetük, arra sem számított, hogy kis termetű, gyors mozgású alakokkal fog találkozni, akik lövésre készen tartott DC-15-ösökkel ugranak elő a bokrokból.

Igen, valóban gyíkszerű gyíkok voltak.

A Köztársaság Nagy Hadseregének támaszpontja,

Teklet, Qiilura,

470 nappal a geonosisi csata után

Etain Tur-Mukan tábornok biztosan tudta, hogy eddigi életének legkínosabb, legnehezebb feladata várja. De azt is tudta, hogy végre fogja hajtani. Meg kellett tennie. A parancsnoki épületben várt – a szerény ház valaha egy trandoshai rabszolga-kereskedőé volt, aki rég eltűnt a bolygóról a megszálló szeparatistákkal együtt míg odakint, a támaszpont kapujánál több tucat helyi gazda állt vészjósló csendben. Etain elindult a kijárat felé, ám az ajtónál megtorpant, hogy felkészüljön a hevesnek ígérkező vitára.

Mennetek kell... így szól a megállapodás, emlékeztek?

– Attól tartok, ez nem önnek való feladat, hölgyem – jelentette ki Levet. – Hadd beszéljek velük én!

A helyőrség parancsnoka sárga szegélyes sisakját az oldalához szorítva várakozott a kijáratnál. A húszas éveinek elején járó, erős felépítésű, fekete hajú férfi annyira hasonlított Darmanre, hogy az már szinte fájt... Ő is klón volt, mint Darman, pontosan úgy nézett ki, mint Darman, és a Nagy Hadsereg összes többi katonája, bár belőle hiányzott Darman türelmes, csendes derűje.

A sötét szempár láttán Etain hirtelen nagyon magányosnak érezte magát, és Darmanre gondolt, aki... vajon merre jár? Pillanatnyilag fogalma sem volt róla. Érzékelte őt az Erőben, mint mindig, és tudta, hogy sértetlen. De csak ennyit tudott róla. Megjegyezte magának, hogy amint végez, beszélnie kell Ordóval, hogy kiderítse, hol van most Darman.

– Asszonyom – szólította meg ismét Levet, az előzőnél jóval hangosabban –, jól van? Azt mondtam: bízza rám az ügyet! Majd én elintézem!

Etain tudatos és komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy ne Darmant lássa Levetben.

– A ranggal járó felelősség, parancsnok – felelte határozottan, közben furcsa suhogást hallott a háta mögül, mintha egy állat osont volna a közelébe. – De azért köszönöm...

– Legyél óvatos! – zendült mögötte egy a víz csobogására emlékeztető, halk hang. – Ha bajod esik, a te kis gonosz őrmestered minket fog elszámoltatni.

Etain oldalra kapta a fejét, és Jinartot pillantotta meg. Az alakváltó teremtmény most a valódi alakjában, vagyis négylábú, fekete szőrű ragadozóként jelent meg, de könnyűszerrel átformálhatta volna magát Levet vagy akár Etain tökéletes másolatává.

A gonosz kis őrmester... Az alacsony, harcias természetű, folyton dühös Kal Skirata száműzte ide őt néhány hónappal ezelőtt. Kiesett az őrmester kegyeiből. És manapság, több hónapos terhesként kezdte megérteni, hogy miért.

– Mindig óvatos vagyok – közölte Etain a gurlaninnal.

– Skirata minket tart felelősnek a biztonságodért – felelte Jinart.

– Féltek tőle, mi?

– Igen, és te is, kicsi lány – válaszolta a gurlanin.

Etain gondosan elrendezte maga körül barna köpenyét, hogy eltakarja kissé már duzzadó hasát, sőt egy másik, bő szabású felöltőt is felvett. Teklet a tél markában vergődött, ami kapóra jött neki, mert magyarázattal szolgált a többrétegű, terjedelmes ruházatra. Bár egyelőre ezek nélkül sem nagyon látszott rajta, hogy gyermeket vár. Ő maga viszont folyamatosan érzékelte.

A környezetében élők nem tudták, hogy ki az apa – valószínűleg nem is érdekelte őket.

– Semmi szükség arra, hogy személyesen felügyeld az evakuálást – jelentette ki Jinart. – Minél kevesebben látnak téged, annál jobb. Ne kísértsd a végzetet!

Etain nem törődött a figyelmeztetéssel. Az ajtó feltárult előtte, a fagyos szél havat sodort be az előtérbe. Jinart őt megelőzve kiszökkent a nyíláson, akár egy homoki párduc, és belevetette magát a hóba.

– Őrültség – szólt vissza ingerülten, mialatt hosszú, magas ugrásokkal haladt tovább a hókupacok között. – A gyermekeddel törődj!

– A fiam jól van – válaszolta Etain. – És terhes vagyok, nem beteg!

És tartozott a katonáinak. Ugyanúgy tartozott nekik, mint Darmannek, akinek legutolsó levelét – valódi levél volt, pontos, fegyelmezett kéz vetette műpapírra, és részben az osztag életéről szólt, részben pedig az írója vágyairól – újra és újra elolvasta, és nem a derékszíjában tartotta, hanem az ujjasa alatt, biztonságos helyen. A hó hangosan ropogott a csizmája talpa alatt, mialatt kigázolt az útig, amelyet a folyamatosan mozgó járművek szántottak a hókupacokba. A nap fényesen sütött, a táj fehér, fagyos takarója vakítóan ragyogott. Kellemes nap lett volna egy kellemes sétához, ha ez itt normális élet lett volna, ő pedig egy hétköznapi nő.

Annyira nehéz eltitkolni előle a hírt! – kesergett magában.

– Annyira nehéz nem beszélni a babáról, amikor megkérdezi, hogy vagyok! Az ő gyermeke...

De Skirata megtiltotta neki, hogy megmondja, és ő nagyjából megértette, hogy miért.

Jinart továbbra is hosszú szökkenésekkel tartott a kapu felé. Valószínűleg vadászni szokott így, magasra felpattantva vetette rá magát a hóban rejtőző állatokra.

– Ha elvetélsz, Skirata tombolni fog – szólt hátra ismét a gurlanin.

Etain ebben korántsem volt biztos. Elvégre az őrmester eléggé feldühödött, amikor megtudta a hírt.

– Nem akarom felhúzni Kalt – felelte a fejét rázva. – Tudod, hogy megy ez...

– Csak azt tudom, hogy komolyan gondolja azt, amit mond – vágott közbe Jinart. – Szerez egy hadihajót, amivel salakká löveti a Qiilurát, ha csalódást okozunk neki.

Igen, Etain elhitte, hogy az őrmester képes lenne rá. Skirata képes lett volna lyukat szakítani a Galaxis közepébe, ha ezzel javíthatta volna a klónok életkörülményeit.

– Már három hónap sem kell, és többé nem okozok gondot neked – mondta halkan.

– Helyi vagy galaktikus standard hónapokban számolva?

– Kit érdekel? – kérdezett vissza Etain, és az járt a fejében, hogy reggelente még mindig rosszullét fogja el. – Számít az?

– Mit szólnának a Jedi-mestereid, ha kiderülne, hogy összeálltál egy katonával? – vetette fel Jinart.

– Alighanem kirúgnának a Rendből.

– Ilyen jelentéktelen dolgoktól félsz? Hadd rúgjanak!

– Ha kirúgnak – felelte a hangját lefojtva Etain –, többé nem lehetek parancsnok. De nekem a katonáimmal kell maradnom. Nem tudnék tétlenül üldögélni, mialatt ők harcolnak. Hát nem érted?

A gurlanin felhorkantott, a lélegzete fehér felhő formájában gomolygott a feje körül.

– Hogy szándékosan gyermeket szülsz, mialatt háború dúl a Galaxisban – mondta már-már dühösen és titkolnod kell, aztán pedig oda kell adnod...

Etain a kezét felemelve jelezte a gurlaninnak, hogy hallgasson el, és miután ez megtörtént, megkérdezte:

– Szóval, te és Kal beszéltetek, igaz? Igen, tudom. Őrült voltam, önző és felelőtlen. Nem lett volna szabad kihasználnom Darman naivitását. De gyerünk, folytasd nyugodtan! Úgyis csak azt fogod elmondani, amit Kal már elmondott, legfeljebb mando káromkodások nélkül.

– És mégis, hogyan nevelhetné fel a gyermekedet? – morogta Jinart. – Az a zsoldos? Az a gyilkos?

– Felnevelte a sajátjait, és felnevelte a nullásokat – felelte higgadtan Etain. – Hidd el, én sem erről ábrándoztam. De Skirata bebizonyította már, hogy remek apa. Tapasztalt apa.

Etain jócskán megelőzte Levetet ahhoz, hogy a parancsnok ne hallhassa őt, de amúgy is gyanította, hogy a férfit nem érdekelnék a pletykák. Már látta a kapunál összegyűlt gazdákat, akik mostanáig komor hallgatásba merülve ácsorogtak. De amint megpillantották őt, rázendített a panaszkórus, és Etain részben igazat adott nekik.

Mi adtunk fegyvert a kezükbe – kesergett magában. – Én és Zey mester... mi csináltunk belőlük ellenállókat. Kiképeztük őket, hogy harcoljanak a szeparatisták ellen. Katonákat csináltunk belőlük, amíg ez megfelelt nekünk, és most... most már nem felel meg. Így aztán megszabadulunk tőlük.

Ezért akart személyesen beszélni velük. Kihasználta őket, talán nem rossz szándékkal, de a finom részletek aligha érdekelték őket.

– Levet parancsnok – szólt hátra a válla felett csak akkor lövessen, ha úgy ítéli meg, hogy az emberei veszélyben vannak!

– Remélem, arra nem kerül sor, hölgyem – felelte a parancsnok.

– Ne feledje, DC-15-öseik vannak! Tőlünk kapták. Azok komoly fegyverek.

– De nem teljes szerelékkel – jegyezte meg Levet.

Etaint és a tömeget klón gyalogosok választották el egymástól, kettős sorfaluk ugyanolyan fehéren csillogott, mint körülöttük a hó. Mialatt feléjük tartott, a nő meghallotta egy AT-TE hajtóművének zúgását. A páncélozott harcjárműben ülő katonák az ideiglenes tábor körül járőrözve felügyelték az emberek elszállítását. A klón gyalogosok megkapták a parancsot: a gazdáknak távozniuk kell.

Meglepően kíméletesen és tapintatosan hajtották végre az efféle küldetéseket, dacára annak, hogy kizárólag harcra nevelték őket, és fogalmuk sem volt a normális családi életről. Hát, ebben a tekintetben ugyanolyanok, mint én – állapította meg magában Etain. Amikor odaért mögéjük, szétváltak előtte anélkül, hogy elfordították volna a fejüket.

A sisakszenzoraik és kameráik jóvoltából mindent láttak, ami körülöttük történt.

Etain végignézett a sokaságon, és felismerte az első sorban állók egyikét. A többiekkel is találkozott már, majdnem mindenkivel, de Hefrar Birhan tekintetét különösen nehezen viselte.

– Büszke vagy magadra, kicsi lány? – kiáltotta neki Birhan, és ellenségesen, vádlón meredt rá.

A férfi befogadta őt a házába, és bújtatta, amikor Hokan milicistái elől menekült. Többel tartozott neki, semhogy kirángassa az otthonából, és erőnek erejével elvitesse a bolygóról.

– Inkább magam végzem el a piszkos munkát, nem akarom másra bízni – válaszolta emelt hangon. – De ti újrakezdhetitek máshol, míg a gurlaninoknak erre nincs lehetőségük!

– Hűha, hirtelen ez lett a kormányzat álláspontja – kiabálta Birhan –, miután megtettük azt, amit vártatok tőlünk, és megtisztítottuk nektek a bolygót!

A gazdák fegyvert viseltek, mint általában a gazdák. A legtöbben ósdi puskákat szorongattak, amelyekkel a merlie nyájakat zaklató gdanokat szokták megritkítani, de sokan köztársasági gyártmányú DC-t hoztak magukkal. Egyesek a markolatot lazán fogva a combjuk mellett lógatták a sugárkarabélyukat, mások a bal könyökhajlatukra fektetve tartották, néhányan pedig a szíjnál fogva a vállukra akasztották. Ugyanakkor Etain érzékelte a belőlük, illetve a klónokból áradó, egyre erősebb feszültséget. Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy vajon a fia is érzi-e mindezt az Erőben. Remélte, hogy nem. Bár így is egy őrült háború várta idekint...

– Visszajöttem, mert úgy gondoltam, jobb lesz, ha tőlem halljátok, nem egy idegentől – folytatta, bár ez csak részben volt igaz. Azért jött ide, hogy eltitkolja a terhességét. És a szörnyű feladat azért is kapóra jött neki, mert így elbújhatott Darman elől. Mélyet lélegzett, és fennhangon folytatta: – Jól tudjátok, hogy mennetek kell! Pénzt kaptok, hogy újrakezdhessétek! Működő gazdaságok várnak titeket a Kebolaron! És sokkal jobb kilátások, mint itt, a Qiilurán!

– Az nem az otthonunk! – kiabálta egy férfi, aki valamivel Birhan mögött állt. – És nem megyünk el innen!

– Mindenki más elment, már hetekkel ezelőtt! – próbált érvelni Etain.

– Leszámítva azt a kétezer embert, akik itt maradtak! – vágott vissza Birhan, és összefonta a karját a mellkasa előtt.

Az AT-TE hangja elhalt, és vele együtt megszűnt minden zaj, amit a fagyos, mozdulatlan levegő hozott el a támaszpont kapujához. A Qiilura nagyon csendes világ volt azokhoz képest, amelyeken Etain megfordult. Birhan dacosan felszegte az állát, és hozzátette: – És ha nem akarunk menni, nem tudtok elvinni minket!

Beletelt néhány pillanatba, mire Etain megértette, hogy a gazda az erőszakra céloz, és nem az Erővel való meggyőzésre, aztán érzékelte, hogy a katonákon kezd eluralkodni a nyugtalanság. Ő és Levet engedélyt kaptak – pontosabban parancsot – arra, hogy szükség esetén erőszakot is alkalmazzanak.

Néhány másodperccel a fenyegetés elhangzása után Jinart átsiklott a katonák sorfalán, aztán az alfelére telepedve felegyenesedett. A gazdák némelyike úgy nézett rá, mintha holmi különleges házi kedvenc vagy vadászatra használt állat lett volna. Hát persze: valószínűleg sosem láttak még gurlanint, vagy legalábbis nem tudtak róla.

A furcsa teremtmények nagyon kevesen maradtak. És bármilyen alakot felvehettek, amihez csak kedvük volt.

– A köztársaságiak elköltöztetnek titeket, mert félnek tőlünk – jelentette ki Jinart. – Ebben a háborúban ti semmit sem számítotok! Mi pedig nem habozunk felhasználni a rendelkezésünkre álló erőket! Szóval, menjetek el, amíg lehet!

A gazdák közül sokan pislogva bámulták a gurlanint. Ahány négylábú teremtményt láttak eddig, az mind állat volt, és egyik sem beszélt vissza.

– Ez egy nagy bolygó! – kiáltotta Birhan. – Bőven jut hely mindenkinek!

– Nektek sosem elég – vetette ellen Jinart. – Kiirtottátok a zsákmányállatainkat. A fajtestvéreim java része éhen halt.

Kipusztítottátok a népemet azzal, hogy megbontottátok a helyi táplálék-láncot, és most ti következtek...

– Nem lesz több gyilkolás! – vágott közbe Etain. A háta mögött Levet átnyomakodott a sorfalon, tett néhány lépést, majd tőle balra és kissé előrébb lecövekelt, és ő érezte, hogy a parancsnok kész beavatkozni. A gurlaninok nem viseltek fegyvert, de a természet elsőrangú gyilkost csinált belőlük.

Etain már többször látta ennek bizonyítékát. Nyugalmat kényszerített magára, és hozzátette: – Birhan, kemény időket élünk, és senki sem lehet maradéktalanul boldog. Nagyobb biztonságban lesztek ott, ahová mentek. Miért nem akarod megérteni?

Birhan merőn bámulta őt. A férfi vézna volt és megviselt, a szeme vizenyős és vörös, részben a kortól, részben a hideg levegőtől. Körülbelül annyi idős lehetett, mint Skirata, de az itteni körülmények és az évtizedeken át végzett nehéz munka megszedte a maga vámját.

– Sosem lövetnél ránk! – jelentette ki magabiztosan Birhan.

– Te Jedi vagy. A Jedik folyton a békéről, a könyörületességről meg effélékről szónokolnak!

– Akkor most próbálj katonai parancsnoknak tekinteni – kérte szelíden Etain. – Talán sikerül más képet alkotnod rólam. Ez az utolsó lehetőség!

Már jó néhány ultimátumot adott nekik, és komolyan gondolta, hogy ez az utolsó. A telep kapuja hangosan csikorogva kinyílt, és Levet elindította a katonákat, hogy hátrébb szoríttassa a tömeget. Etain arra számított, hogy a hideg és a fáradtság miatt a gazdáknak hamarosan elegük lesz, és hazatérnek. Ekkor egy pillanatig olyan erős gyűlöletet és haragot érzett az Erőben, hogy azt hitte, a Qiilura lakói mindjárt tüzet nyitnak, de aztán csak a tekintetek csatája dúlt tovább, amit a gazdák nem nyerhettek meg, mivel nem látták a klónok szemét. És persze, az ötvözetből készült páncéllal védett katonákon sem törhettek át.

Ekkor megszólalt Levet, és a hangja olyan erővel tört elő a sisakja hangsugárzójából, hogy Etain esküdni mert volna, meg-rezdültek a közeli fák ágai.

– Térjenek vissza a házukba, és készüljenek fel a távozásra! – mennydörögte a parancsnok. – Huszonkét standard óra múlva jelentkezzenek a leszállópályánál! Ne nehezítsék meg még jobban a dolgot, már így is elég nehéz!

– Nektek vagy nekünk? – kiabálta valaki a tömeg közepéből.

– Ti képesek lennétek otthagyni mindazt, amitek van, és mindent újrakezdeni egy ismeretlen helyen?

– Szívesen cserélnék magukkal – válaszolta Levet –, de erre nincs lehetőségem.

Etain nem tehetett róla, de hirtelen sokkal jobban érdekelte a parancsnok, mint a gazdák sorsa. Érezte, hogy Levet komolyan gondolta a furcsa kijelentést, és ezt nyugtalanítónak találta. Hozzászokott ahhoz, hogy a bajtársainak tekintse a klónokat – akiknek olyan igényeik és vágyaik vannak, amire senki sem számított –, de még sosem hallotta, hogy egy katona olyasmire vágyik, ami kívül esik a Nagy Hadsereg keretein. Most ez is megtörtént, és a jelenség mélyen felkavarta.

Mindannyian szeretnének máshol lenni, még ha nem is tudják, hogy hol – állapította meg magában. – Darman is így érez... és én magam is...

Érzékelte, hogy Levet zavarba jött a saját őszinte vallomásától. De egyetlen gesztus vagy fejmozdulat sem jelezte, hogy a többiek egyetértenek-e vele vagy nem.

Már nem tudok az egész Galaxisért aggódni – töprengett tovább Etain. – Minden gondolatom ezekről a rabszolga katonákról szól, és pillanatnyilag ennyire futja az erőmből. Azt akarom, hogy életben maradjanak. Sajnálom, Birhan... pocsék Jedi vagyok, igaz?

Etain már jó ideje megkötötte magával az alkut. A Jedik módszerei nem így néztek ki, ám a letűnt korok Jedijei sosem vezettek seregeket, és sosem kellett nap mint nap brutálisan gyakorlatias döntéseket hozniuk. Etain úgy tartotta, hogy nem is volna szabad ilyesmivel foglalkozniuk, de most már nyakig benne volt, és minden tőle telhetőt megtett, hogy megkönnyítse a katonái életét.

– Három napot adok, Birhan, hogy jelentkezzetek a leszállózónában a családotokkal együtt! – mondta végül eltökélten. Szeretett volna tekintélyesebbnek látszani, de kicsi volt, vékony és terhes. Hiába tette volna csípőre a kezét, nem sokra ment volna vele. így aztán a kardmarkolatára rakta a jobbját, és megidézte az Erőt, hogy nyomást gyakoroljon a Birhan körül állók elméjére.

„Komolyan beszélek. Nem fogok meghátrálni” – sugallta nekik, és ennhangon hozzátette:

– Ha nem engedelmeskedtek, kiadom a parancsot a katonáimnak, hogy távolítsanak el titeket, minden szükséges eszköz felhasználásával!

Miután elhallgatott, mozdulatlanná dermedve várta, hogy a gazdák elinduljanak végre. Kétezer ember maradt a Qiilurán. Jól tudták, hogy nem állhatnak ellen több tucat jól kiképzett, alaposan felfegyverzett gyalogosnak, nemhogy egy egész századnak. Most már csak ennyi főből állt a helyőrség.

A katonák égtek a vágytól, hogy befejezzék a munkát, és végre csatlakozzanak az egységükhöz, a Harmincötös Gyalogsági Ezredhez. Ezt a vonásukat Etain különösen megindítónak találta: nem akartak azzal foglalkozni, amit „kellemes munkának” neveztek, mialatt a testvéreik a frontvonalban harcoltak.

Ő maga is ismerte ezt az érzést...

A gazdák még úgy fél percig tétován ácsorogtak a klónok sorfalától néhány méterre, aztán megfordultak, és komoran, hallgatagon elindultak Imbraani irányába. Jinart függőleges testhelyzetben, mozdulatlanul figyelte őket, és ebben az állapotában a Shir Bank coruscanti központi épületének fekete márványszobraira emlékeztetett.

Levet felemelte a fejét, és megszólalt:

– Nem hiszem, tábornok, hogy szépen, nyugodtan fognak távozni. Szerintem sor kerül egy-két kínos jelenetre.

– Harci droidokkal könnyebb foglalkozni, mint civilekkel – állapította meg Etain. – Ha úgy alakul, lefegyverezzük őket, és testi kényszert alkalmazunk.

– A lefegyverzés aligha lesz sima ügy – jegyezte meg a parancsnok.

Igen, a gyilkolás egyszerűbb és gyorsabb lenne... – tűnődött Etain, aztán észbe kapott. A legkevésbé sem tetszett neki az a lélektelen gyakorlatiasság, ami az utóbbi időben eluralkodott rajta. Tekintetével az előtte elterülő hótakarót pásztázva sötét foltokat fedezett fel. Először azt hitte, hogy csak a szeme káprázik a csillámló ragyogástól, de a foltok egyre nagyobbak lettek. A fehér takaró aztán több helyen felpúposodott, a halmokból testek formálódtak ki, és Etain hirtelen azon kapta magát, hogy tíz-tizenkét gurlanin áll előtte.

Az alakváltók megint bebizonyították, hogy bárhol ott lehetnek, teljesen észrevétlenül. A gondolat nyomán Etain megborzongott. A gurlaninok elindultak a gazdák után, akik sokáig nem figyeltek fel rájuk, mígnem egyikük visszanézett, és meglepetten felordított. Ekkor mindannyian megpördültek, és megrémültek, nyilván azért, mert azt hitték, hogy a ragadozó lények őket szemelték ki zsákmánynak. Ám a gurlaninok egyszerűen sötét tócsává alakulva elterültek, majd teljesen kifehéredve tökéletesen beleolvadtak a fehér környezetbe. Semmit sem lehetett látni belőlük. Néhány gazda a vállához rántotta a fegyverét, és ide-oda rángatta, de senki sem nyitott tüzet – nem látták a célpontokat.

Az üzenet egyértelműen fenyegetést közvetített: nem láthattok minket, és ha nem tűntök el, leszámolunk veletek. Jinart egyszer megmutatta, hogy mit jelent ez, amikor bosszút állt egy besúgó egész családján. Noha az értelmes lények közé tartoztak, a gurlaninok ragadozók voltak, intelligens és veszedelmes ragadozók.

– De azért érzékeli őket az Erőben, ugye, tábornok? – suttogta Levet. – Nem ártana, ha lenne ennyi előnyünk.

Etain a szeme sarkából látta, hogy az egyik klón ellenőrzi a sugárkarabélya céltávcsövét. A sisakja és a fegyvere szenzorai nem észlelték a gurlaninokat, és valószínűleg azt hitte, hogy elromlott valami.

– Sajnos, csak akkor érzékelem őket, ha engedik – válaszolta Etain. Annak idején Erő-használónak hitte a telepata teremtményeket. Néha észlelte a jelenlétüket, de ha úgy akarták, nyomtalanul eltűntek minden érzékszerv és felderítő-műszer elől: nem adtak ki hangot, láthatatlanokká váltak, nem volt hőképük, nem érzékelte őket a szonár...

És az Erőből is eltűntek, ami továbbra is nyugtalanította őt.

– Eszményi kémek – mormolta alig hallhatóan.

– És eszményi szabotőrök – tette hozzá Levet, és jelzett a katonáknak, hogy szóródjanak szét a telep kerítése mentén.

Zey tábornok is így gondolta, de még a Szenátus Biztonsági Tanácsának tagjai is. A gurlaninok felbukkanhattak a Coruscanton, a Köztársaság hírszerzési gépezetének szívében, és még száz vagy ezer helyen, ahol senki sem láthatta őket, és ahol komoly károkat okozhattak. Etain gyanította, hogy ha a Köztársaság nem tartja magát a velük kötött megállapodáshoz, akkor a különös teremtmények előbb-utóbb hatalmas hidrokulcsot dobnak a fogaskerekek közé – és ezt a csapást senki sem fogja előre látni.

– Nekem ez újdonság – mondta a fejét csóválva. – Miért teremtünk magunknak ellenségeket? Kémeket toborzunk, aztán eltaszítjuk őket magunktól? Ez nem olyan, mintha átadná valakinek a fegyverét, aztán ez a valaki maga ellen fordítaná?

– Attól tartok, nekem is újdonság – válaszolta gondterhelten Levet, mialatt elindultak vissza, a parancsnoki épület felé. – Tőlem távol áll a politika. Csak annyit tehetek, hogy megpróbálom kezelni azt, ami ránk zúdul.

Etain megsajnálta a fiatal férfit, amiért alig tíz-tizenkét életéve alatt nem látott mást az életből, csak a háborút. Várt még néhány pillanatig, majd megkérdezte azt, amit meg kellett kérdeznie:

– Tényleg szívesen cserélne egy gazdával?

– A gazdálkodás érdekesnek tűnik. És szeretem a nyílt területeket – válaszolta Levet, és rántott egyet a vállán, de ezzel a hanyag gesztussal nem tudta megtéveszteni a lány Jedi-érzékeit.

Ezek az emberek, akik életük első hónapjait egy zárt üvegtartályban töltötték, gyakran hangoztatták, hogy szeretik a nyílt területeket. Fi egyenesen rajongott a Coruscant óriási épülettömbjeit elválasztó, mesterséges szurdokokért. Viszont a nullás mélységi felderítőket, mint például Ordót, nem zavarták a szűk terek. Etain előreengedte Levetet, és lelassított, hogy a méhében növekvő gyermekre összpontosítson. Az járt a fejében, hogy talán ő is klausztrofóbiás lesz.

Ez nem a genetikán múlik. Vagy igen? És vajon ő is fiatalon fog meghalni? Megörökli Darmantől a gyorsított öregedést?

Korábban sokszor féltette Darmant, aztán saját magát is, de mióta teherbe esett, elsősorban a gyermekéért aggódott, és mindazon dolgok miatt, amit nem tudott. Igazat adott Kal Skiratának. Valóban nem gondolkodott. Annyira vágyott arra, hogy fiút szüljön Darmannek – akár az Erő akarta így, akár nem –, hogy számtalan dolgot nem fontolt meg elég alaposan.

Neki tökéletesen megfelelt, hogy sikerült lerövidítenie a terhesség idejét – de vajon a babának is?

Nem mintha lett volna választási lehetősége. Beleegyezett abba, hogy átadja a csecsemőt Kal’buirnak. Hitt abban, hogy Kal jó apa lesz. A klónjai imádták, és ő úgy bánt velük, mintha a saját gyermekei lettek volna. Etain biztosra vette, hogy a fia – minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy ne nevezze el – jó helyen lesz az őrmester mellett. Ennek így kellett lennie. A megérzései azt súgták, hogy a fia a jövőben sokak életét fogja befolyásolni.

Kal még azt sem engedte meg, hogy nevet adjak neki. Elmenekülhetett volna, de tudta, hogy akárhol rejtőzne el, Kal Skirata megtalálná.

Annyira akarom ezt a babát... és csak egy időre válunk el egymástól. Amint véget ér a háború, magam mellé veszem, és... egyáltalán, fogja tudni, hogy ki vagyok?

Ebben a pillanatban Jinart elhúzott mellette, és egy pillanatra hozzáért a lábához, amiről eszébe jutott Walon Vau állandó kísérője, a Mirdalan Nagyúr nevezetű, félvad strill.

A gurlanin visszanézett rá, és határozottan kijelentette:

– Pár nap múlva az utolsó gazda is eltűnik innen, és ezt követően arra fogsz összpontosítani, hogy egészséges gyermeket szülj. Semmi másra!

Etainnek még számos dologgal kellett volna törődnie, de igazat adott Jinartnak: ez a feladat bőven elég lesz neki.

Visszatért a parancsnoki épületbe, és letelepedett egy csendes sarokba, hogy meditáljon. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, és az Erőn keresztül megérintette Darmant.

A férfi megérezte. Etain tudta, hogy megérezte.

Mygeeto, Külső Gyűrű,

a Dressiai Kiolsh Kereskedelmi Bank kincstára,

470 nappal a geonosisi csata után

Walon Vau szerette az iróniát, és sehol sem találhatott volna többet, mint abban a tényben, hogy katonaként felmarkolja az örökségét, amiből az apja azért tagadta ki, mert annak idején beállt katonának.

Az egyforma méretű fiókokkal teli páncélrekeszen maratott fémlemez jelezte a letét tulajdonosának nevét: Vau, Gesl grófja.

– Amikor a vén chakaar meghal, ez az egész az enyém lesz – mondta Vau legalábbis elméletileg. Ugyanis minden az egyik unokatestvéremre száll. – Noha a sisakszenzorai jóvoltából teljes körben látta a környezetét, hátranézett a válla felett, és felmordult: – Nem megmondtam, hogy szívódj fel, Delta? Mozgás!

Vau ahhoz szokott hozzá, hogy a katonái azonnal engedelmeskednek neki. Ezt verte beléjük a Kaminón, ha kellett, a legkeményebb eszközökkel. Skirata úgy tartotta, hogy szelíd bánásmóddal, buksikat simogatva kell felépíteni a különleges egységeket, de ezzel csak puhányokat állított elő. Vau osztagai szenvedték el a legkisebb veszteséget, mert ő minden katonájában felerősítette a túlélés vadállati ösztönét. És büszke volt a művére.

– Igen – felelte Boss de úgy látom, segítségre lesz szüksége.

Egyébként, maga már nem az őrmesterünk. Hivatalosan, legalábbis. Ne vegye tiszteletlenségnek Vau... khm... úr!

Kemény kézzel bántam velük, mert érdekelt a sorsuk. Mert keménynek kell lenniük ahhoz, hogy életben maradjanak.

Kal, a vén bolond ezt sosem értette meg.

Vau néha még mostanában is nehezen lélegzett, köszönhetően annak, hogy Skirata eltörte az orrát. Az az őrült chakaar sosem fogta fel, hogy mi a kiképzés célja és értelme.

Az őrdroidok folyamatosan járőröztek a Mygeeto jégpáncélja alatt rejtőző folyosók útvesztőjében, ebben az erődnek is beillő bankban, amelyről a muunok azt állították, hogy senki sem képes kifosztani. Vau ugyan úgy számította, hogy a következő járőr csak órák múlva fog megérkezni erre a környékre, ám ettől függetlenül minél hamarabb el akart tűnni innen. És a Delta-osztag tagjainak is le kellett lépniük.

Légicsapást kértek, kiiktatták a felszíni védelmi egységeket, és Bacara flottagyalogosai mozgásba lendültek. A deltások végrehajtották a küldetésüket, és eljött a kivonás ideje.

– Hát akkor több észt kellett volna belétek vernem – állapította meg Vau. Elővett egy plasztik sátorlapot, és a sarkaira csomót kötve jókora batyuvá formálta. Mindig is azt vallotta, hogy sosem árt felkészülni a szélsőséges helyzetekre. Eredetileg csak annyit akart elvinni, ami minden jog szerint megillette, de a lehetőség túl jónak ígérkezett ahhoz, hogy kihagyja. – Rendben, Boss, te és Scorch tartsátok ezt, amíg én megtöltöm!

– Kiüríthetjük a...

– Én lopok! – vágott közbe Vau. – Ti nem!

Fontosnak érezte ezt a finom különbséget. Felőle Skirata nevelhetett egy rakás gazembert, de az ő katonái fegyelmezettek voltak. Még Sev is... ő ugyan pszichotikus tüneteket mutatott néha, de bűnözőnek senki sem nevezhette.

Mialatt a rögtönzött batyuba ürítette az első keze ügyébe kerülő fiók tartalmát – kredit- és kötvénykötegeket, amelyek láttán azonnal jobb kedvre derült csípős szag csapta meg az orrát, ami Mirdalan Nagyúr megérkezését jelezte. Fixer oldalra lépett, hogy elengedje maga mellett az állatot.

– Mird, azt mondtam, várj a kijáratnál! – korholta szelíden Vau az állatot. Valamennyi strill intelligens volt, de Mird messze kiemelkedett a fajtársai közül. Nesztelenül ügetett végig a keskeny járaton, várakozva nézett fel a gazdájára, és ez egyszer valahogy sikerült nem összenyálaznia a padlót.

Éber, okos tekintettel figyelte Vaut, aki egyszerűen nem tudott haragudni rá – hát ki ne szeretne egy ilyen pofát?

A strill a gyerekkora óta mellette állt – és aki nem látta meg azt a csodálatos szellemét, annak nem volt esze vagy szíve. Igen, a strillek bűzlöttek, de ez Vaut hidegen hagyta. Egy kis természetes szag nem árthatott senkinek.

– Segíteni akarsz, Mir’dika? – kérdezte az állattól, és kihúzta a hordhámjából a lángszóróját. – Tessék, tartsd ezt!

Okos Mird!

A strill masszív pofájába kapta a fegyver csövét, és letelepedett az alfelére. Pillanatokkal később a nyála máris végigcsorgott a lángszórón, és lecsöpögött a padlóra.

– Ügyes – dünnyögte Sev.

– És okos – tette hozzá Vau, azzal jelzett Mirdnek, hogy figyelje a bejáratot, és miután kihúzta a következő fiókot a Vau család páncélrekeszéből, hozzáfűzte: – És akinek nem tetszik az én Mird barátom, az slana’pi!

– Őrmester, ez a legrondább lény a Galaxisban – jegyezte meg Scorch. – Márpedig mi már sok rondaságot láttunk.

– Hát igen, sokszor néztél már tükörbe – mondta Sev.

– A rondaság csupán egy képzet, uraim – jelentette ki Vau, és szemügyre vette a soros fiók tartalmát. – Akárcsak a szépség. Vagy mint a szín. Minden a megvilágítástól függ.

Először az anyja szögletes metszésű, hibátlan shoroni zafírján akadt meg a szeme. A félujjnyi követ egy tűbe ágyazták, és alul, illetve felül egy-egy kisebb zafír fogta közre. Bizonyos fényben kobaltkékben játszottak, míg másfajta fényben olyan zöldben, mint a legbujább őserdő.

Gyönyörűek voltak, ám Vau tudta, hogy valódi erdőket irtottak ki, hogy rájuk találjanak, és rabszolgák tucatjai haltak meg, mire kiásták őket. Vetett még egy utolsó pillantást az ékszerre, és ismét megszólalt: – Az egyetlen valóság a cselekvés.

– Ahogy akarja, őrmester – morogta halkan Sev. Nem szerette vesztegetni az időt, és nem tudta palástolni az érzéseit. A sisakkamerájának képe szerint folyamatosan figyelte Mirdet.

A páncélrekeszek könnyen mozdítható, könnyen elrejthető és lenyomozhatatlan kincseket tartalmaztak, amelyeket könnyen kreditekre lehetett váltani a Galaxis bármelyik világán. Vau kihúzta a következő fiókot, amelyben értéktelen dolgok lapultak: szerelmeslevelek szalaggal átkötött kötegei. Elolvasta három levél első sorait, aztán az egészet visszadobta. A többi fiók egy gazdag ember mentőövét tartalmazta, ami megfelelt azoknak a horgászzsinórból, késből és tucatnyi más, fontos eszközből álló túlélőkészleteknek, amelyek révén a katonák életben maradhattak az ellenséges vonalak mögött. Vau száz liter űrtartalmú hátizsákjában bőven akadt hely.

Egyszerűen mindent beleöntött, ékköveket, műpapírra nyomtatott kötvények kötegeit, krediteket, fém érméket, apró ékszerdobozokat, amelyeket nem nyitott fel, hogy minél hamarabb végezzen. A kommandósok toporogva álltak körülötte. Nem szokták meg, hogy tétlenül várakozzanak, és tudták, fogytán az idő.

– Az előbb már megmondtam, hogy hagyjatok itt! – szólt rájuk Vau, amikor észlelte a nyugtalanság jeleit, és még most is sikerült vészjósló hangon beszélnie. – Ne merészeljétek megtagadni a parancsot! Tudjátok, hogy az mit von maga után!

Boss látszólag elszántan markolta a sátorlap egyik végét, de kissé remegő hangon válaszolt:

– Nem adhat nekünk parancsot, Vau úr!

Vau tudta róluk, hogy ők a Galaxis legjobb kommandósai, de még most is képtelen volt kinyögni, hogy „köszönöm”, vagy pedig, hogy „szép munka”, holott megérdemelték. De akármennyire akarta is, az apja fagyos, fekete szíve, az ő igazi öröksége, megakadályozta abban, hogy kifejezze az elégedettségét vagy a háláját. Az apjának semmi sem volt elég jó, különösen, ha őhozzá kapcsolódott. A vénember talán sokszor érzett hasonlóan, csak éppen nem tudta rávenni magát, hogy kimondja.

Nem, nem így érzett. Ne keress neki mentségeket! De a fiaim ismernek engem. Nem kell kimondanom semmit.

– Le kellene lőnöm titeket – közölte mogorván. – Mintha kezdenétek elpuhulni...

Ránézett az alkar-páncéljába ágyazott órára. Bacara gyalogosai bármelyik pillanatban elkezdhették veretni Jygat városát a gleccserrobbantóikkal. Vau biztosra vette, hogy idelent is meg fogják érezni a lökéshullámokat.

– Keres valamit? – érdeklődött Sev.

– Nem, bármit elviszek, ami a kezembe akad – felelte Vau.

Nem kellett eltüntetnie a nyomait. Az apja azt sem tudta, hogy életben van-e még, és nem is érdekelte. A fiú, aki csalódást okozott neked, visszatért, apa. Még csak azt sem tudtad, hogy tíz évvel ezelőtt elnyelt a Kamino, igaz? A szenilis hut’uun amúgy sem tehetett ellene semmit. Kettejük közül mára ő lett az, aki képes bevinni a másiknak egy bénító ütést.

– Csak úgy turkálgatok – folytatta tűnődve annyit mindenképpen összeszedek, hogy kifizetődjön az utazás.

Tudta, hogy mi lenne a következő kérdésük, ha előhozakodnának vele. De nem tették fel, mert megszokták, hogy amit nem mondanak el nekik, azt nem kell tudniuk.

Mihez fog kezdeni ezzel az egésszel?

Nem mondhatta el nekik. Túl sok lett volna, túl rövid idő alatt. Nem akarta megmondani, hogy a zsákmány javát átadja valakinek, és csak annyit tart meg magának, amennyi jogosan jár.

– Nem áll szándékomban fényűző száműzetésbe vonulni – közölte végül.

Scorch átlépett Mird felett, a sugárkarabélyát a vállához emelve megállt az ajtóban, és megkérdezte:

– Hát akkor a Kincstárnak adományozza az egészet?

– Felelősségteljesen fogom felhasználni – felelte Vau.

A hátizsákja csordultig megtelt, és olyan nehéz lett, hogy felnyögött, amikor a vállára vette. Összekötözte a sátorlap sarkait, és a csomagot – a több millió kredit értékű csomagot – rászíjazta a hordhámjára, és a mellkasa elé húzza. Remélte, hogy nem zuhan el, mert segítség nélkül aligha tudott volna feltápászkodni.

– Oya – mondta az ajtó felé biccentve. – Indulás!

Mird megfeszítette az izmait, és kiszökkent a folyosóra. Az oya szóra mindig vad, lármás lelkesedéssel reagált, mert azt jelentette, hogy vadászni mennek, de elég okos volt ahhoz, hogy tudja, mikor kell csendben maradnia. Mirdala Mird: az okos Mird. A név tökéletesen illett a strillhez. A kommandósok és Vau gyors léptekkel siettek végig a folyosókon a kazánokat rejtő gépterem felé. Mird messze előttük járt, és gyakorlatilag folyamatos nyálcsíkot hagyott maga mögött a padozaton – ezt most Vau is elismerte. Igen, a strillek nyáladzottak. Ez is része volt a sajátos vonzerejüknek, mint a repülés, a hat láb, valamint a félelmetes fogak, amelyekkel a csontot is könnyűszerrel átharapták.

Sev megcsúszott egy nyáltócsán, és halkan szitkozódott:

– Fierfek...

– Nyugalom, lehetne rosszabb is – szólt oda neki Scorch. – Sokkal rosszabb.

A sort Vau zárta, a sisakszenzorai elébe varázsolták a mögötte nyújtózó folyosószakasz képét is. Annak idején neki is meg kellett tanulnia előrehaladni úgy, hogy maga előtt látta azt, ami a háta mögött volt – ha nem figyelt eléggé, hamar elkezdett botladozni. De aztán ugyanúgy, mint a gondjaira bízott katonák, ő is megszokta, hogyan rekessze ki a tudatából mindazt az információt, amire az adott pillanatban nincs szüksége.

Ötven méterre jártak a felszínre vezető aknától, amelynek felső végénél Fixer várta őket a hósiklóval, amikor zöld fény villant mellettük. Mird azonnal megtorpant, és a fülét hegyezve hallgatózott. A reakciója láttán Vau azonnal sejtette, hogy mi történt, aztán Sev megerősítette a legrosszabb félelmeit, amikor jelentette:

– Ultrahang csúcs! Nem tudom hogyan, de alighanem megszólaltattunk egy riasztót.

A következő pillanatban Fixer hangja töltötte be a sisakjaikat.

– Beizzítottam a hajtóműveket – közölte a felszínen hagyott társuk. – Odaviszem a gépet az aknához, amilyen közel csak tudom.

Boss szembefordult Vauval, és kinyújtotta kezét a csomagért.

– Adja ide, őrmester! – kérte szinte szégyenkezve.

– Elbírok vele – válaszolta önérzetesen Vau. – Csak menjetek!

– Maga az első! – vágott vissza Boss.

– Az mondtam: menj, Harmincegyes!

Nem mondott nevet, ebből Boss tudta, hogy komolyan gondolja. Sev és Scorch futásnak eredt, és miután végigrohantak az utolsó folyosószakaszon, szétfeszítették a gépterem kétszárnyú ajtaját. A helyiségben működő hajtóművek és szivattyúk dohogó zúgása kiáradt a máskülönben csendes folyosóra. A másodperc törtrészére mindenki mozdulatlanná dermedt. Meghallották a közeledő droidok ütemes csattogását és az eleven őrök lábdobogását – a sima fémfalak úgy vezették el hozzájuk a hangokat, hogy azok alig tompultak le. Vau felbecsülte a perceket, illetve a másodperceket, és nem örült az eredménynek.

– Húzzátok fel a shebseteket azon az aknán, mielőtt szétrúgom! – parancsolta ingerülten. Haragudott magára, amiért veszélybe sodorta a fiait, csak ezért az ostoba kirándulásért, csak a nyavalyás kreditekért. – Most! – tette hozzá kiáltva, és keményen megtaszította Bosst.

A kommandósok azt tették, amit tenni szoktak, amikor rájuk ordított, és bevetett némi testi erőt: engedelmeskedtek.

A szellőzőakna falába épített létraféleséget karbantartó droidoknak tervezték: félköríves mélyedésekből és egy központi sínből állt. Boss felnézett, hogy felmérje a helyzetet.

– Csaljunk egy kicsit – javasolta, azzal felemelte a csáklyavetőjét, és meghúzta a kioldóbillentyűt. Néhány pillanattal később hangos csattanás hallatszott odafentről, mire megrángatta a zsinórt, hogy meggyőződjön róla, megfelelően tart-e. – Viszlát, uraim!

A következő másodpercben a derekán viselt apró hajtómű visításától kísérve szinte repült felfelé, közben előre-hátra lengett, és újra meg újra elrúgta magát az akna falától.

Röviddel az indulás után beleveszett a fenti félhomályba.

A csörlő elhallgatott. Rövid szünet következett, aztán páncéllemezek csendültek a magasban, majd Boss közölte:

– Minden rendben!

Sev is kilőtte a csáklyáját, ami sziszegve és süvítve száguldott felfelé, mint valami túlméretezett, súlyos nyílvessző. Ismét fém csendült, és a zsinór megfeszült.

– A kötél biztonságos! – jelentette Boss.

Sev aktiválta a csörlőjét, és kissé esetlen csúszótechnikával emelkedett felfelé. Scorch megvárta a „minden rendben” jelzést, és követte a társait.

Vau az akna aljában áll, az oldalán Mirddel, és rosszkedvűen nézett felfelé – hosszú mászás várt rá. Mird tudott repülni, de nem egy ilyen zárt térben. Vau rövid töprengés után fellőtte a csáklyáját, megvárta, amíg az egyik katonája leszólt neki, hogy indulhat, aztán rákötötte a zsinórra a kincses batyut. Ezt követően a strill felé nyújtotta a kezét, és kivette a szájából a lángszórót.

– Ügyes Mird – suttogta most pedig: oya! Menj fel! Fel, Mird’ika! – A strill akár a pofájával kapaszkodva is fel tudott volna mászni, de tiltakozva nyüszített, és a dackorszakban járó embergyerekek konok elszántságával lekuporodott.

– Mird, indulj! Menj! – förmedt rá Vau. – Hát egyetlen sha-buir sem hallgat rám? Menj már!

Mird meg se moccant.

Soha nem fog elhagyni. Addig nem, amíg életben vagyok.

Vau feladta a kilátástalan küzdelmet, és a zsinórt megrángatva jelezte a kommandósoknak, hogy húzzák fel a csomagot. Nem szakíthatott időt arra, hogy a strill-lel vitatkozzon.

– Ha nem vagyok kint két perc múlva – utasította a katonákat –, vigyétek el a cuccot Ordo századosnak! Megértettétek?

Rövid szünet következett, aztán Boss válaszolt:

– Értettük.

A következő néhány másodperc mintha egy örökkévalóság lett volna. A droidok csattogása és a lábdobogás egyre hangosabb lett. Mird vészjóslóan hörgött, és a bejáratra meredve megfeszítette az izmait, hogy rávesse magát az első ellenségre, aki belép az ajtón.

Vau tudta, hogy az állat az utolsó pillanatig védeni fogja őt.

Mint mindig.

A kommandósok végül visszadobták a zsinórt az aknába, és Boss kissé zihálva közölte:

– Maga jön, őrmester!

Vau becsatlakoztatta a zsinórt a derékszíján viselt csörlőbe, a két karjába kapta Mirdet, és forrón remélte, hogy a hajtómű megbirkózik kettejük súlyával. Mialatt felfelé tartva újra meg újra elrúgta magát a faltól, a gépezet visítva és meg-megakadva erőlködött, de szerencsére nem állt le.

Hamarosan rideg, szürke fényt látott maga felett, aztán megpillantott egy sisakot, amelyen a T-alak kísérteties, kék fénnyel derengett.

Most már hallotta a hósikló hajtóművének dübörgését, ami azt jelentette, hogy Fixer valóban közel hozta a gépet.

Amikor a válla kiemelkedett az akna nyílásából, Mird kiugrott a karjából.

Scorch és Sev a sziklakemény havon hasalt, és a fegyverüket rászegezték valamire, amit Vau nem látott.

Amint kikapaszkodott a hóra, sugárnyaláb húzott el a feje felett – egy tűzharc kellős közepén találta magát. A fagyos szél dühödten bömbölt a gégemikrofonjába.

Lecsapta a szellőzőakna rácsát, majd átalakított Merr-Sonn sugárvetőjével háromszor belelőtt a szélébe, és ezzel gyakorlatilag hozzáhegesztette a fémkerethez. Ezt követően az egyik résen keresztül ledobott egy kisebbfajta protongránátot. A detonáció a felszínt is megrázta, és Vau biztosra vette, hogy odalentről senki és semmi nem fog feljönni a hátuk mögött. De most már sokan tudták a környéken, hogy betörtek a Dressiai Kiolsh Bankba, és azt is, hogy köztársasági kommandósok törtek be.

Valami felrobbant a távolban, aztán lövegek ütemes dörgése hallatszott, ami majdnem elnyomta a sugárnyalábok süvítését és a szél üvöltését. A Galaktikus Flottagyalogság jól időzített.

– Rendben, Bacaráék rázendítettek – állapította meg Scorch.

– Igazán szép tőlük, hogy magukra vonják a figyelmet!

A Mygeeto szemet bántóan fehér felszínén csak néhány nyom utalt az odalent rejtőző városokra. Az évezredek alatt lerakódott hó- és jégrétegeket helyenként különc szobrokra emlékeztető, kisebb hegyek törték át, amelyek között meredek falú szurdokok kígyóztak.

Vau körülnézett, hogy felmérje a helyzetet. Kelet felől egy felszíni járőr közeledett, ami hat droidból és tíz, vastag téli ruházatot viselő élőlényből állt – az utóbbiak alighanem muunok voltak. Folyamatosan tüzeltek, elsősorban a siklóra, a lövedékeik harsány sikolyokkal pattantak le a gép héjazatáról. Fixer a sikló mellett térdelt, a DC-jéből áradó, kék sugárnyalábok jócskán lelassították a támadókat.

Ha a gép megsérül, sosem hagyjuk el a bolygót – állapította meg magában Vau, és a sisaklemezére vetülő kameraképekre pillantott. Mird mellette állt, az oldalát nekinyomta az ő combjának. Csak a hat őrdroidot és a tíz muunt látta, a szenzorai nem észleltek semmi mást. Ez azonban nem jelentette azt, hogy mások nem tartanak feléjük.

A kincsekkel teli csomag a havon hevert, a kommandósok nyilván eldobták, hogy ne akadályozza őket. Pillanatnyilag kellemes fedezékül szolgálhatott.

Vau bekúszott túlméretezett, több millió kredit értékű homokzsákja mögé, és az őrökre szegezte a sugárvetőjét. A sisakját fegyverek hangja és sugárnyalábok süvítései töltötték be, valamint szaggatott zihálás – a sajátja vagy valamelyik katonájáé? de locsogás semmi. Az utóbbi időben a Deltaosztag tagjai keveset beszéltek az összecsapások alatt. Egyszerre születtek, együtt nevelkedtek, és mostanra szinte olvastak egymás gondolataiban. Elnyúlva feküdtek a havon, és pontosan úgy viszonozták a tüzet, ahogyan Vau tanította nekik, mialatt Fixer a meneküléshez szükséges járművet védte – és mindezt egyetlen szó nélkül.

Hogy a muunok mivel magyarázzák, hogy egy mandalorit látnak köztársasági kommandósok között, azt Vau nem tudta, bár azzal sokan tisztában voltak, hogy a mandók megfelelő díjazás esetén bárki oldalán hajlandóak harcolni.

Scorch felcsatolta a gránátvetőjét a DC-jére, és gondterhelten jelentette:

– Rossz hír! Jön egy másik őrjárat!

A következő pillanatban Vau is megpillantotta. Az előrenéző kamerája képén sötét árnyak mozogtak meglepően szabályos, zárt alakzatban. Az infravörös szenzor alig érzékelte őket, de az elektromágneses képen tisztán kirajzolódtak. Aztán megkerültek egy hatalmas sziklatömböt, és Vau meglátta a hosszú orrú, esetlen mozgású, röhejes gépezeteket, legalább egy szakasznyit.

Scorch kilőtt egy gránátot, ami az első sorban közeledő négy droid közé csapódott. A robbanás havat és roncsokat szórt a tér minden irányába. A repeszek valósággal letarolták a második sort. A szétrepülő fémdarabok lefejeztek két droidot, amelyek azonnal összeroskadtak, a másik kettő tett még néhány lépést, majd szintén elzuhant.

De a többi rendületlenül lépkedett tovább. Vau az arclemezén derengő térképre pillantott. A droidok egy jégfalakkal határolt árokban közeledtek északi irányból, nyilván azzal a céllal, hogy elvágják a betolakodókat a siklótól.

Sev és Boss hason csúszva indult a gép felé. Menet közben meg-megálltak, és átlőttek egy-egy gránátot a hóhalmok felett, aztán, amikor a droidok megtorpantak, és a muunok fedezékbe ugrottak, tovább kúsztak a sikló irányába. Egyik sorozat a másik után zúdult rájuk. Némelyik sugárnyaláb eltalálta őket, és leégette a páncéljukról a festéket, más lövedékek mellettük csapódtak be, és jókora foltokon elpárologtatták a havat. Vau is kapott egy találatot, a töltet harsány sistergéssel pattant le a sisakjáról, és akkora ütést mért rá, mintha ököllel homlokon vágták volna.

Ezekben a pillanatokban nem érzett mást, mint... á, ugyan már! Nem félt, nem féltette az életét, csupán ostobának, végtelenül ostobának érezte magát, amiért így elfuserálta az egészet. Elszámította magát. Ő hozta ide a deltásokat – ami azt jelenti, hogy neki kell kijuttatnia őket innen.

– Nagyon feltűnő abban a fekete páncélban, őrmester – jegyezte meg Scorch barátságosan. – Rosszabb, mintha az omegások volnának itt velünk. Mi lenne, ha eltűnne innen, és ránk hagyná, hogy feltartóztassuk őket?

– Figyelj, vicces fiú, ha valaki feltartóztatja őket, az én leszek! – recsegte rosszkedvűen Vau, és előkeresett a derékszíjából egy em-gránátot. – Én megállítom a droidokat, ti leszeditek az élő őröket. Aztán mindannyian futunk a géphez. Világos?

Scorch lekapta a gránátvetőt, sorozatlövésre állította a fegyverét, és úgy megszórta a muunokat, hogy rémülten szétszaladtak. Ketten beugrottak egy kiszögellés alá. Scorch ismét tüzelt, és szétzúzta a tömböt, amiről kiderült, hogy nem jégből van, hanem egy törékeny kristályféleségből. Az éles szilánkok úgy repültek szét, mint megannyi nyílvessző.

Harsány sikoly hallatszott, ami nyögésekkel tarkított kiáltozásba ment át.

Scorch mordult egyet, és elégedetten közölte:

– Úgy hallom, már csak kilenc élő van játékban.

– Nyolc, ha egy mellette marad, hogy segítsen rajta – tette hozzá Vau.

– A muunok nem ilyen kedves teremtmények – vélekedett Scorch.

– Fixer, nálad minden rendben? – kérdezte Vau, de nem kapott azonnal választ. A környékre hirtelen csend borult, csak a sebesült elkeseredett kiáltásait lehetett hallani. A droidok egy legalább tíz méter magas jégtömb mögött gyülekeztek, hogy újra hadrendbe álljanak.

– Fixer? – kurjantott Vau.

– Jól vagyok, őrmester – jelentette végre a kommandós.

– Rendben, kezdünk! – adta ki a parancsot Vau, és tüzelt.

Az em-gránát elég nagyot robbant ahhoz, hogy romba döntsön egy átlagos méretű szobát, de az igazi pusztítást az elektromágneses hullám végezte, jóval nagyobb hatókörben: kisütötte a droidok áramköreit. Fojtott dörrenés hallatszott, jégdarabok röppentek fel a szurdokban, aztán hosszú szünet következett, amelynek során csak a Jygatba betörő flottagyalogosok lövegeinek dörgését lehetett hallani.

Vau élesítette elhomályosult em-képét, majd odakúszott a csomaghoz, fedezékbe vonszolta, és visszaszíjazta a mellkasára. Túl nagy terhet cipelt, nem tudott rendesen mozogni. Négykézláb állt, és mint egy várandós asszony, nehézkesen, nyögve tápászkodott fel.

– Nem látok mozgást – dörmögte, miután sikerült körülnéznie.

– Igen, őrmester, kiiktatta őket – közölte Scorch.

– Jó, akkor már csak az élőket kell elintézni – mondta Vau, és visszaváltott infravörösre. A muun őrök már-már úgy világítottak a szeme előtti apró képen, mint a jelzőfények. – Felmelegítem őket, ti meg fussatok a géphez!

A kezébe vette a lángszóróját, fél térdre ereszkedett, és kinyitotta a szelepet. Mird felkapta a fejét, tekintetét a fegyverre szegezte.

– Azt meg hol szerezte, őrmester? – érdeklődött Scorch.

– Kölcsönvettem egy lángszórós gyalogostól.

– Tud róla?

– Már nem nagyon érdekli.

– Az a szépség képes megolvasztani a droidokat – jegyezte meg derűsen Scorch.

– Az érdekes helyzetekre tartogattam az üzemanyagot – mondta Vau. Továbbra sem látott mozgást. Gyanította, hogy a szurdokban rekedt muunok jelenleg megpróbálnak kerülőutat keresni, hogy másik irányból támadhassanak. A sebesült immár hallgatott – elvesztette az eszméletét, vagy meghalt.

– Mint amilyen ez – folytatta Vau a környéket fürkészve. – Egy percre elegendő üzemanyagom van, úgyhogy amint elkezdem, rohanjatok! Te is, Mird! – tette hozzá, mialatt a strillre pillantva rámutatott a hósiklóra, majd a lángszóróra. – Menj, Mird! Kövesd Bosst!

Csak egy vad vágta kell – fűzte hozzá gondolatban. – De már nem vagyok olyan gyors, mint régen. És túl nagy terhet cipelek. Ám egy tűzfal durva és félelmetes fegyver volt szinte minden féle-fajta teremtmény ellen. Vau álló helyzetbe küzdötte magát, és begyújtotta a lángot.

A fegyveréből szempillantás alatt hosszúra nyúló lángsugár lövellt ki, amit arra az átjáróra irányított, amelyen túl a muunok lapultak, aztán a keskeny tűzlegyező eltakarta előle a célpontot. A sikolyokat viszont hallotta, és a sisakkamerák képein látta, hogy a Delta-osztag tagjai a várakozó hósikló felé rohannak. Hátrálni kezdett, közben számolta a másodperceket, hogy tudja, mennyi gyújtófolyadék maradt a tartályban, és felkészült arra, hogy ha a lángszóró kiürül, azonnal átváltson a sugárvetőjére.

A jégbolygón szolgáló őrök aligha számítottak a lángszóróra. És ő tapasztalatból tudta, hogy ha sikerül meglepnie az ellenségét, azzal már félig megnyerte a csatát.

Abban a pillanatban, amikor kiürült a tartály, eldobta a fegyvert, sarkon fordult, és futásnak eredt. Egész jó iramban haladt ahhoz képest, hogy hány éves volt, ahhoz képest, hogy jégen mozgott, és hogy súlyos terhet cipelt. Mird előtte vágtatott, ez egyszer végre hallgatott rá, és már csak néhány méter választotta el a siklótól...

... amikor hirtelen beszakadt alatta a felszín.

Beletelt egy-két pillanatba, mire rájött, hogy nem egyszerűen rászaladt egy puha hófoltra, hanem belezuhant egy meredek alagútba. Fixer felkiáltott, és bár a hangja betöltötte Vau sisakját, egy szót sem értett abból, amit a kommandós ordított. A zsákmánnyal teli csomagok ellenállhatatlan erővel húzták lefelé.

– Tűnjetek el innen! – kiabálta, noha az adó-vevő akár a suttogását is továbbította volna a katonáinak. – Ez parancs!

– Nem megyünk...

– Pofa be! – vágott közbe Vau. – Menjetek! Ha visszajöttök értem, ha bárki visszajön, lelövöm, amint meglátom!

– Őrmester, nem...

– Arra neveltelek titeket, hogy életben maradjatok! Ne szégyenlősetek meg azzal, hogy elpuhultok!

Nem hiszem el, hogy ezt mondtam...

A kommandósok nem vitatkoztak tovább. Vaut sötét félhomály vette körül, és az arclemezén fénylő képeken látta, hogy katonái a jeges felszínt figyelik, mialatt a sikló felemelkedik velük.

– ... a buliból... – mondta valaki a vészsávon, de a mondat többi részét nem hallotta, aztán a hangszóróból már csak sistergés hallatszott.

Az utolsó szavad az volt hozzájuk, hogy pofa be... szép kis búcsú, Vau kiképző őrmester...

A halálos veszély furcsa hatást gyakorolt rá. Biztosra vette, hogy meg fog halni, de nem félt, és nem aggódott a további járőrök felbukkanása miatt. Az foglalkoztatta, amibe belehullott, és az elméje mélyén motoszkálni kezdett egy gondolat. Mialatt egyre lassulva siklott lefelé, és – inkább ösztönösen, semmint tudatosan – a csizmája sarkát a jégre csapva próbált fékezni, feltámadt benne egy furcsa, kíváncsiság: szóval, ilyen a haldoklás... Aztán a gondolat a felszínre tört.

A Mygeeto jegét alagutak hálózták be – alagutak, amelyeket óriási, ragadozó férgek fúrtak. Vau a következő pillanatban egy zökkenéssel megállapodott egy párkányféleségen.

– Osik... – morogta. Hát, ha eddig nem halt meg, hamarosan meg fog. – Mird? Mird! Hol vagy, ver’dika?

Nem kapott választ, csak a lassan, de állandóan mozgó és helyezkedő jég recsegett és pengett körülötte. Viszont nála maradt a rablásból származó zsákmány, egyszerre a célja és a végzete.

Vaunak esze ágában sem volt meghalni éppen most. Túl gazdag lett ahhoz, hogy csak úgy lemondjon az életről.

Második fejezet

„A kísérletben szereplő alanyok a biológiai kor és a genetikai mutációk tekintetében jóval nagyobb változatosságot mutattak, mint amekkorát a természetes születésű egypetéjű ikreknél láthatunk. A mintegy száz klón huszonnégy kronológiai évet öregedett, és bár negyvennyolc évesnek számítottak, a kulcsfontosságú bioadataik szerint a biológiai koruk harmincnégytől hatvanöt évig terjedt, 53 éves mediánnal. További kutatásokra van szükség, de azt már most megállapíthatjuk, hogy a harctéri szennyező anyagok és a huzamosabb ideig tartó, erős stressz hatására a természetes genetikai mutáció felgyorsul, és ez olyan emberekben történik meg, akiket eleve úgy terveztek, hogy a normálisnál kétszer gyorsabban öregedjenek. Mire a kaminói klónok elérik a biológiai értelemben vett negyvenötödik évüket, a mutációk igen kifejezettek lesznek, és az egyedek – pontosan úgy, mint a természetes születésű egypetéjű ikrek – különbözni fognak egymástól.”

Dr. Bura Veujarij, Birodalmi Katonai Intézet, az „A Kaminón előállított klónok öregedése és szövetdegenerációja” című cikkében, amely a Birodalmi Orvosi Szemle 1675. számában jelent meg.

Köztársasági Kormányzati Tömb.

Szenátus-kerület, Goruscant,

470 nappal a geonosisi csata után

– A zsaruk nem tudják elküldeni őket? – kérdezte a Köztársasági Kincstár irodaépületének főbejáratánál álló őr.

Elnézett Besany Wennen kincstárügynök mellett – ez amúgy kevés férfinak szokott sikerülni és az arckifejezése arra utalt, aggódik, hogy a tüntetők feldúlják az ő szép, takaros udvarát.

– Ezek szeparatista szimpatizánsok, nem? A rendőrök meg csak állnak ott, és nem csinálnak semmit.

Besany természetesen már korábban felfigyelt a tüntetőkre. Ha titokban is, de élénken érdeklődött irántuk, mert a szeparatistákkal vívott háború egyre inkább a személyes ügye lett. Ezek a krantiai száműzöttek azért tiltakoztak, mert a közelmúlt egyik csatája során tűz alá vették a bolygójukat, holott az semlegesnek számított.

A Védelmi Minisztérium irodaépülete előtt gyűltek össze, amit ők a háború egyik tűzfészkének tekintettek, nyilván azért, mert azt remélték, hogy így sikerül némi nyomást gyakorolniuk a döntéshozókra. A rendezett teret kormányzati épületek vették körül. Az irodisták fel-feltünedeztek az ablakokban, de hamar visszatértek az íróasztalokhoz, mert ez nem az ő háborújuk volt, legalábbis egyelőre. És egy hatalmas hadsereg védelmezte őket.

– Valóban semlegesek – közölte Besany a férfival. – Hogyan is tüntethetnének a szeparatisták mellett?

A biztonsági őr ránézett, és szemlátomást zavarba jött. A mögötte álló falon holoképek derengtek, amelyeken egyetlen pillantással ellenőrizhette az épület valamennyi szintjét és folyosóját.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte végül nagyokat pislogva.

– Azért vannak itt, mert engedélyt kaptak rá – magyarázta Besany. – Maga szerint megkapták volna az engedélyt, ha a szeparatistákat támogatnák?

A kérdés megakasztotta az őrt. Néhány pillanatra eltöprengett, aztán csak rántott egyet a vállán, és megkérdezte:

– Szeretné, ha átkísérném közöttük?

– Nem hiszem, hogy veszélyesek, de azért köszönöm!

Vállalom a kockázatot – felelte Besany, és máris azon gondolkodott, hogy mivel fogja tölteni az estét. Előre tudta, hogy elsősorban aggódni fog Ordo századosért. Nem merte felhívni a mélységi felderítőt, mert nem tudhatta, hogy hol van és mit csinál az adott pillanatban, s a hívással könnyen bajba sodorhatta.

Kisietett az ajtón, mélyen magába szívta a Coruscant mesterségesen temperált, kellemesen langyos levegőjét, és nagy ívben kikerülte a tömeget. A szomszédos épület bejáratánál a CBE néhány sötétkék egyenruhás rendőre figyelte a tüntetőket, az egyikük odabólintott neki. Nem ismerte fel a férfit, mert a fehér rohamsisak védőlemeze eltakarta az arca java részét. Viszont a nyomozásai során gyakran került kapcsolatba a Coruscanti Biztonsági Erőkkel, és annak alkalmazottai nyilván könnyen felismerték őt. Így aztán udvarias biccentéssel viszonozta a köszönést, és táskáját az oldalához szorítva folytatta útját.

A háború ellenére a Coruscanton zavartalanul zajlott minden. A tiltakozók csapata csupán egy apró kő volt a hétköznapi élet folyamában. Az irodisták és a boltosok áradata egyszerűen szétvált előtte, és rögtön összezárult mögötte, ami azt jelezte, hogy az itt élő teremtményeket semmi sem zavarhatja meg a napi dolgaik intézésében.

Besany feltette magának a kérdést, hogy vajon őt is ugyanilyen közönyösen kikerülnék? Néha egy háborútól körülölelt, magányos kőtömbnek érezte magát.

Nyolcvanhárom nappal ezelőtt – könyvvizsgálóként dolgozott, emiatt az agya automatikusan rögzített minden adatot – belekerült a különleges egységek kicsi és szorosan összetartó társadalmába. Bepillantást nyert egy háborúba, egy olyan világba, amelyben nem léteztek szabályok, amelyben névtelen hősökre bukkant, valamint különleges és teljességgel váratlan gyengédségre és szeretetre.

Ez volt az ő nagy-nagy titka. Még a Kincstárnál sem tudott róla senki.

Olyan dolgokat művelt, amelyeket a főnökei aligha néztek volna el neki. Fontos adatokat – nyitókódokat és kincstári biztonsági kódokat – adott át egy kommandós őrmesternek, továbbá meghamisította a jelentését, hogy eltitkolja azt a tényt, miszerint engedte, hogy a különleges egységek részt vegyenek a nyomozásában.

Most már késő volt emiatt nyugtalankodni, ettől függetlenül nyugtalankodott. Fürge léptekkel járt, mert már nagyon szeretett volna hazaérni, hogy becsukhassa maga mögött az ajtót, és a naptárra nézve megállapítsa, hogy ismét úgy telt el egy nap, hogy nem tartóztatták le.

Az egyáltalán nem én voltam. Teljesen kivetkőztem magamból. Nem szoktam megbízni egy vadidegenben.

Nem vette észre, hogy valaki a nyomába szegődött. Amikor egy kéz megérintette a vállát, felnyögött ijedtében. A bűntudat és a félelem hatására megpördült, és azon kapta magát, hogy egy rohamsisak tükröző védőlemezét bámulja.

A gyomra görcsbe rándult. Jaj, ne... ne... ne...

– Üdvözlöm, Wennen ügynök! – köszönt a férfi. – Rég láttam! Hogy van?

Besany még most sem ismerte fel a tisztet, noha a hangja ismerősen csengett.

– Ne haragudjon, de ismerjük egymást? – válaszolta, miután úrrá lett a rettegésén. A férfiak sokkal kevesebbszer szólították le, mint sokan képzelték. Tudta magáról, hogy feltűnő szépség, de azt is, hogy ez sokakat visszarettent. Még Ordo is óvatosan közeledett hozzá, holott ő máskülönben magabiztosnak és rettenthetetlenül bátornak mutatkozott. Ő maga általában csapásnak tekintette a külsejét. Zavartan köhécselt egyet, és megkérdezte:

– Tehetek önért valamit?

A tiszt az öklét a csípőjének támasztva állt, és nem úgy nézett ki, mint aki mindjárt fegyvert ránt.

– Nos, tudom én, hogy nem vagyok olyan feledhetetlen alak, mint a testvérem – válaszolta elmosolyodva –, de reméltem, hogy legalább annyit válaszol: üdv, Mereel, hogy s mint?

– Ó... – Besany sóhajtott egyet. Mereel, hát persze! Ordo öt testvérének egyike. Mereel hadnagy. Ismét sóhajtott egyet, és meg sem próbálta palástolni a megkönnyebbülését. – Ne haragudjon, Mereel! Csak így hirtelen...

– Szóval, felöltözve már meg sem ismer? – kérdezte Mereel, mire néhány járókelő kíváncsian fordult felé. Szélesen elvigyorodott, és hozzátette: – A páncélról beszélek.

Máshogy nézünk ki tőle. Egyébként meg, miféle titkos ügynök lennék, ha könnyen kiszúrnának? Jöjjön, ne ácsorogjunk itt egész éjszaka! Sétáljon velem egyet, én meg cserébe elszórakoztatom!

– Rendben – egyezett bele gondolkodás nélkül Besany, de nyomban észbe kapott: tessék, az elővigyázatosságot sutba vágva, máris készségesen engedelmeskedik a különleges egységek egyik katonájának. Holott a Kincstár vizsgálói nem így dolgoznak. Őt tengernyi szabály köti. Tett még néhány lépést, és megszólalt: – Megkérdezhetem, hogy...

– Ordo remekül van, és üdvözletét küldi – vágott közbe Mereel. – Pillanatnyilag Kal’buirral intéz egy kisebb jelentőségű ügyet. Ha majd visszatér, megpróbálom megtanítani a társasági viselkedés alapjaira. Pillanatnyilag fogalma sincs, hogyan bánjon egy hölggyel.

Mereel klón létére ugyanúgy egyéniség volt, mint bármelyik emberi lény. Nem úgy lépett, nem úgy mozgott, és nem úgy beszélt, mint Ordo.

Besany kissé lehiggadva sétált mellette, és igyekezett természetesen viselkedni, hogy ne keltsen gyanút senkiben.

– Csak szeretném tudni, hogy biztonságban van-e – mondta halkan.

– Mi katonák vagyunk. Sosem vagyunk biztonságban.

– Mereel...

– Próbálja más szemszögből nézni a dolgot! – javasolta a hadnagy, és egy járőrsikló felé vette az irányt, amely egy nyilvános parkolóplatformon állt. – Mondjuk úgy, hogy a másik oldal sokkal nagyobb veszélyben van, mint mi.

Besany kérés nélkül beszállt, és letelepedett az utasülésbe.

Nem kérdezte meg Mereeltől, hogy honnan szerezte a gépet és az egyenruhát. A CBE-nél kedvelték a Különleges Erőknél szolgáló klónokat. A terrorelhárítás főnökét, Jailer Obrimot baráti viszony fűzte Kal’buirhoz. Szívességeket tettek egymásnak, és nem faggatták a másikat. Besany irigyelte őket ezért a csodálatos, titkos szövetségért.

– Szabad elmondania, hogy mi van a többiekkel? – kérdezte, miután felszálltak.

– Maga aztán tényleg aggódik miattunk, mi? – dörmögte Mereel, és ráfordult egy légi útra. Besany azonnal rájött, hogy az ő lakása felé tartanak, noha emlékezete szerint sosem mondta el a hadnagynak, hogy hol lakik.

– Rendben – dörmögte Mereel, és belekezdett: – Az Omegát a Külső Gyűrűben vetették be, ahol valakinek segítségre van szüksége egy kormányváltáshoz. A Delta a Flottagyalogságnak segít. Kihagytam valakit?

Besanyt megszállta a bűntudat. Először azt kellett volna megkérdeznie, hogy van az a klón, akit elsőnek ismert meg, a türelmes tűzszerész gyalogos, aki átmenetileg íróasztal mellé kényszerült, miután elvesztette mindkét kezét.

– Khm... és Corr gyalogos hogyan boldogul kommandósként? – érdeklődött kissé szégyenkezve.

– A, remekül! Jelenleg éppen menő trükköket tanul az én Kom’rk fivéremtől. Derék fickó az a Corr...

– És a két Jedi?

– Etain telepeseket evakuál a Qiilurán – válaszolta Mereel –, Bard’ika pedig... bocsánat, Jusik tábornok ezen a héten tér vissza, ha minden igaz. – A magyarázatában jókora lyukak tátongtak: a helyszínek és az időpontok java részben hiányoztak. Úgy tűnt, beszéd közben zökkenőmentesen válogatja ki a kényes részleteket. – Akar hallani Vauról? Ő a Deltával van. Senki sem halt meg. Mindenki torkig van az egésszel, fáradt, magányos, unatkozik, éhes és nyugtalan, de senki sem halt meg. Ami manapság nagy szó.

Miután elhallgatott, feljebb emelte a gépet, és átvitte két felhőkarcoló között. Besany ekkor már biztosra vette, hogy a hadnagy pontosan tudja, hogy ő hol lakik. Mereel széles ívben ráfordult az épületre, és tétovázás nélkül letette a gépet az ő erkélyéből kinyúló platformra.

A hadnagy kinyitotta az ajtókat, és megkérdezte:

– Szóval, hajlandó lenne megtenni nekünk néhány szívességet? A főnökei tudta nélkül?

Mereel az első vonalban harcolt egy olyan háborúban, amelyet a coruscantiak többsége sosem látott. Besany azt kérdezte magától – mint azon az első éjszakán hogy az ő rendes kis szabályai többet érnek-e, mint egy ember élete. A hadnagy levette a sisakját, aztán csak ült, és várakozva nézett rá. Annyira hasonlított Ordóra, és persze Corr-ra is. Besanyt felháborította az, ahogyan a Köztársaság bánt ezekkel a derék, jóravaló férfiakkal. A kormányzat talán cserbenhagyta őt, mint polgárt és alkalmazottat, de ezt a rabszolga-hadsereget a szó szoros értelmében elárulta.

Hagytam, hogy az érzéseim megzavarjanak – kesergett magában. – De hát nem az érzéseink révén tudjuk megítélni, hogy mi a jó és mi a rossz?

– Beszéljünk – felelte kurtán, és kiszállt a siklóból.

Mereel körbejárta a lakást, és egy különleges szenzorral kutatott lehallgató készülékek után.

– Az óvatosságot sosem viheti túlzásba – jelentette ki, miután végzett, és visszatért a nappaliba. – Viszont maga, a Kincstár nagymenőjeként mindent tud erről a játékról.

– Meglepődne, ha megtudná, hogy sokan milyen erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy kikerüljék a pénzügyi szabályokat – válaszolta a fejét ingatva Besany.

– Aha... – dünnyögte szórakozottan Mereel, és úgy állt meg a kanapé előtt, mintha szívesen leült volna, de inkább állva maradt, mert eszébe jutott, hogy nem kínálták hellyel. Végül az ügynöknő felé fordult, és elégedetlenül megjegyezte: – Továbbra sem tart magánál fegyvert. Ezen változtatnia kell.

– Nos...

– Egy egyszerű kérdés – vágott közbe a hadnagy. – Hajlandó elvégezni egy nem hivatalos vizsgálatot?

– Milyen jellegűt?

– Védelmi költségek és költségvetési előrejelzések.

– Ezek nyilvános anyagok – válaszolta Besany, de érezte, hogy nem lehet ennyire egyszerű.

– Csak éppen nincsenek bennük azok az adatok, amelyekre nekünk szükségünk van – magyarázott Mereel.

– Á...

– Az ügy rendkívül kényes. Még a főkancellár irodája is érintett lehet.

Besany nyelt egyet, mert szempillantás alatt kiszáradt a torka, és érezte, hogy adrenalin árad az ereibe. Most már ő sem tudott volna leülni.

– Megtenné, hogy leszűkíti a dolgot? – kérdezte. – Megmondja, hogy mit kell keresnem? Sikkasztás?

Megvesztegetés?

– Talán ilyesmibe is bele fog botlani – felelte a hadnagy de engem elsősorban a Kamino felé irányuló átutalások érdekelnek, valamint a fizetési ütemterv.

Besany elképzelni sem tudta, hogy a sikkasztást leszámítva bármi kiderülne – vagy talán a Köztársaság felfegyverzett valakiket, és most próbálja titokban tartani az ügyet. A benne élő vizsgáló arra biztatta, hogy kérdezzen még, de a szintén benne élő köztisztviselő arra intette, hogy ezúttal talán nem kéne többet tudnia.

– Módomban áll leásni egészen az egyéni átutalásokig – mondta végül. – Azokból kiderülhetnek olyan információk, amelyekkel eljuthat valahová. De ennél többet...

– Ne aggódjon, az elemzés az én dolgom. Értek is hozzá.

Besany vett egy mély lélegzetet. Most már nyakig benne volt.

Néhány centiméter fel vagy le már igazán nem számított.

– Miért pont énrám bízza az ügyet? – kérdezte a hadnagy szemébe nézve.

– Hát, először is azért, mert tudom, hogy hol lakik – válaszolta derűsen Mereel, és a mosolya őszintének tűnt. De Besany a saját szemével látta, hogy a komoly, udvarias Ordo hogyan változott szempillantás alatt gyilkossá. – És mi nem ejtünk foglyokat – tette hozzá a hadnagy. – De az életünk függhet ezektől az információktól, és érzésem szerint ez magának sokat számít. Jól mondom?

Besany ismét szembekerült az erkölcsi dilemmával. Választania kellett a szabályok és az életek között, márpedig a szabályok nem mindig írták le pontosan, hogy mi a helyes.

– Tudja, hogy számít – felelte halkan.

– Nos, minket főleg az érdekel, tervezik-e, hogy további klónokért fizetnek a Kaminónak, mondjuk, a következő pénzügyi év végét követően. Erre keresünk bizonyítékokat. Vagy az ellenkezőjére.

Besany gyanította, hogy most, ennél a pontnál kellene eldöntenie, akar-e még többet tudni, vagy sem.

– Rendben – mondta megfontoltan. – Mi az, amit nem kéne elmondania nekem?

Mereel néhány pillanatra elgondolkodott, aztán rántott egyet a vállán, és megadta a választ:

– Hogy túl sok kockázatot vállaltam, mire megszereztem az információt, amely miatt önhöz fordultam még több információért.

– Kalnek mi a véleménye? – érdeklődött Besany, és nem kellett megkérdeznie, hogy Kal Skirata tud-e az ügyről. Úgy vette észre, a nullások levegőt sem vesznek anélkül, hogy előtte ne fordulnának hozzá. Elsősorban hozzá voltak hűségesek, nem a Köztársasághoz, és bár Besany ismerte az őrmester személyes varázsának erejét, a jelenséget nem tartotta jónak. – Mi lesz, ha elkapnak?

– Első kérdés: bízik önben – felelte rezzenéstelen képet vágva Mereel. – A második? Valószínűleg kivégzik.

Besany tudta, hogy a kommandós nem tréfál.

– Rendben – válaszolta reggel belekezdek. Hogyan lépjek kapcsolatba önökkel?

– Kérem az adó-vevőjét! – felelte Mereel, és miután megkapta a készüléket, felnyitotta a burkolatát. Rásandított az alkatrészekre, és elővett egy apró szerszámkészletet, ami gyerekjátéknak tűnt a kezében. Ismét szemügyre vette az adó-vevő belsejét, és halkan dörmögte: – Amint biztonságossá varázsolom... ó, te magasságos... könyörgöm, mondja, hogy nem hívta ezen Ordót!

– Nem, nem hívtam – vágta rá Besany. – Nem akartam veszélybe sodorni.

Mereel felnézett egy pillanatra, és elégedetten dörmögte:

– Helyes válasz. Látja, ezért bízunk önben. – Elővett egy vékonyka szerszámot, egy darabig hallgatagon bökdösött, és nyomkodott, és tekergetett az adó-vevő belsejében, aztán lecsukta a burkolatot, és kijelentette: – Most már teljesen biztonságos, legalábbis, ha használja azt az előszámot, amit mindjárt megadok. Akár Ordóval is beszélhet.

– Inkább nem. Lehet, hogy éppen egy bombát hatástalanít, vagy valami ilyesmit csinál, amikor hívom – felelte Besany. – Köszönöm, de inkább kivárom, amíg ő hív.

– Na ugye... Kal’buir megmondta, hogy magában megvan az, ami ehhez a munkához kell.

– Ez csupán józan gondolkodás.

– Van lánytestvére?

– Nincs.

– Nagy kár – dünnyögte Mereel, azzal felvette a sisakját, és ettől egy csapásra visszaváltozott a galaktikus főváros egyik névtelen és arctalan rendőrévé. – Most mennem kell. Üzen valamit Ordónak?

Besany rájött, hogy nem gondolkodott előre. Hogy az a...

Mit is mondhatna? Ő és Ordo nem voltak az a kimondott álompár. Csak megittak egy italt a CBE tisztiklubjában, aztán hosszú, zavaros beszélgetéseket folytattak, amelyek során mindenre céloztak, de semmit sem mondtak ki. Erős kötelék alakult ki kettejük között, ami miatt kötelességének érezte, hogy segítsen a férfi testvéreinek.

– Mondja meg neki, hogy hiányzik! – felelte rövid töprengés után. – És üzenje meg nekem, hogy mi a kedvenc étele, és megcsinálom neki, amikor visszajön.

– Robakolbász csípős szósszal – felelte gondolkodás nélkül, szélesen vigyorogva Mereel –, továbbá odáig van a borsolajért.

– Rendben, várjon egy kicsit! – kérte Besany, és körülnézett, hogy mit küldhetne el Ordónak, de a jellegzetesen nőies lakásban nem akadt semmi, amit egy katona hasznosnak vagy szórakoztatónak talált volna – az ennivalót leszámítva. És a klónok folyton éhesek voltak, kivétel nélkül. Besany belekotort a hűtőbe, és kihúzott belőle egy családi adag cheffa süteményt, amit arra az esetre tartott idehaza, ha váratlanul vendégek toppannának be – ami sosem történt meg. Megszemlélte a cukrozott dióval behintett édességet, és átkiabált a nappaliba: – El tud vinni egy kisebbfajta csomagot?

– Mennyire kicsi? – kérdezett vissza a hadnagy.

Besany úgy tartotta, hogy ha valami jellemzi őt, akkor az a pontosság.

– Huszonöt centi átmérőjű, harminc centi magas henger! – válaszolta.

– Majd figyelmeztetem, hogy ne egyben nyelje le – mondta Mereel, mialatt bal kezével az oldalához szorította a dobozt.

Aztán benyúlt a dzsekijébe, és előhúzott egy kisméretű lézerpisztolyt. A nő felé nyújtotta, és közölte vele: – Ezt oda kell adnom önnek. Kal’buir nyomatékosan kéri, hogy tartsa magánál. Legyen óvatos, hölgyem!

Besany tétova mozdulattal átvette a fegyvert; a tudata mélyén egy hang azt zümmögte, hogy alighanem elment az esze. Mereel minden további szó nélkül kisietett az erkélyre.

Néhány másodperccel később a sikló felemelkedett, és hamarosan eltűnt egy felhőkarcoló takarásában. Besany bezárta az erkélyajtót, leengedte a redőnyöket, a pisztolyt továbbra is a jobbjában szorongatta. Az a furcsa és nyugtalanító érzése támadt, hogy figyelik valahonnan a távolból. Nem talált rá jobb kifejezést. De talán csak a lelkiismerete kezdett mocorogni. Amikor lenézett a markolatra szoruló ujjaira, mintha egy idegen kezét látta volna, mintha neki semmi köze nem lett volna hozzá...

Ezek szerint Kal’buir úgy gondolja, hogy szükségem van erre. Jobb lesz, ha kitalálom, hogyan tüntessem el a nyomaimat.

Törvényszéki könyvvizsgálóként dolgozott. Tudta, hogyan tárja fel mások nyomait, ismerte az összes módszert, amellyel adatokat vagy krediteket rejtettek el, és tudta, hogyan kell füstöt fújni a könyvvizsgálók ösvényére. Vagyis, csak annyit kell tennie, hogy megfordítja a folyamatot, hogy elrejtse a saját nyomát. Az egyetlen gond az, hogy ez a nyomvonal talán felvezet a kormányzat legmagasabb szintjére...

Besany még soha életében nem félt ennyire, és még sosem érezte magát ennyire magányosnak. Ezek után kezdte átérezni, hogy Ordónak és a többi kommandósnak mivel kell megvívnia nap mint nap.

Calna Muun, Agamar, Külső Gyűrű,

471 nappal a geonosisi csata után

– Szóval, mando, hogy tetszik?

A szelíden ívelő páncélüveg buborék teljesen kiemelkedett a vízből, és úgy nézett ki, mint azok a kis, áttetsző merülőhajók, amelyekben turisták szokták megtekinteni a Bil Da’Gari óceán mélyének csodáit. De aztán a hajó lassan tovább emelkedett, egyre több látszott a törzséből, és kiderült, hogy a legkevésbé sem szórakoztatás céljára építették.

Kal Skirata őrmester szótlanul bámulta a burkolatról lezuhogó vizet, és arra gondolt, hogy alighanem elhagyta a mirshéjét, ha ekkora utat tett meg azért, hogy vegyen egy tengeralattjárót. Többet kértek érte, mint amennyire számított. Viszont egy kaminói-ra akart vadászni, és ehhez olyan hajó kellett, ami képes víz alatt haladni, akármennyibe kerül is. Ráadásul ő az egyik legügyesebb, legravaszabb aiwha-csalit akarta elkapni: Ko Sai főkutatót.

– Nem felel meg az ízlésének? – kérdezte a rodiai kereskedő.

Skirata ingerülten mordult egyet. Kapóra jött neki, hogy mandalori sisakot viselt, mert így nem kellett ügyelnie az arckifejezésére. Ilyen körülmények között csak a legostobább kufárok próbálták átverni. De azok is csak egyszer.

– Az nem gond – dörmögte gondterhelten.

– Ez egy fenevad, higgye el, egy igazi fenevad! – bizonygatta a rodiai, és úgy ugrándozott a mólón, mint egy tébolyult akrobata. Skirata ezt a népséget valahogy mindig is komikusan ártalmatlannak látta. Ám tudta, hogy a külsejük és a viselkedésük teljesen szemben áll a valódi természetükkel, és pontosan ezért rejtegetett tőrt a karpáncélja alatt.

– Valamennyi példány egyedi darab – folytatta a kereskedő.

– A Mon Calamari legjobb termékei. Egy kevés munkával meg lehet...

– Ez teherhajó! – vágott közbe Skirata. – Én meg vadászt kértem.

– Rárakhatok pár löveget.

– Az mennyi időbe telne?

– Háborúba megy vele?

Skirata látta a rodiain, hogy gondolatban máris feljebb viszi az árat arra számítva, hogy valamelyik kormányzat fogja kifizetni a gépet. A haszonlesés és a háború kéz a kézben jártak...

– Nem – felelte békepárti vagyok.

A rodiai végignézett az őrmester vállán lógó Verpine mesterlövészpuskán, és kétkedve megjegyezte:

– Maga mandalori.

Skirata hirtelen leengedte a jobbját, amivel kicsúsztatta a rejtett, háromélű tőrt a tokjából, majd, miután elkapta a markolatot, nyugodtan megkérdezte:

– Szeretne megküzdeni velem?

– Dehogy! – tiltakozott riadtan a kereskedő.

– Érti már? Ezért vagyok én a béke katonája – magyarázta Skirata, aztán megfordította kezében a tőrt, és visszatolta a csuklója fülé szíjazott tokba. – És mit tud ez a kicsike?

– Maximális merülés egy kilométer. Légköri sebesség ezer kilométer per óra. Megy, mint az olajozott ronto – sorolta büszkén a rodiai. A mon calamari gyártmányú, DeepWater-osztályú teherhajó mostanra a vízvonaláig kiemelkedett. A negyvenöt méter hosszú, sima, sötétzöld test elegáns vonalait nem törte meg más, csak a tatnál elhelyezett négy hajtómű domború burkolata. A kereskedő végignézett a gépen, és hozzátette: – Kilencven tonna rakományt szállíthat, a személyzete nyolc fő. Van egy tisztességes elhárítólövege. A hiperhajtómű pedig...

A kereskedő elhallgatott, és elnézett az őrmester mellett.

Ordo érkezett a part felől. Kényelmes léptekkel baktatott a mólón, aztán megállt, és a bal hüvelykujját a derékszíjába akasztva szemügyre vette a teherhajót. A járását és a testtartását leszámítva – kissé előregörnyedt, mintha most is a derekán viselte volna mindkét sugárvetőjét – ütött-kopott páncélzatot viselő, mandalori harcosnak tűnt minden ízében.

A kereskedő idegesen toporgott, mialatt Ordo megvizsgálta a hajtóműházakat, aztán egy hosszú szökkenéssel átugrott a hajóra.

– Nem tetszik a színe – dohogott elégedetlenül. A csizmája orrával megrugdosta a hátsó búvónyílás zárófedelének rögzítőkarjait, aztán felnyitotta a fedelet, és hozzáfűzte: – Csak megnézem a kárpitokat.

Skirata visszafordult a rodiaihoz, és ridegen közölte vele:

– A fiam egy kicsit kényes természetű, attól tartok. Már nem is tudom, hány ládát néztünk meg az elmúlt napokban.

– Ha tud várni néhány hetet, hozatok egy Hydrosphere Explorert – válaszolta a hangját lefojtva a kereskedő. – Vagy egy ubrikki lebegtető-rendszeres merülőegységet. Egy V- Fint. Vagy akár a Kereskedelmi Szövetség egyik tengeralattjáróját.

– Aha, tényleg jól jönne, ha azok a fickók elkezdenének kergetni, miután rájönnek, hogy hiányzik valami a flottájukból.

– Maguk, mandaloriak annyira gyanakvóak!

– Ebben nem téved. Mennyi?

– Százötvenezer.

– Nem akarok én megvenni egy egész flottát, fiam! – recsegte Skirata. – Csak egyetlen hajót.

– A DeepWaterekhez nem könnyű hozzájutni.

– Tudja, ez a Kereskedelmi Szövetség dolog nem is rossz ötlet. Talán beszélnem kéne az ellátósaikkal, mert ha megveszek egy igazi tengeralattjárót, közvetlenül a gyártótól, ehelyett a szánalmas kis roncs helyett...

Ebben a pillanatban Ordo jelentkezett az adó-vevőn keresztül:

– Kal’buir, azt hiszem, Prudii szépen fel tudná fegyverezni ezt a gépet.

Skirata amúgy sem szabvány tengeralattjárót akart. Egy többcélú járműre volt szüksége – például erre a mon cal csőre. A rodiai még csak nem is gyanította, hogy mennyire kell neki a gép, és azt sem, hogy képes-e kifizetni. Lenyúlt a derékszíjához, és megcsörgette az erszényében lapuló kreditlapokat, hogy ezzel a csábító hanggal megpuhítsa egy kicsit a kereskedőt, aztán fel és alá sétált a mólón, mintha valami máson gondolkodott volna.

– Gyere ki, ad’ika! – hívta Ordót, és a külső hangszóróját is aktiválta, hogy a kereskedő is hallhassa őt. – Még öt hajót kell megnéznünk. Nem érünk rá egész nap itt szórakozni.

– Csak ellenőrzőm a burkolat épségét – válaszolta Ordo.

Skiratának megint jól jött a sisak: a rodiai nem hallhatta, hogy mit beszélnek egymás között. Ordo a páncéljába épített csúcsminőségű szenzorokkal kutatott az anyagfáradás jelei, lékek és műszaki hibák után. Skirata szólt neki, hogy küldje át az adatokat az ő vadonatúj sisakkijelzőjére – ezt a hasznos apróságot a halott terroristák fizették. Akkor a legkedvesebbek, amikor már halottak – bölcselkedett magában az őrmester.

Ordo hosszan kifújta a levegőt, és megszólalt:

– Egy kicsit vízfoltosnak tűnik, de máskülönben tökéletesnek. A helyében én megvenném.

Skirata elfogadta a felderítő véleményét, de feltétlenül lejjebb akarta nyomni a vételárat.

– Micsoda? – hördült fel hangosan. – És nagy az a lék?

– Miféle lék? – kiáltotta felháborodva a kereskedő. – Nincs ezen egyetlen átkozott lék sem!

– A fiú szerint vízkárok vannak odabent – vágott vissza Skirata, aztán a hatás kedvéért várt néhány pillanatot, és hozzátette:

– Ord’ika, gyere ki, és mondd meg neki!

Fél perccel később Ordo kimászott a búvónyíláson, kezét a derekára rakva megállt a burkolaton, és a fejét oldalra billentve közölte:

– A padlón és a kárpiton. Vízfoltok.

– Ez egy tengeralattjáró – magyarázta ingerülten a rodiai. – Hát persze, hogy vannak benne vízfoltok. Mit akar, egy vitorlás bárkát, vagy valami ilyesmit? Én úgy tudtam, hogy a mandók kemény fickók, erre tessék, vízfoltok miatt siránkoznak itt nekem, mint a neimoidik!

– Hát ez nem kimondottan vásárlóbarát szemlélet – állapította meg Skirata. Belenyúlt az erszényébe, és előhúzott egy marék nagy értékű kreditet úgy, hogy a címlet megjelölése gyötrően jól látható legyen. Nem sok hajókereskedő tudott ellenállni a készpénzes fizetés csábításának, és ennek a rodiainak sem sikerült palástolnia a sóvárgását. Az őrmester megcsóválta a fejét, és kijelentette: – Azt hiszem, máshol fogunk vásárolni.

A kereskedő lehetett ugyan nagyszájú alak, de a matematikával nem állt hadilábon. Apró, sötét szemét a kreditlapokra szegezve vett egy mély lélegzetet, és folytatta a párharcot:

– Ilyeneket nem nagyon talál máshol. A mon calamarik nem adják el ezeket a szeparatistáknak.

Ha a fickó azt akarta hinni, hogy ők ketten a szeparatistáknak dolgoznak, az Skiratának tökéletesen megfelelt. Senki sem számította arra, hogy egy mandalori a Köztársaságnak dolgozik, és a rodiai nem kérdezett. Skirata begörbített mutatóujjával intett Ordónak, hogy kövesse, és elindult a part felé. A nullás hamarosan felzárkózott mellé, aztán együtt siettek tovább, lépteiket a mólót borító vékony homok- és kavicsréteg halk ropogása kísérte. Skirata régóta ismerte a trükköt, hogy ilyenkor fürgén és céltudatosan kell elsétálni. Mindketten jól csinálták, még akkor is, ha az ő lába vacakolni kezdett, és ettől még a szokásosnál is jobban bicegett. Tudta, hogy hamarosan eljön a pillanat, a döntő pillanat, amikor az egyik fél megtörik. És azt is tudta, hogy ha kitartóan haladnak tovább, akkor is a rodiai lesz az, aki feladja.

És a Jedik azt hiszik, hogy csak ők képesek befolyásolni mások elméjét, mi?

– Százhúszezer! – kiáltott utánuk a rodiai.

Skirata még csak nem is lassított, és Ordo is tartotta az iramot.

– Nyolcvanezer! – kurjantott vissza.

– Száztíz!

– Újonnan is csak százba kerülnek!

– De vannak benne extrák!

– Aranybevonat kéne rá ahhoz, hogy ennyit érjen!

Tovább szedték a lábukat. Ordo mordult egyet, de nem lehetett megítélni, hogy azért, mert elege lett, vagy azért, mert remekül szórakozott.

– Rendben, legyen kilencven! – kiabálta a rodiai.

– Nyolcvan, és készpénzben! – válaszolta Skirata, és még csak hátra sem nézett. Sőt felgyorsított. Elhatározta, hogy tízig számol, de csak nyolcig jutott.

– Jó, legyen! – kurjantotta végül a kereskedő. – Remélem, elégedett lesz vele!

Skirata lelassított, majd megfordult, és mialatt lassan baktatott visszafelé, ráérősen előszedegette a kreditjeit. Ordo átugrott a hajóra, és ismét leereszkedett a belsejébe.

– Hát, ha nem leszek elégedett, hamar visszajövök – ígérte Skirata. – Ezért nem is kérek semmiféle garanciát.

A DeepWater hajtóművei fojtott dübörgéssel életre keltek. A tat mögött fehéren tajtékzó örvény alakult ki, és a móló megremegett.

– A társa tudja, hogyan kell vezetni ezt a gépet? – érdeklődött a rodiai.

– A fiú nagyjából mindenhez ért. És gyorsan tanul.

Skirata végigcsúszkált a vizes hajótesten, leereszkedett a búvó-nyíláson, és lezárta a fedelet. Ordo már a szűkös pilótafülkében ült. Gyorsan lekapta a sisakját, és letette az egyik műszerfalra, aztán a szája meg-megrebbent, mintha magában beszélt volna, mialatt sorban megfogta a különféle vezérlőkarokat. Vizuális típus volt, mint valamennyi nullás: csak átlapozta a kézikönyvet, és az elmélet máris bekerült az elméjébe. Skirata átkozottul büszke volt rá, mint minden fiára, de közben haragudott a kaminóiakra azokért a károkért, amit okoztak bennük, mialatt megteremtették őket, a tökéletesnek hitt katonákat. Viszont a ragyogó képességeikért nagy árat fizettek. Zaklatott lelkek lettek, kiszámíthatatlanok és erőszakosak, az eltúlzott genetikai kontárkodás és egy brutális gyerekkor termékei. Skirata habozás nélkül leütött volna bárkit, aki őrültnek nevezi őket, de néha még ő is nehezen bírt velük.

Mindezek ellenére ők voltak az élete. Úgy nevelte őket, mintha a saját fiai lettek volna. A kaminóiak végezni akartak velük, mint egy félresikerült kísérlet termékeivel, és Skiratának elég volt erre gondolnia ahhoz, hogy feltámadjon benne a bosszúvágy. Kegyetlen féregnek tekintette az összes kaminóit, és ugyanolyan kevésre tartotta az életüket, mint amilyen kevésre ők tartották a klónokét. Ko Sai a szerencsések közé tartozott, ő élve kellett neki – legalábbis egy darabig.

Szóval, kidobandó selejtnek minősítetted a fiaimat? Előbb-utóbb te is az leszel, drágám!

Ordo előrenyomta a tolóerő-szabályzót, és a DeepWater a kikötő vizét felkavarva elindult. A tatkamera képén a rodiai először csak babának látszott, majd apró pontnak a gyorsan zsugorodó mólón, aztán már a nyílt tengeren hajóztak, a kikötő határán túl.

– Hát akkor kapjuk el az aiwha-csalit – javasolta Skirata, és azon kezdett töprengeni, hogy miért tart a merüléstől, amikor tökéletesen jól érzi magát a fagyos, levegőtlen űrben. Végül is, éppen elég tengerészeti gyakorlatot hajtott végre a Kaminón. – Mereelről van hír?

– Igen, úton van, igen, rávette Wennen ügynököt a munkára, és igen, átadta a nőnek a pisztolyt – sorolta Ordo.

Wennen ügynök? Ugyan már, fiam! így is elég rövid lesz az életed. Csapj le rá!

– Talpraesett nő – dörmögte.

Ordo nem harapott rá az elébe vetett csalira.

– Mer’ika azt mondta: küldött nekem egy doboz cheffát – mormolta halkan és elégedetten.

Ordo szívfájdítóan keveset tudott a nőkről. Skirata tisztában volt azzal, hogy ami az érzelmeket illeti, teljes kudarcot vallott ezzel a fiával.

– Szépen belenyúltál, kölyök! Okos és belevaló lány – jelentette ki Skirata. Besany ezen felül feltűnően gyönyörű, hosszú lábú szőkeség is volt, de ezek a szempontok lejjebb szerepeltek a mandaloriak listáján, jóval a harciasság és a szívósság alatt. Sőt a nő olyan szép volt, hogy a legtöbb férfi kínosan érezte magát mellette, így aztán Skirata máris hozzászámolta a fiút a kívülállókból és társadalmi száműzöttekből álló, egyre gyarapodó gyűjteményéhez.

Lenézett Ordóra, és határozottan közölte vele: – Te a legjobbat érdemled.

– Bárcsak lenne kézikönyv a nőkhöz is, Kal’buir! – felelte mélyet sóhajtva Ordo.

– Ha létezik ilyesmi, sosem adták oda a nekem járó példányt.

Ordo oldalra fordította a fejét, és a tekintete arról tanúskodott, hogy nem sok vigaszt talált ebben a válaszban.

Ma már tudta azt, amit az őrmester olyan sokáig eltitkolt a klónok elől: a házassága tönkrement, és a fiai végül dar’buirnak nyilvánították, ami azt jelentette, hogy többé nem tekintik apjuknak. Ráadásul a mandalori társadalomban a válás a létező legnagyobb szégyennek számított. Skirata mindössze két dolgot titkolt el a nullások elől: ezt és a tényt, hogy Etain Tur-Mukan gyermeket vár.

Ez vajon nyugtalanítja Ordót? – tette fel magának a kérdést. Hisz nekem? El kellett tűnnöm. Mindannyiunknak el kellett tűnnie, hogy titokban képezhessük a klónokat. A fiaim ma már felnőtt férfiak. Rájuk hagytam az utolsó kreditemet is, nem igaz? Shabla, a klónjaimnak nagyobb szükségük volt rám, mint nekik! Már ahhoz is szükségük volt rám, hogy egyáltalán életben maradjanak.

Volt egy lánya is. Évek óta nem hallott felőle. Néha ábrándozott arról, hogy egyszer... egyszer talán lesz bátorsága ahhoz, hogy elinduljon és megkeresse. De egyelőre sokkal sürgősebb és fontosabb ügyekkel kellett foglalkoznia.

– Minden rendben lesz, kölyök – mondta végül. – Normális és hosszú életet fogtok élni, még akkor is, ha ez lesz az utolsó csatám. Még akkor is, ha betűnként kell kivernem az információt Ko Sai-ból. Főleg akkor...

Ordo hirtelen támadt érdeklődéssel tanulmányozta a tolóerő-szabályzót, majd fojtott hangon megszólalt:

– Csak azért vagyunk életben, mert maga megakadályozta, hogy azok a gihaalok lemészároljanak minket, mint az állatokat. – Elhallgatott, és egy pillanatig úgy tűnt, valami mást is ki akar mondani, de aztán témát váltott: – Rendben, lássuk, képes vagyok-e követni a kézikönyvet legalább ennél a gépnél...

Ordo lendületesen előrenyomta a tolóerő-szabályzót. A Deep-Water kiemelte az orrát a vízből, és mialatt mind jobban nekilódulva szántotta a hullámzó felszínt, a gyorsulástól mindketten beleszorultak az ülésükbe. A tatba épített biztonsági kamera képén vagy ötméteres magasságba feltörő, fehér vízfal örvénylett – mintha hóvihar tombolt volna a hajtóművek mögött. A sebességmérőn a fénytű állhatatosan közeledett az „Optimális utazósebesség” feliratú jelzéshez. A tartószerkezet rezgésbe jött, a hajtóművek bömböltek, aztán Skirata gyomra rándult egyet, amikor a Deep-Water elvált a tenger felszínétől.

– Oya! – rikkantotta vigyorogva Ordo. A hajó tovább gyorsulva repült, és ő hirtelen olyan izgatott lett, mint egy kisfiú. Az újdonságok mindig is jobb kedvre derítették. – Kandosii!

A tatkamera monitorán a vízfal átadta a helyét a szürkéskék tengernek. Skirata bevallotta magának, hogy nem csekély megkönnyebbülést érez, aztán szótlanul figyelte Ordót, aki gyorsan betáplálta a találkozási ponthoz vezető pálya adatait – és csodálta őt azért, mert azonnal elboldogult a géppel.

– Nagyon bízik bennem, Kal’buir – jegyezte meg aztán Ordo.

– Még sosem repültem ilyen hibriddel.

– Nézzük máshonnan, fiam! Ha te nem tudod megcsinálni, nem képes rá senki – jelentette ki Skirata, és megveregette Ordo kezét, amely még most is a tolóerő-szabályzót markolta.

– El kéne nevezni az új hajónkat. Legyen, mondjuk... khm... van ötleted?

Ordo néhány pillanatig némán meredt a műszerfalra, majd megszólalt:

– Aay’han.

– Ez tetszik... jó, legyen Aay’han! – egyezett bele Skirata.

Beszédes választás volt. A szót a közös nyelvre nem lehetett lefordítani, mert a mandaloriak egy bizonyos lelkiállapotát jelentette. Az aay’han a békés, tökéletes pillanatokban jelentkezett, amikor is a harcos a szerettei és a barátai körében ülve részben büszkeséggel, részben fájdalommal emlékezett a holtakra; egyfajta érzés vagy hangulat volt, amelyet az édesbús jelző éppen csak megközelített. Skirata kételkedett abban, hogy az aruetiise elhinnék-e valaha, hogy ilyen mély érzések is léteznek egy nép fiaiban és lányaiban, akiket ők egy rakás pénzért gyilkoló szörnyetegnek tekintenek. Nyelt egyet, hogy megnedvesítse a torkát, és azon kapta magát, hogy Muninra, a nevelőapjára gondol, és a Dov nevű, tizenéves klón kommandósra, aki az ő hibájából vesztette életét egy gyakorlaton – az ehhez fűződő fájdalom különösen szív-bemarkolóvá tette az ő aay’hanját.

Skirata végül krákogott egyet, és ünnepélyes hanghordozással kimondta:

– Ez a hajó mostantól neveztessék Aay’hannak, és az emléke maradjon fenn mindörökre!

– Gai be’bic me’sen Aay’han, meg ade partayli darasuum – ismételte Ordo. – Oya manda!

Sajnálom, Dov – folytatta magában Skirata –, és gondoskodni fogok róla, hogy a te neved is örökre fennmaradjon.

Skirata ekkor ismét az élőkre fordította a figyelmét. Az új hajójuk eddig egész tűrhetően teljesített, és mindössze egyetlen küldetést kellett kibírnia, bár éppen a legfontosabbat. Meg kellett találniuk Ko Sai-t, hogy kicsikarják belőle az eljárást, amely megállítja a klónok gyorsított öregedési folyamatait. Skirata felkelt az üléséből, és a fülke zsilipjén átlépve elindult a tat felé, hogy ellenőrizze a kisebb részleteket. Amint beért a közös kabinba, a tisztítószerek, romlott ételek és a penész bűze szinte mellbe vágta. A fürdő és az orvosi kabin a jobb, míg az élelemtárolók és a konyha a bal oldalon kaptak helyet – a tárolórekeszek üresen álltak. Skirata megjegyezte magának, hogy az első megállónál fel kell tölteniük a készleteket, és egy írótollal néhány soros emlékeztetőt körmölt a karpáncéljára. Igazából nem érdekelték a kényelmi szolgáltatások, amíg az Aay’han egy darabban repült vagy merült, de azért benézett a hálókabinokba. Ugyanazokat a sárga szegélyes szürke falakat látta bennük, mint a többi fülkében, de vízfoltot csak néhányat. Tűrhető, egészen tűrhető...

Megnyomkodta a priccsek matracait, és számolgatni kezdett: a Deep Water nyolcvanezer kreditbe került, de négymilliót ugrattunk meg a terroristáktól, ami soha nem fog hiányozni senkinek. Aztán, van tizenhat hálóhely, és a raktér elég nagy, szükség esetén oda is betehetünk embereket, talán harmincat is. Szóval, ha sietve kell lelépnünk, bőven elférnek a fiaim, Corr, az Omega-osztag, egy-két hölgy... még tartalék hely is marad.

Ezen felül szép számmal akadtak más kommandósok, akiket ő képzett ki, legalább nyolcvan katona, akik jelenleg különféle világokon teljesítettek szolgálatot. Ezek is az ő fiai voltak, ezek sorsáért is ő felelt, ugyanúgy, mint az omegásokért. Szükségük lesz egy menedékre, miután a háború véget ér, vagy talán még előtte...

De vajon eleget tettem és teszek? – kérdezte magától. – Mindent elkövetek, hogy segítsek nektek, fiúk. Shab Tsad Droten – átok a Köztársaságra!

Skirata még akkor is az Aay’han felszereléséről és átalakításáról töprengett, amikor Ordo megjelent az átjáróban.

– Azt hiszem, irányt kell váltanunk – jelentette komoran.

– Hát akkor csináld, fiam!

– Úgy értem, tennünk kell egy kitérőt, hogy végrehajtsunk egy mentőakciót – magyarázta Ordo.

Skirata felsóhajtott. Rendben, a Köztársaságnak dolgoztak, és ha a klónok nem is, ő a Köztársaságtól kapta a fizetését.

– Ajánlom, hogy a mi fiaink legyenek azok. Gyűlölök akár egyetlen másodpercet is civilekre áldozni.

Bízva abban, hogy Ordo jól mérte fel a helyzetet, és valóban szükség van mentésre, sarkon fordult, hogy visszatérjen a pilótafülkébe. Ordo azonban minden további nélkül elébe tartott egy halkan sistergő személyi adó-vevőt, és röviden tájékoztatta:

– A Delta jelentkezik. Sietősen kellett elhúzniuk a Mygcetó-ról, és ott hagyták Vaut.

Skirata szempillantás alatt megfeledkezett a Vauval kapcsolatos összes rossz érzéséről. Átvette a készüléket, intett Ordónak, hogy térjen vissza a pilótafülkébe, és maga is a kommandós után sietett.

– Itt KK-1138, őrmester! – jelentkezett Boss. – Elnézést a zavarásért!

Skirata ledobta magát a másodpilóta ülésébe, és igyekezett nem elképzelni, hogy milyen pocsékul mentek a dolgok, ha Vau beszorult az ellenséges vonalak mögött. Tudta a fickóról, hogy valóságos szabadulóművész.

– Hol vagytok? – kérdezte a köszönést mellőzve.

– Orbitális pályán. Csatlakoztunk a flottához – felelte Boss.

– Vissza akartunk menni érte, de Jusik tábornok azt mondja...

– Rendben, máris úton vagyunk! – vágott közbe Skirata. – Hol van?

– Körülbelül húsz kilométerre Jygattól. Éppen kifelé jöttünk a Dressiai Kiolsh Bankból, amikor ellenállásba ütköztünk, és Vau beleesett egy hasadékféleségbe.

– Bank? – ismételte a szót meglepetten Skirata. Azért küldték oda őket, hogy derítsék fel a helyi kommunikációs központokat a flottagyalogosoknak. – Mi történt, elfogytak a kreditjei? Vagy váltani akart?

– Hosszú történet, uram, és Jusik tábornok ezért gondolta, hogy jobb lenne, ha... önhöz fordulnánk.

– Mint?

– Mintha elmondanánk az egészet Zey tábornoknak.

– Nem vesztegetem az időt arra, hogy megkérdezem: mi a sha-bot kerestetek ti egy bankban – dohogott Skirata. Okos fiúnak tartotta Jusikot. Akármi történt, a Jedi úgy ítélte meg, hogy a mentőakciót csendben kell végrehajtani. Az őrmester krákogott egyet és megkérdezte: – Vau életben van?

– Nem tudjuk biztosan. Elvesztettük vele a kapcsolatot. Van nála két csomag, amit Jusik szerint maga szívesen megmentene.

– Mi van? – hördült fel Skirata. – Csomag?

– Kirámolta a bankot – közölte Boss. – Kreditek, kötvények, ékszerek, műkincsek. Két zsáknyi. Vau kirabolt egy bankot?

Skirata hátrahőkölt megdöbbenésében. Az a szánalmas, vén di’kut sosem habozott megszegni a törvényt, de egy közönséges rablás? Soha... Ez az én stílusom, nem Vaué.

– Az utolsó ismert helyzet? – kérdezte, miután meg tudott szólalni.

– Máris átküldőm a koordinátákat, a környékről készült utolsó jó minőségű szenzorfelvételünkkel együtt.

– A strill persze most is vele van – mondta lehiggadva Skirata.

– A közelében, uram. Mird nem zuhant bele a hasadékba.

Ez már ért valamit. Skirata sosem bízott abban a fenevadban, de biztosra vette, hogy elvezeti őket Vauhoz, ha ugyan még nem találta meg és vonszolta fel a felszínre a gazdáját vagy annak holttestét. Ha megtalálom a strillt, megtalálom Vaut – összegezte magában.

– Rendben, Delta, mondd meg Jusik tábornoknak, hogy kiszedjük onnan! – jelentette ki végül, és megszakította az adást.

Ordo időközben betáplálta az új koordinátákat, és most teljesen mozdulatlanná dermedve várakozott, kezét a hiperhajtómű vezérlőkarján tartva. Néhány másodpercig még hallgatott, majd megszólalt:

– Nincs értelme megkérni Bacara parancsnokot, hogy tartsa magát távol tőlünk, ugye?

– Nem, nincs értelme – felelte Skirata. – Minél kevesebben tudják, hogy megyünk, annál jobb.

Nehéz lett volna megmagyarázni, hogy miért bolyong két mandalori páncélt viselő alak egy szeparatistának besorolt bolygón felhatalmazás nélkül, továbbá minél kevesebb felvétel készül a rádióforgalomról, annál könnyebb lesz eltüntetni az ügy nyomait. Ráadásul Bacara nem az a fajta, aki azzal kezdi, hogy személyazonosítót kér...

Skirata azt sem akarta, hogy Ki-Adi-Mundi, Bacara parancsnoka belekeveredjen a játszmába. Az álszent Jedik! – mérgelődött magában. – Hogy a kúpfejűnek van családja, azzal semmi gond, de ugyanezért Etaint kirúgnák a Rendből.

Skirata úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot.

– Nem, csak megmentjük Walon shebsét, és elhúzunk onnan – mondta végül. Ha még életben van. – Nyomás!

Ordo határozott mozdulattal hátrahúzta a kart. A következő pillanatban az Aay’han már a hipertér fénysávos örvényében száguldott – és remekül tartotta magát.

Gaftikar, Külső Gyűrű, titkos felkelőbázis,

471 nappal a geonosisi csata után

Darman hamar rájött, hogy A’den őrmester a gyomra után megy.

– Éhesen nem lehet gondolkodni – dünnyögte A’den, és a sugárvetőjével belelőtt a kondér alá épített, kisebbfajta máglyába, ami rögtön meggyulladt. A nap már felbukkant a keleti láthatáron – ezek szerint elvesztettek egy éjszakai alvást –, és a gyíkszerű gaftikarik továbbra is rendezett sorokban vonultak ide-oda, hogy elszállítsák a mezőn összegyűjtött fegyvereket. Az őrmester megszemlélte az ételt, és hozzátette: – Maradt ragu tegnap estéről. Ne kérdezzétek, hogy mi van benne, mert én sem tettem.

Az Omega-osztag tagjai csak fekete védőruhájukat viselve ültek a tábortűz körül, a páncéllemezeiket takarosan egymásra rakva tartották maguk mellett. Atin a térdére vette Darman háti rakétáját, és egy tompa orrú fogóval egyengette a szárny mozgatószerkezetének meggörbült darabjait. Nem bírta elviselni, hogy egy akármilyen gépezet kifogjon rajta – és ez nem is szokott megtörténni.

– Szóval, mi történt a mélységi felderítővel? – érdeklődött Niner.

– Bevetés közben eltűnt – válaszolta A’den. Teljesen közönyös hangon beszélt, az arca sem tükrözött semmiféle érzést. De általában nem így viselkedhetett, mert lebarnult bőrén, a szája és a szeme körül vékony ráncok fehérlettek.

Máskor sokat mosolygott, de most egyáltalán nem. – Én pedig felderítettem Eyatot, és összeszedtem a kormányzati épületek terveit, amennyit csak bírtam.

– Mekkora erőkkel vannak itt a szeparatisták? – vetette fel Niner.

– A helyi támogatóikon kívül jelentéktelennel.

– Azt hittem, ez itt a szeparatista tevékenység melegágya – jegyezte meg Niner –, amit azonnal semlegesíteni kell.

– Ó, magasságos... ner vod, már megint bedőltél a hírszerzési adatoknak? – válaszolta a fejét csóválva A’den, miközben aprólékos gondossággal vastagabb ágakat és száraz leveleket halmozott a tűzre, aztán, miközben töprengve figyelte a felszökő lángokat, hozzátette: – Ebből még ki kell gyógyítanunk téged.

Fi belekukkantott a kondérba, és megszólalt:

– Rendben, én pedig megtanítom a szarkazmusra.

Hamarosan csak úgy köpi majd a komikus túlzásokat...

– Egészen szép, békés helynek tűnik – állapította meg Atin.

– Nem kimondottan stratégiai fontosságúnak.

– Eyat? – dörmögte A’den, és egy bottal megkeverte a ragut, ami valóban kellemes illatokat árasztott. – Szép város.

Tiszta, rendezett épületek, számos ártalmatlan szórakozási lehetőség. És tényleg nincs számunkra semmiféle katonai haszna.

Darman továbbra is lopva ejtett pillantásokkal figyelte a gaftikarikat. Most, hogy felkelt a nap, felfedezte, hogy világossárga pikkelyeik kissé színjátszóak. Az orruk hegyes volt és keskeny, míg apró, fekete szemükben szögletes, résre emlékeztető pupilla vöröslött. És Darman még sosem látott ennyi és ennyiféle fegyvert egy derékszíjon, mint ennél a népségnél – jobban felszerelkeztek, mint Kal őrmester a legrosszabb hangulatában. A sugárvetőik, tőreik és fémrúdjaik folyamatosan csengtek és csilingeltek, mint a szélharangok. Az egyik magas gyík járás közben már-már dallamos kísérőzenét szolgáltatott magának, mialatt erőteljes faroklendítésekkel egyensúlyozva cipelte egy E-Web alkatrészeit.

– Úgy veszem észre, a lopakodást még meg kell tanítanunk nekik – állapította meg Atin.

A’den zordon pillantást vetett rá, és megjegyezte:

– Prudii figyelmeztetett, hogy te nehéz eset vagy.

– Érdekes, Ordo meg arra figyelmeztette Prudiit, hogy szeretek vitatkozni.

– Ezek szerint a hírneved messze megelőz – állapította meg A’den. – Na mindegy, ezek a fiúk jó harcosok, higgyétek el.

– Hallom, hogy most jön a de... – szólt közbe Niner. – Minket külön kiképeztek, hogy száz kilométerről meghalljuk, ha közeledik.

– De... – mondta a szót alaposan megnyomva A’den, és nekilátott, hogy kimerje a ragut az előkészített tányérokba. – Igen, a de az, hogy ennek sírás lesz a vége. Eyat emberlakta város. Az összes város emberi település. Míg a poros falvakban a gyíknépség lakik.

– És ki számít itt őslakónak?

– Mindenki, illetve senki. Egyik faj sem őshonos. Annak idején a telepes emberek idehozták a gyíkfickókat, hogy felépíttessék velük a helyet, és most a gyíkok akarják vezényelni a parádét, azon az alapon, hogy ők vannak többen. Egyébként, a nevük: marit.

– Akkor a szeparatisták miért támogatják az embereket? – kérdezte Niner.

– Mert a Köztársaság meg akarja kaparintani az itteni kelerium és norax lelőhelveket – magyarázta A’den –, vagy legalábbis a Shenio Bányavállalat, és az emberek nem szeretnék, ha a Shenio benyomulna a bolygójukra.

– Elvesztettem a fonalat – közölte Niner.

– A szeparatisták felajánlották, hogy megmentik tőlünk a Gaftikart – felelte A’den.

– Szóval, adunk nekik valamit, ami ellen tiltakozhatnak? – vetette fel Darman.

– Én nem értek a politikai kavaráshoz – válaszolta a fejét csóválva a mélységi felderítő. – Én csak felkelőket képezek és lelövöm a rossz fiúkat.

Ezt követően egy darabig hallgatagon ettek, a ragu meglepően ízletesnek bizonyult. A felkelők – a maritok – elkezdték összeszerelni az egyik E-Webet, méghozzá kézikönyv és útmutatás nélkül. Mialatt kisebbfajta tömeg verődött össze a fegyver körül, és többen ide-oda adogatták egymás között az alkatrészeket, Darmannek az a kellemetlen benyomása támadt, hogy a maritok valósággal elárasztották és körbenyüzsögték a löveget. Gyors és pontosan kiszámított mozdulataikban volt valami, amitől hemzsegő rovarok jutottak eszébe – és ez nyugtalanította.

– Az miért van, hogy a többi nullásból tiszt lett, te pedig megmaradtál őrmesternek? – érdeklődött Fi. – Nem kerültél fel az előléptetési listára?

A’denen nem látszott, hogy megsértődött volna. Amúgy is nehéz volt megítélni, hogy mi dühít fel egy nullást, néha semmi sem kellett hozzá.

– Én inkább altiszt akartam lenni – válaszolta egykedvűen.

– Ha ez megfelel Kal’buirnak, akkor nekem is.

Fit minden jel szerint kielégítette a magyarázat. Atin a ragura összpontosított, míg Niner a jókora löveggel ismerkedő maritokat figyelte.

– Jó szerelők – jegyezte meg halkan A’den. – Kiváló a térlátásuk és találékonyak.

Most találkoztak első ízben A’dennel, és Darman mindig is szeretett volna megismerkedni Skirata többi nullásával. Kíváncsi volt, hogy az őrmesternek hogyan sikerült távol tartania őket a kommandósoktól a kiképzés oly sok éve alatt?

A fiatal nullások halálra rémítették a kaminóiakat azzal, hogy ott tomboltak Tipocaváros körül, és a kommandósok nagyjából csak ekkor találkoztak velük. Felszerelést loptak, rendszereket szabotáltak, továbbá – ezt Darman sosem tudta elfeledni – megmászták a hatalmas kupolák tartószerkezeteit, százméteres magasságban lengedeztek, és vidáman lövöldöztek úgy, hogy a sugárnyalábok sokszor csak néhány centiméterrel csapódtak be a kaminói technikusok mellett. A nullásokat semmi sem érdekelte, nem féltek semmitől. Már akkor is csak Kal Skiratának engedelmeskedtek, és a kaminóiak nem mertek keresztbe tenni Kal’buirnak.

Kal’buir azt vallotta, hogy a kaminóiak kontárkodták össze a nullásokat, ezért aztán megérdemlik azt, amit kapnak. Azt is mondta, ha a kaminóiak panaszkodni mernek, hát ő majd lerendezi őket. A „lerendez” szót szépítő kifejezésnek használta az erőszak – vagyis a szakterülete – minden megnyilvánulási formájára.

Az egyik marit hirtelen odaszaladt a kondérhoz, belenézett, és a fejét felkapva megkérdezte: – ízlik?

Atin az imént odatérdelt a tűz melle, hogy szedjen magának még egy adagot, de most gyanútlanul felnézett. Az arcán a sebhely – az, amelyet Vautól kapott – vékony, fehér vonalnak látszott.

– Igen, nagyon finom – válaszolta.

– Az ükanyám! – rikkantotta a marit, és szinte ragyogott az örömtől. Furcsa volt látni, hogy egy gyík ugyanúgy mosolyog, mint egy ember, kivillantva apró, háromszögletű fogainak kettős sorát. – Boldog lesz!

A’den kissé előrébb csusszant ültében, és megpróbált közbeavatkozni:

– Atin...

De Atin már belelendült, és a jó viszony megalapozása érdekében igyekezett udvariasan viselkedni a helyiekkel.

– Szóval, ez az ő receptje alapján készült? – érdeklődött barátságosan.

– Atin... – mordult fel ismét A’den.

– Ez ő – közölte a marit a kondér tartalmára mutatva, azzal minden további nélkül elsietett. Atin döbbenten bámulta a tányérját. Néhány pillanatnyi csend következett, aztán A’den felsóhajtott. Fi az öklét rágcsálta, hogy ne röhögjön fel hangosan, de mindhiába. Niner rágás közben, a száját félig nyitva felejtve dermedt mozdulatlanná. Darman próbált ugyan törődni a társai érzéseivel, csakhogy éhes volt, és a mariinak szemlátomást tetszett, hogy ízlik nekik az étel, így aztán csak rántott egyet a vállán, és a szájába lapátolt egy púpozott kanál ragut.

– Ó... fierfek... – nyögte Atin, azzal lecsapta a tányérját a földre, és leült a sarkára. Szorosan lehunyta szemét, és abból ítélve, hogy a száját keményen összepréselte, komoly „emésztési válságon” esett át, ahogyan Ordo szokta mondani.

Néhány másodperccel később felpattant, és elrohant a legközelebbi bokor felé.

– Kijön belőle – állapította meg Niner, és higgadtan evett tovább. A bokor felől hallatszó fojtott nyögések és loccsanások igazolták a diagnózisát.

– Nem ölték meg, hogy megehessék – mondta a vállát vonogatva A’den. – Ők így szabadulnak meg a halottaiktól. Szeretik hinni, hogy tesznek valami jót a szeretteikkel még a távozásuk után is. Durva sértés lenne, ha nem burkolnánk be az egészet.

– A kulturális sokszínűség csodás dolog – bölcselkedett Fi, holott eléggé sápadtnak tűnt. – És mit esznek desszertként?

Niner kihalászott a tányérjából egy sovány húsdarabot, gondosan szemügyre vette, aztán egyszerűen bedobta a szájába, és elgondolkodva rágcsálta. Darman nem is sejtette róla, hogy ennyire merész.

– Azt azért sosem gondoltam, hogy egyszer kannibalizmusra vetemedünk – dörmögte aztán Niner.

– Ez nekünk nem kannibalizmus – vetette ellen A’den –, csak nekik.

– Ezt nyújtja neked a Nagy Hadsereg – szólalt meg Fi, és az arca kezdte visszanyerni az eredeti színét. – Járd be a Galaxist, találkozz érdekes teremtményekkel, és... kóstold meg őket!

– Hát, legalább nem vagyunk egyedül – jelentette ki A’den, és aggodalmasan figyelte Atint, aki a száját törölgetve ballagott visszafelé, majd odaszólt neki: – Jól vagy?

– Ezt szándékosan csináltad! – felelte vádló hangon Atin. – Szólhattál volna, mielőtt elkezdtem enni!

– Azt mondtam, ne kérdezzetek, és azt is mondtam, hogy én nem kérdeztem – válaszolta a fejét ingatva A’den.

Atint – a csendes, módszeres Atint – nem Skirata képezte ki, hanem Vau. Meg is látszott rajta. A’den szótlanul meredt rá, és ő rezzenéstelen képet vágva viszonozta a komor pillantásokat. Niner a szemét forgatta, mintha készült volna, hogy szétválassza őket. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy Atint ki kell vonszolni egy verekedésből. Vau kiképző módszerei miatt az embereiben ott izzott egy alapvető, ösztönös vadság, ami miatt teljességgel képtelenek voltak meghajolni az észérvek előtt, és nem tudtak visszavonulni, ha túl messzire mentek.

Aztán A’den váratlanul vigyorogni kezdett, és megkérdezte:

– Te mentél neki vibropengével Vaunak, ugye? Mindannyian hallottuk a történetet.

Atin viszont továbbra is zordon tekintettel meredt az őrmesterre. Darman arra számított, hogy A’den mindjárt elveszti a türelmét, és behúz egyet Atinnak, de végül csak megvonta a vállát, és kotorászni kezdett a zsebeiben.

– Rendben – dörmögte, aztán megtalálta azt, amit keresett.

Előhúzott egy táprudat, és odadobta Atinnak, aki villámgyors mozdulattal elkapta. Az őrmester ekkor végignézett az Omega-osztag tagjain, és beszélni kezdett: – Először is, növesszetek szakállt, méghozzá másfélét. Ugyanis hamarosan be kell mennetek Eyat-ba, és az ottaniak ritkán látnak négyes ikreket. Kaptok mindenféle öltözetet. Legyetek kicsit elhanyagoltak, de azért normálisnak nézzetek ki!

Fi azonnal felajánlotta:

– Ha bemehetek a városba, beöltözök gyíknak.

– Részemről rendben – válaszolta A’den. – Csak ne maritnak, hanem másmilyennek. Ugyanis a maritok csak azért mennek be a városokba, hogy lelőjék a helyieket. Azt akarom, hogy miután összekaptátok magatokat, ketten derítsék fel még egyszer Eyatot, és rakjanak le néhány kémkamerát. A maritok ezt nem tudják elintézni, mert őket azonnal észreveszik, és akármilyen információkat gyűjtött be Sull, vele együtt azok is elvesztek.

– Sull? – kérdezte Fi.

– Alfa-30 – válaszolta A’den –, ez volt a neve. Sull.

Darman az utolsó falatot is lenyelte, és tovább figyelte A’dent. Nem úszott a boldogságban, ez tisztán látszott rajta. Talán nem akarta átvenni egy alfás felderítő helyét, mert fontosabb dolga lett volna. Vagy talán csak azért bosszankodott, mert megbízták egy küldetéssel, amelyet értelmetlennek ítélt, és amelyhez nem kapott megfelelő forrásokat. Rendszerint magányosan dolgozott, márpedig az ilyesmi komoly hatást gyakorol az ember jellemére...

Niner kikaparta a tányérját, majd addig csorgatott rá vizet a kulacsából, amíg többé-kevésbé tiszta lett, aztán hirtelen megszólalt:

– Szerintem, arra kéne összpontosítanunk az erőinket, hogy kirugdossuk az osikot a legfontosabb szeparatista világokról. Mert ha így folytatjuk tovább, hamarosan oda jutunk, hogy egyetlen klón fog jutni egy bolygóra, és kézikönyvből mutogatjuk a helyieknek, hogyan dobáljanak köveket.

A’den lassan elfordította a fejét, és kinyitotta a száját, de néhány pillanatig csak hallgatott, talán azért, hogy gondosan megválogassa a szavait.

– Jó csapat vagyunk – mondta végül. – Mindannyian jók vagyunk, Zey tábornokot is beleértve. De a főkancellár kerülni akarja a járulékos veszteségeket. Semmi távoli tűzcsapás, semmi elsöprő roham. Kímélni kell a civileket.

– Nincsenek források – vetette közbe Niner.

– Elég forrásunk van ahhoz, hogy ne veszítsünk, de nem elég ahhoz, hogy győzzünk – válaszolta A’den. – A háború holtpontra jutott, és az ostoba alak fenntartja ezt az állapotot.

Darman úgy gondolta, eljött a perc, hogy összebarátkozzon a maritokkal. Felállt, és elindult a gyíkok felé, közben azon töprengett, mit szerezhetne Etainnek a városból. Nehezére esett elképzelni, hogy mi tetszene egy Jedinek. Tudomása szerint a klónokhoz hasonlóan a Jedikből is hiányzott a birtoklási vágy.

A maritok időközben összeszerelték a löveget, és most már-már áhítatosan csodálták. Darman feléjük vette az irányt, közben meghallotta, hogy a háta mögött Fi felveti:

– Tudjátok, mi nem hagy nyugodni? Mit lett volna, ha a háború akkor tör ki, amikor mi még csak négyévesek voltunk, és nem pedig nyolc-kilenc-tíz?

– Micsoda? – kérdezte csodálkozva A’den.

– Senki sem tudhatja előre, hogy egy háború mikor robban ki, legalábbis, évekre előre nem – fejtegette Fi. – Ezt nem lehet megszabni. Szóval, folyik a kiképzésünk, és rögtön azután, hogy befejeződik, minden elszabadul. Nagy szerencse volt! Mi lett volna, ha mindez korábban történik, amikor mi még csak totyogó babák voltunk? Vagy félig kiképzett kisfiúk?

– Akkor pelenkában harcoltunk volna – dörmögte Atin. – Mert a Köztársaságnak nem volt másik hadserege, ami ért volna annyit, mint egy mott hátsó fele. .

– Shabla szerencse, ha engem kérdeztek! – jelentette ki Fi.

– Ideje munkához látni! – szólt közbe éles hangon A’den, és Darman gyanította, hogy az őrmester jó okkal szakította félbe a találgatást. És Fi arckifejezéséből ítélve, ő is így érzett.

A’den felállt, és hozzátette: – Hamarosan tájékoztatlak titeket az itteni helyzetről, aztán a nap hátralévő részében megismerkedhettek a szövetségeseinkkel.

Minél tovább dúlt a háború, Darman annál kevesebb értelmét látta. A kiképzés éveinek tiszta bizonyossága után – mindig tudták, mit kell tenniük, és miért kell tenniük, mert sosem kételkedtek abban, hogy egyszer bevetik őket – a háború valósága sok tekintetben más volt. Pocsék szervezés, bizonytalan irányítás, és... túl sok homályos terület. Minél több helyre küldték, minél több dolgot látott, annál gyakrabban vetődött fel benne a kérdés: miért nem engedik meg a különféle bolygóknak, hogy kiváljanak a Köztársaságból? Az élet ment volna tovább...

Fi iménti felvetése mélyen felkavarta. Mostanában a legtöbb gondolat úgy kezdődött: miért?

Foglald el magad! – figyelmeztette magát. Semmit sem tehetett, leszámítva azt, hogy elvégzi a munkáját, így aztán odalépett a maritokhoz, és rájuk mosolygott.

– Üdv mindenkinek, a nevem Darman – mondta nekik barátságosan, és feléjük nyújtotta a jobbját. – Megmutassam, hogyan lehet fémforgácsot előállítani droidokból?

Harmadik fejezet

„Nem, Zey tábornok, Ko Sai főkutató megtalálása legalább olyan fontos, mint az, hogy kézre kerítsük Grievous tábornokot. A Köztársaság fennmaradását csakis egy erős hadsereg biztosíthatja, ehhez pedig a legjobb minőségű klónok kellenek. A hétköznapi polgárok besorozása csupán egy silány második lehetőség, és politikailag elfogadhatatlan volna. Keressék meg Ko Sai-t, ha másért nem, akkor azért, hogy megfosszuk a szeparatistákat a szakértelmétől. Önnek rendelkezésére állnak a valaha létezett legjobb hírszerző egységek és eszközök! Vagyis nem fogadok el kifogásokat!”

Palpatine főkancellár Arligan Zey tábornokhoz, a Különleges Erők igazgatójához

Aay'han teherhajó, a Mygeeto körüli űrben,

471 nappal a geonosisi csata után

– Fierfek! – káromkodott halkan Skirata, mialatt a műszerfal felett derengő holoképet figyelte. A Mygeetót olyan sűrűn vették körül járőrhajók, hogy úgy tűnt, a bolygónak saját aszteroidaöve van. Az őrmester sóhajtott egyet, és hozzátette: – Tudom, hogy Bacara leköti őket odalent, de attól még egyenesen egy páncélkesztyűbe rohanunk bele.

– És egy negyvenöt méteres teherhajóban ülünk – dörmögte Ordo –, a fegyverzetünk egyetlen lézerágyú. Mandalori személyzet, teljes beskar’gamban. Egyértelmű, hogy nem köztársaságiak vagyunk.

– Mit javasolsz, egyszerűen csak sétáljunk be?

– Megtehetjük – válaszolta Ordo. – Semmi sem köt minket a Köztársasághoz. És nálam mindig van egy rakás jeladó-kód, vagyis ezt könnyen elintézhetjük.

– Nos, annyi bizonyos, hogy nem akaszkodhatunk össze a hadihajókkal – állapította meg Skirata-, vagyis nem sok választásunk van.

– És persze, egy merülőhajó szenzorai tökéletesen megfelelnek arra – folytatta Ordo –, hogy pontos, háromdimenziós szenzorképet készítsünk a helyszínről.

– Hát akkor gyerünk, Ord’ika, sétáljunk be! – adta ki a parancsot Skirata.

Ordo alaposan szemügyre vette a leszállóhelyről készült, hosszú hatótávolságú felvételt. A zóna egy óriási gleccser volt, egy jéglemezekkel és kristálysziklákkal teli tájban. Az áthatoló keresés kevés hasadékot mutatott ki, viszont szabálytalan alagutak tucatjait tárta fel, amelyek úgy kígyóztak egymás körül, mint az összegubancolódott fonalak, és néha keresztezték egymást. A szellőzőaknák egyenes, egyforma körvonalait könnyű volt azonosítani. A meleg aknák körül a megolvadt vízből kisebb-nagyobb tavak alakultak ki, amelyeket felül az átlagosnál vékonyabb jégpáncél zárt le. Ordo átmásolta a képet a kézi számítógépére, és még számítások nélkül is azonnal látta, hogy a deltások által kijelölt zóna valamennyi alagútjának átkutatása napokba telne.

Túl sokáig tartana...

Egy ötlet kezdett formálódni a tudatában, és egy elmélet is arról, hogy mi történt Vauval: valószínűleg belecsúszott az egyik járatba, vagy beszakadt alatta a jég, és belezuhant az egyik felszín alatti tóba.

Egyik lehetőség sem kecsegtetett jó kilátásokkal.

– Kristályférgek alagútjai... – mormolta Ordo. – Lenyűgöző, hogy az élőlények még a legszélsőségesebb körülmények között is életben maradnak.

– Ha Vau odalent van ezen a hőmérsékleten – felelte Skirata nem sokáig marad életben. Több órája tűnt el. Még ha viseli is a beskar’gamját, az illesztések nem tartóztatják fel a hideget a végtelenségig.

Ordo kicsúsztatta a szerszámkészletét a karpáncéljából, és kivett belőle egy elektronikus írótollat. Kiválasztott egy mandalori előszámos jeladó-kódot, és az Aay’han megszűnt a Mon Calamarin bejegyzett hajónak lenni.

– Rendben, Kal’buir, most vagy soha! – mondta aztán.

Meredek ereszkedőpályára állította a hajót, és fontolóra vette, hogy felhívja-e a Mygeeto Forgalomirányítást, hogy leszállási engedélyt kérjen. A magyarázat egyszerűnek tűnt: a hajó víztartályai csontszárazak voltak. Rövid tanakodás után megnyitotta a forgalmi sávot, és bejelentkezett:

– Mygeeto Forgalomirányítás, itt az Aay’han mandalori teherhajó. Leszállási engedélyt kérek, hogy feltölthessük a vízkészletünket.

A szünet tovább tartott, mint várta.

– Aay’han, itt a Mygeeto Forgalomirányítás – válaszolt aztán egy mély hangon beszélő férfi. – Mandalori létükre meglepően lassan veszik észre, hogy ütközet zajlik a felszínen.

– Mygeeto, tapogassák le a víztartályainkat! – kérte Ordo.

A következő szünet még tovább tartott.

– Aay’han, látjuk, hogy a tartályaik üresek – közölte aztán a forgalomirányító –, sajnálatos módon a felszíni létesítményeink zárva vannak. Az imént mondtam, hogy megtámadtak minket!

Ordo tudta, ha most feladja, könnyen bajba kerülnek, mert a mygeetóiak azonnal gyanút fognak.

– Mygeeto, idefentről úgy látszik – folytatta higgadtan –, hogy bőven van víz a felszín alatt az összecsapás színhelyétől nyugatra. És ne feledjék, a Mandalore támogatást nyújt a szeparatistáknak! A saját felelősségünkre leszállunk.

– Aay’han, rendben, csinálják – egyezett bele a forgalomirányító –, de ha megsérül a gépük, vagy megsebesül valaki, ne is próbáljanak beperelni minket! És két óra múlva hagyják el a bolygót!

Ordo megérezte, hogy a vállizmai elernyednek. Eddig észre sem vette, hogy megfeszítette őket.

– Értettem, Mygeeto – válaszolta. – Vége.

Megszakította az adást. Skirata rákacsintott, és elégedetten vigyorgott. Ordo tudta, hogy Kal’buir büszke rá, és a közelségétől ugyanolyan biztonságban érezte magát, és ugyanolyan önbizalom szállta meg, mint gyerekkorában.

– Bámulatos, hogy milyen ritkán kell erőszakot alkalmazni! – állapította meg megkönnyebbülten.

Ordo hamar rájött, hogy a Deltától kapott koordináták nélkül azt sem tudná, hol kezdje Vau keresését. A Mygeeto felszíne egy szélsöpörte jégmező volt, ami az első percekben lenyűgöző látványt nyújtott, de aztán a fehérlő ragyogás nagyon megnehezítette a tájékozódást. Ordo sziklatömbök közé tette le az Aay’hant, a felszín alatti tó mellé, majd lezárta a páncélját, és kinyitotta a személyi zsilipet. A nyíláson vészjóslóan bömbölő, fagyos szél tört be. A felderítő lecsúszott a héjazaton, pillanatokkal később Skirata is megérkezett mellé.

– Órák óta idekint van, Kal’buir – mondta csendesen Ordo, azzal aktiválta a sisakja infravörös szűrőjét, a legérzékenyebbre állította a műszert, és elindult, hogy egy hússzor húsz méteres rács mentén felderítse a hajó környékét. – Ha meghalt, talán még észlelek hőmérséklet-különbséget, de eléggé valószínűtlen.

Skirata lassan, céltudatos elszántsággal lépkedett a képzeletbeli rács vonalait követve, és egy kézi szenzorral kutatott lyukak és hasadékok, valamint hőfoltok után.

Ordónak eszébe jutott, hogy talán tapintatlan volt, mert Kal’buirt dühíti a gondolat, hogy Vau meghalt. A két harcos folyton acsargott egymásra, mióta ő az eszét tudta, viszont régóta ismerték egymást, együtt neveltek és tanítottak klónokat a Kaminón.

– Sajnálom, buir – motyogta szégyenkezve Ordo.

– Ne sajnálkozz! – morogta Skirata, és rápillantott egy a karpáncéljába épített, apró képernyőre. – Fémeket keresek. Ez a szenzor húszméteres mélységig érzékel.

A lélektelen kijelentés arra utalt, hogy Skirata talán a legkevésbé sem hatódott meg, és csupán a rablásból származó zsákmány érdekli. Ordo nem tudta pontosan megítélni, mindenesetre kételkedett benne. Skirata mindig is ösztönösen reagált, és azt tette, amit a szíve diktált. A szélbe dőlve, lassan lépkedtek, és Ordo halk kattogásokat hallott, ami arra utalt, hogy Skirata sorban belehallgat valamennyi hullámhosszba. Vau talán nyitva hagyott egy sávot – egy próbát mindenképpen megért.

– Nincsenek lábnyomok – állapította meg hirtelen az őrmester.

– A szél minden nyomot eltüntetett.

Ordo átkapcsolt áthatoló letapogatásra. Fárasztó lassúsággal haladt egyik lyuktól a másikig – a nemrég hullott hó ide-oda sodródott, és hamar megtöltötte a mélyedéseket.

– Bárhol lehet – jelentette ki mélyet sóhajtva. – Még az is megtörténhetett, hogy kimászott valahogyan, és menedéket talált.

Skirata oldalra billentette a fejét, mintha hallgatózott volna, aztán Ordo sistergést hallott a közös hullámsávon.

– Ha ez ő, akkor a sisakrendszerei felmondták a szolgálatot – mondta letörten.

– Statikus zörejt veszek – közölte Skirata.

– Talán túl mélyen van.

Ordo megérezte, hogy a fagy kezd áthatolni a páncélja illesztésein. Ha a köztársasági gyártmányú szerelését viselte volna, használhatta volna annak hőszabályzó rendszerét, de a mandalori beskar’gam sokkal egyszerűbb volt. Elhatározta, hogy változtat ezen, amint lehetősége lesz rá, mint ahogyan a sisakjába is beépíttette a legmodernebb készülékeket. Nem mintha sok időt töltött volna benne. Mindeddig eszébe sem jutott ellenőrizni Vau páncéljának felszereltségét. Csak azt tudta róla, hogy matt fekete – ettől a képtől sokat rettegett kölyökkorában –, míg manapság ugyanúgy nyugtalanítónak találta, mint az omegások Katarn páncélzatát. A fekete az igazság színe volt. Kal’buir páncélja aranyszínben pompázott, a bosszú színében. Maga Ordo sötétvörös szerelést választott, egyszerűen azért, mert szerette ezt a színt.

De Vau akár feketét viselt, akár aranyszínűt, ha nem rendelkezett semmiféle védelemmel a hideg ellen, mostanra valószínűleg keményre fagyott.

– Nem merj röhögni, fiam – szólalt meg Skirata megpróbálkozom egy ódivatú módszerrel. Mint ahogyan te is átdumáltad magad az orbitális őrségen. – Azzal széttárta a karját, és ordítani kezdett: – Mird! Mird, te nyálas féreg, hallasz engem? – A szél elnyomta a hangját, mire ökölbe szorította a kezét, és újra kiáltott: – Miiiird!

Ordo is beszállt, ő is fennhangon kiabálta az állat nevét.

Félig-meddig arra számított, hogy mindjárt megérkezik egy járőr, de a sisakszenzorai nem észleltek semmit.

– A strillek bírják a hideget – mondta Skirata, és tartott egy kis szünetet, hogy lélegzethez jusson. – És jobb a hallásuk, mint az embereké. Megér egy próbát. – Többször egymás után megnyomott egy a karpáncéljába épített gombot, amivel a maximális hangerőre állította a sisakja hangsugárzóját, és ismét felkiáltott: – Mird!

Hogyan is hallanánk meg, ha az állat válaszolna? – vélekedett magában rosszkedvűen Ordo, és már készült, hogy visszatérjen a hajóra, és annak szenzoraival kutassa át a jeget, amikor meghallotta, hogy Skirata meglepetten azt kurjantja: „osi’kyr!”. És amikor megpördült, azt látta, hogy az őrmestertől nem messze a hó megremeg. Pillanatokon belül egy fél méter átmérőjű, kerek folton feltöredezett a jég. A nyílásból aranyszínű szőrrel borított fej bukkant elő, a hosszúkás pofán vékony jégkéreg fehérlett.

– Mird! Soha többé nem átkozlak el! – fogadkozott megkönnyebbülten Skirata, és fél térdre ereszkedve a puszta kezével tágította a nyílást, hogy a keservesen szűkölő állat kiférjen. – Odalent van, Mird? A gazdád odalent van? – kérdezte Skirata, miközben lenyúlt, és ledörzsölte a jeget a strill orráról, aztán a fejét oldalra fordítva hozzátette: – Ord’ika, térképezd fel nekem az alagutat!

Ordo kikereste a kézi számítógépén a kívánt szakaszt, és miután bekapcsolta a holovetítőt, kettejük között megjelent az alattuk elterülő jég háromdimenziós képe. Az alagút, amelyből Mird előkerült, harmincfokos szögben vezetett lefelé, aztán a tó közvetlen közelében tágas ívben elfordult, és elkígyózott Jygat irányába.

– Körülbelül hatvan méter a kanyarig, és az átmérő ott alig egy méter – állapította meg Ordo. – Ha Vau lecsúszott, jó esély van arra, hogy megállapodott a kanyarban.

– Elég messze van – dörmögte Skirata, és magához ölelte Mirdet, aminek láttán Ordo eléggé meglepődött, mivel a múltban többször megesett, hogy az őrmester hozzávágta a tőrét az állathoz.

– Mird, keresd meg Vaut! Okos Mird! Várj egy kicsit! – mondta aztán Skirata, mialatt előhúzott egy kötelet, aminek a végét rákötötte a strill nyakára, majd ismét biztatni kezdte:

– Gyerünk, Mird! Keresd meg! Nem tudtad kihúzni, igaz? Beszorult? Mindegy, menj oda hozzá! Keresd meg! Indulj!

Mird visszaküzdötte magát az alagútba, a karmai olyan sikolyokkal hasították a jeget, mint a korcsolya, aztán újra csend lett.

– Mird okos, de nem tudja rákötni a kötelet – jegyezte meg Ordo. – Szóval, ha Vau halott vagy eszméletlen, mihez kezdünk?

– Várj, most mérek – felelte Skirata. Szorosan fogta a kötelet, és éberen figyelte. Miután megfeszült, ismét megszólalt: – Fier-fek, hogy soha nincsenek Jedik a környéken, amikor szükség volna rájuk, mi? Bard’ika csak bedobná az Erő-trükkjeit, és azonnal meghatározná Vau helyzetét. – Megrángatta a kötelet, és belekiabált a nyílásba:

– Vissza, Mird! Gyere vissza! – A kötél ismét laza lett. – Tekintetbe véve, hogy mennyi maradt nálam, Vau körülbelül ötvennyolc méterre van tőlünk.

– Ha Mird odaért hozzá – dörmögte Ordo.

– Odaért, hidd el! Vau mellett állt meg, amikor a kötél megfeszült – válaszolta magabiztosan Skirata. – Most már csak annyit kell tennünk, hogy eljutunk hozzá.

Ordo magától értetődőnek vélte a megoldást.

– Leásunk az alagúthoz ott, ahol a legvékonyabb a jég – mondta, és lepillantott a holoképre. – Vagyis ott, ahol elkanyarodik a tótól. Azon a szakaszon nyolc méter sincs.

– És elárasztjuk az alagutat... – fűzte hozzá gondterhelten Skirata.

– Á, dehogy!

– Vagy a víz besodorja Vaut a tóba – folytatta az őrmester – , és soha többé nem találjuk meg. Akármelyik történik, biztosan meghal.

– Biztosan... – ismételte rosszkedvűen Ordo, aztán elgondolkodott, és miután eszébe jutott, hogy emlékszik a Deep Water kézikönyvének valamennyi sorára, mérhetetlenül megkönnyebbülve előhozakodott egy újabb javaslattal: – Akkor melléállok a hajóval, és a beszálló alagúttal átküzdjük magunkat a jégfalon. Száraz belépés.

Skirata néhány másodpercig szótlanul meredt rá, és neki nem kellett látnia az őrmester arcát ahhoz, hogy tudja, mi jár a fejében.

– Még manapság is elkápráztatsz, fiam – mondta halkan Skirata. – Újra és újra...

– Reménykedjünk, hogy nem ütközünk sziklába – felelte Ordo.

Mird kikúszott az alagútból, és hevesen zihálva ledobta magát Skirata lábához. Nem csekély küzdelem árán sikerült bevonszolniuk a strillt a hajóba. Valószínűleg azt hitte, hogy itt akarják hagyni Vaut, de az elmúlt órák során átfagyott és elvesztette az erejét, így hiába küzdött, Skirata és Ordo nagy nehezen lefogta, és bevitték a gépbe.

Néhány perccel később Ordo letette az Aay’hant a tó fagyott felszínére. Ha a jég beszakadt volna alattuk, az remekül megfelelt volna nekik, mert legalább nem kellett volna áttörniük, de nem így történt.

Pajzsok... mi áll az útmutatóban, mi van velük merüléskor? – töprengett Ordo. – A, megvan! Át kell állítani őket.

Megnyomta a megfelelő billentyűket, és várt. A sárga jelzőfények sorban zöldre váltottak. Rendben, most kerüljük a komoly ütközéseket...

Ordo felemelte az Aay’hant, felvitte úgy százméteres magasságba, és leadott egy lézersorozatot a tónak arra a részére, amelyről remélte, hogy biztonságos távolságban van a jégfaltól. Gőz és víz robbant a levegőbe, mintha egy gejzír tört volna fel. Egy jókora jégtábla függőlegesre fordulva kiemelkedett a vízből, egykét másodpercig dülöngélve bukdácsolt, majd eldőlt, és a felszín alá merült.

Ordo tudta, hogy a lék hamarosan befagy.

– Kapaszkodjon, merülés következik! – szólt oda az őrmesternek, és a gép orrát leengedve csökkentette a magasságot.

– Osik... – dörmögte Skirata.

– Hát igen... – felelte Ordo – osik...

Mások is kockára tennék így az életüket? – kérdezte magától gondolatban. – Mások is vállalnák ezeket a veszélyeket?

Nem szakíthatott időt arra, hogy nyugtalankodjon emiatt.

Még sosem találkozott olyan problémával, amit nem tudott megoldani, vagy olyan helyzettel, amiből ne tudott volna kikeveredni. Az Aay’han elérte a felszínt, és bár lassan haladt, a találkozás olyannak érződött, mintha tömör sziklába ütközött volna. Ordo egy pillanatig azt hitte, hogy csúnyán elszámította magát, ám az úszó jégtáblákkal való ütközés korántsem volt olyan vészes, mint például egy turbólézer-találat, és a pajzsok kitartottak. Tömbök és táblák csikorogtak és doboltak a héjazaton, mialatt a gép áthaladt a legfelső rétegen, aztán minden elcsendesedett. Az Aay’hant sűrű félhomály és teljesen tiszta víz vette körül – immár magában a tóban hajóztak. Ordónak már csak annyit kellett tennie, hogy egy vonalba állítja a légzsilipet Vau helyzetével.

– Tudtad, hogy a héjazat ki fog tartani, igaz? – hadarta megkönnyebbülten Skirata, azzal kiugrott a másodpilóta üléséből, és felkapta a sisakját. Látszott rajta, hogy a szokatlan merülés mélyen megrázta.

– Hát persze, hogy tudtam... legalábbis kilencvenszázalékos bizonyossággal...

– Jó, az már egész tűrhető. Gyerünk, nézzünk körül!

A légzsilip átmérője majdnem elérte a két métert. Ordo úgy manőverezett a hajóval, hogy a külső nyílás egy vonalba kerüljön Vau becsült helyzetével, majd az áthatoló szenzorokkal sűrű testet keresett. Skirata egy fémkeresővel a kezében átment a bal oldali rak-térbe, és kinyitotta a zsilip belső ajtaját. A pilótafülkében, a műszerfalon villogni kezdett egy figyelmeztető jelzőlámpa, míg a beépített hangszórókban Skirata hangja recsegett.

– Jókora, mozdulatlan beskarhalom, tőlem úgy hat méterre – közölte az őrmester. – Jó öreg mandalori vas. Mindent kibír. Igen, az ott Vau. Hat méter – elég vékony fal állt az alagút és a víz között.

De legalább férgek nem jártak a környéken, bár fennállt a veszély, hogy a lézersorozat keltette rezgések idevonzzák őket.

– Kicsit odébb viszem a gépet – válaszolta Ordo. – Egy méterrel mellette vagyunk.

– Azt viszont nem tudom megállapítani, hogy él-e még – dünnyögte komoran Skirata.

– Rendben, megvagyunk – jelentette Ordo. – Akkor most át kell vágnunk valahogyan azt a jeget.

– Fűtsünk be neki! – javasolta Skirata.

– Beszivattyúzhatjuk a vizet a tartályokba – tette hozzá Ordo.

– Nagyjából nyolcvan köbméter lesz... talán kevesebb.

– Rendben – nyugtázta Ordo, és elcsavarta a környezetellenőrző panelbe épített szabályzót. Emelniük kellett a zsilip másik oldalán lévő jégfal hőmérsékletét, amennyire csak lehetett. – Talán a meleg és a vágás kombinációja a megoldás.

– És a Mygeeto Forgalomirányítás azt akarja, hogy húzzunk el innen... másfél óra múlva.

Ordo kinyújtotta a külső dokkológyűrűt, mígnem megérezte, hogy beleágyazódik a tó falába.

– Jöjjön ki a zsilipből, Kal’buir – kérte –, ellenőriznem kell, hogy vannak-e lékek. Kint van?

– Kint! Megyek, és megnézem, mi van a szerszám tárolóban!

– Rendben, zárom a belső ajtót – felelte Ordo, és miután az állapotjelző fény zöldre váltott, bekapcsolta a robotpilótát, hogy a hajó ne mozduljon el a jégfaltól. – Nyitom a külső zárófedelet!

A szenzorok nem észleltek lékeket. Amikor Ordo a zsilipkamra biztonsági kamerájának monitorára nézett, egy jókora, koszos jégdugót pillantott meg. Ennek másik oldalán, a hajótól néhány méterre ott feküdt Walon Vau. Mindketten tudták, hogy nem hibázhatnak, mialatt átvágják a falat, mert a betóduló víz pillanatok alatt elsüllyesztené az Aay’hant.

Rengeteg gondot vettek a nyakukba néhány kreditért, és egy emberért, akit egyikük sem kedvelt.

Ordo számtalanszor kívánta már Vau halálát. Most viszont azon kapta magát, hogy azt kívánja: a nyomorult chakaar maradjon életben.

Különleges Erők Parancsnoki Központja,

Arligan Zey irodája, Coruscant,

471 nappal a geonosisi csata után

Sevnek pillanatnyilag kapóra jött, hogy hallgatag fickó hírében állt. Zey tábornok fel és alá sétált a négy kommandós sorfala előtt, mintha szemlét tartott volna. És valóban, időről időre megállt, hogy vessen egy-egy pillantást a katonák szerelésére, vagy belenézzen a szemükbe.

Ha azt hiszi, ezzel megtörheti a deltásokat – gondolta Sev akkor hosszú, nagyon hosszú séta vár még rá.

Egyenesen előre nézett, kezét a háta mögött összekulcsolva állt, vállszélességű terpeszben. A szeme sarkából látta Jusik tábornokot, aki egy asztalon ülve lóbálta a lábát. A kép, ami most is sugárzott róla – a laza viselkedésű padavan képe – már senkit sem tévesztett meg. Sev több bevetést hajtott végre a társaságában, és ezek során Jusik néha úgy viselkedett, hogy hozzá képest Scorch túlzottan óvatosnak tűnt. Zey felderítő szárnysegédje, Maze százados úgy bolyongott a helyiségben, mintha nem hallgatta volna a tábornok szavait. Sev mindent összevetve jobban kedvelte a nullás mélységi felderítőket. Ők megértettek bizonyos dolgokat úgy, ahogyan a Fett által kiképzett harcosok soha.

Zey végül Boss előtt állt meg, és olyan közel dugta a képét a kommandós arcához, hogy az orruk majdnem összeért.

– Nem vagyok ostoba – mondta halkan. – Vagy annak tart, őrmester?

– Nem, uram! – kurjantotta Boss.

– Hajlandó elmondani, hogy miféle baj történt a kivonás alatt?

– Ellenállásba ütköztünk, uram – közölte Boss –, és kénytelenek voltunk egy felderítetlen útvonalon elhagyni a komplexumot.

Sev együtt érzett Boss-szal. Közösen döntötték el, hogy Vauval maradnak, de Boss... hát ő az osztag parancsnoka. így aztán minden az ő nyakába zúdult. Sev utálta, hogy időről időre el kellett jönnie ide, a Parancsnokságra. Ilyenkor visszavágyott a terepre, ahol csak a testvérei vették körül, mert a Coruscant nem az ő világa volt, és a legkevésbé sem szerette.

Zey a képét továbbra is Boss arcába dugva, vészjósló hangon megkérdezte:

– Mondja, 38-as, van ennek valami köze Skiratához?

– Nincs, uram!

Hát, ez éppenséggel nem volt igaz. Senki sem mert nyíltan hazudni Zeynek, mert a Jedik valahogyan megérezték, ha valaki megpróbálta átverni őket. Zey tett egy lépést hátra, közben egy pillanatig mintha mosoly bujkált volna a szája sarkában, de aztán megrázta a fejét.

– Nos – mondta végül, és letelepedett lapiz-berakásos íróasztala mögé –, a Mygeetón jó munkát végeztek. Ki-Adi-Mundi tábornok megdicsérte önöket.

Kit érdekel? – dohogott magában Sev. – Vauval mi van, arról beszélj!

– A dicséret ehető, uram? – érdeklődött fapofával Scorch.

– Tudatában vagyok annak, hogy rendkívüli sietséggel tértek vissza – felelte a tábornok, és Maze felé fordulva folytatta: – Százados, miután végeztem ezzel az eligazítással, vigye az osztagot egyenesen az étkezőbe, és álljon mögöttük, amíg elfogyasztják az ajánlott napi adagot.

Maze-ről lerítt, hogy nincs elragadtatva a szárazdajka szerepétől, de engedelmesen morogta:

– Értettem, uram.

Jusik, mialatt kifelé bámult az ablakon, hirtelen összerezzent, mintha valaki odaosont volna mögé, és rátette volna a kezét a vállára. A Jedik néha nagyon furcsán viselkedtek...

– De mielőtt ennének, uraim, ismertetem az új feladatukat – jelentette be Zey, és aktiválta a holokészülékét, mire az asztala felett megjelent a bolygókkal teli, ismerős rácsszerkezet képe.

– És ez egyenesen a főkancellártól jött, egy közvetlen, személyes parancs. Keressék meg Ko Sai főkutatót!

A beszédet mindig Boss intézte, ami tökéletesen megfelelt Sev-nek, és mert jelenleg sokkal inkább érdekelte Vau sorsa, mint bármi más, lopva ejtett pillantásokkal figyelte Jusikot.

A kölyök olyan volt, mint egy eleven szenzor – mindenféle dolgokat megérzett, néha még óriási távolságból is. Talán most is észlelt valamit. Az mindenesetre látszott rajta, hogy gondolatban másutt jár.

– És ha megtaláljuk, uram? – érdeklődött Boss.

– Hozzák ide, méghozzá épen és egészségesen!

– Telibe... – dünnyögte Fixer – khm... elnézést, uram!

Zey keserű mosolyra húzta a száját, és tovább beszélt:

– Tudom, hogy nem rajonganak a kaminóiakért, de nem én írom a szabályokat. Lama Su makacsul állítja, hogy Ko Sai megszökött és életben van. Azt ugyan nem közölte, hogy ezt mire alapozza, de valószínűleg nem is számít. A főkancellár egy engedelmes kaminói tudóst akar saját használatra, hogy ne legyünk teljesen kiszolgáltatva Tipocának, arra az esetre, ha meggondolnák magukat, és a jövőben nem minket tekintenének a legjobb vásárlóiknak. – A tábornok megrázta a fejét, mintha vívódott volna magában, majd hozzátette: – Szóval, vonszolják ide Ko Sai-t! Elsődleges fontosságú feladat. A főkancellár parancsba adta, hogy a legjobb csapatot állítsam rá az ügyre.

Sev is így gondolta. Biztosra vette, hogy ők jobbak az omegásoknál, mert sosem lágyultak el, és nem hagyták, hogy személyes ügyek megzavarják őket a feladat végrehajtásában.

És ezért Vaunak tartoztak köszönettel.

– Ko Sai már egy éve eltűnt, uram. Miért ilyen későn megyünk utána? – kérdezte Boss.

– Ennek magyarázatát magam sem ismerem, őrmester – vallotta be gondterhelten Zey. – Viszont a kaminóiak átadtak nekünk bizonyos információkat, amelyek szerint Sai az elmúlt hat hónap alatt többször átutazott a Vaynain.

Sev nem tudott arról, hogy a kaminóiaknak van saját hírszerző szolgálatuk, tekintve, hogy szinte sosem hagyták el a szülőbolygójukat, de az információkat nyilván meg tudták vásárolni kívülállóktól. Gondolatban felírta Ko Sai nevét a Delta küldetéseinek hosszú listájára, és igyekezett elfojtani a Vau miatti aggodalmait.

Boss elmozdult a helyéről, és odasétált a holotérképhez, hogy megkeresse a Vaynait.

– Ki fogja kideríteni, hogy hol van, uram? – kérdezte a fényábrákat fürkészve.

– Maguk.

– Értettem, uram.

– A jelentés a rynektől jött, akik néha elvégeznek egy-egy munkát a Köztársaságnak – folytatta Zey. – Sai valószínűleg rég elrejtőzött. Ez az első többé-kevésbé biztos nyom, ami a rendelkezésünkre áll.

Sev csak a szemét mozdítva vetett egy pillantást Jusikra. A padavant egyértelműen lekötötte valami, és nem az, ami odalent, az alakulótéren történt. Aztán hirtelen ránézett Sevre, és lopva ejtett mozdulattal odamutatta neki feltartott hüvelykujját.

Ez meg mit akar jelenteni? – töprengett Sev. – Hogy fel a fejjel? Hogy győzött a kedvenc gravlabda csapata? Hogy Vau jól van?

Boss, Scorch és Fixer máris élénk beszélgetést folytatott a Vaynai sajátosságairól – hatalmas óceánok terültek el rajta, és valószínűtlennek tűnt, hogy Sai a Tatuinon bujkál –, de Sev csak állt, és hol az egyik, hol a másik társára meredt, hogy úgy tűnjön, figyelemmel követi a vitát.

Ezalatt viszont másvalami járt a fejében. A félelem, igen, a félelem. Mindenki félt, de ez valami más volt: egy mardosó, üres érzés a gyomrában. Cserbenhagyta Vaut, holott segíthetett volna neki. Biztosra vette, hogy ha Vau él, félholtra fogja verni őt. Ha pedig meghalt, akkor kísérteni.

Kapd össze magad, Sev! Cserbenhagyod a testvéreidet, cserbenhagysz engem, cserbenhagyod az egész shabla sereget! Kapd össze magad, és gyakorolj keményebben, te lusta chakaar, vagy legközelebb olyat kapsz tőlem, hogy tényleg fájni fog!

Sev annak idején a szidalmak hatására összekapta magát, és olyan keményen gyakorolt, hogy esténként fürdeni sem volt ereje. A gyakorló egyenruhájában roskadt az ágyába, aztán reggel, amikor az ébresztőcsengő hangjától majdnem kiugrott szíve a mellkasából, a feje búbjáig mocskosán riadt fel úgy, hogy az agya zúgott az alváshiánytól.

Ötéves volt akkor. Sosem felejtette el.

Azóta ő lett a Nagy Hadsereg legjobb mesterlövésze, mert nem akart senkit cserbenhagyni.

Ekkor Zey hangja kirángatta a gondolatai világából, és visszatért a valóságba.

– ... nem beszélhetnek róla senkinek – mondta határozottan a tábornok –, mert jelenleg ez a főkancellár egyik legfontosabb ügye. Még a Különleges Erőknél szolgálóknak sem, azt meg végképp nem akarom, hogy Skirata tudomást szerezzen róla, mert... akármilyen remek férfiú, érezhetően nem rajong a kaminóiakért. Ha valaki tatsushinak nevezi őket, és mindenféle recepttel kérkedik, azt jobb kihagyni a játszmából. Elmehetnek!

Mialatt Maze-zel a nyomukban, hangos csörömpölés kíséretében vonultak az étkezde felé, Scorch hirtelen felröhögött, és felvetette:

– Szerintetek Skirata tényleg képes volna megenni egy kaminóit?

– Csakis csípős mártással – felelte gondolkodás nélkül, a létező legkomolyabb hangján Fixer.

– Szerintetek mit kapunk enni? – folytatta Scorch, és menet közben oldalra fordulva megpróbálta Sevet is bevonni a beszélgetésbe. – Jól vagy, Sev?

– Csodálatosan! Soha jobban – dünnyögte Sev.

Szándékosan nem említették Maze előtt Vaut. Őrá, Zeyre vagy bárki másra annyi tartozott, hogy Vau felderítést végzett a Mygeetón, aztán elviharzott. És nem rabolt ki semmiféle bankot, nem zuhant bele holmi jeges lyukba, hogy halálra fagyjon, ha ugyan nem törte ki a nyakát azonnal.

Sietős léptek kopogtak a hátuk mögött, egyre hangosabban. Pillanatokkal később Jusik érkezett melléjük. Kissé lihegve lélegzett, az arca kivörösödött, de máskülönben látszott rajta, hogy jó kedve van.

– Majd én kordában tartom ezt a hordát – közölte Maze-zel.

– Gondolom, jobb dolga is akad, mint ellenőrizni, hogy az utolsó cseppig megették-e a főzeléket.

Maze habozás nélkül sarkon fordult, elindult vissza, a parancsnoki központ irányába, de pár lépés után visszaszólt:

– Akármit művelnek is, uraim, köszönöm, hogy nem rángattak bele.

Maze nem volt ostoba. Nem akart két, ki tudja, miféle játszmát játszó Jedi-tábornok közé kerülni. Erre senki sem vágyott, akinek akadt némi esze. Boss félreállt az útból, hogy Jusik elsőnek léphessen az étkezdébe.

– Nos, tábornok? – kérdezte aztán halkan.

– Érzem, hogy Vau életben van – válaszolt szintén fojtott hangon Jusik.

– És mi ott hagytuk – jegyezte meg keserűen Sev. – Még sosem tettünk ilyent.

Jusik feltűnés nélkül megfogta Sev alkarját, kicsit megszorította, és kijelentette:

– Csakhogy kifogyott a lehetőségekből, katona! És ha Vau azt akarta volna, hogy kimentsék, szólt volna.

Scorch felmarkolt egy magos zsemlékkel teli tányért, és lecsapta az egyik asztalra, hogy kijelölje a felségterületét. Az étkezések alatt más klónok ritkán ültek oda a deltásokhoz, mert ők alkották az egyetlen teljes osztagot, amit még Tipocavárosban kovácsoltak össze, és mindmáig egyben is maradt.

A háború elején elszenvedett súlyos veszteségek – Sev haragudott magára, amiért valaha elhitte azt a sok locsogást arról, hogy a Jedik legyőzhetetlen katonai géniuszok – azt eredményezték, hogy a legtöbb kommandós osztagot legalább egyszer átalakították, és ezeket nem jellemezte az az összetartás, mint a Deltát. Csakis Vau osztagai maradtak egyben. Vadabbnál vadabb módszereket alkalmazott ugyan, de a katonái érdekében. Ezt sokszor el is mondta – és az idő őt igazolta.

– Akkor most mihez kezdünk, uram? – vetette fel Boss. – Hogyan tüntessük el a nyomokat? Például, a Skiratával folytatott beszélgetések felvételeit?

– Ne áltassák magukat, Zey tudja, hogy történik valami – felelte Jusik, aki szempillantás alatt képes volt hanyag kölyökből kemény fickóvá alakulni. A jelekből ítélve rengetet tanult Skiratától. – Neki legalább színlelnie kell, hogy ragaszkodik a szabályokhoz. Bízzák csak rám! Azok a felvételek el fognak tűnni, még mielőtt bárki észrevenné, hogy valaha léteztek.

– Köszönjük, uram.

– Jól tették, hogy hozzám fordultak, és nem Zey tábornokhoz – folytatta Jusik. – Talán úgy érzik, megkerülték a szolgálati utat, de amiről a mester nem tud, amiatt nem kerülhet bajba.

– Értesít minket, ha megtalálják Vaut?

– Hát persze. Ha valaki képes megmenteni, akkor az Kal’buir és Ord’ika – válaszolta Jusik, azzal felmarkolt egy magos zsemlét Scorch tányérjáról, és felállt, de mielőtt távozott volna, derűsen hozzátette: – Az Erő azt súgja, hogy a dolgok egyenesbe jönnek.

Sev sokáig nézett a Jedi után, és az járt a fejében, hogy ha az Erő valóban ilyen beszédes kedvű, akkor talán hasznavehető stratégiai húzásokról is mesélhetne, nem csak homályos jövőképekről.

– Kal’buir... – ismételte a nevet Fixer gúnyos hangon.

Boss nem aggódott annyira Vau miatt, hogy ne lásson neki az ételnek.

– Ez igen – dünnyögte teli szájjal –, a kis Jusik a szívére vette az ügyet, mi?

– Hát igen, igazi mando’ad...

– Hé, eltűnt az őrmesterünk! – szólt közbe a fogát csikorgatva Sev, és igyekezett minél jobban lefojtani a hangját. – Lehet, hogy Vau meghalt, ti meg esztek és tréfálkoztok? Ott hagytuk őt! A sorsára hagytuk! Mi nem szoktunk hátrahagyni senkit, fiúk!

A másik három úgy meredt rá, mintha valami olyasmit mondott volna, amit ők nem tudtak.

– Ne dühöngj, Sev! – felelte halkan Boss. – Mindannyian aggódunk.

– A legjobb, amit tehetünk – fűzte hozzá Scorch –, hogy végezzük a munkánkat, és hagyjuk, hogy mások is végezzék a magukét.

– Ezt egy húskonzerv címkéjén olvastad? – csattant fel Sev.

– Pofa be és egyél! Teli gyomorral, pár óra alvás után jobban fog menni a gondolkodás – válaszolta higgadtan Scorch, majd elkapott egy mellette elhaladó pincérdroidot, és ráparancsolt:

– Hé, bádoghaver, egy teljes Corrie-reggelit ennek az ifjú pszichopatának!

Sev túl gyorsan evett ahhoz, hogy élvezze az ételt, de legalább betöltött egy lyukat, ahogyan Fi mondta volna, ha itt lett volna. Nem tudta meghatározni, hogy hiányoznak-e neki az omegások, vagy nem. Végül, mindent egybevetve úgy döntött, hogy igen, hiányoznak.

És az egész őrület kreditekről szólt. Holott nem létezett annyi kredit a Galaxisban, amennyiért megérte volna elveszíteni egy bajtársat. Sev elképzelni sem tudott rosszabbat.

Elgondolkodott azon, hogy ha találkozik még valaha Vauval, hogyan fog bocsánatot kérni tőle.

Mygeeto, Aay’han teherhajó,

56 méterrel a felszín alatt,

471 nappal a geonosisi csata után

Skirata nem tudta megállapítani, hogy az olvadozó jégfalról fröcskölő víz vagy a saját verejtéke csöpög-e az orráról és az álláról.

Immár egy órája bontották a jeget, és egyszerre csak egyikük fért bele a szűkös alagútba. így aztán váltva dolgoztak. Skirata egy idő után rájött, hogy szüksége is van a pihenőkre. Megerőltető munkát végeztek egy forró, párás, zárt helyen. Az olvasztással semmire sem mentek. A víz, amilyen gyorsan megolvadt, ugyanolyan gyorsan meg is fagyott. Kal teljes súlyával nekifeszült a kelleténél kisebb teljesítményű hidrovágónak, és kihasított egy újabb tömböt.

Az ujjai már elzsibbadtak és fájón bizseregtek a gép vibrációjától.

Öreg vagyok én már ehhez – kesergett magában. – Vau... mi a shabért törődünk vele? Miért sodrom veszélybe a fiamat?

Ebben a pillanatban Ordo megveregette a vállát, és rászólt:

– Pihenő, Kal’buir!

Skirata lekapcsolta a vágót, és rájött, hogy alig tudja mozgatni a lábát. Ordo megértette a helyzetet, tapintatosan megragadta a bokáját, és kivontatta őt a szűk járatból. Skirata nekitámaszkodott a zsilip válaszfalának, aztán kimerültén guggolásba csúszott. A kezét bénának, élettelennek érezte, és keményen megrázta, hogy véget vessen az őrjítő bizsergésnek.

Még nem jött el az ideje annak, hogy kimondják: itt kell hagyniuk Vaut. Mindketten olyan állapotba kerültek, hogy legfeljebb a következő percre tudtak gondolni, és a következő jégdarabra, amit leválasztanak a falról, és átlöknek a fedélzetre. A raktér padlóját apróbb-nagyobb szürke kavicsok borították, amelyek a már elolvadt tömbökből szabadultak ki. A fenti romlatlan, fehér tájon nem látszott, hogy mennyi törmelék rejtőzik a jégpáncélban.

Tompa dobbanás hallatszott a zsilipből, mintha egy tégla hullott volna a padozatra. Skirata talpra küzdötte magát, és belépett a kamrába, hogy eltüntesse a jeget Ordo útjából.

Még a vágókorong visítása sem nyomhatta el Mird vonyítását és csaholását, és az őrmester fontolóra vette, hogy a strill vajon képes-e széttépni a karmaival a tárolórekesz falát. Ha más nem szerette is Vaut, az állat egyenesen imádta.

A monoton fizikai munka azzal az egyetlen előnnyel járt, hogy Skirata alig tépelődött mindenféle nyugtalanító dolgokon, például, hogy mikor fagy be a lék, amit leszállás közben ütöttek maguknak, vagy hogy beomlik-e a tó fala a víz nyomásától, és hogy – mivel zárt páncélzat nélkül dolgoztak – könnyen megfulladhatnak, ha a beszállóalagút beszakad vagy összeomlik.

Újabb dobbanást hallott az alagút felől.

A kölyök fiatal volt, erős és egészséges. Sokkal gyorsabban bontotta a jeget, mint ő.

– Felmelegítés! – kurjantotta váratlanul Ordo. Skirata részben megsüketült már a rengeteg robbanástól, ami körülötte történt, úgyhogy nem viselt sisakot, de azért hallotta a kommandós következő szavait: – Amikor kihozzuk onnan Vaut, valószínűleg hipotermiás állapotban lesz, akármilyen jó is a páncélja. Ki kell olvasztanunk.

– Mi van? – hüledezett Skirata.

– Először is, meleg levegőt juttatunk a tüdejébe – magyarázta Ordo. – Szájból szájba lélegeztetéssel.

– Osik... – dörmögte Skirata, amikor rájött, hogy miről beszél a katonája.

– Talán Mird képes rá – vetette fel Ordo.

– Bőven van meleg vizünk – válaszolta Skirata. – Tele vannak a tartályok. Kap meleg borogatást, és kész. Még hogy szájból szájba...

– Meleg cukros víz! – kurjantotta Ordo zihálva, és újabb jégtömb csattant a padlón, annak jeleként, hogy jó iramban halad.

– A legfontosabb a belső hőmérséklet emelése!

Skirata feltépte az élelemadagja zacskóját. Sosem hitte volna, hogy egyszer Walon Vaunak adja az utolsó energiakockáit. És most tessék, aggódik a chakaar miatt, aki néha úgy összeverte a katonáit, hogy kórházba kerültek.

Holott neki ott vannak a fiai – továbbá Jusik, a terhes Etain, és most már Besany Wennen is –, akik miatt idegeskedhet eleget, és akik mindannyian sokkal jobban megérdemlik, hogy küzdjön értük, mint a nyomorult Vau.

– A chakaar... – mormolta tétován.

– Egy kriodroid jó befektetés lett volna – szólt ki az alagútból Ordo.

– Egy micsoda?

– Azt mondtam, szerintem egy kriodroid jó befektetés lett volna. Egy jégtörő – magyarázta Ordo, és a vágó visítása egy pillanatra elnyomta a hangját. – Az hamar kiolvasztaná a jeget.

Még legalább fél óra küszködés várt rájuk. A jégalagútban töltött percek egyre jobban megviselték őket, és az energiakockáikat meg kellett hagyniuk Vaunak. Skirata érezte, hogy rohamosan fog)? az ereje. Amikor bekúszott az alagútba, a jégből kiszabadult kavicsok mélyen belenyomódtak a tenyerébe, de a keze már annyira elzsibbadt, hogy szinte nem is érezte. Végül elővette a sugárvetőjét, és leadott néhány lövést, de a felszabaduló gőztől a rekesz olyan lett, mint egy szauna.

Ordo ellenőrizte a jégfal vastagságát.

– Mindjárt ott vagyunk – jelentette –, és most már legalább meleg van itt.

– Sajnálom, fiam – felelte Skirata sajnálom, hogy belerángattalak.

– Kiképzésnek éppen megfelel – válaszolta nagyvonalúan legyintve Ordo. – Még sosem csináltam ilyet.

– Neked most egy városban kéne lenned egy csinos lánnyal, nem pedig...

– Nem tartom helyesnek – vágott közbe Ordo hogy Besany kémkedik nekünk.

A kijelentés a nagy kékségből került elő. Ordo folyton ezt csinálta: váratlanul kimondta, hogy mi jár a fejében, és ennek nyomán Skirata rájött, hogy még manapság sem ismeri teljesen a kölyköt. Minden bizonnyal jó ideje rágódott már a dolgon, miközben a jeget ütötte-vágta.

– Mereel nem kényszerítette semmire, fiam – válaszolta a fejét ingatva. – Besany ismeri a dörgést.

– De nem számítottam rá, hogy ilyen pocsékul fogom érezni magam miatta.

Skiratának be kellett látnia, hogy még annál is kevesebbet tud Ordóról, mint eddig hitte. Úgy döntött, hogy nem felel semmit, inkább hagyja, hogy a kölyök kibökje a többit is, de Ordo ismét elcsendesedett, a hidrovágó fel visított, aztán újabb és újabb jégtömbök zuhantak a padozatra. Ordo elmondta, amit el akart mondani.

A Köztársaság kihasznál titeket, fiam – gondolta Skirata de most mi is kihasználjuk a Köztársaságot. Nem hagyjuk, hogy eltékozoljanak egy olyan kincset, mint Besany Wennen.

Ebben a pillanatban fagyos légáramlat csapott az arcába, és Ordo kiáltása kirántotta már-már kábult állapotából.

Adrenalin tódult az ereibe, és miután összekapart magában némi erőt, imbolyogva feltápászkodott.

– Áttörtünk! Látom őt! – jelentette Ordo. A jégalagútban továbbra sem fértek el ketten. Ordo elszántan vagdosta a gyorsan táguló nyílás peremét, és amikor hátrébb kúszott egy kötélért, Skirata megpillantott egy sötét alakot. Elsőre nem látott benne semmi emberi formát, de aztán felfedezte a sisakon derengő T-alakot. Ordo a kezébe vette a kötél végét, és közölte: – Levágom róla a hátizsákot!

Ami ekkor következett, az ahhoz hasonlított, mintha egy nerf-borjút segítettek volna a világra. Ordo rákötötte a kötelet Vau mellkasára, aztán megannyi nyögés, káromkodás és verejtékezés után kihátrált az alagútból, maga után vontatva az őrmestert. A kövek meg-megcsikordultak a páncéllemezek alatt, aztán Vau becsússzam a raktér padlójára. Skirata nyomban odalépett, hogy levegye róla a sisakot, ami annyira lehűlt, hogy megdermesztette az ujjait, amikor hozzáért.

Vau beesett arca teljesen elkékült. Skirata széthúzta a szemhéjakat, hogy ellenőrizze a pupillákat – mindkettő reagált a fényre. Sokszor megesett, hogy halottnak látszó, kihűlt emberi lények magukhoz tértek és rendbe jöttek, ám Vau egyértelműen élt. Skirata gondolatban felsorolta az eljárásokat, amelyeket követnie kell, mint például, hogy ellenőrizze a pulzust és a légzést, ne dörzsölgesse a végtagokat, és terelje át a melegebb vért a test belsejéből a külső részek felé.

– Walon, te shabuir, nem merészelj meghalni itt nekem, azok után... – mormolta, de aztán elakadt a hangja, mert Vau oldalra fordította a fejét, és alig hallhatóan motyogta:

– Mird... Mird...

Skirata életében legalább kétszer indult Vau felé azzal a szándékkal, hogy végez vele. Most viszont, akármilyen furának tűnt, az ösztönei parancsára mindent el akart követni, hogy megmentse. Ordo ismét kivergődött az alagútból, maga után vonszolva Vau birgaanját, és egy sátorlapból kötött, jókora batyut, amelynek tartalma folyamatosan csengett és csilingelt.

– Lélegeztetni kell, Kal’buir – nyögte, és erősen zihált, ami arról tanúskodott, hogy az erőkifejtés őt is kimerítette.

Felemelte Vaut, és félig vonszolva, félig cipelve átvitte az orvosi kabinba, ahol lerakta a priccsre, aztán hátraszólt az őrmesternek: – Tudom, hogy a maga káromkodása több kilowattnyi hőt termel, de az még nem éri el a tüdejét.

– Eszméletén van és lélegzik – felelte Skirata, mialatt a zsákkal és a csomaggal a kezében belépett a kabinba. – Nem hűlt ki.

Ordo gyorsan végigtapogatta Vaut, mert tudta, hogy a vizes ruha hamar kiszívja a hőt a testből.

– Száraz, mindenütt száraz – mondta jócskán megkönnyebbülve. – A felszerelése megóvta.

Együttesen dolgozva leszedték Vauról a páncélzatot, majd Skirata mindent kimarkolt a szekrényből, amit csak talált, hogy meleg, száraz ruhákba bugyolálják az őrmestert. Az ujjain nem látszottak fagymarások nyomai – hidegek voltak, de puhák, amit Skirata jó jelnek vett.

– Engedjük ki Mirdet! – javasolta megkönnyebbülten.

Mird kirontott a tárolórekeszből, és majdnem feldöntötte Skiratát. Az izgatott állatból csak úgy áradt a forróság, és Skirata úgy döntött, ha valaki oda fog bújni Vauhoz, hogy a testével melengesse, akkor az a strill lesz. Még parancsolni sem kellett neki, magától felugrott a priccsre, és elégedetten morogva ráfeküdt a gazdájára. Ordo váratlanul vigyorogni kezdett, nyilván humorosnak találta a látványt.

– Köszönjük, Mird – szólt oda a strillnek. – Megmentettél minket egy a halálnál is rosszabb sorstól. Csak így tovább! – Azzal Skiratához fordulva hozzátette: – Ideje lezárni a zsilipet, és elhúzni innen.

– És hogyan fogjuk áttörni a jeget? – vetette fel Skirata.

– Torpedóval – felelte kurtán Ordo, és megrántotta a vállát.

– Hát, a lézerrel nem hívtuk fel magunkra a figyelmet, úgyhogy csak csináld, fiam! Én meg belenyomok némi forró folyadékot Vauba – válaszolta Skirata.

– Kötözze az ágyhoz, mert elég meredek szögben fogunk emelkedni – kérte Ordo. – És inkább várjon azzal a forró folyadékkal, amíg nem állunk stabil pályára!

Ordo sosem túlzott. Ha ő meredek szöget mondott, az a gyakorlatban a függőlegest jelentette. Két perccel később a torpedó robbanásának lökéshulláma végigvágott a gépen, aztán minden rögzítetlen tárgy végigszánkázott a padlón a válaszfalakig, mialatt Mird bömbölve kapaszkodott úgy, hogy a karmait tövig belevájta a priccs matracába. Az Aay’han hamarosan egyenesbe jött, ekkor az elszabadult tárgyak visszazáporoztak a padlóra.

– Ezt idd meg! – mondta Skirata, mialatt a bal kezével felemelte Vau fejét, és jobbjával a szájához tartott egy csőröspoharat, amely energiakockákkal dúsított meleg vizet tartalmazott. Mird kicsivel odébb mozdult, hogy helyet adjon, de továbbra is végignyúlt Vau oldala mellett. Skirata megcsóválta a fejét, és felmordult: – Idd meg, Walon, vagy úgy fogom felmelegíteni a beleidet, hogy ledugom a torkodon a sugárvetőmet, és meghúzom a billentyűt!

Vau köhögött, amivel finom permetet köpött Skirata arcába, aztán erőlködve megszólalt:

– Mindenkinek... elmondom... hogy milyen puhány chakaar lettél...

A jelekből ítélve a helyzetfelismerő képessége remekül működött. Semmi zagyválás. Skirata gondolatban lehúzott még egy tünetet az ellenőrizendő dolgok listájáról.

– Érzel valamilyen sérülést? – kérdezte.

– Semmit... te pocsékabbul nézel ki... mint én – felelte Vau.

– Jó, jó, csak gyerünk tovább! – hadarta Skirata, és néhány kortynyi vizet öntött Vau szájába. – Ezt most szépen nyeld le!

– Szólsz a deltásoknak? – kérdezte erőtlenül Vau.

– Aha... persze – hümmögte Skirata. Néhány dolog azért Vau mellett szólt: például, a fiai betegre aggódták magukat miatta, és meg kellett tudniuk, hogy megmenekült. – Elintézem. Most pedig áruld el, hogy mi a shab ért annyit, hogy kis híján halálra fagytál érte?

– Mi a shab ért annyit – morogta rekedtes hangon Vau hogy majdnem belehaltál, hogy megments?

– Meg akartam szerezni a páncélodat – felelte a vállát vonogatva Skirata. – A jelekből ítélve jobban véd a környezettől, mint az enyém. Még egy sarlacc beleiben is életben maradnál benne.

Vau elmosolyodott, ami ritkán esett meg vele. A szájában teljesen szabályos, hófehér fogak sorakoztak, amelyek látványosan bizonyították, hogy gyerekkorában egészséges körülmények között élt, és bőven jutott neki ennivaló.

– A birgaan... – nyögte ki erőlködve nézz bele!

Ebben a pillanatban Ordo jelentkezett a belső adó-vevőn:

– A találkozási pont felé tartunk, Kal’buir. Tájékoztattam Jusik tábornokot, hogy a fedélzetre vettük Vaut.

– Derék kölyök – dicsérte Skirata.

– Derék kölyök – visszhangozta Vau, és megkérdezte: – Menynyit fizettél ezért a gépért?

– Hallgass, és igyál!

Skirata előbb belekényszerített hárompohárnyi energiakockával dúsított vizet Vauba, aztán engedett az ösztönös kíváncsiságának, amelynek hatására megfeledkezett a fáradt és görcsbe rándult izmaiban izzó fájdalomról. Kioldotta az összefogó zsinórt, és amikor a zsák tartalma a kabin padlójára ömlött, csupán egyetlen szót tudott kinyögni:

– Wayii...

Vau köhögésre emlékeztető károgást hallatott, ami nála alighanem a nevetésnek felelt meg – nem sok gyakorlata volt az ilyesmiben. Skiratát teljesen lenyűgözte az értéktárgyak áradata, annyira, hogy a keze remegett, mialatt kikapcsolta a hátizsák különféle zsebeinek csatjait. Az újabb kincshalmok láttán már megszólalni sem tudott. Letérdelt a padlóra, és bár a bokájába éktelen fájdalom hasított, annyira lefoglalta a látvány, hogy eszébe sem jutott fájdalomcsillapítót keresni.

Egy vagyon hevert előtte. Egy hatalmas vagyon. Több százezer kredit értékű. Tétova mozdulattal kinyújtotta a kezét, és óvatosan kotorászott a kincsek között. Nem is... több millió...

Szinte gondolkodás nélkül elkezdte felleltározni a zsákmányt. A régi szokások nehezen vesztek ki. Amikor hátrapillantott a válla felett, azt látta, hogy Vau őt figyeli, a szemhéjait félig leeresztve, mintha éppen elszundítana. Mird éberen őrködött, időről időre szusszantott egyet.

– A belső zsebek tartalmát kivéve – mondta halkan Vau –, az egészet neked adom.

– Hogy érted azt, hogy nekem adod? – kérdezte megrökönyödve Skirata.

– Nem vagyok tolvaj – válaszolta Vau. – Nekem csak az kell, ami minden jog szerint engem illet. A többi... adomány a titkos Jóléti alapítványodhoz.

– Walon – mondta csendesen Skirata –, ez itt legalább negyven-millió kredit! – Akármennyire elkábult is, össze tudta szedni magát annyira, hogy elvégezzen egy gyors értékbecslést. – Majdnem meghaltál, hogy megszerezhesd.

Biztos, hogy ezt akarod? Valószínűleg még sokkos állapotban vagy. Inkább...

– Biztos – vágott közbe Vau.

– Biztos?

– Teljesen biztos.

– A fiúknak loptad? Walon, ez...

– Azért loptam, hogy fedezzem a shebsemet – szólt közbe ismét Vau.

Skirata bólintott, és hirtelen képtelen volt tovább Vau szemébe nézni.

– Hát persze... – motyogta megrendülten.

– Ha csak a Vau család értékei tűntek volna el... hamar leszűkülne a gyanúsítottak névsora – magyarázta Vau, közben a kezébe vette a poharat, és sikerült a szájába préselnie annak rövid csőrét. Sok víz mellé ment, de ezt egyikük sem bánta. Az önálló mozgás arra utalt, hogy kezdi visszanyerni az erejét. – Úgy intéztem – folytatta –, hogy közönséges, ódivatú betörésnek tűnjön.

– Az apád akkor sem férkőzhetne a közeledbe, ha rájönne, hogy te voltál – jegyezte meg Skirata.

Egy vallomás erre a napra szemlátomást elég volt Vaunak, vagy inkább sok is. Szemmel láthatóan nem dühös lett, hanem zavarba jött. Krákogott egyet, és megkérdezte:

– Mondd csak, Kal, amikor döglött borratokon és bogyókon éltél, és a munkásosztály mártírját játszottad, senki sem tanított meg arra, hogyan kell profi módon lopni?

Vaunak rendszerint nem kellett sokat tennie ahhoz, hogy az őrjöngésig feldühítse Skiratát – általában elég volt annyi, hogy lélegzett. Ezúttal azonban Skirata csak ott térdelt a kabin közepén, mélyen lehajtotta a fejét, és küszködve próbálta megtalálni a megfelelő szavakat, hogy elmondja Vaunak: mennyire megrendítette ez a nagylelkűség.

– Köszönöm... – mondta végül, mialatt tétován megtapogatott egy látványosan csillogó aurodium-rudat. – Köszönöm, ner vod...

Ner vod... Mindeddig csakis kegyetlenül gúnyos hangsúllyal nevezte Vaut a testvérének. A negyvenmillió kredit messzire sodorta Kal Skiratát.

– De ne feledkezz meg az embereimről, Kal! – intette őt Vau.

– Ha segítségre szorulnak, amikor eljön a perc... elvárom, hogy megkapják.

– Walon, ez az összes klóné, aki segítségre szorul – jelentette ki már-már ünnepélyes hanghordozással Skirata. – Nem csak az én fiaimé. Ha módomban állna, kivásárolnám mind a hárommilliót.

– Azt hiszem, értjük egymást – állapította meg Vau.

– Ráállítom Ordót, hogy készítsen leltárt – közölte Skirata.

– Ért hozzá.

Az Aay’han fedélzetén egy morzsányi ennivaló sem akadt, de... gazdagok voltak. Vagy legalábbis, immár biztos pénzalapot kapott Skiratának az a gyorsan kibontakozó terve, amelyet arról szövögetett, hogy biztosítja a klónok jövőjét – a saját klónjaiét, Vau klónjaiét, az összes shabla klónét, aki egyszer kikerül a Nagy Hadseregből.

Ordo a kezelőasztalnál ült az orvosi kabinban, Skirata mellett, és a kézi számítógépét bökdösve, a homlokát ráncolva vizsgálta a zsákmányt.

– Mondd csak, Kal, te voltaképpen a Mandalore újjászületését készíted elő? – kérdezte váratlanul Vau.

Skirata maga is kezdte valami ilyesminek érezni az egészet.

Valójában nem gondolkodott ennyire előre.

– Nem is tudom – vallotta be a fejét csóválva –, de ha létrehozok nekik egy menedéket, az akár a Mandalore-on is lehet.

– Aha... – dünnyögte Vau – akár ott is.

Mird, mialatt továbbra is úgy borult Vaura, mint egy rosszul szabott bunda, a jobb szemét folyton Ordón tartotta, a balt szorosan lehunyta. Ordo sosem felejtette el, hogy annak idején Vau ráuszította Mirdet, és úgy tűnt, Mird sem felejtette el, hogy Ordo a homlokának szegezte a sugárvetőjét. A strill halk mordulásokat hallatott, alighanem megnyugtatta a tény, hogy Ordo mindkét kezét lefoglalja a rablásból származó kincsek vizsgálata.

Ordo elővett az egyik övtáskájából egy színképelemző szenzort, végigpásztázott a sugárral néhány drágakövön, majd buzgón feljegyezte az összetételüket és a súlyukat a kézi számítógépébe. Mialatt elmélyülten összpontosítva gépelt, úgy nézett ki, mint egy állig felfegyverzett könyvelő.

Skirata izgatottan várakozott. A zsák tartalmában szép számmal akadtak felbecsülhetetlen értékű műkincsek.

– Ősi beshavo szentkép – közölte Ordo, és felmutatott egy aranyszegélyes, időtől megsárgult pergamendarabkát. – A gyűjtők boldogan lelőnék érte az anyjukat. Egymást biztosan le is lőtték érte. Remélem, Kal’buir, ismer egy megbízható orgazdát a műkincspiacon, mert szükségünk lesz rá, az biztos.

– A műkincsek és általában a szépművészet – felelte Skirata, és majdnem felröhögött – az én természetes közegem.

– Te egy kulturálatlan vadember vagy! – förmedt rá Vau. – De megmentetted a shebsemet. Gyere csak, Ordo, segíts már egy kicsit! Az egyik övtáskámat...

– Pihennie kell, őrmester – szólt közbe aggodalmasan Ordo.

– Nyissátok ki ezt a táskát! – parancsolt rá Vau. – Gyerünk!

Skirata segített neki, aztán Vau kotorászott egy darabig, majd kiemelt egy arany melltűt, amelyet három szögletes metszésű, világoskék ékkő díszített: egy megdöbbentően nagy és két kisebb. Egy egész tetőtéri lakosztályt kaphatott volna érte a Republica 500-ban. Skirata még sosem látott ehhez fogható ékszert.

– Az anyám csecsebecséje. Shoroni zafírok – közölte Vau, és odadobta Ordónak, aki fél kézzel elkapta. – Add oda annak a csinos barátnődnek, százados! Megérdemli.

Ordo megrökönyödve bámulta a drágaköveket, valószínűleg most látott először ilyesmit. Vaut szemmel láthatóan nem hatotta meg a vagyon látványa – Skirata úgy sejtette, hogy talán azok, akik beleszületnek a gazdagságba, nem is tudják igazán értékelni azt.

Ordo megvizsgálta a szenzorral a zafírokat – a méreteiket, a tisztaságukat, a fénytörésüket és a sűrűségüket majd az adatokat begépelte a kézi számítógépébe.

– Körülbelül száznegyvenhárom karát – közölte végül, és továbbra is úgy fürkészte a köveket, mintha attól tartott volna, hogy felrobbannak. – A foglalatlan, csiszolt kövek jelenlegi piaci értéke tízmillió kredit. Csakhogy az a maga öröksége – tette hozzá, bár érdekes módon amiatt nem tiltakozott, hogy az ékszer lopott. – Túl értékes, attól tartok.

– Tartsd csak meg! – felelte Vau. – Nagy örömet okoz számomra a tudat, hogy Vau mama többé nem viselheti, és hogy egy nála sokkal tisztességesebb, rendes nőé lett.

A kijelentés lehetett volna szégyenkezéssel vegyes kérkedés is, de Skirata érezte, hogy Vau valóban meg akarja fosztani gyűlölt szüleit a kedvenc értéktárgyaiktól. Vau önkéntes árva volt, ellentétben ővele, aki mindennél többre tartotta a családot. Igyekezett a lehető legjobb apja lenni olyan gyermekeknek, akik úgy nőttek fel, hogy sosem tapasztalták meg az anyai ölelés melegét.

Ordo, mint már oly sokszor, megint megtanította őt valamire. A kölyök tele volt meglepetésekkel.

– Ez rendkívül nagylelkű ajándék, Vau őrmester – felelte Ordo, és a belső zsebébe süllyesztette az ékszert. Tudott ő úriemberként is viselkedni, pontosan úgy, ahogyan Skirata tanította. – Köszönöm. Biztosíthatom, hogy a leendő tulajdonosa nagy becsben fogja tartani.

A tárgyak leltárba vétele még egy órát vett igénybe, és néhánynak nem sikerült meghatározni az értékét. A végösszeg elérte az 53,5 millió kreditet, a shoroni zafírok nélkül. És a vagyon fele névtelen kötvényekben volt, amelyeket bárhol kreditekre lehetett váltani.

Mialatt Vau aludt, és Ordo a hajót felügyelte, Skirata még egy darabig a zsákmányt szemlélte, közben elképzelte a biztonságos Menedéket, a menekülési útvonalat és az új életet, amelyet megvásárolhat azoknak a klónoknak, akik úgy döntenek, hogy kilépnek a Köztársaság szolgálatából.

Nem arra készült, hogy dezertőröket támogasson, hanem rabszolgákat akart felszabadítani. Olyan katonákat, akik nem önként jelentkeztek, nem tettek esküt, és nem írtak alá semmiféle szerződést. Végül az éberen őrködő Mird felügyeletére bízta a mély álomba merült Vaut, előrement a pilótafülkébe, és letelepedett Ordo mellé.

Ordo felmutatta az ékköves melltűt.

– Ezt nézze meg! Ebben a fényben zöldre változnak! – mondta elámulva, és úgy tűnt, a jelenség jobban lenyűgözi, mint az ékszer értéke. – Mit csináljak én ezzel, Kal’buir?

– Azt, amit Vau mondott – felelte a vállát vonogatva Skirata.

– Add oda Besanynak!

– De hát ez lopott! – tiltakozott Ordo. – Ezzel bemocskolnám őt!

– Majd kitalálok valamit...

– Ha eladnám, vehetnék az árán rengeteg földet, amelyen felépíthetnék egy biztonságos bázist. Vau vajon megsértődne?

– Addig nem, amíg ez a csecsebecse nem kerül vissza Vau mamához – vélekedett a fejét ingatva Skirata.

– Milyen szörnyű, hogy egyesek ennyire utálják a szüleiket – mondta csendesen Ordo. – Bár a szülők néha megdöbbentő dolgokat művelnek a gyerekeikkel, nem igaz? Mint például szegény Etainnel tették. Odaadták néhány vadidegennek. – Ordo sajnálta a Jediket, a beszélgetések során újra és újra felvetette ezt a témát. – Én szerencsés vagyok, hogy rám talált egy apa, akinek kellettem. Mindannyian azok vagyunk.

Netán azt hiszi, hogy rossz apja voltam a saját gyermekeimnek? – tépelődött magában Skirata. – Sosem említette.

– Gyilkolnék értetek, fiam – válaszolta szintén fojtott hangon.

– Ez ilyen egyszerű.

Mindig is tudta, hogy Ordo derék kölyök. Csodálatos kölyök. Tessék, csak átfutotta a kézikönyvet, majd a megérzéseire hallgatva elboldogult egy teljesen ismeretlen csillaghajóval, sőt végrehajtott vele egy nem éppen könnyű mentést, aztán leült, és leltárt készített egy halom értéktárgyról. Skirata pillanatnyilag megszólalni sem tudott a büszkeségtől és a túláradó atyai szeretettől, így csak oldalra hajolt, és megölelte a klónt. Ordo önmagával elégedetten kacsintott egyet, és megragadta az őrmester karját.

Skirata áldásnak tartotta az apaságot. Szilárdan hitte, hogy Darman számára is áldás lesz, amikor eljön az idő, hogy tudomást szerezzen róla. És ő egy csapásra elég gazdag lett ahhoz, hogy tisztességes jövőt biztosítson nekik.

Ám a jövő a mandaloriak számára tünékeny valaminek számított. A harcosok sosem tudhatták, hogy mit hoz a holnap, és mando’a nyelven ez a szó – vencuyot – inkább egyfajta derűs bizalmat jelentett, semmint időegységet. A Venku kellemes csengésű, jó név lett volna bármelyik mandalori fiúnak. Az őrmester biztosan érezte, hogy remekül illene Darman és Etain fiához...

Venku... igen... Venku. Ez az! Venku!

– Hivatalosan sosem fogadtalak titeket örökbe – szólalt meg ismét. Ez a dolog már nyugtalanította egy ideje, mióta kezdett hinni abban, hogy a háborúnak egyszer vége lesz. – Egyikőtöket sem.

– Számít az? – kérdezte csodálkozva Ordo.

Skirata most már úgy érezte, hogy számít, nagyon is számít. Egyetlen mando’ad sem kifogásolta volna a közte és a fiai között kialakult kapcsolatot, ami pedig a Köztársaságot illette, az még csak emberi lénynek sem tartotta a klónokat, míg az ő terve arra, hogy normális jövőt biztosítson nekik, egyre határozottabb alakot öltött. És a rövid üzenettől, amelyet Lama Su küldött Palpatine-nak, és amelyet véletlenül fedeztek fel, hirtelen minden felgyorsult.

– Igen, fiam – felelte, azzal megszorította Ordo karját, és elmondta a rövid, cikornyáktól mentes szöveget: – Ni kyr’tayl gai sa’ad, Ordo.

Ennyi kellett. Ennyi kellett, hogy egy gyermek új szülőket kapjon. A mandaloriaknál az örökbefogadás mindennaposnak számított. A vérségi viszonyok csupán az orvosi adatok közé tartoztak.

Ordo meredten nézte a kettejük egymásba kulcsolódó kezét, majd halkan megszólalt:

– A fia voltam azóta, hogy megmentette az életemet, buir.

– Azt hiszem, ti mentettetek meg engem – válaszolta Skirata.

– Belegondolni sem merek, hogy nélkületek hol lennék.

Skirata immár szorgalmasan szidta magát, amiért nem tette meg korábban ezt az utolsó lépést a teljes elkötelezettség felé, és most elkezdett idegeskedni a másik öt nullás miatt, akik szétszóródtak a Galaxisban. A lelki szemeivel néha azoknak az apró, kétéves gyermekeknek látta őket, akikre kivégzés várt, mert nem feleltek meg a kaminóiak elvárásainak. Engedetlenek, zavart elméjűek, selejtesek, deviánsok – ilyeneket mondtak rájuk.

És még az aruetiise gondolja úgy, hogy a mandaloriak vadállatok, mi? – bosszankodott magában Skirata.

A Galaxisban hemzsegtek az álszent képmutatók.

Negyedik fejezet

„E49D139.41-es dekrétum

Minden nem katonai klónozás tiltott tevékenységnek minősül, míg a katonai klónozás a Köztársaság által felhatalmazott létesítményekre korlátozódik, jelenleg azokra, amelyeket a Kamino kormánya működtet, továbbá másokra, amelyeket a Köztársaság kijelöl most vagy bármikor a háború alatt. Ez a tiltás vonatkozik a klónozó felszerelések forgalmazására; klónozó technikusok, génsebészek alkalmazására, amennyiben a munka célja értelmes lények klónjainak előállítása; valamint értelmes lények klónjainak vásárlására is. Mentességet kap: a Khomm, a Lur, a Columns és az Arkania, ahol a gyógyító célú klónozás tovább folytatódhat, a megfelelő engedélyek beszerzését követően. ”

Szenátusi jegyzőkönyvi részlet, Köztársasági Törvényszemle

Gaftikar, az Eyat felé vezető út,

473 nappal a geonosisi csata után

– Szóval, mi a stratégiánk? – kérdezte Darman a gyíktól. – Hogyan tervezitek a hatalomátvételt?

Kal őrmester arra tanította őt és a társait, hogy ha a helyiekkel együttműködve kell elvégezniük egy munkát, akkor ne a Köztársaság módszereit alkalmazzák. Atin a marit és Darman mellett baktatott, mindkét kezét a zsebében tartva. Egyetlen apró nyom sem árulta el, hogy könnyű páncélzatot visel az A’dentől kapott munkásruha alatt. Reggel óta esett az eső. Az erdőben kanyargó utat kisebb-nagyobb tócsákkal teli, vastag sár borította, de az eső legalább magyarázattal szolgált arra, hogy miért húzzák mélyen az arcukba a köpenyük csuklyáját. Atin napszemüveget viselt, az állán kétnapos, erős borosta sötétlett. Néhány futó pillantással kevesen vették volna észre, hogy ő és Darman ugyanúgy néznek ki.

– Először is, bevesszük Eyatot – válaszolta a Cebz nevű gyík. A nőnemű marit álla alatti taréj vörösben játszott, ami valószínűleg azt jelentette, hogy ő a domináns egy csapatban, és az alacsonyabb rangú gyíkok kötelesek engedelmeskedni a parancsainak. A testéből szétmorzsolódott falevelek illata áradt, és a mellkasa előtt keresztbe vetve egy félelmetes SoroSuub sugárvetőt hordozott.

– A fővárosra összpontosítjuk erőinket, és ha azt elfoglaljuk, a tartományi kormányok nem sokáig fognak kitartani. Sorban megszerezzük a nagyobb városokat, aztán a kisebbeket, és így tovább. Jelentős a létszámfölényünk, ami mindenképpen mellettünk szól.

– Azt hiszem, a főkancellárunknak meg kellene hallgatnia titeket – dörmögte Atin inkább csak saját magának, semmint a maritnak. – ő egyszerre akar harcolni mindenütt, hogy senki ne érezze úgy, hogy kimarad a háborúból.

– Mi így építkezünk, egyesével, sorról sorra – magyarázta Cebz –, és a bontást is így végezzük.

Járás közben a farkával egyensúlyozott, ami halk suhogással lendült jobbra-balra.

– Tudtok hangtalanul lopakodni? – érdeklődött Darman.

Cebz mereven hátranyújtotta a farkát, lejjebb eresztette a testét, és immár hangtalanul osont előre.

– Íme, igen – mondta aztán büszkén.

– Szóval, ti építettétek itt a városokat.

– Így van, bérmunkában – válaszolta Cebz.

– De nincs beleszólásotok a kormányzásba – tette hozzá Darman.

– Pontosan. Továbbá, nekünk nem fizetnek annyit, mint az embereknek. Nem lakhatunk azokban a szép házakban, amelyeket mi építettünk – sorolta panaszait a marit. – Ha a beleszólás azt jelenti, hogy mindez megváltozik, akkor igen, bele akarunk szólni a kormányzásba. A másik bajtársatok, aki szoknyát viselt, nagyon mérges volt mindezek miatt.

– Az első mélységi felderítő? – kérdezte Darman. – A... hát igen, elhiszem, hogy ez dühítette Alfa-30-ast.

– Ti megértetek minket – folytatta Cebz. – Nektek sincsenek jogaitok. Ha engem kérdeztek, szerintem őrültséget csinál az, aki felállít egy hadsereget, aztán nem gondoskodik róla, hogy a katonák jól érezzék magukat. A vége az lesz, hogy a vezéreik ellen fordulnak.

Atin köhécselt egyet, és gyorsan témát váltott:

– Nagyon jól beszélitek a közös nyelvet.

– A megrendelők nyelvét megtanulni mindig kifizetődő – válaszolta a marit.

A következő pillanatban teljesen váratlanul megállt, és mozdulatlanná dermedt. Darman és Atin az ösztöneik parancsára leguggolt, és előkapták az oldalfegyverüket. Cebz értetlenül nézett rájuk, és megkérdezte:

– Mi a baj?

– Hirtelen megálltál – suttogta Darman, és megint nagyon hiányoztak neki a sisakszenzorai. – Ellenséget látsz?

– Dehogy! Csupán arról van szó, hogy eddig jöhettem – magyarázta Cebz. – Közel járunk a városhoz. A maritok feltűnőek. A fejünket még eltakarhatjuk, de a farkunkat nagyon nehezen. Sok szerencsét! – búcsúzott, azzal megfordult, és elindult vissza, a tábor felé.

Darman olvasta a Nagy Hadsereg kézikönyveiben, hogy a hüllőfajok képesek szempillantás alatt megdermedni, aztán ugyanilyen gyorsan mozgásba lendülni, de ez a tudat nem akadályozta meg abban, hogy mindannyiszor megriadjon, valahányszor ilyesmit tapasztalt. Atin elnézett Cebz után, aztán a társához fordult.

– Csak egy első felderítés, rendben? – mondta fojtott hangon. – Esetleg szerzünk egy járművet. Csak felmérjük a helyet. Csupán körülnézünk. – ígérem – fogadkozott Darman. A zsebében hamis iratok és kreditek lapultak, míg a kézi számítógépén tárolta a város térképét, valamint az épületek tervrajzait, amelyeket a maritoktól kaptak. – Megnézzük, hogy változott-e valami azóta, hogy utoljára frissítették az adatokat. Megnézzük, hogy törvényesen milyen mélyre hatolhatunk be a kormányzati komplexumba.

Amikor megpillantotta a várost, először az tűnt fel neki, hogy milyen határozott a széle. Nem vették körül egyre sűrűbb és magasabb külvárosok. Ha nem látta volna a határon álló épületek körvonalait, az egészet egyetlen hatalmas bástyának hihette volna. Kevés jármű érkezett és távozott, és ezek szinte kivétel nélkül nagyméretű tehersiklók és kompok voltak. Eyat polgárai nem merészkedtek messzire a városuktól.

– Ostromállapot ez, még ha hivatalosan nem is mondják ki – állapította meg Atin. – Félnek a maritoktól.

– Akkor mivel magyarázzuk, hogy csak úgy besétálunk? – vetette fel Darman.

Atin a sugárvetőjét megveregetve válaszolt:

– Fiatalok vagyunk, kemények és őrültek.

– Nekem megfelel.

– És nem idevalósiak.

– Azért A’den említhette volna.

– Átrepültünk a terület felett – válaszolta Atin. – Mi is gondolhattunk volna rá.

– Legközelebb könnyebb lesz, ha szerzünk egy járművet.

– Bérelünk vagy veszünk?

– Eddig arra gondoltam, hogy felszabadítunk egy ládát, csakhogy ez egy kisebbfajta város, és valószínűleg komolyabban veszik a siklólopást, mint a Tripla Zérón.

– Valid be, neked valójában tetszik ez a lopás-dolog! – követelte vádló hangon Atin.

– Ez nem lopás – tiltakozott a fejét ingatva Darman. – Csupán másként intézzük a beszerzést.

Darman nem birtokolt semmit, és a többi klón sem. A kaminóiak mindent megadtak nekik, amiről úgy gondolták, hogy szükségük van rá. Amit a vagyonról tudott, azt Kal’buirtól tanulta. Aztán hirtelen belecsöppent a birtoklás világába, amikor kiszabadult a Galaxisba, amelyben a teremtmények nem csupán birtokoltak, hanem egyre többet akartak birtokolni. Többet, mint amennyire valaha is szükségük lehetett, és az egész létezésük arról szólt, hogy minél többet szerezzenek, minden létező eszköz felhasználásával.

Annak idején szépen megtanulta az elméletet, de egész más volt megtapasztalni a gyakorlatot. Örült annak, hogy kiváló felszerelése van, kényelmes szállása, annyit ehet, amennyi belefér, és nem léteztek olyan anyagi javak, amelyeknek megszerzéséért kockára tette volna az életét.

– Elgondolkodtál már azon, mi lesz azzal a négymillió kredittel, amit Kal őrmester szerzett a terroristáktól? – kérdezte Atin.

– Szerinted átadja Zey tábornoknak?

Most már az erdő határán jártak. Széles, nyílt földsáv terült el előttük, amely teljesen körülfutotta Eyatot – a város lakói felkészültek a gyíkok fogadására.

– Nem, még sosem gondoltam rá – felelte Darman.

Pillanatokkal később kiértek a fák közül, aztán úgy ballagtak a városba vezető főút felé, mint két hétköznapi, túlzottan magabiztos fiatal férfi. Hamarosan megpillantották a hírszerzési adatokban felsorolt védelmi eszközöket: a lézerágyúkkal felszerelt őrtornyokat. A maritok légiereje néhány siklóból állt. Eyat lakói egyszerű gyalogostámadás visszaverésére készültek. Nem számítottak a Köztársaság Nagy Hadseregére, és nem lehetett látni a szeparatista szövetségesek jelenlétére utaló nyomokat – ha egyáltalán állomásoztak itt szeparatisták.

Darman és Atin vagy öt perce ballagott a város irányába, amikor egy tehersikló letért az útról, odaszáguldott hozzájuk, és megállt mellettük. A vezetője, egy középkorú, szakállas férfi kidugta a fejét a fülkéből, és rájuk rivallt:

– Elment az eszetek? Nem sétálhattok a városon kívül!

Hogy kerültök ide?

Darman könnyűszerrel felvette a szerepet. Rántott egyet a vállán, és közönyösen válaszolt:

– Pár kilométerre innen lerobbant a siklónk.

– Szálljatok be! – kurjantott a férfi a gép hátsó részére mutatva. – Majd a városhatáron belül kiteszlek titeket. Nem vagytok idevalósiak, mi?

– Nem. Munkát keresünk – felelte szűkszavúan Atin.

A sofőr felnyitotta a hátsó rakodónyílás zárófedelét. Atin bemászott a raktérbe, aztán megfordult, és besegítette Darmant. Röviddel azután, hogy végre helyet találtak maguknak az élelmiszerekkel teli ládák között, a sikló lassított, és egy zökkenéssel megállt, majd a sofőr az öklével megdöngette a válaszfalat.

Darman kihajolt a rakodónyíláson, és meglepetten látta, hogy már Eyat határán belü vannak, egy útkereszteződésnél, amelytől jobbra siklóbuszállomás terül el.

– Szálljatok ki, és sürgősen utazzatok haza, akárhol laktok is! – mondta búcsúképpen a sofőr, és megcsóválta a fejét. – A legnagyobb őrültség, amit valaha láttam...

– Köszönjük! – felelte Darman, és intett. A jármű felemelkedett, áthúzott a kereszteződésen, és hamarosan eltűnt az épületek között. Darman a társa felé fordult, és halkan megszólalt:

– At’ika, ez csupán egy próbafutam. Nézzük meg, milyen messzire jutunk ma!

Atin az adatolvasója képernyőjét tanulmányozta. Jól jött, hogy a lázadók építették Eyatot, és megtartották a terveket, nem csupán a felszíni létesítményekét, de a csatornarendszerét, az elektromos hálózatét és a szervizalagutakét is.

– Siklóbusz a városközpontba – javasolta rövid töprengés után Atin.

– És kifelé jövet szerzünk egy a városban nyilvántartott siklót – tette hozzá Darman. – Legközelebb könnyebb lesz bejönni.

A városról kiderült – ahogyan az már a Core Conveyor rakteréből is látszott hogy rendezett, szép település, ahol az emberek nyugodtan és viszonylag jól élnek. Coruscanthoz képes eltörpült a maga alacsony épületeivel és szerény lakóházaival, de Darman legalább könnyen megbirkózott a léptékekkel. Az itteni méretek a legkevésbé sem képesztették el, és nem zavarták meg. A siklóbusz ablakán át nézelődött, a fejét a páncélüvegnek támasztva, és mindenütt saját magához hasonló embereket látott.

És egy másik fajért harcolok. Gyíkokért, emberek ellen – tépelődött magában. – Kal őrmester sokszor elmondta, hogy a mandaloriakat nem érdekli, ki melyik fajhoz tartozik. A Coruscanton élő embereknek miért nem számít a tény, hogy én is ember vagyok?

Darman csupán egyetlen közösséget ismert, amelyben otthonosan érezte magát, mégpedig azt, amelyik a testvéreiből állt, illetve néhány nem-klónból, akiket a sors közéjük sodort. A Galaxis többi lakója idegen volt számára, fajtól függetlenül.

Immár kezdte érteni, hogy mit jelent az aruetiise fogalom.

– Ébresztő, Dar! – szólt rá Atin, és a nyomaték kedvéért oldalba bökte. – Leszállunk! – Visszacsúsztatta a kézi számítógépét a zsebébe, és hozzátette: – Eddig rendben vagyunk. Minden olyan, mint a tervrajzokon. Semmi sem változott.

– Hát, az építők nem jártak itt egy jó ideje, nem igaz? – dörmögte Darman. – Nem csoda, hogy semmi sem változott.

A tervrajzok szerint a Gyűlésháznak nevezett kormányzati épületben volt egy nyilvános galéria. Darman és Atin megállt a fő homlokzat előtt, a messziről jöttéktől elvárható áhítattal megcsodálták az oszlopsort, aztán, amíg menedéket kerestek a folyamatosan zuhogó eső elől, elolvasták a hatalmas, kétszárnyú bejárati ajtó mellé függesztett tájékoztatót.

– Az ülés tizennégy nulla-nullakor kezdődik – mormolta Atin.

– Most tíz negyven van.

– Üssük el valamivel az időt! – javasolta Darman.

Természetesen nem vesztegették az időt. Kényelmes iramban körbesétálták a Gyűlésházat, letettek néhány gyöngyméretű kémkamerát, és megnézték, hogy hol mennek be az épületbe az ülésekre érkező politikusok. Végül letelepedtek egy a Gyűlésházzal szemben működő vendéglőbe, és nekiláttak, hogy pukkadásig zabálják magukat, mialatt megfigyelik az érkező és távozó tehergépeket, valamint a hivatali siklókat. Darman úgy helyezkedett, hogy az oldalát mutatta az utca és az azon túli építmény felé, míg Atin az ablakkal szemben ült.

– Soha többé nem eszem húst – motyogta Atin a ritkásan csörgedező forgalmat nézve. – Soha.

– Akkor mi az ott a kezedben?

– Halpástétom – közölte Atin. – A hal nem számít.

– A hüllőhús eléggé olyan, mint a hal.

Atin lenézett a pástétomra, sóhajtott egyet, és visszarakta a tányérjára, aztán megfordult, hogy hívja a pincérdroidot. Két perccel később, amikor megérkezett a nagy halom krémes sütemény, már sokkal boldogabbnak tűnt.

Két órát kellett még várniuk.

Darman begépelte az adatolvasójába a menekülő-útvonalakkal kapcsolatos megfigyeléseit, közben elégedetten rágcsált egy darált robával és fűszerekkel megrakott péksüteményt, és azt számítgatta magában, hogy mikor lesz alkalma Etainnel beszélni. Skiratának nagyjából igaza volt: ha valaki a szeretteire összpontosított, mialatt háborúzott, az vagy megőrizte a józan eszét, vagy nem tudott odafigyelni semmire, ám ő úgy gondolta, hogy neki sikerült megtalálnia az egyensúlyt. Kapott valamit, amit várhatott, amiért élhetett, noha egyelőre elképzelni sem tudta, hogy mi lesz a hadsereggel, miután megnyerik a háborút.

– Segítenünk kell Finek, At’ika – mondta halkan.

– Úgy érted, szervezzünk meg neki egy randevút?

– Laseemának nincs egy barátnője vagy unokahúga? Nem akarom ilyennek látni Fit.

– Talán az ügynöknő...

Darman várt, szórakozottan bökdöste az adatolvasója billentyűzetét, és miután a társa nem fejezte be a mondatot, rákérdezett:

– Milyen ügynöknő?

Atin ismét a forgalmat figyelte, aztán hirtelen megdermedt, és a száját alig mozgatva, halkan suttogta:

– Ne mozdulj... ne nézz ki az ablakon... most lassan fordulj el...

– Rendben – dörmögte Darman, és engedelmeskedett.

Kezdte megutálni az álruhás műveleteket, és megint a sisakszenzorai után sóvárgott. – Mi az?

A társa ismét alig mozgatta a száját, és neki erőlködnie kellett, hogy meghallja a szavait a vendéglő háttérzajában.

– Az előbb azt hittem, hogy a saját tükörképemet látom – suttogta Atin –, de aztán eszembe jutott, hogy milyen ruhában vagyok... és hogy sebes a képem.

Beletelt néhány pillanatba, mire Darman megértette: Atin egy klónt látott, egészen közelről. Fit, Ninert és A’dent felismerte volna, és elméletileg nem voltak itt mások – leszámítva A-30-at, Sullt.

– Biztos vagy benne, hogy nem egy nullás?

– Eddig csak Jainggel és Kom’rkkal nem találkoztam, de ők még most is Grievousre vadásznak.

– Állítja Kal...

– Mit tudom én! – felelte a vállát megvonva Atin. – Szerintem nem nullás. Két méterre volt tőlem. Most már távolodik.

Darman fél percig még nem mozdult. Atin letette a süteményét, és elindult az ajtó felé, Darman a nyomába szegődött. Nem ezért jöttek Eyatba, de egy dezertőr alfás...

képtelenségnek tűnt. Jango Fett nevelte és képezte őket személyesen, és külön hangsúlyt fektetett arra, hogy tántoríthatatlanul hűségesek legyenek a Köztársasághoz. Kal őrmester ugyan azt állította, hogy Jango egy tébolyult shabuir volt, de azt is, hogy mindig tartotta magát a szerződéséhez, és ez a szerződés egy hűséges, teljességgel megbízható hadsereg megteremtéséről szólt.

Darman ennek az ellenkezőjéről is hallott már pletykákat, és a nullások eleven bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy egy klón katona is lehet ugyanolyan különc és önfejű, mint bármelyik hétköznapi ember, ám soha nem látott bizonyítékokat, amelyek alátámasztották a szóbeszédeket.

– Látod őt, At’ika? – kérdezte halkan.

A fekete bőrkabáttal borított, széles hát beleveszett a járókelők tömegébe, de a következő pillanatban mindketten meglátták a sokaságból kiemelkedő, majdnem teljesen kopasz fejet. Atin a mutatóujjával megérintette a fülét, és ezzel aktiválta az annak mélyére rejtett miniatűr adó-vevőt. Az álla alá, valamint a füle mögé ragasztott szenzorok érzékelték az agyából érkező idegimpulzusokat, amelyeket a rendszer beszédhangokká alakított és továbbított a vevőkészülékekhez. Kellett némi gyakorlás ahhoz, hogy csak gondoljanak a szavakra, de ne mondják ki őket, ám Darman hamar megszokta, és most már olyannak találta a berendezés használatát, mintha magában beszélt volna.

– Niner, itt Atin! – jelentkezett a társa. – Változik a terv. Az imént kiszúrtuk az eltűnt barátunkat.

Niner pillanatnyi késlekedés nélkül válaszolt:

– Vesszük a koordinátákat. Kell erősítés?

– Megnézzük, hová megy – felelte Atin.

– Beszéljetek Jusikkal – szólt közbe Darman. – Ha lehet, derítse ki, hogy van-e valami, amiről minket nem tájékoztattak.

– Zey maga mondta, hogy Sull eltűnt – válaszolta Niner. – Vagy pedig ez itt egy másik küldetés nyitólépése.

Ekkor A’den is közbeszólt:

– Ha az, akkor még én sem tudok róla! – közölte a rá jellemző határozottsággal.

Darmannek ez a legkevésbé sem tetszett. Valamennyi bevetéshez tengernyi adatra volt szükségük, és attól a ténytől, hogy nem tudták, hol van a többi különleges egység, az az érzése támadt, hogy szándékosan megtagadták tőlük az információkat. Ráadásul úgy tűnt, a nullások mindig hallottak mindenről, akár hivatalos, akár nem hivatalos forrásokból.

– Sokkal könnyebb dolgunk lenne a Tripla Zérón – jelentette ki Atin.

– A fickó mélységi felderítő – vetette ellen Darman. – Sehol sem lenne könnyebb.

Sull – aki a jelekből ítélve nem tűnt el, sőt a legteljesebb nyugalommal mozgott Eyatban – végigsétált egy fákkal szegélyezett sétányon, majd leballagott egy lépcsősoron. A kommandósok megszaporázták lépteiket.

Viszonylag könnyen követték a mélységi felderítőt. Ám mindketten tudták, hogy miután utolérik, nem lesz könnyű kitalálni, hogy mihez kezdjenek vele.

Találkozási pont: Mong'tar kocsma,

Bogg V, Bogden-rendszer,

473 nappal a geonosisi csata után

– Késtél – állapította meg Mereel.

– Be kellett ugranunk ennivalóért – felelte Ordo, mialatt terpeszbe lépve maga felé fordította a széket, letelepedett rá, és lekönyökölt a támlájára. – És Vau beszaladt egy bankba néhány kreditért.

– Akkor a következő kört ő fizeti – dünnyögte Mereel, majd hátradőlt, és kinyújtotta a lábát. Lepusztult, lármás kocsmában ültek, abban a típusban, amelyet ő minden látszat szerint kedvelt. Az asztal másik végét egy ember és egy droid foglalta el, mindketten a kézi számítógépükkel foglalatoskodtak. Egy ilyen helyen senki sem kapta fel a fejét két mandalori láttán, ám ez a két idegen amúgy is belemerült a saját világába. Mereel bólintott egyet, és megkérdezte: – Szóval, jól van a vén gazember? Merre jár? És Kal’buir hol van?

– A sho’sent ellenőrzi – felelte Ordo. Nem akarta kimondani a „tengeralattjáró” szót az idegenek előtt. A mando’at kevesen beszélték az aruetiise közül, így tökéletesen megfelelt afféle titkos nyelvnek. – Vau és Mird pedig őrködnek.

– Ne kapd fel a vizet, de Bard’ika azt tervezi, hogy hamarosan csatlakozik hozzánk!

Ordo fenntartotta magának a jogot, hogy aggódjon egy kicsit Jusik tábornok miatt, aki képes volt békés, bölcs Jediből szempillantás alatt olyan eszelős fenegyerekké alakulni, mint amilyen Mereel is volt. – Miért?

– Valami komoly ügyet akar megbeszélni velünk, és azt mondja, adó-vevőn nem tárgyalhatunk róla.

– Ugyanolyan őrült, mint te. Egy szép napon Zey elkapja, az biztos – jelentette ki Ordo, és egy másodpercre eltűnődött azon, hogy vajon Etain terhességéről van-e szó. A droid felé bökött a hüvelykujjával, és megjegyezte: – Azt hittem, egy életre eleged lett a bádogfickókból.

– Éppen egy lenyűgöző beszélgetést folytattunk arról – felelte Mereel –, hogy milyen lehetőségek várnának ránk a szórakoztatóiparban...

– TK-0... – mutatkozott be a droid, ami egy R2-es magasabb, páncélozott változatának tűnt – és nagyra becsült technikusom, illetve ügynököm: Gaib.

– Nagy megtiszteltetés ez nekem – mormolta Gaib anélkül, hogy elszakította volna a tekintetét az adatolvasójáról –, de ne feledd, hogy nélkülem csak egy rakás szépséges ócskavas lennél!

Ordo átváltott a sisakrádióra, és immár sokadszorra állapította meg magában, hogy az élete lényegesen könnyebb, ha sisakot visel. Az ezt követő csendben a kívülállók számára úgy tűnt, hogy a két mandalori vár valakit, méghozzá úgy, hogy mandaloriakhoz méltó módon nem a művészet és a filozófia nagy kérdéseiről vitatkoznak.

– Rendben Mer’ika – szólalt meg Ordo –, miért helyeztétek át ide a találkozási pontot, és miféle játszmát játszol a turistákkal?

Mereel elfordította a fejét, mintha a bárpultot bámulta volna, és a testvére kérdésével nem törődve beszélni kezdett:

– A bádogfickó és az üzlettársa ipari titkok és illegális felszerelések lopására szakosodott. Csúcstechnológiára hajtó ipari kémek. Nemrégiben felkérték őket, hogy keressenek valakit, aki a tilalom ellenére képes lenyomozhatatlan laboratóriumi felszereléseket szerezni és leszállítani.

Szigetelőanyagokat, tartályokat, sterilszoba-rendszereket, továbbá specialista droidokat, amik összeszerelik és működtetik a holmit. Készpénzzel fizettek, és sehol semmi feljegyzés.

– Ko Sai?

– Gondolom...

– Hol?

– Dorumaa, a Középső Gyűrű egyik trópusi üdülőhelye – válaszolta Mereel.

Ordo aktiválta a planetáris adatbázisát, szemügyre vette a sisaklemezén végiggördülő adatokat, és megállapította:

– Víz... mindenütt víz...

– Hatalmas óceánok, java részben felderítetlenek – felelte Mereel. – És ez valószínűleg így is marad egy darabig, mert csodás tengeri élővilág jött létre a jégtakaróból, miután kiolvasztották azt a bolygót. Trópusi vakációk. Nincs ipar, sem mezőgazdaság. De az illegális laborfelszerelés oda tartott.

– Sai új kutatóközpontot épített – összegezte Ordo. – Ki pénzeli?

– Azt egyelőre nem tudjuk – válaszolta Mereel. – Rendben, vegyük végig. A kaminói csatában a szeparatisták megugrasztják Sai-t. Addigra már kiszedte a fontos anyagokat Tipoca hálózatából. Elmenekült, és a Vaynain kötött ki. – Összefonta a két karját a mellkasa előtt, és a másik irányba fordította a fejét, vagyis úgy tett, mintha mélységesen unatkozna. – A Vaynairól visszakanyarodott a szeparatista űrbe, az utolsó helyre, amire bárki számított volna, aztán elindult a Cularin-rendszerbe, egészen pontosan a Dorumaára.

– Bizonyíték?

– Az én bádoghaverom szállíttatta a cuccot az itteni teherkikötőbe – magyarázta Mereel. – A fiú imád némi biztosítékot beszerezni, nehogy valamelyik ügyfele fizetés nélkül lelépjen. Utánanézett a repülési terveknek, és kiderült, hogy a felszerelés néhány kitérő után a Dorumaára került.

– És miért mesélte el neked? – vetette fel Ordo.

– Megbíztam, hogy szerezzen be ezt-azt – felelte Mereel. – Egykét löveget meg néhány apróságot, amitől a tengeralattjárónk még gyorsabban megy.

– Ezeket egy rakás csavargótól is megvehetted volna.

– De azok még sosem üzleteltek az Arkaniával – válaszolt Mereel, és érződött a hangjából, hogy mosolyog.

Ordo csodálattal adózott a társa azon képességének, amellyel átszűrte az adatokat. A kockázatvállalásra hajlamosító gének Me-reelben jobban kifejeződtek, mint az átlagos klónokban, és ha egyszer szagot kapott, meglepően türelmes konokságról tett tanúbizonyságot. Még Mird is vehetett volna tőle néhány leckét.

– Szóval, ki kell vernünk valakiből a helyszínt – állapította meg Ordo.

– Amint megtalálom a pilótát, aki leszállította a felszerelést – dörmögte Mereel. – Egyelőre senki sem beszélt. De nem számít, hogy milyen szorosan zárják össze a szájukat, előbb vagy utóbb valaki elkotyog valamit. Egy részletet, egy szót... valami mindig kicsúszik.

Előbb vagy utóbb – ez volt a probléma, mint mindig. Az idő ellenük dolgozott. Ko Sai-ra nem csak a szeparatisták vadásztak. A kaminóiaknak tudniuk kellett, hogy Sai ellopta az adataikat, mert ha Mereel megtudta, hogy hiányoznak, akkor erre nekik már egy éve rá kellett jönniük. De nem merték elmondani a Köztársaságnak, a legnagyobb vásárlójuknak, hogy bajban vannak. Csendesen, minden hűhó nélkül akarták visszaszerezni Sai-t. Ha volt egy kevés eszük, fejvadászokat is felbéreltek. Az egész gazdaságuk függött az ügytől.

Ezen felül a kaminóiak legfőbb vetélytársai, az arkaniaiak is tudták, hogy Sai eltűnt. Mindenki tudta, aki számított. A pletykákat lehetetlen lett volna kordában tartani ebben az iparágban. A tilalom miatt a klónozás föld alatti tevékenység lett, és számtalan vállalat szerette volna beállítani a csapatába a csúcsfejet. Mindezek miatt Ordo biztosra vette, hogy a nullásoknak tucatnyi üldözőt kell félrelökniük az útjukból, ha a falka élén akarnak maradni.

– Ezek szerint legalább három társaság elől menekül – mondta végül. – Ez maga lesz az őrület. Mit gondolsz, Lama Su kifogásnak használja fel a jelenlegi szerződés lejártát ahhoz, hogy palástolja a tényt, hogy elvesztették Sai adatait, és most eljött a válságos pillanat? Az eltűnt anyagok mennyire kellenek a gyártáshoz?

– Nem tudom és nem is érdekel – közölte Mereel –, mindaddig, amíg megmarkolom Sai vézna, szürke nyakát, és ő átadja nekünk mindazt, ami ahhoz kell, hogy te, én meg az összes vode hosszú életet éljünk.

TK-0 oldalba bökte Meredt, és megkérdezte:

– Untatunk titeket? Nagyon csendesek vagytok...

– Meditálunk – válaszolta Mereel –, tudod, mi, mando’ade szellemi lények vagyunk. Folyton a mandával társalgunk.

– Még én is éreztem innen – dünnyögte szenvtelen képet vágva Gaib. – Mikor kapjuk meg a pénzt?

Mereel kicsapott két ötvenezer kredites lapot az asztalra, és kijelentette:

– Megtarthatjátok a visszajárót, ha előkerítitek nekem azt a pilótát, aki leszállította a cuccot a Dorumaára.

– Az arkaniaiak talán többet fizetnének...

– De nem annyit, amennyit a kaminóiak.

– Ezek szerint nekik dolgoztok?

– Nézd... – mondta Mereel, és Ordo megfeszítette az izmait, mert a testvére azon a hangon beszélt, amelyen akkor szokott, amikor készült igen vékony jégre korcsolyázni a puszta izgalom kedvéért. Mereel volt az, aki imádott kötéllel leereszkedni Tipocaváros legmagasabb pontjáról, még ha többször is összetörte magát a mutatvány közben. – Csak a kaminóiak klónozhatnak legálisan. Számukra mindenki chakaar, aki az üzleti érdekeiket veszélyezteti. Világos?

– Nemigazán...

Mereel kétségbeesést színlelve, mélyet sóhajtott. Ordo pedig felkészült, hogy szükség esetén egy fülsüketítő, magas frekvenciájú sípolással elhallgattassa a társát.

– Rendben, köztársasági ügynökök vagyunk – mondta végül fáradtan Mereel. – Szétzúzzuk az illegális klónozást, akárhol bukkanjunk rá. Mert a mando’ade törődnek a törvénnyel és a renddel.

Egy szép napon kiverem belőled az osikot, Mer’ika – mérgelődött magában Ordo. – Ne csináld ezt velem!

– A perc aligha felel meg arra – szólt közbe TK-0 –, hogy úgy viselkedjünk, mint az organikusok, nem igaz? Én csupán kérdeztem valamit. Nekem az is megfelel, ha a Kaminóval üzleteltek.

Azt hiszem, ideje, hogy összeszedd magad – szólt oda Ordo a férfinak –, tekintve, hogy te vagy TK-0 technikusa.

– Keressétek meg nekem a pilótát, aki megtette az út utolsó szakaszát – mondta Mereel, azzal felkapta az egyik kreditlapot, megpörgette az ujjai között, és eltüntette a karpáncélja alatt –, és mondjátok meg neki, hogy őt is megfizetem, ha beszél. Semmi megtorlás. A pilóta nem bűnös semmiben. Vettétek? Ez a Köztársaság problémája, nem a miénk.

– Rendben, elintézzük – közölte kurtán a droid.

– És addigra, mire befejezem a hajóm átalakítását – tette hozzá Mereel.

– Ööö... várjunk egy kicsit! – szólt közbe Gaib.

– Negyvennyolc standard óra – folytatta Mereel, közben felállította a másik kreditlapot, és átpöckölte Gaibnek, aki figyelemre méltó ügyességgel elkapta. – Itt találkozunk. A pilóta neve és tartózkodási helye.

– Ne hallgassatok a bádoghaverre, megcsináljuk! Bízzatok bennünk! – jelentette ki Gaib, és egy hordozható kreditvizsgálóval ellenőrizte a plasztiklapot.

– Bízom bennetek – válaszolta Mereel, mialatt lassan, nyomatékosan megveregette TK-0 duracél burkolatát, ami zengő kongással válaszolt. – Én mindig mindenkiben megbízom.

Ordo átváltott az adó-vevőre, és rászólt a társára:

– Nagyon előreszaladtál, ner vod...

Gaib felállt, hogy távozzon, a droid elgurult az asztaltól.

Ordo arra gondolt, hogy csak az időt vesztegetik, és hogy a jelekből ítélve minden egyes napon egy-egy újabb érdekelt fél száll be a Ko Sai után folytatott hajtóvadászatba.

De Sai kinek dolgozik? Kitől kapja a pénzt?

Ha a kaminóiak nem találnak senkit, akit a főkutatójuk helyére állíthatnak, és a Köztársaság nem fizeti ki a következő részletet, számos vállalkozó várja, hogy betöltse a rést...

– Húha! – szólalt meg váratlanul TK-0, és 180 fokkal elforgatta a fejét, hogy a bejáratra irányítsa a fotoreceptorait.

– Még több belőletek? Mi van, valahol kinyitottak egy mandaloriakkal teli raktárt?

Ordo és Mereel is a bejárat felé fordult. Skirata közelgett valakivel, aki az apja, Munin páncélzatát viselte.

– Aha, ez Bard’ika – állapította meg Mereel. – Nem tudom megakadályozni, hogy eljöjjön.

Bardan Jusik Jedi-tábornok nem csupán együttérzést és szeretetét tanúsított a különleges egységek katonái iránt, hanem beilleszkedett közéjük, a csapat tagja lett. Boldogan hordta azt a mandalori páncélt, amit Skirata adott neki kölcsön, hogy az unokaöccsének álcázzák őt a jabiimi terrorsejt elleni akció során. Jól tette, hogy mandalori páncélban állított be a kocsmába, és nem a Jedik hagyományos ruházatában, noha ma már nem csinál titkot abból, hogy rajong ezért a szerelésért.

– Vod – mondta Jusik, miután levette a sisakját.

Előrenyújtotta a jobbját, majd ő és Mereel a mandaloriak módján, a másik alkarját megmarkolva üdvözölték egymást. Kócos, szőke hajára most is ráfért volna egy alapos vágás, de legalább a szakállát megnyírta. Ordóval is kezet fogott, és bejelentette: – Most igazán beszélnünk kell!

Eyat, Gaftikar,

473 nappal a geonosisi csata után

Az eső elállt, és kisütött a nap, ami komoly gondot jelentett. Darman és Atin immár nem viselhették fejükön a csuklyát, mialatt kitartóan követték A-30 mélységi felderítőt.

Sull fürge léptekkel tartott északnak. Kétszer is megáll, hogy ennivalót vegyen egy-egy utcai árustól, a csomagokat a felöltője alá csúsztatta. Rövidesen besietett egy óriási, páncélüveg monovasút-állomásra, és a kommandósok oda is utána mentek.

– Milyen messzire kerülünk így? – suttogta Darman.

– Mintha arról lett volna szó, hogy követjük, és megnézzük, hová megy – felelte szintén halkan Atin.

– Arra emlékszel, hogy Sev és Fi mit kapott Kal őrmestertől, amikor a tervtől eltérve követtek egy gyanúsítottat, és majdnem eltolták az egész küldetést?

Skirata fényévekre van innen – válaszolt a legteljesebb nyugalommal Atin.

Darman eltűnődött azon, hogy miért is hitte valaha ezt a társát csendes, békés típusnak.

– Az őt semmiben sem akadályozza meg – dörmögte a fejét csóválva –, neki nem csupán hátul is vannak szemei... egy nagy teljesítményű hipertéri adó-vevő működik a fejében.

– Rendben, mi a másik megoldás? – vetette fel Atin. – Kiszúrunk egy eltűnt testvért, odaballagunk hozzá, azt mondjuk neki: nahát, ki hitte volna, aztán elcsevegünk vele?

Darman nem tudta biztosan eldönteni, hogy hol ér véget az óvatos rögtönzés, és hol kezdődik a kockázatos kapkodás. A különleges műveletek általában két részből álltak: az órákig tartó, fárasztóan unalmas tervezésből és a halálos veszély zűrzavaros pillanataiból. De Atinnak igaza volt: Sull a jelek szerint nem halt meg, és nekik szükségük volt a felderítő által begyűjtött információkra.

A vasútállomás üvegkupolája Tipocavárosra emlékeztette Dar-mant. Sull jegyet váltott, méghozzá annak az embernek a hanyag, nemtörődöm módján, aki gyakran megfordul ezen a helyen. Az ellenőrző automaták közelében leült egy padra, a szinte pillanatonként változó menetrend-táblát figyelve kibontotta az útközben vásárolt csomagok egyikét, és enni kezdett. Darman és Atin szintén jegyet váltott, majd végigjárták az állomás üzletsorát, és színleg a kirakatokat nézegették.

– Öt vonalból választhat – mondta Atin. – Szerinted kiszúrt minket?

– Vagy jobb megfigyelő, mint mi, márpedig az, vagy puszta megszokásból nem megy oda előre ahhoz a vonalhoz, amelyen útnak indul – felelte Darman.

Egy kiképzett mélységi felderítőnek így kellett viselkednie. Úgy kellett mozognia, hogy ne keltsen feltűnést, és semmivel se árulja el, hogy merrefelé folytatja az utat. Darman várakozás közben azon kezdett tűnődni, hogy Sull mit csinálhatott az elmúlt hónapok során. Fierfek, a fickó úgy viselkedik, mint aki itt él... Pusztán a gondolattól kínos érzése támadt, amit nem tudott azonosítani, mígnem rájött, hogy egyfajta zavaros irigység. Igen, sóvárgott egy olyan világ után, amelyik több lehetőséget kínált számára, mint amennyivel megbirkózhatott volna...

– Lehet, hogy ez is csupán az álca része? – vetette fel tétován.

– Talán még a felkelők sem találhatják meg Sullt? Nem tudhatják, hogy mit csinál, hogy ne buktathassák le, ha elkapják őket?

– Vagy pedig, ha árulók...

– Ez kész téboly – jegyezte meg mélyet sóhajtva Darman.

– Zeynek tudnia kellene. Zey irányítja Sull bevetéseit.

– Dar, azt hiszem, rengeteg dolog van, amit még Zeynek sem mondanak el – válaszolta Atin. – Még az is meglehet, hogy Sull egyenesen Palpatine-tól kapja a parancsait.

– Hogyan vívhat valaki így egy háborút? – kesergett Darman.

Atin nem mondott semmit. Azt hamar megtanulták, hogy a háború egy mocskos, koszos, kaotikus valami, de most először kerültek szembe azzal a lehetőséggel, hogy a testvéreik olyan dolgokat művelnek, amelyekkel meghiúsíthatják az ő küldetésüket.

Elütöttek még némi időt azzal, hogy egy kirakat előtt ácsorogtak, és azon töprengtek, hogy miért akarna valaki rózsaszín aktatáskával szaladgálni a világban, közben persze Sull tükörképét figyelték a páncélüveg ablakon. Aztán a menetrend-tábla halk kattogással váltott, és a felderítő elindult az egyik szerelvény felé.

– Mi van nálad? – érdeklődött halkan Darman, mialatt Sull nyomába szegődtek.

– Vibrotőr, sugárvető és fojtódrót – felelte Atin, aztán felugrottak a vonatra, és több sorral Sull mögött letelepedtek.

– Talán jobb lett volna, ha elhozok egy E-Webet...

– A mélységi felderítők nem legyőzhetetlenek – jelentette ki Darman. – Egyébként, miből gondolod, hogy támadni fog?

– Ha titkos műveletet hajt végre, és mi belegázolunk, mozgó célnak fog használni minket – válaszolta gondolkodás nélkül Atin.

Darman még híven emlékezett arra, amikor Mereel kijelentette, hogy igazából sosem bízott az alfásokban, mert azok a kaminói csata idején készek lettek volna halomra gyilkolni a klón gyerekeket, semhogy hagyják, hogy a szeparatisták kezébe kerüljenek. Ezek alapján Sull szemrebbenés nélkül félreállított volna két kommandóst az útjából.

A kocsi csak félig telt meg utassal. Eyat mindenféle értelemben messze esett a Coruscanttól. Jóval kevesebben éltek itt, mint a galaktikus fővárosban. Ebben a városban nem tolongtak millió-számra értelmes lények, akik észre sem vettek olyan vonásokat, mint a kék bőr, az agyar és az idegen teremtmények más, feltűnő jellegzetességei. Eyat lakói felfigyeltek a szokatlan jelekre. Többen is megnézték maguknak a két kommandóst, mert – Darman feltételezése szerint – látták rajtuk, hogy nem idevalósiak.

Vagy talán az járt a fejükben, hogy épp az imént haladtak el egy másik férfi mellett, aki pontosan úgy néz ki, mint ők ketten.

A nekik háttal ülő Sull elővett egy holomagazint.

Darman a kocsi falára erősített reklámtáblákat olvasgatta, és megjegyezte néhány siklókölcsönző, valamint egy használtsikló kereskedés címét. Az ablakokon kipillantva a folyton változó városképet látta: gondosan karbantartott lakóépületeket, az űrkikötőt, amely felett érkező és távozó gépek lebegtek, és mindezek mögött a szelíden hullámzó dombokat. Elővette a kézi számítógépét, és azon követte a monovasút útvonalát, közben megpróbálta célpontnak elképzelni a várost. A korábbi bevetései alkalmával ez a kilátás a legkevésbé sem nyomasztotta. De Eyat olyannak tűnt... ahol szívesen élt volna, viszont gyanította, hogy a hatalomátvételre készülő maritok aligha tűrnék meg őt, dacára annak, hogy segített nekik.

Régebben sosem tűnődött el azon, hogy melyik oldalt választaná a háborúban. Az a sok szöveg a Köztársaságról és a szabadságról csupán szavak voltak a számára, amelyeket csak a közelmúltban kezdett érteni. A tűzharcok kellős közepén a Köztársaság eszébe sem jutott. Csakis a társaira gondolt, csakis velük törődött, és remélte, hogy mindannyian megérik a holnapot.

A következő állomáshoz érve a szerelvény lassított, és Sull továbbra is a magazinját bújta. Ám amint megállt a vonat, hirtelen talpra ugrott, és a legközelebbi ajtó felé lódult. Atin és Darman rohant, hogy elérjék a másik ajtót, mielőtt az bezárul előttük.

– Minden világos – jelentette ki Atin –, a barátunk semmit sem felejtett.

– Ha már így szóba jött – dünnyögte Darman –, vajon miből él?

– Szerintem fejezzük be a találgatást, és egyszerűen kérdezzük meg tőle – javasolta Atin.

– Aha... talán főz nekünk egy jó cafot, és mesél Eyat nevezetességeiről...

Az állomást elhagyva egy a városközpontnál szegényesebb környéken találták magukat, de itt is rend és tisztaság uralkodott – nem lehetett nyomornegyednek nevezni. A felderítőt követve kétszintes lakóházhoz érkeztek, amely előtt gondosan ápolt pázsit zöldellt. Sull felballagott az egyik külső lépcsőn, végigsétált a függőfolyosón, és bement a második emeleti lakások egyikébe.

Darman és Atin úgy tett, mintha kellemes beszélgetésbe merültek volna, mialatt lassú, nyugodt léptekkel körbejárták az épületet, és megnézték a hátsó kijáratokat. Ezekben a pillanatokban sebezhetőek voltak. Semmi sem takarta el őket a lakások felől, ráadásul nem egy bevásárlóközpontban jártak, ahol órákig ácsoroghattak volna anélkül, hogy bárki megkérdezte volna, mit keresnek ott. Darman hamarosan benyúlt az ujjasa alá, előhúzott egy kézi szenzort, majd aktiválta az adó-vevőjét, és megnyitott egy sávot Niner felé.

– Veszitek a koordinátákat, őrmester? – kérdezte fojtott hangon. – Küldöm őket...

– Vettük, Dar – válaszolta azonnal Niner, és Darman elképzelte őt, amint fel és alá járkálva várakozik, közben az őrületbe kergeti Fit a toporgásával.

– Hetes lakás – közölte Atin.

– Mit terveztek? – érdeklődött Niner.

Darman a társára pillantott, aki csak biccentett neki.

– Odasétálunk az ajtóhoz – mondta halkan –, benézünk a szenzorral, hogy lássuk: van-e társasága. Ha tetszenek az esélyek, bekopogunk. Ha nem, elsétálunk, és leteszünk egy kémkamerát az épülettel szemben, aztán hazamegyünk, hogy átgondoljuk a dolgot. Rendben van így, őrmester?

– Azt kellene mondanom, hogy nem ezért jöttünk – válaszolta Niner –, de egy szökevény mélységi felderítő veszélyeztetheti az egész küldetést, így aztán tisztázni kell a dolgot.

Darmannek kínzó gondolata támadt, amit ki kellett mondania:

– Kérdezzétek meg A’dent, miért nem jött be Eyatba körülnézni...

A nullás csak néhány napja tartózkodott a helyszínen. Még ha elvégezte is a felderítést, nem lehetett megállapítani, hogy látta-e Sullt vagy sem. Darman azonnal megbánta, hogy előhozakodott a felvetéssel, és forrón remélte, hogy A’den nem hallotta.

– Meglesz – ígérte Niner –, de ne kapcsoljátok ki az adó-vevőt, rendben?

Darman és Atin átkelt az úton, és felmentek a hetes számú lakáshoz. Darman összekulcsolta a hasa előtt a kezét, és hanyag testtartással ácsorgott, mintha csak arra várt volna, hogy a házigazda ajtót nyisson. Közben csak a csuklóját mozgatva, feltűnés nélkül jobbra-balra pásztázott a szenzorral.

– Csak egy testet érzékelek odabent, At’ika – mondta pár pillanattal késeibb hangtalanul, a torkára ragasztott készülékre bízva az üzenet továbbítását.

– Kár, hogy nem lett belőled Jedi.

– Aha... talán jobb lett volna, ha Erő-érzékeny klónokat gyártanak – bölcselkedett Darman –, akkor most kidobhatnánk a fele felszerelést.

– Rendben – dörmögte Atin –, ideje bekopogni.

Darman félrehúzódott, kezét a sugárvetője markolata fölé tartotta, és miután biccentett, Atin becsengetett.

Nem kaptak választ.

Vártak néhány pillanatot, majd a szenzor azt mutatta, hogy valaki odabent odajön az ajtóhoz, de egyetlen neszt sem hallottak. Sull óvatos volt – egy mélységi felderítőtől nem is lehetett mást várni. Aztán az ajtó két szárnya szétcsúszott.

Sull a jelekből ítélve nem telepített biztonsági kamerát a bejárathoz. A másodperc törtrészéig a szemét tágra nyitva bámult, majd felrántotta a jobbját. Darman azonnal félreperdült, de a sugárnyaláb még így is csak egy-két centivel húzott el az arca mellett. Atin a fejét leszegve bevetődött az ajtón, hangos csontropogás kíséretében nekivágódott Sullnak, és mindketten elzuhantak. Darman utánuk ugrott, és lecsapott az ajtó zárógombjára. A következő másodpercekben egymásba gabalyodva, vadul birkóztak. Atin és Darman próbálta a hasára fordítani Sullt, hogy a kezét a hátára szegezve mozgásképtelenné tegyék, de a felderítő igazolta a hírnevét. Először a térdét felrántva lágyékon rúgta Atint, majd az öklével Darman arcába vágott.

Végül sikerült a padlóra szorítaniuk, és Darman bevetette a régi trükköt: beleakasztotta az ujjait Sull orrlyukába, és erősen hátrarántotta Sull fejét. Minden bizonnyal komoly fájdalmat okozott neki, de korántsem akkorát, mint Sull őneki, amikor is az alkarjába mélyesztette a fogait.

Demoralizáló, fájdalmas, és súlyos fertőzést okozhat.

Skirata ezt tanította az emberi harapásról. Darman felordított kínjában, és az öklével tarkón vágta a felderítőt. Atin is újabb támadásba lendült: a könyökhajlatába kapta Sull homlokát, hátrafeszítette a fejét, és rátérdelt a hátára.

– Megvagy, ner vod – zihálta aztán, miközben a vibrotőre hegyét belenyomta a Sull tarkójának alsó részén lévő mélyedésbe –, ha nem akarod a pengét egyenesen a gerincvelődbe, állj le, és hallgass végig!

– Gyerünk, csináld! – mordult fel Sull. – Inkább meghalok!

Azok küldtek, hogy végezz velem, igaz? Rajta, ölj meg, ha van hozzá bátorságod!

Darman lerázta a kezéről a harapott sebből csorgó vért, plasztik szíjbilincset rakott Sull csuklójára, aztán letérdelt, és sziszegve megtapogatta az éktelenül hasogató sebet. Tisztítás, fertőtlenítés, bakta – sorolta némán a teendőket, majd feltette magának a kérdést: – És mégis, mit értett azon a fickó, hogy azok küldtek minket?

– Most már mindenképpen szereznünk kell egy siklót – jelentette ki Atin –, máskülönben nem tudjuk elvinni innen a barátunkat. Jól vagy, Dar?

– Fogjuk rá – morogta Darman.

Ebben a pillanatban Niner jelentkezett:

– Omega, helyzetjelentést!

– Hogy értetted, Sull? – kérdezte Darman a felderítőtől. – Hogy értetted, hogy azok küldtek-e minket? Kik?

– Kik vagytok? – kérdezett vissza Sull.

– KK-1136, Darman, Omega-osztag – válaszolta Darman. – Úgy' tudtuk, bevetés közben eltűntél. Te Alfa-30 vagy, ugye?

– Személyesen és megkötözve – felelte keserűen Sull. – Gyerünk, essünk túl rajta!

Atin plasztikszalagot tekert a felderítő bokájára, majd talpra állította, és rászólt:

– Azt hiszem, el kell csacsognod egy kicsit a munkatársainkkal...

Darman a társa elé tartotta az adatolvasóját.

– Siklókölcsönző, At’ika – mondta elégedetten. – Feljegyeztem a címét. Menj, és keríts járművet, én itt maradok!

– Rendben, vigyázz Karizma kapitányra, és gondoskodj róla, hogy nyugton maradjon!

– Omega... – szólt közbe ismét Niner, és érződött a hangjából, hogy a türelme a végét járja. – Mi a shab történt?

– Alfa-30 azt hiszi, hogy végezni akarunk vele, őrmester – jelentette Darman. – Elvisszük a bázisra, amíg tisztázódik az ügy.

– Ostoba szerencsétlen! – csattant fel Sull kihívó hangon. – Fogalmad sincs az egészről, igaz?

– Miről?

– Halottak vagytok!

Nem hangzott fenyegetésnek. Sull inkább úgy mondta, ahogy Skirata szokta.

Skirata folyton így nevezte őket a kiképzés alatt: halottaknak. Ez is csupán az ő rendíthetetlenül kemény külső álcájának része volt. A gondjaira bízott gyerekek hamar rájöttek, hogy Kal őrmester az utolsó csepp vérét is odaadná értük. Ennek ellenére Darman megborzongott a vészjósló szavak hallatán, és csendesen megjegyezte:

– Előbb-utóbb mindenki meghal.

Mindhárman tudták, hogy a klónokra az előbb vonatkozik...

Ötödik fejezet

„4. parancs: A főparancsnok (főkancellár) cselekvőképtelensége esetén a Köztársaság Nagy Hadseregének főparancsnoki posztja a Szenátus elnökére száll mindaddig, amíg az utód kinevezésre kerül, vagy a Szenátus felállít egy másik főhatóságot a 6-os melléklet 4. pontjának rendelkezései szerint.

5. parancs: Amennyiben a főparancsnokot (főkancellárt) a feladatai ellátására alkalmatlannak nyilvánítják, a 6-os melléklet 2. pontjában foglaltak alapján, a Nagy Hadsereg parancsnoki posztja a védelmi bizottság elnökére száll, aki felállít egy főtisztekből álló stratégiai csoportot (lásd 1173. oldal, 4. cikk), amíg az utód kinevezésre kerül, vagy a Szenátus felállít egy másik főhatóságot. ”

A Köztársaság Nagy Hadseregének Vészhelyzeti Állandó Parancsai:

A parancsnoki beosztások és a kinevezések rendje, 1-150 parancs

A Nagy Hadsereg leszállópályája, Teklet, Qiilura,

473 nappal a geonosisi csata után

Etain az elhagyatott leszállópályán állt, az egyik csapatszállító mellett, bokáig érő, frissen hullott hóban. Körös-körül csak a saját lábnyomait látta, valamint a klón gyalogosok bordás talpú csizmájának lenyomatait. Ez utóbbiak jóval mélyebbek és nagyobbak voltak, mint a saját nyomai, amitől apró, jelentéktelen gyermeknek érezte magát.

A gazdák nem jelentek meg. Etain nem is számított arra, hogy felbukkannak, és most már nem kerülhette el, hogy teljesítse a kötelességét. Adott nekik még két órát, azzal áltatva magát, hogy azért késnek, mert lassan haladnak a hófúvásokkal teli úton, de már ez a határidő is lejárt. Levet élénk iramban tartott felé a parancsnoki épület felől, kesztyűs jobb kezében adatolvasót tartott. Etain elfordult, és elindult visszafelé, hogy megkímélje a férfit a hosszas gyaloglástól.

– Egy utolsó próbálkozás, parancsnok – mondta neki, miután összetalálkoztak a hómező közepén. – Elmegyek Imbraaniba, hogy tartsak nekik egy most vagy soha beszédet.

– Parancs érkezett, asszonyom – válaszolta Levet, és a lány felé nyújtotta az adatolvasót. – Egyenesen Zeytől. A gurlaninok megmutatták, mennyire komolyan gondolják a dolgot.

Etain nyelt egyet, és igyekezett összeszedni magát, mielőtt nekilátott az olvasásnak.

Zey mindig is tömören fogalmazott. Beszélhetett volna Levettel adó-vevőn, vagy akár holo-adó-vevőn is, de úgy döntött, hogy üzenetet küld neki, rövid, lényegre törő üzenetet, mert így nem adott lehetőséget az alkudozásra vagy a vitára.

„A MAI NAPON CSAPATMOZGÁSOKRÓL ÉS KÉSZÜLTSÉGI ÁLLAPOTOKRÓL SZÓLÓ INFORMÁCIÓK KERÜLTEK SZEPARATISTA PARANCSNOKOK KEZÉBE, AMIÉRT A GURLANINOK VÁLLALTÁK A FELELŐSSÉGET. A KISZIVÁROGTATÁS 10 653 HALÁLOS ÁLDOZATOT EREDMÉNYEZETT. A CORE GUARDIAN CSAPATSZÁLLÍTÓ CIRKÁLÓ VALAMENNYI UTASÁVAL ÉS A TELJES SZEMÉLYZETÉVEL MEGSEMMISÜLT, MIALATT AZ ELHÁRÍTÓLÖVEGEI ELŐRE NEM IDŐZÍTETT KARBANTARTÁS MIATT ÜZEMKÉPTELENEK VOLTAK. HALADÉKTALANUL VONJÁK KI A CSAPATAINKAT A QIILURÁRÓL! AMENNYIBEN A TELEPESEK HALÁLOS ERŐT ALKALMAZNAK, A CIVIL ÁLDOZATOK ELFOGADHATÓAK.”

Etain visszaadta a számítógépet Levetnek, és a lelki szemeivel tízezer halott klónt látott, mielőtt a gazdákat látta volna holtan vagy máshogyan. A kép iszonyatosan lesújtotta.

Sietve kisöpörte a fejéből, és a feladatára összpontosított, vagyis, hogy milyen lépéseket kell tennie a még itt tartózkodó gazdák elköltöztetéséhez.

– A tábornok nem úszik a boldogságban, asszonyom – jegyezte meg halkan Levet.

– A gurlaninok figyelmeztettek, hogy bárhol ott lehetnek, és bárhová bejuthatnak – felelte Etain, és elindult a bázis felé. Miért nem érzékeltem a halálukat? – tépelődött magában. – Ennyire elszakadtam az Erőtől? Letörten sóhajtott egyet, és hozzátette: – Szóval, íme, egy kis emlékeztető, hogy milyen károkat képesek okozni, ha úgy akarják. És ez még jobban elfajulhat. Gyerünk, essünk túl a dolgon!

– Megakadályozhattad volna a katonák halálát – zendült mögötte egy ismerős hang.

Jinart a semmiből bukkant elő, fekete folt formájában siklott a havon. Könnyedén felvehette volna egy hóhalom, egy gépalkatrész alakját, vagy akár egy a támaszpont szélén álló kopasz fáét is. Néhány méterrel megelőzte Etaint és Levetet, jellegtelen, kerek nyomokat hagyva maga mögött. A gurlaninoknak módjukban állt hamis nyomokat hagyni, amik miatt képtelenség lett volna követni őket. Valóban, ahogyan azt sokan mondják, tökéletes kémek és szabotőrök – állapította meg magában Etain –, mindaddig, amíg mellettünk állnak. Ha az ellenségeink lennének, akkor valami egészen másnak látnánk őket.

– Miért gyilkoltok katonákat? Erre semmi szükség! Nem gondolod, hogy így is túl rövid életet élnek? – förmedt rá a gurlaninra. Igyekezett megőrizni a hidegvérét, de nehezére esett, noha nem akarta, hogy a gyermeke megérezzen valamit ebből az ocsmányságból. – Mindenképpen elvisszük innen a telepeseket. Várhatnátok egy kicsit!

– Neked csak akkor van gyomrod a gyilkoláshoz, ha sarokba szorítanak, kicsi lány – vágott vissza Jinart. – Nem úgy, mint a katonáidnak. És tudom, hogy hol van ő.

Kockázatos dolog volt ilyesmit mondani Levet előtt, de a parancsnok nem reagált. Eltartott néhány pillanatig, mire Etain rájött, hogy a Jinart burkolt fenyegetést intézett hozzá.

A szíve felgyorsulva dobogott, és vadul kalapálta a bordáit.

– Ha történik vele valami – felelte fojtott hangon –, nagyjából sejtheted, hogy Skirata mit művel majd veletek...

– Akkor most már te is ismered a téteket – állapította meg Jinart. – Immár mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy mit veszíthetünk.

Etaint elöntötte a harag, és úgy elszorult a torka, hogy egy szót sem tudott kinyögni. Megtorpant, minden tudatos gondolat nélkül a kardmarkolatáért nyúlt, és vad gyilkolási vágy áradt szét benne. Az utolsó pillanatban kapott észbe.

Tudta, hogy ez nem egy Jedi reakciója, hanem egy nőé – egy anyáé, egy szerelmes asszonyé. Minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne rántsa elő a fénykardját.

Kast Fulier megértette volna őt. A halott mestere megértette volna...

– A gazdák még ma elmennek innen – jelentette ki, és azokra a szeparatista besúgókra gondolt, akikkel nem messze innen gurlaninok végeztek, méghozzá úgy, hogy ragadozókhoz méltó módon szétmarcangolták a torkukat.

Ugyanakkor nem bírta megállni, hogy ne vágjon vissza, és megvetően hozzátette: – De ti magatok nem tudtok elbánni velük, nem igaz? Alig kétezer ember, de még ennyi is túl sok nektek. Ami számomra arról árulkodik, hogy valóban nagyon kevesen maradtatok.

Jinart lelassított, visszafordult, és felső ajkát felvonva kivillantotta kettős hegyben végződő agyarait, amelyek majdnem az álláig értek.

– Ha sokan lennénk, már nem léteznének gazdák, akiket el kellene vinnetek innen – válaszolta ridegen. – Ne feledd, Jedi, hogy mi bárhol ott lehetünk, és arról se feledkezz meg, hogy a ti hős kommandósaitok hiába vannak kevesen, szörnyű pusztításra képesek, ha okosan vetik be őket...

– Engedélyt ad az indulásra, tábornok? – szólt közbe Levet, épp a megfelelő pillanatban. Gett parancsnokhoz hasonlóan neki is jó érzéke volt ahhoz, hogyan oldja a feszültséget, vagy zárja le szempillantás alatt a kínos vitákat.

– A gazdák már szétszóródtak – felelte halkan Etain. – Csak egy részük tartózkodik Imbraaniban.

– Tudom, hölgyem, de valahol el kell kezdenünk.

Belevágunk, és körzetről körzetre haladva begyűjtjük a kóborlókat.

– Mi pedig megkeressük őket nektek – jelentette ki Jinart, azzal jobbra fordulva elügetett.

Etain nem kételkedett abban, hogy a ragadozó gurlaninok könnyűszerrel rátalálnak az emberekre. Sokáig nézett Jinart után, mígnem a fekete testből már csak egy apró pont látszott a messzeségben, aztán az is eltűnt – elillant, semmivé vált, beleolvadt a tájba. A jelenség mint már oly sokszor, ezúttal is zavarba ejtette. Mindig megdöbbent, valahányszor végignézte az alakváltók átalakulását, de az, hogy egyszerűen láthatatlanokká váltak, jobban aggasztotta, mint bármi más.

Bármikor ott állhatott mögötte egy gurlanin, még akár a szobájában, a legbensőségesebb pillanatokban is.

– Ismerem az összes helyet, amelyeket a telepesek használtak a szeparatista megszállás alatt – mondta a parancsnok felé fordulva. – Zey tábornok és én is használtuk őket. Még megvannak a térképek.

Levet oldalra billentette a fejét, egy pillanatra a sisakja oldalára tapasztotta a tenyerét, mintha az adó-vevőjét hallgatta volna, majd megkérdezte:

– Szóval, asszonyom, hogyan értelmezzük a halálos erő kifejezést? Azonnal lőhetünk, ha fegyverért nyúlnak, vagy meg kell várnunk, amíg valóban tüzet nyitnak?

Etainnek erre a kérdésre egy évvel ezelőtt tiszta, egyértelmű válasza lett volna, amely a Jedik világnézetén alapult. Akkor még előre megérezte a veszélyt és a szándékokat, tudta, hogy ki akar ártani neki és ki nem. Manapság már a hétköznapi emberek szemével látta a háborút, olyan emberek szemével, akiket kiképeztek, hogy azonnal reagáljanak a veszélyre, és akik tudatos gondolkodás nélkül hajtották végre az idegrendszerükbe vésődött mozdulatsorokat. Ha valaki fegyvert szegezett rájuk, működésbe léptek a védekező ösztöneik. Néha akkor jártak rosszul, ha azonnal lőttek, néha akkor, ha tétováztak. De Etain nem akarta hátrányba hozni a katonáit azzal, hogy kiadja a parancsot: mindenképpen mérlegeljék a helyzetet, mielőtt tüzet nyitnak. Felőle Zey annyit hirdethette a harc szabályait, amennyit akarta. A mester nem volt itt, a tűzvonalban.

– Amint tűz alá veszik magukat, viszonozzák! – válaszolta a parancsnoknak. – Olyan nincs, hogy egy fegyveres összecsapás aktív résztvevői, és mégis civilnek tekintjük őket. Ők döntenek.

Remélte, hogy tisztázni tudja a dolgot Zeyjel. Ha mégsem... annyi baj legyen. Itt és most neki kellett kiadnia a parancsokat, és neki kellett megbirkóznia a következményekkel. Levet kért egy robogót, és Etain felült mögé a tartalék ülésre. Elindultak Imbraani felé egy páncélozott siklóbuszokból és robogókból álló oszlop élén, mialatt egy AT-TE elhúzott mellettük, hogy csapatokat telepítsen a várostól keletre.

– Visel páncélt, asszonyom? – érdeklődött Levet.

Etain nem mondhatta meg a parancsnoknak, hogy azért nem vesz fel mellvértet, mert nyomja a hasát. Kissé hátrébb húzódott, hogy ne préselődjön neki Levetnek. Ő maga hatalmasnak érezte a duzzanatot, de mások egyelőre nem figyeltek fel rá.

– Könnyített szerelést hordok – közölte a parancsnokkal –, és adó-vevő is van nálam!

– Helyes! – kurjantotta Levet. – Két dolgot nem szeretek: a tábornokot, aki nem beszél velem, és a halott tábornokot.

– Hát akkor én olyan tábornok leszek – ígérte elmosolyodva Etain –, aki hallgat magukra, és életben marad.

– Igen, asszonyom, mi ezt a fajta tábornokot szeretjük.

Etain pedig szerette a klónokat. Csakis a külsejük egyezett meg – jóllehet más ütemben öregedtek, ez ma már világosan látszott valamint az, ahogyan a Köztársaság bánt velük. Ettől eltekintve egyéniségek voltak. Felvonultatták a természetes úton született emberek valamennyi tulajdonságát, az erényeket és a hibákat egyaránt, és Etain ma már teljesen otthonosan érezte magát közöttük.

Ha választania kellett volna, hogy ki mellé áll ebben a háborúban, őket választotta volna, ezeket a jogaiktól megfosztott, megmagyarázhatatlanul lojális, a saját sorsuk iránt megrendítően közömbös férfiakat, akik jobb életet érdemeltek volna.

– Tudja, Levet, ha a háború még több bolygóra terjed át, hamarosan kifogyunk a Jedikből – mondta hangosan, és nem tudta eldönteni, hogy a torka a hormonális változások miatt szorul-e össze, vagy azért mert eluralkodott rajta a klónok iránti szánalom.

– Nem bánná, ha tennénk egy kitérőt a folyó felé?

– Részemről rendben, hölgyem.

Levet utasította az oszlop élén haladókat, hogy folytassák az utat, majd balra kanyarodva letért az útról. Hamarosan már a fákkal szegélyezett Braan-folyó jégpáncélja felett száguldottak. Etain itt találkozott először Darmannel. Egy gyermeket érzékelt a sötétségben, aztán szembetalálkozott azzal, akit elsőre droidnak nézett, másodjára pedig a szeparatisták mandalori pribékjének, Ghez Hokannek. Meg sem fordult a fejében, hogy a leendő gyermeke apjával találkozott...

Hiányzol, Dar...

Az utóbbi időben egyre többször kapta magát azon, hogy Hokanre gondolt. Ironikusnak találta, hogy ő ölte meg a mandalorit, és hogy Hokan klón kommandósok ellen harcolt, akik sokszor a mandalori örökségükből merítettek erőt. És gyakran eltűnődött azon, hogy a mandaloriak miért vívják folyton mások háborúját, holott összefoghatnának a saját érdekükben...

– Ötszáz méter a városig, asszonyom – jelentette Levet, mialatt ide-oda kanyarogva vezette a gépet a befagyott folyó felett. Ezúttal nem csillogtak apró szemek a mélyedésekben: ilyen hidegben a gdanok nem merészkedtek ki a szabadba. – Érzékel valamit?

Hoppá... Etain észbe kapott, ismét a feladatára összpontosított, majd kijelentette:

– Félelmet... haragot... de nem kell jedinek lenni ahhoz, hogy ezt megállapítsuk.

– Asszonyom, engem nem véletlenül neveznek Tapintatos parancsnoknak...

– Rendben, intézzük el a dolgot! – felelte halkan, de határozottan Etain.

A jelentések szerint a gazdák a város közepén lévő kocsmában gyűltek össze. Az épület alatt pince volt, a falait kőből építették. A környék lakóházai egyszerű faépítmények voltak, egyetlen nagyobb energiájú lézersorozat hamuvá égette volna őket. Azok a gazdák, akik nem a kocsmában várakoztak, szétszóródtak a környéken, vagy elindultak a következő település, egy Tilsat nevű falu felé.

Imbraanit aligha lehetett városnak nevezni. A közepén jókora, üres tér terült el, amelyen kora tavasztól késő őszig merlie-k legeltek és gyerekek játszottak. A teret rozoga épületek vették körül – néhány gazdabolt, a kocsma, két állatorvosi rendelő és egy kovácsműhely. A köztársasági gépek már leparkoltak, a katonák felsorakoztak a kocsmával szemben, és lövésre készen tartották a fegyverüket.

Etain leugrott a robogóról, és amint a lába hangos ropogással áttörte a hó keményre fagyott felső rétegét, megérezte a gyermeke első igazán erős rúgását.

Túl korainak tartotta, és őrült gondolata támadt: lehet, hogy a fia is ugyanolyan gyorsan öregszik, mint Darman?

Rosszat tett vele, amikor az Erőt felhasználva felgyorsította a növekedését, hogy lerövidítse a terhesség idejét? És vajon az első gyermeküket váró anyák mindannyian betegre aggódják magukat minden egyes rándulás és rezdülés miatt? Etain megtántorodott, és majdnem nekiesett a robogónak, mire Levet félrebillentette a fejét, mintha kíváncsian figyelte volna őt, és odaszólt neki:

– Vigyázzon, asszonyom!

– Megcsúsztam a jégen – hadarta Etain, és körülnézett.

A környéken semmi sem mozdult, ám a kocsma kéményéből vékony füstcsík szállt fel. Ez itt a fatüzelésű kályhák és a kezdetleges gépek világa volt. A qiilurai emberek a korszerű fegyvereket és eszközöket a Köztársaságtól kapták.

– Nos, rendben – folytatta Etain –, ismerjük a taktikájukat, és a fegyvereik teljesítményét, mert mi képeztük ki és szereltük fel őket.

A standard eljárás az lett volna, hogy végigjárják és egyenként kiürítik az épületeket, de Etain a saját lelki békéje érdekében mindenképpen akart adni még egy esélyt a gazdáknak, noha jól tudta, hogy semmi értelme. Csak azért csinálta, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, és ha kiadja a tűzparancsot, később ne gyötörje a bűntudat.

Szembefordult az ajtóval, és kezébe vette a fénykardját; Fulier mester fegyvere még most is a derékszíján függött.

– Figyelem, emberek, itt a vége! – kiáltotta a kocsma felé.

– Gyertek ki, és szálljatok fel a buszokra! – Tartott néhány másodperces szünetet, és folytatta: – Ha nem jöttök ki, bemegyünk értetek, kivonszolunk titeket, aztán bilincset kaptok, és úgy kerültök fel a buszokra. Tessék, válasszatok!

Nem válaszolt neki senki. Az épület körül továbbra is nyugalom uralkodott, de ő érzékelte, hogy veszély közeleg. Érzékelte, hogy a gazdák felkészülnek az összecsapásra, és érzékelte azok vakrémületét, akik úgy gondolták, hogy ütött az utolsó órájuk.

Ebből harc lesz – állapította meg magában szomorúan.

– Nagyon sajnálom! – kiáltotta, és az apró ablakokat fürkészte, hátha megpillant egy arcot. – Meg kell tennem, és most kell megtennem!

Etain Levet felé fordult, és intett neki, hogy vesse be a behatoló egységeket. A katonák előrerontottak, és meglapultak az ajtó két oldalán. Néhányan gázgránát-vetőket tartottak a kezükben, aminek láttán Etain gyorsan felvette a légzőmaszkját.

Biztosan tudta, hogy a katonáira kellett volna hagynia ezt az egészet.

Teljesen megőrültem – kesergett magában. – Terhes vagyok, és rohamot vezetek. Ennyire bízom az Erőben? Igen, azt hiszem, igen...

A hüvelykujjával megnyomta a kardja aktiváló gombját, és a kék penge hangos sistergéssel életre kelt. Ekkor elképzelte, hogy a mellkasában egy energiagömb alakul ki és tágul egyre nagyobbra, majd kifújta a levegőt, és egy kemény Erőtaszítással berobbantotta az ajtót. Két gyalogos belőtt néhány gázgránátot a kocsmába, majd mindketten félreugrottak, az osztag többi tagja pedig berontott az épületbe. Sugárnyalábok vijjogásai és sebesültek ordításai tépték szét a nyomasztó csendet, a bejáratból lustán hullámzó, fehér gázfelhő hömpölygőit ki.

Etain a parancsnok mögött futott, és az járt a fejében, hogy neki kellett volna elsőnek betörni oda, hátha megtalálja a módját, hogy az Erőt felhasználva hamar és vérontás nélkül véget vessen az összecsapásnak. Fehér páncélokat látott mindenütt, és minden pillanatban hallotta a hasra vágódó vagy a falhoz lapuló katonák páncéljának jellegzetes csattogását.

A kocsma tele volt kisebb-nagyobb helyiségekkel és folyosókkal. Etain félreütött egy felé száguldó sugárnyalábot, aztán meghallotta, hogy valaki dühödten ordítva árulónak és átkozott gyilkosnak nevezi őt, és ekkor a valóság a maga teljes, szörnyű mivoltában betört a tudatába.

Fülsüketítő lárma vette körül: süvítések, dörrenések, sikolyok és üvöltések. A levegőben ózon, megégett fa és élesztő – sör, villant át az agyán a magyarázat – szaga terjengett, amitől hányingere támadt. Levet hirtelen odakapott hozzá, és szilárdan megmarkolta a feje búbját, hogy megállítsa.

A következő pillanatban két gyalogos egy középkorú férfit vonszolt el előttük.

– Mind ugyanolyanok vagytok! Mind ugyanolyanok vagytok! – kiabálta a gazda, mialatt az oszlatógáz miatt könnyek patakzottak az arcán, és hiábavalóan próbálta megrúgni a katonákat.

Elmúltak már azok a napok, amikor Etain egyértelműen tudta, hogy ki a barát és ki az ellenség. Egy jó és gonosz közötti, egyszerű erkölcsi háborúra vágyott, de ma már úgy érezte, hogy a Köztársaság nem kristálytisztán jó, és a szeparatistáknak is megvannak az okaik. Ő például pillanatnyilag rohamot vezet a korábbi szövetségesei ellen, hogy megbékítsen bizonyos kémeket, akik segítettek klónokat gyilkolni...

Mindez már-már túl sok volt ahhoz, hogy átlássa és felfogja. Nem törődhetett az egész Galaxissal. Ezekben a pillanatokban csak az számított neki, hogy a gyermeke érdekében életben maradjon, és vigyázzon a körülötte harcoló klónokra. A baljába vette és aktiválta Fulier mester fegyverét, majd mindkét kezében egy-egy kék pengéjű fénykardot tartva belevetette magát a csata sűrűjébe.

Köztársasági Kincstár Könyvvizsgáló Osztálya,

Nyomozó, vizsgáló és behajtó részleg, Coruscant,

473 nappal a geonosisi csata után

Besany eldöntötte, hogy az lesz a legjobb, ha lefoglalja magát, hogy ne lesse egész nap a háborús tudósításokat. Ha Ordo közölni akar vele valamit, hát majd közli. Ha pedig történik valami a közelmúltban beszerzett barátaival, akkor majd Skirata értesíti. Neki most azzal kellett törődnie, hogy előássa a kért információkat.

És rengeteg mindennel lefoglalhatta magát. A Nagy Hadsereg könyvelésében akkora lyukakat talált, hogy szinte beleszédült. Amikor néhány hónappal korábban Ordo betört az ő nyugodt, csendes életébe, egy egyszerű megvesztegetési ügy kapcsán ismerkedett meg a katonaság könyvelésével.

Könyökével az asztalára támaszkodva ült, a homlokát kinyújtott ujjaival megtámasztva, és azon kapta magát, hogy akarata ellenére fel-felszisszen, valahányszor egy-egy oldal megjelenik a képernyőjén. A Nagy Hadsereg 473 nappal korábban robbant be a létezésbe, és a Köztársaság költségvetési ciklusa három évre szólt.

Ám a kiadási oldalon semmi sem jelezte a Nagy Hadsereg megteremtését.

Szóval, Ordo úgy tizenegy-tizenkét évvel ezelőtt született... Ezt a tényt még manapság sem tudta teljesen megszokni, így egyszerűen átsiklott felette, valahányszor eszébe jutott. Ez azt jelenti, hogy a kifizetéseknek legalább három évvel ezt megelőzően kellett megkezdődniük, hacsak nem létezett egy vésztartalék valahol...

Besany még régebbre és még mélyebbre ásott az archívumba, de egyetlen pénzügyi feljegyzés sem utalt arra, hogy valaki megrendelt egy több millió fős hadsereget a Kaminótól. A Geonosisi Csatát megelőzően a Köztársaság csupán egy kicsi, jelentéktelen hadsereget tartott fenn, aminek költségei elenyészően apró tételt jelentettek a költségvetés több billiárdnyi – néhány évben több trilliárdnyi – kreditjének óceánjában.

Ez meg mi? A kaminóiak ingyen adtak nekünk egy hadsereget? És hányadán állunk a hajókkal, fegyverekkel és az egyéb felszereléssel? Azokért ki fizetett? Ki fizetett a Rothanának és a Kuatnak az első flottáért?

A könyvelésben hemzsegtek a fekete lyukak, ám Besany nem volt az a típus, aki kínosan érzi magát a fekete lyukak és a látszólag megmagyarázhatatlan hiányok miatt.

Rendben, ezek szerint elrejtették a kifizetéseket. Pillanatnyilag ne tegyük fel a kérdést, hogy miért! Azt kérdezzük meg: mennyit, mert abból kiderül, hogy mekkora szőnyeg kellett ahhoz, hogy besöpörhessék alá.

Hátradőlt a székén, és megpróbálta megbecsülni az összegeket. Nem tudhatta, hogy a kaminóiak mennyit számláztak ki a klónokért, de azt igen, hogy több millió katonát állítottak elő. Ráadásul, már csak maguk a hadihajók is több milliárdba kerültek. Vagyis a történet legkevesebb egymilliárd kreditről szólt, de inkább ennek többszöröséről. Ha egy tételben utalták át, akkor annak nyomát a Köztársaság mérlegkönyvében is meg lehetett találni – jókora halom lapult a szőnyeg alatt.

De Besany nem találta meg. Vagy nem tüntették fel, ami elképesztő mértékű mérleghamisítást jelentett, vagy szétosztották tucatnyi kormányhivatal között, amivel továbbra is megszegték a pénzügyi törvényeket.

Akkor most nézzük, hogy milyen egyéb szolgáltatásokra van szüksége egy nagy, állandó hadseregnek! A családtagoknak semmilyenre, mivel a szegény klónoknak nincs családjuk. Hányadán állunk az... egészségüggyel? Vegyük a geonosisi csata előtti tíz évet...

A Nagy Hadsereg minden látszat szerint a semmiből került elő. Besany azt el tudta fogadni, hogy bizonyos védelmi műveleteket el kell titkolni a polgárok elől. De a kiadásokat nem. Valahol valakinek jóvá kellett hagynia egy egész hadsereg megvásárlását, és a folyamat tovább tartott, nem csupán egyetlen évig, mint az a zűrzavaros birkózás, ami megelőzte a Katonai Törvény beiktatását. Ám a bizottsági feljegyzésekben sem volt semmi, ami akár csak utalt volna egy efféle döntés meghozatalára.

Besany úgy érezte, beleőrül abba, amit csinál.

Egészségügy... kórházak, különleges droidok, kiképzés... A Köztársaság sosem tartott fenn ekkora állandó hadsereget a történelme során – vagy ha igen, az olyan régen történt, hogy már senki sem emlékezett rá. A klón sereg megvásárlásával egy időben meg kellett teremteni az egészségügyi szolgáltatások hátterét. Besany azt remélte, hogy ennek kapcsán valaki benne hagyott valamilyen részletet a rendszerben, egy nevet, egy időpontot vagy bármi más adatot, amin ő elindulhat.

Átfutotta a Coruscanti Egészségügyi Minisztériumban dolgozó ismeréseinek a listáját, és a tervezési osztálynál állapodott meg. Eredetileg nem akart beszélni senkivel, amíg engedély nélküli nyomozása során – miért nem hívod annak, ami: kémkedésnek? – nem szűrte át valamennyi adatot, nehogy valaki gyanút fogjon. Ám az egyes hivatalok, osztályok és részlegek munkatársai rendszeresen beszéltek egymással, a kölcsönös információszolgáltatás és segítségnyújtás mindennapos rutinnak számított, vagyis aligha lehetett belőle baj.

– Hogy nyújtunk-e egészségügyi szolgáltatásokat a Nagy Hadseregnek? Ezt meg hogy érted? – kérdezett vissza a nimbani, a tervezési osztály munkatársa. – Ha ilyesmit kérnének, megkapnák. Harminc éve dolgozom itt, de nem emlékszem semmi ilyenre.

Besany tudta, hogy nem kellene meglepődnie. Ha egy egész hadsereg beszerzését ilyen jól elrejtették, akkor a kiszolgáló-támogató háttér létrehozásával is ez történt. Úgy döntött, hogy a másik végétől kezdi a dolgot – a mai naptól.

– Szóval, jelenleg a minisztérium nyújt valamilyen szolgáltatást a hadseregnek?

– Semmit.

– Akkor mi történik, ha egy katonát a Coruscantra hoznak gyógykezelésre?

– A CEM nem foglalkozik katonákkal – válaszolta a nimbani csakis civilekkel. A katonákat a Nagy Hadsereg egészségügyi létesítményeiben kezelik.

Besany hamarosan lezárta a beszélgetést, és visszatért a kincstári feljegyzésekhez, amelyeket egyszer már átfésült a legutolsó vizsgálata során. Képes volt nyomon követni a geonosisi csata óta eltelt időszakban történt valamennyi beszerzést és kifizetést – fegyverek és élelmiszerek vásárlását, kereskedelmi hajók bérlését, karbantartási szerződések megkötését, üzemanyagtöltésekért járó átutalásokat de semmi sem vezette rá a Kamino felé irányuló kifizetésekre.

A gyomra hangosan kordult egyet, amiről eszébe jutott, hogy órák óta kuporog a székén, és kihagyta az ebédet. Csak még egy merítés, és szünetet tartok. Pihenten könnyebb lesz – ígérte magának, és elhatározta, hogy egy másik útvonalon fog próbálkozni: a Vámhivatal feljegyzéseivel. Talán felbukkan bennük valami, vámok befizetése vagy exportengedélyek, bármi, ami könyvelési kapcsolatot teremt Tipocaváros és a galaktikus főváros között.

De Mereeltől már megkaptad a választ. A nyilvános költségvetési könyvekben semmi sem utal arra, hogy új klónokért fognak fizetni jövőre vagy az azt követő évben.

Semmi jele annak, hogy hogyan fizettek és fizetnek a kaminóiaknak.

Ez már önmagában véve is különös volt. Besany csakis egyetlen okra tudott gondolni: hogy az ár messze nagyobb annál, mint amekkorát bárki el tudna képzelni. Ez valóban alapos indok lett volna arra, hogy eltüntessék a kifizetett összegeket.

– Jössz ebédelni, Bez?

A kérdés hallatán összerezzent és megpördült. Jilka Zan Zentis állt az ajtóban, az adóbehajtó részleg munkatársa, jó ismerőse azon polgároknak, akik fegyverhasználattal akarták megúszni az adófizetési kötelezettséget. Besany felsóhajtott, és emlékeztette magát, hogy szándékosan nem csukta be az irodája ajtaját. Egy zárt ajtó gyanút kelthetett, viszont ha bárki szabadon besétálhatott hozzá, és a válla felett átkémlelve megnézhette, hogy min dolgozik, senki sem feltételezte róla, hogy tilosban jár.

– Van egy kis dolgom – felelte szempillantás alatt lehiggadva átnézek egy-két jelentést...

– Jól vagy? – kérdezett közbe Jilka.

– Mostanában állandóan ezt kérdezed – válaszolta Besany, és az emlékezetébe véste, hogy a költségvetés melyik oldalán tart.

– Igen, mert egy ideje olyan furcsa vagy – magyarázta a fejét csóválva Jilka.

Csak tűnj el innen! Bele kell ásnom magam ebbe az anyagba. Jelenleg ez az egyetlen hasznos és fontos munka, amit elvégezhetek.

– Tudod, a barátom a Nagy Hadseregben szolgál – válaszolta, és jócskán megkönnyebbült. Tessék, kimondta a b betűs szót előbb magának, és most Jilka előtt. Ha bármi másnak nevezte volna Ordót, azzal bebizonyította volna magának, hogy szégyelli a férfit, és nem tartja egyenrangúnak a hétköznapi emberekkel. Belenézett Jilka szemébe, és hozzátette: – És minden percben azt várom, hogy hírt kapjak felőle. Szeretném tudni, hogy jól van-e. Ennyi.

Jilka hirtelen kihúzta magát, mintha hátba vágták volna.

– Ne haragudj, nem tudtam róla – mentegetőzött szégyenkezve. – Nem sok polgártársunk szolgál a seregben, nem igaz?

Besany tétovázott, a józan esze ádáz csatát vívott a lelkiismeretével. Nem, nem fogom megtagadni Ordót – határozta el végül.

– A barátom klón katona, és nem polgártárs – mondta halkan.

Néhány másodpercig szótlanul meredtek egymás szemébe, és elsőnek Jilka fordította el a tekintetét. Szörnyű pillanat volt. Besany attól tartott, hogy túl sokat mondott, túl sokat árult el arról, hogy milyen közeli kapcsolatba került a Nagy Hadsereggel.

– Hűha – ámuldozott aztán Jilka, és kihátrált a folyosóra akkor bizonyára jobban élvezted a logisztikai központban folytatott nyomozást, mint gondoltam!

Besany megvárta, amíg Jilka cipőjének kopogása elhalt a távolban, és lemondóan sóhajtott egyet. Biztosan tudta, hogy a hír a futótűz gyorsaságával fog szétterjedni az épületben.

És akkor mi van? Nem szégyellem! – gondolta dacosan.

Az étvágyát mindenesetre elvesztette. Visszatért a Kincstár rendszerének nyilvános számlamenüjébe, belépett a Vámok almenübe, és begépelte a Kamino, a Tipoca és a klónozás szavakat. A kereső sokkal több dokumentumot dobott ki, mint amennyire számított, és a túlnyomó többségük a klónozás és a klónozó eszközök forgalmának tiltását taglalta. A Kamino nem sokszor szerepelt, az Arkania annál többször.

Az Arkaniai Microtech vezetői valószínűleg mindent megtettek, hogy kicselezzék a törvényt. Az exportjuk egy jókora darabja szállt el, egyetlen módosítás miatt.

Besany meglátott egy anyagot, amely az „Orvosi külön engedélyek” címet viselte. A természetes kíváncsisága arra biztatta, hogy nézze meg, milyen cikkeknek sikerült kikerülniük a klónozási tilalmat, és amikor megtette, azonnal felfigyelt az átutalások elképesztő mennyiségére: több milliárd kredit cserélt gazdát. Ami rengeteg szövetet és szervet jelentett... vagy...

Vagy pedig...

Ellenőrizte a kódokat. Mindig fennállt a lehetősége annak, hogy a kódokat meghamisították, de úgy tűnt, hogy a behozatali engedélyek a Coruscanté voltak, úti célnak pedig a Centax II-t adták meg. A Coruscantnak ezt a zárt, élettelen holdját elsősorban katonai gyakorlatozásra és a flotta egységeinek karbantartására használták. Besany azonnal felismerni vélte a kapcsolatot, és eltöprengett azon, hogy létezik-e ott katonai kórház, és hogy a coruscanti civil kórházak ezért nem fogadnak-e sebesült katonákat. A Nagy Hadsereg talán fenntart egy saját egészségügyi létesítményt a Centax II-n, és oda szállítják a klónozott szöveteket és szerveket...

Rendben, a kormány el akarja titkolni a polgárok elől, hogy hány katonát hoznak ide, akik olyan súlyos állapotban vannak, hogy még a mobil sebészeti egységek és a kórházhajók sem tudják ellátni őket. Rosszat tenne a közhangulatnak. Jobb az ilyesmit távol tartani a galaktikus fővárostól.

Viszont a Kaminónak nem kellettek külön engedélyek, nem igaz? Ha valaki klónozott szerveket akart, hogy hadra fogható állapotba hozzon sebesült katonákat, akkor a Kamino lett volna a magától értetődő forrás. A kaminóiak éppen ebből éltek.

Besany tudatának mélyén megszólalt egy apró csengő. Tudta, hogy ez minek a hangja: egy finomra hangolt ösztöné, amit mindenki ismert, aki azzal foglalkozott, hogy feltárja azt, amit mások megpróbáltak rejtve tartani. Biztosra vette, hogy Obrim százados és az ő munkatársai is jól ismerik ezt a jellegzetes csengőszót.

Mi folyik itt?

Áttöltötte a dokumentumokat a saját kézi számítógépére – jóval többet, mint amennyit át akart nézni –, arra az esetre, ha ellenőriznék az adatmozgásokat. Beszélnie kellett Mereellel, de nem itt.

Zsebre vágta a számítógépét, és elindult, hogy jócskán megkésve megebédeljen, lehetőleg minél távolabb a Kincstár épületétől.

76B leszállópálya,

Bogg V, Bogden-rendszer,

473 nappal a geonosisi csata után

Az Aay’han a leszállótalpain állt, és kissé megviseltnek tűnt. A létezésének egyik szakaszában hosszú időt töltött vízben: még most, több izzó légköri belépés után is látni lehetett a sólerakódás nyomát a vízvonalánál, körben az egész testén. Mereel felnevetett, és páncélkesztyűs kezével a comblemezét csapkodta. Jusik csak állt és bámult.

– Ez egy űrhajó és egy tengeralattjáró hibridje, tábornok – magyarázta Skirata, majd az egyik övtáskájából előkotort egy ruikgyökér-darabot, és a szájába dobta. Nem szerette a növény illatát, sem az ízét, de a rágás megnyugtatta.

Elgondolkodva rágcsálta néhány pillanatig, majd hozzátette:

– Nem terheltem meg vele a csapat költségvetését, ha Zey miatt aggódik.

– Én akkor kezdek aggódni – felelte Jusik amikor tábornoknak szólít, őrmester.

Jusik pillanatnyilag a legkevésbé sem tűnt Jedinek. Akármilyen Erő-dolog okozta nála azt, hogy sokszor átszellemült bölcsnek tűnt, jelenleg nem működött. Zordul és ridegen világiasnak látszott.

– Nos, Bard’ika... – dörmögte Skirata, és megkínálta a Jedit egy gyökérdarabbal, de Jusik kurta mozdulattal elutasította – szörnyen hosszú utat tett meg egy kis csevegés kedvéért.

Jusik vett egy mély lélegzetet, és elindult, mintha pontosan tudta volna, hogyan szálljon be egy DeepWaterbe.

– A dolgok kezdenek kicsúszni a kezemből – mondta menet közben. – Meg kellett tennem valamit, ami... nehéz döntés volt.

Skirata mágnesként vonzotta az elhagyott, magányos lelkeket. Ha valaki szeretett volna tartozni valahová, tőle úgy kapta meg ezt az érzést, mint senki más mellett. Ezt a tulajdonságot egyetlen valamirevaló kiképző őrmester nem nélkülözhette ahhoz, hogy erős kötelékek alakuljanak ki a katonái között. Jusikról – az okos, magányos Jusikról, aki egyre inkább szembekerült a Jedik elveivel – valósággal ordított a befogadás iránti igény. Az eredmény elkerülhetetlen volt. Skirata pedig azóta is igyekezett az előnyére fordítani a Jedi érzéseit, hogy a lehető legjobb feltételeket biztosítsa a fiainak, és sokat küszködött, hogy megtalálja a dolog tisztességes határát.

Elindult Jusik után, és odaszólt neki:

– Csak azt csinálja, amit helyesnek tart, ad’ika!

– Akkor tisztáznunk kell néhány dolgot.

– Akkor készüljön fel, hogy képes legyen megbirkózni a válasz terhével!

A bal oldali rakodónyílás zárófedele felnyílt, és Skirata bevezette Jusikot a hajó belsejébe.

Vau a személyzeti kabinban, egy tágas ülésben ült, és lassú mozdulatokkal vakargatta az ölében fekvő Mird fejét. Az arca kezdte visszanyerni az eredeti színét. Komor biccentéssel üdvözölte az érkezőket. A rablásból származó zsákmányt sehol sem lehetett látni. Skirata leült az egyik alacsony asztalra, míg Ordo, Mereel és Jusik az egyik hosszú, párnázott padra telepedett le. A Skiratá-val azonos magasságú, vagyis a klónoknál egy fejjel alacsonyabb Jedinek túl nagy volt Munin Skirata zöld páncélja. A zöld a kötelességtudatot jelképezte, a fekete az igazságot, az arany a bosszút. Mereel a sötétkék színt választotta, Ordo a vöröset.

Az ízlésük miatt döntöttek így, de természetesen módjukban állt változtatni, amennyiben elkötelezték volna magukat egy ügy mellett. Az „egyenruha” szó nem sokat jelentett a mandaloriaknak.

Mereel az adó-vevőjét a füléhez nyomva társalgott valakivel, és Skirata csak néhány szót kapott el:

– ... ez mindenképpen hasznos... ne aggódjon... igen, amit csak talál...

Aztán Mereel átadta az adó-vevőt Ordónak. Abból ítélve, hogy a kölyök arca valósággal felragyogott, Skirata biztosra vette, hogy Besany Wennen van adásban. Kivárta, amíg Ordo rápillant, és intett neki, hogy menjen távolabb, és nyugodtan beszéljen. Ordo rá nem jellemző módon elvörösödött, gyorsan felpattant, és a hátsó gépterem bejáratához sietett.

Skirata ekkor a Jedire nézett, és odaszólt neki:

– Tessék, Bard’ika, tegye fel a kérdését!

Jusik előbb a vonakodása jeleként tátogott néhányat, majd kibökte:

– Nem tudom fedezni magukat, ha nem tudom, hogy mire készülnek. És tisztában vagyok azzal, hogy sok mindent nem mondanak el nekem.

– Ahogyan maga sem mesélt Zeynek a Mygeetón történt kisebb incidensről – válaszolta bólogatva Skirata.

– Van olyan, hogy azért nem mondunk el dolgokat embereknek, mert nem akarjuk bajba sodorni őket, és van olyan, hogy azért nem mondunk el nekik valamit, mert nem bízunk bennük.

– Bízom abban, hogy maga egy derék, tisztességes férfiú – felelte barátságosan Skirata. – De nem bízom az eseményekben, és ha maga egyszer tudomást szerez valamiről, akkor az befolyással van mindenre, amit tesz, anélkül hogy egyetlen szót kiejtene a száján. Ez a legjobb esetben nehéz lenne az ön számára, a legrosszabb esetben pedig veszedelmes. Fierfek.... Walon a felét sem tudja annak, amire készülök, és fordítva, mi, Walon?

Vau bólintott. Mird hatalmasat ásított, és ezekben a pillanatokban a szája egy miniatűr sarlacc-veremre hasonlított.

– És szeretném, ha ez így is maradna – dörmögte aztán Vau.

– Azt mondtam Zeynek, hogy teszek egy hangulatjavító látogatást a terepen, Bralor néhány osztagánál – közölte Jusik –, ami részben igaz is.

– És mi az, amit nem mondott el neki? – érdeklődött Skirata.

Jusik tábornoki rangban szolgált, és megvoltak a maga ügyei a Parancsnokságon – Skiratának néha emlékeztetnie kellett magát erre a tényre. A fiú sosem tévedt le a térképről, és nem csinálhatta azt, amihez kedve lett volna. Öt századot irányított, egy teljes kommandós csoportot, ötszáz embert, akik a terepen dolgoztak. Igaz, nélküle, de attól még neki kellett célokat kijelölni, eligazításokat tartani és megszervezni a támogatást. Jusik rengeteg mindenről tudott, amit nem osztott meg másokkal. Egyszerűen túl sok lett volna.

– Hogy meg fogok tagadni egy parancsot – válaszolt az ifjú Jedi –, és hogy kiadok magának egy információt, amiről nem volna szabad tudnia.

– Biztos benne, fiam, hogy el akarja mondani?

– Igen – jelentette ki Jusik, de így is elbizonytalanodott egy pillanatra, lesütötte a szemét, és a kezét bámulva, halkan kimondta: – A főkancellár parancsba adta Zeynek, hogy kerítse elő Ko Sai-t. Elsődleges fontosságú feladat.

Skirata majdnem felnyögött, mert a gyomra görcsbe rándult. Mindig fennállt némi esély arra, hogy valaki őket megelőzve éri el Sai-t, és nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen.

– Az az érzésem – dörmögte elkedvetlenedve –, hogy amióta eltűnt a Kaminóról, mindenki őt keresi. Aztán?

– Zey a Deltát jelölte ki a feladatra. Sai utolsó nyomát a Vaynain fedezték fel – folytatta Jusik, és az őrmester felé nyújtotta a számítógépét. – Tessék, olvassa el! Itt van a Zey és Palpatine közötti összes beszélgetés felvétele, az írásos üzenetek, a Deltának szánt tájékoztató anyag. Zey nagyon nem akarja, hogy maga tudomást szerezzen az akcióról.

Skirata elkeseredetten szitkozódott magában. Zeyt senki sem nevezhette bolondnak, és nyilván nagyon jól el tudta képzelni, hogy mit tenne a célszeméllyel egy gyűlölettel és bosszúvággyal teli mandalori.

– Komoly veszélyt vállal azzal, Bard’ika – mondta halkan hogy ezt megmutatja nekem.

Bár még csak a húszas évei elején járt, Jusik most egy öreg, fáradt férfi benyomását keltette, főleg a tekintete.

– Tudom – válaszolta eltökélten. – De maga sosem bocsátaná meg, ha nem tenném meg, és én sem bocsátanám meg magamnak.

Jusik tehát színt vallott – bölcselkedett magában Skirata.

Újra és újra elcsodálkozott azon, hogy amíg a Köztársaság polgárainak többsége különleges droidoknak tekintette a klónokat, csúcsminőségű gyilkológépeknek, addig akadtak néhányan, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy segítsenek rajtuk. Átvette az adatolvasót, megjegyezés nélkül végigolvasott mindent, aztán továbbadta a készüléket Merednek.

– Köszönöm, Bard’ika – mormolta, és összekócolta Jusik haját. Azt viszont nem tudta eldönteni, hogyan érezne, ha a kölyök beszámolna Zeynek mindarról, amit itt, az Aay’han fedélzetén fog hallani. – Szóval, maga és a főnöke azt hiszik, hogy én is Ko Sai után indulok.

– Nem hiszem, hanem tudom – jelentette ki Jusik. – Nem egyszer hallottam már magától, hogy ha egyszer elkapja Sai-t, rákényszeríti, hogy meghosszabbítsa a klónok életét.

– Pontatlan az idézet. Azt mondtam: ha egyszer megmarkolom azt a vézna, szürke nyakát – javította ki Skirata a Jedit.

– Tehát?

– Igen. Meg akarom keresni.

– Ezen dolgozik most? – faggatózott tovább Jusik. – Ehhez kell a tengeralattjáró? És mire fel ez a nagy sietség?

Skiratának szeme sem rebbent. Hogyan is számíthatott volna arra, hogy Jusik nem jön rá? Együtt harcoltak, meglepően könnyedén kitalálták egymás gondolatait. És... fierfek, a kölyök Jedi! Megérez mindenféle dolgot...

Skirata úgy döntött, hogy megadja magát. Jusik úgyis megtudná, ha elhallgatna valamit, és az komoly csapást mérne a kettejük közötti, kölcsönös bizalomra. így aztán vett egy mély lélegzetet, és belekezdett:

– Rendben, Bard’ika, azért vettem ezt a hibridhajót, mert meg akarom találni Ko Sai-t. Amint sikerült, addig verem, amíg elmeséli nekünk az eljárást, amellyel megállíthatjuk a fiaim gyorsított öregedési folyamatait. Ko Sai ócska, gőgös aiwha-csali lévén tengeri környezetben érzi jól magát. Számára az óceán mélye az otthon, édes otthon. Na, ezért kellett a sho’sen. Amit hamarosan felszerelünk katonai osztályú szenzorokkal és fegyverrendszerekkel, a saját költségemre, jóllehet később, a jóindulatom jeleként valószínűleg a Köztársaság érdekében is használni fogjuk. Megkapta a választ a kérdésére?

Jusik kissé elvörösödött, és tétován felelt:

– Csak... csak azt... nem sejtettem, hogy máris kezdődik a vadászat.

Skirata csak néhány emberének beszélt arról az üzenetről, amelyet Lama Su küldött Palpatine-nak, és amelyet később Mereel letöltött a Kamino számítógép-hálózatából. Nem mondta el másnak, csakis a nullásoknak, illetve Besany Wennennek. A nőt be kellett avatnia, mert elég okos volt ahhoz, hogy rájöjjön bizonyos dolgokra, ha a nyomozása során belebotlik valamibe.

– Igen, azonnal belevágunk – felelte végül –, mert a fiaimnak kétszer gyorsabban fogy az idejük, mint magának vagy nekem.

– Én csak nem szeretném, ha összefutnának a Deltával, és gondok támadnának, ennyi az egész – közölte Jusik.

Vau felkapta a fejét, és kijelentette:

– Azt én is szeretném elkerülni.

Ordo befejezte a beszélgetést. Visszatért a kabin közepére, átadta Merednek az adó-vevőt, és továbbra is derűs képet vágva letelepedett, ezúttal egy külön ülésre. Lerítt róla, hogy gondolatban másutt jár. Skirata fontolóra vette, hogy felvilágosítsa-e Jusikot a Ko Sai utáni hajtóvadászat pillanatnyi állásáról, de elvetette az ötletet. Azzal valóban megterhelte volna a fiút, és bűntudat sugárzott volna belőle, valahányszor Zey közelébe kerül. Jobbnak tűnt, ha egyelőre nem tud róla.

– Akkor most meséljék el nekem, hogy mi volt ez a rablás – kérte Jusik, nyilván azért, hogy másik témára váltson. – Egyikük sem az a típus, aki képes veszélybe sodorni az embereit az anyagi haszon reményében.

– Hát, ez a kérdés nekem szól – dünnyögte Vau, és megadta a magyarázatot: – Megszereztem valamit, ami engem illetett, ám a pénz java része az embereinké lesz, amikor majd elhagyják a hadsereget. Nyilván maga is észrevette, hogy a Köztársaság nem létesített számukra nyugdíjalapot.

– Igen, mert senki nem számít arra, hogy valaha nyugdíjba mennek – válaszolta bólogatva Jusik. – Azt hiszem, értem.

– Vau átadta nekem a zsákmányt – szólt közbe Skirata, és emlékeztette magát, hogy el kell majd mondani Vaunak, hogy a Kaminóval kötött szerződés minden jel szerint hamarosan lejár. Az ő kommandósainak is kapniuk kellett egy esélyt, ugyanúgy, mint mindenki másnak. Azzal párhuzamosan, hogy a nagy terv egyre részletesebben kirajzolódott, mind több embernek kellett tudnia bizonyos elemeiről, márpedig Skirata mindig is utálta az ilyesmit.

Bosszúsan krákogott egyet, és hozzátette: – Amit nem tud, amiatt nem fájhat a feje, fiam. Ha ez az egész a shu’shuk lesz, maga legalább belenézhet Zey szemébe, és őszintén állíthatja, hogy fogalma sem volt, mire készülök.

Jusik hátradőlt a székén, bólintott néhányat, és megszólalt:

– Tájékoztasson, hogy merre járnak, és én megpróbálom megakadályozni, hogy összefussanak a Delta-osztaggal.

– Őket módomban áll nyomon követni, Bard’ika – felelte Skirata. – Ha azt látom, hogy ütközőpályán vagyunk, jelzek magának. Rendben?

Jusikon látszott, hogy megbántódott. Bizonyára fájt neki a gondolat, hogy azok után, amit a Coruscanton végigcsináltak, Skirata nem bízik benne.

– Egyszer már hasznos voltam... – mormolta letörten.

Skirata ismét összekócolta az ifjú Jedi haját, és kijelentette:

– Maga egyike a fiaimnak, Bard’ika. Megmondtam, hogy ha valaha szüksége lesz rá, apja helyett apja leszek. És komolyan gondoltam.

Jusik néhány pillanatig szótlanul meredt rá, és Skirata már nem tudta eldönteni, hogy a kölyök megsértődött-e, vagy csak nyugtalan.

– Azt hiszem, úgyis... – bökte ki végül, majd ismét témát váltva, bizonytalanul hozzátette: – Ami pedig Etaint illeti... tudja, ha tehetek érte valamit...

Ordo rezzenéstelen képet vágva, egyenesen előre nézett, de Mereel késéles tekintettel meredt Skiratára. Vau is felpillantott, és gazdája reakciójának hatására Mird felemelte a fejét.

– Mi van Etainnel? – kérdezte Vau.

– Tudok róla, Kal – mondta halkan, szinte szégyenkezve Jusik megérzem ezeket a dolgokat. Ne aggódjon a többi Jedi miatt! Ők nem tudnak semmiről.

– Én nem miattuk aggódom, hanem a kaminóiak miatt – válaszolta Skirata. Shab! – káromkodott magában. – Talán az összes nullásnak el kellett volna mondanom, hogy Etain teherbe esett Darmantől, nem csak Ordónak.

– Hát, ez csodás – dünnyögte Vau, és mélyet sóhajtott. – A Jedik nem tudják, amit a kölyök tud, sem azt, amit Kal tud, és én sem tudom, de a kaminóiak sem, de Kal tudja, hogy ha a kaminóiak megtudnák, abból nagy baj lenne. Szép!

– Ez egyáltalán nem vicces, Walon – vágott vissza Skirata, és látta Mereelen, hogy felhúzta magát, mert Ordo eltitkolt előle valami nagyon fontosat. – Van egy személyes ügyünk, amit még be kell illesztenem ebbe az egészbe.

– Bárcsak sose tanítottalak volna ezekre a nagy szavakra! – jegyezte meg Walon.

– Rendben... – felelte Skirata, és kimondta: – Etain terhes. Elég velősen fogalmaztam?

Vau furcsa krákogást hallatott, ami meglepően hasonlított arra a hörgésre, amellyel Mird tiltakozott, amiért a gazdája letolta az öléből a padlóra.

– Azt hiszem, megtanulok horgolni – dünnyögte aztán Vau.

– A jelekből ítélve az Erő nem volt Etainnel.

Senki sem kérdezte meg, hogy ki az apa. Etain és Darman szerelme nem volt titok, még a deltások is tudtak róla.

– Etain a Qiilurán maradt, amíg megszüli a gyermeket – közölte Skirata. – És erről az ügyről mindenki mélyen kussol! Nem beszéltek róla senkinek!

– Ahogyan nekünk sem mondták el – morogta Mereel.

– Így van, Mer’ika, még nektek sem – helyeselt Skirata. – Attól féltem, hogy véletlenül kicsúszik valami a szátokon, ahogyan az imént a tábornoknak.

– Elnézést – mormolta Jusik, és lehorgasztotta a fejét. – Azt hittem, hogy legalább a nullások tudnak róla.

– Rendben, a többieknek is el fogom mondani – ígérte Skirata. – De Darman nem tudhat róla, egészen addig, amíg nem lesz olyan helyzetben, hogy... képes legyen feldolgozni a hírt. Pillanatnyilag a munkájára kell összpontosítania minden figyelmével. Ennyi éppen elég neki.

– Ez nem tisztességes vele szemben – jelentette ki Vau. – Minek tekinted, felnőtt férfinak, vagy holmi tehetetlen kölyöknek? Netán együgyű szerencsétlennek?

– Értem én, de mondd csak, mir’sheb, van jobb ötleted? – vágott vissza Skirata.

Vau pislogott néhányat, és a fejét ingatva válaszolta:

– Nem, azt hiszem, itt és most nincs jó válasz. Akármit mondanék, csak okoskodás lenne.

– Etain feltette magában, hogy megajándékozza Darmant egy fiúval, vagyis egyfajta jövővel – magyarázta Skirata. – És akár okos húzás, akár nem, én is valami hasonlón dolgozom, így aztán talán az én hibám. Talán én adtam a lánynak ötletet.

– Indulnom kell. Beugrok a Vevut-osztaghoz, és végzek egy kis valódi munkát – mondta Jusik, azzal felállt, és miután megveregette Skirata vállát, hozzáfűzte: – Zey arról beszél, hogy visszahozatná Rav Bralort, hogy további gyalogosokat képezzen át kommandóssá. Maga tartja a kapcsolatot a Cuy’val Daros bajtársaival, nem igaz?

– Néhánnyal – dörmögte Skirata, majd követte Jusikot a hátsó átjáróhoz. Nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy sietteti a Jedit, de tényleg rengeteg munka várta. – Ha Zey azt hiszi, hogy én egy problémás alak vagyok, akkor komoly megrázkódtatás vár rá, ha sikerül visszahívnia Ravot. Maga tudja, hogy milyenek a mando nők...

– Igazából nem tudom, de sejtem – felelte nagyokat bólogatva Jusik.

– Milyen jellegű kiképzést akar?

– Titkos műveletek.

– Akkor próbálkozzon Wad’e Tay’haai-jal vagy Mij Gilamar-ral – ajánlotta Skirata. – ők jobban tűrik az osikot, ami fentről zúdul ránk. Nem sokkal, de legalább Zey nem kap vibropengét a legérzékenyebb testrészébe, ha nem a megfelelő villához nyúl a vacsoránál.

– Fel tudja venni velük a kapcsolatot? – kérdezte a Jedi.

Skiratának már korábban is megfordult a fejében, hogy segítséget kér a Mandalore-ról, többek között néhány harcost azok közül, akik eltűntek a Galaxisból, amikor Jango Fett kérésére elvállalták, hogy a legteljesebb titoktartás mellett kiképzik a klónokat. Cuy’val Dar: azok, akik többé nem léteznek. Skirata ironikusnak találta, hogy azok, akik többé nem léteznek, most azokat segítik, akik nem léteznek a Köztársaság számára, legalábbis teljes jogú emberi lényként nem.

– Bízza csak rám! – felelte rövid megfontolás után.

– Legyenek óvatosak! – búcsúzott Jusik, és becsukta maga mögött az átjáró zárólemezét.

Mereel ingerült pillantást vetett Ordóra, és halkan megszólalt:

– Szóval, talán nem kéne elmondanom neked, hogy Wennen ügynök mit kapart ki, miután nem bíztál meg bennem annyira, hogy eláruld, van egy klónnal keresztezett Jedink...

– Szállj le róla, Mer’ika! – szólt rá a hadnagyra Skirata. – Az én hibám, nem Ordóé. Szóval, mit ásott elő Besany?

– Valamit, ami megerősíti, hogy Palpatine klónozó létesítményeket építtet – felelte Mereel. – Lama Su is megemlíti az üzenetében a Coruscantot, de Besany bizonyítékot talált arra, hogy a Centax II holdon is történik valami. Szerinte rengeteg felszerelés került oda, és az Arkaniai Micrónak temérdek külön engedélye van, orvosi célú klónozásra.

– Palpatine alighanem azt akarja, hogy közvetlenül ő irányítsa a klóngyártást – vélekedett Skirata. – Ezért saját tudósokat akar, például Ko Sai-t. Igyekszik kiszorítani a kaminóiakat a képből.

– És ha nem köt új szerződést – fűzte tovább a gondolatot Mereel –, akkor a tipocai népség elveszíti a legnagyobb megrendelőjét.

Ordo egész idáig mélyen hallgatott. Skirata ezt valamiféle érzelmi dolognak tulajdonította. Besany alighanem mondott valamit a kölyöknek, amire nem volt felkészülve...

– Szóval, mi történik azokkal a klónokkal, akik jelenleg a Kaminón vannak? Azokkal, akik még nem fejlődtek ki teljesen? És hol van a coruscanti gyártótelep? – vetette fel váratlanul Ordo. Skirata pedig megállapította magában, hogy a fiú mégsem az ügynöknőről ábrándozott, hanem a helyzeten töprengett. Amint visszaadta az adó-vevőt, egy csapásra elfelejtkezett Besanyról. Ordo megcsóválta a fejét, és tovább beszélt: – Palpatine a Kaminóról szerezte be a felszerelést? Aligha, mivel az ottaniak hamar rájöttek volna, hogy rengeteg bevételtől fosztja meg őket. És a még fejletlen klónokat átszállíttatja a Coruscantra, vagy elölről kezdi az egészet? Ha az utóbbi, akkor tíz év csúszás miatt fájhat a feje. A jelenlegi veszteségi arány mellett öt éven belül nem lesz hadserege.

– Vagy talán más eljárást alkalmaz, nem a kaminóiakét – szólt közbe Mereel. Ebben a pillanatban Mird kivételesen hangosat szellentett. Vaunak szeme sem rebbent, de Mereel ingerülten ráförmedt az állatra: – Ugye, tudod, Mird, hogy undorító dög vagy?

Vau ekkor Skiratára nézett, és fojtott hangon odaszólt neki:

– Microtech...

Ez volt az egyetlen lehetséges alternatíva: az Arkaniai Microtech. A kaminóiak csinálták a legjobban, de lassan csinálták. Az arkaniaiak sokkal gyorsabban dolgoztak – a gyártás talán csak egykét évig tartott –, de korántsem állítottak elő olyan kiváló minőségű klónokat, mint a kaminóiak.

– Valószínűleg minden évben egy rakás klón éri el a teljes érettséget, de semmi jelét nem láttuk annak, hogy bekerülnek a hadseregbe – mondta elgondolkodva Skirata. – Tehát, mit tervez velük a Köztársaság?

– A család már csak ilyen, Ord’ika – bölcselkedett Skirata, és az átjáró felé terelte a kölyköt. – Ne fogd vissza magad!

Mindent beleadunk, amink csak van.

– És mi lesz, ha nem akar velünk jönni?

– Besany?

– Igen. Mert szökést tervezünk, nem igaz? Onnantól kezdve az életünk a menekülésről fog szólni, legalábbis egy jó darabig. Mi lesz, ha Besany azt mondja: sajnálom, Ordo, de én túlságosan szeretem a coruscanti életemet? Mi lesz, ha azt mondja: kopjak le?

Egy kívülállónak úgy tűnhetett volna, hogy Ordo és Besany messze jár még a teljes elkötelezettségtől, ám Skirata tudta, hogy a nullások úgy kerültek ki a kaminóiak genetikai kontárkodásából, hogy ha úgy adódott, azonnali, megingathatatlan rajongás alakult ki bennük. Ha valakit a barátságukba fogadtak, az életüket adták érte. Aki pedig nem volt a barátjuk, azon habozás nélkül átgázoltak. Ezt eredményezte az, hogy a kaminóiak túl sokat babrálták a lojalitást és a kötődést befolyásoló géneket. Ám ez egy már eleve létező mandalori hajlam volt, amit a tervezők kihasználtak, és Ordo nem tett mást, csupán villámgyorsan eldöntötte, hogy kit kíván élettársnak – pontosan úgy, mint annak idején Skirata, illetve a legtöbb mandalori férfi.

Besanynak Ordót kell választania – gondolta Skirata. Nem bírta volna elviselni, ha azt látja, hogy a nő összetöri a kölyök szívét. Annyi mindent meg akart szerezni a fiúnak és az összes többinek is.

– Nem fog cserbenhagyni, fiam – mondta csendesen.

Besany akkor sem tehette volna meg, ha akarta volna. Mostanra nyakig belekerült az egészbe. Skirata tudta, hogy Besany Wennen számára a Coruscant többé nem lesz biztonságos otthon.

Hatodik fejezet

„Vannak törvényeink arról, hogyan bánjunk az értelmes lényekkel. Vannak törvényeink arról, hogyan bánjunk a félig értelmes lényekkel és az állatokkal. Még olyan törvényeink is vannak, amelyekkel növényeket védünk. De egyáltalán nincsenek törvényeink, amelyekkel a klón katonáink – emberi lények – jólétéről gondoskodnánk. Nincs legális státuszuk, nincsenek jogaik, nincs szabadságuk, sem képviseletük. Önöknek mindnyájuknak le kellene hajtaniuk a fejüket szégyenükben, amiért tiltakozás nélkül elfogadják ennek a hadseregnek a létezését. Ha a Köztársaság ilyen mélyre süllyedt a demokrácia nevében, nem lepődök meg, hogy egyes bolygók és rendszerek el akarnak szakadni tőlünk. A cél sosem szentesítheti az eszközt!”

Den Skeenah szenátor beszéde a Szenátusban, tizennyolc hónappal a geonosisi csata után, azt követően, hogy jótékonysági felhívásaival segített megalapítani a Köztársaság egyetlen veteránokat támogató intézményét

A felkelők bázisa, Gaftikar,

473 nappal a geonosisi csata után

Fi szótlanul figyelte Darmant és Atint, mialatt kiemelték Sullt a siklóból, és bevonszolták a tábor közepére. Indulás előtt megkötözték ugyan, de ez nem akadályozta meg abban, hogy belerúgjon Atinba, mialatt berakták a járműbe. Mostanra gyilkos harag tombolt benne.

Darman bűntudatot érzett. A helyében én is ezt tenném. Nem hagynám, hogy élve elkapjanak.

Fi csípőre tette a kezét, és hangosan megkérdezte:

– Szóval, követtétek hazáig, és most szeretnétek megtartani? – Tetőtől talpig végignézett Sullon, csettintett egyet a nyelvével, és hozzátette: – Gondolom, annak a hatalmas szemének nem tudtatok ellenállni.

Atin kiszedte Sull szájából a tömést, mire a felderítő ráförmedt Fire:

– Hasadj le rólam!

– Harap is – közölte Darman, és felmutatta bekötözött kezét, ami az azonnal alkalmazott baktatapasz és antibiotikum ellenére feldagadt, és fájón nyilallt.

– Csak tartsátok távol a bútortól! – kérte a társaitól Fi, azzal a tábor épületei felé fordult, és a két ujját a szájába véve élesen füttyentett egyet. Elégedetten körülnézett, és halkan hozzátette:

– Most pedig nézzük, milyen az, amikor A’den felhúzza magát. Érzésem szerint roppant szórakoztató lesz.

A’den futva érkezett az egyik épület felől. Ezúttal magán viselte zöld őrmesteri sávval szegélyezett páncélzatát, a sisakját a derékszíjához csatolva hordozta. Sull hallgatagon meredt a másik felderítőre, és a csoport körül kíváncsi maritokból álló kör kezdett kialakulni.

A nullás megtorpant, és mialatt az arca eltorzult a haragtól, rá rivallt a gyíkokra:

– Tűnjetek el innen! Ez katonai ügy! Gyerünk! Húzzatok el! Usenye!

Még a vörös taréjos, vagyis domináns gyíkok is úgy rohantak, mintha gránátot dobtak volna közéjük. A’denen látszott, hogy nem tréfál, és érződött a hangjából, a testtartásából, illetve a viselkedéséből, hogy kész erőszakot alkalmazni. Még az idegen teremtmények is érzékelték a jelzéseket, és idejében eltisztultak a közeléből.

– Szóval... elhoztátok – mondta aztán jóval halkabban, de érdekes módon így még veszélyesebbnek tűnt. – Végiggondoltátok az egészet? Jó lenne, ha erre rászoknátok. Úgy hallottam, legutóbb Fi vitt haza egy kóbor alakot.

– Rugalmas kockázatelemzés – dünnyögte Fi.

– Azt menet közben is elvégezheted.

– A lényeg és az eredmény ugyanaz.

– Di’kut.

De Darman azt tette, amit tennie kellett, és nem állt szándékában bocsánatot kérni érte.

– Arról volt szó, hogy a fickó eltűnt – szólt oda A’dennek – , nem arról, hogy lelépett.

– Nos, az tény, hogy eltűnt, és az is, hogy akciót hajt végre.

Csak éppen nem a Köztársaságért – vágott vissza A’den, azzal megint végignézett Sullon, mintha a sérüléseit akarta volna felmérni. Vagy talán azért, mert sértetlen foltot keresett, ahová odavághatna egyet. – És nem lehetsz szökevény, ha nem tűntél el a műveleti helyszínről. Vagyis senki sem hazudott, világos?

Darman azonnal kapcsolt, Atin csak néhány pillanattal később, és megrökönyödve kérdezte:

– Te tudtad, hogy átállt a szeparatistákhoz?

– Bizonyos dolgokat jobb nem bolygatni – felelte A’den. – Rájöttem.

– Ha te mondod... – dörmögte Sull, aki szemmel láthatóan A’denhez, vagyis egy felderítő-testvérhez húzott, és alighanem úgy döntött, hogy átveszi a kezdeményezést.

Hátat fordított Darmannek, és kijelentette: – Nem álltam át, ahogyan ti fogalmaztatok. Csupán arról van szó, hogy többé nem harcolok a Köztársaságért.

– Nem csekély különbség – mondta bólogatva A’den –, de akkor is magyarázatot kell adnod.

– Most, hogy elkaptatok, mit akartok csinálni velem? – kérdezte Sull. – Nincs sok választási lehetőségetek, ha dezertőrt fogtok.

Dezertőr... Darman azt kívánta, hogy A’den lője le a fickót. Úgy érezte, hogy Sull még akkor is sokkal tisztességesebb lett volna) ha átállt volna a szeparatistákhoz ahelyett, hogy egyszerűen kiszállt a háborúból, mialatt a klón testvérek, mint például Sicko nem tudta elfelejteni Sickót, és a többiek sem –, meghaltak a frontvonalakon. Ugyanakkor, Sull a legkevésbé sem tűnt gyávának. Hirtelen Niner bukkant fel a tisztás szélén. Páncélzatot nem viselt, csakis fekete védőruhát, valamint egy törülközőt a nyakán. Darman felkészült a kioktatásra, amiért ő és Atin nem az előírásoknak megfelelően jártak el. Fi elindult, hogy még idejében feltartóztassa az őrmestert.

– Hogy mit teszek, attól függ, hogy mennyi bajt okozol nekem és a testvéreimnek – válaszolta A’den, és úgy meredt a mélységi felderítő csuklójára, mintha azt latolgatta volna, hogy levágja róla a plasztikszalagot, de aztán meggondolta magát, és rosszkedvűen felvetette: – Akkor most tovább ácsorgunk itt, és elszórakoztatjuk a maritokat, vagy inkább megbeszéljük a dolgot magunk között?

Sull azonban hajthatatlan maradt.

– Miért nem végzel velem, amíg meg vagyok kötözve? – kérdezte kihívó hangon. – Mert az biztos, hogy nem térek vissza a hadseregbe. Inkább a halál!

– Fierfek, mik vagytok ti? – fakadt ki Niner. – Hibelpókok?

Fejezzétek be ezt az őrültséget! Az előírások egyértelműek. A fickó áruló. Be kell vinnünk a parancsnokságra!

– Niner, pofa be! – förmedt A’den az őrmesterre, azzal elővett egy vibrotőrt, lehajolt, és átvágta a Sull bokájára tekert plasztikszalagot, majd felegyenesedve rászólt a társára:

– Egyetlen rúgás vagy harapás, ner vod, és levágom valamidet, amihez nagyon ragaszkodsz! Bajtársak közötti, kulturált beszélgetés! Világos?

Sull várt néhány pillanatig, nyilván azon töprengett, hogy A’den valóban képes-e megcsonkítani őt, aztán bólintott egyet.

Ezalatt ismét nézőket kaptak. A maritok felbátorodva, egyesével közelebb araszolgattak, és most már hallótávolságon belül álldogáltak úgy, hogy a fejüket kíváncsian hol hátradöntötték, hol előrebillentették. A’den vészjósló lassúsággal fordult feléjük, mire megint szétszaladtak. Azt viszont nem mondta, hogy az omegások nem követhetik, így az osztag tagjai a nyomába szegődtek, majd leültek egy hosszú padra az eligazítószobában, hogy szem-és fültanúi legyenek a kihallgatásnak. A helyiség, sőt az épület neve erős túlzásnak tűnt. A maritok ugyanolyanra építették a tábort, mint az emberek otthonait Eyat városában. így a parancsnoki épület voltaképpen egy kisebbfajta, kényelmes lakóház volt, tele elcsúsztatható belső válaszfalakkal, míg a tágas ablakokra luet-kéregből készült, áttetsző redőnyök borultak. Az építmény a legkevésbé sem keltette egy fontos katonai létesítmény benyomását. És egyetlen sorozattól vagy gránáttól lángba borult volna.

Felkelő tábor? Jószerével falunak sem lehetett nevezni. Viszont a maritok valódi fegyverekkel szerelkeztek fel, és Eyat lakói nemigen merészkedtek ki erődnek is beillő városukból.

A’den végighúzott egy széket az egyszerű deszkapadlón, és leültette rá Sullt, de a felderítő kezét összekötő szalagot továbbra sem vágta el. Járkálni kezdett a szobában, és egy gyors, könnyen érthető pillantással figyelmeztette az omegásokat, hogy hallgassanak és mindent jegyezzenek meg.

– Szóval – kezdte végül A-30 felé fordulva meséld el nekem, hogy mikor ment el a kedved a Köztársaság Nagy Hadseregén belüli szép, hosszú katonai pályafutástól?

– Lássuk csak... – hümmögte Sull, és a szemét eltúlzottan tágra nyitva, jobbra és felfelé nézett, majd folytatta: – Azt hiszem, akkor, amikor azok szétlőtték a cimborám fejét.

Igen, biztosan akkor.

– Kik azok az azok? – kérdezett közbe Darman. – Egyfolytában ezt emlegeted.

A’den felvonta a szemöldökét, és higgadtan kijelentette:

– Én vezetem a kihallgatást!

– Megkérdezte, hogy azok küldtek-e minket – magyarázta Darman.

– Értem – felelte A’den, és lassan, figyelmeztető jelleggel megveregette Sull vállát. – Rajta, válaszolj!

– Te is Skirata fegyelmezetlen hordájához tartozol, mi? – morogta Sull.

– Büszkén kijelenthetem, hogy igen – közölte Darman.

– Akkor nyilván te sem rajongsz a Köztársaságért – mondta nagyokat bólogatva Sull. – Elgondolkodtál már valaha, hogy mi lesz velünk, ha többé nem veszik hasznunkat?

– Igen. De azt nem tudtam, hogy te is – válaszolta Darman, Pedig biztosan tudta, hogy valamennyi klón megtette már. Ő maga legalább annyiszor gondolt erre, mint Etainre, vagyis nagyon sokszor. A lélegzetét visszatartva várt valamilyen hírre. És valamiért határozottan érezte, hogy rossz hírt fog kapni.

– Ezt tette Alfa-02-es is – felelte Sull. – Emlékeztek rá? Sparra? Elsőnek ő lépett le.

– Az én emlékezetem tökéletes – morogta A’den. – Persze, hogy emlékszem. Nagyjából egy évvel a geonosisi események előtt tűnt el.

Darman önkéntelenül csodálattal adózott a klón képességeinek. Nem akárki lehetett, ha sikerült megszöknie a Kaminóról. Nyilván kapott segítséget, és Darman két embert is ismert, akik részt vehettek a dologban.

Sull kissé előregörnyedt – hátrakötött keze miatt nem tudott nekitámaszkodni a szék támlájának –, és tovább beszélt:

– Spar látta, hogy mi közeleg, és úgy gondolta, hogy a külvilágban jobb esélyei lesznek az életben maradásra. És amint megtudtuk, hogy lelécelt, néhányan elkezdtünk gondolkodni.

– Azóta hallottatok róla? – kérdezte A’den.

– Nem.

– Fejvadászként és zsoldosként dolgozik – közölte A’den. – A hagyományos családi üzlet. Máshoz nem nagyon ért, nem igaz?

Darman már nem csodálkozott el, kezdte megszokni, hogy a nullások így vagy úgy, de mindenről hallanak. Nem kérdezte meg A’dentől, hogy honnan tudja, és miért tudja.

Ugyanakkor úgy vélte, a megjegyzéssel A’den azt akarta megmutatni Sullnak, hogy jobb értesülésekkel rendelkezik, mint ő.

– A Köztársaság utána küldött valakit, hogy végezzen vele – mondta halkan Sull.

– Biztos?

– Biztos. Nem kapták el, de néhány hónappal ezelőtt az én Tavo cimborám úgy döntött, hogy kiszáll a játékból, és őt viszont elkapták. Aztán szétlőtték a fejét.

– Azok – mondta A’den, különösen nagy nyomatékkal ejtve a szót.

– A Köztársasági Hírszerzés ügynökei. A főkancellár hóhérai – válaszolta Sull, és úgy tűnt, mostanra letett a szökésről. A történtek felidézésére összpontosította a figyelmét, közben elnézett A’den mellett, mintha látna valakit a helyiségben. Szellemeket látott – Darman is látott szellemet, ahogyan az összes többi klón is, aki elvesztette egy-két testvérét. Sull aztán ismét a másik felderítő szemébe nézett, és hozzátette: – Rajtunk kívül más orgyilkosok is jelen vannak a piacon.

Ő is pontosan olyan, mint mi – állapította meg magában Darman.

Hirtelen rádöbbent, hogy egyáltalán nem ismeri az alfásokat. A kommandósok és a felderítők teljesen elkülönülten éltek a Kaminón a kiképzés idején, legfeljebb a gyakorlatokon futottak össze néha. Dacára annak, hogy Skirata századába tartoztak, az omegások szinte sosem találkoztak a nullásokkal az oly sok év alatt, így Darman ugyanolyan idegennek és ijesztőnek találta őket, mint az alfásokat.

Szóval, az Alfa mélységi felderítőknek vannak cimboráik – gondolta, és megcsóválta a fejét. Valahogyan-valamiért magányos gyilkológépeknek látta őket, akik képtelenek olyan erős kötelékeket kialakítani, mint amilyenek a szorosan összetartó kommandós egységeket jellemezték, ráadásul...

És ilyennek lát minket mindenki...

Darman ráeszmélt, hogy ugyanabba a hibába esett, mint a civilek túlnyomó többsége. A polgárok közül sokan hús-vér gépezeteknek tartották a klónokat, olyan teremtményeknek, akiket nyugodtan ki lehet hajtani a csatamezőkre meghalni, mert nem igazi emberi lények – és így a dolog sokak számára rendben is volt.

Ha ilyen könnyű így gondolkodni...

– Szóval, ez a büntetés, ha valaki átugrik a fal felett – állapította meg komoran Niner. – Szerintem nem kéne csodálkoznunk.

– Nem, barátom, rosszul fogod fel – felelte A’den. – Ez nem büntetés. Igaz, Sull?

A mélységi felderítőből mostanra elszállt minden harci láz. Talán tényleg csak a halált várta.

– Nem, mert a büntetés célja az elrettentés – jelentette ki a fejét csóválva. – És ahhoz, hogy elrettentsünk valakiket valamitől, tudniuk kell, hogy mi fog történni velük. De senkinek sem beszéltek arról, hogy kivégeztek egy mélységi felderítőt.

– Azért ölték meg, mert túl sokat tudott? – vetette fel Atin.

– Azért ölték meg, mert a felderítők nem harci kutyák – magyarázta A’den, mialatt végighúzta az egyik körme alatt a vibrotőr hegyét. – Ha már túl öregek a harchoz, nem lehet kezes háziállattá szelídíteni őket. Veszedelmes, vad teremtmények. Meg kell szabadulni tőlük. Jól mondom, Sull’ika?

– Én meg majd megmondom, hova tedd azt a mando bajtársiasságodat – morogta ingerülten Sull –, de nagyjából helyesen látod. És érted is eljönnek majd, nullás fiú, amikor már nem tudsz vagy nem akarsz tovább harcolni. A Nagy Hadsereget senki sem hagyhatja el. Szerinted mit tartogatnak nekünk arra az időre, amikor katonaként már nem veszik hasznunkat? Tenyészhímet csinálnak belőlünk?

– Hát, én valami ilyesmit remélek... – szólt közbe sóvárogva Fi.

– Még DNS-bankként sem veszik hasznunkat – felelte Sull.

– Másodgenerációs Jangók vagyunk. A gyalogosokból vehetnek friss anyagokat. És velük kevesebb a baj.

Darman nem akart a társaira nézni. Tudta, mire gondolnak. Ők is féltek. Féltek, hogy nekik csak ez a rövidre szabott élet adatott meg...

Ez Tipocavárosban valahogy nem számított. Egyikük sem látta a külvilágot. Most már megfordultak városokban, találkoztak csinos lányokkal, és látták, hogy a hétköznapi teremtmények hogyan élnek. Most már tudták, hogy miről maradnak le.

De én nem – fogadkozott magában Darman. – Én nem fogok lemaradni az életről.

Niner bosszúsan csikorgatta a fogát, és megszólalt:

– A fickó megszökött. A többi mélységi felderítő továbbra is teljesíti a kötelességét. Ugye, megbocsátjátok nekem, ha nem kezdek el zokogni a lelki válsága miatt.

– Felőlem, Niner... – dünnyögte A’den, azzal megfordította a tőrét, szemügyre vette a hegyét, és fojtott hangon hozzátette:

– Légy üdvözölve az erkölcsök bonyolult világában! – Elhallgatott, egészen közel hajolt Sullhoz, mígnem az orruk majdnem összeért, és higgadtan, de vészjósló hangon megkérdezte: – Tehát, mit csináltál Eyatban?

– Szereztem munkát. És lakást.

– Katonai jellegű munkát? Tanácsadóként dolgoztál az ellenségnek?

– Siklótaxit vezettem – válaszolta Sull. – És az eyatiak nem az ellenségeink. Csak egy rakás hétköznapi ember, akik akaratuk ellenére belekeveredtek mások háborújába.

– De ha ott akartál maradni, gondoskodtál róla, hogy ne veszítsenek, nemde?

– Csak néhány hónapja vagyok itt – felelte Sull. – Ugye, nem hiszed, hogy odasétáltam hozzájuk, közöltem velük, hogy megszöktem, és megmutattam nekik a haditerveket?

– Előbb vagy utóbb el kell döntened, hogy melyik oldalon állsz – jelentette ki A’den. – Még azelőtt, hogy a maritok megkezdik a támadást. Azt a támadást, amelyre te készítetted fel a gyíkokat.

– Tehát?

– Ki akarsz szállni?

– Nagyjából felvázoltam a képet, nem?

– Nem maradhatsz itt – mondta a fejét csóválva A’den. – Nem hagyhatom, hogy szabadon rohangálj, és megadd az eyati népségnek a kódokat, a felülíró parancsokat, meg ki tudja, mi mindent, aminek segítségével klónokat fognak megölni. Te pedig nem akarsz visszajönni... vagyis...

A’den felegyenesedett, lenézett a vibrotőrre, és Darman azt hitte, hogy az őrmester most azonnal végez a szökevénnyel. Ám csak elvágta a plasztikszalagokat, majd Sull álla alá nyomta a tőr hegyét.

A mélységi felderítő megdörzsölgette a csuklóját, és higgadtan megkérdezte:

– Vársz valamire?

– Tűnj el a bolygóról! – recsegte A’den. Elővett az egyik övtáskájából néhány kreditlapot, és tovább beszélt: – Ennyi bőven elég lesz, hogy új életet kezdj valahol. Szerzek neked egy gépet, hogy minél messzebbre elhúzz a Gaftikartól, azzal a feltétellel, hogy sosem sodorsz veszélybe klónokat.

Sull megvonta a vállát, és szenvtelenséget színlelt, de látszott rajta, hogy meglepte az ajánlat.

– Ez a testvéri összetartás igazán megindító – dörmögte –, de mindannyiunknak elsősorban magunkra kell vigyáznunk.

A’den az órájára pillantott, és folytatta:

– Fogalmazzunk másképp: eltűnsz erről a szikláról, és kimaradsz a háborúból, vagy egyszer s mindenkorra kivonlak a forgalomból.

– De én szeretem ezt a bolygót – jegyezte meg Sull.

A’den felkapta a fejét, és az ajtó felé bökött a hüvelykujjával.

– Omegások, szívódjatok fel! Sull és én most úgy fogunk beszélni egymással, mint mélységi felderítő a mélységi felderítővel. A kama-divatról, meg hasonló dolgokról.

Niner tiltakozás nélkül felállt, és intett a többieknek, hogy kövessék. Az osztag tagjai kivonultak az épületből, aztán a hátukat a falnak vetve letelepedtek a bejárat mellett.

– A fickó akkor is áruló – mondta hosszas hallgatás után Niner.

Darman elgondolkodva nézett maga elé. A maritok az előző napok folyamán felhúztak egy hevenyészve összetákolt házféleséget, és most a robbanóanyag nélküli behatolást gyakorolták. A klónok láttán megálltak, és egy darabig szótlanul figyeltek, majd folytatták a gyakorlatot. Az azonban bizonyosnak tűnt, hogy felfigyeltek Sull megérkezésére. Vajon tudják, hogy ki ő? – töprengett Darman. – Képesek megkülönböztetni minket egymástól, ha nem viselünk egyenruhát?

– Egyszerűen csak nem bízik a Köztársaságban – jegyezte meg halkan.

– Én sem bízom a Köztársaságban – jelentette ki Atin, azzal letépett egy fűszálat, nézegetni kezdte, és hozzátette: – De ettől még nem álltam be szeparatistának.

– És miért nem bízol benne? – érdeklődött Fi. – Mert azért tenyésztettek minket, hogy aztán vágóhídra hajtsanak, és mert rosszabbul bánnak velünk, mint a haszonállatokkal? Ugyan már, mindenki követ el apró hibákat...

– Először is, vegyük azt a sok osikot a droidveszélyről – kezdte Atin. – Elmentem Prudiival arra a szabotázsakcióra.

Láttam a gyárat, láttam, hogy mennyit képes termelni. A főnökeink tévednek néhány nullát. És fogalmam sincs, hogy a Hírszerzés honnan veszi az adatokat.

– At’ika, a katonák számáról, a fegyverzetről és a felszerelésről mindenki tele szájjal hazudik – szólt közbe Darman. Tudta, hogy Skirata sosem mondta el nekik a teljes történetet – ő maga ismerte be –, de minél tovább tartott a háború, annál inkább rájött, hogy mindkét oldalon hazugságot hazugságra halmoznak. A számokat soha nem adta össze senki. Túl kevés droidot láttak a Galaxisban, a számuk korántsem támasztotta alá a Köztársasági Hírszerzés által megadott mennyiségeket. A Független Rendszerek Szövetsége aligha tudott volna katonai erővel érvényt szerezni a követeléseinek.

– Propaganda – tette hozzá Darman. – Az is a fegyvertár része.

És valakinek mindez jól jött ahhoz, hogy a szenátorok boldogan jóváhagyják a katonai kiadásokat. Igen, Darman már kezdte érteni, hogyan működik a politika.

Azon a napon, amikor megértitek, hogy valójában mi zajlik egy háborúban, rádöbbentek, hogy egy holofilmet néztek. Skirata ezt szokta mondogatni. A háborúkban legalább annyi hazugságot és propagandát vetettek be, mint lőszert. A katonák és a polgárok csak azt tudhatták biztosan, ami a szemük előtt történt, de még azt is többféleképpen lehetett értelmezni.

De még így is, a nullások valahogy... másnak tűntek, mint az előző egy-két héten. Nagyjából attól kezdve, amikor Atin visszatért, és azon morgolódott, hogy Kal és Ordo hazaküldte a szabotázsakciót követően. Azt mondták neki, hogy nem kell tudnia, miben mesterkednek. Azt viszont tagadták, hogy a dolog a Grievous tábornok elleni haj tóvadászattal van összefüggésben.

Darman úgy gondolta, hogy Skirata túl sokat kockáztat az utóbbi időben. Persze tudta, hogy ez is része annak, ami sokak által imádott buirrá teszi őt, de ettől még okozott néhány álmatlan éjszakát neki.

Azt nem bánom, ha megölnek a csatatéren – kesergett magában –, de azt nagyon gyűlölöm, hogy a kormány hazudik nekünk.

Ebben a pillanatban súlyos léptek rázták meg a faépületet, és ő megérezte a hátán a fal rezgéseit. Másodpercekkel később A’den és Sull megjelent az ajtóban.

– Sull úr néhány napon belül elhagyja a Gaftikart – jelentette be A’den úgy, hogy nem nézett az Omega-osztag tagjaira. Sull mellette ácsorgott, és rendkívül komornak tűnt.

– Elszórakoztatjuk őt, amíg megérkezik a hajó, amely elviszi innen.

– De hát... – nyögte Niner, aki egyszerűen nem tudta befogni a száját. Darman csodálta őt, mert mindig kiállt azért, amiben hitt, de néha éppen a lényeget vétette el.

– Alfa-30 mélységi felderítő hadnagy belehalt a sérüléseibe, amelyeket egy ismeretlen incidensben kapott – folytatta éles hangon A’den. – A holtteste túlságosan felbomlott ahhoz, hogy megállapítsuk a halál okát. De én begyűjtöttem a páncélját, és elküldöm a dögcéduláját a parancsnokságnak, hogy módosíthassák a nyilvántartást. Világos? Mert ha nem, megismétlem, és jóval lassabban fogok beszélni.

Fi felvonta a szemöldökét, végignézett Sullon, és megjegyezte:

– Nekem úgy tűnik, eléggé felbomlott. Tisztességes temetésben részesítjük. Megkaphatom a csizmáját és a kamáját?

De Niner nem adta meg magát szó nélkül – ő már csak ilyen volt. Darman gyanította, hogy a társa Ordo életét is megkeserítette néhányszor. Az ő ultraegyenes becsületessége horgonyként rögzítette az osztagot a tisztesség és a józan ész oldalán. Néha viszont jobban tette volna, ha elnéz másfelé, és hallgat.

– És mondd csak, ner vod – szólalt meg metszően éles hangon –, a rendkívüli helyzet mióta indokolja a fegyelem teljes összeomlását?

A’den úgy meredt rá, mintha csak most vette volna észre.

– Szóval, azt gondolod – válaszolta fojtott hangon hogy rá kéne ragasztanom a dezertálás vádját, és át kellene adnom Zeynek, hogy lefolytassák vele a megfelelő eljárást.

– Ezt írja elő a szabályzat – vágott vissza elszántan Niner.

A’den néhány másodpercre elfordította a tekintetét, mintha feltámadt volna az érdeklődése az izgatottan, diadalittasan szűkölő maritok iránt, akiknek időközben sikerült robbanóanyag nélkül lerombolni a rozoga építményt. Aztán elővette az adó-vevőjét, és Niner felé nyújtotta.

– Rendben, mir’sheb, akkor hívd fel Zeyt, és mondd meg neki, hogy elkaptunk egy renegát mélységi felderítőt! – mondta ingerülten. Aztán, mert nem bírta kivárni, hogy Niner átvegye tőle a készüléket, elkapta a klón csuklóját, és a markába csapta.

– Gyerünk, csináld!

Niner vett egy mély lélegzetet, és akkora erővel szorította az adó-vevőt, hogy az ujjai kifehéredtek. Darman elkapta Fi aggodalmas pillantását, és azon töprengett, hogy baj esetén melyiküknek lesz bátorsága megállítani az őrmesterüket.

Atin a maga szokásos módján, szenvtelenül figyelte az eseményeket.

– Gyerünk, Magasságos Száj! – recsegte haragosan A’den. – Add csak fel Sullt, ha van hozzá gett’séd!

– Nem válaszoltál nekem – válaszolta higgadtan és eltökélten Niner. – Hol van a határ aközött, hogy józan megfontolásból eltérünk a szabályoktól, és aközött, hogy nem teljesítjük a kötelességünket?

– Kötelesség a shebsem! – fakadt ki A’den.

– Én nem a Köztársaság iránti kötelességünkről beszélek – magyarázta Niner –, hanem a sajátjaink irántiról. Szóval, néhány mélységi felderítő úgy döntött, hogy lelép, mert ők olyan átkozottul függetlenek, de a szerencsétlen fickók a Galaktikus Flottagyalogságnál csak maradjanak, és nyeljék tovább az osikot? Ők mikor választhatnak?

A’den leguggolt, ismét megragadta Niner csuklóját, és felfelé rántotta, így az adó-vevő az őrmester szájához került.

– Akkor mondd el Zeynek! – recsegte indulatosan. – Akarod tudni, hogy mi fog történni? Ez nem egy közönséges hadsereg! Sull nem kerül hadbíróság elé. Nem fogják bebörtönözni vagy lefokozni. Egyszerűen csak beleküldenek egy sugárnyalábot a felébe, mert többé nem bíznak meg benne, és nem hagyhatják, hogy egy mélységi felderítő szabadon kóboroljon.

Niner és A’den mozdulatlanná dermedt, és elszántan néztek egymás szemébe.

– Talán éppen ezt érdemli az, aki cserbenhagyja a testvéreit – jegyezte meg Niner.

– Akkor gyerünk, csináld! – felelte fojtott hangon A’den. – Essünk túl rajta!

A’den elengedte – pontosabban ellökte magától – Niner kezét, és felegyenesedett. Sull távolabbra ballagott, aztán a karját a mellkasán összefonva, a fejét lehajtva ácsorgott.

Darman hirtelen azon kapta magát, hogy azokon az ismeretlen dolgokon töpreng, amelyekről Skirata sosem beszélt a kiképzés alatt. Ki adná le a lövést? Ki végzi ki a szökevényeket? Nem tudta elképzelni, hogy egy klón vagy egy Jedi képes lenne meghúzni az elsütőbillentyűt. Talán a hírszerzők intézik az ilyesmit...

Azt valamiért biztosra vette, hogy nem a Coruscanti Biztonsági Erők hajtják végre a kivégzéseket. Az ott szolgálók barátsággal viszonyultak a klónokhoz, Skiratának hála.

– Shabii’gar... csak ne feledkezz meg erről, ha valaha azt várod tőlünk, hogy kihúzzuk a shebsedet a tűzből! – mondta ingerülten Niner, azzal visszadobta az adó-vevőt A’dennek, felállt, és elballagott.

Darman még sosem hallotta így beszélni a társát, és ebből tudta, hogy Niner nem duzzogni megy, hanem azért vonul félre, nehogy nekimenjen a nullásnak.

A’den elnézett a távolodó alak után, és megcsóválta a fejét.

Sötétre barnult, cserzett bőre miatt öregebbnek látszott Ordónál és Merednél, és egyfajta atyai tekintély áradt belőle.

– Hát nem értitek? – kérdezte a három kommandós felé fordulva. – Mi történik azokkal a klónokkal, akiket nem lehet összefércelni és újra bevetni? Vagy mi lesz velünk, ha már túl öregek leszünk ahhoz, hogy harcoljunk?

Darman azon kapta magát, hogy megdermedt, A’den átható tekintetétől. Ugyanakkor muszáj volt válaszolnia:

– Hát igen... sokat gondolkodtam már ezen...

– És? Láttál már nekünk szóló nyugdíjazási terveket? Hát létesítményeket? – faggatózott tovább A’den, és most már nem tűnt haragosnak, inkább csak megkeseredettnek. – Részt vettél olyan tanfolyamokon, amelyeken megtanítottak a civil életre?

Darman általában igyekezett nem elidőzni a témán, mert semmit sem tudott kitalálni, ami ne járt volna azzal, hogy cserbenhagyja a testvéreit, ráadásul – a statisztikák szerint – amúgy sem tűnt valószínűnek, hogy aggódnia kell a természetesnél hamarabb beköszöntő időskora miatt.

Ám nyugtalanította a gondolat, hogy olyan súlyosan megsebesül, hogy a Köztársaságnak nem éri meg megmenteni az életét. És igen, szeretett élni. Imádott élni.

Csak a tudatlanok hitték azt, hogy a klónok nem éreznek félelmet, nem félnek a haláltól és ostobák – vagy a civilek közül sokan csak ezzel áltatták magukat, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásuk, amiért a Köztársaság kihasználja a klónokat.

Az osztag tagjai mélyen hallgattak. A’den viszont ismét kezdett dühbe gurulni.

– Fel-ál-doz-ha-tó-ak vagytok – folytatta lassan, külön kihangsúlyozva valamennyi szótagot. – Minden katona az, mindig is az volt, de ti különösen azok vagytok. Nincsenek jogaitok, nem szavazhattok, nincsenek rokonaitok, akik lármáznának amiatt, ahogyan bánnak veletek, és nincs kapcsolatotok semmiféle szervezettel, amelyik harcolna értetek. Felneveltek titeket, kizsákmányolnak titeket, és megszabadulnak tőletek, amikor már nem lesz gazdaságos a javításotok, vagy túlságosan eltértek a szabványoktól. Rendben, legyetek dicsőséges mártírok, de azért, mert ti döntöttetek így, nem pedig azért, mert ketrecben tenyésztett állatok vagytok, és eszetekbe sem jut, hogy másként is lehet élni.

Fi rendszerint beszédes kedvű volt, és értett hozzá, hogy egy-egy szellemes beszólással enyhítse a feszültséget, de most mélyen hallgatott. Úgy tűnt, egyre inkább kínos viszonyban áll a külvilággal. Sóvárgott utána – lerítt róla, hogy irigykedett, amikor bepillantást nyert mások életébe –, de úgy tűnt, igyekezett kiverni a fejéből még a létezésének tényét is, talán azért, mert biztosra vette, hogy sosem élhet a Nagy Hadseregen kívül. Ugyanakkor Niner többször is tanújelét adta már, hogy képes szinte maradéktalanul kirekeszteni ezeket a dolgokat a tudatából.

Darman úgy hitte, hogy a klón gyalogosoknak könnyebb dolguk van. Ők szinte csak a csatamezőket látták a világból. Őket nem olyan atyai alakok nevelték, mint Skirata és Vau, így aztán még jobban ragaszkodtak egymáshoz, mint a kommandósok. Igen, ezek vagyunk mi – merengett letörten Darman. – Ketrecben tenyésztett haszonállatok, akik biztonságos menedéknek látják a ketrecet, valahányszor el kell hagyniuk.

Találónak tartotta a párhuzamot. A klónok számára a nagyvilág ismeretlen, félelmetes hely volt. Intézményes neurózis – Skirata így nevezte.

– Az a gond a háborúval – mondta végül Fi furcsa, idegen hangon –, hogy megmutatja a népeknek, hogy mire képesek, ha tényleg rászánják magukat valamire, és ettől a béke, amikor végre beköszönt, kínos lesz a különféle kormányoknak. Ami a háború alatt kikerült a dobozból, azt később már nem lehet visszagyömöszölni bele.

– Aha, csak éppen te semmit sem tudsz a békéről – jegyezte meg Atin. – Egyikünk sem tud róla semmit.

– Ordo már megint mesélt neked valamit... látjátok, ezért nem szabad megtanítani a klónokat olvasni – dörmögte Darman, hogy egy kicsit feldobja a hangulatot. A pillantása Sullra esett – aki még most is ott állt, ahol az imént –, és elgondolkodott azon, hogy ő maga képes volna-e lelőni a felderítőt, ha parancsot kap rá.

– Ordo sem tud semmit a békéről – felelte Atin.

Darman ugyanilyen tudatlannak érezte magát, de fenntartotta a jogot, hogy legalább töprenghessen a dologról. Ha ugyanis a lényeg a háború megnyerése, akkor valakinek gondolnia kell arra, hogy a háború után mi lesz a hadsereggel.

– Szerintetek Sev beszerzett egy barátnőt? – vetette fel váratlanul Fi.

– Ha igen, akkor a lány az erőszakos bűnözők börtönéből szökött meg – válaszolta Darman, és oldalba bökte a testvérét. Ne csináld, Fi, hagyd már ezt a témát! – Nem a te eseted.

– Nekem nincs kifogásom egy pszichopata szépség ellen – jelentette ki Fi, aki láthatóan azon erőlködött, hogy a másik önmagát adja. – Azok legalább nem kényesek.

– Nos, bármennyire szeretnék is a ti nagy filozófusaitok bölcsességében fürdőzni, sok a dolgom – közölte A’den, és Darmanre nézve folytatta: – Te szedd össze Sull felszerelését!

Szépen megmondja, hogy hol ásta el. Addig ő beszámol nekem mindenről, amit Eyatról megtudott. Rendben, Sull?

– Hogy tökéletesen elsöpörhessétek őket? – morogta rosszkedvűen a felderítő.

– Ha vannak barátaid Eyatban – felelte A’den –, akiket szeretnél kimenteni, akkor most jött el a perc, hogy mesélj róluk.

– Senki – jelentette ki Sull a fejét rázva –, furcsa, de most már a gyíkok sem ismernek fel. Mély benyomást tehettem rájuk...

– Beszélsz Eyatról vagy sem?

Sull elgondolkodott néhány pillanatra, majd megfontoltan válaszolt:

– Rendben, de nem fogsz hallani semmit, amit már ne hallottál volna a város építőitől.

Darman elindult, hogy kiássa Sull felszerelését, és menet közben tett egy kitérőt, hogy megkeresse Ninert. A társa egy fa tövében ácsorgott, a két hüvelykujját a háta mögött a derékszíjába akasztva, és nem fordult meg, amikor Dar odament hozzá, és a vállára tette a kezét.

– Páncélt fel, őrmester – mondta halkan Darman. – Gyere, szedjük össze Sull szerelését!

Mindeddig arra számított, hogy Niner továbbra is dühös lesz, ám amikor megfordult, inkább csak bosszúsnak látszott, semmint haragosnak. Egészében véve olyannak tűnt, mintha rossz hírt kapott volna.

– Jó... menjünk... – dünnyögte a gondolataiba merülve.

– Jól vagy, vod’ika? – érdeklődött óvatosan Darman.

– Feltehetek egy kérdést?

Ez egyáltalán nem vallott Ninerre – ő sosem szokta kerülgetni a témát.

– Hát... aha, persze – felelte Darman, és valamiért kínosan érezte magát.

– Ha most elmehetnél – mondta halkan Niner –, ha felszállhatnál egy gépre, és elutazhatnál oda, ahová akarsz, minden következmény nélkül, sőt még Etaint is magaddal vihetnéd... elmennél?

– Hogy elhagynám-e a hadsereget?

– Az osztagot. Képes lennél elhagyni minket?

Darman alaposan megrágta a gondolatot, de megemészteni már nem tudta, mert felfordult tőle a gyomra. Nem ezekkel a társaival nőtt fel. Az Omega valamennyi tagja közül, az eredeti osztagának egyetlen túlélője volt. De attól még a testvéreinek érezte őket. Pontosan tudták, hogy miről mit gondol, miről mit érez, mi bosszantja, mi a kedvenc étele, ismerték még a szuszogását is. Még sosem került ilyen bensőséges viszonyba senki mással – talán még Etainnel sem.

Elképzelni sem tudta, hogy akárcsak egyetlen napot is nélkülük töltsön. Azt nem tudta, hogy mindez hogyan lenne összeegyeztethető azzal az álmával, hogy egyszer talán családot alapít Etainnel, azt viszont nagyon is tudta, hogy ha elválna a testvéreitől, az olyan sebet hasítana a lelkébe, amely sosem gyógyulna be.

Annak idején elképzelni sem bírta, hogy egyszer elveszíti Vint, Jay-t és Talert. A halál valahogy mindig a többi osztagra sújtott le, sosem az övékre. Ez még azelőtt történt, hogy belekerültek a valódi háborúba.

Akkor, amikor még a gyakorlatokon bekövetkezett halálesetek annyira megdöbbentették őket, hogy napokig nem tértek magukhoz.

Niner továbbra is a válaszra várt, és miután nem kapta meg, ismét megszólalt:

– Ez nem a Köztársaság szolgálatáról szól, Dar. Én még csak azt sem tudom, hogy mi manapság a Köztársaság, és hogy mitől jobb, mint a Független Rendszerek Szövetsége. Csak azt tudom, hogy azzal telnek a napjaim, hogy megpróbálok életben maradni, és igyekszem vigyázni rátok. Ennyi és nem több. Szóval... mi tölti be azt az űrt, ha elhagyod a társaidat?

Niner még most is Sullon gondolkodott, és azon, hogy a felderítő miért lépett le, mialatt a bajtársai maradtak.

Többről szólt ez, nem csupán a Köztársaság iránti lojalitásról, és arról a sok badarságról, amit Jango beléjük vert.

– Te nem lennél szívesebben máshol, egy szép, nyugodt helyen? – kérdezett vissza Darman. – És nem csinálnál valami mást?

– Dar, elmennél? – csattant fel Niner.

– Nem fog megtörténni – mondta végül Darman. Akkor ez most igen vagy nem? Nem tudta megítélni. Még csak azt sem bírta elképzelni, hogy milyen lenne az élete a hadseregen kívül, nemhogy távol a testvéreitől. Vett egy mély lélegzetet, és hozzátette: – Tehát, még csak ne is gondolj rá!

De ő maga tovább töprengett a dolgon, mialatt meghatározták a helyzetüket, és nekiláttak kiásni Sull felszerelését. És biztosra vette, hogy Ninernek is ugyanez jár a fejében.

Tilsat, Qiiluta, a kitelepítés harmadik napja,

476 nappal a geonosisi csata után

– Íme, ez történik – jelentette ki Levet –, ha nagy teljesítményű, könnyen mozgatható fegyvereket adunk a helyieknek, akik jobban ismerik a terepet, mint mi.

Etain előre tudta, hogy a gazdák be fogják vetni az összes trükköt, amit Zey tábornok tanított nekik a szeparatista megszállás alatt, de ettől még az elfogásuk nem lett könnyebb. A gyalogosok mindeddig körülbelül ötszáz telepest kaptak el és raktak fel a hajókra. A többiek kisebb csapatokba szerveződve szétszóródtak, és magukkal vitték azokat a fegyvereket, amelyeket a Köztársaságtól kaptak. Ha a gazdák szeparatisták lettek volna, a gyalogosok mostanra megtisztították volna tőlük az egész bolygót. így viszont nem dobhattak be mindent ellenük. Nem lőhették halomra őket, a Köztársaság polgárait, és nem perzselhették fel a Qiilurát, a gurlaninok otthonát.

De az összetűzések mindeddig egy bizonyos sablon alapján történtek. Miután a gazdák elveszítették néhány társukat, gyorsan megadták magukat. Talán úgy érezték, hogy amennyire lehetett, kiálltak az igazukért, de mostanra elfáradtak, féltek és azt akarták, hogy vége legyen a megpróbáltatásoknak. Etain mindezt szem előtt tartva ahhoz a taktikához folyamodott, hogy minden csoportból leszedetett két-három főt, majd felajánlotta a megadás lehetőségét.

Ezúttal viszont úgy tűnt, hogy nem fog beválni ez az eljárás.

A szakasz Tilsattól északra beszorult egy keskeny folyóvölgybe. A másik hét szakasz szétszóródott, és a nagyobb csapatokat üldözte a környéken. A klónok túlerőben voltak, de mert élve és épen kellett elkapniuk a telepeseket, jelentős hátrányba kerültek. Ugyanakkor Etain érezte, hogy közeleg a perc, amikor feladja ezt a kíméletes taktikát.

– Feküdj! – harsogta valaki.

A következő pillanatban nagy energiájú sugárnyaláb csapódott a mögöttük álló facsoportba. A robbanás jégdarabokkal és ágakkal szórta be a katonákat. Erő ide, Erő oda, Etain is hasra vágta magát.

Levet, aki rendszerint az oldalához tapadva kísérte őt, most előrerontott a védőfalhoz, amely valaha egy merlie-istálló fala lehetett, és térdre vetette magát a gazdátlanná vált E- Web mögött. A fegyver kezelője néhány lépéssel odébb hevert, a kezét-lábát szétvetve. Egy másik gyalogos térdelt mellette, és kapkodva próbálta levenni róla a sisakot. Levet tüzet nyitott a nehézfegyverrel, miközben két további klón kuporodott le a sebesült mellé, és Etain rádöbbent, hogy immár nem képes fontossági sorrendet felállítani és aszerint cselekedni, úgy, ahogyan egy parancsnoknak kell.

Ezekben a pillanatokban nem érdekelte más, csakis a sebesült katona. Ki lehet az?

Mindig is keményen igyekezett, hogy megtanulja a nevüket – mára mindegyiknek lett neve, nem csupán azonosítószáma, amit a kaminói gazdáik adtak nekik –, de a sebesülté nem jutott eszébe. És ettől úgy érezte, megtagadta őt. Nem engedhette volna meg magának, hogy a férfi idegen legyen a számára – és mégis megtörtént.

Harcolnod kell – biztatta magát gondolatban. – Nem teheted meg, hogy hátramaradsz, és orvost játszol!

A telepesek szétterültek a domboldalon a szakasz felett. Jéggel bélelt mélyedésekben rejtőztek, és valahol a gerinc közelében volt egy kisméretű, de pusztító erejű nehézlövegük, amelyet szintén a Köztársaságtól kaptak. A kézifegyvereik lövedékei nem csak a szeparatista harci droidok burkolatát ütötték át, hanem a klón gyalogosok szabvány páncélzatát is. A több irányból érkező tűz ellen Etain csak korlátozottan használhatta a fénykardját és az Erőt. Csak arra futotta a képességeiből, hogy félresöpörte a felé száguldó sugárnyalábokat és a törmeléket, mert már nem tudott megfelelően összpontosítani. Régebben, hasonló helyzetekben mélyen magába szállva koncentrált, képet alkotott a veszélyről, érzékelte még a levegő, a talaj és a víz szövetét is, és elhárította a lövedékeket, vagy egyszerűen nekivágta az orvlövészeket a szikláknak. Manapság már minden erejét lekötötte az, hogy megállapítsa az ellenség helyzetét.

A terhesség megváltoztatott – ismerte be magának keserűen. – Nem mintha eredetileg mélyen átjárt volna az Erő.

Tőle balra Levet tűz alá vette a domboldalt, pontosan irányzott sorozatai kisebb lavinákat indítottak el. A klónok csatasorba fejlődtek a fal takarásában, és folyamatosan lőtték a völgy mindkét végéből tüzelő orvlövészeket. Etain kivárta, amíg Levet szünetet tart, és aktiválta az adó-vevőjét.

– Veszteségek, parancsnok? – kérdezte, és arra gondolt, hogy legfeljebb hadnagyként vagy századosként kellene szolgálnia, nem pedig parancsnokként, de mostanra valamennyi Jedi tábornoki rangot kapott, még az olyan jelentéktelen Jedi-lovagok is, mint ő. Idegesen nyelt egyet, és hozzátette: – Ha ez kezd túl sokba kerülni, azt hiszem, le kell tennünk a kíméletes bánásmódról.

– Tíz sebesült, ebből kettő súlyos – jelentette Levet.

– Vigyék el innen őket! – parancsolta Etain.

– Ahhoz ide kell hívnunk az AT-t, asszonyom, és egyébként sem számít, hogy hová visszük őket. Ha a bakta és a sebészdroidok nem tudják helyrehozni őket, akkor senki sem képes rá.

Egyes tábornokok talán úgy gondolták volna, hogy harminchat fős szakaszból tíz ember elvesztése még elfogadható, de Etain nem.

– Akkor foglaljuk el a domboldalt! – adta ki az újabb parancsot. – Rohammal!

– Kérem, ezt erősítse meg... – válaszolta Levet. – Mostantól nem akar foglyokat ejteni?

– Ezek egyszerű gazdák. Maguk pedig kiváló katonák. Ha bedobják magukat, percek alatt végeznek – válaszolta Etain, és alig hitte el, hogy ő mondta ki ezeket a vészjósló mondatokat.

– Nem szeretne még egyszer beszélni velük, asszonyom?

A jelekből ítélve Levet jobban ismerte őt, mint gondolta volna. A parancsnok alighanem megértette, hogy később elítélné magát, ha nem adna nekik még egy utolsó esélyt a megadásra. De hát hányszor kéne még megtennie ezt?

Teljesen egyértelműen kinyilvánították a szándékaikat...

– Rendben – mondta végül –, hívják az AT-t!

Folytatódott a tűzpárbaj, és a katonák látszólag teljesen némán harcoltak. Ők hallhatták egymást a sisakrádiójukon keresztül, Etain nem. Ő csupán a sugárnyalábok süvítését és vijjogását hallotta, valamint a kisebb-nagyobb földdarabok tompa dobolását, amikor egy-egy ágyúlövedék belehasított a környező mezőbe, és magasra felverte a fagyott talajt. Aztán eszébe jutott, hogy a fogaival csattintva ráállhat a szakasz hullámsávjára. Zűrzavaros lárma tört elő a fejhallgatójából: a katonák helyzeti adatokat kiabáltak egymásnak, magasságokat, lőszögeket és távolságokat, és valaki folyton azt kérdezte: jól van? Ven jól van? Hogy van Ven?

Ven... ezek szerint így hívják a sebesültet.

Etain visszaváltott arra a sávra, amelyen csakis ő és Levet beszélhettek egymással.

– Mennyi idő kell még, hogy az AT lőtávolságba érjen?

– Tizenkét standard perc, asszonyom – felelte a parancsnok.

– Értem. Tüzet szüntess! Készenlét! – rendelkezett Etain, és a felette elterülő domboldalra nézve azoknak a nőknek és férfiaknak az elméjére összpontosított, akiket ismert – akiket ő képzett ki és az Erő segítségével próbált befolyást gyakorolni rájuk, hogy elbizonytalanodjanak, hogy ne akarjanak tovább harcolni, és elkezdjenek vágyni egy másik, jobb életre.

A gyalogosok azonnal leeresztették a fegyverüket, és elhátráltak a faltól. Néhányan sebesült bajtársakat vonszoltak vagy támogattak. Az egyik sebesült teljesen ernyedten feküdt a társa karjában. Ven az E-Webtől néhány méterre hevert, a páncélja illesztéseiből élénkvörös vér csordogált, és megolvasztotta körülötte a havat. Két társa már a fejét lehajtva térdelt mellette, a harmadik még elkeseredetten küzdött érte: kétkezes szívmasszázzsal próbálta visszahozni az életbe.

A gazdák egyik pillanatról a másikra beszüntették a tüzelést.

Etain színes fényfoltoknak érzékelte maga körül az érzelmeket és jelenségeket: sárgának a félelmet, vörösnek a haragot, gyengülve villódzó világoskéknek a fogyatkozó életerőt, és még valamit, egy halvány, szürke árnyalatot, amit csakis gyermekinek tudott nevezni. Valami hasonlót tapasztalt, amikor első ízben érzékelte Darman közelségét.

Ebben a pillanatban a baba rúgott egyet – talán őt érzékelte. Aztán arra gondolt, a fiának valamikor a jövőben tudnia kell, hogy az anyja mindent megtett annak érdekében, hogy kiutat kínáljon a qiilurai telepeseknek.

– Birhan! – kiáltotta. – Birhan, itt vagy?

A kiáltása végigvisszhangzott a völgyön. A csendes Qiilurán a hangok messzire szálltak. Etain hallani vélte a távolból a mezőkön átvágó rohamlépegető fojtott dübörgését.

– Nincs itt! – kiabálta vissza egy asszony.

– Még most is leállhattok! – válaszolta emelt hangon Etain.

– Még most is elmehettek! Sértetlenül!

Hosszabb szünet következett, aztán egy férfi ordított le a völgybe:

– Nem mi szorultunk be, hanem ti! Mi vágtuk el az utatokat mindkét irányban!

– És mi vagyunk azok, akik megkíméltük az életeteket... mostanáig – felelte Etain, és a kiabálástól megfájdult a torka.

Az órájára pillantott, és hozzátette: – Adok öt percet, hogy letegyétek a fegyvert, és megadjátok magatokat!

Csend következett. Teljes csend, csupán a hómezőket söprögető szellő susogását lehetett hallani.

– Gyanítom, hogy nem lesz a válasz – mormolta Etain.

Nyugtalanul várt, szinte minden harmadik másodpercben ránézett az órájára. A környéken olyan csendesség uralkodott, hogy tisztán hallotta a gyalogosok páncéljának sodródó hópelyhek neszezését. Levet elindult felé, és menet közben intett neki, hogy nézzen a dombra.

Etain a szemét résnyire húzva megtette, és meglátta, hogy mozog valami odafent. Az emelkedő alsó szakaszán szürke ruhába burkolózó alakok bukkantak fel a hóbuckák mögül, és sorban felemelték mindkét kezüket. Hála az Erőnek.

Végre megjött az eszük – gondolta megkönnyebbülten Etain. Fegyvereket keresve figyelte a gazdákat, és úgy látta, valóban eldobták a sugárvetőjüket. A kardját a kezében tartva, óvatosan felállt, és ismét körülnézett.

– Hölgyem, megtenné, hogy fedezékben marad? – szólt rá éles hangon Levet. – A Jedik sem sebezhetetlenek!

– Van rajtam páncél – válaszolta Etain –, és ha rám lőnek, eltérítem a lövedékeket a fénykardommal.

Hogy aktiválja a kardot, az felesleges, agresszív jelzésnek tűnt, de azért megtette. Nem akart vállalni semmiféle kockázatot. Mialatt lassan lépkedett előre, a fegyverét eltartva a testétől, újabb és újabb alakok emelkedtek ki a havas mélyedésekből. Egyesek máris a tarkójukon tartották a kezüket, mások feltartották a fegyverüket. Az alsó szakaszon lévő gazdák közül néhányan elindultak lefelé, az út irányába.

Az ellenállásuk most már csupán gesztusnak tűnt. Csak meg akarták mutatni, hogy képesek kiállni magukért, hogy mentsék a becsületüket, és később elmesélhessék a gyermekeiknek, hogy nem adták meg magukat harc nélkül.

A büszkeség fontos volt számukra – és ezt Etain megértette. Megtett még néhány lépést, és odakiáltott nekik:

– Rendben, nincs mitől félnetek! Nem lesz megtorlás, erre a szavamat adom. Csak elvesszük tőletek a fegyvereket!

Ezúttal nem kapott választ. A lassan lépkedő alakokat nézve az a benyomása támadt, hogy szándékosan mozognak így, hogy húzzák az időt, de emlékeztette magát arra, hogy mély hó és vastag jég borítja a domboldalt. Levet felé fordult, és bólintott neki, mire a parancsnok utasította a katonái egy részét, hogy nyomuljanak előre, és fegyverezzék le a telepeseket. Tizenöt gyalogos vágott neki a földsávnak, ami nyáron valószínűleg barqföld lehetett. A páncéllemezek szinte teljesen beleolvadtak a fehér háttérbe. Etain a távolabbi alakokból jószerével csak fekete csíkokat látott ott, ahol a védőruhák egy-egy fekete sávja előbukkant az illesztéseknél – mintha szellemek suhantak volna a hómező felett.

Kihúzott egy tételt a mentális listájáról. Lassan haladtak, de már látszott a vége. Vett egy mély lélegzetet, és megszólalt:

– Levet, evakuálják a...

Eddig jutott, tovább nem. Tőle nem messze felrobbant valami. A detonáció a levegőbe repített két gyalogost. Az egyik üvöltve zuhant vissza, a másik ezt nem tehette meg, mert a teste darabokra szakadt.

Aknák.

A katonák megdermedtek. Csapdába estek a felderítetlen aknamezőn.

Csapda... ez nem lehet igaz – kesergett magában Etain. – Ezt nem tehetitek meg. Nem elég, hogy nem adjátok meg magatokat, a halálba csaljátok az embereimet...

Az időérzéke felmondta a szolgálatot. Látta, hogy a gazdák közül néhányan felkapják a fegyverüket, és egy ösztön vette át felette az irányítást – egy olyan ösztön, amely a legkevésbé sem méltó egy Jedihez. Gyilkolni akart, hogy megtorolja ezt az árulást.

Levet parancsokat harsogott az adó-vevőjébe, mire a hátrahagyott katonák a falhoz ugrottak, és tüzet nyitottak.

Etain maga elé rántotta fénykardját, még mielőtt tudatosult volna benne, hogy a szeme sarkából villanást látott, és félreütötte a felé száguldó sugárnyalábot. A fejhallgatójában ismét felhangzott az előbb megtapasztalt, zűrzavaros lárma: parancsok és adatok követték egymást számára követhetetlen gyorsasággal, egy részük a közeledő rohamlépegetőtől érkezett. Ismét felrobbant egy akna, és megint felüvöltött egy katona. A domboldalról sugárnyalábok záporoztak lefelé.

– AT, irány öt-öt-hat-nulla, kapják el a nehézfegyvert, ismétlem, lőjék szét! – hadarta gondolkodás nélkül Etain, és eltartott néhány pillanatig, mire rájött, hogy ő maga adta ki a tűzparancsot. Ezt inkább Levetre kellett volna bíznod. Ő a parancsnok, és tudja, hogy mit csinál – figyelmeztette magát gondolatban, de közben felforrt benne a düh. – Megölik az embereimet. Ezért drágán megfizetnek...

Mostanra elhalt benne minden vívódás. Itt és most nem lehetett kétséges, hogy ki árulta el kinek a bizalmát. Csak arra összpontosított, hogy életben maradjon, és megmentse a bajtársait. Ez a reakció, ez a sötét késztetés zsigeri volt, ellenállhatatlanul erős, és Jedihez nem illő. Csak a halott és sebesült klónokat érzékelte maga körül. Nem akart mást, mint hogy véget vessen a fentről érkező, gyilkos energiaáradatnak, és szabadjára engedje izzó haragját.

Az imént nem észlelte, hogy aknamezőn jár. Most már, hogy tudta, mit keressen, érzékelte a veszedelmes eszközöket: szabvány droidelhárító taposóaknák voltak, plasztikburkolatú, távvezérléssel élesíthető fegyverek. A puszta véletlenen múlt, hogy elkerülte őket. Ám a katonái nem támaszkodhattak az Erő-érzékeikre, így egyszerűen fél térdre ereszkedtek ott, ahol megálltak, és viszonozták a tüzet.

Az elmúlt napok szörnyűségei közül ez rázta meg a legjobban Etaint: az emberei moccanni sem tudtak a nyílt területen, mert egyetlen mozdulatukkal aktiválhattak egy mellettük lapuló aknát – és tovább harcoltak. Egyiküket sem bénította meg a rémület. Nem csoda, hogy az ostobák azt hitték, hogy a klónok nem ismerik a félelmet...

– Asszonyom, álljon meg! Ne mozduljon, a fierfek szerelmére! – harsogta elszántan Levet.

Etain nem állhatott meg. Nem tudott megállni. Odafent a domboldalon hatalmas robbanás következett be, ami óriási mennyiségű havat és földet emelt a levegőbe. Mély morajlás hallatszott, majd egy hatalmas kiterjedésű, ovális jég- és hólemez megindult lefelé, sziklákat és földet sodort magával, mígnem a lejtő alsó harmadához érve milliónyi darabra töredezett és megállapodott.

A lépegető ismét tüzelt, és odafent a gerinc egyik szakasza szétzúzódott, mintha egy gigászi ököl sújtott volna rá. A dörrenéstől Etain néhány másodpercre megsüketült, aztán jég- és földdarabok záporoztak rá, mire gyorsan lekuporodott. Bekövetkezett egy harmadik, majd egy negyedik detonáció, és amikor felemelte a fejét, nem látta a domboldalt, mert egy hóból, jégből és földből álló, kavargó felhő eltakarta előle – és ez a felhő úgy gördült felé, mint egy óriási, tajtékzó hullám. A talaj folyamatosan remegett, mintha földrengés rázta volna meg a környéket. Aztán a repülő törmelék kezdett visszazuhogni a felszínre. A feltornyosuló hullám összeomlott, és egy felismerhetetlenségig átalakult dombot hagyott maga mögött, míg a völgy mélyén futó utat sziklatömbök, földhalmok és jégdarabok torlaszolták el.

Most már csak a völgy déli végéből érkeztek sugárnyalábok, a magaslaton minden fegyver hallgatott. És a katonák továbbra is ott térdeltek az aknamezőn.

– Asszonyom, azt mondtam, maradjon ott, ahol van! – ordította Levet.

– Nem, parancsnok, maguk maradjanak, ahol vannak! – vágott vissza Etain, és képtelen volt elfojtani a haragját.

Igazából sosem tanulta meg, hogyan uralkodjon felette. Ha most a sötét oldal el akarta volna ragadni, felőle elragadhatta volna, ha cserébe sikerül biztonságos helyre juttatnia a katonáit. Levet felé fordult, és odakiáltott neki: – Iktassák ki a másik löveget! Fedezzenek minket! Megértette?

És terhes vagyok. Megőrültem? Nem csak a saját életemet teszem kockára, hanem a gyermekemét is.

Ám az AT-TE már munkához látott: az ágyúja folyamatosan lőtte a völgy déli végét. Etainnek az a benyomása támadt, hogy egy holofilmet lát a háttérben – ami távolabb zajlott, teljesen elkülönült attól, ami az aknamezőn történt. És valóban így állt a helyzet. A hátrahagyott társaik csak annyit tehettek értük, hogy fedezőtüzet adtak, hogy a telepesek a fejüket se tudják kidugni.

Etain a tucatnyi katonájával az aknamezőn rekedt, és tudta, hogy a sebesültek hamarosan elvéreznek. Végül a kiáltozás lett az, ami végképp kiborította. Sokszor hallott már arról, hogy a haldokló emberek az anyjukat hívják, de a klónoknak nem volt anyjuk. Sokuk még olyan atyai alakokat sem ismert, mint Kal Skirata. Ők a testvéreiket hívták.

Etain most személyesen is megtapasztalta a jelenséget, mert egyikük pontosan ezt tette: egy bizonyos Beket szólongatott, vagy legalábbis a név ilyesminek hangzott. De Bek nem válaszolt – talán egyike volt a halálos áldozatoknak.

Etain úgy érezte, megszakad a szíve – és ezzel együtt elszakadt mindaz, ami a Jedikhez fűzte őt.

Hátranézett a válla felett: Levet óvatosan araszolgatott felé az aknamezőn. Nem próbálta meg befolyásolni a férfi elméjét. Minden tudását és energiáját egyszerre bevetette, hogy az Erő segítségével mozdulatlanságra kényszerítse. A parancsnok elbizonytalanodott egy pillanatra, de aztán folytatta útját.

– A szenzorok nem észlelik ezeket az aknákat, Levet!

Álljon meg! – kiabálta Etain. – Én érzékelem azt, amit maguk nem. Nem lesz semmi bajom. Ne csinálja!

A szeme sarkából mozgást látott, egy különös fodrozódást, semmi mást. Odanézett, és felfedezte, hogy az aknamező különböző pontjain a hó lustán, nehézkesen hullámzik, akár a vastag olajréteggel borított tenger. A foltokból hamarosan testek bontakoztak ki, és fehér, négylábú teremtményekké alakultak.

A gurlaninok érzékelték a talaj sűrűségének változásait.

Hát persze – gondolta megkönnyebbülten Etain. Az Omega-osztag első küldetése alatt Jinart kereste meg Darmanéknek a gdanok alagútjait. A teremtmények nyilván az aknákat is észlelték. Az egyik gurlanin ide-oda kanyarogva odaügetett Etainhez, aki mélyet sóhajtva suttogta:

– Jinart... óvatosan...

– Valaqil – javította ki a gurlanin, Jinart hitvese, aki régebben kémként dolgozott Zeynek. – Nem tudsz megkülönböztetni minket egymástól?

– Nagyon ritkán találkozunk...

– Kijelölünk nektek egy tiszta ösvényt, hogy kimenthessétek a sebesülteket – mondta Valaqil. – A többieket kivezetem onnan, ahol vannak.

– Az adósod vagyok.

– Igen, Jedi, az adósom vagy, és ha történik veled valami, annak mi fizetjük meg az árát – felelte a gurlanin. – Úgyhogy fogd be a szádat, és gyere utánam!

– A katonáimnak segíts! – kérte Etain. – Én érzékelem az aknákat. Egyedül is kitalálok innen.

– Kár, hogy nem érzékelted őket azelőtt, hogy bevezetted ide az embereidet – válaszolta könyörtelenül a gurlanin.

A kijelentés brutálisan igaz volt. Etain pillanatnyi megkönnyebbülését elsöpörte a szégyenérzet és a bűntudat. Az ő hibájából történt az, ami történt. A klónok az ő alkalmatlansága miatt vesztették életüket, és ez a történet most nem a katonai tapasztalatairól szólt, hanem arról, hogy nem használta elég jól a Jedi-képességeit.

De most nem engedhette meg magának az önsajnálat fényűzését. Tartott attól, hogy a felrobbant aknák elektromágneses hullámot is sugároztak, ami kisütötte a sisakrádiókat, így félve szólította a katonáit:

– Figyelem, emberek, hallanak engem?

– Igen, asszonyom – válaszolták egyszerre vagy tízen.

– Kövessék a gurlaninokat! – rendelkezett Etain. – Lépjenek a nyomaikba! Visszavezetik magukat az úthoz.

Tudta, hogy a sebesültek kimentése már nem lesz ennyire egyszerű, de azt is, hogy ha törik, ha szakad, megcsinálja.

Szilárdan eltökélte, hogy egyetlen embert sem fog hátrahagyni, sem élve, sem holtan. Ekkor Levet jelentkezett az adó-vevőn keresztül:

– Asszonyom, perceken belül itt lesz egy csapatszállító. Kiemeljük a sebesülteket. Menjen ki innen, kérem!

– Mi lesz a lefelé irányuló légáramlattal? – vetette fel Etain.

– Aktiválhatja az aknákat.

– Vannak állandó parancsaim, hölgyem – válaszolta Levet.

– Az egyik legfontosabb szempont a tábornokom biztonsága.

– Nem, nem az – tiltakozott Etain, és megint a gyermekére gondolt. A fiú apja ezek közé az emberek közé tartozott.

Egyikük élete sem ért kevesebbet, mint az övé. Vett egy mély lélegzetet, és hozzátette: – Jedi vagyok. Sikerülni fog.

Az egyik sebesültet könnyen elérhette. Alig tíz méter választotta el tőle, és bár a férfi nem mozgott, az Erőn keresztül érzékelte, hogy életben van. A jobb lába a térde alatt cafatokra szakadt. A vészhelyzet miatt Etain Erőérzékei most már teljes hatékonysággal működtek, és amikor lenézett a földdarabokkal és véres foltokkal teli hóra, homályos, rezgő foltoknak látta az aknák helyét. Óvatos léptekkel elindult a sebesült felé.

Hamarosan felfedezett egy körülbelül egy méter széles biztonságos sávot. Az egyensúlyának megőrzése okozhatott problémát, de remélte, hogy ha sikerül a vállára vennie a katonát, elboldogul vele. Annak idején végignézte, hogy Darman hogyan vette fel Atint, de ahhoz a módszerhez most neki nem volt elég helye. Csak annyit tehetett, hogy letérdelt, alig fél méterre egy aknától, és bedugta a fejét, illetve a felsőtestét a sebesült törzse alá.

A klón sok vért vesztett, és nem tért magához, de a mozdulattól a levegő kiszorult a tüdejéből, így úgy tűnt, mintha sóhajtott volna egyet. Etain addig kúszott a test alá, mígnem az keresztben feküdt a hátán, majd apránként maga alá húzta a lábát térdelő pozícióba, bár eközben kis híján kigurította a férfit a biztonságos sávból. Miután elérte a kívánt helyzetet, megidézte az Erőt, és azzal is emelte a saját, illetve az eszméletlen katona testét.

Az izmai és inai pattanásig feszültek, de sikerült guggolásba küzdenie magát, ekkor megmarkolta a klón páncéllemezeinek szélét, és lassan, óvatosan felállt. Megingott egy pillanatra, ám azonnal visszanyerte az egyensúlyát, és negyvenöt fokban előredőlve elindult a hóban rezgő, mások számára láthatatlan foltok között. Nem nézett se jobbra, se balra, csak egyenletes iramban lépkedett, mígnem azt érezte, hogy a súly lekerül a válláról. Ijedtében még erősebben szorította a páncéllemezeket, de aztán rájött, hogy kijutott az aknamezőről, és néhány katona egyszerűen leemelte hátáról a sebesültet.

A következő pillanatban Levet vállon ragadta, és határozottan rászólt:

– Ebből elég, asszonyom! Ezt nem fogja még egyszer megcsinálni, inkább leütöm! Megértette? Bízza ezt a munkát a csapat-szállító csörlőkezelőjére!

Etain most már nem érezte magát olyan okosnak. Alig negyvenöt kilót nyomott, és be kellett látnia, hogy túl gyenge ehhez a feladathoz.

– Rendben – felelte halkan, és körülnézett. Az út mentén néhány méterenként szívszorító jelenetek zajlottak. A sértetlen katonák elsősegélyben részesítették a sebesülteket, míg az AT-TE sebészdroidja ide-oda járkált és tanácsokat osztogatott. Etain mindeddig észre sem vette, hogy a hatalmas lépegető és a csapat-szállító is megérkezett.

Hirtelen megpillantotta azt a katonát, aki már az ütközet elején találatot kapott. Ven mozdulatlanul feküdt a hátán, az egyik társa mellette térdelt. Az utóbbi harcos arca eltorzult, a bőre teljesen kifehéredett a hidegtől – nem viselt sisakot, ami megvédte volna a fagytól. Etain nehézkes, bizonytalan léptekkel odaballagott a pároshoz, és leguggolt Ven mellé.

– Nem érzek pulzust, asszonyom – jelentette halkan a sértetlen gyalogos.

– Életben van – felelte Etain, miután rátette a tenyerét Ven homlokára, és érzékelte, hogy a testben maradt még némi élet. Végignézett a férfin, és nem látta, hogy hová kapta a találatot. Bólogatott néhányat, és bizakodva folytatta: – Bizonyos sérüléseknél a rendkívüli hideg javítja az életben maradás esélyeit. A sebészdroid perceken belül ideér, rendben?

– Rendben, asszonyom – mormolta engedelmesen a klón. – Köszönöm.

Etain nem először került ilyen állapotba. Egyfajta kábaság lett úrrá rajta. Nem volt tudatában a környezetének, és nem érzékelte az idő múlását. A tűzpárbajnak mindenesetre vége szakadt, és az életben maradt telepesek minden bizonnyal elmenekültek. A gurlaninok zöme is eltűnt, csupán hárman-négyen maradtak, hogy segítsenek a csapatszállító csörlőkezelőjének felcsatolni a biztonsági hámot az aknamezőn fekvő sebesültekre és halottakra.

A teremtmények különös látványt nyújtottak. Módjukban állt volna kezeket növeszteni, amik most jól jöttek volna, de inkább megtartották a természetes formájukat. Talán úgy érezték, hogy többé nem kell átváltozniuk. Visszakapták a bolygójukat, és végre ismét önmaguk lehettek.

– Jól van, hölgyem? – érdeklődött Levet.

Etain nem válaszolt azonnal, a lépegetőt nézte, amely mélyen leeresztette a testét, majd az oldalán felnyíltak a zsilipek. A járóképes katonák megindultak a gép felé, a lebegőhordágyakon fekvő sebesültekkel. Ven bőre fehér és áttetsző volt, akár a viasz. Más katonák légnyomást kaptak.

Ha a közvetlen közelükben következett be egy erős robbanás, még a sisak sem óvhatta meg őket az agysérüléstől. Ráadásul nem azt a fajta méregdrága Katarn páncélt viselték, amely lehetővé tette Fi számára, hogy rávesse magát egy bombára, és gyakorlatilag sértetlenül vészelje át a kellemetlen, testközeli találkozást. A sebészdroid gyógyszert injektált a sebesültekbe, amely megakadályozta, hogy az agyuk megduzzadjon, míg az egyik klón fejéből vékonyka cső vezette ki a felgyülemlett agyvizet.

– Nem sebesültem meg, ha erre gondolt – felelte aztán Etain a parancsnok felé fordulva. Hiába figyelte az Erőt, a férfi tökéletesen uralkodott magán, olyan mélyre rejtette az érzéseit, hogy képtelenség volt megállapítani, hogy mik azok: harag, sajnálat vagy gyász. Etain végül a parancsnok sisakjának arclemezére szegezte a tekintetét, és halkan, már-már szégyenkezve hozzátette: – Sajnálom. Nem akartam, hogy miattam idegeskedjen.

És most már ismerem ezeket a szörnyű orvosi dolgokat is – állapította meg magában. – De nem így akartam megtanulni mindezt. Egyszer, ha kiszállok, talán hasznosíthatom a tudásomat. Lehetnék orvos... Jedi nem akarok lenni, az biztos.

Nem csupán Darmanért aggódott, ennél többről volt szó.

Mindannyiukért: a klón katonáért, akibe beleszeretett, azokért, akik a barátai lettek, és azokért, akiket nem ismert, és akiket nem is ismerhetett meg. Az érzés teljesen a hatalmába kerítette. Hirtelen eszébe jutott, hogy az idegeskedése árthat a gyermekének, és gyorsan becsúsztatta kezét a köpenye alá, a hasára tapasztotta a tenyerét, és igyekezett megnyugtató érzéseket sugallni a babának. Érezte, hogy a fia izgatott. A saját lelkiállapota őrá is hatott. Szinte... haragosnak érződött.

Minden rendben lesz...

Nevet továbbra sem adott neki. Nem merte megtenni. És ha a fiában feltámadt a harag, akkor ezt a vonását tőle örökölte.

– Végeztünk – jelentette hirtelen Levet. Mozdulatlanul állt, a mutatóujját feltartva jelezte, hogy csendet kér, aztán rémült sikoly hallatszott valahonnan a távolból. A gurlaninok sorban elkapták azokat a telepeseket, akik túlélték a völgynél lezajlott összecsapást.

Én adtam ki a parancsot – kesergett magában Etain. – Én kezdtem az egészet. Én okoztam ennyi szenvedést. És én követtem el hibát, amikor rávezettem a katonáimat az aknamezőre.

Túlságosan csüggedt és rémült volt ahhoz, hogy felmérje, milyen messzire került a Jedik hagyományos eszközeitől és módszereitől – az elmélyült töprengéstől, a higgadt érveléstől és az erőszakmentességtől.

– Asszonyom – szólalt meg ismét Levet ideje tovább indulni, és felkutatni a többieket. Hosszú, aprólékos munka lesz.

– Rendben, hamarosan csatlakozom magához – mormolta Etain, de még kellett neki egy pillanat. Lenézett oda, ahol nemrég Ven feküdt. A havon több vér vöröslött, mint amennyire számított, bár a mennyiséget nehéz lett volna pontosan megállapítani. A vízbe vagy sárba keveredett vér szétterült, és mindig többnek tűnt, mint amennyi valójában volt.

Mozdulatlanul álldogált, és Darmanre gondolt. Maga elé képzelte a férfit, mert azt remélte, hogy az Erőn keresztül talán a gyermeke is láthatja azt, amit ő. Aztán megfordult, és elindult a csapatszállító irányába. Menet közben elnézett a siklóbuszok felé, amelyek üresen álltak, mert nem maradtak gazdák, akiket elszállíthattak volna. Levet néhány lépéssel lemaradva követte, és váratlanul utána szólt:

– Asszonyom, tartson ki!

– Tessék? – kérdezte meglepetten Etain.

– Eltalálták, asszonyom! Nézze...

Etain megfordult, és meglátta azt, amit a parancsnok felfedezett: vércseppeket hagyott maga mögött. Sérüléseket keresve, ösztönösen végignézett magán abban a tudatban, hogy az emberek harc közben gyakran nem érzik a sebeiket, amíg nem múlik el az adrenalin hatása.

És lassan rádöbbent a szörnyű igazságra. A vér nem sebből származott, hanem a lábán csordogált. Most már érezte gyorsan elillanó melegét, mialatt rádermedt a combjára, és keményre fagyott ott, ahol átáztatta a nadrágját. A következő pillanatban fájdalmas görcs kerítette hatalmába, és kétrét görnyedt.

Belső vérzése volt. Kis híján megbénította a gondolat, hogy el fogja veszíteni a gyermekét...

Nar Hej Szállítóvállalat, Napdu,

a Da Soocha negyedik holdja, Hutt űr,

476 nappal a geonosisi csata után

Sev a bejárat bal oldalán állt, és mint már oly sokszor, a másik oldalon várakozó Fixert figyelte.

Nem is emlékezett rá, hogy mikor ment be utoljára egy idegen ajtón úgy, hogy nem robbantotta be, nem rúgta be, vagy nem olvasztotta szét a zárat néhány jól irányzott lövéssel. Csak remélni tudta, hogy egy szép napon ő is úgy fogja használni a nyitópanelt, mint mindenki más. Scorch kettejük között térdelt, és azon fáradozott, hogy beleerőltesse a kézi feszítő vékony pengéit az ajtó két fele közötti, keskeny résbe.

– Egy szép nagy robbanásra vágyok – jelentette ki Scorch.

– Szükségem van rá. Torkig vagyok azzal, hogy csendesen kell kinyitnunk az ajtókat.

– Én nem szeretném, ha nézőket kapnánk, akik megcsodálnák a művünket – dohogott Sev. – Ugye, te sem?

– Sev, én a gyors behatolás avatott és csodált művésze vagyok – jelentette ki Scorch, majd nyögött egyet, amikor a mellkasával nekifeszült a feszítőnek. Miután a pengék végre besiklottak a résbe, elégedetten hozzátette: – Te pedig egy közönséges hentes.

– Szeretnél felkerülni az étlapra? – érdeklődött Sev.

– Türelem... vagy bezárunk egy szobába Fivel, és hagyjuk, hogy addig dumáljon neked, amíg szétrobban a fejed.

Fixer mélyet sóhajtott, megcsóválta a fejét, és feltartotta a kezét a néma visszaszámláláshoz: négy, három, kettő...

Egy...

Scorch pumpált néhányat a karral, a pengék szétváltak, és lassan szétsiklottak a keresztrúd mentén. A szárnyak most már eléggé eltávolodtak egymástól ahhoz, hogy beékelhessék közéjük a hidraulikus feszítő karmait. Scorch bekapcsolta a berendezést, és az ajtószárnyak halkan recsegve szétcsúsztak.

Sev azonnal elindult befelé.

Szóval... Skirata nem szerezhet tudomást erről. Sem pedig az omegások.

Ez eléggé nyugtalanította. Nem tudta túltenni magát azon, hogy titkolóznia kell olyanok előtt, akiket ismer, és akikben megbízik – márpedig ki ne bízott volna meg a testvéreiben?

Mi nem hétköznapi emberek vagyunk, hanem profik, és nem játszunk játékokat.

De a legjobban az a parancs képesztette el, hogy Vaunak sem beszélhetnek. Zey talán úgy gondolta, hogy Skirata képes lenne kiszedni Vauból az információt. A Jedi nyilvánvalóan nem bízott a mandaloriakban, de ez talán nem is lehetett másként, tekintetbe véve Vau erőszakos hajlamait és Skirata titokzatos húzásait. Jócskán benne jártak már a korban, de attól meg megmaradtak rossz fiúknak.

Az irodában sötétség fogadta őket. Sev a sisakreflektora fényénél megpillantott egy íróasztalt, néhány koszos, elrongyolódott szőnyeget, valamint egy másik ajtót, amely a szenzorai szerint egy hosszú, üres térbe nyílt: egy folyosóra.

Talán a hálószobákhoz vezetett. A Napdun nem számított szokatlannak, hogy a kereskedők ugyanabban az épületben laktak, mint amelyikben az irodájukat működtették, mert az itteni űrkikötő csupán kisegítő állomásként szolgálta a szektor teherforgalmát – nem vették körül szép, rendezett lakónegyedek. Sev az adatbázisából tudta meg mindezt, az anyag a vörösen világító „Helyi viszonyok” felirat alatt derengett a sisaklemezén. Túl keveset látott a Galaxis mindennapi életéből, így még most is a hírszerzés adataira kellett hagyatkoznia. A társa sisakkameráinak képeire pillantva megállapította, hogy ők is megérkeztek a helyiségbe. Fixer azonnal kezelésbe vette a számítógépet.

Ko Sai nyoma ide vezetett, miután kicsikarták és kiverték az adatokat a vonakodó informátorokból. A Vaynai nevezetű vízi világtól és csempészmenedéktől indult az Aquaris, egy kalózoktól és másfajta csőcseléktől hemzsegő, másik vízi világ felé, aztán most... a Napdu.

Fixer elővett egy szondát, és becsúsztatta a számítógép adatcsatlakozójába, aztán mozdulatlanná dermedve figyelte a képernyőt.

– Virágzik az üzlet – dörmögte hamarosan. – Lehetne annyi eszük, hogy éjszakára lekapcsolják és jelszóval védik a hálózatukat.

Scorch az iratszekrénynél portyázott, kihúzott egy-egy lapot a aktákból. Manapság már csak azok használtak műpapírt, akik nem akarták egy feltörhető rendszerre bízni az adataikat, vagy kínosan ügyeltek arra, hogy rendelkezzenek másolatokkal, amiket szükség esetén meg tudnak mutatni az adóhatóságnak.

– És az mennyi időre akasztana meg téged? – kérdezte Scorch.

– Harminc másodpercre?

Fixer jelentőségteljes mordulást hallatott. Sev megosztotta a figyelmét a két bejárat, illetve Fixer sisakkamerájának képe között, amelyen folyamatosan adatokkal teli oldalak siklottak lentről felfelé. Ezalatt újra és újra meghallotta Boss krákogását. Az őrmestere száz méterrel odébb, a csomagszállító futárhajónak álcázott gépnél várakozott, és állandó köhécselése, illetve nyeldeklése egyre jobban idegesítette őt.

– Boss... – mondta halkan.

– Gond van, Sev?

– Te vagy a gond!

– Amint levehetem a vödröt, gargalizálok baktával.

Megfáztam. Rendben?

Fixer hirtelen felegyenesedett, és bejelentette:

– Átmásoltam a fickó adatbázisát. Scorch?

Scorch továbbra is a fiókok tartalmában válogatott, és egy-egy pillanatra ránézett a kihúzott lapokra – a sisakkamerájával rögzítette a képüket.

– Ez egy rakás régi anyag – válaszolta elégedetlenül. – De talán kiderül belőle valami.

– Hé, deltások, ez az emésztőgödör egy másik vízi világ körül kering – szólalt meg ismét Boss kissé reszelős hangon.

– A Da Soocha... na, látjátok már az irányvonalat?

Sev halk nyikorgást hallott, mire odaosont a belső ajtóhoz. Figyelmesen hallgatózott, aztán nekinyomott egy hangérzékelő szenzort az ajtónak, és közölte a társaival:

– Készüljetek fel, lehet, hogy gyorsan kell lelépnünk. Jeleket veszek. Nem értelmes lény, de az biztos, hogy nem Scorch az...

Fixer kikapcsolta az asztali számítógépet, majd felmarkolt egy hamis kristályvázát, illetve feltört egy páncélkazettát, és zsebre vágta a tartalmát. Vau arra tanította őket, hogy valahányszor csak lehet, álcázzák betörésnek a titkos műveleteket. Sevet mindmáig lenyűgözte az, hogy a kiképző őrmesterük csalhatatlan biztonsággal választotta ki a legígéretesebb páncélrekeszeket a Mygeetón. Vau akármit csinált, rendkívül jól csinálta.

Ő a legjobb. Miért is várna ennél kevesebbet tőlünk? Ő tett olyanná, amilyen vagyok. Mindig is törődött velünk, gondoskodott rólunk, akármit gondol is Skirata.

– Rendben, indulunk – jelentette be Fixer, és Scorch-csal a nyomában kisurrant az ajtón. Sev hátrálva követte őket, DC- 17-esét a másik ajtóra szegezve, hátha betoppan a tulajdonos.

Ebben az esetben tovább romlottak volna a szektor amúgy sem szép bűnügyi statisztikái. A betörők nemigen viseltek Katarn páncélt, ezért Sev nem szívesen hagyott volna hátra egy eleven szemtanút.

Végigrohantak az utcán – közvilágítás nem létezett, minden ablakra vastag redőny borult, és sehol sem villogott kíváncsi szempár aztán befordultak egy sötét sikátorba, amelynek másik végén Boss várta őket. A futárhajó úgy állt két hatalmas tehersikló között, mint egy ugrásra kész vadállat. A hátsó zsilip kinyílt, és ők mindhárman bevetődtek a sötét nyílásba.

– Eddig rendben vagyunk. Szívódjunk fel, és nézzük át az adatokat! – rendelkezett Boss, és máris beütötte a koordinátákat, hogy ráállítsa a hajót egy a Nar Shaddaa felé vezető útvonalra, közben hátranyújtotta szabad bal kezét. – Ide vele, Fixer! – tette hozzá. – Át kell küldenem az anyagot a támaszpontra, hogy Jusik tábornok átnézhesse.

Fixer az őrmester tenyerébe csapott egy adatkártyát, és kihívó hangon kijelentette:

– Fogadjunk, hogy én hamarabb megtalálom, mint ő!

– Felőlem annyit versenyzel vele, amennyit akarsz – dörmögte Scorch, azzal levette a sisakját, és végzett néhány fejkörzést, hogy ellazítsa feszült nyakizmait.

Amint Boss elküldte az anyagot, Fixer lecsapott az adatkártyára, belecsúsztatta a kézi számítógépébe, és letelepedett az utastér egyik hosszú padjára. Sev közelebb csusszant hozzá, és a vállához hajolva szemügyre vette az adatolvasó képernyőjét, amelyen rengeteg szállítójegyzék sorakozott.

– Hagyj békén! Inkább Scorch-ot háborgasd! – morogta Fixer, és rántott egyet a vállán, hogy lerázza a társát.

Sev a következő pillanatban halk kattanást hallott, ami azt jelezte, hogy a testvére kikapcsolta a sisakrádióját. Fixer bezárkózott a saját világába, hogy zavartalanul vizsgálhassa meg az összes szállítmányt, amely az elmúlt hat hónap során a Vaynairól érkezett, vagy érintette azt.

Sev levette a sisakját, és kinézett a csillagmezőre. Mint már oly sokszor, a látvány most is rabul ejtette. Számtalan dolog várta odakint, amit szeretett volna látni vagy csinálni.

Ugyanakkor tudta, hogy valószínűleg sosem lesz rá lehetősége, ezért elhatározta, hogy nem is gondol rájuk, nehogy ő is olyan siránkozó alakká váljon, mint amilyen Fi lett, aki egyfolytában nyavalygott amiatt, amit nem kaphatott meg. Az élete túl rövid volt ahhoz, hogy ilyesmire pazarolja el. Erőfeszítéseket kellett tennie annak érdekében, hogy ne töprengjen és ne sóvárogjon, de azzal büszkélkedett magának, hogy mindig képes céltudatosan viselkedni.

– Szóval, Zeynek mi a problémája Skiratával? – vetette fel váratlanul a második sorban ülő Scorch, és megrugdosta Sev ülésének hátulját. – Nem bízik benne?

– Attól fél, hogy Skirata tatsushit csinál Ko Sai-ból – dörmögte Boss. – Kal papa eléggé megharagudott a kaminóiakra...

– Az igaz, hogy megölt egyet? – kérdezte Scorch, és megint belerúgott a fémkeretbe.

– Ki tudja? Az biztos, hogy elég őrült ahhoz, hogy ilyesmit csináljon.

– És Vau mihez kezd azzal a rengeteg kredittel?

Sev hirtelen megfordult, elkapta Scorch bokáját, és a nyomaték kedvéért csavart egyet rajta, közben ingerülten ráförmedt a társára:

– Talán vesz nekem egy szép beskar kardot, hogy eltávolíthassam a bosszantóan zavaró tényezőket!

– Ugyan már, hiányoznék neked, ha megölnének...

– Senki sem fog megölni! Legfeljebb én!

– Fogjátok be a szátokat! – szólt hátra Boss, és szemügyre vette a felderítőszenzorok képernyőjét. – Forgalmas útvonalon vagyunk. Ne zavarjátok a pilótát!

Fixer a tekintetét a számítógépére szegezve hirtelen mocorogni kezdett, majd levette a sisakját, és közölte:

– Azt hiszem, megvan!

– Micsoda? – érdeklődött Sev.

– Tizenöt gépet jegyeztek be, amelyek az Aquaris vagy a Vaynai felől érkeztek – kezdett bele a magyarázatba Fixer. – Ezek közül öt mindkét helyen áthaladt. Az ötből kettő a Da Soocha felé tartott. Az egyikért készpénzzel fizettek.

– Nagyon forgalmas ez az útvonal – dünnyögte magának Boss.

– Milyen gépek?

– Egy hidrográfiai kutatóhajó és egy magángép. A magángép az, amelyikért készpénzzel fizettek.

– Ezek szerint Ko Sai körutazást tesz a vízi világok között – vélekedett Sev, majd maga elé képzelte a Galaxis térképét, és gondolatban felvázolt egy útvonalat a Kaminótól a Vaynaiig, onnan az Aquarisig, aztán a Da Soocháig. Úgy tűnt, Ko Sai előbb kifelé tartott a Külső Gyűrű határa mentén a Tingel-kar irányába, majd visszakanyarodott, talán azért, hogy eltüntesse a nyomait, talán azért, hogy elkerüljön valamit. Akármiben mesterkedett is, egyik óceáni világtól a másikig repkedett. – Új házat keres, amihez úszómedence is tartozik?

– Kerítsük elő a pilótát, és szedjük ki belőle a választ! – javasolta Scorch.

– Mi van, ha nem Ko Sai nyomára bukkantunk? – kérdezte Sev, és valamiért zavarónak találta a tényt, hogy Boss nem száll be a beszélgetésbe. – Szerintem, kezdjük újra az Aquaristól, feltéve, hogy az informátorunk igazat mondott.

– Hát majd meglátogatjuk, és felfrissítjük az emlékezetét! – dörmögte Scorch, és a szemét forgatva hozzáfűzte: – Sev, szerinted hány kaminói kóvályog a Külső Gyűrűben?

Ebben a pillanatban Boss közbeszólt:

– Uraim, nem szívesen szakítom félbe a közös álmodozást, de ez az útvonal forgalmasabb, mint gondoltuk. Nézzétek meg azt a mókás fickót, aki követ minket!

Mind a négyen előrenyomakodtak, hogy szemügyre vegyék a felderítőrendszer képernyőjét. Kisméretű, gyors hajó száguldott közvetlenül mögöttük, olyan közel, hogy ha kiürítették volna a hulladéktárolót, a tartalma szétkenődött volna az ismeretlen jármű pilótafülkéjének ablakain. Ilyesmit nem a pocsék pilóták csináltak, hanem azok, akik üldözőbe vettek egy másik hajót.

– A Galaxis olyan szép nagy... bármikor megelőzhetne minket – vélekedett Sev, azzal felvette a sisakját, és légmentesen lezárta a nyakgyűrűjét.

– Talán autogramot akar kérni – vélekedett Scorch, és ő is a fejére húzta a sisakját.

Boss kapcsolatba lépett a bázissal. A szenzorok azt mutatták, hogy a követőjük fegyverei töltődnek, és a válaszjeladó képernyőjén az „ismeretlen” felirat villogott.

A gépüktől balra elhúzó sugárnyalábot viszont valamennyien jól ismerték. Arról értesítette őket, hogy bajban vannak.

Hetedik fejezet

„ Windu mester, én ugyanúgy tisztelem a klón katonákat, mint bármelyik jedit, és néhány esetben talán jobban is. De klónok vagy sem, bizonyos távolságot kell tartanunk a katonáinktól. Secura tábornok túlságosan bizalmas viszonyba került Bly parancsnokkal, és mialatt örülök annak, hogy a hölgy ennyire a szívén viseli az emberei sorsát, ennek biztosan nem lesz jó vége. ”

Arligan Zey tábornok, a Különleges Erők igazgatója, Mace Windu mesternek egy beszélgetés alatt

Aay’han csillaghajó, Bogg V,

476 nappal a geonosisi csata után

Ordo az új fedélzeti fegyverek beszerelésén dolgozott, közben az Aay’han személyzeti kabinjában zajló, furcsa jelenetet figyelte.

Mialatt a gépészfülkében kuporogva hidrokulcsokat és csavarokat adogatott Merednek, a nyitott átjárón keresztül szemmel tartotta Skiratát és Vaut. Felkészült arra, hogy szükség esetén közbelépjen, mert bár Kal’buir meglepően jól tűrte a régi bajtársa társaságát, ez az állapot nem tarthatott sokáig. A nullások úgy nőttek fel, hogy Skirata állandó harcban állt Vauval – vitatkoztak, veszekedtek, még verekedtek is. Csupán két közös vonásuk akadt: mindketten mandalori páncélt viseltek, és mindketten tekintélyes katonai tapasztalatokkal rendelkeztek. Skirata szadista sznobnak tartotta Vaut, míg Vau érzelmileg túlfűtött, kulturálatlan gonosztevőnek tartotta Skiratát. De most fegyverszünetet kötöttek, legalábbis egy időre. Lerítt róluk, hogy kínosan érzik magukat, mintha másvalaki bőrébe bújtak volna. Skirata igyekezett kimutatni a háláját. Udvariasan viselkedett, és ezt egyikük sem tudta kezelni. Egy darabig fojtott hangon, meg-megakadva tárgyaltak valamiről, aztán hirtelen felélénkülve folytatták, sőt izgatottan hadartak, de mintha nem egymással beszéltek volna.

Ordo furcsállta a jelenséget. A társa egy szűkös szervizalagútban hasalt, és az ottani energiacsatolásokat ellenőrizte. Döntésre jutva előrehajolt, és megveregette Mereel térdét.

– Itt az elsütőszerkezet burkolata, vod’ika – mondta, és letette a fémlemezt a padlóra. – Benézek Kal’buirhoz. Valami történik odaát.

– Szólj, ha szét kell választani őket... – dörmögte Mereel, és tovább dolgozott.

Vau és Skirata egymással szemben ült, és mindketten a személyi adó-vevőjükbe beszéltek. Ugyanakkor úgy tűnt, egymást is hallgatják.

Ordo megállt az átjáróban, és hüledezve figyelt.

– Derék fiú maga, Bard’ika, és én nagyra értékelem, hogy ennyi kockázatot vállal...

– Hogy érti azt, hogy nincs sebészdroid?

– Akkor most hol vannak?

– Levetnek mostanra össze kellett volna szednie őket. Azok csupán egyszerű gazdák.

– Lelőtték? Egyáltalán, ki tudta, hogy ott vannak?

– Ettől Kalnek lerobban a feje, az biztos.

Skirata elhallgatott, egy-két másodpercig komoran meredt Vaura, majd belemorgott a készülékébe:

– Bard’ika, várna egy kicsit?

Vau előrenyújtotta a kezét, mire anélkül, hogy megbeszélték volna, villámgyorsan adó-vevőt cseréltek, és Skirata vészjóslóan fojtott hangon, máris megszólalt:

– Szóval, Jinart, mi az, ami miatt én nagyon dühös leszek?

Ezt követően a fejét lehajtva hallgatta a gurlanin beszámolóját, majd lehunyta a szemét.

Ordo kíváncsian pillantott Vaura, aki megrázta a fejét, intett Skirata adó-vevőjével, és alig hallhatóan suttogta:

– A Delta... Ko Sai nyomát követve eljutottak a Napduhoz, és ott belefutottak valakibe, talán egy versenytársba. Azóta megszakadt velük az összeköttetés.

Ezek szerint a deltások elérték a Napdut, a hajtóvadászat egyik állomását; az események kezdtek kicsúszni a kezükből.

Ordo odaállt Vau mellé, és megpróbálta követni mindkét beszélgetést, ami hirtelen rendkívül nehézzé vált most, amikor tudomást szerzett bizonyos tényekről, és a tudata igyekezett betölteni a lyukakat – a túlontúl sok lyukat. Elsősorban nem a deltások biztonsága érdekelte, és emiatt bűntudata támadt. Sokkal fontosabbnak tartotta, hogy sikerüljön elkapniuk Ko Sai-t. Elvégre milliók élete múlott rajta...

– Tovább kell lépnünk – mondta végül, és az órájára pillantott. TK-0-nak és Gaibnek marad még néhány órájuk, hogy előkerítsék a pilótát, aki elvitte Ko Sai-t a Dorumaára, de neki most kellett az információ. Ha a deltások már ennyire megközelítették a célt – gyakorlatilag mindenki másnál közelebb voltak a Dorumaához akkor fennállt a veszély, hogy ők érik el elsőnek, feltéve, hogy felfedezik az összefüggéseket. Ordo megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Nem akarom elveszíteni a nyomot.

A nyom pedig... egy pilóta volt. Egy kaminóit nehéz lett volna úgy utaztatni, hogy valaki ne figyeljen fel rá, még akkor is, ha az illető nem ismerte magát a fajt.

Skirata inkább bosszúsnak tűnt, semmint haragosnak. A bal tenyerével letakarta a szemét, hogy kizárjon minden zavaró tényezőt, és időnként mordult vagy sóhajtott egyet, mintha Jinart rossz híreket közölt volna vele. Végül megszólalt:

– Rendben, odaküldöm Ordót... nem, egy ujját sem mozdíthatja. Levet tökéletesen alkalmas arra, hogy elvégezze a munkát... valószínűleg örül is neki, hogy a lány nem lesz láb alatt. Később jelentkezem.

Skirata visszaadta az adó-vevőt Vaunak, aki újabb beszélgetésbe kezdett Jusikkal. Mereel is beóvakodott a kabinba, és Ordo mellé állt.

– Hová megyek? – kérdezte Ordo. Pontosan tudta, hogy hová küldik, de nem szívesen ment volna most, amikor már-már a markában érezte Ko Sai-t. Jelen akart lenni, amikor véget ér a hajtóvadászat. – Buir? Hallottam a Jinart nevet, ez alapján feltételezem, hogy a Qiilurára.

– Ad’ike – válaszolta Skirata, miután felállt, és könnyedén, játékosan meglökte mindkét nullás vállát –, ki kell hoznunk onnan Etaint, méghozzá azonnal. Vérzik ott, ahol nagyon nem kellene, és a gazdák úgy döntöttek, hogy harcba szállnak. Egyenként szedik össze őket, és minden alkalommal nagyon udvariasan felkínálják nekik a megadás lehetőségét.

– Ha a Jedik így háborúznak, nem csoda, hogy nem győzünk – jegyezte meg Mereel.

– A harc szabályai, fiam... – dörmögte Skirata – a végső menedék.

Ordo ezt sem tudta megérteni soha. Kiváló memóriájának köszönhetően bármikor képes volt fejből idézni valamennyi szabályt és rendeletet, a Nagy Hadsereg mintegy százötven vészhelyzeti állandó parancsát is beleértve – ezeket az összes klón parancsnoknak álmából felrúgva is tudnia kellett. De a szabályok megértése és értelmezése már teljesen más lapra tartozott. Miért kezd bele valaki egy pusztító háborúba, ha aztán beletapos a fékbe, és deklarálja, hogy egy bizonyos módon megölni valakit erkölcsi szempontból sokkal jobb, mint egy másik módszerrel végezni vele?

– Úgyis az lesz a vége, hogy meggyilkolják őket – mondta halkan. Mindig is vakon engedelmeskedett az apjának.

Túlságosan szerette ahhoz, hogy csalódást okozzon neki, de legalább fel kellett tennie a kérdést: – Kal’buir, biztos abban, hogy a Qiilurára akar küldeni? Ha továbbra is részt vennék a hajtóvadászatban, sokkal hasznosabb lennék.

– Etain számára is hasznos lesz, Ord’ika – válaszolta Skirata. Annak idején ígéretet tett, hogy sosem fog hazudni az embereinek, de azt bevallotta, hogy nem mindig mond el mindent. Talán most is erről szólt a történet. – A lány talán gedin’la lesz, ha meglátja Mereelt vagy Vaut. Tudod, milyen ingerlékenyek a terhes nők...

– Nem, nem tudom – dörmögte Ordo.

– Hát azok, nekem elhiheted. A hormonok miatt van. És Etain eleve eléggé lobbanékony természetű.

Vau felnézett, elrakta az adó-vevőjét az egyik övtáskájába, és kijelentette:

– Megmondom őszintén, amikor utoljára együtt dolgoztam az ifjú hölggyel, egész jól kijöttünk egymással.

Skirata sandán meredt Vaura, a tekintete azt sugallta, hogy szerinte a másik őrmesternek ezzel az állításával semmi hasznosat nem sikerült hozzátennie a Galaxisban felhalmozott tudáshoz. Vau csak rántott egyet a vállán, majd felkelt, és elindult, hogy megkeresse Mirdet. A strill már vagy félórája elment, hogy felderítse a környéket, csak azt a csípős szagát hagyta a kabinban.

– Vágj bele, Mer’ika! – kérte szelíden Skirata. – Hívd fel a bádogfickót, és keresd meg azt a pilótát! Az idő most döntő fontosságú.

Ordo nem tudott nem engedelmeskedni. Kal’buirnak tervei voltak, és őt is beleillesztette ezekbe. Azt persze senki sem várta el tőle, hogy örüljön is a feladatnak. Könnyű munkát kapott, a szárazdajkát kellett játszania, mialatt a testvérei ide-oda száguldoztak a Galaxisban, és mindenféle küldetéseket hajtottak végre az orgyilkosságtól kezdve a bonyolult pénzügyi csalásokig.

Haragszanak rám? Talán csak sajnálnak...

– Értem, Kal’buir – válaszolta végül. – Orvosi vészhelyzetként kezelem az ügyet.

Mereel odadobott neki egy azonosítókártyát, egy olyan fajtát, amelyikkel biztonsági zárakat lehetett kinyitni.

– Vidd a kompot, amelyikkel idejöttem! – javasolta Mereel.

– Ott hagytam a kocsma mellett.

Ilyen életet éltek... kreditek, csillaghajók, készletek, a költségek nem számítottak. Ha a Köztársaság nem adott nekik elég pénzt, akkor loptak, közvetve vagy közvetlenül.

Ordo ugyanúgy nem vágyott személyes vagyonra, mint a testvérei. Hozzászokott ahhoz, hogy megkap mindent, amire szüksége van, de az ő igényei valahogyan szerényebbnek tűntek, mint azoké, akik körülötte éltek. Pillanatnyilag nem vágyott másra, mint arra a cheffa süteményre, amit Besany küldött neki, így aztán betért a konyhába. A vibrotőrével kettévágta, az egyik felét magához vette, a másikat otthagyta a társainak. Aztán elindult, hogy megkeresse Mereel kompját. Néhány perccel később már a pilótafülkében üldögélt, és elégedetten harapdálta a süteményt. Száraz volt, a benne lévő fűszerek kellemesen bizsergették a nyelvét – mintha ízesített bársonyt nyalogatott volna. A megnyugtató hatás azonnal jelentkezett. Egy másik korból és távoli helyről származott.

Ordo néha ugyanúgy érezte magát, mint akkor, amikor még apró gyermek volt, és Skirata először tornyosult fölé.

Abban az időben hiába tett tanúbizonyságot kiváló képességekről, a lelkét dermesztő rettegés töltötte be, mert a kaminiise meg akarták ölni. Ám Skirata biztonságos helyre menekítette őt és a társait, és torkig lakatta őket uj’alayivel, egy édes-ragacsos mandalori süteménnyel. Az a nap, az az élmény döntő hatást gyakorolt rá. Még most is frissen élt az emlékezetében, még most is ugyanolyan erősen átérezte, mint akkor. Az édesség okozta. Az gyakorolt rá ilyen hatást.

A sütemény miatt idéződött fel benne minden. És ismét biztonságban érezte magát. A cheffát Besany Wennentől kapta. A maga módján a nő is megmentette őt.

Gondosan bebugyolálta a maradékot egy tiszta kendőbe, a csomagot belesüllyesztette a pilótaruhája combzsebébe, és aktiválta a hajtóműveket, hogy elinduljon a Qiilura felé.

Egyelőre fogalma sem volt, hogy mit fog kezdeni egy a vetélés tüneteit mutató Jedivel egy elmaradott bolygón, fényévekre egy korszerű, jól felszerelt kórháztól, de szilárdan elhatározta, hogy csak azért is megoldja a helyzetet.

Elvégre Ordo százados számára nem létezett akadály...

Hutt űr,

476 nappal a geonosisi csata után

– Nem akar eltalálni – állította Boss –, de a fényezést már tönkretette.

Alig fejezte be a mondatot, oldalra rántotta a gépet, hogy kitérjen egy újabb sugárnyaláb elől. Sev a külső kamerák képernyőjére pillantott. Az ismeretlen hajó, egy Crusher osztályú vadászgép, folyamatosan zaklatta őket. Néhányszor lemaradt, de mindannyiszor felzárkózott mögéjük, és ekkor eleresztett egy-egy sorozatot. A sugárnyalábok a közvetlen közelükben húztak el, hol az egyik, hol a másik oldalon.

– Mostanra rég szétlőhettük volna, Boss – mondta Sev, és fogalma sem volt, hogy mire játszik az őrmestere. – Vagy eltűnhettünk volna a hiperűrben. Elfelejtetted, hogy mire való a nagy vörös gomb?

– A kíváncsiság az intelligencia jele, Sev – dörmögte Boss.

– Én ennyire nem vagyok kíváncsi – közölte Scorch, és feszesebbre húzta a biztonsági övét.

– Gondolkodjatok egy kicsit – kérte Boss, és orsózott egyet a géppel, mintha élvezte volna a gyors, lendületes manővereket.

– Ha a fickó nem végzett velünk, akkor vagy nem képes rá, vagy egy darabban szeretne elkapni, mert akar valamit tőlünk. Én pedig meg akarom tudni, hogy mit.

– Ha viszonyod van valakivel, néha jobb meghagyni egy kis titokzatosságot – jegyezte meg Scorch –, állítólag jót tesz a kapcsolatnak.

Sev csak a szíve erős, állhatatos dobogását érezte, semmi mást. Túljutott már azon a ponton, hogy féljen, és a teste robotpilótára kapcsolt. Szinte gondolkodás nélkül magára csatolta a biztonsági hámot, hogy felkészüljön a légköri belépésre.

– Tehát leszállunk, és megnézzük, hogy oda is követ-e minket – jelentette ki Boss.

A legközelebbi megálló a Nar Shaddaa lett volna. A Da Soo-chát is választhatták volna, de oda még senki sem szállt le, még a huttok sem, akik nevet adtak neki. A bolygót egyetlen óriási óceán borította, amelyből csak néhány kisebb sziget emelkedett ki. Soha senki nem derítette fel, vagyis veszedelmesnek ígérkezett. Ám a deltások már elvégezték a munkát, továbbították az adatokat, így ha valami baj történt volna velük, egy másik osztag felvehette a szálat ott, ahol ők elejtették.

Bezártam a szekrényemet a barakkban? – töprengett Sev. – Magammal hoztam a kódkulcsot. Fierfek, ha kinyírnak, a fiúknak fel kell feszíteniük az ajtót...

Fogalma sem volt, hogy miért gondol a halálra, és miért foglalkozik ilyen jelentéktelen apróságokkal. Régebben a halál eszébe sem jutott, legfeljebb csak távoli, elvont formában. Emellett meg... Boss el tud bánni néhány turistával, nem igaz? Mindazok, akik nem szolgáltak a Nagy Hadseregben, alapból turistának számítottak – amatőrnek.

A Crusher pilótája ismét kockáztatott, túl közel jött.

Fennállt a veszély, hogy ha ismét megpróbálkozik az imént is alkalmazott követőmanőverrel, annak ütközés lesz a vége.

Scorch merőn figyelte a képernyőket, és hirtelen felvetette:

– Mi van, ha azt hiszik, hogy ez tényleg egy futárhajó? Mi van, ha ki akarnak rabolni minket?

– Egy vadászgéppel? – mordult fel Fixer.

– Azt lophatták is – felelte a vállát vonogatva Scorch.

– Ó, persze... fogadok, hogy mindennapos eset!

– Mindegy, mi fogunk győzni! – kurjantotta Scorch.

– Mi vagyunk a legjobbak – tette hozzá bizakodva Sev. – Különleges katonák vagyunk!

– Rendben, uraim, itt az idő – szólalt meg Boss, és jobbra fordította a gépet. A navigációs képernyőn a jelzőfények sora elbillenve és oldalra sodródva mutatta a legközelebbi égitest, a harmadik hold felé vezető irányt. – Derítsük ki, hányadán állunk! – tette hozzá az őrmester.

Scorch végigment a szertartáson, amellyel ellenőrizte, hogy a páncélzata légmentesen zár-e, majd megkérdezte:

– Boss, vannak térképeink ahhoz a kőgolyóhoz?

– Senkinek sincsenek. Majd készítünk párat.

A Da Soocha harmadik holdjának felszínét óriási szárazföldek alkották. Amikor a gép az atmoszféra közelébe ért, Sev meglátott néhány hegységet. Ha az üldözőik valóban azt hitték, hogy egy csomagszállító futárhajót kergetnek, abból a tényből, hogy az elhagyatott sziklatömb felé tartottak, rá kellett jönniük, hogy tévedtek – ám a vadászgép továbbra is ott száguldott a hajó mögött. Sev lehunyta a szemét, és ökölbe szorította a kezét. A légköri belépések alkalmával nyugtalanította a tudat, hogy a külső burkolat izzásig hevül körülötte, és örült, hogy Scorch ezúttal nem piszkálja a fóbiái miatt. Bárcsak máskor se tette volna...

– Amikor földet érünk, elég szórakoztató jelenet következik – vélekedett Scorch, miközben újra és újra ellenőrizte a védőhámja csatjait, illetve ide-oda kattogtatta a DC-je tűzváltó karját, mintha egy ooriffi meditációs szertartást hajtott volna végre. – Az győz, aki elsőnek hagyja el a gépet.

– Fierfek – dörmögte Fixer, aki ezen a napon szinte beszédes kedvűnek tűnt –, aki elsőnek hagyja el a gépet, abból szép, nagy célpont lesz!

Boss szinte lecsapta a gépet egy fűvel borított, hepehupás síkságra, és még vagy ötven métert siklottak a szakadó esőben, mire a hajó a farát kifordítva végre megállapodott.

Sev lepillantott a fegyvere töltésjelzőjére, aztán meglátta, hogy a Crusher lefelé irányuló gázsugarai szinte betöltik az elülső ablakot. A vadászgép pontosan előttük szállt le úgy, hogy az orra rájuk szegeződött. Ekkor néhány másodpercnyi, kínos szünet következett.

– Töltik a fegyvereket – közölte Boss, majd a hajó megrázkódott. Sev néhány pillanatig nem tudta, hogy az őrmester tüzelt-e, vagy ők kaptak találatot. Akármi történt is, az ismeretlenek nyilván arra számítottak, hogy csupán egy könnyű fegyverzetű hajóval kerülnek szembe, ugyanis a Crusher alól gőzfelhő tört elő annak jeleként, hogy beindultak a hajtóművei. A következő pillanatban a bal oldala mellett jókora tűzlabda jelent meg, és az ottani vezérsíkja darabokra szakadt.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – kiáltotta Boss.

Amint a jobb oldali zsilip kinyílt, Sev kivetette magát rajta. Legalább másfél méter magas fűbe érkezett, amiről víz fröccsent az arclemezére. A felázott talaj hangosan cuppogott a talpa alatt. A válláig érő füvet álcázásnak használva, a fejét leszegve rohant, aztán ő és a társai végrehajtották az ezerszer begyakorolt manővert: egy ellenséges hajó megrohamozását.

Amint a gép közelébe értek, annak utasai már nem sokat tehettek ellenük, és mert elvesztették az egyik vezérsíkot, nem menekülhettek el. Scorch elektromágneses csáklyát lőtt a vadászgép törzsére, felcsörlőzte magát a zsiliphez, és képlékeny robbanóanyagot csapott a zárófedél széléhez.

– Bekopogok – közölte, azzal egyszerűen leugrott, és miután valamivel távolabbra futott, hasra vágta magát, majd derűsen hozzátette: – Azt hiszem, kicsit mérgesek lesznek a szárny miatt.

Néhány másodperccel később a zárófedél berobbant. Eltorzult fémdarabok röpködtek mindenfelé, és Sev lebukott egy keskeny lemez elől, amely közvetlenül a válla felett süvített el. Mielőtt a tudata átvehette volna az irányítást, a teste már cselekedett. Szempillantás alatt a gépnél termett, behajolt a zsilipen, és szemtől szembe találta magát egy pilótaruhát viselő ember nővel, aki lenyűgöző méretű sugárvetőt tartott a kezében. Sev a mellkasa közepébe kapta a találatot. A lövedék kitaszította a gépből, de nem volt elég erős ahhoz, hogy átüsse a Katarn páncélt. így egyszerűen csak megrázta magát, és ismét felemelte a DC-t. Az elméje teljesen elborult, csupán egyetlen célt látott maga előtt: hogy viszonozza a tüzet.

Sev tüzet nyitott. Akárhogyan ábrázolták is az efféle jeleneteket a holofilmekben, a valóságban nem hangzottak el figyelmeztetések, és a katonák nem az ellenségeik lábára céloztak. Sev azt tette, amire kiképezték. A pilótafülke megtelt füsttel, a nő a kezét-lábát szétvetve hevert az ülésén.

Amikor kisvártatva oszladozni kezdett a füst, Sev felfedezte, hogy van odabent egy másodpilóta is, egy férfi, aki szintén életét vesztette.

– Shab – káromkodott elkeseredetten –, ezt jobban is csinálhattam volna!

Scorch benézett a fülkébe, és felvetette:

– Gyere, próbáljuk meg újra... de most halálos áldozatok nélkül, rendben?

– Beszélni akartam velük! – fakadt ki Boss. A vállánál fogva maga felé fordította Sevet, az öklével megdöngette a mellvértjét, és ráförmedt: – Most hogyan derítem ki, hogy ki ezek?

– Bízd csak rám! – dörmögte a legteljesebb lelki nyugalommal Fixer, azzal elsietett mellettük, benyomakodott a pilótafülkébe, majd kivonszolta onnan a tetemeket, és minden ceremónia nélkül kihajította őket a fűbe. Aztán ismét megszólalt: – Kifaggatom a fedélzeti számítógépet, és közlöm veled, hogy honnan jöttek.

Boss és Scorch a gondjaikba vették a földön heverő holttesteket: a hátukra fordították őket, és átkutatták az öltözetüket. Most, hogy a vérében keringő adrenalin mennyisége csökkent, Sevet bizonytalan, baljós félelem szállta meg, mint mindannyiszor, amikor elrontott valamit a gyakorlatokon. Most ugyan nem állt mellette Vau őrmester, hogy nyakon vágja az ügyetlenségéért, de ettől még pocsékul érezte magát. És biztosra vette, hogy amikor majd találkozik Vauval, az őrmester le fogja olvasni az arcáról a kudarc jeleit, és nem hagyja szó nélkül. Nincs olyan, hogy elég jó. Csak olyan van, hogy tökéletes! Sev semmivel sem magyarázhatta, hogy miért nem csinálta tökéletesen, mert őt arra tervezték és úgy képezték ki, hogy a Galaxis legjobbja legyen. Ha valamit eltolt, azt csakis a saját hanyagsága, lustasága vagy figyelmetlensége miatt tolhatta el.

Nincsenek kifogások. Ezt Vau számtalanszor elmondta – vagy inkább üvöltötte.

– Nos, ez igazán érdekes! – szólalt meg váratlanul Fixer, majd kiugrott a Crusherből, és meglengette a kézi számítógépét. – Áthaladtak a Kaminón. És adatokat továbbítottak oda. Azokat majd később feltöröm.

Scorch cuppantott egyet, és a fejét csóválva kijelentette:

– Tipoca nem kimondottan a Külső Gyűrű központi útkereszteződésénél fekszik...

Ezek szerint a kaminóiak utánuk küldtek valakit – pontosabban Ko Sai után. Tipocavárosba senki sem állított be meghívás nélkül, még azért se, hogy üzemanyagot vegyen fel. Oda csak azok mentek, akik üzleti kapcsolatban állnak a kaminóiakkal.

– Fejvadászok? – kérdezte Sev.

Boss szemügyre vett egy maréknyi kártyát és műpapírt, s kijelentette:

– Az azonosítókat utazás közben feltörjük. A lényeg az, hogy most már tudjuk, hogy Ko Sai nyomában nem csak mi jutottunk ilyen messzire, és hogy az aiwha-csalik mostanra mindent tudnak a Da Soocha körüli dolgokról.

Sevet elfogta az idegesség. A jelekből ítélve most már nem csak a szeparatistákkal álltak szemben, hanem a kaminóiakkal is. Ádáz verseny kezdett kialakulni.

Bizonyosnak tűnt, hogy amint a tipocaiak rájönnek, hogy történt valami a Crusherrel, valaki mást is ráállítanak a nyomra – ha ugyan nem tették meg máris.

– Jobb lesz, ha indulunk – javasolta Scorch –, nem tudhatjuk, hogy kiket kell még félrelöknünk az utunkból.

Sev a társai mögött baktatott a gép felé. Továbbra is kínos érzések gyötörték, és haragudott magára, amiért végzett a Crusher utasaival.

– Hát igen – morogta rosszkedvűen –, biztosan lesznek még páran.

Nyolcadik fejezet

„A Nagy Hadsereg katonái, önök a bátorságuk és az elnyomás elleni harcban tett szolgálataik elismeréseként soha nem fognak szükséget szenvedni semmiben. A jövőben önök fogják kiképezni a Köztársaságot védő, fiatal férfiak következő nemzedékét!”

Palpatine főkancellár, a Nagy Hadsereg gyalogosaihoz, parancsnokaihoz és kommandósaihoz szóló ünnepi beszédében, amelyet a Köztársaság Napján mondott el.

Gaftikar, 477 nappal a geonosisi csata után

Darman éppen azt magyarázta a maritoknak, hogyan helyezzék el a tölteteket a gyors behatoláshoz – bár maguktól is egészen jól csinálták –, amikor a nő besétált a táborba.

Először nem tudta megállapítani a nemét, mivel a teherpilóták ruházatát viselte, vagyis számos zsebbel ellátott, bő szabású kezeslábast, illetve megvasalt sarkú és orrú, vaskos bakancsot. Ám amikor lehajtotta a magas gallért, amellyel az arca alsó felét védte a széltől, kiderült róla, hogy nő. Körülbelül annyi idős lehetett, mint Skirata. Világosbarna haját egészen rövidre vágva hordta, míg beesett, csontos arca láttán Darmannek az a benyomása támadt, hogy a jövevény szívesebben lapozgat fegyverkatalógusokat, mint divatlapokat.

Még csak nem is úgy járt, mint azok a nők, akiket ő ismert, de talán a súlyos bakancs miatt. Mindenesetre a férfi felkapta a fegyverét, és csak aztán jutott eszébe, hogy A’den aligha hanyagolja el annyira a tábor őrzését, hogy bárki csak úgy besétálhasson.

Ennek ellenére ellenőrizte a töltésjelzőt, és a biztonság kedvéért egyelőre nem tette le a DC-t. Ha egy Alfa mélységi felderítőt el lehetett kapni, akkor fennállt az esély, hogy a nullások korántsem olyan mindenhatók, mint amilyennek tartják őket. A’den elindult a nő felé, a továbbra is szürke munkásruhát viselő Sull néhány lépéssel lemaradva követte.

Fi és Atin kilépett a főépületből, hogy figyeljék az eseményeket. Fi a bal kezében Sull szürke bőrkamáját tartotta, amelyről már félig leszedte a hadnagyi rangot jelző szegélyt. Ragaszkodott hozzá, hogy megkaphassa. Azt állította, hogy ha lefejti róla a kék sávot, illeni fog ahhoz a vörös és szürke páncélzathoz, amelyet Ghez Hokanről szedett le.

– Ez meg ki? – kérdezte halkan Atin.

– K’uur! – szólt oda a társának Darman, és figyelmesen hallgatózott. – Semmit sem hallok a csaholásotoktól!

A’den nyilvánvalóan ismerte a jövevényt. Kezet fogott vele, biccentett egyet Sull felé, majd a nő felé nyújtott valamit, amit az nem akart elfogadni, de A’den végül belenyomta a jobb felső zsebébe. A nő válaszából Darman csak annyit hallott:

– ... jobban örülnék annak a hírnek, hogy...

A többit elragadta a szél. Vihar közelegett. Darman megörült annak, hogy van egy siklójuk, amivel elutazhat Eyatba, hogy kitakarítsa Sull lakását, és nem kell ismét a sárban caplatnia. Sull látszólag éberen figyelte A’den és a nő beszélgetését, aztán mindketten felé fordultak, és A’den megveregette a vállát. Sull arcán megjelent az a kifejezés, amit Darman ma már a mélységi felderítők egyik hibájának tartott. Ezek a különös alakok általában szándékosan közönyös, kifejezéstelen képet vágtak, és kissé felvonták az egyik szemöldöküket, mintha lenézték vagy megvetették volna a Galaxis összes többi lakóját.

– Gyere, legyél jó fiú! Hosszú út áll előttünk – mondta végül a nő, és intett Sullnak, hogy kövesse. És Sull megdöbbentő módon engedelmeskedett.

Alig tettek meg néhány lépést, amikor A’den utánuk szólt:

– Ny, megteszek mindent, amit tudok, rendben?

A nőt ezek szerint Nynek szólították, és ez lehetett teljes név, vagy több név összevont rövidítése. Ny még megállt egy pillanatra, hogy megnézze az osztagot, mintha még sosem látott volna ennyi klónt együtt – talán valóban így volt –, aztán folytatta útját.

Darman gyanította, hogy Ny lesz az, aki kiviszi Sullt a rendszerből, és ez garantálta a felderítő engedelmességét – legalábbis egy időre. Viszont, ha a mélységi felderítő egyedül, a maga erejéből akarta volna elhagyni a Gaftikart, számtalan módot talált volna rá. Akármit mondott neki A’den, amikor kettesben tárgyaltak, bizonyára igen meggyőzően beszélt és viselkedett.

Fi addig nézett az össze nem illő pár után, amíg el nem tűntek a tábor szélén álló fák között. A nő kölyöknek látszott Sull mellett.

– Talán az anyja – vélekedett Fi, és a homlokát ráncolva szemügyre vette a kamáját. – És Sull most egy hónap szobafogságot kap, amiért nem csinálta meg a házi feladatát.

– Hasadj már le erről az anya-témáról! – förmedt a társára Atin.

– Fogalmad sincs, hogy mit jelent. Csak azt tudod, amit a holo-filmekben láttál. Olyan az, mintha idegen lények tanulnának az emberekről.

– Hát igen, talán azok vagyunk – felelte Fi, majd a háta mögé nyúlva lecsatolta a derékszíjáról a sisakját, és a fejére rántotta, hogy kirekessze a külvilágot. Amikor folytatta, a hangja már a hangsugárzóból tört elő: – Idegen lények az emberek társadalmában. Most pedig, bocsássanak meg, uraim, mennem kell, hogy játsszak egy kicsit a gyíkokkal...

Cebz, a domináns gyíkok egyike ide-oda mászkált a táborban, de fél szemmel folyton a kommandósokat figyelte.

Nyilván tudott számolni, és feltűnt neki, hogy a területen tartózkodó klónok száma folyamatosan változik. Ha A’den nem tájékoztatta ennek okairól, akkor ez Darmannek sem állt szándékában.

– Jobb lesz, ha megyek, és eltüntetem a bizonyítékokat Sull lakásából – szólt oda Atinnak. Rámutatott a társa arcán végigfutó, fehér sebhelyre, és hozzátette: – Nekem kell mennem, mert én nézhetek ki úgy, mint ő, de te nem.

– Te mondtad, hogy ez jó dolog... – dörmögte Atin.

Ez is a klón-lét egyik előnye volt: könnyen helyettesíthették egymást. Kevesen tudták megkülönböztetni őket, csakis a közeli ismerőseik. Darman felvette Sull eredeti ruháit, amelyek eléggé lötyögtek rajta – ennyit fogyott volna? –, aztán beszállt a siklóba, és elindult Eyat felé.

Útközben azon töprengett, hogy milyen érzés lehet, ha valakinek van anyja. Egy idő után úgy gondolta, hogy nagyjából olyan, mint a klónoknak az a tudat, hogy Kal őrmester folyton ott van körülöttük, és vigyáz rájuk. Kal’buir annak idején elmondta, hogy mindannyian lemaradtak a szülői babusgatásról, holott csecsemőként nagy szükségük lett volna rá. Darman néha eltűnődött azon, hogy milyen ember lett volna belőle, ha babusgatják – akármit jelentsen is a kifejezés –, de nem érezte, hogy pontosan mi hiányzik az életéből, csak azt, hogy valami hiányzik.

Igazából egy sor dolog hiányzott. Csak akkor ismert meg néhányat, amikor először megérintette Etaint. És a jelek szerint Fi még nála is több dolgot hiányolt az életéből.

A múltat nem változtathatjátok meg. Ezt szokta mondani Kal őrmester. Csak a jövőt, ami viszont olyan lesz, amilyenné formáljátok.

Darman nem haragudott Sullra, amiért úgy döntött, hogy lelép, csupán irigyelte egy kicsit, és bizonytalanságot érzett abban a tekintetben, hogy ő maga képes volna-e ugyanerre.

Nem hagyhatom cserben a testvéreimet. Az életüket kockáztatták értem, és én is megtettem már értük.

Hirtelen elhatározással kisöpörte a fejéből a nyugtalanító gondolatokat, és a vezetésre összpontosított. Tapasztalatból tudta, hogy ha túl messzire merészkedik ezen az úton, akkor a dolgok egy idő után zavaróak és fájdalmasak lesznek.

Ugyanazon az útvonalon tért vissza Sull lakásához, mint amelyiken nemrég ő és Atin eljöttek onnan.

Szinte gondolkodás nélkül kissé távolabb parkolt le a háztól, aztán körbesétálta az épületet, és miután meggyőződött arról, hogy nem követik, felsietett a külső lépcsőn.

A függőfolyosón egy fiatal férfi jött szembe vele, és odabiccentett neki, mintha ismerte volna.

– Itt volt a főnököd, és ököllel verte az ajtódat – közölte a férfi anélkül, hogy akár csak lassított volna, és miután elhaladtak egymás mellett, visszaszólt a válla felett: – Elutaztál?

A coruscanti bevetés óta Darman a korábbinál sokkal jobban bízott a színészi képességeiben.

– Aha... – dünnyögte közönyösen, majd rántott egyet a vállán, és hozzátette: – valahogy majd csak kidumálom.

A férfi búcsúképpen intett neki, és folytatta útját. Eddig minden rendben ment. A lakás ugyanúgy nézett ki, mint ahogyan a Sull-lal vívott összecsapás után hagyták. Darman nem takarította ki, mialatt arra várt, hogy Atin megérkezzen egy siklóval, részben azért, mert feltételezte, hogy a közeljövőben rejtekhelynek fogják használni.

Körülnézett a lakásban, és úgy ítélte meg, hogy ő nem ilyen helyet választott volna magának. Hátsó kijárat nem létezett, és az ablakokból nem lehetett szemmel tartani az egész környéket. Sullnak valamiért teljes biztonságban kellett éreznie magát ahhoz, hogy egy ilyen nehezen védhető lakásban lakjon, és ez már önmagában véve is furcsának tűnt egy mélységi felderítőtől.

Sull nem gyűjtött össze sok holmit abban a pár hónapban, amíg itt lakott. Darman mindössze két váltás ruhát talált a falfülkében, egy egyszerű tisztálkodó készletet a fürdőszobában, viszont a fagyasztó tele volt ennivalóval, mintha a felderítő minden pénzét ételekre költötte volna. Mindannyian ilyenek vagyunk, nem igaz? Fogalmunk sincs, mihez kezdhetnénk az anyagi javakkal, de mindig éhesek vagyunk...

Darman aprólékos részletességgel vizsgálta át a helyiségeket, hogy mindent összeszedjen, ami arra utal, hogy Sull a Köztársaság Nagy Hadseregében szolgált. A konyhaszekrényben rábukkant egy csomag édes süteményre, és innentől kezdve boldogan rágcsálva folytatta a kutatást. A lakásban katonás rend uralkodott, még a holomagazinok és a holofilmkártyák is rendezett, szabályos tornyokban álltak az asztalon – ezek arról tanúskodtak, hogy Sull az otthonában töltötte az estéit.

Ketrecbe zárt vadállat. Hát igen, még egy mélységi felderítő is nehezen lépett ki a ketrecéből, amikor valaki kinyitotta annak ajtaját. Sull talán csak távolról kóstolgatta a külvilágot, szórakoztató filmeken keresztül, amelyeket a hétköznapi teremtmények közül sokan a valóság hiteles ábrázolásának hittek. Darman elgondolkodott azon, hogy Sull hol járhat ezekben a percekben. Valószínűnek tűnt, hogy már jóval a rendszer határán túl.

A lakás adó-vevőjének apró képernyője szapora villogással jelezte, hogy a memóriában üzenetek várakoznak. Darman megnyomta a lejátszógombot. Az első négy üzenetet egy középkorú férfi hagyta, aki trágár szavakkal teletűzdelt szóáradatával azt tudakolta, hogy Cuvil – ezek szerint Sull ezt a nevet használta – miért nem jelenik meg a munkahelyén. A következők néhány kattanásból álltak. A hívó nem szólalt meg, csak várt egy-két pillanatot, és megszakította az adást. Darman folytatta a kutatást, közben azon töprengett, hogy Sull miért a Cuvil nevet választotta.

Nem a gaftikari embereket akarta letéríteni a mélységi felderítő nyomáról. Hanem a saját oldalát. Ez a tény hirtelen nyugtalanítani kezdte. Immár valamennyien bűntársak lettek, amiért segítettek dezertálni Sullnak, és ez sokkal komolyabb ügy volt annál, mint amikor a Tripla Zérón megszegték a harc szabályait annak érdekében, hogy elkapjanak néhány terroristát. Erre nem lehetett ráfogni, hogy azért csinálták, hogy végrehajtsák a küldetésüket.

Darman éppen a holofilmeket ellenőrizte, hogy van-e rajtuk kölcsönzői kód, amely esetleg Sull nyomára vezetne valakit, amikor finomra hangolt ösztönei azt súgták neki, hogy valami nincs rendjén.

A kinti csend valahogy... súlyosnak, nyomasztónak tűnt.

Létezett olyan csend, amikor csak távoli háttérzajokat lehetett hallani. És létezett olyan, amikor valaki igyekezett néma csendben cselekedni. Darmannek az a benyomása támadt, hogy most az utóbbi történik körülötte. Valahol a tudatalattija mélyén az agya feldolgozott valamit, amit hallott ugyan, de nem figyelt fel rá, és az ösztönei riadót fújtak.

Volt valaki odakint, a folyosón.

Letérdelt, és lerakott a padlóra egy szenzort, amely a legfinomabb rezgéseket is észlelte. A kiírón a vörös sávok fel-felvillantak, ami általában azt jelentette, hogy a műszer lépteket érzékel, de hiába összpontosított, Darman továbbra sem hallott mozgásra utaló neszeket. Elővette a sugárvetőjét, ellenőrizte a cella töltöttségét, majd lekuporodott egy szék mögé, és a lélegzetét visszafojtva várta, hogy mi következik.

Amikor a bejárati ajtó kinyílt – nagyon halkan –, nem mert kinézni a szék mögül, nehogy elárulja a pozícióját. Nem hallotta a zárt állásba sikló ajtószárnyak találkozását kísérő, jellegzetes dobbanást, ami arra utalt, hogy a behatoló megfogta a fémlemezeket, és lassan eresztette össze őket.

Aztán ismerős szag csapta meg az orrát: a sugárvetők és vibrotőrök tisztításához, illetve karbantartásához használt kenőolaj szaga.

Eszébe jutott, hogy Sull talán adott egy kódkulcsot egy barátnőjének, és ezt elfelejtette megemlíteni, de tudta, hogy milyen illata van a nőknek, és most nem ilyesmit érzett. Ezt követően azon gondolkodott, hogy Sull vajon miféle vállalatnak dolgozott, mert hátha csak arról van szó, hogy' a főnökének elfogyott a türelme, és ideküldött valamit, hogy megtanítsa a felderítőnek, mivel jár az, ha valaki nem jelentkezik munkára.

De Eyat nem ilyen helynek tűnt. Az itteni emberek barátságosnak látszottak.

A redőnyökön átszűrődő fényben hosszú árnyék vetült a szőnyegre. Aztán egy másik is csatlakozott hozzá, és halk nyikordulás hallatszott.

Darman most már biztosra vette, a jövevények tudják, hogy ő itt van. De talán csak helyi rendőrök érkeztek, mert a szomszéd végül rájött, hogy ő nem Sull, és kihívta a rendőröket azzal, hogy betörő van a lakásban.

Ebben a pillanatban az idegenek egyike megszólalt:

– Szóval, Alfa-30, úgy gondoltad, hogy új pályafutással próbálkozol?

Darman ismerősnek vélte a hangot.

Nem, az eyati rendőrök nem tudhatták Sull hivatalos nevét. A halk ruhasuhogás és a fojtott szuszogás egyre közelebbről hallatszott. Darman a vállával nekitámaszkodott a falnak, és a bal kezével is megmarkolta a sugárvetőjét. És ekkor sötét árnyék vetült rá.

Felkapta a fejét, és egy maszkkal-napszemüveggel eltakart arcot látott maga felett, aztán már egy fegyver csövébe bámult. Amint megpillantotta a fegyvert, reflexből tüzelt, egyenesen az idegen arcába.

A férfi halk hördülést hallatva hanyatt esett, aztán kék fény villant, és egy lövedék húzott el Darman feje mellett. A tudata továbbra sem lépett működésbe, a keze mintegy magától cselekedett, mialatt három sugárnyalábot küldött egy gyorsan mozgó, sötét alak felé.

Darman megpörkölődött haj bűzét érezte, amiből tudta, hogy eltalálta a második behatolót. Ösztönösen hasra vágta magát, és pontosan az első támadója holtteste mellé érkezett.

A fickó fekete kezeslábast viselt, az arcát megégett, fekete maszk takarta. Darman oldalra vetődve felkapta a férfi elejtett fegyverét – egy DC-15-öst –, aztán bekúszott egy kiugró falszakasz mögé, és figyelmesen hallgatózott.

A lakásból csakis két helyen lehetett kijutni: a bejárati ajtón, illetve az egyik homlokzati ablakon át. Ezeket pillanatnyilag egyikük sem érhette el anélkül, hogy ne tette volna ki magát a másik tüzének. Darman csapdába esett a lakásban valakivel, aki megpróbálta megölni őt – pontosabban Sullt.

Tudta, hogy egyszerűen neki kellene rontania az ellenfelének, mindkét fegyverével vadul tüzelve, de elvesztette a lendületét. Ha az idegenek a Köztársasági Hírszerzéstől jöttek, akkor a szervezetet nagyon rosszul nevezték el. Nem derítették fel a lakást, mielőtt behatoltak.

A Pancserok Gyülekezete név sokkal jobban megfelelne...

Vagy talán csak teljesen biztosak voltak abban, hogy el tudják kapni Sullt.

Darman tudta, hogy a holofilmek rendezői nagyon csalódottak lettek volna, ha látják ezt a jelenetet, de nem kiáltott oda a másik férfinak, nem hívta párbajra, még csak nem is sértegette. Egyszerűn talpra ugrott, és folyamatosan tüzelve nyomult előre, mert egy ilyen kis helyen sehová sem rejtőzhetett el, és a bútorok nem nyújtottak valódi védelmet. A dolog kizárólag azon múlott, hogy ki találja el előbb a másikat.

Darman lőtt, és lőtt, és lőtt.

A tetőtől talpig feketébe öltözött férfi kiugrott az ajtó közelében lévő falfülkéből, és egyenesen a mellkasa közepébe kapta a sorozatot. Hátratántorodott ugyan, de nem zuhant el. Darman ekkor már tudta, hogy nagy bajban van, és egyszerűen nekirohant a fickónak. A puszta lendületétől hajtva a padlóra söpörte, közben elkapta a fejét, és minden erejét beleadva oldalra rántotta. Fojtott roppanás hallatszott, és a férfi szempillantás alatt elernyedt.

Darman most már csak a saját zihálását hallotta. Leült a sarkára, és a fülét hegyezve figyelt, hátha további támadók hatolnak be a lakásba, de nem történt semmi.

A szomszédok vajon meghallottak valamit? Lehet, hogy a rendőrök máris úton vannak?

Két halott feküdt a közvetlen közelében. Ez a helyzet nem volt szokatlan egy kommandós számára, de Eyat lakói nem tudhatták meg, hogy az ellenség beszivárgott a városukba.

Ugyanakkor, mielőtt Darman eldöntötte volna, hogy elmenekül-e, valamit feltétlenül meg kellett tudnia. Odament az első támadójához, és mialatt gondosan a fejének szegezte a sugárvetőjét, letépte róla a maszkot. A sugárnyaláb szétroncsolta és feketére égette az arcot, de a haj ismerősnek tűnt. A másik áldozat felismerhető maradt, akárcsak a fekete kezeslábasa alatt rejtőző szürke és lila páncélzat.

Darman ezt az arcot látta minden reggel a tükörben, amikor megborotválkozott.

Két klónt lőtt le. Két olyan embert, aki minden tekintetben ugyanolyan volt, mint ő, egészen az utolsó kromoszómapárukig.

A Köztársasági Hadsereg klón orgyilkosokat küldött a saját embereire.

Mong’tarváros, Bogg V, Bogden-rendszer,

477 nappal a geonosisi csata után

– Szerintem ezt rám kéne hagynod – mondta Vau olyan szelíden, ahogyan csak telt tőle. A keménykedéssel nem sokra ment volna Skiratánál. – Némi hűvös távolságtartás hasznos lehet.

Skirata baljával a híd korlátján könyökölt, míg jobb kezével a háromélű tőrét élesítette a fémgerendán. A nyikordulásoktól Vau fogai sajogni kezdtek, míg Mird bosszúsan morgott. Alattuk egy folyó áramlott lassan, a legmocskosabb, amit Vau valaha látott. A sűrű trutymóban több volt a szemét, mint a víz.

– Nem a pilótának fenem – morogta Skirata.

– Én sem őrá gondolok – közölte Vau. – Ha felszeletelsz egy kaminóit, aligha kapunk tőle válaszokat.

Skirata nem nézett fel. A fejét lehajtva állt, mintha a pengét figyelte volna, bár egy sisakot viselő emberről nehéz volt megállapítani, hogy hová néz. Még vagy tucatszor végighúzta a pengét a korláton, aztán végre beletolta a tőrt a jobb alkar-páncéljába rejtett tokba, elsétált a híd végéig, majd visszatért.

Mereel késett, és rádión sem jelentkezett.

– Itt lesz – mondta halkan Vau.

– Tudom.

– Még ha a pilótát nem is sikerült előkerítenie, a bolygó nevét már tudod.

– A pilótával jön – állította határozottan Skirata.

Talán nem is számított, hogy Mereel megtalálta-e a pilótát.

A Dorumaa felszínének nyolcvanöt százalékát óceán borította. A mesterséges nyaralószigetek űrforgalmát könnyen ellenőrizhették. És Ko Sai a felszínen nem rejthette el a laboratóriumát, a víz alá kellett költöztetnie.

Ez magyarázattal szolgált a beszerzett felszerelés jellegére.

Ko Sai hermetikusan zárt labort épített, és valószínűleg nem csak azért, hogy steril körülményeket teremtsen.

Skirata bekapcsolta a kézi számítógépét, és Vau orra alá dugta.

– Egyébként itt vannak a hidrográfiai térképek – dünnyögte.

Vau megpróbált értelmet találni a színes vonalak háromdimenziós útvesztőjében, közben megjegyezte:

– Ne feledjük, hogy ezek csak ötvenméteres mélységig ábrázolják a vizet. A felderítők nem mertek mélyebbre ereszkedni.

– Akkor ez Sai-ra is áll – tette hozzá Skirata. – És vagy egy természetes barlangot kellett választania búvóhelynek, vagy egy rakás nehézgépet kellett hozatnia, hogy vésessen egy jó nagy lyukat.

– Akkor reménykedjünk, hogy legfeljebb ötven méterre merészkedett le...

– A kaminiise nem mélytengeri népség – közölte Skirata, és visszavette az adatolvasóját. – Ha teljesen tengeri teremtmények volnának, vagy bírnák a nagy mélységet, nem kellett volna szembenézniük a kihalás rémével, amikor a víz elárasztotta a bolygójukat. Egyszerűen csak szeretnek víz közelében lakni, lehetőleg olyan helyen, ahol sok a napsütés.

Tehát... mi lenne jobb rejtekhely egy szép, napos üdülőparadicsomnál? Ki keresné egy ilyen helyen?

– A Delta-osztag... a szeparatisták... mi – sorolta a fejét ingatva Vau.

– Egy szóval sem állítottam, hogy Sai normális – felelte Skirata. – Jellegzetes tudós. Csupa elmélet, de semmi gyakorlati érzék. Fogalma sincs arról, hogyan dolgoznak a fejvadászok.

– Hát, előled már több mint egy éve menekül – jegyezte meg Vau.

– Tényleg? Lehet, de mostanra kifogyott az utakból.

Vau igazából nem gyűlölte Tipocát abban a nyolc évben, amit ott töltött. Az oszlopokon álló városban tiszta, rendezett környezet vette körül. Az üzletekben mindent megkapott, amit csak akart, és bőven akadtak szórakozási lehetőségek – bár Mird nem vadászhatott, ami eléggé idegessé tette. És mert nem vadászhatott, kaminóiakat cserkészett be. Egyszer el is kapott egyet, de a zsákmánya csak egy kék szemű változat volt, vagyis a Kamino legalacsonyabb genetikai kasztjába tartozott, és az elitet alkotó szürke szeműek csupán bosszankodtak, amiért elvesztettek egy szolgát.

Vau az esetet megelőzően vegyes érzésekkel viszonyult a kaminóiakhoz, ám az érzései azon a napon letisztultak, és csatlakozott Skiratához abban a tekintetben, hogy onnantól kezdve ő is aiwha-csalinak tartotta azt a népséget.

– És mit akarsz csinálni, ha elfogjuk Sai-t? – kérdezte a társára pillantva.

– Elveszem tőle a kutatási anyagait.

– És?

– És mi?

– Gondolod, hogy találsz egy aktát, amin az áll, hogy „Titkos recept a klónok öregedési folyamatainak megállításához. Lemásolni tilos!”?

Skirata türelmetlenül csettintgetett a nyelvével, majd bólintott egyet, és válaszolt:

– Majd szépen rábeszéljük...

– Nem, neked az kell, hogy neked dolgozzon – vágott közben Vau. – Ami azt jelenti, hogy nincs szurkálás és szeletelés!

– Vagy ráállítunk egy másik genetikust az ügyre – vetette fel Skirata.

– Ó, hát persze! Egy kreditért tízesével adják őket – gúnyolódott Vau. – Sorban állnak a munkanélküli hivatalok előtt.

– Nézd, Walon, nem vagyok ostoba! – vágott vissza Skirata.

– Tisztában vagyok azzal, hogy nem elég megszerezni az anyagot, hanem ki kell szednünk belőle valamit, ami hasznos lesz a fiaimnak.

– Csak azért mondtam – felelte lehiggadva Vau –, hogy ellenőrizzem, tudatában vagy-e a valóságnak.

– Hát majd kerítek egy tudóst – fűzte hozzá elégedetten Skirata aki eligazodik a Fett-genomon.

Vau elnézett a folyó menti út felé, és hangos cuppanást, majd csobbanást hallott. Valami beleugrott a folyóba, közben elkapott egy alacsonyan repülő teremtményt, ami madár vagy rovar lehetett – de akármi volt, ebéd lett belőle.

– Mondd, hogy nem arra gondolsz, amire szerintem gondolsz – kérte fojtott hangon Vau.

Skirata kicsúsztatta a tőrét a karpáncélja alól, és ismét nekilátott, hogy tovább élezze.

– Atin majdnem belehalt, mialatt kimentette a nőt a Qiilurá-ról – válaszolta megfontoltan. – Talán megér egy utazást.

– Aha, tehát arra gondolsz – állapította meg Vau. – Elment az eszed? Dr. Uthan szigorú őrizet alatt áll. Az már a főkancellári hivatal szintje.

Skirata csak nevetett. Vau gyanította, hogy a társának fogalma sincs arról, hol vannak a korlátai, és valószínűnek tűnt, hogy hamarabb fog meghalni, semhogy megtudná. A mai napig nem sikerült felnőnie...

– Amikor utoljára hallottam felőle – válaszolta Skirata –, sokalegyeket tenyésztett és keresztezett a cellájában, hogy elszórakoztassa magát, és ne bolonduljon bele az unalomba. Nézd, ezt a fajtát nem érdekli, hogy kinek dolgozik. Nincsenek eszményeik. Nem vágynak másra, mint hogy játszhassák a játékaikat. Ha Uthan képes volt kifejleszteni egy klónspecifikus kórokozót a szeparatistáknak, akkor képes alkalmazni Ko Sai kutatási eredményeit. Ha valamit szét tudsz szedni, azt össze is tudod rakni, nem igaz?

Vaunak el kellett ismernie, hogy Skiratának igaza van. Az öreg harcos mindig másként gondolkodott, mint a hétköznapi teremtmények.

– Azt hiszem, ha ezt elmondjuk Ko Sai-nak, akkor őrá is ösztönzően fog hatni – mormolta elgondolkodva.

Skirata ismét eltette a tőrét, aztán mindketten a korláton áthajolva figyelték a szennyezett víz lassú örvényeit, és mindketten kezdtek idegesek lenni, amiért sokáig kell várniuk. Hamarosan megjelent Mird, ide-oda mászkált a hídon, és sorban odadörzsölte a pofáját a tartóelemekhez, hogy kijelölje a felségterületét.

– Megjött – mondta aztán Vau.

Mereel megint szert tett egy új járműre. Rajongott a robogókért, és minden alkalommal másikon utazott, valahányszor Vau látta őt. Arról ugyan fogalma sem volt, hogy a nullás törvényesen jutott-e a gépekhez, vagy sem, ám ezúttal egy utast is hozott magával. Amikor közelebb értek, kiderült, hogy egy zöld bőrű twi’lek férfi ül mögötte. Az idegen fickó félt, vagy inkább rettegett – ezt Vau abból állapította meg, hogy a lekkuja keménynek látszott.

– Mer’ika igen meggyőzően tud beszélni – állapította meg Skirata, aztán leballagott a hídról, kezét csípőre rakva megállt az út közepén, és odakiáltott a felderítőnek: – Mi van, fiú, beugrottál valahová egy cafra és egy süteményre?

– A’den hívott, Kal’buir, muszáj volt beszélnem vele – válaszolta Mereel, és intett a twi’leknek, hogy szálljon le. – De gondoltam, szeretne szemtől szemben beszélni a mi nagyra becsült barátunkkal. – Lecsusszant a robogóról, oldalba bökte a twi’leket, és rászólt: – Rendben, Leb, akkor most beszéljen Kal’buirnak a dorumaai munkájáról!

– Teljesen törvényes volt! – hadarta védekező hangsúllyal Leb.

– Nem csináltam semmi rosszat!

– Hát persze, hogy nem – felelte Skirata atyáskodó modorban, és érdekes módon ilyenkor hatott a legfélelmetesebbnek. – Semmi baj, csak meséljen róla!

– Leszállítottam egy rakományt, ami hat építődroidból és egy halom vízmentes szigetelőanyagból állt – felelte Leb egy bárkához, ami a Tropix-szigettől fél kilométerre horgonyzott.

Vau a fejét oldalra döntve lenézett Mirdre, mire a strill nekilátott, hogy megpuhítsa a twi’leket. Ott körözött körülötte, néha hozzádörgölőzött, néha pedig felnézett rá, és a pofáját hatalmasra nyitva kivillantotta a fogait. Kijózanító látványt nyújtott. Ha a twi’lekben maradt is némi ellenállás, mostanra teljesen kiveszett belőle.

– Meg tudja mutatni ezen a térképen? – érdeklődött Skirata.

Leb átvette a felé nyújtott számítógépet, és kétségbeesett gyorsasággal nyomkodta az apró képernyőt, közben a lekkuja meg-megremegett.

– Itt – közölte aztán –, ellenőriztem a koordinátákat. A bárka itt volt. A tengeren horgonyzott.

A keze erősen reszketett, ezért Skirata megmarkolta az adatolvasót, hogy megállítsa a remegést, és tovább faggatózott:

– Visszafelé is vitt valamit?

– Nem, semmit. Csak oda.

– Hogy nézett ki a bárka? Voltak rajta meghajtó-egységek?

– Csak manőverező lebegtetőrendszer – válaszolta Leb. – Az a fajta, amelyikkel az úszó szállodákat stabilizálják, ha viharos a tenger.

Vau számolgatni kezdett magában, és megkérdezte:

– És arra emlékszik, hogy mennyi anyagot szállított?

– Több utat kellett tennem, mert a bárka nem tudta egyszerre fogadni.

– Ezek szerint a bárkát többször kirakták? – kérdezte Skirata.

– Hát igen...

– És az mennyi időbe telt?

– Úgy húsz-harminc standard percet vártam, minden forduló után.

– És ki vette át a szállítmányt?

– Egy ember férfi... középkorú, a haja barna.

A twi’lek elhallgatott, és gyors, riadt pillantásokat vetett előbb Skiratára, majd Vaura, aztán Mereelre, mintha menekülni akart volna. Könnyű volt megfeledkezni arról, hogy a mandalori sisak milyen ijesztő a kívülállók számára, ráadásul zavarja is őket, mert nem láthatják a viselőjének arckifejezését, így nem tudják megítélni, hogy az információjuk milyen fogadtatásra talált.

Skirata a derékszíjához nyúlt, és Leb összerezzent. Aztán alaposan meglepődött, amikor egy kreditlapot kapott, és nem sugárvetőt a képébe.

– Köszönjük az együttműködését, fiam – búcsúzott Skirata, és eltúlzott óvatossággal megveregette Leb arcát.

A twi’lek néhány pillanatig tétovázott, majd felpattant a robogóra, és elszáguldott – ezek szerint a gép az övé volt.

– Milyen segítőkész cimbora! – dörmögte Vau, majd Skiratához fordulva megkérdezte: – Felrajzolod a keresőkört a térképre, vagy én tegyem meg?

– Először meg kéne tudnunk, hogy mennyi egy ottani teknő maximális sebessége – jegyezte meg Mereel, azzal levette a sisakját, és az állát vakargatva hozzátette: – Én vezetek, ugye?

– Elboldogulsz vele? – kérdezett vissza Skirata.

– Ha Ord’ika a kézikönyvet felhasználva el tudta vezetni azt a ládát, akkor nekem is menni fog – állította magabiztosan Mereel. – Indulnunk kéne. És... A’dennek aggasztó hírei vannak.

Skirata megtorpant, és felmordult:

– Mennyire aggasztóak? És miért nem engem hívott?

– Engem hívott – válaszolta a vállát megvonva Mereel. – És az ügy csak távolról érint minket, hogy úgy mondjam.

– Köpd már ki, Mer’ika!

– Valaki két klón titkos ügynököt küldött az után a mélységi felderítő után, aki eltűnt a Gaftikaron – közölte Mereel. – Az utána küld kifejezés alatt az orgyilkosságot kell érteni, de Darmanbe futottak bele, és ő mindkettőt elintézte. A fiú eléggé ideges.

Vaunak nem kellett látnia Skirata arckifejezését ahhoz, hogy tudja, mi jár a társa fejében. Hallgatagon ballagtak vissza az Aay’hanhoz, majd a fedélzetre érve lezárták a zsilipeket és felkészültek a felszállásra. Skirata a másodpilóta ülésére telepedett le, és mialatt kapcsolókat kattintgatott, halkan megkérdezte:

– Ki adta ki a parancsot?

Mereel lerakta a kézi számítógépét a műszerfalra, és rá-rápillantva végezte a felszállás előtti ellenőrzést.

– Nem tudom, buir – felelte halkan –, de nem feltétlenül Zey...

A hír apró, gonosz bombaként robbant. Mereel tévedett, nem csupán távolról érintette őket. Nagyon is közelről. A történet a bizalomról és a lojalitásról szólt. Vau tudta, hogy ez a felfedezés az idő múlásával egyre fájdalmasabban emészti majd mindannyiukat, és összekötve azzal, amit Mereel ásott elő a Kaminón a klónokkal kapcsolatos tervekről, látványosan bebizonyította, hogy egyikük sem lát annyit a teljes képből, mint képzelték, és azt is, hogy léteznek olyan dolgok, amelyekről nem beszélnek nekik.

Például arról sem szóltak, hogy Ko Sai után küldik a Deltát...

Vau beszíjazta magát a pilótafülke harmadik ülésébe, és megpróbált nem gondolni a szerencsétlen titkos ügynökök kilétére, mert könnyen megeshetett, hogy Prudii – N-5 nullás mélységi felderítő – képezte ki őket. Egyszerű gyalogosok voltak, akik alkalmasnak tűntek a piszkos munkák elvégzésére. A klónok óriási tömegéből választották ki őket, hogy olyan szerepet játszassanak el velük, ami máskülönben a köztársasági kommandósokra maradt volna.

– Ha Zey rendelte el a gyilkosságot – mondta megfontoltan Vau a chakaarnak mindannyiunk biztonsága érdekében szólnia kellett volna nekünk, hogy ugyanazon a felségterületen járnak, mint az Omega.

– Nézd, Walon, a titkos ügynökök nem csak Különleges Erőktől kapnak feladatokat, hanem a reguláris Nagy Hadseregtől is – válaszolta Skirata, holott ő rendszerint gyorsan lecsapott a Jedik feltételezett hibáira. Valamiért elnézőbb volt Zeyjel, aki megértőén viszonyult az ő egyéni parancsnoki stílusához – bár hivatalosan nem számított parancsnoknak. Őrmesterként szolgált, akit a tábornokok ide-oda lökdöstek. Kinézett az elülső ablakon, és a láthatárt fürkészve hozzátette: – Vagy pedig Zey pontosan tudja, hogyan fejezném ki a rosszallásomat, amiért kivégzik a klónokat, ha elkezdenek túl szabadon gondolkodni, ezért aztán elfelejtette megemlíteni.

– Újra mondom, hogy talán a Köztársasági Hírszerzéstől jött a parancs – dörmögte Vau.

– Csakhogy a kedves Palpatine főkancellár nemrégiben biztosította a fiainkat arról, hogy a hűségük és az önfeláldozásuk elismeréseképpen biztos jövő várja őket.

Mereel a tekintetét a műszerfalra szegezve felemelte az Aay’hant a leszállópályáról, és megszólalt:

– Akárhogy is, mi, klón fiúk pontosan tudjuk, hogy mennyire szeret minket a Köztársaság, nem igaz? És ezt nem egyhamar fogjuk elfelejteni.

Skirata a felderítő vállára tette a kezét, és kijelentette:

– Csak a sajátjainkban bízhatunk, fiam.

– Mint például azokban a titkos ügynökökben...

– Gondolod, hogy minden tényt közöltek velük? – kérdezte fojtott hangon Skirata. – Azt hiszed, hogy volt más választásuk?

Csaknem biztosra vették, hogy ismerték a két klónt, és ettől nehéz volt lenyelni a dolgot. Vau azon töprengett, hogy ő maga végrehajtaná-e a parancsot, ha vele akarnák megöletni Prudiit – vagy Mereelt, vagy Ordót, vagy a Különleges Erők bármelyik emberét, vagy valamelyik mandalori kiképzőt. Noha általában csodálkozott Skiratának azon a vonásán, hogy mindig képes volt feloldozni a klónokat az összes vétkük alól, most az egyszer igazat adott neki.

– A katonák parancsokat hajtanak végre – mondta megfontoltan –, még a Köztársasági Hírszerzés ügynökei is. Mindannyian emberek vagyunk, és hiába minden kiképzés, vannak hibáink.

– Hát az enyém az – felelte Skirata, és megrángatta a biztonsági övét, mintha nem bízott volna abban, hogy Mereel képes lesz zökkenőmentesen felgyorsítani a hajót –, hogy igyekszem fedezni a shebsemet, és a fiaimét is.

– Most például hogyan? – érdeklődött Vau.

– Biztonságos menedék, néhány kredit, és egy jobbfajta munka – sorolta Skirata. – Új személyazonosság és új élet.

– Igen, ezt már hallottam, de hogyan akarod csinálni? Nem adhatsz fel hirdetést! – válaszolta Vau, azzal a mutatóujjával egy képzeletbeli holotáblát rajzolt a levegőbe, és folytatta: – Figyelem, katonák! Eleged van már a Nagy Hadseregből? Úgy érzed, nem szeretnek és nem becsülnek meg? Hívd Kalt!

– Majd elterjed a hír – dörmögte a homlokát vakargatva Skirata.

– És eljut a rossz fiúkhoz is...

– A menekülő-hálózatok létrehozása és működtetése ezzel a kockázattal jár – felelte bólogatva Skirata.

– Ez nem válasz.

– Hát akkor majd nagyon óvatosan kell kiépítenem a hálózatot, nem igaz?

Néhány pillanattal később Mereel kiemelte az Aay’hant az atmoszférából, majd óvatosan átmanőverezett a Bogden-rendszer gravitációs mezőinek útvesztőjén, hogy elérje a biztonságos ugrópontot. Mird sosem rajongott a fel- és leszállásokért, és most is felkapaszkodott Vau ölébe, és a gazdája hónaljába dugta az orrát, közben nyüszítésekkel és horkantásokkal tudatta, mennyire utálja az ilyesmit. Vau vakargatni kezdte a hátát, hogy megnyugtassa, közben nem győzött csodálkozni azon, hogy Mereel a kézikönyvbe bele-belepillantva, illetve a megérzéseire hagyatkozva képes elvezetni a DeepWatert.

Okos fiúk ezek a nullások – állapította meg magában elégedetten, és tovább töprengett: – Azt hiszem, jobban szeretem a klónokat, mint a hétköznapi teremtményeket.

Minden értelemben felsőbbrendűek. Talán őket kellene otthon tartanunk, és a Köztársaság véletlenszerűen kiválasztott polgárait kellene kiküldenünk a frontokra.

Vaunak fajtól függetlenül kevés ideje és energiája volt másokra, de a Nagy Hadsereg katonái más lapra tartoztak. Az idők folyamán rájött, hogy két dolog akadályozta meg azt, hogy ő és Skirata elharapják egymás torkát: a kölcsönös tiszteletük a klón katonák iránt, akiket megfosztottak az életüktől, és a tény, hogy a mandaloriak mindig félretették a viszályaikat, amikor közös veszély fenyegette őket az aruetiise felől.

– Azt felismerted már – kérdezte Skiratától –, hogy ha a klónoknak felkínálnák a távozás lehetőségét, a legtöbben úgy döntenének, hogy a seregben maradnak?

– Igen. Mindannyian ragaszkodunk ahhoz, amit a legjobban ismerünk – felelte Skirata.

– Önkéntesként ugyanúgy meghalnának, mint rabszolgaként – mutatott rá Vau a kétségbevonhatatlan tényre.

– De akkor lenne választásuk – válaszolta Skirata –, és ez az, ami szabaddá tesz minket.

– Valójában, ez egy rakás osik – jelentette ki Vau. – A Galaxisban rengeteg szabad teremtménynek nincs szavazati joga, és nem döntheti el, hogy mit csinál. A rabszolgaság és a gazdasági függés közötti határ könnyen elmosódik.

– Hát igen... – dörmögte Skirata – ha a zsarnokságról akarsz vitatkozni, a klónok még mindig a grafikon szélső értékénél vannak. így aztán köszönöm, de én inkább rájuk összpontosítok, semmint az elnyomott tömegekre.

A lojalitás tájképe minden egyes nappal folyton változott.

Vau kezdetben azért aggódott, hogy mi lesz a klónokkal, miután véget ér a háború. Manapság már olyan katonákról beszéltek, akik dezertáltak, mialatt még javában dúltak a harcok.

– Kal, inkább a szeparatisták oldalán harcolnál? – vetette fel óvatosan Vau.

– Az eszményeikért? Igen, vállalnám. A Köztársaság a legjobb esetben egy roskadozó bürokrácia, a legrosszabb esetben pedig a korrupció emésztőgödre. Én annak idején azért szálltam be, hogy pénzt keressek, aztán a fiaimmal maradtam. Te mivel magyarázod? Miért maradtál?

Vau nem mondhatta, hogy pénzért csatlakozott, bár sokszor nélkülözött, miután kitagadták az örökségéből. De ugyanazért maradt, amiért Skirata, még ha ezt nem is állt szándékában bevallani előtte.

Ebben a pillanatban Mird kihúzta a fejét a hónalja alól, és tekintélyes adag nyálat csorgatott az ölébe.

– Ha jobban belegondolok – felelte, és tapogatózni kezdett egy törlőrongy után, hogy megtisztítsa a nadrágját –, azt hiszem, az elegáns életstílus miatt...

Teklet, Qiilura,

477 nappal a geonosisi csata után

Ordo ismerte a korlátait, és tudta, hogy a szülészetet könyvből megtanulni sokkal kockázatosabb, mint elvezetni egy csillaghajót ugyanezzel a módszerrel. Azzal, hogy útközben vételezett egy csúcsminőségű orvosdroidot az egyik ellátó állomáson, időt vesztett ugyan, viszont jelentősen javította annak esélyét, hogy Etain rendesen kihordja a gyermekét.

És ha a droid nem képes megoldani a helyzetet... Ebbe nem akart jobban belegondolni, és úgy döntött, hogy akkor néz szembe ezzel a dologgal, ha muszáj, előbb egy perccel sem.

Térdig érő hóban törtetve távolodott a leszállópályától, a droid jócskán lemaradva követte. A nagy testű, súlyos gépezetet kórházi folyosókra tervezték, nem durva terepre.

– Százados, továbbra sem tudom, hogy milyen jellegű kezelést kell végrehajtanom – jelentette ki panaszos hangon a 2-1B, amelynek széles körű gyógyászati ismereteihez jól fejlett szakmai önérzet is társult. – Azt vártam, hogy egy ennél jóval fontosabb hadszíntéren fogok dolgozni. Hol vannak az asszisztenseim?

Ordo hamarosan odaért a parancsnoki épülethez, gondolkodás nélkül kiiktatta a biztonsági zárat, és visszaszólt a droidnak:

– Mondd csak, 2-1, nem tettél esküt arra, hogy segíteni fogsz a betegeknek és a sebesülteknek?

– Nem. És a megszólításom: doktor, ha kérhetem.

– Akkor majd írok neked egyet, doktor – felelte gúnyosan Ordo. – Azzal fog kezdődni: esküszöm, hogy csak akkor aktiválom a hangsugárzómat, ha muszáj.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Ordo egy sárga rangjelzést viselő klón parancsnokot látott maga előtt.

– Üdvözlöm, százados! – köszönt a parancsnok. – Nem tudtam róla, hogy egy orvosdroidot is hoz magával.

– Szakorvos, uram – felelte Ordo. Egyből tudta, hogy Levettel találkozott össze, és emlékeztette magát, hogy hivatalosan kettejük közül ő az alacsonyabb rangú. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy még több Jedit veszítsünk. Az ő képzésük sokkal tovább tart, mint a miénk. Hol van Tur-Mukan tábornok?

– Odafent, az emeleten – válaszolta Levet a lépcső felé intve.

– Sok szerencsét! Érzésem szerint azt hiszi, nem tudok arról, hogy ő yaihadla.

Ordo mindig meglepődött, valahányszor rátalált egy gyalogos klónra, aki többet tudott mando nyelven, nem csupán a Vode An szavait. És most különösen meghökkent, mert olyan valakivel futott össze, aki elég folyékonyan beszélte a nyelvet ahhoz, hogy ismerje a „várandós” szót.

– Aha... valóban... – dünnyögte semmitmondóan. Hallott már arról, hogy Levetet a Tapintatos parancsnok néven emlegetik, és most már azt is tudta, hogy miért. A mando’at nem szokták orvosdroidokba programozni.

– Igyekeztem a kedvében járni, de nyilván megvannak az okai, amiért nem beszél róla, én pedig sosem vitatkozom a tábornokokkal, ha egy mód van rá – folytatta Levet, azzal felvette a sisakját, és hozzátette: – A Jediknek nem szabad túl közeli viszonyba kerülniük egymással, így aztán gyanítom, hogy a szegény ifjú hölgy valósággal retteg.

Ordo várta, hogy becsapódjon a következő bomba, de Levet nem bocsátkozott további fejtegetésbe, és alighanem beérte azzal a feltételezéssel, hogy egy másik Jedi a gyermek apja. Talán eszébe sem jutott, hogy az illető egy klón, bár a katonák rendszerint sokat beszéltek és pletykáltak a tábornokaikról.

– Diplomatikus leszek – ígérte Ordo.

Arról is gondoskodnia kellett, hogy az orvosdroid tartsa a hangsugárzóját, de ez csupán egy apró technikai részlet volt a teendői sorában. Azt tervezte, hogy amint a gépezet elvégzi a dolgát, törli a memóriáját – ezt persze nem közölte vele.

Etain párnákkal alátámasztva, félig ülő helyzetben feküdt. A szemét lehunyta, kezét az ölében tartotta, és az alakváltó teremtménynek nyomát sem lehetett látni. A Jedi elnézett Ordo mellett, és amikor meglátta a droidot, sóhajtott egyet.

– Üdv, Ordo – köszönt csendesen. – Sajnálom, hogy meg kellett tennie ezt a hosszú utat. És abból, hogy Kal magát küldte, nyilvánvaló, hogy aggódik miattam.

Etain az Erő segítségével mindig meg tudta különböztetni egymástól a klónokat. Ordo tudta, hogy a lány furcsának találja őt. Ezt az örökös nyugtalanságának és a csalódottságnak tulajdonította. Képes volt kordában tartani az indulatait és az érzéseit, de Etain ugyanolyan biztosan tudott a létezésükről, mint Kal’buir.

– És hogy érzi magát, tábornok? – érdeklődött barátságosan.

– Megszűnt már a vérzés?

– Ezt a kérdést nekem kellene feltennem – kotyogott közbe a droid, azzal megkerülte Ordót, és a Jedi fölé hajolva kibocsátott egy sor szenzort és szondát a mellkasából. – Vannak fájdalmai? Most megvizsgálom, és... 2-1B hirtelen elhallgatott, és mozdulatlanná dermedt, mintha meghibásodott volna. Úgy tűnt, >erőlködik, hogy megmozdítsa a karját.

Etain a szemét résnyire vonva meredt rá. Más orvosdroidok segítségét valószínűleg visszautasította volna, csakhogy ez a specialista gépezet annyit ért, mint egy kórházi osztály összes orvosa együttvéve.

– Előbb melegítsd fel a függelékeidet, bádogfickó! – mormolta rosszkedvűen.

– Ah... maga Jedi! Hát persze – mondta a droid, és baljóslatú vinnyogás hallatszott a szervómotorjaiból, míg a levegőben felforrósodott fémek szaga érződött. – Minél hamarabb ellazul, annál hamarabb végzünk a vizsgálattal.

– Örülök, hogy értjük egymást – felelte Etain, majd a droid hirtelen rándult egyet, és kissé megingott. Ordo úgy ítélte meg, hogy a lány ma már pontosabban használja az Erőt, mint régebben.

Etain ekkor vett egy mély lélegzetet, és kimondta:

– Körülbelül három hónapos terhes vagyok.

– Erről engem nem tájékoztattak – közölte a droid.

– Hát, most már tudod. A gyógyító transzállapot segítségével felgyorsítottam a gyermekem fejlődését. így aztán fejlettség szempontjából körülbelül öt hónapos lehet.

– Az adatbankomban nem szerepel, hogy a Jedik képesek ilyesmire – jelentette ki a droid. – Hogyan hajtotta végre?

– Ez nem egy egzakt tudomány – válaszolta Etain. – Igazából csak meditáltam. De a fiam már jó ideje mozgolódik, ebből gondolom, hogy előrehaladott állapotban vagyunk.

– A fia. Ezek szerint mindvégig orvosi ellenőrzés alatt állt, részt vett rendszeres szűrővizsgálatokon...

– Nem. Jedi vagyok, és mi megérezzük ezeket a dolgokat – szólt közbe Etain, és úgy pillantott Ordóra, mintha támogatást várt volna tőle. – A baba hevesen reagál. Tudom, hogy idegesíti a harc, vagy legalábbis a harcra adott reakcióim.

– Lehetetlen – jelentette ki 2-1B –, a magasabb rendű agyfunkciók csak a huszonhatodik hét után jelentkeznek, és még ha felgyorsult is a...

– Egyszerűen csak hidd el, amit mondok! – vágott közbe ismét Etain. – Továbbra is vérzek egy kicsit, és görcseim vannak.

Ordo a háttérbe húzódva figyelte a jelenetet. A droid és Etain egyfajta holtpontra jutott. Aztán a Jedi úgy nézett a gépezetre, mintha a tekintetével arra biztatta volna, hogy csak tegye rá a manipulátorait. 2-1B végül kibocsátott a karjából egy letapogatót, és végighúzta a lány hasa felett.

– Hűha – ámuldozott a droid, bár a szó eléggé mesterkéltnek hangzott –, az adatbázisom szerint ez itt egy hat hónapos magzat.

– Én megmondtam... – mormolta Etain.

2-1B tétovázott, majd félrehajtotta a vastag takarót. Etain hasa láthatóan domborodott, de csak annyira, mintha alaposan bevacsorázott volna.

Ordo azon kapta magát, hogy elbűvölte a látvány. A Kamino páncélüveg tartályaiban, azokban a mesterséges anyaméhekben nem hallott anyai szívverést, és nem vette körül megnyugtató sötétség. Neki is úgy kellett volna kezdenie az életet, mint Etain gyermekének. Tudta, hogy a teljes csend, amelyet csakis a saját szívverése tört meg, az elszigeteltség, és az állandó fény, miért és hogyan járult hozzá ahhoz, hogy olyan ember lett belőle, amilyen lett.

Túlontúl jól emlékezett még mindenre. Aztán eszébe jutott, hogy talán nem kéne itt ácsorognia, mialatt az orvos dolgozik. De Kal’buir azt mondta neki, hogy gondoskodjon Etain biztonságáról és jólétéről, és ez azt jelentette, hogy itt a helye.

– Ordo... – szólt oda neki ismét Etain, és jelentőségteljes pillantást vetett rá.

– Tessék?

– Tudom, hogy maga nem jön zavarba semmitől – folytatta Etain –, de... nos, jobban szeretném, ha odakint várakozna, mialatt a droid elvégzi a vizsgálatot. Vagy elmeséljem, hogy mi fog történni?

Ordo megértette a célzást, és kisietett a folyosóra, de hallótávolságon belül maradt arra az esetre, ha baj történne. Időnként rádöbbent, hogy milyen messzire sodródott az emberiség normális részétől, és Etain terhessége – egy teljesen természetes emberi állapot, amely megmutatta, hogy még a Jedik is mennyire világi teremtmények, és hogy a biológia még őket is köti – megint csak arra emlékeztette, hogy ő mennyire kívülálló. Neki még csak anyja sem volt. Apja viszont igen, és Kal’buir mindenért kárpótolta.

Az ajtón átszűrődő beszédhangok hirtelen elhaltak, majd a droid kinyitotta az ajtót, és kiszólt a folyosóra:

– Most már bejöhet.

Ordo nem tudta biztosan, hogy mit fog látni, de Etain teljesen nyugodtan ült az ágy szélén, és a könyökhajlatát dörzsölgette.

– Nos? – kérdezte a lány szemébe nézve.

– A méhlepénnyel van egy kis gond – közölte Etain. – És a stresszhormonjaim a fülemen csorognak ki, ami nem sokat segít.

– Ebben az állapotában nem szabad harcolnia, és nem gyorsíthatja tovább a magzat fejlődését – jelentette ki 2-1B, Ordóhoz intézve a szavait, mintha ő lett volna a Jedi gyámja.

– Adok gyógyszert, ami stabilizálja az állapotát, de hagynia kell, hogy a természet tegye a dolgát, és a hátralévő időt egy kevésbé stresszes környezetben kell töltenie.

– Értettem – felelte kurtán Ordo. A rendelkezés teljesen egyértelmű volt. – További gyógykezelésre szorul?

– Igen, a következő hetvenkét órában – felelte a droid, és elővett a zsákjából egy csomag egyszer használatos injekciót.

– Normális esetben nem engedném, hogy egy képzetlen személy beadja ezeket, de maga rendelkezik alapvető egészségügyi ismeretekkel, nem igaz? Kapott ilyen jellegű kiképzést.

– Ó, igen! Harctéri elsősegélynyújtás – válaszolta Ordo, közben az egyik övtáskájából elővette a kódtörő felszerelését.

A különféle szondák és kulcsok úgy függtek a plasztikzsinóron, mint egy nyaklánc különös, össze nem illő díszei.

2-1B nem számított a támadásra, és sosem tudta meg, hogy megtörtént vele. Ordo gyors mozdulattal belenyomott egy megszakítót a droid adatfogadó aljzatába. 2-1B azonnal leállt, képtelen volt feldolgozni a külvilági ingereket vagy a saját, belső adatait.

– Mit művel? – fakadt ki döbbenten pislogva Etain. – Nem kapcsolhatja ki csak úgy!

– Hát, már megtettem... – dörmögte Ordo, mialatt ellenőrizte a diagnosztikát a kódtörő kulcson, és megkereste azt a időpontot 2-1B memóriájában, amikor közölte a droiddal, hogy elhozza Qiilurára, ahol egy Jedi-hölgyet kell kezelnie, pontosan meg nem határozott nőgyógyászati problémával. A gépezetnek akkor csak ennyit kellett tudnia ahhoz, hogy letölthesse magának a szükséges adatokat.

Mostantól viszont nem kellett tudnia semmit, azt meg főleg nem, hogy itt járt, és ellátott egy terhes Jedit. Ordo a műszert figyelve megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Tudja, tábornok, nem szeretnénk, ha efféle adatok keringenének a hálózatban.

A hüvelykujjával megnyomta a „Törlés és felülírás” parancsgombot. Ettől a pillanattól fogva 2-1B mit sem tudott arról, hogyan került ide.

– Akár droid, akár nem, ez egy orvos! – tiltakozott Etain. – Az orvosi titoktartás szerves része a vezérlőprogramjának!

– De sajnálatos módon nem része sokak programozásának – vágott vissza Ordo. – A tárolt adat olyan adat, amit egy szép napon megtalálhatnak. A gyermeke létezésének titoknak kell maradnia. Ha újabb vizsgálatra és kezelésre lesz szüksége, újrakezdjük.

– Ordo, ez itt hiába gép, öntudata van – felelte Etain, és az arcán megjelentek a nyomai annak a jellegzetes szánakozásnak, amit Ordo gyakran látott a Jedik ábrázatán, és ami mérhetetlenül bosszantotta. Gyakran a politikusok képén is felfedezte ugyanezeket a jeleket. Arról árulkodtak számára, hogy sokkal okosabbnak tartják magukat nála. Etain hirtelen fellendítette mindkét kezét, és hozzátette: – Nem teheti meg, hogy a beleegyezése nélkül egyszerűen kivág egy darabot az emlékezetéből! Ezzel megalázza!

– Nem, ez olyan, mintha nem mondanánk el neki titkos információkat, csak éppen visszafelé. A klónokkal nap mint nap megtörténik – vitatkozott higgadtan Ordo, közben ellenőrizte, hogy valóban törlődtek-e a memória kérdéses szegmensei. – Óhajt említést tenni arról, hogy mennyire ironikus, ha egy klón rosszul bánik egy droiddal? Mert én azt valahogy mindig szórakoztatónak találom.

– Erős a kísértés...

– Törölte már valaha egy értelmes lény emlékezetét? – kérdezte Ordo. – Tudomásom szerint egyes Jedik képesek rá.

Bard’ika mesélte.

– Csakis a felkészülés alatt – válaszolta védekező hanghordozással Etain –, csakis gyakorlás céljából, az érintett beleegyezésével, és...

– Akkor rendben vagyunk – szólt közbe Ordo.

– Sosem fogja elfelejteni, hogy megbénítottam, mi? – fakadt ki éles hangon a Jedi.

– Ha arra gondol, bízom-e önben, hogy sosem fogja újra bevetni a trükköt, amikor kedve tartja, és nem fog-e egyszerűen kikapcsolni engem, mint egy droidot, akkor a válaszom: nem. Ha arra gondol, hogy haragszom-e, arra is nem a válasz.

Ordónak el kellett vinnie 2-1B-t egy megfelelő helyre, hogy újra aktiválja. Ám ez elég nehéznek ígérkezett, mivel a gép nem tudott járni, és túl súlyos volt ahhoz, hogy elcipelje.

Rövid latolgatás után a Jedi felé fordult, és odaszólt neki:

– Arra kérem, hogy menjen át egy másik helyiségbe, és rejtőzzön el, amíg bekapcsolom a fickót, és hihetőnek tűnő magyarázatot adok neki, hogy mit keres itt.

– Aztán pedig? – kérdezte Etain.

– Aztán elviszem egy időre a Qiiluráról. Szedje össze a holmiját!

– Itt nem pihenhetnék?

– És mihez kezdene, ha meghallaná, hogy rázendítenek az ágyúk, és Levet beugrana jelenteni a napi veszteséget? – kérdezett vissza Ordo.

Etain úgy nézett 2-1B-re, mintha ötletet várt volna tőle, majd bólintott egyet, leszállt az ágyról, és átment a szomszéd szobába.

– Rendben, doki, ébresztő! – dörmögte Ordo, azzal újraindította a droidot, és hátralépett, hogy megfigyelje a gép reakcióját.

A droid szempillantás alatt feléledt, és tisztán, értelmesen megkérdezte:

– Meghibásodtam? A diagnosztikai programom szerint van egy olvashatatlan szektor a memóriámban.

– Eltorzult adatok – felelte közönyösen Ordo, és bizonyos szempontból igazat mondott. Ő maga torzította el az adatokat, hogy soha többé ne lehessen olvasni és értelmezni őket. – Újraindítottalak. A Qiilurán vagy. Az itteni csapataink eléggé híján vannak az egészségügyi támogatásnak, így aztán Levet parancsnok egységéhez vezényeltek. Az itteni telepesek pillanatnyilag az ellenségeink, de valószínűleg az ő sebesültjeiket is el kell látnod.

– A sebesült az sebesült, százados – jelentette ki a droid, és megnyomta a karjába épített diagnosztikai panel egyik gombját.

– Rendkívül kínos... remélem, nem vesztettem el semmiféle fontos adatot.

2-1B kissé szerényebbnek tűnt, mint a törlés előtt. Ha Ordo nem ismerte volna az igazságot, azt gondolhatta volna, hogy a droid aggódik a memóriájában keletkezett zavar miatt – vagy talán fél. Ugyanakkor mindenki azt állította, hogy a droidok nem ismerik a félelmet.

Csakhogy mi a félelem? – tette fel magának a kérdést Ordo.

– A veszélyre adott reakció, ami arra szolgált, hogy megmentsen minket a haláltól. Valamennyi droidot úgy programozzák, hogy kerülje a felesleges kockázatot, és csak a kockázat szintje változik, modellről modellre.

Nem tudta, hogy ezt mi másnak lehetne nevezni, mint félelemnek.

És arra is ráeszmélt, hogy mostantól kezdve más szemmel kell néznie a droidokat. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem fogja szétlőni őket, ha az útjába állnak...

Végül átadta az orvosdroidot Levetnek, aki türelmesen ácsorgott a lépcső aljánál, és nyomban kiküldte 2-1B-t a leszállópályára, hogy ott várja a beérkező gépeket.

– Szeretném, ha senkinek se beszélne a tábornok állapotáról – mondta Ordo, miután kettesben maradtak. – Szeretném megkímélni a kínos érzésektől. A droid memóriáját töröltem. Az ember sosem lehet túl óvatos. Amúgy, ezek a Jedik furcsa alakok, annyi biztos.

– Igen, valóban azok – erősítette meg a kijelentést Levet, majd bevezette a századost szűkös irodájába. Begépelt valamit a számítógépébe, és mialatt az asztal felett felderengett egy háromdimenziós térkép, Ordo felé fordult, és megkérdezte: – Mi is a probléma a tábornokkal? Elnézést, de tudja, pocsék az emlékezetem.

Levet tudta, és Ordo csakis egyetlen módszerben bízott, amellyel mindörökre törölhette egy emberi lény emlékeit. Ám a lelkiismerete, a tisztesség szabályai, amelyeket Kal’buir plántált bele, azt követelték, hogy hagyja életben ezt a férfit – ezt a testvért.

– Egy időre elviszem innen – válaszolta. – Gondolom, ön a tábornok nélkül is képes befejezni a feladatot, vagyis eltávolítani innen a telepeseket.

– Hát, majd csak elboldogulunk valahogy...

– Mennyi idő kell még a bolygó megtisztításához? – érdeklődött Ordo.

– Nagyjából egy hét, attól függően, hogyan reagálnak – közölte Levet. – Az aknák miatt sok embert veszítünk. A telepesek fémszálakkal álcázzák a tölteteket, így a szenzorok nem észlelik azokat. így aztán hamarosan kénytelenek leszünk változtatni a taktikánkon.

– Vagy békésen előjönnek, és felszállnak a járművekre...

– ... vagy mindent bevetünk – fejezte be a mondatot Levet, majd a holotérképbe belenyúlva végighúzta a mutatóujját a Tingel-kar fényábráin, és tovább magyarázott: – A Harmincötös hamarosan részt vesz a gaftikari támadásban, ezért mihamarabb rendet kell raknunk itt. Nem várhatunk tovább a keményebb módszerek alkalmazásával.

Ordo azonnal rájött, hogy a lehető legjobbkor viszi el innen Etaint. Biztosra vette, hogy amint a Jedi tudomást szerez arról, hogy Darman forró területen dolgozik, erős kísértés szállja meg, hogy utána menjen. És a Gaftikar viszonylag közel esett a Qiilurához.

Elköszönt Levettől, és elindult Etainért, de menet közben megállt a folyosón, hogy elolvassa a beérkezett üzeneteit.

Jusik jelentette a Da Soocha felé tartó Delta-osztag legutolsó ismert helyzetét, egy másik üzenet pedig arról szólt, hogy Kal’buir elindult a Dorumaa felé.

Ordónak ekkor eszébe jutott, hogy felhívja Besanyt, de ez valahogy önzésnek tűnt most, amikor Etain és Darman nem beszélhetett egymással. És Kal’buir is küldött egy üzenetet: Azt hiszem, fiam, a Venku név nagyon jó lesz.

Ordo remélte, hogy a gyermek elnevezése megnyugtató hatást gyakorol Etainrc. Megpróbálta elképzelni, hogy Darman hogyan reagál majd, amikor megtudja, hogy senki sem beszélt neki a fiáról, és hogy ő tudta meg utolsónak a hírt. Azt biztosra vette, hogy ő maga hasonló helyzetben ideges lenne, még akkor is, ha tudná, hogy titokban kellett tartani az egészet.

Felsietett a lépcsőn, és menet közben felkiáltott:

– Tábornok? Mehetünk?

Etain kilépett a folyosóra, a vállán durva szövetből szabott zsák lógott, amelyben legfeljebb egy-két váltás ruhát tárolhatott. A klónokhoz hasonlóan a Jedik sem birtokoltak semmit.

– Kész vagyok, de el kell köszönnöm Levettől – mondta.

– Ha már így szóba jött, tudja, hogy maga gyermeket vár – felelte Ordo. – Sem nem vak, sem nem ostoba.

– Ó... – sóhajtott Etain, és megtorpant a lépcső tetejénél.

– Továbbá... – folytatta, de elakadt a szava. Gyerünk, a név fontos a lánynak, és fontos Kal’buirnak is, máskülönben nem közölte volna veled. Nyelt egyet, és gyorsan kibökte: – Kal azt üzeni, hogy Venkunak kellene elnevezni a fiút. Azt mondja, szerinte jó név.

Etain néhány pillanatra a gondolataiba merült, az ajka meg-megrebbent.

– Venku... – mondta végül. – Venku... van jelentése?

– A vencuyot, vagyis jövő szóból ered.

– Milyen jellegű jövő?

– A szép, biztos jövő.

– Aha, értem... – mormolta Etain, majd bólintott, és némi erőlködés árán mosolyt varázsolt az arcára. Számára a jövő alighanem ugyanúgy gyötrően bizonytalan lehetett, mint a klónok számára. Végül ismét sóhajtott egyet, és halkan hozzátette: – Mondja meg Kalnek, hogy ez egy kitűnő név.

Ordo a komp mellett állt, és a havas, néma tájat fürkészte, mialatt arra várt, hogy Etain búcsút vegyen a katonáitól.

Valahányszor megpróbált udvariasan elcsevegni a lánnyal, valahogy sosem sikerült. Még csak arról sem lehetett szó, hogy nem kedvelték egymást. Egyszerűen csak nem találtak közös témát, dacára annak, hogy az életük tele volt azonos vonásokkal.

Etain aztán kilépett az épületből, és a mély hóban ide-oda kanyarogva megkereste a már kitaposott ösvényt.

– Szóval, hová megyünk? – kérdezte, miután odaért a géphez.

– Egy üdülőhelyre – közölte Ordo, és kinyitotta a zsilipet.

– Nem ugrat, ugye? És azt sem akarja, hogy szétszakadjak a kíváncsiságtól?

– Nem – válaszolta a fejét rázva Ordo. – Egy olyan helyre viszem, amelyet trópusi paradicsomnak szoktak nevezni. Később majd szerzek ruhákat.

Etain letelepedett a másodpilóta ülésére, és lerítt róla, hogy egyelőre nem képes megemészteni mindazt, ami történik vele. Ordo hirtelen bepillantást nyert egy olyan Jedi lelkivilágába, aki nem birkózott meg könnyen a hatalmával úgy, mint Zey, és jól érezte magát az egyszerű katonák között úgy, mint Jusik.

Etain még sosem csinált ilyesmit. Még sosem utazott el valahová csak azért, hogy pihenjen. Ugyanúgy nem igazodik el a hétköznapi életben, mint a klónok. És ő nem számíthat arra, hogy Kal’buir vigyáz rá.

Igen, Ordo sajnálta Etaint, és ezt egyszer már meg is mondta neki. Meglepődött azon, hogy képes erre az érzésre, még ha közben örült is, hogy nem ő szorul a lány sajnálatára.

– Nem érzem helyesnek, hogy elmegyek egy üdülőhelyre, mialatt az embereim tovább harcolnak – mondta halkan Etain.

– És annak nincs semmi értelme, hogy kínozza magát, mialatt terhes, és fennáll a veszély, hogy elveszíti a gyermeket – fűzte hozzá Ordo.

– Ha jól sejtem, ez azt jelenti, hogy legyek kedvesebb önmagamhoz – mormolta Etain –, a maga sajátos stílusában előadva...

Ordo majdnem sóhajtott egyet. Mennyivel, de mennyivel könnyebben beszélgetett Besanyval, azzal a józan gondolkodású, gyakorlatias nővel, aki végtelenül türelmesnek bizonyult, amikor ő nem értette, vagy nem tudta alkalmazni valamelyik finom, civil illemszabályt...

Kal’buir csak azt kérte tőle, hogy gondoskodjon Etain biztonságáról és jólétéről. Azt egy szóval sem mondta, hogy nem térhet vissza, hogy ismét bekapcsolódjon a Ko Sai ellen folytatott hajtóvadászatba.

Etainhez hasonlóan Ordo sem akart tétlenül üldögélni, mialatt azok az emberek, akiket kedvelt, halálos veszélyekkel kerülnek szembe.

Kilencedik fejezet

„A népünkből több millióan pusztultak el, amikor a tengerek feltörtek, és elnyelték a Kaminót. Fennmaradtunk, mert készek voltunk elképzelni az elképzelhetetlent. Bizonyos genetikai vonásaink segítettek minket abban, hogy túléljük az éhínséget és a túlnépesedést, néhány pedig nem, és nem hagytunk helyet sem az érzelgősségnek, sem a gyengéknek. Selejteztünk, fejlődtünk, kiválasztódtunk. A kihalás veszélye olyan fajjá kovácsolt minket, amilyennek mi terveztük magunkat: a kaminói szellemiség legtisztább kifejeződésének. Olyan társadalmi érettséget értünk el, amelyet a gyengébb, elkorcsosult fajok sosem fognak elérni, mert hiányzik belőlük a bátorság a selejtezéshez. Mi a genetika művészei vagyunk, és az életünk egyedüli alakítói. Soha többé nem szorulunk a Sors kegyeire. ”

Ko Sai, volt főkutató emlékiratainak „A kaminói fajegészségtan és a kasztrendszer kívánatosságáról” szóló fejezetéből. Sosem jelent meg.

Eyat, Gaftikar, Külső Gyűrű,

477 nappal a geonosisi csata után

A holttestek nehezebbnek bizonyultak, mint Darman korábban gondolta. Két órája várta, hogy Niner és Fi visszatérjen. Ez volt élete leghosszabb két órája. Minden nyikordulás és kattanás hallatán azt hitte, hogy az eyati rendőrség körbevette az épületet. Amikorra testvérei végre megérkeztek, bűntudat szállta meg, és úgy érezte, magyarázkodnia kell.

Niner megállt a két titkos ügynök mellett, lenézett rájuk, és megkérdezte:

– Elrendezted őket, Dar?

Darman megtette, amit tudott. Behúzta a holttesteket a nappali közepére, a hátukra fordította őket, a testük mellé rakta a karjukat, és kiegyenesítette a lábukat. Az egyikük arcát ugyan szétroncsolta a sugárnyaláb, de ezt leszámítva most már mindketten békésnek látszottak. Ugyanúgy néztek ki, mint ő, de meghaltak, és ezen egyelőre nem tudott túllépni.

– Rosszul éreztem magam attól – felelte halkan hogy szanaszét hevernek, a tagjaikat szétvetve. Mit csináljunk velük?

– Hát, nem hagyhatjuk itt őket légfrissítőnek – dörmögte Fi a vállát vonogatva.

– Fi, ők a mieink! – förmedt a társára Darman, és mert nem bírt tovább a titkos ügynökök arcára nézni, átment a hálószobába, felmarkolt egy takarót, és miután visszatért a társaihoz, komoran kijelentette: – Tisztességes temetést kell kapniuk.

– A páncélzatuk a miénk – mondta Fi. – Kal őrmester megkapja a dögcédulákat. Kényesen ügyel az ilyesmire.

– Rendben, akkor elmondom más szavakkal! – csattant fel Darman. – Mi lenne, ha te feküdnél itt holtan? Mit szeretnél, mi történjen a holttesteddel?

– Azt szeretném, ha sokan megcsóválnák a fejüket, és azt mondanák: milyen kár ezért a remek megjelenésű, elegáns fiatalemberért! És rendeznének nekem egy nagy állami temetést – válaszolta Fi, azzal kivette a takarót Darman kezéből, ráterítette az egyik tetemre, és tovább beszélt: – És szeretném, ha a temetésemen rengeteg nő zokogna, amiért soha többé nem lesz lehetőségük arra, hogy közeli, nagyon közeli kapcsolatba kerüljenek velem. De ettől eltekintve, akkor már annyit sem érdekelne a dolog, mint egy mott hátsóját, nem igaz? Ez itt csupán egy átmeneti burok. Csak a páncél az, ami megmarad.

Niner a redőny rései között kilesett az utcára, és megszólalt:

– Egy óra múlva sötétedik. Elvisszük a tetemeket a táborba, és eltemetjük őket. És egy eldugott helyen megszabadulunk a felszerelésüktől.

– Aztán szólunk a gyíkoknak, hogy ne ássák ki és egyék meg őket – tette hozzá komoran Darman.

– Dar, a maritok nem esznek más értelmes lényeket. Csak a saját halottaikat.

– Ó, akkor minden rendben! – morogta Darman.

– Dar, ezek a fickók megpróbáltak megölni téged...

– Nem. Sullért jöttek, és nemrég még te is kész lettél volna megölni őt... emlékszel? – kérdezte Darman. Nem a gyilkolással volt baja. A munkájához tartozott, rég hozzászokott már, és ha ölt, utóbb nem gyötörték rossz érzések, sem rémálmok, mint állítólag a hétköznapi embereket, ha végeztek valakivel. De most a saját bajtársait ölte meg, nem az ellenségeit. A körülményektől szemernyit sem érezte magát jobban. Vett egy mély lélegzetet, és hozzátette: – Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék így vadászni egy testvéremre. Hacsak nem személyes ügy miatt, mondjuk, mert elkövet ellenem valami szörnyűséget.

Hirtelen rájött, hogy már csak összevissza fecseg. Még Fi is furcsán nézett rá. Niner nekilátott, hogy bebugyolálja a tetemeket egy-egy takaróba, és ő segített neki. A holttestek egyelőre nem merevedtek meg. Amikor megemelték az egyiket, a mozgástól a levegő kipréselődött a tüdejéből, és a torkából mély sóhaj szakadt fel. Darman sok iszonyatot látott már a csaták során, de ez a pillanat úgy beleégett az emlékezetébe, hogy tudta, sosem fogja elfelejteni. Miután a tetemekre zsinórokat kötöztek, rossz fényviszonyok mellett felgöngyölt szőnyegeknek látszottak.

– A’den szólt, hogy valószínűleg egy héten belül indul a támadás Eyat ellen – közölte Niner, látszólag teljesen közönyösen.

– Szóval, akár itt is hagyhatnánk őket.

– Nem, eltemetjük őket – tiltakozott eltökélten Darman.

– Rendben, rendben...

– Komolyan beszélek – tette hozzá Darman.

– Dar, úgy érzed, vitatkozom? – mordult fel Niner.

Jobban tették volna, ha elmenekülnek. Minél tovább vártak itt, annál nagyobb lett a lebukás veszélye. Odakint nem volt nagy forróság, és a légkondicionáló rendszerrel lehűthették volna a lakást annyira, hogy hetek teljenek el, mire a szomszédok felfigyelnek a bűzre.

Ám Darman úgy érezte, hogy ez nem lenne tisztességes, még akkor sem, ha a klónokat azért küldték ide, hogy végezzenek Sull-lal.

Fi kiballagott a konyhába. Kinyitotta a hűtőszekrényt, pár pillanat múlva becsukta, és amikor visszatért a nappaliba, az egyik kezében egy ennivalóval megrakott tányért tartott, a másikban egy fritter-kekszet, amit Darman orra alá dugott.

– Edd meg! – mondta halkan. – Gyerünk, láss neki, vagy nyakon váglak!

Darman elfogadta a kekszet, és kötelességtudóan rágcsálta, de úgy tapadt a torkához, mintha fűrészport evett volna. Hirtelen heves késztetés szállta meg, hogy felhívja Etaint. Életében először történt meg vele, hogy nem a testvéreitől várt vigaszt, hanem egy kívülállótól, és ettől hűtlennek érezte magát. Mintha nem érte volna be a közelségükkel és a támogatásukkal...

– Beszélned kéne Kal’buirral – javasolta csendesen Niner.

– Egyszer véletlenül megölt egy kommandóst. Emlékszel?

Ő alighanem mindenki másnál jobban tudja, hogy most min mész keresztül.

– Nem megyek keresztül semmin – jelentette ki Darman, és hirtelen átlátszónak, illetve védtelennek érezte magát. – Csak ideges vagyok, mert attól tartok, hogy befutnak a zsaruk. Fel nem foghatom, hogy miért nem hallotta meg senki a lövéseket.

– A lakás szigetelt – magyarázta szelíden Fi. – A szigetelés a hangokat is megfogja, a padló nyikorgását leszámítva.

Darman tudta, hogy nem fog megtéveszteni senkit. Azzal a kifogással, hogy átvizsgálja az ottani szekrényeket, bevonult a konyhába, hogy ott várja meg a sötétség beálltát. Igen, beszélni akart Skiratával. Amin Kal keresztülment, az sokkal rosszabb lehetett. Egy éles gyakorlat alatt lelőtt egy kommandóst, a saját fiai egyikét, és bár mindenki tudta, hogy előfordulnak balesetek, Skirata onnantól kezdve megváltozott. Sokkal, de sokkal nehezebb lehetett neki együtt élni a tudattal, hogy megölt valakit, akit szeretett. A klón titkos ügynökök viszonylag idegennek számítottak.

De Darman régebben azt hallotta, hogy a Kamino elleni támadás idején a mélységi felderítők készek lettek volna megölni a klón kölyköket, semmint hagyják, hogy az ellenség kezébe kerüljenek. Nem őértük tették volna, hogy megkíméljék őket valamitől, hanem azért, hogy az ellenség ne nevelhesse fel, és vethesse be őket. Sull vajon tétovázna, ha meg kéne ölnie egy testvérét, aki az útjában áll? Darman szinte biztosra vette, hogy egy pillanatig sem.

Az utóbbi időben minden zavaros és undorító lett számára.

Sóvárogva gondolt a régi szép időkre, amikor még csak bádogfickók ellen harcolt, amik teljesen egyértelműen az ellenségei voltak.

– Rendben, indulunk! – adta ki a parancsot Niner.

Niner közvetlenül a lépcső elé állt az egyik siklóval – Darman most már tudta, hogy ez került két órába: a társai szereztek egy másik járművet –, és úgy vitték le a vállukon a tetemeket, mintha feltekert szőnyegeket szállítottak volna.

Az utcán kevesen jártak, és ők sem figyeltek fel, valószínűleg azt hitték, hogy valaki kiköltözik a házból. Aztán Fi elment a másik siklóért, míg Darman és Niner az új gépben várt úgy, hogy a holttestek ott feküdtek mögöttük, a csomagtartóban.

Most már csak vissza kellett jutniuk a táborba. Darman úgy számította, hogy sima ügy lesz, és máris azon kezdett idegeskedni, hogy sírt kell ásnia, teljes sötétségben. Nem akarta a felszínen hagyni őket egész éjszakára. Elképzelte, hogy a maritok ragut főznek belőlük, és ezt a legkevésbé sem találta viccesnek. Hiába söpörte ki a fejéből a képet, folyton visszatolakodott a tudatába, mígnem keserű epe tolult fel a torkán, és hányingere támadt.

– Egy nagy adag, erős caf, amint megérkezünk – mondta Niner, ugyanazzal a megnyugtató, kissé aggodalmas hanghordozással, amellyel Skirata szokott beszélni hasonló helyzetekben.

– Minden rendben lesz, Dar.

Mi van, ha valójában nem is akartak megölni? – tette fel magának a kérdést Darman. – Nem vártam meg, hogy kiderüljön.

– Őrmester... – felelte fojtott hangon – nem lehet, hogy csak azért jöttek, hogy letartóztassák Sullt?

– Nem – állította határozottan Niner –, azért jöttek, hogy kivégezzék. De még ha letartóztattak volna, csak azért tették volna, hogy elvigyenek valahová, és valaki más végezzen ki. Ne játszd le többször a holofilmet a fejedben, és fogadd el az igazságot: vagy ők vagy te!

Darman általában azt hitte, hogy csak ő tudja, mi jár a fejében, de valamelyik testvére gyakran megmondta neki, hogy mire gondol. Akár átlátszónak érezte magát, akár nem, mindent egybevetve megnyugvást talált abban, hogy nincs egyedül. Máskülönben megőrült volna.

Mialatt áthajtottak a városon, Darman időnként útba igazította Ninert, aki néha vetett egy-egy pillantást az adatolvasója felett derengő holotérképre. Fi a másik siklóval követte őket. Minden a legnagyobb rendben ment – már a körülményekhez képest –, mígnem elhúzott mellettük egy helyi rendőrségi sikló, amelyen vörös és zöld lámpák villogtak.

– Siet a fiú... – állapította meg Niner.

– Lekéste a cafszünetet – tette hozzá Darman. Ezt Obrim százados szokta mondani, amikor azt látta, hogy a CBE valamelyik alkalmazottja a sebességhatárt túllépve vezet.

Darman a visszapillantó tükörbe nézett, hogy megtudja, mennyire maradt le Fi, majd megjegyezte: – Ezen a helyen nem sok gondjuk lehet. Eyat nem olyan, mint a Tripla Zéró alsó szintjei.

– Mindenütt vannak alsó szintek – mormolta a fejét csóválva Niner.

Darman valamiért azt képzelte, hogy ha folyamatosan beszélget a társával, mint egy hétköznapi ember, nem lesz semmi baj. Egészen addig hitte ezt, amíg a rendőrségi sikló fékezett, majd megállt, miközben a hátsó fúvókái közé szerelt táblán fénylő betűkkel villogni kezdett egy felirat: „Álljon meg!”

– Osik... – dörmögte Niner. – Ez alighanem nekünk szól.

– Mondd, hogy nem lopott siklóban ülünk! – felelte nyugtalanul Darman.

– Nem abban. És a sebességhatárt sem léptük át.

Niner lelassított, Darman pedig látta, hogy Fi jócskán lemaradva megállt egy cafmérés előtt.

– Most pedig szépen és nyugodtan! – mondta halkan Niner.

– Reméljük, hogy ikreknek néz minket...

– Szerinted hányan tudják, hogy a klónok hogyan néznek ki? Főleg itt – válaszolta Niner, azzal a fogait összecsattintva aktiválta a fülébe dugott adó-vevőt. Darman érezte, hogy a saját fülében rejtőző készülék finom rezgéssel tudatja vele, hogy veszi a jelet.

A vörös egyenruhás rendőr elindult feléjük. Amikor a sikló elé ért, Niner leengedte az oldalsó ablakot, és ártatlan képet vágva kiszólt:

– Jó estét, biztos úr! Mi a baj?

– Tartsa a kezét ott, ahol láthatom, és mutassa meg, hogy mi van a csomagtartóban! – parancsolta udvarias, de határozott hangon a rendőr, majd jobbját a derékszíján viselt sugárvetőre rakva előrehajolt, szemügyre vette Darmant, és odaszólt neki: – Maga is szálljon ki, és tegye a kezét a tetőre!

Darman egy pillanatig azt hitte, hogy Niner kirúgja az ajtót, és leteríti vele a fickót, de a társa csak a fogát csikorgatta, és egy gombot megnyomva felnyitotta a csomagtartó fedelét.

Ebben a pillanatban Darman koponyáját Fi hangja töltötte be.

– Egyedül v