/ Language: Hungary / Genre:antique / Series: Kozmosz (KFK)

A föld alatti piramis 2

Lőrincz, László

Samuel Nelson New York-i magándetektív megbízást kap, hogy kutasson fel egy eltűnt személyt, akiről csak egy csecsemőkori fénykép áll rendelkezésre. Nelsont még az sem keseríti el, hogy a megbízó a maffia embere, és megbízásának komolyságát egy lefűrészelt csövű puskával támasztja alá. A magándetektív nyomozni kezd az eltűnt ifjú után, s egyre hihetetlenebb kalandokba bonyolódik. Megtudja, hogy Peter Szilágyi, a San Antonió-i egyetem professzora ásatást vezetett a múmiák földjén, hogy megtalálja a titokzatos föld alatti piramist. A regény egyesíti magában a science fiction fordulatosságát a krimik izgalmával. Lehetséges-e, hogy az elmúlt évszázadokban idegen világból érkezett űrhajósok szerepet játszottak az emberiség történetében? A föld alatti piramis kutatóinak szemében lehetségesnek tűnik...

LŐRINCZ L. LÁSZLÓ

A föld alatti piramis II.

TUDOMÁNYOS

FANTASZTIKUS

REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK

A FEDÉL TŐKE PÉTER MUNKÁJA

AZ UTÓSZÓT KUCZKA PÉTER ÍRTA

© Lőrincz L. László, 1986

HU ISSN 0324-5225

Összkiadás: ISBN 963 211 703 4

ISBN 963 211 7336

Kozmosz Könyvek, Budapest

Felelős kiadó: Sziládi János igazgató

Alföldi Nyomda: (6767.66-15-2), Debrecen, 1986

Felelős vezető: Benkő István vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Székely Éva

Műszaki vezető: Szakálos Mihály

Képszerkesztő: Szecskó Tamás

Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea

60 200 példány

Terjedelem: 18. 31 (A/5) ív. I-II. kötet ossz.: 30,25 (A/5) ív. IF 5537

IV. A „FÖLD ALATTI PIRAMIS HADMŰVELET”

Visszamentem a szobámba, és közvetlen vonalon a koppenhágai egyetemet hívtam. Csak hosszas bugás és kattogás után jelentkezett Európa. Egy ismeretlen nyelvű akárki makacsul próbált ugyan valamit magyarázgatni, de amikor belátta, hogy makacsságom legyőzi az övét, ő is rátért az angolra.

– Honnan beszél, mister?

– Amerikából. Santa Monicából.

– Viccel velem, mister?

– Miért viccelnék?

– Kit keres, mister?

– Az egyetemmel beszélek?

– Kit keres?

– Halvorsson professzort.

– Rolf vagy Knut Halvorssont?

– A folklór tanszék vezetőjét.

– Kapcsolom.

Hosszas zörgés, sípolás és mormogás után megismétlődött az előbbi beszélgetés egy másik hanggal.

Azt hittem, hólyagot tör a fülemen a készülék, mire végre megkaptam Halvorssont.

– Halló! Halvorsson!

– Igen. Ki az?

– Peter Szilágyi vagyok, Santa Monicából.

– Uramisten! Ember, mi van?

– Van egy kis spórolt pénze?

– Hát őszintén szólva…

– Akkor mostantól kezdve mondjon le a sörről és a drága dán ebédekről.

– Halló! Mit mond?

– Hogy kezdjen el spórolni, Halvorsson! Rövidesen szüksége lesz pénzre. Nem kíváncsi Egyiptomra?

– Hogy az ördögbe ne?! Mi történt, Szilágyi?

– Semmi különös – mondtam. – Semmi az égvilágon. Ha csak annyi nem, hogy nyert, Halvorsson!

Május 21.

Majd, ha elolvasod ezeket a sorokat, Renny, csodálkozni fogsz, hogy egy évig nem jegyeztem fel semmit a könyvecskémbe, pontosabban abba a másikba, amiből ezt átmásoltam. Szolgáljon mentségemül, hogy senkit sem érdekelt volna, talán még téged sem, ami ez alatt az egy év alatt történt.

Azért most mégis megpróbálom dióhéjban elmesélni a történteket. Ne legyen fehér folt abban az időben, még egy tenyérnyi sem, amely születésedet megelőzte.

Leírtam már, hogy Malcolm papa „Föld alatti piramis hadművelet”-nek nevezte el azt, amire készültünk. S bár senki nem ismételte meg többé a javaslatot, ettől a perctől kezdve így hívtuk az egyiptomi akciót. Tudomásul vettük, hogy Malcolm papa lett terveink keresztapja.

A következő értekezlet Nikosz Karabinaszt bízta meg a financiális hadműveletek vezetésével. A nem egyiptomi eredetű dinasztiák kutatója görög családból származott, nagyapja még Pireuszban árult zöldséget a kikötőnegyed kétes hírű leányzóinak. Nikosz büszke volt származására, nemkülönben nagyapjára, akiről az a családi legenda járta, hogy egyszer még a görög királyt is becsapta néhány drachmával.

Hogy igaz volt-e a történet vagy sem, senki nem tudta ellenőrizni, de Karabinasz büszkébben viselte lelkében, mint mások a nemesi oklevelüket a sublót fiókjában vagy szalagrendjüket a térdük alatt. Büszke volt rá, és nem akart méltatlanná válni a híres nagypapához.

Így aztán embernek kellett lennie a talpán, aki megpróbált anyagi ügyekben túljárni Nikosz Karabinasz eszén.

– Aki engem át tud verni – szokta volt mondogatni a hikszosz-szakértő –, az megérdemli, hogy megszedje magát rajtam!

Nem tudok róla, hogy valaha is akadt volna ilyen.

Így aztán, közös megegyezéssel, Karabinaszra és Celiára bíztuk a hivatalos ügyek intézését, mi pedig visszatértünk a dolgainkhoz.

Karabinasz körültekintő óvatossággal látott neki a munkának. Gondosan megvárta, amíg lezárulnak a jelentkezések az egyiptomi ásatásokra, aztán, kezében a leletmentés fontosságát ecsetelő újságok cikkeivel, lerohanta mecénásainkat. Néhány nap alatt meggyőzte a Santa Monica-i polgármestert, az állam kormányzóját, a mormon egyház helyi vezetőjét és néhány nagyvállalat igazgató tanácsának elnökét. Néhány helyre még Malcolm papát is elcipelte magával, aki savanyú képpel öltötte fel szürke csíkos, özönvíz előtti ruháját a szent cél érdekében. Hazafelé azonban válogatott sértéseket vagdosott Karabinasz fejéhez.

S a forróvérű görög, akinek nem volt tanácsos még tudományos kérdésekben sem ellentmondani – meg kellett várni, míg magától rájön a tévedéseire –, csak mosolygott Malcolm papa szidalmain. Valószínűleg egy ismeretlen, kockafejű dinasztia járt az eszében, amelynek segítségével átírhatja Egyiptom történetét.

A városi vezetés, valamint az egyetem költségeit biztosító mecénások néhány hét múlva igent mondtak. Végül is, nem kértünk tőlük nagyon sok pénzt. Karabinasz pontosan tudta, hogy meddig nyújtózkodhatunk. Ezt viszont az utolsó fillérig ki is használta.

Mindenesetre a végleges döntés előtt nagyarányú környezetvédő tüntetés zajlott le a városban. S bár egyiptomi piramisokról vagy asszuáni gátról szó sem esett, elsősorban a város környéki szemét- és vegyianyag-temetők ügye izgatta fel a kedélyeket, esküdni mertem volna, hogy Karabinasz keze is benne van a dologban.

A tüntetők betörtek néhány kirakatot – ahol azon nyomban megkezdődött a fosztogatás –, teleragasztották a várost plakátjaikkal, ami véleményem szerint ugyancsak a környezetszennyezés egyik módja volt, mivel valami újfajta ragasztót használtak, s ezáltal a plakátok eltávolíthatatlanoknak bizonyultak.

Szóval a környezetvédők megcsinálták a maguk balhéját, a rendőrök tessék-lássék letartóztattak néhányat, de mivel nem volt faji jellege az egésznek, nem csináltak nagy dolgot belőle. A szeméttelepek ügye egyelőre lekerült a napirendről.

Karabinasz a tüntetést követő napon felkereste a kormányzót, Haleyt. Haley éppen a telefonjánál kuporgott, falfehér arccal, és azt próbálta kifürkészni, hogy milyen hatással voltak a Santa Monica-i zavargások a keleti partra. Veszélyezteti-e néhány csirkefogó a politikai karrierjét?

Nikosz éppen a megfelelő lélektani pillanatban érkezett, Haley még nem tudta, hányadán áll a keleti liberálisokkal, azt azonban sejtette, hogy a környezetvédők, akiknek egyik része demokrata, a másik része republikánus, egyelőre csatát nyertek. A szeméttelepet máshova kell vinni. Ekkor jelent meg Karabinasz, és terjesztette eléje pénzigényét valami olyasmire, aminek ugyancsak környezetvédő szaga volt.

Haley kormányzó alákanyarította nevét a papírra, amely ettől a pillanattól kezdve jó néhány ezer dollárt ért. S arról is gondoskodott, hogy a hír megjelenjék a helyi lapokban, íme Santa Monica ennyit áldoz a környezeti ártalmaktól fenyegetett ősi kultúrák megmentésére!

Az pedig különösen tetszett a kormányzónak, hogy se néger, se kommunista nem volt a sorainkban. Szerencsére a kockafejűek feltételezetten negrid jellegéről nem tudott semmit, különben alighanem pénz helyett a Ku-Klux-Klant tette volna a táskánkba.

Természetes, hogy az a dohány, amit összeszedtünk, édeskevés volt ahhoz, hogy az ásatásokat finanszírozzuk. Erre a pénzre elsősorban a helyettesítések miatt volt szükség.

Aki nem ismeri a Santa Monica-i szisztémát, annak lehet, hogy furcsának tűnik, amit elmondok. Tudni való, hogy a Santa Monica Egyetemet az állam tartja fenn mecénások segítségével. Félig állami, félig pedig magánintézménynek számít, s ennek megfelelően az egyetemi tanárok státusza is meglehetősen bonyolult.

Mindenesetre, ami a lényeg, hogy a nyári szabadságon és az ötévenként járó szabadéven kívül soha, semmiféle szabadság nem illetett meg bennünket. S ha valaki mégis el akart menni valahova, akkor vagy felmondott örökre, vagy pedig köteles volt megfelelő helyettesről gondoskodni, persze saját fizetése terhére. Igaz, hogy megkaptuk az engedélyt az expedícióra, tanítási kötelezettségünk alól azonban mi sem bújhattunk ki. S mivel az ötévenkénti szabad év nem esett egybe a kutatási évvel Egyiptomban, kénytelenek voltunk helyettes után nézni.

Erre kellett az a pénz, amivel Karabinasz az államot és a mecénásokat megvágta.

Az igazi nagy pénz azonban Leonard tábornok zsebében volt, a Tudományos Tanácsban, Washingtonban. Ebből a zsebből kellett néhány százezret a saját zsebébe átcsalnia Karabinasznak, ha végre akartuk hajtani a tervünket.

Az újságok már a New York-i és a washingtoni résztvevők névsorát is közölték, amikor a mi kérvényünk befutott a Tudományos Tanácshoz. Szinte magam előtt látom Leonard elképedt arcát, amint kézhez veszi jelentkezésünket.

Még azon a délutánon csörgött a telefon Malcolm papa asztalán. Maga Leonard tábornok tartotta a kagylót, saját, dollárokat osztogató kezében. Előbb felháborodottan kiabált, hogyan képzeljük a dolgot, a határidő régen lejárt, összesen két templomot áshatnak az amerikaiak, és jó, ha az egyiket megkapjuk ajándékba. A New York-iak és a washingtoniak már a felvonulási tervet is beadták, mi pedig még azt sem tudjuk, hova akarunk menni!

Malcolm papa pontosan tudta, hogy Leonard attól tart, megpróbálunk templomhoz jutni, pedig azokat már jó előre odaígérte, bizonyára megfelelő ellenszolgáltatás fejében.

Malcolm tette az ostoba, vidéki professzort, majd végül kinyögte, hogy elsősorban azért akarunk ásni, mivel a környezetvédők mozgalmai már így is szökőárnyi hullámokat vernek és átcsapnak a város felett. Különben is, nem feltétlenül kell nekünk naptemplom, megelégszünk valami kisebb lelőhellyel is, de értse meg Leonard, nekünk létkérdés, hogy kimehessünk leletet menteni Egyiptomba.

Leonard a kezeit dörzsölte, és megígérte a támogatást. Meg volt győződve, hogy sikerült átvernie bennünket, illetve elhárítania a veszélyt saját és védencei feje felől. ‘

Csakhogy a háttérben Karabinasz professzor állt, aki ugyancsak a kezeit dörzsölgette.

Néhány nap múlva megkaptuk azt az összeget, amire számítottunk, és az engedélyt, hogy a Tanácson keresztül felvehetjük a kapcsolatot az UNESCO megfelelő szerveivel. A pénzzel együtt érkezett Leonard telexe is, amelyben közölte, hogy szívesen elvállalja képviseletünket a világszervezetnél.

Karabinasz megmutatta a telexet, mi pedig úgy röhögtünk, hogy majd kidőlt az oldalunk. Úgy éreztük magunkat, mint a sakkjátékos, aki húzásaival valósággal kényszeríti ellenfelét, hogy oda lépjen, ahova ő akarja.

Természetesen boldogan elfogadtuk Leonard ajánlatát, aki rövidesen értesített bennünket, hogy a nem mindennapi tolongásra való tekintettel egy egyszerű kopt városkát tudtak csak felajánlani nekünk – Abdallah Baharit –, Abu Szimbeltől kilométerre, őszintén sajnálja, de nem tudott többet tenni az érdekünkben.

Malcolm papa azonnal válaszolt. Megköszönte a Tudományos Tanács és különösképpen Leonard tábornok jóindulatát, és kifejezte reményét, hogy ásatásunk szép sikereket hoz majd.

Leonard erre már nem is válaszolt, nyilván nem tartott méltó partnernek bennünket. Annyira sem méltatott bennünket, hogy jót röhögjön rajtunk.

Mi pedig nyugodtan készülődtünk az útra. Kitűztük a határidőt; és ezt is meglehetősen későre tettük. Igaz ugyan, hogy így kevesebb időnk maradt a tényleges terepmunkára, mint a többieknek, reméltük azonban, hogy addigra már akkora lesz a kutatók nyüzsgése a fáraók földjén, hogy ügyet sem vet ránk senki.

S amint később kiderült, Karabinasz számításai ismét tökéletesen beváltak.

Május elején, egy évvel azután került sor az utazásunkra, hogy a két katona bejött hozzám, Ápisszal és Anubisszal. Egy év! Mennyi minden is történt ez alatt az idő alatt! És mégis milyen kevés ahhoz képest, ami azóta telt el, hogy a kockafejűek megkörnyékezték Ehnatont, és új politikát hirdettek a régi helyett.

Aztán a repülőgép alól kiszaladt a Földközi-tenger, és nem sokkal később leszálltunk az egyiptomi főváros repülőterén.

Ülök egy pálmafa árnyékában, és a papírjaimat rendezgetem, ha ugyan árnyéknak lehet nevezni ezt a kis vékony, fekete csíkot, ami a homokra vetődik. Már jó félórája azon gondolkodom, hogy miért éppen itt, a sivatag szélén építették fel városukat az egyiptomi birodalmak utódai, miért nem mentek közelebb a Hapihoz, vagyis a Nílushoz. Valószínű, hogy akkor, az időszámításunk szerint VIII-IX. századokban, Abdallah Bahari messzebb feküdt a sivatagtól, mint manapság.

Ülök a pálmafa alatt, és már a holnapra gondolok. Holnap reggel indulunk a piramisokhoz, hogy megkezdjük az igazi ásatást, amiről rajtunk kívül nem tud senki. Csak mi, akik kiterveltük az egészet és Halvorsson.

Még az egyetemi hallgatók sem tudnak semmiről; a megszállottak ügybuzgalmával lapátolják a homokot, és hatalmasakat ordítanak, ha egy-egy holttest előkerül.

Jelenleg éppen Abdallah Bahari temetőjét ássuk, jobban mondva annak a középkori városkának a nyugvóhelyét, amely a mai Abdallah Baharit megelőzte. Igaz, hogy közben az arabbá vált falu jó három mérfölddel közelebb költözött a folyóhoz, bizonyítva a hegy és a Mohamed mondás mindenkori időszerűségét.

Terepjárónk ponyva alatt pihen, cuccaink pedig az éléskamrasátorban, gondosan összecsomagolva. Úgy tervezzük, hogy csak holnap hajnalban közöljük a többiekkel távozási szándékunkat. Felesleges lenne előre nyugtalanságot kelteni.

A temető nem kényeztet el bennünket leleteinek sokszínűségével. A keresztény halottakat többnyire egyszerű vászonba csavarták a túlélők, és így tették a homokba ásott gödrökbe, hiszen tudták, hogy a száraz és a meleg homok minden különösebb kezelés nélkül is mumifikálja őket.

Igaz, ami igaz, nem lehettek túl gazdagok a városka lakói. A VIII-IX. századra már ködös messzeségbe tűnt az elmúlt évezredek gazdagsága, és előrevetette árnyát az a szegénység, amely ma is rányomja bélyegét a környékre. Néhány használati tárgy, egy-két szegényesebb ékszer; keresztek, gyűrűk, fejdíszek, aztán semmi. Ezért és csak ezért nem nagyon lett volna érdemes idejönnünk.

Az egyetemi hallgatók azonban másként látják a dolgot. Számukra az ásatás a nagy kalandot jelenti. Az ismeretlen Afrikát és az ismeretlen múltat. Amit eddig csak könyvekben olvastak, most ott van az orruk előtt, beleértve a homokot és a pálmafákat is. Többségükben régészek, de vannak köztük művészettörténészek is. Szinte megható, ahogy törik magukat. Legszívesebben még éjszaka is ásnának, ha hagynám őket.

Közvetlenül utánuk Halvorsson következik, ha sorrendet állítanánk fel lelkesedésből, övig érő vörös szakállát lengetve rohangál sírtól sírig, és sehol sem mulasztja el, hogy valami eredeti népmese- vagy anekdotarészlettel kacagásra ne bírja az ott dolgozókat. Ha nem lenne, ki kellene találni.

A tegnapi nap különösen sikeres volt a dán folklórkutató számára. Az egyik lepedőbe csavart, mumifikálódott holttest lábánál egyetlen, bőrből készült csatos cipőt találtunk. Amikor valamelyik hallgató felemelte és felmutatta, Halvorsson felordított, mint a legendás núbiai oroszlán. A fejéhez kapott, majd nekieredt a sivatagnak. Mint később kiderült, csak azért, hogy gondolkozzék.

Ami a cipőt illeti, valóban van bizonyos érdekessége a dolognak. Egyiptológus körökben köztudott, hogy a múmiák lábaihoz gyakran tettek cipőt, sőt néha még fel is húzták a lábukra, hogy a túlvilágon ne kelljen mezítláb szégyenkezniük. Persze cipőn rendszerint saru értendő, hiszen az egyiptomi birodalmak korában még nem ismerték a mai lábbelikhez hasonló zárt cipőket.

Szóval megtaláltuk a cipőt, és azonnal levontuk a megfelelő konzekvenciákat. Bármennyire is évezredek múltak el a klasszikus egyiptomi kor óta, az ősi szokások tovább éltek a koptok korában. A kereszténység sem tudta kiszorítani az évezredes szokásokat, legfeljebb eredeti funkciójuk merült a semmibe. Lehet, hogy azok, akik a kopt halottakat eltemették, már maguk sem voltak tisztában a sírba helyezendő cipő jelentésével, csak odatették a halott lábához, mivel így látták a szüleiktől, nagyszüleiktől.

Halvorsson agyában azonban egészen másfajta gondolatmenetet indított meg a cipő. Előbb nem szólt senkinek, csak nekiiramodott a sivatagnak, majd amikor néhány óra múlva előkerült, és odajött hozzám, készen is volt meglehetősen merész elméletével.

Amikor végighallgattam, megvallom, kissé mellbe ütött a dolog. Még akkor is, ha különben nem sokat értek a folklórhoz.

Nos, Halvorsson az utóbbi időben, főleg, amióta reális nyoma látszik az eltemetett piramisnak, Egyiptomból származtatja a mesék túlnyomó részét. Azt állítja, hogy az európai mesekincs zöme Egyiptomból ered, csak az ősforrások ismeretlenek.

És most előkerült ez a cipő. Halvorsson agyában pedig megszületett a gondolat: a múmiák lábaihoz helyezett saru és a középkori keresztyén áldozati cipő nem lehetett-e a „Hamupipőke” mesetípus őse? Megvallom, számomra semmi más hasonlóság nincs a kettő között, mint a cipő, de hát Halvorsson a folklorista, neki kell tudnia, hogy mit beszél. Jelenleg derékig áll egy kiásott sírban, és cipők után kutat.

Yettmar és Karabinasz térdükre terített térképet nézegetnek, és megpróbálják kideríteni, hogy merrefelé van az a bizonyos magassági pont, amit a katonai térkép jelöl. Annál is inkább, mivel az egész vidék tökéletesen lapos, mint az errefelé szokásos lepény. Legmagasabb pontja, jó néhány mérföldet beleértve, a közelünkben kornyadozó pálmafák csúcsa.

Osima és Middleton, alighanem az Öreg társaságában, valamelyik sátor mélyén sakkozik. Annyira sem érdekli őket a kopt temető, mint egy közepes mozielőadás.

Felemelkedem, hátrasétálok a terepjáróhoz, és megveregetem az oldalát. Nem is annyira a kocsinak akarok kedveskedni, hanem Ápisznak és Anubisznak és a kis kerámia koporsónak, amelyek gondosan becsomagolva a kocsiban pihennek. Utolsó értekezletünk határozata értelmében ugyanis, vámmal és lebukással dacolva, mégiscsak visszacsempésztük őket, a tervek szerint majd úgy teszünk, mintha most találtuk volna.

Halvorsson hangos ordítására rezzenek fel, aki egy újabb cipőt lengetve rohangászik a sírok között. Jó isten, csak meg ne találjon! Az lesz a legbölcsebb, ha illegalitásba vonulok!

Május 28.

Napok óta koslatunk a bozótosban, és még mindig nem találtuk meg a bejáratot. Lehet, hogy a katonák átvertek bennünket? Akkor viszont honnan származik Anubisz és Ápisz?

Pedig már egy hete, hogy elhagytuk Abdallah Baharit. Az egyetemi hallgatók Middleton és Celia vezetésével folytatják a leletmentést, mi pedig, legalábbis hivatalosan, a piramisok és környékének mérésével foglalkozunk.

Terveink eddig kitűnően beváltak. Amikor felvertük sátrainkat a bozótos közepén, nem volt hiány látogatóban. Bár a környék első látásra kihaltnak tűnt, félóra elteltével annyian álltak körülöttünk, mint egy kisebb labdarúgó-mérkőzésen. Gyerekek, kutyák, kecskék, sőt még néhány teve is.

Mi pedig azt tettük, ami ilyenkor szokásos. Baksist nem adtunk és megjátszottuk a mogorva hivatalnokot. Néhány óra elmúltával aztán az alkalmi ismerősök lassan elszivárogtak, s estefelé már a legkitartóbbaknak is nyoma veszett. Nem is kerültek elő soha többé, talán még a környékünkről is elhurcolkodtak.

Sokkal több bajunk van azonban a kóbor kutyákkal, amelyek csordaszámra rohangálnak a bozótosban, és az az érzésem, hogy ha éhesebbek lennének, minden különösebb teketória nélkül a torkunknak ugranának. Így is tanácsos, hogy mindig legyen valami keményebb szerszám a kezünkben, ha eltávolodunk a többiektől.

Kutatásunk harmadik napján a rendőrség is megérkezett. Elkérték a papírjainkat, majd hosszas tanulmányozás után bólintottak: maradhatunk, ha akarunk, csak azt nem értik, hogy mi a fenének.

Osimának aztán sikerült egyszer s mindenkorra elriasztani őket. Sziszegő japán angolságával a piramisok építésére vonatkozó valamennyi ismeretét rájuk zúdította, az alatt a fél óra alatt, ameddig bírták. Ezután futva menekültek az autójukig, és még csak véletlenül sem néztek volna hátra.

A lényeg azonban az, hogy már itt vagyunk egy hete, és a lejáratnak se híre, se hamva. Pedig hajszál pontosan felismertem a dombokat és még azt a nagyobb bokorcsoportot is, amelyet a szeplős katona felrajzolt a papírra. Hiába, a lejárat nem volt sehol…

A nyolcadik nap reggelén aztán már komolyan nyugtalankodni kezdtünk. Mi lesz, ha valóban valami ugratás áldozatai lettünk, vagy, ami csak valamivel jobb, nem találjuk meg a lejáratot. Egy egész év kemény munkája vész kárba!

Ezen a reggelen már ránézni sem mertünk egymásra. Malcolm papa idegesen szívta a szivarját, és egy vödörben kendőt áztatott, hogy fejére tegye a trópusi sisak alá. Jómagam a vörös katona feljegyzését nézegettem, pedig már minden ceruzavonal úgy beégette magát a szaruhártyámba, mintha vele együtt születtem volna. Felettünk vakítóan ragyogott a nap, és az éjszakai hideg éppen úton volt, hogy átadja helyét a legnagyobb hőségnek, ami ezen a környéken szokásos.

Yettmar és Karabinasz azon voltak, hogy a falból magunkkal hurcolt mérőműszereket felállítsák: ha netalántán látogatókat kapnánk, meg tudjuk indokolni tevékenységünket.

Osima kibukkant a sátra ajtaján, egy ideig lófrált a környéken, majd nyakába vette a műszert, amely arra volt hivatott, hogy kimutassa a föld alatt rejtőzködő üregeket. S bár a készítő cég szakvéleménye szerint egy ürgelyukat is jeleznie kellett volna, egy hét alatt talán ha egyetlenegyszer lengett ki a mutatója, akkor is hiába ástunk órákig a jelzett helyen; még azt a bizonyos ürgelyukat sem találtuk meg.

Alighanem elszundíthattam a sátor árnyékában, mert arra riadtam fel, hogy Osima dühösen morog valamit, letépi nyakáról a készüléket, és ingerült mozdulattal a homokba dobja. Szempillám résein keresztül láttam, hogy felkap egy jó másfél méter hosszú vaspálcát, és eltűnik vele a bokrok között.

Amikor másodszor felriadtam, ismét Osima volt ébredésem oka. Keresztültörtetett a bokrokon, egyenesen a sátram felé, és úgy vágta oda a vasbotot a homokhoz, hogy a felpattanó szerszám hangosan megcsörrent a fém sátorcöveken.

– Mi van? – riadtam fel, és szanaszét heverő papírjaimat próbáltam összekotorászni.

Osima megállt felettem szétterpesztett lábbal, mint valami pogány győzelmi bálvány, és láttam, hogy rángatódzik az arca az izgalomtól.

– Megtaláltam – mondta halkan. – Alighanem megtaláltam…

Azt hittem, megáll a szívverésem, de csak ültem tovább, és elpotyogott papírjaim után kotorásztam. Alighanem fel sem tudtam fogni a hírt teljes nagyszerűségében.

– Hol? – kérdeztem végül is tompa hangon. A bozótos közepe felé mutatott.

– Ott. Pontosan ott, ahol jelzik.

– No… de hát… a műszer nem jelzett semmit. Letörölte a verejtéket a homlokáról.

– Megizélhetik a műszerüket. Jöjjön velem, Szilágyi!

Felvette a vasbotot, és keresztültörtetett a bokrokon. Én meg utána, mint a gazdáját tűzön-vízen át követő vadászkutya.

Pontosan ott állapodtunk meg, ahol a rajz szerint a lejáratnak kellett lennie, s ahol a műszer minden igyekezetünk ellenére sem jelzett mind ez ideig semmit.

– Itt már a bottal is próbálkoztunk – mondtam. Osima néhányat ugrott a homokon, de a homokszemek percegésén kívül nem hallatszott semmi más.

– Fogalmam sincs, mi történhetett. De figyeljen csak ide!

Felkapta a botot, és beleszúrta a homokba. Néhány másodpercig úgy függeszkedett rajta, mint a rúdugró elrugaszkodása előtt. A vasrúd belemélyedt a sárga szemcsék közé, egyre rövidebb lett Osima kezében, majd egyszerre csak csengő hang hallatszott, s meghajolt a vége.

– Itt van! Hallja?

Egyszerre olyan gyengeség fogott el, mintha lement volna a vérnyomásom; szemem előtt fekete karikák ugrándoztak, s azon sem csodálkoztam volna, ha olimpiai karikákká fonódnak össze. Hiszen győztünk! Megnyertük az első menetet!

Amikor elszálltak a karikák a szemem elől, megragadtam Osima vállát.

– Biztos?

– Annyit tudok, mint ön. De hát mi a fene lehetne más? Hiszen a rajz is pontosan itt jelzi!

– Gyerünk vissza a lapátokért!

Osima eldobta a vasbotot, és mintha kergettek volna bennünket, úgy vágtattunk át a bokrok között. A raktárnak használt sátor előteréből felkaptunk két lapátot, és anélkül, hogy bárki is észrevette volna, visszaügettünk a lejárathoz.

A japán letérdelt a homokra, és fülét a forró szemcsékre szorította. Öklével többször megütögette a talajt, majd elmosolyodott.

– Naná hogy itt van! Csak azt nem értem, hogy a fenébe kerülte el eddig is a figyelmünket. Ha belegondolok, hogy el is mehettünk volna!

Tudtuk, hogy nyugodtan és módszeresen kellene dolgoznunk, de nem volt erőnk hozzá. Felkaptuk a lapátokat, és lapátoltunk, mint az őrültek.

Körülbelül félórányi, szünet nélküli lapátolás után megcsikordult a kő a homok alatt. Addigra már úgy néztünk ki, mint a hülyék. Arcunk verítékben és a beleragadt homokszemcsékben fürdött, mintha valami furcsa, szokatlan álarcot viseltünk volna. Csak a szemünk villogott megszállott tűzzel.

Osima lehajolt, és tenyerével óvatosan félresöpörte a homokot. Az első, ami a szemembe tűnt, egy madár volt, egy horgas csőrű sólyom, Hórusz isten madara.

Osima ekkor kimászott a gödörből, letérdelt a homokra, majd szép lassú mozdulattal hasra feküdt. Kezeit összekulcsolta a hasa alatt, és fogalmam sem volt róla, hogy csak pihen-e vagy pedig imádkozik.

Mindenesetre nekem is szükségem volt a pihenésre. Nekidőltem a majd embermagasságúra növekedett gödör oldalának, és lihegtem, mint a győztes agár a verseny után. Aztán nem tudtam ellenállni a kőlap hívásának; letérdeltem, és söpörni kezdtem róla a homokot.

Osima még mindig a homokon pihent, amikor sikerült elolvasnom a feliratból annyit, amennyit csak tudtam az egyre-másra legördülő homokgöröngyök miatt.

„Én, aki legyőztem a skorpiókat, le fogom győzni ellenségeidet is. Két szemem van: a nap és a hold; látóvá teszem a te szemeidet is. Én, Hórusz, a halhatatlan!”

Amikor felocsúdtam, Osima már mögöttem hasalt, és félhangosan betűzgette a feliratot.

– Hórusz tiszteletére állították – morogta és felállt, majd rátámaszkodott a lapátra. – Na és most?

Kimásztam a gödörből, és körülpillantottam. Élő léleknek se híre, se hamva.

– Várjon itt, Bonny – mondtam, és már futottam is vissza a sátrakhoz.

Malcolm papa, fején a kendővel, éppen trópusi sisakját igazgatta magára, amikor előrontottam a bokrok közül.

– Hol vannak a többiek?

Az öreg meghökkenve meredt rám; kezében megállt a sisak.

– Valahol arra… Éppen a műszereket állítják fel. Mi történt, Peter?

– Megvan! – kiáltottam rá, talán kissé hangosabban is, mint kellett volna. – Megvan!

Malcolm papa csak állt, kezéből kihullott a sisak, és a vizes kendővel a fején olyan volt, mint egy félresikerült beduin.

– Hol? – nyögte végre.

– Osima ott van! Menjen egyenesen! – És máris ott csörtettem, ahol a legsűrűbb volt a bozót.

Karabinasz és Yettmar egy teodolitszerű műszerrel vacakoltak, komoly képpel méricskélve valamit. Odaugrottam hozzájuk, és már-már kinyitottam a számat, amikor Yettmar leintett.

– Pszt! Azt hiszem, találtunk valamit. Most aztán rajtam volt a csodálkozás sora.

– Találtatok? Ti találtatok? Mi az ördögöt találhattatok?

Karabinasz ellépett a műszer mellől, rám nézett, majd a szépen csillogó távcsőhöz hasonló csőre mutatott.

– Értesz a helymeghatározáshoz?

– Nem én!

– Hát akkor figyelj ide! Látod ott azt a piramist?

– Persze hogy látom!

– És a másik kettőt is?

– Azokat is.

– Nos, vegyük mindhárom piramis csúcsát. Kösd össze a három csúcsot egy képzeletbeli vonallal.

– Hogy az ördögbe?

– Hosszabbítsd meg a csúcsokat egy kicsit, és képzeld el, hogy fénysugarakat bocsátanak ki magukból. A három sugár éppen felénk tart. A sugaraknak egyszer csak, egyetlen pontban metszeniük kell egymást.

Kezdtem már érteni, hogy mire gondol.

– Na és metszik?

– Metszik bizony. Nézz csak a nézőkébe! Belenéztem, de osztott számskálákon és egy ide-oda billegő célkereszten kívül nem láttam mást. Ráadásul a piramisok is a fejük tetején álltak. Elvettem a szemem, és csípőre tettem a kezem.

– Nem mondanád el mégis?

– Dehogynem. Figyelj csak ide. A három képzeletbeli vonal egy pontban metszi egymást. Nézz csak bele még egyszer, így ni. Most beállítom… Hol metszi a három vonal egymást?

Egyszerre csak élesen kibontakozott előttem egy kép: a piramisok csúcsaiból kiinduló sugarak, amiket a műszerben hajszálvékony fekete vonalak jeleztek, éppen egy, a homokból észrevétlenül kiemelkedő dombocska oldalán keresztezték egymást.

– Valami domboldalon találkoznak a sugaraid.

– Oké – mondta Karabinasz –, most vedd el a szemed a műszerről.

Elvettem, és Karabinasz előremutatott.

– Hol van most a domb? Akárhogyan erőlködtem, nem láttam sehol.

– Micsoda hülyeség ez? – förmedtem rá.

– Dehogy hülyeség. Azért nem látod a dombot, mert nem tudod, hol keresd. A műszerben is csak azért veszed észre, mert a sugarak éppen az oldalán metszik egymást. Érted?

– Lehetséges. De még mindig nem tudom, hova akarsz kilyukadni ezzel az egésszel.

– Szegényes a fantáziája, Peter – morogta a fejét ingatva Yettmar.

– Akár szegényes, akár nem, Osima…

– A dombocskát, amely a legmagasabb pont, a piramisokat kivéve, közel s távolban, pontosan egyenlő távolságra találjuk a három piramis csúcsától. Hajszálpontosan.

Erre már kezdtem felfigyelni.

– Gondolja, hogy véletlen?

Ezt Yettmar mondta.

Megvontam a vállam, és szabad szemmel próbáltam megtalálni a dombot, az azonban úgy beleveszett a hőségtől vibráló homoktengerbe, hogy kénytelen voltam lemondani róla.

– Képtelen vagyok észrevenni. Azt mondják, hogy pontosan egyenlő távolságra van mindhárom piramis csúcsától?

– Amint látja.

– És ez… ez jelenthet valamit? Karabinasz is megvonta a vállát.

– A fene se tudja. Bár én nem nagyon hiszek a véletlenekben. A piramisokon kívül nincs errefelé egyetlen valamirevaló magassági pont sem. Kizárólag ez a nehezen észrevehető dombocska. S ez is lépésnyire azonos távolságra van mindhárom piramis csúcsától. Nos, hogy tetszik?

– Mondja, Mr. Yettmar, végeztek már ásatást azon a dombon?

Yettmar megrázta a fejét.

– Éppen az előbb néztem meg a katalógusban. Nem találtak alatta semmit. Az is igaz persze, hogy ha valaki megpróbálna ott ásni, nagy fába vágná a fejszéjét. Isten tudja, hány száz vagy ezer tonna homokot kellene megmozgatni már csak ahhoz is, hogy megfelelő kutatóárokhoz jussanak.

Ekkor már kezdett elegem lenni az egészből. Malcolm papa és Osima csodálatos felfedezésünket bámulja, én meg itt vitatkozom velük egy hülye homokdombról.

– A helyzet az – kezdtem –, hogy…

De Karabinasz ismét félbeszakított:

– Figyeld csak! Roppant érdekes. Tehát adva van egy magassági pont a piramisok mellett… Az ördögbe is! Akkor pedig nem a domb az érdekes!

Yettmar felkapta a fejét, és Karabinaszra meredt.

– Mi az ördög…?

– Figyeljetek ide! Hol metszi egymást a három vonal?

– A domb oldalán.

– Hát ez az! – csapott az oldalára Nikosz. – És miért nem a csúcsán?

– Mert rossz helyen állunk – mondta Yettmar. – Ha azt akarod, hogy a metszéspont pontosan a domb tetejére essék, odébb kell mennünk. Valamerre arra.

– És arrafelé mutatott, ahol a lejárat feküdt. Karabinasz felugrott a levegőbe, és csuklani kezdett.

– Megvan! Hogy a fene ette volna meg! Elképedve bámultam rá, és megvallom őszintén, nem sokat értettem az öröméből. Yettmar azonban, úgy tűnt, tudta, miért örül Nikosz.

– Azt gondolod, hogy ez majd megmutatja…?

– Tudja a fene. Egy biztos, hogy nemhiába van ott az a domb!

Lassan kezdtem elveszíteni a türelmemet.

– Hé! Megmondanák végre, hogy minek kell örülni?

– Ide figyelj, Peter! – kapta el a karom Karabinasz.

– Ott van az a domb! Esküszöm, hogy nem véletlenül van ott! Valaki oda csinálta!

– Oda csinálta?

– Odahordta, no.

– Gondolod, hogy van alatta valami?

– Tudom is én! Lehetséges. De most nem ez az érdekes.

– Nem? Hát akkor mi a fene az érdekes?

– A metszéspont. Az, hogy nem a domb tetején van.

– De csak innét! Most mondtatok, hogy ha odébb megyünk, egy bizonyos pontról pontosan a…

Ekkor esett le a tantusz! A piramisok csúcsát összekötő képzeletbeli vonalak csak akkor esnek a dombocska tetejére, ha egy meghatározott pontról nézik őket. Hirtelen eszembe jutott Ibn Hamid szultán története.

„Menj arra, de ne menj egész közel hozzájuk! Maradj olyan távolságra tőlük, ahonnan úgy két könyök nagyságúnak látszanak. És vigyázz, hogy pontosan déli irányban állj tőlük…”

Mi is déli irányban voltunk a piramisoktól, és nagyjából két könyöknyinek látszottak.

– A puding próbája a megevés! – mondta Karabinasz, és felemelte a műszert. – Yettmar, légy jó, és fogd a kezem, bele ne essek valamibe… Gyere, Peter, utánam! Kíváncsi vagyok, hol van az a pont, ahonnan a sugarak a domb tetején metszik egymást.

Yettmar megfogta Karabinasz karját, és vezette, mint vak embert a társa. Én meg mellettük ballagtam, és nagyjából sejtettem, hogy hova fogunk kilyukadni. Csak még azt nem tudtam, hogy mi az értelme ennek az egésznek.

Átcsörtettünk a bozótoson, elmentünk az őrizetlenül hagyott sátrak mellett, megkerültünk egy nagyobb tisztást, miközben Karabinasz úgy vezényelt, mint egy révkalauz.

– Most egy kicsit jobbra, most balra, oké, egyenesen menjünk, így tovább!

Újra betértünk egy bozótosba, mentünk vagy harminclábnyit, majd Karabinasz intésére jobbra fordultunk.

– Még pár méter! – morogta Karabinasz. – Azonnal ott lesz a metszéspont a halom tetején!

Ebben a pillanatban kicsörtettünk a bozótból, Nikosz felemelte a kezét, és nagyot kiáltott:

– Stop! Helyben vagyunk! Most aztán jól nézzünk körül, hogy mi a fene van itt, mert…

Beleakadt a szó, mintha csak homokot tömtek volna a szájába. Yettmar és én már mindent tudtunk, Karabinasz azonban még csak most kapkodta a levegőt.

– Nahát…! Ez… ez! Nahát…!

Leejtette a műszert, és úgy nézett a lába elé, mintha kísérletet látna, vagy mintha földi manók igyekeztek volna hosszú sorban kifelé abból a gödörből, amely ott volt háromhüvelyknyire Karabinasz cipői előtt. A gödörben azonban nem manók toporogtak, hanem a homok álarcot viselő Osima és Malcolm papa, fején a valaha vizes, de már ráncosra száradt kendővel.

Alattuk pedig, feszülten figyelve a távolba meredt Hórusz isten kedvenc madara: a horgas csőrű sólyom.

– Hogy találtátok meg? – kérdezte Nikosz, amikor kilihegte magát, és már mindannyian fenn ültünk a gödör szélén.

– Tisztára véletlenül. Vasbottal. Leszúrtam, és megcsikordult a kő.

– De hiszen ezerszer elmentünk felette a műszerrel!

– Semmit sem ér az egész. Vagy csak annyit, mint a varázsvessző. Nem is értem, hogy a technikai fejlettség mai állása mellett nem tudnak valami normális jelzőműszert kitalálni.

– Kitaláltak már eleget – dörmögte Malcolm.

– Egyik annyit ér, mint a másik – legyintett Osima, és ledörzsölte a homokot az arcáról. – Egyébként a távolságmérő, úgy látszik, megfelelően működik. Hiszen egyenesen ide hozott benneteket.

Karabinasz még mindig a műszert piszkálta.

– Mit gondoltok – kérdezte aztán halkan –, mi lehet az a domb?

– Egyszerű magassági pont – mondta Osima.

– Biztos?

Senki nem szólt rá semmit, hiszen mi lehet itt egyáltalán biztos? Karabinasz megcsóválta a fejét.

– Nekem gyanús az a dombocska. Egyszerűen nem fér a fejembe…

– Micsoda?

– Hogy miért volt rá szükségük. Osima nagy szemeket meresztett rá.

– Hogyhogy miért? Hát nem te mondtad, hogy a tetejére kell esnie a metszéspontnak?

– De igen. Csakhogy nem látom be, miért volt ehhez éppen egy dombra szükségük.

Yettmar megvakarta a feje búbját.

– Hát… ezt én sem tudom. Hacsak azért nem, mert arra számítottak, hogy a domb hosszú évek elmúltával is ott marad a helyén, míg egy másik tárgy, mondjuk egy fa vagy egy emlékoszlop, eltűnhet. Legalábbis azt hiszem.

– Kik számítottak erre?

– Akik építették, az egyiptomiak.

– Értettek egyáltalán a fáraók, pontosabban Ehnaton korában, az ilyesfajta helymeghatározáshoz?

Yettmar Karabinaszra bökött.

– Tőle kérdezd!

Karabinasz felhúzta a vállát.

– Tudja a fene. Őszintén szólva nagyon kevéssé ismerjük az egyiptomi tudományt, főleg a méréstant. Forrás alig maradt ránk. Lehetséges, hogy értettek hozzá.

– Ez idáig rendben is van – morogta Osima. – De még mindig fennmarad a kérdés, hogy mi szükségük volt erre a cirkuszra. A földbe vagy sziklába rejtett sírkamrákat általában az örökkévalóságnak szánták. És elrejtették a bejáratát. Azt akarták, hogy mindenki elfelejtse, és ne is nyíljon fel soha. Talán csak a feltámadáskor, ha bizonyíthatóan hittek volna ilyesmiben.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy a piramisokon kívül nem hagytak hátra az utókor számára semmiféle jelzést arról, hogy hol fekszenek elhunyt uralkodóik. Éppen ellenkezőleg. Azt akarták, hogy soha senki ne találja meg őket.

– Aha – kapta fel a fejét Malcolm papa. – Kezdem érteni, hogy mire gondol, Osima.

– Itt viszont éppen ellenkező a helyzet. Ha igaz, amit állítunk. Felépítenek egy sírkamrát, elrejtik, aztán bonyolult módszerrel meghatározzák a helyét vagy fordítva.

– Hogyhogy?

– Előbb meghatározzák a helyet, aztán építik fel a sírkamrát. De ez lényegében ugyanaz. A fontos az, mintha csak azt akarták volna, hogy a jövőben valaki, talán az utódaik, igenis megtalálják a halottakat.

– Biztos ez? – morogta Yettmar.

– Nem biztos. De éppen most mondtatok, azért volt szükségük a dombra, mert az megsemmisíthetetlen, míg a fa vagy obeliszk nem az. Holott éppen arra kellett volna törekedniük, hogy minden eltűnjön, ami bárkit is sírkamra nyomára vezethetne.

Malcolm papa felállt, és megköszörülte a torkát.

– Így nem megyünk semmire, uraim. Hiszen azt sem tudjuk, hogy valójában sírkamra fekszik-e az orrunk előtt vagy valami más. Volnának szívesek tájékoztatni a következő lépésekről?

Május 29.

A kora hajnali órákban felvertük a sátrat a levezető nyílás fölé. Ezután Osima kocsiba vágta magát, hogy értesítse Middletont és Halvorssont az eseményről.

Mivel Abdallah Bahari túlságosan messze volt ahhoz, hogy személyesen közölhette volna velük a jó hírt, a legelső postahivatalból feladott egy táviratot az előre megbeszélt szöveggel: „A mérések folynak, további műszereket kérünk, Malcolm.”

Mire visszaérkezett, mi már elkészültünk a levezető nyílás aládúcolásával. Nem kockáztathattuk meg ugyanis, hogy amíg lenn tartózkodunk, ránk omoljon a homok.

Szerencsénkre és Karabinasz előrelátása folytán jó néhány, másfél méteres betonacélt hoztunk magunkkal, így az aládúcolás nem jelentett különösebb problémát. A kitermelt homokot vödrökbe raktuk és kihordtuk a szabadba. Arra azért persze vigyáztunk, hogy ne építsünk púpot belőle, ami feltűnhetett volna valami arra tévedt, hívatlan látogatónak.

Körülbelül két-két és fél órai munka után sikerült feltárnunk a levezető nyílást záró kőlapot. Kíváncsi lettem volna, hogy az ördögbe tudták odébb tolni a katonák. De hogy odébb tolták, az tény.

Négy oldalról álltunk neki feszítővasak és műanyag gurtni segítségével. Aztán egyszerre csak megmozdult a kőlap, és olyan könnyedén csúszott félre, mintha sínen mozgott volna.

Osima megkocogtatta, és csodálkozva nézett fel ránk.

– Ez nem kő…

Magam is megtapogattam, de csak sima hűvösséget éreztem, amely olyan volt, mintha márványt tapintottam volna.

– Nem? Hát mi az ördög?

Osima továbbra is a kőlapon tartotta a kezét, és megcsóválta a fejét.

– Hol van a vasbot nyoma?

– Hol kellene lenni?

– Valahol rajta. Gondoljon csak utána, Peter. Előbb a katonák feszegették valamivel, aztán én böködtem összevissza a bottal. És még egy karcolás sincs rajta.

Yettmar megvonta a vállát.

– Hátha valahol a szélén találta el, Bonny.

Karabinasz felkapott egy dúcnak szánt vasat, és a kő fölé tartotta.

– Erről mindjárt meggyőződhetünk!

Malcolm papa felemelte a kezét, és ráordított:

– Állj! Megőrült? A végén még összetöri és…

Karabinasz azonban ügyet sem vetve az öreg tiltakozására, lecsapott a kőre. Hosszú, sárgás fényű szikra ugrott ki a vasbot hegye alól. Ekkora ütés nyomán pattogni kellett volna a szikladaraboknak ezerfelé.

A fedőkő felületén azonban még csak egy apró karcolás sem látszott.

Letérdeltem, és újra megvizsgáltam a követ. Sima volt, és amikor megemeltem, megemelkedett. Könnyedén, mintha üres lett volna a belseje.

Óvatosan visszatettem a lejárat fölé, mert ahogy elmozdult, megkezdődött a homokszivárgás lefelé, veszélyeztetve az aládúcolt oldalfalakat.

– Aligha egyszerű kő – mondtam, és azon gondolkodtam, hogy ha felemeljük, óhatatlanul lezúdul egy csomó homok a sírkamrába.

– Akkor mi az ördög? – kérdezte Malcolm.

– Valami ásvány. Fogalmam sincs. És neked, Karabinasz?

– Nekem sem. Csak arra lennék kíváncsi, hogy mi a nyavalyával tudták megmunkálni ezt a fura anyagot. Nézzék csak a hieroglifákat! Milyen sima a felületük. Pedig kétségtelen, hogy úgy vésték őket a kőbe.

– Elolvasta, Peter? – kérdezte Malcolm.

– Igen. Egyszerű imádság Hóruszhoz. Semmi különös.

– Akkor hát lemehetünk?

– Ha elhúzzuk a követ, beomlik a homok a sírkamrába – aggodalmaskodott Yettmar.

– Na és? Csak annyi, amennyi a dúcolás mellett ki tud szivárogni. Az meg nem érdekes. Úgyis lepotyogott már néhány köbméter. Amikor a katonák kiemelték a fedőkövet, annyi ment bele, amennyi csak belefért.

Mielőtt a kő kiemeléséhez kezdtünk volna, haditanácsot tartottunk. Megállapodtunk, hogy Malcolm papa fenn marad a sátor előtt, és ha valami gyanúsat észlel, jelt ad a lámpájával, vagy egyszerűen csak lekiabál. Mindazonáltal reméltük, hogy nem háborgat bennünket senki.

Karabinasz vezényszavára négy oldalról megemeltük a zárókövet. Körülbelül térdmagasságig emeltük, aztán oldalt léptünk, és letettük a homokra. Alatta ott sötétedett a sírkamrába vezető nyílás.

Felkattintottuk az elemlámpáinkat, hiszen odalenn évezredes sötétség uralkodott. A sátor elfogta a napot, kénytelenek voltunk lámpafény mellett dolgozni. Osima elővette a kötélhágcsót, és beakasztotta a végét az egyik támfalgerendába. Rácsimpaszkodott, majd felém kacsintott.

– Minden oké! Maga megy előre, Szilágyi?

Szó nélkül a hágcsóhoz léptem, és megkezdtem a leereszkedést. Éreztem, hogy ingadoznak alattam a fokok, de amikor Yettmar rálépett a végére, stabilabbá vált az egész. Előretartottam a lámpát, és mászni kezdtem lefelé.

Amit először megpillantottam, az a töméntelen mennyiségű homok volt alattam. Igazam volt, amikor feltételeztem, hogy a katonák működése nyomán alighanem félig megtelt a sírkamra. Nos, ha félig nem is, jó néhány köbméter volt ott alattam. Majdhogynem térdig süppedtem benne, amikor leléptem a hágcsóutolsó fokáról. Távolabb azonban már nem volt homok, szilárdnak tűnt a fülke talapzata.

Oldalra húzódtam, és felvillantottam a lámpát a lejárat felé.

– Oké! Lenn vagyok! Jöhet a következő! Rátettem a lábam a legalsó fokra, és megvártam, amíg Yettmar is leérkezik.

– Az ördögbe is – szimatolt körbe –, azt hinné az ember, hogy évezredek levegője van idelenn. Pedig nincs is olyan büdös.

– Az amerikaiak kiszellőztettek – mondtam.

– Lehet, hogy szellőzik ez máshonnan is – morogta, és lámpájával a falakra világított. – Nem lennék meglepve, ha találnék egy szellőztető kürtőt valahol.

Közben a többiek is leértek, legutoljára Karabinasz az Aladdin-lámpával. Letette a homokdomb tetejére, mire az egész fülkét sárgás, sejtelmes fény töltötte be. A falakról valóban évezredek néztek le ránk.

A sírkamra mintegy három méter széles és hat méter hosszú lehetett. Két hosszabb falán festett hieroglifák és képek, az egyik rövidebben semmi, ha csak a szürke koszréteget nem számítjuk, a velünk szembeni rövidebb falon pedig, ahogy a katonák mondták, egy elfalazott ajtó nyomai látszottak.

Aligha érthetik meg, hogy micsoda izgalom vett erőt valamennyiünkön. Csak álltunk megkövülten, és a falakat bámultuk.

Ahogy a trónuson ülő vagy a földön térdelő alakokat néztem, egyszerre csak gyerekkori élményeim jutottak eszembe, amikor a nevadai barlangokban mászkáltunk, és arról ábrándoztunk, hogy egyszer majd valami nagy felfedezést teszünk a föld alatt.

Hát tessék! Az álom valóra vált! Itt a sírkamra, ott az elfalazott ajtó, és lehet, hogy mögötte ott vár ránk egy második Tutanhamon vagy a föld alatti piramis!

Végül is Karabinasz törte meg a csendet:

– Mi ez? Sírkamra?

– Lehetséges – morogta Osima. – De ha az is, nincs benne semmi, kivéve a homokot.

– Abban a sarokban volt Anubisz, mellette pedig az Ápisz-bika. Ott meg a kis szarkofág! – És mutattam az irányt, ahogy a katonáktól hallottam.

– Nem valószínű, hogy sírkamra lett volna – morogta Yettmar. – Hol van akkor a szarkofág?

– Esetleg elrabolták…

– Ezen a kis lyukon keresztül?

– Vagy azon az ajtón! Yettmar elhúzta a száját.

– Azután meg befalazták maguk után? Na ne! A sírrablók nem fecsérlik az idejüket.

– Hát akkor mi a fene?

– Először is mi van a falon? – kérdezte Karabinasz. – Peter, te olvasod legjobban a klasszikus szövegeket.

Felemeltem a lámpám, és a falra világítottam. Szembe velem egy trónszéken, jellegzetes testtartásban egy fáraó vagy előkelő személy ült, lábainál néhány kisebb alak hevert, akiknek a fején valami koronához hasonló fejfedő látszott. A kisebb figurák előrenyújtották a tenyerüket; néhányukéban kancsók, kannák látszottak, másoké viszont üres volt. Hátuk mögött két hatalmas férfialak állt, kezében korbáccsal.

Mögöttük, egészen a befalazott ajtóig, széles gabonamező hullámzott. Nők és férfiak hajlongtak a magasra nőtt szárak között, és furcsa formájú sarlóikkal éppen aratáshoz készülődtek. Mások a gabonatábla szélénél álltak, és szélesre tárták a kezüket. Ismét mások vödörrel vizet mertek egy öntözőcsatornából, és óvatos mozdulattal valami alacsony növényre öntötték, ami talán káposzta vagy saláta lehetett.

Szótlanul bámultuk a képet, és próbáltunk rájönni az értelmére.

– Hódolat a fáraó előtt – morogta Yettmar.

– Na és a korbácsosok?

– Nyilván testőrök.

– Vagy munkafelügyelők.

Kénytelen voltam eloszlatni tévedésüket.

– Aligha – mondtam, miután még egyszer tüzetesen végigszemléltem a képet. – Aligha önkéntes hódolat. Inkább úgy tűnik, mintha egy meghódított tartomány vagy ország volt uralkodói elismernék a fáraó fennhatóságát.

– Mégiscsak hódolat – mondta Yettmar.

– Ilyen értelemben igen. Azok a kis vacakok az apróbb emberek fején nyilván uralkodói jelvények, koronák. A fáraó legyőzte őket, és most felajánlják országukat és uralmukat a győzőnek.

– És a vetés?

– Alighanem a meghódított országok gazdagságára utal. Ezt látszik bizonyítani az is, hogy nem egyfajta munkafolyamatot látunk a képen. Itt aratnak, amott pedig azok a kitárt karú férfiak alighanem vetnek. A szélén meg salátát vagy micsodát öntöznek. Tehát arról van szó, hogy ezek a munkafolyamatok egységesen a meghódított területek gazdagságát ábrázolják, mondhatni leltárszerűen.

– Ki lehet vajon a fáraó?

– Fogalmam sincs. A feliratból nem derül ki.

– Elolvasta, Peter?

– Csak úgy nagyjából. Hallgassanak ide. „Ó, Re, akit Anionnak is hívnak, oszlasd el a sötétséget, és küldj világosságot földjeinkre. Küldj világosságot városainkra és falvainkra, küldj világosságot katonáinkra, az építőkre és azokra, akik vigyázzák Hapi vizét. Oszlasd el a sötétséget, húzz fénycsíkokat az ég szélére, hirdesse érkezésed vigasság és zene. Szárítsd fel az éjszaka könnyeit, adj nyugalmat és elégedettséget a szívünkbe!

És te is, ragyogó Szeth! Növeld meg a vizet, hogy a sás fölé érjen, és alkonyi órákon hallhassuk szívet melegítő csobogását. Áldassék a neved. Re!”

– Naphimnusz – morogta mellettem Karabinasz.

– Ezek szerint valóban nem sírkamra. Ha az volna, kétségkívül itt lenne valahol az elhalt neve is a feliratban.

– Akkor meg mi a fene lehet?

Addigra már kialakult bennem egy halvány feltételezés, és nem is titkoltam el előlük az izgalmat, ami a szívemet szorította.

– Ide figyeljenek, kollégák – mondtam. – Nagyon úgy néz ki a dolog, mintha egy sírkamra előkamrájában, előszobájában lennénk. Erre utalnak a szobrok is. Anubiszt és Ápiszt azért állították ide, hogy őrizze a sírkamrát. Ha netalán tán mégis felfedezné valaki, ne engedje a halotthoz. Ez tehát annyit jelentene…

Osima kinyújtotta a kezét, és remegő hangon kérdezte:

– Az… ott… lehet, hogy sírkamra? Lehet, hogy… hogy…

Ebben a pillanatban megdördült fölöttünk az ég. Rémülten kaptuk fel a fejünket, de csak Malcolm papa volt a nyílásban.

– Hé! Mi van? Nem bánnám, ha időnként engem is tájékoztatnának.

– Nem akar lejönni? – kérdezte Osima.

– Csak ha eljön az ideje.

– Az idő alighanem eljött, Malcolm – mondtam, és megfogtam a kötélhágcsó végét. – Megtaláltuk a sírkamrát. Hé! Főnök! Lakatra zárja az ajtót!

Harminc másodperc múlva Malcolm papa már mellettem állt. Szó nélkül bámulta a falra festett képet, majd a kis emberekre mutatott.

– Nem egyiptomiak.

– Hát kicsodák? – kérdezte Yettmar.

– Nézze az arcukat. És a bőrük színe is sötétebb, mint a fáraóé. Szerintem négerek.

– Csak nem pigmeusok? Az öreg a vállát vonogatta.

– Fogalmam sincs. Mindenesetre készítenünk kell jó néhány felvételt. Nem lennék meglepve, ha kapcsolatban állnának a kockafejűekkel.

Karabinasz egészen közel lépett a falhoz, hogy arcával szinte érintette a fáraó előtt hódoló királyokat.

– Nem négerek – mondta azután. – Amennyiben az ábrázolás valósághű, inkább sémi vonásokat látok az arcukon.

Ekkor már valamennyien az elfalazott ajtót bámultuk, sőt maga Karabinasz is. Még motyogott ugyan valamit a sémi vonásokról, de aztán elhallgatott.

– Mit csináljunk, főnök? – kérdezte az izgalomtól rekedten Osima.

Malcolm papa megigazította fején a zsebkendőjét, és a világ legtermészetesebb hangján mondta:

– Menjünk be.

Szinte szentségtörésnek tűnt a szava.

– Csak úgy, egyszerűen? – rebegte Yettmar.

– Miért, mit szoktak ilyenkor csinálni? – kérdezte csodálkozva az Öreg. – Én ugyanis még soha nem fedeztem fel sírkamrát. Tutanhamon felfedezői mit csináltak?

– Fogalmam sincs – morogta Karabinasz.

– Mindenesetre jól véssék az eszükbe minden mozdulatukat. Nagyon jól!

– Miért? Csak nem hisz a fáraók átkában? – kérdezte halkan Osima.

Az Öreg elmosolyodott.

– És ha hiszek? De nem azért mondtam. Ha valóban sikerül valami izmos dolgot feltárnunk, alighanem meg kell majd írnunk az expedíció történetét. S mi lehetne egy ilyen könyvben izgalmasabb, mint a nagy felfedezést megelőző másodpercek. Nos, uraim, készen állnak?

– Oké, főnök! – morogta Yettmar. – Mehetünk.

– Hát akkor gyerünk!

Yettmar keresztet vetett, Karabinasz is keresztet rajzolt cipője orrával a homokba, az öreg szívott egyet az orrán, arról viszont fogalmam sincs, hogy én mit csináltam. Alighanem a számat rágtam Osima mellett, aki magában beszélt japánul. Lehetséges, hogy őseivel konzultált a dologról.

Felvettük a homokra rakott feszítővasakat és a rövid nyelű jégcsákányokat, amelyeket az előrelátó Karabinasz szerzett be valamilyen alpinista szaküzlet végkiárusításán.

Ha jól emlékszem, az öreg mérte az első csapást az ajtóra: alighanem kegyeletből engedtük át neki anélkül, hogy előzetesen megbeszéltük volna. Tett néhány ütést, de amikor a csákány harapásai nyomán omlani kezdett a vakolat, és enyhe por töltötte be a kamrát, az Öreg megállt.

– Nem lesz ez így jó – mondta. – Megfulladunk a portól. Valami mást kell kitalálni.

– Mi a fenét? – békétlenkedett Osima, aki már egészen beleélte magát a gondolatba, hogy néhány pillanaton belül találkozik egy fáraóval.

– Szerintem vésni kellene, nem csákányozni. Úgy jóval kisebb a por.

– Viszont jóval tovább is tart.

– Időnk van – mondta az Öreg. – És a fáraó is megvár, ha ugyan benn van…

Kénytelenek voltunk megfogadni az öreg tanácsát. Óvatosan húzogattuk a csákányok tűhegyes végeit a falon, de így órák múltán is csak centiméterekkel jutottunk előbbre.

Esteledett, mire úgy-ahogy kiszabadultak az ajtót elzáró kőlapok a vastag vakolatréteg alól. Addigra viszont valamennyien holtfáradtak voltunk, részben a munkától, részben a lenti levegőtlenségtől.

Az Öreg egyszerre csak leroskadt a homokdombra, és elhaló hangon suttogta:

– Nem bírom tovább… Javaslom, hogy hagyjuk a többit holnapra.

Yettmar megtörölte verejtékben, homokban és még ki tudja, miben fürdő homlokát, és lelkesen rábólintott.

– Igaza van, főnök. Ha így folytatjuk, kinyiffanunk. Ma még nem is kajáltunk semmit.

Akkor ébredtünk rá, hogy egész nap egyetlen falat étel nélkül vertük a vakolatot.

Osima a hieroglifáknak dőlt, és nagyot fújt a levegőbe.

– Tényleg, hagyjuk abba… Talán tisztességesebb is, ha csak holnap folytatjuk. Amikor Middleton és Halvorsson is itt lesznek. Úgy sportszerű, hogy ők is benne legyenek a buliban.

Hullafáradtan másztunk fel a kötélhágcsón, és rogytunk le a gumimatracokra. S anélkül aludtunk el, hogy egyetlen falatot is ettünk volna vacsorára.

Május 30.

Arra ébredtem, hogy Halvorsson ordítozik a sátram előtt:

– Képzelje, főnök, tele vagyunk cipővel. De neki halvány fogalma sincs róla, hogy mit ér az egész! Ha rajtam múlna, nőket a tudomány közelébe se engednék. Legalábbis, ami a folklórtudományt illeti!

– Nem túlzás ez, Mr. Halvorsson? – hallottam az öreg csendes hangját.

– Miért lenne túlzás? Képzelje csak, amikor a legutolsó cipőt megtaláltam, ami csak még jobban megerősíti a Hamupipőke-típus és az egyiptomi halottkultusz bizonyos vonatkozásainak összefüggéseit, rohanok hozzá, hogy Celia kisasszony, nézze csak, mit találtam. Mit gondol, mit mondott rá?

– Fogalmam sincs – motyogta az Öreg.

– Azt, hogy „látom, látom, kedves Halvorsson! De mi a fenét örül annyira? Végül is micsoda maga, folklorista vagy suszter?”

Éppen akkor bújtam ki a sátorból, amikor a vörös szakállú felháborodástól elcsukló szavai nyomán kirobbant az elemi erejű röhögés.

Halvorsson sértődötten rázta meg a szakállát.

– Jól van, jól. Csak nevessenek. Akkor is nekem van igazam!

Osima sátra felől főtt rizs kellemes szagát hozta valami, szándékosan nem használom a szót, hogy „szellő”, mert úgy állt a levegő, mintha a föld és a csillagok közé ragasztották volna.

Üdvözöltem a sértődött vörös szakállút és Middletont, majd megreggeliztünk. Evés közben egyetlen szót sem ejtettünk az előttünk álló órákról, éppen úgy, mint a labdarúgók a nagy mérkőzés előtt. De minden porcikánkból üvöltött az izgalom.

Amikor megettük az utolsó falatokat is, az öreg felemelkedett.

– Uraim! Munkára fel! Tudom, hogy most néhány keresetlen szóval be kellene írnom magunkat az egyiptológia történetébe, de ezt magukra hagyom. Ki-ki megírhatja a nagy felfedezés előtti ünnepi beszédemet. Csak vigyázzanak, hogy nagyjából egyforma legyen!

Mivel egyszerre csak ketten dolgozhattunk, Middleton a vakolatot véste, Osima pedig a homokon térdelve sarokba rakta a lehullott darabokat. Mi, többiek, az egyik homokdombon ültünk, és halkan beszélgetve figyeltük a munkájukat.

Egyszerre csak Middleton hátrafordult.

– Vége. Nincs több vakolat. Csak kövek.

Az elfalazott ajtó, immár megszabadítva burkolatától, ott gunnyasztott előttünk. Mintha csak arra várt volna, hogy felfedhesse évezredek óta féltve őrzött titkát.

– Mi ez, fa? – kérdezte Yettmar, amikor végighúzta kezét az ajtófélfán.

Middleton letette a csákányt.

– Én is megpróbáltam kitalálni. Vagy fa, vagy kő. Olyan, mintha valami impregnáló anyaggal átitatott és megkövesedett fa lenne.

– Vagy ez is valami ismeretlen ásvány, mint a fedőlap – mondta Gsima sokat sejtetően.

Middleton letette a csákányt.

– Akkor hát, hogyan tovább?

Én ekkor már az ajtónyílást eltorlaszoló kőlapokat vizsgálgattam. Mintegy tíz-tizenöt centiméter vastag, simára csiszolt lapok voltak, amelyeket kötőanyag nélkül helyeztek egymásra. Olyan finom munkát végzett az évezredek előtti mester, hogy a legkorszerűbb, precíziós kőcsiszoló gép sem tudná utána csinálni. Abszolút tökéletes volt a kőlapok illeszkedése.

– Nos? – sürgetett Malcolm. Tanácstalanul néztem vissza rájuk.

– Nem tudom. Talán a legfelsővel kellene megpróbálkoznunk. Jó néhány kilót nyomnak. Talán ha a felsőt megpróbálnánk betolni… A szemöldökfát pedig megkísérelhetnénk felfele feszíteni.

Ehhez viszont újabb előkészületekre volt szükség. Osima felmászott a sátorba, és lehozott egy tábori széket, én elvettem Middletontól a csákányt, és felálltam a székre. Karabinasz mellém állt, s míg a szemöldökfát próbáltam felfelé feszíteni, ő a kőlapot nyomta teljes erővel.

Éreztem, hogy zsibbadni kezd a csuklóm, és Karabinasz homlokán is gyufafejnyi izzadságcseppek ugrándoztak az erőlködéstől.

– Nem megy? – kérdezte lentről az öreg. Már-már éppen valami gorombasággal akartam megtisztelni, amikor éreztem, hogy a kőlap megmoccan. Ha néhány tizedmilliméternyit is, de hátracsúszott. Erre akkorát ordítottam, hogy Karabinasz majd leesett mellőlem.

– Megmozdult! Istenem! Megmozdult!

– Nem éreztem semmit – nézett rám elképedve a görög.

– Pedig megmozdult! Folytassuk, Nikosz!

Tíz perc múlva jó tíz centivel sikerült hátrébb tolnunk a kőlapot.

– Mit gondol, mennyi van még hátra? – kérdezte az Öreg.

– Legalább tízszer ennyi – nyögte Karabinasz, és újra nagyot lökött a kövön. A lap halkan megcsikordult, és úgy megindult, hogy azt hittük, bezuhan a sírkamrába.

– Állítsd meg valahogy! – kiáltottam Karabinaszra. – Beesik és összetör valamit… és…

A kőlap ekkor magától megállt, én pedig leugrottam a székről.

– Tévedtem az előbb – lihegtem. – Még egy lökés, és bepottyan a sírkamrába!

– Hadd pottyanjon – mondta Osima –, más megoldás úgysincs.

– És ha összetör vagy szétrombol valamit? Malcolm papa tagadóan megrázta kendőbe csavart fejét.

– Nem hinném, hogy ilyen közelre tették volna a szarkofágot. De azért legyenek óvatosak!

Újra aláfeszítettem a csákánnyal, Karabinasz pedig megtolta a követ. A kőlap megremegett, megindult, majd halk csosszanással eltűnt a szemünk elől: tíz-tizenöt centiméter vastag, fekete lyuk tátongott a helyén.

Csak álltunk, és némán bámultuk a sötét rést. Szinte vártuk, hogy valami csoda történjék: talán világosság gyűljék odabenn, és valaki nevünk és jövetelünk célja után tudakozódjék.

A sírkamra azonban továbbra is hallgatott, csak vékony, fehér, ködszerű por szivárgott ki a nyíláson.

– Oké! – mondta Karabinasz. – Úgy tűnik, nem esett rá semmire.

– A többit kifelé húzzák – adta ki az utasítást Malcolm papa. – Be tud nyúlni a résen, Peter?

Odalapultam a kőlapokhoz, és lassan bedugtam a kezem a lyukba. Centiméterről centiméterre haladva nyújtottam tovább, de nem ütköztem ellenállásba. Amikor már úgy éreztem, hogy a kézfejem túljutott a köveken, kicsit visszahúztam, és megtapogattam belülről a falat. Éreztem a kőlapok éles széleit, amiből arra következtettem, hogy a túlsó oldalról nem vakolták be.

– Tud valamit csinálni, Peter? – toporgott alattam izgatottan az Öreg.

– Megpróbálok. Vigyázz, Nikosz!

Megragadtam a lyuk oldalát alkotó kő belső szélét, és nagyot toltam rajta. Aztán már meg sem lepődtem, amikor a kőlap megindult, és vagy huszonöt centiméternyire kiugrott a falból. Karabinasz megfogta, és maga felé rántotta. A lap feléje csusszant: egyenesen Middleton és Osima kezébe, akik a törmelék mellé a falhoz támasztották. Átlagban öt perc alatt emeltünk ki egy kőlapot.

A hatodik sor kőlap leszedése után, amely éppen szemmagasságban volt, eltűnt előlem az utolsó akadály is, hogy bepillanthassak a sírkamrába. S amikor végre benézhettem, nem éreztem mást, mint amit valamelyik nagyobb múzeum egyiptomi kiállításán éreztem volna. Az enyhe porban úszó kamra falait hieroglifák és képek díszítették; a szoba közepén egy szarkofág állt, láthatóan kitűnő állapotban, mellette egy kisebb szarkofág, lábaiknál pedig egyelőre alaktalan tárgyak, amelyeket a halvány fényben nem tudtam jól kivenni.

Most, hogy visszaemlékszem arra a napra, tudom, az is feltűnt akkor, hogy viszonylag tiszta és meleg volt odabenn a levegő. Nem éreztem a sírkamrák hűvösét, balzsamozás szagát vagy valami hasonlót. Inkább olyasmihez volt hasonlítható, mint amilyen szag a gőzfürdők szárazgőzéből árad. Égető, meleg, izzadsággal terhes. Persze az is lehet, hogy a saját szagunkat éreztem.

Karabinasz is belesett mellettem, majd elkérte Osimától a lámpáját. A két lámpa fénye mellett már könnyebben ki tudtuk venni a homályos tárgyakat.

A többiek a hátunk mögött tolongtak, és izgatottan lökdösték a széket.

– Mi az ördög van odabenn? Szóljanak már végre, csak egyetlen szót! – könyörgött Malcolm papa.

Karabinasz volt az első, aki megszólalt:

– Sírkamra! Minden kétséget kizáróan megtaláltuk a sírkamrát!

Malcolm papa nem bírta tovább, és a szó valódi értelmében letaszított a székről. Felkapaszkodott a helyemre, és átnézett a falon.

– Úristen! – nyögte aztán. – Megvan! Megvan a fáraó! Sohasem hittem volna, hogy egyszer még fáraót találok!

Őszintén szólva mi sem.

Másfél órai kemény munka után bejutottunk a sírkamrába, amely egyszerű volt, mondhatni szegényes. Meg sem közelítette Tutanhamon, de még az övénél szerényebben ellátott sírkamrák gazdagságát sem.

A szarkofág a sírkamra közepén feküdt, mellette kétlépésnyire egy ugyanolyan kisebb, amely minden valószínűség szerint egy gyermek múmiáját rejthette magában. Mindegyik szarkofág lábánál a belső részek számára készített márvány kanopusztartó állt, a nagy szarkofág mellett még egy kis, márványból faragott gömböt is találtunk, amelynek a rendeltetésére egyelőre nem tudtunk rájönni.

A nagyobbik szarkofág láb felöli végénél egy pár bőrből készített saru maradványa egészítette ki a leletet.

Lényegében véve ez volt minden, amit odabenn találtunk. Sem ékszerek, sem pedig használati tárgyak nem voltak sehol.

Az első percek lelkesedése után meglehetős csalódottságot éreztünk. Ez lenne minden?

Aztán Malcolm papa szólalt meg nagy sokára:

– Hát igen. Nem valami bőségszaru… Az előbb még azt hittem, hogy fáraó.

– Miért? Nem az? – kérdezte Halvorsson.

– Kizárt dolog. Egy fáraót nem temetnek el ilyen szegényesen. Sőt attól tartok, még csak nem is főtisztviselő. Talán egy közönséges nemesember lehetett.

– És a felirat?

– Majd Mr. Szilágyi.

Én ekkor már lámpámat a falra irányítva, a feliratokat tanulmányoztam. Ebben a kamrában is két felirat volt, a két hosszabbik falon.

– Nos? – kérdezte a folklorista. – Mi van odaírva, Peter?

– Az egyik átokszöveg. Nem érdekes…

– Dehogynem érdekes – makacskodott Halvorsson.

– Ne feledje, hogy én nem vagyok egyiptológus. Még sohasem láttam ilyet és…

– Oké – mondtam. – Hallgasson ide. Megpróbálom lefordítani. „Hosszú út után megtértem oda, ahova megtérnem elrendeltetett. A vándor útja véget ért, az út elfogyott. Az éhes nem eszik több ennivalót, a szomjas nem iszik több innivalót. A szem nem lát több fényt, a fül nem hall több hangot. A lélek megmérettetik, mint zöldség a piacon. Testem megtért a hosszú út után, csak nyugalomra vágyik. Ne zavarjátok meg a nyugalmát. Ha mégis megtennétek, Ozirisz tudja, mi a teendő!”

A többiek felkapták a fejüket, előbb a falra, majd rám bámultak.

– Érdekes – morogta Karabinasz. – Még soha nem hallottam ilyesfajta átokszöveget.

– Mi a furcsa rajta? – kérdezte idegesen a dán.

– Nem is tudom. Talán az, hogy nem tartalmaz konkrét fenyegetést.

– Mi az, hogy konkrét fenyegetés?

– Nem mondja meg, hogy mi történjék azzal, aki megtöri a halott örök nyugalmát.

– Én nem érzek benne semmiféle fenyegetést. Inkább beletörődést. Egy olyan ember vallomását, akinek már minden mindegy.

– Maga csak képzeli – mondta Middleton. – Tudja, mit jelent az, hogy „Ozirisz tudja, mi a teendő”?

– Fogalmam sincs.

– Nos, Ozirisz a halottak ura. A többit már elképzelheti.

A dán csak nézte a feliratot, mintha értené, aztán a középkorú férfi szépen faragott és festett arcmását vette szemügyre a szarkofágon. Végül újra csak megrázta a fejét.

– Nem tudom. Lehet, hogy igaza van. De én folklorista vagyok, és sok szöveget olvastam az elmúlt évek során. Közöttük átokszövegeket is. Ismerem, milyen az, amikor valaki átkozódik. Ez nem olyan. Higgyék el, ez nem akar fenyegetni senkit. Elég neki a maga baja.

Az Öreg felrántotta a vállát.

– Akár fenyeget, akár nem, egyre megy. Most már itt vagyunk. És a másik felirat?

Ez már sokkal érdekesebb volt, mint az első. S ahogy elkezdtem silabizálni, önkéntelenül is hangos szisszentés szökött ki a fogaim közül.

Karabinasz rám csodálkozott, majd ő is nekiállt az olvasásnak, aztán egyszerre csak nagyot kiáltott:

– Megvan! A szentségit!

– Micsoda? – döbbent meg az Öreg.

– A kockafejűek… vagy a piramis. Mit tudom én! Az öreg is nekiállt az olvasásnak, de sokra nem mehetett vele, mert izgatottan tapogatódzott olvasószemüvege után, aztán csak legyintett, és felém fordult.

– Nem mondana valami közelebbit, Peter?

Éppen akkor fejeztem be a felirat fordítását. Megtöröltem a homlokomat, és hangosan olvasni kezdtem:

– „Leereszkedtem a földi világba, hogy fiaimmal és leányaimmal legyek, akiket én teremtettem. Elhagytam a csillagokat, atyámat, Rét, a napot, hogy elpusztítsam az emberek ellenségeit. Én, Imu, Re fia. Az emberek azonban nem értették meg a gondolataimat, nem akarták követni a törvényeimet, nem akartak az utamon járni. Én, Imu, szerettem az embereket. Fel akartam emelni őket magamhoz, de az emberek elutasítottak, nem hittek a jóban, üldöztek, és ellenem törtek. Óráim meg vannak számlálva. Életem rövid. Nem látom meg soha többé atyám hajlékát, Re templomát, amelyet elhagytam az emberek miatt. Én, Imu, nem térek vissza soha többé!

Mégis arra kérlek benneteket, hogy ne szomorkodjatok. Hiszen hagytam hátra magot, amelyet bármikor elvethettek. A mag kinő, és a kalász szárba szökken. Vigyázzatok, hogy jól vessétek el a magot! Keressetek jól termő földet, amelyből kicsírázhat a kalász.

Ha a kalász szárba szökkent, el kell érnie Re templomát. Készítsétek fel a napbárkát, ültessétek bele, és indítsátok el Re temploma felé. A kormány az én kezemben lesz. El fogja érni Re templomát.

Vigyázzatok a magra, ha megsemmisül, az én utam hiábavaló volt. Áldás rátok!”

– Imu! – morogta az Öreg, és megvakarta a feje búbját. – Legalább azt tudjuk, hogy kit rejt a szarkofág.

– Ehnaton fáraó tanácsadóját, a titokzatos Imut – mondtam én. – Ez pedig, tudják, mit jelent?

– Természetesen – mondta Halvorsson. – Hogy egy lépéssel ismét közelebb jutottunk a föld alatti piramishoz.

Fenn ültünk az öreg sátrában majdnem valamennyien. Egyedül Middleton koslatott még a sírkamrában, maga sem tudta volna megmondani, hogy mi után. Egyszerűen nem hagyott békét neki a kamra. Vonzotta, mint lepkét a fény.

Tulajdonképpen így voltunk vele valamennyien, csak talán még magunknak sem mertük bevallani. Mindenesetre Middleton volt a legkevésbé szégyenlős közöttünk.

És alighanem a legkevésbé éhes is.

Ma este is Osima főtt rizsét ettük, és természetesen a sírkamráról folyt a szó.

– Mindenesetre furcsa – morgolódott az öreg. – Egyáltalán nem olyanok ezek a feliratok, amilyet az ember elvárna. Valahogy mások.

– Mennyiben? – kérdezte a dán.

Az öreg elhúzta a száját.

– Az ilyesfajta feliratoknak kialakult hagyományai vannak. Az eddig feltárt piramisok sírkamráinak a feliratait bármelyik szakkönyvben megtalálhatja. Ez azonban valami más. Nincs benne semmi ünnepélyesség, semmi fenség, semmi, ami a hatalomra utalna.

– Ne felejtse el, hogy nem fáraó nyugszik odalenn, hanem csak egy tanácsadó.

– Ugyan már – mondta Osima. – A kisemberek feliratai néha sokkal hatalmaskodóbbak, mint a fáraóké.

Halvorsson könyökére támasztotta az állat aztán az Öreghez fordult.

– Mondja, nem lehetséges, hogy hamisítvány?

Malcolm úgy kapta fel a fejét, mintha parazsat dugtak volna a hóna alá.

– Micsoda? Hamisítvány?

– A feliratra gondolok. Nem lehetséges?

– Ki van zárva. A sírkamra sértetlen volt. A dán újra csak felsóhajtott.

– Akkor nem értem.

– Mit nem ért?

– A felirat szellemét.

Valamennyiünknek kezdett gyanús lenni a dolog. Lassan-lassan meggyőződhettünk róla, hogy Halvorssonnak rendkívüli adottsága van írott szövegek elemzéséhez.

– Hogyhogy a szellemét? – kérdeztem gyanakodva. A dán most felém fordult, és felemelte az ujját.

– Nézze csak, Peter… Hogyan is fejezzem ki magam? Ha nem tudnám, hogy ez az Imu az időszámításunk kezdete előtti második évezred közepén élt, azt mondanám, hogy ez egy keresztény felirat. Legalábbis, ami a filozófiáját és a képeit illeti. Figyelje csak meg. Először is ez a hasonlat a magokkal. Nem emlékezteti magát a mustármagra?

– Mustármagra?

– Hát persze. A Bibliából. Vagy a magra, amely jó talajra hull, és kinő belőle a Tanítás. Az új tan. A kereszténység. Hiszen az őskeresztények is hol maghoz, hol pedig kovászhoz hasonlították magukat és közösségüket. „Vigyázzatok, hogy jól vessétek el a magot! Keressetek jól termő földet, amelyből kicsírázhat a kalász!” Mintha csak Pál apostolt hallanám valamelyik levelében.

– Kétségkívül van benne valami – morogta Yettmar. – De gondoljon csak arra, hogy a kereszténységnek is voltak előzményei. Itt van például Keresztelő János és szektája. Talán az ősi egyiptomi tanok is szerepet játszhattak a kereszténység létrejöttében.

– De van itt még valami más is – folytatta a dán. – Hogy is magyarázzam? Minden vallási rendszer megteremti a maga kultúr- vagy naphéroszait, akiknek egyik feladata az, hogy a túlvilágról leereszkedve védelmezzék az emberiséget. Különösen az ázsiai mitológiák vannak telis-tele héroszokkal, de Európában sem ismeretlenek. Itt van mindjárt Héraklész. Félisten, aki az embereket oltalmazza. Ne vegyék szentségtörésnek, de Jézus Krisztus is ilyen. Kultúrhérosz, az isten fia, aki magára veszi az emberiség bűneit. A meghaló és feltámadó istenség.

– Úgy gondolja, hogy ebben a feliratban is hasonlóról lehet szó?

– Igen. Ez az Imu Re, a napisten fia: tehát naphérosz. Feladata, hogy megóvja az emberiséget, és meg is tanítsa saját tudományára. Hogy is van a szövegben? „Fel akartam emelni őket magamhoz, de az emberek elutasítottak…” Ebben az értelemben viszont kultúrhérosz is. Lehetséges, hogy nem természetes halállal távozott az élők sorából. S akárcsak Krisztus, Imu is fel fog támadni, legalábbis a felirat szerint.

– Ezt meg honnan veszi?

– „Készítsétek fel a napbárkát, ültessétek bele, és indítsátok el Re temploma felé. A kormány az én kezemben lesz…” Mi ez, ha nem a feltámadás megjövendölése?

Hallgattunk egy darabig, majd Osima szólalt meg, elgondolkozva:

– Ez tehát annyit jelentene, hogy egy vallásalapító sírjára bukkantunk?

– Nem tudom – mondta Halvorsson. – Fogalmam sincs róla. Mindenesetre alighanem ez a legrégebbi lelet, illetve írott emlék, amely az emberiség bűneit átvállaló, meghaló és feltámadó héroszokról alkotott elképzelésekre utal. Az időszámításunk kezdete előtti második évezred közepéről!

– Imu története tehát csak mese vagy mítosz, s amit ott lenn látunk a sírkamrában, csak egy másik világ visszatükröződése, ahogy Platón mondaná? – kérdezte óvatosan az öreg.

Halvorsson hevesen megrázta a fejét.

– Éppen ellenkezőleg! Ez idáig ugyanis az volt a hivatalos álláspont, hogy a nap- és kultúrhéroszok a teremtő fantázia termékei. Most azonban be lehet bizonyítani, hogy mint annyi más elméletnek, ennek is valóságtartalma van.

– Imu?

– Imu. Képzeljék el a következőt. Valahol, mondjuk Afrikában, sémi és néger törzsek keveredéséből kialakult egy viszonylag szűk körre korlátozódó magaskultúra, s ennek néhány képviselője kapcsolatba került az egyiptomi birodalommal, nevezetesen IV. Amenhotep fáraóval. Megpróbálták az egyiptomi birodalmat átformálni saját, kétségkívül fejlettebb államuk képére. Át akarták alakítani a társadalmat, amit az is bizonyít, hogy elvetették a sokistenhitet, a politeizmust, és egyistenhitet vezettek be helyette: Aton, azaz Re, a napkorong hitét. Megszüntették az Amon papok uralmát. Valóságos társadalmi forradalom ez, a második évezredben!

– Mond valamit! – morogta Osima.

– A fáraó is melléjük állt, és együtt próbálták átalakítani a birodalmat, amelybe végül is belebuktak. Hogy is mondja Imu? „…az emberek elutasítottak, nem hittek a jóban, üldöztek, és ellenem törtek. Óráim meg vannak számlálva.” A társadalmat sajnos nem lehet mesterséges úton, néhány embernek átalakítani. Ha történelmi körülmények nem teszik lehetővé, nincs társadalmi forradalom.

– Tehát? – kérdezte Yettmar.

– Tehát a kultúrhéroszok mítoszai nem légből kapottak; Ehnaton fáraó és tanácsadói idejére vezethetők vissza. Ezt az eseményt tükrözik a nap- és kultúrhéroszok mítoszai világszerte!

Az elmélet csalogató volt, de nem tetszett nekem, hogy Halvorsson mindent, mesét és mítoszt egyaránt Egyiptomra vezet vissza.

– És ha másutt is megtörtént ugyanez? Hiszen magasabb és valamivel alacsonyabb kultúrák találkozásánál megismétlődhettek hasonló események.

– Persze – mondta Halvorsson szárazon. – Csakhogy azokra nincs adat, erre meg van.

Kétségkívül ez is egyféle tudományos álláspont volt. Mindenesetre megfontolást érdemelt, hogy Halvorsson, ha mások elméleteit kellett támadnia, ragyogó és alkotó fantáziával rendelkezett, de ha az övét kritizálták, tüstént átlényegült fantáziátlan pozitivistává.

– Aztán van itt még egyéb is – morogta a dán. – Végül is, konkrétan, mi az ördög az a napbárka?

Osima rám nézett, én meg Yettmarra, végül is a japán magyarázta el neki részletesebben:

– Tudja, hogy a görög mitológiában a Napnak szekere van, Héliosz-szekere: ezen száguld végig az égen.

Tekintettel arra, hogy Egyiptomban a fő közlekedés a Níluson és bárkákon zajlott, a legelső elképzelések szerint Re is bárkán utazik a föld körül. Vagy evezősök hajtják a bárkát – ezek a csillagok –, vagy vitorla viszi előre. A bárkában a Nap, Re ül, kísérőivel együtt. Később a bárka utasának Oziriszt, az alvilág urát tartották. Azt gondolták, hogy éjszaka a Nap leereszkedik a halottak birodalmába, s fényt visz az odalenn szenvedő szerencsétlenekre. Hát nagyjából ez a napbárka.

– Csak ennyi? – kérdezte csalódottan a dán.

– No, nem egészen… Ezenkívül még a halottak lelke is a napbárkán utazott fel Réhez!

Halvorsson felugrott, és nagyot ordított:

– Ez az! Mondja még egyszer!

– A halottak lelke is napbárkán ment fel a Naphoz. Különösen a fáraóké. A korábbi elképzelések szerint a fáraó lelke szkarabeusszá is változhatott, de az újbirodalom korában már csak a napbárkában hittek. Ezért van egy-egy bárka minden piramis mellett. Hogy a halott fáraó lelke rajta utazhassák fel a Nap birodalmába.

– Akkor világos, hogy ez a feltámadás! Imu is ezt mondja…

Ekkor félrebillent a sátor ajtaja, és Middleton lépett be rajta. Homloka homokos volt, szemei véresek, arca beesett, mintha beteg lenne.

– Nem akar vacsorázni, Middleton? – kérdezte az Öreg. – Vacsora közben hallhat néhány bölcsességet, amit itt a maga távollétében sütöttek ki.

Middleton levetette magát az Öreg tábori ágyára, és nagyokat szuszogott. Aztán felült, és felénk fordult.

– Néhány bölcsességet én is kiötöltem. Vagy jobban mondva, feltettem magamnak néhány bölcs kérdést, és megpróbáltam hasonlóan bölcs válaszokat találni rájuk.

– Na és sikerült? – kérdezte nem minden él nélkül az Öreg.

– Részben. Egy ideig a feliratot olvasgattam, és tudják, mire jöttem rá? Hogy miben különbözik ez a felirat a többi sírfelirattól.

– Hát… egy csomó dologban. Stílusában, tartalmában, mondanivalójában – morogta Yettmar.

Middleton megrázta a fejét.

– Nem. Nem és nem. A legfontosabb az, hogy ez a felirat üzenetet tartalmaz, a többi pedig nem! A többi vagy elátkozza a vakmerőt, aki megzavarja a fáraó nyugvóhelyét, vagy egyszerű történést ír le. Hogy mit tett a fáraó uralkodása idején. De egy sem ír a jövőről! Nem ad utasítást a jövendőre nézve az utókornak. Ez pedig azt teszi… A magok, a napbárka és a kalász. Csak nem értjük tisztán, hogy mit akar közölni velünk.

– Nem túloz, kolléga? – kérdezte az öreg.

– Miért túloznék? Ez az Imu, akárki legyen is, nem azért nem átkozta meg a sírját feltárókat, mert elfelejtették felfesteni az átkot a falra, hanem mert igenis azt akarta, hogy felfedezzék! Hogy egyszer valakik elolvassák az üzenetét, hogy kalászba szökkenjen a mag, és a kalász eljusson Réhez!

– No persze – morogta az Öreg. – Csakhogy ennek így nincs sok értelme. Kár, hogy nem hallgatta meg Halvorsson elgondolását. De mondok én magának valamit. Valahol óriási ellentét van a között, amit maga mond, és ha szabad így kifejezni magam, a valóság között.

– Éspedig?

– Ha azt akarta volna, hogy felfedezzék a sírját, és elolvassák a végrendeletét, miért záratta magát egy olyan sírkamrába, amelyet még nehezebb megtalálni, mintha piramis alá temetkezett volna? Mintha szántszándékkal rejtette volna el magát.

Middleton elmosolyodott.

– Nincs ebben semmi ellentmondás. Ez az ember sokkal magasabb nívón állt, mint az egyiptomiak, és azt is tudta, hogy egyszer majd ők is elérkeznek a fejlődésnek arra a fokára, amikor egy egyszerű módszer segítségével meg tudják határozni sírkamrája helyét. Azt hiszem, csak annyira rejtette el magát, hogy azért később meg tudják találni.

– Gondolja, hogy ismerte azt a módszert, amelyet mi is ismerünk?

– Fogalmam sincs – vonta fel a vállát Middleton. – Lehet, hogy ő egészen másfajta mérési módot ismert. De hogy a piramisok csúcsainak és a dombnak szerepe van a helymeghatározásban, az biztos. Végül is véletlenül találtuk meg a sírkamrát, nem úgy, ahogy Imu akarta!

– Nevetséges – morogta Osima. – Imu akarta!

– Aztán még valami – mondta Middleton. – Nem is biztos, hogy annyira elrejtették ezt a sírkamrát…

– Hogyhogy? – mordult rá az öreg. – Magának ez nincs eléggé elrejtve?

– Gondoljon csak Subesipura – mondta Middleton. – Subesipura, a hettitára. Őt levezették a föld alatti piramisba, látta is a belsejét, és nem kellett falat bontania. A görög pedig feltehetően ezt a sírkamrát is meglátogatta, és neki sem kellett feltörnie lezárt ajtókat.

– Akkor hol a fenében van az a másik bejárat? – horkant fel Yettmar. – Valahol csak be kellett hogy jöjjenek!

– Ez a másik dolog, amiről beszélni akarok – nyújtózott ki Middleton. – Amíg maguk itt filozófiai kérdésekről vitatkoztak, én találtam még egy ajtót. A sírkamra túlsó oldalán… Csodálom, hogy nem vettük eddig is észre. Pedig be sincs vakolva fölötte a fal.

Június 1.

Ma kibontottuk a második ajtót is. Sokkal könnyebben ment, mint az első, hiszen ezen nem volt vakolat. Yettmar két kőlap között elszakadt selyemdarabot és egy meghatározhatatlan eredetű bőrcafatot talált. Szinte biztosak vagyunk benne, hogy Imu eltemetése után jártak a sírkamrában, mégpedig bizonyára nem sírrablók.

Amikor az ajtót kibontottuk, végeláthatatlan föld alatti folyosó tűnt a szemünkbe. Már csak azért is végeláthatatlan volt, mert sehonnan sem szűrődött be fény. Ma már hullafáradtak vagyunk. Holnap megkíséreljük az előrejutást a folyosóban.

Június 2.

Az Öreg nem érezte valami fényesen magát, ezért úgy döntöttünk, hogy odafenn marad, amíg mi megpróbálunk előrejutni. Karabinasz magával hoz a műszerei közül néhányat, és pontos helymeghatározásokat végez.

Mivel addig nem mehettünk előre, amíg Karabinasz meg nem határozta a folyosó irányát, jobb híján a falat tapogattam. Úgy tűnt, ugyanolyan kőlapokkal borították, mint amilyenekkel az ajtókat torlaszolták el.

Néhány percnyi munka után Karabinasz összecsukta állványát, és előremutatott.

– Minden úgy van, ahogy gondoltam. Egyenesen a dombnak tart.

Ekkor már egyikünk sem kételkedett benne, hogy a domb alatt rejtőzik az eltemetett piramis.

Nagyjából dél lehetett, amikor elindultunk előre. Mintegy ötven-száz métert haladhattunk csak a folyosóban, amikor váratlan akadály állta utunkat. Valamikor régen, talán évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt kilazult egy kőlap az oldalfalból, és a hasadékon homok zúdult a járatba. Éppen csak annyi hely maradt a tető és a homok között, hogy egy ember kúszva átférhetett a résen.

– Megpróbáljuk? – pislantott rám Karabinasz. Néhány pillanatig kacérkodtam a gondolattal, hogy igent mondjak, de aztán mégiscsak felülkerekedett bennem a józan ész.

– Semmi esetre sem – hűtöttem le a lelkesedésüket. – Hozunk néhány vasat, és aládúcoljuk. A homokot pedig elplanírozzuk a folyosó alján.

Láttam az arcukon, hogy legszívesebben nekirontanának a lyuknak, és átpréselnék magukat rajta, egészen az eltemetett piramisig, de aztán ők is belátták, hogy nem mehetünk fejjel a homokfalnak. Ha be találna omlani, amíg mi a túlsó oldalon vagyunk, alighanem örökre befellegzene a nagy felfedezésnek.

Este tízre járhatott az idő, amikor befejeztük az aládúcolást, és a járatot annyira kibővítettük, hogy meghajolva bár, de minden különösebb nehézség nélkül átférhettünk rajta.

Ekkor következett népszerűtlen feladataim második része. Igen határozott hangon befejezettnek nyilvánítottam a napi munkát, azzal az indoklással, hogy alig állunk a lábunkon, ami végül is igaz volt.

Most mégis azt mondom, hogy bárcsak ne tettem volna.

Karabinasz és Yettmar morgott ugyan valamit, hogy éppen most állunk meg, a paradicsom kapujában, meg hogy a nagy felfedezők nem ismertek éjszakát és fáradtságot, de azért engedelmesen ballagtak utánam, amikor elindultam felfelé.

Csak Halvorsson nézett vissza bánatosan, mintha örökre búcsúzna a fel nem tárt piramistól.

Odafenn, az öreg sátrában aztán elemi erővel tört ránk a kimerültség. Alig tudtam emelni a karom az izomláztól, és éreztem, hogy szempilláim megállíthatatlanul lefelé igyekeznek. A többiek is csak kókadoztak mellettem, és alig várták a pillanatot, hogy lerogyhassanak gumimatracaikra.

Az Öreg figyelmesen hallgatta a jelentésemet, miközben csővázakból összerakott karosszékében pihent, lábát az asztalon nyugtatva. Homloka izzadságban fürdött, s a lámpa sárga fényt szórt az arcára. Ha nem vagyok hullafáradt, talán jobban odafigyeltem volna rá.

Mondom, figyelmesen végighallgatott, és amikor befejeztem, nem szólt egy szót sem. Pedig elmondtam a holnapi terveket: hogy ott állunk a piramis küszöbén, a folyosó egyenesen a dombocskához vezet, amely alatt, ebben már biztos voltam, megtaláljuk az eltemetett piramist. Csak nézett rám nyugodtan, és ujjaival halkan dobolt az asztalon.

Nem is nagyon emlékeztem rá később, hogyan kerültem ágyba. Csak a hajnali napsugarakra ébredtem, amelyek ott játszadoztak az orrom körül és Osima kakasára, akinek kürttorka a reggelt hirdette.

Június 3.

A reggeli viszonylag csendben telt el, de valami megmagyarázhatatlan feszültség vibrált a levegőben. Malcolm alig evett, többször is felállt, és a sátor bejáratához ment, hogy elnézzen a puszta felett a piramisok felé. Mintha csak várt volna valakire.

Amikor befejeztük az evést, és hozzákezdtünk napi rendszeres reggeli munkamegbeszélésünkhöz, az Öreg kelletlenül visszajött az ajtótól, és zsémbes hangon megnyitotta az értekezletet:

– Tegnap meghallgattam Mr. Szilágyi jelentését a végzett munkáról. Roppant örülök, hogy esetleg egy nagy felfedezés küszöbén állunk. Mégis kénytelen vagyok rövidebb időre leállítani a munkát.

Néhány pillanatig azt hittem, rosszul hallok, a többiek úgyszintén. Yettmar még a száját is eltátotta a megdöbbenéstől.

– Mit mond? – kérdezte rekedten, és az asztal szélébe kapaszkodott.

– Más munkába kezdünk – mondta az Öreg. – Illetve dehogy kezdünk. Befejezzük azt, amit már rég be kellett volna fejeznünk.

– Miről beszél, Malcolm? – kezdtem visszanyerni a lélekjelenlétemet.

– A sírkamráról. Az eltemetett piramis bűvöletében megfeledkeztünk a sírkamráról. Pedig nem akármilyen lelet. Lehet, hogy ér annyit, mint a piramis.

– Pokolba a sírkamrájával! – robbant ki az elkeseredés Karabinaszból. – Hogy jöhet a sírkamra az eltemetett piramishoz? És az obeliszk? Az évezredes naptár? Ne akarja bemesélni nekem, hogy magának a sírkamra fontosabb, mint az a csoda, ami esetleg órákon belül itt fekszik a tenyerünkön!

Malcolm papa az asztalra csapott öklével, határozottan, ellentmondást nem tűrően.

– Az a fontosabb, ami a birtokunkban van! A piramis csak hipotézis! Adja Isten, hogy egyszer valósággá váljék! De amíg a sírkamrát nem helyeztük biztonságba, egyetlen lépést sem teszünk a piramis felé!

Ebbe aztán bele kellett őrülni!

– De hát gondoljon bele, főnök – próbáltam én is, észérvek segítségével, a lelkére beszélni. – Lehet, hogy igaza van a sírkamrát illetően. Sőt biztosan. De hát mit számít már ez a fél délelőtt? Ha elértük a piramist, azonnal visszatérünk, és rendbe rakjuk a leleteket a sírkamrában.

Az Öreg makacsul rázogatta a fejét, majd amikor észrevette, hogy hajthatatlanok vagyunk, keményebb hangot kezdett használni.

– Én vagyok az expedíció teljhatalmú vezetője! Akinek nem tetszik, fel is út, le is út! Írásban adja, hogy nem ért egyet az intézkedéseimmel, és máris szedheti a cuccát! Megértették, kérem?

Természetesen megértettük. De csak a szavait. Azt azonban már egyáltalán nem, hogy mi rejtőzik mögöttük. Csak nem lett féltékeny Malcolm papa a felfedezésünkre? De hát miért lett volna, amikor az expedíció az ő nevét viseli? Teljességgel érthetetlen a viselkedése, és nem is tudtam mással magyarázni, mint hirtelen feltörő aggkori szenilitással.

Egymásra néztünk, és egymás szemében kutattuk a választ. Végre Osima törte meg a csendet:

– Oké. Mit kell hát tennünk?

Az Öreg felállt, és a sírkamra felé mutatott.

– Mindent előkészíteni a szállításra. Az utolsó szögig! Mr. Osima elkészíti a szükséges felvételeket, Mr. Karabinasz a méréseket, a többiek pedig szállítanak és csomagolnak. Sajnos, idegen erőt nem alkalmazhatunk az ismert okok miatt. A piramis miatt – tette aztán hozzá békülékenyen.

Middleton felkapta a fejét, és gúnyosan az öreg felé biccentett.

– Oké, főnök. Csak azt mondja meg, hogy hova lettek a skrupulusai. Otthon még azt mondta, hogy minden az egyiptomiaké… Most meg nemhogy itt hagynánk nekik, amit egyszer már mások elvittek, hanem azt is elvisszük, amit mi találtunk. Hogy jön ez össze, főnök?

Malcolm lehajtotta a fejét, és néhány másodpercig gondolkodott. Aztán amikor megszólalt, nem voltam biztos benne, hogy azt mondja-e, amit eredetileg is mondani akart.

– Az utolsó szögig az egyiptomiak tulajdona itt minden. De ha már belekezdtünk ebbe a játékba, végig is kell csinálnunk. És ha befejeztük, mindent visszaadunk a dokumentációval együtt.

– Dokumentációval? – kérdezte értetlenül Osima. Az Öreg azonban nem volt hajlandó tovább időt vesztegetni az ügyre. Részéről lezártnak tekintette az egészet.

– Komolyan gondolja, hogy a szarkofágot és a kanopusztartókat kicsempészhetjük az országból? – kérdeztem dühösen én is, bár igyekeztem barátságos képet vágni.

Még csak nem is válaszolt. Megfordult és bement a sátrába.

Június 5.

Ma végre befejeztük a leletmentést. A szarkofág faládába csomagolva az autón pihen a kanopusztartókkal és a kis szarkofággal együtt. Csak az Úristen a megmondhatója, hogy mit dolgoztunk az elmúlt napok során, amíg a dög nehéz szarkofágot kiemeltük a sírkamrából. Ha kirúgnak egyszer az állásomból, szállítómunkásként is megkereshetem a kenyeremet. Ebben biztos vagyok.

A legdühítőbb persze az, hogy a piramis ott van tőlünk pár száz yardnyira, és nem szabad odamennünk hozzá. Olyan a helyzetünk, mint a vőlegényé, aki egy ágyban alszik a menyasszonyával, csak éppen ott van közöttük a kistestvére is. Szinte sír a vágy az éjszakában, a kistestvér pedig békésen szuszog, de az első gyanús reccsenésre kinyitja a szemét.

Osima elfényképezett néhány ezer negatívot, Karabinasz pedig mindent kiszámolt, és milliméter pontosságig felmért.

Emlékszem, sátraink előtt heverészve költöttük el a vacsorát, és a piramisról beszélgettünk. Az autó ott állt mellettünk, platóján a sírkamra tartalmával. Malcolm papa arca kisimult, mintha megnyugodott volna, olyannyira, hogy néhány tréfás szó is elhangzott, amit az elmúlt napok alatt annyira nélkülöztünk. Ha minden igaz, holnap meglátjuk az eltemetett piramist.

Malcolm állt fel legelőbb, jó éjszakát kívánt, és bevonult a sátrába. Mi még egy ideig beszélgettünk, de óvakodtunk felemlegetni az elmúlt hetet. Valahogy nem tudtunk eligazodni az Öregen.

Június 6.

Hajnalban újra csak Osima kakasára ébredtem. Érces hangja volt, mint a csatakürtnek. S talán ez volt az, ami végül is megmentette az életét. Bár szinte naponta cukkoltuk Osimát, hogy mi lesz már, mikor lesz leves a kakasából, az az igazság, hogy egyikünk sem kívánta a halálát. Legfeljebb a hiénák, amelyek gyakorta keringtek éjszakánként a sátrak körül.

Kiugrottam az ágyból, és kitántorogtam a sátorból. A nap már meglehetősen magasan járt az égen, de meztelen talpamat még hűvös tenyerével simogatta a sivatag. Kinyújtóztam, és arra gondoltam, hogy ma lesz a kritikus nap.

Talán nagyobb nap, mint az, amelyen Tutanhamont felfedezték.

Éppen megfordultam, hogy visszamenjek a sátramba, amikor rémült kiáltást hallottam a hátam mögött. Villámgyorsan visszafordultam, mert megéreztem, hogy valami baj történt.

A szomszéd sátor előtt Osima állt, és tanácstalanul széttárta a karját. Karabinasz pedig, aki Malcolm sátrából lépett ki, egyik tenyerét az arcához szorította, a másikkal pedig a combját simogatta kétségbeesett mozdulatokkal.

Villámgyorsan végigfutott rajtam a gondolat, hogy Jézusom, mi történhetett. Ellopták volna a leleteket, vagy esetleg beomlott a sírkamra?

Ekkor felbukkant Halvorsson és Middleton is, mögöttük pedig Yettmar. A dán megrázta vörös szakállát, és mindenkit megelőzve Karabinaszra ordított:

– Mi történt, Nikosz? Valami baj van?

Karabinasz leeresztette mindkét kezét, és leírhatatlan kifejezéssel az arcán az Öreg sátra felé intett.

– Az Öreg… a főnök…

– Mi van vele? – kezdett el rohanni Osima, és csak úgy röptében kiabálta a görög felé a szavakat.

– Meghalt. Malcolm professzor meghalt… – nyögte Karabinasz, majd arcát a tenyerébe temetve leroskadt a homokba.

Osima felemelkedett az öreg ágya mellől, és ránk nézett.

– Szívroham – mondta. – Amennyire meg tudom állapítani. Természetesen majd a boncolás… – és elhallgatott.

– Már egy hete éreztem, hogy nincs vele valami rendben – mondta Yettmar, és megsimogatta az Öregre terített takarót. – Nem vettétek észre? Folyton izzadt, és olyan szürke volt az arca… Én… én… akartam is szólni, csak…

Csak álltunk, és nem mertünk egymásra nézni. Úgy éreztük, felelősek vagyunk az Öreg haláláért, hiszen észre kellett volna vennünk, hogy az utóbbi napokban milyen rosszul nézett ki. Beszéd helyett inkább csak lihegett, és már a sírkamrába sem ereszkedett le.

– De hát miért nem szólt? – tört ki Yettmar.

– Mert nem akarta, hogy akármi is elvonja a figyelmünket a munkától – mondta Halvorsson. – Ismert bennünket jól. Tudta, hogy a munka megszállottjai vagyunk. Nem akart akadály lenni az utunkban.

– Inkább belehalt – morogta Middleton.

– Ezért csomagoltatta hát össze velünk a leleteket!

– Ezért. Nagy bajban lennénk, ha most kellene hozzáfognunk.

– Eszerint számolt vele, hogy…

– Biztosan tudta. És nem akarta, hogy két szék között a pad alá essünk. Se sírkamra, se piramis. Most legalább a sírkamra megvan.

Mint rangidős professzor kénytelen voltam átvenni a parancsnokságot. Először is el kellett rejtenünk a sírkamrát, másodsorban pedig, de vele egyidőben, be kellett jelentenünk a hatóságoknak Malcolm halálát. Már csak a meleg miatt is.

A sírkamrát két óra alatt elintéztük: visszahelyeztük a nyílászáró követ, majd homokot hordtunk rá.

Ezután utasítottam Yettmart és Halvorssont, hogy menjenek be a városba, és az illetékes rendőrhatóságot értesítsék Malcolm haláláról. Karabinasszal, Middletonnal és Osimával pedig nekiálltunk, hogy leltárt készítsünk a kiásott tárgyakról.

Yettmar és Halvorsson déltájban érkeztek vissza a rendőrség autóján. Odafelé autóstoppal tették meg az utat, mivel a kocsira feltétlenül szükségünk volt a leltározásnál: nem akartuk a szarkofágokat feleslegesen emelgetni.

A melegtől tikkadt rendőrorvos és egy feltehetően bűnügyi nyomozó nem sokat törődött az üggyel. Felületes pillantást vetettek csak szegény Malcolm papára, és máris kiállították a hivatalos iratokat. Aztán betették az Öreget a kocsi csomagtartójába, és tovarobogtak vele.

Úgy álltunk a kocsi verte porban, mintha az apánkat vesztettük volna el. Szegény Malcolm papa! Vajon sejtette-e, hogy soha nem fogja meglátni az eltemetett piramist?

63 Június 10.

A mai napon Malcolmot útnak indították Santa Monica felé, engem pedig, mint az expedíció újonnan kinevezett vezetőjét, beidéztek a Régészeti Hivatalba. Halvorsson kíséretében tettem eleget az idézésnek, tudat alatt talán abban reménykedve, hogy a dán derékig érő vörös szakálla meglágyítja a Hivatal szívét.

De ha megkérdeztek volna, hogy tulajdonképpen mire is értem ezt a szívlágyítást, képtelen lettem volna értelmes választ adni.

A leletek tulajdonjoga körül hosszú és késhegyre menő vitákat folytattunk egymás között. Végül is úgy döntöttünk, hogy nem csempészünk vissza az Államokba semmit. Nyilván Malcolm papa is így akarta volna. Ezért felírtunk mindent a talált tárgyak közé, azokat is, amiket a katonák hoztak ki a sírkamrából. Az egyedüli, amiben csaltunk: meghamisítottuk a lelőhelyet. Úgy tüntettük fel, mintha a szarkofágokat és a szobrokat is Abdallah Bahari mellett találtuk volna

A Régészeti Hivatalban ért az első kellemetlen meg lepetés. Kiabáló, egymást taszigáló embertömeg várta, hogy a Hivatal agyonhajszolt munkatársai ráüssék a kiviteli engedélyt a papírjaikra. Igazi leletmentési csúcsforgalom uralkodott Egyiptomban.

Jó másfél órába került, amíg végre az illetékes elé jutottunk. Az ügyeletes illetékes egy fiatal, szemüveges férfi volt, feltehetően egyetemi hallgató, akit a csúcsforgalomra való tekintettel rendeltek be adminisztratív munkára. Jóindulatú mosolyt küldött felénk, amikor beléptünk a szobájába, és intett, hogy foglaljunk helyet. Elismerően csóválta meg a fejét, amikor megakadt a szeme Halvorsson szakállán, de nem szólt semmit, belemerült az átadott listák tanulmányozásába, és aprókat biccentett minden egyes tételnél. Végigtanulmányozta a helyszínrajzokat is – nem sok érdeklődéssel. Végül letette maga elé a papírokat, és gondterhelten a szemembe nézett.

– Egyszóval, ez minden?

– Egyelőre igen. A többiek egy kopt temetőt ásnak, de még nincsenek kész vele. Mi is maradtunk volna, ha ez a szerencsétlen haláleset…

Elborult az arca, és részvéttel biccentett.

– Természetesen. Igen-igen kellemetlen… Tehát két szarkofág. Tudják, hogy kié lehetett?

Kicsit haboztam, de az ügy érdekében kénytelen voltam elhallgatni az igazságot.

– Pontosan nem. Csak sejtjük.

– Fáraó?

– Kizárt dolog. Alighanem valamelyik fáraó tanácsadójáé.

– Aranyat, drágakövet találtak a sírban?

– Nem.

– Kanopusztartót?

– Kettőt. Mindegyiket márványból. És egy márványgömböt.

– Micsodát? – hajolt felém érdeklődve. Kezdtem megbánni, hogy említést tettem róla.

Márványgömb. Olyasmi, mint egy labda… csak éppen márványból. Elhúzta a száját, és megcsóválta a fejét.

– Soha nem hallottam még ilyesmiről. Nem valami illatszeres üvegecske lehet?

– Meglehet – siettem a válasszal. – Még nem volt módunkban tüzetesen megvizsgálni. Tudja, a haláleset…

Újra csak a papírokba mélyedt.

– És Anubisz?

– Kábé ekkora. – És mutattam. – Valami kristályféléből készülhetett.

Ledobta a papírt, és már újra mosolygott.

– Hát ez nem valami sok. Őszintén szólva, sajnálom magukat. Egy vacak kopt temető jutott csak maguknak, és amikor véletlenül találnak egy sírkamrát, abban sincs semmi köszönet. Ráadásul Mr. Malcolm is… Tudja, hogy a hollandok egy igazi fáraót találtak?

Olyan szomorú képet vágtunk, hogy még egy tömeggyilkos szíve is megesett volna rajtunk. Halvorsson a szakálla szélét rágta, és majd kicsordultak a könnyei. Úgy tűnt, a dokumentációt magunkkal vihetjük és talán a kopt temető egy részét is.

A hivatalnok kihúzta a fiókját, és kivett belőle egy pecsétet. Gondosan megfújta, majd a papírra vágta.

– Így ni! Hát akkor a viszontlátásra! Vihetik!

Felálltunk, de nem jutott egészen a tudatunkig, amit mondott.

Halvorssonnak jött meg először a szava, megrázta a szakállát, és szinte suttogva kérdezte:

– Vihetjük? Mit?

Most a tisztviselőn volt az álmélkodás sora.

– Hogyhogy mit? Hát az egészet! Az utolsó kanopusztartóig. Egyiptom ajándéka.

Majdnem elájultunk mind a ketten. A tisztviselő meg csak nézett bennünket, és nem értette a dolgot.

– Miért? Keveslik talán? Igazán… én adnék maguknak többet is, de hát végül is kevés az igazán szép templom, így is jut belőle az USA-nak. A hollandok már el is vitték a magukét.

– De az az Ápisz és Anubisz… féldrágakőből vannak és…

Egyszóval nem akartam átverni őket. A fiatalember türelmesen mosolygott.

– A féldrágakő nem drágakő. Ha arany ékszereket találtak volna, kénytelen lennék itt fogni. Vagy ha mondjuk egy jelentős fáraót. De így!

Megvakarta a fejét, majd hirtelen, mint aki rájött valamire, felkiáltott:

– Csak nem a márványgömb miatt vannak kétségbeesve? Nyugodjanak meg, az is az önöké. Csupán kíváncsiságból érdeklődtem utána. Különben biztos vagyok benne, hogy illatszertartó. Más egyszerűen nem is lehet. Most pedig bocsássanak meg, kérem. Még egyszer őszinte részvétem Mr. Malcolm halála miatt, de sokan várnak odakint… Ugye, megbocsátanak?

Június 15.

Ma kaptam az értesítést, hogy távollétemben megbíztak a Santa Monica Egyetem Régészeti Intézetének vezetésével. Tudom, hogy illett volna valami kis ünnepet tartanunk, de Malcolm papa halála miatt egyikünknek sem volt kedve hozzá. Csendben megittunk néhány pohár italt, aztán még az egyetemi hallgatók is aludni mentek. Lehet, hogy a fáraó átka lebeg felettünk?

Június 17.

Úgy döntöttem, hogy visszatérek Santa Monicába. Yettmar és Karabinasz közölték, hogy velem tartanak, míg a többiek folytatják az ásatást Osima kivételével, aki rövid szabadságra Japánba utazik. Halvorsson, bár szívesen velünk jött volna, mégis a cipői között maradt. Alighanem Celia Jordannak is jutott ebben valamelyes szerep.

Este elbúcsúztunk a hátramaradottaktól. Elégedett voltam, de nem tudtam igazán örülni semminek.

Augusztus 25.

A mai napon dr. Ragland, az Orvostudományi Intézet munkatársa és Huber doktornő – aki mellesleg inkább manökenre hasonlít, mint orvosnőre – megröntgenezték a múmiákat. Megállapították, hogy a kisebbik szarkofág csecsemő helyett egy madár múmiáját rejti magában, valószínűleg egy íbiszét.

Az igazi meglepetés azonban a felnőtt férfi múmiájának az átvilágításakor érte őket. Kiderült, hogy a középkorú férfi csontváza nem olyan, mint a hétköznapi embereké. Bordái nemcsak horizontálisan fonták körbe a mellkast, hanem vertikálisan is. Az egyes bordacsontok ízületekkel kapcsolódtak egymáshoz, melyeknek a nyomai világosan látszottak a röntgenfelvételeken. A csontváz koponyája valamivel kisebb volt, mint a normális méretű koponyák, azonkívül az alakja is eltért az emberi koponyáétól. Elől-hátul lapos volt, a teteje pedig egyenes, mindenfajta domborulat nélkül, mintha csak mesterségesen csiszolták volna ilyenre.

Agyának térfogata is jóval kisebb volt, mint az embereké, súlya pedig, Huber doktornő szerint, a felét sem nyomhatta az ember agyáénak.

Mindez azonban még nem volt elég. Ragland doktor a múmia pólyájának átvizsgálása közben egy furcsa, szinte áttetsző anyagból készült szkarabeuszbogarat talált.

Erre a napra ez volt minden.

Augusztus 26.

– Nos? – kérdezte Karabinasz. – Hogyan tovább?

– Nem tudom – húzta fel a vállát Osima. – De egy biztos. Az eltemetett piramis nem legenda. És Ehnaton tanácsadói is éltek. A rácsos bordájúak.

– Meg kell találnunk a piramist – mondta Karabinasz.

– Szerinted kik voltak? – kérdezte Osima.

– Tanácsadók.

– Egy eddig ismeretlen emberi faj?

Mindketten rám néztek, mintha nekem kellene eldöntenem a kérdést.

– Sokat gondolkodtam a dolgon – mondtam. – Sőt azt is megtettem, hogy az ellenkező oldalról indultam el.

– Az meg mi a fene? – képedt el a görög.

– Megfordítottam az okoskodásunkat. Ugyanis az az egyik kiindulópontunk, hogy a rácsos bordájúak egy magaskultúra, vagy mondjuk inkább, szuperkultúra képviselői voltak. De hátha nem így áll a helyzet? Hátha éppen az ellenkezője az igaz?

– Hogyhogy az ellenkezője?

– Vegyük az agyméretüket. Ragland szerint 700 gramm lehetett az agyuk súlya. Ez nagyjából az emberi agy fele. Nem lehetséges-e, hogy éppen ezért vitték őket a fáraó udvarába, mert… nos, mert rendkívül ostobák és primitívek voltak? Mondjuk, olyan funkciót töltöttek be, mint az udvari bolondok.

– Őrültség – ugrott fel Osima. – Hiszen a források egyértelműen azt közlik velünk, hogy a rácsos bordájúak legalábbis egyenértékűek voltak a többiekkel. És itt van Imu sírfelirata. Egy udvari bolondnak nem írnak ilyesmiket a sírjára!

– De hát az agyméret! – próbáltam kétségbeesetten védeni általam is tarthatatlannak ítélt álláspontomat.

– Ebben is van valami trükk. Éppen úgy, mint a csontokban! – kiáltotta Osima. – A doktor megmondta, hogy lehetett az agyuk nehezebb, is, mint az emberi agy, és rovátkoltabb is. Ez nem bizonyíték!

Itt tartottunk, amikor kopogtak. Kindler volt, a geofizikusoktól. Egy apró papírdobozt tartott a kezében, amelyet óvatosan az asztalomra tett.

– Itt van a bogara, Szilágyi… Hát sokra nem mentünk vele.

– Meg tudtak valamit állapítani?

– Sokat nem. Először is, nem faragták, ez biztos.

– Hát akkor hogy az ördögbe csinálták? Kindler végigjártatta rajtunk tanácstalan tekintetét, majd elmosolyodott.

– Most mondok egy marhaságot. Ne röhögjenek ki érte. Nincs semmi bizonyítékom, de az az érzésem, hogy öntötték.

– Az isten szerelmére, ember! Hiszen ez valami kristály!

– Hát éppen ez az… Csak úgy néz ki. De nem kristály. Legalábbis nem olyan, mint ami a természetben előfordul.

– Nem lehet, hogy téved?

Árnyék suhant át az arcán.

– Természetesen lehet. A tévedést sosem lehet kizárni. Bár ellenségeim szerint többet tudok a kristályokról, mint a saját feleségemről. Megnézném magamnak azt a pasast, aki kristályügyben kiállna velem versenyezni! Ezt előrebocsátva mondom tehát, hogy ilyen természetes kristály nincs. Ezt mesterségesen készítették!

Karabinasz, akinek fogalma sem volt a kristálytanról, feszülten figyelt, és megpróbálta felfogni Kindler szavainak a lényegét.

– Ez annyit jelentene – kérdezte óvatosan –, hogy a bogarat valami üvegféléből csinálták?

Kindler elismerően biccentett.

– Bravó! Épp ezt akartam mondani. Az a gyanúm, hogy egy mesterséges, eleddig ismeretlen anyagokból álló, üvegszerű tárgyat tartunk a kezünkben, amely egy szkarabeuszbogarat ábrázol.

– Nem lehetne rájönni az összetételére? – kérdeztem izgatottan.

Kindler megrázta a fejét.

– Nem sok jóval biztathatom, Peter. Ahhoz először is össze kellene törnöm a bogarát. S még ha megtenném is, nem tudom, arányban állana-e az eredmény a kárral. Elvileg ugyan megállapíthatnánk az anyag összetevőit, de hogy milyen módon készítették, továbbra is titokban maradna. Az összetételből nem következik egyenesen a gyártás technológiája.

– Mit tanácsol hát?

Megrántotta a vállát.

– Ha engem kérdez, azt, hogy hagyja békén. Gyönyörű darab, nem? Többet érnek vele, ha nézegetik, mintha összetörik.

– Kétségkívül.

– Hiszen annyi titok van a világon! Gondolja csak el, ahány festő volt a középkorban, annyiféle keveréket használt. Mindegyiknek megvolt a maga titka. Ezen az alapon levakarhatnánk az összes festményt, hogy megállapítsuk, mivel festették őket. Ugye érti, mire gondolok?

– Tökéletesen.

– Különben gyönyörű darab. Sokáig gyönyörködtem benne. És tele van titokkal.

– Titokkal?

– Azzal bizony. Tegye csak a napra. Ahelyett hogy ezer színárnyalatra bontaná a nap sugarait, ő maga változik meg. Tejfehér lesz, mint a masztika, ha vizet öntenek hozzá. És nem melegszik fel. Furcsa, nem?

– És ön mire gondol?

Elővett egy cigarettát, rágyújtott, és kifújta a füstöt.

– Támadt egy hülye ötletem. De, kérem, ne mondják el senkinek, mert néhány évig szeretném megőrizni az állásomat.

– Hallgatunk, mint a sír – mondta komolyan Karabinasz.

– Kitettem a napra a kicsikét. És figyeltem, hogyan töri meg a sugarakat. S akkor egyszerre csak valami furcsa érzésem támadt. Tudják, mi? Mintha egy belső hang azt súgta volna, hogy a szkarabeusz nem érzi jól magát a napon. Mintha egy nyűgös gyerekhang sírt volna bennem, hogy vigyem el onnan a bogarat. Őrültség, mi?

Senki sem válaszolt.

– Ekkor furcsa dolog történt. A bogár egyszerre csak fehérré változott, mint a tej. Nem lehetett átlátni rajta. Egyszerűen matt lett. Értik?

– Fantasztikus!

– Szinte félve vettem a kezembe, hogy árnyékba tegyem. Ott aztán pár perc múlva újra átlátszóvá vált. Még sohasem tapasztaltam ilyesmit.

– És ön szerint ez micsoda? – kérdeztem tétovázva, és a dobozka felé sandítottam.

– Ha én azt tudnám! Ha nem mondták volna, hogy egyiptomi szkarabeusz a fáraók korából, azt mondanám, hogy védekező reflexet építettek be a bogárba.

– Hogy az ördögbe…?

– Igen egyszerűen. Valamilyen oknál fogva, hangsúlyozom, ez csak feltételezés, a bogárnak nem szabad huzamosabb ideig napra kerülnie. Vagy a hő, vagy a fény miatt. Értik, ugye? Valamelyiktől óvakodni kell. De ha mégis megtörténik, hogy napra kerül, működésbe lép egy elhárító rendszer, s a bogár elveszíti fénybeeresztő képességét. Ugye, teljesen őrült vagyok?

– Mindenesetre igen érdekes, amit mond – tértem ki a válasz elől.

– Tulajdonképpen gyönyörű kis darab. Szívesen eljátszadoznék vele. Ha már megunták, csak szóljanak. Egy-két napig még vizsgálgatnám…

Amikor elment, hosszú csend borult a szobára. Egyikünk sem szólalt meg: Karabinasz a földet bámulta, Osima a falat, én pedig a dobozt, amelyben a szkarabeusz feküdt.

– Egyre több a rejtély – mondta végül Osima.

Karabinasz elmosolyodott, és rám pislantott.

– Még mindig azt hiszed, hogy ezt az okos kis bogarat is gyengeelméjű udvari bolondok csinálták?

Mit is válaszolhattam volna? Hiszen én is meg voltam győződve róla, hogy Ehnaton tanácsadói személyében egy eddig még soha nem hallott szuperkultúra képviselőivel találkoztunk.

Szeptember 15.

Egy héttel ezelőtt visszaérkezett az expedíció, és három napig örömmámorban élt a város. Részt vettünk a kormányzó és a polgármester fogadásán, lampionos felvonulást rendeztek a tiszteletünkre, s a helyi múzeumban kiállították a kiásott tárgyakat: természetesen csak azokat, amelyeket a kopt temetőben találtunk.

A város lakossága megcsodálta a kopt kereszteket, cipőket és az ékszereket. Halvorsson szakállát nemkülönben.

A környezetvédők átmenetileg megnyugodtak: a szeméttároló ügye, úgy látszott, örökre a feledés homályába vész.

Ezen a délutánon jelentkezett Kindler, aki a szkarabeusz mellett a gömbölyű márványgömb vizsgálatát végezte. Izgatott hangon nyögte a telefonba, hogy a márványgömb oldalán egy alig észrevehető bejáratot talált, melynek a dugóját vákuumszivattyúval sikerült eltávolítania.

Természetesen azonnal átrohantunk Kindler laboratóriumába, s szemügyre vettük a csodagömböt. Nekem, mint az intézet vezetőjének, jutott az a megtiszteltetés, hogy évezredek óta először én nézhettem be a belsejébe. Kindler ceruzalámpájával bevilágítottam a lyukon: a vékony, de erős fénysugár eloszlatta a sötétséget.

Megerőltettem a szemem, de sokat így sem láttam. Csupáncsak néhány milliméter vastag üledékréteget a márványgömb alján.

Szeptember 17.

A márványgömb ott hevert előttünk az asztalon, gondosan ledugaszolva.

– Gondolja, hogy meg tudja csinálni? – kérdezte Halvorsson Celiához fordulva.

A lány reszelt egyet a körmén, aztán bólintott.

– Ő mondta, hogy szeretné látni az agyát. Hát most itt van, tessék!

– De lehet, hogy ez nem is agy!

– Hamarosan megtudjuk. Különben is az a jó, ha minél kevesebben vannak benn a buliban. Miss Huber már úgyis tud róla. Máshoz akkor is ráérünk elvinni, ha ő felsül vele.

Kétségkívül sok igazság volt a szavaiban.

A kérdés ugyanis az volt, hogy mit csináljunk a márványgömb alján talált üledékkel. Tudtuk, hogy feltétlenül vegyelemeztetnünk kell, valóban illatszert tartalmaz-e. Bár ennek ellent látszott mondani az a tény, hogy éppen egy ilyen nehezen nyitható csodagömbbe tették. Valószínűbbnek tűnt – legalábbis Celia számára –, hogy ez is kanopusztartó, mint a másik kettő. S talán éppen Imu Miss Huber által annyira óhajtott agyát tartalmazza.

– Tehát? – kérdeztem munkatársaimat.

– Szerintem is Miss Huberra kell bízni – mondta Osima is. – Én legalábbis rá bíznám.

Mivel senki nem szólt ellene, elfogadtam a javaslatot, és felhívtam Miss Hubert.

– Huber kisasszony?

– Én vagyok. Mi újság? Újabb múmia?

Ma mintha kevésbé lett volna száraz a hangja.

– Nem is tudom, hogyan kezdjem…

– Csak nem akarja megkérni a kezemet?

– Egyelőre nem. Később esetleg sor kerülhet rá. Nem tudom, remélhetek-e.

– Természetesen. Maga mindig. Addig meg türelmesen várok. Különben miről van szó?

– Még mindig szeretné látni Imu agyát?

– Imu?

– Akit megröntgenezett. A múmiáét.

– Ó! Természetesen! De csak nem akarja bemesélni nekem, hogy valami csoda folytán előkerült emberünk agya is?

– Nem is tudom. Mindenesetre maradt valami utána, amiről nem tudjuk, hogy micsoda. Valószínűleg egy kanopusztartóban…

– Kanopusztartó?

– Így hívják azokat az edényeket, amelyekbe a belső részeket helyezték.

– Aha, értem.

– Majd részletesebben elmesélem. Szóval maradt valami utána, amiről nem tudjuk, hogy micsoda. Valami száraz üledék.

– Azt akarja, hogy megnézzem?

– Szeretném.

– Miért éppen én?

– Őszinte lehetek?

– Természetesen.

– Ha nem feltétlenül szükséges, nem akarnék újabb személyeket bevonni a vizsgálatba. Apropó, nem is kérdeztem… Ért maga egyáltalán a vegytanhoz?

Belekuncogott a kagylóba, ami inkább köhécselésnek hangzott.

– Na, hallja! Annyit mindenesetre, hogy megállapítsam, mit tartalmaz a maga kulimásza. Küldjön át belőle egy kávéskanállal.

– Oké, doktornő!

– Vagy nem is! Várjon… Van egy jobb ötletem! Ne is vesztegessük fölöslegesen az időt. Kezd izgalomba hozni ez az agyvizsgálat. Tudja, mit?

– Feszült figyelemmel hallgatom – mondtam az igazságnak megfelelően.

– Vegyenek ki a porból vagy kencéből egy ujjhegynyit, és cseppentsenek rá néhány csepp híg alkoholt. Mondjuk, olyan 10-15 százalékosat. Meg tudják csinálni?

– Igen… Azt hiszem.

– Kitűnő. Az egészet rázzák össze, és tegyék bele egy üvegbe. Azután küldjék át nekem. Ahogy leteszem a kagylót, előkészítem az elektronmikroszkópot. Ha valóban agy, félóra múlva kiderül. Oké?

– Oké! – mondtam, és letettem a kagylót. Azonnal hozzá is láttunk a munkához. Karabinasz kivette a dugót, amit korábban vékony lakkréteggel láttunk el, hogy megkönnyítsük a márványfelületek csúszását. Osima belenyúlt egy hosszú végű kanállal, és kikapart két-három ujjhegynyi kulimászt. Előbb vízbe tette felét, majd a másik felét meglocsolta egy kis alkohollal, ahogy Huber doktornő meghagyta. A szürkés por gyorsan oldódott a vízben és az alkoholban egyaránt, kávészínűre festve az oldatokat.

Yettmar tűnődve állt az üvegecskék felett, aztán megrántotta a bajusza szélét.

– Nem akarlak idegesíteni benneteket, de ez sem egészen normális.

– Micsoda? – kapta fel a fejét Halvorsson.

– Nézzétek csak a por eredeti színét. Egészen halványbarna, majdhogynem szürke. Az oldat pedig kávészínű. Mintha valami kémiai reakció…

– Ugyan már! – szakította félbe Middleton. – Nyilván festékszemcsék kerültek az eredeti anyag közé. A szemcsék feloldódtak és megfestették az oldatot. Világos, nem?

– Miért tettek volna festéket a belső részek közé?

– Miért, miért? Más sincs itt, csak miért! Reméljük, egyszer ez is kiderül!

– Ki viszi át a koktélt? – kérdezte Osima. Halvorsson felállt, és kinyújtotta a kezét.

– Majd én. Azt hiszem, én értek az egészből a legkevesebbet, és teóriáim sincsenek. Huber doktornő hálás lesz, ha legalább addig tartom a számat, amíg mikroszkópozik.

Megfogta az üvegeket, és elballagott velük.

Halvorsson távozása után jó öt perccel kopogtak. Kindler volt, a geofizikus.

– Bejöhetek?

– Természetesen. Fáradjon be, Mr. Kindler. Csak nem jutott az eszébe valami?

– Maga hízeleg, Peter! – mondta mosolyogva, és köpenye zsebébe dugta a kezét. – Annál sokkal rosszabb. Egy újabb rejtély!

– Micsoda?!

– Megkínálna egy cigarettával?

Szereztünk neki egyet, rágyújtott, és elégedetten konstatálta, hogy mindenki figyelme feléje fordul.

– Szóval… A múltkor elhallgattam valamit maguk elől.

– Mi az ördögöt? – komorodtam el. Nem szeretem, ha munkatársaim a saját szakállukra dolgoznak.

– Lefényképeztem a gömböt…

Hát ez aztán már igazán több volt a soknál!

– Mr. Kindler – mondtam vészjósló nyugalommal. – Megfeledkezett róla, hogy teljes diszkréciót kértem öntől. Én hittem az ön szavában és…

Hirtelen lefagyott a mosoly az arcáról. Elkomorodott, és szinte elejtette a cigarettáját.

– Ön azt hiszi, hogy én… hogy én…

– Miért? Mit kellene hinnem?

Lerogyott egy székre, és rám emelte fájdalomtól eltorzult arcát.

– Mr. Szilágyi, lehet, hogy hülyéskedek néha, de én soha… semmilyen indiszkréciót nem követnék el. Ha én egyszer azt mondtam, hogy tartom a számat, akkor tartom is.

– De hát éppen most mondta, hogy lefényképezte a gömböt!

Zsebébe süllyesztette a kezét, és kihúzott belőle egy vékony filmtekercset.

– Tessék! Itt van valamennyi negatív. És az előhívott képek is itt vannak. Nem azért készítettem őket, hogy… mintha piszkos szándékaim lettek volna vele… Isten a tanúm!

Hirtelen megsajnáltam Kindlert. Lehet, hogy ostoba viccei vannak néha, de ez még nem ok arra, hogy a legrosszabbat tételezzem fel róla.

– Nyugodjék meg, kérem. Egyelőre senki nem vádolja semmivel. Mesélje el inkább, hogy mik ezek a felvételek.

Kindler a mellette lévő karosszékre rakosgatta a képeket. A felvételek színesek voltak, egész felületüket kitöltötte a márványgömb.

– Csináltam róla néhány felvételt. Egyébként elég jó fotós vagyok. Tudják, már az elején éreztem, hogy nincs valami rendjén ezzel a gömbbel. Amikor még nem tudtuk kinyitni.

– Hogy érti ezt?

– Csak gondolkodtam.

– Gondolkodott?

– Igen. És arra gondoltam, hogy mit tennék én, ha az ő helyükben lennék, vagyis… ha lettem volna.

– És mit tenne?

– Figyeljen csak ide. Csinálnak egy ilyen gömböt, lezárják és elképzelik, hogy egyszer, a jövőben majd kinyitja valaki. Értik?

– Eddig igen.

– Azzal is tisztában kell azonban lenniük, hogy nem olyan könnyű rájönni a dugó helyére. Hátha, akik megtalálják, nem tudnak majd mit kezdeni vele.

– Kezdem érteni, mire gondol.

– Akkor pedig kárba veszett az egész. Ezért én, ha a helyükben lettem volna, mellékeltem volna egy használati utasítást is hozzá.

Valamennyien megkövülten figyeltük Kindlert Nem is volt olyan ostobaság, amit mondott!

– A falon nem volt ilyesmi – folytatta Kindler. – Mr. Halvorsson volt szíves, és ismertette velem a felirat tartalmát. Abból, legalábbis számomra nem derült ki sok.

– Sajnos, számunkra sem… – morogta Yettmar.

– Ekkor arra gondoltam, hogy hátha a gömbre tették a használati utasítást. Ráírták vagy rávésték, vagy valamilyen egyéb módon juttatták rá. Szerintem teljesen logikus lenne.

– Na és?

– Arra gondoltam, hogy megvizsgálom a kicsikét. Sajnos azonban sem nagyítóval, sem pedig szabad szemmel nem láttam rajta semmit. Már-már letettem róla, hogy tovább vizsgálódjak, amikor eszembe jutott a fényképezés. És csináltam néhány különleges felvételt.

– Mit ért azon, hogy különleges felvételt?

– Különböző színszűrőkkel, ultraibolya-szűrővel, különböző idővel exponálva.

– Na és?

– Azt hiszem, szerencsém volt – mondta, és újra büszkeség töltötte el a hangját. – Tízezred másodpercnél narancssárga szűrővel fényképezve ez látszik az oldalán!

S felénk tartotta az egyik képet.

A fénykép felületének teljes egészét betöltötte a márványgömb, amely talán kissé vörösebb fényben csillogott, mint a valóságban. S azon az oldalán, amelyet felénk mutatott, néhány leheletnyi vékony karcolás látszott, s a rovátkák égszínkékje alaposan elütött a vörös alapszíntől.

– Látják? – kérdezte Kindler. – Úgy csináltam, hogy csak a felület legyen vörös. Minden rész, amelyik csak egy ezredmilliméternyire is alacsonyabb vagy magasabb az átlagszintnél, más színben jelenik meg. Őszintén mondom, jól sikerült!

Elvettem tőle a képet, és letettem az asztalra. A többiek körém gyűltek, és vállam fölött a fotóra lestek.

Első pillantásra annyi látszott csak, hogy a márványba belekarcoltak valamit. Ez a karcolás azonban nem olyannak tűnt, mintha pajkos gyerekek hagytak volna rajta nyomot: egyenes vonalak egy fekvő V betűt alkottak, amelynek csúcsán egy pont látszott, a V nyitott szára előtt pedig egy hosszú, függőleges karcolás húzódott.

– Mi az ördög ez? – kérdezte Celia Jordan.

– Talán valami hieroglifa – mondta Yettmar. Middleton megcsóválta a fejét.

– Hieroglifa? Aligha… Én inkább valami mértani ábrának vagy képletnek nézném.

– Mi a fene?

– Nézzenek csak ide. A fekvő V a növekvő mennyiségek jele a matematikában. Onnan növekszik, ahol a V csúcsa van és arra, amerre a szárai nyílnak. S mi van a csúcsán? Egy pont. A pont növekszik, és egy függőleges vonal lesz belőle. Mi ez, ha nem a növekvés matematikai képlete!

Egyikünk sem szólt semmit, csak bámultuk mereven a karcolást.

– De hát mit akarhattak vele? Én azt hittem, hogy használati utasítás…

– Ne csüggedjen, Kindler – mondta Osima, és megveregette a vállát –, hiszen az is lehet. Nem valószínű, hogy csak azt akarták volna közölni, ismerik a növekedés fogalmát. Ha ismerték is, itt biztosan egészen mást jelent. Vagy fel akarták hívni valamire a figyelmünket.

– Biztos, hogy más nincs rajta? – kérdezte Celia. Kindler megrázta a fejét.

– Biztos. Illetve mást nem tudok kihozni belőle. Hacsak nem olyan technikával dolgoztak, amit nem tudok láthatóvá tenni.

Ebben a pillanatban felcsengett a telefon. Halvorsson volt a vonalban.

– Mr. Szilágyi?

– Én vagyok. Mi van?

– Izé… egy kis kellemetlenség.

Éreztem, hogy hatalmába kerít az idegesség, hiszen ez a megfejtetlen karcolás alaposan feltúráztatta az idegeimet.

– Milyen kellemetlenség?

– Izé… Roppant kínos…

– Mi az, hogy kínos? Beszéljen már értelmesen, Halvorsson!

– Izé… Kénytelen vagyok átadni önnek Huber doktornő üzenetét. Én igazán…

Úgy szorítottam a kagylót, hogy majd’ összetörött a kezemben.

– Mondja már, Halvorsson!

– Hát… Azt üzeni Huber doktornő, hogy a jó édesanyjával szórakozzon, de ne vele!

Ha villám vágott volna a laboratóriumba, sem lepődtem volna meg jobban. Éreztem, hogy összeakadnak a lábaim, és kénytelen voltam lecsüccsenni az asztal szélére.

– Hogy?

– Én igazán… csak átadtam az üzenetet, őszintén szólva magam sem értem…

– Tud maga egyáltalán értelmesen beszélni, ember?! – förmedtem rá. – Fogalmam sincs, mi történt odaát maguknál, de szeretném megtudni, érti?

– Hát, én nem sokat tudok, Peter. Áthoztam az oldatot Miss Huberhoz. Itt már elő volt készítve az elektronmikroszkóp. A doktornő cseppentett az oldatból az üvegre, belenézett, aztán káromkodni kezdett.

– Hogy?

– Muszáj elismételnem?

– Dehogy muszáj! Folytassa!

– Kiabált, ahogy a torkán kifért. Előbb azt hittem, földhöz vágja az egészet, de csak a tárgylemezt csapta a falhoz. Aztán elrohant.

– De hát miért, az isten szerelméért?

– Hát… ami a lemezen volt…

– Mi volt rajta? Nem azt mondta, hogy az oldatból cseppentett rá?

– Na igen… Csakhogy az az oldat… emberi spermát tartalmazott, Peter.

Éreztem, hogy egy jeges kéz megmarkolja a torkomat, és megszorítja.

– És? – nyögtem rekedten. – Aztán? Ez még nem ok arra…

– Csakhogy ezek a spermák mozogtak, Peter… Éltek, és bizonyára most is élnek. Én igazán nem is tudom, hogy mit csináljak…

Nem hiszem, hogy Santa Monica fennállásának néhány száz éves történetében futottak már olyan gyorsan fél mérföldet, főleg csoportosan, mint mi. Legelöl Celia Jordan rohant, kezeit az oldalához szorítva: nyilván visszaemlékezett egyetemi hallgató korára és akkori edzője utasítására. Osimát a kamikaze lendület vitte előre, engem viszont fogalmam sincs, hogy mi. Ennek ellenére harmadik helyen végeztem a félmérföldes futásban. A „sperma derbin”, ahogy később Middleton elnevezte.

Halvorsson még mindig a laboratóriumban állt, kezében az oldattal, és a világért el nem eresztette volna. Olyan szerencsétlenül nézett ránk, mintha miatta nem sikerült volna kirabolnunk az angol bankot.

– Hála istennek, hogy itt vannak! – nyögte örömmel. – Már azt sem tudom, hol áll a fejem. A doktornő bezárkózott oda! – És egy ajtóra mutatott, amely a laboratórium hátulsó részéből nyílott valahova.

– Bent van? – kérdezte Osima suttogva. Halvorsson bólintott.

Karabinasz felém nézett és Celia Jordan is. Mit volt mit tenni, én voltam a főnök.

Odaballagtam a bezárt ajtóhoz, és mit mondjak, nem voltak valami kellemes érzéseim. Őszintén szólva, magam sem voltam vele tisztában, mi is történhetett.

Halkan megkopogtattam az ajtót.

– Doktornő!

Semmi válasz.

– Huber doktornő! Ugyanaz.

– Peter Szilágyi vagyok. Kérem, mondjon már valamit. Hiszen már nem gyerek…

– Mit akar? – hallatszott bentről a száraz hang.

– Engedjen be!

– Menjenek a fenébe! Az egész hülye banda a hülye múmiáikkal együtt. Az ember tesz nekik egy szívességet, és erre azt hiszik, hogy máris a pajtásuk lett! Felnőtt emberek, és ilyen éretlen és szellemtelen viccet… – Éreztem, hogy kibuggyannak a könnyei nagy elkeseredésében.

Nekidőltem az ajtónak, és gondolatban megkrétáztam a hangom, mint a farkas a kecskegidák ajtaja előtt.

– Higgye el, kedves doktornő, fogalmam sincs, mi történhetett – fuvoláztam. – De ha bebizonyosodik, hogy valaki hülye viccet csinált, úgy kirúgom, hogy a lába sem éri a földet. Halvorssont pedig azonnal hazaküldőm Dániába! Vége az ösztöndíjának… Akár bűnös, akár nem!

Erre gyorsan kinyílt az ajtó, és a résben megjelent Huber doktornő vörös arca, két mérsékelten kisírt szemmel.

– Azt nem akarom – mondta rekedten, és megtámaszkodott az ajtófélfában. – Amíg ki nem derül…

Halvorsson úgy állt vele szemben, mint a kétségbeesés élő szobra.

– Maga volt, Knut? – kérdeztem vészjósló nyugalommal.

A dán esküre emelte az egyik kezét, míg a másikban még mindig az oldatot szorongatta.

– Esküszöm, hogy nem csináltam semmit! Egy pillanatra sem engedtem ki a kezemből. Átjöttem az úton, a fasoron végig, s amíg csak a doktornő át nem vette tőlem az üveget, idegen a közelében sem volt. Esküszöm!

– Nem találkoztál valakivel útközben? – suttogta Karabinasz.

– Nem én. De ha találkoztam volna is… Mondom, hogy egy pillanatra sem tettem le.

Gyanakodva méregettük egymást néhány másodpercig, aztán szégyenkezve sütöttük le a szemünket. Évtizede ismerjük egymást, és el sem tudtuk képzelni, hogy akármelyikünk is ilyen ostoba viccet csináljon.

Gyengéden megfogtam a doktornő könyökét.

– Kedves doktornő, láthatja, hogy akármi történt is, nem mi vagyunk a hibásak. Rettentő hálásak vagyunk magának, hogy segít nekünk. Hogy is jutna eszünkbe ilyen gyengeelméjű tréfa. Hisz nekünk, doktornő?

Végignézett rajtunk, és nyilván láthatott a szemünkben valamit, mert nagy komolyan bólintott.

– Hiszek.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Akkor hát ezzel meg is volnánk. Most pedig azt javaslom, csináljunk egy ellenpróbát.

– Ellenpróbát?

– Illetve ismételjük meg az egészet. Hátha a tárgylemez volt a szennyezett.

– Kizárt dolog, magam mosom és… – Közel volt hozzá, hogy újra sírva fakadjon.

– Hol vannak a tárgylemezek? – kérdezte hirtelen Celia Jordan.

– Ott, a mikroszkóp mellett a tartóban és… Ekkor Celia munkához látott. Kivette az oldatot a némán toporgó szakállas kezéből, és rácseppentett néhányat egy tárgylemezre.

Matatott egy kicsit, majd hallottuk, hogy felbúg a mikroszkóp lézeregysége.

– A legkisebb nagyítással – mondta Huber doktornő. – Tulajdonképpen kis mikroszkóp is megtenné, de mi már…

Celia felemelte a fejét.

– Ezek a kis ugribugrik spermák?

Huber doktornő ekkor úgy látszik végleg magához tért. Odalépett Celia mellé, és felkattantotta a mikroszkóp képernyőjét.

– Ezen könnyebben megy. Látják maguk is?

Természetesen láttuk. És természetesen kétség nem férhetett hozzá, hogy Huber doktornő igazat mond. A képernyőn vidám kis sejtek fickándoztak jobbra-balra. És nem volt okom kételkedni benne, hogy valóban spermák úszkálnak a tárgylemezen.

Mielőtt még végleg elvesztettük volna a fejünket, éreztem, hogy határozottan intézkednem kell.

– Karabinasz és Yettmar. Átmennek az épületünkbe, mi pedig itt maradunk. Újból mintát vesznek az üvegből, illetve a márványból. Kérnek alkoholt a vegyészektől, és tízszázalékos hígítással megcsinálják az oldatot. Aztán, ha kész, elhozzák ide. Addig mi itt maradunk. Van kifogása ellene, doktornő?

Miss Huber csak intett, hogy nincs.

Karabinasz és Yettmar elcsörtettek, mi pedig gondolatainkba merülve hallgattunk. Csak akkor emeltük fel a fejünket, amikor nagy sokára Halvorsson megszólalt:

– És mi van akkor, ha…

Nézésünk azonban belefojtotta a szót. Nagyot sóhajtott, és behunyta a szemét. Biztosan arra gondolt, hogy mennyivel veszélytelenebb tudomány a mesekutatás.

Félórát vett igénybe, amíg visszatértek. S további három percet, amíg meggyőződhettünk róla, hogy a spermák ismét csak ott fickándoznak a mikroszkóp alatt. Huber doktornő sápadtan törölgette a homlokát.

– Mr. Szilágyi, én borzasztóan restellem magam, és bocsánatot kérek mindenkitől. Kérem, rettenetesen ostoba voltam és…

Kit érdekelt már ekkor, hogy Huber kisasszony haragszik-e ránk vagy sem. Úgy éreztük, hogy ránk szakadt az ég vagy legalábbis az eltemetett piramis.

Karabinasz szólalt meg elsőnek. Rekedt volt a hangja, mint a doktornőé.

– Nem vagyunk mi őrültek? Vagy mégis valami vicc…

– Milyen vicc? – kérdezte Osima.

– Nem tudom. De hát normális ésszel elképzelni…

– A saját szemeddel látod.

– Azzal igen, csak az agyam nem fogja fel. Hiába látom, nem hiszem.

– Ez… egyszerűen lehetetlen! – mondta vagy jobban mondva sikkantotta Miss Huber, amikor megértette, miről van szó. – Ez lehetetlen… ellentmond minden biológiai ismeretnek!

– Minden eddigi biológiai ismeretnek! – emelte fel a hangját Celia.

– Spermát lehetetlen konzerválni… hűtés nélkül ennyi ideig… Olyan ez, mintha maga a múmia ébredt volna fel.

– Tud más magyarázatot?

– Nem, de… – Ezzel elhallgatott.

– Nem vagyunk mi őrültek? – kérdezte Yettmar is, és felemelte a kezét. – Hány ujjamat mutatom, Peter?

Senki sem nevetett a viccén. Egyszerre csak Halvorsson nyögése töltötte be a szobát:

– Úristen! A matematikai képlet! Falfehér volt a képe, ahogy ránk meredt.

– Micsoda? – kérdezte a doktornő értetlenül.

– A képlet… vagy akármi. Amit belekarcoltak a márványgömbbe.

– Mit akar vele? – kiáltott rá Celia.

– A pont a V jel csúcsán… Értik?

– Úristen! A sperma…

– És a növekedés iránya…

– A használati utasítás!

Kiabáltunk összevissza, mint a hülyék. Végül is Halvorsson ordítása térített ismét magunkhoz bennünket.

– Értik? Hiszen erről szól az üzenet!

Elhallgattunk, és úgy bámultunk rá, mintha maga

Imu lépett volna közénk.

Halvorsson remegő kezét az ég felé tartotta, és mintha valami ókori filmben játszana prófétát, szavalni kezdte: „… hagytam hátra magot, amelyet bármikor elvethettek. A mag kinő, és a kalász szárba szökken. Vigyázzatok, hogy jól vessétek el a magot. Keressetek jól termő földet, amelyből kicsírázhat a kalász.”

– Még mindig nem hiszem el. Képtelen vagyok elhinni – nyögte a doktornő. – Hogyan lehetett konzerválni… Hihetetlen!

– Nyilván volt valami titkuk – mondta Yettmar. – Először is a gömb. Olyan trükkösen volt elzárva, hogy csak vákuumszívóval lehetett kinyitni. Azután meg a barna festékanyag. És még mondja valaki, hogy nem magaskultúra! Hát akkor mi az ördög?

Halvorsson a homlokára ütött, és megcsóválta a fejét.

– És én marha, még azt hittem, hogy a kereszténység gyökereire találtam rá. Mustármagra meg effélére. Nagyon is konkrét magról van itt szó! De hát ki az ördög gondolhatta ezt a föld alatt?

– Lesznek itt még cifrább dolgok is – mondta Karabinasz. – Ugyanis…

Éreztem, hogy közbe kell lépnem, mielőtt még elvisz bennünket a fantáziánk.

– Egyetlen szót sem tovább! Nekiállunk, és minimum tízszer megismételjük a kísérletet. Alkohollal, vízzel, akármivel. Különböző körülmények között. És a legnagyobb titokban. Hajlandó segíteni, doktornő?

Szeptember 20.

Huber doktornő megköszörülte a torkát, és zavarában ide-oda rakosgatta a papírjait.

– Tulajdonképpen nincs mit mondanom. Egyszerűen el sem tudom képzelni az egészet. Ha más mondaná, lehülyézném, és javasolnám neki, hogy sürgősen keressen fel egy idegorvost. És mégis. Minden a legnagyobb rendben van. Értik? A legnagyobb rendben. Hogy a fene ott egye meg!

– Mi a baja vele? – morgolódott Karabinasz.

– Egyszerűen nem tudom elhinni. Még most sem hiszem el. Biztos vagyok benne, hogy valaki valahol és valamivel becsap, becsapott, vagy be fog csapni minket. És mi felülünk neki. Felülünk, mert tehetetlenek vagyunk!

– Nem túloz, doktornő?

Huber hátrasimította a haját.

– Lehetséges. De három napja alig hunytam le a szemem. Szinte már benn lakom a laboratóriumban. És ha mégis behunyom, hát abban sincs sok köszönet. Tudják, mik ugrálnak a szemeim előtt?

– Sejtem – morogta Yettmar.

– Spermák – mondta a doktornő. – Emberi spermák. És ha belegondolok, hogy még lány vagyok…

Egyedül Halvorssonnak volt mersze elkuncogni magát.

– Tehát, doktornő? – sürgettem türelmetlenül.

– A kísérletek pozitívak, Mr. Szilágyi. És ugyanakkor érthetetlenek. Legalábbis számomra.

– Éspedig?

– A spermák… emberi spermák és mégsem azok.

– Hogyhogy?

– Nézze csak… A spermák élő sejtek. Ezek azonban nem úgy viselkednek. Egyáltalán nem.

– Amennyiben?

– Amennyiben ezeknek semmi sem árt. Szupersejtek. Kiszáradnak, és bármiféle folyadék hatására ismét életre kelnek. Akár víz, sav, lúg vagy akármi. Nem próbáltam, de esküdni mernék, hogy a füstölgő kénsav sem ártana nekik. Ez pedig minden, csak nem normális dolog.

– Van valami elképzelése, hogy miért ilyenek?

– Valami halvány. Alighanem attól a barna festékanyagtól, amely az oldatból is kimutatható. Úgy is mondhatnám, hogy valami ismeretlen konzerváló anyagot kevertek a spermasejtek közé, amely megóvja őket mindentől.

– Nem tudja, hogy mi az?

– Ha tudnám, már rég bekentem volna magam vele.

– Nem is lehet megállapítani?

– Három napja ezzel kínlódom. És egyre inkább az az érzésem, hogy nem is leszek képes rá, végtére is nem vagyok vegyész! A többit magukra bízom.

Tenyerembe temettem az arcom.

– Úristen! Mit csináljak?

A többiek ugyanolyan tanácstalanok voltak, mint én. Csak néztek maguk elé, és ki tudja, mi minden forgott a fejükben.

– Szuperkultúra, nem vitás – mondta végül Osima. – Akik ezt meg tudták csinálni, legyőzték a halált.

– Nana! – emelte fel a fejét Celia. – Ne feledkezz meg róla, hogy Imu is meghalt és a többiek is.

– Persze, persze – morogta a japán. Halvorsson megrángatta a szakállát, és szinte félve kérdezte meg Hubertől azt, amit én még meg sem mertem kérdezni tőle.

– És… doktornő… vajon képesek a megtermékenyítésre?

Miss Huber széttárta a karját.

– Nem próbáltam ki. De mit gondol, miért konzerválták őket? Viccből?

Mielőtt akárki válaszolhatott volna, kénytelen voltam más irányt szabni a beszélgetésnek.

– Van itt még egy sokkal lényegesebb téma is, vagy legalábbis annyira kényes, mint amiről beszélgettünk. És azt hiszem, ezt kellene tisztáznunk legelőbb.

Valamennyien felkapták a fejüket, néhányan értetlenül.

– Éspedig? – kérdezte Middleton.

– Egyszerűen arról van szó, hogy hogyan tovább. Eljutottunk egy pontig, alighanem az utolsóig, ahonnan még van visszaút. Még vissza lehet fordulni.

– Visszafordulni? – értetlenkedett Celia. – Hogyhogy?

– Úgy, hogy mindenről jelentést teszünk.

– Őrülteknek néznek majd bennünket – háborgott Karabinasz.

– Lehetséges – mondtam. – De előbb-utóbb meg tudjuk győzni őket, hiszen cáfolhatatlan bizonyítékaink vannak. Például a piramis és… nos, a spermák is. Ebben az esetben felfedezésünk nemzetközi kutatás tárgyává válna.

– Gondolja? – kérdezte gúnyosan Osima.

– Biztos vagyok benne.

– És ön szerint ez jó lenne?

Széttártam a karom.

– Azért vagyunk itt, hogy ezt eldöntsük. Én csak felvázoltam egy lehetőséget. Bár én vagyok az Intézet vezetője, és ebben a minőségemben vannak bizonyos előjogaim, nem akarok dönteni az önök beleegyezése nélkül. Legalábbis nem szeretnék.

Váratlanul Huber doktornő emelte fel a kezét. Illedelmesen felállt, amikor szót kapott, lesimította a szoknyáját, éppen úgy, mint ahogy a líceumban tanulta. Valahogy furcsán ünnepélyes lett az arca, és a hangja is szokatlanul meglágyult.

– Tudom, illetlenséget követek el, hogy én jelentkezem először szólásra, hiszen én csak afféle kültag vagyok, de úgy érzem, nem hallgathatok. Ha már bevontak a kísérletekbe, kicsit magaménak is érzem az ügyet. Hadd mondom el hát, hogyan látom én. Természetesen megértem Mr. Szilágyi aggodalmát. Aligha lenne jogunk a fennálló szabályok értelmében titokban folytatni a kutatásainkat. Mindenképpen jelentenünk kellene felettes szerveinknek. Már csak azért is, mivel az Intézet és végső soron az alapítvány pénzén dolgozunk. Ha valaha is kiderül, simán perbe foghatnak bennünket. Ez a dolog egyik oldala. Ezzel tisztában kell lenni valamennyiünknek.

Megköszörülte a torkát, majd folytatta:

– A másik oldala viszont a következő. Ha megtudják, hogy mit csinálunk, perceken belül az egész kontinens tudni fogja. A piramist megkeresik, kiássák, és ki tudja, mi van ott még. Nem tudom, értik-e, mire gondolok. Nem tudom, jó lenne-e a világnak, ha megtalálnák azt a piramist. Egyáltalán nem tudom…

Yettmar megrázta a fejét.

– Nem fejtené ki bővebben is, kisasszony?

– Magam sem vagyok biztos semmiben – mondta Huber szinte kétségbeesetten. – De gondolják csak meg… Csak egyetlen dolgot hadd mondjak. Itt vannak ezek a nyavalyás spermák. Ahogy maguk mondták, szuperspermák. Mi lesz, ha illetéktelenek kaparintják a kezükbe?

– Miért? Mi talán illetékesek vagyunk? – kérdeztem.

– Nem tudom, ki az illetékes. De egy biztos. Az atombombán is titokban dolgoztak, és most is titokban dolgoznak ezeregy dolgon. Miért ne tarthatnánk mi is titokban, amíg ki nem derül, hogy jó-e vagy rossz, amit a kezünkben tartunk?

– Mindez rendben-is lenne, kisasszony – mondtam, és tovább provokáltam a vitát. – De ki hatalmaz fel bennünket, hogy mi döntsünk, akár az egész emberiség nevében? Ki hatalmaz fel bennünket?

Huber kisasszony kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de meggondolta magát, és gyorsan leült. Már ültéből suttogta felénk:

– A lelkiismeretünk. Semmi más, csak az.

Hallgattunk egy sort, aztán Yettmar nyújtotta fel a kezét.

– Kétségkívül sok igazság van abban, amit Huber kisasszony mondott. Én azt hiszem, a negyedét sem tudjuk annak, amit tudnunk kellene. De beszéljünk világosan! Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy egy valamikori szuperkultúra nyomaira bukkantunk. Talán ez is alátámasztja Spengler elméletét. A kultúrák eltűnnek, hogy később valamilyen módon újjászüljék önmagukat. De ez most nem fontos. A fontos az, hogy ez a szuperkultúra számos olyan ismeretnek volt vagy lehetett a birtokában, amely nem biztos, hogy pozitívan befolyásolná a fejlődésünket. Talán olyan fegyverekkel is rendelkezett, amelyekhez képest az atom vagy a hidrogén gyerekjáték.

– És hol vannak ezek a fegyverek? – vetette közbe Halvorsson.

– Talán a föld alatti piramisban. Emlékezzenek csak vissza a szemtanúk leírásaira. Azt hiszem, itt az ideje, hogy újra alaposan végigelemezzük valamennyit. Az új felfedezések fényében. De folytatom. Közismert, hogy szakadék szélén táncolunk. Az egész emberiség. Csak egy kis lökés kell, és belehullunk valamennyien. És ha mi most rátalálunk valamire… Értik?

Pontosan azt mondta, amit hallani akartam tőle.

– Tehát? – kérdeztem.

– Én azt mondanám, hogy dolgozzunk tovább a legteljesebb titokban. Itt, ahányan vagyunk. Az a néhány kívülálló, aki sejt valamit, hamar elfelejt mindent, ha látszólag abbahagyjuk a kutatást. De mi folytatjuk. És ha már mindent tudunk – értik? –, mindent, akkor majd ráérünk dönteni arról, hogy mit és kinek adjunk tovább!

– És a felelősség?

– Valamennyiünknek vállalni kell!

Nem volt más tennivalóm, szavazásra tettem fel a kérdést.

– Huber doktornő? Természetesen megbízom önben, de nem akarom olyan lépésre kényszeríteni, amely esetleg az állásába kerülhet. Nem tartanánk árulónak, ha…

– Magukkal tartok, és egyetértek Mr. Yettmarral.

– Celia?

– Oké.

– Mr. Middleton?

– Én is.

– Osima?

– Ahogy eddig.

– Nikosz?

– Minden rendben, Peter.

Halvorsson gyorsan feltartotta a kezét.

– Most, hogy ezen túl vagyunk, talán folytathatnánk az előbbi beszélgetést. Ugyanis ott tartottunk, hogy vajon elképzelhető-e… hogy vajon képesek-e a spermák a megtermékenyítésre.

– Valószínűleg – biccentett a doktornő.

– Akkor hát nincs más megoldás, követnünk kell Imu utasítását. El kell vetnünk a magot, amelyből majd kinő a kalász!

– Komolyan mondod? – bámult rá Celia.

– A legkomolyabban.

– És hogy képzeled el?

– Hát… nem is tudom. – morogta a dán. – Talán lombikban?

– Lombikban?

– Olvastam, hogy gyakran csinálják.

– Stop! – vágott közbe hirtelen Karabinasz. – Megvan! Knutnak igaza van!

Huber doktornő azonban túlkiabált mindenkit:

– Lehetetlen! Egyszerűen lehetetlen! Nemzetközileg tiltva van! Az olaszok csináltak ilyesmit, de aztán abbahagyták. Ma még nem lehet lombikban irányítani a gyerek fejlődését. Ki tudja, mi lesz belőle, ha anyaméhen kívül fejlődik! Talán egy Frankenstein! Ebbe nem egyezhetem bele. Legalább annyira veszélyes és felelőtlen dolog, mint ha eláruljuk a piramis és a magaskultúra titkát!

Karabinasz Huber mellé lépett, és átkarolta a vállát.

– Alighanem tökéletesen félreértett, kedves doktornő. Én csak arról beszéltem, hogy ki kellene próbálni a spermák megtermékenyítő képességét. Erre pedig alkalmas a lombik. Ha sikerült, azonnal megszakítjuk a sejtek fejlődését. Mit szól ehhez?

– Hát, nem is tudom – tétovázott Huber.

– Valahogyan csak ki kell próbálnunk, hogy egyáltalán alkalmasak-e a megtermékenyítésre. Lehet, hogy felesleges dolgokról vitatkozunk.

Huber hirtelen az asztalra ütött.

– Oké! Rendben van! Elintézem. Összehozom a spermákat néhány petesejttel. Úristen! Ha előre látnám, mi lesz belőle!

Október 15.

Huber doktornő fáradt, színtelen hangon olvasta jelentése utolsó mondatait:

– A spermák megtermékenyítő képessége jó. Művi úton megtörtént a fogamzás, azaz a petesejt megtermékenyült. Háromheti növekedés után beszüntettem a kísérletet. Azaz megöltem – tette hozzá egészen halkan.

Ölébe ejtette a papírjait.

– Most mit csináljunk? – kérdezte tompán. Zavartan bámultunk egymásra, mintha valami óriási felfedezést tettünk volna. Ki tudja, talán az is volt.

– Folytatni kell a munkát! – mondta hevesen Halvorsson.

– Hogyan?

– Akárhogyan! Imu így akarja! A kalásznak ki kell kelnie a magból, és szárba kell szökkennie.

– Hogy aztán elhajózhasson a napbárkán.

– Miért? Te nem hiszed? – fordult Karabinaszhoz Halvorsson.

– Jó lenne tudni, hogy mit hiszek és mit nem – morgott a görög. – De most már alighanem azt hiszem, hogy nem lenne szabad a magunk szakállára dolgoznunk tovább.

– Berezeltél? – támadt rá dühösen Halvorsson. Karabinasz megrázta a fejét.

– Dehogy. De ez már nem régészet. Ne feledjétek, régészek és egyiptológusok vagyunk. A mi feladatunk az, hogy megismertessük a világgal Egyiptom ősi kultúráját, a piramisokat, a fáraókat, az egyiptomi népet, amely ott élt, szenvedett ék szeretett a Nílus, azaz a Hapi völgyében.

– Egy költő veszett el benned – mondta Osima. – Ennek ellenére azt hiszem, igazad van.

– Ez már nem a mi dolgunk – folytatta Karabinasz. – Lombikbébi, szuperspermák, genetika, hogy jövünk mi ehhez? Igen. Nem csináltam be. De ezen az alapon a csillagászatba és a politikába is beleszólhatnánk. Nem. Ez már nem a mi ügyünk.

– Kétségkívül így áll a helyzet – morogta Osima. A többiek hallgattak, amit akár beleegyezésnek is vehettem. Celia a körmét reszelte. Middleton a földet nézte, illetve a szobám padlóját borító nonfiguratív mintás szőnyeget. Csak ekkor fedeztem fel én is, hogy a szőnyegen véges-végig ugyanolyan, növekedést mutató ábrák húzódnak, mint amilyet a spermatartó oldalára karcolt valaki sok-sok évszázaddal ezelőtt.

– Doktornő?

Huber doktornő lesimította a haját, és már ismét olyan száraz volt a hangja, mint amikor belekezdett a kísérletekbe.

– Alighanem igazuk van – mondta. – Végül is azt se feledjék, hogy én radiológus vagyok és nem genetikus vagy sejtbiológus. Amióta csak elkezdtük a kísérleteket, valami gyötör, amiről egyáltalán nem tudom, hogy micsoda. Nem, nem lelkifurdalás. Erre igazán nem szolgáltam rá. Magam sem tudom megmondani, hogy mi. Valami olyasmi, mint ami Nikoszt is gyötri.

– Nem mondaná el világosabban? – mordult rá Yettmar.

– Hiszen én is csak úgy érzem, és nem minden érzést lehet világosan megfogalmazni. Jó, legyen. Megpróbálom… Beszéltünk már róla, hogy mennyi veszéllyel járhat, ha valami szörnyű erő lappang a föld alatti piramisban vagy akár ebben a spermatartóban. És hogy mi lesz akkor, ha ez az őrült és még tinédzser korba sem ért emberiség a kezébe kaparintja. De van a dolognak egy másik oldala is. Mi van akkor, ha az örök boldogságot tartjuk a kezünkben? A halhatatlanságot vagy az életkor meghosszabbításának a titkát. És mi lesz, ha elszúrjuk? Ha avatatlan kézzel tönkretesszük azt, amit évezredek hagyományoztak ránk. Vállalhatjuk-e érte a felelősséget?

Súlyos csend ereszkedett a szobára. Akkora, hogy behallatszott a parkon áthúzó villamos targoncák halk sivítása. Alighanem szitálni kezdhetett odakint az eső, mert egyre több rövidebb-hosszabb villanás mutatta, hogy nedvessé váltak a targoncák áramszedői, és ahogy a felső vezetékkel érintkeztek, apró szikraeső robbant ki a vezetékből az érintkezés nyomán.

Még mindig hallgattunk, amikor odakinn megdördült az ég. Egy targonca sietősen felvisított az ablak alatt, és behallatszott a szobába, amint a vezető odaordít valakinek:

– Vigyétek a bálákat a pincelejárathoz! Öt perc és nyakunkon az istenáldása!

Celia kiment a kisszobába, hogy kávét főzzön, én pedig szórakozottan lapozgattam az asztalomon felejtett démotikus szövegben. Úgy éreztem magam, mintha valamelyik közeli hozzátartozóm súlyos betegségéről értesültem volna. Mint amikor Redford megmondta, hogy Isabella menthetetlen.

– És a piramis? – kérdezte Middleton.

– Majd mások…

– Az végül is egyiptológia.

– Csakhogy szorosan összefügg a spermákkal és Imuval. Sajnos, azt hiszem, hogy a végén az egyiptológia profitál majd legkevesebbet ebből az egészből.

Félretoltam a szöveget, és igyekeztem kemény lenni, mint egy intézeti igazgatóhoz illik.

– Akkor hát megegyeztünk? A kísérleteket befejezzük. Holnap jelentést írok Washingtonba… és kérem, hogy amennyiben lehetséges, mi végezhessük az eltemetett piramis feltárását.

– Fütyülnek majd ránk – legyintett fáradtan Osima. – Maga el is hiszi, Peter, amit leírt?

– Még nem írtam le semmit.

– De leírja!

– Mi mást tehetnék? Nem készíthetünk Frankensteint az egyiptológiai laboratóriumban. Máris aggódom valami miatt.

– Aggódik? – kapta fel a fejét Yettmar.

– Nem fognak-e elpusztulni a sejtek? Jóvátehetetlen kárt okoznánk, ha elpusztulnának a szakszerűtlen tárolás következtében. Hátha a hűtés nem tesz jót nekik…

Óriási reccsenés szakította félbe szavaimat. Valahova villám vágott odakinn: talán egy óriási platánfába az udvaron. A villámcsapást követő dörgés percekig tartott, és még akkor is egyre morgott az ég, amikor Celia behozta a kávét.

Mindenre pontosan úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Én az íróasztalnál ültem, és kezem ismét visszatévedt a papirusztekercsre: forgattam jobbra, forgattam balra; minden különösebb gondolat nélkül. De ha voltak is gondolataim, nyilván a másnapi jelentés körül forogtak. Mit írjak a kísérleteinkről? Valljam-e be, hogy tovább mentünk, mint ameddig szabad lett volna elmennünk? Te jóságos Isten! Hiszen már a legelső lépésünk is szabálytalan volt! Már a sírkamrát is jelentenünk kellett volna a washingtoni központnak. Nem is beszélve a leletmentésről! Most gondoltam először komolyabban rá, hogy másnapi levelem alighanem karrierem végét is jelenti. Úgy kezdtem működésemet, hogy több szabálytalanságot követtem el ez alatt a néhány hónap alatt, mint az egész Intézet évszázados története során. Ha jól meggondoljuk, azért ez is valami.

Huber doktornő velem szemben ült a sarokban egy öblös karosszékben, és éreztem, hogy nem veszi le rólam a tekintetét. Amikor találkozott a tekintetünk, gyengéden és bátorítóan elmosolyodott. Alighanem ő is tisztában volt mindennel.

Amikor Celia belépett a szobába, Middleton felemelkedett a szőnyegről, ahol ült, elvett két csészét Celiától: az egyiket Halvorsson felé tartotta, a másikat pedig letette maga mellé. Celia átnyújtotta Middleton feje felett a tálcát, hogy a többiek is vehessenek, amikor újra megreccsent az ég. Nappali világosság árasztotta el a szobát: én automatikusan behunytam a szemem, és belekapaszkodtam az asztal sarkába. Éreztem, hogy enyhe légáramlat fúj végig rajtunk, és megemeli az asztalomra tett kéziratlapokat.

Amikor kinyitottam a szemem, olyan merev volt a szoba, mintha élőképet adtunk volna elő egy jótékony célú előadáson. A levegő kék volt, valószínűtlenül kék, mintha olyan fényképezőgép optikáján néztem volna keresztül, amely elé kék színszűrőt tettek. Az ablakon túl is halványkékbe öltözött a világ: kéken világított az ablakkeret és az ablak alatt álló öles platánfa.

Talán el sem jutott az agyamig Celia sikoltása, talán végigfutott rajtam a gondolat, hogy alighanem villámcsapás ért bennünket; már nem emlékszem pontosan. Celia még mindig a kezében tartotta a tálcát, Osima pedig félig görnyedten feléje hajolt, hogy csészéket vegyen le róla. Middleton a földön ült, és kék volt az arca, mintha tintával öntötték volna le. Huber doktornő rajtam tartotta ultramarin szemeit, s ahogy a hajához nyúlt, kék szikrák pattogtak rajta.

A következő pillanatban aztán beteljesedett a csoda. A szoba hátulsó vége ködbe veszett, és ahol korábban Huber doktornő ült, három piramis emelkedett az égre. A távolban pálmafák hajladoztak, és jól hallottam a szél halk sírását is, amely valahogyan más volt, mint amilyet néhány másodperccel ezelőtt hallottam.

Kinyújtottam nyakam a piramisok felé, hogy lássam a várost. A házak azonban nem voltak sehol: még a repülőtársaság üvegpalotája sem látszott a szélső piramis mellett, pedig ott kellett volna lennie.

Belemarkoltam az asztalon heverő papírokba, és éreztem, hogy a lapok összeroppannak az ujjaim között. Hirtelen kifinomult hallásom érzékelte, ahogy a gyűrött lapok lehullanak a szőnyegre, és a légáramlattól hajtva végiggördülnek rajta.

Talán nem is tudom soha visszaadni azt az érzést, amely ezekben a másodpercekben futott át rajtam. Ébren is voltam, és álmodtam is. Mind a kettőt egyszerre.

Hogy mégis megmagyarázhassam, ami akkor történt velem, az álmok világában kell keresgélnem. A furcsa, félig éber álmokéban…

Gondolom, mindenkivel megtörtént már, hogy azt álmodta: ébren van. Pontosan tudta, hogy amit érez, ami történik vele, nem valóság, hanem csak álom. De mégsem tudott tőle szabadulni, nem tudott visszatérni a valóságba.

Hogy szemléletessé tegyem a hasonlatomat, kénytelen vagyok elmondani egy korábbi álmomat. Talán valami régi történelmi könyvet olvashattam egy este, mert éjszaka azt álmodtam, hogy a középkorban élek, és perbe fogtak boszorkányság miatt. Már nem emlékszem pontosan, mivel kelthettem fel az inkvizíció gyanúját, nyilván modern tudományommal manipulálhattam valamit, elég az hozzá, hogy már a máglyát is elkészítették a csuklyás hóhérlegények, és megragadtak, hogy odakötözzenek a rőzsenyalábokhoz.

Ekkor valami furcsa érzés futott át rajtam, és hirtelen felébredtem. Pontosabban, álmodtam tovább, de azt álmodtam, tudom, hogy álmodom. Tudtam, akkor ott a rőzsenyalábok között, hogy álmodom, hogy az ágyamban fekszem sok száz évvel az inkvizíció megszűnte után, egy olyan földrészen, amely akkor még ismeretlen volt. Álmodtam is, és tudtam is, hogy álmodom.

Ettől a pillanattól kezdve kimondottan élveztem a dolgot. Tudtam, hogy nem eshet bajom, hiszen legfeljebb felébredek, ha valami történne velem.

Ezt éreztem abban a kék ragyogásban is. Tudtam, hogy álmodom, hiszen amit láttam, nem lehet valóság. Ugyanakkor ébren is voltam, és kíváncsian figyeltem, mi történik a szobában.

A három piramis betöltötte a szoba hátulsó részét, és furcsa, soha nem hallott zajokkal telt meg a tér. Mintha vasalatlan kordék vonultak volna a piramisok mögött, még a kerekek nyöszörgését is hallottam, és csak aztán villant át az agyamon, hogy ez lehetetlen, hiszen akkor még nem ismerték Egyiptomban a kereket.

A kép ekkor elfordult. Mintha filmet néztem volna: a piramisok oldalra csúsztak, és a vidék újabb részlete tárult a szemeim elé. Széles, csodálatosan tiszta, kékben játszó folyó hömpölygött sárga homokpadok között, amelyek egészen a vízpartig értek. A vízen bárka suhant, és éppen az a jellegzetes alakú vitorla volt rajta, amilyet akkor használtak Egyiptomban.

Ekkor újra ugrott a kép. Valami emelvényről vagy dombtetőről készülhetett a felvétel, mert alattunk feküdt egy egész város. A piramisok eltűntek, csak pálmafák látszottak és keskeny, kanyargós utcák sora. Bőrökkel és pálmalevelekkel fedett, nyilván agyagfalú házak tömege zsúfolódott össze alattunk, és egészen hozzánk ért a lent zsibongó emberek lármája.

Kényelmesen hátradőltem, és vártam, hogy az álom folytatódjék. Az álom, amelyről tudtam, hogy végül is nem álom, csak azt nem tudtam, mi idézhette elő. Végigfutott ugyan agyamon a gondolat, hogy alighanem sokkot kaptam a villámcsapástól, és talán már úton is vagyok a kórház felé.

Elégedetten konstatáltam, hogy addig sem vesztegetem az időmet, amíg túlesem az operáción: az igazi tudós még az élet-halál mezsgyéjén is a tudományával foglalkozik.

Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a valóság is komoly szerepet kapott ebben a játékban. Főleg akkor, amikor meghallottam Karabinasz rémült hangját.

– Mi az úristen ez? Te csinálod, Peter?

Tőlem teljesen függetlenül lendültek mozgásba hangképző szerveim.

– Én nem csinálok semmit… Maguk is látják?

– Mi ez? Könyörgök… mondják meg, mi ez – remegett Celia sírástól elcsukló hangja.

– Egyiptom? A régi Egyiptom? – hallottam Huber kisasszony fojtott suttogását.

– Naná – morogta Yettmar. – Az. Csak ne tőlem kérdezze. Én ugyanis megőrültem. Vagy hallucinálok.

– Én is – mondta valaki.

– Csoda történt! – kiáltotta Halvorsson. – Mégiscsak köze van a kereszténységhez. Talán maga Jézus Krisztus…!

Ekkor a kép ismét váltott, jobban mondva, ugrott.

Sík teret mutatott, talán egy sivatagi tájat, amelyet néhány pálmafa határolt. Az egyik fa alatt sajátos egyiptomi öltözékben, felsőtestét alig takaró, kötényszerű ruhában, egy férfi állt, és a sivatag felé nézett. Mögötte sárgás volt az ég, talán a lenyugvó nap festette ilyenre a levegőt. A férfi lassan előrelépett, és nagyot lélegzett. Karjait kitárta, mintha magához akarta volna ölelni az egész világot.

A kamera lassan fordult, és mint az oktatófilmekben, tetőtől talpig végigpásztázta a férfit. Szinte félálomban hallottam Karabinasz hangját:

– Úristen! Nézzék a fejét!

Felemeltem az ujjam, és a szám elé tettem, hogy csendre intsem. Talán attól féltem, hogy a kockafejű, alacsony, hosszú kezű, rövid lábú férfi meghallja a szavát, és a semmivé foszlik.

A férfi azonban nem vett tudomást a görögről. Még egyszer széttárta a karját a távoli sivatag felé: talán az égboltot akarta átfogni egyetlen, óriási öleléssel. Csak állt mozdulatlanul hosszú másodpercekig, mi pedig sóbálvánnyá merevedve bámultuk a tüneményt.

Valamelyik asztalon vagy a földön megcsörrent egy kávéscsésze, és a férfi hirtelen hátrafordult, arra, ahol Miss Huber kucorgott. S ebben a szempillantásban két másik, hozzá hasonló férfi is feltűnt a pálmafák között, és lassan feléje közeledett. Lépteik zajára fordult vissza az első férfi, nem a kávéscsésze csengésére.

A két közeledő közül az egyik ugyanolyan ruhát viselt, mint az egyiptomiak és mint a mi emberünk, a másik azonban valami furcsa, alighanem bőrből készített öltönyfélét, amely sokkal inkább hasonlított a modern ruhákhoz, mint az egyiptomiakéhoz. Világosan kivehetően nadrágból és zakóból állt: még a zakó fazonját is ki tudtam venni.

A férfiak közeledésében volt valami fenyegető. Talán azért vettem észre, mert westernfilmeken nevelkedtem. S aki sokat látott ilyet, soha el nem felejti a pisztolypárbajba induló cowboyok sajátos, kissé himbálódzó járását, görnyedt, mégis mindenre ügyelő, halálosan éber testtartását. Kezük hanyagul lógó, várakozóan görbülő ívét, amellyel pillanatok törtrésze alatt képesek lecsapni pisztolyuk markolatára.

A két férfi úgy közeledett, mintha egy furcsa, kosztümös western vásznáról lépett volna le. Sarujuk talpa alatt sercegett a homok, és a távoli folyó felől furcsa, fröcskölő zajokat hozott a szél.

A magányos férfi meredten bámulta őket, s néha-néha megrándult a szája széle, mintha mondani akart volna valamit. Aztán, úgy látszik, fegyelmezte magát, mert tovább hallgatott.

Alig lehetett már több a távolság tíz-tizenöt méternél a közeledők és a magányos férfi között, amikor azok megtorpantak. Mereven előretartották kockafejüket, hosszú karjuk szinte a térdükig lógott. Kétségkívül volt valami majomszerű ebben a furcsa testtartásban.

A magányos férfi ekkor felemelte a karját, nyitott tenyerét mutatva a másik kettőnek. S e nyitott tenyér egyértelmű parancsot fejezett ki: eddig és ne tovább!

A férfiak megtorpantak, egyikük megigazította magán a kötényt, a másik pedig óvatosan zakója alá csúsztatta a kezét. Szinte már ott volt a számon a kiáltás, hogy figyelmeztessem a magányos férfit, amikor a közeledők egyike megszólalt.

Mielőtt tovább folytatnám a történetet, kénytelen vagyok valamire felhívni a figyelmedet, Renny. Valamire, ami döntő mértékben befolyásolta további sorsunkat. S ez a valami egy halk, akkor még csak tudat alatt érzett kattanás volt.

Valami kattant, aztán az egyiptomi kötényt viselő férfi kinyitotta a száját, és furcsa hangtömeg áradt ki rajta. Jobb szót keresve sem tudnék találni a leírására. Hangtömeg, hangok kavalkádja, valami, ami nem emlékeztetett semmiféle emberi beszédre. Inkább zene volt, mint emberi hangok sorozata. Zenei hangok folytak egymásba, s valami furcsa, sohasem hallott harmóniába olvadtak össze. Ha nem lettek volna köztük zöngétlen füttyök és furcsa zörejek, kottázni is lehetett volna a hangok sorát.

– Mi az ördög ez? – hallottam Middleton suttogását.

– Beszélnek – mondta valaki.

– Ezek? Ez beszéd? – suttogta Celia Jordan, aztán újra csend lett, a szobában csak a férfiak szájából áradó muzsika hallatszott.

A két közeledő közül az egyik, amelyik egyiptomi ruhát hordott, befejezhette mondanivalóját, mert becsukta a száját, és kinyújtott kezével vádlón a magányos férfi felé mutatott. A másik közben előrelépett, arca eltorzult, fogai kivillantak vastag ajkai közül, és csak egyetlen szó – ha egyáltalán szónak lehet nevezni egy zenei sort – hagyta el a száját:

– Imu!

– Imu! – suttogta mellettem Yettmar. – Az ott Imu! Zengett-zúgott a szó a levegőben, a szellő felkapta, továbbadta a pálmáknak, és úgy éreztem, hogy az egész világ ezt a furcsa szót énekli, minden hangszer az ő nevét muzsikálja.

– Imu!

A legelső hang, az i vékony, de nem kellemetlen sivító füttyféle volt, mintha valaki egy igen magas hangot próbált volna előcsalni pásztorsípjából. Az m pedig zengett, mintha csak orgonából hívták volna elő. Szép lassan, méltóságteljesen olvadt össze az őt követő u-val, és valamilyen furcsa módon egyszerre hangzott az egész név.

– Imu!

A magányos férfi még mindig az ég felé tartotta a kezét, tiltón, kifelé fordított tenyérrel. A bőrzakós ekkor kirántotta kezét a zakója alól, és Imu felé lendítette.

Hiába kísértem feszült figyelemmel a mozdulatot, nem tudtam semmit felfedezni összeszorított öklében, legalábbis olyasmit nem, ami pisztolyra vagy egyéb fegyverre emlékeztetett volna. Talán az egyik ujja végén lehetett valami, vagy egészen egyszerűen csak egy közepes méretű gyűrűt láttam rajta, amely megcsillant a lenyugvó nap fényében.

Ebben a pillanatban kékes lángcsóva csapott a képbe: egészen világos és vakítóan kék, más, mint amilyenben a szobánk fürdött percekkel ezelőtt. S még ugyanebben a szempillantásban elsötétedett minden, az alakok eltűntek, csak mi maradtunk a szobában.

Felemeltem a kezem, és ezzel újabb lapot vertem le a kéziratból a szőnyegre. S szinte ugyanebben a pillanatban újra megjelent a férfi a pálmafa alatt, most éppen háttal állt nekünk: karjait kitárta, és magához akarta ölelni a világmindenséget, aztán két másik, hozzá hasonló férfi tűnt fel a pálmafák között, és lassan feléje közeledett. Imu visszafordult a léptek zajára, és leeresztette a kezét.

– Ez ugyanaz – mondta valaki félhangosan, talán Karabinasz.

– Csend! – suttogta Yettmar.

Minden ugyanúgy történt, mint az előbb. Mintha valaki ismét elkezdte volna játszani ugyanazt a felvételt. Ugyanúgy és ugyanazokkal a szereplőkkel.

Most is, mint az előbb, bénultan szemléltük a jelenetet. Az egyiptomi kötényes előrelépett, kinyitotta a száját, és ömleni kezdtek belőle a szavak. Nem, nincs semmi tévedés! Ezúttal szavak, valódi emberi szavak!

– Ebbe bele kell őrülni! – mondta Karabinasz. – Ugyanaz a felvétel és mégsem ugyanaz…

– Csitt! – torkolta le Osima.

A férfi furcsa, ismeretlen nyelven beszélt, amely azonban minden kétséget kizáróan emberi nyelv volt. Sőt ahogy az első mondatok elhangzottak, valami halvány gyanú kezdett érlelődni bennem…

A többi ugyanúgy folyt le, mint az előbb. Imu felemelve tartotta a karját, a bőrzakós pedig előrelendítette a kezét, és ismét felcsapott a vakító, halványkék fénysugár.

Első alkalommal itt ért véget a jelenet. Most azonban nem szakadt meg, hanem folytatódott. Amikor a kék fény felcsapott, a bőrzakós megtántorodott, és a levegőbe kapott. Valami apró tárgy hullott a kezéből a földre, aztán lassan maga is melléje roskadt.

Ekkor az Imu melletti fák közül egy újabb, eleddig láthatatlan, negyedik kockafejű lépett a színre, előretartott kézzel, amelyben azonban nem volt semmi. Vagy talán neki is olyan apró tárgyat rejthetett az ökle, mint amilyen a bőrzakóséból hullott a homokra?

Ez a negyedik férfi fenyegető arccal közeledett a bőrzakós társához, kezét még mindig előrenyújtva. Annak pedig egyszerre csak halálos sápadtság öntötte el különben erősen barna arcát, és villámgyorsan térdre vetette magát. Fejét lehajtotta a homokra, és halkan morgott valamit maga elé

A negyedik férfi Imura nézett kérdő tekintettel, majd a térdelő feje fölé tartotta a kezét. Imu mondott valamit, mire a másik biccentett, és visszament a pálmafák közé. Aztán fordult a kamera vagy az a szerkezet, amely a jelenetet elénk varázsolta, és máris a bőrzekés fekvő testét láttuk magunk előtt.

Szinte valamennyien egyszerre kiáltottunk fel a meglepetéstől és a rémülettől; a bőrzekés teste akkorára zsugorodott össze, mint egy csecsemőé. Óriási zanzaként feküdt a homokon, s arcán fájdalmas mosollyal a távoli égre meredt.

Ez volt az utolsó, amit láttunk. Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy jött, eltűnt minden, és mi magunkra maradtunk a szobában.

Celia Jordan tért legelőször magához. Halálsápadt arccal felemelkedett a földről, ahova lecsüccsent, s kezdte összeszedni a szőnyegre hullott kávéscsészéket, mintha ez lenne most a legfontosabb dolog a világon. Mi meg csak bámultunk egymásra értetlenül, és most jutott időnk rá, hogy megtöröljük verejtékező arcunkat, és felszárítsuk szemünk sarkából az izgalomtól kiült könnyeket.

– Mi volt ez? Fiúk, mi volt ez? – dadogta Miss Huber, és nagyot nyelt. – Esküszöm, én mindig is materialista voltam, de…

– Jézus csodát tett! – morogta Halvorsson.

– Miért éppen Jézus? – kérdezte Osima.

– Mert… mert… Hát akkor ki?

Odakünn úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. A villámlás azonban eltávolodott tőlünk, és a mennydörgést is jóval messzebbről hallottuk.

– Tisztázzunk először valamit! – ugrott fel Karabinasz. – Mindannyian láttuk?

– Őrültség – mondta Celia. – Persze hogy láttuk. Ki ne látta volna?

– Tehát kétségkívül történt valami – szögezte le Karabinasz. – Valamennyien ugyanannak a hallucinációnak váltunk az áldozatává.

– Áldozatává?

– Csak úgy mondom. Nem lényeges, nincs jobb kifejezés.

– Miféle hallucinációról beszélsz? – kérdezte Yettmar.

– Hát amit láttunk. Mert nyilvánvalóan nem a valóságot láttuk ebben a szobában, hanem hallucináltunk.

– Valamennyien egyformát és ugyanakkor? Karabinasz lehajtotta a fejét.

– Na, igen – mondta halkan –, ez nem megy. Ez a nyom nem jó. Inkább szuggesztióról lehetne beszélni.

– Hogy gondolod, Nikosz?

– Hát… nem is tudom. Van ilyen, nem? Egyszerre egy egész cirkusz közönségét képes megszuggerálni egy illuzionista. Mindenki azt látja, amit a pasas akar. Tömegszuggesztió…

Hallgattunk egy kicsit, majd ismét én tettem ellenvetést:

– Oké, Nikosz. Csakhogy ehhez az kellene, hogy valaki megszuggeráljon bennünket. Mondjuk, egy illuzionista, ahogy az előbb mondtad.

Yettmar komoran bámult rám.

– Ne kerteljen, Peter – mondta rövid habozás után. – Ha jól értettem, azzal gyanúsít bennünket, hogy közülünk tette valaki. Itt ül közöttünk a tréfacsináló, és most jót röhög rajtunk, így gondolja?

– Nagyjából.

– Rendben van. Akkor én most ünnepélyesen kijelentem, hogy soha a büdös életben nem értettem semmiféle hipnózishoz, és alighanem képtelen lennék bárkit is meghipnotizálni. És főleg nem hülyéskednék komoly dolgokkal.

– Pontosan – biccentett Karabinasz.

– De hiszen ez őrültség! – csattant fel Osima. – Tíz éve ismerjük egymást. Még csak feltételezni is, hogy…

Kénytelenek voltunk hinni neki. Ekkor viszont valamennyiünket ugyanaz a gondolat kezdte foglalkoztatni, és feltűnően óvakodtunk tőle, hogy Huber doktornőre nézzünk. Lesunytuk a fejünket, mintha még a halvány feltételezés is távol állna tőlünk, pedig a szívünk mélyén már ott élt a gyanú.

Miss Huber néhány másodpercig a levegőbe meredt, majd megigazította térdén a szoknyáját, és halkan, dadogva megszólalt:

– Kérem… Igaz, hogy én orvos vagyok, de ez még nem ok arra… És különben is, én igazán mindent megtettem, hogy… hogy segítsek magukon. És én soha, de soha nem vetemednék olyasmire, hogy… – és hirtelen sírósra torzult az arca.

Celia lecsusszant a karosszék karfájáról, odaugrott Miss Huber mellé, és átkarolta a vállát. Aztán ránk nézett, és soha nem látott harag villogott a szemében.

– Elment az eszük, hallják? Azért gyanúsítják, mert orvos? Én is megtehettem volna, hiszen ma már minden marha megtanulhat hipnotizálni! Maga meg ne pityeregjen! Ha hülyékkel van összezárva az ember, meg kell szoknia, hogy úgy is viselkednek. A majmoktól sem veszi senki rossz néven, ha grimaszokat vágnak a látogatóra, vagy hozzávágják a sárgarépát az állatkertben!

Na, ezt alaposan megkaptuk.

Mindenki kifejtette már a véleményét a titokzatos jelenségről, csak Middleton nem. Ezt akkor még nem fogtam fel teljes jelentőségében, hiszen valamennyien azzal voltunk elfoglalva, hogy tisztázzuk magunkat Celia Jordan vádjai alól.

– Teljesen félreértenek bennünket a hölgyek – kapta maga elé a kezeit Karabinasz. – Eszünk ágában sincs Huber doktornőt gyanúsítani. Ha jól emlékszem, egyetlen szó sem hangzott el, amely…

– Szó az nem! – tört ki újra Celia. – De a maguk sunyi hallgatása többet mond, mintha megvádolták volna. Ahelyett hogy megköszönnék neki, amit ezért az eszeveszett ügyért tett!

Most már kénytelen voltam én is beavatkozni, mégpedig egész direktori tekintélyemmel.

– Állítsa le magát, Celia – mondtam nagyon határozottan –, mielőtt még jóvátehetetlen dolgokat vagdosnánk egymás fejéhez. Miss Hubert senki sem gyanúsítja, mint ahogy magát vagy engem sem. Egyszerűen csak mérlegeltük a lehetőségeket. És az egyik lehetőség az is, hogy valaki szórakozik velünk. Nem tudom ugyan elképzelni, hogyan tehetné, de a lehetőség akkor is fennáll. Miss Huber, magát pedig arra kérem, hogy próbáljon meg egy kicsit felülemelkedni a dolgokon. Higgye el, a mi idegeink sincsenek drótkötélből. De Halvorsson sem vágta oda az oldatot, amikor… hm… gyanúba került, hogy esetleg ő manipulált vele.

– Bár egy hajszálon múlt csak – morogta a dán.

– Oké, Peter – suttogta Miss Huber, és erőt véve magán újra hátrasimította különben tökéletesen sima haját. – Igyekszem uralkodni magamon. Csak kissé… hogy is mondjam, szokatlan a stílusuk.

Amikor úgy-ahogy lecsillapodtunk, visszatérhettünk a történtek elemzéséhez.

– A hallucinációt tehát elvethetjük – mondtam. – Hallucináció előidézéséhez hallucinogén anyagok szükségesek.

– Marad a hipnózis – mondta Yettmar.

– Ahhoz viszont az kell, hogy valaki előidézze.

Ekkor jelentkezett szólásra Middleton. Felnyújtotta a kezét, mintha értekezleten lenne, aztán mosolyogva megszólalt:

– Akár hallucináció, akár hipnózis, kell lenni egy közös dolognak bennük… legalábbis véleményem szerint. Nem?

– Miről beszél?

– Hogy minden, amit láttunk és hallottunk, illetve látni és hallani véltünk, csak a képzeletünkben történt meg és nem a valóságban.

– Így van – mondta Yettmar.

– Ez esetben pedig… nos, ez esetben tulajdonképpen nem láttunk és nem hallottunk semmit, csak látni és hallani véltük…

– Világos – mondta még egyszer Yettmar. – De mi az ördögöt akarsz ezzel?

Ekkor ismét felhangzott az a furcsa, halk kattanás, amelyet még a jelenés bekövetkeztekor tudat alatt megfigyeltem, és már tettem is említést róla. Egy kattanás, amely akkor hangzott fel, amikor a két közeledő férfi megtorpant és beszélni kezdett Imuhoz.

Amikor a kattanó hang elért a fülemig, meglepett mozdulatot tettem és éreztem, hogy megrándul a kezem, mintha védekezni akarnék valami ellen. A következő pillanatban aztán megtörtént a csoda; ismét megszólalt az a furcsa, zeneszerű beszéd, amely a kockafejűek szájából áradt. A szoba minden zugát betöltötte a hang, méghozzá sztereóban. S pontosan onnan jött, ahonnan a sztereófelvételek szoktak: a szoba különböző pontjain elhelyezett hangszórókból!

Felugrottam és ordítani akartam, de Yettmar megelőzött. Egyetlen ugrással átvetette magát a szoba közepére helyezett dohányzóasztalon, elkapta a magnetofon mellett kucorgó Middletont, és a földre rántotta. Öklözte, ahol érte, és közben úgy üvöltött, mintha megőrült volna.

– Te rohadt! Te aljas szemét…! Rohadt tetű! Ki akarod készíteni az idegeinket? Megöllek, mielőtt még kiröhöghetnéd magad az aljas vicceiden!

A következő perc a verekedésé volt. Halvorsson és Karabinasz egyesült erővel próbálták lecibálni Yettmart Middleton hátáról, én pedig a kezét fogtam, nehogy ütni tudjon vele.

Úgy tűnt, hogy Yettmar egészen elveszítette a józan eszét. Szája habzott, szemei vörös fényben égtek, és úgy megfeszült a teste, mintha merevgörcsöt kapott volna. Azok ketten tépték-cibálták, én a kezeit fogtam, Middleton pedig ott nyögött alatta, és rúgta, ahol érte. Már-már azon voltam, hogy fejbe csapom egy vázával, amikor mellettem termett Huber doktornő egy injekciós tűvel, s mielőtt még bármit is kérdezhettem volna, röptében belecsapta Yettmar karjába. További fél perc múlva Middleton kimászhatott támadója alól, aki félig csukott szemmel hevert a szőnyegen, és horkolva szedte a levegőt.

– Mi van vele? – nyögte Middleton, és Yettmarra mutatott. – Begolyózott?

– Idegroham – mondta Huber szárazon, és visszaült a helyére.

A kockafejűek beszéde közben zavartalanul áradt a hangszórókból; most már azon a másik nyelven beszéltek, amely emberinek hangzott.

Middleton visszaroskadt a helyére, és sértődötten tapogatta az arcát.

– Ezt az őrültet! Majd kiverte a fogamat… Miért éppen nekem ugrott?

– Nem is sejti? – kérdeztem tőle. A magnóra mutatott.

– Ezért?

Senki nem válaszolt, csak néztünk rá rezzenéstelen tekintettel.

Middletont azonban úgy látszik, csak a verekedés rázta meg.

– És pont az új fogamra ütött – morogta fájdalmas képpel, majd körbepillantott. – Mi van? – kérdezte aztán csodálkozva. – Ez eldönti a vitát, nem?

– Milyen vitát? – kérdezte mogorván Osima.

– Hogy hallucináció-e vagy sem. Vagy hipnózis… Ekkor már mindent értettem, és legszívesebben homlokon csókoltam volna Middletont.

Middleton egyszerre csak elképedt. Harsány csodálkozás ült ki az arcára, majd dagadt ajkait szétnyitva felnevetett. Nem mondom, nem volt valami szép a nevetése.

– Ó, hát ezért esett nekem ez az őrült? Csak nem hiszitek, hogy én csináltam a felvételt? Hogy én hamisítottam… – s újra nevetett, miközben apró vérpatakok csorogtak le az állára.

– Nem beszélnél értelmesebben? – húzta össze a szemét Osima.

Middleton ismét szóra nyitotta volna sebes száját, de Yettmar ekkor magához tért.

– Middy – suttogta halkan. – Meg tudsz nekem bocsátani?

Middleton odalépett hozzá, és rátette a kezét Yettmar karjára.

– Csak ne izgasd fel magad, öregem. Nincs nagy vész… Igaz, hogy az új fogam meglazult, de oda se neki.

– Én azt hittem… hogy… meg akarsz tréfálni bennünket. Hogy te csináltad azokat a hangokat.,.

Huber doktornő hirtelen felpattant, és elém állt.

– Hát, ide figyeljen, Szilágyi! – kezdte, és feledve minden sérelmét és könnyét, csípőre tette a kezét, miközben úgy égett az arca, mintha kétértelmű tréfákat meséltek volna neki. – Kénytelen vagyok belátni, hogy maguknak valamennyiüknek az őrültekházában lenne a helye. Kivéve talán ezt a szegény lányt, aki nem is tudom, hogyan keveredhetett maguk közé… Először engem gyanúsítanak, hogy meghipnotizáltam magukat, aztán összeverekszenek valami magnetofontrükk miatt. Most meg úgy tesznek, mintha mindent értenének, és összecsókolóznak. Mondják, komolyan azt hiszik, hogy maguk normálisak?

Valószínűleg széles mosoly terülhetett szét az arcomon, mert még csak fokozódott a dühe.

– Hát csak szórakozzanak egymással, de engem hagyjanak ki a játékból! Maga velem jön, Celia, vagy itt marad? De figyelmeztetem, lehet, hogy újra dühöngeni kezdenek.

Celia mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Már nem… Rosalinda. Már minden oké.

Huber arcára kiült az elképedés.

– Oké? Hogyhogy oké?

– Minden tisztázódott.

Miss Huber megszédült, és kénytelen volt a mellette álló karosszék karfájára támaszkodni.

– Hát már maga is? – nyögte panaszosan. – Maga is, Celia? Mi tisztázódott? Hát nem azért ugrott neki Mr. Yettmar Middletonnak, mert… úgy hamisította a szalagot? Biztosan el van rejtve valahol egy videomagnó és… nem?

Celia megrázta a fejét.

– Nem. Yettmar valóban ezt hitte, de kiderült minden. Kiderült, hogy mit csinált Middleton.

Huber elsápadt, és reménytelenül bámult ránk.

– Úristen, ember! Mi derült ki egyáltalán? Mit csinált Mr. Middleton? Csak nem azt akarja mondani, hogy semmi köze a magnóhoz és…

– Dehogyis – rázta meg a fejét mosolyogva Celia –, dehogyis akarom mondani. Middletonnak valóban van köze a magnetofonhoz… bár tulajdonképpen nem valami sok.

– De hát… Mit csinált vele, Celia? Celia Jordan Middletonra mosolygott.

– Tulajdonképpen nem sokat… Csak annyit, hogy amikor azok beszélni kezdtek, felvételre állította a magnót, és benyomta a gombját!

Félóra múlva túl voltunk mindenen: sértődésen, magyarázkodáson, néhány szendvicsen és a kávén, amit Celia és Huber doktornő főztek. Mi addig összetakarítottuk a romokat, amelyek viharos szóváltásaink közben keletkeztek. Néhány kimúlt hamutartó, egy Nofretéte-fej utánzat és kedvenc golyóstollam került a szemétkosárba.

Amikor elcsitultak a kedélyek, ismét megindulhatott a találgatás.

– Tehát sem hallucináció, sem szuggesztió – mondta a még mindig álmos Yettmar. – Maga a keserű valóság.

– Én hallottam, amikor Middleton lenyomta a gombot, csak nem tudtam, hogy mi az a kattanás. Így hát kezünkben van a döntő bizonyíték!

– Mire? – kérdezte Osima.

Nem is volt olyan könnyű válaszolni rá. Halvorsson végigsimított a szakáiián, és megszólalt:

– Azt hiszem, hogy keresnünk kellene egy kiindulópontot.

– Félórája azt csináljuk – mondta Karabinasz.

– Egy igazi kiindulópontot – folytatta zavartalanul Halvorsson. – Ugyanis a kérdést kétféleképpen közelíthetjük meg.

– Éspedig?

– Idealista és materialista módon.

– Ebben van valami – morogta Osima. A dán felemelte a hüvelykujját.

– Vegyük talán az elsőt…

– Vegyük – bólintottam.

– Ez esetben a természetfelettiből kell kiindulnunk. Ráakadtunk Imunak és társainak a nyugvóhelyére. A feliratból és más jelekből arra következtethetünk, hogy nem szándékoztak örökre meghalni, inkább azt akarták, vagy azt akarta Imu, hogy tovább élhessen az utódaiban. S évezredekkel a halála után mi megtaláltuk és meg is értettük a kívánságát. Erre mi történik? Ahelyett hogy azt tennénk, amit ő akar, visszarettenünk a feladattól, és vissza is lépünk tőle. Hiszen éppen akkor határoztuk el, hogy lemondunk a kísérlet folytatásáról. Percekkel később pedig bekövetkezett, ami bekövetkezett. Mi ez, ha nem Imu tiltakozása?

Vagy Malcolm papáé – mondta halkan Celia. Mindannyian összerezzentünk, még nekem is hideg futott végig a hátamon.

– Azt akarják, hogy folytassuk, amibe belekezdtünk – mondta Osima.

Huber doktornő is összerázkódott.

– Lassan átalakulunk spiritiszta szeánsszá.

– Gondolja, hogy a kísértetek hangját magnóra lehet venni? – kérdeztem Halvorssontól.

– Fogalmam sincs! Eddig még csak mesékben találkoztam velük.

– Nekem mégiscsak szimpatikusabbnak tűnne a materialista felfogás.

A dán tanácstalan képet vágott.

– Ez esetben még csak találgatni sem tudok. Kétségtelen, hogy valamennyiünket ugyanaz a dolog foglalkoztat. Nem tudok másra gondolni… mint mégiscsak hipnózisra.

– Ugyan! Ne kezdje elölről, Halvorsson! Ezt már egyszer elvetettük.

– A szándékos hipnózist igen…

– Nem értem…

– Azonnal megmagyarázom. Bár nem tudom, hogy valaha is előfordult-e már ehhez hasonló eset.

– Mihez hasonló? Nyögje már ki!

– Arra gondoltam, hogy lehet talán valaki közöttünk, akinek nagyon erős az akarata vagy az a képessége, hogy a gondolatait át tudja vinni valamennyiünkre. Értik? Valakinek az agyában megjelent az imént látott jelenet, és a mi agyunk, mint a rádióvevő átvette és továbbította a szemünknek.

– És a magnetofonnak – mondta jelentőségteljesen Middleton.

Hát igen, ezen bukott meg minden.

– Más materialista magyarázatot nem tudok – mondta csüggedten Halvorsson.

– Hallgassuk meg még egyszer a szalagot – javasolta Huber doktornő.

Middleton visszafuttatta a tekercset, és ismét felhangzott a szélsuhogás, a pálmafák koronájának suttogása és a vízilovak fröcskölése a Nílus felől. Aztán az a furcsa hangzuhatag: zenei hangok, füttyökkel és kattogásokkal keverve, majd a másik, emberi beszéd. Legvégül pedig egy gyors zizzenés, amikor felcsapott a kék fény, és megölte a bőrkabátost.

A magnetofon megállt, és mi éppolyan tanácstalanok voltunk, mint korábban. Egy biztos. Nem álmodtuk, ami történt.

– Lehet, hogy mégiscsak a túlvilágról?… – suttogta Celia.

Karabinasz megcsóválta a fejét.

– Furcsa, hogy még egyszer megismétlik az egészet, mintha csak a mi kedvünkért tennék…

– De hát miért? – kérdezte Miss Huber.

– Fogalmam sincs.

– Talán a nyelv miatt – morogta Yettmar.

– Hogyhogy a nyelv miatt?

– Valami már akkor feltűnt nekem. A második felvételen, illetve, mondjuk így, az ismétlésnél. De csak most jutott eszembe, ahogy a nyelvekről beszéltünk.

– Micsoda, az Istenért? – kérdeztem türelmetlenül.

– Az aszinkronitás.

Úgy néztünk rá, mintha megbuggyant volna.

– Micsoda? – nyögte Miss Huber. – Aszinkronitás? Az meg mi a fene?

– Roppant egyszerű – mondta Yettmar. – Amikor az ismétlésnél emberi hangon beszéltek, a szájuk mozgása nem volt szinkronban a szöveggel. Most már meg mernék esküdni rá… Szinte magam előtt látom őket. Igen. Tökéletes aszinkronban van a hang a szájmozgással!

– De hát honnan tudja ezt biztosan, ember? Amikor még azt sem tudjuk, hogy milyen nyelven beszéltek!

– Annak semmi köze az aszinkronitáshoz – legyintett Yettmar. – Kár, hogy nem tudtuk képmagnóra venni a jelenést. Hagyjanak csak egy pillanatra! – Ezzel behunyta a szemét, majd néhány pillanat múlva kinyitotta.

– Igen. Világosan látom magam előtt a képet… A bőrzakós mond valamit, és csücsörít a szájával. Az első felvételen, vagy… mondjuk az első megjelenéskor ennél a szájállásnál fütty hangzott fel, ami nagyjából megfelel az emberi szájállásnak, ha fütyülni akarunk. Másodszorra azonban ugyanilyen szájállásnál olyan hangokat hallottunk, amelyeket így lehetetlen lenne kiejteni. Értik? Ez az aszinkronitás!

– És ez szerinted mit jelent? – kérdezte Middleton. Yettmar felhúzta a szemöldökét.

– Csak találgatok.

– Éspedig?

– Mondjuk, az első jelenet volt eredeti szöveggel… a másikat pedig… hm…

– Mi van a másikkal?

– Azt hiszem, szinkronizálták.

Döbbenten bámultunk Yettmarra. Talán éppen azért, mert nagyon is valószínűnek tűnt, amit mondott.

– De hát miért? – kérdezte Miss Huber rekedten. Yettmar újra csak a szemöldökét húzogatta.

– Talán azért, mert sejtették, hogy azt az első beszédet vagy micsodát a büdös életben senki sem fogja megérteni.

– Hát nem is – mondta Huber kisasszony. – Ez kétségtelen. Ez ugyanis… hm… biztosan nem emberi beszéd.

– Talán csak nem ismerünk hozzá hasonlót – mondta Celia. Huber megingatta a fejét.

– Nem ez a probléma. Hanem a hangok. Ilyen hangokat, elsősorban a zeneiket és füttyöket, nem lehet emberi hangképző szervekkel kiadni. Vagy legalábbis a ma ismert emberi hangképző szervekkel nem – tette hozzá.

Úgy éreztem, valamelyest kétségkívül előrejutottunk.

– Ez tehát annyit jelentene – foglaltam össze az elhangzottakat –, hogy üzenetet kaptunk. Akárkitől és akárhogyan. De az üzenet nekünk szól… És hogy meg tudjuk fejteni, szinkronizálták, egy teljesen érthetetlen nyelvről egy másik érthetetlenre vagy jobban mondva ismeretlenre… egyelőre ismeretlenre, de kétségkívül emberi nyelvre.

– Így van – mondta Huber. – A másik világosan emberi nyelv.

– No de milyen? – vakarta meg a fejét a dán.

– Egyiptomi – mondtam. – Óegyiptomi.

A folklórkutatónak megmerevedtek az ujjai a feje tetején, és rám tátotta a száját.

– Óegyiptomi? Úgy tudtam, hogy az a nyelv ismeretlen. Legalábbis a kiejtése…

– Az is. De a kopt ismeretében bizonyos dolgok felismerhetők benne, így van, Nikosz?

– Most, ahogy mondod…

– Másodsorban pedig milyen nyelvre szinkronizálhatták volna?

– Mondjuk angolra.

– Időszámításunk előtt ezerötszáz évvel?

Miss Huber kerekre nyitotta a szemét.

– Maga komolyan azt hiszi, hogy akkor készült a szinkron?

– Ha a materialista megoldást választjuk, akkor kellett készülnie! Karabinasz tenyerébe temette az arcát.

– Én megőrülök!

– Én is – helyeselt Halvorsson. Osima az órájára pillantott és felállt.

– Nekem pedig már nem fog az agyam. Javaslom, hogy függesszük fel holnapig az ülésünket. Talán addig is történik valami. Elhalasztaná egy kicsit a döntését, Peter?

Tudtam, hogy felteszi majd valaki ezt a kérdést, és magamban már meg is fogalmaztam rá a választ.

– Természetesen – mondtam hangosan. – Mindaddig, ameddig nem derítünk fényt a történtekre… nem írom meg a jelentésemet.

Mindegyikük melegen megszorította a kezem, ahogy sorban elhagyták a szobát.

Soha nem éreztem még ennyire biztosan, hogy a barátaim.

Leoltottam a mennyezetvilágítást, és az íróasztalhoz léptem, hogy mielőtt elhagyom a helyiséget, lekattintsam az asztali lámpát is, amikor megszólalt egy hang a hátam mögött:

– Engem itt hagy?

Úgy fordultam hatra, mintha kígyó mart volna a sarkamba..

Miss Huber ült a karosszékében, és felém mosolygott.

Annyira meglepődtem, hogy csak dadogni tudtam.

– Maga… maga…

– Hogy mit keresek itt? Itt maradtam. Úgy látszik, a többiek itt felejtettek.

Lassan kezdtem csak magamhoz térni.

– Hű, de megijesztett!

– Azt hitte, hogy Imu vagyok?

– Mit tagadjam, megfordult az agyamban. Felállt, kinyújtózkodott, és felém pillantott.

– Befejezte?

– Persze. Éppen haza akartam menni…

– Csak akart?

Éreztem, hogy egyre nagyobb zavarba jövök, és mérges is voltam magamra, hogy mi az ördög ütött belém.

– Gondolom, akar tőlem valamit.

Egy kicsit elmosolyodott, ravaszkásan, szexisen, amitől éreztem, hogy dobolni kezd a halántékomban a vér.

– Azért ez így egy kicsit egyértelmű. Gondolom, jó darabon egyféle megyünk. Az eső rég elállt. Ha nem zavarom, magával tartanék…

Szorosan egymás mellett lépegetve vágtunk át a parkon, végigmentünk a platánsoron, és kifordultunk a széles mezőre. A távolban felcsillantak a sorházak fényes szemei, ott, ahol én is laktam.

Sokáig hallgattunk, bár éreztem, hogy beszélnem kellene. Csak hát Isabella óta olyan nehezen jönnek szavak a számra, ha egyedül maradok egy nővel.

– Maga mindig ilyen félszeg? – kérdezte egyenesen, ahogy a házak felé közeledtünk.

– Nem vagyok félszeg – mondtam kelletlenül.

– Mintha félne tőlem – mondta, és volt valami provokatív a hangjában. – Csak a tudomány, és a nők soha?

Ekkor elpattant bennem valami. Talán az elmúlt órák okozták, talán az ő közelsége, talán mind a kettő. Mintha háló szakadt volna szét szívemen, amit még Isabella font köréje.

Magam számára is váratlanul felnevettem. Kicsit gúnyos volt a nevetésem, de kétségkívül megkönnyebbült.

– Ugyan – mondtam. – Tudja, ki vagyok én?

– Persze – hökkent meg meglepetten. – Csak be ne vallja, hogy a hasfelmetsző, és jó, hogy végre kettesben vagyunk egy sötét mezőn.

– Hát majdnem. Annak idején San Antonióban én voltam az egyetemen a Don Juan. Senki sem értett úgy a lányok befűzéséhez, mint én. Kétszer rúgtak ki miattuk a kollégiumból.

Elismerően pillantott rám.

– Ejha. Igazán nem látszik magán.

– A látszat csal.

– Komolyan mondja? Eddig nem vettem észre.

Nem is tudom, miért kezdtem neki Isabelláról beszélni. Amikor észrevettem, már kimondtam az első mondatokat, és nem volt visszaút.

– Aztán egyszerre csak megnősültem. Magam számára is váratlanul… így múlik el a világ dicsősége.

Elhallgatott és éreztem, hogy nem akar beletúrni a magánéletembe. Amióta kimondtam Isabella nevét, mintha kicsit távolabbra húzódott volna tőlem, és az arcát is elfordította.

– Öt éve, hogy meghalt a feleségem… Isabella.

– Bocsásson meg – mondta. – Nem akartam…

– Tudom. Magamtól mondtam… Azóta valóban kissé visszavonultam, és csak egyetlen nő arcát nézem meg őszinte rajongással, napjában többször is…

– Celia? – kérdezte, és valami furcsa szomorúság bujkált a hangjában.

Önkéntelenül is felnevettem.

– Ugyan! Látta az asztalomon. Sajnos éppen összetört. Kell szereznem helyette egy másikat.

– Az az egyiptomi nő? Ki az?

– Nofretéte. A világ legcsodálatosabb asszonya.

– És a felesége?

Erősen koncentrálnom kellett, ha magam elé akartam idézni Isabella arcát.

– Isabella? Talán szerettük egymást… Mindenesetre kezdetben biztosan… Nagyon megrázott, amikor elveszítettem.

– Csak kezdetben?

– Később, tudja, előjöttek a problémák. Alighanem mindketten akartunk valamit az élettől. De mindegyikünk mást… S a kettő valahogy nem jött össze. A két dudás és az egy csárda tipikus esete.

– Ne haragudjon… Mi volt a felesége?

– Atomfizikus. Kíváncsi rá, hogy halt meg?

– Nézze, Peter, én egyáltalán…

– Százszoros dózist kapott. Robbanás történt a reaktorban. Mikor odaértem még élt és…

– Ne!

Lassan a házam kapuja elé értünk. Lehajtotta a fejét, és nem tudtam, hogy sír-e vagy csak gondolkodik.

Kitártam előtte a kaput, és felkattintottam az udvari ösvény neoncsövét.

– Bejön egy italra?

Tíz perccel később szemben ült velem a szőnyegen, és elgondolkozva forgatta kezében a poharát.

– Csodálom magát, Peter. Hogy meri vállalni a felelősséget. Más már régen bedobta volna a törülközőt.

Megvontam a vállam.

– Tulajdonképpen nincs sok veszítenivalóm. Soha nem is szerettem a csúcson lenni. Legszívesebben a szobámban ülnék, és feliratokat fejtenék, ahelyett hogy egy egész intézet lóg a nyakamon. Tudja, annak idején elhatároztuk Isabellá-val, ha megöregszünk, veszünk egy kis farmot San Antonio mellett, és odaköltözünk. Isabella lovakkal foglalatoskodik majd – alighanem ez volt az egyedüli, ami az atomokon kívül még érdekelte a világon –, én meg majd megfejtek néhány száz hieroglifát naponta.

– Sosem gondolt arra, hogy gyerekük legyen?

Szavai mély sebeket szaggattak fel bennem, de nem akartam mutatni a fájdalmamat.

– Dehogynem. Először természetesen nem akartunk. Sőt. Mindent megtettünk, hogy ne legyen. Később aztán már nem vigyáztunk annyira, még később pedig már kifejezetten szerettünk volna.

– Meddő volt?

– Én vagyok az.

Láttam, hogy kikerekedik a szeme a meghökkenéstől, szája sarka remegett, mintha bevallottam volna neki, hogy én vagyok a régóta körözött rablógyilkos.

– Sosem hallott még ilyet?

– Dehogynem, csak…

– Csak nem látott még ilyen pasast. Igaz?

– Igaz.

– Akkor nézzen meg jól. Először én sem hittem volna. Sőt. Biztos voltam benne, hogy Isabellában van a hiba. Mint ahogy a férfiak általában biztosak szoktak lenni benne.

– Hogy érti ezt?

– Még csak gondolni sem akarunk olyasmire, hogy bennünk is hibádzhat valami. Nem vagyok nőpárti, de ebben az esetben… Különben egyre megy. Vártunk egy ideig, és reménykedtünk. Persze csak annyira, amennyire a munkánk engedte. Végül is Isabella volt az, aki nem bírta tovább. Elment és megvizsgáltatta magát.

Beleszürcsöltem a poharamba, és egyszerre csak újra Isabella mellett éreztem magam, azon az átkozott, esős délutánon.

– Hazajött az orvostól, és kerek perec közölte velem, hogy ő teljesen normális és egészséges. És ha valaki most megkettyintené, kilenc hónap múlva egészséges csecsemőt hozna a világra. És jobban tenném, ha én is megvizsgáltatnám magam. Ha másért nem, hát azért, hogy egyszer s mindenkorra elejét vegyük az esetleges vádaskodásoknak. Nem akar elhagyni, eszében sincs, de tudni szeretné, hogy mi a hézag. Nem szólt többet, de nem is közeledett hozzám. És ha én próbálkoztam vele, finoman, de határozottan elutasított.

– Annyira hiányzott neki a gyerek?

– Nem hiszem. Csak gyűlölte, ha nincs valami száz százalékig rendben körülötte. Utálta a titkokat és a megfejthetetlen rejtvényeket. Legalábbis a környezetében. Nem tudta elviselni, hogy nem láthat a dolgok mélyére. Gondolom, ezért is lett atomfizikus. Ez a dolog is elsősorban azért aggasztotta, mert megzavarta a nyugalmát és… hát, mert nem volt logikus.

– Logikus?

– Persze. A logikus az, ha egy férfi és egy nő lefekszenek, és ha nem vigyáznak, gyerekük lesz. Az ellenkezője viszont nem logikus.

– Értem…

– Kénytelen voltam én is elmenni, hogy nyugalmat szerezzek végre neki is és magamnak is. És akkor kiderült minden. Nem vagyok nemzőképes.

– Biztos?

– Szakemberek mondták. Többször is vettek mintát, és minden vizsgálatnak ez volt a végeredménye. Végül is kénytelen voltam belenyugodni.

– És… Isabella?

– Furcsa módon ő is megnyugodott. Hiszen tisztázódott körülöttünk minden. Kiderült, hogy valamivel hibásabb árut sóztak rá, mint amilyet akart, de azért nem annyira, hogy érdemes lenne reklamálni miatta. Csak annyira érintette, mintha mondjuk az derült volna ki rólam, hogy fél fülem van, csak gondosan elrejtem a helyét a hajam alatt. Egyszeriben elfojtotta magában a kívánságot, hogy gyereke legyen. Ettől kezdve csak az atomjaival törődött.

– És magát… magára hagyta?

– Á, dehogy. Úgy ment minden, mint eddig. Csak tudomásul vettünk egy tényt. Mint például azt, hogy nem vagyunk gazdagok. És ezek még együttesen sem voltak elégségesek ahhoz, hogy ne élhessünk békességben egymás mellett.

– És azután?

– Ennek már öt éve. Mit mondjak? Nem tettem le a gondolatról, hogy farmot veszek San Antonio mellett.

Letette a poharát, hozzám hajolt, és megcsókolta a számat.

– Veled akarok aludni… Te is akarod, édes?

Hajnal volt, amikor felébredtem. A kertben veszettül fütyörésztek a rigók, és valamelyik fán egy harkály kopácsolt megállás nélkül. Az órámra néztem: négy óra múlt három perccel.

Rosalinda halkan szuszogott mellettem; lebontott haja sátort vont mindkettőnk fölé. Óvatosan félre kellett simítanom, hogy csöndesen ki tudjak mászni az ágyból.

Kimentem a fürdőszobába, ittam egy fél pohár langyos vizet, és csak akkor jutott eszembe, hogy alighanem álmodhattam valamit, ami végül is felébresztett. Hiába törtem azonban a fejem, nem tudtam visszaemlékezni rá, ami álmomban történt. Felsejlett ugyan bennem a gondolat, hogy alighanem Imuval volt kapcsolatos, de semmi sem maradt meg belőle, még egy halvány töredék sem.

Óvatosan visszalopakodtam a szobába, bebújtam a hajzuhatag alá, és lehunytam a szemem, hogy újra elaludjak, amikor Rosalinda megszólalt mellettem:

– Mi baj, Peter?

Gyengéden megsimogattam a hasát.

– Semmi. Csak a rigók. És alighanem álmodtam is valamit.

Felém fordult, és átölelte a nyakam.

– Jót vagy rosszat?

– Ha én azt tudnám! A legbosszantóbb az, hogy nem emlékszem semmire.

– Megesik az ilyesmi.

– Talán Imuról álmodhattam.

Felsóhajtott, és a párnára ejtette a fejét.

– Imu… Istenem… Mit nem adnék érte, ha megérthetnénk, ami történt!

A rigók veszettül fütyültek a kertben, és én csendesen beletörődtem, hogy a mai alvásnak alighanem vége.

– Pedig esküdni mernék rá, hogy logikus oka van mindennek. Ha megtalálnánk a kulcsot, egyszeriben világosság derülne az ügyre. Érzem, hogy van valahol egy kulcs, amelyik nyitja a titkok zárját… Hogy a nyavalya törje ki!

– Végiggondoltad már lépésről lépésre a tegnapi napot?

– Megpróbáltam.

– És semmi?

– Lehet, hogy álmomban is ez foglalkoztatott. Valószínűleg ezért is ébredtem fel.

– Peter…

– Tessék, édes.

– Én… biztos vagyok benne, hogy ez a jelenség magyarázható.

– Hát nem ezt mondom én is?

– Valahol itt kell lennie a magyarázatnak a kezünk ügyében.

– De hol?

– Nem tudom, Peter. De kétségkívül kellett lennie egy forrásnak, amely kibocsátotta őket.

– Kiket?

– A hologramokat. Hiszen háromdimenziósak voltak, és térben mozogtak. És hanggal együtt.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Csak gondolkodom. Meg kell találnunk a vetítőberendezést.

Felkönyököltem, és meglehetősen rémülten nézhettem rá, mert visszanyomta a fejem a párnára, és betakart a hajával.

– Ha nem hiszünk a kísértetekben és csodákban, akkor meg kell keresnünk azt a szerkezetet, amivel odavarázsolták őket a szobába.

Újra csak kimásztam a hajzuhatag alól.

– Nem vagy te túl racionális, Rosalinda?

Megrázta a fejét.

– Ellenkezőleg. De biztos vagyok benne, hogy jó nyomon járunk… Valaki odavetítette őket a szobába. Az is bizonyíték erre, hogy egyszer meg is ismételték a felvételt, méghozzá szinkronizálva.

– Vetítették? De ki és hogyan?

– Próbáljunk csak visszagondolni a megjelenésüket megelőző másodpercekre. Mire tudsz visszaemlékezni?

– Hát… őszintén szólva nem sokra. Mindenki ült, és Celia éppen behozta a kávét.

– Kinyitotta az ajtót.

– De rögtön be is csukta.

– Megvan. A tálca!

– Celia tálcája?

– Mi más?

– Lehetetlen. Kutya közönséges tálca. Azon hozza be a kávékat évek óta.

– Akkor valami más. Te például mit csináltál, amikor Celia bejött a szobába?

– Én? Mit is? Ja, igen. Éppen egy démotikus kéziratban lapozgattam.

– Démotikus?

– Egy kései írásmódot jelent.

– Mi volt benne?

– A kéziratban?

– Abban hát.

– A Halottak Könyvének egy kései változata, amely a bebalzsamozás előtti és utáni…

Összerázkódott, elhallgatott, és arcomhoz szorította az arcát.

– Nem lehet, hogy… attól a kézirattól?

– Ostobaság – mondtam. – A kéziratnak semmi köze Imuhoz. És még ha lenne is… Abban állapodtunk meg, hogy materialista alapokon állunk. Ha nem így teszünk, ezerféle megoldás létezhet. Azaz egy sem.

– Igazad van – suttogta. – Akkor tovább kell keresnünk. Kellett lennie valamilyen tárgynak a szobában, amely kapcsolatban van Imuval, és amelyről elképzelhető, hogy adóként funkcionál. Ha a kéziratlapok nem…

Éreztem, hogy elsötétül előttem a világ; a rigók abbahagyták hajnali koncertjüket, beröpültek a szobába, rászálltak a székekre, az asztalra, sőt még a csillárra is jutott belőlük. Amikor aztán kényelmesen elhelyezkedtek, egyszerre csak nőni, növekedni kezdtek, majd összefolytak egyetlenegy, hatalmas rigóvá, amely kopácsolni kezdett a fejemen hegyes csőrével. A fejemhez kaptam, hogy elhessentsem, de ekkor Rosalinda is észrevehette, hogy nincs valami rendben velem, mert ködfátyolon át hallottam rémült sikoltását:

– Peter! Mi történt veled, Peter?

Ekkor már az ágy mellett álltam félig görnyedten, és szánalmas kísérleteket tettem, hogy magamra cibáljam a nadrágomat, bár még az alsónadrág sem volt rajtam. Közben szünet nélkül morogtam valamit az orrom alatt, mintha megháborodtam volna.

Rosalinda kiugrott az ágyból, átkarolt, és tenyerét a homlokomra tette.

– Ó, Peter! Édesem… Mi történt veled? Az előbb még…

Megtántorodtam, és belekapaszkodtam a karjába, hogy el ne essek.

– Rosa… linda… – motyogtam. – Át kell… mennem… a szobámban… akkor ott volt az asztalon…!

Leültetett az ágy szélére, és simogatta a hátamat, mint a beteg gyerekét, amíg csak egészen magamhoz nem tértem.

Amikor aztán úgy-ahogy megszűnt bennem a remegés, két tenyerébe fogta az arcom, és kényszerített, hogy forduljak vele szembe.

– Peter! Mi történt? El kell mondanod, hogy mi történt!

Akkor hirtelen kitisztult a fejem. Világosan láttam magam előtt azt a pillanatot, amikor Celia behozta a tálcát. Óriásit villant valami, megreccsent az ég, és kék fény töltötte be a szobát.

S a kék fény az asztalomról áradt.

A szkarabeuszból, amely a Halottak Könyvének kézirata mellett hevert a lámpa alatt.

Kapkodva öltözködtünk mind a ketten, és röpke félóra múlva benn voltunk a szobámban. A korai virradat aranyos fényben fürdette a platánokat, az ablakon beszökő sugarak vöröses mintákat rajzoltak a karosszékek oldalára.

A szobában még mindig meglehetősen nagy rendetlenség uralkodott, bár ki-ki felállította eldőlt székét, mielőtt távozott volna. A kiömlött kávék azonban fekete foltot hagytak a szőnyegen, sőt valaki néhány kockacukrot is a foltok mellé taposott. A kézirat lapjai összekeveredve és összegyűrve hevertek az asztalon.

S mellettük, közvetlenül a lámpa alatt pihent, csápjait fáradtan a hátán nyugtatva, az egyiptomiak szent bogara, az ismeretlen anyagból készült szkarabeusz.

Október 16.

Ismét együtt voltunk a szobában. És minden szem az aprócska szkarabeuszra tekintett, amely győzelemittasan hevert a tenyeremen.

– Nem tudom elhinni! Egyszerűen nem tudom elhinni! – kiáltotta Karabinasz, és ráütött a szék karfájára. – Hiszen nincs benne semmi… Ha nem lenne olyan kicsi, átlátnánk rajta!

– Pedig semmi más nem lehetett – mondtam –, hacsak…

– Hacsak? – nézett fel Celia.

– Hacsak nem hiszünk a szellemekben, illetve a természetfelettiben.

– Ki van zárva – morogta Yettmar. – Mindennek természettudományos oka van.

– Kivéve, aminek nincs – emelte fel a kezét Halvorsson, és már-már éles vita alakult volna ki, ha nem lépek gyorsan közbe.

– Javaslom, hogy egyelőre hagyjuk az elméleti kérdéseket. Ha jól sejtem, nagyjából mindenki egyetért azzal, hogy csak a szkarabeusz lehetett az adó… illetve Nikosz kivételével valamennyien.

– Álljon meg a menet! – szólt közbe a görög. – Én is egyetértek. Csak egyszerűen nem tudom felfogni!

Rosalinda odalépett hozzám, és megsimogatta a bogár hátát.

– Nekem már akkor is gyanús volt a kicsike, amikor Kindler megvizsgálta. Nem tetszett az a dolog, amit Kindler védekező mechanizmusnak nevezett. Csodálom is, hogy nem én jöttem rá.

Mindannyian a szkarabeuszt bámultuk, majd Middleton tette fel az alapkérdést:

– Hát akkor hogyan tovább?

– Rá kellene jönnünk a mechanizmusára – mondta Celia. – Esetleg ismét le tudnánk játszatni vele a jelenetet.

Nem szóltam semmit, de egyre inkább érlelődni kezdett bennem egy elhatározás. Az az elhatározás, amely később meghatározta a sorsodat, Renny.

Halvorsson felállt, és előrehajolva a szkarabeuszra nézett.

– Van egy kérdésem, Peter – mondta aztán lassan. – Amióta ezt a kis mitugrászt figyelem, egyre itt kering az agyamban… Valamit nem értek.

– Éspedig?

– Hogy mi hozhatta működésbe.

– Én is éppen ezt akartam kérdezni – csatlakozott hozzá Yettmar.

– Amióta kiástuk, nem történt vele semmi. Hallgatott és lapult. Aztán egyszerre csak elkezdte a háromdimenziós közvetítést. És tudják, mikor?

Most értettem csak meg, hogy mire gondol Halvorsson.

– Amikor abba akartuk hagyni a kísérleteket – adta meg saját kérdésére a választ. – Amikor arról vitatkoztunk, hogy hogyan tovább. És tudják, hogy hol volt akkor a szkarabeusz?

– Hol? – kérdezte Rosalinda.

– Itt! Az asztalon!

– És maga milyen következtetést von le mindebből?

– Milyet? Hogy ez mindent hall! És ért is bennünket. Lehet, hogy ez is valamilyen védekező mechanizmus, értik?

– Nem – mondta tömören Yettmar.

– Az isten áldjon meg, mi van ezen nem érteni való? Beletápláltak egy programot, ha úgy tetszik, amelyet minden körülmények között végre kell hajtania. Illetve elő kell segítenie a program sikerét. S ő beavatkozik, ha úgy érzi, hogy veszély fenyegeti a programot.

– És mi az a program, ha szabad kérdeznem?

– Természetesen Imu újjáteremtése.

Karabinasz megrázta a fejét.

– Ezt te sem gondolod komolyan.

– Miért ne? – tört ki Halvorsson. – Miért ne? Állítom, hogy most is figyel bennünket, és lesi minden szavunkat. Nem lennék meglepve, ha néhány perc múlva ismét megjelennének a hologramok.

Celia bátorítóan megveregette az óriás hátát.

– Rajta, Knut! Biztassa egy kicsit… Hátha magának engedelmeskedik!

Ekkor váratlan dolog történt. Ahelyett hogy Halvorsson megsértődött volna, odahajolt a tenyerem fölé, és suttogni kezdett a szkarabeusznak, mintha valóban őszintén hitte volna, amit az imént mondott.

– Idefigyelj, te kis haszontalan! Bizonyítsd be, hogy az vagy, akinek hiszlek! A program függ tőle, érted? Ha nem bizonyítod be, hogy értelmes lény vagy, nem tudjuk elvetni a magot, és sohasem lesz belőle kalász. Érted? Csinálj már valamit, kicsikém!

De a szkarabeusz csak feküdt mozdulatlanul, és semmi nem történt az égvilágon.

Összecsuktam a tenyeremet, és eltüntettem benne a bogarat.

– Őrizzük meg a komolyságunkat – mondtam és letettem az asztal szélére. – Amit ön mond, Knut, annak nagyon kicsi a valószínűsége. Ha értené, amit beszélünk, vagy ha csak sejtené is, nyilván tenne is valamit, hogy befolyásoljon bennünket.

– Tegnap megtette!

– Nyilván véletlen volt!

– Nincs rá semmi bizonyíték!

Felemeltem a kezem, hogy elcsitítsam őket.

– Ez a feltételezés súrolja a természetfelettit! Javaslom, hogy próbáljunk meg más úton elindulni.

– Én is éppen ezt akartam mondani – emelkedett fel Middleton. – És van is egy gondolatom.

– Igen?

– Hátha rendszeres időközönként sugároz…

– Úgy érti, hogy mindentől függetlenül?

– Csak találgatok. Képzeljék el, hogy mondjuk beleépítettek egy automatikát. S az automatika rendszeres időközönként megismétli az adást. Ez megmagyarázna mindent.

– Azt is, hogy most miért hallgat.

– És honnan veszi mindehhez az energiát?

– Fogalmam sincs – mondta Middleton – Talán…

– A napból! – rikkantotta Osima. – A napból! Hogy erre nem gondoltam!

– És a sírkamrában? – kérdezte gúnyosan Celia.

– A sírkamrában nincs adás. Miért is lenne? Ki a fenének? Imu múmiájának?

– Alighanem igaza van – mondta Yettmar.

– Figyeljenek ide – mondta Osima, és visszaroskadt a székébe. – Biztosan napenergiával működik. Hiszen Kindler is mondta, hogy ha erős sugárzás éri, megváltozik a színe.

– Hogy jön ez ide? – kérdezte Yettmar.

– Egyelőre nem tudom. Talán a túl erős sugárzás megrongálná az adót. Elég neki a szűrt fény is. Ezért, ha erős sugárzás éri, életbe lép a védekező mechanizmusa.

– Ez tehát annyit jelentene, hogy minden pillanatban megismételheti az adást?

– Világos. A kérdés csak az, hogy mennyi időnek kell eltelnie az egyes adások között.

– És ha ötszáz évnek? – kérdezte Celia.

Nem válaszolt senki, csak hallgattak gondterhelten.

Éreztem, hogy el kell mondanom, amiről már percek óta gondolkodtam.

– Engedjenek meg egy megjegyzést – kezdtem. – Kétségkívül érdekes, amit Middleton mond, de van bizonyos nehézség a dologban…

– Naná! – mondta Yettmar. – Miben nincs?

– Tudniillik, nem nagyon hiszek az előre beállított automatikában. Bárkik készítették is a szkarabeuszt, ha egyszer ilyen magas fokon álltak technikailag, arra is gondolniuk kellett, hogy mi lesz, ha illetéktelen kezekbe kerül a műszer.

– Műszer?

– Igen. A szkarabeusz.

– Ne haragudjon, Peter – mondta Rosalinda. – Nemigen tudom követni…

– Figyeljenek ide. Arra is számítaniuk kellett, hogy akik megtalálják Imu sírját, nem fogják megérteni, hogy mit akarnak tőlük. Vagy valami hasonló. Számítaniuk kellett rá, hogy esetleg olyanok kezébe kerül, akik halálosan megrémülnének, ha a hologramok megjelennének előttük, és esetleg meg is semmisítenék a sírkamrát. Értik? Ha pedig automatikára állították volna az adást, előfordulhatott volna, hogy mondjuk középkori sírrablók előtt bukkan fel Imu. Azok pedig nem sokat teketóriáztak volna. Valahogy így.

– Mit akar ezzel mondani? – türelmetlenkedett Middleton.

– Azt, hogy nem hiszek az automatikában. Nekik biztosaknak kellett lenniük abban, hogy csak akkor jelenik meg a hologram, amikor arra szükség van és éppen a megfelelő helyen.

– Köszönöm, Peter! – ugrott fel Halvorsson. – Hiszen maga az én elméletemet támogatja!

Kénytelen voltam lehűteni a lelkesedését.

– Egyáltalán nem. A napelemeket még el tudom képzelni. Valószínű így is van… bár…

– Bár?

– Létezhet más, örökké tartó energiaforrás is.

– Ugyan micsoda?

– Ez nem a mi területünk. Inkább folytatom. Nos, kidolgoztak egy módszert, hogy csak annak a számára szólaljon meg a szkarabeusz, akinek az információt szánták.

– Például magának? – kérdezte enyhe gúnnyal Osima.

– Dehogyis – ráztam meg a fejem. – Nyilván csak akkor kellett volna megjelennie az információnak, vagy akárhogy nevezzük is, amikor Imu már újjászületett.

– Újjászületett?

– Vagyis… megszületett a kalász.

– Úgy gondolja, hogy ez az üzenet neki szól?

– Azt hiszem. Éppen ezért volt elrejtve a szkarabeusz Imu múmiájában. Nyilván úgy számítottak, hogy akik megtalálják a sírkamrát, előbb végrehajtják az utasítást, és csak aztán adják az ő kezébe a szkarabeuszt.

– És ő?

– Nem tudom. Talán tudni fogja, hogy mit kell vele csinálnia…

– Honnan a fenéből?

– Talán valami program a génekben. Üzenetféle. Halvorsson megcsóválta a fejét.

– Megeszem a bakancsom, ha a maga ötlete nem misztikusabb, mint az enyém…!

Yettmar komor képpel fordult felém.

– Én hiszek magának. Furcsa módon hiszek. Mintha valami azt súgná, hogy jó nyomon járunk. Csakhogy van egy s más, amit nem értek.

– Éspedig?

– Ha úgy van, ahogy maga mondja, akkor miért jelent meg előttünk Imu, illetve miért adta ki az információt a szkarabeusz? Hiszen nem is csináltunk vele semmit…

– Ezt én sem értem – mondtam őszintén. – Talán valami technikai hiba történt.

– Technikai hiba?

– Olyasmire gondolok, hogy nyilván valami külső hatásra kell az automatikának működésbe lépnie. Mondjuk, ha Imu fia a kezébe veszi, olyan hullámok áradnak ki belőle, amelyek semmilyen más élőlényben nincsenek, csak benne… Értik?

– Akkor viszont hogy indult be tegnap?

– Valami hasonló hatás érhette. Ha erre választ tudnánk adni, nagyjából igazolnánk is az elméletemet.

Yettmar komoran bámult maga elé.

– Próbáljunk meg visszaemlékezni, mi történt tegnap…

– Vihar volt – mondta Celia. Valamennyien felkaptuk a fejünket.

– Talán mágneses vihar.

– Villámlott is.

– Lehet, hogy az elektromos energiától?

Osima hirtelen felállt, megmerevedett, és az ablak felé nézett.

– Kék fény! – motyogta félhangosan, majd rám nézett és megismételte: – Kék fény!

– Mi van vele?

– Nem emlékeznek? Kék fény áradt be az ablakon…

– A szkarabeuszból jött – mondtam.

Megrázta a fejét.

– Kívülről jött. A bogár csak visszatükrözhette. Biztosan kívülről jött! Láttam!

– Mi a csoda lehetett az? – nézett rám Rosalinda. – Villámcsapás?

Osima ismét megrázta a fejét.

– Nem… Valami más… Várjanak csak! – ezzel az ajtóhoz ugrott, kinyitotta és eltűnt a folyosón.

– Ezt meg mi lelte? – kérdezte Celia, de senkitől sem kapott választ.

Middleton elgondolkodva emelte fel a mutatóujját.

– Azt hiszem, egyetértek magával, Peter. Most, ahogy visszagondolok az adásra, az az érzésem, mintha nem is az elején kezdődött volna. Mintha valahol a közepe táján kapcsolódtunk volna be egy közvetítésbe.

– Gondolja?

– Talán ez a maga által is említett hatás beindította az automatikai, de erőszakosan és nem úgy, ahogy normális körülmények között kellett volna.

– Normális körülmények! – kuncogott Celia.

Beszéltünk még erről-arról, de semmivel sem jutottunk előbbre. Osima még nem jött vissza, és nélküle nem akartam belefogni a legfontosabb dolog tárgyalásába.

Tizenöt-húsz perc elmúltával aztán ugyanolyan sebesen rontott be az ajtón, ahogy kivágódott rajta. Haja ziláltan lógott a homlokába; keskeny szemei szinte lázban égtek.

– Na, mit mondtam? – ordított ránk. – Ezt hallgassák meg! – Ezzel kiintett az ajtón, s a következő pillanatban narancssárga overallos, magas férfi lépett a szobába, ajkán kényszeredett, bocsánatkérő mosollyal.

Osima megragadta a karját, és az asztal elé taszigálta. A férfi feljebb rántotta vállán lógó szerszámtáskáját, és kérdőn pillantott rám.

– Na? – kérdezte diadalittasan Osima.

Celia lehajtotta a fejét, és kuncogott. Halvorsson pedig szakállába rejtette az arcát. Még a mindig nyugodt Middleton is elhűlve bámult előbb a férfira, majd Osimára.

– Maga kicsoda? – kérdeztem óvatosan, és megpróbáltam fellelni a szerelőben Imu arcvonásait. Őszintén szólva kevés sikerrel.

– Cadix – mondta az ember.

– Pontosan. Mr. Cadix. – mondta ekkor Osima, és megveregette a vállát. – Mr. Cadix a háziműhelyben dolgozik. Mesélje el csak, Cadix, az uraknak, hogy mi történt tegnap, amikor ránk tört a vihar. Pontosan úgy, mint nekem.

– Azt az izét is?

– Azt is.

– Hát… az úgy volt, hogy Mr. Jacobs már hazaengedett volna bennünket – kezdte a férfi –, amikor odalenn délen piszokul elkezdett dörögni. Santa Lucia felől. Onnan meg többnyire vihar jön, kábé tíz közül nyolc esetben. Én már meg is mosakodtam, amikor szólt Mr. Jacobs, hogy benn kellene maradni, mert kábé tíz-tizenöt laboratóriumban még dolgoznak, az orvosiban pedig valami nagy műtét van.

– Nagy műtét?

– Azt mondta Mr. Jacobs. Állítólag vízilovat operáltak.

– Vízilovat? – motyogta elhűlve Halvorsson.

– Az állatkert vízilovát. Megkajált valamit, állítólag. Ezért kellett bent maradnunk. Ha valami zűr találna lenni az áramszolgáltatással. Tetszik tudni, a műtő miatt.

– Van saját áramforrásunk is – vetette közbe Celia.

– Hogyne – mondta a férfi. – Csak nem tart soká. Kábé három óra hosszat használható. Ezért aztán jobb, ha vigyáz az ember a hálózatra.

Lassan kezdtem megérteni, hogy miért hozta ide ezt a Cadixet Osima.

– És maguk vigyáztak? – kérdeztem mohón.

– Már ahogy tudtunk – mondta az ember gondterhelten. – Nem mindig sikerül.

– És tegnap?

– Nem volt rövidzárlat – mondta Cadix.

– Nem bizony – hagytam rá.

– Pedig lehetett volna. A villám egyenesen belevágott a targoncák felső vezetékébe! Én mondom, maga az úristen vigyázott arra a vízilóra. És természetesen mi… Ha nem húzom le a kézi kapcsolót abban a pillanatban, ahogy a feszültségmérő kilengett, kiolvadt volna minden.

Őszintén szólva nem sokat értettem az egészből, és nem is igyekeztem különösképpen a mélyére hatolni Mr. Cadix tudományának. Megelégedtem annyival, hogy a villám belecsapott a targoncák felső vezetékébe, és ha Cadix nem manipulál olyan ügyesen valami kézi kapcsolóval, áramszünet következett volna be, illetve át kellett volna állnunk a saját, gyengébb áramforrásunkra.

Elgondolkodva néztem Cadix elégedett arcába. Mi köze lehet ennek az egésznek a szkarabeuszhoz?

– Hova csapott be a villám? – kérdezte hirtelen Yettmar.

Cadix kimutatott az ablakon.

– Ide ni! Pont az ablakuk alá. Hát nemcsak a vízilónak, hanem maguknak is piszok szerencséjük volt, már megbocsássanak. Ha egy kicsit odébb ugrik, hát… Még magam is megijedtem, pedig öreg villanyos vagyok.

– Ön is itt volt a közelben?

– Na, nem éppen. Volt az vagy háromszáz méterre is, de ilyen fényt még sohasem láttam villámcsapáskor…

Egyszerre kaptuk fel a fejünket. Osima diadalittasan bámult velünk szembe.

– Milyen fényt? – kérdeztem óvatosan.

– Előbb fehér volt, aztán kék, majd meg újra fehér. Előbb nem is tudtam, hogy micsoda.

– Hogyhogy előbb?

– Hát… amikor a villám levágott, azt hittem, valamelyik laboratóriumba csapott bele, és felrobbantotta a vegyszereket. Mi másra gondolhattam volna? Nem láttam ugyanis a targoncák vezetékét.

– És… azután mit látott?

– Hát a fényt. Ahogy kiszaladtam az udvarra, már tudtam is, hogy mi volt az.

Súlyos csend nehezedett ránk. Végül Rosalinda suttogása törte meg a mély csendet:

– És… végül is mi volt az?

– Ívfény – mondta Cadix. – Szabályos ívfény.

– Ívfény? – kérdezték egyszerre többen is. – Hogy az ördögbe?

– Pontosan még én sem tudom – rántotta fel a hátára beszélgetés közben lecsúszott ládáját Cadix. – Különben nem is lényeges. Nem történt nagyobb baja a vezetéknek, és áramkimaradás sem történt. De ha önöket érdekli…

Osima felemelte az ujját.

– Mondja csak, Mr. Cadix, gyakran előfordul, hogy villámcsapás nyomán ívfény keletkezzék?

A szerelő elmosolyodott.

– Érdekes… Tegnap én is ugyanezt kérdeztem Pornini mérnök úrtól. Azt mondja, hogy nem gyakran, de előfordul. Valami vezetékek összeérnek… Őszintén szólva nem nagyon értek az ilyesmihez, inkább a gyakorlati dolgokhoz konyítok.

– Nem tesz semmit, Mr. Cadix. – veregette meg a vállát Osima. – Nagyon sokat segített nekünk.

– Amennyiben? – kérdezte érdeklődve a férfi.

– Hát… fogadtam a kollégáimmal. Ők azt mondták, hogy egyszerű villámcsapásról lehetett csak szó. Normális fénnyel. Én meg azt állítottam, hogy valami más is volt itt, nemcsak a villám fénye. Ötven dollár volt a tét.

Cadix elmosolyodott.

– Gratulálok, Mr. Osima. Ön nyert.

– Megengedi, Mr. Cadix, hogy ha behajtottam tőlük a pénzem, vendégül lássam egy italra?

Mr. Cadix arcán még szélesebbre terült a mosoly.

– Ilyen ügyekben mindig számíthat rám, doktor úr. Nem szoktam a meghívásokat visszautasítani.

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Osima diadalittasan nézett ránk. – Nos?

– Ha ez valóban igaz… – kezdte Middleton.

– Miért ne volna az?

– Meg kell bizonyosodnunk róla!

– Hogy a fenébe? – kérdezte Celia. Osima ekkor már elemében volt.

– Roppant egyszerű az egész. Szerzünk valahonnan egy készüléket, amely ívfényt csinál. És megpróbáljuk, hátha beindul a verkli!

– És ha nem? – aggodalmaskodott Karabinasz. – Ha tönkremegy a kicsike?

– Ennyi rizikót vállalnunk kell. Különben nem kell azonnal ráereszteni minden kakaót. Csak óvatosan. Ha az a marha nagy villámcsapás nem ártott neki, a mi kis ívfényünk miért ártana?

Elhallgattak, és mindannyian rám néztek.

– Hát… lehet benne valami – mondtam óvatosan. – Sőt… egyre gyanúsabb a dolog.

– Megcsináljuk – mosolygott boldogan Osima.

– Megcsináljuk – bólintottam. – De csak óvatosan. Különben igaza van. Ennyi rizikót feltétlenül vállalnunk kell.

Ezután rövid megbeszélés következett az ívfénnyel történő kísérlet lebonyolítását illetően. Karabinasz vállalta a technikai részletek kidolgozását Osima segítségével. Egyébről aztán nem is esett szó, pedig láttam rajtuk, hogy szívesen beszélnének a hogyan tovább kérdéséről.

Amikor felálltak, hogy ki-ki a dolgára menjen, visszatartottam Halvorssont és Yettmart. Még egyszer végighallgattuk a magnófelvételt, aztán Yettmar kezébe nyomtam a kazettát.

– A maguk dolga lesz, hogy megpróbáljanak kideríteni valamit ezekkel a nyelvekkel kapcsolatban. Lehetőség szerint ne vonjanak be idegent. Yettmar, maga tisztában van a kopt nyelv és a hieroglifák minden fortélyával. Próbálja meg megfejteni, hogy miről beszélnek.

– Oké! – bólintott Yettmar.

– És én? – kérdezte Halvorsson.

– Maga együtt dolgozik Mr. Yettmarral, Knut. A maga szövegérzékére alighanem nagy szükségünk lesz, ha meg akarjuk fejteni a beszédjüket. És használják a komputereket… ma délután megszerzem az engedélyt. És ha valamire még mindig szükségük lenne, forduljanak Ro… Miss Huberhoz.

Október 24.

Október közepétől kezdve Rosalinda minden éjszakáját nálam töltötte, néhány nappal később pedig hozzám költözött. Azt hiszem, jobban megvoltam vele, mint annak idején Isabellával. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy beleszerettem. Persze másképpen, mint ahogy húszéves korában szeret az ember. Mindenesetre öt hosszú év özvegység után Rosalinda újra otthont teremtett nekem, ha mással nem, hát a jelenlétével. És önmagában véve már ez sem jelentéktelen dolog.

Az ívfénykísérlet előtti napon jelentkezett Halvorsson és Yettmar, miután egy egész hétig a komputerteremben dolgoztak, mint a megszállottak. Szerencsére nem is nagyon kellett konspirálniuk, hiszen mindenki megszokta már, hogy az egyiptológusok mást sem tesznek, mint hieroglifákat kódolnak, hogy aztán újra hieroglifákat kapjanak vissza.

Egyszóval Halvorsson és Yettmar befejezték a munkát, és bejöttek a szobámba. Kiteregették az asztalra a papírjaikat, és zavartan bámultak rám. Már a nézésükből láttam, hogy sokra nem juthattak.

– Nos? – kérdeztem bátorítóan.

Halvorsson Yettmar felé intett, aki megköszörülte a torkát.

– Mindent megtettünk, ami emberileg csak megtehető. Az összes számítógép nekünk dolgozott egy álló hétig. A génesek már le akarták harapni a fejünket, mert nem tudtak kiszámolni valami DNS összetevőket a komputerek nélkül. Na mindegy. Hát akkor kezdjük az elején. Az első részéről nincs sok mondanivalónk. Véleményünk tökéletesen megegyezik Huber doktornő véleményével.

– Amennyiben?

– Nem emberi nyelv.

– Hát mi az ördög?

– Tudja a fene.

– Úgy érti, hogy nem ma élő emberi nyelvek leszármazottja?

– Nem – és megingatta a fejét. – Nem úgy értem. Úgy értem, hogy ilyen emberi nyelv nem volt, nincs és nem is lesz. Ilyen hangokat nem lehet emberi torokkal kiadni. Halvorssonnak van is egy elmélete.

– Éspedig?

– Rossz volt a szinkron.

– Hogyhogy?

– Egyszerű: nyilván nem egyszerre vették fel a hangot és a képet vagy nem egy szalagra. Később valahogy össze kellett dolgozni a kettőt, ami végül is nem sikerült nekik. Valahogy eltorzult a hang. Ezért aztán megismételték az egészet még egyszer.

Kétségkívül logikus volt, amit mondott.

– Maguk tehát úgy gondolják, hogy ezek a zenei és füttyhangok a második verzió szövegének torzított változatai? Na és a másik?

– Az sem sokkal könnyebb. A nyelv minden kétséget kizáróan óegyiptomi.

– Sikerült valamit megfejteni belőle?

– Nagyon keveset… Pedig mindent bedobtunk. A kopt és a hieroglifák azért kiadtak valamit. Főleg a magánhangzó-redukciókkal volt sok bajunk.

– Mi az, amit megértettek belőle?

Yettmar felemelt egy papírt, és belenézett.

– Mondtam már, hogy nagyon keveset… és az sem száz százalékig biztos. Csak találgattunk. Néha csak egyetlen szóból próbáltunk következtetni a mondat értelmére. Mint a rossz diák dolgozatíráskor. Alighanem mi sem érdemelnénk jobbat egy gyenge elégségesnél, ha osztályoznák a fordításunkat.

– Halljam a mondatokat! – mondtam idegesen.

– Hát… nagyjából így hangzanak… Azok ketten odamentek Imuhoz, és a bőrkabátos így szólt: „Én maradok. Szolga voltam és szegény, most úr vagyok… Lábunk nyoma a semmibe veszett, és nem talál meg bennünket semmi vagy senki.” Erre Imu valami olyasmit mondott, hogy „várnak bennünket” vagy valami hasonlót. A bőrkabátos azt felelte, hogy „eltüntetlek és itt maradok”. Hát nagyjából ennyi. Nem sok értelme van, mi?

Dehogyisnem volt. És roppantul csodálkoztam rajta, hogy Yettmar nem sejt semmit, vagy ha sejt is, úgy tesz, mintha nem sejtene. Igazán kíváncsi lettem volna rá, hogy miért.

Október 25.

Az ívfényt előállító készülék alig volt nagyobb egy aktatáskánál. Karabinasz feltette az asztalra, majd kiosztotta a védőszemüvegeket.

Magam sem tudom, mit vártam ettől a kísérlettől. Valószínűleg a bizonyosságot, hogy nemcsak álmodtuk az egészet.

Akinek nem volt dolga a készülékkel, helyet foglalt valamelyik karosszékben, miközben Yettmar bekapcsolta a képmagnót. Minden készen állt Imu fogadására.

Karabinasz piszkált valamit a gépen, aztán felénk fordult.

– Oké?

Feltartottam a hüvelykujjamat.

– Oké, Nikosz! Kezdheted!

A világoszöld szemüvegen keresztül furcsa árnyalatot kapott a szoba, mintha sóskamártással öntötték volna le a bútorokat. Rosalinda a szósz közepén ült, és le nem vette szemét a szkarabeuszról. Osima a szája szélét rágta, Karabinasz keresztet vetett, majd bekapcsolta az ívfényt.

A váratlan gyorsasággal fellobbanó kékes láng véget vetett a sóskamártás uralmának. A szkarabeuszt is kékes ragyogás vette körül, és mintha lassan, lustán megmozdult volna.

– Figyelik? Megmozdult…

– Micsoda? – suttogta Osima.

– A szkarabeusz.

– Lehetetlen… Én nem láttam semmit.

– Lehet, hogy csak a szemem káprázott?

– Majd a képmagnó eldönti… Gondolja, hogy jutunk valamire?

Ebben a pillanatban a szkarabeusz körül megerősödött a ragyogás, és furcsa hangok töltötték be a szobát. Halk nyöszörgés, fájdalmas kiáltások, nyekergés, csattanás – de sem értelmes beszéd, sem pedig az a furcsa zenei kommunikáció nem volt kivehető belőlük, amelyeket első ízben hallottunk.

– Ez meg mi az ördög? – ugrott fel Osima.

Mielőtt bárki is válaszolhatott volna, a zajok kitisztultak, és nem maradt más a levegőben, csak egy motor ritmikus zakatolása. Hol felerősödött, hol pedig elhalkult, attól függően, hogy aki irányította, kevesebb vagy több üzemanyaghoz juttatta. A dübörgésen átszűrődött egy lágy furulyaszóhoz hasonlító hang: talán azok beszélgethettek, akik a zakatolást előidézték.

Hirtelen még jobban felerősödött a zaj, és olyan tisztán, mintha köztünk állt volna, megszólalt valaki:

– Ogi!

A zakatolás túlsó oldaláról engedelmesen ismételték:

– Ogi!

– Ker! – folytatta énekelve az első.

– Ker! – jött rá a válasz.

– Horu! – énekelte az első hang, de sokkal erőteljesebben, mint eddig.

A motordübörgés egészen a fortisszimóig fokozódott, majd valahonnan messziről, talán acélfalakon túlról, valaki megismételte lágyan, ernyedten:

– Horu!

– Mi volt ez? Úristen! Mi ez? – fordult felém falfehéren Osima. – Motor a fáraók korában?

Karabinasz felém fordította a szemüvegét, bólintott, és kicsit babrált a készüléken. A szkarabeusz mintha ismét megmozdult volna, de lehetséges, hogy csak az ívfény keltette azt a látszatot.

Még a motor elhaló dübörgését hallgattuk, amikor Rosalinda a karomba kapaszkodott és a levegőbe mutatott.

– Látod? Peter?

– Hol?

– Ott… a falnál…

Alaposan megszoríthattam a karját, amikor megláttam a képet, mert felszisszent és elhúzta a kezét.

Én ekkor már alighanem magamon kívül lehettem, mert csak homályosan tudok visszaemlékezni az eseményekre. Mintha nem is én lettem volna, aki átélte a következő percet; ma is úgy érzem, mintha valaki mástól hallottam volna.

Pedig ott voltam a szobában, és saját szememmel láttam a csillagos eget és egy óriási, vörös korongot, amely az egész égboltot uralta. S a csillagok közül nem ismertem egyet sem.

A csillagos ég jobbra-balra hullámzott, mintha nem rögzítették volna le jól a felvevő vagy közvetítő kamerát. A vörös korong ott hintázott az ablakkeret és az íróasztalom között, mint egy elszabadult luftballon.

Ebben a pillanatban nagyot sercent valami, mintha törött lemezrészre futott volna egy lemezjátszó tűje. A reccsenés nyomán eltűnt a kép, hogy újnak adja át a helyét. S a csillagos ég helyett Afrika óriási képe imbolygott a levegőben, néhány ezer méter magasról fényképezve. Aztán újabb reccsenés, majd piramisok tűntek fel és hajladoztak, mintha földrengés rázta volna őket, és egy derékban kettészelt férfi lépegetett a szoba sarka felé; felsőteste hiányzott, hosszú kezei szinte a térdéig értek.

A reccsenések egyre erősebbek lettek, kénytelen voltam kezemet a fülemre szorítani. Ekkor viszont a szemüvegem hullott az ölembe, és szemembe vágott az ívfény pengéje.

Már-már kiáltani akartam, hogy vessenek véget az egésznek, amikor Karabinasz felugrott és kirántotta a konnektorból az ívfény zsinórját. A szobára csend borult: eltűnt a kékes fény, a hajladozó piramisok és a derékban kettévágott ember. A semmibe foszlott minden.

Körülbelül harminc másodpercig néma csend ülte meg a szobát, aztán most is, mint már annyiszor, Celia törte meg a csendet:

– Csípjen meg, Knut! Majd kissé határozottabban:

– Ne ott és ne annyira!

Karabinasz szótlanul tekergette a kábeleket, Yettmar és Middleton egymást nézték, Rosalinda engem, Osima pedig a szkarabeuszt. Csak azt nem tudtuk, hogy a kicsike kit figyelt… Talán mindannyiunkat?

Karabinasz végre befejezte a tekercselést, és szembenézett velem.

– Be kellett fejeznem, Peter.

– Miért?

– Nem tudom… Éreztem, hogy be kell fejeznem. Talán a zaj miatt is… éreztem, hogy nem tökéletes.

Osima megbiccentette a fejét.

– Nekem is ez a véleményem. Látták a piramisokat? Hajladoztak, mintha földrengés lett volna.

– Biztos, hogy nem az volt? – kérdezte Halvorsson. Karabinasz megrázta a fejét.

– Biztosan. Akkor megrepedeztek volna. Azt hiszem, Osimának igaza van. Azonkívül itt van a derékba vágott ember is…

– Brrr! – borzongott meg Celia.

– Nincs ebben semmi borzasztó – morogta Karabinasz. – Alighanem ugyanaz az oka, mint a hullámzó piramisoknak és a furcsa reccsenéseknek.

– De hát mi a csoda? – kérdezte türelmetlenül a lány.

– Az, hogy nem tudjuk kezelni a készüléket. Rosszul és hibásan üzemelt. Összevissza továbbította az információkat. A reccsenések is azt mutatták, hogy az ívfény működésbe tudja ugyan hozni, de úgy, mintha mondjuk a legfinomabb repülőgépmotorba alacsony oktánszámú benzint öntenénk. Hamarosan tönkremenne tőle a motor.

– Ezért hagyta hát abba…

– Ezért. Sőt… nem is szabad többé kipróbálnunk, így sem tudom, hogy nem okoztunk-e jóvátehetetlen kárt benne.

Odamentem hozzá, és átkaroltam a vállát.

– Meg kellett tennünk, Nikosz. A saját érdekünkben.

Szomorúan biccentett.

– Tudom… így legalább biztosak lehetünk benne, hogy nem vagyunk őrültek. Bár… én ebben eddig is biztos voltam. De soha többé nem szabad erőszakot tennünk a kicsikén… Egészen addig, ameddig…

– Ameddig?

– Tudod te azt jól – morogta, aztán elhallgatott. Visszamentem a székemhez, és belerogytam. Vártam, hogy kitörjön a vita, mint már annyiszor. Most azonban, furcsa módon, senkinek sem volt kedve vitatkozni. Csak ültek szótlanul, lehajtott fejjel, mintha megbénította volna őket az ívfény.

Végül is Rosalinda törte meg a csendet.

– Mr. Yettmar… Ön csinálta a szövegfejtést… Mi lehet ez az ogi, ker, horu vagy micsoda, ami kihallatszott a zajból? Normális beszéd vagy az a furcsa kommunikáció?

– Nyilván az utóbbi.

– Van fogalma, hogy mit jelenthet? Yettmar szó nélkül megrázta a fejét. Halvorsson a levegőbe meredt, aztán lassan Rosalinda felé fordította az arcát.

– Nekem van… Csak ne nevessenek ki érte.

– Ugyan már!

– Hát, én nem is tudom… Mintha számok lettek volna.

– Mire alapozza az állítását?

– A dán televízió híradóira.

Döbbent képpel bámultunk Halvorssonra.

– A televízióra? – hűlt el Rosalinda. – Hogy gondolja, Knut? Ez izé…

– Mindjárt megmagyarázom – mondta az óriás, és szokatlanul komoly volt a hangja. – Tudják, mire emlékeztetett engem ez az egész…? Képzeljék csak maguk elé, hogy startra készen áll egy rakéta. Zúgnak a motorjai: a személyzet ellenőrzi a hajtóművek működését. Hol kisebb a dübörgés, hol nagyobb, attól függően, hogy a pilóta mennyire használja az üzemanyagot. Aztán egyszerre csak megkezdődik a visszaszámlálás: Ogi… Ker… Horu! A pilóta a kabinból ismétli a számokat, majd óriási dübörgés, és elindul az űrhajó a csillagok felé… Nos, engem ez az egész erre emlékeztetett!

Döbbent és néma csend fogadta a szavait.

A dán megtörölte a homlokát, és halkan folytatta:

– A következő felvétel már a csillagos eget mutatja… a vörös korong pedig talán egy ismeretlen világ, ahonnan az űrhajó felszállt. Aztán hosszú-hosszú út a csillagokon át, majd a magasból Afrika… Nem mond ez maguknak semmit?

Rosalinda ekkor felállt, átkarolta a nyakamat, és fütyült arra, hogy a többiek mit szólnak hozzá.

– Ó, Peter – suttogta vagy jobban mondva nyögte, miközben az oldalamnak dőlt. – Félek… valami megmagyarázhatatlan veszélyt érzek… Peter. Nem lenne jobb abbahagyni ezt az egészet? És örökre… mindörökre elfelejteni?

Senki sem szólt semmit, zavartan néztek a levegőbe vagy a szőnyegre.

– Peter… hiszen ez az Imu… Rút, Mar és… Demu… Ó, Peter!

– Mi van velük, édes? – simogattam meg a karját Szomorúan megcsóválta a fejét.

– Én nem sokat értek a történelemhez… az egyiptológiához még kevesebbet… de…

– De?

Arcomhoz szorította az arcát, és szemében könnyek csillogtak.

– Ezek. ezek… nem földi emberek, Peter!

Október 26.

Két, álmatlanul töltött éjszaka után gyűltünk ismét össze a szobámban. Valamennyiünknek sötét karikák húzódtak a szeme alatt: az átvirrasztott órák emlékei. Két éjszaka kellett hozzá, hogy megszülessék bennem az elhatározás.

– Nem akarok nagy szavakat használni, kollégák – kezdtem. – Mindenki pontosan tudja, miről van szó. Azt már korábban is sejtettük, hogy a véletlen egy szuperkultúra nyomára vezetett bennünket. Csakhogy akkor még azt hittük, hogy ez a kultúra földi eredetű. Ma már tudjuk, hogy nem… Van valakinek kételye vagy ellenvetése?

Nem mozdult senki.

– Ez pedig megváltoztatja az egész ügyet. Felteszem a kérdést. Ki gondolja úgy, hogy át kell adnunk az információkat? Az eset ugyanis régen túlnőtt már az egyiptológia tárgykörén. Talán a legnagyobb felfedezés a világon, amióta az ember lemászott a fáról. Első ízben nyílt meg annak a lehetősége, hogy kapcsolatba kerüljünk földön kívüli kultúrákkal. Azt hiszem, fel sem tudjuk fogni teljességében, hogy mit is jelenthet. Szabad-e megtartani magunknak a titkot? Ez itt a kérdés!

Valóban súlyos és eldöntésre váró probléma volt.

Halvorsson elmosolyodott.

– Maga még nem döntött, Peter?

– De igen. És tudom is, hogy mit tennék, ha egyedül dönthetnek. De nem dönthetek egyedül. Önök a munkatársaim. Az én véleményem csak egy szavazat a sok közül.

Celia feltartotta a kezét.

– Egyszer már szavaztunk, Peter… Ha nem is erről, de hasonlóról. És akkor is az volt a kérdés, hogy megtarthatjuk-e magunknak a titkot. És hogyan választottunk? Úgy, hogy igenis ez a mi ügyünk. Az emberiség ügye, és annak mi is része vagyunk. És ha most nyilvánosságra hozunk mindent? Már régen nem arról van szó, hogy ki ássa ki először a föld alatti piramist, hanem hogy mi mindent jelenthet ez az emberiségnek.

– Maga el tudja dönteni? – kérdezte Osima. Celia megrázta a fejét.

– Én nem. De ők majd eldöntik…

– Kicsodák? – kapta fel a fejét megütközve Karabinasz.

– Azok, akik lejöttek hozzánk az égből. Imu és a többiek.

– De hiszen Imu halott és a többiek is!

– Akkor majd eldöntik azok, akik még nem halottak.

– Ez nem egészen világos, és…

– Mi nem világos? Egyszerűen arról van szó, hogy végre kell hajtanunk a programot, Imu végakaratát. Az eszközök a kezünkben vannak. Mindent megtehetünk, amit csak akarunk. Azt hiszem, ez az egyetlen lehetséges megoldás.

Újra úgy éreztem, hogy kötelességem beavatkozni.

– Lassan, csak lassan – emeltem fel a mutatóujjam. – Tehát Miss Jordan azt javasolja, hogy hajtsuk végre a programot. Rendben van. Azután a döntést bízzuk azokra, akik a program nyomán megszületnek. Nem merészség ez? Felelőtlen játszadozás az emberiség sorsával? Hiszen azt sem tudjuk, kicsodák. És ha roppant erejű szuperkultúrájukkal kipusztítják az emberiséget, vagy legalábbis szolgasorba döntik? Sajnos, ez is lehetséges…

Celia határozottan megrázta a fejét.

– Nem hiszem. Nem és nem!

– Ugyan miért nem?

– Hát először is… A szuperkultúrának már háromezer éve is a birtokában voltak. Arról nem is beszélve, hogy az emberiség milyen technikai színvonalon állott. Ha akkor nem tettek semmi rosszat, most miért tennének… Hiszen Ehnatonnak is csak jót akartak. Nyilván tanácsaik nyomán alakult ki az ókor legmodernebb állama.

– De a végén csak ráfizetett mindenki!

– Ugyan… az akkor volt.

– Az emberiség azóta sokat tanult…

– Engedje meg, hogy ezen jót röhögjek, Celia – mondta Halvorsson. – Az emberiség ugyanis arról nevezetes, hogy a büdös életben semmiből nem képes tanulni. Sehol és semmikor!

– Ezenkívül? – vetettem közbe.

– Ezenkívül azt hiszem, ők is végigmentek a fejlődésnek azon az útján, amelyen mi járunk. Lehet, hogy ez az értelmes lények fejlődésének egyedüli útja az univerzumban. Nyilván ők is táncoltak szakadék szélén, vívtak egymás ellen világháborúkat és a többi. És bizonyára elérkeztek egy olyan szakaszba, amikor felül tudtak emelkedni önmagukon. Lehetetlen, hogy ilyen technikai bázis birtokában ellenségei legyenek más értelmes lényeknek.

– Azt hiszem, Celia, magát kissé elragadta a hév – mondtam elgondolkodva. – Amit mond, arra nincs semmiféle bizonyítékunk, bár rendkívül rokonszenvesen hangzik. Eszerint az univerzumban minden értelmes lénynek el kellene jutnia arra a pontra, hogy ráébredjen az ellenséges érzelmek és a gonosz indulatok értelmetlenségére. Ne feledje, hogy ez csak elmélet. Bizonyíték inkább az ellenkezőjére van.

– Ne mondja!

– De mondom.

– És mi, ha szabad kérdeznem?

– Éppen Imu és társai. Ha jól értettem az üzenetüket, azon a jeleneten, amit láttunk, éppen egymást nyírják ki. Aztán mit szól ahhoz a mondathoz, hogy „szegény voltam, és gazdag akarok lenni”? Nem úgy hangzik, mintha olyan valaki mondta volna, aki felülemelkedett az emberi gyengeségeken!

– Mondhat amit akar, én kitartok az elméletem mellett!

– Ez rendben is lenne, Celia. A kérdés csak az, hogy elegendő-e ez a kísérlet folytatásához. Gondoljon csak arra a villanásra, amelynek nyomán összezsugorodott a bőrkabátos. És a szkarabeusz hologramtechnikájára. És azóta háromezer évet hagyott maga mögött az a világ!

– Az is lehet, hogy már régen elpusztultak… Elpusztították önmagukat.

– Talán menekülők voltak. Talán valami természeti katasztrófa elől menekültek.

– Vagy felderítők.

– Vagy bűnözők – mondtam én. – Elloptak egy űrhajót, és megpucoltak az igazságszolgáltatás elől.

– Honnan veszi ezt a marhaságot? – villantotta rám a szemét Celia.

– Csak a lehetőségeket latolgatom.

– Szép kis latolgatás!

– Álljunk csak meg egy pillanatra! – kiáltott közbe Karabinasz. – És mi lesz akkor, ha jelentjük illetékes helyen a felfedezésünket?

– Előléptetnek bennünket tiszteletbeli tábornokká. Azután meg nagy esélyünk lesz rá, hogy végignézhessük, amint az emberiség egyik fele a miáltalunk felfedezett szuperkultúra „áldásaival” legyilkolja az emberiség másik felét. Viszont a dolog másik oldala, ha nem jelentjük, és mi sem csinálunk semmit, talán a világ egyetlen nagy lehetőségét szalasztjuk el.

– Hej, Imu, alaposan feladtad nekünk a leckét! – fenyegette meg a szkarabeuszt Yettmar.

Celia felém nyújtotta a kezét.

– És maga, Peter? Maga hogy döntött? Éreztem, hogy felém fordul a figyelem, és mindannyian elcsendesednek. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani a szobában.

– Nekem is lenne egy javaslatom; egy programjavaslat. Mindazoknak a tényeknek és feltevéseknek az ismeretében, amik itt elhangzottak. Gondosan és alaposan végiggondoltam mindent, pro és kontra. Sokat töprengtem olyan fogalmakon, mint vigyázatlanság, felelőtlenség, hanyagság, de olyanokon is, mint merészség, kockázatvállalás, hipotézis. És a következő elhatározásra jutottam. Nekünk és kizárólag nekünk kell végrehajtani a kísérletet!

– Bravó! Úristen, úgy örülök, Peter! – sugárzott Celia.

– Az indokok közismertek. Nem hagyhatjuk ki a nagy lehetőséget, viszont azt sem engedhetjük, hogy bárki tőkét kovácsoljon magának a felfedezésből. Az egész emberiség érdekét kell szolgálnia, összekapcsolni a népeket egymással, nem pedig tovább növelni az ellentéteket. Mi pártatlanok vagyunk. Tudósok, akiket csak a kísérletünkből származó, és hangsúlyozom, az egész emberiséget érintő haszon érdekel. Ezért hát nekünk kell végrehajtanunk a nagy kísérletet!

Hallgattak egy sort, majd Karabinasz emelte fel a fejét.

– Mondd, Peter, gondolkodtál már egyáltalán azon, hogy miből áll ez a kísérlet?

– Gondolkodtam.

– És mire jutottál?

– Újjáteremtjük Imut. Azaz a fiát…

– Konkrétan?

– A spermák megtermékenyítő képessége normális. Jelenleg mélyhűtőben vannak, az eredeti edényben. A megtermékenyítés tehát lehetséges.

– Oké. Tegyük most túl magunkat az ezzel járó esetleges nehézségeken. És ha megszületett?

– Imu fia?

– Igen.

– Akkor visszamegy Imu hazájába a napbárkán.

– A napbárkán? És hol van az a napbárka?

– Az eltemetett piramis alatt. Subesipu látta. Tudod, mi az a föld alatti piramis?

– Sejtem.

– Nem lennék meglepve, ha megtalálnánk alatta a napbárkát… és indulásra készen.

– Tehát az a terved, hogy Imu fiát visszaküldjük a napbárkán oda, ahonnan jöttek… az ősei. És ha a napbárka nem működőképes?

– Akkor sem veszítettünk semmit. Azaz dehogynem. De legalább a lelkiismeretünk tiszta lesz: mi mindent megtettünk, amit tehettünk. Különben miért ne lenne működőképes?

– Azért, mert Imuék sem mentek vissza vele!

– Igen. Ez kétségtelen. De lehet, hogy vissza akartak.

– Akkor miért nem mentek?

– Talán mert vártak valamire. Talán mert néhányan nem akartak visszamenni. Emlékezz csak a bőrkabátos szavaira: „Szegény voltam, és most gazdag vagyok. Eltüntetlek és itt maradok.” Mintha összekaptak volna valamin. Lehet, hogy egyszerű űrhajósok voltak, akik közül kettőt megszédített az újonnan felfedezett bolygó gazdagsága.

– De megölték a bőrkabátost, és a másik behódolt. Miért nem mentek ezután vissza?

– Komolyan gondolod, hogy válaszolni is tudok rá?

– És ha visszatért Imu fia? – kérdezte Middleton. – Akkor mi lesz?

– Ha szerencsénk van, összeköti az emberiséget azzal az ismeretlen szuperkultúrával. Ez pedig beláthatatlan távlatokat nyithat előttünk.

– Talán a halál beláthatatlan távlatait – mondta Osima. – Tegyük fel, hogy visszatér közénk, ha elérte a célját a napbárkán. Visszatér a gyarmatosítók élén. Hiszen micsoda neki a Föld? Egy idegen bolygó, ahol véletlenül a gyerekkorát töltötte. Semmi több. De a vérei azok és nem mi!

– Majd beépítünk egy biztosítékot, hogy másként érezzen.

– Biztosítékot?

– Imu fiának ugyanis földi lesz az anyja. És ő már földi programot is hordoz majd a génjeiben.

– Ezt maga elégnek találja?

– Elég kell hogy legyen… Egyformán keverednek benne a földi és a földön kívüli tulajdonságok. Ő lesz az összekötő kapocs köztünk és köztük. Ez az egyetlen lehetőségünk arra, hogy megértsük egymást.

– És ha nem sikerül neki sem létrehoznia a békés kapcsolatot?

– Ez az a kockázat, amiről beszéltem. De nem akarom, hogy ismét elölről kezdjük a vitát, van-e jogunk kockázatot vállalni az egész emberiség nevében. Én vállalom és kész. Most már csak az a kérdés, hogy vállalják-e maguk is.

– Én vállalom – mondta Karabinasz.

– Én is – emelte fel a kezét Yettmar.

– Ha maga vezeti a programot – mosolygott Osima. Middleton szótlanul bólintott.

Ekkor minden figyelem a hölgyek felé fordult. Celia arca kipirult a lelkesedéstől. Rosalinda viszont sápadtan húzogatta az asztalterítő rojtjait. Végül is mindketten igent mondtak.

Az édesanyád is, Renny.

November 11.

Tegnap feleségül vettem Rosalinda Hubert. Nem mondhatnám, hogy nagy feltűnést keltettem vele, hiszen mindenki tudta, hogy a gyakorlatban már néhány hónapja a feleségem.

Házasságkötésünknek több komoly oka is volt. A legelső talán a konvenció. Aki nem ismeri egy amerikai egyetemi campus életét, nehezen tudja elképzelni, hogy mennyire rabjává válik mindenki, aki benne él. Zászlónkon a tiszta erkölcs. Egyszerűen és röviden: úgy kirúgtak volna, hogy a lábam sem éri a földet, ha nem veszem feleségül a barátnőmet. Miféle erkölcsiségre nevelhetem a fiatal generációt, ha magam is… Hát valahogy így.

Ezenkívül. Rosalinda teherbe esett. Bár még semmi sem látszott rajta, nem volt halogatni való időnk. Meglehetősen disszonáns jelenség lett volna egy intézetvezető egyetemi tanár és előrehaladott állapotban lévő menyasszonyának az esküvője. Sietnünk kellett tehát.

Nem szívesen mondom el a harmadik okot, mert a végén még valaki megrágalmaz, hogy anyagiak miatt vettem el Rosalindát. De az igazságnak tartozom vele, és neked is, Renny.

A dolog úgy történt, hogy Rosalinda örökölt, méghozzá nem is keveset. Valami ismeretlen nagybácsikája halt meg középnyugaton, s Rosalindára hagyott néhány hatalmas farmot, egy kukoricaolaj-feldolgozó gyárat, részvényeket és egy halom pénzt a bankban. Miss Huber egy csapásra a kapitalisták közé emelkedett.

Arról sem szabad továbbá megfeledkeznem, hogy tulajdonképpen ő vett el engem, nem pedig fordítva. Persze boldog voltam, hogy végül is összejött a dolog.

Most is borzongva emlékszem vissza arra a csodálatos estére. Éppen tanácskozás után voltunk, s kettesben sétáltunk a platánsoron át hazafelé. Rosalinda akkor már tudta, hogy örökölt, és ez bizonyos mértékig feszélyezetté tette a viszonyunkat. Hja, ahova egyszer a pénz beteszi a lábát!

A nagy, kerek hold is felkelt, mintegy megrendelésre, s a már hűvösödő estében egyedül álltunk a platánok alatt. Rosalinda hozzám dőlt és megfogta a kezem.

– Peter – mondta meleg, rekedtes hangján. – Úgy érzem, elérkezett a nagy pillanat.

Én meg csak álltam, és valami egészen másra gondoltam: talán a jövőnkre, talán már rád, Renny. Aztán arra ocsúdtam, hogy türelmetlenül megrángatja a kezem.

– Hallod? Itt a nagy pillanat!

– Miféle pillanat, édes? – kérdeztem ostobán.

– Hát az, hogy megkérd a kezem… Férjül szeretnélek venni, ha nincs ellene kifogásod.

Hát így történt. Mindenki eljött az esküvőnkre, aki csak benne volt az összeesküvésben. S természetesen akkor már ott voltál te is.

És a szkarabeusz is Karabinasz zsebében.

Július 17.

Ezen a napon és éppen a nappal együtt születtél, Renny. Amikor a vörös napkorong felkelt a sivatag szélén, friss vérrel öntözve a homokot, akkor sírtál fel először a kórházban.

Hárman voltunk a várószobában: Celia Jordan, Karabinasz és én. S amikor a napfény végigömlött a sivatagon, és az őzikeszemű nővér gratulált, hogy fiam született, madarat lehetett volna fogatni velem.

Éppen úgy örültem neked, mintha az én vérem lettél volna.

Július 18.

Ma mutattak meg először a kórházban, Renny. Vörös képű, mindennapi kis csecsemő voltál, furcsa, szegletes fejjel. És a bőröd is mintha barnább lett volna, mint a többieké, bár ez errefelé igazán nem feltűnő jelenség.

Az őzikeszemű nővér a levegőbe tartott, és te rám mosolyogtál a képernyőről. Persze tudom, hogy az a kis fintor, amely végigszaladt az arcodon, minden lehetett, csak éppen mosoly nem, de én biztos voltam benne, hogy valaki felém mosolyog ezekben a percekben. Lehet hogy más időből és egy másik világból. De valahonnan mosolyognia kellett!

Amikor a képernyő elsötétült, hogy más gyerek képével újra felvillanjon, és én éppen távozni készültem, az időközben előkerült őzikeszemű ápolónő zavartan rám mosolygott.

– Mr. Szilágyi?

– Igen… Az vagyok.

– Az igazgató úr szeretne beszélni önnel. Ha nincs ellenére, odakísérném.

Még mindig a képeddel voltam eltelve, Renny, és dehogyis gondoltam én rajtad kívül akármire is. Végre fiam született. És talán Isabellának sem lenne ellenvetése, ha…

Elhessegettem magamtól a materialistának nem mondható gondolatot, és mire felocsúdtam, már Carpenter doktor előtt álltam.

Az őzikeszemű nővérke olyan zajtalanul távozott, mint egy tavaszi fuvallat. Csak az ajtó halk csattanása térített vissza a való világba.

Carpenter doktor gratulált az egészséges kisfiúhoz, megkínált egy itallal, beszélt erről-arról, s ha nem altattad volna el, Renny, az éberségemet, azonnal megéreztem volna, hogy valami nincs rendjén körülöttem.

Vagy éppen körülötted.

Amikor lenyeltük az italt, és szórakozottan bámultam körbe a szobában, azon törve a fejem, hogy miképpen tudnék minél hamarabb meglépni, Carpenter doktor fürkészve végignézett rajtam.

– Peter… Mondanom kell magának valamit.

Volt valami baljóslatú a hangjában, és normális körülmények között azonnal észre is vettem volna, így is feltűnt valami, de nyomban tova is röppent.

– A kisfiúról, Peter…

Csak akkor zökkentem vissza a valóságba. Mintha egy hirtelen jött hurrikán tépte volna le rólam a boldogság rózsaszínű ködfoszlányait. Másodpercek töredéke alatt visszaváltoztam boldog apából egy furcsa kísérlet vezetőjévé. –,

– Mi a baj, Carpenter? Nyugtatóan felém emelte a tenyerét.

– Csak nyugalom, Peter, csak nyugalom! Semmi komoly. Ha ilyen lenne, megmondanám. Csak néhány jelentéktelen apróság!

Hátradőltem a székben, és éreztem, hogy megmerevedik minden tagom. S mintha a szívemet is acélabroncs szorította volna össze. Ismertem már az orvosok jelentéktelen apróságait!

Rekedten és tárgyilagosan reccsent a hangom:

– Milyen apróságról van szó?

Carpenter doktor felállt, elsétált az ablakig, és kitekintett az utcára. Talán csak azért, hogy az időt húzza vele.

– Hát… mivel is kezdjem? Mindenesetre az tény, hogy a gyerek erős, jó kötésű fickó. Minden esélye megvan rá, hogy száz évig éljen.

Tudtam, hogy ez csak bevezető. A lényeg a „de” után kezdődik.

– De – kezdte Carpenter – azért van rajta valami, ami nem tetszik nekem.

– Micsoda? – kérdeztem látszólag könnyedén, és azt számítgattam magamban, hogy mi lehet az, ami feltűnt neki rajtad. Talán a kockafejed, a hosszú kezed vagy a rövid lábad?

Carpenter felém nézett, és megdörzsölte a homlokát.

– A hangja… – mondta végül. – A hangja… Most aztán rajtam volt az álmélkodás sora. Mindenre gondoltam volna, csak erre nem.

– Mi van a hangjával?

– Már akkor feltűnt, amikor megszületett – morogta Carpenter –, hogy valami nincs rendben a hangjával, bár talán nem is ez a legjobb kifejezés. Valami plusz van benne, ami másban nincs meg. Érti?

– Őszintén szólva nem nagyon.

– Tudja, Peter, én is bent voltam, amikor a fia megszületett. Ennyire igazán kötelez a barátságunk.

– Köszönöm.

– Á, hagyja. Szóval kibújt a kicsike a barlangjából, némán, mint az alvó medvebocs. Kicsit meg kellett paskolnunk, hogy megkóstolja a levegőt. A szülész, Rizzi doktor rácsapott, mire a gyerek elkezdett sírni. Ha ugyan sírásnak lehet nevezni, amit művelt.

Ekkor már kezdtem érteni mindent. Te jóságos isten! Mi lesz ebből?

– Hogyhogy? – kérdeztem óvatosan.

– A normális, átlaggyerekek ilyenkor sírnak. Száz közül száz. A maga fia azonban énekelt.

– Mit csinált?

– Nem találok rá jobb kifejezést. Énekelt, szöveg nélkül. Trillázott, és meghatározott dallamsorokat énekelt. Mintha egy énekesmadarat szült volna az anyja. Érti maga ezt?

Naná hogy értettem!

– És? – kérdeztem óvatosan.

– Hát… a nővér majd elejtette. Ez műhelytitok, de Rizzi doktor kapta el. Magának mint félig kollégának, bevallhatom.

Megtörölgettem izzadó homlokomat.

– Más bevallanivalója nincsen?

– Dehogyis nincs. Ez még csak a kezdet. De igazán nincs oka aggodalomra.

Kedves volt tőle, hogy mindent megtett a nyugalmamért.

– Aztán ezt csinálta sírás helyett. Egész este énekelt. A többiek meg úgy aludtak mellette, mint a tej. Szunyált az egész, máskor üvöltő kórterem. A maga fia álomba énekelte őket.

Éreztem, hogy valamelyest lazul a szorítás a szívemen.

– Aztán?

– Ma reggel megvizsgáltattam a torkát.

Mielőtt még gondolkodhattam volna, valami ismeretlen erő fellökött a székből, és dühösen szembefordított vele.

– Ki engedte meg? – ordítottam rá gorombán. Felhúzta a szemöldökét, és kitátotta a száját, aztán nagyot nyelt és becsukta.

– Kötelességem volt – mondta szárazon. – Szépen énekelt, ez kétségtelen, de daganat is okozhatta volna az elváltozást a torkában. A szépségbe bele is lehet halni.

Egyszerre visszatért a józanságom, és borzasztóan szégyelltem magam ostoba kitörésemért.

– Bocsásson meg, doktor…

– Semmiség az egész, Peter. Tudom, hogy milyen lelkiállapotban van.

– Tudja, kicsit kései gyerek és…

– Természetesen. De folytatom. A gégészek megvizsgálták a torkát. Dr. Schütz a legkiválóbb gégeszakértőnk. S tudja, mit vett észre?

Ha nem tudtam is, mindenesetre sejtettem valamit.

– A kisfiúnak nincsenek hangszálai – mondta csendesen, és gyorsan töltött még egy italt magának is és nekem is.

Igyekeztem összeszedni magam, és csak annyira látszani idegesnek, amennyire egy újdonsült apához illik. És be kellett vetnem valamicskét hajdankori színjátszó tudományomból is.

– Nincsenek? – szólaltam meg remegő hangon. Sajnálkozó tekintettel nézett a szemembe.

– Bizony nincsenek, Peter.

Remegett a kezem, amikor felhajtottam az italt. És egyáltalán nem is kellett megjátszanom a remegést.

– Hogy lehet ez? Megvonta a vállát.

– Fogalmam sincs. Nincs és kész. Egyetlen darab sincs belőlük.

Letettem a poharam, és ártatlan szemeket meresztettem rá.

– Ezt nem értem, doktor, ön azt mondta, hogy a gyerek énekelt, nem igaz? Akkor pedig… Ha nincsenek hangszálai… Érti maga ezt?

Nagyot sóhajtott, és megcsóválta a fejét.

– Dehogyis értem. Már hogy a fenébe érteném! És pont a maga gyerekével kellett ilyesminek történnie!

– De hát milyesminek? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Mit tudom én! – fakadt ki. – Honnan az ördögből tudjam! A gyerekének nincsenek hangszálai, és mégis énekel. Ezt adja össze!

– Nem tudna értelmesebben beszélni? – kérdeztem nyugodtan.

Hirtelen jött nyugodtságom kijózanította.

– Bocsásson meg, Peter – mondta, és felhajtotta itala maradékát. – Szörnyen ideges leszek, ha nem értek valamit. A maga fia pedig maga az élő rejtély. Figyeljen csak ide. Tehát nincsenek hangszálai. Tudja, mi van a helyén?

– Fogalmam sincs.

– Nem fogja elhinni. Egy síprendszer.

– Micsoda?

– Síprendszer. Olyan, mint az orgonában. Vékony csövek és bennük csontsípok. Amikor beléjük néztem, úgy éreztem magam, mintha álmodnék.

– Úristen! – nyögtem. – Úristen!

– Ne legyen úgy kétségbeesve, Peter. Sokkal jobb, mintha néma lenne.

– De hát… mitől?

– Tőlem kérdi? Valami mutáció. Nem hallott még a contergan-gyerekekről? Sajnos, egyre több a születési rendellenesség.

– És… tehát nem néma?

– De nem ám! Sőt!

– Mi az a sőt?

– Figyeljen csak ide. Ha más mondaná, én is alig hinném. A kicsit betettük a többi gyerek közé, akik elaludtak az énekétől. Aztán megtanították sírni.

– Hogy az ördögbe?

– Nyilván azok a sípocskák többre képesek, mint a hangszalagok. Nem kell félnie, hogy néma gyereke lesz. Szóval amikor a gyerekek sírni kezdtek, a maga fia abbahagyta az éneklést. Patty nővér azt mondta, hogy figyelte a többieket.

– Egy kétnapos csecsemő?

– A hangjukat mindenesetre.

– Megáll az ész!

– De meg ám! Azután megpróbálta utánozni a sírásukat.

– Úristen!

– Először nem sikerült valami jól. Patty nővér végig ott volt mellette. A gyereksírás keveredett az énekhangokkal és furcsa füttyökkel meg zakatolással. Végül aztán hibátlanul megtanult sírni. És ma reggel már nem énekelt. Csak sír, mint a többiek.

– Mit tegyek, Carpenter doktor?

– Szerintem semmit. Legalábbis egyelőre. Ilyen korban úgysem tudják megműteni. Még ha kellene sem nagyon. Őt pedig aligha kell. Lehet, hogy egy csoda születésének vagyunk a tanúi. Mit gondol, Yma Sumac meg néhányan miért lettek az operaszínpadok óriásai? Mert valami nem volt rendjén a hangszálaikkal. Bing Crosbynak is össze voltak nőve és állítólag Frank Sinatrának is. Lehet, hogy a maga fia lesz minden idők legnagyobb énekese. Gondoljon erre is, ne csak a dolgok hátrányos oldalára.

Nagyot sóhajtottam.

– Majd megpróbálom.

Összeráncolta a szemöldökét, és felemelte az ujját.

– És még valamit… Teljesen egészséges, csak a testi arányai nem tökéletesek. Nem lesz óriás… inkább alacsony legényke, rövid lábakkal és hosszú kezekkel. A feje meg kicsit… hm… olyan kocka alakú. De a mai divatos hajviselet majd elrejti. A gombafejek korszakában igazán nem probléma az ilyesmi.

Optimistán csengett a hangja, mégis leplezetlen szánakozás volt a tekintetében, ahogy utánam nézett.

Március 24-szeptember 30.

Összeült a munkacsoport, és úgy döntöttünk, hogy Rennyt hetes óvodába adjuk. Mivel nem volt közöttünk szakképzett pedagógus, hosszú időt vett igénybe annak eldöntése, hogy mi lenne neki jobb. Egyesek inkább azt szerették volna, ha kizárólag csak velünk marad, és még a felnőttek szeme elől is elrejtjük, mások viszont – elsősorban Celia Jordan – amellett kardoskodtak, hogy Rennynek barátokra és gyerekkorra van szüksége, és ezt semmiféle kísérlet ürügyén sem vehetjük el tőle.

Végül is közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy az intézettől nem messze lévő magánalapítvány óvodájában helyezzük el, távol a kíváncsi szemektől, de mégis hasonló korú pajtások között.

Bizonyos óvatossági rendszabályokat azért így is kénytelenek voltunk betartani. Lapítottunk, mint békák a lapulevelek alatt, nehogy idő előtt fény derüljön rá, miben mesterkedünk.

Az alapítványnál nem diktáltuk be a gyerek teljes nevét, csak a Rennyt. Magánalapítvány lévén, nem is kíváncsiskodtak sokat: megelégedtek annyival, amennyit közöltünk velük.

Második rendszabályként többnyire nem az anyja és nem is én mentünk érte hétvégeken, hanem vagy a csoportból valaki, vagy pedig egyetemi hallgatók.

Máskor pedig csak úgy egyszerűen az utcán kértünk meg arra járó fiatalokat, hogy hozzák el Rennyt. Lehet, hogy felesleges volt az óvatosságunk, de úgy gondoltuk, hogy nem kockáztathatunk.

Október 15.

Renny valamivel később tanult meg beszélni, mint a többi gyerek. Kezdetben még aggódtunk is, hogy talán nehézségei adódnak hangszalagjainak hiánya miatt, de szerencsére nem így történt a dolog. Amikor megszólalt, ugyanolyan tökéletes volt a hangja, mint a többieké. Ugyanúgy megtanulta utánozni őket, mint ahogy annak idején a sírást is elsajátította egyetlen éjszaka alatt.

Március 20.

Karabinasz javaslatára elhatároztuk, hogy a szkarabeuszt elrejtjük Renny szobájában. Odaadni nem mertük neki, mert féltünk, hogy elveszíti vagy lenyeli. Különben is egyelőre inkább az autók érdeklik, s azok közül is leginkább a Forma l-es versenykocsik. Űrhajókra és egyéb elektronikus repülő szerkezetekre, amelyekkel Osima elhalmozta, ügyet sem vet.

November 14.

Ma éjszaka megtörtént!

Emlékszem, este Hófehérkéről és a hét törpéről meséltem neki. A térdemen ült, és feszült figyelemmel hallgatta. Amikor aztán a mese végére értem, lopva rálestem, hogy milyen hatást tett rá. Nagy, dióbarna szemei a levegőbe meredtek, mintha a törpék házikóját látná maga előtt. Ezután nyugodtan elköszönt, és aludni ment.

Másnap éppen vasárnap volt, és mi is tovább heverészhettünk az ágyban. Rosalinda újságot olvasott, én pedig éppen a konyhába indultam volna, hogy feltegyem a teát, amikor becsörtetett Renny. Becsapta maga mögött a gyerekszoba ajtaját, és szokásához híven odamászott közénk.

Rosalinda letette az újságot, és a karjaiba vette. Renny Rosa vállára hajtotta a fejét, és álmosan szuszogott, mintha nem aludta volna ki magát. Óvatosan a takaró alá nyúltam, és megcsiklandoztam a talpát. Amikor erre sem reagált, szájamba vettem a hüvelykujját, és játékosan megrágtam. Erre már felvisított, mint egy kismalac.

Néhány percnyi játék elég volt, hogy kiűzze az álmot a szeméből.

Nagy komolyan átkarolta térdeit hosszú karjával, rám nézett, és megszólalt:

– Apa… Ismered te Imut?

Mintha valaki váratlanul gyomorszájon vágott volna, úgy rándultam össze. Szemem sarkából láttam, hogy Rosalinda kiejti kezéből újra magához kaparintott újságját, és szótlanul, kikerekedett szemekkel bámul Renny arcába.

– Hogy jut ez eszedbe… kisfiam? – nyögtem sápadtan, és hideg hullámok futottak végig a hátamon.

– Éjszaka ott volt nálam – mondta, és megvakarta a lábszárát, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, amit közölt velünk.

– Hol? – kérdezte halkan Rosalinda.

– Hát a szobámban…

– És.,. kicsoda az az lmu?

– A barátom. Ti nem tudjátok?

Rosalinda rám nézett, és nem mert válaszolni. Megszorítottam a kezét, és csendre intettem, a gyerekkel meg úgy beszéltem, mintha csak félig figyelnék oda arra, amit mond. Pedig alig hiszem, hogy az emberiség történetében még bárkire is ennyire odafigyeltek volna, mint én őrá.

– Mit mondott Imu?

Hasra feküdt, meglóbálta a lábát, és nem válaszolt. Mintha megfeledkezett volna mindenről. Aztán reggelit kért, és hosszasan majszolta a vajas kenyerét. Ezen a napon nem esett több szó Imu látogatásáról.

November 22.

Nyolc nap múlva hozta újra elő a dolgot. Most viszont nem az ágyban feküdtünk, hanem egy napsütötte kerti padon ültünk, és Yettmart vártuk, hogy hétfő reggel lévén, bevigye az óvodába. Yettmar késett, és mi kihasználva a kései verőfényt, süttettük magunkat az őszi nappal.

Renny, amikor megunta a napozást, futkosni kezdett a pad melletti réten, és felszedett minden apró kacatot, amely valamire emlékeztette. Rövid percek alatt kezembe adott egy kólakupakot, amely Johnny manó sapkájára hasonlított, két-három színes kavicsot és végül egy fadarabot.

A barnásfeketére korhadt ágdarab nagyjából másfél hüvelyk nagyságú lehetett, és az égvilágon semmi érdekesség nem volt rajta. Mégis úgy dugta a zsebembe, mintha csodálatos értéket képviselne.

Nem is tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem tőle:

– Hát ez meg micsoda. Renny? Tán csak nem pisztoly?

Visszaült mellém a padra, és nagy komolyan bólintott.

– De az. Sugárvető.

Csodálkozva pillantottam rá, de ekkor még nem gyanakodtam semmire. Elvégre Halvorsson vagy akármelyikük beszélhetett neki ilyesmiről.

– Sugárvető? – kérdeztem azért óvatosan.

– Az hát. Ilyennel ölte meg Ret Demut…

Ismét éreztem, hogy hideg borzongás fut végig a hátamon, és lassan, de biztosan kezd kiszáradni a torkom az idegességtől.

– Kitől hallottad ezt, Renny? – kérdeztem, és gyors mozdulattal bekapcsoltam a zsebemben hordott aprócska magnetofont.

– Kitől? Hát… Imutól.

– Imutól?

– Persze. Tőle… Te nem tudod?

– Micsodát?

– Hogy Imu nekem mindent elmond. És meg is mutat. Csak van, amitől félek…

– És… mikor mutat neked mindenféle dolgot az az Imu? Talán este?

Renny bólintott.

– Akkor. Amikor lefekszek. Mindig akkor. Leoltom a lámpát, és már jön is Imu. Ő az én tündérem. Csak kívánnom kell, és már ott is van. Neked is van egy Imud?

Látszólag szomorúan csóváltam meg a fejem.

– Nekem nincs, Renny. Imuja csak gyerekeknek van. Felnőtteknek már nem szokott lenni.

– Kár – morogta elszomorodva, majd hirtelen felderült az arca, és felkiáltott: – Tudod mit? Majd kölcsönadom néha neked, hogy meséljen. És mutassa meg neked is a Vörös Napot a Holl-négyszögben.

– Hol?

– A Holl-négyszögben. Imu ezt mondta. Biztosan valami olyasmi, mint az Óperenciás-tenger. Képzelj csak el egy nagy vörös napot. Teljesen jópofa.

– Köszönöm, Renny, hogy néha majd kölcsönadod Imut… De mit kell csinálnom, hogy nekem is meséljen?

Összeráncolta a homlokát, és a fűre nézett.

– Hát… először is gondolnod kell rá. Én mindig rá gondolok. Meg Hófehérkére is, de ő nem jelenik meg soha, csak mindig Imu meg a többiek.

– Többiek?

– Az a másik három.

– És… beszél is Imu?

– Persze. Különben hogyan érteném meg?

– És… úgy beszél, mint én?

Renny ekkor meglátott egy lepkét, és mindent feledve utána iramodott. Én meg ott maradtam a padon, pedig legszívesebben utána rohantam volna, hogy visszavonszoljam, és folytassuk a beszélgetést.

Egy örökkévalóságnak tűnt az a két-három perc, míg a lepke végül is megelégelve Renny zaklatását, átrepült a platánsor fölött, hogy eltűnjön a távoli réteken.

A kisfiú akkor visszajött, és mellém csüccsent a padra.

– Elrepült – nyafogta. – Pedig már majdnem elkaptam.

Villámgyorsan megajándékoztam egy rágógumival, hogy feledtessem vele a bánatát.

– Szóval, Renny, azt kérdeztem, hogy Imu ugyanúgy beszélt-e, mint én – igyekeztem folytatni a kérdezősködést. Megvallom, aggódtam, hogy a lepkevadászat kiűzte a fejéből Imut.

Aggodalmam azonban feleslegesnek bizonyult. Kicsit elgondolkodott, aztán engedelmesen válaszolt:

– Imu? Hát… beszélt. Meg énekelt. De én mindent megértettem. Álmomban néha a törpékkel is beszélgetek, és azokat is értem.

– És… beszélt a Holl-négyszögről?

– Uhum. Sokat, de én nem értettem. Meg számokat mutatott egy táblán. Ha iskolába megyek, majd megtanulom őket. Mondd, apa, Imu tanító?

– Lehetséges, kisfiam…

– Mert mindig magyaráz. És engem sohasem kérdez.

– Te nem szoktál beszélni hozzá?

Hevesen bólintott.

– Dehogynem szoktam!

– És ő?

– Hát… nem mindig figyel oda. Csak mondja a magáét. Ezért is gondoltam, hogy tanító.

– És… mit mesélt a Holl-négyszögről?

– Hogy rádión vagy micsodán… talán telefonon vagy videón felhívtátok őket… Te is felhívtad, apa?

– Lehetséges, Renny… Már nem emlékszem rá.

– Valaki felhívta őket. Olyan lehetett, mint a téves kapcsolás. Képzeld, egyszer csak jött egy hívás, és nem tudták, honnan. Mintha most bebújnék oda a bokrok közé, és kiabálnék, hogy apa, gyere! Apa, gyere! És te nem tudnád, hogy honnan hívlak.

– Ezt is Imu mondta?

– Á, dehogy. Ezt én mondom. Tudsz ugróiskolázni? Tudod. Miss Holderland…

– És még mit mondott a hívásról Imu?

– Ja, Imu? Hát hogy keresni kellett, ki hívta őket. A főparancsnok kiadta a parancsot, hogy meg kell találni az értelmes lényeket… Te értelmes lény vagy, apa?

– Én igen… és te is, Renny.

– Boldy is?

– Ki az a Boldy?

– Hát odabenn. Még az ugróiskolát sem tudja.

– Boldy is értelmes lény. Nagyot sóhajtott.

– Hát jó. Legyen Boldy is. Pedig neki nincs olyan tányérja sem.

– Tányérja?

– Amilyenekkel az értelmes lényeket keresik.

– Hol láttad ezt. Renny?

– Imu mutatta. Tudod, akkora volt, mint… szóval óriási volt. Mint a mesében. Benne volt egy mező, egy erdő, két hegy meg minden…

– A tányérban?

– Uhum. És csupa drót volt az egész. Olyan, mint a pókháló.

– Ezekkel keresték az értelmes lényeket?

– Uhum. Azt hittem, a hálóval megfogják őket, de Imu bácsi megmagyarázta, hogy csak a hangjuk esik bele.

– Megmagyarázta?

– Elmondta nekem. Kérdeztem, és ő elmondta.

– Mit mondott még?

– Hát, hogy beleesett a hang… és a parancsnok azt mondta, hogy meg kell keresni őket. Erre aztán elindultak, hogy megkeressék.

– Imu?

– Meg még sok bácsi. Te apa, ha láttad volna, mennyi űrhajó volt ott! Mintha csak moziban néztem volna őket!

– Űrhajók?

– Aha. Amilyet láttunk a televízióban… Ott repültek a csillagok között. És az egyikben benne ült Imu bácsi a többiekkel. Nézd csak, apa! Visszajött a lepke! Ugye veszel nekem egy lepkefogót?

Felpattant és eliramodott a platánsoron át.

December 24.

Az egész délutánt azzal töltöttük, hogy karácsonyfát díszítettünk. Nálunk került ugyanis sor a nagy karácsonyi összejövetelre: pulykavacsorával, kuglóffal és az elmaradhatatlan karácsonyi koktélokkal. Ekkor már Szethy is jelen volt; igaz, hogy az egészből nem értett semmit, csak apró kezeit nyújtogatta a csillogó üveggömbök felé.

Renny Karabinasz ölében ült, majd leugrott, és kutatni kezdett a még dobozban heverő karácsonyfadíszek között. Hol egy angyalt választott ki, hol egy betlehemi csillagot, és követelte, hogy valamennyi kedvencét rakjuk fel a fára.

Yettmar és Osima egy elhagyatott sarokban sakkoztak, Celia pedig a konyhában segített Rosalindának. Halvorssont használtuk a fa mellett létrának: nyújtózkodás nélkül elérte a legmagasabb ágakat is.

Éppen Renny mellett álltam, amikor az az eset történt. Benyúlt a dobozba, és a tavalyról maradt, porosodó díszek közül kihúzott egy keménypapírra nyomott régi figurát, alighanem valamelyik apostol képét, összehúzott szemekkel bámulta egy ideig, majd odanyomta Karabinasz orra alá.

– Figyeled? Éppen olyan, mint Mar… Egyszerre elcsendesedett a szoba. Osima kezében megdermedt a felemelt sakkfigura, és Halvorsson is úgy állt a fa mellett, mint egy óriási, piros végű jégcsap.

– Csakugyan? – kérdezte nyugodtan Karabinasz Mintha kicsit másforma lenne.

Renny összehúzta a szemét, és tovább szemlélte az apostolt.

– Lehet, hogy mégsem Mar bácsi – mondta aztán engedékenyen. – Neki kicsit másfajta a ruhája.

– Mikor láttad utoljára? – kérdezte közönyösen a görög.

– Ó, hát nem is tudom. Imu nem nagyon szerette, lehet, hogy félt is tőle… Mar bácsi nem volt jó ember… Pedig minden embernek jónak kellene lennie, igaz?

– Igaz – bólintott Karabinasz.

– Mar bácsi mindent elhitt Demunak. Mar bácsi nem értett a hajtóművekhez… és mindent elhitt, amit Demu mondott. Azért ezt feltehetjük a fára. Te szereted Mar bácsit?

– Nagyon keveset tudok róla – mondta Karabinasz. – Ráérsz egy kicsit?

– Mire? – kérdezte felcsillanó kedvvel Renny. Karabinasz megsimogatta a fejét.

– Tudod, én milyen származású vagyok? – kérdezte, és intett Osimának, hogy kapcsolja be a magnót.

– Mi az, hogy milyen származású?

– Hát tudod, én nem ezen a földrészen születtem, mint te.

– Te is onnan jöttél, ahol a nagy Vörös Nap van?

– Nem, én nem onnan. Repülőgéppel jöttem egy nagy tengeren át. Úgy hívják azt az országot, hogy Görögország. És van ott egy nagyon érdekes karácsonyi szokás. Még nem hallottál róla?

– Nem én – csillant fel Renny szeme. – Mi az?

– Hát… Amikor a karácsonyfát díszítjük, mindenki mond egy érdekes történetet. Lehet mese is és olyan is, ami igaz. Ami megtörtént azzal, aki meséli. De lehet olyan is, amit úgy álmodott. Minden lehet.

– Hát akkor mesélj! – kapaszkodott a nyakába Renny.

– Csakhogy az is hozzátartozik ám, hogy annak kell elkezdenie a mesét, aki a legkisebb.

– Hát akkor Szethy…

– Hiszen Szethy még beszélni sem tud.

– Akkor nekem?

– Úgy látom, Renny, hogy neked.

– Én csak kevés mesét tudok… Miről meséljek nektek? A hétfejűről?

Karabinasz rám kacsintott, mire én is beavatkoztam a beszélgetésbe.

– Tudod mit, Renny? Beszélj nekik Imuról és a többiekről. Ők még keveset hallottak róluk.

– De hát az nem is olyan érdekes.

– Azért csak beszélj róluk.

A kisfiú nagyot sóhajtott, és megadta magát.

– Hát jó… Neked már meséltem róluk, amikor a lepkéket fogtam.

– Csak kergetted.

– Akkor a hálót is megígérted!

– Hátha itt lesz a fa alatt?

Mint két apró csillag, csillant fel a szeme.

– Gondolod? Hát akkor mesélek… Kezdjem el elölről?

– Ahogy akarod, Renny.

– Inkább onnan, amikor meglátták a Földet.

– Meglátták? – kérdezte Karabinasz.

– Az ablakon keresztül. Ez azután volt, miután sokat veszekedtek.

– Veszekedtek?

– Igen, a Szabályzaton.

– Nem mondták, hogy mi az a Szabályzat?

– Imu bácsi elmagyarázta. Olyasmi, mint nálunk az óvodában, hogy mit szabad csinálni és mit nem. Nekem például tilos Jimmy törölközőjébe törölni a kezem. Tudod, miért?

– Miért?

– Mert nem… izé… higiéniákus… így mondta Miss Mantovani.

– Nyilván a bacilusok miatt.

– Nyilván.

– No és Imu bácsi mit csinált?

– Hát… volt nekik egy Szabályzatuk. Csak nem volt leírva egy könyvbe, és a falra sem szögezték ki, mint az óvodában. Egy dobozban őrizték.

– A Szabályzatot?

– Uhum. Ha meg akartad kérdezni, csak meg kellett piszkálni egy kicsit, és a Szabályzat válaszolt. Minden kérdésre benne volt a válasz a dobozban.

– Imu bácsi mutatta meg?

– Uhum.

– És… miért vesztek össze Imu bácsiék?

– Hát a Szabályzat miatt. Tudod, azért repültek fel a piros nap bolygójáról, hogy megkeressék azokat, akiknek a hangja beleesett a hangcsapdába.

– Aha!

– Ezért szálltak fel Imu bácsiék az égbe. Csakhogy másvalaki közben megtalálta őket.

– Értem.

– A Szabályzat ekkor azt mondta, hogy mindenki forduljon vissza, mert a feladatnak vége. Elég a meséből?

– Még nem, Renny. Ha nem fáradtál el, folytasd tovább.

– Ahogy akarod. Demu bácsi vissza akart fordulni, mert ő volt a parancsnok. Imu szerint nem is értett máshoz, mint a Sárkány vezetéséhez.

– Sárkány?

– Így hívták a hajójukat… Na és vissza akartak fordulni, de újabb hangokat hallottak.

– Hangokat?

– Hangokat… a honnan is… elfelejtettem. Olyan hangokat, mint amilyenek miatt elindultak. Csak most valahonnan máshonnan. És Imu azt mondta, hogy meg kell keresniük ezeket a hangokat is.

– Milyen hangokat, Renny?

– Imu elmagyarázta. A hajó hangokat lő ki, és ezek a hangok elvesznek a csillagok között. De ha egy bolygó légköréhez érnek, visszatérnek a hajóhoz. És ezek a hangok visszatértek.

– Értem. És ezután?

– Ezután nagy veszekedés volt. A Szabályzat nem engedélyezte, hogy a hangok után eredjenek. Demu azt mondta, hogy ő a felelős a hajóért… de ekkor Ret ordítani kezdett, hogy ő pedig nem fordul vissza, mert nagy a valószínűsége, hogy olyan bolygóra bukkantak, amelyen elképzelhető az értelmes lények léte. Muris, mi?

– Micsoda?

– Ahogy beszéltek. Ahogy ti szoktatok, amikor azt hiszitek, hogy nem figyelek oda. Ret bácsi ezeket az értelmes lényeket kutatta, Mar a csillagokat vizsgálta.

– És Imu?

– Imu bácsinak mindent össze kellett volna gyűjtenie, ha értelmes lényekre bukkannak. Minden irfo… ontó… infro…

– Információt.

– Uhum. Azt.

– Aztán?

– Végül is Imu és Ret győztek. A Szabályzatot nem vették figyelembe, és elindultak. Demu bácsi nagyon mérges volt és haragudott, de átállította az irányt. És elrepült onnan, ide…

– Ide?

– Errefelé. Leszálltak egy országban a tenger mellett. Csoda muris volt.

– Mi volt a muris?

– Hát amikor leszálltak. Az emberek kifutottak a házakból, és földre vetették magukat. Sok-sok ember, és mind ott feküdt a földön. És azt kiabálták, hogy Re isten leereszkedett a földre a napbárkán, hogy a fáraó szolgálatára legyen. Ekkor már Demu és Mar sem haragudtak. Lenyelték a gépeket, és kiszálltak.

– Lenyelték a… gépeket?.

– Igen. Hogy beszélni tudjanak az emberekkel. Mert az ő beszédjüket nem értették volna meg, így aztán már megértették.

– Mit csináltak azután?

– Az emberek elvezették őket ahhoz a férfihoz, aki egy magas trónszéken ült és… izé… uralkodott. A nevét is megmondta Imu. Amenho… Amenhotep! Ez az! Amenhotepnek hívták… És ez az Amenhotep nagy szeretettel és félelemmel fogadta őket.

– Miért, Renny?

– Mert azt hitte, hogy az égből jöttek, ami igaz is volt… De ő másvalahogy hitte. Azt gondolta, hogy Imu és Ret űrhajója olyan hajó, amilyenek a folyón járnak… a Hapin.

– Hapin?

– Így hívták a folyót a város mellett. És akkor Imu és Demu újra veszekedtek.

– Veszekedtek?

– Imu azt mondta, hogy nem szabad eltitkolni előlük az igazságot. Hogy a galaktikában egyetlen elv érvényesül csak, az igazság elve. Demu ekkor azt kérdezte, ha ez így van, akkor miért verték át a Szabályzatot. Imu azt mondta, hogy az más. Demu csak nevetett és kiabált, hogy az embereknek ez az Amenhotep a Szabályzat, csak másképpen néz ki, mint az övék. Ha azt át lehetett verni, akkor ezt is át lehet. És főképpen a saját érdekében… Értitek?

– Értjük, Renny – bólintottam aggódva, és az arcát fürkésztem, hogy nem túlságosan fáradt-e. Rennynek azonban, úgy tűnt, meg sem kottyant a szellemi megerőltetés. Mesélt tovább, mintha már kedvét lelné a mesében.

– Ekkor Demu azt mondta, hogy csak mondják Amenhotepnek, hogy ők istenek. És ő, Demu maga Re… Furcsa, nem? Éppen olyan a neve, mint az enyém? Kiadta nekem ezt a nevet, apa?

– Én… Renny.

– És miért éppen ezt?

– Mert… mert bizonyos értelemben te is a Nap fia vagy… Re fia: Renny.

– Hát ezt nem nagyon értem. Ne meséljem tovább?

– Dehogynem, Renny, dehogynem! – csapott rá Karabinasz. – Csak mesélj, amennyit jólesik.

– Hát… akkor ezek négyen azt mondták Amenhotepnek, hogy ők igenis az égből jöttek, és hogy el kell rejteniük a napbárkát.

– Azaz a hajójukat.

– Igen… Ezért építettek egy olyan magas izét…

– Piramist.

– Aztat. Piramist… és elrejtették az egészet a föld alá. A hajót is.

– Értem, Renny. És miért nem tértek vissza a… Vörös Naphoz?

– Demu mindenáron vissza akart menni. De Imu és Ret azt mondták, hogy nekik idő kell, amíg megértik ezt a kultúrát, így mondták.

– És megértették?

– Hát… ezt nem tudom. Sok mindenre nem emlékszem… mert olyan unalmas volt. De egyre emlékszem… Amenhotep nagyon összebarátkozott Imuval. És Imu segített is neki.

– Hogyan segített?

– Akkor már Imu nagy ember volt. Szép ruhákban járt, és ő volt… a főírnok. És minden este beszélgetett Amenhoteppel. Amenhotep egyszer még sírt is, mintha félt volna a sötétben. Elmondta, hogy nincs hatalma az emberek felett, mert van egy istenük, akit összekevernek Rével, és Amonnak hívják. Amonnak pedig sok-sok szolgája van, akik hatalmasabbak még nála is, és nem törődnek vele, hogy ő mit mond. És hogy az emberek az országban össze-vissza imádnak mindenféle isteneket, és hogy ő akármit beszél is, csak kiröhögik, így mondta. Ekkor Imu elrohant, és éjszaka jól összeveszett Réttel.

– Rettel? Hiszen ők ketten eddig mindenben egyetértettek.

– Furcsa volt, amin veszekedtek. Nem is nagyon értettem és most sem… Imu azt mondta Retnek, hogy ez a feudális anarchia vagy micsoda, tűrhetetlen, és meg kell teremteni a központi hatalmat… és ezzel együtt a monoteista hitvilágot… Érted ezeket az izéket?

– Hát… úgy nagyjából.

– Az az igazság, hogy én nemigen, Legalábbis sok mindent nem értek. Szóltam is Imunak, hogy beszéljen értelmesebben, de nem figyelt rám. Sohasem figyel rám. Csak beszél a levegőbe, és néha mozit mutat.

– Mozit?

– Mint amikor apa elvitt a disneyre. Csoda jó volt. Te láttad a Százegy kiskutyáit

– Láttam.

– Melyik tetszett a legjobban?

– Hát… nem is tudom. Azt hiszem, a kis kövér.

– Jé! Nekem is… Cuki volt ugye, amikor beszorult a kerítésbe?

– Én is jót nevettem rajta. De mi történt aztán Amenhoteppel?

– Kivel?

– Azzal a… fáraóval. Imu barátjával.

– Ja, azzal az emberrel? Nem is tudom. Mondtam már, hogy Imu és Ret összevesztek?

– Valamit említettél…

– Hát tudod, az úgy volt… Hogy is? Ret azt mondta, hogy békén kell hagyni ezeket az embereket. Csoda muris dolgokat vágott Imu fejéhez. Mint például, hogy… Hogy is, na? Megvan! Figyelj csak! „Társadalmi változások csak akkor lehetségesek, ha megértek rá a feltételek!” Érted? Meg aztán: „Erőszakot nem szabad tenni egy meghatározott fejlődési struktúrán, hiszen a gabona sem nő gyorsabban, ha valaki felfelé rángatja, esetleg csak kiszárad!” Hát ilyeneket vagdosott Ret Imu fejéhez!

– És Imu?

– Nem nagyon tetszett neki. Valami olyasmit mondott, hogy ez mind igaz lehet általában, de ez most itt egy konkrét eset. És hogy az idősebb testvér sem hagyhatja vízbe fulladni kisöccsét csak azért, mert az beleesett egy tóba, és még nincs itt az ideje, hogy megtanuljon úszni. Jó nagy hülyeség, mi?

– Hát…

– Végül is Ret beadta a derekát, Imu pedig munkához kezdett. Hogy pontosan mit csinált, nem tudom, mert ez olyan unalmas volt, hogy mindig elaludtam, amikor Imu bácsi erről kezdett beszélni. Valami új istent is csináltak, Atont… Többre nemigen emlékszék…

– És azután?

– Azután meg újra nagy baj lett. Most már Imu akart hazamenni a Vörös Nap bolygójára, de ekkor Demu és Mar nem akart többé. Mindegyikük nagy palotában lakott, és sok-sok szolgája volt. Sokat veszekedtek egymás között. Demu olyanokat mondott, hogy itt sok az arany és az asszonyok meg a rabszolgák, és majd bolond lesz a másodosztályú kapitányi fizetéséből élni, amikor itt király. Ezt mondta.

– És Mar?

– Neki Demu parancsolt. Azt csinálta, amit Demu mondott neki.

– Értem…

– Ezután nagyon összevesztek; ezt már képen is láttam. Ret megölte Demut. Olyan kis törpét csinált belőle. Te nem láttad?

– Hát…

– Nagyon sajnáltam Demut. Jó ember volt, és először ő volt az, aki vissza akart fordulni a Vörös Naphoz. Csak a többiek nem hagyták

– Szóval Demu meghalt?

– Igen. Aztán eltemették. Kivettek mindent belőle, és eltemették. Tudod, mit csináltak belőle?

– Mit?

– Múmiát. Olyat, amilyenekkel apa dolgozik. Én nem félek tőlük, mert nem bántanak. Apa megmagyarázta, hogy a múmiák nem bántanak, mert már nem is emberek. De azért nem szeretem őket. Tudod, miért nem?

– Miért?

– Mert nem szépek. És öregek. Nem olyanok, mint mondjuk anya.

– Hát ez biztos. Aztán eltemették.

– Kicsodát?

– Hát Demut.

– Ja, Demut? Igen, eltemették… És mind a hárman nagyon sírtak, pedig nem is kaptak érte pénzt.

– Micsodát?

– Hát pénzt meg mindent.

– Hogyhogy?

– Ej hát! Ezt sem tudod? Amikor Demu meghalt, az az Amenhotep megparancsolta, hogy mindenkinek sírnia kell, amikor Demu múmiáját leeresztették a föld alá. Egy szobába. Csak nem volt ablaka.

– És sírtak?

– Sokan voltak, akik sírtak. A szép ruhás emberek közül pedig sokan pénzt kaptak Amenhoteptől, hogy sírjanak. És amikor Ret meghalt, akkor is sírtak.

– Ret is meghalt?

– Igen. Mar teát itatott vele, amelybe egy hosszú sapkás ember fehér port szórt.

– Ki volt az az ember?

– A nevét nem tudom. De ahhoz az istenhez szokott imádkozni, akihez többé nem volt szabad. Valami Amonhoz vagy micsodához… Tudod, ezt az istent kergette el Amenhotep, mert Imu így tanácsolta neki. Ez a csúcsos sapkás ezért nagyon mérges lett Imura, és amikor megtudta, hogy Ret ölte meg Demut, Marhoz ment, és összeesküdött vele… Jól mondom?

– Jól, Renny.

– Pedig ez nehéz szó…

– Tudom, Renny. Nagyon okos vagy.

– Ezután meghalt Ret, és őt is eltemették ugyanúgy, mint Demut… És ezután veszekedtek Imu és Mar utoljára.

– Utoljára?

– Igen. Imu bácsi nagyon szomorú volt, és azt mondta, hogy csak Ret bácsi tudta volna Demu halála után megmagyarázni eltűnésüket a Vörös Nap földjén. Hogy most már itt kell maradniuk mindkettőjüknek mindörökre…

– Igen, mindörökre…

– Ezután Mart is megölték.

– Imu?

– Á, nem. A hosszú sapkások. Katonákat toboroztak valahonnan, és megtámadták Amenhotepet. Marnak és Imu bácsinak is menekülnie kellett. Mart elfogták és megölték.

– És Imu?

– Imu bácsi elmenekült egy csomó emberrel. Többet nem tudok róla. Csak azt, hogy megmutatta, hogyan kell elindítani a Sárkányt.

– Te tudod, hogyan kell elindítani a Sárkányt?

– Persze hogy tudom – bólintott büszkén. – Hiszen százszor megmutatta. Van hat kallantyú egymás mellett. Meghúzom az elsőt, kinyílik a tető, meghúzom a másodikat… ezt nem is tudom. De ha végighúzom mindet, működésbe lép az au-to-mati-ka… így mondta Imu. Csak húzogatni kell… De most menjünk, és nézzük meg az ajándékokat, mert nagyon fáradt vagyok.

Január 15.

Ma döntöttünk mindenben. Folytatjuk a kísérleteket, ameddig csak meg nem húzza Renny mind a hat kallantyút. Várom is és átkozom is azt a percet, amikor elérkezik az ideje…

Eddig tartott a kemény fedelű füzet.

Amikor befejeztem az olvasást, összecsuktam, és a hasamra tettem. Aztán becsuktam a szemeimet, és engedélyeztem magamnak öt perc gondolkodási időt. Az öt perc igen gyorsan elmúlt, s amikor a másodpercmutató a tizenketteshez ért, még mindig nem tudtam, hogy normális vagyok-e. Ugyanis elhatároztam, hogy beszállok a leghihetetlenebb buliba, ami csak rövid életem során az utamba akadt.

V. SZETHY

Mivel nem volt sok cuccom, nem okozott különösebb nehézséget, hogy kifuvaroztassam magam a repülőtérre. Kifizettem a számlámat, és a portáról rendeltem egy taxit. Nem Ramónt, hanem valaki mást.

Amikor befordultunk a repülőtér felé vezető sugárútra, hátranéztem. Elégedetten láttam, hogy három kocsi is követ bennünket, méghozzá elég leplezetlenül. Hátradőltem az ülésen, és azon gondolkodtam, hogy vajon ki lehet a harmadik.

A csarnok előtt megállíttattam a taxit, kiszálltam, és ügyet sem vetve a mögöttem csikorogva fékező cirkálókra, besétáltam az épületbe. Eddig minden a legnagyobb rendben ment.

Tettem néhány lépést előre, majd hanyagul leeresztettem a táskám magam mellé. Elővettem a dobozból egy cigarettát, és a szám sarkába toltam.

A kis ember a fekete kalapban talán tizenöt lépésnyire lehetett tőlem, és amikor ránéztem, felém kacsintott.

Meggyújtottam a cigarettám, de a gyufaszálat nem dobtam el. Óvatosan elfújtam még mindig lángoló végét, papírzsebkendőt húztam ki a zsebemből, belecsomagoltam a gyufát, és elegáns mozdulattal,- mint gyakorlott kosárlabdázó – csont nélkül –, behajítottam a jó öt méterre lévő szemétkosárba.

Felvettem a táskám, és odaballagtam a kalaposhoz.

– Halló! – mondtam, és igyekeztem zavartan mosolyogni. – Minden oké?

A kalapos kétségbeesett grimaszt vágott, és megpróbált tisztába jönni velem.

– Las Vegasba kérte a jegyet, igaz?

– Persze.

– Nem változtatta meg a szándékát?

– Ne röhögtessen, Benny… Miért tettem volna? Hol a zsuga?

– Egy pillanat… Követték?

Rejtelmes arcot vágtam.

– Tudtommal nem. Biztosan leszakadtak rólam a mókusok.

– Eeegen. Szóval Las Vegasba?

– Szóval oda.

– Mr. Giraldini azt üzeni, hogy minden oké– mondta sóhajtva. – Las Vegas is oké.

– Kösz. Hol a zsuga?

– Itt. – Ezzel a zsebébe nyúlt, és kihúzta a jegyemet. – Las Vegas. Hol akar megszállni?

– Gőzöm sincs. Mit ajánl?

– Talán aVegát…

– Odaszólt már?

– Nem volt rá meghatalmazásom.

– Az istenért, Benny! Hát akkor szóljon oda!

– Oké… Megteszem, ha felszállt. Különben tizenöt perc múlva indul a gépe. Nem akarja feladni a poggyászát?

– Dehogynem. Csak nem cipelem a kezemben? Velem jön?

A szemétládára lesett, és gyöngyözni kezdett a homloka.

– Magával hát… Gyerünk gyorsan, ember!

Elkísért a pultig, ahol feladtam a csomagomat. Öröm volt nézni, ahogy gyöngyözött a homloka. Éppen eltűnt a táskám a csigalassúsággal vánszorgó szalag végén, amikor a megafon a gépem indulását jelezte.

– Hát akkor, Benny… – mondtam és feléje nyújtottam a kezem.

– Viszlát – mondta, és már szakadt a verejték a homlokáról. – Viszlát…

Majd mintha eszét vesztette volna, megfordult és elrohant a szemétgyűjtő felé, ahova a gyufaszálat és a papírzsebkendőt hajítottam.

Magam elé engedtem egy kövér hölgyet, majd keresztülléptem a korláton, és néhány lépés után a San Antonio feliratú ajtóhoz léptem. Az ajtók feletti jelzőtábla mutatta, hogy tizennégy perc múlva indul a repülőgép a huszonnégyes kifutóról.

Felvettem legszebb mosolyomat, és az őrt álló kisasszonyra villantottam.

– Megbocsásson, madame – mondtam, és igyekeztem enyhe akcentust adni a szavaimnak –, San Antonióba szeretnék utazni…

– Kérem? – fordult hozzám barátságos pillantással.

– Az a helyzet, hogy a jegyem Las Vegasba szól. Alig hiszem, hogy lenne időm már átíratni, és feltétlenül várnak délután San Antonióban.

Elvette a jegyem, belenézett, majd visszaadta.

– Semmi akadálya, uram. Úgyis fél házzal vagyunk. Természetesen, ha vissza akarja kapni a különbözetet…

– Nem óhajtom, kisasszony – mosolyogtam, és lopva hátralestem. – A legfontosabb az, hogy délután ott legyek, mert fontos családi ügyek miatt…

Kitárta előttem az ajtót.

– Jó utat, uram! És kellemes tartózkodást San Antonióban!

Egyebet én sem kívánhattam volna magamnak.

Csak akkor mertem igazából fellélegezni, amikor már legalább háromezer lábnyira jártunk Santa Monica felett. Ahogy elképzeltem a kis kalapost, amint a szemétkosárban turkál, a röhögés fojtogatott. Aztán lassan lehervadt arcomról a vigyor. Sejtettem ugyanis, hogy ezzel a meneküléssel még egyáltalán nem úsztam meg a dolgot.

San Antonióban is a sofőrökkel kezdtem. Beszálltam egy, a repülőtér előtt parkoló taxiba, aztán hanyagul odavetettem a pilótának:

– Vigyen Peter Szilágyi farmjára!

Ez a húzásom azonban nem jött be.

A sofőr feltolta széles karimájú kalapját, aztán a visszapillantó tükörben gondosan végigvizsgálta az arcom.

– Mit mondott, mister?

– Hogy Peter Szilágyi tanyájára szeretnék menni.

Megvakarta az állat, és a repülőtér piros téglás épületére meredt.

– Peter Szilágyi? Kutya legyek, ha hallottam valaha is ezt a nevet. Pedig ismerem a farmokat a környéken… Biztos, hogy nem téved, uram?

– Ide figyeljen, pajtás – mondtam neki. – Keresek egy farmot, és meg is akarom találni.

– Oké – mondta. – Ma szabad vagyok. Keressük ketten.

– Éppen erről van szó. De maga szerint ilyen farm nincs.

– Én csak azt a nevet nem ismerem, amit mondott. Nem lehetséges, hogy más a tulaj?

– Lehetséges – mondtam. – Kitől tudnék valami információhoz jutni?

Előhúzott a zsebéből egy szál gyufát vagy fogpiszkálót, s szájába dugta és rágcsálni kezdte.

– Tőlem – mondta rövid hallgatás után.

– Magától? Hiszen maga, pajtás, annyit tud, mint én.

– Az lehet. Csak éppen azt is tudom, hogy kitől kell megkérdezni.

– Oké – mondtam és hátradőltem az ülésen. – Akár indulhatunk is.

Jó félmérföldnyi út után szólalt meg először:

– Mondtam, hogy rászánom magára a napomat. De remélem, nem a szegényházból eresztették haza szabadságra?

Előhalásztam a zsebemből ötven dollárt, és leejtettem a mellette lévő ülésre.

– A névjegyem.

Rám vigyorgott a visszapillantóban.

– Engem meg Ramónnak hívnak.

– Magát is?

– Miért? Még kit? Különben nem lényeges. Errefelé az istent is Ramónnak hívják. Kíváncsi rá, hogy mit szokott mondani hasonló esetben az anyósom?

Intettem, hogy nem, ezzel aztán rövid időre be is fejeztük a beszélgetést.

Éppen csak annyi időm maradt, hogy megmossam az arcomat, és tiszta inget vegyek, máris kopogtattak. Kinyitottam, s a San Antonió-i Ramón állt a küszöbön. Ravasz, vékony bajuszkával díszített arca elégedett verejtékben úszott, ahogy hanyagul az ajtófélfának dőlt.

– Maga még nincs kész? – kérdezte szemtelen mosollyal, majd elkomorult az arca, amikor megpillantotta a hónom alá szíjazott pisztolyt.

– Ez a… – kezdte volna, de gyorsan leállítottam.

– Semmi pánik – mondtam és rákacsintottam. – Csiklandós a hónom alja… így ha valaki odanyúl, megégeti a körmét. He?

Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a dolog.

– Nem akarok sittre kerülni – mondta kényszeredetten.

– Ki a fene akar? Bújjon csak befelé, Ramón!

Bejött, leült egy székre, és csak akkor nyugodott meg, amikor felvettem a zakómat, a mosoly meg csak akkor tért vissza az arcára, amikor az említett zakó zsebéből egy újabb ötvendolcsis vándorolt át a tenyerébe.

– Hát akkor meséljen, Ramón!

– Hát… nem volt könnyű dolog. Ugyanis Peter Szilágyi nevű hapsinak nincs farmja a környéken…

– Ezt mintha már mondta volna.

– Csakhogy azóta meg is bizonyosodtam róla. Különben az a másik hapsi vezetett nyomra. Illetve a haveromat.

– Amennyiben?

– Akiről a reptérről idefele beszélt. Az a fiatal hapsi, aki kockafejű, hosszú kezű meg mit tudom én.

– Na végre! – könnyebbültem meg. – Beszéljen már, az Istenért!

– Ki akarja nyírni? – kérdezte aggodalmasan.

– Egy fenét akarom! Azért, mert pisztoly van a hónom alatt, még nem biztos, hogy mindenáron ki akarok nyírni valakit. Lehet, hogy éppen meg akarom védelmezni.

– Nem úgy fest – morogta.

– Kicsoda? A fiú?

– Dehogy… Maga…

Kezdett elegem lenni a hülyéskedésből.

– Talán térjünk a tárgyra – mondtam sértődötten. – Szóval?

– Szóval sokan ismerik a pasast. Csakhogy nem Szilágyi…

– Hanem?

– Huber, Renny Huber.

Nagyot sóhajtottam.

– Ez is jó. Hol lakik?

– Kábé negyven mérföldnyire. A Huber-tanyán.

– Oké. Vigyen oda.

– Nem szeretem a lövöldözést – mondta fanyalogva.

– Nem lesz semmiféle lövöldözés. Letesz a kapu előtt, és már jöhet is vissza. Kap kétszázat a fuvarért és kettőt, hogy felejtse el a mai napot. Megegyeztünk?

Tíz perc múlva úton voltam a Huber-tanya felé.

A San Antoniót körülölelő mező valaha nyilván termőföld lehetett, kellemes, még a múlt századot idéző tanyaházakkal s a valamikori földműveskultúra tagadhatatlan nyomaival. Az angol gyarmati időket utánzó tanyaházak mellett gabonabegyűjtő és – tároló csűrökre emlékeztető, ma már semmire sem használt épületek emelkedtek az újonnan telepített, semmilyen stílusú udvarok díszéül. A fenyőkkel, tujákkal és agavécserjékkel beültetett kaktuszudvarokat mesterséges patakocskák szelték át, és a kék vizű úszómedencékben barnára sült fiatalok lubickoltak.

A Huber-tanya azonban valahogyan elütött a többitől. Részben talán, mert a városi külterületek és az igazi vidék határmezsgyéjén állt, részben pedig bizonyára a tanyaház célja miatt. Míg a többiek a pihenést és a hivalkodást szolgálták, a Huber-ház alighanem a rejtőzködést.

A jó kétméteres, szögesdróttal befuttatott kerítés tövében érzékeny búcsút vettem Ramóntól, és aktatáskámmal a kezemben máris ott álltam egy poros bekötőút végében.

A nap elkeserítően tűzött a fejemre, és éreztem, hogy a táska felforrósodott fémrészei égetni kezdik a kezem.

Odasétáltam a szürkére festett vaskapuhoz, és megtapogattam. Észrevettem, hogy valaha fekete lehetett, s a szürkeség csak később ütött ki rajta: mintha megőszült volna. Megtapogattam: itt-ott rozsdás volt, de csodára masszív.

Néztem jobbra, néztem balra, de nem tudtam felfedezni a csengőgombot. Sem kopogtatót. Sem tévékamerát, amely észrevehetett volna.

Megnyomkodtam a kaput, majd az öklömmel is megdöngettem. Aztán rugdaltam is, de hiába.

Letettem az egyre forróbbá váló táskát, és belestem egy résen. A ház maga vagy három-négyszáz lépésnyire feküdt a hosszú udvarban, amely mögött további épületek és nyilván park vagy mező húzódhatott. S az égvilágon semmi mozgást nem észleltem a környéken.

Ekkor éreztem csak, hogy kezdek megijedni. Csak nem repültek ki a madárkáim?

Tébláboltam még néhány fölösleges percig, aztán úgy döntöttem, hogy akárhogyan is, de bejutok a házba. Sétáltam néhány lépést a kerítés mellett, egészen addig, amíg csak nem találtam egy olyan helyet, ahol hiányzott egy tégla a falban. Felnéztem a drótra, és csak remélni mertem, hogy nincs benne áram.

Letettem a táskám a földre, kinyitottam, kivettem két tartalék zsebkendőmet, aztán a zsebemből azt, amit éppen használtam, végül pedig lehúztam a nyakkendőmet. Gondosan összecsomóztam őket, majd kerestem egy ököl nagyságú követ, és a végére kötöttem.

Amikor elkészültem vele, odatámasztottam a táskám közvetlenül a fal alá, ráléptem, és igyekeztem egyik kezemmel megkapaszkodni a hiányzó tégla helyében, míg a másikkal feldobtam a követ a drótra.

A kő végű nyakkendő kötél felrepült, megcsavarodott a szögesdróton, és csodák csodájára nem is szakadt el.

Legalábbis eddig.

Nagyot fohászkodtam, és mivel tudtam, hogy a habozás csak poroltó a tett tüzére, belekapaszkodtam és felhúztam magam a kerítés tetejére.

Innen a magasból aztán már jobban szemügyre vehettem a Huber-tanyát. A bezárt kapun túl gyöngykaviccsal leszórt út vezetett a széles kocsifelhajtóig a kúria elé. A kétszintes ház ablakait zöldre festett zsaluk fedték, az óriási teraszon megterített kerti garnitúra árulkodott a nemrégiben elfogyasztott reggeliről. Nagyot nyeltem, és végigfeküdtem a tetőn, közvetlenül a szögesdrót mellett. Leoldottam a nyakkendő kötelet, és további öt perc alatt felpecáztam magam mellé a táskámat is.

Ezzel gyakorlatilag kész is voltam, hogy látogatást tegyek a Huber-tanyán.

Gyorsan és főleg gondolkodás nélkül leugrottam a jó kétméteres magasságból, és elégedetten éreztem, hogy meg sem kottyant az ugrás. Aztán még elégedettebb lettem, ahogy a ház mellett felcsillanó úszómedencét is észrevettem. Istenem, de régen is úsztam már egy nagyot!

Aztán szorosabbra rántottam az övemet, és behúzódtam a fák alá.

Kétségkívül szeretek úszni, de semmi esetre sem víz alatt és egy tizenöt fontos kővel a nyakamon…

Óvatosan, fától fáig lopózkodva közelítettem meg a házat. Mertem remélni, nem követnek el olyan udvariatlanságot, hogy kutyákkal őriztessék az udvart. Mindenesetre kigomboltam a zakóm, és kezem ügyébe húztam a pisztolyomat. Biztos, ami biztos, kutyaharapás ellen legjobb a 38-as Smith and Wesson.

A fürdőmedence körül járhattam már, amikor egyre inkább hatalmába kerített az az érzés, hogy feleslegesen óvatoskodom. Szinte a bőrömet égette a felismerés, hogy a ház lakói kirepültek a fészkükből, és ha nagy szerencsém van, nem örökre.

Ekkor már futottam az épület felé, mintha ettől függött volna, hogy elérem-e őket vagy sem. Felrontottam a lépcsőn a teraszra, miközben futó pillantást vetettem az asztalon hagyott edényekre.

Ha nem rohanok annyira, miután elkapott a pánik, alighanem felfigyelek néhány apróságra, amelyek kétségkívül gondolkodásra és megállásra kényszerítettek volna.

Mondom, normális körülmények között.

Ez a néhány dolog a következő volt: először is a tányérok száma. Legalább tíz tányér volt ugyanis a hosszú asztalon és mindegyikük mellett használt evőeszközök.

Másodszor arra az el nem hanyagolható tényre is figyelnem kellett volna, hogy a reggelizők többek között lágy tojást ettek.

Hogy mi köze mindennek a lágy tojáshoz? Hát csak annyi, hogy a tányérokra kifolyt lágy tojás még csak akkor kezdett dermedni, amikor elfutottam az asztal mellett.

Ez pedig köztudottan annyit jelent, hogy…

Egyszóval normális körülmények között fel kellett volna figyelnem rá.

Az ajtóhoz ugrottam, és nem is csodálkoztam rajta, amikor könnyedén kinyílott a taszításom nyomán. Még csak nem is nyikorgott, mint a kísértetjárta házakban szokás.

Annyira óvatos azért voltam, hogy nem csuktam be magam mögött. S bár a napsugár betört a szobába, az emeletre vezető falépcső környékén félhomály uralkodott. Sőt közvetlenül a lépcsőfeljáró mellett éjszakai sötétség.

A küszöbön túl megtorpantam, és szemügyre vettem az óriási hallt. A Huber-kúria hallja inkább egy nagyobb múzeum egyiptológiai gyűjteményére hasonlított, mint vidéki tanyaházak békés halijára. A falakat végestelen-végig álarcok, fényképek és szegre akasztott edények borították, és csak sejthettem, hogy jó néhány tárgy nagyon híres leletek olcsó másolata csupán.

A lépcsőfeljáró sötétbe burkolózott részén, ahogy szemem hozzászokott a félhomályhoz, két múmiát is ki tudtam venni, akik ki tudja, miért, falhoz támasztva aludtak évezredes álmukat.

S mivel semmi nem mozdult, ismét rám tört a rémület. Mi lesz, ha…?

Aztán egyszerre csak valami furcsa kaparásszerű zaj és lihegés töltötte be a szobát. Felkaptam a fejem, és a sötét sarok felé néztem. Aztán a szememhez kaptam a kezem, és erősen megdörzsöltem.

Az egyik múmia ugyanis eltolta magát a faltól, és dörmögve megindult felém.

Az első másodpercek vakrémülete után csaknem hangos hahotára fakadtam. Ezzel akarnak ezek megetetni? Engem?

A „múmia” fújtatva és hörögve közeledett. Én meg nyugodtan leültem egy székre, és feltettem a lábam a szék mellett álló dohányzóasztalkára. Zsebembe nyúltam, kihúztam egy cigarettát, majd gyufát és rágyújtottam.

A múmia megtorpant, amikor látta, hogy a zsebem felé kaparászik a kezem, és tanácstalanul dörmögött valamit, amikor észrevette, hogy csak cigarettára gyújtok.

Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy megkezdjük a kommunikációt.

– Halló, Amenhotep! – mondtam könnyed, társasági modorban. – Hogy van?

Újra morgott valamit, és lassan újra megindult felém.

Barátságosan rámosolyogtam, és a másik székre mutattam.

– Nem foglalna helyet? Gondolom, kényelmetlen lehet abban a göncben…

Ebben a szempillantásban felgyulladtak a villanyok, és vakító fény öntötte el a szobát. A múmia megtorpant és körbefordult. Ekkor vettem csak észre, hogy a „múmia” nem más, mint egy ember nagyságú, múmia formára festett pajzs, amelyet egy vörös szakállú, nagydarab férfi tart maga előtt. Most, hogy hátrafordult, láttam csak meg az alakját, és biztos voltam benne, hogy Halvorsson az, a folklórkutató.

Kinyitottam a számat, hogy üdvözöljem, amikor valahonnan fentről, a lépcsőfeljáró tetejéről kemény hang koppant a csendben.

– Elég volt, Knut!

A vörösszakállú eltartotta magától a pajzsot, és visszalépkedett vele a falhoz. Nekitámasztotta, majd felém fordult, és keresztbe tette mellén a kezét.

Elvettem róla a szemem, és felnéztem oda, ahonnan a hangot hallottam. Középmagas, őszes férfi nézett velem farkasszemet.

No és a kezében tartott katonai karabély.

Mivel világéletemben udvarias fiú voltam, most sem tehettem erőszakot alaptermészetemen. Felálltam, meghajoltam, és a lassan lefelé lépkedő karabélyra sandítottam.

– Hello, Mr. Szilágyi… hogy van?

Amíg Szilágyi leért a földszintre, a többiek is előbújtak, ki innen, ki onnan. A hirtelenszőke Yettmar egy másik múmia mögül kúszott ki, míg a magas, füstös képű, akiben Nikosz Karabinaszt sejtettem, a lépcsőfeljáró alól mászott elő. Osima, a japán pedig egyszerűen csak előttem termett, mintha egy japán kísértethistóriából lépett volna elő. Odajöttek hozzám, és szorosan közrefogtak. Szinte érintette a mellem a karabély csöve.

– Maga kicsoda? – kérdezte Szilágyi.

– Samuel Nelsonnak hívnak.

– Motozd meg, Nikosz.

Felesleges – mondtam. – A bal hónom alatt van egy pisztoly és…

– Kuss! – mondta a görög. – És tartsd fel a kezed! Engedelmesen égnek emeltem a mancsaimat. Karabinasz keze gyakorlatlan mozdulattal futott végig rajtam. Ettől a kutatástól alighanem a legfelületesebben elrejtett fegyver is nálam maradhatott volna. Elvette a pisztolyomat, és a zsebébe dugta.

– Leülhetek? – kérdeztem könnyedén, amikor lefegyvereztek.

A férfiak tanácstalanul néztek egymásra, majd Szilágyi bólintott.

– Üljön.

Lecsüccsentem, és érdeklődve pislantottam fel rájuk.

– Hogy az ördögbe vettek észre? Mégiscsak van kamera a kapun?

Nem válaszolt senki. Szilágyi odaadta a puskát a japánnak, maga pedig az asztalka szélére ült.

– Kicsoda maga, ember?

– Már mondtam, hogy Samuel Nelson vagyok.

– Ha nem tudná, ez itt magánterület! Szigorúan tilos errefelé a mászkálás. Mit szólt volna, ha szó nélkül lelőjük, amikor átmászott a kerítésen?

– Attól tartok, hogy nem sokat.

– Mi az ördögöt keres maga itt egyáltalán? És hogy jutott az eszébe, hogy csak úgy átmásszon a kerítésen?

– Nem tudtam kinyitni a kaput.

– Eszerint ha maga nem tud kinyitni egy kaput, bemászik a tetején, mi? Arra természetesen fütyül, hogy mi a véleménye minderről a háziaknak, mi?

Beláttam, hogy elő kell vennem legbizalomgerjesztőbb mosolyomat.

– Ugyan, dehogy. Csakhogy sürgős beszélnivalóm van a tulajdonossal.

– Kivel?

– Mr. Szilágyival.

Az arcizmuk sem rándult, amikor kimondtam a nevét.

– Mr. Szilágyival? Alighanem valami tévedés lesz a dologban, fiatalember. Ez a Huber-tanya… Mit akar maga attól a Szilágyitól?

Hátradőltem, és hangsúlyozott felsőbbséges mosollyal néztem végig rajtuk.

– Mielőtt válaszolnék a kérdéseikre, mi lenne, ha megismerkednénk? Már mondtam, hogy Samuel Nelson vagyok. Ön, ha nem tévedek, Mr. Peter Szilágyi?

– Honnan veszi ezt?

Lebiggyesztettem az ajkam, és zavartalanul folytattam az „ismerkedést”.

– Mr. Halvorsson? Igazán nem nehéz felismerni. És Mr. Osimát sem. Ezek szerint a hosszú, fekete arcú csak Nikosz Karabinasz lehet, ön pedig Mr. Yettmar. Szóljanak, ha tévedtem volna!

Természetesen nem szóltak, csak álltak, mint a cövek a nyalókában.

– Celia Jordan hiányzik – fordultam a szoba különböző sarkai felé, és úgy tettem, mintha csakugyan azt várnám, hogy előbukkanjon valahonnan. – És nem látom Huber doktornőt sem. Különben mindenki itt van… Talán csak…

Ebben a pillanatban hangos robaj hallatszott az emeleti szobák felől, egy középtermetű férfi alakja bukkant fel a fenti félhomályban, és csengő hangon leszólt a földszintre:

– Apa! Nézd csak, mit találtam… Van itt két, fel nem használt repülőjegy, és arra gondoltam..

Elhallgatott, mert nyilván furcsának találta a csendet. Újra felhangzott a robogás, és valaki lefutott a keservesen nyikorgó falépcsőkön.

– Apa! Mi van veletek? Mondom, hogy…

Ekkor pillantott meg bennünket. Éppen a legalsó lépcsőfokon állt, és le akart lépni a padlóra, amikor végre felfogta, hogy idelenn történt valami. Barnás indiánarcán árnyék futott végig, amikor megpillantotta Osima kezében a puskát és engem, a puskacső előtt. Nem mondhatnám, hogy örömet keltett volna benne a feltűnésem.

Bennem az övé igencsak. Olyannyira, hogy puskát és pisztolyt feledve felugrottam, feléje nyújtottam a kezem, és alighanem sugározhatott az arcom a felindulástól

– Renny! – kiáltottam, és valóban elöntötte egész bensőmet az öröm. – Renny! Ó, hogy az ördög vigye el az egészet! Csakhogy megtaláltalak!

Nem tudom, Peter Szilágyi teamjének mi okozta a legnagyobb meglepetéseket az elmúlt két évtized során. Mégsem érhet talán a szerénytelenség vádja, ha megjelenésemet a Huber-farmon ezek közé számítom.

Renny leeresztette hosszú kezeit, és valóban volt valami majomszerű a tartásában. Fürkésző barna szemei azonban ritka értelemről tanúskodtak.

– Ez… kicsoda? – kérdezte, és rám mutatott.

– Bemászott a kerítésen – mondta Szilágyi, és megvonta a vállát. – Talán Kindler nyomán juthatott el hozzánk.

Természetesen nem kerülte el a figyelmemet ez a mondat, csak még nem tudtam, mit kezdjek vele. Elnyomtam a cigarettámat, és a táskám felé nyújtottam a kezem.

– Megengedik?

Osima az oldalamba nyomta a puska csövét.

– Csak semmi szamárság!

Felkattintottam a táskát, és kivettem belőle a kockás füzetet. Visszakattintottam, és letettem a füzetet az asztalra.

– Ezt önöknek hoztam… Pontosabban Mr. Szilágyinak.

A görög és Halvorsson érdeklődve hajoltak a füzet fölé.

– Mi az ördög ez?

Mielőtt azonban hozzáérhettek volna, Szilágyi odaugrott közéjük, és felkapta az asztalról.

– Úristen! – kiáltotta. – A naplóm! A munkanaplóm! Ami ott maradt a…

– Santa Monica egyetemen – egészítettem ki. – Nyilván azt hitte, hogy elégett. Igaz?

Nem válaszolt, hanem belelapozott a füzetbe, és nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e vagy essen kétségbe.

Végül is felnézett rám, és határtalan kétségbeesés volt a szemében.

– Feltételezem, hogy mindent elolvasott.

– Az utolsó betűig – biztosítottam jóindulatúan

– Más is tud róla?

– Egyelőre nem.

– Ez az a napló, amiről beszéltél, Peter? – kérdezte komor képpel Karabinasz.

Szilágyi szó nélkül bólintott.

– Akkor nincs min gondolkodnunk… El kell tennünk a fickót láb alól.

Csend fogadta a szavait, és én úgy éreztem, nem szabad időt adnom nekik, hogy hozzászokjanak a gondolathoz.

– Nem sokra mennének vele – mondtam látszólag nyugodtan.

Szilágyi elkeseredett képpel legyintett.

– Persze hogy nem. Csak nem képzelik, hogy idejön anélkül, hogy másolatot csináltatott volna róla! Nyilván a haverjai őrzik és ha…

Nem fejezte be a mondatot, a többiek úgyis tudták, mit akart mondani.

Szilágyi ekkor mindenbe beletörődve oldalba bökött.

– Beszéljen, ember. Mik a feltételei? Mi a fenét akar egyáltalán?

Mielőtt még elkezdődhetett volna az érdembeli tárgyalás, tisztázni akartam valamit, már csak azért is, hogy növeljem vele helyzeti előnyömet.

– Maguk valamennyien együtt vannak – mondtam, és elégedetten néztem végig rajtuk. – Csak nem készülnek valahova? Nem lennék meglepve, ha néhány útlevelet találnék a páncélszekrényben, odafenn.

– Maga nem fog itt találni semmit, legfeljebb a saját sírját! – sziszegte Osima.

Most már biztos voltam a dolgomban.

– Induljunk ki abból, hogy mindent tudok – mondtam nyugodtan. – Ez pedig gyakorlatilag annyit jelent, hogy a kezemben vannak. Azt tehetek magukkal, amit csak akarok.

– A dolog nem úgy fest – mondta Osima, és még erősebben az oldalamba nyomta a fegyver csövét.

– Önök meg akarják találni az eltemetett vagy föld alatti piramist. És ha nem tévedek, Renny el fog repülni a Vörös Nap földjére, ha szabad így kifejeznem magam. Tehát azért vagyok itt, hogy segítsek maguknak!

– Na ne mondja! – csúfolódott Karabinasz. – Azt hiszi, szükségünk van a maga segítségére?

– Azt.

– Maga nem is beképzelt. Éppen egy ilyen koszos kis senki segítségére lenne szükségünk? Miért? Nem mondaná meg, hogy miért?

Villámgyorsan felkaptam az asztal sarkán álló virágvázát az egyik kezemmel, a másikkal pedig ugyanabban a szempillantásban ellöktem magamtól a puskacsövet. A vázát a legközelebb álló Halvorsson fejéhez vágtam, a puskát pedig kitéptem Osima kezéből. Amikor valaki átkarolta hátulról a nyakam, könnyedén, szinte vigyázva állón törültem, majd amikor a zuhanást is meghallottam, elmosolyodtam, és feléjük fordítottam a puskacsövet.

– Kezeket fel! Mindenki a falhoz! Te is, Renny! Renny feltápászkodott a földről, és odaállt a többiek mellé.

Megvártam, míg Halvorsson is magához tér, és fejét simogatva odaszédeleg a falhoz, akkor aztán megkezdhettem a rövid lelkifröccsöt.

– Azt kérdezik, hogy miért van szükségük segítségre? Nézzenek körül… Hát ezért!

Ezzel a hatásos mozdulattal az asztalra dobtam a puskát, és visszaültem a székbe.

– Vigyék ezt a puskát a fenébe! Még véletlenül elsül, és kárt tesz valamelyikünkben. Mr. Szilágyi… Ön itt a házigazda. Kérhetnék öntől valamit, kérem?

Megfordultak és odasomfordáltak hozzám. Úgy néztek rám, mintha én is a Vörös Naptól jöttem volna, mint Imu.

– Mit akar, Mr….

– Nelson – segítettem ki.

– Hát akkor, Mr. Nelson, miben lehetek a szolgálatára?

– Két napja, alig ettem valamit… és… megláttam odakint a lágytojás-maradékokat. Ugye érti?

Mindig is sejtettem, hogy Rennynek van a legtöbb esze köztük. A többiek ugyanis még erősen gondolkodtak, amikor ő már ügetett is a konyha felé.

Amikor bekebeleztem a lágy tojásokat, kész voltam ismét a rendelkezésükre állni. Csakhogy nem voltam egészen biztos benne, hogy ők is akarják-e.

Mindenesetre hátradőltem a székben, és rágyújtottam egy cigarettára. S míg öngyújtóm lángja a cigaretta végét nyalogatta, lopva végigkutattam őket.

Igaz, ami igaz, nem volt túlságosan vigasztaló, amit láttam. Azt hiszem, legbarátságosabban még Renny nézett rám, talán azért is, mert korban ő állt hozzám a legközelebb. Hanem ami a többieket illeti…!

Szilágyi még csak-csak, de a többiek ha ölni tudtak volna a tekintetükkel, azt hiszem, hamarosan belém fagyott volna a lágy tojás…

Peter Szilágyi megvárta, amíg meggyullad a cigarettám, akkor aztán nekiállt a vallatásnak.

– Szóval azt mondja, hogy szükségünk van magára.

– Igyekeztem némi bizonyítékkal szolgálni.

– Testőrnek ajánlkozik?

– Így is lehet mondani.

– És ha nem tartunk igényt rá?

– Nem ragaszkodom a státushoz.

– Úgy értem, hogy egyáltalán nem tartunk igényt magára.

– Ehhez túlságosan sokat tudok.

– Hm. Ez igaz… Kindler vonaláról?

– Fontos ez?

– Még nem tudom… Lehet, hogy igen. Hogy jutott a naplóhoz?

Gondolkodtam egy pillanatig, és arra az elhatározásra jutottam, hogy jobb, ha nyílt kártyákkal játszom. Ebből az ügyből ugyanis csak úgy tudok épen kikeveredni, ha felhasználom őket a saját céljaimra. Ehhez pedig alighanem őszintének kell lennem. Legalább 99 százalékig.

Elnyomtam a cigarettám, és előrehajoltam.

– Ide figyeljenek. Először is üljenek le, mert utálom, ha nem kapok levegőt. Másodszor, teszek maguknak egy ajánlatot. Elmondok mindent, amit az ügyről tudok, és ha elmondtam, megismétlem az ajánlatomat. Ha önök akkor is elutasítanak, veszem a kalapom, és soha többé nem hallanak rólam.

– Ezt akár most is megteheti – mondta Karabinasz.

– Azért megengedik, hogy elmondjam a mondókámat?

Szilágyi udvariasan meghajtotta a fejét.

– Parancsoljon, Mr. Nelson. Ha már így áll a helyzet…

Újra rágyújtottam egy cigarettára, mert éreztem, hogy a következő mondataimon múlik minden vagy legalábbis sok minden.

– Először is Samuel Nelson magánhekus vagyok.

– Ezt mintha már hallottuk volna – morogta leplezetlen rosszindulattal Yettmar.

– Tíz éve dolgozom a szakmában, és meglehetősen jó hírem van a másik parton.

– Képzelem…

– Ahogy mondom, Mr. Yettmar. És meglehetősen tisztességes fickónak ismernek. Már amennyire egy magánzsaru tisztességes lehet.

– Azaz sehogy – mondta Osima.

– Nahát, ennyire azért nem veszélyes a helyzet. Vannak egészen rendes fickók is a szakmában, ha nehéz is elképzelni. És vegye hozzá, Mr. Yettmar, hogy többségünk a bűnözők ellen harcol. Csak hát mi is emberek vagyunk. Nyilván teli hibákkal és félelmekkel.

– Hagyja abba, mert még elsírom magam – morogta a görög.

– Persze… Szóval sok kemény ügyben vettem részt az elmúlt évtizedben. Nemegyszer igencsak a nyakamon volt a kés. De mindig megúsztam valahogy. És ezt többek között annak is köszönhetem, hogy a maffiát messzire elkerültem. Ha meghallottam, hogy valamiben benne van a családok keze, hát akkor biztos lehettek benne, hogy Samuel Nelson nincs azon a környéken. Tudják, valahogy így volt egészséges.

– És maga ezt nevezi tisztességnek?

– Csak óvatosságnak, Mr. Karabinasz. Ha az állam nem tudja felszámolni, sőt még korlátozni sem a működésüket, nem hiszem, hogy Samuel Nelsonra várna a dicsőséges feladat, hogy megtegye helyette. Szívesen átengedem a dicsőséget másoknak.

– Folytassa…

– A legutóbbi időkben azonban nem voltam túlságosan óvatos. Talán fejembe szálltak a sikereim, talán csak pillanatnyi kihagyás volt, nem tudom. Mindenesetre beletapostam valakinek a lelkivilágába. Mond valamit maguknak az a név, hogy Giraldini?

Szilágyi megrázta a fejét, egyedül csak a japán ráncolta össze a szemöldökét.

– Giraldini? Olvastam valahol. Valami nagymenő a keleti parton.

– Hát igen. Csakhogy az a szó, hogy nagymenő, enyhe kifejezés. Giraldini az egyik legnagyobb család feje, nagyobb hatalommal, mint az FBI. Több száz kemény fiú lesi a parancsait.

– Rémlik valami.

– Nos… sikerült Giraldini tyúkszemére lépnem. Először csillant meg valami érdeklődésféle Szilágyi szemében.

– Hogy csinálta?

– Esküszöm, hogy véletlenül… vagy legalábbis majdnem véletlenül. Valakitől kaptam egy fülest, és továbbítottam illetékes helyre. Ezután Giraldinit bevarrtak néhány évre.

– Csak?

– Többre nem lehetett. Nem volt bizonyíték. Gondolom, ismeri már ezt a figurát?

– Ismerem.

– Szerencsémre, akitől a fülest kaptam, meghalt anélkül, hogy engem be tudott volna mószerolni.

– Hát akkor?

– Nem ismeri Giraldinit. Amikor kijött a sittről, megindíttatta a nyomozást. Ezer embere dolgozott éjjel-nappal az ügyön. S tudja, mi lett a végeredmény?

– Csak nem jöttek rá, hogy maga…?

– Ilyen egyszerű azért nem volt a dolog. Közvetlen bizonyítékuk nem volt semmire, ezért Giraldiniék kizárásos alapon közelítették meg a dolgot. S a végén csak hárman-négyen maradtunk, akik továbbadhattuk az információt. Tudja, mi ilyenkor a szabály?

– Hát gondolom, ki kell nyírni mind a négyet.

– Úgy van. Csakhogy Giraldini mégsem ezt tette, hanem magához hívatott, és megbízott egy feladattal.

– Hm.

– Mindjárt érthető lesz minden. Elém tett egy fényképet: egy másfél-két éves kisgyerekét. Aztán megbízott, hogy a föld alól is kerítsem elő a kölyköt.

– A csecsemőt?

– Pillanat. Csakhogy az a kép huszonkét évvel ezelőtt készült Santa Monicában.

– Úristen!

– Persze Giraldini leadott egy rémtörténetet, börtönbe került barátról, hűtlen feleségről, elhagyott kisgyerekről s a többi.

– Maga persze elhitte!

– Hülyének néz, Mr. Szilágyi? Csakhogy kénytelen voltam elvállalni az ügyet.

– Különben kinyírták volna, mi?

– Valószínűleg, így azonban nyertem egy kis időt.

– Időt? Mihez?

– Mindjárt rátérek. Pillanat… Szóval elkezdtem nyomozni a képen látható kisfiú után, és eljutottam Santa Monicába. Megtudtam, hogy az egyetem leégett. Aztán kezembe került az ön naplója. Legvégül pedig eljutottam önhöz. Érti már?

– Hát…

– Nyilván még mindig nem érti, miért akarok segíteni önnek. Hát figyeljenek ide valamennyien. Amikor Giraldini rájött, hogy csak négy szerencsétlen pária fújhatta be, gyakorlatilag aláírta a halálos ítéletemet. Valószínű, hogy a többiek már nem is élnek. Az én kinyírásomat azonban rövidke időre elhalasztotta. Szüksége volt ugyanis valakire, aki megtalálja a fényképen látható kisfiút, azaz téged, Renny. Tudta, hogy menő vagyok a szakmámban, és miután halálra ítélt, azt is tudta, hogy nem sokat kockáztat. Ha kiderítettem az ügyet, akkor is ráér megöletni. Az én jutalmam mindenképpen néhány golyó. Sőt már a fickót is kijelölte, aki az ítéletet végrehajtja. Egy kis hapsit, fekete kalapban…

– Kezdem érteni – mondta Szilágyi.

– A dolgot bonyolítja, hogy a konkurens cég, a Renzi család is beszállt a játékba. Először arra gondoltam, hogy a kettőt kijátszom egymás ellen, de végül is le kellett tennem róla. A kis kalapos figyeli minden lépésemet. Ha sokáig tárgyalgatnék, kikészítene.

– Most is a nyomában van? – komorodott el Karabinasz.

– Sikerült leráznom. De csak rövid időre.

– Értem.

– Miután olvastam a naplót, és mindent tudok, két lehetőség áll előttem: vagy elmegyek Giraldinihez, és elmondok neki mindent… ebben az esetben meg is kapom a jutalmamat.

– A golyót…

– Úgy van. Vagy pedig – és ez a másik lehetőség – megpróbálok zöld ágra vergődni magukkal.

Elhallgattam, és a többiek is hallgattak. Összeráncolt szemöldökkel meredt ki-ki a másikra vagy a földre.

– Ez az utolsó és egyetlen lehetőségem – folytattam. – Különben végem.

– Tehát önnek van szüksége ránk – dörmögte Osima.

– Én inkább azt mondanám, hogy kölcsönösen egymásra vagyunk utalva – mondtam. – Csak nem gondolják egy percig is komolyan, hogy sikerül végrehajtaniuk a programot egy olyan fickó nélkül, aki érti a dolgát? Önök Giraldini és Renzi ellenében…?

– Ki az a Renzi?

– A másik cég. Giraldini konkurense.

Szilágyi elgondolkozva nézett rám.

– És ön, ön hogy találja meg a számítását? Haboztam egy icipicit, hogy feltárjam-e a kártyáimat teljes egészében.

– Nézzék – mondtam óvatosan. – Én itt elveszett ember vagyok. Csak akkor tudom felvenni velük a harcot, ha ismeretlen terepre csalom őket. Számukra ismeretlenre. Például Egyiptomba.

– Ott akar leszámolni velük?

– Úgy tervezem. És ha rettenetes szerencsém lesz, maga Giraldini és Renzi is meg fog jelenni a színpadon. És ha még nagyobb szerencsém lesz…

– Elkapja őket.

– Hát valahogy így!

– És persze mi viseljük az egész kockázatát?

– Értsék meg, nem tehetnek mást. Még két-három nap, és az egész maffia a nyakukon lesz. Fogalmuk sincs, hogy mekkora veszély fenyegeti magukat. Kéthárom nap, és maguk már nem lesznek életben, Renny pedig a maffia kezébe kerül. Erre mérget vehetnek!

Lassan-lassan kezdték felfogni, hogy nem a levegőbe beszélek.

– A maguk egyetlen esélye az, ha hallgatnak rám. És az én egyetlen esélyem is. Ezért mondtam korábban, hogy egymásra vagyunk utalva. Remélem, felfogták végül is, hogy miről van szó?

– Egyszerűen nem tudom elhinni – dühöngött Karabinasz.

– Én viszont hiszek neki – morogta a japán.

– Hogy jutott Giraldini a képhez? – kérdezte hirtelen Szilágyi.

– Fogalmam sincs. Ezt önöknek kellene tudniuk. Hallgattak egy darabig, majd Szilágyi megszólalt:

– Alighanem Kindleren keresztül szivároghatott ki a dolog.

– Kindler?

– Maga olvasta a naplót. Akkor azt is tudnia kell, hogy ki volt Kindler.

– Gondolom, az a pasas, aki kihúzta a dugót a…

– Úgy van.

– Tehát mégis áruló volt?

Szilágyi megrázta a fejét.

– Abban az értelemben, ahogy maga gondolja, nem.

– Hát akkor?

– Szenvedélye volt a fényképezés. Lefényképezte a spermatartót elölről-hátulról, ahogy ezt be is vallotta.

– Emlékszem rá.

– Aztán visszaadta a negatívokat.

– Erre is emlékszem.

– Csakhogy nem mindet. Néhányat megtartott magának, előhívta őket, és feljegyzései kíséretében beletette az egészet egy borítékba.

– Tudja, hogy mi volt azokban a feljegyzésekben?

– Nagyjából. Nem járt messze az igazságtól. Azt következtette ki a kísérleteinkből, hogy rájöttünk a titokra, hogyan kell feléleszteni a múmiákat.

– A marha!

– Várjon csak, Nelson… Kindler meg is elégedett ennyivel, és egyetlen lépést sem tett felénk. Csakhogy néhány évvel ezelőtt meghalt, és a hagyatéka Renny fényképével együtt az unokaöccsének jutott. A fényképet. Rennyről ugyancsak Kindler csináltatta, és mondanom sem kell ugyebár, hogy a mi megkérdezésünk nélkül. Biztos volt benne a szerencsétlen, hogy Renny nem más, mint egy életre keltett csecsemőmúmia.

– Ki az ördög az az unokaöcs?

– Teljesen mindegy. Egy bizonyos Dalton. Mr. Dalton.

– Sohasem hallottam ezt a nevet.

– Addig mi sem.

– Hogyhogy addig?

– Ameddig nem jelentkezett…

– Hogyan? Ez a Dalton jelentkezett maguknál?

– Néhány hónappal ezelőtt.

– Milyen körülmények között?

– Hát… írt egy levelet.

– Ide?

– Igen.

– Honnan tudta a címüket?

– Fogalmam sincs. Mindenesetre kaptunk egy borítékot, amelyben elküldte a spermatartó néhány fényképét… és természetesen egy levelet is.

– Sejtem, hogy mi lehetett benne…

– Természetesen pénzt kért.

– Sokat?

– Milliókat.

– Ejha. És maguk?

– Természetesen nem válaszoltunk. Ha válaszolunk, beismertük volna, hogy valóban azt tettük, amivel… hm… ez a Dalton meggyanúsított bennünket.

– Hogyan reagált rá?

– Legnagyobb megdöbbenésünkre sehogy. Ekkor határoztuk el különben, hogy a Huber-farmot erőddé alakítjuk át. Ekkor építettük a kerítést is.

– Értem. Tehát Daltontól szerezte Giraldini az értesüléseit.

– Gondolja?

– Máshonnét honnan? Nyílván a maguk Dalton barátja kapcsolatba került a maffiával. S ahhoz sem kell nagy képzelőerő, Mr. Szilágyi, hogy kitaláljuk, hol lehet most ez a Dalton.

Neki azonban úgy látszik kellett.

– Miért? Hol van? – kérdezte értetlenül.

– Vagy a föld alatt, vagy a víz alatt – mondtam. – De az is lehet, hogy betonba öntötték. Mindenesetre egyvalamire mérget vehet…

– ?

– Hogy már nem él. Giraldini nem az az ember, aki hagyja, hogy a zsíros falatokat mások zabálják fel.

– Úristen! Nem mondaná meg, hogy hol itt a zsíros falat?

Ezen aztán már kénytelen voltam hangosan kacarászni.

– Nézze, Mr. Szilágyi, azt hiszem, önnek csak halvány fogalmai lehetnek a maffiáról.

– Hát… igaz, ami igaz, nem vagyok szakértő ezen a téren.

– Látszik is. Maguk, egyszerű polgárok hajlandók a maffiát holmi közönséges bűnszövetkezetnek nézni. Pedig nem az, higgyék el!

– Nem? Hát akkor mi a fene?

– Üzleti vállalkozás. Ahogy mondom. Csakhogy a maga sajátos szervezettségével és nemkülönben sajátos eszközeivel!

– Nem értem, mire akar kilyukadni.

– Csak arra, hogy a maffia is gondolkodik. Nem feltétlenül rabolni vagy gyilkolni akar, sőt elsősorban nem azt.

– Hát mi a fenét?

– Beszállni egy üzletbe. És ha az üzlet legális, annál jobb.

– Ember! Gondolkozzék! Hol van itt üzlet? Talán a zsarolás?

Megráztam a fejem.

– Ugyan! Ha csak erről lenne szó, Giraldini hagyta volna az egészet Daltonnak. Mit gondol, mit lehet magából kizsarolni?

– Hát…

– Nem akarok találgatni. De higgye el, ezért Giraldini a kisujját sem mozdítaná.

– Hát akkor miért?

– Giraldini megtudta Daltontól, hogy maguk miben mesterkednek.

– Ez lehetetlen!

– Legalábbis azt, amit Dalton sejtett. Hogy maguk múmiákat élesztenek.

– De hát… ez… szemenszedett… őrültség!

– Csakhogy ezt Dalton nem tudta, következésképpen Giraldini sem tudhatja. Számára egy a lényeg; beszállni valami zsíros üzletbe. És bármi áron! Érti? Mr. Szilágyi, ez a legfontosabb… Bármi áron!

– De hát… mire számít ez a Giraldini?

– Nem tudom. Ő maga sem tudja. De számít valamire. Talán arra, hogy a maguk módszerével fel lehet éleszteni az összes múmiát, amit csak előkapartak valaha is a homok alól. Talán azt hiszi, hogy a maguk varázsszere gyógyszerként is felhasználható. Ámbár azt gyanítom, őt, Giraldinit csak egy érdekli: mennyi pénzt lehet kibányászni a maga kutatásaiból.

– Én még mindig elképzelhetetlennek tartom, hogy…

– Ugyan már, Mr. Szilágyi, mit tart elképzelhetetlennek? – kérdeztem, és akaratom ellenére ingerülten csengett a hangom. – Figyeljen csak ide, és gondolkozzék Giraldini fejével. Tehát… Megvan az elixírem, és van hozzá egy múmiám. Abrakadabra… a múmia feléled. Nagyot nyújtózik, és kimászik a szarkofágból. Erre maga odamegy hozzá, és barátságos kérdéseket tesz fel neki.

– Esküszöm, maga megőrült!

– Nem én! Csak Giraldini vagyok. De folytatom tovább. Odamegy hozzá, és azt mondja neki: Ide figyeljen, Mr. Amenhotep, ez és ez a helyzet, ön felébredt évezredes álmából, őszintén gratulálok, remélem, jól fogja magát érezni a huszadik század legvégén, az atomkor hajnalán. És remélem, hálás nekünk, amiért visszatérhetett ebbe az álomvilágba. Nos, talán úgy tudná leróni feltámadása miatt érzett háláját, ha felvilágosítana bennünket, hol találhatók aranykincsek, hol vannak még elrejtett múmiák, egyszóval hol érdemes egy kis maszek ásatást folytatni. Érti, Mr. Szilágyi? Az az érzésem, hogy Giraldini valami ilyesmire spekulál. Hiszen a maffia keze a nemzetközi műkincskereskedelemben is benne van, méghozzá könyékig.

– Őrület!

– Akár az, akár nem, így áll a helyzet.

– Na, és az a másik?

– Renzi?

– Alighanem.

– Ugyanaz a tészta, mintha Giraldini lenne. Egyformák, csak a nevük más.

– Ő honnan tudta meg?

– Talán Daltontól. Lehet, hogy az a hülye, házalni kezdett a családok között. Az is lehet, hogy Renzi tüntette el, nem Giraldini.

Most, hogy lényegében mindent elmondtam, meg is könnyebbültem. Az ő kezükben a döntés joga. És csak remélhettem, hogy ez a döntés kedvező lesz az én számomra is, ha egyáltalán lehet valami kedvező még ebben a slamasztikában…

Felemelkedtem és visszagyömöszöltem a revolveremet a hónom alá.

– Ha nem haragszanak, járok egyet odakünn. Remélem, kutya nincs. Jó félóra múlva visszajövök. Hányják-vessék meg jól a dolgokat. Én már nem tudok többet mondani maguknak. Mindenesetre hangsúlyozom, hogy az együttműködés mindkét fél számára hasznos lenne. Ez minden, amit elmondhattam.

S már-már meglendült a lábam, hogy elinduljak kifelé, amikor kellemesen csengő hang törte meg a szavaim nyomán támadt csendet.

– Azt hiszem, igaza van, Mr. Nelson. Én mindenesetre hiszek magának…

Felkaptam a fejem, és a lépcsőfeljáró felé néztem: odafenn, az első emelet magasában, mintha csak a felhők közül lépett volna elő, két asszony állt egymásba karolva.

Az egyik magas, karcsú, gesztenyebarna hajában ősz csíkokkal, s a háta mögül kiszűrődő fény előnyösen emelte ki dús melleit, hervadásnak még alig indult, érett asszonyiságát. Mellette fiatal, tizennyolc-tizenkilenc éves leány állott, aki talán az asszony válláig érhetett. Kissé hajlott tartással pihentette szabad kezét a lépcsőkorláton, barna indiánarcán nyugodt mosoly ült, s amikor félrefordította a fejét, hogy anyjára, Mrs. Szilágyira, azaz Huber doktornőre nézzen, az éles fényben kirajzolódó profilja egyiptomi reliefek istennőit idézte.

Éreztem, hogy megremeg a térdem, és önkéntelenül buktak ki a számon a szavak.

– Maga… maga kicsoda? Visszafordította a fejét, és rám mosolygott.

– Nem tudja? Renny testvére vagyok… Szethy.

Mintha részeg lettem volna, tántorogtam kifelé. Mindenképpen szükségem volt egy kis friss levegőre.

Kikóvályogtam a tavacska mellé, és már vagy harmadszor kerültem meg, amikor odaért mellém. Alig érintette talpa a gyöngykavicsot, és én mégis hallottam a lépteit, attól a pillanattól fogva, hogy kisétált a házból.

Ha szentimentális lennék, azt mondanám, hogy a szívemben visszhangzottak a lépései.

Szerencsére azonban nem vagyok az, így nem is tulajdoníthattam másnak, hogy meghallottam, mint fejlett hallóérzékemnek.

Úgy legyen!

Odalépkedett mellém, és halvány mosollyal felém nyújtotta a kezét.

– Úgy illenék, hogy bemutatkozzam. Bár… ezt már megtettem a lépcső tetején.

– Bizonyára az én nevemet is tudja.

– Hát persze – mosolygott. – Hiszen hallottuk, amiről beszéltek odalenn…

Azért csak kezet nyújtottunk egymásnak.

– Halló, Szethy.

– Hallo, Sam.

Csak így egyszerűen: Sam.

Meglehetősen dörzsölt fiúnak tartom magam, de most, mit tagadjam, zavarban voltam. Hiszen azt sem tudtam, a fene vigye el, hogy voltaképpen kicsoda is ő. Huber doktornő lánya vagy Imué? Fáraók leszármazottja vagy egy idegen lény a Vörös Nap országából?

Megsejthette zavaromat, mert köhintett egyet, és elindult a ház túlsó oldala felé, amerre még nem jártam.

Néhány lépéssel mellette termettem, de még mindig nem tudtam, hogy miről is beszélgessek vele. Szerencsére átsegített a kezdeti nehézségeken.

– Maga… nem tudta, hogy létezem?

– Tulajdonképpen nem. Elkerülte a figyelmemet. Ebből is látható, hogy rossz megfigyelő vagyok.

– Hogyhogy?

– Mr. Szilágyi… azaz az édesapja… azaz…

– Nevezze csak nyugodtan apámnak, hiszen én is annak tartom.

– Nos, hát az apja írt magáról a naplójában. Tulajdonképpen csak közvetve.

– Közvetve?

– Igen. Azaz… annyit írt, hogy az édesanyja Renny csecsemőkorában ismét… hm… hát, izé…

– Teherbe esett?

– Igen…

– Nos, valóban, ez volnék én.

– És… honnan kapta a nevét?

– Szethről. A Szíriusz csillagról. Tudja, ez volt a régi egyiptomiak kedvenc csillaga. És a legfényesebb is. Ő hozta meg a Hapi áradását, amely megtermékenyítette a földeket. Szeth nélkül nincs Egyiptom. Apa adta nekem a Szethy nevet… Szethy, azaz Szeth, a Szíriusz lánya.

– Szép és kifejező – bólintottam.

– Akárcsak Rennyé – mondta. – Re fia: Renny.

Hallgatva mentünk néhány lépést egymás mellett, aztán hirtelen megállt, felém fordult, és megfogta a zakóm gallérját. Felágaskodott, hogy arca majdnem az enyémet érte. Haja súrolta a nyakam, s valami enyhe, szantálhoz hasonló parfümillat ütötte meg az orrom.

– Maga fél tőlem – nézett a szemembe.

Óriási barna szemei voltak. S barna szembogarában piros karikák forogtak, amelyek egyre nagyobbak lettek, ahogy lassan elmerültem ebben a mindent elnyelő barnaságban.

Erőszakkal szakítottam el róla a szemem, és éreztem, hogy gyöngyözni kezd a homlokom. És azt is tudtam, hogy aligha csak a San Antonió-i napsütéstől.

– Miért félnék? – kérdeztem halkan.

– Mert azt hiszi, hogy nem vagyok földi ember.

– Hát… ami azt illeti…

– Ostobaság – szakított félbe. – Éppen annyira az vagyok, mint maga… Még akkor is, ha…

– Ha?

– Ha az apám…

Nem folytatta, csak jött hallgatagon mellettem, amíg egy padhoz nem értünk, amely egy magasra futtatott szőlőlugas alatt állott, nagyjából a ház mögött. A lugas mellett hársfák bólogattak, s nehéz leheletük betöltötte a környéket, végérvényesen legyőzve a Szethy testéből sugárzó szantálillatot.

Leültünk, és éppen mondani akartam valami ostobaságot, talán a hársakról vagy valami másról, mit tudom én, amikor észrevettem, hogy könnyes a szeme, és rázkódik a válla, mintha sírna.

Óvatosan átkaroltam, és gyengéden magam felé fordítottam.

– Valami baj van, Szethy?

Megrázta a fejét, mire néhány könnycsepp repült ki a szeméből, és eltűnt a fű között.

– Semmi… csak…

– Csak?

– Még soha életemben nem beszéltem olyannal, aki tudta volna, hogy én… hogy…

– És ők?

– Ők mások. Rosalinda az anyám, Peter pedig… nos, igen, Peter… hát ő végül is az apám vagy nevelőapám. A többiek pedig mintha családtagjaim lennének. Nagybácsik és nagynénik… Hiszen azóta ismerem őket, amióta megszülettem.

– Nem lehetett könnyű az élete, Szethy.

Mintha fájdalmasan elmosolyodott volna.

– Gondolja? Azt hiszem, el sem tudja képzelni, hogy néha mi van a lelkemben. És soha nem beszélhetek róla senkinek!

– De hát ott van az édesanyja, Szethy!

Lehajtotta a fejét, és az ölében összekulcsolt kezeire nézett.

– Igen. Az édesanyám… Tudja, Sam, sokszor azon töprengek, hogy szeretem-e igazán.

– Lenne oka rá, hogy ne szeresse?

Megcsóválta a fejét.

– Nem tudom. Csak néha olyan furcsa érzéseim vannak, és furcsa dolgokra gondolok…

– Mikre például?

– Hát… hogy joga volt-e hozzá, hogy a világra hozzon?

– Joga? – kérdeztem csodálkozva: – Az emberek általában nem szoktak jogról filozofálni, amikor hm… gyereket nemzenek.

– Csakhogy engem nem nemzettek, érti? Nem is róhatnék semmit fel neki, ha egy meleg tavaszi éjszaka és a mezőn cirpelő tücskök szédítették volna meg. Csakhogy én tudatos beavatkozás eredménye vagyok… Jaj, de undorító még kimondani is!

– A végeredmény ugyanaz.

– Nem tudom, hogy valóban akart-e engem az anyám… Érti? Engem!

– De hiszen…

– Én csak egy kísérlet eredménye vagyok. Renny másolata. A biztosíték.

– Biztosíték?

– Hát persze. Ha Rennyvel történt volna valami, vagy történne, még mindig itt vagyok én. Dublőz, ha úgy tetszik, vagy a második számú tartalék űrhajós.

– Azt hiszem, túloz, Szethy.

– Egyáltalán nem. De ez most nem is fontos. Inkább az a probléma, hogy nem tudom, valóban akart-e engem az anyám, vagy csak… azt akarta, hogy sikerüljön a kísérlet.

Meggyőződésem ellenére megpróbáltam megvigasztalni.

– Nem hiszem, hogy okos dolgokon töpreng, Szethy. Az emberiség jelentős része úgy jött a világra hogy nem akarták, sőt egyenesen mindent megtettek annak érdekében, hogy ne jelenjék meg a siralom völgyében.

– Az azért egészen más!

– Miért más?

– Mert… Nem is tudom. Tudja, néha úgy érzem magam, amikor az anyám megsimogat, vagy ha kedves hozzám, mintha kitenyésztett csodanyúl lennék egy nagyon szépen berendezett, óriási ketrecben. A gazda néha odamegy, és megsimogatja a nyuszi fülét. És természetesen büszke rá. Fűnek-fának eldicsekszik vele, hogy mi van neki, és hogy egyedül, egyes-egyedül ő hozta létre!

– Azt hiszem, igazságtalan az édesanyjához, Szethy.

– Lehet. De kérdeznék én magától valamit.

– Tessék.

– Maga ismeri a történetemet. Mondja meg nekem, mi késztette az anyámat arra, hogy a méhébe engedje annak az embernek… az apámnak a magját?

Hát ez bizony fogas kérdés volt, és aligha tudtam volna rá meggyőző választ adni.

– Talán mert szerette az apját – mondtam töprengve. – Tudja, hogy az apjának… illetve Mr. Szilágyinak sohasem lehetett volna gyermeke?

– Tudom. Mindent elmondtak nekem.

– Az emberi lélek kiismerhetetlen, Szethy. A maga édesanyja talán azt képzelte, hogy így az apjától, illetve Mr. Szilágyitól esik teherbe. Hiszen, már megbocsásson, de az az Imu végeredményben egy fikció csupán.

– Magának lehet, de nekem mégiscsak az igazi apám!

Ez is igaz volt, kétségkívül.

Hallgattunk egy ideig, majd újra megszólalt:

– Az apámról, illetve nevelőapámról nincs mit mondanom. Igazán olyan, mint egy igazi apa. És a lényeget tekintve bizonyára az is.

– Na látja!

– Csakhogy neki is a kísérlet a legfontosabb. Néha rajtakaptam, amikor lopva végigvizsgált bennünket Rennyvel. Valami rettenetes volt ilyenkor a tekintetében.

– Rettenetes?

– Hogy is mondjam? Valami, aminek nem lett volna szabad ott lennie. Úgy nézett ránk, mint rabszolga-kereskedő a rabszolgáira. Hogy megfelelünk-e egy bizonyos célnak. Folyton ezt kutatta bennünk. Hogy alkalmasak leszünk-e elrepülni a Vörös Nap földjére? Persze elsősorban Renny.

– Azt hiszem, maga sokat képzelődik, Szethy!

– Maga mit tenne az én helyemben? Hiszen azt sem tudom, hogy ki vagyok.

– Az, akinek hiszi magát.

– Jaj, Sam, hagyja ezeket az átkozott közhelyeket! Hát nem látja, hogy nem megyünk velük semmire? Az én esetem nem olyan, mint másoké. Nemcsak egy egyszerű árva lány vagyok, aki nevelőszülőknél cseperedett fel. Az én apám három és fél ezer éve halott.

Hát ez kétségkívül súlyos probléma.

– Még akkor sem tudnám, hogy mitévő legyek, ha csak egy négyezer éves egyiptomi férfi lenne az apám. Képzelje el, ha tudja. Bár én azt hiszem, hogy Rennyn és rajtam kívül senki nem ismerheti ezt az érzést. Egy apa, aki évezredek óta halott! És még ha csak ez lenne a probléma… De az én apám nem is földi ember… és az sem biztos, hogy ember-e egyáltalán.

– Persze hogy az!

– Miért? Mert hasonlít ránk? A majmok is hasonlítanak!

Az ön… hm… apja összehasonlíthatatlanul intelligensebb… volt… nálunk.

– Ez nekem nem mond semmit. Ha intelligensebb, sem biztos, hogy ember. És legvégülre marad a legfontosabb kérdés, hogy tudniillik ki vagyok én.

Lehajtottam a fejem.

– Egy ismeretlen lény és egy ember keveredéséből jöttem a világra. Ez kétségkívül emberi voltomra utal. Hiszen állatnak és embernek köztudottan nem lehet közös utóda.

– Na látja!

– De azért ember sem vagyok egészen. Nézze a fejem – ezzel lehajtotta a fejét, és félretolta a kontyát. – Olyan, mint egy dobókocka, csak jóval nagyobb.

Tényleg olyan volt.

– És nekem is olyanok a bordáim, mint a börtönrácsok, és nincsenek hangszalagjaim. Mit akar még? Ember is vagyok meg nem is.

– Egészen emberként viselkedik – mondtam zavartan mosolyogva.

– Persze, hiszen mindenre megtanítottak. De már gyermekkorom óta rettegve figyelem magam, hogy mikor tör ki belőlem valami, ami nem emberi. Valami, amitől jobban félek, mint bárki…

– Mire gondol?

– Nem is tudom. Csak amikor először megláttam az édesapámat, akkor éreztem biztosan, hogy az ő génjeiből is van bennem és nem is kevés. És hogy ezek a gének üzenetet hordoznak, egy ismeretlen világ üzenetét. És hogy egyszer… egyszer… engedelmeskednem kell ennek az üzenetnek!

– Maga látta az… apját?

– Imut? Természetesen. Miért ne láttam volna? Sőt többször is…

És mit érzett?

– Hogy mit éreztem? – kérdezte elgondolkodva. – Először, azt hiszem, csak undort…

– Undort?

– Csodálkozik? Még csak középiskolás voltam. És sohasem szerettem a múmiákat, bár nevelőapám foglalkozása révén bőven volt alkalmam látni őket. Egyszerűen undorodtam Imutól. Borzalmas volt. És még borzalmasabb az a tudat, hogy ez a szörnyűség, az enyészetnek és a hús romlandóságának ez a szánalmas példája pont az én apám. Még most is összeborzongok, ha rágondolok!

– És később?

– Később? Később megnyugodtam, és sokáig elnéztem az üvegtető alatt. Vajon ki volt, és hogyan élhetett? Szeretett-e valaha is, volt-e felesége, gyerekei… a testvéreim. Mulatságos, mi?

– Egyáltalán nem érzem annak.

– Pedig az. Négyezer év csaknem. És ő az én igazi apám!

A hársfákon nyugtatta a szemét, majd folytatta:

– Később aztán észrevettem magamon valamit. Azt, hogy nem olyan vagyok, mint Renny. Valahogyan más.

– Más?

– Renny csak a feladatnak él. Mindent azért csinált, hogy elmehessen a Vörös Nap földjére, és megteremthesse az összeköttetést köztük és a föld között. Tudja, néha egyszerűen félek tőle.

– Rennytől? Bólintott.

– Tőle. Sohasem felejtem el, hogy egyszer, amikor még általános iskolába jártunk, mit mondott.

– Mit mondott?

– Valami csetepaté tört ki a gyerekek között, amilyen szinte nap nap után előfordul abban a korban. Elég az hozzá, hogy az osztálytársai valami miatt Renny ellen fordultak, és elagyabugyálták. Na nem komolyan, csak kapott néhányat. Renny sírva rohant haza, és ahogy vissza tudok emlékezni, csak úgy rázta a düh. És megállás nélkül ordítozott, hogy leszámol azzal a piszok bandával, menjen csak vissza a Vörös Nap földjére, levezeti azokat ide, és kiirtatja velük az egész emberiséget. Én akkor ezt valahogy el is tudtam volna képzelni róla.

– Ostobaság! Hiszen kisfiú volt még akkor.

– Tudom. Csak nem bírom azóta sem elfelejteni a dühöngő és fenyegető Rennyt.

– Gondolja, hogy ez jelent valamit?

– Nem tudom. Egy azonban kétségtelen: Renny az apjára ütött, én pedig az anyámra. Persze így nagyon banálisnak és hétköznapinak hangzik: azt hiszem, hogy Rennyben az apai gének dominálnak, bennem pedig az anyaiak. Renny olyan akar lenni, mint ők, én pedig ember. Mint ahogy mindig is az szerettem volna lenni. Alighanem ez volt az oka annak is, hogy sohasem sikerült igazán közel kerülnünk egymáshoz. Az érdeklődésünk is egészen más.

– Maga mit tanul? – kérdeztem megkönnyebbülve, hogy talán sikerül elterelnem a figyelmét nyomasztó önvallomásáról.

– Orvostanhallgató vagyok.

– És Renny?

– Ó, Rennyt minden érdekli. Egyszerre járt technikai főiskolára és bölcsészetire. Renny élő lexikon. Hiszen neki mindent tudnia kell. Be kell számolni azoknak, rólunk!

Hirtelen hozzám fordult.

– És maga?

– Mit én?

– Miért magándetektív?

– Kérdezzen könnyebbet. Valamiből csak meg kell élni.

– Szereti, amit csinál?

– Mikor hogy. Néha a társadalmi igazság élharcosának képzelhetem magam.

– Ne gúnyolódjék.

– Nem gúnyolódom.

– És most?

– Most? Egyszerűen a bőrömet mentem.

– Gondolja, hogy sikerülni fog?

– Megpróbálom. Bár a helyzetem egyáltalán nem rózsás.

– Hány éves maga, Sam?

– Harminc. De miért fontos ez?

– Nem tudom. Van felesége?

– Csak volt. De ne beszéljünk róla.

– Ahogy akarja. Mit gondol, el fog repülni Renny?

– Ha a rakéta működik és megtaláljuk, igen. Sajnálja?

Furcsa kis mozdulatot tett a kezével.

– Persze, azazhogy… nem is tudom. Mondtam már, hogy sohasem álltunk túl közel egymáshoz. És végül is neki a boldogságot jelenti, ha elmehet… és azt hiszem, a többieknek is.

– És maga?

– Én szeretnék teljesen ember maradni. Egészen ember. És a kockás bordáimat is szívesen elcserélném egyenesekre.

Aztán egyszerre csak elkomorult az arca.

– Azért félek egy kicsit – mondta. – Félek Rennytől. És féltem a földet, és az utóbbi időben egyre gyakrabban gondolok arra a napra, amikor Renny azt üvöltötte, hogy kiirtja az emberi fajt.

Ekkor magam számára is váratlanul, feléje nyúltam, és kezembe vettem a kezét.

– Az már nagyon régen volt, Szethy… Hiszen Rennyt is ideköti minden…

– Persze, persze – morogta zavartan, és felállt, hogy visszainduljunk a házba. – Renny el fog repülni. És én nem tudom, hogy látom-e még valaha…

Lassan mentünk a lugason át, és nem mondhatnám, hogy kellemetlenül éreztem magam.

Talán azért is, mert ameddig a házhoz nem értünk, nem húzta ki a kezét a kezemből.

A félóra letelt, és én újra ott ültem velük szemben a hallban. Mindenki rám nézett, mintha most látnának először, és én megpróbáltam olvasni a tekintetükből. Mielőtt azonban még bármit is kiolvashattam volna, Peter Szilágyi felállt, mintha értekezleten lenne, és megköszörülte a torkát.

– Kedves Mr….izé…Nelson. Ostobaság lenne, ha hosszasan fejtegetném a dolgokat. Izé… Arról van szó, hogy végeredményben kényszerhelyzetben vagyunk. S bár maga, hogy úgy mondjam, ajtóstul tört a házba, és… hm… hát… hogy úgy mondjam, hívatlanul is, mégis, nincs más választásunk, mint hogy megbízzunk önben. Az elmúlt félórácskában kissé elbeszélgettünk… és hm… arra a megállapításra jutottunk, hogy nincs okunk nem hinni magának. Végül is sokat úgysem kockáztatunk. Na. Ennyi az egész.

Gondolkodtam, hogy én is felálljak-e, aztán végül is ülve maradtam.

– Majd a jövő ad rá feleletet, hogy jól döntöttek-e – mondtam, és éreztem, hogy óriási kő esik le a szívemről. – Mindenesetre rajtam nem fog múlni a dolog…

– Milyen dolog? – kérdezte hirtelen Renny, és kíváncsian rám szegezte dióbarna szemét.

– Hát… ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném, valamennyien meg leszünk-elégedve. Maga elrepül, a kísérlet tehát sikerrel jár, a tudományról és az emberiség esetleges jövőjéről nem is beszélve.

– És maga?

– Én csak ezután jövök. De remélem, hogy az én dolgaim is elsimulnak, miként a hullámok Giraldini és Renzi felett.

– Ez meglehetősen költői kép volt – mondta Huber doktornő elismerően.

Pedig egyáltalán nem volt az. Nagyon is komolyan gondoltam, hogy a Nílus hullámai egyszer csak elsimulnak Giraldini és Renzi holtteste felett.

Mert ha nem, valószínű, hogy én kerülök oda.

Amikor végül is tisztáztuk a helyzetet, elérkezettnek láttam az időt, hogy rátérjek a dolgok részletesebb taglalására.

– Mikor akarnak indulni? – kérdeztem.

– Nagyjából egy hét múlva – mondta Szilágyi. – Ekkor ünnepeljük ugyanis Renny huszonkettedik születésnapját.

– Van ennek valami különösebb jelentősége?

– Hát… tulajdonképpen nincs. Csak… amikor… szóval amikor Renny megfogamzott, megfogadtuk, hogy amint befejezi egyetemi tanulmányait, elindítjuk… Röviddel huszonkettedik születésnapja után.

– Még mindig nem értem, hogy miért éppen akkor.

– Mert… Nézze csak, Mr. Nelson… Egyszerűen fogalmunk sincs róla, meddig tarthat az út.

Kezdtem kapiskálni a dolgot.

– A maga naplója szerint Imu és a többiek sem voltak öregek.

– De túl fiatalok sem. Mindenképpen üdvös lenne, ha Renny minél előbb el tudna indulni. Arról nem is beszélve, hogy bármelyik pillanatban felfedezhetik a piramist.

Ez kétségkívül így volt.

Ekkor már nagyjából készen voltam a tervemmel.

– Hallgassanak ide – kezdtem. – Szerény számításaim szerint van még három-négy napunk. Hacsak nem tévedek.

– Amennyiben?

– Amennyiben Dalton él.

Láttam rajtuk, hogy nem tudnak követni.

– Figyeljenek ide – mondtam türelmesen. – Dalton elkezdett házalni a maffiánál a titokkal, és ők megölték, igaz?

– Igaz.

– Legalábbis ez volt az elméletünk. S arra alapítottuk, hogy ha nem így lenne, Giraldini vagy Renzi már megszerezte volna Daltontól az önök címét, és már napokkal vagy hetekkel ezelőtt ideérkezett volna. Sőt akkor meg sem bízott volna engem Giraldini. Daltont tehát kinyírták, mielőtt még kiszedték volna belőle a címet.

– Tiszta sor.

– De van egy nagy hibája.

– Micsoda, az istenért?

– Az, hogy egyáltalán nem biztos, így történt-e a dolog. Lehet, hogy Dalton a foglyuk, és megpróbálja átverni őket. Hallgat a maguk címéről. A kérdés csak az, hogy meddig. Lehet, ha megfenyegetik, köpni fog. Ezzel is számolnunk kell.

– Mit tanácsol, Mr. Nelson?

– Sokáig nem habozhatunk. Mondjuk… adjunk magunknak öt napot. Hogy állnak a csomagolással?

– Nagyjából minden kész.

– Vízumok?

– Rendben.

– Akkor már csak az enyém hiányzik… De én is megszerzem vagy itt, vagy ott…

– Úgy érti, hogy odaát?

– Természetesen. Jobb, ha ritkábban mutatkozom a városban. Van ugyanis egy ismerősöm… Alacsony, elegáns kis ember, fekete kalapban. S átkozottul nem szeretnék találkozni vele.

A hajnal első sugarai beszöktek a szobámba a spaletta rései között, és kiverték az álmot a szememből. Csendben felöltöztem, leosontam a lépcsőn, felkaptam az asztalról két ottfelejtett kekszet, és a fogam között morzsolgatva kiléptem az udvarra. Csak remélhettem, hogy nem az egereknek tette ki valaki méreggel meghintve. Futottam vagy két kört a tavacska körül, aztán leültem a partjára. Gondoltam, hogy egyedül leszek, de nem számoltam a békákkal. Óriási, zöld brekeke ült velem szemben a tavacska szélén: látszott rajta, hogy mesterséges telepítés. Dölyfösen bámult rám gülü szemeivel, nyakán lüktettek a hártyák, hátsó lába néha-néha idegesen megrándult.

Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, majd úgy látszik, megunta a dolgot, mert hangos csobbanással a mélybe merült.

Megreccsentek mögöttem a szőlőlugas nemrégen vágott és földre hajított vesszői, amelyeken én is keresztüllépkedtem, miközben levonultam a partra. Hátranéztem, Renny állt mögöttem.

– Jó reggelt! – mondta barátságosan, és lehuppant mellém. – Mindig ilyen korán kelő?

– A mesterségemmel jár. Van, amikor egész éjjel le sem hunyhatom a szemem.

– Képzelem. Sokat olvastam a magánhekusokról. Nem fenékig tejfel az életük.

– Hát nem. Na és maga?

– Hogy én miért kelek korán? Nem is tudom. Nem vagyok jó alvó. Mostanában meg különösképpen nem.

– Az utazásra gondol?

– Arra is és mindenre. Magamra például. Hogy ki vagyok, és miért teszem, amit teszek.

– És mire jött rá?

– Azt hiszem, semmire. Pedig megpróbáltam megtudni mindent.

– Imutól?

– Igen. Az apámtól.

– No és?

– Hát… sokkal nem lettem okosabb. Bizonyára tudja, hogy Imu csak hologram. Háromdimenziós felvétel. Ugyanazt ismétli a szerkezet.

– Az apja… illetve Mr. Szilágyi naplója szerint maga egyszer azt mondta, hogy Imu válaszolt a kérdésére.

Szomorúan rázta meg a fejét.

– Azt akkor csak úgy gondoltam. Hiszen tudja, hogy akkor még gyerek voltam. Bizonyára kérdeztem valamit tőle, aztán úgy éreztem, hogy az én kérdésemre válaszolt. De hogy válaszolhatott volna? Hogy válaszolhatna valaki három és fél ezer év távlatából?

– Azóta is… Azóta is találkozott vele?

– Persze. Majd minden este. Kívülről tudom minden szavát.

– Ne haragudjon, Renny… hogy tudja működésbe hozni a szkarabeuszt?

– Egyszerűen. Föléje tartom a tenyeremet.

– Tehát nem kell hozzá ívfény?

– Miért kellene? Úgy látszik, van bennem valami, ami megindítja az automatikai. Nyilván így tervezték. Emiatt különben sok bajom volt már.

– Mi miatt?

– Hát, hogy van bennem valami… Képzelje csak, ha megfogok egy exponálatlan filmet, totál tönkreteszem. Csak azzal, ha megfogom. Utána olyan lesz, mintha kibontották volna.

– Valami sugárzás lehet.

– Olyasmi. Csak nem lehet mérni. Nyomot hagy, és mégsem lehet mérni. Csodálatos, mi?

– Hát… Őszintén szólva, nem nagyon értek az ilyesmikhez.

– Ne féljen, nem veszélyes. Tudtommal még senki nem betegedett meg tőlem. Még az anyám sem, vagy legalábbis, akit annak mondanak.

Megütötte a fülem a szavaiban lévő furcsa mellékzörej.

– Miért? Hiszen valóban ő az anyja.

– Az anyám? Nem tudom… Mindenesetre ő hozott a világra.

– Gondolom, a kettő ugyanaz.

Gúnyos mosollyal nézett a szemembe.

– Úgy gondolja? Akkor hát a lombikbébinek is a lombik az anyja?

– Lombikbébi nincs.

– De lesz. Biztosan lesz. Akkor majd vitatkozhatnak, hogy ki az anyuka. Gondolja, megkívánják majd a kicsitől, hogy kezit csókolomot köszönjön a lombiknak, amelyből a világra jött?

Nem vagyok szívbajos, de sértette a fülemet a hang, ahogy az anyjáról beszélt.

– Ne feledje, Renny, a maga anyja élő ember!

– Persze… Csakhogy maga se felejtse, hogy ő saját maga osztotta ki saját maga számára a lombik szerepét. És vállalnia is kell érte a felelősséget!

– Maga nem szereti az anyját?

Haragosan megvonta a vállát.

– Miért szeretném? Hálás vagyok érte, hogy a világra hozott. Megvédeném mindenki ellen. Erre kíváncsi?

– És az apja?

– Szilágyira gondol? Ó, hát hozzá még annyi közöm sincs, mint az… anyámhoz. Nevezzük most már így, jó? Anyám nincs és nem is lesz! De apám van!

– Imu?

– Igen. Ő.

– De hiszen…

– Tudom, mit akar mondani. Hogy Imu halott. De hátha nem az?

– Maga megőrült!

– Vagy nem véglegesen az? Mit tud maga és én is azokról? Az enyéimről? Hátha ott már nincs is halál?

– Ne feledje, hogy ők is megölték egymást!

– És ha fel tudják támasztani a halottakat?

– Gondolom, arra akar kilyukadni, hogy szívesen magával vinné Imu múmiáját.

– Természetesen. Bár tudom, hogy egyelőre lehetetlen.

– És aztán… aztán mit csinál?

Összehúzta a szemét, majd félrefordította a fejét.

– Természetesen megteremtem a kapcsolatot az emberek és az enyéim között.

Így mondta, amit mondott: szóról szóra. S ez az egész egyre kevésbé kezdett tetszeni nekem.

Talán észrevehetett rajtam valamit, mert szélesen elmosolyodott, és megveregette a vállam.

– Borzasztóan örülök, Sam, hogy velünk tart. Maga valahogy biztonságot ad nekünk. Maga nélkül talán soha nem érnék el a Vörös Nap földjére.

Aztán rám kacsintott, felugrott és elkocogott a park fákkal benőtt vége felé.

Én pedig tökéletesen egyedül maradtam volna gondolataimmal, amelyek csipkedni kezdték az agyamat, mintha vöröshangyabolyba dugtam volna, ha nem bukkan fel a béka újra a közelemben.

Rám kacsintott és elvartyantotta magát. Tudj’ isten, miért, de ettől sem tudtam megnyugodni.

Esteledett, és én újra Szethyvel ültem a lugasban. A hold óriási tányérja éppen akkor kelt fel San Antonio felett, úgyhogy ezt az estét az isten is szerelemre teremtette.

Persze, ha volt az embernek kivel szerelmeskednie.

Szethy felhúzta a lábait a padra, és térdére simította szoknyáját. A feltámadó éjszakai szellő meglobogtatta fürtjeit, s a holdfény élesen kirajzolta furcsa formájú koponyáját.

– Kérdezhetek valamit? – törtem meg a holdfény varázsát.

Rám nézett, és szótlanul bólintott.

– Maga is szokott találkozni az… apjával?

– Peterrel?

– Nem. Imuval.

– Igen… Néha igen.

– Mikor?

– Hát… ha Renny megengedi.

– Miért? Rennytől függ, hogy…

– Tőle. Bármennyire furcsa is, tőle. Már gyerekkorunkban így alakult a dolog.

– Furcsa.

– Lehet. Talán akkor nekem is az volt, de azóta megszoktam. Most már olyan, mintha mostohatestvérek lennénk, akiknek egy az anyja, de más-más apa nemzette őket. Nekem ő az apám, Peter, neki pedig Imu.

– És… maga… nem hozta sohasem működésbe a szerkezetet?

– A szkarabeuszt? Dehogynem. Amikor még kicsi voltam. Néha nekem is megengedte Renny, hogy föléje tartsam a kezem. Ilyenkor aztán hamarosan megjelent Imu vagy a Vörös Nap világa, vagy az ősi Egyiptom. Hiszen azért bennem is ott vannak azok a gének!

– Érzi is őket?

Szomorúan megrázta a fejét.

– Nem hiszem. Sohasem vettem észre. Amióta az eszemet tudom, embernek érzem magam. S az a másik világ olyan nekem, mintha mesében olvastam, vagy moziban láttam volna. Éppen a fordítottja vagyok Rennynek.

– És… gondolja, hogy Renny… teljesíteni fogja a küldetését?

Hiába, nem tudtam körmönfontabban megkérdezni, amit tudni szerettem volna.

Szethy végigsimított a haján, és csüggedten lelógatta a kezeit.

– Csak egyet tehetünk, hogy bízunk benne… Válaszolni sajnos nem tudok rá. Az utóbbi időben, hm… meglehetősen eltávolodtunk egymástól.

Elhatároztam, hogy őszinte leszek, brutálisan őszinte.

– Nézze, Miss Szilágyi – kezdtem –, nem tudom, tudják-e, hogy valamennyien a tűzzel játszunk. És ha minden igaz, akkor ehhez a tűzhöz a nukleáris energia, a lézertechnika és minden egyéb csak ártatlan szentjánosbogár-fény. Amikor megtaláltam Mr. Szilágyi naplóját, és végigolvastam, őszintén mondom, végigborzongott a hátam a gyönyörűségtől. Nem, nem Giraldini meg a másik fickó miatt. Az egészen más tészta… Engem is elkapott a nagy lehetőség varázsa. Kapcsolatot teremteni földön kívüli értelmes lényekkel, akik ráadásul még hasonlítanak is ránk. Megtanulni a kultúrájukat, átvenni technikájukat, civilizációjukat! Óriási dolog lenne… ha lenne. Csakhogy azóta alaposan megcsappant az optimizmusom.

– Renny miatt?

– Ahogy mondja. A naplóból ugyanis nem derült ki, hogy kicsoda Renny. Amikor olvastam, egy kockafejű, barna kis kölyök ugrált a szemeim előtt, egy atomkori Jézus Krisztus, aki elhozza az emberiség nagy pillanatát. Azóta azonban, sajna, nagyot változott a helyzet.

– Gondoltam.

– Furcsa, hogy éppen magának mondom ezt, aki… hát végül is ugyanolyan anyagból készült, mint Renny. Mégis el kell mondanom. Egyszerűen nem bízom a fickóban… És már nem is tudom, szeretném-e igazán, ha felrepülne oda és beszámolna nekik. Apropó… Nincs valami elképzelése, hogy miért lett Renny olyan, amilyen… Miért kezdte gyűlölni vagy ha azt éppen nem is, de mindenesetre megvetni az emberiséget?

Csüggedten megrázta a fejét.

– Persze hogy nem tudom. Talán azért, mert Renny mindannyiunknál jobban ismeri a történelmet. Az emberiség történetét. Csoda-e, ha egyszer s mindenkorra kiábrándult belőlünk?

Így mondta, hogy „belőlünk”. Kénytelen voltam én is megrázni a fejem.

– Persze hogy nem csoda. Csak ez még éppenséggel nem ok arra, hogy a fickó a nyakunkra szabadítsa azt a másik világot.

– Gondolja, hogy… esetleg megtenné?

– Előfordulhat. Megtörténhet, hogy a maga testvére nem azt teszi, amire azok odabenn számítanak. Esetleg éppen az ellenkezőjét. S akkor én, Samuel Nelson leszek az emberi faj hóhéra… Legalábbis átvitt értelemben. Mert most rajtam fordul meg minden… Ha öt perc múlva eltűnnék innen mindörökre, vége lenne a nagy kísértésnek. Egyedül nem boldogulnának soha!

– Akkor miért nem megy el? – kérdezte csendesen, és elfordította a fejét.

Magam számára is furcsán és idegenül jöttek a számra a szavak.

– Visszatart valami – mondtam.

– Micsoda?

– Egy barna szempár meg egy kockafej…

Elismerően pillantott rám.

– Maga aztán tud udvarolni!

Az óriási hold ott lógott San Antonio felett, mint egy felfújt luftballon, s mintha biztatott volna, hogy rajta, Sam, rajta!

Így történt, hogy megfogtam a kezét, és ő nem húzta el, átöleltem, és ő nem húzódott el tőlem, megcsókoltam, és ő visszacsókolt.

Aztán később a vállamra hajtotta a fejét, és könnyek között suttogta:

– Ó, Sam… Végre, végre megtaláltalak!

A hold elégedetten vigyorgott San Antonio felett, én pedig rettenetesen szégyelltem magam. Egy fikarcnyit sem voltam szerelmes Szethybe, és most mégis itt feküdt a karjaimban. Talán valami földöntúli vonzás áradt belőle, amelynek nem tudtam ellenállni, talán csak a tisztasága volt az, ami megfogott.

Még ma sem tudok válaszolni rá.

VI. A NAPBÁRKA

A baj ott kezdődött, hogy nem volt vízum az útlevelemben.

A hatóság embere elhűlt képpel nézett rám, és még arra is képtelen volt, hogy leeressze a kezét, amelyben ott gunnyasztott a belépést szentesítő pecsét.

– Magának nincs vízuma – morogta halkan, mintha maga sem hinné, amit lát, és óvakodik hangosan kimondani balsejtelmeit. – Magának nincs vízuma, ember!

– Nincs – hagytam rá elégedetten, mert a szemem sarkából láttam, hogy az expedíció többi tagja minden komplikáció nélkül eltűnik a repülőtér forgatagában, miután átjutott az útlevél- és vámvizsgálaton.

Emberem segélykérőn a szomszédjára nézett, aki azonban nem óhajtott észrevenni semmit. Egy szemüveges, magas hölgy úti okmányai fölé hajolt, majd egy hosszú, gépelt listát nézegetett elmerülve.

Lehajoltam a pasashoz, és igyekeztem a szemébe nézni.

– Ide figyeljen, főnök – mondtam neki. – Nem volt időm odaát vízum után szaladgálni. Szeretnék bejutni ebbe az országba… ami pedig…

Rémülten rám villantotta a szemét, majd a szája elé tette az ujját.

Elővettem egy százdollárost, könnyedén összegyúrtam két ujjam között, és a vékony papírrudat odaejtettem az orra elé. A másik ekkor unott arccal felnézett, és mintha találkozott volna a tekintetük. Előrenyúltam, megpöcköltem a papírrúd végét, s az elegáns szállóval bezuhant a szék alá, amelyen emberem ült.

Az útlevélvizsgáló összehúzta a szemét, és felemelte a hangját.

– Miért nem váltott odaát vízumot? A haláleset miatt?

– Azért – hagytam rá. Fanyalogva forgatta az útlevelemet.

– Nem szeretjük az ilyesmit – mondta, és megcsóválta a fejét. – De hát egy-két esetben kivételt tehetünk. Mennyi ideig szándékozik az országban maradni?

– Kábé egy hétig.

– Óhajt valakivel kapcsolatba lépni?

– Nem óhajtok. Kizárólag a piramisokra vagyok kíváncsi.

– Pénze van?

Elővettem a csekkfüzetemet, és megmutattam. Biccentett, és belecsapta a pecsétet az útlevelembe.

– Egy hét. Hát akkor érezze jól magát nálunk, Mr. Nelson!

Fogtam a cuccom, és kigyalogoltam a nagycsarnokba.

Meg sem lepődtem túlságosan, amikor a kijárat előtt nekiütköztem valakinek.

Kis, elegáns emberke volt, nyakkendőben, fekete kalapban.

– Hello, Sam – mondta, és megemelte a kalapját. – Hogy van?

– Hello, Benny. Mikor érkezett?

– Én már tegnap. Azóta itt vagyok, és magát várom.

– Tudhatta volna, hogy csak ma jövök.

Megvonta a vállát, és elmosolyodott.

– Időm van, és szeretem nézni a repülőket. Különben hogy van?

– Tűrhetően.

– Gondolom, bemegy a városba?

– Szeretnék.

– Foglaltam magának szobát.

– Nagyon kedves, Benny.

– Szót sem érdemel. Bevihetem a city be?

– Hát, ha arra tart…

Engedelmesen követtem, amint átkacsázott az épület előtt várakozó gépkocsik tömegén, és odafurakodott egy óriási, fekete batárhoz.

– Itt is vagyunk – mondta elégedetten. – A Hiltonban foglaltam magának szobát.

– Ismeri az ízlésemet, Benny – mondtam elismerően.

A kicsi nem szólt semmit, beült a kormány mellé, és mutatta, hogy foglaljak helyet mellette.

Becsúsztattam a csomagomat a hátulsó ülésre, és ahogy beemeltem, óvatosan előrehúztam a revolveremet. Hogy éppen a kezem ügyébe essék.

Indított és elindultunk a város felé. Jó ideig hallgatott, majd amikor eltelt a protokolláris tíz perc, lassított, és fél szemmel rám pislantott.

– Maga aztán alaposan átvert engem, Sam – mondta szemrehányóan.

Olyan csodálkozó képet vágtam, hogy bármelyik menő színész megirigyelhette volna.

– Én?

– Megvallom, egy kicsit lebecsültem. És alighanem a főnök is. De az a trükk elsőrendű volt.

– Milyen trükk?

– A papírzsebkendővel és a gyufaszállal. Úgy megettem, hogy öröm volt nézni. Végül is azonnal elutazott?

– Nemsokára.

– Képzelje, kénytelen voltam Las Vegasba menni, hogy megkeressem magát. Egy egész napom ráment, amíg rájöttem, hogy nincs ott. Giraldini meg ordított, mint a sakál. Azzal fenyegetett, hogy kitöri a nyakam, ha engedem megpucolni. Jó, mi?

– Elsőrendű – mondtam.

– Ezután visszamentem Santa Monicába. További fél napomba került, amíg megtudtam, hogy San Antonióba repült. Erre, uzsgyi, maga után!

– Maga aztán kiváló a szakmában, Benny! – mondtam udvariasan.

– Á, ne dicsérjen. Soha nem tudom megbocsátani magamnak, hogy átvert azzal a szemétkosárral meg azzal a papirzsebkendővel. Elsőrendű húzás volt, Sam!

– Gondolom, Giraldini is itt van a fedélzeten? – kérdeztem hanyagul.

Óvatosan kikerült egy imbolygó kerékpárost, aztán lefékezett a Hilton előtt.

– Giraldini mindig ott van, ahol lennie kell! – mondta, és behúzta a kéziféket. – Hát akkor itt vagyunk, Sam. Felmehetnék magával?

– Csak jöjjön, Benny!

– Apropó – mondta a kicsi. – Behűttettem egy üveg bourbont. Jól tettem?

– Nem is tehette volna jobban, Benny.

Szorosan egymás mellett álltunk a liftben, és óvakodtam tőle, hogy egy pillanatra is elengedjem a stukkerom nyelét.

Belöktem a szobám ajtaját, előreengedtem, és lehajítottam a táskám a földre.

Benny beleroskadt egy székbe, és rám emelte fekete szemeit.

– Meleg van, Sammy – mondta. – Megengedi, hogy levessem a zakómat?

– Természetesen – vigyorogtam rá, és még szorosabban markoltam a pisztolyom agyát.

Levette a zakóját, nagy műgonddal ráterítette a szék karfájára, és meglazította pisztolytáskáját a hóna alatt.

– Csengethetek a bourbonért? – kérdezte, és lehunyta a szemét.

– Majd én – álltam fel udvariasan, és anélkül hogy egy másodpercre is szem elől tévesztettem volna, megnyomtam a csengőt.

Csak akkor nyitotta ki ismét a szemét, amikor a szobapincér megérkezett az itallal és a jéggel.

Elkészítettem a keverékeket, odatettem az asztalra az övét, aztán kezembe vettem a poharamat.

Erre egészen kinyitotta a szemét, elvette az italát, felém emelte, és elmosolyodott.

– Lazíthat, Sam. Nem kaptam utasítást, hogy nyírjam ki. Én pedig utasítás nélkül nem teszek semmit. Ezt, remélem, tudja?

Bólintottam.

– Akkor hát, egészségére!

– Egészségére, Benny!

Félig kiittuk, letettük az asztalra, s Benny elégedetten cuppantott.

– Igazán kellemes volt. Ideje rátérnünk a komolyabb dolgokra, Sam. Érdekelne, hogy miért vert át Santa Monicában.

– Nem szeretem, ha kullancsok lógnak rajtam.

– Én a maga testőre vagyok.

– Az ugyanaz.

– Oké. És mit intézett odaát?

Gyorsan felállítottam a csapdát.

– Erről csak Giraldininek számolhatok be. Fel tudná hívni Európát?

– Felesleges. Giraldini itt van.

Akár sikerült beugratnom, akár egyébként is elmondta volna, most már mindegy volt. Amiben reménykedtem, beteljesedett.

– Beszélhetnék vele?

– Annak is eljön az ideje… Tehát, Sam?

– Alighanem megtaláltam a kicsikét…

– San Antonióban?

– Meglehet.

Újra kortyolt egyet, és látszott rajta, hogy gondolkodik.

– Még mindig nem értem, hogy miért vert át.

– Mondtam már az előbb.

– Azt, remélem, tudja, hogy engem nem lehet csak úgy büntetlenül átrázni?

– Sejtem.

– Ott álltam a szemeteskuka mellett. Aztán letérdeltem és kotorásztam a szemét között. Tudja, mit éreztem, Sammy?

– Sejtem, Benny…

– Ezért megölöm, Sammy!

– Ha tud, Benny. De az is lehet, hogy én ölöm meg magát!

Halványan elmosolyodott, és bólintott.

– Az is lehet. Bár, őszintén szólva, erre nagyon kevés az esélye.

– Azért, ha elérkezik az ideje, lehet, hogy mégis megpróbálom.

Újra bólintott, és kiitta az italát.

– Mit mondjak Giraldininek?

– Mondja azt, hogy megváltoztak a körülmények.

– Hogy érti ezt, Sammy?

– Rájöttem valamire.

– Mire?

– Ó, az nagyon sok pénzt ér, Benny!

– Többet, mint amennyit Mr. Giraldini fizet?

– Sokkal többet, Benny!

– Tehát?

– Mondja meg a gazdájának, hogy újra akarom tárgyalni vele az ügyet. Új feltételekkel. összehúzta a szemöldökét, és megcsóválta a fejét.

– Mr. Giraldini nem fog örülni neki.

Erre aztán igazán nem tehettem mást, mint hogy édesdeden elmosolyodjak.

– Én sem örültem neki, amikor megbízott a feladattal. De hiszen maga ott volt akkor, Benny. Elég egyértelmű volt a megbízása, nem? S maga jól tudja, hogy két lábon járó halálraítélt vagyok. Akkor meg miért ne kockáztatnék?

Nem szólt semmit, csak figyelte az arcom, rezzenéstelen tekintettel. S mivel tudtam, hogy szóról szóra beszámol beszélgetésünkről a gazdájának, folytattam:

– Giraldini felajánlotta nekem, hogy mielőtt magával kinyírat, Benny, tehetek neki még egy nagy szívességet. Aztán ha megtettem, maga végrehajtja az ítéletet. Igaz?

Szó nélkül bólintott.

– Na látja? Kénytelen voltam belemenni az alkuba, mert aki időt nyer, az életet is nyer. Így aztán bele is mentem, Benny. Mit mondjak, belevetettem magam az ügybe. S csodák csodájára sikerült is megoldanom. És most csak röhögök a maga főnökén, és én diktálom a feltételeket.

– Csak aztán rá ne fagyjon a röhögés a képére.

– Ezt bízza csak rám. Giraldini azt hitte, hogy megetethet a zagyvalékával. Már akkor majdnem elsírtam magam, amikor elmesélte. Szerencsétlen barát, aki börtönben ült, elhagyott gyerek, hűtlen feleség… Na ne, Benny! Szinte sértette az önérzetemet, ahogy lebecsült a maga gazdája.

– Akkor nagyon megszeppent képet vágott.

– Na persze, hiszen ott volt a maga ujja a ravaszon, Benny. Most azonban az enyém van rajta!

Gyorsan körbefordította a szemét, mert egy pillanatig azt hitte, hogy valóban fegyvert fogok rá.

– Újra akarom tárgyalni a feltételeket, Benny! Jól jegyezze meg, és rebegje el a főnökének. Mindent tudok arról a srácról, akit az a régi fénykép ábrázol. Azt is tudom, mennyi pénz van a bőre alatt. Mindent tudok, és újra akarom tárgyalni a feltételeket. Amelyeket most már én diktálok. Különben…

– Különben?

– Különben lehet, hogy én is beadom ugyan a kulcsot, de Giraldini nem kap egy fillért sem. Inkább megölöm a srácot a saját kezemmel, mint hogy Giraldini jusson hozzá egyedül!

– Oké! Megmondom Mr. Giraldininek. Feltápászkodott és felvette a zakóját. S amíg szép, kényelmes mozdulatokkal magára igazgatta, kijátszottam egy másik csalilapot.

– Azt hiszi a maga főnöke, hogy egyedül van a világon! No és Renzi? Legfeljebb eladom a bulit a konkurenciának.

Szinte Undorodva nézett rám.

– Pitiáner kis féreg maga, Sammy… El sem tudja képzelni, hogy Giraldini és Renzi megegyezhettek? Mit ért maga az üzlethez, Sammy?

– Blöfföl, pajtás – mondtam látszólag elhűlve.

– Csak azt nem értem, honnan lehet olyan híre magának, amilyen van – mondta, és megcsóválta a fejét. – Buta ember maga, Sammy!

Elment, és én boldogan mosolyogtam utána. Soha nem éreztem olyan okosnak magam, mint akkor.

Addig vártam csak, amíg eljuthatott a liftig, akkor aztán lerobogtam a hátulsó lépcsőn, s amikor kilépett a szálloda kapuján, már ott is voltam a nyomában. Lassú, kényelmes léptekkel bandukolt a forró utcán, látszólag ügyet sem vetett a körülötte hullámzó Keletre; csak ment, mint egy kis kerti úthenger. Céltudatosan, de ész nélkül.

Meg sem lepődtem túlságosan, amikor a harmadik utca sarkán feltűnt előttem az Excelsior-szálló portálja. Nocsak, itt lennének a szomszédságomban?

Hátra sem nézett, olyan biztos volt a dolgában. A tisztesség kedvéért azért itt is vártam néhány percet, mielőtt utánamentem volna.

Az Excelsior hallja üresen tátongott a melegben, mint egy partra vetett hal szája. Két dülledt szeme két, falaira függesztett domború tükör volt, amelyekben meggusztálhatta magát a frissen érkezett vendég, ha éppen akarta.

Odamentem a pulthoz, és minden különösebb érdeklődés nélkül egy tízdollárost tettem az álmosan mosolygó portás elé.

– Mr. Renzit keresem.

Villámgyorsan eltüntette a pénzt, és a mögötte függő kulcstartóállvány felé bökött.

– 101-es.

– És Mr. Giraldini?

– 102-es.

– Összesen hányan vannak? Kicsit értetlenül nézett rám.

– Az urak közül, akik Szudánba készülnek a vadászatra?

– Azok – hagytam rá.

– Összesen kilencen.

Biccentettem, megfordultam, és a kijárat felé igyekeztem. Már az ajtónál voltam, amikor elérte a fülem a portás értetlen sápítozása:

– De, uram… No de, uram…

A kétszárnyú üvegajtó zajtalanul zárult össze mögöttem.

Alig voltam még életemben egyszer-kétszer Keleten, mégis megéreztem valamit a levegőben úszó feszültségből. A bazárban az árusok most is hangosan kínálták portékáikat, a borbély az utcán borotválta önmagukat pamacsoló vendégeit, az utcasarkokon azonban tízesévei-húszasával gyülekeztek az emberek, és szapora kézmozdulatokkal magyaráztak valamit egymásnak. Hangos kiáltások és izgatott torokhangok röpködtek a levegőben, gyerekek futottak csoporttól csoportig; odakiáltottak nekik valamit, mire még hangosabbra hágott a vita. Kétségkívül ott lógott valami a levegőben, amiről még nem tudtam, hogy micsoda.

Elsétáltam a vitatkozó embercsoportok mellett, és hasztalan próbáltam taxit fogni, mintha valamennyi eltűnt volna az elmúlt félórában. Halkan elkáromkodtam magam, és igyekeztem a házak árnyékában maradni.

Giraldini tehát kiegyezett Renzivel – foglaltam össze magamban, amit a kalapostól hallottam. – Idáig minden a legjobb úton halad. Most már csak az a kérdés, hogyan tudnám őket legalább egy napra kikapcsolni.

Ahogy ott bandukoltam a házfalak árnyékában, mindenféle kalandos ötlet megfordult a fejemben. Béreljek fel valakiket, és raboltassam el őket? Hiszen nem is ismerek itt senkit. Amíg pedig találok valakit… Nem, ez nem megy… Akkor meg mi a fenét csináljak? Feltétlenül szükségünk van zavartalan 24 órára ahhoz, hogy Renny elindulhasson. S ezt a 24 órát nekem kell biztosítanom.

Amikor kifordultam a sarkon, egy kis újságárus gyerek rohant nekem, méghozzá fejjel és ráadásul pont a gyomromnak. Néhány rövid pillanatig úgy éreztem, mintha erős gyomorszájütést kaptam volna egy mérkőzésen, s a falnak dőltem, hogy megtámasszam magam. A gyerek kezéből szanaszét hullottak az újságok, ő maga pedig hangos ordítással végigvágódott a földön.

Amikor úgy-ahogy magamhoz tértem, a gyerek már a földön ült, és tele szájjal üvöltött. Könnyei lecsöpögtek az állára, s az orrából folyó takonnyal együtt szelíd patakocskává egyesültek.

Odaléptem hozzá, megfogtam a vállát, és felrántottam. Amikor aztán már úgy éreztem, hogy a talpán áll, elengedtem. Mint a rongybaba csuklóit újra össze, és még hangosabban ordított.

Lassan, de biztosan kezdtem megijedni. Csak nem történt komolyabb baja? Pont az hiányzik nekem, hogy elkapjon a rendőrség, még ha ártatlanul is…

Mire újra a talpára állítottam, már legalább százan álltak körülöttünk. Előbb csak érdeklődve, majd amikor a gyerek másodszor is összeesett, egyre hangosabban morgolódva.

Igyekeztem nem megvárni, amíg teljesen ellenem fordul a hangulat. Felrántottam újra a srácot, s amikor már ott lógott a karomon, másik kezemmel gyorsan a zsebembe nyúltam, és két darab egydollárost csippentettem az ujjaim közé. Aztán odatartottam az arca elé, amikor már-már újra összecsuklott volna.

Isten csodája volt, ahogy behunyt szemei ellenére is azonnal észrevette, hogy mit tartok a kezemben. Könnyei a másodperc törtrészei alatt kiapadtak, s esze ágában sem volt újra összecsuklani: elkapta a pénzt, és a következő pillanatban már mosolygott is.

A tömeg hangulata egy csapásra megváltozott. Akik eddig haragosan néztek rám, szélesen mosolyogtak, mondtak valamit, és továbbmentek. Az ügy elsimult, nem volt értelme többé foglalkozni vele.

Megcsóváltam a fejem, és magamban én is mosolyogtam a fiú ravaszságán. Tulajdonképpen egész tisztességes pénzt keresett néhány perc alatt. Az újságok pedig…

S akkor megpillantottam egy újságot, amelyet az örömében tovaszáguldó gyerek hagyott ott a földön. Angol nyelvű helyi lap volt, s első oldalán vastag betűs főcím harsogta: Általános mozgósítás!

Felvettem a földről, nekidőltem vele a mellettem lévő házfalnak, és csak a kiugróbb címeket futottam át. „Páncélosok Dél-Libanonban.” „Huszonnyolc páncélos dandár a határok mentén.” „Visszavonták az ENSZ-megfigyelőket!”

Elolvastam még néhány címet, s annak ellenére, hogy a háború ott lógott a fejünk felett, elégedetten elmosolyodtam.

Most kapaszkodj, Giraldini!

Óvatosságból egy utcai fülkét választottam. Szereztem egy trafikban néhány pénzdarabot, s a trafikos utasításának megfelelően feltárcsáztam a rendőrséget. Hosszas bugás után felvették a kagylót, s egy barátságtalan férfihang kiáltott bele:

– Rendőrség! Mit akar?

Persze csak a hanghordozásból sejtettem, hogy ezt mondhatja, mert az illető arabul beszélt. Mindezek ellenére világosan kiéreztem a hangjából a sértődöttséget, hogy a háború küszöbén jelentéktelen bűnügyekkel kénytelen foglalkozni.

– Beszél angolul? – kérdeztem, és csak tartottam a kagylót türelmesen, miközben ő ismeretlen szavak tömegét zúdította rám.

Végül is elhallgatott, s néhány másodpercnyi süket csend után kellemes, barátságos hang szólalt meg, most már angolul.

– Jó napot, uram, mit óhajt?

– Közérdekű bejelentést szeretnék tenni – mondtam tagoltan, hogy könnyedén megérthesse.

– Milyen ügyben?

– Politikai.

Pillanatnyi csend után izgatottabb lett a hangja.

– Jól mondta, politikai?

– Jól mondtam.

– Kérem… hallgatom.

Biztos voltam benne, hogy a távolról hallatszó kattanás egy magnetofon nyomógombjának a hangja volt.

– Ide figyeljen – mondtam szándékosan gyorsan –, sok időm nincs. Amerikai vagyok és… nos, a maguk oldalán állok. Tegnap érkezett néhány fickó az Egyesült Államokból. Jelenleg az Excelsiorban laknak, és azzal az ürüggyel jöttek, hogy valami vadászatra utaznak tovább Szudánba. Nos, szeretném, ha tudná, hogy azok ügynökei odaátról. Megbíztak, hogy ezt közöljem magával.

– Várjon! – kiáltott rám kétségbeesetten. – Ne tegye le! Kicsoda maga, és honnan beszél?

– Elégedjék meg ennyivel. Én is profi vagyok. Kapja el őket, amíg nem késő! – Ezzel letettem a kagylót.

Végre sikerült egy taxit kerítenem, és jó félóra múlva Rennyék hotelja előtt landoltam. Nem lehettem különösebben hódító jelenség, mégis úgy fogadtak, mintha én lettem volna a földre szállt Messiás.

– Az isten áldja meg, hol volt idáig? – türelmetlenkedett Szilágyi, és idegesen törölgette a szemüvegét. – Én már a kocsit is megrendeltem, és maga nincs sehol. Már azt hittük, hogy…

– Mit hittek?

– Hogy elkapták. Renzi vagy a kalapos. Vagy mit tudom én.

Körülálltak, és éppen hogy csak meg nem tapogattak, élek-e.

– Ide figyeljenek – mondtam. – Korán kell felkelnie annak, aki Samuel Nelsont ki akarja kapcsolni a játékból. Ami pedig a kocsit illeti, nagyon jól tette, Mr. Szilágyi, hogy megrendelte. Hol van pillanatnyilag?

– A szálló garázsában.

– Oké – mondtam könnyedén. – Hajnalban indulunk.

A következő pillanat még a csodálkozásé volt, azután elszabadult a pokol.

– Hogyan képzeli? – ordította Karabinasz. – Hiszen még normális szerszámaink sincsenek!

– Hát akkor szerezzenek! Ez a maguk dolga!

– Azt ígérte, hogy lesz néhány nyugodt napunk és… Ebben a szempillantásban valahonnan messziről nagy erejű hangrobbanás hallatszott, és ugyancsak a távolból szirénák idegtépő hangja hasított a lassan leszálló éjszakába.

– Nyugodt napjuk? – kérdeztem meglehetős gúnnyal. – Maguk nem tudnak semmiről?

– Mi a fenéről kellene tudnunk? – csodálkozott Osima.

– Bármelyik pillanatban potyogni kezdhetnek a bombák. Ha jól mértem fel a helyzetet, alighanem egy új közel-keleti háború küszöbén állunk.

– Te jóságos isten! – fohászkodott Halvorsson. – Még csak ez hiányzott!

Renny csak állt mozdulatlanul, és keskeny vágású szemeivel az arcomat fürkészte, akárcsak Szethy.

– Nem akarok cinikusnak látszani – mondtam némiképpen zavarba jőve pillantásaiktól –, de nem feltétlenül rossz, hogy éppen ezekben a napokban indítjuk útnak Rennyt…

Észrevettem, hogy ahogy kimondtam az utolsó szót, Huber doktornő, azaz Mrs. Szilágyi félrefordítja a fejét, és tenyerében rejtegetett fehér zsebkendőjét a fogai közé szorítja.

– Gondolja, hogy jobban elterelődik rólunk a figyelem? – kérdezte Yettmar.

– Alighanem az is. Ezenkívül ragyogó alkalom kínálkozott rá, hogy kikapcsoljam a játékból Giraldinit és a többieket.

– Kínálkozott?

– Hát igen, kínálkozott. Bár maguk azzal vádolnak, hogy nem csinálok semmit. Pillanatnyilag Renzi, Giraldini és a kalapos alighanem a rendőrségen ülnek, és arra várnak, hogy a biztonsági erők elszállítsák őket.

– Úristen! – nyögte Renny elismerően. – Hogy csinálta?

– Nekem is megvannak a magam kis szakmai titkai. Mindenesetre mostantól kezdve van, mondjuk… harminchat óránk. De lehet, hogy kevesebb.

– Úgy érti, hogy…

– Hogy legkésőbb hajnalban indulnunk kell. Ha még nem jöttek volna rá, feljelentettem őket az állambiztonsági szerveknél. Ki fog ugyan derülni, hogy ártatlanok, de ez legalább másfél napjukba kerül. Ez a legtöbb idő, amire számíthatunk.

– Köszönöm, Mr. Nelson – sugárzott felém Renny. – Maga nélkül…

Egyetlen intéssel elhallgattattam.

– Nincs itt az ideje, Renny. Majd egyszer, ha visszatért!

Szemem sarkából láttam, hogy Huber doktornő vállai megrázkódnak, és még szorosabbra harapja zsebkendőjét a fogai közé.

– Mi hát a teendő? – kérdezte Szilágyi. Összeráncoltam a homlokom, és gondolkodni próbáltam.

– Hajnal előtt nem indulhatunk. Az utakon mindenfelé torlaszokat emelnek. Ismerem az ilyen háborúsdit. Mindenkinek reszket az ujja a ravaszon, és ilyenkor könnyen elsülnek a fegyverek. Főleg sötétben.

– Tehát hajnalban?

– Addig szedjenek össze mindent, és próbáljanak megérteni valamit: én már befejeztem a küldetésem. A többi a maguk dolga.

– Szerszámokat kell szerezni – mondta Yettmar.

– Emlékszel, Peter? – kérdezte Karabinasz. – Milyen vastag lehet az az utolsó fal?

– Legalább egy óra, amíg átjutunk rajta. Ha valóban az az utolsó!

Ekkor már szerencsére tökéletesen megfeledkeztek rólam. Összebújtak a kis asztalka fölött, mint az összeesküvők, és sejtettem, hogy egyikük sem hunyja le a szemét éjszaka.

Rövid ideig tanácstalanul álltam mellettük, és azon töprengtem, hogy visszamenjek-e a szállodámba. Bár itt szemmel láthatóan nem volt szükség rám, mégsem szívesen hagytam volna őket magukra. Nem lehetett ugyanis előre kiszámítani az eseményeket, és mi lesz akkor, ha holnap reggel nem tudok visszatérni hozzájuk?

Még a lehetőségeket latolgattam, amikor éreztem, hogy egy leheletkönnyű kéz simítja végig a kezem fejét. Szethy állt mellettem, és a fülemhez hajolt.

– Gyere hozzám, Sam… Hagyjuk őket.

Halkan becsuktuk magunk mögött az ajtót, és biztos voltam benne, hogy észre sem vették a távozásunkat. Csak Huber doktornő szeme villant felénk kétségbeesetten, hogy Szethy pillantásával találkozva lesüsse a magáét.

Nem szerettem volna a szerencsétlen bőrében lenni. Alighanem most értette csak meg, hogy mindkét gyermekét örökre elveszítette.

Hallgatva mentünk végig a folyosón, és Szethy nem eresztette el a kezem. Ugyanúgy, mint „odahaza”, San Antonióban.

Ha beszélnem kellene róla, hogy mit éreztem akkor Szethy iránt, alighanem zavarban lennék. Kétségkívül jólesett kezének simogató hűvöse és az egész lényéből áradó intelligencia, csak éppen abban nem voltam biztos, hogy szeretem-e.

Abban pedig még kevésbé, hogy egyáltalán létezik-e a valóságban szerelem.

Amikor befordultunk egy rövidebb folyosóra, még szorosabban simult hozzám, és szinte a karomba vájta a körmeit.

– Nálam maradsz éjszakára – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Azt akarom, hogy ezt az éjszakát együtt töltsük!

Kétségkívül ez volt a legkézenfekvőbb megoldás számomra is.

Kinyitotta az ajtót, előrement, felkattintotta a villanyt, és meglehetős zavarban körbemutatott a szobában.

– Egy zsenge gyermek hálószobája. Egy liliomé, aki arra vár, hogy leszakítsák…

Éreztem, hogy apró kalapácsok kezdenek dobolni a halántékomon, és egyre erősebben verik, megállás nélkül. A kalapácsot forgató törpék azonban nem a szoba láttán kezdték el verni a fejem s még csak nem is az egyik fotel karfájára gondatlanul rásimított halványkék bugyi miatt, hanem alighanem azért, mert kicsit sok volt nekik az elmúlt néhány nap.

Szethy eltűnt az apró teakonyhában, és rövidesen két whiskyvel tért vissza. Az egyiket a kezembe nyomta, megvárta, míg visszaülök a fotelba, majd a lábamhoz kuporodott a szőnyegre.

– Hát akkor – mondta mosolyogva, és felém fordította a fejét. – Ránk és a sikerre!

– Úgy legyen! – mondtam, és félig leöntöttem az italt.

Elvette a poharamat, letette a szőnyegre, aztán átkulcsolta a lábam, és a térdemnek döntötte a fejét.

– Szeretlek, Sam – mondta aztán, és könnyei között rám mosolygott. – Tudom, hogy hülyeség, de beléd szerettem.

– Miért lenne hülyeség? – kérdeztem, és én is mosolyogni próbáltam.

– Mert te nem szeretsz engem.

Önkéntelenül is tiltakozó mozdulatot tettem, de ő gyorsan felnyúlt, és mutatóujját a szájamra ejtette.

– Csitt, édes… Jó, hogy tisztességes és őszinte vagy. Nem is akarlak másmilyennek.

– De hát…

– Tudom. Lehet belőle még szerelem is, de most nem az. Igaz, Sammy?

Elvette az ujját, és én mégsem válaszoltam.

– Látod, ezért szeretlek. Őszinte vagy és tisztességes. Azt hiszem, az lenne a legnagyobb boldogság az életemben, ha egyszer megszeretnél.

Éreztem, hogy remeg a hangja, és közel áll a síráshoz.

– Bocsáss meg, Szethy – mondtam, és igyekeztem valóban őszinte lenni. – Azt hiszem, hogy még soha az életben nem találkoztam olyan lánnyal, mint te. Biztosan nagyon fogjuk majd szeretni egymást. De…

– De?

– Most az életünkért harcolok, Szethy. Nem fontos, hogy hogyan, de ha nem sikerül…

– Meghalunk?

– Én biztosan.

– És én?

– Nem tudom, tudják-e azok, hogy te is létezel… Remélem, nem.

– És ha vége lesz mindennek?

– Remélem, szerencsés vége lesz.

Megrázta a fejét, és a szőnyegre nézett.

– Nem lesz szerencsés vége, Sam. Rossz vége lesz.

Most én fogtam be a száját.

– Nem vagyok babonás, Szethy, de miért kínozzuk egymást?

– Rossz vége lesz, Sam… Én megérzem. Furcsán, kissé rekedten kongott a hangja, mint az anyjáé. És én éreztem, a hideg futkos a hátamon, ahogy hallgattam.

– Átok ül rajtunk, Sam. Miért is kellett Imunak idejönnie?

– Ha nem jött volna, te sem lennél!

– Úgy lenne a jó. Amióta élek, egy szörnyű felhő árnyékában élek. Minden pillanatomra árnyékot borít a végzet. Beavatkoztunk Isten munkájába, ezért aztán el is kell viselnünk érte a büntetést.

Megsimogattam a haját, és magamhoz húztam a fejét.

– Ostobaság, Szethy. Félsz egy kicsit, és ez természetes. Hiszen én is félek. Félek Renzitől, félek Giraldinitől, a kalapostól és Rennytől is.

– Tőlem nem?

– Lehet, hogy tőled is egy kicsit.

Rám nézett, és könnyek csillogtak a szemében.

– Azért jut időnk a szerelemre, Sam?

Ráparancsoltam a törpékre, hogy hagyják abba a kopácsolást, aztán felemeltem, és az ölembe húztam.

– Arra mindig kell jutnia, darling…

Éjfél felé járhatott az idő, s az utcákon hosszú konvojokban autók haladtak ismeretlen céljuk felé. Szethy a karomban feküdt, és néha-néha megeredő könnyei a mellemre csöpögtek. Már régen nem volt érdekes, hogy a boldogságtól sír-e vagy más miatt.

– Lehet, hogy megszegtük a világegyetem nagy parancsát – suttogta és felkönyökölt.

– Micsodát?

– Hát… hogy földi embernek és nem földi lénynek nem szabad…

– De te földi lény vagy.

– Jól tudod, hogy nem.

– A gondolkodásod földi.

– De lehet, hogy én is megváltozom, mint… – elhallgatott, és nem fejezte be a mondatot.

– Renny?

– Igen…

– Nem tudom. Nem hiszek benne.

Aztán később.

– Sammy… Lehet, hogy ebből… hogy ebből gyerekem lesz?

– Lehet – mondtam könnyedén, és valóban nem törődtem volna vele, ha gyerekünk lesz. Hiszen olyan egyszerűnek és hétköznapinak látszott minden. Még a boldogság is. – Lehet, édes…

– Tudod, szeretném, ha lenne. Még akkor is, ha később elhagysz!

– Szethy!

– Csak úgy mondom… És remélem, hogy neki már rendben lesz mindene. Nem lesz ilyen a feje és… ilyen a…

Befogtam a száját, és újra szeretni kezdtük egymást.

Hajnalodott, amikor elszenderedett. A fülledt, forró levegő beosont az utcáról, és a falakból áradó hőhullámokkal együtt kánikulát teremtett a szobában. Szethy lerúgta magáról a takarót, és ott feküdt mellettem barnán és szemérmetlenül, mint egy pogány istennő. Kissé hosszú karjait széttárta, és kíváncsian felágaskodó almamellei alatt előtűntek négyszögletű bordáinak körvonalai. Fekete haja széthullt a fehér vásznon, s furcsa kockafeje összegyűrte a vánkost.

Felültem az ágyon, és megpróbáltam tisztába jönni magammal.

Talán szeretem – gondoltam. – Talán annyira benne vagyok már a buliban, hogy fogalmam sincs, kivel kapcsolatban mit is érzek. Nem tudom. És ha valóban gyerekeim születnének tőle? Mi lesz majd, ha nekik is kockafejük és börtönrács bordájuk lesz, és visszakívánkoznak oda!

Arról nem is beszélve, hogy egy három és fél ezer éves múmia lesz az apósom.

A hajnal fényei egyre erősebbek lettek, és éppen arra készültem, hogy felébresztem, amikor diszkréten kopogtattak az ajtón.

– Szethy… Kész vagy, Szethy? – hallottam Szilágyi hangját, és tisztában voltam vele, hogy a kérdés nekem szól.

Szethy kinyitotta a szemét, aztán rám mosolygott.

– Igen, apám… Azonnal.

A lépések eltávolodtak.

Szethy arca elkomorult, miközben felém nyújtotta a kezét.

– Búcsúzzunk el egymástól, Sam…

Felállt, és meztelenül odaállt elém.

– Tegyünk úgy, mintha örökre búcsúznánk. Mintha én mennék Renny helyett…

Igyekeztem józanul mérlegelni a dolgokat.

– Először is nem te mész, másodszor pedig Renny sem megy örökre. Bár, ami azt illeti, nem tudom, nem lenne-e jobb, ha mindörökre eltűnne.

Fájdalmas fintor futott végig az arcán, de nem szólt semmit. Kinyújtotta a kezét, és megsimította az arcom.

– Tudnál szeretni… még egyszer?

A folyosón megszaporodtak az ajtócsapódások, és az utcán is egyre sűrűbben húztak el a zümmögve köhécselő gépkocsioszlopok.

S bár egyébként egyáltalán nem lett volna ellenemre a dolog, megpróbáltam ráébreszteni a valóságra.

– Mennünk kellene, Szethy – mondtam könnyedén, és igyekeztem vidáman mosolyogni, hogy meg ne sértsem. – ígérem, hogy délután…

– Most akarom – mondta határozottan, és végigfeküdt mellettem az ágyon. – Azt akarom, hogy biztosan gyerekem legyen tőled.

Nagyot nyeltem, és csendben maradtam. Éreztem, ha tiltakozni próbálnék, örökre elveszíteném. Pedig egyre inkább éreztem, hogy szeretem. Megpróbáljam mégis megmagyarázni, hogy minden perc tétovázás a halálunkat jelentheti? Ha Giraldini kiszabadul, vagy ha kitör a háború… Lehet, hogy máris késésben vagyunk!

Kissé felemelkedett, és magára húzott.

– Tudod, eddig mindig csak magamra gondoltam. Amikor éreztem, hogy egészen a tiéd vagyok… csak arra gondoltam, hogy mennyire jó is veled. Most valami egészen mást szeretnék…

– Micsodát, édes? – adtam meg magam.

– Abban a pillanatban jövendő gyerekeinkre szeretnék gondolni. A mi gyerekeinkre. Hátha szerelmünk megváltja őket, mint a békakirályfit a királylány csókja. Ők talán már egészen emberek lesznek. És semmi közük nem lesz évezredes múmiákhoz. És azt szeretném, ha te is csak rájuk gondolnál. Most, édes! Ugye, ők már egészen emberek lesznek?

Meglehetősen könnyedén haladtunk át az ellenőrző pontokon, amelyeket sebtében állítottak fel az éjszaka. Az első sorompónál fáradt, meghatározhatatlan egyenruhába öltöztetett katona szunyókált, és csak rezignáltan intett, amikor lassítottunk mellette. A további kettőnél megnézték ugyan az útleveleinket, de néhány percnyi tanakodás után továbbengedtek bennünket.

A sivatag felé vezető úton teherautók hosszú sora özönlött talán Szudán felé, s az autók láncokkal betekert kereke óriási porfelhőbe burkolta a vidéket.

Karabinasz mellettem ült, és izgatottan szemlélte az éppen feltűnő piramisokat és a porfelhőből ki-kibukkanó vidéket.

– Sokat terjeszkedett a város azóta, amióta itt jártam – morogta, és látcsövét időről időre a szeméhez emelte. – Remélem, nem építettek egy lakótelepet a lejárat fölé.

– Gondolja, hogy megtalálja? – kérdeztem.

– Egészen biztosan. Legrosszabb esetben itt vannak a műszereim.

– Mit gondol, mennyi időt vesz igénybe?

– Nem tudom. Talán csak öt percet. Maga olvasta Szilágyi naplóját. Tudja, hogy éppen a lejárat felett táboroztunk. Azóta is, ha behunyom a szemem, minden homokszemet magam előtt látok, amely ott hevert annak idején. Remélem, nem csalódom.

Körülbelül harminc-harmincöt perc múlva érkeztünk a helyszínre. S valamennyiünk óriási szerencséjére nemhogy lakótelepet nem építettek a hajdani bozótos fölé, hanem még a bozótot sem irtották ki. Bár nem voltam akkor itt, ilyennek képzeltem a napló leírása alapján.

Leállítottuk a kocsit egy homokbucka mellé, és Karabinasz kicibálta a műszereit. Hátára vette az állványt, és hangos kiáltozással, a többiekkel a nyomában, eltűnt a bokrok között. Mire felocsúdtam, egyedül maradtam Rennyvel.

Az indiánarcú fiatalember a dzsip oldalának dőlt, és szemét behunyva fürdette arcát az egyre melegebbé váló sivatagi szélben. Talán így búcsúzott a földtől, amely otthont adott neki, és felnevelte.

Éppen azon voltam, hogy eloldalogjak a közeléből, amikor kinyitotta a szemét, és megállított.

– Mr. Nelson… Azt hiszem, elérkeztünk az utolsó felvonáshoz.

– Én is azt hiszem – mondtam és megtorpantam. – Mit érez, Renny?

Úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdésemet.

– Gondolja, hogy… sikerülni fog?

– Nem tudom – mondtam az igazsághoz híven. – Én csak egy kis magánhekus vagyok, és nem értek a technikához. Sőt egyre gyakrabban kapom rajta magam, hogy azt várom, felébredjek…

– Ki tudja kapcsolni Renzit és azt a másikat?

– Csak remélhetem.

– Hogy képzeli a dolgot?

– Miért érdekli az magát, Renny?

Kicsit ingerülten nézett rám.

– Elvégre az én bőrömről van szó, nem?

Kénytelen voltam egy kissé kiábrándítani.

– Aligha – mondtam szárazon. – Nemcsak a maga bőréről, hanem valamennyiünkéről. Az apjáéról, anyjáéról a testvérééről… és ha meg nem sérteném, az enyémről is.

Megdöbbentett a reakciója, ahogy kezét ökölbe szorítva felém lépett. Egy pillanatig azt hittem, nekem ugrik, de aztán láttam, hogy csak a benne feszülő indulat rántotta össze a kezét.

– Ugyan! – kiáltotta, és nagyot csapott a levegőbe. – Rajtam kívül most senki se fontos… Senki! Ezek valamennyien az életüket adnák, hogy én elrepülhessek. És ez így is van jól!

– Gondolja?

– Tudom! Ez az isten akarata!

– Nem is tudtam, hogy maga hívő, Renny.

– Ne féljen, nem hiszek primitív, szakállas istenekben. De a világmindenségnek biztosan van egy ura, vagy vannak urai. És alighanem én is közéjük tartozom!

Mérhetetlen gőg volt a hangjában.

– Nekem el kell érnem azt a világot, ahol ők, az enyéim élnek. Ez a világmindenség parancsa! Létre kell hoznom a kapcsolatot köztük és a Föld között! Mindenáron! Érti? Mindenáron! Ha mindenki beledöglik, nekem akkor is oda kell repülnöm!

Megmondom őszintén, gondolkodásra késztetett, amit mondott. Csak éppen nem úgy, ahogy illett volna. Arra gondoltam ugyanis, nem járna-e jobban mindenki, ha előhúznám a pisztolyomat, és beleeresztenék kettőt a fejébe.

A csábító gondolat még csak érlelődött bennem, és szerencsére nem jutott el a kifejlődés stádiumáig, amikor Osima rontott elő a bokrok közül.

– Jöjjenek gyorsan! Gyerünk, Renny! Nikosz megtalálta a lejáratot.

Keresztülfutottunk a bokrok között, s hetven-nyolcvan lépésnyi távolságban felbukkantak előttünk a többiek. Valamennyien a földön térdeltek, és a homokot söprögették, egyedül Szethy állt felettük, és valami kimondhatatlan várakozás ült az arcán. S valami megmagyarázhatatlan rémület is.

Ha jobban odafigyelek, talán meg tudtam volna magyarázni a félelmét.

Karabinasz felemelkedett, és diadalmasan a homok alól kibukkanó kőlapra mutatott.

– Mondtam, hogy minden szem homokot ismerek! Nem volt szükségem a műszerekre sem. Esküszöm, sötétben is idetaláltam volna!

– Mennyi idő is múlt el azóta? – kérdeztem, pedig pontosan tisztában voltam mindennel.

– Huszonnégy éve… Fiatalok voltunk és… Emlékeztek, fiúk? Emlékeztek még Malcolm papára?

Ez nagyjából abban az időben lehetett, amikor mi még Oklahoma Cityben éltünk, és apám egyik napról a másikra kámforrá változott. Aztán anyám összeállt egy kétméteres négerrel, Timmel, az első férfival, aki jó volt hozzám életemben. Tőle tanultam meg, hogy a kemény ököl a legjobb ajánlólevél, de nem baj, ha a kemény ököl alatt puha szív rejtőzik.

Megráztam a fejem, és elhessentettem magam elől Tim képét.

– Hogyhogy nem fedezték fel azóta sem? Pedig rengetegen jártak erre, a nyomokból ítélve…

– Húsz év viszonylag kevés idő, ha háromezerötszázzal hasonlítjuk össze. És az alatt sem bukkant rá senki.

Néhányan visszamentek az autóhoz a sátorért, Osima és Renny pedig nekiálltak, hogy lehányják a jó méter vastag homokot a kőlapról.

Bár mindig is érdekelt a régészek munkája, kénytelen voltam visszatérni a sajátomhoz. Főleg, mivel sejtettem, hogy tulajdonképpen csak most kezdődik. Vagy legalábbis nemsokára. Míg a többiek a sátrak körül forgolódtak, elkaptam Szilágyit, és félrehúztam.

– Szánna nekem néhány percet, Mr. Szilágyi?

– Természetesen, de most igen fontos lenne…

– Nem hiszem, hegy fontosabb, mint amiről én szeretnék beszélni.

Erre aztán magához tért.

– Persze, persze – morogta bűntudattal, és elszakította a szemét a többiekről, akik éppen most húzták fel a sátrat a lejárat fölé. – Parancsoljon velem, Mr. Nelson.

– Mr. Szilágyi – kezdtem, és megpróbáltam koncentrálni, amennyire csak tudtam. – Ha jól emlékszem, valamelyik forrása arról beszélt, hogy van a piramisba egy másik bejárat is.

– Feltétlenül lennie kell! – élénkült meg a hangja. – Hiszen Subesipu és a görög sem e felől a bejárat felől érkezett. De miért olyan fontos ez?

– Mert… Őszintén szólva, sok minden függ attól, hogy azt a másik bejáratot rnegtaláljuk-e.

– Hogyhogy?

– Nézze… Giraldiniék minimum nyolcan-tízen vannak. Csak úgy szabadulhatunk meg tőlük, ha bezárjuk őket a labirintusba.

Kicsit meghökkent, és zavartan nézett rám.

– Úgy gondolja, hogy… örökre? Erre aztán elfutott a méreg.

– Miért, mit gondolt? Hogy bújócskát játszunk velük, és amikor megtaláltak bennünket, mi hunyunk, és ők bújnak?

– Bocsásson meg – morogta megszeppenve.

– Nem tudom, mikor engedi ki őket a rendőrség. De lehetséges, hogy máris szabadlábon vannak.

– És a sátor?

– Ez?

– Könnyen észreveszik.

– Csak vegyék. Éppen az a célom.

– ?

– Csak így tudjuk magunk után csalogatni őket. Ha felfedezik a sátrat. És ha közben nem találtak egy másik bejáratot.