/ Language: Hungary / Genre:antique

Hazugságok pajzsa

Michael Kube-Mcdowell

Mialatt Leia az Új Köztársaságot összetartó törékeny szövetséget igyekszik megmenteni, Lando foglyul esik egy ismeretlen eredetű, menekülő hajón. Luke a fallanassik között tovább folytatja a kutatást anyja után, s eközben még az Erőbe vetett hite is meginog. És mialatt Leia diplomáciai megoldást keres a kíméletlen yevetha faj agressziójára, Han kémhajójával a yevethák közé merészkedik, ahol a kegyetlen hadvezér irányítása alatt akkora hadiflottát talál, amelynek az új Köztársaság hadereje aligha lehet ellenfele…

STAR WARS

Hazugságok pajzsa

Michael P. Kube-McDowell

A fordítás a STAR WARS – THE BLACK FLEET CRISIS c. sorozatának 2. kötete alapján készült

Michael E Kube-McDowell:

Shield of Lies

Bantam Books

Copyright © 1997, Lucasfilm Ltd.

All rights reserved!

Borító: Drew Struzan

Fordította: Nemes Ernő

Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária

Hungarian translation

copyright © 1997, by LAP-ICS Ltd.

Debrecen

Kiadja: LAP-ICS Könyvkiadó Kft.

ISBN: 963 434 298 1

Felelős kiadó: LAP-ICS Könyvkiadó

igazgatója

Ajánlás

Mattnek, Amandának és Gwennek, hálával szeretetükért, támogatásukért és megértésükért.

És minden húszévesnek – bárhol és bármikor éljen is – aki hozzám hasonlóan hitt abban, hogy egyszer eljut az űrbe.

De különösen azoknak, akik el is jutottak oda, és azoknak, akik még hisznek benne.

Köszönetnyilvánítás

A STAR WARS univerzuma a Jedi visszatérése óta olyannyira kitágult, hogy segítség nélkül a legjobb szándékkal sem lehet áttekinteni.

Éppen ezért hálás vagyok az egyre gazdagabb STAR WARS-történetek íróinak és rajongóinak a segítségükért, amiért vették a fáradságot, hogy – akár a Genie, a CompuServe vagy az Internet segítségével – válaszoljanak a kérdéseimre (vagy akár kutatásokba is bocsátkozzanak). Különösen Kevin J. Andersonnak, Roger MacBride Allennek, Matt Hartnak, Robert A. Cashmannak, Laurie Burnsnek, Jim Fishernek, Cathy Bowdennek, Tim O’Briennek, William Paul Sudlow-nak és Steve Ozmanskinak, akik egy-egy lappal hozzájárultak a referenciák összeállításához.

Úgyszintén felbecsülhetetlen referenciákkal szolgált Bill Slavicsek Útikalauz a Star Wars Univerzumához című munkája, Shane Johnson Star Wars Technikai Folyóirata, Dan Wallace bolygókutatásai, a különféle időtáblázatok, lexikonok és szómutatók, amiket a Lucasfilmnél dolgozó Sue Rostonitól, és a Bantamnál dolgozó Tom Dupree-től kaptam.

És még egyszer rengeteg köszönettel tartozom a családomnak, az első olvasóknak, akik szintén áldoztak az idejükből arra, hogy segítségemre legyenek a munkámban. Gwen, Matt, Amanda, Arlyn és Rod segítsége nélkül ez a munka még mindig csak kézirat volna, és a szerkesztőm meg a kiadóm haja már sokkal őszebb volna, mint egyébként.

Végezetül köszönettel tartozom George Lucasnak, aki lehetővé tette számomra, hogy néhány újabb fejezettel gazdagítsam a STAR WARS Univerzumot. Öröm és megtiszteltetés a számomra, hogy de facto krónikása lehettem az Új Köztársaság eseményeinek, és biográfusa néhány legendás alaknak.

Michael Paul McDowell

1996. február 6.

Okemos, Michigan

A könyv szereplői

Coruscanton, az Új Köztársaság fővárosában:

Leia Organa Solo hercegnő, a szenátus elnöke, az Új Köztársaság államfője;

Alole, Leia szárnysegédje;

Han Solo tábornok, kiküldetésben;

Hiram Drayson tábornok, az Alfa Kék parancsnoka;

Carlist Rieekan tábornok, az Új Köztársaság Hírszerzésének vezetője;

Nanaod Engh fővédnök, az Új Köztársaság adminisztratív vezetője;

Behn-kihl-nahm szenátor, a Védelmi Hivatal elnöke, Leia barátja és mentora;

Tolik Yar, Oolidi szenátora;

Tig Peramis, Walalla szenátora;

Cion Marook, Hrasskis szenátora;

Ayddar Nylykerka, a Flotta Hírszerzése Beruházási Hivatalának főanalitikusa;

Plat Mallar, a Polneye-t ért yevethai támadás egyetlen túlélője;

Belezaboth Ourn, Paqwepori rendkívüli konzulja

Az Új Köztársaság Védelmi Flottájának Hadosztályánál, a Farlax-szektorban:

Etahn A’baht tábornok, a Flotta parancsnoka; Morano kapitány, az Ötödik Flotta Intrepid zászlóshajójának parancsnoka;

Esege ,,Tuke” Tuketu, K-szárnyú bombázó pilótája

A Teljkon Taktikai Egységnél:

Lando Carlissian tábornok, az expedíció összekötője;

Lobot, Felhőváros főadminisztrátora, szabadságon;

Szi-Thripio protokolldroid;

Artu-Detu asztromechanikai droid;

Pakkpekatt ezredes, az expedíció parancsnoka, az Új

Köztársaság Hírszerzése;

Bijo Hammax, a fosztogatók vezére

A N’zothon, a Yevetha mellékbolygóján, Koornacht-halmaz, Farlax-szektor:

Nil Spaar, a Yevethai Protektorátus alkirálya;

Eri Palle, Nil Spaar szárnysegédje;

Vor Duull, az alkirály tudományos információs szolgálatának megbízottja

A Lucazecről útnak indult Mud Sloth szkiffen:

Luke Skywalker jedimester;

Akanah, a Fehér Áramlat szakértője

A Kashyyykon, a wookiee-k otthonában:

Chewbacca, fiának, Lumpawarumpnak nagykorúsági ünnepségére készülődve

I.

Lando

1.

A teljkon csavargó megint menekült, de ezúttal stoppos is volt a fedélzetén.

– Hiperűr? – visszhangozta Szi-Thripio döbbenten, miközben kiszabadította magát. A robot végtagjai összekeveredtek Lobot és R2-D2 végtagjaival, így az egész társaság a csavargó zsilipjének sarkába csúszott – ami pillanatnyilag az űrbörtön szerepét töltötte be. – Bizonyára tévedett. Lobot mester.

– Nem tévedtem – felelte Lobot, és ellökte az arca elől Thripio kapálózó, aranyszínű lábát. – Valamennyi adatközlő terminálomat üzembe helyeztem, ahogyan mindig is szoktam, amikor hiperűrugrásra készülök.

– A gyorsulás alatt volt egy irányváltoztatásunk is – mondta a szemközti sarokból Lando. Megmozgatta kesztyűtlen kezén az ujjakat, hogy elűzze belőle a csontig hatoló hideget.

– Lando mester! – kiáltotta Szi-Thripio a legpanaszosabb hangján. – Meg tudja állítani?

– Nem én indítottam el, Thripio – csattant fel Lando.

– Tisztelettel mondom, Lando mester, biztosan meg tudja állítani – szólt Thripio zsémbesen. – Csak vissza kell nyúlnia abba a lyukba, és visszacsinálnia, amit az imént csinált, de gyorsan. Pakkpekatt ezredes így is elégedetlen lesz, amiért elszöktünk.

– Pakkpekatt ezredes pillanatnyilag minden valószínűséggel új szavakat kreál a hortek nyelv számára. De legalábbis egy olyan hajón tartózkodik, ahol parancsolgathat. Mi pedig nem. Megsérültetek? Lobot? Artu-Detu?

A kis asztromechanikus robot kikászálódott a testek halmazából, és egyet csippantott.

– Artu-Detu jelenti, hogy valamennyi rendszere működőképes – közölte Thripio.

– Én sértetlen vagyok – állapította meg Lobot. – A ruhám felfogta az ütést, de az adatkapcsolatom nem működik, dezorientált vagyok.

Lando bólintott.

– Artu, ki tudod segíteni Lobotot?

Artu a mikrohajtóművei segítségével a levegőben lebegett, és fülsértőn csipogott.

– Ne légy ilyen durva – korholta kicsit sértődötten Thripio.

– Mi a baj?

– Lando mester, Artu azt mondja, nem szívesen osztja meg másokkal a privát rendszereit.

– Ja, igen, megértem. Én sem szeretem a telepatákat, Artu – vonta fel a vállát Lando. – De az ezredes gondolatait most nagyon szívesen kihallgatnám. Adj Lobotnak egy bemenetet az eseménynaplódhoz. Kell hogy legyen benne valami, amiből megtudhatjuk, mi folyik itt. Nem látta valaki a kesztyűmet?

Lobot egy kézzel a teherszánra támaszkodott, amelyen a felszerelés volt.

– Azt hiszem, a kesztyűje a dekompressziónál kiesett a zsilipen.

– Tökéletes – jelentette ki Lando, és vörös kezére pillantott, azután a felfújt ruhaujjra, amely légmentesen lezárva tartotta az öltözékét.

– Mennyi itt a nyomás?

– Hatszáznegyven millibar – felelte Lobot. – A nyomáskiegyenlítés azután kezdődött meg, hogy az ajtó bezárult.

– Nyomáskiegyenlítés? Ez érdekes. És honnan? – Lando körbeforgatta a fejét, és végigjártatta tekintetét a sima falakon. – Artu, szólj, ha megtaláltad a ventilátorokat.

A droid egy halk bippel nyugtázta a parancsot, majd felállt, hogy alaposabban megvizsgálja a burkolatot.

– Na jó, szerintem a következő a helyzet – következtetett Lando. – Már nem vagyunk szívesen látott vendégek és meghívott látogatók. Lerázták a Lady Luckot, minket meg megpróbáltak kiszórni. Legfeljebb akkor jártunk volna sikerrel, ha őnagysága ugyanakkor történetesen nem menekülne a különítmények elől is.

– Ami felvet egy kérdést – fűzte hozzá Lobot. – Hogy miért nem tudta?

– Hallgatlak.

– Téves értelmezésnek tűnik. Két védelmi rutint aktiváltak anélkül, hogy figyelemmel lettek volna a kölcsönhatásaikra. Ennek a szekciónak a dekompresszálása is következetlenségre utal.

– Tudsz valami magyarázatot?

– Ezek az események azt sugallják nekem, hogy a hajót vagy korlátozott intelligenciájú rendszerek, vagy korlátozott intelligenciájú lények irányítják. – Megpillantva Lando ábrázatát. Lobot hozzátette: – Pillanatnyilag nem tudom eldönteni, melyik eshetőség áll fenn.

– Talán ha rájövünk, megtudunk valamit, ami segítségünkre lesz a kijutáshoz. Abban biztos vagyok, hogy az ajtó az ugrástól csukódott be, nem pedig valakinek a jóindulatából. Ránk itt nincs szükség. És ha nem takarodunk el innen, mire a vagabond elhagyja a hiperűrt, nem sok jót jósolok magunknak.

– Lando mester, én biztos vagyok benne, hogy Pakkpekatt tábornok meg az armada üldöz bennünket – mondta Thripio. – Minél előbb kikerülünk a hiperűrből, annál előbb megmentenek minket.

– Igen, keresni fognak bennünket – vélekedett Lando. – De hogy megtalálnak-e? Öt fényévre ugrottunk el onnan, vagy ötvenre, de az is lehet, hogy ötszázra. Itt a normál halogató taktika csak irányváltoztatást vagy újabb ugrást eredményezne. És ha ez megtörténik, akkor mehetünk az Endorra bújócskázni az ewokokkal.

– De Lando mester, kell lenni valamilyen módnak, hogy megmentsenek minket. Biztosan nem hagynak a sorsunkra. Ha nem jönnek el értünk, valamelyik távoli börtönben fogunk eltűnni.

– Thripio, nem engedhetjük meg magunknak, hogy rájuk várjunk. – Lando megkocogtatta a sisakját, hogy emlékeztesse a droidot a miértre. – A krono már mozog. Lobot meg én régen halottak leszünk, mire ez a hajó elhatározza, hogy kilép a hiperűrből. Ezért kell most cselekednünk. Nem számíthatunk az armada segítségére, hacsak nem találjuk ki, miként figyelmeztessük őket a hollétünkre. De addig magunkra vagyunk utalva.

Thripio egyszerre emelte fel a kezét és a hangját.

– Bocsánatot kérünk – mondta a hajónak. – Kérlek, hidd el, nem akartunk bántani senkit.

– Kussolj, Thripio.

– Igen, uram.

– Lando – szólt Lobot.

– Mi van?

– Nem fog fájni – mondta Lobot –, de valaki kihallgathat.

Lando a szemöldökét ráncolta.

– Ami ennek a hajónak a megítélését illeti, mi most kalózoknak, betörőknek, sírrablóknak számítunk, vagy még ennél is rosszabbnak. No nem mintha ezt könnyedén elfelejtenék, ha most egyszeriben megváltoztatnánk a modorunkat azok után, hogy kirontottunk az ajtón.

– A siker valószínűsége igen kevés – vélte Lobot. – Ám diplomatikus kifejezésekkel Thripio éppen eléggé fel van szerelve. És elképzelhető, hogy éppen az udvarias megnyilvánulás az a kulcs, amely megnyitja a következő ajtót.

Lando sóhajtva intett kesztyűs kezével Szi-Thripio felé.

– Na jó. De Thripio, vigyél bele egy kis tiszteletet.

– Természetesen, Lando mester – mondta a droid némileg neheztelve. – Úgy vagyok beprogramozva, hogy mindenkor udvariasan viselkedjem. Végül is ez az etikett és a protokoll egyik alapelve...

– Jól van – vágott közbe Lando. – Csak láss neki. Fogalmam sincs, mennyi időnk van. Használd a szekunder kom-csatornát, hogy Lobot meg én is halljuk egymást.

– Nagyon jó, Lando mester – helyeselt Thripio, és látszólag hallgatásba burkolózott.

– Lobot, hozzá tudsz férni Artu eseménynaplójához?

– Igen, Lando.

– Akkor a giroszkóp és a gyorsulásmérő ugráskor rögzített adataiból állapítsd meg az irányunkat. Ebből és Artu asztrológiai adatbázisából talán ki tudjuk számítani, hogy mennyi időnk van még.

Az Új Köztársaság IX-26-os kémrepülője olyan közel bukkant ki a hiperűrből, hogy a bolygó betöltötte majdnem az egész látómezejét.

– Ellenőrizd a koordinátákat – parancsolta Kroddok Stopa a szemöldökét ráncolva. – Abszolút referenciát kérek.

– Az asztrogátor szerint négy-négy, egy-kilenc-hat, kettő-egy-nulla. – A pilóta még csavart egyet a műszer gombján, azután hozzátette: – Igen, ezt adtátok meg.

– Azokat a számokat közvetlenül a TGS-től kaptuk – mutatott Stopa az asztrogátor kijelzőjére. – De ha jól olvasom le az adatokat, akkor ez a bolygó a Maltha Obex. Ez a tobek neve.

A pilóta az asztrogátor felé fordította a fejét.

– Maltha Obex, úgy van.

Stopa, az Obroai Egyetem quellai küldetésének vezetője, az IX-26-os szenzoraiból érkező adatok láttán megrázta a fejét.

– Az én csillagaim. Mi történt itt?

A pilóta a kitekintőablakra pillantva megkérdezte:

– Miért, mi a baj? Pontosan úgy néz ki, mint tízezer másik jéggolyó.

Josala Krenn, az obroai expedíció másik fele előrehajolt az ülésben.

– Pontosan. A TGS-felmérés szerint ez egy mérsékelt éghajlatú világ. Hétmilliós a népessége, és az ökoszisztémát ideiglenesen kettes komplexitásúnak sorolták be.

A pilóta megrázta a fejét, és unottan azt mondta:

– Biztosan nem a nyarat fogjuk ki.

– Pedig odalent most feltételezhetően nyár van – magyarázta Stopa. – Amikor a TGS-felmérést végezték, a szárazföldek egyharmadát jég borította. – Azt már elhallgatta, hogy ugyanez az expedíció gyakorlatilag egy halott bolygót talált, a quella civilizáció a romjaiban hevert.

– Ha a tobekek idejönnek, biztosan azt hiszik majd, hogy ez a világ csak rájuk vár, és majd elnevezik maguknak – mondta Josala.

– Mit számít a név? Ide akartatok jönni, nem? Mit hagytam ki?

– Az utolsó TGS-felmérés százötvennyolc éve volt – közölte Stopa. – A bolygó azóta fejlődésnek indulhatott.

– Még mindig nem értem, mi a probléma.

– Dehogynem – mondta Josala. – Mindannyian tudjuk, mi a probléma. A jég, az a probléma.

– Ezt vegyük át még egyszer.

– Hol szedsz fel minket? – sóhajtott Josala.

– Babalinál – válaszolta a pilóta. – Várj csak, nincs jégfúród? Hósátrad? Meleg öltözéked?

– Babali egy trópusi lyuk. A jégfúró valamilyen okból nem szerepel a felszerelési listán – dohogta Josala savanyú ábrázattal. – Minket még csak nem is ilyen éghajlatra készítettek fel.

A pilóta együtt érzőn füttyentett.

– Most már értem, mi a probléma. Akkor miért titeket küldtek?

– Mert mi vagyunk egy kétismeretlenes egyenlet legjobb megoldása – válaszolta Josala. – A legközelebbi bioarcheológusok a leggyorsabban beszerezhető felszereléssel.

– Azért nem annyira rossz a helyzet – dünnyögte Stopa elgondolkozva. – Azért küldtek ide, hogy biológiai mintákat vegyünk. A glaciális körülmények garanciát jelentenek arra, hogy jó minőségű mintát találunk.

– Hacsak nem valamilyen mocskos háború, gyújtó- vagy felszínromboló bombák okozták a klímaváltozást – jegyezte meg Josala.

– Nem sok atmoszféra maradt, de leküldhetek egy szondát, hogy szagoljon bele – javasolta a pilóta. – Percek alatt elintézhetjük a dolgot.

– Nem – hárította el Stopa.

– Álljunk rá a felderítőorbitra. Nézzük meg, mi van a túloldalon. Csak egy leszállóhely kell, hogy pár gramm anyagmintát vegyünk. Kell lennie valamilyen geotermikos mezőnek, vagy valamilyen meleg helynek, egy mélyörvény okozta felszíni áramlatnak, amely szabadon hagyta a partvidék egy darabját. Ha van ilyen, a quellák már régen odarepültek.

– Abban reménykedsz, hogy élőket találsz odalent? Vess egy pillantást a felszíni hőmérséklet kijelzőire.

– Nem, élőket nem – mondta Stopa. – De hálás volnék egy tetemért is, ami nincs háromszáz méter mélyen a jég alatt.

– Orbitális pályán vagyunk – mondta a pilóta a műszerfalon matatva. – Maltha Obex, megérkeztünk.

– Quella – helyesbítette Josala nyugodtan. – Ha ennek a bolygónak legalább egy kis darabja sem tartozik még a quellákhoz, akkor a megbízóink igencsak elégedetlenek lesznek.

A standard felderítésre használatos orbitális pályáról a Quella egyáltalán nem látszott barátságosnak.

A szárazföldet egy kilométer vastagon jég borította, míg az összezsugorodott óceánok felszínén – amelyek túl sósak voltak ahhoz, hogy befagyjanak – számtalan jéghegy és tömb úszott.

– Az a lényeg – mondta Stopa a kijelzőket figyelve –, hogy ha a quellák megpróbáltak megélni a jég hátán, lehet akkora szerencsénk, hogy ötven-száz méteres mélységben találunk maradványokat. Azon eldolgozhatunk, amíg ideér az erősítés. Mindenesetre a legrosszabbra kell felkészülnünk, ezért máris kérjünk segítséget.

– Talán meg tudjuk szerezni dr. Eckels teamjét – vélte Joshala. – A Hothon remélhetőleg már befejezték az ásatásokat.

– Megpróbálhatjuk. Teremts hiperkom összeköttetést az Obroai Egyetemmel – utasította Stopa.

– Kész – jelentette a pilóta.

– Itt dr. Kroddok Stopa, azonossági kód alfa-éger-négy-négy-kettő. Felszerelést és embereket akarok rendelni.

– Rendben. Folytassa, doktor.

– A felszerelés és a csapat sürgős kiegészítésre szorul. – Stopa gyorsan elsorolta a listára felírt felszerelési tárgyakat. – Minden megvan?

– A felszerelés rendelkezésre áll. Máris összeállítjuk a csomagot.

– És kell egy tapasztalt team glaciális terepre. Dr. Eckels csapata elérhető?

– A jelentések szerint tegnap tértek vissza a Hothról. Nem tudom, mi a diszpozíciójuk. De azonnal felküldöm az igénylését a bizottságnak, és máris megtudjuk a választ.

– Feltéve hogy megkapjuk őket, mennyi idő alatt érhetnek ide a felszereléssel együtt?

– Ha éjfélre fel tudjuk készíteni a Penga Riftet, és be tudunk rakodni, tizenhat nap múlva számíthat rájuk. Plusz a felszállási késedelem.

– A Penga Riftnél gyorsabb hajó nem áll rendelkezésre?

– Az intézet hajóparkjában nincs gyorsabb, sajnálom.

– Keressen másik megoldást – mondta Stopa kurtán. – Ez nagyon sürgős. Stopa kikapcsol. – Intett a pilótának, hogy szakítsa meg a kapcsolatot. – Jobb lesz, ha megkeresed nekem Krenjshet, az Új Köztársaság Hírszerzésénél. Tudniuk kell róla, hogy késni fogunk.

A vagabond zsilipjében rekedt négyes nem sokat társalgott. Mindenkinek akadt dolga.

Artu a befúvó ventilátorokat kereste, míg Thripio a vagabond gazdáit próbálta lekenyerezni. Lobot a gyorsulási és az asztrográfiai adatokat egyeztette, miközben a teherszánra halmozott felszerelés között kutatott. Lando pedig abban reménykedve, hogy működésre tudja bírni, visszatért az ajtónyitó szerkezethez.

A zár mozdulatlan maradt, az erőfeszítés azonban arra jó volt, hogy Lando észrevegye, hogy a keze mennyire püffedt, merev és fáj – a felfújt ruhaujj szorítása konzerválta a dekompresszió okozta károsodást.

– Van mintavevő zsákunk? – kérdezte Lando Lobot a teherszán felé fordulva.

– Igen. Hat nagy és hat kicsi. Meg van két üres tömítő zselés kapszulánk is.

– A zsák öntömítő, ugye?

– Igen, Lando. – Majd még hozzátette: – Sajnálom, nincs több információm. Az amnéziások tudnak róla, hogy vannak dolgok, amikre nem emlékeznek? Ha igen, akkor tudom, milyen lehet amnéziásnak lenni. Én csak a kapcsolatteremtéshez és az információszerzéshez értek. Ebben van gyakorlatom.

– Az önvizsgálatot függeszd fel egy későbbi időpontig – mondta Lando. – Most inkább ragadd meg az egyik zsákot, és nézd meg, tudsz-e valami kesztyűfélét fabrikálni belőle?

Az utolsó pillanatban elkészült vele, így Lando bedughatta a kezét a mintavevő zsákba, és tehermentesíthette a ruhaujj csuklóját elszorító zárat. Szinte ugyanabban a pillanatban megindult kezének vérellátása, és megkönnyebbült.

– Azt nem tudom, hogy a zsák vagy a ragasztó elég tartós-e ahhoz, hogy egy újabb nyomáscsökkenést kibírjon – jegyezte meg Lobot.

– Most éppen nem számítok ilyesmire – felelte Lando. – Csak a kezem épségét akarom megóvni. Van már így is éppen elég bajunk. Ki tudtál már hámozni valamit Artu adataiból?

– Azt hiszem, az ugrás irányát félfokos pontossággal meg tudom mondani – mondta Lobot, és elhadarta a számokat. – Elnézést kérek a pontatlanságért.

– Ezek szerint az Egy-Öt-Egyes Szektor felé tartunk.

– Igen. A pillanatnyi pozíciónktól a határ nyolc fényévre van.

– Van valaki a Százötvenegyesben, aki segíteni tud nekünk?

– Sajnálom – válaszolta Lobot. – Artunak csak navigációs adatai vannak. Geológiai és szociológiai adatokat nem tartalmaz.

Lando bólintott.

– Ne mentegetőzz folyton azért, amit nem tudsz megmondani. Nincs veszteni való időnk. Meddig nyitott az út odáig?

– A pontatlanság természetesen annál jelentősebb, minél messzebbre tekintek – figyelmeztette Lobot. – A legközelebbi test, amelyik elég közel van a központi repülőfolyosóhoz, és akkora tömeggel rendelkezik, hogy gravitációs árnyékában egy hajó biztonsággal kiléphet a hiperűrből, négy-egy-pont-öt-három fényévre van.

Lando a szemöldökét ráncolta.

– Ez nem sok segítség. Fordítsuk meg a kérdést. Milyen messze vagyunk a repülőfolyosónak azon legtávolabbi pontjától, amelyik a legmesszebb van mindentől?

Lobot behunyt szemmel koncentrált. A válasz azonban egy sor csiripelés és csipogás formájában Artu-Detutól érkezett meg.

– Artu azt mondja, húsz egész kilenc tized fényévre lépne ki ez a bárka a legelhagyatottabb vidéken – fordított Thripio. – Ott nincs ötös osztályú üstökösnél nagyobb regisztrált égitest kilenc fényévnyi körben.

– Nagyszerű helynek látszik egy irányváltoztatáshoz – állapította meg Lando. – És elég messze van ahhoz, hogy addig elvégezzük a dolgunkat.

– De nem tudjuk, hogy az a lélekvesztő milyen sebességgel halad a hiperűrben – jegyezte meg Lobot. – Az a környék lehet húsz órára is, nyolcra is, hatra is – vagy még kevesebbre. A hiperűrben elérhető sebességnek sokkal inkább technikai gátjai vannak, mint elméletiek. És még valami

– Micsoda?

– Ha biztos, hogy az a gravitációs árnyék negyvenegy fényévnyire van innen, akkor egyenesen az Új Köztársaság határa felé tartunk, mégpedig a Magban lévő Phracas felé. Eggyel több ok arra, hogy ne álljunk itt tétlenül – mondta Lando. – Artu, mit találtál?

Artu csipogott, Thripio meg fordította:

– Lando mester, Artu azt mondja, ebben a kamrában sehol nincs befúvó ventilátor.

– Micsoda? Akkor hogyan egyenlítődhetett ki a nyomás?

– Artu szerint az atmoszferikus gázok molekulánként hatoltak át a burkolaton. Azt mondja, a kamra teljes felszínén ez a helyzet.

– Hogy is van ez? A burkolat porózus anyagból volna?

Artu csicsergett egy sort, Thripio pedig válasszá formálta.

– Nem, Lando mester. Artu azt mondja, hogy a gázmolekulák egyszerűen megjelennek a kamra felszínén.

– Különös – mondta Lobot. – Ezek szerint a válaszfal állítja elő a gázt?

– Artu, van a burkolatnak olyan pontja, ahol a jelenség intenzívebb, mint másutt? – kérdezte Lando.

A kis robot legubbasztott a kamra közepére, és holografikus projektorának narancsfényével megvilágította a fal egy sávját.

– Rendben. Thripio, te mire jutottál eddig?

Az aranyszínű droid felkapta a fejét.

– Uram, mindeddig tizenegyezer-négyszázhatvanhárom különféle nyelven üdvözöltem a hajó gazdáit, alázatosan exkuzáltam magam, és a segítségüket kértem. Egyetlen általam fellelhető csatornán sem érkezett válasz.

– A beléd táplált hatmillió nyelv között ott van a quella is?

– Sajnálatos módon nincs, Lando mester.

– Egyáltalán van valamilyen információd a quella nyelvről? Esetleg kapcsolatban lehet olyan nyelvekkel, amiket te folyékonyan beszélsz. Ahogyan nem ismered a torrock nyelvet sem, thobekül és wehttamul mégis megérteted magad velük.

– Sajnálom. Lando mester. A quella tökéletes fehér folt.

– Mi a helyzet a geográfiai megközelítéssel?

– Uram, az első kontaktus felvételének alapvető módszere, hogyha a népesség nyelvét nem ismerjük, a regionális nyelvekkel próbálkozunk – mondta Thripio némi méltatlankodással a hangjában. – A Quella térségében használatos nyolcszázhetvenhárom nyelvvel kezdtem, majd az ezek közvetlen lingvisztikai csoportjaiba tartozó további háromezer-kétszázhét nyelvvel folytattam.

– Most pedig sorra veszed a többit A-tól Z-ig?

– Asztrográfiai közelítéssel dolgozom.

– És meddig tart, mire minddel végzel?

– Lando mester, ha a protokoll által megengedett legkisebb válaszra várási idővel dolgozom, az első sorozattal négy egész két tized nap alatt végzek.

– Én is ennyire számítottam – sóhajtotta Lando. – Lobot, vedd elő a sugárvágót. Saját ajtót kell készítenünk.

Hiram Drayson admirális az asztala szélén ült, és dühös tekintettel tanulmányozta Pakkpekatt ezredes Gmir Askilonból küldött utolsó jelentését.

A megfigyelőhajók beszámolói drámaiak és riasztóak. Percekkel azelőtt a vagabond meglógott. Hat kerek nyúlvány jelent meg körben az elején – valószínűleg akkumulatív kilépőnyílások vagy sugárradiátorok – gondolta Drayson. A hajót pedig kékes aura vette körül. Percekkel később két nyílásából párhuzamos fénynyaláb csapott ki a Lady Luck felől, és hasította ketté. Másik két nyílásból két sugár a Kauri járőrhajó hasáról lőtte le a segédgenerátort. A teljesen feltöltött vonósugár-generátor robbanása szétszakította a Kauri energiatelepeit, és a tűzbe borult hajót kivetette a világűrbe.

Amint a Kauri megsemmisült, a vagabond felgyorsult, és a járőrhajók hatósugarán kívülre távozott, ahol a vonósugár-generátorok sem érhették már él. Negyvennégy másodperc alatt mindennek vége lett, és a vagabond eltűnt a hiperűr tölcsérében.

A veszteség: egy dron vadász megsemmisült.

Egy tiltómező-generáló járőrhajó felrobbant, fedélzetén huszonhat áldozat, ebből hat az energiakamrában halt szörnyet.

Egy jacht megsérült, de a Glorious oldalához horgonyozta magát, s ezzel megmenekült. Gyakorlatilag csak a primer légzsilipje sérült meg.

A célpont sikerrel hajóra szállt.

A célpont sikerrel elmenekült.

Egy expeditív armada szétszéledt az űrben, négyen az üldözés feladatával, a többiek mentést és takarítást végeznek.

De ami a legjobban zavarta Draysont, hogy a hulladék között találtak egy kontaktkesztyűt – mégpedig jobbosat, és Lando méretét.

Mindamellett a jelentés tartalmazott pozitív adatokat is. Most már nyilvánvaló, hogy a vagabond fegyverzete igen fejlett. A támadást dupla sugárral végezte, ami arra utal, hogy valamilyen módon képes harmonikus rezonanciát létrehozni. Hacsak nincsenek további rejtett fegyverei, akkor a vagabond egyidejűleg hat ellenségre tud célozni. Megfelelő alakzatban felvonultatott négy hajó azonban áttörheti a védelmét.

Csakhogy ahhoz Pakkpekattnak előbb meg kell találnia a vagabondot. És ez akár két évbe is beletelhet.

Drayson lehívta az üldözés tervét, és alaposan áttanulmányozta. Három hajó kutató alakzatban követi a vagabond vélhető irányát; a Lightning tíz, a Glojious húsz, a Marauder harminc fényévre. A rögtönzött terv szerint a vagabond kilépési pontjain jelismétlővel ellátottjelzőbójákat helyeznek ki, azután az érzékelők hatósugarán belül rövid ugrásokkal igyekeznek „megpillantani” a célpontot.

A terv precíz volt, de ez nem egyensúlyozta a gyengéjét: a sikere attól függött, hogy a vagabond rövid ugrást akart-e végezni. Ha pedig azok után egy újabb ugrást vagy irányváltoztatást tervezett, akkor semmi remény arra, hogy szenzorokkal a nyomára akadjanak. Arról pedig nem is beszélve, hogyha eleve ötven, száz vagy ötszáz fényéves ugrást hajt végre, az Új Köztársaság határain túlra, a Mag körüli káoszba...

Drayson tudta, hogy Pakkpekatt ezredes újabb hajókat kért az Új Köztársaság Hírszerzésétől meg a Hajózási Hivataltól, mielőtt a Glorious kilépett Gmir Askilonból. És az igénylés okát is jól tudta.

– Az egyetlen reményünk, hogy elkapjuk, maga, Lando – mondta Drayson. – Segítenie kell nekünk.

És nem Drayson stílusa volt magára hagyni valakit, akit ő küldött a veszélybe. Ujjai gyorsan táncoltak a terminál billentyűin, amint lekérte az Alfa Kék 151-es szektorban tartózkodó erőit tartalmazó listát. Vajmi keveset kezdhet velük, de meg kell próbálnia. Mindig van mód az esélyek megváltoztatására.

A szenátus Biztonsági és Hírszerző Hivatalában más szokások érvényesültek, mint az intézetekben, melyek fölött uralkodott. Itt nem hívtak össze találkozókat, nem adtak ki jelentéseket, és csak zárt üléseken találkoztak egymással, akkor is mélyen lent, a régi Birodalmi Palota alagsorának erőtérrel védett 030-as szobájában.

Olyannyira titkos volt a hét ember találkozója, hogy a „BHH napirend” kifejezés a Coruscant alapdialektusában csupán egy jelsor, ami avatatlan számára vajmi keveset mond. Bátortalan kísérletezők egyhamar feladnák azzal, hogy „otthon előbb találom meg a BHH napirendet, mint itt”. A beosztottak pedig azzal vigasztalták magukat egy-egy kellemetlen megbízatás kapcsán, hogy rosszabb is lehetett volna – kérhették volna a BHH napirendet is.

Még Drayson számára is problémát jelentett megállapítani, hogy vajon a BHH mikor tárgyalja Pakkpekatt kérését. És amikor végre megtudta, már késő volt ahhoz, hogy kihallgassa őket.

– A napirend utolsó pontja – mondta Carlist Rieekan tábornok – a Teljkon-expedíció. Feltételezem, mindannyian kézhez kapták a jelentés egy példányát? – Várt egy percig, s miután nem érkezett nemleges válasz, folytatta: – Akkor kérem az észrevételeket.

Krall Praget, Edatha szenátora, a BHH elnöke hátradőlt a székében, és ujjaival beletúrt a hajába.

– Mit kell eldönteni? A küldetés hibásnak bizonyult. Zárjuk le a jegyzőkönyvet.

– Lando Calrissian és a teamje még mindig a vagabond fedélzetén vannak – emlékeztette Rieekan udvariasan.

– Mi oka van feltételezni, hogy még mindig életben vannak? – kérdezte Praget. – Egy olyan gyorsan és határozottan cselekvő kapitány, mint a vagabondé, ugyan miért követné el azt a hibát, hogy nem szabadul meg a potyautasaitól?

– Elképzelhető, hogy fogolyként tartja őket – mondta Rieekan. – És az is lehetséges, hogy elkerülték a foglyul ejtést.

Praget feléje tolta az adattábláját.

– Akkor hogyan számol el ezzel a kontaktkesztyűvel, amit a felderítők találtak? Ez Calrissiané, azt hiszem.

– Nem tudom – vallotta be Rieekan.

– Rieekan tábornok – mondta Cair Tok Noimm szenátor. – Jól értelmezem, hogy a kesztyű sértetlen, és nincs rajta vérnyom?

– Tökéletesen.

– Akkor nem értem, hogy ez a kesztyű elég ok volna arra, hogy felhagyjunk a kereséssel, és az embereket a sorsukra hagyjuk.

– Nem látom tisztán, mit tehetnénk értük – szólt a vitába Amamanam szenátor, aki a coruscanti Bdast képviselte. – Hacsak Noimm szenátor nem arra gondol, hogy imádkoznunk kellene Csillag Anyához.

Az asztal körül gúnyos nevetés harsant, de Noimm még gúnyosabban pillantott körbe.

– Két emberélet forog kockán – az Új Köztársaság két értékes barátjának az élete. És kérem, ne feledjék, hogy a droidok sem olcsó példányok, az ő szerepük sem volt csekély abban, hogy az Új Köztársaság létrejöhessen. Kétlem, hogy bárhol is akadna náluk ismertebb és kedveltebb robot.

– Ha olyan fontosak az Új Köztársaság számára, miért nincsenek múzeumban a többi kedvelt régiségeinkkel egyetemben? – vágta rá Praget kurtán.

– Netán Luke Skywalkerrel együtt, akihez tartoznak? – kérdezte Lilláid szenátor. – Egyetértek Cair Tokkal. Nem szeretnék szembenézni a kérdések áradatával, ha ezek négyen a nekünk végzett munka közben eltűnnek, és mi még csak meg sem próbáljuk megmenteni őket.

– Nekünk dolgoznak? Olvasta a jelentést arról, hogy miként kerültek arra a hajóra? Aligha a mi szolgálatunkra tették – háborgott Amamanam szenátor. – Tábornok, volna szíves tájékoztatni bennünket, hogyan keveredett Calrissian báró a társaival együtt ebbe az ügybe? Nem emlékszem, hogy olvastam volna a nevüket az expedíció tervezetében, amit ön adott nekünk.

– Calrissian tábornok a Flotta Hivatalának megbízásából a Flottát képviselte ezen a küldetésen – felelte Rieekan határozottan. – A többiek támogatták a küldetését, nyilván megfelelően fel van készítve a feladatra.

– Ez az egész ostobaság – füstölgött Praget. – Ha Hammax meg az emberei vannak a vagabond fedélzetén – és okunk van feltételezni, hogy így van –, akkor nincs mit megbeszélnünk. Vagy elfoglalják a hajót, vagy küldhetjük a részvéttáviratot az ütközetben eltűntek családjainak.

– Szenátor...

– De Pakkpekatt hagyta, hogy ezek a kotnyelesek, ezek a kívülállók, ezek az amatőrök közbelépjenek, és attól fogva a veszteségeink már nem írhatók össze a hagyományos módon.

Rieekan újra próbálkozott.

– Szenátor, a Pakkpekatt ezredestől kapott jelentések nyomán megpróbálta újraértékelni a quella bárka visszafoglalásával elérhető nyereségünket?

– Nem, tábornok – válaszolt Praget, a türelmetlenség nyomaival a hangjában. – Még mindig hiszem, hogy ez a műtárgy megéri a kockázatot. Mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy értelme volna kiküldeni az armada csapatait, hogy fésüljenek át több ezer köbfényévnyi területet. Hiábavaló erőfeszítés.

– Figyelembe véve a bizonytalansági tényezőket, azt hiszem, a hajóinkat okosabb feladattal is megbízhatjuk, mint hogy egy fantomot üldözzenek – csatlakozott hozzá Amamanam szenátor. – A vagabond újra fel fog bukkanni.

– Ön személyesen hajlandó megmagyarázni mindezt Luke Skywalkernek is? – kérdezte Niomm szenátor metsző hangon. – Vagy arra számít, hogy az elnökünk odaáll majd a sajtó színe elé, és elmagyarázza, miért tűnt el ez a két prominens személyiség?

– Ha tehetnék egy javaslatot – kezdte Rieekan.

– Tegye meg – mondta Praget.

– A kontakt öltözetet nem hosszú kihordási időre tervezték. A recirkulációs rendszere kezdetleges, nem elég hatékony. Szolgáltatásai, ha az ember jól gazdálkodik velük, mintegy kétszáz órán át tarthatók fenn, de legfeljebb kétszázhúsz óráig – közölte a hírszerzés igazgatója.

– Ha jól értem, azt javasolja, hogy várjunk néhány napot, és csak azután jelentsük be a halálukat?

– Nem egészen – felelte Rieekan. – Ha még életben vannak, a tábornok és csapata nyilván igyekeznek gyorsan cselekedni. Az egyetlen, amit megtehetnek, hogy késleltetik a quella hajó útját. Ezt pedig az elkövetkező néhány órán belül kell megtenniük. Ezért megfontolnám, hogy hagyjuk-e Pakkpekatt ezredest, hogy még tizenöt napig folytassa a kutatást.

– Ha mást nem is teszünk – szólt közbe Amamanam szenátor –, próbáljuk meg nem a szívünkre venni, hogy magára hagytuk a bárót és csapatát. – Bizakodó pillantást vetett Noimm szenátor felé.

– Ha tényleg meg akarja nyugtatni a lelkét, javaslom, annyit tegyen meg, hogy forszírozza a Pakkpekatt által kért hajók kiküldését – mondta Noimm. – Máskülönben az egész kutatás csak jelképes marad.

– Nem, nem, nem – tiltakozott Praget. – Pakkpekatt nem kap több hajót. Az az alkalmatlan Hortek viszont – őt szégyenszemre vissza kellene hívni. Azt viszont el tudnám intézni, hogy a tábornok egy méretes kis fekete lyukra bukkanjon.

– Nem támogatom újabb hajók kiküldését – mondta Rieekan figyelmen kívül hagyva Praget egyéb megjegyzéseit. – Ahogy én látom a dolgokat: a célpont fedélzetén ott vannak a mi embereink. Ettől megváltozik a taktikai egyensúly. Nem fogunk közbelépni vagy rájuk lőni. Csak megkeressük, és a közelben tartózkodunk, hogyha kell, kimenthessük az embereinket.

– Úgy tudom, Pakkpekattnak pillanatnyilag négy hajó áll rendelkezésére a kereséshez.

– Úgy van – ismerte el Rieekan. – Most pedig térjünk rá a tervezettel kapcsolatos feladatainkra. Kérem, lapozzanak az igénylés tizenötödik oldalára

2.

– Használt már valaha sugárvágót, Lando mester? kérdezte Lobot aggodalmasan.

– Számtalanszor – felelte Lando, és elhelyezkedett a szán és a válaszfal között. – Ne kérd, hogy felsoroljam. És ne hidd, hogy elfelejtettem, hogyan kell. Artu, nem tudnál egy kis fényt varázsolni ide elém?

A kis félgömbfejű robot meggyújtotta egyik reflektorát, és navigációs fúvókáinak apró pöffenéseivel közelebb irányította magát.

– Így jó lesz Artu, tartsd így.

– Ügyeljen, hogy ne vágjon túl mélyre – figyelmeztette Lobot. – A fal mögött lehetnek különféle szerkezetek elrejtve.

– Ha Artunak igaza van, a fal e része mögött nincs semmi. A szonogram szerint mögötte egy másik helyiség van, úgy öt méter mély.

– Tudom. Csakhogy egy ekkora hajónak a szemétürítője is lehet öt méter átmérőjű. Vagy az üzemanyagtartálya.

– Tudod, Lobot, amikor ki van kapcsolva az adatbázisod, olyan vagy, mint egy vénasszony – horkant fel Lando, ha nem is panaszképpen. – Thripio, van valami változás?

– Nincs, Lando mester. Nem kaptam választ az első kilencszázhatvanegyezer, nyolc...

– Ezt tartsd meg a napló számára – állította le Lando. – Lobot, Thripio, elhiszem, hogy szeretnétek megnézni, hogyan csinálom, de én a helyetekben nem tartózkodnék a sugárnyaláb előtt. Ide álljatok, innen is láttok.

– Ha Artu adna nekem egy bemenetet a videoprocesszorához – kérte Lobot.

– Adj neki, Artu.

Lando az arca elé emelte a vágót, és beállította a sugarat hajszálvékonyra és rövidre.

– Erre az üzenetre csak kapunk valamilyep választ – reménykedett, és begyújtotta a vágót.

Lando biztos keze alatt a kékesfehér fénysugár határozott, egyenes vonalban haladt. De amikor elvette a vágót, hogy megvizsgálja munkája eredményét, nem talált semmit – a sugár még csak nyomot sem hagyott a válaszfalon.

– Gyanítom, túlságosan óvatos voltam – vélte Lando a szemöldökét ráncolva. – Lobot, told egy kicsit közelebb a szánt.

Amikor végre elhelyezkedett, az olvasztó lángját még egyszer a falhoz közelítette.

– Mi a...

– Mi történt? – kérdezte Thripio aggodalmaskodva, és Lando válla fölött igyekezett leskelődni.

– A nagy semmi – felelte Lando elkeseredve. – Még csak meg sem pörköli.

– Azt hiszem, tévedett, Lando – vetette közbe Lobot. – Gyorsabban kellene mozgatni.

Lando gyorsan elrántotta a vágót a válaszfal előtt. A csillogó fénysugár vékony fekete vonalat hagyott maga után – tiszta, egyenes vágást, amelynek szélei néhány másodperc múltán összeolvadtak.

– Önhegesztő válaszfal?

– Nagyon úgy néz ki – válaszolta Lobot.

– Hát ez remek – mondta Lando, és elzárta a pisztolyt. – Nem vághatunk magunknak ajtót, mert nincs kedve nyitva maradni.

Lobot a sugárvágóra mutatva megkérdezte:

– Megpróbálhatnék valamit?

– Légy a vendégem.

Lando átadta a vágót és félreállt, majd a kezével araszolva a teherszán túloldalára tornázta magát.

Lobot alaposan megvizsgálta a vágót, majd beállította rajta az optimális sugarat. A fény ezúttal egy vastag kúpot formázott, ami félig belemélyedt a válaszfal lemezébe. Amikor elvette onnan, egy pár centiméteres rés maradt a nyomában.

A rés nyomban kezdett összezárulni, de lényegesen lassabban, mint az imént. Elég lassan ahhoz, hogy Lobot átnézhessen rajta, hogy mi van mögötte.

– Nagyon okos. Lobot. Nagyon érdekes. Úgy becsülöm, egy és két másodperc között volt.

– Reméltem, hogy így lesz – fordult Lobot Lando felé. – Egyszerűen arról van szó, hogy bármilyen elven működik is a dolog, nagyobb réshez több anyagot kell neki reprodukálni, és ez időbe telik.

– Láttál valamit?

– Semmi használhatót. Egy homályos üreget. Minden sárgás fényben derengett.

– Próbálkozzunk egy nagyobb lyukkal – vélekedett Lando. – Artu, van valami távirányítható szenzorod, amit bedughatunk?

– A tapadókorong – javasolta Lobot. – Átdughatjuk, és a szemközti falhoz tapaszthatjuk. Artu és én is tudjuk fogni a jeleit.

– Nem akarok túl nagy lyukat – mondta Lando. – Ezúttal nem. Valahányszor lyukat ütünk a falba, emlékeztetjük a hajót, hogy itt vagyunk. Fogalmam sincs, hányszor haraphatunk bele, mielőtt visszaütne. Artu, hogy állsz?

A robot büszkén topogott, miközben az oldalán kinyílt egy apró rés, és rövid pálca végén egy ezüstös gömb bújt ki belőle.

– Ne pipiskedj már – korholta Thripio. Artu részéről a válasz egy hosszú ropogás volt.

– Jól van, nem kell részletezned – figyelmeztette Thripio morcosan. – Már elég régóta együtt dolgozunk ahhoz, hogy mmden vacakot kívülről ismerjek, ami a te rozzant karosszériád mögött megbújik.

Lando éleset füttyentett.

– Hé, ti ketten ezt intézzétek el később. Thripio, volt olyan részlet, ami engem is érdekelhet?

– Lando mester, Artu azt mondta, hogy az asztro-mechanikus robotok gyakran derítenek fel olyan rejtett üregeket, ahová más nem képes bejutni – felehe Thripio kurtán. – Nyilván azt hiszi, hogy az R2-es egységek annyira fontosak, hogy ezt mindenkinek tudnia kell róluk. Tudja, neki saját kis egója van.

– Nos nekem is eszembe jutott már, hogy ő vajon miért nem büszkélkedhet azzal a szerénységgel, ami benned megvan – tűnődött Lando, és a teherszán közepére libegett, hogy átvegye Lobottól a sugárvágót. – Van már új levelezőtársad azóta, hogy elkezdtünk itt vagdosni?

– Még nem kaptam választ a hajó gazdáitól, akárkik is azok – felelte Thripio. – Javaslom, folytassák, amit elterveztek.

Lando közepesre állította a vágót, és aktiválta a sugarat.

– Artu, gyere közelebb. Szeretném, ha a szenzorodat olyan gyorsan átdugnád, amilyen gyorsan csak lehet. De vigyázz, nehogy megfogjon, amikor összezáródik. Lobot, Artu, valamelyikőtök figyelje, mekkora lyukat vágtam, és meddig maradt nyitva. Mindenki kész? Akkor vágjunk bele.

A közepesre állított sugár akkora lyukat vágott a válaszfalba, amekkorán egy ember nyugodtan bedughatta az öklét. Befejezvén a vágást, Lando lekapcsolta a sugarat, és ellökve magát a faltól, egy hátraszaltóval elúszott Artu útjából. A droid kimért mozdulattal a lyuk közepére illesztette varázsvesszejét, átdugta a lyukon, és mielőtt az összezárult volna, visszarántotta. A lyuk megint eltűnt.

– Mutasd, Artu, a holoprojektorral – parancsolt rá Lando. A robot büszkén csiripelve mutatta meg a halszemperspektívájú képet, amin egy kerek átjáró látszott, mely akár a hajó bármelyik részébe is vezethetett, mivelhogy a vége elkanyarodott. Életnek, gépeknek nyoma sem volt, sem annak, hogy észrevették volna a rést, vagy a szonda behatolását.

– Ígéretesnek látszik – bizakodott Lando. – Akármi is az, a hajónak legalább egy részébe eljuthatunk benne. Artu, Lobot, halljam a becslést. Mekkora lyukat kell vágnunk, hogy mindannyian átjussunk rajta?

– Attól félek, van egy kis probléma, Lando – mondta Lobot. – Artu mérései szerint egy nagyobb lyuk gyorsabban összeforr, mint a kisebb.

– Nekem is úgy tűnt – felelte Lando. – A nagy lyukak nyilván prioritást élveznek a hajó rendszerében. Nos, úgy vélitek, nem tudunk átjutni?

– A közös válaszfal és a folyosó túlsó fala közti távolság megközelítően százhetven centiméter – mondta Lobot. – Becslésem szerint egy ekkora lyuk hat-hét másodpercen belül annyira összezáródna, hogy azon mindannyian nem tudnánk átbújni. Nincs elég idő ahhoz, hogy mind a négyen átjussunk, és még a szánt is átvigyük.

– Elég idő kell hogy legyen. Az ejtőernyősök másodpercenként követik egymást.

– Nekik megvan az az előnyük, hogy kiképzést kaptak, és mindezt gravitációban csinálják. Én a becslésemet Artu navigációs processzorára alapoztam. Legjobb esetben egyikünk itt marad.

– Hát... ez probléma – sajnálkozott Lando. – Mert gyanítom, hogy ha ekkora lyukat vágunk a falba, a hajó válaszolni fog, és megpróbál kiköpni bennünket. Nem hiszem, hogy másodszorra is maradna időnk megpróbálni. – Egy percig gondolkodott, azután a vágóval intett. – Szedjetek le mindent a szánról. Némi módosítást hajtok végre.

A teherszán nem volt bonyolult szerkezet. Négyszögletes láda, amiben helyet foglalt a giroszkóp, az energiacellák, a stabilizátor, és az oldalán szabályos távolságokban hordlyukak voltak. Belsejét a standard gyémánthálós rácsozat osztotta több részre. Az egyes fakkokat a felszerelés töltötte ki.

– Módosítást?

– Igen – felelte Lando. – Azt hiszem, odakint szükségünk lesz a vázra.

Egyik kezében a vágóval belekapaszkodott a vázba, és a sugárral belevágott a rácsba. Amikor végzett, a szán két darabban volt. Lando megragadta a rácsot, és Artu felé lökte.

– Tedd ezt a sarokba.

A droid kinyújtotta fogókarmait, és megragadta a rácsot.

– Segítenél, Lobot?

Lobot közelebb úszott, és megragadta a kibelezett szán végét.

– Eszembe jutott valami. A ma’aood temetkezési helyek főtervezője egyszer azt mondta, hogy a kézenfekvő útvonalak mindig tele vannak rejtett csapdákkal, és hogy a csapdákat mindig a lehető leghívogatóbbra készítik.

– Kösz a felemelő gondolatot – mondta Lando. – Ha kijutunk innen, gondolkozz rajta, hogy elmész-e erkölcstanárnak. Mindenki kész?

– Lando mester, én mit csináljak?

Lando ellenőrizte az övére akasztott sugárvetőt, majd a vágót a legnagyobb fokozatra állította.

– Építsd be ezt is a bocsánatkérésedbe – felelte, és nekinyomta a falnak a fénysugarat. – Készüljetek.

A vágósugár fénye egy pillanatra megcsillant Lando sisakján. A zsilipet a két és fél méteres nyílásból felszálló szürke füst töltötte meg. Mielőtt Lando még visszanyerte volna a látását, a lyuk kezdett összezárulni.

– Gyerünk, gyerünk! Egyszerre.

A két férfi megragadta a rácsot, és benyomta a lyukba. A válaszfal néhány pillanat alatt körbenőtte, mintha csak oda szánták volna.

Mihelyt ez megtörtént, mély dübörgést hallottak a hajóból. A hangnak nem volt iránya. Bár a környezet ismeretlen volt, a hang ismerősnek tűnt. A régi, ütött-kopott bárkák jól ismert recsegése, ropogása volt, amit haláltusájukban hallatnak, s amely rendszerint a látványos önmegsemmisítéshez szokott vezetni. Halálsikoly volt ez, amit a hajó szerkezeti egységei keltenek, amikor egy nanoszekundum alatt az anyag visszatér a hiperűrből, és a kilépési hely összeomlik.

– Ha igazam van, nagyon fogom utálni – mondta Lando, és szabad kezével intett. – Gyerünk, Artu. Most!

A kis robot a súlyos rácsot maga mögé hajította, és gyorsan átszökkent a nyíláson. Lando egy pillanatra úgy hitte, a nyílás kicsi lesz a robot számára. De a droid visszahúzta az összes csápját, és lassan körbefordulva átpréselte magát a lyukon. A rács lassan földet ért mögötte.

– Várj meg, Artu! – kiáltotta Thripio kezét-lábát lengetve a zsilip közepén.

– Gyerünk – szólt Lando Lobotnak, és átadva neki a sugárvágót, a lyuk felé intett.

– Én viszem Thripiót.

Lobot nem várta meg, amíg kétszer mondják. A lábát előredugva oly elegáns mozdulattal libbent át a rögtönzött nyíláson, ahogy egy tornász végzi a gyakorlatát a korláton. Ezalatt Lando a kontaktöltözet övére erősített biztosítót az egyik fogantyúhoz kapcsolta, majd a kezét nyújtotta a droidnak.

– Ó, nagyon köszönöm, Lando mester – hálálkodott a robot, megnyugodva, mihelyt Lando megragadta a karját. Akkor Thripio látta, hogy Lando szeme rémülten elkerekedik. – Mi a baj, uram?

Lobot a rögtönzött átjárón keresztül ugyanazt látta, amit Lando a robot válla fölött: a zsilip falában egy kerek, íriszre emlékeztető nyílás támadt, mögötte ott ragyogott a csillagos ég. Pillanatokkal később az öltözet külső mikrofonjai már közvetítették is a szökő levegő sziszegését.

Lando nem vesződött a válaszadással.

– Fejet fel, befelé! – üvöltötte, és Thripiót a karjánál fogva az átjáró felé lódította. Lobot a nyílás peremébe kapaszkodva átnyúlt, megragadta Thripio bal lábát, és áthúzta a lyukon.

De az illanó levegő olyan erővel zúdult kifelé, hogy saját magát is alig tudta megtartani.

És nem ő került egyedül bajba. A navigációs fúvókái nem győzték megállítani, hangos csiripeléssel sodródott vissza, a nyílás felé.

Lando tehetetlenül lógott a biztonsági kötél végén. Lábát hiába feszítette a külső zsilip keretének, a vákuum kíméletlenül kiszippantotta.

Egyedül Thripio volt viszonylag biztonságban, mert a szán vázához rögzítette magát. Ezzel egyben a lyukat is félig betömte. De úgy kapálózott a kezével, mint egy hátára fordított teknősbéka.

– Ó, Artu, ez már a vég! – sírta. – Sosem szerettem az űrutazást. Látod, hova vezet a kalandvágy?

– Vágd ki a vázat – kiáltotta neki Lando a komcsatornán keresztül. – Vágd ki a vázat a falból, hogy össze tudjon záródni. Csináld!

– Nem, amíg maga a túloldalon van – mondta Lobot átmászva Thripión. – A biztonsági kötéllel próbálja visszahúzni magát.

– Nem megy – közölte Lando. – Túl nagy a súly. Csak vágd ki a keretet, jó?

Lobot oldalt sandított, hogy lássa, vajon a pillanatnyilag hasznavehetetlen Artu nern veszélyezteti-e a biztonságukat. De megkönnyebbülten látta, hogy a robot átpréselte magát a nyíláson, és az ívhegesztőjével égetett lyukat hagyta ráforrni az egyik manipulátor karjára. Ilyenformán tökéletesen lehorgonyozta magát. Mindamellett Lobot úgy érezte, a levegő árama is alábbhagyott.

– Felejtse el – tiltakozott Lobot, és lenyúlt, hogy megragadja a biztonsági kötelet, és felcsévélje, mint a horgászzsinórt. A kiborg nyurga testében meglepően nagy erő rejtőzött. A kötelet átvetette a vállán, és húzni kezdte. – Használja a rakétapisztolyt. És tartsa függőlegesen.

– Függőlegesen – visszhangozta Lando. Egyetlen könnyed mozdulattal felhúzta Landót a szétterpesztett lába között, és besegítette a zsilipbe, ahol az megvethette a lábát.

Lobot gyorsan felült, előkapta a sugárvágót, és egy gyors mozdulattal kettévágta a vázat. Szikraeső hullott, azután tompa puffanás hallatszott, amint a vágás helyén megrúgta a vázat. Az kiszabadult, és kiröppent a zsilipen át az űrbe.

A válaszfal felmordult Lobot alatt, s a váz bent maradt része kezdett összenyomódni, majd a fal kivetette magából, és a lyuk összezárult. A levegő sziszegése sivítássá erősödött, majd egyszeriben abbamaradt. Csend lett.

– Azt hiszem, újra meg kellene próbálkoznunk az ajtózárral – javasolta Lando. Sisakjának belsején verejtékcseppek csillogtak. – Ezt hol tanultad?

– Az Oko E vadvizein, tutajozás közben – felelte Lobot. – Ez az egyetlen mód, hogy az ember a tutajra húzza vízbe esett társát, mielőtt a kénes víz magával sodorja. A legutóbbi szabadságom alatt történt.

– Váratlan meglepetésekkel szolgálsz. Lobot – mondta Lando. – Mindenki rendben van?

– Az én áramköreim nagy része túlhevült – jelentette be Thripio. – Ha megengedi, Lando mester, végeznék egy öndiagnózist.

– Láss neki – utasította Lando. – Amíg végzel, mi kiszabadítjuk Artut. Azután majd kitaláljuk, hogyan tovább.

– Az nem lesz nehéz – mondta Lobot. – Csak arra mehetünk – mutatta két kezét keresztbe téve a mellén, ujjával kétfelé mutatva –, vagy arra.

– Csitt – intett Lando a fejét forgatva. – Várj. Figyelj.

Csendben hallgatóztak. A vagabond kísérteties mélységeiben valami megmordult. Sokáig visszhangzott.

– Megint ugrottunk – sóhajtotta Lando.

– Valami érdekeset találtam – hívta fel a figyelmet Josala Krenn.

Kroddok Stopa előrehajolt, hogy jobban lássa a felszíni pásztázót. A hamis színezésű képen jól látszott a gleccser hullámzó felszíne, amint a völgyben lassan halad a tenger felé.

– Hol?

– Itt – mutatta Josala a gleccser északkeleti peremén sorakozó apró, kék pettyeket. – A pásztázó radar vette észre. Úgy tizenegy-tizenkilenc méter mélyen vannak a jég alatt.

– Kőtörmelék a laterális morénából? Két okból sem lehet az. Egyrészt feltűnően egyforma méretűek. Másfél és két méter közötti hosszúságú téglalapok. Másodszor, ismeri a gleccserek áramlásainak tulajdonságait a hízási periódusban?

– Nem.

– Ha valami a gleccser felszínére hullik, az lassan elmerül a jégben, akárcsak a ráhullott hópihe – magyarázta Josala. – A laterális moréna a völgy oldalágából leszakított sziklát magával sodorja, így az eleve a felszín alatt kerül a gleccserbe – mutatott a gleccservölgy egyik oldalágára.

– Vagyis mire a kő odaért...

– Ötven méterrel lejjebb. Ezek a másik objektumok nincsenek olyan régóta a jég alatt, mint az alattuk lévő kövek. És valahol itt kerülhettek a jég felszínére. – Josala az ujjával kerítette be a jelzett területet a völgy felsőbb szakaszán.

– Ez kint van a semmi közepén – jegyezte meg Stopa.

– Úgy van. – Josala elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Ez aligha illik bele a kataklizmáról alkotott elméletbe, de akármik is ezek, véleményem szerint nem lehetnek ott ötven-száz évnél régebben.

Stopa szeme elkerekedett.

– Tetemek. A jégbe temetve.

– Pontosan erről beszélek.

– Így már értem. Egy nomád csoport, vagy egy barlang népessége – esetleg jégbarlangé.

– Mit számít az, hogy hol éltek, amikor itt haltak meg?

– Milyen mélyen van a legsekélyebben lévő tetem? Tizenegy méter? – Amikor Josala bólintott, Stopa a pilótához fordult. – Szükségünk lesz a roverre.

– Kroddok...

– Tudom, tudom. De hallgasson végig, megvárjuk, amíg az idő jobbra fordul – mondta Stopa, és a hangja megfontoltan csengett. – Azután letesszük a rovert a felszínre, és alapjáraton járatjuk, akkor nem fagy le. Közben végzünk egy magfúrást, és felszedjük a tetemeket. A felszerelésünk alkalmas erre.

– Le akar fúrni? – rémüldözött Josala. – Azzal tönkreteszi a maradványokat.

– Igen – felelte Stopa. – Tudom, hogy ez ellentétes a protokollal. De minket nem azért küldtek ide, hogy tetemeket fedezzünk fel. Mi biológiai maradványokat keresünk. Ha az erősítés megérkezik, ők majd keresnek maguknak tetemet. Nekünk arra kellenek a maradványok, hogy elemezzük őket, és jelentést készítsünk róluk.

Josala megrázta a fejét.

– Én inkább megvárnám azokat, akik tudják, mit csinálnak.

– Magot mi is tudunk fúrni – mondta Stopa. – Még az elsőéves tanonc, Krenn is tudja, hogyan-kell. Harminc perc alatt végzünk. Húsz.

Josala még mindig vonakodott. Kroddok közelebb húzódott hozzá, és lehalkította a hangját.

– Az NRI bonusza elég lesz ahhoz, hogy expedíciót indítsunk a Stovaxra. De ha a Penga Riftre várunk, osztoznunk kell a bonuszon. Leszakíthatnánk az egészet.

Megvárta, amíg Josala ezt megemészti, azután folytatta:

– Megígérem, hogy nyomban visszavonulunk, ha bajt észlelek. Nem, jobbat tudok. Te leszel az expedíció vezetője. Mondd, hogy „ez már beszéd”, és vágjunk bele.

Josala felpillantott rá, majd a pilóta felé fordult.

– Ahogy dr. Stopa mondta. Készítsd a rovert.

A régészek kis, Mark II-es rovere végigsiklott a jéggel telt völgy délnyugati peremén, majd beljebb hatolt a völgybe.

– Szélárnyékban vagytok, nyolcszázötven méterre a céltól – mondta az IX-26-os pilótája az odalent manőverező Stopának és Krenn-nek. A rover navigációs szenzorait a kis vadászgép nem volt képes fogni.

– Vettem – mondta Stopa a rover műszerfala mögül. – Siklásból lebegésbe váltok.

– Hétszáz. Hatszáz, ötszázötven...

A rover oldalán és szárnyán apró nyílások támadtak, s mögöttük fellobbant a navigációs fúvókák fénye. A gép megemelte az orrát, és a szárnyakra merőleges fúvókák tolóereje lassan felemésztette a kis hajó sebességét. A rover lebegni kezdett.

Stopa kinézett a jobb oldalon, és szemügyre vette a felszínt. A völgy délnyugati lejtős oldalát vékony hóréteg fedte, de a gleccser csipkézett felszínén akkora jégtömbök tornyosultak, mint maga a rover.

– SSR-szűrővel sokkal tisztább a kép – vélte Josala.

– A rover meg tud állni negyvenöt fokos lejtőn is. Minden rendben lesz.

– Olyan, mintha a sziklát készülnénk átfúrni.

– A jeget sokkal könnyebb lesz – mondta Stopa. – Majd meglátod.

– Kétszázhúsz – szólalt meg a pilóta Stopa fülhallgatójában. – Készülj a leszálláshoz.

– Vettem – válaszolt Stopa. – Krenn, megpróbáljuk letenni.

Abban a pillanatban fehér hó és jégfelhő borította be a rovert, belepte a pilótafülke ablakait, és nullára redukálta a látási viszonyokat.

– Csak a fúvókák – magyarázta gyorsan Stopa. Óvatosan előrenyomta a kart, mire a rover kiemelkedett a hófelhőből, ami szinte azonnal leült alattuk. – Semmi baj.

– Százötven.

– A havon nem tudsz leszállni. Ha pedig a jégtömbökre teszed a gépet, lefordulunk róla, mielőtt kiengedhetnéd a támasztékokat.

– Kilencvenöt.

– Tíz méteren lebegek addig, amíg a hajtóművek le nem tisztítják a felszínt – közölte Stopa magabiztosan. Ha pedig a szenzorok nem találnak elegendő helyet, nem szállok le. Rendben?

– Rendben – felelte Josala nagyot sóhajtva.

– Hatvan – jelentette be a pilóta. – Vigyázz, nehogy túlsodródj.

Stopa kissé visszahúzta a kart, és kiengedte a fékszárnyakat. Ahogy a rover a felszín felé közelített, újra ellepte a csillogó jégfelhő. De az örvénylés fokozatosan abbamaradt, és láthatóvá vált a lenti világ.

– Huszonöt.

Josala előrefelé meredt.

– Műszerek nélkül nem tudom megbecsülni a távolságokat. Az a hatalmas jégtömb ott elöl...

Stopa megveregette a karját.

– Az nagyobb, és messzebb van, mint hinnéd.

– Tíz. Nyolc. Öt. Nyugi.

– Vigyél plusz tizenhatra. A rover farkát akarom előbb letenni.

– Célpont alattad. Plusz hat. Plusz kilenc. Plusz tizennégy.

Stopa hirtelen mozdulattal hátrahúzta a gyorsító karját. A rover nagy zökkenéssel leült, azután az orrát is letette, majd kissé megbillent. Egy idő után kiegyenlítődött.

– Ez az – nyugtázta Stopa, és gyorsan bekapcsolta az alsó szenzorokat, majd megnézte az adatokat.

A hajtóművekhez legközelebb lévőre ráfagyott a jég, de az elülső és a tatoldali pásztázó képe tiszta volt.

Az egyik elülső támaszték kisebb lyukat ütött a felszínbe, de látható sérülést nem okozott. A gép fara a jég fölött nyugodott.

– Korántsem volt olyan rossz – vigyorgott, és STANDBY-ba kapcsolta a rendszert.

– Még nem fejeztük be – mormolta Josala kelletlenül.

Egymás után kimásztak a szűk fülkéből a raktérbe. Ott segítettek egymásnak felölteni a rögtönzött védőruhát. Egyikük a vadászgép egyetlen védőöltözetét húzta magára, másikuk egy közönséges légszigetelt munkaruhát, amit a pilóta kesztyűjével egészített ki. Amikor kinyitották a raktér ajtaját, mindkettejüket váratlanul érte a hó vakító fehérsége. Az égbolt tiszta volt, a kékesfehér nap olyan kristályesőt bocsátott a tájra, hogy ránézni olyan volt, mint magára a napra. Josala sisakja kiegyenlítette a fényt, de Stopának erősen hunyorognia kellett, mire a szeme megszokta a világosságot.

– Pazar! – lelkesedett Stopa.

– Ha befejezted, nekiláthatnánk – korholta a társa.

Minden tovább tartott, mint kellett volna. A magfúró állvány talpa nem akart a helyén maradni, és ettől Josala már amiatt is aggódni kezdett, hogy vajon a zsilip rendesen fog-e zárni, amikor felszállnak. A kesztyűkben nehézkesen mozogtak, és majdnem elejtették a fúrófejet. Josala szerint az üregből különös hangok érkeztek. A fúró kardáncsuklója lefagyott, és ez csak növelte a fura hangok összességét.

De végül a fúrófej lassan belemart a felszínbe, és haladni kezdett lefelé.

– Hét szár! – kiabálta át Stopa a fúró zaját. – Ebben a szögben hét fúrószárra lesz szükségünk.

Josala intett, hogy megértette, és elfordult, hogy egy újabb szárat emeljen le a tartóról. De az mihelyt megérintette, táncolni kezdett a keze alatt, ezért visszarántotta. Kesztyűs kezével a falnak támaszkodott, s akkor érezte, hogy az remeg. Akkor döbbent rá, hogy amit a saját teste remegésének vélt, az valójában a rover padlójának vibrálása. A fúró olyan keservesen csikorgott, mintha a csapágyai szétestek volna.

– Kapcsold ki! – kiáltotta, és Stopa felé botorkált, aki éppen kihajolt, hogy megnézze, hogy halad a fúrás.

– Kapcsold ki! – Stopa felpillantott, és értetlenül bámult, ezért a nő maga nyúlt a kapcsoló után.

A fúrócső megállt, de a vibrálás és a dübörgés nem maradt abba – éppen ellenkezőleg, mindkettő az elviselhetetlenségig fokozódott. Kétségbeesetten pillantottak fel a hegygerincre, amin épp az imént repültek át, és amelynek hóborította fehér csúcsain napfény csillogott. A gerinc középső része nem látszott a lezúduló hótól és jégtől, amely végeláthatatlan hullámban rohant feléjük.

Már nem volt idő felszállni. A lavina előbb elborította őket, mint eszükbe jutott a neve. Mint játékszert sodorta el a rovert, minden zugát megtöltötte hóval, és vad forgás közepette magával ragadta a jeges örvénybe.

Arnikor a forgás végül abbamaradt, és minden elcsendesedett, a hajó orra a völgy felénél meredezett a jég alól két másik hajótest mellett. Mind arra vártak, hogy a Penga Rift felfedezze őket.

– Az első feladat, hogy azt a helyet még egyszer megtaláljuk. Márpedig az átjárókban semmiféle jelzés nem található – mondta Lando. A sugárvágóval felaprította a teherszán egy darabját. – Hol volt az az ajtó? Itt?

– Lejjebb – mutatta Lobot. – Ott.

– Örülök neki, hogy megjegyezted – konstatálta Lando. – Én már nem tudok tájékozódni.

Rést vágott a hajótestbe, gyorsan beledugta a szán egy darabját, és megvárta, amíg összeforr. Azután megragadta a csonkot, és megráncigálta.

– Ez működik.

Lobot egy hosszú zsineget tartott a kezében.

– Egynél több jelzésre lesz szükségünk, ha vissza akarunk találni. – A zsineg végét a szán darabján átfűzve hurkot kötött rá. – Erre elég lesz egy csomó. A következőre kettőt kötök.

– Oké – helyeselt Lando elfordulva a faltól. – Meg kell jegyeznem, hogy a vágó kapacitásának hatvan százalékát elhasználtam a kiszabadulásnál.

– Az enyémben még kilencvenegy százaléknyi van – mondta Lobot. – Arra sajnos nincs mód, hogy megosszam magával.

– Megoszthatod velem, ha a közelemben maradsz – mondta Lando. – Artu, mi a helyzet a navigációs hajtóműveiddel?

Artu bugyborékolt, amit Thripio így fordított:

– Artu azt mondja, a telepei még bírják, de szeretné, ha valaki szólna, mihelyt megpillant egy szabad energiacsatlakozót.

– Ha jól saccolom, bármelyik oxigénszelep mellett találsz egyet – közölte Lando mogorván. – Na jó, akkor hajtsunk rá a túlélésre. Ez a hajó kétszer ugrott, ami azt jelenti, hogy legkésőbb a második ugrásnál lerázta az üldözőit. Vagyis pillanatnyilag a legfőbb feladatunk megkeresni és megállítani a hiperhajtóművet, majd a hajót.

– De Lando mester, ha leállítjuk a hiperhajtóművet, akkor megfeneklünk – tiltakozott Thripio.

– Nem tudjuk, hogy a vagabond mennyi ideig marad a hiperűrben – hetekig, hónapokig, évekig? A galaxis átmérője százhúszezer fényév. Csak előnyünkre válhat, ha megfeneklünk.

– Lando mester, nem volna okosabb, ha megkeresnénk a hajó gazdáit, és petíciót nyújtanánk át nekik, hogy vigyenek vissza minket a Coruscantra?

– Thripio, az a gyanúm, hogy pillanatnyilag mi vagyunk a hajó urai – állapította meg Lando. – Mi kell hogy legyünk, ha mostanáig életben maradtunk. – Sorban felmutatta az ujjait. – Egy: megkeressük a módját, hogyan kell megállítani ezt a hajót. Kettő: kitaláljuk, hogy hol lehetünk. Három: megnézzük, ki a legközelebbi barátunk. Négy: valamilyen módon jelzünk nekik. Majd ha mindezekkel végeztünk, mielőtt nekem és Lobotnak elfogy a levegőnk, a robotoknak meg az energiájuk, azután ráérünk azon gondolkodni, hogy ki építette a vagabondot, és minek?

– Talán át kellene csoportosítanunk a kérdéseket, hogy gyorsabban jussunk eredményre – vélte Lobot.

– Talán – felelte Lando. – De a tapasztalataim szerint nem feltétlenül kell ismernünk egy gép működését ahhoz, hogy tönkretegyük. – Ujjával előbb jobbra, majd balra mutatott. – Mi a véleményetek, hol lehet a hiper-hajtómű – elöl vagy: hátul?

– A legideálisabb helyen a súlypontban van – szögezte le Lobot. – Vagyis elöl.

– Akkor menjünk – indítványozta Lando.

Pakkpekatt ezredes éppen a kommunikációs állomás közelében tartózkodott, amikor a Glorious cirkáló kibukkant a hiperűrből. Az üldöző flotta negyven fényév széles arcvonalon bukkant elő, és a Glorious a második gyöngyszeme volt a láncnak.

– Adja őket, amilyen gyorsan csak tudja – mondta az ezredes az egyik technikusnak.

– Igen, uram. Hat üzenetet látok – egy sürgős akcióparancsot a Flotta Hivatalának, Garch századosnak címezve. Egy kék levelet az NRI-től Hammax századosnak. Egy „Sürgős” jelzésű üzenetet az Obroai Egyetemről. Jelentéseket a Lightningról, a Pranról és a Nagwáról.

– A három hajó mögöttünk van – mondta Pakkpekatt. – Nagyon jó. Kézbesítse az üzeneteket a posztomra.

Hosszú, könnyed lépteivel végigsétált a hídon, és leült a helyére. Sem az arca, sem a tartása nem árult el semmilyen érzelmet, miközben átolvasta az üzeneteket. Amikor végzett, eltolta magától az ernyőt, és nagyot sóhajtott.

– Legorburu őrnagy.

Ixidro Legorboru, a m‘haeli hírszerző tiszt, aki Pakkpekatt tanácsadójaként szolgált, futólépésben közeledett.

– Ezredes.

– Az egész flottára érvényes riadóparancsot kaptunk – mondta Pakkpekatt, és az őrnagy felé fordította az ernyőt, hogy az is elolvashassa a parancsot. – A kérésemet, hogy adjanak még hajót a kutatáshoz, elutasították. Ugyanakkor parancsot kaptam, hogy bocsássam el a Marauder, a Pran és a Nagwa cirkálókat, és utasítsam őket, hogy a lehető leggyorsabban térjenek vissza az állomáshelyükre.

– Alig fele haderőnk marad, uram – állapította meg Legorburu a fejét rázva. – Mit várnak tőlünk?

– Nyilván hogy hibázzunk – felelte Pakkpekatt kurtán. – És azt is jelezték, hogy a Glorioust is vissza fogják hívni. Egyórás riadókészültségben vagyunk, ami azt jelenti, hogy fél fényévnél nagyobb ugrást nem hajthatunk végre.

– Legalább a kutatást folytathatjuk – mondta Legorburu. – De utasítanunk kell a Kettemoort, hogy foglalja el a Marauder helyét. Mostanra már befejezhették a nagyjavítását.

– A Kettemoor már a Nichenre ugrott a Kauri halottaival és sebesültjeivel – tájékoztatott Pakkpekatt. – Még legalább egy napig nem érhető el. Ha egyáltalán engedélyezik, hogy csatlakozzon hozzánk.

Legorburu alaposan megnézte a képernyőt.

– Nem értem, ezredes. Miért ez a hirtelen átcsoportosítás? Mi történhetett? Valami komoly, ha nem tudnak nélkülözni egy harmincéves löveghajót meg egypár tiltómező-generáló járőrhajót.

– Ezt az információt számomra nem tették hozzáférhetővé – jelezre Pakkpekatt az ajkát biggyesztve.

– Talán megnézhetném a szokásos csatornákon kívül – ajánlotta Legorburu. – Akarja, hogy megpróbáljam?

Pakkpekatt bólintott.

– Kérem, tegye. Szeretném tudni, kivel kell megmérkőznöm, hogy befejezhessem ezt a küldetést.

3.

A teljkon vagabond folyosóin előrenyomuló kis csapatot előreszegezett sugárvetővel a kezében Lando Calrissian vezette. Szorosan a nyomában Artu lépkedett, a teherszánról leszerelt rácsot védelmül maga mögé tartva. A sor végén Lobot haladt, a nyakában Thripióval. A robot úgy csimpaszkodott a nyakába, mint egy kisgyerek az apja hátán.

– Az én hibám – mondta Lando a válla fölött hátrapillantva. – Gondoskodhattam volna Thripio számára egy hajtóövről meg tartalék telepekről. Akár eldobható utántöltésről.

– Van – volt ilyesmink – a Lady Luck fedélzetén – tudatta Lobot. – De mindent nem rakhattunk fel a szánra.

A szánkóra rakott cuccokért bármikor cserélhettem volna tölthető telepeket. Nem gondoltam, hogy tovább fogunk zéró G-ben tartózkodni, mint azt szeretnénk. Lehet, hogy örökre itt maradunk, gondolta Lando komoran.

– Érdekes tervezésű ez a hajó – állapította meg Lobot. – Mintha a quellákat egyetlen cél vezérelte volna: hogy a mi közlekedésünket megnehezítsék. Se mesterséges gravitáció, se tengelyforgás. A válaszfalak nem mágnesezhetők, és nincsenek se tapadósávok, se kapaszkodók.

– És mi olyan érdekes ebben?

– A quellák bolygólakók – lepődött meg kicsit Lobot a kérdésen. – Ki gondolná, hogy ilyen hajókon járnak?

Lando felmordult.

– És ha a quellák hatalmas csigák, és ilyen alagutakban közlekednek?

– Lehet – hagyta rá Lobot. – De még egy csigának is kényelmesebb gravitációban közlekedni. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ebben a hajóban van valahol egy kapcsoló, amely megkönnyíthetné a dolgunkat.

A folyosónak úgy tűnt, nincs vége. Folyton elkanyarodott Lando előtt, mindannyiszor reménnyel töltve el, ami persze sosem teljesült.

– Mennyi utat tettünk már meg?

– Artu eseményadatai szerint három órával és nyolc perccel ezelőtt léptünk a vagabond fedélzetére. A zsilipet pedig negyvenhét perce hagytuk el – válaszolt Lobot.

– Ennél többnek tűnt – mondta Lando. – Vagy csak én érzem így? Nem kellene már jócskán a hajón kívül lennünk?

– Nyilvánvalóan meg nem.

– Itt semmi sem nyilvánvaló – jegyezte meg Lando. – Másodpercenként egy métert haladunk, ráadásul fejjel lefelé. A negyvenhét perc egyenlő kétezer-nyolcszázhúsz másodperccel. És ez a hajó csak ezerötszáz méter hosszú. Mostanra már egy kilométerre a hajó előtt kellene lennünk.

– A hajó külső felszínén látott csatornaburkolatok az egész hajót behálózták – mondta Lobot. – Ha azok egyikében vagyunk – márpedig azt hiszem igen – akkor nem lehet megbecsülni a hosszát.

– Ez nem igaz, mert mindeddig előrefelé haladtunk. Nemde? Ha a folyosó visszafordult volna, azt észrevesszük.

– Biztos? – kérdezte Lobot. – Jelzések és referenciák nélkül ezt nehéz megállapítani.

– Igazad van. Mindegy, hogyan próbálkozom, nem vagyok képes képet alkotni ennek a hajónak a belsejéről. Artu, mutasd még egyszer a térképeidet.

Artu holoprojektora életre kelt. A hajó alaprajzára ráhelyezte a pásztázókból kinyert vörös tónusú képet, amin a saját mozgásukat rögzítette. Jól látszott, hogy az alagút alacsony frekvenciájú szinuszhullámhoz hasonlóan hol a hajó burkolatán kívül, hol azon belül haladt.

– Látod? – mutatta Lando. – A hajó előtt vagyunk.

– Artu, jók a giroszkópjaid?

A robot méltatlankodva válaszolt:

– Máskülönben hogyan magyaráznád a látottakat?

Artu válaszképpen egy rövidet csippantott.

– A hajó most hosszabb? – fordította Thripio hitetlenkedve. – Micsoda abszurd kijelentés. Még te sem lehetsz ennyire ostoba. Minden bizonnyal meghibásodtak

Lando sóhajtva tanulmányozta át a térképet. A „fal” és a „válaszfal” fogalmát már korábban elvetették.

– Mégis ennek van leginkább értelme – szólt fáradtan. – Valami olyan trükknek vagyunk a szemtanúi, amire a mi technológiánk nem képes. Lehet, hogy ez a hajó nem is változatlan, beleértve a dimenzióit is. Vagy csak a quellák nem játszanak tisztességesen.

– Olyasmit maga is tett a múltban – emlékeztette Lobot.

– Igen, azt hiszem, így van – felelte Lando. – De az mindig segít, ha játék előtt egy kicsit figyeled az asztalt. Elrakhatod a térképet Artu, vezess tovább. Nyújtsuk meg a lépteinket. Két méter másodpercenként.

Majd egy újabb óra telt el, mire Artu felfedezett valamit, ami heves csipogásra késztette.

– Mi van? – kérdezte Lando.

– Artu azt mondja, előttünk valami ismeretlen van – fordította Thripio. – Mesterségesnek látszik.

Lando előreúszott, és reménykedve pillantott a folyosó mélyére.

– Melyik oldalon?

– Elöl, balra, magasan fent, Lando mester.

– Látom. Elég apró. Várja, ó, nem!

– Mi az, Lando?

Lando nem válaszolt, dc mihelyt a többiek odaértek melléje, megkapták a választ. A szán rácsozatának egy darabja álít ki a falból, rajta zsinegből egy hurok.

Thripio öntötte szavakba a felesleges mondatot:

– Nos, visszaértünk oda, ahonnan elindultunk.

– Ez lehetetlen – hördült fel Lobot, hangjában nem kevés ingerültséggel.

– Felőlem hiheted ezt, de akkor mivel magyarázod ezt? – kérdezte Lando.

– Lehet, hogy elmozdult – felelte Lobot.

– Hogyan? Azt hiszed, más is van a hajóban?

– Nem tudom – felelte Lobot. – Ez itt lehet a mi jelzésünknek a másolata is, egy félrevezetés. Artu szenzorai szerint még mindig a hajóorr felé haladunk.

– Hát persze hogy arra. Csak éppen másodízben. Miféle eszement hajón vagyunk? Ez a folyosó nem vezet sehová, és nincs funkciója.

– Nyilván a mi számunkra készült – jegyezte meg Lobot.

– Az igaz lehet. És mi elvesztegettünk két órát és – Lando a kijelzőkre pillantott –, az energia kilenc százalékát. Gondolom, nálatok is ez a helyzet.

– Ez elszomorító. Most mit tegyünk? – tűnődött Thripio.

– Mostantól okosabban játszunk – mondta Lando. – Mennyi karbonvezetékünk van?

Lobot azonnal rávágta:

– Két orsó, összesen ötezer méter. Miért?

– Ha folyton körbejárunk, sosem jutunk a hajtómű közelébe. Annyi rácsunk nincs, hogy az egész folyosót betelepítsük fogantyúval, de a huzalból készíthetünk kapaszkodót. És akkor nem csinálunk magunkból még egyszer bolondot.

– Igen, jobb, ha topológiai térkép van a kezünkben, mint tematikus. Így legalább látjuk az összefüggést az egyes helyek között akkor is, ha az egzakt geometria nem nyújt elég támpontot.

Lando bólintott.

– Jó volna, ha valami történne már. Kezdek komolyan aggódni.

A huzaldob számlálója szerint 884 métert haladtak, és négy horgonyt építettek a falba, amire egy átjáróhoz értek.

– Ez ostobaság – mondta Lando a levegőben lebegve a két oldalsó nyílás között. – Ez az átjáró az előbb nem volt itt.

– Amennyiben az előbb is erre jártunk.

– Ne kezdj ki velem – szólt vissza Lando a válla fölött. – Fennáll a lehetősége annak, hogy ezek a csatornák, vezetékek vagy folyosók valamilyen módon a hajó működésével vannak összefüggésben. Lehet, hogy amit itt tapasztalunk, az egyáltalán nincs összefüggésben mivelünk.

– Csővezeték, mihez? Olyan szárazak, mint a csont.

– Sok dolog yan, amit áramoltatni lehet: gázokat, energiaplazmát, elektromos töltéseket – magyarázta Lobot. – És a vezetékekben rendszerint vannak elágazások, szelepek meg irányváltók. Ez itt előttünk nyilván valami ilyesmi. És valószínűleg már elhaladtunk néhány hasonló mellett.

Lando lassan a nyílás felé fordult.

– Na, most akkor merre?

– Lando mester, lehet egy javaslatom? – kérdezte Thripio.

– Bármikor, Thripio. Amit legkevésbé szeretnék, az az, hogy valamelyikőtök azt mondja: „Tudjátok, ez nekem korábban már eszembe jutott, gondoltam is rá, hogy szólni kéne.”

– Nos, Lando mester. A javaslatom az, hogy váljunk szét két csoportra, és egyidejűleg derítsük fel a két oldalt. Ez volna a leghatékonyabb módszer. Ha mindkét csoportban volna egy ember meg egy robot, úgy vélem, tudnánk kommunikálni nagyobb távolságból is.

– Nem rossz, Thripio – ismerte el Lando. – És két orsónk is van, így mindkét átjáróban el tudunk helyezni jelzéseket. Lobot?

– Én ellenzem a szétválást – mondta Lobot. – A szelepek vagy nyílások bármikor bezárulhatnak. És az is lehetséges, hogy éppen ezzel teszünk eleget az elvárásnak: szétválunk.

Lando összevonta a szemöldökét.

– Ha nem válunk szét, melyik utat válasszuk?

Lobot megrázta a fejét.

– Egyáltalán nem számít, Lando. Csak válasszunk.

Nem számít. A Lando által választott csatorna mintegy háromszáz méter után véget ért, miután kilencven fokban lefelé – befelé? – kanyarodott. Visszafordultak.

A szemközti csatlakozás egy újabb elágazáshoz vezetett, amely tükörképe volt az előzőnek, de ebből nyílt egy másik, rövid alagút is, ami egy kanyar után hirtelen véget ért.

– Valaminek kell lennie odalent – vélte Lando, miközben a többiek megfordultak. – Mindkét zsákutca ugyanoda vezet. A hiperhajtóműnek odalent kell lennie.

Lobot nagyon is jól tudta, hogy Lando a legszívesebben a sugárvágójával győződne meg elmélete helyességéről, ezért odament hozzá, és a vállára tette a kezét.

– Jöjjön.

– Kezdek belefáradni.

– Tudom – értett vele egyet Lobot. – De nagyon jól tudja, hogy egy hiperhajtóművet leállítani vagy destabilizálni, az nem ugyanaz. Majd találunk megoldást.

– Rendben van – felehe írandó, miután figyelmesen végighallgatta. – De ha nem találjuk meg azt a megoldást, mire a számlálóink egyszámjegyű értékeket mutatnak, akkor visszajövök ide. Nem fogom megvárni, míg elpusztulunk, Lobot.

– Ezt nem is remélem magától – jegyezte meg Lobot. – De most jöjjön, barátom.

Egymás mellett úsztak vissza az elágazáshoz.

Egyre növekvő kétségbeesés közepette negyvenegy kapaszkodót készítettek a rácsból. Kétszáz méterenként helyezték el őket, vagyis több mint nyolc kilométert térképeztek fel: három főcsatornát és tizenötnél több oldalágat.

Az út során a társaság feljegyzett tizenegy elzárószelepet, tizennyolc irányváltó szelepet és három különböző, a kiindulási pontra vezető útvonalat. A mechanizmus rendeltetésére és működésének rendszerére nem derült fény. De Artu-Detu holografikus térképe sok hasznos jelzéssel bővült. Az ismeretlen lassan alakot öltött.

Mindeközben a vagabond továbbhaladt a hiperűrben, és látszólag tudomást sem vett a potyautasokról. A korábbi félelmek semmivé foszlottak. A lélekvesztő továbbra is titokzatos maradt, csak kevés titkát fedte fel, de már nem volt annyira fenyegető. Az életüket fenyegető veszély annyira személytelen volt, mint egy matematikai egyenlet, melynek ismeretlenjeit nem bírták megoldani. Egy újabb csatlakozási pontnál, amely csalódásukra egy már feltérképezett alagútba vezetett, megálltak, hogy kifújják magukat.

Lando a csuklója köré tekerte a huzal laza végét, hogy kihorgonyozza magát.

– Mennyi ideje tart ez az ugrás?

– Valamivel több mini harminchét órája – felelte Lobot.

– Valahová nagyon messzire megyünk – sóhajtott Lando. – Lássuk csak, négyszer három-pont-egy-négy szorozva harminckilenc a harmadikonnal, osztva hárommal – mostanra az űr egymillió köbfényévnyi területén akárhol lehetünk. Már csak telepátiával bukkanhatnak a nyomunkra.

– Aludhatnánk egyet – mondta Lobot.

– Minek?

– Az alvással megtakaríthatnánk a készletünket. Mindamellett az emberek nem hozzák a csúcsformájukat, amikor kimerültek.

– Holtan viszont még rosszabb a formánk – ellenkezett Lando. – Ha most elalszunk, pár órával közelebb jutunk ehhez az eshetőséghez.

– Ugyanakkor az alvás nélkül eltöltött órák alatt helyrehozhatatlan tévedést is elkövethetünk.

– De itt vannak a robotjaink, akik megóvnak bennünket ettől. Ők fáradhatatlanok – mutatott rá Lando. – Azonkívül éhes vagyok. Számítok rá, hogy valamelyik forduló mögött találunk egy záróra után is nyitva tartó kávézót.

– Lando, ez nem racionális elvárás.

Lando fáradtan kuncogott.

– Én tudom, mikor mondok ostobaságokat. És te tudod, hogy mikor vagy fárasztó?

– Lando mester

– Mi a baj, Thripio?

– Lehetséges, hogy ez a lélekvesztő már elhagyta a hiperűrt anélkül, hogy észrevettük volna? Lehetséges, hogy egyéb elfoglaltságaink elvonták a figyelmünket. Talán nem is mentünk olyan messzire, mint ahogyan számítottuk.

– Nem – felelte Lando kurtán. – Nem hallottam a hajó eresztékeit nyikorogni, mint amikor kibújtunk a zsilipből. Nem szalaszthattuk el. Semmiképpen nem történhetett meg. De van itt valami, ami elgondolkodtatott. Ez a hajó olyan hosszú, hogy időbe telik, mire kibukkan a hipertérből. Mennyi ideig tarthat egy ekkora hajó ellenőrzése, felülvizsgálata?

– Nekem van egy barátom az Atzerri dokkban, az megmutatta, hogyan pásztázzák át az egész hajótestet holográffal – beleértve a hiperhajtóműveket, de még a hatalmas csatahajók belsejét is.

– Még ha volna is elegendő levegőnk és vizünk, és annyiszor juthatnánk élelemhez és kávéhoz, ahányszor csak akarjuk, akkor sem szívesen maradnék itt, és hallgatnám a hajótest nyögéseit. Mert egy napon – mindegy, hogy a quellák mennyire húzták meg a csavarokat – ez a hajó is csak egy roncs lesz.

– Kíváncsi volnék, hol van most a Glorious? – kérdezte Thripio.

– Engem ez nem izgat – mondta Lando, és nevetett. – Nem akarok depressziós lenni. – Elengedte a huzalt, és középre lebegett. – Ti pihenjetek még, ha akartok. Mutasd a térképet Artu. Van még mit felderíteni ezen a hajón.

A hetvenegyedik órában végre megtalálták a kapcsolópanelt. Tiszta szerencse volt, hogy rábukkantak, mert egy olyan szekcióban volt, amit már kétszer is átkutattak, és nem állt szándékukban visszatérni oda, csakhogy az egyik új kereszteződés oda vitte őket vissza.

A közel két méter széles, másfél méter magas, lekerekített sarkú panel a folyosó „mennyezetébe” volt süllyesztve. (Lando felderítési módszere abban állt, hogy a kapaszkodókat mindig jobb kéz felől helyezték ki. Minden más irányt ebből származtattak.) A panel tele volt kisebb-nagyobb bemélyedésekkel és kiemelkedésekkel, lyukakkal és buborékokkal. Észrevették, hogy a panel középső harmadán kívül minden szerkezeti egység szimmetrikusan helyezkedik el.

– Lando mester, mit gondol, mi ez?

– Talán valamiféle intelligenciateszt – mondta, és belesett az egyik aljzat üregébe. – Nem akarja valaki kipróbálni?

– Nagyon hasonlít arra az építődobozra, amit Nugek nagykövet ajándékozott Anakin Solónak – mondta Thripio. – Mennyire élvezte, ahogy forogtak a kerekek, és hogy örült, amikor a kockákat a helyükre tudta rakni.

– Maradj csendben, Thripio.

– Igen, uram.

Lobot éppen elkészült a panel elemzésével.

– Huszonnégy aljzat, kétféle méretben. Tizennyolc kiemelkedés. Mozgó részeket nem látok. A fém igen simára és fényesre van csiszolva, egyéb védő felületkezelés nincs rajta. Mégsem látszik karcosnak, sérültnek még az aljzatok pereménél sem.

– Úgy néz ki, mint a Falcon diagramhálója, vagy mint a Lady Luck karbantartó kabinetje: ha ide és ide becsatlakozol, hozzáférsz a hajó valamelyik egységéhez – töprengett Lando.

– Pontosan ez az, amit keresett – mondta Lobot. – Örül, hogy végre megtalálta?

– Ez az egyetlen szerkezet, amit a megtett kilenc kör alatt találtunk.

– Ez az egyetlen szerkezet, amit képesek vagyunk felismerni – mutatott rá Lobot. – Számomra úgy tűnik, ennek a hajónak a berendezései csak akkor látszanak, amikor szükség van rájuk. Szerintem el kéne gondolkodnunk azon, hogy ez itt miért pont most vált láthatóvá.

– Te mondd meg.

– Nyilván mert a hajó hamarosan olyan manőverbe kezd, amilyet ezzel a panellel lehet működésbe hozni...

– Ami azt jelenti, hogy alkalmunk nyílik belelépni és állítani rajta – következtetett Lando. – Ezeket a csatlakozásokat nem a mi számunkra tervezték, de majdcsak boldogulunk valahogy. Az energia az energia – Artu meg tud birkózni a hővel, a plazmával és az elektromos rendszerekkel. És az adat pedig adat – ha Artu el tudja olvasni, Thripio lefordítja nekünk.

– Lando, nincs alapja annak, hogy ez itt a segítségünkre lenne – mondta Lobot. – Valószínűbb, hogy ez a mechanizmus a folyosók működésével van kapcsolatban.

– És mi mihez kapcsolódik? – csattant fel Lando. – Raktárhoz? Ventilátorkamrához? Patkányveremhez? Gombafarmhoz? Azt akarod mondani, hogy nem szabad hozzányúlnunk? De akkor meddig várjunk, amíg végre csinálunk is valamit?

– Közel három napja, hogy csak két órát alszik – magyarázta a lelkiállapotát Lobot. – A sürgetési kényszer igen felerősödött.

– Úgy van – mondta Lando. – Nincs mit ennem, és az egyik barátomat takarékosságból ki kellett kapcsolnom. A vízkészletemnek olyan íze van, mintha már vagy tucatszor recirkulált volna. Van-e gépiesebb dolog az embernél? Erre nem gondoltál?

– Én is ugyanolyan ember vagyok, mint maga – mondta Lobot. – Kétlem, hogy éhesebb tudna lenni, mint én. Az én vízkészletem sem élvezhetőbb, mint a magáé. De nem értem, hogy a felfedezést.

– Akkor tanulj még egy kicsit. Azt akarom, hogy a droidok próbáljanak meg összecsatlakozni ezzel a gépezettel. Ez minden. Semmi robbantás. Semmi kreatív szerkezeti átalakítás.

– Kérem, hallgasson meg – fordult hozzá Lobot komolyan. – Nem értem, hogy egy ilyen hatalmas és kiterjedt struktúra miért tétlen, amióta csak itt vagyunk benne, és hogy egyáltalán miért mozoghatunk benne szabadon. Ezek a kérdések izgatnak engem. És attól tartok, ennek a panelnak a megjelenése azt jelenti, hogy ezen körülményeknek most vége szakad.

– Annál inkább meg kell tennünk az első lépést – sürgette Lando. – Artu, Thripio, gyertek ide. Azt akarom, hogy csatlakozzatok rá a vagabond számítógépes rendszerére.

Lobot lassan a droidok felé fordult.

– Thripio, Artu, szeretném, ha várnátok, amíg többet tudunk. A készleteink még nincsenek kritikus mértékben kifogyva. Nem tudjuk, mivel állunk szemben.

– Sajnálom, uram, de Luke mester Lando mester gondjaira bízott minket – mondta Thripio, és hagyta, hogy Artu a panel felé vonszolja. – Neki kell engedelmeskednünk, függetlenül attól, hogy önnek mik a fenntartásai.

– Köszönöm, Thripio – hagyta jóvá Lando, és nem titkolt elégedettséggel pillantott Lobotra. – Öröm tudni, hogy még a csapattal vagy.

Akár Lobot rossz előérzete, akár Artu önvédelmi ösztöne volt az oka, de Lobot legnagyobb megelégedésére az asztromechanikai robot rendkívül körültekintően állt neki, hogy végrehajtsa Lando utasításait.

Először is tisztes távolságból elkezdte felmérni a panelt. Félgömb alakú feje jobbra-balra forgott, aszerint, hogy melyik szenzorát használta – az optikait, termálist, a sugárzásmérőt, az elektromágnesest.

Thripio minden mért értéket azonnal közvetített a két embernek, akik a folyosó két oldalán állva figyelték a műveletet.

Lobot már tudta az eredményeket, mire Thripio kimondta azokat, mert a droid – saját elhatározásából, Lando tudta nélkül – nyitott még egy kommunikációs csatornát a kiborg érzékelői számára. Egyetértésének jeléül

Lobot nem szólt a dologról, és nem tett semmi olyat, amivel elárulhatná magát.

Amikor az elsődleges vizsgálat nem mutatott ki potenciális veszélyt, Artu közelebb ment, és kinyújtotta a szondáját. A szondafej túl nagy volt ahhoz, hogy beférjen az aljzatba, de Artu egészen közel tartotta anélkül, hogy hozzáért volna a panelhoz.

– Mágneses térerő nulla egész kilenc század gauss – közölte Thripio. – Fluxussűrűség egy egész hatszázkét ezred. Alfa-sugárzás nulla. Béta-sugárzás száztizenhat. Töltés polaritása negatív. Artu, ebből egy szót sem értek. Megmondaná valaki, hogy mit jelent ez?

Artu feje körbefordult, és egy sor disszonáns csiripelést hallatott, amit Thripio nem fordított le.

– Én megpróbálok csendben maradni – fejezte ki együttműködési készségét Thripio, miközben Artu a következő bemélyedéshez közelítette a szondáját –, de nem az én hibám, hogy nem a súlytalanságra terveztek. A legtöbb értelmes lény azon a bolygón él, ahová tartozik.

Artu válasza még Lobot fülét is sértette.

– Nem érdekel, mit gondolsz – adta tudtul Thripio. – Végtére is csak egy szerkentyű vagy. Én nemesebb célokra terveztettem. Valamikor diplomáciai szolgálatot láttam el, segítettem kibékíteni a legádázabb ellenségeket, dinasztiák között kötendő házasságokat hoztam össze, istenem, de hiányoznak a régi szép napok...

Artu egy elektronikus bégetéssel válaszolt.

– Jól van – mondta Thripio dölyfösen –, gondolj, amit akarsz. Nincs szükségem a segítségedre. – Azzal az aranyszínű robot félreállt, és karba tette a kezét.

– Nekem viszont szükségem van a segítségedre – szólt rá Lando. – Ezért jobb volna, ha abbahagynád a veszekedést a testvéreddel, és gyorsan mondanád az adatokat.

– Most nagyot tévedett, Lando mester. Ez az egoista kis zsarnok nem a rokonom – fortyant fel Thripio.

– Majd én segítek, Lando mester – lépett közbe Lobot nyugodtan, minden magyarázat nélkül. – Mágneses mező nulla egész nyolcvankét század gauss. Fluxussűrűség egy egész hetvennégy század. Alfa-sugárzás...

Lando zavartan pillantott Lobotra, aki ezt elégedetten vette tudomásul. Egyikük sem látta, hogy Thripio megkapaszkodik az egyik kiálló alkatrészben, nehogy elessen. Ezzel szemben hallották a hangos ropogást a rádiójukban, és látták a kékesfehér energiakisüléseket.

– Uram, könyörülj! – kiáltotta Thripio.

Lobot odapillantva látta, hogy a kiemelkedő felületből szikrák csapnak át Thripio karjára, és egészen a könyökéig felkúsznak, és egyre intenzívebben csapkodnak.

– Thripio, ne engedd el – kezdte – Lobot.

De a figyelmeztetés túl későn jött. Amint a robot magához tért első meglepetéséből, kényeskedőn elrántotta a kezét.

Egy pillanattal később vaskos energianyaláb csapott ki a panelból, és Thripio kezén felkúszott a fejére, betakarta a fél arcát, azután az alagút felületére ugrott. Mielőtt bárki megmozdulhatott volna, végigrohant az alagútban, és annak teljes felületét kékes fénybe burkolva eltűnt szem elől. A kifeszített huzalon is végigszaladt egy apró villám, amitől az teljes hosszában füstölni kezdett.

A nyaláb elengedte Thripiót, aki ott maradt lebegve-forogva a csatorna közepén. Jobb karja feketére égett, szervói, energiavezetékei füstölögtek, a feje különös tartásba merevedve remegett, mintha valamelyik aktivátora zárlatos volna.

Lobot szabadjára engedett egy sor vaskos káromkodást, amiről már régen azt hitte, hogy elfelejtette. Lando bambán bámult egy percig, azután követte Lobot példáját. De Artu felrázta mindkettejüket, amikor megragadván őket elrántotta mindkettejüket a panel elől, az átjáró ellentétes oldalára. Artu, Lando mellett elhaladva barátságtalan hangokat hallatott.

– Sajnálom – mondta Lando, és megadóan feltartotta a karját. – Nem az én hibám. Lobot, mondd meg neki, hogy nem az én hibám volt.

Lobot Artu és Thripio után sietve jelentőségteljes csendben húzott el Lando mellett.

Artu nem engedte Landót Thripio közelébe. Elégedjen meg azzal, hogy tisztes távolból szemléli, miként próbál Lobot és Artu életet verni a protokollrobotba.

Pár méternyire tőlük a kár tetemes volt.

Egy R6-os vagy egy R7-es könnyedén megbirkózott volna az energianyalábbal. A legújabb harci robotok megfelelő védelemmel vannak ellátva az ilyen kisülések és indukált energiafolyamok ellen, de még egy ionágyú lövedéke ellen is.

Csakhogy Thripio fegyvere a szó volt. Minimális védelemmel látták el, ezért a nyaláb könnyedén el tudott bánni vele. Ha a sugár a teste közepén éri, ahol a primer processzorai vannak, Thripio már nem él.

Lando mindazonáltal látta, hogy a robot jobb karja hasznavehetetlen, merev, a szervói beégtek, a kábelei megolvadtak. Ami még rosszabb, a beszédszintetizátora és a hangképző szerve is megsérült. A hangja teljesen eltorzult, mintha millió fényévnyi távolságból beszélne egy zsebkommunikátoron keresztül. És kétszer is megállt mondat közben, hogy megkeresse a megfelelő szót – ilyet Lando a robotnál még nem tapasztalt.

Néhány perc múltán Lobot otthagyta Artut és Thripiót, és csatlakozott Landóhoz. Lando legnagyobb meglepetésére a kiborg nem tett neki szemrehányást, sőt hivatalosan rideg szavai alig különböztek szokásos modorától.

– Thripio karja alkatrészhiány miatt nem javítható – mondta. – Artu most megpróbálja felszabadítani a laterális aktivátort, hogy legalább a fejét tudja mozgatni. – Lando mögé, a felszerelés felé indult, amit Lando elhúzott a baleset helyszínéről. – Szükségem van a szerszámokra.

– Egy perc – nyugtatta Lando. – Gondolkodtál azon, hogy mi történt valójában?

– Szükségem van a szerszámokra – ismételte Lobot, és ellépett Lando mellett.

Lando utánanyúlt, és megragadta Lobot karját.

– Igazad volt az átjárókkal kapcsolatban. Készen állnak, hogy... – valami mozgást észlelt a szeme sarkából. A két robot felé pillantva egyre növekvő kékes fényt pillantott meg. – Vigyázz! – kiáltotta. – El a faltól, Artu, vigyázz!

– Mi van? – fordult arrafelé Lobot is.

Lando megragadta Lobot karját, és a kereszteződés közepére rántotta. Éppen idejében, mert a forduló mögött megjelent a kékesfehér aura, és szédítő iramban közeledett feléjük. Egy szempillantás alatt elhaladt mellettük, de ez elég volt ahhoz, hogy valamennyi szőrszáluk az égnek meredjen.

– Ez teljesen körbement?

– Igen.

– Nem úgy tűnt, mintha veszített volna az erejéből – csodálkozott Lobot.

– Nem – felelte Lando. – Éppen ezt akartam elmagyarázni. Igazad volt. Ezek itt vezetékek. Szupravezető akkumulátorok. Az is lehet, hogy valamilyen gázzal működő kaszkádgenerátor.

– A fegyverzethez – mondta Lobot. – Biztos, hogy a fegyverzethez tartozik.

– Az a panel a ballaszt, a szikra forrása. Thripio nyilván idő előtt kisütötte, miközben az tüzeléshez feltöltődött. Ezzel valószínűleg hibaüzenetet is küldött a rendszerbe, így nyertünk időt, amíg újra feltölti magát.

– A fegyverzet a hipertérben hatástalan. Ezzel magyarázható, hogy életben maradtunk.

– És ez a magyarázat a te kérdésedre is a panellal kapcsolatban, hogy miért most vált láthatóvá – mutatott rá Lando. – Okos. Nagyon okos. Mielőtt belépek egy ismeretlen helyiségbe, először ellenőrzöm a fegyverem.

– Tehát ellenőrizte a rendszer integritását. Vagyis felkészül.

– Várj. Figyelj.

A hajótest körülöttük minden irányban nyögni kezdett, és halk, mély morajt hallatott.

Lando elengedte Lobotot, és a felszerelés felé lökte. Az övéről leakasztotta a tapadókorongos szondát, amiről selyemzsinór lógott, a végén hurokkal.

– Most ez következik – jelezte. – Artu! Térképet! Hol a legközelebbi külső fal?

Artu egy rikoltással válaszolt.

– Mutass rá, nem értem, mit mondasz.

– Nem magának válaszolt – magyarázta Lobot. – Tőlem kérdezte, hogy meddig vacakolok még a szerszámmal. – Arrafelé – mondta. – Tizennyolc méterre. De azt nem tudni, hogy mi van a külső fal, és a mi jelenlegi helyzetünk között.

– Megmondom, ha visszajöttem – mondta Lando. Előkapta a sugárvágóját, lyukat ütött a falba és eltűnt.

Lábát szétterpesztve megállt a külső falon, és navigációs sugárvetőjét bekapcsolva valósággal odatapadt. Lába között tökéletes kört vágott a hajótestbe, amit a szökő levegő nyomban ki is szippantott. A tapadószonda a lyuk felé úszott, a zsinór gyorsan tekeredett utána Lando csuklójáról. Egy idő után megfeszült, és mint a húr rezgett a légáramlatban. Lando óvatosan utánaengedte a zsinórt, és hagyta, hogy a szonda átcsússzon a nyíláson. Csak a zsinór mentette meg attól, hogy kicsússzon a világűrbe.

Azután csak várt, hogy a burkolat összeforrjon körülötte. Amikor a nyílás már nem engedte visszahúzni a szondát, Lando meghúzta a zsinórt, hogy az érzékelőfej a burkolathoz szoruljon. Gyorsan kinyúlt a lyukon, bekapcsolta a szenzorokat meg a lehorgonyzó szerkezetet, majd ismét lazított a huzalon. Amikor a nyílás már majdnem megfogta a huzalt, megrántotta.

Odakintről hallatszott az apró koppanás, amint a szonda kilőtte horgonyait, és az belemélyedt a burkolat anyagába. Lando a biztonság kedvéért még kötött egy csomót a huzalra, hátha a hajótest megpróbálja kivetni magából a horgonyokat, és akkor a szonda még mindig a helyén maradhat.

Végezvén a munkával Lando megfordult, hogy szemügyre vegye a helyiséget, amin sebtében átjött a külső falhoz. A folyosóval ellentétben ez a helyiség sárgás fényben úszott, jóllehet az egyetlen fényforrás a Lando sisakjának két oldalán elhelyezett reflektorból származott. Körbeforgatva a fénypászmát az minden irányban beléveszett a feneketlen sötétségbe. Olyan érzése támadt, mintha a világűr egy elhagyatott szegletében volna.

Csak amikor háttal fordult a külső falnak, és abba az irányba vetette a fényt, amerről jött, észlelt valami kézzelfoghatót. Ám attól, amit ott látott, az ereiben megfagyott a vér.

Mert a lámpa fénye a falon egy sor idegen arcra vetődött – egy kollázsra, amolyan portrégalériára, egy muráliára, egy reliefre, ami széltében a lámpa sugarán túl is folytatódott. Ezernyi különböző arc tekintett rá, mindegyik a maga külön kis hatszögletű keretéből. Az arcok a Lando által eddig látott egyik arcra sem emlékeztettek, mégis intelligenciát vélt felfedezni a nagy, kerek szemekben, melyek látszólag őt nézték. Lando úgy érezte, a puszta látványukból többet tud az idegenekről, mint ők magukról. A faragott képmásokból tökéletesen kiolvashatta a quellák erejét és kiszolgáltatottságát, a bölcsességet és az óvatlan kíváncsiságot, de mindenekelőtt az élet múlandóságának borzalmas felismerését. Akik modellt ültek ezekhez a portrékhoz, és akik megfaragták azokat, nagyon is tisztában voltak azzal, hogy művük túlélik őket, és csak ez marad utánuk. A falikép közepén kerek lyuk tátongott, ahol Lando utat égetett magának. A fal összeforrt, de a falikép nem. Egy portré teljesen megsemmisült, négy komoly sérülést szenvedett. Lando nem kevés bűntudattal égette ki újra a lyukat.

– Sajnálom – mondta a képmásoknak, amikor elment közöttük. – Ez a ti kriptátok, az emlékművetek. De nem akarom, hogy az enyém is legyen. Szeretném azt hinni, hogyha a számotokra ilyen sokat jelent az élet, drukkoltok nekem, hogy sikerüljön életben maradnom.

Lando ott találta a többieket, ahol hagyta. Még mindig Thripióval foglalkoztak. Egyedül az aranyszínű robot reagált a visszatértére. Feléje fordította a fejét, és vidáman üdvözölte.

– Lando mester! – mondta rekedt hangon. Az egyik szeme zárlatosan villogott. – Mit keresett a Yavin 4-en? És minek viseli ezt az öltözéket? Tudja, hogy most inkább egy robotra hasonlít?

– Thripio, nézz körül – utasította Lando. – Felismered a helyet?

A droid körbeforgatta a fejét.

– Ó, igen, látom. Ez a quella vagabond. Úgy tűnik, volt egy kis balesetem. – Megfordult, és ép kezével megkocogtatta Artu kerek fejét. – És ez mind a te hibád, te szabotőr. Már régen a zúzdában volna a helyed, a többi...

– Nem – mondta Lando éles hangon. – Az én hibám volt. Én adtam ki az utasítást. Én hibáztam. Sajnálom, Thripio. Megígérem, hogy mihelyt visszatértünk, megjavíttatlak.

– Nekem kell exkuzálnom magam. Mister Sonkacsont Mester – krákogta Thripio. – Bizottság van bennem, hogy az én hízott kenyerem a ballépés egyenetlen folyása.

– Ne próbálkozz a beszéddel, Thripio – figyelmeztette Lando. – Csak futtasd tovább az elemzést. Térképezd fel a sérült részeket, és állapítsd meg a rendeltetésüket.

– Tündérfal, lambda sárkány – mondta a droid, és feje semleges pozícióba merevedett.

Lobot együtt érzőn megcsóválta a fejét.

– Lando, a teszttöltés – amennyiben arról van szó –, még négyszer ment körbe. Láttam, amint az új nyílás előtt elhaladva gyengült, egyébként semmi jelét nem adta annak, hogy veszítene az erejéből. Azt hiszem, újra fel fog bukkanni, ha az imént nyílás a magába nem szippantotta.

Lando egy bólintással nyugtázta az információt.

– Ezek az átjárók egy majdnem tökéletes energiatelep cellái – közölte. – Ez sok mindent elárul a fegyverzetükről. Izgalmas lehet, amikor egy teljes töltés elhalad mellettünk.

– Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy egy időre elég volt az izgalmakból.

– Igaza van, ki kell jutnunk innen. De előbb el kell végeznünk valamit. Artu, ki tudtam helyezni egy szondát a külső burkolatra. Szeretném, ha vennéd a jeleit, és közölnéd őket Lobottal.

A kis robot elfordította a fejét, és nem szólt egy szót sem.

– Artu, meg kell tudnunk, hol vagyunk. A terv második lépése, emlékszel? Nem tudom, meddig tudunk adatokat kiszedni a szondából. És azt sem tudjuk, meddig leszünk még a valós űrben.

A droid még mindig hallgatott.

– Lobot?

Amaz megköszörülte a torkát.

– Ó, Artu valami igen durva kijelentést tett a maga vezetői képességeiről. Azután megkért, mondjam meg, hogy sztrájkol.

Megpróbálva visszafogni indulatait, Lando így szólt a droidhoz:

– Artu, te vagy az egyetlen, aki képes fogni a szonda adatait. Ha nem tudjuk, mit jelez, nem tudjuk megtervezni a menekülést. Ha nem menekülünk meg minél előbb, elfogy a levegőnk, neked pedig az energiád. Van valami oka, hogy négyünk vesztét akarod okozni?

Artu mély, ropogó hangot hallatott.

– Fogja az adatokat – tolmácsolta Lobot. – Azt mondja, Artuért teszi, nem magáért.

– Azt sem bánom, ha a thesszáliai trónörökösért teszi, amíg megteszi – mondta Lando. – Mennyi idő múlva kaphatom meg az irányt?

– Artu most végzi a háromszögelést – felelte Lobot. – Lando, pillanatnyilag csak egy csillagunk van. Artu a többi referenciapontot keresi.

– Micsoda? Hol a fenében vagyunk?

– Egy pillanat – mondta Lobot. – A koordináták nulla-kilenc-nulla, nulla-hat-hat, nulla-öt-kettő. Bizonytalansági tényező két százalék.

– Három nullás koordináta? Ez nem lehet igaz. Akkor ez az Egyes Szektor lehet.

– Pontosan – hagyta rá Lobot. – Pillanatnyilag százhat fényévre vagyunk az Új Köztársaság határától, a Magban. A legközelebbi lakott rendszer a Prakith.

– Prakith – ismételte Lando. – Foga Brill.

– Elnézést?

– Az utolsó jelentések szerint a Prakithot jelenleg Foga Brill, a Birodalom hadura irányítja.

– Értem. Prakith nyolc fényévre van innen.

– És van odakint más hajó? Őrbója, robotszonda, bármi?

– Semmi olyasmi, amit a szonda észlelni tud. Jóllehet a vagabond teste eltakarja az űr nagy részét.

Lando mérgesen morgott.

– Hát az biztos, hogy segélykérést nem küldhetünk a közelbe sehová. Na jó... tűnjünk el ebből az akkumulátorból, amíg minden csendes. Visszamegyünk oda, ahonnan az előbb kijöttem. Nem tudom, mi lehet az, de az előbb sem történt semmi baj.

Artu trillázott egy sort.

– Mi az?

– Nem érdekes – mondta Lobot. – Jobb, ha nem hallja.

Lando sötét gondolatokat táplált az elhanyagolt robotok iránt, akiknél elmulasztották a karbantartást vagy a rendszeres memóriafrissítést. Ez a te hibád. Luke, ezek az én ízlésem szerint túl sok egyéniséget hordoznak. De a gondolatait megtartotta magának.

– Ha ezen túl leszünk – folytatta –, kíváncsi leszek, hány lyukat üthetünk még a falba...

Lobot helyeslően bólintott.

– ...de ez azt is jelenti, hogy rá kell jönnünk, hogyan működnek a quella ajtók, és hogyan kell őket kinyitni. – Artu felé fordult. – Ha átjutunk, az első dolgunk az lesz, hogy hat órát pihenünk – mégpedig mindannyian. Már korábban meg kellett volna tennünk. Sajnálom, Artu, nem tudom, hogy ez változtat-e a helyzetünkön. De Thripio balesetét sem akartam.

Artu feje Lando felé forgott.

– Csiiirr-íííp-víííp – mondta.

– Azt mondja, fontolóra veszi, hogy ad magának egy második lehetőséget – mondta Lobot.

Lando bólintott, és előhúzta a sugárvágót.

– Mondd meg neki helyettem, hogy arra minden tisztességes játékosnak szüksége lehet.

4.

Lando arra ébredt, hogy kiszáradt a szája, szaggat a feje, és a gyomra összeszorult az éhségtől. Álmának foszlányai ébren is ott keringtek az agyában, és nem hagyták nyugodni. Azt álmodta, hogy egy sötét városban menekül egy behízelgő szavú, láthatatlan orgyilkos elől. Felnyúlt, hogy felkapcsolja a fejlámpáit, és megnézze a többieket.

Látta, hogy ő az egyetlen, aki ébren van. Lobot pár méternyire tőle a fal mellett lebegett. Kezét a feje mellé húzta fel, a lábát behajlította, mint egy csecsemő. Artu még mindig fogva tartotta Thripiót a horgonyaival. A páros lassan forgott a kamra túlsó végében, mintha valami halhatatlan zenére táncolna.

Lando a csuklójára erősített időmérőre pillantott, amit elalvás előtt kapcsolt be. Döbbenten tapasztalta, hogy a hatórásra tervezett pihenés tizenhat órásra sikeredett. Ő és Lobot alaposan kialudták magukat, a droidok pedig még mindig kikapcsolva pihentek.

Egy percig bűntudatot érzett az elfecsérelt órák miatt, de elhessegette a gondolatot, mert tudta, hogy a pihenésre nagyon is szükségük volt. A test tudja, mire van szüksége, gondolta Lobot üdvözült pillantását látva.

De az álom nem gyógyított be minden sebet. Lando éhsége kínzóbbá vált, és a sisakban lévő recirkulált víz íze is csak egy feneketlen pohár jégbe hűtött charde vagy skoa képét idézte fel.

A legjobban mégis az öltözékétől szeretett volna megszabadulni. A levegő áporodott volt, és a saját lehelete már maszatos foltot varázsolt a sisaküvegre. A fejbőre és testének még vagy tucat rejtett zuga borzalmasan viszketett. A bőre elzsírosodott, ráférne egy forró fürdő. És a ruha abban is akadályozta, hogy kinyújtóztassa merev, zsibbadt tagjait.

Lando jobb kezén a rögtönzött kesztyű enyhén a bőréhez tapadt, jelezve, hogy a kinti légnyomás valamivel magasabb, mint az öltözék normál nyomása.

Lando az ujjaival kaparászni kezdett a sisakján, önkéntelenül is elárulva a gondolatait.

Nem mintha a hajó levegője mérgező volna, csak egy kicsit sűrű. A víz alatti teszten hat percig tudtam visszatartani a lélegzetemet. Ennyi idő bőségesen elég ahhoz, hogy megtöröljem az arcomat és megvakarjam a...

Lobot hangja szakította félbe Lando gondolatait.

– Szeretném tudni – méltatlankodott a kiborg –, hogy melyik utazási irodánál fizette be ezt az utat. Az elhelyezés várakozáson aluli.

Lando könnyed mosollyal fordult Lobot felé.

– Most csak azért vagy nyűgös, mert amíg aludtál, megettem a reggelidet.

– És ez csak egy a száz ok közül, amiért többet nem utazom együtt magával.

– Elég a panaszkodásból, segíts felkelteni a gyerekeket – mondta. – Úgy hallottam, ma lesz a kirándulás legzsúfoltabb napja.

Kölcsönös megegyezéssel előbb Thripiót kapcsolták be, hogy Lando Artu kotnyeles segítsége nélkül megnézhesse, milyen állapotban van. Elég volt egy rövid párbeszéd ahhoz, hogy megállapítsa: a droid visszanyerte verbális képességeit – és azzal együtt a méltóságát. Mindössze egy halk sistergés maradt vissza, amh beszéd közben hallatott, és egyfajta száraz ropogás, mintha ki volna száradva a torka.

– Thripio, nagyon örülök, hogy a beszédrendszereid rendbe jöttek – mondta Lobot. – Nekem mindig is voltak fenntartásaim a Bratan Intézet kibernetikai termékeivel szemben. Az első neurális interfészemet a Bratan készítette, és csak baj volt vele.

– Köszönöm, Lando mester – örvendezett Thripio. – Én is nagyon megkönnyebbültem. Egy protokollrobot hibás szintetizátorral nem sokat ér.

– Hacsak nem ismeri a kilencezer-ötvenhét létező jelbeszéd valamelyikét – emlékeztette Lando.

A droid sérült karjára pillantott.

– Jelen állapotomban még annak sem venném hasznát. Rossz szintetizátorral csak teher vagyok az önök számára. Megtehették volna, hogy kiveszik a telepeimet, és itt hagynak. Megértettem volna.

– Ne aggódj, nem hagyunk itt – biztatta Lobot. – Nem szeretném, ha nekem kellene kommunikálnom Artuval.

– És miért nem? Ragyogóan csináltad.

Lobot lassan megrázta a fejét.

– Artu ugyanabban a poliglott bináris nyelvben gondolkodik, amiben beszél, és én abból egy mukkot sem értek. Basicben tudna velem kommunikálni, de ennek határt szab az ő basicismeretének alacsony foka. És az eddigi tapasztalataim szerint a basicet is egy nerf pásztortól tanulhatta.

– Ó, néha nagyon közönséges tud lenni – helyeselt Thripio egyetértőn. – Néha olyan borzalmas dolgokat mond, el sem tudjátok képzelni. A felét nem merem lefordítani annak, amit mond. Néha már azt hiszem, hogy engem akar lehetetlenné tenni. – Thripio arrafelé pillantott, ahol Artu világító STANDBY jelzőfényével lebegett, és aggódva hozzátette: – Ugye, ő nem sérült meg?

– Nem, csak ma reggel ő kel fel utoljára – mondta Lando. – Megyek is, és felkeltem.

– Talán jobb volna, ha nem tenné – figyelmeztette Lobot, és egy mozdulattal megállította. – Lehet, hogy Artu még nem heverte ki Thripio balesetét.

– Nocsak, hány diplomata nyüzsög körülöttem? – kérdezte Lando. – Nem, ha Artunak bármi baja van velem, akkor azt most kell elintéznünk. Ez az én küldetésem, és nem hagyom, hogy egy nyűgös robot beleszóljon. Nem védekezésképpen mondom, Thripio.

– Nem is annak veszem – bizonygatta Thripio. – Pontosan tudom, hogyan érti.

Artu rendszerkijelzői azon nyomban felvillantak, szenzorokkal teli kupolája fél fordulatot tett minden irányban. Álló helyzetbe fordult, és Landót otthagyva Thripio felé sietett, akivel hosszú cseverészésbe fogott.

– Mit mond? – kérdezte Lando.

Thripio ugyanabban a dialektusban csipogott vissza a droidnak, mire az egy még hosszabb monológgal válaszolt.

– Nos?

Statikus zörej hallatszott, mintha Thripio a torkát köszörülné.

– Lando mester, Artu azt mondja, hogy ő a legnagyobb odaadással és lelkesedéssel szolgálja ezt a küldetést.

– Thripio...

– Lando, azt javaslom, ezt vegye szó szerint – szólt közbe Lobot.

Lando Lobotra meredt. Azután szemöldökét ráncolva azt mondta:

– Köszönöm. Olykor nehéz meghallanom azt, amit nem mondanak ki. – A sisakjához nyúlt, és felcsavarta a lámpa fényét. – Lobot, odakint történt valami?

– A szenzor jelei tiszták. A vagabond sebessége elhanyagolható.

– Csak egy hosszúkás aszteroid, ami valahonnan idesodródott, mi? Akkor jó. Artu, ki tudsz segíteni némi fénnyel? Lássuk, mi van itt.

A kamra mintegy tizenöt méter hosszú és kilenc méter széles volt, és ugyanolyan őrjítőén sima felületű, mint a zsilip volt.

– Az az érzésem, mintha már jártam volna itt – nézett körbe Lando. – És nem úgy értem, hogy tegnap, amikor átégettem magam a burkolat felé.

– Értem – mondta Lobot. – Lehet, hogy a quellák művészetének csúcspontja a bezárt szoba rejtélye című előadás.

Lando felnevetett.

– Olyan ez a hajó, mint valami panteon. De én szeretem a változatosságot.

– A tervezési alapelvek konzisztenciája nyilvánvalóan minket hivatott szolgálni.

– Azt szeretnéd látni, hogyan veszítem el a másik kesztyűmet is – vigyorgott Lando.

– A quellák esztétikai igénye szerint semmi sem evidens, amíg nincs rá szükség – mondta Lobot. – De vajon a struktúra honnan tudja, hogy mikor mit kell feltárnia? Miként közlik a quellák a vágyaikat a műveikkel? Egy választ mindenesetre ismerünk. Tudjuk, hogy reagálnak az érintésre.

Lando vigyora komor kifejezésbe váltott.

– Amikor legutóbb megérintettem a hajót, az mintha ki akart volna húzni a csigaétrendből.

– Nem hiszem, hogy ez a hajó kárt tudna tenni bennünk.

– És az ellenkezőjére mit fogadnál el bizonyítékként?

– Thripio balesetének ismeretében újraértékeltem a zsilipben történteket – mondta Lobot. – Lehetséges, hogy félreértelmeztük az üzenetet, amit Artu talált a zsilipben. Lehetséges, hogy a kapcsoló, amit aktivált, a vészzáró kapcsolója volt, és pontosan úgy működött, ahogy vártuk tőle.

– Mi? Ennek nincs értelme.

– Még az is lehetséges, hogy mi kértük meg a vagabondot, hogy engedje meg, hogy elmeneküljünk – folytatta Lobot. – A kiemelkedésnek ugyanolyan szimbolikája lehet, mint mondjuk a sárga és vörös fénynek, ami a figyelmeztetés és a veszély színe, vagy a nyilaké, amelyek irányjelzésként szolgálnak az ember jelzésrendszerében.

– Azt mondod, hogy Thripio tud quellául, és elolvasta a feliratot, hogy „Veszély esetén megnyomni”?

Lobot bóhntott.

– Nem a legnyilvánvalóbb jelzés annak a számára, aki onnan ki akar jutni? Mi van, ha már számtalanszor elhaladtunk a jelzés mellett, hogy „Menekülés iránya”?

– Van egy kis gond az elméleteddel. Mi a vészgombot nyomtuk meg. A hajó pedig legközelebb, mihelyt lehetősége nyílt rá, megint ki akart köpni minket.

– Az a „legközelebb” akkor volt, amikor lyukat égettünk a primer védelmi rendszerébe. Akkora lyukat, amekkorát a javító mechanizmusa nem tudott a szokásos idő alatt befoltozni.

– Értem, mire gondolsz – mondta Lando. – De azok után a hajó már tudta, hogy nem vagyunk sem quellák, sem barátságosak.

– Ha a hajó olyan intelligenciával rendelkezne, amivel maga felruházza, és szándékában állna megszabadulni tőlünk, az akkumulátorban már számtalanszor megtehette volna – világosította fel Lobot. – Nem beszélve arról, amikor aludtunk. De széttárhatta volna a burkolatát akkor is, amikor kiengedte a szondát, Mégsem tett semmi ilyesmit.

– Hm. És milyen az a biztonsági rendszer, amelyik elfelejti, hogy fel akartuk törni? Úgy tűnik, mihelyt az ember elteszi a fegyverét, nem számít ellenségnek. „Ó, borzalmasan sajnáljuk, de felejtsék el a nyitókódot, inkább robbantsák fel a válaszfalat.” – „Ó, így már sokkal jobb, helyezzék magukat kényelembe.”

– Kezdettől fogva azt a kérdést teszem fel magamban, hogy vajon miféle intelligenciával állunk szemben? – tűnődött Lobot. – Ez a legérdekesebb kérdés, ami felvetődött.

– Bennem inkább az a kérdés fogalmazódik meg a leggyakrabban, hogy „Hol késik az ebédem?” – mondta Lando. – Artuban meg biztosan az, hogy „Ezt vajon ki nevezte ki?”

Lobot megvárta, míg befejezi, azután folytatta:

– Elgondoltam magamban, hogy miként viselkedne a hajó, ha maga, vagy én, vagy Artu, vagy Thripio volna a gazdája. Igazi viselkedése biztosan nem ezeket a modelleket követi.

– Már megbocsát, uram, de miért követné? – szólt közbe Thripio, aki mindeddig figyelmesen hallgatta őket. – Ezt a hajót nem emberek vagy droidok építették. Mi nem vagyunk a gazdái. A viselkedésmódja nyilván a megfelelő kulturális kontextusban érvényesül a legjobban.

– Nem értek egyet, Thripio. A kérdésfeltevés módja határozza meg a válasz formáját – mondta Lobot. – Ha nem így volna, a galaxisban élő fajokban oly kevés volna a közös vonás, hogy a te szolgálataidra nem volna szükség.

– Ez így igaz, Thripio – toldotta hozzá Lando. – Nem számít, hová megyek, vagy kivel veszem fel a kapcsolatot, az egyetlen, ami miatt az létrejöhet, az, hogy mindenki a saját elképzelése szerint lát neki. Nevezhetném ezt túlzott önzésnek is, de ez az, ami hajtja az univerzum szekerét.

– A próba feltételei az érzelem és a túlélési ösztön – mondta Lobot. – A válasz formája pedig a fenyegetés fehsmerése és elhárítása. Ez a hajó elhibázta a tesztet. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a hajó nem értelmes, és nem értelmes lények irányítják. Zseniális alkotás, de nem intelligens.

– Értem – mondta Thripio. – Lando mester, abbahagyhatom a kísérletezést, hogy felvegyem a kapcsolatot a hajó gazdáival?

– Folytasd csak – biztatta Lando. – Még nem vagyok teljesen meggyőzve. Lobot, egy ilyen hatalmas és komplex hajót, amit száz éven át nem kapott el senki, kell, hogy irányítsa valaki vagy valami.

– Valami, igen. De nem érző valami. Azt hiszem, minket annyira megcsalt ennek a hajónak a komplexitása, hogy felállítottunk egy egészen jó hipotézist.

– Jó hipotézist?

Lobot bólintott.

– Amikor a hajó gazdáiról beszéltünk, tudatos lényt feltételeztünk, aki figyel bennünket, és változtatja a környezetünk feltételeit – fűzte tovább a gondolatsort. – Még arra is rávettük őket, hogy segítsenek nekünk, és védjenek bennünket. De semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy a hajó tudna rólunk azon túl, hogy itt-ott belemarunk. A válaszai autonóm funkciókra jellemző jegyeket viseltek magukon. Most már hiszem, hogy a vagabond egy rendkívül kifinomult automata, amelyik alapvető struktúrájával összhangban, szabályok vezérelte válaszokat ad a környezetét ért változásokra.

– És vajon milyen szabályt követett, amikor ki akart vetni az űrbe?

– Maga sugárvágót használt, és akkora sebet vágott, ami nem gyógyult be. – Valószínűleg egy olyan szabálysort indított el, amelynek végső célja az űrbe történő kivetés volt.

Lando arca grimaszba torzult, miközben mérlegelte Lobot okfejtését.

– Szóval azt mondod, hogy csak nyomogassuk a gombokat vaktában?

– Már tudjuk, hogy érintésre reagál. Talán tévesen ítéltük meg, hogy a reakciói negatívak.

Lando még mindig tétovázott.

– Odakint minden csendes, Artu?

Artu egyet csippantott, amit „igen”-nek lehetett értelmezni.

Lando visszafordult Lobot felé, vállat vont és a kezével intett:

– Csak ön után.

Lobot bóhntott, egyenként lehúzta a kesztyűit, és a kontaktruha tartójához rögzítette. Azután a fal legközelebbi szekciójához röppent, mindkét kezét kinyújtotta, és a tenyerét lágyan nekinyomta a falnak. Amikor nem történt semmi, bal felé oldalazott. A kamra fala lassan felcsúszott a keze alatt, és eltűnt egy láthatatlan résben.

– Te jó ég! – kiáltott fel Thripio. – Artu, láttad ezt?

Lobot gyorsan visszavonult a kamra közepére, de az átalakulás folytatódott. Széles korongok jelentek meg, és vaskos oszlopokká nyúltak. íves redők egészítették ki a képet, cakkos árnyékukat a többi alakzatra vetették, amelyek lassan kör alakba rendeződtek. Színek jelentek meg, de nem uralták a képet – apró, kék örvények, és vékony, sárga csíkok. Egyiknek sem jelentett akadályt az alakzatok valamelyike. Lando hunyorogva szemlélte mindezt.

– Sosem tudtam, hogy művészi hajlamaid vannak. Lobot.

Amaz visszaúszott a falhoz, és megérintette az egyik henger alakú kitüremkedés felszínét. A kamra egyszeriben megtelt zenével. Két, egymástól függeden dallam válaszolgatott egymásnak, hangulatuk a nyugodt tengert idézte.

– Nem hagyom, hogy mindent te élvezz – szólt Lando vigyorogva, és lehámozva kezéről a rögtönzött kesztyűt, a szemközti falhoz libbent.

Érintésére a fal egy téglalap alakú szekciója előrenyúlt, és finom részletekkel cifrázta ki a felszínét, amik részletesebbek voltak, mint a korábban látott arcképcsarnok. Lando nem ismerte a minták jelentését, de látta a sebet, amit a sugárvágója okozott az imént: egy elszenesedett kerek lyuk a téglatest felső peremén. Csakhogy ezúttal milliárdnyi apró alakzat töltötte ki.

A hiba nem sokáig zavarta Lando élvezetét. A két férfi magáról elfeledkezve röpdösött a helyiségben, ösztönös csapongással térképezték fel az összes falat. Volt abban valami elbűvölő, ahogyan a kamra egy egyszerű érintésre megelevenedett.

De mindenek között a legnagyszerűbb felfedezés – legalábbis Lando szemében – az az ajtó volt, amely a kamra végében nyílt, meg a párja, amit Lobot idézett meg az elején.

Lando nem tudta, hová vezethetnek, de úgy tartotta, hogy a semmilyen döntésnél a tétova döntés is jobb.

A Glorious tiszti étkezőjében az asztalon két fémdarab hevert, mellette egy kontakt öltözékhez tartozó kesztyű. A hosszabbik fém csúnyán el volt deformálva, és mindkettő égés nyomait viselte magán. Pakkpekatt ezredes felemelte a kisebbik fémdarabot, és az ujjai között forgatva alaposan megvizsgálta.

– Biztos benne? – kérdezte.

– Igen, ezredes – mondta Taisden –, ezek egy Mindentudó Utánfutó típusú önstabilizáló teherszán darabjai.

– Tulajdonos?

– A regisztrációs kód szerint Hierko Nochet tulajdona, aki babbet kalandvezető, és Lando Calrissian egykori barátja. Úgy hisszük, hogy a tábornok sok más egyébbel együtt szabakk játékon nyerte két évvel ezelőtt.

– Ellenőrizte a biológiai azonosítókat?

– A visszatérés után a tárgyakat megvizsgáltuk – mondta Pleck ügynöktechnikus. – Megtaláltuk rajtuk emberkéz érintésének nyomait, de nem tudjuk, hogy Calrissiantól vagy a kiborgtól származnak-e?

– És miért nem?

– Uram, ez, hm egy kissé kellemetlen, de nincs meg a tábornok bioprofilja, amivel egybevethettük volna.

Pakkpekatt a fogát csikorgatta.

– A Flotta vezérhajójának parancsnoka nincs a nyilvántartásban? Semmit nem tudunk róla azelőttről, hogy csatlakozott a Flottához, és azutánról, hogy kilépett? Hogy lehetséges ez?

– Nem tudom, uram. Rábukkantunk feljegyzésekre, amelyek arról tájékoztatnak, hogy a bioprofilját legalább háromszor levették, de az információk minden esetben eltűntek. Felhőváros hivatalnokai pedig elutasítanak minden válaszadást, és folyton az Irattár Alapszerződésére hivatkoznak.

Pakkpekatt a fejét rázva mondta:

– Az egyenruhája alatt Calrissian tábornok továbbra is csempész és gazember marad. Találtak még valamit, Pleck?

Az ügynök a szemöldökét ráncolta.

– Igen, ezredes, bár nem tudom, az ön számára bír-e jelentőséggel.

– Mondjon el mindent.

– Igen, uram. Meglehetősen nagy mennyiségű azonosítatlan biológiai anyagot taláhunk a szánból származó fémdarabon ezen a helyen – magyarázta az ügynök, és mutatta. – Mintegy kétmillió sejtről van szó – pontosabban sejtmaradványról, lévén a zöme mechanikusan sérült.

– Mechanikusan? Mintha fegyvertől származna?

– Nem, uram. A sérülés túlságosan szabályos. A kézenfekvő elmélet az, hogy mesterséges sejtekről, inkább mechanizmusról, mint organizmusról van szó. A genetikai sorozat túl rövid, és látszólag nem tartalmaz extromatériát. Engedelmével igénybe vennénk a Glorious hiperűrszondáit, hogy mintát küldhessünk a Coruscantra, az Exobiológiai Intézetbe.

Pakkpekatt a fogát csikorgatta.

– Tegye, de gyorsan. Akkor kellett volna, amikor ez először az eszébe jutott.

Az ügynök Pakkpekatt hideg pillantásától borzongva sietett ki a helyiségből. Az ezredes Taisdenhez fordult.

– Találtak még valamit abban a körzetben?

– Nem, uram. Semmi mást. A Stendaff még a helyszínen van, pásztázza a környéket, de látszólag minden üres arrafelé.

Pakkpekatt a kezébe vette a rövidebb fémdarabot.

– Ez igen különös sodródó roncs, Taisden ügynök. Nehéz megállapítani, honnan származik.

– Igen, uram.

– A Marauderről már kiszálltak az emberek?

– Igen, uram. Egy részük velem jött, Garch kapitány már elszállásolta őket az X-fedélzeten.

– Ezek szerint sokat vártam arra, hogy visszavonják ezt az ostoba parancsot – mondta Pakkpekatt. – Közölje Hannser kapitánnyal, hogy a Maraudert kivonom a parancs hatálya alól. Vigye vissza a hajót Krenhner Szektor Állomására, és ott tegyen jelentést a sorhajókapitánynak.

Taisden bólintott.

– Azonnal intézkedem, uram.

Pakkpekatt egyedül maradt az étkezőben. Lassan behajlította az ujjait, és ujjbegyével ütni kezdte az asztalt. A fájdalom korántsem volt olyan intenzív, mint a düh, amit a művelettel elnyomni igyekezett, mindazonáltal egyre nagyobb erővel püfölte az asztallapot.

Volt valami hátborzongató ebben az önsanyargatás-ban. Arckifejezése mindenesetre nem változott. Nem hagyta abba, mígnem az ujja már sajgott, s a fájdalom felkúszott a karján, be a mellébe, egészen a pedrokk mirigyéig, a harcosok szívéig.

Addigra a Marauder már felkészült az indulásra. Pakkpekatt végignézte az indulást, megvárta, míg a hajó elugrott a Krenhner irányába.

Azután elővette a jegyzettömbjét, és diktálni kezdte a jelentését a felügyelő bizottság részére, amit már nem is tisztelt annyira.

Négy kis hajó már napok óta puhatolja a fekete űrt. Minden egyes élet fontos a számára. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen méltánytalanság megeshet. Még sosem éreztem ekkora szégyent.

A következő néhány órában Artu húsz helyiséget rajzolt fel a vagabond térképére, és felderítésük sorrendjében számozta őket. Hogy még jobban azonosíthassák, minden kamráról készített egy halszemholót. Lando ezeket „felbukkanások”-nak nevezte.

A felbukkanásokból eddig két törvényszerűségre tudtak következtetni. A kamrák közül nyolc az elsőre hasonlított. A kamrák egyik falán hatalmas falikép, ami lehet pecsét, szobor vagy jelírás. A szemben lévő falon rendkívül szövevényes geometriai alakzatok voltak, amelyek Lando és Lobot egybehangzó véleménye szerint templomok vagy kisebb városok térképei lehettek. A térképszobák mindegyikében szólt valamilyen quella zene, de mindegyik dallam különbözött a másiktól.

A zenétől eltekintve a szobákban minden statikusnak tűnt. Ameddig odabent tartózkodtak, a kép nem változott; de mihelyt elindultak kifelé, vagy át a szomszédos helyiségbe, a dekoráció lassan összeomlott, és mire kiértek, teljesen összeomlott.

A térképszobák mellett több. Lobot által „kacatos szobá”-nak nevezett helyiséget is találtak. Ezekben igen érdekes dolgokra leltek. Némelyikük változtatta színét, mozgott, dorombolt, és érintésre megváltoztatta a formáját. És nagyon kevés kivétellel egyik kacatnak sem derült ki a rendeltetése, és egyik sem okozott változást a hajó állapotában.

– Szerintem ezek a hajó vezérlőtermei – mondta Lando, miközben kifelé igyekezett a 20-as számú szobából. – Csak éppen azt nem tudjuk, mit lehet belőle irányítani. Megőrjítenénk a gondnokot, ha véletlenül kikapcsolnánk a légkondicionálót, vagy átkapcsolnánk a kedvenc csatornáját a kozmikomon.

Kellemes méglepetésben is volt részük, amikor a hagyományos módon – egy ajtón át – léphettek be egy helyiségbe, amelynek saját világítása volt. Artunak már a 11-esben problémái voltak az energiával, ezért Lando Thripio telepeire kötötte, hogy némiképpen feltöltődjön. A protokollrobotot Artu vagy Lobot cipelte magával, így kevesebb energiát fogyasztott.

– No, itt most végre megszívhatom magam – jelentette ki, és figyelte, hogyan csatlakoztatja Lando a tápkábelt a mellén lévő aljzatba. – Már csak teher voltam. Nem is tudom, miért hozott magával erre a küldetésre, Lando mester. Teljesen hasznavehetetlen vagyok. Adja Artunak a telepeimet, és menjen tovább nélkülem. Hagyjon itt a sötétben.

Lando leküzdötte magában a késztetést, hogy eleget tegyen a robot kérésének,

A 21-es megint egy térképszoba volt, immár a kilencedik. A pecsét egy szárnyas V betűt formázott, melynek szárai között egy öklömnyi égitestekből álló formáció volt. A térkép szabálytalan ötszögletű alakzatának egyik szára kétszer hosszabb volt, mint a többi. Ugyanez az alakzat megismétlődött a helyiség kellős közepén. Sem Lobot, sem Lando nem találta meg a zene kapcsolóját, kutatás közben azonban egy sokkal érdekesebb, megdöbbentőbb dologra bukkantak.

Először csak halványan pulzáló rózsaszín fényt láttak az egyik hosszanti fal végében. De hirtelen egy tűzcsóva mintegy félméternyire kiugrott a térképből.

A csapat meglepetten visszahőkölt.

– Megtaláltak bennünket! – kiáltotta Thripio. – Artu, védd magad!

– Ez egy holo. Csak felvétel – vélekedett Lobot.

– Nem, ez igazi – kardoskodott Lando. – Nézd a ruhád szenzorait, várj, Artu, ne! – Gyorsan a robot felé libbent, aki már ki is tolta tűzoltó készülékének fúvókáját. Mire végzett, az egész ötszögletű térkép egy merő üszök volt, és a teremben fehér füst terjengett.

Lando visszaterelte a többieket a 20-as szobába, ahol két percet vártak, hogy a másik helyiség rendbe szedje magát. Amikor visszatértek a 21-esbe, a fekete sebhely nem volt sehol, a füst úgyszintén. Hátukat a pecsétnek támasztva várták, hogy a jelenet megismétlődjön.

A kezdő lövés ugyanabból a struktúrából jött, az előbbihez hasonló fényjelenséget követően. Mihelyt a tűzoszlop kilövellt, a térkép struktúrája összeomlott. A tűz visszahúzódott, de helyében tűzörvény támadt, ami végigsöpört a városon, és felemésztette. Pár másodperc alatt az egész város romokban hevert.

– Artu, légy szíves készíts egy légkörelemzést – mondta Lando.

Thripio fordította az eredményt.

– Ö százalék oxigén, oxigén hét százalék, oxigén nyolc százalék, oxigén tizenegy százalék. Eldöntöd már végre? – kérdezte a robot ép kezével Artu fejére koppintva.

– Nem ő az oka – intette le Lobot. – A helyiség most állítja vissza az alaphelyzetet a következő demonstrációhoz. – Landóra pillantott. – Ezek történelemleckék. Valami borzasztó dolog történhetett azzal a quella várossal, amelyiknek ez a címere.

– Lehet, hogy ez az első nyom arra vonatkozóan, hogy mi történhetett velük – tűnődött Lando. – De van itt még valami. Artu, mennyi most az oxigén idebent?

Thripio közölte a választ, hogy tizenöt százalék.

– Hogy az a jó... Lobot, Thripio, maradjatok itt. Artu, gyere velem. Valamit ellenőriznem kell.

– Hová megyünk?

– Vissza az egyes kamrába, mégpedig expresszgyorsasággal. Kapaszkodj erősen – nem fog sokáig tartani. Ezúttal nem városnézésre megyünk.

A Bloodprice nevű fregattot a prakith haditengerészet színjele és Foga Brill kormányzó címere ékesítette. Mindkettő lényegesen jelentősebb jelzés volt, mint az Ötös Szektor császári moffjának jelzése, amely a fregatt orrpáncélját ékesítette.

Mindezek jól kifejezték, milyen szövetségnek tagja Ors Dogot kapitány és négyszáz embere. A tisztek Brill-nek tartoznak engedelmességgel, nem Gann nagymoff-nak. Brill volt az, aki a megbízási pénzeket összeszedte, és Brill volt az, aki a pénzt áruba és aranyba fektette, nem pedig prakith értékpapírokba.

A specialisták, a katonák, de még az újoncok is biztonságban tudhatták a családjukat, mert Brill megígérte nekik a Vörös Rendőrség védelmét cserébe azért, hogy a hatalmát és az életét védelmezik. Katonának menni sokkal kellemesebb, mint valamelyik bányában vagy öntödében kikötni, vagy azok közé tartozni, akiket Prall-ban és Skothban éjszakánként kivisznek a folyópartra, és megásatják velük a saját sírjukat.

Anyagi érdek és félelem mondatta el velük a hűségesküt, de ők voltak Foga Brill legjobb emberei, és elégedettnek mondhatták magukat.

– Irányváltoztatás befejezve – jelentette a navigátor hangosan. – Mostani irányunk a járőrkód szerint kilenc-nulla vessző mínusz négy-öt, vessző, kettő-kettő.

– Vontatásmester, jelentést – mondta Dogot.

A Bloodprice mélyűri őrjárata közben önmagánál százszor nagyobb vontatmányt vonszolt magával, ami jobbára passzív antennakábelek pókhálójából, zajtalan erősítőkből, kormányhajtóművekből, vezérsíkokból és végül egy csapatszállító gondolából állt. A gondola háromfős személyzete igencsak megizzadt, míg a forduló során a Bloodprice után kormányozta a vontatmányt.

Ha a kötélzet nem elég feszes, az egyes elemek elmozdulhatnak, és az egész konstrukció szétszakadhat – a kézikönyvek ezt dinamikus destabilizációnak nevezik –, a gondola pedig ostorszerű mozgással kirepül. Ha pedig a forduló alatt a kötél túl feszes, a vontatmány szétszakadhat, és két órába telik, mire újra összevadásszák az egyes elemeket.

A Bloodprice legutóbbi vontatásmestere két egység leszakadását okozta. A gondola legénységével együtt az út felét a fregattban töltötte, hogy a Prakithra érve haditörvényszék elé álljon különösen nagy kárt okozó gondatlanság vádjával.

Nagy megkönnyebbülést jelentett hát, amikor az utódja jelentette:

– A vontatmány befejezte a fordulást, a felfejlődés megtörtént.

– Nagyon jó – nyugtázta Dogot. – Sojis hadnagy, öné a híd. Én lemegyek a szállásra, és megnézem a legénységet. Közölje Yeoman Cligottal, hogy azonnal tegyen jelentést.

– Igen, kapitány.

Amikor az ajtó becsukódott Lando és Artu mögött. Lobot érdeklődéssel szemlélte, ahogy a füst lassan szétfoszlik, és a falikép sebe begyógyul.

Még a sisak üvegére lerakódott apró pernye is semmivé foszlott. A sisakba épített hőmérőn látta, hogy a helyiség hőmérséklete megállapodik harminc fokon, ami a hajó viszonyait figyelembe véve hűvösnek számított.

– Megbocsát, Lobot mester...

– Igen, Thripio, mi a baj? – kérdezte Lobot automatikusan, de még mindig a jelenséget figyelve.

– Kíváncsi volnék, uram, meg tudja-e mondani, a droidok is megfelelnek a tesztnek?

Lobot gyorsan megfordult.

– Mit mondtál?

– Az intelligenciateszt – ismételte Thripio. – Én is érző teremtmény vagyok, mint ön, vagy csak egy zseniális gépezet, mint ez a hajó?

Lobot elfordította a pillantását a robotról, és a válaszon töprengett.

– Ó, Thripio, tudod a legtöbb droid öntudatos mesterséges intelligenciával rendelkezik. Különösen a harmadik generációs robotok, mint amilyen te is vagy.

– De kell lenni valami másnak is, mint puszta érzelmeknek – vélte Thripio. – Máskülönben az Új Köztársaság szenátusa nem csupán organikus lényekből állna.

– Az egészen más – magyarázta Lobot olyan udvariasan, amennyire csak tudta. – A mesterséges intelligencia programozható. Ha kitörlöm egy droid memóriáját, minden elveszik. Más programmal helyettesítve egy tolmácsból oktatórobot is válhat, vagy egy orvosrobotból mérnökrobot.

– Értem, uram – mondta Thripio! Egy percig hallgatott. – És meg tudná mondani, milyen az, amikor az embernek érzelmei vannak? Mennyire más az attól, amit én érzek?

– Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom mondani – felelte Lobot lassan.

– Lehet, hogy ezt csak úgy tudja, lévén organikus szervezet, és nem mechanikus? Talán ha én is érző volnék, nem kellene feltennem ilyen kérdéseket. Akkor tudnám, hogy ki vagyok.

Lobot egy ideig nem szólt

– Te mit gondolsz, Thripio? – kérdezte végül.

– Nem tudom. Lobot mester – felelte a droid. – De azt megfigyeltem, hogy valahányszor szóba kerül a memóriatörlés, engem valamilyen megmagyarázhatatlan félelem tölt el.

– Én ezt nem nevezném megmagyarázhatatlannak.

– Valóban, uram?

– Az önvédelem az öntudatos cselekvés alapvető része. Énünknek az az oldala, amely úgy érzi, hogy a tudat fontos a számunkra – mondta Lobot. – Úgy vélem, ettől szívesen lemondtál – mutatott a sérült karjára –, cserébe azért, hogy a programod ép maradjon. Én is inkább lemondanék erről – neurális interfészére mutatott –, mintsem elveszítsem az öntudatomat.

– Nem emlékszem, hogy fiatal koromban ezek a reakciók meglettek volna bennem – tűnődött Thripio. – Számos robotot ismertem, akit memóriatörlésnek vetettek alá. És csak hálát éreztem a gazdáik iránt, amiért gondosan végrehajtották a karbantartási utasításokat. – A droid megkocogtatta a fejét. – A saját karbantartási rutinom azt hiszem, maga a pokol. Csoda, hogy egyáltalán működöm még.

Lobot jót mulatott ezen a kijelentésen.

– Csak kíváncsiságból, Thripio, megkérdezted már a droid barátaidat, hogy nekik mi a véleményük erről?

– Igen, Lobot mester – felelte Thripio. – De ők nem értették a kérdést. Egyikük még odáig is elment, hogy deviáns specifikációjú komputerselejtnek nevezett engem. El tudja ezt képzelni?

– Én is ismerem az ilyen előítéleteket – sóhajtotta Lobot. – De nem tudok válaszolni a kérdésedre. Csak azt mondhatom, hogy az embernek olykor felül kell vizsgálnia a kérdéseket.

– Köszönöm, Lobot mester – hálálkodott Thripio. – Úgy fogok tenni.

A Bloodprice és a gondola között feszülő vontatmány minden irányban több fényévnyi távolságban cirkálta körbe a területet. Mint a Prakith három, koncentrikusan elhelyezett védelmi vonala közül a legkülsőnek, a feladata a katonai fenyegetések felderítése volt, amelyek más bolygók felől veszélyeztethették a világot. Ennek megfelelően a hajó útvonala keresztülszelte a lehetséges támadás legvalószínűbb helyszínét, ami viszonylag távol van a légköri szondák hatósugarától.

És ugyanilyen fontos feladata volt a térségbe tévedt kereskedelmi és magánhajók megadóztatása, ha azok nem voltak elég figyelmesek ahhoz, hogy messzire elkerüljék. Az elfogás nem kötelesség volt, inkább lehetőség. A gazdag zsákmány előkelőbb posztra juttathatta az egész legénységet. És minden mélyűri kapitány tudott meséket más mélyűri kapitányokról, akik szolgálatuk alatt éppen elég pénzt szedtek össze ahhoz, hogy a végén megvásárolják maguknak Foga Brill védelmét.

Így azután Dogot kapitány meglátva a képernyőn felbukkanó hajó hatalmas méretét, nem bánta túlságosan, hogy abba kellett hagynia az újdonsült női utasok feletti szemléjét.

– Milyen azonossági kóddal rendelkezik? – kérdezte a válla fölött a biztonsági tisztre pillantva.

– Eddig még semmilyennel – felelte a tiszt. – A kép nagyon rossz, de a vizuális kapcsolatot leszámítva semmilyen észlelhető jelzés nem érkezik róla.

– Kutassák fel a navigációs transzponderét.

– Abból az irányból nem érkezik transzponder válasz.

– Sebessége?

– Három egész nyolc tized fényóra – éppen az észlelhetőség határán belül.

Dogot kapitány mérlegelte a lehetőségeket. Egy ekkora hadihajó túl nagy falat volna egy kis fregattnak. Támogatásra lesz szüksége a belső flottától. Ám ha teherhajóról van szó, az maga a főnyeremény, ebben viszont nem szívesen osztozik más kapitányokkal.

Egy röpke pillanatig arra gondolt, hogy leakasztja a vontatmányt, nem fecsérel rá egy órát, hogy bevontassa őket. Akkor a Bloodprice-nak volna esélye, hogy elsőként érje el a prédát. De ha az egész csak hamis illúzió, vagy a préda meglép, a vontatmány elvesztése – vagy akárcsak a megsérülése – a posztjába kerülhet, ha nem is az életébe.

– Vontatmányt behúzni – rendelkezett Dogot kapitány. – Hajót hipertérre felkészíteni. Jelenteni a parancsnokságnak, hogy azonosítatlan objektumot veszünk üldözőbe. Vektor nulla-kilenc-egy, nulla-hat-hat, nulla-öt-három.

A navigációs mester megfordult.

– De uram, a kapcsolat legutolsó lehetséges koordinátája nulla-öt-öt.

– Bizonyára téved – mondta Dogot. – Kommunikációs mester, tegye, amit mondtam. A parancsnokság nyilván fel fogja ajánlani, hogy küld segítséget. Navigációs mester, mennyit számít két vonás tévedés a koordinátában?

– A hajó fényórákkal távolabb bukkanhat ki a hiperűrből, egy mikrougráshoz mégis túl közel. – Míg ezt mondta, kezdte felfogni a kérdés lényegét. – Igen, uram, nulla-öt-három. Köszönöm, hogy figyelmeztetett a hibámra, mielőtt végzetes balesetet okoztam volna.

– Már megint elaludtál. Tudod, hogy úgy horkolsz, mintha vasat fűrészelnének?

Lando hangja tisztán, hangosan csendült Lobot sisakhangszórójában. Felpillantva Landót és Artut látta maga előtt, és gyorsan felismerte a 21-es szobát is. Az ajtó éppen becsukódott mögöttük. Lando a hóna alatt tartotta a sisakját, és szélesen vigyorgott.

– Lando mit csinál?

– Lando mester, megőrült? – kérdezte Szi-Thripio rémülten. – Azonnal tegye fel a sisakot, mert megfullad.

– Már több mint egy órája, hogy levettem – mondta Lando. – Senkinek nem tűnt fel, hogy kilencven százalékos nitrogén és szén-dioxid tartalmú légkörben nem éghet tűz?

– Számomra úgy tűnt, ez nem fontos információ – mondta Lobot. – Különben is én más dolgokról elmélkedtem.

– Nos, a válasz az, hogy nem éghet – mondta Lando. – Csak arról kellett meggyőződnöm, hogy ez a helyiség elegendő oxigént tartalmaz-e?

– Nyilván nem.

– Nem. Valami történt, mialatt aludtunk. Valamennyi szobának, egészen az egyesig visszamenőleg, van lélegezhető légköre. Gyerünk, vegyétek le a sisakot.

A levegő hűvös volt, száraz és édes. Lobot csodálkozó pillantást vetett Landóra.

– Ez hogy lehet?

– Te mondtad nem is olyan régen, hogy ez a hajó nem fog bántani minket. Számított látogatókra.

– De a bemutatkozásunk nem sikerült túl jól – gondolkodott el Lobot, és vadul vakargatta kopasz fejét. – Nyilván nem arra számított, hogy az arzenálját akarjuk megnézni, ezért vezetett minket a múzeumba.

– Ami nyugalmi állapotban volt a megérkezésünkig – mondta Lando. – Így már van értelme. – Az oxigén igen reakcióképes gáz. Ha az oxigénszintet alacsonyan tartja, a szén-dioxidét pedig magasan, akkor megvan a legtökéletesebb tűzvédelem, és a korróziótól sem kell tartani. A birodalmi csillagrombolókat is Ni-CO2 keverékkel töltik fel csata előtt.

– És csata után mi történik a levegőben lévő széndioxiddal? Leszívatják?

– Nem. A legtökéletesebb oxigénforrás. A hajó belélegzi, leköti a szenet, az oxigént pedig visszaáramoltatja. Érted már. Lobot? Ez a hajó él.

Dogot kapitány parancsára a Bloodprice mihelyt belépett a hiperűrbe, elkezdte feltölteni az ionágyúit.

Nem lesznek tárgyalások, sem figyelmeztető lövések. Dogotnak nem állt szándékában tovább engedni a betolakodót. Hacsak egy közelebbi vizsgálódás nem mutatja őket egyértelműen barátságosnak, vagy egy jóval magasabb osztályú csatacirkálónak. Dogot figyelmeztetés nélkül fogja használni az ágyúkat. Majd tárgyalnak azután, hogy odapörkölt nekik.

– Célpont befogva – mondta a lövészmester. – Teljes töltés húsz másodperc múlva.

– Célpont ismeretlen, megerősítve – mondta a rangidős elemző. – Fegyverosztálya ismeretlen. Becsült elmozdulási osztály gamma-plusz. Elöl nincs felderíthető fegyverzete.

– A célpont valós sebessége ötvenkét méter másodpercenként – jelentette a navigációs mester. – A célpont zárósebessége ezernyolcszázhatvan méter másodpercenként.

Dogot a hídon lévő monitorján nézte a hajót. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Egy hatalmas, fegyvertelen és védtelen jármű. Ilyesmi nem sok található az űrben.

– Van még prakith hajó a közelben?

– Mögöttünk megközelítően húszmillió kilométerre látom a Tobay rombolót meg a Gorath cirkálót. – közölte a navigációs mester. – Nem érnek ide mostanában.

– Nagyszerű – mondta Dogot. – Akkor megcsinálhatjuk egyedül. Tűzmester, lőhet, ha készen van. Csak iontöltettel, nem akarom felrobbantani, csak megbénítani. Csapatmester, készítse fel az embereit átszálláshoz...

Lando és Lobot levetette a kontaktöltözékét, hogy végre kinyújtózhasson, kivakargassa magát, de még vízkészletük egy részéről is lemondtak annak érdekében, hogy visszanyerjék méltóságuknak legalább a maradékát.

A kontaktruha kényelmi szolgáltatásaihoz tartozott az is, hogy olykor bizony vissza kellett bújni bele. És gyakorlati okokból a kommunikációs és manőverező berendezését sem nélkülözhették. Mégsem adta fel egyikük sem olyan szívesen a váratlan szabadságát. Az öltözék darabjai élettelen tetemekként szanaszét lebegtek a helyiségben. A két robot zavartan szemlélte a jelenetet.

– Már megbocsát, Lando mester, de nem kellene tovább keresnünk a hajó irányító központját? Nem látom, hogy a mostani tevékenységük miként szolgálja az innen való kijutást.

Artu hirtelen fülszaggató csipogásba kezdett.

– Most én beszélek hozzájuk, Artu – mondta Thripio. – Várj a sorodra. Mi? Egy másik hajó? Egyenesen felénk tart? Ó, Artu, hát megmentettek minket. Tudtam, hogy az ezredes el fog jönni értünk.

– Állítsd le magad, Thripio. Mi történt?

– Artu azt mondja, hogy a kihelyezett szenzor szerint egy hajó közeledik, mégpedig elfogó pályán.

Lando éppen el tudta kapni a mellette elúszó sisakját. Aggodalmas pillantást vetett Lobotra.

– Milyen hajó? Kérdezd meg, milyen...

– A holoprojektor – szólt közbe Lobot. – Artu képpé tudja alakítani a szonda jeleit.

Pár másodperc múlva a fél kamra megtelt a szonda halszemperspektívájú képével. A másik hajó bal kéz felől, a képmező szélén közeledett feléjük.

– A császáriak kísérő fregattja – állapította meg Lando azonnal. – Ez az eredeti, KDY tervezésű modell, a fegyverzettel. Amint látom, a vetőcsövei nyitva vannak.

– Nem kellene jeleznünk nekik, Lando mester? – kérdezte Thripio.

– Ez nem a mi armadánkból való, Thripio – mondta Lobot.

– Az egyetlen jelzés, amit küldenék feléjük, az az isten-hozzád – mormolta Lando, és kinyújtva a kezét megérintette a falat. – Gyerünk, öregem, ne várjunk arra, hogy bemutatkozzanak.

– Lando mester, Artu azt mondja, hogy két másik hajó is közeleg, csak még messze vannak. Lehet, hogy az egyikük a Glorious.

– Abból az irányból nem jöhet, ó, a francba!

A közeledő fregatt hirtelen sárgásfehér plazmafelhőbe burkolózott: elsütötték az ionágyút. A holokép egy töredék másodperc múlva vakító fehérre változott, majd eltűnt. Artu felnyögött. Abban a pillanatban a hajótest megrázkódott alattuk.

– A szonda megsült – közölte Lobot, és a levegőbe röppent, mert éppen a kontaktruha alsó részébe akart belebújni, amikor a találat érte őket. – Artu most már nem sok mindent tud közvetíteni.

Lando a falnak nyomta a tenyerét, remélve, hogy megérzi a remegést, amikor a hiperűrbe ugranak.

– Na, mi van? – mondta nyugtalanul. – Most mire várunk?

Egyként hallgattak el, és várták, hogy megcsikorduljanak a hajó eresztékei, ami végre azt jelenti, hogy kint vannak a hipertérben. És félelemmel telve figyelték a gyanús hangokat, ami esetleg útjuk végét jelenti.

A Gorath kapitánya éppen a Bloodprice kapitányát átkozta, amikor az elülső képernyőn megjelent a vakító fehérség. Amikor rájött, hogy a fregatt kapitánya tüzet nyitott a fura hajóra, a dühe nem ismert határokat.

– Esküszöm, megásatom vele a saját sírját, és végignézetem a gyerekeivel, amint élve belétemetem – üvöltötte a kapitány vérfagyasztó hangon. – Hallani fogja, amint a lánya sír, az anyja kegyelemért könyörög, s közben a tüdeje meg a szeme megtelik homokkal.

Túl messze voltak ahhoz, hogy a monitorról megállapíthassák, mekkora kárt okozott a lövés a célpontban. Azt viszont jól látták, hogy mi történt azután. Annak a Tobay legénységével együtt az egyedüli szemtanúi voltak.

A célpont hatalmas hajóteste az orrától a tatig kivilágosodott, és valami alig látható hullám indult el felőle a Bloodprice felé. Másodpercekkel később a fregatt fehobbant. A robbanás nagyságából ítélve az ionágyúja már fel volt töltve a következő lövéshez. A képernyőkön azután már csak a nagy hajótest volt látható.

– Ez túl gyors volt nektek, mi? – mondta a Gorath kapitánya.

Ezalatt a betolakodó hajó megfordult, és hátat fordított a Prakithnak, hogy elinduljon a Rim felé.

– Figyelmeztessék a Tobayt, hogy ugrásra készül. Hajtóműmester, figyeljen a jelenre! – kiáltotta a kapitány. – Helyrehozzuk ezt a méltánytalanságot, és magunk fogjuk el a betolakodót.

Fényes aura támadt a vagabond körül.

– Most! – üvöltötte a kapitány. – Teljes gőzzel, utánuk!

A hajó legénysége már megszokta a kapitány hangját. A Gorath ahhoz elég közel ugrott a vagabondhoz, hogy a hiperűrbe érkezve még megállapíthassa annak irányát.

– Megvannak – nyugtázta elégedetten. – Akárhová igyekszik, a nyomában maradunk. A hajó a miénk.

A Pakkpekattnak szóló parancs egyértelmű volt:

Küldetés a parancs kézhezvételekor törölve.

Minden manővert azonnal abbahagyni.

NRI Hadműveleti Központ.

– Ez nem fog menni – morfondírozott fennhangon, és kirontott a szobájából. Az arca, a nyaka kezdett már vörösödni, ami azt jelentette, hogy nem volt tanácsos megszólítani, amíg a hídra nem ér.

– Biztonsági vonalat – rendelkezett, mihelyt belevetette magát a hadműveleti székbe. A burkolat a támla mögül előbújt, és körbezárta.

– NRI Hadműveleti Központ, Coruscant, sürgősségi kód.

Néhány másodperc múlva létrejött a kapcsolat.

– Hadművelet – dörmögte egy hivatalos hang. – Gyerünk, Pakkpekatt ezredes, ki vele.

– Közvetlenül Rieekan tábornokkal szeretnék beszélni.

– Megnézem, tudja-e fogadni, ezredes. Egy pillanat. Pakkpekatt türelmetlensége folytán hosszabbnak érezte a várakozást, mint az valójában volt.

– Collomus dandárparancsnok, hadműveleti főosztály – mondta egy új hang. – Miben segíthetek, ezredes?

Pakkpekatt megmutatta a fogait.

– Segíthet elérnem Rieekan tábornokot, mint már mondtam.

– Rieekan tábornok pillanatnyilag nem érhető el – mondta Collomus. – Amennyiben a paranccsal kapcsolatban van valami kérdése, én is tudok választ adni. Én is részt vettem a Teljkon-expedíció előkészítésében.

– Tudom, ki maga, dandártábornok – mondta Pakkpekatt. – Ha Rieekan tábornok ismét elérhető lesz, mondja meg neki, hogy a parancs az átvitel során megsérült, és szóbeli megerősítését kérem.

– Azt én is megtehetem, ezredes.

– Nem uram, attól tartok, nem teheti.

Pakkpekatt elengedte magát a székben, és hagyta, hogy a héj visszahúzódjon. A visszahívás huszonnégy perc múlva érkezett meg.

– Rieekan tábornok – üdvözölte Pakkpekatt ismerősnekjáró biccentéssel.

– Ezredes, Collomus említette, hogy valami gondja van a paranccsal, és valamilyen oknál fogva csak én tudom azt megoldani. Elmondaná, mi folyik itt?

– Uram, tiltakozom a küldetés törlése ellen. Ezzel eláruljuk...

– Ezredes, ez nem nyilvános téma.

– Hat ember meghalt, és a kapcsolatfelvevő osztag eltűnt.

– Ezredes, ezek a tények a döntés szempontjából lényegtelenek.

– Lényegtelenek? Maga...

– Nem, ezredes, nem azok. Az ügynökök mindig is feláldozhatóak voltak. Az ön hajóira pedig másutt van szükség, különösen a Gloriousra.

– A legnagyobb tisztelettel szólva, uram, ön nincs tisztában a következményekkel.

– Én nem fejeztem volna be ezt a mondatot – vágott közbe Rieekan élesen. – Az ön jelentéseit figyelmesen elolvastuk. Az eredmény valószínűsége nem jogosít fel a további kutatásra. A döntést meghoztuk, az észrevételét tudomásul vettük. A küldetés törölve. Térjen haza, kapitány.

– Uram, kérek engedélyt egy önkéntes csapattal folytatni a kutatást Calrissian tábornok jachtja, a Lady Luck után.

– Elutasítva.

– Akkor eltávozást kérek, és magam keresem meg.

– Elutasítva. A Farlax-szektorban folyó zavargások miatt az eltávozásokat szüneteltetjük.

– Akkor helyezzen át valamilyen lehetetlen pozícióba.

– Mire jó ez, ezredes? Nem képes végrehajtani a parancsokat?

Pakkpekatt kivillantotta a fogsorát.

– Ezredes, egy hortek sosem hagyja a bajtársai holttestét az ellenség kezére jutni. Soha.

A beszélgetés során most először lett csend.

– Megértem, ezredes. De nem segíthetek.

– Én azt hiszem, igen, tábornok.

– Hallgatom.

– Azt mondta, hogy minden ügynök feláldozható. Kérem, soroljon engem is a Teljkon-expedíció veszteségei közé. Mert ha visszamennék is, az itt történtek tudatában nem tudnám ellátni a feladatomat.

– Ez nagyon fontos lehet magának – állapította meg Rieekan hátradőlve a székén. – Még azoknak az eltűnt embereknek sincs köze a maga parancsához, a küldetése sikertelenségéhez, és annak törléséhez.

– Az ember bajtársai és szövetségesei nem mindig épen jönnek vissza a küldetésből – szögezte le Pakkpekatt. – Elkerülhetetlenül nyomot hagy rajtuk a dolog. Sokszor megértőnek kell lennünk velük, és ez a legkevesebb, amit tanúsíthatunk irántuk.

Rieekan lebiggyesztette az ajkát.

– Na jól van, ezredes. Én is tanúsítok némi megértést. A Lady Luckkal és néhány önkéntessel utánuk eredhet. Bármi különleges felszerelésre lesz szüksége, azt a jachton megtalálja. Minden pozitív eredményt azonnal jelentsen. És ezredes...

– Uram?

– A türelmem nem határtalan. Ne próbáljon visszaélni vele.

– Köszönöm, tábornok.

Alig egy óra múltán Pakkpekatt, Bijo Hammax kapitány, Pleck és Taisden technikai ügynökök a Lady Luck apró hídjáról nézték, hogy a Glorious a Kettemoor kíséretében elindul a Coruscant felé.

– Lássunk neki – vezényelt Pakkpekatt az üresen maradt világűrre pillantva.

Amikor a Penga Rift rátalált az IX-26 pilótájára, az éppen a Maltha Obexen talált holttesteket ellenőrizte.

– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte. – Már napokkal ezelőtt hívnia kellett volna.

– Itt Joto Eckels – hangzott a válasz. – Sajnálom, hogy késtem. Őszintén szólva nem számítottunk rá, hogy itt találjuk. Támogatónk még a felszállás előtt visszarendelt, és csak azután vettük hírét a balesetnek. Éppen a mentőket akartuk értesíteni, hogy ellássák Kroddokot és Josalát, amikor új pártfogó érkezett, és vette fel velünk a kapcsolatot.

– Ez új a számomra. Nem tudom, miért nem értesítettek róla, hogy az NRI visszavonult. Ki a mostani szponzoruk?

– Egy magángyűjtő... egy Drayson nevű alak – mondta dr. Eckels. – Azt reméli, hogy sikerül szereznie néhány quella portékát. Szerintem csalódni fog, mégpedig alaposan. Mindenesetre a segítségünkre van, és mi igyekszünk mindent megtenni érte. Jutott valamire a tetemekkel?

– Igen, Penga Rift – adta tudtul a pilóta. – A lavina óta semmi nem mozdult, leszámítva az azóta esett havat, ami betemetett. Számítson rá, hogy ki kell ásnia.

– Készen állok rá.

– Akkor szóljon, mikor kívánja az adatokat. Majd gyújtok egy gyertyát, hogy megtaláljon. Tizenhat év óta ez a leghátborzongatóbb munkám. Már nagyon hiányzik egy kis meleg, meg egy kis társaság.

– Értve – mondta Eckels. – Készen állok, hogy vegyem a koordinátákat. Viszlát a Maltha Obexen.

II.

Luke

5.

A Mud Sloth nevű szkiff teljes sebességgel száguldott ki az űrbe a Lucazecről, de – tekintettel, hogy egy verpin kalandozóról van szó – ez sem túlságosan tetszett Akanah-nak.

– Luke, nem mehetnénk gyorsabban?

– Hogy gondolod? Menjek ki és toljam meg?

– Miért is ne? Nem vethetnéd be az Erőt, hogy felgyorsítsd vele a hajót?

– Egy emelőrúddal és megfelelő támasztékkal többre mennénk – dünnyögte Luke kényszeredetten. – Az Erő nem holmi varázsvessző, annak is megvannak a korlátai.

– A korlátok az emberben találhatók, nem a világmindenségben – mutatott rá Akanah. – Csodálkozom, hogy a mestered erre nem tanított meg.

Luke megrázta a fejét.

– Obi-Wan és Yoda is arra tanítottak, hogy legyek tisztában a saját korlátaimmal, nehogy elbizakodottságom veszélybe sodorjon...

– Akkor miért nem...

– ...de még Obi-Wan sem kényszerítette volna a Falcont nagyobb sebességre, még ha millió élet forgott volna is kockán. – A navigációs monitorra mutatott. – Meg aztán úgy nézem, senki nem vette a fáradságot, hogy a nyomunkba eredjen.

– Nincs rá szükségük – közölte Akanah. – Napokra vagyunk a Repülés-ellenőrző Zóna határától, ugye?

– Többé-kevésbé háromnapi járóföldre – mondta Luke a képernyőre pillantva.

– Akkor csak figyelniük kell, és hagyni, hogy azt higgyük, szabadok vagyunk. Kevés olyan hajójuk van, amelyik nem tudna elkapni minket, mielőtt felvennénk az ugrás szögét.

– Az ügynök, aki csapdába ejtett minket, halott. A felszállóhelyen senki nem állt az utunkba. A repülésirányítók szó nélkül beengedtek a repülési folyosóba. Az égbolt üres volt. Mi kell még, hogy biztonságban érezd magad?

– Addig nem érzem magam biztonságban, amíg meg nem találjuk a fallanassit – jelentette ki Akanah. – És az a gyanúm, hogy nem fogjuk. Túl sokáig vártam veled együtt. Ha valaki is megállíthat ilyen közel a célhoz...

– Milyen közel? – kérdezte Luke. – Mi állt az írásban?

– Már mondtam, kijelölte a hazavezető utat.

– De nem mondtad meg, hogy az merre van.

– Nem mertem megmondani, amíg ott vagyunk – mondta Akanah.– Nem kockáztathattam meg, hogy valaki meghallja.

– Most már egyedül vagyunk – jegyezte meg Luke.

– De lehallgatót szerelhettek a hajóba, amíg mi az Északi Platón voltunk. Meg akarom várni, amíg a hiperűrben leszünk. Ott már biztos leszek benne, hogy nem követnek.

– Rajtunk kívül senki nincs a hajón – szólt Luke határozottan. – És nem a bajtársiasság legszebb példája, ha titkolózol előttem. Nem bízol bennem, Akanah?

– Tudom, hogy jó ember vagy – hangzott a válasz. – De bizonyos gondolataid és tetteid nyugtalanítanak. Menekülés közben a harcosnak és a katonának nincs barátja.

– Én nem vagyok katona – mondta Luke halkan. – A fénykardot is már csak akkor veszem kézbe, ha embereket kell megvédenem vele. Ilyenformán barátnak számítok vagy harcosnak?

Akanah hallgatott, és leszegte a fejét.

– A Teyrre kell mennünk – közölte végül. – Bár nem maradhatnak ott, a Lucazecről oda mentek.

– A Teyr, hm, arrafelé van – mutatott Luke jobb felé.

– Többé-kevésbé – mondta a lány, és felemelte a kezét. – Két ugrást terveztem arra az esetre, ha valakinek eszébe jutna követni minket.

– Ez egyike azoknak a bolygóknak, ahová a gyerekeket szokták küldeni – bólintott Luke helyeslőn.

– Igen.

– Mintha említetted volna, hogy már jártál ott, amikor őket kerested?

– Nem. Azt mondtam, hogy nem találtam rájuk – javította ki Akanah. – Sosem voltam képes útra kelni. A Carratosról érdeklődtem felőlük. – Felpillantott. – De a fallanassik megváltoztatják a nevüket, a ruhájukat, a viselkedésüket, a beszédmodorukat, de még a hajviseletüket is, hogy eltűnjenek szem elől. Hacsak nem szemtől szembe állok velük, és jelet nem küldök feléjük, amivel közlöm, hogy mellettük állok az Áramlatban, attól való félelmükben, hogy nem az vagyok, akinek látszom, nem fedik fel magukat.

– Gondolod, hogy még mindig rejtőznek?

– Azok után, ami történt, úgy véled, nincs rá okuk?

Luke bólintott.

– Azt hiszem, át kellene gondolnunk, hogy mi is történt.

– Szerintem is – felelte a lány, és elkomorult. – De nem szeretném a birodalmiak füle hallatára tenni. Nem ugorhatnánk már ki a hiperűrbe?

– Most még nem javaslom. Szerintem sikerült úgy meglépnünk, hogy nem hívtuk fel magunkra a figyelmet – mondta Luke. – De ha most egyszeriben kiugrunk a Repülés-ellenőrző Zónából – különösen ebben a bárkában –, minden bizonnyal a körözőlista élére ugrunk. És ha majd a Teyrre érünk, azzal fogadnak, hogy beszélni szeretnének velünk. Talán még a hajót is át fogják vizsgálni, és az engedélyét is bevonják.

– Erre nem gondoltam – töprengett a lány a szemöldökét ráncolva. – De mi van, ha tévedsz, és nemsokára egy császári csatahajó bukkan fel előttünk? Nem gondolod.

– Hogy meg kéne mutatni nekik a hajónk farát? Igen – mondta, és behunyta a szemét, mintha el akarna képzelni magában valamit. – Esetleg tehetnénk valamit anélkül, hogy a motivátor közelébe kellene mennünk. Van valami ötleted?

– Nem is tudom... Esetleg használhatnád az Erőt. – Elhajlíthatnád vele a kommunikációs csatornákat, vagy hatástalanná tehetned vele a nyomkövetőket, vagy ilyesmi.

Luke a fejét rázta.

– Te nem is tudod pontosan, hogy mennyi mindennek kell egybevágnia ahhoz, hogy egy ilyen trükköt kipróbálhassak. Meg aztán még sosem irányítottam egy Kalandozót.

– Egészen lerombolod a mindenható jedikről alkotott illúzióimat – jegyezte meg Akanah halvány mosollyal.

Luke felnevetett, és kiszállt a pilótaülésből.

– Az igazság az, hogy az Erő nem arra való, hogy egy tech droidot vagy egy szerszámkészletet pótoljon. És még sosem hallottam, hogy egy jedi az Erőhöz fordult volna, amikor elromlott valamije.

Akanah szája szélesebbre húzódott.

– Nem adtak használati utasítást a bárkához, amikor megvetted?

– Nem – felelte a lány, és egyszeriben félni kezdett.

– Rendben van – fogadta el a helyzetet Luke, és a lány vállára tette a kezét. – Egy zsilippel elboldogulok szerszám nélkül is. Maradj itt, és figyeld a navigációs monitort. Megnézem, mit tehetek.

Luke a hajtómű szerelőnyílásának szélén üldögélt, lábát az üzemanyag-vezetékek fölött lóbálta. Egyszerre volt különös és kellemesen ismerős újra javítással pepecselni. Felidézte benne a Tatooint kellemesen meleg klímáját, és a Lars családnál eltöltött időket.

– Fiúk és gépek – hallotta Beru néni hangját. – Ugyan mi különbség van köztük?

Ottani életét szinte teljesen kitöltötte a javítás. A farmon más dolga jobbára nem is volt, mint Owen bácsi szedett-vedett, másodkézből vett robotjainak szerelése, meg az ütött-kopott párologtató foltozgatása. Ha pedig maradt szabadideje, az anchorheadi roncstelepről megmentett XP-3Ü-as terepsiklót bütykölte, hogy nagyobb sebességet csikarhasson ki belőle, meg a család T-16-os „szöcské”-jét, amivel a Beggar-kanyonban rendezett versenyre szokott benevezni.

Kamaszkori türelmetlensége a Tatooint sivatagnak, a farmot pedig börtönnek láttatta. De ez a véleménye idővel, a tapasztalatok birtokában megváltozott. És kissé későn, de rájött, mennyi örömet szereztek neki azok az órák, amikor könyékig vájkálhatott a motorok belsejében. Az az ő világa volt, és ott ő volt az úr.

– Vidámnak látszol – szólalt meg Akanah halkan. Észrevétlenül tért vissza a hídról.

– Az vagyok – felelte megfordulva és felnézve rá. Meglepődött, amikor megpillantotta a lányt.

– Gondolod, hogy meg tudod javítani? Vagy megbarkácsolni, azt hiszem, ez a megfelelőbb kifejezés.

– Már készen van. Ha az ember nekifog, már nem is olyan nehéz. A hibát egyáltalán nem a motor okozta, hanem a navigációs kontroll, látod? Ha nem kap jelet az FCZ interfésztől, a kontroller nem tudja vezérelni a motort. – A lányra pillantva elhallgatott. – Most pedig lássuk a következő problémát.

– Már kész is? Ez nagyszerű! – lelkendezett a lány. – Teljesen el vagyok bűvölve. Én még egy szimpla háztartási tanfolyamot sem végeztem, ezért amikor benéztem ide, azt sem tudtam, mit kell megnézni. De látom te, tudod.

– Nos, próbáljuk ki, mielőtt használjuk. Ki kell derítenünk, melyik egységre lesz szükségünk – mondta, és egy marék szerszámot rakott ki a padlóra.

Amikor megpillantotta a rémületet a lány tekintetében, gyorsan hozzátette:

– Csak vicceltem. Az egységekről legalábbis. Mindamellett ki kell próbálnunk. Arra gondoltam, hogy egy rövidebb ugrást tehetnénk vele. Egy tizenöt fényperces elég volna.

– És mi lesz a körözőlistával?

– Az FCZ határvonala eléggé elmosódik, van egy úgynevezett sárga zóna. Onnan el tudunk rugaszkodni anélkül, hogy felhívnánk magunkra a figyelmet. Mindamellett ez is rizikós. De én azt hiszem, működni fog.

– Hát akkor csak fejezd be a szerelést – mondta huncut mosollyal Akanah, a szerelőnyílás szélén guggolva. – Miről ábrándoztál, amikor beléptem?

– Az otthonomról – hangzott a rövid válasz. Akanah leült a kábelalagút burkolatára.

– Ez érdekes. Én az életem nagy részét a Carratoson töltöttem, az otthont mégis a Lucazec jelenti a számomra,

– A Tatooinról mindig az volt a véleményem, hogy jobb hely is lehetett volna, mint amilyen volt. Most már nem így gondolom.

– Az laltráról jobbára csak kellemes emlékeim vannak – folytatta Akanah. – Azt hiszem, emiatt zavart engem az, amit ott műveltél. Most már annak az emléke is itt van bennem, és azt szeretném, bárcsak ne volna.

– De legalább itt vagy, és emlékszel rá. Sajnálom, de nem érzek bűntudatot amiatt, hogy megmentettelek.

– És a két ember miatt, akit megöltél? Értük nem érzel semmit?

– Az egyikük önmagát ölte meg – emlékeztetett Luke, és kihúzta a nyílásból az egyik lábát, hogy a lány felé fordulhasson.

– Paffen parancsnok.

Luke bólintott.

– Beszélt valamilyen méregről, emlékszel? Én nem akartam a halálát. Csak ki akartam kérdezni.

– És a másik? Akit kizsigereltél a fénykardoddal? Őt sem akartad megölni?

– Neki volt személyi pajzsa. Annak áttöréséhez nagy erő kell. És ha egyszer áttörted, nehéz visszafogni, hogy ne okozzon komoly sérülést.

– Megértem. Nem akartad megölni?

– Nem most válaszoltam erre a kérdésre?

– Nem hiszem – mondta bátortalan mosollyal.

Luke nekitámaszkodott a folyosó falának.

– Az igazság az, hogy pillanatnyilag nem különösen aggódom amiatt, hogy megöltem-e őket vagy sem.

Akanah lassan megrázta a fejét.

– Nehezen tudom felfogni, hogy nem vagy vele tisztában, mekkora erő van a kezedben.

– Ez az erő számomra csak annyi, hogy általa meg tudlak védeni téged – adta értésére Luke. – Miután megmentettelek, azt állítottad, hogy nem is voltál veszélyben, pedig nem úgy nézett ki a dolog.

– Igen – ismerte el Akanah. – Megértem. De Luke, valamit szeretnék kérni, ne ölj többet azért, hogy engem megments. Örülök, hogy így a szíveden viseled a sorsomat, de nem bírom hallani a sikolyát, látni a vérét azoknak az embereknek, akiket ismertem, és a romjait látni a palotának, amit annyira szerettem.

– Nem hiszem, hogy ezt megígérhetem – közölte Luke. – Nekem is van saját lelkiismeretem, ami gyakran azt súgja, hogy küzdenem kell a barátaimért.

– Hogy ölnöd kell a barátaidért?

– Ha éppen szükséges.

– Ilyeneknek tartod a jediket? Készek ölni a barátaikért a Coruscanton?

Luke szeme összeszűkült.

– Hová akarsz kilyukadni?

– Csak próbállak megérteni. Tudni akarom, mit jelent számodra jedi lovagnak lenni, és mit jelent neked az Új Köztársaság. A jedi lovag számodra a Coruscant harcos elitje? Mit szándékozol tenni, ha a főparancsnok hív?

– A dolog nem így működik – magyarázta Luke. – Leia nem parancsol a jediknek. Kéri a segítségünket – egyikünkét vagy valamennyiünkét – de mi visszautasíthatjuk. És olykor meg is tesszük.

– De a Köztársaság támogatja az akadémiádat. A hangárodban katonai hajó áll. Megengedheted magadnak, hogy megbántsd őket?

– A jedik nem zsoldos katonák – mondta Luke némi éllel a hangjában. – Amikor harcba szállunk, azt saját elhatározásunkból tesszük, de mindig az eskünknek megfelelő célok érdekében. A Coruscant azért támogatja az akadémiát, mert a jedi szellem elég erőt biztosít a stabilitáshoz. Nekik csak a jelenlétünkre van szükségük.

– A hagyománynak éppen ez a része nyugtalanít engem – mutatott rá Akanah. – A béke és a biztonság őrangyalai: ezt jelentették a jedik a Régi Köztársaság számára ezer generáció óta. De ha nincs se béke, se biztonság, akkor te melyiket választanád?

– Mit akarsz, melyiket válasszam?

– Szeretném, ha megőriznéd azt a mérhetetlen ajándékot, ami téged a tábornokok és politikusok fölé emel. Neked nem kell elkötelezned magad feléjük.

– A látszat ellenére igyekszem megvédeni a függetlenséget – ismertette álláspontját Luke.

– Te nem esküdtél fel arra, hogy megvéded a Coruscant kormányát? Nem köt semmiféle hűségeskü?

– Nem. Eskü csak azokat köti, akiket a Flotta vagy a minisztériumok védelmére választottak ki. Ez nem tiltott. De nem is gyakori. A jedilovag nem köztársasági testőr. És soha nem is lesz az.

– Ez már valami – helyeselt Akanah. – De mennyivel jobb volna, ha a rendetek szimbóluma nem egy halálos fegyver volna.

– Nem mi akartuk így. Csak így esett – magyarázta Luke. – Az ősi fegyverek olykor szimbólummá lépnek elő.

– Minden fegyver szimbólummá válik egyszer – jegyezte meg Akanah bánatosan. – Túl sokan akarják uralni a világot, vagy legalábbis megváltoztatni azt. Ez utóbbi legalább annyira veszélyes, mint az első. Meg tudod mondani, hogy vajon miért nincs a világon egy zug, ahol az ember kényelemben és biztonságban élhet – vagy pontosabban fogalmazva menedéket találhat a világ elől?

Luke a szemöldökét ráncolta.

– Nem, nem tudom. – A szerelőnyílás felé mutatott. – De azt meg tudom mondani, hogyan kell kiiktatni egy verpin kalandozó FCZ jeladóját. Pedig reggel még nem tudtam. Lehet, hogy holnap másvalaminek jövök rá a nyitjára.

Akanah rezignáltan pillantott rá.

– Gyanítom, inkább most kellene.

A naviszkenner mint egy áldozatnak kiszemelt egér, három napon át idegesen pásztázta a világmindenséget, de csak ártatlan kapcsolatokat tudott létesíteni. Sehol egy csatahajó, az a néhány magánjacht meg kereskedelmi bárka, amely felszállt a Lucazecről, vagy elhúzott a Mud Sloth mellett, nem sok vizet zavart.

– Akárki is ez a Paffen parancsnok, jó messze lehet innen, ha mostanáig nem vett észre bennünket – dünnyögte Luke a műszerek fölé hajolva.

– Majd keresni fognak mindenfelé – hívta fel a figyelmét Akanah –, különösen téged.

– Kereshetnek. Keresni és megtalálni, az két különböző dolog. Felvettem azt a szokást, hogy mindig álcázom magam, mielőtt még valaki felismerne, és a száját tátaná rám – magyarázta Luke.

– És hogyan csinálod?

– Ó, hát öregnek mutatom magam ott, ahol a fiatalokat kedvelik, és fiatalnak ott, ahol az időseket favorizálják, nőnek, ahol a férfiakért rajonganak, és férfinak, ahol a nőkért. Ez majdnem olyan, mintha láthatatlanná válnék.

– Mutasd be.

Akanah nézte, miként húzza fel és ejti le a vállát, hallotta nehézkes légzését. Amikor végre feléje fordult, és rápillantott, Akanah egy hatvanéves férfit látott maga előtt, aki akárkire is hasonlíthatott. A szeme pillantása határozott volt, mégis a semmibe révedt, arckifejezése nyílt volt, mégis üres. Semmi olyat nem taláh a vonásaiban, ami őrá emlékeztetett volná.

– Nagyon jó – ismerte el Akanáh. – Kipróbálhatok valamit?

Luke némán intett a kezével.

Hirtelen nagy lélegzetet vett, behunyta a szemét, és érzékeit az igazi Luke-ra összpontosította, megpróbálta megragadni az igazi valóját. Amikor megtalálta, amit keresett, kinyitotta a szemét, és hitetlenkedve hessegette el az illúziót.

– Megvan – mondta és elmosolyodott.

– Nagyon jó – mondta Luke. – Erős lélek kell ahhoz, hogy áthatoljon az illúzión.

– Csak biztos akartam lenni, hogy megtalállak, ha el kell válnunk a Teyren. A hangodat is elváltoztatod?

– Igen. De az nagyobb koncentrációt igényel, mert a fület nehéz becsapni. Nem tudom, miért, de így van legalábbis az embereknél. A Teyrről jut eszembe: a sárga zónában vagyunk.

– Most már biztonságos az ugrás?

– Nem látom be, miért ne lenne az – felelte Luke. – Ha innen elugrunk, egyórás egérutat nyerünk. Feltéve ha nem ugrunk nagyobbat, mint amekkoráról az imént beszéltünk.

– Próbáljuk ki – mosolygott Akanah.

– Nosza – buzdította Luke, és a műszerek felé fordult. – Még mindig azt akarod, hogy tegyünk egy kitérő ugrást, vagy egyenesen mehetünk a Teyrre?

– Még akarom. – Akanah egyik kezét Luke vállára helyezte. – Valaki még mindig figyelhet a Lucazecről. De csak rövidet ugorjunk. A Teyren akarok lenni, mihelyt csak lehetséges. Tudnom kell, hogy nemcsak romokat találunk ott.

Érintése egy percre védtelenné tette őt Luke előtt. Az megérezte a lányban lappangó nyugtalanságot és a türelmetlenséget, a reményt, és az ügyesen titkolt félelmet.

– Szíjazd be magad a biztonság kedvéért – figyelmeztette.

Az ugrás megnyugtatóan eseménytelen volt. Mire az FCZ-ben rájönnek, hogy mi történt, ők már befejezik az első ugrást, és úton vannak a Teyr felé.

Most már volt idő gondolkodni. A csendes, zavartalan órákat Akanah alvással töltötte. Senki nem zavarta őket. Luke gondolatai jobbára az laltrán jártak, anyja düledező házában. Emlékeiben felidézte a jó asszony arcát.

Luke kíváncsi volt, mikor térhet oda vissza biztonságban, hogy rendbe hozza a házat. Kíváncsi volt, mit szólnának a Lucazec hatóságai, ha azzal fordulna hozzájuk, hogy vegyék a gondjaikba anyja egykori otthonát. Ha a Lars-farm kiégett romjaiból alakíthattak egy történelmi emlékhelyet, az laltrán sem kellene ennyire semmibe venni a Skywalker nevet. És az ott élt emberek nevét is rehabilitálni kellene.

De mindez még várhat. Majd ha kevesebb titok marad, amit őrizni kell. Most előbb szembe kell néznie a Fallanassin esett szégyenével, s ügyelnie kell, nehogy a híre eljusson az laltrára.

Hadd vigyék el a nakhúnok a tetemeket – gondolta –, és az laltra maradjon csak árnyékban. Szunnyadjanak csak az emlékeim, amíg vissza nem térek, hogy felidézzem őket.

Amikor Luke meghallotta a háta mögül Akanah neszezését, levette csupasz lábát a műszerfalról, és a székkel együtt megfordult.

– Hé, felébredtél?

– Nem tudok aludni – hallatszott a lány hangja a függöny mögül. – Esetleg helyet cserélhetnénk.

Luke a válla fölött a műszerekre pillantott.

– Már csak két óra, és befejezzük az ugrást – mondta. – Különben is rengeteg időm lesz aludni, mire elérjük a Teyrt.

– Most, hogy lekapcsolódtál az interlockról, nem kellene lemondanod katonai előjogaidról? – Akanah hangja tisztán, torzításmentesen hallatszott, s Luke elképzelte, amint a hátán fekszik az ágyon. – Most már végezhetünk mikrougrást, ugye?

Luke meglepett nevetése hangos zajként hasított a zárt tér levegőjébe.

– Ezzel a lélekvesztővel nem. A navigátor nem kapná meg a paramétereket. Ha mégis, a rezonancia szétrázna minket. A hiperűr tele van szabad rengéshullámokkal, és belépéskor beléütközhetsz. A kék égbolton, fénylő pontként közelítjük meg a Teyrt.

– Ó – lepődött meg Akanah. – De az utolsó ellenőrzési pontra is ugorhattunk volna.

– Úgy van. De akkor válaszolgatnunk kellene mindenféle kérdésre, és magunkra vonnánk a figyelmet. Ugyanúgy utálom az időhúzást, mint te. Bízzál bennem, így lesz a jó.

Akanah felsóhajtott.

– Akkor megpróbálok aludni. Meg az idő is gyorsabban múlik.

– Jó szerencsét – köszönt Luke, és visszafordult a műszerfal felé.

És rádöbbent, hogy már másodízben fordult elő vele, hogy a társalgás, amit kezdeményezett, elkanyarodott eredeti céljától, és hogy nem kapta meg a választ a kérdésére.

– Akanah?

– Igen.

– Mielőtt még elalszol, valamit szeretnék megkérdezni.

– És mi az?

– Az laltrán az üzenet, amit kaptunk, tartalmazott dátumot?

– Dátumot? Nem.

– És meg tudod mondani, hogy az üzenet mióta lehetett ott? Lehet, hogy már elévült, vagy talán valami hasonló.

– Nem, nem hiszem. Nem tudom megmondani, pontosan mikor küldték, csak abban vagyok biztos, hogy még mielőtt a fallanassi elhagyta a Lucazecet. Miért?

– Kíváncsi vagyok, hogy a császári ügynökök hogyan tudtak ilyen sokáig rejtve maradni olyan helyen, ahol mindenki ismer mindenkit, és a dolgok nem változnak túl gyorsan – mondta Luke. – Kíváncsi vagyok, miért tudtak így rejtőzni?

– Mert... mert minket akartak meg a Fehér Áramlatot fegyvernek.

– De miből gondolták, hogy bárki is visszamegy oda? Hogy lehet az, hogy számítottak rád?

Akanah egy ideig hallgatott.

– Már régóta kérdezősködtem, hogy a nyomára jussak a körnek – kezdte. – És sosem voltam olyan elővigyázatos, amilyennek lennem kellett volna, akár én kérdeztem, akár engem kérdeztek.

– Kinek mondtad el, hogy vissza akarsz menni a Lucazecre?

– Csak neked – felelte a lány. – De megpróbáltam üzenetet küldeni a körnek a Wialura. És beszéltem a Lucazec bevándorlási hivatalával is. Lekértem a Carratoson veszteglő hajók neveit, hátha találok valahol egy kiskaput. És folyamatosan ellenőriztem a kiadott jegyek számát.

– Egyszóval az emberek megtudták, ki vagy, és mi után érdeklődsz.

– Még ennél is többről van szó – folytatta a lány. – Bajba is sodortam magam. Az űrrepülőtéren lebzseltem, mert abban reménykedtem, hogy leszálló gépek személyzetétől megtudhatunk valamit. Megkerestem a módját, hogy bepillanthassak az utaslistákba. Mindenkivel szóba elegyedtem, akiről feltételeztem, hogy tudhat valamit. – A hangja tele volt megbánással. – Mire eszembe jutott, hogy jobban kellene vigyázni, már késő volt.

– És akikkel beszéhél...

– Nem kaptam tőlük segítséget. – Elnézték nekem, hogy megemlítettem nekik a kört, de azt nem tűrték el, hogy egymagam kutatok utána

– Biztosan féltek tőled – meg a körtől is. Arra számítottak, hogy bujdosni fogsz, nem? De te nyilvánosan kutattál.

– Könnyebb ezt megérteni, mint megbocsátani – mutatott rá Akanah. – Engem nem engedtek oda, ahová tartozom. Ezt mindaddig nem bocsátom meg, amíg a kört újra meg nem találom. Ha sosem sikerül, akkor soha nem bocsátok meg neki.

– Neki?

– Talsavának – mondta. – Ő a testőröm a Carratoson. De ha most őróla kezdek el beszélni, soha nem fogok aludni.

– Jól van. Sajnálom.

– Egyszer majd elmondom – nyugtatta meg Akanah. – Majd ha végeztünk.

Luke azt hitte, vége a beszélgetésnek. Hallotta, amint Akanah helyzetet változtatott, és elképzelte magában, ahogyan az oldalán fekszik, és fejét a karjára hajtja. Meglepődött, amikor a nevét hallotta.

– Tessék.

– Mit gondolsz, mennyi az esélye annak, hogy a Teyr-ről keres minket valaki?

– A semminél több – állította Luke. – De óvatosak leszünk. Most pedig aludj.

Nem válaszolt, Luke pedig visszasüppedt az ülésbe, és egyre csak azon gondolkodott, vajon miért nem kap választ a kérdéseire, és az igazán fontos kérdéseket miért nem teszi fel.

Ha a Lucazec rusztikus szépségű bolygó, akkor a Teyr bürokratikus.

Mivel három fontos hajózó vonal közelében feküdt, varázslatos, négyezer kilométer hosszú kanyonjával az Új Köztársaság egyik legforgalmasabb űrkikötője volt. A forgalom nagy részét látogatók és nyaralók bonyolították le. A fékevesztett terjedést megelőzendő, a Teyr vezetői céltudatosan nem bátorították, sőt bürokratikus labirintusokkal nehezítették az emigránsok letelepedését. Mindezt a rendkívül hivatalos Polgári Szolgálat Hadtest végezte borsos tarifáért. A nem hivatalos turizmus jelszava ez volt: „Gyere, csodáld meg a Teyrt, azután menj haza.”

Luke-nak és Akanah-nak is felajánlották a választást: vagy orbitális pályán hagyják a hajót, vagy négyszeres tarifáért leszállhatnak a Teyr egyik, számukra kijelölt űrrepülőterén.

– Nekem nem tetszik az ötlet, hogy másvalakitől függjön, mikor térhetünk ide vissza – háborgott Luke. – Ha valakinek eszébe jutna késleltetni a felszállásunkat, szeretném, ha a kezemben maradna a döntés.

– De nekem nincs annyi pénzem, Luke – jelezte Akanah. – Ezt te is tudod.

– Azt hiszem, Li Stonn a segítségünkre lesz – mondta titokzatos mosollyal, és felöltve egyik álcaarcát, a műszerek felé fordult. – Teyr Repülésirányító Központ, itt a Mud Sloth. Leszállási engedélyt kérek.

– Vettem, Mud Sloth, a sorszáma alfa-három-kilenc. Megerősítést kérek.

– Megerősítve, alfa-három-kilenc – mondta Luke. – Meg tudná mondani, van-e lehetőség arra, hogy Turos Northon szálljunk le? Néhány barátunk vár ott.

– A leszállóhelyek elosztása a standard protokoll és a mindenkori űrforgalom függvénye. Valamennyi űrrepülőteret felszíni közlekedéssel meg tudják közelíteni. A Rift Skyrail a Rift területén minden leszállóhelyet összeköt a főbb településekkel, üdülőhelyekkel, közlekedési csomópontokkal. További információért hívja ezt a csatornát. Itt a Teyr Repülésirányító Központ, adás vége.

Luke és Akanah zavart pillantást váltottak.

– Luke Skywalkernek nem mertek volna alfa-három-kilences sorszámot adni – mérgelődött Akanah.

– Kár, hogy nem tartott velünk – élcelődött Luke, és egy pillanatra hagyta szétfoszlani az álcáját.

– Kíváncsi volnék, hányszor ismétlik el napjában ezt a szöveget – morfondírozott Akanah.

– Nem hiszem, hogy zavarná őket, hogy el kell mondani – felelte Luke, és megmagyarázta: – Ugyanis egy droid volt. Nem tudtam hatni rá. – Akanah mögé intett. – Maradt még egy kis koba? Azt hiszem, ehetnénk, amíg itt veszteglünk.

Ahogyan Luke sejtette, bőségesen volt idejük. A repülésirányító utasításait követve a Mud Sloth a Teyr egyik orbitján besorolt a jachtok és fehérhajók után. Hat teljes fordulat után még mindig ott vesztegeltek, s ezalatt az előttük várakozó hajók nagy része leszállt, de helyüket mások foglalták el.

– Szép kilátások – morgott Akanah. – Mit gondolsz, le engednek szállni valaha is?

– Nem – tamáskodott Luke. – Azt kellett volna mondanunk, hogy nyolcvankét fizető utas van a fedélzetünkön, akik alig várják, hogy nekiláthassanak vásárolni.

– Nyolcvankettő? – kérdezte Akanah felvonva a szemöldökét.

– Mondjuk ewokok – felelte Luke a vállát vonva. – Láttad, hogy élnek. Nem úgy, ahogy a holókon látni. Huszonnégyen egy szobában, egymás fölött. Egy sor fiú, egy sor lány, egy sor fiú, egy sor lány...

– Te túl sokáig voltál kint az űrben – jegyezte meg Akanah rosszalló pillantással. – Talán nem hallottad, amikor hívtak.

– Alfa-nyolc-egyes, kezdje meg a közelítést

– Nyolcvanegyes! – kiáltott fel Akanah felháborodottan. – Miért kerül mindenki elénk?

– Mert akármilyen prioritást is alkalmaznak, azokat mindenképpen előreveszik, akiknek a birtokában egy verpin kalandozó van – mondta Luke.

– Abbahagynád a viccelődést?

– Van, amikor más nem segít – csitította Luke. – Hová lett a híres megingathatatlan nyugalmad?

– Ez egyszerűen őrjítő – dühöngött Akanah.

– Szerintem is.

– Nem adhatnánk ki magunkat egy másik hajónak? Eltulajdoníthatnánk a leszállási engedélyét – javasolta tűnődve.

– Abból mindig baj van, amikor két objektum egy időben foglalja el ugyanazt a helyet az űrben.

– Luke...

Hangjának tónusát hallva Luke feléje fordult. Aggodalmat látott az arcán, és nyugtalanságot esdeklő tekintetében.

– Nem gondolod, hogy addig fognak itt tartani minket, amíg minden összejön nekik az elfogásunkhoz? Kérlek, csinálj valamit! – sugárzott a tekintetéből.

– Nem – mondta Luke, és megfogta a kezét. – A siklók a Teyr tulajdonában vannak, és a leszállási sorrendet is ők határozzák meg. Itt ők parancsolnak, meg kell várnunk, amíg beengednek. Egyébként pontosan úgy bánnak velünk, ahogyan akartuk. Semmi különleges bánásmód, semmi előny. Hamarosan mi is sorra kerülünk. Kell nekik a mi pénzünk is.

– Alfa-három-kilences, kezdje meg a közelítést Prye Folas felé

– Na látod? – Biztatólag megszorította a kezét, majd a műszerfal felé fordult.

– Prye Folas, az jó – könnyebbült meg Akanah; – Az messze van a Rifttől, de az nem számít. Csak egy megállóra van Turos Nothtól keletre.

– Örülök, hogy van helyismereted. Kapcsolja be az övét. Lady Anna. Ha nem tudná, a balesetek többsége a leszállás utolsó és a felszállás első hatvan másodpercében történik.

– Azt hiszed, nem tudom? – kérdezte a lány rosszallón.

– De igen – felelte Luke, és beindította a főfúvókákat, hogy letérítse a hajót a parkolópályáról. – Úgy látom, neked mindig kell valami, ami miatt aggódhatsz, nem árt hát, ha valami valós dolog miatt aggódsz. – Oldalt fordította a fejét, és elvigyorodott. – Akárhogy is, tíz perc múlva a felszínen leszünk.

– Most azt hiszed, megnyugtattál?

– Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy csak nyugi.

– Nem tudok megnyugodni – mondta ideges sóhajtással. – Túl régóta várok. Túl nagy a tét.

Luke megértőn bólintott.

– Ebben az esetben megígérem, hogy megpróbálok zökkenőmentesen leszállni.

Egy pillanatig arra számított, hogy Akanah jól fejbe vágja.

Luke leszállása Prye Folason több mint simán ment. Az ilyen földet érést nevezik a pilóták első csóknak.

És megint a sor végén találták magukat – ezúttal a leszállóhelyektől egészen a parkolóig húzódó, vontatásra várók sorának végén. A Teyr mértéktelen kikötői tarifái nem engedték meg „Li Stonn”-nak, hogy a hajót fedett dokkban, vagy akár egy raktárban helyezzék el.

– Egy kiadós kis vihar fellendítené a hajógyártást – mondta Luke végigpillantva az exkluzív hajók során.

Amikor a vontatórobot végre megérkezett velük a kijelölt helyre, és betolta a Mud Slothot a parkolóállásba, annak vezérsíkjai bekúsztak egy irdatlan toltax Starstream fúvókái alá. Egy robotadminisztrátor közeledett feléjük.

– Isten hozta önöket Prye Folason. A kikötő biztonsági szabályzata nem engedi, hogy a parkoló területén személyek tartózkodjanak a hajókban. Kérem, vegyék magukhoz a személyes tárgyaikat, és hagyják el a hajót, és pecsételjék le. A hajó biztonsága érdekében a parkoló területén csak a ki- és beszálló utasok tartózkodhatnak. A területet a kikötő biztonsági szolgálata őrzi. Köszönjük, hogy útba ejtették a Teyr bolygót.

– Én készen vagyok – jelezte Akanah türelmetlenül. Luke áramtalanította a hajót.

– Várj, hozom a csomagomat, és felveszem az arcomat.

A siklót – egy lassú mozgású terepsiklót – szintén egy droid vezette. Akanah és Luke elfoglalt kettőt az utolsó három szabad ülésből. Az utolsó utas egy elomin volt, hajója a Mud Slothtal szemben parkolt. Mihelyt a sikló megteh, néhány méter magasságba emelkedett, és elinduh a fogadóépület felé. A helyére nyomban beállt egy másik, üres sikló.

– Mint egy hadművelet, nem gondolod, drágám? – mondta Luke. „Li Stonn” hangja öblös volt, de kissé reszketett. – Amikor ennyi robotot látok, biztonságban érzem magam.

Akanah-t valósággal elnyomta a többi utas. A jobbról mellette ülő elomin egy egész fejjel fölébe tornyosult. Udvarias mosollyal válaszolt Luke-nak.

Luke bátorítóan megpaskolta a kezét.

– Tudom, hogy nem kedveled a nyitott siklókat. De már meg is érkeztünk. Nézd, már látszanak a Rift Skyrail sínpárjai. A bédekker szerint az a leggyorsabb felszíni vonat...

Az érkezési oldalon újból kezdődött a sorban állás – egy droid üdvözlőbeszéde után a csomagok átvilágítása és diszkrét szemrevételezés következett, majd egy humán személy kérdései zárták a sort.

– Mennyi ideig szándékoznak a Teyren maradni? – hangzott az első, a Lucazec cenzorainak udvarias modorában feltett kérdés.

– Még nem tudjuk, ugye, drágám? – fordult a párjához Luke. – Mennyi idő alatt lehet megnézni a Rift minden nevezetességét? Csak három napra foglaltattunk szobát, de bízunk benne, hogy meg lehet hosszabbítani.

– Három nap – ismételte a vizsgálótiszt. – Be lettek oltva korábban B vagy C ágenssel?

– Nem, nem – tiltakozott Luke/Li Akanah-ra mosolyogva. – Egészségesek vagyunk. Különben is, ha beteg vagyok, utálok utazni.

– Van a birtokukban halálos fegyver, drog, tiltott technológia vagy olyasmi, amivel megsértik az Általános Látogatói Egyezményt?

– Te jóisten, dehogy van – kiáltott fel Luke. – Pihenni jöttünk.

A vizsgálótiszt bedugta a kártyájukat az enkóderbe.

– Isten hozta önöket a Teyren – mondta Akanah-nak nyújtva a kártyákat. – Érezzék jól magukat.

Prye Folas űrrepülőtere és a Skyrail állomása között terült el a zöld Welcome Park. Luke és Akanah leühek az első szabad padra, és csomagjukat a biztonság kedvéért a lábuk közé fogták.

– Azt hiszem, végre hivatalosan is itt vagyunk – állapította meg Luke. – Mi a véleményed?

– Nem úgy ment, ahogy reméltem – mondta Akanah és körülnézett.

Luke a tenyerét nyújtotta.

– Mutasd csak – bólintott az utazókártya felé, amit Akanah még mindig a kezében szorongatott.

A lány átadta az egyik kártyát, Luke pedig tanulmányozni kezdte. Az egyik oldalának felét egy apró képernyő foglalta el. A hátlapon egy rajz volt látható, amely a park közepén elhelyezkedő építményt ábrázolta: egy sor kör alakban elhelyezkedő üzletet, ami egy kétszintes, képernyőkkel telezsúfolt információs karusszelt vett körbe.

– Ki kell próbálnom ezt a Li Stonn dolgot – mondta Luke. – Várj meg itt, mindjárt visszajövök.

Közelebb érve a karusszelhez, Luke látta a több nyelven kiírt szöveget: „Látogatók Információs’Központ-ja”. Minden kioszk előtt rövid sor állt. Az emberek türelmesen várták, hogy hozzájussanak a kívánt információhoz. Eközben a forgó karusszelt nézték, amely rövid, egyperces filmekkel mutatta be a Riftet, a Skyrailt és Piye Folas nevezetes áruházait.

– A zsebtolvajok paradicsoma – morogta magában Luke.

Akkor Luke-nak egy pillanatra az az érzése támadt, hogy figyelik. Körülnézett a parkban, mígnem tekintete ismét Akanah-ra vetődött, de az érzés nem fogta el újra, és semmit nem látott, ami magára vonta volna a figyelmét.

– Szeretném tudni, melyik régióba fogunk... – elhallgatott, mert észrevette, hogy Akanah a könnyeivel küszködik, s a szeme a távolba réved. – Mi a baj?

– Minden – felelte a lány. – Tudom, hogy nincsenek itt.

Luke leült melléje.

– Hogyan? Arra számítottál, hogy megérzed a jelenlétüket, és most mégsem?

Akanah annyira nem volt zavart, hogy ne maradt vohia ereje tiltakozni:

– Nem, annyira azért nem vagyok óvatlan, hogy a jelenlétünket az Áramlat tudomására hozzam.

– Akkor hát mi a baj?

– Mondtam, minden. – Szomorúan megrázta a fejét. – Ez nem a mi világunk. Ez minden olyasmit reprezentál, amit mi nem akarunk. Túl zsúfolt, túl hangos, túl szervezett és túl mesterséges. Ha itt is voltak, nem maradtak sokáig – lehajtotta a fejét, és halkan sírni kezdett. – Elkéstünk. Sokáig tartott, mire ideértem

Luke közelebb húzódott hozzá, átölelte, és nyugtató szavakkal igyekezett eloszlatni kétségbeesését.

– Nem tudhattad. Korai még feladni. Na lássuk, hol kezdjük?

Akanah a vállára hajtotta a fejét.

– Sajnálom, úgy látszik, nem tudok láthatatlan maradni.

– Senki nem figyelt fel rád – vigasztalta Luke. – Senki nem figyel. Ezeknek az embereknek csőlátásuk van, csak a saját terveikkel, aggodalmaikkal és reményeikkel foglalkoznak. Mindenáron még akarják győzni a vendégeiket, hogy ez az egész a pihenést és a kikapcsolódást szolgálja.

Akanah felemelte a fejét, és körbenézett, mintha Luke szavainak igazát keresné.

– A Carratoson mindenki észreveszi, ha valaki nyilvánosan sír – mondta a szemét törölgetve. – Itt viszont nevetségesnek érzem a könnyeimet.

– Akkor pedig abba kell hagynod a sírást. Tehát, hol kezdjük? Kit keresünk?

– Griann várost – felehe a lány. – Az úgynevezett Greenbelt-régióban van. Oda vitték őket – Jib Djallát, Novust, Tipagnát és Norikát. Az első három fiú – tette hozzá. – Novus twi’lek, a többiek humánok.

– Oké. Menjünk, nézzük meg, mit mondanak a gépek Griannról – javasolta Luke, és a vállára vetette mindkét zsákot.

Mialatt a sorukra vártak az információs kioszk előtt, Akanah szemmel láthatóan jobb kedvre derült, mintha magába itta volna a környezete energiáját. Luke azonban megint csak érezte azt a különös borzongást, mintha valaki megérintette volna az arcát, hogy felismerje a vonásait.

A Welcome Park felé pillantva észrevett egy elomin hímet, amely éppen elfordította hatalmas szarvakkal ékesített fejét. Luke látta, amint gyorsan elvegyül a tömegben, és eltűnik a szeme elől. Nem fordult vissza.

Ez nem lehet – gondolta magában Luke. – Egy elomin sosem lehet a birodalmi hírszerzés ügynöke.

Az a tény azonban, hogy a Mud Slothtal szemben egy elomin hajója parkolt, nem kerülte el Luke figyelmét. És a parkban tartózkodók jókedve is mintha alábbhagyott volna. Valami halálos fenyegetés lebegett a levegőben.

Lehet, hogy okkal várakoztattak minket, Akanah – gondolta Luke aggódva, és a biztonság kedvéért megtapogatta fénykardja markolatát.

Közelebb húzódott Akanah-hoz, de nem tapasztalt semmi különöset, leszámítva a sorban állók vidám cseverészését. Van itt valami, amit nem értek egy kérdés, amire még nem kaptam választ. Megrázta a fejét, és ezt Akanah is észrevette.

– Valami baj van? – kérdezte.

– Ó, nem – felelt Li Stonn. – Csak azt figyeltem, hogy a többi sor gyorsabban halad, mint a miénk. Sose tudom, hova kell állni. Legközelebb te választasz, oké?

Akanah megfogta Luke kezét.

– Türelem, drágám – nyugtatta gyengéd mosollyal. – Mindjárt sorra kerülünk, és remélem, ez lesz az utolsó sor, amit végig kellett állnunk.

Mögöttük valaki jóízűen kuncogott.

– Ez az első látogatásuk a Teyren, ugye? – tudakolta az idegen. – Akkor még semmit nem láttak. Csak várjanak, amíg közelebb kerülnek a Rifthez.

– Ó, azt hiszem, az csodás lesz – rikkantotta Akanah vidáman, és megszorította Luke kezét. – Tudom, hogy megéri a várakozást.

6.

Luke és Akanah a Skyraillel West Rim legnyugatibb állomásáig, Cloud Bridge-ig utazott. A nyolcvan kilométeres út során lélegzetelállító panorámában volt részük. Jóllehet a Riftnek csupán egy töredékét láthatták, ha a legszebbet is. A megemelt pálya a szakadék peremén futott végig, és helyenként átívelt valamelyik kanyon fölött.

Cloud Bridge-ben Li Stonn bérelt egy átlátszó fülkéjű siklót, a sikló helyi változatát, amely a legalkalmasabb jármű, ha az ember a kanyonok fenekén óhajt szétnézni. De ahelyett, hogy ők is besoroltak volna a Rift felé vezető alagúthoz, Luke a járművel a 120-as légi úton a Zöldövezet felé vette az irányt.

Maximális sebességgel egy óra alatt elérték a Harvest légi utat, amely Akanah utazókártyája szerint az egyik legfontosabb kereskedelmi útvonal a Zöldövezet és Turos Noth között. Kereskedelmi útvonal lévén gyér forgalommal találkoztak, így alig két óra alatt odaértek Griann mezővárosba.

– Nem akarsz kinyújtózni?

– Nem. Majd megoldom – válaszolta Akanah, és maga mögé mutatott. Mint valamennyi bérjármű, a talajsikló is fel volt szerelve toalettel és recirkulációs rendszerrel, meg minden emberi szükséget kielégítő szerkezettel. – Nem kell tankolnunk?

– Nem. Griamiban van üzemanyagtöltő, ha jól emlékszem.

Akanah ezt ellenőrizte az utazókártyáján.

– Igen. Csakhogy a „helyi árak eltérnek a megszokott turistaáraktól”. Na, taposs bele.

Már majdnem Griannban voltak, amikor Akanah megpillantotta a Luke derekán függő hengeres tokot.

– Magaddal hoztad a fénykardot? – kérdezte Luke felé fordulva.

– Igen. Meglepettnek látszol.

– Hogyan hoztad át a pályaudvaron? Csak nem valami jedi trükkel tetted bolonddá a szkennert? Vagy igen?

– Csak az embert lehet bolonddá tenni, akinek az a feladata, hogy ilyenkor megnyomja a vészcsengőt – mondta Luke. – De még arra sem volt szükség. A fénykard még ma is a legritkább fegyver a galaxisban. Csak egyetlen olyan szkenner van, amelyik fel tudja deríteni, a Teyren pedig nincs ilyen.

– Akkor hát minek nézhették?

Luke elmosolyodott.

– A legtöbb szkenner villanyborotvának azonosítja a fénykardot – elvégre annak is lehet használni, ha az ember nagyon-nagyon óvatosan csinálja.

Akanah visszadőlt az ülésbe.

– Jobban szerettem volna, ha a hajón hagyod.

– Azt hiszem, túl sokat kívánsz – intette Luke. – Nem hordom mindig magamnál, de szeretem, ha kézközelben van. Már sok olyan helyen megfordultam, ahol jó szolgálatot tett, amikor bajba kerültem.

Akanah kinézett a jármű ablakán az elsuhanó tájra, meg a felettük hunyorgó holdra.

– Kérlek, emlékezz arra, amit kértem tőled, az nagyon fontos nekem.

– Nem felejtettem el – válaszolta Luke. – De remélem, te is emlékszel rá, hogy semmilyen ígéretet nem tettem.

– Van valami öröm a gyilkolásban, ami miatt az ember nem tudja feladni?

Luke komor pillantást vetett a lányra.

– Miből gondolod, hogy örömöt lelek a gyilkolásban?

– Abból, hogy nem utasítod el – mondta Akanah, és Luke-ra pillantott. – Ha én egyszer milliók halálát okoznám, nem valószínű, hogy még egyszer fegyvert fognék a kezembe. Nem értem, te hogyan vagy erre képes.

Luke erre nem tudott mit válaszolni, ezért tekintetét ismét az útra szegezte. Luke csak évekkel a yavini csata után gondolt arra, hogy a Halálcsillag pusztulásakor áldozatok is voltak – tisztek, legénység, karbantartók – több mint egymillió ember. Visszatekintve az eseményekre, ez volt az egyetlen dolog, amire csak később döbbent rá. A Köztársaság Coruscanton megnyitott Hadtörténeti Múzeuma döbbentette rá. Valahányszor eszébe jutott a Halálcsillag, mindig Vaderre, Taggére, Tarkin nagymoffra gondolt, meg a katonákra, akik a folyosókon üldözték, a TIE-pilótákra, akik a felszín fölött vadásztak rá, meg a szuperlézer kezelőire, akik megsemmisítették az Alderaant.

De a múzeumban látott modellen ott látta az adatokat. Ma is fejből tudja a számokat: 25 800 fő katona, 27 048 tiszt, 774 576 fő kezelőszemély, 378 685 karbantartó.

– Egymillió-kétszázötvenezer és egyszázkilenc – mondta Luke halkan – Nem számítva a droidokat.

Az adatok rideg felidézése rémült kifejezést csalt az arcára.

– De nézd meg a mérleg másik serpenyőjét is – folytatta Luke. – Alderaan. Obi-Wan. Antilles kapitány. Tiree. Dack. Biggs – Luke megrázta a fejét. – Az ellenség olykor nem hagy választást. Ölj, add meg magad, vagy te halsz meg. És ha azt hiszed, hogy tehettem volna mást, mint amit tettem...

– A múlt lezárt, megváltoztathatatlan – mondta Akanah. – Ami engem érdekel, az, hogy mi lesz ma, vagy holnap. Ismerem a múltadat, tudom, mit örököltél és már láttalak ölni. Te nem tudod, milyen idegen és borzasztó ez az én számomra és azok számára, akik menedéket adtak Nashirának.

– Nem bízol bennem?

Akanah összefonta a kezét az ölében, és lehalkította a hangját.

– Én megpróbálom, Luke, de te nem tudod, milyen nehéz nekem olyasvalakiben bízni, aki úgy gondolkodik, és olyan erő felett rendelkezik, mint te.

Luke egy oldalpillantással felmérte Akanah arckifejezését.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy félsz tőlem emiatt? – kérdezte, és megpaskolta a fénykard tokját.

– Azt hiszem, nem – felelte a lány. – Legalábbis nem szeretném.

– Nem tudnálak bántani, Akanah – mondta Luke. – A kard a várható meglepetések miatt van velem, nem azért, hogy fenyegesselek.

– Én egészen jól elboldogulok a világban fénykard nélkül is. Te nem próbáltad még?

Luke lassan megrázta a fejét.

– Amíg jedi vagyok, eszembe sem fog jutni. Ez több mint fegyver – ez a test és a szellem gyakorlásának eszköze. És a részemmé vált, az akaratom kiterjesztésévé.

– És az akaratodnak másokra való erőltetésének eszközévé.

Luke a fejét rázta.

– A fénykard alapelvei jobbára a védelemmel függnek össze.

– És még?

– Hogy még mire jó? Közelebb kerülhetsz általa az ellenségedhez, lehetővé teszi, hogy a szemébe nézz – magyarázta Luke. – Régimódi, amolyan civilizált gondolat. Ha gyorsan, hatásosan akarsz ölni, akkor válaszd a sugárfegyvert. A császár katonáinak mindenesetre nincs kardjuk.

– Nekem folyvást olyan emberekről vannak rémálmaim, akik „hatékonyan” akarnak ölni – suttogta Akanah, és elfordította a tekintetét. – És a legborzalmasabb rémálom mindezek között az, hogy ez az egyetlen univerzum.

A Griann a Teyr kiterjedt síkvidékének egyik szegletében terült el. Mértani pontossággal szerkesztett utcahálózata egyforma méretű házaival egy öt kilométer széles, kínosan szögletes téren futott össze. A város közepén található kereskedelmi központ ellátta egyaránt a helybelieket és a Harvest Flywayen érkező látogatókat. A várost a mögötte elterülő földek működtetéséhez szükséges silók, magtárak, autokombájnok és űrugrók számára létesített gépszínek meg a recirkulációs rendszer ellenőrző tornyai vették körbe.

– Isten hozta a festői Griannon – mondta Luke, miközben a sildóval beállt az egyik üzemanyagtöltő helyre. – És most? Van valami terved?

– Van egy címem – tudatta Akanah. – Észak öt, huszonhatos alsó. Norika barátom lakik ott.

Luke kérdő pillantást vetett rá.

– Úgy tudtam, a gyerekeknek bujdosniuk kell. Hogyan jutottál egy ilyen bizalmas információhoz, mint ez a cím?

– Norikától. Hiperkomon kaptam tőle egy levelet, amit a Carratoson adott fel, elmondása szerint valamilyen hivatali nyilvános terminálon. Legalább tucatnyi alkalommal írtam neki, de sosem válaszolt, többé nem hallottam róla.

– Hmm. Nyilván valaki megértette vele, hogy a rejtőzés nem azt jelenti, hogy kiszolgáltatja a címét – mondta Luke.

– Vagy a kör eljött érte, és elvitte.

Luke az ablakon át a kútkezelő droidra pillantott.

– Tizenkilenc éve láttad utoljára – még ha itt van is, nem ismered fel.

– Norit megismerem, mindegy, hány év múlt el – vágta rá Akanah gyorsan. – Wialu azt mondta, hogy bennünket összeköt az ikrek lelki köteléke. Még sosem volt hozzám senki ilyen közel

A feltöltés véget ért, s Luke elindult a repulzorlift felé.

– Akkor hát lássuk, milyen közel vagyunk. Észak ötös, huszonhatos szám?

– Igen. Azt hiszem, odatalálok.

A város középpontjától peremig vezető úton Akanah nyugtalansága nőttön-nőtt, mígnem idegesen vigyorogni és kényelmetlenül fészkelődni kezdett. És amikor Észak ötös felé fordultak, elsápadt, és hirtelen kinyújtva kezét megragadta Luke csuklóját. Mondani akart valamit, de elcsuklott a hangja.

Luke-nak nem volt szüksége magyarázatra. Az Észak ötös kettős házsora a 22-es számmal ért véget. Ahol a 24-esnek kellett volna lennie, ott üres telek tátongott. Azon túl újabb pázsittal benőtt telkek sorakoztak. A legközelebbi szám 38-as volt, a következő elágazásnál.

– Nos, úgy látom, nincs „ott” – mondta Luke, kipillantva az ablakon, miközben befordult a 38-as szám után.

Még mielőtt a sikló megállt volna, Akanah kiugrott belőle. Gyorsan visszaszaladt az utcán, tekintetét kétségbeesetten kapkodta jobbra-balra, majd kezét a mellére szorítva megállt a 25-ös számú ház előtt – pontosabban a kopár telek előtt, amin a háznak kellett volna állnia.

Luke is kiugrott a járműből, és utánaszaladt. Mielőtt még elérhette volna, Akanah lába megrogyott, és a lány térdre esett az utca porában.

– Nem! – sikoltotta, és a szimpla kiáltás félelmetes üvöltéssé változott. – Nem! Ez nem tisztességes!

Felemelte az arcát, és Luke-ra pillantott. Szeméből fájdalom tükröződött, arcán patakokban folyt a könnye.

– Sosem találjuk meg őket – suttogta rekedten. – Most mit tegyek, Luke?

– Tovább keresünk. Mindez csak annyit jelent, hogy Nori nincs itt – mondta Luke, és melléje guggolt. – Erre nem számítottál, ugye? – De látta a szeméből, hogy igen, s a csalódás miatt mégis keserűséget érzett.

– Valami baj van, emberek? – kérdezte egy hang.

Luke és Akanah gyorsan megforduh. Egy borostás arcú, középkorú férfi közeledett feléjük a 27-es számú ház felől kék-fekete overallban. Luke felállt, és miközben nézte a közeledő alakot, a kezét nyújtotta Akanah-nak. De a lány ottmaradt térdelve, csak a felajánlott kezet szorította meg.

– Valami baj van a hölggyel? – kérdezte a férfi, és tekintetéből gyanakvás sugárzott. – Kívánják, hogy hívjam a mediszolgálatot?

– Nem, jól van. Csak megijedt, ennyi az egész – mondta Luke. – Keresünk valakit, aki a huszonhatosban lakott.

– Ó – mondta a férfi. – Po Reggis vagyok. – Jiki meg én a huszonhétben lakunk. Szóval nem tudják? Nyilván látogatók. – Végigpillantott az utcán. – Hát persze hogy azok. A homoksikló nem a legalkalmasabb jármű egy iparvárosban.

– A háború miatt történt? – kérdezte Akanah.

– Háború? Nem, a Teyrt sosem bombázták – mondta Reggis. – A ciklon tette. Nyolc, nem, kilenc évvel ezelőtt. Nyolc házat sodort el, azután átzúgott az Északi-hármasba, és ott is elvitt öt házat. A hivatal megígérte, hogy újjáépíti, de nem volt rá igény. Ezekben a házakban már csak magányos családok laknak – no meg droidok. A város lassan meghal, ha a véleményemre kíváncsiak.

Luke talpra segítette Akanah-t.

– Akik itt éltek...

– Kritt és Fola. Jó népek voltak. A gyerekeink együtt játszadoztak. Mindannyian Turos Nothba költöztek.

– Kritt és Fola most Turos Nothban vannak? – kérdezte Akanah, és remény költözött a hangjába.

– Mi? Nem, meghalt az egész család. Sajnálom. Megölte őket a ciklon. Vacsoraidőben történt, és meghibásopdott az időjárásradar. Csak ebben az utcában tizenöt halott volt – ismertem valamennyit.

Akanah Luke-ra támaszkodott.

– Mióta él itt? – kérdezte Luke.

– Huszonhét-huszonnyolc éve – válaszolta Reggis hunyorogva.

– Akit keresünk, tizenkilenc céve költözött ide – mondta Luke. – Egy kislány, tizenegy éves. Akanah?

– Sötét haja volt. Karcsú. Norikának vagy Norinak hívták.

– Nem ismerem – sajnálkozott Reggis. – Talán Jiki emlékszik. Rikát mondott? Ő lent lakik a huszonhatosban. De itt ki is lakhatott? Trobe Saar, azt hiszem.

– Igen! – kiáltott fel Akanah. – Emlékszik rá? Hová költözött? Ugye nem volt a tizenöt között?

– Igen, már emlékszem a kis Rikára. Légies kis teremtésvolt. Nem élt itt sokáig, legfeljebb két évig. A Dormand család az Alsó huszonhatosba költözött. Sajnálom, nem tudom, pontosan hová. Tudják, régen volt.

– Nincs valaki ebben az utcában, aki esetleg tudná? – kérdezte Akanah kétségbeesetten reménykedve.

– Nem hiszem – felelte Reggis lassan. – A régiek közül már csak én meg Jiki maradtunk. Mi voltunk az egyetlenek, akik láttuk, mint omlanak össze a házaik, és válnak a föld színével egyenlővé.

– Köszönjük, Po – hálálkodott Luke. – Nagyon kedves volt.

– Sajnálom, hogy nem tudok többet segíteni. Akarnak Jikivel beszélni? Nemsokára felébred.

– Igen... – kezdte Akanah.

– Köszönjük, nem – hárította el Luke, és megszorítva Akanah karját, lassan elindult a homoksikló felé.

Akanah csodálkozva nézett rá.

– A többiek... ő talán emlékszik rájuk.

– Bizonyára rossz címet kaptunk – magyarázta Luke, hogy elaltassa Reggis gyanakvását. – Megpróbáljuk az Északi hármasban.

– Rendben van – mondta Reggis. – Ebben a blokkban évek óta nincs huszonhatos.

– Azt hiszem, Jiki szólítja önt – sugallta Luke.

– Nos, mennem kell, Jiki szólít – szólt Reggis, és lassan hátrálni kezdett. – Sok szerencsét.

– Köszönjük.

Akanah megvárta, amíg az agrártechnikus eltűnik a házában, azután méltatlankodva Luke felé fordult.

– Ezt miért csináltad? Biztosan tudott volna mondani valamit.

– Máris éppen eleget mondott – felelte Luke. – Norika egy ideig itt lakott a ház föld alatti részében, egy Trobe Saar nevű asszonnyal. És a lakás még most is odalent van – csak beomlott. Nem hagyott valami jelet a számodra? Nem látsz semmit a telken?

– Én nem is tudom – tűnődött Akanah, előbbre lépett, és a sárga földet nézte. – Talán ott van. Próbáljuk meg.

Luke várt, és figyelte, amint a lány többször végigjárja a mélyház eltemetett romjait, itt-ott leguggol, megvizsgálja a talajt. Arckifejezése nem enyhült meg, és egy idő után csalódottan visszatért.

– Minden halott – közölte, miközben visszasétáltak a siklóhoz. – Mintha meteor csapott volna le egy homokvárra, annyi sem maradt belőle.

– Ne add fel – biztatta Luke. – Egy ilyen jól szervezett társadalomban kell, hogy maradjanak feljegyzések. Keressük meg a hivatalt. Valamelyik ősz hajú nyilván mindent tud mindenkiről, aki valaha a Griannon élt.

A Felügyelő Bizottság irattárosa végtelenül nyugodt volt – amennyire csak egy vadonatúj, megtermett TT-40-es könyvtárrobot nyugodt lehet. Neve nem volt, személyisége sem, csak merev, hivatalos modora. A társaihoz hasonlóan egy félkör alakú fal előtt állt, és az egyik kimenetre csatlakozva hívta le a keresett információkat.

– Információra van szükségünk – kezdte Luke.

– A Húsz-huszönötös Rendelet értelmében magánjellegű információ csak a felügyelő, nem helyi lakosok esetében pedig a főfelügyelő engedélyével adható ki – közölte a droid.

– Nagyszerű – mondta Luke mintegy magában. – Csak óvatosan kérdezősködj.

– ...gazdasági jellegű információhoz űrlapot kell kitölteni, a kérelmet két kezessel igazolni. Az ismeretbővítés és genealógiai kutatások céljából kért történelmi jellegű információk díjmentesek

– Nocsak, itt megállunk. Ez kell nekünk – mondta Luke. – Mi számít történelmi információnak?

– Jövedelmi, adásvételi, munkaügyi adatok egy költségvetési évre visszamenőleg. Születési, halálozási, házasságkötési és válási adatok száz napig visszamenően.

– Mi a helyzet a népesség-nyilvántartási adatokkal, nevekkel, lakcímekkel? – kérdezte Akanah.

– A kétévenként végzett népszámlálási adatok tizenöt évig...

– Tizenöt! – kiáltott fel Luke.

Akanah Luke legnagyobb meglepetésére nyugodt maradt.

– Hivatalnok – mondta – egy csomagot szeretnék küldeni Po Reggisnek. Meg tudná mondani, jelenleg hol tartózkodik?

A kimeneti szonda megfordult a csatlakozóban.

– Po Reggis címe: Észak ötös, huszonhatos.

– Hivatalnok. Van egy csomagom Trobe Saar számára is. Őt hol találom meg?

– Trobe Saar pillanatnyilag nem tartozik a város közigazgatási körzetébe.

– Mi a legutóbbi lakcíme Griannban?

– A nyolcvanegy városi kerület adatai szerint Trobe Saar címe Észak ötös. Alsó huszonhatos.

– A többi címjegyzék hozzáférhető?

– Igen – felelte a droid, és szondáját másik aljzatba dugta. – Rácsatlakozom a Központi Címjegyzékre.

– Meg tudja mondani Trobe Saar utolsó címét a Teyren?

– Sodonna város címjegyzéke szerint Trobe Saar utolsó ismert címe Kell Plath Harmincas.

– Köszönjük – vágott közbe Akanah, és megragadta Luke karját. – Menjünk, Li.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

Kiérve a hivatal épületéből Luke megpróbálta megállítani Akanah-t, hogy magyarázatot kérjen, de a lány nem állt meg, csak a sikló mellett.

– Minek ez a sietség? Megpróbálkozhattunk volna a gyerekek nevével – fejtegette Luke. – Tovább kellett volna kutatnunk a címjegyzékben, nem hiszem, hogy a népszámlálás olyan jól működne.

– A kutatást akkor is a vezetéknév szerint kellene végezned – világosította fel Akanah, és öklével a sikló fülkéjére csapott. – Kinyitnád ezt, kérlek?

Luke engedelmeskedett, azután beszálltak.

– Tudom, mert pár éve már megpróbáltam a Carratosról – folytatta Akanah, miközben a fülke buborékja föléjük zárult. – És nem tudjuk, milyen családnevet használnak most. Elindulunk végre, vagy nem?

– És hová?

– Természetesen Sodonnába.

– A nyilvántartást valószínűleg régebben újították meg, mint tizenöt éve. És azt sem tudtuk, hogy Norika ezzel a Trobe Saarral él, vagy hogy Trobe a ti köreitekhez tartozik. És az is kiderülhet, hogy van még egy Északi ötös.

– Nem – makacskodott Akanah. – Csak ez van.

– Honnan tudod? Egy órája még azt mondtad, reménytelen az egész. Ma reggel meg megtudtad, hogy sosem éltek a Teyren. Mire ez a nagy változás?

– Mert Kell Plath fallanassi név. – Tétovázott, majd hozzátette: – Annyit jelent: „visszatartott lélegzet” – utalás az egyik meditációs gyakorlatra. Meg aztán mi más nyomunk van még?

– Most megfogtál – ismerte el Luke, és előkotorta az utazókártyáját. – Na jó, merre van az a Sodonna?

A Sodonna nevű város Grianntól és a Rifttől számítva a Teyr túlfelén terült el a Noga folyó partján. A Nogán felfelé hajózni a hagyomány szerint a navigáció magasiskolájának számított. Ötszáz évvel ezelőtt Sodonna nyüzsgő dokkjaival és bőséges munkalehetőségeivel még a Belső Folyó Tartomány kapuja volt.

A repulzorlifteknek köszönhetően azonban az áruszállítás más utakra terelődött, s ez Sodonna hanyatlását jelentette. A dokkok átalakultak műtárgyakká: vízesések, zuhatagos folyószakaszok, medencék és szökőkutak váltak belőlük. Sodonna Teyr kisebb városai közé sorolt be, jóllehet volt saját űrrepülőtere és Rift Skyway egysínűje is elért a Folyó Tartományig.

Luke a Harvest Skywayen ment Turos Nothig. Az állomáson kifizette a sikló busás kölcsönzési díját, majd még az éjszaka beállta előtt Akanah-val együtt felszállt egy nyugat felé tartó sínvasútra. Sikerült kifogniuk két ülést, amit külön lehetett választani a kocsi többi vészétől. Végre elindultak Sodonna felé.

Az út órákon át tartott az éjszaka sötétjében. Akanah Luke unszolására szunyókált egyet. Nem ő volt az egyetlen, aki a vonaton ezzel múlatta az időt. Az út egyenletes volt, a kocsi csupán oldalvást ringott valamennyit, a fényeket a minimumra tompították, s az ülések kényelmesen körbefonták a testüket.

Luke nem mert aludni. Csak éber állapotban tudta megőrizni a Li Stonn maszkot. Tudott ugyan olyan feljegyzésekről, melyek szerint a régi jedimesterek képesek voltak álmukban is illúziót kelteni, ám sem ő, sem az általa ismert jedilovagok nem tudták ezt megtenni. Luke pedig nem kockáztatta meg, hogy nyilvánosan levesse a maszkját. Még így is fennállt a veszélye annak, hogy valamelyik tolvajnak, kémnek vagy brigantinak álcázott alakváltó vagy mentalista a nyomára bukkan.

Így hát ébren maradt, és nézte az alvó Akanah-t, hallgatta a körötte folyó beszélgetést, kitapogatta az őket körülvevő energiamezőket, s az ablakon kinézve az elsuhanó városok fényeit nézegette, amelyek elárulták, milyen nagy sebességgel halad a vonat. Kíváncsi lett, hogy az Akanah által Nashiraként emlegetett asszony e pillanatban vajon szintén alszik-e, s hogy az álma békés vagy nyugtalan, csendes vagy rémálmok gyötrik-e? Anyám most vajon mit tartana felőlem?, kíváncsiskodott magában, és ez volt az első eset, hogy ilyen gondolat merült fel benne.

A gondolattól meghökkent és zavarba jött. Eszébe idézte Akanah szavait, amiket felbukkanásának estéjén mondott: „A Fény ajándékát anyádtól kaptad – és anyád közülünk való. Most üresség van benned ott, ahol Anyád emlékeinek kellene lenniük, s gyengeség ott, ahol a tanítása szerint az erődnek kéne rejteznie.” Öntelt, de igaz szavak. Pillanatnyilag is érzi azt az ürességet, és nem tudja, minek kellene kitöltenie, vagy valaha ki fogja-e tölteni valami.

Talán Nashira azért vonult félre, mert szégyent érzett – gondolta Luke. Lehet, hogy ő több apai vonást lát bennem, mint ez a nő itt. Igazad lehetett, Leia. Ha nem találom meg az igazságot, sosem fogok vonzódni senkihez

Luke-ot érzékei rezzentették fel merengéséből: valami változást észlelt a környezetében. Gyorsan félretette gondolatait, és összeszedte valamennyi érzékét, hogy végigpásztázhassa a sötét kocsit. Valamennyi érzéke ugyanarra a pontra fókuszált – egy elomin utasra, aki valamelyest előrébb, a másik oldalon ült. Az elomin háttal ült neki, csak az ülés támlája felett látszottak a szarvai.

Te meg honnan kerültél elő – gondolta Luke nem kevés gyanakvással. Tíz perce még nem voltál ott – hogyan nem láttalak, amikor felszálltál. valami nem stimmel körülötted.

Lopva Akanah-ra pillantott, hogy meggyőződjön róla, a lány nyugodtan szunyókál. Kíváncsi lett, hirtelen támadt gyanakvása vajon mennyit rontott a maszkján?

Csak annyit tudok rólad, hogy ez nem a te fajtád által kedvelt kirándulás – gondolta tekintetét az elomin ülésének a támlájára szegezve. – A Teyria rendszeretetét ismerve nem hiszem, hogy ilyen fajt egykönnyen beengednek. És egy kezemen meg tudom számolni azokat az eseteket, amikor vegyes társaságban láttam magányos elomint. Ráadásul kettőt is egy napon, vagy ti ketten ugyanazok lennétek?

Ez több mint véletlen. Csak azt nem tudom elképzelni, hogy mi tud rávenni egy elomint arra, hogy császári ügynöknek álljon – vagy hogy ki érdeklődhet még utánunk. És néhány kérdésre még mindig nem tudom a választ.

Akkor az elomin felállt, és hosszú végtagjain lassan battyogva a kocsi elejébe ment. A kezében semmit nem tartott, akárcsak a repülőtéren látott példány. A kocsi végében megállt egy pillanatra és visszanézett. Azután lehajtotta a fejét, és átbújt az átjáró ajtaján. Luke a helyén maradt, nem tudta eldönteni, mit tegyen: legszívesebben az elomin után eredt volna, de Akanah-t nem merte egyedül hagyni.

Az elomin még nem tért vissza, amikor megjelent a kalauzrobot, és lassan végigbotorkálva az ülések között, monoton hangon elkántálta:

– Figyelem, utasaink, amennyiben Spur Folyó Tartomány felé kívánnak továbbutazni, fáradjanak ez elülső kocsik egyikébe. Ezt a kocsit Podadunban lekapcsoljuk. Figyelem, utasaink...

Az elomin még mindig nem tért vissza. Amikor megszólalt a figyelmeztető csengő, és az átjáró felett kigyulladt a sárga jelzőfény, Luke kiterjesztette érzékeit, hogy megkeresse az elomint. De nem találta meg. Hirtelen megijedt, mert bombát sejtett, és az elomin üléséhez szaladt.

És megdöbbent. Nem talált az ülésen sem csomagot, sem ruhadarabot... csak egy alvó gotalcsecsemőt.

A csengő ismét megszólalt. Luke az ajtózáró szerkezet fényére pillantott, ami éppen akkor váltott vörösre. Hirtelen lassulást érzett, azután megpillantotta Podadun fényeit.

A baba összerezzent, Luke pedig visszavonult. Mi van velem? – gondolta magában, miközben visszament a helyére. A kocsi megingott, majd felgyorsult, és nekivágott a Sodonna felé vezető útnak. Miért hajszolok árnyakat?

Akanah mindezt gyanútlanul átaludta, és amikor felébredt, a hajnali nap lazacvörös sugara melengette az arcát. Luke nem mondott el neki semmit a történtekről. Nem is mondhatott volna egyebet, mint hogy éber álma volt, és még nem fejtette meg a jelentését.

Kell Plath nevét nem találták meg a sodonnai névjegyzékben, de nem azért, mert a Teyr szelei lefújták a térképről, vagy mert szégyenből feledésbe merült. A városi könyvtárban talált feljegyzésekből egy óra alatt kiderült, hogy a városka új tulajdonosai érthető financiális okokból a hangzatosabb River Gardens nevet adták a településnek.

Kell Plath amolyan kommuna volt: kapuval zárt, fallal körülvett rezidenciák és a hozzájuk tartozó zöldövezet. Az ilyesmi gyakori volt Sodonnában. River Gardens kapuja előtt állva Luke és Akanah vagy egy tucatnyi hasonló kommunát pillantott meg a kanyargó folyópart mentén.

Az utazókártya információja szerint a kommunák a helyi történelem szerves részét képezték – annak a kornak a maradványai voltak, amelyben fallal kellett védeni a birtokot, a dokkokba munkát vállalni ide telepedett egyszerű népekkel szemben.

Luke és Akanah puszta formalitásból odalépett a kapuban álló biztonsági droidhoz, és Trobe Saar, Norika és a többi gyerek után érdeklődött, de a válasz minden esetben ugyanaz volt;

– Nevezettet nem tudom azonosítani.

– River Gardensben szeretnénk letelepedni – próbálkozott Luke egy másik trükkel. – Hol érdeklődhetnénk?

– Jelenleg nincs eladó birtok Sodonnában – felelte a biztonsági droid. – Ha felszabadul valamelyik birtok, a Sodonnai Indal Ingatlanügynökség közzéteszi.

Akanah előrelépett.

– Én a Teyr Tours előfizetői számára kutatom a kommunák történetét. Különösen ennek a tartománynak a történelme érdekel. Beszélhetnék az ingatlaniroda igazgatójával?

Miután másodízben is az Indal Ingatlanügynökséghez küldték őket, visszavonultak.

– Ennyit a főbejáratról – sóhajtott Luke. – Utálom a biztonsági droidokat. Túl ostobák és együgyűek.

– Be kell jutnunk.

– Nincsenek ott, ezt te is tudod. Tizenöt éve nincsenek itt.

– De itt voltak – mondta. – És valami nyomot biztosan hagytak.

Luke hátranézett a válla fölött.

– Ugye, nem hiszed komolyan, hogy jelet hagytak a kommunán kívül?

A kommuna fala három méter magas volt, teljesen sima, a felső harmada enyhén kifelé dőlt, a tetejét pedig éles peremű sziklatörmelék borította, ami egyszerre volt dekoratív és funkcionális.

– Ezt át tudom ugrani – állapította meg Luke. – Nem probléma.

– Nekem az.

– Mindkettőnket át tudom vinni.

– Add meg a lehetőséget, hogy én jussak át előbb.

Odalépett a falhoz, és megtapogatta. Luke néhány lépésre mögötte maradt, megpróbálta kideríteni, milyen kapcsolat van a lány és a fal között, hogy megértse, milyen nyíláson nézett át, amikor a fallanassi írást látta.

Amikor megkerülték a harmadik sarkot is, Akanah hirtelen felkiáltott és hátralépett. Luke mellé állt. Akkor vette észre a biztonsági droidot.

– Ez az első és egyetlen figyelmezetés – közölte a droid. – Önök magánterületre léptek. Képmásukat rögzítettük. Gyanús magatartásukat feljegyeztük. Azonnal távozzanak a területről. Ha nem teszik, őrizetbe vesszük önöket. Ha ismételten visszatérnek, feljelentést teszünk. Mindezt a Sodonna Szindikátus Büntető Törvénykönyvének tizennyolcadik bekezdése alapján közlöm.

Akanah éppen tiltakozni akart, de Luke jobbnak látta, ha nem vitatkoznak.

– Máris megyünk – mondta, és karon ragadta Akanah-t.

A droid úgy tűnt nem hitt nekik, mert elkísérte őket a siklóig, és megvárta, amíg beszállnak és távoznak.

– Mondtam már, hogy utálom a biztonsági droidokat? – morgott Luke. – Most hogyan fogjuk ellenőrizni a többi oldalt? Találtál valamit?

– Írás volt a főkapunál – újságolta Akanah. – Ki volt írva, hogy Kell Plath.

– Ez minden?

– Ez. Amit keresünk, odabent van. – Visszanézett, hogy lássa, látótávolságon kívül vannak-e már River Gardenstől. – Itt állj meg.

– Miért?

– Vissza kell mennem.

– Minek?

– Mit csináltam találkozásunk éjszakáján? – kérdezte Akanah. – Vagy már elfelejtetted?

– Nem felejtettem el, hogy sosem adtál magyarázatot arra, hogyan jutottál be a szentélybe úgy, hogy én nem érzékeltelek.

– Akkor most megállsz?

Luke a szemöldökét ráncolva hirtelen megállította a siklót.

– Köszönöm – mondta Akanah, és kinyitotta az ajtót.

– Nem fogod elmondani?

– Nem áll szándékomban.

– Várj... – állította meg Luke. – Én mit csináljak?

– Nem hiszem, hogy bárkit is meg kell ölni – cikizte a lány, miközben kikászálódott. – A legjobb lesz, ha vársz. És próbáld meg nem felhívni magadra a droidok figyelmét. A hajónk a bolygó túlfelén van, meglehetősen nehéz volna odajutnunk, ha üldöznének.

Luke a távozó után nézett, és elmerengett azon, hogy hányféle nővel hozta már össze a sors, és hogy milyen érdekes volna megismerni mindegyikük történetét.

Húsz perc múltán Luke hirtelen megérezte Akanah közeledtét.

– Menjünk – mondta neki, miközben bemászott a siklóba.

– Bejutottál?

– Menjünk – ismételte türelmedenül.

– Nem követ senki? – kérdezte Luke és hátranézett.

– Bent voltam. Nem követ senki. Most már indulhatunk?

A sikló nekilódult.

– És most?

– Megtaláltam – újságoha Akanah. – Sikerült.

– Akkor most már elárulod?

– Majd ha eltűntünk innen, és úgy látom, hogy biztonságban vagyunk.

– Tehát nem én vagyok az, akiben nem bízol.

– Ezektől a dolgokról sosem beszélünk olyanoknak, akik maguktól nem látják őket – közölte Akanah. – Beszélnem kellene esküről és esküszegésről. Meg arról, hogyan szivároghatnak ki a titkok egy szigorúan zárt közösségből.

Luke a szemöldökét ráncolta.

– Van okunk rá, hogy ne a Skyraillel menjünk vissza?

– Nincs – felelte Akanah kipillantva a szélvédőn. – Nem tudok rá okot.

Láthatóan eltökélte, hogy nem beszél, ám voltak dolgok, amiket Luke tudni akart, mielőtt visszaérnek a pályaudvarra.

– Nem te voltál az egyetlen, aki sikerrel járt – tudatta. – Én is felszedtem némi információt. És én most elmondom.

– Kérlek, ne tedd. Akármit is tudsz, tartsd meg. Most csak azzal törődj, hogy eltűnjünk innen.

– Ebben segítségemre volna, ha tudnám, hová igyekszünk. És kíváncsi volnék, hogyan hagytad ott a barátainkat?

– Nem lesz következménye a látogatásomnak. Nem hagytam olyan nyomot, amit egy kívülálló követni tudna.

– Lehet, hogy te így gondolod – mondta Luke. – De én rájöttem néhány érdekes dologra Például arra, hogy miért adják el a kommunákat.

Akanah megvető pillantást vetett rá.

– Ez nem titok – hogy megvásárolják a szabad mozgásukat. Semmi más oka nincs, mint hogy az értékeiket magukkal vihessék.

– Akanah, űrhajót vettek rajta – lobogtatta meg Luke az utazókártyáját. – A dolgokat ne nagyságuk szerint ítéld meg. A térképeket, a beszerzési útvonalaikat, a Teyr Kereskedelmi Hivatallal való kapcsolatukat, meg az információs forró drótjukat ismerve a barátaid már régen eltávoztak innen, csak a társaságuk van még bejegyezve Kell Plath néven. És van egy Star Morning nevű űrhajójuk.

– Azzal mindent elvihettek, amijük csak volt.

– Meg egy kicsivel többet is. A Star Morning egy koqus teherhajó. Igaz, legalább ötvenéves típus, és korántsem hasonlítható össze egy Expo-hajóval, de azért nem a kisebbek közül való.

– Mennyit bír el?

– Egy koqus? A málhától függően úgy hatvan főt.

– Az elég – bólintott Akanah.

– Nem látszol túlságosan meglepettnek. Én az vagyok – vonta fel a szemöldökét Luke. – Az a gyanúm, hogy nem részvényeseket, hanem menekülteket keresünk.

– Csak mert egyszerű az életvitelünk, nem jelenti azt, hogy nincsenek forrásaink – replikázott Akanah. – Szegénynek lenni annyi, mint erőtlennek lenni. A fallanassik olyan idősek, mint a jedik. És mi rejtve maradunk, a forrásainkat pedig földműveléssel egészítjük ki.

– Akkor miért hagytak ott a Carratoson? – kérdezte Luke. – Azt megértem, hogy nem kockáztatták meg, hogy a hajójukkal odamenjenek és felszedjenek, de megszervezhették volna a távozásodat.

– Elfelejted, hogy a Carratos nem sokkal az odaérkezésem után császári ellenőrzés alá került. És fejpénzt kell fizetni minden egyes kiutazónak, mégpedig busás összeget, hogy ne legyen kedvük az embereknek elhagyni a bolygót.

– És miért nem küldték el neked a fejpénzt?

– Nem tudom, hogy nem küldtéke el – mondta Akanah elhomályosuló szemmel. – És azt sem tudom, hogy Talsava nem tartotta-e meg magának.

– A mostohaanyád?

– A felügyelőm. Sosem volt annál több. – Mosolyogni próbált, de nem volt túl meggyőző. – Egyik reggel, amikor felébredtem, már nem volt ott.

– Elment?

Akanah keserű hangon válaszolt.

– Minden ruhája, személyes holmija, minden aprósága, ami belefér egy csomagba, az éjszaka folyamán eltűnt. Azóta nem láttam. Otthagyott magamra. Tizenöt évesen egy kikötővárosban, amihez képest Mos Eisley csendes kis paradicsom.

A Luke kérdéseiben rejlő gyanakvás szégyenérzettel töltötte el.

– Megtaláljuk őket – ígérte Luke határozottan, amikor a Skyrail feltűnt előttük. – Ha visszaértünk a Mud Slothra, onnan hozzá tudok férni az Új Köztársaság hajóregiszteréhez és a forgalmi naplókhoz. Meg tudjuk állapítani, hogy a Star Morning mikor és hová ment. És megtudjuk, hogy hol van most.

– Nem szükséges – mondta Akanah. Kinyújtotta a kezét, és megfogta Luke-ét, mintha meg akarná nyugtatni. – Az Atzerrin vannak. Most az Atzerrire kell mennünk. És bár lehet, hogy nem úgy van, de szeretném, ha ott érne véget az utunk.

7.

Órákkal azután, hogy a Mud Sloth felszállt a Teyrről, Luke a pilótafülkében ült, és a mögöttük felszálló hajók forgalmát figyelte.

Az utazókártya információja szerint nincs rendszeres kereskedelmi forgalom a Teyr és az Atzerri között. Ezért Luke a magángépekre koncentrált. Fogta a transzponderük által a külső repülés-ellenőrző bójáknak küldött azonosító jelüket, és feljegyezte azokat:

Star Hummer, RN80-440330, tulajdonos Joa Pqis, bejegyzés helye: Vobos, Tammuz-an;

Rode to Ruin, RN27-382992, tulajdonos: Fracca, bejegyzés helye: Orron III;

Armada’s Toy II, RN18-950319, tulajdonos: Unli-mited Horizons Inc., bejegyzés helye: Kalla.

– Mit keresel? – kérdezte végül Akanah. – Senki nem foglalkozott velünk a Teyren. A kommunában senki nem látott meg.

– Csak elővigyázatos vagyok – felelte Luke szemét a kódolvasón tartva. – Csak mert senki nem állt az utunkba, ez nem jelenti azt, hogy nem vettek észre minket.

– Nem vettek észre, ez mit jelent?

– Azok ott a Lucazecen akárkinek is dolgoznak, legalább annyira akarják tudni, hogy mit tudsz, mint amennyire téged akarnak. Nem tudom, mit képzelnek, hogy mit tehetnek veled, de egy fallanassinak megvan az ára.

– Én sosem árulnám el a kört. Erre nem kényszeríthet senki. Még te sem.

– De elvittél magaddal – mutatott rá Luke. – És ha ők kapcsolatot létesítenek veled, őket is elvinnéd oda. Csak annyi a dolguk, hogy kövessenek és türelemmel várakozzanak. És ez az, amit keresek – hogy követ-e bennünket valaki. Ha a most felszálló hajók közül valaki később felbukkan a közelünkben, akkor lépnünk kell.

– A kör meg tudja védeni magát.

– Tudom, a jedik is azt hiszik, hogy biztonságban vannak – mondta Luke. – De tévednek.

– A jediknek nagy ellenséggel kellett szembenézniük, és áruló is akadt közöttük.

– Maradt még éppen elég ellenségük. Válogatott diktátorok és hadurak a császári szektorban – köztük Daala admirálissal, aki nem úgy néz ki, hogy új kedvtelésnek hódol. Azután ott a sok százezer lakott bolygó a Peremvidéken, meg az Egyesített Szektorban

– És ott az Új Köztársaság.

– Micsoda? – fordult feléje Luke.

– Az Új Köztársaság most a császári oldalon áll, a galaxis jelenlegi egyetlen nagyhatalmának oldalán – magyarázta Akanah. – Ők veszíthetik a legtöbbet, ha kihívással kell szembenézniük. Meg aztán a császáriak ereje a legnagyobb fenyegetés azok számára, akik a külön utat választják.

– Nem hiheted komolyan, hogy az Új Köztársaság fallanassikra vadászik.

– Miért ne? – kérdezte Akanah hűvösen. – Éppen te voltál az, aki a Lucazecen felismerted a császári ügynököket. Honnan tudtad, hogy a Coruscantról valók? Honnan tudod, hogy nem az Új Köztársaság Hírszerzésétől voltak?

Az ötlet abszurdnak, nevetségesnek tűnt – Luke-ot mégis hallgatásra késztette. Visszafordult a műszerfal felé, és megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. Valamilyen oknál fogva már nem emlékezett rá, hogy miért volt olyan biztos benne, hogy azok az emberek ott az laltrán a Birodalom ügynökei. És Akanah ötlete választ ad olyasmire is, amire eddig nem találta meg a választ. Az elominok szigorú erkölcsűek, s a kódexük nem engedi meg, hogy a Birodalom kémjeivé alacsonyodjanak – no de az Új Köztársaság hírszerzése, az egészen más...

Out of Touch, RN40-844033, tulajdonos: Tok-Foge Pokresh, bejegyzés helye: Bothawui.

– Felkelthettem a figyelmüket – mondta végül lassan, és megrázta a fejét. – De csak Leiával és Hannal beszéltem. És Leia még alkalmat sem adott arra, hogy elmondjam neki azt a keveset, amit tudok. Senki nem tudta, hogy elmentem, és hogy hová.

Akanah megérintette a vállát.

– Kérlek, ne hidd, hogy terád gyanakszom – nyugtatgatta. – És az laltrán sem gyanakodnak rád. De ha a Hírszerzés nem számíthat rád, biztos lehetsz benne, hogy a nyomodban maradnak.

– Nem tudom, hogy bárki is a nyomunkban volna – mondta Luke. – Csak arról akarok meggyőződni, hogy nem próbálkoznak-e, és ha próbálkoznak, sikerrel járnak-e. Innen elugorhatunk bármelyik pillanatban, ha arra van szükség. És mielőtt nekilátnék az utolsó ugrásnak, elejétől a végéig átkutatom a hajót, hogy nem helyeztek-e el valahol nyomkövetőt, amíg a kikötőben parkoltunk.

– Bízom benned, hogy megteszed a kellő óvintézkedéseket. Tudom, hogy legalább ugyanannyit kockáztatsz, mint én. Nem bánod, ha most lefekszem? A Skyrailen nem aludtam valami jól.

Adela, RN32-000439, tulajdonos: RefkaTrell, bejegyzés helye: Elom.

– Menj csak – biztatta Luke. – Majd szólok, ha valami szokatlan adódik.

Akanah megszorította a vállát.

– Köszönöm – szólt, és indulni készült.

– Akanah!

– Mi van?

– Mit tudsz utunk végcéljáról?

– Azt tudom, hogy szabadkereskedelmi világ – ennél nem sokkal többet.

– Én még ennyit sem tudtam – fordult feléje Luke. – Megkeresem a Coruscant Államminisztériumát, és diplomáciai támogatást kérek.

– Ezt megteheted?

– Azt hiszem, igen – felelte Luke. – Helyközi csatornát fogok igénybevenni, nem közönséges adót, úgyhogy nem fogják lehallgatni.

– De a Coruscanton lehallgathatnak – hívta fel a figyelmét Akanah. – Elvégre bejelented, hogy hová készülünk.

Luke a fejét rázta.

– Tudom, mit gondolsz, de azokat az embereket nem tekinthetem ellenségnek. És egy sor kérdést fogok feltenni, amelyek közül csak egy vonatkozik az Atzerrire. Ez megnyugtat valamelyest?

– Tedd, amit szükségesnek tartasz – hagyta jóvá Akanah futó, halvány mosollyal. – Mindenben van némi kockázat. Nyújts nekik kezet, hogy elaltasd a gyanakvásukat. Ha te úgy érzed, hogy a kérdezősködés megéri a kockázatot, és ha az ugrás után teszed meg, akkor nem vonom kétségbe a döntésedet.

Nem sokkal a kormányzat újjászervezése után Na-naod Engh átadta Luke-nak az Új Köztársaság egyik legnagyobb kincseskamrájának, az Általános Minisztérium által létrehozott központi adatkönyvtárnak a kulcsát. Ackbar admirális intervenciójának köszönhetően pedig a legmagasabb fokon ügyeltek a személyi biztonságára.

Luke azonban időközben hatalmas mennyiségű információt halmozott fel magában. A hozzáférést viszont nem szükségből, hanem tiszteletből biztosították neki. És Luke-ot a kíváncsisága egyáltalán nem a bürokratikus útvesztők felé fordította, így nem sokszor vette igénybe ezt a lehetőséget.

Most azonban jó okot talált rá.

Részvétele az expedícióban mostanáig úgy tűnt, a láthatatlanság látszatának fenntartásánál többet nem követelt tőle. Információ tekintetében mindeddig Akanah-tói függött, ám jóformán még azt sem tudta kiszedni belőle, hogy tőle mit akar. Lehet, hogy csak a társaságára vágyott, vagy pilótának kellett neki. A védelmére semmiképpen, ezt éppen elégszer kihangsúlyozta.

Megtiszteltetésnek számított, hogy éppen őhozzá fordult, de ennél többet Luke nem kapott cserébe. Nemcsak hogy kényelmetlen függőséget érzett, de önkéntelenül is kételkedni kezdett. És nem sok eszköz volt a kezében, hogy egyensúlyba hozza a mérleget.

De a Star Morning felkutatása lehetőséget nyitott neki arra, hogy hasznosabbá tegye magát.

Ha megkérdeznék tőle, azt mondaná, hogy a gyanú nem játszott szerepet a döntésében, amikor elhatározta, hogy katonai hozzáférési kódját használva jut be az Új Köztársaság Hajóregisztrációs Hivatalának adattárába. Még ha Akanah-nak sikerült is az Áramlatból kihámozni következő úti céljukat, sok idő telt el azóta, hogy a fallanassi elhagyta Kell Plathot. Annak lehetősége, hogy egy másik Griann miatt ismét elveszítik a nyomot, elég ok arra, hogy meggyorsítsa az eseményeket.

Mégis megvárta, amíg Akanah elalszik, s csak azután nyitotta meg a hiperkomcsatornát. Az is igaz, hogy nem szerette volna, ha a lány azt hiszi, őt ellenőrzi. És azt sem szerette volna, ha ő hiszi azt, hogy a lányt ellenőrzi. Meg kell tanulnia bízni benne. Mindent, amit tesz, még a puszta jelenléte is ezt kell hogy sugallja.

– Hajóregisztráció.

A Kalandozónak nem volt biztonsági érintőkódja, ezért Luke hangkóddal próbálkozott.

– Illetékesség megerősítve – mondta a regisztrációs hivatalnok. – Folytassa.

– Információt kérek egy magánjachtról.

– Igen, uram. Gyors vagy átfogó információt?

– Mi a különbség?

– Az átfogó információ tartalmaz minden vele kapcsolatos adatot, beleértve az adó, a kimenő és beérkező hívások díjait, mindent, ami csak beszerezhető. Egy régebbi hajó esetében ez tekintélyes adatmennyiség lehet.

– Átfogót kérek – közölte Luke. – A hajó neve Star Morning, a Teyren van bejegyezve a tulajdonosa.

– Már a képernyőmön van, uram – adta tudtára a hivatalnok. – Egy óra, mire összeállítom az átfogó információt. Kívánja, hogy továbbítsam az ön hívószámára, vagy tegyem félre a következő hívásáig.

– Továbbítsa – kérte Luke.

– Rendben, uram. Van még valami?

Luke hátrapillantott a válla fölött, és kiterjesztett érzékeivei meggyőződött róla, hogy Akanah alszik.

– Szintén átfogó jelentést kérek az NR80-109399 regiszterszámú verpin kalandozóról, mely pillanatnyilag név nélkül fut, és tulajdonosa, valamint honi kikötője ismeretlen.

– Vettem, uram. Ezt a jelentést is a másikkal együtt kéri?

– Nem – felelte Luke. – Ezért majd visszahívom.

– Rendben van, uram. Van még valami?

– Nincs.

– Zárom a vonalat.

– Zárom – jelezte Luke, és a kapcsoló után nyúlt. Kíváncsi lett, miért érzi úgy, hogy amit tett, az tisztességtelen.

Akanah több mint három óra hosszat szunyókált, de a jelentés még nem érkezett meg, amikor ébredezett. Akanah semmit nem szólt, amikor kibújt az alvófüikéből, csak pár másodpercre bebújt a frissítő egységbe.

Amikor előkerült, már nem az a lenge, többrétegű ruha volt rajta, amit a bolygón viselt, hanem az egyrészes, hosszú ujjú, testhez álló öltözék, amit a Teyrre érkezés előtt hordott.

– Nos, van árnyékunk?

– Még nem merészkedett a közelünkbe senki – mondta Luke. – Eddig tizennyolc – most már tizenkilenc hajó lépett ki az indulási folyosón. Elvileg valamennyi a Foless Keresztút, vagy a Darepp felé tart.

– Elvileg?

– A szabadközlekedési szabályzat szerint nem kötelesek megadni az úti céljukat, elég ha csak bejelentik a távozásukat, no meg a megérkezésüket.

Akanah közelebb hajolt, hogy megnézze a navigációs monitort.

– Hogy csináltad, hogy ez itt kijelzi az adataikat? Amikor a Coruscantra jöttem, csak azok a zöld oszlopok látszottak rajta, amikről azt sem tudtam, mit jeleníenek.

– A megjelenítés opciói megtalálhatók a parancsmenüben. De az alapvető megjelenítés valóban csak azt mutatja, amire feltétlenül szükséged van – magyarázta Luke. – A zöld oszlop azt jelzi, hogy ütközésmentes folyosón haladsz. A sárga oszlop a standardnál kisebb követési és oldaltávolságot jelez, ami még nem jelent ütközésveszélyt. A vörös pedig azt jelenti, hogy valami keresztezi az utadat. Többnyire egy kődarabról van szó, kivéve ha a jelzés kerek, mint most is.

– Tehát minden vörös veszélyt jelent.

Luke bólintott.

– Biztos vagyok benne, hogy ez a hajó tele van mindenféle kellemetlen figyelmeztető jelzéssel, és ütközéselhárító procedúrája elviselhetetlenül precíz.

– És mi van, ha ránk lőnek? Azt vörös csík jelzi?

Luke ezen elmélázott.

– A kör nyilván gyorsan mozgó objektumokat jelez. A lövedékek nem bocsátanak ki azonosítójelet, a jachtok szkennere pedig nem tartalmaz fenyegetésfelismerő modult.

– Még sosem voltam hadihajón – említette Akanah. – Mondd, mennyiben különbözik ez egy katonai hajó vezérlőfülkéjétől?

– Ó, ez egy egészen más világ – sóhajtotta Luke.

– Mégis, mennyire?

– Hát egy katonai hajón automata berendezések helyettesítik a pilótát, és minden lényeges dolgot a vezérlőpultról tudsz szabályozni. Amennyire lehetséges, az ilyen hajókon is igyekeznek alkalmazni a fejlett rendszereket, hogy megkíméljék a pilótákat a hibázástól.

– Tehát egy vadászgépen több gomb van?

– Sokkal több. Egy heck csatahajón több kapcsolótábla van, mint gomb ezen a hajón. Amit a saját két kezeddel tudsz beállítani, annak java része három szinttel lejjebb, az opciós monitorokon jelenik meg.

– És mondd, ha üldözőbe vesz egy hadihajó, vagy ha elkapnak bennünket, mit tudunk csinálni?

Luke a kezével végigszántott a haján.

– Kevesebbet, mint hinnéd – válaszolt. – Nem szeretném, ha ki kellene próbálnom.

– Még a te pilótatehetségeddel sem?

– A valós űr egészen más, itt nincs menekvés. Ennek a hajónak ehhez kevés az energiaforrása, és vektorkövetővel sincs felszerelve, ami azt jelenti, hogy kis termete ellenére sem elég agilis. A navigációs pajzsok hullanak le először, azután maga a hajótest lyukad ki – hacsak a második lövedék nem ion-ágyúból érkezik.

– Miért, akkor mi történik?

– Az összes rendszer elég, és mi meghalunk – mondta, és kényszeredetten elmosolyodott. – A pilóta ügyessége ilyenkor nem sokat ér. A gyakorlata sem.

– Tehát az egyetlen reményünk, hogy ki tudunk jutni a hiperűrbe, mielőtt lecsapnak ránk.

– Nagyjából erről van szó.

Ekkor egy kellemes szignál hangzott fel a hangszóróból. Akanah megijedt.

– Mi az? Mi az?

– Nem kell aggódnod – intett Luke, és előrehajolt.

– Beérkező hiperkomadás. Jelentés a Star Morningról. Én kértem meg a Coruscantról, amíg te aludtál.

Akanah szeme vadul villant.

– Kértelek, hogy várj, amíg ugrunk.

– És arra is felhatalmaztál, hogy tegyek belátásom szerint – felelte Luke. – Nem ugrálhatunk addig, amíg a jelentést meg nem kaptuk. És azt hiszem, ez az információ hasznos lesz a számunkra, mielőtt kiderülne, hogy az Atzerrire igyekszünk.

– Az már kiderült – mondta Akanah nyomatékkal.

– Arról szólt az az írás a Teyren.

– Meg akarom nézni a jelentést. Minél több információnk van, annál jobb.

– De félre is vezethet – figyelmeztette Akanah. – Mondtam, hogy ne hagyjunk nyomot a kívülállók számára, hogy követhessenek.

Újabb, alacsony frekvenciájú hang jelezte az adás végét.

– Akkor majd számítok a segítségedre – szögezte le Luke, és életre keltett egy szekunder monitort. – Te belenézhetsz, ha akarsz, de nekem muszáj. Nem szeretek sötétben tapogatózva döntést hozni.

Luke két kézenfekvő okot látott a jelentés késedelmes beérkezésére – de a jelentés akár vastag, akár vékony, egy a lényeg: tartalmaz-e kellemetlen adatot.

Vastag akta volt, nyomasztóan részletes adatokkal.

A Star Morning, más néven Mandarin, más néven Pilgrim, más néven Congere, hosszú előélettel dicsekedhetett, mielőtt a fallanassik kezébe került, és megkezdte életének mozgalmasabb szakaszát.

A Koqus Tervező Szindikátus építette, egy régebbi típus, a Republic Seinar tervei alapján. Az utaskabin ötvennyolc férőhelyének hálószerű kiképzése ellenére rövid távra szánták. Negyvennégy méter hosszú, huszonnyolc méter átmérőjű, lándzsa alakú, kétfedélzetű hajóteste alkalmas volt arra, hogy a bolygófelszínre is leszálljanak vele – egy ügyes pilóta akár a mezőn is megkísérelhette a landolást. A hiperhajtóműve közönséges Block 1-es volt ikerfúziós generátorral. De a két SoroSuub Viper 40-es ionmotor, akár másfélszer ekkora hajótesttel is megbirkózott volna.

Ilyen motorokkal még a Falcont is le tudná körözni – gondolta Luke.

A technikai részleteknél is érdekesebb volt az az információ, mely szerint a Star Morning már tizenöt éve a teyri Kell Plath Társaság tulajdonában van. Az általa használt kikötők jegyzéke több mint kétszáz nevet tartalmazott, egyik kikötőt sem használták háromnál többször, és valamennyi kisebb, különleges kikötő volt.

Ezt kikaptam – gondolta Luke, miközben végignézte a listát. – Ezek közül egyiket sem ismerem.

A lista hiányos volt, nyilván nem teljes. Helyenként több hónapon át, olykor a karbantartási előírásokban rögzítettnél jóval hosszabb ideig nem lehetett nyomon követni a hol tartózkodását. A lábjegyzet azonban tisztázta, hogy némelyik szövetségi világról nem tudtak adatot beszerezni, máskor az éppen hadban álló bolygó adattára nem volt hozzáférhető, vagy éppen megsemmisült, és a legújabban megkért információk még nem érkeztek be.

„AZ ADATOK HIÁNYA NEM JELENTI EGYÉRTELMŰEN AZT HOGY A HAJÓT ILLEGÁLIS TEVÉKENYSÉGRE HASZNÁLTÁK” – hirdette a fejszalag a hsta tetején.

Ez persze nem tántorította el Luke-ot attól, hogy következtetéseket vonjon le. A leghosszabb szünet – pár nap híján egy év – akkor volt, amikor Mandarin név alatt futva a hajó kiégett. Ez pár héttel az endori csata előtt kezdődött, és a legelkeseredettebb harcok alatt is tartott.

A feljegyzések szerint a Star Morning megrakottan hagyta el a Motexx bolygót, és charter engedéllyel a Gowdawl felé tartott. És addig nem látták újból, amíg közel háromszáz nappal később teljesen üresen fel nem bukkant az Arat Fraca mellett:

Mindent egybevetve ez túl hosszú idő volt ahhoz, hogy egy fegyvertelen hajó tétlenül meghúzódjon valamelyik űrkikötőben. De hol lehetett ez idő alatt? A Motexx és az Arat Fraca kétszektornyira van egymástól, és nemcsak több ezer fényév van közöttük, de a hajózhatatlan Fekete Köd a Parfadiban, és két szupernehéz neutroncsillag is. És hová lettek a Motexxen felszállt utasok? Arról sincs feljegyzés, hogy a Star Morning megérkezett volna a Gowdawlra.

Szembetűnő volt viszont egy másik kikötő nevének hiánya: az Atzerrié. A Star Morning legközelebbi úti célja a Teyr után a Darepp. Néhány hétig kisebb szünetekkel a Rim felé tartott, és csak néhány kolóniavilágon szállt le, úgymint a Mere 23-on, a Yisggán, a New Polokián, a Fwiisen és a Babbadoüon, azután visszafordult a galaxis középpontja felé, végül a Motexxre ért. A kalandozó navikomjának segítségével Luke-nak sikerült megállapítani, hogy az Atzerrihez akkor volt a legközelebb, amikor a Fwiis mellett elhaladt – akkor is százötven fényévnyi távolságra.

Luke úgy érezte, hamarosan elbeszélget Akanah-val. A fallanassik nem egyenesen az Atzerrire mentek a Teyr-ről – akkor nekünk miért olyan fontos, hogy odamenjünk? Vajon tudták, amikor felszálltak, hogy ott fognak kilyukadni? Miért nem a Dareppre igyekeztek? Bárcsak tudnám, hogy miről szólt az az üzenet a kommunánál.

És ez volt a harmadik felfedezés, amit Luke a jelentésből ki tudott hámozni, és amit fontosnak talált. Emiatt hagyta ott a pilótaülést, és ment a szervizosztályba, ahol Akanah nem éppen egy elfoglalt ember benyomását keltette.

Éppen aktív meditációt végzett. E pillanatban csukott szemmel üldögélt, és a lábát a nyaka mögé rakta. Kinyújtott kezének mutatóujja olykor megbillent, ilyenkor igyekezett visszanyerni az egyensúlyát.

– Találtam valamit – kezdte Luke halkan, és várt, amíg a lány felfogja. Amikor ez láthatóan megtörtént, hozzátette: – Akanah?

Nagyot sóhajtva a lány előrebillent, kiszabadította a tagjait, és sokkal mindennapibb pózt vett fel: felült. Lassan kinyitotta a szemét, a tekintete nyugodt volt.

– Mit találtál?

– A Star Morning az elmúlt hónapokban a Farana felé tartott, ami az Egyesített Szektor túloldalán van. És húsz órával ezelőtt leszállt a Vulvarchon.

– És miből gondolod, hogy ez fontos?

– A Vulvarch alig harmincnégy fényévnyire van – mondta Luke. – Feleannyi idő alatt odaérhetnénk, mint az Atzerrire.

– Nem a hajó a lényeg – mondta Akanah. – A mi utunk az Atzerrire vezet.

– Azt az utat tizenöt éve benőtte a gyom – hívta fel a figyelmét Luke. – Nézd, az Atzerrin legfeljebb egy újabb üzenet vár, hogy menjünk tovább a Dareppre vagy a Babbadodra, vagy az Arat Fracára. A Star Morning bejárta az egész galaxist.

– A hajó nem fontos – mondta Akanah. – Az csak egy eszköz, egy birtoktárgy. Az üzenet azt mondta, hogy az Atzerrire menjünk.

– Bárki is vár ránk az Atzerrin, már tizenöt éve várakozik, és neki egy-két nap nem számít – erősködött Luke, és nyugtalansága egyre növekedett Akanah hajthatatlansága miatt. – És ez a jelentés csak húszórás. Ha viszont most azonnal ugrunk, még elérhetjük a Vulvarchot, mielőtt a Star Morning felszáll róla.

Akanah a fejét rázta.

– Nem találjuk ott a kört.

Luke hangja elárulta türelmetlenségét.

– Kell Plath óta ugyanaz a pilóta van bejegyezve. Közületek való lehet, de legalábbis ismerős. Akanah, hónapokat vagy akár tizenöt évet is eltölthetünk azzal, hogy a kör mozgását követjük. De a Star Morning egyenesen odavezet bennünket, ahol a fallanassik tartózkodnak. És ha jól tudom, éppen ezt akarod.

– Én azt az utat követem, amit meghagytak nekem – felelte Akanah. – Azt ismerem. És nekem azt ígérték, hogy kijelölik a hazavezető utat.

Luke elfordult, ökölbe szorította a kezét, azután visszament a pilótafülkébe. Amikor lecsillapodott, visszatért Akanah-hoz, aki már ismét meditált.

– Legalább beszélhetnél velük, hogy ismerjük a Star Morning jelenlegi helyzetét. Megnyitok neked egy biztonsági vonalat. Bármilyen személyes azonosító kódot elküldhetsz rajta a tiéidnek. Esetleg megkímélhetnek egy felesleges úttól.

– Nem – mondta Akanah, és fel sem pillantott. – Nem tehetik.

– Miért nem?

Akanah egy ideig hallgatott, azután feléje fordult.

– Még ha a körből való is a legénység, nem fogja felfedni a kilétét egy idegennek ilyen távolságból. Ahogyan én sem fedem fel magam olyasvalakinek, akit nem érzek a Áramlatban. A kódok meg a kimondott szavak csupán a rituálét jelentik, az igaz kapcsolat az érzékek útján jön létre.

A visszautasítás zavarba hozta és elnémította Luke-ot. Zavartsága meg is látszott az arckifejezésén.

– Neked ezt értened kell – reménykedett Akanah. – Ez hasonló, mint a te kapcsolatod a tieiddel. Csak az számít, amit itt érzel. – Bal kezének mutatóujjával megérintette a melle közét. – Ennek igazságát kell elfogadnod.

A beszélgetés véget ért, s a gyanakvás és a neheztelés légköre vette őket körül.

Akanah nem kísérelte meg megtiltani Luke-nak, hogy a saját szakállára felvegye a kapcsolatot a Star Morninggal. Mindenesetre az érzékeit ráhangolta a műszerekre, nehogy Luke az ő tudta nélkül tevékenykedjen. Nyilvánvalóan nem akart több olyan meglepetést, mint amilyen a szunyókálása után várt rá.

Luke azt mindenesetre magától is kitalálta, hogyha Akanah közreműködése nélkül próbál kapcsolatba lépni a Star Morninggal, azzal éppen az ellenkező hatást éri el. És bár vonakodva elfogadta Akanah döntését, és a Mud Slothot az Atzerri felé fordította, magában nehezteli a lány gyanakvása miatt.

És ez a gyanakvó magatartás tartotta vissza Luke-ot attól, hogy lekérje a Mud Slothról összegyűjtött adatokat, amely már nyilván elkészült. Star Morningról szóló jelentésben talált érdekességek és Akanah konoksága az Atzerrire vonatkozóan csak táplálta a kíváncsiságát, hogy belenézzen. De ugyanakkor óvatosabb is lett, és igyekezett visszafogni magát.

Amikor elérkezen az ideje annak, hogy elugorjanak a Teyr közeléből, Luke beállította a műszereket, és anélkül hogy mindezt bejelentette volna Akanah-nak, bevonult az alvófülkéjébe, hogy a rövid ugrás idején kipihenje magát. A Star Morningról szóló jelentést mindenesetre szándékosan nyitva hagyta a szekunder képernyőn. Hogy Akanah ráharap-e a lehetőségre, azt nem tudta. Gyorsan ráhangolódott az Erőre, hagyta, hogy szétzilált érzelmei lecsillapodjanak. Egy perc múlva már aludt.

Három órával azután, hogy elugortak a Teyr mellől, a verpin kalandozó a program szerint kibukkant a hiperűrből. Luke miután kimászott az alvófülkéből, fáradt vigyorral viszonozta Akanah barátságos mosolyát.

– Most pedig kapcsolatba lépek az Államminisztériummal, hacsak nem tudsz valamilyen alapos okot arra, hogy ne tegyem – mondta Luke, és a pilótaülésbe csusszant.

– Nincs – felelte Akanah. – Magadra hagyjalak?

Luke a fejét rázta, miközben a keze a hiperkom billentyűzetén ugrált.

– Nincs ebben semmi titok csak egy korlátozott hozzáférés az egész – bizonygatta, és megpróbálkozott egy őszintének ható mosollyal. A titkolózásnak is megvannak a hátrányai.

Pár perc alatt elküldte a kérést, a válasz pedig azonnal megérkezett. Luke úgy döntött, hogy nem nevezi meg azt a másik hét kikötőt, ahol a Star Morning megfordult, mert ha Akanah felismeri őket, rájön, mi a célja.

– Elkezdem az ellenőrzést – jelentette Luke és felállt.

– Belenézhetek az aktákba?

– Természetesen – mondta Luke. – Valójában jó is, ha belenézel. Mint mondtam, nincs benne semmi titok. Hallótávolságon belül leszek, csak szólj, ha úgy érzed, valamiben a segítségedre lehetek.

A belső ellenőrzés közel egy óra hosszat tartott. Kezdve a tatban lévő apró szervizkamrától, Luke szisztematikusan kinyitott minden ajtót, fedelet és csapóajtót. Olyasmit keresett, ami nem odavaló. A kutatás azonban csak arra volt jó, hogy sebtében megjavítsa a kalandozó meghibásodott vízvezetékét, és megtaláljon néhány rég elveszettnek hitt szerszámot.

– Nem értem, hogy az űrrepülőtereken miért nem engedélyezik a karbantartás elvégzését – tűnődött Akanah, amikor Luke visszatért.

– Talán mert a hajó jogosítványában foglalt garanciákat akarják védeni. Vagy nem akarják, hogy zsúfolt legyen a karbantartó hangár. – A panel felé intett. – Valami érdekes?

– Az Atzerrin nincs Repülésirányító Zóna – mondta. – Egyből az orbitra ugorhatunk, és magunk választhatjuk meg a leszállóhelyet. Valamennyi űrrepülőtér független. Úgy látszik, ott még kormány sincs.

– Jártam már szabadkereskedelmi világon – mondta Luke. – Ha úgy látják, hogy jól megvannak kormányzat nélkül, meg minden, és nem tartanak attól, hogy a banditák kifosztják őket, akkor nem akadékoskodnak. Ennek megfelelően tolerálják a szabad hajóforgalmat is. De egy szabadkereskedelmi világon ne legyél se szegény, se lassú.

Luke nem vette észre az Akanah arcán átsuhanó felhőt, csak annyit vett észre, hogy a lány összerezzent.

– A Carratos nem ilyen volt azután, hogy a Birodalom helyőrsége eltávozott onnan – utalt rá. – Szeretnék már otthon lenni.

– És a fallanassik is ezt akarják?

– Hogy érted ezt?

– Csak úgy, hogy most már nem tartom olyan érdekesnek, hogy a néped pont a Teyrt választotta – tudatta Luke. – Találtál egyáltalán valamit, ami azt sugallja, hogy oda mentek – mi több, hogy ott is maradtak?

– Ők a te néped is – mondta Akanah halvány mosollyal. – Nem tudom a választ a kérdésedre. Talán éppen a jellege miatt gondolták, hogy jól el lehet rejtőzni rajta.

– Az is lehet.

– De ne találgassunk – javasolta Akanah. – Tiszta a hajó?

– Nem találtam semmit.

– Akkor menjünk. Egyenesen az Atzerrire.

– Azt nem állítottam, hogy nincs a hajón olyasmi, amit nem találtam meg – figyelmeztette Luke.

– Tudom.

– Nos, akkor lássuk, van-e közvetlen útvonal innen az Atzerrire – mondta Luke, és az asztrogátor felé fordult. – Szeretném a következő ugrást kitérő nélkül megtenni.

Húsz perccel később végrehajtották az ugrást.

A hajó kis méreténél fogva gyorsabban tudott haladni, ezért az út rövidebb ideig tartott. Amint megkezdték a gyorsulást, Luke és Akanah elvonultak pihenni.

A hajót gyakorlatilag ketté lehetett osztani a hatékony hangszigetelő rendszer segítségével, így volt benne egy sötét, csendes, éjszakai szektor, meg egy éber, világos, aktív szektor. Mindenesetre mind Akanah, mind Luke élvezhette az illúziót, hogy egyedül van a hajón. Két alvási ciklus között éppen elég időt töltöttek el együtt a katonás kialakítású fedélzeten – és Luke valahányszor felváltotta Akanah-t, megérezte a lány illatát a párnáján.

Az Atzerrire való ugrás jó sokáig tartott. A két utas az első szakaszban nem tudta, mihez fogjon. Akanah túl türelmetlen volt ahhoz, hogy lefeküdjön, Luke pedig ahhoz, hogy a jelentéseket átfussa. A második szakaszban változás állt be, a társalgás udvarias és közömbös mederbe terelődött.

A harmadikban elég magányosnak érezték magukat ahhoz, hogy örüljenek egymás társaságának. A negyedik szakaszban pedig Luke meg mert pendíteni olyan témát is, ami egyedüllétének óráiban merült fel benne,

– Akanah..., miért mondtad el nekem, hogy az üzenet az esküd megszegésére késztet?

– Mert azt hittem, hogy te is közülünk való vagy – felelte a lány csodálkozó arckifejezéssel. – Gyakorlatlan vagy, nem elég ügyes – mindamellett fallanassi vagy.

– Miért? Mert az anyáma is?

– Azért is, és mert megvan benned a potenciál, amit az Erővel kapcsolatos gyakorlatod is bizonyít.

Luke belesüppedt a pilótaülésbe.

– A te néped hogyan vált a kör részévé?

– A kíváncsiság nem elég ahhoz, hogy megtudd, feltételezem, ezt te is sejted. Némelyek születnek rá. Mások csatlakoznak. A te fogalmaid szerint van különbség?

– Aközött, hogy valaki az ajándék birtokában születik, vagy egyenesen úgy, hogy már a körhöz tartozik?

– Az ajándék nem az ember vérében van.

– Olykor úgy tűnik. De néha a tehetség elvadul, majdnem úgy, ahogyan az Erő választja ki a jelöltjeit – fejtette ki Luke, és megfordulva egyik lábát az irányítópultra tette.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Gondolj arra, hogyan tértek vissza a jedik – emlékeztette Luke. – A Birodalom oly elszántan üldözött bennünket, hogy mindenki, aki közülünk életben maradt, azt hitte, ő az egyetlen. Azután sorban újra előbukkantak. És olyan növendékeket is találtunk, akiknek a faja sosem képviseltette magát a Rend soraiban.

– Közületek sokan kalandos utazók voltak – mondta Akanah. – A Carratoson sok tréfát hallottam arról, hogyan tölti a császár az estéit. Ha egy jedi egyedül alszik, az biztosan a saját döntése, mint a te esetedben is.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy szívesen megmelegítenéd az ágyamat? – tudakolta Luke. – Szerintem nem erről szólt az egyezségünk.

– Nem – felelte Akanah. – Ez sosem jutott eszembe.

– Akkor mit akarsz mondani?

– Hogy Luke Skywalkernek mostanra akár száz gyereke is lehetne. Vagy ezer.

– Ez őrültség.

– Nem. Ez az egyszerű igazság. A hősökre és a királyokra más szabályok vonatkoznak, és belőled mindkettőből van bőven. Csak éppen nem vagy tudatában.

Luke a szemöldökét ráncoha, és elfordult.

– Azt sem tudom, hogyan kell egy gyerek apjának lenni, nemhogy ezerének.

– Nem is kell tudnod. Elég, ha az anyjuk tudja. Ők hálásak az ajándékért.

– El is várnám magamnak – mondta, azután erővel visszaterelte a társalgás menetét az eredeti kerékvágásba. – Arról beszélgettünk, hogy a kör tiszteletbeli tagja volnék

– Nem tiszteletbeli tagja, jelöltje.

– Akkor jelöltje. De az eskütök megengedi a kivételezést a magamfajta emberekkel?

– Minden tapasztalt tagnak megvan a joga ahhoz, hogy eldöntse, akar-e tanítani. Én eldöntöttem.

– És azután? – kérdezte Luke. – Számos órát eltöltöttünk már együtt – mikor kezdesz el tanítani?

– Már elkezdtem – válaszolta Akanah. – Megkértelek, gondolkodj el azon, hogy mit tudsz, és mit hiszel. Hogy átjusson rajta, a növendéknek kérnie kell, hogy nyíljon ki az ajtó. De te nem vagy hajlandó újra növendéknek tekinteni magad – még nem. Túl gyorsan és egyenletesen haladsz ahhoz hogy hajlandó volnál ismét poroszkálni.

– Nem – rázta a fejét Luke. – Jedinek lenni annyi, mint kutatónak lenni. A jedi folyton tanul. Csak a sötét oldalon elégedett az ember a tudásával, és büszke a tetteire.

– A sötét oldal érintését látom abban – utalt rá Akanah lassan –, ahogyan ragaszkodsz a gyilkolás privilégiumához, és ahogyan visszautasítod a tanulást, amit felajánlottam neked. Mintha meg volnál elégedve az eddig kapott válaszokkal, és nem akarnál feltenni újabb kérdéseket.

Luke a ruhája redőivel játszadozott, miközben a választ fontolgatta.

– Lehet, hogy igazad van – mondta végül. – Az Erőt akkor leltem meg, amikor erőre volt szükségem. Fegyvert akartam, amivel megvédhetem a barátaimat, nem pedig megvilágosodást. A Birodalom elleni háborúra gondoltam, nem az univerzummal való békére. Lehet, hogy ennek az emléke kísért most is. Majd elgondolkodom rajta.

– Jól van – fogadta el a választ Akanah. – Szavaid reményt nyújtanak. És remélem, ezzel új korszak kezdődik.

Luke felült, és a lány felé fordult.

– Akanah, azt akarom, hogy taníts engem. Meg akarok tanulni a jelekben olvasni. Te segíthetsz nekem ebben. Megtanítasz arra, hogy a segítséged nélkül is boldoguljak?

– Igen. De nem az lesz az első lecke – felelte a lány. – Az majd később jön.

– Nem gondolod, hogy meg kéne változtatni a tantervet?

– Mi okból?

– Biztonságból. Ha a te utadat követjük, ami ki van jelölve, az Áramlatban lelt jelek megtalálása és értelmezése kritikus fontosságú lehet. És ha csak egyikünk tud olvasni a jelekben...

– Egyetlen jelet sem fogok kihagyni – közölte Akanah a fejét rázva. – Sem félreértelmezni.

– És mi van, ha el kell válnunk? Azt mondtad, a lelked mélyén fallanassinak tartasz. Ha ez így van, a jelek nekem is kell hogy jelentsenek valamit.

– Az elkötelezettség nem a szükségszerűségen alapszik – mondta Akanah. – Sajnálom. Az idő még nem érkezett el a kérésed teljesítésére.

Luke a szemöldökét ráncolta.

– Attól tartasz, hogy kiszállok, és nélküled fejezem be a küldetést?

– Nem – felelte Akanah. – Te talán engednél a tanítványaid sürgetésének, és átszerveznéd a tantervet? Elárulnád nekik a titkokat, amiket az alapok ismerete nélkül meg sem értenének?

– Azt akarod, hogy felesküdjek a körre?

– Igen. De csak ha készen álisz, most pedig még nem állsz készen – és csak megfelelő indokkal, az pedig még nem áll rendelkezésemre.

– Akkor hogyan nyújthatnék neked biztosítékot? Hogyan mutassam ki, hogy készen állok?

– Hagyd hátra a fegyveredet, amikor az Atzerrire érkezünk. Ha ezt megteszed, az jelent a számomra valamit. Az lehet a kezdet.

Luke a térdére támasztotta a könyökét, és egyik kezét ökölbe szorítva a másik kezével megmarkolta, úgy nézett végig a műszerfalon,

– Ezt még meg kell fontolnom – mondta végül, és felállt. – Ha ezt megteszem, jó okot kell találnom rá, jobbat, mint hogy azzal fizessek a következő leckéért.

Akanah elmosolyodott,

– Tudtam, hogy helyesen ítéllek meg – örvendezett, – Ha eljön az idő, szívesen látunk a körben,

Luke bólintott, és összeszorított ajakkal elindult a hálófülke felé. Arckifejezése azonban elárulhatott valamit, mert Akanah felállt, és utánaszólt:

– Kétségeid vannak velem kapcsolatban, Luke?

Luke lépés közben állt meg, és fordult vissza.

– Vannak dolgok, amiket nem értek, és amikre kíváncsi vagyok. Hogy ez azt jelenti-e, hogy „kétségeim vannak?” – nem tudom.

– Igen, azt – mondta Akanah. – Miért nem kérdeztél soha meg ezekről a dolgokról? Nem félek a kérdéseidtől. Netán te félsz a válaszaimtól?

– Aligha.

– Vagy azt hiszed, sért a kíváncsiságod?

– Meglehet.

– Nem egykönnyen sértődöm meg. Kérdezz akár most, és előfordulhat, hogy egy titokkal kevesebb fogja zavarni az álmodat.

Luke feléje fordult, és egy lépést tett visszafelé.

– Rendben van – mondta. – Hogyan vásároltátok meg ezt a hajót? Miért nem mentél a Lucazecre, amikor rendelkezésedre állt az útiköltség? Aligha a fizetendő tarifa tartott vissza. Évekkel ezelőtt odamehettél volna. Nem értem, miért nem tetted.

– Hat éve majdnem megtettem – felelte Akanah méla mosollyal. – Megvolt rá a pénzem, ahogy mondtad. Az laltrára is eljuthattam volna. Igen nagy volt a kísértés.

– És? – intett a kezével Luke.

– Ha elmegyek, csapdába esem – indokolta döntését a lány. – Elmehettem volna a Lucazecre is, de akkor ismét szegény maradok. A Carratoson legalább vannak kikötők, és ott találtam elfoglaltságot, melynek segítségével spórolhattam valamennyit. Te láttad a Lucazecet, ott nincs akkora gazdagság, hogy tisztességes munkával pénzt keressek. Ott csak lopással vagy házassággal lehet pénzhez jutni.

– Tehát vártál.

– Nem volt más választásom – mondta Akanah. – Rájöttem, hogy nem elég a Carratosra való utat megvásárolnom, nekem szabadságra is szükségem van. Nem volt semmim, csak ez a hajó, Luke, meg néhány kredit. De volt hajóm. Persze a te hősöknek kijáró életjáradékoddal ezt nehéz megérteni

– Dehogy – tiltakozott Luke. – Megértem. Emlékszem, milyen volt, amikor a Tatooinon éltem.

– Akkor megkaptad a választ a kérdésedre? Most már megértesz?

Luke bólintott.

– Kivéve egyvalamit. Amikor megszerezted a hajót, miért hozzám jöttél először? Miért a Coruscantra, miért nem a Lucazecre?

– Mert amikor arról álmodtam, hogy visszatérek az laltrára, te is mindig ott voltál – mondta gyengéden. – Ezen elcsodálkoztam, azután rájöttem, ez mit jeleni. Hogy magammal kell hogy vigyelek. Hogy be kell hogy vezesselek a körbe. Hogy te hozzánk tartozol.

Luke csodálkozva állapította meg, hogy elhiszi, amit a lány mond. Az érzékei azt súgták, a helyes úton jár.

Valamilyen oknál fogva a válasz mégsem könnyítette meg az álmát.

8.

– Talos Űrrepülőtér, Atzerri.

Akanah Luke-ra sandított.

– Csinálhatom?

– Persze – tárta szét a kezét Luke, és hátrébb húzódott a műszerfaltól.

– Talos Űrrepülőtér, itt a Mud Sloth – közölte Akanah. – Mennyi a tarifájuk húsz méter alatti gépekre?

– Mivel kíván fizetni?

– Új köztársasági kredittel.

– Kilencszáz az első két napra, a leszállási díjjal és az ellátással együtt. Utána naponta száz kredit. De ha tíz napnál tovább maradnak, a harmadik naptól hosszú távú díjat számítunk fel.

– Talos, bizonyára elvétette, és rubel-ben számolt – hívta fel a figyelmet Akanah. – Ilyen nagy számok csak rubel-elszámolásnál léteznek.

– Ezek a közzétett tarifák az idei év első hónapjától. Kilencszáz a leszállás meg a feltöltés, azután napi száz az őrzés. Nincs más tarifa.

– Talos, én húsz métert mondtam, nem kétszázat – mondta Akanah. – És csak bérlem a dokkot, nem veszem meg. Miért ismétli újra az előbbit?

– Kilencszáz a leszállás, napi száz az őrzés – ismételte a repülésirányító. – Kell vagy nem? Kevés a helyünk.

– Tényleg? Azt hittem, bőven van helyük, merthogy a Skreekán öt napra mindössze hatszáz a tarifa.

– A Skreekát tolvajok üzemeltetik, és az ő dokkjuk a legrosszabbul őrzött az egész kontinensen.

– Ennél jobb indokot találjon, amiért nem akar leengedni. Amit maga csinál, az egyenlő a rablással.

– Egy perc türelmet, Mud Sloth. – Sárga fény villant a kom kijelzőjén.

– Most figyelj – mondta Akanah Luke-nak. – Most egy sokkal kedvezőbb ajánlattal áll elő, és azt fogja mondani, hogy a feletlese jóváhagyta. A kérdés csak az, hogy meddig mer elmenni, hogy megakadályozzon bennünket abban, hogy a Skreekán szálljunk le. De akármennyit is mond, biztos lehetsz benne, hogy az jóval a belső tarifa fölött lesz – mindenképpen ki akarja hasítani a maga részét.

– Nem gondoltam, hogy ilyen gyakorlott utazó vagy.

– Sok időt töltöttem a Carratos űrrepülőterén, s nyitva tartottam a szememet.

– Mikor nézted meg a Skreeka tarifáját?

– Ó, csak úgy kitaláltam.

A sárga kijelző villant egyet, és zöldre váltott.

– Talos Űrrepülőtér. Látjuk, hogy ez az első látogatásuk itt. A felettesem nem akarja, hogy azok a skreekai gazemberek hasznot húzzanak magukból. Hozzájárult, hogy ötszázért leszállhatnak, a továbbiakban pedig napi hetvenötöt fizetnek. Ez a legtöbb, amit tehetek önökért. Én a maguk helyében elfogadnám. Higgye el nekem, ezen semmit nem keresünk. És nem fogom megkérdezni, hová mennek.

– Köszönje meg a nevünkben a felettesének – hálálkodott Akanah. – Elfogadjuk.

– Okos döntés – válaszolta a repülésirányító. – Mihelyt igazolják magukat, küldöm a vonósugarat.

A kijelző vörösre váltott, azután teljesen kialudt.

Akanah Luke felé fordult.

– Minden rendben, drágám – mondta, és negédesen mosolygott. – Lefoglaltam a szobát.

Az A 13-as dokk Luke-ot Mos Eisleyre emlékeztette, csak kisebb volt annál. A tervezése egyszerű, a berendezése ódivatú volt, a feltöltőkábeleket, csöveket is kézzel kellett becsatlakoztatni. Bazárjában egyszer használatos szerszámdroidot és mechanikus zárakat lehetett kapni, de viharzsalut már nem.

– El sem hiszem, hogy ezért ötszázat fizettem – mondta Akanah undorral széttárva a kezét. – Ez a dokk legalább százéves. Hússzorosan túlfizettük.

– Diszkontáron kaptuk – hívta fel a figyelmét Luke, miközben a helyére illesztette az utolsó köldökzsinórt is. – Ne számíts luxuskörülményekre.

– Vagy őszinteségre. Túlfizettük őket. Remélem, most jól mulatnak rajtunk.

– Nem számít – felelte Luke. – Jó lesz itt. Megnézhetnénk, hogy van-e elég élelmiszer a Mud Slothban, és elég régi-e ahhoz, hogy a hajó reprocesszorai újrafeldolgozzák.

– Ezt inkább rád hagyom – felelte Akanah a vállára vetve a batyuját. – Nekem mennem kell.

Luke kibújt a repulzorlift alól.

– Miről beszélsz?

– Ezt egyedül kell elvégeznem – mondta Akanah.

– Miért?

– Ha a fallanassik itt vannak, egyedül kell megközelítenem őket. Ha téged is magammal viszlek, nem hagyják megtalálni magukat. Nem úgy fognak rád tekinteni, ahogyan én. Egyszerű kívülállónak néznek majd.

– És én mit csináljak, amíg te egymagad intézkedsz?

– Maradj itt. Majd visszajövök érted, ha megtaláltam őket.

– És mi van, ha nem akarok itt maradni?

– Akkor menj városnézésre. Vagy ahová akarsz. Tedd, amit jónak látsz. Ha nem leszel itt, amikor visszajövök, várni fogok rád – ígérte Akanah! – Csak annyit kérek, hogy ne kövess. Csak késleltetnéd a küldetésemet.

– Ez nem tetszik nekem – csóválta a fejét Luke. – Miért nem mehetünk együtt, mint ahogyan a Lucazecen és a Teyren tettük?

– Mert azt tudom, hogy a kör elhagyta a Lucazecet, és Norika elment a Teyrről – mondta Akanah. – De azt nem tudom, hogy az Atzerriről is elmentek-e?

– Nem tudtam, hogy ennyire zavar a jelenlétem – jegyezte meg Luke savanyú képpel.

– Kérlek, értsd meg, ha kilépsz a dokkból, Li Stonn vagy, igaz?

– Igen.

– De a többiek átlátnak a maszkodon, ahogyan én is – magyarázta Akanah. – És ha együtt látnak bennünket, vagy észreveszik, hogy követsz, azt hiszik, fenyegetést jelentesz a számomra. Meg fogják várni azt a pillanatot, amikor egyedül vagyok. Ha pedig felismernek, nem tudom, mit fognak hinni. Elrejtőzhetnek előlem, mert azt hihetik, hogy átálltam. Még az Atzerriről is elmenekülhetnek. Ezt nem kockáztathatjuk meg. Egyedül kell mennem.

Luke a homlokát ráncolta. Gondolataiba merült. Minden, amit Akanah mond, roppant logikus. Ugyanakkor téves.

– Nem tetszik az ötlet, hogy szétváljunk. Különösen itt.

– Azt hiszed tán, hogy szükségem van a védelmedre? – kérdezte a lány. – Szinte egész életemben veszélyek között éltem. Ismerem az utcai tolvajokat, az emberrablókat, a drogneppereket, a bukmékereket, a szadistákat, akik rezzenéstelen szemmel nézik végig az ember kínjait. Már elkaptak néhányszor, és bántalmaztak is, de tanultam belőle. Megerősödtem, óvatosabb lettem, és már meg tudom védeni magam. Minden rendben lesz, Luke.

– Rendben van – mondta Luke, s vonakodva megadta magát. – De legalább azt szeretném tudni, merre indulsz – arra az esetre, ha nem jönnél vissza. Ha olyasmibe botlanál, amire nem számítottál. Valamibe, ami nem bagatell.

– Jól van – állt rá Akanah. – De adj elég időt, hogy elvégezzem, amit akarok. Ígérd meg, hogy nem jössz utánam addig, amíg, mondjuk, ha három napig nem adok életjelt magamról.

Luke felkapta a tekintetét.

– Három nap? Annyi elég ahhoz, hogy elraboljanak, és félúton legyenek veled a Tion Hegemónia felé.

Akanah felnevetett.

– Az utolsó ember, aki el akart kapni, csak egy motelbe akart elcipelni, de három másodperc múlva rájött, hogy hibát követett el.

– Rendben van. De még mindig nem értem, mire kell neked három nap.

– Nem kell annyi – felelte Akanah. – De ennyi idő múlva jöhetsz csak utánam. A Pemblehov kerületbe megyek, ez a parktól északra van.

– Nincs más mondanivalód?

– Csak ennyi – fejezte be a beszélgetést Akanah. – Isten veled, Luke. Mihelyt tudok, visszajövök.

Miután Akanah elment, Luke-nak bőségesen maradt ideje ahhoz, hogy körülnézzen a dokkban.

A nyilvános zuhanyozók és frissítőfülkék nem túlságosan vonzották, ez nyilván az ötvenkredites tarifának volt köszönhető. De a hatfejes, korlátozatlan vízsugarú zuhanyfüggönynek nem tudott ellenállni. Luke belépett az egyik fülkébe és becsukta az ajtót, hogy az automata megkezdhesse a bedörzsölést és a sterilizálást.

A nap folyamán maradt ideje arra is, hogy átvizsgálja a hajó készleteit. Meglepetésére két K-18 ételcsomagot talált, igaz, mindkettő lejárt már, de nem túlságosan. A régebbit behelyezte a reprocesszorba, majd visszarakta a teli élelmiszerszekrénybe.

Amikor végzett a takarítással, az irányítófülkében kezdett piszmogni. A repülésirányító berendezések egy része már elavult, megérett a felújításra. Rácsatlakozott tehát a megfelelő aljzatra. Mintegy tucatnyi programot talált, amit fel kellett frissítenie. Természetesen vírusmentes upgrade programokat kapott. A navigáció frissítésekor azonban kézzel kellett rácsatlakoznia az FCZ-interlockra, ezért el kellett távolítania az eredeti, már alkalmatlan kártyát.

Mialatt ezzel foglalatoskodott, teljes nyugalommal szétszerelhette az egyes elemeket, nem kellett attól tartania, hogy sebtében távoznia kell.

Azután a hangár fürdőjének csendes zugában – azóta, hogy elhagyta a Coruscantot, most első ízben – elvégezte a jeditréninget. A fénykard támogatásával vagy anélkül, türelmesen végrehajtotta a komplex gyakorlatokat, melynek eredményeként megnyugtatóan tisztának találta a környéket.

A művelet során különösen igaznak és bölcsnek érezte az egyszerű szavakat: Nincsenek érzelmek; csak béke van. Nincs tudatlanság; csak a tudás. Nincsenek indulatok; csak a nyugalom. Nincsen halál; csak az Erő. A béke, a tudás és a nyugalom az Erőből áradt feléje, mihelyt ráhangolódott.

Az ilyesfajta megtisztulás mindig kihívást is tartalmazott. Egy tapasztalt jedi ezt a belső békét akár a Dagoba magányában, akár a Jundland pusztaságaiban, akár valamelyik jéggé dermedt tengerparton meg tudta őrizni.

De a való világ káosza más dolog. Amikor visszatér az ego, vele jön az akarat is. A kihívás fénye megkopik, a kapcsolat hézagos lesz. Az elemi szükségletek és indulatok folyamatos felszínre kerülésének a hatására a tisztaság lassan semmivé foszlik. Még a legtapasztaltabb jedimestereknek is el kell végezniük időnként a tréninget, nehogy elveszítsék azt a belső fegyelmet, ami azzá teszi őket, amik.

A gyakorlat egyaránt teszteli a testet és a lelket, és Luke a hangár tisztító fürdőjében rájött, hogy erre a megtisztulásra bizony régóta szüksége lett volna már. Hosszú percekig állt a hat vízsugár kereszttüzében, hagyta a vizet lecsurogni a testén, és újabb meditációba fogott.

Amikor befejezte és felöltözött, egy pillantást vetett a hajó kronométerére, hogy lássa, Akanah mennyi ideje ment el.

Alig hat órája.

A hajó mellett állva Luke körülnézett a dokkban. Tudván, hogy az elkövetkező napokat itt kell töltenie, a kikötő egyszeriben kisebbnek tűnt a szemében.

Felhúzta csuklyás köpenyét, bezárta a hajót, majd a hangár ajtaját, és kilépett az éjszakába.

Mialatt végignézett a tágas leszállóhelyen, és Talos mögötte elterülő fényein, keze önkéntelenül a derekához ért, hogy megtapogassa a fénykardot. De az nem volt ott, mire eszébe jutott, ki is ő, és nyomban magára öltötte Li Stonn arcát.

Érdekes ellentmondása volt a Szabadkereskedelmi Világoknak, hogy nagyon kevés szabad mozgást tettek lehetővé. Egyedül talán a járás-kelés és a lélegzetvétel után nem kellett díjat fizetni – bár a rossz nyelvek szerint ezt is csak azért, mert a Kereskedők Szövetsége nem tudná tetten érni a csalókat.

Talosba azonban már csak húsz kredit ellenében lehetett belépni. A repülőteret szegélyező város igazi szabadkereskedelmi arcát mutatta. Az Atzerrin gyakorlatilag mindent be lehetett szerezni, és ehhez a városfaltól ötszáz méternél nem is kellett beljebb menni a városba. Minden valamirevaló kereskedőnek volt egy kioszk méretű bazárja a város belsejébe vezető valamelyik út mentén.

A szűk kis üzlethelyiségek tolakodóan tarkák és zajosak voltak. Az ajtó felett számos monitor kínálta a portékát, nemkülönben az ajtóban álló kikiáltók, akiket a bámészkodónak nem volt tanácsos észrevenni. Minden üzlet kínált visszafizetési garanciát, és helyi viszonylatban házhoz szállítást. Némelyek droidokat is alkalmaztak vevőfogónak.

Az egész nyüzsgő piacnak egyetlen célja volt: a városba érkező „zöldfülűek” átverése. Ha sikerül nekik egyik palifogótól megszabadulni, máris ott a másik – mintha csak összebeszéltek volna. A vevőfogók – atzerri argóban a „vállveregetők” – hálózata igen kifinomult módszerekkel dolgozik. A szabadkereskedők semmit nem gyűlöltek jobban, mintha valamelyik vevőjüket elorozza egy másik vevőcsalogató droid.

Luke csodálattal és rémülettel szemlélte ezt a forgatagot. Legutóbb, amikor Szabadkereskedelmi Világon járt, fegyvereket vásárolt a lázadók számára, és nem volt ideje elmenni a kereskedelmi negyedekbe. Némelyik ajánlat felkeltette ugyan az érdeklődését, de a kíváncsisága ezzel ki is merült.

Az információbrókerek vallási, politikai és technikai titkokat kínáhak. Tízezer világ valamennyi tiltott dolga itt nyíltan megvásárolható volt. A kereskedők személyes tapasztalataikat is áruba bocsátották. Embargó alá eső technológiák garancia nélkül ugyan, de kaphatóak voltak. A könyvtárosok tartalomra és szerzői jogra való tekintet nélkül minden információhordozón kínálták portékájukat.

Bár Luke eltökélte magában, hogy nem enged a csábításoknak, az egyik Galaktikus Archívum kirakatában talált ajánlatnak nem bírt ellenállni. Gyorsan elsuhant a kikiáltó mellett, és belépett a boltba.

– Isten hozta! Isten hozta a Galaktikus Archívumban! Itt mindent megtalál, amire csak szüksége van, és amit érdemes tudni – mondta az eladó széles mosollyal. – Bármire van szüksége, mi szolgálunk vele – vagy beszerezzük. Kit tisztelhetek az úrban?

– Li Stonn vagyok.

– Li Stonn, élete egyik legjobb döntése volt, amikor belépett ezen az ajtón. Innen elégedetten fog távozni, mert nálunk mindent megtalál. Van valami különleges igénye? Ne tétovázzon kimondani...

Luke a monitorra mutatott.

– Az imént az egyik hirdetésében valami jedititkot kínált.

– Ó, nagyszerű választás, valóságos kincs. Éppen most vettük fel a katalógusunkba, és nagy sikere van. Teljesen autentikus anyag, minden válasz benne van a galaxis titkaira vonatkozóan. Mint minden értékes portéka, ez is a központi raktárunkban van elhelyezve. Adok egy bónuszkártyát, amit bármelyik ügynökünk bevált. Kívánja, hogy hívjak egy kabint?

A kabin hátsó ülésébe rejtett kettős monitor koncentrált dózisban tálalta a Galaktikus Archívum teljes kínálatát – nyilván az üzletben közvetített hirdetések rezüméje volt.

A kínálatban szerepelt Palpatine császár A hatalom elvei című munkája a nagymoffok számára szánt magánkiadásban; a sith rituálék kézikönyve; a H’king Törvénykönyv; az éppen éledező bilar típusú claqa csoportlélektan – meg még számos ritkaság, ami arra várt, hogy Luke megvásárolja. A dokumentumok zöme természetesen hamis volt, és csupán a hamisítvány szakmai kifinomultsága okán érdekelte Luke-ot.

Miután megérkeztek a kereskedő központi raktárába, az alkudozás egy órát vett igénybe. Kétszer próbálkozott meg üres kézzel távozni, és egyszer ígérte meg, hogy szakértő barátjával tér vissza a raktárba. Az eredeti kétezer kredites árat végül sikerült lealkudnia kilencszázra, és ráadásként még egy zsebadattáblát is kapott.

Addigra az éjszaka már rátelepedett Talosra, és az élet lassan megszűnt a kereskedelmi negyedben, a városrész kiürült. Luke nyugat felé tartott, az égboltról visszaverődő fények csalogatták arrafelé. A sötét sikátorokban kétszer is megkíséreltek rátámadni, de könnyedén jobb belátásra bírta őket, úgyhogy könnyebb prédára várva visszavonultak.

Az éjszakai derengés a szórakoztatónegyedből, a Revelsből áradt. Még mielőtt a közelébe ért volna, meghallotta a nyüzsgés zaját. Szó nélkül kifizette a belépés tarifáját. Az utcák zsúfolva voltak turistákkal, a levegő tele volt zajjal, nevetéssel és zenével, ami a zeneműboltok, a kaszinók, a klubok ajtaján át áramlott az utcára.

Li Stonn végigjárta a Revels utcáit, egy nyugodt helyet keresett, ahol zavartalanul beleolvashat A jedik hatalmának titkába. Luke nyitva tartotta a szemét, a fülét, igyekezett kitalálni, hogy mi az, ami idevonzza az embereket. Mert a klubok és szórakozóhelyek bejáratai fölött elhelyezett hirdetmények őt egyáltalán nem vonzották.

Legyen kalóz egy éjszakára a Towntoomban...

Játsszon az Ötpontosban! Ötpercenként új játékok! Kilencvenszázalékos nyerési lehetőség!

Halálközeli tapasztalatokat szerezhet, csak lépjen ki a Peremre, ahol az Inkvizíció Nagymestere várja. Egymillió kredites biztosítás!

Csetepaté! Bármely fegyverrel, bármely célpontra! A Tökéletes Személyi Harc Szimulátor!

Az Empátia Leányai tudják, mi kell önnek! Itt megkap mindent, amit akar...

Ultraball Aréna. Ma turbójáték!

Li Stonnt éppúgy nem érdekelte mindez, mint Luke-ot.

De a szabadban sehol nem volt hely, ahol nyugodtan leülhetett volna – távol a tömegtől meg a palifogóktól. Sehol egy pad, egy park. A Revel tulajdonosai nagyon is tudták, hogyha a vendég a szabadban pihenni akar, akkor akár száz kreditet is elkérhetnek tőle egy italért.

Felmérve a kínálatot Luke inkább úgy döntött, hogy otthagyja a Revelst, és visszamegy a dokkba. Lehetséges, hogy Akanah már visszatért – ha pedig nem, legalább csendben olvasgathat. De a kapu felé haladtában egy sarok mögött vakítóan fényes portál fogadta, valósággal visszatántorodott tőle. A klub neve: „Jabba trónterme”. Éjszakánként élő zene: játszik az eredeti Max Rebo együttes – hirdette a fényreklám; Látogassa meg Jabba vendégszobáit és az örömlányokat. Ismerje meg a félelmet a Halálveremben!

Eszeveszett kíváncsiság hajtotta, beállt hát a sorba, és vita nélkül kifizette a beugrót. Belépve kacskáringós függőfolyosókon jutott el Jabba Tatooinon lévő tróntermének hű másába. Bizonyos mértékben nagyobb volt ugyan, hogy több asztal férhessen el a trón előtt és a verem körül, de a díszítés és a légkör hitelesnek tűnt.

– No lám, egy Palotamúzeum – állapította meg Luke, miközben egy magas növésű, elegáns öltözetű twi’lek a lépcső tetejére vezette.

– Attól tartok, Jabba mester ma házon kívül van – fogadta a Bib Fortuna kinézetű fickó a pódium felé biccentve. – De a távollétében egy kis partit csapunk, úgyhogy remélem, jól fogja érezni magát. – Fejcsápjait jeladásként meglengette, mire az egyik hiányos öltözékű táncosnő odalibbent melléje.

– Igen, Fortuna úr – jelentkezett a lány.

– Oola, ez itt a barátom – mondta a főudvarmester. – Bánj vele jól. És keress neki egy jó asztalt.

Az illúzió minden tekintetben meggyőző voh. Egy ortolai billentyűs vezette jizz-banda nyávogós zenét játszott, a halálveremből veszett ordítás hallatszott, és idegesítő megjelenésű kowakik szaladgáltak le s fel étek szervírozva, s közben veszettül makogtak. Az alkóvban még egy szénbe fagyasztott Han Solo murália is függött. A konyha valahol a folyosó végében lehetett eldugva, de az „Oola” által otthagyott vendégkártya számos szórakozási lehetőséget kínált a fenti vendégszobákban és odalent, Jabba pincéiben.

A zene jellegtelen és tolakodó volt, a vendégsereg vegyesebb, mint amilyet el lehet viselni. Li Stonn rendelt egy italt, és mivel a hóhér visszautasított minden egyéb rendelést, kért tőle egy nerfsültet, mire készségesen lehasított egy szelet húst az állatból. Ezután Luke kényelmesen elhelyezkedett, hogy megnézze a jedik titkát.

Hamarosan meghozták a sültet, s Luke nekilátott. Evés közben a szomszéd asztalnál ismerős név hangzott el: Leiáé. Felpillantott, és már attól félt, hogy Jabba tróntermében a műsor következő száma egy Leia-külsejű rabszolga tánca lesz. De a banda éppen szünetet tartott, és a verem fölötti táncparkett is kihalt volt.

Luke kiterjesztette érzékeit, és megkereste a hangot, amely az imént áthatolt a tömeg zaján.

– Ebből háború lesz – mondta egy női hang. – És ez örvendetes. A Köztársaságnak minden oka megvan rá, hogy lecsapjon a Yevethára azért, amit ott műveltek.

– Ez őrültség – mondta a társa, egy karcsú lafran. – Mindössze annyi történt, mint amikor belebeszél mások társalgásába. Nincs jelentősége.

– Én nem holmi társalgásról beszelek, hanem gyilkosságról.

– Az az ő dolguk, nem a miénk.

– Nem úszhatják meg a gyilkosságot.

– És mit érdekel az minket, hogy mit csinálnak a határainkon kívül? Ha rendet akarunk teremteni az egész galaxisban, annak mindig háború a vége. Organa Solo is felnőhetne már, és rájöhetne, hogy az univerzum nem a legtökéletesebb hely.

– Közönyös vagy – förmedt rá a nő. – Mintha csak azért reklamálnék, hogy a szomszédban valaki hangosan sikítozik.

– Mi elsősorban önmagunkért vagyunk felelősek, önmagunkat kell megvédenünk – mondta a lafran vállat vonva. – Semmi közünk a Farlaxhoz, miért mennénk oda, hogy rendet csináljunk. Ha a flotta valamelyik pilótája meghal valahol, a Hercegnő mindjárt gyilkosságra, felségárulásra gyanakszik.

Így ért véget a beszélgetés. A nő egyedül hagyta el a helyiséget; nem sokkal később a lafran is eltűnt az emeleten a vendégszobák egyikében. Luke ismét a vacsorája felé fordult.

De amikor Oola megjelent egy második itallal, Li Stonn megkérdezte, hozzájuthatna-e a farlaxi eseményekről szóló hírekhez. A lány úgy nézett rá, mintha élete legostobább kérdését hallotta volna, és vissza is ért a hírkártyával, mielőtt Luke lenyelhette az utolsó falat nerfhúst. A szolgáltatás költségeit természetesen hozzáírták a számlához. Nem sokkal később Jabba holografikus mása jelent meg az emelvényen, a táncparkett túloldalán. Ez a gondosan felépített revüműsor kezdetét jelentette, amelyben nemcsak „Bib Fortuna” táncos lányai lépnek fel, de a közönség soraiból is néhányan.

Luke indulni készült. Döntésében csak megerősítette a műsor nyitóképe: egy fejvadász jelent meg a parketten, és láncon egy Chewbacca jelmezes alakot vezetett.

– Láttatok már valaha igazi wookiee-t? – dörmögte a bajsza alatt, miközben távozott.

Amikor visszaért a dokkba, a hangár ajtaját zárva találta, a hajó biztonságban volt, Akanah pedig még nem tért vissza. A kronométerre pillantva megállapította, hogy tizenhat órája ment el.

Hol lehetsz? – gondolta. – Mit csinálsz ilyen sokáig. Olyan kevés pénz volt nálad, és nem kértél tőlem, és ami ezt a helyet illeti

De ellenállt a kísértésnek, hogy magához vegye a fénykardját, és nekivágjon a Pemblehov kerületnek. Felment a Mud Sloth pilótafülkéjébe, leült az ülésbe, és elővette a olvasót meg az új szerzeményeit. Éjfélre éppen telítődött a jedikről összehordott sok badarsággal, meg az új háború szelét előrevetítő aggasztó hírekkel. Bízott abban, hogy bárhol is vannak, sem Leia, sem Akanah nem szorul a segítségére jobban, mint ahogy ő ki akar maradni a dolgokból.

Akanah megállt az Átrium 41 nevű háztömb előtt, és undorral pillantott fel a homlokzatára.

Már a hajnali derengésben is úgy tűnt, ezt az ötvenemeletes tornyot olyan emberek szálláshelyéül építették, akiknek eltökélt szokásuk, hogy a bárokban elfogyasztott italt nem viszik haza. A kapu feletti táblán már egyetlen betű sem hirdette a ház nevét, és a kapuszárnyak üvegtábláit is betörték már. Borzalmas bűz terjengett a levegőben, s Akanah-nak olyan érzése támadt, mintha azt a kelő nap ereje szabadítaná fel a kövekből.

Akanah, hogy idáig eljusson, keresztülfurakodott Talos nagyképűen Új Piacnak nevezett kereskedőnegyedén, majd az ízléstelenül dekorált örömtanyán, Pemblehov kerületen, másik nevén a Démonok Tanyáján. Ahol tudott, kérdezősködött vagy információt vásárolt, hatalmas távolságokat tett meg sajgó lábán. Egyetlen csepp vér nélkül visszavert három rablótámadást, és visszautasított húsz ajánlatot. Ellenben elfogadta a szegényes menedéket, amit egy csavargó ajánlott fel neki, mert megszánta, és ahol kipihenhette magát.

Most pedig itt áll a nyomornegyed legmélyén a dar-köpenyében, és minden erejével igyekszik leküzdeni az undorát. Abban reménykedett, hogy az utolsó információ hamisnak bizonyul – azt is jobb volna elviselni, hogy bolondot csináltak belőle, mint hogy el kelljen fogadnia ezt a valóságot igaznak. És éppen ez a remény késztette arra, hogy belépjen a kapun.

A torony átriuma vajmi kevéssé szolgált rá a nevére. Mindössze négy méter széles és tíz méter hosszú volt, s lényegében nyitott körfolyosók sora volt, amit felül a csillagos ég zárt le. Fémrácsos balkonok sorakoztak körben girbegurba korlátjaikkal, és csak az átrium rövidebbik oldalán kötötte össze őket egy tűzoltólétra-szerű valami. Minden szinten négy lakás volt, ezt a háromszögletű ajtókból lehetett megállapítani.

Akanah háborítatlanul feljutott a harmadik emeletre, de ott útját állta egy császári tengerészeti egyenruhát viselő gotal, akinek tunikája alól kidudorodott a sugárvető markolata, csempészstílusú övén pedig egy hatalmas vibrókés lógott.

– Szép trófea – dicsérte meg Akanah. – Ezzel legalább altengernagynak adhatod ki magad. Te magad zsákmányohad?

A gotal egy morgással válaszolt.

– Mi dolgod erre?

– Joreb Goss itt lakik?

– Ki keresi?

– Akanah vagyok.

– Ki küldött?

– Magamtól jöttem, magánügyben keresem Joreb Gosst.

– Joreb mesteré itt ez az egész, és őkegyelmessége megengedi a barátainak és a szolgáinak, hogy itt lakjanak, és élvezzék a kényelmet. Te is a lányai közül való vagy?

– Igen – felelte Akanah. – Az vagyok.

– Korán jöttél – mondta a gotai. – Most nem zavarhatod a mestert. Várj a többiekkel együtt a játékszobában.

– Én nem a reggeli kihallgatásra jöttem – közölte Akanah növekvő türelmetlenséggel. Óvatosan a gotál feji receptorai felé terelte az Áramlat hullámait, s remélte, ezzel jobb belátásra bírja. – Engedj hozzá, kérlek.

– Amikor a mester felébred, meg fogom neki mondani, hogy egy Akanah nevű nő keresi magánügyben – jelentette ki az őr. – Ő majd eldönti, jelent-e mindez a számára valamit. – A gotal egy emelettel feljebb az egyik ajtóra mutatott. – Addig ott várj.

Joreb Goss meglehetősen önelégült alak volt, az a fajta, aki azt hiszi magáról, ő a világ ura. Magas, jól ápolt, világoskék szemű, jellegtelen arcvonású férfi, a korához képest jóképű. Hosszú, ősz haja egyenes fürtökben lógott a vállára. De repülős-egyenruhája viseltes volt és olcsó, fekete csizmája talán még sosem fénylett. Mosolya hamisnak tetszett, de kék szeme ismerősnek tűnt, még mielőtt Akanah-ra pillantott volna velük.

– Szóval te vagy a látogatóm – állapította meg Joreb.

– Nem – felelte Akanah, és kihúzta magát. – Én a te lányod vagyok.

Joreb szeme elkerekedett, de először nem szólt egy szót sem. Ökölbe szorított kezét a háta mögé rejtette, és lassan körbejárta a lányt,

– Az én lányom – ismételte. És ki az anyád?

– Az én anyám Isela Talsava Norand volt – mondta Akanah. – Már meghalt.

Befejezvén a kört Joreb megállt a lány előtt, és lehajolt hozzá.

– Ezt a nevet nem ismerem – mondta. – Mit akarsz, Isela leánya?

– Azt, hogy ne hazudj nekem – figyelmeztette Akanah. – Ismered az anyám nevét – hadd emlékeztesselek rá. Praidaw-n találkoztál vele, majd Gavenre költöztél vele, ahol Torlasban volt háza. Ott éltél vele, és én is ott születtem. Azután együtt a Lucazecre költöztünk. És egy év múlva elhagytál bennünket.

– Olyan dolgokról beszélsz, amikre már nem emlékszem – mondta Joreb. – Honnan tudjam, hogy igazat szólsz-e?

– Hogy érted ezt? – hördült fel Akanah, és hirtelen harag villant a szemében is, a hangjában is. – Én voltam a gyermek, nem te. Én voltam az, aki anyám történeteiből hallottam csak terólad.

– Sosem hallottam erről az esetről – jelentette ki Joreb. – Esedeg elmondhatnád.

– Nagyon messziről jöttem, hogy megtaláljalak – tudatta Akanah halk hangon. – Hogy lehetsz ilyen rideg hozzám?

– Nem vagy éppen csúnya, és a szemedben is mintha látnék valami ismerős vonást – állapította meg Joreb. – De értsd meg, én a rokna rabja lettem. – A hangja bánatosan lehalkult. – Tudod, mi az?

– Az halálos méreg – ismertette Akanah. – Egy endori fán termő gombából készítik.

Joreb kinyújtott mutatóujjával a lányra mutatott.

– Igen, ez az. Endor. Elfelejtettem a nevét. De mint látod, a rokna nem olyan halálos méreg, mint amilyennek tartják. Nagyon kis adagban kellemes révületet okoz. Órákra felerősíti a kellemes érzeteket. Leírhatatlan. Ki kellene próbálnod. Igazán élveznéd, ha...

– Nem, köszönöm – hárította el Akanah kurtán. – De mi köze mindennek a memóriádhoz?

Joreb egy pillanatig elgondolkodott.

– Mihez, ja, igen. Mint mondtam, a kis dózis – egy mikrogramm, nem több – nem halálos. De annak is megvan az ára.

– Az ára?

Joreb bal kezének két ujjával megérintette a halántékát.

– Egy évnél régebbi dolgokra nem emlékezem. Minden újnak hat a számomra. Nem, ne sajnálj emiatt – én választottam úgy, hogy inkább gyorsabban élem a jelent, mint a múlt emlékét hordozzam a vállamon.

Akanah nem palástolta a rémületét.

– Hogyan hozhattál ilyen döntést?

Lassan mosoly terült szét Joreb arcán.

– Elképzelhetetlen boldogságot nyújt. Ha akarod, megmutatom.

– Nem – hangzott a határozott válasz.

Joreb vállat vont.

– A te döntésedet éppen olyan rejtélyesnek tartom, mint te az enyémet. Vannak olyan emlékeid, amiket érdemes elraktározni? Nem hiszem.

– Igen, és el is raktároztam őket – mondta, és nyíltan eleredt a könnye: – És eljöttem, hogy megkeressem az apámat. Most mihez kezdjek?

– Maradhatsz, ha úgy tetszik – ajánlotta fel Joreb. – A felsőbb szinteken vannak még üres szobák. Legalábbis úgy emlékszem. Trass biztosan meg tudja mondani. De gyanítom, semmit nem tudok hozzátenni a történetekhez, amiket anyád meséit neked. Lehet, hogy a lányom vagy, ahogyan állítod – mondta Joreb, és bűnbánóan lehajtotta a fejét –, de én nem vagyok az apád.

9.

Akanah huszonkét órával azután tért vissza az A 13-as dokk hangárjába, hogy elment. Az arca sápadt, a ruhája mocskos, a szeme dagadt volt.

– Nincsenek itt – közölte fáradtan, miután felkeltette Luke-ot a pilótaülésben végzett szendergéséből. – Mehetünk.

Azután nem szólt többet, csak bement a hálófülkébe, és elhúzta a függönyt. De Luke a nyomában maradt, a hosszú várakozás után nyilván nem elégedett meg ennyivel.

– Éspedig hová? – kérdezte, és visszahúzta a függönyt. – Találtál valamit?

– Éppen eleget – mondta Akanah hátat fordítva neki. – Majd elmondom, ha felszálltunk.

– Azt mondtad, visszajössz értem. Szeretném látni az írást. Szeretném látni, hol élnek. Lehet ott valami, amit, érdekes lehet a számomra.

– Túl fáradt vagyok.

– Meglehetősen mocskos vagy, de nem vetem a szemedre – jelentette ki Luke. – Nézd, én fizettem azért, hogy kitakarítsák utánam a fürdőt, de nyugodtan újra bepiszkíthatod. Azután majd beszélgetünk. Biztosan jobban fogod érezni magad, mindegy, minek nézünk elébe.

Luke meglepetésére Akanah hagyta magát rábeszélni. Sokáig állt a zuhany alatt, tovább, mint Luke. Amikor előkerült a víz alól, lényegesen jobban nézett ki, az arcára is visszaköltözött a szín és az élet is a szemébe.

De akármennyire is visszanyerte az erejét és frissességét, továbbra is makacsnak bizonyult. Egyszerűen megtagadta, hogy visszavigye Luke-ot a városba, vagy hogy elmondja, merre járt, és mit tapasztalt.

– Aludni akarok – mondta, és megállt az ágy előtt. Piszkos ruhája a karjára vetve, csupasz vállán megcsillant egy még fel nem száradt vízcsepp. – Vagy elmegyek aludni, vagy itt esem össze.

– Bérelek egy siklót...

– Nem! – tiltakozott határozottabb hangon. – Itt befejeztük... el fogok mondani mindent, mihelyt felébredtem. Csak menjünk el innen. Vidd fel a hajót, és ugorjunk egy órányit a Mag felé. Mire ezt megcsinálod, ismét emberformám lesz. De most egyedül akarok maradni, aludnom kell. És azt is fogom csinálni.

Amikor ellépett Luke mellett, az megérezte rajta a szappan kellemes illatát. Luke összevonta a szemöldökét, és visszament a pilótafülkébe, útközben már ki is adta a parancsot a felszálláshoz való előkészületekre. Mire felért a fülkébe, a hajótest légmentesen le volt zárva.

Helyet foglalt a pilótaülésben, és sóhajtva aktivizálta az adattábláját.

– Mud Sloth a Talos toronynak – mondta! – A tizen-hármas felszáll, pályaadatokat kérek.

– Talos torony, kérem várjon, Mud Sloth. A folyosó foglalt.

Luke a kronométerre pillantott, és fáradtan megrázta a fejét. Pár perc híján egy napot töltöttek az Atzerrin.

A válasz sokkal inkább Luke-tól érkezett, nem Li Stonntól.

– Talos torony, a szenzoraim nem jeleznek forgalmat. Nekem úgy tűnik, egy lusta forgalmistával van dolgom, aki miatt feleslegesen várakozni kényszerülök. Mit gondol, meggyorsítaná a dolgokat, ha várakozás közben a hajtóműveimmel megpörkölném a tornyot?

A felszállási engedélyt egy perc múlva megkapta. De azon egyáltalán nem csodálkozott, hogy a számla, amit felszállás után továbbítottak neki, kétnapi díjat tartalmazott.

Szabadkereskedők – mondta magában undorral. – Rablók vállalkozói engedéllyel.

Még mielőtt elugrott volna az Atzerriről, Luke-nak eszébe jutott, hogy lehívja a Coruscantról megkért jelentést a Mud Slothról.

Sokkal rövidebb volt, mint a Star Morningról szóló jelentés, mert ahogy Luke számította, életének legjavát a hangárban töltötte. A kis hajó lényegében nem is volt alkalmas többre, mint hogy vele egy üzletember elmenjen egy kis vakációra. Legfőbb értéke a státusszimbólum volt, amire büszkék lehettek azok, akiknek ilyen van a birtokában azok előtt, akiknek nincsen. A szkiff technikai jellemzőit meghatározták a verpinek kereskedelmi szokásai: gyorsan, csendben üzleteltek, és szerették a kényelmet.

De Luke-ot elsősorban a hajó tulajdonosai és a közelmúltbeli mozgása érdekelte. Akanah Atzerriri tanúsított magatartása újból felébresztette benne a kíváncsiságot. Még mindig szeretett volna hinni neki, de már nemigen bízott meg benne. És így vagy úgy, de meg kell tudnia az igazságot.

És Luke kíváncsisága újból feléledt azon dolgok iránt is, amiket Akanah nem árult el neki. Feltűnt neki például, hogy amikor Akanah a múltjáról beszél, mindig a Carratoson eltöltött napjairól beszél, sosem a Lucazecen történtekről. Tudván, mennyire szeretne megtudni mindent az anyjáról, különösnek találta, hogy Akanah csak azokkal az időszakokkal kapcsolatban volt tele anekdotákkal és történetekkel, amelyekre örömmel emlékezett.

Csakhogy ilyen időszak nagyon kevés volt. Ettől Luke kíváncsi lett, a kíváncsiság pedig gyanakvást szül – az pedig nem használ a kapcsolatuknak.

Luke először megkönnyebbülést érzett, amikor a jelentés rögtön az elején a tudtára adta, miszerint az NR80-109399-es regiszterszámú, 201-es modell, E termékcsoportú verpin kalandozó. Akanah Norand Pell tulajdona, aki a Carratos autonóm államában található Chofin nevű település felnőtt polgára.

A bejegyzés időpontja alig féléves. A forgalmi naplót áttanulmányozva Luke sokkal érdekesebb információkra lelt. A Mud Sloth azóta, hogy Akanah birtokába került, csupán a Golkuson és a Coruscanton szállt le. A Golkus pedig elég közel van a Carratosról Coruscantra vezető úthoz ahhoz, hogy a kitérőre magyarázatot kérjen. Érdekes módon azonban a napló nem tartalmazta az ő felszállásukat a Coruscantról, sem a Lucazecen, a Teyren és az Atzerrin tett leszállásukat.

Ez utóbbi hiányokat Luke azzal magyarázta, hogy talán túl friss információkról van szó – bizonyára még nem volt elég idő a Coruscantról küldött információ feldolgozására. De az azt megelőző adat hiánya elgondolkodtatta. Az álca ezek szerint a Coruscant elhagyásakor csak a kiindulópontot rejtette el, de nem keltett akkora gyanút, hogy riasszák a repülésirányítást.

De ami a Coruscantot illeti, a Mud Sloth sosem szállt fel róla. A szkiff sosem kért orbitpozíciót, nem kérte a védőpajzs megnyitását – csakhogy anélkül nem volnának itt. A pajzsot pedig nem csupán a transzponder miatt kell megnyitni, de a hajóregisztráió sem tudta volna anélkül azonosítani. El sem tudta képzelni, miért nem lett regisztrálva a távozásuk.

Luke kíváncsi lett, mi történik, ha beérkezik a külső információ, és kiderül, hogy a Mud Sloth egy időben két helyen tartózkodott.

Azután egy percig eljátszadozott az ötlettel, hogy a két hely esetleg egy és ugyanaz volt – hogy még a Coruscanton vannak, és hogy ez az egész csak valamilyen csalás.

Gyorsan elvetette az ötletet – túl extrém volt ahhoz, hogy ez jelentse a titok megoldását. De mindez felvetett egy újabb kérdést: Mire képes Akanah? És hol van az erejének a határa?

Álcázzam magunkat, amikor elindulunk? – kérdezte akkor.

De nem kérdésnek szánta.

Mit csinálhatott? Valami olyasmit, ami láthatatlanná tette őket a bolygó legjobb biztonsági rendszere előtt is. Rádöbbent, hogy ilyesmi nem először történt meg. Hogyan jutott el a házikóhoz úgy, hogy ő nem vette észre? Hogyan volt képes besurranni a Teyren a biztonsági droid mellett? Mindegyik kérdés ugyanazon válasz felé mutatott: Akanah rendelkezik egyfajta megtévesztő, iilúziókeltő, álcázóképességgel, aminek érzékelése Luke számára lehetetlen.

Be tud hatolni a projekcióimba – döbbent rá. Vajon én is be tudnék az övéibe? Még csak azt sem tudom megállapítani, mikor használja.

Megdöbbenésében majdnem elsiklott a másik érdekesség felett. A tulajdonosok jegyzékében találta meg. Éppen azon elmélkedett, hogy ha Akanah ilyen képességekkel rendelkezik, akkor egyáltalán miért van szüksége hajóra?

Potyautasként bármelyik hajóra feljuthatott volna – gondolta. Nem kellett volna csapdába esnie a Lucazecen. Egyszerűen ellophatta volna a hajó árát vagy magát a hajót

Azután észrevette, hogy a hajó elsődleges tulajdonosa egy bizonyos Andras Pell, és az átruházás kategóriája:

II. OSZTÁLYÚ, ADÓMENTES – ÁTÖRÖKLÉS HÁZASSÁG ÚTJÁN.

Felállt az ülésből, megfordult, és az elfüggönyözött alvófülkére meredt. Szóval így vásároltad meg a szabadságodat. Mit rejtegetsz még előttem?

Akanah mintegy tíz órán át hibernálta magát. Távolléte nemhogy elaltatta volna, de még inkább felkeltette Luke kíváncsiságát. Akanah pihenőidejének utolsó öt órájában a Mud Sloth az Atzerri közelében lévő valós űrben sodródott, egy metán-jég üstökös Ocft-köd nevű csóvája mellett. Akanah legszigorúbb tiltása ellenére – hogy a háta mögött ne végezzen kutatásokat – Luke igenis kihasználta a magány óráit, és mindenféle hozzáférési kódokkal próbálkozott. A Carratosról megkért minden hozzáférhető információt, politikai és rendőrségi adatot, ami Akanah Norand Pellre, Andras Felire és Talsavára vonatkozott. Ugyanezt a kérdéssort elküldte a Coruscant bűnügyi nyilvántartójának, a népesség-nyilvántartónak, és a Coruscant Global Hírhálózat, valamint az Új Köztársaság Primer Hírhálózat közönségszolgálatának.

Az Új Köztársaság Információs Szolgálatától gyorsjelentést kért a Carratos és Lucazec nyilvántartási rendszerére vonatkozóan, hátha talál új szervezeteket, ahol még érdeklődhet.

Egy másik csatornán ugyanabból a forrásból ötszáz szavas rezümét kért a „fallanassi” és a „Fehér Áramlat” kulcsszavak előfordulásairól. Némi belső tépelődés után, és a jedik titka fellengzősen túlzó pontatlanságai ellenére száz kreditért információt vásárolt az Atzerri egyik információbrókerétől.

Megrendelte továbbá az Obroa-skai vezető könyvtárától a Határidők és Feltételek című brosúrát. Akkor tudta meg, hogy a könyvtár ajánlata sokkal szélesebb skálájú, mint az egész Coruscanté.

Csakhogy Obroa-skai nagylelkűségének határt szabott a bolygó biztonsági rendszere; gyakorlatilag csak úgy lehetett hozzáférni az információkhoz, ha az ember odautazott érte, vagy felbérelte a könyvtár egyik képzett kutatóját.

Bármelyiket is nézzük, az Obroa-skai nem a gyors információszerzés helye volt. Az Új Köztársaság hivatalos információs nyelve a basic volt, és minden ami a Coruscanton hozzáférhető volt, hét másik nyelvre volt konvertálható. Az Obroa-skai könyvtára azonban eredeti dokumentumokat tartalmazott, mégpedig tízezer különféle adathordozón és megszámlálhatadan nyelven. Csak a könyvtár általános katalógusa a teljes könyvállomány tizenöt százalékát tette ki, ehhez jöttek még a szakkatalógusok.

Többek között ez volt a legfőbb oka annak, hogy a brosúra bár perceken belül megérkezett, a hozzá mellékelt ismertető szerint a további kutatások minimum nyolc napot vesznek igénybe. Ehhez még hozzájön a tizenöt napos várakozás a várólistán, de tekintve a könyvtár elmaradását, maximum hetven nap alatt hozzá lehet jutni bármely információhoz.

Ezek a számok persze elbátortalanították Luke-ot, aki egyszerűbbnek látta, ha parancsüzenetet küld a Yavin 4-re Artunak és Thripiónak, hogy ugyan menjenek már el az Obroa-skaira, és nézzenek közül egy kicsit, ahogyan azt már korábban is megtették.

Az egyetlen elutasítást a Flotta Hadászati Irodájának Taktikai Emlékeztetőjétől kapta, amit röviden „hadászati térkép”-nek is neveztek, és ami tartalmazta a Flotta mozgásának, és a kiadott parancsoknak a naprakész adatait. Nem úgy, mint az E-szárnyújának fedélzeti komputere, a Mud Sloth hiperkomja nem tartozott a stratégiai osztályú számítógépek közé, ilyenformán semmilyen hadi jellegű adatot nem lehetett vele lehívni.

Luke arra is gondolt, hogy közvetlen komvonalon felveszi a kapcsolatot Ackbar admirálissal, és tőle érdeklődik a Farlax-válság részletei felől. Az Atzerrin felszedett hír ugyanis legalább annyira szenzációsnak és hihetedennek tűnt a szemében, mint a megszerzett jedikönyv. Csakhogy akkor neki is válaszolnia kellene olyan kérdésekre, amikre még nem tudja – a választ.

Helyette inkább a szenátus és az Általános Minisztérium közönségszolgálatának információs hivatalát vette igénybe. Az elmúlt húsz nap eseményeire volt kíváncsi, abban reménykedett, hogy a sorok között olyan információra lel, amiből megtudhatja, ideje-e végre hazamenni.

Végül lekapcsolta a világítást, kinyújtózott a pilótaülésben, és behunyta a szemét. A kért adatok majd sorban beérkeznek, van, amelyik néhány perc alatt, mások néhány nap múlva. De most már csak a kezét kell kinyújtania, hogy hozzájuk férjen. Még ha valamelyik kérdésére negatív választ is kap, az Akanah-val való legközelebbi beszélgetése alkalmával erősebb pozícióban érezheti magát.

Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de amit tettem, szükséges ahhoz, hogy megbízzam benned. No nem mintha különösebben akarnék – gondolta. Ha még sokáig együtt leszünk, te is megtanulhatnál bízni énbennem.

Luke oly halvány észlelésekre ébredt, mint amikor egy toll ér véletlenül az ember fejéhez. Az egyik arról szólt, hogy elaludt, a másik arról, hogy figyelik.

Az észlelés irányába fordította a fejét, és kinyitotta a szemét. Akanah-val nézett farkasszemet. Az ágy szélén ült, keze az ölében, a haja zilált.

– Hello – mondta. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig elfoglaltam a hálóhelyet. Nem volt szándékomban.

Visszautasítva a mentegetőzését, Luke felült az ülésben.

– Semmi baj – motyogta. – Szükséged volt rá. Most éppen olyan friss vagy, mint a Taloson voltál.

Akanah bólintott.

– A Talosról jut eszembe, van egy-két dolog, amit meg kellene beszélnünk. Te nagyon türelmes voltál velem szemben, én pedig tisztességtelenül bántam veled. Bizonyára kíváncsi vagy, hogy mi történt velem.

Luke már elgondolta magában a saját felvezető szövegéi, de erre a bevezetőre nem tudott mit válaszolni.

– Rendben, fogj hozzá.

Akanah a műszerfalra mutatott!

– Van néhány üzeneted. Nem akarod előbb átfutni őket?

Kihívó pillantást vetett Akanah-ra, majd a másodpilóta ülésébe vetette magát, és átböngészte a jelentéseket.

A Yavin 4-ről jött egy információ, ezt átugrotta. Ugyanezt tette a szenátus és az Általános Minisztérium üzenetével, ezek most nem fontosak.

Az Új Köztársaság Információs Szolgálata rövid áttekintést küldött, a végén üzenettel:

Kulcsszó: FALLANASSI, nem található.

Kulcsszó: FEHÉR ÁRAMLAT, önállóan nem található.

Kulcsszó: FALLANASSI – FEHÉR ÁRAMLAT nem található.

Ugyanezt a választ kapta az Atzerri infóbrókerétől is, mentegetőző megjegyzéssel, és ajánlattal, hogy legközelebb féláron áll Luke rendelkezésére.

Egyre növekvő nyugtalansággal futotta át a többi ügynökség és társaság jelentéseit. Valamennyi eredménytelennek bizonyult. Csupán néhány olyan adat és információ futott be, ami egyébként is hozzáférhető bármely hírcsatornán. Viszont annál több NINCS ADAT és NINCS FELJEGYZÉS, no meg néhány KÉRÉS ELUTASÍTVA üzenet.

– Hadd áruljam el, miről szólnak az üzenetek – mondta Akanah halkan. – A teljes nevem Akanah Norand Goss volt, most Akanah Norand Pell. A Carratoson mentem feleségül András Felihez, aki harminchat évvel volt idősebb nálam. András három éve meghalt, és én örököltem a hajót néhány ezer kredittel együtt. A gyászjelentés szerint erőszakmentesen halt meg, és senki nem vonta kétségbe, hogy így volt. De benned felmerülhet a gondolat, hogy hozzámentem feleségül, azután pedig megöltem, hogy elmenekülhessek a Carratosról. És teljesen mindegy, hogy kinél és hol érdeklődsz, a fallanassikról sehol nem találsz információt.

– Honnan tudod? – csattant fel Luke, és szembefordult vele. – Megnézted az üzeneteimet?

– Nem, erre nem volt szükség.

– Tudod, hogy utánad érdeklődtem – jegyezte meg Luke.

– Ó, végül is számítottam rá, hogy megteszed. És korábbra számítottam.

– Szóval ellenőrizted magadat, és tudtad, hogy nem sok mindent fogok találni.

– Magamért ellenőriztem – helyesbített Akanah. – Nem te vagy az egyetlen, aki a saját múltjában kutat.

Luke leült a másodpilóta ülésének a szélére.

– És miért oly kevés az információ? – kérdezte vádló hangsúllyal.

– Talsava és én a Carratos árnyékosabb oldalán éltünk. Nem voltunk nyilvántartva. Chofin olyan részében laktunk, ahol az emberek észrevétlenül mozoghatnak. Amikor Talsava elment, én láthatatlanná váltam – nem volt semmim, és nem végeztem olyan munkát, amihez a nevemet kellett adnom. Mindössze az utolsó két évben éltem a felszín felett – az Andrasszal töltött évek alatt.

– Senki nem kérdezte meg, hogy ki vagy, és hogy honnan jöttél?

– Nem. A régi feljegyzéseket elkobozta a Birodalom, a megszállás iratait pedig megsemmisítették a szabadságmozgalmak. Mindenki tiszta lappal indulhatott. Én is felvettem egy kitalált nevet, mint a nők legtöbbje, de az csak akkor és ott volt érvényes.

– De ez még nem ok arra, hogy a Coruscant nyilvántartásából is hiányozz.

– Meg a Lucazecéből, meg a Teyréből. És nem azért, mert más nevek mögé rejtőztem.

– A bürokraták és a népszámlálók szemszögéből nézve te nem is létezel.

Elmosolyodott.

– A népszámlálás a Carratoson a vagyonszámlálást jelenti. Ha nincs semmim, nem számítok. Amikor András elvett, én az ő birtoka lettem. Most, hogy ez az enyém – kezével a hajót mutatta –, már vagyok valaki.

Luke lassan bólintott.

– Azt hiszem, van értelme annak, amit mondtál – mondta Luke. – Legalábbis, ahogy előadtad. – De még valamit megtudtam, bár a magyarázatot nem tudom rá. A forgalomjegyzés szerint még mindig a Coruscanton vagyunk, és kezdem azt hinni, hogy ott is maradunk, mindegy, hogy közben hány rendszert látogatunk meg.

Akanah nem tudta visszafogni a kuncogását.

– Arra találtál feljegyzést, hogy a Golkuson jártam?

– Igen – felelte Luke. – A Coruscantra menet álltál meg ott.

– És azt is feljegyezték, hogy miért mentem oda?

– Nem. De nem is tartottam fontosnak – vallotta be Luke. – Gondoltam, meghibásodott valami, és leszálltál megjavíttatni, vagy csak untad már a magányt idekint.

– Nos a második feltételezés igaz. És az első is. Át kellett állíttatnom a hajó azonosító transzponderét. Mondtam neked: nem hagyhatunk kívülálló számára követhető nyomot. A Golkuson lakik valaki, aki ebben a segítségemre volt.

– Valaki? Az azonossági kód megváltoztatása nem nagy trükk.

– A neve nem sokat mondana a számodra, de neki bajt okozok, ha elárulom – fejtette ki álláspontját Akanah. – Azt hiszem, egykor Talon Karrde-nak dolgozott vagy vele.

– Honnan ismered?

– Egy évvel ezelőtt egyszer a Carratosra jött – folytatta Akanah. – Amikor megtudtam, mi járatban van, úgy intéztem, hogy találkozhassam vele, és szívességet tehessek neki. De még így is busás árat fizettem neki. Ráment a kreditjeim nagy része, meg még másoktól is kellett szívességet kérnem.

– Tehát megváltoztatta a kódot. És mire, egy másik kalandozóéra? Vagy egy másik coruscanti hajóéra?

– Ó, többet tett, mint megváltoztatta. Ha így nézem a dolgot, nem is került olyan sokba. Csempészpanelt tett a hajóba.

– Ennek a hajónak van fekete doboza? – kérdezte Luke csodálkozva.

– Azt hiszem, annak nevezte. Valahányszor ugrunk egyet, a kód megváltozik olyanra, ami legálisnak tűnik, de nem az. Ha lett volna elég pénzem, szeszcsempészpanelt veszek, nem holmi utánzatot.

– És feltételezem, a rendszer csak azután lépett működésbe, hogy elhagytad a javítás helyszínét, nehogy a nyomok elvezessenek az úriemberhez. – Luke a homlokát ráncolta. – Tehát napokat veszítettünk. Elugorhattunk volna akár a Lucazecről, akár a Teyrről.

– Én sugalltam, hogy tedd meg – dltakozott Akanah. – Kértelek, hogy szakítsd meg az interlockot.

– Igen, csak elfelejtetted hozzátenni, hogy biztonsággal megtehetem – mordult fel Luke. – Kiugorhattunk volna az űrbe egy kód alatt, azután lábujjhegyen ádopakodunk egy másik kód alá, és senki nem fedezi fel a kapcsolatot. Nagyon ügyes. Ennek a golkusi fickónak ugyancsak sok dolga lehet.

– Abba akarja hagyni – szólt közbe Akanah. – Úgy vettem észre, fontolgatja a visszavonulás gondolatát. Azt mondta, nagyon megválogatja, kinek végzi el a munkát.

– És miért nem szóltál róla? – rázta a fejét Luke.

– Én szóltam. Éppen az imént.

– Mintegy mellékesen.

– Igen – ismerte el Akanah. – Az az igazság, hogy nem bíztam benned annyira, hogy megosszam veled az információt. Nem igazán tudtam, nem kell-e előled is elrejtőznöm. Túl sok az, amit meg kell védenem.

– De most már bízol bennem.

– Ha nem bízom benned, tökéletesen egyedül maradok – mondta bánatos tekintettel. – És azt többé nem akarom. Soha nem is akartam, most meg már nem is tudnék. Nem foglak távol tartani, ha legközelebb úgy érzem, kell valaki, aki a közelemben legyen.

– Akanah...

– A titkok olyanok, mint a falak, nem? Elválasztják egymástól az embereket. És én hosszabb ideig voltam ilyen falak között, mintsem azt el tudtam viselni. Megtanítalak olvasni a jeleket, Luke. És ha akarod, és adsz hozzá elegendő időt, a többi titkot is megtanítom neked. Teljes mértékben egy leszel közülünk – a Fehér Áramlat mestere. És végül anyád útjára léphetsz.

Luke megértette az ajánlat jelentőségét.

– Köszönöm – mondta érzelmektől remegő hangon. – A puszta lehetőség, hogy megtalálhatom őt... annyit akarok magamba szívni az ő képességeiből, amennyit csak tudok... szükségem van az egyensúlyra.

– De még vannak kérdéseid – emlékeztette Akanah.

– Igen.

– Kérlek, ne tartsd vissza őket, csak mert nem akarsz hálátlannak tűnni. Tedd fel.

Akanah szavai elárulták, hogy észrevette vonakodását.

– A telepátia is az eszköztáradba tartozik?

Akanah könnyedén felnevetett.

– Miért, mostanában az emberek tolakodóbban közelednek feléd, mint azt a normális érdeklődés megkívánja?

Luke zavartan mosolygott vissza rá.

– Meglehet.

– Nem volna szabad nekik. Most pedig tedd fel az igazi kérdéseidet. Azokban a jelentésekben, úgy gondolom, nem azokra kaptál választ.

– Ebben részben igazad van – helyeselt Luke. – Egyetlen szó sem esik bennük a fallanassikról. Sem a Lucazecen, sem a Coruscanton, a Teyren vagy az Atzerrin. Egyetlen szó sem.

– Biztosan kíváncsi vagy, léteznek-e valóban a körök – mondta Akanah –, vagy csak ez is egy őrült nő ötlete, hogy végigvonszolhasson a fél világon.

Kissé elmosolyodott, és ettől Luke bizonytalanná váh.

– Csak arra gondoltam, hogy kell lennie valaminek. Pletykák, mítoszok, legendák, feltételezések alapján nehéz megérteni, hogyan lehet az ember olyan erő birtokában, mint a fallanassik. És ilyen hosszú történelemmel a hátuk mögött hogyan maradhattak ismeretlenek.

– Úgy, hogy azok akartunk maradni – felelte Akanah halkan.

– Vagy ott vannak azok a nyomok, amiket nem is tudok minek nevezni. Róluk mit tudsz mondani?

– Azokat is mi hagyjuk. És el is távolítjuk őket. De ezekből nem sok van, mert nem azért hagyjuk őket, hogy jelzést adjunk vele.

Luke lassan bólintott.

– Nem azért, hogy megfejtsék, nem azért, hogy értelmezzék, csak hogy megleljék a helyet, ahová tartoznak.

– Igen. Ha ezt megérte, meg tudod érteni az Áramlat legfontosabb igazságát is. Ha hagyod, elvezet oda, ahová tartozol, odavisz, ahol lenned kell, megmutatja, mit kell megtanulnod, milyen munkát kell elvégezned, és elvezet azok közé, akiknek az életéhez hozzátartozol.

Luke bóhntott, és kényelmesen elhelyezkedett a pilótaülésben.

– Már jó ideje itt beszélgetünk. Indulnunk kellene. De tudnom kéne, merre.

– J’t’p’tan – mondta. – Ez a neve a világnak: J’t’p’tan.

Luke elfordult a műszerfaltól.

– Most megint megfogtál. Ezt meg kell néznem a navigációs atlaszban.

– Luke.

– Mi van?

– Nincs kérdésed?

Luke elgondolkodott. Sok kérdés van még, amit fel szeretne tenni, de azok még ráérnek. Úgy gondolta, meg is kapja majd rájuk a választ, ha végre elérkezik az ideje.

– De van – mondta végül. – Szeretted Andrást?

– Nem erre a kérdésre számítottam – mondta Akanah, és beharapta az alsó ajkát. – Igen, szerettem. Mellette könnyű életem volt. Talált bennem valamit, amit szépnek látott, és soha nem próbált megváltoztatni. És sosem volt kegyetlen. Olyan volt, mint egy gyerek – amilyen egy gyerek tud lenni. Bárcsak tovább tartott volna.

Érdekes módon a J’t’p’tan nem szerepelt a szkiff adatbázisában. Mivel a betűzése elég kacifántos volt, Luke Akanah-hoz fordult.

– Ez nem basic szó – szólt ki Akanah a frissítőfülkéből. – Csak betű szerinti átírásai néhány misztikus h’kig glifának; „jeh”, annyi mint belső; „teh”, mint transzcendens; „peh”, mint végtelen; és „tan”, mint tudatos egység. Csak a „tan”-t írják ki végig, mert a h’kigek a többit túl szentnek tartják. Az egész kifejezés a hiedelemvilágukat fejezi ki.

– Hozzá kellett volna tenned, hogy „legalábbis azt hiszem” – jegyezte meg Luke tettetett kedvetlenséggel.

– Legközelebb hozzáteszem.

A sikertelen kísérlet arra késztette Luke-ot, hogy a Coruscanthoz forduljon segítségért, minek következtében a Mud Sloth még jó ideig az Oort-köd közelében maradt. Amikor az Asztrográfiai Térképészeti Intézet megküldte a kért koordinátákat, Luke szeme elkerekedett.

– Jó messze van – állapította meg hamarosan, és egyre közelibb képet hívott le a primer képernyőre. – És nem is mehetünk oda egyből, mert akkor az út középső harmadában a Határvidék rossz oldalára kerülnénk.

– Az pedig gondolom, nem biztonságos.

– Arrafelé mindenütt tiltó őrjáratok cirkálnak – jegyezte meg Luke. – De nem gond, mert mindenképpen messze van ahhoz, hogy egy ugrással ott teremjünk. A szkiff tűrőképessége mindössze húsz óra. Keresek valami megállópontot valahol az út mentén. – Ujjával végigszántott a térképen. – Valahol itt így a jó oldalon maradhatunk.

– Ezt a döntést rád bízom.

Luke körberajzolta a kívánt szektort, és egy ismerősebb léptékre nagyította. Jelmagyarázatok és táblázatok jelentek meg az ernyőn.

– A Farlax-szektor – morogta magában.

– Micsoda?

– Magamban beszélek – mondta Luke. – Fáradt vagyok. Már nehezen fog az agyam.

Újabb nagyítást végzett.

– Nemcsak hogy a Farlax, ráadásul a Koornacht-halmaz! Meglehetősen zavarba jött.

Az adattábláján beütötte a kódot, hogy megtalálja a J’t’p’tant. Megkönnyebbülten konstatálta, hogy nem volt a háborúban részt vevő bolygók között.

Még mindig nyugtalanul fellapozta a jelentéseket, amelyek arra vártak, hogy átnézze őket. Hamar megtalálta az összefüggést. A Kornacht-halmazban a yevethák megtámadtak és kiirtottak néhány kolóniavilágot. A jelentés egyes kolóniákat megnevezett, mások esetében csak a telepesek származási helyét adta meg. De a J’t’p’tant nem említette. Semah’kiget.

Tovább növelte a nagyítást, és alaposan áttanulmányozta a halmaz térképét. A J‘t‘p‘tan a halmaz közepén helyezkedett el, a halmaz peremén cirkáló hajók radarjának hatókörén kívül. Bármi történt is ott, a Coruscanton aligha tudhattak róla.

Megmondjam neki? Várjunk itt, amíg többet megtudunk, vagy vágjunk neki?

Miközben meghatározta a legmegfelelőbb pihenőpont koordinátáit – amely elég közel van a határvidékhez, de még nem lépi át a veszélyes zónát – volt ideje elgondolkodni annak borzalmas lehetőségén, hogy a yevethák lecsaptak a J’t’p’tanra, és kiirtották a fallanassikat. Fennáll a lehetősége annak, hogy ő és Akanah túl későn indultak az útra – lehet, hogy csak néhány napot késtek. Lehetséges, hogy Nashirának ennyi ideig sikerült életben maradnia – de most már halott.

Akanah előkerült a frissítőből. Amikor Luke meghallotta közeledni, kikapcsolta az adattábláját. Megtartom magamnak. Én elviselem a bizonytalanságot ő nem – mondta magában, és kikapcsolta a szekunder képernyőt.

– Egészen az Utharisig el tudunk menni – biztatta. – Ez egy tarrak világ, a határ közelében van. Ott nem lesz problémánk.

– Jártál már arrafelé?

– Nem – ismerte el Luke, és beütötte a koordinátákat az autopilótába. – És te?

– Én sem.

– Ennél jobbat nem találtam – mondta Luke, és egyszeriben olyan fáradtnak érezte magát, amilyennek az előbb tettette. – Ha odaértünk, veszek neked valami szuvenírt.

Nem várta meg, amíg Akanah leül a másodpilóta helyére, megnyomta a hiperhajtómű indítógombját, előretolta az aktivátor karját. Az idő elgörbült, a csillagok megnyúltak, és a szkiff elugrott az Utharis felé.

Luke leheveredett a fekhelyre, és a mennyezetbe szerelt hipnotizőrre meredt. A vékony panel arra szolgált, hogy holografikus ábráival csökkentse a csatahajók klausztrofóbiáját, és hipnotikus álomba merítse a delikvenst. Luke szeme előtt most éppen – mint egy kitekintőablakban – egy lassan forgó spirálgalaxis képe jelent meg.

Luke látott már ilyet korábban – a Szövetség kórházfregattján, a Kikötő kódnevű mélyűri harcállásponton. A kép felidézte emlékeit. A Hoth összeomlása után volt ott, miután elszökött a Bespinről. Felemelte a jobb kezét, a bionikus protézist, és megforgatta a szeme előtt. Emlékezett, megpróbált emlékezni.

Nemcsak arra, hogy miként menekük Hannal és Obi-Wannal a Falcon fedélzetén a Tatooinról; vagy a Felhővárosra, ahol az élete két félre szakadt. Azelőtt Luke alig különbözött a Birodalom többi vétlen áldozatától, akit hozzá hasonlóan a Birodalom barbársága elszakított az otthonától. Sokkal inkább haragból és dacból állt be a Lázadók seregébe, mintsem ideológiából. Azok a lövések, amelyek kioltották Owen bácsi és Beru néni életét, elvették tőle a jövőjét, és egy másikat taszítottak elébe. De ez a véletlen műve volt, nem a végzeté.

Mindamellett apjával való találkozása nagyobb súllyal nyomta a vállát. Az is csak azután, hogy ott lógott a korláton, és hallgatta a fekete maszk mögül szivárgó szavakat, és meg nem értette, mire akarja őt rávenni. Az is csak azután, hogy megértette, ezt a terhet csak ő képes elviselni. Amikor arra a pillanatra visszaemlékszik, mostani énjének születése pillanatára emlékszik vissza. Azon túlra már nem képes visszaemlékezni.

Harmincnégy évesen már nem emlékszem huszonegy éves énemre – gondolta.

Önvizsgálatának a függöny rezzenése vetett véget. Egy pillanat múlva Akanah keze széthúzta a függönyt.

– Valahogy megéreztem, hogy még ébren vagy – mondta ismerős mosolyával. – Miről ábrándoztál?

Luke megrázta a fejét.

– Csak arról, hogy mikor szűntem meg gyerek lenni. Milyen régen volt.

– Mi volna, ha olyan sokáig élnél, mint Yoda?

Szomorúan elmosolyodott.

– Akkor nyilván nevetnék magamon, amiért ilyesmikre gondolok.

– Most ilyesmire nincs idő. Ez a felelősségvállalás ideje – mondta Akanah, és szeméből eltűnt a mosoly. – Sajnálom, hogy így rád törtem. De van valami, amit nem mondtam el, pedig el kellett volna. És úgy érzem, nem várhatok vele.

Luke feltápászkodott, és a könyökére támaszkodott.

– Rendben.

Akanah leült a magas küszöbre, ami a függönyt is tartotta.

– Annak ellenére, hogy sok mindent elhallgattam előtted, amit tudni szerettél volna, én mindig az igazat mondtam neked. Csak az Atzerriről hazudtam.

Luke egy kissé feljebb ült.

– Ó!

– Hamis ürüggyel csaltalak oda – vallotta meg Akanah. – A kör sosem fordult meg ott. Igazad volt a Star Morninggal kapcsolatban. A Teyren az írás azt mondta, hogy a J’t’p’tanra kell menni.

– Akkor miért mentünk oda?

– Mert meg akartam keresni az apámat.

Luke pillantása haragosnak tűnt, de a szavai nyugodtak voltak.

– Úgy gondoltad, nem érteném meg?

– Inkább attól féltem, amit ott találhatok – áruha el, és kicsordult a könnye. – Attól féltem, hogy mit fogsz gondolni felőlem, ha az apám tiszteletre méltatlannak bizonyul.

– Hát azt hiszem, ezt megértem – mondta Luke. – Azt hiszem, Leia is fél anyánk nyomába eredni. Ha én volnék Leia, lehet, hogy én is úgy éreznék.

– Miért?

Luke elgondolkodott, mielőtt válaszolt.

– Neki igen értékes emlékei vannak az anyánkról, jóllehet nagyon kevés képet őrzünk mindketten, azokat is jobbára mások elmondása alapján. Gyermeki emlékek ezek, ártatlanok, idilliek. És ő védi ezeket.

– Védi? Mitől?

– A valóságtól – folytatta Luke. – Nem hiszem, hogy volna olyan információ, ami az anyánkról kialakított képet fényesebbé tudná tenni. Bármi újat tudhatunk meg róla, az csak illúzióromboló lehet. Leia sosem tekintett anyánkra teljes komplexitásában. Milyen lehetett a kapcsolata Vaderrel? Miért szült neki gyerekeket? Miért hagyott el minket? Amikor megkockáztatsz ilyen kérdéseket, azt kockáztatod, hogy a rájuk kapott válasz nem fog tetszeni.

– De te másképp látod?

– Nekem nincsenek emlékeim, amiket védelmeznem kellene – közölte. – Én csak azt akarom tudni, hogy honnan jöttem, hogy mit hordozok még magamban. Nem mintha nem tartanék a csalódástól. – Tétován elmosolyodott. – Félek, hogy kiderül, anyámnak is köze van ahhoz, hogy Anakin Skywalkerből Darth Vader lett.

– Ó, nem – mondta Akanah, és kinyújtotta a kezét, hogy biztatóan megszorítsa Luke kezét. – Nashira nem olyan, ezt megígérem. Kérlek, higgy nekem.

– Hiszek – bólintott Luke.

– Ez nagyon fontos nekem, és attól félek, nem szolgáltam rá – ismerte el, és hangjában aggodalom rezgett. – Nem akarok okot szolgáltatni ahhoz, hogy kételkedj bennem, hogy a személyem kérdéseket vessen fel benned. – Szomorúan elmosolyodott. – Tehát hazudtam neked. Nagyon sajnálom, Luke. De úgy tartottam jónak. Tudom, hogy sosem volnék képes becsapni téged.

Luke Akanah kezére fonta az ujjait, és megszorította.

– Megtaláltad őt?

– Igen – felelte, és a szeme megcsillant. – Bizonyos szempontból igen. A Trasli kerületben. Egy lepusztult kis törzs kicsike vezetője. Fel van püffedve, és a rokna rabja. Nem emlékszik az anyámra. Nem tudta, hogy van egy lánya. – Akanah bátran mosolyogni próbált. – Az ilyesmiket a legtöbben magukban tartják – egyesek megértik a jelentőségét, mások óvatlanul kezelik. Majd ha találkozol Nashirával, rájössz, mennyivel többet nyújthat neked, mint Joreb Goss nekem.

– Nem töltöttél vele elég időt – próbálta vigasztalni Luke. – Még visszamehetsz.

– Nem. Az apám halott – mondta Akanah. – Valaki más él a testében. Soha többé nem szólok ahhoz az emberhez.

Luke a megmondhatója, hogy a lelki nyugalmát akkor csak erős akaratának köszönhetően tudta megőrizni. A keze reszketett egy kissé, a szeme csillogott, és a bőre fel volt hevülve. De többet nem engedhetett meg magának, mint hogy bocsánatot kér Luke-tól.

– Megértelek – érintette meg Luke gyengéden. – Tudom, mit jelent az, amikor az ember előtt bezárul egy ajtó. Sajnálom. Tudom, hogy fáj.

– Benne volt az utolsó reményem, hogy megtalálom a kulcsot – suttogta, és képtelen volt a hangjából elűzni a fájdalmat. – Mindkettőt elveszítettem. Az anyámat is, az apámat is. Ha nem találjuk meg a kört, örökre magányos maradok.

A szavak már nem nyújtottak neki vigaszt, márpedig most arra volt szüksége. Gyengéd kézszorítással és szemének villanásával beljebb invitálta az alvófülkébe.

Egy pillanatnyi tétovázás után Akanah belépett a függöny mögé, és lekuporodott Luke mellé, a karja alá bújt. Mire odaért, a könnyei már patakokban hullottak.

De a könnyekben Luke a megkönnyebbülést vélte felismerni, nem az elkeseredést. Nem szólt, csak közelebb vonta, és gyengéden betakarta.

A fejük felett lassan fordult a galaxis, a kinti káoszról pedig pillanatnyilag megfeledkeztek.

III.

Leia

10.

Nil Spaar alkirály több mint hősként, de még nem istenként tért vissza a Yevetha utódvilágára.

Visszatérésének napján hárommillió Tiszta gyűlt össze, hogy végignézze, amint az Aramadia gömbje lassan leereszkedik a N’zoth szürke égboltján. A császári hiperkom és információs hálózat segítségével a Hariz környékén összegyűlt tömeg megoszthatta a látvány örömét a Tizenkettek és a Másodszülöttek világaival. A konzulhajót oly ragyogóvá varázsolták a hatalmas reflektorok, hogy az egy kisebb csillag képzetét keltette, ami akár a Megtisztuláshoz szánt díszlet is lehetett volna.

– Ni toi darama – suttogták mindenfelé. – Az Áldott eljött közénk.

A tömeg felett a kísérő vadászgépek füstgenerátoraikból karmazsinvörös és bíbor csíkot húzva spirálban köröztek. Az Aramadia pulzusliftjeinek erőtérhulláma a tömegre zúdult, a bámészkodók szíve majd kiugrott a helyéről. Úgy tűrték a hullám nyomását, mintha maga az alkirály cirógatta volna a saját kezével az arcukat.

– Hi noka daraya! – kiáltozták. – A Világosság megérintett!

Azok, akik a legközelebb álltak a barikádhoz, már nem is hallották az Aramadia dübörgését, a hajuk szála is égnek állt a gyönyörteli izgalomtól, s a homlokuk ránca valósággal lüktetett a benne forrongó vértől.

Kéjes gyönyörrel, az alkirály nevét suttogva rogytak térdre, az eksztázis teljesen magával ragadta őket.

A megsüketültek egykor majd büszkén mesélik unokáiknak, hogy „Én is ott voltam Harizban, hogy üdvözöljem Spaar daramát. A fülem még emlékszik az ő tiszta és szeretetreméltó, dicsőséges erejének mennyei dübörgésére. Semmilyen más hang nem képes elhomályosítani annak fenségességét.”

Az Aramadia fedélzetén Nil Spaar a lakosztálya előtti galérián állt, és az ívelt kitekintőablakon át a tömeget nézte. Az ablak biztonsági üvege elrejtette az alkirályt a szemük elől, de ő látta a yevethák horizontig húzódó tömegét.

– Alkirály – szólalt meg Eri Palle, a szárnysegédje, aki pár lépésnyire állt mögötte. – Hadd emlékeztessem, milyen népszerűségnek örvend ma. Odalent minden egyes nitakka örömest adná a vérét önért. Minden egyes marási örömest hálna önnel, hogy a kedvében járjon.

– Hízelgésével zavarba hoz – hárította el a dicséretet Nil Spaar.

– Nem, etaias – erősködött a szárnysegéd. – A munkások proktora jelentette, hogy a hivatalát elárasztották az ajánlatok. Birtokának bejáratánál a biztonsági őr több ezer reménykedő marasit számolt meg.

– Nocsak – hökkent meg Spaar, és hátrapillantott a válla fölött. – Ha megtudom, hogy bármelyiket a magáévá tette, keserűen meg fog fizetni érte.

– Nem vetemedne akkora tiszteletlenségre – állította Eri Palle döbbenten. – Ő is éppen olyan lojális, mint a többiek – mint én is.

– Mindig akad valaki, aki meg meri tenni, Eri – mondta Nil Spaar megfordulva. – A becsvágy olykor felülkerekedik. Egyszer velem is előfordult. Emlékszik még, hogyan távozott Kiv Truun alkirály ebből a palotából?

A hajó megrázkódott alattuk, amint a leszállótalpak a talajhoz értek, és a stabilizátorok magukra vállalták a hajó súlyának tartását. A liftek távoli dübörgése elhallgatott, és az Aramadia kisebb berendezéseinek és gépeinek halk duruzsolása ismét hallhatóvá vált.

– Emlékszem – válaszolta Eri. – Még ma is őrzöm Kiv Truun véres tunikáját, hogy emlékeztessen az eseményre.

Nil Spaar bólintott, és teljes életnagyságában odaállt az ablak elé.

– Kapcsolják ki a reflektorokat, és eresszék le a zsalut, Eri. Hadd lássanak.

A szárnysegéd a vezérlőpanel felé fordult. Pár perccel később a tömeg látta, hogy a hajó oldalában rés támad, s kiszélesedve egy balkont enged látszani.

És a balkonon egy magas yevetha áll vörös talárban, felemeli a kezét, és üdvözli őket. A projektált polarizált képmás rendszeres időközökben megmutatkozott a hajó többi pontján is. Mindegy, hogy a bámészkodók hol álltak, mindannyian az Aramadiára meredtek, és mindannyian látták a yevetha vezért.

A hatalmas tömeg egyetlen örömteli üdvrivalgásban tört ki. A hangorkán elnyomta a hajó liftjeinek hangját, és lökéshulláma megreszkettette a hajótestet.

Nil Spaar sütkérezett a népszerűségben. Majdnem olyan édes érzés volt ez, mint ágyasának ölelése, csakhogy ez után visszamaradt a vágy. Márpedig az ő esetében, mind a szerelmi, mind a harci vágy kielégíthetetlen.

Az üdvrivalgás egyre zúgott, semmi jel nem mutatta, hogy alább akarna hagyni. Végül Nil Spaar elunta a dolgot, és hátralépve az ablaktól intett Erinek.

A szárnysegéd gyorsan becsukta a zsalukat, s a balkon ismét magánterületté vált. Eri gyorsan visszavonult, nehogy megzavarja gazdája büszke merengését. Végül megszólalt:

– Látja, etaias, milyen népszerű?

– Le akarok menni közéjük. Készen áll a szkimmerem?

– A zsilipkezelő készenlétben tart egy kocsit – egy felvonulókocsit. Giat Nor céhtagjai készítették önnek ajándékba. Tökéletes kézi munka.

– Akkor elfogadom az ajándékot – intett kegyesen Nil Spaar, és a kijárat felé indult. – Köszönöm, Eri. Gondoskodjon róla, hogy a családom épségben eljusson a palotába, miután a tömeg eloszlott.

– Igenis, alkirályom – mondta a szárnysegéd, és elkomorult, mert megértette, hogy nincs helye a limuzinban az alkirály mellett. Azután ijedtében, hogy gondolatai kiülnek az arcára, térdre vetette magát, és alázatosan azt mondta: – Megtiszteltetés számomra, hogy önt szolgálhatom, darama.

Nil Spaar a kijárat felé haladtában ujjai hegyével gyengéden meglegyihtette Eri tarkóját.

– Öröm ezt hallani – mondta. – Ügyeljen, nehogy mohóságában elkapassa magát.

Az Új Köztársaság Védereje Ötödik Flottájának 106 hajója halálos csendben, egymástól is elszigetelve közeledett a hiperűrön át a Koornacht-halmaz felé.

– Nem tetszik nekem az ilyen hosszú ugrás egy ilyen forró zónában – morogta magában A’baht tábornok, és a fejét rázta.

Az Ötödik Flotta zászlóshajójának, az Intrepid flottahordozónak kapitánya, Morano volt csak annyira közel a tábornokhoz, hogy meghallja a szavait.

– Forró zóna, tábornok? – csodálkozott Morano. – A felderítőink utolsó jelentése szerint mielőtt felszálltunk a Coruscantról, a halmaz közelében minden csendes volt. Azt hittem, egyszerűen csak átszeljük az űrt.

– Három nap alatt sok minden történhet, kapitány. – A’baht a hadműveleti órára pillantott. – Hamarosan kiderül.

A flotta előre meghatározott sorrendben, sebességgel és helyen bukkant ki a hiperűrből. Mielőtt a Coruscantról elindultak, az Ötödik olyan széles arcvonalba húzódott szét, ami lehetetlenné tette a teljes flotta felderítését. Elsőként egy felderítő vadászgép ugrott ki, utána a felderítők, majd az előőrs. Azután a csatahajó és a fedezete. A terven nem változtattak. Az Új Köztársaság mérnökei még nem taláhak megoldást a hiperűrrel való összeköttetés megteremtésére. Ha az ugrás egyszer megkezdődött, akkor azt be is kell fejezni.

Így azután 106 döntésnek kellett megszületnie az ugrás előtt, és ez persze számtalan megoldást eredményezett. Egyes döntések ideálisnak tűntek az egyik stratégia szempontjából, és végzetesnek a másikéból. Ez olyan kitalálósdi volt, azután csak várni kellett, és A’baht utált tétlenül üldögélni és azon elmélkedni, hogy vajon helyesen kalkulált-e?

Rendszerint az aggodalom miatt szokták megváltoztatni a taktikai terveket. Ennek legrosszabb verziója az volt, amikor, attól féltek, hogy az ellenség valamilyen módon, mondjuk kémei segítségével, megtudja a kiugrás koordinátáit, és az előőrsre halálos csapda vár.

Ezért A’baht inkább megfigyelőállásba helyezkedett, ahonnan be tudta gyűjteni a Flotta Hírszerzésének legfrissebb információit, hogy elvégezhesse a szükséges módosításokat, mielőtt a flottát beengedi a célzónába. Ezzel a módszerrel meg tudta rövidíteni a hiperűrrel való kapcsolatteremtés idejét.

De az elővigyázatosságnak is mégvolt az ára: drága időbe került. A’baht elrendelte, hogy az Ötödik Flottát, amilyen gyorsan csak lehet, vigyék vissza a Koornacht mögé. Ahhoz már késő voh, hogy segítsenek Polneye-nak, meg New Brigiának, de Leia hercegnő és Ackbar admirális erődemonstrációt akart. Úgy tűnt, ez az egyetlen, ami elrettentheti a fenevad yevethákat attól, hogy a Galantosra, a Wehttamra vagy a halmaz többi külső településére vessék magukat. Morano kapitány jelentése szerint a flotta látványos arcvonalat alkotott a halmaz körül.

A felderítők utolsó jelentése Solo tábornoktól érkezett, aki közölte, hogy nem észlel a Farlax-szektoron kívül ellenséges mozgást, és az egyéb forgalom is gyér a térségben – csupán néhány elbitangolt teherhajó meg pár cigány hulladékbányász kóborol a száz köbfényévnyi területen. Az Új Köztársaság területén nem érte őket támadás, és nem is találkozott össze a Köztársaság és a Yevetha hadereje. Egyébként is a küldetés a Coruscant biztonságos körzetében kezdődött, úgyhogy a közvetlen ugrás kockázata minimális volt.

Ám kockázat mindig van. És nincs más választásom, mint betörni az ajtót anélkül, hogy tudom, mi vár rám odabent – gondoha A’baht.

– Felderítővadász belép tízre – jelentette ki a taktikai szárnysegéd. – Kilenc, nyolc...

– Elsőfokú harckészültség megerősítését kérem.

– Megerősítve – mondta a hadműveleti tiszt. – Valamennyi védelmi rendszer bevetésre kész. Vészbóják zöldek. Fegyverkezelők a helyükön. Kettes, négyes egység felfűtve, bevetésre készen.

– Köszönöm, hadnagy.

Semmilyen külső észlelés nem történt, mire a visszaszámlálás nullához ért. Valahol előttük az apró felderítővadász droidja fogni kezdte a Hadműveleti Iroda vészbójáktól kapott visszajelzéseit. De azt sosem fogják megtudni, hogy mi történik az idő alatt, amíg az Intrepid előbukkan.

Újabb visszaszámlálások kezdődtek, és a felderítők meg az előőrsök is nekivágtak. Az Intrepid hídján egyre zajosabbá vált a kommunikációs egység munkája. Morano leballagott a hídról, és a elfoglalta harcálláspontját, bekötötte magát az ülésbe.

Nem sokkal később A’baht is ugyanazt tette.

– Ott megy az előőrs – jegyezte meg Morano.

– Hány harci bevetésen vett részt, kapitány? – kérdezte A’baht halkan.

– Harmincnyolcon a kerekasztal mellől – mondta Morano a hadműveleti teremre célozva –, kilencen a hídról. Mind a Birodalom bukása után volt.

– És kapitányként?

– Harci ugrást egyet sem csináltam.

– Akkor azt ajánlom, mondogassa magában, hogy már százszor megtette.

– Miért?

– Azért, hogy amikor az emberei a valós űrbe való kiugrás előtti utolsó pillanatban önre néznek, ne kelljen magukban félelmet táplálniuk – figyelmeztette A’baht. – Mert akár királylány, akár egy szörnyeteg vár ránk odaát, szembe kell néznünk vele. Még emlékszem arra a dorneai papra, aki azt mondta anyámnak: „Imádkozz, hogy a fiad ne ma haljon meg. De ha meg kell halnia, szép halála legyen. És imádkozz mindenekelőtt azért, hogy ha életben marad, ne kelljen szégyenkeznie.” Morano kapitány bólintott.

– Hajlandó fogadni, tábornok? Királylány lesz vagy sárkány?

Az utolsó visszaszámlálás is elérte a nullát.

– Kapitány – mondta A’baht. – Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, mi a különbség.

Az összes nagyobb céhmester a felvonulókocsi köré gyűlt. A tömeg hullámzott, a fém csillogott, a motor halkan duruzsolt. A beszállóhíd gazdagon aranyozott korlátja rafinált módon fonódott át a kocsi ajtajához. Mihelyt az alkirály súlya ránehezedett a hídra, az egész láthatatlanná vált. Az átlátszó fülke függönyeit a Spaar klán hímzett címere díszítette meg a uralkodóház szimbóluma, továbbá a dicsőséges Yevetha név áldott és szent lógója. Mindez csodás harmóniában fért meg egymás mellett.

Még a kocsi vezetőjét és az őröket is érdemeik alapján választották ki. A sofőr genetikai ritkaságnak számított – egy fehér bőrű neutrál volt, sápadt, mint a déli égbolt, és se női, se férfi jelleggel nem dicsekedhetett. Csendben, kifejezéstelen arccal ült elöl a bakon, a puszta jelenléte is hírnöke volt a nagy ember érkezésének. Az őrök másmilyen okból számítottak különlegességnek; sorozatikrek voltak, ugyanabból az alomból, csupán az életkoruk volt különböző. A hagyomány úgy tartotta, hogy a sorozatikrek áldott lények.

– Raalk proktor – intett Nil Spaar, kitekintiett a fülkéből az Aramadia körül gyülekezőkre.

Giat Nor, a proktor előrelépett.

– Szentséged?

– Ez igen kedvemre való – mondta. – Látja, a céhmesterek mennyire örülnek, amiért az ajándékukat örömmel fogadják?

– Köszönöm, Szentségednek – hálálkodott Ton Raalk, és alázatosan meghajolt.

Nil Spaar egy fejbólintással nyugtázta a proktor alázatoskodását, majd odaszólt a vezetőnek:

– Készen állok, indulhatunk.

A zsilip ívelt fala kettévált, és lassan széttárult. Ezzel egy időben új hang töltötte meg a zsilipet, amely az ajtó nyitásával arányosan egyre hangosabb lett. A tömegnek csak egy része volt látható, de a rivalgás szinte az egész világot betöltötte. Amint a kocsi kihúzott az Aramadia belsejéből, Nil Spaar egy pillanatra behunyta a szemét, és mélyet lélegzett az aromadús levegőből. Úgy érezte, egy emberöltő óta ez az első lélegzetvétele, ami nem bűzlik a férgek szagától. A hajó fedélzetén az állandó kigőzölgés valósággal beleitta magát az orrába. A N’zoth forró fuvallata tisztítótűzként söpörte ki az áporodott bűzt a hajóból.

Amikor Nil Spaar végül kinyitotta a szemét, úgy érezte, hogy újjászületett. A felvonulókocsi oly simán indult el és gyorsult fel, hogy csukott szemmel nem is lehetett volna megállapítani, mozgásban van-e?

Kétszer megkerülte az Aramadiát, ezzel lehetőséget adott az első sorokban állóknak, hogy közeli pillantást vethessenek a hősükre. Két biztonsági ember mindenesetre a kocsi előtt haladva bénítómezőt gerjesztett a kocsi köré. Azután a kocsi lassan a város főutcája felé fordult. Nil Spaar boldogan felsóhajtott, amikor megpillantotta a horizonton nyugvó Giat Nort. A félelem, hogy már teljesen elfelejti a császári várost, szertefoszlott. Hazaérkezett.

A kocsi számára nyílt folyosó két oldaláról ütemes éljenzés hallatszott. Az arcokra pillantva elragadtatott mámort látott mindenfelé. A szemekből hála, reménykedés és szeretet tükröződött.

– Állj – kiáltotta hirtelen Nil Spaar. – Állítsa meg a kocsit.

A jármű olyan finoman lassult le, ahogyan a szellő elül. Az idősebb őr felállt az első ülésben és hátrafordult.

– Valami baj van. Szentséged?

– Nem – nyugtatta meg Nil Spaar. – Csak eszembe jutott valami.

Kinyitotta a fülke alacsony ajtaját, mire a beépített létra a lába alá siklott, és átvette a testsúlyát. Nil Spaar odalépett a várakozó tömeghez, amely hirtelen elnémult. A kocsi a nyomába eredt. Az alkirály végiglépkedett a kordon előtt, és felmérte a látványt.

Azután megállt, és közelebb lépett egy fiatal nitakkához. Az fiatal volt, magas, és jó felépítésű.

– Te – szólt Nil Spaar rámutatva. – Adnád a véredet értem?

A meglepetéstől megdermedt nitakka alig tudott válaszolni.

– Ó, igen, darama!

– Akkor gyere – mondta Nil Spaar, és intett az őröknek, hogy engedjék át a kordonon.

Amikor a nitakka karnyújtásnyira volt tőle, az alkirály előrelépett, és karmaival végigszántott az arcán, mintegy jelképes véráldozatot véve tőle. A nitakka arca meg sem rezzent.

– Elfogadom az ajándékodat – mondta Nil Spaar. – Menj a kocsim mögé.

Azután Nil Spaar hátat fordított a tömegnek, és átment a túloldalra. A meglepett suttogás hirtelen izgatott nyüzsgéssé fokozódott, amikor megsejtették, mi fog következni. Mit sem törődve az ajánlkozásokkal, Nil Spaar a kordonnal párhuzamosan ellépett a tömeg előtt, ahogyan azt a nitakka kiválasztásakor tette. Ezúttal a fiatal nőstényeket vette szemügyre, akiknek taraja és a hátukon a maranas lágy púpja az ivarérettségről árulkodott.

– Te – mutatott végül az egyikre. – Megosztanád velem a fészkedet?

A marási nem hallhatta a nagy zsivajban a szavait, mindenesetre odalépett hozzá, és lehajtott fejjel megállt előtte. Nil Spaar megfordította a lányt, és fejét párzási pózba állította. Amaz minden ellenkezés nélkül térdre ereszkedett. Nil Spaar elengedte.

– Elfogadom az ajándékodat – mondta neki. – Menj a kocsim mögé.

A felvonulókocsi odagördült hozzá, és megállt, hogy beszállhasson. Nil Spaar ismét felemelkedett az átlátszó fülkébe. Amikor felért, kezét ökölbe szorítva széttárta a karját, és az ősi császárok diadalüvöltését hallatta. A tömeg mintegy válaszul üdvrivalgásban tört ki.

– Tovább – utasította a vezetőt, majd leült. Megdöbbentő felfedezést tett: puszta érintésével képes megváltoztatni alattvalói életét, pillantásával tiszteletet ébreszt, a jelenléte eksztázist okoz, és szeszélyes parancsait hálával teljesítik.

Óvatosnak kell lennem, nehogy az elégedettség elhatalmasodjon rajtam – gondolta Nil Spaar, miközben a kocsi továbbgördült vele Giat Nor felé. – Most azonban nagyon jólesik.

A Koornacht-halmaztól alig fél fényévnyire a csillagok fénye halvány tükörképként sokszorozódott meg az Ötödik Flotta hajóinak burkolatán. Ugyanakkor a kibukkanó hajók felől hiperkomjelzések kezdték bombázni az Intrepid parancsnoki hídját.

– Kapitány, első fokú riadójelet kaptunk a Flotta Hivatalától – harsogták a hangszórók. – A Hivatal sárga-kettesre változtatja a kódot. Öt kiegészítő rendelkezés van A’baht tábornok számára.

Morano megfordult a székében.

– Taktikai jelentést!

– Minden rendben, kapitány. A szenzorok nem észlelnek célpontot. Az előőrs nem jelentett találkozást. A járőrök nem jelentettek találkozást.

– Ellenőrizze a különítményeket.

– Ellenőrzöm, uram. – Ez volt az első alkalom, amikor kiderülhetett, hogy a kötelék valamelyik tagja en route elveszett-e. – A Wayfarer felderítő és a Northstar szerhajó nem válaszol. A többiek pozícióban vannak.

– Megerősítem – mondta a különítmény koordinátora. – A Northstar navigációs hibából késik, várható felbukkanása kettő-nyolc-negyvennél. A Wayfarer hadműveleti idő szerint nulla-kilenc-tizenhatkor hiperhajtómű-meghibásodást szenvedett, pillanatnyilag javítás alatt áll az Alland dokkban.

– Húzza ki a listáról, Arky, és küldje a helyére a Vigilantot – parancsolta A’baht hűvösen.

– Parancsára, tábornok.

– Taktikai frissítés – jelentette be Morano százados. – Elvégezve, uram.

– Aktív pásztázás folyamatos – fordult Morano A’baht felé. – Nincs odakint semmi. Akkor miért emelték a kódot sárga-kettesre?

– Majd én utánanézek, parancsnok – ajánlotta A’baht, és aktivizálta a kettejük között feszülő átlátszó ernyőt. A polarizált kijelző lehetetlenné tette Morano számára, hogy belenézzen a tábornok manővereibe, ezért inkább az arckifejezéséből próbált olvasni, ám nem sok sikerrel.

– Érdekes – mondta végül A’baht, és kikapcsolta az ernyőt. – A sárga-kettes annak szól, hogy a yevethák feltételezhetően tudnak az ittlétünkről.

– Akkor meg hol vannak?

– Nyilván úgy döntöttek, hogy nem állnak elénk – vélte A’baht. – Vagy valamilyen agresszív lépésre készülnek. Tíz fényévnyi körzetben minden lakott világ csendes égboltot jelzett.

– Hát ez nem rossz, ugye? Éppen ezt akartuk, nem?

– Ezt az elnök akarta – fejtette ki A’baht. – Én azt szerettem volna, ha a yevethák itt vannak. Meg akartam nézni a flottájukat. Megadni a lehetőséget nekik, hogy egy pillantást vethessenek a miénkre. Narth, mivel nehezíthetnénk meg a dolgukat?

A taktikai szárnysegéd hátradőlt a székében.

– Sasszézó felfejlődéssel, rotáló hívójelekkel, az arcvonal perifériáján váratlan ugrásokkal, tércsúszásokkal. Azt hiszem, jó ideig össze tudjuk zavarni őket. De a semmi közepén nem lehet sokáig láthatatlanul maradni.

– Tisztelettel, tábornok, de ha jól értelmezem, a rejtőzés az utolsó, amire gondolni fogunk – vélekedett Morano. – És az imént említett manőverek balesetveszélyt jelentenek. Emlékszik az Endorra és a Shooting Starra? A két szövetséges hajó rosszul időzített ugrás következtében ütközött össze. Mindenki odaveszett. Vessenek csak ránk egy alapos pillantást, hadd lássák, mivel kell szembenézniük.

– Nehéz megítélni, százados, hogy ők mit tartanak a mi fogalmaink szerint „érzékelhető”-nek – vette át a szót A’baht. – A Duskhan Liga alkirálya kemény szavakkal illetett minket is, Leia hercegnőt is, mégpedig nyilvánosan. Maga is hallhatta, továbbíttattam az adást a maga paneljára is.

A’baht kipillantott a csillagokra.

– Tudták, hogy jövünk, és nem szívesen látnak itt. Mivel tudjuk, mire képesek, nem szívesen tétlenkedem itt. Nyílt terepen vagyunk, ők meg a magas fűből figyelnek minket. Maga is tudja, milyen jó stratégák, mindegy, milyen fajból valók.

Morano százados sóhajtva nézett végig a taktikai teamen.

– Igaz, könnyű kísértésbe hozni őket. Nem tudnak ellenállni az első csapás kihívásának – mondta, és a taktikai főnöke savanyú mosollyal erősítette meg a mondottakat. – Tehát, mik a játékszabályok?

A’baht gyakorlott mozdulattal kioldozta magát, és felállt.

– Itt maradunk, és hagyjuk, hogy megnézzenek bennünket, mert ezt kérték tőlünk. A járőröket előreküldjük, amennyire csak lehet, hadd cirkáljanak a periférián. És mindent nagyon-nagyon körültekintően csinálunk.

Magában azért hozzátette: És reménykedünk, hogy a diplomaták és a politikusok megoldják a dolgot helyettünk.

– A készenléti teremben leszek, elkészítem a jelentést – közölte. – Azonnal riasszanak, ha változás áll be a taktikai felállásban.

A készenléti helyiség magányában Etahn A’baht tábornok megtudta, hogy nem öt, hanem hat személyre szóló kiegészítést tartalmazott a Flotta Hivatalának közleménye.

A hatodik amolyan elektronikus potyautas volt. Se kódja, se azonosítója. De amikor A’baht beütötte a kódot, amit Drayson admirális tanácsára vonakodva ugyan, de megjegyzett, az üzenet megadta magát, és feltárult előtte az Alfa Kék terjedelmes jelentése.

A’baht megszemlélte a yevetha kolóniahajókat a Doornik-319-en, a yevetha csillagrombolókat Polneye felett, a Kutag gyárfarm kiégett maradványait, a megperzselt völgyeket New Brigián, és kíváncsi lett, hogy ezt az információt a Flotta Hivatala vajon miért tartotta fenn az ő számára. Minden lényeges információt naprakészen megkapott, így tudott arról is, hogy a yevethák császári tervezésű csillagrombolókat szereztek be, és hogy a halmaz számos kolóniáját yevetha erők támadták meg. Igaz, hogy mindeddig csupán steril információ volt a számára.

A yevethák úgy lepték el a Koornacht csillagait, hogy szinte tanú sem maradt utánuk. Milliónyi áldozatuknak csupán egyetlen arca maradt – Plat Mallaré, aki látta a közeledő tüzet, és óriási szerencsével elkerülte a pusztulást. De a Flotta Hivatala Plat Mallar arcát megtartotta A’baht számára. A jelentések csak mint „polneye pilótát” említették, mintha félnének bevallani, hogy a bátor fiatalember mindenét elveszítette, és otthona véglegesen az enyészet martaléka lett.

– Írnok!

Akis, SCM-22-es sztenográfus droid előrebattyogott, és kétszer-háromszor körbetáncolt a szűk helyiségben.

– Optimalizálok – jelentette ki félreérthetetlenül mesterséges hangján. – Kész.

– Jegyezd. Hadműveleti parancsnok nyitó jelentése – kezdte Etahn A’baht. – Személyesen Ackbar admirálisnak: megítélésem szerint az Ötödik Flotta jelenlegi csatarendje aligha jelent elrettentést a küszöbönálló agresszió szempontjából, és nem kisebbíti a yevetha agresszió borzalmait. Pillanatnyi helyzetünk közvetlenül nem fenyegeti a yevethákat, ugyanakkor a barátságos infrastruktúráknak sem nyújt közvetlen támogatást. Egyetlen tiltóhajónkkal nem tudunk megakadályozni még egy kitörést sem. A yevetha flotta bármely pillanatban lecsaphat ránk, és kénye-kedve szerint a harci zónába terelhet bennünket.

Elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. Eközben tömpe ujjaival lassan dobolt az orrnyergén.

– Javaslom, hogy a hajók, vagy minimum három egységből álló hajókülönítmények vonuljanak a Galantosra, a Wehttamra és a többi új protektorátusra – folytatta. – Ezzel egyértelműen kifejezésre juttatjuk, hogy mit keresünk itt. Egyben figyelmeztetheti a yevethákat arra is, hogy elfoglalni bizonyos bolygókat nem jelenti azt, hogy meg is tarthatják azokat. Mindenképpen meg kell nehezítenünk a yevethák számára azon világok elérését. A halmazból kivezető primer hiperűrbeli navigációs útvonalakat le kell zárni egészen a yevetha flotta tartózkodási helyéig.

Az asztrográfiai térképek tanúsága szerint a N’zoth-ról, a Wakizáról és a többi ismert belső világról nincsen közvetlen kijárat a hiperűrbe. A halmaz sűrűsége megkönnyíti a dolgunkat. De még így is számos kijárat marad. Mostani helyzetünkből nem tudjuk blokád alá venni a Koornachtot. De nem hagyhatjuk, hogy bárki is másképp higgye. Tiszteletben tartva az előzetes utasításokat, a további kiegészítéseket javaslom: csatlakozzon hozzánk az összes elérhető tiltóhajó; az összes elérhető cirkáló. Kérünk legalább még négy csatahajót – fregattot vagy annál nagyobbat –, amelyek alkalmasak a protektorátusok védelmére. Nem szeretnék innen senkit hátravezényelni erre a feladatra, még kevésbé félrevezetni a mozgásunkkal a yevethákat. Végül meg kell fontolnunk egy hadtápbázis és egy logisztikai centrum felállítását valahol a Halpat közelében. Ha a jelenlétünk előcsalogatja a yevethákat, lesznek áldozatok is, és azokat nem a hideg űrre szeretném bízni, és megfelelő körülményeket akarok biztosítani a sebesültjeimnek is. A’baht parancsnok. Ötödik.

A’baht a kis droidra emelte a pillantását.

– Ennyi. Kiegészíteni, lezárni, elküldeni.

– Kész. Tömörítés befejezve. Átírás befejezve. Továbbításra kész.

– Akkor küldd el – utasította A’baht, és kitekintett a csillagok függönyére. Kíváncsi lett, vajon a fenevadak melyik csillag mögött lesnek rá.

A Rathalay nyugati tengerének északi partja lUafian Point közelében tágas volt és majdnem kihalt. Ha mindez valamelyik üdülővilág része volna, vagy a Coruscant mérsékelt zónájában helyezkedne el, most mindenfelé emberek nyüzsögnének, és a dűnéket üdülőparadicsomok népesítenék be. És nem az ember az egyetlen, aki imádja a napfényt és a vizet.

De éppen a magány és a háborítatlanság volt az, amit Han keresett, ezért örömmel nézett végig a tágas, szürke bazalthomokkal fedett parton. Már két órája van itt, de a családján kívül csak két emberrel találkozott. Az egyik egy idős férfi volt, aki a vízparton csillogó kagylókat gyűjtögetett. Meg is álltak mellette, és az öreg megmutatta a gyerekeknek a maréknyi hibátlan, ékszerszerűen színes kagylót. A másik egy thodian távúszó volt, aki a part mellett úszott el, és észre sem vette őket.

Anakin, Jaina és Jacen nem sok hajlandóságot mutatott ahhoz, hogy a víz közelébe menjen. Még egyikük sem látott akkora vizet, amely egészen a horizontig ér, vagy amelyik akkora húsevő halaknak ad otthont, amelyek két harapásra fel tudnak falni egy embert. De meghallgatták Han meséjét a Just Cause nevű csillagközi fehérhajóról, amely itt zuhant le, és most kilencszáz méter mélyen fekszik, gyomrában értékes ritkafém szállítmányával, amit borotvaéles fogú narkaák őriznek. És meghallgatták Leia előadását is azokról a hatalmas lényekről, amelyek egykor ezeken a szárazföldeken éltek.

Amikor végre megunták a játékot, mégis belegázoltak a vízbe, és máris elfeledkeztek a történetekről, a leckékről és a szüleikről. Jacent megragadta, amit a narkaákról hallott, és folyton a víz alá bukott, hátha megpillant egyet. Jaina a part közelében húzódó meleg áramlatokat kedvelte meg, amelyekkel sodortatva magát elmondása szerint úgy érezte, mintha repülne. Anakint pedig az bűvölte el, hogy a tenger olyan átlátszó volt, mint a Viktória-tó vize, meg ahogy az apró hullámok hasztalan igyekeztek felkapaszkodni a parti sziklákra.

Az egész tájba egyvalami nem illett bele: Leia. Ő testileg volt csak itt, lelkileg nem. A gondolatai a vízparttól nagyon távol kalandoztak – pontosan azokon a dolgokon rágódott, amik miatt Han idehozta felejteni. Politikáról, diplomáciáról, államyezetésről, háborúról elmélkedett. Az pedig, hogy Nil Spaar felrúgta a szövetséget, és potenciálisan ellenséggé lett, nyílt sebként fájt neki.

– Apa?

Han Jaina felé fordult, aki észrevétlenül olyan közel került hozzá, hogy róla a lábára csepegett a víz.

– Sajnálom, de nem tudtam a bátyádat megmenteni a narkaáktól – mondta Han, és rákacsintott. – Sajnos a hős-felszerelésemet a hajón hagytam.

Jaina mit sem törődött apja viccelődésével, csak a saját dolgával törődött.

– Jacen meg én lemegyünk a partra kagylót szedni, oké?

– Rendben – egyezett bele Han. – De maradjatok szem előtt. Ha te nem látsz engem, én sem látlák téged.

Jaina egy türelmetlen „tuuudom, apa”-pillantást vetett rá, de azután észbe kapott, és csak annyit mondott:

– Köszi! – azzal elszaladt a távolabb várakozó Jacen felé.

Han tekintete Anakinra esett, aki a parti homokba apró folyókat és tavakat vájt az ujjával, amiket a hullámzás vízzel töltött meg. Azután Leiára pillantott, aki mintegy húszméternyire éppen a komlinken beszélt. Egypercnyi tétovázás után elindult feléje.

Félúton volt, amikor Leia befejezte a beszélgetést, ezért nem hallott belőle semmit. Csak annyit látott, hogy kikapcsolja a készüléket, elteszi és megfordul, mintha éppen hozzá készülne indulni. De amikor megpillantotta, hogy feléje közeledik, inkább ottmaradt és megvárta.

– Sajnálom – mondta Leia, és kötelességszerűen megcsókolta. – Nem gondoltam, hogy ilyen hosszú lesz. Nincs kedved úszni egyet?

– Először mondd el, mi újság.

– Ackbar admirális azt mondja, hogy az Ötödik incidens nélkül elfoglalta a pozícióját. A yevetha flottának semmi nyoma.

– Nagyszerű – nyugtázta Han. – Lehet, hogy ezzel vége is a dolognak.

– Nem hiszem, hogy Nil Spaar vaktában fenyegetett. Ackbar elbagatellizálja a dolgot.

– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De nem azért hoztalak el Császárvárosból, hogy fürdőruhában stratégiai leckéket adjál.

– Tudom – mondta, és megfogva Han kezét elindultak. – Ackbar azt mondja, Tuomi szenátor ma reggel megkérdőjelezte az illetékességemet.

– Ó, hát így állunk...

– Azt mondja, hogy az Alderaan menekült népessége nem alapíthat államot, és hogy mi nem kaphatunk szavazati jogot és képviseletet a legátusban. És persze egy legátus nem lehet a szenátus elnöke.

– Ez nem újság. Ezt nem akkor jelentették be, amikor feloszlott az Ideiglenes Tanács?

– Azóta sok új tag van. Olyanok, akik sehol sem voltak, amikor az Alderaan kérdése eldőlt, olyanok, akik nem vettek részt a döntéshozatalban. Azt hiszem, közülük valaki kezdte az egészet.

– És valójában tudnak veled valamit csinálni?

– A minisztériumi hivatal elméletben tud – mondta Leia. – De annak az elnöke az apám jó barátja volt. Nem hiszem, hogy engedné elfajulni a dolgokat.

Han megrázta a fejét.

– Meg kell mondanom, Leia, semmi sem okoz nekem nagyobb fejfájást, mint hogy kiderítsem, hogy a környezetünkben lévők közül ki melyik oldalon áll. És amikor már úgy tűnik, értem a dolgok lényegét, jön valaki, és átnevezi a hivatalokat, és átkereszteli az egészet.

Leia nevetett.

– Olykor én is így látom a helyzetet. De tudod, az volna a legfontosabb, hogy megakadályozzuk még egy Palpatine felbukkanását – hogy még egyszer egyetlen ember kezébe ekkora hatalom összpontosuljon. Mon Mothma szerint a szenátus sokkal inkább az eredménytől tart, mint a kudarctól. Az eredménytelen vezetőt tolerálják, de aki eredményes, attól tartanak.

– De ez ostobaság – mondta Han. – Hogy képes valaki egy ilyen rendszerben egyedül bármit is elérni?

– Nem is tud. És ez a lényeg. Senkiről nem feltételezhetjük, hogy egyedül vállalhatja a felelősséget. És vannak a szenátusban néhányan, akik azt hiszik, keresztezem az útjaikat – jegyezte meg Leia, és Han karjába kapaszkodott. – Ackbar azt mondta, ha vége lesz a csatának, Behn-kihl-nahm magához hívat, és elmondja, hány szenátor támogatja Tuomit.

Han felmordult, kikapta Leia kezéből a komhnket, és a víz felé lépett. Pár lépés után lendületet vett, és a komlinket a vízbe hajította. Az halkan csobbant azon a helyen, ahol az imént a thodian távúszó volt. Egy perccel később elcsendesedett a felszín.

– Han! – kiáltotta Leia ijedten és szemrehányóan. Han megfordult.

– Meg kellett tennem. Hiszen majdnem megölt téged.

– Micsoda?

– Nézz ránk. Vakáción vagyunk, emberemlékezet óta először – emlékeztette Han, és odalépett hozzá. – Kéz a kézben sétálunk egy csodaszép tengerparton, a gyerekek nem nyaggatnak, mi meg politikáról csevegünk.

Leia felsóhajtott.

– Igazad van. Rosszabb, mint hittem.

– Bízzál bennem. Az Új Köztársaság nem fog összeomlani, amiért az elnök néhány napig házon kívül van. De nem is fogják eltakarítani a szemetet, amíg távol vagyunk, marad neked is bőven.

– Ó, ez megnyugtat.

Han megállt, és maga felé fordította Leiát.

– Leia, éppen eleget áldoztál rájuk. Nem adhatnál magadnak néhány napot? Ha nem tetszik itt, vagy másvalamihez volna kedved, szólj, és teszek róla. És ha erővel kell távol tartsalak a Kötelességtudás Sárkányának barlangjától...

– Illafian Point nagyon szép – mondta Leia. – Csodás itt. De nem hiszem, hogy bárhol találnál szebb helyet, mint Császárváros.

– Akkor meg ne aggódj. Próbáld meg jól érezni magadat. Ezért vagyunk itt.

Leia elindult, és Hant magával vonszolta.

– Megpróbálom. De türelmesnek kell lenned. Nekem még új ez a „jól érezni magam” dolog.

– Ó!

– Ó – folytatta Leia. – Mindent összevetve az Alderaan királyi család hercegnőjének lenni meglehetősen komoly dolog. Bail Organa számára a felüdülést az jelentette, ha valamilyen témában tökéletesíthette a tudását.

– Bizonyára valamelyik egyetemre szoktatok menni családi vakációra.

– Majdnem eltaláltad. Rendszerint meglátogattuk apám valamelyik barátját, vagy azok jöttek el hozzánk, és Bail olyankor mindig odajött hozzám. „Leia, ez az én jó barátom, Farblemumble. Nincs olyan, amit ne tudna a nudlihorgászatról, és megígérte, hogy megtanítja neked tizenkilenc módját annak, hogyan készíthetsz szákot egy öreg pulóverből...”

Han szélesen vigyorgott.

– Szóval ezért tűnnek el a régi ruháim.

Leia feléje bökött az ujjával.

– És akkor olyan területre tévedtem, amihez túl fiatal és tapasztalatlan voltam, tizenhét évesen szenátor lettem. – Felsóhajtott. – Ó, csillagok...

– Mi a baj?

– Csak eszembe jutott, éppen annyi ideje vagyok a Coruscanton, amennyit az Alderaanon eltöltöttem. Vagy még többet. – Megrázta a fejét. – Ó, bárcsak ne jutott volna az eszembe. Még csak nem is szeretem a Coruscantot, mégis itt töltöttem életem nagyobbik felét.

– Na és? Voltál már valaha a Jégkriptákban? Sétáltál már East Minor Trophill Gardenjének labirintusában? Hallottál már előadást a Kallarak Amfiteátrumban?

– Nem – felelte Leia csodálkozva.

– Gondoltam. Te nem ismered a Coruscantot, Leia. Te csak Császárvárost ismered. Ott is csak a palota belsejét.

– Igazad van – ismerte be. – Már mondtam, hogy nincs gyakorlatom a „pihenés” nevű üzletben. Elmondtam már neked az első benyomásomat Császárvárosról?

– Azt hiszem, nem.

– Egyszer azt írtam róla apámnak, hogy olyan, mintha a királynő braaken üvegből készült akváriumba zárt volna egy squib kolóniát. – Leia felnevetett, és karját Han derekára fonta. – Ball borzalmasnak tartotta a braaken üveget, így megértette, mire célzok.

Miközben intim csendben sétáltak tovább, Leia végighordozta tekintetét a tengeren, a parton és az égen.

– Ez csodaszép, Han – sóhajtott fel. Anakin felpillantott az építménye fölül, és szaladni kezdett feléjük. – Köszönöm neked. Most úgy érzem magam, mint egy kiszabadult squib.

11.

– Admirális! – A nővérmedikus katonásan szalutált. – Segíthetek, uram?

– Úgy informáltak, hogy Plat Mallart kivették a bactatartályból – mondta Ackbar admirális.

– Igen, uram, úgy két órája. Már jól van. Dr. Yintal már beszélt is vele pár szót.

– Hol van most dr. Yintal?

– Vészhelyzet van, uram. Nem olyan régen baleset történt Biggs Fielden.

– Igen, tudom – közölte Ackbar.

– Van információja arról, hogy mi történt, uram? Én csak pletykákat hallottam...

– Egy TX-65-ös tanulóvezető nem tartotta be a követési távolságot, és belerohant egy taxiba – tudatta Ackbar. – A roncsok megrongáltak egy parancsnoki siklót, és megsebesítettek két oktatót. Úgy tudom, három halott van és tizenhat sebesült.

– Köszönöm, uram. Most már nagyjából tudjuk, mire kell felkészülnünk.

– Hagyom is, hogy végezze a dolgát. Nem tudja, Plat Mallar visszanyerte az eszméletét?

– Csak rövid időre, azután, hogy kivették a tartályból. Pár szót váltott dr. Yintallal. De a fogoly most alszik.

– Vigyázzon a szájára, Plat Mallar nem fogoly – szólt rá Ackbar élesen.

– Sajnálom, uram. Tudom, hogy császári pilóta az egyik császári támaszpontról

– Téved – figyelmeztette Ackbar. – Ő bátor fiatalember, aki az életét kockáztatta azért, hogy segítsen az övéinek. És engem érdekel, hogy jól bánnak-e vele. Remélem, a legjobb bánásmódban részesítik, ért engem?

– Igen, uram – mondta a nővérmedikus bűnbánóan. – Megértettem, uram.

– Szeretném megnézni. Még mindig az Ötös Számú Egységben van?

– Igen, uram. Odakísérem

– Nem szükséges – hárította el az ajánlatot Ackbar. – Végezze a dolgát.

A 5. Intenzív Egység bactatartálya üres volt. Mellette egy fiatal gannan feküdt IC-ágyban, széles homlokára, lágy mellére és bal csuklójára elektródák tapadtak.

Az ágy mellé állva Ackbar a páciens fölé hajolt, és alaposan megszemlélte. Karmai vissza voltak húzva ujjainak bőrpárnáiba, szemére vastag redőkbe ráborult a szemhéja. Egy pumpa metanogén gázokat pumpált Mallar légzőtömlőjébe; egy áttetsző vörös tömlő elvezette a testéből a mérgező váladékokat.

De a bőr megőrizte jellegzetes grannan színét és csillogását; eltekintve a környezetétől, az állapota egyáltalán nem látszott válságosnak.

– Jó – mondta Ackbar hangosan. – Nagyon jó.

Remélve, hogy Plat Mallar álma oly nyugodt, mint amilyennek látszik, Ackbar az egyik önbeálló széket az ágy mellé tolta, és belevetette hatalmas testét. Komlinkjét az ágy szélére helyezte, hogy szükség esetén könnyedén elérhesse, majd kezét az ölébe fektetve kényelmesen elhelyezkedett.

– Aludj csak, kicsim – mondta halkan. – Aludj, és gyógyulj meg. Én itt leszek melletted.

Han Solo a műszerfal fölé hajolva az oldalsó szélvédőn át kilesett az Általános Minisztérium bejárata előtti lépcsősorra.

– Hol van a Szimat és a Vadász? – kérdezte Leiától. – Nem látom őket. Ugye, nem mondtad Nanaodnak, hogy ma jössz vissza? Akarod, hogy bemenjek veled?

– Nem – válaszolta Leia, és összefogva köntösének alját, kiszállt a kocsiból. – De remélem, otthon leszel, mire hazaérek. Szükségem lehet rád.

– Ott leszek – bólintott lían. – Biztos, hogy most ne menjek veled?

– Biztos. Megyek, megteszem, ami szükséges, azután majd meglátjuk, mi lesz.

Az Általános Minisztérium bejárata egykor a Császári Palota recepciós bejárata volt. Negyven csiszolt kőlépcső vezetett a hatalmas, háromszárnyú, fémmozaik berakásos kapuhoz, ami előtt kőgerendákból kialakított védőtető állt, amin nyolc csillag jelképezte az Új Köztársaság Függetlenségi Nyilatkozatának nyolc aláíróját.

A biztonsági monitorok abban a pillanatban ráálltak Leiára, amint rálépett a gyorsítóra. Egy ajtónálló droid lépett eléje, és udvariasan kinyitotta neki a kaput. Leia hosszú uszályát maga után húzva határozott léptekkel haladt végig a promenádon, mit sem törődött a meglepett és kíváncsi pillantásokkal.

Félúton volt már, mire Szimat és Vadász is előkerült, és két oldalról a kíséretévé szegődött. Meg sem állt, egyenesen az Általános Minisztérium központi hivatalába ment.

A hivatal alkalmazottai egy emberként álltak fel, amikor belépett. Az egyik hátsó helyiségből idősebb asszony került elő, és elébe sietett.

– Elnök asszony – fogadta Poas Trell, a főadminisztrátor szárnysegédje. – Nem jelezték az ön érkezését. A főadminisztrátor ma reggel a szenátusba ment.

– Rendben van – mondta Leia. – Nincs szükség különösebb protokollra. Merre van az államminiszter?

– Falanthas miniszter a vorkaan delegációt fogadja. De értesíthetem...

– Nem – intett Leia. – Nem szükséges. Megvannak a tagok petíciói?

– Az eredetiek? Hát, igen, Falanthas miniszter titkos dossziéjában.

– Kérem őket – rendelkezett Leia. – Meg egy frissítő tablettát.

– Igenis, elnök asszony. Akarja, hogy felhívjam a főadminisztrátort és Falanthas minisztert?

– Teljességgel szükségtelen. Nekik is megvan a maguk munkája, nekem is. Az önök tárgyalóját fogjuk használni, ha szabad. Ön jöhet tanúnak.

Plat Mallar megmozdult a betegágyon, és olyan hangot hallatott, ami akár nyögés is lehetett. Ackbar admirális félretette az adattábláját, és előrehajolva figyelte, amint az ifjú grannan lassan kinyitja a szemét.

– Jó reggelt – köszönt Ackbar, megpaskolva Mallar kezét. – Ne féljen. Tudja, hol van?

– Kórházban – hangzott a rekedt válasz.

– Igen. Maga az Új Köztársaság Flottájának gyengélkedőjében van a Coruscanton. Én pedig Ackbar vagyok.

Plat Mallar szeme elkerekedett.

– Coruscant? Hogyan? Én a Polneye... nem értem.

– Idővel majd mindent elmondok. Nem feltétlenül lesz kellemes – jegyezte meg Ackbar higgadtan. – De pillanatnyilag ennek nincs jelentősége.

– Azt hittem, meghaltam – mondta Mallar. Nehezen ejtette ki a szavakat.

– Mától újjászületett. És ha megengedi, én segítek magának.

Mallar tétován felemelte az egyik kezét.

– Ki maga?

– Én egy kalamári vagyok – tudatta Ackbar. – Maga meg egy grannan. Én még sosem találkoztam grannan-nal. És maga találkozott már az én fajtámmal?

Mallar alig észrevehetően megrázta a fejét.

– Akkor bizonyára tanulhatnánk egymástól.

– Egyenru’hája van – fedezte fel Mallar. – Mi maga? Nem az orvosom?

Ackbar az öltözetére pillantott.

– Én csak egy öreg pilóta vagyok, akinek nem volt annyi esze, hogy hazatérjen – mondta és felállt. – Szólok az orvosának. Neki sokkal fontosabb mondanivalói vannak.

Poas Trell nem tudta palástolni a rosszallását, amikor átadta Leiának a petíciókat.

– Elnök asszony, amikor azt mondta, hogy lehetek a tanúja...

– Problémát okoz önnek?

– Elnök asszony, Falanthas miniszter szárnysegédje riasztotta a miniszter urat, mielőtt a hivatalba értem volna. Már útban van ide. Javasolhatom, hogy várjon néhány percet.

– Nem – felelte Leia. – Nincs mit megbeszélnem vele. Jogom van megnézni ezeket az iratokat, és élek is vele. Hol a frissítő tabletta?

– A segédem elment érte – jelezte Trell. – Azonnal itt lesz.

Leia kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Úgy tűnik, további petíciókat is kaptunk.

– Igen, elnök asszony. Összesen huszonhárom van, tizennyolc a Farlaxról, öt máshonnan. A főadminisztrátor és a miniszter úr már tárgyaltak arról, hogy az elégedetlenkedőkhöz legközelebb fekvő négy rendszerben gyorsítsák meg az elfogadás menetét.

– Majd én meggyorsítom a folyamatot, ha nem hozza rögtön azt a tablettát.

Trell nyíltan feszengeni kezdett.

– Hercegnő, nekem nagyon kellemetlen ez az egész.

– Netán megkérdőjelezi az illetékességemet e petíciókkal kapcsolatban?

– Nem, természetesen nem, Leia hercegnő. Csak arra gondoltam, hogy konzultálhatna az idősebb miniszterekkel, és egyeztethetne időt a...

– Kérem a tablettámat – mondta Leia határozottan. – Máskülönben ezeket fogom, és elviszem a saját irodámba. Azután pedig közlöm Nanaoddal, hogy keressen egy másik szárnysegédet, mert a legutóbbit fegyelemsértés miatt felfüggesztettem.

Trell gyorsan előkapta a komlinkjét.

– Faylee – hadarta. – Megvan már az a tabletta?

Egy perccel később kinyílt a tárgyaló ajtaja, és belépett egy alkalmazott a tablettával. Trell Leia felé bólintott, mire az alkalmazott letette elébe az asztalra, majd eltávozott.

– Leülne? – kínálta hellyel Leia a szárnysegédet. Amikor Trell elhelyezkedett, Leia a táblára helyezte az első petíciót, és lemásolta. Az adattábla tetején található prizma alakú dudor három hololencsét tartalmázott. Az egyik magát a dokumentumot rögzítette, egy az aláírót és az aláírás procedúráját, egy pedig a vele szemben ülő tanút.

– Leia Organa Solo elnök, az Új Köztársaság nevében, Galantos tagfelvétele ügyében – mondta.

– Poas Trell, Engh fővédnök, adminisztratív vezető első szárnysegédje, tanú.

Leia ellátta a petíciót cikornyás kézjegyével.

– Elfogadva. Leia Organa Solo elnök, az Új Köztársaság nevében Wehttam tagfelvétele ügyében...

Amikor Leia az ötödik petícióhoz ért, Trell tétovázni látszott.

– El akarja fogadni az összes Farlax-keresetet?

– Pillanatnyilag az összes keresetet el akarom fogadni. Kérem, folytassuk.

Trell mély lélegzetet vett, és látszott rajta, hogy valamit eltitkol. Kezét összefonta az asztalon.

– Poas Trell, Engh fővédnök, adminisztratív vezető első szárnysegédje.

Falanthas miniszter éppen akkor lépett be, amikor Leia távozóban átnyújtotta az iratköteget Trellnek.

– Jó reggelt. Mokka – köszöntötte Leia. – Sajnálom, hogy feleslegesen szólították el a tárgyalásról. De ha már itt van, megkérem, intézkedjen, hogy valamennyi kormányt értesítsék, amilyen gyorsan csak lehet. Nem, várjon csak, nem tudja, Jobath kancellár a Coruscanton van még?

– Azt hiszem, a diplomataszállóban tartózkodik.

– Akkor küldje át hozzám. Személyesen szeretném informálni a kancellárt.

Miközben indulni készültek, Falanthas a kezében lévő iratkötegre pillantott, majd Leiára.

– Mit mondjak Beruss elnöknek?

– Mondja neki, hogy helyesen döntöttünk. Mondja neki, hogy most már komolyabb döntéseket is hozhatunk.

– Dr. Yintal „admirális”-nak szólította önt – jegyezte meg Plat Mallar, miközben Ackbar oldalán a Flotta kórházának parkjában sétálgatott. – Nem úgy bánt önnel, ahogyan egy öreg pilótával szokás. Hanem mint fontos személyiséggel.

– Dr. Yintal túlságosan is tisztelettudó, orvos létére – vélte Ackbar. – Nem esik nehezére a mozgás?

– Jobb, mint az ágyban fetrengeni – mondta Mallar. – Tényleg tizenhat napig voltam abban a tartályban?

– Itt voltam, amikor idehozták magát – közölte Ackbar. – Borzalmasan, de borzalmasan beteg volt.

– Itt ugyanolyan hosszúak a napok, mint a Polneye-on?

– Azt hiszem, igen, egyik napnyugta a másik után – tudatta Ackbar, és kuncogott a gondolatra. – A Polneye-on is a császári mértékrendszert és a decimális órát használják?

– Igen.

– Itt egy nap tizennégyezer standard időegységből áll – ismerte el Ackbar. – Ehhez igazítsa az időérzékét.

– Ez rövidebb – vonta le a következtetést Mallar. – A polneye nap tizennyolcezer időegység. Akkor is tizenhat nap. – Hirtelen aggódni látszott. – Hogy fogom ezt kifizetni?

– Semmivel sem tartozik nekünk – világosította fel Ackbar. – Az Új Köztársaság örömmel vállalja a költségeket. – Egy közeli pad felé intett. – Nem ülnénk le néhány percre?

– Nem – felelte Mallar. – Jólesik a séta.

– Akkor sétáljunk – egyezett bele Ackbar, és csoszogó lépteivel továbbindult.

– Dr. Yintal azt mondta, semmit nem tud a Polneye-nál történtekről – kezdte a beszélgetést Mallar egy idő után. – Ha maga admirális, bizonyára többet tud.

– Attól tartok, hogy az utolsó jelentést, amit a Polneye körzetéből kaptunk, maga írta – mondta Ackbar. – Több nem érkezett, és felderítőket sem tudtunk még kiküldeni.

– Tizenhat napjuk volt rá. Miért nem?

– Plat Mallar, ideje hozzászoknia a gondolathoz, hogy maga az egyetlen túlélője annak a támadásnak.

– De a Déli tízes még áll és volt egy transzport a felszínen is.

– Elemeztük az interceptor által rögzített adatokat – tájékoztatta Ackbar. – A transzport droidokból és felszerelési tárgyakból állt. Gyanítom, nem sok reményre ad okot.

Mallar hosszú ideig csendben volt.

– Ki tette? – kérdezte végül. – Azt legalább meg tudja mondani, hogy ki ölte meg a családomat?

– A támadást a yevethák kezdeményezték – vázolta a helyzetet Ackbar.

– A yevethák? – kérdezte Mallar méhatlankodva. – Kik azok a yevethák?

– Az egy a Koornacht-halmazban élő faj. A Birodalom foglyul ejtette őket, de nyilván ellopták a technológiájukat, s feltehetően az egyik flottájukat is. Ugyanabban az időben más kolóniákat is megtámadtak. Az információink nem teljesek, de pillanatnyilag maga az egyetlen túlélő, akiről tudunk.

– Mit csináltak velük?

– Tettünk lépéseket, hogy megvédhessük a Koornacht-halmaz többi lakott bolygóját. És keressük a módját, miként válaszolhatnánk a yevetha agresszióra.

– Amit én láttam, az nem agresszió volt – háborgott Mallar. – Hanem gyilkosság. Egyszerű, előre kitervelt mészárlás.

– Igen – ismerte el Ackbar és bóhntott. – Az volt.

– Akkor hát nem értem. Nem volna igaz az, amit az Új Köztársaságról hallottam? Elmozdították a császárt, mert igazságtalanságokat művelt. Szembeszálltak az egész Császári Flottával. Most ez igaz, vagy csak propaganda?

– Ez igaz.

– És van még flottájuk?

– Igen.

– És használni is fogják? – Mallar megállt, és szembenézett az admirálissal.

– A döntés egy civil kormány kezében van. És nem tudom, hogyan fognak dönteni.

– Miért olyan bonyolult ez az egész?

– Maga nem értheti ezt, Mallar, de nem túl könnyű a demokráciát összeegyeztetni a háborúval – szögezte le Ackbar. – Hacsak nem ér közvetlen támadás bennünket. Minden esetben meg kell tárgyalni a dolgot. A provokációnak igen nehéz ellenállni. És a döntésekhez mindig idő kell. – Ackbar megrázta a fejét. – Tizenhat nap nem elég hozzá.

– Mit gondol, mi fog történni? Mondja el őszintén, mi a véleménye – sürgette Mallar. – Ez fontos a számomra.

Ackbar bólintott.

– Azt hiszem, végül elszámolásra kényszeríthetjük a yevethákat. De előtte csúnya háború lesz.

– Köszönöm – mondta Mallar. – Meg tudja mondani, mikor hagyhatom el a kórházat?

– Mihelyt dr. Yintal úgy találja, hogy megfelelő az egészségi állapota. Gondolom, még egy nap. Netán van valami terve?

– Igen – felelte Plat Mallar. – Önkéntes pilótaként beállok a flottájukba. Ott akarok lenni, amikor elszámoltatja a yevethákat. Már csak ez az egy számít nekem.

Mire Leia a Minisztériumi Központ tizenötödik emeletén lévő igazgatói lakosztályába ért, Alole és Tarrick már ott várt rá az ajtó előtt. Beszélgettek, és olyan testtartást vettek fel, amiből nem lehetett megállapítani, hogy éppen üdvözölni vagy elfogni készülnek őt. Alole arca elvörösödött, amikor feléje fordult.

– Hercegnő, éppen most hallottuk, hogy visszatért.

– Hát persze – nyugtázta Leia savanyú mosollyal. – Hogy van, Alole?

– Nagyszerűen, hercegnő.

– Tarrick?

– Nagyon jól, elnök asszony.

– Akkor van valami akadálya annak, hogy bemenjünk, és végezzük a dolgunkat?

– Az égvilágon semmi – mondta Tarrick, és vigyorogni kezdett.

Leia privát irodájába belépve mind a formaság, mind a barátság gyorsan semmivé foszlott.

– Szóval a maguk oldaláról nézve mekkora a veszteség?

– Jó, hogy megint itt van – mondta Tarrick.

– Akadt némi problémánk a kormányzással – jelezte Alole.

– Ó!

– Túl sokan akarták megragadni a kormányt.

Leia bólintott.

– Milyen hosszú a sikerlista?

– Kezelhető – felehe Alole. – Amit tudtunk, magunk elintéztünk. De Nanny minél előbb szeretne találkozni magával.

– Majd emlékezem rá – felelte Leia. – Alole, volna szíves átszólni a szenátusba, és megkérdezni, hogy Bennie mikor tudna átnézni hozzám?

– Azonnal – készségeskedett Alole, és az ajtó felé hátrált. – A sikerlista az adattábláján van.

– Köszönöm – mondta Leia, és maga felé húzta az adattáblát. – Tarrick, nézze meg, Jobath kancellár a helyén van-e, és ha igen, mikor tud fogadni. Mondja neki, hogy híreim vannak a számára.

– Két hete minden reggel hív bennünket – tudatta a szárnysegéd laza mosollyal. – Azt hiszem, ide tudom csalogatni.

Alole megállt az ajtóban.

– Hercegnő!

Leia feléje pillantott az adattábla fölül.

– Igen, Alole?

– Jó, hogy visszajött.

– Majd húzok egy rubrikát. Csak az a baj, hogy kevesen gondolják így.

Miután Leia belépett, Behn-kihl-nahm elmosolyodott, és megölelte, csak azután csukta be az elnöki rezidencia ajtaját.

– Hogy van, hercegnő?

– Jobban – felelte. – Hogy állok, Bennie?

A Védelmi Hivatal elnöke kiválasztotta a legnagyobb széket, és leült.

– Pillanatnyilag jól. Még élvezi öt vagy hét hivatali pozíció támogatását. Egyelőre nincs ok arra, hogy összehívjuk a Kormányzó Bizottságot.

– Ez jobban hangzik, mint amiben reménykedhettem. Ki van az ellenzékben? Borsk Fey Tya? – Az opportunista bothan az Igazságügyi Hivatal élén áll, és mindig is ferde szemmel nézett Leiára. Ennek egyik oka éppen az Ackbarral való baráti viszonya volt.

– Természetesen – ismerte el Behn-kihl-nahm. – Bizonyára nem származik előnye abból, ha önt támogatja, de ha megfordulnak a szelek, nyilván helyezkedni fog. Mivel az Igazságügynek nincs igazán felelőssége sem a háború, sem a diplomácia terén, Fey’lya szabadon játszhatja kisded játékait.

– Mennyire szabadon?

– Mostanra a szenátus elégedetlenkedői köréje gyűltek egyszerűen azért, mert magasabb pozícióban van, mint ők. Még csak ígérgetnie sem kell nekik, jóllehet, arra számítanak. És amikor majd megkérdezik tőle, mit nevez ő egyensúlynak, kedvére nagyképűsködhet.

– Azt akarja mondani, hogy hozzá kell szoknom a hangneméhez?

– Ameddig ön áll az érdeklődés középpontjában, addig igen. Ha netán egy, esetleg két hónapon belül történetesen el tudnák önt távolítani, igen jó eséllyel pályázhatna az elnöki székre.

Leia a szemöldökét ráncolva bólintott.

– Ön nyilván erősebb pozícióban lesz, mint ő.

– Az ő dramaturgiája szerint én hatalmasat fogok bukni, amiért önt támogatom – vélekedett az elnök. – Ha önt akár a szenátus, akár a Kormányzó Hivatal visszahívja, nem fog hozzám fordulni, hogy keressek a helyére valakit.

– És ha most lemondanék?

Behn-kihl-nahm vállat vont, és belesüppedt a székébe.

– Egyelőre semmi oka, hogy megtegye, de arra sem, hogy rá gondoljon.

– Nem fog szégyenbe kerülni – mondta nyomatékkal. – Neki pedig nem lesz alkalma megerősíteni a hatalmát.

– Mi ketten már a megfelelő oldalon állunk – biztosította Behn-kihl-nahm. – Nincs értelme változásról beszélni. Ez csak egy felesleges incidens.

– Majd megpróbálom az emlékezetembe idézni, amikor Borsk FeyTya a szenátus pódiumán mondja a magáét. – Melyik elnök tart még vele?

– Rattagagech elnök a másik, de nem mondanám, hogy támogatja – felelte Behn-kihl-nahm.

A név hallatán Leia rögtön tudta, hogy a mentor miért tesz különbséget köztük. A tanult, megfontolt elomin, aki a Tudományos és Kutatási Hivatalt vezette, valójában éppen az ellenkezőjét vallotta, mint a nagyhangú bothan.

– Az ő indítékait ismerjük?

– Ahogy mondja – válaszolta Behn-kihl-nahm. – Mégpedig az elomin rendszeretet. Az elmúlt hetek eseményeiből azt a következtetést vonta le, hogy ön a szociális és politikai káoszt erősítette, nem pedig a stabilitást és a rendet.

– Az az érzésem, ezért nem is tudom őt elítélni. Van, aki ingadozik?

– Praget elnök kétértelműen nyilatkozott – fejtette ki véleményét Behn-kihl-nahm a Biztonsági és Hírszerző Hivatal fejéről. – Ez természetesen csak a jelen. Sok minden függ attól, hogy önnek mi lesz a következő lépése. Nem túlságosan lelkesednek a háborúért. Igen erőszakos fellépéssel is legfeljebb csak két vagy három tagot tudnak rávenni, hogy támogassa a bizalmatlansági indítványukat. Akkor pedig semmi nem menti meg önt a nyilvános szavazástól.

– És mennyire óhajtják az igazságot?

Behn-kihl-nahm megvonta a vállát.

– Közönyösek. A távoli Koornacht vidékein meghalt idegen pilóták halála nem esik olyan súllyal a latban, mint a Köztársaság hazafiainak halála egy esetleges helyi konfliktusban.

– Erről jut eszembe – kapott a homlokához Leia. – Mi a helyzet Tuomi szenátorral, meg azzal, hogy vissza akarja vonni megbízólevelemet?

– Annak vége. El lehet felejteni. Beruss elnök lehetetlenné tette az egészet a bürokratikus ügyintézésével. Én pedig limitálni tudom a hozzászólók számát tízre.

– És hányan volnának, ha nem állna elébük a buzogányát suhogtatva?

Behn-kihl-nahm elhessegette a kérdést.

– A hangoskodókkal nem kell törődni. Most a jövő a legfontosabb kérdés. Mit tervez a yevethákkal kapcsolatban?

– Mit tehetünk az erőnkhöz képest? Mi a valószínűsége annak, hogy nem játsszuk az elnöki széket Fey’lya, Praget vagy Cion Marook kezére?

– Inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy mit kéne tenni. Azután majd kidolgozzuk a túlélés módját is.

– Mit kéne tenni – Leia megrázta a fejét. – Azt kéne tenni, hogy a yevethákat visszaűzzük a N’zoth mögé, azután tiltó zónát bocsátunk rájuk, és azt ezer évre programozzuk. Még ez is enyhe büntetésnek tűnik.

– Ön elnézőbb, mint én – hajtotta meg a fejét Behn-kihl-nahm. – Szerintem a méltó büntetésük az volna, ha elszenvednék mindazt, amit az áldozataikkal műveltek. De ez persze lehetetlen, ha ilyet tennénk, megszegnénk a Nyilatkozat betűit. – Egy kisasztalról elvett egy keserű cukorkát. – De szívesen végignézném, ha valaki végrehajtaná.

– Maga erősebb, mint én – adta meg a magyarázatot Leia. – De nekem elnézőnek kell lennem.

Behn-kihl-nahm bekapta a cukorkát.

– De amíg arra várunk, hogy bosszúálló angyalunk megjelenjen...

– Felkereshetném a Védelmi Hivatalt, és megbeszélhetném velük, hogy meddig mehetünk el.

– Jobban szeretném, ha válaszokkal érkezne a hivatalba, nem kérdésekkel.

– Ha elébük állok, azt akarom nekik javasolni, hogy az Ötödik Flotta csapjon le a yevethákra, hogy mindegyikük emlékezzen rá, mit mondott Tig Peramis a flotta felállításának szükségességéről, s hogy mit nyilatkozott Nil Spaar az örökségemről. Ha bármi olyat teszünk, ami az Új Köztársaság pilótáinak életét teszi kockára, annak kezdeményezése csak a Védelmi Hivataltól származhat.

Behn-kihl-nahm megrázta a fejét.

– Ilyen kezdeményezés senki mástól nem származhat, csak öntől.

– Akkor pedig nem fog megtörténni – hívta fel a figyelmét Leia. – Nil Spaar megkötötte a kezemet. Hodidiji és Peramis szenátorok adták a kezébe a kötelet. És én szó nélkül fogadtam, mert mosolyogva tette.

– Ez a döntés nem Leia Organa Solótól származik.

– Ki mástól származhatna?

– Esetleg Plat Mallartól – vélte az elnök. – Ő szimbólummá vált az ön számára.

Még mielőtt befejezte volna, Leia megrázta a fejét.

– Nem használom őt fel. Nem akarok hasznot húzni a tragédiájából. Ha milliónyi érző lélek meggyilkolása, tucatnyi kolónia elpusztítása nem elég a hivatalnak, de emellé elvárják, hogy az egyetlen élő áldozat előttük parádézzon, akkor az szégyen rájuk nézve. És szégyen miránk is.

Behn-kihl-nahm felállt, távozn’ készült.

– A szégyen nem szerepel a politika fegyvertárában – közölte, és elsimította ruhája ráncait. – A Coruscanton pedig mostanában több a politikus, mint az államférfi.

– Ezt nem akarom elhinni.

– Pedig így van. Gondolja át alaposan, hercegnő. Csak egyetlen módja van annak, hogy vezethesse őket. És ha ezzel nem él, nem marad más választása, mint követni őket, ahová ők vezetik önt. És én meg nem akarom feleslegesen ígérgetni, hogy méltányosan fognak dönteni.

A hiperkom hangszórójából mindaddig statikus zaj hallatszott, amíg A’baht tábornok be nem ütötte a rejtjelkódot, amit Hiram Drayson admirális nagy kegyesen engedett memorizálnia. Pár másodperccel később – mégis lényegesen később, mint a szokásos hiperkom csatornákon –, a statikus zajt felváltotta az Alfa Kék igazgatójának képe.

– A’baht tábornok – üdvözölte Drayson egy fejbólintással. – Köszönöm, hogy szakított rám időt.

– Drayson – mordult fel A’baht. – Maga talán meg tudja mondani, mi folyik ott.

– Lehet, hogy túl sokat remél – adta tudtára Drayson. – Végül is ez a Coruscant. Valójában az ügy mely vonatkozása érdekli?

– A megérkezésünk utáni első órán belül erősítést kértem – felelte A’baht. – De csak hallgatás volt a válasz. A Repülési Hivatal Stratégiai Parancsnoksága nevében, mondtam. De még csak kapcsolatba sem léptek velem.

– A Stratégiai Parancsnokság felsőbb szintről vár utasítást – szólt Drayson. – Amíg az meg nem érkezik, a véleményem szerint ne várjon a támogatásukra. Hacsak nem kell szembenéznünk közvetlen támadással.

– Mennyi ideig tart, amíg döntésre jutnak? – kérdezte A’baht. – További hajókat kértem az Ötödiktől, a Wehttamtól és a Galantostól. A többi szomszédos rendszer még védtelen. És minden nappal, miközben mi itt járőrözgetünk, a yevethák egyre mélyebben ássák be magukat az állásaikba. És nem dicséret jár nekik az agresszió miatt. Meg kell büntetni őket.

– Erről nem engem kell meggyőzni.

– Akkor kit? A mi jelenlétünk nem old meg semmit. Mostanra már a yevethák is tudják, hogy a Flotta felvonultatása puszta fenyegetés.

– A hercegnő a helyes döntést akarja meghozni – fejtette ki álláspontját A’baht. – Szüksége lesz a segítségünkre, hogy lássa, helyesen cselekedtünk.

– Miféle segítségünkre?

– Kissé plasztikusabb bizonyítékra van szüksége a yevethák inváziójáról – figyelmeztette Drayson. – Anélkül Leia hercegnő nem lesz elég erős ahhoz, hogy legyőzze a szenátus ellenállását.

A’baht felhorkant.

– Nem tudom, mit tehetnénk még azon kívül, amit eddig megtettünk. Felderítőket küldtünk a határvidékre, sőt még azon túlra is. A szenzoraink hatótávolsága viszont nem elegendő ehhez a munkához. Borzalmasan sok időbe telik, mire megszerezzük a megfelelő információkat, és dokumentáljuk a mészárlásokat.

– Bízom önben, hogy elég kitartó lesz, bármennyire is nehéz a feladat.

– Ha arra kíváncsi, rniért vannak még kint a felderítők és az előőrs, akkor a válaszom igen – mondta A’baht. – De már túl késő ahhoz, hogy a kérését teljesítsem. Mindamellett a yevethák nem sok bizonyítékot hagytak hátra. Meg aztán, amink eddig van, az miért nem elég Leiának?

– Nem az a kérdés, hogy Leia eddig mit látott és mit nem – mondta Drayson kétértelműn. – Hanem hogy mit tárhat a szenátus elé. Ha a független hírszerzéstől származó adatokkal áll elő, olyasvalamivel, ami nem az Új Köztársaság Hírszerzésétől vagy a Flottától származik, annak hitelességét meg fogja kérdőjelezni a származása.

– Én is kétségbe vonom a származását – jelentette kí A’baht mogorván. – Nyilván vannak érdekeltségei a Koornacht-halmazban, ha meg tudta szerezni azokat a holókat – például valami olyasmi, amit nem lehet felderíteni, vagy ami elég gyors ahhoz, hogy meglépjen, mielőtt a tűzijáték elkezdődik. Igencsak kíváncsi volnék, milyen felderítő volt képes ilyesmire.

– És pontosan ez az a kérdés, amit Leiának nem szabad feltennie – fűzte hozzá Drayson. – Neki tiszta, tökéletes háttérrel rendelkező hírszerzési adatokra van szüksége. Tábornok, ha javasolhatom, küldjön felderítőt a Tizenkilences Zónába.

– Tizenkilences Zónába? – tűnődött A’baht a taktikai térképet tanulmányozva. – Az egy harmadrendű útvonal mellett fekszik, ami a halmaztól a Mag felé vezet – messze kint van a járőrök útvonalán túl.

– Akkor javaslom, hosszabbítsa meg a járőrök útvonalát.

– Miért?

– Mert a Tizenkilences Zóna történetesen a Wakiza és a Doornik Három Tizenkilenc között fekszik, ahol a yevethák előretolt állása van. Gondolom, onnan el tud kapni néhány yevetha interkomadást.

– Yevetha adásokat?

– Természetesen.

A’baht kifejezéstelen arccal felmordult.

– És mikor adódik ilyen alkalom?

– Ó, szerintem arrafelé éppen elég sűrű a forgalom – mondta Drayson könnyedén. – Azon sem csodálkoznék, ha már az ott-tartózkodásuk első órájában fognának valamit.

– Amit persze azonnal a Flotta Hivatalának továbbíthatnék.

– Úgy van.

– Vagy akár Leiának?

– Jó okkal igen, neki is.

A’baht elgondolkodott.

– A yevethák már úgyis hozzászoktak a járőreinkhez. Ha azok számát most a felére csökkentené vagy megszüntetné azokat, azzal hívná csak fel magára a figyelmüket.

– Köszönöm, hogy foglalkozott az előterjesztésemmel – hálálkodott Drayson vigyorogva. – Ó, és még valami...

– Igen?

– Mivel mindez nyilván még napokat, de lehet, hogy heteket is igénybe vesz, fontolóra vehetné, hogy rendelkezésünkre tud-e bocsátani néhány kisebb hajót a többi lakott rendszer részére.

– Tudom, hogy a yevetha támadásnak egy fregattnál kisebb hajó nem tud ellenállni. Ekkora hajót viszont nem tudok nélkülözni – közölte A’baht.

– Természetesen, megértem – felelte Drayson. – Egy korvett vagy egy járőrhajó nyilván nem rettentené el őket. Csupán arra gondoltam, hogy a puszta jelenlétük bírhat akkora szimbolikus jelentéssel...

A’baht egyszeriben megértette, mire gondol Drayson:

– ...hogy közvetlen támadásuk célpontjává váljanak. Azt akarja, hogy könnyű győzelem ígéretét nyújtsam a yevetháknak.

– Azokat a világokat nem szabad védelem nélkül hagyni – annál csak az a rosszabb, ha a biztonság illúziójával áltatjuk őket – mondta A’baht kurtán. – És az emberek életét kockára tenni sem annyira rossz, mint olyan harcba kényszeríteni őket, amit nem nyerhetnek meg. Az embereim és a hajóim nem szimbólumok, Drayson admirális. Én nem degradálom le őket ennyire.

– Megértem az érzéseit, tábornok – biztosította Drayson. – És osztom is őket. De fontolja meg, mennyivel más az ön helyzete ott, mint mondjuk a Dandalas vagy a Kktkt környékén. Ha a yevethák megtámadják az ön formációját, a dolgok leegyszerűsödnek.

– Azt akarja mondani, azért küldtek minket ide, hogy háborúra hergeljük a yevethákat?

– Csak annyit mondtam, hogy szabadon választhatja meg, hány kezét teszi bele a vadállat szájába – hívta fel a figyelmét Drayson. – Tizenkilences Zóna, tábornok. Ha másképp dönt, ezt a megbeszélést felejtse el.

A Flotta Főhadiszállásának helyi sorozóbizottsága a főépület mellett volt, egy jó sétányira a gyengélkedőtől. Ackbar képtelen volt rábeszélni Mallart, hogy várjon reggelig. Úgy érezte, tele van erővel, és megkérdőjelezte dr. Yintal ítéletét, amiért nem akarta még elbocsátani.

Amikor odaértek a Flotta címerével ékesített kupolához, Ackbar a második vitát is elveszítette, amely arról szólt, hogy bekísérheti-e Mallart az irodába.

– Egyedül kell boldogulnom odabent, anélkül hogy bárki is fogná a kezemet – erősködött Mallar. – Ez nagyon fontos nekem. Nem akarok semmiféle együttérzést vagy különleges kiváltságot.

– Ahogy óhajtja – engedett Ackbar, fejet hajtva a grannan makacssága előtt. Letelepedett a várószobában, ahol rendszerint civilek szoktak tartózkodni, és élvezte az újoncok zavart pillantásait, amint tétován szalutálva elhaladtak előtte.

Mallar egy óra múlva került sorra, a procedúra pedig újabb két órát vett igénybe. És amikor visszatért, rosszabbul nézett ki, mint amikor még a kórházban volt. Úgy nézett ki, mint egy lepkebáb, az élet is elhagyta a testét. Ackbar gyorsan odasietett elébe.

– Mi a baj? – kérdezte. – Na nem baj, a recepciósnál van gyorsító. Jöjjön, egy szempillantás alatt visszaviszem a gyengélkedőre.

– Eltanácsoltak – mondta Mallar, és csodálkozó pillantását Ackbarra emelte.

– A pilótagyakorlattól?

– Mindentől. Elutasítottak. Nem fogadtak el önkéntesnek.

– Ez abszurdum – hördült föl felháborodva Ackbar. – Várjon itt.

Elzúgott a meglepett újoncok sora előtt, és berontott az újoncok felvételi irodájába.

– Ackbar admirális? – ismerte fel a sorozótiszt, és ijedten felállt. – Uram – tette hozzá gyorsan, és precízen szalutált.

– Őrnagy, van itt egy Plat Mallar nevű újonc – csattant rá Ackbar. – Azt akarom, hogy hívja be, hogy válaszolhasson néhány kérdésre.

– Azonnal, admirális. – A tiszt a kom fölé hajolt, és parancsokat adott ki. – Végtelenül sajnálom, ha bonyodalmat okoztunk, admirális...

Mentegetőzését egy magas hadnagy érkezése szakította félbe. Ackbar megfordult, és már nem is érdekelte az őrnagy.

– Mi a neve? – támadt a hadnagyra az admirális, és a bal mellzsebe fölötti jelvényre pillantott: coreliai jelzés volt.

– Warris hadnagy, uram.

– Magyarázatot adna a Plat Mallarral történtekre?

A sorozótiszt egy pillanatra meghökkent.

– Uram, nem értem. Egyáltalán nincs képzettsége – tudatta Warris.

– Képzetlen?

– Igen, uram – felelte Warris. – Az irányelveink világosan kimondják, hogy az újoncnak minimum középfokú végzettséggel vagy programmal kell rendelkeznie. Plat Mallar programja nincs bejegyezve a rendszerben.

– Hát persze hogy nincs, maga ostoba, egyáltalán megnézte, hogy honnan jött?

– Igen, uram. De az egy másik probléma. Nem csatlakozhat a Flottához, uram, mert nem az Új Köztársaság polgára. Még ennél is rosszabb a helyzet, ha figyelembe vészük, hogy polneye állampolgár, vagyis olyan bolygóról származik, amely pillanatnyilag is a Birodalom szövetségese. Nem tudom elfogadni a kérelmét. – A hadnagy támogatásért az őrnagyra pillantott. – Van esetleg valamilyen különleges körülmény, amit nem mérlegeltem?

– Admirális, Warris hadnagy helyesen járt el – fűzte hozzá az őrnagy. – Ha a beadványán nem lett volna feltüntetve az állampolgársága, nem is álltunk volna szóba vele.

– Bürokratikus baromság – dühöngött Ackbar. – Hát az emberi bátorság, az elkötelezettség semmit nem számít? Ezeket az embereket is futószalagon sorozzák be, mint a gyalogosokat? – Egy kézmozdulattal elbocsátotta a sorozótisztet. – Kifelé.

Warris örömmel visszavonult, Ackbar pedig az őrnagy felé fordította a figyelmét.

– Admirális, bizonyára újraértékelhetjük a kérelmet, amennyiben ön vállalja a felelősséget

– Felelősséget? – mondta Ackbar hitetlenkedőn. – Nem elég, hogy ez az ember egyenruhát akar ölteni, és olyanok oldalán harcolni, akikkel eleddig még csak nem is találkozott, pusztán, mert osztja velük a meggyőződését? Nem, az ilyen újoncnak a papírjai rendben kell hogy legyenek. És a vére is ott kell legyen a harci egység sebészeti műtőjében. – Ackbar méltatlankodva megrázta a fejét. – Alaposan megváltoztak a dolgok. Én még emlékszem azokra az időkre, amikor minden jelentkezőnek örültünk, aki az oldalunkon akart harcolni.

– Admirális kell, hogy legyenek szabályok...

Ackbar hangja békülékenynek tűnt, de az admirális nem szándékozott megbékélni.

– Őrnagy, tegye fel magában a kérdést, hogy a maguk szabályai szerint a felkelés hősei közül ma ki szállhatna harcba a szabadságáért? – kérdezte az admirális előrehajolva. – Ha tudja a választ a kérdésre, akkor azt is látja, hogy a maga munkája nyomán kitűnő emberek tűnnek el a süllyesztőben. – Azzal Ackbar megfordult, és kivonult a helyiségből, meg sem várva a választ, sokkal kevésbé a szalutálást.

A folyosó feléig jutott, amikor már önmaga előtt is ostobának tűnt iménti kitörése. De amikor a váróhelyiségbe ért, az ott reá váró látvány szomorúsággal töltötte el. Az összes szék üres volt. Az elutasítás feletti bánatában Plat Mallar sem várta meg. Az ifjú túlélő egyeden szó nélkül kivonult a várószobából, elhaladt az őrök mellett, és beléveszett a város forgatagába.

Ackbar megállt a recepciónál és az őrre mutatott.

– Adja nekem azt a gyorsítót.

12.

A Coruscanton és a Mon Calamarin szerzett tapasztalatai alapján Ackbar admirális tudta, hogy a külső és a belső kört elválasztó határvonalon bármely kormánynak szabad átjárása van. Ha a belső kör tagja vagy, egy külön folyosón bármikor átsétálhatsz az elnök irodájának hátsó bejáratához. Ha pedig szólítanak, az elnök személyesen szól hozzád; ha levelet továbbítasz neki, személyesen tőle kapsz választ.

Ackbar mindig is élvezte ennek az előnyeit Leia – először mint az Ideiglenes Kormány hivatalnoka, azután mint az Új Köztársaság elnöke – szolgálatában. A viszonylag nyitott adminisztrációs rendszer ellenére ez egy kiválasztott körhöz való tartozás érzetét nyújtotta neki.

Az ajtó természetesen Han számára is nyitva állt. És Mon Mothmáéra is, aki egyébként is igyekezett távol tartani magát a Palotától, de a fenyegetés után egyszerűen feladta a hivatalát; és bejárása volt Nanaod Enghnek is, akiből ugyan sosem vált jó barát, de a munkája révén mindennapos látogatónak számított. És Benh-kihl-nahmnak is, aki túlságosan jól nevelt volt ahhoz, hogy észrevegye a magasabb hivatalok protokolláris nehézségeit. És Tarricknak meg Alolénak. És Ackbarnak.

Mindez azelőtt működött tökéletesen, hogy a yevetha-ügy elmélyítette a válságot. Ackbarnak azonban most rá kellett döbbennie, hogy bezárult előtte az elnöki rezidencia, a kulcsa nem nyitja az ajtót, a családhoz tartozása megszűnt. Ezért azután a főbejáraton át próbált bejutni az elnökhöz, és fel volt készülve egy újabb elutasításra.

De a lakosztály előtt álló biztonsági őr nem állt az útjába, és bár odabent néhányan meglepetten kapták fel a fejüket, senki nem akadályozta meg, hogy a hátsó helyiségbe bejusson.

– Jó reggelt, admiráhs – fogadta Alole, és felállt hatalmas asztala mögött. – Akár be is fáradhat, Leia hercegnő a tárgyalóban van, a múlt heti szenátusi ülés jegyzőkönyveit tanulmányozza.

Mire a tárgyalóterem ajtajához ért, Ackbar elbizonytalanodott. Leia a terem túlsó végében állt, háttal neki, és a holoernyőre meredt. Az ernyőn éppen Tuomi szenátor volt látható. Gyújtó hangú beszédét tartotta.

– Ez az ajtó nyitva áll még előttem? – kérdezte Ackbar, és hangja visszhangzott a tágas teremben.

Leia csak annyi időre fordult el Tuomi képmásától, hogy a válla fölött hátrapillanthasson.

– Ha nem úgy kellett ellopakodnia Tarrick mellett, akkor igen.

– Majd igyekszem megfigyelni, mikor jelennek meg a fegyverek a recepciónál.

Leia leállította a felvétel visszajátszását, és Ackbar felé fordult.

– Tényleg azt hiszi, hogy nem szívesen látott vendég errefelé?

– Még nem volt alkalmunk találkozni, amióta visszajött, és amíg távol volt is csak egyszer beszélgettünk. Amennyire visszaemlékszem rá, az is rövid, hivatalos beszélgetés volt – emlékeztette Ackbar. – Azelőtt pedig nos, nem hiszem, hogy az a kalózadás elég okot szolgáltatott volna arra, hogy kizárjanak innen. Félve próbáltam ki a kulcsomat.

– Ezek szerint Hant sem látta még? Mondtam neki, hogy szóljon önnek, bármikor jöhet. Most, hogy visszagondolok, egyébként is én voltam, aki kerülte a találkozást. – Leia odalépett hozzá, és megölelte. – Nem tudok sokáig haragot tartani. És különben is, ön azok közé tartozik, akikre akkor is hallgatok, ha éppen haragszom rájuk.

Ackbar hatalmas kezével megpaskolta Leia hátát, és felsóhajtott.

– Ezt jó tudni.

– Hiányoltam – mondta Leia kibontakozva az öleléséből. – És Anakinnak is hiányzott. Napokig senki nem látta önt. Merre járt?

– Nagyon elfoglalt voltam – mondta Ackbar, és az ernyő felé intett. – Minek idegesíti magát ilyesmivel? Nem lehet kellemes hallgatni, hogyan nyilatkoznak önről, meg aztán értelmét sem látom.

Leia a válla fölött Tuomi képmására pillantott.

– Azt hiszem, perverz kíváncsiság hajt. Hátha felfedezek valami hasznosítható nyomot.

– A kapzsiságnak nincs korlátja, az irigységnek nincs határa az egyszerű emberek szívében. Kedvenc idézetem Toklartól, a népszerű mon calamari filozófustól – mondta Ackbar.

– Nem ő mondta azt is, hogy „Ne nézz hátra – még utolérnek”? – kérdezte Leia könnyedén.

– Nem hiszem – válaszolt Ackbar. – Ellenben Toklar azt is írta, hogy „Egy fullánkra tovább emlékszel, mint ezer cirógatásra”. Mert a Tuomit támogatók hangjából is azt érezni, hogy ostobának, igazságtalannak és kegyetlennek tartják. Hallgassa csak meg.

– Engem nem bánt – vont vállat Leia, és kikapcsolta a holovetítőt. – De ahogyan az Alderaanról nyilatkozik, azzal sérti azokat, akik annak idején harcoltak érte. És egyszeriben mintha mindenkinek szemet szúrna, hogy én még itt vagyok.

– Az emberek megtalálják azt, amit keresnek – mondta Ackbar. – A motívumaikra figyeljen, ne a szavaikra.

– Tuomi azt mondja, az ő motívuma az igazság. – Az Alderaan népe menekültekből áll, hatvanezer emberből, akinek nincsen hazája, leszámítva az itteni meg a Bonadanon lévő követségünket. Tuomi ezzel szemben öt lakott bolygót és közel egymilliárd embert képvisel. Miért nem Bosch vezeti az alderaanokat, kérdezi.

– De ön nem az alderaanokért vezet minket, hanem az Új Köztársaságért.

– Amelynek az alderaanok csak félrevezetett tagjai, állítja Tuomi.

– Tuomi egy ostoba törpe – fröcskölte a szavakat Ackbar megvetéssel. – Az alderaanok tagsága nem sérti az alapszabályt. Az Új Köztársaság emberek szövetsége, nem bolygóké.

Leia helyeslőn bólintott.

– Amit gyakorta még itt is elfelejtenek.

– Akkor arra is emlékeztetem, hogy az Új Köztársaság konstrukciója nem ad lehetőséget a legnépesebb világoknak, hogy uralmat gyakoroljanak a kisebbek felett, hogy megakadályozzuk – Kerrithrarr szavaival élve – a termékenység zsarnokságát – mondta Ackbar.

Leia kurtán felnevetett, és megigazította a haját.

– Emlékszem rá, amikor ezt mondta.

– Talán emlékszik egy másik kedvenc idézetemre is – folytatta Ackbar. – „Ma egy nagy család vált belőlünk – nagyok és kicsik, fiatalok és öregek családja, amelyben mindenkit tisztelünk, de senkit nem részesítünk kegyben.”

Leia felismerte a saját szavait, az újjáalakuláskor mondott beszédében hangzott el.

– Ez csalás.

– Bízom benne, hogy még mindig hiszi, amit akkor mondott.

– Természetesen igen.

– Akkor most az nem számít, hogy hány alderaan él, hatvanezer, hatszáz vagy hat.

– Nem – mondta Leia –, a pontos szám csak az adóhivatal számára érdekes. Nekünk is jogunk van a tagsághoz.

– Örülök, hogy ezt hallom – mondta Ackbar, és beletúrt az övén lógó kis táskába. – Hoztam én egy csatlakozási kérelmet. – Kibontott egy ív kék papírt, és átnyújtotta Leiának. – Sürgős felvételi kérelem a Polneye-nak. A coruscanti képviselőjüktől.

Leia Ackbar szemébe nézett, majd megkerülte az asztalt, és az ablakhoz ment.

– Az az érzésem, kihasznál engem.

– Ez a kérvény is jogos.

– És vajon van-e bizonyítékunk arra, hogy még valaki túlélte a Polneye-on a yevetha támadást?

– Nincsen rá bizonyítékunk – válaszolt Ackbar. – De miért fontos az?

– Ha Plat Mallar helyet követel a szenátusban...

– Plat Mallar egy vadászgép pilótafülkéjében óhajt helyet foglalni. A szenátus széke nem lesz elérhető Mallar számára, hacsak nem találunk további túlélőket.

– Mindenhol a maga keze nyomát fedezem fel, Ackbar.

– Csak megpróbálok segíteni a fiúnak – vallotta be Ackbar. – Egyébiránt a saját feje után megy.

– Hadd kérdezzek valami egészen mást – váltott témát Leia. – Elmondta neki Jobath ajánlatát, hogy menedéket és tagságot ad neki a Fián?

– Plat beszélt Jobathtal.

– És?

– Az Alderaan pusztulása utáni napokban ön hogyan fogadott volna egy meghívást, hogy legyen a Lafra vagy az Ithor állampolgára?

Leia az asztalra helyezte a pergament, majd fejét lehajtva összetett tenyerének élét a szájához emelte.

– Máris mindenfelé kritizálnak, amiért minden beadványt elfogadtam, amióta visszatértem.

– Ha ez így van, akkor még egy már nem sokat számít – jegyezte meg Ackbar. – Annál többet jelent viszont a polneye világnak. És hadd tegyem hozzá, hogy büszke vagyok önre azért, amit tett.

Leia a homlokát ráncolva az irat fölé hajolt, és alaposan áttanulmányozta.

– Maga tudja – felelte. – Nekem viszont jólesik. – A távirányítóval bekapcsolta a komlinket. – Alole, hozzon nekem egy erősítő tablettát, kérem. Ackbar admirális hozott nekem egy beadványt, amit át kell tanulmányoznom.

Belezaboth Ourn, a Paqwepori rendkívüli konzulja álmatlanul járkált diplomáciai szálláshelyének hálótermében.

Már vagy tizedszer ellenőrizte, hogy a yevetha alkirálytól kapott aprócska vakdoboz jól illeszkedik-e a nagyméretű hiperkomreléhez. Ourn technikai rátermettségét mi sem jellemezte jobban, hogy öt órával azután, hogy kapcsolatot kívánt teremteni Nil Spaar-ral, még mindig tehetetlenül topogott.

És Belezaboth Ourn nem kedvelte az ilyesfajta várakozást.

A hajómérnök minden fellelhető eszközzel megvizsgálta a leforrasztott dobozt, de miután a dobozból kipattanó szikra tönkretette az egyik műszerét, a vállát vonogatva visszaadta azt. Ourn valójában csak annyit tudott, hogy a vakdoboz a hiperkomhoz csatlakoztatva bármely yevetha hiperkomra rá tud hangolódni, bármely távolságban.

Magában átkokat szórt Nil Spaarra. Ourn kért tőle egy tokómadarat meg egy nagykést. Hetekig a Coruscanton maradt, képtelen volt elmenni, mert várta, hogy az alkirály teljesítse az ígéretét. Még a szobáját sem hagyta el, nem tudott enni sem, annyira várta az alkirály hívását.

A Mother’s Valkyrie még mindig a leszállóhelyen vesztegelt, ahol a yevethai Aramadia felszállásakor is állt. Mivel a küldetésre szánt pénz elfogyott, Ourn nem végeztette el a hajó kötelező ellenőrzését, arra számított, hogy majd Nil Spaar megérkezése után jelentősebb összeghez jut. Amikor a dokk bérleti díját sem fizette már, a kikötő földi személyzete letakarta a hajót, s zár alá helyezte. Igen kellemetlen, ha Paqwepori konzuljának hajóját mindenki szeme láttára lefoglalják. Hát még az, ha Paqwepori küldöttsége pénz hiányában egy teherhajó potyautasaként érkezik vissza a szülőbolygójára.

Csupán egyetlen megoldás kínálkozott, és azt Ourn kétségbeesetten igyekezett megragadni. Nil Spaar ígéretet tett Ournnak, hogy a szolgálataiért és a Valkyrie-ben okozott kárért cserébe egy yevethai hajót bocsát a rendelkezésére. Akkor a küldöttség nemcsak hogy elegánsan távozhat a Coruscantról, de mindenki megláthatja, hogy Paqweporinak milyen hatalmas támogatói vannak.

Az egyetlen problémát az jelentette, hogy Nil Spaar sosem volt elérhető, amikor Belezaboth Ourn igyekezett kapcsolatba lépni vele. Az utolsó két esetben Ourn hívását Spaar beosztottaihoz kapcsolták. Az utána következő három hívására pedig, amiben határozottan kikötötte, hogy csakis Nil Spaarral kíván beszélni, már nem is érkezett válasz.

Ezért azután a következő alkalommal csalit akasztott a horogra: üzenetet hagyott, mely szerint a Koornacht-térségben érdekes változásokról tud adatokat közölni.

A tokómadár és a yevetha válasz egyszerre érkezett meg, de Ourn félretette az előbbit, hogy fogadhassa az utóbbit. Legnagyobb örömére a kom ernyőjén Nil Spaar képmása jelent meg.

– Belezaboth Ourn – kezdte Nil Spaar. – Mi ez a zaj?

A szomszéd helyiségbe zárt tokómadár károgása jól hallatszott a komban.

– Alkirály, öröm és megtiszteltetés, hogy ismét beszélhetek önnel. Ne törődjön a zajjal, egy vadállat van odakint, semmi több. Van valami jó hír a számomra? Kapok támogatást a hajómhoz?

Ourn úgy vélte, megbánást lát a yevethai tekintetében.

– Konzul, ez az ügy egy kissé kínossá vált – közölte Nil Spaar. – A mi embereink meg a magáé hadban állnak egymással

– Nem, nem a mi embereink! – mondta Ourn kétségbeesetten. – Nincsen egyetlen paqwepori állampolgár sem az Új Köztársaság flottájában, egyetlenegy sem! A szociátor megtiltotta.

– Én meg remélem, hogy ez jó példa lesz a többi uralkodó számára – jelentette ki Nil Spaar. – De egy hatalmas flotta itt kellemetlenkedik a térségünkben, és nem úgy tűnik, mintha el akarnának menni innen.

– Ó, az a flotta csak erőfitogtatás céljából van ott – mondta Ourn. – A hercegnő nem szándékozik bevetni, de a megfelelő támogatást sem kapná meg hozzá.

– Erős és ravasz diktátornak ismertem meg őt – mutatott rá Nil Spaar. – Nem hinném, hogy üres fenyegetésekre szánná el magát.

– Ha hallaná a szenátusban naponta elhangzó véleményeket, tudná, mennyire gyenge. Kétségbe vonják az illetékességét az Új Köztársaság elnöki posztjára. Még azt is rebesgetik, hogy vissza fogják hívni.

– Engem jobban érdekelne, hogy a bennünket fenyegető flottát mikor hívják vissza – emelte fel a hangját Nil Spaar. – Ugye, megérti, hogy nem mehetek el e kérdés mellett.

– És mi a helyzet az ígéretével? És a szívességekkel, amit önnek tettem?

– Tartozunk Paqweporinak, ez kétségtelen... de a kormányomban egyesek felteszik a kérdést, hogy vajon megbízhatunk-e Leia Organa Solo egyik szövetségesében...

– Én magam jelentem őt fel, ha az elnök megengedi nekem, hogy...

– ...mások pedig azt hangoztatják, hogy a Queen of the Valkyriest meg kell tartanunk, hogy a segítségünkre legyen a Leia flottája elleni harcban. Valójában nem is értem, hogy várhatja el, hogy ilyen körülmények között átadjuk a hajót?

A konzul ábrázata minden szónál jobban elkomorult.

– Ez borzalom... ez hihetetlen! – köpködte a szavakat. – Semmit nem tud tenni?

Nil Spaar a lemondás paqwepori gesztusával megfricskázta saját állát.

– Az talán lehetséges volna... de nem. Nehezemre esik olyankor kérni, amikor amúgy is tartozom.

– Kérjen csak! Van valami ötlete, hogyan segíthetnék?

– Csak arra gondoltam, mi volna, ha ön lehetőséget adna nekem arra, hogy rábeszéljem őket... ha okot adnék nekik, hogy megbízzanak önben... hogy higgyék azt, hogy ön annyira tiszteletreméltó, mint amennyire szeretne az lenni...

– Igen, persze... de ez mire volna jó? Arra akar megkérni, hogy hagyjam el a Coruscantot? Hogy hagyjam itt az Új Köztársaságot?

– Nem, nem... semmi esetre sem. Csak legyen továbbra is a barátunk – biztatta Nil Spaar. – Tartsa nyitva a szemét és a fülét, hátha megtud valamit a hercegnő ellenünk tervezett machinációiról. Támogasson bennünket nem hivatalos jelentéseivel. Adjon meg minden információt, ami a segítségünkre lehet abban, hogy az események ne csússzanak ki a kezünkből. Ez az egyetlen módja annak, hogy betarthassuk az ígéretünket. Ez lesz a bizonyítéka annak, hogy szükségük van az ön lojalitására.

– Természetesen – mondta Ourn. – Természetesen! Megteszem! Valójában már most is azért hívtam, hogy

elmondjam Leia legújabb túlkapását. Ez még a barátait is megdöbbentette. Visszatért a szabadságáról, és soron kívül elfogadta húsz rendszer felvételi kérelmét – a protokoll teljes mellőzésével.

– Nem – mondta Leia nyomatékkal, és úgy söpörte félre az útjából Nanaod Enghet, mint valami utcai koldust. – Nem hívom össze a kabinet ülését. Nincs mit mondanom nekik. A Védelmi Hivatal még nem ült össze. Az alkirály sem nyújtotta még a kezét.

Engh Behn-kihl-nahmra pillantott.

– Beszélne vele, elnök úr?

– Leia... nem kell a válaszukra várnia – utalt rá Behn-kihl-nahm. – Csak mutassa meg magát nekik. Hadd lássák, hogy parancsokat osztogat. A kormány egy szervezet... és máris két megrázkódtatás érte őket, ami alapjában elég ahhoz, hogy szétrombolja a rendszerüket.

– Sajnálom, de ez az egész nem miattam van. Egyetlen ok volna arra, hogy összehívjuk a kabinetet, mégpedig az, ha én nem törődnék az ő „rendszerükkel”. A miniszterek foglalkozzanak csak a saját dolgukkal, én pedig teszem azt, amit egy államfőnek tennie kell.

– De meg kell mondania nekik, meg kell mutatnia, hogy itt van és aktív – nógatta Behn-kihl-nahm. – Máskülönben mielőtt még észrevenné, lesz kilenc pici királysága, és foglalkozhat azokkal a szenátusban a saját dolgai helyett. Ez bizonyos fokig már meg is történt.

– Nagyon sok olyan kormányzati feladat van, aminek semmi köze sincs a Koornachthoz, a Védelmi Hivatalhoz, a fekete flottához vagy az államügyekhez – mondta Engh. – Talán a minisztereket nem kell megnyugtatni, de a szenátust igenis kell.

– Nekem pedig nincs szükségem arra, hogy órákon át faggassanak.

– Nem erről van szó – állította Engh. – Ezt a találkozót ön hívja össze, nem ők. Köszönje meg nekik a munkájukat. Kérjen tőlük jelentéseket. Hívja fel a figyelmüket a küszöbönálló változásokra. Kérje meg őket, hogy maradjanak továbbra is szorgalmasak, ne hagyják, hogy a nézeteltérések megosszák őket. Hozza a tudomásukra, hogy ők teremtik meg a lehetőségét annak, hogy ön elvégezhesse a saját munkáját.

– Ezt tudják anélkül is, hogy elmondanám nekik – dltakozott Leia. – Miért kell ehhez propagandabeszédet tartanom? A lázadás idején a pilótáim tudták, hogy ötszörös túlerővel kell szembenézniük, és jóformán még hadvezetésük sem volt.

– Az más időben és más helyen volt – hangzott Behn-kihl-nahm egyszerű válasza. – Leia, maga még nem szolgált a kormányban másutt, csak a csúcson. Kérem, bízzon bennünk, akik legalul vagyunk, és másképpen látjuk a dolgokat.

Leia felsóhajtott, és a főadminisztrátorra pillantott.

– Akkor hát mikorra javasolja? Ma délutánra?

– Ó, nem, nem... az vészhelyzetnek tűnhetne, és annak a látszatát ön a legkevésbé sem akarja. Ma délután csak annyi volna a dolga, hogy kiadja a szokásos háromnapos emlékeztetőt. Abban elkezdheti közölni velük az üzeneteit. A többit majd három nap múlva. Az nincs túl messze.

– Rendben. Akkor hát három nap múlva – nyugodott bele Leia kelletlenül. – Szólna valamelyikük Alolénak kifelé menet?

Az új korszak első teljes kabinetülése meglepően simán folyt le. Mokka Falanthas államminiszter – ha nem is feltűnően, de észrevehetően – jelét adta neheztelésének, amiért Leia megsértette az ügymenetet. A diplomáciai testület munkájáról készített beszámolójában azonban nem beszélt elégedetlenségről. A többiek azonban – ezt Leiának be kellett ismernie – a jelek szerint visszatértek a normális kerékvágásba.

És ami még jobb, Leia két óra alatt végzett, így lehetősége nyílt egy kis munkára, mielőtt találkozott volna Hannal, hogy együtt ebédeljenek. Mégsem tudott azonban észrevétlenül távozni... Nanaod Engh utána sietett a folyosón, és a turbóliftnél megállította.

– Volna pár perce, hercegnő? – szólította meg Engh. – Van itt valami, ami nem tartozik a kabinet elé.

– Úgy terveztem, hogy még egyszer alaposan áttanulmányozom A’baht tábornok jelentéseit – mondta Leia. – Tudja, a Védelmi Hivatalba készülök.

– Igen, tudom.

– Nos, akkor az irodámig tartó úton van ideje meggyőzni arról, hogy amit ön akar mondani, az fontosabb annál.

– Úgy gondolom, szorosan ahhoz tartozik, hercegnő – fejtegette Engh. – Alole beszámolt már önnek a minisztérium vonalainak a leterheltségéről?

– Nem értem. Ő szemmel tartja a ki- és bemenő hívásokat, és a fontosakról rendszeresen tájékoztat. Ezt ön is tudja.

– Elnézést... én a nyilvános vonalakra utaltam. Az üzenetrögzítő droidok kimutatására, akik a névtelen hívásokat fogadják, a közvélemény visszajelzéseit, meg ilyesmi. Netán azokat is át szokta nézni?

– Nem – mondta Leia, és hívta a liftet. – Kellene?

– Hát... ha tudni akarja, hogyan vélekednek a kormányról odakint, a Coruscanton kívül. Hogy lássa, miként reagálnak az emberek az eseményekre.

– Folytassa – biztatta Leia, miközben megérkezett a lift.

– Itt van például az új tagok ügye, ami teljes egészében az ön hatáskörébe tartozik – kezdte Engh, és beszálltak a liftbe. – Mindenki tudja, hogy az Alapszabályt az új tagoknak ugyanúgy el kell fogadniuk, mint mindenki másnak, aki tagja az Új Köztársaságnak, mégpedig nem holmi adminisztratív, de sokkal nemesebb okokból.

– Úgy vélem, ezt nekem nem kell elmagyaráznia – mondta Leia, mialatt az ajtó becsukódott. – Legfeljebb talán Falanthas miniszternek.

– Ez a hivatalos ügyrend és a személyes stílus összeegyeztetésének kérdése, ami véleményem szerint idővel majd kialakul önök között – bizakodott Engh. – De odakint a fővárosban nagyon sokan aggódnak a dolgok jelen állása miatt – arról beszélnek, hogy az ön illetékessége lejárt, hogy különleges kedvezményeket osztogat, s hogy szeszélyesen, meggondolatlanul cselekszik.

– Most a saját kormányunkról beszél?

– Részben a hazai kormányról, részben a technokratákról. És nem is csak a technokratákról, ez érint közel minden városnegyedet. A nyilvános vonalakon érkező állampolgári vélemények kritikusak – olykor durvák és tudatlanságról árulkodnak, de számolni kell velük.

– És maga arra gondol, hogy ezeket ismernem kellene? – kérdezte Leia savanyú arccal. – Nézze, Nanaod, én nem tudom, miért hívja fel minderre a figyelmemet. Nekem sem tetszik a mostani helyzet, miért csodálkoznék, ha másoknak sem tetszik? Mit tehetek ellene?

– Nos, erről néhány napja már beszélgettünk odalent – emlékeztetett Engh. – Az egybehangzó meny szerint a jelenlegi helyzet annak köszönhető, hogy az Új Köztársaságot nem készítettük fel mindarra, ami várható volt, s a dolgok bekövetkezése után sem ismertettük vele a helyzetet. Én szeretném, ha néhány embert ráállítana a problémára, a legjobb volna, ha az ön irodájából is megbízna valakit – szerintem Tarrick volna erre a legalkalmasabb.

A turbóhft lefékezett, és az ajtó kinyílt: a tizenötödiken voltak.

– És mi a javaslata, mit csináljanak?

– Nos, kidolgozhatnának egy programot, amivel javíthatják az ön nyilvános ázsióját. Szerintem erre most a legalkalmasabb a nyitás politikája – az információ, nem az intézkedés. Szeretnénk, ha ön könnyebben elérhető volna a hálózat számára is, nemcsak a nagyobbakéra, de a helyi, regionális hálózatokéra is...

– Adjak interjúkat? És még? Nyissak meg űrrepülőtereket? Dedikáljak Leia-babákat? Hagyjam magam lefilmezni, amint huttese örömlánynak öltözve Hannal táncolok?

– Nem, Leia, szó sincs ilyesmiről...

– Pedig mintha ilyesmiről beszélt volna. És ezzel a lényeghez is értünk – mondta Leia határozottan. – Mi több, szomorúan tapasztalom, hogy akadt valaki, aki rosszul ítéli meg a helyzetet, és azt akarja, hogy a mosolyom alapján ítéljenek meg. A kapott kritikát én érdemeltem ki, és vissza fogom szerezni azt a tiszteletet, amit ezáltal elveszítettem... de nem hamis eszközökkel, ahogyan ön akarja.

– Én nem ilyesmiről beszéltem, Leia – mondott ellent Engh. – Én nem a szenátus véleményéről beszéltem, hanem az emberekéről, akiket a szenátorok képviselnek. A hadviselésünk félreértelmezett és téves információiról beszéltem, amely megakadályoz bennünket az igazság felismerésében. Leia, ezáltal megerősödhet a pozíciója.

Kiléptek az elnöki rezidenciába.

– Tőlem azt várják el, hogy helyesen döntsek, Nanaod, vagy azt, hogy népszerűen? Hol a határ aközött, hogy szeressék az embert és hogy megértsék? – Megállt, és a szemébe nézett, megakadályozva ezzel a további vitát. – Mennyiben segítene megtartani a vezető pozíciómat az, ha folyton állna mögöttem egy kisember, aki a fülembe sugdosná, hogy az emberek nem akarnak oda menni, ahova pedig kell menniük? Ne tegye még nehezebbé a dolgomat, Nanaod. Mert elárulom, nehéz az anélkül is.

– Én csak eszközt akartam a kezébe adni, amivel eredményesebb lehetne – szabadkozott Engh. – Az ön nyilvános megítélése pedig egy ilyen eszköz.

– Csakhogy ez nem más, mint rehabilitáció.

– Bizonyos körökben... csak a pletykák, híresztelések révén ismert. Nem arról van szó, hogy hazugságokkal kellene ködösíteni, Leia... hanem el kellene oszlatni a ködöt, amit mások szőttek.

– Mon Mothmának sosem kellett ilyen stratégiához folyamodnia, mégis átvezetett minket ennél nehezebb korszakokon is – emlékeztetett Leia. – Nem. Nem érdekel a javaslata.

– De azért elgondolkodna róla? Esetleg bepillanthatna a beérkező információkba, hogy megértse, miről beszéltem...

– Értem én – mondta Leia. – De nem kell az effajta segítség. Most pedig dolgom van.

Engh nem feszegette tovább a dolgot, de Leia mégsem tudott szabadulni a hallottaktól azután sem, hogy belépett a hivatalába. Órákkal később is az eszében járt, és elmondta Hannak is, akivel a gyerekek társaságában együtt ebédelt a közeli vízesés mellett.

Szimpátiát remélt Hantól, de annak ábrázata mindvégig nyugtalanságot tükrözött.

– Mi az? Mi a baj? – kérdezte Leia.

– Semmi, csak folytasd. Hallgatom.

– Értem már – jött rá Leia. – Ez megint a te „nem szólok bele, mert megint az lesz, hogy én rontottam el a dolgot” hozzáállásod. Mindamellett folyton érezteted velem, hogy te mennyit dolgozol. Olykor elcsodálkozom, hogy az ábrázatodat látva hogy képes egy szabakk kezet fogni veled.

– Csak arról van szó, hogy ismerem már a szövegedet – fejtette ki Han, és egy grimaszt vágott. – Ez a te „most addig piszkálom, amíg végre ki nem mondja a véleményét” módszered, ami ezúttal viszont nem jött be.

– Tényleg, miért nem mondod el a véleményedet, mielőtt még ölre mennénk?

– Mert nem sokat számítana.

– És most miért nem igyekszel legalább megnyugtatni?

– Asszonybeszéd – morogta Han tettetett méltatlankodással. – Mindig azt akarják, hogy az ember kimondja, amit gondol, de amit mond, azt sosem fogadják el igaznak.

– Amíg el nem fogadjátok a játékszabályokat.

– Hát persze. Éppen elég azt figyelnem, hogy Jaina hogyan tanulja azokat. – Han felsóhajtott. – Pár napja hallottam hírt egy régi csempész bajtársamról, aki új életet kezdett, és letelepedett a Fokaskon. Évek óta nem hallottam felőle.

_ És most mi okon?

– Elküldte nekem a Fokask Lobogó egyik számát, ami úgy gondolom, a nem hivatalos hírújság lehet odakint. A vezércikk címe valahogy így szólt: „A hercegnő visszakönyörgi elveszített koronáját?”

– Hm. És miről szóh a cikk?

– Ó, nem olvastam el olyan figyelmesen, miért is tettem volna? – Pillantásával majd felnyársalta Leiát. – Valami olyasmi állt benne, hogy mindig azt tartották, te a Régi Köztársaság értékeinek őrzője vagy, de mostanában mintha sokkal ősibb elvek – a monarchia isteni eszméi felé fordulnál... vagy valami ilyesmi. Csak kivonatosan olvastam bele. Ha akarod, elolvashatod az egészet.

– És a barátod mit mond minderről?

Han lebiggyesztette az ajkát, és elfordította a tekintetét, hogy ne kelljen válaszolnia.

– Mondjad csak.

– Hát. Valójában nem sok hozzáfűznivalója volt. Csak egy rövid megjegyzést fűzött a Lobogó olvasói levelek rovatához: „Valamit visz a víz a Coruscanton? Vigyázz rá, jó kis csaj.” – Han vállat vont. – Ez csak annyit jelent, hogy meg kell öljem a fickót.

– Nem kell megölnöd.

Han érzéketlenül bólintott.

– De. Inzultálta a csajomat. Az ilyet mind ki kell irtani.

– Hagyd ezt abba, mert még meghallják a gyerekek – figyelmeztette Leia, és a vállára csapott, majd ráhajtotta a fejét.

Han átölelte egyik karjával.

– Ha visszavonja, esetleg elengedem. – Majd hosszabb szünet után hozzátette: – Pedig komolyan értette. – Majd újabb szünet következett, s azután Han hangja komolyabbra váltott.– És neked mi a véleményed erről... mielőtt a gyerekek is megtudják?

Leia akkor nem szólt semmit. Miközben Hanhoz bújva a játszadozó Jainát, Jacent és Anakint figyelte, ott lüktetett az agyában Han utolsó öt szava: mielőtt a gyerekek is megtudják. Amikor visszatért a tizenötödikre, csendben megkérte Alolét, hogy állítson össze neki néhány szemelvényt az elmúlt napokban a nyilvános minisztériumi vonalakon beérkező véleményekről. Nem sokkal azután, hogy Alole elébe tette a szemelvényeket, Leia felhívta Nanaod Enghet.

– Gondolkodtam azon, amit mondott. Kérem, vázolja fel, mit kell tennem.

– Azonnal nekilátok – ígérte Engh.

A fiatal és az öreg, az életerős és a megfáradt, a grannan és a mon calamari önkéntelenül is együtt lépve masírozott a vörös-fehér vadászgép felé, ami alig pár méternyire a siklópadon nyugodott.

– Itt van, amit mutatni akartam – mondta Ackbar admirális. – Látott már valaha ilyet?

– Igen – felelte Plat Mallar, és kíváncsian dugta be a fejét a szárnyvégek alá. – A nagyapám kiképző támaszpontján ezeknek a sziluettje a gyakorló célpont. Ennek a változatai a T-65-ösök meg az X-szárnyúak, ugye?

– Pontosan. De figyelje meg a vaskosabb hajtóműházat és az egymás mellett elhelyezkedő pilótafülkéket.

– Meg egy lézerágyú-utánzatot a szárnyvégeken – mondta Mallar. – Gyakorlógép?

Ackbar bólintott.

– Ez egy TX-65-ös primer gyakorlógép. Az X-szárnyúak már nem szerepelnek az első vonalbeli gépek között, de a Flotta pilótái a mai napig azon töltik első száz órájukat, és ez még hosszú évekig így lesz.

Mallar leguggolt, és a hajtómű alá lesett.

– Ez egészen más, mint a TIE-vadászoké.

– Valóban – beleértve azt a különbséget is, amit remélem, méltányolni fog... van benne hiperhajtás.

A suhanc ehnosolyodott, majd ismét komolyra váltott.

– Egy ilyen zuhant le, amíg én a tartályban voltam, ugye? Hallottam az ápolókat, amint róla beszélnek.

Ackbar megfordult, és a repülőtér felé mutatott.

– Arrafelé, a huszonkettes taxiúton. Nem az első volt, és nem is az utolsó – mondta, és kissé megrázta a fejét. – Az újoncok olykor azt hiszik, hogy idekint is újrakezdhetik a gyakorlatot, ha hibáznak, mint a szimulátorban, ahol a mentoruk újraindíthatta őket. – Vállat vont. – És olykor ez nem jön be nekik.

– A kiképző mérnököm azt szokta mondani, hogy a leszállás nem nehéz dolog – csak a sima leszállás az. Hogy amikor az ember leszáll, legalább kétszer ellenőrizze a rendszereket, mert egy laza csavar könnyű prédája lehet a gravitációnak.

– Úgy tűnik, a kiképzője értette a dolgát.

– Igen – nyomatékosította Mallar. – Bowman York bizony értette a dolgát. Hiányzik is.

A kifutópályán egy tömzsi szállítógép zúgott el mellettük, hogy könnyedén nekivágjon az égi útnak. Plat Mallar addig követte a tekintetével, amíg az el nem tűnt szem elől.

– Milyen könnyed... mennyi erő van benne, és milyen pontosan manőverezik. – Ackbarra pillantott. – Tudja, éppen ilyenre vágytam, mielőtt a yevethák jöttek. Na nem a bombázásra meg a lézerágyúra. Csak a repülésre. A kecses hajókra, amelyek a felhők fölé repítenek. Amíg gyerek voltam, nap mint nap láttam őket. Anyám mesélte, hogy órákon át ültem az ablak előtt, és amikor jött egy, összecsődítettem az egész házat.

Ackbar a gyakorlógép felé intett.

– Nem akarja kipróbálni?

– Próbáltam meggyőzni magam, hogy rosszul érezném magam, ha ön kérne meg rá – mondta Mallar.

– No és?

– Nyomorult egy érzés. Igen, szeretném. Megtehetem valamikor?

Ackbar válaszképpen felmászott a létrán, benyúlt a pilótafülkébe, és kivett egy sisakot. Odadobta Mallar-nak.

– Most?

– Miért ne?

– Másra nincs szükségem? – kérdezte Mallar.

– Esetleg egy mentorra – tűnődött Ackbar, és újra benyúlt a fülkébe, és elővett egy másik sisakot. – Ez leszek én.

– Ezt úgy értsem, hogy most elmegyünk egy körre?

Ackbar lemászott a létráról, és a hóna alá csapta a sisakot.

– Arra gondol, hogy nem ártana egy pilótaöltözék?

– Hát... igen.

– A sikló csomagtartójában megtalálja – intett Ackbar a sikló felé. – Vegye fel.

Mallar odarohant, és egy perc múlva visszatért egy barna csomaggal.

– Melyik az enyém?

– A felső. Rajta van a neve – tájékoztatta Ackbar.

Mallar egy percig bambán, értetlenül nézett. Azután Ackbar kibontotta a csomagot, és hagyta az öltözékeket a földre esni. Mallar remegő kézzel választotta ki azt, amelyiken a neve állt. Amikor megtalálta, kíváncsian pillantott Ackbarra.

– Kiérdemelte – mondta Ackbar gyengéden. – Azzal, amit a yevethák ellen tett a Polneye-on... ami sokkal nagyobb súllyal esett a latba, mint a legszigorúbb teszt. És én megtanítom mindarra, amit tudok. A felkelés idején tízórás szimulátorgyakorlat után ültettek bennünket gépre, mert háború volt. Nos, a Polneye is hadban áll a N’zothtal. És ha ez az egész igazán fontos magának, én lehetővé teszem, hogy visszatérhessen Koornachtba, mielőtt a háború befejeződik.

– Igen – felelte Mallar eltökélten. – Igen, ezt akarom.

Ackbar bólintott.

– A pilóták városában van egy folyosó, majd meglátja, aminek mindkét oldala apró jelvényekkel van kirakva – a háborúban meghalt pilóták jelvényeivel. A folyosó fala és mennyezete nem is látszik a sok fémtől. De ha minden harcban elesett és lezuhant pilóta jelvényét kiraktuk volna, egy egész utcát befedhettünk volna velük.

– Értem – mondta Mallar.

– Azt csak hiszi, fiam. Mint mindenki a maga korában – mondta Ackbar a fejét rázta. – Hallgasson rám. Amikor az öregek kezdeményezik a háborút, mindig a fiatalok halnak meg. És minden háborúnak vannak hősei, akik bátran indulnak bevetésre, ám a szerencse nem szegődik melléjük. Maga már éppen elég szerencsének örvendhetett, amiért idáig eljutott, Plat Mallar. És a világon senki nem ítélheti el magát, ha most azt mondja, hogy nem húzza fel azt a pilótaöltözéket, inkább itt marad, és nyugodt életet él. Maga kiérdemelte a nyugodt életet. Nem kell újból kockára tennie.

– Tudom – jelentette ki Plat Mallar, és kihúzta magát. – És köszönöm, hogy emlékeztetett rá, hogy van választásom. De én a pilótaruhát választom és a lehetőséget, hogy tegyek valamit, amitől más lehetek – önmagam előtt, nem mások előtt.

– Nagyszerű – nyugtázta Ackbar. – Akkor lássunk neki. Még sok a tanulnivaló.

13.

Amikor a Védelmi Hivatal infókabinetjében a Reggeli Hírharang képernyőjén az utolsó yevetha támadásról szóló tudósítás is véget ért, Leia végignézett a V alakú asztal mellett ülő szenátorok arcán.

A nyolc arc közül az egyik ismeretlen volt; a Walalláról való humán, Tig Peramis hiányzott, a helyén egy bith ült, mégpedig a Clak’dor VII képviseletében Nara Deega. Az Ötödik Flotta akciójáról szóló beszámoló meghallgatása előtt már könnyebbséget jelentett a tudat, hogy nincs köztük Tig Peramis, aki a visszahívásra szóló javaslatát is otthonából postázta.

De a félelmetesen intelligens Deega, mint fajának elitje, hajlamos volt a pacifizmusra. Egy borzalmas polgárháború éppen a közelmúltban tette gazdaságilag lehetetlenné a Clak’dor VII-et, és kihalttá a városait. Ezen emlékeket ismerve Leia nem várt Deegától több engedékenységet, mint amennyit Peramisfól elvárhatna.

Leia besétált a V alakú tárgyaló közepére, ezzel mindenki figyelmét magára vonta.

Engh imázstervezőjének javaslatára Leia a királyi ház bő köntösét testhezálló ruhára cserélte fel, amit Han „utcai harcos öltözék”-nek nevezett, s ami egyébként a pilótaöltözékre emlékeztetett. És csak egyetlen medált viselt számos kitüntetése közül: az Organa-ház kis, kék-tüzű jelvényét.

– Egyszerű kérdéssel fordulok önökhöz – szólalt meg Leia azon a napon első ízben. – Mit tegyünk az ellen, aminek most szemtanúi voltak? Ezek a felvételek tanúsítják mind a yevetha kormány gyilkos brutalitását, mind terjeszkedő szándékát – folytatta. – Új lakóhelyek és erőforrások reményében elkövették az idegengyűlölő népirtás bűnét. Kezdeti sikereik pedig csak növelhetik az étvágyukat – de még ha megelégednek is ennyivel, vétettek a béke és az erkölcsösség ellen.

A Farlax-szektorban a Koornacht-halmazt is leszámítva több mint kétezer lakott rendszer van, ezek közül majdnem háromszáz tagja az Új Köztársaságnak. Egyikük sem elég erős ahhoz, hogy egyedül szembeszálljon a yevethákkal.

Tudjuk, hogy felelősek vagyunk e békeszerető világokért, ezért az Ötödik Flottát a Farlax és a yevethák tartózkodási helye között állomásoztatjuk. De ezzel csak ideig-óráig tudjuk útjukat állni. Ám a Flotta igazi ütőerőt nem képvisel. Szembe kell néznünk azzal a népszerűtlen döntéssel, hogy átengedjük azokat a világokat a yevetháknak, a lakóikat pedig elmenekítve onnan felkészítjük a yevethák elleni átfogó támadásra.

Az a véleményem, hogy ezt most kell eldöntenünk, amíg még vannak túlélők, és amíg a yevethák más eszközökkel nem kötik meg a kezünket. Meg kell találnunk a módját, hogyan húzzuk át a yevethák számításait, különben, amit az imént láttak, csak a konfliktus kezdeteit jelenti. Első lépésként megpróbálhatjuk rávenni őket, hogy mondjanak le a háborúról, de akkor ürügyet sem szabad szolgáltatnunk a számukra a harc folytatásához.

Ezért vagyok itt ma, hogy kidolgozzuk a következő lépést, és hogy a támogatásukat kérjem a továbbiakhoz.

Leia beszéde volt az aznapi ülés egyetlen olyan mozzanata, amit még ellenőrizni tudott. Mihelyt visszaült a helyére, és mielőtt még megvitatták volna a megbeszélés menetét, Behn-kihl-nahm felállt, és rövid beszédben a támogatásáról biztosította Leiát. De mihelyt a vita megkezdődött, rögtön nyilvánvalóvá vált a testület megosztottsága, és Leia ellenlábasai elkezdték kikezdeni a javaslatot.

– Honnan származnak ezek a felvételek, amiket bemutatott nekünk? – kérdezte Deega szenátor.

Leia felállt a helyén.

– Szenátor, ezeket a felvételeket egy yevetha készítette, akit a járőrhajónk fogott el a Koornacht-halmazban.

– Tehát még nincsenek is hitelesítve?

– Mit akar ezzel, szenátor? Ha óhajtja, idehívhatok valakit, aki esküvel tanúsíthatja, hogy ezek a felvételek hol, hogyan és mikor készültek.

– Ön félreért engem, Solo elnök – mondta Deega szenátor türelmesen. – Ha nem ön készítette a felvételeket, nem tudhatja, mit ábrázolnak. Azt mondta, ezek a képek bizonyos Koornacht-halmazbeli települések felégetését dokumentálják. Objektíve szemlélve azonban nem dokumentálnak semmit. Mely bolygókról van szó? Kik voltak azokban a hajókban? Mikor történtek az események? Ki állította a felvételeket ilyén sorrendbe?

– Ha a Tanács úgy érzi, nem látott eleget, vagy bizonytalan az időpontban, bemutathatom az editálatlan felvételeket is – alig tizenegy órát tesznek ki.

– Még mindig nem ért, Solo elnök – vágott a szavába Deega. – Ezek a felvételek készülhettek a lázadás idején is fényévekre a Koornachttól. Ha egyáltalán készültek – egy képzett imázsszerkesztő bármikor produkál ilyesmit.

Behn-kihl-nahm ekkor szólt közbe:

– Deega szenátor, minthogy ön még új tagja a hivatalnak, én megértem, hogy nincs megfelelő gyakorlata a katonai hírszerzés terén. Azon túl, hogy mi magunk is szeretnénk kétségbevonhatatlan információkat beszerezni, a technikai feltételek olykor nem engedik meg azt a luxust, hogy a bizonyítékok akár tudományos, akár matematikai szempontból kifogástalanok legyenek. Olykor pedig csak a kémeinkre hagyatkozhatunk, vagy – bár ez sokkal többe kerül – a saját szemünkre.

Behn-kihl-nahm szavai kuncogásra késztették Bogén és Yar szenátorokat, viszont elhallgattatták Deegát. Ám Marook szenátor a helyére állt.

– Én nem vonom kétségbe azokat a borzalmas és szégyenteljes eseményeket, amik a Koornacht-halmazban történtek – magyarázta a hrasskis, miközben a légzsákja ütemesen lüktetett. – És nem kérdőjelezem meg, amit a hercegnő mutatott nekünk.

Leia türelmesen várt, mert sejtette, hogy a szenátor nem a támogatást készül kifejezni.

– Valójában a képeket annyira valóságosnak éreztem, hogy nem is kívánnám újra megszemlélni őket, vagy újabb részleteket kérni. Ennyiből is nyilvánvaló, hogy a halottak üvöltöttek kínjukban – és ha azt még hallanám is, nem biztos, hogy tovább szítaná a gyűlöletemet – mondta Marook. – Én csak a hercegnő azon állítását vonom kétségbe, hogy gyorsan kell cselekednünk. Szeretném, ha efelől meg tudna győzni.

– Mindent el fogok követni – felelte Leia fáradtan.

– Ezek a felvételek – tudomásunk szerint – napokkal vagy tán hetekkel ezelőtt készültek, ugye?

– Így van.

– Akkor aligha nevezhetők történelmi jelentőségűeknek. Ezek a tragédiák nem voltak megelőzhetők vagy mérsékelhetők.

– Nem...

– Akkor hát mennyiben különböznek a császári korszak megbosszulatlan rémtetteitől? Miért nem arról folytatunk vitát, hogy mikor és hogyan szálljuk meg a Magot, és kutatjuk fel Palpatine ügynökeit? Vajon nem amiatt olyan sürgős önnek ez az ügy, mert apadni érzi politikai befolyását, és egy látványos győzelemmel óhajtja visszaszerezni a presztízsét?

Ez arra késztette Tolik Yart, hogy a helyéről felpattanva védelmébe vegye Leiát.

– Ezek az arcátlan szavak egy áruló szájából hangzottak el, aki titokban ellátogatott az Aramadiára, és Nil Spaarral egyezkedett. Még nem adott magyarázatot arra, hogy mit keresett ott – azonkívül, hogy szégyent hozott az embereire, és megszegte az esküjét...

Marook erre az öklét rázva felugrott. Bogén és Franamel szenátorok csitítani próbálták, Deega meg egyszerűen kirohant a teremből. Ezalatt Cundertol, Bakura szenátora, és Zilar, Praesklyn szenátora csendben üldögélt a helyén, és jól széf aközött az incidensen.

– Látja? – kérdezte Cundertol a kollégájához hajolva. – Ezek az idegenek a legkisebb provokációra is rátámadnak egymásra. Ilyen a természetük. Nem is lehetne megállítani őket... ezért megpróbálni sem érdemes. Hadd hulljon el a gyenge, az erős majd jó lesz szövetségesünknek.

Behn-kihl-nahm rábeszélőképességének köszönhetően lassan mindenki visszaült az asztal mögé, és az ülés folytatódott. De ezek után nézetazonosságra már nem lehetett számítani.

Az ülés még három óra hosszat tartott. A végén Leia olyan kompromisszumot volt kénytelen ajánlani, ami a legkevésbé neki tetszett. A terv Deega szerint túl merész, Marook szerint elsietett, Cundertol szerint túl intervencionista, Behn-kihl-naten szerint túl egyszerű, és Tolik Yar meg a tanács többi tagjának véleménye szerint pedig egyszerűen bátortalan.

Viszont mind a nyolcan támogatta, és erre még Leia sem számított.

– Köszönöm, elnök úr – mondta a végén nagyofefe tettetett méltósággal, mint amilyet az egész konszenzus megérdemelt. – Majd konzultálok Ackbar admirálissal, és elküldöm a jegyzéket A’bath tábornoknak. De ez már pár óra alatt megvan.

Az előkészület tovább tartóit, Híiwt a végrehajtás. – Hercegnőm, volna egy kérdésem – kezdte Pían, miközben a holo képernyőjét nézte. – Honnan fogjuk tudni, hogy Nil Spaar megkapta az üzenetet, amikor hivatalosan nincsen köztetek kapcsolat?

– Itteni látogatásáról három különböző holokom-kódunk van – kettő az Aramadia, egy az alkirály teamje részére – mondta Leia. – Bármelyik megteszi.

– Az egyes csatornán fogjuk értesíteni a kormányokat – szóh közbe Mokka Falanthas államminisztere. – Mivel a yevethák is az egyes csatornát használták, amikor Nil Spaarral kommunikáltak, így biztosak lehetünk benne, hogy tudják fogni az adását, és ha tudják, figyelik is a vonalat.

– A Koornacht közelében portyázó felderítőink is továbbíthatják az adást – csatlakozott a témához Rieekan tábornok. – Az üzenetünk nyolc órán belül a yevetháknál van, harmincnégy óra múlva pedig a Doornik 319-en.

– És ha még ezek után sem jutna el hozzájuk, akkor két nap múlva megismételjük az adásokat, mégpedig a hálózat segítségével az összes polgár számára elérhetően, hogy felkészítsük őket arra, ami vár rájuk – fűzte hozzá Behn-kihl-nahm. – Nincsenek kétségeim afelől, hogy a yevetháknak vannak kémeik a Coruscanton. Ők érteni fogják az üzenetet. – Megvonta a vállát. – Az is lehet, hogy máris tudják, mi a helyzet.

Leia eligazította ruhájának ráncait, és felpillantott.

– Ackbar merre van? Látta valaki?

– Én igen – jelezte Han. – Éppen az irodájába tartott, egy hatalmas csomaggal a hóna alatt, és valami olyasmit morgott, hogy elege van az egészből. Úgy láttam, mintha az egyenruhájával lett volna némi gondja.

Leia órák óta először elmosolyodott.

– Ha ugyanazt a tunikát viselte, amit az endori háborúban, akkor ezen nem csodálkozom.

Han idegesen igazgatta a saját egyenruháját.

– Azt hiszem, saját szabót kellene tartanom, ha valahogyan ki akarok nézni melletted.

Behn-kihl-nahm megveregette Han vállát.

– Ne aggódjon – az adás eljut a címzetthez. És az ön megjelenése ugyanúgy megfelel az itthoni elvárásnak, mint a yevethainak.

Ackbar admirális ezt a pillanatot választotta, hogy kifogástalan fehér tunikájában belépjen.

– Mindenki itt van? – kérdezte a Nanaod Engh szolgálatában álló fiatal konzultáns. – Megkérhetném önöket, hogy a hercegnő kivételével fáradjanak a zászló elé?

A konzultáns gyorsan elrendezgetett mindent a zászló előtt, és mellette, a falon – Han, Ackbar és Rieekan uniformisban az aranykeretbe foglalt köztársasági címerrel díszített zászló bal oldalán, míg Engh, Behn-kihl-nahm és Falanthas diplomataöltönyben a másik oldalon. Ezek után odavezette Leiát, és leültette a középen, emelvényen álló tágas karosszékbe, amit a hercegnő bő köpenye valósággal eltakart. Miután mindent megigazított, egy percig figyelmesen szemlélte a művét.

– Azt hiszem, minden rendben van – mondta. – Hercegnő, ön előrejöhet, miután a technikusok végeztek.

A technikusok már készen álltak. Elérkezett Leia pillanata.

– Leia Organa Solo hercegnő vagyok, a szenátus elnöke, az Új Köztársaság államfője, a Védelmi Haderő főparancsnoka. Nil Spaarhoz szólok, a Duskhan Liga alkirályához, és N’zoth, Wakiza, Zhina és a Koornacht-halmaz többi yevetha világához, valamint a yevetha flotta parancsnokához, bárhol is tartózkodjon e pillanatban.

Minekutána Nil Spaar alkirály nyilvánosan elismerte felelősségét a Morning Bell, Polneye, New Brigia, Doornik 628 és a Koornacht-halmaz többi független világa ellen elkövetett erőszakos cselekményekért...

Minekutána ezen bűnök magukban foglalják ezen világok ártatlan állampolgárainak lemészárlását, otthonaik és javaik jogtalan és erkölcstelen elkobzását...

Minekutána ezen tettek alapjában és szemérmetlenül sértik az emberek és a békés világok alapvető jogait, és az alapvető erkölcsi normákat...

Ezért felszólítom Nil Spaar alkirályt és a Yevetha kormányzó testületét, hogy haladéktalanul vonuljon vissza az elfoglalt területekről, szolgáltassa vissza az elkobzott javakat, és sértetlenül bocsássa szabadon a foglyokat. Amennyiben nem tesz eleget a felszólításomnak, nem hagy számomra más megoldást, mint hogy minden rendelkezésemre álló erővel kikényszerítsem azok teljesítését.

A szeme a holorekorder kamerájára villant.

– A hallottakat ne ítéljék meg elhamarkodottan, döntésünk és elhatározásunk megingathatatlan. Vagy visszavonul a jogtalanul elfoglalt világokról, vagy kényszerítjük rá. Az Új Köztársaság nem huny szemet az ilyen féktelen barbarizmus felett.

Mindezt elrendeltem és rögzítettem a mai napon ezen tanúk előtt. Császárváros, Coruscant. Leia Organa Solo hercegnő.

Adás vége.

Amikor a technikus személyzet jelezte, hogy a felvétel befejeződött, a társaság meglepő gyorsasággal szétszéledt. Ackbar, Behn-kihl-nahm és Han odalépett Leiához, hogy néhány vigasztaló szót mondjon. Han tétovázott.

– Innen nézve mindez nagyszerűen hangzott, Leia – jelentette ki és megölelte. – Ha mindezt nekem mondtad volna, most tudnám, mi a dolgom. És most... meddig várunk?

– Remélem, nem kell sokáig várnunk – felelte Leia.

– De nincsen semmilyen határidő. Adunk nekik lehetőséget arra, hogy megfontolják a döntésüket. Remélem, hamarosan hallunk felőlük.

– És mi van, ha nem?

– Akkor minden figyelmünket a Doornik 319-re fogjuk összpontosítani. – Az az egyetlen hely, amit szemmel tudunk tartani, és megállapíthatjuk, készülődnek-e már a távozásra. Azt fogjuk figyelni.

Várni nagyon nehéz.

Elmúlik egy óra, s a várakozás izgalmában egy percnek tűnik. A következő óra meg mintha egy napig tartana. Az első nap egy örökkévalóság. A várakozást felváltja az aggodalom, azt pedig a nyugtalanság. Ez hamarosan türelmetlenségbe vált, majd gyötrő őrületbe.

A második nap még hosszabb.

És sehol nem nehezebb a várakozás, mint a Koornacht peremén. Az Ötödik Flotta kör alakban felfejlődött 106 csatahajóján első fokú készültség volt érvényben. Vadászgépek és felderítők folyamatosan szálltak fel és le, s a hadműveleti helyiségben a képernyők ugyanúgy túl voltak terhelve, mintha máris folyt volna az ütközet.

A második nap végén az ultimátumot nyilvánosságra hozták egy sor, az Alfa Kék hírszerzők által készített állóképpel együtt.

– Csalóka ez az egész – figyelmeztette Behn-kihl-nahm Leiát. – A szenátus mindaddig fogadja a kritikát, amíg valamilyen jelét nem látja annak – a Farlaxról érkező hírekben –, hogy miként döntenek. Addig is megőrizhetik a látszatát annak, hogy az elnök és a Charta védelmezőinek lojális támogatói. A közvélemény pedig üdvözölni fogja az ötletet, mert addig sem kell neki kockázatot vállalni. Élvezni fogják az erőfitogtatást, és helyénvalónak tetszik majd nekik, hogy mi diktáljuk a feltételeket. Arra fognak számítani, hogy a yevethák majd békésen engedelmeskednek a felszólításnak, és ez jó pár napon át így marad. Arra senki nem fog gondolni, hogy ebből háború lesz.

A két napból három lett, abból meg öt. Az ultimátumot mindennap 17.00 órakor megismételték, de a Koornacht-halmaz felől semmiféle válasz nem érkezett rá. Egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a yevethák nem törődnek a felszólítással.