/ Language: English / Genre:antique

Bán Mór-Hunyadi 1 A hajnalcsillag fénye

Németh Gábor


Bán Mór eddig megjelent regényei:

Kárpáthia-ciklus regényei:

Az ezeréves háború

A vérszemő csillag

A hadak ura

Gadur kapui

Jég és vér

Yedikule

A szigetkirály kincse

A romok úrnıje

Science-fiction regények:

A birodalmi sas

A hetedik hadúr

Isten hajói

Csillagárnyék

A Hunyadi-ciklus regényei:

Hunyadi: A Hajnalcsillag fénye

Elıkészületben:

HUNYADI

Második könyv

A félhold árnyéka

BÁN MÓR

HUNYADI

Elsı könyv

A Hajnalcsillag fénye

Gold Book

Copyright © Bán János, 2008

Szerkesztette: Békési József

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Borítókép: Díszkard. II. Gyula pápa ajándékozta II. Ulászlónak, 1509.

A kép forrása: Magyar Nemzeti Múzeum, Bp., Dabasi András felvétele Tilos a kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy a kiadóval történt elızetes megállapodás

és a kiadó írásos engedélye nélkül bármely formában, bármely módon közzétenni vagy az eredeti borító nélkül áruba bocsátani.

A történelmi személyek kivételével a regény minden szereplıje a képzelet mőve, és valódi, akár élı, akár holt személyekhez való bármilyen hasonlóság csak a véletlen mőve

ISBN 978 963 426 100 1

Kiadja a Gold Book Kft. Felelıs kiadó a kft. ügyvezetıje

„A világon élni csak hısként érdemes”

Ajánlom e könyvet szülıvárosom,

Kecskemét makacs, hő népének.

„Idvez légy Hunyadi,

Jézus Krisztus lovagja,

Boldogasszony hadnagya,

Keresztények ékessége-fényessége,

Magyaroknak vigasza."

Erdélyi templomi fohász a XV. századból

A HUNYADI CSALÁD LESZÁRMAZÁSA

KUNORSZÁGI (HAVASELVI) KUN KENÉZEK VÉRVONALA

NOGÁT KÁN A KIPCSAKI TATÁR TÖRZSEK FEJE

TOKTEMIR– KIPCSAKI FEJEDELEM NEGRU, A FEKETE VAJDA

BASARAB FEJEDELEM

A BASARAB CSALÁD NİTAGJA

BOTH KENÉZ

CSORBA

RADOS

Oláh asszonyok

ÉDUA

RADOS MAGOS VAJK CANDACHIA Morzsinai Erzse

JÁNOS 1395–1400 Zsigmond király és Anjou Mária természetes gyermeke JÁNOS 1400–1456 Szilágyi Erzsébet

JÁNOS

VAJK

ERZSÉBET

KLÁRA

Tartalom

1. fejezet

A SZÉP ÖREGEMBER........................................................................... 17

2. fejezet

A HOLD VÉRE..................................................................................... 453

3. fejezet

A KIRÁLY GYŐRŐJE ........................................................................... 73

4. fejezet

A HOLLÓ................................................................................................113

5. fejezet

A SZÁMŐZÖTT KIRÁLYNÉ............................................................... 135

6. fejezet

GALAMBÓC OSTROMA..................................................................... 155

7. fejezet

ASSZONY PÁNCÉLBAN..................................................................... 194

8. fejezet

A GYÁSZRUHÁS ANGYAL................................................................ 221

9. fejezet

VITÉZI ISKOLA.................................................................................... 250

10. fejezet

A SÁRKÁNY ELJÖVETELE................................................................ 281

11. fejezet

NAP FIA, HOLD GYERMEKE............................................................ 309

12. fejezet

A MENYEGZİ ÉJSZAKÁJA.............................................................. 345

UTÓSZÓ................................................................................................ 379

Most a Mezın mindenki veszt

S vér-felhık futnak szabadon

S hő csapatomat most leltem meg,

Most leltem meg a csapatom,

Az Életbıl kikényszerültet.

Életes, drága jó fiúk,

Oh, halottakként ébredık,

Be szeretın rántom ki kardom

Árnyas, szent rangotok elıtt

S benneteket meg most talállak.

Nem voltak hısibb társaim

Soha, mint a mostaniak,

Fejükön az éjféli holdfény

Eget-verı, fényes sisak

S fejüket friss sírból hozták föl...

Ady Endre

A halottak élén (részlet)

Elsı fejezet

A SZÉP ÖREGEMBER

1.

A magyar még csatázni is felcicomázza magát...

A sátorból kilépı király beleborzongott a gondolatba, amint megpillantotta az elıtte felsorakozó országnagyokat. Addig türelmetlenül toporogtak a sátor elıtt mind, várva, hogy az apródok Lajosra illesszék a nehéz vértezetet. Amikor a király végre kijött, és körültekintett a zászlósurak karéján, látta, hogy mind legdíszesebb öltözetükbe bújtak. A páncélok vasára vetve ékes dolmányok feszültek, a vállakat hermelinpalástok, aranyzsinóros köpönyegek melegítették a korai hıségben, a fıpapok nyakában súlyos aranykeresztek, a bárókéban vastag láncok csillogtak.

Mintha bálba készülnének!

Lajos csak bágyadtan mosolygott, aztán intett az urak felé, s rossz elıérzettel nyeregbe szállt.

A dús menet ezzel kirobogott a csatamezıre, ahol addigra ideges civódással felsorakozott a magyar derékhad. Ahogy a dandárok elıremeneteltek, hogy elfoglalják kialkudott helyüket, innen is, onnan is szentségelés kélt, az egymásba ért seregtestek lökdösıdve igyekeztek kikeveredni egymásból. Kurvanyáztak még a nemes püspök urak is, magukról megfeledkezve, elevenen fıve máris a nehéz páncélokban a hermelinpalástok dunyhája alatt.

A sereg tán a kívántnál szélesebben nyújtózott el.

Két napja csak, hogy a Budáról érkezı hajók meghozták az ágyúkat, némelyiket még Mátyás király arsenáljából, s a sok puskaport hozzájuk. De az ágyúk java része még a gályákon sorakozott, annál is több a kikötıben, mert az igavonó barmokról szokás szerint senki sem gondoskodott. Ha nincs igásállat, ott egye meg a fene az egészet! Félbe lett hagyva a tüzérség felsorakoztatása is, mint megannyi más, fontos dolog.

Szerencsére az utolsó két nap megérkeztek sokan, akikrıl remélték, hogy jönni fognak.

Elsınek a horvát bán csapata háromezer lovassal, s majd ugyanannyi gyalogossal, aztán jöttek a várva várt zsoldosok is.

Így most már huszonhétezren voltak.

Nem valami sokan a szembıl, a láthatáron túl feléjük kígyózó végtelen tömeghez képest, mégis, ahogy százanként gyarapodtak, lassan a remény is szétáradt bennük.

2.

A reggeli órákra minden elrendezıdik és elcsendesedik. A magyar hadsereg ott áll, készen áll, moccanatlanul az izzasztó napsütésben.

Huszonhétezer férfi a síkságon, szemben a szelíd hajlatú dombnak, és meredten bámulja, mikor bukkan elı a domb mögül Szulejmán sok száz ezres hadinépe.

Megcsendesedik az indulat, most elıször nem egymással perel, foglalkozik a hadinép, most elıször csak az elıtte álló harcra összpontosít. Ott állnak felsorakozva. Várnak.

Huszonhétezer férfi, csillogó vértjeiken, sisakjaikon táncot lejt a nap aranyat verejtékezı fénye. Messzirıl roppant vasszörnyetegnek tőnik a sereg, masszív négyzetekbe tömörödött százlábúnak, mely lándzsaerdıt me-redeztet a sodródó fellegeknek. Néhol a könnyőlovasok vérszín dolmányai vereslenek a mezı zöldjén, amott a német és cseh zsoldosok alabárdjai-nak

erdeje hajlong. Kerek és tárcsa formájú pajzsok sorain ragyog a fény. A domb alján, a sisakos fırengeteg felett hadilobogókat simogat a reggeli szél.

Huszonhétezer izzadó, s mind jobban szomjazó férfi várja a csatát.

Aztán a dombok túloldaláról török dudák harsannak, dobok vérforraló dübörgése és rengı léptek robaja kél. Ahogy a mezı földje megremeg, a magyar katonák csontja is belerezdül a mindenen átható morajlásba. Jézus Krisztus nevére, mennyien lehetnek ezek? Igaz a kémek jelentése, igaz a kétszázezer?

Létezhet ez?

A hangok alapján létezhet bizony.

Ott jön erre a domb mögül az iszlám világbirodalom majd minden fegyverforgatója, épp most sorakoznak fel, hosszú, tömött sorokban, görgetik az öblös tarackokat és a nagy ágyúkat szembe velük, készülnek lassan, nyugodtan, nyergelnek a szpáhik, kovás puskáikat töltik a janicsárok.

Emitt még senki sem mozdulhat: Tomori szigorú parancsba adta, hogy várjanak türelemmel.

Hát várnak.

Elöl negyedmérföld hosszan felsorakoztatva két szárnyra osztottan Batthyány bán horvátjai, Tahy János magyarjai, amott a Perényi vezette dandár. Itt kellene állnia az erdélyi vajdának, de Szapolyai nem tudott, avagy nem akart ideérni idıben. Jó lenne pedig, ha itt volna, de nincsen.

A két magyar szárny közt – azt hihetnık, azért, hogy egymásnak ne ugorjanak –, majd tizennégyezer német, cseh, morva és lengyel gyalogos sorakozik fel Leonard Gnoienski és Ciprusi Hannibál vezérlete alatt.

Mögöttük a helytállóknak nevezett derékhad a királlyal és kíséretével. Nagy most a forgolódás a fenséges úr körül, a zászlósurak pörölve, kötekedve keresik a helyüket. Mindenki érteni akar a hadrendhez, pedig szinte egyikük sem volt még csatában, és – bár ezt még nem tudják – nem is lesznek többé soha.

– Az udvarmester helye éppen itten van! - harsogja Tarczai Miklós, haragvó pillantással küldve oldalra a lengyel és a sziléziai lovagokat. Civódnak, tréfát vetnek egymásnak, meg durva sértéseket, de jobbára úgy tesznek, mint akik hetente vívnak csatát.

Hátul, a felsorakozott sereg mögött, a színes vásznú szekértáborban Gondos Illés mester, a királyi konyha vezetıje éppen azon töri a fejét, mit tálaljon a király asztalára, ha az visszatér –

mert visszatér rögvest, minek ácsorogna estig a mezın –, amikor erısödı lódobogásra figyel fel.

Kisiet a sátor elé, és épp az orra elıtt suhan el egy teljes vértezetbe bújt lovag, mögötte denevérszárnyként röpköd veres köpenye.

Az étekmester keresztet vet, belesápad a látványba.

– Kísértet! – suttogja maga elé. – Te már kétszer meghaltál! Hátra sandít, a lihegve érkezı szolgákra.

– Láttátok? Láttátok azt a lovast? İ volt az!

Azzal borzongva visszasiet, és rendelkezik, hogy kopasszák meg az elıkészített kappanyokat, s üssék csapra az utolsó hordó nemes bort.

Már-már betömörül a király körüli fal is, mindenki megtalálja a helyét, morgolódva, zúgva, de elfogadja posztját, amikor hátulról megnyílnak a zárdandár ezer lovasainak sorai, hogy általengedjenek egy magányos, kibomlott hajú vitézt. A késın jövı a szekértábor felıl vágtat szélsebesen.

Drághffy János országbíró, az ország zászlaját tartja fehér kesztyős kezében, öregesen hátrafordul nyergében, látni, ki késett, s ki robog mostan elıre, a királyi sorba. Összesúgnak néhányan a nagyurak közt is, morogva nevezik meg az érkezıt.

Ott léptet immár a Schlick cseh zsoldosai elıtt.

Szálfatermető öregember, kimagasodik az ezüstpáncélt, díszes sisakforgót viselı nagyurak

közül. Odaléptet deres ménjén az országnagyok csapatába, s Korláthkıi uram és Kórógyi Péter közt befarol a sorba. A király amott elırehajol, s kérdi a mellette állókat, ki volna ez?

Amikor a fülébe súgják a választ, csak bizonytalanul int az érkezı felé, és azt mondja halkan, maga elé:

– Hát még él ez? Azt hittem, meghalt rég!

Az aggastyán észreveszi, hogy fensége üdvözölte, de csak merev mozdulattal viszonozza a köszöntést, aztán elıreszegi tekintetét.

Szép ember.

Matuzsálem, a legidısebb harcos tán az egész mezın. Vállait bizonnyal nyomják a páncél lemezei, de ı mégis egyenes derékkal tartja magát nyergében. Valaha vállas férfiú lehetett, s csaknem hetven téllel és hetven nyárral a

háta mögött büszkén veti körbe tekintetét. Arca szikár, napcserzette bırére mély ráncokat vésett a kor. Szőkre nyíló, égszínkék szemével most a dombot fürkészi, akár a többiek, de az ı arcán nyoma sincsen feszültségnek. Talán csak valami szomorkás derő csillan e kék szemekben.

Deér-Sólyom Istvánnak hívják, Úrmezı és Mórichida ura, régi család leszármazottja, még ha nem is azé, melynek nevét viseli.

Amint oldalra néz, a mellette izzadó Korláthkıi Péterre, aki a király ud-varnagya, biccent kötelességbıl.

– Hol van Tomori? – kérdi. Hangja zengı-mély, érdes férfihang.

– Valahun elöl – feleli az udvarnagy. – Hát elgyütt kegyelmed is? Az öreg a dombot fürkészi, aztán dörmögi:

– Azt hittem, elkések innen. – Felpillant a magas égbe. – De lám, itt vagyok. Itt a helyem.

Ennyiben maradnak.

Várnak, és akkor is csak ácsorognak verejtékezve, a tőzı napon, amikor elölrıl felbukkan Tomori, és idegesen a királyhoz léptet. Beszélnek, sugdolóznak.

– Rá akarja venni, hogy valaki felvehesse a király öltözetét - bólogat csak úgy, magának a szép öregember. – Kötelessége ez.

A másik oldalt ácsorgó, és bıven verejtékezı Kórógyi ráböffen:

– Hát ezt meg honnan veszi kegyelmed?

– Így szokott lenni, ha a király csatába megy. – Az öreg aztán visszanéz a kérdezıre, mosolyog. – Te vagy az a nyőzabáló? Hallottam rólad.

Kórógyi arcán ránc rándul. O az, a vasgyomrú, nyőzabáló Kórógyi. Az udvar bolondja, személyesen. A nevét onnan nyerte, hogy a király szórakoztatására gyakorta fal élı egeret, levágott macskafarkat, elhullott dög oszlásnak indult, nyüves húsát. Ilyeneken mulatott az ifjú, csigás-selymes hajú király, ilyeneken tapsikolt boldogan. Most amott izzad páncéljában, órák óta, és éppen arra gondol, mily jó lenne visszamenni a táborba, és ebédelni, pihenni kicsit, aztán rávenni az urakat, mégis mozduljanak hátra, vonuljanak el errıl az átkozott mezırıl, amíg lehet.

De nem, már nem lehet.

Az öreg Deér-Sólyom furcsállva nézi a mellette álló lovagot, aztán csak vállat von.

– Most majd megfordul a sor, öcsém. A nyővek fognak zabálni téged. Valaki izgatottan súgja:

– Tomori visszalovagol!

– Körbeviszik a királyt – mormolja Deér-Sólyom. – Hadd lássa mindenki. Hadd lássák, hogy itt van.

Úgy lett. Lajos csak jó fertályóra múlva tér vissza, s addig nem történik más, mint oldalt, a dombok mögül erısödik a török menet dobogása. Folyton vonulnak valahová az újabb és újabb egységek, a helyükbe még újabbak érkeznek, csak jönnek, és húzódnak máris oldalt a dombok szelíd takarásába.

Egyre melegebb lesz, a nap lassan delelın, és a magyar sereg csak áll a hegyes karókkal

teletőzdelt árkok mögött.

Várnak.

Reggeli hat óra óta várnak, és csak hallgatják a dombokon túl masírozó török robaját.

Elképzelésük sincs, mi készül amott. Egyre többen lépnek ki, hugyoznak a főbe, páran messzebb oldalognak, a mocsár felé, könnyíteni magukon. Van, ki többedszerre fordul.

– Bekerítenek minket – int az öreg nyugodtan a domb felé. – Felvonulnak a völgyekben, estére bezárul köröttünk a csapda.

– Ostobaság! - borzad bele a gondolatba Korláthkıi. – Hallgasson, ha csak károgni tud!

Az öreg vállat von.

Jókedve van, mert ahogy mondta, jó napnak tőnik ez meghalni.

3.

Délután háromra jár, és a had még mindig mozdulatlanul áll a síkon. Kilenc órája várakoznak, öt órája hallgatják a török léptek robaját.

Ebben a pillanatban végre hullámzó lándzsahegyek is felbukkannak a dombokon túl. Úgy látszik, igaza van az öregnek: a török a magyar sereg mögé kanyarodott.

– Készen állsz? – szőri a fogai közt a szép öregember, és Korláthkıire kacsint. – Sebesen dobog már a szíved?

– Mi lesz, ha a hátunk megett a szekértáborra rontanak? – kérdi az udvarnok.

– Éppen ezt teszik! – A vén Deér-Sólyom István ráhunyorog, mintha csak tréfálkozna kicsit, aztán komótosan elıvonja hosszú, egyenes kardját. – Régen forgattam már. Máma utoljára fürdetem vérben. Megérdemli.

Korláthkıi idegesen legyint. Szeme sarkából látja, hogy néhányan a királyhoz léptetnek. Tán vissza akarnak térni megpihenni a táborba? Miközben körülöttük megelevenednek a völgyek?

Türelmetlen moraj hullámzik végig a tömegen, hosszú órák óta elıször zajonganak a lovasok, de nem zajonghatnak sokáig. Mert végre mindannyian megpillantják az ellenséges sereg roppant tömegét a domb tetején.

– Jönnek!

– Jönnek!

– Jönnek!

– Itt vannak!

Felbıdülnek a tisztek, a hadnagyok idegesen kapkodnak szablyáik után, a lankadó figyelmő

gyalogosok marokra fogják a lándzsák nyelét, máris meg-iramlik a vér az elgémberedett tagokban.

-Jönnek!

-Jönnek!

- Itt vannak!

Már ereszkednek le a dombról. Jézus, ezek nem azok a fegyelmezetlen, mocskos aszab és akindzsi hordák, aminek hinni akarták ıket! Ez a ruméliai hadtest maga!

Mikor a sok ezer lovas felér a nyárádi dombok tetejére, felülrıl pillanthatnak a magyar seregre, az elnyúló mocsarakra és a Duna szeszélyesen kanyargó szalagjára. A síkon tengernyi harcos sorakozik, a föld színét elborítva, zord, fekete csatarendben. A törökök megpihennek, várják a második hadtestjüket, fehér turbános szilah-dárok nyargalnak a legfrissebb parancsokkal.

Ezen az oldalon hátraszáguld Tomori futára is, hozza a sürgetést:

– Készülni! Készülni!

A király körül morgolódnak a nagyurak.

– Nem lesz itt ma csata! Nézzétek! A török tábort ver! Nem mondanak ostobaságot.

A ruméliai hadtest lassan ereszkedik lentebb a völgy felé, óvatosan, fél szemmel a

mozdulatlan magyar sereget lesve, mintha valóban táborozni akarnának csupán.

Nem kezdenek ezek csatát!

– Fáradtak! – kiáltoznak hátulról, akik alig látnak valamit a török mozgásból. – Most kell legázolni valamennyit! Menjünk rajok!

İfensége, Lajos tanácstalanul tátog, pedig valamit válaszolnia kellene Tomori futárjának.

– Támadjunk, fenség? – kérdi az országbíró halkan, de a király néma marad.

– Várunk – biccent Drághfy a futárnak, aki máris nyargal vissza Tomorihoz.

A vén Deér-Sólyom is érdeklıdve nyújtogatja a nyakát. Pokoli ez a meleg...

A szép öregember lehunyja szemét. Szemhéján át sárga és veres szárnyak csapdosnak. A messzeségbıl hallja a Duna morajlását, egybemosódva a török lábak dübörgésével.

Furcsa szédülés vesz erıt rajta.

A szigetre gondol, ahol évek óta meghúzza magát, és a kunyhóra, melynek mélyén a bırtokba gyömködve hagyta a tömérdek pergament. Kár, hogy be nem lesznek fejezve – gondolja a szép öregember, és hagyja, hogy a nap kisimítsa ráncait.

Be kellett volna fejezni. El kellett volna mondani valakinek. Mindegy, kinek...

Aztán Ernára gondol, öreg napjai vigaszára. Mi lesz vele? Ki talál rá a szigeten? Hová lesz, ha elvész ez a nap? Lassan kinyitja a szemét.

Meleg van.

Szédül.

Felpillant a távoli dombra.

Szulejmán most érkezik oda, és büszke sasként tekint szét a síkon. Körülötte tíz- és tízezer janicsár sisakján csillan a fény. És jönnek, egyre jönnek még. Oldalt akindzsik dübörögnek egymás után, leplezetlen szándékkal, hogy bekerítsék a magyar sereget. Nemsokára a védtelenül hagyott táborra rontanak, leölnek ott mindenkit.

A szép öregember oldalra néz most.

Amott Tomori futárja idegesen magyaráz valamit a királynak. A király sápadt, mintha máris halott volna, aztán remegı kézzel felveszi sisakját.

Mindenki látja.

Mégis ütközünk?

Megperdülnek a dobok, elöl megfújják a kürtöket.

Ütközünk!

Ütközünk!

Dobbannak a szívek, nagyot, súlyosat.

Most?

Hát elkezdıdik, valóban?

A szép öregember felnéz a hájas, vöröslı napra. A vén Kinizsi villan az eszébe egy pillanatra, aki félig bénultan, nyögve kapaszkodott annak idején a nyeregbe, hogy a töröknek rontson.

Most pontosan tudja, mit érzett akkor Kinizsi!

– Induljunk! – suttogja maga elé. – Isten legyen velünk, fiúk!

És a következı pillanatban eget rengetı robajjal megindul elıre a magyar had.

4.

A szép öregember arra eszmél, hogy a friss víz felpuhítja és lassan mosni kezdi arcáról a rászáradt, vaskos vérkérget.

Víz...

Víz...

Nyeldekelve, hányást köhögve, fájdalmával viaskodva kitátja száját, de szomját az a néhány csepp oltani nem tudja.

Fokozatosan eszmél, testét nem érzi, nyaktól lefelé egyetlen izzó, sajgó húscafat csupán.

Tulajdon húsa koloncként húzza vissza a mocsárba. Látni sem lát még, bár szemei elıtt fokozatosan tisztul a vastag, vörös köd, hogy helyet adjon a mindent beborító esıfüggöny szürkeségének. Hová lettek a színek? - gondolja bágyadtan.

Esik. Zuhog.

Hideg...

Részvétlen esı.

Szakad, ezer dögszagú posványt pezsgetve a mezın. A hős, ragacsos víz szétterül az ingoványon, de bárhogy tátja remegı száját az ébredı, nem érzi az ízét megdagadt nyelvén, csak a rozsdás, fojtogató vérrögöt, ami szájüregében lötyög.

Összeszedi minden erejét, hogy oldalra forduljon, de nem sikerül.

Damm...

Damm...

Damm...

Pöröly csapkodja belülrıl koponyát, szemét pedig ugyanezen lüktetés igyekszik kipréselni szemgödrén át a sárba. Amikor végre enged nyakcsigolyája, és látja már, mi veszi körül, ereiben meghől a lassan csordogáló vér. A holdfényben egyetlen hatalmas mocsárnak tőnik minden, sástól, tetemektıl és elszórt, kusza lándzsanyélerdıtıl tarkított lápvilágnak. Szél zokog a mezı felett.

A szép öregember moccanna, de még nem tud. Valami nyomja a hátát. Tetemeken hever, s gerinctájon belemélyed valami a derekába; tán egy koponya, tán egy levágott emberi kar, vagy szablya kövekkel kirakott markolata.

Sistergés.

Felázott a föld, s a mélység most böfögi fel a megemésztetlen, sok vért, amit ma elnyelt.

Fortyog, bugyborékol a láp, s mocorgatja, öklendezi a fekete termést, ami ott rothad a gomolygó ingoványon. A halál gyümölcsei oszlanak sőrő fürtökben, bőzlın, majd harmincezer emberi tetem, egymás hegyén, hátán, sárba süppedve, eltaposva, kibelezve, csonkolva, összevagdalva, bezúzott koponyával, még mindig vasba öltöztetve, üveges szemmel meredve a holdra, görcsbe rándult ököllel szorongatva kardot, jatagánt. Hófehér szemgolyók dülledt gömbjére cseppen az esı, hogy örökre elmossa a szemekbe fagyott iszonyatot.

Napnyugtakor, mikor a szép öregember tudata a nemlét határán botorkált, még vörös volt a mezı, de most gyorsan feketedik a puffadozó termés alatt. Néha, mikor megdörren az ég, és vakító, kék villámok cikáznak az Isten tornáca elıtt, rémisztı sokaságban fehérlik fel a fekete masszából megannyi koponya, a halomba hajigált emberfık gúláinak sora.

A sok tízezer közt ott hever ı is.

Élve még.

Liheg, a levegı sípolva tódul acélba szorított tüdejébe. Néha fel-felemeli tekintetét a gyászos hold gömbjére.

Itt vagyok...

Engem itt hagytál.

Élınek, holtak tengerében.

Nincsen egyedül. Innen is, onnan is sóhajok szakadnak fel a tetemek halmai alól, valaki nyöszörög, vízért rimánkodik, amott egy haldokló horvátul szólítja anyját, mellette török harcos motyog.

Kevesen ismerik a csatamezık népét néhány órával a tomboló ütközet után. Büszke férfiak sírnak, könyörögnek életért, várnak segítı kézre, várják az utolsó lehetıséget, ami visszahúzza az életbe nehezülı testüket, s lassan, ahogy múlnak az órák, és a tábortüzek felıl nevetés hallik, úgy tudatosul az itthagyottakban, hogy nem kellenek senkinek. Nem léteznek többé. A fájdalom felırli a férfi büszkeségét, s a vérben, ürülékben fetrengıknek csak a végsı sötétség marad.

Egyetlen dolguk meghalni a mocsokban, sárban ölelve ellenséget, barátot, bárkit, ki épp ott hever.

A szép öregember nem lázad sorsa ellen. Megharcolt sok csatát, nincsenek reményei. Jobb lett volna persze, ha gyorsan történik meg, harc közben, de most már mindegy. Minek panaszkodjon? Kinek panaszkodjon? A sötétben kiáltások harsannak.

A sárban, a süppedı hullák szınyegén árnyak imbolyognak, fáklyák híján az esıfüggönyön átsápadó hold világánál. Vizsgálódnak, vérmocskos, saras csizmáikban bokáig merülve az ingatag hústalajba. Szakállas, sokat látott török kirurgusok hajlongnak, sebesülteket keresnek, de már alig lelnek a tízezrek között olyat, kiben pislákolni látszik még valami élet. A maradék óráról órára fogy, a sebekbıl az esı sistergı ütemére csorog el a vér. Csak a legerısebbek, a legmakacsabbak kapaszkodnak még.

A táborból eközben olajos bırő perzsa gyermekek merészkednek a mezı széléig, s kuncogva, borzadó kíváncsisággal döfködik apró tıreikkel a hullákat. Még elvarázsolja ıket az érzés, amint a penge sercegve, akadálytalanul hatol az emberi testbe, de hamar ráunnak, rájuk is kiáltanak a sátrak felıl, hogy kotródjanak be az esırıl. A rothadó mezı veszedelmes hely még ezen az éjszakán, ki tudja, ki nyúl ki a testek alól, s kapja el a közel merész-kedık kezét.

A szép öregember mozdulatlanul hallgat.

Valahol a közelben fejhangon rikácsol egy férfi, de az öreg egyetlen szavát sem érti: szláv és német káromkodás, török könyörgés keveredik a haldokló száján. Miféle szerzet lehet?

Amott szolganépek hajigálják halmokba a holtakat. A vértet, fegyvert, ékszert és ruhát külön győjtik, a sötét sárban még az ezüst és az arany is mocskos kavicsnak tőnik csupán. A felázott mezın a környékbeli kutyák máris meglelik a koncot, és egyelıre még lapulva, bele-belemarnak a férfiak hőlı testébe. Nemsokára bátrabbak lesznek, és falkában jönnek lakmározni, ízletes lakoma, soha nem látott ünnep: urak beleiben motozni napokon át.

A szép öregember közelrıl hallja az egyik állat líhegését, s amikor az éles fogak kitépnek egy falatot épp alóla, egy hideg karból, megrándul. Érzi, nem lesz ereje elzavarni a kutyát, ha ıt kezdi marcangolni majd.

Ezt ne!

Csak ne így!

Add, Istenem, hogy ne így legyen vége!

Minden erejét összeszedve felemeli fejét.

A fájdalom újult erıvel tombol a koponyájában, de teste nagy részét még mindig nem érzi.

Esı... Sötétség... Amott fények vibrálnak a mezı szélén...

Túl a holtak síkján, a vízbe és sárba merülı fekete testek egyre magasabb halmain - ott táboroz a török sereg. Nem üldözik az élıket, fáradtak ahhoz.

Ráérnek ünnepelni holnap is.

Most még mindenkit rettent a felnyársaltak, lekaszaboltak tízezreinek közelsége. Itt vannak, ıket bámulják a sárból, bámulják a sátorlapok alatt szunnyadó, veres tábortüzeket és a szerencsés élıket.

Holnap majd...

Holnap vigad a gyıztes, lefejezi az összes foglyot, holnap már kezdi felfogni a diadal jelentıségét. Megnyílt elıttük az út, egy védtelen ország terül remegve az éjszakában, minden gazdagságával, kincseivel.

Csak le kell szakítni a gyümölcsöt.

Majd holnap, és azután...

A százezres török had némán gubbaszt a sátorlapok alatt, vacog, és hallgatja a mocsár felıl a kiáltásokat.

A haldoklók hangja egyre halkabb.

5.

A zsombékos szélérıl néhány jobbágy leste a mezıt. Reszkettek, mint a nyárfalevél, árkos arcukon sárréteg sötétlett, csak rémült, tágra nyílt szemük fehérlett a nád sőrejébıl.

A falu immár nem létezett. Azt a pár kunyhót majd minden oldalról a láp vette körül.

Egyetlen vékony fősáwal kapaszkodott a Borsa-patak dús mezıihez, legalábbis néhány órával elébb még így volt. Nem kapaszkodott már sehová. A jobbágyok látták az üszkös romokat, de nem hittek a szemüknek. Kölked néhány óra alatt elpusztult. A csata végén, amikor a magyar lovagok futásnak eredtek, magára hagyva a gyalogosok ezreit, néhány száz akindzsi vágtatott át a földnyelven, és pillanatok alatt lángba borították a kunyhók nádfedeleit.

A házak viszont üresek voltak akkor már.

A kölkediek elmenekültek, behúzódtak a Duna rengeteg árterébe, a kis-folyóág millió szigeteire, ahol az ingovány, a lázat gyújtó mocsár jótékony labirintusa rejti a szárazulat apró foltjait. Kevesen ismerték az ösvényt, az egyetlent, amin biztonságban bejutni a sástenger és a gızölgı ingovány mélyére.

Ide bújtak, a sebtiben összetákolt nádkunyhók alá, és egymáshoz lapulva vártak.

A falutól, amit elhagytak, alig néhány nyíllövésnyire ott sorakozott még délben a magyar király hada, s amonnan, a dombok mögül közeledett a török. Hallották, amint nem messze megdördültek az ágyúk, és hallották a harcosok üvöltését. A fém csendülése, a férfiak gyilkos-bısz kiáltása, s a lassan mindent elnyomó, gyomorrengetı ágyúdörgés, majd a sebesültek jajgatása kitörölhetetlenül élni fog mindıjük emlékezetében.

És a félelem.

A csata, bármilyen vad volt is, nem tartott másfél óránál tovább. Aztán hirtelen véget ért, elhalt az ágyúk bömbölése, s a menekülık kétségbeesett kiáltásai mind távolabbról, némelyeké mind közelebbrıl szálltak a mocsár felett.

A vén Bódis bíró, a kölkediek vezetıje ekkor kezdett igazán reszketni: mi lesz, ha a menekülık errefelé tartva rátalálnak a rejtekre? Az asszonyok még szorosabban magukhoz szorították a gyermekeket, és eszelıs igyekezettel próbálták csitítani a sivalkodó, szoptatós porontyokat.

– Csend legyen! – intette ıket a nagy bajszú Bódis bíró is. Aztán keserő elszántságában magához vett néhány fiatal kölkedi legényt, s kúszva megindult hátra, a falu felé.

– A kicsinyekre legyen gondotok! Hallgassanak!

Visszafelé kúszva a vékony földmezsgyén nemsokára megérezték a füst fojtó bőzét. Sötétség szállt a vidék fölé, de az esı akkor még nem zendített rá.

Furcsa, nyugtalanító csend borult a mohácsi mezıre.

Ahogy óvatosan elırelopakodtak a hol lábszárközépig, hol gatyamadza-gig érı zavaros vízben, meghallottak valamit. Zavaros kiáltások közvetlen közelrıl...

Menekülık!

Intett erre a bíró, hogy kushadjanak a legények.

Sás suhogása...

Két sebesült lovag bukkant fel az ingoványban. Egyiknek volt csak sisakja, a másik betört fıvel tántorgott a nyomában. Vértjeik javát már eldobálták, úgy gázoltak a nádas belseje felé, hátra-hátrapislogva válluk felett. Nem messze tılük nagyobb csapat törtetett elıre a sőrőben.

A futókra vadásztak.

A bíró remegve szorította meg a Bekics molnár fiának karját.

A rejtek felé mennek! - villant a tekintete.

A két lovag idegen nyelven, rémülten vartyogott, s valóban, ösztönösen abba az irányba menekültek, ahol a falu népe bújt az ingovány rejtekszigetein.

A fiúk tudták, mit kell tenniük.

Bekics Gáspár megtörölte homlokát, és óvatosan, derékig a kavargó, fekete masszában közelebb úszott a két lovaghoz.

A sisakos figyelt fel rá, és reménykedve felé nyújtotta kezét.

– Kommen sie, Junge, hilfen mirl

A király katonái – ingatta fejét a bíró. Az úristen bocsásson meg nekünk ezért!

Bekics Gáspár nyugtató mosollyal intett a szerencsétleneknek.

Erre! Erre!

A két zsoldos hálás bólogatással kúszott felé, s közben be nem állt a szájuk. Ahogy a fiú hátrált elılük, még azt sem vették észre, hogy mind mélyebbre gázolnak a mocsárban.

– Még kissé erre! Mingyárt! Mingyárt! – Gáspár felkapaszkodott egy zsombékszigetre, s magában azon fohászkodott, hogy fel ne zavarja a kócsagok közeli tanyáját. – Győjjenek bátran!

Azok léptek elıre még párat, aztán hirtelen leolvadt arcukról az üdvözült megkönnyebbülés.

Lábuk alatt cuppanva fortyant a láp, megragadva csizmájukat.

Hol – kiáltotta rémülten a sisakos.

Gáspár izzadva hajította a kést, nehogy még egyszer kiáltson. A penge rezegve állt meg a német torkában. A másikat nem kellett megölni, rémülten húzta össze magát, s tőrte, hogy a láp mohón beszippantsa. Elmerült, szája megtelt a fekete sárral, de a szemét közben le sem vette Gáspárról.

– Bocsásson meg kegyelmed! – mormolta maga elé a fiú, és visszafordult a bíró felé. Intett, hogy készen van.

Az üldözık már erısen közeledtek, nagy hangon csörtetve.

Törökök!

Bódis bíró mutatta, hogy lapuljon mindenki.

Ennyivel egyedül nem végezhetnek, ennyivel csak a láp végezhet. Néhány perc múlva ijedt kiáltás harsant, nyomában gémek és kócsagok csapdostak fel a sőrő nádból riadt surrogással.

– A láp... – suttogta a bíró. – A láp elnyeli ıket!

Nem tartott sokáig. A kiáltások elhaltak, csak az undorító, fortyogó hang maradt, a testeket nyeldeklı mocsár ízes csámcsogása.

– Kússzunk a faluhoz! – mondta komoran az öreg. – Látni akarom, mi maradt. A házakból...

és a seregbıl...

Kerülı úton mentek, nagyot kanyarodva Mohács felé, s mire elérték a falu határát, már zuhogott az esı.

Besározott arccal lapultak a szélsı kunyhók romjai közt, és bámulták a halál mezejét, s azon túl a mozdulatlan török tábort.

– Szerencse az, sokan nem eredtek a menekülık után – suttogta Cser Jankó, a bácsfaluiak közül való legifjabb. – Tán sok szegény ördög elhordhassa az irháját az éjszakában.

– A mocsáron kevesen jutnak át páncélokban – ingatta fejét a bíró. – Napkeltekor majd nyomukba ered a török. Akkor nekünk is beljebb kell húzódnunk a lápba.

Nézték a mezıt, és vacogtak, mert az esı a hátukat paskolta.

Nem messze tılük, egy meghajolt főz mellett öt– Hat magyar katona hevert átdöfött testtel, látszólag élettelenül.

– Nézzétek meg ıket! – rendelkezett a bíró. – Fegyvert, ékszert hozzatok!

Néhány perccel késıbb Bekics Gáspár és Cser Jankó visszakúsztak, csizmákkal, szablyákkal a

kezükben, és karjukra néhány ezüstláncot tekerve.

– Az egyik még élt – mondta Jankó. – Megszabadítottuk szegényt. A bíró bólogatva körülpillantott.

– Sok itt a halott. Össze kellene szedni, amit lehet, úgyis a töröknek marad hajnalra minden.

A többiekre sandított, látta, ugyanerre gondolnak ık is. Amit találnak, évekre elegendı volna a falunak.

– Jankó, te kússzál vissza a mocsárba! Hívjál még fiúkat!

– És ha észrevesznek? – kérdezte Gáspár. – Bajt hozunk a nyakunkra csak!

– Én megyek! – villant Jankó tekintete.

– Ma éjjel itt leszünk! – a bíró hosszú, ısz bajszát simítja, mint mindig, mikor fontos ügyben kell döntenie. – Az urak arannyal a zsebökben jöttek harcolni, sok a gazdagság, ami ma éjjel még senkié, holnap már a szultáné.

A legények bólogatnak.

Ezt kell tenni.

6.

Az esı még mindig szakad, mintha az Úristen sem gyızné siratni seregét. A szép öregember arra riad, hogy valami a mellkasára esik tompa puffanással.

Sötétség veszi körül, s most már az arcát sem mossa a víz.

Mi történt?

Valaki torokhangon beszél mellette, törökül.

Újabb lökés, még nagyobb súly csapódik a mellkasára. Holtak súlya. Egymás hegyére– Hát ára hányják a testeket a bı gatyások, hogy ösvényt csináljanak a csatatéren. Saras, páncélnehéz hullákból emelkednek a halmok az ösvény mellett, s azzal sem törıdnek a parancs végrehajtói, ha valamelyik test még mocorog, könyörög. Mindet elhallgattatni borzasztó fáradalmas lenne, különben is, reggelre csak abbahagyják az óbégatást!

Emelkedjenek csak azok a halmok! Hajnalban jönnek Ibrahim és Szulejmán tisztjei, a gyaur foglyokat vezetve láncon, és alaposan szertenéznek majd a csatatéren.

A hitetlenek királyát keresik állítólag, az még nincs sehol. Tán itt fekszik a sok holt alatt. Jó lenne megtalálni.

A halom derékig ér, mellette egy ember számára járhatóvá válik az ösvény a véres sárban, így jól van reggelig.

A törökök elcaplatnak, arrébb hányják egymásra a tetemeket, aztán mennek még messzebb.

Csend borul a kupacra, melynek alján senyved még az élı.

A szép öregember nem hagyja, hogy a fájdalom magával rántsa a mélybe, bár a ráhányt holtak súlya lélegzetét szegi, igyekszik még tartani magát. Az elıbb, amikor belemerült a sötétségbe, azt hitte, itt a vég.

De most ösztönösen felébred lelkében az ellenkezés.

Élni!

Élni még!

Pislákoló tudattal, minden erejét összeszedve próbálja megemelni a jéghideg testet maga fölött, de hiába.

Így kell meghalni, mégis?

A kutyaúristenit!

Magában mosolyog: mióta is, hogy nem hagyta el ajkát káromlás? Hiába, hogy most is csak gondolatban.

A kutyaúristenit!

És ezerszer is a kutyaúristenit!

Ki tudna vajon kapaszkodni innen?

Nincs messze a mocsár, ha elkúszik a nádas széléig, s szerencséje lesz, tán elér valami sőrő

zsombost, ahol meghúzhatja magát.

Ugyan...

Csodálkozik a maga ostobaságán.

Sebesülve, vénségére hova futna innen, társaitól, kik túlvannak már mindenen?

S minek futna el?

Hát akar élni még?

Elhallgat az elébb még forrongó lélek.

A kutyaúristenit!

Ernyed, hagyja, hogy mellkasára nehézkedjék a kétsornyi tetem. Mintha sziklák ülnének rajta, szeme elıtt csillagok táncolnak.

Édes Istenem, ne hagyj szenvednem!

Piheg, hallgatja az esı szitálását a testeken. Egy behorpadt pincéi lemezén dobol, kicsi tócsába győlik a horpaszban.

Aztán...

A kutyaúristenit!

Zuhan.

A sötétség felszívja magába az esıt, és hirtelen megszőnik minden fájdalom.

7.

Arra ébred, arra emelkedik fel a lélektelen mélybıl, hogy valaki matat a kezén.

Az én kezemen? – kérdi magában, s nem érti sehogy sem, mi folyik körülötte.

Ujjak motoznak, idegesen feszegetik ujjáról a győrőt, amit még a nagy királytól kapott.

Hé!

Hé, várjatok!

Szólna, de nem tud, torkában hatalmas, véres gombóc löttyen, marja a nyelvét, s fojtja egyre.

Szemére súlyos fájdalom nehezedik, kinyitni akkor sem tudná, ha amúgy látna is valamit a hullák alatt.

Ez is valami nagyúr lesz! – suttogja egy hang odakintrıl, s a szép öregember csak pillanatokkal késıbb eszmél rá, hogy magyarul szól a láthatatlan fosztogató. – Nézzed a győrőjét!

– Hollós! – szól egy másik hang csodálkozással. – Hunyadi– Hollós!

– Mutasd! – még valaki közelebb nyomul, megragadja a kezét. – Ez valóban! Hollócsırbe győrő!

– Hunyadifi volna?

– Ugyan! – Horkan amaz. – Nem él már azok közül egy se!

– Láthatod! – korholja a kétkedıt a másik. Aztán egy öreg szól.

– Kell a győrő is! Hozzad, Jankó!

– Nem jön! Megvágták a kezét, a seb bedagadva nem engedi!

– Nyesd le! – motyorog valaki hátulról, s a szép öregember úgy látja magát az élettelen kupac alatt, mintha lelke máris a magasban lebegne, az esıben. Már látja is a görnyedıket, amint életlen késükkel lemetszik jobb kezét. Nincs ereje tiltakozni, csak abban reménykedik, hogy amint belehasít a penge, tudata cserbenhagyja rögvest, s nem engedi vergıdni a kín mocsarában tovább.

– Várjatok!

– Húzzátok csak ki onnan!

Most vitáznak. A szép öregember szívében felszakad valami rög, és ugyanekkor az éjszaka egy rıffel még alább ereszkedik, hogy beborítsa. Nem zavarja a vitatkozás, vigyék a győrőt, neki úgysem kell odaát.

– Húzzátok ki!

– Minek?

– Húzzátok ki!

– Nehéz. Rajta vannak mások!

– Azt mondtam, húzzátok ki!

Nekiveselkednek, s nyögések közepette, durván rángatni kezdik a vértes testeket. Fém csikordul. A szép öregember úgy érzi, egy angyal lassan emeli fel a magasba, lelke egyre könnyebben lebeg, pedig csak nyomorult porhüvelyét szabadítják meg a súlytól.

Megint esı csap az arcába.

– Mutassátok az arcát!

Két kérges tenyér fogja közre a fejét, valaki hideg, véres sarat löttyint a szemébe, letörli a rögöket és a bırére tapadt húscafatokat.

Hirtelen elnémulnak a fosztogatók.

Csend marad, csak az esı szitál kitartóan.

A szép öregember egy pillanatra elmerül a nemlét ingoványában, aztán arra riad, hogy körbeállják, és ıt bámulják. Kinyitja lelki szemét, mert csak azt bírja kinyitni, hogy a magasból pillantson le magára, s látja is, amint a mocskos arcú parasztok bámulják.

Mit néztek? – kérdi magában megnyugvással. – Adjatok végtisztességet! Öljetek meg! Mire vártok?

Hullámok ragadják meg, a messzeségbıl felröhög valaki, mintha török kárálást hozna a távolból a szél.

– Óvatosan... – A szép öregember értetlenül tőri, hogy vonszolják a tetemek közt.

Miért nem...?

Mit tesznek velem?

Valami az oldalának nyomódik, és oly fájdalom mar a húsába, hogy rögvest bele is veti tudatát a szakadékba. Mire onnan megint kivánszorog az esıre, a markos kezek cibálják, rángatják tovább.

Úgy érzi, napokon át kínlódnak testével, A fájdalom szőnni nem akarón marcangolja belül, s a szép öregember már csak arra vágyik, hogy mihamarább legyen vége az egésznek.

Hová visztek? – képtelen megszólalni, de odabenn visszhangzik a kérdés. – Hová, az Istenért?

Miért?

Viszik.

Keresztül az éjjeli csatamezın, lábát sárban húzzák, aranyos sarkantyúja belekbe akad, de ilyenkor csak rántanak rajta egyet.

Végtelennek tetszik a mezı.

Amikor lefektetik valami puha, mocsárszagú hínárba, büszke tudata a megadás peremén könyörög kegyelemért.

Fáj!

Hát nem értitek?

Valaki fáklyát tol a képébe, orrát megcsapja a faggyú bőze.

Felhördül mind, ki körülötte térdepel.

– Látjátok?

– Lehetetlen!

– Ördög mőve!

– Győjjön, nézze meg maga!

Eresszetek, lássam!

Valaki föléhajol, egy reszketeg ujj óvatosan megérinti az arcát. – Igaz... – öregember hangja zörög. – Igaz... De hogyan lehet?

– Mintha csak magát látnánk, bíró uram. Maga is lássa. Úgy hasonlítanak, mint két tojás.

– Való... Magam látom benne... Ennek volt az a hollós győreje?

Ennek.

– Úrféle.

A szép öregember tudatában megmoccan valami. Ébred egy emlék, eltemetett, szomorú kép kel életre. Köhög. A mellette állók összerezzennek.

– Él! – suttogja valaki.

– Még jó, hogy le nem vágtuk az ujját!

A szép öregember minden erejét összeszedi, hogy megragadja a kezet.

– Anyja úristenit! Ennek még szorítása van!

Feltámasztják a hátán, az oldalába nyilalló fájdalom most elıször tudatosítja benne, hogy bizonnyal dárda járta át.

Nagy levegıt vesz, torkában a vérrög megmoccan. A szép öregember öklendezik.

Jól van.

Málló fogait csikorgatva erıt győjt, hogy köpjön. A vérrög nyállal fordul ki cserepes ajkai közül.

– Én...

– Arrébb! Arrébb! Hadd kapjon levegıt!

– Én... – Szédül, sebzett arcát kínnal döfködi a friss éjszakai szél. – Melyik az?

Tudják, kire gondol.

Bódis bíró nyomakszik közelebb.

A szép öregembernek elakad a lélegzete: mintha karcos, velencés tükörbe pillantana, a bíró vonásai, akár a sajátja.

A körülöttük térdeplı legények izgatottan suttognak.

– Ti... – a szép öregember sípoló tüdıvel préseli magából a szavakat. – Egy... falu... Kölked...

A legényeket mintha delejes erı rázná meg.

– Hallottad? Azt mondta, Kölked!

– Kölkedi jobbágyok volnánk, nagyuram – Bódis bíró remegve bámulja a páncélos öreget. –

Ösmeri kegyelmed?

A szép öregember elmosolyodik.

Ösmerem-e?

– Te Bódis vagy, igaz? – suttogja a bírónak.

– Az vagyok. Itt ezek a házam romjai.

A szép öregember erıtlenül körbepillant.

– Hát ez az a ház?

– Lerombolta a török. Felgyújtotta a többivel együtt.

Ez az a ház, azt kérdeztem.

Az öregember lehunyja szemét. Furcsa tréfája a sorsnak. Visszahozta ide, ebbe a nyomorult viskóba, amirıl harminc-negyven éve atyja annyit beszélt, a ház, amiben a bőn megesett, a ház, melynek ismeretlen lakóiért annyit imádkozott.

– Ismeri tán ezt a házat?

– Itt születtem – suttogja ernyedten a szép öregember. – Ebben a házban. Tán épp, hol most fekszem.

Lehunyja szemét.

Hetven év...

Nyár volt akkor is, a lángoló ostrom nyara. A harangok nyara, a Nap nyara, Nándorfehérvár tündöklı éve. A fényes üstökös éve...

De rég volt!

Elszállt azóta egy élet.

A szép öregember lassan visszazuhan a sötétségbe, abban a tudatban, hogy igazságot tesz a sors. Abban a tudatban, hogy itt hal meg, e viskó romjai közt, ahol anyja világra hozta hetven esztendıvel ezelıtt.

A kör bezárul – gondolja megnyugodva.

Hát nem kegyes az Isten?

Halkan felköhög.

Odakinn, a hideg földön hevernek a jó fiúk, s szerte az országban az anyák nem tudják még, hogy életük fényei holtak immár, merev, csonka testek egymás hegyén-hátán. Elhulltak, mielıtt élhettek volna igazán. Tetemükbıl ebek lakmároznak, szájuk megtelik hideg sárral, és férgek falják fehér húsukat. A féltı kézzel hímzett ingek, a vérrel átitatott finom kelmék ott foszlanak napok múlva a bőzlı halmokon, s alig akad majd kéz, ki földbe kaparja a drága, hő

fiakat.

A szép öregember erre gondol, s békén megadva magát a közelgı árnyéknak, álomba szenderül.

A szülıi ház romjai közt porladnak majd csontjai.

Jó ez így.

8.

Igen ám, de nem hagyták meghalni. A csata másnapján, csütörtökön a kölkedi legények az éj leple alatt átcipelték meggyötört testét a mocsár közepére, a rejtekszigetre. Vitték, mielıtt a török hajnalhasadtával újult erıvel kutatni kezdett volna a holtak között.

Azon a napon Szapolyai János vajda, aki negyvenezres seregével mindaddig a Tisza mellett várakozott, elérvén a mohácsi síkra, engedelmes kézcsókra járult a fenséges, gyızedelmes szultán elé.

Deér-Sólyom István nagyurat, Úrmezı és Mórichida urát pedig nem hagyta el a lélek. Vele maradt, mert még el kellett mondania valakinek élete sorát.

9.

Hasadt az ég, és az ólomszín fellegek közül elıtőnve gémek úsztak el a monostor felett, s repültek tovább a mocsarak irányába.

Dénes hosszan követte ıket tekintetével, figyelte a kecses szárnycsapásokat, az elıreívelı nyakakat, és a messzeséget fürkészı, parányi madárfejeket, és közben arra gondolt, vajon mit láthatnak a végtelen lápvilág felett, s mit azon túl, vajon látják E a mezıt, ahol sok ezer temetetlen halott hever.

Ha a gémek nem is, Dénes, ez a vékony, görnyedt hátú fiú látta a lelki szemeivel. Erre ébredt ma is, a csípıs hajnali szél e rémséges álomra pofozta ébrenlétbe. Zihálva felült a sekrestyében – még sötét volt akkor -, és csak bámult maga elé.

A környékbeli parasztok hírét hozták a monostorba, hogy a Duna túlfelérıl, fıképp Pécsrıl néhány bátor asszony napokon át temette a mezın hátramaradt magyarokat. De felhagytak azzal is: a kóbor, döghústól elvadult kutyák miatt nem temethettek tovább, hanem sírva visszaszekereztek a város felé, s hagyták a holtakat hantolatlan, hagyták az esınek, a közelgı ısznek, a lassú rothadásnak.

A hajnalt lassan oszlatta a csípıs reggel.

Dénes felsóhajtott.

A gémek eltőntek egy felhı mögött, s a fiú összehúzta girhes testén a csuhát, a szél ne találhasson rést a kopott szıttesen. Elıtte, a mezın, s azon túl, a nádason, a Duna felé mélyülı, dögletes mocsarakon még hajnali pára ült, nyálkás csillogással köszöntve az erısödı napfényt.

Hideg reggel.

Tertia ideje lehet... – gondolta Dénes. A testvérek most fejeznék be a kertek ásását, a

nyomorúságos kaparászást a szikes földben, amit hajnalhasadás elıtt, a káptalanbéli ima után kezdenek. De ma neki se láttak. Tegnap se. És azelıtt se.

Üres a kert, fordult a körárkon átívelı hidacska felé Dénes. Gaz veri fel, jövıre nem terem meg benne semmi.

Üres a monostor is – tette hozzá magában. Rászokott, hogy magában beszéljen. Mi mást tehetett volna, mikor egyedül maradt eleven léleknek az egész apátságban. A többiek elmentek mind. Lármás igyekezettel, rémült sápadtsággal hajigálták szekerekre nyomorúságos holmijukat, aztán nekieredtek Kalocsának. Úgy futottak a csata hírére, mintha a török menten át tudna vergıdni a szélesen hömpölygı, lápos Dunán. Hát nem tudott.

A parasztok jelentették ugyan a csata másnapján, hogy fentebb, Szeremlyénnél átevezett pár kontyos, kifosztott egy-két házat, de belefutottak egyenest a püspök úr lovasaiba, azok aztán felkoncolták ıket. Többen nem jöttek át. A kétszázezer gyıztes török ellenben a Duna túlpartján masírozott Szekszárd felé, aztán fel, Buda irányába, ellenállás nélkül pusztítva mindent, ami csak az útjába került.

Nyomukban maradt a dögletes némaság, maradtak a kiürült falvak. A folyó ezen oldalán is, csakhogy itt török nélkül üresedtek meg a házak. A monostorban is egyedül Dénes maradt, vigyázni a falakat. Ki elıl vigyázni? A török elıl? A környékbeli parasztoktól? Dénes nem sejtette a választ, mégis szívesen maradt. így lett egy személyben cellárius, majoros, sekrestyés, kapus és könyvtáros. Utóbbi éppen csak, legfeljebb annak a néhány kopott, régesrégi fóliánsnak a tarosa, amit itt hagytak a scriptorium Kisvárdára menekítése után. İ erre is büszke volt, nem háborgatta senki, akkor olvasta ıket, amikor csak akarta.

Dénes utolsó pillantást vetett a Duna, s a mocsarak felé, aztán ellenırizte, lát E valami furcsaságot a körkörös, sárga agyagkerítéseknél. Nem látott, túl a cölöpökön, a parasztházak elıtt, a póznára aggatott vászon is a szokásos módon lengedezett. Nincsen veszély. Semmi nem moccant a láthatáron.

Dénes megfordult, és szapora léptekkel visszasietett a sekrestyébe. Itt húzta meg magát, mióta a többiek elmentek, a szentségtartók közt, a puszta padlón. A színes ólomablakok alatt még a délutáni fények is meseszép árnyakat rajzoltak a kıre. Emberségesebb, barátságosabb volt a sekrestye, mint a refektórium, az a nagy, rossz szagú hodály.

Ahogy Dénes belépett, rögtön észrevette, hogy a sebesült magánál van. A piros és kék fények épp a homlokára estek, gyöngyözı verejtékcseppeket világítva meg a pergamenszerő bırön.

Dénes elmosolyodott, és melléje lépve gyengéden letörölte az öregember homlokát.

– No, hála a magasságos Úristennek! Hát felébredett végre...

Az öreg fásultan bámult rá, Dénes abban sem volt biztos, hogy látja ıt egyáltalán.

– Az igazat megvallva már attól tartottam, nem éri meg a holnapot, jó uram. Gyógyfüvet szedtem, s ahogy kell, átkötöttem a sebeit. Nem vagyok kirurgus, és Tamás testvérrel ellentétben csak néhány főnek a rendeltetését ismerem, de a sebek gyógyításához konyítok valamelyest, uram.

Elhallgatott, szégyenlısen lesütötte szemét. Tessék! Alighogy eleven emberhez beszélhet, rögtön megeredt a nyelve. Elég legyen! Amaz lehet, nem is hallotta, meg sem rezdült ráncos arca. Csak meredt maga elé, tán a fiúra, tán valahová, messze mögéje.

– Éppen megnéztem a kertet. Szedni lehet néhány almát, nem sokat, párat csak. Édes, zamatos. Más nemigen maradt, de nekem nem is kell sok. Most, hogy... Ne aggódjék, nem maradunk éhen. Máma kell jönni a lánynak. Harmadnaponként jön.

Elhallgatott megint, nézte az öreget.

– Fáj nagyon, úgy-e?

A sebesült szemében tompán megvillant valami.

– Hall engem? Hallja, amit mondok?

Szíve a torkában dobogott. Nagyon akart valakit, akihez szólhat naphosszat, aki itt van, aki mellett nem érzi úgy, mintha elevenen temették volna el. Ez az öregember itt, magas, tiszta

homlokával, nemes metszéső, csontos arcával, szépen ívelı, dús szemöldökével és tengerkék szemével...

Ember, akihez szólhat.

Bárcsak válaszolni tudna...

Dénes féltın lemosta a sebesült kezeit.

– A lány hoz tán húst, s én fızhetek levest. Erısödnie kell, jó uram! Az öreg bizonytalanul ráemelte tekintetét.

– Vagy valami mást kér? Nem sok maradt, a parasztok a mocsárba menekítettek mindent, amit tudtak. Azt sem mondhatnám, hogy a magam fızte levesnél jobb nincsen, de meglássa, megteszi...

– Jó lesz... a leves... – mély, medveszerő dörmögés. Reszelıs, fáradt hang.

Dénes az öregre kapta tekintetét, szája füléig szaladt, s magában hálaadó imát rebegett. Él. Él, és beszél! Életben marad, most már bizonyosan életben marad!

– A mindenhatónak legyen hála, hogy szólni tud, jó uram! Az öregnek a szeme rebbent.

Dénes bólintott, mintha csak hallaná a ki nem mondott kérdést, s már sorolta is:

– Bátmonostor falai közt van, jó uram, itt, a sekrestyében, merthogy én bátorsággal beköltöztem ide. Az én nevem Dénes. Apát urunk parancsolta, maradjak itt, a többiek elmentek mind. A török... A török elıl.

Az öreg alig észrevehetıen bólintott, s kimerülten lehunyta szemét.

– Pihenjen csak! – Dénes már ugrott, igazgatta a durva pokrócot a megtört testen. – Sok vért veszített, jó uram! Aludjon, erısödjön! Este fızök levest.

Az öreg bólintott, torka száraz tapló, koponyájában forró pörölyök zuhogtak, péppé mállasztva lázas agyvelejét. Törékeny, sebzett teste hamuvá omolni érzett a pokróc vasszövete alatt.

Valahonnan fény áradt, kék és vörös napsugarak cirógatták, jó, ez jó, meleg, tiszta napfény.

Megragadta, forgatta a szél, s már zuhant is vissza a lázálmok ingoványába, ahonnan az éltes, jó fiúk, vértes csontvázak kalimpálnak feléje korholón, civódván, hívják, húzzák le az öntudatlanság mélyebb ragacsrétegeibe, ahonnan nincsen többé visszatérés.

Hirtelen remegni kezdett, forgott vele minden, úgy érezte, koponyája hasadékain menten kilöttyen híg agyveleje.

Hang.

Valahonnan szomorú ének szőrıdött le hozzá a magasból.

Megtorpant a forgás, szelídült a sebes szédülés.

Nem engedte hullani tovább a vörös és kék napfénycirok, nem engedte a meleg, az élet, s nem engedte Isten szeretı fénye.

Csak hevert.

Érezte már tulajdon, savanyú verejtékét.

A lángoló fájdalmat.

Hamuvá porló, esendı húsát... Kínt és küszködést...

Vége?

10.

Ólom ez a test. Haszontalan.

Láz... Forró, nedves lázrázás.

Meddig még? Mibe kapaszkodhatna meg? Mi ez? Mi ez?

Hallja valóban?

Valahonnan egy monoton, ifjú hang motyog, kerek, tiszta szavakat formáz, mégis ide-oda süllyednek mondatai a ködben, szavak hullanak ki belıle, megpördülnek a semmiben, mintha iszonyodnának önnön jelentésüktıl, aztán elenyésznek, de lenyomatuk képeket idéz az

öregember tudatában. Honnan jön ez a hang? Valaki beszél, hozzá beszél. Mondja, csak mondja, a lelket akarja tartani a gyengülı testben. S ez az egyenletes, vékony hang az utolsó foszlány, az egyre vékonyodó remény. Mondd, mondd csak, abba ne hagyd! Ha elhallgatsz, elszakad a fény, s zuhanok, hullok a semmibe...

A hang nem hallgat el.

Az elmenekült testvérekrıl beszél, a hideg hajnalokról, a scriptorum poros kódexeirıl, nehéz, rézveretes csatjaikról, a vérsőrő tentákról, a makacs, haszontalan foltokról, amit ki nem súrol semmi a bırbıl, évek alatt sem tőnnek el az átkozottak, beszél a kaparó tollak sercegésérıl, mi libabörzi az ember hátát, beszél a hajnalban párálló, álmos lélegzetrıl, a mécsesek orrfacsaró bőzérıl, a hidegrıl, ami görcsbe rántja a tollat markoló görbe ujjakat... Aztán beszél a lányról, ki tán húst hoz máma este, lépte pillangó suhanása, szeme csillag ragyogása, és ezért eszébe jut, hát könnyedén beszél a csillagokról, amiket a monostor tornyából legjobb vizsgálni holdvilágban fürdı nyáréjszakán. És a holdról eszébe jut az ezüst derengés, hát beszél az ezüstcsíkú Dunáról, ami kanyarog a balzsamos éjszakában, mint valami égi pikkelyő óriáskígyó. S beszél a susogó nádas tengerérıl, és a sötét árnyakról, amik a mocsár felett csapkodják szárnyaikat, és beszél az éjszaka többi lakójáról, a tücskök nyüzsgı hadáról, a békák kvartyogásáról, a szélzúgás elvágyó szomorúságáról, a távoli dalokról, édesen csengı lánykacagásról, élettıl feszülı fiak énekérıl..

És ez a monoton, fiatal hang ide-oda csapongva tartja a lelket benne, nem hagyja, hogy tudata mélyén kihunyjon a fény, táplálja, tulajdon lélekmelegével, szép, tiszta szívével, és az élettel, ami ott feszül testében.

Múlik a láz, csitul a beteg vér.

Jeges veríték gyöngyöz a magas homlokon, de a sekrestye mélyén, gyertyák imbolygó fényében a kéz tisztára törli mindig, ha kell.

Múlik a láz, vánszorog az idı.

Odakinn hideg szelek fújnak a nádas felett, szürkén tornyosulnak a fellegek, a mocsárba lógatva páratalpukat. Szokatlan, ijesztı a csend mindenütt.

Az öreg – napokkal késıbb – álmában mosolyog; ráncai édes megadással simulnak csontjára.

Elıször álmodik a csendrıl.

Koponyájában csitul a vihar, ereiben lassan, szelíden áramlik a vér.

Most már maradni kell.

Még kicsit.

És a rothadó fiúk elhallgatnak a mélyben, érces halott-daluk fátyla foszlik, hullanak tovább a semmibe, árny-arcukon bús mosollyal intenek búcsút a maradónak.

– Nemsokára én is megyek – utánuk szól, s ígér: – Megyek nemsoká...

Szél süvít a monostor toronyablakain át.

Az élık helyett zokog.

11.

Szép volt az ısz, sárga és hővös-szeles. Az erıtlen nap ferdén súrolta a hajlandó füvet, arany nyálkát csillogtatott a szálain a tágas udvarban, zörgött az avar a léptek alatt.

És minden oly üres volt.

Hallgatott a templom, por szállt a szentély falai közt, nem moccantak az árnyak, bármikor nyitott be közéjük, nem kapott most rajta holt lelkeket. A templom mellett hallgatott a régi torony, roggyant lépcsıiben nem mocorgott a szú. A kerengı oszlopai közt elhullt, sárga és földbarnára aszott leveleket zörgetett, forgatott a szél.

A régi Töttös-házba, ahol a dormitórium és a konyha helyiségei sorakoztak, napok óta be sem lépett. Csak fájt volna az üresség, minek bolygatni az emlékeket?

Elég az udvar, a kihalt mezı.

Kihalt birodalmát Dénes mégsem cserélte volna el semmivel.

Odakint ücsörgött azon a reggelen is, hallgatta a szemerkélı esıt a cserepeken, s elgondolkodva figyelte a tócsába győlı vizet. Szürke felhık fodrozódtak abban a pocsolyában, szelíden sodródtak más tócsák felé.

Dénes felsóhajtott, s nehéz szívvel belépett a sekrestyébe. Talán az öregember is felébredt már, köszönti szépen az ablak alatt heverı szobor-testet.

Olyan, mint Mózes lehetett valaha: hosszú, ısz szakálla szétterült mellkasán, csigákba omló, hófehér haja angyalszárnyként koronázta finom metszéső arcát a skarlát vánkoson. Ébren volt, kék szemével csöndesen figyelte a belépıt.

– Nincsenek hírek – suttogta Dénes. – Napok óta nem jött a jány sem. Ha ma sem jön, le kell mennem a faluba. Csak maradt ott valaki.

Az öregember figyelmesen hallgatta, meg sem moccant, jelét sem adta, hogy érti. Csak szép, csontos keze rebbent. Ahogy Dénes melléje lépett, a sekrestye festett üvegein álomkék és tőzvörös foltok suhantak az öreg arcán, együtt a fellegekkel.

– Elfut mindenki – sóhajtott a szerzetes. – Csak azt tudnám, ugyan hová? A jány azt mondja, azt beszélik a faluban, hogy a török elfoglalta Buda várát... Vérbe és lángba borult az ország közepe, fut, ki merre lát.

Megrándult egy izom az öreg arcán. A török hát Budán ül... Édes Istenem!

Hallgattak, az esı szemerkélt. Amit gondoltak, ami lelki szemük elıtt lejátszódott, azt jobban elmondta a csend.

Aztán az öreg szólalt meg, váratlanul. Hangja erısebb, mint legutóbb, tisztán, jól érthetıen mondta:

– S te miért maradtál?

– Én? – Dénes felkapta a fejét. – Valakinek vigyázni kell.

Az öreg súlyos szemhéjai lecsukódtak egy pillanatra, ısz bajsza alig észrevehetıen megemelkedett, ahogy a szavakat formálta.

-rám nem kell vigyáznod, fiam. Dénes elmosolyodott.

– Nem is magára vigyázok, hanem a monostorra. Egyedül csak engem hagyott meg itt apát urunk. Mondta: Dénes, vigyázzad a templomot, s mindent, ami itt maradt. Sok ugyan nem maradt, mert szekéren elvitték a könyvek javát, a vásznakat és a kegytárgyakat... Vittek, amit csak elbírtak a szekerek Kalocsára, Kisvárdára, ki hová futni tudott. Én itt maradtam.

Vigyázok. Most már persze magára is vigyázok; mióta, nincs két hete, hogy áthozták a Dunán a kölkedi jobbágyok. Azt mondták, úrféle. Győrője van.

Az öreg bólintott. A kölkedi jobbágyok... A mocsár... A menekülés... Azok a napok, azok az éjszakák lázas álomként éltek emlékezetében. A kölkedi bíró húsos arca.

...éppen olyan, mint maga, bíró uram... Szakasztott mása, mintha édestestvérek volnának...

A rázkódás, a testét átnyaláboló, izmos jobbágykarok... A mocsár gyomorforgató bőze... A vér síkossága, saját véréé, a testén nyílt sebeken... Álmodta vajon, vagy tényleg látta a távolból pislákoló, s egyre közeledı fényeket?

Néhányan voltak csak a szikkadt sárszigeten, a nádas rejtekében: a férfiak sajkákért mentek, hogy a falu maradékával mind átkelhessenek a Dunán a biztonságot nyújtó túlpartra, Bátmonostorra.

Fáklyafények imbolygó vöröse...

Torokhangú kiáltások...

Idegen katonák...

Az öreg lehunyta szemét. Az az éjszaka...

Miközben ott lapultak a nádasban, s magukban fohászkodtak, bárcsak ne fedeznék fel rejtekhelyüket, bárcsak továbbmennének a kutató törökök, az egyik asszony karján hirtelen felnyöszörgött a csecsemı. A többiek riadtan kapták felé tekintetüket, de szerencsétlen semmit sem tehetett. Arca megrándult, szeme rémülten villant.

A kicsi sírni kezdett.

A közelbıl egybıl diadalittas kiáltás harsant, és a mocsárban cuppogó léptek, a kavargó láp sziszegése máris közelebbrıl hallatszott.

– Megtalálnak minket! – suttogta valaki az öreg mögött.

Emlékezett rá, megpróbált feltápászkodni, megpróbálta legalább a fejét felemelni, de amikor megpillantotta, ahogy az asszony és két másik a csecsemıt a lápba tuszkolják fejével lefelé, azt hitte, nincsen már eszméleténél. A mocsár halkan kavargott, sziszegett, ahogy a kicsi testet elnyelte.

Az öreg látta az anya tekintetét.

Még fogta, görcsösen markolta a kicsi lábát. Fiúcska volt, vagy kislány? Fejjel lefelé eresztették a szikkadt sársziget mellé, a trágyahíg mocsárba, a másik kettı asszony verejtékezve nyomta le a gyermek fejét. A csöppség erıs volt: rúgkapált, mindent megpróbált, hogy kiemelje magát a fekete iszapból.

Az öreg bámulta ıket. Az anyát földöntúli erı szállhatta meg, mert úgy fogta a kicsi maszatos lábát, hogy az nem rúghatta ki magát belıle. Csak fogta, falfehér arccal markolta, minden izma görcsbe rándult, ahogy fel-felpillantott a közelgı fáklyákra.

Meg kellett ölniük a gyermeket, nehogy meghallják a törökök.

Kis idı múlva, amikor a vörös fények már távolodtak, a kicsi teste elernyedt iszamós markukban. A másik két asszony remegve tartotta még, egyikük lenyúlt a lápba, s megérinthette a kicsi fejét, de rögvest visszarántotta kezét, és rémült arccal hátrahúzódott a többiekhez, saras ujjait ruhájába törölgetve.

Az öreg megfordult.

Vér bugyogott elı mellkasából, s ez a bugyogás kísértetiesen hasonlított a közeledı török csizmája alól hallatszó mocsárbugyogáshoz...

Gyékényágyon feküdt, mögötte összeszorulva egy falatnyi földdarabon gyermekek reszkettek egymáshoz préselıdve, kocsonyaként.

Hallgattak.

Mindjárt...

Török kiáltások harsantak, nagyon közelrıl.

Parancsszavak, káromkodás.

Csizmás léptek cuppogása.

Az öreg értette minden szavukat; amikor a fáklyák vörös fátyla a gyermekek halálra rémült tekintetére hullott, visszahanyatlott gyékényére. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy kiált, hogy véget vet ennek a gyalázatos félelemnek, de aztán csak hallgatott. Nem kiálthat.

Nem.

Lapulni kell. Bújni, reszketni kell. Ezek itt azonnal végeznének a kicsikkel is, az asszonyokkal is. Ölni jöttek. A csata után elbujdosott katonákat ölni.

Hallgatott.

Összepréselte ajkait, és hallgatott átvérezett fekhelyén. Erezte a láz forró hullámait, a sebeibe tapadó apró férgek mocorgását.

Zuhant...

Valamit kiáltott a közelben egy török, valamit, amit nem értett, de eszébe juttatott egy régi emléket. Valaha ı is ezt kiáltotta... De mikor? Hol?

Zuhant...

A fáklyák tovaimbolyogtak, és a zümmögı rovarok felhıjén keresztül az éjszaka rájuk eresztette jótékony ködét. Amikor legközelebb magához tért, az asszonyt pillantotta meg. A többiektıl távolabb húzódva egy sártól elfeketedett, aprócska testet dajkált. A kicsi szájából hínárdarabok lógtak szakadt rongyaira, tágra nyílt szeme fehéren világított a holdfényben.

Hideg volt, az asszony énekelt.

A többiek csak bámultak maguk elé, nem néztek egymásra. A szúnyoglárvák eszelıs táncukat

lejtették a mocsár hártyafelszínén.

Hajnalodott.

12.

Hideg kövek.

Masszív kövek, ívelı gót árkádok.

S az árnyékok falán túl, a távolban fény.

Ahogy gyengén, szédelegve botorkál elıre, érzi a kövekbıl áradó nyugalmat, az áhítatot. Csekély ereje gyorsan fogy, most már szívesen visszafordulna, de fél, nem jutna vissza a sekrestyébe, s akkor az éjszaka nagy részét a hideg folyosón tölthetné. Megfagyna talán... A láp felıl hővös, ragálytól feszülı felhıt sodor a szél.

Nem. Nem fordulhat vissza. Ott a fény. Már közel.

Megkerüli a kerengın a templom zömök épületét, s dülöngélve halad a régi ház felé, melynek ablakában mécses világít. Meg kell támaszkodnia, zihál, mintha sebébıl is szivárogna a gennyes lé.

Valamiféle kúria, megerısített tornyos ház ez, a kerengı árkádjaitól övezve, a külsı falak és a nád-sár kerítés oltalmában.

Az öreg megtámaszkodik az ajtóban.

Csend.

Senki sincs benn?

Hol ez a fiú? Ez a Dénes? El kell mondania... valakinek el kell mondania, lehet, hogy már a reggelt sem éri meg, lehet, hogy ezen a hideg, részvétlen éjszakán elragadja ıt a halál, s akkor mindenét magával viszi a sírba.

Hangok.

A vizes, penészes falak suttogást visszhangzanak. Bentebb! Bentebb, ahol kandalló tüze parázslik!

Elszédeleg addig, s megtámaszkodik a küszöb elıtt.

A szobában, a kandalló elıtt leterített szırméken két test fekszik összefonódva. Egy férfié és egy hófehér bırő, törékeny lányé. Nem veszik észre a sötétbıl elıbotorkálót, egymásba feledkezve ölelkeznek, átadják magukat a gyönyörőségnek. A lány halkan nyögdécsel, ajkai nyílva, lábai közt a fiú izmos, verejtékcsutakos teste mozog.

Az öreg csaknem hangosan nevet, vissza kell húzódnia az árnyak közé, hogy el ne árulja magát. Bámul a sötétbe, és a mosoly csak nem olvad le arcáról.

Dénes fiam, kuncog magában. Nem lesz többet ilyen jó dolgod! Monostorban paráználkodsz, az apát úr szobájában, tán épp ott, hol imádkozni szokott. Dénes, Dénes, lesz minek rágni a lelkedet életed végéig... És lesz mire emlékezned, ha elfog a magány...

Az öreg megembereli magát, kiegyenesedik, és dacolva a hideggel, feledve imént rátört hirtelen halálfélelmét megfordul. A szeretkezı ifjú emberpár látványa az életbe térítette vissza.

Halál?

Oszló tetemek a közeli mezın?

Ugyan...

Miközben kezét sebére tapasztva vánszorog a sekrestye felé, arra gondol, hogy a világ bizonnyal soha nem változik.

Késıbb, amikor a színes ablakon besüt a hold, s ı erejét vesztve mered az ezüstben fürdı feszületre, érzi, szégyellnie kellene magát. Mégsem tudja. Leszámolt ı már a lelkiismeret-furdalással, az álszent önostorozással. Erna testére gondol, s arra, vénségére mennyire rabjává

vált a gyereklánynak, a puszta, fennköltség nélküli testi vágyakozásnak.

Erna... Kicsi, érzéki Erna...

Jobb lett volna ott meghalni messze, a rejtekszigeten, a sokasodó pergamentekercsek közt, Erna puha karjában.

Mi lesz a lánnyal? Vajon eljut E a szigetig a török? Feldúlja E a kunyhót, meggyalázza E a leányt? S elégeti E mind a sok pergament?

A feszület hallgat. Az enyészetszagot árasztó, ódon kárpitok is hallgatnak mind. Az ıszi szél fütyül csak odakinn a mocsár felett.

Nem tud a szigetre gondolni, az otthon és Erna elérhetetlen messzeségbe vesznek gondolatai tengerén.

Nem tér haza oda soha többé.

Tudja jól.

13.

Napokkal késıbb, amikor fényes, arany sugarakkal a mezı felett kisütött a nap, az öreg Dénesre támaszkodva kisétált a monostor udvarára. Teleszívta tüdejét a friss délutáni levegıvel, és körbepillantott.

A táj fenséges nyugalommal hullámzott, a messzi erdık, a nádasok, a hajladozó fő...

– Elment a jány – mormolta mellette Dénes leverten, hosszú percekkel késıbb. Addig csak ültek, élvezték, hogy a napsugarak cirógatják az arcukat. – Nem jön vissza.

– Úgy hát ketten maradtunk – az öreg Dénest fürkészte. – Majd csak megleszünk valahogy néhány napot. Aztán én is elmegyek. Oda temessél, a templom oldalához. Kinéztem azt a helyet magamnak.

Dénes hunyorogva ráemelte tekintetét. Hasonlít valakire – futott át a gondolat az öreg agyán.

– Arra a boroszlói fiúra... Vagy talán Garázda Katinka néném fiára... Hogy is hívták? László?

Gergely? Elfelejtettem...

– Hova siet, jó uram, meghalni? – Sietek? Én? – Az öreg jóízően felnevetett, noha minden rázkódásra összerándult hegesedı mellkassebe. – Éltem én annyit, mint három másik. De most már elég volt.

Dénes szomorúan vizsgálgatta a port saruja körül.

– Sokat láthatott. Én semmit sem fogok itt. Csak ezeket a falakat. Börtön lesz nékem a monostor, ha visszajönnek a testvérek...

– Ha visszajönnek, ki tudja, lesz E még monostor? Lehet, a török átvonultában lerombolja majd. – Ez nem épp vigasztalás.

– A falakat lerombolhatják – felelte rá a fiú. – De én belül már leromboltam a falat, amit az Úrjézus emelt erısségül.

Kesergett, majdnem zokogott az önsajnálattól.

– Csak nem a jány miatt? Szeretkeztetek. Láttam. Nem bőn az.

– Nem tudtam ellenállni a kísértésnek... – suttogta borzadva Dénes.

– Kísértésnek? Miféle kísértésnek? Hát szereted, nem?

– Nem tudok másra gondolni, csak reá. Féltem ıt. Vágyom ıt.

– Na és a jány? Mit gondol felıled?

– Miattam maradt a faluban, de a bátyjai visszajöttek érte és magukkal vitték. Nélküle nem élhetek.

– Akkor nincsen baj. Nem te vagy az elsı csuhás, aki nehéz idıkben egy szép gyerekjány karjaiban találja meg a maga vigasztalását. És elhiggyed, nem is az utolsó. Mesélhetnék néhányról, aki ezerszer bőnösebb tenálad...

Dénes arcán tétova mosoly terült szét.

– Csak nem, hogy pap az úr?

– Én? Úgy nézek ki tán?

Dénes végigmérte. A hosszú, ısz szakáll, az öles termet, a szelíd beszéd...

– Úgy. Ezerszer inkább, mint apát urunk... Az öreg erre nevetett.

– Nem vagyok pap. Katona vagyok.

– Akkor sok csatát megvívhatott.

– Sokat megvívtam.

Dénes szemében hirtelen gyerekes kíváncsiság csillant.

– Harcolt Mátyás alatt? A fekete seregben? Látta a királyt magát?

– Láttam én annyi királyt, hogy sok is volt belılük – bólogatott az öreg. – Mátyást is láttam.

– De beszélni is beszélt is vele?

– Akkor is, ha nem akarta.

Dénes izgatottan fordult felé. Akadt a nyelve, ahogy tovább kérdezett.

– Beszéljen hát róla! Igaz, hogy kicsi volt? Hogy oly alacsony? Hogy rút volt, mégis szerették az asszonyok?

– Kicsinek éppen nem mondanám. Igaz, szépnek sem. És igen, Dénes fiam, nagyon szerették az asszonyok...

Ahogy az öreg e szavakkal a távolba meredt, egészen váratlanul könny szökött a szemébe.

– A rosseb rágja meg... Vén bolond... Még ríni fogsz itt.

Dénes szíve majd kiugrott a helyébıl: ím hát, kit itt hagytak oltalma alatt a kölkedi jobbágyok, nem akárki lovagja! Ismerte Mátyás királyt! Beszélt vele! Tán szolgálta is, hosszú éveken át! Ismerhette titkait...

– A környékbeli parasztok azt mondják – suttogta megilletıdötten –, hogy Mátyás, az igazságos nem halt meg igazán. Hogy él, sziklába zárva, a legjobb lovagjaival, álmát alussza, s várja, mikor térhet vissza az élık közé. Akkor nyílik meg a szikla elıttük, akkor jönnek elı megint a hegy mélyébıl, amikor igazán nagy veszedelem fenyegeti az országot! Akkor elıjönnek!

Az öreg bágyadtan végigmérte Dénest.

– No, akkor most igazán ideje volna, hogy jöjjenek, úgy-e? De nem jönnek. A lovagjai se jönnek, és Mátyás király se jön. Láttam ıt kiterítve... Halott volt igazán. Én hoztam le gályán a koporsóját a Dunán Bécs városából... Láttam, ahogy földet hánynak rá. Átszúratta a szívét is.

– Átszúratta? – borzadt Dénes.

– Babonaságból. Családi átok miatt... Dénes tágra nyílt szemmel figyelt.

– Csakugyan sokat látott, jó uram. Meséljen nekem Mátyás királyról! Meséljen bármit, engem minden érdekel. Igaz, hogy legyızhetetlen volt? Hogy nem akadt ellene senki, hogy megállítsa?

– Legyızhetetlen azért nem volt. Megverték, nemegyszer. Volt, hogy én mentettem meg, volt, hogy ı engemet.

Az öreg tekintete megint a messzeséget fürkészte.

– Szerettem ıt. De a fiát még jobban szerettem.

– A Corvinus herceget? – kérdezte Dénes.

– Öt. İt szerettem közülük legjobban. Pedig... Isten rá a tanúm, mindhármuk közül ı volt a legkevésbé méltó rá. Esetlen... gyenge és tanácstalan... Mégis ıt szerettem, mintha tulajdon fiam lett volna. Volt valami benne, ami nem volt se a nagy Hunyadiban, sem Mátyásban.

Valami melegség... Valami igaz küszködés... Talán mindhárom közül ı hasonlított énrám leginkább belsıben.

Dénes dermedten hallgatott.

Mindhármuk közül? Az öreg Hunyadi? Mátyás? Corvinus herceg?

Sejtette már, hogy ez a sebzett, vén oroszlán nem akárki, nemcsak hogy látta Mátyást,

nemcsak hogy beszélt vele, s nemcsak hogy szolgálta, de még annál is közelebb állt a nagy királyhoz. Igaza van a kölkedi jobbágyoknak... Úrféle ez! Ni, a győrője is! Hollós győrő!

Corvinus-győrő!

– Én csak egy szegény bencés szerzetes vagyok, jó uram — mondta késıbb hosszú merengés után, nagy, komoly szemét az öregre függesztve, elhatározással sóhajtva. – De én lehetnék a legboldogabb ember ezen a világon, ha elbeszélné nekem, amit látott, s amit megélt. ím hát, ketten vagyunk ebben a kísértetjárta monostorban. Sehol egy teremtett lélek rajtunk kívül.

Amíg lábadozik, s míg gondját viselem, mesélhetne nekem! Amit apát uramék meghagytak a scriptoriumban, azt a pár satnya fóliánst, már mind rongyosra olvastam.

– Érdekelnek téged a világ dolgai, nemde, Dénes fiam?

– Minden érdekelne engem, de itt, e falak között... – Dénes csak legyintett, szeme sarkában könnycsepp remegett. – Hej, a mindenit, de szívesebben öltenek övemre kardot, húznék magamra cifra gúnyát, vasbordás inget, és harcolnék a törökkel, minthogy itt ücsörögjek a monostort vigyázni, miközben fut mindenki a világ végére. Tenni valamit... az lenne jó... De mit tehet egy csuhás?

– Az bizony sokat.

– Semmit. Én nem akartam. Jó anyám úgy akarta, az Úr Jézus adjon neki nyugodalmat holtában, hogy szerzetesnek jöjjek. Féltett, óvott még a széltıl is. Hat bátyja és az apám után engem nem akart katonának tudni.

– Akkor bölcs asszony volt az anyád – sóhajtotta az öreg.

– Addig nem nyugodott, míg ide nem kommendált. Eljárt az apát úrnál, hogy vegyenek be Bátmonostor falai közé. ím hát, itt vagyok. Itt ülök, bámulom az esıt, miközben a Duna túlfelén, valahol, ebben a szegény Magyarországban tán épp most csap össze a törökkel a sereg.

– Ha katonának mentél volna, most ott hevernél te is Mohács alatt félig földbe kaparva, rothadó hullaként... – mormolta maga elé az öregember. – Jobb volna tán?

Dénes nem felelt, arca azonban még mindig lángolt az iménti kirohanástól.

– Hát ide figyelj, édes fiam! – Az öreg most meglepı szívélyességgel megérintette a vállát. –

Nem sok üdve volna abból keresztényi hitünknek, s magyar hazánknak, hogy ottan hevernél lemészárolva, azon a mezın. De lehet még belıled nagy ember így is, hogy élsz, és éppen innen bámulsz kifelé az esıbe.

– Belılem? – Dénes mosolygott, hófehér fogai kivillantak barna arcából. – Miért tréfál velem az úr?

– Jegyezzed meg, mindenkibıl lehet nagy ember. Mindenkibıl, aki csak úgy akarja.

– Nem vágyom én sokra. Nem akarok nagy ember lenni.

– Nem-e?

– Minek lennék? Mi haszna volna?

– Hogyhogy mi? Mi másnak volna haszna?

Dénes kétségbeesve nézett vissza az öregre. Mit faggatja ez itt? Mit akar kihúzni belıle? Hisz csak arra kérte, mesélne néki mindarról, amit élete során látott, mert látott sokat, az bizonyos.

– Mit akarnék...? Most épp harcolni a törökkel...

– Hát éppen ezt mondom neked. Harcolhatsz sokféleképpen, Dénes. Vívhatsz karddal is, ha nagyon akarsz, de ha nem vagy mestere a fegyverforgatásnak, hát elıbb vágnak le, mint ahogy te vágnál le bárki emberfiát. Lehet aztán másképp is harcolni.

– Csak nem épp papnak.

– Nem az ördögöt! Láttam én papot úgy harcolni, mint még senki mást, kit anya szült. Mi több, ha éppen tudni akarod, öcsém, a nagy Hunyadi Jánoson kívül inkább papokat láttam vértengerbe tiporva forgolódni a csatamezın, két kézre forgatva a pallost, úgy aprítni az ellenséget.

Az öreg tőnıdve figyelte az esıt, hallgatott kicsit, aztán hozzátoldotta:

– De láttam én papot mezítláb menetelni a bömbölı ágyúk felé, láttam magasba tartott kereszttel rontani ırjöngı pogányok hadának, s láttam szelíden éneklıt, aki elıtt térdre omlottak az ellenségek sorai. Ne feledjed Dénes, harcolni sokféleképpen lehet.

A fiú értetlenül bámult rá.

– Énbelılem...

– Tebelıled tán nagy ember lesz. De az is lehet, hogy maradsz, ki vagy: egy pap. Egy a sok közül.

– Nagy ember? Szegény anya szült engem ahhoz. Úrnak kell születni, ha valamire vágyik az ember. Az én apámnak nem volt vára, sem faluja, csak egy rozzant háza, abból nem jutottam messzire, csak ide, a monostorba...

Az öreg végigmérte Dénest, aztán megbökte vállán az izmot a csuha alatt.

– Nem vagy csenevész kóró, te Dénes fiam. Vélem, az eszed is helyén lehet. Hát akkor? Mit siránkozol itt nekem? Mit gondolsz, engem milyen anya szült? Egy nyomorult parasztasszony. A nevét sem tudom. A nagy Hunyadi Jánost aztán miféle asszony szülte a világra? Kis híján pórcseléd. Igazságos Mátyás királynak nagyanyjáról biz nem sok jelest írhatott Bonfini mester, a vén hazug. S ha sejtenéd, egynémely nagyuraknak miféle világ szajhái voltak anyjaik, hát...

Dénes felállt, és tett egy lépést elıre, kiállva az esıre. Feltartotta arcát, s hagyta, hogy a hideg cseppek megcsapkodják homlokát, szemhéját.

– Jó lenne tudni, mint voltak a dolgok. Apát úr biz' sok rosszat mondott Mátyás királyról. A parasztok meg csak jót.

– Apát úr emlékezete messzebb ér, mint a parasztoké – jegyezte meg erre mosolyogva az öregember.

Dénes nem figyelt fel a csipetnyi gúnyra.

– Hát elmondja nekem? Elmondja, miképp estek a dolgok a maga életében? Nagy jót cselekedne evvel, uram!

Az esı kitartóan szitált, s Dénes azon kapta magát, hogy fázik megint. Körbepillantott. A monostor falai ködszerő homályba burkolóztak; korán, alattomosan lopakodott a tél lehelete, lucskos, saras mezık fölött jött, magányt hozva és szenvedést.

14.

Másnap az öregember lázasan ébredezett a sekrestyében. Homlokát megint gyöngyözı verejték lepte el, s ahogy Dénes riadtan törölgetni kezdte, forróbbnak érezte, mint valaha.

A beteg délig nem szólt semmit, mintha magánál sem lett volna, csak nagyokat nyögött, de aztán hirtelen abbamaradt a rázkódása, szép, tengerkék, agg szemét a kifürkészhetetlen, távoli partokra szegezte, és azt suttogta alig hallhatóan:

– Álltunk, fényes, vasas sorokban. Sütött a nap... Ezer és ezer... Mozdulatlan... Láttál már ilyet? A napfény aranyszínőre festette a vértek vasát.

– Uram? – Dénes gyengéden megrázta az öreg vállát. – Uram...?

– Ott jött ı, hófehér lovon, azon aranyos szerszám, a homlokán ezüst-diadém. Vállán vörös köpeny... Délceg szobor, az én uram... Az én királyom... De az arca szomorú. Egy szomorú király...

– Hall engem?

– Csak léptetett, elıttem el, azt hittem... nem lát... hogy elhalad... De észrevett a sorban.

Megállt... – az öreg reszketeg mosollyal az ajkán Dénes felé fordult. – Ó, ha láttad volna, fiú!

Megismert engem. Odajött, s én csak meredtem elıre, tovább, hisz királyom ı... Hallottam a lépteit, ahogy jött énfelém...

Dénes nagyot sóhajtott.

Az öreg aznap nem mondott mást, csak motyogott magában, egész napnyugtáig. Akkor ismét

mély álomba merült. Valamikor éjfél körül énekelni kezdett, de Dénes nem értette, milyen nyelven. Hitte, bizonnyal törökül.

– Korábbról kell kezdenem – mondta másnap, amikor Dénes megetette forró levessel. – Jóval korábbról. Az éjjel János hercegrıl álmodtam. Jó király lett volna tán, igaz, magyar király.

Nagy reményeket főztem hozzá rég. Nem semmirekellı, puha bohóc volt, mint... – Bosszúsan legyintett. – Gondolkodnom kell. Holnap... – Hirtelen mozdulattal megragadta Dénes kezét. –

Holnap elkezdem elbeszélni. Mindent, amit csak tudok. Sokat tudok, sokat hallottam. Róluk a legtöbbet tán. Igen, bizonnyal... Elmondom neked. Vésd jól az eszedbe, fiú, s ha kell, leírjad, jegyezd, mindent, ahogy mondani fogom neked. Mindent.

– Leírom – bólogatott Dénes ébredezı reménnyel. – Csak gyógyuljon ki, nagy jó uram! Láza van még.

– Korábbról kell kezdenem... Nem János herceggel... és nem, nem Mátyással. Róla szívesen beszélnék, de mit értenéd, ha nem ismered elébb János urunk történetét...

– Hunyadi Jánosét? Az öreg bólintott.

– De végtére is, honnan kezdjem? Csak arról beszélnék, amit magam is láttam, amit magam is hallottam, vagy amit olyanoktól hallottam, kiknek szavára adni tudok. De az önmagában kevés. A történet nem ott indul. Amikor engem megszült az anyám, mert anyámnak kell neveznem, még ha semmit nem is érzek, amikor e szent szót mondom, akkor János urunk már halva volt. így aztán nem is láttam ıt soha, de hidd el, fiam, többet tudok róla, mint bárki más ezen a földkerekségen. Ismerem, mintha atyám lett volna. Vagy tán még annál is jobban.

Dénes ragyogó arccal, önkéntelenül is összekulcsolta kezét. ím, hát imái meghallgatásra találtak.

– Korábbról kell kezdenem... – az öreg szelíden megpaskolta Dénes arcát. – Holnap... Igen, holnap...

De amikor eljött a másnap, az öreg sehogyan sem akart felébredni. Mintha álomkór vett volna erıt rajta, mélyen, a végsı útra készülık merev testtartásával aludt, s aszott, pergamensárga arca a sekrestye ablakán beszőrıdı ıszi napsütésben fürdött.

Dénes kihasználta ezt a néhány órát, és belépett az apát úrnak fenntartott, néhai Töttös-ház ajtaján. Nem élete legnagyobb bőnének helyszínét kereste, ahogy elhaladt a szoba kitárt ajtaja elıtt, a fejét is elfordította. A folyosó végén aztán lakatot talált egy újabb, immár vasalt ajtón.

Nocsak! Nem gondolkodott rajta sokat, kerített egy rozsdás vasrudat, és leverte a lakatot.

Az ajtó kitárult.

Odabenn, a dohos félhomályban széket, ruhákat talált, oly szertelen hányódásban, ami módfelett meglepte – ismerve az apát úr rendszeretı természetét. Ahogy beljebb lépett, arra gondolt, milyen furcsa dolog is tulajdonképpen a félelem: amikor híre jött a csatavesztésnek, rémült gyorsasággal csomagoltak a testvérek, és már futottak is, noha higgadt fejjel látható volt, hogy a török ha akarna, se tudna általkelni a mocsaras részeken, aztán a Dunán, s hogy elıtte sokkal vonzóbban terült a túlpart kifosztásra váró vidéke.

Meglepetése csak akkor lett nagyobb, amikor egy kis fülkében rátalált az apát úr számára oda beraktározott élésre. Hús, szárított gyümölcs, ırölt liszt egészen elfogadható mennyiségben sorakozott a polcokon, Dénes nevetve ugrándozott: íme, hát nem maradnak éhen ezentúl!

Mire az elsı adaggal visszaért a sekrestyébe, az öreg ide-oda vetette magát a derékaljon.

Valamit kiabált, de Dénes egy szavát sem értette. Amikor -pár órával késıbb Etetni próbálta, az makacsul összezárta ajkait, és elfordította ısz fejét.

Egyen! – kiáltott rá dühösen Dénes. – Ne akarjon meghalni! Megígérte! Megígérte, hogy elbeszél mindent! Hát akkor egyen! Miért akar egyedül hagyni itt engem? Egyen, az Isten szerelmére!

Dermedten figyelte rázkódó kezét. De nem a keze rázkódott, hanem az öreg válla. Nevetett.

– Arcokat láttam álmomban – motyogta másnap reggel. – Jöttek elı a föld alól, mind a holtak.

Ahogy Dénes végigmérte, az öreg maga is úgy festett, akár egy halott.

– A föld pergett róluk, s ık csak jöttek szakadt ruháikban, egyre jöttek felém. És... – fáradtan Dénesre emelte súlyos, bágyadt tekintetét – akkor láttam csak, mennyien elmentek már...

Elmentek mind... Itt hagytak, ahogy múlt az idı felettem. Egyik a másik után. Minden jó barát... a szeretık, a testvérek, asszonyok, harcosok, és az ellenségeim...

– Csak az arcuk lebegett itt, körben mindenütt – mutatott szét reszketeg csontkezével a sekrestyében, ujjai beleszántottak a fénykévékben táncoló portengerbe. – Jöttek régrıl, gyerekkori pajtások, dülöngve, hívogatva, s jöttek olyanok, kiknek én magam oltottam el a lángját. Nem tőntek haragvónak, inkább békélni jöttek felém. És jöttek azok is, akik most, Mohácsnál hagytak el engem. Édes, drága Istenem, oly sokan voltak... És jöttek a porladó gyermekek, vicsorogva, hínárral a szájukban, mind, akit valaha én nemzettem... És jöttek a szép szerelmek, karcsú testük csupa féreg és oszló cafat... Jöttek, mind, akik elhagytak, és mind, akiket elhagytam én. Hallgatott, de csak hogy újult lendülettel folytathassa: – Volt...

volt, akit már nem ismertem meg... Csak néztek rám kérdın, mintha azt tudakolnák, mikor követem ıket... Hisz lejárt az idım... Várnak

engem...

– De maga még nem halhat meg! – kiáltott rá ekkor Dénes. – Megígérte.

Hisz megígérte, nem?

Az öreg bólogatott.

– Megígértem... De... Most, hogy láttam ıket... vágyom, hogy velık legyek... Fáradt vagyok, Dénes.

– El kell mondania! Nem halhat még meg!

– Elmondani? Minek?

Dénes melléje lépett, és megszorította a kezét.

– Mert emlékezni kell. Hogy egy napon én is elmondhassam valakinek mindazt, amit megéltem, és hozzá amit maga mondott nekem, és hozzá, amit magának mondott valaki, tán épp a halálos ágyán. Hogy tudjam, hogy van értelme folytatni!

Az öreg szeme megcsillant.

– Itt vannak most is – nyöszörögte. – Itt, ebben a szobában... Látod ıket, Dénes?

– Nincs itt senki. Csak káprázat, amit lát.

– De itt vannak. Látom ıket, itt lebegnek körülöttem a fényben. Figyelik minden szavam.

Hallgatnak engem.

Dénes körbekaszált a levegıben.

– Ha hallgatják, hát beszéljen! Én sem szólok, ık sem fognak, abban bizonyos lehet, jó uram!

Az öreg ravaszkásan elmosolyodott.

– Te aztán nem adod fel egykönnyen, igaz? Reggel... Reggel ébressz fel korán. Elıtte mondj el értem egy imát, aztán hozz hideg vizet, amiben megmosakszom. És hozz valami ruhát, az se baj, ha csuha. A lényeg, hogy tiszta legyen. Elbeszélni mindent... Igen. Derekas munka lesz, csak tisztán láthatunk hozzá. Te meg én. Megtisztulva.

Dénes ujjongott.

– Minden úgy lesz, ahogy akarja, uram!

15.

Szép volt az ısz, sárga és hővös-szeles. Az egyre erıtlenebb nap ferdén súrolta a hajladó füvet, fakuló arany nyálkát csillogtatott a szálain a tágas udvarban, zörgött az avar a léptek alatt.

És minden oly üres volt.

Hallgatott a templom, por szállt a szentély falai közt, nem moccantak az árnyak, bármikor nyitott be közéjük, nem kapott most rajta holt lelkeket. A templom mellett hallgatott a régi

torony, roggyant lépcsıiben nem mocorgott a szú. A kerengı oszlopai közt elhullt, sárga és földbarnára aszott leveleket zörgetett, forgatott a szél.

A régi Töttös-házba, ahol a dormitórium és a konyha helyiségei sorakoztak, napok óta megint be sem lépett. Csak fájna az üresség, minek bolygatni az emlékeket?

Elég az udvar, a kihalt mezı.

Kihalt birodalmát Dénes mégsem cserélte volna el semmivel.

Aznap reggel friss vizet mert a kútból, tiszta gyolcsvásznat hasított törülközni, a Töttös-házból fehér inget és valami kopott köpenyt kerített. Eligazgatta karján a vásznat, az inget és a köpenyt, aztán felnézett az égre a sekrestye elıtt.

Mélyet lélegzett az esı utáni, friss levegıbıl.

Aztán belépett, s elıtte megnyílt a félhomály: odabenn, a színes üvegablakokon át Isten jelet rajzolt a szép öregember homlokára.

Második fejezet

A HOLD VÉRE

1.

Kutya hideg tél csikorgott abban az esztendıben Havaselve fejedelemségében. Az Olt jégtáblákat sodort harsány csobolygással a Kárpátokból. Lezúdulva a roppant hegyláncból a folyó megiramlott, s a hátán nyargaló jég recsegve-ropogva hasadt millió darabba a Cirligul Mare (Nagy Csákány) és az Armasarul (Csıdör) zúgok szikláin. Innen már haragvón morajlott a sziklás kanyargókon keresztül, neki a lapályos Dunának, aztán a síkságra érve szelídült, csihadva veszítette dühét.

Két partján a hó vastag dunyhával lepte a falvakat. Ha magányos vándor hatol át azokban a napokban a vadonon, fürkészı tekintetét bármerre fordítja, csak kihalt vidéket lát. Fagyos szemfödél borult az országra, amiért áldották az Urat a parasztok, mert így legalább ellepte a kiontott vér vörösét, a felperzselt földek üszkös romjait, az elpusztított falvak düledezı falait.

Förtelmes, hullaszagú ıszre borított szemérmesen halotti leplet a hókéreg.

Ez a tél más volt, mint a többi.

Ez a tél mintha örökké tartott volna. Fogságában, a járhatatlan hegyi ösvények közt csúf kis falu vackolt a fenyvesek karéjában.

Abban a faluban élt egy fiú...

A fiút már ébren találták az elsı, sápadt napsugarak. Kikászálódott a szalmaaljú fészekbıl, s átlépve kishúga fekhelyét dideregve az ablakhoz lépett. A megsárgult hólyaghártya hasadtan lefegett, a szél megzizegtette, ahogy a fiú közel hajolt hozzá.

A résen át látta a falut.

Látta a fából ácsolt bojártemplomot, a cifra korlátfaragásokat, a tornácot, a kopott harangtornyot a kicsiny haranggal, látta a kétoldalt, a völgyben fekete bogarakként sorakozó viskókat. Girbegurba, utca nélküli falu volt Capatineni, a kanyargó Argyas főzte egymás mellé a föld- és faházakat.

Nem moccant odakinn senki, ha akadt is már, kit ébren talált a hajnal, az orrát ki nem dugta volna semmi pénzért. Apró szemő hó hullott, a Fogarasi-havasok felıl ónszínő fellegeket sodort a szél az Argyas völgyének.

A fiúcska alig ötéves lehetett, pipiskednie kellett, hogy elérje a zizegı szélő rést a hólyagon.

Zömök, de vékonyka kölyök volt. Arca barna, anyjától örökölte színét, s anyjától örökölte széles, duzzadt ajkait is. Haja koromfekete, oldalt kunos varkocsba fonva.

Ahogy megbizonyosodott róla, nincs odakinn semmi a fehér-fekete tájban, ami hasonlítna arra, amit álmában látott, a vörös szemő emberre... megnyugodva visszaereszkedett a döngölt földpadlóra. Álom volt. Bizonyost csak álom.

Megfordult, nagy, szénfekete szemét álmosan emelte alvó húgára. A kis Candachia piros arcán most is halvány mosoly derengett, szája szélén friss nyálcseppen csillogott a korai napfény.

– Jól aludtál? – kérdezte a törékeny, barna asszony a tüzet élesztgetve a szoba közepén. A harapós lángok fölött a fiúra pillogott. Kun nyelven kérdezett, a fiú is ezt a szót értette legjobban még. – Beszéltél megint álmodban, Vajk.

– Álmomban veres volt a Hold – felelte suttogva a fiú. – Azt hittem, itt van még, a hegyek felett, s benéz az ablakon. A szemét láttam. Lángos szeme volt, engem figyelt. Engem akart.

A kun asszony bólogatott. Az álmokat nem szabad félvállról venni. Az álmok nem hazudnak.

Az Argyas vidékén amúgy is különös dolgok esnek mostanában, nem ildomos figyelmen kívül hagyni semmit, amit a túlvilágiak üzennek az álmok képeivel.

Nechifor atya szerint hat éjjelen való igaz, veres Hold lebegett a hegyek felett, túl a Fogarason, de aki átkelt a vad hegyek ösvényein, az látta azt is, ahogy sárkányok úsztak a Hold tengereiben.

Ghorghe bojár teheneinek elapadt a teje Ezt is beszélték. Vért fejtek a tıgyeikbıl napokon át, aztán a vér is elapadt, s csak savó csöpögött, sebet marva Tudosia asszonyság hófehér ujjain.

Aznap láthatatlan kezek csapkodták a Cozia-kolostor kapuját, s amikor Onifore atya szelíden becsukta, valami felmordult a föld alatt, és újult erıvel csapta vissza. Valahányszor az atya megkísérelte megint becsukni, annál vadabbul ragadta ki kezébıl az a valami a tölgyfa kapuszárnyakat.

Onifore atya keresztet hányt, s szaporán bozsemojozott, de hiába, a mordulás erısödött, és a küszöb alól valami kénkövesen füstölni látszott.

– Téged már eltemettek! – suttogta a parasztok szerint Onifore atya, és dühödten tapodni kezdte a küszöböt. – Ne jöjj vissza! Ne jöjj vissza a föld színére! Takarodj, sátánfajzat!

Takarodj, tél ördöge!

Hát, ennek hamar híre ment.

Végtére a vajdának is fülébe juthatott, hogy a veres Holdból érkezı fekete ember megrontotta az Argyas-völgyi falvakat, mert hetednapra Campu-lungból küldött szerzetest, hogy kiőzze az ördögöt a vidékrıl. Ennek is oka volt. Néhány elkóborolt argyasudvarházi jobbágy ugyanis látni vélte, hogy a veres Hold alámerült a Kárpátok fenyveseibe, s a sárkányok szárnycsapásainak oltalma alatt fekete fogat siklott le belıle a havasokba. Abban ült a fekete ember, kinek veres a szeme, és pokoli lángot szór.

Ezt a fekete embert látta Vajk álmában.

Ott állott, az éjjeli levegıégben lebegett, mögötte a Hold glóriája, s szerte a Rabok Ösvénye (A Tejút oláh népies neve) szikrázott sápadtan. Fekete köpenye volt, azt cibálta a sárkányok lehelete; aszott arca hófehér, vékony ajkai veresek, mint a Hold vére.

Mosolygott ırá.

Erre a képre riadt, immár hetedik napja. Most is reszketett, ahogy a reggeli hidegben megállt a tőz elıtt.

– Elviszlek ma Nechifor atyához. – A kicsi kun asszony biztatón ránézett, mintha csak azt sugallaná, hogy hamarost egycsapásra véget vetnek minden lidérces álomnak. – Megfüstöl majd, kikergeti a fejedbıl a fekete embert.

Vajk bólintott.

Az jó lesz.

Megint az ablakhártya felé fordult, a zizegıs hasadék túloldalán szél süvöltött. Meddig tart

még ez a tél? Mindenütt hó, s a hó alatt sok halott. Mi lesz, ha végre jı a tavasz, és olvadván napvilágra kerülnek mind az ısszel lemészárolt emberek?

– Apám? – kérdezte Vajk, körbepillantva a nyomorúságos zugban. – Elment már?

A csontos, kun asszony fejével intett.

Vajk látta, hogy az ajtó elıtt friss hópihék halma olvadozik, imént csukhatták csak.

– Nemrég ébredt. Megnéz valamit a hegyi ösvényen. Éjjel arról vonítottak a kutyák. Valami lapul az ösvényen, attól félek.

2.

A csúcsos ormú, szépen deszkázott ház a falu legjobb állapotban levı épülete volt. Tavaly télen ácsolták a bojár parancsolatjára a capatinenii jobbágyok.

Nagyúrnak lesz... Valami neves, jó rokonnak. Megbúvik itt, míg el nem ül feje felett a vihar...

Míves tornáca volt, s az ajtó felett kanyargós sugarú, fából faragott napkorong díszlett, aranyszínre festve. Nem akadt egyéb ház, amit bármi jel díszített volna Capatineniiben.

Valami kenéz hajléka leszen – a falubeliek csak ennyit tudhattak. Annak a jele ez, a sugaras napkorong.

A ház tornácára ezen a reggelen egy izmos férfi lépett ki döngı léptekkel. Nem látta senki, a viskók szurtos népe még aludt. A megtermett férfi a tornác szélén a hordóhoz támolygott.

Nem afféle botos volt a lábán, bırtalpú, posztószárú bocskorféle, hanem valódi, sárga brassói csizma, amilyet csak a katonák hordanak, no meg a szász kalmárok.

Both fia Csorba hatalmas ember volt, ahogy félmeztelenül dülöngött a tornácon, beleremegtek a deszkák. Vállán izmok hullámoztak, mellkasa fel, s alá emelkedett, süllyedt, ahogy levegı után kapkodott a lélekszorító, nagy hidegben.

– Kutyaúristenit! – sziszegte oláhul, mert Istent káromolni már inkább csak oláhul tudta.

Szép embernek mondták. Széles, kunos arccsontján barnára cserzett, sima bır feszült. Korán ıszülı haját varkocsba fonta.

Nehezen ébredezett, hogy kiegyenesedjen járása, ahhoz kellett a hordó. Két vaskos karjával megragadta a szélét, és lebámult a víz színét vastagon fedı jégkéregre.

Ez kell, éppen ez!

Hátracsapta varkocsos haját, és teljes erıvel belefejelt a jégbe: kristályok záporoztak szerteszét, s alóla fagyos víz csapott nyúzott arcába. – Hahhhhh! A kutyaúúúristenit! És már ébren is volt.

Vaskos nyakán kötélként dagadtak az izmok, ahogy végigcsorgott rajta a hideg áradat, hófehér fogait vicsorgatta.

Zihálva támaszkodott a hordóra, vaskos koponyájában ezer sajgó üllın dohogott az ördög kalapácsa. Az este Rados öccsével alaposan a kupák aljára néztek, ahogy azt tették mostanság egyre gyakrabban.

Egyre gyakrabban, azóta az éjszaka óta...

Both fia Csorba – messze földön hírhedett kötekedı –, most csak hallgatott, hallgatta szíve dübörgését, és várta, hogy libabırzı hátán csillapodjanak a feszülı izmok. Érezte, hogy vére gyorsan forrósodik. Igen. Ez az! Nincsen ma idı sokat bajlódni háborgó fıvel és gyomorral...

Csend. Csak a varkocsáról a hordó vizébe csöpögı cseppek csobbanása. A szél süvítése a hegyek felett. De korán van még...

Valahol, a falu végén kutya csaholt elkeseredetten, neki a hegyoldalnak. Tán rókát szimatolt.

Vagy nyestet. Vagy valami mást...

Both fia Csorba megtörölte orrát, és belebámult simuló tükörképébe. Újabban kerülte saját képmását. Nem lebegett ugyan a hordókarikányi víz színén, de lelki szemeivel mégis látta a kifröccsent vért a homlokán. A hátulról megdöfött bojár vérét. Pedig lemosta már rég. Mégis látta.

Háta mögül, a napkorongos házból hallotta a neszeket. Edua már éleszti a tüzet, s a kicsi Vajk is ébredez odabenn.

Jó fiú.

Eszes és figyelmes. Megérdemli, hogy ma elvigye Campulungba, lássa ı is a vajda úr emelte cifra palotát. Néhány év múlva kardot kell elbírnia a bojári kíséretben, s ha kell, gyiloktırt is, igaz-e, komám?

Ebbe a gondolatba elkomorult.

Ejh!

Nem kellett volna tenni azt, akkor, ott. Parancsba volt adva, mégse kellett volna tenni. Vagy legalább nem úgy. Alattomban, hátulról döfve. Nem kellet volna. A bosszút szimatolók azóta őzik, hajszolják, mint valami vadat.

– A kutyaúristenit! – most már csak suttogta maga elé, fásultan, bele a tükörsima képbe.

Szembe kell nézni ezzel. Nincs mit tenni most már.

Damm... Dammm... Dammm...

A hordóban reszketı vízgyőrők megfodrozódtak: széjjelhullámozták Csorba vitéz arcképét.

Damm... Dammm...Dammm...

– Mi a rosseb ez?

A harcos kiegyenesedett, s kisimította boltozatos homlokából a nedves tincseket.

– Mi dobog itt?

S megint hallotta:

Damm... Dammm... Dammmm...

Dobok dübörögtek tán a hegy oldalán?

Az argyesi vár felıl jött a hang!

Both fia Csorba homlokán baljós ráncok győrıdtek.

Damm... Dammm.. .Dammm...

Most már hangosabban.

Közelebbrıl.

Veszett szárnysuhogás: a kopasz fákról hollók röppentek fel, riadt károgással.

Most már hallotta a dübörgésbe szakadó tompa morajt is, lópaták suhantak a szügyig érı hóban zihálva, habzó pofával.

És egyszeriben felszakadt a zsibbadt hajnali csend.

Megéledt, riadt a völgy.

A hegyoldalról fekete árnyalakok suhantak lefelé, elıreszegezett lándzsákkal, haragos kurjantásokkal. Hószilánkok záporoztak a csillogón szerszámzott mének patái alól. Vad, torokhangú rivallás elegyedett a hüvelybıl kisikló handzsárok suhogásával.

Csorba jól ismerte ezeket a hangokat: álmából ébresztve is megismerte volna ıket.

Izmai görcsbe rándultak, ahogy sápadtan hátrált a hordótól az ajtó felé. Füle mellett nyílvesszı suhant sziszegve, s csapódott éles reccsenéssel válla felett a ház falába.

Damm... Dammm... Dammm...

Most már fülsiketítı közelségben dübörögtek a dobok a lefelé zúduló akindzsik mögül. A lovak még küszködtek, úsztak a hóban, de a lándzsák acélhegyei – Ha imbolyogva is -, már mind a nyomorúságos kunyhókra szegezıdtek.

Riadt szempár villant az ablak– Hályog hasadékában. Csorba rákiáltott a fiúra:

– Kifelé! Kifelé!

3.

Odabenn felsikolt szalmagyékényén egy kislány. Az álmából felrángatott Candachia értetlenül kapkodja copfos fejét.

– Anya! Anya! – nyöszörgi. – Hideg van!

Edua asszony válasz helyett csak vállra kapja. Most nem veszítheti el a fejét, mert akkor szemernyi esélyük sincs az életben maradásra.

Menekülj! Mentsd az életed!

Az élet ilyen itt. Kunország, vagy ahogy újabban nevezik a megszaporodott oláhok, Havaselve egyre vadabb, veszedelmesebb tartomány: mióta a vajdák és bojárok egymást irtják, mióta a török is akadály nélkül beköszön, amikor csak akar, perzselve, fosztogatva, rabszolgákat győjtve, azóta nincsen nyugodt álom errefelé.

Fuss!

Mentsd az életed!

Menekülj!

Edua összeszorított szájjal cipeli kifelé a lányt. Lám, a veres Hold baljós jel volt! Az álmok nem hazudnak!

Bajt hoztak!

Bajt!

– Vajk! – Megragadja a fiú grabancát, elrántja az ablak– Hályogtól, és már cibálja is el onnan.

– El ne engedjed a kezem, fiam!

Feltépi az ajtót, a kinti hófehér csillogás majdnem elvakítja. De Csorba izmos karja máris benyúl értük, s lódítja ki mindhármukat a tornácra.

Dermesztı a hideg.

Mögöttük friss sütés illata marad, örökre bezárva a sötét zugba.

Eszeveszett bogarakként zúgnak, sziszegnek körülöttük a nyílvesszık.

Damm... Dammm... Dammm...

Fekete lovak zúdulnak le a házuk mellett, fekete lándzsák suhannak a hóban.

Mindent betölt immár az üvöltés.

A deszkatemplom tornyában meglibben a harang. Vészes kongás vibrál szét az ércbıl, panaszos riadással a viskók felett. A nagy szakállú Nechifor atya hálóköntösben rángatja a kötelet, egész arcát beborító szırzetébıl csak riadt szemei villognak a közeledı lovasok felé.

Fussatok!

Meneküljetek!

Itt a török!

A kunyhókból riadt hangyabolyként árad szét a nép, tipor észvesztve a szőz hóba. Ki erre, ki arra fut, jajveszékelve, sikoltozva. Oláh és kun jajszavak repkednek, sebesültek sikoltanak, török káromkodások harsannak a csatakos mének nyergeibıl.

Fussatok!

Meneküljetek!

Nyakunkon a török!

Szempillantás alatt benépesül minden, a kunyhók kiokádják magukból a kormos képő, győrött jobbágyokat. Mezítláb, vagy félig kötött bocskorban botorkálnak a térdig érı hóban, miközben villámként cikáznak közöttük a lándzsa-nyársakkal suhanó akindzsik.

A fegyverek pedig döfnek, öklelnek mindenkit, akit csak útba kapnak.

Damm... Dammm... Damm

Nechifor atya hiába rángatja mind kétségbeesettebben a harang kötelét, menekülni késı, nincs már hova. Nyílvesszık suhannak a hó felett, friss, vörös vér fröccsen, gızöl, elzuhanó, hörgı testek feketéllenek mindenütt.

Mint a szélvész!

Halódó kuszaságba fullad a hajnal, s a fakunyhókra lángnyelvek röppennek, fülsiketítı ropogással harapózik el a tőz. Egyik házat a másik után emészti a lángtenger. Fényt hány, hıt áraszt már minden, forró lesz a reggel, a hó párállik, gızöl, mint disznóvágáskor. Síró gyermekek és szédelgı asszonyok botorkálnak a hegyek irányába, kerülgetik a suhanó lovasokat, de mindhiába. Néhol, a fák közt fejszék pengéjén csillan a tőzfény, de csak dühödt

akindzsiket vonz magához, zúgó pengéket, kalimpáló patákat és halált.

– Illeri! Illeri!

A lovasok közül néhány navrap – rohamlovas – válik ki, hogy karéjt kanyarítva a még érintetlen hóban elvágja a hegynek menekülık útját.

A napkorongos ház tornácán mozdulatlanná merevednek mindannyian. Both fia Csorba félmeztelen, még mindig csuromvizes testével takarja asszonyát és a két megszeppent gyermeket, miközben baljával az ajtó mellé támasztott erdıirtó fejszéért nyúl.

– Fussatok! – suttogja, komor tekintetét le sem véve a nyargaló pokolfajzatokról. – Neki, a hegyoldalnak!

4.

Amonnan, a lezúduló akindzsik mögött néhány árnyszerő alak bontakozik ki a megerısödı hóesés függönyébıl. Nem rohamoznak, nem sietnek, csak biztos távolból követik a portyázó török csapatot. Feszülten figyelik, hogyan lángol, serceg immár a falu majd összes faháza.

Nem törökök.

Kámzsás zarándokoknak tetszenek, fekete köpenyben gubbasztanak nyergükben. Arcukból semmi sem látszik, vezetıjük, e középen léptetı, hórihorgas alak kámzsájának árnyékából fehérlik csak valami pergamenszerő. Vékony orra kiemelkedik beesett, már-már csontvázszerő arcából. Ahogy beleszimatol a fojtogató füstbe, kivillannak hegyes, apró fogai.

Torokhangon hátraveti kísérıinek.

– Omoriti-i pe tóti! (Öljétek meg ıket!)

Ha látná ıket a kicsi Vajk, bizonnyal megremegne félelmében: álmai fekete embere figyeli a falut. A fekete ember, kinek rıt tekintete áthatol mindenen. A fekete ember, aki a vörös Holdról szállt alá sárkányszárnyak alatt, lángoló szekerén, s kinek mellkasán félholdas medál csillan.

– Omoriti-i pe tóti! – ismétli hörögve elıremutatva, miközben lecövekel egy fa mellett.

A komor kísérık fejet hajtanak, és tovább ereszkednek a hegyoldalon a falu felé.

Both fia Csorba átveti magát a cifrán faragott korláton, s meglóbálva erdıirtó fejszéjét, iszonytató nyögéssel szel ketté derékban egy mellette elvágtató akindzsit.

A török szétváló, vért spriccelı teste hang nélkül kidıl a nyeregbıl.

– Ide! Ide!

Követhetetlenül gyors mozdulattal kinyúl, és lerántja lováról a következı törököt, aki törött gerinccel zuhan egy kunyhó oldalának. Aztán megragadja a ló kantárját, hogy megfékezze a paripát.

– Fel rá! Gyorsan! Körülöttük fejvesztve menekülnének a parasztok, de a nyomukba akaszkodó törökök csapásai és döfései nyomán gızölgı vér fröccsen a hóra mindenütt.

– Nyeregbe már!

Míg Csorba széles terpeszben fékezi a lovat, a kun asszony boszorkányos ügyességgel felpattan a hátára, s már nyúl is le a leányért.

– Vágtassatok az Olt felé! – zihálja a varkocsos harcos. – De az argyesi várat messze kerüljétek! Onnan jönnek ezek! – Azzal megragadja Vajk kezét, és rántja maga után, a ház oldalához.

Öljétek meg ıket!

A förtelmes sivalkodásban, láng-recsegésben ismerıs kiáltásra figyel fel: a templom felıl jobbágyaik, Gherasim és Onofrei loholnak szırmebekecsben, kezükben fejsze és kard. Csorba szeme felcsillan. Hárman már tán csak elvergıdnek a fiút védve az erdı széléig!

– Ide! Ide!

Azonban már egyik jobbágy sem tud áttörni a házak közt; kettéhasított koponyával zuhannak a többiek közé. Az akindzsi pedig, ki lova hátára kushadva lesújtott rájuk, megforgatva

kezében vértıl iszamós markolatú handzsárját, kurjongatva a napkorongos házat veszi célba.

Csorba el nem engedné a fiú kezét, de hirtelenjében maga sem tudja, melyik utat válassza.

Elıbb az akindzsi! Bıszen megmarkolja erdıirtó fejszéjét, és várja a lovast. Szeme sarkából asszonyát keresi, s amint észreveszi, hogy Éduának épp meggyőlik a baja a török ménnel, felhördül. A ló kapálózva felágaskodik a közel csapdosó lángnyelvektıl és az ismeretlen szagoktól riadtan.

– Add Isten, hogy szerencséjük légyen... – fohászkodik magában, de az akindzsi máris elétáncoltatja paripáját. Csorba meglóbálja a fejszét, készül a csapásra, ám e pillanatban sziszegve belecsap valami sárga szárú csizmájába.

– A szentségit! Tántorog, megtorpan.

A fájdalom mardosva mélyeszti belé fogait, egy pillanatra minden elfehéredik elıtte.

Mire újra lát maga körül, törökök veszik körül ıket. Lándzsahegyek szegezıdnek mellkasának, s ami ennél is rosszabb, a kis Vajk torkának is. Amott, nem messze tılük két török lándzsával nógatja Eduát és a kicsi Candachiát a többi fogoly felé.

Both fia Csorba zihálva ejti ki kezébıl a fejszét.

5.

Oda terelik a többi foglyot is, ahol Csorbát elfogták, a pópa háza elé. Férfi alig maradt köztük, riadtan, mezítláb, egymásba kapaszkodva forgolódnak a véres hóban. Csupa asszony és gyermek. Arrébb, a haranglábnál még kaszabolnak valakit, akárki is az, úgy sikolt, mintha nyúznák.

Csorba magához szorítja Eduát.

Itt vannak mind a négyen.

Legalább élnek.

İ a kis Vajkot húzza a szívéhez, asszonya Candachiát. A lány remeg, szája szélén hab fehérlik. Csorba elfordítja róla a tekintetét, férfi létére, harcos létére azt kell látnia, hogy gyermekei reszketnek a halálfélelemben.

– Most mi lesz? – suttogja Edua. Az arca komor, ı már nem fél semmitıl.

– Maradjatok mellettem – sziszegi Csorba. Szeme sarkából most a körülöttük gyülekvı törököket méregeti. Akindzsik, fosztogató aszabok. Gyülevész népség! Erdıirtó fejszéje nem messze tıle a hóba süppedve hever. Ha felkaphatná...

Ha elérhetné!

Az akindzsik már mind leugráltak lovaikról, vigyorogva, rikoltozva méregetik a zsákmányt.

Fogdossák a lányokat, simogatják a fiúk arcát. De aztán hirtelen varázsütésre elhallgatnak.

Pisszenés se hallik, csak a varjak kárognak a csontos ágakon.

Valaki közeledik.

Lovasok léptetnek a pópa háza elé, a mének orrából pára csap a levegıbe.

Az akindzsik tisztelettel utat nyitnak nekik.

Both fia Csorba már látja ıket, s ha lehet, még szorosabban húzza magához a kis Vajkot.

Lábikrájában sajog a beléhasított nyílhegy, de ezerszer fájóbb, hogy nem tud úrrá lenni reszketésén.

Léptek ropognak a hóban. A falubéliek térdre rogynak a közelgı hórihorgas alakok elıtt; sötét köpenyekbe burkolózva jönnek, élükön a fekete ember lépdel.

Orra fehérlik csak a kámzsa árnyékából, de ahogy megáll Csorba elıtt, rávillan valami a kenézre, valami nyugtalanító, rıt fény a csuklya mélyébıl. Csorba nem mer az arcába pillantani.

A fekete ember némán méregeti, mögötte félkörben sorakoznak fel kísérıi.

– Könyörgöm! -reccsen a kenéz hangja. – Könyörgöm, ıket ne!

A fekete ember mélázva bámulja a harcost, az asszonyt és a két gyermeket.

A kezében vannak. Mind.

– Kérlek... Könyörgöm! – Both fia Csorba térdre rogy, hiába akarná visszarántani asszonya. –

Könyörgöm, Vlad! Ölj meg, ha akarsz, de ıket ne bántsd!

A falubeliek keresztet hányva hátrálnak egész az akindzsik lándzsáiig. Csak minél messzebb!

Minél messzebb attól, ami most következik!

Vlad, a fekete ember lassan félretolja útjából a térdeplı Csorbát. Sötét bőz árad a testébıl, a fekete köpenybıl, dohos rothadás.

Edua nem rogy térdre elıtte.

Belebámul a csuklya sötétjébe.

A fekete ember kinyújtja kezét, megragadja a kis Candachia vállát, és egyetlen mozdulattal maga felé rántja. Edua felsikolt, s ha nem akarja, hogy leánya karját kitépjék a vállából, kénytelen elengedni a kezét.

A fekete ember magához húzza Candachiát. Az anya látja a lány szemében az eszelıs félelmet, és azt is, hogy szerencsétlen mindjárt elveszíti az eszméletét.

Talán jobb is neki, igen, bárcsak elvenné az Isten a világát, ne kelljen látnia, ne kelljen éreznie, amikor...

A fekete ember megsimítja a lány fejét. Karmos, aszott ujjai beleszántanak Candachia hajába.

Csorba felhördül, térdeplésbıl nekiugrana a köpenyes torkának, de máris lándzsák hegyének ütközik, s csak azt éri el, hogy a hegyes vasak a húsába mélyednek, véres csíkokat serkentve mellkasára.

– Ne vedd el ıt! Könyörgöm, Vlad!

A fekete ember úgy hajítja a lányt a törökök felé, mintha csak rongybaba volna. Candachia félig ájultan terül el a hóban.

– Vlad! Engem büntess! Ne ıket! Könyörgöm, Vlad!

A fekete ember most karmos ujjaival felemeli a kis Vajk arcát.

A fiú igyekszik csillapítani remegését, de hiába.

A köröm a pergamenszerő ujj végén egy pillanatra belemélyed Vajk szemébe. A fiú felsikolt, és kitépi fejét a szorításból. Arcán a vércseppek könnyek közé olvadnak.

– Neeeeeeeem!

Csorba bıszen felbıdül, és két lándzsát félretaszítva talpon terem. A levegıben megvillan valami, a hó alól kirántott fejsze máris zúgva suhan a fekete ember felé.

– Fussatok!!!

Egyszerre három dolog történik. A fejsze átzúg kettejük között, és csaknem a fekete ember mellkasába csapódik; az utolsó pillanatban azonban megvillan a félhold alakú medál, s a fekete ember követhetetlenül gyors mozdulattal félrehajol a fegyver elıl. Az akindzsik késın eszmélnek, mire elıredöfhetnének lándzsáikkal, a fejsze máris újra suhog, és kettészeli a legközelebb álló koponyáját.

A vérfröccsenés esıjében Vajk sikoltva menekül, átszökik a parasztok közt, és fut, fejvesztve fut, amerre lát. Edua perdül a nyomába vetıdı törökök elé.

A fekete ember mozdulatlanul bámulja, amint egy akindzsi lendületbıl megsuhintja handzsárját. A kun asszony feje a hóba zuhan.

A fejsze...

Csorba oldalt rúg az útjából egy törököt, elkapja a legközelebbi ló kantárját, s máris nyeregbe pattan.

– Fogjátok el! Fogjátok el! – óbégat az egyik akindzsi.

Nyílvesszık suhannak, és Csorba összeszorított foggal vágtat keresztül a foglyul ejtett parasztok tömegén. Lova patája koponyákon reccsen, húson gázol át, de ı már nem tehet semmit.

Arra vágtat, amerre Vajk eltőnt a tömeg mögött.

A nyílvesszık suhogva csapkodnak a gyermekek és asszonyok testébe, egy felsérti a török ló

véknyát is, de Csorba akkorát sarkantyúz belé, hogy a mén nyerítve ugrat tovább az erdı felé.

A fekete ember még mindig ott áll, a pópa háza elıtt, és a vágtató ló után bámul.

Aztán int kámzsás embereinek, akik késlekedés nélkül nyeregbe pattannak, és máris száguldanak a menekülık nyomában.

6.

Már csak néhány öl! Vajk észveszejtve rohan a lángoló viskók közt. Nyomában Csorba vágtat. Azonban mielıtt elérné a fiát, egy akindzsi ront neki oldalról lova minden lendületével. Csorba felhördül, és mit sem törıdve a török penge suhanó villanásával, elemi erıvel vágja a fejszét a lovas derekába. Hús sercen és csont recseg, s valami földöntúli erı kikapja kezébıl a fejszét. Az akindzsi üvöltve zuhan le a vérmocskos hóba, két kézre fogva a beleibe, gerincébe akadt szerszámot, melynek acélfeje eltőnt a hasfalában, s csikorogva akadt meg a csigolyák kosarában. – Ne te, ne!

Csorba megragadja Vajk grabancát, s már emeli is fel a nyeregbe.

– El innen!

Körbepillantana, hogy lássa, merre vágtasson tovább, de a lángok vörös mázzal öntik ki elıtte a világot, vörös mázzal festik meg a havas hegyoldalt, a menekülı parasztok bogárszerő

alakjait.

– Nem látok!

Nem, mégsem csak a lángok vöröse az, hanem a homlokából patakzó vér. Az szökik a szemébe, hogy alig tudja kicsapni kézfejével.

– Megvágott az átkozott!

– Apám! – Vajk görcsösen kapaszkodik a derekába, s a harcos érzi, hogyan tapad a könnyektıl ázott arc csupasz hátára. – Hol van anyám?

– Mindjárt! Mindjárt!

Nyílvesszık suhannak körülöttük, Csorba ide-oda rángatja a ló kantárját, hogy az arra iramodjék, amerre kell.

– Oda! Oda! Hó!

A haragvó lángfalak közti nyíláson mintha egy ösvény tárulkozna fel. Csorba megsarkantyúzza a hátast, és szilaj vágtában áttör a tőz oszlopain, hogy mihamarabb eltőnjön az erdı fái közt. Nem néz semerre, a ló nyakára kushad, baljával magára szorítva a fiút.

Mindjárt! Mindjárt!

Már-már utolérnék, két oldalról újabb nyílvesszık suhannak el mellettük.

Mindenhonnan akindzsik vágtatnak elı a házak közül elıreszegezett lándzsákkal, egyenest feléjük. Csorba nem rántja vissza a lovat, hagyja, hogy beleszaladjon az egyik lándzsába.

Megvonaglik a hús alattuk, sikoltva nyerít szerencsétlen pára, s máris rúgkapálva dıl bele a vérkásás hóba.

Vajk szédelegve feltápászkodik; bámul le a kezére: forró, gızölgı belekbe tenyerelt, egy félig hóba merült testbe, éles csontot érintve a puha húsban. A bokája sajog, csont vágta meg az inát. Az idegen nyöszörögve nyújtogatja felé nyeszlett karjait. Vajk kirántja kezét a belekbıl és csontokból.

Pengék suhannak.

Zihálás.

Kiáltozás.

Valami megmarkolja a grabancát, és rántja maga után a levegıbe. Képek villannak, acsarkodó, turbános török arcok suhannak elıtte ırült iramodással széles pengék villannak, s feléje döfködı lándzsahegyek.

Úgy cibálják, akár egy bábut, a lába alig éri a havat. Remegı combjain meleg áramlik szét, orrát megcsapja saját vizeletének ecetes szaga.

Aztán... egy pillanatra egy félmeztelen Góliát tornyosul elıtte, a lángok fölé. Apja az, a bısz szörnyetegként hadonászó Csorba. Kezében jatagán – játékszer abban a hatalmas marokban.

A törökök sápadtan húzódnak hátra.

Az én apám! – fut át a csodálkozó gondolat Vajk agyán. – Milyen hatalmas ember az én apám...

És ez a kép, ahogy Both fia Csorba vadállatként, vériszamós, mezítelen felsıtesttel kaszabolja a lovukról leereszkedı akindzsiket, örök idıkre beleivódik Vajk emlékezetébe. Beleivódik a lángtenger lobogása, a vérmocskos hó ropogása a közeledı, rohanó léptek alatt, az ujjairól csöpögı belek ragacsossága, a sebesültek, haldoklók hörgése, a gyermekek jajveszékelése: minden apró részlet.

Így mesél majd, néhány évtized múltán saját fiának az apjáról.

Elmondja, milyen ember volt Both fia Csorba, havaselvi kenéz, kun törzsfık ivadéka.

Elmondja, hogyan védte ıt, hogyan harcolt oroszlánként a rárontó hiénákkal, s hogyan tépte ıket darabokra. Elmondja, miként ölték meg törékeny anyját a törökök abban a kis kunországi faluban, melynek már a nevére sem fog emlékezni akkor, köszvényesen, megtörve a múló évek szakadatlan harcaitól.

És a fia, aki sok-sok év múlva születik meg, tágra nyílt szemmel hallgatja majd mindezt, nem is túl messze innen, egy másik hazában, lobogó, békés tuz mellett merengve, nagy, komoly szemét apjára függesztve.

Hall gátja, megjegyez mindent.

És nem feledi el soha.

7.

Egy vézna gebén menekültek a faluból. Az argyasi várat megkerülve, pihenés nélkül vágtattak az Olt felé, zord fenyvesek suhantak el mellettük, nyaktörı sziklaösvényeken egyensúlyoztak, csörtetı vízmosásokon gázoltak át, de üldözıik jó ideig még így is a nyomukban maradtak.

Menekülniük kellett – tovább, tovább...

Az idı megszőnt létezni számára, s Vajk úgy érezte, napok óta csak vágtatnak, megállás nélkül.

Alig maradt ereje, apjának kellett szorítania magához, hogy le ne zuhanjon a hóba. Fájt, lángolt a teste, bokája bedagadt, a seb környéke, ahol a csont megvágta, csúnyán beveresedett.

Csorba rosszabbul járt: homloka vérzett, néhány foga kihullott, és egyik karján mély vágás éktelenkedett.

Nem törıdött vele.

Fásult fájdalommal bámult felfelé. A ló ütemesen inalt alattuk, s ı érezte az állat izmainak hullámzását. A magas égboltozatot látta ringani a messzeségben.

Túl a göcsörtös ágakon ónszín égbolt szakadt fel a fiú elhomályosuló tekintete elıtt, végtelen mély, nyugodt térségként, ahol nincsen vér, nincs gyilkolás. Vajk – immár apja ölében zötykölıdve Egykedvően figyelte az égi tengerszemet, és hirtelen – gyermekként eddig soha nem tapasztalt béke lett úrrá rajta. Ujjai tétován feltapogatóztak apja sebzett arcához.

Csorba szoborként fürkészte elıttük a vadont, észre sem vette a fiú érintését.

– Apám... – motyogta magában Vajk. – Édesapám...

Csak ık ketten maradtak.

Senki más.

8.

Pernye és korom hullott a szőz hóra. Ahol nem mocskolta vér, ott is fekete foltok terjengtek a

domboldalon és a girbegurba ösvény mentén. De mintha nem a szétégett házak pernyéitek volna szét e bőzlı foltokat – olybá tőnt, maga a föld izzadja ki magából.

Lepel borult a vidékre, a völgy amúgy is besötétedett, amint haragvó fellegek sodródtak erre a Kárpátok felıl.

A menet vánszorogva haladt a távoli Duna irányába, s épp oly fekete volt, mint a pernyélı hóesés. A túlélık rabszíjra főzve, az akindzsik haragos korbácspattogtatása közepette botorkáltak a hóban. Néhányuk sebzetten, mások erıtlenül, a halottnál is sápadtabban lépdeltek. Még a gyermekek sem sivalkodtak e percben.

A menet már elnémult, ám a kunyhók romjai közt még jajongtak túlélık. Fıképp asszonyok, kiket négy-öt lovas katona szorított be valamelyik épen maradt viskóba. Gyolcsok szakadása és félreérthetetlen sikolyok jelezték, mit tesznek velük a törökök.

Nem volt senki, aki segítsen, alig maradt férfiember a falu népébıl, s aki megmaradt, az is inkább elfordította az arcát. Ki tudja, kinek az asszonyát, lányát gyalázzák épp a muszlimok?

S mit számít egyáltalán?

Az élı Isten legyen kegyes a lelkükkel!

A menet közben elérte az erdı szélét.

Néhol még kidılt a sorból egy-egy ember, itt egy asszony rogyott a hóba, s zokogva várta, hogy az akindzsi szenvtelenül melléugrasson, és már suhintsa is handzsárját, amott egy gyermek szökellt ki a sorból, s próbált volna futni a házak mögé, fel, a domboldalnak, de ıt fürge nyílvesszı terítette le.

A pópa háza elıtt egy török tépkedte egy zokogó kislány kezét halott anyja szorításából. Az asszony szétnyílt koponyával hevert a hóban. A gyermek eszelıs erıvel markolta a kezét, de végül gyızött felette a nyers férfierı: ahogy elrántotta a leányt, ruha szövete hasadt a kis ujjak alatt. Amit eltépett, amit elragadott anyja ruhájából, egy darabka maradt csak.

Napkorongnak hímzetté rongy.

Arannyal írták, de ahogy a friss vér alattomosan terjedt rajta, vörösre gyúltak sugarai. Kicsi Candachia tán észre sem vette, ujjai görcsösen szorongatták a szövetet, a vér úgy itatódott szét körülötte.

Jókora suhintás, a lányka máris bezuhant a menetelı foglyok közé. Idısebb asszonyok kapták el, támogatták, csitították. Sok anya adta vissza lelkét teremtıjének néhány perc leforgása alatt, és sok ártatlan gyermek. Anya lett így a gyászban minden asszony, és édesgyermeke minden szipogó, reszketı árva.

Szíjak suhogtak a levegıben, mocskos hó ropogott a mezítelen lábak alatt. Lovak horkantak, párálló felhık fehérlettek orrlikaikból. Fojtott, torokhangú török parancsszavak pattogtak.

A menet csak vánszorgott felfelé, az ösvénynek. Nem nézett fel senki, nem nézett vissza senki: csak az elıtte lépdelı nyomát bámulta némán.

Mögöttük elhalt a tőz mohó recsegés-ropogása, csak a halál maradt, üszkös és füstölı viskók sora, és a holtaktól feketéllı tér.

És valami más is...

9.

A fekete ember.

Úgy lépdelt a romok közt, mintha az ı teste is füstbıl volna: a holdsarlós medál megvillant a nyakában, ahogy beletiport a hamuba, holtakat fordított arcra, hogy lássa, kik azok.

Kísérıi, a kámzsás lovasok némán figyelték. Nem segíthettek: Argyas fekete ura maga akart megbizonyosodni, hogy kit keres, ott hever E bizonyosan a tetemek közt. Kimért léptekkel áthaladt egy lángoló ház romjai közt, a megszenesedett hullák közt kutatva.

Hiába, akit keresett, nem találta sehol.

Abban az irányban, amerre Csorba elvágtatott, már az erdı állta útját.

Unde sunt? (Hol vannak?) Unde sunt? — kiáltozták a kámzsás kísérık.

Unde sunt?

Unde sunt?

Beleremegtek az üvöltésbe a hegyek.

A fekete ember megtorpant egy lángoló ház elıtt. A szél belekapott köpenyébe, s úgy cibálta, ahogy a denevér szárnya csapdos az éjszakában. A tőznyelvek mohón nyaldostak egy faragott napkorongot a ház ormán.

S csakúgy, mint az imént a kicsi Candachia kezében anyja ruhaszövetén a vér, itt a lángok festették vörösre sugarait.

A fekete ember megfordult.

Kinyújtotta kezét, és göcsörtös ujjaival a Kárpátok felé mutatott.

Mintha éjszaka támadt volna.

Hideg szél süvített valahol fenn, az ormokon, megsercengette a még lobogó lángokat idelenn.

A tüzek vöröse elkékült, különös árnyakat vetett a hóra. S a pernyélı hóesésben, a vérfolt közepén a fekete ember állt, szétvetett lábbal, és a sodródó fellegek felé tárta karjait.

Valahol a vadonban felüvöltött egy farkas, és ez az üvöltés megfagyasztotta a vért a hegyi ösvényen ziháló foglyok, s az ıket kísérı törökök ereiben.

Megszaporázták lépteiket.

10.

Az üvöltés még a ló szánalmas zihálásán is túltett.

Vajk nem kérdezte, mi volt ez.

Tudta jól, megálmodta elızı éjjel. A fekete ember a Veres Holdat szólította, a sárkányokat, akik a föld színére lehelték, sok ezer esztendıvel ezelıtt.

– Ne félj! – suttogta Csorba. – Nem lát minket! Vajk szomorúan lehunyta a szemét.

– Utánunk jön, apám. Nem nyugszik, míg meg nem talál.

A ló prüszkölve vonaglott alattuk, mindketten tudták, hogy nem bírja már sokáig.

Átvergıdtek a hátán a Vilcea ormain, olyan hágókon törve utat a szügyig érı hóban, ahol tán ember sem járt elıttük soha.

De nem lehetett messze már az Olt.

Onnan aztán egyenest északnak fordulhatnak, s meg sem állanak a Vöröstorony-szorosig.

A gondolatok úgy röpködtek Vajk agyában, mint a kalickába zárt, szabadulni akaró kismadarak. A ló hátának hullámzása elálmosította. Minden porcikája fájt, s ahogy egyre szőkülı szemmel bámulta apja elıreszegezıdı tekintetét, izmos, elıre– Hát ra dülöngélı felsıtestét, a tudatára rátelepedett az álom fehér fellege.

Csak akkor eszmélt, csak akkor vált hirtelen kristálytisztává elıtte minden, amikor megérezte magán a holló pillantását.

Tudta, hogy a holló ott van.

Ott kellett lennie.

A halál hollója volt, éjfekete, kövér madár; ott gubbasztott a magasban egy elérhetetlennek tőnı, csupasz faágon.

Vajk tágra nyitotta szemét, és izgatottan apja karjába karmolt.

– Látod azt a hollót, apám?

Both fia Csorba nem látta a hollót. Belsı világába zuhanva ringott a nyeregben régóta, lelki szemei elıtt egy törékeny, széles arcú kun asszonyt látott csupán, aki takaros tőz mellett forgolódott, s aki óvatosan lehámozta a vértıl lucskos harcos lábáról a csizmát. Beszélt, vagy tán énekelt, egy ısi dalt, amit még a sztyeppékról hoztak magukkal, az idegen törzsek elıl menekülve. Réges-rég, mielıtt a pópa megkeresztelte volna, és új nevet adott neki, Csorba is ismerte a dalt. Anyjától tanulta, s tudta minden szó jelentését. Rég volt. Elmúlt. A szavak

akkoriban még a magasba emelkedtek, képeket színeztek elméjében, s varázsütésre gyönyörő

szıttessé álltak össze abban a belsı, senki más számára nem látható világban. De az az idı már elmúlt: a kun szavakat szláv, aztán oláh szavak szorították ki fejébıl és szívébıl.

De a dallam megmaradt.

Amikor a törékeny kun asszony ezt énekelte a tőz mellett, Csorba maga elé meredve kutatta magában a gyermekkor elveszett emlékeit. A tőz, az elveszett szavak, a múlt... Mindent széttéptek a török handzsárok és lándzsák.

Both fia Csorba nem látta a hollót.

Helyette a házat látta a messzeségben, nem ezt, nem a kis, hegyi faluban búvót, ami épp most hamvadt üszkös gerendáira, hanem azt a régit, a kıbıl rakottat, melynek ormán nem fából faragták a napkorongot, hanem kıbıl vésték a tirgovistei mesterek.

Vajk még egyszer megrángatta apja karját, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Csorba nem figyel rá, felpillantott a hollóra. Különös mód éppen ott gubbasztott most is, mint az elébb, pedig azóta sebesen léptettek az ösvényen. Vagy másik madár ez? Egy éppen olyan, mint az elıbbi?

Vajk ezt sem találta volna különösnek.

Körülötte minden tündöklı fehér volt, a fák törzsein, ágain hókristályok ragyogtak, s a szédítıen meredek hegyoldalak, az égig érı fenyık mindmind álomszerő fényben ragyogtak.

Millió fénycsillám szúrt a fiú szemébe, a világ forogni kezdett körülötte, a lélegzetfagyasztó hideg takaróként borult rájuk.

Az utolsó, amit valóságosnak érzett, a ló vonaglása volt, de aztán az is megszőnt. Egyszeriben mintha szegény pára is hang, s erılködés nélkül úszott volna a hóban, vagy inkább a hó felett, a fehér levegıben. Egy rettenetesen hosszú pillanatra Vajk kételkedni kezdett abban is, hogy él E egyáltalán. Lehet, hogy meghaltak, s ott hevernek fagyottan a Fogarasi-havasok valamely nyúlványán, egy örök idıkre elhagyatott ösvényen? Lehet, hogy minden holt, kit a hideg ölt meg, ezt álmodja, ezt a szépet? Lehet, hogy Isten kegyelme ad ily könnyő halált nékik ezen a reggelen? Lehet, hogy csontvázukat – a roppant termető apa és ölében fekvı, madárcsontú kisfia maradványait – csak idıtlen idık múltán találják meg, egy különösen enyhe tavaszon valahol fenn, a hegyek gerincén, vagy egy mélységes mély szakadék alján?

Vajk felemelte fejét, s apja izmos vállába kapaszkodva egészen ültı helyzetbe tornázta magát.

Felpillantott: a holló ugyanúgy ott ült az ágon, és ıt nézte.

Nem lehet!

Követi ıket ez a madár?

Vajk elmosolyodott. Az oláhok babonás félelmet tápláltak a hollók iránt: a halál madarának tartották, de Vajk kedvelte ıket. Okos, éhes és mohó madarak voltak.

Azonban ez a holló, ez a szigorú, fényes tekintető holló hirtelen megrázta magát a magasban, éppen a fejük felett. Pillantásuk találkozott, és ahogy a fiúcska tekintete belemélyedt a madáréba, váratlanul végtelen mélység nyílt meg elıtte csakúgy, mint amikor a felhıs égboltba süppedett pillantása.

– Apám! – kiáltotta rémülten Vajk, és belemart Csorba vállába.

Mielıtt a harcos válaszolhatott volna, lovuk patája alól kicsúszott a havas talaj, s egy halálra vált, hörgı nyerítés közepette úsztak, úsztak a levegıben. Könnyővé vált bennük minden, gyomrukban ijesztı süllyedést éreztek, mert megszőnt a sziklák, a fehér rögök fagyos vonzása, s alattuk irtózatos mélység tárult fel. Csorba görcsösen megragadta a fiút, le ne zuhanjon. Aztán lehunyt szemmel várt. A ló nyerítve, rúgkapálva eldılt alóla, s csizmás lábai kicsúsztak a kengyelbıl.

Fehér semmibe hullottak, egy szakadékba. Vajk, ahogy hallgatta körülöttük a szél fütyülését, apja vérszagú, verejtékes testéhez húzta magát.

Ha az akindzsik, vagy a fekete ember lovasai közül akad is majd, ki elmerészkedik a nyomukban, hogy megkeresse ıket, ennek a szakadéknak a szélétıl bizonnyal visszafordul

majd. Tán a ló felnyársalódott, véres húsdombját is megpillantja majd odalenn, hacsak a hó addig be nem lepi. Mást nem láthat. És akkor visszafordul.

Jelenti a fekete embernek, hogy mi történt.

11.

Nem raktak tüzet.

Úgy várták be az új Nap keltét. A jövevény fagyos, részvétlen sugarakkal szórta meg a kristályhavas hegygerincet, mint aki elvégzi kötelességét, tekintet nélkül arra, miféle lélek részesül áldásából. Nem moccant semmi, büszke fenyvesek álltak ırt az örök határon, amikor ez a Nap felkelt.

Azok ketten reszketve, átfagyva húzódtak össze egy kemény kérgő farönkön. Mögöttük a hegyek jégcsipkéi, oldalt a még magasabb, áthatolhatatlannak tőnı Kárpátok védlánca, s azon túl a végtelen, gazdag ország.

A Nap keletrıl, Moldva felıl kapaszkodott az ormok fölé, innen lassan megemelte magát, szétkergetve az összekapaszkodó, szürke hófelhıket, hogy aztán beláthassa szerte e hegyek közé zárt, édeni szegletét a világnak, hogy eláraszthassa mezıit, völgyeit, tündöklı, mit sem sejtı városait, csobogó patakjait és zúgó folyóit.

Both fia Csorba megtörölte az orrát.

Tovább kell menniük.

Néha még aggodalmasan hátra-hátrapillantott a válla felett, de sem a törökök, sem az argyesi árny lovasai nem követték ıket.

Nem tudott örülni ennek. Jobb lett volna tán szétzúzva maradni a szakadék alján, vagy fagyottan heverni a vaskos hódunyha alatt.

Minek élni még, amikor ık halottak?

Csak ez a fiú maradt.

Minden reménye ez.

Csorba magához húzta a fiút: szemmel láthatóan alig pislákolt már benne az élet, a lába csúnyán elfertızıdött, de Csorba tudja, erı lakozik ebben a törékeny fiúcskában. Vézna még, de sebaj, ha túléli ezt az utat, majd megnı és megemberesedik.

A tekintete sötét, szurokfekete, Both nagyapa tekintete egészen! Dühös, dacos. És azok a finom ráncok a homlokán, ahogy a világra is sértetten néz... Azok a kemény, kis ajkak, az ökölbe szorított apró kezek.

Erı van benne. Düh és akarat.

Majd ı...

Csorba néhány pillanatig arra gondolt, talán a kis Vajk viszi valamire. Talán visszaszerez valamit mindabból, amit ı maga egész életén át győjtött. Egyre lejjebb süllyedni – elég volt!

Orgyilkosnak szegıdni... Ez volt az ára az ígéretnek! És tessék! Az ígéret tovatőnt, az a gyilkosság csak bajt hozott egész nemzetsége fejére! A vajda ugyan meg nem védi, ellenségeitıl pedig csak rosszra számíthat. Futnia kell a bosszú elıl, ki tudja, meddig.

– Indulunk, apám? – kérdezte hirtelen kicsi Vajk. – Még amíg van erınk...

– Indulunk.

Feltápászkodtak. Sebek lázongtak Csorba fagyott bırén, dermedt, alvadt vérhegek.

– Lásd ezt a földet! – mutatott szét a feltáruló messzeségen. A napsugarak aranyködbe burkolták a világnak e rejtett szegletét. – ez lesz hazánk most már... Magyarország.

– Nekem nem – rázta fejét makacsul Vajk. – Visszamegyek. Megkeresem a fekete embert, és kivágom a szívét!

Csorba mosolygott.

– Visszamegyünk még, én is hiszem. De a világ változik, fiam. A mi fajtánk elolvad, mint a hó tavaszon a völgyekben. Amott, túl a hegyeken, a nagy rónákon élnek még mifélénk.

Vajk nem felel. Makacs, összeszorított szájjal hallgat. Néhány órája csak, hogy megölték az anyját.

Nem érzi a melegséget szíve tájékán, ahogy apja felemeli karját a napsütötte rónák felé.

Mától itt laknak.

Ez az új hazájuk. De tudja, amint teheti, visszatér. Visszatér a bosszúért.

Harmadik fejezet

A KIRÁLY GYŐRŐJE

1.

Mióta az eszét tudta, Both fia Csorba, a király úr lovagja abban látta leginkább mérhetınek az idı múlását, hogyan cseperednek fel a fiúk, hogyan érnek gyermekbıl pelyhedzı állú legénnyé, hogy aztán atyjuk mellé szegıdjenek a hadak soha véget nem érı útján.

Férfivá csatában lesznek, nem másutt.

Egyik csata után jön a másik, az idı meg ballag tovább, s hamar eljı a nap, amikor a fiúra marad a hadakozás mestersége. Az apák elöregszenek, meghajlik a hátuk, a régi sebek mind erısebben kínozzák meggyötört testüket. Aztán egy napon kihullik kezükbıl a kard. Az erıtlen ember pedig nem ember, ezt mindenki tudja, csak megtőrt helye van a közös tőz mellett.

Míg ık a sír felé botorkálnak, fiaik testét – ha túlélik a háborúk sorát – épp olyan sebek borítják be szép lassan, mint atyjukét. Harcolnak, maguk is fiúkat nemzenek, és eljön a nap, amikor elıször viszik magukkal sarjadékukat háborúba.

Így múlik az idı.

Hol van már, mikor rég elporladt atyja, Both kenéz elıször vitte magával harcba a vajda seregébe! Odaát történt ez még, Kunországban. Az ideges várakozás, a feszültség az elsı csetepaté elıtt csak addig tartott, amíg kardját elıször emberhúsba nem márthatta. Amikor belémártotta, mikor bizonyította, hogy immár megállja helyét az emberölés mesterségében, eloszlott a kétely, nem vált méltatlanná atyjához. A csata után Both megveregette a vállát, és hagyta, hogy a legényekkel részegre igya magát a táborban.

Sok idı múlt el azóta. Csorba immár ısz szakállal, petyhüdt izmokkal tekerte maga köré a durva posztóköntöst, miközben a tábortőz fényénél Vajkra pillantott.

A fiúnak ez lesz az elsı háborúja. Szakasztott olyan, mint ı volt ebben a korban. Piros arcú, hollófekete hajú, zömök termető. Igaz, sántított a bal lábára azóta a nap óta, mikor elmenekültek Havaselvébıl, de hát a nyeregben senki sem sántít! A kardot forgató harcoson se látszik, hogy sántít!

A király dandárjában a többiek kedvelték, fıképp, mert jó ivócimborának számított, megbízható barátnak, erıs verekedınek. A fehérnépek is odavoltak érte.

Hanem...

Más volt a baj ezzel a fiúval.

Tán ugyanaz, mint minden fiúval, akik belecsöppennek a biztosba, s nem kell megküszködniük semmiért. Vajk már nem szenvedte meg a kemény havaselvi teleket, a vajdacsaládok közt dúló vérzivataros háborúkat. Belecsöppent ı már a magyar életbe, Zsigmond királyságának fényőzı udvari forgatagába, ahová kevei birtokukról oly gyakran felrendelte ıket a kötelesség.

Tán ez volt a baj.

De lehet, gondolta kedvtelenül az ısz vitéz, hogy Vajk csipetnyivel kevesebbet örökölt az ı eszébıl. Nem mintha neki különösen sokat adott volna abból a Jóisten...

– Min rágódik, apám? – kérdezte Vajk, és élesen rávillantotta tekintetét. Csorba nem szerette ezt a nézést.

– Tudod te. A gyereken.

Vajk legyintett, darab fát vetve a tőzbe. Csontig ható hideg szél fújt végig az éjszakai Duna mentén. A királyi had tábortüzei a csillagtenger földi tükörképeiként ragyogtak a folyóban.

– Feleslegesen jártatja a gyereken az eszét, apám. Nem a maga dolga. – Jogom van tudni az igazat – mordult fel Csorba. – Ha már téged nem rág a kétely, engem még rághat.

Vajk felnevetett.

Ezt sem szerette Csorba: neki annak idején nem támadt volna mersze nevetni atyja szaván.

– Mondtam már, nem a maga dolga!

– Tudni akarom, mielıtt meghalok. Lehet, hogy holnap a csatában bevégzem. Szóval tudnom kell. Jogom van tudni.

– A gyerek az enyém, apám.

– Az igazat akarom.

– A gyerek az enyém. Ha ezerszer kérdi is. Csorba bosszúsan sercentett.

Ha ilyen egyszerő volna! Honnan tudhatná az ilyesmit a férfiember? A férfi a magvait szórja széjjel éppúgy, ahogy a szél a föld magvait. Ki tudja, hová sodródnak azok a magvak, mielıtt termékeny föld fogadja be ıket?

İ már csak tudja...

Jó negyvenöt évesen maga sem számlálhatta, hány fattyat hagyott széjjel, amerre csak járt.

Odahaza, Havaselvén legalább ötöt. Tirgovistében több kölyök szakasztott mása, az egyik, a legnagyobb pópa lett azóta, amint hallotta. Aztán Magyarországon, Budán, Visegrádon, Erdélyországban, odahaza, Keve szigetén, a rác és oláh parasztasszonyok kunyhóiban, lenn a tengermelléken, Rácországban, no és Itáliában, Németföldön, Csehországban, amerre csak Zsigmond király serege megfordult, ahány szutykos jobbágy leányt, polgárasszonyt, cigányszajhát csak meghágott, szakajtóra való fattyat nemzett mindenfelé.

Ki tudja, hol nem cseperednek Csorbafiak és lányok? Azt csak ritkán várta meg, hogy megtudja, melyik ringyó esett teherbe tıle, s melyik nem. Jó néhányról biztosan tudta.

Némelyiknek még látta is a nyekergı kölykét. No persze, gondolta Csorba, ha ugyan tudják egyáltalán azok a szajhák, kinek a kölykét pottyantják a szalmára. Ok bizton azt állítják, mindig tudják, de Csorba szerint ez megveszekedett hazugság volt, nem egyéb.

Ugyan honnét tudnák?

Itt vannak ezek az átkozottak is! Csorba dühösen a messzebb táborozó lovagok sátrai felé sandított. Hogy a féreg rágja ki a szívüket! Fennhéjázó, pökhendi népség! Még hogy keresztesek!

Gyilkos martalócok! Franciahon, Burgundia, Németföld és Anglia hıs lovagjai...

Végigerıszakolták Rácföld és Bolgárország majd minden faluját. Mire ez a hadjárat véget ér Jeruzsálemben, a kis fattyak ott szaladgálnak majd a sárfalú kis falvakban, amerre csak az egyesített európai hadsereg megfordult. Angol hercegek, német fejedelmek, cseh, magyar bárók, lengyel lovagok, oláh talpasok kölykei. Aztán, ha túlélik az elsı néhány telet, nem hurcolja ıket el janicsárnak meg rabszolgának a török, tán egészséges rác meg bolgár fiúk és lányok lesznek majd.

A magvakat mindig is szórta a szél.

Csorba rosszkedvően kortyolt egyet a penészszagú borból, amit a király szétosztatott a katonák közt. Ha máshonnan nem, hát ebbıl tudhatta, holnap ütközet lesz. Amikor ennyi bort osztanak, ott másnap bıséggel arat a halál. Sokan utoljára vedelnek ma éjjel. Csorba elkedvetlenedett a gondolatra; korábban nem is gondolt az ilyesmivel. Ez a hideg, csillagfényes éjszaka más volt, mint eddig bármelyik.

Hidegebb.

Sötétebb.

Lehet, meg fog halni, hát éppen ezért tudnia kell. Tudnia, mielıtt meghal. Nem mehet úgy a másvilágra, hogy kétely mardossa a lelkét.

– Kinek a fia a Jankó? – kérdezte újra baljós hangon. – Csak ezt akarom tudni.

Vajk arcán gúnyos kifejezés jelent meg.

– Az enyém. Ki másé lenne?

Csorba letörölte hosszú, lecsüngı bajszáról a borcseppeket. – Nekem elmondhatod, fiam.

Hallgatok, mint a sír.

– Nincs mit elmondanom, apám. Csorba a fiát méregette.

Teljesen elrontotta ezt a fiút a királyi udvar. A sok kifent-kikent cselédlány, udvarban ténfergı, sertepertélı nemesasszony, komorna, szakácsné, szolgáló, feleség és leány.

Vajk megkaphatta magának bármelyiket.

Meg is kapta.

Az udvarban hat éve szülte Perényi pohárnokmester úr kis udvari cseléde az elsı fattyat Vajknak. A fiú tizenkét éves volt, a lány tizenhárom. A dolog megesett egy téli éjszakán, és kilenc hónap múlva lett is belıle nagy haddelhadd! A csecsemıt sietısen elszekereztették a pohárnokmester úr szatmári birtokára; ki tudja, mi lett vele azóta, tán sohase tudják meg, Vajkot mindenesetre nem érdekelte egy pillanatig sem. A kaland jó volt, izgalmas volt, azt meg, hogy teherbe ejtett egy kis komornát, nem igazán vette a lelkére. Tán megszeppent valamelyest, napokig nem mert atyja szeme elé kerülni. Csorba büntetés helyett megbocsátón az asztal alá itta magát a fiával. Végtére is a fia apa lett. Fiút nemzett. Azóta...

Magvak...

Sodródó magvak...

Lehet, a szél most idegen magvat fútt a családi fészekbe. Legalábbis az alapján, amit Visegrádon beszéltek az udvari asszonyok!

Az nagyon nem tetszett Csorba vitéznek.

A sustorgás sértette büszkeségét. Mert igaz, hogy itt, Magyarföldön jószerivel senkik voltak, de végtére is fejedelmi család vére csörgedezett az ereikben! İsi kun fejedelmi nemzetség, havaselvi kenézek és oláh vajdák vére! Oly nemzetségé, mely már az Aranyhorda idején is vezérnek számított! Basarab-vér! Ezt a vért nem szennyezheti senki, még ha korona billeg is a fején! A pajzsukon is a fekete Basarab-sas díszlik, a kereszttel a csırében.

De persze ki tudja, igaz E a szóbeszéd...

Zsigmond!

A piperkıc király!

Cseh fattyú! Német féreg!

Csorba elfordította fejét a tábortőzrıl, és felnézett a csillagokba.

A kis Jankó a király fia.

Ezt mondják.

Tudni vélik.

Suttogják.

Nagy kan volt Zsigmond, király is volt, annyi leányt és asszonyt hágott meg eddig életében, amennyit nem szégyellt. Márpedig szégyellni nem sok mindent szégyellt. Az illatos majom!

Tetves selyembábu!

Csorba kiköpött a tőzbe.

A király katonája volt ugyan, de úgy érezte, puszta kézzel fojtaná meg legszívesebben Zsigmondot. Alig két éve, hogy Vajkot kiházasították, de már az is gyanús volt neki, hogy a szép Morzsinai lányt maga az uralkodó ajánlotta a család figyelmébe. Az öreg Morzsinai régi kutyának számított a testırségben, egyetlen lányát a király maga segített elkelni.

Feltőnı nagylelkőség, ugyebár...

A Morzsinai Erzse meg felettébb csinos volt. Ingerlın szemrevaló!

Amikor Zsigmond közölte vele, hogy talált a fiának feleséget, Csorba gyomra idegesen összerándult. Jobb szerette volna, ha Vajk maga talál ínyére való asszonyt, de hát a királynak ki mondhat ellent? Keveseket ért az a megtiszteltetés, hogy Zsigmond személyesen intendál a

családjuknak asszonyt. Amikor meglátta Erzsét, még aggodalmasabb lett. A lány igézı szépsége biztosan nem kerülte el a király figyelmét.

Hogy kerülhette volna el?

Aztán...

Amikor tavaly hazatért a havaselvi hadjáratból, megtudta, hogy immár hivatalosan is nagyapa lett. A kis Erzsén állítólag nem is látszott a terhesség, szinte egyik napról a másikra szülte a kis Jankót.

Csorba bıszen számolgatott.

Hogy a csudába lehetséges ez?

Vajk fiát tél elején Csehországba vezényelte a király egy csapat vértes élén. İ maga az utóbbi hónapokat a rosszul végzıdı havaselvi hadjáraton töltötte. A király is ott volt. De mikortól is?

Pünkösd havának (május) elején jött el Budáról, és hetekkel késıbb csatlakozott Kanizsai István fıispán székelyeihez. Nyárelı (június) végén még Brassóban ült, aztán azzal a sereggel, melyben Csorba is harcolt, mélyen behatoltak Havaselvébe, hogy előzzék Vladot, azt a Vladot... akit a török szultán ültetett a trónra.

Mircse, aki behívta a magyarokat, jól ismerte Csorba vitézt, hisz szegrılvégrıl rokonok is voltak. Kisnikápoly ostrománál még hítta is, hogy jöjjön haza, szolgálja eztán ıt, jó dolga lesz, várat kap, falvakat, ahol úr lehet megint. Nem kell többé a magyar király elıtt hajbókolnia.

Csorba azonban nem akart már odahaza élni.

A fia, Vajk megszokta Magyarországot, oláhul nem jól beszélt, inkább csak a kunok nyelvén.

Meg aztán esze ágában sem volt visszatérni szülıföldjére. Nem mintha sokszor ejtettek volna szót errıl, de amikor mégis, Vajk elnézı lekicsinyléssel hallgatta atyját. Még hogy Havaselve!

Még hogy Kunország! Emlékeiben füstös, hófödte falut látott maga elıtt és persze azt a reggelt, azt a véres, mocskos reggelt, amikor a török a földdel tette egyenlıvé...

Talán ha akkor másképp dönt! Talán ha hallgat Mircse szavára! Tán akkor minden másképp alakul. Amikor a király gyızedelmes serege hazafelé tartva átkelt a törcsvári szoroson, Mircse, az álnok kígyó csapdába ejtette jótevıjét, aki megszabadította a szultán rabigájától.

Sok magyar vitézt legyilkoltak az oláhok mérgezett nyilai a sziklák közt. A király is csak Garai Miklós és Perényi Péter hısiességének köszönhette, hogy élve magyar földre jutott.

Csorba a saját pajzsával védte a királyt. Zsigmond pedig nem volt hálátlan, amikor viharverten megtértek Budára.

Falut kapott a királytól, egy kis falut délen, Kéve szigetén.

Vagy tán nem is a hısiességért kapta azt a falut? Lehet, hogy valami mást akart meghálálni a családnak Zsigmond? Vajk is akkoriban tért meg Prágából, éppen, mikor a kis újszülött betöltötte a hat hónapot.

A kis Jankó.

Meglepıdtek mindketten: a törvény szerint is apává lett Vajk és a nagyapává lett Csorba.

Amikor útnak eredtek a király szolgálatában, még hírehamva sem volt gyereknek... Ennek ellenére Vajk az elsı perctıl fogva a magáénak érezte a kölköt. Ölelgette, babusgatta, becézgette.

János! Édes kis Jánoskám!

Szemem fénye!

Csak Csorba nem olvadozott a gyönyörtıl. Amúgy sem állhatta a kisdedeket, de ez itt az illatos pólyában túlságosan is arra a pojácára emlékeztette.

Gyanakodva számolgatni kezdte a hónapokat, és rosszallón méregette a még gyermekágyban is kívánatos Erzsét.

– Kinek a kölyke ez? – akkor kérdezte elıször.

Aztán még jó pár ezerszer feltette ugyanezt a kérdést.

Vajk idegesen megrándult, s már ajkára tódult volna valami kemény válasz, de Erzse mosolya

egyszeriben lefegyverezte.

– Vajk fia Jankó. Magyar nemesember. Híres vitéz lesz, mint a nagyapja. Tudom.

Csakhogy Csorba szívét a hízelgés sem lágyította meg.

A kétely mélyen belerágta magát a lelkébe, és nem hagyta nyugodni. Annak a nagy kannak a gyereke. Zsigmondnak a fattya! – nevettek a budai kocsmákban, amikor meghallották a hírt, hogy fiat kölykedzett a dús keblő Morzsinai Erzse, Oláh Vajk asszonya. Amíg Csehországban dagasztotta a sarat az a málé oláh paraszt, Zsigmond meghágta a lányt. Ha fiút csinált neki, falut kap a család.

Fattyú!

Nyomorult, illatos fattyú!

Nem az én vérem!

Csorba legszívesebben kipenderítette volna a házból Erzsét a kölyökkel együtt, de Vajk ügyet sem vetett apja kételyeire. Bizonyosan hitte, hogy Jankó az ı magzatja, nem is lehet más.

– Lássa, apám, hogy szakasztott az enyém. A szeme. Az orra. A szája is. Minek emészti magát ostobaságokkal?

Nézte is ı alaposan, majd kiguvadt a szeme.

De sehogy nem látta azt a fene nagy hasonlatosságot. A gyerek satnya volt, beteges, hiába táplálta Erzse a dús kebleibıl, csak nem akart növekedni. Félévesen úgy nézett ki, mintha éppen megszületett volna.

Ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre megalázóbbnak érezte ezt az állapotot. Mintha rajta kívül mindenki pontosan tudta volna, hogy kinek a gyereke a Jankó. Csak éppen ı nem tudhatja.

Neki nem mondhatja el senki.

Dübörögve kígyózott a keresztény sereg a sármocskos úton. Vértesek szétszakadozó, botladozó sorai, társzekerek, lándzsás gyalogok, zászlós lovagok mindenütt. Lemenı nap fénye fürdette a vérteket, a pajzsok horpadozott vasát.

Az ég indigókék volt.

Csorba elgondolkodva bámulta a pirkadatot idézı égi temetıt, ami épp imént zárta sírba az aláhulló napkorongot.

Csak Isten festhet ilyent – gondolta.

Vajon mi lehet a haragveres, bíbor felhıkön túl? Tán a csillagok. De mi lehet a csillagokon túl? Miféle égi hajó juthatna el a messzeségbe, a madarak ösvényein túlra?

Csorba megrázkódott a hirtelen alkonyati fuvallattól.

Egyre gyakrabban járt az esze ilyen hiábavalóságokon. Korábban soha nem gondolt ezekkel.

Még hogy mi van a bíbor felhıkön túl? Sajogtak a csontjai, fáradtnak érezte magát, nyőgnek minden mozdulatot. Úgy tőnik, kihunyt belıle a tőz, elillant az erı. Akképp érezte, mintha a halál árnya lopakodnék utána, mióta csak átlépték a Dunát.

Éppen most...

Most, mikor Európa egyesített lovagi hadseregében poroszkál kelet felé, a hömpölygı folyó mentén? Tán a legerısebb hadseregben, ami Krisztus urunk dicsıségére valaha is útra kelt Jeruzsálem felszabadítására? Éppen most érzi közel magához a kaszást, amikor élete legígéretesebb hadjáratára kelt, az elsıre, ahol immár a fia is az oldalán harcol majd?

Szeme sarkából rásandított.

Vajk talányos mosollyal az ajkán, gondolataiba mélyedve léptetett mellette. Hátára szíjazva törökös kerek pajzs, hosszú, hollófekete haja magyar módra varkocsba fonva. Arca ércbıl metszett szobor arca, fekete bajsza fényesen csillog, izmai szinte szétfeszítik a bıringet és a láncvértes mellényt.

Szép ember.

Csorba szíve belesajdul, amiért mégsem érezhet tiszta, felhıtlen büszkeséget a fia láttán. Ha legalább tudhatná!

Ha megbizonyosodhatna...

Amikor elindultak ebbe a háborúba, odahaza a kis Jankó egyéves korba cseperedett. Vajk és Erzse állandóan összebújva turbékoltak, gyengéd szerelemmel, gyakorta maguk közé emelve a kisdedet.

Lehetséges volna, hogy Vajk ennyire vak legyen? Hogy ennyire ostoba?

Megkérdezné tıle újra, de hát hiába: jó pár éve, hogy ritkán beszélnek egymással, apa és fia.

Csorba panaszosan felsóhajtott.

Szaggatott a háta, és egy pillanatra vágyakozva arra gondolt, bárcsak letáboroznának már.

Mióta útra keltek, napról napra fogyott az ereje. Kisasszony havának (augusztus) 18. napján keltek át a Dunán Orsovánál, és a fényes sereg egyre csak terebélyesedett. Zsigmond hadba hívta a magyarországi bárókat, fıpapokat. Eljött Kanizsai János esztergomi érsek, meg a testvére, itt volt Perényi Péter, a Maróti testvérek, Thurzó György uram, Gímesi Forgách, és a Hontpázmány nembéli Böbék összes bandériuma. Itt volt a királymentı hıs, Garai Miklós, Csáki Miklós, Rozgonyi Osvát, és itt volt mindenki az egymással acsarkodó magyar nagyurak közül, ki csak számított.

Ostromfelszereléssel, fegyverekkel megrakott szekerekkel hömpölygött a páncélos sereg kelet felé. Rég látott ilyen fényes hadat Magyarföld Rácország, Bolgárország népe!

De a magyar urak fegyveresei bizony elszürkültek a külföldiek mellett.

A napsugár fényesebben tündökölt a Valois-Hercegek csapatainak páncélján. Itt volt Philippe d'Artois, Franciaország connétable-ja, Boucicaut marsall, a burgundi király fia, Félelemnélküli János, Nevers grófja, Jean de Vienne tengernagy, orléans-i herceg. Mind elhozták nehézpáncélos, büszke lovagjaikat, gyalogosok íjászok és számszeríjászok százait, fegyverhordozók, szolgálók, kósza fegyveresek ezreit. Cifra lószerszámok, ezüsttel és arannyal kivert vértek, csattogó hadilobogók, méregdrága úri gúnyák, magyar orrnak idegen illatszerek facsaró szaga...

Angliából Lancaster hercege az utolsó pillanatban lemondta ugyan a részvételt e keresztes háborúban, de elküldte maga helyett Sir John Huntingdont, Richárd király féltestvérét, Sir John Golofre-t, a Lancaster-Ház legvitézebb lovagját, Sir Henry Bolingbroke-ot, Derby grófját, a herceg elsıszülött fiát, Sir John of Gauntot, és annak fattyat, John Beaufort-ot.

De itt poroszkált Jeruzsálem felé a Vörös Lovag, Amadé gróf Savoyából, a német fejedelemségek válogatott vitézei, több ezer lengyel lovas, a teuton lovagrend vasasai, itáliaiak, aragóniaiak szép számmal.

„Nincsen mitıl tartanunk, jó urak! Ha ránk szakadna az ég, még azt is fennen tartanánk lándzsáink erdeivel.”

A piperkıc király mondta ezt mély áhítattal, amikor az indigókék égbolt alatt büszkén végigpillantott a láthatárig hömpölygı hadseregén, és könnyes szemét végighordozta a keresztény sereg csapkodó hadizászlain.

Persze amikor átkeltek a rácok földjére, és a keresztény urak elkezdtek fosztogatni, öldökölni, nıket erıszakolni, a király áhítata is alábbhagyott némileg. Bodony várát még könnyőszerrel megvívták, mert Stracimir herceg elárulta saját, pogány urait. A törököket lemészárolták, és ugyanezt tették pár nappal késıbb, amikor bevették Rahova várát is.

Philippe d'Artois, Eu grófja és Jean le Meingre, azaz Boucicaut marsall itt vezényelték elıször rohamra az egyesült francia-burgundi lovagsereget. Csorba még sohasem látott ilyen rohamot.

A tetıtıl talpig vasba öltözött lovagok egyenest nekirohantak a kettıs falnak és a mély várároknak. Ki tudja, mit akartak, hogyan gondolták a vár megvívását lóháton, pajzzsal, karddal hadonászva? Meg is semmisítették volna a törökök az összes fényes lovagot, ha Csorba és a magyar könnyőlovasok nem avatkoznak a küzdelembe.

Ami ezután következett, az már Csorbának is sok volt. A gyızelem után franciák és burgundiak alaposan felöntöttek a garatra, és válogatás nélkül kardélre hánytak mindenkit, akit Rahova várában találtak: törököt, bolgárt, rácot, férfit, nıt, gyermeket, katonát, apácát,

kalmárt.

A sáncra gyerekkoponyákat akasztgattak Isten katonái.

2.

Így értek büszke menetben, İszelı (szeptember) havának derekára Nikápoly falaihoz. A várat erıs török védısereg vigyázta, és a szövetséges hadsereg haladéktalanul hozzálátott az ostromhoz.

Zsigmond itt fogadta szolgálatába az Olt mentén leereszkedı Mircse vajda ötezer lovasát is. A vajda, aki tavaly még mérgezett nyilakkal tört hőbérura életére, most a porban csúszva, kúszva alázkodott Zsigmond lábai elé.

Csorba legszívesebben szemen köpte volna, de amikor a megbocsátó audiencia után Mircse karon ragadta, és kissé félrevonta, olyasmit hallott tıle, amitıl csaknem elállt a lélegzete.

– Na, mondjad csak, hogy van az a kölyök? – kérdezte tıle sunyi képpel a vajda.

– Miféle kölyök?

– Hát a fiad kölyke. A Vajk fia, Iancula.

– Mi közöd neked hozzá?

– Több, mint gondolnád. Végtére is egy vérbıl valók vagyunk. Basarab származékok, nem igaz?

– Nekem te nem vagy rokonom többé! – köpött a főbe Csorba bosszúsan. – Álnok patkány vagy, Mircse! Zsigmond helyében itt helyben megnyúzatnálak, és a húsodat kutyák elé vetném!

– Azt hittem, értelmesen beszélhetünk. Mondandóm lett volna arról a kölyökrıl! Arról, hogy kitıl való...

– Megállj, féreg!

Mircse elégedetten elmosolyodott, aztán látva Csorba palástolhatatlan kíváncsiságát, megfordult, óvatosan körbelesett a lenyugvó táboron, aztán a sátrába vezette a vitézt.

– Hallani ezt-azt a gyermekrıl – kezdte, miután intett a szolgálóknak, hogy takarodjanak ki a sátorból. Addigra már bor gyöngyözött a kupákban.

– Az emberek sok furcsaságot beszélnek Budán is és Tirgovistében is.

– Mit törıdsz te azzal? – Horkant fel Csorba.

– Tudod-e, kedves rokon, hogy melyik napon született a ti kis Ianculá-tok?

– Tudja az ördög!

– Pedig jó lenne tudni. Meg kell bizonyosodnunk valamirıl.

– Beszélj egyenesen, vagy félbehasítalak.

– Két lehetıség van – felelte erre Mircse. – Az egyik, hogy a te fiad nemzette a fiúcskát. Ne kapkodj a kardod után, kedves rokon, nincs annak semmi értelme. Ha bajom esne, a sátor elıtt posztoló ırök rögvest kiontják a beled. Mi haszna volna annak?

– Azért csak vigyázz, mit beszélsz! – morogta Csorba. – A családom becsületérıl van szó!

– Éppen arról. Ha a kis Iancula a fiadé, ha Basarab-vér csörgedezik az ereiben, akkor odahaza a helye! Vlad vissza fog térni, ezt te is tudod! S ha visszatér, megint tömérdek vér öntözi majd a havasok lábát.

– Ez már nem az én dolgom, Mircse.

– Úgy-e? De vajon Vlad is így gondolja-e?

– Az meg az ı dolga.

– Megtalál téged. Elıle nem bújhatsz el, te is tudod. A vért, ami a kezedhez tapad, nem mossa le semmi és senki.

– A fekete embert nem lehet megölni. Új testben támad életre, tudhatnád jól. Lehet, hogy éppen tebenned! Vagy a fiadéban...

– Én csak annyit tudok, rokon, hogy akárki bırébe is bújik, azt nem felejti, amit ellene tettél!

– A magyar király vitéze vagyok. Magyar nemesember vagyok. Bajom nem eshet.

Mircse elgondolkodva bámulta Csorbát, kicsit csodálkozva, mintha nem akarna hinni a fülének.

– Jobb lenne, ha emlékeznél, mi történt azon az éjszakán. De ha már el is felejtetted, tudnod kell, hogy Vlad soha nem felejti el. Eljön érted. Eljön a fiadért. És ha kell, eljön a kis Ianculáért is.

– A sárkány még gyenge – fogta suttogóra Csorba. – Ha egy csepp eszed lenne, Mircse, eltapostatnád ıt a magyarok lovaival, amíg nem késı! Ha megerısödik, többé nem pusztítja el semmi! Ha egy csepp eszed lenne, térden állva könyörögnél Zsigmondnak, hogy védjen meg tıle és a töröktıl. De tudod is te, hogy mit akarsz!? Azok után, amit tavaly Zsigmond ellen vétkeztél, örülhetsz, hogy még életben vagy. Ha Vlad megerısödik, csak magadra vethetsz.

Akarsz még valamit éntılem?

– Várj! Még csak az egyik eshetıségrıl beszéltünk – Mircse nagyot kortyolt a borából. – Ha Iancula valóban Basarab-származék, akkor otthon a helye. Én már nem sokáig élek, Csorba. A vlachoknak új vajda kell. Az én fiaim... hm. Az én fiaim különösek, Csorba... Az én Vlad fiam... Eh, néha arra gondolok, éppen ıbenne születik újjá a sárkányos úr, s akkor nagy szükség lesz valakire, aki tudja, hogy mit kell tennie... Gyere haza. Egy napon...

– Mi a második eshetıség? – kérdezte türelmetlenül Csorba.

– Ha igaz, amit mondanak...

– Kik mondják? Mit mondanak?

– Hogy kik? Mindenki. Szász kalmárok Brassóból. Magyar katonák, székely legények, oláh pásztorok... Lisabetha Morisini...

– Ne merd...

– Félreértesz, rokon! Nem arról van szó, amire gondolsz! Emlékezzél, az elmúlt esztendıben, amikor az a szerencsétlen eset történt a Törcsvári-szorosban! Úgy! Látom, látom, emlékszel már. Ej, no! Ami történt, megtörtént! Nem lehet már visszacsinálni! Ha nem támadlak meg benneteket, Bajazid szíjat hasít a hátamból! Vagy talán elfelejtetted már, milyen egy olyan országban élni, amelyiknek két ura is van? Ej, ej, rokon, te nagyon hamar magyar lettél!

– Sejtelmem sincs, miért hallgattalak eddig! – Csorba felpattant, s már indult volna a sátor kijárata felé, amikor Mircse halkan megjegyezte:

– Akkor született a ti Ianculátok. Azon a napon, Pünkösd havának (május) tizenhetedik napján. Pontosan tudom. A királyod meg te épphogy elindultatok Havaselvére, Vajk éppen hogy elindult Prága felé...

– Honnét veszed te azt?

– Tudok még egyebet is.

– És éppen mit?

– Hogy azon a napon, amikor a szép Lisabetha állítólag gyereket szült, noha elıtte nem látszott rajta terhességnek nyoma sem, szóval azon a napon halt meg a magyar királynı.

Csorba erre nem számított.

– A királynı?

– Úgy beszélik, Mária reggel kilovagolt a budai hegyekbe. Hallottál E róla? Éppen nyolcadik hónapos terhes volt akkor. Nem tudták lebeszélni, pedig nehezen mozgott már nagyon. Azt mondta, egy utolsó lovaglás, mielıtt...

Csorba a homlokát ráncolta.

Hogy Mária királynı? Igen. Lehet. Valami rémlett neki. A király akkor kapta a hírt, amikor még javában hadakoztak a török ellen Havaselvén. Gyászra nem nagyon maradt idı, hazaküldte hát Kanizsai érseket, temesse el illın a királynıt.

– Igen, emlékszem rá – bólintott nagy nehezen, látván Mircse talányos arckifejezését. – Na és?

– A szász kereskedık úgy tudják, csúnya lovasbaleset volt. Kitörte a nyakát szerencsétlen asszony.

– Így igaz. Emlékszem rá. Órákig vártak rá a palotában a szolgák, de nem jött. Estefelé a keresésére indultak. Egy vízmosásban találtak rá. Iszonyú kínok közt halt meg.

– Azt is beszélik, haldoklás közben megszülte Zsigmond gyermekét, akit a szíve alatt hordott.

Május

– Ez is igaz, jók a kémeid. A csecsemı ott hevert mellette megfeketedve, rászáradva a sok vértıl... Percekig élhetett csak. Azt mondják, kiszenvedett, mielıtt...

– Azt mondják. – Azt.

Megint hosszan, meredten bámulta Mircse ráncoktól barázdált arcát. A vajda nem folytatta, csak nézett rá, ördögi vigyorral.

– A királyné tetemét még az éjjel bevitték Budára, hogy lemosdassák és elıkészítsék a temetésre. De mi lett a kisdeddel? A király halott fiával? Mit tudsz errıl?

Csorba gyanakodva vállat vont.

– Mi lett volna vele? Elkaparták.

– Valóban? Kik? Hol?

– Nem az én dolgom tudni azt.

– No hát nem különös, kedves rokon, hogy a te királyod, a keresztény népek nagy fejedelme, Nagy Sándor és Szent László dicsı utódja, Jeruzsálem eljövendı királya még csak nem is volt kíváncsi rá, hová temették ezt a megkereszteletlen, elkárhozott kis testet? Ki sem ásatta? Meg sem kereszteltette holtában?

– Tán megtette. Gyászos dolgok ezek, nem tartoznak rám.

– Nem tette meg. Sem akkor, sem késıbb. Akarod tudni, hogy miért?

– Nem akarom tudni.

– Azért, mert nem volt kicsi holttest.

– Te aztán csak tudod!

– Többet tudok, mint sejtenéd, Csorba. Nekem mindenrıl tudnom kell, arni Budán és Drinápolyban történik. Ha nem tudnám, végem lenne.

– Ebbıl elég. Már így is túl sokáig hallgattalak.

– Ne áltasd magad, Csorba. Látom a szemedben, hogy téged is mardos a kétely. Tudni akarod az igazat.

– Te talán tudod?

– Ahogy mondtam, két lehetıséggel számolok. Hol is tartottunk? Ó, persze. A haldokló királyné koraszülöttnek adott életet. Akit valakinek táplálni kellett, szoptatni kellett... Akit el kellett rejteni a trónkövetelı Hedvig királynı elıl, Ulászló katonái elıl, az ármánykodó magyar urak elıl...

Csorba megnyugodva hátradılt, észre sem vette, de még el is mosolyodott.

Így már egészen más.

A dolgok egy csapásra kedvezıbb színt öltöttek, ahogy elmerülve hallgatta a vajda szavait, hirtelen egész kellemes érzés lett úrrá a lelkén. Titkok...

Rejtelmek, veszélyben lévı királyfik... Szó sincs itt a családi becsület bemocskolásáról...

– Bárhogy is legyen – magyarázta belehevülten Mircse –, annak a fiúnak sok hasznát vehetnénk Havaselvén. Ha a te sarjad, egy nap az utódom lehet, az ország uralkodója. Ha Zsigmond kölyke, akkor a magyarok minden pénzt megadnának érte egy szép napon.

Ismerem ıket. Amikor majd új királyt keresnek, talán nem is soká, jól jöhet nekik még egy királyi sarj. Fıképp olyan, aki minálunk nevelkedett. Mit gondolsz te errıl, Both fia Csorba?

A király vitéze nyögve feltápászkodott.

– Bolond vagy te, Mircse! Álmokat kergetı bolond! – Miért volnék...?

– Addig ravaszkodsz, amíg pórul nem jársz. Havaselve nem marad meg soká. Ha egy kis eszed lenne, odaadnád Zsigmondnak a trónodat. İ talán megvédheti az országot a töröktıl...

te egyedül nem fogod.

– Kijátszhatjuk ıket egymás ellen, Csorba, ahogy eddig is.

– Te is ismered a törököt, Mircse! Egyre erısebb lesz! Meg aztán... Ha nem lenne a nyakunkon se a török, se a magyar, akkor is nagy bajban volnánk... Ne feledkezzél meg a Sárkányos Úr visszatérésérıl! Te is ott voltál velem, abban a sötét várban! Te is tudod, miféle teremtmények lakoznak a mélyben...

– Szükségem van rád, Csorba... Egyedül nem bírok vele...

– Velem együtt sem bírsz vele... Ellene én már gyenge vagyok... Mircse vajda elgondolkodva bámulta a sátor közepén lobogó tüzet.

Csorba várt egy darabig, aztán a kijárathoz lépett.

– Lehet, hogy holnap minden eldıl. Holnap megrohanjuk Nikopolt, és ha bevesszük, százezer pogány sem állít meg minket! Bevesszük Drinápolyt, megyünk tovább Jeruzsálemnek! És akkor, a szent kereszt fényében, Mircse, akkor leszámolhatunk vele is. Akkor talán lesz elég erınk hozzá.

A vajda keserően felnevetett.

– És még én vagyok a bolond, Csorba? Én?

– Bárhogy is – morogta az öreg –, egyet véss jól az eszedbe, Mircse! Ne gondolj te az unokámmal! Vajk fia Iancula soha nem kerül a te kezeid közé! Ha csak megpróbálod!

A vajda rosszkedvően legyintett.

– Van még valami, te bolond, amit nem tudsz! De nemsokára megtudod! Es akkor... Igen, akkor boldogan elfogadnád a segítségemet! Csakhogy lehet, akkor már késı lesz, Basarab vére!

Az utolsó szavakat Csorba nem hallotta. Kilépett a sátorból. Odakünn fagyos szél süvített a tábor felett, az öreg megrázkódott. Fáradtan a Duna felé pillantott: a johannita gályák árbocain hatalmas, veres-fehér keresztes lobogókat csattogtatott a szél. A lapályon, amíg a szem ellátott, a hadra kelt európai lovagsereg táborozott: ezer és ezer, tízezer és tízezer harcos.

Földbe szúrt lándzsáik erdeje dermesztı látványt nyújtott még így, a tüzek rıt fényénél is.

Isten serege táboroz itt.

Feljebb, a magaslaton, az erıdítmény ormain ma még a próféta zöld zászlai lengenek. De holnap talán... Dogan bej, a vár védıje maga is jól tudja, hogy egyetlen erıs rohammal be tudják venni az erıdöt. Nincs esélye: a szultán seregei messze Ázsiában harcolnak, ahonnan hamarost át nem kelhetnek. A velencei flotta amúgy is már hetekkel ezelıtt elzárta a tengeri utakat Európa felé.

Csorba egykedvően indult saját sátra felé.

Túlságosan könnyő háború ez. A nagyurak, királyok, fejedelmek mindent jól kifundáltak az elızı esztendıben, hogy előzzék a törököt Európából.

Amerre elhaladt, innen is, onnan is víg rikoltozás, mulatozás foszlányai ütötték meg fülét. A cifra öltözető burgund, angol és német lovagok kockajátékkal, ivászattal múlatták az idıt.

Részeg kurjongatás, asszonycselédek nyögdécselése, összeakaszkodó kockázok dühödt hörgése... Danolászás.

Csorba idegennek, nıiesnek találta a francia éneket, ami lármásan szállt az éjszakai tábor felett.

Vigad a sereg.

Gyanútlanul, ráérısen vigad.

3.

Amikor Csorba visszaért az övéihez, Vajkot még ébren találta. A fiú egy aprócska, fatáblára festett képet nézegetett. Csorbának nem kellett a nyakát nyújtogatnia, anélkül is jól tudta, mi van arra pingálva.

A kis Iancula arcképe. Valami udvari ember föstötte, ki tudja, hány aranyért. Csorbának ez sem igazán tetszett. Nem férfinak való a csecsemık képét magukkal vinni mindenhova.

Fıképp nem háborúba.

– Mit akart Mircse? – kérdezte Vajk, miközben gyengéden gyolcsba csavarta a fatáblácskát, s azt dolmánya zsebébe süllyesztette.

– Hívott haza.

– Minek?

– Szolgálni.

– Engem is hívott? – Téged is.

– És maga mit felelt rá?

– Hogy nem megyünk. – Jól felelt. – Tudom.

Csend lett, Vajk nagyot kortyolt a bırtömlıbe töltött borból. Hirtelen éles üvöltés harsant az éjszakában.

– Hát ez meg? – Csorba megrezzent.

– Semmi. Csak megint egy oláh.

– Miféle oláh?

– Mircse talpasai közül egy. Most vágták le a fülét. Ma ı a tizedik. Két magyarnak, egy lengyelnek is levágták a fülét.

– Kicsodák?

– Franciák. Unatkoznak. A marsall úr elrendelte, hogy így büntessenek mindenkit, aki a törököt félelmetes ellenfélnek meri nevezi.

Csorba elkerekedett szemmel bámulta fia nyugodt arcát. – Tetves cifra kutyák! Hogy merik?

És a király? Mért engedi?

– Nem szól. Néhány fül még nem a világ...

Csorba szitkozódva letelepedett a szırmére, amit Kévérıl hozott magával a hosszú, hideg éjszakákra.

– Drága árat fizetünk mi még ezekért a fülekért, fiam!

– Meglehet.

Vajk csak foghegyrıl felelt, miközben merengve nézte a csillagokat. Csorba tudta, min jár a feje, hol kóborlanak a gondolatai.

A kölyök...

A Iancula...

Tudod te, kinek a kölyke...

Nem volt kicsi holttest.

Hát neked nem volt gyanús, Csorba?

Lisabetha úgy szülte azt a porontyot, egyik napról a másikra. Mire hazaértetek, már ott virnyákolt a pólyában...

Tudod te, kinek a kölyke...

– Te fiú!

Csend: Vajk álmodozva nézte a csillagokat a tábor felett.

– Vajk!

– Igen, apám?

– Te fiú! Emlékszel a falunkra?

– Emlékszem.

– Anyádra emlékszel-e? És a kishúgodra?

Vajk felkönyökölt. Valahol messze, tán éppen a nikápolyi erıd falai közt felzokogott egy csecsemı.

– Miért kérdezi?

– Mostanában... – suttogta Csorba. – Mostanában álmomban hazajárok. Oly elevenen látom a falut, mintha még megvolna. Látom az erdei ösvényt, a kis templomot, a pópa viskóját...

Látom anyád nevetı arcát... A napkorongot a házunkon... Látlak téged is a húgoddal...

– Én már csak homályosan emlékszem... – felelte egykedvően Vajk.

– Mert nem akarsz emlékezni. Azt is tudom, miért. A fekete ember miatt.

– Nem tudom, mirıl beszél...

– Nem hibáztatlak, fiam. Csak kérek valamit. Ha a fiad felnı, hogyha életben marad... Nem, ne szólj semmit! Hallgass! Csak azt kérem tıled,

hogy ha Iancula életben marad, vidd el egyszer abba a faluba, vagy ha nincs már, a helyére.

Mutasd meg neki azt a helyet. És mutasd meg neki a fekete ember várát is. Hogy tudja. Hogy ne feledje, mi őzött minket messzire.

– Mondtam már, fogalmam sincs, mirıl beszél.

– Te meg én nagyon messzire kerültünk egymástól, fiam. Te már új utakon jársz. Fáj a szívem, de megértelek. Én is más utakon jártam, mint az apám. Én csak... Én csak arra kérlek, ne tagadjál meg engem. Széthullunk, mint az oldott kéve. Harcolunk, egész életünkben, idegen királyok zászlai alatt. Azt sem tudjuk, kik vagyunk. Láttad azt a kun herceget az érsek úr dandárjában? Próbáltam beszélni vele, de nem értette, mit mondok. Én sem értettem, ı mit mond. Nem ismerem én már a régi kun isteneket, fiam. Te pedig oláhul sem nagyon beszélsz.

Én magyarul értek rosszul. Nem vagyunk semelyik se. Nem vagyunk otthon sehol. Mindenütt idegenek vagyunk.

– Maga lehet, apám. Én nem. Én tudom, ki vagyok.

– Honnét tudnád?

– Nekem van otthonom. Van asszonyom, akit szeretek. Van gyermekem. A királyt szolgálom.

A fiam követ majd, és nem lesz hazátlan senki utódaim közül. A fiam arra épít, amit én felépítek neki. És az ı fia még magasabbra juthat majd.

Csorba lassan bólintott, magában azon tanakodott, elmondja E mindazt a fiának, amit az még nem tudott a fekete emberrıl, és a rettenetes bőnrıl, amit ellene elkövettek emberöltıvel ezelıtt. Aztán úgy döntött, egyelıre hallgat. Talán nem is lesz rá szükség. Ha ez a mostani hadjárat valóban eléri célját, és sikerül felszabadítani Jeruzsálemet, tán maga a fekete ember is elenyészik majd.

Talán...

Ha viszont nem...

Ha nem sikerül...

Csorba lehunyta a szemét, s csak hallgatta a nagy garral danolászó francia és burgundi nagyurakat. Módfelett vidámak voltak...

Csorba arra gondolt, bárcsak ı is ily gondfeledten mulatozhatna. Csak egyszer még ebben az életben...

4.

Másnap felhıs idıre ébredtek. Rosszkedvő volt a keresztes tábor, nemcsak a felhık miatt, de azért is, mert az a csúf szóbeszéd kezdett terjengeni a lovagok közt, hogy Bajazid szultán seregei valahogy mégiscsak átkeltek a Boszporuszon, és sebesen közelednek Nikápoly felé.

Nemhiába hívják Villámnak, a beste pogány úgy mozgatja seregeit, akár a villám! Minap még Ázsiában kószáltak a janicsárjai, a had másik része meg Konstantinápolyt vívta. Most meg egyszerre erre tart a ruméliai és anatóliai hadtest is. És hogy a rossz hír ne járjon egyedül, az utóvédek meg azt jelentették Zsigmond királynak, hogy a szerb despota sok ezer lovasa is megkerülte a keresztesek csapatait, hogy délen egyesüljön a törökkel.

Délelıtt úgy futkároztak a fényes nyugati lovagok a táborban, akár pókok a falon. Óráról órára jöttek az új hírek, s bizony egyre rosszabbak. A balkáni hágók elfoglalására elıreküldött francia lovagoktól lóhalálában jelentették: nagyszámú török hadsereg menetel feléjük. Mi több, már az elsı ütközet is megtörtént, de Istennek legyen hála, a kereszt vitézei visszaverték

a pogányok elıhadát. Coucy báró lovagjai derekasan kivették részüket a csatából, fıképp nekik köszönhetı, hogy Bajazid hetvenezres serege nem ért még ide.

Csorba délben sietett a királyi haditanácsba, hogy önként jelentkezzen a franciák megsegítésére induló erısítésbe. Ügy számolt, ötezer magyar és oláh lovassal napokig tarthatják a szorost, legalább addig, amíg Zsigmond teljes serege fel nem sorakozik mögöttük.

A király azonban nem fogadta sem ıt, sem senkit a magyar lovagok közül. Ellenben a burgundi és francia nagyurak órákon át boldogították, s ha hinni lehet az ajtónállóknak, oly heves üvöltözésbe fulladt a haditanács, amire eddig még senki nem hallott példát.

Még ilyet!

Üvöltözni egy felkent királlyal!

Mit képzelnek ezek?

Hanem a döntés még inkább fejbe kólintotta Csorbát. Késı délutánra kiderült, hogy egyáltalán nem küldenek segítséget a megtizedelt lovagoknak. Boucicaut marsall megvádolta Coucyt a haditanácsban, hogy csak azért verekszik ily derekasan, hogy elvitassa tıle a dicsıséget és a burgundi trónörökös, Félelemnélküli János elıl. Üvöltve követelte, hogy a király, aki névleg még mindig a keresztes hadjárat fıparancsnoka volt, haladéktalanul rendelje vissza a szorostól az elıvédet. Ha igazán férfi, majd itt verekszik meg a törökkel, velünk! –

habzott a szája a marsallnak.

A magyar király nem akart hinni a fülének. Minden talentumát latba vetette, hogy meggyızze a lovag urakat, mégis csak indulni kellene a szorosok megvédésére, de azok letorkolták.

A franciák meg sem várták a haditanács végét, futárt menesztettek Coucyhoz, hogy azonnal induljon vissza Nikápoly alá, s osztozzon velük a várható világraszóló dicsıségben. Ne a jól védhetı szorosban, hanem itten, ezen a síkon, e megszentelt helyen!

Coucy véres lovagjai késı este érkeztek meg dühödten, értetlenül, sakálként ordítva társaikkal és a királlyal. Éppen akkor jöttek meg, amikor a nyugati lovagok unalmukban nekiláttak kivégezni a Rahovánál foglyul ejtett muzulmán és zsidó túszokat.

Azzal reggelig elvoltak.

5.

Éjjel Csorba nem aludt egy percet sem, s nem éppen a kínzott zsidók halálüvöltései miatt. Jól ismerte a törököt, tudta, hogy nem létezik a világon fegyelmezettebb, jobban irányított hadsereg az övékénél. Ha szürkületkor átkeltek az üresen hagyott hágókon, egy nap múlva itt lesz a hatvanezres fanatikus muszlim sereg zöme.

Emitt meg? Az egyesített keresztes had kísérıkkel, markotányosokkal és apródokkal együtt sem tett ki húszezer fıt.

Amikor pirkadatkor Maróti János macsói bán elhatározta, hogy felderíti a környéket, nehogy meglepje ıket a török, Csorba önként jelentkezett. Hívni akarta Vajkot is, de nem találta a fiát. Mondták, nem sokkal elébb a király maga mellé rendelte.

A kémlelı elıırs órákig vágtatott dél felé, s már csaknem délutánba hajlott, mire megpillantották a szoros alakzatban menetelı janicsárokat. A távolban könnyőlovas dandárok verte porfelhı szállt, a lándzsák vasán vakítón csillogott a napfény.

Maróti bán hosszan fürkészte a közeledı ellenséget, hogy minél részletesebben számolhasson be királyának. Hanem amikor egy akindzsi csapat váratlanul rájuk özönlött, alig tudtak menekülni elılük. Az akíndzsik dermesztı gyorsasággal robogtak feléjük, s csak Csorba és lovasai közbelépése akasztotta meg valamelyest rohamukat.

A magyar elıırs kis híján így is odaveszett.

Éjjelre tértek meg Nikápoly alá, a keresztes táborba véresen, megtépázva, megrettentve. A királyt rögvest felköltötték álmából, hogy Maróti még erısen zihálva jelenthesse neki: Bajazid valóban teljes seregével átkelt a Boszporuszon, és már Tirnovónál menetel pihenés nélkül

északnak.

Zsigmond kitörölte az álmot a szemébıl, és csak annyit kérdett a felderítıktıl, hogy mit gondolnak, mennyi idı alatt érnek ide, ha ily gyorsasággal menetelnek. Mielıtt azonban a bán felelhetett volna, odakünn a strázsák megfújták a riadókürtöket.

Az ellenség elsı egységei már meg is kezdték felsorakozásukat a szemközti dombokon.

6.

Mióta az eszét tudta, Csorba kardforgatással kereste kenyerét, de mégis azon a hideg ıszi hajnalon fordult meg elıször haditanácsban. Maróti János úr cipelte magával, hogy erısítse mondandóját a felderítıcsapattal esett csetepatéról. Szerette volna, ha olyan sokat látott hadfi beszéli el, mit tapasztalt a felsorakozó janicsárokról és a villámként cikázó akindzsikrıl.

Csorba gyomra idegesen összerándult, amikor bevezették a királyi fısátorba. Tucatnyi sátor összetoldásából állt az, s akkora volt, mint egy kisebb palota, skarlát és aranysárga selymekkel, nehéz, dúsan hímezett szınyegekkel bıséggel aggatva. Állig felfegyverkezett lovagok sorfala elıtt lépdeltek el, és Csorba csak most röstellte igazán, hogy nem cserélte le véres bıringét és saras bocskorát, miután lekászálódott ménje hátáról.

Maróti karon fogva vezette be a nagy asztalhoz.

Zsigmond meglepetten fordult feléjük, tágra nyílt, zöld szemével végigmérte az érkezıket.

Szép arca volt, azt el kell ismerni, finom metszéső, megnyerı arca. Szakálla éppoly rıten fénylett a tőzfényben, mint csigákban pöndörödı haja, mely dúsan omlott hermelinpalástjára.

Amikor intett, hogy Maróti megszólalhat, vékony, hófehér ujjain aranyas gyémántgyőrők sora csillant meg.

Csorba azonban nem ezeket bámulta, hanem az asztalt, ami a király mögött állott. A széles lapon a nikápolyi erıd, a Duna és a környezı mezık, dombok csinosan kicsinyített mása állott. Csorba kerekre nyílt szemmel nézte a sok fáradsággal összerakott makettet. Ilyet még nem látott soha. Az asztal körül a király és a szövetséges csapatok fıvezérei álltak csípıre tett kézzel, kipirult orcával.

Csorba nem ismert senkit Zsigmondon kívül, de ıfensége mögött egy pillanatra mintha a fiát vélte volna felfedezni. Vajk a királyi testırök sorfalában állt, és igyekezett kerülni atyja tekintetét, akárha szégyellné a vértıl, sártól mocskos ısz vitézt.

– Mondd el ıfenségének, Csorba! – taszított rajta egyet Maróti. – Mondd el, mit láttunk Tirnovónál!

– Én... én... – motyogta az öreg, és hirtelenjében nem jutottak eszébe a megfelelı magyar szavak. – Török. Sok. Ameddig a szem ellát.

– Érthetıen beszélj, te! – förmedt rá a bán. – İfensége nem akar hinni nekem! Mondd, mennyi volt belılük!?

Csorba homlokán lüktetni kezdett egy vastag ér.

– Én láttam, fenség, ott volt már a ruméliai hadtest. Megismerem ıket. De... ott volt az anatóliai hadtest is... majd az egész.

Zsigmond türelmetlenül legyintett. Aztán a francia meg angol lovagok felé fordult, és hevesen magyarázni kezdett nekik valamit, de hogy mit, azt Csorba már nem értette. Maróti halkan szentségeit, könyökével félretaszította Csorbát, s hevesen gesztikulálva az asztalhoz tülekedett. A király leintette, és folytatta mondókáját.

Csorba arca pillanatok alatt áttüzesedett. Legszívesebben kitakarodott volna a sátorból, de attól tartott, Maróti a hajánál fogva ráncigálná vissza. Figyelt inkább.

Zsigmond nem sokáig beszélhetett, mert a lovag urak megvetı pillantásokat szórva a szavába vágtak. Még a beszédjük is cifra, kényeskedı volt; Csorba úgy vélte, férfiember nem beszél ilyen asszonyos nyelven. Nem sokat értett mindabból, ami elhangzott, csak a német lovagok vaskos férfiszavát értette valamelyest. Annyit azért kihámozott magának, hogy Zsigmond a

magyar és az oláh lovasokat akarná támadásba vezényelni, mielıtt a török még megszilárdítja vonalait a dombokon. A lovagok közül néhányan egyetértın bólogattak, különösen Coucy és Jean de Vienne, akik az elızı napokban már megtapasztalták, milyen erıt is képvisel az ellenség. Csakhogy a többiek letorkolták ıket.

Ott volt a burgundi herceg, aztán egy testes, vörös képő francia, akirıl a késve beoldalgó Mircse azt súgta, hogy ı volna Philippe d'Artois, a francia lovagok legderekabbika. Deréknak lehet, hogy derék volt, de Csorba vérlázítónak találta, ahogy lenézın odaveti mondandóját a magyar királynak. Nem volt nehéz kitalálni, mit mond.

Sziszegve, fröcsögve szórta szavait, szinte undorral mutogatva Marótira és Csorbára. A vitéz látta, hogy Vajk zavarában elfordítja tekintetét.

Bárcsak kisurranhatna innen! Hallani sem bírta tovább, ahogy sértegetik királyát, és tán ıt magát is! Kisurranni? Dehogy! Inkább kedve lett volna a franciák torkára forrasztani a szót.

Soha nem érzett még ilyen erıs késztetést, hogy kirántsa kardját, és nekirontson ezeknek! Egy pillanatra megdermedt. Ilyen győlöletet nem érzett még a pogány ellen sem, soha.

A király váratlanul felemelte hangját, D'Artois gúnyosan kacagott, és félretaszította az útjából Zsigmondot.

A testırök egyként kaptak kardjukhoz, de a király intett, hogy maradjanak veszteg. Még akkor is a lovagok után kiabált, amikor azok dühödt vadkanokként elviharoztak sátraik felé, felborogatva a kecses székeket útközben.

– Megvesztek ezek? – kérdezte Csorba a fia mellé sodródva.

– Támadni akarnak. Most, azonnal – szőrte a fogai közt Vajk.

– Támadni? Hogyan? Milyen terv szerint? A lovasaink még fel sem nyergeltek.

– Azt mondták, nem hagyják a dicsıséget a magunkfajta parasztokra. Csorba megtörölte a homlokát.

– Na ezt megnézem magamnak!

7.

A franciák ekkor már különhúzódtak a fıtábortól. Merészen elırevonultak az ellenséges sereg irányába, sátraikat a két had közötti senki földjén verték fel. Ahogy ezzel végeztek, fennhéjázva, válogatott sértéseket üvöltöztek át a szemközt sorakozó ellenség felé, mintha csak bizonyítani akarták volna, hogy semmitıl sem félnek.

Tehették, mert Bajazid janicsárjai egyelıre ügyet sem vetettek rájuk, elmélyülten munkálkodtak egy sőrő karóerdı leverésén. A karóerdı innensı oldalán csak néhány tucat szakadt köntöső, sötét képő akindzsi és aszab száguldozott fel s alá, lándzsát, pajzsot rázva a keresztények felé.

Ezt látva a franciák kezdték már azt is méltatlannak érezni, hogy egyáltalán csatába induljanak ezen söpredék ellen. Méltó ellenfél ez? Még akkor is gúnyos röhögésben törtek ki, amikor a janicsárok oldalán néhány száz íjász sorakozott fel. Az íjászok nyílvesszıkötegeket szúrtak a földbe, és egykedvően lekuporodtak melléjük. Összességében a török sereg alig egykét ezer harcosa látszott: a többi, Bajazid hadigépezetének zöme a dombok túloldalán várakozhatott.

Amikor Csorba és Vajk kíváncsian kivágtattak a magyar tábor elé, D'Artois és pávázó kísérete éppen visszatért a francia sátrakhoz. Eminnen csak azt lehetett hallani, hogy a lovagok dühödt kiáltásokkal fogadják a mondanivalójukat.

– Apám! Nézze!

Csorbának igencsak erıltetnie kellett a szemét, hogy kivegye, mi készül odaát. Ahogy D'Artois befejezte szónoklatát, a franciák egymás után rohantak sátraikhoz, és rögvest megkezdték a nyergeltetést. Fegyverhordozók és apródok tüsténkedtek, elıkerültek a nehéz csatavasak, a szíjak: a lovak felnyerítettek a hirtelen rájuk is átragadt idegességtıl.

– Hát ezek? – nyögte Csorba. – Mi a ménkőt akarnak?

– Mondtam már. Támadni.

Csorba hátrasandított a békésen pihenı magyar fıcsapat felé.

– Na és mink? Vajk vállat vont.

– Nekünk kéne elıbb támadnunk.

Rossz elıérzettél poroszkáltak vissza a sátrukhoz, de már nem málháztak le, várták, hogy Zsigmond megfúvassa a harci harsonákat. A magyar hadnagyok még semmit sem hallottak a haditanács felbomlásáról, csak azt látták, hogy néhány kun futár idegesen szerteszéled a havaselvi és erdélyi hadak irányába.

– Ez nem kezdıdik jól – mormolta Csorba, és felnézett az égre.

Szürke fellegek úsztak lustán a Duna felett, a part felıl lehullott leveleket sodort a síkra a szél.

– Kapkodás. Nem szeretem a kapkodást! Soha nincs jó vége a kapkodásnak, fiam, ezt jól jegyezd meg!

A következı pillanatban a királyi sátor mellett megfútták Zsigmond harci harsonáit.

8.

Vajk és Csorba egymás mellett álltak, mögöttük a szörényi, kevei és macsói bandériumok könnyőlovasai sorakoztak fel kevély rikoltozással. Csorba zömüket jól ismerte még siheder korukból, néhányat Kéve szigetérıl.

A lovak idegesen fel-felhorkantak, rúgkapáltak, mert hirtelen feltámadt a szél. Vibrált a levegı, a törökök nagy tüzeket gyújtottak a várfalakon, noha messze volt még a napnyugta.

Vihar győjtötte erejét a sík felett.

Csorba furcsa kaparást érzett a torkában, és azon kapta magát, hogy remeg a keze, ahogy a kantárszárat markolja.

– Öreg vagyok... – ismételgette magában. Tömlıje után nyúlt, és nyelt egyet a felmelegedett, ecetes borból, aztán kiköpte.

Kivonta kardját.

Jó acél.

Éles.

Vajon hány fejet kaszabol le ezen a napon? Sok vért ont?

Valahogy nem érezte ugyanazt a lázas feszültséget, lelkes várakozást, amit megannyi csata elıtt eddigi életében. Nem érezte a lüktetést, az izgalmat, a visszafojtott indulatot, ami elszabadul, amint nekilódul a sereg. Hátrapillantott a legényekre, akik kipirosodott arccal, egymás hátát csapkodva, rikoltva várták, hogy nekiiramodhassanak, és ettıl csak tovább erısödött benne a szorongó, fojtogató érzés.

– Apám... – Vajk megérintette a vállát. – Jól van? – Jól. Én... csak...

A fiú a nyergében fészkelıdött.

– Apám... mondanom kell valamit! Csorba lehunyta a szemét.

Hát itt az idı...

Meg kell tudnia. Szembe kell néznie vele, bármi legyen is az.

– Mert lehet, hogy nem élek a csata után – folytatta halkan Vajk. – Félek, ha magammal viszem ezt a titkot, elkárhozom, apám.

A szeme komor volt, a hangja tiszta, mély. Nem gyerek hangja, felnıtté már.

– A fiúról, ugye? – kérdezte Csorba.

– A fiúról. Igen. Ha velem valami történne...

Nem fejezhette be, mert a következı pillanatban megremegett a föld. Csorba felkapta tekintetét: szemben, nyíllövésnyire a fıtábortól a francia lovagok egyszeriben megindultak.

Meglepıen hamar összekapkodták magukat, ezek szerint készültek már akkor, amikor

D'Artois a királlyal tárgyalt. Mondhatott volna ezeknek Zsigmond akármit!

Nevers grófja elıreugratott, meglóbálta feje felett hatalmas pallosát, és rikoltva vágtatni kezdett. A francia és burgundi lovagok harsány üvöltéssel utánalódultak.

Pokoli dübörgés.

Megreszketett a föld.

A nehéz, vértlemezekkel borított paripák patái ökölnyi sárdarabokat hánytak, ahogy majd kétezer nehézpáncélos lovag lassan nekilendült. Kopjak ereszkedtek alá, szinte egyszerre, nekiszegezıdve az ellenséges sorfalaknak.

Vajk szava elakadt.

A magyar, kun, rác vagy oláh lovasok kis termető paripáikon, könnyő bır- és nemezköpenyeikben mennyivel gyorsabbak ezeknél! Azok villámok, ezek meg... lassú, fenyegetıen dübörgı bivalyok.

Mégis...

Micsoda erı!

Boldog volt, hogy ezt láthatta. Hirtelen még az is megfordult a fejében, hogy ezeket ott nem állíthatja meg semmi és senki. Beléhasad a föld, ahogy elırerobajlanak, ahogy menten nekizúdulnak a pogánynak!

Lehet, hogy igazuk van.

Mit ide óvatosság!

Mit ide kétely!

Ércbe öltözött óriások rohama ez!

– Apám! Nézze! – Vajk lelkesen Csorba felé fordult. – Nézze, ahogy... De megpillantva Csorba arcát, arcára fagyott az önfeledt mosoly.

– Sokat kell még tanulnod, fiam – mondta halkan Csorba. – Ezt a csatát elveszítettük.

– Mi?

– Igaz... Néha csodák történnek a csatatereken. Néha... – Megháborodott? Hát nézze!

A francia és burgundi lovagok immár teljes lendülettel robogtak a síkon elıttük sorakozó akindzsik felé. A kopjak végein a kis harci zászlócskák veszettül csapkodtak a levegıben.

– Látom én – sóhajtott Csorba. – Figyeld a királyt! Ha bármi baj lenne, kapd el a kantárszárát, és vágtass vele a folyó felé. A johanniták gályái majd... – Elharapta a mondat végét. Oldalt, vagy harminc öllel odébb a király tőnt fel, a nyomában ügetı kísérettel.

Zsigmond kipirult, dühödt arccal bámult a távolodó lovagok után.

A zászlóhordozók csak ekkor zárkóztak fel az uralkodó mögé. A dunai szél azonnal belekapott az Árpádok vörös-fehér sávos lobogójába és a mellette feszítı hatalmas, keresztes vásznakba.

– Elsöprik a kutyákat! – suttogta Vajk. – Ezt a rohamot a török ugyan meg nem állítja, apám!

Csorba nem felelt. A fiúcskára gondolt, a Ianculára, és arra, lesz E még alkalma valaha is megtudni az igazságot felıle.

– Az Isten legyen veled! – Gyengéden megérintette Vajk vállát, és a fiú szemébe mélyesztette tekintetét. Pótolhatja egy pillanat a sok elvesztegetett, haragba fúlt évet?

— Le ne vedd a szemed a királyról, megértetted?

A síkon a francia tenger ebben a pillanatban zúdult az ellenség soraiba.

9.

Mint kés a vajban...

A lovagok úgy zúdulnak keresztül az akindzsik szabálytalan, hártyavékony falán, mintha meg sem éreznék a ménjeik patái alá darálódott hústömeget. Itt-ott pallos villan a tompa napsütésben, néhány kopja fülsiketítı csattanással ütközik pajzsnak, de az egész csak szemvillanásnyi ideig tart. Az akindzsik többsége még idejében kitér a franciák elıl, s most

fejvesztve vágtat vissza, a domb tetejének. A kósza aszab gyalogosoknak, akik mindeddig esztelen bátorsággal várták a rohamot, már esélye sincs a menekvésre. A vasba öltöztetett paripák patái forró húscafatokként tapossák a földbe ıket: koponyák loccsannak, néhány elfojtott, hörgı sikoly hallatszik ki a robajból.

Dübörög tovább a roham, iszonytató, csörtetı morajlása hullámzik felfelé a domboldalon.

A domb tetején a tömött janicsársorfalak meg sem rezdülnek. A hófehér süvegeken most vakítón csillognak az aranykanalak, a hadtest különös jelvényei. A fanatikus harcosok rezzenéstelen arccal figyelik a feléjük hullámzó vasszörnyetegeket.

Nem félnek semmitıl. A haláltól a legkevésbé.

Fegyelmezetten, összeszokott mozdulatokkal emelik maguk elé kis, kerek pajzsaikat.

A lovagok ereje eközben gyorsan lankad: dombnak fel nem kis kínlódás vágtatni teljes vértezetben. Mindjárt elérik a földbe vert karók sorait. A lovak már elıre prüszkölnek a látványtól, a karók végét hegyesre nyesték a janicsár fejszék.

Tovább! Tovább!

Tőz a nap, bágyadt, bántó szurkálással villan a sisakok rostélyán át.

Tovább! Tovább!

Jean de Vienne, kezében a párizsi Notre-Dame hatalmas szőz máriás zászlajával hörögve felrikolt.

– Allez! Allez!

Még vagy negyven öl!

Közel már a dombtetı!

Ebben a pillanatban a janicsárok két oldalán felsorakozott török íjászok megfeszítik íjaikat.

Suhogás, és a nyílzápor egyszeriben elsötétíti az égboltot. A páncélos paripák zihálva, habzó pofával vergıdnek tovább felfelé, amikor az elsı sortőz jégesıként zuhogva becsapódik a lovagok sorai közé. A vesszık java része ártalmatlanul lesiklik, suhogva félrecsúszik ugyan a vértekrıl, pajzsokról, de még így is ijesztıen sok talál utat a páncélok eresztékei közt. Néhány ló vérzı szüggyel, kilıtt szemmel bukik fel, hús sercen, s máris egymásnak rohan néhány lovag, bukfencezve, üvöltve terül el a porban.

– Allez! Allez!

Hirtelen megtorpannak.

Elérik a levert karók elsı sorát, s a megriadt paripák egyszeriben megmakacsolják magukat.

Szitkozódva, átkozódva lekászálódik néhány lovag, és nekilát a karók kihúzgálásának. A többiek tanácstalanul állnak, s igyekeznek riadt lovaikat féken tartani.

Eközben az íjászok útjukra röppentik második és harmadik sortüzüket is. Most már közvetlen közelrıl csapódnak be a tömött acélsorokba a nyílvesszık: kiloccsant szemő, átlıtt ínú lovagok zuhannak le nyergeikbıl.

– Allez! Allez!

De Coucy szentségelve leküzdi magát a nyeregbıl, és int társainak, hogy gyalogosan folytassák a rohamot. Néhányan üvöltve vitatkozni kezdenek, de D'Artois elszántan követi lovagtársa példáját, s amikor Jean de Vienne is csatlakozik hozzájuk, egyik kezében a hatalmas zászlóval, másikban irdatlan pallosával, a többiek is beadják a derekukat. Mire azonban mind lekászálódnak a nyeregbıl, újabb és újabb nyílzápor zuhog közéjük.

Üvöltés, szitkozódás.

Nyílzápor.

Jeanne de Vienne és de Coucy vállt vállnak vetve rohamozza immár gyalogosan a dombtetıt.

Velük szemben, a tőzı napsütésben fürödve a janicsárok hófehér sorai nyúlnak el mindkét irányban.

Néhány pillanatig csak a lovagok zihálása, kiabálása hallatszik, a vértek csikorgó zöreje, ahogy a furcsa acélbogarak lomhán törtetnek felfelé.

Aztán...

Vérfagyasztó hirtelenséggel harsonaszó süvölt fel a domb mögül: a török zenekar jelt ad az ellentámadásra. Sípok, dobok, kürtök ırült ricsaja kél, oly dermesztı hangerıvel, hogy a ziháló, levegı után kapkodó lovagok megtorpannak.

Es ekkor lassan, fegyelmezetten megindul lefelé az elsı hófehér janicsárfalanx. Egyszerre mozdulnak, egyszerre lépnek: a sorok szélén üvöltı agák parancsait mindenki pontosan tartja.

Lépteik megremegtetik a domb földjét.

A lovagok a naptól elvakulva bámulják ıket.

Nyílzápor, újabb fullánkfelhı csapkod közéjük. Vér fröccsen a vasak közül, már csak száz lépés: hirtelen kiröppennek a borotvaéles jatagánok, és a fehér gyalogos sereg eget rengetı Allah-kiáltással rohanni kezd lefelé.

A lovagok zihálva bámulják ıket.

Aztán D'Artois bıszen felüvölt, s a félelem egy csapásra lehull a franciák, burgundiak szívérıl. Az utolsó néhány lépést már elszánt rohammal futják, vállt vállnak vetve, eleven vasfalként fogva fel a janicsárok hullámát.

Éles jatagánok villannak, szemben kétkezes kardok és pallosok suhognak.

Acél csendül acélnak, harci üvöltés és fájdalmas kiáltások mindenünnen.

És a török sípok, dobok ricsaja.

Zihálás.

Csapások.

Fröccsenı, forró vér...

10.

A táborban mindenkinek elakad a szava. A messzeségben csak azt látni, hogy a fekete vasféregnek tőnı lovagi egység hullámzó testét szinte körbe-folyja, elemészti a török gyalogosok tengere. Porfelhı kél amott, szinte mindent betakar.

Vajk szívdobogva figyel, remeg az izgalomtól.

– Apám! Miért nem megyünk utánuk? Hát lemészárolják mindet!

Csorba komoran bólint, aztán a láthatár pereme felé mutat. A dombok hajlatában villámgyorsan vágtató lovasegységek hullámzanak, pajzsukon meg-megvillan a napsugár.

– Akindzsik, szpáhik. Mindkét oldalon. Már bekerítették a lovagokat. Aki utánuk menne, amögött is bezárulna a csapda...

– De...

– Nincs de. Már végük van, fiam.

Szembıl, a dombról rémült, fékevesztett ménesként vágtatnak vissza a francia és burgundi lovagok gazdátlan paripái. A gazdáiknak soha többé nem lesz rájuk szükségük.

Sár dagad a vascsizmák alatt, nem esıtıl, de embervértıl dagasztott sár. A lovagok négyszögekbe tömörülve, egymás hátát védve csúszkálnak a vérmocskos pépben, az elesett janicsárok és tulajdon társaik vértes testei közt botladozva.

Záporoznak a csapások mindenfelé, s hiába hullanak a janicsárok, mint a legyek a vas négyszögek körül, a lovagi sorokat is vészes gyorsasággal tizedelik a beléjük csapódó nyílvesszık, a vérteket átütı dárdák és a jól irányzott jatagáncsapások.

Mocsok és vér.

Verejték- és vizeletbőz.

A szorongatott, ziháló férfiak soraiból német, francia, angol kiáltások röppennek. A törökök némák: ádáz győlölettel kaszabolják, pusztítják az ellenséget. A domb mögül szakadatlanul süvöltenek a török sípok, dübörögnek a harci dobok.

Reménytelen helyzetük még reménytelenebbé válik, amikor a janicsárok egy része fegyelmezetten szétnyílik, és megindul a távolabb várakozó magyar tábor felé, utat nyitva így a tízezer fıs ruméliai hadtest szpáhi lovasainak, akik teljes lendülettel száguldanak a lovagok

tántorgó maradékának.

Jean de Vienne, kezében a Notre-Dame hatalmas zászlójával, tucatnyi sebbıl vérezve hadakozik, körülötte a francia lovagok színe-virága. Most már mind tudják, hogy vége, hogy valószínőleg egyikük sem marad életben, mégis összeszorított foggal osztogatják bısz csapásaikat.

Néhány perc csak talán...

Nekik csapódnak a sebes szpáhik, jatagánok és handzsárok suhognak, lándzsák sercennek az eleven emberi húsba. Sorra hullanak el: La Tré-mouille-i Vilmos ott hever fej nélkül, mellette fia széttaposott, végtagok nélküli teste. Egy lándzsán Flandria tengernagyának feje táncol tágra nyitott szemmel, arcán még mindig értetlen felháborodással. Amott a Német Lovagrend nagypriorja három dárdára szúrva, megroggyanva, de még mindig állva vérzik ki. Él ugyan, de már alig; sápadtan, összeszorított szájjal figyeli, hogyan olvad a lovagok utolsó négyszöge a szpáhik villámgyors rohamai alatt. Azt még látja, hogy Félelemnélküli János eldobja pallosát, és zokogva könyörög kegyelemért, körülötte a burgund lovagok kézzel-lábbal magyarázzák a törököknek, hogy busás váltságdíj jár urukért, ha megkímélik életét. A nagyprior szája haragos szóra nyílik, amiért meg kellett élnie ezt az alávalóságot. Egy mellette elrohanó janicsár megkönyörül, s egyetlen suhintással levágja a fejét, s a lovag ajkaira örökre ráfagy az a ki nem mondott utolsó átok.

A megmaradt nagyurak villámgyorsan követik Félelemnélküli János példáját, Eu grófja, La Marche grófja, La Trémouille-i Guido és Enguerrand de Coucy, valamint a fél lábon ugráló Boucicaut marsall is feltartott kézzel, elhajigált fegyverekkel jelzi, hogy immár nem kívánnak vértanúhalált halni Jézus Krisztus szent nevében.

Nevers grófja az utolsó, aki morogva a földbe szúrja régimódi, kétkezes pallosát, majd kicsapja szemébıl a homlokáról belégyülemlett vért, és tekintetével D'Artois grófját keresi.

Keresi, de nem találja: háta mögött végtagok, fejek, eltorzult testek, vérmocskos húsmassza és vashalom förtelmes keverékébıl jajgatás, üvöltés hallatszik.

A szpáhik abbahagyják a mészárlást, de csak addig, amíg egy díszes kaftánú aga végig nem méri a fegyvert elhajigált lovagokat. Néhányra, a szemmel láthatóan gazdagabbakra, mívesebb vértet viselıkre rámutat, aztán int, hogy a többivel végezzenek gyorsan.

A szpáhik újra alakzatba rendezıdnek, majd késedelem nélkül megindulnak tovább, a magyar tábor felé. Addig a janicsárok nekilátnak a váltságdíjra ki nem jelölt lovagok leöldösésének.

A nagyurak sápadtan bámulják, ahogy hő fegyvertársaikat egymás után döfködik halálra lándzsákkal. Egyikük sem avatkozik közbe, hiába könyörögnek szerencsétlenek.

A csata a fényes, nyugati lovagi hadsereg számára gyorsan véget ért.

A nikápolyi harctér túlsó felén, a Duna szelíd kanyarulatához közel azonban ott állt még Zsigmond magyar király hadserege, mely felé ebben a pillanatban a teljes török haderı megindult a domb takarása mögül.

11.

– Készülj, kezdıdik! – szőri a fogai közt Csorba, és megmarkolja a gyeplıt.

– Ne feledd: mindig maradjál a király közelében!

Vajk nagyot nyel. Vére sebesen iramlik az ereiben, alig várja már, hogy nekiereszthesse fakóderesét. Le kell mosni a szégyent! A török horda diadalittasan özönlik feléjük. Azt hiszik tán, ık ugyanolyan ostobák lesznek, mint a vasba öltözött lovagok?

Csorba megtörli az ajkát: szája teljesen kiszáradt, de már nincs inni idı.

Oldalt pillant, látja, hogy Zsigmond kipirulva intézkedik, mutatja, merrıl indulhat a magyar lovasroham. Most, hogy a bekerítés veszélye csökkent, egy lendületes támadás talán áttörheti a nekik zúduló szpáhik végtelen sorait.

Talán...

Csorba is pontosan tudja, mit kell most tenni. Ismeri a dörgést, számtalanszor megtapasztalta már, hasonló helyzetben mi az üdvözítı cselekedet. Balra fordul a nyeregben, hogy lássa, felkészült E Mircse ötezer oláh lovasa is. Nekik az lesz a szerepük, hogy oldalról elzárják a szpáhik menekülési útját a török tábor felé, és visszatereljék a szétszéledni vágyó ellenséget, hogy középütt mindet betaposhassa a fısereg a földbe.

Ám ahogy szemét árnyékolva arrafelé pillant, Csorba elborzad a látványtól.

Mircse lovasseregének hőlt helye.

Az oláhok, ahogy a szpáhik megindultak feléjük, fejvesztve elmenekültek a csatatérrıl.

12.

A királynak ebben a percben jelentik a vajda megfutamodását. Zsigmond fiatal arcán zavart kifejezés jelenik meg, ahogy tanácstalanul a zászlósurakra pillant. Magyarország nádorának szíve elszorul.

„Csak egy rémült siheder. Egy fiú, aki azt hitte, övé a világ legerısebb serege” – gondolja Jolsvai Leusták. – Fenség?

– Most... most mit kell tennünk? – Hebegi Zsigmond alig hallhatóan.

– Tetves, piszkos oláh kutyák! – köp hatalmasat Cillei, és a király mellé ugrat. – Fenség, azonnal támadnunk kell! Ha nekünk zúdulnak a szpáhik, végünk van!

De nincs E végünk máris?

Zsigmond zsiráfként nyújtogatja a nyakát: amott, a jobb oldalon, ahol az imént még a franciák gazdátlan lovai száguldottak vissza, a nemesi bandériumok egy része fejvesztett menekülésbe kezdett. Futnak, vágtatnak az üres nyergő lovakkal, mintha meg se akarnának állni a világ végéig.

Néhány perc alatt a sereg fele elesett vagy elmenekült!

Zsigmond szája széle elkékül, hangja remeg, ahogy parancsot ad:

– Támadás! Cillei! Jolsvai! Tegyék a dolgukat!

13.

A nyílvesszıktıl elsötétlı égboltra az iszlám hatalmas, zöld zászlaja röppen.

Gyomorremegtetı robajjal száguld immár az álló magyar seregnek szembıl és két irányból a teljes anatóliai és ruméliai hadtest. Villogó jatagánok, török üvöltés. Sípok, dobok ırült kakofóniája...

A keresztények szívébe akaratlanul is félelem költözik e pillanatban, olyasfajta félelem, ami megbéklyózza a kart, és csapongó, savas gondolatokat szabadít el az elmében.

Zsigmond pej paripáját most már két lovászfiú fogja vissza, hogy el ne ragadja az uralkodót.

A király arcán leplezetlen rémület, zöld tekintete ide-oda röppen a harcmezın. Immár a közelben is megrendülnek a magyar sorok, egyre többen erednek futásnak vissza, a Duna felé.

Az alakzatok összekeverednek, mindenütt gyalogosok és lovasok buknak el a kavargó porban, pedig az ellenség még el sem érte ıket sehol.

– Vitézek! – üvölti ekkor egy érces férfihang. – Magyarok! Elıre! Jolsvai Leusták nádor meglepetten arrafelé fordul, és látja, hogy a királyi bandérium elsı sorából egy ifjú lovas ugrat ki elıreszegezett karddal, fedetlen fıvel. A pajzsán éjfekete sas, csırében kereszt.

– Elıre! – bıdül fel a nádor is, és megsarkantyúzza lovát.

– Elıre, legények!

– Elıre!

– Hajrá!

– Magyarok!

Mintha egy csapásra fagyos kéregként hullna le a rémület a szívekrıl, a fellobbant vér

perzselése elönti az agyakat, és a következı pillanatban a teljes megmaradt magyar hadsereg lelkes üvöltéssel lendül elıre. Még az elébb menekülı, futó lovasok is visszarántják hátasaikat, és röstelkedve, szitkozódva véreset sarkantyúznak, hogy aztán eszeveszett sebességgel iramodjanak a had nyomába.

Zsigmondot is magával ragadja a tömeg.

Amikor a magasba röppen Krisztus hófehér lobogója, rajta a veres kereszt, s közvetlen mellette az Árpádok vörös-fehér sávos harci zászlaja, a királyon is erıt vesz az ırült, eszeveszett lelkesedés.

– Elıre! – Neki!

– Üssed, magyar!

A két szárnyon legyezı alakban nyomul elıre a sok-sok lovas: magyarok, székelyek, kunok összekeveredve, mögöttük leszakadozva a könnyő bırvértet viselı nemesi bandériumok tarka foltjaival. Amikor az elöl vágtatok teljes lendülettel nekiütköznek a szpáhi vonalaknak, szinte egyszerre sikolt fel ezer és ezer acél. Dühödt csapások záporoznak végig az egymásnak feszülık között: zuhognak, suhognak a pengék, lándzsák döfnek, öklelnek bele az eleven húsba, törnek pozdorjává a nekik feszített pajzsokon, csont reccsen csontnak, hús sercen, belek omlanak förtelmes lotyogással, beszakított, összetört koponyákból loccsan a forró embervér szerteszét.

Dühödt fúriaként tombol a harc mindenütt.

14.

Vajk olyan lendülettel száguld elıre az ellenséges sorok között, hogy hő legényei nem gyızik tartani vele a lépést. Elsı csatája ez, minden erejét beleadja a csapásokba, úgy üvölt, ahogy a torkán kifér.

Démonként hörög, nyergében jobbra-balra forgolódik. A kardot már kicsapta kezébıl egy megakasztó jatagánvágás, úgyhogy sebesen elıhúzza övébıl buzogányát. Jókora darab, régi, de a tömör vasgöbbıl kimeredezı hatalmas tüskék újak rajta. Újak és tőélesek!

– Az anyátok kutyaúristenit!

Vajk felemelkedik a kengyelben, s szinte állva osztogatja csapásait. Egyet ide, egyet oda.

Olyan erıvel sújt le újra és újra, hogy a török arcából, akinek koponyáját éppen széjjelzúzza, csak vörös csont- és húspép marad. Közben szabadjára engedi a gyeplıt, és jó lovára bízza magát, amely egyre viszi beljebb és beljebb, mélyen és még mélyebben a szpáhik sorai közé.

Saját üvöltésétıl alig hallja, hogy vagy tucatnyi lovas, kivétel nélkül mind a királyi testırség délvidéki vitézei, hujjrázva, üvöltve követik: az ellenséges áradat pedig úgy nyílik szét elıttük, akár a Vörös-tenger haragvó habjai Mózes elıtt.

– A kutya úristeneteket, büdös férgek!

Dárda csattan bal vállcsontjának, a fájdalom egy pillanatra izzó vasakat süt az agyába, de aztán megembereli magát, visszanyeri egyensúlyát a nyeregben, és vágtat tovább. Magasba lendíti a buzogányt, és találomra odasújt a szembıl jövı szpáhinak. Ezúttal a török lovának nyakát találja el, a mén nyakcsigolyái recsegve-ropogva törnek szilánkokra, miközben a szpáhi jajgatva kiröpül nyergébıl.

Vajk felemeli tekintetét: elıtte mintha kezdenének kitérni a törökök, akárha valami eszelıs akarná kiszorítani belılük a szuszt. Nyílvesszık suhannak el közvetlenül az arca mellett, valami élesen beleharap a lábikrájába, de csak sejti, hogy egy vesszı mélyen belefúródott a csizmájába, épp a régi seb mellé. Na, ezután még jobban fog sántítani, hogy az Isten verje meg! De nincs idı ezzel foglalkozni, egymás után vagy ötször lesújt egy pajzsos, ékkıvel díszített turbánt viselı szpáhira. A fémpajzs dohos kongásokkal elébb behorpad, aztán a negyedik csapásra beszakad. Az ötödik csapás szétloccsantja a török koponyáját turbánostul, az ékkı belepréselıdik a szpáhi agyvelejébe.

Az idı megszőnik létezni Vajk számára.

Nem érzi a fájdalmat, nem érzi a pokoli kínt, ami karjába és görcsbe ránduló lábába mar. Csak törtet elıre, és pusztán tudat alatt érzékeli, hogy hő bajtársai végleg elmaradoztak mögötte.

Csak tör elıre, elszánt, vicsorgó akarattal, s nem képes az ırjöngı dühbıl visszavenni. Ha így tenne, félı, rögvest felfogná, hogy hol van, s mit mővel. Akkor pedig meg lennének számlálva a percei.

Szent ırjöngése és a vakszerencse oldalt sodorja, s kis idı múlva azon kapja magát, hogy eltisztul elıle mindenki, az embertenger hullámai szétfodrozódnak, s ı habzó pofájú lovával egyetemben egy hullákkal borított tisztásra ér a csatatér kellıs közepén.

Ménje fújtatva, remegı lábakkal megtorpan, patái puha, még meleg emberi testeken taposnak.

Hirtelen erıs rengés dübörög végig a mezın: oldalról Lazarevics szerb lovasai kapcsolódnak a harcba, egyenest a keresztények torkának ugorva. Ötezer pihent, vérszomjas harcos, máris elragadják Zsigmond hatalmas harci lobogóját.

Vajk mindebbıl szinte semmit sem észlel. Megtörli homlokát, a vér vastag patakban csordogál szemébe. Keze reszket, csak most érzi, milyen nehéz ez az átkozott buzogány, csak most érzi, milyen fájdalom tombol lábikrájában, bal vállában, és valahol a tarkója táján...

Csak most érzi, hogy féltucatnyi vágásból csorog a vére, bırzekéje iszamós a vörös-sőrő

masszától.

Menten leszédül a nyeregbıl, menten lova alázuhan, be az egymás hegyén-hátán, összekaszabolt, megcsonkított, üveges tekintető holtak közé. Nem lehet...

Tovább.., Tovább...

Ekkor messzirıl ismerıs hang üti meg a fülét. Ezer közül is megismerné. Atyja fájdalomkiáltása...

15.

Csorba zihál, mint egy kivénhedt csataló. Szakad róla a víz, karját is alig bírja emelni.

Körülötte dúsan, habzsolva arat a halál.

Az öreg most érzi csak az elmúlt évek súlyát: tüdeje izzó rongycsomó, feje hasogat a fájdalomtól, pedig még csak meg sem vágták eddig. A kard, amit egyre fáradtabban próbál felemelni, mázsás súllyal húzza vissza, mintha a pengére csurranó vér ólommá szilárdult volna. Pedig emelni kell azt a kardot, a szentségit neki!

Emelni.

Emelni...

Mert a szpáhik ördögi erıvel sújtogatják csapásaikat, és annyian vannak, mint égen a csillagok. Csorba fújtatva, zihálva próbálja védekezın megemelni a karját, de immár nem mindig látja, melyik csapást hárítja, melyiket nem. Tompa puffanásokat hall, sercenést, ami éppúgy lehet ruha hasadása, mint a tulajdon húsáé.

Vér szivárog a szemébe, most már valószínőleg megvágták ezek a tetves fenevadak. Nem érzi egyelıre a sebet, de tapasztalatból tudja, hogy mindjárt érezni fogja. A mélybıl elıszivárog egy ártalmas gondolat, s megragad elméjében, körbevisszhangzik, hangosodva, erısödve.

Vége...

Legyen vége...

Nem bírom tovább...

Csorba tudja már, hogy innen ki nem keveredhet, mégis hajtja, őzi valami tovább.

A fiú...

Itt kell lennie valahol.

Az elıbb mintha látta volna közeledni pár lovas élén: a szpáhik úgy váltak szét elıtte, mintha maga Belzebub rohant volna feléjük lángoló paripán.

Vajk...

Édes fiam...

Segíts!

Ha meglátja, ha észreveszi az a kölyök, majd rögvest ideront, és lovával együtt kiragadja a sőrejébıl... Mert nem bírja tovább... menten szétszakad a tüdeje, vért köp, szeme elıtt színes karikák táncolnak... Legszívesebben engedné lehullni a karját, engedné kifordulni ujjai közül a kard markolatát, lehunyná szemét, és várná az utolsó csapást, ami véget vet ennek az egésznek...

És vége lenne...

– Apám!

Csorba bágyadtan felpillant.

Túl az öldöklı tömegen, vicsorgó, halálra szánt harcosok kavarodásán egy jól ismert alak törtet felé, áttiporva mindenen és mindenkin, feje felett buzogányt forgatva, le-lesújtva az elébe szédelgı szpáhikra. A buzogány feje merı lucsok vér: húsdarabkák, hajfonatok ragadtak a göbre, a tüskékre.

– Vajk... Édes fiam...

Az élni akarás utolsó erıvel lobban fel ebben a havasi bölényben. Összeszorítja fogát, és kiegyenesedik a nyeregben. Mindjárt... Mindjárt ideér...

– Még élek, no! A kutyaúristenit neki!

Nyögve megsuhintja kardját, valamibe belevág, de maga sem tudja, emberbe, lóba...

– Fiam!

Megint odapillant, de amott most nem látja Vajkot. Mintha a föld nyelte volna el.

Csak nem?

Azonnal elhessegeti magától a gondolatot, nem, az nem lehet, hogy baja esett volna...

Fiatal még. Erıs fiú. És helyén van a szíve...

Kár, hogy...

Hallgass!

– Hol vagy?

Merre vagy, drága fiam?

Hirtelen egy fekete képő szpáhi tiszt kavarodik eléje, a szeme vadul villog, ahogy felé döf a dárdájával, fogai vérszomjasán, vakítón csillannak a napfényben, ahogy Csorbára rivall.

– Beste patkány! – Az öreg megpróbálja elütni a dárda hegyét, de ahhoz már kevés az ereje: a fémhegy recsegve beszalad a bordái közé.

– Fiam!

Csorba fájdalmában felüvölt.

16.

Vajk életében elıször – olyan helyzetbe került, amiben tudta, bármit is tesz nem cselekedhet helyesen.

Minden erejével azon küszködött, hogy átverekedje magát szorongatott helyzetben lévı atyjához, amikor felfigyelt arra, hogy királya is végveszélybe került.

Zsigmond és a zászlósurak egy részét is tömörítı kíséret a testırökkel egyetemben a sereg derekával lendült rohamra. Ennélfogva épp úgy elakadt a szembıl nekik zúduló szpáhi tengerben, akár a többi lovas egység a síkon. Alig telt bele néhány perc, máris az életükért küzdöttek.

Jolsvai nádor volt az elsı, aki belátta, hogy nincs tovább, a legtöbb, amit tehetnek, hogy mentik Zsigmond életét, amíg nem késı. Intett a testırök hadnagyának, aki azonnal visszafelé rántotta a király lovának kantárját. Csakhogy ekkorra bezárult körülöttük a győrő.

Több száz fıs szpáhicsapat vágta el a visszaútjukat, keresztülgázolva a lengyel lovasok egyik tömött oszlopán. Úgy hullottak a lovagok jobbra-balra, mint aratáskor az asztag, a levegıben

behorpadt sisakok, széjjelloccsantott koponyák repültek. Zuhogtak a fokosok, harci csákányok, buzogányok, nyári záporban nem szakad úgy az esı, ahogy a vér záporozott azokban a pillanatokban.

Zsigmond még nem vette észre, hogy mi történt, hogy mekkora a baj; ijedten gubbasztott ékes, díszes nyergében, a kezében szorongatott kard vasa még nem látott vért.

– Fenség! Oldalra! Oldalra! – bıdült fel Jolsvai, mutatva a menekülés egyetlen lehetséges útvonalát. A király nem értette. Rémülten tekingetett erre is, arra is, és aztán hirtelen észrevette, hogy bezárult körülöttük a győrő. Nagy, zöld szeme összeszőkült, behúzta nyakát, és aranyveretes sisakja elırecsúszott a homlokán.

– Nádor! Nádor! Hozzám! Mindenki hozzám!

Egy pillanatra, ahogy remegı kézzel feltolta homlokán a sisakot, hogy a sisakrostélyon át lásson valamit, a távolban megpillantotta ellenfelét.

A szemközti domb tetején, hófehér lovon a szultán állott, lovasai körében.

Bajazid némán, mozdulatlanul figyelte a tomboló csatát.

İ volt az biztosan.

A következı pillanatban a zőrzavar eltakarta Zsigmond elıl a képet, igaz, ideje sem maradt volna bámészkodásra. Egyszerre három irányból vágtattak felé a királyi csapatot felismerı szpáhik.

– Nádor! Hozzám!

Rémülten megfordult, de Jolsvainak ekkor már hőlt helye sem volt. Mint ahogy nem látta sehol a testırtiszteket sem, és senkit a zászlósurak közül.

Csak ekkor döbbent rá, hogy az Árpád-sávos királyi zászló jóval odébb lobog harcolók feje felett, ott, ahol nehézlovasai már a rájuk zúduló szerbekkel viaskodtak, s hogy a zászlót immár nem magyar kéz emeli a magasba.

Hogy kerültem ide?

Hogy sodródhattam el?

Jézus!

Jézus Krisztus, segíts meg engem!

Zsigmond pánikba esett. Elhajította kardját, és vadul vágtatni kezdett abba az irányba, amerre, úgy tőnt, a legkevésbé állhatják útját a felé közeledı törökök.

Jézus Krisztus, segíts meg engem!

Csak most az egyszer!

Kérlek, Jézus!

– Segítsetek! Segítsetek! – üvöltötte torkaszakadtából az ifjú király. Minden összemosódott körülötte, a felé rohamozó, zöld köpenyes szpáhik, a vad, szakállas arcok, a nyerítı, csapzott lovak habzó pofája, saját paripájának lobogó sörénye, az égbolt egy kék szelete, néhány vakító fénysugár, egy zöld török zászló, valahol a közelben egy furcsa módon nevetı, fehér süveges janicsár, aki egyedül botorkált a nyargaló lovak között, mintha csak eltévedt volna, arcán ırült kifejezéssel.

Por...

Vércseppek zápora...

Zsigmond elıtt hirtelen esı mosta el a zavaros forgatagot, ahogy a frissen festett templomfalról mossa össze a színeket a nyári zápor.

Tulajdon könnye záporán át a király egy szembıl nekiszáguldó óriás törököt pillantott meg.

A szpáhi épp fogást váltott dárdáján, majd összeszőkült tekintetét Zsigmondra vetette.

Célzott.

A két ló szinte úszott a levegıben.

Zsigmond sikolya a torkára fagyott.

Lehunyta a szemét.

17.

– Segítsetek! Segítsetek!

– Fiam!

Az egyik kiáltás onnét szakadt fel a tömegbıl, a másik eminnen.

Vajk visszarántja lova gyeplıjét.

Két ismerıs hang: a király és apja hangja.

Ide pillant, oda pillant, tekintete tüzes nyílként fúrja át a kavargó, vérben fürdı tömeget. Egy végtelennek tőnı pillanatig szinte egyszerre látja a két embert. Apja dárdával az oldalában, vészesen oldalra dılve a nyeregben, felé nyújtja a kezét.

– Fiam! Segíts!

Feje merı vér, csak acélszürke szemei villannak felé a vörös masszán keresztül.

– Segítsetek! Mentsetek meg!

Aranyozott páncéljában, felcicomázva a király vágtat az ellenkezı oldalon. Nyomában, oldalában szpáhi őzık loholnak, rá vadásznak, a legnemesebb vadra ezen a harctéren. És szembıl... Most már Vajk is látja a hatalmas lándzsát rázó tisztet, sárga turbánján hátralapul a sólyomtoll.

– Segítsetek! Segítsetek! Mentsetek meg! Zsigmond úgy üvölt, mint a fába szorult féreg.

Aztán...

Minden egyetlen pillanatba sőrősödik, utóbb Vajk álmain keresztül ezerszer és ezerszer látja majd maga elıtt ezt a pillanatot. Mintha megállt volna a világ, megfagyott az idı, a levegıben röppenı nyílvesszık megdermedtek, a vágásra emelt jatagánok napfényben fürödve függve maradtak az égen, a fájdalmas, gyilkos görcsök az arcokon belefagytak a húsba.

Valahonnan, az ördögi kakofóniából a király sivalkodása hallatszik. Vajk még azt is pontosan tudja, mire gondol most az öreg bölény: Ostoba kölyök, a kiabálással csak felhívja magára a figyelmet.. .Maradna csöndben inkább, akkor talán...

És Csorba keze ebben a pillanatban lehanyatlik. Vége.

Mentsd a királyt, fiam!

Azt az átkozott, illatos majmot...

Mentsd a királyt!

Hagyj itt engem. Nekem már úgyis végem.

Az acélszürke tekintetben kihuny a fény.

Vajk ösztönösen atyja felé fordítja lovát, aztán ugyanazzal a mozdulattal tovább is táncoltatja, és beleborzad, amikor felfogja, hogy mit cselekszik. Mintha nem saját akaratának engedelmeskedne, vagy lehet, hogy nagyon is annak enged, már vágtat is, de nem arra, amerre atyja körül bezárul a győrő, nem arra, ahol megsőrősödnek a húsba zuhogó jatagáncsapások, hanem amarra, amarra, ahol a menekülı siheder oly gyorsan vágtat, hogy nem érik utol, de ahol szembıl a lándzsarázó már ölni készül. Nincs idı Nincs idı. És Vajk vágtat.

Gondolatai kiröppennek a fejébıl, helyet adnak tudatában a puszta, véres ösztönnek, a fortyogó bosszúvágynak.

Olyan erıvel sújt le a buzogánnyal, hogy az elébe keveredı akindzsinek még a válla is péppé zúzódik, a fémgöb recsegve belemélyed a gerincoszlopba aztán újra a levegıbe röppen, vércseppeket, csontdarabkákat és hajcsomókat szór szerte...

És újra lecsap...

És újra lecsap...

És megint...

Messzirıl hajítja a buzogányt, oldalról, szinte célzás nélkül, és a lándzsáját célzásra emelı szpáhi feje förtelmes loccsanással horpad be, arccsontja összepréselıdik, a koponyacsont mélyen belefúródik az agyvelıbe.

Lehull a lándzsa.

Vágások suhognak, némelyik sebet ejt Vajk hátán, karján, de most nem törıdik vele, hisz figyelnie kell, összpontosítania, mert nem hibázhat.

Odaér, szinte felökleli Zsigmondot lovastul, kisorol mellé, megragadja a király vágtató lovának kantárját és már vonszolja is maga után. Repül a két paripa az eleven falon keresztültörve, a paták szikráznak a tetemek fegyverein, hús sarat hánynak mindenfelé.

18.

Csorba utolsó gondolata a hiábavalóság érzése. A kín vörös ködén keresztül a megváltoztathatatlan sértı fájdalma vesz erıt rajta. A tudat, hogy nem láthatja már, sikerül E

fiának megmenteni a királyt. Nem láthatja már, mi lesz velük. Nem láthatja a kis lanculát, ahogy felnı, ahogy vonásai rá kezdenek tán emlékeztetni.

Semmit sem láthat már.

Ezer és ezer kérdés marad válaszolatlan.

Itt elvágják.

Itt véget ér.

Pedig...

Annyi mindent szeretne még tudni.

Megérteni.

Minden egyetlen szempillantás alatt fut át az agyán, inkább halovány, fájdalmas érzésként, mint igazi gondolatként. Még homályosan érzékeli, hogy lova nyeregtakaróját markolja görcsösen, egyik lába mintha a földet érné, megrándul, talán el is törik.

Majd az utolsó értetlen csodálkozás.

Mi ez az éles, felfoghatatlan fájdalom és a hideg, sziszegı érzés a nyakánál.

Valaki durván belemarkol a hajába, és megrántja.

Csorba könnyőnek érez mindent, ahogy kinyitja a szemét.

A magasból látja a harcmezıt.

És a kín pokoli hullámai egy szempillantás alatt kiölik tudatát ebbıl a világból.

Feje már egy lófarkas lándzsa tetején táncol.

19.

Még kopogtak a török nyílvesszık a deszkákon, még nem haltak el a menekülık rettegı kiáltásai, de a johannita gálya még mindig mozdulatlanul lebegett a Dunán, a túlpart mentén.

Az este lomha lopakodással, gonosz párát lehelve maga elé ereszkedett alá Nikápolyra, kioltva, vízbe fojtva a vértengerbe omló nap utolsó sugarait. A folyó, ami addig ragacsos vörössel csordogált, most olajfeketén, kocsonyás tükörrel folyt, színén a törökök ezer és ezer fáklyájának visszfényét ringatva. A rıt hullámok közt a nyögve, jajgatva úszók, a menekülık, túlélık üstökéi sötétlettek sorban.

Mintha ezer és ezer dinnyehéj úszott volna a Dunán. A többi gálya már korábban eltőnt, de ez az utolsó még bevárta a megmenekült királyt. Most, hogy Zsigmondot is a fedélzetre vették, lassan megfordultak keletnek, s a levantei legények szaporán szélbe állították a vitorlát. A fedélzetet végig vérzı, jajgató sebesültek borították, csupa nemes nagyúr. A katonák a korlátnál sorakoztak fel, és a hosszú evezılapátokkal a felkapaszkodni próbáló, segítségért kiáltozó magyarokat lökdöstek vissza a vízbe. Már így is sokan voltak, nem fért több ember idefenn. Vajk a gálya tatjánál gubbasztott, egy szennyes gyolcsot szorítva vérzı karjára. Most már érezte a fájdalmat, nagyon is érezte, de a fájdalomnál is erısebben kínozta legbelül a tompa, mardosó kín. Képtelen volt arra, hogy bármire is gondoljon, csak hagyta, hogy a lidérces képek kavarogjanak elıtte, ahogy a Duna véres habjai kavarogtak a gálya fara

mögött.

Menekülésük lidérces álomként kísértette. Talán egy órája lehetett, hogy Zsigmond lovát maga után rángatva, vonszolva áttört a szpáhik sorain, legalább harmincat vágva le az elébük toppanó törökökbıl. Valahogy elvergıdtek a Duna-partig, ahol a zászlósurak lovasai átvették tıle a riadt kölyköt.

Vissza akart fordulni, valami öngyilkos ösztön arra hajtotta, hogy keresse meg az apját, akár él, akár halott, de Cillei katonái lefogták, és berángatták a gálya felé evezı csónakba. A Duna ringatásától alélva, üveges tekintettel figyelte, ahogy a magyar és székely lovasok kétségbeesetten igyekeznek átúsztatni a túlpartra, miközben a török íjászok újabb és újabb nyílvesszısorozatot eregetnek utánuk.

Sokan fúltak a Dunába, de még többen biztonságban elérték a túlpartot.

Azóta Vajk számára megszőnt az idı.

Sejtelme sem volt róla, hogy percek vagy órák teltek el.

A gálya lassan siklott immár kelet felé. A Duna mentén, végig a parton lándzsasor állt, s minden lándzsán egy-egy frissen levágott emberfej. İrült sivaj, gúnyos kacagás, kárörvendı üvöltözés... A török néha megeresztett feléjük egy-egy nyílvesszıt: a gálya fedélzetébe egymás után csapódtak a mérges fullánkok, néha egy-egy sebesült testébe, néha ártalmatlanul, a deszkákba.

Vajk szívét acélmarokkal markolászta valami.

Fülében ezerszeresen visszhangzott a suhogás...

A suhogás... a suhogás, ahogy a parton újra és újra megsuhintottak egy-egy jatagánt.

A suhogás és a loccsanás, a förtelmes loccsanás.

A sötétség jótékonyan eltakarta, ahogy a törökök sorra, egyenként beszakították a fogoly magyarok, németek, franciák koponyáját. Csak az áldozatok sikolyai hallatszottak az éjszaka mélyébıl, és a suhogás, aztán a loccsanás.

A suhogás és az újabb förtelmes loccsanás.

Aztán, ahogy a gálya lejjebb siklott a Dunán, ez is elhalt. Amikor a part mentén a fáklyaerdı is alaposan megritkult, Vajk megpróbált feltápászkodni. Eltünedeztek a hajó mellıl az úszva menekülık, csak a sötétség és a növekvı hideg kísérte ıket.

– Uram! – egy megilletıdött cseh apród lépett Vajk elé. – A király úr látni akarja.

Vajk fásultan bámult rá.

– İfensége kéreti. Most.

Az árbocnál kifeszített sátorlap alatt fáklyák lobogtak. A zászlósurak bort kortyolgattak a faragott asztal körül, véres arccal, véres kézzel, szakadt dolmányban. A szél nem tudta kisöpörni a tömény verejték- és húgyszagot, mely párologva áradt a férfiakból. Az urak komoran bámultak maguk elé, s egyikük sem törte meg a csendet, legfeljebb suttogva váltottak egy-egy kurta szót, lopva egymásra pillantva, számot vetve azzal, ki maradt életben közülük, s ki nem, kinek veszett nyoma, kirıl lehet hallani, hogy elfogták, hogy lefejezték, hogy kitolták a szemét, hogy látták futni itt vagy ott.

Vajk dülöngélve megállt a sátor bejáratánál, ahol most egyetlen ır sem posztolt. Csak most vette észre a legbelül gubbasztó, dús hermelinpalástba burkolózó alakot.

Zsigmond éveket öregedett.

Homlokát eddig láthatatlan ráncok barázdálták, hatalmas, zöld szemében még mindig a rémület fénye csillogott. Csak akkor mosolyodott el, amikor tekintete Vajkra tévedt.

– Hát itt vagy! Urak! Hagyjanak magunkra!

A nagyok értetlenül egymásra néztek, de aztán lassan feltápászkodtak, és nyögve kiléptek a fedélzetre. Mit akarhat a király ezzel a mocskos képő legénnyel?

Cillei, akinek az arcát és a kezét csodálatosképpen nem piszkította se vér, se korom, fehér kesztyőben kapaszkodott a gálya kötelébe, s hunyorogva leste az odabent Zsigmond elıtt fejet hajtó férfit.

– Én ismerem ezt – suttogta alig hallhatóan. Néhányan közelebb hajoltak hozzá, mert Cillei így folytatta. – Valami oláh. Az apja valóságos bölény, bejáratos a palotába. Jó katona. A király kedveli valamiért. Meg ezt is, a fiát. Látom gyakran Budán.

– Mégis, ki ez?

– A neve nem jut az eszembe – Cillei bosszúsan leste Zsigmond száját, hátha elcsíp egy-egy szót abból, amit a király mondott ennek az embernek. – Kovin vára mellett kaptak falut.

Odabent, a sátor alatt Zsigmond – legalábbis úgy tőnt –, minden átmenet nélkül felzokogott.

Az idegen halkan nyugtatgatta, egy fatáblácskát húzott elı véres dolmánya alól, s odaadta azt a királynak. Zsigmond arca egy pillanatra felderült, amint megcsókolta a képet, aztán hevesen átölelte a harcost.

A néhány szó, amit az mondott, valóban megnyugtathatta a királyt, mert hálásan imát rebegett, továbbra is átölelve tartotta az ifjút. Aztán eszébe jutott valami, gyorsan lehúzta ujjáról egyik dísztelen aranygyőrőjét, és feltőnı hálával az arcán odaadta az idegennek.

Az egész néhány percig tartott csupán.

Amikor Vajk szédelegve kilépett a sátorból, Cillei csaknem felöklelte.

– Térj ki az utamból! – sziszegte Cillei, de az ifjú ahhoz is gyenge volt, hogy megmukkanjon.

Eltántorgott a palánkig, és elterült a gálya deszkáin, azonnal álomba merült.

Onnantól kezdve senki ügyet sem vetett rá.

Negyedik fejezet

A HOLLÓ

1.

NÉGY ÉVVEL KÉSİBB

A. D. 1400

Erzse arra riadt, hogy fáklyák világlanak a szemébe. Összerezzent, és ösztönösen odabújt a bakon mellette bóbiskoló Ángyelkához. A szolgálólány régebb óta ébren lehetett, de most mukkanni sem mert, tágra nyílt szemmel bámulta a várkapu felıl csörtetı mogorva strázsákat.

A kapuırök egy cseppet sem örültek, hogy éjnek évadján felverik ıket, fenyegetın, szentségelve közeledtek.

Sötét volt, késı éjszaka.

Ahogy Erzse felpillantott, mesebeli látvány tárult a szeme elé. A királyi palota mázas

cserepeire tündérkék hártyát feszített a hold, a bástyák és a csipkézett tornyok pedig oly mérhetetlen magasságba húzták a szemét, mintha a sziporkázó csillagokig akartak volna nyújtózkodni maguk is.

– Megjöttünk... – Erzse kitörölte szemébıl az álmot, és máris a férjét kereste.

Vajk mellé léptetett, és oldalt hajolva nyergébıl megsimította az asszony arcát. Ennyi elég is volt, Erzse hevesen verdesı szíve egyszeriben csitulni kezdett.

Nincs semmi baj.

Befogják engedni ıket. Be kell, hogy engedjék ıket.

Az ırség hadnagya, nagy bajuszú, potrohos férfi, egész közel hajolt a szekérhez; rücskös képére krátereket festett az idegesen lobogó fáklyafény.

– Mi a fészkes fenét akartok itt ilyenkor? Hogy az a jó...

Vajk lepattant a lóról, és elıhúzott valamit zekéje alól. A holdfény egy bırszíjon fityegı aranyon csillant.

– Megismered ezt a győrőt?

A hadnagy nagy óvatosan megérintette, vizsgálgatta egy darabig, aztán futó pillantást vetett a jövevény és kísérı lovasainak pajzsán díszelkedı fekete sasra, mely keresztet tart a csırében.

– Megismerem. A király győrője.

– Akkor azonnal tárd ki a kaput!

– Tudom ám, ki vagy, hé, Kovini Vajk! A király embere vagy! De rég láttalak erre, Budán! –

Ölelésre lendült, de látva Vajk komor, villámokat szóró tekintetét, karja lehanyatlott. – Ej, mi baj, no, Kovini?

– Azonnal menessz valakit a palotába! Ez már nem tetszett a potrohosnak.

– Oszt ugyan, minek?

– Fel kell ébreszteni a királyt! Most!

A hadnagy elkomorult, s csak most vetett egy pillantást a szekérre, amit a győrős ember lovasai kísértek. A szekér is, a lovasok köpönyege is poros volt. Messzirıl jöttek, bizonnyal Kéve szigetérıl.

– Felébreszteni a királyt? Megırültél, Kovini?

– Ébresszétek fel.

– Minek?

Vajk szemében szomorúság tompa fénye hunyorgott.

– Ne kérdezzél. Menj rögvest! Hoztam valamit... a királynak...

A hadnagy óvatos pillantást vetett a szekérre, aztán sápadtan el is hátrált egy lépést.

– A szentséges szőzanya nevére... Mi ez?

Ángyelka szipogva hátranyúlt, és megigazította a vég fekete szövetet, amit a deszkaládikóra terítettek.

– Ez csak nem...?

– Koporsó – mondta halkan, sötéten Vajk.

A Zsidó-kapu rácsozatát a következı percben csikorogva felvonták. Amikor a szekér átzörgött alatta, s befordult a palota felé vezetı kockaköves utcácskára, Erzse még egyszer megszorította Vajk kezét. Az ura biztatóan rápillantott, mintha csak azt akarná mondani: „Ne aggódjál, kincsem. Mindjárt. Mindjárt ott leszünk..."

Nem kellettek a szavak.

Morzsinai Erzse szavak nélkül is tudta, hogy életének egyik legsötétebb éjszakája vár rá.

2.

A palotaırök kísérteties helyre vezették ıket, a hatalmas állványok között, az új, épülı palotaszárny pincéjébe. A falakat frissen rakták, még be sem meszelték ıket. A kazamata padlózata nem volt készen, puha, porhanyós földet tapodtak, ahogy a keskeny lépcsın leértek

ide, a mélybe.

Hővös, temetıi sötétség fogadta itt ıket.

Vajk katonái óvatosan lehozták a szekérrıl a deszkakoporsót, és lerakták a kazamata egyik sarkába, majd gyorsan visszatakarodtak a felszínre, hogy ne is kelljen látniuk, mi készül ezen az éjközépi órán.

Idıközben a király mogorva ırkatonái fáklyát gyújtottak, s most, immár sejtelmes félhomályban vették szemügyre a jövevényeket, akik miatt az egész palotaszárnyat ébredeztetniük kellett.

Vajkot már jól ismerték.

A király katonája volt, megbízható, sánta, öreg csont. Az elmúlt esztendıket végigharcolta Zsigmond seregében, a csehek ellen, a lázongó zászlósurak bandériumai ellen, a velenceiek ellen, még korábban a pártütı Kanizsai érsek csapatai ellen, a nápolyi trónbitorló ellen, a felkelı budai csıcselék ellen.

Kipróbált, hő katona.

De a feleségét legtöbbük még nem látta itt, Budán. És most már azt is érteni vélték, miért rejtegette eleddig elılük Vajk ezt a teremtést. Morzsinai Erzse asszonnyá érett, s messze földön híres szépsége egyáltalán nem tőnt túlzásnak. Nem a hétköznapi szépségek közül való volt, az bizonyos. A teremtı oly bájos vonásokkal és igézı testtel áldotta meg, hogy nem akadt férfiember, akinek tátva ne maradt volna a szája a láttán.

Vajk, aki rendszerint vörös képpel bosszankodott, mikor így méregették, gusztálgatták feleségét, most ügyet sem vetett az ırkatonákra. A deszkakoporsó mellé térdepelt, és gyengéden leemelte a fedelét.

Az ırök elfordították tekintetüket az asszonyról, ki félénken a pincefalhoz bújt, lehetıleg minél távolabb a fáklyafénytıl. Amikor Vajk bontogatni kezdte a vásznat a koporsóban, az alabárdosok önkéntelenül hátráltak egy

lépést.

– Jön már a király? – kérdezte tompa, elcsukló hangon Vajk.

– Itt lesz mindjárt. Már ébresztik az emberét. Amíg meg nem érkezett, halkan imádkoztak.

Nem kellett sokáig várniuk: hálóköntösben egy hórihorgas, agg férfi lépett be a kazamatába, csak egy könnyő köpenyt kanyarított köntöse fölé. Vajk felemelkedett térdeplésébıl, és csalódottan megrázta a fejét.

– Hol van a király? İt hívattuk!

A jövevény némán végigmérte Vajkot és Erzsét, aztán a koporsóra pillantott. Elsápadt.

– Menjetek ki! – suttogta a katonáknak, akik értetlenül engedelmeskedtek. Amikor magukra hagyták ıket, Vajk az agg férfi elé lépett.

– Hídd a királyt. Ez nem a te dolgod.

– Minden az én dolgom, ami a király dolga – jegyezte meg a szikár férfi. – Még csak az kéne, hogy minden aprósággal felébresszék ıfenségét!

Vajk jól ismerte ezt az embert. Bán Ferenc nagyúr volt, egyike Zsigmond szürke eminenciásainak, akik szabad bejárással rendelkeztek a kamarákba, a titkos hálószobákba, a kancelláriába, gyakorlatilag mindenhová, ahol a királynak ügye akadt.

– Mi történt a fiúval? – kérdezte komoran a titkos kamarás.

– Baleset volt – felelte lehajtott fejjel Vajk. – Hiába vigyáztuk, hiába óvtuk. Ötéves lett, ideje volt, hogy lovagolni tanuljon. Igaz, kicsi és satnya... suta volt a lelkem, de megült a nyeregben. Egyik este elcsatangolt a lápba...

Bán Ferenc letérdelt a nyitott koporsóhoz, és kinyúlt a lepel felé.

– Én nem tenném, uram – kapott a keze után Vajk. – Lebukott a lováról, nyakát szegte...

– Családi átok ez... Ott voltam, amikor az anyját megtaláltuk – morogta az öreg. – Azt hiszed, az szép látvány volt? Kitört nyakkal, felszakadt hasfallal, mellette a rúgkapáló, feketedı kis test... Láttam én már sok iszonytató hullát, édes fiam.

Tekintete sötéten villant, ahogy egyetlen mozdulattal lerántotta a leplet a nyitott koporsóról.

A szikár vonások hirtelen megkeményedtek.

– Hét napja, reggel találtuk meg... – magyarázta Vajk. – Már kihőlt. Erzse halkan sírdogált a falnál.

– Jézus Krisztus... – suttogta Bán Ferenc. – Uram, Istenem, kegyelmezz!

Most, hogy a titkos udvari ember ott térdepelt a deszkakoporsó mellett, Erzsének eszébe jutnak a hosszúra nyúlt, nyári vadászatok. A hajtások, melyekre Zsigmond Újlakra és a közeli nagyúri várakba oly szívesen jött vendégségbe. Egy ízben, amikor valahol az Al-Dunánál kóborolt, kitérıt tett, és váratlan ötlettıl fogva felkereste Kéve várát, Kévét, vagy ahogy újabban a rácok és az oláhok nevezték, Kovin szigetét, és a várhoz tartozó uradalmat, amit évek óta Csorba fia Vajk kenéz irányított.

Szerény házuk vendégeként Zsigmond azon az estén hosszan legeltette a szemét Erzse formás idomain, s ez egyáltalán nem tetszett Vajknak. De ismerte jól királyát, jobban ismerte, mint a legtöbb hajbókoló udvari embere. Meg aztán, a király az mégiscsak király...

Ezen az estén aztán Zsigmond maga elé kérette a cseperedı kis Jankót. A térdére ültette, ott lovagoltatta, beszélt hozzá.

Nem tetszett neki, amit látott. A csöppség satnya volt, nyáladzó kis csecsemı, noha már a lábán kellett volna járnia.

És most a király titkos embere ott térdepelt a gyalulatlan deszkakoporsó mellett, és görcsösen szorongatta a halotti leplet, amit rászáradt, megalvadt vér szennyezett.

– Jézus Krisztus a mennyekben... – nyögte dermedten Bán Ferenc. – Mi történt ezzel a gyermekkel? Vajk lesütötte a szemét.

– Az éjszaka... a mocsárban... a lápi farkasok...

A nagyúr értetlenül rábámul, mintha nem értené egyetlen szavát sem.

– Úgy értem... Nincsen már emberi alakja... – Vajk szakadozva felsóhajtott. – Szóljon a királynak, nagyuram. Tudnia kell. Jogában áll tudni.

A titkos kamarás meghökkent.

– Megırültél? – Korát meghazudtoló fürgeséggel szökkent talpra. – Teljesen elment az eszed, Kovini Vajk? A fiú halott! Nem vigyáztatok rá, ahogy ígérted! Nem vigyáztatok rá!

Erzse megrettenve húzódik a falhoz. Bán Ferenc a dühtıl remegve állt elıttük.

– A király fia! A király egyetlen fia! Tudod te, mit tettél?

A nagyúr felemelte hófehér kezét, hogy megüsse az elıtte álló szolgát, de Vajk nem szolga, nem afféle ember, akit tanácsos meglegyinteni. Kiegyenesedett, könnyben úszó szemébıl gyilkos harag villámlott fel. Nem szólt, de teste egészen megfeszült, mint az ugrani készülı vadé.

Bán nagyúr mozdulata a levegıbe dermedt.

– Én... én...

Mielıtt meggondolhatta volna, mit tesz, Erzse vált el az árnyak közül, és rogyadozva a koporsóhoz lépett. Szája széle remegett az indulattól, ahogy férje mellé bújt védın, egészen szembefordulva a nagyúrral.

– A fiam halott! És még a teste sem lehet az enyém! Én veszítettem el! Én! És nem te! Nem a király!

Bán Ferenc keze lehanyatlott.

– Elég! Ezzel nem megyünk semmire. Gondolkodjunk! Valamit tennünk kell!

Vajk kényszerítette magát, hogy fejet hajtson.

– Most lezárom a koporsót, uram. Jobb lesz mielıbb eltemetni. – Mindjárt... mindjárt... Várj még! Gondolkodnom kell! – A titkos kamarás tekintete lázasan járt a koporsó és Vajk között.

– Hány éves volt?

– Öt, fenség – suttogta Erzse.

– Öt... De nem látszott háromnak se... Jól van. Jól van. Ami történt, megtörtént. Ki tud még

errıl?

Vajk csodálkozva a nagyúrra meredt.

– Csak mi.

– Jó. Nem is tudhat más. Itt temetjük el. Itt, a kazamatában. Szólok a papnak. Még az éjjel.

Még most. Maradjatok itt, amíg... amíg...

– De... a király... Zsigmondnak tudnia kell!

– Nem! – kiáltotta Bán, hogy a kazamata falai beleremegtek. – Nem kell tudnia semmirıl!

Elég annyit tudnia, amit máris tud. Nálatok van egy gyerek. A jövıt nem fürkészhetjük. Egy nap fontos lehet, ha Zsigmondnak nem születik másik fiúgyermeke... Egy nap... De az a nap még messze van.

– De hisz itt hever, ebben a...

– Nem! Nem akarok egy szót se hallani többet! – Bán Ferenc Erzséhez lépett, és aszott ujjait az asszony hasára tette. – Hallgattunk, mint a sír. Gyermekek halnak, gyermekek születnek.

Ez az élet rendje. A férfiaknak nem kell mindenrıl tudniuk, igaz E asszony? Én mindent elrendezek. Még az éjjel visszaindultok Kovinba!

– De...

– Gondoskodom róla, hogy most évekig ne kerülj Zsigmond szeme elé! És arról is, hogy ı se kerüljön arrafelé. Évek múlva... évek múlva talán... Adja Isten, hogy fiú legyen!

Vajk rosszallón rázta a fejét.

– Azt akarod, hogy csapjam be királyomat?

– A király nyugalmát ırizem. Nagyon fontos ez! Mindennél fontosabb!

– És a kicsi? – kérdezte könnyes szemmel Erzse. – Vele mi lesz?

– Küldök egy papot. De ti legyetek itt vele addig.

– A pap tudni fogja... ?

– A pap azt fogja tudni, hogy eltemeti Johannes Covinust, a fiadat. így kell lennie. Nem temetıben. Nem sírboltban. Itt, a puha földben. Mélyre temessék, néhány nap múlva elkezdik lerakni a köveket. Nem akarom, hogy valami oktondi kımőves kifordítsa a koporsót...

Vajk fegyelmezetten bólintott. Úgy lesz.

– Visszajön még, uram? Bán Ferenc megrázta a fejét.

– Nem láthat meg senki. Nem tudhatja senki. Egy szót se, megértettétek? Egy szót se senkinek!

Megigazította köpenyét a hálóköntös felett.

– Én most visszamegyek.

Vajk bólintott, tudta, még a titkos kancellár sem maradhat soká távol a király hálóterme közelébıl.

– Hajnal elıtt induljatok vissza Kovinba! – suttogta a nagyúr, miközben leemelte a fáklyát a falról. – Egy ideig nem akarlak látni, Kovini Vajk! Megértetted?

Azzal elindult felfelé a lépcsın, a fényt pedig magával vitte.

Vajk és Erzse ott maradtak a sötétben, a hidegben. Ott maradtak a kicsi koporsóval, benne a felismerhetetlenségig összeroncsolt gyermektetemmel.

Csönd.

Valahol vízcsepp csobbant sértı élességgel.

Erzse ösztönös félelemmel odabújt az urához, úgy kapaszkodott belé, mintha soha nem akarná többé elengedni. Együtt hallgatták a cseppek visszhangját, a mélység dohos neszeit. Valahol kaparta valami a falat, valahol, messze, odafenn egy kutya vonított panaszosan.

Rájuk szakadt az idıtlen rettegés.

Nem a sötéttıl féltek, nem szerencsétlen fiú mozdulatlan testétıl, melybıl szinte minden csepp vér kifolyt...

Szavak nélkül mindketten arra a másik éjszakára gondoltak.

Vajk görcsösen szorította asszonyát.

Arról, ami akkor, azon az éjjelen történt, hallgatni fognak, amíg csak élnek.

Mert amit a nagyúrnak mondott, az hazugság volt.

Nem egészen úgy történtek a dolgok azon az éjszakán...

3.

Azon az éjen megint elıvették a rémálmok; odahaza járt, az óhazában. Kutya hideg tél csikorgott, mint azon a télen, döghúson hízott, fekete hollók gubbasztottak a csontkarmos ágakon.

Álmában már ébren találták az elsı napsugarak. Kikászálódott a szalmával bélelt fészekbıl, a hamvadt tőzrakás mellıl, s átlépve kishúga fekhelyét, dideregve az ablakhoz lépett. A megsárgult hólyaghártya hasadtan lefegett, a szél megzizegtette, ahogy a fiú közel hajolt hozzá.

A résen át látta a falut.

Látta a fából ácsolt bojártemplomot, a cifra korlátfaragásokat, a tornácot, a kopott harangtornyot a kicsiny haranggal, látta a kétoldalt, a völgyben fekete bogarakként sorakozó viskókat. Ahogy megbizonyosodott róla, nincs odakinn semmi a moccanatlan, fehér-fekete tájban, ami hasonlítna a vörös szemő emberre... megnyugodva visszaereszkedett a döngölt földpadlóra.

– Jól aludtál? – kérdezte álmában a kis, barna asszony, aki a tüzet élesztgette a szoba közepén a kondér alatt. Édesek voltak a szavai, rég nem hallott, drága kun szavak.

– Beszéltél megint álmodban, Vajk.

Vajk nem csodálkozott, álmában is beleborzongott abba a másik, régi álomba, ami azóta kísértette, ami azóta üldözte.

– Veres volt a Hold – felelte suttogva rég halott anyjának. – Azt hittem, itt van még, a hegyek felett, s benéz az ablakon. A szemét is láttam. Lángos szeme volt: engem figyelt. Engem akart.

A kicsi, törékeny kun asszony szaporán bólogatott. Az álmokat nem szabad félvállról venni.

Az álmok nem hazudnak.

Néhány napja – úgy emlékezett rá, mintha nem éppen húsz esztendeje történt volna –

láthatatlan kezek csapkodták a Cozia-kolostor kapuját: amikor Onifore atya szelíden becsukta, valami felmordult a föld alatt, és újult erıvel csapta vissza. Valahányszor az atya megkísérelte megint becsukni, annál vadabbul ragadta ki kezébıl az a valami a tölgyfa kapuszárnyakat.

Dammmmm

Dammmmm

– Téged már eltemettelek! – Az atya dühödten tapodni kezdte a küszöböt. – Ne jöjj vissza! Ne jöjj vissza a Föld színére! Takarodj innen, sátánfajzat!

– Téged már eltemettek! Ne jöjj vissza! Takarodj innen!

Zihálva ébredt.

Kiáltott az imént, Erzse riadtan húzódott félre tıle, mint valami eszementtıl.

Vajk megtörölte a homlokát, nagyot sóhajtott, hátha csitul szíve heves dobogása. Teste verejtékben úszott, izmai megfeszültek, mintha az éjszaka eddigi részét viaskodva töltötte volna.

– Rossz álom? Mi van veled? – kérdezte halkan Erzse. – Mit láttál álmodban?

Vajk nagyot nyelt. Hogy mit?

Amit látott, arról nem beszélhet senkinek. Amit látott, arról nem tudhat Erzse sem, az csak rájuk tartozik. A családjára és a rıt szemő emberre. A régi dolgok nem mennek feledésbe, ugye tudod? – susogta odakünn a nádrengeteg a sziget felıl.

Hirtelen megdermedt.

Dammmm

Dammmm

Valami csapkodta a zsalut a másik szobában.

Rosszat sejtve talpra szökkent, s már nyúlt is kardja után. Odaát aludtak a gyerekek: a lány és a Jankó. Uram Isten!

Dammm

Megint! Valami megint becsapta a zsalut. Csikorgás... Tárva-nyitva az ablak! Léptek nesze...

Uramisten, valaki jár odaát!

Erzse felsikoltott, de mire kiugrott a megvetett ágyból, Vajk már az ajtó felé száguldott.

Feltépte, és belevetette magát a sötétségbe, mezítlen talpa csattogott a hővös agyagpadlón.

Megtorpant.

Ott állt elıtte.

A fekete ember a kis ágy felett görnyedt.

Háta görbe volt, karmaival elırenyúlt az ágy fölé, s ahogy vicsorogva megfordult, hófehér, szembogár nélküli szeme fehéren csillant a holdfényben. Vajk ereiben megfagyott a vér.

Mozdulni akart, de nem bírt, a kard markolata hideg tőzzel égette a bırét.

– Te... te... Téged már eltemettek! – motyogta maga elé. – Takarodj vissza, ahonnét jöttél!

A fekete ember felnevetett – fülsiketítı csikorgás az éjszakában –, aztán fellebbent a levegıbe, mintha láthatatlan szárnyai lettek volna, és kisuhant a szélesre tárt ablakon.

Ködgomolyag kélt, a Duna felett gonosz felhık győltek.

Vajk az ablakhoz ugrott és kibámult az éjszakába.

Valami elsuhant a sötétben, a nádas nyögve nyílt szét elıtte. Ahogy másnap reggel a nyomokat vizsgálta, látta, hogy megperzselıdtek a szálak, mintha tőz emésztette volna el ıket.

– Takarodj innen! – üvöltötte utána az éjszakába.

Vajk hallani vélte szíve eszeveszett zakatolását. Sokáig bámult, egészen addig, amíg bíbor és fekete felhık úsztak a hold elé.

Akkor visszabotorkált a házba.

Zihálva ébredt.

Kiáltott az imént, Erzse riadtan húzódott félre tıle, mint valami eszementtıl.

Vajk megtörölte a homlokát, nagyot sóhajtott, hátha csitul szíve heves dobogása. Teste verejtékben úszott, izmai megfeszültek, mintha az éjszaka eddigi részét valamivel viaskodva töltötte volna.

– Rossz álom? Mi van veled? – kérdezte halkan Erzse. – Mit láttál álmodban?

Vajk nagyot nyelt. – Rossz álom... – suttogta.

Remegı kézzel tüzet csiholt, azzal átdülöngélt a szomszéd szobába, ahol a kicsi aludt. Megállt az ajtóban, és dermedten nézte az ágyat. Erzse felsikoltott mögötte. A jány is felriadt, és rémült zokogással rohant anyjához.

– Menjetek ki... Menjetek... Ne nézzétek!

Rogyadozó léptekkel a kiságyhoz botorkált, és erıt vett magán, hogy el tudja viselni a látványt.

Valamivel be kellene takarni...

A lelke mélyén remélte, hogy nem szenvedett sokáig, de ami a fiúból maradt, abból nem erre lehetett következtetni.

Lehajtotta a fejét.

– Jézus Krisztus, Istennek egyfia...

Tudta, hogy ki kell vennie az ágyból. Gyolcsba kell csavarnia...

Koporsót kell ácsolnia.

Még az éjjel.

4.

A pap, akit Bán nagyúr küldött, egészen zavarodott ember volt. Csak egy gyors imát rebegett el, tessék-lássék végezte a szertartást, mintha iszonyodna az egésztıl. Vajk nem hibáztatta, maga is szeretett volna mielıbb indulni haza. A pap türelmetlenül sürgette a két sírásót, akik jó mély gödröt kapartak a koporsónak. Amikor a fiú nevét mondta, a csuhás keresztet vetett.

Kevei János...

Johannes Covinus...

Miatyánk, aki a mennyekben vagy

Szenteltessék meg a te neved

A sírásók gyorsan forgatták a földet.

Jöjjön el a te országod...

Jó mélyre temették. Nehogy – miként a titkos kamarás mondta –, pár hét múlva valami oktalan talján kımőves kifordítsa a földbıl az oszló tetemet.

Amikor – néhány órával késıbb – kifelé szekereztek a városból, Erzse váratlanul megszólalt.

–Ígérd meg! – mondta. – ígérd meg, hogy ıt nem fogod engedni!

Vajk szeretett volna biztatón rámosolyogni, de nem tudott. Kinyúlt hát inkább, és gyengéden megérintette az asszony hasát. A vastag ruha alatt már domborodott az a valami.

– Érzed? – kérdezte szelíden Erzse. – Most is mozog.

– Érzem.

– Ígérd meg – könyörgött az asszony –, hogy rá jobban vigyázol. İ a miénk! İ már csak a miénk!

– Megígérem – mondta Vajk.

– És azt is ígérd meg, hogy elmegyünk Kévérıl! Valahová messzire, ahol nem találhatja meg ıt!

– Elmegyünk.

Azt már nem tette hozzá, hogy bárhová is mehetnek, a fekete ember elıl nincsen menekvés.

Ha a világ végére bújnának elıle, akkor is, ott is megtalálná ıket. Vajk felpillantott. A túlparton, Pest felett már pirkadott, tejszerő, ködös fellegek oszlatták óvatosan az éjszakát.

– Kérheted a királyt. Tartozik neked.

– Tartozik.

– Végtére is megmentetted az életét! Ideje volna, hogy lerója háláját! – dohogta az asszony. –

Csak kérned kell! Kérjél várat! Falut! Meg fogja adni!

– Megadja. Megadja, ne félj. De hagyni kell kis idıt neki. Most még nem. Majd késıbb.

A várkapuhoz érve a potrohos hadnagy álmos szemmel gyanakodva rájuk hunyorgott.

– Nocsak! Végeztetek?

– Végeztünk.

– Mondtam már, hogy szép az asszonyod, Kevei?

– Tudom én azt.

– Hányadik hónapban vagy, lányom? Erzse nem felelt.

– Ha fiú lesz? Hogy hívjátok, he? – A hadnagy a szekér mellett baktatott, és kedélyesen megpödörte a bajuszát. – Vajknak, mint az apját? – Jánosnak – felelte szelíden Erzse. –

Jánosnak, mint a bátyját.

5.

Hajnal elıtt nem sokkal a király is felriadt álmából. Felkelt hitvese mellıl, aki mezítelenül aludt mellette az ágyban.

Zsigmond mosolygott.

Barbara jóval fiatalabb volt nála, nyúlánk, szinte még serdülı leány, mégis mestere már Ámor mővészetének. A Cillei-Házban alaposan felkészítik a kiházasítandó lányokat mindenre, amire Luxemburgi Zsigmond ágyában szükség lehet.

A király fáradt volt, lassan abba a korba lépett, amikor az ilyesfajta fruskák kiszipolyozzák minden csepp erejét. Az éjszaka emlékeinek édes mosolyával selyempapucsba bújtatta lábát, és lábujjhegyen kibotorkált a még sötét, hideg folyosóra. Egy ember állt az ajtóban, Zsigmond összerezzent, ahogy csaknem beléütközött.

– Mit keresel te itt?

– Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy minden rendben van E – felelte halkan Bán Ferenc.

– Hogy rendben van-e? Sajog minden porcikám.

A titkos kamarás diszkréten köhintett; el tudta képzelni, micsoda tornamutatványoknak köszönhetı mindez.

– Arra ébredtem, hogy a fiam itt van – mondta tőnıdve a király, és egy ablakhoz lépett. A Duna felett párát sodort a szél. – Itt van, és bebocsátást kér a kapuknál.

– Érdekes álom lehetett, uram.

– Arra gondoltam...

– Miért nem alszik még egy kicsit, fenség?

– Én... – Zsigmond elgondolkodva beletúrt vörös szakállába. – Arra gondoltam, mi lenne, ha idehozatnánk az udvarba... Veszedelmesen messze van tılem. Baja eshet ott, közel a határhoz...

– Mindannyian Isten kezében vagyunk, uram. Ha az Úr alkalmasnak találja, megerısödik majd a vad délvidéken. De most még korai lenne idehozatni.

– Múlik az idı. Egy fiú, aki itt lehetne a közelemben, egy fiú, akit királynak nevelhetnénk...

– Ha tudomást szereznének róla, fenség, azonnal végeznének vele. – Igen... Tudom... Mit gondolsz... ott messze... valamennyire mégis biztonságban van?

Bán Ferenc sóhajtva kitárta az ablakot. Odakintrıl friss hajnali levegı áradt a folyosóra.

– Ahogy már mondottam, mind az Úr kezében vagyunk, fenség. Zsigmond vállat vont, és kezét dörzsölgetve visszafordult a háló felé.

– Úgy látom, ennél a semmitmondó ostobaságnál most belıled többet ki nem szedek.

Megyek. Megpróbálok aludni még.

Ahogy kinyitotta az ajtót, odabentrıl dühödt kiáltás harsant, egy fúria-gyereklány kiáltása:

– Hol voltál? Miért hagytál magamra?

Zsigmond segélykérın visszanézett a titkos kamarásra, aztán megadóan leoldotta köpenyét, és belépett az ajtón. Van, amin semmiféle titkos kamarás nem segíthet.

6.

TIZENKÉT ÉVVEL KÉSİBB

A.D. 1412

Hétágra tőzött a nap, a patak partján megpihenı társzekér igáslovai lustán elnyúltak a porban.

Legyek dongtak körülöttük, amott meg, a szikes réten, ahol a kimerült utasok megpihentek, méhek győltek sőrő rajokban a sárga és fehér virágok közt.

Pangó forróság vibrált a vidék felett.

Mikor indulhatunk végre?

Erzse meggyötörten felsóhajtott a terebélyes tölgy árnyékában. A legények legalább egy órája piszmogtak helyére illeszteni azt az átkozott kereket, de úgy tőnt, egyelıre nem sok sikerrel; ha így haladnak, az este is itt köszönt rájuk, a végtelen rónaság kellıs közepén. Arra pedig

Erzse nem akart gondolni, mi lesz vele éjjel, kitéve ennek a két haramiának a kénye-kedvére.

Pedig csak nem akaródzott elindulniuk. Erzse a szeme sarkából látta, ahogy a két barna képő

egyre csak felé pislog; úgy tettek, mintha a kicsorbult kerékkel foglalatoskodnának, de közben le sem vették tekintetüket az árnyékban ücsörgı nırıl.

Erzse jól ismerte ezeket az éhes férfipillantásokat.

Serdülı lány kora óta megszokta már ıket, szinte attól az idıtıl fogva, hogy a melle gömbölyödni kezdett. Bár soha be nem vallotta volna, általában szerette, ha nézik. Minden hízelgı szónál többet mondtak ezek a vágyakozó férfitekintetek, ezek a sóvárgó pillantások, a mélybıl felszakadó sóhajok és a bárgyú, sokat sejtetı mosolyok.

Általában kedvelte, ha így nézik, amikor ilyen erısen éreztetik vele, hogy nı. De most...

Most félt ezektıl a pillantásoktól, kiszolgáltatottnak érezte magát tılük.

Idegesen a patak partján játszó fiúcska felé fordult. A kis Jankó fáradhatatlanul szaladgált a mohos fák közt, s lapos kavicsokat dobált a vízbe. Számára ez az utazás igazi kaland volt, lévén, hogy új otthonukból, Hunyadból még ki sem tehette a lábát eleddig. Élvezte a fárasztó szekerezést egész idáig, s a kényszerő pihenı sem látszott kedvét szegni.

Erzse ebben a pillanatban biztos volt benne, hogy hibát követett el, amikor magával hozta a fiúcskát. Néhány napja még eljátszott a gondolattal, hogy odahaza hagyja a cselédek gondjaira, de aztán úgy döntött, biztos, ami biztos, viszi ıt is Budára.

Az álmok...

Az álmokból kilépı fekete ember megtalálja bárhol!

Volt mitıl félteni.

Volt kitıl félteni.

– Jankó! Ne menj közel a vízhez!

A két legény felröhögött a szekér mellett, s ahogy Erzse dühösen odavillantotta tekintetét, azok már le sem sütötték szemüket rajtakapottan, helyette kihívón viszonozták nézését.

Erzse védekezın összefőzte mellei elıtt a karját, ösztönös mozdulatként az árgus tekintetek ellen. Mintha ez a két mihaszna máris lecibálta volna róla a ruhát, mintha máris rája vetették volna magukat. Bezzeg rá sem mernének nézni, ha Vajk itt volna! Meg is kapnák a büntetésüket rögvest, ha ilyesmire vetemednének uruk jelenlétében!

Csakhogy most nincs itt!

Egyedül maradt.

– Jankó! Gyere ide!

A fiúcska kelletlenül a patakba hajította a markában szorongatott kavicsokat, tett egy tétova lépést anyja felé, de aztán megtorpant. Dacosan Erzsére emelte tekintetét, mintha csak azt mérlegelné, szembeszegülhet E anyja akaratával. Valami azonban megvillanhatott azokban a mélyfekete anyai szemekben, mert a kölyök fortyongva odasomfordált a tölgy árnyékába.

– Maradj mellettem! – mordult rá Erzse.

– Minek?

– Mert azt mondtam! Jankó dühösen rámeredt.

Mokány kis kölyök volt, izmos, tömzsi, „tömör hús és izom", ahogy az apja mondogatta.

Hollófekete, dús hajába most finomezüst pókháló tapadt, piros arcából pedig oly vad elszántsággal perzselt nagy, fekete örvényszeme, hogy Erzse szíve egyszeriben meglágyult.

Ezt ugyan le nem cövekeli maga mellé!

– Jól van! De ne menj messze, Jankó! Lehet, mindjárt kész lesz a szekér!

A kölyök csontos arcán elégedett vigyor terült szét.

– Akkor lövök valamit!

Felkapta az elemózsiás vászon mellé ejtett gyerekíjat és a vesszıket, s már nyargalt is vissza a patak felé.

Erzse nem veszıdött vele, hogy utánakiáltson, inkább elfordult a szekérrel veszıdı két pimasztól, és maga is a patak csillámkéken csobogó habjait kezdte bámulni.

Fáradt volt, napok óta alig aludt valamit.

Egész teste megfeszült, kényszerítenie kellett magát, hogy kiengedjen kissé: itt a nádas szélén, a vén tölgyes szomszédságában, ahol ezerféle madár csivitel, nem sok értelme a görcsös, göcsörtös gondolatoknak.

Nyugalom!

Nem lesz semmi baj!

Felmutatja a győrőt, beeresztik a király elé, és elmondja, miért jött. A király pedig segíteni fog.

Segítenie kell!

Ez az utolsó reményük...

Jankó egy gyík fürgeségével kapaszkodott az egyik tölgyre, ahol meglovagolva egy vaskos ágat, célba vett egy közeli zsombékosban székelı kócsagot.

Ügyes gyerek, futott át a gondolat Erzse agyán. Eleven, életrevaló.

Nem úgy, mint az a másik... amelyik a palota padlója alatt rohad, immár több mint tíz esztendeje!

Erzse a kezében szorongatott győrőre pillantott. Ez a győrő minden reménységük. Enélkül be sem eresztik a palotába, enélkül a közelébe sem juthat Zsigmondnak.

Hirtelen felkapta a fejét.

Valami elsuhant az arca mellett. Kalapáló szívvel elıször arra gondolt, a kis Jankó nyílvesszıje tévesztett célt, az zúgott el az arca elıtt. Aztán megpillantotta a fekete szárnyakat. Éles károgás...

A holló hatalmas volt, csaknem akkora, mint egy sas. Oda szállt, éppen elé, a főbe. Erzse sohasem látott ekkorát: kövér testét csillogó fekete tollak borították, vörös csırét éhesen nyitogatta, s egyenest Erzse szemébe bámult. Gonosz szemei voltak.

Az asszony megbabonázva nézte, s valami soha nem tapasztalt gyengeség lett úrrá a testén.

Valaki felkiáltott a közelben, de hogy a szekérnél ügyködı legények voltak, vagy a kis Jankó, azt Erzse már nem tudhatta. Éles fájdalom mart a tenyerébe, s ahogy a holló igézı-babonázó szemétıl szabadulva lebámult a kezére, látta, hogy vér szivárog vékony csuklójára.

Jézusom, a győrő!

A holló a magasba röppent, csırében a király győrőjével – kiterjesztett éjfekete szárnyaival zúgva szelte a levegıt, egyenest a patak túlpartja felé röppent.

– A győrő! – sikoltotta Erzse.

A szekérnél felpattant a két mihaszna is, de lábuk azonmód földbe gyökerezett, ahogy a tovaszálló holló után bámultak. Erzse révülten berontott a patakba, mintha őzni próbálná a madarat. Ekkor valóban elsuhant egy nyílvesszı az arca mellett, oly közel, hogy egy fekete hajtincse utána lebbent.

A holló a következı pillanatban átlıtt testtel bucskázott a túlparti bokrokba.

Erzse csak most érezte meg a patak vizének hidegét, mégsem tudott megmoccanni.

Megbabonázva bámulta, ahogy a kis Jankó elcsörtet mellette, majd néhány karcsapással átúszik a patak túlpartjára.

– Jankó! Jankó! – Hebegte, de a fiú rá sem hederített. Kitántorgott a túlsó partra, és fürgén a bokrok közé rontott. Mire elıkecmergett, arcán friss karcolások vöröslöttek.

Valamit a magasba emelt, ahogy visszaúszott az anyjához.

– Itt van! Megvan!

Erzse szívdobogva vette el tıle.

A holló feje volt az, csırében a győrővel.

– Nem engedte, hát letéptem a fejét! – zihálta Jankó vigyorogva. A keze csupa vér, arca merı bokor tépte karcolás, mégis oly büszkeség sugárzik róla, ami átragyog minden seben. – Látta, hogy eltaláltam, anyám? Egyenest a szívébe!

Erzse remegı kézzel próbálta kifeszíteni a győrőt a holló csırébıl.

Még holtában sem nagyon engedte.

7.

Mikor végre újra nekieredtek a szekérrel, és sorra maradoztak el mellettük az ismert alföldi falvak, a két legény immár tisztelettudón lovagolt kétoldalt. Nem pislogtak Erzsére, inkább az elıttük kanyargó utat fürkészték.

Erzse a zötykölıdı Jankóra pillantott. A fiú, kezében íjával komoran méregette a lovasokat, a vesszık keze ügyében hevertek a padon.

Ezen elmosolyodott.

Igaz, hogy Vajk nem volt itt, hogy megvédje, mégis tudta, hogy nem lesz többé soha védtelen.

A fia, ez a vad kis oroszlán itt lesz, hogy megvédje, míg csak él.

8.

– Megismerem...

Zsigmond felpillantott a kezében tartott győrőrıl, és tetıtıl talpig végigmérte a trón elıtt térdeplı asszonyt és a fiúcskát.

Még mindig... – gondolta csodálkozva – még mindig észvesztıén gyönyörő! Pedig Erzse csupán egy kopottas, fodraitól és díszítéseitıl rég megfosztott, mélyzöld ruhát viselt, olyasfélét, amit a vidéki, kisnemesi kúriák asszonyai hordanak Erdély-szerte. A szövetet láthatóan kínos igyekezettel mosták tisztára, ami azonban csak tovább növelte a nyőttség érzetét.

Erzse lesütötte a szemét, és semmi pénzért fel sem emelte volna újra. Tekintetek százai szegezıdtek rá, kíváncsi, mohó, és leplezetlenül szemérmetlen pillantások. A teremben amúgy meglepıen sötét volt: odakinn, a festett táblájú ablakok megett mélylila fellegek takarták a napot, s az idebenn meggyújtott, vaskos gyertyák fénye bizony nem bizonyult elegendınek, hogy megvilágítsa a súlyos drapériákkal, vastag, veres selymekkel bıségesen díszített boltíves csarnokot. Ha elég fényt nem is, de valami édeskés, szinte bódító illatot árasztottak magukból ezek a faggyúgyertyák; Erzse elıször idegennek találta, de aztán valósággal elbővölte az illat. – Igen, ez az én győrőm! Kelj fel, leányom!

Az asszony engedelmeskedett, s Jankó önkéntelenül követte mozdulatát. Zsigmond mosolygott. Nem volt itt szükség semmiféle győrőre. Ezer közül is megismerte volna ezt az asszonyt. A gyertyák sápadt, arany derengése mézszínőre festette a zöld ruhából viruló bırét.

Arca kipirult, s ahogy félénken Zsigmondra nézett, hosszú szempillái megrebbentek az ékkıként csillogó, babonázó szemek felett.

– İ a fiad? – kérdezte Zsigmond, aki immár a német királyi címet is viselte. Ahogy azt kiejtette száján, hogy „fiad”, megremegett a hangja. – János a neve, fenség. Zsigmond merengve bólintott.

Milyen kicsi! Nem látszik... mennyinek is? Tizenöt-tizenhét évesnek?

Igaz, kicsinek is satnya volt.

Most legalább megizmosodott. Majd megnı Hunyad ifjú ura!

Repül az idı! Mintha csak most lett volna, hogy a király szolgálatában véghezvitt, közelebbrıl meg nem nevezett cselekedetek jutalmául Vajknak, és idıközben megszaporodott havaselvi rokonainak adományozta Hunyad rozzant várát.

Most meg...

Milyen izmos ez a kölyök! Micsoda vasgyúró! Kár, hogy ilyen kicsi!

Zsigmond elgondolkodva figyelte Jankót.

A fiú egy cseppet sem tőnt megilletıdöttnek, úgy tekingetett körbe a királyi fogadóteremben, mintha naponta hoznák hasonló, pompás helyekre. Hol a kétoldalt felsorakozó nagyurakat és

fıpapokat bámulta, hol pedig a magasból alágörgetett régi flagellumokat, rajta a rég elporladt királyok címereivel.

– Hallottam a hıstettedrıl, Hunyadi János! – Zsigmond kimért mozdulattal felkelt a trónusról, és odalépett hozzájuk. Ahogy megcsapta az Erzse hajából áradó édes illat, melegség öntötte el a testét. Nem tudta megállni, hogy közvetlen közelrıl ne bámulja a zöld selyembıl kiemelkedı, telt kebleket, noha mögötte Barbara királyné már idegesen fészkelıdött a trónuson.

Jobbnak látta hát, ha minden figyelmét a fiúcskára fordítja, aki épp ebben a pillanatban húzta ki kezét anyja szorításából.

– Magamnak is nagy szükségem lenne az ilyen kiváló vitézekre! – mondta kedélyesen, miközben elsétált Jankó mellett. A fiú a derekáig ért, de anyjával ellentétben belıle sőrő

verejtékszag áradt. Zsigmond elfintorodott, győrőktıl csillogó, finom ujjaival beletúrt vörös szakállába.

– Lenyilaztad a hollót, ami elragadta a győrőmet. Mit gondolsz, fiú, le tudnál E nyilazni egy szárnyas oroszlánt is, ha elragadott tılem valamit?

Számítva udvaroncai kacagására, mosolyogva feléjük fordult, s nem is kellett csalatkoznia bennük. Egytıl egyig mind jót derültek a bennfentes szellemességen. (Zsigmond itt Velencére gondol, annak jelképe a szárnyas oroszlán. Ebben az idıben újultak ki ugyanis az ellentétek a dózsék városával, mely régóta meg kívánta kaparintani Magyarország adriai városait.)

– Szárnyas oroszlán nincsen – vont vállat Jankó, és felbámult a királyra. – De ha lenne, szívesen lenyilaznám neked.

Zsigmond éppen Erzse elıtt torpant meg. Az asszony zavartan rápillantott, s most oly közel álltak egymáshoz, hogy a férfi szinte érezte a meleg nıi testbıl áradó delejes vonzást.

– Mi történt? – suttogta alig hallhatóan a király. – Mit akarsz tılem? – Segíts! Könyörgöm, segíts!

– Hallgatlak! – Zsigmond erıt vett magán, s palástja rándításával visszasietett a trónushoz, sápatag királyi asszonya mellé. – Kedves vitézem asszonya bármit kérhet tılem. Hol van most? Hol van Vajk?

– Fogságban – mondta lehajtott fejjel Erzse. – Kérlek, fenség, segíts, hogy kiszabadulhasson!

– Fogságba esett?

– Egy éjjel felriadt, és összefüggéstelenül kezdett beszélni. Régi dolgokról, egy fekete emberrıl, aki mindenhová követi. Azt hiszem, megzavarodott szegény. Az éj közepén felkötötte kardját, és nyeregbe szállt azzal, hogy visszatér oda, ahonnan jött, mert el kell rendeznie egy régi ügyet.

Zsigmond meglepetten bámult rájuk. Egy szót sem értett az egészbıl.

– De... nem értem. Hogyan segíthetnék én?

– Azt hiszem, tudom, hol van – folytatta Erzse. – Fenséged szövetségese, Vlad herceg...

A trónus mögött felsorakozó díszes öltözetőek közül ekkor egy szikár arcú férfi lépett illedelmesen a király mellé, és valamit a fülébe súgott.

– Ó! – Zsigmond arcáról nem tőnt el ugyan az értetlenség, de mellé kiült valami bizonytalan bosszúság is. – Vagy úgy! A sárkányos vajdafi...

Erzse a szikár férfira pillantott, aki biztató arckifejezéssel biccentett felé. Az ı nyakában, akár a királyéban, széles aranyláncon egy tekergı, kígyószerő sárkánymedál függött.

– Régi családi ügyek, fenség... – mondta alig hallhatóan Bán Ferenc, majd jónak látva bizalmas információkkal is kiegészíteni mondandóját, valamit még a király fülébe sutyorgott.

Erzse szíve a torkában dobogott.

Tudta, hogy most eldılhet sorsuk, mely eleddig a szerencse felfelé ívelésével magasba emelte ıket. Ha szerencséjük itt megszakad, a fekete ember, akirıl szinte semmit sem tudott, de akit szíve mélyébıl rettegett, többé nem ereszti el urát. Vajk nélkül pedig ı egymagában képtelen lesz megvédeni Jankót, és azt a keveset, amelyet a királyi kegy révén magukénak tudhattak. A

roskatag, ódon várat, amit tán még az Árpádok idején emeltek, azt a néhány nyomorúságos falut...

Amíg a titkos kamarás a királlyal sustorgott, Erzse lepillantott Jankóra. A fiú a megilletıdöttség legcsekélyebb jele nélkül bámészkodott tovább, most épp a jelenlévı zászlósurak ékkövekkel kivert övő, palástos mentéit, a csillogó kardokat, tıröket, a trónus mögött feszesen álló királyi alabárdosok rezzenéstelen arcát.

– Itt akarok maradni – jelentette ki jó hangosan a fiú. – Anyám, én itt maradok.

Zsigmond meglepetten felnézett.

– Ahogy mondtam, mindig szükségem van az ilyen derék legényekre! – mondta nyájasan. És az ilyen igézı asszonyokra – tette hozzá magában.

Mintha a gondolataiban olvasna, a sápatag királyné megköszörülte torkát, és hosszú zsiráfnyakát Zsigmond felé fordította. A király ismerte jól ezt a torokköszörülést és ezt a kitekert mozdulatot.

– Nincs még elég fattyad Budán? – sziszegte Barbara úgy, hogy a nagyurak lehetıleg ne hallják szavát. – Nem akarom a közeledben látni! Megértetted?

Zsigmond fancsali kifejezéssel fordult Bán Ferenc felé.

– A kamarás úr elmondja majd, miben állhatunk a segítségedre! – mondta aztán kelletlenül. –

Mindazonáltal mindent megtesszük, ami csak tılünk telik. Remélem, Vajk vitéz épségben visszatér majd mihozzánk. Ez ügyben nemsokára futárt menesztek Tirgovistébe, ha Vajk még él, a herceg most már nem merészeli bántani, ígérem neked!

Erzse bosszúsan bámulta a királyt. Ennyi? Érje be ezzel?

– Még ma! – mondta rekedten.

– Tessék?

– Menessz futárt még ma. Holnap már késı!

A titkos kamarás odalépett melléjük, és gyengéden megfogta Erzse vállát.

– A kihallgatásnak vége, asszony. Indulnod kell!

– Ígérd meg! – kiáltotta Erzse, hogy visszhangoztak belé a csarnok falai. – ígérd meg, hogy még ma!

Bán gyengéden terelgetni kezdte ıket maga elıtt.

– Ígérd meg!

Amikor az alabárdosok sorfalához értek, Erzse utoljára még visszapillantott. A gyertyák arany derengésében látta, amint Zsigmond közel hajol Barbara királynéhoz, és kezét simogatva mentegetızik.

Hiába jöttem! – suhant át a gondolat agyán, és kétségbeesetten megszorította Jankó kezét. A fiú mintha csak megérezte volna, mi történik körülötte, anyjára hunyorgott.

– Apám nem jön vissza többé? – kérdezte halkan.

Amikor a kamarás kivezette ıket a terembıl, Erzse zokogásban tört ki, arcát kezébe temette, miközben elgyengülve nekidılt a palota frissen meszelt falának.

– Erre semmi szükség nem volt – jegyezte meg halkan az öregember, a hangja mély, nyugtatón balzsamos. – İfensége szívén viseli az ügyeteket, asszony! De soha többé ne hozd ıt ilyen helyzetbe, azt ajánlom!

– Te ki vagy? – kérdezte hirtelen Jankó. – Nem ismerlek téged.

– Bán Ferenc vagyok, a király kamarása. Tessék, ez a tiéd! – A szikár férfi kezében a győrő

csillant. – Ha már visszaoroztad a holló csırébıl, maradjon most már tenálad.

A fiú az öregre emelte hatalmas, fekete szemeit.

– Itt akarok maradni.

– De hiszen itt maradhatsz! – nevetett Bán Ferenc. – İfensége kívánsága az, hogy szerezzek szállást számotokra. Üdvösnek látná, ha néhány hétig a vendégszeretetét élveznétek, míg elrendezıdik az a... az az ügy Vlad herceg úrral.

Erzse meglepetten emelte fel könnyáztatta tekintetét.

– Hát segít? Valóban segít?

– Nem volna ildomos avatatlan fülek elıtt olyasmirıl beszélni, ami veszélybe sodorhatja ezt a fiút és az apját! – suttogta a kancellár. – Jöjjetek! A palotában nem maradhattok, mert a Cillei sárkány felkutatna benneteket, hogy elevenen pörköljön meg a tüzével! El sem hinnétek, micsoda bestia! Én vigyázok rátok, amíg Budán lesz lakásotok. Ha akarsz... – Bán a fiú vállára tette a kezét. – Ha akarsz, velem jöhetsz majd idıvel. Megmutatom neked a királyi palotát. A bástyákat! A katonák szállásait! Aztán eldöntheted majd, akarsz E maradni azután is!

– Már eldöntöttem! – felelte Jankó. – A király katonája leszek, mint apám és mint nagyapám!

Itt maradok!

Bán elmosolyodott.

– A király katonája leszel, ne aggódj, Hunyadi János!

9.

A ház, ahová a kancellár vezette ıket, egy eldugott kis utcácskában állt, a Szent István-kolostor közelében. Ódon, düledezı polgárházak szorultak itt össze girbegurbán a sötét utcácskákon, ahol szennyes lé csordogált, és a nap szinte soha nem sütött be.

Miután fellépkedtek a szők, meredek lépcsın, és beléptek a szobába Erzse elszörnyedt.

A ház egy öreg német udvari emberé volt, aki egy szót sem értett magyarul. Bán türelmesen elmondta, kiket hozott magával és miért. A német sőrő hajlongások közepette kihátrált, s Erzséék onnantól kezdve a színét sem látták, csak egy szótlan, görcsös arcú komornát, aki meleg vizet hozott mosakodni és megrakta étkekkel az aprócska kis asztalt.

– Napközben ne mozdulj ki ebbıl a házból – magyarázta az öreg. – Csak a király engedélyével teheted. A fiú a szomszéd szobában alszik majd.

Jankó rosszkedvően a földre dobta íját és gyermekpajzsát. Mellé ejtette farkasprém ködmönét, melyet magyar módra a vállára vetve hordott.

– Nem tetszik ez a hely. Dohos. Hideg. Vissza akarok menni a palotába! A kancellár elgondolkodva fürkészte Jankó arcát.

– Nem jöhetsz most oda vissza. Talán majd késıbb!

Erzse az ablakhoz lépett. Az üveg koszos volt, a szemközti, kékre festett, omló vakolatú házat lehetett csak látni.

– Meddig kell itt maradnunk? – kérdezte fegyelmezetten. Úgy érezte, bármire hajlandó lenne, csak hogy segítsen megmenteni az urát.

– Ameddig a király úgy akarja. Erzse bólintott.

– Most magadra hagylak, asszony. Estére fürödj meg, és öltözz fel tisztességgel. Látogatód lesz.

A kamarás toporgott még egy darabig, aztán jobbnak látta elindulni. Az ajtó elıtt azonban csaknem rálépett a földre hajított gyermekpajzsra.

– Átfestetjük ezt – jegyezte meg, és Jankóra mosolygott. – A király azt akarja, hogy kapjatok két újabb falut. Új armálist is ád. Legyen rajta holló a sas helyett. A csırében kereszt helyett a király győrője. Jó lesz?

Jankó elvigyorodott. – Jó lesz.

10.

Odakünn éjszaka telepedett a városra. A kitárt ablakon, a Duna felıl hal- és hínárszagú levegı áradt, ami így is sokkal jobb volt a ház dohos bőzénél.

Erzse megfürödve, zöld ruhájában ült a széken és várt. Jankó békésen aludt a szomszéd szobában, szuszogása áthallatszott. Vékonyak itt a falak.

Míg várt, és a királyváros szokatlan neszeit figyelte, az asszony gondolatai elkalandoztak.

Újabban sokat járt az esze Vajkkal. Az eltelt évek alatt hozzászokott a férfi szótlanságához, komor természetéhez, és a maga módián megtanulta szeretni is, noha a férfi igazából sohasem engedte közel magához. Mintha mindig is valami sötét titoktól akarta volna óvni asszonyát, mintha mindig is valami megfoghatatlan veszedelemtıl akarta volna távoltartani.

Havaselvérıl sorra érkeztek rokonai, féltestvérei, s ı mindnek helyet adott Hunyadon vagy valamelyik szomszédos faluban. De hol voltak azok Vajkhoz képest! Az ura leginkább hallgatni szeretett, és sokkal eszesebb volt, mint a vele egyívású toborzóhadnagyok. Nem véletlenül bízik benne a király! Igazi kincs az ilyen ember! Bezzeg a Havaselvérıl átszivárgó pere-putty férfitagjai harsányak mind, részegesek és erıszakosak. Barbár, ostoba népség!

Erzse lehunyta a szemét.

Vajk!

Hol vagy most?

Élsz-e még?

Mi van veled?

Ahogy ott ült az egy szál, pislákoló gyertyától megvilágított szobácskában, Erzse végtelenül egyedül érezte magát. Mit keres itt? Miért jött ide?

Kopogtak.

Az asszony gyorsan kicsapta gondolatai közül az önsajnálatot és az aggodalmat. Erre most nincs idı! Megigazította ruháját és ajtót nyitott.

Tudta, ki jı, s nem is csalatkozott. A küszöbön egyszerő, fekete ruhában, vizes cipıben Zsigmond állt. Most valahogy magasabbnak tőnt, mint a trónteremben, a fekete szépen kiemelte vörös hajának fodrait és csigáit, melyek elrendezve mind keskeny vállára omlottak.

Szép ember volt, sokkal szebb, mint Vajk, vagy bárki, akit Erzse addig ismert.

Ne gondolj most rá! – figyelmeztette magát Erzse. – Mindent érte teszel! Mindent! Mindent!

Bármit! Mindent!

– Itt vagyok – mondta a király. – Beljebb jönnék, ha lehet.

Erzse engedelmesen betessékelte, de Zsigmondnak valójában nem volt szüksége gardírozásra; otthonosan mozgott, kezében szorongatott német kalpagját az asztalkára hajította, s kényelmesen lehuppant az ágyra.

– Kevés az idım – közölte kedélyesen. – Gyere ide mellém! – azzal máris oldani kezdte ruhája ezüstgombjait.

Erzse gombócot érzett a torkában, de azért szót fogadott. Kezét az ölébe ejtette, és könnyes szemmel egyre csak a koszos ablakot bámulta. Zsigmond motyogott valamit közel hajolva hozzá, s miközben teleszívta tüdejét a nıi test édes illatával, tenyerét az asszony melleire tapasztotta.

– Fenség, én...

Zsigmond nem felelt. Unott arckifejezéssel, dúdolgatva kibontotta kopottas, zöld ruhájából Erzse idomait, aztán a hasára fordította az asszonyt, kicsit széttárta a lábait, hogy hátulról belehatolhasson.

– Halkan – suttogta az asszony. – Kérem, fenség! Nagyon szépen kérem! A gyerek ne ébredjen fel!

Odakinn eleredt az esı.

Ötödik fejezet

A SZÁMŐZÖTT KIRÁLYNÉ

1.

Dénes reggel megpróbált valami kásaféleséget kotyvasztani az apátság régi konyhájában a poros kövek és a rég kihőlt fızıhelyek közt. A magtárban talált egy kiszakadt zsákot, abban némi kölest. Amikor az étket egy tálkán bevitte a lábadozó betegnek, pironkodva kért bocsánatot a gyanúsan sárga és meglehetısen íztelen masszáért.

– Oda se neki! – mondta a szép öregember. – Aki annyit nélkülözött, annyit éhezett, mint én, az mindent megeszik.

Dénes szomorúan bólintott, de nem nézett az öregre. Tekintetét a templomüvegre függesztette, és hunyorogva figyelte a napfény színeváltozását a sárga, zöld és kék figurákon.

– Mi bánt? – kérdezte az öreg. Lassan kanalazott, mintha minden falat ízét élvezné.

– Semmi – mondta Dénes. – Csak éppen azon járnak a gondolataim, amit eddig elbeszélt.

A szép öregember elmosolyodott, és reszketeg kézzel maga mellé tette a kásával teli tálkát.

– Úgy. Értem én. Sérti a füled néhány részlet, ha nem tévedek...

Dénes elpirult.

– Én... én nem hiszem, hogy úgy esett volna, ahogyan... ahogyan elmondta... Szerintem rosszindulatú szóbeszédnél nem több... Az öreg megértıen bólogatott.

– Megértem, ha így érzel. De ne feledd, Dénes, bizonyosat csak maga a Jóisten tudhat. Amirıl eddig beszéltem, oly régen történt, hogy már senki sem él, aki maga is emlékezhetne rá. Rég elporladtak azok az emberek, akikrıl hallottál, és bizonyos dolgokról akkoriban is csak nagyon kevesen tudhattak. Mindazonáltal...

Az öreg sejtelmes mosollyal az ajkán felpillantott a feszületre.

– Mindazonáltal lehet, nem egészen így estek a dolgok akkoriban. Igazságod van, bizony sok rosszindulatú szóbeszéd járta a nagy Hunyadi születésérıl, meg arról, ki is volt az atyja valójában. Még ma is sokan úgy hiszik, hogy maga Zsigmond nemzette a szép Morzsinai Erzsének János vajda urunkat. De beszélnek egyebet is, ennél sokkal cifrábbakat is. És elhiszem, Dénes fiam, hogy némely gondolatok sértık lehetnek egy oly ártatlan fül számira, mint a tied.

– Én... én csak... Nem hiszem, hogy Hunyadi... hogy a nagy Hunyadi anyja...

– Ó! – Az öreg gyengéden megérintette Dénes vállát. – Soha ne ítélj, hogy ne ítéltessél, fiam!

Bármit is tett Morzsinai Erzse, avagy nem tett, ınélküle soha nem lett volna az a mi Hunyadinkból, aki lett. Másrészt pedig ne feledjed, akkoriban más idık jártak, mint mostan.

Ahol a király megfordult, hadjáratban, vadászaton, a nagyurak egymással versengve imádkoztak be az ágyába saját asszonyaikat és leányaikat. Nagy kegy volt, dicsıségszámba ment, ha Zsigmond, aki bizony szerette az ilyesfajta élvezeteket, Isten nyugosztalja, együtt hált valakivel. Hogy hány fattyat nemzett erre is, arra is, szerte az országban? Ki tudná azt megszámolni?

Igaza volt az öreg Csorbának: a magokat fújja a szél, széles e földön, mindenfelé. Életemben de sok vékony, szép arcú legényt láttam, göndörös, veres fürtökkel, szakasztott, mint a Luxemburgi! Nagyszombattól Tirgovistéig, az Al-Dunától a lengyel udvarig! Akkoriban nem kerítettek nagy feneket a dolognak, meghidd csak! Meg aztán azt se gondold, hogy Árpád

apánk nemzetsége magvaszakadott valójában, ahogyan azt hiszik és hirdetik a magadfajta papocskák, már meg ne sértıdj, fiam. Ebben az országban száz emberbıl három, négy biztosan a nagy királyok ágyékának egyenes ági leszármazottja. Fattyak, persze, mi mások lennének? Zsigmond idejében is sok szépen csengı körmöci arany hullott koszos lábú parasztjányok, illatos hajú nemesasszonyok apjainak, férjeinek zsebébe, hogy legyen mibıl felnevelni a kis fattyakat.

Dénes arcán fájdalmas kifejezés suhant át.

– Rossz érzés ezt hallgatni – ismerte be egy mély sóhaj kíséretében. – Ki tudja... Ki tudja akkor, hogy mi magunk...

A szép öregember harsányan felnevetett.

– Hát éppen ez az! Ne gondolj ezzel, édes fiam! Vagy, aki vagy! Honnan sodorta a magot a szél oda, ahonnan a fa kizöldül, majd lombot ereszt, ki tudhatja azt? Ha úgy is van, ahogyan hiszed, ha az az apád, akit hiszel, ki tudja, az ı atyja is az-e, akit ı hitt, s annak atyja az, akirıl hitte? S ha úgy van... vagy ha nem úgy van... Mit számít az? Mondom neked: az vagy, aki vagy. Csak az számít, amit teszel életed során, amíg le nem hunyod a szemed, hogy az Úr színe elé kerülj. De addig minden szavad és minden cselekedeted feljegyeztetik! Azzal mind tudnod kell elszámolni!

Dénes bólintott.

– Én csak azt mondhatom neked, fiam, mindenkit a maga érdeme szerint ítéljél! Lehet, hogy Morzsinai Erzse asszony szent volt. Lehet, hogy nem. Láttam én már sokfélét! A kígyó Újlaki atyja és anyja mindketten derék emberek voltak, nekem elhiheted. És milyen álnok, aljavaló férget szabadítottak mégis a világra...

Csend támadt a kápolnában.

Dénes az öreg szavait ízlelgette, birkózott velük, s az arcára kiülı, hullámzó érzelmek arról tanúskodtak, hogy nem mindenikkel bírt el könnyedén.

– Amit ma beszélek el neked – mondta halkan a szép öregember jelentıségteli hangon –, azt nehezebb lesz megemészteni tán ennél is. Amit ma elmondok neked, arról ma már senki nem beszél. Sem a királynı számőzetésérıl, sem arról a véres tavaszról ott lenn, az Al-Dunánál...

Valahányan csak voltak, igyekeztek elfelejteni, gyorsan kitörölni az emlékeik közül ezeket a dolgokat.

Amit ma elbeszélni fogok neked, az nem tetszik majd. Elıre figyelmeztetlek, édes fiam! De hazudni sem akarok neked! Sokat hallottam én dicsıíteni a nagyságos kormányzó urunkat, szebb fényben megfesteni, mint ami akár egy angyalt megilletne. Papok negédes, mézes szavai valóságos szentet faragtak ıbelıle, ami pedig nem volt.

Én nem fogok hazudni neked. Neked nincsen szükséged a hazugságra. Azt akarom, hogy megértsed, miért lett Hunyadi az, aki lett. Honnan jött és hová jutott el önnön erejébıl merítve. De ehhez az igazat kell hallanod, nem azt, amit hallani szeretnél. Mert jegyezd meg, édes fiam, az igaz sokszor fáj. A hazugság édes és könnyő.

Dénes ezen a reggelen elıször nézett a szép öregember szemébe.

– Ugye, maga sohasem hazudott? – kérdezte halkan.

A szép öregember harsányan felnevetett, csak úgy visszhangzott belé a kápolna.

– Hogy én? Hogy én sohasem? -rázkódott a nevetéstıl, miközben megpróbálta kipréselni magából a választ. – Én aztán hazudtam egész életemben. – Hirtelen elkomorult, s mintegy csak maga elé suttogta aztán: – Legfıképp magamnak...

2.

HÉT ÉVVEL KÉSİBB

Várad

1419

Zuhogó esıben vágtattak, hosszú órák óta már. A faggyúval vastagon átdörzsölt bırköpönyegek nem nyújtottak elegendı védelmet a jéghideg vízcseppek elıl, s a végtelen erdıség fölött nyargaló szél is mind cudarabbul cibálta varkocsos hajukat, szürke úti köpenyüket, mely valóságos harci lobogóként csattogott hátuk megett.

Vajk és féltestvére, Rados fásultan, többhetes kialvatlansággal viaskodva nógatták gyorsabb vágtára habzó pofájú ménjeiket. Estére szerettek volna Váradra érni, még mielıtt sötétség borul a vidékre. Más körülmények köz tán boldogan gondoltak volna a láthatáron túl majdan kibontakozó városra hisz hetek, hónapok óta nem aludtak tisztességes ágyban, még fedél serr igen jutott a fejük fölé. A hadjárat véget ért, s néhány napon belül az egész magyar sereg átkel a Kárpátokon, visszatér Erdély földjére.

Végre...

Ideje már...

İk azonban nem menetelhettek velük zsákmánnyal megrakottan, a gyızelem bizsergetı tudatában, mert a király parancsára lóhalálában vágtathattak Váradra, hogy végrehajtsák a titkos parancsot...

Átkozott zivatar!

Vajk intett, hogy álljanak meg, aztán nyakát behúzva pislogott a szemébe hulló esıtıl.

Ez már a karándi út lehet, gondolta kimerülten, legalábbis remélte, hogy az. Nincs túl messze a város... Nem lehet messze.

– Pihenjünk, bátya?

Rados a gondolataiba merülve gubbasztott a nyeregben, s elıször nem is értette, mit kérdez az öccse. Bár jó sok éve volt immár, hogy féltestvére hívásának engedve áttelepedett Havaselve földjérıl, ideje java részét mégis az óhazában töltötte, anyai örökségének megszerzése reményében. Aztán a juss csak egyre távolabb került tıle, s végül az életét is alig tudta menteni. Örült, mikor Vajk ismét menedéket adott neki, és fivérének, Magosnak. Mind egy apától, Both fia Csorbától származtak – ı maga Csorba legkedvesebb testvére nevét kapta –, s ha nem is egy anya szülte ıket, de a vér köteléke azért mégis összefonta mindhármójukat.

Rados a tıle telhetı legjobban igyekezett beilleszkedni ebbe a zavaros, erıszakos magyar világba, de ahhoz nem élt még itt rég, hogy mindent megértsen magyarul. Viszont azzal is csak meggyőlt a baja, mikor Vajk oláhul próbált szólani hozzá, mert öccse meg már felette idegenül használta az oláh szavakat, egyre gyakrabban keverte azokat a magyarral.

– Igyekezzünk! – felelte morcosan Rados, és lapos pillantást vetett az erdıre. – Minden csontom sajog. A sebet is át kéne kötni már... Vajk bólogatott.

Mindketten beszereztek néhány újabb vágást az arcukra, vállukra ezen a hadjáraton, mely kurtára sikerült ugyan, de legalább sikerült. Ennek is ideje volt, az utóbbi években magyar seregnek nem sok babér termett se északon, se délen, mégúgy keleten, s nyugaton se.

Hogy is termett volna, mikor még király se járt itthon esztendık óta! Zsigmond hat évig idegenben kószált, Itáliában, Francia-, Spanyolföldön, Portugáliában, aztán meg áthajózott Angliába, majd megint vissza Franciaországba, aztán Svájcba. Amerre járt, parádézott, tárgyalt, alkudozott, vitatkozott, békített, udvarolt, hízelkedett, fenyegetett, rimánkodott, táncolt, ünnepeltette magát, és amerre járt, győrők tucatjait szórta el hamvas polgárleányok, nemes asszonyok, erényes feleségek, kikapós hitvesek, utcalányok és festett orcájú színésznık egyéjszakás szolgáltatásainak fejében, dacára annak, hogy bizony már ötvenedik

esztendejében járt, ami ugyan nem látszott daliás termetén, de ı érezte már az évek súlyát, ha másból nem, hát abból, hogy hetente újabban jó, ha két esetben szottyant kedve a párnák közt való hódításhoz, nem kis csalódást okozva ezzel konstanzi, itáliai, vagy épp francia vendéglátóinak, akik csodákat hallottak már rebesgetni bámulatos képességeirıl.

De ez alatt a hat év alatt legfıbb mőveként hónapokon, esztendıkön át zsinatolt Konstanzban, idegırlı hitviták végtelen sorozatán elnökölve, türelmesen békítgetve az egymásnak feszülı zsinati atyákat, olaszokat, spanyolokat, franciákat és németeket, konok, bigott fıpapokat, győlölettıl fröcsögı inkvizítorokat, birodalmi nemeseket, s mindezt ama szent küldetés jegyében, hogy megint egy pápa legyen végre a nyugati Európában, s az is Rómában székeljen, ne Avignonban, s még kevésbé Spanyolföldön.

Egyszóval, igaz keresztény uralkodóként, minden magyarok, németek, és hát Isten segedelmével, talán nemsoká minden csehek királyaként azon buzgólkodott, hogy a kereszténység üdvére egyesítse Krisztus anyaszentegyházát, s eközben persze megerısítse környezetében az önmagáról kialakított képet, miszerint ı, Luxemburgi Zsigmond a legfensıbb döntnök, az igazságosztó, a fenséges, Európa lovagkirálya, uralkodó az uralkodók fölött, a türelmes, a kegyes. S ami különös, a németek, itáliaiak, franciák kezdték is hinni, hogy ez mind ı valóban. Nem csoda, hogy a hat esztendı alatt megérett benne az elhatározás: életmővét két dicsı tettel kell megkoronáznia. Egyrészt fejére kell tétetnie a német-római császárok koronáját Róma városában az egy, igaz pápa által, másrészt a hajdani Ceasarok jeles utódaként meg kell indítania a végsı keresztes hadjáratot, s nemcsak Konstantinápolyt kell felszabadítania a mind fojtogatóbb török győrőbıl, de a Balkán minden szegletébıl is ki kell őznie egyszer s mindenkorra a pogányt, hogy aztán egyetlen rohammal vegye be Jeruzsálemet, melynek örök királya persze ı lesz, ki más is lehetne...

Ennek az idegenben töltött hat esztendınek dicsıségét persze jócskán beárnyékolta, hogy Konstanzban ígérete és menlevele ellenére hagyta megégettetni Húsz Jánost, ezt a szelíd, de makacs cseh papocskát, s ezzel a gyalázatos árulással elmondhatatlan szenvedés írmagját vetette el Európa szívében.

Aztán, mikor hat év után, Förgeteg havában (január) végre hazaette a fene a hosszas kóborlásból, miután megoldotta boldog Európa megannyi gondját (s néhány újat okozott), hirtelen nyakába szakadt szegény Magyarország tenger gondja, baja...

A határok lángoltak, a török rendszeresen pusztított immár Erdély szélein, meg Szlavóniában, a velenceiek újra fegyvert ragadtak, hogy elorozzák a még megmaradt Adria-parti városokat, s a Húsz megégetése után kikelt győlöletvetésnek hála, az átkos husziták is mind gyakrabban kóboroltak az északi határoknál, lázítottak, gyújtogattak, zaklatták a falvak népét. Nem nyughattak a bosnyák urak se, egyre inkább a török szultánt akarva elismerni hőbéruruknak a magyarok királya helyett, s mindennek a tetejébe a lengyel király is mind gyakrabban kacsingatott Szent István koronája felé.

Zsigmond maga is elcsodálkozott, távollétében hogy felszaporodott a tennivaló. Legjobban mégsem az ellenség fegyverei bosszantották, hanem mindaz, ami hitvesi ágyán lezajlott, míg ı távol járt, távoli lányok és asszonyok nyújtotta kéjeket élvezve. Itthon hagyott felesége, Barbara királynı, az ifjú Cillei sarj ezalatt nem sokat törıdött az ország bajaival, annál inkább a csinos Walmerode lovaggal, a Német Rend szıke, ábrándos képő bajnokával, akivel egy idı után leplezetlenül együtt is hált az udvar legnagyobb szörnyőségére és megbotránkozására.

Zsigmond hazatért, s igyekezett gyorsan rendet tenni, de Szent István birodalmának érdekeit megvédeni legalább oly nehéz feladatnak bizonyult, mint három pápából egyet csinálni, s még ennél is sokkal nehezebbnek, hogy a királyi, férji hírnevén esett foltot tisztára mossa az ilyesmire mindig is sokat adó magyar urak szemében.

Magvetı havában Marcali Dénes szlavón bánt küldte egy sereggel a velencések ellen Friaulba, aztán a hónap végén maga is had élére állott, és az Al-Duna mentén betört Bulgáriába, hogy visszakaparintson valamicskét a hajdani magyar jussból.

így aztán Vajk és testvére, az idıközben Havaselvébıl áttelepült Rados éjjel-nappal forgathatták fegyvereiket, onthatták a vért, ugyanazon a baljós útvonalon elıretörve, mint évekkel ezelıtt, mikor Nikápolynál fél Európa lovagi hadseregét kaszabolta halomra a török.

Ezúttal azonban a hadiszerencse melléjük pártolt.

Visszafoglalták Szörény várát, amit boldog emlékezető Anjou Lajos király óta a havasalföldi vajdák tartottak kézben. Aztán nyílt ütközetben legyıztek egy kisebb török sereget, mire a többi kitakarodott a környezı megyékbıl.

Rövid hadjárat volt, s roppant áldozatos. A magyarok minden dühüket beleölték, nemigen ejtettek foglyot, annál többet dúltak és pusztítottak, s tán maguknak se vallották be, hogy igazán nem is a törökre, s nem is az oláh meg bolgár árulókra voltak dühösek, hanem...

Hanem egy asszonyra...

A királynéra...

3.

– Hát azok meg miféle szerzetek? Rados kinyújtott kézzel mutatott a váradi út felé.

Vajk gondolataiból kizökkenve követte tekintetével az irányt. A fák mellett, félig az árokban legalább húsz rozoga szekér várakozott. Utasai ponyvákkal igyekeztek védeni magukat a szakadó esıtıl, de nem sok sikerrel. Ahogy Vajk szemét erıltetve felmérte, hányan lehetnek, a leghátsó szekérbıl hirtelen egy férfi göndör, fekete üstöke bukkant elı, villogó szemmel méregetve a két lovast.

– Rongyos vándorok... – morogta Rados csodálkozva. – Szerecsenek tán?

Vajk vállat vont, s bár felrémlett benne, hogy nem lenne szabad kockáztatni ilyen jelentéktelen aprósággal a küldetést, a kíváncsiság felülkerekedett benne, megsarkantyúzta lovát és odaügetett a szekerekhez.

A pányvák alól mind több füstös képő, rossz arcú férfi és nı pislogott kifelé, s mind mögött tucatnyi rémült gyerekszempár villogott a vihar félhomályában.

– Kinek a népei vagytok? -rivallt rájuk Vajk, mert sehogy se tetszett neki ez a gyülevész népség.

Elıkerült egy aprócska, ısz bajszú vénember, és a sárba huppanva, hajlongva megragadta Vajk lovának kötıfékjét. Valamit vartyogott, amibıl egy szót se értettek.

– Cigányok lesznek ezek – mormolta bosszúsan Rados. – Hogy a ménkő csapná agyon valamennyit! Hallottam már róluk... Egyiptum földjirıl jönnek, ezrek és ezrek! A törökök nem engedik letelepedni ıket, inkább küldik ide a nyakunkra, kémkedni! Hogy a kórság eméssze el valamennyit! Koszos, tolvaj népség!

Vajk rosszkedvően bólintott. Hallott már ı is a vándor néprıl, odalenn Bolgár- és Oláhföldön tőzzel-vassal igyekeztek továbbkergetni ıket nyugatnak, mert úgy hírlett, gyermekeket rabolnak, alattomosan kifürkészik, mi lopható el, s ami ellopható, azt el is lopják. A vitézek közt nagy felháborodást váltott ki, hogy Zsigmond jó pénzért cserébe engedélyezte nekik az átvonulást, s akár a végleges letelepedést magyar földön.

– Induljunk tovább! – legyintett fáradtan Vajk, s már fordult volna el az ısz bajuszos vénembertıl, amikor hirtelen megérezte, hogy egy kéz matat a nyeregkápára erısített bıriszák szájánál.

A villámok fényében megcsillant kardja, s a vénség a következı pillanatban vért lövellı, levágott kezét bámulta, s mikor felfogta, hogy mi történt, csak akkor kezdett el üvölteni. Vajk óvatosan visszaillesztette az iszákba azt a valamit, amit csaknem ellopott a vén gyptus.

– Hát az meg micsoda? – kérdezte gyanakodva Rados. – Csak nem...?

– Elhallgass! Nem láttál semmit! Érted, bátya? Semmit!

A kun vitéz nagyot nyelt.

Öccse a király titkos pecsétjét hordta a bıriszákban...

4.

Jócskán besötétedett, mikor megérkeztek Váradra. Rados megszokta már, hogy ne kérdezısködjön, elvégre Vajk jó embere volt a királynak, s ha egyszer titkos a parancs, akkor még neki, féltestvérének se mondhatja el.

Ha nem, hát nem! A katona dolga az engedelmeskedés, nem a kérdezısködés!

A városkapunál Vajk óvatosan felmutatta a király pecsétjét, mire az alabárdos ırök vigyázzba vágták magukat, és olyan gyorsan nyitották ki a kaput, mint tán még soha.

Vajk és Rados lovainak patái ezután végigcsattogtak a város ódon kövein, s bár egyenest a zárdához kellett volna igyekezniük, Vajk nem állta meg, hogy a székesegyház elıtti szobor elıtt le ne cövekeljen néhány percre.

Kétszer látta már ezt a fenséges érclovast, s mindkétszer magáról megfeledkezve bámulta arcélét, sasorrát, büszke tekintetét, a hatalmas, izmos termetét, amit tetıtıl talpig sodrony takart, széles vállait, domborodó mellkasát, rajta a kereszt jelével, a hatalmas csatapallost, amit csípıjének támasztott a nagyúr.

– Mit bámulod? – kérdezte bosszúsan Rados. – Tán nem tudod, ki ez?

– Hogyne tudnám. Szent László királyunk.

– Királya a nyavalyának! – köpött ki bátyja. – Hallhattad már ezerszer a regösöket a táborban!

Kunokat ölt ez!

Vajk vállat vont, de közben szemét nem tudta levenni errıl a földre szállt, ércbe öntött harci istenségrıl.

– Lehet, kunokat ölt. Tán megérdemelték. Olyanok voltunk akkor, mint ezek a gyptusok most.

De nézd csak meg az arcát, bátya! Nézd meg az erıt, ami benne van! A büszkeséget!

– Jobb dolgom is van, mint hogy ércbálványt bámuljak... Rados el is fordult, és a tócsákba zubogó esıcseppeket figyelte, mintha abból olvasna ki bármi okosat.

Ez a Vajk lassan magyarabb lesz a magyaroknál... Kardjához kap, ha a havaselviek szidják a magyart, elverekedik, s máris vért ontana haragjában. Nem is értik ezt odaát... hisz te a mi vérünkbıl vagy... Közénk kéne tartoznod...

De Vajk már nem oda tartozott. Áhítatos szemmel a távoli múltba meredve hallgatta a tábori regösöket, s lelki szemei elıtt felrajzolódtak Szent István, László király és a többi Árpádok dicsı tettei.

– Bárcsak ilyen királyt szolgálhatnék... – suttogta maga elé Vajk, még mindig a szobrot csodálva. – Mit nem adnék érte, ha ıt szolgálhatnám, nem azt az...

Elharapta a mondat végét, így is csaknem kibökte, mi nyomja a lelkét azóta, hogy Zsigmond habzó szájjal elordította parancsát a királyi sátorban.

Rados szeme fennakadt öccse különös hangszínére. Mióta Zsigmond csengı aranyakon megváltotta fivérét havasalföldi Vlad és a vele szövetséges bojárok fogságából, Vajk valahogy megváltozott. Savanyúbb lett, zárkózottabb, tépelıdıbb.

– Most se mondod el, te Vajk? Mit kell itt tennünk? Mi a parancs? – Nem fog neked se tetszeni a parancs – mormolta Vajk. – Istenemre,

ennél gyalázatosabb parancsot király még ki nem adott!

Rados sötéten méregette öccsét, aztán pillantást vetett az esıben csillogó ércszoborra.

– No, gyerünk innét... Fáradt vagyok! Essünk túl rajta, aztán harapjunk valamit!

Vajk bólintott, bár tudta, ha elvégzik, amiért Zsigmond küldte ıket, nem lesz képes egy falatot se lenyelni ma este.

5.

A zárda kapuját nem sokáig kellett döngetniük, kisvártatva halálra rémült apáca arca jelent

meg a tölgyfa ajtóba vágott kis ablakban.

– Jézus Krisztus szent nevére... Mit akartok itt? – kérdezte keresztet vetve a sápatag apáca.

Vajk komoran felmutatta a király pecsétjét. Zár nyikordult, s máris kitárult a kapu.

A két kun kötıszáron vezette be a lovakat az udvarra, kikötötték ıket a boltíves körfolyosó lépcsıjéhez. Az apáca egy penészes falú, ablaktalan szobába vezette ıket, hol mindössze egy orrfacsaró bőzt árasztó faggyúgyertya pislákolt az asztalon.

– A rendfınök asszony? – kérdezte dideregve Vajk.

– Mindjárt jı. Mit akartok itt? Kit kerestek itt?

– Majd a rendfınök asszonynak elmondjuk. Hozz kenyeret és bort!

Az apáca elsietett, és kisvártatva hozta a kenyeret és a bort. Mire a két harcos befalt mindent, jött is egy agg, tiszta tekintető öregasszony. Nem aggályoskodott, nyugodtan végigmérte az érkezıket, amint azok bajszukat és szájukat törölgették. Hosszan elidızött a toporgó, szakadt csizmás lábakon: a jövevények talpa alatt tócsába győlt a hideg esıvíz.

Vajk egy szót sem szólt, csak felmutatta a pecsétet.

Az öregasszony nagyot sóhajtott.

– Öhozzájuk jöttetek... ugye?

Vajk komoran bólintott.

– Ha ez a király parancsa... – a rendfınök asszony fejet hajtott, és oldalra állt, hogy a két férfi kiférjen az ajtón.

– Clementina nıvér megmutatja, melyik zárkában találjátok ıket... Rados tekintete rosszat sejtve öccsére villant.

Csak nem? Krisztus sebeire, csak nem?

– Menjünk! Essünk túl rajta! – suttogta oláhul Vajk.

6.

ÓRÁKKAL ELİBB...

– Magyarok! – dünnyögte maga elé a fenséges király, immár sokadszor azon az estén. –

Magyarok!

Úgy tekintett körbe a táboron díszes sátra elıl, mintha nem is a saját hadseregét látná elterülni a mezın, hanem magának a sátánnak a pereputtyát. Micsoda népség!

Katonái, többségében székely és kun lovasok, no meg a zászlósurak páncélos bandériumai órák óta tivornyáztak a síkon. Tehették, hisz szép zsákmánnyal tértek haza az al-dunai hadjáratból, török arannyal, bolgár és oláh dénárokkal, ezüsttel, fegyverrel, szépséges paripával, hadiszerszámok ezreivel, s bár az érsek úr kiátkozással fenyegette az ilyet cselekvıket, néhányan még bolgár lányokat is foglyul ejtettek, kikkel végre idejük is akadt elszórakozni a sátrak mélyén.

Hanem alaposan elszokott már attól a fenséges úr, hogyan is mulat a magyar, mikor jó kedve van. Az éjszakában vad kurjongatás harsant innen is, onnan is, a vígan lobogó tüzek körül lerészegedett, önmagukról megfeledkezett emberfarkasok járták vad, pogány táncukat.

Zsigmond nézte ıket cifra királyi sátorpalotája elıl, s beleborzadt a látványba. Összébb húzta magán cobolyprémmel szegett köpönyegét, szırmekucsmáját, amit mindenhová magával vitt, lehúzta a füléig.

Itt topog a tél a Kárpátok elıtt... – gondolta. Lélegzete párafelhıként oszlott szét a fagyos éjszakában, neki meg a szíve szakadt meg, amiért ezt a telet már nem a jól főtött Konstanz városának kényelmes házaiban, avagy Itália szelíd lankáin, fényőzı palotáiban kell eltöltenie, hanem a magyarok szilaj mezıin, vad, idegen hegyeiben.

– Magyarok!

Fejét csóválva hátrált be a csarnoknyí sátorpalotába. Itt azonban szinte ugyanaz a kép fogadta,

mint odakünn.

A nehéz tölgyfa asztal tetején fıurak ugráltak lerészegedve, mint az állatok. Amikor kevélyen felbıdültek, belérezgett a sátor lapja; csizmájuk minden dobbantására a levegıbe szökkentek az arany- és ezüstserlegek, a sültekkel megrakott tálak. Evıeszközök csak ezért nem, mert Zsigmond legnagyobb sajnálatára ilyesmit a magyar urak nemigen használtak.

– Ide, fenség! Velünk igyék!

Monoszlai és Medvéi egymás vállát átkarolva, rogyadozó léptekkel toppantak elé a magasból.

Monoszlai bán hatalmas combot rágcsált, sárga fogai közül a király arcába fröcsögött a nyál.

Medvéi felhajtotta a kupájában lötyögı bort, s a veres nedő a szakállába folyva, a nyakán végigcsorogva csöpögött tovább a földre.

– Bort ıfenségének!

Zsigmond arcán undor suhant át, de türtıztetnie kellett magát. Szüksége volt ezekre az emberekre, szüksége volt minden nagyúrra, minden báróra, aki még elismerte ıt az ország urának. Nem akart úgy járni, mint járt majd húsz évvel ezelıtt, mikor a bárók fogták és bezárták Siklós várába, s ott tartották fogva, míg el nem fogadta feltételeiket. Hát történhet ilyen Németföldön? Vagy elfogták saját bárói a francia királyt? Elképzelhetetlen volna az!

Ezek a pusztai farkasok bezzeg!

Jó képet kellett vágnia hát az efféle dorbézolásokhoz, s mi több, ezek a nagyurak, büszke magyar bánok még azt is elvárták tıle, hogy együtt mulasson velük. Az ı szemükben csak az ember, ki együtt iszik velük...

Valaki máris rohant, hogy teletöltse a király gyémántokkal díszített serlegét. Míg odatántorgott vele, Zsigmond fájdalmasan gondolt a nyugaton eltöltött hat boldog esztendıre.

Itáliában, Svájcban, Franciahonban, Burgundiában ki merne így elébe toppanni? Ki merne ilyen hangon beszélni vele? Ki merne boroskupát nyomni a kezébe? Neki? A királynak?

Magyarok...

A magyarok nem ismertek határokat a mulatozásban, de szerencsére – s ezt Zsigmondnak is el kellett ismernie –, nem ismertek határokat akkor sem, ha csatára került a sor. Mire mennék e pusztai vadak nélkül? – gondolta keserően a király.

Még Konstanzban is hogy megbámulták ezeket a kacagányos, hermelin-palástos, aranyszövéső köpenyt, ezüsttel futtatott vértet, sisakot viselı, ékkövekkel kivert fegyvereket forgató, vad tekintető férfiakat... Azt hihették derék németjei, hogy abban az országban, ahonnét ezek jöttek, bizonnyal minden aranyból, ezüstbıl készült. Ha még a lószerszám is ékköves...

Hogyan is magyarázhatta volna meg nekik, hogy a magyar semmi mást nem díszít oly lelkesen, oly páratlan aprólékossággal, mint a fegyvereit és a lovait. Nincsenek ezeknek se palotáik, se szép szobraik...

Kivéve egyet tán...

Zsigmond erıltetett mosollyal az ajkához emelte a kupát, és egyetlen hajtásra kiitta. Másképp nem lehetett, lehurrogták volna ezek a farkasok, mert ezek csak így tudnak inni is: mértéktelenül, zabolátlanul.

Az az egy szobor...

Szent László ércszobra...

Zsigmond lelke mélyén a nagy Árpád– Házi királyt tekintette példaképének. Vajon László is megküzdött ezekkel a pusztai farkasokkal? O is ennyit kínlódott velük? Hogyan engedelmeskedtek neki? Igaz, neki könnyő volt. A vérükbıl való volt... Tán maga is inkább emberfarkas, mint szent...

– Bort! Még bort a királynak! – üvöltötte Ozorai Pipo egyik embere. – Szomjúhozik a király!

Harsányan röhögtek a fıurak, s máris egymást lökdösve töltötték színültig a kupát.

Zsigmond gyomra fölkavarodott.

Félszáz esztendıt számlálva már egyre nehezebben bírta a bort, mint ahogy minden mást is,

ami megerıltetı volt. Legszívesebben faképnél hagyta volna ezeket a szörnyetegeket, akik azóta nyaggatták, mióta hazatért közéjük. Azóta egy nap nyugodalma sem volt. Elıbb a királynı hőtlenségét panaszolták fel nála, aztán napokon át siránkoztak a határokon pusztító ellenség miatt...

Csak sírtak, csak sírtak... Be nem állott a szájuk.

Addig nem nyughattak, míg lóra nem kaptak végre, és a királyt magukkal cipelve nekiugrottak a töröknek. Krisztusra!

Zsigmond lehunyta a szemét, és immár ezredszer is elátkozta a pillanatot, amikor hazaindult Bécsbıl. Hiányoztak neki német udvaroncai, elegáns, ceremóniákban jártas fıurai, kenetteljes papjai, akik akkor is megadták neki a kellı tiszteletet, ha tudták, egy lyukas garasa sincsen, akárhány koronát visel is a homlokán.

Ahogy szeme sarkából körbepillantott a sátorpalota belsejében, kedve lett volna elsírni magát.

A magyar urak úgy tobzódtak a drága kelmék és aranytálak közt, mintha soha abba se akarnák hagyni – néhányan akadtak csak, akik halk beszélgetésbe merültek, a hadjárat eseményeit tárgyalva, higgadtan, okosan.

Zsigmond ezeket a magyarokat becsülte csak, ezek viszont többet értek valahány német, cseh udvaroncnál. Ilyen volt Kanizsai érsek is, régi jó embere, évtizedeken át jobbkeze, ki nemrég a német birodalmi kancellária vezetıjeként hunyta le szemeit.

Hol találok még egy ilyen hő papot?

Zsigmond végigsietett a mulató nagyurak közt, kedélyesen integetve, s közben rosszkedvően arra gondolt, micsoda szüksége volna most a bölcs tanácsra.

Aggodalommal vette észre ugyanis, hogy néhány hónappal hazatérte után maga is kezd magyarként gondolkodni és cselekedni. Ez pedig – túl az aggodalmon –, teljesen megrémítette. Káromkodni már gyerekkora óta magyarul káromkodott, de újabban a magyarok heves természete is mind jobban elhatalmasodott rajta, mintha a puszta környezet magában is alkalmas jett volna rá, hogy lassacskán felırölje mindazt benne, ami német, és a tavaszok, nyarak, telek és ıszök változásai türelemlassan átérlelték volna egész lényét éppen azzá, ami lenni nem akart: lobbanékony magyarrá. Odakinn, Konstanzban, Németföldön az lehetett, ami eredendıen lett volna: higgadt, fegyelmezett és éles esző német fejedelem.

Idehaza egyre inkább indulatos öregemberré alakult át, meggondolatlan és kegyetlen vénséggé.

Nincsenek jó hatással rám a magyarok... sóhajtotta magában Zsigmond nem elıször, mióta hazatért.

Ha legalább mellette állott volna az öreg Kanizsai János! Akkor bizonyára azt a rettenetes parancsot sem adja ki néhány órával ezelıtt, amit máris keservesen megbánt.

Szédelegve lehuppant egy félreesı kecskelábas székre. Igyekezett nem gondolni rá, de most, hogy az elkeseredés egészen úrrá lett lényén, nem tehetett mást... Szembe kellett néznie azzal, amit tett.

Barbara...

A szajha!

Szajha!

Néhány órája, hogy kézhez vette azt az elfogott levelet, melyet Váradra számőzött felesége írt titokban Ulászló lengyel királynak. Barbara felajánlotta e levélben, hogy amennyiben Zsigmondnak valami baja esnék, ı szíves örömest feleségül menne Ulászlóhoz, aki így egyetlen kardvágás nélkül megszerezné magának Magyarországot is.

Zsigmond tudta, hogy Barbara nemegyszer hőtlen volt hozzá, míg ı messze járt, de hát elvégre ı sem volt a házastársi hőség mintaképe az elmúlt esztendık alatt, mint ahogy azt megelızıen sem... Túl is lépett volna szívesen ezen a kínos ügyön, férji szarvaival nem törıdve, de a hangoskodó, vad magyar urak nem engedték. Ezek ugyanis végtelenül zokon vették, hogy az asszony, kinek homlokát Szent István koronája illette, utolsó kurvaként tette

szét a lábát a királyi palota hálókamrájában. Ráadásul holmi jöttment német lovagnak!

Mit érdekelte ezeket a magyar urakat, hogy Barbara maga is német volt, von Cillei ivadék, aki a mai napig egy szót sem tudott megtanulni ebbıl a furcsa, barbár nyelvbıl...

A magyarok királynéja volt, ki ilyet nem tehetett. Zsigmond így kénytelen-kelletlen engedett a bárói nyomásának, és a váradi zárdába számőzte Barbarát, legalább míg az országos felzúdulás el nem csitul. Mindössze annyit engedélyezett a hőtlen királynénak, hogy gyermeküket, a tízéves Erzsébetet is magával vigye az apácák közé, távolra az udvar pompájától, az élettıl, távolra mindentıl. Ezzel egy idıben elkobozta a királyné minden birtokát, várát – s onnantól fogva a korábban oly könnyelmően költekezı Barbara utolsó koldusként tengette életét az apácarend szigorú regulái szerint. Látogatókat sem fogadhatott, s lám, mégis, arra volt esze, hogy titkos, szervezkedı levelet körmöljön a polák Ulászlónak!

A szajha!

Hát, ekkor rendelte be magához hirtelen haragjában Oláh Vajkot, s akkor adta ki azt az elhamarkodott parancsot... Ezerszer bánta már.

Mi lesz, ha kitudódik? Ha híre kél? És az ilyesmi akkor is megbocsáthatatlan bőn, ha ı maga tett már ennél gonoszabb cselekedeteket is. Arról nem beszélve, hogy Barbara megöletése nyílt háborút jelent atyja, Cillei Hermán ellen, ki vagyonát tekintve nagyobb úr sok királynál...

Királynét megöletni...

Elragadta az indulat, mikor meghagyta Oláh Vajknak, hogy döfje halálra tırével azt a szajhát!

Micsoda ostobaság volt ez! Meg hogyan akadályozhatná most már?

– Fenség!

Úgy rezzent össze, mintha máris leleplezték volna baljós gondolatait. Ozorai Pipo, temesi ispán állott elıtte, régi, hő embere, Délvidék nagyura. Finomabb ruhát viselt, mint a többiek, kevésbé katonásat, és sokkal illatosabbat. Lábán nem csizmát hordott, hanem íves végő cipıt.

Adott a divatra, de hát végtére is itáliai születése folytán – eredetileg Philippo Scolarinak hívták – ez nem lepett meg senkit az udvarban.

– Philippo... Megrémísztesz...

Rossz a lelkiismerete, fenség? Zsigmond bosszúsan legyintett.

– Hogy kerülsz te ide? Azt hittem, sereged már rég Itáliában tör elıre...

– A seregem már ott van. Holnap indulok magam is. Ozorai színjózan volt, egyike a kevés megbízható nagyuraknak. A király arca egyszeriben felderült, tán tanácsot kérhet tıle, ha már Kanizsai halott... – Philippo... Három-négy órája paranccsal Váradra menesztettem két jó emberemet. Mit gondolsz, mennyi idı alatt érheti utol gyors futár?

– Miféléket küldtél? – kérdezte Ozorai olaszul, s lehuppant a király mellé. – Magyart, németet? – Oláhot.

Az ispán vállat vont.

– Várad felé sötét, felhıs az ég... nemsoká ideér az esı... Ha most utánuk menesztesz, esetleg... Hajnalra... De ahhoz jó lovasra volna szükséged...

Zsigmond arcán kétségbeesett kifejezés jelent meg.

– Nem érik már utol... Istenem... Túl késı... Ozorai máris magához intette a bejáratnál várakozó hadnagyát.

– Eriggy fiam gyorsan Oláh Jankóért! Az úgy vágtat, mint a szélvész! Zsigmond szeme reménykedéssel csillant fel.

– Utól kell érni ıket, Philippo! Mindenképpen utol kell érni ıket!

Ozorai nem kérdezısködött, tán sejtette magától is, mirıl lehet szó. A következı pillanatban fiatal fiú rohant be a hadnagy mögött a sátorba, lobogó, hollófekete hajjal. Lefékezett Ozorai és a király elıtt – mikor meglátta Zsigmondot, illetıdve fél térdre ereszkedett.

– Azonnal nyergelj, fiam, és tüstént eridj Váradra – parancsolta Ozorai, aztán a királyhoz fordult. – Hová menjen a fiú?

– A zárdába – Zsigmond elgondolkodva figyelte a fiú arcát. – De hisz én ismerlek téged!

Mutasd csak azt a címert!

A fiú kihúzta meggyőrıdött köpönyegét, hogy a király jól láthassa a hollót, csırében a győrővel.

Zsigmond keserően elmosolyodott. A sors iróniája...

– No, azt hiszem, Jankó, jól ismered, kit kell utólfognod a zárda elıtt! Apádat, Oláh Vajkot!

Hunyadi Jankó arcáról semmit sem lehetett leolvasni, sem meglepetést, sem örömet.

– Utoléred, ahogy tudod, s megmondod, semmiképp végre ne hajtsa az elızı parancsomat, mert akkor a halál fia! Megértetted? A te kezedben van atyád élete, te fiú!

S a királyné élete – tette hozzá magában Zsigmond, mikor megveregette Jankó vállát.

– Ehhez tartsd magad!

– Hallottad, mit mondott ıfensége! – rivallt rá Ozorai. – Indulj máris! A fiú lódult, s a következı pillanatban már ott sem volt.

– Igazi kincs ez a gyerek! – mormolta elégedetten az ispán. – Eszes, és olyan ereje van, mint a bivalynak. Bármit mutatnak neki a vitézek, eltanulja percek alatt! Csak ne szeretné annyira a bort! Félek, elkallódik!

– Ismerem – meredt a még mindig lebegı sátorajtólapra Zsigmond. – Ismerem, mintha a fiam volna...

Ozorai a térdére csapott, s máris belekezdett mondandójába, amiért jött, de a király egy szavát se hallotta onnantól fogva. Csak bámult maga elé, és igyekezett türtıztetni keze remegését.

Vajon odaér idıben a fiú?

Mi lesz, hanem?

Soha többé nem szabad elragadtatnia magát! Ostoba vénember! Ostoba, vén magyar...

Ozorai Pipo meglepetten hıkölt hátra, amikor Zsigmond bıszen felkiáltott.

– Bort! Bort, a hétszentségit, bort hozzatok királyotoknak!

7.

Az ifjú nyaktörı iramban vágtatott a saras országúton. A legjobb lovasnak számított Ozorai seregében, legfıképp azért, mert az óvatosságnak a legcsekélyebb jelét sem adta soha. Vágta közben a legveszedelmesebb hegyi ösvénynek is aggodalom nélkül nekivágott, a leghajmeresztıbb mélységek felett is gondolkodás nélkül átugratott, a legvékonyabb hártyájú jégre is kevélyen kimerészkedett, a legmélyebb folyóba is lovastul vetette bele magát anélkül, hogy elıbb gázlót keresett volna.

Ha látták idısebb fegyverforgatók e bámulatos, ám könnyelmő mutatványait, csak a fejüket ingatták. Nem egy hasonló forrófejő, magabiztos ifjú pusztulásának voltak már szemtanúi, így az ifjú Hunyadi életéért se sokat adtak volna azokban a napokban. Úgy vélték, az ilyet elıbb-utóbb utoléri a végzete. Rendszerint pedig inkább elıbb, mint utóbb.

Néha puszta kedvtelésbıl, vagy fogadásból vitte magát a legsőrőbb veszedelembe, mintha élvezné a halál közelségét, s mi több, keresné is azt. Csakhogy ırangyala lehetett, mert a halál messze kerülte, istenkísértı lovas bravúrjait egyetlen karcolás nélkül úszta meg rendre, noha a hátasok sorra dıltek ki alóla.

Ozorai hadaiban hamar híre ment, hogy Hunyadi Jankó nem is annyira ırangyalos, sokkal inkább az ördöggel cimboráló garabonciás. No, hát ha valaki látta volna azon az éjszakán, amint a sáriszamós ösvényen végighajszolta lovát, akkorákat kurjongatva, hogy belévisszhangzott a váradi erdı, bizonynyal megerısödik ebbéli hitében. Ha valaki látta volna azon az éjszakán, joggal hiszi, hogy valami diabolikus őzi pokolbéli paripáját tán egyenest a Sátánnal való találkozására.

Így hihették a cigánykaraván tagjai is, mikor rémülten húzódtak félre az útjából. Jankó megpillantotta a tarkabarka, átázott szekereket a szakadó esıben, s úgy döntött, enged néhány

percnyi pihenıt prüszkölı lovának.

A purdék úgy menekültek elıle a társzekerek mélyére, mintha valóban a Sátán szolgája volna.

Jankó megtörölte homlokát és közelebb léptetett. Ozorai tavalyi hadjáratán, Bolgárországban ragadt rá néhány mondat a cigányok nyelvébıl, megkérdezte hát, mitıl rémüldöznek ilyen nagyon.

A cigányok látva, hogy jóindulattal van a lovas irántuk, nekibátorodtak, s vinnyogva hozták elı a levágott kező öregembert. Mutogatták, micsoda méltánytalanság érte ıket holmi páncélos haramiák részérıl. A matuzsálem a vérveszteség miatt már alig volt magánál, sárga és veres ruhás társainak válláról kornyadozott az ifjú lovasra, s már beszélni sem maradt ereje.

Jankó elborzadt a csonka csukló láttán. Kedvelte a vándor népet, kedvelte féktelen szabadságvágyukat és ravasz szemtelenségüket, s még inkább szívhez szóló, ördöngös muzsikájukat. Önkéntelenül is övéhez nyúlt, és elıvonta azt a frissen vert körmöci aranyat, amit Ozoraitól kapott, jutalmul szolgálataiért. Ez volt az elsı arany, amit megkeresett életében, s napok óta azon törte a fejét, hogyan veri majd el cimboráival. Egy arany tenger pénz volt akkoriban. Bort, s asszonyt kaptak rajta bıségesen. A bort már megszokta, az asszonyt épp csak ízlelgette, s méghozzá igen nagy kedvvel.

Mielıtt meggondolhatta volna, mit tesz, odahajította az aranyat a cigányoknak.

– Temessétek el tisztességgel – mondta, s meg sem várva az elkerekedett szemőek hajlongó hálálkodásait, megsarkantyúzta lovát.

A szakadó esı korholón pofozta arcát. Tudta, hogy ostobaságot mővelt, mégpedig hatalmas ostobaságot. Mégis könnyő lélekkel vágtatott tovább. Üres maradt a zsebe, mint eddig mindig. Nem nagy ügy.

Majd kér az atyjától, ha utoléri végre Váradon. Ha meg nem ad... Az se nagy ügy...

De ki tudja, tán csak akad majd cimbora, aki meghívja néhány kupa borra... s az sem lehetetlen, hogy lesz majd asszony, leány, aki önként is elszórakoztatja az elıttük álló hosszú éjszakákon...

Jankó belevigyorgott a viharos éjszakába.

8.

Vajk és Rados a hideg, nyirkos folyosón álltak egy ajtó elıtt. A szinte még gyermek apáca, ki ıket idevezette, rémülten eltőnt a folyosón, mikor Vajk elıvonta tırét.

Vártak.

Maguk sem tudták, mire, de vártak még, mintha nem akarózna berontani a szobába, s becstelenül meggyilkolni egy asszonyt a gyermeke szeme láttára.

– Miért nem szóltál, hogy ezt kell tennünk? – kérdezte Rados borúsan. – Nem jöttem volna veled.

– Azért nem szóltam.

– S most mit akarsz tenni?

– Parancsot kaptunk. Megcselekedjük. Rados a földre köpött.

– Milyen király az, amelyik ilyen parancsot ád? Én asszonyt nem ölök. Királynıt még úgy se...

Vajk nagyot nyelt. Maga is éppen így gondolta, s legbelül az eredendı lovagiasság parancsolata viaskodott a királynak való engedelmesség parancsolatával.

– Én kimegyek innét. – Rados hátat fordított neki és elindult a szők lépcsısor felé. – Ha akarod, tedd, amit parancsolt az a német kutya! Én ebben nem veszek részt...

Vajk egyedül maradt. Tudta, hogy mit kockáztat.

Azt is tudta, hogy Zsigmond gazdagon megjutalmazza, ha csöndesen végrehajtja az utasítást, és a szajha királynı örök álomba merül.

Asszonyt ölni...

A gyereke szeme láttára...

Tırt tartó kezével megtörölte verejtékezı homlokát. Ha viszont nem hajtja végre a halálos ítéletet, azzal aláírja a sajátját. Parancsmegtagadónak halál jár...

Keze kinyúlt a kilincs felé.

Gyorsan túl kell esni rajta...

Nincs más választás.

Beront, s beledöfi a tırt a királyasszonyba. Csak nem szabad idıt hagyni neki a rimánkodásra, mert még meglágyítja a szívét. Kígyó ez a nı! Szajha... Gyorsan kell tenni... Biztos kézzel...

A keze azonban remegett, ahogy a kilincs felé nyúlt.

Édes Istenem!

Miért nekem? Miért nekem kell ezt tennem?

Gondolj a falvakra, miket kapni fogsz! A Forgáchok is hasonló merényért kapták Ghimest és Gács várát! Gondolj a fiadra! A leszármazottakra, akik nem kérdik majd, hogyan lett az a néhány falu, s vár!

Tedd meg!

Ne tétovázz!

Csorba fia Vajk benyitott az ajtón.

9.

Mikor Hunyadi Jankó habzó pofájú lován bevágtatott a zárda udvarára, Rados ott ücsörgött a boltívek alatt a korláton, s egy faágat farigcsált.

– Atyám? – kérdezte lihegve Jankó, miközben lecsusszant a nyeregbıl.

– Hát te meg hogy a csudába kerülsz ide, Iancu?

– Hol van apám?

– Mi közöd hozzá?

– A király parancsát hozom! Az elızı parancsot megtenni nem szabad!

– A keservit!

Rados bolhaként ugrott le a korlát kövérıl.

– Gyere velem, Iancu! Talán még nem késı!

Leszáguldottak az apácák szobáinak folyosójára, de a királyné ajtaja elıtt megtorpantak.

Odabenn gyanús csend honolt.

– Rosszat sejtek – suttogta Rados. – Nagyot rosszat! Jankó megrázta a fejét. – Apám élete a tét! Azzal benyitott maga is.

10.

Csorba fia Vajk kényelmesen ücsörgött az apácák számára ácsolt egyszerő széken, és teli kupa bort ivott éppen.

Jankó és Rados dermedten megtorpantak a küszöbön, Rados másféle vörös cseppekre számított, nem az öccse arcán csillogó borharmatra.

A szoba sarkában egy karcsú, fenséges, de hideg szépségő asszony állt, magához húzva tízévesforma, feltőnıen sovány, beesett arcú leányát.

A királyné... futott át a gondolat Rados agyán. A magyarok királynéja...

Vajk elvigyorodott, mikor Rados bedugta a fejét, s talpra szökkent.

– Bátya! Kitaláltam, mi legyen! Eszünk, iszunk, s máris szökünk Havaselvére! Én asszonyt nem ölök!

Rados kifújta a levegıt.

– Nem szökünk mi sehová. Nézd, ki van itt! Vajk kitárta karjait.

– Fiam! Hát te...

Jankó komoran viszonozta atyja pillantását, de elhúzódott az ölelés elıl.

– Mi történik itt, apám?

– A király akarata – vágott közbe Rados –, hogy elızı parancsa semmis. Nem kell végrehajtani...

Barbara királynı a sarokban egy szót sem értett az egészbıl: tekintete rémülten rebbent egyik marcona férfiról a másikra. Ezek itt számára ismeretlen nyelven, torokhangon vitatkoztak valamirıl. Kétség sem férhet hozzá, az életérıl. Az elıbb, mikor a király vitéze berontott hozzá, tırrel a kezében, szentül meg volt gyızıdve róla, hogy életének ezennel vége van.

Sikoltva magához vonta a kis Erzsébetet, hogy együtt nézzenek szembe az elkerülhetetlen halállal.

Az elsınek érkezı ugyan hamar leengedte tırét, s lehuppant a székre, bort kért. Nem szólt egy szót sem, csak bámult maga elé. İk meg sem moccantak, csak nézték, hogyan kortyol nagyokat.

Most azonban...

– Fenség – fordult felé az elıször érkezett megkönnyebbülten. – Istennek hála nincs más dolgunk, mint bocsánatát kérni, amiért ok nélkül háborgattuk. Ne kérdezzen semmit, úgysem válaszolunk. Áldja az Istent, amiért nem történt semmi helyrehozhatatlan. Engedelmével...

Meglapogatta Rados vállát, s fıt hajtva kiléptek az alacsony ajtón. A fiatal, hollófekete hajú fiú maradt csak ott néhány pillanatig, tágra meredt szemmel, értetlenül. Most fogta csak fel, ki elıtt áll éppen.

Erzsébet, a tízéves királylány ocsúdott elıször a meglepetésbıl: kihúzta kezét anyja kezébıl, odalépett Jankóhoz, és megcsókolta az arcát.

A fiú elvörösödött, aztán kihátrált az ajtón ı is.

– Mi volt ez? – kérdezte Erzsébet.

Barbara gondolatai izgatottan cikáztak ide-oda.

– Azt hiszem – mondta aztán –, azt hiszem, nemsokára véget ér a fogságunk, kicsim!

Maga elé vonta a sápadt, csontsovány királyleányt.

– Vége az éhezésnek... Vége a nyomorúságnak, a bezártságnak...

– Miért? Mi történt? – kérdezte Erzsébet. Barbara gúnyosan elmosolyodott.

– Azt hiszem, az apád nemsokára meglátogat minket, kicsim!

A kis királyleány megpróbálta maga elé idézni a férfit, akit atyjának neveztek. A királyt. Egy öregedı, veres szakállú embert látott maga elıtt, amint a trónon ül. Nem sokszor látta még életében, mióta Zsigmond hazatért, egyetlenegyszer, akkor sem beszélhetett vele egy szót sem.

– Meglátogat? És ez a fiú is eljön vele?

– Az a fiú? Ki tudja, mit tartogat a jövı, kicsim!

Barbara királynı elıvette rejtegetett gyöngyház berakású fésőjét, hogy rendbe hozza kicsit a haját, mire a bőnbánó király megérkezik. Tudta, hogy új fejezet kezdıdik az életében.

Hatodik fejezet

GALAMBÓC OSTROMA

KILENC ÉVVEL KÉSİBB

Galambóc vára alatt, az al-dunai végeken, 1428

1.

Odakinn még mindig zuhogott az esı, amikor a fiatal harcos magához tért. Elıször világáról sem tudva körbekémlelt, oly értetlenül, mintha még saját létezését sem tudná hirtelen mire vélni. Idebenn alig derengett fény a vastag sátorlapon át, amit folyamatosan vert, kopogtatott az esı.

Ahogy megpróbált feltérdelni, megszédült. Hányinger tört rá, fejében mintha aprócska harci buzogány csépelte volna agyveleje kocsonyás maradékát. Annyit már érzékelt a körülötte forgó-kavargó homályból, hogy szırméken fekszik: dohos, szúrágta, pézsmapatkányszagú szırméken. Lehajigált ruhái és fegyverei ott hevertek körülötte – mocskos volt valamennyi, ahogy kezével remegve kitapogatta kardját, a markolatra vastagon rászáradott sarat érintett.

Elszégyellte magát.

A kardod mindig maradjon tiszta, megértetted-e, fiam?

Elhajította a fegyvert. Ki innen! Félrehajtotta a sátor lapját, de nyomban hátra is tántorodott a szitáló esın át szemébe özönlı tompa napsugarak lándzsadöféseitıl.

Jézus Krisztus!

Ott állt a sátor elıtt egy szál vékony, szakadozott pendelyben, bokáig merülve a sárban.

Ó, hogy az a...!

Szédelegve megkapaszkodott a rögzítıkötélben, s már-már megfordult, hogy szétnézzen, hol van tulajdonképpen, amikor valaki váratlanul, iszonytató erıvel felöklelte. Akkorát taszított rajta, hogy karjait széttárva, arccal elırezuhant a sárba.

Röhögés harsant mögötte.

Ha maga is csak szemtanúja az esetnek, tán jól mulat a látványon, ám ahogy ott hevert félmeztelenül, szétterülve a mocsokban, akár egy béka, köhögve, fuldokolva, gyilkos indulat fortyant félig még öntudatlan elméjében. Émelyegve, levegı után kapkodva törölte ki szemébıl a sarat.

– Útban vagy, komám! – kiáltotta mögötte valaki hetykén. – De ha legközelebb mosdani támad kedved, eriggy egyenest a disznók közé, ahova való vagy, és a húgyukkal mosakodjál!

Az ifjú kínkeservesen ülı helyzetbe tornázta magát. Csípıre tett kézzel féltucatnyi lovag állt elıtte, egyforma széles vigyorral, arcukon kárörvendı kifejezéssel.

– Na, mi lesz? – Harsogta a középütt álló, szinte még kölyökképő lovag. Teljesen kopasz, széles arcú, szürke szemő fiú volt. De nem csak feje teteje volt tar, még mintha szemöldöke, szempillája se nıtt volna ki: úgy festett, akár valami albínó török, vagy tatár herceg, aranykarikával a fülében. Csillogó vértjére hermelinpalástot kanyarított, oldalán hatalmas pallos csüngött. Nyakán aranyos láncon a király Sárkányos rendjének jól ismert jele, az önmaga farkába harapó sárkány díszelgett.

– Na, mi lesz? Elkotródsz az utunkból, vagy hajítsunk elıbb a Dunába? A kopasz, lovagi vértet viselı kölyök tett egy fenyegetı lépést felé, de

ahogy a sárban térdeplı felpillantott rá, hirtelen mozdulatlanná dermedt.

Mintha egy farkas bámult volna a szemébe, egy gyilkolni kész, veszett toportyán. így, sarasán, mocskosan jóval fenyegetıbb volt, mint a vele szemben peckesen várakozó lovagok legtöbbike.

Az arany fülkarikás fiú hátrébb lépett, és még egyszer, immár alaposabban végigmérte.

Akit az imént a sárba taszított, ifjú éveinek végén járó, vagyis már ereje teljében lévı férfi volt. Ahogy kiegyenesedett, teljes erejében bontakozott ki zömök alkata: testén kötélként dagadtak az izmok. Nem volt magas, de széles válla és vastag karjai, bikanyaka roppant fizikai erırıl tanúskodtak. Amúgy mindenben arányosnak tőnt, talán csak feje volt nagyobb a kelleténél. Hosszú, hollófekete haját a szitáló esı tapasztotta szemébe, kiugró arccsontja, és alig észrevehetıen ferde vágású szeme, vastag bajsza keleties származásra utaltak. Arca barna volt, de most a düh lázrózsái festették vörösre. Egész lényébıl sugárzott valami megfoghatatlan fenyegetés, vad, bısz erı. Mintha éjfekete gyémántok szikráztak volna a fakuló esı után kisárguló napfényben; a dús szemöldök alól villámok cikáztak a nálánál jó egy fejjel alacsonyabb kopasz kölyökre.

Az elébb még részegen szédelgett, de most egy pillanat alatt kijózanodott. Ott állt pırén a sárban, s megfeszülı izmai arról tanúskodtak, menten az arany fülkarikásra veti magát. A lovagok arcáról egyszeriben lehervadt a kárörvendı vigyor, kardot rántva az útját állták.

– Megállj, hé!

De a sármocskos Herkulest már nem lehetett megállítani, ösztönös mozdulattal elkapta a hozzá legközelebb álló lovag karját, és iszonytató erıvel kicsavarta belıle a pallost. Csont reccsent, s a páncélinges vitéz máris törött karral, térdre kényszerítve hasalt el a sárban.

Pallosa megvillant a levegıben, ahogy az imént még fegyvertelen férfi megsuhintotta.

Hirtelen felizzott körülöttük a levegı. Hárman a tomboló alakra vetették magukat, de az úgy lökte vissza ıket fél kézzel, mintha pelyhet szórna szerteszét a levegıben.

A sármocskos arcból csak a fenyegetı szempár izzott egyenest a tar kölyökre. Még egy szívdobbanásnyi idı, és a penge sziszegve csapja le a lovag fejét.

Kiáltás harsant.

Két idısebb vitéz rontott a verekedık közé. Mindketten bırvértet viseltek, rajta a király címerével, pajzsukon másik festett képpel, fekete hollóval, mely csırében aranygyőrőt tart.

– Megálljatok, hé! – Lánckesztyős kezével egyikük félretolta a sáriszamos ifjú kezében szorongatott pallost, majd békítıleg a vértes nagyurak felé fordult.

– Ez csak egy bolond! Ne is törıdjenek vele, nagyuram! A fiam részeg! Láthatják, nincsen magánál! Kérem, nagyuram, bocsásson meg neki!

A kopasz kölyök csak most egyenesedett ki iménti görcsös rémületébıl, amibe a feje fölé szökkenı pallos rántotta. Gyorsan átrendezte vonásait, számőzte arcáról a félelem zabolázhatatlan kifejezését, hogy helyébe hívhassa a gúnyos, fensıbbséges kifejezést.

– Ez a te fiad volna, Vajk? Nocsak! Hát visszatért a rácoktól? Akkor itt az ideje, hogy némi tisztességet tanuljon!

A félmeztelen férfi felmordult, s ha apja és a másik harcos le nem fogja, a tar torkának esik megint.

– Hó! Micsoda fenevad! – nevetett a kopasz kölyök. – Kár, hogy esze egy csepp sem maradt, mind elitta Lazarevics disznóóljában.

– Ki ez? – kérdezte az egyik ziháló lovag, akit az elıbb Vajk fia a sárba rúgott.

– Hunyadi Jankó – felelte a tar lovag. – Ennek az oláhnak a fia. Illetve... – Ismét felröhögött, ahogy társaira kacsintott. – Tudjuk jól, kinek a fia.

Vajk, akinek minden erejét lekötötte, hogy legalább annyira fékezze fia tombolását, hogy az

ne kaszabolja le azonnal sértegetıit, e szavak hallatán hirtelen megmerevedett.

– Zabigyerek! – folytatta az arany fülkarikás röhögve. – Győrőskölyök! Újabb penge sziszegett, ahogy Vajk kivonta hüvelyébıl kardját.

– Még egy szó, és a torkára forrasztom, ifiúr! Győrőskölyök...

Ha létezett sértés ezekben az esztendıkben Magyarország-szerte, akkor ez az volt.

Győrőskölyök... A Zsigmond szerelmi kalandjaiból született kis fattyakat hívták így. A luxemburgi mint mindenben, ezen a téren is gálánsnak bizonyult: vadászatain, hosszúra nyúlt utazásain idehaza, külföldön bárkivel hált, éjszakára bárkit is dugdostak az ágyába a szórakoztatására, soha nem maradt adós a kellemes órákért. Legyen az herceg vagy paraszt asszony, nemes hölgy, polgárlány vagy szajha, Zsigmond minden éjszaka emlékéül egy győrőt adományozott a szép fehércselédeknek. Sok megesett cselédlány próbálkozott aztán mindenféle győrőkkel az udvarba szerencsétlenkedni némi adomány reményében, hátha úgy emlékszik a király úr, ı csinálta a gyereket. Aztán vagy ı csinálta, vagy nem.

– Csak azt nem értem, háborúban kurvafattyaknak mi dolga? – röhögött tovább a tar ifjú csípıre tett kézzel. – Menj vissza Lazarevicshez, ott aztán...

Hirtelen elhallgatott.

Ahogy Vajk levette kezét fiáról, az komoran, minden indulatát visszafojtva lépett közelebb, két kézzel szorongatva az imént zsákmányolt hatalmas pallost.

A lovagok rohantak szerte a sátrak közt.

A tar ifjú egymaga maradt.

Vajk és Jankó, meg a harmadik, ki ezüstös fejpánttal szorította hátra ıszülı fürtjeit, most egyszerre léptek közelebb. Három penge szegezıdött a tar kölyök torkának.

– Kurvafattya? – sziszegte Hunyadi Jankó. Arcára baljós kifejezés ült ki. Felemelte a pallost, hogy lesújtson; a páncélos ifjú szeme elkerekedett, csak ebben a pillanatban fogta fel, mekkora hibát vétett. Mégsem tudott moccanni, mintha a földbe gyökerezett volna a lába.

A válságos pillanatban lovasok vágtattak dübörögve a sátrak közé. A királyi sereg vezérei érkeztek, s ami a szemük elé tárult, az egyáltalán nem tetszett nekik.

– Félre a kardokkal! – bicegett közéjük egy zömök, széles vállú vértes, még szinte futtában penderülve le nyergébıl. – Ki mer kardot szegezni a fiamra?

Vajk szája széle reszketett az indulattól.

– A fiad megsértett, Újlaki!

– Úgy? – Az érkezı szuszogva a tar ifjú felé fordult. – Sértegetted-é?

– Én... Apám, én csak...

– Tudod te, ki ez az ember? He? Van fogalmad róla? Ez itt Hunyadi Vajk! Az én barátom!

Megmentette az életemet! A király legjobb vitéze! S te sértegeted ıt? Mit képzelsz, pimasz kutya?

Páncélkesztyős keze fejével úgy szájon törölte az ifjút, hogy az vérzı pofával tántorodott neki az egyik sátornak, majd arról lehengeredve a sárba zuhant.

– Bocsáss meg a fiamnak, Hunyadi! – Újlaki László macsói bán két kézzel kapott Vajk keze után, hogy baráti szorítással erısítse szavait. – Ostoba, elkényeztetett kölyök az én Miklós fiam! Sejtelme sincsen még...

– Megbocsátok, Újlaki – morogta Vajk, és visszadugta hüvelyébe kardját. – Jól tudom, a fiak sok keserőséget okoznak az apáknak...

Újlaki egyetértın bólogatott, s mintegy bizonyítandó Vajk igazságát, hatalmasat rúgott fia vasbordázatú oldalába. A tar kölyök feljajdult fájdalmában, s úgy iszkolt távolabb, megfutamodott cimborái után, hogy hátra se nagyon nézett.

– Befejezték az urak? – kérdezte komoran a királyi vezércsapat élén a legdíszesebb öltözető

férfi, ki eddig némán figyelte a közjátékot. – Nincsen most idı az ilyen ostobaságokra.

İfensége engedélyezte az újabb rohamot.

Vajk vörös arccal bólintott.

Rozgonyi István, a magyar sereg fıvezére, s a mellette várakozó nagyurak lenézı pillantásainak kereszttüzében odébb lódította ı is a fiát.

– Mire vársz? Takarodj öltözködni!

Hunyadi Jankó csak most eresztette le pallost szorongató kezét. Feje kitisztult, de a részeg kábulat helyébe csak gyilkos indulat költözött, semmi egyéb.

– Megölöm a fiát! – sziszegte, jobb híján az öreg Újlakira szegezve tekintetét.

– Ölöd ám a... – Vajk megperdült, hogy maga is kiossza atyai pofonját, de Jankó elkapta a kezét.

Egy pillanatra egymás szemébe villant a tekintetük.

– Azt mondtam, elég ebbıl! – bıdült fel Rozgonyi. – Ott a török! Azt kell aprítani, a kutya hétszentségit a forró véreteknek!

Mintha csak szavait akarná igazolni, e pillanatban bömbölve, dübörögve felugattak az ágyúk a fejük felett.

Süvítés és földet megremegtetı robbanások sorozata hullámzott végig a sátrak között.

Hunyadi Jankó felpillantott a magasba.

Nem messze a magyar sátraktól merészen az égnek törı, fehér bástyák sorakoztak a tömött, meredek falak közt. Egy sasfészek a zöld rengeteg szélén, a kanyargó Duna csillogó partján.

Bömbölés, dübörgés...

A várfalakról fehér füstfelleg dılt, ahogy a török tüzérek újabb sorozatot lıttek az ostromtábor felé.

Hunyadi Jankó ott állt, kezében a pallossal.

Most eszmélt csak, hol van.

Elıtte Galambóc vára.

A sátrakon túl felüvöltött az ostromra lendülı magyar sereg. Lovak patája dübörgött, zászlók reppentek a fejek fölé, ezrek lendültek a magas falaknak.

– Mindenki rohamra! – intett kardjával a várfalak felé Rozgonyi, azzal megsarkantyúzta lovát, s már vágtatott is a támadók élére. A vén Újlaki korát meghazudtoló fürgeséggel pattant nyeregbe, a magában jót somolygó Szilágyi László mellé, s a többiekkel követte a vezért.

– Igyekezz! – sziszegte Vajk a fiának. – Támadunk! Többé ne hozz szégyent apádra!

2.

Hosszú ideje béke volt akkor már a magyar határokon. Zsigmond hazatérése után még villongtak a harcok, de aztán lassan nyugodt idık köszöntöttek a világnak erre a felére. A nikápolyi gyıztest, Bajazidot hamar utolérte végzete: Timur Lénk, a sánta mongol hódító oly súlyos vereséget mért rá Ankara mellett, hogy attól másfél évtizedre megbénult a Török Birodalom. A szultán maga aranyketrecben végezte, mint a sánta mongol udvarának mutogatnivaló, egzotikus vadállata. Háremének háromszáz rózsáján a mongol hadurak tettek erıszakot a fogoly szultán szeme láttára, legkedvesebb ágyasát, a szerb despota lányát pedig maga Timur Lénk erıszakolta meg alig karnyújtásnyira a megkötözött Bajazidtól, kinek ırjöngve kellett végignéznie még ezt is.

Bajazid belehalt a megaláztatásokba, fiai pedig rögvest egymás torkának estek, hosszú évekre belesüppesztve az oszmán hatalmat a belháborúk mocsarába.

Zsigmond fellélegezhetett, de arra már nem volt ereje, hogy kihasználja a lehetıséget, és megtisztítsa Európát a meggyengült törököktıl. Inkább hadakozott a lázongó magyar nagyurak ellen, inkább foglalkozott Sárkányos Lovagrendje építgetésével, inkább hadakozott a dalmát városokat sorra elorozó Velence ellen, inkább foglalkozott azzal, hogy végre német-római császárrá koronázzák, inkább hadakozott a vonakodó csatlós bosnyákok ellen, s inkább foglalkozott azzal, hogy megkaparintsa féltestvére, Vencel cseh koronáját, inkább hadakozott a trónkövetelı Nápolyi László ellen, s inkább foglalkozott a lengyelek és a Német Lovagrend

viszályával, mindenható békéltetı szerepet játszva.

Mindennel foglalkozott tehát ezekben az években, csak a törökkel nem, mert az épp nem támadott.

Amikor nemsokára megint erısödött az oszmán, akkor pedig éppen ezért nem foglalkozott velük, mert az már túl erıs volt. Csak akkor kapott észbe, amikor az iszlám hadak ismét a magyar határon garázdálkodtak, és a szerb Lazarevics halála után újra kinyújtogatták kezüket a magyar határvárak után.

Na, ekkor már sereggel indult az Al-Duna megerısítésére. Bár a várak java részét, legfıképp Nándorfehérvárt még meg tudta szállni, hivatkozva a Lazareviccsel kötött szerzıdésre, akadt egy fontos erısség a Duna túlpartján, már a rác oldalon, amely nem adta át kulcsait a magyar királynak. Galambóc szerb várnagya megmakacsolta magát, s tizenkétezer aranyat követelt a várért cserébe, mondván, éppen ennyivel tartozott neki Lazarevics despota.

Zsigmond követei addig alkudoztak a pénzen, amíg a szerb meg nem unta, és át nem engedte Galambócot a többet ígérı töröknek.

Mit volt hát mit tenni, hogy biztosítsák az amúgy sebtiben, de eredményesen megerısített délvidéki védvonalat, ki kellett őzni a törököt a galambóci dúcból, különben az szálkaként fúródott volna a magyar határba.

Hosszú heteken át hozták súlyos társzekerekkel a Kassán, Budán és Pozsonyban öntetett nehéz ostromágyúkat, köztük a gigászi Behemótot, melyet lombard mesterek öntöttek, s amely reményeik szerint néhány lövéssel kifüstöli majd a törököt a falak közül. De hoztak ágyúkat a királyi gályák is, melyek hadizászlókkal felcicomázva, büszkén úsztak le a Dunán a vadregényes folyókanyarulatig, ahol Galambóc fehér falai meredeztek az égnek.

Aztán annyi elıkészület után tavasszal végre megkezdıdhetett az ostrom.

Galambóccal szemben Zsigmond parancsára ellenerıd épült a régi romokon, Szentlászlóvára, melynek vaskos falairól újabb ostromágyúkkal lövethették a törököt. A magyar sereg derékhada Rozgonyi fıvezér és a király naszádjain átkelt a Dunán, és a szerb oldalon állította fel sátrait. Ide sorakoztatták főzfonatú sáncok mögé a falrontó bombardákat, a Behemótot, s mind a kisebb mozsarakat, a régimódi kıvetıket, melyekkel haladéktalanul megkezdték Galambóc ostromát.

Napokon át bömböltek az ostromágyúk, sziszegtek a kıvetık a vár fala alól, a túlparti Szentlászlóvárából és a Dunán lomhán sodródó magyar gályákról. Reszketett a föld, remegtek a falak, sőrő füstfelhı dılt a fellegeknek, lángnyelvek csaptak a magasba, eltakarva a napkorongot.

Mindenki arra készült, hogy a megroggyant falak ellen végre megindulhasson a roham. Bár ezúttal nyugati lovagok nem érkeztek Zsigmond seregébe, de itt voltak Witold litván nagyfejedelem vitézei, no meg a lengyelek, a máris legendás fekete lovag, Czerny Zawisza vezetésével. Itt voltak az itáliai városok puskásai, és Dan, havaselvi vajda könnyőlovasai, valamint a magyar nagyurak bandériumai.

Egy baj volt csak.

A Behemót ostromágyú óránként jó, ha két lövést tudott leadni, annyi meg kevésnek bizonyult, hogy a sokbástyás, büszke tornyú Galambóc védıit hamar térdre kényszerítsék.

Pedig igyekezni kellett, nehogy a török összegyőjthesse erıit a Balkánon, és nehogy Murád szultán meglephesse a magyarokat, ahogy atyja, a villámnak nevezett Bajazid meglepte ıket Nikápolynál.

De ami történetünk számára tán a legfontosabb, a magyar ostromhadban ott volt egy ifjú is, aki életében elıször fogott kardot a magyar király szolgálatában.

3.

Hunyadi Jankó sebtiben magára kapkodta mocskos ruháit, felnyalábolta kardját és tırét, s már rohant is ki a sátorból atyja hátasai felé. Hunyadról harminc lovast hoztak magukkal: ennyi kijárt Vajk úr udvari hírnevének és birtokai méretének is.

– Jól vagy? – kérdezte komoran atyja, amint elébe penderült.

Jankó sápadtan bólintott.

– Semmi bajom, apám. Sokat ittunk a legényekkel este. Ennyi csupán. Vajk a mellette álló Radosra pillantott, és foghegyrıl néhány kun szót vetett oda neki. Rados a földre köpött, megigazította ezüst hajpántját, és lóra pattant.

– Jól van. Remélem, nem lesz semmi baj. Maradj mindig mellettem! – magyarázta Vajk a fiúnak. – Várat ostromolni bajos mesterség, könnyen otthagyhatja a fogát az ember, ha nem figyel!

Jankó felpattant az apródok által elıvezetett lovára.

– Ne féltsen engem, apám! Odaát sem féltett senki.

Odaát...

Vajk felsóhajtott, s nyeregbe húzta fájós lábát.

Ez az elsı alkalom, hogy fiával együtt indul csatába. Mostanában, ahogy egyre gyorsabban látszottak peregni az évek, mind többet gondolt az elmúlásra. Régi ütközetek, dicsı csaták és szégyenteli futások emlékei kavarogtak a szeme elıtt.

Nehéz élet volt...

Végigharcolta az egészet a magyar király szolgálatában, s bár esztendei alapján még messze nem számított öreg embernek, a testét borító számtalan seb, s fıképp a lelkét szaggató számtalan fájdalmas emlék miatt vénembernek érezte magát.

Akár az atyja, Csorba fia Vajk, a király lovagja is abban látta leginkább mérhetınek az idı múlását, ahogyan felcseperednek a fiúk, ahogyan értetlen gyermekbıl pelyhedzı állú legénnyé érnek, hogy aztán atyjuk mellé szegıdjenek a hadak útján.

Férfivá csatában lesznek, nem másutt.

Jó pár év eltelt azóta, hogy Vajk elküldte Jankót Ozorai Pipo ispán, majd a Csákiak várába, szolgálatra. Tanuljon csak! Legyen ember, ahogy ıbelıle is ember lett, apródból lovas, lovasból hadnagy, hadnagyból udvari vitéz. Jankóról eleinte ígéretes hírek érkeztek: Ozorai maga mellé vette, s vitte mindenhová, ahová ı ment, s kitanította a fegyverforgatás alapjaira.

Aztán biztató hírek érkeztek Csáki György székelyispán udvarából is, ahol Jankó nádasdi Ungor Péter uram kezei alatt kezdett apródoskodni. Mindent tudott, amit egy ifjú magyar nemesnek tudnia kellett. Gyerekkora óta mesterien forgatta a kardot, kun ıseitıl megörökölte az íjászkodáshoz való természetes tehetséget, nem sok párja akadt lándzsatörésben, s vágtában, rohamban szinte egybeforrott lovával. Ungor Péter gyakorta mondogatta, hogy ilyen legény még nem került a kezei alá, s hogy Jankót a Jóisten sem mentheti meg attól, hogy messze földön híres vitéz váljék belıle.

Csakhogy a fegyverforgatás csínja-bínja mellett a cseperedı Jankó egyebet is tanulgatni kezdett a legények közt. Jó barátokra talált a szintúgy ott apródoskodó Szilágyi fiakban, a kevély és lobbanékony Mihályban és Osvátban, aki ugyan megfontoltabbnak mutatkozott, de alapjában örökké vidám legény volt. Ok hárman aztán könnyedén vették az apródéletet, nappal együtt forgatták a kardot, este pedig együtt élvezték a bor és a könnyővérő leányok nyújtotta élvezeteket.

Hamar kitőnt, hogy Jankó jól bírja a boritalt. S nem csak hogy jól bírja, de jobban is bírja, mint bármelyikük. A fárasztó nappalokat így aztán kimerítı éjszakák követték, melyekbıl a környékbeli jobbágyok elszökdösött leányai, és a környéken mind gyakrabban felbukkanó vándorcigányok kikapós asszonyai is kivették a részüket. Nem csoda hát, hogy Jankó hamarosan újabb téren is kitőnt a társai közül, bár ebbéli tehetségérıl valóban csak a

parasztlányok és cigánylányok tudhattak, akik suttogva, elcsukló hangon adták egymásnak a valószínőtlen túlzásnak tetszı híreket a vad, kunképő kölyök Isten teremtette adottságairól, és az ahhoz maga által sok gyakorlással kifejlesztett mesteri talentumáról.

Ungor Péter – pusztán a fegyverforgatásban mutatott jeles elırehaladása okán – jó szívvel ajánlotta Csáki uramnak, hogy tavasszal vegye maga mellé fegyverhordónak Hunyadi Jankót és Szilágyi Osvátot, a két legtehetségesebb legényt, mikor Budára megyén. Úgy volt, így tervezték mindannyian. Igen ám, de a sors közbeszólt. Ha nem szólt volna közbe, bizonnyal minden másképp történik, és akkor Jankó élete oly irányt vesz, ami tán kevésbé rögös, de kétségtelenül kevesebb érdemeket tartogat számára.

Úgy esett, hogy egy éjszakai mulatozás közepette Jankó összezördült Csáki ispán egyik messze földön híres kötekedı hadnagyával valami fehérszemély ügyében. A vita csúnyán elfajult, Jankó kardot rántott és megsebesítette Csáki emberét. Szilágyi Osvát, a hő cimbora tudta, mit kell cselekedni: azonnal lóra ültette a részeg Jankót, és Mihály bátyja segítségével azonmód kicsempészte a várból, s útnak eresztette haza, Hunyad felé. Csáki ispán csak reggel értesült az esetrıl, s kelletlenül futárt menesztett Vajkhoz. Üzente: ha Hunyadvár ura nem küldi azonnal a határon túlra Jankót, kénytelen lesz elfogatni a fiút, és ítélkezni felette, pedig ez nagyon a szíve ellen való kötelesség volna. Úgyhogy ajánlja, inkább szökjön a legény most külföldre, majd elcsitulnak idehaza a verekedés keltette hullámok.

Erzse asszony könnyezve búcsúzott el legféltettebb fiacskájától, Vajk a kezébe nyomott egy marék aranypénzt, nyakába akasztott egy kun istenszobrocskát, oldalára kötötte a Csorbától rámaradt egyik régi kardot, azzal útnak eresztette Horogszegre, a birtokos jó barát Szilágyi László uram udvarházába. A két jó cimbora, Osvát és Mihály atyja úgy segített rajta, mintha tulajdon fiain kellett volna segíteni. Amúgy is gyakorta közvetített kisebb-nagyobb pörös ügyekben a királyi udvar és Lazarevics szerb despota közt, meg aztán Vajknak is jó barátja volt. Ö kezelte a rác nagyúr Szatmár megyei birtokainak jogügyeit. Mi sem tőnt hát természetesebbnek, hogy Szilágyi szervezte Jankó szökését, és azt, hogy a fiú mihamarabb Lazarevics udvarába juthasson.

A határig ketten kísérték, Csáki ispán hallgatólagos beleegyezésével: Szilágyi Osvát és Szilágyi Mihály, a két jó cimbora. A Dunához érve megfogadták, hogy míg csak élnek, örök barátsággal viseltetnek egymás iránt, s ha kell, az életüket adják egymás üdvéért.

Jankó ezek után fájó szívvel intett búcsút nekik, és átkelt a folyón.

Nyugodt körülmények közt a szerb fejedelmi udvarban apródoskodni nagy kegynek, megtiszteltetésnek számított a délvidéki nemes ifjak számára. A despota mégiscsak királyi fenség volt, ha magyar alattvaló is, noha igaz, udvarának fénye nem vetekedhetett egy közönséges magyar nagyúr udvarának fényével. Jankónak ezzel együtt a rác fejedelmi környezet kényszerő búvóhellyé lett.

Ha már ott volt, igyekezett hasznossá tenni magát, s legfıképp bizonyítani a magabiztos, kötekedı rác vitézeknek, hogy Magyarföldön teremnek a különb legények. Lazarevics despotának tetszett a hetyke, semmitıl nem rettenı ifjú, olyasmit látott meg benne, amit a fiaiban keresett volna, ha lettek volna neki fiai. Úgy megszerette Jankót, hogy magában elhatározta, végleg ott tartja udvarában.

Teltek az évek, s szerb földön Jankó alaposan kitanulta a rajtaütések és kegyetlen megtorlások mesterségét. Hamarosan elsı lett a vakmerık, a legjobb a legbátrabbak között. Persze a hírek közt nyugtalanítók is akadtak. A rossz nyelvek szerint egy Bolgárföldre vezetett rabló hadjárat során társaival együtt kifosztott egy görög kolostort, s az ott zsákmányolt arannyal alapozta meg késıbbi gazdagságát. Hogy igaz volt E a híresztelés, vagy sem, azt az atyja sem tudhatta, lehet éppen, hogy Lazarevics ajándékozta meg gazdagon, csak hogy végleg maradásra bírja.

Amikor egy ízben Zsigmond királyi kíséretében Vajk meglátogatta a fiát, alig ismert rá. A rácok által Magyar Jankónak hívott ifjú féktelen, erıszakos legény lett, hangoskodó, dicsekvı, másokat lekicsinylı, s mint majd' minden rác, erejét fitogtató és felettébb meggondolatlan.

Vajk úgy érezte, valószínőleg végleg elvesztette fiát. Amikor pedig Jankó bejelentette, hogy esze ágában sincsen hazatérni Magyarországra, Vajk már bizonyos volt benne, hogy második János nevő fia is megszőnt a fiának lenni. Hazagondolt, harmadikként született fiúgyermekére, akit szintén Jánosnak kereszteltek, az talán majd beváltja reményeit. Ahogy néhány héttel késıbb Vajk keserő szavakkal ecsetelte Hunyadon Erzse asszonynak, mit tapasztalt a szerb fejedelem udvarában, Erzse azonnal rávágta, hogy Jankó döntése mögött valami leányügyet szimatol.

Akárhogy is volt, ember tervez, Isten végez: Jankó mégis hazatért, s most Galambóc ostroma jó alkalomnak tőnt arra, hogy kiélje vad szenvedélyeit. Bezzeg ha Vajk sejtette volna, mi történik majd ezekben a napokban, inkább bezáratja a fiút a nem is oly távoli régi családi akolba, Kéve várába, vagy Szeben városába, vagy bárhová...

De Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Aminek meg kellett történnie, az megtörtént ott, azokban a vérgızös, pokoli napokban, a csillogó Duna partján...

4.

De ezzel a fiúval, ezzel a Jankóval mi lesz?

Vajk szíve összeszorult a gondolatra, ahogy megigazította fegyvereit a nyeregben. Szeme sarkából Jankóra pillantott.

Ez lenne az ı fia?

Olyan idegennek tőnt, olyan távolinak...

Mintha folyton valami emésztı sértettség lappangna a lelkében. Attól ilyen indulatos. Attól ilyen vad...

Kicsiny korában hamar kiderült, hogy Jankót más fából faragták, mint ıt. Miután Zsigmondtól megkapták Hunyadot, ı is, féltestvérei is áttértek a római pápa hitére, és persze a kisfiút is ekképp keresztelték újra. Erzse papot vett a fiúk mellé, hogy tanítsa ıket, amit Vajk morgolódva eltőrt.

De Jankót nem érdekelte a tanulás.

Képtelen volt figyelni a szóra, alig ragadt rá valami mindabból, amit István atya próbált a fejébe verni. Nem érdekelte a história, nem érdekelte a katekizmus, a latint még most sem nagyon értette. Igaz, már kicsi kölyökként is elbírta apja pallosát. Földöntúli erı szorult abba a gyerekbe!

Amikor eredendı szilajsága párosult a léha élet örömeivel, a bor és a könnyővérő

parasztlányok élvezetével, veszedelmes elegyet alkottak, s Jankó természete egyszeriben megzabolázhatatlan vadságba fordult, amit a szerbek közt újabb rossz tulajdonságokkal egészített ki.

Vajk intett Radosnak és Jankónak, meg a mögöttük felsorakozott lovasoknak, hogy induljanak végre. A lovak patái szaporázni kezdték, a morajló dobogás lassan dübörgéssé erısödött.

Odaát...

Túl sokat volt odaát ez a kölyök. A rácok közt csak tovább vadult. Tivornyák, esztelen kalandok, rajtaütések, portyák... Vajk hallani sem szeretett mindarról, amit a Lazarevics udvarából hazatérı magyarok említettek neki Jankó viselt dolgairól. Csoda talán, hogy a despota annyira megkedvelte a fiút? Vadabb volt a legvadabb rácnál, bátrabb a legvakmerıbbnél.

Most meg alig ismer rá.

Naphosszat hallgat, sóhajtozik, se anyjával, se vele nem beszél. Esténként meg az oláh és rác lovasokkal vedel.

Vajk még egyet sóhajtott, azzal maga elé vonta hollós pajzsát.

A hollóról meg a győrőrıl persze rögtön eszébe villant, hogy „Győrőskölyök...”

Megrázta a fejét.

Micsoda ostobaság!

Jankó szakasztott olyan, mint ı volt ebben a korban.

Piros arcú, hollófekete hajú, zömök termető. A szeme vadul villogó kun szem, szakasztott a nagyapjáé, Csorbáé. Hogy is lehetne ez a kölyök annak a németnek a gyereke!

Persze...

Vajk elhessegette magától a rossz gondolatokat, és oldalt pillantott, a sátrakon túlra, ahol a Duna-parti erdıbıl kisebb mezı szakadt egész a várfalakig.

A magyar katonák ott rohamoztak éppen.

– Gyerünk! Oldalra!

Amott, a domb tetején, bíborszínő ponyva árnyékában maga a király figyelte a kibontakozó támadást. Mellette a hatalmas lengyel lovag, Czerny Zawisza tornyosult. Rozgonyi idelenn irányította az elırelendülı gyalogosokat és lovasokat, kardja fenyegetın villogott a kora nyári napsütésben.

– Hajrá! Hajrá!

Még egyszer, utoljára megdördültek az ostromágyúk, de ezúttal már nem jött rá felelet a falakról. A törököknek fogytán volt a lıszerük, a falak egy része megroggyant. Ha Isten is úgy akarja, ez az ostrom lesz a döntı!

– Oldalra! Oldalra! – rikoltotta Vajk, és vágtába kezdett. A fejük felett csattogott a hollós lobogó, ahogy a királyi bandérium jobbszárnyán felfejlıdtek támadóvonalba.

Galambóc falait ezen az oldalon, keletrıl rongálták meg leginkább a láncos golyók: a temesi ispán természetesnek látta, hogy ide rendeli a legtöbb lándzsást és lovast, míg a túlsó oldalra vontatta át a faltörı ágyúk többségét, ott is kezdjék meg munkájukat.

Ahogy vágtattak a több ponton beomlott külsı fal felé, Vajk észrevette a szeme sarkából, hogy a Dunára néhány kisebb török gálya úszik ki a vár elıtti, biztos belsı öbölbıl.

Ösztönei azonnal riadót fújtak.

Mit akarnak ezek? Hová tartanak? Menekülnek talán? Ugyan! Az még korai lenne...

A magasból nyílzáport zúdítottak rájuk. A lovasok sebtében maguk elé kapták pajzsaikat, de páran így is elkéstek, és sebesülten, holtan zuhantak a főbe.

Vajk hollós pajzsában két vesszı is megállt rezegve.

– Jankó! Hol vagy?

Hirtelen elsuhant mellette valaki: ló és lovasa megnyúlva, teljes sebességgel száguldottak a megroggyant külsı fal omladékának, mely mögül még mindig lıdözték nyilaikat a törökök.

Az ifjú hollófekete haja sörényként csapdosott a háta megett, s mikor a jobbjában tartott láncos buzogányt kibontotta, a pajzs nélküli harcos egy pillanatra valószínőtlenül hatalmasnak tőnt a leomlott fal elıterében.

– Jankó! Megállj, te!

De a fú nem figyelt rá, nem figyelt már senkire. Elzúgva a csapat zömétıl, egymagában rohamozta meg a keleti falat.

Vajk szíve fékezhetetlenül kalapált.

Ostoba kölyök!

Mindjárt végeznek vele!

Jankó ebben a pillanatban érte el a romos falszakaszt, és megállás nélkül átugratott rajta, majd eltőnt a külsı falgyőrő mögött. A többiek jóval lemaradva vergıdtek a nyomában.

– A keservit! – Rados dühödten kieresztette a zablát, és hatalmas bárdját meglóbálva követte a fiút. – Megölik!

Mit tehetett mást, Vajk a pajzsát szorosan maga elé tartva követte ıket a hunyadi lovasokkal.

A mögöttük loholó lándzsások üvöltésébıl sejtette csak, hogy a rohamozók többsége élve érte el a falszakaszt. Amint átvetette magát a romokon, a két falgyőrő között szárazárokban találta

magát. A magasból egyfolytában suhogtak a nyílvesszık, s csapdostak be a földbe, mint megmerevedett mérges kígyók.

Oldalra pillantott.

A vaskos ágyútorony felıl legalább ötven török rohant feléjük. Jankó már ott járt elıttük, még néhány pillanat, és beléjük ront...

Vajk megsarkantyúzta a lovát, ám ekkor eget rengetı dördülések visszhangoztak végig a falszorosban. Egyszerre szólalt meg legalább tucatnyi ágyú, mély bömböléssel, furcsán gurgulázó visszhangot vetve a Duna felett.

Ágyúk? – Villant át a kétségbeesett gondolat Vajk agyán. Ostromágyúk? Megırült tán Zsigmond? Most löveti a falakat, amikor a magyar sereg egy része már felkapaszkodott a falakra?

Üvöltés...

Jankó nem várta be a mögötte érkezıket, egyedül gázolt a felé rohanó törökökbe, a kengyelvason ágaskodva eszelısen osztogatta csapásait. A láncos buzogány zúgva a magasba szökkent, aztán újra és újra lecsapott, koponyát loccsantva, húst zúzva, pépelve, amit csak ért.

Vajk ebben a pillanatban egészen bizonyos volt abban, hogy ezt a fiát is elveszíti, de most már végleg. A törökök ırjöngve közrefogták Jankót, igyekeztek elkapni a kantárszárat, mások pedig a ló szügye felé szurkáltak. De a fiú oly dühödten osztogatta csapásait, oly fürgén forgatta lovát, hogy sikerült kisebb tisztást vágnia maga körül.

A toronyban is észrevették, és az íjászok kivétel nélkül ıt vették célba. Suhogtak a nyílvesszık, de a forgolódásban Vajk már nem látta, célt érnek-e, vagy sem. Ekkor gázolt Radossal az oldalán a törökök tömegébe. Összeszokott mozdulattal sújtottak le újra és újra, tovább tágítva a kört Jankó körül. Néhány pillanattal késıbb már a lándzsások is átvergıdtek a leomlott, ingatag köveken, és az elsı török sorokat felnyársalva harcba vetették magukat a lovasok közti résekben.

– Ez az! Üssétek ıket! Újabb bömbölı visszhang.

– Bombardák! Bombardák!

Itt valami nincsen rendjén... Vajk agya sebesen forgott. Nem hallott egyetlen becsapódást sem a vár falai közt. Nem hallotta a kövekbe süvítı mázsás golyók robaját.... Inkább valami mást...

Valami csobbanásszerőt...

– A vizet lövik! – kiáltotta Radosnak. – A Dunát!

Jankó váratlanul mellétáncoltatta a lovát. Homlokán könnyebb seb éktelenkedett, combjából nyílvesszı állt ki, mégis vigyorgott.

Istenem... Évek óta most látom elıször nevetni... – gondolta Vajk.

– Arra, fel! – mutatott kinyújtott kézzel Jankó a szárazárkot lezáró kaputoronyra. – Valami történik odaát!

A kezében tartott buzogány agyáról vérmocskos lé csöpögött a főre.

– Utána! – kiáltotta Vajk, és megsarkantyúzta lovát.

A hunyadi bandérium áttört a törökök hirtelen meggyérült sorain, és nekilódult a kaputoronyhoz vezetı emelkedınek. A lándzsások üvöltve követték ıket.

5.

Néhány perc múlva a megroggyant torony tetején pihegtek. A külsı várfal legszélsı oszlopa volt ez – a törökök sebesen visszatakarodtak a belsı falak mögé, s hagyták lángolni a külsı romokat.

Jankó lehuppant lováról, és a bástya széléhez lépett.

– Azokat lövik ott, apám!

Vajk szemét erıltetve bámulta a Dunát.

A néhány órája még szinte üres folyón most gályák és dereglyék tucatjai siklottak, áttörve a

mindent elborító, bodrozódó füstfelhın. Odaátról, Szentlászlóvár falairól szakadatlanul dörögtek a bombardák, ahogy a gályákról is.

– Török hajók! – suttogta Rados. – Szultáni gályák!

– Felúsztak a Moraván – intett feléjük Jankó. – És most be akarnak törni az öbölbe. Erısítést hoztak!

Vajk jól tudta, mit jelent ez. Ha a török hajók elérik a Galambóc elıtti, védett öblöt, és partra teszik a sok száz kipihent janicsárt, tán még ágyúkat és lıszert is, nos, akkor Zsigmond nyugodtan szedheti a sátorfáját innét!

Igen ám, de...

– Azok meg ott a mi gályáink? – kérdezte Rados a füstfelleg közepére mutatva.

– Rozgonyi hajói – bólogatott Vajk. – Egyenest a töröknek rontanak! Néhány pillanatig elragadtatva figyelték a kibontakozó folyami ütközete– Mert ütközet volt az, dühödtebb, elszántabb, mint ami idebenn, a szők falszakaszok közt zajlott az imént. Nyugat felıl, a galambod sziget irányából egymást követve, csatasorban közeledtek az oszmán gályák.

Széles, hosszú evezısoros drómonok voltak, mélyen merülve a súlytól. Igyekeztek utat törni maguknak az öbölig, ahonnét az addig megbúvó két– Három kisebb török dereglye most kifutott eléjük, hogy segítse ıket.

Csakhogy szinte oldalba kapta ıket a Szentlászlóvár felıl közeledı magyar hajóhad.

Zsigmond és Rozgonyi István harci gályái felvont vitorlákkal, megállíthatatlanul törtek a török hajóknak, s az orrukban felállított mozsarak szakadatlanul köpdöstek ellenségeikre gyilkos vasköpeteiket. A két elsı török hajó már lángokba borult, legénysége és a behajózott janicsárok üvöltve vetették magukat a Dunába.

A magyar gályákról nyílzáporral vadásztak rájuk: a Duna vérveresen hömpölygött a süllyedésnek indult török dereglyék körül.

– Úgy rohamoznak, mint a lovasok! – bólintott elismerıen Jankó a magyar hajók felé. –

Helyén van a szíve annak a férfinak, aki vezeti ıket!

– Férfinak? – Harsant Rados nevetése. – Nézzed csak meg jobban, öcsém!

Jankó csak meresztgette a szemét, aztán a következı pillanatban meglepetten felkiáltott.

A magyar vezérgálya orrában egy tetıtıl talpig acélba öltözött asszonyt pillantott meg.

Kibontott, szıke haja zászlóként lobogott a dunai szélben, páncélkesztyős keze akkora palloson nyugodott, amit megemelni még férfinak is becsületére vált volna.

– Rozgonyi Cicelle ez! – mondta nevetve Vajk. – A temesi ispán felesége. Na, ilyen asszonyt még nem láttál, Jankó!

Úgy lehetett, mert a fiú megigézve bámulta a gálya orrában ragyogó acélamazont. Atyja tévedett ugyan, mert Jankó nagyon is látta már a szép Rozgonyinét; nem is oly rég (bár hosszú esztendıknek tőnik immár), amikor Zsigmond és udvari népe a szerb despota udvarába látogatott. A nemes nagyurak közt ott volt ı is. Persze akkor törékeny nınek tőnt, szerény, alig szóló teremtésnek, most meg...

Voltaképpen nem volt szép asszony. Jóval negyven felett járhatott, valaha tán nıies arcvonásai megkeményedtek, mégis, tartása, fenséges tekintete oly erıt sugároztak, mintha aranyos glória lebegne a feje körül.

– Szentgyörgyi gróf lánya. Ilyen asszonytól mentsen meg az úristen! – nevetett Rados.

– Nem úgy, bátya! – Jankó le sem tudta venni szemét a teremtésrıl, kinek gályája lendületesen tört elıre, tovább a füstfelhın keresztül. Mellette újra és újra felmorajlott a kis mozsár, halálpontos találatokkal roncsolva a török naszádokat. – Nekem éppen ilyen asszony kell!

Ezt már csak Vajk hallotta, mert Rados intett a torony alatt várakozó lovasoknak, hogy vágtassanak vissza a táborba, s maga is utánuk poroszkált.

– Azt kívánom, bárcsak találnál ilyen asszonyt! – mondta Vajk a fiának, és biztatóan Jankóra

mosolygott.

Jankó arca egyszeriben elkomorult.

– Gyerünk innen! – kiáltotta. – Le a partra! Fogadjuk tisztességgel, aki átverekszi magát ezen a tőzön!

Úgy vágtatott lefelé a meredek lejtın, hogy Vajk lélegzete majd megszakadt ijedtében.

Rozgonyi Cicelle gályái nem sok török drómont hagytak átvergıdni a biztos galambóci öbölbe. Azaz egy-kettı, amelyiknek mégis sikerült, sebtiben kiokádta magából a sápadt, reszketı katonákat, amíg lehetett, hisz a Dunán fel-le cirkáló magyar hajók tovább ontották rájuk a tüzet.

A vár vízikapuját éppen kitárták, hogy legalább ezt a néhány tucatnyi erısítést befogadhassák, amikor Hunyadi Vajk és lovasai oldalról lezúdultak a meredek kaptatóról, s egyenest a Duna partján támolygó janicsárokra rontottak.

Vajk már meg sem lepıdött azon, hogy Jankó száguld legelöl. A kibontott láncos buzogány újrakezdte eszelıs táncát a levegıben, csattanós fordulókban változtatva irányt a török koponyákon és vállcsontokon.

Jankó jobbjában a láncos buzogányt, baljában a pallost forgatta, s úgy vágott utat magának a janicsárok közt, hogy jobbra-balra lekaszabolt karok hullottak, kettéhasított fejek dıltek útjelzınek.

Nagy szerencséje volt azoknak, akik még beszökhettek a vízikapun, mielıtt azt belülrıl újra bereteszelték. A többiek kinn rekedtek, s visítva próbáltak elfutni a haragvó lovasroham elıl.

Némelyik a meredek sziklákra kúszott fel, ahová a lovasok már nem értek utánuk, mások a Dunába vetették magukat, és eszelısen úszni kezdtek lefelé a sodrással.

– Vissza! Vissza! – kiáltotta elégedetten Vajk. – Mindenki vissza!

A külsı várövnél ugyan bentebb nem jutottak, de legalább lekaszabolták ezt a néhány tucatnyi partra tett kék köpenyest.

Ez is valami.

Rados rendben visszavezényelte a legények többségét, de Jankót Vajknak kellett elrángatni a kapu elıl. Körülöttük veszettül csapkodtak, sziszegtek a nyílvesszık, miközben visszavágtattak a kaptatón. Sikerült azelıtt eltőnniük a külsı várfal mögött, mielıtt a törökök ágyút vontattak erre az oldalra.

Alighogy eltőntek a romfal mögött, fülsiketítı bömböléssel csapódott be iménti hőlt helyüknél a török ágyúgolyója.

7.

– Hozzá imádkoztok?

Vajk és Rados homlokráncolva fordultak meg. Az érkezı éppen fohászukat szakította félbe. A sátorban térdepeltek mindketten, hosszú percek óta a rögtönzött kis házi oltár elıtt, minek közepén görög ikon díszelgett. Kétoldalt egy-egy faggyúgyertya sercegett, templomi arany ragyogást idézve a dohos katonai sátor belsejében.

Az áhítat persze eddig sem lehetett teljes.

Odakint sípok ırült kavalkádja harsogott. A magyar tábor a török felmentı sereg és a gályák megsemmisítését ünnepelte; mindenhonnan részeg kurjongatások, rikoltozások kéltek, markotányosnık dévaj kacagásával és sikolyaival keveredve.

– Hozzá imádkoztok-e?

Vajk abbahagyta halkan rebegett fohászát, és felkelt, hogy szembefordulhasson a sátor bejáratában tántorgó Jankóval.

– Hallgass! – sziszegte. – Részeg vagy megint!

A fiú felhorkant, talán nevetett. Hosszú, fekete haja csapzottan hullott homlokába, a combjára tett kötés erısen átvérzett már.

– Azt hiszitek, figyel rátok? Rados szomorúan lehajtotta a fejét.

– Elég legyen, Iancu! Térdepelj mellénk, és imádkozzál te is!

– Hozzá? – bökött az ikonra a fiú.

– Imádkozzál!

Jankó nemet intett, és húzott egyet a kezében szorongatott tömlıbıl.

– Hát ti nem halljátok? Odakinn mindenki mulat! Csak ti gubbasztotok itt – megbicsaklott a nyelve, s közben olyan bőzhödt borszag áradt belıle, hogy Vajk önkéntelenül elfordította az arcát. – Azt hiszitek, hogy amíg ti itt imádkoztok, mint valami csuhás kurafiak...

Vajk hirtelen felpattant és megragadta Jankó ingét.

– Mi bajod van neked? Mióta visszajöttél, rád se ismerek! Ki vagy te? Mit tettél a fiammal?

Mit tettél a fiammal, akit én ismertem?

Jankó gúnyosan elvigyorodott.

– A fiaddal?

Csend támadt idebenn, a sátorlapon túl tovább vigadott a tábor, de a hangok most hirtelen nagyon távolinak tőntek.

– Igen... A fiammal – suttogta Vajk, és lassan elengedte Jankó grabancát. – Az én kicsi fiammal.

Jankó nem állta atyja tekintetét, zavartan elfordult, s egy hosszú pillanatig az ikonra bámult.

Szemében fájdalmas fény csillogott. Aztán meglódult, ahogy indulata felfortyant zavaros elméjében, és belerúgott a sátoroltárba. A görög ikon kettérepedve lehullott a sárba.

Mielıtt Vajk bármit is tehetett volna, Rados kipenderítette Jankót a sátor elé, a tábortüzek halvány fényébe, másik kezével pedig erıszakosan visszanyomta Vajkot.

– Hagyd, öcsém... Elintézem. Elintézem én...

Odakinn hővös volt, a közelbıl részeg tivornya foszlányait sodorta a szél. Rados megigazította köpenyét, és türelmesen megállt a sátorlapnál tántorgó fiú elıtt. Hosszan fürkészte az arcát, csak utána szólalt meg. Oláhul beszélt, azon a nyelven, amin legjobban kifejezhette magát.

– Ide figyelj, te Iancu! Felılem azt csinálsz magaddal, amit akarsz – közelebb hajolt hozzá, és halkabbra fogta szavát. – De egyet jól jegyezz meg! Sejtelmed sincsen, mit tett érted a te anyád és a te apád! Sejtelmed sincsen, min mentek keresztül csak azért, hogy te élhessél!

ítélkezel? Hát ki vagy te? Mi vagy te? Megmondom én neked, édes öcsém!

Jankó zavartan rábámult.

– Egy senki vagy. Rongy ember. Erıd akár a bivalyé. Láttalak ma harcolni. Ha nem ismernélek, azt mondanám, egy eszement bolondot láttam, vagy öngyilkost. Halni akarsz?

Eldobni az életed? No hát ne aggódjál, itt aztán módod lesz rá.

– Mit papolsz itt nekem?

– Utoljára teszem. Felılem azt csinálsz, amit akarsz. Legjobb lenne, ha itt kaparnánk el holnap a sziklák alatt. Legalább azt mondhatnánk jó anyádnak, hogy hısként haltál...

– Hısként... – vihogott Jankó. – Mert ti oly nagy hısök vagytok, mi? Nemde anyám az egyetlen hıs a mi famíliánkban, bátya!... A királyi ágyak bajnoka... Címert szerzett a győrősfattynak!

– Részeg vagy... – iszonyodott Rados. – Jó anyád káromlod... Bőzlesz! Nemcsak a tested, a lelked is bőzlik...

Lemondón megcsóválta a fejét.

– Amit mondtam, megmondtam, Jankó. Rongy ember vagy... Én nem tudom, mi lelt... Hogy hová lett az a fiú, akit Hunyadról eleresztettünk évekkel elébb... De ez a rongy itt nem az a fiú... Találd meg magad, öcsém... Ha te nem találod... Más ugyan nem keresi...

Azzal lehorgasztott fıvel visszalépett az oltársátorba.

Jankó körbepillantott.

Senki nem járt a közelben. Távolabb egy fáklyákkal megvilágított tisztáson bort mértek, ott

vigadtak sokan. Feltápászkodott, és zúgó fejjel, rogyadozó lábbal elindult, neki a Dunának.

8.

A folyam most mélykék tintaként hömpölygött kelet felé, felszínén ezer szikrát tükröztek az éjkárpiton trónoló csillagok.

Jankó egy sziklára telepedett, aminek lábát hős víz mosta. Jólesı, hideg szellı borzolta csapzott haját, simította sebzett homlokát. Ahogy a túlparti Szentlászlóvár felfáklyázott bástyáit bámulta, egyre csak az elébbi szavak visszhangoztak lelkében. A fájdalom, ami belül marcangolta, most minden erejével beletépdesett.

A fiú megrázta fejét, s haragosan a Dunába köpött.

– Kurvahétszentségit!

Győlölte magát az önsajnálatért, győlölte, amiért képtelen szabadulni tıle. İ, akinek bátorságát annyira csodálták Lazarevics szerbjei, ı, kinek férfias küllemét annyira bálványozták az asszonyok, amerre járt, éppen ı viaskodik ily hiábavalón saját magával...

Ha tehette volna, saját tırével metszi ki szívébıl azt a vérzı sebet.

Ami nem gyógyul többé soha már...

Hogy is mondta Rados bátya?

Rongy ember...

Halálkeresı...

Igazsága van.

Nincs helye már ezen a földön Hunyadi Jankónak. A víg ivócimborának, viadalok vakmerı hısének, az eszement harcosnak...

A magányosnak...

Azt tartják róla, szótlan. Hogyne volna az... Amije volt, ami fontosnak tőnt, az semmivé lett.

Elvették tıle...

Atyja és Rados bátya azt mondják, nem látják a fiút többé, akit valaha eleresztettek otthonról.

Nem is látják soha. Mert az a fiú már halott. Megölték azon a napon, amikor elvették tıle az egyetlent, akit szeretni tudott...

Jankó nagyot húzott a borostömlıbıl. A bor ecetes volt, meglangyult már, legszívesebben a Dunába köpte volna, de azt akarta, minél elıbb öntse el a mámor gondtalansága. Az egyetlen menedék, ahol még szabadulni tudott a fájdalomtól.

Még egy korty.

Gyorsan.

Még egy.

Hadd jöjjön a feledés.

A semmi...

De most...

Itt, egymaga, a csillagok alatt, háta mögött az ostromlott erıddel, aminek falainál holnap tán megtalálja végre, amit annyira áhít, itt megengedheti magának, hogy utoljára felidézze annak a lánynak az arcát...

Annyi idı még maradt.

Jöjj, kín...

A bor már vörös gızzel és homályló képekkel árasztotta el tudatát, de most... utoljára még rá gondolhat... Búcsúzóul.

9.

Nem vette észre, hogy valaki melléje telepedett. Csak akkor riadt, amikor egy hős kéz érintette az arcát. Nıi ujjak. – Emlékszel rám?

Jankó megpróbálta nyitva tartani a szemét, de nem nagyon sikerült neki. Szemhéjai ólomként

nehezedtek, de azon a szők résen át egy angyalt látott maga elıtt. Ragyogott a csillagok és a fáklyák fényében, aranyszín haja mézes zuhatagként keretezte az arcát. Igaz, az arc nem éppen angyalarc volt, de a kemény, évek véste vonásokból egy tengerkék, tündöklı szempár fürkészte minden mozdulatát.

– Megismersz-e, Hunyadi János?

– Megismerlek... – suttogta a fiú. – Ilyen asszony kell nekem. Csak ilyen.

Édes nevetés harsant.

– Ez igazán hízelgı, fiatalember! Pedig én már azt hittem, megtaláltad a hozzád valót!

Jankó fájdalmasan bólintott.

Biztosan csak képzelıdik... Sok volt a bor tán... De nem képzelıdött, a hővös, finom ujjak újra megtörölték a homlokát.

– Fekete haj, fekete szem, vörös szaténcsizma, zöld selyemköntös ezüstövvel. Ha az emlékezetem nem csal, a legszebb lány volt, akit életemben láttam.

– A legszebb... – suttogta Jankó.

– Amikor Lazarevics udvarában...

– Nem látom soha többé...

– Nem tudhatod.

– Azt mondtam, soha többé. Maga ezt nem értheti. Maga erıs. Erıs, mint egy férfi. Látja, én férfi vagyok... Félnek tılem. Félnek az erımtıl... a haragomtól. Embert öltem, sokat... De itt belül... – Jankó a szívére húzta az asszony kezét. – Itt belül gyenge vagyok.

Az aranyhajú angyal megértın bólintott.

– Ott mind védtelenek vagyunk, ifjú barátom.

– Maga nem lehet az... Láttam a gályán... Páncélban... fegyverrel a kezében... Úgy harcolt, mint egy férfi. A férje büszke lehet magára, asszonyom...

Rozgonyi Cicelle mosolyogva figyelte a Duna lassan tovagördülı hullámait.

– Talán nekem is megvan a magam soha nem gyógyuló sebe. De mostan terólad beszélünk, fiatalember. Érdekelne, mi történt, mióta utoljára találkoztunk. Én egy egészen más Hunyadi Jankóra emlékszem.

A fiú szégyenkezve elfordította az arcát.

– Mindenki ezt mondja...

– Akkor biztosan nem tévednek. De senki sem tudja az okát, igaz?

Az oka...

Jankó szárazon felnevetett. Az ı titka egy nıi arc. Ki tudhatná rajta kívül, micsoda fájdalom felidézni azt az arcot...

Mara...

Fekete haj, fekete szem, vörös szaténcsizma, zöld selyemköntös ezüstövvel. Igen, Rozgonyi Cicelle nagyasszony emlékezete egyáltalán nem csal. A legszebb lány volt, akit életében látott.

A kép oly kínnal lángolt, oly fájdalmas volt, hogy Jankó véresre harapta ajkait, hogy fel ne jajduljon a sötétben.

– Nekem elmondhatod.

– Nem szokásom panaszkodni, asszonyom. Senkinek.

– Azt látom. Inkább emészted magad. Szép. Igazán szép. Pedig néha oly jó kiönteni a szívünket.

– Ugyan minek? Mit változtat az?

– Jól van, ifjú barátom. Akkor segítek. Hogy is hívták azt a lányt? Hirtelen nem jut eszembe a neve...

Jankó elsápadt.

Mara...

A név, ami ezer pengénél fájdalmasabb sebet szakajt a szívén.

Mara...

10.

Zsigmond és kísérete fejedelmi pompával vonult be a szerb despota udvarába.

Nándorfehérvár falai fenségesen fehérlettek a magaslaton: bástyák és tornyok sokasága nyújtózott a mélykék égbolt felé. Komor sziklafészek volt ez a Száva és a Duna összefolyásánál, a Vracsar-hegy szirtfokán, fejedelmi szépségő erıdítmény, melynek birtoklásáért nem véletlenül viaskodtak már évszázadok óta a magyarok, bizánciak, és újabban a szerbek. Ki tudná megmondani, mennyi vér ömlött itt már a Szávába, Dunába? S

mennyi fog még...

Amikor a királyi menet belovagolt a függıhídon, a magyar urak borzadva nyújtogatták nyakukat a mély sáncárok alján csillogó vizet fürkészve. Milyen vastag falak! Mily zord bástyák!

A tornyokon zászlók lobogtak, az Árpádok vörös-fehér lobogói, valamint a rác fejedelmek fekete sasos vásznai. A vár erısnek, bevehetetlen sziklafészeknek tőnt a népes város fölé magasodva, ugyanakkor roppant kényelmetlennek is: hazai mércével közönséges nemesi fészeknek számított volna, ám a berendezések, a drága keleti szınyegek pompája, az aranyozott díszítések, a tömérdek ezüst és drágakı a vitézek öltözetén, a fegyvereken, lószerszámokon mégis mind azt voltak hivatottak hirdetni, hogy Lazarevics István egyenlı uralkodónak tekinti magát Zsigmonddal, a magyarok királyával.

Pedig nem volt az.

Földjei java felett ekkor már a török szultán rendelkezett, a maradék felett hőbérura, Zsigmond. Igaz, hogy a bizánci császár vagy negyedszázada despota címet adományozott neki, mint Szerbia és Albánia önkényurának, de ekkorra a szerb fejedelem hatalma valójában mindössze arra terjedt, hogy megmaradt földecskéjét, s néhány várát ügyesen megırizze a két hatalmas szomszéd mohóságától.

Amikor Zsigmond és kísérete felbukkantak a Száva partján, Lazarevics despota már várta ıket. A rác nagyurak és asszonyaik legpompásabb öltözékükben sorakoztak fel a csipkékkel díszített sátorlapok alatt, s szemüket meresztgetve lestek a közeledıket.

A nagyúr mellett ott állott illedelmesen, s kissé idegesen az eljövendı uralkodó, Lazarevics unokaöccse, Brankovics György, akit a despota – törvényes fiúgyermek híján –, már kinevezett Szerbia eljövendı urává. O most találkozik elıször a magyarok királyával, s egyáltalán nem mindegy, milyen benyomást tesz majd Zsigmondra. Sok múlhat ezen. Tán minden.

A két rác nagyúr mögött egy ifjú várakozott némán; díszes lószerszáma és sujtásos mentéje alapján akár királyfinak is nézhették volna, holott alig volt több fegyverhordozónál.

– No, Jankó, itt vannak a tieid! – szólt hátra Lazarevics a fiúnak, amikor az erdıbıl jókora porfelhı csapott ki az országútra. A rác legények megfújták a kürtöket, ami jelezte, hogy a nemes küldöttség menten megérkezik. – Aztán szégyent ne hozzál rám!

Hunyadi engedelmesen biccentett. Már hogyan hozna szégyent jótevıjére? Különösen, hogy nem messze tıle egy másik, fejedelmi pompával felcicomázott lovon ott várakozott valaki, aki mindennél fontosabb volt neki. Fekete haj, fekete szem, vörös szatéricsizma, zöld selyemköntös ezüstövvel.

Mara...

Tündöklı jelenség a szikrázó napfényben. Mellette a testvérhúga, Katalin, pajkosan nevet lova nyergében, egyenest a délceg ifjúra, mintha csak biztatná, merészkedjék csak közelebb!

Jankó elırehajolt, hogy a lányra mosolyogjon, de Mara hercegnı most nem figyelt rá, minden idegszálával a porfelhıbıl kibontakozó vendégseregre összpontosított. Aztán, ahogy húga oldalba bökte, mégis elkapta a fiú pillantását, elmosolyodott, s e mosolytól tán még a sziklák

is megolvadtak volna.

– Úgy izgulok! Apád is jön, Jankó?

– Úgy hírlik.

– Kíváncsi vagyok rá. Meg a királyra. Meg a nagyurakra! Olyanok mind, mint a nagybátyám?

Remélem, nem, gondolta Jankó, mert eszébe jutott a mogorva Garai. Még csak az kéne, hogy ilyenek legyenek mind a magyar urak!

– Itt vannak! – kiáltotta Katalin izgatottan. – Jönnek!

A porfelhı lassan szétoszlott, ahogy a száz-százötven lovas és a nyomukban zörgı szekerek megálltak. Amikor a király elıreugratott, s Lazarevics mellé táncoltatta a lovát, Mara lenyőgözve a szája elé kapta a kezét.

Zsigmond, a magyarok, csehek és németek királya valóban pompás látványt nyújtott: bíbor mentéjét aranysujtások díszítették, ezüstgombjai versenyt ragyogtak a nappal. Hátára hófehér köpenyt kanyarított, hermelinpalástja és ékkövekkel kirakott öve, gyémántfejes markolatú kardja és frissen festett, nyereghez erısített pajzsa csak úgy szikrázott a fényben.

Lazarevics nyögve lehuppant nyergébıl, és hajlongva megragadta Zsigmond lovának kantárját.

– Isten vezérelt házamba, királyi fenség!

– Üdvözlünk téged és házad népét, fiam!

Azzal a jóval ötven fölött járó, veres szakállas király kézcsókra nyújtotta gyémántgyőrőkkel ékített kezét az elıtte hajlongó majd hetvenesztendıs despotának.

„Fiam.”

Úr szólítja így szolgáját.

Zsigmond elhúzta a kezét az öregembertıl, felnézett, s tekintete mintha keresett volna valakit.

Aztán, ahogy megállapodott Jankón, elmosolyodott, s intett a fiúnak.

Jankó zavartan visszaintett.

Ezalatt a szerb kenézek Brankoviccsal, ezzel a sötét képő, öregedı nagyúrral az élen szőkölve, szentségelve bámulták, ahogy Lazarevics sorra hajlong a magyar nagyurak elıtt: a király mögött rögtön Garai Miklós ügetett gıgösen. İ rokoni csókot is váltott a rác fejedelemmel, hisz asszonya édeshúga volt Lazarevicsnek. Aztán jött Újlaki, Csáki, Cillei, majd Szilágyi László úr, a despota barátja és magyarországi ügyeinek intézıje, mindenki által becsült, éles esző uraság. Jött Rozgonyi, a temesi ispán, rettegett név a délvidéken, s jött asszonya, a törékenynek tőnı Rozgonyi Cicelle asszony, kirıl azt tartották az Al-Duna táján, hogy valóságos csajkás köztársaságot akar létrehozni a magyar-rác folyószakaszon.

Aztán jöttek sorra a többiek mind, a kisebb urak, bánok. Ahogy fogyott a sor, úgy hajolt mind kisebbet Lazarevics is, hogy a végire már csak aprócska fejbiccentés jutott a királyi vitézeknek.

Az egyik, farkasmentét hátára vetı, poros ruhás vitéz megállt Lazarevics elıtt, és metszın a szemébe mélyesztette tekintetét. A despota zavartan nézett vissza rá. Ismeri ezt az embert? A vonásai nagyon ismerısnek tőntek, mégis... Volt valami ebben a tekintetben, ami fenemód zavarta a rácok fejedelmét.

– İ az apám! – sietett Lazarevics mellé táncoltatni lovát Jankó. – Hunyadi Vajk, a király hadnagya!

– Az apád? – a despota arca felderült, és arcán széles mosollyal ölelésre tárta karját. – Aki ennek a fiúnak az atyja, az nékem édestestvérem! Vajk úr! Keblemre!

De Hunyadi Vajk nem moccant, nem viszonozta a túláradó örömmel adott gesztust, csak nézte tovább Lazarevicset összeszőkült tekintettel.

– Emlékszem én rád... – mondta aztán halkan. – Akkor láttalak utoljára, Lazarevics, amikor Nikápolynál a torkunknak ugrottál. Amikor a török gazdáid eleresztették a láncaidat, és te urad s királyod elárulva a keresztények mészárosává lettél!

Jankó elsápadt a despota mögött, zavartan elırenyúlt, hogy megérintse apja kezét, de az

elrántotta tıle.

– Tudom, az már régen volt! – sóhajtotta Vajk. – Most megint a barátunk vagy. Üdvözöllek hát, Lazarevics István. Remélem, jól bántál a fiammal!

A despota arca vörösre változott, de nem felelt, csak intett, hogy haladjon tovább a sor. Vajk egykedvően biccentett Jankónak, s a menet után ugratott, hollós-címeres katonái követték.

– Elnézésed kérem apám miatt... – Hebegte Jankó. – Néha engem is...

– Semmi baj! – Legyintett Lazarevics, de nem várta be a küldöttség utolsó tagjainak bemutatkozását, dühödten elvágtatott a sor eleje felé, ahol Zsigmond és közvetlen kísérete várakozott.

Zsigmond ásítozott, és mielıtt a despota bármit is mondhatott volna, közölte, hogy még az esti lakoma elıtt vadászni szeretne.

11.

– Itt hozzák a farkast, ni! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Lazarevics, amikor egy csapzott, csupa verejték, csupa vér ifjú bukkant elı a vadonból, két kezében a megölt vadállattal. – Már azt hittem, kereket old a beste!

Zsigmond a közeledı alakot figyelte, és amikor felismerte Jankót, felderült az arca.

– Látod? Magyar végzett vele! – vetette oda a despotának.

– De az én nevelésem! – felelte a szerb.

Jankó felbukkanása igen kínos párbeszédnek vetett véget. Zsigmond majd egy órája korholta az öreg fejedelmet, amiért késlekedik a határvárak átadásával.

– Ti már nem tudjátok megvédeni a határt. Engedjed, hogy mi védjük akkor! – érvelt a király, s nem is minden alap nélkül.

– Én már öreg vagyok, szent igaz... – nyöszörgött a despota kitérıen –, de az unokaöcsém, Brankovics maholnap átveszi a jogarom és a kardom. Ha meghalok, minden határvár a tiéd, fenség! Ne aggódj, nem kell már sokat várnod!

Minden magyarok királya türelmetlenül bólintott. Szüksége volt erre a kis országra, amely ha így, vagy úgy, de egyelıre elválasztotta a muszlim birodalom ordas hordáitól. Hogy végképp át ne pártoljon a pogányhoz, Lazarevicset magyarországi adományok sokaságával igyekezett megtartani: így lett Lazarevics-birtok Szatmár, Nagybánya, Németi, Felsıbánya, Debrecen.

Ha most már mégis átállana a törökhöz, igen rosszul járna, elveszítené vagyona java részét.

– Mindazonáltal – simogatta szakállát elgondolkodva Lazarevics –, jómagam legalább annyira le lennék sújtva, mint királyi fenséged, ha valami oknál fogva mégsem tudnánk tisztességgel megállapodni. Mert akkor könnyen elıfordulhat, hogy megint a török sereg oldalán kell szerb vitézeimet csatába vezetnem. Bizonyára emlékezik még királyi fenség, milyen a szerb lovasok rohama!?

Zsigmond elsápadt.

Hogyne emlékezett volna! Nikápolynál, midın életét kellett mentenie, a csatát az addig tartalékban pihenı ötezer szerb lovas rohama döntötte el. Hát lehet azt elfelejteni, amikor Lazarevics emberei a sárba tiporták a Magyar Birodalom hadilobogóit, a nagy szultán engedelmes szolgáiként?

– Na és az unokaöcséd? – kérdezte zavartan Zsigmond, megtörve a kínos csendet. – Vajon Brankovics betartja majd a szerzıdést, amit mi ketten kötöttünk? İ vajon nem lesz a szultán hő ebe? El ne felejtsed, István, pár éve még a törökkel együtt ostromolta Nándorfehérvárt, hogy kitúrjon téged a hatalomból. Semmi se drága neki.

– Györgye jó fiú. Azóta megbékéltünk már, ahogy jó rokonokhoz illik. Ami pedig az ügyünket illeti, át fogja engedni nektek a várainkat, ahogy megállapodtunk. Még Nándorfehérvárt is visszaadja nektek, a fıvárosunkat. Elkezdtük helyreállítani a régi romokat Szendrınél. Györgye ott kívánja felépíteni a despota új székvárosát.

– Ezt meg a szultán nem fogja engedni...

– Györggyel már a szultánnal is megalkudott errıl, királyi fenség...

– Valóban? És vajon mit ad majd ezért cserébe a szultánnak?

Mielıtt Lazarevics válaszolhatott volna, a vadonból Jankó bukkant elı, a kínos beszélgetésnek egyszeriben vége szakadt. így vagy úgy, mindkét királyi fenségnek elegendı oka volt a büszkeségre a farkast cipelı dalia láttán.

– Valóban gyönyörő példány! – mondta elragadtatva Zsigmond, amikor végigmérte a fiú kezében az élettelen farkast. A közelben várakozó udvari emberek nem hittek a szemüknek: a vadállat ezüstszürke bundáján egyetlen vérfolt sem éktelenkedett.

– Hogyan ölted meg, te? – kérdezte Lazarevics a fiútól, aki még mindig lihegett a futástól.

– Megsebesültél? – Mara hercegnı, aki atyja, a mogorva Brankovics mellett várakozott eddig, leugrott a nyergébıl, és odafutott Jankóhoz. – De hisz tele vagy sebekkel!

– Semmiség! – mosolygott a fiú. – Gyalog kellett üldöznöm, a toportyán pedig igen gyors állat! Kitekertem a nyakát, hogy a bundája ép maradjon!

Zsigmond elismerın biccentett. Legalább egy órája üldözték a farkast, mióta a hegytetın megpillantották. Fejedelmi példány volt, de elég ravasz ahhoz, hogy eliszkoljon a lovasok elıl.

– Puszta kézzel küzdöttél meg vele? – Lazarevics büszkén mérte végig pártfogoltjai. –

Szavamra, fenség, az én udvaromban éppen elég eszement ifjú várja, hogy a legvakmerıbb ırültséggel hívja fel magára a figyelmet. De ez a magyar mindnél ırültebb!

Zsigmond beletúrt rıt szakállába. A végén milyen derék legény lett ebbıl a Jankóból! Annyi év satnyasága, elmaradottsága után deli legény cseperedett belıle! Hiába... A nemes vér...

– Nekem is szükségem volna ilyen derék ifjakra! – A fegyveres kíséret soraiban várakozó Vajkra hunyorgott. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy az ifjú Hunyadi hazatérjen Magyarországra!

Lazarevics elsápadt.

– Korai még, fenség! Hadd maradjon, ha akar!

Brankovics, a despota unokaöccse sötét pillantást vetett Jankóra. De nem ı volt az egyetlen, akinek szemlátomást nem tetszett a marasztalás ötlete; Hunyadi Vajk is kényelmetlenül fészkelıdni kezdett a nyergében, de nem szólt semmit.

– Gyönyörő ez a bunda – mondta Zsigmond, és a fiú kezében tartott farkastetemre bökött lovaglópálcájával. – Nekem adod-e, Jankó?

A fiú felpillantott a királyra.

– Nem adhatom – mondta egyszerően, és gyengéden Mara lovának lábai elé helyezte a tetemet. – A prémje Brankovics hercegnıt illeti!

Mara lesütötte a szemét, s fel sem mert pillantani. Zsigmond, ahogy a kíséret java része is, elképedt a példátlan pimaszság hallatán, de aztán harsányan felnevetett. Ha valaki, hát ı pontosan értette, mire képes a férfiember, ha egy leány csókjára vágyik.

– Igazi gáláns lovag lett a fiadból! – vetette oda Vajknak. – Jól válaszoltál, Hunyadi Jankó!

Otthon a helyed!

A fiú meghajtotta a fejét, s Zsigmondnak nem kerülte el a figyelmét, hogy ez a biccentés bizony csak jóindulattal idézte az uralkodónak kijáró mély meghajlást.

Amikor a kíséret elvágtatott uraikkal egyetemben a vár felé, Jankó végre egyedül maradt Mara-Marával.

– Ó, te bolond! – suttogta a lány. – Te eszement bolond!

Jankó nevetett, térdre ereszkedett a lány elıtt, és átölelte a derekát. Mara kétségbeesetten tiltakozott, próbálta kiszabadítani magát a szorításából, de meg sem tudott moccanni az acélos karok bilincsében. – Megvesztél, te bolond? Megláthatnak!

– Ugyan! Mindenki lohol a király után, mint a csahos kutyák! Senki sem foglalkozik velünk!

Mara nézte a fiút, s szemében hirtelen szomorú fény villant. A tisztás elcsendesült, a távolban

madarak énekeltek egy fán. Ketten voltak, és a kimúlt farkas. A lány megsimította Jankó fejét, és kebléhez szorította az arcát.

– El kell mondanom valamit... – suttogta. – Tudnod kell, mielıtt... Jankó megcsókolta a puha selymen keresztül a lány mellét.

Mara arcáról egyszeriben eltőnt a szomorú kifejezés, s helyébe életöröm költözött.

– Tudod mit, Jankó? Legyen itt. Most. Most akarom. A fiú meghökkent.

– Most? Itt?

– Nem várok többet. Nem váratlak többet. Történjen itt! Most akarom! Jankó egy pillanatig értetlenül bámulta a lány kipirult arcát. Mi történt?

Mi ez a hirtelen engedékenység? Mara tizennégy éves volt, mégis asszonyos szépség, de mindeddig szőziesen kérette magát. Jankó bizonyosan tudta, hogy ártatlan még. Most azonban...

– Gyere. Most akarom. Veled akarom, mielıtt... – zihálta Mara, és fekete hajának zuhatagával illedelmes függönyt vont a fiú ajkai elé, melyek reszketı kézzel kiszabadított, mezítelen mellbimbóit csókolgatták.

Jankót nem kellett kéretni, egyetlen mozdulattal lerántotta a lányról a zöld selyemköpenyt. A főbe és a leterített farkas ezüst bundájára csak úgy záporoztak az ezüstgombok.

– Te bolond! – sikoltott Mara, szégyenlısen keblei elé kapva kezét.

– Az vagyok, bolond! – Jankó vigyorogva a lány fölé hajolt. Verejtékben úszó mellkasát kusza vércsíkok szabdalták, de ahogy Mara gyengéden végigsimította, varázslatos módon egy csepp fájdalmat sem érzett már.

Miközben szeretkeztek, a lány párnájául a szürke farkas teteme szolgált.

12.

– Azt mondtam, hazajössz! – sziszegte Vajk.

Jankó nem felelt, csak bámult kifelé a szoba ablakán. Odakinn zuhogott az esı, Nándorfehérvár várfala, s azon túl a Száva és a Duna összefolyása szürke ködbe vesztek a távolban.

– Anyád belebetegszik, ha itt maradsz! Erre nem gondolsz?

Vajk vörös képpel, bicegve járkált mögötte fel, s alá – legszívesebben szájon törölte volna ezt a makacs, elzüllött kölyköt. De persze tudta, ı húzná a rövidebbet. Jankóban Csorba heves vére fortyogott, meg Csorba még vadabb, kun harcos ıseié, akiket soha nem volt tanácsos felbosszantani holmi aprósággal.

– Aztán mégis, mi tart itt? – kérdezte csituló hangon. – Mondd meg nekem fiam, mi tart itt?

Az ivászatok? A szajhák? A fosztogatások?

– Maradok – vont vállat Jankó. – Már döntöttem!

– Nem maradsz! A király parancsa, hogy visszajössz! Beszéltem Csákival, megbocsátott azért a régi dologért! Úgyhogy most már nincs, ami itt tartson!

– Azt maga nem tudhatja.

– Már hogy az Istenbe ne tudnám!

Vajk nekitámasztotta hátát a kıfalnak. Ismerte ezt a makacs elszántságot, ismerte jól. Ezt Erzsétıl örökölte a kölyök, kétségtelen! Erzsével még csak-csak elboldogult, de ezzel a kölyökkel! Ezzel aztán mihez kezdjen?

– Tudok mindent! – folytatta megtörve Vajk. – Azt hiszed, odahaza nem hallani, mit mővelsz te itt? Hát tudjad csak, nagyon is hallani! Szégyen és gyalázat!

– Mit fáj az maguknak? – vont vállat Jankó bosszúsan. – Jól érzem itt magam. Ide tartozom.

Vajk csípıre tett kézzel megállt mögötte, és tisztában volt azzal, hogy immár tehetetlen, lassan elfogynak az érvei.

– Fiam! – mondta hosszú szünet után enyhültén. – Nem vagyok vak. Az a lány... valóban

gyönyörő... Én is voltam annyi idıs, mint te, megértelek!

De kérlek... hidd el, semmi reményed, hogy... Lazarevics és Brankovics már döntöttek a sorsa felıl!

Jankó úgy pördült sarkon, mintha darázs csípte volna meg.

– Micsoda? Mit beszél maga?

Vajk elsápadt, önkéntelenül is hátrált egy lépést.

– Sajnálom, fiam! Azt hittem... Azt hittem, tudsz róla... Jankó megragadta apja nyakánál a mentét, és magához rántotta.

– Mit beszél?

– Brankovics maga mondta a királynak... Nem tehet mást... A lánynak mennie kell!

– Hová? – üvöltötte a fiú. – Hová?

Fény villant az öreg szemében, amint lesöpörte magáról Jankó kezét. – Menj és kérdezd meg Brankovicsot! Végtére is te már ide tartozol, nem?

13.

A titkos kertben találkoztak utoljára. Ott, ahol a vaskos várfal lefut a Dunához, a régi, római sánc tövénél megbújt egy rózsalugas. Távol a vár forgalmas folyosóitól, termeitıl, a zöld folyó hős partján, illatos árkádok árnyában ölelkeztek össze, talán utószor.

– Nem engedlek, Mara! Utánad megyek, bárhová visznek!

– Ne gyere utánam, Jankó! Ne kövessél engem... Ahová én megyek, ott rád a halál vár...

– Akkor megtalálom halálomat – felelte ünnepélyesen a fiú.

Azon a kora tavaszi napon egész Nándorfehérvár lázas sietségben égett: összekészítették Brankovics leányának és legidısebb fiának minden holmiját, szekerekre halmozták, útra készen.

– Apám parancsa... Értsd meg, Jankó! – suttogta Mara, és megszorította a fiú kezét. – Ez az ára annak, hogy Szendrı megépülhessen. Ti, magyarok, visszaveszitek tılünk Nándorfehérvárt, nekünk, szerbeknek, szükségünk van egy új fıvárosra.

Ha valaki látta volna ıket a rózsalugasban, az ódon várfalak mögött, a folyó partján, két szerelmes gyermek búcsúzásán tanúskodhatott volna. Könnyben úszó szemmel ölelték egymást, sorsüldözte szeretık, akiknek szívében a boldogság oly rövid idıre rakott fészket.

– Hát én? – kérdezte sápadtan Jankó. – Én nem számítok semmit?

– Apám parancsa! – ismételte a lány. – Mennem kell!

– De én nem engedlek. Miért engednélek? – kiáltotta Jankó. – Velem jössz! Megszökünk.

– Nem lehet...

– Jössz. Szökünk Magyarországba. Apám vára erıs. Nem lesz semmi baj. Asszonyom leszel, ahogy terveztük, Mara... Velem jössz. A magyar király ura a te apádnak. A szava parancs.

A lány felemelte könnygyémántoktól csillogó szemét.

– Hát nem érted, Jankó? Ha nem megyek, az én országomat elpusztítják, felégetik! Ha nem megyek, apámat karóba húzzák... A népemet rabságba hajtják...

A fiú erre nem tudott felelni. Csak szorította a lány kezét, és kétségbeesetten kereste a szavakat. – De apád... Apád...

– Nem az apámért teszem – Mara fájdalmas mosollyal cirógatta az arcát. – Hanem a népemért, Jankó. Ez az egyetlen, amit tehetek. Leány vagyok... gyenge a fegyverekhez... Ha tehetném, harcolhatnék én is... Ha tehetném... Ó, bárcsak!

– A néped fontosabb tán nálam? – Jankó eleresztette Mara kezét, és döbbenten hátrált egy lépést. – Miattuk hagysz el engem?

– Hát te nem halnál meg a magyar hazádért? Jankó értetlenül bámult a lányra.

– Nekem csak te vagy. A mindenem vagy. Hát nem érted?

– Neked adtam a lelkem, a testem, Jankó. Senki másnak, csak neked...

– Ahová mész, ott majd...

– Csak az számít, ami a szívünkben lakozik. Mennem kell, nincs más út, de a szívemben magammal viszlek. Még ma indulunk. İrizzél meg az emlékeidben, Magyar Jankó. Ne feledj soha!

A fiút utoljára még elöntötte a kétségbeesett tiltakozás, s oly erıvel szorította magához Marát, hogy az felkiáltott fájdalmában.

– Nem eresztelek. Szerelmet esküdtünk, emlékszel? Már nem szeretsz? Inkább választod a megaláztatást, mint...

– Soha nem fogok szeretni mást, Magyar Jankó. Csak téged. Odaát rád fogok gondolni mindennap, minden órában, minden percben, amíg csak élek. De engedelmességgel tartozom.

Egy nap majd megérted, miért kell mennem. Kérlek, most engedj!

Jankó vére fellobbant.

– Menj, ha akarsz! – Eltaszította magától a lányt, és dühödten hátat fordított neki. – El innen!

Lóra pattant, és úgy vágtatott a vadonban órákon át, hogy észre sem vette, miként karmolták véresre arcát az ágak.

Amikor lenyugodott haragvó lelke, és visszaporoszkált a fellegvárba, a kapuk tárva-nyitva álltak. A szolgák zokogtak és a láthatárt bámulták.

– Elment! – állt elé a despota, és magához ölelte Jankót. – Elvitték! Jankó úgy állt ott, mintha villám csapott volna belé. Dühe elpárolgott, és oly végtelen üresség támadt a helyében, amit még soha nem tapasztalt.

– Hagyta elmenni?

– Hagynom kellett... Elveszítettünk egy lányt... de remélem, nyertem egy fiút!

Újra át akarta ölelni pártfogoltjai, ezt a vad, magyar kölyköt, aki apródként érkezett, s akit máris fiaként szeretett, de Jankó elrántotta elıle vállát.

– Utánamegyek! – sziszegte. – Kiszabadítom! Lazarevics értetlenül bámult rá.

– Azt nem teheted! Györgye és én megalkudtunk a szultánnal!

– Szeretem ıt! És ı engem! Eressz! Visszahozom!

Nyeregbe pattant, és vágtatni kezdett a kitárt kapu felé, Lazarevics intésére azonban ketten vetették magukat rá a kaputoronyból. Hunyadi Jankó leütve, ájultan terült el a porban, Mara szekerének keréknyomában.

Azon a napon az eljövendı szerb despota fényes kísérettel vitette leányát az Oszmán Birodalom urának háremébe.

Mara, Brankovics Györgye lánya, akárcsak Lazarevics nıvére annak idején, a szultán ágyasa lett.

14.

– Az igazi erı nem a férfikarban lakozik – mondta szomorúan az aranyhajú angyal a csillagfényben. – Az igazi erı a fájdalomból merítkezik. Mind elveszítettünk már valamit, valakit. Néhányan mindent és mindenkit. A fájdalom ad erıt, hogy visszaszerezzük magunknak a legfontosabbat: az önbecsülésünket, ifjú barátom. Ha visszaszereztük az önbecsülésünket, visszaszerzünk mindent, ami valaha a miénk volt.

Jankó fásultan nézett az asszonyra.

Ügy érezte, ezek pusztán üres szavak, de jóval késıbb megértette, hogy nem azok. De azon az éjszakán még átengedte magát az önsajnálatnak, ami végtelen hatalommal bír minden szív felett, ami elveszített már valami fontosat.

Jankó arra riadt, hogy megdördül az égbolt.

A sötétlila éjszakai fellegek mögött villám cikázott, kioltva egy pillanatra a csillagok fényét.

Vihar közeleg!

Megpróbált feltápászkodni, de lábai nem engedelmeskedtek. Jankó szitkozódva a Dunába

hajította a kiürült borostömlıt.

Bort még! Több bort!

Ennyi hogyan is lehetne elég, hogy szétoszlassa a tündéri arc mosolyát a végtelen fellegen túl?

Mara!

Mara!

Jankó a tenyerébe temette arcát. Soha nem hitte volna, hogy létezik ilyen kín. Két éve már...

és mit sem csitult a fájdalom...

Mara...

Eleinte mindennap szökni akart. Dervisnek öltözve indult volna azonnal Mara után. Talán még nem jutottak el Drinápolyig! Rajtuk üthet még. Valahol... valahol a Balkán poros országútjain... Akárhányan is védjék... Szabadítania kell!

Mara!

Jövök!

De persze nem engedték.

Napokon át ájultan hevert, Lazarevics gondoskodott róla, hogy ne követhessen el ırültséget.

Ott ápolták a despota szobája melletti kamrában. Lazarevics asszonya maga cserélte a borogatást lázas homlokán, és tán jobban megkönnyezte a magyar fiú szenvedését, mint a rokon leány elvesztését.

Aztán...

Csak akkor szabadult a szobafogságból, mikor híre jött, hogy Mara a szultán háremébe került.

Az lett a sorsa, mint nagynénjének, akit Bajazid szultán azonnal elsı ágyasává tett. Lazarevics annak idején büszkén beszélte el hetekkel késıbb, milyen fényes ünnepséget rendezett a szultán a húga tiszteletére. Elsı asszony lett!

És most Mara is...

Hírlik, Murád azonnal megszerette.

Dédelgette... Azt tervezte, a muszlim hit tanítása szerint feleségül is veszi majd.

Addig is...

Mindennap látogatta a háremben...

Kárhozat!