/ Language: English / Genre:antique

Benson Raymond-A holnap markában

Németh Gábor


Raymond Benson

A Holnap markában

Ismét Pierce Brosnan játsza James Bondot a hamarosan nálunk is látható filmben. Az autók gyorsak, a nık csábítóak és 007 ellensége veszélyesebb, mint bárki, akivel eddig találkozott…

JAMES BOND

A Holnap Markában

A Brit Királyi Haditengerészet Devonshire nevő fregattja a legénységgel együtt kínai felségvizeken eltőnik.

Bond feladata, hogy keresse meg a roncsot, találja meg a tettest, és mellékesen vizsgálja meg a titokzatos sajtócézárt, Eliot Carvert.

Mielıtt azonban kibogozhatná a cselszövés bonyolult hálóját, amelyet az az ember szıtt, aki szerint a III. világháború kirobbantása logikus lépés lenne, Bondnak szembe kell néznie a legrosszabbal. Ha addig sikerül életben maradnia...

g 789639 020795

690,-

SZUKITS

KÖNYVEK

PIERCE BROSNAN MINT

JAMES BOND

A Holnap Markában

RAYMOND BENSON

BRUCE FEIRSTEIN FORGATÓKÖNYVE ALAPJÁN

Szukits Könyvkiadó

Szeged

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Raymond Benson: Tomorrow Never Dies

Coronet Books, Hodder and Stoughton

London, 1997

Tomorrow Never Dies © 1997 Danjaq, LLC and

United Artists Corporation

ALL RIGHTS RESERVED

007 Gun Symbol Logo © 1962 Danjaq, LLC and

United Artists Corporation

ALL RIGHTS RESERVED

Photograph of Pierce Brosnan © 1997 Danjaq, LLC and

United Artists Corporation

ALL RIGHTS RESERVED

Text Copyright © 1997 by Glidrose Publications Ltd. as Trustee First published in Great Britain in 1997 by Hodder and Stoughton A division of Hodder Headline PLC

All rights reserved.

Published by arrangement with

Rosemarie Buckman

Ryman's Cottage, Little Tew, Oxford

Fordította

Erdı Orsolya

ISBN 963 9020 79 6

Hungarian translation © Erdı Orsolya, 1997

Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 1997

Lektor: Tóth Balázs

Tördelıszerkesztés: ITBooks, Illés Tibor

Tipográfia, színre bontás: A-SzínVonal Bt.

Szerkesztı: Dobos Tamás

Felelıs kiadó: Szukits László

Felelıs szerkesztı: Hunyadi Csaba

Typo-System Gmk.

Felelıs vezetı: Kinyik Erika

1.

Bolhapiac a pokolból

A hó vastagon belepte a környéket, és veszélyessé tette a közlekedést, a fontos üzletek nyélbe ütését azonban nem akadályozhatta meg. Európa és a Közép-Kelet különbözı részeibıl sokan érkeztek, hogy alkudozzanak, kereskedjenek, és abban reménykedtek, hogy elınyös áron szerzett áruval térhetnek haza.

Az Afganisztán és Pakisztán határán húzódó Khyber-hágó elhagyatott leszállópályája tökéletes hely a piac számára. Ez egy, a Hindu Kush tartománybeli Safid Kuh hegységen átvezetı keskeny, kanyargós átjáró, amely lehetıvé teszi az utazók számára a két ország közötti félelmetes területen való átkelést. A Khyber-hágó igen gazdag múlttal rendelkezı hely. Az idıszámításunk elıtti ötödik században I. Dárius perzsa uralkodó ezen keresztül jutott el az Indus folyóhoz. Rudyard Kipling költészetében megörökítette az akkor még brit uralom alatt álló vidéket. A hegyek között 1000 méter magasságban húzódó szakadékot két keskeny folyó vájta a homokkı- és palasziklákba. A karavánösvényt és a durva felülető utat évekkel korábban építették, és a pakisztáni oldalon kanyargó vasútvonal harmincnégy alagúton és kilencvennégy hídon halad át.

A hágó hegyekkel körülvett fennsíkja megfelel leszállópályának, és a terroristacsoportok minden második hónapban találkozót tartanak itt, hogy eladjanak és vásároljanak. Ilyenkor fegyverszünet van, a vérbosszút felfüggesztik, és a gyanakvást félreteszik. Ez mindig a kereskedık, gyilkosok, vallási fanatikusok, reakciósok és spekulánsok összejövetele – a terror bolhapiaca. A megfelelı árért itt mindent meg lehet kapni: Scud rakétákat, magyar aknavetıket, AK-47-eseket, gránátokat, vegyi fegyvereket, helikoptereket és még két MiG-29

Fulcrumot is – tele tankkal, felfegyverezve, indulásra készen. Már csak a minden vendégnek átnyújtott helyszínrajz; a cég- és terméklisták, az árut bemutató gyönyörő szóvivınık és a parkolótól ingajáratban közlekedı kisbuszok hiányoznak.

Senki nem számolta, de legalább százan győltek össze az eseményre. A meghívókat harmadik személyeken keresztül kézbesítették, és a látogatók némelyike igen nagy kerülıvel érkezett a helyszínre. Az eseményt egy titokzatos vállalkozócsoport szervezte, amelynek minden résztvevı borsos díjat fizetett. Az a hír járta, hogy a szervezık németek, ez azonban nem volt biztos, és valójában senkit sem érdekelt. Mindaddig, amíg megfelelı védelemben részesültek, a vendégek örültek, hogy itt lehetnek. Látva a felfegyverzett ıröket és a radarvezérléső, infravörös célzóberendezéssel kiegészített Gatling-gépágyúkat, az egyezkedık zavartalanul alkudozhattak. Ez a lehetı legjobb védelem volt, amit pénzért vásárolni lehetett.

A terroristák nem tudták, hogy a biztonsági hálón rés támadt. A bolhapiac teljes területét megfigyelés alatt tartotta a brit katonai elhárítás és a titkosszolgálat néhány elit személyisége Londonban. Valaki, aki jelen volt a helyszínen, elrejtett egy videokamerát, és mőholdon keresztül élıben közvetítette az eseményeket.

M, az MI6 fınöke; Bill Tanner, M vezérkari fınöke; Buharin orosz tábornok; Roebuck brit tengernagy és több magas rangú katona ült lenyőgözve a képernyık elıtt a védelmi minisztérium hadmőveleti termében. Roebuck tengernagy ugyan ellenezte Buharin tábornok meghívását a brit titkosszolgálat központjába, M azonban úgy gondolta, a tábornoknak is látnia kell, mi történik. Roebuck egyike a számos katonai vezetınek, akik képtelenek megszokni, hogy az MI6 fınöke nı.

A hadmőveleti terem nagy és tágas. A hatszöglető helyiségben dolgozó férfiakat és nıket mozivászon-mérető videoképernyık veszik körül. A terem közepén számítógépek, asztalok, telefonok és más, a külvilággal való kapcsolattartást lehetıvé tevı kommunikációs berendezések állnak. Itt kezdıdik Nagy-Britannia elsı védelmi vonala. A nagy döntéseket általában a hadmőveleti teremben hozzák, és ha valami igazán súlyos dolog adódik, akkor a védelmi miniszter is megjelenik.

A terrorista-bolhapiac Afganisztánban nem minısült igazán súlyos dolognak, ahhoz azonban éppen eléggé az volt, hogy az orosz tábornokot megfigyelıként beengedjék a szent falak közé. Mihelyt megérkezett a hír az MI6 helyszínen lévı emberétıl, hogy a fegyvervásárt megrendezik, Roebuck tengernagy utasította a H. M. S. Chester t , hogy kezdjen ırjáratot az Ománi-öbölben. Készen állt kiadni a parancsot a hajónak, hogy lıjön ki egy rakétát arra a helyre, hatékonyan véget vetve az ördög játékszerei kéthavonta történı csereberéjének.

Bill Tanner a titkosszolgálat veteránja, vezérkari fınök volt már az elızı M, Sir Miles Messervy ideje alatt is. Sir Miles két éve visszavonult, és helyére a félelmetes új M lépett.

Tanner – aki ugyan alacsony, de rendkívül éles esző és mozgékony –, fejhallgatót viselt, amelynek segítségével közvetlen kapcsolatban lehetett a kamerát kezelı titkos helyen tartózkodó személlyel, és egy piros lézertollat használt, hogy rámutasson az érdekesebb cikkek életnagyságúnál jóval nagyobb képére, így emelve ki azokat a lenyőgözött közönség számára.

– Ahogyan sejtettük, ez egy szabályos terrorista-cseretalálkozó – mondta. – Egy kínai nagy hatótávolságú Scud rakéta, egy francia A-17-es harci helikopter, egy pár orosz aknavetı...

– Lopott! – vágott közbe Buharin tábornok, láthatóan dühösen.

– ...és a ládák tartalma minden bizonnyal amerikai gépfegyver, kínai akna és német robbanótöltet – folytatta Tanner. Ránézett M-re, és felvonta a szemöldökét. – Jó szórakozás az egész családnak.

M hunyorgott. – Személyazonosítás?

Tanner a fejhallgató mikrofonjába beszélt. – Fekete Bástya a Fehér Huszárnak. Légy szíves, közelíts rá azokra az emberekre a jobb oldaladon.

A csoport figyelte, amint a képen feltőnik az egyik fegyverkereskedı. Tanner megnyomott egy gombot, mire a számítógép keretbe foglalta az arcot, és nekilátott az azonosítóprogram futtatásának. Több ezer arc pergett le a másodperc töredéke alatt, majd megállt egy férfi rendırségi célra készült fényképén. Egy dosszié jelent meg mellette.

Tanner gyorsan összefoglalta az információt. – Gustav Meinholz. Volt keletnémet STASI-

ügynök. Pillanatnyilag szabadúszóként dolgozik Teheránban. – A férfi haja és beesett arca sötét volt; szemüveget viselt.

A kamera megmozdult, és egy másik arcon állapodott meg. Az azonosítóprogram ismét futni kezdett.

– Satoshi Isagura. Vegyész szakértı. A tokiói metrótámadás miatt körözik. Jelenleg a zaire-i felkelıknek dolgozik. – Sovány japán férfi volt, rövidre vágott hajjal, magas homlokkal. Fu-Manchu bajuszt viselt, és a külseje meglehetısen veszedelmesnek tőnt.

Ezután egy rozoga láda fölött alkudozó, négy férfiból álló kis csoport jelent meg a képernyın. Hárman közülük kelet-európaiak, de a negyedik – egy savanyú képő, testes, szakállas férfi, aki talán a negyvenes évei végén, ötvenes évei elején járt – indiai vagy pakisztáni lehetett. Hosszú, vastag kabátot, sálat és egy orosz szırmesapkát viselt, amely eltakarta a füleit. Ha egy bulldog képes lenne pofaszakállt növeszteni, nagyon hasonlított volna a képernyın látható férfira. Türelmetlenül intett a testıreinek, hogy nyissanak ki egy készpénzzel teli bıröndöt. Tanner megnyomta a gombot, amely elindította az azonosítóprogramot, és egy másodperc múlva megjelent a férfi dossziéja.

– Henry Gupta. Nocsak, nocsak. Gyakorlatilag ı találta fel a technoterrorizmust. Azóta szerepel az FBI körözési listáján, amióta 1967-ben csaknem teljesen kiirtotta a kaliforniai Berkeleyt. Régebben radikális volt, késıbb anarchista. Most kizárólag készpénzért dolgozik.

Gupta a pénzért cserébe éppen átvett egy hosszúkás, piros dobozt. Kinyitotta, de a fedél eltakarta tartalmát a londoni megfigyelık elıl.

– Lenne, szíves kinagyítani? – csattant fel M.

Tanner engedelmeskedett. Szerencsére Gupta elfordult, hogy néhány szót váltson valakivel, és a doboz tartalma megjelent a képernyın.

– Nos, uraim – mondta M –, ezen elrágódhatunk néhány évig. Alig várom, hogy megmutassam a CIA-nak.

Roebuck tengernagy vállat vont. Nem érdekelték különösebben a kémkedéssel kapcsolatos dolgok. Nélkülözve a humorérzék leghalványabb formáját is, Roebuck maga volt a Királyi Haditengerészet merevségének megtestesítıje. Az a fajta ember, aki szeret irányítani, és nem hagyja, hogy errıl bárki is megfeledkezzen. Magas, ötvenes, széles vállú férfi, akirıl állandó komor arckifejezése miatt M gyakran mondogatta a háta mögött, hogy úgy néz ki, mintha krónikus székrekedésben szenvedne.

Roebuck tengernagy a szomszédjához fordult, és azt kérdezte: – Látta azt a radarirányítású gépágyút, tábornok?

Buharin bólintott. – Igen. És a rövid távú aknavetıket is. – Az orosz tábornok nagyon jól beszélt angolul. A hatvanas éveit taposó jóképő férfi volt, és rengeteg energiával rendelkezett, ami sokkal fiatalabbnak mutatta. Ugyanakkor rendkívül intelligens, ami abból is megállapítható, hogy észrevételei és megjegyzései mindig telibe találnak. M elızı este megjegyezte Tannernek, miszerint a hadmőveleti teremben tartózkodók közül Buharint tiszteli a legjobban annak ellenére, hogy érzi, a tábornok is ugyanúgy viszonyul hozzá, mint a többi férfi; egyértelmően azt gondolja, hogy a hadmőveleti teremben nincs helye nınek, még ha az egy brit hadmőveleti terem is.

– Elég fegyver van azon a helyen, hogy kirobbantson egy világháborút, de egy forradalmat valahol mindenképpen – tette hozzá Buharin.

– Eggyel több ok, hogy ragaszkodjunk a B tervhez, nem gondolja? – kérdezte Roebuck, majd Tannerhez fordult. – Mondja meg az emberének, hogy tőnjön el arról a helyrıl.

– Igaza van – mondta Buharin. – Az én csapataim kezét megköti a köd. Mire feltisztul, lehet, hogy ez a cserebere-találkozó véget is ér.

– Nos, akkor ezt megbeszéltük – bólintott Roebuck, bár már korábban döntésre jutott.

Ideje volt gyakorolni hatalmát. Kezét a piros telefon felé nyújtottá, azonban M erıs kényszert érzett, hogy mondjon valamit.

– Tengernagy, véleményem szerint ez katonai ügy.

– Igen, M, valóban, és higgye el nekem... – Roebuck elhallgatott, és beszélni kezdett a telefonba: – H. M. S. Chester! H. M. S. Chester!

– Fekete Bástya a Fehér Huszárnak – szólt Tanner a fejhallgató mikrofonjába –, a Fekete Király választása a haditengerészetre esett.

– ...hogy mi is ugyanúgy aggódunk a környezı falvak miatt – nézett Roebuck ismét M-re

–, ezek azonban legalább kétmérföldnyire vannak a helyszíntıl. A nagy hatótávolságú cirkálórakéta pontossága két méteren belül van.

Buharin tábornok csodálkozva nézett M-re. – Ön aggódik ezeknek a terroristáknak az egészségéért, hölgyem?

M a tábornokra meredt. – Engem csak az érdekel, hogy tökéletesen megértsük a helyzetet.

Ezért küldtük oda az emberünket.

– Fekete Király a Fehér Futónak. Engedély a tüzelésre – vakkantotta Roebuck a telefonba.

Körülbelül 2500 mérföldnyi távolságban a H. M. S. Chester megkapta a tengernagy parancsát.

A Chester egy 23-as típusjelő Duke osztályú fregatt, amelynek fegyverzetéhez nyolc McDonnel Douglas Harpoon felszín-felszín osztályú cirkálórakéta, valamint British Aerospace Seawolf GWS 26 felszín-levegı osztályú rakéták tartoznak. Az Arab-tengeren teljesített ırjáratot, amikor néhány órája az admiralitás elrendelte, hogy hajózzon északra az Ománi-öbölbe. Azóta teljes készültségben várta a további parancsot.

A hídon a kapitány felvette az intercomot, és leszólt a hadmőveleti helyiségbe. –

Fegyverhasználat engedélyezve! Tőzkészültség! Visszaszámlálás: öt, négy, három, kettı...

A fedélzeti rakétaindító konténer a megfelelı irányba fordult, és a kilövés megtörtént.

– Végrehajtva! – kiáltotta az indítótiszt a vezérlıpult intercomjába.

A védelmi minisztérium hadmőveleti termében a megfigyelık egy másik videoképernyıt figyeltek, amelyen a rakéta mőhold által közvetített mozgását követhették. Ugyanakkor hallottak mindent, ami a Chester intercomjában elhangzott. Buharin tábornokra mindez igen mély benyomást gyakorolt. Arra gondolt, rá kell vennie az elnököt a saját hadmőveleti termük fejlesztésére.

– Becsapódás négy perc nyolc másodperc múlva – jelentette az indítótiszt.

A távolság a fregatt és a Khyber-hágói titkos bázis között körülbelül nyolcszáz mérföld.

– Fehér Huszár! – szólt bele Bill Tanner a mikrofonba sürgetı hangon. – Négy perc a becsapódásig! Azonnal tőnj el onnan!

Valamit hallott a fejhallgatón keresztül, amitıl megdermedt. Közelebb lépett a terrorista-bolhapiacot mutató képernyıhöz. Egy dzsip állt az elıtérben, amely eltakart egy MiG-et.

– Igen, a fene egye meg, tudom, mi az! – mondta Tanner a fejhallgató mikrofonjába. –

Egy dzsip! Most pedig azonnal... Nem! Nem fog várni, nem várhat!

M, megérezve a sürgetést Tanner hangjában, elırelépett, és a dzsipet mutató képernyıt kezdte fürkészni. A többieket annyira lefoglalta a rakéta útvonala, hogy észre sem vették a kétméternyire kibontakozó drámát.

– Becsapódás négy perc múlva – jelentették a Chester rıl.

Roebuck tengernagy mosolyogva fordult M-hez. – Minden jó, ha a vége jó. Nem gondolják?

– Fogja be a száját! – mondta M komoran.

A tengernagy annyira meglepıdött, hogy elfelejtett dühös lenni. Önkéntelenül is a képernyı felé fordult, amit M nézett.

A dzsip idıközben kigurult a képbıl, és tisztán látszott a MiG szárnya. Most már mindnyájan látták, amit az ügynök, és megértették, miért nem akarja elhagyni a helyszínt.

– Szent ég! – nyelt nagyot a tengernagy. – Ez egy...

Tanner fejezte be helyette a mondatot. – ...egy szovjet SB-5 nukleáris torpedó! – A szerkezetet a MiG szárnyára szerelték.

– Adjon parancsot a rakéta megsemmisítésére! – csattant M hangja.

Buharin tábornok rémült arckifejezése megerısítette Tanner azonosítását. – Bózse moj!

– Rendben, Fehér Huszár – mondta Tanner a mikrofonba. – Mi is látjuk; szép munka.

Most pedig azonnal tőnj el onnan! Mozogj!

Roebuck tengernagy ismét felkapta a telefont. – H. M. S. Chester, sürgıs! – A tábornokhoz fordult, és azt kérdezte: – Ugye a rakéta nem robbanthatja fel?

Buharin vállat vont. – Miért ne? De ha nem robbantja is fel, elég, ha szétesik; annyi plutónium van benne, hogy ahhoz képest Csernobil ötórai tea volt. Sugárzás! Mindenütt a hegyekben! A hórétegben, a vízkészletben...

– A falu! – emlékeztette Tanner a csapatot. – Nem lehetne evakuálni?

– Három perc alatt? – nézett rá Buharin tágra nyílt szemekkel. – A hegyek között?

– Fekete Király a Fehér Futónak! – kiáltotta Roebuck a telefonba. – Rakétát megsemmisíteni! Rakétát megsemmisíteni!

A Chester hídján a kapitány megismételte a tengernagy parancsát az intercomba. –

Rakétát megsemmisíteni!

Az indítótiszt megnyomta a megsemmisítıgombot, de nem történt semmi. – Uram, a mővelet hatástalan; a rakéta már a hegyek között halad.

A védelmi minisztérium hadmőveleti terme hirtelen felbolydult. Emberek rohangáltak, kiabáltak, és kapkodták a telefonokat.

– Próbálja meg újra! – ordította a tengernagy a piros telefonba. – Addig próbálgassa, amíg nem sikerül!

– Fehér Huszár! – szólította Tanner a helyszínen lévı ügynököt. – Miért közvetít még mindig?

M a teljes pánik fegyelmezett, katonai változatának közepén ült, és nézte a képernyıt.

Nyugodt volt – természetellenesen nyugodt. Ugyanis Tanner és ı tudtak valamit, amit a többiek nem.

– A kamerát már nem kezeli senki – súgta oda a vezérkari fınöknek.

– Helyes – válaszolta Tanner. – Akkor legalább ı már nincs ott.

– Mostanra már tudhatná – ı soha nem ott van, ahol az ember gondolná.

***

A két terrorista ır a tőz mellett üldögélt, melengették a kezüket, és közben fogalmuk sem volt, hogy alig néhány perc választja el ıket a biztos haláltól. Európa különbözı részeibıl származtak, és most találkoztak elıször, a fegyvervásáron. Fontos volt, hogy azokat, akik a szervezıknek dolgoznak, ne lehessen lenyomozni. Ha a hátuk mögött nem állnak hegyekben a pusztításra szánt fegyverek , úgy néztek volna ki, mint két csavargó a hevenyészett tábortőz mellett.

Az egyik megszokásból végighordozta tekintetét a néma hegyvonulaton, majd cigarettát dugott a szája sarkába. Egy arany Dunhill öngyújtó lángja jelent meg az orra elıtt. Mélyen beszívta a füstöt, majd körülnézett, hogy lássa, melyik barátságos munkatársának köszönheti az apró szívességet. Mielıtt azonban azonosíthatta volna, egy súlyos ököl kiütötte.

James Bond a másodperc töredéke alatt felkapta az ájult férfi gépfegyverét, és nagyot sújtott vele a másik ır arcába.

– Undorító szokás – mondta az eszméletlen fickóknak.

Kevés ideje volt. Ha élve akar elszabadulni onnan, nem elemezgetheti a különbözı stratégiákat. Gyorsan kell döntenie. El kell távolítania a MiG-re szerelt nukleáris torpedót a haditengerészet közeledı rakétájának várható becsapódási körzetébıl.

Bond megfordította az öngyújtót, és megnyomta rajta a rejtett kapcsolót. Egy apró LCD-kijelzın megkezdıdött a visszaszámlálás: 5, 4, 3...

A közelben álló néhány olajoshordó mögé dobta, és futott. A minigránát, amit Q-tól kapott, két másodperc múlva felrobbant, és kitört a káosz.

Egy Scud-rakétahordozó éppen mellette haladt el. Nyolckerekő, hosszú jármő volt, platóján a rakétával. A sofır gyorsan reagált, és elkanyarodott, igyekezve minél messzebb vinni a fegyvert a tőztıl. Bond abban a pillanatban ugrott fel rá, amikor az automata radar beindult, és a gépágyúk a robbanás irányába fordultak. Elterelı hadmőveletének helyszínére valóságos golyózápor hullott.

Hallotta, amint Tanner a fejhallgatón keresztül sürgeti. – Hagyd ott az egészet, James!

Mostanra a táborban elszabadult a pokol. İrök, vevık és eladók rohangáltak fel-alá, folyamatosan tüzelve a láthatatlan ellenségre. Senki nem vette észre a mellettük elzúgó rakétahordozón kapaszkodó férfit.

Henry Gupta mindeközben felkapta a kis piros dobozt, amiért oly sokat fizetett. Dühösen körülnézett, a testıreit keresve. Hol a pokolban lehetnek? Nagyon hosszú ideig kellett várnia, hogy megszerezze a készüléket. Nem akarta, hogy az egész akció most dıljön dugába.

Bond újabb eszközt vett elı a csomagjából, és feltette a Scud-hordozó oldalára. Addig lógott a jármővön, amíg az oda nem ért a MiG-ekhez, akkor leugrott a földre, és félregurult az útból.

Néhány másodperccel késıbb a mágneses akna felrobbant, a rakéta a földre zuhant. A lángok terjedni kezdtek, néhány percen belül elnyeléssel fenyegetve az egész illegális telepet.

Gupta két testıre felugrott egy mozgó dzsipre, kidobták a sofırt és az utast az ajtón, és átvették az irányítást a jármő fölött. Gyorsan megfordultak, és visszafelé tartottak munkaadójukért. Gupta, egyfolytában füstölögve, amiért ez ilyen sok idıbe telt a két idiótának, bemászott a dzsipbe.

– Húzzunk innen a pokolba! – kiáltotta.

A jármő az út felé robogott, maga mögött hagyva a lángtengert.

Alig két perccel azelıtt, hogy a haditengerészet rakétája elérte volna a célpontot, Bond begurult a legközelebbi MiG alá, amelynek a szárnyán a nukleáris fegyver volt. A pilóta, aki a gép mellett állt, és a golyó ütötte lyukakat vizsgálgatta, egy másodperccel késıbb fordult meg a kelleténél. Bond elbuktatta, majd felpattant és fejbe rúgta. Gondolkodás nélkül felmászott a létrán, és beugrott a kabinba. A másodpilóta, aki Bond mögött ült, rákiabált a betolakodóra.

Elıkapott egy Makarov-pisztolyt, és meghúzta a ravaszt, épp abban a pillanatban, amikor Bond egy sisakkal arcon vágta. A golyó elszáguldott Bond jobb füle mellett. A másodpilóta ájultan elıredılt.

Bond feltette a sisakot, majd gyors pillantást vetett a mőszerfalra. Felidézte magában, hogy is néz ki egy MiG-29-es pilótafülkéje. A nyolcvanas évek elején kiváló eredménnyel végezte a tanfolyamot, de az már meglehetısen régen volt. Három másodpercen belül mindenre sikerült visszaemlékeznie.

A Fulcrum hatótávolsága 715 mérföld; fegyverzete földi és légi célpontok ellen bevethetı rakétákból, valamint bombákból áll. Felszereléséhez tartozik a szárnyakba a törzs mellé beépített egy-egy géppuska és a kis magasságú célokat felderítı radar. Végsebessége 1450

mérföld/óra; egy perc alatt 15 000 méter magasságba emelkedhet.

Bond remélte, hogy az adatok pontosak. Beindította a hajtómőveket, majd megnyomta a kabintetı zárógombját.

Tizenöt méternyire a másik MiG pilótája lenyőgözve figyelte. A piszok alak fogja magát –

gondolta –, és ellop egy MiG-et! Ez lesz aztán a móka!...

İ is indított.

Bond már a hevenyészett kifutópálya felé gurult, amikor néhány terrorista rádöbbent, mi is történik valójában. Tüzelni kezdtek rá.

Megfordította a gépet, miközben a hajtómővek szele végigsöpört a dzsipeken és a terroristákon, elfújva ıket, mint a legyeket. Ezután mőködésbe hozta a géppuskákat, rengeteg muníciót és rakétát elpusztítva. A robbanások valóságos tőzfalat hoztak létre, ami legalább annyi ideig távol tartotta üldözıit, amíg végigért a kifutón.

Ismét megfordult, és gázt adott. Közben felpillantott az égre, mivel úgy számolta, a cirkálórakéta bármelyik pillanatban feltőnhet az égen.

Így is történt. Abban a másodpercben bukkant ki a felhık közül, egyenesen felé tartva. Az idızítés kritikus volt. Bond csak annyi idıre fogta vissza a gépet, amíg elhaladt fölötte, csaknem súrolva a repülı tetejét, majd újra elırenyomta a gázkart. A MiG kerekei akkor emelkedtek fel a földrıl, amikor a rakéta becsapódott.

A hadmőveleti teremben az elmúlt két perc néma és feszült csendben telt el. A megfigyelık, szemüket a képernyıre szegezve, lélegezni sem mertek. A kamera nem fordult el a jelenetrıl, de a MiG már eltőnt a látómezıbıl. Mivel nem kísérhették figyelemmel a gép

szárnyára szerelt nukleáris torpedót, Nagy-Britannia hadseregének és titkosszolgálatának elit tagjai nem tehettek mást, mint hogy imádkoznak és várnak. Hallották az indítótiszt hangját, amint visszafelé számol a becsapódás pillanatáig. Majd a képernyın látható helyszín hirtelen látványosan felrobbant – és ettıl kezdve nem látszott más, mint millió vibráló szemcse.

A cirkálórakéta becsapódása nyomán a táborban elszabadult a pokol. A tomboló tőzgömb, amely hatalmas kupolát alkotott a kifutópálya fölött, elnyeléssel fenyegette Bond MiG-jét, amely egyre magasabbra és magasabbra kapaszkodott az égbe. Addig nyomta a gázkart, ameddig csak lehetett, és ritkán érzett öröm árasztotta el a szívét, amikor végül a gép maga mögött hagyta a füstoszlopot, és kijutott a tiszta égre.

Megkönnyebbülten felsóhajtott. A szíve hevesen vert, és az adrenalin vadul keringett ereiben. Megcsinálta. Kihozta a szovjet torpedót. A fene essen a tengernagyba... Most pedig a nagy kérdés; hová menjen?... Különösebben nem volt ínyére a gondolat, hogy elrepüljön egészen a H. M. S. Chester ig . Ismert egy jó éttermet Peshawarban... és az asszony, aki vezette, maga is kellemes teremtés volt...

A nyomjelzı lövedékek pattogása a gép burkolatán visszarántotta Bondot a jelenbe. A másik MiG felszállt közvetlenül utána, és most ott volt a nyomában. Bond jobbra manıverezett, kikerülve támadója gépfegyverének tüzet. Balra húzott, majd ismét jobbra, kitérve a másik pilóta meglepıen pontos lövései elıl.

Ha ez nem lett volna elég, hogy lefoglalja Bondot, az orrba vágott fickó is kezdte visszanyerni az eszméletét a háta mögött. Beletelt néhány másodpercbe, amíg felfogta, mi történik, majd teljes erıvel 007-re vetette magát. Kintrıl hirtelen magas, sivító hang hallatszott. Ez csak egyetlen dolgot jelenthetett – a hátulról közeledı MiG kilıtte hıkövetı rakétáját.

Miközben a fojtogató szorítás ellen küzdött, Bond gázt adott, és elrántotta a kormányt.

Nyaktörı kanyart írt le, s a rakéta elsuhant mellette. Most kellene egy jó búvóhelyet találni, mielıtt még a másodpilóta megöli; gondolta.

Az üldözı pilóta hangosan káromkodott, látva, hogy a rakéta elhúzott a célpont mellett.

Pislogott néhányat, és észrevette, hogy a gép teljesen eltőnt a látómezejébıl. A tolvaj nem volt sem elıtte, sem jobbra, sem balra. Hova a pokolba lett?

Bond beállt közvetlenül a másik MiG alá, és tartotta annak sebességét. Miközben tovább harcolt a nyakát szorongató „satu” ellen, szemével a „Másodpilótaülés-katapult” feliratú gombot kereste. Miután megtalálta, olyan messzire nyújtózott, amennyire bírt, és megnyomta.

A kabintetı elszállt, és a meglepett férfi kirepült a gépbıl. Nekicsapódott a fölöttük lévı MiG hasának, keresztülszáguldott a fémburkolaton, és teste a hátsó ülésben kötött ki. A pilóta hátranézett, és nem hitt a szemének.

Ez volt az utolsó dolog, amit látott, mivel az emberi rakéta végzetesen megrongálta a gépet. Néhány másodperc múlva ezernyi darabra robbant.

Bond elıretolta saját MiG-je gázkarját, és azt motyogta: – A háttérbıl irányítás átka.

Betáplálta az irányt, beindította az utánégetıt, és kényelmesen elhelyezkedett az ülésben.

Ezután bekapcsolta a rádiót, és beszélni kezdett a mikrofonba.

– Fehér Huszár a Fekete Bástyának...

A hadmőveleti teremben Tanner kihúzta a fejhallgató dugóját, hogy a hangszórókon keresztül mindenki hallhassa Bond hangját.

– ...visszatérek a kastélyba. És megmondhatja a Fekete Királynak, hogy a Fehér Huszár a legszívesebben feldugná az egész sakktáblát a püspökfalatjába.

Roebuck tengernagy elvörösödött, a többiek pedig igyekeztek elfojtani a nevetésüket.

Még M is, aki pedig mindvégig megırizte a nyugalmát, megengedett magának egy mosolyt.

2.

Árnyék a tengeren

Az őr a Föld közelében tele van mőholdakkal, amelyek a bolygó körül keringve különbözı feladatokat látnak el. A legfontosabbak azok, amelyeket hírközlési célokra, a navigáció elısegítésére, adatok győjtésére, katonai felderítésre és idıjárás-elırejelzésre használnak. Minden mőhold valamely nemzet tulajdonában van, esetleg egy-egy vállalatéban, amelyek több szempontból erısebbek lehetnek, mint némely ország.

A világ kereskedelme és hírközlése a mőholdaktól függ, mert nélkülük a modern civilizáció megbénulna. Ezek biztosítják a rádió- és televízióadáshoz, valamint a telefonkapcsolatokhoz szükséges összeköttetéseket. Miután az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején megtörténtek az elsı pályára állítások, a Nemzetközi Mőholdas Távközlési Szervezet gyors növekedésnek indult, és tevékenységével közelebb hozta egymáshoz a világ különbözı tájain élı embereket. Szatellitek nélkül nem lehetett volna élıben közvetíteni az öbölháború eseményeit. Nem lehetne figyelemmel kísérni a legkülönbözıbb helyszíneken folyó sporteseményeket. A ma híre a holnap híre lenne.

Az elmúlt harminc év során a kommunikációs technológiában végbement fejlıdés a politikai viszonyokat is kedvezıen befolyásolta. A mőholdaknak köszönhetıen a Föld népei bepillantást nyerhettek egymás kultúrájába. Falak és határok szőntek meg. Nélkülük a nemzetekben tovább élne a többiek katonai erejétıl és politikai szándékaitól való félelem.

Számos hírközlési mőhold a világszerte ismert CMH-tömörülés tulajdonában van. A Carver Médiahálózat a világot átfogó második legnagyobb hírközlési szervezet, amely keményen rivalizál a CNN-nel az elsı helyért. Mindenki ismeri a CMH-t, hiszen rekordokat döntögetnek a hírek továbbításában; minden más hálózatnál gyorsabbak. Szlogenjük, „a holnap híre ma”, egyre inkább kezd valósággá válni. A CMH mintha a világ minden pontján ott lenne. Még az olyan emberek is, akik különösebben nem viseltetnek barátságos érzelmekkel a Nyugat iránt, megállnak és mosolyognak a CMH-kamerákba. Boldogan elmondják életfilozófiájukat, kifogásaikat a kapitalizmus ellen vagy véleményüket a legutóbbi túszüggyel kapcsolatban.

Az egyik szinkronpályájú hírközlési mőhold közvetlenül Délkelet-Ázsia fölött állt, figyelve a Kína partjai közelében kibontakozó drámát.

***

A holdfény sápadt, kísérteties derengésbe vonta a Dél-kínai-tengert, mindent megfosztva színétıl. Olyan éles volt a kontraszt, mintha egy fekete-fehér film peregne a mozivásznon.

Van valami az éjszakai tengeri utazásban, ami a legtöbb emberre nyugtatólag hat. A szerelmesek egy sétahajón például egymást átölelve csodálnák az éjszakai égboltot a fedélzetrıl. A horgászok elbóbiskolnának, kezükben a horgászbottal. Normális körülmények között a sima víztükör és a szélcsend bárkit elrepítene az álmok világába.

Szerencsétlenségükre a H. M. S. Devonshire fedélzetén tartózkodók nem élvezhették a tenger vagy a holdfény nyugalmát. A hajón ugyanis fokozott készültség volt.

A Duke osztályú fregatt rutinırjáratot tartott a Fülöp-szigetek és Hongkong között, amikor két kínai MiG-21-es alacsonyan elhúzott fölöttük. A kínaiaktól érkezı adás zavarba ejtı volt.

Richard Day parancsnok, a Devonshire kapitánya, felszaladt a hajóhídra, hogy csatlakozzon elsı tisztjéhez, Peter Hume korvettkapitányhoz.

– Irány 127 fok, maximális fordulatszám – adta ki a parancsot Day kapitány.

– Nem értem, uram – szólalt meg Hume. – Azt mondják, megsértettük a felségvizeiket.

Túl messzire kint vagyunk, hogy kínai vizeken lehessünk!

A tengereket járó hajók irányítását navigációs mőholdak segítik. Az 1989-ben fellıtt szatellitek – fedélzetükön a NAVSTAR egységes helyzetjelzı rendszerrel – folyamatosan sugározzák az idı- és helyzetadatokat. Huszonkét NAVSTAR-mőhold kering a Föld körül, katonai felhasználásra néhány méter, polgári célokra megközelítıleg 90 méter pontosságú adatokat szolgáltatva. Tehát a Devonshire-nek a térképen feltüntetett helyzetéhez kétség sem férhetett, mivel azt is a NAVSTAR mérése alapján ábrázolták.

Az altiszt újabb kínai üzenetet nyújtott át Day parancsnoknak, aki ránézett és azt mondta:

– Megırültek ezek? Azt akarják, hogy... Harcállásba!

Hume tudomásul vette a parancsot. – Harcállásba, uram! – Megnyomott egy gombot, mire a teljes harckészültséget jelzı sziréna megszólalt.

Day az altiszthez fordult. – Altiszt, a következı választ továbbítja a kínai hatóságoknak:

„Ez a Devonshire nevő brit fregatt. Nem az önök által megállapított helyen vagyunk.

Nemzetközi vizeken hajózunk, hetvenöt mérföldnyire az önök partjaitól. Nem megyünk kínai kikötıbe. Önök megsértik a nemzetközi jogot.”

Az altiszt sietve távozott, Day pedig felvette a telefont, és leszólt a hadmőveleti helyiségbe. – A helyzetmeghatározás pontos?

A hadmőveleti tiszt ellenırizte a mőhold által sugárzott adatokat. A csúcstechnika sosem hazudik, nem igaz? – gondolta magában.

– Igen, uram – válaszolta. – Pozíció rendben.

– Még hogy menjünk kínai kikötıbe – morogta Day. – Mit képzelnek ezek magukról?

Csak mert visszakapták Hongkongot, már azt hiszik, övék az egész keleti félteke...

Day parancsnok negyvennégy éves, és több mint húsz éve szolgál a haditengerészetnél.

Úgy ismeri a hajót, mint a tenyerét, és jól átlátja a Távol-Kelet bonyolult politikai helyzetét.

Több keleti nyelvet beszél, és pályafutása fele idejében Hongkongban állomásozott. Tudta, hogy a kínaiak makacskodhatnak, ennek ellenére esze ágában sem volt hagyni, hogy úgy tologassák, ahogy ık akarják.

A Devonshire változatlan sebességgel és irányban hasította a tenger vizét, ám a két MiG

ismét elhúzott fölötte. A kínai pilóták a bázisukról kapták a parancsokat. A britek nem is várhatták tılük, hogy elhiggyék nekik, amit állítanak. Szerintük a brit Királyi Haditengerészet nyilvánvalóan valamilyen kémküldetésben jár.

A Devonshire hídján ismét megjelent az altiszt. – Uram, a kínai pilóta azt állítja, hogy alig tizenegy mérföldre vagyunk a parttól, kínai felségvizeken, és tüzelni fog, ha nem fordulunk meg, és nem hajózunk be az egyik kínai kikötıbe.

– Üzenje a következıt – mondta a parancsnok bosszúsan: – „Nemzetközi vizeken hajózunk, és ha megtámadnak, védekezni fogunk.” Ugyanezt küldje el a tengernagyi hivatalnak is. Sürgısen.

Miközben a fregatt teljes sebességgel hasította a vizet, senki nem vette észre a brit hadihajót követı sötét, homályos árnyékot. Ez azonban nem is meglepı, ugyanis az a legújabb technológiával készült lopakodóhajó volt. A koromfeketére festett kéttörzső, széles fedélzető, különösen áramvonalas jármő olyan, mint egy szörnyeteg a mélybıl, amely bármikor el tud rejtızni, és képes lecsapni prédájára, amikor csak akar. A felépítményt az alacsony, katamaránelrendezéső hajótest alig emeli a vízfelszín fölé. A két törzs közötti nyitott térben kisebb vízi jármővek akadálytalanul közlekedhetnek.

Nem sok hajó épült lopakodótechnológiával, olyan célra pedig, mint ez, eddig egy sem.

Elölrıl úgy néz ki, mint egy gigantikus, farok nélküli mantarája; rendkívül alacsony, széles orra csökkenti felfedezésének esélyét. Különleges bevonatú felületein a radarsugarak nagy része elnyelıdik, ezért mindaddig, amíg törzse sértetlen, a radarok számára gyakorlatilag láthatatlan.

A hajótest alján a két törzs között kinyílt az egyik raktér fedele. Egy Sea-Vac néven ismert berendezés emelkedett ki és ereszkedett a vízbe. Alámerülés után gyorsan megindult a Devonshire felé.

A Sea-Vac gyakorlatilag egy repülıgéphajtómő-mérető fúrógép, csillogó pengékkel és videokamerával felszerelve. A vágórész három fejbıl áll, amelyek fogaskerékszerően kapcsolódnak egymásba. Hátul irányítható fúvókák nagy nyomású víz sugarakat lövellnek, amelyeket a szerkezet közepén elhelyezkedı turbinák hoznak létre. Vezetékes irányítású, mint a modern torpedók általában. Különös, fallosz alakú eszköz, amelyet elsıdlegesen tengeri jármővekbe való behatolásra és azok felderítésére fejlesztettek ki.

A lopakodóhajó hídján egy Stamper nevő német figyelte a képernyıket, miközben a Sea-Vac életre kelt. A pengék forogni kezdtek, és kinyíltak a szívónyílások. Ahogy megindult a brit hajó felé, a vezeték gyorsan tekeredett le mögötte. Stamper elégedett volt. Eddig rendben mentek a dolgok. Ha minden a tervek szerint történik, szép kis jutalmat kap, és talán egy alanyt is, akivel elkészítheti következı perverz videofilmjét. A fınök imádja a videofilmjeit.

A legutóbbi, amit a Fülöp-szigeti lánnyal csinált, kiválóan sikerült. Kár, hogy nem lehet eladni a kemény pornó kedvelıinek, mivel a vége kissé túl erıszakosra sikeredett.

Stamper harmincöt éves, magas, kiváló kondícióban lévı férfi. Megjelenése egészében véve meglehetısen nyugtalanító, nem mintha nem lenne jóképő. Ellenkezıleg. Szıke hajú, kék szemő, széles vállú, és olyan a teste, amiért általában élnek-halnak a nık. Csak a szemében csillogó különös fény zavaró, amely azt sugallja, hogy valahol a fejében meglazult egy csavar.

Stamper arra gondolt, hogy javasolni fogja, helyezzenek valaki mást a Tengeri Delfin II kapitányi posztjára. Az ı véleménye szerint a jelenlegi kapitány túl ideges típus. Azt szerette, ha a férfiak magabiztosak, és nem ismerik a félelmet. A kapitány minduntalan hátrapillantgatott rá, talán attól félve, hogy pisztolyt nyom a halántékához, ha valamit rosszul csinál. Tudta, hogy mindenki fél tıle. A legénység, amely németekbıl, kínaiakból és néhány vietnamiból állt, minden parancsának engedelmeskedett.

Élvezte a szervezet erıs emberének szerepét. Imádta összemocskolni a kezét, és durván játszani. Ez az erıszakra való hajlam egyszer nyolcéves börtönbüntetést hozott számára. Már a büntetését töltötte, amikor ismét vádat emeltek ellene nemi erıszakért. Ekkor további húsz évet kapott. Ha a fınök nincs, még ma is ott rohadna a vesztesek között. İ nem tartozik a vesztesek közé. Minden harcot megnyert, amit elkezdett. Bármilyen fájdalmat és szenvedést elviselt, és utána egy tigris erejével bosszulta meg a rajta esett sérelmet. Számára ez nem fájdalom és szenvedés, hanem maga az eksztázis.

A Devonshire hadmőveleti helyiségében az emberek fel-alá rohangáltak. Észrevették a Sea-Vacet a radaron, de tévesen azonosították.

– Uram! – kiáltotta az ügyeletes tiszt Day parancsnoknak és Hume elsı tisztnek, amint beléptek a helyiségbe. – Torpedó közeledik! Iránya 114, távolsága 2400.

– Irányt 114-re! – rendelkezett Day.

A hadmőveleti tiszt zavartan fürkészte a monitort. – Nincs a felszínen semmi, uram! – Ez valóban így volt... a radar a hajó körül mérföldekre nem észlelt semmit.

– Biztosan a MiG-ek dobták le – mondta Hume.

A Devonshire éles kanyart vett, a Sea-Vac azonban a fregattal együtt irányt változtatott. A szerkezet egyre közeledett a hajóhoz.

– A torpedó velünk együtt fordul! – jelentette az ügyeletes tiszt.

– Ütközésre felkészülni! – kiáltotta a hadmőveleti tiszt.

Két másodpercre mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Amikor becsapódott, az egész Devonshire beleremegett. Lent a gépházban a gépészek a földre zuhantak.

Felnéztek a falra, és látták, hogy remeg. Majd egy apró kör jelent meg, és a következı pillanatban a Sea-Vac berobbant a gépházba, nyomában a borzalmas erıvel bezúduló vízzel.

A hadmőveleti helyiségben egy pillanatra sötét lett, majd bekapcsolódott a vészvilágítás. –

A generátorok megsérültek! – jelentette Hume. – A C fedélzeten vízbetörés van!

A hajó teljes legénysége azon igyekezett, hogy megoldja a helyzetet. Néhányan a felszerelést rögzítették az étkezdében, a legénység többi tagja pedig épp akkor rohant át rajta elfoglalni harcállását, amikor a Sea-Vac áttörte a padlót, nyomában a gejzírként spriccelı vízzel.

Fölöttük a B fedélzeten lévık a folyosót megosztó vízálló ajtóhoz rohantak, hogy bezárják, miközben alulról többen megpróbáltak felmászni a létrán, mielıtt a nyomukban robajló vízfal eléri ıket. Mindnyájan elkéstek, mivel az áradatnak olyan iszonyatos ereje volt, hogy ledöntötte ıket a lábukról, és magával sodorta testüket.

Stamper a lopakodóhajóról figyelte a történteket, és mosolygott. A kínai MiG-ek visszatértek. Megvárta, amíg elérik a megfelelı helyzetet.

– Egyes, tőz! – kiáltotta. – Kettes, tőz!

Két kis hıkövetı rakéta indult a fedélzetrıl a két repülı felé. A kínai pilóták rádióüzenetet kiabáltak a bázisuknak, amint a rakétajelzı sziréna a fülükbe üvöltött. Mindent megtettek, hogy elkerüljék a bajt, azonban a hıkövetık egyenesen a hajtómővekbe csapódtak. A két MiG

a következı pillanatban felrobbant, óriási tőzgolyókként világítva meg a tenger sötét vizét.

Eközben a Devonshire hadmőveleti helyiségében villogtak a fények, szóltak a szirénák és minden mikrofonba beszélt valaki.

– Meghajtórendszer leállt, a gépház nem válaszol! – ordította Hume.

– Uram, a tat 14 fokot süllyedt! – jelentette az ügyeletes tiszt.

Day parancsnoknak alig két másodpercre volt szüksége, hogy meghozza a megfelelı döntést. – Értem. Hajót kiüríteni!

A fregatt erısen meglódult, Day azonban igyekezett megırizni a nyugalmát. – Altiszt, a következı üzenetet küldjük a tengernagyi hivatalnak: „Kínai MiG-ek megtorpedóztak.

Süllyedünk.” Továbbítsák a pontos helyzetünket is!

Az altiszt bólintott. – Értettem, uram. – Ujjai villámgyorsan verni kezdték a billentyőzetet.

– Elsüllyedünk! – kiáltotta Hume.

A fények kialudtak.

A Devonshire tatja alámerült, az orra pedig kiemelkedett a vízbıl. Az emberek felvették a mentımellényeket, és egymás után beugrottak a hideg vízbe. Nem volt idı vízre ereszteni a mentıcsónakokat. A hajó gyorsabban süllyedt, mint azt bárki korábban lehetségesnek tartotta volna.

Day parancsnok addig felügyelte az evakuálást, amíg csak lehetett, majd ı is felvett egy mellényt, és követte embereit a vízbe.

Öt perccel késıbb nem volt más a felszínen, mint egy olajfolt és egy kis csapat szánalmasan lebegı tengerész. Azt hitték, teljesen egyedül vannak, és itt kell elpusztulniuk, több ezer mérföldre az otthonuktól. A hold kibújt a felhık mögül, megvilágítva kétségbeesett arcukat, amint rádöbbentek, milyen sors vár rájuk.

Amikor a fekete árnyék megjelent a fejük fölött, eltakarva a holdat, egy pillanatig fogalmuk sem volt, mire gondoljanak. Tátott szájjal meredtek a fölöttük imbolygó hatalmas, sötét tömegre. A Tengeri Delfin II úgy állt meg fölöttük, hogy ık a két törzs között voltak.

Stamper megállt a lopakodóhajó bal oldali törzsén, és hangos csattanással kibiztosította a hatalmas hevederes géppuskát. A legénység egyik tagja mellette állt egy videokamerával, az objektívet a vízben lebegı brit tengerészekre irányítva. A német egy pillanatig élvezte a

helyzetet, mielıtt meghúzta volna a ravaszt. Majd tüzet nyitott, végigpásztázva a törzs melletti területet. A tehetetlen tengerészeknek kevesebb, mint egy perc alatt végük volt. A másik az egész vérengzést szalagra rögzítette.

Ha a tengerészek golyólyuggatta teste lesüllyedt volna, éppen elhaladt volna a hat búvár mellett, akik a lopakodóhajó tatjánál merültek le. Szerszámokat és víz alatti lámpákat vittek magukkal. Egyiküknél víz alatti videokamera is volt. Egy kivétellel fegyvertelenek voltak.

Már nem számítottak ellenségre.

A búvárok a Sea-Vac vezetékét követve úsztak a Devonshire felé, amely tompa puffanással megállapodott az óceán fenekén, közvetlenül egy mély szakadék szélén. A sötét hajón életnek már nyoma sem volt. Olyannak tőnt, mint egy tenger alatti hegy. A búvárok egyenként beúsztak a törzsben tátongó nyíláson, hagyva, hogy a Sea-Vac drótja vezesse ıket céljukhoz.

Vezetıjüket követve addig úsztak a roncsban, míg fel nem emelte a kezét. Intett a többieknek, hogy kövessék egy ajtón keresztül a mögötte lévı hatalmas, sötét, hosszúkás tárgyakkal teli helyiségbe. Lámpájával körbevilágított. Bólintott társai felé, majd intett egyiküknek, hogy elkezdheti a munkát.

A búvár bekapcsolt egy acetilénvágót, és vágni kezdte a Devonshire fegyverzetéhez tartozó hét felszín-felszín osztályú cirkálórakéta egyikét rögzítı pántokat. A szúróláng könnyedén hasította a fémet.

Tizenöt percen belül az akció véget is ért. A hat búvár a rakétával együtt elhagyta a roncsot, és visszaúszott a lopakodóhoz. Mihelyt eltőntek az útból, a Sea-Vac vezetéke megfeszült. A szerkezet lassan hátrálni kezdett a saját maga által vágott alagútban. A sötét hajó óvatosan visszahúzta szondáját.

Olyan volt az egész incidens a délkelet-ázsiai sötét vizek mélyén, mint egy nemi erıszak –

erıszakos szexuális közösülés két hatalmas tengeri lény között.

***

A holdfény nem jelent sokat Hamburg világításában, mivel a város bıségesen rendelkezik saját fényforrásokkal. Ragyogó felhıkarcolói egyértelmően jelzik, hogy az elmúlt ötven év alatt Németország legnagyobb és legforgalmasabb kikötıjévé vált. A II. világháború után modern kulturális központként épült újjá, és már régen nem durva tengerészek gyülekezıhelyeként tartják számon, ahol a Beatles az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején játszott, mielıtt a fiúk szupersztárok lettek. A Németország északi részén, az Elba és Alster folyók partján fekvı település a szépség, a történelem és a kereskedelem városa. Éppen ezért teljesen természetes, hogy a Carver Médiahálózat nyugati központját Londonból ide, Hamburgba helyezte át. A cég keleti székházát – hasonló adottságai miatt – Saigonban építette fel, mivel a kínaiak 1997. július l-jén visszakapják Hongkongot.

Az új CMH-épületkomplexum a nyilvánosság elıtt még nem állt nyitva. Az ünnepélyes megnyitót másnap estére tervezték. Az alkalmazottak napok óta készülıdtek a grandiózus eseményre. A világ minden hírközlı társasága meghívót kapott, számos elıkelı, ünnepelt személyiséggel együtt. A padlót még mindig fényezték, száradt a festék, készültek az ételek, és helyükre kerültek a bútorok. Az esemény rendkívüli fontossággal bír, mivel ez alkalomból avatják fel a félkör alakú téglaépület mögötti hatalmas médiaközpontot is, amely a CMH

kommunikációs világhálójának centruma és agya.

Elmúlt éjfél, és a munkások java hazament, csupán néhány elkötelezett alkalmazott végezte a munkáját az épület különbözı részeiben. Senki nem vette észre, hogy két férfi van a hatalmas, kör alakú vezérlıteremben, amely a komplexum fı látnivalója. A hírközpont

nagyrészt sötét volt – csupán néhány konzol mőködött. Egy széles piros szalag nyújtózott oda nem illıen a helyiség teljes hosszában arra a pillanatra várva, amikor másnap este Elliot Carver átvágja, s ezzel hivatalosan megnyitja az új fıhadiszállást több száz vendég jelenlétében.

Carver most ott állt az egyik konzolnál, fáradtan és kimerülten a rengeteg feladattól, amelyeket kénytelen volt személyesen megoldani, mivel kevés emberben bízott meg.

Ugyanakkor, miközben az elıtte vibráló képernyıket nézte, erıs izgalmat érzett, és egy cseppet sem volt álmos.

Henry Gupta, a férfi, akit titokban vett fel a fizetési listára, az egyik konzol elıtt ült, és a gombokat nyomogatta. Híre megelızte a férfit – Carvernek nem volt szüksége ajánlólevelekre, hogy alkalmazza. İ a világ legügyesebb technoterroristája. Nem léteznek elıtte akadályok, ha elektronikáról van szó. Carver szívesen alkalmazta volna a CMH

törvényes üzletmenetében, ha nem szerepelne a bőnügyi nyilvántartásban, így azonban kénytelen volt a háttérben tartani.

Elliot Carver magas, elıkelı megjelenéső férfi. Nemrég töltötte be az ötvenet, remekül tartja magát, és mozdulatai arisztokratikusan finomak. Sovány ugyan, és kopaszodó, mégis olyan karizmával rendelkezik, amely megragadja az embereket. Megjelenése parancsoló; amikor beszélni kezd, mindenki más elhallgat és figyel. Mielıtt ısz haja hullani kezdett volna, rendkívül jóképőnek tartották. Fiatal korában kitőnı fellépése és bársonyos hangja biztosított számára bemondói állást a televíziónál. A médiakommunikáció iránti érdeklıdése egyre fokozódott, és most – harminc évvel késıbb – ı a fınöke ennek az ... egésznek.

Büszke mindarra, amit elért, ugyanis egy fél évszázaddal korábban, amikor meglátta a világot, nem éppen a legszerencsésebb helyzetbıl indult. Egy lord törvénytelen fiaként született, így természetesen nem örökölt semmit. Az anyját, aki egy német prostituált volt, nem is ismerte. Belehalt a szülésbe. İt egy szegény kínai család nevelte fel Hongkongban.

Csupán könyörtelen elszántsággal volt képes maga mögött hagyni a nyomort, tévébemondói állást, majd tudósítói hírnevet szerezni Hongkongban, és végül örökölni az apja hatalmas sajtóbirodalmát. Terjengtek olyan hírek, hogy a lord öngyilkosságának volt némi köze az ı örökségéhez, de ezt senki sem tudta bizonyítani.

Az egyik dologból következett a másik; Carver agyafúrt üzletember és vállalkozó lett. Jó megérzéssel nagyobb összeget fektetett a NAVSTAR egységes helyzetjelzı rendszerbe, az EHR-be, és egy vagyont keresett, amikor ez vette át a vezetı szerepet a mőholdas navigációban. Mérnökei új technológiát alkalmaztak a hírközlı mőholdak gyártásában, és a CMH az elsı médiahálózatok között volt, amelyek élı adásban közvetítették az öbölháború eseményeit. Néhány év leforgása alatt Elliot Carver kiépített egy birodalmat, amely behálózta az egész világot.

De ez csak a kezdet.

Egyetlen fizikai problémája, már amennyire ı tudta, a fájdalmas TMI-szindróma –

temporomandibuláris ízületi betegség –, ami olyankor jelentkezett, amikor valami miatt feszült volt. Az állkapcsa erısen sajgott, kattogó hangot hallott, és különös érdességet érzett, akárhányszor szélesre nyitotta a száját vagy az ételét rágta. Az orvosa azt mondta, ez azért van, mert álmában csikorgatja és erısen összeszorítja a fogait – ami szintén a stressz tünete.

Az orvos javasolta, hogy éjszakánként viseljen mőanyag fogvédıt a felsı fogsorán, ı azonban ezt nagyon utálta. Mivel mindig is szeretett mártírkodni, nem ment többet orvoshoz, és állandó fájdalomban élte tovább az életét.

Henry Gupta megnyomta a gombokat az elıtte lévı három monitoron. Az egyiken Stamper, a német arca jelent meg. A lopakodóhajó fedélzetérıl jelentkezett, a Dél-kínai-tengerrıl.

– Elvégeztük a feladatot – mondta a kamerába. Még nem láttam a szalagot, de úgy hallottam, a keresın keresztül csodálatos volt.

A második képernyın most hat búvár jelent meg, akik a Devonshire roncsai felé úsztak.

Még Carvert is lenyőgözte a képminıség. A világítás kitőnı volt, csaknem olyan, mintha egy filmstúdió készítette volna, drága víz alatti felszereléssel. A harmadik képernyın pörögni kezdett a felvétel az elsüllyesztett fregatt személyzetének legyilkolásáról.

– Lehet, hogy egy kicsit túlságosan zöld – folytatta Stamper –, de máskülönben nagyon jól látszik minden. Nézzék azt a fickót, aki megpróbált elmenekülni! De én elkaptam! Ha ha ha!

Carver arra gondolt, hogy Stamper talán túlzottan élvezi a munkáját, ennek ellenére értékes alkalmazott.

Gupta és ı végignézték mindkét szalagot. Látták, amint a búvárok beúsznak a roncs belsejébe, és kihozzák az egyik rakétát, majd azt is, amint a brit tengerészek egymás után meghalnak. Egyszerően tökéletes volt.

– Jó munka, Stamper – mondta Carver a mikrofonba. – Minden kiválóan ment. Most aludj egy kicsit, ha tudsz.

Stamper felnevetett. – Aludni? Maga viccel? Egy ilyen éjszaka után ünnepelni akarok! Ha ha ha!

Carver megborzongott, amint elképzelte, mit érthet Stamper ünneplésen. Az a hír járta, amikor ı ünnepelt, gyakran több megcsonkított holttest maradt utána.

– Akarja, hogy felvegyem a partit, fınök? – kérdezte Stamper.

– Ez alkalommal nem – válaszolta Carver.

Gupta egy másik konzolhoz ment, amelyen a következı felirat állt: „Mőholdkapcsolat ki/be”. Leült, és óvatosan kihúzott egy kis, háromszög alakú eszközt a vezérlıpultból. Akkora volt, hogy simán elfért a tenyerében. Ezután óvatosan belehelyezte egy hosszúkás piros dobozba, amit a Khyber-hágói fegyvervásáron vett.

Felállt, és odament Carverhöz. Fınöke az üres képernyıket bámulta, az imént látottakon merengve.

– Na? – nézett rá Gupta vidáman. – Mit mondtam magának? Hát nem vagyok egy zseni?

Carver a piros dobozra mutatott, és azt mondta: – Tedd valami biztonságos helyre. És takarítsd el a szemetedet a konzolról. Nem akarom, hogy bármi nyoma maradjon ittlétünknek.

– Gupta egy üdítısdobozt és egy chipseszacskót hagyott ott, ahol elızıleg ült.

Carver a legszívesebben trehány alaknak nevezte volna.

– Miért? Úgy értem, ha valakinek joga van itt lenni, az maga...

Carver egy éles pillantással elhallgattatta. Gupta ismerte ezt a pillantást. Elliot Carver híres volt az alkalmazottai között errıl. Amikor így nézett valakire, akkor nem volt ajánlatos tovább kérdezısködni.

– Oké, oké – mondta Gupta. – Összeszedem a szemetet. – Kissé sértıdötten megfordult, hogy végrehajtsa, amit parancsoltak.

Carver a mikrofonon keresztül a helyszínen lévı emberét szólította.

– Stamper! Játszd le a szalagot még egyszer!

Lenyőgözve figyelte, amint a géppuska kioltotta a Királyi Haditengerészet matrózainak életét. Aztán megkérte a németet, hogy játssza le újra, ez alkalommal lassítva.

Csak ezután fordult Guptához, és mondta: – Valóban egy zseni vagy.

Gupta mosolygott. A fınöke elégedett volt vele.

3.

Wai Lin

Pontosan negyvennyolc órával korábban egy dzsip állt meg a Beijing külterületén lévı katonai tábor ırbódéja elıtt. A kínai katonai rendész ellenırizte a vezetı és utasa, egy nı személyazonosságát. Minden rendben volt. A dzsip behajthatott a tábor területére.

Wai Lin hunyorgott, miközben a létesítmény adminisztrációs épületei felé tartva a jármő

elhajtott a barakkok és az akadályokkal teli kiképzıpálya mellett. A nap nagyon élesen sütött.

Benyúlt a táskájába, elıvette a napszemüvegét, és feltette.

A dzsip hamarosan lefékezett a fıépület elıtt. Wai Lin mandarinul utasította a sofırt, hogy várja meg. Csaknem az összes kínai dialektust folyékonyan beszélte. Gyermekkorában a kantoni volt az elsıdleges nyelve, ahogy azonban a karrierje politikai és katonai területek felé ívelt, a mandarin sokkal fontosabbá vált.

Kiszállt a dzsipbıl. A bejárati ajtóban álló katonai rendész elismerı pillantással mérte végig. Wai Lin tudta magáról, hogy csinos, még a kínai hadsereg merev egyenruhájában is.

A legtöbb kínai nıhöz hasonlóan ı is kis termető, a katonai öltözék azonban magasabbnak mutatja. Talán az egyéniségébıl áradó tekintély teszi, amely nagyon jól jön számára a munkájában.

Középen elválasztott hosszú, fekete haja a háta közepéig ér. Mandulavágású barna szemei távol ülnek egymástól ovális arcában. Szája piciny és finom vonalú, mosolya megolvasztja a szíveket. Karcsú és formás. Az egyenruha alatt a teste izmos és hajlékony. Mellei akkorák, mint két kisebb alma, de jó tartásúak, és arányban állnak az alakjával. A volt vılegénye mindig azt mondta, hogy „egyszerően tökéletesek”.

Wai Linnek gyakran támadt az a benyomása, hogy túl erıs és félelmetes a férfiak számára. A nemi élete megsínylette a tényt, hogy az a fajta nı, aki élvezi a támadó szerepét.

Kínában nem ez a megszokott. A nıktıl azt várják, hogy megadóak és passzívak legyenek. İ

azonban nem ilyen. Legutóbb is, amikor hagyta, hogy partnere legyen a domináns fél a kapcsolatukban, a végén kijött a sodrából, és megalázta a férfit. Az összeszedte a holmiját, és távozott kis sanghaji otthonukból. Egy hét múlva lett volna az esküvıjük. Visszatekintve már egyáltalán nem bánta, hogy így alakult. El sem tudta képzelni magát mint feleséget. A karrierje felfelé ívelıben van, és sokkal nagyobb örömet lel a munkájában, mint eddigi élete huszonnyolc éve alatt bármiben.

Levette a napszemüvegét, viszonozta a katonai rendész tisztelgését, és belépett az épületbe. Megmutatta az engedélyét a pult mögött ülı tisztnek, egy másik katonai rendész bevezette egy ajtón, majd végigmentek az elıcsarnokon.

Amikor beléptek egy másik ajtón, nyilvánvalóvá vált, hogy valami történt az épületben.

Több katonai rendész álldogált az elıtérben, és a folyosó végén lévı irodában is nagy volt a nyüzsgés. Wai Lint bevezették ebbe a helyiségbe, ahol katonák éppen a bútorokat szedték szét, aktákat lapozgattak, és a falakat meg az ablakokat vizsgálgatták. A katonai rendész odalépett a szoba közepén álló, a mőveletet felügyelı tábornokhoz. A tábornok megfordult, és ránézett Wai Linre, aki tisztelgett. A katonai rendész „Lin ezredes”-ként mutatta be. A tábornok neve Koh volt.

– Isten hozta, ezredes – mondta a tábornok mandarin nyelven. – Örülök, hogy ismét látom. Nagyon sok megbeszélnivalónk van. Amint ön is látja, éppen átvizsgáljuk az áruló irodáját. Eddig még nem találtunk semmit. Jöjjön velem.

Wai Lin követte a tábornokot végig a folyosón egy ideiglenes irodába. Koh tábornok intett, hogy üljön le.

– Ezredes, ugye a feljebbvalói Beijingben tájékoztatták a helyzetrıl? – kérdezte.

– Természetesen, uram – válaszolta Wai Lin.

– Mennyit tud?

– Csang tábornok eltőnt. Feltételezések szerint fontos titkokat vitt magával.

– Tudja, hogy szerintünk milyen titkokat?

– Igen – válaszolta Wai Lin. – Az orosz kisfrekvenciás radartechnológiát.

– Tisztában van ennek jelentıségével?

– Tudomásom szerint az egy radar, amely olyan alacsony frekvenciájú sugarakat bocsát ki, amelyeket egy lopakodórepülı is használhat, anélkül hogy elárulná magát.

Kormányunknak egy hónappal ezelıtt jutott egy ilyen szerkezet a birtokába, egy Irkutszkban végzett katonai felderítés alkalmával. Csang tábornokot bízták meg az ırzésével.

– Ennek a radarnak a saját lopakodó jármőveinken való alkalmazása jelentıs elırelépés lett volna katonai erıink számára. Ugyanolyan szinten lennénk, mint az amerikaiak és az oroszok. Nagyon fontos, hogy visszaszerezzük.

– Van valami sejtelme, hol lehet most Csang tábornok?

– Még nincs – válaszolta Koh. – Az embereitıl szerzett információim szerint – amit vallatással kellett kikényszerítenünk belılük – Csang tábornok két nappal ezelıtt hagyta el a bázist, és Vietnamba repült. Lehetséges, hogy még mindig ott tartózkodik, mivel ügynökeink gondosan átfésülték a repülıteret és a vasútállomásokat. Talán álcázta magát, vagy rejtızködik valahol, amíg úgy nem gondolja, hogy biztonságban távozhat.

– A berendezés nála volt, amikor távozott?

– Nem – mondta Koh. – Sejtésünk szerint azt már korábban elküldte, és más helyre, mint ahová ı ment. Nehéz lett volna azzal együtt utaznia. A helyettese szerint a radart két vagy három héttel ezelıtt egy szalmával bélelt ládába csomagolták, amelyen tartalomként tea volt feltüntetve. Most próbáljuk lenyomozni a láda szállítási útvonalát.

– Feltételezem, azt akarja, utazzam el Vietnamba, és keressem meg a tábornokot – mondta Wai Lin.

– Nem. Azt akarom, hogy a teaszállítmány után kezdjen nyomozni. Pillanatnyilag nem Csang tábornok, hanem a radar a fontosabb. Ha megtaláltuk a radart, majd foglalkozhatunk az árulóval.

Koh tábornok egy aktát helyezett az asztal szélére. – Ebben szerepel minden, a tárgyra vonatkozó adat. Talán az ön éles szeme észrevesz valami olyasmit is, ami nekünk elkerülte a figyelmünket.

Ez volt az elsı bók, amit a tábornoktól kapott.

– Minden igyekezetemmel azon leszek, uram – mondta Wai Lin.

A tábornok elmosolyodott. – Nagyon csinos ebben az egyenruhában, Miss Lin. Talán a hírszerzéstıl át kellene lépnie a hadseregbe!

Wai Lin felnézett a tábornokra. – Köszönöm uram, de nem. Számomra elég, ha idınként álcaként viselem az egyenruhát.

– Nos, nagyon természetesen mozog benne. Ez jó. Nem szeretnénk, ha az emberek megtudnák, hogy a kínai titkosszolgálat keresi a tábornokukat. Nem tenne jót a morálnak.

– Befejeztük? – kérdezte Wai Lin.

– Pillanatnyilag igen. Szóljon, ha talál valamit. Ezzel a tábornok kiment az irodából. Wai Lin nekilátott egyenként átnézni a dokumentumokat.

***

Beijing, amit korábban nyugaton Pekingként ismertek, Hebei tartomány közepén fekszik, de közvetlenül a központi kormányzat irányítása alá tartozik. Mint Kína (Sanghaj után) második legnagyobb városa Beijing birtokolja az ország politikai, pénzügyi, oktatási és szállítmányozási központjának címét. A Kínai Népköztársaság megszületése óta a város és környéke jelentıs iparvidékké fejlıdött. A gyárak könnyő- és nehézipari termékeket állítanak elı; vasat és acélt, gépeket, vegyszereket, elektronikus berendezéseket, olajszármazékokat és textíliákat. Nagyrészt a város peremén helyezkednek el, távol a turisták által látogatott Tiltott Várostól, a Mennyei Béke Kapujától, a Tienanmen tértıl, a Nemzeti Könyvtártól és a világhírő állatkerttıl.

Wai Lin a Xiang-raktártelepet ebben az ipari-kereskedelmi negyedben találta meg.

Szerény Toyota Camryját a parkolót fényesen megvilágító lámpáktól távolabb állította le, és kiszállt. Ez alkalommal civilben volt – fekete nadrágot és piros mellényt viselt.

A munkaidı régen lejárt, és a raktár zárva volt, de Wai Lin nem kockáztatott. Óvatosan megkerülte az épületet, és a hátsó ajtóhoz ment, amelyen kínaiul a következı felirat állt:

„Munkásbejárat”. Természetesen zárva volt, ám ez nem okozott számára problémát.

Körülnézett, hogy megbizonyosodjon, senki nem figyeli, majd egy tolvajkulcs segítségével kinyitotta.

A hatalmas raktárépületben sötét volt, csupán néhány, éjszakára égve hagyott lámpa égett.

Ahhoz azonban pontosan elég volt a fényük, hogy lássa, hová lép. A helyiség tele volt autóalkatrészekkel. Halkan surrant a dobozok és ládák mellett az iroda felé. Hirtelen megállt, mert a távolból hangokat hallott minden bizonnyal az éjjeliırök beszélgetését.

Kilesett egy nagy rakás autógumi mögül, és meglátta ıket. Az iroda ajtaja elıtt álltak, és cigarettáztak. Kínai gyártmányú Makarov-pisztolyuk volt. Az irodában égett a lámpa, amely jól látszott a két férfi mögötti falon lévı üvegablakon keresztül.

Wai Lin megfordult, és visszament, amerrıl jött, hogy másik irányból közelíthesse meg ıket. Miközben elment egy másik nagy rakás autógumi mellett, támadt egy ötlete.

Az ırök disznó vicceket meséltek egymásnak, és nagyokat röhögtek. Meg sem fordult a fejükben, hogy valaha is igazán szükség lehet rájuk a raktárban. Könnyő munka volt. Eddig nem kellett használniuk a fegyverüket, és talán a jövıben sem kell soha. Ki akarna bármit is ellopni errıl a helyrıl? Nincs itt más, csak egy csomó vacak autóalkatrész és rothadó zöldség.

A nevetés abbamaradt, és az egyik ır felsóhajtott. Nem jutott eszébe több vicc.

– Van még egy cigarettád? – kérdezte a társától.

A férfi éppen a zsebébe nyúlt, amikor mindketten valami zajt hallottak a raktárépület sötét részébıl. Mozdulatlanná dermedtek, és egymásra néztek.

– Hallottad?

A másik bólintott. Álltak és hallgatóztak.

Egy autógumi bukkant ki a sötétbıl, és közeledett feléjük gurulva. Elképedve figyelték, ahogy a kerék hatméternyire tılük lelassít, majd eldıl, és forogni kezd, mint egy pénzérme, amit megpörgettek az élén.

Azonnal elıhúzták a fegyverüket, és odamentek az autógumihoz. Az egyik intett a társának, hogy induljon el a ládák közötti folyosón. İ maga óvatosan haladt egy másikon. A raktárépületnek ebben a részében meglehetısen sötét volt. Idegesen szorongatta a pisztolyát, és közben azon tőnıdött, vajon ki szórakozik velük. Amikor tizenkét méternyire távolodott az irodától és a társától, odaért a ládák közötti közlekedıutak egyik keresztezıdéséhez. Jobbra, majd balra nézett, aztán egyenesen ment tovább.

Wai Lin halk volt, és gyors, mint a villám. Kilépett az egyik ládarakás mögül, és jobb tenyere élével hatalmasat ütött a férfi tarkójára, amitıl az rögtön térdre esett. Gyorsan befogta az ır száját a másik kezével, majd egy újabb ütéssel elhallgattatta.

– Hé! Találtál valamit? – kiáltotta a másik ır.

Kérdésére azonban csak a csend felelt.

– Mi történt? Válaszolj már, te idióta! – kiabálta.

Amikor ez alkalommal sem kapott választ, nyugtalankodni kezdett. Készenlétben tartva a pisztolyát, óvatosan elindult, hogy megkeresse.

Ott talált rá eszméletlen társára, ahol Wai Lin hagyta; arccal lefelé hevert a betonpadlón.

A férfi lehajolt, hogy megvizsgálja, a következı pillanatban azonban a Makarov-pisztoly hideg csövét érezte a tarkóján.

– Dobd el a fegyvert! – dörrent rá Wai Lin. Az ır engedelmeskedett. – Most állj fel szép lassan! Ne próbálkozz semmi ostobasággal!

Az ır felállt, de sajnos valami ostobasággal próbálkozott. Megkísérelt megfordulni, és megragadni Wai Lin fegyverét, hogy aztán egy ravasz karatedobással lefegyverezze. A nı azonban sokkal tapasztaltabb volt, mint az ır. Nem csupán a támadását védte ki, de a feje fölött átfordítva belevágta a közelben emelkedı gumirakásba. Ismét rászegezte a fegyvert.

– Rendben van, megpróbáljuk még egyszer – mondta. – Lassan állj fel. És ha megint valami hasonlóval kísérletezel, nem fogok kesztyős kézzel bánni veled.

Az ır bólintott, és láthatóan teljesen megadta magát.

Wai Lin kényszerítette, hogy nyissa ki az irodát, majd utasította, hogy szedje elı a raktár összes múlt hónapi szállítólevelét.

– Most pedig légy jó fiú, és ülj le a földre, arccal a fal felé. Tedd a kezed a fejedre, amíg átnézem ezeket – mondta. – Ha megmozdulsz, kénytelen leszek bántani téged. A barátod miatt ne aggódj. Nem lesz semmi baja. Ideget ért az ütés. Egy óra múlva magához tér, igaz erıs fejfájással.

Mihelyt az ır elfoglalta helyét a fal mellett, Wai Lin elkezdte a papírok átvizsgálását.

Talált egy rakomány teát, amely két és fél hete hagyta el a raktárat. A célállomás megnevezésénél csak egy másik nyilvántartásra utaló bejegyzés volt. Kereste, de nem találta.

– Hol van az ügyfélnapló? – kérdezte az ırtıl.

A férfi azt válaszolta, nem tudja.

Wai Lin odament hozzá, és a jobb fülcimpáját a középsı és a hüvelykujja közé fogta.

– Biztos vagy benne? – kérdezte ismét.

Amikor az ır tétován bólintott, tudta, hogy hazudik. Erısen összeszorította a két ujját. A férfi felordított: – Jól van! Jól van! A menedzsernél... Mr. Dengnél van. A lakásán tartja.

– Honnan tudod?

– İ mondta! Azt mondta, a legfontosabb feljegyzéseket a lakásán tartja.

Talán mert nem tiszták az ügyletei, gondolta Lin.

– Rendben van, hol találom ezt a Mr. Denget? – kérdezte.

– Most? Most biztosan nincs otthon.

– Miért, hol van?

– Nos... – Amikor az ır megmondta, Wai Lin felnevetett és megrázta a fejét.

***

A fekete limuzin végighajtott az éjszakai bárokkal és járókelıkkel zsúfolt utcán, és lefékezett ott, ahol Wai Lin állt hosszú, testhez tapadó, piros cheongsam- ban, amelynek hasítékán kilátszott egyik csábítóan formás lába. A gombnyomásra mőködı ablak leereszkedett, és egy férfi szólította meg a hátsó ülésrıl.

– Mennyit kérsz egy éjszakáért a lakásomon? – kérdezte.

Wai Lin úgy tett, mint aki fontolgatja a választ.

– Nyolcezer jüan – mondta. A férfi felvonta a szemöldökét.

– Nagyon drága vagy!

– De megérem a pénzt – mondta Wai Lin. – Nos, érdekli vagy sem?

A férfi tetıtıl talpig végigmérte. – Fordulj meg mondta. Wai Lin kecses fordulatot tett, és ez alkalommal még több látszott a lábából.

– Rendben van. Szállj be. – Kinyílt az ajtó, és Wai Lin beült.

– Mi a neved? – kérdezte.

– Anita.

– Mi a kínai neved?

Wai Lin megrázta a fejét. – Csak Anita, rendben? Önt hogyan szólíthatom?

– Mr. Dengnek.

Az autó körülbelül hat mérföldet haladt északi irányban, amikor is megérkezett az egyik lakónegyedbe. Végül egy gazdagok által lakott emeletes ház föld alatti garázsába hajtott be.

Wai Lin követte Denget, ezt a negyvenes éveiben járó túlsúlyos férfit a liftbe, amellyel felmentek a tizenhatodik emeletre. Deng kinyitotta lakása ajtaját, és maga elé engedte Wai Lint. A folyosót megvilágító erıs lámpák fényében Lin észrevette, hogy Deng a feje tetején kis parókát visel.

A lakást elegánsan rendezték be, de láthatóan agglegény lakta. A színes tévétıl és a drága sztereóberendezéstıl eltekintve nem sok minden tette barátságossá. Deng megkérte Lint, hogy foglaljon helyet, amíg ı italt készít mindkettıjük számára. Annak ellenére, hogy kommunista országban él, Mr. Deng láthatóan beszerzett magának mindent, amit szeret. Wai Lin ebbıl ismét piszkos ügyletekre következtetett.

– Kérem a pénzt, mielıtt folytatnánk – mondta.

– Rendben van – mondta Deng. – Itt várj. – Azzal bement a hálószobába.

Wai Lin körülnézett, és észrevett néhány bekeretezett fényképet a könyvespolcon. Nem is lepıdött meg, amikor az egyiken Denget látta Csang tábornok társaságában a Mennyei Béke Kapuja elıtt. Annál inkább megdöbbent „Hung királyi herceg” fotójának láttán. Hung úgy nézett ki, mint egy rocksztár, csaknem mint Michael Jackson kínai kiadása – tussal kihúzott szemek, sima fekete haj és kirúzsozott száj. Néhány éve igen nagy felbolydulást keltett, amikor bejelentette, hogy ı a Ming-dinasztia valódi örököse. Még ahhoz is volt bátorsága, hogy „megjósolja”, egy nap elfoglalja a trónt, és visszaállítja a forradalom elıtti Kína dicsıségét. Hungot és környezetét számőzték az országból, és a legutóbbi titkosszolgálati jelentések szerint, amelyeket Wai Lin látott, Zürichben él. Amikor figyelmesebben megnézte a fényképet, a háttérben észrevett néhány katonai egyenruhát viselı alakot. Lehetetlen volt megmondani, hol készült a kép, abban azonban biztos volt, hogy felismerte a gyanús királyi herceg mögött vigyorgó Csang tábornokot. Eltőnıdött, vajon van-e valami kapcsolat Csang és Hung között.

Deng kiszólt a hálószobából. – Gyere be!

Wai Lin halkan odalépett az ajtóhoz, és megállt. Odaátról nehézkes légzés hallatszott.

Minden bizonnyal meg akarja lepni valami kellemetlen dologgal.

Keményen berúgta az ajtót, ami nekicsapódott Dengnek. A férfi felüvöltött. Wai Lin egy ugrással bent termett a szobában, és a földre vetıdve sikerült elkerülnie a kismérető

revolverbıl származó golyót. Felpattant, visszaugrott, megragadta Deng jobb kezét, és vállán átfordítva a földre lökte. Felkapta a fegyvert, és a férfira szegezte, aki nem viselt mást, csak egy alsónadrágot.

– Várj, ne lıj! – kiáltotta Deng. Elképesztıen szánalmas látványt nyújtott a földön fekve.

– Bántani akart, igaz? Esze ágában sem volt fizetni!

– Nem... nem... én... ööö... igen... úgy értem... – dadogta.

– Világos – mondta Wai Lin. Egyik tősarkú cipıs lábát a mellkasára tette, a combja tövéig megmutatva karcsú, sima lábát. – Csak mondja meg, amit tudni akarok, és elfelejtem az egészet. Hol van az ügyfélnapló a raktárból?

Deng meglepettnek látszott. Azt hitte, a prostituált éppen arra készül, hogy kirabolja. –

Ott, az asztalon! – mutatott a szoba sarkába.

Wai Lin ráparancsolt, hogy ne mozduljon, és odament az asztalhoz. Addig lapozgatott a könyvben, amíg megtalálta a hivatkozási számot, amit keresett. Takaros kínai írással a következı állt mellette: „Három szállítmány tea...Carver Médiahálózat épülete, Hamburg, Németország.”

Visszament a földön nyögdécselı férfihoz. – Hol van Csang tábornok? – kérdezte.

– Nem tudom!

Wai Lin felhúzta a kakast, és a férfi homlokának szegezte a revolver csövét.

– Komolyan! – kiáltotta Deng. – Már több mint két hete nem láttam!

– Adott magának valamilyen ládát szállításra?

– Igen, tea volt benne!

– Akkor látta utoljára? – Egy kicsit erısebben odanyomta a fegyver csövét.

– Esküszöm!

Wai Lin jó emberismerı volt. Rendkívül magas pontszámot ért el a kihallgatási tanfolyamon. Deng igazat mondott. Túlságosan meg volt rémülve, hogy hazudjon.

– Rendben van. A fegyvert megtartom – mondta. Miután távoztam, még tíz percig a földön marad. Megértette?

– Nem... nem fogsz megölni? – kérdezte Deng, és az izzadság patakokban folyt az arcán.

Wai Lin kedvesen rámosolygott.

– És egy másik dolog – mondta. – Ha bármit hall Csang tábornokról, azonnal értesítse a rendırséget. Ha megtudjuk, hogy beszélt vele, letartóztatjuk magát. Megértettük egymást?

Deng hevesen bólogatott. Kezdtek a dolgok a helyükre kerülni. A lány tehát zsaru!

Wai Lin felegyenesedett, és kihátrált a szobából.

Deng felemelte a fejét, és azt kérdezte: – Gondolom, ez azt jelenti, hogy nem foglak meztelenül látni?

A lövés levitte a feje búbjáról a parókát. Felüvöltött, és arcán halálos rémülettel a fejéhez kapott. Amikor rájött, hogy életben van, iszonyodva nézett a nıre.

– Talán legközelebb – mondta Wai Lin. Ráfújt a füstölgı pisztoly csövére, és gyorsan elhagyta a lakást.

4.

Mission Du Jour

James Bond mindig is rosszul tanult. Kiskorában problémái voltak az iskolában. Nem mintha nem lett volna jó esző, csak éppen borzalmasan untatta az egész. Nyughatatlan természető volt, az a fajta ember, aki képtelen tétlenül üldögélni. Az iskola mindennapos rutinja hamar fárasztóvá vált számára, és tennie kellett valamit. Mozgalmas életre vágyott.

Az Etonban eltöltött ideje alatt egyáltalán nem tőnt ki a többi diák közül. Két évig járt ide, de szinte kizárólag csak az atlétikával foglalkozott, a tanulmányait hanyagolta. Egyszer kompromittáló helyzetben kapták a fiúkollégiumban dolgozó egyik szobalánnyal, aminek következtében távozásra szólították fel, és ı örült ennek. Az „iskolai nyakkendı” soha nem jelentett sokat számára.

Eton után Bond Fettesbe ment, az apja régi iskolájába. Ami iránt érdeklıdést mutatott, ezúttal is az atlétika volt, valamint a történelem és a katonai tisztképzı tanfolyam. Ezután nem folytatta tanulmányait. Következı lépésként fiatalon jelentkezett a haditengerészethez, majd átkerült a brit titkosszolgálathoz.

Bondnak egy idıben megvolt az a rossz szokása, hogy azt mondta az embereknek, Cambridge-ben tanult. Azzal próbált jó benyomást gyakorolni Miss Moneypennyre, hogy azt mondta, évfolyamelsı volt keleti nyelvekbıl. Nem volt igaz. Ez volt az egyetlen ártatlan hazugság, ami valaha is elhagyta a száját, gondolta Bond mosolyogva. Aztán eszébe jutott, hogy a korával kapcsolatban is hazudott, amikor a Királyi Haditengerészethez jelentkezett. És ott volt még a számtalan kifogás, amit kitalált, hogy megmagyarázza M-nek, hol volt bizonyos idıpontokban.

Amióta a titkosszolgálatnál dolgozik, Bond nagy gondot fordít az önképzésre. A németen és a francián kívül, amit folyékonyan beszél, újabb idegen nyelveket igyekszik elsajátítani.

Németül már fiatalon megtanult, ugyanis gyermekkorának nagy részét Németországban töltötte a szüleivel, mielıtt azok meghaltak volna egy hegymászóbalesetben. Tanult vegyészetet és törvényszéki orvostant az MI6 által szervezett tanfolyamokon. Ahogy telt az idı, egyre többet olvasott. Az általa fontosnak ítélt adatokat megjegyezte, a többit ejtette.

Fontos, hogy ügynökként, különösen dupla nullásként, állandóan dolgoztassa az agyát. A legfrissebb technológiát folyamatosan tanulmányozni és elemezni kell. A világ politikai helyzete és az éppen folyamatban lévı ügyek ismerete létfontosságú. Ebbıl kifolyólag minél több nyelvet beszél valaki, annál jobb. Ez az oka annak is, hogy ma korán kelt, mivel Oxfordba kellett mennie Aston Martin DB5 márkájú autójával. Egy tanárnı már három hónapja dán nyelvre oktatja Balliolban, és aznap esedékes a következı óra.

Bond elfogyasztotta a New Oxford utcai De Brybıl hozatott erıs kávéból, egy francia Maran tyúk tojta, három és fél percig fızött tojásból és két vastag szelet pirított korpás kenyérbıl álló reggelijét. Felöltözött, elköszönt Maytıl, idıs skót házvezetınıjétıl, és elhagyta a lakást, ahol évek óta lakott. A DB5-össel kikanyarodott a King utcára, és észak felé vette az irányt.

Tudta, hogy talán nem túl jó ötlet egy ilyen régi autót kivinni az angol sztrádára, de mindenki ezt teszi, akinek ilyen van, és ı még mindig imádta vezetni. Az autó hosszú évekig a titkosszolgálat tulajdona volt. Amikor a Q-csoport elhatározta, hogy a továbbiakban BMW-vel fog dolgozni, a cég néhány Aston Martinját eladták. Bond túllicitálta Bill Tannert, ötezer

fontot kínálva érte. Az autószerelıje, Melvin Heckman, kitőnı állapotban tartotta a jármővet, és azt is megengedte Bondnak, hogy a magángarázsában tartsa.

Sokkal hamarabb ért Oxfordba, mint számította. A professzornı is meglepıdött, hogy a megbeszélt idıpont elıtt egy órával már ott volt nála. A hölgy éppen akkor végzett a reggeli elıadásával, és még rajta volt a fekete talár. Inga Bergstrom szokás szerint most is igyekezett hasznosítani az idıt. Biztos akart lenni benne, hogy tanítványa jól megtanulta a leckét.

– Elégedett vagyok a fejlıdésével, Mr. Bond – mondta két óra múlva dánul.

– Ezt kizárólag magának köszönhetem – válaszolta Bond olyan tökéletes kiejtéssel, mintha egyenesen Koppenhágából érkezett volna.

– Jó a nyelvérzéke – sóhajtotta a nı.

– Maga ösztönöz a helyes használatára – mondta Bond, majd odahajolt és megcsókolta.

A pár teljesen felforgatta a professzornı irodájában álló heverıt. Az összekuszált ágynemő nem igazán illett a polcokon katonás sorokban álló könyvek, a gyönyörő, kék szemő, szıke professzornıt ábrázoló képek közé, és erısen kirítt az iroda általános rendjébıl.

Magas, erıs csontozatú nı volt, mint a dánok általában. Bondot csodálattal töltötte el csinos popsija. Érettségének, intellektusának és ragadozó természetének köszönhetıen komoly sikereket ért el a tanári pályán. Az irodai díványt kizárólag a problémás diákokra tartogatta.

És mivel két hét telt el a legutóbbi látogatása óta, Mr. Bondnak igen sok behoznivalója volt, de sikerült bebizonyítania, hogy gyorsan, ám igen alaposan tanul.

Elegáns arany öngyújtójával kimerülten meggyújtott két cigarettát, és az egyiket Bergstrom professzornınek nyújtotta. Inga mélyet sóhajtott, és hagyta, hogy a férfi az ajkai közé illessze. Jobb kezével megfogta Bond jobb csuklóját, ballal a cigarettát, majd a szájához vonta a férfi kezét, és szopogatni kezdte az ujjait.

– Ha éhes vagy, talán ebédelnünk kellene – javasolta a férfi angolul.

– Dánul beszélünk, James, dánul. Te mindig valami lehetetlen csirkés étterembe viszel –

mondta a nı az anyanyelvén. – Inkább készítek néhány szendvicset magunknak. Különben nagyon finomak az ujjaid. Kiválóak elıételnek.

Bond lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a nı a kezével játszadozzon, de hirtelen valami halk zümmögést hallott a szoba másik felében heverı ruhakupac alól.

– Már megint – mondta a nı dánul. – Hallgasd csak. Azt hiszem, egy méh van a szobában.

Bond megrázta a fejét.

– A fenébe. Mióta hallod?

Kibújt a takaró alól, és felkapta az ágy mellıl az alsónadrágját. Inga felült, és összeráncolta a szemöldökét. Bond odament az öltönyéhez, és benyúlt a zsebébe.

– Mi az? – kérdezte Inga.

– Hogy mondod dánul a „rádiótelefon”-t? – kérdezte Bond a nı nyelvén. Kihúzta az antennát, és beleszólt, ez alkalommal már angolul. – Itt Bond. Meglehetısen rossz a vétel.

Londonban Miss Moneypenny a védelmi minisztérium hadmőveleti termében ült, körülötte az eligazításra összegyőltekkel. A vezérkari tisztek már várták kintrıl a jelentéseket.

M és Bill Tanner ott álltak mögötte, türelmetlenül várva Bond érkezését, hogy végre elkezdhessék. Nem szerették megvárakoztatni a védelmi minisztert és az admiralitás, más néven a tengernagyi hivatal elsı lordját.

– Hol voltál eddig? – suttogta Moneypenny, eltakarva fülét, hogy jobban hallja a férfit. –

Legalább egy órája próbállak elérni! Riadókészültség van! Nem néztél tévét?

Bond arca megrándult. A háttérbıl a vezérkari tisztek hangja hallatszott: – Uram, a H. M.

S. Invincible útban van Gibraltár felıl... – Uram, a Defiant követ egy kínai tengeralattjárót...

– Nem néztem tévét – mondta Bond. – Oxfordban vagyok, tanulni. Egy újabb nyelv elsajátításán fáradozom.

– Nos, ha nem indulsz ide azonnal, ki fognak herélni – mondta Moneypenny.

– James! – szólította Bergstrom professzor kissé túl hangosan a tanítványát. – Gyere vissza az ágyba!

Bond lelki szemeivel látta Moneypenny arckifejezését. – Feltételezem, ı a tanárod –

mondta a nı kifejezéstelen hangon.

– Igen! Így van!

Moneypenny nem törıdött bele a dologba. – A védelmi minisztériumban vagyunk.

Útközben kapcsold be a rádiót. Válsághelyzet alakult ki. A flottát Kínába küldjük. Tíz percen belül legyél itt.

– De hiszen kétórányira vagyok – mondta Bond. – Legalább hatvan percbe telik, mire odaérek.

– Hol vagy? – kérdezte Moneypenny ismét.

– Mondtam már, Oxfordban, a tanárom irodájában. Némi hallgatás után Moneypenny megjegyezte: – Még sosem hallottam, hogy valaki így nevezte volna. Felhúzta a szoknyáját, hogy feltárja az irodáját, mi?

Moneypenny majdnem elkezdett kuncogni a saját viccén, de ekkor felnézett, és meglátta M-et. Elsápadt, és letette a telefont.

– Ne kérdezzen semmit – mondta.

– Ne mondjon semmit – bólintott M.

***

Bond kissé alábecsülte az idıt, amely ahhoz kellett, hogy odaérjen a védelmi minisztériumhoz Whitehallban. Az Aston Martin pontosan egy órával és húsz perccel azután kanyarodott be az épület mögötti utcába, hogy Moneypenny letette a telefont. M

természetesen elégedetlen lesz, de ennél több nem telt tıle. Egy újabb percet vett igénybe a biztonsági kapu és az ellenırzés. Autóját M Rolls-Royce-a mögött állította le, és besietett egy jelzés nélküli hátsó ajtón, amelynél ırök álltak.

Az értekezlet elkezdıdött nélküle. A zajszint meglehetısen magas volt, mivel a vezérkari tisztek egyfolytában parancsokat továbbítottak és jelentéseket fogadtak. A hatalmas videoképernyık a Királyi Haditengerészet flottáját mutatták, amely indulóban volt a Dél-kínai-tengerre. Az egyik képernyın a Henry Guptáról készült felvétel látszott, amelyen a terrorista éppen átveszi a piros dobozt a fegyvervásáron. Bondot nem lepte meg a teremben látható érdemrendparádé. Csaknem mindenkit felismert – közöttük a tengernagyi hivatal elsı lordját és Roebuck tengernagyot is, aki éppen M-mel vitatkozott. Ez talán még jó is volt így, mert legalább nem vették észre a késését.

– Maga a kínai légierı pártját fogja a Királyi Haditengerészettel szemben? – kérdezte Roebuck, és az arca elvörösödött a dühtıl.

– Ugyan már, ez nevetséges! – fortyant fel M. Rendkívül kemény tudott lenni, ha akart.

Az elmúlt hónapok során Bond csodálata az asszony iránt egyre fokozódott.

– Elsüllyesztik az egyik hajónkat – harciaskodott az admirális –, maga pedig „közös vizsgálatot” akar kezdeményezni? Ha gyávaságból...

– Joga van nem egyetérteni velem, de ha még egyszer kimondja a „gyávaság” szót, megkérem, hogy jöjjön ki velem – válaszolt M nyugodtan.

Bond a néma Bill Tannerre nézett, amikor nyílt az ajtó, és a védelmi miniszter lépett a terembe, éppen idıben, hogy hallja az utolsó szavakat.

– Mi ez? – kérdezte. – M, ez csaknem úgy hangzott, mintha Roebuck tengernagyot egy ökölpárbajra akarná kihívni.

– Igen, miniszter úr, valóban ez volt a szándékom válaszolta a nı.

– Legyenek szívesek felhagyni ezzel a civódással! Válsághelyzettel állunk szemben! –

jelentette ki a miniszter határozottan. – Tíz perc múlva minisztertanácsi értekezlet. Mi a jelenlegi helyzet?

– Kelly tengernagy három fregattja a helyszínen van, holnap újabb három érkezik –

jelentette az elsı lord.

– Az sem számítana, ha ötven érkezne a helyszínre holnap. Hajóink alig tízpercnyire vannak a legnagyobb kínai légi támaszponttól! – jegyezte meg M. És a kínaiak nem fogják hagyni, hogy a flottánk ilyen közel maradjon. Ez pontosan olyan, mintha a kínai flotta itt horgonyozna a csatornán.

Roebuck tengernagy a levegıbe lendítette a kezét. Tehát maga szerint egyszerően fogadjuk el, hogy elsüllyesztették egy hajónkat?

– A fenébe! – meredt rá M. – Én nem ezt...

– Kérem! – kiáltotta a miniszter. – M, mit akart mondani?

Roebuck válaszolt a nı helyett. – M azt akarja mondani, hogy a kínai pilótáknak igazuk volt, mert a hajónk a mőholdas navigáció ellenére valóban letért az útvonalról!

– Amit én mondani akartam – szúrta közbe M –, hogy az EHR-t manipulálni lehet.

– Én eddig azt hittem, hogy ez lehetetlen – jegyezte meg a miniszter.

– Tanner! – szólította M a vezérkari fınököt, aki régi barátja volt Bondnak.

– Amint tudja, uram – sietett Tanner M segítségére –, a hajók a tengeren, a repülık, de még a kirándulóhajók is az egységes helyzetjelzı rendszerre, az EHR-re hagyatkoznak. Az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának mőholdjai folyamatosan továbbítják a szárazföldi atomórák idıjeleit.

– Ezt tudom – mondta a miniszter –, és még öt percem van.

Tanner kissé zavartan felgyorsította a beszédét. Ezek a jelek kódoltak, hogy a vevıegység megkülönböztethesse az egyes mőholdak jeleit. Az atomórajelkódoló rendszer – amit röviden AKR-nek neveznek az egyik legféltettebb amerikai titok.

Miközben Tanner beszélt, egy vezérkari tiszt sietett be a terembe, kezében egy köteg újsággal, amelyeket kezdett szétosztani. A miniszter elkerekedett szemmel meredt a saját példányára, miközben Tanner folytatta: – A világon mindössze huszonkét AKR-egység van.

– Úristen! – nyögte a miniszter. – Ez megdöbbentı. – M-re nézett, és átnyújtotta neki az újságot. – Bocsásson meg, M, A Holnap legfrissebb kiadása.

A

fıcím

szinte

ordított

az

elsı

oldalról:

„MEGGYILKOLT

BRIT

TENGERÉSZEK...Tizenhét, géppisztollyal kivégzett tengerész tetemére bukkantak.”

– Egy vietnami halászhajó fogta ki a holttesteket olvasta a miniszter. – Tizennyolc éves fiúk is voltak közöttük.

Roebuck tovább olvasta a cikket. – Ugyanolyan lıszerrel mészárolták le ıket, amilyet a kínai MiG-ek használnak.

A miniszter a vezérkari fınökre nézett, és keserő gúnnyal azt mondta: – Folytassa, Tanner.

– Volt egy huszonharmadik AKR-egység is, amely feltehetıen megsemmisült az amerikai légierı egyik szállítmányának felrobbanásakor...

Bond, megérezve, hogy Tanner hallgatóságának figyelmét inkább az újságcikk köti le, odalépett a Guptáról készült felvételt bemutató képernyıhöz, és megnyomott egy gombot. A kép megállt, rajta Gupta, kezében a piros dobozzal.

– Ott a hiányzó AKR – mondta, elég hangosan, hogy mindenki hallhassa. – És ennek segítségével valaki, aki megfelelı mőszaki képzettségei bír, mint például az az ember, aki a kezében tartja, meg tudja csinálni, hogy egy közönséges mőhold EHR-mőholdként mőködjön, és félrevezessen egy hajót.

Roebuck végigmérte Bondot. – Ön kicsoda, uram?

– Én vagyok a Fehér Huszár, maga a Fekete Király, és tartozom magának egy sakktáblával.

– Tessék? – kérdezte a miniszter, aki semmit nem értett az elhangzottakból.

– Ne törıdjön vele, miniszter úr – mondta M. – Folytassa, Tanner.

– Az egyik Kína fölött lévı CMH-mőhold – egy hírközlı szatellit, amely nem kapott sugárzási engedélyt – jeleket továbbított a kérdéses éjszakán.

– Tehát az a jel térítette el a hajót? – kérdezte a miniszter.

– Ebben azért nem lehetünk biztosak – fortyant fel Roebuck. – Igaz, M?

– Igaz – ismerte be M. – Csak annyit tudunk, lehetséges, hogy így történt. – Ránézett Bondra, és a férfi egyetértése jeléül bólintott.

– Nincs semmiféle bizonyítékunk – mondta Roebuck. – Azonban mihelyt a flottánk megtalálja a Devonshire-t, azonnal meglesz a bizonyíték! Egyedül M nem akarja, hogy odaküldjük a hajóinkat. Szerinte levett kalappal a kínaiak elé kellene járulnunk, és közös vizsgálatot kérnünk!

– Igaz ez? – kérdezte a miniszter.

– Nem mondanám, hogy levett kalappal, de ettıl eltekintve valóban ezt javaslom –

válaszolta M.

– De hiszen ez lehetetlen, M – sopánkodott a miniszter, a fejét csóválva. – Az újságok vért követelve üvöltenek. Ha azt tennénk, amit maga mond, a média leszedné a fejünket.

– Alig néhány perce vádoltak gyávasággal – mondta M. – Ennek ellenére szívesebben kiállnék a média elé, és megmondanám nekik, hogy menjenek mindnyájan a pokolba, mintsem hogy veszélybe sodorjam az országot.

A miniszter arca megfeszült. – Legyen szíves, jöjjön félre velem.

Hallótávolságon kívülre vonta M-et. Bond és Tanner gyors pillantást váltottak.

– M-nek igaza van, de ez alkalommal túl messzire ment – súgta Tanner. – Lehet, hogy lemondatják.

– Fogadjunk, hogy nem sikerül nekik – mondta Bond.

– Ideadnád a kocsid kulcsait?

– A kocsimat azért nem teszem fel a fogadásra, Bill.

– Nem, nem errıl van szó. Bevitetem a garázsba, mert te velünk jössz.

M befejezte magánbeszélgetését a miniszterrel, és összeszorított szájjal elsietett a tengernagyok, majd Bond és Tanner mellett. A két férfi ismét egymásra nézett, majd követték az asszonyt ki a terembıl.

***

A hatalmas régi Rolls-Royce rendıri kísérettel hajtott át a kapun. M, Tanner és Bond kényelmesen hátradılve ültek hátul, miközben az autó elhagyta Whitehallt, és kifelé tartott Londonból. Bond a pótülésen ült, szemben M-mel és a vezérkari fınökkel.

Bond M arckifejezését tanulmányozta. Egyáltalán nem látszott, hogy bántanák az épületben történtek. Nyugodt volt, és higgadt, mivel bízott a saját igazában. Bond tudta, képes lett volna kivinni Roebuck tengernagyot a raktárba, ha az elfogadja a kihívását.

Kapcsolatuk azóta erısödött meg, hogy M átvette az MI6 vezetését. Szövetségük szálai eleinte meglehetısen gyengék voltak, de miután Bond megállta helyét a „harcmezın”, és bebizonyította, hogy hírneve megalapozott, kiválóan kijöttek egymással. Elıdjéhez, Sir Miles Messervyhez hasonlóan M is helytelenítette Bond nıügyeit és különcségeit, azonban tudta róla, hogy kiváló ügynök. Idıvel megtanult szemet hunyni a férfi hibái fölött.

Tanner skót whiskyt töltött három pohárba, M pedig megnyomott egy gombot. Bond mellett félrecsúszott a faburkolat egy darabja, elegáns kis kommunikációs pultot tárva fel.

Újabb gombnyomásra leereszkedett a válaszfal Bond feje mögött, és feltőnt Miss Moneypenny, aki a sofır mellett ült. A hölgy több mobil telefonnal és egy laptop számítógéppel is fel volt szerelve. Ha M-nek utazó irodája volt, akkor Moneypennynek hordozható irodája.

– Jó estét, James – mondta Moneypenny. Vörös haja csillogott a lemenı nap fényében.

– Jó estét, Moneypenny – mondta Bond, és felemelte a poharát. – Szkol.

– Moneypenny, szivárogtass ki egy sztorit az Express nek mondta M. – Legyen benne, hogy a kormány szeretne kitenni az állásomból, de félnek a mindenkirıl vezetett aktáimtól.

Bondhoz és Tannerhöz fordult. – Ezzel talán nyerünk néhány napot. Azonban két nap múlva nem fog számítani, kit rúgnak ki, mert lehet, hogy nyakig fogunk ülni egy háborúban, amit lehetetlen megnyernünk. Teljesen biztosak benne, hogy igazuk van, és egy nagy rakás bizonyítékkal rendelkeznek. Nekünk egy sincsen. Csak három-négy dolog, ami sehogy sem stimmel.

A Rolls éles kanyart vett, azonban M úgy viselkedett, mintha állnának.

– Sajnálom, de csak néhány percünk van, hogy kivigyünk téged a Heathrow-ra – mondta Bondnak.

Ezek olyan szavak voltak, amelyeket 007 imádott hallani.

– Beijing, M? Ismét Hongkong?

– Nem, Hamburg. Ha jól tudom, ismered Elliot Carver feleségét.

Bond elkomorodott. – Igen. Nagyon jól ismertem, amikor még Paris McKenna volt. Errıl azonban csak kevesen tudnak.

Megfordult, és pillantása találkozott Moneypennyével. A nı vállat vont. – A királynıért és a hazáért, James.

M kutatóan nézett Bondra. – Furcsán néztél rám, amikor Tanner a mőholdról beszélt.

Miért?

– A Carver Médiahálózat egyik mőholdját említette, és hirtelen eszembe jutott, hogy a Holnap nevő újság is Elliot Carver tulajdona.

– Pontosan. – M elégedett volt, hogy egyformán jár az eszük.

Végszóként Tanner egy vastag aktát nyújtott át Bondnak. – Elliot Carver, született Hongkongban, hivatalosan árva, nem hivatalosan Lord Rovermannek, a hongkongi és londoni sajtómágnásnak, valamint egy szülés közben meghalt német nınek a törvénytelen gyermeke.

Egy szegény kínai család ötven font fejében elvállalta a fiú nevelését. Harminc évvel késıbb Carvernek valahogy sikerült megszereznie a Roverman lapkiadót, amibıl létrehozta a Holnap ot , és nem törvényes apja öngyilkosságot követett el.

– Még mondja valaki, hogy a családi értékek manapság hanyatlóban vannak – jegyezte meg Bond.

A Rolls rákanyarodott a Heathrow felé vezetı autóútra. A repülıtér alig néhány percnyire volt.

– Tanulmányozd át az aktát. Lenyőgözı – mondta M.

– Gondolod, hogy Carvernek köze van ehhez az egészhez? – kérdezte Bond.

– Mielıtt az ázsiai CMH-mőhold elküldte volna azt az ismeretlen jelet, a hamburgi CMH

mősorszóró központ is leadott egy azonosítatlan impulzussorozatot magyarázta Tanner. – Egy központ, amely csak ma este fog megnyitni. Carver hatalmas fogadást ad az esemény tiszteletére.

Moneypenny egy borítékot nyújtott át Bondnak.

– A belépıjegyed, a fedısztorid és a bérautó-foglalásod – mondta. – Itt írd alá, kérlek.

Miután Bond hivatalosan is átvette a dokumentumokat, M folytatta: – Carvernek több mőhold van a tulajdonában. A saját szemeddel láttad a terrorista Guptát, kezében egy

mőszerrel, amit csak egy mőholddal együtt lehet használni. A te feladatod kideríteni, kapcsolatban van-e a két dolog egymással. Kavard fel a vizet Carver körül. Frissítsd fel a kapcsolatodat Mrs. Carverrel.

– Szerintem már nem is emlékszik rám – mondta Bond.

– Akkor hát emlékeztesd. Majd pumpálj ki belıle annyi információt, amennyit csak lehet.

Bond visszaadta az aláírt papírost Moneypennynek, aki odasúgta: – Azt már neked kell eldöntened, mennyi pumpálásra lesz szükség.

– Bárcsak ez rád és rám is igaz lenne – súgta vissza Bond.

Moneypenny kedvesen mosolygott, majd egy gombnyomással felhúzta a válaszfalat. M

közelebb hajolt Bondhoz, és azt mondta: – Az akta alapján az a benyomásod támadhat, hogy egy nagy bálba mész. Pedig, ha a szimatom nem csal, szörnyő veszélyben leszel.

– Másképp el sem vállalnám – mondta Bond.

Ekkorra a Rolls áthajtott a Heathrow repülıtér biztonsági kapuján, és folytatta útját egyenesen a kifutóra. A British Airways 757-es járata indulásra készen állt. A személyzet tagjai lépcsıt toltak a géphez, amikor a Rolls megállt mellette.

– Légy óvatos, 007 – mondta M, mielıtt Bond kiszállt volna az autóból.

5.

Akit pofon vágnak

A British Airways 757-es járata a Flughafen Fuhlsbuttel re , más néven a hamburgi repülıtérre szállt le aznap délután. A repülıtér épülete ultramodern, a hatalmas tartóoszlopokon nyugvó tetı egy repülıgép szárnyához hasonlít. Számtalan érdekes bolt és butik sorakozik egymás mellett – még néhány Harrods is – és több étterem várja az éhes utasokat.

A belvárost átszelı csatornák miatt Hamburgot gyakran hasonlítják Velencéhez és Amszterdamhoz. Máskor, köszönhetıen a rossz hírő Reeperbahnnak, „Európa bőnös városa”

néven szerepel. Szó ami szó, a város igen gazdag történelemmel rendelkezik. A fennállásának 1200 éve alatt sokszor katasztrófa sújtotta települést a háború után nagyobb és sokkal szebb világvárossá

építették,

tágas

parkokkal,

felhıkarcolókkal

és

jelentıs

kulturális

intézményekkel. Németországnak csak a második legnagyobb városa, de a légzöldebbnek tartják. Területének ötven százaléka víz, erdı, és több mint 1400 kert meg park.

Bond mindig kedvelte Hamburgot, és fiatal korában elég sokat tartózkodott itt. Szívesen emlékszik vissza arra, amikor néhány tengerésztársával meglátogatták a Reeperbahnt, még mielıtt csatlakozott volna a titkosszolgálathoz. Korábban is járt már piroslámpás negyedekben, különösen Amszterdamban, azonban ahhoz, amit a Grosse Freiheiton látott, egy utcán, amelynek neve „nagy szabadság”-ot jelent, semmi sem hasonlított. A Herberstrasse, ahol a lányok kirakatok mögött mutogatták bájaikat, és próbálták rávenni a tengerészeket egy kis üzleti tranzakcióra, csak arra volt jó, hogy felnyissa a szemét.

Bond odament az Avis autókölcsönzı cég repülıtéri kirendeltségének pultjához, ahol egy csinos lány üdvözölte kedvesen. – Segíthetek, uram? – kérdezte németül.

– Igen – válaszolta Bond, szintén németül. – A cégem bérelt számomra egy autót. –

Átadta a lánynak a papírt, amit Moneypennytıl kapott.

– Egy pillanatot várjon, kérem – mondta a lány, és eltőnt.

Bond azon tőnıdött, vajon milyen autót kap. Tudta, hogy Q egy Jaguár XK8-assal dolgozott az elmúlt néhány hónapban, és ı maga is szerette volna kipróbálni.

A 007-es beidegzıdés átvette az uralmat fölötte, és reflexszerően körülnézett, valaki vagy valami nem lóg-e ki a képbıl. Amikor végzett a helyiség vizsgálatával, tekintete az újságosállványra esett, azon is a Holnap legfrissebb kiadására. KÍNA FIGYELMEZTETI A BRIT FLOTTÁT – harsogta a fıcím.

– Ha lenne szíves itt aláírni, Mr. Bond. – Azonnal felismerte a háta mögül érkezı hangot.

Megfordult, és a maga nemében páratlan Q-t látta, piros Avis-öltönyben. Fáradtnak látszott. Bond alig bírta megállni, hogy ne nevessen fel hangosan.

Q lecsapta a bérleti szerzıdést a pultra. – Ez a kárbiztosítás a maga gyönyörő új autójához.

Bond élvezte a helyzetet. A drága Boothroyd ırnagy, a Q-csoport fınöke és a titkosszolgálat hivatalos fegyvermestere, talán az egyetlen ember, akit zseninek nevezne. Ha nem kedvelné ennyire, nem is ugratná állandóan. Q már túl volt élete delén, de az életerı nem hiányzott belıle. Némajátékuk olyan megszokottá vált, mint Bond vodkamartinije.

Q összeszorított fogakkal kérdéseket tett fel, és beikszelte a megfelelı ablakokat Bond válaszai nyomán.

– Igényel baleseti törésbiztosítást?

– Igen.

– Tőzkár?

– Talán.

– Vagyontárgy-biztosítás?

– Feltétlenül.

– Személyi sérülés?

– Remélem, nem lesz rá szükség, de baleset bármikor elıfordulhat.

Az ırnagy észrevette, hogy a sorban várakozó civilek hallják a párbeszédüket. Nagyot fújt, és odanyújtotta Bondnak a tollat. 007 aláírta a papírt.

– Nos, a hétköznapi veszélyek ezzel el vannak intézve – mondta. – Kell még valamilyen óvintézkedés?

Q szeme összeszőkült. – Csak velem szemben, 007 – súgta. Erıteljesen intett a fejével, majd kinyitott egy ajtót a pult mögött. Bond megkerülte az asztalt, és követte Q-t.

A vámraktárban voltak, ahol két hatalmas láda állt a betonpadlón.

– Most jól figyelj, 007 – mondta Q. – Íme az új autód.

Meghúzott egy kart, mire a láda oldalai félrecsúsztak, és feltőnt mögöttük egy dühös jaguár, ketrecben.

Az állat hangosan rámordult Bondra, aki összerezzent a váratlan hangtól.

Q hangosan felnevetett. – Bocs, nem ezt akartam!

Bond megnyugodott, és ı is elnevette magát.

Q odalépett a másik ládához, Bond azonban nem mozdult; az állatot nézte. Szúrós tekintetének hatására szinte azonnal meghunyászkodott.

Q, továbbra is jóízően nevetve, a másik ládához vezette Bondot. Nagyon elégedett volt kis tréfájával. Ritkán viccelte meg, de ha igen, az mindig emlékezetes maradt.

– Próbáljuk meg újra, rendben? – mondta Q. Meghúzta a kart a másik ládán, mire annak mind a négy oldala a földre hullott. Bondra nagy hatással volt, amit látott.

– Egy vadonatúj BMW 750, benne a szokásos extrák. Géppuska, rakéták...

– CD-játszó van benne? – kérdezte Bond.

Q folytatta, mintha nem is hallotta volna a kérdést. – ...EHR-követı és...

Kinyitotta az autó ajtaját.

– ...ez olyasvalami, amire különösen büszke vagyok.

A rejtett hangszórókból angolul beszélı német nıi hang csendült fel. – Isten hozta a BMW

új hangos navigációs rendszerében.

Bond becsukta az ajtót.

– Úgy gondoltuk, jobban odafigyelsz egy nıi hangra – mondta Q.

– Ismerıs számomra. Azt hiszem, találkoztunk valahol – mondta Bond.

– Az ilyesfajta kalandjaid nem érdekelnek, 007.

A nyárfaezüst színő autó egyszerően csodálatos volt. Bond elégedetten szemlélte.

– Most pedig add ide a fegyvered – parancsolta az ırnagy.

– Még nem lıhetsz le – tiltakozott Bond. – Nem rontottam el semmit.

– Ezt kapod helyette.

A fegyvermester kinyitott egy fényezett fadobozt, amelyben fekete bársonyon egy Walther P99 kézi lıfegyver hevert. Az új 9 mm-es Parabellum volt, amelyet a Carl Walther GmbH úgy reklámozott mint a „jövı évszázad fegyveré”-t.

– Azt hiszem, ez tetszeni fog neked, 007 – mondta Q, és kivette a pisztolyt a dobozból.

– Mit tud? – kérdezte Bond.

Q bosszúsan meredt rá. Sorra rámutatott a fegyver részeire. – Meghúzod ezt a valamit, amit úgy neveznek „ravasz”, mire „golyónak” nevezett kis izék repülnek ki a lyukas végébıl.

Bond tettetett hitetlenkedéssel megrázta a fejét. – Honnan szerzed ezeket a dolgokat?

– Ez egy elsütımechanizmus nélküli, egyes és sorozatlövésre alkalmas pisztoly, amelyet a német rendırség elıírásai alapján fejlesztettek ki.

Átadta Bondnak a fegyvert, aki mindkét kezében mérlegelte, marokra fogta, célzott vele...

– A burkolata és egyes alkatrészei kiváló minıségő polimerbıl készültek. A tárba tizenhat lıszer fér, plusz egy a töltényőrbe.

Bondnak tetszett a pisztoly. Csinos kis kézifegyver volt.

Ez viszont teljesen más – mondta Q, egy különleges rádiótelefont adva Bond kezébe. –

Légy szíves, ne felejtsd el, hogy...

– Ez nem játék – vágta rá Bond gépiesen.

Q bemutatta a mőködését. – Ide beszélsz, itt hallgatod.

– Most már tudom, eddig mit csináltam rosszul!

Egy fekete Ericsson-modell volt. – Számos olyan tulajdonsággal bír, amit hasznosnak találhatsz: infravörös ujjlenyomat-keresıt, 20 000 voltos önvédelmi elektrosokkolót, levehetı antennát, valamint videokamerát tartalmaz. Egyben az új autód távirányítója is.

Q megnyomott rajta egy gombot, mire szétnyílt, mint egy könyv.

– Megpróbáltuk felhasználóbarát módon kialakítani, de be kell ismernem, nagy gyakorlatot igényel. Megérintette a szenzorfelületet. – Kétszer hozzáérsz...

Mögöttük beindult a BMW Néhányszor felpörgött a motorja, majd alapjáraton duruzsolt, parancsra várva.

Q óvatosan végigtolta ujját az érintésérzékelın. Most lassan erre a szegmensre húzom... –

A BMW hátramenetbe kapcsolt, és lassan tolatni kezdett. Q a másik irányba mozdította az ujját. Kattant a sebességváltó, és az autó akadozva megindult elıre. Az ırnagy felemelte a kezét, mire a BMW megállt. Odaadta Bondnak a készüléket.

– Kívülrıl meglehetısen nehéz kocsit vezetni, de gyakorlattal...

– Nézzük, hogy reagál az én érintésemre – mondta Bond.

Felcsikorogtak a kerekek. A BMW ırült sebességgel tolatni kezdett, egy kört írt le a láda körül, megállt, majd elırelendült, Bond és Q felé tartva. Amikor a lökhárító alig néhány centire volt a térdüktıl, hirtelen megállt.

Bond leállította a motort, és élvezte a pillanatot. Q arca sápadt volt.

– Tényleg úgy van, ahogy mondtad, Q. Sok gyakorlással talán sikerül elboldogulnom vele.

Q szemét az égre fordította. – Nıj fel, 007.

***

Reflektorok fénye söpört fel-alá a Carver Médiahálózat épületkomplexuma elıtt.

Limuzinok és autók hosszú sora kígyózott a piros zakós komornyikok csoportja felé, akik a félkör alakú téglaépület ünnepélyesen kivilágított bejáratánál fogadták a vendégeket. Az a fajta esemény volt, amely valósággal vonzotta az elıkelıségeket, gazdagokat és híres embereket. Diplomaták, üzletemberek és üzletkötık, mővészek, de még rocksztárok is érkeztek a világ minden pontjáról. A CMH megnyitja új központját Hamburgban.

Bond megállt az egyik komornyik mellett, aki kinyitotta számára az ajtót.

Bond kiszállt, és németül odaszólt neki: – Ne hagyja, hogy befolyásolja magát!

A fickó zavartan beszállt az autóba, hogy elhajtson vele a garázsba.

A következı pillanatban azonban az autó nıi hangon ráparancsolt: – Biztonsági öv, bitte!

Az épületben már javában állt a bál. Bond, aki a lehetı legjobban nézett ki fekete Brioni szmokingjában, a meghívóját átadta egy hostessnek az ajtóban.

– Isten hozta, Mr. Bond. Kérem, engedje meg... – A nı bevezette a csarnokba, amelyet az esemény tiszteletére karneváli módon fellobogóztak. A jobb oldali zászlón a Holnap, a bal

oldalin a CMH jelmondata ékeskedett. Mindkettıt Elliot Carver képmása uralta, sıt bármerre fordult, mindenhonnan a médiaguru arca nézett vissza rá valamilyen megjelenítırıl.

A helyiség két régebbi épülethez csatlakozott egy sor fémhíddal. Rendkívül sikkes volt.

Bond arra gondolt, hogy ez a fajta építészeti megoldás Carver gátlástalan nagyravágyását tükrözi. Elliot Carver élvezte a gazdagságát, és szeretett kérkedni vele.

Bondot a hostess egy magas férfihoz vezette, aki minden bizonnyal a fınöke volt. Elegáns homokszínő öltönyt viselt, mint a többi szervezı. Egy gyönyörő kínai nıvel beszélgetett, aki hosszú, ezüstszínő estélyi ruhát viselt. Gyönyörő, barna szeme találkozott Bond tekintetével, még mielıtt Bond kísérıje átadhatta volna a férfinak a meghívót.

– Isten hozta Hamburgban, Mr. Bond – mondta a férfi, miután megnézte a csinos kis kártyát. – Jack Trenton vagyok, az itteni közönségszolgálat alelnöke. – Kézfogása erıs volt, és határozott. Bond úgy ítélte meg, a férfi sokkal inkább a testırség tagja lehet.

Trenton folytatta: – Biztos vagyok benne, hogy önök ketten ismerik egymást, hiszen vetélytársak.

– Nem, még nem volt szerencsém – mondta Bond. Ránézett a nıre, és a szemei mosolyogtak. – A nevem Bond. James Bond.

Kezet fogtak, majd a nı is bemutatkozott: – Az én nevem Lin. Wai Lin. A Hongkong Bank alkalmazottja vagyok. Ön biztosan...

– Én pedig az Angol Banké – válaszolta Bond. Ez egy viszonylag biztonságos álca volt.

Véletlenül éppen mostanában keveredett közelebbi kapcsolatba a pénzszakmával, mivel személyes érdekeltségei támadtak e területen, tehát akkor sem jött volna zavarba, ha ilyen téma kerül szóba.

Bond szemügyre vette a nıt. Alacsony termete ellenére sugárzott belıle az önbizalom és a határozottság. Húszas évei végén vagy harmincas évei elején járhatott. Bond arra gondolt, túlságosan egzotikus és mutatós ahhoz, hogy bankár lehessen. Érzett valami veszélyeset benne. Hirtelen nagyon kíváncsi lett.

Wai Lin is tanulmányozta Bondot, és azonnal arra a következtetésre jutott, hogy a brit férfi nem az, akinek mondja magát. Kék szemeiben volt valami fenyegetı fény. Gondosan nyírt fekete hajába két oldalt néhány ısz szál vegyült. Egy rövid tincs mindig a jobb szemöldökére hullott. Jobb arcán halvány sebhely, a szája kegyetlenséget árul el, mégis kívánatos. Túl jóképő, túl hővös és túl magabiztos, hogy olyan földhözragadt szakmát őzzön, mint a bankárkodás. Biztosan nyomozó, gondolta a nı.

– Engedjék meg, hogy felkísérjem önöket Mr. Carverhez – mondta Trenton. – Már várja önöket. – Megindult a gyülekezı vendégek között a félemeletre vezetı lépcsı felé. Ahogy egyre beljebb jutottak az épület belsejébe, Bond mind több és több nagydarab, piros zakót viselı fickót – úgymond „biztonsági ır”-t látott. Tudta, hogy ezek valójában személyi testırök... vagy rosszabbak.

– Hát nem csodálatos? Régebben minden külön volt. Az irodaépület mögöttünk, a nyomda baloldalt, a mőholdhálózat épülete jobboldalt. Most azonban ezzel a csarnokkal az egész komplexum egy tetı alá került.

– Még akkor is, ha ez a tetı egy sátor – jegyezte meg Bond.

– Lehet, de egy díjnyertes sátor – válaszolt Trenton nyugodtan.

Felértek a félemeletre, és Elliot Carvert jó néhány vendég társaságában találták. Mandarin fazonú fekete, magas nyakú Kenzo tunikát viselt, és játszotta a tökéletes házigazdát –

elbővölı volt, elıkelı és elegáns. Bond nehezen hitte el, hogy ez a férfi lenne felelıs a brit tengerészek meggyilkolásáért.

– Mr. Carver – szólította meg Trenton udvariasan –, hadd mutassam be Mr. Bondot és Miss Lint.

Carver feléjük fordult, és melegen mosolygott. – Ó, az új bankárok! – A vendégeire nézett, és megjegyezte: – Több száz saját bankárom van. – A kis csoport tagjai zavartan mosolyogtak.

– Együtt érkeztek? – kérdezte, miközben kezet rázott Bonddal.

– Sajnos nem – válaszolta Bond. – Néhány perce találkoztunk lent. – Észrevette, hogy Carver kézfogása ugyan erıs, de a tenyere izzad.

– Mondja, Mr. Bond, a piac hogyan reagál a krízisre?

– A pénzpiac pang, de az ön értékpapírjai magasan szárnyalnak.

Egy gyönyörő és elıkelı, harminc év körüli amerikai nı csatlakozott hozzájuk. Sötétbarna haja a válláig ért, barna szemének pillantása elbővölı volt, ajka olyan, mint a cseresznye, alakja csodálatos. Hamisítatlan eleganciával viselte mély kivágású, csillogó ruháját.

Gyönyörő dekoltázsát egy ragyogó gyémánt nyakék hangsúlyozta. Jack Trenton mosolygott, és meghajlás után távozott.

– Ó, drágám – mondta Carver. – Gyere, és ismerkedj meg új barátainkkal. A hölgy Wai Lin a Hongkong Banktól. – Wai Lin kezet fogott az asszonnyal. Carver Bondhoz fordult, mielıtt azonban bemutathatta volna a feleségének, hangos csattanás hallatszott.

A környéken mindenki elhallgatott, és a kis csoport felé fordult. Paris Carver győlölettel nézett Bondra, aki zavartan megérintette bal arcát.

– Találkozott már a feleségemmel, Mr. Bond? – kérdezte Carver. Tekintete Bondról Parisre fordult, magyarázatot várva.

– Ne aggódj, drágám. James és az én kapcsolatom már történelem volt, amikor veled megismerkedtem. Sajnálom – mondta Wai Linnek –, hogy anélkül ütöttem pofon, hogy elıbb magát megkérdeztem volna, de ha tíz percnél régebben ismeri Jamest, biztosan megérti.

– Az igazat megvallva, még nincs tíz perce, hogy ismerem – válaszolt Wai Lin, akit még jobban lenyőgözött az angol.

– Akkor van néhány történetem a maga számára, drágám. – Mrs. Carver a férfiakhoz fordult: – Megyünk, és bepúderozzuk az orrunkat. – Karon fogta Wai Lint, és bevezette a tömegbe.

– A feleségem meglehetısen heves természető szabadkozott Carver.

– És erıs a keze – jegyezte meg Bond.

– Sajnálattal értesültem Winton Beaven betegségérıl.

– Már sokkal jobban van – hazudta Bond. – Megkért, mondjam meg magának, ne törıdjön a szóbeszéddel.

– Szóbeszéddel?

– Csak a szokásos városi pletykák. Nincs jelentıségük. Ne foglalkozzon velük.

– Kíváncsivá tesz.

– Egy ostoba történet járja – kezdte Bond unottan –, amely szerint maga azért költött milliókat a Londonból Hamburgba és a Hongkongból Saigonba való áttelepülésre, mert haragszik a kínaiakra, amiért visszaveszik Hongkongot, meg az angolokra, amiért ezt hagyják.

– Ostobaság.

– Még azt is mondják, hogy a maga mőholdrendszere annyi pénzt emészt fel, hogy ki fog szállni a sajtóiparból, és mőholdas navigációval fog foglalkozni.

– Navigáció? – Carver ereiben vadul száguldozott az adrenalin. Mirıl beszél ez az ember?

– Tudom, hogy ostobaság – mondta Bond. – Abban nincs pénz. Igaz?

– Nem tudom – válaszolta Carver. – Mit hallott még, Mr. Bond?

– Hát van még valami, de az már tényleg nagyon abszurd... Beszélik, hogy maga igaziból azért költözött el Londonból, mert báró akart lenni, de még a lovagi címet sem kapta meg.

Carver döbbenten meredt Bondra. Állkapocsizmai sajogni kezdtek. Mi a fenét gondol ez az ember magáról?

– Szóval maga is közéjük tartozik.

– Közéjük?

– Az elıkelı iskolát végzett, fizetésbıl élı angolok közé, akik azt hiszik, szánalmas kis országuk addig marad az, ami, amíg lenézik az olyan embereket, akik alacsonyabb sorban születtek, mint ık.

– Egyáltalán nem – mondta Bond. – Engem kirúgtak Etonból. Nagyon szívesen nevezném akár „Lord Carver”-nek is, ha ettıl jobban erezné magát. Csak szóljon, Elliot. Tudja, eltőnıdtem a maga mőholdjain és a pályájukon.

Carver kezdett belefáradni ebbe a beszélgetésbe. – Nem egyebek, mint az információszerzés eszközei, Mr. Bond.

– Vagy a dezinformálásé? Mondjuk ha befolyásolni akarja a kormányokat, népeket... vagy hajókat? – Bond mindezt rezzenéstelen arccal mondta.

– Érdekes feltevés, Mr. Bond – sziszegte Carver a fogai között. Az arca ólomszürke volt, és minden erejét össze kellett szednie, hogy megırizze a nyugalmát a vendégei elıtt. – Ahhoz képest, hogy bankár, igen élénk a fantáziája Talán alkalmaznom kellene magát mint regényírót.

– Attól tartok, eltévednék a tengeren – válaszolta Bond.

Carver szeme elkeskenyedett. Mit tud ez az ember?

Jack Trenton jelent meg mellettük, láthatóan megérezve a két férfi közötti feszültséget.

Felöltötte legszélesebb mosolyát, és azt mondta: – Sajnálom, Mr. Carver, de fel kell mennie az emeletre.

Próbálta volna elvezetni a sajtócézárt Bondtól, de Carver egyetlen pillanatra sem vette le a szemét arról az emberrıl, aki sértegetni merészelte. Trenton odaszólt Paris Carvernek, aki éppen ekkor érkezett vissza Wai Linnel. – Mrs. Carver! Engedje meg, hogy elraboljam önt és Mr. Carvert...

Mielıtt Carver távozott volna a felesége és Trenton oldalán, még visszaszólt Bondnak. –

Ne felejtse el, mit mondott Mark Twain, Mr. Bond: „Soha ne kezdj ki olyan emberrel, aki hordóstól veszi a tintát!”

Paris Carver megérezte, hogy valami történt a férje és Bond között, és idegesen nézett egyikrıl a másikra, majd követte férjét. Bond ismét Wai Lin mellett találta magát.

– Remélem, hagyott valamit a mi bankunk számára is – mondta a nı.

– Maradt bıven. Kellemes beszélgetésben volt része a mosdóban?

– Lenyőgözı volt, Mr. Bond – mondta Wai Lin.

– Valóban?

– Ó, a világért sem ismételném el.

– Nagyon jól beszéli az angolt. A kiejtése... északkínai?

– Sanghaji.

– Milyen más nyelveket ismer?

– Sokat, Mr. Bond. A franciát, németet, oroszt, olaszt, japánt és jó néhány kínai dialektust.

Sıt még dánul is tudok.

– Dánul? – kérdezte Bond. – Én is beszélek dánul.

– Valóban?

– Egyszer össze kell jönnünk egy smorgasbordra.

Ebben a pillanatban elhalványultak a fények. Az egyik reflektor a csarnok legmagasabb hídjára irányult. Elliot Carver meg a felesége álltak rajta, és integettek a tömegnek. A teremben mindenki tapsolt és éljenzett. Nem hallhatták a kis magánbeszélgetést, amit a pár a szája sarkából folytatott.

– Az a fickó, Bond – mondta Carver –, akkor is bankár volt, amikor megismerted?

– Igen. – Paris, mielıtt válaszolt volna, a másodperc töredékéig tétovázott... ennyi éppen elég volt, hogy Carverben feltámadjon a gyanú.

– Sosem tudtál hazudni, drágám. És miért vágtad pofon?

– Tartoztam neki ezzel valamiért.

– Nos, most már én is tartozom neki.

Jack Trenton intett Carvernek, hogy lépjen a mikrofonhoz. Paris a háttérbe húzódott, és Carver egyedül maradt a fényben.

Lerázva magáról az elıbbi kellemetlenséget, Carver visszanyerte magabiztosságát és tekintélyét. Az erısítıknek köszönhetıen hangját a terem minden zugában kiválóan lehetett hallani. Bond kénytelen volt elismerni, hogy a férfi orgánuma megnyerı és figyelmet parancsoló.

– Biztosan hallották már a jelmondatunkat: „Híd a huszonegyedik századba.” Nos, ez nem csupán egy amerikai politikai szlogen, ez valóság; itt állok rajta! Jobb kezem felıl éjjel-nappal mőködnek a nyomdagépek, az elsı, az egész világon terjesztett újságot nyomtatva. Bal kezem felıl átadásra vár az elsı valóban világmérető mőholdhálózat irányító központja.

Kérem, vegyék szemügyre a tizennyolcadik századi technológiát, mielıtt követnének ezen a hídon keresztül a huszonegyedik századba!

A tömeg tapsolt, majd a vendégek lassan átvonultak a csarnokból egy tágas teraszra, amely a nyomdai gépteremre nézett. Alattuk több öt emelet magas nyomdagép állt. Bond és Wai Lin is beálltak a sorba, és hamarosan szemügyre vehették a hatalmas helyiséget.

– Micsoda érdekes dolgokat látnak a bankárok! – jegyezte meg a nı gúnyosan.

– Hogy megy manapság a bankszakma Hongkongban?

– Úgy érti, kínai irányítás alatt? Jobban, mint valaha! – jelentette ki büszkén.

Követték a vendégeket vissza a csarnok legfelsı szintjére. Most azon az emelvényen álltak, amit Carver úgy nevezett, „híd a huszonegyedik századba”.

– Régóta foglalkozik Carver folyószámlájával? – kérdezte Wai Lin, óvatosan próbálkozva.

– Nem, ma állítottak rá. Az elıdömet meg kell mőteni. Epekı.

– Érdekes. Én tegnap óta. Az én elıdömet is mőteni kell. Vesekı.

Egymásra néztek, és mindketten tudták, a másik rejteget valamit.

Követték a tömeget az üvegfalú CMH-sajtószoba elıcsarnokába. Pincérek pezsgıvel teli poharakat kínáltak a vendégeknek, miközben a rendezık a szomszéd helyiségben felállított mőholdmodell felé terelgették az embereket. Bond elvett két poharat az egyik pincértıl, és az egyiket Wai Linnek nyújtotta.

A sajátját a nı poharához koccintotta, és azt mondta: – A bankszakmára, Miss Lin.

– A bankszakmára, Mr. Bond.

Követték a nyájat a sajtószobába, amely az egész rendezvény fı látványossága volt. A kör alakú hightech-helyiséget még mindig kettéosztotta a széles piros szalag, amely már elızı este is ott volt, amikor Carver és Gupta a Devonshire legénységének lemészárlásáról készült felvételt nézték. A helyiség közepén Elliot Carver állt, körülötte tévékamerákkal. Egy sminkeslány bepúderezte, mivel a mőholdakon keresztül az egész világhoz kívánt szólni.

Paris oldalt ácsorgott. Figyelte a férje arcát, amikor Bond és Wai Lin beléptek. Carver intett Stampernek. Paris nem kedvelte a fickót. A hideg futkározott tıle a hátán.

Carver súgott valamit a németnek, mire az Bondra nézett. Diszkréten bólintott, és félrevonult. Paris mindezt világosan látta.

Egy hang csendült fel a hangszóróból. – Hölgyeim és uraim, kérem, legyenek csendben!

Harminc másodperc múlva adásban leszünk!

Paris Stamperen tartotta a szemét. A férfi az adóvevıbe beszélt. Egy jól öltözött biztonsági ır Paris mellett hirtelen a füléhez tette a kezét. Hallotta, amint az ır azt mondja: –

Igen, Mr. Stamper. Látom. Fekete szmoking... Bond, értem.... Igen, uram. Gondoskodom róla.

Paris lassan megindult, menet közben odabólintva néhány vendégnek. Régi „ismerıse”

felé tartott. A helyiségben halk suttogás támadt, amint Carver képe megjelent a képernyıkön.

– Tíz másodperc – mondta a hang a fülkébıl. – Teljes csendet kérek. Öt, négy, három, kettı, egy...

Bond megfordult, hogy mondjon valamit Wai Linnek, a nı azonban nem volt sehol.

Gyorsan körülnézett, és még látta, amint kisurran az ajtón.

– Jó estét – mondta a sajtómágnás a kamerába. – Elliot Carver vagyok. Ma este ünnepeljük a nyugati félteke új mősorszóró állomásának megnyitóját. Vendégeink velünk tartanak Hamburgban...

A tömeg megjelent az egyik monitoron. Bond észrevette magát a képen.

– ...ugyanakkor barátaink ott vannak a keleti félteke központjában Saigonban, és a körzeti székhelyeken Los Angelesben, Nairobiban, Buenos Airesben, Tel-Avivban, Moszkvában és Újdelhiben...

Miközben Carver egymás után említette a városokat, a különbözı képernyıkön egymás után jelentek meg a képek a rendezvényekrıl.

Paris Carver odasurrant James Bond mellé, és a fülébe súgta: – Mi a fenét mondtál a férjemnek, ami ennyire felkavarta? Most azonnal tőnj el innen!

– De olyan kellemes ez a parti – mondta Bond.

– Komolyan beszélek. Te ezt nem érted. Meg fog veretni. Isten tudja, mire képes. Nagyon különös emberek veszik körül. Látod azt a jóképő német fiút a sarokban? Szemét egy alak.

Bond már korábban kiszúrta Stampert. A férfiból szinte áradt a fenyegetés és valami más is, ami mentális labilitásról árulkodott.

– A férjed valószínőleg benne van egy borzalmas bőnügyben – súgta vissza Bond. – Ha megveret, az csak azt bizonyítja, hogy a gyanú igaz.

– Milyen bőnügyrıl beszélsz... a fenébe! El kellett volna tőnnöd!

Egy CMH-s biztonsági ır közeledett hozzájuk.

Carver folyékonyan beszélt tovább, pillantását azonban mindvégig Bondon és a feleségén tartotta. – Figyelmünket magára vonta egy kibontakozó konfliktus. A britek állítása szerint két kínai MiG elsüllyesztette a Dél-kínai-tengeren hajózó H. M. S. Devonshire-t , és megtapsoljuk a briteket, amiért odaküldték flottájukat a támadás bizonyítására. Mi mást tehettek volna, hogy megırizzék önbecsülésüket? Ugyanakkor a kínaiak azt állítják, hogy a Devonshire lıtte le két MiG-üket, tehát megértjük Kína bizalmatlanságát, hogy nem engedik a brit flottát ilyen közel a partjaikhoz...

– Elnézést, Mr. Bond – szólalt meg az ır. – Telefonon keresik.

– Mr. Bond nem akarja – vágta rá Paris –, hogy most zavarják.

– Sajnálom, asszonyom. Azt mondták, sürgıs.

Paris megragadta Bond könyökét. – Ne menj! Biztosan rossz hír.

– Fogadni mernék, hogy valóban az – mondta Bond. – Ám a rossz hír mindig utoléri az embert. Nyugtatóan megszorította az asszony kezét, majd követte a biztonsági embert az ajtó felé.

Carver folytatta: – Ez természetesen szörnyő tragédia, ugyanakkor óriási sztori, és büszkén mondhatom, hogy a válságról szóló tudósításainkkal minden más vetélytársunkat megelıztük. A világ kíváncsi a történtekre, és mindenki a CMH-t nézi!

A vendégek lelkesen tapsoltak. Carver láthatóan élvezte a helyzetet, különösen miután látta, hogy embere kivezette Bondot a terembıl. – Be kell ismernünk, hogy ez az esemény váratlan nyereséget hozott számunkra, és ennek köszönhetıen öt évvel elıbbre járunk legoptimistább tervezeteinknél. Mi azonban nem a pénzért csináljuk. Nem. A hatalomért tesszük. A hatalomért, amellyel jót cselekedhetünk, amellyel tájékoztathatjuk, nevelhetjük és közleményekkel láthatjuk el a világot. Továbbra is egyetlen cél lebeg a szemünk elıtt –

eljuttatni a világhoz a „holnap híreit ma”!

A helyiségben ismét kitört a taps.

Bond eközben követte a másik férfit keresztül a hídon a sajtószoba felé.

– Hová megyünk? Itt nincs telefon? – kérdezte ártatlanul.

Amaz elıhúzott egy pisztolyt, egy Browning 9 mm-es félautomatát. – Úgy gondoltuk, sokkal kényelmesebb lesz önnek itt az irodában.

6.

Fárasztó estély

Belökte Bondot egy helyiségbe, amelynek ajtaján a „Sajtófınök” felirat állt, és amely közvetlenül a nyomda fölötti teraszról nyílt. Odabent 007 megpillantott egy másik ırt, aki a kezében lévı videokamerával éppen róla készített felvételt, amikor egy harmadik férfi baseballütıvel hasba vágta. Az ütés váratlanul érte; kétrét görnyedt a fájdalomtól. A mögötte álló elsı CMH-s, az, amelyik idecsalta, egy rúgással a földre küldte. Hogy a fájdalomhoz megalázás is társuljon, az eddig a sarokban álldogáló negyedik biztonsági ember elılépett, és mellbe rúgta.

– Mr. Carvernek meggyızıdése, hogy maga nem bankár – mondta –, és ez a fickó úgy gondolja, hogy a bunkójával képes lesz szóra bírni magát.

A kamerát kezelı férfi egészen közel lépett Bondhoz, és ráirányította az objektívet.

Bumm! Az ütı lesújtott Bond gyomrára.

– Au! – mondta a videós. – Lehet, hogy igaza lesz... A harapófogóra talán már nem is kerül sor. – Harsány nevetésben törtek ki.

A fájdalom csaknem elviselhetetlen volt, Bond azonban a kínok közepette is igyekezett felmérni a helyzetet. A szoba kicsi, benne egy kanapé, egy üvegasztal, néhány szék és pár iratszekrény. Négy férfi. Az egyiknél pisztoly, a másiknál baseballütı. Két másodpercen belül megvolt a terve.

– Szóval bankár vagy nem?

Bond gyomra még mindig sajgott a fájdalomtól. Nem – nyögte elhaló hangon. – Őrhajós vagyok.

A negyedik újabb rúgásra készült, de ez alkalommal Bond már várta. A zsákmányára lecsapó kígyó gyorsaságával cselekedett. Megragadta támadója lábát, és az oldalához szorította, közben hatalmasat rúgott a videós kamerájába. A férfi felordított, elejtette a gépet, és a szeméhez kapott, amelybe belenyomódott a nézıke. Bond elkapta a kamerát a levegıben, és belevágta az elsı fegyveres képébe, aki elejtette a pisztolyt, és ájultan rogyott össze.

Bond most tiszta célpont volt a baseballütıs számára. A fickó nem tétovázott. A bot süvítve tartott Bond arca felé, de 007 fürgén bal felé gurult, és a negyedik CMH-st, akinek továbbra is tartotta a lábát, elé rántotta. Az ájultan rogyott Bondra.

Miután kollégái szanaszét hevertek a szobában, a harmadik ledobta az ütıt, és a fegyveréért nyúlt. Bond lelökte magáról az eszméletlen férfit, és a Walther P99-et az ır arcának szegezte, aki mozdulatlanná dermedt.

– Nem gondolod, hogy Mr. Carver dühös lenne, ha lövések tennék tönkre az ünnepségét?

Bár akkorra már úgyis halott lennél, tehát különösebben, gondolom, nem érdekel.

Amaz továbbra sem mozdult.

– Szóval mégis érdekel. Akkor óvatosan dobd a pisztolyt a kanapéra.

A férfi azonnal engedelmeskedett. Bond átvette a fegyvert a bal kezébe, jobb kezét felé nyújtotta.

– El tudod képzelni, milyen érzés, amikor az embert egy baseballütıvel gyomorszájon vágják? Segíts fel.

A másik kinyújtotta a karját. Bond megragadta, aztán felemelte a lábát, a fickót rárántotta a cipıtalpára, majd teljes erıvel felrúgta a levegıbe. Némi szárnyalás után háttal rázuhant az

üvegasztalra, amely darabokra robbant alatta. Bond lassan felállt. Iszonyúan fájt a gyomra, de megpróbálta nem mutatni. Az ır nyöszörögve feküdt a szilánkok között.

– Valami ilyesmi – mondta Bond. – Estélyi tökfilkó.

Odament az ajtóhoz, elhaladva az elsı biztonsági mellett, aki ekkor kezdte visszanyerni az eszméletét, és a pisztolya után kaparászott. Bond arcon rúgta, mire a fegyver átrepült a helyiség másik végébe. A fickó hátrazuhant, megfordult és feltérdelt. Bond ismét bele akart rúgni, de ez alkalommal kivédte a támadást, és nekilökte Bondot az ajtónak. Míg ı levegıért kapkodott, amannak maradt annyi ideje, hogy felálljon. Ökölbe szorított kézzel rontott rá, Bond azonban felrántotta a térdét, bele a gyomrába. Amikor összegörnyedt a fájdalomtól, Bond megragadta, és egyetlen hatalmas ütéssel keresztülrepítette a szobán. Ismét elvesztette az eszméletét. 007 óvatosan lehajolt, és felvette a pisztolyt. Zsebre vágta, majd kihúzta az ájult ır adó-vevıjének fülhallgató-csatlakozóját. A szokásos fecsegés hallatszott a készülékbıl; nem történt riasztás.

Bond felegyenesedett, és kinyitotta az ajtót. Wai Lin, aki kívülrıl próbálkozott a zár kinyitásával, csaknem beesett a szobába.

– Hogy alakulnak a bankügyei? – kérdezte Bond. Wai Lin szemei elkerekedtek, amikor meglátta a szétszórtan heverı ájult izompacsirtákat.

– Kevésbé érdekesen, mint a magáé – válaszolta.

– Biztonsági szolgálat hívja a sajtófınöki irodát hallatszott egy hang az adó-vevıbıl.

Bond berántotta Wai Lint, becsukta az ajtót, és ráfordította a zárat.

– Nézze meg, mit csinált – mondta Bond.

Én mit csináltam?

Bond keresztülvezette a nıt az irodán a másik ajtóhoz, csak annyi idıre állva meg, hogy az üvegasztal romjai közül felvegyen egy doboz szivart. Mikor átértek a szomszéd szobába, Bond elıvette az öngyújtóját, és rágyújtott egyre.

– Ez valóban jó ötlet – mondta Wai Lin. – Maga csak szivarozzon, én addig kitalálom, hogyan jussunk ki innen.

– Szerintem az lenne a legjobb, ha elvegyülnénk a távozó tömegben.

– A vendégek még órákig nem mennek sehová.

– Talán nem. Talán igen.

Bond a füstérzékelı alá tartotta a szivart, és várt.

Eközben a CMH-sajtóteremben a kamerák elıtt álló Elliot Carverhez egy gyönyörő nı csatlakozott, aki tévébemondói képességeit egy Beverly Hills-i plasztikai sebésznek köszönhette.

– Most pedig elérkezett az ünnepélyes pillanat – mondta Carver. – Miss Tamara Kelly, európai bemondónk, elvágja a szalagot.

Magas, barna nı lépett elı. Hófehér fogai és zöld szemei valósággal szikráztak a reflektorfényben. Mosolygott, és integetett az embereknek; a terem elcsendesedett. Drámai pillanat volt. Carver csillogó szemekkel figyelte, amint a nı az olló két szára közé illeszti a széles piros szalagot, majd átvágja. Ugyanebben a pillanatban megszólalt a tőzjelzı sziréna. A mennyezet több pontjáról felhıket alkotva finom fehér por tört elı nagy nyomással.

A teremben döbbent sikolyok és kiáltások harsantak. A képernyık elsötétültek, és a következı pillanatban a „Kérjük, ırizzék meg nyugalmukat” felirat jelent meg rajtuk. Carver vad dühvel forgatta a fejét, miközben a szirénát egy elıre rögzített gépi hang váltotta fel: – Az automata tőzjelzı rendszer mőködésbe lépett. Kérjük, induljanak a legközelebbi kijárathoz.

Ne ijedjenek meg, a mennyezetrıl hulló por nem más, mint egy égéslassító anyag, amely egyáltalán nem ártalmas emberekre, állatokra és elektronikus berendezésekre. – A hang ezután elismételte az üzenetet németül is.

Carver kétségbeesetten nézte a körülötte kavargó káoszt. Az égéslassító por szinte teljesen belepte vendégeit, akik engedelmesen az ajtók felé tartottak. Észrevette a terem másik végében álló feleségét. Paris megpróbált elfojtani egy mosolyt.

Bond és Wai Lin az ajtón keresztül hallották a hangokat.

– Menjünk – mondta Bond.

Ahogy a tömeg lefelé áramlott a lépcsın, mindketten gyorsan elvegyültek az emberek között. A por továbbra is hullott, és a gépi hang egyre ismételgette a szövegét.

Bond észrevette, hogy több biztonsági ember áll a csarnok különbözı szintjein. A német fickó, Stamper, éppen utasításokkal látta el ıket. Bond nem tartotta valószínőnek, hogy ki tudják szúrni a tömegben, de nem akart kockáztatni. Szmokingját felhúzta a fejére, mintha el akarná kerülni, hogy a por a hajába szóródjon.

Elhaladtak egy ır mellett, aki az arcokat fürkészte. Amikor ránézett Bondra, Wai Lin azt mondta: – A férjem allergiás erre a borzalmas porra. Mondja meg Mr. Carvernek, hogy cserélje le valami másra.

A CMH-s bólintott, és tovább figyelte az elıtte elhaladó vendégek arcát. Bond és Wai Lin végre kijutottak a szabad ég alá.

Az épület elıtt a rendezık megpróbálták elmagyarázni a vendégeknek, hogy a fogadás nem ért véget, és ami történt, hamis riasztás volt, ám a legtöbben meglehetısen bosszúsak voltak, amiért elegáns ruhájuk merı fehérség lett. Az autójukat várták. Az estély teljes kudarcba fulladt.

Elliot Carver kisietett az épületbıl, és egyik vendégtıl a másikig lépve próbálta rávenni ıket, hogy maradjanak. Stamper megállt mellette, és azt mondta: – Nyoma sincs, uram.

Folytatjuk a keresést.

Carver bólintott. A dühtıl már beszélni sem tudott. Megdörzsölte fájó állkapcsát, és ekkor észrevette a feleségét, aki néhány vendéggel beszélgetett. Odament hozzá, és berántotta az egyik oszlop mögé. Megfogta a könyökét, és erısen megszorította.

– Biztos vagy benne, hogy Mr. Bond bankár? – kérdezte győlölködve.

– Igen! – válaszolta az asszony. – Már mondtam. Engedj el!

Carver levette a kezét róla. Paris hidegen ránézett, és a karját dörzsölgette.

– Miért nem hiszek neked? – kérdezte Carver.

– Azt hiszel, amit akarsz. Úgyis mindig így van.

Carver csaknem lekent egy pofont az asszonynak, de sikerült visszafognia magát a vendégek elıtt.

– Mi történt veled, Elliot? – kérdezte Paris. – Hogy veheted körül magadat olyan emberekkel, mint Stamper meg a többi bunkó?

Carver mély levegıt vett. – Mert nagyon, de nagyon hőségesek. És a hőség számomra mindennél fontosabb. Ezt ne felejtsd el.

Elfordult, hogy folytassa Bond keresését. Paris Carver a férfi után nézett, azon tőnıdve, hogyan változhatott meg a férje ennyire ilyen rövid idı leforgása alatt. Mostanában mintha örömét lelte volna abban, hogy bántja ıt. Az elıbbi szorítás semmi volt ahhoz, amire képes volt, és amiket tett vele. Bond említette, hogy a férje valami bőnügybe keveredett. Szerette volna azt hinni, hogy Elliot nem képes semmiféle törvénytelenségre, ám az ösztönei azt súgták, valami nagyon nincsen rendben. A bizonyítékok mindenütt ott voltak körülötte; ezek a testırként alkalmazott borzalmas alakok, az a visszataszító Stamper. Vajon mi folyik itt? Nos, bármi történjék is, Elliot Carver többé nem fogja bántani.

Ez volt a fordulópont. Paris Carver egyetlen másodperc alatt döntött valami olyasmirıl, amit régen forgatott a fejében.

***

Wai Lin Bond mellett maradt, amíg ki nem értek az épületbıl, majd gyorsan felszívódott a tömegben. Gyors léptekkel haladt az emberek között, remélve, hogy a brit „bankár” nem követi. Befordult az épület sarkánál, és megállt. Néhány perc múlva kilesett fedezékébıl, és látta Bondot, amint zavartan nézelıdik. Valószínőleg nem szokott hozzá, hogy valaki ilyen könnyen meglépjen mellıle, Wai Lin azonban ebben is kiváló volt.

Gyorsan távolodott a CMH-épülettıl, átvágott az utcán, és belépett a parkolóházba.

Kettesével szedte a lépcsıfokokat, amíg fel nem ért a harmadik emeletre. Kinyitotta a piros Ferrari F550 Maranello ajtóját, és beugrott a kocsiba.

Elfordított egy kapcsolót a kesztyőtartó fölött. Félrecsúszott egy fedél, és megjelent mögötte egy számítógép-monitor meg egy faxkészülék. Alulról kicsúszott a billentyőzet. Wai Lin bekapcsolta a gépet, behívta a megfelelı keresıprogramot, begépelte a „James Bond”

nevet, a nemzetiséghez pedig az „Egyesült Királyság”-ot. A „Különleges ismertetıjelek”

mezıbe mosolyogva beírta, „jóképő”.

Miközben a „Keresés” üzenet megjelent a képernyın, Wai Lin leadott egy jelentést feljebbvalóinak. Tudta, miután mindenki távozott, be kell surrannia a CMH-központba. A kisfrekvenciás radarberendezésnek ott kell lennie valahol az épületben, és minél többet gondolt Carverre, annál erısebb lett benne a gyanú, hogy köze van a dologhoz. Áradt belıle a hamis kellem, és ha van valami, amit utál, az a szélhámosság.

A keresés eredménytelen volt. Wai Lin összevonta a szemöldökét. Ha a Bond nevő férfi kormányügynök, nagyon jó az inkognitója. Késıbb majd ismét megpróbálja, ha több információval rendelkezik. Szinte biztos volt benne, hogy valahol még összefut vele.

Kikapcsolta a számítógépet, majd bezárta a rekeszt. Beindította az autót, és kigurult a garázsból. Miközben elhajtott a CMH-épület elıtt, két tőzoltókocsit, egy rendırautót és több tucat bámészkodót látott.

James Bondnak azonban nyoma sem volt.

***

A hamburgi Kempinski Hotel Atlantic egyike annak a néhány épületnek, amelyek megmenekültek a II. világháború pusztításától. A Kempinski, Európa egyik legjobb luxusszállója, az Aussenalster közelében áll, fákkal és elegáns villákkal körülvéve. A századforduló tengerparti stílusában épült, amely egyszerre volt furcsa és ízléses. Bond különösen kedvelte a szálloda éttermét, amely véleménye szerint Észak-Németország legjobb konyhájával rendelkezik. Az ötvenöt szakács közül tízet személyesen is ismert, és ık mindig gondoskodtak róla, hogy a legjobb kiszolgálásban legyen része.

Most azonban, miközben a jégkockákat beleöntötte egy törülközıbe, jeges borogatást készítve, az étel volt az utolsó, ami a fejében járt. Szállodai lakosztálya fürdıszobájában állt, a baseballütı okozta kék-zöld foltokat vizsgálgatva. Inge, nyakkendıje és zakója a földön hevert.

A hideg, nedves törülközıt a hasához szorította, és felszisszent. Nagyon fájt, de biztos volt benne, hogy a belsı szervei nem sérültek meg. Legfeljebb néhány napig nem lesz felüléses edzés.

Wai Lin és ı könnyedén kijutottak a CMH-komplexumból, az utcán azonban nyomát vesztette a nınek. Egyetlen szó nélkül eltőnt mellıle, mintha pontosan így tervezte volna. De talán éppen ez történt. Biztos volt benne, hogy nem utoljára látta.

Bond rendelni akart valamit a szobaszerviztıl, megvacsorázni, aztán lefeküdni. Hosszú nap állt mögötte, és tudta, reggel még erısebb fájdalmai lesznek. Amint kilépett a fürdıszobából, hasfalára szorítva a jéggel teli törülközıt, valami kaparászást hallott az ajtó felıl. Gyorsan ledobta a borogatást, kikapta a Walther P99-et a szék támláján lógó tokjából, és leoltotta a villanyt. Átosont a nappaliba, meghúzódott az ajtó melletti kis beugróban.

Hallgatózott és várt. Kattant a zár, kinyílt az ajtó. Bond halk koccanásokat hallott, majd valaki belépett a szobába. A háta mögé került, és fegyvere csövét a behatoló hátába nyomta.

– Mindig így fogadod a szobaszervizt, James? – kérdezte Paris Carver.

Bond felgyújtotta a lámpát. Ott állt az asszony, elıtte egy pezsgısüvegekkel megrakott szervizkocsival. Még mindig az estélyi ruháját viselte.

– Kösz a tippet.

Bond zsebre vágta a pisztolyt, és becsukta az ajtót.

Paris ekkor vette észre a borzalmas foltokat és horzsolásokat a férfi hasán. – James!

Bond megérintette az arcát ott, ahol a nı korábban megpofozta. – Nem olyan rossz, mint ez volt. Mindig érdekelt, mit éreznék, ha ismét találkoznék veled. Most már tudom. Valami rosszat mondtam akkor, régen?

– Csak azt, hogy „mindjárt jövök” – válaszolta a nı keserő gúnnyal.

Bond vállat vont. – Valami közbejött.

– Valami mindig közbejött – jegyezte meg Paris, majd hozzátette: – Tartoztam neked azzal a pofonnal, még abból az idıbıl, amikor engedtem minden szexuális hóbortodnak.

– Neked is voltak hóbortjaid.

– Tényleg? Férjes asszonyként már alig emlékszem ezekre. – Otthonosan körbesétálta a szobát. Bond becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot.

– Tudod – mondta Paris, miközben letelepedett a kanapéra –, szerettem ıt. Egykor.

Kemény volt, és ambiciózus, de jó értelemben. Az évek során azonban valóságos szörnyeteggé vált. Van annyi erıd, hogy kinyiss egy pezsgıt?

– Megpróbálom. Mit ünnepelünk?

– A szabadságomat. Elhagytam – mondta Paris. – Korábban is alkalmazott erıszakot, de csak idegenekkel szemben. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy megérdemelték. Ma este azonban túl messzire ment.

– Veszélyes lehet elhagynod. – A dugó halk pukkanással kiröpült az üvegbıl, és Bond megtöltött két poharat.

– Nagyon. De nem hoztam el semmit, csak a ruhát, amit viselek és az útlevelemet. A nıvérem New Yorkból megrendelt számomra egy repülıjegyet. Csak át kell vennem a reptéren.

Bond átnyújtotta a nınek az egyik poharat, és koccintottak.

– A szabadságodra.

Miután nagyot kortyolt a pezsgıbıl, Paris azt mondta: – Tehát ma este bankár vagy.

Mondd csak, James, még mindig egy pisztollyal a párnád alatt alszol?

– A pisztolynak van egy elınye.

– Valóban?

– Igen. Hangtompítót lehet rá tenni.

Paris elhúzta a száját. Ivott egy kortyot, és megkérdezte: – Mit csinálsz itt? És mit csinál Elliot? Valami bőntényrıl beszéltél. Gondolom, ez nem valami udvariassági látogatás.

– Lehet, hogy a férjed nagy bajban van.

Az asszony vállat vont, mintha azt mondaná – nem újdonság.

– Az Éter Császára – mondta. – Ha azt hiszed, a nyomába eredhetsz, te vagy az, aki bajban van.

– Talán... De vagy ı, vagy valaki a szervezetébıl...

Ekkor döbbent rá, valójában mit tesz Bond. – Értem... és úgy gondoltad, megpróbálod kiszedni belılem mindazt, amire kíváncsi vagy.

– Nem. Egyáltalán nem ez volt a tervem.

Paris tudta, hogy hazudik, de nem törıdött vele. Nos, Mr. Bankár... – Elırehajolt, és megcsókolta a férfit. Eleinte tétova volt az érintés, de aztán szétnyitotta a száját, és hosszú, fullasztó csók lett belıle. – Remélem, az elmúlt nyolc év során támadtak új szexuális hóbortjaid, mert mindet meg akarom tapasztalni.

Bond közelebb húzta magához, ismét megcsókolta, majd belenézett a barna szemekbe, és azt mondta: – Azt hiszem, elı tudok állni néhánnyal.

Lassan lehúzta a cipzárt a nı estélyi ruhájának hátán. Mikor elıtőntek meztelen vállai, könnyő csókot lehelt mindkettıre. Paris sóhajtott, és szorosan magához húzta a férfit. Nagyon régen vágyott már erre.

Miközben az egész éjszakát végigszeretkezték, a Bonddal való párizsi kalandjának minden képe és emléke visszatért. Arra gondolt, miért hagyta, hogy véget érjen. Teljesen elfelejtette, milyen egy olyan férfival szeretkezni, aki törıdik vele; egy férfival, aki tudja, hogyan kell megérinteni egy nıt; egy férfival, aki egyszerően igazi férfi.

***

A CMH-épületkomplexumban lassan elhalt a nyüzsgés. A tőzoltók mindent megvizsgáltak, és kijelentették, hogy hamis riasztás volt. A vendégek távoztak. Az ételek meg a pezsgı nagy része megmaradt, és mindent belepett a finom fehér por. Az Elliot Carver arcát ábrázoló és a cég jelmondatait hirdetı zászlók még a helyükön voltak, de az egyiknek meglazult a sarka, és szánalmasan rálógott a csarnokon átívelı hidak egyikére.

Carver a sötét sajtószobában ült, az egyik konzol elıtt. A képernyın az estélyen készült felvételek peregtek. Azt a részt nézte, amelyen Paris és a magát James Bondnak nevezı férfi látszott. A felesége szemmel láthatóan bizalmasan suttogott a fickóval.

Azon kapta magát, hogy görcsösen összeszorítja a fogait. Dühösen kihúzta a fiókot, és elıvett egy üveg Ibuprofent. Bedobott három tablettát a szájába, és víz nélkül lenyelte.

Stamper a helyiség másik végében állt, és németül beszélt a telefonba. Csak ık ketten voltak a teremben. Stamper letette a kagylót, és odasétált Carverhez.

– Kiderítettem néhány dolgot – mondta.

– Valóban?

– Mr. Bond a brit külügyminisztériumhoz tartozik.

– Más szóval kém – mondta Carver. – Folytasd.

– Ez nem fog tetszeni magának.

– A feleségem eltőnt.

Stamper meglepetten nézett rá. A fınök, mint mindig, most is egy lépéssel elıtte járt.

Ezért ı a fınök.

– Hazudott nekem. Elárult engem. Neki – intett a képernyı felé, amelyen a felesége mellett álló jóképő férfi látszott. – Küldd ki az embereinket! Fizessenek le minden repülıtéri hordárt és szállodai alkalmazottat a városban!

– Ne aggódjon, uram. Megtaláljuk a feleségét.

– Nem a feleségemet, hanem Bondot keressük. Mert vele együtt megtaláljuk Parist is.

– És akkor szeretné, ha...

– A feleségemrıl van szó – mondta Carver komoran. Egy pillanatig gondolkodott, majd azt mondta: – Hívd a Doktort.

7.

Állítsd meg a sajtót

Tudta, hogy egyszer elérkezik a hajnal, azonban amikor megtörtént, nem volt felkészülve rá. Paris Carver élvezte, ahogy a lepedık meztelen bırét simogatják. A másik oldalára fordult, hogy odabújjon a férfihoz, aki megajándékozta ezzel a csodálatos néhány órával, az ágy másik fele azonban üres volt.

Hirtelen eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor látta. Párizsban történt, hét éve.

Akkoriban még Paris McKennának hívták, és egyike volt a divatszakma új, ragyogó csillagainak.

Paris egy gazdag New England-i tızsdeügynök lánya, tehát a franciaországi utazás, közvetlenül azután, hogy megkapta a diplomáját a Bryn Mawron, nem jelentett gondot számára. Különösebben nem érdekelték a tanulmányai; azért ment fıiskolára, hogy örömet szerezzen a szüleinek. A szíve mélyén mindig is modell szeretett volna lenni.

James Bonddal egy koktélpartin találkozott. A férfi egy másik nıvel volt, ami akár figyelmeztetésként is szolgálhatott volna Paris számára. Beszélgetni kezdtek, és Bond teljesen elbővölte. Nyilvánvalóan a férfi is vonzódott hozzá, mivel másnap este felhívta telefonon.

Viharos kapcsolatuk két hónapig tartott. Amikor a románc a tetıpontjára ért, Parisnak még az is megfordult a fejében, hogy talán összeházasodnak. İrülten szerelmes volt bele, egy reggel azonban arra ébredt, hogy minden magyarázat nélkül elhagyta. Talán a nemkívánatos nyilvánosság miatt történt, mivel elıfordult, hogy a divatbemutatókon egy-egy paparazzi lekapta ıket együtt. Bond nem szerette, ha a képe megjelenik az újságokban. Paris mélyen meg volt gyızıdve, hogy soha nem feledkezik meg errıl, de most, az elmúlt éjszaka után, úgy érezte, mégis megbocsátott.

Négy évvel késıbb megismerkedett Elliot Carverrel. A végzetes találkozás szintén egy koktélpartin történt. Carver ünnepelt személyiség volt, egyike a világ leggazdagabb embereinek, és a maga módján jóképő. Udvarolni kezdett Parisnak, és ı hagyta magát elbővölni. Három hónappal késıbb összeházasodtak, és Paris soha többé nem lépett a kifutóra.

Bond a szoba másik felében öltözködött. Paris felkelt az ágyból, mögé lépett, és hátulról gyengéden átkarolta a hasát.

– Azt hittem, annyira fog fájni, hogy fel sem tudsz kelni.

– A történtek után? Hát persze, hogy fáj.

– Én arra gondoltam, ahol megütöttek.

– Ó, nem. Azzal minden rendben van. – Megfordult, mosolygott, és gyengéden arcon csókolta a nıt.

Felvette a fegyvertokot, és ellenırizte a tárat a pisztolyában. Néhány pluszlıszert tett a zsebébe.

– Nem sok bankárt ismerek, aki fegyvert visel – mondta Paris.

– Veszélyes szakma manapság, az ember soha nem lehet elég óvatos.

– Jaj, James, miért vonzanak engem az olyan férfiak, mint te? Sok mindenben hasonlítasz a férjemre... kíméletlen vagy, távolságtartó... és van benned valami titokzatos...

– Úgy érted, rejtélyes, nem gonosz, igaz?

– Ugyan már, nagyon jól tudod, mire gondolok. – Felsóhajtott. – Neked legalább van egy kedves és gyengéd oldalad, ami néha a felszínre bukkan. Hová mész?

– Körülnézek a férjed komplexumában. Egy újságnál nagy a nyüzsgés hajnalban... ez a legjobb idıpont.

– Nem sétálhatsz be oda egyszerően! Tele van az egész biztonsági ırökkel.

Bond úgy tett, mintha mérlegelné a nı szavait, majd megrázta a fejét. – Nekem akkor is oda kell mennem.

– Bőntudatot akarsz ébreszteni bennem, és rávenni, hogy valami olyasmit mondjak, ami miatt megölhetnek?

– Szó sincs róla. Mindenképpen mennem kell.

– Emlékszel az elıcsarnokra a sajtószoba elıtt a nagy mőholddal?

– Igen.

– Ott irodák voltak, de befalazták ıket. Valami laboratórium mőködik bennük. Azt hiszem. Arról azonban fogalmam sincs, hogy lehet oda bejutni. Emlékszem, hogy az irodák közvetlenül a nagyterem karbantartó szintje alatt voltak. Volt egy vaslépcsı, amely összekötötte a kettıt.

Bond megcsókolta. Paris leejtette a lepedıt, feltárva meztelen testét. Átölelte a férfit, és magához szorította.

– Biztos, hogy semmivel sem tudlak maradásra bírni? – suttogta.

Bond finoman masszírozni kezdte az asszony vállait és tarkóját. Lágyan megcsókolta a nyakát, hosszan idızve minden négyzetcentiméteren. Paris behunyta a szemét, és halkan felnyögött. Egy hosszú percig álltak egymást átölelve.

Végül Bond azt mondta: – Hamarosan visszajövök. – Azzal megfordult, és elhagyta a szobát.

– Legutóbb is ezt mondtad – jegyezte meg halkan a nı.

***

A nap úgy kezdıdött, mint a többi, annyi különbséggel, hogy mindenütt biztonságiak nyüzsögtek. A CMH-alkalmazottak leadták jelentésüket az új központnak, zakatoltak a nyomdagépek, vibráltak a képernyık, és a mőholdak közvetítettek. Ez a nap csak abban különbözött a többitıl, hogy fokozott készültség volt. Az alkalmazottak között az a hír járta, hogy az elızı esti hamis riasztás Elliot Carver ellen irányult.

Minden szinten ırök álltak, és tízpercenként ellenırizték a gondjukra bízott emeletet. A tetıt azonban egyikük sem vette számításba mint olyan irányt, ahonnan illetéktelen behatoló juthat az épületbe. A nyomdát és a csarnokot összekötı hídon sétáló ırök, akik ellenırzı kırútjukat végezték, nem vették észre az üvegtetın lopakodó alakot. Az egyik megállt, és cigarettára gyújtott. Fölötte James Bond óvatosan elsurrant a tetıbıl kiemelkedı hatalmas üvegkupola mellett.

A feljutás sokkal egyszerőbb volt, mint azt Bond eredetileg gondolta. Mivel még dolgoztak az épületen, az egyik oldalon talált egy munkásfelvonót. Ügyesen elemelt egy védısisakot, és eljátszotta egy, a munkálatokat ellenırzı mővezetı szerepét. Egyszerően beszállt a liftbe, és felment a legfelsı szintre. Itt már nem volt más dolga, mint átmászni egy erkélyre, és egy rövid létrán tovább, az épület tetejére.

Egy másik létra a tetırıl a közvetlenül alatta lévı karbantartási területre vezetett. Bond útját itt egy elektromos zárral felszerelt csapóajtó zárta el, amelynek kezelıegysége egy kis lezárt szekrénykében volt. Elıvette a rádiótelefont a zsebébıl, és kihúzta az antennáját. A végét tolvajkulcsnak képezték ki. Alig hét másodpercébe telt kinyitni a kezelıszekrényt.

Megnyomta a zöld gombot, mire az ajtó kinyílt. Egy lépcsı vezetett le az épület belsejébe.

Paris Carver jól emlékezett.

Bond lement a lépcsın, és a Paris által említett laboratóriumban találta magát. A helyiségben több tervezıasztal és számítógépek álltak – életnek semmi nyoma e korai órán –, középen a Carver-mőhold egy példánya. Egy másik ajtó a szomszéd irodába vezetett.

Bond gyorsan körülnézett a helyiségben, majd megvizsgálta a mőholdat, ami minden bizonnyal a kísérleti tesztmodell volt. Már éppen be akart lesni az áramköri panelek közé, amikor közeledı lépések zaját hallotta. Gyorsan lebukott a mőhold mögé. A következı pillanatban kinyílt az iroda ajtaja.

Henry Gupta lépett be, mögötte három testırrel, akik vele voltak Afganisztánban is. Bond átlesett a napelemek közötti résen, és figyelte Guptát, aki alig néhány lábnyira állt tıle.

– Ezzel készen vagyunk, szállíttassátok át a kilövıhelyre – mondta az embereinek. – Hogy lehet, hogy itt soha nincs semmi ennivaló? Gyertek, reggelizünk valamit.

A labor végében álló nagy vasajtón keresztül távoztak.

Bond kilépett a mőhold mögül, és az iroda ajtajához ment. Csipkártyás zárszerkezete volt.

Ismét elıvette a rádiótelefont, kipattintotta az alján lévı fedelet, a sokkolót a csatlakozóaljzatba illesztette, majd végét a zárhoz érintette. Nagyfeszültségő elektromos kisülés hangos csattanása hallatszott, a zár kijelzıje egy pillanatra zölden felvillant, majd kialudt. Bond megpróbálta kinyitni az ajtót, de az nem engedett. Nekitámasztotta a vállát, és teljes erıvel meglökte, mire kinyílt.

Gupta irodája üres volt, és tiszta, bár a szeméttárolót teletömték üdítısdobozokkal és chipseszacskókkal. A helyiségben mindössze néhány iratszekrény és egy számítógépasztal árválkodott. Bond pillanatok alatt átkutatta a szobát. Kihúzott egy fiókot, amelyben többdoboznyi lemez és program hevert. Egy másik fiókban a mőholdakra vonatkozó dossziék sorakoztak. Talált vastag mőszaki könyveket, amelyek közül több a helyzetmeghatározással, radarokkal és a kompozit mőgyantákkal foglalkozott. Gyorsan átlapozta ıket, de nem talált semmi érdekeset. Betolta a fiókokat, majd a falon megpillantott egy nagy, acélkeretes fényképet, amely egy Carver-mőholdat ábrázolt az őrben. Éles szeme észrevette, hogy a keret egyik oldala valamivel vastagabb. Végigcsúsztatta ujját a szélén, és talált egy rejtett billentyőt. Lenyomta, mire a kép elfordult.

A mögötte lévı masszív fali páncélszekrény hüvelykujjlenyomat-letapogatóval volt ellátva. Bond biztos volt benne, hogy csak Gupta ujjlenyomata nyitja ki, tehát meg kellett szereznie.

Aktiválta a rádiótelefon elılapjába beépített lézert, és végigpásztázta vele a páncélszekrény szélét, ahová az ember általában a hüvelykujját teszi nyitáskor. A következı pillanatban a kijelzın megjelent Gupta ujjlenyomatának képe. Q a készülék e funkcióját valójában arra szánta, hogy Bond felhívhassa az MI6 nyilvántartását, és ott a letapogatott ujjlenyomatot azonosíthassák. Bond ezzel szemben hasznos segédeszköznek tekintette, amely sok mindenre alkalmas, és felhasználója szabadon improvizálhat, belátása szerint akár teljesen más célra is igénybe veheti, mint amire tervezték.

Ezután megfordította a telefont, és kijelzıjét a letapogatóablak fölé helyezte. Megnyomta a „Letapogatás” gombot, mire az elektronikus szem azonosította az ujjlenyomatot, és a páncélszekrény ajtaja automatikusan kinyílt. Bond eltette a készüléket, és benézett.

A piros doboz, amelyet Gupta Afganisztánban vásárolt, ott pihent a széf belsejében. Bond kivette és kinyitotta. Bingó! A hiányzó AKR-egység volt benne. Becsukta és a zsebébe süllyesztette a dobozt, majd bezárta a páncélszekrényt.

Elhagyta az irodát, és visszament a laborba. Eddig minden tökéletes. Odament a nagy vasajtóhoz, amely az épület többi részébe vezetett, rátapasztotta a fülét, és hallgatózott. Kint csend volt. Óvatosan kinyitotta.

A tetıtıl talpig feketébe öltözött Wai Lin állt ott, félig meggörnyedve. Épp akkor próbált behatolni. A riasztóberendezés mőködésbe lépett; a szirénák üvölteni kezdtek.

– Nézze meg, mit csinált! – kiáltotta a nı.

Én mit csináltam? – nézett rá Bond.

A nı villámgyorsan eltőnt a lépcsıfeljáratban arra, amerrıl érkezett, elkerülve az ıröket, akik valósággal özönlöttek a folyosó vége felıl. Bondnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy becsapja a vasajtót és ráhajtsa a keresztpántot. A kopogó lövedékek hangja fülsiketítı volt.

***

Paris Carver befejezte a hajmosást, és törülközıt csavart a fejére, majd felvette a fürdıszobában lógó egyik frottírköntöst. Most már bánta, hogy az estélyen a férje elıtt pofon ütötte Bondot. Ez minden bizonnyal erısebben felkeltette Elliot gyanakvását, mint eddig bármi más, és további erıszakosságra késztette. Bocsánatot fog kérni Jamestıl, ha visszatér.

Kisétált a nappaliba, és éppen le akart ülni, hogy átnézze a reggeli újságokat, amikor halkan kopogtak. Elmosolyodott.

Odament az ajtóhoz, és kinyitotta. – Nos, ez nem tartott só...

A gyomra összerándult. A folyosón Elliot Carver állt, és mellette Stamper. Ki akarta csukni ıket, de Stamper odatette a kezét. Teljes erejébıl rávágta az ajtót, de a fickónak az arcizma sem rándult, mintha nem erezne fájdalmat. Berontott a szobába, Paris pedig a földre zuhant. Négykézláb mászni kezdett a telefon felé, de a német elkapta, mielıtt elérhette volna.

Carver besétált, és nyugodtan becsukta az ajtót. Stamper egyik kezével a nıt tartotta, és közben kíváncsian vizsgálgatta sérült ujjait. Kinyújtotta a nyelvét, és lenyalta a vért ujjperceirıl, mint egy gyermek a lecseppenı csokoládéöntetet.

Carver odalépett az asszonyhoz, az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét.

– Elliot, kérlek – mondta Paris rémülten. – Te ezt nem érted... ez nem az, aminek gondolod...

– Nem? Akkor talán mondd el, mi ez.

– Nagyon megijesztettél tegnap este. Csak azért jöttem ide, hogy ne kelljen ott maradnom.

– Mit mondtam neked tegnap este? Mi az, amit mindennél többre értékelek?

Paris nagyot nyelt.

– Hőség, drágám – mondta a férfi. – Hőség.

***

Miközben Bond a lépcsı felé futott, hallotta, amint a vasajtó hangos csattanással berobban mögötte. Az ırök lövöldözve benyomultak a laborba. 007 csak annyi idıre állt meg, amíg felrúgta a mőholdat, elzárva vele a biztonságiak útját. Felrohant a lépcsın, rávágta üldözıire a csapóajtót, majd továbbfutott a tetıre vezetı létrához, de egy fegyveres már várt rá, és azonnal tüzelni kezdett. Bond visszaszorult a médiakomplexumba vezetı vészkijárathoz.

Mivel nem volt más választása, berúgta az ajtót és beugrott.

A csarnokba vezetı folyosón találta magát. Gyorsan végigfutott a terem fölött átívelı legmagasabb hídon. Wai Lin a híd másik végén lapult, hátát a falnak támasztva. Igyekezett észrevétlen maradni. A nı pillantása elárulta Bond számára, hogy veszélyben van.

Villámgyorsan félreugrott a fémrácson pattogó golyók elıl, amelyek a csarnokból lövöldözı ırök fegyverébıl származtak.

Miközben a biztonságiak figyelme Bondra irányult, Wai Lin vékony acélsodronyt húzott elı a csuklóján lévı karkötıbıl, rögzítette a végét, majd magabiztosan átugrott a korláton.

Bond elképedve nézte a nıt, aki még intett is neki. Lassan leereszkedett földszintre a CMH-s ırök mögött, akik továbbra is Bondra lıttek. A következı pillanatban eltőnt, mint a kámfor.

Bond az emlékezetébe véste, hogy majd javasolnia kell Q-nak hasonló eszközök beszerzését.

Hasra vetette magát, néhányszor átfordult, majd talpra ugrott, és végigrohant a hídon. A golyók ott pattogtak a nyomában, amint beszáguldott a hatalmas nyomdaterembe. A gépek hangosan zakatoltak, ami elınyt jelentett számára. Keresztülfutott a teraszon, nyomában több fegyveressel, befordult a sarkon, és egyenesen beleütközött egy újabb csapat biztonsági emberbe. Egyetlen másodpercnyi tétovázás nélkül átvetette magát a korláton, és egy hatalmas daru tetején landolt.

Szerencsére pillanatnyilag két párhuzamos, mennyezetre szerelt sínen mozgatható karja közül egyik sem mőködött. Bond az egyik karról átugrott a másikra, miközben a legközelebbi CMH-s követte a teraszról az elsı karra.

A zaj miatt a lent dolgozó munkások nem hallották az egyenruhások kiáltásait.

Közvetlenül a daru alatt állt az egyik nyomdagép. Hatalmas tekercs üres papír forgott benne.

Az ır utolérte, és szembefordult Bonddal. Teljes erıvel ütött, de Bond kivédte a támadást egy kake-te manıverrel. Jobb ökle kilıtt, és nagyot csattant ellenfele állán, de az meg se rezzent, hanem nagy meglepetésére kifordult, és egy ushirogeri rúgással eltalálta a mellkasát.

A fickó szemmel láthatóan maga is ismert néhány karatemozdulatot. Bond csaknem elvesztette az egyensúlyát, de végül sikerült megvetnie a lábát.

Az ır közeledett. Bond lendületet vett, és fejjel nekiugrott a hasának. Ugyanakkor elkapta a térdhajlatát, és maga felé rántotta. Ellenfele ugyan a hátára esett, de nem zuhant le a darukarról, ahogy remélte, hanem kirúgta alóla a bal lábát. Ráesett az egyenruhásra, aki azonnal fojtogatni kezdte. Kézéllel az alkarjára vágott, megtörve szorítását, mire az megpróbálta lelökni ıt a daruról. Megragadta az acélkar szélét, és erısen kapaszkodott, majd hátrarántotta a bal könyökét, és belevágott a fickó torkába. Erre azonnal elengedte, és fuldokolva a nyakához kapott.

Bond egy gyors mozdulattal kikapta az ır pisztolyát a tokjából, és tulajdonosát lelökte a daruról. A zaj elnyomta a zuhanó férfi ordítását. A következı pillanatban elnyelte az egyik nyomdagép, vér fröccsent, és a másik oldalon kibukkanó papír tele volt piros pöttyökkel.

– Manapság minden borzalmat kinyomtatnak – morogta Bond.

A daruról a következı alacsonyabb szint teraszára ugrott, majd egy akrobata ügyességével leereszkedett a hatalmas gépek közé.

Mindegyiket három egytonnás tekercs látta el folyamatosan papírral. Amint az egyenruhások megérkeztek a terembe, és szétszóródva a keresésére indultak, Bond lebukott az egyik gép mögé.

A padlóban harminc centi széles süllyesztett fémszalag mozgott. Lassú, de erıs szállítószalag volt, amely a papírtekercseket mozgatta a teremben. Bond rálépett, és megbújt az egyik hatalmas henger mögött. Imádkozott, hogy az ırök ne figyeljenek fel a temetési menet lassúságával mozgó szállítmányra.

– A festékszoba tiszta – hallotta a háta mögül egy adó-vevıbıl. – Ellenırizzétek a nyomólemez-tárolót.

Már az üzenetváltás elıtti pillanatnyi zaj elég volt Bond számára. Azonnal megpördült és lıtt. Egy férfi állt ott, kezében pisztollyal. A golyó a mellkasán érte, de estében még leadott egy lövést. A lövedék lepattant a Bond mögötti tekercsrıl, s arra gondolt, még jó, hogy az idióta nem használta a fülhallgatót.

A lövöldözés a többi CMH-st is odavonzotta. Futva közeledtek. Bond leugrott a szalagról, és a közelben lévı óriási kétszárnyú lengıajtó felé rohant. Mivel a golyók vészesen röpködtek körülötte, szinte átsuhant rajta.

Hason érkezett a raktárba, amely akkora volt, mint egy repülıgéphangár. A papírhengerek ötösével álltak itt, hosszú sorokban, mint hatalmas csomag vécépapírok. Bond törpének érezte magát közöttük, miközben félregurult az utánasüvítı golyók elıl. Az ırök követték.

Több munkás fürge Hyster 350-es villás targoncákkal dolgozott a raktárban. Hallották a lövéseket, és úgy döntöttek, ideje kávészünetet tartani. Leugrottak a gépekrıl, és a kijárat felé szaladtak.

Bond kihasználta a lehetıséget, és felpattant az egyik Hysterre. Vezetıje éppen elızıleg emelt le egy hatalmas hengert a rakás tetejérıl. Bond beindította, és amilyen gyorsan csak tudott, befordult vele a következı sarkon. A biztonságiak a többi elhagyott targonca felé rohantak.

Bond beállt az egyik hatalmas rakomány mögé, és támadt egy ötlete. Elıször is 180 fokos fordulatot tett, majd hátratolatott, hogy legyen helye lendületet venni. Végül a saját papírhengerével teljes sebességgel nekirontott a hengerekbıl emelt toronynak, amely eldılt, mint a dominó.

A torony másik oldalán a gyalogos és a targoncákon ülı egyenruhások kétségbeesetten próbáltak elfutni vagy elhajtani a ledılı papírhengerek elıl. Az egytonnás gurigák földet érése megrázta az egész épületet, majd feltartóztathatatlanul gördülni kezdtek a szélrózsa minden irányába. Az egyik úgy vasalta ki az elé kerülı fegyverest, mint úthenger a betont.

Egy targonca az ütközéstıl az oldalára dılt. Egy másik – miközben megpróbált kitérni egy óriási henger elıl – kisodródott, és nekiütközött egy papírtoronynak.

A torony Bond irányába dılt; a hengerek óriási dörrenéssel értek földet. Visszanézett és látta, hogy felé tartanak. Felpörgette a targonca motorját, de a kis masina nem volt elég gyors.

Mielıtt elérték volna, Bond felszökkent, és elkapta a feje fölött húzódó acél tartógerendát.

Úgy lógott rajta, mintha az egy pálmafa lenne a hurrikán kellıs közepén, miközben a hengerek utolérték a targoncát, és apró darabokra zúzták. Az utolsó papírtekercs sokkal lassabban közeledett, így Bond átugrott rá, és a tetején lépegetve a kijárat felé tartott.

Amikor kiért, lepattant róla, s az továbbgördült a rakodórámpán. A rámpa végénél egy üres teherautó állt. Bond bemászott a raktérbe, és az éppen induló jármő magával vitte a biztonságba és szabadságba.

***

Wai Lin, aki az utca túloldaláról figyelte az épületet, látta Bond megmenekülését, és mosolygott. Diszkréten távozott az épületbıl a felfordulás alatt. Senki nem vette észre.

A Hamburgban tett látogatása sikeres volt. Igaz, nem szerezte vissza a hiányzó radarberendezést, de azt megtudta, mire használják. Azonban mielıtt nyilvánosan is leleplezhette volna Carvert és a CMH-t, további bizonyítékot kellett szereznie.

Amikor visszaért szállodai szobájába, kapcsolatba lépett Koh tábornokkal, aki Beijingben tartózkodott, és jelentést tett. A tábornok olyan bizalmas információkkal látta el, amelyeket csupán a kínai hadvezetés ismert, és még néhány új utasítást is adott. A brit flotta megindult Kína felé, ezért sietniük kellett.

Wai Lin becsomagolt, és taxival kiment a hamburgi repülıtérre. Miközben felszállt a Távol-Keletre induló repülıgépre, ismét eszébe jutott James Bond. A kínaiak hittek benne, hogy az ember sorsa elıre meghatározott, és neki az volt az érzése, hogy az övé valamiképp összefonódik a férfiéval.

8.

Egy barát halála

Stamper a Kempinski Hotel Atlantickal közvetlenül szemben lévı épület tetején lapult. Ha az angol elég ostoba, akkor vissza fog jönni a szállodába az új barátnıjéért. Épp most fejezte be a beszélgetést azzal a beosztottjával, akit – távolléte idejére – a biztonság felügyeletével bízott meg a komplexumban. Bondnak sikerült meglógnia tılük, és most talán útban van ide.

Szeméhez emelte a távcsövet, és ismét végigpásztázta az az utcát. Még mindig semmi.

Lehet, hogy a kém mégsem olyan úriember, ahogyan Carver feltételezte. Talán Bond itt hagyja Parist a keselyőknek...

Nem, várjunk csak... megjött. A BMW bekanyarodott a szálloda parkolóházába. Stamper felemelte az adó-vevıt, és egy sor utasítást adott német nyelven.

A BMW felhajtott a garázs külsı rámpáján, és beállt egy üres helyre a felsı szinten.

Az autóban ülve James Bond félrehajtott egy fedelet az ajtón, ami mögött kombinációs széf rejtızött. Gyorsan elforgatta a tárcsát, kinyitotta; majd beletette a piros dobozt. Újra becsukta, megforgatta a zárat, és visszahajtotta a fedelet.

Kezében a telefonjával kiszállt az autóból. Megnyomott hét gombot rajta, amelyre válaszképpen az autó hét különbözı csipogással válaszolt. Most már nem volt más dolga, mint leadni egy gyors jelentést Londonnak, némi idıt Parisszel tölteni, aztán eltőnni Németországból, mielıtt Carver emberei ráakadnak.

Stamper a távcsövön keresztül figyelte Bondot, majd a parkolóval szemben, a túloldalon álldogáló emberei felé nézett. Az alkalomra a feltőnı piros zakó helyett mindnyájan civilbe öltöztek. Éppen felugrottak a közelben várakozó teherautóra, amely a parkoló felé indult.

Újabb utasításokat adott az adó-vevın keresztül, amelyek nyomán újabb CMH-s biztonsági ırök jelentek meg különbözı helyeken a szálloda körül. Teljesen körülvették az épületet.

Bond a lakosztálya felé tartott. Bentrıl nıi hangot hallott; nem tudta, honnan ismerıs.

Halkan kopogott az ajtón, de nem érkezett válasz. Elıhúzta Waltherjét, és óvatosan benyitott.

A nappaliban szólt tévé. Ezt hallotta kintrıl. Tamara Kelly, a CMH bemondónıje beszélt:

„...a Biztonsági Tanács bejelentése nem volt megnyugtató hatással sem Londonra, sem Beijingre. A helyzet...”

– Paris? – szólalt meg Bond.

Már éppen ki akarta kapcsolni a tévét, amikor Tamara Kelly a következı bejelentést tette:

„A németországi Hamburgban a rendırség Paris Carver, a Carver Médiahálózat elnöke és tulajdonosa feleségének hiányos öltözékő holttestére bukkant egy szállodai szobában. Az asszony minden bizonnyal gyilkosság áldozata lett.”

Bond szíve nagyot dobbant. Belépett a hálószobába, ahol egy másik tévékészülékbıl ugyanezt a hírt hallotta. A hang betöltötte az egész lakosztályt.

Paris mozdulatlanul feküdt az ágyon. Amikor Bond közelebb lépett, látta, hogy valóban halott – megfojtották. Egyszerre érzett megdöbbenést, gyászt és haragot.

Nem lett volna szabad alábecsülnie Carvert. Amíg nem találkoztak, nem is gyanúsította igazán. Mikor azonban látta, hogy mennyire elragadja az indulat, amikor a mőholdas navigáció került szóba, világossá vált számára, hogy ı az, aki az EHR-rel való manipulálásért és a Devonshire elsüllyesztéséért felelıs. A benne rejlı gonoszság akkor megmutatta utálatos arcát, de semmi nem utalt arra, hogy ekkora aljasságra is képes lenne.

Bond átkozta magát, amiért belekeverte a dologba Parist. Hazudott neki, amikor azt kérdezte, azért akarja-e elcsábítani, hogy kiszedje belıle a férje titkait. Pontosan ez volt a szándéka mindvégig. Elég jól ismerte ıt ahhoz, hogy tudja, képtelen lesz ellenállni neki. Nem számolt azzal, hogy a házassága a csıd szélén áll. Nem gondolta, hogy beavatkozása hatására elhagyja a férjét.

– Egy mozdulat, és szétlövöm a fejét – hallatszott egy halk hang a fürdıszoba felıl. –

Kérem, lassan tegye le a fegyverét. – A férfi német akcentussal beszélt.

Bond engedelmeskedett.

– Most feküdjön le az ágyra, Mrs. Carver mellé. Nézze a híreket.

Bond megtette. Komoran nézte a tévét.

Tamara Kelly folytatta: „Elliot Carver útban a saigoni CMH-központ felé értesült felesége haláláról, ami tudósítónk szerint elmondhatatlanul megrázta.”

– Az én nevem Dr. Kaufman – mondta a férfi a fürdıszobában. – Kiváló céllövı vagyok.

Nekem elhiheti.

Bondnak nem volt más választása. A szeme sarkából látta, hogy támadója az egyik fürdıszobai széken ül, és kezében egy Heckler&Koch P7 K3 típusú hangtompítós fegyvert tart. Magas, sovány, negyvenes férfi volt, ritkuló hajjal és szemüveggel. Beesett szemei, szúrós pillantása fenyegetı külsıt kölcsönöztek neki, s ez megerısítette a feltételezést, hogy mániákus gyilkos, aki bármire képes. A másodperc töredékéig Bond arra gondolt, hogy a fickó nagyon hasonlít a fogorvosára Londonban.

Kaufman ölte meg Parist, és talán az a fajta ırült, aki még élvezte is. Bond akkor és ott elhatározta, hogy ez az ember nem fogja élve elhagyni a szállodát. Miközben a híradót nézte a tévében, arra használta fel az idıt, hogy számba vegye a lehetıségeit. Mint egy sakkozó, mérlegelt minden lehetséges lépést és ellenlépést. Ha elérkezik a megfelelı pillanat, cselekedni fog.

***

A CMH biztonsági ırei körülvették Bond BMW-jét, a teherautó a közelben várakozott, de azért akadt egy kis probléma. Akárhányszor valamelyikük hozzáért a kocsihoz, erıs áramütés érte.

Stamper, aki a tetırıl figyelte ıket, azon tőnıdött, vajon mi tart ennyi ideig. A távcsövet a szálloda bejáratára irányította. Két hamburgi rendır beszélt az ott ırködı két beosztottjával. A fenébe, túl hamar ideértek! Az embereinek ki kell nyitniuk a BMW-t, mielıtt a rendırök felérnek a lakosztályba.

Stamper utasításokat ordított az adó-vevıjébe.

Egyik embere a BMW mellett tudomásul vette a parancsot. Elıhozott egy kalapácsot a teherautóból, és nagy lendületet véve belevágott vele a kocsi ablakába. Az üveg még csak meg sem repedt. A férfi odaszólította magához a másik ırt, aki elıvette a pisztolyát, és rálıtt az ablakra. A golyó lepattant az üvegrıl, és csaknem eltalálta ıket.

***

Bond lenyőgözve figyelte a híradót. Teljes történet volt mindarról, ami ezután fog történni.

„A rendırség ugyanakkor annak a férfinak a holttestét is megtalálta, aki a szállodai lakosztály lakója volt”, mondta Tamara. „A férfi egy pisztoly segítségével végzett magával. A rendırség nem bocsátkozott feltevésekbe a gyilkosság/öngyilkosság indítóokát illetıen. A CMH minden dolgozója ezúton szeretné kifejezni mély...”

Dr. Kaufman kikapcsolta a tévét, és közölte:

– Az anyag egy óra múlva adásba megy. A rendırség már úton van idefelé.

– A holnap híre ma – mondta Bond.

Gondolkozz, parancsolt magára. Körülnézett a szobában. A kedves doktor túl messze volt, hogy rávesse magát. És ha a fickó olyan jó lövı, ahogyan állítja...

– A nı okos volt – mondta Dr. Kaufman. – De elkövetett egy hibát; felhívta a nıvérét New Yorkban. Talán nem tudta, hogy a mőhold, ami a tengerentúli hívásokat továbbítja, a férje tulajdona?

– Egyáltalán nem fog a dolog öngyilkosságnak tőnni, ha onnan lı le. – Gondolkodási idıre volt szüksége. Talán ha tovább beszélteti a férfit...

– Mr. Bond – mondta Dr. Kaufman atyáskodó hangon –, én a törvényszéki orvostan professzora vagyok. Higgye el, meg tudom oldani, hogy lelövöm innen, aztán elıidézem a megfelelı lıpornyomokat a kezén és a perzselıdést a seb körül.

– Tehát magának ez a hobbija?

– Nem, dehogy – vágta rá Kaufman. Szemmel láthatóan megsértıdött. – Engem nagyon jól megfizetnek. Járom a világot. Különösen jó vagyok az ünnepelt személyiségek gyógyszer-túladagolásában. Most...

Hirtelen elordította magát: – Mr. Stamper! Abbahagyná végre a kiabálást?

Bondnak egy másodpercébe telt, amíg rájött, hogy Kaufman az adó-vevı mikrofonjába beszél.

– Ugye nem mondja komolyan? – mondta. – Biztosan az autóklub... Rendben, megkérdezem. – Kaufman elfintorodott, amivel mintha azt akarta volna mondani, hogy az egész világ tele van idiótákkal, és ı az egyetlen, akinek valami ész is szorult a fejébe.

– Meglehetısen kényelmetlen helyzet – mondta Bondnak. – Úgy tőnik, valami piros doboz van az autójában, amihez szeretnének hozzájutni, de nem tudják kikapcsolni a riasztót.

Azt akarják, vegyem rá magát, hogy kapcsolja ki. Nem tudom, mit mondjak, úgy érzem magam, mint egy idióta. Egy autóriasztó!

Tökéletes!, gondolta Bond.

– Az igazat megvallva, egy kicsit trükkös a riasztó – mondta.

– Meg kell kínoznom, ha nem hajlandó kikapcsolni.

– Ebbıl is van doktorátusa?

– Nem – válaszolta Kaufman, majd szélesen elvigyorodott. – De ez már sokkal inkább nevezhetı a hobbimnak. Nagyon tehetséges vagyok e téren.

– Hiszek magának. A riasztó a rádiótelefonomról mőködik. Mindjárt...

Nyújtotta a kezét a zakója felé, amelyet korábban a földre dobott.

– Nem, nem – mondta Kaufman, feljebb emelve a pisztoly csövét. – Majd én.

Óvatosan, távol tartva magát Bondtól, felvette a zakót a földrıl, és megkereste a zsebében a készüléket. Ledobta a zakót, és felemelte a telefont.

– Rendben van, hogyan tovább? – kérdezte. – Figyelmeztetem, semmi trükk.

– Benyomja az újrahívás gombot, a hármast, majd az adást – mondta Bond.

Dr. Kaufman Bondra nézett, és úgy döntött, amit mondott, elég hihetıen hangzott. Lassan megnyomta a három gombot, és ...a beépített sokkoló – hangos sercegés kíséretében – elsült a kezében. A férfi felordított, és elejtette a telefont. Bond ekkorra már felpattant az ágyról, és a következı pillanatban elkapta Kaufman fegyvert tartó kezét. Összekapaszkodva a földre zuhantak, és birkózni kezdtek. Kaufman szikár volt, és mozgékony, sikerült elsınek talpra ugrania. Bond azonban erısen meglökte, mire Kaufman háttal az ágyra zuhant. Bond ráugrott,

és ismét megragadta a pisztolyt szorongató kezét. Ez alkalommal nagyon erısen fogta, és mivel ı volt az erısebb, sikerült hátrafeszítenie ellenfele karját annyira, hogy a pisztoly csöve Kaufman halántékának szegezıdött.

– Várjon – könyörgött Kaufman. – Ne tegye. Nekem ez a munkám. Csak a feladatomat végzem.

– Én is – mondta Bond.

A pisztoly elsült, és Dr. Kaufman feje szétrobbant.

Bond felállt. Bár munkája közben idınként rákényszerült, általában nem szeretett ölni.

Elıfordult, hogy azt a parancsot kapta, hidegvérrel végezzen egy-egy emberrel. Mindig hozzáértı módon és hatékonyan teljesítette a megbízatást, de soha nem élvezte. Karrierje során nagyon ritkán fordult elı, hogy jó érzéssel töltötte el valakinek a meggyilkolása, mert úgy érezte, megérdemelte a halált. Ez a mostani ilyen eset volt. Parist ugyan nem hozza vissza, de legalább kiegyenlítette a számlát a haláláért.

Ledobta a pisztolyt, letörölte arcáról a vért Kaufman zakójával, majd megállt az ágy mellett, és lenézett Parisre. Nehéz szívvel fölé hajolt, és futó csókot lehelt az ajkára.

A következı pillanatban kívülrıl erısen megdöngették a lakosztály ajtaját. A két hamburgi rendır állt kint, és németül követeltek bebocsátást. Mire sikerült betörniük az ajtót, a lakosztály, a két holttesttıl eltekintve, üres volt.

Bond kisurrant az erkélyre, ahonnan leugrott az alatta lévı teraszra, majd tovább a szálloda mögötti parkolóház tetejére.

Stamper a távcsövén keresztül szemtanúja volt a szökésnek. Gyorsan beszélni kezdett az adó-vevıjébe.

Bond futva indult az autója felé, mikor azonban észrevette a biztonságiakat, akik továbbra is a BMW felnyitásával kísérleteztek, megtorpant. Elıkapta a telefont, és megnyomott rajta egy gombot.

A kocsi kipufogójából hatalmas könnygázfelhı tört ki, beburkolva a meglepett fickókat, akik köhögve és fulladozva támolyogtak el a jármőtıl. Mikor észrevették a tılük néhány méternyire álló Bondot, elıkapták fegyverüket. Bond megnyomott egy újabb gombot, és a BMW hangos robajjal életre kelt.

Világító lámpákkal kitolatott a helyérıl, majdnem eltaposva a CMH-sokat, akik ijedten ugráltak szét elıle. Majd sebességet váltott, és kilıtt Bond felé, éppen akkor, amikor a fegyveresek tüzet nyitottak. Bond gyorsan lebukott a golyóálló kocsi mögé.

Egy lövedék veszélyesen közel pattant le a karosszériáról. Bond megfordult, és az egyik biztonságit látta, aki hátulról közeledett felé. Kinyitotta a legközelebbi ajtót, és beugrott a hátsó ülésre, miközben a golyók hangosan kopogtak a BMW-n.

Többfunkciós rádiótelefonja lehetıvé tette, hogy a jármő elıtti terep képe megjelenjen a kismérető kijelzın, ennek köszönhetıen – a készüléket távvezérlıként használva – egyesbe kapcsolt, és megindult lefelé a rámpán, miközben mindvégig a hátsó ülésen hasalt.

Üldözıi úgy pattogtak a BMW útjából, mint a szöcskék. Bond ezt az idıt arra használta fel, hogy átmásszon az elsı ülésre. Aktiválta a mőszerfal EHR-képernyıjét, amelyen kirajzolódott a parkolóházon belüli útvonal térképe. Ennek segítségével már akkor felkészülhetett a kanyarokra és akadályokra, mielıtt még meglátta volna ıket. Az elektronikus térkép azt is jelezte számára, hogy egy kocsi követi. Néhány másodperc múlva megpillantotta a fekete szedánt a visszapillantó tükörben. Mindkét oldalon CMH-sok hajoltak ki az ablakokon, és egyfolytában tüzeltek. Egyiküknél egy MP5K 9 mm-es géppisztoly volt, és szünet nélkül lıtte a BMW-t.

Bond éles kanyart vett a rámpa fordulójában, majd lenyomott egy kapcsolót a mőszerfalon. Az autó alján kinyílt egy kis ajtó, és nagy adag vastüske szóródott szét a betonon.

Csikorogva a szedán is túljutott a kanyaron, és amint rárohant a tüskékre, mind a négy gumijából egyszerre ment el a levegı. A négyszeres durrdefekt hatására a jármő nekivágódott a falnak. Szélvédıje az üldözık nekicsapódó fejétıl pókhálóvá repedt.

Bond teljesen felvillanyozódott autója kormánya mögött. 5,4 literes, 322 lóerıs SOHC V-12-es motorja 6,6 másodperc alatt képes nulláról 100 km/óra sebességre gyorsítani. Q

különleges módosításai mellett a kocsi negyven centi széles, küllıs, könnyőfém keréktárcsákkal, halogénlámpákkal, bırülésekkel és két légzsákkal volt felszerelve.

A BMW folytatta útját lefelé, ám a következı kanyarból egy másik szedán bukkant ki, és teljes sebességgel feléje tartott. Bond újabb gombot nyomott meg a mőszerfalon.

Tőzcsóva kíséretében egy rakéta indult el a BMW orrából, amely elsöpörte a szedánt az útból, és felrepítette a levegıbe. Az nekivágódott a mennyezetnek, majd a közelben parkoló autók tetején landolt, fejjel lefelé.

Bond leért a földszintre, és a kijárat felé hajtott. Mielıtt azonban elérte volna, az acélrács leereszkedett, és elzárta.

Bond gázt adott, és ismét megnyomta az elızı gombot. Újabb rakéta röppent ki a kocsi elejébıl, és nekivágódott a rácsnak... de csak behorpasztotta!

Rátaposott a fékre, és 180 fokkal elfordította a kormányt, épp az utolsó pillanatban. Az autó vége fordultában a rácsnak csapódott. Nem volt más választása, mint visszatérni az épületbe.

A biztonságiak a Bond által kiszórt vastüskék mögött gyülekeztek. Meggyızıdésük volt, hogy most elkapják. Amint meghallották a közeledı BMW hangját, már emelték a fegyverüket.

Az autó óriási sebességgel kanyarodott fel az ı szintjükre, és Bond egyenesen ráhajtott a tüskékre. A gumik ugyan kidurrantak, az autó azonban továbbhaladt, mert a kerekek gyorsan ismét felfúvódtak! A Q által beszereltetett berendezés megmentette az életét. A fegyveresek hitetlenkedve bámultak utána, majd gyorsan tüzet nyitottak.

A kocsi felfelé haladt a rámpán, kényszerítve a CMH-sokat, hogy elugráljanak az útból.

Stamper kiabálni kezdett az adó-vevıjébe, amikor meghallotta, mi folyik a parkolóházban.

Az egyik beosztottja a negyedik szinten vette a parancsot, és kinyitott egy nagy acélbıröndöt.

Kivett belıle egy kézi rakétavetıt, betöltötte, és elhelyezkedett az ötödik emeletre vezetı rámpa mellett. A rakétavetıvel megcélozta a szint túlsó végét, s készen állt a tüzelésre abban a pillanatban, amint meglátja Bond autóját. A BMW hamarosan megjelent, és egyenesen felé tartott. Az ır célzott és lıtt.

Bond észrevette a szint végében álló férfit, amint felkanyarodott. A EHR-mőszer kijelzıje villogni kezdett a mőszerfalon, és az elektronikus német hang a következıt mondta: –

Rakétatámadás! Kérem, forduljon jobbra!

Bond a reflexeire hagyatkozva jobbra rántotta a kormányt. A rakéta elszáguldott az autó mellett, és egy Jaguárt talált el, teljesen megsemmisítve azt. Bond autója eközben elhagyta az emeletet.

Üldözıi bevágták magukat két másik szedánba, és utánarobogtak.

Mihelyt elérte az ötödik szintet, ahol nem voltak biztonságiak, Bond lelassított, és kinyitotta az ajtót. Elfordította a gombot a kombinációs széfen, kinyitotta az ajtaját, és kivette a piros dobozt. Ezután kiugrott BMW-bıl, és begurult az ott parkoló autók közé. Elıvette a távirányítót, és a kocsi továbbhaladt. A két üldözı szedán elszáguldott Bond elıtt. A CMH-sok nem vették észre, hogy már nem ül a kormány mögött.

Bond megnyomott egy gombot a távirányítón, mágneses gyújtós gránátokat lıve ki a BMW hátuljából. Az elsı szedán látványosan felrobbant, a másik pedig hatalmas fékcsikorgással belerohant.

A BMW felért a tetıre, és egyenesen a korlátnak tartott. Bond növelte a sebességet, majd a következı pillanatban a telefon kijelzıje elsötétült.

Az autó áttörte a korlátot, és lerepült az épület tetejérıl, majd hat emelet zuhanás után egy Avis autókölcsönzı iroda kirakatában állapodott meg.

Az utca hirtelen megelevenedett... járókelık sikoltoztak, a jármővek megálltak az úton, és a távolból szirénák hangja hallatszott.

A parkolóház tetején a biztonságiak kiugráltak autóikból, és a korláton tátongó nyílás felé rohantak. Lebámultak a kirakatba fúródott BMW-re. Hol van a vezetıje? Mi a fene történt?

Bond összecsukta a telefont, betette a zsebébe a piros doboz mellé, majd lesurrant a Parkhaus lépcsıjén. Akkor ért le az utcára, amikor a rendırautók lefékeztek az autókölcsönzı elıtt. A bámészkodók tömege percrıl percre nıtt. Egy Avis feliratú dzsekit viselı nı is volt közöttük.

Bond odalépett hozzá, és zsebébıl elıvette a bérleti szerzıdését. Átadta a nınek. – A kulcsokat az autóban hagytam – mondta.

A nı értetlenül meredt a távozó férfi után.

Az utca másik oldalán álló ház tetejérıl Stamper a távcsövén keresztül figyelte Bondot.

Nem tehetett semmit. Egyetlen embere sem válaszolt az adó-vevıjén.

A pokolba! Utált kellemetlen híreket közölni a fınökével.

9.

Carver

Elliot Carver hatszáz milligramm Ibuprofent dobott a szájába, és a tablettákat egy korty ginnel nyelte le. A légi utazással az volt a baj, hogy szeretett ásítani és rágózni a füldugulás ellen... ezek azonban súlyosbították a TMI-jét. Behunyta a szemét, és két kézzel megdörzsölte az állkapcsát. A rágóizmai görcsösek voltak, és kemények, mint a kı.

Carver az embereivel egy brit Aerospace 125 Corporate 800B magángépen utazott, amit kizárólag a Németország és Saigon közötti közlekedésre használt. Rendkívül hosszú út, de Carver már számtalanszor megtette. Rendszerint utasította a pilótát, hogy Bombayben szálljon le egy kis pihenıre. A gép éppen beért India légterébe.

Amint kinézett az ablakon, és a kék égen úszó fehér felhıket nézte, próbált magában valami melankolikus érzést ébreszteni. Elment... a felesége elment. Különösnek találta, hogy egyáltalán nem érez szomorúságot, bármennyire is igyekezett. Lehetséges, hogy valójában elege lett a nıbıl. Nem is volt olyan nehéz döntés azt mondani Stampernek, hogy végezzen vele.

Különben is egy hazug, áruló szuka volt, aki lefeküdt az ellenséggel.

Carver hideg könyörtelenséggel számőzte Parist a szívébıl és a gondolataiból. Csodálatos asszony volt, jó volt vele lenni, de ez sajnos hamar elmúlt. A külseje és szexuális vonzereje miatt vette feleségül. Majd talál mást a helyébe. Elliot Carver válogathat a nık között. Végül is nem sok választja el attól, hogy a világ leghatalmasabb embere legyen.

Bárcsak láthatná most az apja, gondolta Carver. Lord Roverman, az a szemétláda...

Rohadjon el a pokolban!...

Sok évvel ezelıtt egy gyermekpszichológus azt mondta Carvernek, hogy bizonyos

„komplexusai” vannak az apjával kapcsolatban. Ezért volt olyan rossz az iskolában, és ezért bántalmazta a kisebb gyerekeket. Törıdésre vágyott. Akkoriban nem értette, mi köze ennek az egésznek az apjához. Soha nem is látta. Az apja úgy tett, mintha a fia nem létezne. Neki kellett kikényszerítenie az öregbıl, hogy emberszámba vegye, de ez már jóval késıbb történt.

Carver most, felnıttként és sok-sok tapasztalattal a háta mögött már megértette az analízist. Megértette, hogy anyjának elvesztése, akit nem ismert, mert meghalt, amikor ıt a világra hozta, hogyan befolyásolhatta az ı érzelmi fejlıdését. Tökéletesen átlátta, hogy a hatalom, hírnév és gazdagság utáni féktelen vágyának oka valójában az apja, aki nemzette, aztán elhagyta.

Az isten szerelmére, gondolta Carver, az apja eladta ıt, a kis Elliotot egy szegény kínai családnak. Ötven fontot fizetett nekik, hogy magukhoz vegyék a haszontalan, nemkívánatos gyermeket. És a felesége... a volt felesége... gyakran csodálkozott, miért olyan keserő.

– Miért vagy ilyen mogorva? – kérdezte a maga New England-i kiejtésével.

– Miért vagy ilyen ribanc? – akarta válaszolni. Végül ki is mondta egyik este, amikor elveszítette a türelmét. Az volt az elsı alkalom, hogy megütötte az asszonyt. Paris soha többé nem nevezte mogorvának.

Az egészet az apjára fogta. Miért ne? Kiváló bőnbak volt az öreg. Hosszú évek óta elıször Elliot Carver gondolatai visszaszálltak 1974 végzetes eseményeire.

***

Sikeres tévébemondó volt Hongkongban. Híres személyiség lett a gyarmaton. Jóképőnek tartották, és az „Éter Császára” névvel illették. Négy évvel a harmincadik születésnapja elıtt Carver elhagyta a kínai családot, amely felnevelte, és a saját lábára állt. Szerényen éldegélt egy lakásban a sziget Wanchai negyedében.

A nık sosem jelentettek problémát, bár észrevette, hogy egy idı után mindegyikre ráun.

Soha nem volt hosszabb ideig tartó kapcsolata, és nem vágyott a nısülésre, ennek ellenére kedvére válogathatott a lányok között. A tévének köszönhetı közismertsége és ünnepelt státusa biztosította ezt számára. Kihasználta a nıket, néha meglehetısen csúnyán. Egyszer még egy kínos helyzet is adódott, amikor az egyik lány a tévé titkárságáról szexuális zaklatással vádolta. Ez azonban jóval azelıtt történt, hogy az ilyesmit komolyan vették volna.

A lányt felszólították, vonja vissza a feljelentést, vagy keressen másik munkahelyet. Végül úgy döntött, elhagyja Hongkongot.

Carver tizennégy éves korában tudta meg, kik a valódi szülei. A családban soha nem hozták szóba a témát, egy nap azonban a fiatal Elliot feltette nekik a kérdést. Végül is a mostohaszülık kínaiak voltak, ı pedig nem. Ekkor annyit mondtak neki, hogy az anyja meghalt, amikor ı született. Az apja, aki egymaga képtelen lett volna felnevelni, megkérte ıket, hogy fogadják örökbe. Csupán több év múlva tudta meg a teljes igazságot. Mostohaapja halálos ágya mellett állva mindent meg akart tudni. Az öregember bevallotta, hogy ötven fontot kaptak, amire akkoriban nagyon nagy szükségük volt... és az apja megígértette velük, hogy nem árulják el a kilétét. Mikor megkérdezte, ki volt ı, a haldokló végül elárulta a nevét: Lord Roverman. Az a gazdag, konzervatív Lord Roverman, aki egy tucat újság tulajdonosa, és aki feleségével, Lady Rovermannel és két felnıtt lányával együtt Angliában él.

További kérdezısködés árán kiderítette, hogy az anyja német volt, aki prostituáltként dolgozott ugyanabban a Wanchai negyedben, ahol ı is él. A szerencsétlen nı iszonyú fájdalmak között halt meg, miután a világra hozta ıt. Lord Roverman akkoriban igyekezett sajtóbirodalmát Hongkongra is kiterjeszteni, és több mint egy évig tartózkodott itt. Megcsalta a feleségét, lefeküdt egy prostituálttal, és teherbe ejtette. Jelen volt a szülésnél, és miután a nı meghalt, megtette a szükséges intézkedéseket Elliot örökbefogadására.

Miután mindez a tudomására jutott, Elliot Carver mély depresszióba zuhant. Problémás gyermek volt, az iskolában „féktelen”-nek nevezték. Ezt követte a törvénnyel való szembekerülése, ami után pszichológiai tanácsadásra kellett járnia. Depressziója huszonegy éves koráig megmaradt. Ekkoriban, a saját legnagyobb meglepetésére, elvégzett, egy televíziós mősorvezetıi tanfolyamot. Jelentkezett az egyik tévéállomásnál, ahol idıjárás-bemondóként alkalmazták. Kevesebb mint egy év múlva már hírolvasó volt.

Elliot Carver felfedezte magában azt, amiben jó. Az elsı néhány év gyümölcsözı volt számára, de egy idı után nyugtalankodni kezdett. Elégedetlenné vált. Gyakran gondolt az apjára, a hatalmas vagyonra és az üzleti lehetıségekre, amelyekkel az öreg rendelkezik. Miért ne venné ki a részét abból a hatalmas birodalomból, amit létrehozott? Nem lenne semmi, amit ı, Elliot Carver el ne érhetne ekkora hatalommal. Továbbmehetne, és létrehozhatna valami sokkal nagyobb, hatékonyabb és jelentısebb dolgot.

Valósággal megszállottjává vált a gondolatnak, hogy felkeresi az apját, és a tudomására hozza, elfelejtett fia milyen sikereket ért el. Végül 1974-ben felkerekedett, és Angliába utazott. Az öregembert, akivel soha életében nem beszélt, nem értesítette érkezésérıl.

Ismert egy németet Hongkongban, akit Hans Krieglernek hívtak. Ez a sovány, szikár fickó egy bárban dolgozott, ahová fıleg katonák és tengerészek jártak. A bár kopottsága alvilági kapcsolatokra utalt. Elliot különbözı okokból vonzódott ehhez a helyhez, részben az alkalmi nıi társaság, részben pedig az ital miatt. Megismerkedett Krieglerrel, akit a „rend”

fenntartásával bíztak meg, ám valójában bőnözı volt. Tolvaj és csempész... tiszteletreméltó

foglalkozás, amelyet a férfi nem is, tagadott le. Az is valószínő, hogy már többször gyilkolt, s bár ez utóbbit soha nem ismerte el, félreérthetetlenül utalt rá, hogy képes ilyen feladat elvégzésére. Carver hitt neki. Kriegler a maga részérıl élvezte, hogy egy közismert bemondó barátja lehet.

Mielıtt elutazott volna Angliába, Carver Kriegler segítségét kérte. Megkérdezte, ismer-e valakit Angliában? Nem tudna-e valahogyan segíteni abban, hogy „közel kerülhessen” az apjához? Nincs-e valami ötlete?

Kriegler kiszedte az egész történetet Carverbıl, és elgondolkodott rajta. – Zsarolásra nem gondoltál? – kérdezte. A német körvonalazta a tervet Carver számára, és megadott egy nevet, akivel kapcsolatba kell lépnie.

Amikor Carver megérkezett Angliába, úgy gondolta, elıször a szemtıl szembe próbálkozik. Elment Lord Roverman irodájába, és bejelentkezett. Kérte, hogy találkozhasson az apjával, mire a titkárnı a következıt válaszolta: – Lord Rovermannek nincsen fia. Ön minden bizonnyal téved. – Carver elıvett egy papírlapot, és a következıt írta rá: „A fia, Elliot Carver van itt, Hongkongból.” Átadta a nınek, és kérte, vigye be az apjának. Tíz perccel késıbb bevezették az irodába.

Az apja nem olyan volt, amilyennek Carver képzelte. Sokkal törékenyebbnek látszott, mint azt a fényképei alapján gondolni lehetett. Jóval öregebb is volt. Kezében bottal belépett a szobába, leült az asztala mögé, és megkérdezte: – Mit akarsz?

Semmi „szervusz fiam”. Semmi „örülök, hogy látlak, fiam”. Nem, semmi ilyesmi nem volt.

– Mit akarok? – kérdezte Carver. – Azért jöttem Angliába, hogy lássam.

Lord Roverman kényelmetlenül feszengett. – Most, hogy láttál, mit akarsz?

– Mibıl gondolja, hogy akarok valamit? – kérdezte Carver.

Roverman elırehajolt, és azt mondta: – A feleségemnek és a lányaimnak nem szabad értesülniük a létezésedrıl, megértetted? Senkinek nem szabad megtudnia. Egy ilyen dolog teljesen tönkretehet. Most adok neked ezer fontot. Menj vissza Hongkongba, és soha többé ne gyere ide.

Carver szemei összeszőkültek a dühtıl. – Azt hiszi, hogy egy kis pénzzel megint megszabadulhat tılem? Sajnálom, apám, de ez alkalommal nem lesz ilyen könnyő.

Felállt, és kisétált az irodából. Ez volt az utolsó alkalom, hogy élve látta az apját.

Hans Kriegler összehozta Carvert egy másik német gazfickóval, aki csak „Mr. Schnitzler”

néven volt ismeretes. İ szintén kétes egzisztencia volt, aki nagyrészt lopott drágakövek eladásából élt. Akkoriban egy Stamper nevő tizenéves német fiú lakott nála. Carvert szinte mellbe vágta furcsa viselkedése. Nem volt teljesen... normális. Bár nem mutatta ki a foga fehérét elıtte, volt benne valami, ami megrémítette. A szemeibıl szinte sugárzott a fenyegetés, és Carver ezt soha nem felejtette el.

Schnitzler megbízta Stampert, hogy néhány napig kövesse Lord Rovermant. A fiú néhány érdekes információval tért vissza. Úgy tőnt, a jó sajtómágnásnak Mayfairben élı feleségén kívül van egy szeretıje a Sohóban. Készült néhány fényképfelvétel róla, amint látogatást tesz a másik nı lakásán.

Carver kezdetként ezt jónak találta, ahhoz azonban nem volt elég, hogy tönkretegye vele az apját. Valami igazán botrányosat akart. Esetleg a szeretıtıl megtudhatnának valamit? Van Rovermannek valami szokatlan... hóbortja?

Schnitzler felkereste a harmadosztályú bárban dolgozó nıcskét, aki másodállásban prostituált volt, és akinek a lord iránti hősége nem terjedt túl messzire. Elég pénzért bármire rá lehetett venni. Hatszáz font fejében megengedte Shcnitzlernek és Stampernek, hogy egy rejtett kamerát helyezzenek el a lakásában. Megígérte nekik, hogy olyasmit fognak látni, amit a fırend biztosan nem szeretne nagydobra verni.

Amikor legközelebb megérkezett szokásos heti látogatására, a fiatal Stamper a hálószobai szekrényben rejtızött. Rövid élete során látott már vad szexuális dolgokat, de ehhez képest azok semmiségek voltak. Lord Roverman szeretett iskolai lányegyenruhát ölteni, hogy aztán a

„tanárnı” fegyelmezésképpen elverje a fenekét. Nem csupán színes fényképek készültek a kis jelenetrıl, de egy tízperces, 8 mm-es film is. Stamper már akkor nagy tehetséget mutatott a különös események rögzítésében.

Schnitzler egy héttel késıbb felhívta Lord Rovermant az irodájában. Nem volt könnyő

bekapcsoltatni magát, mihelyt azonban a sajtómágnás beleszólt a telefonkagylóba, a német mindent kitálalt.

– Ó, jó napot, Roverman – mondta a német, hanyagolva a címet. – Csak azt akartam, hogy tudja, a tulajdonunkban van néhány meglehetısen kompromittáló fénykép magáról és egy sohói fiatal nırıl. Lássuk csak, vörös a haja, és sokkal szebbek a cicijei, mint a feleségének...

Ugye tudja, kirıl beszélek?

Lord Roverman szíve vadul dobogott. – Igen. – Csak ennyit tudott kinyögni.

– Nos, biztos vagyok benne, hogy nem szeretné, ha ezek a képek a felesége kezébe kerülnének, igaz?

– Igaz.

– Akkor gondoskodnunk kell róla, hogy ez ne történhessen meg. Ó, csaknem elfelejtettem... egy rövidke filmünk is van. Úgy tízpercnyi. Mondja, hogy a csudába sikerült iskolai lányegyenruhát szereznie a maga méretében? Gondolom varratta.

Ezúttal a fırend nem válaszolt.

– Mindegy, ez nem lényeges – mondta Schnitzler. – Tartjuk a kapcsolatot, rendben?

Ezzel Schnitzler letette a kagylót. Carver szemben ült vele, arcán várakozásteljes izgalommal.

– Lesz min elgondolkodnia – mondta Schnitzler. – Hagyjuk, hogy fıjön a levében néhány napig, aztán felhívjuk.

– És mi van, ha értesíti a rendırséget? – kérdezte Carver.

– Nem fogja megtenni.

Vártak egy hetet. Lord Roverman közben végezte a dolgát, de egyfolytában a telefonhívás járt a fejében. Képtelen volt a felesége szemébe nézni, mert tudta, az asszony iszonyúan kiborulna, ha tudomást szerezne az ı hőtlenségérıl. Amikor végre befutott a második hívás, azonnal felismerte a hangot, és megkérdezte: – Mit akar?

– Mit akarok? Mibıl gondolja, hogy akarok valamit? – kérdezte Schnitzler.

– Biztosan akar valamit, máskülönben nem csinálná ezt.

– Drága uram, az egyszerő zsarolás lenne.

– Miért, ez is az, nem?

– Egyáltalán nem. Mi csupán meg akarunk bizonyosodni, hogy a fényképek és a film nem kerül a sajtó kezébe.

– Sajtó? – Lord Roverman most már komolyan aggódott. – Azt hittem, azzal fenyeget, hogy megmutatja a feleségemnek.

– Nos, uram, ha a sajtó kezébe kerül, akkor a felesége is látni fogja, nem?

– Szemét disznó – mondta Roverman halkan.

Ez alkalommal sem hangzottak el követelések. Schnitzler letette a telefont, és Carverhez fordult. – Menj vissza Hongkongba. Ahhoz, hogy ez a dolog mőködjön, várnunk kell egy kicsit, és azalatt jobb, ha te nem vagy Angliában.

Tehát Carver visszautazott Hongkongba, és folytatta bemondói munkáját, miközben Schnitzler és fiatal segítsége, Stamper, addig puhították Lord Rovermant, amíg az öregember készen állt a lelkét is eladni. Az utasítások egy jeltelen, sima borítékban érkeztek hozzá.

Felkérték, hogy változtassa meg a végrendeletét. Halála esetén egész sajtóbirodalma

törvénytelen fiára, Elliot Carverre kell, hogy szálljon. Az új végrendelet hivatalos másolatát egy héten belül a meghatározott postafiókba kellett elküldenie.

Tehát errıl van szó, gondolta Roverman. Az apa bőne végül visszaszáll rá.

Mindent úgy tett, ahogyan utasították. A hongkongi eset elıbb-utóbb mindenképpen napvilágra kerül, de a másik ügy legalább titokban marad. Hosszú távon nem nagy ár, gondolta. Végül is amikor az ifjú Carver örökli a céget, ı már halott lesz! Akkor meg miért törıdjön vele?

Schnitzler megkapta a végrendeletet, és azonnal lemondta a postafiókot. Értesítette Carvert Hongkongban, hogy az ügy el van intézve.

– Nagyon helyes. Tedd meg a következı lépést – utasította Carver.

– Emlékszel a pénzügyi megállapodásra, amit kötöttünk? – kérdezte Schnitzler.

– Természetesen. Addig azonban nem tudok fizetni neked, amíg nincs a kezemben a cég, igaz?

Schnitzler ismét elküldte a fiatal Stampert, aki haladéktalanul munkához látott. Ismét lefizette a szeretıt, akihez Roverman az eset óta nem járt. Feladata az volt, hogy hívja fel a fırendet, és könyörögjön neki, még egyszer, utoljára látogassa meg. Lord Roverman tétovázott, de a nı valami „különlegeset” ígért. Túl nagy volt a kísértés, és végül beleegyezett.

Stamper a lakásban rejtızött, amikor megérkezett. A bejárati ajtó furcsamód nyitva állt.

Roverman belépett a lakásba, és szólongatni kezdte a nıt. Nem kapott választ. A hálószobába érve ott találta a szeretıjét az ágyon, megfojtva.

Mielıtt azonban elmenekülhetett volna, Stamper elıbújt rejtekhelyérıl, és pisztolyt nyomott a hátába.

– Forduljon meg – mondta az ifjonc.

Rovermannek egyetlen hang sem jött ki a torkán. Bénultan engedelmeskedett.

Stamper letette a pisztolyt az ágyra az öregember mellé, és azt mondta: – A fınök úgy gondolja, nem tenne jót a maga hírnevének, ha belekeveredne ennek a nınek a meggyilkolásába. A bejárati ajtón már otthagyta az ujjlenyomatait. Bizonyítékaink vannak, hogy rendszeresen látogatta. Be lehet úgy adni a rendırségnek a dolgot, hogy a nı zsarolta magát bizonyos kompromittáló fényképekkel és filmmel. Ha úgy gondolja, kellemetlen lenne, ha a világ megtudná, hogy szeret iskolai lányegyenruhába öltözni, mit gondol, mi történne, ha még gyilkossággal is megvádolnák?

– Mit akar csinálni? – kérdezte Roverman.

– Itt hagyom a pisztolyt a keze ügyében – mondta Stamper. Fiatal kora ellenére profi volt.

– Egy töltény van benne. A szomszéd szobában várok. – Stamper megfordult, hogy távozzon, majd visszaszólt a válla fölött: – Ja, és ne próbáljon lelıni vele. Azzal csak egy gyilkossággal több lenne a bőnlajstromán.

Stamper átment a nappaliba, lehúzta a kesztyőjét, leült, és olvasgatni kezdett egy férfiaknak szóló hetilapot. Tíz perccel késıbb a hálószobában lövés dörrent.

Az esetet vizsgáló idısebb rendırtisztek személyes jó barátai voltak Rovermannek, így egyes információkat elhallgattak a sajtó elıl. A jelentésben csupán annyi állt, hogy Lord Roverman fıbe lıtte magát egy nı lakásában, aki „eltőnt”. Mihelyt kiderült a szeretırıl, hogy prostituált, akinek nincs családja, a halálát titokban tartották.

Elliot Carvert egy hónapon belül értesítették az örökségérıl. Londonba repült, és arcán döbbenettel vegyes gyásszal Roverman ügyvédeitıl átvette az új vagyonára vonatkozó hivatalos papírokat. Futólag találkozott a mostohaanyjával és mostohanıvéreivel, akik egyszerően nem értették, miért változtatta meg Roverman a végrendeletét, és miért hagyta a cégét a fiára, akit soha nem is említett. Megtámadták a végrendeletet, de a bíróság Carver javára döntött.

Elliot Carver így már harmincéves kora elıtt dúsgazdag sajtómágnás lett. Csupán idı kérdése volt számára egy világmérető tömegkommunikációs vállalat felépítése, a Carver Médiahálózat létrehozása.

Rájött, hogy tulajdonképpen a hatalom az, amit mindennél jobban szeret. Csupán a közelmúltban fedezte fel, hogy a teljhatalom elérésének nincs jobb módja, mint a hírek manipulálása. Ez volt a tökéletes eszköz, amelynek segítségével növelhette cége bevételét és személyes vagyonát. Katasztrófák, forradalmak és politikai konfliktusok voltak a legjobb fıcímek a Carver-hírlapok számára, és érték el a legmagasabb nézettségi arányt a Carvertévécsatornákon. Szorgalmasan reklámozva a Carver Film legújabb alkotását a médiákban, egyetlen szülı sem volt a Földön, aki ne érzett volna bőntudatot, ha nem viszi el a gyermekét a Carver-játékboltokba és -vidámparkokba. A MicroCarver Software folyamatosan adta ki vírusokkal fertızött programjait, hogy a vásárlók kénytelenek legyenek állandóan frissíteni készletüket. A Carver Lapkiadó ráhajtott az ünnepelt személyiségek kábítószer-túladagolásos eseteire és gyilkossági ügyeire.

Beletelt némi idıbe, de Carver bebizonyította, hogy híralkotói képessége és ezen keresztül a világ befolyásolása isteni hatalommal ruházza fel.

***

A repülıgép megkezdte leszállását Bombayben egy rövid pihenıre és az üzemanyagtartályok feltöltésére.

Carver megfordult, és Stamperre nézett. A kretén hortyogva aludt. Piszok szerencsés egy fickó, gondolta Carver. İ maga soha nem tudott aludni a repülın. Mindenkit irigyelt, aki képes erre, még ezt a golyós alakot is, akit tíz évvel ezelıtt alkalmazott a biztonsága felügyeletére, a Londonban történtek után. Stamper bebizonyította, hogy sok szempontból nagyon hasznos, annak ellenére, hogy az IQ-ja nem verte a csillagokat. Különleges képességei igen hatékonyak voltak.

Ez alkalommal eléggé összekutyulta a dolgokat, gondolta Carver. Bond, a kém, bejutott az irodájába, elcsábította a feleségét, és ami a legrosszabb az egészben, épségben elmenekült.

Bond egyszerően okosabb, ennyi az egész. Ezért sikerült megszöknie. Nem baj, gondolta, Elliot Carver még rajta is túltesz. Egy lépéssel elıbbre fog járni, mint az MI6 ügynöke.

– Stamper! – kiáltotta.

A német riadtan összerándult, és kinyitotta a szemét. – Huh? Mi az?

– Tudom, hová megy ezután Bond – mondta Carver. – Azt akarom, hogy a helyszínen várj rá...

10.

Az égbıl a tengerbe

Az Egyesült Államok Légierejének SH-3 Sea King helikoptere addig körözött, amíg a pilóta leszállási engedélyt nem kapott. A Nagy-Britanniában gyártott helikopter rendkívül hatékony mentı és magas rangú személyiségeket szállító légi jármő volt. Lassan ereszkedett a bázis forgalmas területétıl távolabb esı pályarész felé. Egy katonairendész-osztag és két civil várta a gépet és a VIP-et, aki ezzel érkezett.

James Bond régen nem járt Japánban, Okinaván pedig csupán egyszer. A Királyi Haditengerészet egyenruhájában lépett ki Sea Kingbıl. Megtartotta parancsnoki címét, annak ellenére, hogy hivatalosan a tartalékos állományban tartották nyilván. Bal kezében Gupta piros dobozával viszonozta a rendészek tisztelgését.

– Pihenj! – vezényelte az ırmester.

Az egyik civil, olyan öltözékben, amirıl ordított, hogy gazdája a CIA kötelékébe tartozik, elırelépett.

– Hé, Jim! Tartozol nekem egy itallal, haver – mondta hamisítatlan amerikai akcentussal.

Bond kezet fogott Jack Wade-del. A múltban együtt dolgoztak Oroszországban. Az általános hiedelem ellenére, miszerint az MI6 és a CIA nem jön ki egymással, Bond élvezte a közös munkát amerikai kollégáival. Legjobb barátja, Félix Leiter egykor a CIA-nél dolgozott.

Jó csapat voltak, és Bond még azután is kérte Leiter segítségét, miután az a CIA-tıl átment a Pinkerton Nyomozóügynökséghez dolgozni. Bond régen találkozott vele, mivel félig-meddig már nyugdíjban volt, és valahol Texasban dolgozott szabadúszóként.

Jack Wade-et, ezt a másik texasit, más fából faragták, mint Leitert. Nagydarab, testes fickó volt, és sokkal inkább a „jó öreg haver” kategóriába tartozott, aki idınként Bond agyára ment. Ami különösen idegesítı volt benne, hogy következetesen „Jim”-nek szólította. Ennek ellenére jó ügynök volt, rengeteg kapcsolattal. Wade egyszer kihúzta egy nehéz helyzetbıl.

– Elhoztad? – kérdezte Bond.

– M személyesen hívott fel otthon – mondta Wade vigyorogva. – Megtiszteltetés számomra, hogy szívességet tehetek neki.

A másik civilhez, egy negyven év körüli szelíd férfihoz fordult.

– Jim, ez Dr. Dave Greenwalt. İ a laboratóriumunk vezetıje, ahol kifejlesztették ezt az egészet. – Bond arra gondolt, hogy a férfi pont az ellentéte dr. Kaufmannak Hamburgban. Dr.

Greenwalt a légynek sem tudott volna ártani. Kezet fogtak.

– Oké, Dave, hozd ki – utasította Wade vidáman a doktort.

Dave úgy nézett Wade-re, mintha az megırült volna. – Ki? Ide ki?

Wade a szemeit forgatta. – Az amerikai légierı bázisának a közepén vagyunk, és húsz fegyveres ır van velünk. Szerintem nincs benne semmi különös.

A doktor bólintott, majd odament az ırmesterhez. Az parancsot adott, mire emberei nekiláttak lepakolni egy nagy ládát egy páncélozott szállító jármőrıl. Wade félrevonta Bondot.

– Tudod, Jim, nem akarok tiszteletlen lenni a mi derék brit szövetségeseinkkel szemben –

mondta –, de mivel kábítjátok az agyatokat? Nem vették észre a fınökeid, hogy Kínában egy kicsivel többen élnek? Körülbelül egymilliárdnyival? És a haditengerészetek... talán azt hiszik, hogy 1863-at írunk? A hat icipici hajótokkal odaállíttok a legnagyobb kínai MiG-bázishoz!

– M-et csaknem kirúgták, mert ugyanazt mondta, amit te – mondta Bond.

– Ó, ez mindent megmagyaráz. – Wade még szélesebben vigyorgott. – A saját embereitek azt hiszik, hogy hazugok vagytok, és idióták, ezért a magatok útját kell járnotok. Tudod, a CIA-nál ez mindennapos.

– Elárulsz nekem valamit, Jack? – kérdezte Bond.

– Mi lenne az, Jim?

– Még mindig megvan az a tetoválás a seggeden?

Wade döbbenten meredt rá. Nem volt különösebben büszke a jobb csípıjén díszelgı fehér rózsára, amelynek közepén harmadik felesége neve, „Muffy” állt.

– Oké, kész van – szólt oda nekik dr. Greenwalt.

A láda tetején egy EHR-berendezés feküdt, ugyanolyan, amilyen a Devonshire fedélzetén is volt. Mellette egy széf állt. Dr. Greenwalt kinyitotta a széfet, kivett belıle egy atomórajelkódoló egységet, és letette a láda tetejére.

– Bocsánat, hogy kicsit paranoiás vagyok, de ez egyike a legféltettebb titkainknak –

mondta dr. Greenwalt. – Összesen huszonkettı... Ahhhh!

Olyat kiáltott, mintha kígyót látott volna. Bond kivette a saját AKR-egységét a piros dobozból, és letette a széf mellé.

– Úristen, Jim! – sopánkodott Wade.

– Ismerkedjetek meg a huszonharmadikkal – mondta Bond. – Ajándékunk a CIA számára.

Megtarthatjátok, ha nem szólítasz többé Jimnek.

Miután magához tért a döbbenetbıl, dr. Greenwalt mindkét AKR-egységet rácsatlakoztatta a EHR-berendezésre. A másik két férfi a válla fölött figyelte, amint a képernyı életre kel. Két közel egybevágó kör látszott rajta, de nem fedték egymást tökéletesen.

– Valaki belepiszkált. Nézzék csak!

– El lehet ezzel téríteni egy hajót az útvonaláról? – kérdezte Bond.

– Igen – válaszolta Greenwalt. – Ha elküldi ezt a jelet egy mőholdról.

– Ha megmondom magának, mi volt a hajó általuk feltételezett pozíciója, amikor elsüllyedt, ki tudja számítani, hol volt valójában?

– Nem probléma.

– Nagyon kevés eltérésnek szabad csak lennie. Mondjuk, mint ide a kifutó széle.

Az körülbelül negyven méter. Dr. Greenwalt felemelte a két kezét, mint aki egy hal méretét mutatja.

– Ennyi eltéréssel meg tudom határozni.

– Az csodálatos lenne – mondta Bond. Wade-hez fordult. – Szeretnék kérni még egy, hm!

apró szívességet.

***

A USAF C-130-as gépe küszködve tartotta a csúcsértéket megközelítı magasságát a ritka levegıben. Okinaváról szállt fel, és dél körül elérte Délkelet-Ázsia légterét.

James Bondon búvárruha volt, az uszonyok a mellkasára erısítve, a hátán ejtıernyı.

Mindkét csuklóján egy-egy vaskos készüléket viselt – egy magasságmérıt és egy EHR-vevıt.

Egy ejtıernyıs ırmester fejcsóválva újra ellenırizte Bond felszerelését, Jack Wade pedig szemöldökét ráncolva figyelte.

– A szentségit – morogta Wade. – Hogy tudtál belerángatni engem ebbe a dologba?

Az ırmester is megszólalt. – Ugye nem felejtettem el mondani, hogy itt fent mínusz ötvennégy fok van?

– Nem, nem felejtette el – nyugtatta meg Bond.

– Két perc! – hallatszott a pilóta hangja az intercomon keresztül.

– Azt is említettem már, hogy ötmérföldes szabadesése lesz? – kérdezte az ırmester. – És miután az ernyıje hatvan méter magasságban kinyílik, úgy fog rázuhanni a vízre, mint egy zsák cement?

– Igen. Az igazat megvallva, nem is egyszer említette ezeket a dolgokat – válaszolt Bond.

– Én nem vagyok normális – idegeskedett Wade. – Meg fogsz halni, én pedig életem hátralévı részét azzal fogom tölteni, hogy tanúvallomásokat teszek a Kongresszus elıtt. A francba, biztosan van valami más megoldás.

– Sajnos nincs. El kell kerülnöm mind a kínai, mind a brit flotta radarjait, és pontosan közöttük kell leérkeznem. Az egyetlen megoldás az NMAN-ugrás.

– Ez igaz?

– Attól tartok igen – mondta az ırmester. – A radarsugár fölött repül be, és addig nem nyitja ki az ernyıt, amíg nincs alatta. A nagy magasságból alacsony nyitással végzett ugrást pontosan erre találták ki.

– Érted? – mondta Bond. Wade-re mosolygott.

– Úgy értem – folytatta az ırmester –, ki próbálna meg olyasmit, aminek végrehajtásakor negyven százalék a súlyos sérülés veszélye, ha nem az az egyetlen megoldás?

– Egy perc – jelentette a pilóta.

– Még soha nem csináltál ilyesmit? – kérdezte Wade.

– Mindent el kell kezdeni egyszer – tréfálkozott Bond. Feltette a maszkot, és ellenırizte a szabályozót.

– És nagyon kevesen próbálkoznak vele másodjára – mondta az ırmester. – Még akkor is, ha nem fulladnak meg vagy törik ki a nyakukat.

– Nagyon rossz érzésem van – panaszkodott Wade.

– Ugye nem fogsz beperelni minket?

Dr. Dave Greenwalt néhány lépésnyire a EHR-berendezésen matatott. Hirtelen megszólalt. – Hé, van itt valami!

– Oké! Téves a helymeghatározás! Vissza a bázisra! – mondta Wade reménykedve.

– Mégsem – mondta Greenwalt, a képernyıre mutatva. – Helyben vagyunk. Ez az a pont, amit a hajó tényleges helyzetének véltek, emez pedig ahol valójában volt. Csak egy aprócska eltérés van.

– Harminc másodperc! Ugrásra felkészülni! – jelentette be a pilóta.

Az ırmester odasegítette Bondot az ugróajtóhoz, Wade pedig csaknem pánikba esett. –

Mondd már; mi van, mi van?

– Nos, látod azt a kis szigetet? – mutatott Greenwalt a képernyıre.

– Igen.

– Az azt jelenti, hogy ahová ugrik, a brit és a kínai flotta közé...

– Tíz másodperc! – jelentette a pilóta.

A nagy hátsó ajtó kinyílt, és csodálatos kép tárult fel mögötte. Olyan magasan voltak, hogy látszott a Föld görbülete. Wade azonban nem foglalkozott a látvánnyal.

– Nyögd már ki, a fene essen beléd!

– ...nos, az valóban felségvíz, de nem Kínáé, hanem Vietnamé.

– Vietnam?! – ordította Wade. – Vietnamba ugrik? Van rajta valami amerikai jelzés?

– Csak az ejtıernyın – mondta az ırmester. Majd elgondolkodott. – És az oxigénpalackokon. Ja, és az uszonyon meg a ruhán... – Szavai motyogásba fulladtak, és ugyanúgy ráncolta a szemöldökét, mint Wade.

– Nem teheted! – könyörgött Wade Bondnak. – A vietnamiak teljesen bolondok! Nem lehet kiszámítani ıket! Azt hiszik, hogy Sztálin még mindig él! Elfognak, megkínoznak, agymosásnak vetnek alá!

A pilóta elkezdte a visszaszámlálást. – ... kettı... egy... zéró!

Bond odaintett Jack Wade-nek, és kilépett az őrbe. Wade behunyta a szemét, és kezével eltakarta az arcát.

– Börtönbe fognak zárni – nyögte.

***

A légi deszant csapatokat általában kis magasságról dobják le a célpontra. Az ejtıernyıket körülbelül háromszáz méter magasságban automatikusan kinyitja a géphez rögzített bekötızsinór, és a katonák teljesen védtelenül, az ellenség tüzének kitéve érnek földet. Ha magasabbról ugranának, túl messzire sodródnának a célterülettıl. Ezekre a problémákra az NMAN-ugrás a megoldás. 6 000 méter fölötti magasságban érkezve a célpont fölé, a repülık elkerülik a radart. Az ugrók a szabadesést és a skydiving-technikákat alkalmazzák az egyensúly megırzésére és a megfelelı ernyınyitási ponthoz való manıverezésre. Az ernyı veszélyesen kis magasságban nyílik ki, és az ugró azt követıen azonnal földet ér.

Bond két karját keresztbe fektette a mellkasán, miközben a mezoszférán keresztül zuhant.

Fantasztikus érzés volt. Sokszor ugrott már életében, de ehhez foghatót még sosem érzett.

Tökéletesen tudatában volt a veszélyeknek. Ahogy az ırmester újra és újra elmondta, már azelıtt halálra fagyhat, hogy elérné a vizet. Vagy kitörheti a lábát, de akár a nyakát is, amikor becsapódik a vízbe. Az idızítés létfontosságú. Az ejtıernyıt pontosan a megfelelı pillanatban kell kinyitni. Ha túl korán nyitja ki, észleli a radar, ha túl késın, nos, akkor cserbenhagyja ıfelsége kormányát, és soha többé nem kap második lehetıséget.

DUI CF200 szárazruha volt rajta, amelyet erısen kopásálló préselt neoprénbıl gyártottak, rendkívül alacsony hımérsékleti feltételek közötti viselésre. Ennek ellenére úgy érezte, mintha a jeges szél keresztülfújna a testén, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban zuhant a föld felé. A szárazruha sokkal melegebb, mint az egyszerő búvárruha, mivel ez alatt általában valami mást is hord az ember. Bond például gyakorló kezeslábast viselt, így a bıre és a ruha közötti levegıréteg hatásosan védte a nedvességtıl. Ráadásul a szárazruha szigetelıképessége csaknem állandó, függetlenül a mélységtıl. Az öltözéket kemény talpú csizmával és neoprén kesztyővel, valamint neoprén csuklyával együtt gyártják. A felszereléséhez tartozott a ballasztövet helyettesítı beépített ballasztrendszer, egy 840-es finomságú nejlonból készült SeaQuest Black Diamond felhajtóerı-kompenzátor; két alumínium Dacor tartály, mindkettıben 2800 liternyi 220 atm nyomású oxigénnel; egy Dacor Extreme Plus nyomáscsökkentı, amellyel az oxigénfelhasználás szabályozható; egy Mares ESA maszk elöl, kétoldalt és alul beépített, széles látómezıt biztosító optikai lencsékkel; egy pár Mares Plana Avanti uszony; és egy SeaQuest/Suunto EON Lux, mélységmérıvel kiegészített ejtıernyıs-búvár komputer, amely kiszámítja adott mélységen a dekompresszióhoz szükséges idıtartamot és a biztonságos felszínre emelkedés sebességét. Az egyetlen darab, amit minden merülésnél szeretett viselni, a régi, viharvert Rolex Submarinerje volt. A szíja tágítható, így a szárazruha latex kézelıjén is hordhatta.

Bond egyik szemét a csuklójára szerelt magasságmérın tartotta. Úgy pörgött a zéró felé, mint egy óra, amely visszafelé halad az idıben. Most a EHR célkövetı egységre nézett, amelyen hajszálkereszt látszott, és egy villogó piros pont, távol a középponttól.

007 manıverezni kezdett a levegıben, kényszerítve a testét, hogy közelebb kerüljön a célhoz. Miközben áttört a felhırétegen, a villogó piros pont lassan a szálkereszt középpontja felé kúszott. A toronyház-magasságú felhık különös surrogó hangot hallattak, amint teste keresztülzúgott rajtuk.

A felhık hirtelen szétnyíltak, és feltőnt alattuk az óceán fantasztikus kékje. Iszonyatos sebességgel közeledett hozzá.

Bond ernyıje hangos csattanással kinyílt, és erısen megrántotta a testét. Alig egy-két másodpercig fékezte a zuhanást... és a következı pillanatban lábbal elıre bele is csapódott a vízbe. Valóságos gejzír jelezte érkezését, azonban a közelben egyetlen lélek vagy hajó sem volt, amely szemtanúja lett volna a jelenetnek.

A víz nem volt olyan hideg, mint a levegı a felhık fölött, sıt egyenesen langyosnak tőnt.

Bond azonnal lekapcsolta magáról az ejtıernyıt, és folytatta a merülést. A csuklójára szerelt mélységmérı jóval mínusz harminc méter alatt járt.

Bond elıször fejjel lefelé úszott, aztán a hátára fordult, hogy felvegye az uszonyokat, majd folytatta a merülést. A szelep segítségével légtelenítette a felhajtóerı-kompenzátort. A feltöltı-leeresztı szelepet a merülés során mindvégig a bal kezében tartotta, hogy bármikor megváltoztathassa a kompenzátor nyomását. Bond lassan lélegzett, és félméterenként kiegyenlítette a hallóüregeit. A merülés sebességét a tüdejében tartott levegıvel szabályozta, a gravitációs és a felhajtóerıt a kompenzátorba juttatott rövid légbefúvásokkal egyensúlyban tartotta.

Rengeteg vizet ivott az ugrás elıtt. A kiszáradás az egyik fı elıidézıje a keszonbetegség kialakulásának. Az oxigénpalackos merülés négyféleképpen száríthatja ki az embert. Elıször is a belélegezendı levegıbıl szinte minden nedvességet eltávolítanak. A második ok a merülési kiválasztás, amelynek következtében az illetı hólyagja gyorsan megtelik vizelettel.

A harmadik a potenciális sófelvétel az óceán vizébıl. Végül a ruha viselése önmagában is kiszáradáshoz vezethet.

Bond erıs lábtempókkal úszott lefelé. A karjait szinte nem is használta, mivel azok nem segítik a búvárt a haladásban. Régen volt már, amikor utoljára víz alatt járt. Most, hogy túl volt az NMAN-ugrás veszélyén, kezdte élvezni a merülést.

A Dél-kínai-tenger nagyon sokban különbözik a Karib-tengertıl. Sötétebb színő, és homályosabb. A látótávolság körülbelül hatméternyi. Faunája is kevésbé gazdag, valószínőleg a szennyezés következtében. Ennek ellenére a felszín alatti világ mindig csodálattal töltötte el Bondot. Úgy képzelte, ugyanezt erezné egy őrséta alkalmával is. Mindkettı idegen környezet, ahová az embernek valójában nem lehetne bejárása, mégis mindkettıt meghódította.

A tenger csendjét csupán az általa ütemesen kiengedett buborékok törték meg. Teljesen egyedül volt, idegen egy idegen világban. Bár a merülés elsı szabálya, hogy soha ne merülj egyedül, Bondnak ritkán volt társa az olyan feladatokban, amelyeket el kellett végeznie.

Amikor szórakozásból merült a Karib-tengerben, egy Ramsey nevő tizenhét éves jamaikai fiú gyakran elkísérte. Rákokra és polipokra vadásztak. Ramsey csodálatosan fızött; Bond számos alkalommal jól megfizette, hogy a szakácsaként mőködjön.

Miközben úszott, hirtelen azon kapta magát, hogy a jamaikai házára gondol.

„Nebáncsvirág”-nak nevezte el a szégyenlıs kis növényrıl, amely azonnal bezárja szirmait, ha hozzáérnek. Hiányoztak a dombon túlról érkezı reggae-zene foszlányai, a Blue Mountain kávé, az emberek kedvessége...

Szedd össze magad, gondolta. Jamaika nagyon messze van, és neked egy feladatot kell végrehajtanod.

Hol lehet az az átkozott hajó? Valahol itt kell lennie. Ha M és az ı gyanúja téves, akkor Kínát valóban megvádolhatják.

A mélységmérıre nézett. Hatvan méterhez közeledett.

Bond kicsit lejjebb ereszkedett, és szemét erıltetve fürkészte a sötét vizet, a katasztrófa nyomait keresve. Ami egy korall- és sziklazátonynak tőnt távolabbról, kiderült, hogy egy MiG-21-es orra. A gép darabjai szétszóródva hevertek az óceán fenekén. Bond megvizsgálta a roncsokat, amelyeken egyértelmően látszottak a rakétatámadás nyomai. A gép orra leszakadt

a törzsrıl, és mélyen belefúródott a homokba. Széle fekete és égett volt. A gép másik felét nem látta sehol.

Bond beúszott az orrba, és óvatosan kerülgetve az éles peremeket, elaraszolt a pilótafülkéig. A pilóta ott ült az ülésbe szíjazva. Felpuffadt karjai kísértetiesen lebegtek mellette, mintha repülni próbálna. A tengeri ragadozók a szemeit már kiették a koponyájából.

Az üveg törött volt, a mőszerfal teljesen összeroncsolódott. Halak úszkáltak ki-be a kabintetı nyílásán, menedékül használva a fülkét a nagyobb tengeri ragadozók elıl.

A MiG megerısítette M és Bond feltevését. A Devonshire pontosan ott süllyedt el, ahol a kínaiak állították. Valami félrevezette a hajó legénységét a helyzetüket illetıen. Ha ezért Carver a felelıs, vajon mi vezérelhette? Miért akarna háborút kirobbantani Kína és Nagy-Britannia között? Talán tényleg igaz a pletyka? Ennyire felháborította volna Hongkong visszacsatolása Kínához? Bond nem hitte. Itt valami más áll a háttérben. Ahogy Carvert megismerte, a fickót nem érdekli más, csak a pénz és hatalmának növelése.

Bond elhagyta a pilótafülkét, és arrafelé úszott, amerrıl érkezett. Folytatta a homokos tengerfenék kutatását, elúszva két mantarája mellett. Egy csapat főrészes sügér suhant el mellette egy sötét alakzat felé. Ami elıször a talajból kiemelkedı hatalmas hegygerincnek látszott, az lassan egy hajó formáját öltötte, ahogy Bond közeledett hozzá.

Megtalálta. A H. M. S. Devonshire az oldalán hevert, közvetlenül egy feneketlennek tőnı szakadék szélén.

11.

Az elsüllyedt sír

James Bond bekapcsolta halogénizzós lámpáját, és közelebb úszott az elsüllyedt fregatthoz. A hajó jobb oldala volt fölül, az orra a szakadékba lógott. Bond a tat felıl indulva végigúszott a törzs mentén, gondosan megvizsgálva mindent a lámpa fényében. Elhaladt a fıárboc mellett, majd végig az elıfedélzeten. Hamarosan felfedezett egy lyukat, úgy harmincméternyire a hajó orrától. Gondosan megvizsgálta a sérülést, és a Királyi Haditengerészetnél szerzett tapasztalatai alapján megbizonyosodott sejtésérıl, hogy nem egy hagyományos torpedó süllyesztette el a hajót.

Mielıtt beúszott volna a nyílásba, ellenırizte a búvárkomputert. Nem volt már sok ideje.

A merülés három percet vett igénybe, és újabb ötöt töltött a MiG pilótafülkéjében. Legjobb esetben is alig tíz perce maradt a lassú, óvatos emelkedés megkezdése elıtt. A számítógép szerint negyvenöt és hatvan perc közötti idıt kell eltöltenie az emelkedéssel, beleértve közben a megállásokat.

Anélkül, hogy további értékes másodperceket vesztegetett volna, beúszott a sötét, tenger alatti sírba vezetı nyíláson.

Nem egy elsüllyedt hajót vizsgált már meg pályája során, de egyik sem volt ilyen kísérteties. Hatalmas mérete már önmagában is félelmetes, a benne való tájékozódás pedig olyan, mintha egy labirintusban keresné az utat. Mivel az oldalára dılve feküdt, minden berendezése természetellenesen ferdén állt. Az asztalok és a székek az oldalfalaknál halmozódtak fel, a szekrényajtók kinyíltak, és tartalmuk szétszórva hevert a falon, ami most padló volt. Mindez nagyon megnehezítette a tájékozódást. Folyamatosan emlékeztetnie kellett magát, hogy a „balra fordulás” valójában azt jelenti, „süllyedni”, a „Jobbra fordulás” pedig azt, „emelkedni”.

Úszás közben ellenırizte az ajtókat, beletúrt a lebegı hulladékba, valami olyasmit keresve, ami elárulná számára, valójában mi történt.

A Devonshire pusztulását nem torpedó okozta. A torpedók nem fordulnak be a sarkokon, és nem mennek fel és le a lépcsıkön. A folyosók úgy néztek ki, mintha valami gigantikus tengeri szörnyeteg harapdálta volna össze ıket. Roncsolt szélő hasadékok tátongtak a falakban Bond egész útvonala mentén. Az egyetlen szó, amivel meg tudná határozni, az volt, hogy mintha valami keresztülfúrta volna magát a hajón. És ez még nem minden. A fúró tudta, merre megy.

Úszás közben Bond kezdte érezni a fokozódó nyomást a fülében... ez a merülés gyakori mellékhatása. A nyomást a „Toynbee-manıver”-nek nevezett módszerrel egyenlítette ki; befogta az orrlyukait, és csukott szájjal nagyot nyelt, kinyitva ezáltal a fül Eustach-kürtjét. Ha ez eredménytelen, a „Valsalva-manıver”-t lehet alkalmazni, ami viszont csak nagyon óvatosan végezhetı. Ehhez be kell fogni az orrot, becsukni a szájat, és óvatosan kilélegezni.

Tapasztalt búvárok tudják, hogy a középfül nyomását gyakran ki kell egyenlíteni, így kerülve el a kompresszió miatt záródó Eustach-kürtben keletkezı fájdalmas „csapóajtó effektus”-t.

Bond egy lépcsısor mentén leúszott a hajó koromsötét belsejébe. Lámpája kísérteties sárga csíkokat vetített a falakra. Szerencsére ismerte a fregattok felépítését, különben könnyen eltévedhetett volna a hatalmas, féloldalra dılt hajótestben.

A csendben csak a saját légzését, a szabályozó sziszegését és a felszálló buborékok zaját hallotta. A hajótest idınként éleset csikordult, ahogy egyre lejjebb csúszott a szakadék szélén.

Bond tudta, óvatosnak kell lennie, és semmi nehezet nem szabad elmozdítania, mivel a hirtelen súlyponteltolódás hatására a fregatt a mélybe süllyedhet.

Az alsó fedélzet fıfolyosóján járt, és közeledett ahhoz a helyhez, ahová tartott... a lıszerraktárhoz. Félre kellett tolnia egy nagy fémládát az útból, mikor azonban a láda elmozdult, egy kéz jelent meg a maszkja elıtt. Meglepetten megragadta a csuklót, és már meg akarta ütni a támadót, amikor rádöbbent, hogy egy halott, groteszk módon felpuffadt tengerésszel harcol. Eltolta magától a holttestet.

Követte a „rágásnyomokat” egy helyiségbe, ahol újabb holttesteket talált. Szétterpesztett karokkal és lábakkal lebegtek a vízben, mint az ejtıernyısök a levegıben. Néhány ragadozó hal már rájuk talált, és nyugodtan marcangolta a halott tengerészek testét. Bond rájuk irányította a lámpa fényét, mire gyorsan szétszóródtak. Folytatta útját, kiúszva a szörnyő

sírkamrából.

Végül elérte a rakéta- és lıszerraktárat, ahova a tenger alatti fúró útja is vezetett.

Lámpájával rávilágított a számozott állványokon egymás mellett sorakozó cirkálórakétákra.

Hatot számolt meg, a padlóhoz rögzítve, a fedélzetre vezetı kilövıhengerek alatt. A hozzá legközelebbi hetedik állvány üres volt. Bond közelebb úszott az állványhoz, és megvizsgálta a bilincseit, amelyeken tisztán kivehetıek voltak a hegesztıpisztoly nyomai. Tehát így állunk!

A tét még magasabbra emelkedett. Bárki legyen is a felelıs ezért az egészért, egy cirkálórakéta van a birtokában.

Bond elvégezte a feladatát. Bebizonyosodott, hogy a Devonshire valóban felségvizeken hajózott, amikor elsüllyedt. Az is bizonyossá vált, hogy a fregattról nem lıttek ki rakétát a kínai MiG-ekre. Felemelte a lámpáját, és indult volna vissza, azonban egy CO-2 típusú szigonypuska hegye szegezıdött a mellének, s a fegyver túlsó végén egy titokzatos búvár volt! Az idegen a másik kezében egy cyalume-lámpát tartott.

Bond kinyújtotta a kezét, jelezve, hogy fegyvertelen, és lassan hátrálni kezdett. Ellenfele továbbra is sakkban tartotta. Bond gyorsan beúszott egy sötét folyosóba, ahol a falra szerelt szekrénybıl elıkapott egy jelzıpisztolyt, és támadója felé lıtt. A jelzırakéta elsuhant mellette, de egy pillanatra elvakította. Bond gyorsan odaúszott hozzá, kiütötte kezébıl a fegyvert, majd lerántotta a maszkját.

Sőrő fekete haj hullámzott az arca körül. Wai Lin volt! Kinyitotta a szemét, elıhúzott egy kést az öve mellıl, és Bond felé úszott. Bond elkapta a nı karját, és birkózás közben próbálta a tudomására hozni, hogy baráttal áll szemben. A nı végre megértette, és abbahagyta a küzdelmet. Legalább annyira meg volt lepve, mint Bond, aki segített neki visszavenni és vízteleníteni a maszkot, majd felfelé mutatott. Minél hamarabb kijutnak innen, annál jobb.

Wai Lin bólintott. Már így is túllépték a számítógép által elıírt idıt.

Az ı mozgásuk okozta-e, vagy az, hogy a hajó már hosszú ideje víz alatt volt, mindenesetre az egyik torpedósor hirtelen megindult. Rögzítıcsövei nem bírták tovább a terhelést, s eltörtek. A torpedók elszabadultak, és hangos kongassál, mint a templomharangok, a helyiség végébe zúdultak. Bond és Wai Lin hirtelen lökést éreztek, ahogy az egész Devonshire megmozdult a megváltozott súlyelosztás miatt. A hajó a szakadék felé araszolt.

Bond igyekezett megértetni a nıvel, hogy azonnal menekülniük kell. Wai Lin elkerekedett szemmel meredt rá... olvasott a férfi gondolataiban.

A kijárat felé úsztak, de az egyik torpedó nekicsapódott egy lıszerszekrénynek, és letépte róla a lakatot. A szekrény kinyílt, a nehéz lıszeresládák kiborultak belıle, és a helyiség végébe zuhantak. Ennyi pontosan elég volt ahhoz, hogy a hajó mozgásba lendüljön. A falak beleremegtek a borzalmas nyikorgásba és recsegésbe, ahogy a Devonshire a sziklán csúszott.

Az egyik láda elúszott Wai Lin mellett, és nekicsapódott az ajtónak, csapdába ejtve a két búvárt. Bond és Wai Lin dermedten vártak, miközben a hajó tovább mozgott, iszonyatos hangot adva, ahogy a fém csikorogva dörzsölıdött a kızethez.

Bond el akarta mozdítani a lıszeresládát, de túl nehéz volt. Abbahagyta a próbálkozást, és a szellızıaknát fedı csapóajtóhoz úszott, amely a történtek után valószínőleg az egyetlen kijárat volt a raktárból. Elkezdte rángatni, és hamarosan Wai Lin is csatlakozott hozzá.

Természetesen beragadt. Minden erejüket beleadták, és közösen végül sikerült feltépniük.

Bond intett a nınek, hogy menjen elıre. Wai Lin beúszott a nyílásba, ı pedig követte.

Miközben a ferde aknában úsztak, a hajó megállt. Remélték, nem is csúszik tovább.

Körülbelül harminc másodpercig úszhattak, amikor egy olyan részhez értek, ahol az akna oldala teljesen benyomódott, és elállta az útjukat. Valami a túloldalról kimozdította és behorpasztotta a fémet, mint az agyagot. Bond megpróbálta átpréselni magát a kis nyíláson, de csak annyit ért el, hogy beszorult. Karjait nekifeszítve a fémfalnak, emberfeletti erıvel megpróbálta kitágítani a járatot. Bármi volt is, ami benyomta a lemezt, nagyon súlyos lehetett.

Az egész élete során minden reggel végzett fekvıtámaszok most életmentınek bizonyultak. A nyílás lassan, nagyon lassan, de tágult. A hátán lévı oxigénpalackok párnaként szolgáltak.

Végül sikerült annyira visszanyomnia az akna falát, hogy átúszhassanak.

A két búvár igyekezett kifelé, mivel a roncs újra meglódult, s bármelyik pillanatban átbillenhetett a peremen. Hamarosan egy elágazáshoz értek. Mindkét járat túl szők volt Bond és Wai Lin számára, hogy teljes felszerelésben átférjenek rajta.

Bond levette a tartályokat a hátáról, és belökte az egyik csatornába, majd utánuk úszott, és tolta ıket maga elıtt. Wai Lin követte a példáját, ı is leakasztotta válláról az oxigénpalackjait, és betolta a másik légjáratba. Alig haladt azonban néhány méternyit, amikor a palackok nekiütköztek egy kiálló csınek. A szabályozószelep letört, és a sőrített levegı hatalmas buborékok formájában szökni kezdett. A készülék használhatatlanná vált. Wai Lin otthagyta a tartályokat, és gyorsan visszafordult. Kiúszott a csatornából, és követte Bondot. A férfi jóval elıtte járt.

A hajó ismét megmozdult, ez alkalommal hatalmas erıvel. A csatorna a hajótesttel együtt fordulni kezdett, mivel az most már a szikla oldalán csúszott lefelé. Bond az életéért úszott, és fogalma sem volt, hogy Wai Lin minden erejével megpróbálja utolérni, mielıtt elfogyna a levegı a tüdejében.

Bond elérte a csatorna végét, és kirúgta a fedelet. Nem tudta biztosan, melyik fedélzeten van, de a helyiség mozgott. Nem volt vesztegetni való ideje. Megragadta a szabályozót, és beszívott egy adag levegıt. Wai Lin ekkor úszott ki a csıbıl, és Bond látta, hogy a lány tartály nélkül van. Gyorsan elkapta, és belenyomta a pipát a szájába. Erısen tartotta, amíg lélegzetet vett.

A roncs iszonyú robajjal átbillent a sziklaperemen, és forogva süllyedni kezdett a feneketlen szakadékba. Bond megragadta Wai Lint, és fölfelé úszott; falakat és hulladékot kerülgetve, az ösztöneire hagyatkozva próbált kijutni az útvesztıbıl. Végül meglátta a nyílást a felsı fedélzeten, és kiúszott rajta.

Miközben a halálra ítélt hatalmas acéltest lassan pörögve a mélység felé süllyedt, két apró alak hagyta el a fedélzetét, és indult a felszín felé. Egymásba kapaszkodva, felváltva lélegeztek ugyanabból a készülékbıl. Szerencséjükre Bondnál a két nagy tartály közé szerelt kis palackban tartalék oxigén is volt. Vigyáztak, nehogy túl gyorsan emelkedjenek, és közben élvezték egymás közelségét meg azt, hogy osztoznak a levegın. A biztos halál rémülete lassan elmúlt; mindketten megnyugodtak. Rövid idıre megálltak tizenkét méternél, majd kilencnél is. Hat méter mélységben több idıt töltöttek, csaknem fél órát. Ez fontos volt, hogy megelızzék az embóliát.

Végül együtt bukkantak a felszínre, és taposni kezdték a vizet. A nap fényesen sütött rájuk.

– A bankszakmában a legjobban az utazási lehetıségeket szeretem – szólalt meg Bond.

– Nos, ne feledkezzünk meg a reprezentációs keretrıl és a cég dzsunkájáról sem – mondta Wai Lin mosolyogva.

A közelben lebegı kínai dzsunka felé intett, amely azért jött, hogy felvegye. A dzsunka tipikus kínai hajótípus; széles, elırenyúló orr, magas far, magas árbocok és mélyre nyúló kormánylapát jellemzi. Egy kínai férfi állt a hajó elején, és integetett. Bond rájött, mekkora mázlija van, hogy összefutott Wai Linnel. Jack Wade elintézte ugyan, hogy felvegye egy vietnami halász, aki a CIA-nak dolgozik, de a hajónak nyoma sem volt. Talán Wade aggódása mégsem volt alaptalan.

A dzsunka hangos csobogással közelebb úszott hozzájuk. A kínai fogott egy kötelet, és már készült odadobni nekik. Valamit kiáltott, majd a következı pillanatban a mellkasa valósággal szétrobbant. Egy szigony fúródott bele hátulról, amelynek a hegye furcsa szögben lógott ki belıle elöl. A férfi meglepett arckifejezése a halál üres maszkjává változott, ahogy teste összerogyott és kizuhant a hajóból.

Mögötte Stamper állt, kezében a szigonypuskával.

***

Londonban éjfél volt.

Bill Tanner a brit flottát figyelte egy speciális képernyın az irodájában, az MI6

központjában. Hat hajó horgonyzott a Dél-kínai-tengeren. A kínai flotta Vietnam partjainál gyülekezett, arra várva, hogy a másik fél megtegye az elsı lépést. Azt üzenték, hogy ha a britek nem vonulnak vissza másnap éjfélig, akkor ık támadnak. Délkelet-Ázsiában már másnap volt. Patthelyzet alakult ki.

007-tıl nem érkezett hír. Miután M megkapta a jelentését Hamburgból, utasította Bondot, hogy repüljön el Okinavára, és vegye fel a kapcsolatot a CIA-val. Feladata a Devonshire megtalálása volt. M csupán abban reménykedett, hogy ha sikerül meggyıznie a hadmőveleti teremben ülıket, hogy a fregattot valami eltérítette, és ott süllyedt el, ahol a kínaiak állítják, azzal megoldhatja a helyzetet. Bond azóta biztosan odaért a helyszínre.

Megszólalt a telefon.

– Itt Tanner.

– Van valami hír? – M volt. Otthonról telefonált, minden bizonnyal nem tudott aludni.

– Még semmi.

– Bemegyek.

– Késı éjszaka van, asszonyom. Önnek is szüksége van alvásra.

– Aludtam néhány órát – mondta a nı fáradtan. – Bemegyek és felváltom. Magának is szüksége van pihenésre.

– Én jól vagyok, nem kell...

– Be akarok menni – mondta M nyomatékosan. – Egy órán belül ott vagyok.

Tanner a helyére tette a kagylót, és felsóhajtott. Vészhelyzetekben az emberek hajlamosak túl messzire menni. Tagadhatatlan, hogy Bondhoz hasonlóan az új fınökükkel szembeni megalapozatlan kétségek benne is tiszteletté változtak. Amióta ez az egész elkezdıdött, végig kitartott a véleménye mellett, és szembeszállt a feletteseivel. A védelmi miniszter ugyan okos ember, de vannak ott mások is – különösen Roebuck tengernagy –, akik kimondottan ostobák.

Tanner néha eltőnıdött, vajon az ilyenek hogyan kerülnek fel arra a posztra, ahol vannak. Ha még mindig Sir Miles Messervy ülne az MI6 karosszékében, Roebuck nem ugrálna ennyire.

A telefon ismét csörögni kezdett.

– Tanner.

– Itt Wade, CIA – hallatszott a várt erıs hang.

– Igen, Mr. Wade – mondta Tanner. – Ez biztonságos vonal. Nyugodtan beszélhet.

– Ott van M?

– Útban van ide. Én vagyok a vezérkari fınöke.

– Ó, a pokolba, maguknál éjfél van, igaz? Mostanában mindig megfeledkezem az idırıl.

Ne haragudjon.

– Semmi baj. Teljesen éber vagyok. 007 szerencsésen megérkezett?

– Igen, igen. Meg kellene vizsgáltatnom az elmeállapotomat, amiért engedtem. Igen, ledobtuk vietnami terület fölött. Pontosan meghatároztuk a Devonshire- en az esemény idıpontjában mért pozícióadatokat, és azokat is, ahol szerintünk valójában elsüllyedt. Lehet, hogy a gyanújuk beigazolódik. Sıt az EHR- és mőholdas navigációs szakértınk szerint nem lehet, hanem biztos. Azonban a vietnami emberem, akinek fel kellett volna szednie Bondot, nem találta sehol.

– Emiatt ne aggódjon – mondta Tanner. – 007 a legtalálékonyabb ember, akit valaha is ismertem. Biztosan nem vágott volna bele a dologba egy pótterv nélkül.

– Ha maga mondja. Különben nem hallottunk felıle semmit. És utána sem tudunk repülni, mert minden amerikai parancsot kapott, hogy maradjon távol attól a környéktıl, mivel a maguk hajói szinte várják, hogy a kínaiak végre lıni kezdjék ıket.

– Értem. Maga megtett mindent, amit lehetett. Köszönjük.

– Figyeljen... megtenne nekem egy szívességet? – kérdezte Wade.

– Hát persze.

– Ha hírt kap róla, hívjon fel. Tudni akarom, hogy minden rendben van-e.

– Felhívom.

– Néha óriási nyőg a pasas, de átkozottul jó ügynök.

– Tudjuk. Még egyszer köszönjük.

– Különben is tartozik nekem egy nagy londoni mulatozással.

– Azt hiszem, Londonban már nincsenek nagy lehetıségek a mulatozásra, Mr. Wade, de biztos vagyok benne, hogy találunk magának valami kellemes szórakozást.

– Jól hangzik, fınök.

– A nevem Tanner.

– Köszönöm, Tanner.

– Nagyon szívesen. Én köszönöm.

Tanner letette a telefont, egy darabig mozdulatlanul meredt maga elé, majd odalépett az ablakhoz. Végignézett a London fényeit tükrözı Temzén. A barátjára gondolt, remélte, hogy nem történt semmi baja. Hosszú évek óra ismerte Bondot. A számtalan változás és átszervezés során, amelyen az MI6 keresztülment, miközben kormányzatok jöttek és mentek, Bond és ı megmaradtak a néhány veterán között. Tanner eltőnıdött, mit csinálna, ha valami baj történne Bonddal. Úgy érezte, nem sok oka lenne folytatni a munkát. Felajánlották számára a visszavonulás lehetıségét, amikor Sir Miles Messervy nyugdíjba ment, ı azonban úgy döntött, hogy az új M mellett marad. Örült, hogy így választott.

Azonban Bond nélkül Tanner komolyan fontolóra vette volna a kilépés gondolatát. Az MI6 007 nélkül olyan, mint egy csónak evezılapát nélkül. Persze ha kilép, ott van a kérdés, hogy hová menjen... ha háború tör ki Kínával, mi történik Nagy-Britanniával? Lesz még ország, ahol felépítheti a kis házat, amit mindig szeretett volna? Vajon a háború Európát is eléri? Ha igen, minden bizonnyal más országok is belekeverednek. Irtózott a gondolattól, hogy Nagy-Britannia lehet a III. világháború egyik kirobbantója. Nagyon csúnya dolog lenne.

Gyerünk, James! gondolta Tanner. Használd a varázserıdet! Mutasd meg, mit tud az öreg 007! Tudom, hogy képes vagy rá. Muszáj!

***

Megengedték, hogy száraz ruhát öltsenek, aztán Bond és Wai Lin kezét egymáshoz bilincselték. A nı saját ruhái a hajón voltak... fekete nadrág, fehér póló, piros Prada dzseki és edzıcipı. Bondnak be kellett érnie egy halott tengerész kék színő vászoningével, fekete nadrágjával és edzıcipıjével, ami kissé szorította a lábát.

– Utazunk egy kicsit – mondta Stamper.

– Hová megyünk? – kérdezte Bond.

– Mr. Carver váltani akar magával néhány szót. A saigoni központba megyünk.

– Egészen Saigonig megyünk ezzel a lélekvesztıvel?

– Fogják be a szájukat, és üljenek le mind a ketten – parancsolta Stamper. A szigonypuskát Bondra szegezte. Amint a pár leült a hajó padlójára, a német azt mondta: – Egy helikopter fel fog venni minket.

Elfordult tılük, és csatlakozott két másik, golyószóróval felfegyverzett alakhoz.

Nyilvánvalóan legyilkolták a teljes kínai legénységet, és a holttesteket a vízbe dobálták. A három férfi németül beszélt, majd nagyot nevettek.

Wai Lin és Bond egymásra néztek. Valamiképp képesek voltak olvasni egymás gondolatait. Cselekedjenek most? Csak hárman vannak. Nem, jobb lesz várni, és kideríteni, mit akar Carver...

Anélkül, hogy egyetlen szó elhangzott volna közöttük, mindketten elengedték magukat, és megbékültek a ténnyel, hogy sorsuk összefonódott azzal a személlyel, akihez hozzá vannak bilincselve. Mindketten biztosak voltak benne, hogy a másik tökéletesen megbízható, és lehet rá számítani, ha kockázatvállalásról van szó.

– A hajóroncsok a legjobb helyek a merülésre, nem? – súgta Wai Lin egy perc elteltével.

– Észrevett valami furcsát ebben? – kérdezte Bond.

– A hiányzó rakétán és az oldalán lévı torpedólyukakon kívül?

– Érdekes torpedó lehet az olyan, ami befúródik, kanyarodik a sarkoknál, és nem robban fel.

A nı összevonta a szemöldökét, amint rádöbbent a férfi igazára.

– Hagyják abba a beszélgetést! – mondta Stamper.

A percek teltek, és a hajó úszott a tengeren. Már majdnem dél volt. A kínaiak által megszabott határidı a brit flotta távozására húsz óra múlva lejár.

12.

Saigon utcái

Amikor Dél-Vietnam a hanoi kommunista kormány uralma alá került 1975-ben, Saigont átkeresztelték Ho Si Minh-várossá. Az ott élık soha nem szokták meg teljesen az új nevet, és továbbra is a Saigon elnevezést részesítették elınyben. Mivel nem lehetett teljesen eltörölni, a hatóságok engedményt tettek, és a Saigon nevet megtartották mint Ho Si Minh-város központjának nevét. Ezért ma a teljes várost hivatalosan Ho Si Minh-városnak nevezik, míg a központját továbbra is Saigonnak.

Az egyik elmélet szerint a Saigon nevet elıször 1698 körül használták hivatalosan, amikor Lord Nguyen Phuc Chu elküldte Nguyen Huu Chant Vietnam déli részére, hogy ott tartományokat és kormányt alakítson. A stratégiai hely kiváló lehetıségeket biztosított a bel-

és külkereskedelem számára, valamint katonai jelentıséggel is bírt. Saigon növekedésnek indult; 1772-re sok csatornát feltöltöttek, és a helyükön utcák alakultak ki. A tizenkilencedik század közepén a franciák és a spanyolok megszállták a kikötıvárost, és ez az esemény hosszú küzdelmek bevezetıje volt a franciák és vietnamiak között. Franciaország 1954-ben vereséget szenvedett, ám az ország kettészakadt Észak- és Dél-Vietnamra. Sokan áttelepültek Saigonba északról. Három zőrzavaros évtized után Saigon/Ho Si Minh-város továbbra is az ország kulturális központja maradt. Rendkívül élénk a kereskedelmi és az üzleti élet; a sajtó gyakran nevezi a „Kelet Gyöngyé”-nek. Saigon több mint ötmillió lakossal büszkélkedhet, és egyike a világ legsőrőbben lakott városainak. Nem ritkák az olyan házak, amelyeknek földszintjén üzlet mőködik, az emeleteken pedig több család él.

Elliot Carver ázsiai központját Hongkongból nem sokkal az 1997. július l-jén történı visszacsatolás elıtt áttelepítette Vietnamba. A központot jelentıs mértékben felfejlesztette, ezért több helyre volt szüksége. Erre a célra megvásárolt egy ötvenemeletes épületet Ho Si Minh-város központjában, amely az utóbbi idıben drága turistacsapdává fejlıdött. A CMH-központ még átalakítás alatt volt, amit a két oldalán felállított, bambuszból készült állványzat és a zöld védıháló is elárult. A hatalmas zászlót Elliot Carver képével az egyik oldalon már kifeszítették.

Bondot és Wai Lint egy civil használatra tervezett Augusta A 109-es helikopterrel vitték a CMH-épületbe. A cég egyike volt annak a néhány széles profilú társaságnak, amelyek a háború óta Vietnamba költöztek, és a kormány nagyra értékelte. A vietnamiak örültek, hogy a nagynevő hálózat az ı országukban is jelen van, különösen mivel eddig semmit nem tettek, hogy befolyásolják a híreket.

A helikopter leszállt az épület tetején, és a továbbra is összebilincselt párt Stamper és emberei beterelték egy liftbe. A két ır magához vett egy-egy Mac-10-es géppisztolyt a helikopterben, és most ezeket nyomták Bond és Wai Lin hátába.

Ahogy végigmentek a folyosón, egy rangjelzés nélküli egyenruhát viselı kínai férfi haladt el mellettük, két testır társaságában. Wai Lin hirtelen óriási izgalmat érzett, és pislogott néhányat, amikor meglátta. Csang tábornok volt! Tehát Saigonban bujkál! Sajnos pillanatnyilag semmit nem tehetett ezzel kapcsolatban. A tábornok ügyet sem vetett rájuk.

Elvonult mellettük, és belépett egy ajtón.

Bond és Wai Lin befordultak a sarkon, és a következı pillanatban meglehetısen bizarr élményben volt részük. Egy fiatal kínai férfi jött velük szemben, aki úgy nézett ki, mint Michael Jackson keleti kiadása, nyomában néhány transzszexuális kinézető ázsiaival. Bond

arra gondolt, egyáltalán nem illenek a helyhez és a helyzethez, amiben vannak. Ezzel szemben Wai Lin elkomorodott, amikor megpillantotta ıket. A Csang tábornok jelenléte okozta megdöbbenés után már nem is lepıdött meg különösebben, hogy akit lát, az nem más, mint Hung herceg és udvartartása. A csapat eltőnt a folyosón a tábornok nyomában.

Carver irodája elıtt Stamper németül odaszólt az ıröknek: – Vigyázzatok rájuk, és itt várjatok. – Benyitott az ajtón, és becsukta maga mögött.

– Mintha felismerte volna az elıbbi két alakot – súgta Bond halkan.

– Igen – válaszolt Wai Lin. – Sok van a számlájukon.

Stamper kinyitotta az ajtót, majd beterelte ıket egy helyiségbe, ami lényegében a hamburgi sajtószoba kisebb változata volt: egy magánhírstúdió fényőzı irodai berendezésekkel. A hatalmas tárgyalóasztalon Délkelet-Ázsia térképe feküdt kiterítve, rajta kis modellekkel, amelyek a brit és a kínai flotta helyzetét szemléltették. Elliot Carver az iroda másik végében állt. A képernyıket figyelte. Henry Gupta egy asztalnál ült, és a számítógépen dolgozott.

Stamper odalépett Carverhez. Valamit súgott a fülébe.

– Valóban? – mondta Carver. – Szerinted így van? Majd meglátjuk.

Stamper félrehúzódott, és a padlóra szegezte a tekintetét. Carver Bondhoz és Wai Linhez fordult.

– Nos, Mr. Bond – mondta. – A feleségem alig egy napja halt meg a maga ágyában, és maga átutazta a fél világot, hogy itt haljon meg, az irodámban. Milyen érdekes. Ha tudom, hogy kicsoda, nagyobb figyelmet szenteltem volna a személyének.

Wai Lin Bondra pillantott. Annyit tudott, hogy a jóképő angol nem hétköznapi ember, de azt nem tudta, amit Carver.

Carver észrevette Wai Lin pillantását, és azt mondta: – Lehetséges, hogy még nem mutatták be önöket egymásnak? James Bond, a brit titkosszolgálat 007-es ügynöke. Wai Lin a kínai hírszerzéstıl. Látták az újságokat? A maguk országai hamarosan hadba lépnek egymás ellen.

– Természetesen ismerjük egymást – mondta Bond. – Együtt dolgoztunk. Ismerjük a maga teljes tervét, és jelentettük a feletteseinknek. A holnap fıcímét nem maga írja, hanem maga lesz az!

Carver gúnyosan a szívéhez kapott. – Ó, istenem! Mindent tudnak! Elvesztünk! Meg kell adnunk magunkat! – Carver felemelte a kezeit. Stamper, aki nem érzékelte a gúnyt, tétován szintén felemelte a kezét.

– Ne légy idióta – mordult rá Gupta. – A fınök csak viccel.

Stamper zavartan meredt Guptára.

– Ugyan, ugyan. Stamper fantasztikus a maga módján – próbálta megnyugtatni leghőségesebb csatlósát Carver. Bondra és Wai Linre nézett, majd azt mondta: – Ezt biztosan érdekesnek fogják találni.

Felvett az asztalról egy éles ezüst levélkést, és odaadta Stampernek.

– Vágd bele a lábadba – parancsolta.

Stamper átvette a levélkést, és minden gondolkodás vagy erıfeszítés nélkül beledöfte a combjába.

– Így jó lesz? – kérdezte, mintha csak egy legyet hajtott volna el.

– Látják? – nézett rájuk Carver. – Stamper rendkívüli ember – a fájdalom- és az örömközpont nála felcserélıdött. Ez tette lehetıvé számára, hogy tökéletes gyilkológép váljon belıle.

– Ki akarod venni, vagy szívesebben hagyod benne? – kérdezte Stampertıl.

– Benne hagyhatom? – nézett rá Stamper, teljesen komolyan. – Csak egy kis ideig?

– Ez különleges ajándék Stamper számára – mondta Carver –, mivel nem engedhetjük meg, hogy naponta hétszer megszúrja magát.

– Még megvakulna a gyönyörtıl – jegyezte meg Bond.

– Nagyon vicces. De Miss Lin számára már nem olyan vicces. Nem gyakran támadnak szexuális vágyai, de amikor igen... nos, hihetetlen videofelvételeim vannak.

– Akkor jobb lesz, ha vigyáz – vágott vissza Bond. Még a végén maga vakul meg.

Carver elengedte a füle mellett a megjegyzést. – Most Stampernek meg kellene kínoznia mindkettıjüket, hogy kiszedje, mit tudnak. Azonban ıszintén megvallva, nem érdekel. Tehát szórakozásból fogja megkínozni magukat. És nem hiszem, hogy ez jobb lesz Miss Lin számára, mivel Stamper vonzónak találja.

– Nem – mondta Bond. – Sokkal rosszabb lesz.

– Így van. Mert amennyire szereti ı maga a fájdalmat, tízszer jobban szereti másokét.

– Tudjuk, hogy ellopott egy nukleáris robbanófejes cirkálórakétát a Devonshire-rıl, miután eltérítette a hajót – közölte Bond.

– Valóban? – kérdezte Gupta. – Honnan tudják?

– Ne nézzen rám, Mr. Bond – csattant fel Carver. Egyáltalán nem érdekel, hogy kielégíti-e a barátom kíváncsiságát vagy sem. – Carver leült a képernyık elıtti forgószékre.

– Egy lopott AKR-egység és a mőholdja segítségével kínai vizekre küldte a hajót...

Wai Lin átvette a szót Bondtól. – ...és maga lövette le a két kínai MiG-et, amelyek felderítés céljából érkeztek a helyszínre, hogy háborút robbantson ki a két ország között.

– Majd ma éjfélkor – folytatta Bond –, amikor a kínaiak támadással fenyegetik meg a flottánkat, kilövi a rakétát Beijingre, tudva, hogy az ellencsapás Londont fogja érni.

Wai Lin erre az információra épített. – És Csang tábornok, az áruló, kinevezi azt a svájci playboyt, aki Hung hercegnek, a Ming-dinasztia leszármazottjának mondja magát, Kína új császárává.

– Csak éppen egyik dolog sem fog mőködni – fejezte be Bond –, mivel a maga teljes terve ismert.

Guptát láthatóan megrázták a hallottak. Carver észrevette ezt, és csak annyit szólt: – Ne aggódj.

Elgondolkodva megdörzsölte az állat, aztán Bond és Wai Lin felé fordult a székével, majd azt mondta: – Nagyon jó. Csak két apró dolog nem stimmel. Elıször, a tervem igenis mőködni fog, még akkor is, ha jelentették a feletteseiknek, ami természetesen lehetetlen, mivel most találták ki az egészet. Természetesen hiba volt hagynom, hogy meglássák Csang tábornokot – a következı császárt – a folyosón. Maguk azonban mindketten egyedül merültek le a roncshoz. Ami pedig azt jelenti, hogy bármi állt is a jelentésükben, a kormányuk nem fogja elhinni. Errıl van szó, igaz? Az igazság nem lényeges. Az számít, amit a média kijelent.

– És a második apróság? – kérdezte Bond.

– Ha valóban értenék a helyzetet, tudnák, miért nem fogok éjfélig várni. Úgy tervezem, hogy a háborút egy órával naplemente után robbantom ki, amikor a legmagasabb a nézıszám a nyugati félteke idızónáiban. Ha úgy gondolják, az öbölháború óriásit emelt cégem hírnevén, várják meg, mit fog hozni Kína bukása és Nagy-Britannia bombázása!

Carver megpördült, és megnyomott egy gombot a mögötte lévı kapcsolótáblán. A képernyıkön a világ minden tájáról származó fıcímek és hírek jelentek meg. Hangosan olvasni kezdte ıket: – „Kína elsüllyeszti a brit flottát!”... „A britek atomtámadást intéznek Beijing ellen!”... „Hidrogénbomba Londonra”... Bárcsak elintézhetném, hogy még egy H-t kapjon London... „Az új császár átveszi a hatalmat!”

– A holnap híre ma – mondta Bond.

– Igen, Mr. Bond. Létrehozom az ember által valaha alkotott legnagyobb médiabirodalmat, ahol minden a mősor-összeállításon múlik. Én magam fogom gyártani a mősorokat. William Randolph Hearst, aki az USA-ban a maga idejében az volt, aki én vagyok a jelenben, csupán egy háborút kezdett. Én úgy tervezem, hogy minden két évben lesz egy háború!

Megfordult, és újabb gombokat nyomott meg. A képernyıkön új fıcímek tőntek fel.

Carver olvasni kezdett: – „Háború az Amazonas vidékén”... amit a rövid hírekben csak úgy fogunk említeni, hogy „moraj az ıserdıben”... „Forradalom Dél-Afrikában”... „Oroszország lerohanja Ukrajnát”... És a tizedik évfordulónk alkalmából „amerikai polgárháború – második felvonás!”

– Gondolom, így a leghatalmasabb ember lesz a Földön – mondta Bond.

– A leghatalmasabb ırült – főzte hozzá Wai Lin.

– Igaz. Helyesbítek.

– Mr. Bond, akár ırült vagyok, akár nem, már így is a leghatalmasabb ember vagyok a világon.

– Talán. De akkor is csak egy ribanc kölyke marad, egy szemétláda, aki a gettóban nıtt fel. És mi mindnyájan mélyen lenézzük magát.

Ez szíven találta Carvert. Az arca elvörösödött. Felállt, és azt mondta: – Akkor is le fog nézni, amikor a Buckingham-palota elpárolog a tőzgolyóban? Akkor is le fog nézni, amikor a lökéshullámok letarolják a magánklubjaikat, a Saville Row-t, az elıkelı bankjaikat? Akkor is le fog nézni, amikor a robbanásban feketére sülnek a pirospozsgás fiúcskák a Harrow-ban?

– Igen. Lehet, hogy ık meghalnak, maga azonban akkor is egy hitvány utcakölyök lesz, aki semmivel sem jobb, mint ez az izomagyú, visszamaradt, elmebeteg torzszülött, ez a mutáns, ez a...

Stamper nem bírta tovább, és Bond felé ugrott. Bond és Wai Lin egy szempillantás alatt akcióba lendültek. Bond megfordította a nıt, hogy az kinyújthassa a karját, és kiránthassa Stamper combjából a levélkést. Wai Lin, kezében a késsel, odaugrott Guptához, magával húzva Bondot. Amint Stamper odaért Bondhoz, Wai Lin Gupta torkára tette a kést.

– Ne! – kiáltotta Carver. Stamper megállt, de Bond továbblépett. Elkapta a legközelebbi biztonsági embert, és maga elé rántotta. A géppisztoly elsült, golyókkal árasztva el a szobát.

Stamper Carverre vetette magát, testével védelmezve fınökét. Újabb biztonságiak rontottak be az ajtón, és lıni kezdték Bondot.

– Guptát nehogy lelıjétek! – ordította Carver.

Az ır, akit Bond élı pajzsként használt, meghalt társai lövedékeitıl. Mögöttük a másik hatalmas felhıkarcolóra nézı ablak hangos csattanással szilánkokra tört, mire abbamaradt a lövöldözés. Bond lassan az ablakhoz hátrált Wai Linnel együtt, aki kettejük elıtt tartotta Guptát, a kést továbbra is a torkának szegezve.

– Csináljatok már valamit! – üvöltött Carver a biztonságiakra. – Kapjátok el ıket!

Négy fegyveres rohant rájuk, de Bond és Wai Lin nekik taszította Guptát, majd az összebilincselt pár megfordult, és kiugrott az ablakon.

Normális körülmények esetén ötven emeletet zuhantak volna, ám a következı másodpercben a zöld védıhálóban landoltak.

– Innen hogy jutunk le? – kérdezte Wai Lin.

Bond észrevette a hatalmas zászlót az épület oldalán mellettük. Pontosan Carver óriási homloka elıtt voltak.

– Adja ide a levélkést – mondta. Wai Lin odanyújtotta neki. Bond levágta a tartókábelt a zászlóról, majd belevágta a kést Elliot Carver homlokába. Egyik karjával átölelte Wai Lin derekát.

– Kapaszkodjon erısen! – mondta. A nı két lábával átkulcsolta a férfi törzsét. Bond másik kezével a levélkésen lógott, és együtt lesiklottak a kettéváló zászlón. A hasadó textil fékezte zuhanásukat. Mire leértek az aljáig, Carver arca kétfelé vált. Bond megragadta a zászlónak az épület sarka felıli darabját, és szabályos körív mentén a bambuszállványzat irányába lendült.

Ott elengedte az anyagot, és Wai Linnel együtt az állványra ugrott.

Fent az irodában a törött ablakon kihajolva elképedve figyelték az eseményeket. Stamper dühösen felmordult, és nyomában több fegyveressel kirohant az irodából.

– A fene essen beléjük – morogta Carver.

Bond és Wai Lin megindultak lefelé az állványzat létráján, de lent az utcán már várták ıket az épületbıl kirohanó biztonságiak. A pár átlépett egy másik létrára, de ezen már megindultak felfelé az ırök. Bond körülnézett, és látta, hogy teljesen be vannak kerítve.

Mellettük egy magas, függıleges bambusz tartórúd állt, kissé meghajlítva és beillesztve az állvány legfelsı szintje alá. Bond Wai Linre nézett, a beleegyezését kérve. Wai Lin kételkedve viszonozta a pillantást.

– Részemrıl mehetünk – mondta Bond.

Elrugaszkodtak, és megragadták a függıleges rudat, amely azonnal kiszabadult, és a forgalmas utca felé dılt. Az állvány kártyavárhoz hasonlóan azonnal összeomlott, ık pedig egy teli szeméttárolón landoltak. Egy motoros rárohant a bambuszrúdra, ami most keresztben feküdt az úton. A BMW R1200C Cruiser felborult, a férfi pedig az aszfaltra zuhant.

Bond és Wai Lin leugrottak a tárolóról, csodálkozva, hogy egyáltalán egy darabban vannak. Golyók pattogtak körülöttük, és újabb fegyveresek rohantak feléjük. Odaugrottak a motorhoz, és felrántották a földrıl.

Wai Lin kínaiul közölte a tulajdonossal, hogy egy kicsit kölcsönveszik a gépet. Mielıtt a férfi tiltakozhatott volna, Bond felpattant a nyeregbe, és szabad kezével megragadta a gázkart.

Wai Lin felugrott mögé, és szabad kezét elırenyújtva megfogta a kuplungot. Bond berúgta a motort... de az a következı pillanatban lefulladt.

– Kuplungoljon! – kiáltotta hátra.

Wai Lin meghúzta a kart. A lövedékek valósággal záporoztak, a motor azonban megrándult, majd égıgumi-szagot árasztva kilıtt.

Carver fentrıl dühösen figyelte a jelenetet. – Megszöknek! – ordította az adó-vevıbe. –

Küldjétek kocsikat utánuk! Vigyétek a helikoptert!

A hamburgi fekete szedánok ikertestvérei kanyarodtak ki egy földalatti garázsból, és a motor nyomába eredtek.

A BMW R1200C súlyos gépezet, amit a piacon úgy árulnak, mint Európa válaszát a Harley-Davidsonra. Végsebessége legalább 270 kilométer/óra, és sokkal inkább otthon érzi magát az autópályákon, mint Saigon utcáin. Gyönyörő masina; meleg, avantgárd, extravagáns, elefántcsontszínő.

A motor végigrobogott a forgalmas utcán, nyomában az egyre közeledı üldözıkkel, akik követték ıket akkor is, amikor rossz irányba kanyarodtak egy körforgalomban. Fékek csikorogtak, és a vezetık félrerántották a kormányt, nehogy elüssék ıket, a következı pillanatban azonban más jármővekkel ütköztek össze. Dudák rikoltoztak, és sofırök kiabáltak.

Bond és Wai Lin óriási zőrzavart hagyott maga után, amint nyomukban a szedánokkal bekanyarodtak az egyik keresztezıdésnél. Teljes sebességgel száguldottak, azonban hamarosan észrevették, hogy zsákutcába jutottak, amelynek a végét egy nagy ház állta el.

– És most? – kérdezte Wai Lin.

– Meglátogatjuk a lakókat – mondta Bond. Felbıgette a motort, felgurult a külsı lépcsın, és már éppen be akart rontani a zárt ajtón, amikor az inas kinyitotta belülrıl. A BMW

besuhant a lakásba, az inas pedig a döbbenettıl remegve bámult utána. Végigszáguldott a fényezett padlón, bútorokat borogatva és porcelánt törve, majd nekivágott a lépcsısornak.

A második emeleti folyosón és néhány nyitott ajtón átgurulva kiértek a tetıteraszra. Bond gázt adott, és átugratott a szomszéd épület lapos tetejére. Ezután egyik tetırıl a másikra röppent, kéményeket kerülgetve és száradó ruhák alatt robogva át. Az ırök az utcáról bıszen lıttek rájuk, ahányszor meglátták ıket feltőnni valahol.

A tetık egy magasabb lakóháznál véget értek. A motor azonban továbbgördült, át egy nyitott ajtón, be egy hatalmas tetıtéri szobába. Könyvek és papírok repkedtek a levegıben, amint a szoba másik végében lévı nagy kilátóablak felé tartottak. Mielıtt azonban elérték volna, odakint megjelent az Augusta A 109 helikopter, benne két CMH-ssal.

Bond megfordult, és visszafelé robogott, a tetıre. A helikopter lejjebb ereszkedett, és eltőnt a szemük elıl. Minden bizonnyal azt várták, hogy a motor legközelebb a ház földszintjén fog feltőnni. Bondnak azonban észé ágában sem volt ekkora örömöt szerezni nekik.

– Kapaszkodjon – szólt hátra Wai Linnek.

Ismét felbıgette a motort, és visszakanyarodott a padlásszobába. Teljes sebességre kapcsolt, és nekirohant a kilátóablaknak. A BMW átrepült az Augusta rotorja fölött, és az utca túloldalán lévı ház tetején landolt. Bond folytatta a tetırıl tetıre ugratást, próbálva egérutat nyerni, a helikopter azonban hirtelen megjelent a fejük fölött, és ereszkedni kezdett. Az egyik ır kihajolt és tüzelt. Amikor a helikopter már majdnem utolérte ıket, és a lövedékek eltalálhatták volna célpontjukat, a tetı beszakadt a BMW alatt. Bond és Wai Lin bezuhantak az alattuk lévı lakásba.

Az energikusan szeretkezı meztelen kínai pár csaknem szívrohamot kapott, amikor a semmibıl hirtelen egy motor jelent meg a hálószobájukban, amely a következı pillanatban már ki is robogott a közös erkélyre.

Az erkély végigfutott az épület teljes hosszán; helyenként bambuszfüggönyökkel és hálókkal volt részekre osztva. Nyomukban minden darabokban hevert.

– Nem lát valami olyasmit, ami tetszik? – kérdezte Bond kiabálva.

A szedánban ülı biztonságiak az utcán észrevették ıket. A sofırnek ragyogó ötlete támadt. Odakanyarodott az erkély alá, és teljes gázzal megindult alatta a járdán, kidöntve az összes tartóoszlopot, amelyek hiányában az rászakadt az utcára. A BMW közvetlenül az összeomló szerkezet elıtt járt, de lent a szedán csaknem beérte ıket. Mindkét oldalon ırök hajoltak ki az ablakokon, és lıttek rájuk.

Feltőnt az erkély vége. Bond pontosan akkor érte el a fakorlátot, amikor lent az autó nekiment az utolsó oszlopnak – amely betonból volt! A szedán összetört, üldözık belülrıl nekivágódtak a szélvédınek, s az apró szilánkokra robbant. A motor átszakította a fakorlátot, és tovaszállt. Egy piac szélén ért földet.

Miközben keresztülszáguldottak a piacon, állványokat és ládákat borítottak fel, kerülgették a járókelıket és az állatokat. A helikopter követte ıket. Egészen alacsonyra ereszkedett, és rotorjával valósággal ledarálta az árusok állványait. Tyúkok rebbentek félre az útjából, és méltatlankodva káráltak. Vásárlók sikoltoztak és futkostak. Gyümölcs és zöldség borított mindent. Az Augusta A 109 gyorsan közeledett. Sokoldalú helikopter volt, amit rendırségi használatra fejlesztettek ki, majd módosították, hogy többféle katonai célra is alkalmazható legyen. A civil modelleket magánszemélyek is megvásárolhatták, ám Carveré nyilvánvalóan gépfegyverrel is fel volt szerelve.

Bond és Wai Lin nyomában kiürült a piac, ık pedig behajtottak egy utcába, ahol legalább ezer kerékpáros közlekedett. A helikopter felemelkedett, amint a motor beszáguldott a forgalom közepébe, de a tömeg hirtelen szétnyílt elıtte. Szembıl két szedán közeledett, tele CMH-sokkal. Az utolsó másodpercben Bond megfordította a motort, és éles kanyarral behajtott egy hosszú mellékutcába. Üldözıik csaknem beérték ıket, de ahogy közeledtek a végéhez, kiderült, hogy egy folyó keresztezi, tele csónakokkal. A motor átugratott egy kikötött csónakra, onnan egy másikra, majd egy harmadikra. A szedánok éles csikorgással fékeztek le a víznél.

A BMW csónakról csónakra ugratva szerencsésen elérte a túlsó partot. Itt bekanyarodott egy keskeny udvarra, ahol elszáguldott egy koszos szökıkút mellett, elhúzott egy kifeszített szárítókötél alatt, amin mosott ruhák lógtak, és hirtelen megállt. Zsákutcába jutottak. Egy magas fal tornyosult elıttük. Megfordultak, és alighogy újra kikeveredtek a száradó ingek közül, meglátták az ereszkedı Augustát, amely feléjük közeledett. Rotorja hatalmas porvihart kavart az udvarban.

– Csapdába estünk – mondta Wai Lin.

– Soha – válaszolta Bond.

Felmérte a talaj és a farokrotorlapátok közötti egyméteres távolságot. Ahogy közeledett a helikopter, a száradó ruhák vadul csapkodtak a levegıben. Wai Lin a szárítókötélre nézett.

– Várjon egy pillanatot! – kiáltotta.

Letépte a drótot, és felkapott egy nagy követ a földrıl.

– Oké, indulhat!

Bond a helikopter felé száguldott, az utolsó pillanatban elfektette a motort, és átcsúszott a forgószárnyak alatt! Bond és Wai Lin legurultak a motorról, amint a helikopter elhaladt a fejük fölött. Wai Lin talpra ugrott, és a követ villámgyorsan rákötötte a szárítókötél végére.

Megpörgette, mint egy parittyát, és az Augusta farokrotorja felé hajította. A szárítókötél és a ruhák egy szempillantás alatt feltekeredtek a forgó lapátokra. A farokrotor panaszosan nyikorogni kezdett, a helikopter elveszítette az egyensúlyát, és egyik oldaláról a másikra dılt.

A fırotor lapátjai nekiütköztek az udvart közrefogó házak falának, végül a gép hatalmas tőzgolyóként felrobbant. Bond megragadta Wai Lint, és magával rántotta a koszos szökıkút vizébe, miközben a fémszilánkok srapnelként száguldottak el fölöttük.

Egy perc elteltével lassan felültek. Mindketten tetıtıl talpig sárosak voltak. Bond elıször a helikopter roncsára, majd Wai Linre nézett. Elégedett volt.

***

Találtak egy nyilvános, utcai zuhanyzót egy színes sikátorban, ami tele volt kiabáló gyerekekkel és különbözı állatokkal. Wai Lin arcát a vízsugár alá tartotta, és élvezte a felfrissülés örömét. Majd lehajolt, leöblítette a haját, és Bondra mosolygott, aki ıszinte csodálattal figyelte a nı mozdulatait.

– Ideadnád a szappant? – kérdezte.

Bond kivette a zuhanycsıhöz drótozott fémdobozból, és odanyújtotta a nınek.

– Ügyesen bánsz a kövekkel – mondta.

– Mindenki így van ezzel, aki olyan környéken nı fel. Te pedig ügyesen bánsz a motorokkal.

– Mindenki így van ezzel, aki soha nem nı fel.

Wai Lin nevetett, majd szappanozni kezdte hosszú haját. Bondnak egészen közel kellett lépnie hozzá, és bilincses kezével követnie a mozdulatait.

– Hadd csináljam én.

Megmasszírozta a fejbırét és a tarkóját, Wai Lin pedig elégedetten nyögdécselt, majd szembefordult Bonddal. Mindkét keze szabad volt! Hosszú haja takarásában valahogy sikerült kinyitnia a bilincset.

– Te következel – mondta.

A bilincs szabad végét a zuhanycsıre akasztotta, és gyorsan bekattintotta, sikeresen foglyul ejtve Bondot.

– Sajnálom, de ez kínai probléma. Köszönöm a hajmosást. Nagyon jólesett.

A közeli szárítókötélrıl levett egy fehér ruhát, és magára öltötte.

Bond döbbenten meredt utána, amint a nı kedvesen integetett neki, majd kilépett a sikátorból a rá merılegesen futó széles utcára Egy hosszú percig zsibbadtan állt, nagyon ostobának érezte magát, aztán dühösen megrántotta a zuhanycsövet, ami tıbıl kiszakadt, mindenfelé vizet fröcskölve. Csuklóján a bilinccsel a nı után sietett.

Az utca több száz vietnami járókelıtıl hemzsegett, és szinte mindenki fehér ruhát viselt!

Melyik lehet Wai Lin?

Elvegyült a tömegben, és keresni kezdte a nıt.

13.

Ismét együtt

James Bond futva haladt a tömegben, és a körülötte lévı emberek arcát nézte. A bilincs még mindig ott lógott a csuklóján, és ahogy futott, hangosan csörömpölt.

Mit értett azon, hogy „kínai probléma”? Ez ugyanúgy Nagy-Britannia problémája is! Nem hagyhatja csak így egyszerően faképnél! Mit képzel ez a nı magáról? Csak mert ı az egyik legügyesebb ügynök, akivel valaha találkozott, még nem hatalmazza fel, hogy egyedül folytassa az ügyet. Bond általában jobban szeretett egyedül dolgozni, de el kellett ismernie, hogy a nı egyszerően fantasztikus. Micsoda találékonyság és bátorság szorult bele! Nem hagyhatja, hogy csak így eltőnjön! Egy belsı hang azt súgta, hogy minél hamarabb jelentést kellene leadnia Londonnak, és tudatni velük a történteket. Egy másik, erısebb azonban arra ösztönözte, hogy tovább keresse Wai Lint.

Néhány esettıl eltekintve Bond kapcsolata a nıkkel rendszerint alkalmi és semmire nem kötelezı volt. Amit mások szerelemnek neveztek, azt talán háromszor vagy négyszer tapasztalta meg élete során. A többi egyszerő vágy volt, esetleg futó rajongás. Készségesen beismerte, hogy a másik nemhez való hozzáállása ódivatú, sıt valamiképp soviniszta. M

egyszer azt mondta rá, hogy „nıgyőlölı”, de ez egyszerően nem volt igaz. Imádta a nıket, és azokat, akiket kedvelt, hajlamos volt piedesztálra állítani.

Az évek során nagyon sok különbözı nıvel volt dolga mind a magánéletében, mind a munkájában. Dolgozott már más nemzetek nıi ügynökeivel, és mindig élvezte a flörtöt velük, amely mintha elkerülhetetlen lett volna a küldetés végén. Miután azonban a kaland véget ért, Bond mindig visszatért Angliába, az agglegényéletmódhoz, várva a következı futó kapcsolatot. Wai Lin talán más? Miért kockáztatja a küldetést, csak hogy megtalálja?

Bond dühös volt magára, de folytatta a keresést. Igyekezett meggyızni magát, hogy a feladat megoldásához a kulcs a kínai lánnyal való összefogásban rejlik. Tiszteletreméltó kormányaik talán meghallgatják ıket, ha együtt jelentik Carver szándékait. És ha azért akarja megtalálni, hogy ismét belenézhessen mandulavágású szemeibe, esetleg megcsókolhassa a száját, és aztán megérinthesse sima, világosbarna bırét – akkor mi van?

A szeme sarkából látott egy fehérbe öltözött alakot, aki kivált a tömegbıl, és belépett az egyik mellékutcába. Lehetséges, hogy ı az?

***

Wai Lin feltette a fülbevalóját, közben sietıs léptekkel haladt a tömegen keresztül, igyekezve célhoz érni, mielıtt a gweilo utoléri. Nem örült neki, hogy ezt kell tennie a férfival

– nem érdemelte meg –, neki azonban megvoltak az utasításai és a feladata, amit el kellett végeznie. Nem hagyhatta, hogy egy jóképő nyugati ügynök bármilyen formában befolyásolja a tetteit. El kell szakadnia tıle, és egyedül kell teljesítenie a küldetését.

Ráadásul ha továbbra is hozzábilincselve marad, talán képtelen lett volna uralkodni az iránta érzett vágyán.

Hátranézett, és meglátta követıjét a távolban messzirıl kirítt a fehér ruhás vietnamiak közül. Halványan elmosolyodott, mivel a látvány meglehetısen mulatságos volt. A férfi nem

láthatta ıt. Befordult egy sarkon, és végigment a szők mellékutcán. Rövid idı múlva egy kis park mellett húzódó forgalmas utcán bukkant ki. A járdán egy kerékpárállványon több bicikli sorakozott.

Az övé pontosan ott volt, ahol mondták. Hozzá volt lakatolva az állványhoz, és Wai Lin ismét a fülbevalóját használta a lakat kinyitásához. Felpattant a jármőre, és gyorsan tekerni kezdett a találkahely felé.

Mi az, ami ennyire izgatja ebben a Nyugatról érkezett férfiban? Hiszen – ahogy az ázsiai szlengben gyakran nevezik a nyugatiakat – csak egy újabb gweilo. Ugyanakkor sok dologban teljesen más. A Bond nevő férfi találékony és bátor, és Wai Lin tudta, tétovázás nélkül képes lenne ölni. De van benne valami gyengédség, ami nagyon tetszett neki. A kemény külsı mögött érzelmes ember rejtızik. Wai Lin érezte, hogy rendkívül kedves és nagylelkő is tudna lenni különösen az ágyban.

Miközben célja felé kerékpározott, Wai Lin a Carver fıhadiszállásán látottakon gondolkodott. Ott volt Csang tábornok és a magát trónörökösnek nevezı herceg, várva a háború kirobbanására és gyors végére. Minden bizonnyal azt hiszik, hogy Hung Kína új császáraként való beiktatása egyszerő dolog lesz, Wai Lin azonban errıl másként vélekedett.

Nem hitte, hogy a nép megint elfogadná a monarchiát. Carver tervének ez a része hamis meggyızıdésen alapult. A háború azonban fenyegetı közelségbe került, és ezt meg kellett akadályozni. Rátaposott a pedálra, felgyorsítva a tempót.

Tíz perccel késıbb Wai Lin a Ben Thanh piac közelében lévı kerékpárjavító mőhelyhez érkezett. A piac régóta Saigon legismertebb pontja, mivel már a francia megszállás óta mőködik. Helyén egykor mocsár volt, most azonban szinte a város legforgalmasabb helyének számít.

Wai Lin belépett a javítómőhelybe, alábecsülve Carver kémhálózatának hatékonyságát.

Stamper hónapokkal korábban rábukkant a kínai hírszerzés saigoni központjára. Bár Hanoiban létezik egy hivatalos épület a CIA vagy az MI6 kínai megfelelıje számára, a szervezet továbbra is fenntartotta ezt a titkos találkahelyet. Sajnos, már nem számított biztonságosnak.

***

A vietnami férfi, aki az utca túloldaláról figyelte az épületet, már egy órája várt. A CMH

biztonsági szolgálatának dolgozott, de nem viselt egyenruhát. A tömegbe vegyülve álldogált egy mellékutca torkolatában, azon tőnıdve, hogy vajon a lány vagy a férfi fog-e feltőnni.

Mindegy, hiszen egyikük már meg is érkezett. A kínai lány odakanyarodott a mőhely elé, és leszállt a kerékpárról. Miközben bement, a férfi elıvett a zsebébıl egy rádiótelefont, és elkezdte beütni a számokat.

Azonban nem fejezhette be a billentyőzést, mert hátulról hatalmas ütés érte a nyakszirtjét.

A feje oldalra csuklott, és a járdára rogyott. James Bond kivette a kezébıl a telefont, és kikapcsolta, majd átkutatta a férfit, fegyvert keresve nála. Talált is egy Browning 9 mm-es automata pisztolyt, amit azonnal zsebre vágott.

Bond nagy szerencséjére a nı, aki korábban kivált a tömegbıl, valóban Wai Lin volt.

Miután észrevette, végigfutott a mellékutcán, és a végén meglátta. Felhasználva a lopakodási technikát, amit régen egy kanadai kiképzıtáborban tanult, követte a parkig. Miután Wai Lin felszállt a kerékpárra, és elhajtott, Bond szintén szerzett egyet, és utánament. Amikor ideért, észrevette a nıt figyelı besúgót.

Bond elbújt egy kapualjban, és látta a mőhely elé gördülı fekete szedánt. Hat nagydarab fickó szállt ki belıle; öt bement, egy pedig kint maradt ırködni. Bond elindult az utcán, majd

átment a túloldalra, ahol a mőhely volt. A biztonsági ember övében pisztoly markolata látszott, szájában egy még meg nem gyújtott cigaretta lógott. Tapogatni kezdte a zsebeit, öngyújtót keresve. Bond odalépett hozzá, segítıkészen ı is kotorászni kezdett a zsebeiben gyufa után, de amikor elıhúzta a kezét, az üres volt. Bocsánatkérıen megvonta a vállát, és ököllel állón vágta az ırt, aki úgy rogyott a járdára, mint egy krumpliszsák. Bond ekkor valami csörömpölést hallott a mőhely belsejébıl.

Amint belépett, épp csak annyi ideje volt, hogy félreugorjon egy felé szálló CMH-s fickó elıl, aki nagy csattanással nekivágódott a falnak. Egy másik a földön feküdt, hangos nyögések közepette.

Wai Lin egyszerre három támadóval verekedett. Olyan jól boldogult, hogy Bond megállt és csodálta. Valóságos nindzsaként harcolt. Úgy tőnt, a biztonságiak is járatosak a harcmővészetekben, de Wai Linnek a közelébe sem érhettek. Elkapta az egyik férfi karját, és átlódította a válla fölött, majd villámgyors ütésekkel és rúgásokkal addig ostromolta a másik kettıt, amíg azok is kifeküdtek. Az ajtónál heverı férfi visszanyerte az eszméletét, felállt, elıhúzta a pisztolyát, majd odalépett a nı mögé, és a tarkójának szegezte. Wai Lin megpördült, de amaz felemelte a pisztolyt, és a homlokára célzott. Rámosolygott Wai Linre, és készült meghúzni a ravaszt. A nı behunyta a szemét.

Lövés helyett azonban hangos reccsenést hallott. Felnézett, és azt látta, hogy támadója szemei kifordulnak, majd hangos puffanással a földre zuhan. Mögötte Bond állt, elırenyújtott jobb kézzel. Mielıtt Wai Lin bármit tehetett volna, Bond rákattintotta a bilincs szabad végét a csuklójára. Ismét össze voltak kötve.

– Be kell vallanom valamit – szólalt meg Bond. – Carver igazat mondott. Valójában nem bankár vagyok, hanem a brit titkosszolgálat embere.

– Carver velem kapcsolatban is igazat mondott – mondta Wai Lin.

– Úgy tőnik, mégiscsak együtt dolgozunk.

– Tényleg azt akarod, hogy társak legyünk?

– Miért ne? Voltak már nálunk kevésbé összeillı párok is.

Wai Lin elmosolyodott. – Rendben van.

– Feltételezem, neked van egy biztonságos kommunikációs csatornád. Szeretném igénybe venni, hogy jelenthessek a fınökömnek.

– Ha volna ilyen, már rég foglalt lenne. Én is jelentenék.

– Miért nem küldünk közös jelentést?

– Miért nem mégy el a követségedre, hogy elküldd a sajátodat?

– Két okból. Elıször is egy közös jelentés hatására a fınökeink kénytelenek lennének kapcsolatba lépni egymással, és ez lenne az egyetlen módja a háború elkerülésének.

– A másik ok?

– Mit tudsz a lopakodótechnológiáról?

Wai Lin levette az egyik fülbevalóját, és a bilincs mindkét oldalát kinyitotta. Félredobta a karperecet, majd visszatette a fülbevalót.

– Mostanában sokat megtudtam róla – mondta. – Miért?

– A MiG-eket lelıtték, de nem a Devonshire tette. Te is láttad. Egyetlen nagy rakéta hiányzott, de a kicsik hiánytalanul megvoltak.

– A MiG-ek viszont nem láttak semmit a radaron, csak a ti hajótokat.

– A mi hajónk sem látott semmit a radaron, kivéve a MiG-eket. De nem a MiG-ek süllyesztették el, hacsak idıközben fel nem találtatok egy olyan torpedót, ami nem robban fel.

– Nem hallottam errıl – mondta a nı, és elmosolyodott. – Olyan torpedót semmiképpen sem csináltunk, ami befordul a sarkokon, és gondosan ügyel rá, hogy ne okozzon kárt a lıszerraktárban.

– Az csak egy lopakodóhajóról érkezhetett.

– Oroszország jelenleg éppen kisfrekvenciás radar kifejlesztésén dolgozik, amit a lopakodórepülık is használhatnak, anélkül hogy elárulnák magukat. Kaptunk belıle egyet, de ellopták Csang tábornok bázisáról. Hamburgig követtem. Ezért találkozhattunk.

– Az életemet merném tenni rá, hogy Elliot Carver tulajdonában van egy lopakodóhajó.

– Az életemet merném tenni rá, hogy most útban van erre a hajóra.

– Tudod, mit gondolok? Sötétedésig meg kell találnunk ezt a hajót, és el kell süllyesztenünk.

– Azt hiszem, igazad van.

Wai Lin megfordult, és megnyomott egy rejtett gombot a pult mögött. Egy kerékpártartó állvány félrecsúszott, és egy high-tech-irányítórendszer jelent meg mögötte. Voltak ott számítógépek, képernyık, telefonok és videokamerák, valamint egy asztal; meg egy szekrény, tele fegyverekkel és felszerelésekkel. Bond ezeket vizsgálgatta, miközben Wai Lin leült a számítógép elé.

– Szedj össze néhány dolgot, de halkan – mondta. – Koncentrálnom kell.

A legtöbb eszköz rendeltetése nyilvánvaló volt, ám egy részük a Q-csoport által kifejlesztett trükkös holmik kínai megfelelıje lehetett. Bond félretett egy összehajtogatott Zodiac csónakot, búvárfelszerelést, két Daewoo 38 automata pisztolyt, lıszert és egy adag kerek, zöld, mágneses tapadóaknát. Mindezt két csinos halomba rakta – az egyiket magának, a másikat Wai Linnek.

– Rendben – mondta a nı, szemét a képernyın tartva. – A Csang tábornok által ellenırzött kikötık közül huszonkettı sőrőn lakott területen van. Tehát tizennégy marad.

– De egy lopakodóhajó csak éjszaka jön elı. Maga a hajó nem láthatatlan, csak a radar számára az. Tételezzük fel, hogy maximális sebessége harminc csomó. Nyolc óra sötétség, négy óra ki, négy óra vissza... a hajónak százhúsz mérföldes körzetben kell lennie attól a helytıl, ahol a roncsot találtuk.

Wai Lin munkához látott az információ birtokában. Bond felvett egy kínai legyezıt, és szétnyitotta. Apró kések pattantak ki belıle, és belefúródtak a mennyezetbe.

Wai Lin ránézett. – Ha eltöröd, kifizeted.

– Bocsánat – mondta Bond.

A nı folytatta a munkát, Bondot azonban nem hagyta nyugodni a kíváncsisága. Egyenként minden tárgyat megvizsgált. Talált egy érdekes esernyıt, amelynek a vége olyan volt, mint egy lándzsa. Egy csomag rizst, amelyen kínai írásjelekkel „méreg” felirat állt. Két alumínium evıpálcát, amelyek valójában tökéletesen kiegyensúlyozott kések voltak. Bond fogta az egyiket, és keresztülhajította a szobán. A pálca pörögve repült a levegıben, és belefúródott egy manökenbábu fejébe. Két másodperccel késıbb a hegyébe épített robbanószer hatalmas dörrenéssel darabokra szaggatta a baba fejét.

– Úgy emlékszem, kértelek, hogy legyél csendben – mondta Wai Lin. Ujjai villámgyorsan futkostak a billentyőkön.

Bond a kezébe vett egy kis faragott zenélı dobozt. Wai Lin felállt és közölte: – Összesen négy hely maradt, amit ellenıriznünk kell... ne nyisd ki azt a dobozt!

Bond megdermedt. – Miért, mit csinál?

A Macskákból a „Memories”-t játssza. Bocs, de ez a dallam mindig a fejemben jár.

Bond egyetértıen bólintott, és letette. – Ellenırizd, történt-e azokon bármilyen rendkívüli esemény. Fulladásos halál. Horgászbaleset.

– Rendben, de jobb lenne, ha nem piszkálnál semmit.

– Megtanultam a leckét – mondta Bond.

Wai Lin kezdte lehívni az adatokat, de nagyon rövid válaszokat kapott. Egy perccel késıbb azonban kínai írásjelek hosszú sora töltötte be a képernyıt.

– Ezt nézd meg. Négy eltőnt csónak, három felderítetlen vízbe fulladás... ez lesz az. Ha Long-öböl.

Bond elkomorult. A Ha Long-öböl Észak-Vietnamhoz tartozik.

A következı néhány percet olyasvalamivel töltötték, amire nem volt példa Nagy-Britannia és Kína kapcsolatában. James Bond és Wai Lin közös jelentést írtak tiszteletreméltó feletteseiknek. Mindketten fedınevüket használták.

– Miért nem tudtak országaink így együttmőködni a tizennyolcadik században? – kérdezte Bond.

– Mindenki el volt foglalva az ópiumszívással – felelte Wai Lin.

Bond összeszedte a saját felszerelését, és partnere kupaca felé intett. Volt benne minden –

Mares búvárruha, Dacor twin 100-as légzıkészülék, nyomásszabályozó, uszonyok és maszk.

– Nem jut eszedbe még valami, amire szükségünk lehet?

– Szállítás – mondta Lin. – Felhívom az Orient Expresst.

***

Bill Tannert elnyomta az álom az MI6 irodai székében. M csendben tanulmányozta a Devonshire utolsó üzenetét a saját irodájában. Mindenki más otthon aludt. Még két óra volt hajnalig.

Halk sípolás ébresztette fel Tannert, aki éppen azt álmodta, hogy labdája a tizennegyedik lyuk felé gurul a Royal St. George-golfpályán. Már éppen nekilátott volna átkozni az ébresztıórát, amikor rádöbbent, valójában mi okozza a zajt. Mikor pedig meglátta a jelet, mellette a „Ragadozó” fedınévvel, izgatottan talpra ugrott. – Bond az! – kiáltotta.

M irodájának ajtaja kivágódott, és az asszony Tannerhez sietett. Együtt figyelték a jelet, amint az átfutott a dekóderen.

– Szent ég, egy kínai ügynökkel közösen készítette – mondta M halkan.

Tanner elvigyorodott. – Miért, mit várt? A kínai ügynök nınemő.

Együtt olvasták a jelentést.

– Nos, igazunk volt – mondta M. – Ha sikerül meggyıznöm azokat a tulkokat a hadmőveleti teremben, talán sikerül megállítanunk ezt az egészet. Jöjjön. Odament a kávéfızıhöz, és két csészébe töltött a kannából. Rájuk tett egy-egy mőanyag fedıt, aztán az egyiket odaadta Tannernek. Majd fejével az ajtó felé intett.

Kint még sötét volt. Amint M és vezérkari fınöke elhagyták az MI6 épületét, és odaértek a fınöknı Rolls-Royce-ához, Tanner fel akarta ajánlani, hogy ı vezet, de M már be is ült a kormány mögé. A férfi vállat vont, megkerülte az autót, és beszállt.

Ahogy kikanyarodtak a parkolóból, és megindultak Whitehall felé, M azt mondta: – Ez az egyetlen lehetıségünk, Tanner. – Ha ezt a csatát nem nyerjük meg, elveszítjük a háborút.

***

Elliot Carver, Henry Gupta és Stamper a mólón álltak, és a Tengeri Delfin Il-t, a karcsú lopakodóhajót vizsgálgatták, amelynek megépítésével Carver tudósai két évet töltöttek, titokban. A kapitány az utolsó elıkészületeket végezte a rejtett bázis elhagyásához, amely a Ha Long-öbölbıl kiugró hatalmas szikla belsejében volt.

Alig néhány perce érkeztek Carver hidroplánján. Bond és Wai Lin saigoni szökését követıen a sajtómágnás úgy gondolta, nincs vesztegetni való ideje. A saját szemével látta, mire képes a két ügynök, és nem lehetett tudni, mikor bukkannak fel ismét. Túl sokat tudnak.

Ennek ellenére Carver nem aggódott. Bízott benne, hogy az emberei és ı úgy fogják

végrehajtani a mőveletet, ahogyan azt eltervezte. Azonban a tény, hogy a két ügynök esetleg közbeavatkozhat, kissé feszültté tette. Megdörzsölte állkapocsizmait, és bedobott a szájába három Ibuprofen tablettát. A TMI az elmúlt pár napban rosszabbodott. Carver ezt az idegesség számlájára írta, és megpróbált az elıtte álló feladatra összpontosítani.

– Henry – mondta Carver –, néhány órán belül kiderül, mennyire vagy zseni.

Gupta halkan felnevetett. – Ugyan már, fınök. Nagyon jól tudja azt maga. Egy nap egy átkozott múzeumban fogják mutogatni az agyamat.

– Ne gondold, Henry, hogy az a British Museum lesz. – Carver türelmetlenül az órájára pillantott, majd odaszólt a kapitánynak. – Siessen, alig néhány óránk van naplementéig.

– Készen leszünk – válaszolta a kapitány.

Stamper mellettük állt, kezében egy géppuskával.

Carver most hozzá fordult. – Mit állsz ott? Megtudtál valamit Bondról? Bármit?

– Nem, fınök. Amennyire tudjuk, még mindig Saigonban van. Sajnálom. Akarja, hogy ismét telefonáljak? Alig tíz perccel ezelıtt beszéltem velük.

– Csalódást okozol nekem, Stamper – mondta Carver. – Úgy terveztem, hogy neked adom a kínai lányt, ha elfogod ıket, de most már nem vagyok benne biztos...

– Ó, kérem, Mr. Carver, nagyon szeretném – mondta Stamper. A szája nyáladzott. –

Adjon még egy lehetıséget, rendben?

– Nos, reménykedjünk benne, hogy nem látjuk többé ıket. De ha mégis feltőnnének, és sikerülne elkapnod azt a brit kémet és feleségrablót, talán mégis neked adom a lányt apró jutalomként...

– Biztos lehet benne, hogy legközelebb elkapom. Majd meglátja.

– Stamper, már akkor is jó gyerek voltál, amikor megismertelek, és most is az vagy. –

Szeretettel rámosolygott a vérebére, majd hirtelen felcsattant: – Ne pörögj be még egyszer!

Stamper imádattal nézett Carverre. Nem sértıdött meg, amikor a fınök kiabált vele.

Megszokta. Különben is a világ leghatalmasabb emberének dolgozott. Ebbıl kifolyólag ı a világ leghatalmasabb biztonsági fınöke. Tetszett neki ez a gondolat.

Este szörnyő pusztulás és tömegmészárlás lesz. És ık az egészet filmre veszik a világhíradó számára. Emberek fognak meghalni és hajók a levegıbe repülni. Részese lesz egy nagy háború kirobbantásának, és része lesz a történelemnek.

Stampernek ez a gondolat is tetszett.

14.

A leszálló sárkány öble

A vietnamiak gyakran a „világ nyolcadik csodájának” nevezik.

A Ha Long-öböl Vietnam északkeleti partján helyezkedik el, 165 kilométerre Hanoitól.

Neve azt jelenti, „A leszálló sárkány öble”, amely elnevezés a múlt generációi által továbbadott legendára utal. Nagyon-nagyon régen az istenek leküldték a Földre egy sárkánycsaládot, hogy megvédjék az embereket a megszálló idegenektıl. A sárkányok a jelenleg Ha Long-öbölnek nevezett helyen szálltak le, gyémántokat és jádékat köpködve.

Ahol ezek a hatalmas drágakövek beleestek a vízbe, ott kisebb-nagyobb szigetek keletkeztek, megtörve a tenger felszínét, és valóságos erıdítményeket alkotva a támadókkal szemben. Az emberek így már meg tudták védeni magukat, és előzni ellenségeiket. Végül megalapították Vietnam országát. A sárkánycsalád annyira megkedvelte a környéket, hogy úgy döntöttek, itt maradnak a Földön. Az anyasárkány letelepedett a mostani Ha Long-öbölben, gyermekei pedig szétszóródtak Bai Tu Long környékén. A sárkányok farka alkotta a ma Bach Long Viként ismert vidéket, amely a Tra Co-félsziget fehér, homokos tengerpartjáról híres.

Ahogy a legenda is céloz rá, a Ha Long-öböl fı vonzereje nyugodt, tiszta, smaragdzöld vize és 1600 homokkısziklája, szigete. Vietnam kétségkívül legszebb helye csupán mostanában vált elérhetıvé a Nyugat számára a Doi Moi következtében, ahogy az ország új politikáját nevezték, amelynek célja a gazdaság megnyitása a külkereskedelem elıtt. Sok sziget meglehetısen nagy; és számtalan kis öblöcske, beszögellés van, ahol kiválóan lehet fürödni. Néhány szigeten barlangok és grották is találhatók. A legszebb talán Hang Dau Go, ez a három terembıl álló hatalmas barlang. Néhány sziget különös formájú. Figyelemre méltó a tömjénégetı háromlábú állványhoz hasonló Dinh Huong; Hon Dua, amely olyan, mint egy pár evıpálcika; és Ga Choi, más néven „Verekedı Kakasok”.

Wai Lin felhasználta a kínai kormánnyal való kapcsolatát, hogy még aznapra szerezzen két repülıjegyet számukra Hanoiba. Kisiettek a repülıtérre, és minden gond nélkül átjutottak a vámon.

Késı délután érkeztek meg Vietnamba. Béreltek egy autót, és elmentek Ha Long városába, amely a környék legnagyobb települése volt. Ha Long város két részre tagolódott; egyik fele a szárazföldön, a másik a szomszédos szigeten feküdt. Az öböl megközelítése a rengeteg turistadzsunka egyikével lehetséges, a fuvar áráról pedig a tulajdonossal kell megegyezni a kikötıben.

Most ott álltak a csodálatos öböl partján. Wai Lin egy kínai halásszal beszélgetett, Bond pedig a látóhatárt fürkészte. Sok hajó volt a vízen, de semmi oda nem illıt nem látott.

Wai Lin elköszönt a halásztól, és Bondhoz fordult. Látod azt a szigetet? Azt ott, a távolban.

Az egyik halvány foltra mutatott.

– A halász azt mondja, mindnyájan kerülik azt a helyet, mert nagyon veszélyes naplementekor. Átvisz minket, de ötezer amerikai dollárt kér érte.

Bond összevonta a szemöldökét. – Csekket elfogad?

Sikerült találniuk egy még nyitva tartó American Express-irodát Ha Longban. Bond a cég hitelkártyáját használta, és biztos volt benne, hogy M egyet fog érteni a kiadással, mihelyt megtudja az okát.

– Nem gondolod, hogy ennünk kellene valamit? Mindjárt éhen halok – panaszkodott Wai Lin.

– Még van néhány óránk naplementéig. Vacsorázzunk. – helyeselt Bond. – Szükség lesz az erınkre.

Bementek egy kis vendéglıbe a városban, és hagyományos vietnami menüt rendeltek. Az ország ételei általában nem olyan változatosak és nehezek, mint az indiaiak vagy thaiföldiek.

A tenger gyümölcsei vezetı szerepet töltenek be az étrendben, ami természetes is, hiszen Vietnam egyetlen egybefüggı tengerpart. Az ételek ízét a különbözı főszerek és gyógynövények adják meg, mint például a menta, koriander, citromfő, a muoc nam nak nevezett halmártás vagy a muoc cham nevő csípıs mártás, a gyömbér, fekete bors, fokhagyma, bazsalikom, zöldhagyma, cukor és rizsecet. A vietnami étkezés nincs fogásokra osztva. Az ételeket egyszerre szolgálják fel, és ebben általában benne van a leves és két fıétel.

Bond és Wai Lin elsıként pho bó t , zsíros erılevest ettek, marhahúskockákkal és banh pho metélttel. A banh pho, a sós vízben gyengén megfızött, fehér rizsbıl készült szélesmetélt Vietnam fı étele. Megkóstolták a ga xoi mó t , a sült csirkét főszeres mártással. A fıfogás bo nhung dam volt, amit úgy készítenek, hogy a keskeny csíkokra vágott nyers marhahúst és hagymát forrásban lévı marhahúslevesbe mártják, majd a megfıtt húst friss bazsalikommal, mentalevéllel, cilantróval, sárgarépával, zöldbabbal, uborkával és citromkarikákkal együtt rizspapírba csavarják. A tekercseket muoc nam ba és muoc cham ba mártják, hogy jobb legyen az íze. Alkoholos italokat nem lehetett kapni, így mindketten szódavizet ittak. Mivel egész nap egyetlen falatot sem ettek, nagyon jólesett az étel.

Amikor végeztek a vacsorával, visszasiettek a halászhoz, kifizették neki a megbeszélt összeget, és nekivágtak az útnak a dzsunkával. A legtöbb dzsunkát motorral szerelték fel, így jobban kihasználhatták az egyre növekvı turistaforgalmat.

Fehér hullámokat verve hasították a csodálatos öböl vizét, amely fölött lemenıben volt a nap. Az aranysárga fény visszaverıdött a vízrıl, varázslatos színekbe öltöztetve a fodrozódó felszínen létrejött alakzatokat. Bond és Wai Lin a kis hajó elejében ültek, míg a halász hátul a kormánylapátot kezelte. Szokatlanul hosszú nap volt. Bond alig hitte el, hogy Japánban kezdte, a nap nagy részét Saigonban töltötte, és most Észak-Vietnamban van.

Hosszú percekig némán élvezték a látványt. Bond volt, aki végül megszólalt. – Egy olyan lány, mint te, hogy kerül a titkosszolgálathoz?

Wai Lin vállat vont. – Nagyrészt természetesen unalmas rutinmunka. Azonban a két ok egyike, amiért ezt választottam, mert reméltem, hogy ilyen lesz... egy csodálatos estében hajókázni egy veszélyes küldetés elıtt, rákényszerülve a társulásra a korrupt nyugati hatalom egy dekadens, de jóképő ügynökével.

Bond nevetett, és azt mondta: – És még azt mondják, a kommunisták nem tudnak szórakozni.

– Igen, győlölöm ezt a sztereotípiát. A komoly, szemüveges, tunikás kínai kommunista.

Nézz rám, még kis piros könyvem sincs.

– És a második ok?

Wai Lin tétovázott, majd Bondra nézett. – Nos, olyan munkát akartam végezni, ahol lehetıségem nyílik olyan emberekkel megismerkedni, akik nem találják az erıs vagy szexuálisan agresszív nıket félelmetesnek. – Elvigyorodott.

Wai Lin kiterítette a kártyáit, most már csak Bondon állt a dolog. – Azt hiszem, jól döntöttél, ami a munkát illeti. És ha mondhatok ilyet, a megfelelı dekadens, korrupt nyugati ügynököt választottad társadul.

Ezzel odahajolt a nıhöz, és megcsókolta. Wai Lin átkarolta a nyakát, és hosszan, bensıségesen csókolóztak. Lassan lecsúsztak a lábuknál heverı pótvitorlára. A nı Bond köré fonta a lábait, és szorosan átölelték egymást arra az értékes néhány percre, mielıtt szembenéznének a rájuk váró veszélyes feladattal. A vitorlát magukra húzták.

Azt gondolták, talán ez lesz az utolsó éjszaka, amikor együtt lesznek, vagy életük utolsó éjszakája. Olyan hevesen és szenvedélyesen szeretkeztek, hogy a szívük majdnem kiugrott a mellkasukból. Fél órára megfeledkeztek a külvilágról, és elmerültek egymás vágyaiban.

Amikor testük egyesült, egy régen kívánt, mindent elsöprı katarzist éltek át. A nı belemarkolt a férfi hátába, és amikor felért a csúcsra, száját a férfi meztelen vállára tapasztotta, így fojtva el a torkából feltörı sikolyt.

Mire kibontakoztak az ölelésbıl, besötétedett. Kibújtak a vitorla alól, és rendbe hozták magukat. A halász nem törıdött velük. Idegesen tekingetett körbe, szemmel láthatóan félve attól a valamitıl, ami ott „kint van”. Bond és Wai Lin felöltötték búvárruhájukat.

Bond felfújta a Zodiac csónakot, és belökte a vízbe. Lemásztak egy kötélhágcsón, beszálltak a csónakba, majd búcsút intettek a halásznak. A dzsunka azonnal hazafelé vette az irányt, Bond pedig a titokzatos sziget felé fordította a Zodiacet.

Fél órát vártak, amíg a nap teljesen lement. A csillagok fényesen ragyogtak, és a szigetnek csupán a körvonala látszott a holdfényes víz fölött.

– Nézd – mondta Wai Lin.

Apró mesterséges fények tőntek fel a sziget tövében.

– Úgy néz ki, mintha természetes üreg lenne mondta Bond.

Felpörgette a gumicsónak motorját, és arrafelé vette az irányt.

– Valami mozog elıtte – mondta Wai Lin.

Bond egy hatalmas, sötét árnyat látott a fények elé úszni. Ahogy közeledtek hozzá, látták, hogy egy hajó. A Tengeri Delfin II elıbújt rejtekhelyérıl, és a nyílt tenger felé tartott.

Bond úgy kormányozta a Zodiacet, hogy pontosan a lopakodóhajó útjában legyen. Néhány perc múlva a hatalmas test föléjük tornyosult. Bond arra gondolt, hogy pontosan úgy néz ki, mint egy futurisztikus gép egy sci-fi filmbıl – vonalai karcsúak voltak, és fenyegetıek.

Csöndben várták, hogy a hajó elnyelje ıket. A kis csónak közvetlenül a két törzs közötti fıhajótest alatt lebegett, teljesen eltörpülve az Elliot Carver és emberei gonosz céljaira létrehozott behemót jármő méretei mellett.

Bond kampót dobott a jobb oldali törzsre, s miután beakadt, mellé húzta, Wai Lin pedig hozzákötötte a csónakot. A hajó gyorsulni kezdett.

– Éppen idıben kaptuk el – mondta Wai Lin. Elıvette a tapadóaknákat, és elosztotta ıket.

A légzıkészülékre nem is volt szükségük.

– A gyújtószerkezet húsz percre van beállítva, de öt percen belül jó lenne kijutnunk innen.

Majd én csinálom a másik törzset – mondta Bond.

Felnézett és látta, hogy a nı mosolyog.

– Mi olyan vicces? – kérdezte.

– Hirtelen olyan védelmezı lettél. Robbantottam én már fel ennél nagyobb hajókat is egyedül.

– Gondolj csak bele: alig néhány éve a nıket még le lehetett tartóztatni, ha egyedül akartak hajókat felrobbantani – csúfolódott Bond.

Az aknákkal a derekán Wai Lin felugrott, és elkapott egy keresztmerevítıt. – Én csinálom a másik törzset – mondta. A levegıben lógva haladt a víz fölött, mint egy akrobata a cirkuszban. Amikor elérte a másik oldalt, Bond csókot dobott neki.

***

Elliot Carver idegesen figyelte a kapitány melletti radarképernyıt a lopakodóhajó hídján.

Stamper mögöttük állt, ugrásra készen várva fınöke parancsát.

– A kínai hajóraj nem tágít a hat brit fregatt közelébıl; a szerencsétlenek még mindig rossz helyen keresik az eltőnt hajójukat.

– Vigyen minket közvetlenül a két flotta közé – parancsolta Carver. – Teljes sebességgel.

Egy biztonsági tiszt a képernyıket figyelte, amelyek a hajó több pontján elhelyezett videokamerák sugározta jeleket fogták. Több mint huszonnégy órája egyetlen percet sem aludt – ahogy egyikük sem –; erre a feladatra készültek. Éppen akkor dörzsölte meg a szemét, amikor az egyik képernyın átsuhant Bond körvonala. Szerencsére a kamerák nem vették észre a Zodiac csónakot.

A lopakodóhajó perceken belül a megfelelı helyzetbe kerül.

Carver az órájára nézett. Eljött a perc. Elérkezett az ı ideje. Minden, amiért eddig dolgozott, ebbe az egy eseménybe torkollott.

– Rendben van, kezdjük el – mondta Carver. – Lıjön ki egy-egy rakétát mindkét flotta parancsnoki hajójára. Gondoskodjon róla, hogy célt tévesszenek, de ne sokkal.

***

Bond az aknák felrakásával volt elfoglalva, és közben azon törte a fejét, hogyan fognak meglépni, amint a tőzijáték kezdetét veszi. A Zodiac nem túl gyors. Ha a lopakodóhajó legénysége felfedezi jelenlétüket, vagy észreveszik ıket, amint megpróbálnak elmenekülni, miközben egymás után robbannak az aknák, akkor Wai Lin és ı olyanok lesznek, mint a vízen ülı kacsák. Csak abban reménykedhetett, hogy sikerül csendben és titokban maradniuk, amíg elsurranhatnak a sötétben.

A következı pillanatban fülsiketítı zaj hallatszott, és a közelbıl forró lökéshullámot érzett. Kilıtték az elsı rakétát. Bond Wai Linre nézett. A másodikat a bal törzsrıl indították.

Ismét találkozott a tekintetük, és olvastak egymás gondolataiban – elkezdıdött. Sietniük kell.

Wai Lin megragadta az aknáit, és a hajó orra felé futott.

***

A brit flotta parancsnoki hajója, a H. M. S. Bedford, szintén Duke osztályú fregatt, SAS és SAM rakétákkal felfegyverezve. Kelly tengernagy a hajó kapitánya mellett állt a hadmőveleti helyiségben, és a különbözı mőszereket figyelte. Eddig a kínai flotta nem tett egyetlen fenyegetı lépést sem, mostanra azonban nyugtalanítóan közel jöttek.

Kelly józan ember volt, ugyanakkor erısen hazafias gondolkodású és rendkívül lojális.

Készen állt mindent megtenni, hogy megvédje a flottát, és bátran szembeszállni Kínával a hazájáért, Nagy-Britanniáért. A kapitány osztozott a tengernagy lelkesedésében, de a háta mögött távolról sem állt annyi év tapasztalata. A Királyi Haditengerészet azonban James McMahon kapitánynál rátermettebbet nem állíthatott volna a parancsnoki hajó kormánya mögé

Hirtelen felvillant az egyik monitor.

– Rakétatámadás! – közölte McMahon. – Irány kétszáznegyven. Távolság tizenöt mérföld.

Azonnal a hadmőveleti tiszthez, egy korvettkapitányhoz fordult.

– Háté, teljes sebesség, kormányt harminc fokkal balra – rendelkezett. A „háté” a hadmőveleti tiszt megnevezése a tengerészszlengben.

Kelly tengernagy egy másik tengerésznek adott parancsot: – Altiszt, közölje a többi hajóval, hogy forduljanak rakétaelhárítási helyzetbe! – Majd a hadmőveleti tisztre nézett, és azt mondta: – Üzenet a tengernagyi hivatalnak: „Hadmőveleti egység rakétatámadás alatt.”

– Távolság tíz mérföld – jelentette a kapitány. – Irány kétszáznegyven.

Kelly tengernagyra nézett. Kelly bátorítóan bólintott, és kijelentette: – Eldobták a kesztyőt. Ha harcot akarnak, istenemre mondom, megkapják.

A Bedford nagy sebességgel, cikcakkban haladt. A rakéta egyre közelebb és közelebb ért.... majd elsuhant a hajó mellett, és nem messze felrobbant. A helyiségben mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott.

– A flottájuk felénk fordul, uram – jelentette a kapitány.

Kelly tengernagy a monitorra nézett, és döntött.

– Arra számítanak, hogy meghátrálunk – mondta –, de csalódni fognak. Fordítsuk a teljes csoportot feléjük. Lıjünk ki egy Harpoont. Figyelmeztetı lövés legyen, de súrolja a fejük búbját.

A kapitány kiadta a megfelelı parancsokat, amelyeket továbbítottak a flotta másik öt hajójának.

***

Bond sietett, tudva, hogy a rakéta bármelyik percben elérheti a célpontot. Remélte, a fregattnak sikerül kitérnie az útjából, mivel ilyen távolság esetében ez nem okozhat problémát. Felmászott a jobb oldali törzs egyik oszlopára, és az egyik aknát könnyen felfedezhetı módon helyezte el, majd a támszerkezet mögé rejtett egy másodikat. Bízott benne, hogy az aknakutatást végzı biztonsági ember megelégszik az elsıvel; nem fog az oszlop mögé nézni. Folytatta az aknák telepítését a törzs mentén. Közben csaknem egy forgó videokamera látómezejébe lépett, de még éppen idıben húzódott vissza. A másik oldalra nézett, hogy figyelmeztesse Wai Lint, de nem látta sehol.

Most nem aggódhat miatta. Tudja a dolgát. A saját feladatára koncentrált.

***

A Tengeri Delfin II kapitánya figyelte a Királyi Haditengerészet mozdulatait, és jelentett.

– Mindkét flotta egy-egy rakétával válaszolt a mieinkre.

– Csak eggyel? – kérdezte Carver. – Imádnivaló visszafogottság. Nem akarják vízbe fojtani egymást.

A kapitány és Stamper értetlenül meredtek rá.

– Imádnivaló? – tőnıdött Carver hangosan. Mindegy, felejtsék el! Egy kicsit fölforrósítjuk a dolgokat... A fene essen belétek! Hát vakok vagytok?

Mindenki megdermedt. Fogalmuk sem volt, mi okozta ezt a hirtelen kitörést.

Mi a francért fizetlek titeket? – Ezzel Carver nagy léptekkel a biztonsági konzolhoz ment. Megragadta az elıtte ülı kimerült beosztottja haját, és fejét az egyik képernyı felé fordította. A kamera a bal oldali törzs középsı részét figyelte. Nem látszott rajta semmi különös, ezért a megfélemlített férfi kérdı pillantást vetett fınökére.

– A kamera forog, te hitvány idióta kretén! – ordította Carver. – Tedd kézi vezérlésre!

Forgasd vissza!

Mivel Carver még mindig fogta a haját, nagy nehezen visszaforgatta a kamerát, és a következı pillanatban a képernyın megjelent Wai Lin profilja. A nı nem vette észre, hogy felfedezték.

Carver a képernyıre meredt, majd Stamperhez fordult. – Üsd meg!

Stamper azonnal engedelmeskedett a parancsnak, és jobbjával iszonyatos ütést mért a fejére. Carver ujjai között nagy csomó maradt a hajából. Undorodva lerázta, és azt mondta: –

Ha a nı itt van, akkor Bond is itt van. Keressétek meg ıket, és végezzetek velük.

Stamper rohant, hogy engedelmeskedjen az újabb parancsnak. Carver lenézett a lába elıtt nyögdécselı emberre, és az egyik fegyveres biztonságihoz fordult. – Dobd a vízbe!

Ezzel Carver sarkon fordult, és átviharzott a irodájába vezetı dupla ajtón. Az ırök megragadták a szerencsétlent, felrángatták, és kifelé indultak vele. – Ne! Ne! – kiabálta, de gyorsan megértette, hogy tévedése ára nagyobb, mint egy közlekedési bírság.

***

Wai Lin elhelyezte az utolsó aknát a bal oldali törzsön. Kész volt. Most már csak meg kellett keresnie Jamest, és eltőnni innen minél gyorsabban. Felegyenesedett, és ebben a pillanatban – villámgyorsan, mint a légyre vadászó béka nyelve – Stamper elkapta a vállát, és egy ajtón keresztül berántotta a hajó belsejébe.

A 4-es számú bejárati kamrába kerültek, amelyben nem volt más, csak egy létra és hajó többi részébe vezetı ajtók. Stamper a derekánál fogva tartotta Wai Lint, aki úgy küzdött, mint egy vadmacska, de ez nem zavarta a németet. Parancsokat osztogatott a négy MP5K

géppisztolyos ırnek.

– Menjetek ki, és lıjétek le a fickót. Vigyázzatok, ügyes. Küldök még néhány embert, hogy segítsenek összeszedni az aknákat.

Az ırök távozás elıtt tisztelegtek. Stampernek ilyesmiben még sosem volt része. Tetszett neki.

– Gyerünk, bébi – mondta Wai Linnek, és az egyik ajtó felé húzta. Remélte, Carver betartja az ígéretét, és megengedi, hogy megtartsa a lányt. A fejében már az járt, miket fog csinálni vele...

***

Kint James Bond megkerülte az egyik oszlopot, és csaknem összeütközött az egyik ırrel, aki legalább annyira meglepıdött, mint Bond. A fegyveres felemelte az MP5K-t, de 007

gyorsabb volt. Visszakézbıl úgy orrba vágta, hogy amaz nagy csobbanással belezuhant a kavargó vízbe.

A következı pillanatban azonban már vissza is ugrott az oszlop fedezékébe, mert a többiek tüzet nyitottak rá. Az imént vízbe lökött ır nem volt egyedül; társa Bond mögül közeledett. A szeme sarkából két egyenruhást látott a másik oldalon, akik fegyverükkel rá céloztak. Gyorsan felemelte hangtompítós pisztolyát, és két lövést adott le, mielıtt azok újra meghúzhatták volna a ravaszt. Mindketten holtan zuhantak a vízbe.

Aztán gyors mozdulattal megfordult, és lövése pontosan torkon találta a fegyverét emelı CMH-st, aki néhány másodpercig hörgött, majd beleesett a vízbe, és azonnal eltőnt. Bond belépett a legközelebbi falmélyedésbe, ám az abban lévı ajtó megmozdult. Gyorsan ráugrott, s mire teljesen kinyílt, ı már a hátoldalán lógott.

Három ır lépett ki. Ketten csatlakoztak a hajtóvadászathoz, egyikük pedig ott maradt az ajtónál. Pár másodperc múlva Bond pisztolyt nyomott a tarkójához. Másik kezével levette a hátizsákját, ráakasztotta, majd kilökte a társai elé. A másik két férfi csak egy alakot látott, hátán csomaggal, és azonnal tüzet nyitottak rá. Teste belezuhant a vízbe, és elsüllyedt, mielıtt bárki is rájöhetett volna, hogy nem a brit titkosügynök.

Bond beugrott az ajtón, amelyen a 2. SZ. BEJÁRAT felirat állt, becsukta maga mögött, majd mászni kezdett felfelé a létrán. Most már sejtette; Wai Lin fogságba esett.

***

Elliot Carver irodája asztalánál ült. A hídról egy csigalépcsı vezetett fel ide. Az egyik falat beborító videóképernyıket nézte, amelyek egy részén ugyanaz volt látható, mint a parancsnoki állásban, a többin pedig médiabirodalma híradásai és fıcímei jelentek meg.

Henry Gupta a közelében ült, idegesen csavargatva a szakállát. Carver megdörzsölte az állkapcsát. A fájdalom erısebb volt, mint valaha.

Az intercom berregett. Carver felvette a kézibeszélıt, és végighallgatta a hírt, miszerint Bondot halálos lövés érte, és beleesett a tengerbe.

– Biztosak vagytok benne? Helyes. Most gyorsan szedjétek össze az aknákat. Hol van Stamper?

Mintegy válaszképpen Stamper lépett a helyiségbe, maga elıtt tolva a kapálózó Wai Lint.

– Ördögöt festeni a falra – jegyezte meg Gupta.

– Nem érdekes – mondta Carver, és kikapcsolta az intercomot.

Stamper úgy közeledett Carverhez, mint egy tinédzser fiú, aki a papa új Corvette-jét akarja kölcsönkérni.

– Tudom, azt mondta, öljem meg, de azelıtt azt mondta, hogy megtarthatom – motyogta Stamper. – Megígérem, nem fog gondot okozni...

– Majd én megmutatom neked, te... – sziszegte Wai Lin, azzal a térdével ágyékon rúgta Stamper. Carvernek és Guptának megrándult az arca, Stamper azonban fel sem vette.

– Ez csiklandozott! – mondta vigyorogva.

Majd olyan erıs pofont kent le a lánynak, hogy az elveszítette az eszméletét, és rongybabaként a padlóra zuhant.

– Uram?! – nézett Stamper Carverre. – Kérem! Mindent videóra veszek.

– Rendben van – mondta Carver. – Megtarthatod.

Három egyenruhás lépett a szobába, engedelmeskedve Carver hívásának.

– Bilincseljétek meg a nıt, és vigyétek Stamper kabinjába – mondta nekik.

– Köszönöm, nagyon köszönöm! – hálálkodott Stamper.

– De elıször az aknák – mondta Carver komoran, mint egy apa, aki arra akarja megtanítani a fiát, hogy elıbb el kell végeznie a feladatait, mielıtt leül tévét nézni.

– Igen, uram!

Stamper átadta Wai Lint az ıröknek, majd lerohant a csigalépcsın. A fogoly mocorogni kezdett, mire azonnal ráfogták a fegyverüket.

– Hogy lehet, hogy ennek a pszichopatának állandóan ajándékokat osztogat? – kérdezte Gupta. Arra gondolt, hogy néha neki is vethetne egy csontot a fınök.

– Ettıl szívrohamot kapnál – mondta Carver, a kínai lányra mutatva.

– Elboldogulnék vele! – Gupta rákacsintott, és csókot dobott neki.

Wai Lin győlölködı pillantással válaszolt, de hangosan nem mondott semmit.

***

A H. M. S. Bedford fedélzetén a légelhárító tiszt lekapta fejérıl a hallgatót, és azt kiáltotta: – Uram! Az AWACS jelentése szerint két hullámban MiG-21esek közelednek a szárazföld felıl! Az elsı csoport két percen belül látható lesz a radarernyın!

– Altiszt! – csattant fel Kelly tengernagy – közölje a többi hajóval: „Légiveszély, teljes készültség!”

A háború a küszöbön állt.

15.

Válsághelyzet

A londoni védelmi minisztérium hadmőveleti termében mindenki szolgálatban volt azóta, hogy M és csapata két nappal korábban kiviharzott. A válsághelyzet az emberekbıl a legjobbat és a legrosszabbat hozta ki, és a feszültség néha a legkisebb félreértés, sértıdés vagy makacsság miatt is kirobbant. Nyugodtnak, higgadtnak és kiegyensúlyozottnak maradni egy ilyen helyzetben csodálatraméltó képesség volt, és még Bill Tanner is elképedten figyelte M-et, aki pontosan így viselkedett. Hihetetlen mennyiségő sértést kellett elviselnie a különleges feladattal megbízott különítmény férfi tagjaitól, ı azonban keményen kitartott álláspontja mellett, amely szerint a dolog nem az, aminek látszik.

Másnap reggel, amikor M megérkezett a védelmi minisztériumba, közölték vele, hogy a miniszter négyszemközt óhajt beszélni vele. Kitiltották a hadmőveleti terembıl, és azt az utasítást kapta, hogy maradjon az irodájában, amíg „szükség nem lesz rá”. M ezt sértınek és megalázónak találta, de sejtette, hogy maga a miniszter is csak a többiek nyomásának engedelmeskedik. İ és Tanner tehát visszamentek az MI6-központba, a többiek pedig tovább ültek a képernyık elıtt, és vártak.

Körülbelül ugyanabban az idıben, amikor Bond és Wai Lin kezdték elhelyezni a tapadóaknákat Elliot Carver lopakodóhajóján, több idızónával arrébb a hajnal szomorú csendben találta a hadmőveleti termet. A hírek hiánya rossz hír volt.

Lázasan tevékenykedniük kellett volna, ezzel szemben tizenhat órája nem csináltak mást, mint üres tekintettel, tehetetlenül bámulták a képernyıket, és fogalmuk sem volt, mit kellene tenniük. A miniszter ideges volt, és félt. Tudta, csupán az igazán éles szemőek veszik észre, hogy M nélkül felborult az egyensúly, és abban egyáltalán nem volt biztos, hogy a tengernagyi hivatal elsı lordja, aki mellette állt a képernyık elıtt, ezt érzékeli. Egy tucat idısebb tengerésztiszt, beleértve Roebuck tengernagyot is, állt mögöttük. Talán ı volt az egyetlen, aki hiányolta M jelenlétét.

Kezdtek befutni a H. M. S. Bedford jelentései. Rakétatámadás, MiG-ek... A terem egy szempillantás alatt megélénkült, és az emberek, ha lehet, még közelebb húzódtak a képernyıkhöz. Továbbra sem volt másra lehetıségük, mint figyelni és imádkozni.

– A MiG-ek nyolcpercnyire vannak a biztonsági zónától – jelentette az egyik törzstiszt.

A feszült csendet az ajtó felıl érkezı kiabálás és lábdobogás hangja törte meg. A tisztek M-et és Tannert látták berobogni az ajtón, nyomukban két katonai rendésszel, akik elıvették oldalfegyverüket, ám nyilvánvalóan vonakodtak tüzet nyitni egy kormányzati tisztviselıre, aki Sonya Reichel kosztümöt visel.

A védelmi miniszter elfintorodott, és azt mondta: – Ugyan, M, nem ronthat be...

– Hallgassanak ide! – kiáltotta az asszony, félbeszakítva a minisztert. – 007-es ügynökünk és a kínai titkosszolgálat egyik embere közös jelentést küldtek nekem és a beijingi elhárítás fınökének.

Tanner kezdte szétosztani a jelentés másolatait.

M folytatta. – Utasítsák a hajóikat, hogy keressenek egy hajót, ami láthatatlan, vagy majdnem láthatatlan a radar...

Közös jelentést? – kiáltotta Roebuck tengernagy. – Az ügynöke segítséget nyújt az ellenségnek?

– A kínaiak nem ellenségeink – mondta M. – Pontosan ez a fajta gondolkodás az, ami a háború szélére sodort minket. Önökkel, uraim, és kínai kollégáikkal úgy játszanak, mint macska az egérrel!

A férfiak zavartan olvasni kezdték a kezükben tartott papírt.

***

Stamper emberei óvatosan lépkedtek a lopakodóhajó mindkét törzsén a tapadóaknákat keresve, amelyeket Bond és Wai Lin elhelyeztek. Egyenként összegyőjtötték ıket, és a vízbe dobták.

Stamper maga is csatlakozott hozzájuk. Lehet, hogy az esze nem a legélesebb, de az ösztönei jók voltak. Messzirıl megérezte a bajt, és néha a hatodik érzéke is mőködésbe lépett.

Éppen az egyik oszlopot ellenırizte, amelynél aknát sejtett. Meg is találta. Levette, és bedobta a vízbe, majd továbbindult. Az a bizonyos hatodik érzék azonban jelezhetett, mert lassan visszafordult az oszlophoz. Kinyújtotta a karját, óvatosan tapogatózni kezdett a túloldalon, és rá is bukkant a második aknára, amit Bond cselbıl tett oda. Miközben levette és a vízbe dobta, büszkeséget érzett. A fınök elégedett lesz vele.

Szerette volna, ha ı találja meg az angolt. Az, hogy lelıtték, és belezuhant az óceánba, neki nem volt elég. İ aztán rendesen megölte volna, gondolta. A kém megpróbálta meghiúsítani a fınök terveit. És a fınök terveinek meghiúsítása egyet jelentett az ı terveinek meghiúsításával. Ez pedig nagyon nem tetszett neki.

Legalább a lányt sikerült elkapnia. A fınök neki ígérte. Ez bizonyos fokig vigasztaló volt.

Azt fogja tenni vele, amit Bonddal tett volna, csak így sokkal szórakoztatóbb lesz. Alig várta, hogy végezzen az átkozott aknákkal.

Hatodik érzékét használva folytatta a kutatást.

***

Elliot Carver fel-alá járkált az irodájában, miközben Henry Gupta megszállottan dolgozott a rakétaprogramozó helyiség számítógépén.

– Meddig tart még? – kérdezte Carver. – Egyik vagy másik fél öt percen belül elkezdi a háborút.

– Most tápláljuk be a célpont adatait – mondta Gupta. – Másodpercek kérdése.

– Helyes. – Carver megnyomott egy másik intercomgombot. – Kapitány, forduljon tüzelı helyzetbe, és állítsa meg a hajót!

Carver megdörzsölte az állkapcsát, de hosszú ideje elıször túl izgatott volt, hogy a legkisebb fájdalmat is érezze. A háborús hírek már készen álltak a számítógépekben. Úgy szerkesztették meg ıket, hogy a sztori események alakulásától függı – változatai egyetlen gombnyomással továbbíthatóak legyenek. Bárhogy alakul is az ütközet, Carvernek megfelelıen kozmetikázott anyag áll rendelkezésére. A Carver Médiahálózat rövid idın belül történelmet fog csinálni, mint az egyetlen hírközlı szerv, amely élıben közvetíti a háború kitörését.

Carver évek óta nem érezte ilyen jól magát. Mintha a világ már most a lábai elıtt heverne.

***

James Bond mélyen a hajó belsejében a rekeszfal közelében egy keskeny kiszolgálóhídon osont, majd hirtelen meglapult, nehogy észrevegye a három fegyveres, akik tıle nem messze álltak. Ellenırizte hangtompítós pisztolyának tárát. A fenébe, csak két töltény maradt!

Elıhúzta a tırt a lábszárára erısített tokból, és felkészült a támadásra.

A három férfi nyugodtan beszélgetett; örültek, hogy nekik nem kellett kimenniük aknákat keresni. A jutalomról volt szó, amire ez után az éjszaka után számítottak, ha minden a fınök tervei szerint megy. Mással nem is törıdtek.

– Fogom a pénzt – ábrándozott az egyik –, és elutazom egy kellemes kis szigetre.

– Én meglátogatom a kedvenc bátyámat – mondta a másik.

– Miért költitek el? – kérdezte a harmadik. – A megtakarított... Ahhhh!

Bond megváltoztatta a beszélgetés tárgyát azzal, hogy tırét az egyik ır hasába mártotta, a másik kettıt pedig csendben homlokon lıtte. Valami zajt hallott a háta mögül. Megpördült, és a véres tırt belevágta egy újabb CMH-s mellkasába, aki akkor lépett ki a kiszolgálóhídra. Az egész alig két másodpercet vett igénybe, és egyetlen hang sem hallatszott közben. Bond kihúzta a kést a férfi mellébıl, és beletörölte az ingébe.

Egy tekercs ragasztószalag hevert a halott mellett. Bond rápillantott, és támadt egy ötlete.

Fogta, és beletette a zsebébe.

Agyán átvillant a kérdés: Mi történt Wai Linnel? Elkapták?

Továbbhaladt a hajó belsejében, új tervet forgatva a fejében, amellyel talán sikerül megakadályozni Carver ırült tervét anélkül, hogy egyenként végeznie kellene a személyzettel, amíg rá nem bukkan Carverre, és megadásra nem kényszeríti. Ha közben megtalálja Wai Lint, annál jobb.

***

A H. M. S. Bedford irányító központjában a hadmőveleti tiszt jelentett: – Uram, a MiG-ek egypercnyire vannak a biztonsági zónától, és bekapcsolták célra vezetı radarjukat. –

McMahon kapitány bólintott.

Kelly tengernagy úgy érezte, ideje közzétenni nézeteit. – Kapitány, lehet, hogy ennyi gépet nem tudunk távol tartani, de legyek átkozott, ha egyedül megyünk a tengerfenékre!

Közölje a többi hajóval, mihelyt az elsı MiG tüzet nyit, mindent lıjenek ki a kínai flottára, amijük csak van!

– Értettem, uram – mondta a kapitány.

Az altiszt felállt és bejelentette: – Sürgıs üzenet az admiralitástól, uram! – Hosszú papírt tépett le a nyomtatójáról, és odanyújtotta a tengernagynak, aki elolvasta, majd újra elolvasta, mert elsı alkalommal nem hitt a szemének. Átadta a kapitánynak. – Ezt nézze – mondta. –

Ezek megırültek.

Arcán aggodalmas kifejezéssel odalépett a hadmőveleti tiszthez. – Lát valamit a radaron, ami nagyon kicsinek látszik? Mint például egy mentıcsónak, periszkóp vagy bármi?

A tiszt megnézte. – Nem, uram.

A kapitány felnézett a papírról. Arcán döbbenet tükrözıdött. – Egy lopakodóhajó, uram?

Ezek tényleg megırültek.

Mindenki a monitor köré győlt, és figyelmesen vizsgálták, valamilyen, bármilyen apró pöttyöt keresve rajta.

***

Nem messze tılük a Tengeri Delfin II tüzelı helyzetet vett fel, és megállt. A hatalmas sötét árnyék akár a felszínen csendben alvó bálnának is tőnhetett volna.

A tatban lévı raktár közelében magányos ır állt. A helyiségben szerszámokat és különbözı felszereléseket tároltak. Néhány festékszóró flakon görgött ide-oda az ajtó elıtt.

Az ır gyanakodva felemelte MP5K-ját, és odaosont. Háromig számolt, aztán felrántotta az ajtót. Meglepetten látta, hogy két másik CMH-s szorong bent gúzsba kötve, betömött szájjal.

Csak arra volt ideje, hogy rögzítse agyában az információt, mert a következı pillanatban óriási ütést kapott a nyakszirtjére egy olyan jobb kéz élével, amely egyetlen csapással deszkákat szokott törni. Térdre esett, James Bond pedig kivette erıtlen ujjai közül a Heckler&Koch géppisztolyt, mielıtt végleg a padlóra küldte volna. Bond rázárta a három emberre az ajtót, majd összeszedte a festékszórókat.

Folytatta útját, és hamarosan elérte a felsı szintet. Csendben kilépett a fedélzetre, s körülnézett. Megtalálta, amit keresett.

A korláthoz ment, ahonnan jól látta a nyitott tatra telepített cirkálórakétát. Súlyos acél indítókonténere párhuzamosan állt a hajó oldalaival. İrségnek nyoma sem volt.

Bond leült, és maga elé tette a menet közben összeszedett tárgyakat – ragasztószalagot, festékszórókat és egy gázolajjal teli fémkannát. Amilyen halkan csak lehetett, darabokat tépett le a ragasztószalagból, majd ezekkel a festékszórókat a gázolajas kannához erısítette.

Kihajolt, hogy lássa, nem jár-e arra valaki. A legénység egy tagja haladt a lenti kiszolgálóhídon, egyenesen a rakéta felé. Fegyvertelen volt.

Bond felkapta a géppisztolyt, egyes lövés üzemmódba állította, majd a matróz jobb lába elé lıtt. A lövedék lepattant a fémrácsról. A férfi hirtelen azt sem tudta, mi történt, és tett még egy tétova lépést elıre. Bond újra tüzelt. A golyó ez alkalommal néhány centire süvített el a bal lábától.

Ez már megtette a hatását. Megfordult és elrohant.

Bond újabb két zavartalan percig folytathatta haditerve megvalósítását.

***

A világ másik oldalán a hadmőveleti teremben lévık idegesen várták a jelentést a flottától.

Tanner fél szemmel M-et figyelte. Látta rajta, hogy feszült, de ezt csak ı tudta megállapítani.

A többiek szemében félelmetesen magabiztosnak tőnt. Tannernek az elmúlt néhány év alatt sikerült annyira kiismernie, hogy be tudott pillantani az asszony acélos külseje mögé. Nem hibáztatta, amiért ideges. A karrierje forgott kockán.

– Uram, Kelly tengernagy jelentése szerint semmi nyoma lopakodóhajónak... -jelentette a törzstiszt.

– Hát persze hogy nincs! – vágott közbe M. – Ez a lényege az egésznek.

– ...és nem állhat meg, hogy tovább keresse; egy percen belül valószínőleg lıni fognak rá.

– Mondják meg neki, hogy ne lıjön vissza – mondta M.

– Nem parancsolhatom meg a brit flottának, hogy ne védekezzen – jelentette ki a miniszter határozottan.

– Akkor az ég legyen kegyes hozzánk – mondta M halkan.

***

Carver szobájában megszólalt az intercom.

Gupta megkönnyebbülten sóhajtott. Hátradılt a székén, összefonta két karját a mellén, és elmosolyodott. Carver összeszorította az állkapcsát, és a fogait csikorgatta.

– Nos? – kérdezte Carver.

– Minden rendben – mondta Gupta, mintha valami jelentéktelen dologról beszélne.

– Helyes. Állj készenlétben.

Megszólalt a telefon. Stampert kérették sürgısen a rakétafedélzetre. Carver tudni akarta, mi folyik ott.

– Mi az, hogy orvlövész? – ordította a mikrofonba. – Mindegy, személyesen megyek le.

Dühöngve odasietett Guptával, és mire megérkeztek, a hely nyüzsgött a biztonságiaktól.

– Mi a fene van itt? – kérdezte Carver.

– Ha kimegyünk, lınek ránk. Nem tudtam odamenni a lakathoz – mondta a matróz, és a rakétára mutatott.

– Milyen lakathoz? – kérdezte Carver.

– Menet közben – magyarázta Gupta – az indítókonténert rögzített állapotban kell tartani.

Addig nem tudjuk elindítani a rakétát, amíg valaki oda nem megy, és le nem veszi a lakatot.

Carver szeme összeszőkült. Lekapta a telefont a falról, és belekiabált. – Stamper! Gyere föl, és hozd a lányt is! Bond életben van!

Lecsapta a kagylót, az embereire meredt, majd félrelökdöste ıket, és kilépett a fedélzetre.

Nem látott senkit.

– Bond? – kiáltotta. Hangja visszhangzott a fémfalak között.

James Bond felnézett mővérıl, és Carverre szegezte a fegyverét.

– Nem fogsz lelıni, Bond! Nálam van a lány! Ha most megölsz, Stamper azt fogja vele csinálni, amiben a legjobb! Add meg magad! A jelentést már megírták! A sztori nyomdában!

Nem lesz különkiadás ma este! Ha most megadod magad, és ideadod a fegyvered, gondoskodom róla, hogy Stamper ne kínozzon meg téged és a lányt! Megígérem, hogy gyorsan és fájdalommentesen fogtok meghalni!

Bond több lövéssel válaszolt. A golyók vadul pattogtak a fémrácsról, Carver pedig rémülten fedezékbe ugrott.

***

A H. M. S. Bedford a kínai flotta felé tartott. Hirtelen megszólalt egy automata vészjelzı sziréna, amitıl minden tengerésznek a hideg futkosott a hátán.

– Uram! – kiáltotta a légelhárító tiszt. – A MiG-ek lıtávolon belül vannak. Célba vettek!

A tengernagy a kapitányra nézett. Némán bólintottak egymásnak.

– Minden hajó készen áll a válaszcsapásra, uram – mondta a kapitány. – Abban a pillanatban lıni fognak, ahogy az ellenség tüzet nyit.

Nézték a monitorokat, és vártak. A tenyerük izzadt.

Az admirális ismét a radarra pillantott. Próbálta megtalálni, bármi legyen is az, amirıl a tengernagyi hivatal beszélt.

***

Bond felmászott a hatalmas felépítményelemre, ami eddig tüzelıállásául szolgált. Innen elérte a lopakodóhajó tetejét. Az imént összeszerelt furcsa tákolmányt ragasztószalaggal a hajótest belsı oldalához erısítette. Ellenırizte a rögzítést, és éppen indult vissza, de lentrıl hirtelen zajt hallott, ami megállította... súlyos léptek zaját. Leugrott, és lövésre emelte fegyverét.

Wai Lin volt! Kézbilincsei elöl bokabilincsekhez voltak láncolva. Stamper lépkedett mögötte, élı pajzsként használva a lány testét.

– Lıj le! Lıj már! – kiáltotta Wai Lin. – Úgyis megölnek!

Bond felmérte a helyzetet. Felnézett rögtönzött robbanószerkezetére, majd gyorsan megsaccolta, hány méternyire lehet attól a helytıl, ahol ı áll. Aztán azt becsülte fel, milyen távolságra van Wai Lintıl és a lány elıtti korláttól, és úgy találta, elég közel.

Dánul kiáltott valamit, hogy Wai Lin is hallhassa.

Carver, aki lent állt a tatfedélzeten, hallotta, és a fogait csikorgatta. – Stamper! Vigyázz!

Készül valamire!

Bond célzott, és dánul számolni kezdett: – Három... kettı... egy!

Belelıtt a kezdetleges pokolgépbe. Az hangos dörrenéssel kitépte a hajófal egy darabját.

Ebben a pillanatban Bond onnan, ahol állt, kecses fejessel a két törzs közé, a vízbe ugrott.

Wai Lin ugyanebben a pillanatban átvetette magát a korláton, kihasználva, hogy a robbanás elvonta Stamper figyelmét. A német azonban villámgyors volt. Az utolsó pillanatban elkapta a lány bokabilincsének láncát, mielıtt eltőnhetett volna a mélyben. Lassan visszahúzta áldozatát a fedélzetre.

Az ırök tüzet nyitottak Bondra, aki a körülötte csapkodó golyók elıl egyre mélyebbre és mélyebbre merült. Ki kellett jutnia a két törzs közül, nem várhatta meg, amíg Wai Lin utoléri.

Biztosan képes rá, gondolta.

Keményen úszott, amíg kiért a hajó alól. A felszínre bukkant, és teleszívta a tüdejét levegıvel. Felnézett és látta, hogy alig ötméternyire van a tattól. Wai Lin nem volt ott, és hiába várta, nem bukkant a felszínre késıbb sem.

Nem sikerült neki. Hogyan tovább? – tőnıdött. Nem hagyhatja itt csak úgy egyszerően.

Hirtelen dühbe gurult, a tathoz úszott, elkapta a szélét, és felmászott a csúszós acélszerkezetre.

***

A Bedford hadmőveleti tisztje döbbenten nézett fel a radarernyırıl. – Uram! Új célpont tőnt fel 112 foknál. Nagyon gyenge a jel, nem lehet pontosan meghatározni a távolságot, de esküszöm, egy másodperccel korábban nem volt ott, uram.

Kelly lehajolt, hogy saját szemével gyızıdjön meg róla. Valóban látszott egy apró pötty rajta. Egy hajó.

– Altiszt! – adott parancsot az admirális. – Továbbítsa az összes hajónak: Ne lıjenek, ismétlem, semmiképpen ne lıjenek! Minden hajó kapcsolja ki a célkövetı radarokat, és lassítson le tíz csomóra!

– Mi az isten ez? – kérdezte döbbenten a kapitány.

– Nem tudom... de már nem hiszem, hogy ırültek Londonban. Altiszt, közölje a tengernagyi hivatallal, hogy észleltünk valamit. Aztán küldjön üzenetet a kínai flotta parancsnokának: „Ismeretlen hajót észleltünk pozíciónktól 110 fokra. Inkább arra lınénk, mint magukra.”

A Bedford lelassított tíz csomóra, és a kínai MiG-ek elhúztak fölötte.

***

Carver és Gupta végigrohantak a kiszolgálóhídon, és ellenırizték, milyen kárt okozott a robbanás. A tátongó nyíláson keresztül látszott a csillagos ég.

– Az oldalfal megsérült. Az ellenséges radarok észrevehetnek – mondta Gupta.

A közlés hallatán Carvernek csaknem megállt a szíve a rémülettıl. A legközelebbi intercomhoz ugrott, és beleordított: – Azonnal tőnjünk el innen! Gyorsan!

Majd szétvetette a düh. – Stamper! Szedj össze annyi embert, amennyire csak szükséged van, és foltozzátok be lyukat! – A Wai Lint tartó ırökhöz fordult: – Dobjátok be az óceánba!

De ne kockáztassunk! Elıtte lıjétek agyon!

Az egyik felemelte a géppisztolyát, és a lány fejének szegezte.

– Ne- itt, te idióta! – kiabált Carver. – Vigyétek a legalsó szintre!

A két fegyveres megragadta a láncait, és durván taszigálni kezdte a lépcsı felé.

Carver intett Guptának, és azt mondta: – Gyere! –, Majd elhagyták a területet.

***

Még soha nem volt nagyobb csend és feszültség a londoni hadmőveleti teremben, mint most.

Kelly tengernagy üzenete megváltoztatta a helyzetet. Igenis van valami a vízen a kínai és a brit flottán kívül. A védelmi miniszter M-re nézett. Most már elhitte, hogy nem tévedett, és remélte, be tudják bizonyítani.

– Uram – jelentette a törzstiszt –, a MiG-ek kikapcsolták rávezetıradarjukat.

Utazómagasságra emelkedtek, és visszatérıben vannak bázisukra.

– Kelly tengernagy szeretné kilıni azt a hajót, és azt kérdezi, van-e valami kifogásuk ellene? – mondta a törzstiszt.

Furcsamód mindenki M felé fordult, a véleményére várva. M Roebuck admirálisra nézett, jelezve, hogy ez csak rajta múlik.

Az admirális bátorítást várva tanulmányozta a többiek arcát, míg végül tekintete M-en állapodott meg. Az asszony alig észrevehetıen bólintott.

– Üzenet a Bedford nak rendelkezett Roebuck. – Küldjék egyenesen a pokol fenekére!

A védelmi miniszter megkönnyebbülten leült. Felvette a telefont, és a miniszterelnököt kérte.

Roebuck tengernagy szégyenlısen odalépett M-hez, és kezet nyújtott. İ elfogadta, de nagyon meglepte a régimódi gesztus: a tengernagy meghajolt, és ajkához emelte a kezét.

***

A Bedford fedélzetén elhallgatott a sziréna, a feszültség valamelyest csökkent. Néhányan kezet ráztak.

– Tengernagy úr, üzenet a kínai flotta parancsnokától – jelentette az altiszt.

A kapitány átvette a papírt, és már nyújtotta Kellynek, de a tengernagy intett, hogy olvassa fel hangosan.

– „A Királyi Haditengerészet harci különítménye kapitányának: Mi is észleljük az ismeretlen hajót radarernyıinken. Nem tüzelünk, amíg Kína felé nem fordul. Addig az önöké.

Jó vadászatot.”

– Altiszt – mondta a tengernagy –, üzenet a kínai parancsnoknak: „Köszönjük, uram.”

Kapitány, bármi legyen is az, süllyessze el!

– Értettem, uram. – A légvédelmi tiszthez fordult. – A radarvisszhang még mindig túl gyenge a rakétatámadáshoz?

– Igen, uram.

– Teljes sebesség; a 120 mm-esbe világítólövedéket és repeszgránátot tölts, tőz! A hagyományos módszerrel csináljuk.

Egy perc múlva eldörrent a 120 mm-es ágyú a Bedford orrában.

***

Amint Carver és Gupta felértek a hídra, a kapitány a következıket jelentette: – A britek felénk fordultak. Parancsnoki hajójuk alig tíz mérföldre van tılünk.

– Ebben áll a lopakodó zsenialitása – mondta Gupta. – Mihelyt eltüntetjük azt a lyukat, megint nem fognak látni minket.

A világítólövedék pontosan a lopakodóhajó fölött robbant fel.

Carver, látva a fényt az égen, Guptához fordult. – Mit is mondtál az elıbb? – Majd a kapitánynak a következı parancsot adta: – Lıjön vissza!

– A brit flottára?

– Jól hallotta!

Erıs robbanás rázta meg a hajót. Most, hogy már láthatóak voltak, a Bedford ágyúja folyamatosan tőz alatt tartotta ıket.

***

A vakító fehér fény nappali világosságba borította a Tengeri Delfin II- t . Még Bond is meglepıdött, milyen hatalmasnak és meztelennek tőnt a lopakodóhajó ebben a megvilágításban. Most, hogy látott, sokkal gyorsabban tudott mászni.

Keményen meg kellett küzdenie az elırejutásért az egyre gyorsuló, cikcakkban haladó hajó oldalán. Az általa robbantott lyukon kiszivárgó fényt figyelte, és egyenesen arra tartott.

Aztán egy lövedék közvetlenül a tat mögött robbant fel, és a nyomában támadt hullám csaknem lesodorta. Egy perccel késıbb két hatalmas lángnyelv csapott ki a törzsekrıl kilıtt két, hajó elleni rakétából. Ösztönösen lehúzta a fejét, amint közvetlenül fölötte két újabb rakéta indult útnak.

Most már teljesen biztos volt benne, hogy Carver ırült. Megtámadta a Királyi Hadiflottát.

16.

A holnap híre

Wai Lin lassan haladt a kiszolgálóhídon, nyomában a két ırrel. Már csaknem az alsó szinten jártak, ahol végeznek vele, majd holttestét bedobják a vízbe. A bokaláncok akadályozták a járásban; ezt kihasználva úgy tett, mintha lábai összeakadtak volna. Elengedte magát, és összerogyva legurult a lépcsın.

Ott feküdt a padlón, és nyöszörgött. Az ırök egymásra néztek. Megsérült volna? Az egyik odalépett, hogy segítsen, de társa visszarántotta, és Wai Lin feje mellé lıtt.

– Kelj fel! – parancsolta.

Wai Lin nehézkesen talpra kecmergett, de az elterelı hadmővelet eredményes volt.

Sikerült kivennie jobb fülcimpájából a tolvajkulcs-fülbevalót.

Nagyon ügyes kis szerszám volt, amit a hírszerzés fegyvermestere külön az ı számára készített. Mindkettı ezüstbıl készült, és az ellentétes, ugyanakkor egymást kiegészítı erık jelképeit, a jint és jangot ábrázolták. A kínai filozófiában nagy jelentıséggel bír e két, tisztelettel övezett szimbólum; sokan mágikus képességeket tulajdonítanak nekik. Wai Lin azért viselte ıket, hogy szerencsét hozzanak számára. Eddig kiválóan mőködtek.

Stamper és a legénység több tagja a hajófelépítmény tetején álltak, nem messze a réstıl, amit Bond hevenyészett bombája ütött az oldalfalon. A szerszámokat és a javítóanyagot várták lentrıl, hogy nekikezdhessenek a befoltozásának. Stamper a nyíláson át döbbenten pillantotta meg James Bond arcát. Bond legalább annyira meglepıdött, mint Stamper, aki azonnal felkapta a lába mellett heverı MP5K-t. Mire azonban felemelte, a célpont eltőnt.

– Tömjétek be a rést utánam! Gyorsan! – kiáltotta, és mászni kezdett kifelé.

Bond várta. Stamper felsıtestével már átbújt a nyíláson, amikor 007 nekifutásból két lábbal nekiugrott a mellkasának. A német hozzápréselıdött a robbanás okozta lyuk éles, szilánkos pereméhez.

Bond, miután visszanyerte az egyensúlyát, Stamperre nézett. Túl sötét volt, hogy lássa, milyen sérülést okozott neki, és az egyetlen hang az óceán mormolása volt.

A következı pillanatban azonban újabb világítórakéta robbant a fejük fölött, felfrissítve az elızı halványuló fényét. Stamper mozdulatlan volt, feje a mellére lógott. Bond már tovább akart menni, amikor halk hörgést hallott. A torokhang átment istentelen üvöltésbe, amelybıl a fájdalom és a kéj keveréke csendült ki. Bond döbbenten figyelte, ahogy Stamper felemeli a fejét és a kezeit, majd lehúzza magát a fémtüskékrıl. A szadomazochista férfi karjai erejét használta teste kiszabadítására, mint egy tornász, aki a győrőre húzódzkodik fel. Olyan iszonyatos fájdalommal járt a hátát lerántani a szilánkokról, hogy hangosan felnevetett.

Mihelyt kiszabadította magát, könnyedén kiugrott a hajótörzsre. A hátához nyúlt, majd ránézett vérrel borított kezére, és kéjesen megnyalta.

– Nagyon jól fogunk szórakozni – mondta Bondnak.

Bond egy mikazuki-geri rúgással telibe találta Stamper arcát, ı azonban a fájdalom legkisebb jelét sem adta. Elkapta Bond sarkát, és felfelé lendítette, mire 007 hanyatt esett a teljes sebességgel haladó hajó tetején. A közelben felrobbant egy rakéta, és mindkét férfit beterítette a nyomában felcsapó sós víz.

– Az élvezet egyedül a tiéd lesz – nyögte Bond.

***

A H. M. S. Bedford ágyúi sikeresen megsemmisítették az elsı feléjük tartó rakétát még a levegıben. A másodikkal azonban már nem volt ilyen szerencséjük; eltalálta a hajó tatját. A legénység rohant tüzet oltani. Két tengerész füstmérgezés miatt a betegszobába került, haláleset azonban nem történt.

A vezérlıteremben szóltak a szirénák, és az egész hajó erısen himbálózott.

A kapitány nyugodt maradt. – Sebességet öt csomóra!

Jelentést kapott a legénységtıl, majd odafordult a tengernagyhoz. – A tőz nem komoly, de még jobban le kell lassítanunk, amíg eloltjuk.

Kelly bólintott.

– Kapitány – szólalt meg a hadmőveleti tiszt –, harminckét csomóval haladnak. Ilyen sebességgel két percen belül kikerülnek a látókörünkbıl.

– A radaron észlelhetık – mondta Kelly tengernagy –, még ha gyenge is a jel. Folytatjuk a tüzelést. Le kell lassítanunk ıket.

A Bedford sérülten, de távolról sem legyızötten folytatta támadását a lopakodóhajó ellen.

***

A két ır a legalsó emelvény korlátja felé lökdöste Wai Lint. A hajófenék nyitva volt, és az óceán ott tombolt a két törzs között. Az egyik felemelte a fegyverét, hogy hátba lıje a nıt.

Wai Lin odaért a korláthoz, majd hátrálni kezdett feléjük. Egyikük kinyújtotta a kezét, hogy visszalökje, ı azonban ügyesen közéjük lépett, elkapta a fejüket, és villámgyors mozdulattal összeütötte. Ezután a saját, már nyitott bilincsét használta, hogy a két kábult férfit egymáshoz láncolja. Mielıtt felfoghatták volna, mi történik, felemelte, majd átlökte ıket a korláton.

A kiszolgálóhídon álló fegyveres szemtanúja volt a történteknek. Azonnal tüzet nyitott, de Wai Lin felkapta a két gazdátlanul maradt géppisztolyt, és fedezékbe ugrott a körülötte pattogó golyók elıl.

Végigszaladt a hajó gyomrában futó hosszú folyosón. Célzás nélkül hátralıtt a válla fölött, majd az egyik keresztezıdésnél hirtelen befordult. Az ıt üldözı nyolc egyenruhás elrohant mellette. Amikor biztos volt benne, hogy elmentek, elılépett, és visszafelé indult. Csak erre mehetett, hogy elérje a helyet, ahová igyekezett.

A következı sarkon belerohant egy magányos ırbe. Vállával fellökte a férfit. Az hanyatt esett, ı pedig továbbfutott, beletaposva a fickó arcába.

***

Idıközben a legénység tagjainak sikerült összeeszkábálniuk egy 60x120 cm-es keretet, amelyre a lopakodóhajó burkolatával megegyezı, radarsugár-elnyelı réteggel bevont lemezt erısítettek. Odaillesztették a nyíláshoz, és nekiláttak a szegecselésnek.

Carver az irodájából figyelte a munkát.

– Ellenırizzétek, nem maradt-e rés! – mondta a mikrofonba.

Egy perccel késıbb a javítás befejezıdött. Carver elmosolyodott. Visszatértek az üzleti életbe.

***

A Bedford alig haladt, de radarirányítással tovább tüzelt 120 mm-es ágyújából. A legénység tagjai teljes erıvel próbálták megfékezni a lángokat, a tisztek pedig a monitorokat fürkészték. A vadászat izgalma mostanra mindnyájukat elragadta.

– Tőz eloltva, uram! – jelentette az egyik tengerész.

– Hadmőveleti tiszt, teljes sebesség! – rendelte el a kapitány.

– Uram – folytatta a parancsnok –, eltőnt a célpont! Már nincs a radaron!

Kelly tengernagy a monitorra nézett. Valóban igaz volt: a pötty eltőnt.

– A fenébe – morogta. – Valahol ott kell lennie. Tartjuk az irányt.

***

A Stamperrel vívott harc tovább tombolt. A német hanyatt lökte Bondot úgy, hogy még a levegı is kiszorult a tüdejébıl. Ennek ellenére minden alkalommal sikerült félregurulnia ellenfele újra és újra lezuhanó lába elıl.

Bár minden erejét és ügyességét beleadta a verekedésbe, Bond rosszabbul állt. A másik nem hagyta magát. Úgy tőnt, egyáltalán nem fárad. Hét tökéletesen elhelyezett ütést mért Bond arcára. Bond kábultan hátratántorodott, és majdnem elvesztette az egyensúlyát.

Szerencsére sikerült megragadnia egy fogantyút, majd elıreugrott, és egy gyönyörő savate rúgással eltalálta Stamper állát, aki azonban csak vigyorgott.

007 rávetette magát, de a német lába hason találta. Bond kétrét görnyedt, Stamper pedig teljes erejébıl meglökte. Bond átrepült a hajótörzs szélén.

Stamper a hold felé fordította az arcát, és üvöltve a mellét verte. Micsoda fantasztikus érzés! Megcsinálta! Lenézett a hajó szélérıl, és meglátta Bondot, aki két méterrel lejjebb a mentıcsónak szélébe kapaszkodott. Lábai a mélyben kavargó víz fölött kalimpáltak. Az utolsó világítólövedék fénye lassan elhalványult.

***

Wai Lin behátrált a lopakodóhajó patyolattiszta gépházába, amelynek nagy részét két hatalmas gızturbina uralta. A turbinákba több fémcsı vezetett; nyomásukat üveg védıburás mőszer jelezte.

Ahogy belépett, azonnal eleresztett néhány rövid sorozatot a folyosó felé. A két gépész kimenekült a másik kijáraton; az ı üldözıi pedig hamarosan megjelentek, és tüzet nyitottak rá. Kénytelen volt a turbinák és az ıket tápláló csövek közelében fedezéket keresni.

Észrevette a sorban elhelyezett nyomásmérıket és szelepeket. Újabb lövések dörrentek, így kénytelen volt helyet változtatni. Ahogy elhaladt a csövek mellett, mindegyiken elfordította a szelepet. A nyomásmérık mutatója azonnal elkezdett a pirossal jelzett veszélyes zóna felé kúszni.

Hasra vetette magát, és átgördült a turbinák közötti nyílt területen, amire olyan golyózápor volt a válasz, hogy csaknem találatot kapott. Mihelyt átért a másik oldalra, ott is elzárta a gızvezetékeket.

A nyolc ır, egymást fedezve, tovább közeledett. Nem vették észre, mit mővelt a szelepekkel. Amint elérték a turbinákat, Wai Lin hátrálni kezdett. Az egyik géppisztoly üresen kattant, ezért gyorsan eldobta. Ellenırizte a tárat a másikban – két tölténye maradt.

Az ırök elérték a csövek mögötti területet, ahol néhány másodperce Wai Lin lapult. A fejük fölött lévı mőszerek mutatója a piros zóna végén állt. A csövek remegni kezdtek az óriási túlnyomás miatt.

Wai Lin maradék lıszereit két szelepbe eresztette, amelyek azonnal szétrobbantak, valóságos láncreakciót indítva el. A helyiséget túlhevített gız árasztotta el. Egy perccel késıbb a levegı kitisztult. A nyolc ır puhára fıve hevert a földön.

Wai Lin elhagyta a gépházat, visszament az alsó fedélzetre, onnan pedig a felfelé vezetı lépcsıhöz indult.

***

Carver és a kapitány érezték, hogy a lopakodóhajó lassul.

– Mindkét turbina leállt – közölte a kapitány a mőszereket ellenırizve. – A hajó mozgásképtelen.

– Rossz hír nekünk, de még rosszabb Kínának. Hárítsák el lent a hibát, amilyen gyorsan csak lehet – parancsolta Carver, majd Guptához fordult. – Mivel amúgy is megálltunk, kilıjük a rakétánkat.

Gupta nem szívesen ismerte be magának, de most már félt.

***

Bond még mindig a mentıcsónak oldalán lógott; képtelen volt visszajutni a fedélzetre.

Most, hogy megállt a hajó, valamivel könnyebben tartotta magát, de ugyanúgy Stamper is könnyebben utánamászhatott.

Négyméternyire Bond lábától kinyílt a cirkálórakéta vetıcsövének fedele. Nagy nehezen odavergıdött, nyomában Stamperrel.

Bond félig beugrott, félig beesett a kiszolgálóhídra. Gurult egy keveset, majd fél térdre emelkedett. Pontosan fölötte volt egy kis kapcsolótábla, közvetlenül a rakétabetöltı konténerfedél alatt, rajta nagy zöld és piros gombbal; alattuk felirat: Vésznyitás/Zárás. Kis híján sikerült megnyomnia a piros gombot, de Stamper megelızte, és hatalmas rúgással mellbe taszította. Bond nagy ívben lerepült a hídról.

A nyílt területre esett, amely alatt ott volt az óceán. Sikerült megragadnia a konténer elejét, amelyet a víz fölé nyúló konzolok tartottak megfelelı szögben. Testének súlya alatt a berendezés lassan lebillent, végül a rakéta orra egyenesen a hullámokra nézett, a rajta csüngı Bonddal együtt.

***

Gupta, háta mögött a testıreivel, a rakétaprogramozó helyiségben ült. Befejezte az adatok betáplálását, és felnézett a kamerába.

– Kész – mondta. – Bármikor kilıheti.

Carver, aki az irodájában lévı képernyın figyelte Guptát, szintén látta a szoba nagy részét, ahol mőszaki tanácsadója tartózkodott. Látta, hogy kinyílik az ajtó, és Wai Lin jelenik meg Gupta mögött.

– Bocs, drágám – mondta Carver a mikrofonba. Elkéstél.

Gupta összezavarodott. – Micsoda? Drágám? – Megfordult, és észrevette Wai Lint. A három testır már nyúlt a fegyveréért, de ı villámgyorsan akcióba lendült. Felpattant a levegıbe, és egy tobi-geri ugrással arcon rúgta az egyiket, majd megpördült a tengelye körül, és a másikat mellbe vágta. Ezután megragadta a harmadik ır fejét, és teljes erıvel a térdére rántotta. Mind a három kifeküdt.

Guptához fordult, és megkérdezte: – Hajlandó már foglalkozni velem?

Gupta szája tátva maradt a döbbenettıl, majd lassan felemelte a kezét, és megadta magát.

***

Stamper ráugrott az indítókonténer végére. A súlypontváltozás miatt a konténer billegni kezdett; vége lesüllyedt, az eleje Bonddal együtt felemelkedett, majd lassan elfordult a talpán, és Stamper hamarosan a víz fölött lógott. A lendület következtében a rendszer ismét megbillent – néhány másodperc múlva a vége Stamperrel felemelkedett, az eleje pedig közelebb került a fedélzethez. Bond ezt a pillanatot választotta, hogy a kiszolgálóhídra ugorjon. Leérkezése rosszul sikerült – az eséstıl elakadt a lélegzete, és csaknem eltörte a karját. Szörnyő fájdalmat érzett. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy talpra tudjon állni.

A konténer gyorsan visszabillent, de Stamper a lábfejével elkapta a híd korlátját, és megállította.

A rakétaprogramozó helyiség fedélzetre nyíló ajtaja kivágódott, és Wai Lin lépett ki rajta, maga elıtt taszigálva a nála legalább háromszor nehezebb Guptát.

– Oké, oké, mondtam már, hogy megadom magam! – kiabálta.

Wai Lin megállt, és úgy tőnt, fontolóra veszi Gupta könyörgését. A férfi rettegve nézett rá. Wai Lin azonban megrázta a fejét, és átlökte a korláton. Guptát hangos csobbanással elnyelte az óceán.

Carver az asztalán álló képernyın látta, hogy Stamper a levegıben lóg, kezével a kilövıberendezés végébe, lábával a kiszolgálóhíd korlátjába kapaszkodva. Moccani sem bírt.

Szerencsés véletlen folytán megfeszült teste éppen a kilövéshez megfelelı szögben rögzítette az indítókonténert. Carver bekapcsolta a hangosbeszélıt.

– Stamper! Maradj ott, ahol vagy! Ez lesz a legcsodálatosabb élményed, amit valaha is átéltél!

Megnyomta az indítógombot. A hajtómő iszonyatos zaján keresztül is hallotta Stamper kéjes nyüszítését.

A német egy szempillantás alatt elégett, amint a rakéta kitört a konténerbıl. Bond a gomb felé vetette magát, hogy zárja a vetıcsı fedelét. Megnyomta, majd beugrott az egyik acélgerenda mögé, mielıtt a tomboló tőzcsóva halálra perzselte volna.

A záródás azonnal megindult, de a rakéta gyorsabb volt. Törzse ekkorra már elhagyta a konténert, ám a fedél pereme hozzáért a stabilizátorokhoz, és letépte ıket a fölfelé ívelı testrıl. Szárnyai nélkül bukdácsolni kezdett, és hamarosan hatalmas tőzgolyóvá válva felrobbant. Záporként hullottak a szilánkok és roncsok a hajó körül.

Bond végigszaladt a kiszolgálóhídon, és félúton találkozott Wai Linnel. A hajó erısen hánykolódott a Bedford ról folyamatosan érkezı gránátok robbanásaitól. Átölelték egymást, de a szeme sarkából Bond észrevett egy ırt.

– Mögötted, két óránál – súgta.

Anélkül, hogy hátranézett volna, Wai Lin rúgott egyet hátra, és fejbe találta a támadni készülı fickót.

– Hát nem jó csapat vagyunk mi ketten? – kérdezte Bond.

Egy lövedék szétrombolta a lopakodóhajó parancsnoki hídját. A felrobbanó cirkálórakéta fényében a Tengeri Delfin II könnyő célpont volt.

***

A kínai hírszerzés a vietnami rendırség embereivel együtt elárasztotta a CMH-központot Saigonban. A biztonságiak teljesen tehetetlenek voltak a két tankkal és számtalan dzsippel érkezı karhatalmi erıkkel szemben.

Megszállták az épületet, és minden alkalmazottat az épület nagytermébe tereltek, amíg átkutatták a helyiségeket.

Csang tábornokra egy nıi vécében kuporogva bukkantak rá. A helyszínen letartóztatták.

Koh tábornok leutazott délre, hogy személyesen vezethesse a mőveletet. Amikor meglátta Csangot, akit a katonák éppen elvezettek, emlékeztette, hogy ha sikerül rábizonyítani az árulás tényét, a büntetés egy golyó lesz a tarkójába.

Hung herceget és transzszexuális udvartartását annyira lefoglalta a fiatal uralkodójelölt lakosztályában rendezett falrengetı technopop-diszkóparti, hogy nem is hallották a zőrzavarral járó zajokat. Békésen megadták magukat a szobába rontó rendıröknek. A herceg még rá is kacsintott a tisztre, aki megbilincselte, de kacérkodó gesztusát sajnos senki nem értékelte.

Tíz percen belül Hung és Csang erıs ırizet mellett útban voltak Beijing felé.

***

Az utolsó becsapódás irodája padlójára lökte Carvert. Az egész hajó égett körülötte, és hirtelen azt sem tudta, hol van. Valami fejbe ütötte. Lassan felállt, és odalépett a képernyıkhöz. Mielıtt azonban bármilyen parancsot adhatott volna, vagy jelentést kérhetett volna a keletkezett károkról, hatalmas lángnyelv csapott be az irodába a parancsnoki hídról átvezetı folyosón keresztül. A videofalon a monitorok egymás után kihunytak. Pánikba esett, és ököllel rávágott a falra.

– A fene essen belétek! – kiáltotta. – Mőködjetek!

Hirtelen a saját arcát látta megjelenni az összes képernyın. A CMH mősora volt, amit a mőholdakon keresztül a világon több millió nézı lát. Képe fölött egyetlen szó állt: „Eltőnt?”

Felhangosította. Tamara Kelly beszélt: – ...és e hálózat tulajdonosát a jelentések szerint rendkívül elkeserítette felesége titokzatos halála, amely néhány nappal azelıtt történt, hogy a brit kormány bejelentette volna ellene vádindítványát nyolcvankilenc rendbeli csalás gyanúja miatt...

Dühösen letekerte a hangot.

– A fenébe! Micsoda szemenszedett hazugság!

Ebben a pillanatban néhány másik monitoron meglátta a saját hátát. Megfordult, és irodája üvegfalán át észrevette Bondot és Wai Lint a Sea-Vac mögött. A gépezet pengéi és kamerája egyenesen felé irányultak.

– A féreg bosszút áll – közölte Bond.

Beindította, s a monstrum áttört az üvegen. Szilánközön borította el a helyiség padlóját.

Az obszcén szerkezet lassan az Éter Császára felé araszolt. Sokkal rosszabb volt, mint egy gyilkos bálna vagy egy emberevı cápa. A fúrófej olyan hangot adott, mint amikor a köröm megcsikordul a táblán.

Nem láttak mást, csak a videofalat. Carver arca egyre nagyobb és nagyobb lett a képernyıkön, a szája kétségbeesett sikolyra nyílt. Kiáltásait azonban elnyomta a Sea-Vac csikorgó zúgása és a morzsolódó csontok hangja. Elliot Carvert néhány másodpercen belül péppé trancsírozta a gép, mint sárgarépát a gyümölcscentrifuga.

Bond és Wai Lin elégedetten figyelték a szívócsövön végigfutó dudort, majd megfordultak és menekültek. Csupán egy-két percük volt a hajó elsüllyedéséig vagy egy újabb lövedék becsapódásáig.

Bond elkapott egy tengerészt, akinél bırönd nagyságú összehajtogatott csomag volt, és megszabadította terhétıl.

– Erre – mondta a lánynak.

Wai Lin vigyorgott és követte, de csak miután egy másik rémült tengerésztıl ı maga is szerzett egy hasonló csomagot.

Két újabb gránát találta el a hajót, és robbant fel a belsejében, lángoló darabjait a tengerbe szórva.

Bond és Wai Lin elérték a két törzs közötti területet, és tétovázás nélkül beugrottak a vízbe. Olyan mélyre merültek, amennyire csak tudtak, és igyekeztek minél távolabb kerülni a süllyedı roncstól. A felszín alatt is hallották a hatalmas dörrenést, amikor a Bedford leadta a kegyelemlövést. Teljes erıvel úsztak, és végül biztonságos távolságban bukkantak ki a vízbıl.

Bond meghúzott egy zsinórt a csomagján. A széndioxid-patron sziszegni kezdett, s néhány másodpercen belül kis csónak ringatózott a vízen. Bemászott.

– Meghívhatlak a... – kérdezte.

Mikor azonban megfordult, látta, hogy már Wai Lin lélekvesztıje is felfúvódott.

A Tengeri Delfin II belsejében további robbanások történtek. Az egyik törzs csaknem teljesen víz alatt volt. Újabb gránát érkezett, és a hajó lassan a hátára fordult, majd egy utolsó sóhajtásnak is beillı detonációval elsüllyedt.

Minden csendes volt, csak a hullámok zaja és a buborékok pezsgése hallatszott ott, ahol a

„tengeri árnyék” eltőnt.

A világ két ellentétes oldaláról származó két titkosügynök hanyatt dılt, mindkettı a saját csónakjában, mivel azonban a két csónakot szorosan egymáshoz kötötték, fejük meghitt közelségben pihenhetett.

– Biztos, hogy nem akarsz csatlakozni hozzám? – kérdezte Bond.

– Tudod, néha az ember lánya szeret a saját csónakjában felébredni – válaszolta Wai Lin.

– Értem. A saját kenudban akarsz evezni.

– Nos, azt hiszem, evezhetünk együtt is.

– Ma éjszaka a te csónakodban evezünk, holnap az enyémben.

A közelben felbıdült egy hajó kürtje, de ügyet sem vetettek rá. A Bedford keresılámpákkal pásztázta a víz felszínén lebegı roncsokat és olajfoltokat. Tudták, jó idıbe telik, amíg megtalálják ıket.

Egy hang szólalt meg a megafonon keresztül. – Bond parancsnok! Ott van, uram? Ha hall minket, kiáltson, vagy adjon fényjelzést! Miss Lin! Hall minket? Itt a Királyi Haditengerészet...

A keresıfény elsuhant a szerelmesek mellett, akiknek ajka egymáshoz közelített.

– Mmmm, úgy döntöttem, hogy mégis a bankszakma az igazán , nekem való – jelentette ki Bond, miután átmászott a lány csónakjába, és az magára húzta.

Wai Lin nevetve válaszolt: – Tudod, borzasztó hosszú volt ez a nap, de most mégsem igazán akarom, hogy vége legyen.

Bond újra megcsókolta, és azt mondta: – Ne gondolj a mára. Miénk a holnap.

Wai Lin a férfi dereka köré fonta lábait, és lehúzta a cipzárt a búvárruha elején. Majd sóhajtva súgta: – Hosszú idı óta ez a legjobb hír, amit hallottam.

VÉGE