/ Language: English / Genre:antique

Kemény Dezső-A titokzatos kecskebak

Németh Gábor


Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

DELFIN KÖNYVEK

Szerkeszti: RÓNASZEGI MIKLÓS

KEMÉNY DEZSİ

ENGEL TEVÁN ISTVÁN rajzaival

A TITOKZATOS

KECSKEBAK

FANTASZTIKUS ELBESZÉLÉSEK

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 1970

2

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Igazgatója Felelıs szerkesztı: Rónaszegi Miklós

Mőszaki vezetı: Genda Pál

Képszerkesztı: Zigány Edit

Mőszaki szerkesztı: Simon Zoltán

56 200 példány, 14,8 (A/5) ív, MSZ 5601-59

IF 1167 — f — 7173

69.5337 Athenaeum Nyomda, Budapest

Rotációs magasnyomás

Felelıs vezetı: Soproni Béla igazgató

3

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Tartalom

A titokzatos kecskebak

Pergı orsók

Egy csomag kártya

Balla professzor balesete

Mennyei sugallat

Mindenki tett? Nincs tovább

A láthatatlan fegyver

4

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

A TITOKZATOS KECSKEBAK

— Megint egy idegbajos vénlány! Mintha egész Pest csalódott szerelmesekbıl, gázcsapokból és hisztérikákból állna... — Szakács fıhadnagy félrelökte az iratcsomót, s szemrehányó hangon folytatta: —

Kizárt dolog, hogy végre egy rendes, tisztességes bőnügyet kapjak?

— Tisztességes bőnügyet? Rendes bőnügyet? Minden bőnügy tisztességtelen és rendetlen. Nem hallottál még ilyesmit? — Gere százados felnevetett, de látva a másik megnyúlt arcát, csendesen folytatta: — Pest nem London és nem Chicago. Sajnos, nem tudok neked sósavba dugott hullákat vagy félszemő, dadogó maláj kéjgyilkosokat produkálni... Na menj csak, nézzétek meg azt a vénlányt.

Hidd el, egy hisztérika miatt igazán nem téged küldenélek, de a jelentés szerint a társbérlıje... szóval tudod, hogy egy társbérlı mindig komplikálja a dolgot. Na eridj, jó munkát! Reggel jelentést kérek!

Sötétkék Warszawa fékezett a háromemeletes ház elıtt. Az egyébként is csendes kis budai utca teljesen elhagyatott volt ebben a kései órában. Egy-két járókelı sietıs kopogása hallatszott a novemberi köd puha függönyén át, hogy azután meglassúdjék a hegyoldalba futó utca meredekebb részén.

Szakács fintorogva szagolt a sőrő ködbe, s a századosával folytatott beszélgetéstıl még mindig rosszkedvően csapta be a kocsi ajtaját. Az udvarból nyíló házmester-lukas ajtaja az elsı csengetésre kinyílt; a pongyolás házmesternét szemmel láthatólag felvillanyozta a nyomozó és a kíséretében levı egyenruhás tiszthelyettes megjelenése.

Pillanatokon belül elmesélte, hogy a férje postás, egy felnıtt lányuk van, és huszonöt év óta házmesterkednek itt.

— Tessék elhinni, itt még a gyerekek is csendesebbek, mint máshol.

Még a frontkor sem volt itt semmi zőrzavar, mert az uram, amikor a németek beszállásolták magukat...

Szakács öt percen át türelmesen hallgatta, akkor felemelte kezét.

— Biztos vagyok benne, asszonyom, hogy huszonöt év óta kifogástalanul látják el munkájukat, és nagyon sajnálom, hogy kénytelen az urának diétás kosztot fızni, de...

— A Gatz kisasszony miatt jöttek, ugye?

— Ha nem haragszik, talán inkább én kérdezek. Röviden, de egészen röviden mondja el, mi történt itt ma délután.

Az asszony mélyet lélegzett, leült, újra teleszívta magát levegıvel, és beszélni kezdett:

— Épp ez az, kérem, épp ez az. Bár az uram itthon volna, de ma szabadnapos, és kiment a húgomékhoz Rákosszentmihályra. Ha ı itthon lett volna ma, nem szökhetett volna meg az a ronda kecskebak.

Úgy ugrált le a lépcsın, mintha kergették volna, pedig a hátsó lába le volt ütve neki, most mit tetszik szólni hozzá!

— Azt nem látta, hogy merre szaladt?

— Kiugrott a kapun, és erre jobb felé tőnt el; már ahogy a patikus mondta, mert az látta, én akkor még fent voltam, de az látta, hogy elszaladt a gyógyszertár elıtt, egy kislányt úgy fellökött, hogy eleredt az orra vére, most mondja, azok a szegény szülık! Na és aztán, szóval ahogy elszaladt, a patikus is látta, hogy sántított, az is megmondhatja...

5

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Az asszony felnézett, undorodó arckifejezéssel folytatta: — Ocsmány jószág volt, ronda dög, és ahogy mekegett! Elmondtam a plébános úrnak, az meg csak nevetett, és ha maguk...

— Csak nyugodtan, asszonyom.

— A plébános úr nem hitte, hogy a kecskebak a szalonasztalon ugrált, és azt sem, hogy...

— Igen, ezt már tudjuk, és azt is, hogy úgy jelent meg, mint egy kísértet. Maga látta?

— Ezzel a két szememmel, én úgy éljek, ahogy elrohant...

— De ahogy megjelent!

— Nem, Azt nem... Azt sajnos nem — ıszinte sajnálkozás csengett az asszony hangjában.

— Nézze, kérem — Szakács felállt, az ajtó felé tartott —, nekem az az érzésem, hogy valami huligán egyszerően ostoba tréfát őzött ezzel az öreg nıvel, és...

A házmesterné, akibıl most, öt órával a kísérteties esemény után tört fel az elfojtott idegesség, felugrott, közbevágott:

— De be volt zárva az ajtó; azt én nyitottam ki, az ablakok meg csukva voltak, és a szegény Lujzika ebéd után mindig a fotelban szok pihenni, ott is találtuk meg ájultan a fotel meg a varrógép között! Hát nem látják, hogy itt...

— Még nem látjuk, asszonyom, még nem. Majd meglátjuk.

Köszönöm, amit mondott, nagyon érdekes volt. Most menjünk fel a lakásba. A kulcs magánál van, ugye?

— A Gatz kisasszonyé igen, de nincs rá szükség, fıhadnagy úr, itthon van a társbérlıje.

Átmentek a keramit kockákkal borított udvaron, és befordultak a széles, régimódi vertvas rácsos lépcsıházba.

— Nagyon rendes ember, negyvenhat elején jött ide lakni, akkor kapta meg az egyik szobát, mert a Gatz úr, a Lujzika öccse Óbudára költözött. Bíró... Bíró Péternek hívják, anyagbeszerzı a MOM-ban, jóba vagyunk vele most is, sokat segített nekünk negyvenhatban, annyi mindent kaptunk tıle, pedig... — az asszony hirtelen abbahagyta, lábát fájlalta, és rámutatott egy ajtóra. — Ez az: harmadik emelet kettı.

Nekem talán... Elmehetek?

A nyomozó csöngetett.

— Köszönöm a segítséget. Késıbb még benézünk magához.

A házmesterné sietve eltőnt, a lakás ajtaja megnyílt. Ötven körüli, házikabátos férfi állt a nyitott ajtóban. Pápaszemét homlokára tolta, kérdı pillantást vetett Szakácsra. Az igazolta magát, és nagyon udvariasan kezdte:

— Sajnálom, hogy késı este zavarjuk, de az eset annyira szokatlan, hogy...

— Erre tessenek — Bíró elırecsoszogott. — Végre történik valami!

Nem

vagyok

ideges

természető,

de

ilyesmirıl

eddig

csak

dajkamesékben hallottam. Elıször magam is azt hittem, hogy hirtelen téboly lepett meg, dehát nem vagyok bolond, kérem. Sosem idegeskedem, még akkor sem, amikor ellenırzést várunk... Hozzám, vagy ide, a hölgy szobájába?

6

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Szakács körülnézett a régimódian bútorozott nagyszobában. A nehéz, barna bútordarabok most furcsa gazdátlanságban ültek helyükön: hatalmas csipketerítıs ágy, ovális szalonasztal két zöld plüsshuzatú karosszékkel, ódon vitrin, üveglapjain megsárgult táncrend, rokokó porcelán figurák, egy Velencét ábrázoló email doboz, régi csecsebecsék. Az ablakon félig elhúzott zöld függöny lógott ernyedten.

A hirtelen beállt csendben szú percegését lehetett hallani.

— Itt maradunk — törte meg a csendet Szakács, és a nagy ingaóra, mintha csak erre várt volna, csengı hangon kettıt, majd valamivel mélyebben kilencet ütött. — Fél tíz... — Szakács a szalonasztalhoz lépett, föléje hajolt. — A politúr összevissza van karmolászva. A terítıt ön tette vissza az asztalra? Várjon, majd késıbb... Van telefon a lakásban? — Bíró a maga szobája felé intett. — İrmester elvtárs, telefonáljon a János-korházba, mi van Gatz Lujzával. Úgy emlékszem, a traumatológiára vitték. Ha egy mód van rá, még ma éjszaka ki kell hallgatni. — Az ırmester eltőnt a barnára mázolt ajtó mögött, a fıhadnagy fáradt mozdulattal leült egy kecsesen hajló lábú biedermeier székre. — Bíró úr, tehát ön tette vissza a térítıt? A kecskebak távozása után? Halljuk a dajkamesét!

— De kérem!

— Ön használta ezt a kifejezést az elıbb, Bíró úr. Persze igaza van, ön még csak nem is gyanúsított. Ne idegeskedjék, kérem, hanem feleljen.

— Úgy emlékszem, én tettem vissza. Fontos ez? Szeretem a rendet... Fontos ez? — A nyomozó nem felelt.

— Ott, oda verte be a fejét — folytatta Bíró, bizonytalan mozdulattal mutatva a varrógépre. — A mentıorvos szerint koponyaalapi törés.

— Tehát lehet, hogy egyelıre vissza sem nyeri az eszméletét.

Lehetséges, Bíró úr? Ugye, lehetséges?

Bíró ültében maga alá húzta papucsos lábát, elırehajolt.

— Lehet, kérem, én nem vagyok orvos. Én...

— De nem bolond, így mondta. Hát akkor kérem, mondjon el mindent sorjában, úgy, ahogy történt, úgy, ahogyan ön látta, amit látott.

— Ahogy történt? Amit láttam? Nem tudom, hogy történt —

mormogta az anyagbeszerzı. — Csak azt mondhatom, amit láttam és hallottam... Tessék rágyújtani. Hogy is volt? Négyig dolgoztam, fél öt lehetett, amikor hazaértem. Gatz kisasszony szokása szerint itt, ebben a fotelban üldögélt, és a rádiót hallgatta. A Rosamunda-nyitányt.

— Ön muzsikus?

— Csak mőélvezı, kérem. Nagyon jól megértettük egymást Lujzikával, zenei szempontból persze, bár én Mozartot többre becsülöm Schubertnál, ezen néha össze is vitatkoztunk.

— Folytassa, kérem. Ott tartottunk, hogy a Rosamunda...

— Igen. Tehát a rádiót hallgatta. A sarki vendéglıben szokott ebédelni, utána mindig itt ül, néha egészen estig, mert kifárasztja a járkálás, lépcsımászás. Tetszik tudni, nálunk nincs lift... Ha hazaérek, mindig bejövök hozzá beszélgetni egy kicsit, aztán magára hagyom.

— Ma is így történt?

— Így.

— Az ön szobájának külön bejárata is van, ugye?

7

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Igen, de ez az ajtó estig nyitva van; igazán jó társbérlıi viszonyban vagyunk egymással. Meg aztán az öccse néha felhívja telefonon, és én igazán nem bánom, ha használja a készülékemet.

Szakács bólogatott.

— Tessék csak folytatni. Ott tartottunk, hogy ma délután, ha jól emlékszem, fél ötkor, itt beszélgettek.

Az anyagbeszerzı a hamutartóba dobta kialudt cigarettáját, és folytatta:

— Talán tíz-tizenöt percig beszélgettünk. Lujzika meglehetısen ideges volt, de ez nem tőnt fel különösebben, mert már egypár hete szinte állandóan ilyen volt. Mondogattam neki, hogy menjen orvoshoz, de arra mindig csak legyintett: „Nem tud az én bajomon orvos segíteni."

De hogy valójában mi baja volt, azt sosem árulta el. Mindig zárkózott volt egy kicsit, a magánügyeirıl sosem beszélt.

— Ezek szerint azt sem tudja, hogy értéktárgyai voltak-e Gatz Lujzának. Illetve: vannak-e.

Bíró tétova mozdulattal körülmutatott.

— Amennyire én értek hozzá... Legfeljebb tíz-tizenkétezer forintra becsülöm azt, ami itt van.

— Szóval nem tudja. Mirıl beszélgettek ma?

— Mindennapi dolgokról. A rádió zenei mősoráról, idıjárásról, ilyesmirıl. Megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy napfoltmaximum idején...

— Ön szerint Gatz Lujza normális?

Bíró felnézett, vállat vont.

— Kicsoda normális egyáltalában?

— Rendben van, folytassa!

— Meglehetısen... hogy is mondjam... meglehetısen szenzitív nı.

Ma délután láttam rajta, hogy fáradtabb a szokottnál, és hamarosan magára hagytam. Az ajtón át hallottam, hogy még sóhajtoz egy darabig, azután újra kinyitja a rádiót, és együtt dúdol vele.

— Van vagy volt valami foglalkozása ennek a hölgynek?

Bíró meglepetve kapta fel fejét.

— Nem ismerıs önnek Gatz Lujza neve? Persze, ön még nagyon fiatal. Harminc évvel ezelıtt európai hírő zongoramővésznı volt.

Bécsben,

Prágában

hangversenyezett,

azután

valami

lelki

megrázkódtatás érte, hogy mi, nem tudom, de az újságok akkor azt írták, hogy viszavonul... Persze, emlékszem már, az édesanyja akkor halt meg, és azóta Gatz Lujza mint zenetanár éldegélt teljesen magányosan, évtizedeken át. Negyvenhatban hagyta abba a tanítást, röviddel ezután költöztem én ide. Valami kis nyugdíjat kap.

— Senkije sincs az öccsén kívül?

— Tudtommal senkije. Legalábbis mással nem érintkezik. Az öccsével sem gyakran, az is inkább csak telefonálni szokott, bár az utóbbi idıben elég sőrőn telefonál, sıt néhányszor még Lujzika is felhívta. Erre a telefonszámlából következtetek, mert én minden hívásomat jegyzem, hogy ellenırizzem a postát. Szóvá persze soha nem tettem neki ezt. Az öccse egyébként szintén nyugdíjas tanárember, valahol Óbudán lakik tudtommal. Az is zárkózott, sıt meglehetısen mogorva természető.

8

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Furcsa família. Nem gondolja, hogy az egész csak egy felzaklatott idegzető vénlány, egy képzelıdı mővészlélek fantazmagóriája?

— Bolondnak néz?! — kiáltott fel Bíró szemrehányóan. — Ön is bolondnak néz?! — hangjában most rettegés érzett. — De hiszen nemcsak ı látta, hanem én is! Meg a házbeliek meg a patikus...

— Ki nézi önt bolondnak, Bíró úr? — Az anyagbeszerzı hallgatott. —

Nyugodjék meg. Miért érdeklik önt a napfoltok?

Bíró idegesen felnevetett.

— A reumám miatt. Semmiféle kezelés nem segít rajta, és minden ilyen vonatkozású cikket elolvasok. Az Élet és Tudományban például...

— Kérem, beszéljen inkább a kecskérıl. Rendben van, fogadjuk el, hogy a kecske húsból-vérbıl való volt. De azt, hogy úgy jelent meg, mint egy kísértet, és éppen a szalonasztal tetején, már bocsásson meg...

— Láttam, uram. A két szememmel láttam!

Szakács hosszú másodperceken át nézte az anyagbeszerzıt, azután legyintett.

— Rendben van, folytassa.

— Igen... Szóval együtt dúdolt a rádióval. Azt hittem, végre megnyugodott egy kicsit, mert magam is fáradt voltam, és semmi kedvem nem lett volna holmi rohamhoz, orvoshíváshoz, ilyesmihez.

Aztán egyszerre... — A papucsos, házikabátos ember felállt, két kézzel magyarázott tovább: — Sikoltást hallottam, Lujzika ezt kiabálta: „Jézus Mária, Bíró úr! A kecskebak..." Utána rögtön ezt: „Uram, irgalmazz!"

Felugrottam, kinyitottam az ajtót, Lujzika ott... ott hevert eszméletlenül, mozdulatlanul az asztal és a varrógép között, és itt az asztalon... — Bíró lihegve szedte a levegıt, pápaszeme orra hegyére csúszott, ujja 9

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak remegve mutatott a szalonasztalra. — Kékesbordó ködgomoly ült az asztal közepén, és egy kecskebak feje látszott ki belıle. A szája nyitva volt, és valami kísértetiesen fájdalmas hangon mekegett. Nem volt erım mozdulni. Aztán a köd hátrább húzódott, és láttam a kecske hátsó részét is, mint egy elmosódó fehér foltot. Nem volt hátsó lába. Nem volt, fıhadnagy elvtárs — kiáltott fel Bíró —, nem volt neki! De aztán lett az is, és leugrott az asztalról, és mekegett, a bal hátsó lábát húzta maga után, és összevisszái szaladgált a szobában. A könyvszekrény üvegjét is betörte a szarvával... Ki akartam kerülni, de a bak félretaszított, és a nyitott ajtón át kiszökött az elıszobába. A házmesterné a nagy kiabálásra épp akkor jött fel, kinyitotta az elıszobaajtót, és a bak kiszökött a résen a folyosóra. Utána szaladtam, még láttam, ahogy leugrált a lépcsın. A házmesterné is látta. Akkor felhívtam a mentıket...

Elmondtam a mentıorvosnak az egészet, az kinevetett. — Szakács hallgatott, Bíró újra kiáltva folytatta: — Hát nevessen ki maga is, hallja?!

Mondja, hogy bolond vagyok, eszeveszett bolond!

A nyomozó felállt.

— Ezt senki sem állítja, Bíró úr. Én legalábbis nem állítom...

Eszméletlen? — kérdezte az ırmestertıl, aki már percek óta az ajtóban állt, némán hallgatva a fantasztikus történetet.

— Eszméletlen. Lehetetlenség kihallgatni

— Hallja, Bíró úr?

— Csak nem képzeli, hogy...

— Nem szokásom a képzelıdés, Bíró úr. Mondja, ha arra kérném, hogy holnap délelıtt a MOM helyett jöjjön be a fıkapitányságra, megtenné?

— Beidéztet?

— Remélem, hogy idézés nélkül is felkeres. Mondjuk, tíz után...

— Megyünk, fıhadnagy elvtárs? — kérdezte az ırmester.

— Megyünk. Jó éjszakát, Bíró úr, aludjék jól.

Az ırmester a lépcsıházban megállt egy pillanatra.

— Fıhadnagy elvtárs, nem volna jobb beidézni? Vagy talán most mindjárt...

— Halvány sejtések alapján? Ugyan! Attól ne féljen, hogy ez nem jön be. Ez az ember retteg valamitıl. És biztonságot keres. Persze lehet, hogy csak attól fél: megbolondult. Vagy: hogy meg ne bolonduljon. Ha beérünk a központba, figyelmeztessen, hogy keressem elı ennek a Bírónak az elıéletét. Hol van itt körzeti orvosi rendelı? Vagy talán a MOM üzemi orvosa. Na, kopogjon.

A házmesterné sokkal szőkszavúbb volt, mint egy fél órával korábban. Többször sajnálkozott, hogy az ura nincs otthon, és észrevehetıen megkönnyebbült, amikor a konyha üveges ajtaja mögött feltőnt a postásegyenruha árnyéka. Miközben a nyomozó a postást kérdezgette, egyszer sem szólt közbe. A postás semmit sem tudott még a történtekrıl, de Szakácsot nem is ez érdekelte. Bíró felıl kérdezısködött. És a postás, akit bıbeszédővé tett a szolgálat után megivott három korsó sör, beszélt. Sok kitérıvel, a kicsit kapatos emberek nyíltszívőségével hetet-havat összehordott Bíróról. Nem sok öröme telt benne a nyomozónak. Egyetlen félmondat volt az, amit megjegyzett: Bíró negyvenhatban, még a forint bevezetése elıtt sokat 10

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak járt vidékre, feketézett, és üzleti körútjairól hazatérve mindig juttatott valamit a házmesterpárnak is.

— Tudja, fıhadnagy elvtárs, a feleségem szoptatott akkor, jól jött az a kis cukor meg liszt, amit a Bíró úr lepottyantott.

Éjfélre járt, mikor a házmesterné bezárta mögöttük a kaput. Szakács nekitámaszkodott a kocsinak. Az ırmester megmozdult, a patika felé intett.

— Épp ügyeletes.

— Majd holnap. Ez nem sürgıs. Azok csak a kecskét látták. Látta azt más is.

— Fıhadnagy elvtárs elhiszi ezt a kecskemesét?

— Azt el. Az valóságos, élı kecske volt. Élı volt, ebben most már biztos vagyok. Hanem... hátha csa kecskegida volt? Hm? Mondja, be tudna vinni a lakásba egy gidát úgy, hogy senki sem veszi észre a házbéliek közül?

— Hátizsákban. Vagy egy táskában.

Az

anyagbeszerzık

többnyire

nagy

mérető

táskákkal

közlekednek. Látott táskát Bíró szobájában?

— Nem is néztem.

— Nem is láthatott. Bíró táskája az elıszobában volt. Elég nagy mérető. A fene tudja. Vigyen most haza, és holnap fél hatkor jöjjön értem.

Bíró nyugtalanul pillantott a fıhadnagyra. Szakács figyelmesen nézte. Az anyagbeszerzı szeme alja árkos, arca győrött volt, mintha egyetlen órát sem aludt volna az éjjel.

— Mitıl fél, Bíró úr? — kérdezte végül Szakács. — Van félnivalója?

— Rágyújthatok? — Szakács eléje tolta tárcáját. — Ha megengedi, inkább a magaméból... — Mélyet szívott, kifújta a füstöt, kibámult a nyomozó háta mögött levı ablakon.

Szakács nem sürgette, bár maga is kialvatlan volt. Gere századost reggel hatkor ugratta ki ágyából, s azóta mind a ketten megszakítás nélkül dolgoztak. Elıször az anyagbeszerzı elıéletére vonatkozó adatokat szedték össze, azután Gere a házmesterpár priuszának nézett utána. Szakács ezalatt a Széchényi Könyvtár zenemőtárának tisztviselıivel beszélgetett majd egy órán át. S ekkor már egy másik, nem túlságosan kellemes látogatás is mögötte volt. Reggel hétkor megjelent a kisvendéglıben, ott, ahol Gatz Lujza ebédelni szokott. A vendéglı söntésrészének pénztárosa, egy fiatal nı, a házmesterpár leánya volt a beszélgetı társ.

Szakács, hacsak tehette, nem lépett fel hivatalos minıségben, s ehhez a vendéglıben is tartotta magát. A beszélgetés tehát két fél deci rum között zajlott le, s majdnem azzal végzıdött, hogy a pénztárosnı, megsokallva a részeg fráter tolakodását, rendırt hív. Szakács végül is megúszta a botrányt, s addigra a lányból is sikerült kiszednie azt, amire kíváncsi volt. És a könyvtárban is jutott valamire. Kérdés, hogy Gere mire jutott; és kérdés, hogy Gere mennyire fogja komolyan venni az ı feltételezését. Gere egy kicsit túlságosan reális. Gere csak azt hiszi el, amit lát. Ezért tudnak olyan jól együtt dolgozni. Hát majd meglátjuk...

Meglátjuk...

11

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

„Megszólal végre ez a rettegı ürge? Még mindig nem? Hát jó, várjunk. Közben le lehetne szólni Gerének telefonon, hogy mi van, de nem szabad a telefonhoz nyúlni, mert akkor ez a Bíró még jobban beijed... Ajánljak fel neki védıırizetet?" — Szakács majdnem hangosan elnevette magát erre az ötletre. Mindenesetre várni kell, amíg megszólal.

Várni...

Szakács hátratett kézzel rótta a szobát oda-vissza, oda-vissza.

Mikor ötödször fordult, Bíró hirtelen mozdulattal elnyomta cigarettáját, és felkiáltott:

— Fıhadnagy elvtárs!

— Tessék, kérem, hallgatom.

— Fıhadnagy elvtárs elhiszi, amit tegnap mondtam?

— Elhiszem. Annak ellenére, hogy fantasztikus, amit mond, elhiszem.

— Hát akkor... nem vagyok bolond, és... — megcsendült a telefon, Bíró elhallgatott.

— Köszönöm, késıbb lemegyek, várj meg — Szakács letette a hallgatót, Bíróhoz fordult.

Hát,

kérem...

Végezzünk

röviden,

és

küszöböljük

ki

beszélgetésünkbıl a dajkamese kifejezést. Vegye így: elhiszem, amit mond, bízom abban, hogy segítségünkre akar lenni. Nem volt köteles eljönni, nem idéztettem be. Ön mégis eljött. Vagy azért, mert tegnap nem mondott el mindent...

— Kételkedik a szavamban? Esküszöm, szóról szóra minden úgy történt.

— Akkor pedig azért jött hozzánk, mert fél. Mitıl fél? — Az anyagbeszerzı hallgatott. — Nincs mitıl félnie. Nem dugjuk bolondokházába. Ugye, attól fél?

— Nem vagyok bolond, bár...

— Bár minden oka megvolna rá, hogy megbolonduljon. Amit ön tegnap elmondott, az szóról szóra igaz. De nem beszélt arról...

— Feleltem arra, amit kérdezett!

— Na igen. Szóval minden oka megvolna arra, hogy bolond legyen, hiszen 1944-ben három hetet töltött a Svábhegyen a Gestapónál, és csak Gatz Vilmos közbenjárására, személyes közbelépésére szabadult ki. Így volt? Ez a három hét éppen elég volt ahhoz, hogy az idegei teljesen felmondják a szolgálatot. Mennyit fizetett ön Gatznak?

— Kérek egy pohár vizet!

Szakács csengetett, a belépı lánytól vizet kért. Bíró nagy kortyokban itta, sóhajtott, kezét térdére ejtette. Szakács biztatta:

— Beszéljen, kérem. Nem tudom még, hogy a kecske hogyan került oda a szobába; azt sem tudom, miért került oda. Elhiszem önnek, hogy ott volt. És most feleljen arra, amit kérdeztem.

— Ha karóba húz, fıhadnagy elvtárs, akkor sem tudom már megmondani, mennyit fizettem. Aranyat kért, adtam neki, megmentette az életemet. Ez csak nem bőn? És Gatz... Kérem, azt ne higgye, hogy Gatz Vilmos fasiszta volt. Semmi köze nem volt a Gestapóhoz, egészen véletlenül összetalálkozott Pesten egy német mérnökkari tiszttel, akit néhány évvel korábban Berlinben ismert meg egy fizikuskongresszuson.

Gatz akkoriban tanársegéd volt a fizikai tanszéken.

12

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Mire kellett neki az arany?

— Svájcba akart eljutni. Volt valami tudományos elgondolása, azt akarta megvalósítani. Furcsa ember volt, akkor sem értettem, most sem értem, hogy miért nem...

— Hogy miért nem állami segítséget kért, ha valami tudományos kísérletsorozatot akart végrehajtani? Ha akkor, a német idıkben ezt nem akarta, akkor azt is rá lehetne mondani, hogy antifasiszta érzelmei miatt.

De hogy késıbb...

— Hogy késıbb mit csinált, azt nem tudom. De hogy antifasiszta lett volna... nem hiszem. Azt hiszem, az az ember a maga tudományán kívül senkit és semmit nem szeretett.

— A húgát sem?

— Nem tudom — Bíró a fejét rázva halkan megismételte: — Nem, nem tudom.

Szakács várt egy pillanatig, azután ismét kérdezett:

— Ön honnét ismeri Gatzot?

— A gimnázium elsı három osztályát együtt jártuk. Furcsa, koraérett gyerek volt... Egyszer a fiúk meg akartak verni, Gatz védett meg. Azt mondta: „Ha valaki zsidó, pontosan ugyanolyan keveset ér, mint a többi ember, semmivel sem kevesebbet."

— Rokonszenves fiú lehetett... — Szakács ismét fel-alá járt, Bíró magába roskadva ült a széken. Nem, ebbıl az emberbıl ma nem lehet többet kiszedni. Ezt most haza kell küldeni. — Nézze, Bíró úr, most menjen haza. Két-három napra jelentsen beteget, és lehetıleg tartózkodjék otthon. Én hiszek önnek, csak egy baj van. Amit elmondott, az mind valódi dolog. Valódi, de nem az igazi. Ismeri József Attilát?...

Gondolkozzék azon, amit mondtam. És ha úgy érzi, hogy mondanivalója van, hívjon fel telefonon. Akár a lakásomon is. Akár éjfél után kettıkor is.

Köszönöm, viszontlátásra... Nem, nem kell kilépı, majd leszólok a kapuhoz.

Bíró búcsúzott, az ajtó felé ment. Mielıtt elérte volna, Szakács váratlanul rászólt:

— Si deve suonare tutto delicatissimamente e senza sordini.

Bíró megtorpant, ha Szakács el nem kapja, talán összeesik. Arca sápadt volt, szája reszketett.

— Miért mondta ezt? Miért mondta ezt, fıhadnagy elvtárs?

— Ha jól tudom, ez Beethoven Holdfény-szonátájának elıírása, nem? Talán ismerıs önnek?

Bíró nagy nehezen összeszedte magát, és erıltetett nyugalommal kérdezte:

— Elmehetek?

— Elmehet, Bíró úr. Kérem, tartsa magát ahhoz, amit mondtam.

Gere már elég türelmetlenül várta Szakácsot.

— Százados elvtárs...

— Hagyd a fenébe, ülj le. Mi van? Vallott?

— Részben.

— Itt tartottad?

13

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Minek? Menjen csak szépen haza. Kész idegpacni. Nem Gatz Lujza az idegbajos, hanem ez a szerencsétlen. Mi a pokollal zsarolhatta Gatz, és miért?

— Szóval Bíró bolond? Nem hiszem. Te vagy bolond, öcsém, hogy szélnek eresztetted. Van már elméleted?

— Szabad kezet adsz?

Gerét elfutotta a méreg.

— Hogy léptetnének már elı, legalább ırnaggyá, és bíznák rád az erkölcsrendészetet! Rendben van. Megkapod a szabad kezet. De nekem...

— Tudom. Két napon belül legyen eredmény. Lesz. Ide hallgass, Laci... — Táskájából zsebmagnetofont vett elı, letette Gere asztalára, megindította. Zörej, cincogó hangzavar hallatszott belıle, azután hirtelen jól érthetı párbeszéd hangzott fel. Egy nı és egy férfi párbeszéde:

„Mondtam már, hogy ittas embernek nem adok blokkot. Hány féldeci volt eddig?"

„Kettı, drága kis szívem, csak kettı. Semmivel sem több, angyalkám. De én bírom az italt, hát úgy nézek én ki, hogy két féldeci...

Nézze, kisasszony, ha nem ad még egy féldecit, hát legalább egy kisfröccsöt. Egy kadarfröccsöt... Nem is kell nagyfröccs, csak egy kisfröccs. Egy pici kis fröccs …"

„Csak nem szomjas? Vagy melege van ebbe a ronda novemberi..."

„Ha magácskát látom, rögtön melegem lesz, kisasszony; na, ne nézzen olyan csúnyán. Hát kapok egy..."

„Kap egy szörpöt. Úgyis csak az kell, hogy folyékony legyen."

„Mert maga ilyen. Persze ha nem egy ilyen szürke káder kérné, hanem mondjuk, a Gatz tanár úr..."

Hosszú másodperceken át egyhangú zümmögés áradt a kétforintosnyi hangszóróból, azután a lány hangja hallatszott egészen halkan:

„Mit akar evvel?"

„Gatz a haverom."

„Mit akar vele? Mit akar tıle?"

„Beszélnem kell vele. Mikor lesz itt?"

„Nem tudom."

„Tudja, Fontos, hogy Gatzcal..."

„Maga nem is részeg. Maga..."

„Beszél? Jó, nem fontos. Majd Gatz elmondja, mikor és hányszor járt itt, mit kérdezett a húgáról, és mit kapott maga a felvilágosításért. Majd Gatz..."

„Várjon! Mit akar tılem?"

„Megmondtam. Mikor járt itt Gatz?"

„Várjon. Kicsoda maga?"

„Mikor járt itt?"'

„Négy... öt napja. Mért akar..."

„Mit kérdezett a húgáról?"

„Semmit."

„Mit kérdezett? Beszéljen!"

„Kicsoda maga?"

14

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

„Ha nem felel, mindent elmondok az apjának, örülni fog, hogy a családja belekeveredett ebbe az ügybe. Hajlandó végre..."

„Csak... csak azt mondtam neki, hogy milyen egészségi állapotban van; és hogy panaszkodott, hogy rosszul alszik meg ilyet. Kérdezte, hogy ettıl eltekintve egészséges-e a Lujzika néni..."

Gere felnézett.

— Ez nem sok. Egész jó részeg vagy. De mire jó ez?

— Gatz akart valamit a nıvérétıl.

— Miért nem ıt hallgattad ki?

— Minek megijeszteni? Hadd higgye, hogy az ı becses személye eszünkbe sem jutott.

— Honnét tudtad, hogy Gatz ebbe a kocsmába jár?

— Nem jár. Egyszer volt csak itt. És nem is tudtam. Csak feltételeztem, hogy ha valahol érdeklıdik Lujzika után, akkor kézenfekvı a kocsma, ahol az mindennap megfordul. Blöfföltem és sikerült.

— Megkérdezhetted volna a házmestermamát is. Hm?

— Arra nehezebb ráijeszteni. És lehet, hogy nem is tud róla. Fene tudja, mit ígérhetett Gatz a lánynak. Hogy idıvel majd beköltözhetik Lujzika szobájába, vagy pénzt ígért neki? De ez most nem fontos.

— Csak tudnám — mondta Gere —, hogy mit akarsz ezzel az egésszel. Gatz Vilmos nem is járt errefelé, ı igazán nem csempészhette be a kecskét a lakásba.

Szakács szusszantott.

— Ne várj logikus indokolást. Érzem, hogy fontos, amit a lány mondott. Érzem, hogy...

— Gatz Lujzát kellene kihallgatni, de még mindig eszméletlen. Talán holnap reggel... Mit végeztél a könyvtárban?

— Elolvastam a lapokat. Összekotorták a kedvemért az egész hírlaptárt. Az eredmény: Gatz Lujza valóban édesanyja halála után vonult vissza. Anyja nem volt azonos Gatz Vilmos anyjával. A 8 Órai Újságban volt egy riport, ami elég indiszkréten elmeséli: Gatz Lujza értékes ékszereket örökölt édesanyjától. Érted, Laci? Nem az öccse örökölte, hanem ı. Bíró azt vallotta, hogy Gatz annak idején aranyat kért tıle. Külföldre akart menni. Hogy miért, azt még nem tudom. Na... Utolsó zeneakadémiai hangversenyén óriási sikere volt Gatz Lujzának Beethoven Holdfény-szonátájával. Az elıbb megpróbáltam Bírót sokkolni ezzel, és úgy látszik, sikerült. Bíró tud valamit Gatz Lujza visszavonulásának körülményeirıl, és köpni fog. Meglátod köpni fog.

Érzem, hogy itt van a kutya, illetve a kecske elásva.

— Tévedsz, öregem. A kecske nem itt van elásva.

— Micsoda?!

— A kecske egyáltalában nincs elásva. A kecske megvan.

— Hol?

— Nincs elásva. Igaz, hogy már nem él, de megkerült... — Gere kézzel írt jelentést húzott elı fiókjából, Szakács elé tette. — Látod, tények is léteznek, nem csak megérzések.

Szakács átfutotta a jelentést, visszaadta.

— Ez óriási! De azért megérzések is vannak. Kimenjek?

— Nem árt, ha megnézed...

15

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Szakács negyedórával késıbb a Rózsadomb felé száguldott. Fent, jóval a Statisztikai Hivatal felett, kéttagú járır ırizte a döglött kecskét, nagy embergyőrő kellıs közepén. Szakács megjelenése csak fokozta a szenzációt. Fényes nappal a Keleti Károly utcában két rendır ıriz egy döglött kecskét, és egy civil nyomozó csatlakozik hozzájuk!...

Szakács futólag megnézte a dögöt: a kecske bal hátsó lába bokán alul teljesen hiányzott. Egyáltalában nem olyan volt ez a csonka láb, mintha valaki erıszakkal levágta volna. Éles metszés nem látszott rajta, csak furcsán elvékonyodott, a csont néhány centiméterre kilógott belıle; nem vérzett, a bır lilás-szederjes volt a csont körül. Visszataszító látvány. Valamire emlékeztet... Valamire... Fényképen látta. De miféle fényképen?

Néhány sort vetett egy blokklapra, és odaadta a kecske mellett álldogáló rendırnek.

— Tizedes elvtárs, hívjon kocsit, szállítsák be a dögöt az Állatorvosi Fıiskolára.

Gyalogszerrel ballagott le a Mártírok útjára. Hol látott?... Hol látott ilyen furcsán megégett vagy elnyomorodott... ilyen végtagot? Hol látott?

Valószínőtlen és ostoba ügy. Hátha az egész sejtés ostoba és alaptalan. Végtére az is lehet, hogy Bíró meg akarta szerezni Gatz Lujza értéktárgyait, és ı rendezte az egész kísértet járást. Ha a kecske valóban csak gida lett volna, ahogyan elıször feltételezte. De ekkora dögöt aktatáskában!... Hol látta azt a fényképet, hol látta, hol? Emberek.

Emberi tagok... Ki kell szellıztetnie a fejét! Az se baj, hogy megeredt az esı. Egy órára elfelejteni az egészet. Sétálni egyet. És utána... Úgyis Budán van, tehát utána kimenni Óbudára, és megnézni, végre tényleg megnézni azt a Gatzot. Gatz Vilmos. Hol látott olyan fényképet?!

— Szervusz, Imre, ábrándozol? — Feltőrt gallérú, zsebre dugott kező

férfi állt elıtte. — Nincs jobb dolgod, mint ebben a moslék idıben...

— És neked? — kérdezett vissza Szakács kezet nyújtva. Somogyi Gáborral való barátsága még az iskola padjaiban kezdıdött, és bár néha hosszú idın át nem találkoztak, úgy folytatták a beszélgetést, mintha egy-két napja hagyták volna abba.

— Agymosás. Egész éjjel dolgoztam.

— Még mindig a fizikai kutatóban vagy?

— Hol volnék? — széttárta karját. — Tíz éven belül meg kell kapnom a fizikai Nobel-díjat. Nem tudsz róla? Na... — felnevetett.

— Fene jó kedved van — morgott Szakács. — Agyadra ment az atomfizika?

— Még mindig jobb, mintha valakit búskomorrá tesz a kriminalisztika.

Vagy elmélettel nem foglalkozol? Mi van a Hasfelmetszı Jackkel?

— Hülye — közölte Szakács, és gyorsan hozzátette: — Nem a Hasfelmetszı természetesen, hanem te. — Felnézett, a fal mellé húzódott. — Meddig tart ez az özönvíz?

— Nem vagyok meteorológus, sem levelibéka. De ez a séta az esıben... Nem innánk inkább valamit?

Az ázott kabátok kutyaszaga lassan keveredett a füsttel és a kávégızzel. A két férfi egymás mellé préselıdve ült a parányi asztalka mellett.

Somogyi kiitta konyakját.

16

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Holnap reggelig pihenıt engedélyeztem magamnak. Na, halljuk, mi van! Látom az orrodon, hogy... Hajlandó vagyok beállni melléd holnap reggelig.

— Ilyen hülye esetem még nem volt. Remélem, nem is lesz több.

Hagyjuk... Min dolgozol mostanában?

Somogyi elmosolyodott.

— Egy kicsit komplikált volna öt perc alatt elmondani. Különben is még csak elméletileg van készen, és ez gyakorlatilag nulla. Majd a kísérletek megmutatják. Én mondom, hogy ezt hagyjuk, és beszéljünk rólad.

— Jó, hagyjuk mind a kettıt.

Hallgattak. Szakács késıbb mozgolódni kezdett, rágyújtott, talpa elıre-hátra csúszkált a padlón..

— Te Gábor...

— Hm?

— Értesz te a kecskékhez?

— Nem nagyon. Azt hiszem, hogy utálom a kecsketejet, de ez csak elıítélet, mert még életemben nem ittam olyat. Mekegni pedig egyáltalában nem tudok. Minek neked kecske? Ellopta valaki az aranygyapjat?

— Az birkagyapjú volt, Somogyi, maga már megint nem készült.

Birkagyapjú, pontosabban egy kos gyapja.

— Csakugyan. És a te állatod...

— Kecskebak. Te, mit szólnál ahhoz, ha ott a presszógép tetején meglátnál egy mekegı kecskebakot, ami az elıbb még nem volt ott.

— Elıször azt hinném, hogy cirkuszban vagyok. Aztán, ha már rájöttem, hogy nem ott vagyok, kérném a panaszkönyvet. Na gyerünk, mirıl van szó?

Szakács elırehajolt.

— Hát ide figyelj... — és röviden elmondta az eseményeket.

Somogyi közbeszólás nélkül hallgatta végig. A presszó közönsége közben meggyérült, kint már alig szemerkélt az esı. Somogyi kényelmesen elhelyezkedett, hátradılt.

— Azt mondtad, hogy a társbérlı is látta a kecskebak megjelenését.

— Így vallott. De nem tartom szavahihetınek. Állítólag reumája van, de a körzeti orvosa szerint soha életében nem volt reumás.

— Mit is mondott az ápolónı?

— Lujzika lázálmában kiabált: „A bakkecske!... Nem adom!"

— Mit nem ad?

— Nyilván az öröklött ékszereket.

Somogyi egy gyufaszállal játszott.

— Te Imre, az anyagbeszerzık ritkán hallucinálnak. Aránylag ritkán.

Hm? Röhögnie kellene ezen a histórián minden épesző embernek, de...

Az emberek általában kinevetik azt, amit nem értenek. Pedig állítólag a tulajdon szemükkel látták a kecskét.

— A kecskét én is láttam egy órával ezelıtt. Döglötten. Valódi kecske.

— Honnét tudod, hogy azt a kecskét láttad?

17

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Bíró is meg a többi szemtanú is azt vallotta, hogy a bal hátsó lábára sántított ez a rokonszenves állat. És amit én láttam, annak is hiányzik a... — Szakács felugrott. — Megvan! Hirosima!

— Megbolondultál?

— A kecske bal hátsó lába olyan volt, mint amilyen végtagokat a hirosimai áldozatok fényképein látni! Az a kecske!...

Somogyi is felállt.

— Hirosima? Ez érdekes. Hogy is hívják azt a testvérpárt?

— Gatz.

— Gatz? — Rászólt a pincérre: — Fizetni!

Az esı már elállt. Somogyi kint, az ajtó elıtt szembefordult barátjával.

— Úgy mondtad, hogy Gatz? Gatz... Gatz Vilmos, ugye? Tanár.

— Nyugdíjas.

— Nyugalomba ment 1947-ben. Igen — Somogyi csendesen beszélt.

— És a kecske egyszerően csak úgy megjelent a szalonasztalon.

— Úgy, ahogy mondom — Szakács szinte dühösen bólintott. — És ha azt kérdezed, hogy miért nem macska vagy teve vagy flamingó...

— Nem kérdezem. Ez teljesen mindegy. Víziló is lehetett volna, legalábbis elvileg. Mert...

— Te elvileg lehetségesnek tartod a kísértetjárást?

— Gatz Vilmos...

— Úgy hívják. Hányszor mondjam még?! Ne haragudjál, de...

— Tudom, menned kell. Menj.

— És te?

— Ha megengeded, megkeresem ezt a Gatzot.

Szakács elnevette magát.

— Jó, gyere. Nyilván sejted, hogy éppen hozzá igyekszem.

— Ahogy mondod. Nézd, Imre, volna egy kérésem. Az ügy érdekében. Most én vagyok úgy, ahogyan te szoktál lenni: érzek valamit, de nem vagyok biztos benne.

— Szóval?

— Szóval meglátogatom a kollégát, a volt fizikatanárt, te pedig úgy jössz velem, mint egy jó barátom. Nem mint nyomozó. İszintébb lesz hozzám, mint ha...

— Mire gondolsz?

— Csak sejtek.

Taxiba ültek. Mire Óbudára értek, teljesen szétoszlottak a felhık, s az alacsonyan járó ıszi nap fényében megcsillantak az apró óbudai házak piros tetıi.

A Flórián téren elküldték a kocsit, gyalogosan fordultak be egy kis mellékutcába.

— Az ott, a tizenkettes szám — mondta Szakács.

— Hallottál már valamit a hyloforézisrıl? — kérdezte Somogyi egészen indokolatlanul, és választ sem várva folytatta: -— Szóval, ahogy megbeszéltük, jó? Statisztálj és figyelj...

İsz hajú férfi nyitott ajtót. Elırehajolva, bizalmatlanul nézte ıket.

— Kit keresnek?

Somogyi udvarias mozdulattal levette kalapját, Szakács követte példáját.

18

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Somogyi Gábor fizikus vagyok, ez itt fiatalabb kollégám, Szakács Imre. Mindössze néhány percre szeretném igénybe venni idejét, tanár úr. Tudom, hogy évek óta visszavonultan él, de úgy gondolom, hogy a tudományos munkát nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra abbahagyni. Nekem az a meggyızıdésem, hogy ön ma is dolgozik.

Dolgozik, annak ellenére, hogy évek óta egyetlen tudományos közleményt, egyetlen dolgozatot sem publikált. Egy problémával kapcsolatban szeretném tanácsát kérni.

Gatz pillanatnyi gondolkozás után intett.

— Mindegy, lépjenek be. Rettenetes rendetlenség van nálam, de vegyék tekintetbe, hogy agglegény vagyok.

Keskeny, tornácszerő elıszobán át apró ablakú, de tágas szobába jutottak. A falakat könyvespolcok borították. Az ablak elıtt nagy, üveglapos íróasztal állt, összevissza hányt jegyzetek, kéziratpapírok, könyvek, táblázatok tömkelegével, A szoba hátsó falán két könyvespolc között tapétaajtó nyílt a hátsó helyiségek felé.

A két, vendég a házigazda intésére helyet foglalt egy keskeny, kopott huzatú kereveten. A beszélgetést Gatz indította meg:

— Tessék, kolléga úr, miben segíthetek?

Szakács csak fél füllel hallgatta a számára nem sokat mondó beszélgetést. Matematikai képletek, idegenül hangzó szakkifejezések repkedtek a levegıben — a házigazda elıbújt elefántcsonttornyából.

Szenvedélyesen magyarázott, vitatkozott, mintha elıadóteremben vagy tudományos vitaülésen volna. Teljes magafeledkezéssel beszélt, Somogyi feszülten figyelte, mint a lesben álló vadász. És elhangzott egy mondat Gatz szájából:

— Csak akkor mondhatjuk az anyagról, hogy teljesen ismerjük, ha birtokunkban van a kódja. Ha képesek vagyunk dekódolni és kódolni, akkor...

— Úgy tudom, egy svájci fizikus közel van a megoldáshoz.

Gatz felpattant, Somogyi elé állt, arcán gúnyos mosoly jelent meg.

Azután adatokat harsogott a fiatal fizikus arcába, végül kijelentette, hogy az a svájci csak sarlatán lehet: azon az úton semmiképpen sem lehet eredményhez jutni. S akkor egy szó ütötte meg Szakács fülét, egy szó, amit már hallott. Az a kifejezés, amit barátja használt akkor, amikor megérkeztek a ház elé.

— Hyloforézissel is foglalkozik tanár úr?

Gatz büszkén vágta vissza:

— Hogyne, sıt! No persze... — tette hozzá csendesebben —

egyelıre csak sejtéseim vannak. A számítások...

— ... többnyire nem vágnak össze a gyakorlattal. Kísérlettel még nem próbálkozott?

Gatz szeme gyanakvó rebbenéssel tapadt Somogyira, majd nyugodtan válaszolt:

— Kísérlet? Az én körülményeim között? — gúnyosan felnevetett. —

Mivel, uram, mivel?! Illetve mibıl? Ugyan, kérem! Talán ha az Atomfizikai Kutató Intézetben dolgozhatnám... De így?

Somogyi együttérzı mozdulatot tett, felállt.

— Persze, bocsásson meg. Engedje meg, tanár úr... Higgye el, mi sohasem hittük, hogy mindörökre hátat fordít a tudománynak. És sokan 19

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak voltunk, akik nagyon fájlaltuk, hogy a miatt az ostoba, személyeskedı vita miatt visszavonult. Biztos vagyok benne, hogy nagyon eredményes munkát végezhetne nálunk. Nem gondolja, hogy helyes lenne, ha meggondolná, és...

Gatz keserően felnevetett.

— Késı, barátom, késı. Sokkal inkább késı, sem mint gondolná.

Szakács is felállt, búcsúztak.

— Elnézést kérünk a zavarásért — mondta Somogyi. — Jó munkát, tanár úr.

Az elıszobaajtóban visszafordult, Szakácsra pillantott. Szakács a tapétaajtóra nézett, amely mögött az épület nagyobbik része feküdt, és odavetıleg megjegyezte:

— Egészen egyedül lakik ebben a nagy házban, professzor úr?

Gatz hirtelen az ajtó elé lépett, megmarkolta a könyvespolc szélét, és nyugodt, mély hangon válaszolt:

— Egészen egyedül, uram. Miért érdekli ez?

— Félreért — sietett Szakács a válasszal. — Csak olyan különös, hogy ennek a hosszú épületnek egyetlen szobáját lakja. Senkije sincs?

Gatz arca megrándult.

— Senkim. Nos, így van ez, fiatalember. Most pedig távozzanak.

Az utcára nyíló ajtó becsapódott mögöttük. Szakács türelmetlenül fordult barátjához.

— Megmagyaráznád?

— Hogy megöregedett! Zseniális ember!

— Ez a fontos?

— Ebben az esetben ez! Viszont szellemileg teljesen friss. Mit gondolsz, szed valami doppingolószert?

— Tökéletesen megbolondultál? Na! Hajlandó volnál végre...

— Hyloforézis. Gyere! Én most visszamegyek az intézetbe, te pedig várj reggelig. Senkit ne tartóztass le holnap reggelig. Kérlek, várj reggelig, és mindent megmagyarázok. Ennyi idıre feltétlenül szükségem van arra, hogy laboratóriumi keretek között megpróbáljam...

Szakács a barátjára nézett.

— Nézd, Gábor, nekem reggel...

— Reggelre én is készen leszek.

— És ha tévedtél?

— Akkor bocsánatot fogok kérni. Ha kell, akár a belügyminisztertıl.

— Sokat fog az érni a te bocsánatkéréseddel — morgott Szakács, de nem ellenkezett tovább.

Szakács lakásán valamivel hajnali kettı után élesen megcsendült a telefon. Félálomban emelte füléhez a hallgatót, de mikor ráismert a házmesterné kétségbeesett hangjára, kirepült szemébıl az álom.

— Ismételje meg! Égett a villany? És? Még most is ég? Bírót leütötték. És miért csak most telefonál? Értem. Azonnal megyek, ne törıdjön a mentıkkel, bízza rám. És ne nyúljanak semmihez! —

Lecsapta a hallgatót, rágyújtott, öltözött. Cigarettáját úgy szívta végig, hogy ki sem vette szájából, s a csikket már Gatz Lujza ablaka alatt dobta el. Kocsijának motorját üresjáratban hagyta, s hármasával vette a lépcsıket. A postás házmester igyekezett vele lépést tartani, és lihegve 20

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak mesélte, hogy felesége egy kései hazatérınek nyitott kaput, amikor észrevette, hogy Bírónál ég a villany. Kíváncsiságból felment a harmadik emeletre, és nyitva találta a bejárati ajtót. Bíró eszméletlenül feküdt szobájában. Aki ott járt, annak kapuzárás elıtt kellett jönnie és távoznia is. Nem, semmihez nem nyúltak. Azonnal telefonáltak, csak a mentıknek nem, hiszen a fıhadnagy elvtárs azt mondta.

Ebben a pillanatban szirénázás verte fel a csendet, fehér mentıkocsi fékezett le a ház elıtt.

Az anyagbeszerzı eszméletlen volt. A szobában még mindig kloroformszag terjengett.

— Mi a véleménye, doktor úr? — kérdezte Szakács a belépı mentıorvost.

— A pulzusa nehezen tapintható. Igen. Bevisszük, és...

— Mit gondol, reggel ki tudjuk hallgatni?

— Biztos vagyok benne.

Szakács körülnézett, átment a. másik szobába, Lujzikáéba, ott is körülnézett. A vitrin üvegje be volt törve, a velencei látképpel díszített zománcozott doboz hiányzott.

Szakács visszament a kisebbik szobába, utat engedve a hordágyat cipelı mentıknek. A nyomozó a házmesternéhez fordult.

— Biztos, hogy nem láttak senkit? Senki idegent? Vagy ismerıst?

— Senkit, fıhadnagy úr.

— Rendben van. — Szakács a telefonhoz lépett, tárcsázott.—

Szakács fıhadnagy. Gere százados elvtárs? Laci, kérlek... Bírótól.

Elkábították. Igen... Én megyek. Küldj egypár embert. Igen, kocsival vagyok, tizenöt percen belül a Flórián téren...

Letette a kagylót, s néhány másodpercnyi tétovázás után, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, újra tárcsázott.

— Halló! Kutató? Az éjjeli portás? Persze, értem. Itt Szakács fıhadnagy. Kérem, bent van még Somogyi adjunktus úr? Micsoda?!

Alszik? Odabent? Kérem, azonnal kapcsolja! Igen, azonnal! — Néhány másodperc után folytatta: — Gábor? Te alszol? Na igen, most már nem, de... Mi van? De jó kedved van! Mi? Érted megyek! — Lecsapta a hallgatót. — Maguk menjenek le a lakásukba, ott várják meg Gere századost! — szólt rá a házmesterpárra. — De hozzá ne nyúljanak semmihez!

Lerohant, beugrott a kocsiba, öt perccel késıbb a Kutató elıtt fékezett. Somogyi már a bejáratnál várta.

— Sikerült — újságolta derős képpel Szakácsnak. — Mondd, hova viszel? Még az Intézetben is kényelmesebben alszom, mint itt.

— Szükségem van rád — vetette oda Szakács, és beletaposott a gázba. — Mi sikerült?

— A kísérlet. Hova viszel?

— Gatzhoz.

— Helyes. Bár talán nem olyan sürgıs.

— Sürgıs. Ha nem csalódom, ma este Gatz a nıvére lakásán járt, és elemelte a családi ékszereket. Ha pedig elemelte...

— Hajts, Imre! Azt hiszem, már sejted, hogy mi történt. Én megpróbáltam és sikerült. Ma éjszaka megoldottam a hyloforézist 21

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak gyakorlatilag is. Átvittem tíz gramm anyagot sugárzás útján! És Gatz...

Csak ne legyen késı!

A kocsi sebessége jóval felül volt a kilencvenen. Szakács artistához méltó ügyességgel száguldott a szők budai utcákon.

— Ha Gatz olyan szemtelen, hogy kábít és rabol, akkor... akkor talán késı! Bár...

A Flórián téren két kék-fehér rendırségi kocsi várakozott. Szakács éppen csak lassított, és beszólt a mikrofonba:

— Itt Harkály! Harkály beszél! Maradjanak a nyomomban.

A három kocsi perceken belül Gatz ajtaja elıtt állt.

— Betörni — rendelkezett Szakács, és két legény szabaddá tette az utat.

Beléptek a nagy dolgozószobába. Pontosan ugyanolyan volt, mint elızı nap, de Gatzot sehol sem lehetett látni. Szakács a tapétaajtóra mutatott.

— Ott!

— Várj! — kiáltott Somogyi. — Várj egy kicsit...

— Az íróasztalhoz lépett, felemelt egy papírlapot. — Mi ez? Nekem?

Szakács melléje lépett, együtt olvasták a szöveget: Dr. Somogyi Gábor adjunktusnak

Kolléga úr, Ön többre jött rá, mint amennyit szerettem volna.

Második látogatását nem várhatom meg, mert tartok tıle, hogy szófukar barátja akkor már többedmagával jönne. Én tehát utazom Ausztriába. Nagyobb távolságra még nem elég biztonságos ez a jármő. Hogy hogyan utazom, azt ön is jól tudja. Gyanítom, hogy ön is közel jár az anyagátvitel megoldásához. Lehet, hogy szervetlen anyagot már sikerült is átvinnie, s talán jelentıs távolságra. Csakhogy a szervetlen anyag szervezettségi kódja meglehetısen primitív, legalábbis a szerves, sıt élı anyagéhoz képest. S én, kolléga úr, szerves anyagot viszek át, sıt élı organizmust. Két napja egy kecskét, egy élı kecskét vittem át, ma éjjel önmagamat szállítom biztonságosabb helyre.

Barátjának nyugodtan megmondhatja, hogy a kecske megjelenése az én mővem. Lujzát megölni nem akartam, csak babonás természetét akartam felhasználni arra...

— Lujza... Meghalt?

— Olvasd! — kiáltotta Somogyi.

... felhasználni arra, hogy megkapjam tıle a családi ékszereket. Nos, sajnálom, rosszul sikerült, s ma éjfélkor meghalt

a

kórházban.

Mindenesetre

az

ékszereket

megszereztem így is — engem illetnek —, s most velem együtt utaznak. Odaát laboratóriumot rendezek be, és folytatom kísérleteimet. Az egyetemen kimartak maguk közül, én tehát elmegyek. Elmegyek és folytatom. Maradok magamnak, elég vagyok magamnak.

22

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

A berendezés távozásom után egy fél órával megsemmisül.

Hogy gyakorlati módszerembıl valamit is megtud, azt ne remélje.

Sok szerencsét, kolléga úr!

Gatz Vilmos

Szakács kikapta a papírt Somogyi kezébıl, zsebre győrte, és a tapétaajtóra mutatott.

— Gyerünk!

— Várj! — szólt rá Somogyi. Az ajtócskához lépett, óvatosan résre nyitotta, és az arasznyi védıréteg mögé dugott egy kis mőszert. A sugárzásmérı lámpája fel sem villant. — Mehetünk!

Az ajtó mögött, a ház egész hosszában húzódó laboratórium közepén, fél méter magas dobogón különös berendezés állt. Az átlátszó anyagból, készült, koporsófedélszerő tetı alatt emberi test körvonalai látszottak. Somogyi közelebb lépett. A mőanyag fülkében félig ülı, félig fekvı helyzetben irtózatosan eltorzult test hevert. Emberi test. Mellén keresztbe font karjai között egy velencei látképpel díszített email dobozt szorongatott. Haja, szempillái leégtek, két kezén borzalmas sebek éktelenkedtek, alsóteste teljesen hiányzott. Szeme fehére sötétsárgán villant

meg

a

rávetıdı

fényben.

Az

ismeretlen

szerkezető

továbbítókészülék és generátor a pódium mögötti vastag szigetelıfal mögött rejlett, ha ugyan épségben maradt, s nem pusztult el feltalálójával együtt. Szakács lerázta magáról a kísérteties látvány nyőgét, s közelebb lépett.

23

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Nincs lába — mondta halkan.

— Nincs — válaszolt Somogyi ugyanúgy. — Az már valahol Ausztriában van.

Irtózatos...—

Szakács

hátrapillantott.

Emberei

láttán

kiegyenesedett, s tárgyilagos hangon folytatta: — A kecske lába.

Ugyanilyen volt. Te, honnét volt ennek pénze ilyen berendezés létrehozására?

— Ez már igazán rátok tartozik, öregem — felelt Somogyi. — Engem sokkal jobban érdekel a módszere. Milyen anyagot bontott? Hogyan tudta az élı szervezet kódja szerint modulálni a hullámokat? Hihetetlen információtömeget kellett átvinnie. Zseniális ember! Vagy ırült? Vagy csirkefogó? De nem vitte magával a titkát. Nem, professzor úr, mindent ki fogok deríteni!

Másnap reggel végre sor kerülhetett, ha a halott Gatz Lujza kihallgatására nem is, de az eszméletére tért Bíróéra igen. S fény derült mindarra, ami még megoldatlan és homályos volt. A Gatz testvérpár halálának híre megoldotta Bíró nyelvét, s most már ellenkezés nélkül vallott, féligazságok helyett a teljes igazságot mondta.

— Gatz mindenáron pénzhez akart jutni. Annak idején udvaroltam Lujzának, ı nem kedvelt, de Vilmos bátorított. Az én révemen akarta megszerezni az ékszereket. Lujza utolsó koncertje elıtt került sor arra a hármas beszélgetésre, amibıl Lujza világosan megértette öccse szándékát. Ez rendítette meg, nem anyja halála. Ezért vonult vissza.

Mikor származásom miatt bajba kerültem, és az életem is veszélyben forgott, Gatz segített. Én arannyal fizettem. Akkor még nem tudtam, mire fordítja a pénzt; nem tudtam, min dolgozik. Aztán a felszabadulás után ı beszélt rá, költözzem egyedül élı nıvéréhez. Nem voltunk már fiatalok, Lujza nem bánta, ha egy régi ismerıs a társbérlıje. És Gatz zsarolni kezdett. Érzelmi zsarolás volt. Lujzával zsarolt, azzal fenyegetızött, hogy Lujza bánja meg, ha nem teszem, amit mond. Anyagot, eszközöket, mőszereket loptam neki a MOM-ból. İ maga a szó szoros értelmében koplalt, zsugorgatott, és két évtized alatt létrehozta azt, amit önök is láttak. Én csak lassan-lassan kezdtem sejteni, hogy min dolgozik, hiszen nem értek a fizikához. Mikor azután a kecskebak megjelent... Akkor már biztosan tudtam, hogy Vilmos csinálta az egészet. Csak azt nem tudtam, hogy mi a szándéka... Már régóta és többször mondta, hogy ha egy kedvezı idıpontot el tud csípni — egy naptevékenység-minimum idejét —, akkor megkísérli végrehajtani azt, amin évtizedek óta dolgozik. Úgy látszik — tette hozzá kesernyésen —, az elmúlt napok alkalmasaknak bizonyultak.

— Nem tökéletesen — vetette közbe Szakács. — A kecskét sem sikerült teljes épségben átvinnie, önmagát pedig még kevésbé.

— Lujzának ez már teljesen mindegy — suttogta Bíró —, és most már nekem is. — Könyörgı pillantást vetett Szakácsra, s újra mély ájulásba zuhant.

A két rendırtiszt megállt a kórház elıtt.

— Hát ez az ügy kész — mondta Gere csendesen.

— Kész — ismételte Szakács ugyanúgy. — Minden esetre a hyloforézis titka jobb kezekben van most, mint eddig volt. És ahogy Somogyi Gábort ismerem...

24

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Gere hirtelen felnevetett.

— Igazán ideje, hogy végre nekünk is legyen egy fizikai Nobel-díjasunk, nem gondolod?

25

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

PERGİ ORSÓK

— A következıkrıl van szó — kezdte Gere százados. — A heroincsempész-ügy kapcsán úgyis van egy hét üresjáratod, tehát...

— Tehát azt hiszem, nincs akadálya, hogy kivegyek egy hét szabadságot — Szakács rávigyorgott a csoportvezetıre. — Hogy testben-lélekben kipihenjem magam. Mi a véleményed?

— Szabadság után te két hétig használhatatlan vagy. És a heroinosok nem várnak, amíg kegyeskedel visszaszerezni úgynevezett szellemi rugékonyságodat. Na! Ez a hét bıségesen elég lesz erre a gázmérgezésre. Itt a nyomozati jegyzıkönyv.

Szakács sóhajtott, átvette a papírokat, közéjük lapozott, morgott.

— Nem rajongok a fulladásos halálért! Délután tizenhét és tizennyolc óra között... Nyitott házajtó... Nyitott gázcsap... Minden nyitott. A pasas holtan az ágyon; aha, szóval mégsem minden nyitott: a szobaablakok gondosan becsukva, a konyha felıli ajtó viszont megint csak nyitva... —

Felnézett. — Megrendezett öngyilkosság, hm?

— Egy megírt és még fel nem adott levél arról szól...

— Van valami indíték?

Gere a fejét rázta.

— Számba jöhetı tettes?

Gere tagadóan intett, de hozzátette:

— Két házzal arrébb lakik az öccse. Állítólag apjuk halála óta veszekednek a telken.

— Mekkora?

— Háromszáz négyszögöl szılı. Negyven éve telepítették.

Szakács fintorított.

— Érdemes ezért gyilkolni? Különben... Mit lehet tudni? Nıs? Ja igen, persze. És a munkahely...

— Mind a ketten a Pannónia Textilben dolgoznak. Illetve a férfi csak dolgozott, mint gépbeállító lakatos. Az asszony orsózó.

— Igen... Szabó Péter, született 1919-ben, Szabó Péterné született Hegedős Rozália, 1942... Mindketten Budapesten... Büntetlen elıélet...

Szocialista brigád... Az asszony tagja a Vöröskeresztnek... Igen. Mi a véleményed: ha a kivénült szılıtıkék helyébe a férfi és az asszony közötti huszonhárom év korkülönbséget behelyettesítem, mi jön ki belıle?

— A megboldogult férj öccse, ez a bizonyos Szabó József, 1928-ban született. Ott is van tizennégy év korkülönbség.

— Az mégsem huszonhárom. És az öcsre meg a gyászoló özvegyre pontosan stimmel Mikszáth Kálmán receptje: a nı életkora legyen fele annyi, mint a férfié, és még hét év. Számolj csak utána!

— Számol a fene! Van valami elképzelésed?

— Miért nem mindjárt a megoldást kéred? Hány napot kapok rá?

— Mondtam: amíg a heroinos barátaid engedik. Egy teljes heted van.

Szakács felállt, végigsétált a szobán, kinézett az ablakon.

— Négy fok hideg, ragyogó napsütés, a Galyán harminc centi porhó.

Az utolsó lehetıség az idén. Két hét múlva tizenöt fok meleg lesz. Van szíved itt tartani Pesten?

Most Gere vigyorgott.

26

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Rajtad áll. Megoldhatod három nap alatt is. Ma kedd. Ha csütörtökön délelıtt leteszed az asztalomra, akkor este már a Gályán lehetsz. Péntek, szombat, vasárnap. Ennyi idı alatt ötször is eltévedhetsz a hófúvásban, vagy kitörheted a nyakad.

— Inkább a nyakam, mint a vadonatúj hickory-lécem. De ami engem illet, áll az alku. Csütörtökön szállítom az ügyet.

— Ezt vaktában mondod? Felelıtlenül?

— A fegyelem sosem volt erıs oldalam. Ezért nem vagyok még ma sem százados. Ezért vagy te a csoportvezetım. De jobb így: te jobban értesz a formai ügyekhez, na. Szóval szeretem, ha az agyam lazán dolgozhatik. De felelıtlenül nem szoktam nyilatkozni. Nem ismersz?

— Ha most érzékenykedni kezdesz...

— Lacikám! Én és az érzékenység... Máris megyek a Pannóniába.

Megnézem magamnak azt a Rozikát.

— Ha ugyan bent van ma délután is.

— Ha jó a megérzésem, bent van. Gondolod, hogy otthon gyászol?

Nem, Laci, egy ötvenéves férfi... Bár ki tudja! Az öccsét is nekem kell kifaggatnom?

Gere felnevetett.

— Hát nem bánom, kiküldöm Sipost, majd az beszél az öccsel. Hogy biztosan készen légy csütörtökre. Kell még valami?

— Kocsi és civil sofır. Különben pilóta nem kell. Viszont adj egy Kossuthot.

— Azt hittem, leszoktál róla. Vagy csak a vásárlásról?

— Van alibije az asszonynak?

— Ez az ön ügye, fıhadnagy elvtárs.

— Várd csak ki a végét!

Szabóék negyedórányi járásra laktak a Pannónia Textiltıl. Szakács lassú tempóban hajtott végig a behavazott utcán, amit a kékes szürkületben csak itt-ott világított meg egy betegsárgán fénylı lámpa.

Ideje lenne már a periférián is ostornyeles fénycsöveket telepíteni a járdaszélre. És ez az út...

Egy kertbıl éktelen disznósivítás, moslékcsobogás, azután elégedett röfögés. Áldott nyugalmas élet — félig-meddig falusi idıtlenségben... Bár persze: az idıtlen nyugalomba, a disznóhizlalásba és a három mőszak váltakozásának

egyhangúságába

egyszer

csak

kegyetlen

váratlansággal belép a borzalom.

Egy erıs, egészséges férfit, aki reggel jött haza a bagolymőszakból, aki délelıtt még megetette a disznót, aprószöget vett az ABC-boltban, hogy megszögezze a lógó ablakkeretet, és ebéd után lefeküdt aludni —

igen, ezt az embert álmában megfojtotta a gáz. És most a bonckamrában fekszik. Hol lesz már a felboncolt teste, mire tort ül a háznép! Disznótort vagy az ı torát?

Visszakapcsolt elsıre. A tizenkettes számú családi ház udvarán negyven körüli, ingujjas, papucsos férfi fát hasogatott. Az öcs... Meg kéne kérdezni, szándékában áll-e új szılıt telepíteni a telken, és küld-e koszorút a bátyja temetésére.

A kocsi lépésben vánszorgott tovább. A tizenhatos számú háznak minden ablaka sötét volt. Tehát jól sejtette: a Rozika dolgozik. A 27

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak szomszéd ház kiskapujában két asszony trécselt. Az egyik télikabátos-csizmás volt, kezében szatyor — most jöhetett a városból. A másikon tréningnadrág fölé vett pongyola, karja keresztbe fonva a mellén, és vacog. Nyilván nagyon érdekes dologról beszélhet a másik, mert tágra nyílt szemmel hallgatja, lesve, mikor kaphatja el a szó fonalát, hogy azután ı gombolyíthassa tovább. Egy-két szomszédasszonyt is célszerő

lesz talán meghallgatni...

Kapcsolt, a kocsi megugrott. Emberek lakásába bemenni...

Magánügyeikbe belepiszkálni... És miért? Hogy megfejtsünk egy rejtvényt? Nem! Hogy kikutassuk az igazságot, és védelmezzük a társadalmat! De azért... azért valld be, Imre, a rejtvény, igen, a rejtvény...

az nagy vonzerı!

A Pannónia Textil irodaépületének elsı emeletén három ablak világos volt, annak ellenére, hogy hat óra is elmúlt már. Szerencse, hogy az igazgatónak ma külföldi vendégei voltak, tehát kénytelen volt bent maradni.

A titkárnı szobája üres volt, kétszer is kellett kopognia, s az igazgató csak akkor kapta fel fejét, amikor Szakács megállt az asztal elıtt.

— Bocsásson meg a betörésért, igazgató úr...

— Betörés? Bár inkább az volna, mint ez a haláleset! — A köpcös, gyors beszédő férfi felállt, hellyel kínálta a nyomozót. — Gondolják, igazán azt gondolják, hogy gyilkosság történt? És ilyen... ilyen alattomos módon! Ha egy férfi öl, úgy értem: ha már öl, hát akkor gyerünk, szemtıl szembe. De gázcsap...

— Úgy érti, igazgató úr, hogy gázzal ölni, az olyan feminin dolog?

Hogy egy igazi férfi...

— Kérem, ez csak szubjektív vélemény. Inkább érzés. Megérzés.

— Hogy tehát a gyilkos nem férfi, hanem nı volt?

— Semmit sem állítottam. De az a véleményem, hogy... Gyújtson rá, kérem. Az auschwitzi gázhóhérok talán férfias módját választották a gyilkosságnak?

— Persze kérdés, hogy lehet-e férfias dolognak nevezni egy gyilkosságot. De még így sem helyes, mert nıiesnek sem mondhatjuk.

No igen, a módszer. Abban van valami.

Az igazgató megmozdult.

— Fél füllel hallottam, hogy az öccse...

Szakács legyintett.

— Egy fél órával ezelıtt láttam. Fát hasogatott az udvaron. Az arcát nem láttam, nem is beszéltem vele, de százat egy ellen, hogy az az ember, ha öl, szemtıl szembe öl, és nem gázzal, hanem baltával.

Elgondolkoztató, amit mondott, igazgató úr.

— Csak nem azt akarja kivenni a szavaimból, hogy a felesége ölte meg? Kérem, ez fizikailag lehetetlen. Az asszony délutános mőszakban dolgozik ezen a héten. Tehát tegnap is. Utánanéztem: bent volt egész délután. A csoportvezetıje szerint egy alkalommal ment ki tíz percre rágyújtani.

— Igen. És a gyárat nem hagyhatta el észrevétlenül. És egyébként is Szabóék lakásáig negyedóra a távolság. Persze motorral vagy kocsival...

28

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— De fıhadnagy úr, képtelenség! Tíz percen át volt távol az orsózóból. És a portán nem mehet ki.

— Amilyen könnyen én ma bejöttem!

Az igazgató felállt, csendesen felelt:

— Ebben talán igaza van. És ezt nem is hagyom szó nélkül, még holnap intézkedem az üzemrendészeten. Már ami a bejövetelt illeti. De kimenni — próbálja csak meg! Higgye el, képtelenség csak úgy kimenni!

— Felemelte hangját: — És egyébként is képtelenség. Nıies módszer vagy nem nıies, de nem talál egyetlen embert az egész Pannóniában, aki képesnek tartaná ilyesmire a Rozit.

Szakács felállt, gunyorosan jegyezte meg:

— Ezért olyan nehéz a mi dolgunk. Bár nem bánnám, ha önnek lenne igaza. Volna szíves végigkalauzolni az üzemen? Bocsásson meg, hogy ilyen modortalan vagyok, de sietnem kell ezzel az üggyel.

Az igazgató elmosolyodott.

— A rendırviccek szerint önök mindig ráérnek.

— Ha jó a vicc, én vagyok az elsı, aki továbbmondja. De ez nem vicc. Ez itt most nem vicc.

— Szerencsétlen ember — mondta az igazgató, miközben az üzem felé lépkedtek. — A legjobb gépbeállító lakatosom volt. Az a fajta, akit az üzem saját halottjának szokott tekinteni.

— És az asszony? — Beléptek a hosszú, fénycsı világította terembe. A szövıgépek fülsiketítı lármája elnyomta a választ. Csak kiabáló magyarázatát lehetett érteni az igazgatónak:

— Ötvennégy legkorszerőbb gép van ebben a teremben... A napi teljesítmény... Majdnem kizárólag exportra... Külföldi, hajszálvékony acélszállal erısített mőanyag szál... Az orsózóban...

— Arra miért van szükség?

— A szövıgépek orsóira át kell gombolyítani a szálat. Ezek francia gépek, és a szálat... Óriásorsókon érkezik. Külön részleg az orsózó.

Szakács lassan ballagott az igazgató nyomában, nézte a gépek mellett fáradhatatlanul járkáló lányokat, asszonyokat. Hogy is van az a József Attila-vers? Szövınık álmai — vagy valami ilyesmi... Miféle álom csábíthat arra egy szövınıt, hogy... Idıs férj, családi ház. Persze a ház a férjé volt... Ennyi nı, és férfi egy sem... De igen, az ott férfi. A fején fülhallgató, a hasán kis kazetta lóg, belıle vezetékek bújnak ki; lassan ballag a kész szövet mellett, idınként egy szondaszerő mérıfejet tart a kész szövet széléhez, figyel, újra tovább-ballag...

— A meósunkat nézi? — hallatszott az igazgató kiáltó hangja. —

Saját gyártmány, házi készítmény ez a mőszer. Egyelıre kísérleti stádiumban. — Nyílt az ajtó, s becsukódott mögöttük. A lármát mintha elvágták volna. Csak a füle zúgott még a nyomozónak, és fátyolosán hallotta az igazgató magyarázatát. — A mőszaki fejlesztési brigádunk konstruálta ezt a mőszert, ideiglenesen fülhallgatóval, de már készül a regisztráló kivitel.

29

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

A szövet vastagságát, a fémszálas szövetét persze, egy kis mágnesfej tapogatja le, és koppanás adja tudtul, ha a vastagság megfelel az elıírtnak. A meg nem felelı méretet elmosódó zörej jelzi.

Ugyanezt

használjuk

az

orsózóban

is,

egyelıre

csak

szúrópróbaszerően; egy mőszak alatt két-három alkalommal kijön valaki a meóból, és végigmegy a mőszerrel minden munkatermen. Van aztán egy gyorselemzı készülékünk, azt már fel is szereltük a fehérrészlegnél, ahol az ing- és alsónemő anyagok készülnek. Tudnivaló, hogy nagyon sok ember bıre allergiás bizonyos appretúra-összetételekre, és ez a mőszer...

Nyílt az orsózó ajtaja. Ez a terem kellemes meglepetéssel szolgált.

Halk, surrogó nesz rezgett a levegıben — nyoma sem volt gépzúgásnak, vetélık csattogó lármájának.

— Amennyire lehet, kíméljük a dolgozókat. Ebben a helyiségben érzékenyebb, gyengébb idegzető nık dolgoznak, és ide helyezzük a lehetıség szerint az állapotos asszonyokat is. És milyen egyszerő az egész: két nagy kompresszorunk hat atmoszférás sőrített levegıt állít elı — ezeket még az üzem rekonstrukciója elıtt állították be. Az átszervezett üzemnek azonban elég a négy légkörös levegı is. Mit csináljunk? Iktassunk fojtószelepet a vezetékbe? Abból semmi hasznunk. Házilag átalakítottuk négy öreg benzinmotoros targoncánk motorját sőrített-levegı motorrá. Ezek hajtják az orsózógépeket, 30

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak méghozzá nesztelenül, és közben a levegı nyomása hat légkörrıl leesik négyre. A dolgozók egészsége...

Szakács ránézett az igazgatóra.

— Az élı emberek egészsége. Önök valóban mindent megtesznek.

Minden gép, berendezés új, praktikus, lehetıleg egyszerő, a légkondicionálás kifogástalan, és... gépbeállítójukat gázzal meggyilkolja valaki az ágyában.

— Biztos ön abban, hogy itt kell keresni a gyilkost?

— Az üzem az, emberek második otthona. Úgynevezett társadalmi életük is az üzem körül forog javarészt. És ha az elsı számú, igazi otthonban valami baj van, például ha a férj apja lehetne feleségének...

Úgy tudom, Szabóné, illetve özvegy Szabó Péterné itt dolgozik.

— Az ablaktól balra a harmadik — mondta az igazgató halkan. S

hogy Szakács nem mozdult, csak nézte az orsózógép mellett álló piros kendıs, barna fiatalasszonyt, folytatta: — Azt a szálat csévélik itt át, amibıl az a kordszövet készül odakint, Kétszázezer méteres rendelés.

Látja? A felsı nagy orsó az originál, arról tekeredik a szál arra a kisebb méretőre. Jól dolgoznak ezek az asszonyok, legnagyobb ritkaság a szálszakadás, a selejt; kéthetes elıretartásunk van, ez azt jelenti, hogy ha két hétre kiesik ez az üzemrész, az semmi fennakadást nem okoz a termelésben.

Hátuk mögött nyílt az ajtó, bejött a fülhallgatós meós, megállt egy gép mellett, szondáját ráakasztotta a szálvezetı szélére, továbblépett, majd lehúzta fejérıl a hallgatót, kérdezett valamit egy asszonytól, bólintott, továbbment, Szabónénál is megállt egy pillanatra, mondott valamit, azután kiment a terem túlsó ajtaján.

— Általában a nık kevesebb selejtet gyártanak, mint a férfiak.

Legalábbis a statisztika ezt mutatja. Itt ez a kéthetes elıretartás azt jelenti, hogy soron kívül nagyjavítást rendelhetek el. Jó is, hogy jött, fıhadnagy úr, eszembe juttatta: beszélnem kell a TMK-vezetıvel, és utána legalább egy hétre leállítjuk itt...

Szakács felkapta fejét.

— Csak most ne, kérem, legalább két-három napig maradjon minden így! — Még mindig az asszonyt nézte. Az igazgató monológját hallotta, és agya el is raktározta minden mondatát, hogy késıbb, majd késıbb újra felidézze. Ha majd szükség lesz rá. De most... Az asszony fiatal, és szemmel láthatólag nyugodt.

Szemmel láthatólag, és amíg semmi ki nem zökkenti a munka egyhangúságából. De amikor az a mőszeres fiú megszólította, ijedt rebbenéssel nézett fel. Gyászoló ember fásultabb szokott lenni. De hát Rozinak alibije van... Majd meglátjuk.

— Akar vele beszélni? — kérdezte az igazgató.

— Az asszonnyal? Nem. Most nem. De... Meg lehetne nézni a meó-

helyiséget?

— Ahogy parancsolja.

A mőszerekkel, kapcsolókkal telezsúfolt kis helyiség egyetlen íróasztalánál a fülhallgatós fiatalember ült. Készüléke még mindig a nyakában lógott. A asztalon levı nylonzacskóból töpörtyőt evett, és kiflit tördelt hozzá. Magas, hıálló laboratóriumi pohárban tea párolgott. A fiú az igazgató láttára felállt, de a vendég megelızte.

31

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Folytassa csak a vacsorát, nem sokáig zavarjuk. Vagy ez még uzsonna?

— Uzsonna. Vacsorázni otthon fogok.

Az igazgató közbeszólt:

— Tudniillik a meósok nálunk rövidített munkaidıben dolgoznak, a délutáni mőszak nyolckor hazamegy.

— Szabó Pétert pedig öt és hat között gyilkolták meg — mondta Szakács csendesen, és hozzátette: — Mit tudna errıl mondani? — A fiú lenyelte a szájában levı falatot, bámult, kérdezni akart, de Szakács folytatta: — Ismeri közelebbrıl özvegy Szabó Péternét? Maga tegnap milyen mőszakban dolgozott? Hogy becézik a munkatársai Szabónét?

Rozi? Rozika? Ismerte maga a férjét? Elhagyta Szabóné tegnap délután az üzemet? Maga hogy becézi Szabónét? — Leült egy mérıasztal szélére, rágyújtott. Az igazgató elképedve állt. A meós cigarettát kotort elı, ı is rágyújtott, és felelet helyett kérdezett:

— Maga micsoda? Kíber?

— Ahogy mondja. Ha a nevem is érdekli, Szakács Imrének hívnak.

— Pechje van, apám, nem érdekel. Engem gyanúsít?

— Magát? Miért gyanúsítanám én magát? A rossz modora miatt?

Vagy talán mégis van rá valami ok?

— Van — mondta a fiú. — Tudniillik én tegnap délután kimentem a gyárból, és...

— Hány órakor?

— Fél ötkor. Fogászatra járok, ötkor érkeztem oda. Gyökértömésem volt itt oldalt. Aztán visszajöttem. Nem sok értelme volt, de hát hattól nyolcig, az is két óra.

— Persze kilépési engedéllyel ment ki.

— Másképp nem lehet — szólt közbe az igazgató.

— És — folytatta Szakács — igazolást is hozott az orvostól, gondolom.

— Azt leadtam a csoportvezetımnek. Hatkor engedett el az orvos.

— Arra nem emlékszik, mikor érkezett oda? Van rá tanúja?

— Nem tudnám pontosan megmondani. Még nem volt öt. Az asszisztensnı talán emlékszik rá, mikor érkeztem. Állatian hasogatott a fogam.

Szakács komoly szemmel nézte a fiút.

— Remélje, hogy emlékszik. De ha nem?

A meós arca felderült.

— Várjon csak... — Felugrott, öltözıszekrényéhez lépett, belekotort télikabátja zsebébe, diadalmasan felkiáltott: — Micsoda mázli! Megvan a sorszámom. A fogászaton sose veszik el, csak kérik a, következıt...

Nézze — rámutatott a piros papírdarabon feketéllı számra. —

Tizenhetes... Mikor eljöttem, még vagy harmincan ültek ott. A rendelés ötkor kezdıdött. Akkor már biztos ott voltam. Szakács elmosolyodott.

— Tökéletes alibi. Azt hiszem, továbbmehetünk, igazgató úr.

Viszontlátásra, jó munkát.

Az asszonnyal öt percet sem beszélt Szakács, s ezt az idıt is személyes vonatkozású dolgokra szánta. A végén ıszinte részvétét fejezte ki, és odavetıleg megkérdezte:

— A sógora eljön a temetésre?

32

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— A Józsi?! — kiáltott az asszony, és arca eltorzult a haragtól. —

Akkor lássam, amikor a hátam közepét! Vén kecske!

— Hogy érti ezt? Kikezdett magával?

— Csak szeretett volna.

— És a férje tudott errıl?

Az asszony elsírta magát.

— Hagyjon nekem békét!

És Szakács békét hagyott neki. Lekísérte az orsózóba, végigment a termen. Most már az egész üzem tudta, hogy az igazgató kései vendége nyomozó. Szakács megállt egy idısecske, sovány asszony mellett, bemutatkozott.

— Mondja, asszonyom, véleménye szerint kinek állt útjában Szabó Péter? — A válasz néma vállvonás volt.

— Az öccsének talán?

— Nem ismerem az öccsét. Nem nálunk dolgozik.

— Tudja, az anyagiak nagyon befolyásolják az embert. Volt nekik egy vitás telekügyük. És Rozinak is megpróbálta tenni a szépet.

— A Rozinak? Hiszen az...

— Micsoda?

Az asszony pillanatnyi hallgatás után csendesen, közömbösen folytatta:

— A férje is elég idıs volt hozzá képest. Csak nem fog kikezdem egy másik meglett emberrel!

— Ki tudja?

A kocsit visszavitte a fıkapitányságra, leadta, gyalog ballagott haza.

Fızött magának egy kávét, kinyitotta az ablakot, kikönyökölt, a kávéspoharat maga mellé tette a párkányra, belebámult a havas pesti estébe. Emberek jöttek-mentek. Szemben egy fehér köpenyes közért-eladó lehúzta a rolót. „Ha csütörtökön nem lesz eredmény, én is lehúzhatom a rolót — gondolta —, a Galyatetırıl nem is beszélve.

Mindenesetre... Mindenesetre semmiképpen nem szabad egyetlen érdekeltben sem felkelteni a gyanút, hogy a rendırség nyomon van.

Tehát le kell tartóztatni Szabó Józsefet. Indok van rá. Éppen elég indok van rá..."

Megfordult, két kezét hátratéve rótta a szobát oda-vissza. Hirtelen megállt, és hangosan tovább gondolkozott.

— Azt mondtam: egyetlen érdekeltben sem kelteni gyanút, és azt mondtam, le kell kapni az öcsöt. Ezek szerint nem az öcs a tettes. Nem, még csak nem is felbujtó... Hm... Gáz — feminin dolog... —

Elmosolyodott, a telefonhoz lépett, felhívta Gerét. A beszélgetést öt perccel késıbb így fejezte be:

— Most? Minek? Elég lesz reggel. Hadd aludjon nyugodtan, ígérem, hogy egy napnál nem fog tovább tartani, utána meg bocsánatot kérek tıle... De fontos, hogy híre menjen: Szabó Józsefet ırizetbe vettük. Aludj jól...

Mielıtt elaludt, piros cédulát látott, rajta a fekete tizenhetes számot.

Álmában már nem pirosnak látta. Álmában nem lát az ember színeket.

Az álom olyan, mint egy fekete-fehér fénykép.

33

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Az igazgató nagyon csodálkozott, hogy Szakács déli egy órakor, elızetes bejelentés nélkül bekopog hozzá, de még jobban csodálkozott, hogy a KISZ-szervezet iránt érdeklıdik.

— Ilyenkor zárva van a KISZ-helyiség, fıhadnagy úr.

— De azért elı lehetne keríteni egy funkcionáriust, nem?

— Persze. De a gyilkosság...

— Bízom abban, hogy két-három órán belül megmutathatom önnek a gyilkost. És a felbujtót is. De most egy KISZ-vezetıségi tag kellene nekem, illetve nem is az, hanem a magnetofonjuk. Remélem, van nekik.

— Van hát. Csak nem értem...

— Ígérem, hogy mindent érteni fog, igazgató úr; kérem, hozassa ide a magnót, és ha bent van, kéretem az önök ötletes mőszerkonstruktırét is.

Két telefonhívás, és Szakács öt percen belül bemutatkozhatott egy pápaszemes fiatalembernek, aki ferdére húzódott vállal cipelte be a KISZ táskamagnóját.

— Úgy tudom, ön mőszermérnök. Kérem, legyen segítségemre.

Nagyon nagy szükségem lesz az ön szaktudására, hogy fény derüljön erre a...

Az igazgató idegesen közbeszólt:

— De kérem, már az elején mondani akartam...

— Csakhogy én mindig közbevágtam, ugye? Bocsásson meg, igazgató úr. Ilyenkor, a végén, illetve a vége felé mindig úgy érzem magam, mintha egy kis szalonspiccem volna. Tessék, hallgatom.

— Csak azt akartam megjegyezni, hogy a gyilkost ma reggel letartóztatták. Lehetséges, hogy ön ne tudna errıl? A gyilkos...

— A gyilkos? Legfeljebb gyanúsított. Az áldozat öccse, hogyne tudnék róla. De ez most nem fontos.

Az igazgató kinyitotta a száját, ám egy hangot sem adott.

— Nem ez a fontos, kérem, hanem az, hogy cáfolhatatlan tényeket produkáljunk

az

igazi

tettes

bőnösségére

és

a

felbujtó

bőnrészességének bizonyítására. — Azigazgató, ugyancsak némán, becsukta száját, és a továbbiakban szó nélkül engedelmeskedett.

Szakács a szemüvegeshez fordult.

— Kérem, volna-e mód arra, hogy ezen a magnón, mint diktafonon, keresztülfuttassunk egy orsónyi fonalat abból a fémszálas fajtából?

— Megoldható — felelt a mérnök rövid töprengés után. — Persze gondolom, csak provizóriumról van szó. — Szakács bólintott. — Az originál orsót vagy...

— Nem. Azt, ami a szövıgépre kerül. Mennyi idıbe telik?

— Legfeljebb fél óra. Hozok egy mőszerészt, és megcsináljuk. Vagy inkább lent az üzemben?

— Nem, nem. Jobb lenne itt. Ha az igazgató úrnak nincs ellene kifogása. — A köpcös igazgató némán intett, a szemüveges ráragadt a telefonra, Szakács hátratett kézzel sétált fel-alá.

A magnetofon átalakítása már javában folyt, amikor Szakács megállt az igazgató elıtt.

— Megkockáztassam?... És ha a magnetofonügy csıdöt mond? —

— Az igazgató értetlenül vállat vont, Szakács rá sem hederítve folytatta:

— Az áldozat öccsét ırizetbe vettük, a kedélyek megnyugodtak. A 34

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak tettesé is, a felbujtóé is. Ha sikerül a magnóügy, az sokk lesz a gyilkosnak, és egy sokk hatása alatt még a legerısebb idegzető ember is... Hm. Persze ha nem sikerül, akkor körülröhög. És nemcsak ı, de mindenki. És akkor nincs bizonyíték.

Újabb tízperces séta. Az igazgató némán cigarettázott, a szemüveges halkan magyarázott a mőszerésznek; a fonállal teli kétarasznyi orsó rögtönzött állványon szürkéllett, a mőszerész két vezetıgyőrőt szerelt a magnófej mellé.

Szakács megállt, nézte ıket. A szemüveges felpillantott.

Nem

is

rossz

módszer: folyamatos minıségellenırzés

magnetofonnal.

— Lemondok az újítási díjrészesedésrıl, mérnök úr. Nekem csak a tettes... Hát jó, aki nem kockáztat, az nem nyer. Igazgató úr, kérem hívassa fel azt a meóst, aki olyan jóízően ette tegnap a töpörtyőjét.

— Azt, aki...

— Azt. De nem én hívatom, ön hívatja. Üzemi ügyben. Kíváncsi vagyok, mennyire fog lehervadni, ha meglát engem. Hogy is hívják?

Rövidesen kopogtak, a meós lépett be. Készüléke a derekán, fülhallgatója a nyakában lógott. Mikor meglátta Szakácsot, egy pillanatra megállt, azután az igazgató felé, fordult.

— Én kérettem — mondta Szakács. — Foglaljon helyet. És gyújtson rá. És beszéljen.

— Mirıl? — A fiatalember arca nyugodt volt, hangja természetesen csengett.

— Arról, hogy hogyan gyilkolta meg álmában Szabó Péter gépbeállító lakatost tegnapelıtt délután tizenhét és tizennyolc óra között.

Néma csend.

Az igazgató nyugtalanul mocorgott székén, a szemüveges két kézzel az asztalra támaszkodva elırehajolt, a mőszerész leplezetlen rémülettel bámult a meósra. Az lassan zsebébe nyúlt, cigarettát, öngyújtót vett elı, körülményesen rágyújtott, maga elé fújta a füstöt.

— A gyilkost ma reggel letartóztatták.

— Azt maga csak hiszi.

— Mit? Hogy letartóztatták?

— Nem. Azt, hogy ı a gyilkos. Illetve szeretné, ha mi is azt hinném.

És egyébként honnan tudja, hogy ırizetbe vettük Szabó Józsefet?

— A Rozi...

— Persze. Persze hogy a Rozi mondta. Hát ki más? Ilyesmirıl csak a Rozi beszél magának. Meg én. Meg majd az ügyész meg a tanácsvezetı bíró. Na gyerünk, Kálmán! Jobb, ha most kiköpi!

A meós felállt. — Hallja!

— Hallom. És üljön le. Ne ugráljon itt, és ne kiabáljon, azt ajánlom.

Kész vagyunk, mérnök úr? — A pápaszemes bólintott. Szakács újra a sápadtan cigarettázó meóshoz fordult. — Szóval? Szóval nem beszél.

Hm... Mondja csak, mit ígért magának a Rozi? Mi? Hogy esküvı után magára íratja a házat? És ha a birtokpert megnyeri, a szılıt is? Ha meg elveszti a pert? Hát istenem, a Szabó József házában is van gázcsap, ugye, Kálmán? Másodszor már könnyebb lesz. Beszéljen már, szerencsétlen, nem érzi, hogy szorul a hurok? — A meós elnyomta cigarettáját, hátradılt.

35

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Nem tudja rám bizonyítani.

— Nem? Adja ide azt a fogászati sorszámot.

A meós elvigyorodott.

— Mért tettem volna el? Emlékül?

— Hát persze hogy eldobta, sejtettem. Milyen színő is volt?

— Fehér.

— Igazgató úr, nem emlékszik véletlenül, milyen színő volt az a fogászati sorszám, amit tegnap délután láttunk?

Az igazgató fejét rázta.

— Sajnos... Sajnos, eskü alatt sem vallhatok mást, csak... Képtelen vagyok rá visszaemlékezni. Azt tudom, hogy tizenhetes volt, de a színe... Sajnálom, fıhadnagy úr.

Szakács legyintett.

— Nem fontos, kérem. Én persze emlékszem rá, hogy piros volt, de az én magányos emlékezetem nem bizonyíték. Mindenesetre jegyezze meg jól, Kálmán, én tudom, hogy most hazudott. A sorszám körülbelül stimmel, tudniillik a szemészeten is ötkor kezdıdött a rendelés. De a fogászaton fehér a sorszám, és minden pácienstıl elveszi az asszisztensnı. A szemészeten pedig tegnapelıtt piros sorszámot adtak ki.

— A szemészeten...

— Ott, ott. Mintha nem tudná. Mit gondol, mivel töltöttem én a délelıttömet? Kimentem az állatkertbe? Vagy a kocsimat dédelgettem?

— Ez nem bizonyíték. Nincs bizonyíték!

— Ugye, így gondolja: nincs bizonyítéka ennek a tojásfejő kíbernek.

Pedig van. Csak várja ki a végét.

A meós felállt.

— Le vagyok tartóztatva?

— Nincs. De ha van egy csöpp esze, itt marad.

Az igazgató is felállt.

— Üljön le, Kálmán szaktárs. Ezt tisztázni kell. Kérem, üljön le és várjon. A fıhadnagy úr...

— Azonnal — mondta Szakács, és hátratette két kezét. — Mondja, Kálmán, hányszor járt maga tegnapelıtt az orsózóban?

— Kétszer.

— Helyes. Elıször fél öt tájt, azután fél hét felé, miután megölte Rozi férjét. Csend! Tehát fél ötkor. Beszélt akkor Rozival?

— Nem.

— Persze hogy nem. Elızetesen már mindent megbeszéltek. De fél hétkor beszélt vele. Látták, hogy beszélt vele.

— Láthatták. Na és? Tilos?

— Nem. Beszélni nem tilos. Mit adott akkor maga Rozinak?

— A kihúzott fogamat. Mégse lehetett gyökértömést csinálni. Ki kellett húzatni. Odaadtam neki. A Rozi babonás.

— Csak babonás? Na jó. És mirıl beszélt vele?

— A foghúzásról. Még egy Karilt is kértem tıle, de nem volt nála.

— Látja, ez igaz. Rozi is így vallott. De a Karil elıtt mirıl beszéltek?

— Az ördög emlékszik már ilyen marhaságokra. Tudja, hány nıvel beszélek én egy mőszak alatt?

36

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Sejtem. Igazgató úr, kérem, hozassa fel azt az orsót, ami tegnapelıtt fél hét körül a Rozi gépén volt. Hála a két hét elıretartásnak, még nem lett belıle szövet. — Míg az igazgató telefonált, Szakács a meóst nézte. A fiatalember mozdulatlanul ült, csak a szeme ugrált emberrıl emberre, tárgyról tárgyra; néha megpihent az átalakított magnetofonon, olyankor egy villanásra összeszőkült.

— Nincs raktárban — mondta az igazgató letéve a hallgatót. ——

Selejtbe került. Pedig Szabóné, amióta az orsózóban dolgozik, nem csinált még selejtet.

— Biztosan ideges volt, hogy jól sikerült-e a foghúzás, nem, Kálmán?

De remélem — fordult újra az igazgatóhoz —, remélem, azért a selejt nem kerül szemétbe.

— A selejtet idınként újragombolyítjuk. Maga a szál ép, sértetlen.

Hívom a selejtraktárt...

Szakács fel-alá sétált. Negyedóra múlva a szemüveges mérnök kezében volt az orsó. Kicserélte az állványon levıvel, ránézett a nyomozóra.

— Azt hiszem, értem. De kétlem, hogy sikerüljön.

— Én bízom benne.

A mőszerész befőzte a fémbetétes fonalat, a magnetofon orsója peregni kezdett. És újra pergett az az orsó is, amit Szabó Péterné, az akkor már özvegy Szabó Péterné selejtre gömbölyített. A szobában csend volt. Mind a négyen a magnetofont nézték. A hangszóró néma maradt.

Tíz perccel késıbb már közepe táján járt a fonal. Esi akkor néhány, egymástól

jól

megkülönböztethetı,

de

teljesen

artikulálatlan

hangcsoportot lökött ki magából a hangszóró.

— Állj! — kiáltotta Szakács. — Vissza! Kérem mégegyszer...És lassabban!

A pápaszemes visszapergette, megállította.

— Nincs értelme lassabban. Az orsózóban pontosé ezzel a sebességgel fut fel a fonál. De nézzük még egyszer.

A hangszóró újra megrezdült, és pontosan ugyanazt hallották, mint az elıbb. A hangcsoportok emberi szóra emlékeztettek, de teljesen érthetetlenek maradtak, mérnök fejét rázta, lemondóan legyintett.

— Az ötlet ragyogó, kérem, de nem megy.

— Próbálja ezzel — mutatott Szakács a meóson levı minıségellenırzıre, és a gyorsan, zihálva lélegzı fiatalember mellé állt.

— Ezzel, amivel a felvétel történt. Ugye, Kálmán, a hallgató a nyakában lógott akkor is? És amit Rozinak mondott, az megrezegtette a membránt, mint az ısi Graham Bell-féle telefonban. Aztán be az erısítıbe, visszafelé, és a mágnesfejhez... Próbálja csak meg, mérnök úr!

Ám a kísérlet ezúttal is sikertelen volt. A fülhallgató is csak érthetetlen hangokat adott. És az sem járt eredménnyel, hogy a mőszer mágnesfejét a magnó hangszórójába kötötték be a fülhallgató helyett.

Szakács az ablakhoz ment, némán kibámult. A meós felállt, az asztalhoz ment, felvette mőszerét, rávigyorgott a pápaszemesre, és megkérdezte:

— Szóval mehetek, fıhadnagy elvtárs?

37

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Szakács megperdült, mintha a darázs csípte volna meg.

— Gyilkosnak nem vagyok elvtársa, világos? És menésrıl akkor lehet szó, ha majd én mondom.

— Hol a bizonyíték?

— Ott, ott, azon az orsónyi fonálon. A fémbetéten. Nem buta fiú maga, nagyon jól tudja, érti maga is, mirıl van szó. Amit maga Rozinak mondott, azt a mőszere révén rögzítette a fémbetét. Az elıbb már azt hitte, hogy kész, vége. Aztán kiderült, hogy egy szót sem érteni belıle, nem lehet rekonstruálni, kész, vége, s erre maga újra pimaszkodni kezd, mert azt hiszi... — Abbahagyta a sétát, kifelé fülelt. — Figyeljenek csak!

Figyeljenek!

A titkárnı szobájából egybefolyó, gyors írógépkattogás és hangosan diktáló férfihang szőrıdött be.

— A fımérnök — jegyezte meg az igazgató.

— Figyeljenek hát!

Most csak a diktáló hangot lehetett hallani. Hallani. De érteni nem, mert a csukott ajtón keresztül csak a hangsúlyosabb, nyomatékosabb hangcsoportok szőrıdtek át. Kattogni kezdett azonban az írógép, és az igazgató szobájában levık világosan értették: ”... amennyiben az angol fél érvényesíteni kívánná kártérítési igényét..." A gépelés abbamaradt néhány másodpercre, a diktáló tovább beszélt, ismét teljesen érthetetlenül. A pápaszemes mérnök élénk mozdulatot tett.

— A mőszerem nem magnófelvételhez készült. Világos, hogy csak a hangsúlyos hangcsoportokat vette fel. Valószínő, hogy enélkül is rájöttünk volna — intett az ajtó felé —, de nem most, hanem idıvel. És az idı... Hát akkor keverjünk hozzá, illetve adjunk alá valami semleges, monoton zajt. A presszó egyhangú zsongásából is kiemeli az ember füle a beszédet... A szubjektív akusztika... Mert az ember ráismer a ritmusra, a mondatok értelmére a zajból kiemelkedı csúcsok segítségével... És ami hiányzik, azt az egész fül-agy rendszer gyakorlata pótolja. Szinte feltétlen reflex módján.

Miközben beszélt, leemelte a szekrény tetejérıl a téli álmát alvó ventillátort, bekapcsolta, a magnetofon mikrofonja elé tartotta, és vételre állította a készüléket.

— Most csendet kérek! — Mikor vagy kétméternyi fonál elfutott a mágnesfej elıtt, megnyomta az „állj"! gombot, kikapcsolta a ventillátort, visszapergette az orsót. — Figyelem!

Kétségbeesett, rekedt kiáltás, dobbanás, dulakodás.

A meós fél lábbal már a feltépett ablak párkányán állt, de Szakács utánavetette magát, és vasmarokkal tartotta.

— Ez így túlságosan egyszerő lenne, Kálmán! Mindig tudtam, hogy az alattomos gyilkos egyúttal gyáva is! Gyerünk, mérnök úr!

Az orsók újra peregtek, megrezdült a hangszóró, hőségesen adva vissza a ventillátor berregését. És azután: „Itt a kulcs." Szünet. „Ne add ide, félek." Szünet. „Rakd el, te hülye. Mit izgulsz? Minden oké. És adj egy Karilt."

Recsegés, bugás, majd: „Van orvosi papírod?"

„Ne nézz verébnek. És ne izgulj. Az már kész azóta."

Utána pedig csak a ventillátor egyhangú berregése, majd semmi.

A négy férfi némán bámulta a nesztelenül pergı orsókat.

38

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

EGY CSOMAG KÁRTYA

A cameriere vörös bort ajánlott, s mert a vendégek ráhagyták, már futott is a szalmafonatú üveggel és az apró, talpas poharakkal.

— Mennyi idıt szándékozik Szicíliában tölteni, Szakács úr?

Szakács Imre elkapta szemét a délutáni fényben fürdı tájról, a sárga gyümölccsel terhes citromligetekrıl, az olajfák alatt kanyargó kövesútról, amelyen egy zsákkal terhelt fekete csacsi igyekezett a város felé, szaporán rakosgatva apró patáit, és a kérdezı felé fordult. Monsieur René Lebrun kényelmesen hátradılve ült a fonott karosszékben; erıs gall orra, széles, gunyoros szája, kopaszodó fejebúbja Caesar vagy talán inkább Voltaire képmását idézte Szakácsban. Mindenesetre kellemesebb beszélgetı társat aligha talált volna a húsztagú kirándulótársaságban a várakozás idejére itt, a taorminai idegenforgalmi társaság kerthelyiségében.

— Sajnos, rövid az idım, uram, négy nap múlva lejár a vízumom, haza kell utaznom. És a szabadságom is lejár — tette hozzá nevetve. —

Örülök, hogy sikerült egyetlen napba belezsúfolni a görög színház romjait és a híres visszhangot.

Lebrun úr bólintott, fejével a kerthelyiség túlsó sarkában üldögélı szıke fiúk és lányok felé bökött, és gúnyos hangon felelt:

— Többen leszünk, mint délelıtt voltunk. És ahogy én újonnan jött ifjú barátainkat ismerem, a híres visszhangvölgy, La valle dell' eco, ma délután Schopenhauer-idézetektıl vagy katonai vezényszavaktól fog visszhangzani.

— Egy kicsit rosszmájú, Lebrun úr.

A francia vállat vont.

— Tanár vagyok, ismerem a kamaszokat. A franciákat is meg a németeket is. Ez utóbbiakat a háború idejébıl. Ön túl fiatal, uram...

— Budapest felszabadításakor pontosan tízéves voltam...

— Ó, Budapest — tárta szét karját Lebrun úr, majd felugrott, körülnézett. — Bocsásson meg, ez a bor egy kicsit erıs nekem; ahogy Turiddu énekli, megyek friss levegıre... — Átbukdácsolt a székek között, gáláns mozdulattal köszöngetve jobbra-balra, mély meghajlással az amerikai

vénkisasszonynak,

merev

biccentéssel

az

angol

globetrotternak, barackot nyomva az ifjú svéd turista fejére és megvetıen elnézve a német ifjúsági csoport feje felett.

Ebben a pillanatban bizonytalan hang szólalt meg Szakács széke mögött:

— Scusate, signore...

Szakács hátranézett. Sovány alkatú, mély ráncokkal telivésett arcú férfi állt az asztal mellett. Szürke, zsávolyszerő anyagból készült ruhát viselt, gomblyukában az idegenforgalmi társaság jelvénye csillogott.

— Prego, — mondta Szakács udvariasan, de egy kicsit meglepıdve.

— Ön magyar? — kérdezte az idıs férfi elıbbre kerülve s magyarul.

— Az vagyok. És ön?

— Sandro Molinaro vagyok, azaz valódi nevemen Molnár Sándor.

— Ötvenhat? — kérdezte Szakács röviden és elutasító hangon.

— Nem, kérem. Huszonhat. 1926-ban jöttem Olaszországba, tizenhat éves koromban.

39

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Foglaljon helyet. Megkínálhatom egy pohár borral?

A férfi leült, koccintottak.

— Mint artista szerzıdtem le Olaszországba, aztán itt rekedtem. A háború utáni években fıleg Szicíliában turnéztunk, és mikor már nem ment a mutatvány, na, magyarán: amikor kiöregedtem, itt telepedtem le.

Jól beszélek négy nyelven, úgy ismerem a környéket, mint a tenyeremet, elég tőrhetıen fizetnek is... Kérem, bocsásson meg... Elnézését, uram

— várakozóan nézett a másikra.

— Szakács Imrének hívnak. Megértem. Itt nagyon ritkán hallhat magyar szót.

— Utoljára öt éve. A beszédem...

Szakács újra töltött.

— Csak az akcentusa idegen egy kicsit. És ha nem haragszik, mit csinált a társulatnál?

Széles mosoly ömlött el a festékrágta komédiásarcon.

— Uram, kötéltáncost biztosan látott már nem egyet. Hát én nem azt csináltam. Illetve csak mellékesen. A fıszámom ez volt: a nézık közül valaki kihúzott egy kártyát a pakliból, visszadugta, én ráfújtam a csomagra, aztán az egészet letettem egy asztalra. És akkor azt mondtam: hölgyem vagy uram, most legyen szíves ezzel a krétával egy vonalat húzni a pódiumon, akármilyen kanyargós vonalat. Meghúzta a vonalat. Akkor azt mondtam: most szíveskedjék a vonal túlsó végére állni.

Nekem bekötötték a szememet, és bekötött szemmel végigmentem a kanyargós krétavonalon az illetıig; és ha férfi volt, a zsebébıl, ha nı, a táskájából elıvettem azt a bizonyos kiválasztott kártyát. Ha hiszi, uram, ha nem! Ilyen volt Sandro, a nagy Sandro, amíg fiatal volt.

— És most? — kérdezte Szakács mosolyogva.

A másik legyintett.

— Kivénültem, uram, kivénültem. Az a csodálatos helyzetérzékem vagy térérzékem, nevezze, aminek akarja, már a múlté. Legfeljebb egykét olcsó kártyatrükk maradt. Nézze — csomagot húzott elı a zsebébıl

—, egy csomag svájci, illetıleg magyar kártyát mindig magammal hordok még ma is. Ha valahol rosszul van idızítve a program, és várni kell a társaságnak, akkor kártyatrükkökkel szórakoztatom ıket. Persze ezért egy árva fityinget sem fizet a társaság.

Néhány percen át beszélgettek; a nagy Sandro Budapestrıl kérdezısködött, és Szakács mesélt: a Lánchídról, a Népstadionról, saját magáról. Hirtelen éles dudaszó hallatszott, két vörösre dukkózott mikrobusz kanyarodott a kerthelyiség elé. Az elsırıl nagy testő, hadonászó olasz kászálódott le, és azonnal gesztikulálni, kiabálni, rendezgetni kezdett. A nagy Sandro hirtelen felállt.

— Köszönöm, uram, most mennünk kell.

— Nem volna kedve velem vacsorázni? — kérdezte Szakács, és ı is felállt.

— Hálásan köszönöm, uram, élni fogok vele.

A másik idegenvezetı felállt egy székre, és hangosan olvasta a neveket. Elıször azokét, akik az elsı, kisebb buszba ülnek.

— Signora Dömpfer, signore Dömpfer, signore Hewlitt, signorina Van der Volden, signorina Inge Johansen, signore Ole Johansen, padre 40

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Coltello. — Körülnézett, számba vette embereit, mint pásztor a nyájat, és elkiáltotta magát: — Andiamo, andiamo, singore e singori! II fine: la valle dell' eco!

Sandro Molinaro utolsóként lépett fel az elsı buszra a sofır mellé, s a tőzpiros mikrobusz azonnal meg is indult a kanyargós hegyi úton. A kövér idegenvezetı intézkedésére hamarosan megtelt a második busz is; nagyrészt a német fiúk és lányok töltötték meg, s ide került Szakács és a francia tanár is. Lebrun úr morgott valamit, felszállt, és úgy mozgott, hogy Szakács mellé kerüljön.

— Figyelje csak meg, uram, mit fognak ezek mővelni, mihelyt elindultunk — suttogta a francia, és behunyta szemét.

Jóslata bevált. A szıke társaság azonnal rázendített valami marsra, és fél órán át megszakítás nélkül fújták. Mikor végre megpihentek, Lebrun úr kinyitotta a szemét.

— Egyebet sem tudnak: Ja mit Herz und Hand für das Vaterland...

Én már csak jó hazafi vagyok, és tisztelem a mások hazafias érzelmeit, de... Mit gondol, elénekeljem nekik a Marseillaise-t?

— Kérem, ne tegye — felelt Szakács, és maga sem tudta, hogy a botrány elkerülése végett kéri-e, vagy azért, mert Lebrun úrnak elviselhetetlen kappanhangja volt. — Nézze inkább a tájat, uram. Nem csodálatos ez a panoráma?

— És a világítás — tette hozzá a francia. — Nem vagyok festı, de ezek a valırök!

— Nekünk volt egy nagy festınk, aki járt itt, és megfestette ezeket a színeket. Taormina színeit. Csontváry a neve, nem hallott róla?

Amaz sajnálkozva ingatta fejét, és elıremutatott.

— A vakítóan fehér sziklafal elıtt egy piros pont, az elsı autóbusz.

Micsoda ragyogó kontraszt! És fölötte... Látta?

— Láttam — felelt Szakács. — Mintha valami kék fátyol lebbent volna el a busz felett. Nézze! Hova lett? A busz!

— Az út kanyarog, talán újra meglátjuk, ha egyenesbe futunk. Egy fiatal kölyök vezeti, az nem sajnálja a gumikat. Ez a redızött, ellibbenı kék fátyol... Ilyesfélét tavaly télen láttam odafent, Hammerfestben. De hogy Szicíliában északi fénnyel találkozzunk...

Nem ment a fejébe a dolog. Szakács nem tulajdonított fontosságot az egésznek; egyébként sem értett a mediterrán meteorológiai viszonyokhoz.

— Ön földrajztanár, Lebrun úr?

— Matematika-fizika...

A mikrobusz negyedóra múlva lassított, jobbra kanyarodott, és egy keskeny, köves, rugógyötrı úton legurult a magas szikláktól körülvett völgybe.

Itt voltak hát a híres La valle dell' ecóban, ami az elkiáltott hangot egy másodperc késéssel ötször veri vissza.

İk itt voltak.

De az elsı autóbusz sehol sem volt.

A német fiúk-lányok felsorakoztak az autóbusz mellett, türelmesen várakozva, mikor ad jelt az idegenvezetı a visszhang kipróbálására. Ám az kétségbeesetten szaladgált, kiáltozott, nem törıdve, hányszoros visszhanggal válaszol a völgy; haját tépte, átkozódott, szidta az elsı 41

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak busz sofırjét, szidta a kétbalkezes Sandro Molinarót, végül nagyot fújt, és odalépett a társaság két felnıtt tagjához, Lebrunhöz és Szakácshoz.

— Mit gondolnak az urak, keressük ıket, vagy a program szerint felvezessem önöket arra a párkányra, ahonnét a legjobban hallatszik a visszhang?

Lebrun hallgatott, Szakács kisvártatva válaszolt:

— Járt már az elsı autóbusz vezetıje ebben a völgyben?

— Nem is egyszer, uram, ezért nem értem...

— És Molinaro?

— Alig van nap, hogy ne járna erre. Van úgy, hogy délelıtt is, délután is kijön egy-egy csoporttal, ezért nem értem...

— Látja, kérem, én sem értem. S mivel ön sem érti, azt hiszem, nem szórakozhatunk most a visszhanggal. Lehet, hogy baleset érte ıket, mindenesetre megmagyarázhatatlan, hogy hol és miért tőntek el. Kérem, gondolkozzék logikusan.

— Ön is matematikus? — érdeklıdött Lebrun úr.

— Nem, uram. Bőnügyi nyomozó vagyok.

Az idegenvezetı erre a kijelentésre mintha megkönnyebbült volna.

— Uram, önt a Madonna küldte! Kérem, intézkedjék, én engedelmeskedem. Az elsı busz sofırje az unokaöcsém, a nıvéremrıl, a negyedik nıvéremrıl, az nem élné túl... — égnek emelte két kezét. —

Povero ragazzo!

— És a busz utasai? — kérdezte Szakács halkan. Az idegenvezetı sóhajtozott, de elhallgatott.

— Mindenesetre értesíteni kellene a csendırséget — vélte Lebrun úr.

— Természetesen — helyeselt Szakács —, de azért mi is körülnézhetnénk... Fiatal barátaim — fordult a még mindig glédában állókhoz, és megkérte ıket, álljanak csatárláncba, és kutassák át a környéket. A kérés telibe talált: az ifjú német turisták kedvükre valónak ítélték a feladatot, és módszeresen átkutatták a terepet a völgyben, a völgy és az út körül. Húsz perc sem telt belé, s az egyik szıke Hans vagy Kurt lihegve futott Szakácshoz, és jelentette, hogy vagy kétszáz méterre a völgybe vezetı útelágazástól, a betonút melletti szakadékban hever a szinte felismerhetetlenül összeroncsolódott elsı busz.

Az egész társaság a helyszínre sietett. Szakács három fiúval leereszkedett a szerencsétlenül járt jármőhöz. Férceken belül visszamásztak az útra. A fent maradtak azt várták, hogy Szakácsék borzalmasan összetört, elnyomorodott, szétszaggatott hullákról fognak beszámolni, s most már nincs miért sietniük a csendırséggel, a mentıkrıl nem is beszélve. Ám Szakács csak ennyit mondott:

— A busz üresen zuhant le. Embereknek nyomuk sincs sem benne, sem körülötte...

— Vagyis — szólt közbe Lebrun úr — nem véletlen szerencsétlenséggel állunk szemben...

—... hanem bőnténnyel — fejezte be a mondatot Szakács. — S

önnek igaza volt: azonnal értesíteni kell a csendırséget. Vállalja? —

fordult az idegenvezetı felé.

42

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

A busz perceken belül fent volt a mőúton. A német kirándulócsoport, nem lévén itt több tennivalójuk, beszállt, s beszállt az idegenvezetı is, azzal az ígérettel, hogy azonnal riadóztatja a taorminai csendırırsöt.

— A sergente az unokaöcsém, a harmadik nıvéremrıl, ha én mondom neki... De önök, uraim — áradozott —, önök ketten, akik itt maradnak, hısök, igen, valódi hısök! — Két karját az égnek emelte, s beszállt a buszba.

— És most? — kérdezte Lebrun úr, amikor a busz eltőnt a kanyarban.

— Ha sietnek, és ha a sergentét nem a kocsmából kell elıhalászni, akkor egy órán belül itt lehetnek. Mit szólna hozzá, uram, ha addig a magunk szakállára körülnéznénk egy kicsit?

— Magam is ezt akartam mondani, uram — mondta Lebrun úr.

Visszaballagtak a visszhang völgyébe. A nap a szemközti sziklaperem szélén függött, még egy jó óra hiányzott napnyugtához, de a kövekkel borított völgy mélyén már alkonyodott.

Szakács megállt ott, ahol leszálltak az autóbuszról, s körülnézett.

— Mi a véleménye, uram, hol szállították le ıket az autóbuszról? Azt, hogy miért, most még nem kérdezem.

Lebrun leguggolt, végignézett a völgyfenéken.

— Én pedig gyanítom. Ön bizonyára nem tudja, hogy miss Van der Volden, az a kiszáradt babkaró, többszörös milliomos.

— Mi az ördög?! Kidnapping?! — kiáltott Szakács.

43

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Ha ugyan lehet egy ötvenéves aggszüzet kidnek, kölyöknek nevezni... De pénze van, és feltételezem, hogy a csekkfüzetét állandóan magánál hordozza.

— Nem hinném, hogy ezen a köves talajon nyomra akadna, uram; vagy talán mégis?

— Ott... Ez itt a mi buszunk nyoma. Látja, itt, ahol a kövek között le van taposva a fő. Itt farolt hátra, fordult, és azután ki a mőútra. De ott...

Látja?

— Igaza van! — Szakács pár lépéssel elıbbre ment. — Itt állt meg az ı autóbuszuk. Igen, az is fordult, és visszament a betonútra.

Dulakodásnak, ellenállásnak semmi nyomát nem látom. — Szakács leguggolt, körülnézett. — Csak valami tisztességesebb nyom volna, biztos volnék a feltételezésben. — Felállt, odébb ment, megállt azon a ponton, ahol az elsı busz állt.

A kövek között sarjadt füvön világosan látszott, hol állt meg a kocsi elsı két kereke. Szakács újra leguggolt, elırehajolt és felkiáltott:

— Jöjjön csak!

Ketten nézték a gyerekfejnyi követ s az alóla kikandikáló kártyalapot.

— Sandro barátunk — mondta Szakács.

— Hogyan? — A francia kihúzta a kártyát a kı alól, nézegette.

— Az elsı busz idegenvezetıje. Magyar származású, kiérdemesült cirkuszi artista. Délután, indulás elıtt beszélgettem vele. Akkor említette, sıt mutatta is, hogy még most is állandóan magánál hord egy csomag svájci kártyát.

— Ügyes fickó, hogy észrevétlenül ilyen biztonságosan el tudta helyezni. De az üzenetet nem értem.

Szakács forgatta a kártyalapot. A zöld ász volt, amin] az ıszt jelképezı mustos hordó mellett iddogáló alak látható.

— A kártya sarka be van hajtva. Látja? Alig hinném, hogy véletlen.

Egy kártyazsonglır nem hajtja be a kártya sarkát véletlenségbıl. És ha nem csalódom…

— Az iddogáló férfi...

— Az iddogáló férfi... — töprengett Szakács. — Sandro sejthette, vagy legalábbis feltételezhette, hogy keresni fogjuk ıket. Biztos vagyok benne: arra akart ezzel a kártyalappal utalni, hogy indulás elıtt együtt ittunk a kerthelyiségben. Az üzenet nekünk szól, és kell hogy folytatása legyen. Keressünk tovább!

— Illetve — mondta Lebrun úr — önnek szól az üzenet. Ha ugyan Sandro tudja, hogy Ön nyomozó.

— Tudja. Keressük a folytatást! A svájci kártya harminckét lapból áll.

Nos, még négy lapot találtak, összesen ötöt a harminc kettıbıl.

Néhány lépésnyire attól a helytıl, ahol állt s ahol a zöld ászt megtalálták, a piros hetes hever ugyancsak kıdarabbal lenehezítve. Nem volt kétsége Gesszler helytartó képe, amint szívébe nyílvesszı fúródik, csak azt jelenthette, hogy fegyveres erıvel kényszerítették ıket a busz elhagyására. Ugyanebben irányban továbbhaladva húsz-harminc lépést tehetett meg, amikor Lebrun halkan felkiáltott és lehajolt. A Tellt ábrázoló makk felsı lapult egy kı alatt. A képen levı számszeríj ugyancsak a fegyveres erıszakra utalt s a mellette fekvı tök hetes feltételezhetıen a 44

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak banditák létszámát jelezte. S valamennyi lap sarka be volt hajtva, mint egy névjegyé!

Most már a völgy túlsó végén jártak. Kis hegyi patak zúgott el lábuk elıtt, keskeny fahíd vezetett át rajta. A híd korhadt fakorlátjába tőzve a tök felsı lapult. A Stüszi Vadász felemelt két ujja a továbbhaladás irányát mutatta, s a híd túlsó oldalán, a híd pallójának repedésében a piros nyolcas rejtızött. A sajkában evezı Tell képe arra utalt, hogy a társaságot áthajtották a víz felett.

Több kártyát nem találtak.

A híd után továbbhaladva mintegy huszonöt-harminc lépésnyi hosszú, keskeny sziklaszoroson kellett átmenniük, s az elıbbihez hasonló, annál valamivel kisebb völgyben találták magukat. A völgy mélyén a kövek között néhány keszeg pínia tengıdött, a túloldalon az imént elhagyott hegyi patak eredete, egy húsz méter magas vízesés zuhant le a sziklafalról; robaja megtöltötte a völgyet, a hasadékos sziklákról többszörösen visszaverıdı zúgás a normális hangerejő

beszédet teljesen elfojtotta, érthetetlenné tette.

A völgyben sem embert, sem emberi kézre valló nyomot nem találtak.

— Most mi lesz? — kérdezte Lebrun úr hangosan kiáltva.

Ebben a pillanatban távoli, halk szirénahang hatolt be a szők völgybe.

— A csendırség! — kiáltott Szakács. — Hamarabb, mint reméltem.

— Egy óra áll rendelkezésünkre. Utána már csak tapogatózhatunk a sötétben — jegyezte meg Lebrun úr, és követte Szakácsot.

Sandro olyan ékesszólóan magyarázta a társaságnak a táj szépségeit, háttal a menetiránynak, hogy csak az erıs zökkenésre, a fiatal sofır ijedt kiáltására lett figyelmes. Mire körülnézett, már taszigálták is lefelé a kocsiról.

A

társaság

csodálatosan

fegyelmezettnek

bizonyult.

Vagy

túlságosan megrémültek a hét álarcos, géppisztolyos bandita láttán?

Tény, hogy az amerikai vénlány sem kapott hisztérikus rohamot, egyetlen szó nélkül engedelmeskedett a kurta parancsnak. Csak a fiatal sofır mondta félhangosan, remegı szájjal:

— Valami kék lepkehálót borítottak a kocsira. — Egy visszakézzel adott pofon azután ıt is elhallgattatta.

Padre Coltello halk megjegyzését viszont megtorlatlanul hagyták.

— Engedjünk az erıszaknak, hölgyeim és uraim, ne ellenkezzünk.

Imádkozzanak, imádkozzanak...

A mikrobusz motorja váratlanul feltúrázott, Sandro a szeme sarkából visszapillantva látta, hogy a volán mögött az egyik bandita ül, s a kocsi eltőnik a mőút kanyarulatában.

S megindult a foglyok menete át a völgyön, hat fegyveres támadó kíséretében.

Sandro órájára pillantott. Fogságba esésük óta mindössze öt perc telt el. A másik autóbusznak újabb öt percen belül itt kell lennie. Vagy azokat is fogságba ejtik a banditák, vagy pedig nagyon gyorsan dolgoznak. De akár így, akár úgy — valami jelet, üzenetet kell hagyni.

Szakács a második buszon ül, ha ık nem esnek fogságba, akkor 45

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak feltétlenül... Villámgyorsan lehajolt, mintha cipızsinórját igazítaná. A sor mellett lépkedı hátba taszította, ám a behajtott sarkú kártyalap akkor már egy kı alatt lapult. És a második... A harmadik… Sandro elégedetten állapította meg, hogy ujjai még mindig gyorsak, mozgékonyak. Igen, mint kártyabővész még mindig meg tudná keresni a kenyerét.

Vízesés zúgásától hangos völgyszorosban álltak, körülöttük kísérıik, most már mind a heten. A völgy túlsó, végén, a vízesés közelében helikopter gubbasztott, forgó légcsavarja áttetszı korongnak tőnt, a motor robaja összevegyült a vízesésével.

Ezen akarják elszállítani ıket? De a gépen legfeljebb hat-nyolc ember fér el.

Egy bandita, még mindig szótlanul, kivált a többi közül, kezében valami vászonbatyuval, és sorra, egymás után valamennyiüknek bekötötte a szemét.

— I protest... — mondta az angol, mikor ı került sorra, de választ nem kapott. Csak Coltello atya ismételgette félhangosan:

— Ne ellenkezzünk, barátaim. Imádkozzunk, imádkozzunk...

A banditák a gép felé siettek, egy velük maradt, utolsóként Sandro szemét kötötte be, azután rájuk szólt:

— Mindenki fogja meg a mellette álló kezét! Így. Ne beszéljenek! —

Igazgatta, tologatta ıket, és fenyegetıen hozzátette: — Így maradjanak, meg ne merjenek mozdulni!

A német asszony felsikoltott:

— Úristen, ez kivégzés!

— Fogd be a szád, Bertha! — mordult rá a férje.

A bandita nem szólt semmit.

S kisvártatva valamennyien jól hallották, hogy a helikopter motorja, áttörve a vízesés robaját, felbúg, azután mély, dörgı hangon közeledik feléjük, majd távolodik és elhal.

Néhány másodperc telt el így, csak a vízesés zúgása hallatszott.

Szorították egymás kezét, de a sor vagy kör hullámzani kezdett, megmozdult, majd Ole Johansen kiáltását hallották:

— Elmentek! Én leveszem a kötést!

De Sandro megelızte, a többiek sem sokat várattak magukra.

Derengı, kékes fény vette körül ıket. Nagyjából kör alakú, mőanyag falú helyiségben álltak ık kilencen, valamennyien arccal a fal felé fordulva. A fal fehéres színő volt, enyhén görbült felfelé, olyannak tőnt, mint egy eszkimó iglu vagy egy üres méhkaptár belseje. Vagy inkább... Igen —

gondolta Sandro —, mint egy kettévágott pingponglabda. A helyiség közepén egy körülbelül egy méter átmérıjő, kékesen villódzó oszlop emelkedett a boltozat középsı, legmagasabb pontjáig; s ott, ahol a mőanyag fallal érintkezett, még erısebben villódzott. Olyan volt az egész mint egy sátor, aminek sátorrúdja az a titokzatos, kék oszlop.

Áramló gázhoz hasonlított, vagy talán inkább valami egészen híg folyadékhoz, és vibrált, hullámzott.

Közben állandóan hallható volt a vízesés zúgása, mintha nem is zárt helyiségben, hanem a szabad ég alatt volnának.

Mr. Hewlitt szólalt meg elsınek:

46

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Fogság. Majd visszajönnek, ha akarnak valamit. Mindenesetre tiltakozást fogok bejelenteni a messinai brit konzulátuson.

— De mi az ördögöt akarnak tılünk? — töprengett Sandro.

Az angol ránézett.

— És az önök társasága ellen is kártérítési igénnyel fogok fellépni...

— Ha életben maradunk, Mr. Hewlitt — mondta csöndesen Inge Johansen. Bátyja ökölbe szorított kézzel, némán állt mellette. Még mindig körben álltak a fal mentén. A kék oszlop megközelítésére egyikük sem mert vállalkozni.

— Meg fognak ölni — sikoltott Frau Bertha Dömpfer —, meglátod, Heinz, tarkón fognak lıni!

— Mondtam, Bertha, hogy hallgass! Hallgass!

— Béke velünk, barátaim — szólalt meg csendesen Coltello atya. —

Imádkozzunk, imádkozzunk!

— Gengszterek! — ordított Dömpfer úr. — Ilyesmi is csak ebben a mocskos Itáliában történhet!

— Hallja, uram, nekem itt ne szidja Itáliát! — A sofırfiú a német elé állt, és vészjósló hangon folytatta: — Maguknál nincsenek banditák?

Tudja maga, hol halt meg az apám? Tudja, mi az a KZ-láger?

— Le fognak gyilkolni! — Dömpferné asszonyt rázta a zokogás.

— Nem fognak — szólalt meg száraz fahangon miss Van der Volden.

—, Azt hiszem, önökkel nincs semmi bajuk, csak velem. Nápolyban figyelmeztettek, hogy ha nem helyezek el egy megadott címen egy félmillióra szóló csekket, meg fogom bánni ezt a szicíliai kirándulást.

— Lírában? — kérdezte Mr. Hewlitt.

— Bolondnak nézi ıket? Dollárban.

Hewlitt körülpillantott.

— Értem. Arra még egyikük sem gondolt, hölgyeim és uraim, hogyan kerültünk ide? Úgy emlékszem, hogy a helikopteren kívül semmi sem volt ebben a völgyben, mikor idevezettek. Hacsak nem a helikopter borította ránk ezt a burát. Ezen még nem gondolkoztak?

— De igen — felelt Sandro. — Csakhogy hiába. Valami trükk. Valami átkozott trükk, amit nem ismerünk.

— Elég hülye trükk — morgott az angol. — De úgy látszik, hatásos...

És a második autóbusz?

Ebben a pillanatban torz hangszóróhang harsogta túl a vízesés monoton zúgását.

„Figyelem, figyelem! Ti, akik semmiképpen nem szabadulhattok a kezünkbıl, figyeljetek! Semmi bántódástok nem lesz, ha miss Van der Volden teljesíti kívánságunkat, aminek nem tett eleget Nápolyban.

Állítson ki tíz, egyenként ötvenezer dollárra szóló csekket, ötöt a Norther Bank nápolyi, római, milánói, zürichi és hamburgi kirendeltségéhez, ötöt az ugyancsak ezekben a városokban levı Bank of England-i kirendeltségekhez. Figyelmeztetjük, hogy ha ma éjfélig ez nem történik meg, az valamennyiıtökre beláthatatlan következményekkel járna. A miss a kiállított csekkeket adja át Coltello atyának; ha ez éjfél elıtt megtörténik, a miss és Coltello atya kivételével éjfélkor szabadok lesztek

— ık ketten a csekkek beváltásáig ırizetünk alatt maradnak, de bántódásuk nem esik. Ismétlem: a határidı éjfél. És meg ne próbáljatok a kék oszlophoz közelíteni! Vége!"

47

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak A hang néhány másodperc múlva újra megszólalt, elismételte az egész szöveget.

— Imádkozzunk — mondta halkan a pap —, imádkozzunk...

Az amerikai milliomoshölgy keserves képpel nyúlt táskájába, csekkfüzete után kotorászva.

— Legyen vége! Nem vállalhatom a felelısséget az önök...

— Igaza van, asszonyom — vélte a pap. — Az olasz rendırség minden ellenkezı véleménnyel ellentétben nem rossz, és az Interpol...

— Szó sem lehet róla! — kiáltott fel Sandro. — Nem tudom, mi az önök véleménye, de most fél kilenc körül jár az idı. Éjfélig még több mint három óránk van. Talán sikerül megszabadulnunk. A banditák elmentek a helikopterrel, nyilván rádión üzentek. Esetleg a magunk erejébıl is ki tudunk innét szabadulni. És ne felejtsék el a második autóbuszt! Egy nyomozó van rajta. A magyar. Szakács Imrének hívják.

— Honnan tudja az a Szakács, hogy mi történt velünk? — kérdezte Ole.

Sandro elmosolyodott.

— Jeleket hagytam neki. Mint az eltévedt gyerek a mesében.

Szakács rá fog jönni.

— De hogy tudott ön a banditák között... A szemük láttára —

csodálkozott a pap.

— Fiatalabb koromban jó nevő bővész voltam. Illuzionista. A nagy Sandro!

Az angol leült a földre.

— Rendben van, barátom. Akkor hát varázsoljon ki innét minket.

Ismétlem: nem értem és nem tudom, hol vagyunk.

— Mindenesetre a völgyben — szólt közbe Dömpfer. — Oldala és teteje van ennek a börtönnek, de padlója nincs. A völgy sziklás talaja van alattunk.

— Sziklás talaj, tehát ásni sem tudunk. Különben sincs semmi szerszámunk. — Sandro körbejárta a kör alakú helyiséget, megállt. A kék oszlopot nézte.

— Ha viszont a völgyben vagyunk — főzte tovább Dömpfer —, akkor a második busz utasai meg fognak találni. Itt vagyunk, és ha belseje van ennek a börtönnek, akkor külseje is van. Nem?

Sandro töprengve megjegyezte:

— Furcsa ez a börtön. Valahogy... Miért halljuk a vízesés zaját?

— Ez a fontos önnek?

— Itt most minden fontos, Dömpfer úr...

— Csak nem vak az a maga Szakács nyomozója?

— Remélem... — felemelte hangját: — Hölgyeim és uraim, mindenesetre

állapodjunk

meg:

várunk-e

éjfélig

vagy

nem.

Megpróbálunk túljárni a banditák eszén, megjátsszuk azt a lehetıséget, hogy Szakácsék ránk találnak, vagy egyszerően, mint a birkák, engedelmeskedünk?

Az angol felállt.

— Ha csak egy esély van is, meg kell játszanunk! — Körülnézett.

Senki sem felelt. — Hallgatnak, tehát beleegyeznek. Akkor hát... —

néhány lépéssel középre ment, megállt a kék oszlop mellett.

48

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Ne kísértse Istent, Mr. Hewlitt! — szólt rá a pap. — Nem hallotta a figyelmeztetést?

Az angol kinyújtotta a kezét. Már Sandro is mellette állt.

— Nem meleg. Hideg fény. Valami furcsa... — Az angol elıbb csuklóig, azután könyökig dugta kezét a kék oszlopba. — Mintha gázból volna... Nem meleg, semmit sem érzek. — Kihúzta a kezét, nézte. —

Semmi.

Most már Sandro is bedugta a karját. A többiek visszafojtott lélegzettel figyelték a kísérletet. Sandro mozgatta a karját, azután odaszólt az angolnak:

— Milyen vastag lehet ez az oszlop?

— Egy yard sincs.

— Mondjuk, hetven centiméter. Kérem, menjen át a túloldalra, és figyelje a kezemet! — Az angol megkerülte az oszlopot. Egy kicsit sokáig tartott, amíg a túloldalra ért.

— Nem értem! — kiáltotta. — Mondja, mennyi idıbe telik egy, mondjuk, háromméteres út? És hány lépés? Mert én legalább tizenötöt léptem.

— Úristen! — kiáltott fel Frau Dömpfer. — Mind a ketten olyan vékonyak, mint egy pálca...

— Imádkozzunk, barátaim...

— Mint az elvarázsolt kastély. Valami piszkos trükk van itt, de hát nézze, figyelje már a kezemet! Látja?

— Nem.

— Nyúljon be ön is. Próbáljunk a középen kezet fogni!

Ám hiába keresték egymás kezét. Pedig a két férfi karja együtt jóval hosszabb volt egy méternél is. És a legkülönösebb: sem Sandro, sem az angol egyáltalában nem találták önmagukat vékonynak. Viszont a többieket, akik a mőanyag fal mellett álldogáltak, határozottan széleseknek, torzán kövérnek látták. Ám csak addig, amíg — dolguk végezetlen — vissza nem tértek közéjük. Ott már mindenki normális méretőnek tőnt.

— Önnek igaza van — mondta Hewlitt. — Ez valami nagyon mocskos trükk. Valami optikai trükk, amivel talán meg akarnak ijeszteni, hogy a miss beadja a derekát. Csakhogy minket most nem a trükkjeik érdekelnek, hanem...

Sandro más véleményen volt.

— Higgye el, uram, minket itt most minden érdekel. Van egy kis gyakorlatom a trükkökben, és...

Hirtelen abbahagyta, mert a kék oszlop vastagodott, szemmel láthatólag terjedelmesebbé vált, annyira, hogy most már legfeljebb másfél méternyi széles, kör alakú folyosó állt rendelkezésükre a kék oszlop kerülete és a helyiség fala között.

— Kedves miss — kiáltott fel rémülten Frau Dömpfer —, könyörgök, írja alá, mielıtt még valami...

— Szó sincs róla! — torkollta le Sandro. — Várjon hát, az oszlop nem vastagodik tovább, várjon, hol van még az éjfél!

— Eszébe ne jusson a kék oszloppal manipulálni, uram — szólt a pap. — Már az is istenkísértés volt...

49

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Nyugodjék meg, padre... Most már én is azt hiszem, hogy meg kell várnunk a külsı segítséget. Még mindig...

A torz hangszóróhang, mintha csak be akarná fejezni Sandro mondatát, újra megszólalt:

„Még mindig nem történt meg. Közeledik az éjfél! Közeledik az éjfél!..."

Frau Dömpfer most már hangtalanul zokogott, a svéd testvérpár hallgatott, az atya hangosan imádkozott, a fiatal sofır térdét felhúzva, némán gubbasztott. Dömpfer összeszorított szájjal állt Hewlitt és Sandro mellett.

— Ez, uraim... Ez, kérem... Mi legyen?

— Várunk. A második busznak már régen meg kellett érkeznie, lehet, hogy itt is van a közelünkben. Talán a csendırség is... Várni kell. Van még idınk éjfélig... Ha megtartják a szavukat...

Hallgattak.

Egyik a másik után leült a fehér mőanyag fal mellett. Sandro néhány perc múlva felállt, körbejárta a helyiséget, visszaült, megérintette az angol térdét.

— Látta? Úgy mentem körbe, hogy jobb kéz felé esett a szoba fala, bal kéz felé a középpont. Mégis úgy éreztem, hogy állandóan jobbra kell kanyarodnom. Érti ezt? És a fal olyan, mintha domború volna, pedig látom, hogy homorú. Érti, Mr. Hewlitt?

Az angol nem felelt. Ole Johansen felugrott, körbejárta a szobát, bizonytalan léptekkel, mint a részeg, újra leült, arcát két tenyerébe rejtette. Húga felnézett.

— Hát senki sem érti? Senki sem tud...

— „Több dolgok vannak földön és egén, Horatio — mondta az angol

—, semmint bölcselmetek..."

Dömpfer rákiáltott:

— Nincs jobb dolga, mint Shakespeare-t idézgetni?!! Maradjunk nyugton, mielıtt végleg megbolondulunk!

— Ebben igaza van — helyeselt Hewlitt —, mindenki maradjon a helyén, ne csináljunk ostobaságokat. Ki fognak szabadítani!

„Miss Van dér Volden, térjen jobb belátásra!"

— Bal kéz felé kellett kanyarodnom, mégis úgy éreztem, hogy állandóan jobbra kanyarodom. Pedig láttam! Láttam, hogy balra kanyarodom... És nem vagyok részeg! Nem vagyok részeg!

Miss Van der Volden felállt.

— Nincs értelme. Kitöltöm a csekkeket.

A pap is felállt, lehajtott fejjel eléje lépett. Hewlitt a fejét csóválta, de nem szólt, zsebre dugta üres pipáját, s ı is felállt.

Sandro ültébıl négykézlábra ereszkedett, szemét behunyta, és csak helyzetérzékére támaszkodva, nyílegyenesen megindult elıre. A pap akkor vette észre, mikor az idegenvezetı feje már eltőnt a kék oszlopban.

— Szerencsétlen, megırült?! — és Sandro után vetette magát. Ám nem sikerült visszaráncigálnia. Sandro nyomtalanul eltőnt a kék oszlopban.

50

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Szakács elébe sietett a csendırségi kocsinak. Tizenkét legény szállt le róla, és indult az integetı Szakács felé egy jól megtermett sergente vezetésével. A sofır mögöttük ballagott az idegenvezetıvel együtt. Ez késıbb azt mesélte, hogy képtelen lett volna Taorminában maradni, amíg nem tud biztosat unokaöccse sorsáról. Szakács bemutatkozott az ırmesternek, és röviden elmondta az addig történteket.

— Nem hiszem, uram — mondta az ırmester rövid hallgatás után —, hogy sokra mennénk. Itt szemmel láthatólag nincs semmi. Önök azt állítják, hogy a hídon túli völgyben sincs. Azt a sziklás, szők kis völgyet egyébként gyerekkorom óta jól ismerem magam is. Nincs más kijárata, csak ez itt elıttünk. Hacsak fel nem úszik az ember a vízesésen.

Mindenesetre átkutatom a legényeimmel a környéket, és ha nem érünk el semmi eredményt, telefonon jelentem az esetet Messinába.

A vízesés völgyében álltak. A nap már régen eltőnt a sziklák felett, sötétedett.

— Nem sokra megyünk — mondta az ırmester. — Egy fél órán belül az orrunkig sem fogunk látni. Itt a hegyekben percek alatt jön az éjszaka.

A csendırök körbejárták az egész völgyet — semmit sem találtak.

Egyikük ugyan azt jelentette, hogy mintha kiáltást hallott volna, de aztán maga is úgy gondolta, hogy a vízesés zúgása tévesztette meg. Az ırmester már éppen parancsot akart adni, hogy kerüljenek a betonút felé, és két oldalról másszák meg az emelkedıt, mikor Szakács, aki tanácstalanul álldogált a köves völgyfenék közepe táján, felkiáltott és lehajolt.

— Hagyja — szólt rá Lebrun. — Hagyja ott, kérem és segítsen gondolkozni.

Letérdelt Szakács mellé, aki megkövülten bámult egy kártyalapot. A piros király volt. De csak félig látszott Lebrun óvatosan kinyújtotta kezét, megfogta a lapot és maga felé húzta. A lap kiegészült. Lebrun felemelte; teljesen ép volt.

— Figyelje, uram, mit csinálok — mondta Lebrun és letette a lapot a földre. Lassan eltolta magától mindaddig, amíg a kártya el nem tőnt.

— Nem is sejti?

— Valamit sejtek... Arra céloz, hogy valami optikai trükk, aminek valamennyien áldozatul estünk? Az a kék fátyol...

— Ne beszéljen hangosan. Ki tudja, hol vannak a gazemberek!

Várjuk meg, míg az ırmester ideér! — Felállt, távolabb ment egy pár lépéssel, és intett az ırmesternek. — Sergente, jöjjön csak egy percre...

Az ırmester közelebb jött, érdeklıdve nézte a kártyát, aminek csak egy csücske látszott, a többi része belelógott a semmibe. — Kérem, hívja ide az embereit. Ki tudja...

Az ırmester elfutott, Lebrun odébb vonta Szakácsot, aki még mindig a kártyát bámulta.

— Tudja ön, mi a pszeudoszféra?

— Álgömb? Nem hallottam róla.

— A gömbnek mindkét irányban pozitív és állandó görbülete van. Ha megpróbál elképzelni egy olyan testet, aminek egyik irányban állandó és pozitív, erre merıleges irányban pedig állandó és negatív görbülete van, akkor elképzelte a pszeudoszférát.

— Ez valami trombitaféle felület, nem?

51

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Remek. Pontosan olyan, mint egy harsona tölcsére — kívülrıl nézve. Ez az egyik része a dolognak. A másik: azt is tudja, hogy a fénysugarat el lehet téríteni, meg lehet görbíteni.

— Erıs gravitációs térben. Ezt tudom.

— Namármost — nem folytathatta, Szakács belevágott:

— Csak nem azt akarja mondani, hogy a negyedik dimenzió...

— Dajkamese. Valamennyien itt vannak a mi szabályszerő, háromdimenziós világunkban, s reméljük, élve és épségben, csakhogy...

— Figyelje! — kiáltott Szakács. A völgy túloldaláról, a sziklafal tövébıl zseblámpa villogott. — Maradjon, az ırmester jelez — és már futott.

A sziklafal tövében piszkosán, összekarmoltan és eszméletlenül Sandro Molinaro hevert.

— Leütötték — mondta az ırmester. — Valószínőleg bokszerral.

— Eszméletre kell hozni, minden perc drága!

Egy csendır a patakhoz futott, néhány percen belül felmosdatták Sandrót, aki azután halk, de érthetı hangon elmondta Szakácsnak mindazt, amit tudott. Szakács néhány szóval megnyugtatta, a csendırök karjukba emelték, a kocsihoz vitték a nagyon rossz bırben levı öreg artistát.

— A pap ütötte le — mondta Szakács Lebrunnek, aki még mindig a kártyát ırizte. S röviden elismételte Sandro beszámolóját. Az ırmester és a csendırök hitetlenkedve hallgatták. Lebrun felállt.

— Gyerünk, meg kell próbálni. Hogy értse, mirıl van szó, uram...

Optikai trükk az egész, majd késıbb elmagyarázom. Most csak annyit, hogy itt vannak elıttünk, az orrunk elıtt, csak be kell menni értük.

— Hol? — kérdezte Szakács.

— Itt — mutatott a kártyára Lebrun. — Ez a kártya valószínőleg akkor potyogott ki barátunk zsebébıl, mikor kimászott a börtönbıl, és a pap leütötte. Itt, itt, orrunk elıtt. Az a mőanyag falú börtön csak látszólag börtön. Nem szoba, hanem oszlop. És nem benne vannak, hanem körülötte. Pontosabban nem is oszlop, hanem egy olyan harsona alakú álgömb, a vékonyabbig végére állítva. Majd elmagyarázom, de most menjen, az isten áldja meg, menjen! Kötelet a derekára, ırmester, és gyerünk! — Tíz derékszíjat összecsatoltak, a szíjkötél egyik végét Szakács derekára kapcsolták, a másik végét Lebrun fogta meg.

— Sergente — mondta Szakács —, kölcsönadná a pisztolyát?

— Menjen! — kiáltott Lebrun.

Szakács átlépte a kártyát, és eltőnt. Kiáltás, pisztolydörrenés, Lebrun az ırmester markába nyomja a szíj végét, és maga is eltőnik a semmiben.

Az ırmester és a csendırök elképedve nézték a szürkületben már alig látható szíjat, amint a levegıben lebegve megfeszült, aztán egyszerre megszőnt létezni, mintha borotvával vágták volna el a közepén. S néhány másodperc múlva a szíj mentén, egymás után nyolc alak lépett ki a semmibıl. Az elsı autóbusz eltőnt utasai. Épen, egészségesen. Utolsónak padre Coltello jött, hangosan káromkodva és bal kézzel szorongatva jobb csuklóját, amit Szakács átlıtt. Szakács jött utána, végül Lebrun.

52

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Be kell kötözni, sergente, de vigyázzanak rá! Azt hiszem, nem fog tagadni... — Szakács Lebrunhöz fordult: — Hihetetlen, de el kell hinnem.

Megkérhetem, hogy magyarázza el? Még mindig csak sejtem.

— Talán majd odalent — mondta Lebrun. — Öreg barátunknak orvosra van szüksége.

— Odalent, igen — mondta miss Van der Volden a kocsinál. —

Legyenek valamennyien a vendégeim ma este...

Az ırmester tíz emberét fent hagyta a láthatatlan börtön ırzésére, a többiek a bekötözött és megbilincselt kező Coltellóval együtt háromnegyed órán belül lent voltak a városban. A két csendır elvezette a banditát, az ırmester pedig elsietett, hogy azonnal érintkezésbe lépjen Messinával. Éjfél elıtt feltétlenül megfelelı erısítést kellett kapnia.

A társaság civil részét azonban — s ez esetben Szakácsot is közéjük számítjuk — jobban érdekelte Lebrun magyarázata, mint a banditák további sorsa.

— Mint Szakács úrnak már mondtam — kezdte Lebrun —, optikai csalódásról volt szó. Nagyon különös dolog, elismerem, de megpróbálom érthetıen elmondani. Hozzátéve és elismerve, hogy magam is csak az elvi részérıl beszélhetek. Hogy gyakorlatilag hogyan valósították meg, arról fogalmam sincs. Kezdjük ott, ahol H. G. Wells abbahagyta, A láthatatlan embernél. Hogyan lehet egy tárgyat láthatatlanná tenni?

Ole Johansen megmozdult.

— Egy tárgy akkor láthatatlan, ha a fénysugarak akadály nélkül áthatolnak rajta.

— Úgy van. Wells is így gondolta. Az ı hıse valami titokzatos elixírrel tökéletesen átlátszókká tette teste szöveteit. De van erre más mód is. Nos, Szakács úr? Mi a véleménye?

— Beszéltünk arról — mondta Szakács —, hogy a fénysugár erıs gravitációs térben meggörbül. Erre gondol?

— Erre. Pontosan erre — Lebrun tollat vett elı, és ezt rajzolta egy papírszalvétára:

— Amint látják — folytatta —, ha ilyen módon el tudom téríteni egyenes útjukból a fénysugarakat e körül a kor alakú tárgy körül, s utána újra párhuzamosakká tenni ıket, akkor ez a tárgy külsı szemlélı számára láthatatlanná lesz. Jól látjuk a mögötte levı tárgyakat, mert az azokról visszavert fénysugár eljut a szemünkbe, és szemünk nem érzékeli, hogy a fénysugarak közben meggörbültek, hiszen hozzánk párhuzamosan érkeznek meg, teljesen zavartalanul. Világos?

— Eddig igen — mondta Dömpfer —, de az a börtön...

— Mindjárt rátérek — folytatta Lebrun, és újra rajzolt: 53

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Az önök börtöne elképzelésem szerint ilyen oldalnézetben. Ez a nagyjából tölcsér alakú tárgy volt az önök börtöne; csakhogy önök nem ezen belül, hanem e körül helyezkedtek el. Önök azt gondolták, és úgy is látták, hogy belülrıl járják körbe börtönüket a fal mentén, holott kívülrıl járták körül, így... Érthetı? Így látták: Szakács nevetve szólt közbe:

— Pontosan úgy, ahogy a régi pesti vicc mondja a részegrıl, aki körbetapogatózik a hirdetıoszlop körül, és aztán felkiált: „Úristen, engem befalaztak!"

— Jó a hasonlata, Szakács úr. Valóban ilyesmirıl van szó. Ezért érezték önök azt, hogy a börtön kerületét hamarabb körüljárják, mint a középen levı oszlopot, mert hiszen a valóságban az az oszlop, illetve annak a kerülete nem volt más, mint annak a körnek a kerülete, ami körülbelül három lépésre húzódott az önök börtönének lába körül.

Valahogyan így... A folytonos vonal jelzi ennek a tölcsérszerően szélesedı oszlopnak a kör alakú lábát, és ez a szaggatott vonal azt a kört, azt a határt, ameddig ez az optikai trükk terjedt. Látják?

Felülnézetben ez volt a valóság.

54

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Aki az oszlopnál állt, relatíve soványabbnak tőnt. Érthetı módon, a fal mellett állók viszont relatíve szélesebbeknek, hiszen a kék oszlop kerülete a valóságban sokkal nagyobb volt, mint a börtön „mőanyag falának" kerülete. Az egészet úgy képzeljék el, hogy mindennek a negatívját látták odabent. A tölcsér felfelé szélesedı része, ami lombkoronához hasonlóan borult önök feje fölé, belülrıl úgy látszott, hogy nem kifelé hajlik, hanem befelé, teljesen zárt burát alkotva. Persze a bura még látszólag sem volt teljesen zárt, hiszen középen állt az a kékes oszlop, aminek a kerülete nem volt egyéb, mint ez a szaggatott vonal, az önök börtönének külsı szegélye. És azon a kék oszlopon belül volt egész külvilág. Amikor Mr. Hewlitt és Sandro barátunk bedugta a kezét abba az oszlopba, egymással szemben állva, tulajdonképpen kidugták a kezüket a külvilágba ennek a szaggatott körnek két átellenes oldalán, persze hogy nem tudtak kezet fogni.

— És mi világított benne? — szólt közbe Frau Dömpfer kíváncsian.

— Hallgass, Bertha, nem értesz hozzá — dörmögte Herr Dömpfer.

— A külvilág világított benne, asszonyom. Az a kék fátyol — folytatta Lebrun —, amit átlibbenni láttunk, és láttak önök is, a kocsi felett a valódi külsı és annak a csaló belsı világnak a határa volt, akkor szőkíthették a banditák a kört erre a végleges méretre. Közben azután igazítottak rajta, ezért látták önök ott bent megnövekedni a kék oszlop átmérıjét. Úgy gondolom — s majd a vizsgálat kideríti —, mindenesetre úgy gondolom, hogy ebben a tölcsérszerő tárgyban volt, illetve van elhelyezve az az energiagenerátor, ami valami elıttem ismeretlen módon rendkívül erıs mezıt hoz létre; ami semmiképpen nem gravitációs természető lehet, hiszen azt önöknek is, nekünk is éreznünk kellett volna. Valami ismeretlen

módon

úgy

megváltoztatták

kis

körzetben

a

tér

tulajdonságait,

mondhatnám

szerkezetét,

hogy

a

fénysugarak

kénytelenek voltak követni a kapott parancsot. A szaggatott körön kívül haladtak el, megkerülve, kitérve a „börtön" útjából; a szaggatott körön belül pedig negatívjukra fordították a látható dolgokat, valahogy úgy, mintha egy kesztyőt kifordítanánk: ami kívül volt, belülre került, ami belül volt, az kívülre.

Néhány másodpercre csend volt a szobában. Szakács törte meg:

— Van valami elképzelése arról, Lebrun úr, hogy milyen természető

lehet az az energiagenerátor?

— Uram, én középiskolai tanár vagyok, tudományos kutatást sosem folytattam, csak a fantáziám dolgozik néha. Tudományos ambícióim nincsenek. De egyben biztos vagyok: a mi géppisztolyos banditáink mögött egy zseniális gonosztevı, vagy ha úgy tetszik, egy eszelıssé vált zseni rejtızik.

— Csak azt sajnálom — mondta Szakács felállva —, hogy én már nem nézhetek a szeme közé. A vízumom, mint említettem, négy napon belül lejár...

55

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

BALLA PROFESSZOR BALESETE

— Most én vagyok neked az okos felnıtt? A tapasztalt, a szavahihetı? — kérdezte Szakács. — Szedd össze magad, Gábor, és próbálj meg értelmesen beszélni. Mirıl van szó tulajdonképpen?

Somogyi körülnézett a szobában. Az asztalon széthányt könyvek között, a heverı sarkában egymásra rétegzıdı, félig használt és vasalt ingek alatt, az évek óta hibás zárú, rosszul csukódó szekrényajtó mögött sok minden rejtızhetett, hát megkockáztatta:

— Van valami italod? — Szakács elıhúzott egy fél üveg gint, töltött.

— Teljesen megbolondít a prof.

— Összevesztél vele? — Szakács, kezében pohárral, kényelmesen nekivetette hátát az inghalmaznak, és derősen pislogott a barátjára,

— Ballával összeveszni? — tiltakozott az adjunktus. — Na nem. A szerencsétlen Krammer ideges természető volt, azzal nehezen lehetett kijönni. De a prof maga a megtestesült nyugalom. Bár tudod, éppen ez az: amióta a kocsijuk fejre állt a göteborgi autópályán, nem olyanok már az idegei, mint régen. De uralkodik magán, neki mindig erıs akarata volt. Viszont... Hát ezért jöttem hozzád.

Szakács elgondolkozott.

— Az asszisztense, ha jól emlékszem, ott maradt...

— Krammer? Sajnos. Tehetséges ember volt... İ vezetett, Balla nem is ért a kocsihoz; és ahogy az történni szokott, ha a kocsi megfarol, és nekifut a betonkorlátnak, a volán betörte a vezetı mellkasát. Balla is megsérült, eszméletlenül került kórházba, és vagy tíz napig ott feküdt. —

— Somogyi elhallgatott egy pillanatra, és bizonytalan, mentegetızı hangon folytatta: — Nézd, Imre, ne nevess ki, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez nem rendırségi ügy; én nem a nyomozóhoz jöttem, hanem a barátomhoz. Vagy egy fél éve lépten-nyomon rejtvényeket ad fel az öreg; nyilván nem szándékosan, de én nem szeretem a rejtvényeket. Különösen akkor nem, ha megoldhatatlanok.

Képzeld el: a közvetlen fınököm, én vagyok az úgynevezett jobb keze.

Szakács megmozdult.

— Megoldhatatlan rejtvény nincs, öregem. Halljuk: te vagy a jobb keze, és?... Idd már ki a poharad!

Somogyi maga elé bámult, megrázta fejét, egy hajtásra kiitta a jó négyujjnyi gint, összerázkódott, lecsapta a poharat, és beszélni kezdett:

— Mondom, én vagyok a jobb keze, ez nem önhittség, így van.

Fizikus vagyok, és nem laboráns!

— Hogy érted ezt? Féltékeny az öreg?

— A legnyíltszívőbb ember volt, akit valaha ismertem, és számára sosem volt fontos, hogy ki az, aki egy lépéssel elıbbre jut. Csak azt tartotta fontosnak, hogy a tudomány elıbbre jusson. Amikor sikerült sugárzás útján anyagot átvinnem, úgy örült, mint egy taknyos kölyök, aki lendkerekes autót kapott. De most, mintha kicserélték volna. Azt a hosszú lejáratú antianyag-kísérletsorozatot, amit körülbelül egy éve együtt kezdtünk meg, alighogy megjött a baleset utáni szabadságáról, leállította.

— Ez talán érthetı — vélte Szakács. — Egy karambol, ha valaki majdnem otthagyja a fogát, épp elég erıs sokk ahhoz, hogy...

56

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Ahhoz, hogy kihagyjon az agya, igen. Hogy memóriazavarai legyenek, hogy ne találja meg az édesanyja sírját a Farkasréti temetıben — igen. İ maga panaszkodott nekem ilyesmirıl; azt mondta, néha meg kell néznie a személyi igazolványát, mert nem jut eszébe a tulajdon születési éve. Egészen letaglózva mesélte, hogy a svéd sebész, aki helyrekalapálta a baleset utáni figyelmeztette ennek a defektusnak a lehetıségére. A lehetıség valóra vált, sajnos, vannak amnéziás periódusai. Szóval a baleset, így mondtad, épp elég erıs sokk; és én befejezem: mindahhoz, amit most elmondtam. De ahhoz, hogy ne a maga munkáját folytassa, hanem Krammerét? Kegyeletbıl? Ugyan, kérem! Ne mondd, hogy az amnézia a régi munkakörére is kiterjed. Ez nem igaz, mert volt módom meggyızıdni róla: ami a szakmáját illeti, teljes értékő maradt. Nevetséges dolog... Krammer iránti kegyeletbıl...

— Homlokát simogatta, fejét csóválta, vállat vont. — Nem, Imrei Balla nagyon szereti munkatársait, de a tudományát mindennél jobban szereti.

Egy meghalt kolléga emlékének Balla nem azzal adóz, hogy csapot-papot otthagy és ráállítja magát egy olyan vágányra, amin ı sosem járt: Krammer vágányára. Most már gravitonokkal vacakol, és elméleteket dolgoz ki az idı kvantumos természetérıl. Ez nem Balla vágánya! —

Halkabban folytatta: — Én nagyra becsültem Krammert, de Balla valami megmagyarázhatatlan izébıl, mondom, kegyeletbıl vagy mibıl, most, majdnem hatvanéves korában olyan munkára veti rá magát, ami... Értsd meg, Imre, még két-három év, és az öreg világraszóló dolgot alkothatna a maga területén. Ha nem hagyta volna faképnél — elhallgatott, rágyújtott, sértıdötten folytatta: — Különben a fene bánja! Mindenkinek egy élete van, és azt csinál vele, amit akar. De engem, engem ne kényszerítsen arra, hogy úgy táncoljak, ahogy ı fütyül! — Felugrott,—

gyors léptekkel fel-alá száguldott a szobában.

Szakács érdeklıdve nézte.

— Például?

— Például a fejemhez vág egy fél tucat vacak differenciálegyenletet, hogy oldjam meg, és ha nem megy, keressek közelítı megoldásokat; ha az sem megy, tanácskozzam meg a dolgot a computerrel. Nevetséges sablonmunka. Másodéveseknek szoktam ilyesmit adni vizsgakérdésnek.

Szakács zavartan köhintett.

— Nézd, én nem tudom megítélni, sablonmunka-e ez vagy sem, mindenesetre elhiszem neked. De milyen következtetést vonsz le te mindebbıl?

— Semmilyent. Nincs következtetés, Imre, csak érthetetlen tények vannak. És így nem lehet együtt dolgozni.

— Mit tudod te, milyen lennél egy olyan baleset után, ahol csak egy hajszálon függött az életed. Úgy emlékszem, koponyaalapi törése volt.

— Szerencsére negyedórán belül a mőtıasztalra került. Krammeron már nem tudtak segíteni. De hát akkor menjen szabadságra, vagy gyógyíttassa magát! — Hirtelen abbahagyta, felnevetett. — Te, a múlt héten... Csak tudnám, miért röhögök ezen a kínos jeleneten! Délután ötkor jöttünk le az Intézetbıl, mondom neki: „Hazavigyem, tanár úr?"

Igazán jó szándékkal mondtam, hirtelen nem gondoltam arra, hogy amióta hazakerült, nem ül kocsiba. Vagy autóbuszon jár, vagy gyalog.

Szóval rám néz, megkerüli a Wartburgomat, nyitja az úttest felıli 57

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak oldalon, beül, és rám förmed; hogy hova sinkófáltam el a slusszkulcsát.

Aztán hirtelen elhallgat, elvörösödik, dadog, és a végén gúnyolódni kezd: „Persze maguk fiatalok azt hiszik, hogy egy ilyen vén salabakter, mint én, már képtelen bármit is megtanulni. Hát vegye tudomásul..."

Kiszállt, bevágta az ajtót, és elvonult. Azóta sem tudom, mit kellett volna tudomásul vennem.

— És? — kérdezte Szakács. — Ez, ez szerintem nagyon érdekes.

És mi történt azután?

— Szerintem egyáltalában nem érdekes. Úgy látszik, kihagy az agya, vagy kezd szenilis lenni, vagy az elszállt és autó nélküli ifjúságát siratja, és a vágyálmait valóságnak tartja, mit tudom én... És hogy aztán? Aztán semmi. Soha többé nem tett rá célzást, nyilván restellte. Nekem meg volt annyi eszem, hogy nem emlegettem.

Hallgattak. Somogyi komor képpel cigarettázott, Szán kacs nézte egy darabig, azután megrázta a fejét, és felállt.

— Túl sok ez így, egy tömegben. És túl kevés. És fıleg eléggé rendszertelen anyag. Nem vagyok sem orvos, sem pszichológus.

— De állítólag tudsz logikusan gondolkozni. Viszont Ballánál mintha megszőnt volna minden logika. — Somogyi sóhajtott, felállt. — Na mindegy, ne haragudj, hogy feltartottalak.

Szakács felnézett, ı is felállt, de nem szólt, csak vállára vert barátjának, és kinyitotta az ajtót. Búcsúzóul is csak ennyit mondott:

— Majd felkereslek.

Ám két hét is eltelt, mire odajutott. Vidékre kellett utaznia, hogy részt vegyen egy exhumáláson, és utána napokat töltött a törvényszéki orvosi intézetben. De nem feledkezett meg ígéretérıl, és egy reggel bejelentés nélkül betoppant az Atomfizikai Kutatóba.

Balla professzor még nem volt bent, Somogyi két fiatalabb kollégával egy kísérlet elıkészítésén dolgozott — Szakács nem akarta megzavarni ıket. Leült a hallban, és szóba elegyedett az ott ténfergı hivatalsegéddel.

— Kossuth? — Az öreg ábrázata felderült. — Azt elfogadom, én is azt szívok. Nincs ízük ezeknek a füstszőrısöknek. — Tüzet adott Szakácsnak, kifújta a füstöt, nekitámaszkodott a falnak. — A fiatalabbja Fecskét szív meg ilyesmit, azt mondják, az egészségesebb.

— Felnevetett. — A professzor úr meg, úgy látszik, vissza akar fiatalodni, amióta felgyógyult, ı is Fecskét hozat velem mindig. De én már megmaradok a Kossuth mellett. Amióta gyártják. Negyvenöt elıtt meg Leventét szívtam, tetszik még emlékezni rá?

— Hol voltam én még akkor, bátyám! — nézett a hivatalsegédre. —

Csak nem a tüdıráktól fél a professzor úr?

— Az lehet. De hát az ember meglett férfi korában ne változtasson már a szokásain. Én legalábbis azt mondom... — Kiegyenesedett, kifelé fülelt. — Na jön már. Sose használja a liftet, most mindig gyalog jön fel a lépcsın, pedig három emelet az ı korában...

— Sportol valamit a tanár úr? — kérdezte Szakács, és felállt.

— Errıl nem tudok, kérem. De most szólok az adjunktus úrnak, hogy a tanár úr...

Balla belépett, rápillantott Szakácsra, becsukta maga mögött szobája ajtaját. Ez alatt a néhány másodperc alatt Szakács jól megnézte 58

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak a fizikust. Idıs, szikár férfi, szeme szürke, haja fakószıke, fiatalabb korában bizonyára sötétebb volt; a szıkék szoktak ilyen észrevétlenül ıszülni. Alattomban — ez a szó jutott eszébe Szakácsnak, és nem tudta megmagyarázni magának, miért. A professzor mozgása gyors, apró mozdulatokból tevıdött össze, tagjai mintha nehezen engedelmeskedtek volna akaratának, s késlekedésüket rándulásszerő sietséggel pótolták.

Ha összehúzott szemmel nézte az ember, úgy, hogy csak az egész figura foltját lássa, a régi filmhíradókra emlékeztetett: a díszszemlén részt vevı csapatok rángatózó futással menetelnek, a császár pedig úgy bólogat, integet és tiszteleg, mint egy marionett-figura.

— Régóta vársz? — kérdezte az elısietı Somogyi. — Miért nem szóltál?

— A János bácsitokkal csevegtem. Láttam a professzorodat egy pillanatra. Nem vonz túlságosan.

— Keresztülnézett rajtad, mi? Nem nagyon rajong az idegenekért.

Persze ha elmondom neki, hogy te vagy az az ember, aki két éve lökést adtál a hyloforézis-kísérlethez...

— A lökést nem én adtam, öregem, a lökést Gatz Vilmos adta. Na mindegy. Tény, hogy János bácsi is...

— Furcsa ember vagy te, Imre. Általában ti valamennyien. Ha ki kell deríteni egy királygyilkosság körülményeit, akkor elmentek az ország túlsó csücskébe, hogy kihallgassatok egy jámbor adóhivatali írnokot, akinek semmi köze az egészhez.

Szakács felállt.

— Jókedved van.

Somogyi nevetett.

— Az öreg vagy három napja normálisabb. Egy fokkal. Úgy látszik, újra bizalmába fogadott; azt mondta, kivesz egy hét szabadságot, valami iszappakolás-sorozatot rendelt az orvos a tarkójára, és ezalatt sem állhat meg a munka. Folytatnom kell, amíg meg nem jön. A jegyzeteit már át is adta. Lehet, hogy tévedtem, hogy túloztam. Az öreg rengeteget produkált, három variációban is megfogalmazta a graviton-elméletét.

Szóval…

— Szóval rájött, hogy nélküled nem megy.

— Mi nem megy?

— A munka. Kénytelen volt belátni, hogy szüksége van rád.

— Mire gondolsz?

— Semmi különösre. Csak arra az egyszerő és emberileg nagyon is megmagyarázható tényre, hogy a baleset után megijedt: szellemi képességeinek megártott az agyrázkódás, és...

— Koponyaalapi törés.

— Mindegy. Na, tehát úgy gondolta, hogy bizonyítania kell. Be akarta bizonyítani, hogy szellemileg friss, egymaga is képes alkotó tudományos munkára, méghozzá nem is a maga jól ismert területén, hanem Krammerén. Az az érzésem, hogy egy idı múlva, ha a gravitonokkal elértek valamit, vissza fog térni a régi munkátokhoz.

Somogyi szkeptikusan vonogatta vállát.

— Amit mondasz, némiképp megnyugtató, csak azt nem értem, miért kellett mindehhez átköltöznie Krammer szobájába.

— Szóval Krammeré volt az a szoba?

59

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Honnan tudod? Nem is beszéltél vele. János bácsi mondta?

— A szoba ajtajára szerelt névtábla csavarjai egészen újak, és a tábla valamivel kisebb, mint a régi volt: az ajtón jól látszik a nyoma, benne a két régi csavar helye.

Alig fejezte be Szakács a mondatot, a professzor ajtaja nagy robajjal kivágódott. Balla megmarkolta az ajtófélfát, és kiabált:

— János! János! Hová tőnt ez az ember?!

— Jó reggelt, tanár úr.

— Jó reggelt. Kérem, szóljon ennek az embernek, már százszor megmondtam neki, hogy ne sajnálja a szenet, főtsön nekem tisztességesen. Meg kell itt fagyni! — Hirtelen abbahagyta, Szakácsra pillantott. Somogyi megmozdult.

— Engedje meg, tanár úr, hogy bemutassam régi iskolatársamat és barátomat. İ az, aki két évvel ezelıtt kinyomozta a Gatz-ügyet.

A tanár szeme felvillant, elmosolyodott, barátságosan kezet rázott Szakáccsal.

— Örülök, hogy megismertem; tessék, jöjjenek hozzám! —

Elıreeresztette vendégét, és nagyon barátságos hangon tovább beszélt:

— Csak nincs megint valami titokzatos bőnügy a láthatáron? A technika fejlıdésével a bőnüldözı szervek egyre inkább rászorulnak a tudósokra, és egyre kevesebb szerepe lesz az úgynevezett intuíciónak; nem így van, százados úr?

Szakács

körülnézett

a

könyvekkel,

folyóiratokkal

lezsúfolt

dolgozószobában. Balla hatalmas íróasztala sarokra fordítva állt a félig nyitott ablak mellett; a hosszanti falat egyetlen nagymérető beépített könyvespolc foglalta el, a másik oldalon kényelmes fotelok között dohányzóasztalka állt. Az ajtó melletti sarokban gubbasztott a régimódi, zöld csempékbıl rakott kályha, ár miatt a professzor a hivatalsegédet reklamálta.

Balla már íróasztala mögött ült, oda várta a nyomozó válaszát.

— Még mindig csak fıhadnagy vagyok, professzor úr — nevetett Szakács, és letelepedett az asztalka mellé.

— Nálunk nem osztogatják olyan könnyen azt a bizonyos harmadik csillagot. De ami a tudományos módszereket és az intuíciót illeti, nem hiszem, hogy a technika fejlıdése alapjában megváltoztatná egy kriminalista gondolkozásmódját. Én nem is szeretem használni ezt a szót: intuíció. Inkább megérzést szoktam mondani. Megmagyarázni nem tudom a dolgot persze, de néha, éspedig rendszerint akkor, amikor a nyomozás holtpontra jut, támad valami megérzésem, és az esetek nagy százalékában be is válik. A professzor kétkedve mosolygott.

— Tehát tagadja az egzakt tudományok fejlıdésének szerepét?

Hogy az élet minden területén egyre nélkülözhetetlenebbekké válnak?

— Szó sincs róla. De bocsásson meg, jobban bízom a magam agytekervényeiben, mint az önök computerjének tranzisztoraiban.

Balla felnevetett.

— Nem rossz riposzt. Tempónyerés, fejvágás. És a találata ült. Ezek szerint ön úgy tartja, hogy egy nyomozónak elsısorban érzékeny lelkőnek kell lennie? Mint egy szeizmográfnak? — Szakács már nem felelhetett, az íróasztal bal sarkán megcsendült a telefon, Balla oda se nézve felvette a kagylót. — Igen, Balla... Egy pillanat... — Búcsúzó 60

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak mozdulattal vendége felé nyújtotta kezét. — Bocsásson meg, a mővelıdésügy keres; nagyon örültem, látogasson meg máskor is.

Szakács az ajtóból visszanézett. Balla asztala mögött ült, rendkívül gyorsan magyarázott valamit a vonal másik végén levınek; jobbja gyors, ideges gesztusokkal mozgott a levegıben; egyszer csak jobb fülére szorította a kagylót, és bal kézzel magyarázott tovább.

— Nos? — kérdezte Somogyi, mikor az ajtó becsukódott mögöttük.

— Mit gondolsz?

— Azt gondolom, hogy kerítsd elı a János bácsit, és rakass a kályhára vele, mielıtt újra dühbe gurul a gazdád. Miért nem csukja be az ablakot, ha fázik?

Somogyi némán vállat vont, azután kitört:

— Azt ne kérdezzem meg tıle, miért nem hord lúdtalpbetétet? Hagyj nekem békét ezekkel a marhaságokkal!

— Az elıbb még derős hangulatban voltál. Ne izgulj, hadd utazzék el az öreg, kipiheni magát, és minden rendbe jön. Egyébként: egymagában megy Hévízre?

— Nem, a lányával utazik. A felesége már nem. Zsófi nagyon szereti az apját, és ahová csak lehet, kíséri.

— Szerencse, hogy Göteborgban nem volt mellett — morogta Szakács, és búcsúzott.

— Mikor látlak?

— Te most dolgozni fogsz két hétig, hogy újra bebizonyítsd az öregnek önmagadat. Nem foglak zavarni. Majd utána.

Hirtelen nyílt Balla ajtaja.

— Jó, hogy még itt van, kolléga úr. Kérem, kerítse már elı nekem azt a kazánfőtıt. És jegyezze fel: mihelyt visszajöttem, nekiesünk a Computer I-nek. Ki kell venni a memóriaegységét, és bekötni a Computer II-be. — Somogyi tágra nyitotta szemét, de Balla folytatta: —

— És kérem, szerezze meg nekem a kijevi betatron pontos adatait, lehet, hogy igénybe kell majd vennünk; az sem ártana, ha máris felvenné velük a közvetlen érintkezést. — Körülnézett. — Más, azt hiszem, nincs.

— Mindent elintézek — mondta Somogyi csendesen —, és azzal is egyetértek, hogy a Computer II. memóriaegysége valamivel modernebb, de a Computer I. mőködési sémája...

A professzor idegesen felnevetett.

— A memóriaegység tárolja a mőveleti utasításokat adjunktus úr! A Co. II. mőködési sémáját pedig, ha nem alkalmazkodik spontán, majd meg fogjuk változtatni…

Szakács

még

Ballaék

elutazása

elıtt

elhatározta,

hogy

megismerkedik a professzor lányával, méghozzá Somogyi tudta és segítsége nélkül. Semmiképpen sem akarta, hogy akár Somogyi, akár maga

Zsófi

újra

elkezdjen

töprengeni

a

professzor

megmagyarázhatatlan viselkedésén, és ami még fontosabb, nem másodkézbıl, Somogyi Gáboron keresztül akart hírt kapni, mi történt Ballával Hévízen, használtak-e a rádiumos iszappakolások. S

elhatározta, hogy szabad idejét nem kímélve, mindenképpen végére jár ennek a dolognak: ha a professzorra gondolt, különös, bizonytalan 61

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak érzés, valami viszolygásféle lepte meg, ı pedig nem szerette az ilyesmit.

Gábort viszont nagyon szerette, mindenképpen segíteni akart rajta.

Zsófiról csak annyit tudott, hogy az Idegenforgalmi Hivatalnál dolgozik, még látásból sem ismerte. De Zsófi munkája nagyon megkönnyítette dolgát — egy héttel Balláék hazaérkezése után benyitott az Idegenforgalmi Hivatal központjának halijába. Az Informations feliratú ablak mögött karcsú, barna leány ül, kedves mosollyal magyarázva valamit egy cigányprímás külsejő, köpcös férfinak, akirıl késıbb kiderült, hogy a dzsaipuri maharadzsa személyi titkára, és mindenáron különrepülıgépet akar kapni Hamburgba. Szakács megállt az ablak elıtt; a lány felnézett:

— Yes?

— Sosem tudtam, hogy a yesszel kérdezni is lehet — állapította meg Szakács. — Most már ennyivel is többet tudok. Egyébként mibıl gondolta, hogy angol vagyok?

A lány elmosolyodott.

— Olyan a profilja, mint az Oxford University fizika-professzoráé.

— Ilyen jól ismeri az angol fizikusokat?

— Félig-meddig családi alapon — mondta a lány mosolyogva, azután átváltott a hivatalos hangra: — Parancsoljon.

— Kérem, legyen szíves megnézni, van-e Budapest és Göteborg között közvetlen repülı-összeköttetés.

Míg a lány karcsú ujjai a menetrendet pergették, Szakács elnézte: le nem tagadhatná az apja, ugyanaz a keskeny arc, magas homlok, hosszú, keskeny kézfej; csak a haja... Azt biztosan az édesanyjától örökölte.

— Közvetlen sajnos nincs. Legalább egyszer át kell szállnia, de akkor Hamburg felé kell repülni. Ha viszont a rövidebbik utat választja, akkor Berlinben és Koppenhágában is át kell szállnia.

— Köszönöm, majd meggondolom. De azt hiszem, akár így, akár úgy, mindenképpen hamarabb és kényelmesebben jutok el Göteborgba így, mint teszem azt… teszem azt, gépkocsin.

A lány pillája megrezzent, azután szembenézett Szakáccsal.

— Mire céloz?

— Bocsásson meg — mondta a nyomozó csendesen —, eszem ágában sem volt megbántani, de amikor a fizikusokat emlegette, meg akartam bizonyosodni, hogy valóban Balla Zsófiával beszélek-e. Most már biztos vagyok benne.

— Mit akar tılem?

— Segíteni akarok. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Szakács Imre vagyok.

A lány arca kisimult. Komolyan, de barátságosan nézett a férfira.

— Szakács Imre! Gábor barátja, ugye? Elmondta magának Gábor, hogy apám a baleset óta...

— Elmondta.

A lány megrázta fejét.

— Amit neki mondanak az orvosok, az persze hazugság. De az is, amit nekem mondanak... És... — Megcsendült a telefon. — Tudja mit?

Én egy fél órán belül végzek itt. Megvárna valahol? Mondjuk, ott —

kimutatott a nagy tükörablakon az átellenes oldalra.

62

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Szakács átpréselte magát a zsúfolásig telt presszó székei között, álldogált vagy tíz percet, amíg végre felszabadult egy asztal, azután megpróbálta rendbe szedni gondolatait.

Ez a Balla, amióta felgyógyult és hazajött, valami különös feszültséget kelt maga körül, akár a munkatársairól, akár családjáról van szó. Zsófi arcán ugyanaz a bizonytalanság, értetlenség és aggódás tükrözıdött, mint Somogyi Gáborén, amikor elıször állított be hozzá panaszkodni. Gábornak kétségtelenül igaza volt abban, hogy ez az ügy, a Balla-ügy, nem rendırségi ügy. Nincs bőnügy, nincs mit nyomozni. Ám az a tény, hogy ı hazudott Gábornak, hogy igyekezett elkenni a professzor viselkedésének kirívó csúcsait, az... Az azt mutatja, hogy még sincs rendben a dolog. Nincs rendben, mert mindaz, amit Somogyi Gábor mesélt, amit a János bácsi mesélt, és amit ı maga látott és hallott, az azt mutatja, hogy Balla viselkedését nem lehet a baleset megrázkódtatásainak tulajdonítani. Valami nagyobb, alapvetıbb ok...

Valami... És a sejtés, a híres sejtés még mindig nem ködlött fel. Még nyomokban sem észlelhetı. Bár talán itt-ott... Egészen halovány nyomokban. Hát akkor szaporítsuk meg a nyomokat, igyuk meg ezt a kávét, és hallgassuk meg, mit mesél Zsófi. Ha a halovány nyomok nem hazudnak, kell hogy a lány valami lényeges dologról meséljen.

Mire Zsófi megérkezett, egy tőt sem lehetett volna elejteni a helyiségben. A lány számára ırzött üres széket ötször is el akarták rekvirálni, de Szakács fagyos képpel továbbintette ıket.

— Nagyon megvárattam?

— Pontosan egy fél óra volt. Ahogy megbeszéltük. És nem fogom sokáig feltartani. Nem fogok sokat kérdezısködni sem. Csak azt mondja el, amit akar.

— A betörıket is így szokta vallatni?

— Nézze, Gábor ezzel a mondattal állított be hozzám: „Tudom, hogy ez nem rendırségi ügy..." — és igaza volt. Csak segíteni akarok, mert érzem, hogy valami nem stimmel. Hogy mi, azt még nem tudom.

Beszéljen.

— Hogy apám a baleset óta megváltozott — kezdte a lány —, azt tudja. Nagyon sokáig, hónapokon át nem bántam, mert boldog voltam, hogy egyáltalában életben maradt, hogy meggyógyult, hogy megmaradt tudósnak. Azokat az apróságokat, amikrıl Gábor biztosan beszélt magának, csak a balesetnek tulajdonítottam, és reméltem, hogy el fognak múlni. Tudja, mire gondolok.

— Azt hiszem, tudom. Magam is láttam, beszélgettem is az édesapjával. Olyasmire gondol, ugye, mint az a kapkodó, koordinálatlan mozgás, az ideges kitörések és így tovább. Használt neki Hévíz?

A lány vállat vont.

— Nem is tudom. Az ideges beszédmodorhoz, a kapkodó mozgáshoz már annyira hozzászoktam egy fél év alatt, hogy szinte észre sem veszem. És nem is ez a fontos. Ezek apró tünetek, a karambol következményei. Mint ahogy az is a balesetnek tulajdonítható, hogy kihagy az emlékezete. Le kellett szoknom róla, hogy régi dolgokról, az én kislánykoromról, anyámról beszéljek neki. Hanem — abbahagyta, tétován nézett Szakácsra, az biztatóan rámosolygott, és a lány folytatta:

— Ez az amnéziás jelenség egyszer nagyon furcsa és nagyon kínos 63

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak módon jelentkezett. Alig egypár héttel azután, hogy hazajött, azt hiszem, még

novemberben

történt.

Déltájban

telefonál

nekem

az

Idegenforgalmiba, hogy elıreláthatólag késın fog hazajönni, be akar fejezni valamit az Intézetben. Én hatkor otthon voltam, nyolcra programunk volt Gáborral, nyugodtan készülıdtem. Papa még fél nyolckor sem volt otthon. Betelefonáltam az Intézetbe, Gábor épp akkor indult hozzánk, és azt mondta, papa már hatkor otthagyott mindent, és elment. A programunk persze elúszott, félórás telefonálgatás után tudtuk meg, hogy rosszul lett, a mentık bevitték a Szobi utcába, oda kellett érte mennünk.

— Hol itt az amnézia?

— Gábornak el se mertem mondani, mit mesélt a mentıorvos, aki bevitte. Még elıtte is rejtegetni akartam... Érti? Még elıtte is!... Szóval a mentıorvos elmondta, hogy egy pasaréti OTP-lakásból kétségbeesetten telefonáltak, hogy küldjenek kocsit, egy zavaros beszédő, idısebb férfi becsengetett a lakásukba, és gorombán felelısségre vonta ıket, miért nem adták még le a kulcsot a házmesterhez. Azt hitték, részeg, szelíden megmagyarázták neki, hogy ebben a lakásban ık laknak; erre elhallgatott, álldogált egy kicsit, aztán megkérdezte, mióta laknak itt.

Megmondták neki, hogy október elseje óta. Érre rosszul lett, elveszítette az eszméletét, ık meg kihívták a mentıket. Érti ezt?

— Kik laknak ott?

— Egy vadidegen házaspár. Még a közelben sem lakik ismerıs.

— Folytassa!

— Nincs folytatás. Ilyesmi nem fordult elı többször. De az eset óta visszahúzódó lett, régi barátait kerülte, zárkózottá vált. Még velem szemben is. A családtagokról szóló anekdoták, amiken annyit szórakoztunk régebben, teljesen elmaradtak. Csak a munkájáról lehetett beszélni vele és a jövırıl. A múlt mintha teljesei meghalt volna számára.

És aztán most, Hévízen… Tudja, hogy egy ilyen beutaló mindig lutri.

Idegen emberek kerülnek össze, és kénytelen-kelletlen együtt élnek heteken át. Nagy ritkaság, ha két olyan akad össze, akik ízlésben, érdeklıdési körben...

— Értem — szólt közbe Szakács. — Az édesapja idegrohamot kapott, mert nem talált megfelelı beszélgetı partnert.

— Dehogy! Az nem lett volna olyan ijesztı. Épp az a furcsa, hogy papa olyanokat csinált, amit egyáltalában nem vártam tıle. Azelıtt, úgy értem: Göteborg elıtt, sportolt ugyan, de csak olyan... Mindig azt mondta: sportolni úgy kell, ahogy egy angol lord sportol, kedvtelésbıl, magáért a sportért, és nem a rekordokért. Úszott, turistáskodott, evezett, teniszezett. Egy sport volt, amit nagyon utált: a pingpong. Elkorcsosított tenisznek nevezte, mélyen lenézte. A pingponglabda pattogása halálosan fel tudta idegesíteni, pedig nyugodt ember volt — szomorú mosollyal tette hozzá: — azelıtt.

A felszolgáló letette eléjük a kávét; Zsófi egy darabig némán kavargatta, azután fel sem nézve folytatta:

— Olyan gyerekes dolognak tőnik az egész, szinte szégyellem elmondani. Papa két teljes héten át minden szabad óráját a társalgóban felállított pingpongasztalnál töltötte. Mikor csak úgy mellékesen 64

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak megkérdeztem, mi ütött bele, azt mondta, hogy az orvos nagyon helyesli az ilyen könnyő testmozgást.

— És nem idegesítette a labdapattogás?

— Nem. És minden játszmát életre-halálra játszott! Mintha kicserélték volna. És ami a legszörnyőbb volt számomra... — Szakács nem szólt közbe, kávéscsészéje felett figyelmesen nézte Zsófit, ahogy önmagával küzdve mégis elszánja magát. — Gábornak nem mondhattam el, és nem mondhatom el ezt, de végül is el kell mondanom valakinek.

— Nem fogok Gábor elıtt beszélni róla. Mondja, Zsófi.

— Tudja, hogy mi Gáborral rövidesen megesküszünk. Úgy tervezzük, hogy az ısszel. Sosem gondoltam volna, hogy apám mellıl menekülnöm kell majd.

— Mi történt?

— Egymás mellett volt a szobánk. Vacsora után, lefekvés elıtt, itthon az ı szobájában szoktunk beszélgetni egy kicsit, amióta anyám meghalt, mindig. Hévízen is így volt. Illetve így lett volna. De a második naptól kezdve... Mihelyt kettesben maradtunk, papába belefagyott a szó, csak ült és nézett, nézett rám olyan különös tekintettel, hogy... Nem az apám nézése volt, egy idegen férfi nézett rám. Befutottam a szobámba, és bezártam az összekötı ajtót, így volt ez addig, amíg haza nem jöttünk.

Papa egy szó megjegyzést sem tett, de néha, amikor azt hitte, nem látom, ugyanazzal a tekintettel nézett rám.

— És itthon? Mikor hazajöttek?

— Amióta az eszemet tudom, elıször történt meg, hogy magamra zártam a szobám ajtaját. És azóta mindig. Nem tudom, mi lesz. Nem tudom...

Szakács felállt, majd hirtelen leült. Nem, itt, ebben a tömegben nem lehet hátratett kézzel fel-alá járkálni. Pedig most arra lenne szükség, hogy összerázódjék és összeálljon a mozaik. A színes töredékek már majdnem mind együtt vannak, egy-két darab hiányzik csak, azt pedig könnyen pótolja a fantázia. De itt... Viszont a lányt meg kell nyugtatni, mert a dolog bonyolult; Balla viselkedése, egész személyisége annyira...

Úgy van, annyira ellentmondásos, hogy csak akkor van remény a valóság kiderítésére, ha a környezete teljeser nyugodt, normális. Mi lenne például, ha...

— Mondja, Zsófi, mi lenne, ha nem várnának ıszig. Persze ez magánügy, nem szólhatok bele, de ha már megtisztelt a bizalmával...

Zsófi a fejét rázta.

— Nem, azt hiszem, ezt nem lehet megcsinálni. Papi teljesen kiborulna, ha ilyen hirtelen magára hagynám. És én szeretem az apámat, így, ebben az állapotában is. Szeretem, és aggódom érte.

— Megértem magát — mondta Szakács lehajtott fejjel, de csak a szája beszélt, agya kétségbeesetten koncentrált, hogy megfogja a pingpong és Balla egyáltalában nem apai nézése közötti kapcsolatot, de hiába.

A megoldás, amit sejtett, úgy csusszant ki újra meg újra tudatából, mint a pisztráng, amit kézzel próbál valaki megfogni a patak vizében. —

Megértem, és azt hiszem, teljesen igaza van. — Felnézett. — Most persze azt hiszi vagy reméli, hogy én öt percen belül magyarázatot 65

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak adok. Ne várja. Megígértem, hogy segítek. Meg is fogom tartani a szavamat. De idıre van szükségem. Kérem, legyen türelemmel.

— Idı... Napról napra rosszabb. Tébolyító!

— Ki kell tartania. És tudom, hogy ki is fog tartani.

— Megpróbálom.

Szakács

némi nehézségek

árán

kiverekedett három nap

szabadságot Gerétıl. Arra a kérdésre, hogy miért olyan fontos ez neki most, csak ennyit mondott:

— Magánügy, Laci, de lehet, hogy közügy lesz belıle.

— Felcsaptál jósnak? Na mindegy, legyen neked három nap.

Szakács ez alatt a három nap alatt megkeserítette a Széchényi Könyvtár hírlaptárosának életét. Kihozatta vele a Svenska Dagbladet elızı évi évfolyamát, azután egy 1948 évi Képes Sport-sorozatot. Ezzel eltelt egy nap. Másnap immunbiológiai szakcikkeket követelt a tisztviselıtıl, kapott is vagy nyolcat — angolul, oroszul és németül, ezzel a második nap is eltelt. A harmadik napon újra visszatért a sporthoz, és végigböngészte a Magyar Vívószövetség évkönyveit, a felszabadulás évétıl kezdve egészen a legutolsóig. Különös figyelmet szentelt minden egyes számnál a versenyek közben történt diszkvalifikálásoknak.

S a negyedik nap reggelén elégedett képpel jelentkezett Gerénél.

— Na, mi van a magánügyeddel? — kérdezte a százados.

— Egyelıre még mindig magánügy, és azt hiszem, rendben lesz.

— Lesz belıle közügy?

— Ki tudja? Ahhoz várnom kell még Gábor-napig. És az, ha jól tudom, március 24-én lesz. Tehát több mint egy hónap múlva.

— Gábor-nap és közügy? — Gere úgy nézett beosztottjára, mint egy félbolondra. Azután sóhajtott, legyintett. — Na jó. Addig is vedd át ezt a közügyet — és hatalmas paksamétát tolt Szakács elé.

— Mi ez?

— Jogtalan jármőhasználat, hosszú sorozatban. Az ürge huszonhét esetben nyergelt meg le nem zárt motorkerékpárokat, és addig zavarta ıket, amíg be nem sült a tengelyük.

— Barbár — vélte Szakács, és most ı sóhajtott. — És persze mind a huszonhét kárvallottat nekem kell kihallgatnom.

— Szürke hétköznapok — Gere ezzel bocsátotta el a fıhadnagyot.

A Tudományos Akadémia osztályülése semmi szenzációval nem kecsegtetett. A Rádiónak, a Tv-nek nyoma sem volt, újságíró is csak egy lézengett a folyosón; kis vidéki lap riportere, akit egyévi slapajkodás után elsı ízben küldött Pestre önállóan a fıszerkesztıje, hogy valami érdekes fıvárosi anyagot hozzon, s ı épp a Tudományos Akadémiában remélte ezt megtalálni. Szakácsnak azonban pontosan egy ilyen napra, egy ilyen érdektelen, szürke hétköznapra volt szüksége. Hallgatta a számára kínaiul hangzó felszólalásokat, és el-elnézte a karzat túloldalán egymagában üldögélı szakállas, ifjú riportert, aki buzgón jegyzett. Balla a nyolcadik helyen szerepelt a felszólalók között, tehát körülbelül egy órái kellett várnia, míg végre megjelent az elıadói dobogón a professzor sovány alakja. A riporter ekkorra, úgy látszik, belefáradt a tudományba, és macskaléptekkel kisomfordált a karzatról. Szakács volt az egyetlen kívülálló a tudomány megszentelt berkében. Elırehajolva figyelte Ballát.

66

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Fejtegetésének érdemi részébıl természetesen nem sokat értett; egy dolog fogta meg figyelmét: Balla professzor a szóban forgó és kidolgozásra váró feladattal kapcsolatban szinte rögeszmeszerően vissza-visszatért a jövıre, az elkövetkezendı évtizedekre, és olyan magától értetıdıen beszélt húsz-harminc évvel késıbbi dolgokról, mintha eszébe sem jutna: ez alatt az idı alatt egészen új tudósnemzedék fog majd felnıni, hogy kézbe vegye a tudományos munka irányítását.

Balla már több mint húsz perce beszélt. Odakinn lassan bealkonyodott. Az osztályülést vezetı akadémikus megnyomott egy csengıt, és intett a belépı hivatalsegédnek. Az bólintott, bekapcsolta a világítást. Harminc napfénycsı villant fel egyszerre, és az emelvényen álló Balla arca a hirtelen fényben hullasápadtnak tőnt: két szemgödre sötét, halántéka horpadt, nyakában gyorsan lüktet egy ér. Szakács elırehajolt, hogy jobban szemügyre vegye. Balla egy pillanatig mozdulatlanul állt, s Szakács akkor meglátott rajta valamit. Valamit, amirıl úgy érezte, hogy homályos sejtéseinek tiszta körvonalat ad.

Körvonal? Igen, körvonalat látott. Balla gyér hajzata alatt körbefutó vonalat, amit a kékesfehér csıfény feketének mutatott. Egy pillanat volt az egész, Balla feje gyors, madárszerő mozdulattal elfordult, és a vonal eltőnt.

Szakács sietve hagyta el az Akadémia épületét. Kavargott a gyomra.

Este sokáig álmatlanul hánykolódott, amíg sikerült elaludnia.

Álmában Münchhausen báró egyik figuráját látta, ahogy megemeli kalapját, és vele együtt koponyája ezüstbıl készült felsı részét. A háttérbıl skalpokat lobogtató indiánok vágtattak elı; aztán az álom egy villanásával Borneó fejvadászai közé röppent, onnét Dél-Amerikába, a zsugorított fejek hazájába; végül arra ébredt, hogy Hamlet sírásója rettenetes csörgéssel dob vissza egy koponyát a gödörbe.

Az ébresztıóra csörgött. Szakács zúgó fejjel tápászkodott fel; félálomban állt a zuhany alá, és csak akkor érezte magát újra embernek, mikor az elsı korty cukor nélküli kávé keserősége elöntötte nyelvét.

Március 23-a volt, reggel hét óra. Szakács gyalog sétált a Fıkapitányság felé, újra végigfutva a Balla-ügy minden részletén.

Fáradt, ideges, megöregedett volt a professzor ott az Akadémián, mozdulatai egy árnyalattal még rángatózóbbak, mint amikor legutóbb látta. Újra feltőnt elıtte Balla alakja, ahogy szenvedélyesen ontja magából a mondatokat, és közben néha a magasba rántja és újra leejti...

úgy van: a bal karját. Jegyzetei a jobb kezében, és baljával gesztikulál...

Nem világos, Imre, még mindig nem kristálytiszta? Belevágni, megbizonyosodni! Most már ne tapogatózásra, puhatolózásra fordítsd a holnapi Gábor-napot, hanem a hogy bizonyosságot szerezz. Amikor Gábornál jár feltőnt neked az a rengeteg pásztorfaragás — valamennyi Gábor nagyapjának a keze alól került ki. És bíztál abban, hogy ez alkalmat fog adni gyanúd igazolására. Még nem tudtad, csak érezted.

De most már tudod, csinálj. Most már tudod, hogy azt a körtefából faragott feszületet fogod felhasználni, és azt is tudod, hogyan. Nemhiába ültél negyedórán át Balla professzor dolgozó szobájában, szemed meglátta és jól megjegyezte az emblémaként falra szegzett régi cégtáblát, amit Balla nyílván „kegyeletbıl" nem távolított el: 67

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak ANTON KRAMMER

BÜRGERLICHER KUPFERSCHMIED

ZU BERN

A szemed megjegyezte, és lám, itt az idı, hogy végre elıvedd!

— Délután be kéne menni a Levéltárba — motyogta befordulva a kapun. — Csak el ne felejtsem... És Gábor... Vele majd telefonon...

Zsófinak nem kis munkájába került, míg rábeszélte apját a Gábor-napi látogatásra, némi ravaszsággal azonban célhoz ért. Balla nemegyszer

kijelentette

elıtte,

hogy

utálja

az

úgynevezett

rendezvényeket, bármilyen indokuk legyen is, arról meg szó sem lehet, hogy évfordulót, születésnapot, névnapot az Intézetben ünnepeljenek.

— Akinek valami ilyesmije van, és ragaszkodik tradíciókhoz, az hívja meg a kollégáit a lakására.

Nos, Gábor Zsófi tanácsára pontosan ezt csinálta. Három kollégáját hívta meg, köztük természetesen Ballát is, és a professzor kénytelen volt jó képet vágni a dologhoz. S azt is tudomásul kellett vennie, hogy Zsófi is, Szakács Imre is hivatalos a Gábor-napi koccintásra. Szakács érkezett elsınek.

— Ne felejtsd el, Gábor, amire kértelek. Nagyon fontos.

— Miért gondolod, hogy az öreget érdekelni fogják ezek a faragványok?

— Lehet, hogy egyáltalában nem fogják érdekelni, de engem igen.

És az öreg kénytelen lesz jó modorúan érdeklıdni. Elvégre itt nem a fınököd, hanem a vendéged, és te vagy az ünnepelt.

— Jó, jó, de...

— Kisebbségi érzésed van talán?

— Ez nem kisebbségi érzés. Ez valami más. Valami furcsa viszolygás. Nem tudom, mi. Az utóbbi napokban rettenetesen megöregedett. Hirtelen. A haja, mint a ritka kóc, a halántéka besüppedt; valamelyik nap bementem hozzá, és ahogy felnézett, a szeme két sötét gödör volt... Mintha egy koponya nézett volna rám. Egy halott ember...

— Ne fantáziálj. Te, errıl jut eszembe: észrevetted a fején azt a skalpnyomot?

Somogyi vállat vont.

— Fontos? Elvégre nem plasztikai mőtétje volt, és férfi. Arra a tarkóján levı hegre gondolsz?

— A tarkóján? Körül, az egész koponyáján!

Somogyi idegesen nevetett.

— Csak nem gondolod, hogy Svenson skalpolással foglalkozik?

Különben is a dolognak ez a része nem érdekel. Sokkal inkább izgat az, hogy úszom meg a mai délutánt. Te meg titokzatos vagy, mint egy szfinx. Szép kis névnap!

— Nem vagyok én titokzatos. Hanem... Valamit mondj még meg nekem. Mondd, annak idején, a baleset elıtt, Krammer nem udvarolt Zsófinak?

— De igen — válaszolt Somogyi kedvetlenül —, viszont hogy jön ez most...

Csengettek. Az egyik kolléga érkezett, s percekkel késıbb a másik.

Somogyi Szakács kívánságához híven nagyapja faragványait mutogatta 68

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak a vendégeknek. Negyedórán belül tele volt velük az asztal, és a házigazda állandóan újabbakat vett elı. A feszület nem volt közöttük.

Az

is

Szakács

óhajának

megfelelıen

történt,

hogy

a

pásztorfaragások szem elıtt maradtak a legnagyobb rendetlenségben, még akkor is, amikor már régen az Intézet igazgatójáról folyt a szó az értetlenségnek és a fantáziadús találékonyságnak azzal a keverékével, ami nemcsak a bevásárlás közben fecsegı asszonyokat, hanem a tudomány embereit is jellemzi. Az egyik kollégának az volt a véleménye, hogy Balla egyszerően a korán öregedı emberek fajtájához tartozik, s hogy a baleset megrázkódtatásai csak siettették ezt a folyamatot.

Magyarán: a professzor kezd szenilissé válni.

A másik kolléga éppen ellenkezı véleményen volt. Szerinte Balla akaraterejének és szellemi képességeinek teljes birtokában van, sikerrel küzd

a

test

öregedése

ellen;

ideges

kitörései,

rapszodikus

elerıtlenedései ennek a küzdelemnek hullámvölgyei. Szenvedélyesen vitáztak, a tudósok makacsságával. Somogyi sem, Szakács sem foglalt állást. Szakács a színielıadást figyelı rendezı szemével nézett, Somogyi pedig... nos, Somogyi szinte se látott, se hallott az idegességtıl.

Végre Balla és Zsófi is befutott. Balla pontosan olyan volt, mint amilyennek Somogyi leírta. Arcbıre pergamenszerő, mozdulatai idegesek, de fáradtak. Haja még a tompa szobavilágításban is rosszul takarta a mőtét nyomát. Erıltetett kedvességgel beszélt, mondatait kínos pontossággal fogalmazta. Fejét, hátát mereven tartotta.

— Úgy látszik, most majd ízületi bántalmakkal kell kínlódnom —

mondta Somogyihoz fordulva. — Örüljön, kolléga úr, amíg fiatal, és használja ki az idejét. Az ember többnyire késın jön rá a dolgok megváltoztathatatlanságára.

— Megváltoztatni nem lehet a tényeket — mondta az egyik fiatal kolléga —, de korrigálni, legalábbis bizonyos mértékben...

— Azt sem lehet — legyintett Balla. — Az ember megpróbál lázadni a biológiai törvények ellen, azután belátja, hogy lehetetlent próbál.

Lehetetlent, uram... Na, igyunk a fiatalságra...

Somogyi töltött. Koccintottak. Kissé nyomott hangulat ülte meg a szobát. Zsófi aggódva pillantott apjára, de feleslegesen, mert az tartotta magát az orvosi elıíráshoz, és csak egy kortyot ivott. A háziasszony szerepét vállaló leány süteményt kínált; vontatottan újraindult a beszélgetés. Kézenfekvı volt, hogy a szanaszét heverı faragványok adják a témát — Szakács elérte, amit akart: Balla felemelt az asztalról egy jávorfából faragott szobrocskát.

— Érdekes — mondta —, ezek a parasztfaragások...

— Pásztorfaragások, professzor úr — szólt közbe Somogyi.

— Nem mindegy?

— Városi embernek mindegy, de akik a pusztán nıttek fel... Mint a nagyapám. Nem gazda volt, nem zsellér, nem summás, hanem pásztor.

Pontosabban disznópásztor, magyarul: kanász. És haláláig büszke volt rá, hogy egy színtiszta pápista faluban megmaradt kálvinistának. Az igaz, hogy a felesége, a nagyanyám, pápista volt. Az ı kedvéért faragta ezt a feszületet. — Kinyitotta a szekrényt, elıvette a szóban forgó faragványt: a cseresznyefa természetes sötétvörös színe izzott a 69

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

délutáni nap fényében. — Ez volt az egyetlen vallásos tárgyú faragványa. Családi emlék.

Somogyi elhallgatott. Mindössze ennyi volt az, amit Szakács várt tıle. Most kérdı pillantást vetett barátjára. Az alig észrevehetıen bólintott, és tovább akarta vinni a szót, de az egyik kolléga megelızte.

— Múzeumba való — mondta megforgatva a kétarasznyi feszületet.

— Ha nem mondod, Gábor, hogy egy névtelen kanász faragványa, azt mondanám, hogy valamelyik barokk templomból raboltad, mikor Drezdában jártál.

— Furcsa — szólt közbe Szakács —, az ember, úgy értem, a velem egykorú mai ember vallásos elıítéletek nélkül és legrosszabb esetben is pozitív elvek között nevelkedett, de a gyerekkori emlékek mégis kiirthatatlanok. Azt hiszem, halálomig nem felejtem el azt a napot, amikor anyám elvitt a templomba; ötéves lehettem. Kaptam tıle tíz fillért, hogy dobjam a perselybe, bele is dobtam, és el voltam keseredve: nem volt a persely oldalán gomb, amit meg lehetett volna nyomni.

— Csokoládé-automatának nézte? — nevetett Zsófi.

— Ahogy mondja. Szóval a pap pontosan akkor mondta a Páter Nostert; nagymise volt, és én ötéves létemre megjegyeztem egypár szót belıle. Azóta, ha a persely szót hallom, vele együtt hallom ezt is:

„Sanctificetur nomen tuum, adveniat regnum tuum." Nem komikus?

Balla, aki figyelmesen nézegette a feszületet, felpillantott.

— Ez nem általános dolog. Egyáltalában nem. Ehhez hasonló asszociációi majdnem minden embernek vannak ugyan, de az, hogy egy ötéves gyerek megjegyezzen egy számára teljesen értelmetlen 70

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak mondatot... Ehhez az ön agya kellett, uram, a késıbbi nyomozó logikus agya.

— Nem hiszem — kezdte Szakács, ám a másik kolléga belevágott:

— És Mozart? Aki egyszer végighallgatta a San Pietróban Allegri Misereréjét, amit nem volt szabad sokszorosítani, azután hazament, és hiba nélkül lekottázta az egészet. Mind a hat szólamot!

— Az Mozart volt — mondta Szakács. — Én pedig...

— Túlságosan keveset tudunk még az emberi agyról, uraim —

mondta Balla. — És az orvosi tudománynak a kibernetikával párhuzamos szédületes fejlıdése ellenére tamáskodom a közeli teljes sikerben. Nem mondom ugyan, hogy ignoramus et ignorabimus, de... —

legyintett. — És ez különben sem a mi területünk. Fizikusok vagyunk, más a dolgunk — körülnézett, mintha helyeslést várna. A két kolléga buzgón bólogatott, Zsófi zavartan nézett, Somogyi a vállát vonogatta. És akkor gyorsan megszólalt Szakács:

— Csak még annyit errıl a témáról, hogy nem érzem magamat zseninek. Egyáltalában nem. Az ötéves gyerek fogékony agya akaratlanul megjegyezte azt a latin mondattöredéket, eltörülhetetlenül.

De már azt, amit anyám bemagoltatott velem, azt hiszem, sikerült elfelejtenem.

— A magolás ritkán marad meg — mondta Balla. — Mire gondol?

— A Pater Noster magyar változatára.

— Pedig gyerekkoromban én is sokszor hallottam — nevetett Zsófi

—, anyám mindig azt mondta, hogy „úgy kell tudni, mint a miatyánkot".

— Nem hinném, hogy hibátlanul tudom — ismételte Szakács, és hadarni kezdett. — Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezıknek... vétkezıknek... — töprengve abbahagyta, segélykérıén nézett Ballára. Az felkacagott, és tovább hadarta az imát:

— És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsıség, mindörökkön-örökké, ámen! — Felnézett: a két kolléga tapsolt, Somogyi és Zsófi hallgatott, Szakács kutató pillantással nézett rá. Balla lesütötte szemét, feje rebbenve oldalt fordult, akadozva motyogta: — Talán... talán nem jól mondtam?

— Hibátlanul mondta, professzor úr. Ön nyert. Gyerekkori emlékei világosabbak és maradandóbbak, mint az enyéim.

Néhány másodperc szünet következett. Balla zavartan meredt maga elé. Zsófi aggódó arccal felállt, a többiek követték példáját.

— Papa — mondta a lány —, papa, rosszul érzed magad?

— Semmiség — motyogta a professzor —, semmiség. Azt hittem...

Nem, nem hittem. Azt hiszem, egy kis friss levegı...

Somogyi az ablaknál termett, és sarkig tárta, de Zsófi már hozta apja kabátját, s Szakács készségesen tárcsázta a taxivállalat számát. Mikor a csengetés kifutott, s Balla meghallotta a nyomozó rendelését, rákiabált:

— Taxi? Megırült, uram?! Én taxiban? Gyalog megyünk... Gyere, Zsófi... Gyalog!... Gyalog!... — Még a lépcsıházban is ezt hajtogatta.

— Kínos — szólalt meg az egyik kolléga. A másik szótlanul öltözött.

71

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Mikor

végre

kettesben

maradtak,

Somogyi

szemrehányó

szóáradatot zúdított barátjára; Szakács türelmesen végighallgatta, azután ennyit mondott:

— Nem akartam én bántani vagy felizgatni a professzorodat, Zsófit még kevésbé. És persze téged sem. De ez fontos volt. Számomra nagyon fontos. Most már tudom, hogyan kell megelızni a veszélyt.

Hogyan és hol... Nem baj, hogy nem érted, nekem kell az, hogy még ne értsd, ígérem, nem tart már sokáig... Töltenél még egy búcsúpohárral?

Másnap reggel bejelentés nélkül berontott Geréhez.

Egészen röviden elmondta neki, hogy megvan a mozaik utolsó kockája is, s hogy közüggyé ne váljék ez a magánügy, ahhoz még két nap szabadságra van szüksége, méghozzá egy svéd vízum kíséretében.

— Minek néztek ti engem, mi? — kérdezte a százados.

— Hogyhogy?

— A fiam tegnap egész délután a matekpéldáival gyötört. Azokkal, ahol egy kádba két csövön át folyik be a víz, egy csövön meg ki. Ha az egyiket kinyitod, ennyi idı alatt telik meg a kád, ha a másikat, annyi idı alatt. Ha mind a hármat kinyitod, hány éves a kapitány? Ismered ezt a mőfajt. Ez eltartott öttıl hétig. Akkor jött a feleségem a vacsorával, és az csak a kisebbik baj, hogy szerinte a gombapörkölthöz pirított grízt kell adni. Megettem a gombát kenyérrel. De azután tizenegyig rágta fülemet, hogy adjuk el a kék Skodát, és vegyünk helyette egy vajszínő

Wartburgot. Mert a vajszín az olyan... az olyan vajszín. Na jó. Mondom neki, rendben van, de rá fog menni az, amit a horányi telekre tettünk félre. Nem baj, de vajszín. Na jó. Erre ma reggel azt hittem, hogy lesz egy békés délelıttöm idebent, erre már reggel nyolckor bejössz ide azzal, hogy szerezzek neked svéd vízumot! — Felállt, ordított: — Svéd állampolgárság nem kéne?!

— Állampolgárság? — kérdezte Szakács csendesen. — Nem. Az nem kell. Vízumot kértem. Méghozzá minél elıbb.

Gerét csak pimaszkodással lehet lehőteni. Ezúttal sikerült. Gere elhallgatott, leült, csendesen beszélt:

— Megint máriás huncutnak nézel?

— Nem. De muszáj, hogy megszerezd nekem a svéd vízumot. Azt hiszem, egy egészen embertelen tudományos bőntett nyomában vagyok. Be kell fejeznem, végét kell vetnem, Laci. Tudod, hogy nem szoktam a levegıbe beszélni.

— Legalábbis ritkán — ismerte el a százados, és bólogatott. —

Nézd, én tartom a hátam, tartottam már érted nem is egyszer. De nem bukhatom le a te két szép szemedért.

— Nem fogunk lebukni. Nézd, ha lehet, elégedjél meg ennyivel: Balla prof más, mint ami, illetve mint aki volt. Ezért kell elutaznom. Hogy megtudjam, miféle mőtétet hajtottak végre ott fent egy magyar tudóson.

Megkapom a vízumot?

Megkapta. Két napon belül. Mint magánszemély. Ez alatt az idı alatt nem keresett érintkezést sem Gáborral, sem Zsófival. Abban biztos volt, hogy Zsófi nagyon dühös rá, és sejtette, hogy Gábor is. Nem valami barátságosan búcsúzott tıle akkor, a névnapi est után. A nagy Sabena gép indulása elıtt három órával azonban megcsendült a telefonja.

Somogyi jelentkezett: — Át tudnál jönni Ballaékhoz?

72

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Mi történt?

— Az öreget egy fél órával ezelıtt elvitték... Súlyos tudathasadásos tünetekkel. Gyere át, Zsófi kétségbe van esve.

— Tartsd benne a lelket, Gábor. Ha semmi nem jön közbe, holnapután minden tiszta lesz.

Somogyi hangja remegett a hallgatóban:

— Meddig játszod még ezt? Mire jó ez a...

— Maradj nyugton, és vigyázz Zsófira! Én utazom,

— Hová?

— Göteborgba.

Kikötı a Kattegat szoros partján, a Göta folyó torkolatánál. Vasérccel megrakott szerelvények, elevátorod halászati kombájnok, a cellulóze és papír depók s több százezer tonnás teherhajók között száguldozó légpárnás tehertutajok; nehéz gázolajszag, sós pára, ragyogó napsütés, a levegıben cikázó sirályok.

Mit vett tudomásul mindebbıl Szakács? Nem sokat mindössze annyit, hogy kénytelen sétával agyonütni kél órát, mielıtt bejuthat Svenson professzor fogadószobájába. Öt órára jelentette be magát, de háromnál tovább nem bírta a tétlenséget: elgyalogolt a villaövezetbeli fekvı kis magánszanatóriumig, megnézte az épületet, azután a kikötı felé kanyarodott. S céltalan mászkálással agyonütött negyedórák után újra a szanatórium kan pújában állt.

A professzor dolgozószobájában várta. Fiatalabb volt, mint Szakács gondolta — ısz hajú, idıs emberre számított, s helyette egy barnára sült, kisportolt, középkori férfit látott maga elıtt.

Svenson hellyel kínálta, de maga nem ült le; megállt Szakács elıtt, kezében a korábban leadott névjeggyel. A nyomozó várt — hadd kezdje meg a beszélgetést másik. Svenson néhány másodpercig idegesen pattogtatta ujjai közt a névjegyet, végül az asztalára dobta, belevetette magát egy karosszékbe, és megszólalt:

— Tessék, Szakács úr, miben lehetek segítségére!

Kicsit szokatlan ugyan, hogy külföldrıl elızetes bejelentés, értesítés nélkül felkeressen valaki; nyilván sürgıs esetrıl van szó, és szükség törvényt bont. Ön páciens? Mirıl van szó?

— Nem, szerencsére nem én vagyok a páciens. És magam sem tudom, hogy ki a páciens.

— Kérem, ne adjon fel nekem rébuszokat, erre nincs idım. Ha azért jött, hogy ízetlen tréfákkal...

— Gondolja, professzor úr, hogy ezért repültem Budapestrıl Göteborgba?

— Beszéljen — Svenson felállt, újra felvette a névjegyet, elolvasta, ledobta, állva maradt. — Ritkán keresnek fel magyarok. — Szakács hallgatott. — Fıleg Angliából, és... — Idegesen rászólt vendégére: —

Beszéljen, kérem!

— Nem tudom, professzor úr, kihez beszéljek. Az európai hírő

immunbiológushoz,

a

biztos

kező

sebészhez,

Olivecrona

hagyományainak méltó folytatójához, a megszállott kutatóhoz vagy pedig az életet adó orvoshoz?

— Ki a páciens? — kérdezte Svenson fojtott hangon.

73

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Mondtam már, hogy nem tudom. Öntıl szeretném megkérdezni.

Hónapok óta próbálunk rájönni mi, a barátai és rokonai, hogy ki ez az ember, és nem tudjuk.

— Tehát jól sejtettem. Amióta megkaptam a névjegyét, valami állandóan azt súgta,— hogy ön a múlt szeptemberi mőtét miatt keresett fel. Az orvos félt ettıl a találkozástól, a kutató örül neki. Mi van Ballával?

ön nyomozó, nem újságíró, tehát remélem... — tette hozzá hirtelen aggódó hangon.

— Biztosíthatom, professzor úr, hogy beszélgetésünk egyetlen szava sem fog a sajtó birtokába kerülni, sem itt, sem otthon. Kezeskedem érte.

Magánemberként jöttem ide, és magánemberként kerestem fel.

— Mi van Balla professzorral?

— Néhány órával ezelıtt súlyos tudathasadásos tünetekkel bevitték az ideggyógyászatra.

Svenson lassan leült, homlokát tenyerébe támasztotta.

— Ettıl tartottam. Már a múlt év végén tartottam tıle, a legutóbbi idıben pedig már féltem. És nem volt bátorságom hozzá, hogy újra írjak neki.

— Leveleztek?

A svéd felnézett, élénkebben folytatta:

— Október óta hetenként váltottunk levelet. Beszámolt közérzetérıl, munkájáról, szinte naplószerően. Én tanácsokat adtam neki, óvtam a túlerıltetéstıl, megszabtam az étrendjét, életrendjét és így tovább.

Hosszú heteken át mindig postafordultával válaszolt. Már-már úgy éreztem, hogy sikerült, és eljött az ideje, hogy nyilvánosságra hozzam a sikeres mőtétet, amikor levelei megritkultak, zavarosakká váltak.

Kézírása deformálódott, egyre inkább egy más egyéniség nyomait kezdte mutatni, végül aztán egy géppel írt levelet kaptam tıle; karácsony elıestéjén hozta a postás. A levél egyetlen célzást sem tett a mőtétre, kettınk kapcsolatára, mintha mindezt végképp el akarta volna felejteni; ehelyett viszont kötetlen és rapszodikus kitöréseket tartalmazott a jövıre vonatkozólag. Hogy még hosszú évtizedek állnak elıtte tervei megvalósítására, tudományos elgondolásai megalkotására. Hogy az akarat legyızheti a természetet, hogy az ı hatvan felé járó teste engedelmeskedni fog parancsának, és még legalább negyven évig fogja szolgálni. Mondom, nem volt bátorságom válaszolni rá. Küldtem neki egy boldog új évet kívánó kártyát, és vártam. Vártam mind a mai napig.

Homlokát újra tenyerébe hajtotta, hallgatott Szakács megmozdult.

— Csak ennyi a mondanivalója, professzor úr?

Svenson felállt, a szekrényhez lépett, poharakat, üveget vett elı, töltött. Szakács csak egy kortyot ivott, a svéd álltában kiitta poharát, újra töltött magának, kezében a pohárral válaszolt:

— Hallgasson rám, uram. Tavaly szeptember 17-én a szanatórium kapujától két kilométernyire kettıs gépkocsibaleset történt. Természetes, hogy mind a két áldozatot idehozták. Egyiküknek a mellkasa volt összeroncsolódva, másikuk súlyos agyrázkódást és koponyaalapi törést szenvedett. Ez volt a felületes diagnózis. Mire bemosakodtam, Krammer Egonnál beállt a klinikai halál. Asszisztenseim azonnal üzembe helyezték a szív-tüdı készüléket, hogy...

— Hogy a biológiai halál be ne álljon a kísérlet megkezdéséig?

74

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Ön, úgy látszik, mégiscsak bőnügyi térre akarja vinni beszélgetésünket! — csattant fel a svéd. — Nem hajlandó végighallgatni?

— Kérem, folytassa.

— Balla teste teljesen ép volt; ha megengedi, mellızöm a szakkifejezéseket, ép volt, ez azt jelenti, hogy ha az agyvelı és a kisagy nem szenvedett volna jóvátehetetlen sérüléseket, akkor azt mondtam volna, hogy csak karcolások vannak a testén, így azonban Balla professzornak legfeljebb órái voltak hátra. Lehetett szó mőtétrıl?

Lehetett. De csak egyfajta mőtétrıl.

— Ami kitőnıen beleillett az ön kísérletsorozatába.

— Úgy van. De ami egyúttal az egyetlen lehetıség volt. — Svenson lecsapta poharát, felkiáltott: — Ember! Ki az a tudós, aki ne élt volna ezzel az alkalommal, ezzel a tálcán felkínált lehetıséggel, mondja, hol az a sebész?! — Elhallgatott, leült, rágyújtott, csendesen folytatta: —

Igen, ez volt az egyetlen lehetıség arra, hogy a két emberi életet elpusztító balesetet ötven százalékban helyrehozzam. Nincs értelme, hogy hosszasan beszéljek a mőtétrıl... de mégis ennyit: nemcsak az agyról volt szó, hanem a gerincvelı egy részérıl is. Legnagyobb nehézséget a gerincvelı idegeinek rekonstruálása okozta, a többi csak technika, gyakorlat kérdése volt. Nos, uram, ez történt: gyakorlatilag két hullát kaptam, s egy hatórás mőtét eredményeként egy élı embert adtam vissza önöknek. Egy élı, gondolkozó embert. Egy tudós, alkotó fizikust. — Úgy nézett Szakácsra, mint aki a felmentı ítéletet várja.

— Elismerem — felelt az. — De mi az ön véleménye a dolog etikai oldaláról? Hiszen az ön zseniális módszerével egy ember élete, pontosabban énje, személyisége gyakorlatilag a végtelenségig meghosszabbítható más és újra más testben. Mi errıl a véleménye?

— Nem látja a perspektívát? — A svéd újra állva magyarázott: —

Egy nagy mővész, egy nagy tudós énje ily módon éveken, évtizedeken át tovább és újra tovább...

— Biztos ön abban, hogy az az ember ugyanaz az ember lesz? —

Svenson hallgatott. — Ön azt mondta az imént, hogy két halott helyett egy élı embert adott vissza nekünk. Ezt elismerem. De kérdem: kit? Ki az az ember, akit ön visszaadott? Krammer Egon vagy Balla István?

— Krammer Egon a göteborgi temetıben pihen — mondta a sebész csendesen.

— Krammer? Nem, professzor úr. Csak a teste! Csak azt temették el!

A tudata most Budapesten — talán utolsó — harcát vívja Balla István testével.

Csend volt a szobában. Nem is csend, hallgatás. Percek múlva Szakács törte meg:

— Nem gondolja, professzor úr, hogy ez a tudathasadás a természet tiltakozása az ön által említett perspektíva ellen?

Svenson hallgatott. Szakács is. Azután tovább kérdezett:

— És Krammer? Illetve Balla? Szóval... az az ember, az a monstrum, amit ön létrehozott, hogyan reagált arra, ami tudta és beleegyezése nélkül történt, amibe csak beletörıdhetett?

— Beletörıdhetett, vagy változtathatott rajta. Szabadságában állt volna visszaállítani a baleset utáni állapotot, vagyis...

75

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Felkínálta neki az öngyilkosságot, mint a menekülés útját?

— Nem. Erre nem volt szükség. Az életösztön nagyon erıs. És egy logikus elme hamar belátja, hogy az élet még így is érték. Számvetést csináltunk, és azzal búcsúzott, hogy vállalja. Bízott a sikerben, bízott abban, hogy tovább dolgozhat; a hatvan év körüli test fizikai, biológiai hátrányait ellensúlyozta Balla professzor hírneve. Egy kicsit úgy érezhette magát, mint egy pretoriánus, akit váratlanul császárrá emeltek

— elnézést a triviális hasonlatért. Az összes óvintézkedéseket megtettem, megállapodtunk a konspirációs szabályokban. Szerencsére évek óta jól ismerte Ballát. A környezetét, szokásait. Mindenesetre a legnagyobb óvatosságra, a legprecízebb figyelemre, állandó önkontrollra intettem mindaddig, amíg a nyilvánosság elé nem léphetünk a tényekkel.

Szakács a fejét rázta.

— Bámulom önt, de nem irigylem. Erre a lépésre most már nemigen fog sor kerülni. A természet, ahogy mondtam...

— Lehet, hogy igaza van — válaszolt Svenson komoran, és felállt. —

Kudarcot vallottam. Tévedtem. De értse meg, emberileg... mint tudós...

mint kutató... ez a véletlen...

— Ilyen véletlen nagyon ritkán adódik. Merem remélni, hogy a professzor úr életében többször nem fog elıfordulni — nézett komolyan a svédre.

— Biztos lehet benne — válaszolt Svenson.

Éjfélkor érkezett meg Ferihegyre, kettıkor ágyban volt, s ébresztıórája csörgését elaludva, nyolckor ébredt.

Elsı ösztönös mozdulatával a telefonhoz nyúlt, hogy jelentkezzék felettesénél, de Gere valahol a városban volt, nem tudták elıkeríteni neki. Alig tette vissza a hallgatót, készüléke élesen megcsendült. Zsófi jelentkezett.

— Imre? Reméltem, hogy már megjött! — A lány hangja remegett.

— Mi történt?

— Papa ma hajnalban levetette magát az ablakból...

— Gábor ott van?

— Itt.

— Várjanak, rohanok...

Beszámolója rövid volt. Gábor is, Zsófi is iszonyodva hallgatta.

Egyszer sem szakították félbe. Somogyi is csak akkor kérdezett, amikor Szakács egyszer több másodpercen át töprengve hallgatott.

— Hogy jöttél rá?

— Lépésrıl lépésre. Amikor elkeseredve és panaszkodva beállítottál hozzám, egyebek között ezt mondtad: „Mintha kicserélték volna."

Szokásos társalgási frázis, de a fülem meghallotta, és eltette késıbbre.

Aztán jött a többi. A mozaikkockák. Soroljam? Krammer impulzív, ideges egyéniség volt. Fiatal korában ifjúsági kardvívóbajnok; gyızelmeit bal kézzel vívott asszóinak köszönhette. Egyszer diszkvalifikálták, mert jobb kézzel kezdett, és csörte közben áttette kardját a bal kezébe. Késıbb szenvedélyesen pingpongozott, és ugyanolyan szenvedéllyel vezette kocsiját. Dohányzott, kizárólag Fecskét szívott, mert félt a tüdıráktól.

Enyhe klausztrofóbiás megnyilvánulásai voltak, szobájának ajtaján vagy ablakán mindig hagyott egy tenyérnyi rést, és utálta a szők, zárt 76

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak liftfülkéket. Körülbelül fél évvel a göteborgi út elıtt lakáscserekérést adott be, visszautazása után költözött volna át az újonnan épült házba. Az utazás elıtti nyáron, bár sikertelenül, udvarolni kezdett Zsófinak. Lehet, hogy ez a lakáscserével is összefüggésben volt. Végül: az anyakönyvi adatok szerint Krammer Egon, ugyanúgy, mint családjának minden tagja, hő maradt Svájcból ideszármazott ıseinek lutheránus vallásához.

— Rágyújtott, folytatta: — Balla professzor viselkedésében mindezek a tulajdonságok és adottságok több-kevesebb határozottsággal, de felismerhetıen megnyilvánultak Svenson mőtétje óta. Az agy és a test összeférhetetlensége nyilvánvaló volt. Rettenetes koncentráció és lankadatlan figyelem kellett a látszat fenntartásához. Lépten-nyomon és egyre többet hibázott. Ez törvényszerő volt. Emlékszel, Gábor, arra a memóriaegység-cserére a hévízi üdülés elıtt? Zavaros pillanat —

majdnem elárulta magát. De a többi is: ahogy beült a Wartburgodba, ahogy rést hagyott az ablakán, ahogy bal kézzel gesztikulált, ahogy elment a vadidegen lakásba, amit Krammer halála után másnak utaltak ki... Mindez kétségtelenül személyiségcserére vallott. Egyszer azután elmentem egy akadémiai ülésre, és ott, egészen véletlenül megláttam a koponyáján körbefutó vékony heget. Akkor elhatároztam, hogy sarokba szorítom, és bizonyítékot szerzek.

Somogyi megmozdult. — Ma sem értem azt a névnapi miatyánkot.

— Nem? Hát ide hallgass: azt, amit az ember gyerekkorában magától értetıdıen beidegzett, azt csak akkor képes másképp csinálni, ha nagyon odafigyel. A te professzorod pedig akkor már nem volt olyan állapotban, hogy egy ilyen veszélytelennek tőnı témára nagyon odafigyeljen. Krammer, mint említettem, makacsul lutheránus családból származott, Balla pedig katolikus volt. A katolikusok így fejezik be a miatyánkot: „... de szabadíts meg a gonosztól, ámen." A protestánsok pedig még ezt is hozzáteszik: „... mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsıség, mindörökkön örökké ámen." Azt az imát akkor az evangélikus Krammer mondta. Lehet, hogy nevetséges, de számomra ez a bizonyosságot. Azután repültem Göteborgba.

Zsófi, aki mindeddig némán hallgatta Szakácsot, akirıl mintha megfeledkezett volna a másik kettı, nem tudott többé uralkodni magán, és felzokogott. Somogyi odaugrott hozzá, aggódó ügyetlenséggel próbálta nyugtatgatni. Szakács némán hátat fordított, kibámult az át lakon. Amikor már csak halk sírást hallott, megfordulj és ennyit mondott:

— Sovány vigasz, Zsófi, de nem telik többre: a maga édesapja tavaly szeptember

17-én

halt

meg.

Az,

ami

ma

hajnalban

az

idegszanatóriumban történt, nem Balla István professzor halála volt, csak egy félelmetes szerencsére csıdöt mondott kísérlet utolsó akkordja.

77

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

MENNYEI SUGALLAT

Az egyik ministráns az esernyıt tartotta, a másik tenyerével igyekezett védelmezni a füstölıben izzó parazsat, a pap hadarta a szertartás latin igéit. A nyitott sír mellett, a szakadó esıben csak egy zokogó, idıs nı, egy nyurga, szemüveges fiatalember és egy embertelen mérető orkánkabátba burkolózott szıke lány várakozott.

Requiescat in pace — énekelte a pap, és hátralépett. A két, fekete ruhás alkalmazott sietısen leeresztette a koporsót, az idıs nı lehajolt, egy rögöt dobott a sírba. Kísérıi követték példáját, de akkor már záporozott az ázott föld a koporsóra: a sírásók percek alatt behantolták a sírt, egyszerő fakeresztet szúrtak be fejtıl, fehér rózsákból font koszorút akasztottak rá. Az idıs nı odalépett a sírhoz, rátétté a kezében tartott ıszirózsacsokrot, ránézett a keresztre. Öntöttvas tábla feketéllett rajta a szokásos felirattal:

Itt nyugszik

KELLNER EDE

Élt 65 é vet

BÉKE PO

RAIRA!

A hosszú villamosúton végig hallgattak. Az idıs nı könnyeit törülgette, a két fiatal sem beszélgetett. Némán mentek fel a lépcsın, az idıs nı elöl, a másik kettı mögötte. A lány a fiúhoz bújt, megborzongott.

— Fázom.

— Most muszáj egy kicsit itt maradnunk — mormogta a fiú —, aztán iszunk valamit.

— Hol van még az ösztöndíj! — suttogta a lány. De mindegy, most nem kaphatok influenzát. A mai próbáról úgyis...

Az idıs nı végigsietett a harmadik emeleti folyosón kinyitott egy ajtót, bement, a másik kettı mögötte, lány az elıszobában kibújt a hatalmas orkánból, kezét fázósan összedörzsölte.

— Mint egy jégverem. Hogy fogok én holnap énekelni?

A fiú nem felelhetett, mert bentrıl zokogás hallatszott. Elırehajolva állt a lány mögött, tanácstalanul félj vonta a vállát. A lány sóhajtott, benyitott a szobába Az idıs nı az ablak mellett ült. A lány odasietett, megsimogatta.

— Tóni néni drága, tessék már megnyugodni. Tessék arra gondolni, hogy Ede bácsi egy pillanatig sem szenvedett, egy-két másodpercig tarthatott az egész...

Újabb zokogásroham, azután csend. A fiú tanácstalanul álldogált, a lány kérdı szemmel felnézett, keze egy pillanatra sem hagyta abba a simogatást.

— Köszönöm, Sárikám — mondta végre az idıs néni —, de ha te...

Ha ti tudnátok, hogy mekkora bőnt vettem magamra!

A fiú a falat bámulta. Az ablak mellett, az íróasztal felett barnászöld tónusú olajfestmény függött. Erdırészlet, elsı pillantásra felismerhetı, hogy Paál László alkotta.

78

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Tóni néni — hangzott Sári szava —, Tóni néni tessék ezt azonnal abbahagyni! Csak nem tetszik azt gondolni, hogy bárki is Tóni nénit vádolná Ede bácsi halálával?

Az idıs nı felnézett, megszorította a lány kezét, s felkiáltott:

— Jézus Máriám, mint a jégcsap! Várj, kislányom, fızök egy teát.

Talán rum is akad itthon… — fordult, és kisietett a konyhába.

Most a lány is a festményt nézte, de elszégyellte magát, elfordult, leült az asztal mellé.

— Peti, szólj Tóni néninek a koszorú miatt.

— Persze, hogy szólok. Csak nem képzeled...

— Semmit sem képzelek, de te képes vagy rá, hogy nem mersz szólni neki, aztán táviratilag elküldöd a pénzt; jó, abbahagyom, csak nagyon fázom, és ilyenkor undok vagyok. Mindent kibírok, csak a hideget nem.

Péter is leült, állat tenyerébe támasztotta.

— Mi leli az öreglányt? Miféle bőnt vett a lelkére? Egyébként rumos tea ide, rumos tea oda, hazafelé megitatlak.

— Szó sincs róla. Pont jól jön a Tóni néni rumja, az elég lesz.

Kalmopirinem van a kollégiumban, és passz. Pontosan egy hét van még ösztöndíjig.

— Kérek a klubban.

— És eladósodunk, mielıtt elkezdtük volna a házasságot? Szó sem lehet róla! Mondom, hogy van otthon gyógyszerem.

A fiú elmosolyodott.

— Disznóság, de nem tehetek róla. Tudod, mi jutott eszembe? Hogy nemsokára erre a lakásra fogjuk mondani: otthon.

— És a festmény — mondta a lány. — Kapsz egy tisztességes fuvolát ahelyett a vacak helyett.

— Te meg egy rád való orkánt meg egy Bösendorfert. Te, mennyit fizet az állam egy hiteles Paálért?

Tóni néni megjelent az ajtóban, Sári felugrott, kivette kezébıl a tálcát, leültek. A néni az elsı csésze rumos tea után hátradılt, felsóhajtott, azután ömlött belıle az önvád:

— Nincs kinek elmondjam, drágáim, meg kell, hogy hallgassatok. Én sosem éreztem magamat itt házvezetınınek; Kellner úr, a ti szegény Ede bácsitok, mindig családtagként kezelt, mindig kért, soha semmit nem kifogásolt, hálát adhattam az istennek, hogy az uram halála után ide vezérelt. Pedig az elsı idıkben nagyon féltem tıle. Te tudod, Peti, szegény megboldogult édesanyád is mennyit fájlalta, hogy a bátyja istentelen, hitetlen ember. De jó ember volt, és a nyár elején, ti nem is tudtok errıl, elkezdett velem beszélgetni; de nem nevetett ki, ha templomba mentem, aztán ı is velem jött, a végén már minden napot a templommal kezdett, szentírást olvasta, eljárt a plébános úrhoz is, hittudományi könyveket kért tıle, csodatévı szentek életét olvasta, és...

A lány megmozdult.

— De hát akkor mi a baj, Tóni néni? Ha Ede bácsi öregkorára vallásosán élt, akkor biztosan... izé... üdvözült, ugye?

— Jaj, drágám, ha ti tudnátok! Persze a mai fiatalság! Szóval a szegény Kellner úr a végén már maga is olyasmiket említett nekem, hogy esténként lefekvés után hangokat hall, hogy az Úr szól hozzá...

79

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Vallási hóbort — jegyezte meg csendesen Péter.

— Igen? Hát akkor mondd meg, Péterkém, honnét vett volna a szegény megboldogult olyasmiket, honnét tudott volna olyat, amit ı maga soha nem olvasott? Elmondta a plébános úrnak, az ismerte, és megmondta mindegyikrıl, honnét van. Volt a Talmudból is meg máshonnét…

Sári szeretett volna már szabadulni, Péter lábát rugdosta, de képtelenség volt közbeszólni.

—...és a végén, mikor már biztos voltam benne, hogy az eltévedt juh visszatért a nyájba, akkor...

Péter végre megemberelte magát, és közbevágott:

— Akkor jött ez a szerencsétlenség... Errıl jut eszembe, Tóni néni, nagyon köszönjük mindazt, amit tett, és külön, hogy volt szíves elılegezni a koszorú árát, egy hét múlva kapunk ösztöndíjat, és...

— Szerencsétlenség? Nem szerencsétlenség, fiam, öngyilkosság.

— Micsoda?! — ugrott fel Sári.

— Igen, öngyilkosság — ismételte Tóni néni zokogva. — A tulajdon két szememmel láttam, ahogy kiugrott az ablakon. Csak én mondtam, én mondtam a rendırnek is meg késıbb a plébános úrnak is, hogy a rolót akarta megigazítani, megszédült és kiesett.

— De miért, Tóni néni, mire volt az jó? — kérdezte Péter.

— Hogy egyházi temetést kapjon.

— Micsoda?!

— Öngyilkos nem kap egyházi temetést, mert halála pillanatában halálos bőnt követett el. Értitek? Hazudtam, hogy ne úgy kaparják el szegényt, mint a kutyát, és Isten elıtt magamra vállaltam az ı bőnét, talán megkönyörül rajta az Úr...

Csend volt. Péterek nem tudták, mit mondjanak, mit csináljanak.

Sárinak sikerült hamarabb összeszednie magát.

— De hát mi oka lehetett rá? — kérdezte halkan.

80

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Mondom, vallási téboly. Biztos, hogy nem volt beszámítható.

Tóni néni a fejét ingatta. Hallgattak. Megint csak Sárinak kellett megszólalnia:

— Tóni néni, biztos lehet benne, hogy ezt senkinek sem mondjuk el.

Most már úgyis mindegy. Ne tessék sírni, Tóni néni... A jövı héten költözünk, ha minden rendben lesz, és... Tóni néni továbbra is családtag marad. Pótmama... Tetszik tudni, két ilyen bohém muzsikus mellé...

Az idıs nı felnézett, halványan elmosolyodott. Ekkor csengettek.

Tóni néni kisietett, ajtót nyitott. Érthetetlen szófoszlányok után, kopogtattak a szobaajtón. Elegánsan öltözött, kopasz úr lépett be, kezében fekete diplomatatáska.

— Doktor Gráf — mondta kissé meghajolva.

A fiú bólintott és bemutatkozott:

— Gonda Péter.

Gráf elmosolyodott.

— A törvényes örökös? Néhai Kellner Ede nyugalmazott postamőszaki tanácsos unokaöccse. És a hölgy?

— A menyasszonyom. — Gráf bólintott, de Péter ezúttal nem hagyta szóhoz jutni. — És ön kicsoda?

— Mint mondtam, doktor Gráf vagyok, dr. Hertelendy Miklós fogszakorvos ügyvédje és megbízottja ebben a hagyatéki ügyben.

— Tessék, tessék helyet foglalni — mondta Tóni néni, és becsukta a szobaajtót. Kívülrıl. Úgy érezte, hogy ami most következik, az nem rá tartozik. Gráf leült, maga elé tette a táskát, kinyitotta, és folytatta volna, de Sárika rácsapott:

— Miféle hagyatéki ügyben? És ki az a dr. Hertelendy? Mi köze egy vadidegen fogorvosnak Ede bácsi halálához? Egyébként utálom a formaságokat, de azért kondoleálhatott volna. Hagyja, most már mindegy, feleljen arra, amit kérdeztem!

Az ügyvéd halvány mosollyal nézte a lányt.

— Kedves hölgyem, mondhatnám, hogy ön egyelıre, legalábbis jogilag, kívülálló, és...

— A menyasszonyom — szólt közbe Péter.

— Tudom, kérem. Azt is tudom, hogy mihelyt megesküsznek, a tanács kiutalja önöknek ezt a lakást, s ön, Gonda Péter, örökli a megboldogult minden ingóságát. Mindent, egy tárgy kivételével.

— Micsoda?!

Az ügyvéd aktacsomót húzott elı.

— Itt fekszik önök elıtt néhai Kellner Ede nyugalmazott postamőszaki tanácsos közjegyzınél letétben levı végrendeletének hiteles másolata, kelt augusztus tizenhetedikén... — Az asztalon keresztül eléjük tolta a papírcsomót. Péter a lány válla fölé hajolva, vele együtt olvasta a szöveget.

— A tanúk kicsodák? — kérdezte végül.

— Mint látja, az egyik tanú én voltam, a másik Vencel Sándor mőszerész.

— Ez lehetetlen! — kiáltott a lány felugorva. — Ede bácsi még a tavasszal is azt mondta, mikor meglátogattuk, hogy ami itt van, az mind Péteré. Minden!

81

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Kérem, olvassa; itt, a harmadik bekezdésben: „…a birtokomban levı hiteles, szignált Paál László festmény kivételével. A festmény kezelı fogorvosomat, dr. Hertelendy Miklóst illeti, gondos, pontos fogorvosi munkájáért, amit egyéb módon nem tudok honorálni."

— Tudja, ügyvéd úr, mennyit ér ez a festmény?

— Kérem, ez nem rám tartozik, nem vagyok zálogházi becsüs.

— Ügyvéd úr — mondta Sárika —, jogi dolgokhoz nem értünk, de...

— Én viszont értek hozzá, és higgyék el nekem, ez a végrendelet jogilag megtámadhatatlan. Azt hiszem, kedves kisasszony, legokosabb, ha nem verik magukat kilátástalan perekbe, és beletörıdnek, hogy néhai Kellner Ede...

— Hagyja abba, tudjuk már!

—... beszámítható állapotban, ép elméje birtokában...

A lány felugrott.

— Mit óhajt még? Vigye a képet! Vigye!

Az ügyvéd felállt.

— Kérem, ne izgassa fel magát. Hogy gondol olyat, hogy csak úgy leakasztom és viszem? Önök becsületes emberek: a kép itt van, itt is marad a hagyatéki eljárás lefolytatásáig. A végrendelet másolatát itt hagyom, ez önöket illeti. Jó éjszakát!

A rendırklub a szokott szombat délutáni képet mutatta. Biliárdgolyók csattogása, kártyázok beszélgetése szőrıdött ki a játékszobából. A sakkszobává átalakított és óriási cserépkályhával főtött üveges verandán csend volt. És csend volt a legnagyobbik helyiségben, legalábbis a zenekar csendben volt. Harmincperces folyamatos játék után igazán megérdemelnek öt perc pihenıt. Pontosan ezt mondta a kis együttes vezetıje, a szólógitáros is, egy meglehetısen vad beat-szám után.

— Öt perc, gyerekek, aztán nyomás...

Péter lefogta a büfépult elıtt álló Sári kezét.

— Ne igyál, tüdıgyulladást akarsz kapni? Hallod?!

— Csak egy kortyot, megfulladok.

— Nincs neked lázad?

— Nincs. Még öt szám, annyit még le tudok énekelni, aztán haza és ágyba. A víkend alatt rendbe jövök. Hétfın muszáj bemenni az Akadémiára.

— Jobb lenne, ha ágyban maradnál. Az egész hetet áthúztad lábon.

Három napot kibír nélküled a zongora tanszak.

— Bízd ezt rám, szívem, jó? Inkább a pisztonoddal törıdj. Négy gikszert számoltam össze. Eddig!

— Fuvolás vagyok, nem pisztonos.

— De a pisztonból élsz, legalábbis részben és legalábbis egyelıre, nem? Gondolod, hogy én passzióból danolom itt az Old Black Joe-t szombatonként?

— Nem mondtam, hogy hagyd ki a mai napot?

— Vagyis dobjak ki az ablakon egy százast. De jól megy egyeseknek!

— Ha az a nyomorult végrendelet...

A lány megfordult, egy sarokba húzta a fiút.

82

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Petikém, hagyd abba, jó? Vagy tud az ember csinálni valamit, vagy nem. Ha nem, akkor meg ne rágja magát így, ilyen hülyén. Ilyen értelmetlenül. Van pénzünk pereskedni?

— Nincs.

— Hát akkor?

— Pénzünk nincs. De ha nem csavarogjuk el az egész nyarat Lengyelországban, akkor többször meglátogathattuk volna Ede bácsit, ki lehetett volna dumálni belıle azt a vallásos hülyeséget, és...

— Azzal mit értél volna?

— Egyrészt akkor talán nem ugrik fejest a harmadik emeletrıl, másrészt talán meg tudtuk volna akadályozni azt a hülye végrendeletet.

Ha nem stopozzuk végig a lengyeleket Varsótól Gdanskig...

— Akkor neked most nincs pisztonod, és nincs egy csomó jó számunk, és... Mondd, ha itthon vagyunk, hányszor látogattad volna meg Ede bácsit?

Péter hallgatott. És késıbb már nem is felelhetett, mert a szólógitáros feléjük intett. Péter eldobta cigarettáját, bement a tánchelyiségbe, fellépett a dobogóra, szájához emelte a pisztont. Sári az ajtóból nézte egypár percig, megrázta fejét, visszalépett a pulthoz, megivott még egy jégbe hőtött ıszibaracklét, s hátrament a pódium mögé. Három perccel késıbb már ı is a dobogón állt Péter és a szólógitáros között, s a szokottnál kissé fátyolosabb alt hangon énekelte az Old Black Joe-t. Kétszer is megismételtették vele, harmadszorra nem állt kötélnek.

A szólógitáros úszott a boldogságban.

— A te hangod és Peti hangszerelése... — mondta félhangosan. —

Eridj ki, pihenj, majd mi tartjuk a frontot.

Sárit rázta a hideg, alig állt a lábán, amikor lelépett a pódiumról.

Egészen lassan, hogy ne lássák rajta, milyen rosszul érzi magát, kiballagott a büfének berendezett elıszobába, leült a sarokba, homlokát tenyerébe támasztotta. Csak ez a szombat véget érjen — gondolta —, aztán úgy kipiheni magát, de úgy... Peti hangszere most megint csuklott egyet; szegény gyerek, hiába, egy diploma elıtt álló fuvolás és a piszton... De muszáj... Ma az a nyomorult végrendelet... Most nem kellene profi módjára, rendes mőködési engedéllyel, pénzért zenélni.

Jobb volt, amíg a maguk kedvére csinálták. Bár ez igazán rendes hely, jobbról nem is álmodhattak volna. Mintha hazajönnének. Haza... A jövı héten esküvı. Minden cécó nélkül persze. És beköltöznek. Jobb lesz.

De milyen jó lett volna úgy, ahogyan gondolták. Mindegy, meg kell maradni a klubnál akkor is, ha megesküdtek. Az év végéig legalább. Jó hely...

— Elaludt, kislány? — Sári összerezzent, felnézett.

Szakács fıhadnagy állt elıtte. — Bocsánat, nem kislány, mővésznı.

— Nem alszom — mondta Sári, és meg se próbált felállni. — Magát egyenruhában is lehet látni? Miért nem ül le?

— Mostanáig ültem. Négy partit le kellett játszanom az öreggel.

Fogadás.

— És az egyenruha?

— Az nem fogadás. Énekel még nekünk ma?

— Persze — Sári felállt, megtántorodott, Szakács elkapta a karját.

83

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Sári, maga lázas. Szó sem lehet éneklésrıl!

— Semmi bajom.

— Ne hazudjon!

— Influenza, ne törıdjön vele. Múlt pénteken, a temetıben szereztem.

— Na várjon csak, én beszélek azzal a csibésszel, én úgy lemarom!

Hazavigyem? Kocsival vagyok.

— Kit?

— Hogyhogy kit? Magát

— De kit akar lemarni?

— Még kérdi? Pétert, hogy engedi magát…

— Ha csak az influenza volna...

Szakács a lány homlokához érintette kezét, fintorított.

— Épp elég ez is. Legalább harmincnyolc. Azonnal haza kell mennie!

Sári némán rázta a fejét, visszaült a székre.

— Influenza vagy nem influenza, ettıl teljesen függetlenül nagyon el vagyok kenıdve.

— Azt látom. Összevesztek?

Sári a fejét rázta.

— Péterrel összeveszni? Á! Csak nem szeretem a megoldhatatlan rejtvényeket.

— Azokat én sem szeretem. De tudja... Alig van olyan rejtvény, ami megoldhatatlan volna.

Sári felnézett, felállt.

— Van egy kis ideje? Nem hiszem, hogy tudna segíteni rajta, de...

legalább kibeszélem magamat.

Szakács megfogta a lány karját, bementek a csöpp kis irodába.

— Pétert nem bánthatom ezzel, ı is eléggé le van lombozva. És ha én is elhagyom magam...

— Üljön le. Egy pillanat — Szakács kisietett, odaszólt Péternek, hogy Sári lázas, hazaviszi, a büfébıl bevitt egy konyakot, megitatta a lánnyal, rágyújtott és maga is leült.

— Na halljuk! Kinek van balhéja? Magának vagy Péternek?

Sári habozott.

— Nézze...

— Na gyerünk, ki vele! — Szakács mintha egy pillanatra elfelejtette volna, hogy nem a fıkapitánysági szobájában van, és Sári nem gyanúsított. — Kérem — tette hozzá csöndesen. — Beszéljen.

— Adjon egy cigarettát! — Csattant az öngyújtó, a lány hátratámaszkodott, kifújta a füstöt, és szinte lélegzetvétel nélkül elmondta, ami a szívét nyomta. Egy dolog volt, amit nem említett.

Tartotta magát Tóni néninek adott szavához.

— Ennyi az egész? — kérdezte Szakács, mikor a lány végzett.

— Ennyi. Nem elég? Nekünk épp elég.

— Hát, tudja, Sári... Én nem vagyok ügyvéd, de az biztos, hogy a végrendelet megtámadhatatlan. Biztos vagyok benne, hogy ha polgári pert indítanának az ellen a szülész ellen...

— Fogorvos.

— Jó, fogorvos. Elveszítenék. Ha meg akarnák támadni a szerencsétlenül járt bácsi elmeállapotát, biztos, hogy az a doktor Gróf...

84

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Gráf.

— Jó, Gráf. Szóval meglobogtatna egy elmeszakértıi véleményt.

Nekem az az érzésem... Várjon csak, Sári; maga azzal kezdte, hogy megoldhatatlan rejtvény. Szerintem...

— Maga szerint nincs rejtvény! Ide hallgasson: Ede bácsi évek óta többször és hangsúlyozottan mondta, írta is Péternek, hogy az a kép az övé, ıt illeti. A húgától, Peti anyjától kapta évtizedekkel ezelıtt, már csak ezért is illı, hogy Péteré legyen. Értse meg, az értéktıl függetlenül is Péternek kellene vagy kellett volna kapnia. És erre... Ráhagyja erre a fogorvosra. Miért? Hogy jön ez ahhoz? Nem sok ez egy kicsit honoráriumnak? Ha az öreg eladja, és elveri a pénzt, azt mondom, hogy átverte Pétert, vénségére ki akarta magát tombolni. Jó, ez még érthetı volna. Vagy elviszi az Árverési Csarnokba, ez is érthetı volna. Vagy az államra hagyományozza, mit tudom én... De hogy ez a vadidegen pasas kapja! Érti ezt, Imre? Én nem értem. Most már a mi dolgunktól függetlenül sem értem. Maga érti?

A zongorista odakint egy spirituálé dallamát intonálta. Szakács figyelmesen nézte a lányt

— Folytassa!

— Pétert nem érdekli a dolognak ez a része, ı csak dühös, hogy az öreg átrázta. Úgy érzi, hogy kitoltak vele.

Szakács nem felelt. Szinte elábrándozva hallgatta tánchelyiségbıl beszőrıdı nigger-songot, ami most ritmust váltott, gyors, lüktetı ütemek hallatszottak, Péter énekelte a szöveget: Joshua fit the battle of Jericho, Jericho, Jericho Joshua fit the battle of Jericho

And the walls came atumbling dawn…

Szakács összerezzent, felpillantott.

You may talk 'bout your men of Gideon, you may talk 'bout your mén of Saul, but there's none like good old Joshua at the battle of Jericho-o-o...

— Egész jó a slang kiejtése. — Szakács szeme a falra tévedt. A redınyös iratszekrényke felett egy Monet reprodukció lógott. — A kép?

Hogy is mondta? Munkácsy?

— Nem Munkácsy. Paál. Nem mindegy?

— És szignált, hiteles. Megér egy kalap pénzt. Egy Paál nem egy ócska papucs, amit kegyeletes megırzés céljából meg akar valaki örökölni.

Péter szólóba vágott odakint, halk dobkísérettel improvizált trombitáján, szordínó nélkül. Sári összeborzongott, felállt.

— Hazaviszem — mondta Szakács. — Értem a rejtvényét, illetve megértettem a feladatot. És talán... Hagyjuk, én már ott is bőnügyet látok, ahol semmi sincs. Illetve nem az van — felnevetett. — Szakmai deformálódás. Menjünk, szóljon be Péternek.

85

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak A motor halkan duruzsolt, Sári szótlanul gubbasztott a nyomozó mellett. Szaporán szedte a lélegzetet, kapkodva, zihálva. Egy útkeresztezıdésnél pirosat kaptak. Szakács ránézett a lányra.

— Van orvosa annak a kollégiumnak? Még csak az hiányzik, hogy tüdıgyulladást kapjon.

— Ilyenkor már nincs orvos, de ügyeletes nıvér van.

— Penicillin kellene most magának. Elvigyem a Szobi utcába?

Sári felnevetett.

— Legfeljebb ma éjjel én is hallucinálni fogok. Zöld a lámpa, menjünk, ígérem, hogy reggel elsı utam a doktor bácsihoz visz.

Szakács kapcsolt, a kocsi megugrott.

— Hogy érti azt, hogy maga is hallucinálni fog?

— Mint a szegény Ede bácsi. Nem mondtam?

— De mondta. Mirıl is fantáziáit az öregúr?

— Ahogy Tóni néni mondta, vallási hóbortba esett. Hangokat hallott.

Valami mennyei sugallatot vagy mit. Hogy is? Igen, azt mondta, hogy az Úr szólott hozzá. Hallott már ilyet?

— Sugallatot? Nem. Azt még nem. De olyan ırültrıl már hallottam, aki arról panaszkodott, hogy „jönnek belé a hangok". Mondja, mióta ismeri maga Pétert?

— Két éve. Miért kérdezi?

— Sokat járt Péter az öregúrhoz?

— Hát... nagyon ritkán. Két ízben voltunk fent nála kettesben, és tudtommal azóta talán három vagy négy esetben. Mit akar ezzel?

— Semmit. A szájam néha önállósítja magát, szerencsére csak ritkán. — A járda mellé kanyarodott, lestoppolta a kocsit. — Itt vagyunk.

Bekísérjem?

— Még nem haldoklom. Köszönöm a fuvart. Visszamegy még?

— Megnyugtatom Pétert; de reggel elmenjen ám az orvoshoz!

Gere százados sokra becsülte Szakács fıhadnagyot, de néha úgy érezte, áldaná a sorsot, ha Szakács helyett egy buta fajankót kapott volna a csoportjába.

— Mondd — fordult feléje —, nem kérnéd át magadat a politikaiakhoz? Ott kitombolhatnád kombinációs és variációs vágyaidat.

Milyen voltál matekból a gimnáziumban?

— Érettségin el akartak húzni. Te, ha én arra gondolok, hogy ez a festmény mit ér...

— Kedves elvtársam, nem hallott még arról, hogy mi csak bőnügyekkel foglalkozunk? Ez maximum polgári per, és szívbıl kívánom neked, hogy a barátaid megnyerjék.

— El sem indították.

— Akkor meg mit akarsz?

— Mi a fenének egy Paál-kép egy nagymenı fogorvosnak, aki még a bıre alatt is tízezreket cipel háj helyett?!

— Nagyon utálod a fogorvosokat?

— Csak a fúrójukat. Te Laci, tíz perce lopom az idıdet.

— Húsz perce, és az állam idejét.

— Letúlórázom. És a kedvemért te is szíves leszel letúlórázni. Szóval adj még tíz percet, hallgass végig, és aztán, ha azt hiszed, hogy bolond 86

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak vagyok, mondd, hogy köszönjek le a rangomról, és lépjek ki a testületbıl.

Gere széttárta karját, legyintett, leült.

— Halljuk!

— Amit idáig mondtam, az csak arra kellett, hogy felkeltsem az érdeklıdésedet.

— Sikerült — morgott a százados. — Gyerünk!

Örülök,

hogy

sikerült.

Na...

Emlékszel

még

arra

a

magnótekercsre?

— Melyikre?

— Amit a múlt héten kaptunk a pol-osztályról azzal a baráti ajánlattal, hogy süssük meg. Tudod már...

— Amit te neveztél el Noé-sorozatnak.

— „És építe Noé bárkát, háromszáz singnyi hosszút..." Ez az.

— Mi sem mentünk vele semmire. A hármas ikrek...

Szakács elnevette magát.

— Ez az, Lacikám. A három új fiú napokig szórakozott vele, és mi volt az eredmény? Nulla. Ha emlékszel, még azzal rakattad le, hogy biztosan hülye amatırök szórakoznak egymással.

— Még rókavadász URH-sokra is gondoltam. Nem lehetett bemérni az adót. Mindig más helyrıl sugárzott, és legfeljebb másodperceken át.

Na és?

— Sok mindenre gondoltál. Minden sifrírlehetıséget kipróbáltál. És nem csak te. Én is, mások is. De arra akkor egyikünk sem gondolt, hogy azon a hullámhosszon soha nem érkezett válasz. Sem amatır kollégától, sem egy másik rókavadásztól. Mikor nincs válasz?

— Ha parancs megy, vagy utasítás, vagy...

— Vagy valami más ilyesmi, ne sorold a szinonimákat. Mindenesetre olyasvalami, amit csak tudomásul kell vennie a címzettnek. És Laci, arra sem gondoltunk, hogy azt a szöveget nem kell desifrírozni. Az úgy értendı, ahogy hangzik.

— „És építe magának Noé bárkát, háromszáz singnyi hosszút..." Mi?

Te becsavarodtál. Egy vallási tébolyos pali zagyvaságait ezzel kapcsolatba hozni?

— Kérem azt a szalagot.

— Lehet róla szó, de...

— Kellner Ede azon túl, hogy vallási ırjöngésében mindenféle marhaságot összezagyvált, postamőszaki tanácsos volt.

A százados hosszan nézett a fıhadnagyra. Az ártatlan pillantással nézett vissza.

— Hol az összefüggés? Hol a bőntény? Látod?

— Fogalmam sincs róla, hol az összefüggés, ne is keress most nálam logikát Nem látok bőntényt. Csak érzem, hogy valami bőzlik.

— Feltevésed sincs?

— Nincs. Még nem is látom a szerkezetet, aminek biztosan csikorogni fognak a csapágyai. Nemhogy azt, de még a rugóját sem látom.

— Keresd meg a rugót, és olajozd meg a csapágyakat

— Nem is olajozni kell — dörmögte Szakács. — Az kell, hogy a csapok olajozás nélkül is simán fussanak a csapágyakban.

87

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Még mindig az az érzésem, hogy egy pohár vízben akarsz vihart csinálni, vagy legalábbis a nem létezı iszapot felkavarni. — Órájára pillantott. — Letelt a plusz tíz perc, tovaris sztarsij lityinant, sajnálom.

— Értettem, sir. Köszönöm, sir. Mit is kell még mondani a Scotland Yardon? Ja igen: Bocsánat, sir.

Kimentek a folyosóra, Szakács jobb kézrıl bocsátotta Gerét, és ábrándos hangon megszólalt:

— Nem vehetnék ki egy hét szabadságot?

— Most? Nem, öregem. Most nem lehet. Miért, nincs neked szabad idıd?

— Van. A múlt héten az ágyból rángattak ki, mert az egyik zsebesem cellatársa vamzerolni akart.

— Ne morogj. Azért annyi idıd csak van, hogy megnézd azt a festményt, nem?

— Szóval most már téged is érdekel?

— Ha akarod, kiadatom neked azt a hangszalagot.

— Köszönöm. Tudod, csak hellyel-közzel emlékszem rá... És szeretném egyeztetni a dátumokat is.

— Azt reméled, hogy megfogtad az isten lábát, hm?

— Talán...

— Biztos, hogy azt hiszed; már megint hátrateszed a kezed, mint egy professzor vagy egy frissen szabadult rabló. Az egész fıkapitányság rajtad röhög.

— Hadd röhögjön. Én majd a végén.

— Gondolod?

Szakács harmadnap újra bekopogott Gere szobájába. A százados akták

közt

lapozgatott,

szórakozottan

hallgatta

a

fıhadnagy

jelentkezését. Bágyadtan intett.

— Hagyd a fenébe a formaságokat. Mi újság?

— Van egy negyedórád számomra?

— És ha azt mondom, hogy nincs? Mi van a pesterzsébeti feleséggyilkossal?

— Orra alá dugtam a kötıféket. Abban a pillanatban abbahagyta az öngyilkosságmesét. Köpött, mint a parancsolat. De nem ezért jöttem.

— Hanem?

— Ez a festményügy...

— Ja igen. Nem untál még bele? Mi a fenének gyártasz mesterségesen ügyeket? Nincs elég dolgod?

— Légy szíves, szánj ram egy negyedórát.

— Tessék. Várj, remélem, megkaptad...

— Megkaptam, de egyelıre még semmire nem jutottam vele. Semmi bizonyítékom nincs arra, hogy az összes üzeneteket sikerült rögzítenünk egyrészt, másrészt csak halvány érzésem van az egésszel kapcsolatban. Egyet biztosra veszek: az adások nagy része a festményre vonatkozik, illetve arra, hogy át kell adni valakinek.

Feltételezésem szerint a fogorvosnak. Ezt az egyet biztosra veszem, egyelıre working label gyanánt.

— Nem sokat látok benne, de rajta! Mire kellek neked? Watsonnak, hülye fıfelügyelınek vagy bamba pacáknak?

88

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— A függelmi viszony tiltja, hogy véleményt nyilvánítsak errıl. Vedd úgy, Laci, hogy elektronikus agynak tekintlek tizenöt percen át.

— Tehát?

— Elsı változat: az üzenet külföldrıl vagy belföldrıl jön, ez egyelıre nem fontos, Kellner Ede veszi, és fogjavítás ürügye alatt átadja a fogásznak.

— Nem tudom ugyan, hogy mit ad át, de... tovább!

— A továbbon még nem törtem a fejem. Tehát nem érdekel egyelıre, hogy az kinek adta tovább.

— No jó. Mivel veszi Edénk az üzenetet?

— Edénk postamőszaki tanácsos volt.

— No jó. Van vevıje. Megnézendı, hogy valóban van-e, vagy volt-e.

Mondjuk, hogy van, és ért is hozzá. Mi van a festménnyel? Mi van a halálos balesettel? Mi van a végrendelettel?

— A festmény az elsı verzió szerint honorárium a fogorvosnak.

— És a baleset?

— A mór megtette kötelességét, a mór mehet.

— Baleset!

— Ki látta?

— Én nem.

— Ki látta?

— Folytasd. Várj. Úgy érted, hogy Edét, beszervezték? És a beszervezett

Ede

sürgısen

elmeséli

a

mennyei

sugallatokat

házvezetınıjének, sıt a plébánosnak is? Hm?

— Azok úgysem mennek vele semmire. Viszont ez a gondatlanság, látszólagos gondatlanság valószínőtlenné teszi a diverzió vádját.

Különben is a Tóni nénivel jóban kellett lennie; az, ahogy a gyerekek mondták, egy szent fazék.

— Te úgy kombinálsz, hogy még senkivel sem beszéltél?

— Elılegként. Tisztázni akarok egyet-mást önmagammal.

— No jó. Eddig, mondjuk, stimmel. De mi van a végrendelettel?

— Rákényszerítették.

Gere a fejét rázta.

— Még ezt is hajlandó volnék elfogadni, ha ragaszkodol hozzá, hogy megegyem, bár egy kicsit csikorog. De az a baj, hogy az egész csikorog egy kicsit. Jobb változatot kérek!

— Második változat: a rádióvevıt hiányoltad. Nos, lehet, hogy van, lehet, hogy nincs. Ha nincs, akkor a festményben van. Ezért kellett a festménynek normális és legális úton a fogorvos tulajdonába kerülnie, röviddel Edénk jobblétre szenderülése után.

— Papírvékonyságú adó, nyomtatott áramkörrel. Esetleg a keretben.

No jó. Tehát Ede ebbıl a célból írta meg a végrendeletet. Aztán sürgısen baleset érte.

— Vagy lelökték. Mondtam, hogy kényszeríthették.

— Nem hiszem, de folytasd. Még van nyolc perced.

— Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy Péter lökte le?

— A te Gonda Pétered? Hallod, jó kis véleménnyel vagy a barátaidról!

— Kérlek, hagyd a mellékes és privát érzelmeket. Egy computer ne tegyen a lap aljára lábjegyzeteket hanem számítógéphez illı módon 89

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak feleljen igennel vagy nemmel. Gonda Péterek az egész elmúlt nyarat Lengyelországban töltötték. Stopoztak és zenéltek. Hogy kerüljék a feltőnést, Péter nemigen látogatta az öreget — ez a következı feltételezés —, URH-n küldte el anyagot, amit Lengyelországban összeszedtek.

— A lánnyal együtt.

— A lánnyal együtt. Vagy a lány ınélküle, ez nem fontos most.

— Mellékesen: a magnóhang férfihang, na. Mindenesetre leellenırzendı, Péter járt-e az öreg halála idején arrafelé.

— Köszönöm, meglátjuk.

Gere töprengett.

— Gusztusos, de a festményt nem értem. Nem indokolt, hogy a fogorvoshoz kerüljön, mert nem hiszem, hogy vevı volna benne. Viszont honoráriumnak sok. És ha nincs benne vevı...

— Akkor lehet benne más. És annak, ami benne van, simán el kell jutnia a fogorvoshoz.

— Kémanyag a festményben? Volt már ilyen. De ha valaki fogorvoshoz jár, simábban is átadhatja kézbıl kézbe. Csikorog ez az egész. Nekem legalábbis csikorog.

— Nekem is — mondta Szakács halkan. — Nekem az nem tetszik, hogy a festményt Péternek kellett volna kapnia, és nem ı kapta. Miért?

Mindaz, amit elmondtam neked, talán nevetséges, mindenesetre tényanyag nélküli feltételezés. De feltétlenül valami ilyesmi van mögötte... Érzem. Hallod, Laci? Érzem!

— Akkor menj ki, és érezz tovább. A negyedóra letelt.

Szakács felállt.

— Csak még egyet: az utolsó rögzített adást Edénk halálának reggelén fogtuk el.

— Ha jó az elméleted, akkor ez belestimmel. De egymagában ez...

kevés. İszinte legyek? Én semmi valószínőtlent nem látok abban, ha valaki egy festményt hagy kezelıorvosára. Láttam már ennél bolondabb végrendeletet is. Volt már ilyen. Csak ez egy kicsit túlságosan értékes Edénk anyagi állapotához képest.

— És még Valami: a végrendelet dátuma és a halál dátuma között gusztustalanul rövid idı telt el.

— Igen? Hm... Hát akkor próbáld megérezni a megoldást! — A százados az órájára pillantott. — Három perc túlóra.

— Értettem, százados elvtárs!

— Tőnj el!

Öt nappal késıbb Szakács bejelentés nélkül betoppant Péterékhez.

Mégsem volt esküvı a tervezett idıpontban. Sári három napig nyomta az ágyat, papírjaikat sem tudták még összeszedni. De a lakásban alapos munkát végeztek.

— Mi ez? Dél-amerikai hatalomátvétel vagy Ecseri úti zsibvásár? —

Szakács óvatosan megkerült egy földre állított vázát, átlépett három cserepes kaktuszt, keresztülbukdácsolt két sodronyágybetéten, és leült volna a szobában levı egyetlen székre, ha nincs rajta egy elektromos gitár.

— Rá ne ülj — kiáltott Péter —, várj!

90

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak De a gitár már Szakács kezében volt, forgatta, nézegette, belepislogott.

— Mi van ebben?

Sári leguggolt, hogy összesöpörje a kidılt gombos dobozt, felnézett.

— Mi volna? Erısítı. Kell még valami más is bele?

— Gondolom, egy URH-vevı — mondta Szakács csendesen, és Péterre nézett, de az olyan ıszintén bamba képpel nézett vissza, hogy a nyomozó legyintett, letette a gitárt, és szemét körbefuttatta a falon.

— Ne haragudjon, Sári, nem sokáig zavarok, de reméltem, hogy még itt találom azt a nevezetes képet. Vagy már elvitték?

Sári vállat vont, fejével a sarokba bökött, Péter nem felelt.

— Azért ne keseredjenek el ennyire. Nagy méreg, de szerencsére nem halálos. — Elbotorkált a sarokig, felvette a festményt. — Hát ez az... Azt hiszem, tényleg félreismerhetetlenül Paál László, amennyire az én laikus szemem... Jegenyefasor. Szép az elıtérben ez a két hatalmas gesztenyefa. Manapság már nem csinálnak ilyen súlyos, aranyozott, cirádás keretet... — Szakács végigkopogtatta. — Ép. Hiába, a régi mesteremberek szerettek alapos munkát végezni. Was für eine Meinung haben Sie darüber, Herr Gonda?! — kiáltott rá váratlanul Péterre. A hosszú fiatalember elırehajolt, és azt a választ adta, amivel a németül nem beszélı magyar ember szokott felelni:

— Nix dájcs.

— De jó kedve van, Imre — mondta Sári a hahotázó Szakácsnak. —

Ötöse van a lottón?

— Nem, hál' istennek. Csak nem árt, ha az ember néha nyelvgyakorlatokat végez. A múltkor dicsértem a slang kiejtésedet, Péter. Gondoltam, németül is tudsz.

— Az oroszt bevette a gyomrom, az angolt is, de a germán idióma...

— Péter fintorított, és gondterhelten körülnézett. — Segítenél egy kicsit, Imre?

Fél óra eltelt a rakodás nagyjával. Szakács mosakodás közben, csak odavetve jegyezte meg:

— Boldogok lehettek, hogy legalább otthonotok van. De azért megpróbálok valamit. Ideadnátok azt a végrendelet-másolatot?

— Nem maga mondta, hogy megtámadhatatlan?

— Hátha... — Kabátjába bújt, zsebre dugta a gépelt papírokat. —

Szegény öreg. — Körülnézett a most már tőrhetı állapotban levı szobában. — Mivel tölthette nyugdíjas napjait? Tv-je nyilván nem volt.

— Még rádiója sem. Pedig postás létére...

Péter megmozdult.

— Egyszer, még a múlt télen jártam itt nála. Akkor mondta, hogy nem bírja a rádiót, a zene neki csak natúr módon kell. Azt mondta, hogy a technikai úton átvitt muzsika személytelen, elvont, szinte kísérteties.

— Furcsa ember lehetett. — Szakács hátratette két kezét, fel-alá sétált. — A végén ez a vallási mánia...

— Csak vigyázzon, kifelé menet el ne kapja Tóni néni, mert nem szabadul az Ede bácsi megtérésének történetétıl.

Szakács elmosolyodott.

— Tudja, én béketőrı vagyok, mint Jób. Na, megyek. Mikor esküsztök? — fordult Péterhez.

91

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— A jövı hét elején.

— Természetesen közönség nélkül.

— Természetesen — ismételte Sári. — De a lakás-szentelésre szívesen látjuk.

Az elıszobában persze nem kerülhette el Tóni nénit, és — ahogyan azt Sárika megjósolta — végig kellett hallgatnia Kellner Ede megtérésének históriáját. A szóáradat végén Szakács csendesen megjegyezte:

— Még szerencse, kedves asszonyom, hogy a baleset idején nem volt egyedül.

— Hogyne lettem volna...

— Hát Péter nem volt itt?

— Bár itt lett volna! De tudja...

— Kár. Valóban kár. Ilyen szerencsétlen véletlent.

Tóni néni szótlanul lehajtotta fejét. Szakács búcsúzott.

A közelben levı plébániatemplom sekrestyéjében tíz hosszú percet várakozással kellett töltenie, az öreg plébános éppen gyóntatott. Gyors, tipegı léptekkel jött be azután a szentélyen keresztül, és helyet mutatott a fıhadnagynak.

— Foglaljon helyet, kérem. Kihez van szerencsém?

Szakács bemutatkozott. Az öreg pap gyanakodva nézett rá.

— Rendelkezésére kell állnom, de kérem, legyen tekintettel koromra.

Nem izgathatom fel magam, egyedül vagyok, a káplánom hat hónapja gyógyíttatja a tüdejét Budakeszin.

— Rövid leszek, fıtisztelendı úr, és ígérem, nem fogom felizgatni.

Elırebocsátom, hogy néhány olyan dologban kell felvilágosítást kérnem, amihez nem értek.

Ironikus mosoly jelent meg az öreg arcán.

— Ugye-ugye, nem jó az a nagy specializálódás?! Mi békét kötöttünk az

államrenddel,

de

véleményünk

azért

van.

Sıt,

nekem

különvéleményem is van.

Szakács elnevette magát.

— Önnek egyéni különvéleménye van? Nem számít ez szkizmának az egyház kebelén belül?

— Isten értelmet és szabad akaratot adott az embernek, mint ön is tudja, fıhadnagy úr. Csak sajnos, az értelem...

— Az értelembıl nem mindenkinek jutott egyformán.

Együtt nevettek. Szakács érezte, hogy megtalálta a hangot. Az öreg pap elgondolkozva folytatta:

— Tudja, nekem még mindig a Leonardo da Vinci féle ember az ideálom, az uomo universale, de hát persze... Tessék, kérdezzen.

— A közelmúltban szerencsétlenül járt Kellner Edével kapcsolatban...

A plébános arca elkomorodott.

— Szerencsétlen ember. Egy fél évvel ezelıtt eljött hozzám, azt mondta, gyónni, akar. Meg is gyónt, úgynevezett életgyónást csinált.

Errıl természetesen nem beszélhetek, de... Nézze, azzal az emberrel az történt, ami nem is olyan ritka, mint ahogyan önök, laikusok gondolják.

Aki felnıttkorában tér meg vagy tér vissza Istenhez, akár úgy, hogy más felekezetbıl jön hozzánk, akár úgy, hogy egy hitetlen élet vége felé döbben rá elhagyatottságára, az igen sokszor túlbuzgóvá válik. A 92

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak megboldogult Kellner Edénél ez, az én véleményem szerint... Hogy is mondjam... Talán így, hogy még gondolatban se bántsam meg: valami enyhe elmezavarrá vagy inkább mániává fajult.

— Vallási téboly?

— Igen, így is szokták mondani. Persze tudom, nem élünk a középkorban, amikor a világos elmét és megbízható judíciumot nélkülözı papi emberek némely tömeges vallási elmezavar kapcsán azonnal szentté avatási pert követeltek, de én figyelemre méltónak és természetesen nagyon sajnálatosnak találtam ezt a folyamatot. A nyár közepén például kopaszra borotvált fejjel jelent meg itt. Mint mondta, parancsot kapott rá az Úrtól. Igen, éppen Péter-Pálkor volt.

— Parancsot kapott?

— Úgy van. Parancsot, az Úrtól. Egy lélekbúvárnak talán érdekes eset lett volna, de nekem... Nagyon szomorú egy ember elméjének összeomlása. Mindamellett sajátságos, hogy megnyilatkozásaiban semmiféle eretnek vonás nem volt felfedezhetı. Ha például a nagy szakadárra, Ariusra gondolunk...

— Bocsásson meg — szólt közbe Szakács —, igen kevés idı áll rendelkezésemre, és ha belemélyedünk az áriánusok boncolgatásába…

— Persze, persze. Mire kíváncsi tulajdonképpen?

— Hogy a gyónási titkot meg ne sértsük: bizonyára többször beszélgetett is Kellner Edével, plébános úr.

— Hogyne, igen gyakran. Gyónáson kívül is. Ennek a szerencsétlennek hallucinációi voltak, s ezeket ı sugallatoknak tartotta.

Nos, az isteni sugallat sub specie aeternitatis nem lehetetlenség ma sem, de nagyon óvatosan kell kezelni, mielıtt véleményt nyilvánítunk róla. Kellner Ede sokat olvasott, elsısorban a Szentírást, azután adtam neki egy-két vallásfilozófiai mővet.

Augustinus Vallomásait, Szent Tamás Summáját és így tovább. Arra a következtetésre jutottam, hogy ezeknek a mőveknek a szavai térnek vissza benne, na és persze a Szentíráséi, valami megfoghatatlan belsı hallás útján. Persze... — a pap zavartan elhallgatott.

Szakács megmozdult.

— „Minden bajoknak kútfeje vagyok én, a vér..." Ismeri ezt a mondást, fıtisztelendı úr?

A plébános döbbenten nézett, azután felállt, és sértıdött hangon válaszolt:

— Ön tréfát őz velem?

Szakács is felállt.

— Távol áll tılem. Kérem, feleljen.

Az öreg elgondolkozva dörzsölgette állat. Kisvártatva halkan megszólalt:

— „Minden bajoknak kútfeje vagyok én, a vér..." Ez a mondás egy, a római katolikus anyaszentegyház szerint apokrif iratból való idézet.

Honnan ismeri ön? Ez a Bábá Báthra ötvennyolcadik fejezetében olvasható... — Szinte kiáltva folytatta: — Honnan ismeri ön?! —

Csendesen, fejét ingatva tette hozzá: — És honnan ismerte Kellner Ede? Apokrif iratot soha nem olvasott. Tetszik érteni, fıhadnagy úr?

Soha! Néha, ha eszembe jut, arra gondolok, hátha valóban nem elmebetegségrıl volt szó, hanem... — Felpillantott. — ön mosolyoghat 93

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak rajta, de kimondom: arra kell néha gondolnom, hogy ez valóban sugallat volt, az ördög incselkedése.

— Az ördög néha emberi alakot ölt, ebben mindenesetre egyetértek önnel — mondta Szakács csendesen, s röviden búcsúzott. Az ajtóból visszafordult. — Tudja, fıtisztelendı úr, mi is megpróbáljuk megközelíteni az univerzális tudású embert, minden alkalmat megragadunk ehhez. Olyat is, mint ez a szerencsétlen eset. Ó, majd elfelejtettem: ön kizárt dolognak tartja, hogy Kellner Ede halála nem véletlen baleset volt?

— Mire gondol? — Szakács hallgatott. — Mert ha arra gondol, hogy esetleg elmezavarrohamban elkövetett öngyilkosság volt, akkor megnyugtathatom: öngyilkos nem kap egyházi temetést, márpedig Kellner Edét én temettem. S a baleset után még meleg volt a teste, amikor feladtam neki az utolsó kenet szentségét...

Az öreg — gondolta Szakács hazafelé menet — meg van gyızıdve a maga igazáról, annak ellenére, hogy számára is rejtély az egész. De a baleset! A szalag egészen mást mond errıl.

A mindig betöltött és készenlétben álló kávéfızı dugóját benyomta a falba, felvette az asztalról az aznapi újságot, és a falnak támaszkodva böngészni kezdte. Csak percek múlva jött rá, hogy egy szót sem ért abból, amit olvas. Akkor földhöz csapta a lapot, hátratett kézzel fel-alá sétált, míg a fızı kotyogni nem kezdett. Kitöltötte a kávét, s kezében a csészével kibámult a lucskos utcára. Egy kék-fehér rendırségi kocsi futott el a ház elıtt, fröcskölve vágta kétfelé a vizet, antennája rezgett a levegıben.

— URH istene, segíts — dörmögte, lehajtotta a keserő, cukortalan italt, és munkához látott.

Táskamagnetofont tett az asztalra, elıvette a Gere révén megszerzett tekercset, és rátette a zeneszekrény magnetofonjára. A két készüléket összekötötte, a táskagép magnójába mikrofont kapcsolt, megindította a tekercseket. Kétórai munkába került, hogy az eredeti tekercsen levı szöveget többször végighallgassa, átjátssza a maga szalagjára, a lényegtelen és túlságosan sokszor ismétlıdı mondatokat törölje, az adások idıpontjait a maga hangján közbeszúrja úgy, hogy a végén az érthetetlennek tőnı adássorozatnak csak a lényege, mondhatnók: a csontváza maradt meg, az adási idıpontok, kíséretében.

Szakács Imre, amikor végzett, és újra visszahallgatta, úgy érezte, hogy kezdi látni az összefüggéseket. A táskamagnó tekercsének tartalma így hangzott:

Áprilistól júniusig: „Annak okáért monda Isten Noénak: csinálj magadnak bárkát Gófer fából... És építe Noé bárkát, háromszáz singnyi hosszút... És akik lélekben tévelyegnek vala, megtudják az értelmet, és akik zúgolódnak vala, megtanulják a törvényt... Én vagyok a te urad istened, uradat istenedet imádjad, és csak neki szolgálj... Jaj az engedetlen fiáknak..."

Június 3 — június 28.: „Madéma megindul, Gébimnek lakosai egybegyőlnek... A fenevad pedig, amely vala és nincsen, nyolcadik az, és a hét közül való, és a veszedelemre megyén... Minden bajoknak kútfeje vagyok én, a vér..."

94

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Június 20.: „Beretváld el hajadat, és vesd el, és nagy jajgatással jajgass..."

Június 29 — július 7.: teljes adási szünet.

Július 7.: „Avagy elvétethetik-é az erıstıl a préda?... Ne csinálj magadnak faragott képet, hogy azt imádjad..."

Július 8.: „Én vagyok az úr, aki megrostálom a szíveket, hogy megfizessek kinek-kinek. Aki gazdagságot győjt, és nem igazán, elhagyja azt, és az ı halálának utolsó órájában bolond lészen..."

Július 10.: „Jaj annak, ki az ı felebarátjával ingyen szolgáltat, és munkájának bérit neki meg nem adja... Bizony mondom néked, ki nem jössz a tömlıébıl, mígnem megfizetsz egy fillérig... Mit használ neked a faragott kép vagy öntött kép?"

Július 11.: „Mit használ neked a faragott kép vagy öntött kép?... A cédrusfák ıt el nem rejtették az Isten kertjében, a jegenyefák nem voltak hasonlók az ı ágaihoz, és a gesztenyefák nem voltak mind az ı ágai...

Mit használ neked a faragott kép vagy öntött kép?"

Július 15 — 28. egyetlen nap kihagyása nélkül: „Mit használ neked a faragott kép vagy öntött kép?"

Július 30.: „És mikor ettetek és ittatok, nem magatoknak tettétek-e?...

Az ı fogai olyanok, mint az oroszlán fogai, és annak zápfogai olyanok, mint az öreg oroszlán zápfogai... És hegedősöknek, muzsikásoknak, síposoknak és trombitásoknak szavok többé tebenned nem hallatik... És vılegénynek és menyasszonynak szava nem hallatik többé..."

Augusztus 2.: „Azért az ı jószágát és gazdagságát át a főzfák patakja mellé hordja... Avagy elvétethetik-e az erıstıl a préda?... A mi örökségünk szállott a kívül valókra... Mit használ neked a faragott kép vagy öntött kép?... És a gesztenyefák nem voltak mind az ágai..."

Augusztus

4.:

„És

béírám

levélbe

és

bepecsételem,

és

tanúbizonyságot is tétetek felıle... Elveszek én, hogy ha azt az írást vállamon nem hordoznám, és korona gyanánt fejembe nem tenném... A mi örökségünk szállott a kívül valókra... És béírám és bepecsételem és tanúbizonyságot is tétetek felıle..."

Augusztus 6 — 16. egyetlen nap kihagyása nélkül: „Hozzátok be a dézsmát az én házamba..."

Augusztus 18.: „Békességben halsz meg... Aki megtartja az ı életét, elveszti azt, és aki elveszti életét énérettem, megtalálja azt... íme, azért a ti házatok puszta lészen... És a délnél fényesebb idıd támad, a nyomorúságból kirepülsz..."

Augusztus 19.: „Vermet ásott, és mélyen ásta azt, de ı maga esett verembe, melyet ásott... Kivetlek téged a te állapotodból, és a te helyedbıl kiütlek téged És inkább választják a halált, hogysem az életet..."

Augusztus 20.: „A völgynek szép, sima kövein van a te gyönyörőséged... Vigyázzatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát... Békességben halsz meg... Kivetlek téged a te állapotodból... Aki megtartja az ı életét, elveszti azt... Kivetette magát az oroszlán az ı barlangjából..."

Augusztus 21 — 26. mindennap: „Békességben halsz meg..."

Augusztus 29 — szeptember 6. mindennap: „És inkább választják a halált, hogysem az életet..."

95

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Szeptember 7.: „A völgynek szép kövein van a te gyönyörőséged..."

Szeptember 8.: Kellner Ede halálának napja: „És inkább választják a halált, mintsem az életet... Békességben halsz meg..." (Harsonaszó)

„Immár közel vagyon a te véged. Eljött a vég, eljött a reggeli szentencia néked, ki a földön lakozol! Eljött az idı, közel vagyon a zengésnek ideje..." (Harsonaszó) „Eljött az idı... Békességben halsz meg..."

(Harsonaszó)

Szakács megállította az orsót, kereszthuzatot csinált a szobában, mert már vágni lehetett a füstöt, sietve levetkızött, lefeküdt. Öt perc múlva az igazak álmát aludta. Ébrenlétének utolsó pillanataiban Kekule jutott eszébe, aki körtáncot lejtı szénhidrogén-molekulák formájában megálmodta a benzolgyőrőt. Hiába, az intuíció...

Másnap délután négykor Megyer felé rázatta magát a hosszú csuklós buszon. Ritkán akadt dolga erre, Péterek jóval beljebb, az Árpád úton laktak. Ült az ablak mellett, és kisfiú módjára bámulta a vidéket.

Melyik fogorvosnak jutott volna eszébe húsz évvel ezelıtt, hogy egy peremváros legperemén magánrendelıt nyisson? Dr. Hertelendy, rendel öttıl hétig. Van üzleti érzéke, meg kell hagyni.

A busz elrobogott a Dózsa-pálya mellett. Valami edzımérkızés lehetett, néhány tucat ember ıgyelgett a pálya szélén.

Ez a fejlıdı peremváros aranybánya egy jó kező fogorvosnak.

Balatoni villa, Rekord, esetleg Alfa, nyáron Dalmácia. Dr. Hertelendy, rendel öttıl hétig. Főzfa utca. Ez kint lesz egészen. A patak, a Szilas patak közelében kell lennie. Főzfa utca... Rendelı a patakparton.

Az autóbusz elhúzott a megyeri temetı hosszában, bekanyarodott és megállt. Szakács utolsónak kászolódott le a végállomáson, és kérdezısködés nélkül kereste meg a kis Főzfa utcát, benne Hertelendy rendelıjét. Elsıként érkezett a társasház formájú épület földszintjén levı lakás halijába, ami várószobául szolgált. Az asszisztensnı kinézett, türelmet kért.

Hm... Asszisztensnı. Jól megy az üzlet. Rágyújtott, és igyekezett elnyomni a fogorvosokkal szemben táplált ellenszenvét. Tény, hogy van egy lyukas foga, úgyis be kellett volna tömni. Mennyit kérhet egy tömésért? Mondjuk, egy ötvenest.

A

fogorvos

negyven

körüli,

keszeg

ember

volt,

hajai

megállapíthatatlan színő, kopaszodó. Gyorsan, majdnem hadarva beszélt, de mondatait többnyire megismételte, s akkor figyelmesen tagolta a szavakat. Kellemes bariton hangja volt. Miközben a szék háta mögött mőszereivel csörömpölt, Szakács körülpillantott a rendelıben.

Bal kéz felıl fehérre lakkozott ajtó nyílt, valószínőleg a lakás lakásrészébe. A székkel szemben, az ablak alatt csıállványos, mőanyag borítású, elektromos készülék kéklett. Svéd gyártmány volt. Szakács hátán a hideg futkosott a fémes csörömpöléstıl és a megindított fúró bugásától. Gyorsan kérdezett:

— Doktor úr diatermiával is foglalkozik?

A fúró búgása megszőnt, Szakács fellélegzett.

— Valami panasza van? Már úgy értem, ilyen természető panasza?

Tudja, kérem, minden eshetıségre felkészülök. Ha az ember jól felszereli a rendelıjét...

96

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— A gép újra búgni kezdett. — Az SZTK-ban nincs idı minden aprósággal foglalkozni. Kérem kinyitni. Én nem takarékoskodom az idımmel... — Belenyomta a fúrót az odvas fogba, Szakács két kézzel kapaszkodott a szék karfájába. — Kinyitni, kérem jobban, azonnal készen leszünk... — Szakács úgy érezte, hogy az orvos az agyvelejéig nyomja a fúrót. Egész koponyája rezonált, hallóidege pontosan megkülönböztette, mikor a fúró a lágyabb fogállományból kijjebb vándorolt a kemény zománc széléhez. — így, ez készen van. Tessék kiöblíteni. Kinyitni... Az idıt nem sajnálom, a pénzt sem... Manapság divat magánrendelıbe járni, és ez a környék...

Szakács köpött, zsebkendıjével megtörölte száját.

— Ezen a környéken van pénz, gondolom. Ipari kerület.

A fogorvos nevetett.

— Na, azért annyi nincs, mint a belvárosban, de ott nagy a konkurrencia. Persze azért... Az ember a puszta életen kívül a passzióinak is hódolhat.

Szakács nem tudta megkérdezni, hogy milyen passziókról van szó, mert ki kellett nyitnia a száját, s az orvos belenyomott a lyukas fogba egy adag amalgámot.

Tíz perc múlva készen voltak. Szakács jól tippelt: egy ötvenesébe került a kínszenvedés. Fizetett és búcsúzott. Kézfogás után megkerülte a széket, és benyitott a bal kéz felé esı ajtón.

— Erre, kérem, erre — szólt rá a fogász, és a hall felé mutatott.

— Bocsánat — szabadkozott Szakács, és az öt várakozó páciens között kiment a lépcsıházba. Ott megállt, arcára tette kezét, nyelvével próbálgatta az új tömést.

Tény, hogy ügyesen és gyorsan dolgozik. És a havi jövedelme csinos lehet. A lakása felér egy képtárral. Rézkarcok, grafikák, olajfestmények.

Hát ez kész, gyerünk tovább.

Szerencséjére még üzletzárás elıtt eljutott a Kinizsi utcába, és —

bár nem szeretett hivatalos minıségben fellépni — ezúttal egész nyomozói tekintélyét latba vetve, két rövid óra alatt megállapította, hogy dr. Hertelendy az elmúlt három év alatt nyolc, márkás festményt vásárolt az árveréseken.

Várható volt — Hertelendy mőgyőjtı. Van itt egyáltalában politikai indíték? A festményt Péternek kellett volna kapnia. Neki kellett volna kapnia. Miért kapta a fogorvos? A mozaik kezd összeállni, de még lyukak tátonganak a színes kıdarabkák között. Körvonalakat látni már, de a kép még zavaros. Zavaros. Vissza kell menni, vissza Péterékhez!

Leszállt a buszról, gyalog ballagott végig a Megyeri úton. Egy régi, kétemeletes ház elıtt megállt — fogtechnikus portál lógott egy keskeny üvegajtó felett. Az üvegtábla fele kirakattá volt kiképezve. Állkapocs gipszöntvénye fehérlett mögötte. A felsı és az alsó fogsor pontosan illeszkedett egymásba. Ahol a fogak rövidebbek voltak felül, ott a megfelelı alsó volt hosszabb, és megfordítva. Szakács bámulta a gipszöntvényt, nyelve a friss tömést simogatta. Azután továbbsétált. Még mindig hallotta a fúró búgását, a megkínzott ideg néha fel-felsajdult.

Órájára nézett, meggyorsította lépteit. Gondáékat azonban nem találta otthon.

97

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Mind a ketten az Akadémián vannak — mondta Tóni néni. — Meg tetszik várni ıket?

— Köszönöm, majd holnap elnézek errefelé. Megesküdtek már?

— Ma délelıtt. És képzelje, még engem sem hívtak meg. És ebéd sem volt, semmi. És... Képzelje, templomba nem is mentek!

Tóni néninek, úgy látszik, ez jobban fájt, mint a személyes sérelem.

Csak harmadnap jutott hozzá, hogy megnézze Péteréket. Tóni néni szó nélkül nyitott ajtót, és fülét befogva menekült a maga szobájába.

Nevetés, kergetızés, dulakodás zaja verte fel a lakást, közben-közben egy

zongoraakkord,

futamok,

recsegı

fémes

pisztonhang,

pohárcsörömpölés.

Szakács benyitott.

Sári a zongoránál ült, a Holdfény-szonáta Presto-agitato tételét játszotta egy vadonatúj pianínón. Péter a hangszer mögött guggolt, fülét a hátlapra támasztva, és torkaszakadtából ordított:

— Nem hallok semmit, forte, fortissimo! Ez nem hangszer, ez egy...

— Az ablaküveg remegett a hangzavartól.

— Ott a piszkavas! — kiáltott Sári. — A kályha elıtt, támaszd neki!

Péter felugrott, felkapta a piszkavasat, nekiszorította a pianíno rezonáló szekrényének.

— Éljen Beethoven! — rikkantotta.

— Harapj bele! — kiabált Sári, és minden átmenet nélkül belevágott Glen Miller híres régi számába, az In the Moodba. — Harapj bele, mint az öreg süket Ludwig — és Péter engedelmeskedett. Foga közé harapta a piszkavas másik végét.

— Jó estét — mondta Szakács. A hangzavar egy másodperc alatt elült. Péter szégyenkezve kiköpte a piszkavas végét, zsebkendıvel törülgette a nyelvét.

Sári nevetve táncolt Szakács elé.

— Jókor jött, ma tartjuk a lakásszentelı fıpróbáját. Ital nincs, de nincs is rá szükség.

— Azt látom — mondta Szakács csendesen. — És látom, berendezkedtek.

— Ami a vitrinben volt, eladtuk a bizományinak, Peti bevallotta, hogy kizárólag házassági célokra van négyezer forintja, összedobtuk, és ez a pianíno született belıle.

— Na, nem Bösendorfer, de majd...

— Kívánom, hogy minél elıbb — mondta Szakács. — Talán...

Mondja, Sári, mi volt az a hülyeség a piszkavassal?

— Nem ismeri az anekdotát? Talán nem is anekdota.

— Ennek a ládának nincs hangja — jegyezte meg Péter. — Ez hülyeség, ez a piszkavas, de tényleg nincs hangja. Illetve van, Fahangja.

Bár például a fafúvók...

— Miféle anekdota? Leülhetek?

Letelepedtek a dohányzóasztal mellé, Sári egy félig üres Kossuth-csomagot tolt a nyomozó elé.

— Régi zenészanekdota. Állítólag Beethoven, amikor már teljesen megsüketült, fémrudat épített be a zongorájába, és komponálás közben a foga közé harapta. És állítólag a csontokon keresztül hallott valamit a 98

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak saját játékából. Na... Szóval a lakásszentelés mához egy hétre lesz, Imre, komolyan számítunk magára, ital is lesz, nem kell hoznia. Mi baja?

Szakács hátratett kézzel sétált a szobában. Oda-vissza, oda-vissza.

Sári Péterre pillantott, az némán széttárta karját. Szakács a harmadik forduló után megállt Sári széke mellett.

— Na most legyen ıszinte, Sári. Nagyon kérem, legyen ıszinte.

Miért hazudott nekem?

— Én?

— Maga. Ott a klubban mindent elmesélt Ede bácsiról, de egyvalamit elhallgatott.

— Nézze...

— Tóni néninek semmi kellemetlensége nem lett volna belıle. És talán én is hamarabb rájöttem volna.

— Mire? Mirıl beszél?

— Semmi. Majd a maga idejében elmondom. Most feleljen: hogyan halt meg Ede bácsi?

— Megmondtam. Meg akarta igazítani a rolót, és...

— Jobbat kérek. Készséggel elhiszem, hogy Tóni néni nem tudott jobbat kitalálni. De ı is, maga is, mind a ketten nagyon jól tudják, hogy ez nem baleset, hanem öngyilkosság volt.

Sári felállt, egy pillanatig hallgatott, aztán hevesen megfordult.

— Egyházi temetést kapott. Tóni néni igazán tudja, hogy öngyilkos nem részesül egyházi szertartásban. Még utolsó kenetet is kapott, amikor...

— Mert a pap így tudta. És így tudta a rendır is. Mert szemtanú csak egy volt, Tóni néni. Behívjam?

Sári visszazökkent a székre, nem felelt.

— Nem nagy ügy — folytatta Szakács csendesen —, de ıszintébbek lehettek volna.

— Honnan tudja, hogy öngyilkosság volt?! — kiáltott Sári.

— És miért érdekes ez most már? — kérdezte Péter. — Baleset vagy öngyilkosság, mindegy. Nekünk mindegy. Neki is, szegény öregnek, de nekünk is. Én attól nem kapom vissza a képet.

— Gondolod? Nagyon tévedsz. Egyébként: hol a kép?

— Elvittük — felelt Péter. — Nem akartam még egy napig sem itt látni. Ha az övé, legyen az övé. Elismervény ellenében elvittem neki.

— A Főzfa utcába?

— A Főzfa utcába. Taxiköltséggel kínált. A szeme közé röhögtem, és megkérdeztem, borravalót nem akarna-e adni. Olyan epés képet vágott, hogy megesett rajta a szívem.

— Miért fontos az öngyilkosság? — firtatta Sári. — Ünnepélyesen bocsánatot kérek, hogy cinkosságot vállaltam Tóni néni mellett, de miért fontos?

— Most nem mondhatom meg, elıbb bizonyítanom kell. Egy-két nap... Még a lakásszentelés elıtt. Remélem.

Gere százados nem nagyon örült Szakács kései látogatásának.

— Jön a foga a gyereknek — mondta a másik szoba felé intve, ahonnét éktelen gyereksivítás hangzott. — Nem ért volna rá reggelig?

99

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Nem — mondta Szakács, és fél órán át egyhuzamban beszélt.

Akkor már Gerének is az volt a véleménye, hogy ezzel nem lehet reggelig várni.

— Mondd, Imre — mondta, mikor már útra készen álltak. — Elvégre te csináltad a nyomozást, ha maszek alapon is, tehát mondd, adassak ki máris letartóztatási parancsot?

— Nem, Laci. Elıbb bizonyítani akarok.

Beültek a kocsiba. A fıkapitányság elıtt Gere megkérdezte:

— Persze te is ott leszel az exhumálásnál.

— Nem hiszem. Csináljátok meg nélkülem, jó? Reggel még van egy kis dolgom. De a boncolásnál feltétlenül ott leszek.

Másnap délelıtt tízkor lihegve állított be a törvényszéki bonctani intézetbe. Arcán elégedett mosoly látszott, mikor odasúgott Gerének:

— Úgy látom, nem sokat késtem.

— Hol a fenében voltál? — morgott Gere, azután mindketten a boncoló orvost figyelték, aki gyors, gyakorlott kézzel dolgozott, és közben halkan diktálta a jegyzıkönyvet. A koponyabırt már átmetszette, egyik felét a holttest arcára húzta, a másikat a tarkójára. A koponyatetı körülfőrészelése következett, majd gyors ütemben a szabályos, elıírt metszések. És az orvos monoton hangon diktálta a jegyzıkönyvet.

Szakács agya csak félig-meddig fogta fel a szakkifejezéseket.

— ... az artéria carotison kezdıdı cerebrosclerosis... Valószínőleg fiatalkori meningitis nyomai... A baleset következtében erıs commotio cerebri... fracturák a...

Szakács várt. Amikor a két állkapocs és a fogsor láthatóvá vált, közbeszólt.

— Bocsánat, egy pillanatra... Itt hátul, a felsı fogsoron...

— Bal felsı hatos zápfog? — kérdezte az orvos. — Erre gondol?

Nem régen járhatott fogorvosnál.

— Elképzelhetı, hogy egy idıs férfi hiúsági szempontból fém helyett fehér mőanyagból csináltasson koronát a zápfogára?

Az orvos vállat vont.

— Ez igazán nem rám tartozik.

— Elképzelhetı? — fordult Szakács Geréhez. Az értetlenül húzta fel a vállát.

— Lényeges ez még? Lássuk a...

— Lényeges — mondta Szakács emelt hangon. — Kérem — fordult az orvoshoz. — Szíveskedjék lehúzni a fogról a koronát.

— Lehúzni? A boncolás...

— Nem tőnt fel önnek, doktor úr, hogy ez a... Hogy is mondta? Ez a bal felsı hatos aránytalanul hosszabb, mint a többi?

— Szokatlan jelenség ekkora eltérés, de elıfordulhat. A szemben levı bal alsó... Megfelelıen rövidebb. Ennek semmi jelentısége.

— Kérem, húzza le. Az alsón is korona van, és az alsó sokkal rövidebb. Egy fog akkor is rövidebb lehet, ha szándékosan lecsiszolják...

— Figyelte a koronával bajlódó orvost. — Kérem, vigyázzon, a koronára ép állapotban van szükségünk. És egy másik fog akkor is hosszabb lehet, ha megtoldják valamivel. Kérem, ha lejött, szedje ki belıle, ami benne van. Akkora, mint egy gyógyszertabletta. Pontosan akkora...

100

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak A következı percben az orvos kinyújtotta kezét. Tenyerén tabletta formájú tárgy feküdt. Egyik oldala mőanyagból volt, a másikat vékony fémmembrán takarta.

Gere arca felragyogott.

— Ez az! Imre! Kérem, doktor úr — folytatta —, lesz szíves ezt is jegyzıkönyvbe venni. Befejeztük, a hasüreg feltárására már nincs is szükségünk. És most...

— Most már kiadhatod a letartóztatási parancsot dr. Hertelendy ellen.

Azt hiszem, könnyő lesz megindokolni.

— Te már megint nem tartasz velem?

— Kiszaladok a barátaimhoz. Én akarom elmondani nekik, hogy a Paál László-festményt máris sajátjuknak tekinthetik.

— Legalább azt áruld el, hol voltál ma reggel.

Szakács elvigyorodott.

— A másik tanúnál, Vencel Sándor orvosi mőszerésznél. Volt neki valami adócsalásügye. Egy kicsit ráijesztettem, és elmondta, hogy rádiómőszerésznek indult, s hogy a tavasszal ı gyártotta ezt a kis rádiótablettát Hertelendy megrendelésére. Nem ártana ıt is begyőjteni...

Sárit és Pétert éppen ebéd közben érte.

— Csak nem fız, Sári? Abbahagyja az akadémiát?

— Dehogy. Tóni nénivel megállapodtunk... Velünk tart?

Szakács ebéd közben a klubról beszélt, és arról, hogy a következı negyedévben talán lesz keret a zenekar tiszteletdíjának megemelésére.

— Ha ugyan még szükségük lesz rá — tette hozzá.

— Azt hiszem, hogy amíg Péter diplomája...

— Van itthon valami ital? — kérdezte Szakács hirtelen.

— Maga újabban ilyen iszákos? — nevetett Sári. — Most véletlenül mázlija van. Lengyel vodka jó lesz?

— Fene nagy lábon élnek. De csak egy pohárba töltsön. — Zsebébe nyúlt, elıvette a tabletta alakú kis tárgyat, beledobta a pohárba, kis idı múlva egy kanállal kihalászta, az abroszra tette.

Péterek értetlenül nézték.

— Egy pillanat, amíg megszárad... Na! Itt ez a tabletta, Péter, de le ne nyeld. Harapd be jól két zápfog közé, de el ne harapd, csak óvatosan. Megvan? Jó, várj, most csinálok neked egy kis erısáramú zavart. — A villanykapcsolóhoz lépett. — Fogd be mind a két füled, hogy ne zavarjon a kattanás. Úgy! — Kétszer-háromszor felgyújtotta, eloltotta a lámpát. — Hallottál valamit?

— Kattanást, ropogást. Mi ez? — Péter kiköpte a tárgyat, nézegette.

Szakács elvette tıle, zsebre dugta, nevetett.

— Szóval még mindig üzemképes... Hát ide hallgassatok. — Az órájára nézett. — Hertelendyt azóta már talán le is tartóztatták. És ti egypár napon belül visszakapjátok a festményt. — Felemelte a kezét. —

Csak sorjában. Az elején kezdem. Amikor Sári elmesélte Ede bácsi esetét akkor szombat este a klubban, nekem csak az tőnt fel, hogy mennyire erısködött: a képet neked kellett volna kapnod. Ez volt az egyetlen fogódzóm — akkor. Akkor politikai ügyet éreztem mögötte, valami diverzánsakciót, mindegy. Eszembe jutott, hogy a nyár folyamán érdekes és érthetetlen URH-adássorozatot sikerült elcsípnünk.

Hallgassátok meg, azután folytatom.

101

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Kivette táskájából a tekercset, felrakta Péter magnójára, lejátszotta.

Mikor a hangszóró elhallgatott, folytatta: — Ha megfigyeltétek, eléggé bibliás hangú az egész. Akkor este Péter spirituálékat énekelt, errıl jutott eszembe a magnószalag. A kapcsolat nem volt logikus, de megéreztem, hogy — pestiesen szólva — valami van. Tehát: a festményt megkapja a fogorvos. Miért pont egy fogorvos? A lehallgatott szalagon fogakról van szó, szolgáltatásról van szó, amit meg kell fizetni.

Képrıl van szó, jegenyefákról, gesztenyefákról. De menjünk sorjában.

Ede bácsi tavasszal kezdett fogorvoshoz járni, aki sorra rendbe szedte elhanyagolt fogait. Közben beszélgetett vele természetesen. Valami sok pénze nem lehetett az öregnek, de arra álmában sem gondolt volna, hogy honoráriumképpen odaajándékozza a Paál-festményt. De megtudva, hogy a fogorvos mőgyőjtı, eldicsekedett vele. Lehet, hogy a fogász ajánlatot is tett neki, amit visszautasított. Sıt az is lehet, hogy a fogász már korábban tudott arról a festményrıl, és valami módon magához csalogatta az öreget. Ez majd kiderül a vallatásnál. De: tény, hogy az elsı elcsípett URH-adás idıpontja nagyjából egybeesik a fogkezelés közepe tájával. Áprilistól júniusig csak olyan sugallatok hangzottak el, amelyek célja egy hitetlen ember hivıvé rettentése. És akkor jött egy másik széria: teljesen megkeverni, megbolondítani az öreget;

ez

a

sorozat,

ha figyeltétek,

június

végéig

tartott,

összefüggéstelen, titokzatos mondatok. Blabla, link hadova... Ede bácsi ekkor már rendszeresen járt a plébánoshoz, aki megdöbbent azon, hogy az öreg olyan sugallatokról beszél neki, amelyekkel könyvben nemigen találkozhatott. S Péter-Pál napján simára borotvált koponyával kereste fel öreg plébános barátját. A szalagon június 29-i dátummal ez hallható:

„Beretváld le hajadat, és vesd el..." Ez a parancs kísérlet volt, engedelmeskedik-e az áldozat. Nos, engedelmeskedett.

Július végéig csupa olyan szöveg következett, ami arra buzdít, hogy a festményt ajándékozza vagy hagyományozza a fogorvosra.

Leforgassam még egyszer? — Megnyomta a billentyőt, és felhangzott a dátum jelentésekkel megszurdalt szöveg, öblös bariton hangon: „Mit használ neked a faragott kép vagy öntött kép... |a jegenyefák... és a gesztenyefák... és annak zápfogai olyanok... és hegedősöknek, muzsikásoknak, síposoknak és trombitásoknak..." — Szakács leállította a szalagot. — Ezek ti vagytok, célzás: jaj, csak ne ti kapjátok a képet! A szalag tovább forgott:

„... jószágát és gazdagságát a főzfák patakja mellé hordja... Avagy elvétethetik-e az erıstıl a préda?..." — Újra lenyomta az „állj" billentyőt.

— Mit szólsz hozzá, Péter? Pontos a címzés? Főzfa... és a Szilas patak ott folyik a kert alján... És az utolsó elıtti széria augusztus elejétıl kezdve:

buzdítás

a

végrendelet-készítésre

és

biztatás

az

öngyilkosságra. Végül szeptember 8-án, az öngyilkosság napján az az apokaliptikus szöveg, harsonakísérettel... Lejátsszam még egyszer?

— Hagyd — mondta Péter. — Szegény öreg!

— Imre — mondta Sári —, ez csodálatos!

— Intuíció, Sári, semmi más. Sok apróság hozzájárult. Az volt a baj, hogy én eleinte ellenkezı irányban gondolkoztam. Úgy tippeltem, hogy az adás kintrıl jött Ede bácsihoz, és az a fogorvoshoz továbbította az üzeneteket. Még titeket is meggyanúsítottalak, elnézést, bocsánatot 102

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak kérek. Pedig a sorrend, illetve az irány pontosan fordított volt: a fogorvostól Ede bácsi felé.

Péter szája elé tette kezét.

— De ez a mikro-rádióvevı...

— Azért fertıtlenítettem a vodkában — nevetett Szakács. —

Egyébként ez a tablettamérető vevıkészülék nagyon gondosan, nagyon precízen volt beépítve Ede bácsi bal felsı hatos zápfogának koronájába.

Az utolsó homályos foltot ti oszlattátok el, azzal a múltkori kergetızéssel meg hülyüléssel: Beethoven és a fog közé harapott fémrúd. Akkor már majdnem biztos voltam a megoldásban, csak egy kicsit valószínőtlennek éreztem. És túl embertelennek: rádión keresztül gyilkolni! De ahogy Péter beharapta a piszkavasat, el kellett hinnem.

Néhány másodpercen át hallgattak. Péter törte meg a csendet:

— Minden tiszta, csak egy nem. A korona fémbıl van...

— Ha fémbıl volna, leárnyékolná a vevıt. De ennyi esze Hertelendynek is volt. A korona mőanyagból készült.

Újra hallgattak. Sári felállt, rápillantott a vodkára, felnevetett.

— Most már tölthetek a többi pohárba is?

— Tölthet, Sári. És biztos lehet benne, hogy a lakásszentelın ott fog lógni a festmény — rámutatott a falra. — Ott, ahol azelıtt lógott, Ede bácsi életében.

103

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

MINDENKI TETT? NINCS TOVÁBB

Szakács körülbelül annyit értett a ruletthoz, mint egy bérelszámoló a vákuumtechnikához. Ezt habozás nélkül meg is mondta Gere századosnak, de az hajthatatlan maradt.

— Ezt az ügyet az isten is neked teremtette. Két kellemes heted lesz odalent. És ez még nem is utószezon.

— Annál rosszabb. Hogy fogok én festeni abban a nemzetközi társaságban?

— Szerény és rokonszenves magyar származású fiatalember leszel, aki néhány hétre hazajött, mondjuk, Kanadából, rokoni látogatásra, és visszautazása elıtt egypár napot a magyar Riviérán tölt. Az csak természetes, hogy meg-meglátogatja a kaszinót is.

— A szürke tropikál ruhámban. Szép leszek.

— Csináltatsz magadnak egy fehér szmokingot.

— Abban még szebb leszek. Te Laci, nem lehetne úgy megoldani, hogy beülnék a kaszinóba az egyik asztal mellé krupiénak?

— Akkor meg a kaszinó sujtásos libériájába kellene belebújnod.

Abban lennél a legszebb.

— Nem mehetne Sipos?

— Te mész, és nincs vita. Egy hét múlva ott leszel. Azalatt szedd rendbe a ruhatáradat. Hogy szerény, de mégsem szegényes keretek között létezhess, ihass, játszhass és természetesen veszíthess, kézhez kapsz ötezer frankot. Nem, inkább dollárt; azt hiszem, angolul tőrhetıbben beszélsz, mint franciául.

— A tanárnımet mindig Salgótarjánra emlékeztette a francia kiejtésem. Maradjunk csak Kanada angolajkú részénél.

— Helyes. Holnap megkapod a parancsot és a nı adatait.

— İszintén szólva nem egészen értem, hogy az egész ügyhöz miért van szükség rám? A kaszinónak van házidetektívje, az sokkal otthonosabban mozog azok között az emberek között. Már rég lefülelhette volna a csalót.

— Te azt hiszed, hogy valami kis sipistáról van szó?

Szakács vállat vont.

— Eddig csak annyit hallottam, hogy egy svéd nı, aki tavaly ötvenezer koronával utazott haza, az idén nyáron újra megjelent a Balaton partján, és megint nyer.

Gere kopaszodó feje búbját simogatta.

— Nyer, szőnni nem akaró módon. De nem ilyen egyszerő a dolog.

Nem csak nyer. Idınként veszít is. Persze csak kisebb összegeket.

Néha meg csak odaáll valamelyik asztal mellé, nem is játszik, de mintha a jelenléte befolyásolná a szerencsét, a játékosok csak kisebb téteket nyernek meg, mihelyt nagyobb összeget kockáztat valaki, úgy fordul a kerék, hogy a bank nyer. Tehát...

— Értem. Tehát a dolog gyakorlatilag úgy fest, hogy a nı nem a kaszinót fosztja ki, hanem a kaszinón keresztül játékostársait.

— Valahogy így. És ha az idén is így fog menni, idıvel gyanússá válik, és megindul a suttogás, hogy ez a nı beugrató, a kaszinó alkalmazottja és így tovább. A kaszinó célja idegenforgalmunk 104

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak fellendítése, de ezt a piszkos ügyet pontosan az idegenforgalom fogja megsínyleni. Hacsak...

Szakács felállt.

— Hacsak egy zseniális nyomozó... — Legyintett.

— Na, hagyjuk. Mindent megteszek, Laci, de semmit sem ígérhetek.

Nem vagyok valószínőségszámító matematikus, és nem értek a szisztémákhoz.

— Nem is arra van itt szükség, hanem a józan paraszti észre, amibıl van neked éppen elég, és arra a bizonyos hatodik érzékre, ami közülünk csak benned van meg. Érthetı?

Kora tavasztól késı ıszig naponta kétszer indult a Balaton-expressz nevő légpárnás sínautóbusz a Déli pályaudvarról, s bár a hagyományos, acélsíneken gördülı járatokat sem ritkították, nem volt nap, hogy egy ülés is üres maradt volna a hatszáz férıhelyes, dieselhajtású szerelvényen.

Szakács a reggeli járatra váltott jegyet. Két nagy bıröndöt toló hordár kíséretében ballagott végig az ezüstösen csillogó sínautóbusz mellett; karján vékony selyemköpeny, kezében neszesszer és az elızı napi Journal de Geneve, zsebében egy ötezer dollárig jó utazócsekk-könyv meg egy kecskeméti barackpálinkát tartalmazó lapos üveg.

Panama kalapjának színe tökéletesen harmonizált vászonruhájáéval.

„Megértem arra, hogy panoptikumban mutogassanak" — gondolta, miközben elhelyezkedett a kupéban, és borravalót adott a csomagok körül szorgoskodó hordárnak.

Kalapja, köpenye a hálóban, pálinkája a lecsapható asztalkán — mi is kell még? Ja igen, kirakni az öngyújtót is — valódi Dunhill —, és kirakni az ezüst cigarettatárcát, amin egy kis zománcozott tájkép a Niagara vízesést mutatja, félreérthetetlenül utalva gazdájának, hazájára.

Hiába, Gerénél elırelátóbb fınököt keresve sem lehetne találni!

Felállt, felnyúlt az ablak felsı részéhez, hogy szokása szerint leeressze, és kihajoljon, mikor eszébe jutott, hogy a Balaton-expressz légkondicionált, ablakai nyithatatlanok. A kinti, harmincfokos hıség után igazán üdülésnek ígérkezett a Siófokig tartó félórás, majd a Siófok és Újhely közötti tízperces út a kocsi kellemes hővösében. Szakács elızı nap belepislogott a menetrendbe, tudta, hogy a szerelvény öt perc alatt gyorsul fel óránként háromszáz kilométeres utazósebességére, és Siófoknál ugyancsak öt perc szükséges a megálláshoz. A pálya nyílegyenes, gyakorlatilag emelkedı nélküli, betonlábakon nyugvó ferrocement sztráda, kétoldalt fél méter magas peremekkel — ezek vezetik a szerelvény oldalain levı görgıket; magukat a csuklósbusz-szerően kapcsolódó kocsikat légpárna tartja a pálya felett vagy húsz-harminc centiméterrel.

Három perc hiányzott az induláshoz, az ülıhelyeket elfoglalta a nemzetközi társaság; legalább fél tucat különbözı nyelv mondatai keresztezték egymást. Szakács szétnyitotta a genfi lapot, mögéje bújt, és — életében elıször — lámpalázat érzett. Mint színész a függöny felgördülte elıtt. De nem volt mód visszakozni — a halkan járó motor feldübörgött, hangja másodpercek alatt két oktávval feljebb csapott, a szerelvény enyhén megemelkedett, s rántás nélkül, észrevétlenül 105

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak elindult. Érd felett már a menetrend szerinti utazósebességgel száguldott el.

Szakács letette újságját, lecsavarta a barackpálinkás üveg kupakját, mélyet lélegzett, mint úszó a startfejes elıtt, és elırenyújtott kézzel, a tıle telhetı legudvariasabb mosollyal megkínálta a vele szemben ülı, ötven év körüli, kínos gondossággal öltözött urat. Az némi habozás után elfogadta, majd viszonzásként egy üveg pilzenit hozatott a büfébıl.

Fehérvár magasságában javában latolgatták a rulett esélyeit, s akkorra Szakács már tudta, hogy Ludwig Ftohbiss úrhoz van szerencséje, aki Münchenbıl utazott Magyarországra. Ftohbiss úr nyugalmazott középiskolai matematikatanár, és hosszú évek munkájával kidolgozott szisztémáját a balatonújhelyi kaszinóban akarja kipróbálni.

A „kipróbálni" szót Szakács használta, Herr Ftohbiss azonnal helyreigazította:

— Nem, uram, próbáról szó sincs. Nem kipróbálni, hanem gyızelemre vinni. Abszolút biztos.

— Ha ennyire biztos benne, uram, akkor miért nem Monte-Carlóba utazott?

— Tudja, kérem, így olcsóbb, így kisebb befektetéssel... így sokkal ésszerőbb. De majd a jövı szezonban! Akkor oda fogok utazni. Uram, koldussá fogom tenni a monacói nagyherceget!

Siófokon

csak

néhányan

szálltak

ki,

és

az

expressz

továbbszáguldott célja, Balatonújhely felé.

Szakácsnak sikerült aránylag olcsó szobát kapnia a Hotel Európa tizennegyedik emeletén. Lezuhanyozott, átöltözött, és a délelıttöt környezettanulmányra szánta. A hawaii bennszülöttek lava-lavájára emlékeztetı campingnadrágjában és a Gere által ráerıszakolt kockás frottíringben gyalog ballagott le a földszintre, hogy szétnézzen egy kicsit.

A szálloda legalsó szintjét elfoglaló játékkaszinó ebben a korai órában még természetesen zárva volt. Csak az üdülıhelyek közismert figurái mozogtak a szállodában, a teraszon, az automata büfékben, a strandon; s mert ragyogó idı volt, fıleg a strandon. Pocakos, öregedı férfi ragyogó szép ifjú feleségével, partnert keresı, lóképő angol vénlány, aggódó mama elveszett kisfiát kutatva, bıgı kislány mamáját követelve, gitározó fiúk, sütkérezı lányok — vízisít vontató motorok dübörgése, ragyogó fehér vitorlák.

Egy óra múlva maga Szakács is fürdınadrágban bandukolt az aranyosan szikrázó homokban a víz felé — elgondolkozva, s némi lelkiismeret-furdalással, mert beszélgetı partnerét, Ftohbiss urat ígérete ellenére nem várta meg a hallban. De meg egyedül is érezte magát ebben a társaságban, ahol még a legkeszegebb embernek is pénz volt a bıre alatt. S fıleg: fogalma sem volt arról, hogyan és mikor fogja megtalálni nyaralása célját, a nagy pénzekben játszó és nagy pénzeket nyerı stockholmi hölgyet, Edith Johansent. Mert a hölgyrıl a nevén kívül semmi egyebet nem tudott. Azaz még annyit, hogy bár Magyarországról vándorolt ki, valódi svéd típus, vállig érı szıke hajjal, magas, karcsú termettel. De hát ilyen külsejő nıt nem egyet találhatott a strand forró homokján.

Némi kóválygás után visszament a strand bejáratához, megkereste a felvilágosító szolgálatot, ahol azután sikerült annyit megtudnia, hogy 106

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Miss Edith Johansen néhány perccel ezelıtt kapta meg a 175. számú kabin kulcsát. Minimum fél óra, amíg levetkızik — gondolta Szakács, és lesétált a kabinsor végére. Ám az idıtartamban tévedett, mert alig tíz percen belül nyílt a kabinajtó, és a kilépı napszemüveges, karcsú, szıke lány lesietett a partra. Szakács tisztes távolságból követte. A lány a víz közelében letelepedett, féloldalra fordulva felkönyökölt, könyvet vett elı, olvasni kezdett. Szakács várt még néhány percet. A lány hamar beleunt a könyvbe, felült, két karjával átfonta térdét, süttette hátát a nappal.

Szakács lehajtott fejjel, elgondolkozó képpel elindult a víz felé. A lány közben végignyújtózott a homokon, hasra fordult, állat öklére támasztotta. Szakács irányát állandóan változtatva bolyongott még egy darabig, azután célba vette a napozó lányt. Megbotlott egy nagyon formás lábszárban, és teljes hosszában hasra esett a homokban.

— Excuse me, madam — motyogta zavartan, de a láb tulajdonosa nem sokat érthetett belıle, mert hangosan nevetett az ügyetlenül kapálózó és mentegetızı férfin. Az felállt, szemét törölte, kiköpte a homokot, ránézett a még mindig derülı lányra. Jól tartja magát, de már közel jár a harminchoz — gondolta. Azután dühösen megszólalt:

— I told you excuse me, didn't I?, kértem, hogy bocsásson meg.

— Don't mind it, ne törıdjön vele:— mondta a lány. — Inkább üljön le, ha nincs jobb dolga. Már öt perce figyelem magát, úgy támolyog itt a homokon, mint egy alvajáró. Vártam, hogy mikor fog hasra esni.

Szakács törökülésbe huppant, kicsit sután meghajtotta magát, és bemutatkozott.

— My name is Sugar. George Sugar coming from Edmonton, Canada.

A lány is felült, szertartásosan bólintott.

— Edith Johansen, Stockholm, Sweden.

Most

már

mind

a

ketten

nevettek.

Következett

egypár

szabványmondat: az idıjárás kellemes, a táj igen szép, s milyen meleg a Balaton vize! Ó, igen, Európa egyetlen meleg viző tava. Valóban? Ó, igen.

Eddig minden rendben ment, Szakácsot elkapta az önbizalom, s veszélyesebb vizekre merészkedett. Bonyolult összetett mondatokat fogalmazott kapásból, még egy közmondást is megkockáztatott, s titokban büszkeség töltötte el, mert úgy érezte, hogy még hangsúlyozási hibát sem követett el, mikor a lány gyanakodva ránézett és megkérdezte:

— Tell me, Mr. Sugar — és hirtelen magyarul folytatta: — Mondja, mielıtt kivándorolt volna, Czukor úrnak vagy Sugár úrnak hívták?

Szakács meghökkent, azután felnevetett.

— Egyiknek sem. Apám tısgyökeres kanadai. Anyám: magyar.

— Érezni a kiejtésén. Nem feltőnıen, csak magyar veheti észre. Én ötvenhatban mentem ki, egy házaspár örökbe fogadott. Rokoni látogatásra jöttem, nyilván maga is. Azt hiszem, egyszerőbb lesz, ha magyarul folytatjuk. Nem jön úszni egyet?

Szóval a hölgy nem tagadja, hogy magyar. És nem is túlságosan zárkózott. Hajlandó egy kis Balaton-parti flörtre. És nem kedveli a tolakodókat, inkább ı választ alkalmi partnert. Tehát tovább kell játszani a nagy darab, esetlen, szégyenlıs ifjú ember szerepét.

107

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Délután nem látta a lányt, de nem is igen akadt volna rá ideje. A kaszinó már öt órakor kinyitott, a krupiék azonban csak hétkor ültek asztalaik mögé, s az igazi játékosok nyolc után kezdtek szállingózni.

Szakács rögtön nyitás után végigjárta a kaszinó helyiségeit — ezúttal csontszínő nadrágot, ugyanilyen inget, fekete, hosszú nyakkendıt és kétsoros, aranygombos, tengerészkék zakót viselt. A kártyaszobák nemigen érdekelték, Johansen kisasszony ugyanis lenézte mind a baccarat-t, mind a trente et quarante-ot. A Gerétıl kapott információk szerint a hölgy Európának úgyszólván összes játékkaszinóit végigjárta, de mindenütt csak a rulett helyiségeket látogatta.

A balatonújhelyi rulett-terem téglalap alakú, modern vonalú helyiség volt, három asztal állt benne. Az asztalok körül székek s a falak mentén kényelmes ülıgarnitúrák. A terem egyik végében egymás mellett három pénztárablak, ahol a földkerekség bármely valutáját zsetonra lehet váltani, s játék után — mint Szakács megtudta az igen elızékeny és szolgálatkész portástól — a nyert zsetonokat ugyanitt lehet átváltani pénzre; pontosabban: annak az országnak valutájára, amelynek az illetı játékos állampolgára. Ötféle zsetont bocsát a pénztár a játékosok rendelkezésére: fehér, fékeié, sárga, zöld és piros színben; hogy az esetleg színvakok is megkülönböztethessék ıket egymástól, a zsetonok különbözı nagyságúak, s értékük sorban egy, öt, tíz, száz és kétszáz dollár. Egyéb valutára mindig a zürichi tızsde aznapi záróárfolyama szerint számítják át a zsetonokat, az esetleg fennmaradó jelentéktelen összeget forintban fizeti ki a kaszinó pénztára. A vendég kívánságára az egész nyereményt is hajlandók forintban kifizetni.

Ezzel is okosabb lettem — gondolta Szakács, és a játékasztalokra fordította figyelmét.

A teremben lézengı alkalmazottak egyike. Szakács mellé lépett, és kifogástalan franciasággal megkérdezte:

— Segítségére lehetek valamiben, uram?

Szakács angolul felelt, s az alkalmazott magától értetıdıen nyomban átváltott. Rövid rulett-tanfolyam következett, melynek során Szakács megtanulta a rulettjáték szabályait s a legfontosabb megjátszható szám- és, színkombinációkat. Végül megkérdezte a buzgón magyarázó alkalmazottat:

— Mondja, kérem, igaz az a pletyka, hogy egy stockholmi hölgy hihetetlen összegeket nyer itt estérıl estére?

— Nem kísérjük figyelemmel a játék menetét, uram — mondta mosolyogva az alkalmazott —, csupán azért tartózkodunk itt, hogy vendégeink rendelkezésére álljunk, ha bármire szükségük volna.

— Eszerint nem is ismeri Edith Johansen kisasszonyt?

— Miss Edith Johansen, Stockholm, hogyne ismerném. Egyik leghőségesebb vendégünk.

— İ önökhöz, a szerencse pedig hozzá hőséges, nem? — Ha megengedi, uram, azt hiszem, erre vonatkozólag még nem alakítottam ki véleményt. Bocsánat, uram — és nesztelen léptekkel eltőnt. Szakács utána bámult, vállat vont. Fene fıúri itt a stílus. Na, majd este... Ne zavarjuk addig Miss Johansent. Este. Majd este...

Nyolckor lépett be újra a kaszinóba — most már szmokingba öltözve. Még csak egy asztalnál folyt a játék. A játékasztal felsı végén a 108

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

kaszinó egyenruháját viselı krupié ült, elıtte egy hosszú nyelő, gereblyeszerő szerszám. Vagy tizenketten ültek az asztal körül, elıttük kisebb-nagyobb tornyokba rakott zsetonok. És a csaknem üres teremben visszhangzott a krupié monoton szava, a Monte-Carlóból jól ismert mondat:

— Mesdames et Messieurs, faites vos jeux... Rien ne va plus...

Tessék tenni... Mindenki tett? Nincs tovább...

Bal kézzel megperdítette a kereket, jobb kézzel pedig eldobta a fehér golyócskát, szembe a kerék forgásával. Az asztal mellett ülık elırehajolva figyelték, bővölték a számról számra ugráló elefántcsont golyót. Mikor véglegesen megült valamelyik számon, a krupié lefékezte a kerék forgását, megállította, és kihirdette az eredményt — páros, páratlan, piros, fekete s a szám, ahol a golyó megállt —, hosszú nyelő

szerszámát boszorkányé ügyességgel forgatva behúzta a bank nyereségét, s nyertesek elé tolta a bank veszteségét. S újra hangzott a mondat:

— Faites vos jeux...

Szakács elballagott a pénztárhoz.

— Utazócsekket beváltanak?

— Természetesen, uram.

Kiállított egy csekket száz dollárra.

— Tízdolláros zsetonokban kérem.

Visszament az asztalhoz, és a következı menetben húsz dollárt megkockáztatott. Elveszítette. Feltett kétszer egymás után a feketére tíz-109

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak tíz dollárt — elveszítette. Akkor a pirossal próbálkozott: öt darab tízdolláros, zsetont kockáztatott és nyert. Bent hagyta az egészet a piroson, és az egészet elveszítette.

Tőnıdve körülsétálta a termet, leült egy asztalhoz, italt hozatott.

Hülye ötlet rulettal tölteni az idıt és izgulni.

Normális ember csak veszíthet rajta, és közben tönkre mennek az idegei...

Kilenckor már mind a három asztalnál folyt a játéi és fél tízkor megjelent Johansen kisasszony, tengerzöld estélyi ruhában, ékszerként csak egy győrőbe foglalt, kivételes szépségő smaragdot viselt bal kezének győrősujján.

Nem fárasztotta magát azzal, hogy a pénztárhoz menjen, apró táskájából elıhúzott három zöld zsetont, vagyis összesen háromszáz dollár volt az, amit megkockáztatott a páratlanon. Szakács felállt, Edith mögé sétált, zsebre dugott kézzel figyelt. A kerék perdült, az eldobott golyó ugrálva száguldott körbe. Edith merev tekintettel bámulta a kereket; a golyó néhány másodperc múlva megállt egy egyelıre elolvashatatlan számon; kerék forgása meglassult, s már látható volt: a szám tizenhetes. A krupié szenvtelen arccal húzta be a vesztesek elıl nyereségét, s Miss Johansen és még két szerencsés nyertes elé tolta a bank veszteségét. Edith bent hagyta az egészet a páratlanon; a következı menetben a huszonegyesen állt meg a golyó. S harmadszor is páratlan nyert. Edith tíz perc alatt megsokszorozta indulótıkéjét.

Felállt, kiment a bárba, ivott egy Martinit, visszajött, feltett a pirosra háromszáz dollárt, elveszítette. Feltett még százat, s azt is elveszítette.

Ekkor zsetonjait svéd koronára váltva elhagyta a helyiséget.

A következı nap hasonlóképpen telt el. Szakács egész délelıttjét Edith társaságában töltötte a strandon. A lány többször unszolta, menjen le este a kaszinóba, tegye próbára szerencséjét. Szakács húzódozott.

— Nincs kockáztatni való pénzem. Nem vagyok gazdag, Edith.

— Azt mondják, hogy szőz kéz mindig nyer.

— Ha ragaszkodik hozzá... Megpróbálhatom. Talán holnap. Vagy holnapután... Én nem vagyok olyan szerencsegyerek, mint maga.

— Miért? Mit hallott rólam?

— Valóban kíváncsi rá? Hiszen egész Balatonújhely tudja, hogy magának veszett szerencséje van.

— Tény. Pedig higgye el, nem a pénzért játszom. Egyszerően szenvedélyem a játék.

— Kártyával még sosem próbálkozott?

— Nem. Nem is fogok. A rulett, az az igazi játék. Amikor a golyó megindul... — A lány szeme összeszőkült, sebesebben szedte a levegıt. — Adjon egy cigarettát.

— Furcsa ember maga...

A lány kifújta a füstöt, felnevetett.

— Furcsa? Másnak más a szenvedélye, nekem ez. Tehát lejön?

— Ma nem, Edith. Illetve lemegyek, de nem játszom. Majd egy más alkalommal.

Délutánját

Ftohbiss

úr

társaságában

töltötte.

Türelmesen

végighallgatta az öreg matematikus fejtegetéseit, megismerkedett a valószínőségszámítás alapelemeivel.

110

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Kollégáim véleménye szerint — mondta Ftohbiss úr, s a kolléga szót konzervatív módon latinosan ragozta — én a valószínőségszámítás mővelésére születtem egyrészt, másrészt a praktikum megköveteli, hogy az elméletet átültessem a gyakorlatba. Tényekkel kell ıket meggyıznöm, vitathatatlan tényekkel.

Szisztémájának részletezése után Ftohbiss úr Szakácsra pillantott, és nagyon atyai hangon folytatta:

— Természetesen nem fogja zokon venni, Herr Sugar, hogy további részletekbe nem bocsátkozom, hiszen ez a szisztéma úgyszólván szellemi tulajdonom. De... engedje meg, hogy valamire felhívjam a figyelmét — nem a rulettal, hanem az egyik itteni rulettjátékossal kapcsolatban. Ön szembetőnıen sok idıt tölt ennek a svéd hölgynek, Johansen kisasszonynak a társaságában. Tudja-e, hogy nincs valami jó híre?

Szakács hidegen mosolygott.

— Nem érdeklıdtem utána, és ıszintén szólva nem is érdekel a híre.

Kellemes strandpartner erre a két hétre, semmi több.

— Na igen, de... — a német lehalkította hangját: — Ezt a hölgyet tavalyelıtt kitiltották a monte-carlói kaszinóból.

— Ne mondja! És miért? Túlságosan sokat nyert?

— Még annál is többet. Örök idıkre kitiltották. Ezért jár most ide. Ez a kaszinó egészen új, itt még arathat egy-két éven át, amíg rá nem jönnek...

— Mire?

— Azt nem tudom, uram. Kell hogy valami titka legyen, mert az ı szériái meghazudtolják a valószínőségszámítás minden tételét. Tehát vagy csaló, vagy pedig... — Ftohbiss úr még halkabban folytatta: —

vagy pedig a kaszinóval egyetértésben dolgozik. Mert kérem, nem a kaszinót fosztja ki, hanem a vendégeket. Én rendszeresen figyelem Johansen kisasszony játékát, minden egyes tétjét jegyzem, minden estéjét kielemezem, nekem elhiheti.

Szakács felállt.

— Nézze, Herr Ftohbiss, engem ez nem érdekel. Én pihenni jöttem ide, nem pedig azért, hogy Johansen kisasszony magánügyei után szaglásszam. Megbocsát, most mennem kell.

„Szegény öreg — gondolta —, ez most alighanem megbántódott.

Mindenesetre érdekes, hogy Monte-Carlóban... Rájöttek volna a titkára?"

Aznap este már egyáltalában nem feszélyezte a fehér szmoking, s úgy mozgott az ugyancsak szmokingos urak és estélyi ruhás hölgyek között, mintha évek óta ezt az életet élné. De nem ült asztalhoz, csak sétált körbe-körbe, és figyelte a játékot.

Kilenc óra tájban Edith is megjelent, és leült szokott helyére, a kettes asztal mellé. Szakács átsétált az asztal túlsó oldalára, rámosolygott a lányra, és tovább szemlélıdött. Az asztal innensı oldalán, Edithtel szemközt, két ifjú angol álldogált, egy fiú és egy lány; szemmel láthatólag diákok voltak, valószínőleg azok közül, akik autóstoppal járják be Európát. Bizonyára az utolsó néhány shilling lapult zsebükben.

Aggódó képpel figyelték a szerencse forgását. Szakács viszont Edithet 111

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak figyelte. A lány szakadatlanul nyert. Garmadában feküdtek elıtte a különféle zsetonok.

— Faites vos jeux — hangzott újra, s Edith újra tett. A kerék megperdült. Szakács a lány arcát figyelte — az ékszerekkel megrakott két karcsú kéz mozdulatlanul feküdt az asztalon. A kerék forgott, a lány mereven figyelte a korongot. Bővöli — gondolta Szakács. Igen, valósággal bővöli. A golyó lassabban futott, a korong forgása is csendesedett. És ekkor furcsa dolgot vett észre a nyomozó. A mereven bámuló Miss Edith Johansen arca megelevenedett, szeme körbeforogva követte a golyó járását mindaddig, amíg az meg nem állt. Akkor fáradtan lehunyta szemét egy pillanatra, és beseperte zsetonjait a nyereséggel együtt.

Az Edithtel szemben ülı belga hölgy most felállt; az angol diák gyorsan kérdezett valamit partnerétıl, és leült az üres helyre. A következı fordulóról azonban lemaradt, mert nem volt zsetonja. A lány elfutott a pénztárhoz váltani. Edith ez alatt az idı alatt hétszáz dollárt elveszített. Akkor felnézett, ránevetett Szakácsra, és átszólt hozzá:

— Ha nem hajlandó játszani, próbáljon szerencsét velem. Mondjon egy számot, és ha nyerek, a nyereség fele a magáé. Ha veszítek, enyém a veszteség. Nos?

— Szívesen — mondta Szakács —, de a nyereségre nem tartok igényt.

— Nekem mindegy. Tehát?

— Huszonkettı — mondta a nyomozó, és látva, hogy Edith ezer dollárnak megfelelı zsetonmennyiséget tol elıre a fekete, huszonkettes számra, tehát nyilvánvalóan biztos nyereségre megy, villámgyorsan lehajolt, és fülébe súgott az angol fiúnak:

— A felét a párosra, a felét a feketére.

— Rien ne va plus... — A korong forgott, Edith mereven figyelt, s követte a golyót, amíg az meg nem állt.

A huszonkettesen.

— Most pedig tőnjenek el, amíg van útiköltségük — mondta Szakács halkan az angoloknak.

Edith összeszedte zsetonjait, újra ránevetett a férfira.

— Nem iszunk egyet?

A magas pultnál már nem találtak helyet, egy kis asztalka mellé ültek le. A pincér pillanatokon belül hozta az italt.

— Mondja, Edith — kezdte Szakács. — Maga valami szisztémával játszik? Hangsúlyozom, hogy én nem értek a ruletthoz, de tudom, hogy egyesek éveken át építgetik rendszerüket, statisztikát vezetnek, elemzik a sorozatokat...

— Aztán pillanatok alatt elveszítik egész tıkéjüket. Nem, nekem csak egy szisztémám van: a szerencse.

— Azt mondják, a szerencsét befolyásolni is lehet — mondta Szakács csendesen.

— Kártyában talán igen. De rulettban csak akkor, ha az ember összebeszél

a

krupiéval.

Csakhogy

ezek

a

krupiék

megközelíthetetlenek.

— Máshol is játszott már?

112

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Ó, sok helyen — mondta a lány könnyedén. — Tavalyelıtt például Monte-Carlóban. Ott állítólag meg lehet kenni a kaszinó alkalmazottait, de én nem a nyereség kedvéért, hanem a játék kedvéért játszom. —

Figyelmesen ránézett Szakácsra, de csak naiv érdeklıdést láthatott a férfi arcán. — Ha hírem van itt Újhelyen a szerencsém révén, akkor bizonyára azt is hallotta, hogy kitiltottak Monte-Carlóból.

— Hallottam — vallotta be Szakács. — De ıszintén szólva nem nagyon érdekelt.

Mindenáron

ott

akartak

tartani

felhajtónak.

Kereken

visszautasítottam. Akkor mőbotrányt rendeztek és kitiltottak. Persze fütyülök rá. Független vagyok, pénzem van elég, megvagyok a nélkül a felfuvalkodott sznob társaság nélkül is. — Beszéd közben karkötıjével játszott. A leheletvékony aranykarikákból összefont lánc csatja kinyílt, és az ékszer lecsúszott az asztal szélén. Nagyobbik fele már a levegıben volt, de megremegett, kígyózó mozdulattal feljebb emelkedett; Szakács utánakapott, s az asztal széle felett beljebb lökte.

— Köszönöm, igazán nagyon kedves — mondta a lány felcsatolva a karkötıt. — Sajnáltam volna. Indiai ötvösmunka, egy nagyon kedves barátomtól kaptam. Kanpurból hozta. Ha leesik, biztosan úgy összegörbül, hogy soha többé nem lehet helyrehozni...

Másnap délelıtt rosszkedvő volt a lány. Némán feküdt a tőzı napon, mialatt Szakács azzal szórakozott, hogy pénzdarabokat hajigált egy homokba húzott vonalra.

— Nem hagyná abba? Újra gyereknek érzi magát?

— Az embernek néha kedve támad visszafiatalodni vagy húsz évet.

Ez persze magára nem vonatkozik, Edith.

— Nocsak, a végén még udvarolni kezd — mondta a lány valamivel csendesebb hangon.

Szakács nem vette tudomásul a megjegyzést, tovább dobált.

— Tudja, kölyökkoromban sokat snúróztam, és most a változatosság kedvéért új szabályt csináltam: úgy kell dobni a pénzt, hogy minél jobban megközelítse a vonalat, de ne érintse. Látja? Ez is... Ez is...

— Miért nem mutogatja magát cirkuszban? — Edith hangja újra éles volt. — Hagyja már abba, az isten áldja meg! Tud vitorlázni?

— Atyai ágon Drake kapitány egyenes leszármazottja vagyok.

— Majd meglátjuk. Béreltem ma délelıttre egy furcsa kis vitorlás hajót. Nem is hajó, csónak. Azt hiszem, dinghinek hívják. Jöjjön —

felnevetett —, jöjjön captain Drake, megkerüljük vele a Hoorn-fokot.

Háromnegyed széllel haladtak a Hoorn-fok, illetve Tihany felé.

Szakács fogadást ajánlott, hogy négy fordulóval felkreuzol a tihany-szántódi rév magasságáig. Edith tartotta a fogadást. Rulettrıl szó sem esett, az egyetértés teljes volt. Szakácson az elsı fordulónál átvillant kedves kamaszkori olvasmánya: a „Három ember egy csónakban" egyik illusztrációja, és összeszorított foggal, csekélyke vitorlázótudományát latba vetve, kétségbeesetten ügyelt, hogy fordulás közben se ıt, se a lányt fejbe ne kólintsa az akaratától teljesen független mozgást végzı boom.

113

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Mondja — kérdezte a lány, amikor harmadízben kellett negyedórás vízmeregetést végezni —, mondja, vitorlázott egyáltalán maga valaha?

— Csak álmaimban — vallotta be a hajó kapitánya.

— De akkor többnyire ciklonba kerültem, és rendszerint csak egymagám maradtam életben.

— Hát csak vigyázzon, most éppen nem vagyok hajótörött hangulatban.

— Fordulok!

A lány behúzta fejét, a rúd átcsapott felette. Szakács önelégülten felkiáltott:

— Na mit mondtam?! Ez volt az utolsó kreuz, és itt van felettünk a tihanyi apátság... Azt hiszem, ma este még nézınek sem megyek le a kaszinóba.

— Pedig ma magát akartam játszatni. Ennyire utálja a szerencsejátékot? Hé! Errıl nem volt szó! A nádas nem volt belekalkulálva! Úgy... Most pedig küldjön rádiógramot a révkalauzért, kapitány úr, mert itt halunk éhen!

Természetesen együtt vacsoráztak. Szakács hőségesen felkísérte a lányt szobájáig, ott búcsúzott.

— Igazán nem jön le? — kérdezte Edith.

— Mára elég teljesítmény volt tılem, hogy azt a fregattot elkormányoztam Tihanyig, nem? Megyek és lefekszem.

— Bájos fiú maga — nevetett a lány, és eltőnt az ajtó mögött, hogy átöltözzék a játékhoz.

Szakács fél órával késıbb megállt a kaszinó forgóajtajában. Edith már az asztal mellett ült. A nyomozó nem ment be, hanem továbbsétált a parkolóhely felé. Hamarosan megtalálta, amit keresett: Edith hófehér Jaguárja a parkoló legszélén, lelógó ágú szomorúfőzfák árnyékában pihent. Szakács zsebre dugott kézzel, lassú, sétáló járással közeledett a kocsihoz. Óvatossága azonban feleslegesnek bizonyult: a parkoló jegyszedıje valószínőleg vacsorázni ment — egy lélek sem volt semerre. Ám Szakács úgy oldalgott oda, mintha éber szemek figyelnék.

Még a részeget is megjátszottá: célját elérve nekitántorodott Miss Johansen kocsijának, belekapaszkodott és körülnézett. Senki a közelben: az Opelok, Fiatok, Mercedesek, Chevrolet-ek, Dodge-ok tulajdonosai a bárban vagy a kaszinóban ültek.

Szakács hirtelen megelevenedett, kibújt szmokingjából, leguggolt, zseblámpájával a kocsi alá világított. Felállt, felemelte a motortetıt, kulcsot vett elı, benyúlt a motorblokk alá, és meglazított egy csavart.

Lecsukta a motortetıt és várt; azután újra leguggolt, és a kocsi alá világított: tenyérnyi tócsa feketéllett az aszfalton, a közepére egyenletes, vastag cseppekben hullott az olaj. Elégedetten bólintott, elrakta a lámpát és a kulcsot, visszabújt szmokingjába, és továbbsétált. Egy csepp olaj, egy foltocska nem volt sem a kezén, sem a ruháján.

Megkerülte a parkolót, visszafordult a sétányon, bement a kaszinóba. Edith még mindig játszott, de ahogy meglátta Szakácsot, felállt, és elébe sietett.

— Hát mégis?

114

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Nem tudtam aludni, gondoltam, lejövök és megkérdezem, nem volna-e kedve játék után átgurulni Siófokra. A Fogasban olyan halászlét fıznek, hogy...

— Máris mehetünk — mondta a lány. — Ma úgysincs jó napom, egész este veszítettem. Úgy látszik, maga hiányzott, Georgie.

— Ha nem bánja — mondta Szakács zavart torokköszörülés után —

menjünk a maga kocsiján, az én Fordom önindítója kikészült, csak holnapra csinálják meg. Melyik a maga...

— Ott a szélen, a fehér Jaguár.

— Világítok — mondta Szakács készségesen, mikor az árnyékba bújt kocsihoz értek, és felvillantotta zseblámpáját. Edith felkiáltott, leguggolt. A kerekek között hatalmas olajos folt terpeszkedett. Edith guggoltában a kocsi alá nézett. Ebben a pillanatban Szakács eldobta égı cigarettáját — a parázsló csikk peregve hullott Edith orra elé, közvetlenül a terjeszkedı olajfolt szélére. Szakács éles szemmel figyelte a csikket. Alighogy földet ért, Edith rápillantott és felkiáltott:

— Vigyázzon! — Szakács azonnal rátaposott a csikkre, de jól látta, hogy abban a pillanatban, amikor lábát mozdította, a csikk is mozdult.

Nem sokat, mindössze néhány millimétert, pontosan annyit, hogy az olaj lángra ne lobbanjon tıle. — Szerencsétlen! És ha meggyullad?

Szakács

bocsánatkérı

szóáradatot

zúdított

a

lányra,

és

készségesen segédkezett a hiba felderítésén és elhárításán. Tíz perccel késıbb Edith megnyugodva ült be a volán mögé.

— Siófokig elég lesz az olaj, majd ott tankolok... Kapaszkodjon!

A Jaguár megugrott, és nevének megfelelıen szédületes tempóban suhant Siófokig.

A Fogas halászléje csakugyan osztályon felüli volt, bora nem kevésbé, úgyhogy visszafelé a mindenképpen józanabb Mr. George Sugárnak kellett a kormánykerék mögé ülnie.

Mind a három asztalnál folyt a játék. A légkör feszült volt, talán azért is, mert a napok óta tartó kánikula ezen a délutánon nyomasztóvá vált; a Badacsony felett már alkonyatkor száraz villámok cikáztak, de a zivatar késett. Ám az is oka lehetett a feszültségnek, hogy a kettes asztalnál már két ízben majdnem bankot kellett újítani, s a krupié máskor nyugodt hangjában idegesség érzett: Miss Johansen nagyon furcsa sorozatokat csinált, s látszólag minden rendszer nélkül. Apró, de egyre növekvı tétekkel kezdte, hol párost, hol páratlant, pirosat, feketét vagy egy-egy számkombinációt játszva meg, s nyert mindaddig, amíg eljutott a legmagasabb megjátszható tétig; akkor az egész zsetontömeget megtette egy számra, és szemrebbenés nélkül elveszítette. Mikor már másodízben jutott el odáig, hogy majdnem kifosztja a bankot, megjelent a teremben a kaszinó házidetektívje, és tisztes távolból figyelni kezdte a játékot. A krupié egy ízben kérdı pillantást vetett rá — az vont a vállán, fejét rázta, a játék folyt tovább.

Szakács már percek óta Edith mögött állt, a lány még nem vette észre. Mikor azután ötödszörre veszítette el összes zsetonjait, és elegáns lépteivel a pénztárhoz ment, hogy beváltson egy csekket.

Szakács eléje sétált.

— Épp idejében — mondta a lány, veszteségéhez képest igen jókedvően —, idejében jött, hogy megmentsen a csıdtıl. Pokolian 115

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak peches vagyok ma, ha nagyobb összeget kockáztatok, mindig behúzza a krupié gereblyéje. Maga szerencsét fog hozni nekem, Georgie.

Köszönöm, hogy lejött, ma este — keskeny kezét Szakács karjára tette egy pillanatra, az indiai karkötı megcsillant csuklóján. — Szükségem lesz magára.

Remekül játszik — gondolta Szakács, és pillanatnyi rokonszenvet érzett a lány iránt.

— Azt akarja, hogy én mondjak számot? — kérdezte készségesen visszakísérve a lányt az asztalhoz.

— Nem, Georgie, még egyszer megpróbálom magam. Ha nem megy, akkor maga következik.

— Rien ne va plus... — Edith nyert. És megint. És újra. Tizenöt menetben nyert, a tizenhatodikban az egészet elveszítette. Akkor felnézett; arca sápadt volt, zöldeskék szeme csillogott.

— Most, Georgie, most mondjon egy számot! Várjon... — Elfutott a pénztárhoz, egy köteg svéd koronás bankjegyet zsetonra váltott; zsetonjait tornyokba rakta: tízezer dollárt képviseltek a tornyocskák. —

Most — mondta újra —, most mondjon egy számot.

— Mindenki tett? Nincs tovább!

— Harminchat — mondta Szakács halkan, és Edith elıretolta zsetontornyait.

A korong irama lassult, Edith szeme a golyóra tapadt, és kísérte körbe-körbe. Szakács oldalt hajolva, éles szemmel figyelte a merev egyöntetőséggel forgó szempárt, azután, mikor a golyó már alig vánszorgott, s Edith arca hirtelen megfeszült, két tenyerét gyors mozdulattal a lány szemére tapasztotta.

Edith hátravetette magát a székben, tíz körme belevájt Szakács kezébe, de már késın. A golyó megállt, a krupié kihirdette az eredményt.

— A huszonhetes nyert... — S gereblyéje behúzta Edith zsetonjait.

A lány ellökte Szakács kezét.

— Mi volt ez? — Hangja rekedt, győlölködı volt.

— Játék — mondta Szakács csendesen. — Csak nem haragszik?

Hiszen maga szerint a szerencsét nem lehet befolyásolni. Legalábbis a rulettnál nem, ugye? — A lány felugrott, Szakács hideg udvariassággal elırehajolt. — Kérem, Johansen kisasszony, ne csináljon botrányt...

A lány úgy nézett rá, mintha keresztül akarná fúrni pillantásával, azután megrebbent szempillája, arca elernyedt, kezét Szakács karjára tette, és nagy önuralommal ennyit mondott:

— Kérem, Mr. Sugar, kísérjen fel a szobámba.

Szakács elismerıen bólintott magában, és kivezette Edithet a haliba. Ott megállt, ránézett. Ebben a pillanatban a legjobb szándékkal sem lehetett fiatal lánynak nézni Edithet. Hol volt már a kamaszos, pajtáskodó modor! Hol volt a ruganyos mozgás! Fáradt, színtelen arca, árkos szeme, ideges mozdulatai negyvenévesnek mutatták Edith Johansent.

Szakács visszapillantott a terembe. A kíváncsiak győrője már feloszlott, ki-ki visszaült helyére, a krupié hangja ismét hidegen csengett, a korong újra megperdült. Edith megmarkolta Szakács karját.

— Követelem, hogy megmagyarázza...

116

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Téved, Johansen kisasszony, nem ön követeli, hanem én kérem.

Ért engem?

— Kicsoda maga?

— Talán foglaljon helyet, úgy nyugodtabban beszélgethetünk.

Rágyújt?

Edith a kékes füstfelhı mögül megismételte:

— Kicsoda maga?

— Az edmontoni Mr. George Sugar nem felel meg magának?

— Mit akar tılem?

— Volna számomra egy félórája?

— Nem volna. Nincs. Most felmegyek a szobámba, és holnap reggel elutazom.

— Ami az elutazást illeti, Miss Johansen, azt magam is helyeslem, de alig hinném, hogy most felmegy a szobájába. Most itt marad, és felel arra, amit kérdezek. — Halkan felnevetett és hozzátette: — Ha nincs kifogása ellene.

— Hagyjon nekem békét! Hallja?!

— És a karkötı?

— Micsoda?!

— És a csikk?

— Kicsoda maga?!

— Szakács Imre nyomozó fıhadnagy vagyok. Volna számomra egy félórája?

A lány most egészen csendesen, szinte nyugodtan beszélt:

— Rendben van, fıhadnagy úr. Mit óhajt?

— Csak azt, hogy mesélje el: miért tiltották ki magát a monte-carlói kaszinóból.

— Jó. Elmondom. Nem akarok botrányt. Én külföldi állampolgár vagyok, és azt hiszem, maguk sem akarnak nemzetközi botrányt.

Bizonyítékai úgysincsenek.

— Ebben téved ugyan, de hagyjuk. Azt hiszi, hogy azért, mert nyomozó vagyok, az én tanúvallomásom nem számít?

Edith szárazon felnevetett.

— Persze indirekt módon nagyon nehéz bizonyítani, fıhadnagy úr.

— Ránézett Szakács öngyújtójára, ami az elıttük álló asztalkán hevert.

— Ha akarom, megmozdul — az öngyújtó arrébb csúszott néhány centiméterrel —, ha nem akarom, nem. Azt, remélem, nem rosszallja, hogy megmentettem a karkötıt a lepotyogástól, és hogy a kocsi mellett megmentettem magát könnyelmősége következményeitıl. A kocsim nincs biztosítva.

— Azt viszont elismeri, hogy pontosan céloztam.

— Gyönyörő dobás volt! — A lány hangja egy pillanatra fiatalosan csengett, azután rekedten folytatta: — De magának is el kell ismernie, hogy a csikk pontosan annyit mozdult, amennyi kellett ahhoz, hogy a kocsi lángra ne lobbanjon.

— Tökéletesen dolgozik maga, Edith. Mővésze mesterségének, ezt el kell ismerni. És ezt azzal honorálom, hogy nyíltan beszélek. Nem akarunk botrányt, csak azt akarjuk, hogy végképp eltőnjék innét. És természetesen hivatalból kötelességünk értesíteni a stockholmi rendırséget errıl a balatoni közjátékról. — Barátságos, társalgó hangja 117

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak most élessé vált. — Nincs szükségünk nemzetközi szélhámosokra, még akkor sem, ha idegenbe szakadt hazánkfiairól van szó, és akkor sem, ha szélhámosságuk bár nyilvánvaló, de bizonyíthatatlan. És azt hiszem, svéd kollégáimnak is ez a véleményük. Egyébként nem értem, hogyan lehetséges, hogy Stockholm hivatalosan nem vett tudomást a maga monte-carlói kalandjáról.

Edith elnevette magát.

— A monte-carlói kaszinó házidetektívje majdnem ugyanúgy jött rá a trükkre, mint maga. De azzal az emberrel lehetett beszélni — nyomta meg a szót.

Szakács is elmosolyodott.

— Hát velem nem lehet, Johansen kisasszony. Csak annyit ígérhetek, hogy a formákat megırizve távozhatik innét; mire azonban Stockholmba érkezik, ott már tudni fognak az esetrıl. Ez, sajnos, elkerülhetetlen.

Edith felállt, vállat vont.

— Szerencsejátékos vagyok, tudnom kell veszíteni. Eljárást szerencsére úgysem indíthatnak ellenem.

Szakács is felállt.

— Tehát ebben maradunk, Miss Johansen... Mondja, búcsúzóul, csak privát kíváncsiságom kielégítésére, nem árulná el, hogy miféle adottság ez?

— Azt hiszi, hogy ha tudnám, ha érteném, akkor így akarnék pénzhez jutni? Kislánykoromban jöttem rá. Nem szerettem babázni, mindig fiúkkal játszottam. Golyózás közben történt... Egyszer a golyóm épp a lyuk szélén állt meg. Rámeresztettem a szememet, mintha hipnotizálni akarnám, és rákiáltottam: Gyerünk! — és a golyó megmozdult, és belehullott a lyukba. A pajtásaim azt hitték, véletlen, de én tudtam, hiszi, vagy nem hiszi, tudtam, hogy a szemem, a nézésem lökte meg a golyót. Próbálgattam, és rájöttem, hogy ha erısen nézek valami nem túlságosan súlyos tárgyat, egy-két centiméteres távolságra el tudom mozdítani. Ne kérdezze, hogyan csinálom. Ha tudnám, ha meg tudnám magyarázni, Nobel-díjat kapnék. De mert nem tudom, a Nobel-díj helyett...

— Hallottam, illetve olvastam már ilyesmirıl. Valami ismeretlen, még fel nem derített, meg nem magyarázott természető energiaátvitel —

mondta Szakács. — Talán a lézersugárzáshoz lehetne hasonlítani... —

Felpillantott. — Nézze, Edith, én a magam szakállára nem ígérhetek semmit. De ha hajlandó volna feljönni velem Pestre, és egy szakértı bizottság elıtt...

— Szó sem lehet róla, Georgie. Nem vágyom a kísérleti nyúl szerepére. Egyébként ez a képességem sokkal gyümölcsözıbb, ha minél kevesebben tudnak róla.

— Hát ez a maga dolga. Nekünk azonban mindenesetre gondunk lesz rá, hogy minél többen tudomást szerezzenek...

—... az én bizonyíthatatlan képességemrıl? Csak rajta, uraim!

Próbálják meg! Nem csak rulett van a világon.

— És arra is gondunk lesz, hogy ebbe az országba ne kaphasson többé rokonlátogatási vízumot.

— Rendben van, fıhadnagy úr, megállapodtunk. Mehetek?

118

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Szakács udvariasan felállt.

— Annak a szép fehér Jaguárnak holnap délelıtt tízig át kell gurulnia az országhatáron. Bécs felé megy?

— Azt hiszem, igen. Bár hogy... — abbahagyta, legyintett. — Na, minden jót, Georgie.

— Jó utat...

Másnap délelıtt magányosan sétált a strand homokján. Az öltözınél Herr Ftohbiss állta útját. — Hallotta, Herr Sugar? — Mit, Herr Ftohbiss?

— Ez a szerencsevadász, ez a Johansen kisasszony, tegnap este kikészült. — Suttogóra fogta hangját: — Azt mondják, el kellett kótyavetyélnie a Jaguárját, hogy kifizethesse a számláját, és állítólag a kaszinó váltotta meg a vonatjegyét Stockholmig.

— Hogy mik történnek! — mondta Szakács nem egészen ıszinte megdöbbenéssel, azután mosolyogva néz Ftohbiss úr után, amint az elszántan törtet a tükörsima tó felé, kezében fürdıhımérıvel, derekán lötyög parafa övvel.

119

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

A LÁTHATATLAN FEGYVER

Ottokár semmi zenei érzékrıl nem tett tanúbizonyságot; Péter fuvolája éppúgy nem hatott rá, mint Sári pianínója. Unott, döcögıs járással közlekedett az elıszobában, levı skatulyája és a szobaablak elıtt álló hintaszék között. A hintaszéket, amit Sárika a nagymamájától örökölt, nagyon kedvelte: nagyszerően el lehetett bújni földig lógó bojtjai mögött. Ittlétének elsı napjaiban meg is kóstolta az egyik bojtot, de miután ehetetlennek minısítette, a továbbiakban kizárólag fedezékül használta.

— Hülye dög — morgott Péter, és lecsapta fuvoláját.

— Próbáld meg a piccolóval — vélte Sári. — Az talán rokonszenvesebb neki. Egyébként azt hiszem, túl sokat kívánsz egy sündisznótól.

— Nálam az állat is a muzikalitásnál kezdıdik — mondta Péter, és mély megvetéssel követte Ottokárt a házául szolgáló dobozig, hogy kimérje vacsoraadagját: húsmaradék, fıtt krumpli és vitaminként egy fél alma.

— A héját is tessék megenni! — ripakodott rá, és végezvén a napi házi teendıkkel, fordult, hogy végre valami értelmes dolgot mőveljen.

Ekkor azonban csengettek. Szakács Imre állt az elıszobaajtóban.

— Te még élsz? Három hónapja felénk sem néztél.

— Négy hónapja. Egyébként, sajnos, élek. Nem sok örömöm van benne... Te! Mi az isten ez?

— Ez? Persze, ti még nem találkoztatok. Bemutatom neked családunk új tagját, Ottokárt.

— Elég ronda dög.

— Hát milyen legyen egy sündisznó? Mint a milói Vénusz?

— Ez inkább a willendorfira emlékeztet, ha már Vénuszhoz hasonlítod. Minek ez neked?

— A sün állítólag az intelligensebb fajta rágcsálók közé tartozik.

Kísérletezni akarok vele. Tudni akarom, hogyan reagálnak az állatok a zenére... De minek ácsorgunk itt?

Mire benyitottak a szobába, Sári nagyjából eltüntette a kísérletezés nyomait, és egy tálca süteményt tett az asztalra.

— Essetek neki. Mit szól Ottokárhoz?

— Nem akarom megbántani a háziakat, bár Petinek már kifejtettem a véleményemet. Mindenesetre, ami a nevét illeti...

— Miért? Ha egy püspöknek jó név volt az Ottokár, akkor megfelel egy sündisznónak is, nem?

— Egy tisztességes sündisznó megelégszik valami tisztességes hétköznapi névvel. Szerintem például a Manci nagyon jól megfelelne neki.

— Megırült?! Ottokár fiú!

— Ja úgy, bocsánat. Persze az sem volna csoda, ha megırültem volna... A teasütemény kitőnı, Sári, de nem lehetne leöblíteni valamivel?

Péter konyakosüveget vett elı.

— Valami undok ügy, mi? Te csak akkor iszol, ha...

— Igen, amíg rá nem szánom magam, hogy kibogozzam. Kösz, csak kétujjnyit. Elıbb-utóbb azután mindig rászánom magam.

120

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Mert muszáj? — nevetett Sári.

— Nem. Mert érdekel. Mert nem szeretem a megoldatlan dolgokat.

Péter leült, elırekönyökölt.

— Na, mesélj. Hallgatjuk, mint két hülye Watson a nagyszerő

Sherlock Holmest.

— Hát igen, undok ügy — kezdte Szakács. — Undok, mert egyelıre semmi fogódzóm sincs. És méghozzá Interpol-ügy.

— Mi a csoda!

— Tehát a magyar nyomozótestület reputációjára is vigyázni kell. —

Elgondolkozva forgatta poharát, ivott egy kortyot, azután belevágott: —

Múlt pénteken, a Zeneakadémián... De hisz ti biztosan ott voltatok! A Raggio-koncerten. Ott voltatok?

— Még felvételt is készítettem.

— Hátul ültünk, az orgonaülésen — szólt közbe Sári —, Péter becsempészte a magnót, és az egész koncertet szalagra vette.

Leforgassuk?

— Nem, nem! Köszönöm, most nem vagyok hangolva a mőélvezethez.

— Gúnyolódol? Dino Raggio a ma élı legnagyobb tenorista. Vagy legalábbis a legnagyobbak egyike. Méltó utóda Carusónak, Fletának, Giglinek.

— Jó, jó. Szóval a mősor végén, amikor a ráadást énekelte...

— Turiddu búcsúját...

— Engem nem érdekel, öregem, hogy mit énekelt az a pojáca. Az érdekel, hogy a földszint harmadik sorban Mr. Arthur Carter amerikai gyáros, aki azért utazott ide, hogy a külkerrel hosszú lejáratú...

— Aki rosszul lett! — kiáltott fel Sári. — Arra a tokás kopaszra gondol? Rosszul lett, és kivitték. A koncert legvégén.

— Tehát látták.

— Én nem — mondta Péter. — Én a magnóval voltam elfoglalva.

Igazán nem hallgatod meg?

— Talán majd késıbb.

— Tény, hogy akkor már elég fülledt volt a levegı, nem csoda, hogy rosszul lett. De mitıl Interpol-ügy ez?

— Nemcsak rosszul lett, Sári. Nem olvasnak maguk újságot? Két órán belül meg is halt. Anélkül, hogy visszanyerte volna az öntudatát.

Meghalt, szívelégtelenségben.

— Szegény... De ez miért?...

— Mért? Azért, Sári, mert... Mert Mr. Carter nem természetes halállal halt meg.

— Micsoda?!

Szakács hallgatott, közben Ottokár átimbolygott a szobán, s bebújt a hintaszék alá.

— Hogyhogy nem természetes...

— Ez egyelıre csak diszkréten kezelendı hivatalos feltételezés.

Szerencse, hogy az én doktor Watsonjaim tudják tartani a szájukat.

Szóval ide hallgassatok: Carter halála láncszem egy sorozatban. Egy nagyon furcsa és nagyon ronda sorozatban. Tavaly kezdıdött. Már amennyire ismerjük a láncot, tavaly. Az természetesen valószínő, hogy egy csomó láncszemet nem ismerünk.

121

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Tehát: tavaly Delhiben volt a béke-világkonferencia. Az utolsó napon meghalt dr. Radzs Bahadur, a nemzetközi jog egyik legnevesebb tudósa, a konferencia díszelnökségének tagja. Az orvosok infarktust állapítottak meg jobb híján. Három hónappal késıbb Weimarban, a nemzetközi

PEN-kongresszuson

meghalt,

méghozzá

pontosan

ugyanilyen körülmények között, Manuéla.

— Az ki? — szólt közbe Péter.

— Nem elég a mőveltség, uram, jólértesültség is kell hozzá...

Manuéla emigráns spanyol újságírónı volt, végigcsinálta Castróékkal az egész kubai forradalmat. A Konzerthaus nézıterén lett rosszul, mint Carter itt nálunk. A sors iróniája, hogy ez a Carter is ott volt Weimarban, méghozzá — a német kollégák szerint — pontosan Manuéla mellett ült.

— Ez miért fontos? — kérdezte Sári.

— Nem tudom. Talán nem is fontos. De tény. Mint ahogyan az is tény, hogy két hónappal ezelıtt Isaac D. Washington egy harlemi tömeggyőlés végén rosszul lett, és mire magához tért, elvesztette beszélıképességét. Valami bénulás.

— Ez az a Washington, aki azt a polgárjogi beszéd sorozatot...

— Az. Soha többé nem tart szónoklatot. És az is tény, hogy alig néhány héttel korábban, egy mexikói diákfesztiválon rosszul lett és meghalt a Freie Deutsche Jugend fıiskolai frakciójának titkára. Az orvosok szívinfarktust állapítottak meg — jobb híján.

— Hány éves volt? — érdeklıdött Péter.

— Huszonhárom.

— És infarktus?

— Mondtam, hogy jobb híján.

— Elég hülyén hangzik — vélte Péter. — De mi az összefüggés? És ha nem természetes...

— Az összefüggés? Egy meglehetısen laza összefüggésre figyeltek fel elıször. Arra, hogy mindig valami összejövetel, konferencia, tömeggyőlés, hangverseny a színhely. Méghozzá olyan összejövetel, amely határozottan baloldali jellegő. És kizárólag olyan emberek halnak meg, vagy válnak nyomorékká, akik akár elvi, akár gazdasági síkon exponálták magukat a szocialista országok mellett.

— Ennyi érthetı. Illetve logikus. És aztán?

— Nincs aztán. Jött a drót az Interpol bécsi rezidensétıl, és miután a pol-osztály ragaszkodott hozzám, Gere engedett, és rám nyomták a dolgot. Úgy ıriztük ezt a Cartert, mint a szemünk világát, és két napra rá, hogy megkaptuk a parancsot, meghalt nekünk itt, a Zeneakadémián.

— Kínos — mondta Sári —, de nem egészen értem.

— Én egyáltalában nem értem — mondta Szakács. — Persze kevés az olyan nyomozó, aki hagyná, hogy az agya magától dolgozzék. Hogy erıltetés nélkül, szándék nélkül magától...

— A te módszered. Mire jöttél rá?

— Apróság, másnak is feltőnhetett volna. Lehet, hogy nincs is jelentısége, de nekem feltőnt.

— Mi?

— Az, hogy... — Szakács zavartan elhallgatott, szinte bőnbánó képpel nézett barátaira. — Nehéz ezt nektek, pont nektek... Ti a zenéért, a zenészekért...

122

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Ne butáskodjon! — kiáltott rá Sári. — Gyerünk! Még akkor is, ha a gyilkos egy „hírhedett zenésze a világnak"! — hirtelen abbahagyta. —

Őristen, csak nem Raggio lesz a következı? Erre gondol? Raggio mindig, mindenhol...

— Látja, pont ez az. Raggio mindig mindenhol ott van, ahol a haladó gondolat mellett kell agitálni. Dino Raggio a béketenorista. De ıt nem féltem. Miért félteném? Hogy is mondta? Hogy a tettes egy hírhedett zenésze a világnak? Talán nem is jár tıle messze.

Péter felugrott.

— Térj magadhoz! Csak nem...

— De igen — Szakács rágyújtott. — De igen, és magamnál vagyok.

Persze, ez nem feltételezés — felnevetett —, hanem tény. Nagyon különös tény. Lehet, hogy más halálesetekrıl is fogunk tudni, olyanokról, amelyekre nem áll, amit most mondok, de eddig, értsétek meg: eddig a halálesetek mindegyikénél jelen volt ez az általad legnagyobb élı tenoristának nevezett Dino Raggio.

Péter kényszeredetten nevetett, Szakács összeráncolt homlokkal hallgatott, Sári tiltakozott.

— Tisztelem az agytekervényeit, Imre, de ez hülyeség. Egy mővész, a legnagyobbak közül... Ilyen hanggal gyilkolni? Na nem...

— És ne felejtsd el, hogy feltételezésedben egy nagy hézag tátong

— szólt közbe Péter. — A te baloldali vagy baloldaliaskodó áldozataidat az a Raggio ölte volna meg, aki évente több tízezer dollárt áldoz...

— Tudom. Világ körüli hangverseny útjainak bevételébıl. Hol a földrengéssújtottak, hol az árvízkárosultak javára ajánlja fel, hol élelmiszert vásároltat egy indiai város kórháza részére és így tovább.

Egyébként ki állította azt, hogy ı a gyilkos? Az, hogy ı mindenütt ott volt, lehet véletlen egybeesés is. Mit tudom én! De ott volt.

Sári két kézzel hadonászott.

— Az egész zenésztársadalom nevében a leghatározottabban visszautasítom! Ide hallgasson! Hallgassa meg ezt... — A szekrényhez futott, tetejérıl leemelte a magnetofont, bekapcsolta. — Hallgassa meg a két ráadást, a Kesztyő-áriát és a Turiddu búcsúját. Aki így énekel...

Lehet, hogy Raggio hangja nem szárnyalta túl Gigliét, de bársonyosabb, fletásabb, ugyanakkor sokkal férfiasabban csengı, mint Fletáé volt. Még annak is elbővölve kellett hallgatnia, aki csak annyit értett a zenéhez, mint Szakács. A halálos párviadalra sietı Turiddu búcsúja végén Péter rosszkedvően hümmögött.

— Hallottátok?

— Mit?

— Az utolsó „addió"-nál megcsuklik a hangja. Pedig ı nem szokott pózolni. És a koncerten nem is vettem észre. Forgasd csak vissza.

„II vino..." A bor beszél belılem — énekelte újra Raggio. Mind a hárman figyeltek, Szakács is, aki pedig igazán nem nagyon értett az ilyen finom árnyalatok megítéléséhez.

— Itt — mondta Péter, és megállította az orsót. Visszapergette az utolsó néhány ütemet. Most már Szakács is hallotta, hogy Raggio hangja az utolsó búcsúszónál megcsuklik egy pillanatra, a zökkenı után azonban újra tisztán, férfiasán cseng.

123

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Letörüljem? — kérdezte Péter. — Csak azt érdemes eltenni, ami tökéletes.

— Ne bolondulj! Emiatt? — Sári most igazán fel volt háborodva. —

Ezt a koncertfelvételt így, ahogyan van, eltesszük. A ráadásokkal együtt.

Csodálod, hogy már fáradt volt? — Imréhez fordult. — Hallgassa meg a tekercs elejét. A Lammermoori Lucia...

Szakács felállt.

— Sajnos, mennem kell.

— Tulajdonképpen miért jöttél? — érdeklıdött Péter.

— Muszáj volt elmondanom valakinek, hogy jobban lássam. Kinek mondtam volna el? Csak nektek.

— És most jobban látod?

— Talán csak sejtem. És ez nem sok... Hát csak muzsikáljatok, gyerekek...

Lehajtott fejjel bandukolt a szők budai utcákon. Nyári ruhás nık, ingujjas férfiak siettek el mellette, a nap ragyogóan sütött, a járdán cseresznyemag, barackmag... A magot mindenki kiköpi... Pedig fel kell törni, meg kell nézni, mi van benne. A sárgabarack magja például mandulának hazudja magát, és gyilkos kéksavat rejteget. Méreg...

Megállt, felnézett. Egy patika tükörablaka csillogott mellette. Bent, az ablak mögött a múlt századból itt maradt régi faliszekrény egyik fiókján cifra, szálkás betőkkel a felirat: Venenum — méreg.

Méreg? Lehetetlenség. Az áldozatok mindegyikét felboncolták, még nyomokban sem találtak mérget a szervezetükben. Vagy igen: Carternál igen. İ azonban, mint kiderült, enyhe mértékben bár, de heroininjekciókkal élt, hogy elviselhetıvé tegye reumatikus fájdalmait.

Ha azonban nem méreg, akkor micsoda? Szemmelverés? Hipnózis?

Hipnózissal ölni — errıl nem tud az orvostudomány, talán még a babonás hiedelem sem. Bár ki állíthatná magáról, hogy ismeri a természet minden titkát? És aki csak valamivel többet tud a másiknál, az, ha akarja, olyan erık birtokosának mutathatja magát, hogy...

Gyerekkorának nagy élménye volt a sátoros vándorcirkusz; fı attrakcióját egy illuzionista jelentette: behoztak a manézsra egy disznót, egy szabályos, röfögı, rózsaszínre kimosdatott disznót, amit a faluban kértek kölcsön. Az illuzionista, száját kicsit kinyitva, ránézett az állatra, az pedig lefeküdt, felkelt, körbefutott hol egyik, hol másik lábára sántítva, végül beszaladt egy nagy, nyitott fedelő utazókosárba. A bővész rácsapta a fedelet, és egy hosszú karddal beleszurkált. Aztán kinyitotta a kosarat, és a disznó nem volt sehol. A tulajdonos kiabált, kártérítést követelt. A bővész erre közölte vele, hogy disznaja otthon röfög az ólban. És csakugyan így volt. Tudott az a bővész, nagyon tudott.

Derekán széles, vörös övet viselt, nevét hatalmas vörös betős plakát hirdette a bejáratnál: Égıövő Hermész. A mindentudó harangozó azt beszélte, hogy családi nevén Pozdera Benınek hívják...

Szakács felnevetett, s ettıl elszégyellte magát, körülnézett. Már Pesten járt. Észre sem vette, hogy átbandukolt a Duna felett.

Be a kapun; a lift rossz, fel a lépcsın. És egy kávé persze, most az kell, s persze cukor nélkül. És kinyitni a rádiót: egy monoton elıadás, 124

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak egy sablonos hírmagyarázat a legjobb pihentetı. És dolgozni csak pihenés közben lehet.

Benyomta a falba a villás dugót, felkattintotta a rádiót, és hátratett kézzel fel-alá sétált a szobában. Faltól falig. Egyszerre megállt, rámeredt a készülékre.

„... a Comédie Francaise hattagú társulata. Reméljük, hogy addigra a Magyar Vonósnégyes is befejezi angliai turnéját, arra pedig biztosan számítunk, mert ígéretet kaptunk rá, hogy Dino Raggio, akit szerzıdése három napra hazaszólított, a Szegedi Játékok megnyitóhangversenyén újra itt lesz Magyarországon. A program iránti érdeklıdésre jellemzı..."

Szakács elzárta a rádiót, marokra fogta a kávéspoharat, kibámult az ablakon.

— Szeged — suttogta. — Ki lesz a következı áldozat?

Másnap reggel tettre készen sietett be a fıkapitányságra. Gere rosszkedvően fogadta. Bevezetésképp elébe tette a reggeli lapot. A rövid hírek egyike meg volt pirosceruzázva:

„A rezervátumokban nyomorgó indiánok segélyezésére indított akció szervezıje,

reverend

Simon

Simple,

az

episzkopális

egyház

képviseletében Angliában folytatott tárgyalása után a New York felé menetrendszerően

közlekedı

Boeing

gépen

hazaindult,

hogy

emberbaráti tevékenységét otthonában, Sheridanban (Wyoming) folytassa. Röviddel a gép New York-i leszállása elıtt rosszul lett, s mire a repülıtér mentıszolgálata segítségére siethetett, meghalt. A halál okára vonatkozólag még nem adtak ki orvosi jelentést."

— Honnét indult az a gép? — kérdezte Szakács visszaadva a lapot.

— Párizsból. És London érintésével.. *

— Az utaslista...

Gere elvigyorodott.

— Helyes a bıgés, oroszlán. Ezt a hírt már éjfélkor a lakásomra telefonálták. Bekértem a Scotland Yardtól az utaslistát.

— És?

— Rajta vannak.

— Vannak?

— İ meg a titkára. Jól sejtetted, Párizsban szállt fel a gépre.

— És négy nap múlva újra itt lesz.

— A hírek szerint.

— Te Laci, biztos, hogy csak ık azok, akik minden esetnél jelen voltak?

— Ez biztos — Szakács kérdı pillantással nézett századosára. Az folytatta: — Meg kell szerezni Raggio elıéletének adatait. Persze a titkáréit is.

— Gondolod, hogy...

— Vagy Raggio, vagy a titkár, vagy ketten együtt, mit tudom én! És az a kínos, hogy ez egyáltalában nem biztos. Lehet fatális véletlen is.

— Ha ismert volna a halál oka...

— Volna, volna. Akkor nem volna vicc az egész. Akkor ki lehetne szőrni a tettest ötlettelen, de szorgos favágómunkával is. Csakhogy a halál oka ismeretlen! — Gere várt egy kicsit, aztán gúnyosan hozzátette:

— Miért vagy te a világon, Imre? Tulajdonképpen miért?

125

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Értettem, százados elvtárs! Ezüsttálcán fogom szállítani a halál okát. És remélem, a tettest is. Távozhatok?

— Maradj a fenekeden. Inkább azon törd a fejed, ki az a prominens vendég, akinek a halálát te fogod meg akadályozni Szegeden.

— Te is úgy gondolod, hogy Szegeden...

Gere az íróasztalán heverı akták között turkált.

— Ha elfogadjuk, ha bizonyított ténynek vesszük, hogy nem a véletlen játszik velünk, vagyis ha van logikai kapcsolat Dino Raggio személye és a gyilkosságsorozat között, akkor Szegeden történnie kell valaminek.

Találd meg azt az embert, aki szóba jöhet. Szerezd meg a Magyarországon tartózkodó vagy négy napon belül Magyarországra érkezı neves személyiségek listáját. Szerezd meg Raggio nacionáléját és a titkárét is. Három nap múlva jelentést kérek. — Felállt, baráti hangon hozzátette: — Menj, Imre, tégy csodát. Tıled függ most a csoport becsülete. Menj!

Következı napja fárasztó és unalmas rabszolgamunkával telt el Szakácsnak. Az Idegenforgalmi Hivataltól kezdve a Szabó Ervin Könyvtárig legalább öt-hat intézményt végigházalt. Mikor végre hullafáradtan hazaért, táskája tömve volt fotókópiákkal, jegyzetekkel.

Éjfélig tartó szortírozás és montázsgyártás következett, majd a használhatónak tartott anyag figyelmes új ráolvasása. A negyedik csésze kávé után egyrészt úgy érezte, hogy leragad a szeme, másrészt úgy, hogy a szíve kiveri mellkasát, és az eredmény — nos, az eredmény alig volt több a semminél, íme, Raggio rövid pályafutása: Dino Raggio egy kis calabriai faluban látta meg a napvilágot 1929-ben. Csodálatosan szépen csengı szopránjára és muzikalitására tanítója lett figyelmes, s már hétéves korában rávette a szülıket, hogy vigyék fel a gyereket Rómába. A kis Dino vissza sem tért már falujába, iskoláit állami ösztöndíjjal végezte el, s közben a Szent Péter-bazilika kórusában énekelt. Tizenhárom éves korában, még a háború alatt, mutálni kezdett hangja, s mestere egyévi pihenést ajánlott neki abban a reményben, hogy Dino férfihangja ugyanolyan csodálatos tenor lesz, mint amilyen szopránja volt. Egy váratlanul jött diftéria azonban megtámadta a fiú hangszalagjait, s csak a neves gégespecialista, Diavolo professzor bravúros mőtétje mentette meg Dino hangját. Egy évvel késıbb már valóban énekelt, egyelıre a Szent Péter-bazilikában, majd befejezvén tanulmányait, a háború után azonnal a milánói Scalához, majd a New York-i Metropolitainhez szerzıdött.

E rövid és tulajdonképpen semmitmondó életrajzhoz Szakács rövid habozás után egy néhány évvel ezelıtti interjú fotókópiáját csatolta.

„— Ez talán valami kabala, mester?

— Dehogyis — nevet Raggio —, csak felgyógyulásom emlékére csinálom. Minden évben Bianca napján, mert akkor volt az operáció, felmegyek a San Pietro kórusára, és beleénekelek a bazilika terébe egy fiszt. Megfigyeltem, hogy a kórushoz legközelebb levı csilláron lógó üvegdíszek halkan csilingelni kezdenek ilyenkor..."

126

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Szakács felsóhajtott, felvett még egy jegyzetlapot. Raggio személyi titkárának, a kanadai származású Raoul Foncénak adatait tartalmazta. A háború alatt pilóta volt, részt vett a nyugati partraszállásban, a háború után

egy

darabig

mőanyag

fröccsöntı

üzeme

volt,

késıbb

sztriptiztáncosnıkkel ügynökölt, majd Raggio személyi titkára lett.

A nyomozó visszadobta a papirost az asztalra. Vadászrepülı és fröccsöntı, sztriptiznık és Raggio — mi a poklot kezdjen ezzel? Kitárta az ablak mindkét szárnyát, levetkızött, és moccanás nélkül aludt másnap délig.

Ébredés és negyedórás hideg zuhany után kávé helyett gyümölcslével csitította szívét; átfutotta a reggeli lapokat — semmi Raggioékra vonatkozó hírt nem talált. Lement a közeli vendéglıbe, megebédelt, és pontosan kettıkor bekopogott Geréhez.

— Raggio elıéletében semmi gyanút keltıt nem találtam. Kaptál te olyan adatot, ami az én jelentésembıl hiányzik? — kérdezte, mikor Gere átfutotta jelentését:

Az vállat vont, felnézett, ráveregetett a papírra.

— Szerinted mi ebben az érdekes?

— Semmi. Közönséges csodagyerek-életrajz. Az, hogy babonás, érthetı. Hiába próbálja magyarázgatni. Vallásos olasz.

— Bianca-napra gondolsz?

— Arra. Bár ki tudja...

— És a másik dolog? — vágott közbe Gere. — Szegeden kit kell ırizni?

— Ha jó az elméletünk, akkor csak egy ember jöhet számításba: ez a Monsieur Andre Hrdlicka, aki a múlt héten érkezett a biológus-vándorgyőlésre, és aki ott lesz Szegeden, és aki...

— Aki tavaly nem kapott vízumot az Egyesült Államokba, mert úgy nyilatkozott, hogy statisztikai adatai vannak: a masszái négerek átlagos intelligenciahányadosa

semmivel

sem

alacsonyabb,

mint

a

nagyvárosokban élı, hasonló korú nordicus amerikaiaké.

— És aki Pozsonyból menekült Franciaországba Hitler elıl.

— És részt vett a francia ellenállásban. Remélem, nem tévedtünk.

Most eridj, Imre, pihend ki magad. Holnap megbeszéljük a szegedi teendık részleteit. Mit gondolsz? Kire lesz szükséged?

Szakács nem sokkal késıbb — hogy eleget tegyen Gere parancsának, és pihenjen — becsengetett Gondáék-hoz.

A szokásos képek egyike fogadta: a kezeslábast viselı Sári porszívózott, Péter — szájában egy tíz centiméteres síppal —

négykézláb állt a szınyegen, vele szemközt gubbaszkodott Ottokár, és határozottan unott képet vágott.

— Gyógyíthatatlan — jegyezte meg Sári, és újra megfogta a porszívó nyelét. — Ottokár tökéletesen botfülő, még Wagner sem váltott ki belıle semmiféle idegreakciót, és...

Péter kiköpte a sípot, és közbevágott:

— Ne túlozz! Ottokár füle határozottan érzékeny, fıként a felsı regiszterekre. Például a Csengettyő-áriánál olyan mozdulatokat tett, mintha bélmőködési zavarai volnának.

— És voltak? — Szakácsra érezhetıen pihentetı hatással volt a családi együttes.

127

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Nem voltak. De a kis c-tıl felfelé esı hangok, úgy látszik, érdeklik Ottokárt, épp azért tértem át a még magasabb frekvenciákra. —

Felkapta a sípot, szájába dugta és belefújt. A síp néma maradt, ám Ottokár

villámgyorsan

megfordult,

és

pánikszerő

sebességgel

bemenekült a hintaszék bojtjai mögé.

— Ultrahangsíp?

— Mindig hódolója voltam éleslátásának, uram — nevetett Péter. —

De ez az adag, úgy látszik, túlságosan sok volt. Ha csak finoman belelehelek a sípba, Ottokár rögtön idejön, és körüldöcögi a lábamat, mert tudja, hogy a sípszó után kap valami rághatót. Lásd Pavlov... Hé!

Bújj elı, te dög! Ottokár! Most megint etethetem. Sárikám, van még fagylaltostya? — És választ sem várva kifutott a konyhába.

— Jó ízlése van az állatkájuknak.

Sári kikapcsolta a porszívót, leült.

— Peti tegnap vetetett velem egy egész doboz fagylaltostyát. A fél várost bejártam érte; gebinesnek néztek, mindenáron pecsétes papírt követeltek tılem. De hát csak csinálja, majd beleun. Vagy kinövi.

— Úgy beszél, mint egy nagymama a kicsit ütıdött unokájáról.

— Nagymama? A nagymama ott van. Nem is nagymama, ısmama.

Észre sem vette? — Az íróasztal fölé mutatott. — Paál Lászlón kívül most már ez is van. Anyutól kaptuk, utólagos nászajándékként...

Bemutatom magának ısanyámat, Agatha Corneliust, akit, ha igaz, 1540-ben elraboltak a török martalócok, és éjszaka, egymaga, kezében egy szál karddal vágta ki magát, és átúszta a Dunát, és...

— Kardos menyecske lehetett — Szakács érdeklıdve nézte a képet.

Kései reneszánsz stílusban festett portré: mongolos arc, de világoskék szempár; szerencsés keveréke a magyar és szász ısöknek. A szüretet ábrázoló derős háttér elıtt kitőnıen érvényesült Agatha asszony fekete ruhája és a nyakára vetett lila selyemkendı. — Ki festette? Valami ismeretlen?

— Szignált kép. Nézze: Fini, 1545. Egy Magyarországon élı olasz volt állítólag.

A következı percek Ottokár-csalogatással teltek el, ennek következtében Sári partvisra és lapátra cserélte a porszívót, és összesöpörte a padlót borító ostyatörmelék-áradatot.

— Ide nézz! — kiáltott Péter, és felkapta a sündisznót.

— Leteszem az asztal túlsó szélére, és belefújok a sípba... Figyeld!

Ottokár rémülten gubbaszkodott az íróasztal csücskén. Péter belefújt a sípba, Ottokár megelevenedett, és imbolygó járással megindult; az asztal közepén belelépett a tintatartóba, és hieroglifákat húzva maga után, felemelt orral követelte az ostyát. Meg is kapta.

S Péter is megkapta. A magáét.

— Mert az hagyján — kiabált Sárika —, hogy ez a hülye dög a tintatartóban vesz lábfürdıt, de neked állítólag diplomád van, és azonfelül állítólag homo sapiens vagy! Ide nézz!

Agatha

Cornelius

lila

kendıjén

borsszemnyi

szürke

folt

éktelenkedett. Péter bőntudattal nézte.

— Hozzá sem értem!

— Na ne viccelj, talán magától pattant le a festék? Addig hadonásztál a hülye sípoddal, amíg... Szegény Ágota mama.

128

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Azért sírnod nem muszáj. Rendbe fogom hozatni. Egy hivatásos restaurátorral.

Szakács odalépett, megnézte a kendı liláján szürkéllı foltocskát.

— Biztos, hogy nem régebbi?

— Ugyan, régebbi! — Sári durcás képpel zsörtölıdött. — Ma reggel portörlésnél még nyoma sem volt. Peti verte le a síppal!

— A síppal... — Szakács közelebb hajolt, jól szemügyre vette a borsszemnyi foltot, ami nem volt egyéb, mint maga a vászon, amire annak idején, vagy négy évszázaddal ezelıtt egy Fini nevő olasz piktor megfestette Agatha Cornelius portréját.

— Rendbe hozatom, na — fogadkozott Péter, és erélyes mozdulattal földre telepítette az ultramarinkék mancsú Ottokárt.

— Jó, jó, majd én kerítek restaurátort. Most fızök egy kávét... Imre!

— Máris megy?

— Most jutott eszembe... — dünnyögte a nyomozó, és köszönés nélkül kioldalgott a szobából. Péter, utánafutott, és majd összeütközött vele az ajtóban. Szakács újra befelé igyekezett.

— Van kéznél egy naptárotok? De olyan, aminek az elején névnaplista van.

Sári elképedve nézte. — Névlista?

— Szóval a nevek betőrendben... Nincs véletlenül Blanka nevő

ismerısük? Mikor van Blanka-nap?

Sári belekotort táskájába, elıvette kis zsebnaptárát, Szakács markába nyomta.

— Ott van az elején.

— Béla... Benı... Blanka! Október tizenötödike... Kösz, Sári, rohanok

— és elviharzott.

Mint a vasúti kocsik a gurítódombon. Egy szerelvényben, egymás után, ahogyan megérkeztek. A mozdony tol rajtuk egyet, és megindulnak lefelé. Az elsı váltónál az egyik jobbra tér. A következınél a másik balra, a harmadik meg... Mögöttük ott a másik szerelvény, annak a vagonjait is szétosztják, csoportosítják, amíg csak össze nem állnak belılük a gurítódomb alján legyezıszerően szétágazó vágányokon az új szerelvények. Mindegyik kocsi a maga helyén, céljának megfelelıen. A rendezıvasutas meg fent áll a kapcsolótábla mellett, négy emelet magasságból nézi a kocsikat, keze hol az egyik, hol a másik váltó gombjához nyúl...

Csakhogy még várni kell a rendezéssel. Még hiányzik egy-két kocsi.

Az adatok és az ötletek egyáltalában nem menetrendszerően érkeznek.

Várni kell. De aztán, ha mind együtt van — indulhat a szerelvény!

Felnézett.

A Nemzeti Múzeum elıtt állt. Elmosolyodott: ösztöne vezette erre.

Habozás nélkül átvágott a parkon, és felment az emeletre, a Hírlaptárba.

Kétórás unalmas munka után meg is találta azt, amit keresett. Ami csak olyan haloványan derengett fel tudata legmélyébıl, hogy maga sem akarta hinni: valamikor tulajdon szemével olvasta a hírt az Esti Hírlapban. De most az eredeti jelentést akarta megtalálni, tehát olasz lapokat kért, pontosabban: rómaiakat, s egy két évvel korábbi Osservatore Romanoban rá is akadt a hírre. Egy ismert olasz mőítész felháborodott hangon ostorozta a tehetetlen illetékeseket: az 129

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Olaszországot, és fıleg Rómát elárasztó barbár turisták egyre vandálabb módon viselkednek, s elıbb-utóbb nemcsak a Forum Romanumot fogják darabonként elhordani levélnehezéknek, hanem mindennapossá fogják tenni az öncélú rombolást is. Intı példaként hozta fel, hogy a San Pietro egyik mellékoltárának képén légpuska-, fúvócsı-

vagy csúzlilövedék nyoma látható — kör alakú foltocska, a teljesen lepattogzott festék helye.

Szakács megnézte az újságpéldány dátumát — november negyedike. Felsóhajtott — úgy érezte, hogy nyomon van. S úgy érezte, hogy most már csak valamelyik haláleset helyszínén kell körülnézni. A legkönnyebben elérhetın, a Zeneakadémián.

Másnap délelıttjét szánta erre a látogatásra.

Ebben a szezonban Raggio hangversenye volt az utolsó, s már a koncert másnapján hozzáfogtak a nagyterem tatarozásához. A kánikula miatt tárva álltak az összes ajtók, állványerdı magasodott a széksorokból a mennyezet felé, és a dobogó egyik oldalán létrán egyensúlyozva

villanyszerelı

dolgozott.

A

falat

borító

sötét

deszkaburkolat mögött turkált, kihúzott egy vezetéket, próbalámpával vizsgálta, káromkodott.

— Ezek megint összekeverték a kétszázhúszas világításit a huszonnégy voltos vészvilágítással! — Ököllel rávert a falburkolatra. —

Ez meg mint a márvány, az acél se karcolja. Mi az istenbıl van ez?

Mahagóniból? — Lenézett, meglátta Szakácsot. — Jó napot. Kit keres?

Szakács bemutatkozott, a szerelı lemászott a létráról, s eleinte gyanakodva, késıbb készségesen felelgetett a nyomozónak, aki csendesen gratulált tulajdon szerencséjéhez: véletlenül az ügyeletes szerelıre akadt rá; s az ügyeletesnek minden hangverseny idején készenléti szolgálatot kell teljesítenie.

—... Az ajtót tulajdonképpen nem szabad kinyitni a szünet kezdete elıtt, de a közönség ırülten verte a tenyerét, meg dobogott, hát kíváncsi lettem erre az énekesre, kinyitottam a színpad melletti elsı ajtót, ezt itt, látja, és csöndesen megálltam, érti? Akkor már az utolsó ráadást énekelte. A vége felé alighanem megérezte a cúgot, amilyen kényesek ezek az énekesek, mert errefelé fordult; na, gondoltam, ez beköp a fınöknél, meglesz a mai napra rendelt letolás. De akkor itt, bal kéz felıl, a harmadik sor közepérıl hörgést hallottam. Odanéztem: egy idıs ember elıreejti a fejét, aztán lecsúszik az ülésbıl, le a földre. Az énekes addigra befejezte, taps meg dobogás, minden, én meg szaladtam, hogy segítsek kicipelni az öreget. Egy próbaszobába vittük, jöttek a mentık; késıbb mesélték, hogy az az amerikai gyáros volt, akirıl annyit írtak az újságok. Ennyit tudok, fıhadnagy elvtárs. Segít ez valamit?

— Az amerikai halálán már nem. De mindenesetre köszönöm.

Délutánját a Palatínuson töltötte, hagyva, hogy az agyában gubbasztó váltóır tetszése szerint eregesse a vagonokat a gurítódombról. Este rövid telefon jelentést adott le Gerének, ugyancsak telefonon elbúcsúzott Péteréktıl, és lefeküdt. Álmát még Péter titokzatos célzásai sem rontották el.

A szegedi gyors tele volt a szabadtéri játékokra igyekvıkkel. Szakács szándékosan utazott vasúton, teljesen civil módon akart megérkezni 130

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Szegedre. Beosztottai már kora hajnalban kocsiba ültek, s csak délutánra beszélt meg velük találkát.

Lágyan ringatta a kocsi; fejét a falnak támasztotta és elszenderedett.

Hangos szóra, kattogásra, zenefoszlányokra ébredt. A sarokban ülı ifjú társaság táskarádiót bıgetett.

„... a mővésznı. Senki sem hitte volna, hogy a Dunaparti pecások egyike tavaly Cannes-ban a díjazottak között állt a pódiumon..." —

recsegés-ropogás, néhány ütem beat, kiabálás.

— Menj vissza a Kossuthra!

— Azt hiszed, hogy egy lepra tranzisztorossal te vagy a jani?

— Jó neked az ortopéd szöveg? Mit érzel ilyenkor?

„... egy budai kisvendéglıben akadtunk rá. Bort ivott, barátságos mozdulattal invitált maga mellé. Rögtön elmondtam neki, a környezethez illıen, a Krúdy Gyuláról szóló anekdotát: ismerem a két decit, ismerem a három decit, ismerem a fél litert — de milyen lehet a négy deci? Mert négy deci bort valóban senki sem rendel..."

— Most majd szövegelteti a nıt.

— Állítsd magad takarékra, ez nem az a...

— A Brazil azt mondta, hogy ebben a mősorban benne lesz az a jugó csaj, aki...

— Ügess vissza a Kossuthra!

— Erıs vagy, öcsi? Felsliccelem a füled, hogy azon veszel levegıt...

„... Dino Raggiót a Gellértben találtam meg. Kérdésemre, hogy mi a hobbyja, így válaszolt: Mio favorito trattenimento..." Az olasz beszéd elúszott, a riporter magyarul folytatta: „Kedvenc idıtöltésem a biliárd.

Sajnos, itt Budapesten nem juthattam még hozzá, pedig élek-halok ezért a játékért. Otthon New Yorkban egész délelıttöket eltöltık a három golyó lökdösésével... Köszönjük, mester, Mille grazie, maestro..."

Biliárd...

A váltó kattant, az utolsó kocsi is helyére gurult. Szakács hátrahajtotta fejét, és békésen aludt Szegedig.

Táskáját épp csak letette a szállodában, s gyalogszerrel a dóm felé indult. Életében elıször járt Szegeden.

Hatalmas lila autóbusz kanyarodott be mellette, és' megállt a Fogadalmi Templom elıtt. Oldalán fehér betős felirat hirdette: SOCIETY FOR THE PREVENTION OF CRUELTY TO

ANIMALS, GLASGOW

— ami tömör magyarsággal ennyit tesz: Glasgow-i Állatvédı Egyesület. A nyíló ajtóból kisorjázó skót turisták mögött ismerıs figura tőnt fel. Szakács nem akart hinni a szemének. Közelebb lépett — nem, nem tévedett: most már érti, mire célozgatott elızı este Péter. Zenész lévén megsejtett valamit az igazságból, és ı is leutazott Szegedre. Hogy kéznél legyen? Hogy segítsen? Jó, jó, de mi az ördögöt akar ezekkel a skót állatvédıkkel, és mit keres a dómban?

Észrevétlenül a társaság mögé sodródott, és sikerült végigélveznie a következı jelenetet.

Gonda Péter az utolsóként leszállt skót mellé sompolygott, bizonyára azért, hogy a látogatócsoporttal Együtt bejusson a 131

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

templomba. A skót valami segédidegenvezetı—félének nézhette, mert húzódozás nélkül szóba elegyedett vele, s szemmel láthatólag felderült, hogy Péterben állatbarátra lelt. Péter türelmesen végighallgatta, hogy például az egeret háziállatnak kell tekintem (a Társaság ugyanis csak háziállatok védelmével foglalkozik), irtani persze kell, hiszen kártékony, de meg kell kímélni attól a szenvedéstıl, ami a macska által elıidézett halált megelızi.

Szakács majd felrobbant a türelmetlenségtıl, de hőségesen követte ıket

fel

a

lépcsın,

a

dóm

kapujáig.

Péter

folyamatosan

szószátyárkodott.

— I’m afraid I'm not yet able to like mice enough, attól tartok, hogy még nem vagyok képes eléggé kedvelni az egereket — Péter stílusa az angol ízlésnek megfelelıen szerény és bizonytalan volt. — De nekem is van egy állatkám, egy sündisznó, a hedgehog named Ottocar. What is your opinion... — Úgy mutatta be Ottokárt, mintha az jelen volna, és talán még le is betőzi a nevét, de a skót hirtelen megmerevedett, csalódottan végigmérte kísérıjét, és fagyosan kijelentette:

— About hedgehogs there can be no opinion at all — mármint hogy sündisznókkal kapcsolatban szó sem eshetik véleményrıl. Hedgehogs are not domestic aramais — és elıresietett.

Péter elhőlve nézett a felháborodott állatbarát után. Még hogy a sündisznó nem háziállat! Vállat vont, faképnél hagyta a lila autóbusz templomnézı utasait, és az elfoglalt idegenvezetı figyelmét kikerülve felsietett a kórusra vezetı lépcsın.

Szakács a sarkában.

Péter a kórus bal oldalán a mellvédhez lépett, elırehajolt, lenézett, zsebébe kotort, arasznyi fénylı tárgyat húzott elı, mély lélegzetet vett, megcélozta a bal oldali mellékoltárt, és... Abban a pillanatban a templom földszintjén álldogáló skót turisták közül a háziegeres fiatalember megfordult, és felnézett a kórusra. Péter villámgyorsan szája csücskébe tolta a fütyülıt, két ujját helyébe dugta, és fülrepesztıt süvített; mint a 132

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Pál utcai fiúk Csónakosa — villant át Szakácson, de nem lépett közbe, várt.

A Fogadalmi Templom falai megsokszorozva verték vissza a füttyöt, az állatvédık megbotránkozva néztek felfelé, az idegenvezetı kisietett a kapun, és kisvártatva fehér ruhás, derékszíj ás, gumibotos rendırrel tért vissza. A rendır megnyugtató pillantást vetett a zavartan álldogáló skótokra, aztán hivatalos arckifejezéssel a kórus felé fordult.

Péter már nem volt látható. Kísérlete a sündisznógyőlölı egérbarát jóvoltából befuccsolt. Feltétlenül fütyülnie kellett, ehhez nem fér kétség, hiszen nem csinálhatott magából bolondot, szájában egy néma síppal, az erılködéstıl kiguvadó szemmel, így kellett történnie, na és most, mert a

helyzet

menthetetlenné

vált,

szembe

kellett

néznie

a

következményekkel. A rendır ott várta a lépcsı alján.

— Induljon elıttem.

Péter engedelmeskedett. A skótok tapintatosan átnéztek rajta. A rendır odakint folytatta:

— Lássuk a személyit. Szóval maga az a fütyülıs egyén.

— İrmester elvtárs, a fütyülöm nem is szól. Én csak azért...

— Adja ide! — A rendır átvette a bőnjelet, fejét csóválta. — Silány jószág. Lássuk — és belefújt.

A lépcsın két farmernadrágos srác röhögni kezdett. A kıoroszlán fejérıl egy raj galamb sietve felreppent. Péter várt.

Ebben a pillanatban jól ismert hang szólalt meg a háta mögött.

— Hagyja csak, ırmester elvtárs, bízza rám ezt a huligánt. Szakács fıhadnagy vagyok.

A rendır kiköpte a sípot, belepillantott Szakács igazolványába, ledarálta jelentését, tisztelgett és eltőnt. Restellte, hogy tizenöt évi rendıri szolgálat után egy sípot sem tud megszólaltatni.

— Mi volt ez a disznóság? — kérdezte Szakács komoran.

— Maszek munka — vigyorgott Péter.

— Szóval te is rájöttél.

— Valamit sejtek. És kíváncsi lettem volna rá, hogy az oltárkép muzikálisabb-e, mint Ottokár. Azért a képért egyébként nem lett volna nagy kár. Na... Hajlandó volnál beszélni?

— Már így is sokat mondtam a múltkor. Hivatali titoktartás is létezik.

Meg éberség is, na. És nem babra megy a játék.

Hallgattak. Végül újra Péter kezdte:

— Beszélsz, vagy kisnóblizzuk, hogy melyikünk beszél?

— Nincs snóbli! Azt sejted, hogy ma este újabb gyilkossági kísérletre számíthatunk;

— Ma?

— Raggio ma fellép.

— Ezt tudom — mondta Péter. — Ezért jöttem le, meg azért is, mert te lejöttél. És fıleg azért, hogy lekontrolláljam Sárikának Ágota mamával kapcsolatos vádját.

— Hrdlicka sorsa nem érdekel?

— Az ki?

— A kiszemelt áldozat. Feltételezésünk szerint. Az az érzésem, hogy elsısorban rá kell vigyáznunk.

133

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Hogy tudtok vigyázni valakire, akit láthatatlan fegyverrel akarnak meggyilkolni? Várj! Nem volna kényelmesebb ülve tárgyalni?

Szakács némán átvágott a téren, Péter a nyomában. Leültek egy presszó teraszán.

— Tehát?

— Tehát — folytatta Péter — legegyszerőbb, ha az ürgét eltávolítjátok a nézıtérrıl.

— Igen? — mosolygott Szakács gúnyosan. — Jó. És akkor a szemfüles titkár odafut a mi derék béketenoristánkhoz, és belesúgja a fülébe: hagyjuk ezt, apuskám, nem kóser a dolog, a kíberek leléptették a frájert a nézıtérrıl, kérjünk utasítást a bosstól. — Péter hallgatott.

Szakács folytatta: — Hanem... Ide hallgass: kell érni, hogy Hrdlicka ne ott üljön, ahová a jegye szól. Érted?

— Nem. Ez ugyanaz zöldben.

— A fenét. Egy darabig ott fog ülni, de a legutolsó pillanatban el fog tőnni. Gondolj arra, hogy Carter...

— A hangverseny végén halt meg. A ráadásnál. Turiddu búcsúja —

felsóhajtott. — Micsoda hang! Na, hagyjuk. Szóval?

— Szóval a végén. Hrdlicka a hangverseny vége felé el fog tőnni. A legvégén. Üres lesz a széke. De addig is...

— Mit addig?

— Hogy abszolút biztonsággal dolgozzunk. A hangverseny kezdetéig Hrdlicka a helyén lesz. Egypár perc múlva... Hogy is... Majd meglátjuk —

felállt. — Most mennem kell. Remélem, ott leszel este.

Péter válasz helyett elıhúzta jegyét, és sértıdött képpel nézett barátjára.

— Szóval nem bízol bennem.

— Hülye! Most rohanok, beszélnem kell a fiúkkal.

A faképnél hagyott Péter rendelt még egy kávét, és eltöprengett.

Szóval: elfogadva, hogy ez a Hrdlicka a kiszemelt áldozat, el kell ıt távolítani. Imre az elıadás kezdete elıtt megmutatja Raggióéknak Hrdlickát. Hrdlicka a helyén ül, kihívóan. Csalogatóan. Aztán jön a Budavári Te Deum — auftakt, tratatam!... Akkor Hrdlickát szépen elviszik. Nem viszik. A szünet után viszik.

Elviszik, és helyére kerül egy hekus. Egy ugyanolyan külsejő hekus.

Mert a színpadról, ha gyengén is, de látni valamit a nézıtérbıl. Az arcok fehéren világítanak. Elmosódott világos foltok. Aztán a ráadások közben a bedolgozó is eltőnik. És akkor... Akkor Raggio észreveszi, hogy a kiszemelt áldozat helye üres. Mit fog csinálni? Meg fog lepıdni. És mi látni fogjuk rajta a meglepıdést. Nem, nem buta fiú ez az Imre.

Csakhogy... Csakhogy ez még nem lesz bizonyíték. Hm... Fizetett, felállt, és megállás nélkül lesétált a Tisza-parti strandra. Délután ötig szinte ki sem jött a vízbıl.

André Hrdlicka a negyedik sorban ült, féloldalra fordulva beszélgetett egy csinos, kreol bırő nıvel. A professzor nıtlen, tehát nyilván a titkárnıje. Imrét sehol sem látni, Raggio még nem érkezett meg. Gonda Péter leeresztette látcsövét. Raggio hamarosan itt lesz. Úgy illik, hogy végighallgassa a mősor elsı részét. És megteheti, az ı mősora igazán nem kíván valami nagy koncentrációt. Legalábbis az ı számára nem.

Neki ez amolyan pihentetı hangverseny: két-három operaária, néhány 134

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak olasz-barokk dal, végül olasz, spanyol és francia népdalok. És a végén a ráadások. Disztingvált, közepes erısségő taps futott végig a halkan zsibongó nézıtéren. Raggio...

A köpcös, hízásnak induló tenorista szerény mosollyal sietett át a széksorok között, fél lépéssel mögötte egy nagyon karcsú, kissé kopaszodó, szıke férfi. Mint egy civilbe öltözött, nyugdíjas SS-legény —

gondolta Péter, de rögtön le is intette magát. Fantasztikus, hogy az embert mennyire befolyásolják a körülmények! Mert ha például errıl a titkárról kiderülne, hogy semmi köze az egészhez, ha mondjuk, egy magazin a holland anyakirálynı és egy vízipólózó delfin között közölné a képét azzal az aláírással, hogy ez Olaf Haraldsen dán halász, aki most épp a heringek ívására vár — akkor bezzeg azonnal rokonszenvesnek találná.

Raggio a hatodik sor szélén megállt, jobbját mellére szorítva, könnyedén meghajolt a közönség felé, és helyet foglalt. Mellette a szıke titkár. Péter látcsöve most Hrdlickára ugrott. A biológus hátrafordulva nézte Raggiót, tenyere még összeütıdött néhányszor, azután csend lett.

Két perc hiányzott a hangverseny kezdetéig.

A zenekar már elfoglalta helyét, bevonult a kórus. Ekkor Szakács Imre elısietett a színpad mögül, s oldalt, a széksorok mellett haladva eltőnt a sötétben. A karnagy áttornázta magát a kórus és a zenekar között, taps csattant, s hirtelen el is halt. Trombiták és harsonák intonációja után vegyes karon és zenekaron felharsant Kodály diadalmas zenéje.

Hrdlicka mozdulatlanul ült, Raggio úgyszintén. Péter leeresztette látcsövét, behunyt szemmel hallgatta végig a mővet.

A szünet közepe táján újra feltőnt Szakács, és az Idegenforgalmi Hivatal egy tisztviselıjének kíséretében buzgón magyarázott valamit Hrdlickának és titkárnıjének. Raggio és titkára már nem volt a nézıtéren.

Péter kifurakodott sora szélére, és elıbbre ment. Sikerült is elkapnia egy fél mondatot:

—... more better and we should be pleased if the professor....

Mekkorákat tud hazudni ez az Imre! More better... Sokkal jobb. Mi jobb? A felkínált hely párnázása vagy a Dóm tér akusztikája?

Mindenesetre Imre rendesen csinálja a dolgát. És mindenesetre gyerünk vissza a helyünkre, mert vége a szünetnek.

Raggio és zongorakísérıje megjelent a pódiumon a reflektorok fényözönében. A kis színházi gukker újra jó szolgálatot tett Péternek.

Igen... A polgári ruhás nyomozó már ott ül Hrdlicka helyén, és barátságosan beszélget a mellette ülı nıvel. Haja ezüstösen dereng a félhomályban. A nı... ugyanolyan kreol bırő, és fehér ruhát visel. Az is Szakács embere. De hol az igazi? Stimmel — Imrének még humorérzéke is van: André Hrdlicka és titkárnıje azon a két széken ül, ahol Raggio és kísérıje ült a szünet elıtt. S most már teljes a sötétség a nézıtéren. És Raggio énekel. Sorra veszi a jól ismert Verdi-áriákat: a mantuai herceg, Manrico, Alfred Germont, Carlos... Azután Puccini: Rodolphe, Cavaradossi, Pinkerton... És következnek a barokk dalok.

Pergolesi Tre giorniját megismételteti a közönség. Na, gyerünk, meddig tart még?! Aha, most jön a népdalciklus. Raggio a zongora mellett áll, 135

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak valamit mond a kísérınek. A nézıtéren mocorgás. Mire Raggio visszafordul, csend van, csak az ezüstös hajú detektív lépdel halkan hátrafelé a sötétben. Imre pontos, mint egy óramő. És egyelıre semmi.

Az énekes maga jelenti be a dalok címét; a távolba néz, szeme a nézıtér utolsó sorai felett kalandoz. És szállnak a derős, napfényes nápolyi dalok. És még mindig semmi.

Simán végigénekel három spanyol dalt. Már a franciáknál tart.

„Petit bossu... kis púpos, nem vered meg többé a feleségedet..." —

Péter vele dúdolja, Yvette Guilbert, a nagy sanzonénekesnı énekelte ezt valamikor... Nem, soha többé! Nem gyilkolsz többé, Raggio... De most, kérlek szépen, most add valami jelét annak, hogy gyilkolni akartál! Vedd észre már, hogy Hrdlicka helye üres!

De nem veszi észre. Énekel. A Qa irat. S utána, ráadásként — hát persze — Turiddu búcsúját.

Vedd észre, Raggio, vedd észre!

Most kóklermozdulattal széttárja karját: Un altro bacio...

De mekkora mővész, micsoda mővész!... Vedd már észre, te csirkefogó!

Mámmá...

Most, most pontosan olyan, mint a régi iskolakönyvben az az illusztráció, a Rana Rupta, a felfúvódott béka... Most... Nyaka felduzzad... megvastagodik... Addio...

Hát ilyen... így szokott... És — miért hiszi ez, hogy most gyilkolt?

Miért hajlong olyan széles mosollyal? Vagy mégis gyilkolt? De hiszen Hrdlicka helyén... Vagy megtalálta volna a biológust? Túljárt volna Szakács eszén? Nem, Hrdlicka is a helyén ül, illetve már áll és tapsol.

De hát akkor... Raggio most ránéz az elırefurakodva tapsoló Hrdlickára, elsápad, arca idegesen megrándul, még egyszer mélyen meghajol. Mire felegyenesedik, már uralkodik magán.

Péter elıresietett, hogy ellenırizze Hrdlicka eredeti helyét. Egyetlen szék sem volt gazdátlan. S Hrdlicka székérıl most tápászkodott fel üggyel-bajjal egy széles vállú, atlétatermető fiatalember. Kezét gyomrára szorította, sápadt volt, bizonytalan járással igyekezett kifelé a túloldalon., Mellén jelvény csillant, s akkor ráismert Péter: ez Bugi, a középsúlyú ökölvívó. Hogy került oda a szerencsétlen? De talán kibírja... Ha valaki, hát ez... Egy ilyen bikaszervezet... Bár úgy lenne! És akkor... Akkor jön ı, Gonda Péter, és Raggio lebukik...

Utánavetette magát a kifelé botorkáló sportembernek. Meg kellett bizonyosodnia, és... és hátha segítségre van szüksége a fiúnak. Egy pillantás még a színpadra: Raggio fáradt, elnyúzott arccal hajlong, a közönség tombol, Hrdlicka az emelvény elıtt tapsol, hangosan vivátoz.

De gyerünk csak Bugi után.

Mikor utolérte, Bugi összegörnyedve állt a szemközti presszó mosdójában, kezét gyomrára szorítva öklendezett.

— Segíthetek? — És feleletre nem is várva megtámasztotta a fiatalember homlokát. Ahogyan annak idején anyja tette volt, ha a kis Peti betegre zabálta magát. S még biztatta is Bugit: — Csak nyugodtan, kedves uram. Ki vele! Ne sajnálja! Támassza meg jól a fejét! Ne féljen, 136

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak nem a szorítóban van, ez a belmunka menni fog. Na még egyszer, sorozza meg a mosdót. Ez az!

A bokszoló felegyenesedett, lihegett, hálás pillantást vetett önkéntes ápolójára. Megeresztette a csapot, folyatta a vizet fejére, csapkodta arcára. Zsebkendıjébe törülközött, s csak azután kezdett el hálálkodni.

— Nem tesz semmit — hárította el Péter. — Az ember segít, ahol tud. Nem ízlett a vacsora? Vagy sok volt a tinta?

— Á! — Bugi megvetıen legyintett. — Edzésben vagyok, most nincs tintázás. Csak a vacsora. Siettem, gyorsan bedobáltam valamit, aztán rohantam ide, és a végén mégse kaptam jegyet, érti?

— Értem hát, hogyne érteném.

— És nem is volt semmi bajom, még akkor sem éreztem semmit, amikor ott álltam szélrıl, és megláttam, hogy egy ürge kimegy, és üresen marad a széke. Gondoltam, ha esetleg visszajön, majd felállok neki, de addig is, onnan jobban látni a színpadot, érti?

— Értem hát.

— Érti a fenét. Én sem értem. Hát szóval kösz a segítséget.

— Nagyon szívesen, pajtás. Biztos, hogy nincs szüksége orvosra?

— Orvosra? — szólt vissza a sportember. — Minek néz engem, apám? Tudja, ki vagyok én?

— Persze hogy tudom: nyomd meg, Bugivugi!... Hova rohan?

— Kitalálhatná, ha maga mindent tud. Vacsorázni! Kondi is van a világon.

Mintha megbeszélték volna, úgy fordult be Imre a presszóba.

— Láttad? — Letelepedett Péter mellé, fújt. — Úgy kidöglött, mint a liba. Csak azt nem értem, hogy ennyire figyelmetlen. Nem vette volna észre...

— Nem vehette észre.

— Micsoda?

— Hrdlicka helyén, illetve az embered helyén ült valaki.

— Ne csinálj rossz vicceket, Peti.

— Nem viccelek. Öt perccel ezelıtt én fogtam a fejét a mosdóban.

— Kiét?

— Azét, aki véletlenül került Hrdlicka helyére. A Bugivugiét. Nem ismered?

— A bunyós?

— Ez a mázlija. Kibírta az adagot. Egy ilyen Bugi kibírja. Szédelgett egy kicsit, és kész.

Szakács felállt.

— Hol van most ez a Bugi?

— Elment vacsorázni. Hagyd! — visszahúzta barátját a székbe. —

Hidd el, rövidebb utat is tudok. Ez így hosszadalmas. Bugi nem bizonyíték. Csak annyit tégy meg, hogy bejussak Raggióhoz a szállodába, és lesz bizonyíték. Perdöntı bizonyíték.

— Minek akarsz te bejutni a szállodába?

— Autogramot akarok kérni tıle. Mint hódoló tisztelıje.

— Bezsongtál!

— Soha életemben nem voltam normálisabb. Bugi nem bizonyíték, Imre.

137

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Azt én nagyon jól tudom. Csak közvetett bizonyíték. De nincs jobb.

— Majd én produkálok neked közvetlent. Juttass be hozzá. Persze Ottokárral együtt megyek.

— Te azzal a vadállattal utaztál ide?

— Nem mertem Sárira hagyni. A múltkor két napig kólikája volt a bablevestıl. Nem állja a gyomra a tejfelt.

— Szegény Ottokár.

— Szóval bejuttatsz?

— Be, verje meg ezt az egészet az a... De ha valami marhaságot csinálsz!

— Nem csinálok. Én csak autogramot akarok kapni tıle. Csinálni, remélem, ı fog valamit.

— Na nem, Peti, ez nem fog menni. Mégsem.

— Te csak az autogramról tudsz. A többi az én dolgom.

— Ha valami bajod esik, vagy botrány lesz belıle...

— Ne fájjon miattam a fejed. És botrány sem lesz. Nem kell lemondanod a rangodról.

— Te hülye, téged féltelek, nem a rangomat.

— Hát mindenesetre jó lesz, ha a közelben maradsz.

— Annyi eszem nekem is van — morgott Szakács, aztán elvigyorodott, és beleegyezıen bólintott.

Ottokár meglehetısen elhagyatottnak érezte magát a szállodai szobában. Péter aktatáskájában csempészte fel, és elbarikádozta az egyik sarokban. Ottokár megbántódottan zörgött körbe-körbe szők karámjában, aggodalmasan szimatolt, szemrehányóan mozgatta orrát Péter résztvevı mozdulattal hajolt le, hogy megvigasztalja:

— Sajnálom, öregem, most egy kis elvonókúra következik. Nem óhajtok fizetni miattad. Most koplalj egy kicsit. Ha okos leszel, Sári néni fız neked otthon töltött paprikát.

Ottokár gazdája távozása után egy darabig sértıdötten filozofált, azután felfedezı útra indult. Megmászta a barikádot, a túlsó oldalon lepottyant, fújt, visított, és dühödten elimbolygott a radiátorig. Ott talált két odaszáradt legyet — ez még étvágygerjesztınek is kevés volt.

Késıbb egy, a nyitott ablakon betévedt cserebogár csak fokozta étvágyát. A további bogárkutatás közben lerántotta az asztalról a térítıt.

A térítın váza volt, a vázában virág és víz. Akkor belátva, hogy ı az egyetlen élılény ebben a bolond világban, kísérletképp egy kicsit megrágta Péter orkánjának csücskét. Kísérletét nem ismételte meg, nem juthatott tehát tudományos szempontból megbízható adatokhoz. Ám, mint egynémely filozófus, jobban bízott ízlésében, mint a tudományban.

S az ı esetében ez helyesnek is bizonyult. A földön heverı újságot éppúgy ehetetlennek minısítette, mint Péter papucsát, úgyhogy amikor végre kiszabadította tüskéit a földig lógó függöny rojtjai közül, a gyomrában levı két légy meg a cserebogár még egy bridzspartit sem tett ki. Legfeljebb ha ultizhattak volna.

Mikor Péter visszatért szobájába, Ottokár nem gubbasztott bőntudatosan, nem lapított, el sem bújt, hanem követelı, szemrehányó fújással döcögött gazdája elé.

138

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak Másfél órás takarítás következett, melynek végén Ottokár újra az aktatáskába került egy kifli kíséretében. Péter indulásra készen nyúlt a táskáért, amikor kopogtak, és Szakács Imre lépett a szobába.

— Szóval mégsem kérhetek autogramot? — kérdezte Péter.

— Kérhetsz. De rájöttem, hogy igazad van. Ezért rohantam ide. És nem snóblizunk, mind a ketten beszélni fogunk. Elıször én, azután te.

Tudni akarom, mire készülsz, és ehhez jobb, ha te is tudod, amit én tudok.

— Ez szép volt. Na menjünk.

A városközpontban levı szálloda elıtt megálltak. Péter befejezte mondókáját, és ragyogó képpel nézett barátjára.

— Zseniális, mi?

— Nem rossz, csak egy kicsit veszélyes. Nem volna jobb, ha én...

— Szó sem lehet róla, uram. Az ötlet az enyém. Én akarom kivitelezni. És a reflexeim jók, a ritmusérzékem sem rossz. Csak légy a közelben.

— Légy nyugodt. Gyerünk!

Szakácsnak csak néhány szavába került, hogy feljussanak Raggio elsı emeleti lakosztályához. Szerencséjükre még a titkárt sem kellett valami ürüggyel eltávolítani — nem tartózkodott a szállodában. Péter tehát hóna alatt a táskával, udvariasan bekopogott Raggio-hoz.

Az elıszobaszerő belépıhelyiség túloldalán levı üveges ajtó félig nyitva állt. A bordó házikabátos Dino Raggio éppen egy citrom levét csavarta pohárba a szoba közepén. Péter nagyot köszönt, és pergı nyelvvel, folyékony olaszsággal kérte a mester bocsánatát a zavarásért.

Elmondta, hogy ı maga is zenész, és élete legnagyobb öröme lenne, ha a maestro megtisztelné ıt autogramjával. Azután elhallgatott, és áhítatos pillantást vetett a citromlét kortyolgató tenoristára.

— Nem szokásom — kezdte Raggio — a szállodai szobámban látogatókat fogadni, autogramot adni még kevésbé. De nem bánom, most kivételesen egy fiatalembernek — leereszkedıen elmosolyodott —, aki testvérem a múzsában — kinyújtotta kezét Péter notesza és tolla után, de hirtelen félbehagyta a mozdulatot, arca elkomorult. — Mondja, nem riporter maga véletlenül? Mi van a táskájában? Magnetofon?

— Nem, dehogy — tiltakozott Péter. — Hálából, ha megengedi, hálából az autogramért bemutatok önnek valamit, egy kis tréfát, un scherzo innocente, ami kapcsolatban áll a zenével. Érdekelni fogja önt.

Raggio gyanakodva nézett, azután lefirkantotta nevét, visszaadta a noteszt.

— Itt van. És siessen azzal a tréfával, ha anélkül nem szabadulhatok meg magától. Legfeljebb öt percem van a maga számára, fiatalember.

Péter hálálkodva nyitotta ki táskáját, és elıhúzta belıle a hevesen tiltakozó Ottokárt. Raggio undorodva hátrált a falig. Ottokár rémülten megült az ismeretlen asztal szélén, Péter pedig újra megpergette nyelvét.

— Bemutatom önnek, maestro, Ottokárt. Foglalkozására nézve közönséges sündisznó, tudományos névé Erinaceus Europaeus. Egyéb nevezetes tulajdonságai közül minket most csak egy érdekel.

Közbevetıleg: zenei tanulmányaim mellett zoológiával is foglalkoztam, 139

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak maestro — hazudott folyamatosan —, a múlt évben védtem meg doktori disszertációmat. Kérem, figyelje Ottokárt! — Sípot húzott elı, és belefújt.

Ottokár a jól ismert hangtalan jelre megmozgatta fekete gombban végzıdı hosszú orrát, és mintha rugó hajtotta kerekeken gurulna, gazdájához futott. Megkapta jutalmát, s visszabaktatott az asztal túlsó sarkába. Péter, megismételte a kísérletet, és tovább magyarázott az elnémult tenoristának:

— Egyszerő a dolog annak, aki tudja a nyitját. Aki nem tudja, annak titokzatos, emberfeletti. Ezzel a mutatvánnyal mágus lehettem volna ezer esztendıvel ezelıtt. Nos, Ottokár füle érzékeny az ultrahangokra.

Mi nem halljuk, ı azonban igen. Na, gyere! Kapsz még valamit... A fókák is hallják, a denevérek is. A kutyák is. A rendırkutyákat ilyen síppal hívják magukhoz gazdáik. De — felemelte hangját — ultrahanggal, mint ön is tudja, ölni is lehet. — Abbahagyta, és a falon lógó tükörig hátrált.

Raggio mereven nézte néhány másodpercig, azután összeszedte magát.

— Érdekes játék volt, dottore, nagyon tanulságos. És most takarodjék!

— Csak ennyi az észrevétele?

— Egyelıre csak ennyi.

— És ha eltőnök? Mit használ az önnek? Annyira megbízik a titkárjában?

Raggio elıbbre lépett. Három méter lehetett köztük a távolság. Péter gondosan a tükör elıtt maradt. A tenorista két kézzel az asztalra támaszkodott, suttogva beszélt:

— Szedje a sátorfáját, maga kis senki! Velem akar maga kikezdeni?

Maga a legnagyobb élı tenoristával merészel...

Péter felnevetett.

— Na és? Becsületsértés ez? Csak nem akar párbajozni velem?

Nekem, sajnos, nincs olyan fegyverem, mint önnek, maestro...

— Takarodjék! — Raggio már vörös volt a dühtıl.

Péter megfontoltan tovább ingerelte:

— Helyes, máris megyek, de ha megengedi, magammal viszem a sündisznómat. Még ıt sem igen merném egy közönséges bérgyilkos közelében hagyni.

— Vigyázzon! Ha nem nézném...

— Mi az? Megesett a szíve rajtam? Ó, ó...

Raggio lihegett. Fojtottan beszélt:

— Maga eszelıs. Nincs bizonyítéka. Maga nem árthat nekem!

Bizonyíték nélkül nincs bőnügy!

— És ha van bizonyíték?

— Nincs. Nem lehet. — Felnevetett. — Maga sejt valamit, kedvesem, de nem fog messzire menni vele.

— Úgy? Hát akkor mire vár?

— Meg fog halni, maga kis patkány!

— Na végre!

— És ha meghal, nem azért hal meg, mert sejt valamit, hanem azért, mert pimaszkodott velem.

— Gyerünk, maestro!

140

Kemény Dezsı: A titokzatos kecskebak

— Porco impudente! — Péter az olasz arcára összpontosít; az kissé elıredıl, nyaka felduzzad. Péter hirtelen elernyeszti izmait, két karja a levegıbe lendül. Az ajtó nagy robajjal felszakad, valaki elkaszálja Péter lábát. A falon lógó tükör szilánkokká pattan, cserepei a földön fekvıre hullnak.

Lábak dobogása, hangzavar.

Péter felnéz.

A halálsápadt Raggio csuklóján bilincs kattan, valaki Péter hóna alá nyúl, felemeli. Egy izzadt, csapzott alak a fülébe kiabál:

— Semmi?!

— Mi semmi?

— Semmi bajod?! Kössék be a száját! Különben nem kell, felesleges.

Péter feltápászkodik, ruháját porolgatja, Raggióra pillant, a tükör cserepeit nézi.

— Ez apait-anyait beleadott. Nézd, hogy ki van fulladva... Mint a kobra marás után.

— Te, ha el nem rántlak! Micsoda játék, a teremtésit!

— Azt hiszem, most egy-két napig ártalmatlan lesz.

— Vigyék, ırmester elvtárs... — mondta Szakács.

— Itt az ajtó elıtt marad három ember. Sípos, kerítsd elı a titkárt!

Késıbb utánatok megyek, addig teljes hírzárlat. Péter! Mi van veled?

Péter a falnak támaszkodott, bágyadtan mosolygott.