/ Language: Hungary / Genre:antique

SW - STH NAGYURAK

Paul Kemp


Paul S. Kemp

Sith nagyurak

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: LORDS OF THE SITH

by Paul S. Kemp

Del Rey, an imprint of The Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc., 2015

© & TM 2015 Lucasfilm Ltd. All Rights Reserved.

Used Under Authorization.

Cover art copyright © 2015 by Lucasfilm Ltd.

Translation copyright © 2015

by Szukits Könyvkiadó

Fordította: SZENTE MIHÁLY

ISBN 978-963-497-348-5

Lektor: Juhász Ferenc, Pető Bálint

Tördelés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella

Színre bontás, tipográfia: EzDesign Kft.

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

Tartalom:

Ajánlás

Köszönetnyilvánítás

Réges-régen, egy messzi-messzi Galaxisban...

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Fülszöveg

AjánlásJennek, Riordannek, Roarke-nak, Lady D-nek és S loane-nak. Szeretlek titeket.

Köszönetnyilvánítás – Életem legnehezebb időszakában írtam ezt a könyvet. Shelly Shapiro nélkül sosem sikerült volna. Shelly, fogadd köszönetemet a türelmedért!

Réges-régen, egy messzi-messzi Galaxisban…

Nyolc évvel azután, hogy a klónháború szétdúlta a Galaxist, a Köztársaság nincs többé, és a Birodalom egyre erősebb. A Birodalmat irányító férfi egy a valódi kilétét gondosan titkoló Sith Nagyúr, aki a Birodalom katonai gépezetét, illetve rettentő hatalmú tanítványát, Darth Vadert felhasználva uralkodik. Az elégedetlenkedőket mindenütt eltapossák, a szabadság már csak emlék, s mindez a béke és a rend nevében történik. De helyenként fel-felizzik még az ellenállás parazsa, ami sehol sem olyan forró, minta Ryloth-on, ahol egy Cham Syndulla nevű férfi vezeti a helyi mozgalmat. A közelmúltban Cham és a társai végrehajtottak egy sor kisebb támadást a bolygójukat ellenőrző birodalmi erők ellen, de most arra készülnek, hogy végzetes csapást mérjenek a Birodalomra azzal, hogy egyenesen a szívét veszik célba: Palpatine Császárt és Darth Vadert…

Első fejezet

Vader befejezte a meditációt, és kinyitotta a szemét. A meditációs kamra sima fémfalán a saját sápadt, összeégett arcának tükörképét látta. A páncélzata neurális kapcsolatai nélkül tudatában volt annak, hogy a két lába megcsonkult, és a karja szétroncsolódott. A testét örökös fájdalom emésztette, de örült neki. A fájdalom táplálta a gyűlöletét, és a gyűlölet erőt adott neki. Valaha, Jediként azért meditált, hogy megtalálja a lelki békét. Manapság azért meditált, hogy felszítsa magában a haragot. Sokáig bámulta a tükörképét. A sérülései miatt a teste eltorzult és megtört, de a lelke tökéletesebb lett, és az Erővel való kapcsolata is sokat fejlődött. A szenvedés hatalmat és bölcsességet adott neki. Egy automata fémkar a feje fölött tartotta a sisakját és a maszkját, készen arra, hogy leeressze. A maszkba épített szemlencsékkel – amelyek oly félelmetesek voltak sokak számára – nem látott olyan jól, mint a saját szemével.

A száját most is eltakarta a másodlagos légzőkészülék. Ezt mindig viselnie kellett, és lélegzetvételének ritmikus sistergése élesen, tompulás nélkül verődött vissza a kamra falairól. Az Erőt használva aktiválta a kart, ami lassan leereszkedett. A sisak és a maszk körülvette Vader fejét, teljessé változtatva a burkot, amiben élt. Örült a fájdalomnak, amikor a neurális tűk belefúródtak a bőrébe a feje tetején, illetve a tarkóján, megteremtve ezzel a teste, a tudata, illetve a páncélzat egységét. Miután a teste és a gép egyesült, már nem érzékelte a végtagjai hiányát, sem a fájdalmakat, de a gyűlölete megmaradt, és a haragja forrón izzott. Ettől a kettőtől sosem szabadult meg, és akkor érzékelte a legjobban az Erőt, amikor lángolt benne a düh. Szintén az Erőt használva utasította a kamra számítógépét, hogy kösse össze az elsődleges és a másodlagos légzőkészülékét, és zárja le a sisak csatjait a nyakgyűrűn. Halk kattanások tudatták vele, hogy hazaérkezett. Régebben gyűlölte a páncélját, idegennek érezte, de ez az idők folyamán megváltozott. Felismerte, hogy mindig is arra volt ítélve, hogy viselje, ahogyan a Jediknek mindig az volt a sorsuk, hogy egyszer elárulják az elveiket. Vader ma már tudta: kezdettől fogva arra ítéltetett, hogy megküzdjön Obi-vannal, és veszítsen. És hogy tanuljon a kudarcból. A páncél elválasztotta őt a Galaxistól. Mindenkitől. Egyedülállóvá tette. Megszabadította a test igényeitől, és lehetővé tette számára, hogy kizárólag az Erőhöz fűződő kapcsolatára összpontosítson.

Tudta, hogy szinte mindenki fél tőle, és ez tetszett neki. A rettegésük eszköz volt a számára, amit felhasználhatott a saját céljaira. Yoda valaha azt tanította neki, hogy a félelem gyűlölethez vezet, a gyűlölet pedig szenvedéshez. De Yoda tévedett. A félelem eszközt jelentett, amit az erős felhasználhatott arra, hogy uralkodjon a gyengéken. A gyűlölet az igazi Erő forrása volt. A szenvedést nem az okozta, hogy az erős uralkodott a gyengék felett. Ez volt a rend. Az Erő a puszta létezésével meghatározta, hogy az erősnek uralkodnia kell a gyengék felett. Az Erő határozta meg a rendet. A Jedik ezt sosem ismerték fel, ennélfogva félreértették az Erőt, és megsemmisültek. De Vader mestere felismerte. És maga Vader is. Ezért ők erősek lettek. És uralkodtak mások felett.

Vader lassan felállt, lélegzetvételének sziszegése betöltötte az egész kamrát. Az alakja óriásinak és sötétnek látszott a fémfalakon. Intett egyet kesztyűs kezével, és a meditációs kamra fala áttetszővé vált. Maga a kamra a Nagyúr lakosztályának közepén állt, a Perilous fedélzetén. Vader kinézett az ablakon, amelyen túl a Galaxis milliónyi csillaga és világa látszott. Neki jutott a feladat, hogy kormányozza valamennyit. Most már tudta. Ezt akarta az Erő. A megfelelő kormányzat nélküli létezés csakis zűrzavarhoz és hanyatláshoz vezetett. A láthatatlan, de mindenütt jelen lévő Erő egyfelől rendet akart, másfelől eszközként szolgált, amellyel meg lehetett valósítani a rendet. De nem a harmónián és a békés együttélésen keresztül. Ez a Jedik útja volt, egy ostoba, elhibázott megközelítés, ami csak tovább növelte a zűrzavart. Vader és a mestere azon az egyetlen módon teremtette meg és tartotta fenn a rendet, amellyel ezt meg lehetett tenni. Ezt a módszert maga az Erő követelte. A Sithek hódítottak, rákényszerítették a káoszt, hogy adja meg magát a rendnek, és rákényszerítették a gyengékre az erősek akaratát.

A Jedik évezredeken át befolyásolták a Galaxis életét, és ez nem eredményezett mást, mint zűrzavart és kisebb-nagyobb háborúkat. De Vader tudta, hogy a Birodalomra más vár: az erőszakkal kikényszerített béke és rend. Idáig jutott a töprengésben, amikor a belső adóvevő halk csengetéssel jelzett. Aktiválta a készüléket, és a holo-vetítő felett megjelent Luitt kapitánynak, a Perilous ősz hajú parancsnokának háromdimenziós képe.

– Bocsásson meg, amiért megzavarom, Vader Nagyúr! – mondta a kapitány. – De történt valami a Yaga Minornál működő hajógyáraknál…

– Mi történt, kapitány? – kérdezte vészjósló hangon Vader.

A híd képernyőinek és műszereinek fényei halvány, ritmustalanul villogó derengésbe vonták az állomásokat kezelő szabadságharcosok alakját és arcát. Cham Syndulla a kormányos mögött állt, és hol a felderítőrendszer főképernyőjét nézte, hol pedig a társait, közben felidézte magában azokat a szavakat, amelyeket réges-régen gondosan bevésett az agyába, hogy sose feledje őket: Nem tenorista vagy, hanem szabadságharcos. Nem terrorista, hanem szabadságharcos. Cham immár majdnem tíz standard éve harcolt a Ryloth-ért és a népéért. A Ryloth szabadságáért harcolt akkor, amikor a Köztársaság megpróbálta bekebelezni a bolygót, és megint a szabadságért harcolt most, amikor a Birodalom próbálta teljesen kifosztani. A szabad Ryloth-ért. Ez a mondat, ez a gondolat volt az a vezércsillag, amely körül Cham egész létezése forgott. Mert a Ryloth nem volt szabad. Bekövetkezett az, amitől Cham már a klónháború alatt félt: a Ryloth jóindulatú megszállója helyét átvette egy másik, kevésbé jóindulatú megszálló, s a Köztársaság a becsvágy és más érzések jóvoltából lassan átalakult Birodalommá. Birodalmi Protektorátus – így nevezték manapság a Rylotht. A birodalmi csillagtérképeken szabadnak és függetlennek tüntették fel, de ezeket a szavakat csak gúnnyal lehetett a bolygóra alkalmazni. Mert a Ryloth nem volt szabad. Orn Free Taa, a Ryloth elhízott szenátusi képviselője a gyáva engedelmességével lehetővé tette, hogy máskülönben képtelen birodalmi kérések valósággá váljanak.

De hát a Ryloth-on sosem volt hiány birodalmi kollaboránsokból, sem olyanokból, akik készséggel térdre borultak a rohamosztagosok előtt. Így aztán… a Ryloth nem volt szabad. De az lesz. Egy szép napon szabad lesz! – fogadkozott magában Cham. Az elmúlt évek során összegyűjtött és kiképzett több száz hozzá hasonló gondolkodású teremtményt – java részben twi’lekeket, de más népek fiait és lányait is. Létrehozott egy informátorhálózatot, ami lefedte az egész rendszert, titkos támaszpontokat létesített, hadianyagot halmozott fel. Az elmúlt évek folyamán támadásokat tervezett és hajtott végre birodalmiak ellen. Igaz, óvatos és pontos csapások voltak ezek, de hatékonyak és eredményesek is egyben. Több tucat birodalmi vesztette életét, és ez az, adat a Szabad Ryloth mozgalom sikerességét támasztotta alá. Nem terrorista, hanem szabadságharcos. Cham megnyugtatónak szánt gesztussal rátette a kezét a kormányos vállára, és érezte, hogy a nő izmai meg-megrándulnak az idegességtől. A személyzet többi tagjához képest ő is twi’lek volt. Valószínűleg sosem vezetett még légi siklónál, esetleg kompnál nagyobb gépet, és biztosan nem egy olyan felfegyverzett teherhajót, mint amit most irányított.

– Csak tartsd egyenesben – mondta halkan és barátságosan Cham. – Nem lesz szükségünk látványos trükkökre.

A mögötte álló Isval hozzátette:

– Legalábbis reméljük. – A kormányos bólintott, és hosszan kifújta a levegőt, közben a lekkui elernyedtek, ami arra utalt, hogy a nő kissé megkönnyebbült.

– Értettem, parancsnok – felelte katonásan. – Semmi látványos trükk!

Isval odalépett Cham mellé, és a tekintetét a felderítőrendszer képernyőjére szegezte.

– Hol vannak? – mordult fel, és kék bőrének sötét színezete, illetve a lekkuinak izgatott rángásai erős ingerültségre utaltak.

– Napok teltek el, és egy szót sem hallottunk felőlük! – Isval állandóan morgott. A középkorú nő örökkön-örökké nyugtalan volt, egy ketrecbe zárt vándor – ezt a ketrecet csakis ő láthatta –, aki fel és alá járkált. Chamet a lányára, Herára emlékeztette, aki rettenetesen hiányzott neki, amikor néha, egy-egy pillanatra megengedte magának, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Nagyra értékelte, hogy Isvalnak állandó mozgásra, állandó cselekvésre van szüksége. Ők ketten tökéletes ellentétei voltak egymásnak: Isval mindig rohant, Cham mindig megfontoltan viselkedett; Isval gyakorlatiasan gondolkodott, Cham pedig elvek mentén.

– Nyugalom, Isval! – szólt rá fojtott hangon a nőre. Régebben sokszor mondogatta ugyanezt Herának. Összekulcsolta a háta mögött a kezét – ami furcsa módon izzadt volt, noha nem érezte magát idegesnek –, és végigpásztázott a tekintetével a híd képernyőin. Vetett egy pillantást az órára, és megállapította, hogy mindjárt itt az idő. – Még nem késnek – szólt oda Isvalnak. – Egyelőre nem. És ha felsültek volna, már hallottunk volna róla.

– Ha sikerült volna nekik – vágott vissza azonnal a nő –, arról is hallottunk volna, nem igaz?

– Nem, nem feltétlenül – tiltakozott Cham, és olyan lendülettel rázta meg a fejét, hogy lekkui széles ívben lengedeztek. – Jobban teszik, ha hallgatnak! Pok okosabb annál, semhogy rádión csevegjen. Meg kell közelíteniük az egyik gázóriást, hogy üzemanyagot vételezzenek. És lehet, hogy üldözőket kellett lerázniuk. Ráadásul hatalmas távolságot kell megtenniük.

– Azért küldhettek volna üzenetet, vagy valami… – mérgelődött Isval. – Lehet, hogy felrobbant a hajó, mialatt megpróbálták elrabolni. Lehet, hogy mind meghaltak, vagy valami még rosszabb történt velük…

Túl hangosan mondta ki a vészjósló szavakat. A személyzet tagjai közül többen felkapták a fejüket, és aggodalmasan néztek a parancsnokra.

– Lehet, hogy ez történt, de lehet, hogy nem – felelte Cham, és rátette a kezét a nő vállára. – Békesség, Isval! Béke… – Isval fintorgott, és nyelt egyet, mintha egy rossz íztől próbált volna szabadulni. Elhúzódott a férfitól, és ismét járkálni kezdett.

– Béke… – dörmögte közben. – Az csak a holtaknak jut!

– Hát akkor még háborúzzunk egy darabig, rendben? – válaszolta elmosolyodva Cham. A szavai hallatán Isval abbahagyta a járkálást, és halvány félmosolyra húzta a száját. Cham már ennek is örült. Nem tudta, hogy a nő min ment keresztül fiatalkorában, amikor egy ideig rabszolgaként élt, de gyanította, hogy szörnyű dolgok történtek vele. Nagy utat tett meg azóta. – Mindenki munkára, fiúk-lányok! – csattant fel Cham. – Nagyon figyeljetek!

Pillanatokon belül csend borult a hídra. A remény ott lebegett a hajózók között, sejtelmesen, törékenyen – egyetlen rossz szó is szétzúzhatta volna. Egyre többen pillantgattak az időt jelző adatképernyőre. De a szenzorok továbbra sem találtak semmit. Cham a rendszer egyik gázóriásának gyűrűjében rejtette el a hajót. A bolygó körül keringő milliárdnyi sziklatömb tele volt különféle ércekkel – amelyek jelenléte zavarta a szenzorokat –, ennélfogva kiváló búvóhelyet biztosítottak.

– Kormányos, vigyél minket a gyűrű felső síkja fölé! – rendelkezett Cham. Még egy ilyen mindentől távol eső rendszerben is komoly kockázattal járt kivinni a teherhajót a gyűrű rejtekéből. Az azonosító anyagok aligha álltak volna ki egy alapos vizsgálatot, és birodalmi ügynökök nyüzsögtek mindenütt, mialatt a Császár igyekezett mind jobban a markába kaparintani a Galaxist, és elnyomni minden ellenállást. Cham tudta, hogy ha észreveszik őket, menekülniük kell. – Miután kiértünk, nagyítsd ki az ugrópont környékét! – kérte Cham az egyik társától. A monitorok így is sötétek maradtak, ahogyan a szenzorképernyőről is hiányoztak az adatok, de Cham a saját szemével akarta látni, és nem óhajtott adatokat böngészni. Isval lendületesen járkált mellette. A hajó lassan kiemelkedett a jég-és kőtömbök közül.

A főképernyőn a kinagyított képen a rendszer határa látszott, ahol egyetlen lakatlan kőgolyó keringett a rendszer csillaga körül. Rajta túl milliónyi csillag pislákolt a feketeségben. A hajótól jobbra egy több fényévvel odébb lévő csillagköd vérvörösre festette az űr egy keskeny szeletét. Cham úgy meredt a monitorra, mintha a puszta akaraterejével áthúzhatta volna a társaikat a hipertéren. Feltéve, hogy egyáltalán végre tudták hajtani az ugrást. Örült kockázatot vállaltak az egész művelettel, de Cham úgy gondolta, hogy megéri, ha ezzel tekintélyes mennyiségű nehézfegyvert tudnak szerezni, továbbá rákényszerítik a Birodalmat, hogy átcsoportosítsa az itteni erői egy részét. Ezenfelül messze hangzó üzenetet akart küldeni, ami egyértelművé teszi, hogy a Ryloth lakói nem fogadják el önként és csendesen a birodalmi fennhatóságot. Ő akart lenni a szikra, ami tüzeket lobbant fel szerte a Galaxisban.

– Gyerünk, Pok! – suttogta, és önkéntelenül megrezegtette a lekkuit, amivel elárulta magáról, hogy ideges. Évek óta ismerte Pokot, és a barátjának tartotta. Isval fojtott hangon káromkodott, gyakorlatilag folyamatosan. Cham az adatképernyőt figyelte, amikor eljött a kitűzött idő, aztán el is múlt, és magával vitte a személyzet reményeit. Mély sóhajok hallatszottak mindenfelől, ernyedt lekkuik himbálóztak a félhomályban.

– Türelem, fiúk-lányok! – csitította Cham a többieket. – Várunk. Addig várunk, amíg nem tudunk biztosat.

– Várunk… – mordult fel Isval, és bólintott egyet. Ide-oda járkált a munkaállomások között, és úgy bámulta a képernyőket, mintha el akarta volna venni a kedvüket attól, hogy olyasmit mutassanak, amit ő nem szeretne látni. Teltek a másodpercek. A hajózók mocorogni kezdtek, és csalódott pillantásokat váltottak egymással. Cham a fogát csikorgatta, de nem tudott mit mondani. A feszült csendet végül a felderítőrendszer pultjánál szolgáló gépész törte meg: – Hé, itt van valami! – Cham és Isval szempillantás alatt a gépész mögött termett. Mindenki őket figyelte.

– Egy hajó! – jelentette a férfi. A hajózók elégedetten és megkönnyebbülten sóhajtoztak. Cham szinte a bőrén érezte a hangulatban beállt változást. A monitort fürkészve kisvártatva megállapította: – Az ott egy… birodalmi teherhajó.

– A mi birodalmi teherhajónk – dünnyögte Isval. Néhány felnevettek, mások halkan éljeneztek.

– Mindenki maradjon a helyén! – parancsolta nyomban Cham, de hiába próbált komolyságot színlelni, ő maga is szélesen vigyorgott.

– Most már dőlnek az adatok! – jelentette a gépész. – Igen, uram, ők azok! Ők azok! Hívnak minket!

– Kapcsolja a hangszórókra! – kérte Cham. – És riasszák a rakodócsapatot! Azt akarom, hogy minél hamarabb hordják át a fegyvereket a mi hajónkra, aztán megsemmisítjük azt a gépet, amint…

Heves sistergés kíséretében Pok hangja töltötte be a hidat: – Tűnjetek el innen! Most azonnal! Menjetek!

– Pok? – kérdezte meglepetten Cham, mialatt körülötte a hídszemélyzet tagjai sorban elkomorultak. – Pok! Mi a baj?

– Vader! Itt van Vader! – hadarta idegesen Pok. – Tűnjetek el innen! Azt hittük, leráztuk őket! Rendszerről rendszerre ugráltunk, hogy elhagyjuk őket! Azt hittük, hogy sikerült megszabadulnunk tőlük, de még most is rajtunk vannak! Menjetek, Cham! – A gépész felnézett Chamre, és mialatt lila bőre sötétkékre színeződött az álla környékén, aggodalomtól elmélyült hangon jelentette: – További hajók törnek ki a hiper-űrből! Tíz-tizenkét egység, mindegyik kicsi… – Elhallgatott néhány pillanatra, majd még idegesebben folytatta: – Valószínűleg V-szárnyúak! Talán elfogó vadászok!

Cham és Isval egyszerre kezdett káromkodni.

– Mindenki a helyére! – parancsolta Cham emelt hangon.

A köteléket maga Vader vezette, Eta-osztályú elfogóvadászában ülve. Röviddel azután, hogy visszatértek a valós térbe, a szenzorok rátaláltak az elrabolt teherhajóra, amelyet több rendszeren át követtek. A kötelék egységei leváltak a hiper-gyűrűjükről. A teherhajó burkolatán égésnyomok látszottak a három hajtómű közelében, a kiöblösödő raktérrekesz mögött.

– Támadó alakzat! – parancsolta Vader, mire a kísérői nyugtázták a vételt, és pár pillanat alatt ékalakzatba rendeződtek. Vader – attól tartva, hogy a géprablók azért ugrottak ki a hiper-űrből, hogy csapdába csalják őt és a pilótáit – felderítette az egész rendszert. A vadászgépet nem a legjobb, legérzékenyebb szenzorokkal szerelték fel, és a képernyőn csupán két gyűrűvel övezett gázóriás, illetve a holdjaik látszottak, továbbá egy aszteroidaöv a bolygók és a rendszer napja között, valamint néhány kisbolygó, amelyek odakint, a határon keringtek. Máskülönben a rendszer lakatlan, elmaradott helynek tűnt.

– A műszerek szerint nincsenek másik hajók a rendszerben – mondta Vader.

– Megerősítem, Nagyúr! – válaszolta a kötelék parancsnoka. Hirtelen az egyik pilóta jelentkezett: – Vader Nagyúr! Gyorsítanak! Valószínűleg újabb ugrásra készülnek!

– Kövessenek! – parancsolta Vader, és támadósebességre gyorsított. – Nem hagyhatjuk, hogy megint a hipertérbe ugorjanak! – Vader vadászgépe, valamint a V-szárnyúak sokkal gyorsabbak voltak, és sokkal jobban manővereztek, mint a teherhajó. Gyors iramban közeledtek felé, a rajt és a célpontot elválasztó távolság rohamosan csökkent. Vader nem vesztegette az időt arra, hogy a műszereire pillantson. Ahogyan mindig is tette, megidézte az Erőt, és a megérzéseire hagyatkozva vezette a gépét. Még mielőtt az elfogóvadász és a V-szárnyúak rövid idő alatt lőtávolságon belülre értek, a teherhajó egyik hajtóműve kiköpött egy hosszú, kék lángnyelvet, és kiégett. A géprablók olyan kétségbeesetten próbáltak menekülni, hogy túlterhelték a hajtóműveket. – Azt akarom, hogy bénítsák meg a pajzsokat, és iktassák ki a két megmaradt hajtóművet! – rendelkezett Vader. – De ne semmisítsék meg a hajót!

A teherhajó erősebb lövegeket hordozott, mint az elfogóvadász, illetve a V-szárnyúak, és már akkor tüzet nyitott, amikor a birodalmi gépek még nem lőhettek, mert túl messze voltak.

– Lőnek ránk, kitérő pályára állunk! – jelentette be a kötelékparancsnok, amikor a teherhajó automata lövegei zöld fénynyalábokkal töltötték meg a hajók közötti űrt. A raj elkanyarodott, aztán a gépek vadul cikázva és orsózva kerülgették a lövedékeket. Vader látta, és érzékelte is a teherhajóról érkező tölteteket. Balra húzott, szűk ívben jobbra fordult, majd pár fokkal lejjebb merült, de tovább közeledett a teherhajóhoz. Tőle balra az egyik V-szárnyú találatot kapott, és mialatt stabilizátora darabokra hullott, őrülten pörögve és lángolva száguldott a rendszer határa felé. Hirtelen megmozdultak a teherhajó felső burkolatába épített gömbölyű lövegtornyok. Meglepő gyorsasággal célra álltak, és vörös sugárnyalábokat okádtak a támadók felé. – Növeljék a térközöket! – utasította a kötelékparancsnok rádión keresztül a pilótáit. – Gyerünk, távolodjanak egymástól!

Egy izzó plazmatöltet telibe találta az egyik V-szárnyút, ami azonnal lángfelhővé robbant.

– Összpontosítsák a tüzet a hátsó pajzsokra! – rendelkezett Vader, közben tovább cikázott és orsózott a gépével. Sikerült átcsúsznia a vörös és zöld energianyalábok között, mígnem végre lőtávolságon belülre ért. Tüzet nyitott, és két töltetet küldött az elrabolt gép hátsó energiapajzsába. Szándékosan célzott úgy, hogy a lövedékei lepattanjanak a láthatatlan védőburokról. Nem akart áttörni a pajzsokon, nem akart sérülést okozni a hajónak. Csak annyit akart, hogy a pajzsok túlterhelődjenek vagy lemerítsék az energiaforrásukat. A kísérői ugyanígy tettek, különféle irányokból lőtték a teherhajó hátsó részét. A gép meg-megbillent a találatok pillanataiban, a pajzsai újra és újra felragyogtak, de jól láthatóan folyamatosan gyengültek. Az összes vadász utolérte a teherhajót, elhúzott mellette vagy felette, és tovább repültek úgy, hogy vörös és zöld energianyalábok üldözték őket.

– Tartsák a távközt, ügyeljenek az ellenséges tűzre, és forduljanak vissza a második rácsapáshoz! – parancsolta szenvtelen hangon a kötelékparancsnok. – Szóródjanak szét, és alulról is támadjanak!

A kötelék gépei jobbra és balra fordulva szétváltak, leírtak egy-egy szűk kört, és újra befogópályára álltak. Vader lelassított, és lemaradt kissé, hogy távolabbról figyelje az eseményeket.

– Iktassák ki a pajzsokat ebben a körben, parancsnok! – mondta megfontoltan. – Aztán szüntessék be a tüzelést! Ki akarok próbálni valamit.

Pok nyitva hagyta a csatornát, és nem kapcsolta ki a mikrofonokat, így Cham és a társai hallhatták, hogy mi folyik az elrabolt teherhajó fedélzetén: Pok parancsokat harsogott, valaki a V-szárnyúak támadóvektorait sorolta, másvalaki a védőpajzsok energiaszintjéről közölt riasztó adatokat.

– Pok! – kiáltotta Cham. – Segítünk!

– Ne! – tiltakozott Pok. – Az egyik hajtómű már kész van. Nem tudunk elmenekülni, ráadásul egy csillagromboló van valahol a közelben, a V-szárnyúak mögött. Semmit sem tehetsz értünk, Cham! – A következő pillanatban odakiáltott az egyik társának: – Kapcsold vissza a hiper-hajtóművet!

Hangos sistergés hallatszott, és valaki feljajdult, aztán Pok egyik társa bejelentette: – Pajzsok tíz százalékon!

– A hiper-hajtómű továbbra is működésképtelen! – közölte egy másik szabadságharcos.

Isval megragadta Cham karját, méghozzá akkora erővel, hogy fájdalmat okozott a férfinak.

– Segítenünk kell nekik – mondta a nő mély, rekedtes hangon. Cham azonban nem látott erre lehetőséget. Nem hagyhatták el a gyűrűt, mert a birodalmi pilóták azonnal kiszúrták volna őket, és neki nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy mire menne ezzel a személyzettel és ezzel a hajóval, ha felfedeznék őket.

– Nem! – mondta határozottan, és odaszólt a kormányosnak: – Tartsuk a pozíciót!

Vader végignézte, hogy a teherhajó kitér jobbra, és olyan állásba fordul, amely lehetővé tette, hogy mindkét lövegtornya tűz alá vegye a felé tartó vadászokat. Amint a gépek lőtávolon belülre értek, az automata lövegek és a tornyok egyszerre tüzet nyitottak, és izzó plazmával töltötték meg az űrt. A V-szárnyúak jobbra-balra cikázva, orsózva és szűk ívben fordulózva törtek át a vörös és zöld energianyalábok sűrűjén. Vader kissé lemaradva követte a köteléket, és könnyűszerrel kerülgette a lövedékeket. Aztán közvetlenül előtte az egyik V-szárnyú felrobbant, és miközben átrepült a tűzgömbön, a szétszóródó szilánkok hangosan kopogtak a gépe burkolatán. Pár pillanattal később a vadászgépek tüzet nyitottak, és a teherhajó hátsó pajzsa azonnal megadta magát.

– Pajzs kiiktatva, Vader Nagyúr! – jelentette a kötelékparancsnok.

– A hajtóműveket én intézem el – felelte Vader. – Semmisítsék meg az automata lövegeket és a jobb oldali lövegtornyot! – A pilóták – akik a tudásuk, a tapasztalataik és a találataik magas száma jóvoltából kerültek ebbe a rajba – tökéletes pontossággal hajtották végre a parancsot. Kisebb detonációk következtek be a teherhajó burkolatán, és a lövegek, illetve a torony szilánkfelhővé robbantak. A gép hevesen rázkódott, miközben a V-szárnyúak elhúztak mellette, de máris fordulóba kezdtek a következő rácsapáshoz. Vader ezalatt lefelé és balra kanyarodott, célba vette a hajtóműveket, és leadott két rövid sorozatot. A robbanások megrengették a teherhajót. Mindkét hajtóműből jókora darabok szakadtak ki, és repültek el az űr mélye felé. Aztán másodlagos detonációk rázták meg a gépet, de más baja nem esett. Vader tovább lassított, és felzárkózott a megnyomorított teherhajó mögé.

– Most már csak a lendület viszi, Nagyúr! – jelentette a kötelékparancsnok. – Amikor megérkezik a Perilous, egy vonónyalábbal behúzhatják az egyik hangárba.

– Nem akarom olyan sokáig a fedélzeten hagyni az elkövetőket – közölte Vader. Gyanította, hogy a rablók megpróbálják majd felrobbantani a gépet, és elég fegyver volt a raktérben ahhoz, hogy ezt megtehessék. – Átszállok, és személyesen intézem el őket.

– Nagyúr, a teherhajó dokkológyűrűje megsérült, és nincs zárt hangárja! – figyelmeztette a kötelékparancsnok.

– Tudok róla, parancsnok – felelte közönyösen Vader. A teherhajó egyetlen megmaradt lövege elfordult, és tüzet nyitott Vader gépére. A Nagyúr továbbra is az Erőre bízva magát jobbra-balra fordulózott, illetve fel-le cikázott, közben mindvégig a lövegtorony felé tartott. Vader hamarosan meglátta az áttetsző burkolat mögött ülő lövészt, és érzékelte a jelenlétét az Erőben.

– Nagyúr… – szólalt meg ismét a kötelékparancsnok, de Vader ezúttal nem válaszolt neki. Megnyomott egy kapcsolót, amivel kiengedte a levegőt a fülkéből, abban a biztos tudatban, hogy a páncélzata megóvja az űr gyilkos vákuumától. Aztán, amikor a teherhajó közelébe ért, a gépét jobbra-balra lendítve kiválasztott egy a lövegtorony közelében lévő vastag fémrudat, és szilárdan megfogta az Erővel. Ezt követően meggyőződött arról, hogy a gépe nyílegyenesen a torony felé száguld, majd kicsatolta a biztonsági hevederét, felnyitotta a kijárat zárófedelét, és kivetette magát az űrbe. A zéró gravitációba kerülve azonnal pörögni kezdett, de tovább kapaszkodott az Erővel a zsilip nyitókarjába, míg tökéletesen zárt, nyomástartó páncélja megvédte az űr hatásaitól. Néhány pillanattal később a gépe belevágódott a lövegtoronyba, és mert a hangok nem terjednek az űrben, a robbanás kísérteties csendben játszódott le. Felcsapott egy-két nagy lángnyelv, de a vákuumban a tűz pillanatokon belül kialudt. Törmelékdarabok repült a tér minden irányába, és a teherhajó nagy erővel előre és lefelé lódult.

A híd hangszóróiból harsány dörrenés hallatszott. A háttérben sziréna jajongott, és Pok társai összevissza kiabáltak.

– Mi történt? Pok, mi történt? – kérdezte Cham. – Jól vagytok?

– Összeütköztünk egy vadászgéppel! Jól vagyunk! – jelentette Pok, majd odaszólt valakinek: – Mérjétek fel a károkat! Valaki menjen oda, és nézzen körül! Gyorsan!

A kötelékparancsnok higgadtan, de folyamatosan hívta Vadert.

– Nagyúr! Vader Nagyúr, kérem jelentkezzen! Jól van, uram? Mi történik?

– Éppen dokkolok a teherhajón – közölte Vader a legteljesebb nyugalommal. Az Erőt használva megállította a forgást, és a teherhajó burkolatán keletkezett jókora lyuk felé repítette magát. A nyílásban elszakadt tömlők és vezetékek lengedeztek, gázokat és szikrákat okádva az űrbe. Az elfogóvadász egyik vezérsíkja egyben maradt, viszont mélyen beékelődött a belső válaszfalakba. A gép többi része teljesen megsemmisült. Vader átmászott a roncsok között, mígnem elért egy kihermetizálódott folyosószakaszt. Fémdarabok és alkatrészek borították a felszaggatott padlót, egy részük még ekkor is láthatóan izzott. Vader kinézett az egyik ablakon, a V-szárnyúak pont ebben a pillanatban húztak el a teherhajó mellett.

– Vader Nagyúr, jelentkezzen! – kérte ismét a kötelékparancsnok.

– Minden rendben, parancsnok – válaszolta Vader. – Ura vagyok a helyzetnek.

Több pilóta álmélkodó szavakat dörmögött a mikrofonjába, mire a parancsnokuk nyomban rájuk förmedt: – Tartsák a rádiócsendet! – Elhallgatott egy pillanatra, aztán ismét Vaderhez beszélt: – Nagyuram, többtucatnyi rabló is lehet a fedélzeten!

– De már nem sokáig – felelte Vader. – Maradjanak a közelben, és kísérjék a gépet! Amennyiben szükségem lesz valamire, értesíteni fogom önt. – A parancsnok jól hallhatóan nyelt egyet, és csak annyit mondott – Értettem, Nagyúr…

A teherhajó biztonsági rendszere egy szakaszolóajtót leengedve elszigetelte a sérült részt, de Vader ismerte a felülíró kódokat. Átvágott a romok között, és begépelte a parancsot. A vastag páncéllemez félrecsúszott, a mögötte lévő folyosó levegője süvítve távozott. Vader átlépett a következő szakaszba, és becsukta maga mögött az ajtót. Megnyomta a nyitópanel néhány gombját, hogy ismét nyomás alá helyezze a folyosót. Amikor a rövid járat megtelt levegővel, meghallotta a lékriadót jelző sziréna sivítását. Röviddel ezután kinyílt a folyosó távolabbi végét lezáró ajtó, és egy ócska páncélt viselő, lila bőrű twi’lek lépett be a járatba. A betolakodó láttán tágra nyitotta a szemét, és a derekán viselt sugárvetőhöz kapott. Mire előkapta a fegyvert, és meghúzta az elsütőbillentyűt, Vader a kezébe rántotta, és aktiválta a fénykardját. A falra pattintotta az érkező lövedéket, közben felemelte a bal kezét. A két ujjával csippentő mozdulatot tett, és az Erő közvetítésével összepréselte a twi’lek légcsövét. A géprabló kétségbeesetten kapott a torkához, mialatt Vader – szintén az Erővel – a levegőbe emelte, de elismerésre méltó módon nem ejtette el a fegyverét, hanem fuldokolva és vadul rángatózva célzott vele, és újra meg újra tüzelt. Vader nem tett mást, csak tovább fojtogatta a teremtményt, illetve a fénykardjával hárította a meglepően pontos lövéseket. Aztán, mert nem akarta tovább vesztegetni az időt, meglendítette a bal karját, és akkora erővel vágta neki a twi’leket a válaszfalnak, hogy messziről is hallotta a csontjai ropogását. Végül a padlóra dobta a tetemet, és elindult felé. Amikor odaért hozzá, kétségbeesett hang hallatszott a twi’lek derékszíjába dugott adóvevőből: – Tymo, jelentkezz! Mi folyik ott? Veszed az adást? Hallasz engem? – Vader kikapcsolta a fénykardját, felkapta az adóvevőt, aktiválta, és az arca elé tartotta, hogy közvetítse a légzését kísérő, sistergéssel vegyes sziszegést. – Ki van ott? – kérdezte meglepetten az idegen férfi. Vader nem felelt, csak továbbra is a maszkja előtt tartotta az adóvevőt. – Tymo, te vagy az? – tudakolta a férfi. – Jól vagy?

– Most pedig megyek értetek – jelentette be Vader. A kezét ökölbe szorítva ronccsá préselte az adóvevőt, ismét aktiválta a kardját, átlépett a halott twi’lek felett, és nekivágott a következő folyosónak.

Második fejezet

Cham és Isval riadtan nézett össze. A nyitott csatornán keresztül hallották a baljós szavakat. És mindketten ismerték azt a jellegzetes hangot, a légzőkészülék hangját.

– Ez… ő? – kérdezte megrendülten Isval.

– Vader – mondta ki a nevet Cham. – Csak ő lehet! Pok?

– Egyetértek – felelte Pok –, nem lehet más, csak Vader. Valamennyien hallottak már Vaderről. Súlyos csend telepedett a hídra.

– Mit tegyünk? – suttogta Cham, és tanácstalanul pillantott Isvalra. – Mit tudunk róla?

A nő megrázta a fejét, a lekkui görcsösen vonaglottak.

– Nem sokat – válaszolta. – Csak másoktól származó információink vannak róla. Úgy hallottam, hogy a flottatisztek gyűlölik őt, de a rohamosztagosok szinte istenként tisztelik.

– Hogyan került Pok hajójára? – vetette fel Cham.

Isval megvonta a vállát. Immár nem járkált, amit Cham rossz jelnek vett.

– Azt beszélik, olyan dolgokat tud csinálni – felelte aztán Isval –, amelyekre elméletileg egyetlen élőlény sem képes. Mindenki retteg tőle. Ami azt jelenti, hogy nagy a baj.

– Tudom – felelte kurtán Cham, és a képernyőkre pillantott. Természetesen nem láthatták az elrabolt teherhajót, de Cham maga elé képzelte. És azt is, hogy Vader a fedélzetén tartózkodik. – Pok, helyzetjelentést kérek! – mondta aztán megfontoltan. Pok néhány pillanatig nem felelt, alighanem másfelé figyelt. De pár másodperc múlva megszólalt: – A hajtóművek döglöttek, Cham! A fegyvereink megsemmisültek. És valaki átszállt hozzánk… valahogyan. Te is hallottad.

– De hogyan szállt át? – kérdezte Cham. – Egyedül van?

– Nem tudom – válaszolta Pok, majd odaszólt valakinek: – Szükségem van arra az információra, most rögtön! – Aztán ismét Chamhez beszélt: – Figyelj, Cham, huszonhatan vagyunk! Harcolni fogunk. Ha mást nem is érünk el, legalább drágán megfizetnek azért, hogy…

– Pok! – vágott közbe Cham, de Pok megkímélte attól, hogy ki kelljen mondani.

– Ne aggódj! – mondta eltökélten. – Nem fognak élve elkapni minket. A társaim ismerték a veszélyeket, amikor jelentkeztek erre a bevetésre. Sajnos most, hogy a hajtóművek állnak, nem tudom megsemmisíteni a hajót, de összeállítottam egy osztagot a legjobbakból. Már úton vannak a raktér felé. A fegyvereket fogjuk használni… Tessék? Cham, várj egy kicsit! – Valaki mondott valamit, amiből Cham egy szót sem értett, aztán ismét Pok beszélt: – Akkor hívjátok őket! Azonnal hívjátok őket! – Rövid szünet következett, majd valaki bejelentette: – Pok, nem válaszolnak!

Cham elnémította a hangszórókat, illetve a mikrofonokat, és odaszólt a felderítőrendszert kezelő társának: – Maradjunk itt, a sziklák között, és ha a V-szárnyúak elindulnak felénk, azonnal jelezzétek! – Cham tudta, hogy a V-szárnyúakat gyenge minőségű szenzorokkal szerelik fel, de utasította a kormányost, hogy vigye közelebb a hajót a gyűrű kőtömbjeihez. Ha a vadászok közel kerültek volna, még azok a silány szenzorok is észlelték volna a hajót.

– Értettem, uram! – felelte fennhangon a gépész, és hozzátette: – Úgy látom, egyelőre tartják az alakzatot a teherhajó körül!

– Nem hagyhatjuk, hogy a társaink kinyírják magukat – fakadt ki idegesen Isval. – Menjünk oda, és segítsünk nekik! Harcolunk, és kivágjuk magunkat!

– A hajójuk mozgásképtelen – felelte halkan Cham.

– Figyelj… – Cham elfordult a nőtől, visszakapcsolta az adóvevő hangrendszerét, és megszólalt: – Pok? – A másik hajó hídján teljes csend uralkodott. Aztán Pók krákogott egyet, és beszélni kezdett: – Elvesztettük az osztagot, amit leküldtem a raktérbe. Nem tudom, hogy miért nem válaszolnak a hívásainkra. Minden bizonnyal találkoztak Vaderrel, és…

Cham ökölbe szorította a kezét, de önmaga számára is meglepően nyugodtan felelt: – Értem. – Isval a fogát csikorgatva közbeszólt: – Segítenünk kell! – Cham kikapcsolta a mikrofonokat, megpördült, és türelmét vesztve ráförmedt a nőre: – És mégis hogyan? Nincsenek hajtóműveik, és bekerítették őket! Még ha sikerülne is megsemmisítenünk a V-szárnyúakat, és te is tudod, hogy erre nem lennénk képesek, időbe telne, mire a fedélzetre vennénk őket. Egy csillagromboló tart errefelé, és van… van egy ember odaát, aki egyedül elintézte Pok legjobb harcosait!

Isval nem hátrált meg, az állát dacosan felszegve nézett a parancsnoka szemébe. A többiek közül sokan a tenyerükbe temették az arcukat.

– Ő nem ember – válaszolta Isval. – Azok alapján, amiket hallottam róla.

– De igen, az! – vágott vissza Cham elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. – Nem lehet más! De nem tehetünk semmit. Ha kidugjuk innen az orrunkat, mind meghalunk. Pok tudja ezt. Mindannyian tisztában vannak ezzel. És mi is! – Hirtelen leeresztette a vállát, sóhajtott egyet, és a tekintetét a képernyőkre függesztve hozzátette: – Mi is tudjuk, még ha nem is örülünk neki. – Ekkor ismét Pok jelentkezett: – Chamnek igaza van, fiúk! Mindannyian tudtuk, hogy mire vállalkozunk. És önként vállaltuk a veszélyeket.

Cham fojtott hangon káromkodott. Azt hitte, elnémította a hangrendszert.

– Pok, annyira sajnálom! – dörmögte elfúló hangon. – Azt gondoltam…

– Tudom, semmi gond – szólt közbe Pok, és felnevetett. Tényleg nevetett. – Isvallal vitatkozol?

– Hát persze! – válaszolta Isval a parancsnok helyett.

– Még most is úgy tombolsz, mint egy homokvihar – állapította meg derűsen Pok. – És ez jó. Örülök, hogy el tudunk köszönni egymástól. Vigyázz Chamre, rendben? Ügyelj rá, hogy tartsa az irányt! Átkozottul ragaszkodik az elveihez.

– Nem kell búcsút vennünk – felelte Isval, és átható pillantást vetett Chamre.

– De igen, és ez pontosan az – felelte higgadtan Pok. – De azért megpróbálunk végezni ezzel a Vaderrel. Csapdát állítottunk neki, és… – Valaki megszólalt a háttérben: – Pok, lövések hallatszanak a hídhoz vezető folyosóról! – Pár pillanatig mindenki hallgatott mindkét hídon. Teltek a másodpercek, aztán egy férfi mondott valamit Poknak. Cham egy szót sem értett, és idegesen megkérdezte: – Mi történik?

– Senki sem válaszol a hívásokra – felelte valaki.

– Hogyan lehetséges?! – fakadt ki Pok. – Nyolcan vártak rá! Mi folyik odakint?

– Jön a felvonó! – kiáltotta Pok személyzetének egyik tagja. Pok alighanem a mikrofon fölé hajolt, mert tisztán hallatszott a zihálása, miközben megszólalt: – Cham, megöljük Vadert, és felrobbantjuk a hajót. Senkit sem fognak élve elkapni!

– Pok… – kezdte Cham, de nem folytatta. Nem tudott mondani semmit.

– Megtiszteltetés ez valamennyiünk számára – jelentette ki Pok. – Harcoljatok tovább! Mindannyian!

– A szabad Ryloth-ért! – harsogta valaki Pok mögött, és a hídon tartózkodók lelkesen visszhangozták a kiáltást.

Isval elkeseredetten szorította a parancsnok karját, és Cham érezte, hogy a kézfeje kezd elzsibbadni. Úgy meredt az adó-vevőre, mintha az valami titkot rejtett volna, valamit, amit ha sikerül megértenie, akkor megmentheti Pokot és a többieket. De a készülékben természetesen nem lapult semmiféle titok. A személyzetének tagjai csendesen ültek az állomáshelyükön, és a fejüket lehorgasztva hallgatták az adásokat.

– Nyílik az ajtó! – mondta valaki az elrabolt teherhajó hídján. Sugárnyalábok süvítése hallatszott, aztán ismét csend támadt. – Nincs benne senki! – jelentette egy férfi. – üres a kabin…

– Ellenőrizzétek! – parancsolta Pok. – Még most is itt van valahol… – Sistergő búgás hallatszott, amit kiáltások követtek, aztán megint sugárnyalábok vijjogtak, majd folyamatos búgást lehetett hallani, ami egy-egy pillanatra felerősödött, és magasabb hangon szólt, majd ismét elhalkult, és mélyebb hangra váltott. És ezt az idegen, vészjósló hangot sikolyok és ordítások központozták.

– Pok! – kiáltotta Isval. – Pok! – Cham trágár átkokat szórt.

– Mi történik ott? – csattant fel kétségbeesetten Isval. – Mi ez a hang?

A különös búgás szörnyű emlékeket idézett fel Cham tudatának mélyéből.

– Az ott egy fénykard – mondta a parancsnok. Az energiapenge hangja a klónháború idején égett bele az emlékezetébe. Akkoriban a Jedik forgatták ezeket a fegyvereket. És Vaderhez hasonlóan a Jedik is olyan dolgokat csináltak, amelyekre a hétköznapi teremtmények nem voltak képesek. De a Jedik eltűntek, ahogyan a Köztársaság is. Ma már csak Vader létezett, és a Birodalom. Dobbanás hallatszott, aztán egy másik, amit rekedt hangú ordítás követett. Már csak két-három sugárvető tüzelt, és a viszonylagos csendben sistergéssel vegyes, ritmikus süvítés hallatszott – egy légzőkészülék működését kísérő hangok.

– Mi az? Ez Vader? – kérdezte lihegve Isval. Cham villámgyorsan kikapcsolta a mikrofonokat. Újabb kiáltások harsantak, aztán egy súlyos tárgy zuhant a padlóra, majd ismét a fénykard búgása hallatszott.

– A Ryloth-ért! – kiabálta Pok, és ekkor ismét sugárnyalábok gyors ütemű vijjogása következett. A fénykard búgásának hangmagassága szinte pillanatonként változott, és Cham elképzelte Vadert, amint a fegyverét lengetve hárítja a felé tartó sugárnyalábokat. Látott már ilyesmit annak idején. A lövöldözésnek hirtelen vége szakadt. Hörgéssel vegyes fojtott nyögések hallatszottak: Pok fuldoklott.

– Vader fojtogatja! – recsegte döbbenten Isval. Továbbra is csak a szörnyű hangokat lehetett hallani, Pok nyögéseit Vader légzőkészülékének ütemes süvítései ellenpontozták. Cham tudta, hogy meg kellene szakítania a kapcsolatot, de nem bírta rávenni magát, hogy megtegye. Úgy érezte, azzal másodszor is cserbenhagyná Pokot. Ekkor egy mély hang zendült, Vader hangja: – Mondd el azt, amit tudnom kell, és a halálod gyors lesz! – Hosszú nyögés hallatszott, majd valaki vett egy mély lélegzetet, aztán Pok twi’lek nyelven elátkozta Vadert. – Akkor legyen így! – mennydörögte Vader. Pok ismét fuldokolni kezdett, sokáig hörgött és nyögött, végül elcsendesedett. Aztán tompa dobbanás hallatszott – egy puha, súlyos tárgy zuhant a padlóra. Isval átkot sikoltott. Cham úgy érezte, a szíve mindjárt kiugrik a mellkasából, de nem szólalt meg. Ami történt, arra nem lehetett mondani semmit. A hídon nem lehetett mást hallani, csak Vader lélegzésének neszeit.

– Kapcsold ki, Cham! – recsegte elgyötörten Isval. Cham dermedten bámulta az adóvevőt. A ritmikus süvítés egyre hangosabb lett, mintha a titokzatos alak felkapta volna a mikrofont, hogy közelről szemügyre vegye. – Kapcsold már ki, Cham! – kiabálta Isval. Cham rádöbbent, hogy ő maga visszatartja a lélegzetét. És hirtelen az az érzése támadt, hogy többé nem lesz képes lélegezni. Csak a légzőkészülék tökéletesen ritmikus sziszegése és süvítése hallatszott, hangosan és vészjóslóan. Cham végre erőt vett magán. Teleszívta a tüdejét, és Pokra gondolt, azokra a szörnyű hörgésekre és nyögésekre, amik a barátja utolsó hangjai voltak.

– A szövetségeseitek halottak – mondta váratlanul Vader, és a szavai hallatán Cham összerándult. Isval ugrott egyet, lecsapott az adó-vevőre, és kikapcsolta. Nyomasztó csend borult a hídra.

– Cham, mennünk kell! – mondta ekkor Isval. – Azonnal! – De Cham tudta, hogy már elkéstek. Tudta, hogy ha most próbálnak kimenekülni a rendszerből, akkor úgy járnak, ahogyan Pok csapata járt: a birodalmiak üldözőbe veszik, utolérik, és megsemmisítik őket. Miután nem válaszolt, Isval odaszólt a kormányosnak: – Vidd ki innen a hajót!

Cham erre összeszedte magát.

– Parancs visszavonva! – szólt oda a kormányosnak, aztán Isval felé fordulva halkan folytatta: – Ezzel már elkéstünk. Ha kimerészkedünk a gyűrűből, észrevesznek minket.

– A V-szárnyúak szétszóródnak! – jelentette a felderítőrendszer kezelője. – Úgy tűnik, át akarják kutatni a környéket. És hajó érkezik a rendszerbe… egy csillagromboló! – A hír hallatán mindenkinek a torkán akadt a lélegzet. Az összes szempár Chamre szegeződött. Mindenki tőle várt parancsot. Tőle várták a megoldást, a megszabadulást. Pok meghalt, a varázs megtört, és Cham nem tétovázott.

– Vigyél minket a gyűrű mélyére! – parancsolta a kormányosnak. – Aztán sziklatömböt csinálunk a hajóból. Csak a legszükségesebb létfenntartó rendszereket működtetjük. Minden mást lekapcsolunk. Egy darabig sodródni fogunk.

– Ha mindent leállítunk, nem fogunk tudni menekülni, ha felfedeznek minket – vetette ellen Isval. – Mire visszakapcsoljuk a hajtóműveket…

– Menekülésről szó sem lehet – közölte tárgyilagosan Cham. – Elrejtőzünk, és meghúzzuk magunkat, vagy meghalunk. Gyerünk, kormányos, csináld! – A kormányos bólintott, és végrehajtotta a parancsot. A hajó lassan a gyűrű mélyére ereszkedett. Az ablakokon túl kisebb-nagyobb kráterekkel teli, szabálytalan alakú kő-és jégtömbök repültek.

– Kapcsoljatok le mindent! – parancsolta Cham.

– Értettem, uram! – hadarták többen is, és a híd pillanatok alatt sötétbe borult. A halvány fényű vészlámpák sárga árnyalatú, sejtelmes derengésbe vontak mindent. A hajózók részben aggodalmasan, részben kíváncsian néztek egymásra, a mennyezetre és a válaszfalakra. Apró jég-és kődarabok kopogtak a héjazaton. Most, hogy a létfenntartó rendszerek a minimumra állítva üzemeltek, a fedélzeten a hőmérséklet gyorsan esett. Ez ugyan nem veszélyeztetett senkit, de kényelmetlenséget okozott. Cham elsősorban amiatt aggódott, hogy egy jókora tömb nagy sebességgel eltalálja a hajóját. A burkolat sokat kibírt, de nem volt áthatolhatatlan, ráadásul ha a hajó egy jókora lökést követően elkezdett volna ide-oda pattogni a repülő sziklák között, nem maradt volna más választásuk, mint hogy begyújtják a hajtóműveket.

– Nyugalom, fiúk-lányok… – mondta Cham halkan, de határozottan. A hajózók közül néhányan lehorgasztották a fejüket, mások az elsötétült képernyőket bámulták. A feszültség rosszabb volt, mint a hideg. Alig néhány perc kellett hozzá, és Cham látta a lélegzetét a levegőben. Próbált nem dideregni, de nem igazán sikerült. Egyik társától a másikhoz sétált, itt megnyomkodott egy vállat, ott megveregetett egy hátat, és mindenütt elsuttogott egy-két megnyugtató szót. Végül visszaért Isvalhoz, és halkan odaszólt neki: – Hamarabb meg kellett volna szakítanom az adást. Veszélynek tettem ki a csapatot. – Isval megtette a parancsnokának azt a szívességet, hogy nem vigasztalta.

– Reméljük, hamarosan kapsz egy esélyt, hogy újra megtedd – válaszolta kihívó hangon.

– De annyira… rossz volt hallani – dörmögte Cham.

– Igen, az – erősítette meg a nő.

– Most rejtőztünk el utoljára Vader elől – fogadkozott Cham. Isval a férfi szemébe nézett, és komolyan, megfontoltan bólogatott. Ebben a pillanatban találat rázta meg a hajót, és a személyzet tagjai felkiáltottak. A kormányos majdnem lefordult az üléséről, de sikerült megkapaszkodnia a pultja szélében. Mindannyian idegesen vártak, de szerencsére megúszták ennyivel.

– Csak egy szikla volt! – mondta fennhangon Isval. – Nyugodjatok meg! Ha az a csillagromboló észrevenne minket, végünk lenne, mielőtt bármit éreznénk.

– Hát, ez nem dobja fel a hangulatot… – dohogott Cham, mire Isval szomorkás félmosolyra húzta a száját. Egy darabig csendben üldögéltek, és minden múló perccel egyre nagyobb erővel támadt fel bennük a remény. Hamarosan mindenki megkönnyebbülten lélegzett. – Azt hiszem, ennyi elég lesz – mondta végül Cham. – Gyerünk, kapcsoljuk vissza a hajót! – Dacára annak, hogy sokáig vártak, a hajózók ismét idegesek lettek, mialatt a rendszerek sorban működésbe léptek. Jól tudták, ha a birodalmi egységek a közelben vannak, akkor azonnal észlelik őket. A lámpák felgyúltak, a képernyők kivilágosodtak, és beindultak a hajtóművek. Cham parancsára a kormányos a gyűrű széle felé vezette a hajót. Néhány perccel később már a fekete űrben repültek.

– A szenzorok semmit sem érzékelnek! – jelentette a felderítőrendszer kezelője. Valóban, a monitorokon csak az üres rendszer látszott. A V-szárnyúak, a csillagromboló, az elrabolt teherhajó Pokkal és a többiekkel –, mind eltűntek. Eltűntek, mintha sosem jártak volna itt.

– Visszatérünk a Ryloth-ra! – rendelkezett Cham, mire a kormányos szapora bólogatással nyugtázta a parancsot, és munkához látott. Odalépett Isval mellé, aztán egymás oldalán vártak, miközben a hajójuk kitört a gázóriás gravitációs teréból, és felgyorsított a hiper-ugráshoz. – Nem lesz több félmegoldás – fogadkozott Cham. – Megőrizzük az óvatosságunkat, de mostantól nagyobb léptékben gondolkodunk.

Isval belekapaszkodott az első mondatba, és komoran megismételte: – Nem lesz több félmegoldás… Értettem, uram!

A hajó ebben a pillanatban végrehajtotta az ugrást, és odakint a csillagok helyét örvénylő fénysávok vették át.

Vader a mestere trónja mögött állt a félhomályos fogadóteremben. A légzőkészülékének ritmikus süvítése jelezte az idő múlását. Az ajtó két oldalán egy-egy tetőtől talpig vörösbe öltözött császári őr állt. Mindketten kábítóbotot tartottak a kezükben. Vader tudta, hogy a vérvörös köpenyek alatt nehéz sugárvetők, vibro-tőrök és más fegyverek rejtőznek. A hatalmas ablakokból szédítő kilátás nyílt a Coruscantra. Odakint milliónyi csillaghajó és légi jármű röpködött a gigászi város üveg-, fém-és betonépületei között. A nap már a láthatár közelében járt, a fénye narancssárgára és vörösre festette a mesterséges tájat. A Császár szótlanul ült a trónján, a látszat szerint a gondolataiba veszve. De Vader tudta, hogy nem ez a helyzet. A mestere sosem veszett bele a gondolataiba. A Császár minden időt és a távolságot messze meghaladva gondolkodott, ami lehetővé tette számára, hogy előre kiszámítsa az eseményeket, és felkészüljön olyan következményekre, amelyek másnak sosem jutottak volna eszébe. Vader remélte, hogy egyszer eltanulja ezt a módszert, feltéve persze, hogy nem végez hamarabb a mesterével. Röviddel a Jedik kiirtása után a Császár megmondta neki, hogy ő, a tanítvány egy napon megpróbálja majd megölni a mesterét. Azt is elmondta, hogy a Sith-tanítvány és a mester közötti kapcsolat kölcsönösen hasznos, de az egyensúlya rendkívül kényes.

A tanítvány hűséggel tartozik a mesternek, a mesternek pedig tanítania kell a tanítványt, és meg kell mutatnia az erejét. Ám a kötelezettségek kölcsönösek és feltételekhez kötöttek. Amennyiben az egyik fél nem teljesíti a kötelezettségét, a másiknak el kell pusztítania. Ezt az Erő követeli meg… A klónháború előtt Sidious Nagyúr megmutatta az erejét, ennek eredményeként Vader lojális maradt. így semmi sem veszélyeztette a kettejük viszonyát. Vader elképzelhetőnek tartotta, hogy egy napon majd megpróbál végezni a mesterével. A Sith-tanítványok rendszerint megtették. Meg kellett tenniük, ha megfelelő felkészítésben részesültek. Ha egy tanítvány nem próbálkozott meg vele, nem kapott rendes képzést. Ezt a mesterek és a tanítványok egyaránt tudták.

– De a mi viszonyunk más – mondta akkor Vader.

– Talán – felelte a mestere –, talán…

Vagy talán az önáltatás is része volt mindannak, amit egy mester a tanítványába plántált.

– A gondolataid zavarosak, fiatal barátom – jelentette ki a Császár, és a hangja meglepően hangosnak érződött a fogadóterem csendjében. A Császár gyakran szólította így Vadert, és talán valóban barátok voltak bizonyos értelemben, noha Vader tudta, hogy Sidious szándékosan és céltudatosan használja ezt a megszólítást. Talán azzal, hogy egy egyenrangúak között használatos kifejezést alkalmazott, azt akarta hangsúlyozni, hogy ők ketten – a mester és a tanítványa – nem egyenrangúak.

– Nem, mester – felelte Vader –, nem zavarosak. – A Császár csikorgó nevetést hallatott, és ismét megszólalt: – Akkor talán nem a zavaros a megfelelő szó. A gondolataid az erőszak körül forognak. – Megfordult a trónjával, hogy vessen egy pillantást a tanítványára. A szeme vörösen izzott az arcára vetülő sötét árnyékban. – A hatalom természetén töprengsz, nem igaz? – kérdezte gúnyosan mosolyogva. Vader sosem hazudott a mesterének. És rég rájött, hogy mielőtt a mester kérdez tőle valamit, előtte alaposan átgondol sok mindent, így aztán ő a válasszal nem csak annyit árul el, amennyit közölni akar, hanem annál sokkal többet is.

– Igaz, mester – felelte közönyösen.

Sidious ismét hátat fordított neki, ami önmagában véve is kiszámított gesztus volt.

– Hát akkor oszd meg velem a gondolataidat, tanítványom! – parancsolta fennhangon.

Vader habozás nélkül belevágott:

– Azokon a tanításokon gondolkodom, amelyeket a mester és a tanítvány közötti viszonyról hallottam tőled.

– És? – kérdezte a Császár. Vader fél térdre ereszkedett, és a fejét lehajtva válaszolt: – És érzékelem magam körül a hatalmat, mesterem.

– Jó… – helyeselt Sidious Nagyúr. – Nagyon jó…

A pillanat elmúlt. Vader felállt, és ismét elfoglalta a helyét a mestere mögött. Vader és a Császár Orn Free Taát várta, a Ryloth képviselőjét. – Vader nem tudta, hogy mi az audiencia célja. A mestere csak annyit mondott el neki, amennyit feltétlenül tudnia kellett. Egy-két perc elteltével a két császári őr megmozdult, hogy kinyissa a kétszárnyú ajtót – kétségkívül a sisakrádiójukon keresztül értesítették őket a szenátor megérkezéséről. De mielőtt megtehették volna, a Császár intett egyet a mutatóujjával, és az Erő közvetítésével kinyitotta az ajtót. A szomszédos terem lámpái hátulról világították meg a jócskán elhízott twi’leket. Úgy állt ott, mintha a Császár tekintete odaszegezte volna, vagy talán csak összeszedte a bátorságát ahhoz, hogy belépjen a fogadóterembe.

– Jöjjön be, szenátor úr! – szólította fel a Császár azon a hangján, amelyet akkor használt, amikor meg akart nyugtatni egy gyenge és ijedős valakit.

– Persze, persze… – hadarta Taa, és erősen imbolyogva bedöcögött a terembe. A szeme sarkából vetett egy pillantást az őrökre, amikor elhaladt közöttük, és lelassított egy pillanatra, amikor az ajtó jól hallhatóan becsukódott mögötte. – Üdvözlöm, Palpatine Császár! – köszönt a trónemelvény közelébe érve. Idegesen pillantgatott hol a Császárra, hol Vaderre, és ráncos, kék bőrén verejték csillogott.

– Hogy van mostanában, barátom? – érdeklődött az uralkodó.

– Jól, felség – bökte ki Taa, és gyorsan folytatta: – Nagyon jól! De mégsem olyan jól, Császárom. Mert tudomásomra jutott, hogy a Ryloth-on a fűszertermelés jelentősen lelassult, méghozzá bizonyos… balszerencsés események miatt, viszont…

– Balszerencsés események? – vágott közbe a Császár, és előrehajolva megkérdezte: – A Szabad Ryloth nevezetű terrorszervezet támadásaira céloz?

Taa idegesen szipogott, és többször megnyalta hegyes fogait, illetve meg-megmozgatta a lekkuit.

– Igen, felség – felelte. – Félrevezetett, elvakult bolondok, akik a vakmerőségükkel veszélybe sodorják az egész népemet. De… – elhallgatott egy pillanatra, vett néhány mély lélegzetet, és tovább beszélt: – de hiszem, hogy a twi’lek biztonsági egységek és Mors moff birodalmi csapatai kézben tartják a dolgokat, és a termelés hamarosan zavartalanul folytatódik a megszokott mennyiségben és minőségben.

– Én sajnos nem osztozom az ön derűlátásában – felelte a Császár –, és Mors moffról is más a véleményem.

Taa olyan képet vágott, mintha ököllel hasba vágták volna. Pislogott néhányat, nyelt egyet, és tett egy lépést hátra.

– De… de bizonyára… – dadogta bizonytalanul, és elhallgatott.

– És mert nem gondolom úgy, hogy az ottaniak kézben tartják a dolgokat, ahogyan ön fogalmazott az imént – folytatta az uralkodó –, elhatároztam valamit. – Taa rémülten bámult a Császárra, majd Vaderre, aztán ismét a Császárra.

– Felség… – suttogta alig hallhatóan.

– Mégpedig a következőt – mondta a Császár határozottan –: Vader Nagyúr és jómagam elkísérjük önt egy hivatalos látogatásra a Ryloth-ra. Személyesen fogjuk megvizsgálni a helyzetet. Értesíteni fogom Mors moffot, hogy rövidesen felkeressük. – Taa leeresztette a vállát, és megkönnyebbülten felelt: – Én… nem is tudom, mit mondhatnék…

– Nem kell mondania semmit – jelentette ki a Császár. – A döntés megszületett. És az utazás tervezése máris… khm… megkezdődött.

– Hogyne, felség! – hadarta Taa, közben lenézett, eligazgatta a köpenyét terjedelmes hasán, aztán megkérdezte: – De én is utazzam el a Ryloth-ra? Itt talán hasznosabb lehetek az ön számára, Császárom…

– Szerintem nem – válaszolta a Császár. – A jelenléte felbecsülhetetlenül értékes lesz. Azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy a Ryloth lakói megérezzék, valóban megérezzék, hogy a Birodalomhoz tartoznak. Egyetért ezzel?

– Ó, hogyne, természetesen! – felelte szaporán bólogatva Taa.

– Ahogy így elnézem önt, barátom, úgy vélem, nem sikerült meggyőznöm – jegyezte meg az uralkodó.

Taa olyan lendületesen rázta a fejét, hogy húsos füle szétterült, mintha kisebbfajta szárny lett volna.

– Nem, felség, erről szó sincs! – tiltakozott kétségbeesetten. – Csupán… csupán számomra elég kellemetlen lesz…

– Biztosra veszem, hogy megbirkózik ezzel a problémával, szenátor úr – válaszolta a Császár, és a hangjából nem csekély megvetés érződött. – Együtt fogunk utazni, a Perilous fedélzetén.

Taa felkapta a fejét, és aggodalmasan pislogott, de nyilván jobbnak látta, ha nem ad hangot az aggodalmainak.

– Távozhat, szenátor úr – közölte vele a Császár.

– Köszönöm, Császárom – felelte Taa mélyen meghajolva, majd Vadernek is fejet hajtott. – Vader Nagyúr…

Miután az ajtó bezárult a twi’lek mögött, a Császár megszólalt: – Mondd el, barátom, milyennek tartod Taa szenátort!

– Fél tőled, ahogyan annak lennie kell, de nem olyan gyáva, mint amilyennek látszik – felelte Vader. – Megteszi azt, amire kéred, hogy megtarthassa a hatalmát és a kiváltságait, de csak annyit tesz, amennyit kérsz tőle. És mindig a saját érdekeit veszi előre, aztán következnek a népe érdekei, majd a Birodalomé.

– Hm… ezek szerint azt állítod, hogy… lojális? – kérdezte az uralkodó.

– Bizonyos megkötésekkel bár, de igen, szerintem lojális – válaszolta Vader.

– Bizonyos megkötésekkel… – ismételte a Császár. – Igen, egyetértek a véleményeddel. Ennélfogva arra következtetek, hogy Orn Free Taa nem áruló.

– Arra gyanakodtál, hogy áruló? – kérdezte Vader.

– Vagy ő, vagy a személyzete egyik tagja – felelte Sidious. – Nem tartottam ugyan valószínűnek, hogy ő az, de az ilyesmit sosem lehet biztosan tudni. Valaki információkkal látja el az úgynevezett Szabad Ryloth mozgalom terroristáit. Sok mindenről értesülnek, ami itt történik. Az általad megakadályozott géprablás erre utal. Az árulónak Taa személyzetében kell lennie.

Vader most már értette, hogy mire megy ki a játék. A Császár – szokás szerint – egy lépéssel előrébb járt, mint ő.

– És ezért utazunk a Ryloth-ra? – kérdezte szenvtelenül. – Mi leszünk a csali? Miért vállaljuk ezt a kockázatot, amikor egyszerűen megölhetném Taát a személyzete összes tagjával együtt? Azzal biztosan kiiktatnánk az árulót.

A Császár kimért lassúsággal megcsóválta a fejét, és felállt. Abban a pillanatban, hogy felemelkedett a trónjáról, a császári őrök az őrhelyüket elhagyva odasiettek hozzá, és közrefogták. Mindhárman elindultak a kijárat felé, Vader pedig felzárkózott mögéjük. A nap már majdnem teljesen a láthatár alá ereszkedett, így a teremre mind sűrűbb sötétség borult.

– Azzal azonban nem tépnéd ki az árulás gyökereit – mondta menet közben az uralkodó. – És nem tárnád fel a teljes kiterjedését sem. Mert erős a gyanúm, hogy nem csak a szenátor személyzetében vannak árulók.

– Értem – válaszolta Vader –, akkor talán egyedül kellene mennem. Nem látom értelmét annak, hogy te veszélyeknek tedd ki magad.

– De van értelme – jelentette ki a Császár. – Feltárjuk az árulást, gyökerestől kiszaggatjuk, és közszemlére tesszük, hogy mindenki láthassa, amint elszárad.

– Tehát példát statuálunk – állapította meg Vader.

– Így van – erősítette meg a Császár –, példát állítunk a Birodalom összes alattvalója elé.

– Arra már jó ideje nagy szükség van – helyeselt Vader. A Galaktikus Birodalom megalapítása óta itt-ott felütötte a fejét a zűrzavar. A korábbi köztársasági világok lakói általában zokszó nélkül elfogadták a Birodalom fennhatóságát, de számos helyen ellenálló harcosok és volt szeparatisták ólálkodtak az árnyékokban. A Szabad Ryloth mozgalom a leghírhedtebb és legerősebb szervezetek közé tartozott.

– Valóban – mormolta a Császár. – És ezt a leckét személyesen kell megtanítanom a Galaxis népeinek. Emellett, drága barátom, sok idő telt el azóta, hogy te és én együtt utaztunk. Tájékoztasd Mors moffot, hogy Orn Free Taa hivatalos látogatást tesz a Ryloth-on, és hogy a Perilous fedélzetén fog utazni! A moff arról egyelőre nem szerezhet tudomást, hogy mi is elkísérjük a szenátort.

– Igenis, mesterem! – válaszolta engedelmesen Vader.

– Már jártál a Ryloth-on, ugye? – A kérdés a háború emlékképeit csalta elő Vader elméjének mélyéről.

– Régen történt, mester – felelte a Nagyúr kissé elkomorodva. – Mielőtt megismertem az igazi bölcsességet.

– Ó, igen, hát persze… – mormolta Sidious, és elégedetten mosolygott.

Harmadik fejezet

Cham magányosan üldögélt az egyik rejtett bázis rosszul megvilágított helyiségében. Ehhez hasonló rejtekhelyekről irányította a Birodalom elleni háborút. Több ilyet létesített szerte a Ryloth-on. Éveket áldozott arra, hogy felállítsa láthatatlan hadseregét, kialakítsa a szervezetét, hajókat és fegyvereket halmozzon fel, és lerakja az alapokat egy igazán nagy csapáshoz. És most a jelek arra vallottak, hogy eljött a lehetőség, talán egy nagyobb lehetőség, mint amilyenben mindvégig reménykedett. Sokkal nagyobb. A kézfejével letörölte a verejtéket a homlokáról, és lenézett a megfejtett üzenetre, ami még a dekódolás után is zavarosnak és érthetetlennek tűnt: OFT hazafelé tart egyessel és kettessel. Jármű: 1 csr. 10 nap. Cham a biztonság kedvéért még egyszer dekódolta, és elképedten nézte a papírt.

A rövidített szöveg azt jelentette: Orn Free Taa hazatér a Ryloth-ra Palpatine Császár és Vader Nagyúr társaságában. Egy csillagrombolón utaznak, és tíz nap múlva fognak megérkezni. Cham biztosra vette, hogy jól fejtette meg az üzenetet, csak éppen így is értelmetlennek tartotta. Csapdát szimatolt. Felhívta Isvalt adó-vevőn. Szüksége volt a nő tanácsára. Isval hamarosan megjelent a kamrában. Kérdőn nézett a parancsnokra, aki minden további nélkül megmutatta neki a dekódolt üzenetet. Isval olvasás közben többször megnyalta a száját, majd a tekintetét a falra szegezve töprengett.

– Lehetetlen, ugye? – kérdezte rövid várakozás után Cham.

– Ez mikor érkezett? – kérdezte a nő.

– Egy órával ezelőtt a szokásos csatornán – felelte a parancsnok.

– Megbízható? – tudakolta Isval.

– A forrás? Az, de ez még nem jelenti azt, hogy nem verték át – válaszolta Cham.

– Igen, ez igaz – helyeselt a nő. A homlokán egy ér láthatóan lüktetett. Azóta lüktetett, hogy Vader megölte Pokot a balul sikerült géprablás során. Isval visszaadta a papírt, és mialatt a lekkui meg-megvonaglottak, ingerülten hozzátette: – Vagy tévedés, vagy csapda. Nem lehet más.

Cham összegyűrte a papírt, meggyújtotta az asztalon égő gyertya lángjával, ledobta a padlóra, és megvárta, hogy elégjen. Végül gondosan széttaposta a hamvakat, és ismét megszólalt: – Én is ezt gondolom. De mi van, ha mégsem? Nagy lehetőség lenne… – Isval beleszagolt a levegőbe, megrázta a fejét, és a kezét a derekán viselt sugárvetőkre rakva felelt: – Ha valóban ők jönnek, akkor logikus, hogy csillagrombolóval utaznak. A Perilous Vader vezérhajója, de… miért jönnének ide? Itt esik szét a dolog. Vader és a Császár kijön a Külső Gyűrűbe? Csak akkor vannak együtt egy helyen, amikor a Coruscanton tartózkodnak. A nagy kérdés az ok. Tudnunk kell, hogy miért teszik. – Cham a gyertya táncoló lángját bámulta, és Pokra gondolt.

– Nem tudom – válaszolta mélyet sóhajtva. – Hogy elszámoltassák Morst? Megmutassák, mennyire erősek? A támadásaink miatt a fűszertermelés jelentősen visszaesett.

A Birodalom számos célra használta a fűszert – a finomított ryllt, amit a Ryloth ezernyi bányájából termeltek ki –, különösen a tudományos és az egészségügyi intézmények.

– Lehet, hogy azért jönnek, hogy leváltsák Morst? – találgatott Isval. – És Drayt állítsák a helyére?

– Az jól jönne, de… – dörmögte Cham, és a fejét csóválva folytatta: – Nem, ha Mors bukik, Belkor Drayt is viszi magával. Dray ezt nyilván nem látja be, de ha Mors megy, ő sem maradhat.

Isval mind jobban belemelegedett az elméletgyártásba, és felvetette: – Azért jönnek, hogy még több rohamosztagost ültessenek a nyakunkra? Van itt egy rakás sorozott és önkéntes. Kalandvágyó bolondok, de nem igazi katonák. Lehet, hogy katonákat hoznak, elit csapatokat, és megszállják a Rylotht, hogy fellendítsék a fűszertermelést?

– Elképzelhető, de egyetlen csillagromboló? Vadernek és a Császárnak?

– Az egy csillagromboló, Cham! – felelte a nő. – Gondold meg, hogy mit mondtál!

– Jól van, de…

– Fogadni merek, hogy a flotta szétszóródott a Galaxisban – folytatta Isval. Abbahagyta a járkálást, és a tekintetét a falra függesztve beszélt tovább: – Vagy talán a Császár aggódik amiatt, hogy egy nagy flotta jelenlétével rossz üzenetet küldene. Az a látszat keletkezne, hogy fél a Ryloth szabadságharcosaitól.

– Látod, Isval, ezért kellesz nekem – dünnyögte Cham. – Te képviseled itt a józan észt. Én túlságosan is egy bizonyos irányba figyelek.

– Lehet, de talán neked van igazad – válaszolta Isval. – Talán túl sokat gondolkodsz. Mikor tévedtek a hírforrásaink? Tucatnyi ok lehet, amiket még csak nem is sejtünk, és ha arra áldozzuk az időt, hogy megpróbáljuk kitalálni ezeket, elszalaszthatjuk a lehetőséget.

– Te pedig túl keveset gondolkodsz – vágott vissza a férfi.

– Ezek okos emberek, Isval! Ha rá tudnak venni minket, hogy nagyobbat harapjunk, mint amekkorát le tudunk nyelni…

– Még az okosok is követnek el hibákat – felelte Isval, és megint járkálni kezdett. – És fogalmuk sincs arról, hogy miféle erők állnak a rendelkezésünkre. Évek óta úgy viselkedünk, mint egy apró terrorista csoport…

– Szabadságharcosok! – javította ki Cham.

– Szabadságharcosok… de vannak hajóink, több száz harcosunk, nehézfegyvereink. Itt a Császárról, Vaderről és Taáról van szó. Vaderről, Cham! Gondolj bele, hogy mit művelt Pokkal! – Chamet gyakran gyötörték rémálmok a szörnyű jelenet miatt, és olyankor mindig fuldokolva ébredt, abban a biztos hitben, hogy valaki fojtogatja.

– Nem kell emlékeztetned – felelte rosszkedvűen. – De elsősorban azért harcolunk, hogy a Ryloth szabad legyen, nem pedig azért, hogy megdöntsük a Birodalmat.

Isval megtorpant, és a tekintetét a férfi szemébe fúrva megkérdezte: – Komolyan azt gondolod, hogy a kettő nem ugyanaz?

– Tessék?

– Ez a kettő ugyanaz a dolog, Cham – magyarázta Isval. – Ha azt akarjuk, hogy a Ryloth szabad legyen, meg kell döntenünk a Birodalmat. Vagy legalábbis meg kell gyengítenünk. Az kell, hogy az egész Galaxisban fellobbanjanak a lángok. Akkor talán, de csak talán, békén hagynak minket.

Cham ezzel nem értett egyet, de ez nem számított. Biztosra vette, hogy ha sikerül megölniük Vadert és a Császárt, azzal végre megüzenik mindenkinek, hogy fűszer ide, fűszer oda, a Rylotht nem éri meg megszállni.

– Rendben – mondta végül –, akkor kezdjük meg a tervezést, és riasszuk a társainkat! De egyelőre ne csinálj semmit! Komolyan beszélek, Isval! Semmi felesleges csevegés! És majd kiderül, hallunk-e Belkor felől. Ha ő szól, hogy Vader és Palpatine idejön, akkor tudni fogjuk, hogy csapdát állítottak nekünk.

– Miből is? – kérdezte értetlenül pislogva Isval.

– Belkor sosem adna olyan tippet, ami alapján elkaphatjuk Vadert és a Császárt – magyarázta Cham –, hacsak nem utasítják rá. Becsvágyó és törtető alak, de nincsenek öngyilkos hajlamai.

– Igen, ez logikus – ismerte el Isval.

– Jó, akkor kezdjünk bele! Ha Belkor jelentkezik, azonnal értesítelek – ígérte a férfi. Isval bólogatott, félmosolyra húzta a száját, majd olyan gyorsasággal rohant ki a helyiségből, mintha attól félt volna, hogy a parancsnok meggondolja magát. A nő távozása után Cham leült az íróasztalához, és azon kezdett töprengeni, hogy hogyan közölje a híreket Belkorral. A birodalmi tisztre megrázó meglepetések vártak…

Belkor Dray szokásához híven komppal utazott a Ryloth legnagyobb holdjára, mert így lehetősége volt arra, hogy rendezze a gondolatait, és kellően lehiggadjon. Magányosan ült a terjedelmes kabinban, és különféle arckifejezéseket próbálgatott, amelyekkel palástolni akarta a nő iránt érzett megvetését.

– Közeledünk a holdhoz, ezredes úr! – jelentette adó-vevőn keresztül a pilóta.

– Köszönöm, Fruun! – válaszolta Belkor. – Tudassa a moffal, hogy hamarosan megérkezünk!

– Értettem, uram! – felelte Fruun. A pilóta Belkor embere volt, egyike annak a több száz birodalminak, akiknek a lojalitását vagy megvásárolta ilyen-olyan szívességekkel, vagy zsarolással biztosította.

Mors moff – a lusta, hanyag Delion Mors – teljes egészében őrá hagyta a megszállás irányítását, és ő nem tétlenkedett. Bevetett számos birodalmi egységet, amelyeknek parancsnokai elsősorban nem Morshoz voltak lojálisak, még csak nem is a Birodalomhoz, hanem őhozzá, és a katonák természetesen azt tették, amire a parancsnokaik utasították őket. A rohamosztagosok persze gondot jelentettek, de egyelőre nem sokan állomásoztak a bolygón. Belkornak lényegében egy kisebbfajta titkos hadsereg állt a rendelkezésére, amit szabadon felhasználhatott. – Belkor Dray moff… – mondta, hogy kipróbálja a cím hangzását. Nem ezredes. Nem tábornok. Moff. Egyszer, egy szép napon. Biztosra vette, hogy könnyen félre tudja állítani Morst, de úgy kellett intéznie, hogy közben jó színben tüntesse fel saját magát. És már alaposan megtervezte, hogy hogyan fogja csinálni.

– Leszállunk, uram! – jelentette Fruun. Belkor felállt, és ellenőrizte az egyenruháját – mint mindig, ezúttal is tiszta, élre vasalt öltözetet viselt. A cipője ragyogott. A rangjelzései pontosan az előírásos távolságra voltak a gallérja szélétől. Levette a sapkáját, hátrasimította a haját, és visszatette a fejére a sapkát. Mindig is ügyelt az apró dolgokra, a részletekre, amelyek felett mások elsiklottak. Ez a gyakorlat megakadályozta abban, hogy felületessé váljon. És mert túl sok titkot tudott, nem engedhette meg magának, hogy felületes legyen. A komp megállapodott a leszállópályán, és Belkor egy gombot megnyomva kinyitotta a zsilipet. Nyirkos, büdös levegő csapott az arcába, mire keservesen fintorgott. Negyven méter magas fák álltak az űrkikötő körül. A holdon oly gyakori karvastagságú liánok lógtak az ágakról. A helyi állatok rikácsolása és visítozása hallatszott mindenfelől. A magas, sűrű növényzet eltakarta Mors gondosan karbantartott parancsnoki központját, amelyet annak idején twi’lek kényszermunkások építettek. A pálya mellett egy fiatal tiszt várakozott – Belkor elfelejtette a nevét – három rohamosztagos társaságában. Mind a négyen tisztelegtek, az altiszt meglehetősen hanyagul. Belkor leereszkedett a rámpán, és feszesen, előírásosan viszonozta a tisztelgést.

– A moff nem tudta személyesen fogadni önt – közölte a fiatal hadnagy. Mert éppen fűszerfelhőn lebeg – gondolta Belkor, de nem mondta ki hangosan. – Vagy a twi’lek rabszolgáival hentereg.

– Odakísérjük önt, ezredes úr – tette hozzá az őrmester. Mert a moff túl lusta ahhoz, hogy megtegyen egy ekkora utat – dohogott magában Belkor, de csak annyit felelt: – Rendben, hadnagy, máris indulhatunk!

Három V-szárnyú húzott el felettük, a hajtóművek jellegzetes dübörgése pár pillanatra elnyomta az erdő állatainak lármáját. A levegő magas páratartalmának jóvoltából Belkor alaposan megizzadt, mire elérték Mors parancsnoki központjának szabályozott klímájú belső terét. Maga az építmény jobban hasonlított egy nabooi nemes vidéki villájára, mint egy birodalmi létesítményre. Belkornak rossz kedve lett attól, hogy lucskosra izzadva kell megjelennie a moff előtt, és ingerült, gyors mozdulattal viszonozta a főbejárat két oldalán álló rohamosztagosok tisztelgését.

A hatalmas ablakokon át a buján zöldellő őserdőre nyílt kilátás. Lekerekített formákat, lakkozott faasztalokat, párnázott foteleket, díványokat és kanapékat lehetett látni mindenütt. A berendezés egészében véve a puhaság benyomását keltette, ami tökéletesen megfelelt Mors személyiségének. Az asztalokon kisebb-nagyobb természetes kőszobrok álltak, amelyeket a Ryloth szelei véstek ki, és amelyeket a twi’lekek olyannyira kedveltek. Twi’lek szolgák jöttek-mentek teljesen nesztelenül, szinte átsiklottak a termeken, mintha szellemek lettek volna. Mors csakis halványzöld bőrű teremtményeket választott házi szolgának, és nem volt hajlandó rabszolgának nevezni őket, holott nem távozhattak szabad akaratukból.

– A bőrük színe jól megy a környező fákhoz – mondta régebben Belkornak. Egy ajtónál a kísérő rohamosztagosok megálltak, a hadnagy pedig tovább vezette Belkort a villa belső udvara felé, ahol Mors az ideje javát tölteni szokta, mialatt az ezredes elvégezte helyette a munkát. Az udvar fölé nyitható tető borult, ami pillanatnyilag nyitva is volt. Tenyérnyi méretű színpompás lepkék és másfajta rovarok százai táncoltak a növények körül. Az udvar közepéhez vezető járdát színes virágok, bokrok és a helyi fák törpe változatai szegélyezték. Mors egy párnázott padon ült az udvar közepén működő szökőkút mellett, és egy huttal beszélgetett. A meztelen csigára emlékeztető teremtmény ráncos, fakó bőrrel borított, három méter hosszú teste meg-megrándult, mintha a lény röhögött volna valamin. Belkornak komoly erőfeszítésébe került, hogy uralkodjon a vonásain, és ne látszódjon meg az arcán, hogy mennyire undorodik.

Mindenesetre gondosan elraktározta az emlékezetében, hogy egy huttal találkozott itt, azzal a szándékkal, hogy később még utánanéz az illetőnek. Mors jóban van egy huttal, aki minden bizonnyal bűnöző? Ezzel Belkor újabb eszközt kapott a kezébe, amelyet felhasználhatott annak érdekében, hogy félreállítsa a moffot. Mors a mutatóujját feltartva jelezte Belkornak, hogy álljon meg és várjon, majd tovább beszélgetett a huttal. Belkor némán figyelte őket, és hirtelen feltűnt neki, hogy ők ketten mennyire hasonlítanak egymáshoz. A nő és a teremtmény egyaránt úgy nézett ki, mint egy vaskos kolbász, csak éppen Mors gyűrött egyenruhát viselt. Nedvesen csillogó, elhomályosult szeme és kissé ernyedt arcvonásai arról tanúskodtak, hogy fűszert fogyasztott. Ezzel szemben a huttoknál a homályos szem és az ernyedt vonások faji jellegzetességnek számítottak.

– Ez meg ki? – kérdezte halkan Belkor a kísérőjétől.

– Nashi, a hutt – felelte a hadnagy. – Jabba küldötte.

Belkornak egyik név sem mondott semmit, de azért mindkettőt megjegyezte.

– Mi köze van a Birodalomnak a huttokhoz? – dörmögte aztán. A hadnagy erre nem felelt, Belkor pedig nem erőltette a témát. Ezalatt a hutt és a moff harsányan felkacagott – a hutt meglepően vékonyka hangon –, aztán Mors intett Belkornak, hogy menjen oda hozzá.

– Jöjjön, Belkor! – mondta fennhangon, majd a fiatal tiszthez beszélt: – Hadnagy úr, kérem, kísérje vissza Nashit a hajójához! Á, és gondoskodjon róla, hogy kapjon három rekesz theen-bort!

– Értettem, asszonyom! – felelte a hadnagy. Nashi az egész testével teljesen megfordult, hogy Belkorral szemben legyen. Mielőtt az ezredes megszólalhatott volna, a teremtmény böfögött egyet, amivel rothadó hús szagára emlékeztető bűzfelhőt borított a szökőkút környékére. Belkor tett egy lépést hátra, és hallgatott. Nashi mondott valamit hutt nyelven, és kuncogott. Mors is felnevetett, és ő is mondott valamit hutt nyelven.

– Sajnálom, asszonyom, de nem beszélem ennek az idegennek a nyelvét – jelentette ki ridegen Belkor. Mors intett egyet, mintha ez nem számítana, vagy mintha semmi sem számítana.

– Ó, csak azt mondta, hogy maga olyan egyenes és merev, mint a fák! – válaszolta mosolyogva. – Azt feleltem neki, hogy ön egy fiatal, becsvágyó tiszt, és hogy az Akadémiáról manapság csak ilyenek kerülnek ki.

A hutt mondott még valamit, és ők ketten megint felnevettek.

– Értem, asszonyom – felelte az eddiginél is ridegebben Belkor, és feszesen kihúzta magát.

– Jaj, Belkor, nehogy megsértődjön! – szólt rá Mors, azzal felállt, és kissé imbolyogva meghajolt a hutt előtt. – Biztonságos utat, Nashi! Majd jelentkezem! – A hutt is-meghajolt, már amennyire egy óriási meztelen csiga képes az ilyesmire, biccentett Belkornak, és a hadnagy kíséretében elcsúszott. Mors visszaereszkedett a padra, és megkérdezte: – Magának nem tetszik ez az egész, ugye?

– Asszonyom? – kérdezte szenvtelen képet vágva Belkor.

– Ez – felelte Mors és körbemutatott –, ez a fényűzés. Bántja, igaz? Ne is tagadja, rá van írva az arcára!

– Az a… hutt miatt volt, asszonyom – hazudta szemrebbenés nélkül Belkor. – A fényűzés nem zavar. A ranggal kiváltságok is járnak. – Mors megint mosolygott, nekidőlt a pad háttámlájának, és bólogatva felelt: – Hát igen, a ranggal kiváltságok is járnak. Mindketten a Birodalom alfelén állomásozunk, úgyhogy én amondó vagyok, hogy hozzunk ki a helyzetből mindent, amit lehet.

– Természetesen, asszonyom – vágta rá Belkor.

– No, és hányadán állunk önnel, Belkor? Nem nagyon használja ki a kiváltságait. Iszik velem egy pohár bort? – kérdezte Mors, és máris tapsolt egyet, mire egy testhez tapadó ruhát viselő, zöld bőrű twi’lek lány lépett ki a közeli bokorból. A kezében tálcát tartott, amin borospalack, illetve két üvegserleg állt. Belkor mindeddig nem vette észre a lányt, csak most, amikor megmozdult.

– Szeretném, ha tiszta maradna a fejem a visszaúton, asszonyom – jelentette ki Belkor.

– Rosszul teszi, ha kihagyja ezt a bort, de hát maga tudja… – felelte Mors, mialatt a rabszolga megtöltötte az egyik serleget. – Szóval, mi szél fújta az én kicsiny holdamra? – kérdezte aztán a moff. – A bolygón minden rendben van?

Belkor úgy vélte, hogy a nő legalább olyan ostoba, mint amilyen hanyag.

– A Ryloth-ról szóló negyedéves jelentésem a mai napon esedékes, asszonyom – válaszolta.

– Valóban? – dünnyögte Mors, és látszott rajta, hogy valóban megdöbbent. Tétován megtapogatta a kontyát, és megjegyezte: – Nahát, hogy rohan az idő…

– Különösen akkor, ha valaki annyira elfoglalt, mint ön – mondta Belkor, és sikerült megállnia, hogy ne kezdjen el gúnyosan vigyorogni.

– Igen, ebben van valami – felelte Mors, és ivott egy kortyot. – Nos, ha meg kell tennünk, akkor meg kell tennünk. Vágjon bele, ezredes úr! Mi történik az alattunk lévő sivár kőgolyón? – Belkor mindvégig feszes vigyázzállásba merevedve elsorolta azokat a tételeket, amelyeket tudatni akart a moffal: a csapatok mozgására, a tisztikar állapotára, a fűszerszállítmányok és hasonló dolgok helyzetére vonatkozó adatokat. Mors egész idő alatt hallgatott, csak időről időre szórakozottan bólintott egyet.

– Vannak kérdései? – kérdezte végül Belkor, de csak a szertartás kedvéért.

Mors ritkán tett fel kérdéseket, de neki fenn kellett tartania a tisztelet látszatát. Mors megitta a borát, pár pillanatig töprengve bámulta a serleget, és megszólalt: – Van itt még egy dolog… Hányadán állunk a terroristákkal? – Belkor úgy meglepődött, hogy alig tudta palástolni.

– A Szabad Ryloth mozgalommal?

– A terroristákkal – ismételte a szót Mors.

– Nos… khm… tudomásunk szerint – kezdte zavartan Belkor –, a bolygón most nyugalom uralkodik. A legutóbbi támadás egy hónappal ezelőtt történt. – Belkor nem akarta hagyni, hogy még egy hónapig nyugalom legyen. Azt tervezte, hogy csöpögtet némi titkos információt Cham Syndullának, hogy támadásra ösztönözze. Szüksége volt erőszakos cselekedetekre ahhoz, hogy megbuktassa Morst, de nem akarta, hogy az erőszak túlságosan elharapózzon addig, amíg az ő dolga az, hogy elfojtsa. Neki ellenőrzött erőszak kellett. Csatornába terelt erőszak. És hónapok óta felhasználta Chamet erre a célra. Mors értelmesebben nézett rá, mint szerette volna. A jelekből ítélve a nő nem kapott rá annyira a fűszerre, hogy ne lettek volna tiszta percei.

– Több mint egy hónap telt el a legutóbbi támadás óta – mondta megfontoltan a moff. – De ez csak erre a bolygóra igaz. Azok a terroristák pár napja megpróbáltak elrabolni egy fegyverszállítmányt. Természetesen kudarcot vallottak, de… – Belkor nem hallott az esetről sem Chamtől, sem máshonnan, és ez eléggé megijesztette.

– Mikor történt? És hol? – kérdezte meglepetten.

– Nem érdekes – felelte Mors, és hanyagul legyintett. – Mint említettem, felsültek. Az összes támadó életét vesztette – tette hozzá, és nevetett egyet, mintha szórakoztatónak találta volna a tényt. Belkor remélte, hogy nem vesztette el Chamet, mert akkor mindent újra kellett volna kezdenie egy másik terrorista vezetővel.

– És… ööö… azonosították már a halottakat? – kérdezte óvatosan tapogatózva. – Vannak köztük ismerőseink?

– Még egyikről sem hallottunk. A szokásos csőcselék, semmi kétség – felelte Mors.

– Nos, jobb lett volna, ha hamarabb szerzek tudomást az esetről – jelentette ki Belkor. – Megkettőztük volna az erőfeszítéseinket a bolygón, mialatt hátrálásra kényszerítettük a mozgalmat.

– Miért, hátrálásra kényszerítettük? – kérdezte Mors, és éles pillantást vetett az ezredesre.

– Mint azt ön is tudja, asszonyom – válaszolta feszengve Belkor –, az efféle társaságok ellen nagyon nehéz harcolni. Az ellenállók összevegyülnek a tisztes polgárokkal, és ha válogatás nélkül halomra öljük az ártatlanokat, azzal csak azt érjük el, hogy még több twi’lek fogja támogatni az ellenállókat. Olyanok is, akiknek máskülönben eszükbe se jutna. Tettünk néhány nagy lépést előre, haladunk, de ez hosszú úgy lesz.

– Hát persze – helyeselt bólogatva Mors. – Hát persze… Tudom, hogy maga mindent megtesz, amit meg lehet tenni. Ami pedig a meghiúsult géprablást illeti, én is csak az imént szereztem róla tudomást. Ja, az eset eredményeként Orn Free Taa szenátor tíz nap múlva látogatást tesz a Ryloth-on. Ezt is csak most tudtam meg…

Belkor azonnal Chamre és a lehetőségekre gondolt.

– Vajon miért tér haza? – kérdezte töprengve. – Hónapok óta nem járt itt.

– Ki tudhatja, hogy mi van a politikusok fejében? – kérdezett vissza Mors. – Sejtésem szerint a Császár rendelte ide, hogy elterjessze a meghiúsult géprablás hírét, hogy támogatást nyújtson a bekebelezéshez, és hasonló okok miatt.

– Hogy megnyugtassa a békés polgárokat – tette hozzá Belkor –, és megmutassa nekik, hogy a terroristák bukásra vannak ítélve.

– Igy van – helyeselt Mors –, mindenesetre ön most már ugyanannyit tud, mint én.

És Belkor elhatározta, hogy ezt a tudását jó cél érdekében fogja felhasználni.

– Személyesen óhajtja megszervezni a szenátor fogadását, asszonyom? – kérdezte az állát felszegve. – Vagy rám bízza a feladatot?

– Ó, biztosra veszem, hogy megbirkózik vele, ezredes úr! – válaszolta Mors. – Természetesen az én nevemben intézkedjen. Most pedig, hol az a lány a borommal?

– Haladéktalanul nekilátok a felkészülésnek – közölte Belkor. – Ez minden?

– Igen, ezredes, távozhat – felelte a moff. Belkor megfordult, és elindult a kijárat felé. Alig tett meg néhány lépést, amikor Mors utána kiáltott: – Belkor!

– Igen, asszonyom?

– Szeretném, ha egy kicsit jobb kedve lenne! – folytatta a moff. – Lazítson egy kicsit! Tanulja meg, hogy hogyan érezheti jól magát. Á, és ha látja azt a lányt, aki az előbb a bort hozta, küldje hozzám!

– Feltétlenül – ígérte Belkor, azzal távozott az udvarból. A kompja felé tartva egyfolytában a lehetőségeken töprengett. Először szédítően sokat látott maga előtt, de mire odaért a géphez, jó néhányat kihúzott a listáról, és máris nekilátott tervet kovácsolni. Biztosra vette, hogy eljött az alkalom, amit várt: ha a terroristák meggyilkolják Orn Free Taa szenátort, mialatt a védelméről Morsnak kellene gondoskodnia, az végzetes csapás lesz a moff számára. Az ezredes persze tudta, hogy Taa egy kirakatbábu, viszont egy olyan kirakatbábu, aki szócső is egyben, és akit a Császár eszközként használ arra, hogy lecsendesítse a Ryloth lázongóit. Belkornak csak arról kellett gondoskodnia, hogy Mors ne rántsa magával, amikor megbukik.

– Belkor Dray moff – mondta halkan Belkor, és első ízben érezte azt, hogy valóban megszerezheti a címet. Rögtön azután, hogy belépett a lakásába, elővett egy személyi adóvevőt, és kódolt üzenetet küldött Chamnek: „Haladéktalanul találkoznunk kell”. Cham egy óra múlva jelentkezett, s a válasza tartalmazta a helyszínt és az időpontot. A gyorsaság meglepte Belkort. Az egész olyan volt, mintha a twi’lek számított volna az üzenetre…

Öt órával napnyugta után Belkor kibújt az egyenruhájából, civil ruhát vett fel, a vállára pedig csuklyás köpenyt borított. Ezt követően beírta a számítógépes nyilvántartó rendszer tartózkodási hely rovatába, hogy „bázison kívül, kikapcsolódási céllal”. Ezt a szépítő kifejezést a tisztek akkor használták, amikor kocsmákat vagy twi’lek örömlányokat látogattak meg. Amikor az ügyeletes tiszt meglátta ezt a szöveget a naplóban, merő udvariasságból nem tett fel kérdéseket.

– Biztonságos utat kívánok, uram! – búcsúzott az ügyeletes tiszt adó-vevőn keresztül. – Hűvös az idő odakint…

Belkor kért egy légi siklót. Miután megkapta és beleült, begépelte a kódot, amivel kikapcsolta a hangárt védő erőteret, majd elhagyta a támaszpontot. Lessu, a Ryloth fővárosa egy hegyméretű, szél-faragta kőoszlopra épült. A falak, a villák, a szerényebb lakóházak, a hivatalok és az üzleti célú épületek úgy tapadtak az oszlop felszínére, akár a mohatelepek. Ezer és ezer vasbetonnal bélelt alagút, illetve természetes barlang mélyedt a kőbe. Belkor valahányszor távolról látta a várost, az a benyomása támadt, hogy egy szörnyű tüzérségi csapás áldozatául esett települést lát. És valóban, a bolygóhoz hasonlóan Lessu is sok csatát megért már, és ez meg is látszott rajta. A város körül több tucatnyi légi sikló röpködött, de akadtak idefent robogók is, amelyek kemény csatát vívtak a széllel, illetve néhány hajtómű nélküli siklórepülő. A helyzetjelző lámpáik lassan pislogtak vagy éppen szaporán villogtak a sötétségben.

Belkor meglátott két birodalmi járőrhajót is, amelyek a város épületeinek közvetlen közelében lebegtek. Ritkán vetette be ezeket a gépeket. Tapasztalatból tudta, hogy a birodalmi egységek láttán a helyiek gyakran dühbe gurulnak. Emiatt a rendfenntartás mindennapi teendőit meghagyta a helyi erőknek, amelyekben olyan twi’lekek szolgáltak, akik a jobb életkörülményekért és fizetésért hajlandóak voltak rákényszeríteni a birodalmi törvényeket a saját honfitársaikra. Beállította a fedélzeti adóvevőt, hogy egy magas szintű azonosító kódot sugározzon, és így senki ne háborgassa őt, mialatt elhagyja a város légterét. Az utcákon, az udvarokban és a barlangokban tüzek égtek.

Még ezen a késői órán is teremtmények, teherhordó állatok és járművek tolongtak az utcákon. Sokakat a forróság és az unalom csalt ki a szabadba. A Ryloth-on a nyár éjszakai zavargásokat hozott magával, ugyanolyan biztosan, mint magas hőmérsékletet. A meleg az utcákra és a kocsmákba vonzotta a polgárokat, a tömegbe verődött teremtmények könnyen feldühödtek, és a harag zavargásokhoz vezetett. Belkor igyekezett kordában tartani az indulatokat – hogy ne legyenek halálos áldozatok, és ne keletkezzenek komoly anyagi károk –, de sosem fojtotta el őket. A legtöbb twi’lek félúton állt az elégedett kollaboránsok és az elvakult ellenállók között, de szinte kivétel nélkül morogtak néha a birodalmi megszállás miatt. Kellett egy csatorna, amelyen keresztül levezethették a dühüket.

– Hagyjuk őket üvöltözni, máskülönben a Szabad Ryloth mozgalom felé lökjük őket – mondta Belkor többször is Morsnak. – Idővel megszelídülnek, és megszokják a láncaikat. Sokan máris megtették.

Mors is belátta, hogy ez az eljárás mennyire bölcs. Belkor pedig gyanította, hogy Cham Syndullának máris rengeteg harcosa és kérne van. Belkor a botkormányt maga felé húzva utazómagasságba emelte a siklóját. Meglátta a környező tájat, ami a Ryloth legnagyobb holdjának – Mors lakhelyének – halvány fényében fürdött. Lessu körül kisebb-nagyobb falvak és kisvárosok tarkították a durva, sziklás vidéket. Némelyiket védőfal futotta körül, de a java részüket a felszín alá építették. Számtalan helyen a szélnek ellenálló, szívós bokrok zöldelltek, másutt vékony törzsű, rugalmas korbácsfák alkottak kisebb ligeteket. Belkor a szeme sarkából meglátta, hogy tőle jobbra mozog valami. Arrafelé fordította a fedélzeti kamerát, és növelte a nagyítást. A távolban három óriási lylek éppen darabokra tépte egy kisebb faj-társát. A hatalmas, rovarszerű ragadozók fogazott élű ollói és erős csáprágói őrült gyorsasággal mozogtak fel és le. Könyörtelen hatékonysággal gyilkolták meg és szaggatták szét az áldozatukat, amiért Belkor mindig is csodálta ezeket a lényeket. Nem pazarolták sem az idejüket, sem az erejüket. Csak a lényegre összpontosítottak.

Belkor nyugatnak fordult, és onnantól kezdve szemből kapta az erős szelet. Egyik-másik szélroham akkora erővel csapott le rá, hogy majdnem elvesztette az uralmát a gépe felett. A burkolaton por és föld kopogott. Belkor tudta magáról, hogy nem jó pilóta, de elszántan szorongatta a kormányt, és a kompenzátorokra hagyatkozva vezette a gépet a találkozó helyszíne felé. Miután maga mögött hagyta Lessu légterét, leállította a folyamatosan ismétlődő adást. Nem akart semmiféle nyomot hagyni, ezért nem gépelte be a találkozási pont adatait a számítógépbe. Ehelyett a gép koordinátáit figyelve navigált, amelyek folyamatosan változtak, mialatt a légi sikló gyors ütemben falta a kilométereket.

Negyedik fejezet

Belkor mély szurdokok, szikes síkságok és sziklás völgyek felett repült. A táj java részben lakatlan volt, csak egy-két kisebb falut vagy telepet látott, amelyeknek nem sok kapcsolatuk lehetett a külvilággal. A települések között ragadozók és prédaállatok csordái vándoroltak. A Birodalom szempontjából a bolygó nem bírt különösebb jelentőséggel, legfeljebb kényszermunkások forrásaként szolgálhatott, illetve a ryll, a csodás ásvány miatt, amelyet katonai és tudományos célokra egyaránt alkalmaztak. Belkor jobbra elnézve meglátta egy ryll-termelő telep fényeit, és bár szívesen megnézte volna közelebbről is az üzemet, tartotta a nyugati irányt. A céljához közeledve lassított, és folyamatosan figyelte a saját koordinátáit, amelyek már majdnem megegyeztek a célterület koordinátáival.

Végül meglátott egy korbácsfákkal és bokrokkal teli völgyet. A zöld növénytakaróból néhol sötétszürke sziklatömbök emelkedtek ki. A völgy falaiban barlangtorkolatok tátongtak. Belkor biztosra vette, hogy Cham egy ilyen üregben várja. Kétszer körberepülte a völgyet, Cham hajóját keresve, de nem látott semmit. A második körben az infravörös szenzor érzékelt egy gyenge jelzést, ami az egyik barlang felől érkezett.

– Jó estét, Syndulla! – mormolta Belkor, és ereszkedni kezdett. Amikor kiszállt a siklóból, az örökös szél üdvözölte. Hamarosan felbukkant előtte az a twi’lek nő, aki mindig, mindenhová elkísérte Chamet. Isvalnak hívják – gondolta Belkor. A nő egy sűrű bokor mögül lépett ki. Egy durva rántással megfordította az ezredest, és alaposan megmotozta. Az arcán ülő kifejezés legalább olyan ijesztő volt, mint a derekán viselt két sugárvető, illetve a vibro-tőr.

– Várjon egy percet! – kérte Belkor, de a nő nem várt, és a mozdulataiban rejtőző erő nem hagyott kétséget afelől, hogy az ellenállásnak semmi értelme. Elvette Belkor sugárvetőjét, bár az ezredes inkább csak az előírások miatt hordta – eddig kizárólag lőtéren lőtt vele, és csak azért, hogy megszerezze a különféle minősítéseket. Valódi harcban még sosem tüzelt semmiféle fegyverrel.

– Kövessen! – parancsolta aztán a nő. – És ne beszéljen hozzám!

– És mégis, ki maga, hogy… – Isval megpördült, hegyes fogait kivillantva vicsorgott – ezt általában csak twi’lek férfiak csinálták –, és a kezét ökölbe szorítva felcsattant: – Nem volt világos, amit mondtam, birodalmi?! Ne beszéljen hozzám! – Ekkor ismét menetirányba fordult, és az egyik barlang felé vezette Belkort, aki nem óhajtotta viszontlátni azokat a félelmetes fogakat, ezért hallgatott.

Cham a barlang nyílásában állt, és egy vörös fényű lámpát tartott a kezében. Az arcán komor kifejezés honolt. Belkor érezte, hogy a szél vadul beletép a hajába. A gyomra egyre kisebbre húzódott össze az idegességtől. Sosem bízott Chamben, és tudta róla, hogy nem ostoba. És Cham tudta őróla, hogy áruló, hogy ha a Birodalmat nem is, Morst mindenképpen elárulta. De azzal is tisztában volt, hogy ő sokat tud a Szabad Ryloth-ról és a mozgalom akcióiról. Ismert neveket, helyszíneket, időpontokat – bármikor megbéníthatta az ellenállást. És Cham ezt nem akarta megkockáztatni. Viszont ennek a találkozónak a hangulata másmilyennek tűnt, mint az eddigieké.

– Intézzük el itt helyben! – kérte Belkor. – Nincs sok mondanivalóm.

– Nekem viszont sok van – felelte Cham, azzal megfordult, és besétált a barlangba. – Kövessen!

Isval és Cham közé szorulva Belkornak nem maradt más választása. Ösztönös mozdulattal megtapogatta az oldalán függő üres fegyvertokot, mire Isval gúnyosan mordult egyet.

– Tartsd nyitva a szemed! – szólt hátra Cham a nőnek, aki megállt a barlang szájában. Belkor a terroristavezér után sietett, aztán együtt lépdeltek a barlang mélye felé.

– Nem látok, Syndulla! – közölte Belkor, és előrenyújtotta mindkét kezét. A twi’lekek az életük tekintélyes részét a föld alatt töltötték, ezért meglehetősen jól láttak a sötétben. Belkor sebezhetőbbnek érezte magát, mint korábban bármikor. Mind jobban zihált, és dőlt róla a verejték. Cham bekapcsolta a lámpáját, és annak Vörös fényénél Belkor megpillantotta a twi’leket – közvetlenül előtte állt, és az arcába bámult.

– A pokolba! – fakadt ki ingerülten az ezredes.

– Tudja, ezek a barlangok nagyon régiek – mondta higgadtan Cham. – Tele vannak velük a hegyek. A népem ilyen helyekre vonult vissza, hogy ellenállócsoportokat alakítson ki. Ez így megy, ciklusról ciklusra. Az elnyomók változnak, de a barlangok ugyanolyanok maradnak. – Az egyik fal felé fordította a lámpát, és Belkor a megszállók elleni harcra buzdító feliratokat pillantott meg. Némelyik a klónháború idejéből vagy még korábbról származott.

– A twi’lekek legalább annyira utálták a Jediket és a szeparatistákat, mint manapság a Birodalmat – jegyezte meg Belkor.

– Mindenféle-fajta igát utálunk – tette hozzá Cham. A hátuk mögött szélroham bömbölt a barlang bejáratában. Belkor szeretett volna a tárgyra térni, ezért kijelentette: – Nem azért vagyok itt, hogy történelemórán vegyek részt!

– Nem hát – felelte Cham, és valahogy másként beszélt, mint az előző találkozókon. Bátrabban és magabiztosabban. – Azért van itt, hogy megtanuljon egy egészen másfajta leckét!

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Belkor, és remélte, hogy sikerült szenvtelen hangot megütnie. Visszanézett, és arra gondolt hogy a twi’lek nő ott ólálkodik valahol a sötétben, és őt figyeli. Elképzelte, hogy Isval úgy mered rá, ahogyan a ragadozó fürkészi a kiszemelt prédát, és óhatatlanul eszébe jutottak az útközben látott lylekek, amint széttépik a náluk kisebb és gyengébb társukat. Krákogott egyet, és kisöpörte a képet az elméjéből.

Az alagút elágazott, és a bal oldali járatban haladtak tovább. Gyenge, sárga fény derengett fel előttük, és hamarosan beléptek egy többé-kevésbé gömb formájú, kisebbfajta üregbe. A homokos padlójú barlang közepén egyszerű faasztal és két szék állt. Ennyiből állt a teljes berendezés.

– Holo-sakkot fogunk játszani, Syndulla? – érdeklődött Belkor.

– Évek óta sakkozunk egymással, Belkor – válaszolta Cham. – És maga áll vesztésre. Csak még nem ismerte fel. De hamarosan rá fog jönni. Üljön le! Most őszintén fogunk beszélni egymással! Teljesen őszintén!

– Ez nem tűnik bölcs ötletnek – jegyezte meg Belkor. Tréfának szánta, hogy eloszlassa mind erősebb nyugtalanságát. Leült Chammel szemben, és nyelt egyet, mert kiszáradt a torka. A twi’lek mereven bámulta őt, a lekkui szűk ívben lengedeztek. Az ezredesnek nehezére esett a terroristavezér szemébe nézni, és aggodalmasan megkérdezte: – Mondja, fűszert fogyasztott, vagy mi? Attól tartok, hogy maga meg az a nő félreértik a kapcsolatunk jellegét. Nem én dolgozom maguknak. Maguk dolgoznak nekem. Egy-két botlást meg tudok bocsátani, viszont…

Cham ingerült mozdulattal felrántotta a kezét, mire Belkor meglepetten elhallgatott.

– Őszintén fogunk beszélni, azt mondtam az előbb! – morogta Cham. – Én kezdem. Azért jött, hogy közölje velem, hogy Orn Free Taa tíz nap múlva hivatalos látogatásra érkezik a Ryloth-ra.

– Én… – bökte ki Belkor, de gyorsan összeszedte magát, és így folytatta: – Kiváló kémei vannak.

– Jobbak, mint gondolja –– felelte Cham. – Taa egy csillagrombolón érkezik, a Perilousön. – Belkor hátradőlt, letörölte a homlokáról a verejtéket, és igyekezett közönyösnek mutatni magát, de gyanította, hogy ez nem nagyon sikerül.

– És? – kérdezte a vállát megvonva. Cham előrehajolt, megmarkolta az asztal szélét, és megkérdezte: – És én látom magát, Belkor! Maga lát engem?

– Tessék? Én nem… mi van? – dadogta Belkor, és végképp elbizonytalanodott.

– Én mindig láttam magát – közölte Cham. – Egész idő alatt azt hitte, hogy úgy táncolok, ahogy maga fütyül? Azt hitte, játszik velem? Hogy maga milyen naiv! Mint egy gyerek! – Cham tökéletesen magabiztosnak tűnt, vele ellentétben Belkor olyan zavarba jött, mint talán még soha életében. Megpróbált visszavágni, ám semmi sem jutott eszébe, és megpróbálta összekaparni a méltóságát, de ez sem sikerült. Felállt, és kijelentette: – A kapcsolatunknak ezennel vége! Haladéktalanul távozom!

– Nem megy sehová! – förmedt rá Cham. – Üljön le, Belkor Dray! Gyerünk, üljön vissza!

Belkor nyelt egyet, közben érezte, hogy elvörösödik haragjában.

– Miért, mit akar csinálni? – válaszolta éles hangon. – Megöl? Tettem bizonyos lépéseket! Ha történik velem valami…

– Az ügynökei végeznek velem? – vágott közbe Cham. – Hazugság, Belkor! Nincs olyan teremtmény, akiben megbízna annyira, hogy beszélne neki a kettőnk kapcsolatáról. Ó, tudom, vannak emberei, akik magához hűségesek, és nem Morshoz, de; ha beszélne nekik rólunk, többé nem lennének hűségesek, nemigaz? Maga számomra pontosan e miatt a láthatatlan serege miatt érdekes. Nekem is van egy seregem. Mi ketten egész jó párost alkotunk…

– Egy adatkártya – hadarta vékony hangon Belkor. – A halálom esetére. Szerepelnek rajta a maga adatai, több bázisának helye, a támogatóinak leírásai. Ha megöl, ezek az információk eljutnak mindenkihez, akinek tudnia kell magukról.

– Látja, ezt elhiszem, de ettől még nem változik meg semmi – válaszolta mosolyogva Cham. – A hálózatomnak csak egy kis részéről tud. Az a kártya csapást mérne ránk, de korántsem végzetes csapást. – A twi’lek pár pillanatig hallgatott, hogy Belkor feldolgozhassa az eddig elhangzottakat. Az ezredes nem tudta, mihez kezdjen. Nem tudta, hogy mi igaz, és mi nem. – Emellett – folytatta aztán a terroristavezér elkomorodva –, én régóta készen állok arra, hogy meghaljak az elveimért. A fenyegetések nem hatnak rám. De mi a helyzet önnel? Vannak elvei, Belkor? Kész meghalni értük? Készen áll arra, hogy meghaljon a Birodalomért? Itt és most? – Hirtelen felállt, előrántotta a sugárvetőjét, és célba vette vele Belkor homlokát. Belkor pislogott, nyelt egyet, és kibökte: – Nem. – Cham elrakta a fegyvert, leült és kijelentette: – Biztos voltam abban, hogy ez lesz a válasz. Miért akarna meghalni? Maga egy becsvágyó teremtmény, Belkor. Ezért lehet könnyen kiszámítani a reakcióit, és ezért könnyű játszani magával. És mindez azt jelenti, hogy kettőnk közül maga az, akinek van vesztenivalója. Hadd mutassak valamit! – A twi’lek elővett az egyik övzsebéből egy tenyérnyi holo-vetítőt, lerakta az asztalra, és bekapcsolta. Belkor döbbenten figyelt, mialatt a készülék felett az előző találkozókon készült felvételek váltogatták egymást. Hallotta saját magát, amint Chamnek vagy Cham egyik ügynökének beszél különféle szállítmányokról, helyszínekről és időpontokról, vagy éppen egy-egy fűszertermelő telep őreinek létszámáról, járőrök útvonaláról, valamint rengeteg más adatról, amelyeknek kiadásával minden egyes alkalommal árulást követett el. A felvételeket nézve mind jobban előregörnyedt, mintha leeresztett volna. Aztán a tekintetével a kamerát keresve körülnézett, és halkan megkérdezte: – Erről a találkozóról is készül felvétel?

– Természetesen – vallotta be Cham. – A markomban van, Belkor. Mindig is a markomban volt. És most már tudja is. Ez az az őszinteség, amit ígértem magának. De most többet akarok magától, mint valaha akartam. Nem csak információkra van szükségem. Hanem cselekvésre. Együttműködésre.

– Nem lehet – tiltakozott Belkor a fejét rázva. –– Nem fog menni…

– De lehet, és menni fog – jelentette ki eltökélten Cham. – Meg kell tennie!

Belkor próbált ugyan ellenállni, de a lelke mélyén tudta, hogy meg fogja tenni. Mert muszáj. A gondolatai vadul örvénylettek, és nem tudott kitalálni másik megoldást.

– Mondja el, hogy mit vár tőlem! – kérte fojtott hangon.

– Először is mondjon el mindent a Perilousről! – kezdte Cham. – Taa a teljes személyzetével érkezik? Lesznek más előkelőségek is a fedélzeten?

– Én csak Taáról tudok – felelte Belkor. – A személyzete nyilván vele lesz, de senki más fontos személyiség. – Cham elmélyülten tanulmányozta az ezredes arcát, mintha hazugságra utaló jeleket keresett volna, majd megjegyezte: – Arról volt szó, hogy őszintén beszélünk.

– Ez az igazság – válaszolta Belkor. – Csak Taa lesz ott. – Cham egy pillanatra lebiggyesztette a száját, majd közölte: – Hiszek magának. Akkor most figyeljen, elmondom, hogy mit kell tennie! – Cham hátradőlt, és a következő fél órában felvázolta, hogy mit vár el az ezredestől. Belkor egyre inkább hitetlenkedve hallgatta. Mindeddig fogalma sem volt arról, hogy Chamnek ennyi harcos és ennyi hadianyag áll a rendelkezésére. Alábecsülte a twi’leket, és most úgy tűnt, hogy nagy árat fizet ezért a hibájáért. Cham végül befejezte, és megkérdezte: – Minden világos?

Belkor bólintott, és az az érzése támadt, hogy feltétel nélkül megadta magát az ellenségnek.

– Rendben – folytatta Cham. – Akkor továbbra is csak őszintén! Ha a tervünk meghiúsul, leleplezem magát.

– Micsoda? – hördült fel Belkor. – Megmondtam, hogy megteszem azt, amit akar tőlem! De a sikert nem garantálhatom! – Cham örömtelenül mosolyogva felelt: – Nem is akarom. Azt akarom biztosítani, hogy maga mindent megtegyen, amit csak lehet. Nem érjük be félmegoldásokkal, Belkor! Nyakig benne van, ezt ne felejtse! Vagy együtt aratunk sikert, vagy együtt halunk meg, mindketten a magunk módján. Megértette? – Belkor még arra sem tudta rávenni magát, hogy megszólaljon. Csak bólintott egyet.

– Helyes – felelte Cham. – Akkor most tűnjön el innen!

Egymás mellett gyalogoltak a kijárat felé, mígnem meglátták a barlang torkolatában őrködő Isvalt. Belkornak eszébe jutott valami, és Cham felé fordulva megkérdezte: – És mi lett volna, ha nem egyeztem volna bele? Megölt volna? Vagy a nőre bízta volna?

– Én intéztem volna el – felelte habozás nélkül Cham. – Ezért találkoztunk éppen itt. Ebben a barlangban már történt egy s más. Ide nem járnak dögevő állatok, és a száraz levegőben a holttestek hamar kiszikkadnak. Csak itt hagytam volna a holttestét, nem kellett volna azzal bajlódnom, hogy eltemessem. Soha senki nem találta volna meg. – Belkor a mögöttük lévő sötétségbe bámult, egy pillanatra elképzelte a barlangot, mint a sírját, aztán ismét a twi’lekre pillantott. – De nem így történt – mondta Cham –, mert maga okos ember. És most mondok még valamit, ami fontos. Figyel? – Belkor bólogatott. – Abban a pillanatban, hogy kiteszi innen a lábát, el fog kezdeni gondolkodni – magyarázott Cham. – Elkezd azon töprengeni, hogy hogyan mászhatna ki ebből a gödörből, és hogyan buktathatna meg engem. De nem fog menni. Mindenütt vannak ügynökeim, Belkor. Ezért tudok Taa látogatásáról is. Az a sok információ, amit magától kaptam a múltban? Már mindegyikről tudtam. Csak azt akartam, hogy elmondja nekem, hogy felvételeket készítsek magáról, és zsebre vágjam önt, hogy amikor szükségem lesz magára, előkaphassam, és felhasználhassam. Hát most felhasználom. Ha szökni próbál, ha megpróbál feladni engem, abban a pillanatban tudni fogok róla. És akkor elintézem, hogy mindenki tudomást szerezzen a maga kis titkos dolgairól.

– Maga követte el azokat a bűncselekményeket, nem én! – vágott vissza Belkor, de amint kimondta, ő is ostobaságnak érezte ezeket a szavakat.

– Így van, de maga meg elősegítette a végrehajtásukat – válaszolta Cham. – Birodalmiak haltak meg, Belkor! Sok-sok birodalmi. Ezért magát is felelősség terheli, és akárhogy csűri-csavarja a szót, a Birodalom nem fog megbocsátani, sem felejteni. Szóval, amikor kisétál innen, és eluralkodik magán a bizonytalanság, jusson eszébe, hogy csak rám számíthat! Ha elárul engem, nem várja más, csak a ronda halál és a családjára hulló szégyen. Viszont… amennyiben megteszi azt, amit kértem, mindketten jól járunk. Taa meghal, Mors kegyvesztett lesz, és el tudjuk intézni, hogy maga hősnek tűnjön. Belkor Dray moff. Jól hangzik, nem?

– De továbbra is a markában leszek – jegyezte meg Belkor.

– Az biztos, de élni fog. És moff lesz. Ez sokkal jobb, mint a másik lehetőség… – Belkor erre már nem mondott semmit. – Viszlát, Belkor! – búcsúzott Cham. – Kezdjen el intézkedni! Hamarosan jelentkezem. Á, és üdvözlöm az ellenállók soraiban! – Belkor kibotladozott a barlangból – úgy haladt el Isval mellett, hogy nem is látta –, és visszatért a siklójához. Amint beült a gépbe, pár pillanatig mozdulatlanul üldögélt, aztán kirobbant. Az öklével verte a műszerfalat, és hörögve ordította: – A pokolba! A pokolba az egésszel! A pokolba az egésszel! – Csak akkor hagyta abba, amikor észrevette, hogy vérzik a keze. A fájdalom segített neki, hogy összeszedje magát. A hasának nyomta vérző kezét, begyújtotta a hajtóművet, és kábulatba esve indult Lessu felé. Félúton járt, amikor felmerültek a fejében azok a gondolatok, amelyeket Cham megjósolt. Újra és újra elemezte a helyzetet, és megvizsgálta minden szempontból, ami eszébe jutott. Azt leszámítva, hogy együttműködik Chammel, vagy feladja magát, csupán egyetlen lehetőséget látott: elmenekül a Galaxis egyik mindentől távol eső világára, és bujkálással tölti az élete hátralévő részét. Ebben az esetben Cham nyilván leleplezte volna őt, ám addigra már messze járt volna. De mire meglátta a távolban Lessu fényeit, elvetette az ötletet.

Nem akart elmenekülni. És mindig is hajlandó volt arra, hogy alkut kössön. Szóval, Cham a markába kaparintotta őt. Ezzel meg tudott birkózni, és úgy érezte, Chammel is elbír. Gyanította, hogy nekik kettejüknek akkor is szükségük lesz egymásra, amikor ő már moffként fogja szolgálni a Birodalmat. És ehhez az egészhez csak egy twi’lek szenátor halála kellett. Belkor biztosra vette, hogy ezzel is képes lesz együtt élni.

Cham és Isval egymás mellett állva nézett az ezredes távolodó siklója után.

– Említette Vadert vagy a Császárt? – kérdezte Isval, amikor a gépet elnyelte a sötétség.

– Nem – felelte Cham. – Sikerült kibillentenem a lelki egyensúlyából. Teljesen összezavarodott. Elszólta volna magát, vagy láttam volna az arcán. Nem tud róla.

– Akkor a hír igaz – állapította meg Isval, és mélyet lélegzett. – Vader és Palpatine elkíséri ide Taát.

Cham bólogatott, de rögtön kijelentette: – Ettől még lehet csapda. De lehet, hogy Belkort nem avatták be. Lehet, hogy gyanakodnak rá.

– Nem – tiltakozott Isval –, óvatosak voltunk, és ő is az volt. És Mors egy idióta. Évek óta odafent lebzsel azon a holdon, és hagyja, hogy Belkor vezényelje a zenekart, és minden kanyarban gyengítse őt. Nem, csupán nem mondták el sem a moffnak, sem az ezredesnek, hogy Vader és a Császár ide jön. Le fogják váltani Morst, méghozzá látványosan. Valószínűleg hoznak magukkal egy-két rohamosztagos egységet is. Az ő szemszögükből nézve rég ki kellett volna osztani itt néhány nagy pofont.

– Igen, azt hiszem, igazad van – dörmögte bólogatva Cham.

– Akkor… belevágunk? – kérdezte Isval, és szinte toporzékolt türelmetlenségében.

– Belevágunk – felelte megfontoltan Cham. – És szegény Belkor! Amikor megtudja, hogy valójában mire vállalkozott…

– Nehogy megsajnáld! – horkant fel megvetően Isval. – Az egy rohadék, Cham! Egy birodalmi rohadék! Ne érzelgősködj! Őt ne sajnáld! Egyiket sem! Soha, egyik birodalmit sem! – A heves kitörés nem lepte meg Chamet, mivel sejtette, hogy Isval min ment keresztül fiatalkorában.

– Ez nem érzelgősség – mondta a fejét csóválva. – Hanem alapelv. Azok nélkül mi lenne belőlem?

– Győztes, legalábbis remélem – felelte Isval, és mert vissza akart térni az előző témához, lehiggadva megkérdezte: – Szóval, mi legyen?

– Mindent előkészítünk – válaszolta Cham –, szó szerint mindent. Ez az az alkalom, amire vártunk. Mozgósítunk mindenkit, felkészítjük az összes fegyvert és az összes gépet. Ismerjük a birodalmi járőrök mozgását, úgyhogy módunkban áll a helyére juttatni a felszerelést. Rajta, nézzük meg, hogy csakugyan olyan jók vagyunk-e, mint amilyennek hisszük magunkat!

– Azok vagyunk – állította Isval. – Vedd úgy, hogy minden el van intézve! De figyelj csak, én egy-két napra visszamegyek Lessuba. El kell intéznem pár dolgot. – Cham szembefordult a társával. Általában a harcost látta Isvalban, ritkán vette észre, hogy milyen szép nő. De most, a holdak halvány fényében ugyanolyan sebezhetőnek látta, mint azon a napon, amelyiken megismerte. És ugyanolyan gyönyörűnek is. Mindig igyekezett elnyomni az Isval iránti érzéseit, mert azok olyan bonyodalomhoz vezettek volna, amit nem engedhetett meg magának.

– Mi vár Lessuban? – érdeklődött a homlokát ráncolva.

– Személyes ügyek – válaszolta közönyösen Isval. – Rendben?

Cham jobbnak látta, ha nem faggatózik. Nem is volt joga hozzá.

– Részemről rendben – dörmögte –, csak vigyázz magadra!

– Mindig vigyázok magamra – felelte a nő.

– Az már biztos – válaszolta Cham, és elmosolyodott.

Isval egy apró szobát bérelt Lessu egyik szegénynegyedében, egy felszín alatti lakókomplexumban. A vékony falak minden hangot átengedtek – az egyik szomszédos helyiségben ordibáltak, a másikban visítva röhögött valaki. A szellőztetőrendszer nyílásaiból ételszag áradt. Isval rájött, hogy éhes, de nem ételre vágyott. Amikor nemrégiben meglátta Drayt – a tökéletesre fésült haját, a tökéletesen sima, élre vasalt ruháit, az elviselhetetlenül önelégült arcát –, egyből forrni kezdett a vére. Már napok óta érezte, hogy közeleg valami, ami olyan, mint a Ryloth homokviharai: egy darabig alig észrevehetően kavarog a láthatáron, aztán meglódul, és iszonyatos erővel lecsap. Isval azt mondta Chamnek, hogy két napot fog Lessuban tölteni, de biztosan tudta, hogy egy is elég lesz. Túl erős volt a késztetés, a nyomás, az izgatottság. Képtelen lett volna két napig várni. Ezen az estén meg kellett tennie. Muszáj volt. Tudta, hogy ha nem teszi meg, annyira dühös és hanyag lesz, hogy Cham esetleg nem veszi semmi hasznát. Ki kellett adnia magából a feszültséget. Tudta, hogy mások milyennek látják, a járkálása, a robbanékonysága, az örökös nyughatatlansága miatt. A rabszolgaság miatt lett ilyen. Ha szörnyeteggé vált, akkor a Birodalom csinált belőle szörnyeteget.

Belenézett a falra függesztett apró tükörbe. Felvett egy fejéket, amelyről tudta, hogy sokaknak tetszik, és kifestette magát úgy, hogy kihangsúlyozza kiugró pofacsontját, mélyen ülő szemét és telt ajkát. Ezt az maszkot szokta viselni, amikor vadászatra indult. De nem is, nem maszkot viselt. Ez is ő volt, de a szörnyeteg énje. A bőre halványkék árnyalata a tiszta tavak vizének színére emlékeztetett. Milyen gyakran hallotta ezeket a szavakat holmi birodalmi szájából? Túl gyakran. Azt hitték, hogy ha kedvesek, ha szép szavakba csomagolják az elnyomást, akkor valahogy adnak neki választási lehetőséget. De sosem adtak. Saját maguknak is hazudtak arról, hogy elvették tőle, és hogy ő miért kénytelen odaadni. Sosem volt választási lehetősége, egészen addig, amíg megfojtotta azt a tizedest a fejékével, és az ellenállókhoz menekült. De a sebeket magával vitte. Mindig is magával hordozta a sérüléseit, nem a bőrén, hanem a lelkében, és feltépte őket, amikor azt akarta, hogy valami emlékeztesse a fájdalomra, vagy fel akarta szítani magában a haragot. A rabszolgaság és a megaláztatás megtörte. Tudta, hogy sosem lesz már képes összerakni magát, hogy soha több nem lesz ép lelkű teremtmény, de nem érdekelte. A törés miatt szúróssá vált, és most felhasználta az éleket és a hegyeket, hogy megsebesítse őket. Rabszolgát csináltak belőle, egy megvásárolható tárgyat, de később megszökött tőlük, aztán átalakította magát. Addig formálta-kalapálta a lelkét, amíg új lény lett belőle: harcos. És gyilkos.

Cham Syndulla befogadta őt, helyet adott neki, és ő szerette ezért a férfit. Cham egy ügyért harcolt, de ő nem. Ő arra használta a mozgalmat, hogy levezethesse valahogyan a birodalmiak elleni haragját. Mialatt összekapcsolta a nyakláncát, próbaképpen elmosolyodott, és úgy találta, hogy bár hegyesre csiszoltatta a szemfogait, a mosolya kedves és megnyerő. Testhez tapadó nadrágot, illetve blúzt vett fel – az utóbbi szabadon hagyta karcsú derekát. Egyszerű, rövid köpenyt terített a vállára, abban a tudatban, hogy járás közben ki fogja hangsúlyozni a teste íveit és hajlatait. A nadrágja hátsó részéhez erősített tokba apró lézerpisztolyt dugott, és a bal lábszára belső oldalához szíjazott egy vibro-tőrt. Egy pillanatig tétovázott, és azon töprengett, amit Cham mondott az elvekről. Tudta, hogy a férfinak nem tetszene az, amire most készült – amit már tucatnyi alkalommal megtett –, és nem csak a nagy kockázat miatt, hanem elvi okokból sem. Elvek… Isvalt nem érdekelték az elvek.

– A győzelemért megtesszük azt, amit meg kell tennünk – mondta többször a férfinak. – De ezek rohadékok, Cham, és megérdemlik azt, amit kapnak! – Aztán azon találta magát, hogy csak félig-meddig hiszi el a saját szavait – Cham nyilván nagyobb befolyást gyakorolt rá, mint gondolta –, de a fele is elég volt ahhoz, hogy cselekedjen. Isval elhagyta a szobáját, és nekivágott a lépcsőnek. Menet közben elhaladt egy a falnak roskadva alvó részeg alak mellett, és röviddel ezután kilépett az utcára. A főút ingerei egyszerre megrohanták: a járművek dübörgése, a járókelők lármája, a sülő ételek szaga, a fűszerpipák illata, valamint a jellegzetes ryloth-i éjszaka édeskés, száraz szaga. A szél a testéhez tapasztotta a köpenyét, és érezte magán a tekinteteket, de nem törődött velük. A karját felemelve intett egy taxinak, és az alakjának köszönhetően a sofőr azonnal odaszáguldott hozzá. Isval megkérte a férfit, hogy vigye el az Oktogonra. Az Oktogont, a város egyik legnagyobb terét mind a nyolc oldalán kocsmák és klubok határolták, amelyekbe elsősorban birodalmiak és örömlányok jártak. Isval még sosem portyázott azon a helyen. A város alapjául szolgáló kőoszlop fele magasságánál lévő tér legalsó szintje harminc méterrel az utcaszint alatt terült el. A falakban lépcsőkkel összekötött, fáklyákkal megvilágított folyosók és alagutak rejtőztek, amelyek áttekinthetetlen, sötét és undorító útvesztőt alkottak. A járatok mentén félhomályos lebujok sorakoztak, amelyek bűnös élvezetekkel várták a vendégeket.

Birodalmi járművek és mosolygó birodalmi tisztek jöttek-mentek folyamatosan a folyosókon, hogy eljussanak az Oktogon különböző szintjeire. Mindenütt lobogó zászlók, fényreklámok és fizetett kikiáltók hirdették ezt vagy azt a szórakozóhelyet. Isval a taxi ablakából nézte őket, és valamennyiüket gyűlölte.

– A hetes szintre, kérem! – szólt előre, és néhány másodperc múlva a sofőr megállította a járművet a hetes szinten, ami lentről számítva a második volt. A taxi ajtaja kinyílt, és a szagok megcsapták Isval orrát. A füst, az illatszerek és a fűszer szagának keveréke az előző életére emlékeztette. Az alsó szint felől vad röhögés és zene hallatszott. Miközben Isval kiszállt, észrevette, hogy egy szürke egyenruhás, idősebb, pocakos tiszt a szemét tágra nyitva figyeli őt. A férfi felvonta a szemöldökét, és sejtelmesen mosolygott, de Isval nem törődött vele, egyszerűen csak elfordult, és elindult egy közeli lépcső felé.

– Dögölj meg! – kiáltott utána a tiszt. Az útvesztő tele volt sötét sarkokkal, rejtett zugokkal, keskeny alagutakkal és zsákutcákkal. Részegek, fűszerfogyasztók és örömlányok őgyelegtek itt-ott, Lessu társadalmának számkivetettjei. Mialatt Isval lejjebb ereszkedett, egyre bűnösebb világ vette körül. A fényreklámok mind szemléletesebben ábrázolták az itteni intézmények által kínált szórakozási lehetőségeket. Isval az egyes szinten töltötte a fiatalkorát, amit úgy neveztek: a Lyuk. És most a Lyukban akart vadászni. A száját műmosolyra húzva, a tekintélyes gyakorlatára támaszkodva tért ki a részeg vagy bódult birodalmiak elől. Az egyikük elkapta a karját, és nem akarta elengedni, mire gyorsan lágyékon rúgta a fickót, és otthagyta egy sikátorban. A fentről hallatszó röhögés arra emlékeztette, hogy vigyáznia kell, mert bármikor megláthatják. Mire leért a legalsó szintre, dőlt róla a verejték, és az egyes szint bűze iszonyatos emlékeket csalt elő az agya mélyéről. Jól emlékezett a megaláztatásokra, az éhségre, a verésekre, a szüntelen szenvedésre. A levegőben bűzös füstfelhők szállongtak. Errefelé kevés fáklya akadt, a reklámok vagy nem működtek, vagy csak gyenge fényt adtak. Emberek, twi’lekek és másfajta teremtmények járkáltak a sötét, fojtogatóan bűzös füstben, akik annyira szégyellték magukat bűnös vágyaik miatt, hogy csak ebben a majdnem teljes sötétségben adták át magukat nekik. Isval nesztelenül és szinte láthatatlanul mozgott köztük, akár egy szellem, miközben megfelelő helyszínt és célpontot keresett. Hamarosan mindkettőt megtalálta. Egy mély falfülkében állt egy ócska kocsma közelében, onnan figyelt egy hadnagyot, aki egy vézna, fiatal twi’lek lányba karolva lépett ki a lebuj ajtaján.

A lány legfeljebb húsz nyarat láthatott, és a ruhája szinte semmit sem takart el a testéből. A verejtékes homlokú, izgatott tiszt folyamatosan tapogatta a szerencsétlent, mialatt lassan sétáltak a folyosón. Hirtelen közelebb hajolt a lányhoz, és belesúgott valami a fülébe, mire a lány elmosolyodott. Isval jól ismerte ezt a fajta kényszeredett mosolyt, ő maga is rengetegszer alkalmazta. Megvetően és egyre haragosabban figyelte a tisztet. Még csak hadnagy volt, valószínűleg nemrég érkezett a Magból, és mert szürke egyenruhát, illetve fegyvert viselt, azt képzelte, hogy joga van a Ryloth kincseihez és asszonyaihoz. Isval összeszedte magát, és kilépett a falfülkéből. A hirtelen felbukkanásával megtorpanásra késztette a tisztet és a lányt. A férfi előbb meglepetten pislogott, majd tetőtől talpig végigmérte Isvalt, elvigyorodott, és megszólalt: – Mi van, szépségem? Volna kedved csatlakozni hozzánk? – Isval közelebb lépett, közben a jobbjával a háta mögé nyúlt. Amikor már közvetlenül a férfi előtt állt, előhúzta a fegyverét, és a markolattal szájon vágta a tisztet. A hadnagy fogakat és vért köpött a kövezetre, és nyöszörögve összeroskadt. A lány meglepetten felkiáltott, és gyorsan körülnézett, hogy merre menekülhetne.

– Ne! Maradj itt! Segíts nekem! – szólt rá Isval. Lefegyverezte a hadnagyot, majd a hóna alá nyúlt, és bevonszolta a sötét falfülkébe. A lány nem segített, de tétova léptekkel követte őket. – Mi a neved? -- kérdezte Isval, és felegyenesedett a tiszt mellől. A lány pislogott, és nem felelt. – Nem foglak bántani – ígérte Isval. A hadnagy felnyögött, a keze megrándult, mire Isval gyorsan rálépett. Érezte, hogy valami ropog a talpa alatt, és a tiszt ismét nyöszörgött.

– Ryiin… – suttogta a lány alig hallhatóan, és félve pillantott hol a tisztre, hol lsvalra. – Te most… kirabolsz minket?

– Te és ez! – felelte Isval, és belerúgott a tisztbe. – Nem vagytok mi, akármit mondott is neked ez a rohadék!

– Én nem… tessék? – hebegte Ryiin.

– Nevezd meg a klánodat! – szólította fel határozottan Isval. Ryiin szégyenkezve elfordult, és hallgatott. – Szóval, nem tartozol egyik klánhoz sem – állapította meg bólogatva Isval. Nem most találkozott először ilyen esettel. – Figyelj rám, Ryiin! Régen én is ott voltam, ahol most te. Három évet éltem a Lyukban, mielőtt megszöktem.

– Megszöktél? – kérdezte színtelen hangon Ryiin. – Innen nem lehet megszökni!

– De igenis lehet, ha akarod! – válaszolta határozottan Isval.

– Hogyan? – kérdezte a lány, és az idősebb nőre nézett.

– Gyere velem! – felelte Isval. – Kiviszlek innen. Van egy lakásom, ahol lakhatsz egy darabig. Ahol újrakezdheted. Távol ettől a… ettől a helytől. Tudom, tudom! Nem bízol bennem. Miért is tennéd? De igazat mondok, és tényleg kiviszlek innen, ha akarod. – Ryiin tett egy lépést hátra, mintha fenyegetést hallott volna, nem pedig ajánlatot. Isval nem lepődött meg. Az Oktogon lányai hírből sem ismerték a reményt és a bizalmat.

– Nem tehetem – suttogta Ryiin.

– De igen, megteheted! – jelentette ki Isval. – És meg is kell tenned! Nézz rám! Nézz csak rám! Segítek neked!

– Utánam jönnek – mondta halkan Ryiin, és megrázta a fejét. Isval nem akart hazudni.

– Igen, az megeshet – felelte elkomorodva. – De valószínűleg nem teszik meg. Még a teljes nevedet sem ismerik. És ha egyszer leléptél, akkor leléptél. És ha akarod, soha többé nem jössz vissza ide.

– De… nem tehetem – tiltakozott erőtlenül a lány. A hadnagy nyöszörögni kezdett. Isval lenézett, és elővette a vibro-tőrét. – Mit akarsz azzal? – kérdezte rémülten Ryiin.

– Azt, amit az összessel meg kéne tenni – morogta Isval, és fél térdre ereszkedett.

– Ne! Ne csináld! – hadarta Ryiin, azzal közelebb lépett, letérdelt Isval mellé, és könyörögve nézett rá. Finoman rátette az ujjait Isval csuklójára, és folytatta: – Ne csináld, jó? Veled megyek, de ezt ne csináld!

– Nem akarom, hogy azért gyere velem, hogy megmentsd őt! – csattant fel Isval. – Azt akarom, hogy azért gyere velem, hogy megmentsd saját magadat! Ki neked ez az alak?

– Senki – felelte Ryiin, közben lepillantott a hadnagyra, majd ismét Isvalra nézve hozzátette: – Senkim, de… nem csinált nekem semmi rosszat.

– Még nem! – vágta rá Isval. – És a Birodalom katonája! Ez azt jelenti, hogy máris csinált valamit, ami mindannyiunk számára rossz.

– Tudom – válaszolta Ryiin –, de akkor se! Rendben? Csak ne tedd meg! Veled megyek. Szeretnék veled menni. Csak… félek. – Hirtelen mindketten elhallgattak, mert hangosan beszélgető és röhögő, sötét alakok vonultak el a falfülke előtt. Isval a biztonság kedvéért várt még fél percet, aztán halkan megszólalt: – Akkor ez a fickó mostantól az adósod. Neked köszönheti az életét. – Felegyenesedett, fejbe rúgta a férfit, aki ettől teljesen elernyedt, és folytatta: – Gyerünk! Nem mehetsz vissza a holmidért!

– Nincs semmim, amiért visszamehetnék – vallotta be Ryiin. Isval kézen fogta a lányt, kihúzta a falfülkéből, és nekivágott vele a folyosóknak. Részegek, kábítószeresek és különféle vészjósló alakok között tartottak felfelé, egyre csak felfelé, és mire elérték a legfelső szintet, Isvalnak olyan jó kedve lett, amilyet hónapok óta nem érzett. Tudta, hogy az érzés nem tart sokáig, de élvezni akarta, ameddig lehet. Eltűnődött azon, hogy Cham mit szólna ahhoz, amit tett, amit meg kellett tennie. Gyanította, hogy a férfi nem értené meg őt. Cham állandóan elvekről prédikált, de csak azok gondolkodtak elvek mentén, akik még sosem ereszkedtek le az Oktogon egyes szintjére. Isval ismerte az igazságot, és sejtette, hogy talán Ryiin is. A valódi világ és az alapelvek nem igazán illettek össze. Amikor verejtékezve és lihegve felértek az Oktogon felső szintjére, belevetették magukat a tömegbe. Ryiin csodálkozva nézelődött, s hangosan szuszogva szívta magába az éjszaka illatát és szagát.

– Mikor jártál utoljára idekint? – kérdezte Isval.

– Hetek óta nem hagytam el a Lyukat – felelte a lány.

– Még most is benne vagy? – kérdezte Isval. Az előző alkalommal ez volt az a határ, ahonnan az a másik lány visszafordult. Ritkán ugyan, de ez is megesett.

– Benne – vágta rá Ryiin.

– Sose menj vissza! – figyelmeztette Isval. – Most pedig elviszlek az új otthonodba. – Siklótaxival utaztak a lakótömbhöz. Isval levezette a lányt a lépcsőn – a részeg alak még ekkor is ott feküdt –, és beléptek a szobába. – Nem valami nagy – mondta Isval, és körbemutatott –, de biztonságos, és a tiéd.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte meglepetten Ryiin. – Te nem maradsz itt? Ez nem a te lakásod?

– Most már a tiéd. Egész évre ki van fizetve.

– Egész évre?

– Van étel a tárolóban – sorolta tovább Isval –, és pár száz kredit a mélyhűtőben. Elég lesz addig, amíg találsz magadnak munkát. – Ryiin azonban továbbra is bizonytalanul nézelődött. Odalépett a székhez, leereszkedett rá, és a szemét elárasztották a könnyek. Isval levette a fejékét, a kihívó öltözetet, és visszavette magára a megszokott ingét, nadrágját, végül a derekára csatolta a fegyverövét. Ryiin végignézte mindezt, végül megkérdezte: – Nem értem ezt az egészet… Mi vagy te? Miért csinálod ezt?

– Már megmondtam – felelte Isval, és belenézett az apró tükörbe. Elővett egy kendőt, megnedvesítette, és letörölte az arcáról a festéket. – Régen én is az voltam, ami te vagy. Ami voltál. Csupán segíteni akarok. Bárcsak nekem is segített volna valaki…

– Jó, jó, de miért engem választottál? – kérdezte a lány. – Én egy senki vagyok!

– Nem az vagy! Ezt azonnal hagyd abba! – csattant fel Isval. – És… véletlenül választottalak éppen téged. Egy birodalmi tiszttel voltál, és senki más nem járt a környéken.

– Szóval… te rájuk vadászol? Birodalmiakat ölsz? Miért?

Isval komor pillantást vetett a lányra, és a válla felett szólt vissza: – Tényleg nem tudod? – Ryiin lesütötte a szemét, és megszeppenve suttogta: – És már… és máskor is csináltad már? Öltél már birodalmiakat? – Isval megint ránézett, és felmordult: – Tényleg nem tudod? – Ryiin erre nem mondott semmit, csak jól láthatóan megrázkódott. – Van egy barátom – mondta jóval barátságosabban Isval –, szeretné megmenteni az egész bolygót. De az… túl sok nekem. Túl nagy falat. Én csak néhány teremtményt akarok megmenteni. Például téged. – Ryiin végre elmosolyodott. Isval köhécselt egyet, és gyorsan összeszedte a holmiját. – Vigyázz magadra, Ryiin! – búcsúzott aztán. – Valószínűleg nem fogok visszajönni, hogy meglátogassalak. Nem szoktam. Túl veszélyes lenne mindkettőnk számára.

– Nem szoktál? – kérdezte Ryiin. – Más lányokkal is megtetted már ezt?

– Igen – felelte kurtán Isval.

– Szóval, másokat is megmentettél már. Megkérdezhetem, hogy mennyit?

– Néhányat. Nem érdekes…

– És mindannyiszor… – kezdte Ryiin, és nem bírta folytatni. Megöltél valakit? – fejezte be Isval gondolatban a mondatot.

– Most elmegyek – jelentette ki határozottan.

– Várj, még a nevedet sem tudom! – hadarta riadtan a lány.

– Azt nem is kell tudnod – válaszolta Isval. – Viszlát, Ryiin!

– Hát… köszönöm – felelte Ryiin. – Nagyon köszönöm! Nem csupán azt, hogy megmentettél, hanem azt is, hogy nem tetted meg. – Isval megállt az ajtóban, de nem fordult meg, csak a válla felett szólt vissza: – Miért olyan fontos ez neked? – Ryiin a tekintetét a padlóra szegezve válaszolt: – Nem is tudom… csak… egyszer be kell fejezni, nem? Be kell fejezni… az erőszakot. A gyilkolást. Valakinek be kell fejeznie, máskülönben sosem lesz vége. Nem igaz? Lehet, hogy én is megmentettelek téged… – tette hozzá, és bátortalanul felnevetett. Isval lenézett a kezére, és nem felelt. – Mi a baj? – kérdezte Ryiin. – Valami rosszat mondtam? Ne haragudj!

– Nem mondtál semmi rosszat – nyugtatta meg Isval. – Alighanem arról van szó, hogy nem töltöttél sok időt a Lyukban. Sok szerencsét, Ryiin! Ne menj vissza, rendben?

– Ennyi? – kérdezte a lány.

– Ennyi – válaszolta Isval, azzal kilépett a folyosóra, maga mögött hagyva az ócska szobát, és egy újabb lányt, akiről ő tépte le a láncokat. A korábban megmentett teremtések közül néhányan visszasodródtak oda, ahol voltak, de a legtöbben nem. Nem egykönnyen boldogultak az új életükben, de legalább nem rabszolgaként éltek. Isval intett egy taxinak, és mialatt a jármű közeledett felé, Ryiin szavai derengtek fel ismét az elméjében: Egyszer be kell fejezni, nem? Isval nem tudta, hogy hogyan lehetne befejezni. Hogy ő maga – hogyan tudna leállni. Szólt a sofőrnek, hogy vigye az Oktogonra, a kettes szintre.

– Maga nem tűnik oda valónak, hölgyem – jegyezte meg a férfi.

– Tudnék mesélni… – mormolta Isval. Miután kiszállt a taxiból, elindult lefelé, a még sűrűbb sötétségbe. Hamar megtalálta a falfülkét. A birodalmi tiszt még ekkor is ott feküdt, félig eszméletlenül. A keze eltört, az arcán lila zúzódás sötétlett. A szája alatt kisebbfajta vér-és nyáltócsa terült el. Isval elővette a vibro-tőrét, és a férfi nyakához tette. A hadnagy lassan, nagy nehezen kinyitotta a szemét, de aligha láthatott sok mindent.

– Ne… – mormolta elhaló hangon. Isval majdnem egy percig mozdulatlanul és szótlanul meredt a férfi fájdalomtól elhomályosult szemébe, aztán odébb mozdította a tőrét.

– Ma este Ryiin mentette meg az életedet – mondta halkan. – Ezt jól vésd az eszedbe, mert ha valaha üldözőbe veszed, visszajövök, és elkaplak! Hallod? Hallottad, amit mondtam? – A férfi felnyögött, és kipréselt magából egy igent. Isval elrakta a tőrt, és tovább beszélt: – Azt megígértem, hogy életben hagylak. De tartozol nekem… rengeteg fájdalommal. – Felegyenesedett, kétszer oldalba rúgta a férfit, és hallotta, hogy a bordák ropogva törnek szét. A hadnagy felhördült kínjában. Isval ekkor fél lábbal átlépett felette, a bal kezével torkon ragadta, és újra meg újra belevágott a jobb öklével az arcába. Amikor a férfi olyan ernyedtté vált, mint egy rongybaba, ledobta a kövezetre, és erősen zihálva állt felette. Lenézett a saját kezére, és azt látta, hogy tele van sebekkel – akárcsak a lelke. Tisztában volt azzal, hogy annak idején összetörték őt. És azt is, hogy soha nem fog leállni. Ha rajta múlik, soha.

Amikor kilépett a falfülkéből, és elindult a legközelebbi lépcső felé, többen felfigyeltek rá. Mire felért a következő szintre, kiáltásokat hallott lentről. Azonnal tudta, hogy felületesen intézte az ügyet: nem tüntette el a nyomait, és nem gondolta végig, hogy hogyan fog távozni. Ugyanakkor az Oktogonnál mindennaposnak számított az, hogy összevernek valakit, ráadásul őt a megjelenése alapján egyszerű twi’lek rabszolgának hitte mindenki. Hamarosan már három szinttel feljebb járt, és továbbra sem hallott arra utaló zajokat, hogy valaki üldözőbe vette-e. Mire beült egy taxiba, az az ellenállhatatlan erejű késztetés elmúlt. Ismét képes volt tisztán gondolkodni, és máris a támadás előkészületein töprengett. Cham bonyolult és veszélyes tervet készített. De a rendkívüli merészsége miatt Isvalnak így is tetszett. Kilenc napjuk maradt arra, hogy mindent előkészítsenek.

Ötödik fejezet

Cham fel-alá járkált a zsúfolt hangár repedezett kövezetén. Hirtelen eszébe jutott, hogy nagyjából úgy viselkedik, mint Isval, és elmosolyodott. Már csak morgolódnia kellene, és teljessé válna a hasonlóság… A Ryloth harmadik holdján lévő föld alatti bázison lázas munka folyt. A tágas csarnokban droid csillaghajókat, berendezéseket és fegyvereket lehetett látni mindenfelé. Több tucat twi’lek mérnök, gépész és műszerész, valamint szerviz-droidok vizsgálgatták, szerelgették a gépeket. Alkatrészek és szerszámok hevertek mindenfelé, a szerelők fel-felkapták azt, amire éppen szükségük volt, hogy aztán más-valahol egyszerűen ledobják. Mindenki a munkájára összpontosított, senki sem nézett fel a parancsnokra. Cham és az ügynökei évek óta vették, lopták és építették a hajókat, illetve a fegyvereket.

Ezen idő alatt megtöltötték a Ryloth-on és a holdjain lévő lerakatokat, a kézifegyvereket rejtő ruhásszekrényektől kezdve egészen a tri-vadászokkal és keselyű-droidokkal teli hangárokig. Tekintélyes sereget építettek fel a birodalmiak orra előtt, Belkor Dray kikényszerített támogatásával. Az évek folyamán a mérnökök – különösen Kallon, aki igazi lángész módjára csodákat tett a mesterséges intelligenciával – rájöttek, hogy hogyan programozhatják át a droid vadászgépeket úgy, hogy vezérlőközpont nélkül is működjenek. A személyzettel repülő hajók ellen nem sokat értek, de nem is ilyen célra akarták bevetni őket. Cham gondolatban végigment a terv lépésein. Noha az elszántsága megmaradt, bőven akadtak még kételyei. Mindent egy lapra tett fel, az összes harcosát és az összes eszközét. Nem bánta volna, ha mindent elveszít, ha cserébe sikerül megölni Vadert és a Császárt. Biztosra vette, hogy ebben az esetben lázadások törnek ki mindenütt a Galaxisban, és abban a zűrzavarban sikerül szabaddá tenni a Rylotht. Máskülönben…

Cham nem akart másik lehetőségeken gondolkodni. A szabad Ryloth – ezt akarta. Ez volt a célja. És ha ennek érdekében meg kellett dönteni a Birodalmat, hát erre is készen állt. A fülcsatornájába ültetett apró adóvevő halkan csengett, aztán Isval jelentkezett. A nő is ugyanilyen készüléket viselt a fülében, ami lehetővé tette kettejük számára, hogy akár halkan suttogva is beszélhessenek. A mozgalom műszerészei kialakítottak egy kommunikációs alhálózatot. A hívásokat régi, klónháborús műholdak továbbították, amelyek a többi háborús eredetű törmelék és szemét között keringtek a Ryloth körül. Ez a rendszer teljesen zárt, biztonságos hálózatot adott a mozgalomnak, és rajta keresztül a harcosok elérték egymást a bolygón, de még a legtávolabbi holdakon is.

– Idelent minden kész – jelentette Isval. – Mind a három csapat megkapta az eligazítást.

Cham a fogait kétszer összecsattintva aktiválta az implantátumát, és megkérdezte: – Te a csalicsapatban vagy, ugye? – A nő habozás nélkül válaszolt: – Nem, én vezetem az egyest. Nekem kell vezetnem.

– Isval…

– Ezen nem vagyok hajlandó vitatkozni! – vágott közbe a nő. – Szükségük van rám. Ráadásul… itt kell lennem. Pok miatt. – Cham tudta, hogy feleslegesen érvelne, de a puszta gondolattól, hogy elveszítheti Isvalt, úgy elgyengült a lába, hogy majdnem le kellett ülnie. Isval nagyon fontos volt neki, és sok tekintetben támaszkodott rá. És még híven emlékezett Pok halálára, azokra az elfúló hörgésekre… – Tudom, hogy mire gondolsz – folytatta Isval –, de ha nem sikerül ez a dolog, többé nem lesz rám szükséged. Még saját magadra sem. Mert nem lesz mozgalom, amit irányítanod kell… – Cham tudta, hogy a nőnek igaza van.

– Akkor gondoskodjunk róla, hogy sikerüljön! – felelte vidámságot színlelve.

– Mindent kétszer ellenőriztem – közölte Isval. – Álmomban is elmondom a listát.

Cham is ugyanígy tett. Ö háromszor ellenőrizte a dolgokat, és úgy találta, hogy minden rendben van. De még sosem terveztek ilyen léptékekben és ennyi változóval.

– Ha nem tudjuk kiiktatni a pajzsokat, kiszállunk – mondta megfontoltan.

– Ha nem tudjuk kiiktatni a pajzsokat, nem fogunk kiszállni, mert el sem tudjuk kezdeni – jegyezte meg Isval.

Természetesen ebben is igaza volt, és a nyugalma segített Chamnek abban, hogy lehiggadjon. Isval általában izgatott és nyughatatlan volt, de az akció előtti percekben hihetetlen nyugalom telepedett rá. Cham éppen ellenkezőleg, rendszerint higgadt és összeszedett volt, de a támadások előtt idegesség uralkodott el rajta. Aggódott a harcosai miatt, forradalmár létére talán túlságosan is. Valaha személyesen vezetett efféle küldetéseket. Manapság már csak megtervezte őket.

– Irodista lettem – dörmögte halkan.

– Csak ne hagyd ellustulni magad! – tréfálkozott Isval, mire Cham elmosolyodott. Isval komoly hangvételre váltva megkérdezte: – Mikor indulnak az utolsó droid-hajók?

Cham a hangárban álló harminc-negyven keselyű-droidra pillantott.

– Ma éjszaka – felelte –, azt hiszem. Amikor Belkor megadja a jelzést, hogy tiszta az út. – Belkor adatokat szolgáltatott nekik a birodalmi járőrökről, az érkező hajókról és a kémműholdak helyzetéről. Cham arra használta fel ezeket az információkat, hogy észrevétlenül eljuttassa a vadász-droidokat és az aknákat a rendszer széléhez.

– Ha már irodistákról beszélünk – mondta Isval –, a mi Belkor barátunk hogyan bírja a megpróbáltatásokat?

– Ó, szerintem hozzánk hasonlóan akár álmában is el tud sorolni mindent!

– Semmi sem utal arra, hogy tud Vaderről és a Császárról?

– Semmi – válaszolta Cham, azzal hallgatott egy-két másodpercig, és hozzátette: – Két nap, Isval! Az informátoraink szerint a Periloust előkészítik az induláshoz.

– Két nap – ismételte a nő. – Mi készen állunk, Cham!

– Igen, készen állunk – visszhangozta Cham, és forrón remélte, hogy valóban így van.

Két nappal később Cham a Ryloth harmadik holdján berendezett parancsnoki központban ült. Három bajtársával osztozott a helyiségen: Gobi a mély-űri adóvevő előtt görnyedezett, vaskos ujjait a billentyűzet felett tartva várta a továbbítandó parancsokat. Xira a szonda-droidoktól érkező információkat ellenőrizte; a szemét félig lehunyva figyelte a képernyőjén átáramló adatokat. Mellette ült Kallon, a mérnök, aki tanácsadóként volt jelen. Xira mellett állt adatelemző droidja, D4L1, amit vaskos adatkábel kötött össze a számítógép-hálózattal. A falra szerelt kilenc képernyőn a Ryloth-rendszer határvidékét lehetett látni. A valós idejű képsorokat az aszteroidaövezetben rejtőző droid csillaghajók küldték a bolygóra. A gépek csak közvetítettek, minden egyéb rendszerüket leállították, hogy a szenzorok ne érzékelhessék őket. Az űrben aknák százai lebegtek arra várva, hogy a Perilous kitörjön a hipertérből.

Cham alig néhány perc alatt immár vagy tizedszerre töprengett el azon, hogy Belkor talán összeomlott, és elárulta őt, vagy pedig hamis információt adott. És tizedszerre is rákényszerítette magát, hogy másvalamire gondoljon. Jól tudta, hogy ha Belkor elárulta őket, akkor a mozgalomnak vége, ráadásul úgy semmisül meg, hogy semmiféle komoly eredményt nem tud felmutatni. Ugyanakkor szinte biztosra vette, hogy Belkor nem árulta el. Egyértelműen megmondta az ezredesnek, hogy az árulás milyen következményekkel jár. Biztosra vette, hogy minden a terv szerint halad. És ha ez továbbra is így lesz, hamarosan több ezer birodalmi fog meghalni, köztük a Császár is… Nem terrorista vagy – emlékeztette magát Cham – hanem szabadságharcos. Mindent kockára tett, amiért évek óta dolgozott, és most csak annyit csinált, hogy hatszázezer kilométerről, élő közvetítés útján figyelte az eseményeket. Csakugyan irodista lett belőle…

Vader és a Császár lassú léptekkel sétált a Perilous hídjának középső járdáján. A császári őrök csak a bejáratig kísérték őket, és ott megálltak a felvonó ajtajának két oldalán. A lesüllyesztett vezérlőben szolgálatot teljesítő hajózók kapkodva dolgoztak, hogy felkészítsék a hiper-ugrásra a Birodalom egyik legkorszerűbb, legnagyobb ütőerejű hadihajóját. Luitt kapitány a járda közelében állt, de tisztes távolságot tartott tőle. Sosem nézett Vaderre, sőt lerítt róla, hogy kínosan érzi magát a Nagyúr közelében. A kapitány a Császárhoz fordult, és megszólította: – Remélem, felség, minden rendben volt a Defiance fedélzetén.

– A hiper-hajtómű üzemképes, útvonal beprogramozva, uram! – jelentette fennhangon a kormányos.

– Megtiszteltetés lenne számunkra, ha ön adná ki a parancsot, felség – tette hozzá Luitt.

– Ó, nem, kapitány úr! – válaszolta a Császár kegyesen legyintve. – Én politikai vezető vagyok, nem katonai. Csinálják csak úgy, ahogyan szokták!

– Aktiválják a hiper-hajtóművet! – parancsolta fennhangon a kapitány, mire a hídszemélyzet ismét lázas sürgés-forgásba fogott. A fedélzet rezgésbe jött, amikor a Perilous rendkívüli erejű hiper-hajtóműve működésbe lépett. Odakint a csillagokkal teli feketeséget a hipertér őrült fényjátéka váltotta fel.

– Úton vagyunk a Ryloth felé! – jelentette a kormányos.

– Polarizálják az ablakokat! – rendelkezett Luitt, és az addig áttetsző páncélüveg táblák addig sötétültek, amíg már nem engedtek be semmi fényt. A kapitány ekkor a Császárhoz fordult: – Felség, amennyiben ön és Vader Nagyúr szeretnének visszatérni a lakosztályukba, haladéktalanul tájékoztatom önöket, amint megérkezünk a Ryloth-rendszerbe.

– Azt hiszem, egy darabig a hídon maradunk, kapitány – válaszolta a Császár.

– Ahogy óhajtja, felség – felelte fejet hajtva Luitt –, nem fog sokáig tartani. – A kapitány azzal odébb vonult, vetett egy-egy pillantást a képernyőkre és a műszerfalakra, fojtott hangon parancsokat osztogatott, és igyekezett távol maradni Vadertől. A hídszemélyzet tagjai hamarosan felvették a munka megszokott ritmusát.

– Azt hiszem, Vader Nagyúr, a mi jó kapitányunk kényelmetlenül érzi magát az ön jelenlétében – jegyezte meg a Császár. – Vader tudta, hogy a flottatisztek zöme így van vele. Egy a parancsnoki láncolaton kívül eső, titokzatos, sötét alaknak látták őt, aki a semmiből szokott előbukkanni, és aki olyan erőknek parancsol, amiket őt nem értenek.

– Számomra hasznos, ha kínosan érzi magát – felelte Vader.

– Hát igen, az sosem árt, ha az alárendeltek tartanak egy kicsit a feletteseiktől – bölcselkedett a Császár –, nem igaz? – Vader értette a kérdés mögötti kérdést, és ennek megfelelően válaszolt: – De igen, mesterem.

– Helyes!

Mialatt a Perilous több parszeken száguldott át minden pillanatban, Vader és a Császár egy darabig szótlanul figyelte a hídon folyó munkát. A csendet egyedül Vader légzőkészülékének szörcsögő süvítése törte meg. Egy idő után a hajózók felgyorsultak, hogy felkészüljenek a normál térbe való visszatérésre.

– Kitörünk a hiper-űrből! – jelentette a kormányos.

– Kitörünk a hiper-űrből, vettem! – válaszolta valaki.

– És kezdetét veszi a próba… – mormolta a Császár. Vader a fejét kissé oldalra billentve nézett az uralkodóra. Fogalma sem volt, hogy a mestere mire gondol, mígnem megérezte a zavart az Erőben.

– Hajó érkezik – jelentette be Xira izgatottságtól rekedtes hangon –, most lép ki a hiper-űrből!

Cham rádöbbent, hogy már percek óta akkora erővel szorítja ökölbe mindkét kezét, hogy megfájdultak az ízületei.

– Aktiváljátok az aknákat! – parancsolta, és sziszegve felnyitotta az ujjait. – Hadd fussanak beléjük! A pajzs-szívóknak készenlét! – Kallon is ideges lehetett, mert a lekkui meg-megrándultak, és máskülönben sötétlila bőre halvány árnyalatúra világosodott. A pajzs-szívókat ő találta fel. Szokásához híven most is halkan dörmögött valamit, amit csakis ő érthetett. Cham rátette a kezét Gobi vállára, és ismét megszólalt: – Készülj, Gobi! Mindjárt küldjük a parancsot a droid-hajóknak!

– Készen állok, Cham! – felelte Gobi az izgalomtól vagy az idegességtől remegve. – Kínáljuk meg a birodalmiakat egy kis tűzzel!

– Pontosan ezt fogjuk tenni – ígérte Cham. Nem terrorista – gondolta ismét – hanem szabadságharcos.

A Perilous a Ryloth-rendszer külső peremén tért vissza a valós térbe. Valaki de-polarizálta az ablakokat, és a hídon tartózkodók megpillantották a távoli gázóriásokat, valamint a közeli aszteroidaövet, ami elválasztotta a rendszer belső részét a külsőtől. A központi csillag sárga fénnyel izzott a messzeségben. Maga a Ryloth túl messze volt ahhoz, hogy látni lehessen.

– Maximális gyorsítás… – kezdte a kapitány, de mielőtt befejezte volna a mondatot, dörrenés hallatszott a jobb oldal felől, és a hatalmas csillaghajó megrezdült. A hajózók felkapták a fejüket, és kérdőn néztek egymásra. Egy az előzőnél is nagyobb robbanás hallatszott, aztán egy harmadik, ami akkora volt, hogy megbillentette a csillagrombolót. Vader kinézett az elülső ablaksoron, és nem látott semmit. A mestere a padlóra szegezte a tekintetét, és sejtelmesen mosolygott. – Helyzetjelentést! – rendelkezett a kapitány teljesen higgadtan. – Uram, ez…

Újabb robbanás rázta meg a hajót, a negyedik, aztán még egy, és még egy. Az óriási csillagromboló a bal oldala felé dőlt. Több vezérlőpult riadójelzést adott.

– Rövidzárlatok és tüzek a hajó több pontján! – közölte az ügyeletes tiszt.

– Jelentsék a személyi sérüléseket! – parancsolta Luitt.

– Mi történik, kapitány? – kérdezte Vader, közben lépett egyet, és akkora erővel markolta meg Luitt felkarját, hogy a férfi sziszegve grimaszolt. A kapitány előbb Vaderre nézett, majd a Császárra, és odakurjantott a felderítőtisztnek: – Lát valamit?

– Aknákat, uram! – válaszolta a felderítőtiszt. – Több száz akna… mindenütt!

– Aknák? – ismételte a szót a kapitány. – Állítsák meg a hajót! Aktiválják a teljes fegyverzetet! – Néhány másodperc leforgása alatt öt-hat robbanás rázta meg a hajót, közben vagy tucatnyi akna siklott be az ablakok elé, a legkülönfélébb típusok, a mágneses szenzorokkal felszerelt óriási kockáktól kezdve a kinetikus detektorokat hordozó tüskés gömbökig. Akadtak közöttük korszerű példányok is, mások a klónháború idejéből vagy még régebbről származtak.

– A pajzsok megóvják a hajót a sérülésektől, felség – biztosította Luitt az uralkodót. –- Elnézését kérem ezért a kellemetlenségért!

– Hajtsanak végre teljes körű szenzoros felderítést a rendszernek ezen a részén! – rendelkezett Vader. – Az aszteroidaövet különös gonddal vizsgálják meg! Érzékelek valamit…

Luitt kapitány egy pillanatra lebiggyesztette a száját, majd kissé türelmetlenül felelt: – Nagyúr, ezek az aknák valószínűleg a klónháborúból maradtak itt, azóta sodródtak ki a külső rendszerbe. Hallottam róla, hogy néha megesik. Ránk nézve nem jelentenek semmiféle veszélyt…

Vader a mutatóujját a kapitány arcának szegezve felmordult: – Csinálja, amit mondtam, kapitány! – Luitt a homlokát ráncolta, de nem mert ellenkezni.

– Ahogy óhajtja, Vader Nagyúr! – felelte pattogósan. – Felderítés, kezdjék meg a…

Újabb dörrenések hallatszottak, és a fedélzet mindannyiszor megremegett.

– Nincsenek sérülések! – jelentette valaki. – A pajzsok kitartanak.

– Uram, több mint háromszáz akna van odakint! – közölte a felderítőtiszt.

Luitt nem bírta rávenni magát, hogy Vader maszkjára nézzen, ezért a Császárhoz beszélt: – Felség, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha elhagyná a hidat.

– Éppen ellenkezőleg – tiltakozott az uralkodó. – Most pontosan itt kell lennem.

A felderítőtiszt a műszerei fülé hajolva megszólalt: – Furcsa adatokat veszek, uram! Azt hiszem, ezt látnia kellene!

– Mi az? – kérdezte Luitt, és bár ingerült lett, odasietett a pulthoz. Vader egy lépéssel lemaradva követte, és amikor odaért, a kapitány, illetve a tiszt fölé hajolva nézte a képernyőket.

– Ez, uram – mondta a tiszt, és rámutatott egy adatsorra. Vader és Luitt megnézte, és mindketten azonnal megértették, hogy mit jelent. Luitt káromkodva felegyenesedett, és rendelkezni kezdett: – Riasszák a harcálláspontokat! Kormány, teljes erővel hátra!

– Mögöttünk is vannak aknák, uram! – jelentette a felderítőtiszt. – Ha hátrálunk…

– Nem érdekel! Teljes erővel hátra! Azonnal!

– Ezzel már elkésett, kapitány – mondta vérfagyasztó hangon Vader. Megnyomott egy gombot a mellvértjébe épített panelen, hogy előkészíttesse az elfogóvadászát. – Riasszák a vadászrajokat! Készüljenek fel a V–szárnyúak tömeges indítására!

– Micsoda? Miért? – kérdezte meglepetten Luitt, és értetlenül nézett előbb Vaderre, majd a Császárra. – A pajzsok aktívak, és mindentől megóvnak minket…

– Már nem sokáig – recsegte Vader.

– Tegye azt, amit Vader Nagyúr mondott! – mondta a Császár olyan parancsoló hanghordozással, hogy a hídon tartózkodók kivétel nélkül összerezzentek.

– Adja ki a parancsot! – szólt oda Luitt az ügyeletes tisztnek. – És növeljék az elülső pajzsok energiaszintjét!

D4L1 sípolt, mire Xira biccentett egyet, és bejelentette: – A Perilous hátrál! – Valamennyien a képernyőket nézték, mialatt a csillagromboló mögött lebegő, közelségi gyújtóval szerelt aknák sorban felrobbantak. Egy, kettő, öt, tíz, huszonöt…

– Úgy tűnik, az aknák eddig nem sok kárt tettek benne – állapította meg Cham.

– Eddig – felelte Gobi, és úgy izgett-mozgott, hogy majdnem lefordult a székéről. Kallon dörmögött valamit, és a mutatóujjával türelmetlenül dobolt a pultján. Cham a fali képernyőkre pillantva különböző szögekből láthatta a hatalmas csillagrombolót. A képek néha elhomályosultak, amikor egy-egy sebesen forgó aszteroida elrepült a szonda-droidok előtt. Több száz akna lebegett még a gigászi hajó körül, és amikor hátramenetbe váltott, megindultak utána.

Cham tudta, hogy a következő lépés a terv legkritikusabb része. Érezte magán Kallon tekintetét. Szerette volna, ha a Perilous egy kicsit közelebb lett volna az aszteroidaövhöz, de ennek érdekében semmit sem tehetett.

– Aktiváljátok a pajzs-szívókat… most! – adta ki a vezényszót, és Gobi bólintott.

– Sikerülni fog – dörmögte Kallon, és a következő percek folyamán úgy hajtogatta a rövid mondatot, mintha az valami ima lett volna. – Sikerülni fog… sikerülni fog…

Valamennyien a képernyőket figyelték. Kallon az előző hónapok folyamán átalakított harminc aknát. Amikor ezek érintkeztek egy hajó védőpajzsaival, nem robbantak fel, hanem ráhangolódtak a pajzs energiamintázatára, létrehoztak egy visszacsatolást, és ezzel elméletileg meggyengítették a pajzsokat annyira, hogy kisebb hajók átjuthattak rajtuk. Cham ránézésre nem tudta megállapítani, hogy melyik akna robban, és melyiket alakították át arra, hogy kiürítse a pajzsok energiatartalékait, de azonnal tudta, hogy a pajzsszívók mikor érték el a Perilous láthatatlan védőburkát. A hatalmas hajó körül fénylő vonalak jelentek meg, a pajzs mezőjének erei, amelyek hosszasan íveltek egyik szívótól a másikig. A vonalak pillanatok alatt szétterültek, ragyogó sávokká alakultak, és a pajzsok láthatóan villogtak. A csillagromboló úgy nézett ki, mintha egy óriási fénylő háló borult volna rá.

– Jó nagy halat fogtunk! – kiáltotta Gobi fellelkesülve.

Talán igen – gondolta Cham, mert egyelőre nem merte elhinni, hogy minden rendben van.

– Sikerülni fog – motyogta Kallon, mintha a szívókat biztatta volna –, sikerülni fog…

– Hozzám beszélj, Kallon – kérte barátságosan, de határozottan Cham. Kallon a Xira számítógépén átözönlő adatokat tanulmányozta. D4L1 csiripelt valamit, ami szemmel láthatóan nem tetszett Kallonnak.

– Szerintem működik – felelte a férfi, és megveregette a droid ezüstösen csillogó, gömbölyű kupoláját. – Én úgy látom, hogy működik.

– De tényleg úgy van? – kérdezte halkan Cham.

– A pajzsok gyengülnek – közölte Xira, aki szintén az adatokat figyelte.

– Akkor mehetünk! – mondta Cham, és odaszólt Gobinak: – Indítsátok az összes droid-hajót!

Gobi leadta a jelzést. A képernyőkre pillantva azt látták, hogy több száz keselyű-droid emelkedik ki az aszteroidák közül.

– És… tessék! – rikkantotta jókedvűen Gobi.

– És… tessék… – visszhangozta halkan Cham.

– Ez meg mi? – kérdezte Luitt. Az ablakokon túl ragyogó vonalak szövevénye látszott, míg a pajzsok mezői kéklő derengéssel rajzolódtak ki a feketeségben.

– A pajzsok teljesítménye ötven százalék! – jelentette az ügyeletes tiszt, aztán riadtan sorolta tovább: – Most már csak tizenhét! Visszaugrott huszonötre! Mi folyik itt?

– Adjanak a pajzsokra minden energiát! – hadarta Luitt.

– Állítsák meg a hajót! – parancsolta Vader, és Luitt ezúttal nem szállt vitába. Most, hogy a pajzsok meggyengültek, nem kockáztathatták meg, hogy nekirepüljenek a körülöttük lebegő aknáknak. A kormányos megállította a Periloust, aztán a felderítőtiszt a képernyőjét kopogtatva jelentette: – Kapitány úr, némelyik akna valójában nem akna! Különleges készülékek, amelyek valamilyenfajta visszacsatolást hoznak létre a pajzsok energiarácsában. Nem kiiktatják, hanem meggyengítik a pajzsainkat. Lyukakat nyitnak rajtuk!

A hídszemélyzet tagjai lázas rohangálásba kezdtek. Vader a mesterére pillantott, de a Császár a látszat szerint a gondolataiba temetkezve bámult ki az ablakon, és a szája sarkában sejtelmes mosoly bujkált. Luitt egyik vezérlőpulttól a másikig sétált, alaposan szemügyre vette az adatokat, aztán idegesen megszólalt: – Valahogyan foltozzák be a nyílásokat! A lövegek vegyék célba, és semmisítsék meg azokat az eszközöket!

– Uram, több száz akna van odakint – jegyezte meg a fegyverzeti tiszt. – Egy célt tévesztett lövés robbanássorozatot idézhet elő!

– Akkor lőjenek pontosan! – csattant fel Luitt.

– Uram! – mondta a felderítőtiszt. – Nem tudjuk biztosan megállapítani, hogy melyik a szabvány akna, és melyik nem az. Túl sok van, és túl kicsik! – Luitt nyelt egyet, és úgy érezte, nem csak a hajó került itt csapdába, hanem személyesen ő maga is. Visszanézett a Császárra, Vaderre, és végigpásztázott tekintetével a hajózókon.

A személyzet egyik tagja megszólalt: – Egyes aknákon szenzorok és hajtóművek is vannak! Ha a pajzsok kimerülnek, közelebb siklanak, és robbannak! – A hajózók riadtan néztek össze, többen jól hallhatóan felnyögtek. A Perilous nem mozdulhatott, de mozdulnia kellett.

– Javaslatokat kérek! – parancsolta Luitt, és a tisztjei nekiláttak az adatok elemzésének.

Vader úgy döntött, hogy ő maga szolgál megoldással.

– Indítsa a vadászait! – mondta fennhangon. – Én vezetem őket!

Luitt akármilyen kínosan érezte is magát a Nagyúr közelében, a válsághelyzetnek köszönhetőn minden tartózkodása lefoszlott róla. Bólintott egyet, és megkönnyebbülten válaszolt: – Természetesen, Nagyúr! A vadászok egyenként és tökéletes pontossággal megsemmisíthetik az aknákat.

– Uram! – jelentkezett ismét a felderítőtiszt idegességtől elvékonyodott hangon. – Több száz keselyű-droid repült ki az aszteroidaövből! Egyenesen felénk tartanak!

– Riasszák a harcálláspontokat! – rendelkezett Luitt, és a szirénák visítani kezdtek. Vader a Császárhoz fordult, de mielőtt mondhatott volna valamit, az uralkodó megszólalt: – Azt akarod javasolni, hogy menjek biztonságosabb helyre. A kompomra vagy a szálláshelyemre.

Vader bólintott, és nem lepődött meg. A mester gyakran kitalálta a gondolatait.

– De azt hiszem, itt maradok, és innen nézem végig a kibontakozó eseményeket – folytatta a Császár. – Te viszont tedd azt, amit az imént mondtál!

– Igenis, mester! – válaszolta Vader, azzal meghajolt, és elindult a felvonó felé. Már csak néhány lépésnyire járt tőle, amikor az ajtó félresiklott, és Orn Free Taa döcögött ki a kabinból. A rettentően elhízott twi’lek hosszú füle és a lekkui lekonyultak, a hasa rengett és ugrándozott.

– Ó, magasságos! – nyögte ki, és ijedten nézte a képernyőket. – Mi történik?

– Üdvözlöm, szenátor – köszönt a Császár, és mielőtt Taa válaszolhatott volna, Vader intett a bal kezével, és az Erő segítségével félretaszította az útjából a szenátort. Taa nekitántorodott a válaszfalnak, meglepett nyögést hallatott, és a padlóra roskadt, az egyik császári őr lába elé.

– Vader Nagyúr siet! – mondta fennhangon a Császár. – Bocsásson meg neki!

Vader belépett a liftbe, megfordult, és Taát bámulta, mialatt az ajtó bezárult előtte. Tudta, hogy kevés az ideje. Miután a kabin megérkezett vele az alsó szintre, végigsietett a folyosókon, mígnem beszállt a vadászhangárig közlekedő liftbe. A hangárban V-szárnyúak álltak rendezett sorokban, a hajtóművek már hangosan zúgtak. A szirénák visításától még a padlólemezek is rezgésbe jöttek. Nyomástartó védőruhát viselő pilóták futottak a hajójukhoz, amelyek körül sípoló és dudáló asztro-droidok keringtek. Vader a létrát kihagyva, az Erő segítségével felszökkent a gépére, és belecsusszant az ülésébe. Mialatt beszíjazta magát, és a fülketető lassan ráereszkedett, a sisakjába épített hangszóró a vadászszázad parancsnokának hangját közvetítette: – Nagyúr, mivel kerülünk szembe odakint?

– Aknákkal és keselyű-droidokkal, százados! – válaszolta Vader.

– Keselyű-droidok? – ismételte a nevet a parancsnok. – Olyanokkal rég találkoztunk!

– Amint készen vannak, indulunk! – közölte Vader, mialatt a lebegtetőrendszer felemelte a gépét a padlóról. Tucatnyi V-szárnyú követte a példáját. A parancsnok leadta a gépek azonosítóját a Perilous központi számítógépének, hogy a felderítő és a lőelemképző rendszerek könnyen meg tudják különböztetni a vadászokat a közeledő keselyű-droidoktól és aknáktól.

– Zöld jelzés! – jelentette a repülésirányító tiszt. – Indulhatnak! – Ekkor Luitt hívta egy zárt csatornán Vadert.

– Nagyúr, a pajzsok tizenhat százalékon vannak! – jelentette nyugtalanul.

– Vettem, kapitány – válaszolta Vader, és nem mondott mást. – Aktiválta az ionhajtóművet, és a széles hangárkapun át kivezette a hajóját a fekete űrbe.

Hatodik fejezet

– Ki tudod nagyítani a hangár kijáratát? – kérdezte Cham, és Kallon halkan motyogva intézkedett. Az egyik fali képernyőn megjelent a csillagromboló alsó hangárának tágas kapuja. Cham és a társai egy darabig szótlanul figyelték a nyíláson kiözönlő több tucatnyi V-szárnyút. A Vezér számított arra, hogy a birodalmiak vadászgépeket fognak bevetni, és úgy tervezte, hogy a keselyű-droidok mintegy harmada megütközik a V-szárnyúakkal, míg a többi folytatta útját a csillagromboló felé.

– Mi van a pajzsokkal? – kérdezte félhangosan.

– Túl messze van ahhoz, hogy pontos adatokat kapjunk – felelte a fejét csóválva Kallon. – Viszont… – Ezekben a pillanatokban a Perilous körül ragyogó fényháló villant még egy utolsót, és eltűnt. A pajzsrendszer teljesen összeomlott.

– Nos – folytatta Kallon, mialatt hátradőlt, és vigyorgott –, azt hiszem, most már pontos adatokat kapunk. A pajzsok kész vannak.

– Igen! – kiáltotta Gobi, és az öklével akkorát csapott a pultra, hogy sikeresen felborította caffal teli bögréjét.

Ezúttal Cham sem tudta türtőztetni magát, és szélesen, elégedetten mosolygott.

Vader látta, hogy a pajzsok felragyognak és kikapcsolnak, majd a következő másodpercben máris hallotta Luitt hangját: – Vader Nagyúr, a pajzsok nem működnek! – Többtucatnyi akna siklott a csillagromboló felé fokozatosan gyorsulva. Mögöttük droid harci gépek százai tartottak az immár sebezhető gigász irányába. Vader az aknák és a keselyű-droidok felé fordult. Az utóbbiakat veszélyesebbnek érezte, mint az előbbieket.

– Kapitány, minden löveg nyisson tüzet az aknákra! – parancsolta.

– A keselyű-droidok tíz másodperc múlva lőtávolon belül lesznek! – jelentette a V-szárnyúak századparancsnoka. – Célozzanak a közeli aknákra!

Vader felszította magában a haragját, megnyitotta magát az Erőnek, és teljes egészében a megérzéseire hagyatkozva repült. Célba vett egy aknát, szétlőtte, majd átszáguldott a tűzfelhőn. Jobbra fordulva kilőtt egy másikat, aztán egy harmadikat. Szinte folyamatosan tüzelt, és minden lövésével megsemmisített egy-egy aknát. Néhol láncreakció alakult ki, és az egymás közelében repülő aknák sorban detonáltak, ezért az űr hamarosan megtelt gyorsan elenyésző tűzgömbökkel és izzó fémdarabokkal. Vader cikázva és orsózva vágott át a zűrzavaron.

– Túl sok van – mondta az egyik pilóta. – A felét sem tudjuk elkapni!

– A droidok a közelben vannak – jelentette a századparancsnok.

– Hagyják az aknákat, vegyék fel a harcot a droidokkal! – parancsolta Vader. A csillagromboló félelmetes lövegei tüzet nyitottak, és ionizált plazmával töltötték meg a környező űrt. Aknák robbantak Vadertől jobbra és balra. Tett egy tágas kört, elhúzott a Perilous hídja előtt, és kilőtt még két aknát. De annak a pilótának igaza volt: tényleg rengeteg akna tartott még a csillagromboló felé. Röviddel ezután az elsők elérték a hajót, rátapadtak a páncélzatára, és felrobbantak. Egy, kettő, nyolc, tizenöt… A detonációk helyén hosszú lángnyelvek lökődtek ki az űrbe. A vákuum holttesteket és törmeléket szívott ki a nyílásokból. Vader a csillagromboló óriási, ék alakú törzse felett repült, közvetlenül a héjazat mentén, és megsemmisített három aknát, még mielőtt rácsatlakozhattak volna a burkolatra. A robbanások csak megperzselték a héjazatot, de nem hasították fel sehol.

– A droidok lőtávolságon belül vannak! – jelentette a századparancsnok. – Vegyenek fel támadó alakzatot!

Cham a fogait csikorgatva, a vállát előregörnyesztve nézte a képernyőket. Odakint, a messzeségben összecsaptak a seregek. A vadászgépek parányi pontoknak látszottak a csillagromboló mellett – mintha vérlegyek röpködtek volna egy lylek körül. A Perilous körül energianyalábok és robbanások világították meg az űrt egy-egy pillanatra. Valahányszor egy akna nekiütközött az óriásnak, és felrobbant, Gobi örömmel sziszegett. Cham tudta, hogy az átalakított keselyű-droidok korántsem olyan fürgék, mint eredetileg voltak, pontosan a rakományuk és a tompa agyuk miatt. Nem érhettek fel a V-szárnyúakkal, de csak néhánynak kellett áttörnie a védőövezeten ahhoz, hogy a Perilous megbénuljon.

– Repüljetek, madárkáim, repüljetek… – suttogta Cham. A fülébe épített adóvevő jelzett: Isval jelentkezett. – Hallgatlak – mondta neki fojtott hangon.

– A támadás híre megérkezett a bolygóra – közölte Isval. – Elég nagy a zűrzavar idelent.

– Beavatkoznak? – kérdezte Cham.

– Nem tudom megmondani, tekintve, hogy egy szervizhajóban ülök – válaszolta a nő. – De abban biztos vagyok, hogy nem várnak sokáig.

– Nem fognak időben odaérni ahhoz, hogy leállítsák azt, ami odakint megy – mondta megfontoltan Cham.

– Hogy állunk? – érdeklődött Isval. Cham a képernyőkre pillantva felelt: – A keselyűk közelednek. Ti készen álltok?

– Igen – válaszolta Isval.

– Hamarosan hívlak – búcsúzott Cham, és megszakította az adást. A képernyőkön látszott, hogy a keselyű-droidok és a V–szárnyúak már egymás közvetlen közelében járnak, aztán a kötelékek találkoztak, és villogni kezdtek az energianyalábok.

– Éééés… kezdődik a tánc! – jelentette be Gobi.

A közeledő keselyű-droidok egyszerre nyitottak tüzet. A sorozatlövő lézerágyúk vörös fénydárdákkal szórták tele az űrt. Vader elfordult a Periloustől – amit vagy tucatnyi akna talált el ezekben a pillanatokban és egyenesen a keselyűk felé repült. Lövedékek villantak el mellette, a Perilous zöld töltetei és a droidok vörös energianyalábjai egyaránt. A Nagyúr ezúttal is az Erőre bízta magát. Gyors, magabiztos mozdulatokkal kormányzott, és a gépe sértetlenül cikázott át a robbanófelhők, illetve a különféle lövedékek között. A keselyű-droidok szétszóródtak a tér minden irányába, miközben a V-szárnyúak lecsaptak rájuk. Vader ráállt az egyikre, egy rövid sorozattal megsemmisítette, majd jobbra fordult, ismét tüzelt, és kilőtt egy másikat. A droidok körülbelül harmada ütközött meg a V-szárnyúakkal, míg a többi tovább repült a Perilous felé. Az adóvevő rövid üzeneteket és elhadart szavakat közvetített, mialatt a pilóták figyelmeztették egymást, célpontokat jelöltek meg, és kölcsönösen fedezték egymást. Vader kiválasztott egy gépezetet, célba vette, mire a droid jobbra-balra fordulózva próbálta lerázni. A keselyűk lassan, nehézkesen manővereztek. Vader furcsának találta őket, és egy idő után rájött, hogy miért: a gépeket módosították. Mindegyik egy gömbölyű rekeszféleséget hordozott a hasán, amely nyilván valamilyen fegyvert rejtett. Ettől repültek rosszabbul a megszokottnál.

Vaderben feltámadt a kíváncsiság. Megközelítette az egyiket, gondosan célzott, és a lövedéke lenyírta az egyik stabilizátort. A keselyű egyre gyorsabban forgott, és a centrifugális erő kezdte darabokra tépni. Vader követte, mígnem meglátta, hogy az utólagosan felerősített tároló leszakad, és a tartalma kiszóródik az űrbe. Fémgömbök százai repültek a tér minden irányába. Vader ütközésig előrelökte a botkormányt, hogy a gyorsan táguló felhő alá vigye a gépét, de már nem tudta kikerülni az ütközést. Néhány gömb nekivágódott a hajójának, és megkapaszkodott rajta – ekkor kiderült, hogy valójában kullancs-droidok. A gömbökből lábak és antennák pattantak ki, aztán a droidok megindultak a burkolaton, hogy olyan helyet keressenek maguknak, ahol a legnagyobb kárt okozhatják.

Vader egy éles balkanyarral kitért egy hátulról érkező keselyű-droid lövedékei elől, közben kilőtt egy másik gépet, majd egy gyűrű formában szétterjedő Erő-hullámmal lelökte a kullancs-droidokat a hajójáról. Az apró gyilkosok szétszóródtak, aztán – nem csekély meglepetést okozva a Nagyúrnak – akkora erővel robbantak fel, hogy az elfogóvadász hevesen rázkódott, sőt többször megpördült a hossztengelye körül. Amíg irányíthatatlanul repült, egy keselyű bevágódott mögé, tüzet nyitott, és az energianyalábok megpörkölték az egyik stabilizátort, de aztán Vader egyenesbe hozta a hajóját, és lerázta az üldözőjét.

– A keselyűk kullancs-droidokat szállítanak – közölte Vader mindenkivel. Visszanézett a Perilous felé, és azt látta, hogy keselyűk száguldanak a csillagromboló felé. A századparancsnok azonnal megértette, hogy mit jelent ez, és kiadta a parancsot a pilótáinak: – Tartsák távol őket a Periloustől! – Vader szűk ívben megfordult, és elindult vissza, a csillagromboló irányába, de látta, hogy máris elkésett. A Perilous lövegei többtucatnyi droidot semmisítettek meg, a V-szárnyúak is alaposan megritkították őket, de így is jó néhány gép átjutott a védőgyűrűn és a zárótűzön. Ha ez még nem lett volna elég, azok a kullancs-droidok, amelyek átvészelték a hordozóik pusztulását, szabadon lebegtek az űrben, a lábaikat és az antennáikat lengetve keresték a prédát. Vader látta, hogy több gépezet is megkapaszkodik egy közöttük átrepülő V-szárnyún. A droidok pár pillanatig ide-oda rohangáltak, majd felrobbantak. A detonációk leszakították a stabilizátorokat, bezúzták a héjazatot, és végül megsemmisítették a vadászgépet. Vader gyorsított, és egyenesen egy egész droid-felhő felé repült, közben minden idegszálával az Erőre összpontosított. A kellő pillanatban eleresztette az energiáit, több droidot egymásnak taszított, amelyek felrobbantak, így szűkös, de tiszta alagút nyílt a gömbök sűrűjében.

Röviddel ezután Vader üldözőbe vett egy a Perilous felé tartó keselyűt, néhány másodpercig követte a jobbra-balra kanyargó gépet, aztán egy pontos sorozattal tűz-és szilánkfelhővé változtatta. A számításainak megfelelően a keselyű-droidok tüzet nyitottak, amikor a csillagromboló közelébe értek, de nem csökkentették a sebességüket, hogy jobban manőverezhessenek. Teljes tolóerővel repültek tovább, szemlátomást azért, hogy nekiütközzenek a hajónak, és szabadon eresszék a rakományukat. Vader kilőtt egyet, aztán még egyet. De az összeset nem semmisíthette meg, és a megmaradt keselyűk teljes sebességgel belevágódtak a csillagrombolóba. Óriási lángtornyok szakadtak ki a Perilous testéből. Vader balra fordult, aztán kicsit módosított az irányán, és kilőtt egy újabb keselyű-droidot. Biztosan tudta, hogy csillagromboló belsejében súlyos károk keletkeztek, noha ezeket kívülről nem lehetett látni. A keselyűk egyenesen a folyosókba zúdították be a kullancs-droidokat. Az apró önjáró bombák nyilván bemásztak a hajó mélyebb részeibe, és ott robbantak fel. Két keselyű a pajzsgenerátor felé vette az irányt. Vader megsemmisítette az egyiket, aztán a másikat is, de a kullancs-droidok sértetlenül repültek ki a tűzfelhőkből, nekivágódtak a pajzsgenerátoroknak, és pillanatokkal később felrobbantak. Rögtön ezután egy keselyű-droid beleütközött az alsó hangár kapujába, egy másik a híd mellé csapódott be. Aztán vagy tucatnyi gép repült bele a fő lövegtornyokba, amelyek azonnal megsemmisültek.

Másodlagos robbanások rázták az egész hajót. A csillagromboló több tucat sebet kapott, amelyeken keresztül holttestek és törmelékhalmok özönlöttek ki az űrbe. Vader a Perilous alatt repülve keresett új célpontot, aztán meglátta, hogy keselyű-droidok újabb hulláma tart a hajó felé. A V–szárnyúak pilótái káromkodtak és átkozódtak, amikor felfedezték a közeledő egységeket.

– Csendet! Szedjék össze magukat! – förmedt rájuk a parancsnokuk. – Semmisítsenek meg annyit, amennyit lehet, mielőtt elérik a hajót!

Vader visszafordult, és miután felzárkózott mögé a birodalmi kötelék java része, tüzet nyitott a keselyű-droidokra. Egymás után semmisítette meg a gépeket, mígnem tőle balra az egyik V-szárnyú találatot kapott, és felrobbant.

Kallon abbahagyta a morgást, sőt még vigyorgott is, mialatt ő és a társai a több helyen lángoló Periloust figyelték. Gobi nem bírt ülni, izgatottan járkált a szűkös helyiségben, és a tekintetét a képernyőkre szegezve szélesen mosolygott. Cham azonban a bajtársaival ellentétben jól tudta, hogy a csillagromboló rengeteg találatot képes elviselni. Megsebesítették ugyan, megöltek néhány száz, esetleg egy-két ezer birodalmit, de még a közelében sem jártak annak, hogy megsemmisítsék az irdatlanul óriási hajót.

– A lövegei harcképtelenek! – kiáltott Gobi. – Védtelen! Végezzünk vele!

– Kallon, mehet a második hullám! – rendelkezett Cham, és Kallon elküldte az indítási parancsot a tartalékban tartott keselyűknek. A mérnök a következő pillanatban már ismét motyogott és mormogott. Ezúttal is legalább száz, kullancs-droidokat hordozó keselyű-droid aktiválódott az aszteroidaöv mélyén, hogy aztán kiemelkedjen onnan, és elinduljon a Perilous felé. Cham szótlanul figyelte őket, és érezte, hogy a lelke mélyén ébredezni kezd a remény. A fogait kétszer összekoccintva aktiválta a beépített adóvevőjét, és miután Isval bejelentkezett, közölte vele: – Lehet, hogy rátok nem is lesz szükség. Egész jól állunk!

– Remélem igazad van – felelte a nő, és érződött a hangján, hogy csalódott. – De azért készenlétben várjuk a parancsot!

Isval a zömök, vaskos szervizhajó pilótafülkéjében ült, a másodpilóta ülésében. A gép vezetésére kijelölt Eshgo mellette görnyedezett, és a fedélzeti számítógéppel vacakolt. A mozgalom három szervizhajóra tudta feljuttatni a csapatait, és most nem tettek mást, csak vártak. Isval szeretett volna felállni, és járkálni, de hely híján nem tehette meg. A lebegtető-rendszerrel felszerelt szerszámtároló, valamint a többiek – Eshgo, Drim, Crost és Faylin, az egyetlen ember a csoportban – zsúfolásig megtöltötték a komp eleve szűkös belső terét. Cham az imént azt mondta, hogy egész jól állnak. Isval arra számított, hogy ha minden a terv szerint megy – és általában minden jól ment, ha Cham tervezte meg az akciót, akkor hamarosan indítják őket is. Ha sikerült felgyújtani a Periloust – és Isval szívből remélte, hogy sikerült, akkor a birodalmiaknak hamarosan szükségük lesz külső segítségre. Az űrkikötőben többtucatnyi szervizhajó állomásozott. Karbantartó droidok, illetve hordozható számítógéppel felszerelkezett gépészek jöttek-mentek mindenfelé, és sorban ellenőrizték a hajók állapotát. Eshgo már korábban ráhangolta a fedélzeti adóvevőt a Ryloth vészfrekvenciáira. Állított egy kicsit az egyik tárcsán, és megjegyezte: – Semmi…

– Még nem elég elkeseredettek ahhoz, hogy twi’lekektől kérjenek segítséget – felelte Isval, és kinézett az elülső ablakon. – De nemsokára azok lesznek. – Nekik addig nem akadt más teendőjük, mint hogy várjanak, és Isval mérhetetlenül gyűlölte a tétlen várakozást.

Vader szemügyre vette a második hullámban közeledő keselyű-droidokat, és megszólalt: – Maradjanak le, parancsnok! Az egész kötelék! Semmisítsék meg azokat a gépeket, amelyek túljutnak rajtam!

– Igenis, Nagyúr, de…

– Ez a parancsom, százados! – vágott közbe Vader.

– Igenis, Vader Nagyúr! – hadarta a százados.

Ekkor Luitt kapitány jelentkezett, és a hangjából ítélve eléggé feldúlt lehetett.

– Vader Nagyúr! – mondta erős hangon, mialatt a háttérben szirénák üvöltöttek. – Biztosra veszem, hogy nem vészelünk át még egy ilyen súlyos csapást! Amennyiben azok a keselyű-droidok…

– Nem fogják elérni a csillagrombolót – szólt közbe Vader, és megszakította az adást. Ekkor ismét átadta magát az Erőnek. Felszította a haragját, a megfelelő csatornába terelte, hogy fegyverként használhassa, és nyílegyenesen száguldott a keselyű-droidok felé.

A parancsnoki központból eltűnt az öröm, a helyét a csend vette át. Egy darabig súlyos kérdések lebegtek a levegőben, amiket végül Gobi mondott ki: – Az az egyetlen hajó elszakadt a többitől? Az egy V-szárnyú, vagy valami más? Mit művel?

Cham nem tudta megkülönböztetni egymástól a hajókat, de nem kételkedett abban, hogy ki ül abban a magányos gépben. „Ő nem ember” – mondta nemrégiben Isval, és Cham félig-meddig hitt is neki. Aktiválta a rejtett adóvevőjét, és halkan megszólalt: – Azt hiszem, mégiscsak szükségünk lesz rád…

– Mi történt? – kérdezte izgatottan a nő. Cham elbizonytalanodva csóválta a fejét, és komoran válaszolt: – Vader… Azt hittem, szerencsénk lesz, de… csak állj készenlétben!

Amikor Vader a keselyűk lőtávolságán belülre ért, az egész raj szétvált előtte, és a droidok egyszerre tüzet nyitottak rá. A megérzéseire hagyatkozva számította a szögeket, a sebességeket, a vektorokat, és ennek megfelelően fordulózott, emelkedett vagy süllyedt. Úgy navigált az energiaviharban, hogy a hibahatár alig néhány milliméter volt. Nem viszonozta a tüzet. Nem a lézerágyúit akarta használni, hanem a másik, sokkal ütőképesebb fegyverét. A vezérgép felé repülve a kellő pillanatban az Erő segítségével feltépte három keselyű tárolóját. A rekeszekben lévő apró kullancs-droidok kiáradtak az űrbe. A vezérgép mögött repülő keselyűk egy része nem tudott idejében kitérni. Ezek a gépek berepültek a fémgömbök közé, és néhány másodperccel később törmelékfelhővé robbantak. Vader szintén az Erővel leszakította a tárolót még egy keselyűről, aztán még egyről. Kullancs-droidok sűrű felhője töltötte meg a teret. Szinte minden pillanatban bekövetkezett egy robbanás, a még harcképes keselyűk száma gyorsan csökkent. Vader a sugárnyalábokat kerülgetve áttört a rajon. Azonnal megfordult, üldözőbe vette a gépeket, és folyamatosan lőtte őket. A még manőverképes keselyűk – körülbelül tíz-tizenöt maradhatott – folytatták útjukat a Perilous felé.

– Egy sem törhet át magukon, parancsnok! – közölte Vader a századparancsnokkal, és növelte a tolóerőt, hogy minél hamarabb utolérje a droidokat. A keselyűk immár beszorultak Vader és a szemből érkező V-szárnyúak közé. A Nagyúr felhúzta a gépét, és jóval a támadók felett repült, nehogy baráti tűz érje, onnan figyelte az összecsapást.

A droidok tüzet nyitottak, és megsemmisítettek két V-szárnyút, de a többi birodalmi egység gyorsan elintézte a még működő keselyűket. Fémdarabok, roncsok és kullancs-droidok százai sodródtak az űrben.

– Szép munka volt, parancsnok! – dörmögte Vader. – Alakítsanak ki védőszektort, és folyamatosan járőrözzenek! Visszatérek a Perilousre.

A csillagromboló mozdulatlanul lebegett a feketeségben. A hatalmas testen többtucatnyi helyen tüzek égtek, a burkolaton szabálytalan alakú, szaggatott peremű lyukak ásítoztak. Vader bevezette a vadászgépét a füsttel teli hangárba, és látta, hogy ebben a rekeszben is súlyos károk keletkeztek. Lángok táncoltak mindenütt. A törött csövekből gázok és folyadékok ömlöttek. Hajózók és szerelők rohangáltak mindenfelé, egy részük légzőmaszkot viselt, a többi görcsösen köhögött a füst miatt. Droidok, automata oltórendszerek és tűzoltók harcoltak a tüzekkel, de a legtöbb szabadon tombolt. Sokkal súlyosabb károk keletkeztek, semhogy a csillagromboló saját személyzete végrehajthatta volna a javításokat. A karbantartók segítségre szorultak. Holttestek és testrészek hevertek a romok között.

Hajók lángoltak az állomáshelyeken, köztük a Császár kompja is. Vader alaposan körülnézett, és feltámadt benne a gyanú, hogy Darth Sidious előre látta mindezt. És ha tudta, hogy ez fog történni, nem sokat tett annak érdekében, hogy megakadályozza. A Nagyúr letette a gépét, felnyitotta a fülke fedelét, kiugrott, aztán gyors iramban tartott a kijárat felé. Szétzúzódott asztro-droidok, vadászgépek roncsai és keselyű-droidok darabjai között vágott át, a maradványok még javában füstölögtek. Szirénák visítása töltötte be a csarnokot. Vader elérte a kijáratot, és folytatta útját a híd felé. Mialatt átsietett a hajón, szinte mindenütt ugyanaz fogadta: fejvesztve rohangáló emberek, kiáltások, sikolyok, tűz és füst, zűrzavar és szervezetlenség. Döngő léptekkel haladt tovább, és a haragja egyre forróbban izzott.

Belkor a hálókabinja közepén állt. A szíve hevesen vert, a homlokán és az arcán verejték csorgott. Amikor az adó-vevője rezegni kezdett, a torkán akadt a lélegzet, de nyomban összeszedte magát, és fogadta a hívást: – Itt Belkor ezredes!

– Uram, kérem, most rögtön jöjjön a kommunikációs központba! – hadarta egy férfi, aki a hangja alapján eléggé ideges lehetett. – A Periloust megtámadták!

Belkor számtalanszor elgyakorolta a választ, így most egy pillanatig sem gondolkodott rajta.

– Máris indulok – válaszolta a kellő mennyiségű riadalommal és sietséggel. – Milyen állapotban van a Perilous?

– Nem tudjuk, uram – felelte az idegen tiszt. – A részleteket egyelőre nem ismerjük. Várjuk a jelentéseket.

Belkor megszakította a kapcsolatot, lesimította az egyenruháját, felvette a sapkáját, semleges kifejezést erőltetett az arcára, és elindult a kommunikációs központ felé. Egyenruhás nők és férfiak jöttek-mentek a telep folyosóin. Az ezredes a saját cipőtalpa csattogását hallgatva még egyszer végigment gondolatban azon, hogy mit fog mondani Morsnak. Előrenézve meglátta a kommunikációs központ áttetsző ajtaját. A vastag páncélüveg lap hamarosan félresiklott előtte, és szófoszlányok ütötték meg a fülét. El-elcsípett egy-két szót, de azokból sem derült ki semmi. Az ügyeletes tiszt meglátta őt, odarohant hozzá, és vigyázzállásban tisztelgett.

– Várom a parancsait, uram! – hadarta izgatottan.

– Jelentsen! – parancsolta Belkor, és szívesen leült volna, mert gyengének érezte a lábát.

– Amint a Perilous belépett a rendszerbe, támadás érte, uram! – válaszolta a hadnagy.

Belkor ezúttal is a gondosan begyakorolt szövegekhez folyamodott.

– Megtámadták? Hogyan? Kik? – sorolta a kérdéseit.

– Úgy tűnik, a helyi terroristák, de nem lehetünk biztosak benne.

– Milyen állapotban van a hajó? – kérdezte Belkor.

– Súlyos sérüléseket szenvedett, uram – közölte az ügyeletes tiszt. Belkor mindeddig arra számított, hogy a Perilous megsemmisült, és most úgy meglepődött, hogy pár pillanatra kiesett a szerepéből.

– Hogy érti azt, hogy sérülés… Mi van? Azt hittem… – hirtelen észbe kapott, és kijelentette: – Ez legalább jó hír! Folytassa!

– Mindabból, amit az elcsípett üzenetből kikövetkeztettünk – válaszolta a hadnagy –, úgy tűnik, hogy súlyos sérüléseket szenvedett. A részletes jelentéseket most Várjuk. A Perilous lelassult, és több fedélzetén tüzek tombolnak. Úgy tudjuk, aknák és régi droid-vadászok támadták meg, amennyiben a jelentések pontosak. A támadó gépek megsemmisültek, de a csillagromboló segítségre szorul.

– Hívják fel nekem Mors moffot! – rendelkezett Belkor.

– Igenis, uram! – vágta rá a hadnagy, és intett az egyik emberének. Belkor megérezte a zsebében lapuló, kódolt adóvevő rezgését. Cham Syndulla hívta. Először nem törődött vele, de amikor a készülék ismét rezgésbe jött, körülnézett, besietett egy sarokba, és a füléhez emelte az adóvevőt.

– Igen? – kérdezte éles hangon és határozottan, mintha egy másik birodalmi tiszttel beszélt volna. – Igen, hallottam! Elképesztő! Hihetetlen!

– Adasson le általános riasztást – felelte Cham – az összes elérhető szervizhajónak! Küldje őket a Periloushöz, a birodalmi és a helyi egységeket egyaránt!

Belkort elöntötte a harag, de elfojtotta, és a száját műmosolyra húzva, fennhangon felelt: – Attól tartok, hogy az nem lehetséges! Nem hajtották végre a feladatukat! – A hadnagy ebben a pillanatban integetett, nyilván sikerült kapcsolatba lépnie Mors moffal. Belkor intett neki, hogy várjon.

– Csinálja, Belkor! – válaszolta Cham. – Most rögtön! A hajó ég, és megsérült! Csinálja!

Belkor annyira haragudott azért, amiért Cham így utasítgatja, hogy pár pillanatig megszólalni sem tudott.

– Meglátom, mit tehetek – csikorogta végül, és megszakította az adást.

Pár pillanattal később a hadnagy előtte termett, és jelentett: – A moff adásban van, uram!

– Kapcsolják a tárgyalóterembe! – parancsolta Belkor.

– Értettem, uram! Máris, uram! – Belkor összeszedte magát, és belépett a csendes tárgyalóterembe. Gondosan Várt, amíg az ajtó becsukódott mögötte, majd aktiválta a holo-készüléket. A háromszögletű asztal felett megjelent moff fejének háromdimenziós képe. A nő kifogástalan egyenruhát viselt, a szeme tökéletesen tiszta volt. Belkornak a legkevésbé sem tetszett az, amit látott.

– Mors moff – kezdte kissé remegő hangon – a Periloust támadás érte abban a pillanatban, amikor…

– Tudok róla! – kiabálta Mors, és elvörösödött mérgében. A haját szoros kontyba kötve viselte, ám egyetlen tincs elszabadult, és kampóformát öltve himbálózott a homloka előtt. – Azt viszont nem tudom, hogy hogyan kerül egy egész lázadó flotta a rendszer széléhez úgy, hogy senki sem tud róla? Erre feleljen, Belkor ezredes!

– Nyilván ön is tisztában van azzal, hogy a forrásaink korlátozottak – válaszolta Belkor. – A rendszer határvidékén nem szoktunk járőrözni.

– Nem ezt kérdeztem, ezredes! – csattant fel a moff. – Azt akarom tudni, hogy hogyan kerültek oda!

Az utóbbi időszakban Belkor személyesen terelte el a járőröket, hogy Chamnek módjában álljon a kívánt helyre juttatni az egységeit, és gondosan ügyelt, hogy a parancsok kiadásához mindig Mors azonosító kódját használja. Az útvonalak megváltoztatása önmagában nem volt gyanús – módosításokra gyakran sor került a beérkező információknak megfelelően, de ha valakiben netán mégis feltámadt volna a gyanú, a vizsgálat Morst találta volna felelősnek. Ebben az esetben természetesen egy vallomás állt volna egy másikkal szemben, de Belkor biztosra vette, hogy ő jobban jött volna ki abból a helyzetből. Rámutatott volna, hogy Mors fűszerfüggő, hogy sikkasztott a fűszer-kereskedelem bevételeiből, hogy bűnöző elemekkel, például huttokkal barátkozott, és hogy kibújt a felelősség alól, amikor a ryloth-i műveletek irányítását az ő nyakába zúdította. Ezzel párhuzamosan ő, a Birodalom hűséges szolgája minden tőle telhetőt megtett, hogy elvégezze a feladatait.

– Ki fogom deríteni, hogy mi történt, és kik a felelősök ezért a gyalázatért! – ígérte Belkor. – De addig is azt javaslom, adjunk le általános segélykérést, és küldjük az összes elérhető szervizhajót a Periloushöz!

– Igen, persze – vágta rá Mors gondolkodás nélkül. – Rajta, csinálja! Tessék?

– Ezt hogy érti, asszonyom? – kérdezte Belkor. Mors azonban nem neki szánta az utolsó kérdését. Másvalakivel beszélt, aki a kamera látóterén kívül állt. Mialatt a moff másfelé figyelt, Belkor kinyitotta az ajtót, és kiszólt az ügyeletes tisztnek: – Küldjék az összes elérhető szervizhajót a Periloushöz! A helyi egységeket is, ne csak a birodalmiakat! Azonnal!

– Igenis, uram! – hadarta a hadnagy, és máris parancsokat osztogatott. Belkor visszatért az asztalhoz. Mors továbbra is másokkal beszélt, de valami megváltozott. A moff mintha összezsugorodott volna. Az arca beesett lett, a szeméből félelem sugárzott.

– Ezt erősíttesse meg! – parancsolta remegő hangon az emberének. – Azonnal kérjen megerősítést!

A hangjában volt valami, amitől Belkor megijedt, és fojtott hangon megkérdezte: – Mi a baj, asszonyom? – Mors nyelt egyet, leült, és közölte: – Ezredes… a Császár és Vader Nagyúr állítólag a Perilous fedélzetén tartózkodik. – Belkor úgy érezte magát, mintha nagy erővel hasba rúgták volna. Pár pillanatig nem tudott megszólalni, de még lélegezni sem. Meg kellett támaszkodnia az asztalon, mert a lába nem tartotta volna meg.

– De… a… a Császár? – dadogta megrendülten.

– Ezért maga a felelős, Belkor! – mondta vékony hangon Mors, és lerítt róla, hogy retteg.

– Mi vagyunk a felelősök – javította ki az ezredes –, mi vagyunk, asszonyom!

Mors erre nem mondott semmit. Belkor agyában egymást kergették a gondolatok, és egyik sem tűnt különösebben értelmesnek. Cham tudta? Honnan szerzett róla tudomást? Tudnia kellett róla. Egész idő alatt tudott róla, és csapdába csalt… most már nyakig benne vagyok… én vagyok a felelős…

– Ezredes! – csattant fel Mors, és Belkor magához tért.

– Asszonyom? – kérdezte elhaló hangon.

– Küldjön oda mindenkit, aki képes segíteni! – parancsolta Mors. – És lemegyek a Ryloth-ra.

– Hát persze – dörmögte Belkor, és kikapcsolta a holo-vetítőt. – Hát persze, hogy lejön…

Megmarkolta a készüléket, és nekivágta az asztalnak, egyszer, kétszer, és még sokszor, mígnem darabokra törte. Gyanította, hogy a szomszédos teremben tartózkodók mind őt nézik, de nem érdekelte. Kimerülten leroskadt egy székre, és pár pillanatig csak ült ott, mélyeket lélegezve. Gondolkodni akart, de az érzelmei túlságosan felbolydultak. Vader… a Császár… Megpróbálta kitalálni, hogy hogyan kezelje az eseményeket, hogyan szabaduljon ki abból a veremből, amelybe önként ugrott bele. Elmenekülhet. Erre már korábban is gondolt. Elszökik a bolygóról, és keres egy mindentől távol eső helyet, odakint a Külső Gyűrűben, és… Tudta, hogy nem teheti meg. Ha Vader és a Császár meghalt, ő pedig elmenekül, akkor a Birodalmi Biztonsági Hivatal ügynökei a nyomába erednek, márpedig ők mindig megtalálták azokat, akikre vadásztak. Ha pedig Vader és a Császár él, és ő elmenekül, Vader személyesen fog a nyomába eredni. Belkor tudta, hogy végig kell csinálnia. Mert nincs más választása. Felállt, vett egy mély lélegzetet, eligazgatta magán az egyenruhát, és a terem felé fordult. Mindazok, akik eddig őt bámulták, hirtelen a munkaállomásukat kezdték tanulmányozni. A hadnagy az ajtó előtt várakozott, és vigyázzállásba merevedett, amikor az ezredes tekintete megtalálta. Belkor kiment a tárgyalóteremből, és megállt a hadnagy előtt.

– Gondoskodjon róla, hogy vadászgépek kísérjék a szervizhajókat! – parancsolta. – Most rögtön hajtsa végre! Hamarosan… hamarosan visszatérek. Ellenőriznem kell valamit.

– Értettem, uram! – hadarta az ügyeletes tiszt, és odafutott az egyik konzolhoz. Belkor nagyokat nyelt, mialatt átvágott a termen, végigsietett a folyosón, beszállt egy liftbe, aztán bement egy tiszti mosdóba. Nekitámaszkodott a falnak, és csak állt. Amikor látta, hogy rajta kívül nincs bent senki, bezárta az ajtót, és próbálta összeszedni magát.

Vader és a Császár. Vader és a Császár… – ismételgette magában. A kódolt adó-vevője rezegni kezdett – Cham hívta. Előkapta a készüléket, és olyan erővel szorította, hogy kicsúszott az ujjai közül, és a padlóra zuhant. Átkozódva felvette, aktiválta, és a füléhez tartotta.

– Maga rohadék! – recsegte ingerülten. – Van fogalma arról, hogy mit tett?

– Nyugalom, Belkor! – felelte a twi’lek.

– Nyugalom? Maguk megpróbálták megölni… – kezdte szinte kiabálva Belkor, de észbe kapott, és suttogva folytatta: – Megpróbálták megölni a Császárt és Vadert!

– Meg fogom ölni a Császárt és Vadert – közölte Cham –, maga pedig segíteni fog. – Belkor nem tudta rávenni magát, hogy igent mondjon. Cham nyilván megérzett valamit, mert tovább beszélt: – Meg fogja tenni, Belkor! Meg kell tennie. A támadás már megkezdődött. Maga is benne van. Nem menekülhet sehová.

Belkor megszakította az adást. A szíve dübörögve vert, dőlt róla a verejték, és megint úrrá lett rajta a rettegés. Fel-alá járkált a mosdóban, mígnem az adóvevő ismét rezegni kezdett a zsebében.

– A pokolba, a pokolba, a pokolba… – hajtogatta halkan, aztán elővette a készüléket, és aktiválta.

– Ne mondjon semmit, ezredes! – mondta sietve Cham, és úgy ejtette ki az ezredes szót, mintha az egy sértő kifejezés lett volna. Csak figyeljen! Megmondtam, hogy leleplezem, ha nem segít, és meg is teszem. Hallja, amit mondok? Megteszem, ha kell. Most már maga is benne van. Kiküldte a szervizhajókat? Beszéljen!

– Igen – felelte kurtán Belkor.

– Helyes! Most jól figyeljen rám! – folytatta Cham. – Vader, a Császár és Taa meg fog halni ezen a napon. Hamarosan megtörténik. Nem kell mást tennie, mint hogy felügyeli a javítást és a mentést, ahogyan normálisan tenné. Érti? Ne csináljon semmit, amivel felkeltheti valakiben a gyanút. Érti? Hall engem, Belkor?

Belkornak minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy válaszolni tudjon.

– Igen… Mors lejön a Ryloth-ra. – Cham hallgatott pár pillanatig, majd határozottan felelt: – Ettől semmi sem változik. Csinálja azt, amiről az imént beszéltünk! És tartsa magánál ezt az adóvevőt, hátha szükségem lesz még valamire! Minden azon múlik, hogy mi történik a következő órában.

Hetedik fejezet

Cham zsebre vágta a kódolt adóvevőt, és visszatért a parancsnoki központba. Amikor belépett, senki sem fordult meg, hogy őrá nézzen. Mindenki a képernyőket figyelte, amelyeken a Perilous látszott különböző szögekből. A csillagromboló égett, de még repült, sőt teljes sebességgel száguldott a Ryloth felé. Cham igazából sosem számított arra, hogy a keselyű-droidokkal sikerül megsemmisíteni a Periloust, bár közvetlenül azelőtt, hogy Vader beavatkozott, kezdett reménykedni benne. Elfojtotta a keserűségét, aktiválta a beépített adóvevőjét, hogy felhívja Isvalt, ezúttal azonban olyan hangosan beszélt, hogy a mellette lévő társai is hallhatták.

– Rátérünk a második szakaszra – mondta, mire mindenki feléje fordult. – Mindjárt kimegy a riasztás! Indultok, Isval! A Perilous ég, de mozog, és a Ryloth felé tart!

– Vettem! – felelte a nő.

– Sok szerencsét! – búcsúzott Cham. Kallon, Xira és Gobi kérdőn nézett a parancsnokukra. D4 is kérdő hangsúllyal csipogott. Kallon volt az, aki kimondta azt, amire mindannyian gondoltak: – Van második szakasz?

– Aha, van – erősítette meg Cham. Mint mindig, ezúttal is tartotta magát ahhoz az alapelvhez, hogy mindenkinek csak annyit mondott el, amennyit az illetőnek tudnia kellett.

– Igen! Adjunk nekik! – kurjantotta lelkesen Gobi, mire Cham addig meredt rá komoran, amíg elillant a jókedve.

– Mi a baj? – kérdezte ekkor Gobi. – Rosszat mondtam?

– Ez nem játék – válaszolta Cham arra gondolva, hogy Isval milyen szörnyű veszélybe kerül hamarosan. – Felfognád végre? Sokan meghaltak odakint, és még többen fognak meghalni.

– De csak birodalmiak! – védekezett halk hangon Gobi.

– Eddig – tette hozzá Cham –, és reméljük, hogy ez így is marad. De akárhogy is lesz, ez nem játék!

– Jól van – dörmögte Gobi, és a bőre elsötétült annak jeleként, hogy szégyelli magát. – Jól van, na… – Cham komoran fürkészte a monitorokat. Nem uralta a helyzetet, és a legveszélyesebb rész még csak most következett.

Isval összenézett Eshgóval, biccentettek egymásnak, és várták a riasztást. Nem sokáig kellett várniuk, és meghallották: „Minden egység nyújtson támogatást a vészhelyzetet jelentő birodalmi hajónak!”

– Nyolcvanhármas szervizhajó vette! – mondta Eshgo fennhangon a mikrofonba. Körülöttük mindenütt twi’lek szerelők és hajózók siettek ki az oldalsó üregekből, és a gépeikhez futottak. Más csillaghajók már a levegőbe emelkedtek, és a kijárat felé siklottak. A fedélzeti számítógép jelzőlámpái folyamatosan villogtak, mialatt a repülésirányítók különféle üzenetei átáramlottak a rendszeren. Isval várta, hogy megérkezzen a felszállási engedélyük, és amikor megtörtént, Eshgo felemelte a gépet. Isval a csuklóján viselt kódolt adó-vevőn keresztül közölte a két tartalék csapattal: – Elindultunk! Helyzet?

– Már kint vagyunk – válaszolta az egyik osztag parancsnoka.

– Még várjuk az engedélyt – mondta a másik csapat vezetője.

– Mostantól rádiócsend! – közölte határozottan Isval.

– Vettem – válaszolta mindkét férfi –, és sok szerencsét! – Isval megszakította az adást, és hátraszólt a társainak: – Nekünk is sok szerencsét! – Drim, Faylin és Crost halkan visszhangozta a jókívánságot. Eshgo kivezette a gépet az űrkikötő kapuján, és máris belevetették magukat a Ryloth szeleibe. Amint kiértek a szabadba, Eshgo ráadta a teljes tolóerőt, és a maximális légköri sebességgel száguldottak felfelé. Hamar eltávolodtak a Ryloth száraz, sziklás felszínétől, és néhány perccel a felszállás után már a fekete űrben repültek.

– Kiértünk a légkörből! – jelentette Eshgo a műszereket figyelve. – Tovább gyorsítunk. Egy órán belül találkozunk a Perilousszel. – Szervizhajók egész flottája – birodalmi és ryloth-i gépek egyaránt – tartott a sérült csillagromboló felé. Mialatt elszáguldottak a bolygó holdjai mellett, Isval néhány pillanatig azt az apró kőgolyót bámulta, amelyen Cham és a mozgalom többi tagja rejtőzött a felszín alatti támaszponton. Ezekben a percekben V-szárnyúak szálltak fel a legnagyobb holdon lévő birodalmi bázisról, és felzárkóztak a flotta mögé. Isval a fogait összekoccintva aktiválta a beépített adóvevőjét, és fojtott hangon megszólalt: – Most repülünk el mellettetek! Hamarosan elhagyjuk a holdak pályáit. Onnantól nem lesz kapcsolatunk.

– Menjetek be, és gyertek ki, Isval, amilyen gyorsan csak lehet! – válaszolta a férfi. – A gyorsaság a legfőbb szövetségesetek!

– Igen – mormolta Isval, és más témára térve megkérdezte: – Van hír a Császárról és Vaderről?

– Sokat hallunk arról, hogy a fedélzeten vannak – felelte Cham –, de azt senki sem tudja, hogy élnek-e még. A Perilous gyorsan közeledik a Ryloth-hoz. Már az aszteroidaövezeten belül jár.

– És Taa? – Cham nevetve válaszolt: – Taa csak minket érdekel, senki mást. De ő pillanatnyilag tényleg nem számít. – Az adóvevő halkan sistergett. Isval tudta, hogy hamarosan megszakad a kapcsolat. Cham mondott neki valamit, de nem értette.

– Megismételnéd? – kérte emelt hangon.

– Gondold végig, hogy hogyan jöttök ki onnan! – felelte Cham. – Hallottad? – Isval mosolygott. Tudhatta volna.

– Vettem, Cham! – válaszolta bólogatva. A szervizhajók flottája teljes sebességgel száguldott az űrben.

– Megvan! – jelentette be hamarosan Eshgo. Rámutatott az egyik képernyőre, amelyen vörös háromszög világított a szenzorok hatótávolságának határát jelző fénykörnél. – Ime, a Perilous!

Isval szótlanul nézett ki az ablakon, mialatt a csillagromboló lassan alakot öltött a messzeségben: előbb csak egy apró pontnak látszott, aztán egy nagyobb foltnak, végül kirajzolódott az ék alakú test. Faylin, Drim és Crost előrébb araszolt, hogy kinézhessenek Isval és Eshgo között. Drim füttyentett. Faylin káromkodott. Crost csak szuszogott, de egyre gyorsabb ritmusban.

– Jól vagy? – kérdezte tőle Isval.

– Hogy én? – kérdezte Crost, és gyorsan felfelé görbítette a lekkui végét. – Persze, jól!

– A kicsike megsérült, az biztos – állapította meg Eshgo a Periloust figyelve.

– Meg – mormolta Isval. A súlyosan sérült csillagromboló puszta látványától jobb kedve támadt.

– Nézzétek azokat a tüzeket! – mondta Drim. – A keselyűk szép munkát végeztek.

– Most pedig nekünk is el kell végeznünk a magunkét – jelentette ki Isval, mire a társai nagyokat bólogattak.

A Perilous elülső hangárja súlyos károkat szenvedett. A bejárat több telitalálatot kapott, az éles peremekkel teli, szabálytalan szegély miatt a nyílás úgy nézett ki, mint egy óriási száj, ami éppen megpróbálja bekapni a csillagokat. A csillagromboló héjazatának legalább tucatnyi pontján táncoltak lángok – és ezek csak azok voltak, amelyeket Isval láthatott ebből a szögből és távolságból. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehet a hajó belseje, amelyben a kullancs-droidok további károkat okoztak – legalábbis remélte, hogy ez történt. És tetszett neki a gondolat, hogy máris milyen sok birodalmi vesztette életét.

– Lesz még több is – mormolta alig hallhatóan.

– Tessék? – kérdezte Eshgo.

– Semmi, csak magamban beszélek – felelte Isval.

– Mi van, már te is olyan vagy, mint Kallon? – ugratta derűsen Eshgo. – Dörmögsz magadnak?

Isval mosolygott, de nem mondott semmit. A csillagromboló burkolatán keselyű-droidok megfeketedett roncsai hevertek. A robbanások ronccsá tépték az elülső szenzortornyot. A hajó a sérülései ellenére is tekintélyes sebességgel haladt. Birodalmi, valamint twi’lek szerviz-és tűzoltóhajók rajzottak körülötte, az utóbbiak habbal árasztották el a tüzek környékét. A kisebb hajók felvették a csillagromboló irányát és sebességét, majd vele párhuzamosan repültek.

– Gyorsan repül – állapította meg Faylin –, hamar oda fog érni a Ryloth-hoz…

– Gyanítom, hogy az utasai sebezhetőnek érzik magukat – vélekedett Eshgo. A többiek fanyarul mosolyogtak, de senki sem nevetett. Isval sosem járt még ilyen közel egy csillagrombolóhoz, és a méretei láttán elképedt. Azt azonban nem hagyta, hogy a látvány megbénítsa. Amennyiben ő és a harcostársai kemény ütést akartak bevinni a Birodalomnak, akkor ilyen léptékekben kellett gondolkodniuk. És sok birodalmit kellett megölniük ahhoz, hogy fájdalmat okozzanak. Ami ennél is fontosabb: meg kellett ölniük a Császárt és Vadert. Isval felnézett a csillagromboló hídjára. Gyanította, hogy ha a két gyűlölt alak él még, akkor odafent vannak.

– Mindenki nagyon figyeljen! – utasította a többieket, mire mindannyian bólogattak, holott ők is a szemüket tágra nyitva bámulták az óriási hajót. Az adóvevő parancsokat és félmondatokat közvetített: a csillagromboló repülésirányítói utasításokat osztogattak a közeledő szervizhajóknak. Isval nem tett mást, csak várta, hogy őket is hívják, ami hamarosan meg is történt.

– Itt a nyolcvanhármas szervizhajó a Ryloth-ról! – válaszolta.

– A negyvenötös-A dokk a maguké! – közölte a repülésirányító, aztán elsorolta a navigációs számítógépnek kellő adatokat. Isval gyorsan utánanézett, és azt látta, hogy a 45-A dokk nagyon messze van a tattól, vagyis a célpontjuktól. Visszahívta a repülésirányítást, és bejelentkezett: – Itt a nyolcvanhármas szervizhajó, uram… Nézze, szakértők vannak a fedélzeten! Nekünk a hajtómű javításában kellene részt vennünk.

– Nyolcvanhármas, erre nézve nincsenek adataim! – felelte a tiszt.

– Odalent a bolygón elég nagy a zűrzavar, uram, gondolhatja… – válaszolta Isval. – Befutott a hívás, és indultunk. Jelenleg a menetparancsok és a repülési tervek nem túl fontosak. Hogy a Perilous manőverképes maradjon, az viszont nagyon fontos. A csapatom a hajtóműrekeszben lesz a leghasznosabb.

– Értem, nyolcvanhármas – dörmögte a repülésirányító. – Jó, akkor legyen a… kettő-hatvanhatos R dokk!

Isval gyorsan megnézte a 266R dokk helyzetét, és látta, hogy az a gyűrű a hajtóműrekesz közelében van, nem túl messze a hiper-hajtómű termétől.

– Kettő-hatvanhat R – erősítette meg. – Köszönjük, uram!

– Akkor kezdjük! – mormolta Eshgo. Isval érezte, hogy a hangulat szempillantás alatt megváltozik. A társain idegesség és izgatottság lett úrrá. Ő maga is ezt érezte, és hogy elterelje a többiek figyelmét, feladatot adott nekik.

– Ellenőrizzétek a felszerelést, a fegyvereket, a tölteteket – parancsolta határozottan. – Mindenkinél legyen fegyver, de rejtsétek el! Nyugalom, lányok-fiúk! – A csapat tagjai tiltakozás nélkül munkához láttak, Eshgo pedig a 266R dokk felé kormányozta a hajót. Isval a számítógép adattárában keresgélt, hogy kiderítse, hol kaptak helyet a csalicsapatok. Hamarosan megtalálta az adatokat, és gondosan megjegyezte őket. Ezalatt a fedélzeti számítógép a csillagromboló sebességéhez igazította a gép sebességét, közben Eshgo megfordította a hajót, és a 266R dokk felé irányította. Alig két perccel később rácsatlakoztak a Perilous héjazatába épített dokkológyűrűre. A zöld lámpák azt jelezték, hogy a gyűrűk tökéletesen zárnak.

– Ne feledjétek: mostantól szerelők vagyunk! – emlékeztette Isval a társait. A többiek bólogattak, és egy csapásra megkomolyodtak. – Indulunk! – tette hozzá Isval. Ezt követően hátrament a raktérbe, megfogta a hatalmas szerszámtárolót hordozó lebegőszán kormányoszlopát, és kinyitotta a zsilipet. A lárma szinte mellbe vágta. A csillagromboló belsejében szirénák bőgtek, a hangosbemondó folyamatosan harsogott, a folyosókon rohangáló emberek idegesen kiáltoztak. Aztán a szagok is besodródtak a gép rakterébe: az olvadt műanyag, a megégett testek és a füst bűze.

A széles folyosó mentén számítógép-terminálok lógtak a konzolukról félig leszakadva, valamint elszabadult és kettészakadt kábelek himbálóztak – némelyik még ekkor is szikrázott. Egyenruhás birodalmiak rohangáltak mindenfelé, egyenként vagy csapatokban. Sokan kábultnak látszottak, egyesek hadarva beszéltek a csuklójukon viselt adó-vevőjükbe. Az oldalfalnál sebesültek ültek, az egyenruhájukon, illetve körülöttük, a máskülönben fehér padlón vér vöröslött. Apró egér-droidok száguldoztak a lábak között. A mennyezet alatt csípős szagú, ritkás füstfelhő lebegett. A szellőztetőrendszer egyelőre nem tudta megtisztítani a levegőt.

– Hé, maguk! – kiáltotta ekkor valaki. Isval meglátta a birodalmi tisztet, aki odakurjantott nekik, és a szívverése egyből felgyorsult. Ám igyekezett uralkodni magán, és remélte, hogy az arca semmit sem árul el az érzéseiből. A tiszt, egy vörös hajú, szeplős képű ember hordozható számítógépet tartott a bal kezében. Mialatt Isval feléje kormányozta a lebegőszánt, mondott valamit az adó-vevőjébe. Az egyik keresztfolyosóból rohamosztagosok bukkantak fel, és futva közeledtek. Isval megdermedt egy pillanatra, aztán tétova mozdulattal a fegyveréért nyúlt, de mielőtt megfoghatta volna, a rohamosztagosok elviharzottak mellette. Pislogott néhányat, igyekezett összeszedni magát, és gyorsan úgy tett, mintha szerszámot keresve tapogatná a derekát.

– Azonosítót! – szólt rájuk a tiszt. Isval megkerülte a szánt, és átnyújtotta az elektronikus adattáblát, ami a hamis személyazonosítókat tartalmazta. Remélte, hogy a férfi nem fogja alaposan megvizsgálni az adatokat.

– Nyolcvanhármas szerelőosztag – közölte a társaira mutatva. – Hajtómű-specialisták. El kéne…

– Jól van, jól van! – szólt közbe a tiszt, és éppen csak lepillantott az adattáblára, majd áttöltött róla néhány információt a saját számítógépére. Hirtelen meglátott valamit, amit a szemét résnyire vonva jobban megnézett, de aztán intett egy a folyosó másik oldalán álló hadnagynak, és odaszólt neki: – Grolt hadnagy! Kísérje ezeket a szerelőket a…

– Uram, tudjuk, hogy hová kell mennünk! – szólt közbe Isval. A tiszt úgy folytatta, mintha semmi sem történt volna: – …a gépház főbejáratához! – A vézna testalkatú Grolt hadnagy arra a birodalmira emlékeztette Isvalt, akit majdnem agyonvert az Oktogon mélyén. A férfiről lerítt, hogy a Perilous elleni támadás miatt egy világ dőlt össze benne. Mindenki máshoz hasonlóan ő is sebezhetetlennek érezte magát a csillagromboló fedélzetén. Isval örült annak, hogy most már sebezhetőnek érzik magukat, hogy megtapasztalják azt, amit a Ryloth lakói nap mint nap éreznek.

– Értettem, uram! – felelte Grolt, és tisztelgett. – Kövessenek! – mondta Isvalnak, és fürge léptekkel vonult a folyosón. Menet közben Isval a férfi tarkóját nézegette, és azt latolgatta, hogy hogyan ölje meg Groltot, ha úgy alakul a helyzet. A lebegőszán sokat segített abban, hogy gond nélkül átvágjanak a forgalmas folyosón. A hajón mindenütt ugyanaz történt: súlyos károk keletkeztek, tüzek égtek, riasztók szóltak, sebesültek feküdtek itt-ott, füst hömpölygött, és mindenki sietett valahová úgy, hogy semmire sem figyelt. Isval egy idő után felidézte magában a csillagromboló tervrajzát, amit már korábban az emlékezetébe vésett. A cél közelében jártak. Meg kellett szabadulniuk a hadnagytól. Isval jelentőségteljes pillantást vetett Eshgóra, aki éppen csak láthatóan biccentett egyet.

– Tudja, hadnagy, innentől már ismerjük az utat – mondta Isval a tisztnek. – Bizonyára van ennél fontosabb dolga is, mint hogy minket vezetgessen… – Grolt még csak meg sem fordult.

– Feladatot kaptam, twi’lek! – válaszolta megvetően, és Isval innentől kezdve biztosra vette, hogy meg fogja ölni ezt az alakot.

– Hát persze – felelte, és biccentett Eshgónak. Megérkeztek egy felvonóhoz, és bezsúfolódtak a kabinba. Isval úgy manőverezett a szánnal, hogy az minden helyet elfoglalt, és Grolt megnyomta a 29-es szint gombját a vezérlőpanelen. Egy másik birodalmi is megpróbált benyomakodni az ajtón, de Eshgo gyorsan elé ugrott.

– Bocsánat, bocsánat… – hadarta, és úgy tett, mintha megpróbált volna félreállni. Isval mindkettejüknek nekitolta a szánt.

– Elnézést – dörmögte –, azt hiszem, megtelt! Ez a szerszámtároló… – Elhallgatott, és tehetetlenül megvonta a vállát.

– Sajnálom – szólt oda Grolt a másik tisztnek.

– Semmi gond, megvárom a következőt – felelte a férfi, és távolabbra hátrált, majd tisztelgett Groltnak, aki viszonozta. Abban a pillanatban, hogy az ajtó becsukódott, Isval előkapta a háta mögött rejtegetett sugárvetőt, és tarkón lőtte Groltot. A férfi hang nélkül összecsuklott. A kis teljesítményű fegyverből származó lövedék nem robbantotta szét a fejét, ráadásul kauterizálta a bemeneti sebet, így az még csak nem is vérzett. Eshgo és Drim nem várt parancsra. Felnyitották a tároló egyik fedelét, és nekiláttak, hogy begyömöszöljék a tetemet abba a rekeszbe.

– Siessetek! – szólt rájuk halkan Isval, aztán a vezérlőpanel kijelzőjét figyelte. Éppen elhagyták a huszonkettes szintet, aztán a huszonhármast is. – Gyerünk már! – mordult fel idegesen. Faylin is besegített: kicsavarta Grolt karját úgy, hogy a váll-és a könyökízület hangos ropogással megadta magát, majd bedugta a test mellé, aztán Grolt fejét nyomta lefelé könyörtelen erővel. A kijelzőn a huszonkilences szám világított. Abban a pillanatban, amikor Eshgo lecsukta a fedelet, kinyílt az ajtó. Két egyenruhás birodalmi állt odakint, mindketten meglepetten pislogtak. Egyikük fintorgott, talán megérezte a megpörkölődött haj és bőr bűzét.

– Odalent sok vezeték ég – szólt ki nekik Isval.

– Melyik szint ez? – kérdezte Eshgo a panelre pillantva. – Ó, elszúrtuk! Eggyel lejjebb kéne lennünk. Jönnek? – kérdezte a várakozó emberektől. A birodalmiak szemügyre vették a zsúfolt kabint, és a magasabbik válaszolt: – Inkább Várunk… – Isval mosolyt erőltetett az arcára, amíg az ajtó ismét bezárult. Mindannyian fellélegeztek, de nem szóltak semmit, mialatt visszaereszkedtek arra a szintre, amelyiken az imént áthaladtak. Elhagyták a kabint, és sietős léptekkel tartottak a hiper-hajtómű terme felé úgy, hogy Grolt holttestét is magukkal vitték. A cél felé közeledve egyre szűkebb folyosókon haladtak, és ezekben a járatokban mind kevesebb emberrel találkoztak. A forgalom zömmel a főbb járatokban bonyolódott le, a mellékfolyosók szinte kihaltak volna.

– Sok időt megtakaríthattál volna, ha bejuttatsz ide egy keselyűt a rakományával együtt! – dohogott Faylin.

– Ez a rész már nagyon mélyen van – mutatott rá a tényre Isval.

– Ráadásul halálra untuk volna magunkat – tette hozzá Drim –, ha csak tétlenül üldögélünk a Ryloth-on.

Cham figyelmeztetését szem előtt tartva Isval gondosan megjegyezte a folyosók elrendezését. Ha egyedül lett volna, kevésbé érdekelte volna a távozás, de a társai arra számítottak, hogy kijuttatja őket innen, ezért meg kellett tennie. Befordultak egy sarkon, és négy rohamosztagost pillantottak meg, akik a hiper-hajtómű termének széles zsilipje előtt álltak. A katonák a sugárvetőjük markolatára tették a kezüket, amikor Isval és a társai megközelítették őket.

– Nyugalom! – suttogta Isval, bár érezte, hogy verejtékcseppek csorognak a hátán és az oldalán. Minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy ártalmatlannak tűnjön. Az egyik rohamosztagos lépett egyet előre, feltartotta páncélkesztyűs kezét, és megszólalt: – Álljanak meg ott! Ez zárt terület! – Isval lassított, de nem állt meg.

– Mi a nyolcvanhármasok vagyunk – válaszolta határozottan. – A hajtóművet jöttünk megnézni…

– A gépház bejárata arrafelé van – közölte a katona a rohamosztagosok jellegzetes géphangján, és arra folyosóra mutatott, amelyből a twi’lekek épp az imént léptek ki.

– Tudjuk – felelte Isval, és még ekkor sem állt meg. – De a hiper-hajtómű is megsérült. Van felhatalmazásunk, hogy megjavítsuk. Tessék, nézze meg! – Feltartotta az adattábláját, de a rohamosztagos nem vette át.

– Nem érdekel, twi’lek, hogy mit mond! – mondta szenvtelenül. – Ezen a zsilipen csakis egy belépési engedéllyel rendelkező tiszt kíséretében mehet át. Távozzanak! Azonnal! – Isval pár pillanatig szótlanul meredt a katonára, és a sisak sötét szemlencséjét fürkészve a saját tükörképét látta. Érezte, hogy a társai is feszültek lettek, és úgy döntött, rászán néhány percet arra, hogy rendezzék soraikat és egy kicsit kifújják magukat.

– Jól van – válaszolta –, akkor kerítünk egy tisztet, és visszajövünk. – Elkezdte megfordítani a lebegőszánt, ám hirtelen fojtott hang hallatszott a szerszámtároló belsejéből. Valaki Grolt hadnagyot hívta adó-vevőn: – Grolt hadnagy, kérjük, haladéktalanul jelenjen meg a tizenkilences fegyverraktárban! Grolt hadnagy, Válaszoljon!

Isval érezte, hogy a bőre elsötétül. A rohamosztagosok a tárolóra pillantottak, majd vissza Isvalra, és egyszerre megragadták a sugárvetőik markolatát.

Vader őrizte magában a haragját, mialatt a felvonó a híd felé repítette. Aztán az ajtó félresiklott előtte, és a kabinba betörtek a vészhelyzetbe került hajó hangjai. A személyzet tagjai sápadtan bár, de hivatásos hajózókhoz méltó higgadtsággal végezték a feladatukat. Általában egy-egy kurta mondatot váltottak egymással, csak néha lehetett hallani egy-egy kiáltást. Az adó-vevőkből szinte folyamatosan áradtak a beszédhangok: kárjelentések érkeztek a csillagromboló különböző részeiből, és ezek a beszámolók kivétel nélkül halálról és pusztulásról szóltak. Luitt a pultok között járkált, jelentéseket hallgatott, parancsokat osztogatott, és igyekezett kézben tartani a helyzetet. Hirtelen egy őrmester rohant el Vader mellett, és beugrott a felvonókabinba. A Császár ugyanott állt, ahol a támadás első pillanataiban: a híd közepén végigfutó járdán. Orn Free Taa a közelében ácsorgott, lefelé bámult a vezérlőbe, és a fejét oldalra döntve figyelte a különböző képernyőket. Vader elindult az uralkodó felé, és érzékelte, hogy minden szempár őrá irányul. Anélkül, hogy lassított volna, az Erőt használva torkon ragadta Orn Free Taát. A levegőbe emelte a kövér twi’leket, aki a szemét tágra nyitva kaparászta a nyakát, és hörögve szívta be a levegőt. Vader vigyázott, nehogy megölje… egyelőre.

– Vader Nagyúr visszatért – állapította meg a Császár. – Elégedetlennek tűnsz, drága barátom…

Vader elengedte a szenátort, aki lezuhant, és elterült a padlón. Vader a Császár mellé lépett, és az ujját az oldalán fekvő twi’lekre szegezve vészjósló hangon megszólalt: – Áruló van a kíséretében, szenátor! És az az áruló a felelős azért, ami itt történt! – Taa úgy megdöbbent, hogy nem tudott válaszolni. Halkan nyögdécselve nyomkodta a torkát, és kicsivel távolabbra kúszott.

– Mi ez az egész? – kérdezte fennhangon Luitt, mialatt a fokokat kettesével szedve felrohant a járdát és a vezérlő padlószintjét összekötő lépcsőn. – Ez a nyomorult idegen elárult minket?

Taa nyögve és szuszogva talpra vergődött, aztán könyörögve nézett előbb Luittra, majd Vaderre, végül a Császárra.

– Nem, ő nem – felelte a Császár –, de a személyzetének egyik tagja igen.

– Felség – mondta Taa rekedtes hangon –, Vader Nagyúr, nekem erről fogalmam sem volt! Ha tudtam volna… – Elakadt a hangja, aztán mélyet lélegzett, kihúzta magát, és folytatta: – Esküszöm, hogy megtalálom az árulót, akinek ezt az aljas támadást köszönhetjük, és…

– Ó, hiszek önnek! – szólt közbe a Császár, és elutasítóan intett. – De ettől még súlyos hibát követett el, szenátor. Áruló van a személyzetében, és nem tud róla. – Az uralkodó intett a császári őröknek, akik tettek néhány lépést, és közrefogták a twi’leket. Taa olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elsírja magát, és vaskos tokái jól láthatóan remegtek. Az őrökre pillantott, aztán Vaderre, majd ismét a Császárra.

– Fe… felség… – dadogta ijedten. – A bocsánatáért esedezem…

A Császár azonban nem törődött vele, a kapitány felé fordulva beszélt tovább: – Kapitány úr, intézkedjen, hogy a szenátor személyzetének tagjai ne hagyhassák el a szálláshelyüket, és ne férhessenek hozzá sem számítógépekhez, sem kommunikációs eszközökhöz. Magyarázat gyanánt közöljék velük, hogy ilyen helyzetekben ez a megszokott eljárás. Miután megérkezünk a Ryloth-hoz, Vader Nagyúr fogja kihallgatni őket. – Vader komoran, megfontoltan bólintott. Alig várta, hogy megkezdje a kihallgatásokat. A Császár ekkor ismét Taához fordult: – Szenátor úr, számíthatok a támogatására a Ryloth-szal kapcsolatos ügyekben, a belátható jövőben? A fűszer-és rabszolga-kereskedelemmel kapcsolatosan, illetve a Szabad Ryloth mozgalmat illetően? Valószínűleg durvább intézkedésekre lesz szükség, hogy megoldjuk a problémákat az ön szülőbolygóján. Azt hiszem, hogy ha a honfitársai az ön szájából hallják majd a parancsaimat, készségesebben elfogadják azokat. Egyetért ezzel?

– … igen, hogyne, felség! – bökte ki nagy nehezen Taa.

– De addig is, remélem, itt marad velem és Vader Nagyúrral – folytatta a Császár. – Engem mindig is lenyűgözött, ha végignéztem, hogy valahol valakik összerakják és összeforrasztják a széttört dolgokat.

Taa erre már semmit sem tudott felelni.

Nyolcadik fejezet

A rohamosztagosok és a twi’lekek egyszerre rántották elő a sugárvetőjüket. Isval nem nyúlt a fegyveréért, hanem nekivezette a lebegőszánt a katonáknak. A súlyos tároló valamennyiüket elsodorta, és ennek köszönhetően a lövedékeik a mennyezetbe és a falakba csapódtak. Aztán mielőtt összeszedhették volna magukat, Eshgo fejbe lőtte az egyiket, Drim beleküldött egy töltetet egy másik mellkasába, míg Faylin és Crost arcon lőtte az utolsó kettőt.

– Pár percünk van csak – jelentette be Isval, és a rádiócsendet megtörve felhívta a másutt tartózkodó csalicsapatokat. Cham ragaszkodott a bevetésükhöz, hátha el kell terelni a birodalmiak figyelmét, és mint mindig, ezúttal is igaza lett. Gondold végig, hogy hogyan mész ki innen! – emlékeztette magát Isval, bár ezekben a pillanatokban nem a távozás érdekelte, hanem az, hogy elpusztítsa a Periloust.

– Csináljátok! – parancsolta a csalicsapatoknak. – Mind a két társaság! Csináljátok! Mi egyelőre nem kezdtük el. Ismétlem: mi még nem kezdtük el! – A parancsnokok nyugtázták az utasítást. A terv az volt, hogy szükség esetén az osztagok felrobbantanak valamit, vagy akár tűzharcot kezdeményeznek. Isval előhúzta mindkét sugárvetőjét, Drim kivett egy nehéz sugárkarabélyt a tároló egyik rekeszéből, Eshgo és a többiek pedig lövésre emelték a fegyverüket. Drim felülírta a bejárat kódját, és a zsilipajtó besiklott a falba. Isval azonnal megindult befelé a szánnal, a társai pedig szorosan a nyomában loholtak, a halott rohamosztagosokat a folyosón hagyva.

– Kapitány! – kiáltott a kommunikációs tiszt, és volt valami a hangjában, ami felkeltette Vader érdeklődését. – Uram, egy jelentés szerint tűzharc dúl a tizenhetes fedélzeten, egy másik szerint pedig robbanások következtek be a tizenkettes dokknál!

– Tűzharc? – ismételte a szót Luitt. – Az meg hogyan lehetséges? Kik lövöldöznek itt?

A kommunikációs tiszt a fejhallgatójára tapasztotta a tenyerét, bólintott néhányat, és fennhangon válaszolt: – Uram, a katonáink az egyik szerelőcsapattal harcolnak. Twi’lekekkel. Úgy tűnik továbbá, hogy a robbanásokat szándékosan idézték elő. A jelentések számos sebesültről szólnak. A biztonsági egységek már úton vannak.

Vader hirtelen megértette: a droid-vadászok ugyan súlyos csapást mértek a csillagrombolóra, de a támadásuk csupán csali volt, vagy a haditerv fele. A Szabad Ryloth mozgalom terroristái meglepően leleményesnek és elszántnak bizonyultak.

– Utasítsa a biztonságiakat, hogy öljék meg az összes ryloth-it, aki a fedélzeten tartózkodik! – recsegte Vader, és a szavai nyomán a híd elcsendesedett. Hirtelen sarkon fordult, és elindult a lift felé.

– Vader Nagyúr! – szólt utána Luitt. – Legalább száz szerelőcsapat szállt át hozzánk! Felség, ön…

– Száz csapat… ez a szám kezelhető mennyiségnek tűnik – felelte higgadtan a Császár a tekintetét Vaderen tartva.

– Adja ki a parancsot, kapitány! – mennydörögte vérfagyasztó hangon Vader. – Öljék meg az összeset!

– Igenis, Vader Nagyúr! – nyögte ki nagy nehezen Luitt. Pár pillanattal később a felvonó ajtaja becsukódott, és Vader úton volt a tizenhetes fedélzet felé.

A csillagromboló hiper-hajtóművének hatalmas tömbje egy tölcsér formájú mélyedés alján állt, a terem kellős közepén. A tölcsért rácspadlós járda futotta körül. A falat műszerek, kapcsolótáblák és számítógép-terminálok borították. A helyiség alakja láttán Isvalnak az Oktogon jutott eszébe, és a képzettársítás nyomán bőszen mosolygott. Az Oktogonnál halott birodalmiakat hagyott maga mögött, és úgy tervezte, hogy itt is ezt fogja tenni. A járdán körös-körül gépészek és tisztek álltak, akik a műszereket és a különféle berendezéseket figyelték. A terem vastag fala nyilván minden hangot felfogott, ezért nem hallották meg az imént, hogy valakik lövöldöznek a zsilip előtt. A bejárathoz legközelebb álló férfi szembefordult a jövevényekkel, és leeresztette a számítógépét, amit egészen mostanáig az arca előtt tartott.

– Hé, ide nem jöhetnek be… – kezdte, de a torkán akadt a szó, mert meglátta a fegyvereket. Isval tüzelt, a lövedék áttört a számítógépen, és a gépész mellkasába csapódott. A következő pillanatban Drim is lőni kezdett a sugárkarabéllyal, majd Eshgo, Faylin és Crost is tűz alá vette a személyzetet. A birodalmiak kiabálni és rohangálni kezdtek.

– Eshgo, zárd le a zsilipet! – kurjantotta Isval, közben célba vett valakit, lelőtte, majd megint tüzelt. A birodalmiak összevissza futkostak, hasra vágták magukat, és néhányan a terem átellenes pontján lévő személyi zsilip felé rohantak. Egy mérnöki öltözetet viselő, köpcös alak az egyik riasztókapcsoló felé ugrott, de Drim még időben hátba lőtte. A férfi nekivágódott a falnak, és mialatt lecsúszott a padlóra, véres sávot hagyott a máskülönben hófehér felületen. Egyik birodalmi sem viselt fegyvert – a gépészek és a műszaki tisztek nem szoktak –, így a twi’lekek pillanatok alatt, gond nélkül végeztek mindenkivel.

– Keressetek egy egyenruhát! – rendelkezett Isval, mialatt Drim segítségével egy lépcső tetejéhez tolta a lebegőszánt. – Nem is, kettőt! Ne legyenek véresek, és ne legyenek rajtuk égésnyomok!

– Tessék? Minek? – kérdezte Faylin.

– Csak csináljátok! – felelte Isval. Eshgo nem boldogult a főbejárat zárrendszerével, és egy-két perces kínlódás után egyszerűen szétlőtte a vezérlőpanelt.

– Bezártam a zsilipet, amennyire lehetett – közölte aztán kényszeredetten vigyorogva.

– Jól van, Drim, figyeld a másik bejáratot! – parancsolta Isval az ajtó felé intve. – De ne lődd szét a panelt! Ott fogunk kimenni!

– Vettem! – felelte Drim, azzal a hullák között ugrálva végigfutott a járdán, mígnem odaért a zsiliphez. Isval tudta, hogy azon a kijáraton túl egy terjedelmes műhely van, amelyből egy sor kanyargós folyosón át lehet elérni a hajó egyik főfolyosóját. Faylin és Crost időközben leszedte egy tiszt holttestéről a zubbonyt és az inget, egy másikról pedig a nadrágot és a sapkát. Isval óvatosan leeresztette a lebegőszánt a lépcsőn, mígnem elérte a hiper-hajtómű hatalmas tömbjét. A hasáb legalább kétszer olyan magas volt, mint ő. A benne keringő energiák miatt a bőre bizsergett, és a karján felmeredtek a szőrszálak. A tömb felületét különös mintázatú vésetek és mélyedések díszítették. Isval tudta, hogy ezek valamilyen módon segítenek a megfelelő helyre csatornázni az energiákat, de akkor is ősrégi, titokzatos írásjegyekre emlékeztették. A tömb egyes pontjaiból karvastagságú kábelek, relék és más elektronikus berendezések emelkedtek ki, és csatlakoztak bele olyan vezetékekbe, amelyek lefelé kígyózva a padló alá vezettek. Isval kinyitotta a szerszámtároló alsó rekeszét, és szemügyre vette az oda rejtett robbanótölteteket. Apró lövedékeknek tűntek, és mindegyiket erős mágneses tapadókorongokkal, illetve időzítővel szerelték fel.

– Segíts! – kérte Isval, majd ő és Eshgo elkezdték kiszedni a rekeszből a tölteteket. Hamarosan új riadójelzés szólalt meg, ami a hangját és a hanglejtését tekintve különbözött attól, amit eddig hallottak. Isval és Eshgo összenézett, a férfi aggodalmasan ráncolta a homlokát.

– Tudják, hogy itt vagyunk – állapította meg Isval, és odakiáltott a többieknek: – Pörögjetek fel, fiúk, sietnünk kell!

– Jól van, jól van! – morogta Faylin. Isval kinyitotta a felső rekeszek egyikét, kiemelte belőle Grolt holttestét, és ledobta a padlóra. Aztán megkereste a férfi adóvevőjét, és addig taposta, amíg csak szilánkok maradtak belőle.

– Van még egy munkám az ön számára, Grolt hadnagy! – morogta közben.

– Mit művelsz? – kérdezte Eshgo.

– Szükségünk van a helyre – magyarázta Isval. – De most gyere, rakjuk le a tölteteket!

Vader kilépett a felvonókabinból, és gyors léptekkel haladt az emberekkel teli füstös folyosókon. Meglátott egy twi’lek szerelőcsapatot, ami négy férfiból és egy nőből állt. Egy lebegőszánra állított szerszámtárolót toltak a folyosón, és a legkevésbé sem tűntek gyanúsnak. Ez azonban Vadert nem érdekelte. Menet közben aktiválta a fénykardját, mire a birodalmiak elmenekültek az útjából, és a szemüket tágra nyitva, értetlenül bámulták. A twi’lekeknek nem maradt idejük arra, hogy felfogják, mi történik velük. Vader odaért hozzájuk, egy-egy gyors csapással végzett velük, és máris folytatta útját. A sisakjába épített adó-vevőn keresztül folyamatosan érkeztek hozzá a tűzharc helyszínéről szóló adatok, így tudta, hogy hová kell mennie. Már messziről hallotta a sugárnyalábok vijjogását. Aztán befordult egy járatba, és meglátott öt-hat rohamosztagost. A falnak dőlve kuporogtak a következő saroknál, és néha beküldtek egy-egy lövedéket a keresztfolyosóba. Az osztag parancsnoka meglátta Vadert, elébe pattant, és jelentett: – Vader Nagyúr, öt támadó… – Vader elviharzott az őrmester mellett, befordult a sarkon, és maga elé emelte a fénykardját. Tőle alig húsz méterre egy zöld bőrű twi’lek férfi guggolt, és amint meglátta őt, tüzet nyitott rá. Vader meglendítette a kardját, és egyenesen a támadójára pattintotta vissza a lövedékeket az egyik a twi’lek mellkasába égetett fekete lyukat, a másik az arcába. Vader lassítás nélkül haladt tovább. Hirtelen egy másik twi’lek ugrott ki elé, a fegyvere vörös energianyalábokat okádott. Vader valamennyit hárította, közben előrenyújtotta a bal kezét, az Erő segítségével kitépte a fegyvert a férfi kezéből, és a magáéba rántotta. A twi’lek azonnal a combjához szíjazott tartalék sugárvetőjéhez kapott, mire Vader elhajította a fénykardját, és a gyorsan forgó energiapenge kettévágta a teremtményt. Vader a bal kezét ökölbe szorítva összezúzta és a padlóra dobta a zsákmányolt fegyvert, közben az Erővel visszahúzta magához a fénykardját. Futó léptek dübörögtek a háta mögött. A rohamosztagosok berohantak a járatba, megelőzték őt, és folyamatosan tüzelve futottak előtte. Mire elérte a folyosó végét, az ott lapuló három twi’lek halott volt. Ekkor a híd kommunikációs tisztje hívta Vadert.

– Vader Nagyúr, a jelentések szerint halott rohamosztagosokat találtak a hiper-hajtómű terme előtt! A zsilip zárva van, de belülről zárták le! – Vader azonnal megértette, hogy mi történt. Azok a twi’lekek, akiket az imént megölt, csupán csalik voltak. Azért vetették be őket, hogy magukra vonják a biztonságiak figyelmét.

– Odamegyek – közölte kurtán a kommunikációs tiszttel, azzal átlépett az egyik halott twi’lek felett, aztán elnyújtott, döngő léptekkel sietett a Perilous tatja felé.

Eshgo és Isval elhelyezte a tölteteket. A legtöbbet a hiper-hajtómű tömbjének alapjához rakták, de jutott néhány a közeli vezérlőrendszereknek is – ez utóbbit Kallon javasolta. Vagy hússzor elgyakorolták a teendőket. Azt remélték, hogy a detonációk megsemmisítik a hiper-hajtóművet, illetve beindítanak egy láncreakciót, és a másodlagos robbanások teljesen elpusztítják a csillagrombolót. Isval észrevette, hogy miközben Eshgo az időzítőket állítgatja, az ujjai jól láthatóan remegnek.

– Majd én elintézem – ajánlotta fojtott hangon. Az ő keze biztos maradt, mint mindig, amikor lehetősége nyílt birodalmiakat ölni. Eshgo távolabbra hátrált, Isval pedig sorban beállította az időzítőket úgy, hogy egymás után, milliszekundumos eltéréssel lépjenek működésbe. Kallon korábban többször hangsúlyozta, hogy az időzítésnek tökéletesnek kell lennie, máskülönben nem indul be a láncreakció. – Ennyi! – mondta hangosan Isval, amikor a végére ért, és letörölte a homlokáról a verejtéket. Összenézett a társaival, és valamennyien bólintottak. A pusztulást most már nem lehetett megakadályozni. Mindannyian tudták, hogy miután élesítik a tölteteket, és az időzítők beindulnak, a Periloust semmi sem mentheti meg. Óriási repülő bomba lesz belőle. Ők természetesen ki akartak jutnia hajóból, de a fedélzeteken uralkodó állapotokat figyelembe véve erre nem sok esélyük volt. Faylin, a csapat egyetlen ember tagja már levetkőzött, és felvette az egyik birodalmi egyenruhát. Az öltözet legalább két számmal nagyobb volt a kelleténél, ráadásul a zubbony és a nadrág nem illett össze, de legalább egyiken sem látszottak égésnyomok.

– Jól néz ki, őrmester! – mondta Isval. – Jól vagy? – kérdezte aztán, mert Faylin eléggé sápadt volt. Faylin, amennyire lehetett, betömködte a sapka alá hosszú, sötét haját.

– Igen, jól vagyok – felelte halkan. – Jól vagyok… – Isval vállon veregette Faylint, lekapta magáról a ruháit, és felvette a másik birodalmi egyenruhát, valamint a kesztyűt és a csizmát is. A kék árnyalatú bőrével, illetve a lekkuival semmit sem kezdhetett, de azt remélte, hogy Grolt holttestét felhasználva ezt a problémát is meg lehet oldani.

– Menjetek az ajtóhoz! – parancsolta, mire a társai felhúzták a lebegőszánt a személyi zsiliphez, és megálltak odafent. Isval vett egy mély lélegzetet, és élesítette a tölteteket. Az időzítők azonnal megkezdték a visszaszámlálást. Isvalnak és a társainak negyvenkét standard percük maradt, hogy kijussanak a csillagrombolóból, és eltávolodjanak tőle. Hangos dördülés hallatszott a főzsilip felől. Megérkeztek a birodalmiak, és valamilyen szerkezettel próbálták betörni a zsilipet, de az nem engedett. Újabb dörrenés hallatszott, de az erős páncéllemezek kitartottak.

– Drim? – kiáltotta Isval.

– Onnan nem hallok semmit – felelte Drim a másik kijáratra mutatva. – De nem tudhatom biztosan. Nagyon vastag az ajtó, Isval!

– Akkor rendben – válaszolta Isval. – Induljunk!

– Méghozzá gyorsan! – tette hozzá Eshgo.

Isval a vállára vette Grolt tetemét, és felsietett a lépcsőn, hogy csatlakozzon a csapatához.

Vader végigviharzott a hajón, a katonák és a hajózók fejvesztve menekültek előle. Rövid idő alatt odaért a hiper-hajtómű terméhez. A főzsilip előtt négy rohamosztagos hevert a padlón. Közvetlenül mögöttük öt-hat rohamosztagos és ugyanennyi biztonsági őr próbálta bezúzni a zsilipkaput egy hordozható faltörővel. A nyitópanel sötét volt, valószínűleg belülről iktatták ki. A biztonságiak parancsnoka, egy középkorú őrmester meglátta a közeledő Nagyurat, és elé lépett, hogy fogadja. Ezalatt a gépezet felbúgott, és erős ütést mért a kapura, de nem történt semmi.

– Vader Nagyúr! – mondta kissé remegő hangon az őrmester. – A zsilipet belülről zárták le, és a kapcsolót megbénították. Van egy másik bejárat, és már odaküldtem egy osztagot… – Vader aktiválta a fénykardját.

– Félre! – mordult fel, mire a biztonságiak és a rohamosztagosok egymást lökdösve-taposva menekültek. Vader két kézre fogta a markolatot, és lesújtott a zsilipkapura. A penge alkarnyi hosszúságú darabja belemélyedt a vastag fémlapba, ami máris vörösen izzott körülötte. Vader mozdulatlanul tartotta a kardját, és pár másodperc múlva a fém olvadozni kezdett a penge körül. Vader úgy számította, hogy körülbelül egy perc alatt megfelelő méretű lyukat vág a lemezbe, és akkor végre a markába kapja a támadókat.

Isval és a társai hangos sistergést hallottak a főzsilip felől. Visszanéztek rá, és azt látták, hogy a fémlemez az egyik pontján vörösen izzik. A folt kezdetben kicsi volt, de gyorsan növekedett. Isval káromkodott egyet. Jól tudta, hogy mi történik: a birodalmiak nem tudták kinyitni a kaput, hát most nekiláttak, hogy lyukat vágjanak bele. A folt egyre nagyobb lett, és füstölögni kezdett.

– Azt a zsilipet semmi sem képes átvágni – vélekedett Eshgo, Isval az emlékezetébe idézte a hajó tervrajzát, és felvázolt magának egy útvonalat, ami a hajójukhoz vezetett. Ha belegondolt, hogy mennyi akadály van közte és a gép között, úgy érezte, legalább egy parszek választja el tőle. Nem vette biztosra, hogy időben oda fognak érni. Ebben a pillanatban egy energiarúd vörös hegye bukkant ki a kapuból. Isval felismerte benne egy fénykard pengéjét, és tisztában volt azzal, hogy ez azt jelenti: Vader van odakint. Vader, aki egymaga végzett Pok teljes személyzetével. A felismerés nyomán Isvalt egyszerre öntötte el az izgalom és a rémület. Pok arcára gondolt, a bosszúra, de Eshgo kiáltása visszarángatta a valóságba: – Isval, mennünk kell! Azonnal! – Isval pislogott, aztán bólintott egyet.

– Nyisd ki! – szólt oda Drimnek, és miközben az ajtó nyílni kezdett, mindenki lövésre emelte a fegyverét.

Az olvadt fém tócsába gyűlt Vader lába közelében. A bugyborékoló és füstölgő tócsa egyre nagyobb lett azzal párhuzamosan, hogy a kapuba mélyedő energiapenge, ha lassan is, de folyamatosan mozgott. Vader érzékelte a hiper-hajtómű termében tartózkodó árulók félelmét. Bizonyosan meglátták a fénykardját, és tudták, hogy őket akarja elkapni. A félelmük teljesen jogos volt. És a félelmük táplálta az ő haragját. A légzőkészüléke ritmikus süvítése jelezte az idő múlását. A támadóknak pár másodpercük maradt.

– Szóljon az osztagának, hogy élve fogják el az árulókat! – parancsolta Vader az őrmesternek. – Én magam fogok dönteni a sorsuk felől.

– Igenis, Nagyúr! – hadarta az altiszt, és a szájához emelte az adóvevőjét.

Az ajtó besiklott a falba – és senki sem állt a másik oldalon. Isval rájött, hogy visszatartja a lélegzetét. Nyilván a többiek is így tettek, mert mindannyian egyszerre fújták ki a levegőt.

– Eshgo, Drim, Crost, be a tárolóba! – parancsolta Isval. – A fegyverek maradjanak kézben!

– És próbáljátok nem lelőni egymást! – tette hozzá Eshgo, mialatt Drim és Crost bemászott a szerszámtároló egy–egy rekeszébe. – Ez szoros lesz! – mondta aztán Isvalra pillantva. Ezt Isval maga is tudta.

– Te vezetsz, Faylin! – szólt oda Faylinnek.

– És te? – kérdezte Faylin, mialatt Eshgo belegyömöszölte magát az utolsó üres rekeszbe.

– Én sebesült vagyok, vagy halott – közölte Isval. – Ráfekszem a tetejére. Szükség esetén segítek neked. Fektesd rám Groltot! – Faylin fintorgott, de biccentett. Isval aktiválta az adóvevőjét, hogy beszéljen a csalicsapatokkal.

– Irány a hajó! – mondta halkan, de határozottan. – Amint odaértek, induljatok! – Nem kapott választ. – Vette valaki? – kérdezte. Erre sem felelt neki senki. Nem időzött el azon, hogy ez mit jelent. Nem szakíthatott időt semmire. A főzsilip olvadozott. Vadert pár másodperc választotta el attól, hogy behatoljon a terembe. Isval ráhasalt a szerszámtárolóra, Faylin pedig rátette Groltot, majd elrendezte a tetemet úgy, hogy Isval fejét ne lehessen látni. Végül ráborította Grolt sapkáját Isval fejére úgy, hogy valamennyire takarja a lekkuit.

– Ha valaki jobban megnéz minket, ki fogja szúrni – jegyezte meg Faylin.

– Ezen nem segíthetünk. Sőt, ha csak rád pillant Valaki, ki fog szúrni…

Ezt Isval is tudta, de sehogyan sem fért volna bele a tárolóba Ez lehetett az egyetlen megoldás.

– Csak szedd a lábad! – kérte a társától. – Siess, amennyire lehet!

– Arra számíthatsz! – ígérte Faylin. Isval ezekben a pillanatokban mindvégig hallotta, hogy a terem túloldalán olvadt fémcseppek dobolnak a padlón. A gyorsan táguló és hosszabbodó nyíláson beszédhangok szűrődtek át. Isval erős kísértést érzett, hogy átrohanjon a termen, belenyomja a fegyvere csövét a résbe, és vaktában lövöldözzön, de ellenállt neki. Ki kellett juttatnia innen a társait. Ez fontosabb volt számára, mint az, hogy megölje Vadert. Minden jel arra utalt, hogy a birodalmiak hamarosan bejutnak a terembe. És akkor felfedezik a robbanótölteteket…

Isvalnak támadt egy ötlete. Végiggondolta, hogy hogyan juthat ki a csillagrombolóból. Cham elégedetten mosolygott volna, ha ezt el tudta volna mondani neki.

– Faylin, vigyél ki minket innen – szólt oda a társának –, keress egy mellékfolyosót, állj meg, és várj!

– Várják? – kérdezte megrökönyödve Faylin. – Csak fél óránk van!

– Tudom, de csináld!

– Isval…

– Csak csináld! – vágott közbe Isval.

– Biztos vagy benne? – kérdezte a tárolóban lapuló Eshgo.

– Drim, ha Eshgo még egyszer felteszi ezt a kérdést, lődd le! – rendelkezett Isval.

Drim felnevetett, aztán Faylin belekormányozta a lebegőszánt abba a járatrendszerbe, amely összekötötte a hiper-hajtómű termét a hajó egyik főfolyosójával. Isval mozdulatlanul feküdt, és egyenesen Grolt nyakába szuszogott. Az orra néha elérte a hideg bőrt, és ettől mind erősebben émelygett. Alig tettek meg húsz métert, amikor eszébe jutott, hogy elfelejtett valamit, és káromkodott egyet.

– Mi van? – kérdezte riadtan Faylin. – Mi a baj?

– Semmi… semmi! – felelte Isval. Pedig nem véletlenül átkozódott. A nagy sietségben elfelejtette megsemmisíteni a személyi bejárat zárrendszerét. A zárt ajtó, ha többre nem is, egy-két percre feltartóztatta volna Vadert.

– Melyik folyosó legyen? – kérdezte fojtott hangon Faylin.

– Mindegy, csak menj be az egyikbe! – felelte Isval. Faylint azonban megbénította a bizonytalanság. Valahonnan a közelből futó léptek dübörgése hallatszott – legalább hat-nyolc rohamosztagos rohant valamelyik járatban.

– Legyen a jobb oldali! – suttogta Isval. – Csak tűnjünk el ebből a kereszteződésből!

A dübörgés egyre hangosabb lett. Isval érezte, hogy Eshgo, Drim és Crost mocorogni kezd a rekeszekben. Nyilván igyekeztek úgy helyezkedni, hogy baj esetén azonnal lőhessenek. Faylin befordította a szánt egy keskeny szervizalagútba. A mennyezeti lámpák rendszertelenül villóztak. Faylin megállította a szánt, és csendesen várakoztak, mialatt a lábdobogás mind erősebben visszhangzott körülöttük. Néhány másodperc elteltével rohamosztagosok és biztonságiak rohantak el a folyosó torkolata előtt, a hiper-hajtómű hátsó bejáratának irányába. Miután kellően eltávolodtak, Isval megszólalt: – Vigyél közelebb minket a főfolyosóhoz, aztán ismét állj meg!

– Mire vársz? – kérdezte Eshgo a tároló belsejéből. – Ha nem sietünk, nem jutunk ki innen! Ez az egyetlen esélyünk!

– Nem, nem ez az egyetlen – válaszolta higgadtan Isval. – Nem egészen… – Miután elhallgatott, óvatosan elfordította a fejét, és kicsivel előrébb mozdította a karját, hogy rálásson a csuklóján viselt órára. Harminckét percük maradt.

Vader alig egy perc alatt kellően nagy lyukat vágott a zsilipkapuba. Az ovális fémdarab bedőlt, és hangos dörrenéssel érkezett a padlóra. Vader kissé előrehajolva átbújt a nyíláson, a rohamosztagosok felszólítás nélkül követték. A támadók eltűntek, nyilván a másik kijáraton menekültek ki. Halott birodalmiak hevertek mindenütt, de a hiper-hajtómű sértetlennek tűnt. A másik oldalon kinyílt az ajtó, és azok a katonák rontottak be a terembe, akiket az őrmester küldött át oda. A járdára érkezve megtorpantak, és a holttesteket fürkészték. A biztonságiak nem viseltek sisakot, ezért látni lehetett az arcukat, ami értetlenséget és tanácstalanságot tükrözött.

– Nagyúr! Az embereim nem találkoztak senkivel! – jelentett az őrmester. – Nem…

Vader nem törődött senkivel. Veszélyt érzett, és leugrott a terem legalsó szintjére. Azonnal meglátta a tömbhöz és a különféle berendezésekhez tapasztott tölteteket. Az időzítők kijelzői azt mutatták, hogy huszonhét perc maradt a robbanásig. Vader letérdelt, közelebbről is szemügyre vette a csomagokat, és felfedezte a biztosítékokat, amelyek aktiválták volna a detonátorokat, ha valaki megpróbálja elmozdítani vagy szétszerelni a tölteteket. Vader felegyenesedett, a hidat hívta, és miután Luitt jelentkezett, közölte vele: – Kapitány, a terroristák robbanóanyaggal rakták körül a hiper-hajtóművet! A robbanást sehogyan sem lehet megakadályozni! Azonnal rendelje el az evakuációt! – Luitt hallgatott néhány másodpercig, majd felhördült: – Micsoda? Szó sem lehet róla! Odaküldöm a tűzszerészeket, és azok…

– Hallotta, hogy mit mondtam, kapitány! – vágott közbe Vader. – Arra már nincs idő!

– Bi… biztos benne? – dadogta Luitt.

– Adja ki a parancsot, kapitány! – válaszolta Vader. – Fél óra múlva a Perilous fel fog robbanni. És kapitány, a legfontosabb feladata most az, hogy gondoskodjon a Császárról! Amennyiben nem sikerül elhagynia a hajót, személyesen ön lesz a felelős!

– Ig… igenis, Vader Nagyúr! – felelte Luitt. – De… az uralkodó már elhagyta a hidat!

– Értem – mormolta elgondolkodva Vader, azzal megszakította az adást, és megnyitott egy zárt csatornát, hogy beszéljen a Császárral. – Mester, a hajó kevesebb mint harminc perc múlva megsemmisül! – mondta, miután Sidious jelentkezett.

– Igen – felelte a Császár –, a kompom fedélzetén várok rád.

– A kompod? De hát…

– Előkészíttettem egy másik kompot is – magyarázta a mester –, az elülső hangárban áll. De sietned kell, barátom! Kevés az idő.

– Igenis, mester – válaszolta engedelmesen Vader. Nem tudott ugyan a másik komp létezéséről, de nem lepődött meg. A mestere mindig felkészült szinte minden lehetőségre. Megszólalt a kiürítési riadó, a szirénák hosszasan, éles hangon visítottak. A számtalan gyakorlat során a személyzet alaposan felkészült az efféle helyzetekre. A hajózók és a katonák fegyelmezetten indultak el a kijelölt mentőegységük felé. Ugyanakkor az eddig is forgalmas folyosókon most még többen mozogtak, és mind nagyobb lett a zűrzavar. Vader biztosra vette, hogy a támadók a kaotikus viszonyokat kihasználva akarják elhagyni a hajót. Ő azonban szentül megfogadta, hogy nem hagyja őket elmenekülni.

A kiürítési riadójel – a pusztulásra ítélt hajó halálsikolya – visszhangzott a fémfalak között. Egy géphang újra és újra elismételte a kiürítést elrendelő parancsot.

– Most már mehetünk! – szólt ki Isval a birodalmi tiszt holtteste alól. Biztosan tudta, hogy néhány másodperc múlva a folyosókat sűrű tömegek lepik el, és senki sem fogja megnézni a lebegőszánra állított szerszámtárolót.

– Jó ötlet volt – jegyezte meg Eshgo. Isval elengedte a füle mellett a dicséretet, és odaszólt Faylinnek: – Vigyél ki minket a főfolyosóra! Gyorsan! Nincs időnk Visszatérni a saját hajónkhoz. Ha meglátsz bármit, amit használhatunk, egy szervizhajót, egy tűzoltó egységet, tudom is én, menj oda hozzá! Világos? Ha erővel kell elvennünk, megtesszük!

– Vettem – válaszolta Faylin, és visszakormányozta a lebegőszánt a szélesebb folyosóra.

– A gyorsaság a legfőbb szövetségesünk – idézte Isval a szavakat, amelyeket nemrég hallott Chamtől. – Mozgás, Faylin! – Faylin olyan gyorsan hajszolta a szánt, amilyen gyorsan a gépezet haladni tudott – körülbelül egy kocogó ember sebességével siklott –, és hamarosan elérték a főfolyosót. Birodalmiak hemzsegtek mindenütt. Sokan ész nélkül rohantak a mentőegységek felé. Droidok gurultak és lépkedtek az emberek között, szintén a mentőkabinok felé tartva. Senki sem törődött a szerszámtárolóval, senki sem tett fel kérdéseket Faylinnek. Isval kezdett arra gondolni, hogy a végén tényleg túlélik az akciót. Ám azt is tudta, hogy ha ők elmenekülnek a csillagrombolóról, akkor az sok birodalminak is sikerülni fog. Nem kételkedett abban, hogy Vader és a Császár is időben el fogja hagyni a hajót. Beszélni akart Chammel. Ki kellett találniuk valamit. Isval összecsattantotta a fogsorát, hogy aktiválja a fülébe épített adóvevőt, majd halkan suttogva megkérdezte: – Hallasz, Cham? – Sistergést hallott, és egy szótagot: – …val? – A készülék ismét csak sistergett, majd érthetetlen zagyvaság áradt belőle. Isval gyanította, hogy ő és Cham egyelőre túl messze vannak egymástól ahhoz, hogy a berendezések érzékeljék egymás jeleit.

– Ha hallasz engem – mondta halkan –, annyit mondok: hamarosan újra hívlak.

Ezúttal is csupán sistergést hallott.

Vader az Erővel gyorsítva magát átugrott a termen, és közvetlenül a másik kijárat elé érkezett le. A rohamosztagosok és a biztonságiak elképedtem néztek össze.

– Gyerünk! – parancsolta Vader. – A hajó elveszett!

A legtöbben bólintottak, és azonnal elindultak, de három rohamosztagos a teremben maradt.

– Nagyúr, elkísérjük önt az egyik mentőegységhez – ajánlotta az egyik.

– Felesleges – válaszolta Vader. – Egyedül is odatalálok. Menjenek! Ez parancs!

A rohamosztagosok tisztelegtek, és vonakodva bár, de útnak indultak. Vader megfordult, és szemügyre vette a személyi zsilipet. Az imént látott egy-két ruhátlan holttestet, ami arra utalt, hogy legalább az egyik támadó birodalmi egyenruhát visel. Nem sok ideje maradt, de annyi mindenképpen, hogy utolérje őket, végezzen velük, és eltűnjön a Perilousről. Megidézte az Erőt, és elindult az árulók után. Nem juthattak messzire. Nyilván a főfolyosó felé tartottak, hogy keressenek egy hajót vagy mentőkabint. Amikor elérte a főfolyosót, sűrű tömegbe ütközött. Sápadt hajózók, tisztek, rohamosztagosok és droidok siettek a kijelölt helyükre. Újra és újra hallani lehetett a mentőkabinok kilövését kísérő tompa dörrenést. Vader az Erőt használva felszökkent egy harmadik emeleti járdára, amivel alaposan meglepte a közelében elhaladókat. Egyesek a nevét suttogták álmélkodva, mialatt továbbmentek. Innentől kezdve mérsékelt iramban lépkedett, és fentről figyelve kereste a twi’lekeket vagy bármilyen gyanús jelet.

Isval kicsivel odébb mozdult, hogy jobban lásson, és tudjon tájékozódni. Birodalmiak rohantak el mindkét irányba mellette. Egyenruhás lábakat látott, és idegesen elhadart szófoszlányokat hallott. Megpróbált vetni egy pillantást a falakra festett tájékoztató jelzésekre, és végül meg is látott egyet: 183B. Nem jártak messze attól a dokktól, amelynél az egyik csalicsapat gépe állomásozott. Lehetségesnek tűnt, hogy a hajó még most is ott van, mert az utasai vagy nem menekültek még el, vagy pedig – tekintetbe véve, hogy nem válaszoltak a hívásokra – már nem is fognak elmenekülni.

– Menj a 137B felé! – szólt oda Isval fojtott hangon Faylinnek – Az A csalicsapat ott dokkolt.

Megint birodalmiak siettek el mellettük, előbb sötét egyenruhás hajózók, aztán rohamosztagosok.

– Vettem – suttogta Faylin, és megint belekormányozta eleven rakományát a zűrzavarba. Isval a tájékoztató jelzéseket figyelte. Hamarosan maguk mögött hagyták a 157-est. Aztán a 153-ast. A száznegyven-hetest. Már majdnem odaértek… Folyamatosan hallatszott a távozó gépek és mentőkabinok dübörgése. Ezenfelül egy szenvtelen géphang újra és újra bemondta a hátralévő időt – még tíz perc maradt a robbanásig. Isval meglátta a száznegyven-egyes feliratot.

Ebben a pillanatban férfihang zendült a tároló jobb oldalán. Isval a másik irányba nézett, és nem mert megmozdulni. Aggódott amiatt, hogy Grolt holtteste nem teljesen takarja el a lekkuit.

– Jól van? – kérdezte az idegen. – Ők sebesültek? Segítségre szorul?

Faylin nem állította meg a lebegőszánt, menet közben válaszolt: – Nem, minden rendben, uram. Elláttam őket. Köszönöm, uram… – Isval szorosabb fogást vett a sugárvetője markolatán. Ha a birodalmi észreveszi, hogy a bőre kék színű, vagy azt, hogy Faylin felemás egyenruhát visel… A géphang bemondta, hogy kilenc perc maradt. A birodalmi a tároló mellett haladva tovább kérdezett: – Biztos benne… őrmester? – Néhány pillanatra elhallgatott, aztán éles hangon folytatta: – Álljon csak meg! Melyik egységnél szolgál? Mi… mi a…? – Akármit akart kérdezni, sosem fejezte be a mondatot. Lövés fojtott, tompa hangja hallatszott – Faylin alighanem nekinyomta a sugárvetője csövét a birodalmi tiszt hasának –, és a férfi rádőlt Groltra, illetve Isvalra.

– Ne mozogjatok! – figyelmeztette Faylin a társait. – Nem tudom, hogy hallott-e valaki valamit!

Hirtelen kiáltás harsant mögöttük a tömegben: – Hé, maga! Álljon meg! – Isval suttogta káromkodott.

– Mi történik? – kérdezte Eshgo a tároló belsejéből.

– Ne csináljatok semmit! – felelte Faylin. – Maradjatok veszteg! Mindenki! – A férfi egyre halkabban kiabált, végül a hangja beleveszett a lármába. – Nem nekünk szólt – magyarázta Faylin. Isval érezte, hogy a szíve úgy kalapál, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Az idegesség, illetve a két halott súlya miatt alig tudott lélegezni. Kissé elfordította a fejét, hogy kinézzen oldalra, és azt látta, amit látni akart: a 137-es számot a falon. Feltámadt benne a remény, de csak egy pillanatra, ugyanis Faylin letörten bejelentette: – Nincs itt!

– Micsoda? – kérdezte Isval. – A hajó?

– Igen – felelte Faylin. – Nincs itt semmi. – Isval megint átkozódott. Bizonyára rosszul emlékezett a számra, vagy birodalmiak vitték el a gépet, vagy a csalicsapat tagjai mégiscsak életben maradtak, esetleg még a megérkezés előtt máshová irányították őket.

– Mi van még itt? – kérdezte fojtott hangon.

– Ezt hogy érted?

– Egy másik hajó, Faylin! – fakadt ki Isval. – Van másik gép a közelben? Szedd össze magad!

– Nincs… várj csak… van! Ne mozogjatok! – Faylin ismét elindította a szánt, és átkormányozta a tömegen. A számítógép könyörtelenül folytatta a visszaszámlálást – nyolc perc maradt. Faylin kivitte a szánt a fal mellé, és megállította. – Tartsatok ki! – kérte a többiektől. – Maradjatok egy kicsit! A szán nem fér át ezen a zsilipen.

– Milyen a hajó?

– Egy mentőegység vagy komp… vagy tudom is én! – felelte Faylin. – Nincs itt senki.

Isval gyanította, hogy az ehhez a géphez kijelölt hajózok életüket vesztették a Perilous elleni támadásokban.

– Ki kell szállnotok onnan – folytatta Faylin. – Szólok, amikor jöhettek. – Faylin körözött egyet a lebegőszánnal. Nyilván a közelükben mozgó birodalmiakat figyelve várta a megfelelő pillanatot. A géphang bejelentette, hogy hét perc maradt. – Most! – mondta Faylin, és lerántotta az egyik holttestet a szerszámtároló tetejéről. Isval lelökte a másikat, és leugrott a padlóra. Rögtön ezután Eshgo, Drim és Crost felnyitotta a fedeleket, és kimásztak a tárolóról. Faylin talpra segítette Drimet, Isval pedig Crost hóna alá nyúlt, és felrángatta a férfit.

Vader meglátott valamit: twi’lekek bújtak ki egy nagyméretű szerszámtárolóból, amit egy lopott birodalmi egyenruhát viselő ember irányított. Megtalálta őket. Aktiválta a fénykardját, megidézte az Erőt, és átadta magát a haragjának.

Kilencedik fejezet

Isval a keskeny átjáró felé terelte a társait, amelyen túl egy kísérőhajó várta őket. Biztosra vette, hogy Eshgo el tudja vezetni.

– Gyerünk! Gyerünk! – hajtogatta folyamatosan. Drim megbotlott, és elesett. Isval felsegítette, közben visszanézett abba az irányba, ahonnan jöttek. És a torkán akadt a lélegzet. Meglátta Vadert, aki ebben a pillanatban ugrott le egy tízméteres magasságban lévő járdáról a főfolyosó fedélzetére. Guggolásban landolt, a jobb kezében egy vörös nyalábot sugárzó energiafegyvert tartott, ami nem lehetett más, mint egy híres-hírhedt fénykard.

– Gyerünk, Isval! – kiáltotta Faylin, és megrángatta a társa zubbonyát.

– Ez ő – felelte színtelen hangon Isval.

– Kicsoda? – kérdezte riadtan Faylin, és megint rántott egyet a zubbonyon. – Mennünk kell!

Csakhogy Isval ezekben a pillanatokban Pokra gondolt, és nem állt szándékában elmenni innen. Kijuttatta a csapatát. Elvégezte a feladatát.

– Szálljatok be, és indítsátok be a gépet! – parancsolta félhangosan. – Gyerünk, mire vársz?

– Isval… – szólalt meg Eshgo.

– Indítsátok be! – csattant fel Isval, és előrántotta mindkét sugárvetőjét. Vader ekkor negyven méterre járt tőle. A fekete alak magasan a körülötte rohangáló birodalmiak fölé tornyosult. A kardját maga mellett tartotta, és ahogy előrenézett, Isval érezte magán a tekintetét. Vader hirtelen meglódult, természetfeletti gyorsasággal futva apasztotta a kettejüket elválasztó távolságot. A birodalmiak fejvesztve menekültek az útjából. Isval felemelte a sugárvetőt, célzott, aztán olyan gyorsan tüzelt, amilyen gyorsan csak húzni tudta az elsütőbillentyűt. Vader még csak nem is lassított. Közönséges szemnek követhetetlen gyorsasággal mozgatta maga előtt a fegyverét, és szétszórta a felé tartó vörös energianyalábokat. Némelyik Isval felé pattant vissza. Az egyik a tárolóba csapódott, amitől szerszámok hullottak a padlóra hangosan csörömpölve. Egy másik megperzselte Isval mellett a válaszfalat, de ő kitartóan tüzelt tovább. A főfolyosón tolongó emberek megrémültek, és futva menekültek, amerre éppen tudtak. Egy tiszt véletlenül beugrott Vader elé, aki oly könnyedén taszította félre, mintha csak egy párna esett volna az útjába.

– Isval! – kiáltotta Eshgo a hajóba vezető zsilip előtt állva. Vader húsz méterre járt, és közeledett. Isval üvöltött és tüzelt, de a lövedékei nem jutottak túl a fénykardon. Nem értette, hogy ez hogyan lehetséges, de aztán eszébe jutottak a saját szavai: Vader nem ember. De így sem állt le, nem tudott leállni.

– Ezt Pokért kapod! – kiabálta minden egyes lövésnél. – Ezt Pokért kapod! – A számítógép bejelentette, hogy hat perc maradt. Vadert alig tíz méter választotta el Isvaltól, aki torkaszakadtából üvöltve tüzelt, tüzelt és tüzelt. Ezalatt lövedékek érkeztek valahonnan, és a válaszfalakról pattantak le – talán rohamosztagosok avatkoztak be. Isval hirtelen azt érezte, hogy valaki átöleli hátulról, és a levegőbe emeli – csakis Eshgo lehetett.

– Hagyj békén! – visította, és megpróbálta elcsavarni a törzsét, hogy tovább lőhessen. – Mit művelsz?

– Megmentem az életedet – válaszolta a férfi, és átvitte őt a zsilipen, miközben körülöttük lövedékek csapódtak a kapu keretébe. Abban a pillanatban, hogy átértek, Eshgo letette Isvalt, megnyomott egy gombot, és a vaskos páncéllemez zárt állásba siklott. Isval a fogait csikorgatva megfordult, és egy pillanatra meglátta Vadert, mielőtt a lemez eltakarta előle: még ekkor is feléjük rohant, a kardját maga előtt tartva úgy, hogy a köpenye csaknem vízszintesen lobogott mögötte. Isval a vezérlőpanel felé nyúlt, hogy kinyissa a zsilipet, de mielőtt megtehette volna, Eshgo szétlőtte a panelt. Isval ekkor a férfi felé fordult, és rárivallt: – Nincs jogod…

– Te is láttad azt, amit én! – vágott közbe Eshgo. – Ezt a fickót nem lehet lelőni, Isval! Kettévágott volna!

Ebben a pillanatban, mintha csak a vészjósló szavaknak akart volna nyomatékot adni, a vörös energiapenge áttört a zsilipen, és éppen csak elhibázta Eshgo hasát. Mindketten messzebbre ugrottak, és döbbenten figyelték, hogy a penge körül a fém máris felizzik. Egymás-arcába lihegve összenéztek, aztán Isval leeresztette a vállát, és megszólalt: – Igazad van. Tudom, hogy igazad van. De soha többé ne tagadd meg a parancsomat! Gyerünk!

Benyomakodtak a kísérőhajóba. Drim már beindította a hajtóműveket, és most átadta helyét Eshgónak, aki elfoglalta a pilótaülést, míg Isval a másodpilóta ülésébe szíjazta be magát.

– Ez meg ki volt? – kérdezte megrendülten Faylin. – Vagy mi volt?

– Vader – felelte Isval –, Vader… – Faylin káromkodott, és Isval csak egyetérteni tudott ezzel.

– Nyitom a dokkolókarmokat! – jelentette be Eshgo, és a következő pillanatban a hajó szabadon lebegett a pusztulásra ítélt csillagromboló mellett. – Távolodunk! És íme, ott a Ryloth!

Elfordította a hajót, és Isval kinézett az ablakon. Immár óriásinak látta a Rylotht. A Perilous hatalmas távolságot tett meg, mialatt ők a fedélzetén tartózkodtak. Minden jel arra vallott, hogy a csillagromboló a bolygó felett fog megsemmisülni – egy olyan bolygó felett, amelynek lakóit a Birodalom könyörtelenül elnyomta. Isval úgy érezte, hogy ez így lesz helyénvaló. Több száz menőkabin és csillaghajó – köztük néhány tucat V–szárnyú – repült az űrben a Perilous körül. Némelyik a legközelebbi hold felé tartott, más egységek a Rylotht vették célba – valószínűnek tűnt, hogy nem mindegyik lesz képes időben eltávolodni a Periloustől.

– Ne menjünk túl messzire! – utasította Isval a pilótáját.

– Tessék? – kérdezte meglepetten Eshgo. – El kell húznunk innen, máskülönben…

– Csináld, amit mondtam! – vágott közbe Isval, és a férfi ezúttal nem mert ellenszegülni.

Isval sóhajtott egyet. Nagyjából kitalálta, hogy mit fog csinálni, de beszélnie kellett Chammel.

Vader belátta, hogy a támadók kicsúsztak a markából. A számítógép bejelentette, hogy hat perc maradt. Vader kikapcsolta a fénykardját, merített az Erőből, és az elülső hangár felé sietett. A folyosók gyorsan ürültek körülötte, azzal párhuzamosan, hogy a hajózók és a katonák tömegesen hagyták el a hajót. Mire elérte a hangárt, úgy érezte, hogy egy kísértethajóban jár. A csarnokban több helyen tüzek égtek. A Császár kompja a kijárat előtt állt, a hajtóművei már javában dübörögtek. Vader felrohant a rámpán, és az utaskabinban talált rá a mesterére, aki teljesen nyugodtan üldögélt, a háta mögött két vörös ruhás császári őrrel. Sidious megnyomott egy az ülése kartámaszába épített gombot.

– Indulhatunk! – közölte a pilótával, és a komp azonnal felemelkedett. – Ülj le, öreg barátom! – tette hozzá Vaderre pillantva.

– Taa szenátor? – érdeklődött Vader. Az uralkodó megvetően legyintett egyet.

– Ó, biztosra veszem, hogy sikerült biztonságos helyre gurulnia! A patkányok mindig megtalálják a menekülés útját a süllyedő hajón.

Isval a fogsorát összekoccintva aktiválta az implantátumát, és megszólalt: – Cham, hallasz engem?

– Igen, hallak! – válaszolta azonnal a férfi.

– Kijutottunk – közölte Isval.

– Kijutottatok? – ismételte a szót Cham kérdő hangsúllyal, és érezni lehetett a hangján, hogy jócskán megkönnyebbült. – Nem mertelek hívni, még akkor sem, amikor már hatótávolságon belül voltatok. Nem akartalak megzavarni. Látom, hogy a Perilous a bolygó és a legbelső hold között repül. Mi a helyzet?

– A töltetek élesek, és mindjárt lejár az idő – válaszolta Isval. – Fel fog robbanni, Cham!

– Fel fog robbanni – ismételte Cham, valószínűleg a körülötte lévő társai kedvéért.

– Azt hiszem, a csalik odavesztek – tette hozzá Isval –, és van egy problémánk.

– Miféle probléma? – kérdezte Cham fojtott hangon. Isval kinézett a környéken repülő hajók tömegére, mialatt Eshgo azon dolgozott, hogy elvigye a kísérőhajót a Periloustől. Várt még néhány pillanatig, és a kezét feltartva jelzett a pilótának, hogy ennél messzebbre ne menjenek. Nem akart túlságosan eltávolodni a csillagrombolótól. Eshgo mély sóhajtással fejezte ki, hogy mennyire nem ért egyet ezzel, de végrehajtotta a parancsot.

– Rájöttek, hogy mit műveltünk – magyarázta ekkor Isval –, és kiürítették a hajót.

Cham néhány másodpercig hallgatott, végül vett egy mély lélegzetet, és megszólalt: – Ezt talán ne nevezzük problémának! Nem egészen ezt akartuk, de így is elmondhatjuk, hogy megsemmisítettünk egy birodalmi csillagrombolót, és megöltünk több száz birodalmit. Ez komoly csapás.

Isval elfordította a fejét, és suttogva felelt: – Komoly, de nem elég nagy. Ennyi nem elég.

– De igen, Isval – jelentette ki határozottan Cham. – Elég. Elégnek kell lennie. Megtettük, amit…

– Még nincs vége! – szólt közbe Isval. – Nem állhatunk le. Ha nem végzünk Vaderrel és a Császárral, feleslegesen törtük magunkat. Azt akartad, hogy fellobbanjon a tűz, ami aztán végigterjed az egész Birodalmon, amit nem lesz képes eloltani. Ennyi nem elég ehhez. Hazudni fognak, azt állítják majd, hogy a hajó egy műszaki hiba miatt pusztult el. De ezt csak akkor tehetik meg, ha a Császár és Vader sértetlen marad. Tűzvészt akarsz? Meg akarod mutatni, hogy a Birodalom sebezhető? Akkor meg kell ölnünk Vadert és az uralkodót!

– Csupán kéttucatnyi tri-vadászunk maradt, Isval – közölte szomorúan a férfi –, és a vezérlésük még nincs kész. Még sosem próbáltuk ki őket harci körülmények között. Kallon azt mondja, hogy…

– Nyilván látod a műszereken – szólt közbe Isval –, hogy mi is idekint vagyunk. A célszemélyek közelében. – Megint kinézett a menekülő hajókra, és abban tudatban folytatta, hogy már nem sok idejük maradt. – Cham, csak egy-két hajót kell megsemmisítenünk! A tri-vadászok leköthetnék a V–szárnyúakat. Nem kell harcképesnek lenniük. – Lenézett a műszerfalra, de nem igazodott el rajta, ezért Eshgo felé fordulva megkérdezte: – Hol a fegyvervezérlés? Egyáltalán, van fegyvere ennek a hajónak?

– Van – felelte kurtán Eshgo –, és ott a panel. – Isval biccentett, és megint Chamhez beszélt: – Csak meg kell találnunk őket. Ha sikerül, el tudom pusztítani őket. Cham, hallasz engem?

– Milyen hajóban ültök?

– Egy olyanban, aminek vannak fedélzeti lövegei – közölte Isval. – Egy kísérőhajóban. Hívd fel Belkort, és szerezd meg tőle a Császárt, illetve Vadert szállító egység azonosítóját! Bizonyára van saját, különleges azonosítójuk. – Ezekben a pillanatokban megint mentőkabinok röppentek ki a Perilous oldalából, néhány gép pedig az elülső hangárból száguldott ki. A csillagromboló mostanra nagyjából kiürült. Legfeljebb két-három perc maradt a töltetek robbanásáig.

– Cham? – kérdezte éles hangon Isval.

– Jól van már – válaszolta Cham –, mindjárt indítom a tri-vadászokat! Megszerzem a hajó kódját, és visszahívlak. Maradjatok készenlétben! – Isval megkönnyebbülten dőlt hátra, és odaszólt Eshgónak: – Izzítsd be a lövegeket! Amint felérnek ide a droidok, megkezdjük a vadászatot!

Miután elhallgatott, nekilátott tanulmányozni a műszerfalat, főleg a fegyvervezérlő rendszert.

– Hogy mit csináljak? – fakadt ki döbbenten Kallon, amikor Cham arra utasította, hogy indítsa a tri-vadászokat. Gyűlölt bármit bevetni alapos tesztelés nélkül. – Az agyuk még kísérleti állapotban van! Harci körülmények között semmit sem érnek!

– Tudom, de azért csináld – válaszolta higgadtan Cham. – Csak vedd rá őket, hogy menjenek neki bárminek, ami nem Isvalék hajója!

– Es milyen géppel utaznak? – kérdezte Kallon.

– Egy kísérőhajóval.

– Ennyi? – hördült fel Kallon. – Egy kísérőhajó? Semmi azonosító? Hogyan akadályozzam meg, hogy a droidok tüzet nyissanak rájuk?

– Add meg nekik egy birodalmi kísérőhajó műszaki adatait – tanácsolta Cham –, és mondd meg nekik, hogy lőjenek valami másra! Figyelj, erre most nincs időm! Küldd fel őket, és kész! Most! Aztán elhagyjuk ezt a bázist, és átköltözünk a Ryloth-ra. – Cham azzal otthagyta a rosszkedvűen dörmögő Kallont, és kilépett a parancsnoki központból. Tett néhány lépést, és felhívta Belkort a kódolt adó-vevőn. Az ezredes azonnal fogadta a hívást.

– Mi van? – kérdezte ingerülten.

– A hajó meg fog semmisülni, de elrendelték az evakuálást…

– Tudom! – mordult fel Belkor. – Már hallottuk a hírt, és…

– Szükségem van az azonosítójára annak a hajónak – szólt közbe Cham –, amelyiken Vader és a Császár utazni szokott, méghozzá most rögtön! – Belkor néhány másodpercig hallgatott. Cham gyanította, hogy az ezredes a kérésen rágódik, és az íze a legkevésbé sem tetszik neki. – Ha ők ketten életben maradnak – tette hozzá –, akkor ennek az egésznek kudarc lesz a vége. Kell az a kód, és most rögtön!

– Mindjárt visszahívom – felelte Belkor, és megszakította az adást. Cham nem volt biztos abban, hogy Belkor valóban vissza fogja hívni. Az járt a fejében, hogy az ezredes talán nem bírta tovább, és összeomlott. Halkan káromkodva figyelte a tri-vadászokat, amelyek felemelkedtek a tartókeretükről, és kirepültek a hangárból. Miután az utolsó gép is elhagyta a csarnokot, aktiválta a fülébe épített adóvevőt, és közölte Isvallal: – A tri-vadászok elindultak. Nem biztos, hogy meg tudom szerezni az azonosítót. Próbálkozz te is, hátha sikerül kiderítened valamit!

Belkor a lármás kommunikációs központ közepén állt, és megpróbálta kitalálni, hogy mit csináljon. Sehogyan sem avatkozhatott bele az események alakulásába. A levegőt túl sűrűnek, a falakat túl közelinek érezte. Alig tudott lélegezni. Térre volt szüksége, hogy mozoghasson. És neki nem lett volna elég az, ha Vader és a Császár meghal. Másnak talán igen, de neki semmiképpen. Mielőtt végiggondolta volna, hogy mit tesz, megnyitott egy sávot Mors felé.

– Mi történt, ezredes? – kérdezte tőle a moff idegességtől remegő hangon. A tény, hogy Mors a rendfokozatán, és nem a nevén szólította, nem sok jót jósolt.

– Ellenőrzöm a helyzetét, asszonyom – közölte nyugalmat színlelve. – Elhagyta már a holdat?

– Most távozom – felelte Mors.

– Értem, asszonyom, és köszönöm! Kérni fogjuk a pilótájától a hajó azonosítóját, és felkészülünk a fogadására – válaszolta Belkor. Ezekben a percekben mindvégig az a lehetetlen érzés gyötörte, hogy nem is ő cselekszik, hanem kívülről figyeli magát. Odament egy terminálhoz, és megkereste a Császár kompjának, illetve Mors hajójának azonosító kódját. Mindkettőt áttöltötte abba a kódolt adó-vevőbe, amelyiken Chammel szokott beszélni, majd elhagyta a központot, és felhívta a twi’leket.

– Megszerezte? – kérdezte Cham.

– Meg. Kettőt küldök – felelte Belkor.

– Kettőt?

– Az illetők, akikről beszéltünk, az egyiken vannak – magyarázta Belkor. – Vagy talán az egyikük az egyiken, a másik a másikon. Ennél többet nem tudok kideríteni. Semmisítsék meg mindkettőt, hogy biztosra menjenek!

Továbbította a kódokat a twi’leknek, majd letörölte a verejtéket a homlokáról.

– Megkaptam őket – közölte Cham. – Ne indítson több V-szárnyút, amíg ezt nem intéztük el!

– Azokat nem sokáig késleltethetem – tiltakozott Belkor, és ezúttal hiába igyekezett, a kétségbeesése kiérződött a hangjából. – Intézzék el ezt a dolgot, twi’lek! Minél gyorsabban!

Cham válasz nélkül megszakította az adást. Belkor egy darabig csak állt, és tovább törölgette a verejtéket a homlokáról. Biztosan tudta, hogy ha Mors is életét veszti, akkor neki módjában áll majd mindent a moffra kenni. Ez a megoldás kínálta a számára a legtöbb esélyt. Sőt ez volt az egyetlen esélye. Az ablakon át benézett a kommunikációs központba, és mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. Eligazgatta az egyenruháját, hátrasimította a haját, és visszatért a szolgálati helyére. Egy pillanatra sem tudta feledni, hogy a következő percekben eldől a sorsa.

Mors berontott a komp kabinjába, és Breehld, a személyi pilótája azonnal a levegőbe emelte a gépet. Egyre gyorsulva távolodtak a zöld növénytakaróval borított felszíntől.

– Helyzetjelentést! – szólt bele Mors a csuklóján viselt adó-vevőbe, mialatt letelepedett a fényűzően berendezett utaskabin egyik kényelmes ülésébe. A Ryloth Birodalmi Irányítóközpont ügyeletes tisztje arról tájékoztatta, hogy a súlyos károkat szenvedett, lángoló Perilous – a fedélzetén több száz vagy akár több ezer halottal – a bolygó és a hozzá legközelebbi hold pályája között száguld. Mors alig hitt a fülének: a csillagromboló közelebb volt a bolygóhoz, mint ő. – Miután orbitális pályára állt, küldjenek oda hozzá minden létező hajót – rendelkezett idegesen –, szállítsák el a sebesülteket, és a szerelőcsapatok lássanak munkához!

– Értettem, asszonyom! – felelte az ügyeletes tiszt. Odakint a kéklő égboltot a fekete űr váltotta fel. Mors az egyik oldalsó ablakon bámult kifelé, mialatt a kompja maga mögött hagyta a holdat, és egyenesen repült a Ryloth felé. Gyűlölte a Rylotht. Gyűlölte az ottani mocskot, a száraz levegőt, az üvöltő szeleket, az általános nyomort. Ezen a bolygón az ételek és az italok rosszak voltak, a helyi lakosok ostobák és dühösek, és ő sosem látta értelmét annak, hogy elviselje mindezt, amikor kényelmesen élhet a buja őserdővel borított holdon, és Belkorra hagyhatja a piszkos munkát.

De ezzel hibát követett el. Belkor elszúrta, és neki most kezdenie kellett valamit az ezredessel. Nem rajongott a gondolatért. Nem azért, mert kedvelte Belkort, hanem azért, mert ez azt jelentette, hogy dolgoznia kell, márpedig nagyon utált dolgozni. Jó ideje úgy tartotta, túl öreg már ahhoz, hogy dolgozzon.

A Perilous félúton járt a Ryloth és a legközelebbi holdja között, amikor bekövetkeztek az első robbanások. A hajó tatjából tűzgolyók törtek ki. A héjazat és a tartószerkezet darabjai forogva repültek a tér minden irányába, egy részük a mentőkabinok és a V-szárnyúak közé száguldott be.

– Kezdődik – jelentette be halkan Isval.

– A védőpajzsok teljes teljesítményen vannak – közölte Eshgo nyugtalanul. – Nem vagyok biztos abban, hogy megússzuk…

– Maradunk – válaszolta Isval, és a környéken repülő hajók százait fürkészte. Újabb robbanások rázták meg a csillagromboló hátsó részét. Hosszú lángnyelvek szakadtak ki az űrbe, de gyorsan el is tűntek.

– Messzebb kéne mennünk – javasolta Eshgo, és nyelt egyet. Ezt Isval is tudta, de azt is, hogy a közelben kell maradniuk, hogy befejezhessék azt, amit elkezdtek. Valahogy elképzelni sem tudta, hogy Vader és a Császár nem hagyta el a hajót. A robbanások most már gyors egymásutánban következtek be. A Perilous egész hátsó része egyetlen óriási tűzfelhővé fúvódott fel. A hajtóművek megsemmisültek, de a lendület tovább vitte a Ryloth felé a súlyos testet. Roncsok röpködtek mindenfelé. A detonációk végigterjedtek a hajó teljes hosszán, egyik rekesz a másik után tűnt el egy-egy sárgásvörös függöny mögött. A lökéshullámok megbillegtették a kísérőhajót. Isval még szabad szemmel is jól látta, hogy a hullámok akkorát taszítanak némelyik mentőkabinon, hogy az apró gépek vadul pörögve, irányíthatatlanul száguldanak tovább. És Isval tudta, hogy ez még csak a nyitány. Amikor majd a hiper-hajtómű kerül sorra…

– Kapaszkodjatok! – szólt hátra Drimnek, Faylinnek és Crostnak. Ők nem köthettek be magukat, csak annyit tehettek, hogy megmarkoltak valamit, ami szilárdan rögzült a kabin falához. A vákuumban a lángok hamar kialudtak, és néhány pillanatig a csillagromboló tovább siklott a semmiben. A fedélzetein már csak néhány helyen világítottak lámpák, viszont jól látszottak a sebek, amelyeket a robbanások hasítottak a burkolatába. Szinte békésnek tűnt, mintha egy régi-régi háborúból származó relikvia lett volna. Ám a nyugodt pillanatnak vége szakadt, amikor beindult a láncreakció, és a megsemmisülő hiper-hajtómű miniatűr csillaggá változtatta a Periloust. Gyorsan szétterjedő, fehéren izzó plazmafelhő nyelte el az egész óriási testet, amint a hajó darabokra szakadt. Isval résnyire vonta a szemét, majd el is takarta. Lángoló, eltorzult fémdarabok repültek mindenfelé.

– Kapaszkodjatok! Kapaszkodjatok! – kiabálta Eshgo, és erősen megmarkolta a botkormányt.

A lökéshullám, ami vakítóan ragyogó fénygömbnek látszott az űrben, a csillagromboló megtépázott hullájából indulva szempillantás alatt kitágult, és végigsöpört a környező űrön. Nekivágódott a közeli mentőkabinoknak, ronccsá zúzta őket, más kabinokon és néhány V-szárnyún akkorát taszított, hogy pörögve és felgyorsulva zuhantak a Ryloth felé. A lökéshullám a kísérőhajót is elérte. A gép akkora ütést kapott, mintha sziklafalnak ütközött volna. Hatalmas erővel lódult oldalra, és forogni kezdett a hossztengelye körül. Fém nyikorgott és recsegett. Riasztók visítottak fel. Crost, Drim és Faylin nem tudta megtartani magát, és ide-oda röpködtek a kabin falai között. Az energiaellátó rendszer felmondta a szolgálatot. A riasztók elhallgattak, és a hajó belseje sötétbe borult. Isval átkozódott. Crost, Drim és Faylin hangosan nyögdécselt.

– Jól vagytok? – kiáltott hátra Isval, és miután mindhárman igennel válaszoltak, odaszólt a pilótának: – Vissza kell szereznünk a gépet, Eshgo!

A fedélzeti hírközlőből a pilóta hangja hallatszott.

– Felség, Nagyuram, kérem önöket, hogy kapaszkodjanak! – hadarta a férfi, és bár próbált nyugodtan beszélni, az idegessége tisztán érződött a hangjából. A lökéshullám elérte a kompot, az oldalára döntötte, és több tíz kilométeren át magával sodorta, aztán túlhaladt rajta. Vader és a Császár az Erő segítségével az ülésükben tartották magukat, de a négy császári őr hatalmas erővel vágódott neki a válaszfalnak. Az egyik számítógép-terminálból szikrák pattogtak. Megszólalt egy riasztó. A kabin lámpái pislogni kezdtek, elhalványultak, aztán teljesen elsötétültek. Az energiaszolgáltatás megszűnt. A riasztó elcsendesedett, a kabinban teljes sötétség uralkodott. A nyomasztó csendet csak Vader légzőkészülékének süvítése törte meg. Másodpercekkel később működésbe lépett a tartalék energiaellátó rendszer, és a lámpák felgyúltak. – Egy pillanat türelmet kérek, felség! – közölte a pilóta a sistergő hírközlőn keresztül.

A hajtóművek beindultak, és a pilóta egyenesbe hozta a hajót. A császári őrök ismét elfoglalták a megszokott helyüket. Egész idő alatt egyetlen szót sem szóltak. Vader kinézett az egyik ablakon, és több száz mentőkabint, illetve csillaghajót látott. Tekintélyes részük meghajtás nélkül maradt, és közöttük, illetve mögöttük milliónyi kisebb-nagyobb roncsdarab repült. Az egységek zöme a Ryloth felé haladt, de némelyik a legközelebbi hold felé tartott. Egy részük pedig irányíthatatlanul száguldott a mély-űr felé.

– A védőpajzsaink nem működnek, felség – jelentette a pilóta –, de a hajtóműveink igen!

– Folytassuk az utat a Ryloth felé! – parancsolta a Császár.

– Értettem, felség! – válaszolta a pilóta. – Hamarosan megérkezünk.

– Nagyon jó, kapitány – felelte a Császár.

A tartalék rendszerek sorban működésbe léptek, és Eshgo gyorsan stabil pályára állította a pörögve sodródó hajót.

– Megint működünk! – jelentette be jócskán megkönnyebbülve. Isval kinézett az ablakon, és azt látta, hogy körös-körül több ezer hajó és roncsdarab repül forogva vagy lebeg meghajtás nélkül. A mentőkabinok első hulláma elérte a Ryloth atmoszféráját, és a messzeségben felfénylettek a légköri belépéskor kialakuló, hosszú lángcsóvák. Vader és a Császár bárhol lehetett. Isval egy nagyobb gépet keresett a tekintetével, egy kompot vagy valami hasonlót, de semmi effélét nem látott. Hamarosan rájött, hogy itt és most pusztán a szemével nem megy semmire.

– Izzítsd be a felderítőrendszert! Teljes körű letapogatást kérek! – utasította a pilótát, és összecsattantotta a fogait, hogy beszéljen Chammel. – Szükségem van azokra a kódokra, Cham! – hadarta, miután a férfi jelentkezett. – Most vagy soha!

– Máris küldöm – felelte azonnal Cham. És valóban, pár pillant múlva a kísérőhajó egyik képernyőjén megjelentek az azonosítók.

– Ezeket keresd! – parancsolta Isval, de ő maga indította el a keresést, és a felderítőrendszer képernyőjére meredve várt.

– Hajók közelednek! – jelentette Eshgo a monitorra mutatva. – Úgy tűnik, tri-vadászok. Pár V-szárnyú még működőképes, és alighanem ezek is észrevették a droidokat. Befogópályára állnak!

Isval tudta, hogy a kísérleti stádiumban lévő droid-agyakkal felszerelt tri-vadászok nem érhetnek fel a V-szárnyúakkal, ami azt jelentette, hogy nincs sok ideje. Néhány perce lesz csak arra, hogy ebben az őrült káoszban megtalálja és megsemmisítse Vader és a Császár hajóját.

– Gyerünk, gyerünk! – biztatta a fedélzeti számítógépet, és idegességében a fogait csikorgatta.

A kommunikációs központban tartózkodók egyszerre hördültek és nyögtek fel, amikor az adatok azt jelezték, hogy a Perilous milliónyi darabra robbant. Sokan felnéztek a mennyezetre, mintha láthatták volna a messze felettük lezajló eseményt.

– Mindenki az állomáshelyére, emberek! – figyelmeztette őket Belkor üresen kongó hangon. Belkor egész életében csak néhányszor ült le szabakkozni, és mindannyiszor pocsékul játszott, de most mindenét egy lapra tette fel. Az imént kiküldte a teremből az ügyeletes tisztet azzal az ürüggyel, hogy összeszedhesse magát, és most felhívta Mors kompját.

– Itt a Ryloth Birodalmi Irányítóközpont! – mondta a mikrofonba.

– Hallgatom, központ! – felelte a pilóta.

– A Perilousnek vége – közölte Belkor. – Mentőkabinok ezrei röpködnek odafent, és egy fontos személyiségeket szállító hajó vészhelyzetet jelentett. Maguk vannak hozzá legközelebb. Haladéktalanul repüljenek oda, és nyújtsanak segítséget minden lehetséges módon!

– Hogyan lehetünk mi a legközelebbi gép? – kérdezte a pilóta.

– A felszíni V-szárnyúak most indulnak – felelte Belkor, és valamiért eszébe jutott, hogy a moff személyi pilótáját Breehldnek hívják. – Maguk vannak a legközelebb!

– Értem – felelte a pilóta. – Máris indulunk! – Belkor átküldte a kompnak a Vadert és a Császárt szállító gép azonosítóját, a Perilous utolsó ismert helyzetének koordinátáival együtt. Mors hajójának egy-két perc kellett ahhoz, hogy megkerülje a Rylotht. Belkor remélte, hogy rögtön ezután Cham tri-vadászai megsemmisítik a moff kompját.

– Riadóztassák a mentőhajókat! – rendelkezett fennhangon. – Túlélők ezrei várnak mentésre fent az űrben, és hamarosan lent, a felszínen is ez lesz a helyzet! Amennyire lehet, kövessék nyomon őket zuhanás közben! – Belkor természetesen tudta, hogy a Ryloth kegyetlen tájai és állandó porviharai miatt a mentőakció nehéz lesz, de látványos műsort akart rendezni belőle. A mentőcsapatok tagjainak jó része hozzá volt lojális, ennélfogva úgy számította, hogy könnyűszerrel irányítja majd a dolgokat. – A mentőegységek egyelőre ne induljanak el! – tette hozzá. – Előbb teljes körű felderítést és részletes helyzetjelentéseket akarok!

– Értettem, uram! – nyugtázták többen a parancsot. Belkor remélte, hogy a mentőakció késleltetésével lehetővé teszi Cham számára, hogy végezzen Vaderrel, a Császárral és Morsszal.

Tizedik fejezet

A fedélzeti hírközlő hangszórója megreccsent, Breehld jelentkezett: – Asszonyom, ööö… most kaptam a hírt… a Perilousnek vége.

Mors értetlenül nézett maga elé, és megkérdezte: – Hogy érti azt, hogy vége? – A pilóta pár pillanatig hallgatott, majd ismét megszólalt: – Úgy tűnik, hogy megsemmisült, asszonyom. Az első hold pályája és a Ryloth között. Ezt a hírt kaptam a Ryloth Irányítástól. – Mors valósággal összeroskadt ültében, és nagyokat nyelt. Tudomása szerint birodalmi csillagromboló még sosem semmisült meg. És most megtörtént, méghozzá az ő felügyeletére bízott bolygó felett. És egy olyan lázadó szervezet miatt, amelyet neki kellett volna eltaposnia. Ezek után biztosra vette, hogy akármilyen pályafutás várt volna még rá, a Perilousszel együtt az is foszlányokra robbant. Jóllehet még a bolygó másik oldalán járt, kinézett az ablakon, hátha megpillantja az óriás roncsait. Nem tudta felfogni, hogy hogyan fajulhatott idáig a helyzet. De igen, a lelke mélyén azért tudta. Belkor. Túlságosan bízott Belkorban. Az ezredesre támaszkodott, aki rútul cserbenhagyta.

Felhívta adó-vevőn Belkort, aki azonnal jelentkezett.

– Asszonyom, pillanatnyilag a mentőakciót irányítom… – mondta idegességtől elvékonyodott és kissé remegő hangon.

– Mit irányít? És éppen maga?! – recsegte ingerülten Mors.

– A Perilousnek vége, asszonyom – közölte Belkor. – De Vader Nagyúr és a Császár még időben elhagyta. Mi több, rengeteg a túlélőnk. Utasítottam a pilótáját, hogy…

– Hogy mit csinált?! – kurjantott közbe elképedtem Mors.

– …hogy kerülje meg a bolygót, és nyújtson támogatást az uralkodó hajójának – fejezte be a mondatot az ezredes.

– Miért nem hemzsegnek még idefent a V-szárnyúak és a mentőegységek? – fakadt ki Mors. – Mit művel maga odalent, Belkor?

– Asszonyom, kevés a hajónk – válaszolta Belkor –, és hiba lett volna a Perilous közelébe küldeni őket a robbanás előtt. Most viszont mindet felküldöm! – Mors fejébe belehasított a fájdalom. Már egy ideje zúgott az agya, azóta, hogy törődni kezdett a munkájával. A szájához emelte az adóvevőt, és a fogait csikorgatva felelt: – Mostantól kezdve, mielőtt csinál valamit, beszélje meg velem! Megértette, ezredes?

Rövid szünet következett, majd Belkor kibökte: – Igen, asszonyom!

– Magyarázattal kell szolgálnia a hibáira, amint a Ryloth-ra tettem a lábamat! – folytatta a moff. – Megértette?

Az előzőnél hosszabb szünet után Belkor halkan felelt: – Igen, asszonyom… – Mors megszakította az adást, és némán dühöngött tovább. Évek óta nem törődött semmivel, hagyta, hogy Belkor szabadon tomboljon a Ryloth-on. Ha mást nem is, legalább a látszatot fent kellett volna tartania, hogy ő irányítja a bolygót. Tudta, hogy vizsgálat következik. Azt pedig büntetés fogja követni. Rövid töprengés után úgy ítélte meg, hogy azzal tudja úgy-ahogy helyrehozni a hibáit, ha megtalálja Vadert és a Császárt, s biztonságosan leviszi őket a felszínre. Ha sikerül, talán megtarthatja a pozícióját. Talán megteheti még, hogy Belkorra keni a hibákat, például azt, hogy miért nem taposták még el a Szabad Ryloth mozgalmat. Talán sikerül bebizonyítania, hogy egy ígéretes, de rosszul teljesítő fiatal tiszt téves lépései vezettek a csillagromboló pusztulásához. Ezek után rossz emberismerőnek tartják majd, aki hajlamos szemet hunyni a beosztottjai hibái felett, de talán megússza a legrosszabbat…

Nem látott más lehetőséget. Aktiválta a hírközlőt, és előreszólt Breehldnek: – Kerüljük meg a bolygót, amilyen gyorsan csak lehet!

– Értettem, asszonyom! – felelte a pilóta. – Máris, asszonyom! – A komp hamarosan körpályára állva, teljes sebességgel száguldott, hogy minél hamarabb elérje a Perilous maradványait.

– Megvan az egyik – közölte Eshgo a taktikai képernyőre bökve.

Isval odanézett, és meglátta: egy komp tartott a törmelékmezőben a Ryloth felé.

– A tri-vadászok közelednek – tette hozzá Eshgo.

– A löveg tüzelésre kész – mormolta Isval, miután aktiválta a gép orrába épített, szerény teljesítményű lézerágyút. – Gyerünk, kapjuk el! – Eshgo növelte a tolóerőt, s a hajót jobbra-balra lendítve kerülgette a mentőkabinokat és a Perilous darabjait. A felderítőrendszer csengetéssel jelezte, hogy megtalálta a másik gépet is, de az még több tízezer kilométerrel távolabb repült. – Maradj az elsőn – parancsolta Isval a pilótának –, de figyeljük a másikat is! Elintézzük ezt, aztán foglalkozunk azzal!

Mors kinézett az ablakon, és amikor meglátta a roncsmezőt, a torkán akadt a lélegzet. Fémdarabok repültek mindenütt, némelyik nagyobb volt, mint a kompja. Meghajtás nélkül maradt mentőkabinok és V-szárnyúak sodródtak a maradványok között.

– Hol vannak a mentőegységek? – mormolta halkan Mors. – Légy átkozott, Belkor!

Fémszilánkok kopogtak a héjazaton, aztán Breehld jelentkezett: – Hajók közelednek, asszonyom!

– A mentőhajók? Hányan vannak?

– Nem, asszonyom – felelte a pilóta. – A szenzorok furcsa adatokat szolgáltatnak. Azt hiszem… olyanok, mint a régi tri-vadászok.

– Hogy micsodák? – kérdezte csodálkozva Mors, de rögtön észbe kapott, és hozzátette: – Hagyja, nem érdekes! Látja a Császár kompját?

– Igen, a rendszer azonosította. Látom a képernyőn.

– Hívja őket!

– Máris, asszonyom… egy pillanat! – felelte Breehld, majd higgadtan bejelentette: – Asszonyom, egy kísérőhajó tart felénk támadóvektoron! – Mors gyanította, hogy ha a lázadók szereztek keselyűket és tri-vadászokat, akkor akár birodalmi kísérőhajók is szerepelhetnek a fegyvertárukban.

– Kezdjen kitérő manőverbe! – utasította a pilótát. Ledobta magát az egyik ülésbe, de annyira remegett a keze, hogy nem boldogult a biztonsági öv csatjával. Breehld kétségkívül azt hitte, hogy a moffnak sikerült bekötnie magát és keményen balra rántotta a hajót. Mors átrepült a kabinon, nekivágódott a válaszfalnak, és akkora ütést kapott az oldalára, hogy minden levegő kiszorult a tüdejéből.

Vörös fénysávok cikáztak az űrben, ami azt jelentette, hogy a tri-vadászok tüzet nyitottak a birodalmi gépekre. A menekülésre képtelen mentőkabinok sorban felrobbantak. A még harcképes V-szárnyúak viszonozták a tüzet.

– Kitérő manőverbe kezdett! – jelentette Eshgo, mialatt a gépet jobbra-balra lendítve közeledett a komp felé.

– Még közelebb! – kérte Isval, és arra várt, hogy a lőelemképző ráálljon a célra. – Csak egy kicsivel közelebb! – A számítógép éles sípolással jelezte, hogy befogta a célt. Isval megnyomta a tűzkioldót, és a löveg izzó plazmát okádott.

Találat rengette meg a kompot, és Mors megint nekiesett a válaszfalnak. Riasztók jajongtak. A moff négykézlábra küzdötte magát, és hevesen zihált.

– Breehld! Helyzetjelentést! – nyögte ki nagy nehezen, de a férfi nem reagált. A pilótát alighanem túlságosan lekötötte a gép irányítása ahhoz, hogy válaszoljon. A komp az irányokat gyorsan váltogatva hol felfelé lendült, hol lefelé. A jobb oldali ablakok mellett vörös energianyalábok suhantak el. Aztán az egyik töltet a tatba csapódott. Valami felrobbant a hátsó rekeszben, talán az egyik hajtómű. A lámpák kialudtak, a hajó nekivadulva táncolt, és Mors ide-oda pattogott a falak között. Keményen beleverte a fejét az egyik ülésbe. Felnyögött fájdalmában, a látása elhomályosult. A homlokán felszakadt a bőr, és a vére egyenesen a szemébe csorgott.

– Breehld… – kiáltotta minden megmaradt erejét összeszedve. – Breehld!

Füst szivárgott be valahonnan, és kegyetlenül marta a szemét. A riasztó mintha egyre halkabban szólt volna – vagy ő kezdte elveszíteni az eszméletét. Kitapogatta az ülést – meglepetten látta, hogy véres a keze –, és megpróbált felmászni rá. Biztosan tudta, hogy a támadóik hamarosan visszatérnek. Azt viszont nem, hogy a védőpajzsok működnek-e még. Ha nem… Mors annyira megszédült, hogy visszaroskadt a padlóra.

– Breehld – nyöszörögte, és olyannak hallotta a hangját, mintha nagy távolságból szállt volna felé. A hajtóművek leálltak, a hajó éles szögben jobbra fordult, aztán lefelé. A füst egyre sűrűbb lett. A lámpák immár teljesen elsötétedtek. Mors görcsösen köhögött és öklendezett. Alig volt már magánál, de azt még felismerte, hogy a gép zuhan. És a gondolat nyomán azon töprengett, hogy mi lehet a tartalék energiaforrással.

– A pokolba vele! – káromkodott Isval, amikor a célba vett komp jobbra kanyarodott, és lefelé fordult. Eshgo balra rántotta a hajót, hogy kikerüljön egy mentőkabint, de lassúnak bizonyult. A kísérőhajó súrolta a kabint, fém csikorgott fémen, de a két gép lepattant egymásról.

– Sérülés nincs, egyben vagyunk – mondta Eshgo, és fellélegzett. – Egyben vagyunk…

– Hé, távolodunk tőle! – felelte ingerülten Isval, mialatt igyekezett rajta tartani a szemét a roncsok és más gépek között repülő kompon. A lőelemképző máris elvesztette a célt. – Fordulj vissza! Gyerünk, Eshgo! Csináld már!

– Próbálom, próbálom… – mormolta Eshgo, és gyors fordulókkal vezette a hajót a törmelékmezőben. Minden erőfeszítése ellenére kisebb-nagyobb szilánkok és roncsdarabok kopogtak a héjazaton.

– Nem látom! – fakadt ki kétségbeesetten Isval.

– A szenzorok még érzékelik – közölte Eshgo. – Oda nézz! Megszűnt az energiaszolgáltatás a fedélzetén. Még a létfenntartó rendszerek is leálltak. Döglötten repül, és egyenesen lefelé tart.

– Hol a másik? – kérdezte Isval, és szemügyre vette a felderítőrendszer képernyőjét. Azt látta, hogy a másik gép nyílegyenesen száguld a Ryloth felé, s ami ennél is rosszabb, a szenzorok V-szárnyúak jeleit fogták – ezek a gépek a bolygó felől tartottak a túlélők és a roncsmező irányába.

– El fogjuk veszíteni a másikat – mondta csendesen Eshgo.

– Tudom! – csattant fel Isval, és aktiválta a beépített adóvevőjét. – Cham? Ki kell számítanotok, hogy egy gép hová fog zuhanni…

– Nem látok semmit, Isval! – vágott közbe Cham. – A bolygó másik oldalán vagyunk, egy hajó fedélzetén, és a ryloth-i bázis felé tartunk! Mi történik odaát?

– Kilőttük az egyik hajót – felelte Isval. – Nincs energiája, irányíthatatlanul zuhan, és hamarosan eléri az atmoszférát. Nem tudom, hogy Vader és a Császár ezen utazik-e. Ha igen, akkor lehet, hogy még életben vannak.

– Elveszítjük – jelentette be Eshgo a másik gépre célozva.

– Csak tedd meg, amit tudsz, és tűnj el onnan! – parancsolta Cham. – Belkor eléggé zaklatott. Keress kijáratot, Isval! Gondold végig, hogy hogyan léphetsz le!

– A felszínen találkozunk! – búcsúzott bólogatva Isval, aztán odaszólt a pilótájának: – Menj a másik után! Az elsőt majd később megkeressük. – A felderítőrendszer monitorát figyelte, mialatt a megtámadott komp belevágódott a Ryloth légkörébe. Sikerült megnyomorítaniuk, talán végzetes sebet kapott, de ezt addig nem tudhatta biztosan, amíg nem vizsgálták át a hajót vagy a roncsát. A légköri interferencia egyre erősebben zavarta a szenzorokat, és nem lehetett megállapítani, hogy mi történik a komppal. Isval gyűlölte a bizonytalanságot, de semmit sem tehetett.

– Állj rá a másikra! – utasította a pilótát. – És ezúttal semmit sem bízunk a véletlenre.

Vader az egyik kisméretű oldalsó ablakon kinézve figyelte a maradványok millióit, amelyek széles sávban szétterülve sodródtak a bolygó felett. Felizzott benne a harag, és szilárdan megfogadta, hogy a lázadók drágán megfizetnek azért, amit tettek.

– Az árulás sosem marad büntetlenül, öreg barátom – mondta a mester, mintha olvasott volna a tanítványa gondolataiban. Vader némi fenyegető élt hallott ki a Császár hangjából. Megfordult, hogy megkérdezze, mire céloz a mestere, de mielőtt megtehette volna, zavart érzett az Erőben. Valamilyen veszély leselkedett rá. A mester is megérezte, mert egy pillanatig a homlokát ráncolva nézett maga elé.

– Jönnek – mondta aztán halk és lágy hangon. A következő pillanatban a pilóta hangját hallották: – Felség, úgy tűnik, hogy egy birodalmi kísérőhajó tart felénk! Támadóvektoron repül, és nem válaszol a hívásainkra!

– Ellenséges szándékkal közelednek – felelte a Császár az állát felszegve. – Semmisítse meg őket! – Most, hogy a mester biztonságáról volt szó, Vader nem vállalt semmiféle kockázatot. Felállt, és elindult a pilótafülke felé.

A kísérőhajó gyorsan közeledett a komp felé.

– Észrevettek minket – közölte Eshgo, és kicsit módosított az irányon. – A lőelemképzőjük célt keres.

– Én is látom őket – felelte Isval, és várt, amíg a számítógép sípolással jelezte, hogy befogta a célt. – És már elkéstek. Ezt védjétek ki, rohadékok! – Isval tüzet nyitott, és ugyanebben a pillanatban a birodalmi egység kitérő manőverbe kezdett. A lövedékek a komp orrába csapódtak, és izzó szilánkfelhővé robbantották az egyetlen lövegét. A következő pillanatban elhúztak a birodalmiak felett, és túlrepültek rajtuk.

– Visszamegyünk! – jelentette be Eshgo, és megfordította a hajót.

Vader feltépte a pilótafülke ajtaját, és egyszerre több riasztó hangját hallotta meg. A támadó hajót nem látta az ablakon át, viszont a messzeségbe elnézve felfedezte a V-szárnyúak sugárnyalábjainak villózását.

– Mögöttünk van! – jelentette a pilóta, de nem Vadernek, hanem a másodpilótának.

– A lövegnek vége, de a pajzsok még kitartanak – felelte a másodpilóta. Zöld energianyalábok húztak el felettük. Telibe találtak egy előttük bukdácsoló mentőkabint, és megsemmisítették. Vader az ajtó keretébe kapaszkodott, hogy megőrizze az egyensúlyát. A kísérőhajó újabb sorozata száguldott el mellettük. A harmadik a jobb oldali stabilizátorba csapódott, és a gép megbillent. A pilóta balra fordította a hajót, és a támadójuk elszáguldott mellettük. Olyan közel járt, hogy Vader egy pillanatra látta a pilótákat: twi’lekek ültek a fülkében. A komp pilótája fojtott hangon káromkodott, miközben gyors fordulókkal repült tovább a sűrű törmelékmezőben. Hirtelen maga felé rántotta a botkormányt, de így is elkésett. Egy kósza roncsdarab hangos dörrenéssel nekiütközött a kompnak, és a pilótafülke széles elülső ablaka berepedezett. Vader eleget látott. Tett két lépést előre, a bal kezével kikapcsolta a pilóta biztonsági övének csatját, a jobbjával kiemelte a férfit az ülésből, és egyszerűen félrehajította.

– Távozzon! – recsegte, és mialatt elfoglalta a megüresedett ülést, odaszólt a másodpilótának: – Maga is!

A másodpilóta a szemét tágra nyitva felpattant, felsegítette a társát, és mindketten kimenekültek a kabinból. Vader végignézett a műszereken, és szempillantás alatt felfogta, illetve kielemezte az adatokat. A kísérőhajó ismét közeledett. Mivel a komp egyetlen lövege megsemmisült, Vader pillanatnyilag a menekülésre összpontosított. A szerteszét repülő roncsdarabokat fedezéknek használva balra fordította a hajót, aztán jobbra, majd a magasságot váltogatva cikázott a géppel a Perilous maradványai között. A kísérőhajó ágyúja szinte folyamatosan szórta az energianyalábokat, ám ezek messze elkerülték a kompot, a java része roncsokba és mentőkabinokba csapódott. Vader kicsivel közelebb engedte a támadókat, aztán aktiválta a fékrakétákat. A hirtelen lassulástól vadul előrelódult, de kikapcsolta a fékrakétákat, és ismét ráadta a teljes tolóerőt. A rövid ideig tartó erőteljes fékezés elégnek bizonyult. A kísérőhajó elhúzott a komp felett, és messze megelőzte. Vader azonnal üldözőbe vette. A hajó lövege ugyan megsemmisült, de az ő fegyverei megmaradtak.

Isval és Eshgo trágár átkokat mormolt, amikor átszáguldottak a komp felett.

– Az a pilóta jó – állapította meg Eshgo. – Nagyon jó!

– Hol van? – kérdezte a hátsó rekeszből Faylin. – Mit csinál?

Isval állított a szenzorok finomhangolóján, és felkiáltott: – Megvan! Itt a… – Elakadt a hangja, és a szemét tágra nyitva felnézett. A fülke páncélüveg borításán át tisztán látta a kompot. Alig tíz méter választotta el tőlük, a tetejét feléjük fordítva repült, így a pilótafülkék ablakai egymás felé néztek. Isval tisztán látta Vadert, és Vader is látta őt. A fekete alak felemelte a bal kezét, és lassan ökölbe szorította. Isval érezte, hogy a torka összehúzódik. Ösztönösen a nyakához kapott, de nem volt ott semmi, csak a nyomás, a mind erősebb szorítás. Nem kapott levegőt. Rémülten kaparta a nyakát mind a tíz ujjával. A mellette ülő Eshgo ugyanígy tett. Isval keményen küzdött, hogy lélegzethez jusson, de nem sikerült. Feltépte a gallérját, ide-oda vetette magát az ülésben, és hördült egyet. Akármi ragadta torkon, egyre jobban szorította.

– Mi a baj? – kiabálta hátulról Drim. – Mi az? Mi van?

Isval mind homályosabban látott. Sötétség ereszkedett rá, amiben apró fények villóztak. Eszébe jutott, hogy Pok milyen hangokat adott ki, amikor Vader végzett vele. A hosszú csendeket fojtott hörgések törték meg. Isval most már tudta, hogy Vader fojtogatja valahogyan. Csakis ez lehetett a magyarázat. Felnézett, és a birodalmi kompot látta. És Vadert, amint a műszerfal mögött ül. Valaki a nevét kiabálta. Cham? Drim? Faylin? Nem tudott válaszolni. A szája nem engedelmeskedett az akaratának. Nem volt levegője, sem szavai. A látótere beszűkült, már csakis Vadert látta. Örült harag támadt fel benne, és hirtelen kitisztult a tudata. Tudta, hogy távolodik az élettől, hogy haldoklik, de ebben a tiszta pillanatában szentül megfogadta, hogy nem fog egyedül távozni. Elvette a kezét a torkától, megmarkolta a botkormányt, és minden megmaradt erejét összekaparva maga felé rántotta. Annyit még látott, hogy a kísérőhajó orra felfelé lendül, a komp irányába, aztán ráborult a sötétség.

A másodperc törtrészével azelőtt, hogy a haldokló twi’lek belekormányozta a gépét a kompba, Vader megérezte a veszélyt. Keményen jobbra és hátra rántotta a botkormányt, de a kompot nem gyors manőverekre tervezték. A kísérőhajó belevágódott a gép burkolatának felső hajlatába. A komp forogni kezdett a haránt-tengelye mentén. A tartószerkezetek recsegtek-ropogtak, riasztók visítottak fel, de csak néhány pillanatra, mert hirtelen minden energiaellátás megszűnt. Vader mozdulatlanul ülve markolta a hasznavehetetlen botkormányt. A sisakja szenzorai érzékelték a fényviszonyok megváltozását, és működésbe lépett a szemlencsék éjjellátó rendszere. A csendet csak a légzőkészüléke süvítése törte meg. Az ablakon kinézve szédítő látvány tárult a szeme elé. A hajó forgásának köszönhetően egy pillanatra a Rylotht látta, majd a roncsmezőt, aztán a mentőkabinokat, a Ryloth távoli holdjait, a csillagokat, majd megint a bolygót, ami minden fordulatnál nagyobbnak tűnt. A hajó a bolygó felé zuhant. Vader a kísérőhajót is meglátta. A fúvókái még izzottak, de súlyosan megsérült az ütközéstől. A Ryloth felé repült, égett és füstölt, s túl meredeken közeledett a bolygó felé. Minden jel arra utalt, hogy darabokra fog szakadni az atmoszférában. Vader elszakította a tekintetét az őrült látványtól, és a műszerfalra nézett. Megidézte az Erőt, nyugalmat kényszerített magára, és megpróbálta működésre bírni a tartalék generátort, de nem sikerült. Ritkán kellett a kiváló műszaki érzékéhez folyamodnia – amely már gyerekkorában megmutatkozott –, de most jó szolgálatot tett neki. Nem sok ideje maradt, a hajó már a légkör határán járt. És tudta, hogy ha forogva érkeznek meg az atmoszférába, menthetetlenül elégnek.

Munkához látott, hogy átirányítsa az akkumulátorokban megmaradt energiafoszlányokat a helyzettartó és manőverező rendszerbe. Csak néhány gyors begyújtás kellett neki ahhoz, hogy egyenesbe hozza a hajót, aztán még némi energia, hogy a kormánylapokat használva irányítsa a légkörben a gépet, ameddig csak lehetséges. Az ujjai gyors táncot jártak a műszerfalon. Minden múló pillanattal egyre nagyobbnak látta a Rylotht. Hirtelen bevillant a tudatába egy emlék. Annak idején egy mentőkabinban lebegett a Ryloth felett, pörögve sodródott magasan a felszín felett, miután belevezette a cirkálóját egy droid-vezérlő hajóba. Aztán egy név bukkant fel az emlékezete tengerének mélyéről.

Ahsoka… – Néha úgy nevezte a lányt: Szájas. Kisöpörte a fejéből az emlékeket, és a feladatára összpontosított. Néhány másodperc alatt sikerült elegendő energiát átirányítania ahhoz, hogy rövid ideig működtetni tudja a manőverező fúvókákat. Miután kész lett, nem habozott. Megidézte az Erőt, átadta magát a hajó mozgásának, és aktiválta a manőverező rendszert. A forgás pillanatok alatt lelassult, és a bolygóhoz viszonyított szög kezdett laposodni. Egy újabb rövid begyújtással Vadernek sikerült teljesen megállítania a forgást, és olyan pályára állítani a hajót, ami legalább lehetővé tette a légköri belépést. És még maradt egy kevés energia a tárolócellákban. Vader meghallotta, hogy a háta mögött kinyílik az ajtó, és érzékelte a mestere közelségét.

– Alig van energiánk – közölte vele. – De azért leviszem a felszínre.

– Nem kételkedtem benned – válaszolta a Császár, és letelepedett a másodpilóta ülésére. – Te és én voltunk már hasonló helyzetben. – Vader erre nem mondott semmit, jóllehet eszébe jutott a Coruscant feletti ütközet, amely rögtön azután zajlott le, hogy ő megölte Darth Tyranust. Mint mindig, a mestere most is mintha minden rendelkezésre álló teret betöltött volna a jelenlétével, és a hatalmával nyomást gyakorolt őrá, a tanítványra. – A Coruscant felett – tette hozzá Sidious –, és… régen történt… – Vader oldalra nézett, de semmit sem tudott kiolvasni a mestere szeméből.

Tovább repültek, és a Ryloth immár teljesen betöltötte az elülső ablakot. Vader a felszín barna, zöld és sárga foltjait nézve megint emlékezett. Nevek jutottak az eszébe, olyan nevek, amelyekre az utóbbi években ritkán gondolt. Mace Windu. Plo Koon… – A komp túl meredeken érkezett bele az atmoszférába. Oldalra csúszott, vadul bukdácsolt, és a fém tartóelemek hangos recsegéssel tiltakoztak a túlzott megterhelés ellen. Vader egy tizedmásodpercre aktiválta a fúvókákat, finomított az ereszkedés szögén, és ennek köszönhetően a heves rázkódás alig érzékelhető vibrációvá szelídült. A héjazat hamar felhevült, és odakint megjelentek az első lángnyelvek. Hamarosan tűz ölelte körül a hajót.

Tűz… – Mustafar… – Obi–van. – Vader az örökös haragját használta fel, hogy elhamvassza a tudatában az emléket, de a múlt üszkös maradványai ottragadtak a tudatában. – Padmé. – Ritkán engedte meg magának, hogy erre a névre gondoljon. A haragja kicsúszott az ellenőrzése alól, és hirtelen akkora erővel szorította meg a botkormányt, hogy a markolat felülete berepedezett. Érezte magán Darth Sidious tekintetét – mindig érezte, az élete minden pillanatában –, érzékelte a súlyát, valamint a kérdéseket, amelyeket hordozott. Tudta, hogy a mestere belelát a lelke legmélyebb zugába is.

– Gondjaid vannak, barátom – mondta Sidious a legteljesebb nyugalommal, mialatt a hajójuk bömbölve és lángolva száguldott a Ryloth atmoszférájában.

– Nincsenek, mester – válaszolta Vader. Teljesen átadta magát az Erőnek, és annak segítségével kitépte magát a múlt örvényéből. A jelenre összpontosított, arra, hogy biztonságosan letegye a kompot, amit alig tudott irányítani. Nem hagyta, hogy a rossz érzései eluralkodjanak rajta, inkább munkára fogta őket, és még jobban átadta magát az Erőnek. A cellákban maradt energiát átirányította a légköri kormányrendszerbe, és azt használva még laposabb pályára állította a kompot. Hirtelen rájött, hogy ezekben a percekben több száz mentőkabin és csillaghajó zuhan a bolygó felszíne felé. Azzal párhuzamosan, hogy mind alacsonyabban jártak, a felszín barna, zöld és sárga foltjaiból alakzatok rajzolódtak ki: hegyek, völgyek, szurdokok, száraz folyómedrek. A felületük mindenütt szikkadt és repedezett volt. Vader hamarosan megpillantott egy zöldellő erdőt, ami pontosan előttük terült el. Valahogy nem illett oda, a Ryloth máskülönben halott felszínére, de a Nagyúr tudta, hogy a bolygón akad néhány óriási kiterjedésű vadon.

A gravitáció könyörtelen markában vergődő hajó nyílegyenesen száguldott a mind nagyobbnak látszó zöld folt felé. Vader látta, hogy még mindig túl meredeken tartanak lefelé, de a kormánylapok alig reagáltak a botkormány parancsaira. Sikerült leengednie a vészhelyzeti féklapokat, és azok is segítettek csökkenteni az ereszkedés szögét. A barna és sárga alakzatok eltűntek. Az erdő teljesen betöltötte az ablakokat, mintha egy növényóceán felett repültek volna.

– Készülj a becsapódásra! – mondta Vader, de Sidious már bekötötte magát. A komp súrolta a fák csúcsait, és Vader megpróbálta arra használni a legfelső, vékony ágakat, hogy amennyire lehet, lassítsa a hajót. Ágak kaparászták a héjazatot, kicsik és nagyok egyaránt, a komp pedig ide-oda lódulva és bukdácsolva ereszkedett egyre mélyebbre.

Az elülső ablakokon kinézve nem lehetett mást látni, csak fákat, lombokat, leveleket és elpattanó ágakat. Fém csikorgott, és a hajó mind vastagabb törzseknek ütközve tántorgott jobbra-balra. Nekimentek egy óriási fának. Az ablak betört, és a komp jobbra, illetve lefelé lódulva belevágódott egy másik fába, szabályosan lepattant róla, és a jobb oldalára dőlve zuhant tovább. Hirtelen egy derékvastagságú ág tört be a fülkébe, pontosan Vader és a mestere közé. A következő pillanatban felfelé röppenve eltűnt, miközben a hajó lombokon áttörve egyre alacsonyabban és lassabban repült, és széles alagutat vágott az erdőbe. Nekiment még egy fának, aztán még egynek, míg végül orral előre belevágódott a földbe, és a jobb oldalán fekve megállapodott úgy, hogy legalább egy méter mélyen belefúródott a puha erdei talajba. Nagy mennyiségű föld robbant be a kitört ablakon, és térdmagasságig megtöltötte a pilótafülkét.

Az előző pillanatok lármája után a hirtelen támadt csend különösnek tűnt. Vader elengedte a botkormányt. A környező fák felől állatok rikoltozása hallatszott. A lenyugvó nap fénye jócskán letompulva szűrődött át a lombokon, a szétroncsolódott fülkére sötét árnyék vetült. Noha a légzőkészüléke megszűrte a levegőt, Vader így is megérezte a felforgatott föld szagát és a vadon növényeinek illatát. Végigpásztázott a tekintetével a műszerfalon, és azt látta, hogy minden rendszer leállt. A kompnak a végére semmi energiája nem maradt.

– A vészhelyzeti jeladó sem működik – közölte a mesterével, azzal lehámozta magáról a biztonsági övet, majd leereszkedett a jobb oldali válaszfalra, ami immár padlóként szolgált. A mester is megszabadult a biztonsági övtől, esés közben szaltózott egyet, és zökkenés nélkül érkezett a válaszfalra, közvetlenül a tanítványa mellé.

– Ezzel a landolással messze alulmúltad önmagad – jegyezte meg Sidious. – Jobb teljesítményt is láttam már tőled, sokkal nehezebb körülmények között. Valami azt súgja, hogy nem a feladatra összpontosítottál.

Vader egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy mit válaszoljon. Nem lett volna semmi értelme annak, hogy hazudjon, így hát őszintén bevallotta: – Valami más járt a fejemben pár másodpercig.

– Igen, sejtettem – felelte bólogatva Sidious. – És örülök, hogy igazat mondtál, bár azt hiszem, hogy ez még csak féligazság. Mindenesetre a figyelmetlenségednek köszönhetően négy halott van hátul, az utastérben.

Vader nem kérdezte meg, hogy a mestere ezt honnan tudja. A mestere egyszerűen tudott dolgokról, sok dologról, a legtöbb dologról, és ő beérte ezzel a magyarázattal. Sidioust természetesen nem érdekelték a halottak. Őt csak a tanítványa hibája érdekelte, illetve az imént hallott féligazság.

– Többször nem fog előfordulni, mester – ígérte Vader, és lehajtotta a fejét.

– Remélem is! – felelte a mestere, és talán az iménti rossz teljesítményre gondolt, talán valami másra. Vader elfordult, és megmarkolta az ajtót, hogy betolja a falba, vagy kitépje a keretéből. – Azt mondtad, hogy valami más járt a fejedben – szólalt meg Sidious azzal a hanghordozással, amit akkor szokott használni, amikor verbális csapdát állított valakinek. – Mi volt az?

Vader elengedte az ajtót, és megfordult. A mestere szemébe nézett, és ezúttal a teljes igazságot mondta: – A múlt. A régi életem. – Sidious viszonozta a pillantását, sötét szeme mély lyuknak tűnt.

– Értem – felelte, és halk szusszanással engedte ki a levegőt a tüdejéből.

– Ma már semmit sem jelent a számomra – tette hozzá Vader, és legyintett egyet. – Kósza gondolatok, ennyi az egész.

– Hm… – hümmögött Sidious, és a fejét csóválva folytatta: – A múlt egy szellem, ami néha kísért minket. A szellemeket el kell űzni. Ha a múlton töprengsz, Vader Nagyúr, az gyengeség.

– Igen, mester – válaszolta Vader. – Értem, mester… – Vader rájött, hogy a mestere átmenetileg végzett a tanítással. Visszafordult az ajtó felé, ismét megmarkolta, és felfeszítette. Le kellett térdelnie ahhoz, hogy átlásson az utastérbe. A pilóta és a másodpilóta az átjáró közelében feküdt. A szemük nyitva volt, a végtagjaik természetellenes szögben kicsavarodtak. A becsapódás megölte és összetörte őket. A négy császári őr a kabin négy különböző pontján hevert. Ketten még ekkor is az ülésükben terültek el, ami leszakadt a talapzatáról, és máshová repült.

– Vader Nagyúr! – szólalt meg az őrök parancsnoka, miközben kiszabadította magát a biztonsági öv fogságából. – Hol van a Császár? Jól van?

– Itt van, és sértetlen – válaszolta Sidious közvetlenül Vader mögül, noha Vader nem hallotta, és nem is érezte meg, hogy a mestere odalép hozzá.

– Keljenek fel! – parancsolta Vader, és az a két testőr, akik az ülésükben maradtak, ha imbolyogva is, de talpra álltak. A másik kettő továbbra is a válaszfalon feküdt, aztán az egyik megmozdította a lábát.

– Csak három halott van itt – állapította meg Vader.

– Valóban? – kérdezte a Császár mindkét szemöldökét felvonva. A parancsnok letérdelt az őr mellé, és gyorsan megvizsgálta.

– Eszméletlen, felség – jelentette aztán. – Nem kötötte be magát, és a landolás alatt ide-oda repült a kabinban.

A sebesült felnyögött, lassan szétnyitotta az ujjait, majd ismét ökölbe szorította a kezét.

– Öljék meg! – parancsolta a Császár. A császári őrség parancsnoka, akit arra programoztak be, hogy gondolkodás nélkül, azonnal teljesítse a Császár parancsait, egy pillanatig sem habozott. Felállt, elővette a sugárvetőjét, és fejbe lőtte a bajtársát. A sugárnyaláb fekete lyukat égetett a vörös sisakba.

– És most már négy halott fekszik itt – jelentette ki a Császár. Vader megértette a célzást. A mestere felé fordult, és szótlanul várt. A Császár sajnálkozást színlelve megcsóválta a fejét, és folytatta: – Ostoba alak volt. És az ostobaság, ugyanúgy, mint a múlton való töprengés, gyengeség. Nem tűröm a gyengeséget azoktól, akik a környezetemben élnek. Kár, hogy így történt. De néha nehéz döntéseket kell meghoznunk. Most pedig, Vader Nagyúr, volnál szíves kijuttatni innen minket?

Vader aktiválta a fénykardját. Mialatt az energiapenge sisteregve felragyogott, a mestere kifejezéstelen arcot vágva meredt rá. Vader beledöfte a pengét az oldalsó falba, és kerek nyílást vágott bele. Elsőnek ő lépett ki a gépből, aztán a császári őrök, végül Darth Sidious. Körös-körül elsárgult levelek és lehullott ágak borították a talajt. A sima törzsű fák hetvenméteres magasságig nyújtóztak az ég felé, és felfogták a lenyugvó nap fényének javát. A felszín felett kanyargó, egymásba fonódó gyökerek együttese néhol két méternél is magasabbra tornyosult. A lombok hangosan susogtak a Ryloth állandó szeleitől, mintha az egész erdő suttogva pletykált volna. Egy nagy testű állat mozgott odafent, talán a szárnyaival csapkodott. Üvöltések, rikoltások és visítások hallatszottak, közelről és távolról egyaránt.

– Ellenőrizzék a túlélőkészleteket – parancsolta Vader az őröknek. – Nézzék meg, hogy mit lehet hasznosítani belőlük! – Az őrök előbb a Császárra pillantottak, és csak akkor engedelmeskedtek, amikor ő biccentett nekik. Miután visszamásztak a roncsba, Vader a Császár felé fordult. – Próbára teszel, mester? – kérdezte úgy, hogy igyekezett tiszteletteljes hangot megütni.

– Hogy próbára teszlek-e? Hát így fogod fel ezeket a dolgokat? – kérdezett vissza Sidious.

– Tévedek? – kérdezte Vader. A mester mosolygott, felemelte a kezét – a kezet, ami Erő-villámokat tudott szórni –, és rátette a tanítvány vállára. A gesztus baráti volt, de azt is megmutatta vele, hogy kettejük közül kinek nagyobb a hatalma.

– Mindannyian állandóan próbák elé vagyunk állítva, barátom – válaszolta atyáskodó modorban Sidious. – A próbák erőssé tesznek minket. Az erő hatalmat ad, és a hatalom az, ami fontos. Meg kell felelnünk minden próbán, amivel szembekerülünk. – Elhallgatott néhány másodpercre, majd hozzátette: – Máskülönben elbukunk és meghalunk.

Vader nem értette, hogy egészen pontosan mit jelentenek ezek a szavak, és nem tudott leolvasni semmit a mestere arcáról. De hát ez utóbbi nem is szokott sikerülni…

Tizenegyedik fejezet

A kommunikációs központban parancsok röpködtek, de ezek mellett csodálkozásról, megdöbbenésről és hitetlenkedésről árulkodó halk mondatokat is lehetett hallani. A levegőben a rémült emberek verejtékének bűze terjengett.

– Mi történik odafent? – kérdezte egy őrmester.

– Tudunk valamit a moff kompjáról? – kiabálta egy másik. Belkor konzoltól konzolig ment, jelentéseket hallgatott meg, parancsokat osztogatott, és azt színlelte, hogy mindent megtesz azokért, akiket valójában holtan akart látni. Az események irányítása rég kicsúszott a kezéből. A moff hajója csupán eltűnt a képernyőkről, egyelőre senki sem erősítette meg, hogy megsemmisült. Ugyanez állt a Császár kompjára is. Mindkét jel reménykedésre adott okot, de Belkor nem mert reménykedni. Hirtelen rádöbbent, hogy zihálva lélegzik. Az egyenruháját túl szűknek, a falakat túl közelinek, a mennyezetet túl alacsonynak érezte.

– Jól van, uram? – kérdezte aggodalmasan egy ifjú tiszt.

– Tessék? Hogyne, persze! – válaszolta gyorsan Belkor. – Igen. Tovább, hadnagy! – De akármit állított is, nem érezte jól magát. És sejtette, hogy ez így is marad addig, amíg nem tudja biztosan, hogy a Császár, Vader és Mors meghalt.

– Mentőkabinok landolnak a bolygó egész nyugati részén és a közeli holdakon – jelentette egy másik hadnagy. – Több ezer vészjelzést veszünk, uram! A mentőcsapatok megkezdték az átvizsgálandó terület felosztását, de már most látszik, hogy túl nagy a feladat. Nincs elég emberük és hajójuk. Ez napokig fog tartani, uram!

– Tudunk valamit a Császár kompjáról vagy a moff hajójáról? – kérdezte Belkor.

– Egyelőre semmit, uram! – Belkor bólintott, és egyszerre érzett megkönnyebbülést, illetve rémületet. Ugyanakkor az járt a fejében, hogy ha sikerül a terv, akkor ki kell találnia egy hihető történetet, amivel fedezi magát. És ez sem ígérkezett könnyűnek. De előbb még gondoskodnia kellett arról, hogy a Császár, Vader és a moff halott legyen.

Isval kiabálást hallott:

– Isval! Eshgo! Keljetek fel! Segítségre van szükségem! – Isval felismerte Faylin hangját. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, vett egy mély lélegzetet, és nyomban fel is nyögött, mert a torka éktelenül fájt. Aztán felemelte a fejét… és megdöbbent. A Ryloth teljesen betöltötte az elülső ablakot, aztán máris eltűnt, feketeség foglalta el a helyét, majd megint felbukkant. Isval rájött, hogy a gép szédítő iramban forog velük. Lehunyta a szemét, hogy elfojtsa a hányingerét. Még eléggé kába volt, de tudta, hogy ha pörögve érik el az atmoszférát, akkor a hajó pillanatok alatt darabokra hullik, és velük együtt elhamvad a légkör felső rétegeiben.

– Faylin – nyöszörögte –, Eshgo? Mi van Eshgóval? – A férfi mozdulatlanul ült az ülésen, az állát a mellkasára eresztve. Faylin a válla felett előrehajolva markolta a kormányt, de egyelőre nem sokra ment vele.

– Eshgo halott – közölte halkan. – Crost és Drim eszméletlen. Nem tudom egyenesbe hozni a hajót! Eddig csak szimulátorokkal repültem, és az…

– Halott? – ismételte a szót Isval. A gondolatai lassan, nehézkesen forogtak, de a bánat feltört a lelke mélyéből.

– Isval! Te jobb pilóta vagy, mint én! – folytatta kétségbeesetten Faylin. – Vezetned kell a hajót, különben mi is meghalunk! Majd később meggyászoljuk őt. Isval! – Az éles kiáltás segített Isvalnak, hogy összeszedje magát. Előredőlt az ülésen, és megrázta néhányszor a fejét, hátha attól teljesen magához tér.

– Kezdjük a forgással! – mondta aztán, és megmarkolta a botkormányt. – Add át a vezérlést!

– Nem tudom, hogyan kell! – felelte riadtan Faylin.

– De igen, tudod – felelte Isval, és végre rátalált a nyugalmára, amire mindig is támaszkodni szokott válsághelyzetekben. – Csak emlékezz a szimulátorra! Kék kar, rögtön a bal kezed mellett! Siess!

– Jól van… – hadarta Faylin, és valamennyire lehiggadt. Előretolta a kék kart, Isval pedig a manőverező fúvókákkal kompenzálta a pörgést. A forgás lassult, egyre lassult, végül megszűnt. Az elülső ablakon át a Rylotht lehetett látni. A nappali oldalon jártak, és túl meredeken ereszkedtek. Isval nekilátott, hogy módosítsa a pályát.

– Én mit tehetek? – kérdezte Faylin.

– Kapaszkodj meg valamiben! – válaszolta Isval. – Most rögtön!

Elérték az atmoszférát, és a gép szinte megtorpant, mintha falnak ütközött volna. A hirtelen lassulástól mindketten előrelódultak. Faylin felkiáltott, de sikerült megkapaszkodnia Eshgo ülésében. Dobbanások hallatszottak a hátsó rekeszből, és Isval próbált nem belegondolni, hogy ez mit jelent Drim és Crost szempontjából. Lángok ölelték körül a hajót, a fülke belseje vörösbe és sárgába borult. A héjazat recsegett és pattogott. A hajó annyira rázkódott, hogy Isvalnak sajogni kezdtek a fogai.

– Laposabban – mormolta inkább magának, semmint Faylinnek –, laposabban…

A hajó továbbra is vibrált, de ez már a légköri belépéssel járó normális rezgés volt.

– Mi történt a másik géppel? – kérdezte Isval a társát. – Azzal, amelyikbe belerohantunk?

– Tessék?

– A másik gép, Faylin! Láttad, hogy mi történt vele?

– Ig… igen – felelte Faylin. – Elsötétedett, és forogva repült a Ryloth felé.

– Égett? – kérdezte Isval. – Láttad, hogy elég a belépés után? Ez nagyon fontos!

– Nem, nem láttam – felelte Faylin. – Mi magunk is pörögtünk, és alig tudtam… Próbáltalak téged felébreszteni. Azt hittem, hogy le fogunk zuhanni. – Isval suttogva káromkodott. A belépéssel járó vibráció megszűnt, és immár teljesen simán repültek. A mélyben elterülő barna és sárga foltok miatt a Ryloth egy óriási szárított gyümölcsre emlékeztetett. Isval a képernyőkre pillantott, de nem látott rajtuk semmit, aminek hasznát vette volna. Kinézett az ablakon, és elképzelte, hogy ezekben a percekben szerte a bolygón mentőkabinok és hajók hullanak az égből. Az egyik talán Vadert és a Császárt szállította, de erről sehogyan sem lehetett megbizonyosodni…

– A hajónapló… – mormolta Isval, és nyomkodni kezdte a navigációs számítógép billentyűit.

– Hajónapló? – ismételte a szót Faylin.

– Menj, nézd meg Drimet és Crostot! – utasította Isval a társát. Faylin átmászott a hátsó rekeszbe. Csak egy pillanat kellett hozzá, hogy ítéletet alkosson, amit nyomban ki is mondott: – Halottak. Ketten maradtunk. – Isval bólintott, és hogy továbbra is a feladatra összpontosíthasson, elfojtotta a bánatát. – Hallottad, amit mondtam? – kérdezte reszkető hangon Faylin. – Azt mondtam, hogy meghaltak!

– Hallottam – felelte Isval. – Gyere vissza, és ülj le! Szükségem lesz a segítségedre.

– Isval…

– Ülj le, Faylin! – csattant fel Isval. – Még nincs vége, és nem akarom, hogy az áldozatuk hiábavaló legyen! Hát te?

– Én sem – suttogta Faylin. Gyengéden kihúzta Eshgót az ülésből, lefektette a padlóra, és elfoglalta a helyét. – Természetesen nem… – mondta, mialatt bekötötte magát. Isval beleolvasott a naplózott adatokba, és megtalálta azt, amit keresett. Rámutatott a képernyőre, és felmordult: – Ez az!

– Micsoda?

– A komp röppályája – magyarázott Isval. – Te mondtad, hogy elsötétült, és csak zuhant. Valószínűleg megmaradt ezen a pályán, mialatt leereszkedett. Ez egy kicsit leszűkíti a dolgokat. – Miután befejezte a mondatot, összekoccintotta a fogait, hogy aktiválja a beépített adóvevőjét, és beszéljen Chammel.

A teherhajót Kallon vezette; a lehető legnagyobb sebességgel száguldottak a Ryloth felé. Cham a másodpilóta ülésében ült, és megpróbálta kitalálni, hogy mi az, amit érez. Üresnek érezte a bensőjét, és mintha kívülről nézte volna önmagát. Elhasználta a mozgalom készleteinek java részét, viszont megsemmisítettek egy csillagrombolót, és talán megölték a Császárt, illetve Vadert. Táncolnia kellett volna örömében, de csak valami dermedt zsibbadás szállta meg. Az előző óra alatt mindvégig feszült volt, és a maximális fordulatszámon pörgött, de most valahogy leeresztett.

Megpróbálta felhívni Isvalt, de nem kapott választ. Érezte magán Kallon tekintetét, és gyorsan szenvtelen arcot vágott, noha a lekkui meg-megrezdültek. Az éjszakai oldalon repültek, a Perilous roncsai a másik oldalon sodródtak a bolygó felé. Tucatnyi hajó száguldott mögöttük, amelyek lázadókat szállítottak, illetve mindazt a hadianyagot és felszerelést, amit gyorsan be tudtak rakni a holdon lévő bázison.

– A szenzorok nem látnak semmit – jelentette Kallon a képernyőket fürkészve. – A birodalmiakat lefoglalja a mentés. A hátsó ajtó nyitva van, és senki sincs otthon.

– Mindenkit leviszünk a felszínre, és rendezzük a sorainkat – válaszolta Cham. Helyzetjelentésekre volt szüksége. Tudnia kellett, hogy hol van Isval, és hogy jól van-e.

– Jól hangzik – helyeselt Kallon. – Aztán mi lesz?

Cham meghökkent a kérdéstől. Tényleg, mi lesz aztán? Többet értek el, mint amennyit reméltek, és őt annyira lefoglalta a támadás megtervezése, hogy a folytatásnak csak néhány futó gondolatot szentelt. Talán nem hitte el, hogy sikerülni fog. Vezetnie kellett a mozgalmat, egy lázadást, de nem igazán tudta, hogy holnap mit fognak csinálni. Ki kellett tűznie egy célt a társai elé, valamit, amire összpontosíthattak. És neki magának is erre volt szüksége.

– Most tervezem a következő lépéseket – közölte Kallonnal, hogy lerázza. Amikor az implantátuma halk csilingeléssel tudatta vele, hogy hívás érkezett, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Isval, hát jól vagy! – hadarta jobb kedvre derülve. – Hála a…

– Küldöm az utolsó ismert röppálya adatait! – vágott közbe a nő, és a szavak végét elharapva hadart, mint akkor szokott, amikor minden idegszálával egy bizonyos feladatra összpontosított. – Elemezzétek őket, és határozzátok meg, hogy körülbelül hol ért le a gép! A zóna nagy lesz, több száz négyzetkilométeres, de legalább elkezdhetjük valahol. Neked kell megerősítened, hogy…

– Micsoda? – szólt közbe Cham. – Lassíts egy kicsit, egy szót sem értek!

– Nincs időm arra, hogy lelassítsak! – vágott vissza Isval. – Vader és a Császár kompja lezuhant, de nem égett el. Élnek még, ebben teljesen biztos vagyok. És amit küldök, az az utolsó ismert röppályájuk adatsora.

Cham feldolgozta magában a hallottakat, mialatt megérkeztek az adatok. Azonnal betáplálta őket a navigációs számítógépbe, és elindított egy programot.

– Mi folyik itt? – érdeklődött Kallon. Cham nem szakított időt arra, hogy feleljen. És nem kérdezte meg Isvaltól, miért biztos abban, hogy Vader és a Császár még életben van. Maradéktalanul megbízott a nőben, és hozzá hasonlóan ő maga is látta, hogy Vader olyan dolgokat művel, amikre elméletileg egyetlen élőlény sem képes. Elképzelni sem tudta, hogy egy közönséges becsapódás végezhet azzal a szörnyű alakkal. Sőt még abban is kételkedett, hogy a komp becsapódott egyáltalán. És azt akarta, hogy Vader meghaljon. Szüksége volt arra, hogy Vader meghaljon. Most már belátta, hogy Isvalnak igaza van, hogy akkor tudnak komoly csapást mérni a Birodalomra, ha végeznek azokkal, akik irányítják. És Cham ezzel megkapta a következő célkitűzést.

– Mi van azzal a másik hajóval? – kérdezte. – Ki utazott benne? Honnan tudod, hogy Vader ebben ült, és nem abban?

– A másik is lezuhant – felelte Isval –, de Vader nem volt a fedélzetén. Láttam ebben a gépben, Cham! A saját szememmel láttam! – A program lefutott, és a számítások megerősítették Isval következtetéseit. Cham rávetítette az eredményt a Ryloth felszínére, és átküldte Isvalnak.

– A számítások megerősítve. Ha a pályaadatok helyesek, akkor van egy zónánk, amit átkutathatunk – közölte derűsen. – Viszont lehet, hogy a Császár a másik hajóban utazott. Hogy érted azt, hogy láttad Vadert?

– Hidd el, hogy így történt! – válaszolta Isval. – Akkor most dolgozzunk azzal, amink van! Vader azon a hajón utazott. Nehéz elképzelni, hogy a Császár nem volt vele. Hm… azt a területet sűrű erdő borítja. – Ez utóbbi mondatával elárulta, hogy ugyanazt a térképet nézi, amit Cham. Gondolkodott még néhány pillanatig, és hozzátette: – Nehéz terep. Nem lesz könnyű átkutatni. – Cham ugyanerre gondolt.

– Sok időbe telik megtalálni valamit azon a tájon – mormolta a fejét csóválva. – Ha életben maradtak, nyilván máris leadták a vészjelzést. A mentőegységek elindultak értük. Kötve hiszem, hogy meg tudnánk előzni őket.

Isval azonnal válaszolt:

– A gép sötét volt, Cham! Ami annyit tesz, hogy nem volt energiájuk. Faylin látta. Időbe telik, mire beüzemelik a hordozható adóvevőt, és kapcsolatot teremtenek a mentőcsapatokkal. És a túlélők most ezernyi helyről küldözgetik a vészjelzéseket meg a segélykérő hívásokat. Vaderék jele alighanem bele fog olvadni a lármába. Van még egy kevés időnk.

– De nem sok! Fél óránk, esetleg egy – felelte Cham. Ebben a pillanatban támadt egy ötlete, és halkan dörmögte: – Hacsak… – És hirtelen elhallgatott.

– Mondd tovább! – biztatta Isval. – Hacsak?

Cham máris a részletek kidolgozásán töprengett, de közben megszólalt: – Kallon akkor tör be a birodalmi kommunikációs rendszerbe, amikor akar… Évek óta képes rá. Nem nagyon hirdettük, meghagytuk titoknak, mert önmagában véve nem sok haszna van. Kivéve, ha kiiktatjuk azt a kommunikációs állomást, ami az egyenlítőnél van. Ha az sikerül, aztán Kallon behatol a műholdak hálózatába, és elindít egy zavarójelet…

– Akkor az adó-vevők hatótávolsága néhány kilométerre csökken – fejezte be a mondatot Isval, és csattanás hallatszott, ami azt jelentette, hogy a tenyerével rácsapott a műszerfalra. – Ez az, Cham! Ezzel a birodalmiak el lesznek vágva egymástól. Időt nyerünk a vadászatra.

– Belkorra is szükségünk lesz – sorolta tovább Cham, egyre jobban belemelegedve a tervezésbe. – És ő meg fogja kérdezni, hogy mi van azzal a másik hajóval. Annak az utolsó ismert adataira is szükségem lesz. Elsötétülve ment lefelé?

– Igen, még a létfenntartó rendszerei sem működtek – válaszolta Isval. – Küldöm az adatokat!

Abban a pillanatban, hogy megérkeztek, Cham kiadta a parancsot: – Tarts ki, és várj! Hamarosan visszahívlak!

– Vettem és értettem! – vágta rá Isval, aztán várt egy kicsit, és hozzátette: – Cham, itt már csak ketten vagyunk! Faylin és én. A többiek… nincsenek többé. – Cham leeresztette a lekkuit. Elszorult a torka, és nyelt néhányat, hogy újra rendesen kapjon levegőt. Az elhunytak jó katonák voltak – mi több, jó barátok. Rengeteg jó harcosát, derék társát veszítette el ezen a napon. Ez a tudat akkora súllyal nehezedett rá, hogy majdnem előregörnyedt ültében.

– Értem… – felelte halkan. – Sajnálom, Isval! Maradjatok készenlétben!

Mielőtt felhívta Belkort, utasította a kísérőit, hogy induljanak el a megadott zóna felé, és kezdjenek keresni egy birodalmi kompot, ami vagy lezuhant, vagy leszállt. A gépek gyorsítottak, és új irányt vettek fel. Röviddel azután, hogy eltávolodtak, Cham elővette a kódolt adóvevőjét, hogy beszéljen Belkorral.

Belkor megérezte, hogy a kódolt adóvevő rezegni kezd a mellkasánál. Ugyanúgy bosszantotta, mintha egy izgága rovar mászott volna be a zubbonya alá. Megpróbált nem törődni vele, de az átkozott vacak újra és újra vibrált. Végül bement a központi terem melletti irodák egyikébe, hogy fogadja a hívást.

– Itt Belkor! – jelentkezett a fogát csikorgatva.

– Nagyon figyeljen, és ne szakítson félbe! – válaszolta Cham. – Mindkét hajó lent van, de nem tudom megerősíteni, hogy megsemmisültek. Megvannak Vader hajójának pályaadatai…

– Mi van a másikkal? – morogta Belkor.

– Mondtam, hogy ne szakítson félbe! – förmedt rá Cham. Belkor dühében olyan erővel préselte össze a két fogsorát, hogy attól tartott, mindörökre összeragadnak. – Tájékoztassa az egyenlítői adóállomást – folytatta Cham –, hogy egy birodalmi teherhajó tart feléjük, a fedélzetén a Perilousről származó sebesültekkel, akik mind különösen fontos személyiségek! Utasítsa az állomás személyzetét, hogy nyissák ki a pajzsokat, és fogadják a hajót! Megértette?

Belkor nem fárasztotta magát azzal, hogy megkérdezze Chamtől, honnan tud a bolygó egyenlítői őserdőjében rejtőző titkos állomásról. Valahányszor beszélt vele, olyan dolgokat hallott tőle, hogy beleszédült. A twi’lek valahogy mindig megelőzte, mindig előrébb járt egy-két lépéssel.

– Azt nem tehetem – közölte azonnal Belkor.

– Meg kell tennie – felelte Cham. – Meg kell semmisítenünk a műholdas reléket.

– Aztán minek? – csattant fel éles hangon Belkor. – Azzal nem érnek el…

– Ezt követően betörünk a műholdas hálózatba, és szétküldünk egy zavarójelet – magyarázta Cham.

Belkor azonnal felfogta, hogy ez mit jelent.

– Szóval megbénítják a hálózatot – mondta lehiggadva. – Az egész bolygón megszűnik minden összeköttetés.

– Így van – erősítette meg Cham. – Az adó-vevők csak néhány kilométerről tudnak majd kapcsolatot létesíteni. Pontosan erre van szükségünk. Úgy gondoljuk, hogy a Császár és Vader még él, viszont ott vannak egy erdő közepén.

Belkor majdnem felnyögött, és érezte, hogy a szíve hihetetlen erővel kezdi verni a bordáit.

– Nem érkezett vészjelzés – nyögte ki, majd suttogva megkérdezte: – Miből gondolják, hogy még élnek? Ha lezuhantak…

– Mert láttuk, hogy Vader mire képes – közölte Cham. – És egy becsapódás aligha végez vele. Azt kell csinálnunk, hogy fegyvercsövet nyomunk a maszkjának, és meghúzzuk az elsütőbillentyűt. Csak így mehetünk biztosra. Megbénítjuk a rádióforgalmat, és mindenkitől elvágjuk a célszemélyeket. Ezzel időt nyerünk, amit arra fogunk felhasználni, hogy levadásszuk őket.

Belkor felfigyelt a többes számra, és feltételezte, hogy a „mi”– be ő is beletartozik. És ezt nem is kérhette ki magának. Ő is áruló volt, akárcsak Cham. Tekintetbe véve, hogy miket művelt, lehetett volna a Szabad Ryloth mozgalom tagja is. Mert azt biztosra vette, hogy ha elkapják, vele is ugyanúgy fognak bánni, mint akármelyik twi’lek terroristával. Rájött, hogy fel és alá járkál, s az idegesség ezen feltűnő jelével elérte, hogy többen nyíltan bámulták őt a teremből. Vett néhány mély lélegzetet, hogy lehiggadjon, befejezte a járkálást, és hátat fordított az üvegfalnak.

– Honnan tudják, hogy hol vannak? – kérdezte fojtott hangon.

– Nem tudom biztosan – vallotta be Cham –, de van egy zónám, ahol elkezdhetjük a keresést. Viszont elég nagy, és ezért van szükségünk több időre. – Belkornak ekkor eszébe jutott Mors, és áttért erre a témára.

– Az a másik hajó… az imént azt mondta róla, hogy lezuhant. Honnan tudja?

– A társaim látták – felelte Cham. – És csak ennyit tudunk biztosan.

Belkor megérezte, hogy verejték csorog le az oldalán.

– Hát akkor elmondok valamit, Syndulla – válaszolta, és a hangját suttogásig fojtva közölte: – A moff utazott azon a hajón. Neki is meg kell halnia. Megértette?

– Igen – mondta Cham –, nagy az esélye annak, hogy máris halott. A kompján még a létfenntartó rendszerek sem üzemeltek. Megöljük Vadert és a Császárt, majd véget vetünk a zűrzavarnak. És maga lesz az új moff.

– Biztosra kell mennem – jelentette ki Belkor. – Szükségem van a moff hajójának pályaadataira. Küldje át!

– Nincs annyi hajóm, hogy akár csak egyet is átirányíthatnék egy másik helyszínre – felelte Cham.

– Én magam fogom elintézni az ügyet! – mordult fel Belkor. – Csak küldje át azokat az átkozott adatokat!

– Nekem megfelel. Jó… – válaszolta Cham olyan hangon, mintha egy dühöngő gyermeket próbált volna lecsitítani, amit az ezredes dühítőnek talált. – Tessék, megy!

– Átjött! – közölte Belkor, miután az adó-vevője egyik apró lámpája villogni kezdett.

– Akkor csinálja azt, amire kértem, méghozzá most rögtön! – parancsolta Cham. Belkor hátrasimította a haját, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára.

– Mindjárt értesítem az állomást – közölte közben.

– Jó vadászatot, Belkor! – búcsúzott Cham. Belkor nem tudta rávenni magát, hogy ugyanezt kívánja a twi’leknek.

Kallon bevitte a hajót a légkörbe, és hamarosan már a Ryloth éjszakai oldalán repültek. Onnantól kezdve vad szeleken száguldottak át, míg végül megérkeztek egy barlang torkolatához. A sötét bejárat mögött egy régi fűszerbánya rejtőzött, amelyből vagy tíz évvel a klónháború előtt kitermelték az utolsó morzsányi ryllt. A kísérők felzárkóztak a vezérgép mögé. Kallon felkapcsolta a külső reflektorokat, és magabiztosan repült bele a föld alatti útvesztőbe. Fejből ismerte az útvonalat. Cham a nehéz-gépekkel levésett falakat nézve azt számítgatta, hogy mennyi idő fog eltelni, mielőtt ezt a bázist is elhagyják. Kezdett kifogyni a rejtekhelyekből és a készletekből. Tartott attól, hogy a fölöttük lévő mind vastagabb földréteg elnyeli az implantátuma rádiójelét, ezért gyorsan felhívta Isvalt.

– Hol vagytok? – kérdezte a nő.

– Biztonságban, a keleti bázison – válaszolta Cham. – Lefelé tartunk. Kallon készen áll.

– Nagyon készen! – tette hozzá Kallon, és szaporán bólogatott.

– Van valamid a számomra? – kérdezte Isval.

Egyből a lényegre, mint mindig – gondolta Cham, és mosolyogva válaszolt: – Belkor szól az egyenlítői állomásnak, hogy mindjárt odaérsz. Fontos személyiségeket hozol a Perilousről, akik súlyos sebesültek. – Jószerével be sem fejezte, amikor a nő már vette a lapot.

– Az átkozott lázadók… – morogta.

– Bizony, átkozottak – erősítette meg továbbra is mosolyogva Cham. – Úgy tűnik, jó napjuk van.

– Ennyire bízol Belkorban? – kérdezte megkomolyodva Isval. – Meg fogja tenni?

– Egyáltalán nem bízom benne – válaszolta a fejét csóválva Cham –, de ennek semmi köze a bizalomhoz. Meg fogja tenni, mert meg kell tennie. Túl messze jár már ahhoz, hogy visszafordulhasson. Szétveti a düh, de meg fog csinálni mindent, amire megkérjük.

– Rendben – felelte Isval –, akkor elindulunk…

– Feltöltjük a gépeket, és mi is elindulunk a zóna felé – közölte Cham. – Amint ti kiiktatjátok az állomást, Kallon aktiválja a zavarójelet.

– Olyan egyszerű, mint megnyomni egy gombot – dörmögte derűsen Kallon.

– Kallon honnan fogja tudni, hogy kezdheti? – vetette fel Isval. – Ha a föld alatt lesztek, nem tudlak majd értesíteni.

– Honnan fogod tudni, hogy kezdheted? – kérdezte Cham a társától.

– Tudni fogom – felelte szűkszavúan Kallon.

– Tudni fogja – közölte a parancsok Isvallal.

– Értem – felelte Isval –, akkor találkozunk a zónában.

– Ne nagyon cikázz, amíg befelé mész! – figyelmeztette Cham a nőt. – Elméletileg egy sérült gépben ülsz.

– Jó, értelek – felelte Isval.

– Sok szerencsét! Hamarosan találkozunk – búcsúzott Cham.

– Küldöm a találkozási pont adatait. A számítások szerint Vader és a Császár ott ért földet. – Miután befejezte, megnyomott egy gombot, amivel továbbította a koordinátákat a másik adó-vevőnek.

– Megkaptam – jelentette pár pillanat múlva Isval. – Nektek is sok szerencsét!

– Kijáratok, Isval! – emlékeztetett Cham. – Mindig gondolj arra, hogy hogyan léphetsz le! Keress kijáratot, aztán keress még egyet!

– Mint mindig – ígérte Isval, és sikerült olyan hangot megütnie, hogy a válasza ne tűnjön gunyorosnak.

A kapcsolat néhány pillanat múlva megszakadt. Cham nem említette meg, hogy máris átirányított néhány, a holdi bázisokról hazatérő gépet a kutatózónába azzal a paranccsal, hogy kezdjék keresni Vader és az uralkodó kompját. Lehetségesnek tűnt, hogy azoknak a társainak szerencséjük lesz, és megtalálják a prédát, még mielőtt ő és Isval egyáltalán megérkezik.

– Siessünk – szólt oda Kallonnak –, minél hamarabb ki akarok menni innen!

Tizenkettedik fejezet

Isval adó-vevője jelezte, hogy hívás érkezett az egyik nyílt sávon. Isval és Faylin meglepetten nézett össze. Elméletileg nem kaphattak volna semmiféle hívást. Ettől függetlenül fogadta, és beleszólt a készülékbe: – Mondhatod!

– Isval, itt Nordon! Találtunk valamit a kutatózónában! Úgy néz ki, mint az a hajó, amin állítólag Vader utazott, és…

– Nordon! – szólt közbe Isval. – Várj csak! Hogy kerülsz te máris a kutatózónába? Cham megengedte? És miért beszélsz ezen a hullámhosszon? – Élesebb hangon beszélt, mint szerette volna, de csak azért, mert nem akarta, hogy mások találják meg Vadert. Ő akarta megtalálni, hogy leszámoljon vele. Pokért és Eshgóért. Ott akart állni előtte, hogy lássa a saját tükörképét a szemlencsékben, mialatt meghúzza az elsütőbillentyűt, és sugárnyalábot küld a szörnyeteg mellkasába.

– Ez kódolt adóvevő, Isval – felelte Nordon. – És igen, Cham tud róla, hogy itt vagyunk. Ő küldött ide minket, mialatt hazafelé tartottunk a holdról. Két másik csapat úton van ide.

– Szóval három osztag lesz ott, mire odaérünk – állapította meg Isval.

– Pontosan – erősítette meg Nordon. – Na szóval, találtunk valamit az erdőben, ami úgy néz ki, mint egy lezuhant hajó. Adom a koordinátákat. – Isval gépének fedélzeti számítógépe sípolással jelezte, hogy vette az adatokat. A helyszín a kutatózóna északi határán volt.

– Küldd el a többi csapatnak is! – kérte Isval.

– Az a Császár kompja? – tudakolta izgatottan Faylin.

– Sikerült azonosítani a hajót? – kérdezte Isval, és a lélegzetét visszafojtva várta a választ.

– Az erdő nagyon sűrű – közölte a férfi –, de úgy néz ki, mint egy birodalmi komp. Leszállhatunk, hogy közelről is megnézzük…

– Ne tegyétek! – tiltakozott Isval a fejét rázva. – Eszetekbe se jusson! Ne szálljatok le! Ha Vader itt van… ne szálljatok le! Megértetted?

– Meg – felelte Nordon. – Akkor mi legyen? – Isval gyorsan számba vette a lehetőségeit, majd megkérdezte: – Chamnek szóltál?

– Nem tudom elérni. – Ezek szerint még a föld alatti támaszponton tartózkodik – állapította meg magában Isval. Tudta, hogy Cham mit tanácsolna Nordonéknak: derítsék fel a környéket, és várjanak, amíg odaér az erősítés.

– Vizuális felderítés, Nordon, amennyire csak lehet! – mondta határozottan. – Ha meggyőződtök arról, hogy az ott a Császár kompja, vagy meglátjátok Vadert vagy a Császárt, semmisítsétek meg őket!

– Vettem – nyugtázta a parancsot Nordon. – Te mit csinálsz?

– Felrobbantok ezt-azt – közölte Isval.

– Szóval a szokásos – dörmögte jókedvűen Nordon, és elbúcsúzott. – Jól van, hamarosan találkozunk!

Isval is elköszönt, megszakította az adást, és odaszólt Faylinnek: – Hát akkor kezdjünk bele!

A generátor halkan zúgva működésbe lépett, és a hordozható adóvevő tányérantennája forogva kereste a kapcsolatot.

– Pillanatokon belül lesz összeköttetésünk, Vader Nagyúr – jelentette a császári őrök parancsnoka.

– Használják az uralkodó személyes hullámhosszát – parancsolta Vader –, intézkedjenek, hogy haladéktalanul…

Hirtelen elhallgatott. Érzékelte a veszélyt, még mielőtt meglátta volna. A mesterére pillantott, aki felfelé nézett, az égboltra, pontosabban két gyorsan ereszkedő fénypontra. Hajók közeledtek, a személyzetük talán a tűzre figyelt fel.

– Hajók tartanak felénk, Nagyúr! – jelentett az egyik császári őr, azzal távcsövet emelt a szemlencséje elé, és folytatta: – Nem birodalmi egységek. Azt hiszem, két twi’lek teherhajó. Kilőjek egy jelzőrakétát?

– Szerintem arra nem lesz szükség – vélekedett a császár komoran mosolyogva. A hajók gyorsan közeledtek, a zömök, korong alakú testek körvonalai hamarosan tisztán látszottak.

Vader aktiválta a fénykardját, és a mestere elé lépett.

Isval kisöpörte a fejéből az erdőben talált hajóval kapcsolatos gondolatait, és egyre lassítva vezette a kísérőhajót a Ryloth egyenlítője felé. Kövekkel teli, sivár táj terült el alattuk, barna, sárga és fekete foltok tengere, amelyben itt-ott száraz folyómedrek kanyarogtak. Helyenként egy-egy ritkás erdő zöldellt. A távolban az egyenlítői hegyvonulatok egyike fenségesen tört az ég felé, a lenyugvó nap vörös és sárga sugarai hátulról világították meg. Isval ritkán adott időt magának arra, hogy egy szép valamiben gyönyörködjön, de most rááldozott néhány másodpercet erre a célra.

– Jól fest, mi? – kérdezte Faylin. – Nem vagyok twi’lek, de még nekem is eláll tőle a lélegzetem.

– Messziről sok minden szépnek látszik – felelte Isval –, de közelről eléggé durva.

– Az – helyeselt bólogatva Faylin, és elszakította a tekintetét a hegyektől. Előrehajolva kinézett az elülső ablakon, és bejelentette: – Egyelőre nem látom azt az állomást.

– Háromszáz kilométerre vagyunk tőle – közölte Isval a felderítőrendszer képernyőjére pillantva. – Nincsenek hajók a közelben.

– Vagy mentenek, vagy járőröznek – vélte Faylin.

– Intézzük el ezt, és menjünk vadászni! – válaszolta Isval.

– Vettem – felelte bólogatva Faylin. A birodalmi szabályzat előírta, hogy egy érkező hajónak bizonyos távolságból jelentkeznie kell a célállomásnál. Amikor Isval látta, hogy elérték ezt a határt, felhívta a birodalmi támaszpontot.

– Egyenlítői Állomás, itt a huszonkilences birodalmi kísérő! Veszik az adást? – A válasz azonnal megérkezett: – Tisztán és hangosan hallom, huszonkilences!

– Sebesülteket hozunk a Perilousről. Fontos személyiségek, és azonnali orvosi segítségre van szükségünk – közölte Isval. – Kérem, riasszanak egy orvosi egységet, és adják meg, hogy melyik leszállópályára tehetem le a gépet! – Miután elhallgatott, a szenzoradatokat figyelte, arra várva, hogy megnyitják-e nekik a pajzsokat. Faylin idegesen fészkelődött mellette, és halkan mormolta: – Gyerünk már… gyerünk! Mutassátok ide a hasatokat, hadd vakargassuk meg!

A pajzsok zárva maradtak, aztán egy ismeretlen férfi jelentkezett: – Itt Steen Borkas őrnagy! Hallottunk magukról, mialatt még úton voltak. Elnézésüket kérem, de küldjék át az azonosítójukat és a menetparancsukat! És kik a fontos személyiségek? Valaha a Perilousön szolgáltam. Sok hajózót ismerek. – Isval összenézett Faylinnel, és aktiválta a fülébe épített adóvevőt.

– Azonosítót és parancsot akarnak, Cham! – hadarta meg sem várva, hogy a férfi jelentkezzen. – És a sebesültek nevét. Az állomás parancsnoka azt állítja, hogy régebben a Perilousön szolgált.

Nem kapott választ. Cham még most is mélyen a felszín alatt tartózkodott.

– A kapitány neve Luitt. Ezt mondhatnád nekik… – javasolta Faylin.

– Honnan tudod? – kérdezte Isval.

– Elcsíptem valahol – felelte Faylin a vállát vonogatva. – Mit akarsz mondani nekik? – Isval elkezdett összeállítani magában egy-két használhatónak tűnő hazugságot. Faylin előredőlt, kimutatott az elülső ablakon, és közölte: – Ott van! – Isval is kinézett, és meglátta a jókora telepet: a számos betonépületet, a pajzsgenerátort és a hatalmas tányérantennákat, amelyek a birodalmi kommunikáció szívét képezték itt, a Ryloth-on. A lenyugvó nap fénye mindent narancssárgára színezett. Isval felfedezett néhány kisebb teherhajót a leszállópályákon, de harci gépet egyet sem.

– Mi lesz? – kérdezte aggodalmasan Faylin. Isval aktiválta az adóvevőt, és közölte: – A hídszemélyzet tagjait hozom.

– A hídszemélyzet tagjait? – válaszolta Borkas. – Úgy hallottam, hogy Luitt sértetlenül hagyta el a hajóját. Ki van a fedélzeten? Az első-tiszt? – Isval gondolatban gratulált magának, amiért nem dobta be Luitt nevét, aztán előadta a frissiben kitalált hazugságot: – Uram, végtelenül sajnálom, de nem tudom megmondani! Én egy egyszerű pilóta vagyok. A tisztek, akiket szállítok, nagyon rossz állapotban vannak, akárcsak a hajóm. Odafent óriási volt a zűrzavar, és éppen csak kijutottunk. Még arra sem maradt időm, hogy feltöltsem a menetparancsomat. A számítógépem is megbolondult. – Faylin vett egy mély lélegzetet, felsikoltott, mintha szörnyű fájdalom gyötörte volna. – Uram – folytatta Isval kétségbeesést színlelve –, segítségre van szükségünk!

– Huszonkilences kísérőegység – felelte Borkas őrnagy –, leszállhatnak a kilences pályára! Az orvoscsapat máris úton van oda! – Isval nyugtázta a vételt, köszönetet mondott, és megszakította a kapcsolatot.

– Addig nem izzítjuk be a fegyvereket, amíg nem kerülünk közelebb – szólt oda Faylinnek. Isval elmosolyodott, amikor a szenzorok jelezték, hogy kinyílnak a pajzsok. Azzal párhuzamosan, hogy közeledtek a támaszponthoz, egyre több részletet látott. Katonák és egy orvosi egység tagjai siettek a kilences pálya felé; az irányítóközpont ablakaiban rohamosztagosok és szürke egyenruhás tisztek álltak.

– Négy tányért látok – jelentette Faylin. – Egy rácsapással elintézhetjük az összeset.

– A tányérokat bízd rám! – felelte Isval. – A te dolgod az, hogy ölj meg annyi birodalmit, amennyit csak tudsz.

Faylin meglepődve nézett rá – talán nem hitte róla, hogy ilyen erőszakos is tud lenni –, de bólintott. Közeledtek, már csak néhány kilométer volt hátra. Egyre nagyobbnak és részletesebbnek látták a bázist. Isval hamarosan eldöntötte, hogy milyen sorrendben megy rá a célpontokra, és felvette a megfelelő irányt. Egy átrepüléssel kellett elintézniük az egészet. Gyanította, hogy a kísérőhajó fegyvereinek lövedékei nem törnének át a pajzsgenerátor erős páncélzatán, ezért a tányérantennákat akarta szétlőni, mielőtt Borkas rájön, hogy mi történik, és bezáratja a pajzsokat.

A hangszórók sisteregni kezdtek, Borkas hívta őket.

– A kilences padnál várjuk, huszonkilences! – mondta határozottan. – A kilencesnél!

– Vettem – válaszolta Isval, de nem módosított az irányon, hanem hirtelen felgyorsított. Aktiválta a lőelemképző számítógépet, abban a tudatban, hogy ezt a birodalmiak észre fogják venni, célra állt, és odaszólt Faylinnek: – Szabadon tüzelhetsz! – Onnantól kezdve, hogy ráadta a tolóerőt, számolt magában, arra számítva, hogy a legjobb esetben harminc másodpercük van. Faylin kézi vezérlésre állította az oldalsó lövegeket, és tüzet nyitott. Energianyalábok csapódtak be a leszállópálya környékén. Az orvosi egység tagjai és a rohamosztagosok szétfutottak, de néhányan fekve maradtak. Isval is lőni kezdett, és az első tányérantenna azonnal tűzbe borult. Három másodperc… Isval innentől kezdve nem a számítógép segítségével lőtt, arra nem maradt ideje. Kézi vezérlésre váltotta a löveget, és tüzelt.

A második tányérantenna is több telitalálatot kapott. A talapzata felrobbant, aztán az egész építmény beledőlt egy közeli épületbe, ahol másodlagos robbanások következtek be. Öt másodperc… A pillanatok alatt szétterjedő füst miatt Isval alig látott, de a műszereken tartotta a szemét, közben lelassított, és balra fordította a hajót. Húsz másodperce maradt. A célzórendszer ráállt a harmadik tányérantennára, ő pedig megint lenyomta a tűzkioldót. Az antenna eltűnt egy lángoszlopban, aztán szilánkok kopogtak a gép héjazatán. Isval megint fordulóba vitte a gépet, hogy elkapja az utolsót, közben Faylin vaktában tüzelt a mind sűrűbb füstben. Pár pillanat múlva kitörtek a szürke felhőből, és meglátták maguk előtt a negyedik tányérantennát. Ekkor azonban lövedékek csapódtak a hajó oldalába. A gép megbillent, és felvisított egy sziréna.

– Elhárítólövegek – mondta higgadtan Isval. Számításai szerint tíz másodperce maradt. – Manővereznünk kell. Célozz a tányérra, Faylin! – Jobbról és balról zöld energianyalábok özönlöttek feléjük. Az egyik eltalálta a hajót, de a szerény teljesítményű energiapajzs és a burkolat szerencsére megfogta.

– Nem tudom eltalálni, ha így táncolunk! – kiabálta Faylin. – Tartsd egyenesben!

Isval lelassított, amennyire csak tudott, hogy ne repüljenek túl a célon, de ennek megfizették az árát. Jobbra-balra kanyargott, ám a kísérőhajó nem tudott olyan fürgén manőverezni, mint egy vadászgép, és gyors egymásutánban több találatot kapott. Füst szivárgott be a fülkébe. Megszólalt több riasztó, amelyek fedélzeti rendszerek összeomlásáról értesítették a pilótát.

– Vedd át a kormányt! – parancsolta Isval.

– Akkor végünk! – tiltakozott Faylin. – Én feleolyan jó pilóta sem vagyok, mint te!

– Csináld, ahogy tudod! – felelte higgadtan és határozottan Isval. Ki kellett iktatnia azt a tányért. – Tiéd a kormány! Enyémek a lövegek… most! – Faylin káromkodott, és megmarkolta a botkormányt. Dicséretére legyen mondva, hasonlóan manőverezett, mint az imént Isval. Véletlenszerűen rángatta jobbra-balra a hajót, amit ugyan egy tapasztalt pilóta sosem tett volna, arra mindenesetre jó volt, hogy nem lőtték szét őket. Befutott egy hívás a mozgalom hullámhosszán – kétségkívül Nordon jelentkezett a friss hírekkel. Isval most semmiképpen sem fogadhatta. És Faylin sem, aki a fogát csikorgatva szorongatta a kormányt. A füst zavarta a lőelemképzőt, azért Isval megint kézi vezérlésre váltott, és ráállította a lövegeket az utolsó tányérantennára. Faylin balra lendítette a gépet, aztán jobbra. A birodalmi elhárítólövegek lövedékei vakító fényt árasztva húztak el az orr előtt.

– Lőj már! – kiabálta Faylin. Már közvetlenül a cél előtt jártak. Isval megőrizte a hidegvérét, kivárta a megfelelő pillanatot, és megnyomta a tűzkioldót. Sugárnyalábok csapódtak a tányérba, ami azonnal darabokra szakadt, aztán eltűnt egy vörös tűzfelhőben.

– Tűnjünk el innen! – adta ki a vezényszót Isval, és fújt egyet, míg Faylin felhúzta a gép orrát, és ráadta a teljes tolóerőt. Egy-két másodperc alatt kiértek az elhárítólövegek hatótávolságából. Az ablakot az égbolt töltötte be, mialatt egyre gyorsulva száguldottak felfelé. – Nem üldöznek – jelentette be Isval a felderítőrendszer képernyőjét fürkészve.

Faylin a fejét csóválva, halkan káromkodott. Isval aktiválta az adóvevőt, azt remélve, hogy Kallon elindította a zavarójelet. A biztonság kedvéért a beépített adó-vevőjével próbálkozott először: – Cham, hallasz engem? – Nem kapott választ. Ekkor a Nordon által használt nyílt hullámhosszra állította a fedélzeti rendszert, és megszólalt: – Nordon, veszed az adást?

Ezúttal sem kapott választ. A hangszórókból csak halk sistergés és egy-egy reccsenés hallatszott.

– Úgy tűnik, sikerült – állapította meg Faylin. – Zavarjuk az adást az egész bolygón. Mindenütt korlátozott a rádióforgalom. Ügyes ez a Kallon!

– Az, de egyelőre nem lazíthatunk – felelte Isval. – Még csak most jön a neheze!

Betáplálta a navigációs számítógépbe annak a helynek a koordinátáit, ahol Chammel kellett találkoznia. Alig várta, hogy odaérjen, aztán elinduljon a másik helyszínre, és végre megkezdődjön a vadászat.

A teherhajók továbbrepültek, aztán megfordultak, és elindultak vissza, a táborhely felé. Lapos szögben ereszkedtek, és fokozatosan gyorsítottak.

– Azt hiszem, meglátták azt, amit meg akartak látni – állapította meg a Császár.

A gépek leeresztették az orrukat, és tüzet nyitottak. Hosszú, vörös energianyalábok zúdultak az erdő felé. Száz méterre onnan, ahol a Vader és a Császár állt, fák robbantak szilánkokra és bokrok gyúltak fel. A lövedékek egyre közelebb csapódtak be, és fekete lyukakat égettek a talajba. Vader megidézte az Erőt, megvetette a lábát, és várta az összecsapást. A kellő pillanatban szélsebesen csapkodott jobbra és balra a kardjával. Az érkező töltetek lepattantak a pengéjéről, és az erdőbe vágódtak, ahol fákat zúztak szét, megsemmisítették a sátrakat, de az adóvevőt elkerülték. A kinetikus energiájuk miatt Vader újra és újra hátralódult, fekete csizmás lába immár bokán felül fúródott a laza földbe. A császári őrök egy pillanatra meghökkentek, de hamar összeszedték magukat, és a vállukhoz emelték a sugárkarabélyukat. Pontos lövéseket adtak le a felettük elhúzó teherhajókra, ám a hajók energiapajzsa és páncélzata könnyen ellenállt a kézifegyverek lövedékeinek.

– Felség, a fák között kéne menedéket keresnünk! – javasolta a parancsnok.

– Szerintem nem – válaszolta szelíden a Császár, és a hajókat figyelte, amelyek megint fordulóba kezdtek.

– Ezúttal alacsonyabban fognak jönni – jósolta Vader.

– Azt hiszem, igazad van – felelte a Császár, azzal levetette a köpenyét, a kezébe vette elegáns díszítéssel ellátott kardmarkolatát, és aktiválta a fegyvert. Vader meglepődött, mert a mestere ritkán mutatta meg másoknak a hatalmát. És természetesen tudta, hogy ez mit jelent: nem lesznek túlélők. Csak a császári őrök maradhatnak életben, mert Sidious kizárólag bennük bízott meg. Róluk biztosan tudta, hogy sosem mondják el senkinek, hogy mit láttak, de még egymás között sem fognak beszélni róla. A teherhajók befejezték a fordulót, és gyorsítva repültek a tisztás felé. A hajtóműveik fülsértő hangon visítottak az erdő csendjében. A császári őrök az uralkodó elé ugrottak, hogy takarják őt, és kisebbfajta energiavihart zúdítottak a támadókra. Szinte minden lövés célba talált, de nem okozott semmiféle látható kárt. Vader teljesen átadta magát a sötét oldalnak, és érzékelte, hogy a mestere is ugyanígy tesz.

Élvezte a pillanatot, élvezte, hogy ők ketten együtt micsoda hihetetlen hatalommal bírnak. A teherhajók lövegei izzó plazmát okádtak. A lövedékek felverték a talajt, fákat semmisítettek meg, és felforrósították a levegőt. Egy vörös nyaláb mellbe találta az egyik testőrt, és elhamvasztotta a testét úgy, hogy csak a sisakja maradt meg. Vader az Erőre hagyatkozva pontosan tudta, hogy melyik lövedékek tartanak felé. Kiszámította a szögeket, illetve az erőhatásokat, és a kardját szélsebesen forgatva úgy verte vissza az első három energianyalábot, hogy azok nem a fák közé repültek, hanem a hajókat találták telibe. Az ütések meg-megtaszították, és hátrálnia kellett, továbbá a kardmarkolata annyira felhevült, hogy még a kesztyűn keresztül is érezte a forróságát. Sidious Nagyúr ugyanehhez a harcmodorhoz folyamodott: a kardjával áthatolhatatlan védőburkot szőtt maga köré, és visszaküldte a második hajónak a saját lövedékeit. Mindkét gép megpróbált kitérni a szemből érkező nyalábok elől. Az egyik balra fordult, a másik jobbra, de ezzel csak annyi értek el, hogy a gyenge páncélvédelemmel ellátott hasukba kapták a találatokat.

A hajtóműveik lángot és füstöt okádva széthasadtak. A Császár feltartotta mindkét karját, begörbítette a bal keze ujjait, és Erővillámot indított, ami egy pillanatra összekötötte őt az egyik teherhajóval. Vader elképzelte, hogy mi játszódik le a gép belsejében: a műszerfalak felrobbannak, a pilóták üvöltve vonaglanak, mialatt a sötét oldal tüze elemészti a testüket. A Császár ökölbe szorította a jobbját, és az Erővel megragadta a hajót. Vader gyorsan felemelte a bal kezét, és szintén az Erővel elkapta a másik gépet. Vader és Sidious egyszerre kezdte a felszín felé nyomni a hajókat. A hajtóművek bömböltek, de nem állhattak ellen az Erő hatalmának. A gépek eltűntek a lombok között, aztán belevágódtak a talajba, és szinte egyszerre robbantak fel. Fekete füst tört az ég felé, és néhány másodpercre teljes csend borult a környékre. Aztán ismét felhangzottak az erdő állatainak rémült rikoltásai és visításai. Vader, Sidious és a két császári őr sértetlenül állt a talajban füstölgő sekély kráterek között. A testőrök felváltva pillantottak uraikra, alighanem megdöbbentek attól, amit az imént tapasztaltak. Nyilván tudták, hogy a Császár különleges képességekkel rendelkezik, de hogy pontosan mekkora hatalommal bír, arról nem sok fogalmuk lehetett.

– Maga! – mordult fel Vader, és a hozzá közelebb álló őrre mutatott.

– Deez őrmester, Nagyuram! – felelte a testőr, és fejet hajtott.

– Vizsgálja át a roncsokat, Deez őrmester! – parancsolta Vader. – Ha túlélőket talál, hozza ide őket!

– Igenis, Vader Nagyúr! – válaszolta Deez, azzal a vállára akasztotta a karabélyát, és berohant az erdőbe.

Vader ekkor a százados felé fordulva folytatta: – Hozza működésbe az adóvevőt! Vegye fel a kapcsolatot a csapatainkkal!

A Császár rátette a bal kezét Vader vállpáncéljára, és csendesen megszólalt: – Az árulók megtaláltak minket. Úgy tűnik, igazad volt, Vader Nagyúr. Vadásznak ránk.

– Hadd mondjam ki ismét, mester, hogy szerintem el kéne mennünk innen! – válaszolta Vader.

– Egyetértek, barátom – felelte Sidious.

A százados rövid ideig tett-vett az adóvevő körül, aztán a Császár elé állt, és jelentett: – Felség, nem találok semmiféle adást! Egyszerűen nincsenek rádiójelek. Ennek semmi értelme. Ez a csend csak akkor fordulhat elő, ha valaki kiiktatja az egész bolygóra kiterjedő teljes hálózatot.

Vader odament az adó-vevőhöz, néhány pillanatig hallgatta a folyamatos sistergést, és azonnal megértette, hogy mi történt, illetve hogy mivel jár mindez.

– Zavarják az adásokat – mondta, és a mestere felé fordult. – Még többen fognak jönni.

– Hát akkor úgy tűnik – válaszolta elmosolyodva Sidious –, hogy a vadászat még csak most kezdődik…

Néhány perc múlva visszatért Deez őrmester, és jelentette, hogy nem talált túlélőket. Vader pontosan erre számított. De arra is számított, hogy lesz még lehetősége arra – méghozzá hamarosan –, hogy élve kapjon el egy-két lázadót.

Mors egy riasztó szaggatott, éles visítására ébredt fel. Kinyitotta a szemét, és körülnézett a sárgás fényben úszó utastérben, amit füst és megolvadt műanyagok bűze töltött meg. Hanyatt feküdt a fedélzet fémlemezein, és mialatt felfelé bámult, hol elkábult, hol magához tért. Aztán a feje kezdett kitisztulni, s fokról fokra rájött, hogy hol van és mi történt. A hajója végzetes találatot kapott, a létfenntartó rendszerek leálltak, és a kabint elárasztotta a füst. De mi ez az átkozott visítás? Hogy lehet az, hogy ő életben maradt? És Breehld hol van?

– Breehld? – nyögte ki nagy nehezen Mors, és a saját hangja hallatán belehasított az agyába a fájdalom. Felismerte, hogy az oxigénhiány utóhatásaitól szenved, és azt is, hogy azok a hatások múlófélben vannak, máskülönben nem tudna gondolkodni. Lassan, óvatosan megmozgatta a végtagjait, és miután úgy ítélte meg, hogy semmije sem tört el, feltámaszkodott a könyökére. Minden porcikája fájt, de sikerült felülnie, aztán nagyokat pislogott, mert erős szédülés tört rá. Az egyik ablakon gyenge fény szűrődött be. Mors fájdalmában hangosan nyögdécselve felállt, odavonszolta magát az ablakhoz, és kinézett. A Ryloth sárga kősivataga terült el odakint. Kisebb-nagyobb sziklatömbök meredtek fel a berepedezett talajból, az örökös szél száraz port repített fel a levegőbe. Mors nem ismerte a bolygót eléggé ahhoz, hogy megállapítsa, melyik részére érkezett le. Aktiválta az adóvevőjét, és beleszólt: – Breehld? – Nem kapott választ. De ki lőtte le őket? Breehld azt mondta, hogy egy birodalmi kísérőhajó közeledik feléjük. De miért támadt rájuk? Mors elkezdett hullámsávot váltani, hogy beszéljen Belkorral, de elbizonytalanodott, és abbahagyta. Belkor irányította át máshová a gépét, hogy siessen valaki segítségére. Nem valaki. Fontos személyiségek. Vader Nagyúr és a Császár. Mors átkozódott, és a hirtelen rátörő idegesség elsöpörte a kábaságát. Mi történt velük? Túlélték a Perilous pusztulását? A moffnak fogalma sem volt arról, hogy mi történt és történik a bolygó körül. Mialatt a felszín felé zuhant, nyilván működésbe lépett a robotpilóta valahogyan, és letette a gépet, de ő még csak azt sem tudta, hogy mennyi ideig volt eszméletlen. Megint megpróbálta felhívni Belkort – és rádöbbent, hogy ez az ő egyik rossz szokása. Mindig Belkort hívni, ha el kellett intézni valamit. De ezúttal is elbizonytalanodott.

– Mi adja ezt az átkozott, sípoló hangot? – mormolta félhangosan. Körülnézett, míg végül rátalált a hang forrására, egy számítógép-terminálra, amelynek beragadtak a billentyűi, ezért állandóan újraindította magát. Mors lekapcsolta, és a sípolás végre elhallgatott. Aztán néhány pillanatig csak állt, és a tükörképét nézte a fekete képernyőn. A homlokán véres seb tátongott, és a bal szeme jócskán beduzzadt. Attól tartott, hogy a bal válla kificamodott, de miután megmozgatta, úgy vélte, hogy csak keményen bevágta valahová a zuhanás alatt. Talán ráesett valamire, miközben a gép forgott. Ismét megpróbálta összerakni magában az eseményeket. Amint ő és Breehld elérték a Perilous roncsmezőjét, megtámadták őket. Az összes ott-lévő hajó közül épp az övét – és nem más, mint egy birodalmi kísérőhajó. Azt a gépet nyilván lázadók rabolták el, de… Lehet, hogy Belkor is benne van? Nem tűnt valószínűnek, de hát… vagy igen? A Szabad Ryloth mozgalom évek óta egy-két lépéssel Belkor előtt járt. Vagy mégsem?

Abban a pillanatban, hogy Vader Nagyúr és a Császár megjelent a Ryloth-rendszerben – ezt a látogatást titokban tartották –, rátámadtak a mozgalom gépei. Támadó kötelékek, amelyeket nem lehetett egyszerű elrejteni. Aztán Breehld parancsot kapott, hogy hajtson végre egy mentőakciót – hogy ő, a moff ne vehesse át a parancsnokságot a felszínen? –, és röviddel ezután ezt a gépet is támadás érte. Mors visszagondolt a közelmúlt eseményeire, felidézte magában a Szabad Ryloth mozgalom sikereit. Belkornak mindig akadt egy magyarázata, egy hihető és logikus magyarázata. De a moff most arra gondolt, hogy milyen bonyolult feladat lehet elpusztítani egy birodalmi csillagrombolót, és a bizonyosság kezdett gyökeret verni a tudatában. Csak egyetlen magyarázatot látott. A lázadókat egy birodalmi tiszt segítette. Egy nagyon magas rangú birodalmi tiszt. Belkor. Minden jel Belkor irányába mutatott.

Mors átkozódott, és az orr felé indulva áttámolygott az utastéren. Kinyitotta az átjáró ajtaját, és azt látta, hogy Breehld az ülésen ül. A feje erősen oldalra billent, a nyelve kilógott a szájából. Alighanem eltört a nyaka. Valószínűleg már az űrben meghalt, a támadás alatt vagy rögtön utána. A férfi éveken át hűségesen és tisztességesen szolgált.

– Sajnálom, Breehld – suttogta Mors. Aktiválta a fedélzeti számítógépet, és beleolvasott a hajónaplóba. Az adatokból kiderült, hogy valóban, a robotpilóta bekapcsolt a zuhanás perceiben, miután helyreállt az energiaszolgáltatás. Breehld addigra már eszméletlen volt vagy halott. A hajó végül a Ryloth egyenlítőjének közelében ért földet. A találatok miatt elszenvedett néhány kisebb sérülést, de alapjában véve működőképes maradt. Mors évek óta nem vezetett semmiféle gépet, de remélte, hogy elboldogul a komppal. Kiemelte az ülésből Breehld holttestét, és áthúzta az utastérbe. Még ettől a viszonylag csekély erőfeszítéstől is zihálni kezdett, és a testét elborította a verejték. Újra rá kellett döbbennie, hogy nagyon elengedte magát. És nemcsak magát, hanem mindent. És ezért meg kellett fizetnie.

A hanyagságát átkozva lefektette a holttestet a fedélzetre, amilyen óvatosan csak tudta, és visszatért a fülkébe. Leült a pilótaülésre, beindította a hajtóműveket, és hirtelen rájött, hogy nem tudja, hová menjen. A parancsnoki központba nem térhetett vissza, legalábbis most még nem, tekintetbe véve a Belkorral kapcsolatos gyanúját. Előhívta a navigációs számítógépből a legközelebbi birodalmi támaszpontok listáját. Elméletileg fejből kellett volna tudnia az ilyesmit, de az utóbbi években annyira elhanyagolta a kötelességét, hogy alig ismerte a bolygón uralkodó állapotokat. Azonnal látta, hogy az Egyenlítői Adóállomás van a legközelebb, és hogy Steen Borkas ott a parancsnok.

– Végre valami jó! – mormolta Mors. Tudta, hogy Steenben megbízhat. Hadnagy korukban együtt szolgáltak. A férfi élt-halt a szürke egyenruháért. Ha Belkor összeesküvést szőtt, annak Steen nem lehetett részese. A moff bekapcsolta a hajó adóvevőjét, és az állomást hívta. Nem válaszolt senki, a hangszórókból csak halk sistergés hallatszott. Abban a hitben, hogy műszerhibával áll szemben, Mors lefuttatott egy rendszerelemzést, ám annak eredménye az lett, hogy minden rendben van. Töprengve meredt a készülékre. Csak néhány magyarázat adódott arra, hogy egy működőképes kommunikációs rendszer nem vesz semmiféle jelet, és egyik sem volt kellemes. Morson lassan eluralkodott a nyugtalanság. Egy pillanat erejéig arra gondolt, hogy Belkor talán puccsot hajtott végre, és átvette az uralmat az egész bolygó felett, miután megölte Vader és a Császárt. Ez azonban őrültségnek tűnt. Vagy mégsem?

Mors azt mondogatta magának, hogy igen, őrültség, de ettől még ki kellett deríteni, hogy mi történik a bolygón. Aktiválta a hajtóműveket, és a levegőbe emelkedett. Mialatt egyre magasabbra vitte a gépet, az a nyomasztó érzése támadt, hogy kiszakadt a testéből, és most kívülről figyeli magát. Rájött, hogy azért érzi ezt, mert évek óta nem ült pilótafülkében. Ennek ellenére nem akadtak különösebb nehézségei. Az irány tartását rábízhatta a navigációs számítógépre, és sikerült többé-kevésbé egyenesen repülnie. Körülbelül ötven kilométerre járt az állomástól, amikor füstöt látott. Fekete oszlopok nyújtóztak felfelé, és a felső végük szétterült a sötétedő égbolton. Mors félt attól, hogy az egész bázis megsemmisült, de közelebb érve látta, hogy a csapás a tányérantennákra zúdult. És mindjárt megértette, hogy miért nincsenek rádiójelek.

– Mi a… – mormolta elképedten. A számítógépe hirtelen megszólaltatott egy riasztót, ami azt jelezte, hogy állomás elhárítólövegei ráálltak a kompra. Aztán az adóvevő sisteregve életre kelt, és egy férfi hangja hallatszott: – A közeledő komp pilótájához beszélek! Azonosítsa magát! És ne jöjjön közelebb! – Mors ide-oda kapkodott a műszerfalon, mialatt egyszerre próbálta levenni a tolóerőt és bekapcsolni a beépített mikrofonokat.

– Én nem… én… itt Delian Mors moff! – dadogta bizonytalanul. Rövid szünet következett, aztán egy ismerős hang, Steen Borkas hangja zendült a hangszórókban: – Küldjön képet, vagy lerobbantom az égről!

– Megismételné? – kérte idegesen Mors.

– Adjon képet, asszonyom! – felelte Steen. – Azonnal! Máskülönben kénytelen leszek kiadni a tűzparancsot.

– A mit?

– Most rögtön, kérem! – felelte ridegen Borkas. Mors szemügyre vette a kommunikációs panelt, azt a kapcsolót kereste, amellyel aktiválhatta a képtovábbító rendszert. Nem ismerte a műszereket, emiatt elvesztett néhány másodpercet, és a riasztó egyre élesebb hangon visított.

– Várjanak! – hadarta riadtan. – Várjanak! Ez az, megvan! – Elfordított a kapcsolót, mire a műszerfalon kivilágosodott egy tenyérnyi képernyő, és Steen Borkas beesett, himlőhelyes arcának képe jelent meg rajta. Steen mögött lázas sürgés-forgás folyt. Altisztek és technikusok rohangáltak a pultok között. Borkas hirtelen tágra nyitotta a szemét, ami arra utalt, hogy megkapta a képet, aztán tisztelgett, és elvörösödve megszólalt: – Elnézését kérem, asszonyom, de… jó okunk van a kételkedésre. Hol van a pilótája?

– Egyedül vagyok – közölte Mors. – Majd a leszállás után meghallgatom a jelentését. Adjon egy pályát!

– Igenis, asszonyom! – Mors letette a gépet, megszabadult a biztonsági övtől, és a személyi zsiliphez sietett. Odakint Borkas várta két őrmesterrel és egy rohamosztagos rajjal. Az őrnagy megmaradt annak a vékony, kopasz, simára borotvált férfinak, aki annak idején volt. Mialatt Mors kiszállt, a felsorakozott katonák tisztelegtek, amit a moff viszonzott, amennyire csak sérült válla engedte.

– A moff orvosi ellátásra szorul – mondta Borkas az egyik őrmesternek. – Intézkedjen!

– Később! – szólt közbe Mors, mielőtt az altiszt elrohant volna. – Előbb beszélnünk kell.

A leszállópálya tíz méterrel magasabban terült el, mint a bázis többi része, így Mors tisztán látta a romokat. Több helyen tüzek égtek. A levegőben füst és égő műanyag bűze szállongott. Kisebbfajta szervizhajók és tűzoltó-droidok röpködtek mindenfelé, míg a felszínen technikusok és szerelő-droidok futottak vagy gurultak ide-oda. Kiáltva kiadott parancsok hallatszottak. A tányérantennák – rendszerint az efféle állomások legnagyobb építményei – darabokra törve hevertek a földön, míg ronccsá zúzódott talapzatukból vastagon dőlt a füst.

– Igyekszünk visszakapcsolni a hálózatot – jelentette Borkas. – A hármas tányér a legkevésbé sérült. Mindenkit ráállítottam, hogy minél hamarabb működésre bírjuk.

– Jól van – helyeselt Mors, és továbbra is tágra nyílt szemmel bámulta a romokat. Vagy húsz technikus és tíz-tizenkét droid dolgozott azon, ami alighanem a hármas tányér lehetett. Szervizhajók lebegtek felette, és sodronyokat eresztettek le, amit a technikusok hozzácsatlakoztattak a tányér külső tartógyűrűjéhez.

– Mennyi idő kell? – kérdezte a moff rövid hallgatás után.

– Tizenkét óra, asszonyom. Plusz-mínusz egy-kettő – felelte Borkas. – Váratlanul ért minket a támadás. Értesítettek minket, hogy egy hajó tart felénk, ami fontos személyiségeket hoz.

Mors szempillantás alatt összeszedte magát, szembefordult a régi baráttal, és megkérdezte: – Honnan kapták a hírt?

– A parancsnoki központból, asszonyom – válaszolta Borkas. – Legalábbis azt hittük. De valószínűleg nem ez történt. A lázadók alighanem behatoltak a kommunikációs rendszerbe. Az azonosító és a parancsok érvényesnek tűntek, de… nyilvánvalóan nem voltak azok. Amint nyitottuk a pajzsokat, a hajó tüzet nyitott. Egy perc sem kellett neki ahhoz a pusztításhoz, amit itt láthat.

– Kevesebb, mint egy perc – visszhangozta Mors, közben Belkorra és az árulásra gondolt.

– Sajnálom, asszonyom – mondta Borkas, majd kihúzta magát, és határozottan folytatta: – Amint véget ér a válsághelyzet, benyújtom a leszerelési kérelmemet.

– Szó sem lehet róla – felelte a fejét csóválva Mors.

– Asszonyom…

– Hallani sem akarok róla, Steen! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a moff. – Ez nem a maga hibája! – Mors nagyjából tudta, hogy kinek a hibája, bár nem mondta ki hangosan: a sajátja. És Belkoré. Vett egy mély lélegzetet, és folytatta: – Szükségem lesz megbízható segítőkre, hogy újra az irányításom alá vonjam a helyzetet.

Borkas köszönete jeléül fejet hajtott, és nyomban megkérdezte: – És mi a helyzet, asszonyom? Mi itt semmiről sem értesültünk.

– Beszélhetnénk valahol négyszemközt? – kérdezte Mors.

– Természetesen. Kövessen, kérem!

– Van egy holttest a kompon – mondta a moff. – Derék ember volt. Gondoskodjanak róla! – Steen parancsot adott két őrmesternek, hogy intézkedjenek a tetem elszállításáról, majd a moffal együtt elindult a felvonó felé. – Örülök, Steen, hogy találkoztunk – mondta Mors menet közben.

– Én is örülök, asszonyom – felelte Borkas –, bárcsak kellemesebbek lennének a körülmények! – Évekkel korábban Mors döntött úgy, hogy Belkorra bízza a bolygón zajló műveletek irányítását, és nem Steenre. Belkor sokkal engedelmesebbnek tűnt, olyan típusnak, aki sosem száll szembe a feletteseivel. Azóta többször megbánta már, hogy így határozott, de annyira még sosem, mint ezen a napon. Beszálltak egy siklóba, és elindultak a főépület felé. A háromemeletes, üvegfalú, hatszögletű építmény a támaszpont közepén állt. Mors már a repülőút alatt elgyakorolta magában, hogy mit fog mondani. Miután megérkeztek, Borkas ideges emberekkel teli folyosókon és termeken vezette át, majd felmentek egy felvonóval, aztán egy újabb folyosó következett, mígnem megérkeztek egy kisebbfajta tárgyalóterembe. Mors nem tudta volna megszámolni, hogy hányan tisztelegtek neki. Steen Borkas ügyelt a fegyelemre.

– Hozzanak cafot és ételt a moffnak és nekem! – szólt ki Borkas valakinek a folyosóra.

– És fájdalomcsillapítót is – kérte Mors, és próbaképpen megmozgatta a vállát, ami még ekkor is nagyon fájt. Beleroskadt a nagy, kerek asztal körül álló kényelmes forgószékek egyikébe, és hirtelen rátört a fáradtság. Vett egy mély lélegzetet, és az ujjaival dobolt az asztalon.

– Szóval – dörmögte Borkas, mialatt maga is letelepedett – van egy árulónk.

Mors felkapta a fejét, és a szemöldökét felvonva megkérdezte: – Micsoda? Honnan… – Ebben a pillanatban kopogtak, majd egy őrmester lépett a terembe, tálcán szállítva a gyógyszert, a cafot és az ételt. Borkas mindkettejüknek töltött a cafból, de Mors úgy érezte, a gyomra legfeljebb a fájdalomcsillapítót viseli el, amiből rögtön le is nyelt egyet. Amint az altiszt távozott, Borkas megszólalt: – Hogy honnan tudom? Nem volt nehéz összerakni, asszonyom. A Periloust megtámadták, az adóállomásra lecsapott egy birodalmi hajó, röviddel azután, hogy kétes parancs érkezett a parancsnoki központból. Onnan érkezett, asszonyom? Nem törték fel a rendszert?

– Nem törték fel – erősítette meg Mors.

– Ez komoly koordinációt igényelt – mondta Borkas. – Birodalmiak hanyagsága, ha ugyan nem a nyílt együttműködése kellett hozzá. Puccsal állunk szemben? – Mors megcsóválta a fejét, és a csészéjébe bámulva válaszolt: – Nem tudom biztosan megmondani… Elhanyagoltam a munkámat, Steen.

– Igen – felelte tárgyilagos hangvételben Borkas –, megváltoztak a dolgok, miután elvesztette Murrát. Mikor is történt, négy évvel ezelőtt? – Mors bólogatott. Hosszú idő telt el azóta, hogy valaki kimondta a felesége nevét. Murra egy coruscanti hajóbalesetben vesztette életét. A gépnek meghibásodott a vezérlése, és Murrával, illetve tíz másik civillel együtt beleszáguldott egy épület oldalába. Mors hónapokon át képzelődött arról, hogy Murra mit érezhetett, mialatt a hajója felgyorsított. Rémületet? Beletörődést? A veszteség legyengítette őt. Aztán megtörte.

– Nem a dolgok változtak meg – mormolta –, hanem én. – Murra halála után úgy érezte, elvesztette minden célját, és megragadt ebben az állapotában. Csak sodródott. Hajszolta az élvezeteket, és ellustult. Ami ennél is rosszabb, többé nem tudott megkülönböztetni egy hízelgő alakot egy kiváló parancsnoktól, mert ez már nem is érdekelte. Így aztán Belkort és a hozzá hasonlókat léptette elő, mialatt jószerével meg sem látott olyanokat, mint Steen Borkas. – Nem törődtem önnel, Steen. Sajnálom – mondta végül a férfira pillantva.

Steen szerény mosolyra húzta vékony száját, és barátságosan válaszolt: – Nem éreztem azt, hogy tisztességtelenül bánik velem.

Mors tudta, hogy ez hazugság, de a jóindulat jelének fogta fel ezeket a szavakat.

– Számíthatok önre, Steen? – kérdezte halkan. – Mindazok ellenére, ami történt?

– Mint mindig, asszonyom – válaszolta gondolkodás nélkül Borkas.

Mors biccentett, és úgy döntött, hogy kiteríti a lapjait.

– Belkor Dray az áruló – mondta már-már suttogva. – Majdnem biztos vagyok benne. – Borkas éppen belekortyolt a kávéjába, de a tekintetéből sugárzó megvetés minden szónál ékesebben árulkodott arról, hogy mit gondol Belkorról. – Továbbá… – folytatta Mors, és hirtelen annyira kiszáradt a szája, hogy nyelnie kellett egyet, mielőtt be tudta fejezni a mondatot: – Vader Nagyúr és a Császár a Perilous fedélzetén volt.

Borkas elképedten bámult rá. A keze úgy elkezdett remegni, hogy kilötyögtette a cafot. Gyorsan letette a csészét, és rekedtes hangon megkérdezte: – Ott… ott voltak, amikor felrobbant?

– Nem tudom – felelte a fejét csóválva Mors. – A kompomat átirányították, hogy vegyünk részt fontos személyiségek mentésében. Lehet, hogy róluk volt szó, de mert a parancs feltehetően Belkortól érkezett, elképzelhető, hogy csupán csapda volt. Odaküldött a lázadók elé, hogy azok megölhessenek. Amint hatótávolságon belül értünk, megtámadtak minket.

– Megszerezték a gépe azonosítóját – fűzte hozzá Borkas.

– Igy van – helyeselt Mors –, ami azt jelenti, hogy ha Vader és az uralkodó időben elhagyta a Periloust, akkor a lázadók az ő hajójuk azonosítóját is megszerezték.

– Várjunk csak! – csapott le Borkas. – Ez az!

– Micsoda?

– Az üzenet!

– Nem értem – mondta a fejét rázva Mors.

– Az állomás elleni támadás alatt az egyik nyílt sávon elcsíptünk egy adást – magyarázta Borkas. – Eltartott egy darabig, mire dekódoltuk, és csak részben sikerült. Annyi bizonyos, hogy Vaderről is szó esik benne. Feltételeztem, hogy ez egy kód vagy valami zagyvaság, vagy… – Mors félig felemelkedett a székéről, és megkérdezte: – Hogyan említik Vadert? – Borkas felpattant, és a tekintetét a padlóra szegezve járkálni kezdett.

– Koordináták szerepelnek az üzenetben, asszonyom – felelte a gondolataiba merülve. – Ha Vader és a Császár elhagyta a csillagrombolót, és leszálltak, akkor a lázadók tudják, hogy hol értek földet vagy hová zuhantak.

Mors is felállt, és felélénkülve kijelentette: – De akkor mi is! Mit tud bevetni, Steen? Hadra fogható emberek? Járművek? Láttam a rohamosztagosokat. Mások is vannak itt? Meg kell kapnom azokat a koordinátákat! – Borkas bólogatva jelezte, hogy érti, mire gondol a moff.

– Szervizgépeink és teherhajóink vannak – felelte –, harci gépünk semmi. Ami a személyzetet illeti, itt főleg technikusok szolgálnak, és maroknyi tiszt, akik még sosem vettek részt harcban. Mindösszesen húsz rohamosztagosom van, és talán még tíz emberem, akik el tudnak sütni egy sugárvetőt. Tizenegy, velem együtt.

– Akkor ennyivel kell megoldanunk a helyzetet – jelentette ki Mors, és letette mindkét tenyerét az asztalra. – De maga nem jön, Steen.

– Asszonyom…

– Őrnagy, önnek az a feladata, hogy minél gyorsabban helyreállítsa a kommunikációs rendszert! – rendelkezett éles hangon Mors. – És amikor ezzel kész van, felhívja azokat a tiszteket, akikben megbízhatunk. Csak azokat, akikről tudjuk, hogy képtelenek lennének az árulásra. Aztán előkeríti a Ryloth-on állomásozó összes rohamosztagost, és elhozza őket nekem. Nem számíthatunk senki másra. Akármi zajlik itt, egy összeesküvés, egy puccskísérlet, vagy tudom is én, a siker azon múlik, hogy végeznek-e velem, a Császárral és Vader Nagyúrral. Gondoskodni fogok róla, hogy egyik se történhessen meg. Aztán leszámolok Belkorral és a Szabad Ryloth mozgalommal. Az összeesküvők az hiszik, hogy ez életük legszebb napja. Én pedig elintézem, hogy az életük utolsó napja legyen.

Steen a fejét csóválta, és valamiért elvörösödött.

– Asszonyom, van itt valaki, akire rábízhatom az állomást – válaszolta elszántan. – Szeretném elkísérni önt. Nem kell mondanom semmit az illetőnek. Ugyanúgy képes felügyelni a munkálatokat, mint én.

Mors a férfi szemébe nézett. Látta rajta, hogy tenni akar valamit, és ezt tökéletesen megértette.

– Jól van, Steen – felelte barátságos hangnemre váltva. – Akkor velem jön. Az egyik teherhajója és az én kompom szállíthatja az embereket. Mindegyik fegyverkezzen fel, amilyen gyorsan csak tud, és amint kész vagyunk, azonnal indulunk!

– Értettem, asszonyom! – vágta rá Borkas, és tisztelgett.

Tizenharmadik fejezet

Isval fontolóra vette, hogy kihagyja a Chammel való találkozást, és elindul a Nordon által megadott helyszín felé, de mert az adó-vevők hasznavehetetlenné váltak, nem tudta értesíteni Chamet, hogy hol találja őt. A férfi még nem kapta meg azokat a koordinátákat. Faylin nyilván megérezte rajta a nyugtalanságot, mert óvatosan megkérdezte: – Jól vagy?

– Remekül – válaszolta Isval, és mocorogni kezdett –, csak alig várom, hogy Vader után induljak!

– Hamarosan elérjük a találkozási pontot – mondta Faylin, miután vetett egy pillantást a koordinátákra. Előttük és alattuk a Ryloth egyik egyenlítői őserdője sötétlett. A bolygó felszínének java része száraz volt, és hiányzott róla a növényi takaró, de a széljárások és más meteorológiai jelenségek miatt, amelyeket Isval nem értett, a nedvesség összegyűlt az egyenlítői térségben, és zöldellő övet adott a Ryloth-nak. Ritkán látta ilyen közelről, és most nem győzte eleget bámulni a buja erdőt. A lenyugvó nap utolsó sugarai mindent vörösre árnyaltak, és a látvány lélegzetelállító volt.

– Folyamatosan menjen az aktív keresés! – szólt oda Faylinnek. – Cham sosem szokott késni.

A felderítőrendszer pontosan a kitűzött időben jelezte, hogy jön valami. Isval ellenőrizte a részleteket, és látta, hogy Cham teherhajója közeledik. De ebből a messzeségből még nem tudtak rádiókapcsolatot teremteni. Kallon remek munkát végzett. A zavarójel az egész hálózatot tökéletesen megbénította. Isval azon kapta magát, hogy előredőlve néz ki az ablakon, hogy meglássa Cham gépét. Apró pont mozgott a távolban: egy hajó. Pár pillanattal később már elég közel jártak egymáshoz ahhoz, hogy az adó-vevők kapcsolatot teremthessenek.

– Cham, veszed az adást? – kérdezte Isval.

– Igen, hallak – felelte a férfi, és megkönnyebbülés érződött a hangjából. – Szállj le arra a tisztásra, ami ott van melletted! Látod?

– Ne vesztegessük az időt! – tiltakozott Isval. – Mialatt nekimentünk az állomásnak, Nordon hívott. Találtak egy birodalmi gépet az erdőben. Küldöm a koordinátákat! – Azzal továbbította az adatokat a másik hajónak.

– Helyes, megjöttek! – közölte Cham. – Ettől függetlenül szeretném, ha leszállnál. Harminc harcost hozok, Gollt és a társait. Azt akarom, hogy a csapat fele menjen át hozzád!

Goll és a csapatai alkották az egyik csapásmérő egységet, amelyet a mozgalom akkor vetett be, amikor keményen oda kellett vágni. Pok csapata volt a másik ilyen, amíg nem futottak bele Vaderbe.

– Jó ötlet – helyeselt Isval –, ha leszedik az egyik gépet, még mindig maradnak bevethető katonák. – Elhallgatott egy pillanatra, majd odaszólt a társának: – Szeretnéd letenni a gépet?

Faylin elmosolyodott, és a fejét rázva válaszolt: – Mára eleget vezettem… – Isval egy tágas tisztáson szállt le, s hamarosan Cham is megérkezett átalakított teherhajójával. Isval kinyitotta a személyi zsilipet, és kiszállt. A másik gépen is kinyílt a zsilip, majd Goll és tíz-tizenkét harcos kocogott Isval hajója felé, mindannyian sugárvetőkkel és gránátokkal terhelve. A nők és a férfiak odabiccentettek Isvalnak, amikor elhaladtak mellette, Goll viszont megállt előtte. Ő volt a legmagasabb twi’lek, akivel Isval valaha találkozott. Sötétzöld bőre alatt vaskos izmok dagadoztak.

– Örülök, hogy látlak! – köszönt mosolyogva. – Szép munkát végeztetek ezen a napon!

– Én is örülök a találkozásnak – válaszolta Isval. – És a napnak még nincs vége. Vidd fel a harcosaidat a fedélzetre! Öt perc múlva indulunk!

– Rendben – felelte a férfi, azzal folytatta útját a gép felé, és kiabálni kezdett: – Na, hölgyek és urak, mindenki szálljon be, üljön le, és kösse be magát! Mindjárt repülünk!

– Goll! – szólt utána Isval, és miután a megtermett twi’lek feléje fordult, csendesen folytatta: – Crost, Drim és Eshgo odabent van. Meg… ki kéne hozni őket.

Goll elkomorodott, és bólintott egyet. Körülnézett a tisztáson, és megszólalt: – Ez jó talaj. Elintézzük. – Mialatt Goll kijelölte azokat, akikkel el akarta temettetni a holttesteket, Cham is kiszállt a hajójából, és gyors léptekkel indult a másik gép felé. Isval egy pillanatig azt hitte, hogy a férfi talán megöleli őt, és a gondolat nyomán melegség áradt szét benne. De Cham csupán megfogta a vállát, és belenézett a szemébe. Egyikük sem szólalt meg, de a hallgatásukkal sok mindent elmondtak. Mint mindig, most is elmentek a határig, de nem lépték át. Ha ennél szorosabb viszonyba kerültek volna, nem tehették volna meg a mozgalomért azt, amit meg kellett tenniük. Ez a kapcsolat is a háború egyik áldozata – tűnődött magában Isval.

– Örülök, hogy látlak – mondta a férfi, és az arcbőre elsötétedett.

– És is örülök neked – felelte Isval, és érezte, hogy a saját bőre is színt vált.

– Egy ideig attól féltem, hogy többé nem fogunk találkozni – folytatta Cham –, és finoman szólva nem voltam boldog.

– Tőlem elég nehéz megszabadulni – jelentette ki félszegen mosolyogva Isval. Cham is mosolygott, de aztán megkomolyodott, mert elfojtotta magában az érzéseit. Isval értette a jelet, ugyanígy tett, és ezzel megint egy csomó fontos dolog kimondatlan maradt.

– Egy csillagromboló és egy birodalmi bázis néhány óra leforgása alatt? – dörmögte aztán Cham. – Azt hiszem, ezzel új csúcsot állítottunk fel. És átkozottul jó munkát végeztünk. – A férfi dicsérete mindig is jólesett Isvalnak.

– Viszont még nem végeztünk – válaszolta. – El kell kapnunk Vadert és a Császárt.

– Akkor menjünk, és kapjuk el őket! – értett egyet Cham. – A hajtóművek még melegek! Igyekezzünk! – Isval mellett elnézve Gollra és a sírokat ásó harcosokra pillantott, és mély bánat sugárzott a szeméből. – Békés álmot, barátaim! – suttogta megrendülten. Miután eltemették az elesett társakat, beszálltak, és a levegőbe emelkedtek. Cham teherhajója haladt elöl, Isval tőle jobbra, kissé lemaradva repült. Minden fényt lekapcsoltak mindkét gépen, így csupán egy-egy fekete árnyalaknak tűntek.

– Aktiválj minden szenzort, ami csak van! – utasította Isval a társát. – És tartsd nyitva a szemed!

– Túl sötét van – jegyezte meg Faylin. – Nem látok semmit.

– Azért csak figyelj! – vágta rá Isval.

– Sűrű a lombtakaró – jelentette be Cham a rádión keresztül –, zavarja a szenzorokat!

– Rengeteg élőlény van odalent – tette hozzá Faylin az infra-kamera képeit figyelve.

– Ezt hallottad, Cham? – kérdezte Isval.

– Igen, vettem – válaszolta a parancsnok. – Még nem értük el a megadott helyszínt, de már a közelében vagyunk. És Nordonéknak semmi jelük.

– Semmi – erősítette meg Isval, és mindketten tudták, hogy ez azt jelenti: Nordonék belefutottak Vaderbe.

– Ellenőriznünk kéne – javasolta Cham.

– Egyetértek – felelte Isval. – Az erdő túl sűrű ahhoz, hogy a levegőből meg tudj ítélni valamit. Le kell szállnunk, és gyalogosan kell folytatnunk az utat. Keresünk egy helyet, ahol lerakhatjuk a gépeket.

Faylin hamarosan talált egy tisztást, és Isval letette hajót. Jelzett Chamnek, aki két perc múlva megérkezett mellé.

– Előre kéne küldeni a hajókat a Nordon által megadott koordinátákra – javasolta Isval –, csak a biztonság kedvéért.

– Ugyanerre gondoltam – válaszolta Cham. – Ha megfelelően helyeznénk el a gépeket, folyamatosan lenne rádiókapcsolatunk.

– Jó ötlet – helyeselt Isval. – Faylin elrepül a helyszínhez vezető útvonal feléig, és ott lebeg. Kallon elviszi a te gépedet a megadott koordinátákra. Így ő elég közel lesz Faylinhez, hogy beszélhessen vele, Faylin pedig elég közel lesz hozzánk, hogy beszélhessen velünk.

– Ha valahol meglátjátok Nordonék nyomát, azonnal szóljatok! – kérte Isval Faylintől. – És ne aggódj a repülés miatt! A szimulátor elég jól felkészített. Menni fog.

– Jól van, jól van… – válaszolta Faylin eléggé bizonytalanul. Isval kiszállt Gollal és a többi harcossal, majd miután a csapat egyesült Cham csapatával, együttesen indultak a mintegy négy kilométerrel odébb fekvő roncsok felé. A szél felerősödött, és immár hangosan zúgott a lombok között. A páradús levegőben föld szaga és tűlevelűek illata érződött. Üvöltések, rikácsolások és visítások hallatszottak mindenfelől. Cham és Isval haladt az élen, míg Goll a szokásos eljárás szerint kiküldte két harcosát elővédnek, illetve kettőt-kettőt oldalbiztosítónak a jobb és a bal szárnyra. A hajók felemelkedtek, és hamarosan belevesztek a sötétségbe.

– Sokféle történetet hallottam már az egyenlítői őserdőkről – jegyezte meg Cham.

– Én is – dünnyögte Isval.

– Lylekhordák, hatalmas ragadozó emlősök, gyilkos növények… van itt minden, amit csak akarsz – tette hozzá Cham. – De a legrosszabb, amivel találkozhatunk idekint, az Vader.

Isval bólogatott, de szóval nem felelt. Nemsokára Faylin jelentkezett az adó-vevőn: – Az állomáshelyemen vagyok!

– Én pedig repülök tovább! – jelentette Kallon. – Hamarosan megszakad a közvetlen kapcsolat. Onnantól csak Faylinnel tudok majd beszélni.

– Majd üzend meg, hogy mit látsz! – kérte Cham.

Cham, Isval, Goll és a többiek a talajból kibúvó vaskos gyökerek és magasra feltornyosuló faóriások között kanyarogva gyalogoltak. A szélben lengedező ágakról gallyak, levelek, tobozok és más apróságok hullottak rájuk folyamatosan. Isval védtelennek érezte magát, mit több, az a nyomasztó érzése támadt, hogy figyelik. Az erdő elcsendesedett körülöttük, azzal párhuzamosan, hogy mind közelebb értek a lezuhant hajóhoz. Goll visszavonta a kiküldött harcosokat. Aztán mindenki elhallgatott, mialatt megközelítették a helyszínt.

– Te és még kettő, Isvallal együtt velem jöttök! – szólt oda Cham fojtott hangon Gollnak, aki kiválasztotta két harcosát, a többit pedig utasította, hogy maradjon hátra, és fedezze az előrenyomuló osztagot. Cham és Isval a lehető leghalkabban tette meg az utolsó kétszáz métert, a fegyverüket immár a kezükben tartva. Mindvégig érezték a megégett műanyagok bűzét, és láthatták a kettétört fákat, amiket a zuhanó hajó tarolt le. A fák határához érve megálltak.

Szétroncsolódott hajó hevert a tisztáson, föld, levelek és faágak borították. Még most is dőlt belőle a füst, de az utasteret rejtő része sértetlennek tűnt. Isval káromkodott. Bekövetkezett az, amitől ő és Cham félt: nem egy birodalmi egységet találtak, hanem a mozgalom egyik teherhajóját. A roncs állapotából ítélve valószínűtlennek tűnt, hogy valaki túlélte a becsapódást. Isval megkereste a tekintetével a jelzéseket, és felfedezett néhány számot egy azonosítóból. Ennyi elég volt neki.

– Nordon hajója – mondta halkan. – Cham? – Cham lesújtottan bámulta a roncsot. Isval megfogta a karját, és halkan megkérdezte: – Cham, mi a baj? Rosszul vagy?

A férfi szembefordult vele, kétszer megmozdította a lekkuit, aztán szenvtelen arcot vágva közölte: – Semmi. Jól vagyok. Ez Nordon gépe.

– Hogyan zuhant le? – vetette fel Isval, de máris tudta a választ.

– Vader… – mormolta halkan Cham. Isval bólogatott. Nem tudta, hogy hogyan lehetséges, de biztosra vette, hogy amit lát, az Vader műve. A fekete szörnyeteg egymaga lerohanta Pok hajóját, és mindenkit megölt. Aztán a csillagromboló fedélzetén lassítás nélkül rohant felé, mialatt ő folyamatosan tüzelt rá, majd csaknem megfojtotta őt egy másik hajó pilótafülkéjéből, most pedig lerángatott a földre egy felfegyverzett teherhajót.

– Sikerülhet ez? Képesek vagyunk rá? – suttogta halkan Isval. A szavak váratlanul csúsztak ki a száján, még mielőtt észbe kapott volna. Ha Cham hallotta is, nem adta tanújelét.

– Keressük meg a holttesteket! – mondta fojtott hangon. – Goll…

– Értettem – felelte a tagbaszakadt twi’lek, és intett a két harcosának, hogy kutassák át a roncsot.

Ekkor Faylin jelentkezett:

– Kallon üzeni, hogy elérte a helyszínt! A szenzorok szerint van egy ott egy hajó. Sérült, de egyben van. Birodalmi komp.

– Ne vizsgálgassák! – parancsolta Cham. – Gyertek vissza ide! Mind a ketten, és most rögtön!

– Vettem – felelte Faylin. A két harcos tíz lépést sem tett meg, amikor sötét alak surrant ki a füstölgő hajótest mögül, a pofájában egy letépett karral. A teremtmény felegyenesedve magasabb lett volna egy twi’leknél, de mélyen előregörnyedve mozgott. Vaskos rovarlábait görcsösen rángatva járt, vékony mellső végtagjai jókora húskampóra emlékeztető karomban végződtek. A hátán tüskés páncél domborodott, torz feje jószerével nem állt másból, mint egy aránytalanul nagy szempárból és egy fogakkal teli, óriási szájból. Mindenki megdermedt. Isval és Cham egyszerre kezdett káromkodni, és maguk elé rántották a fegyverüket.

– Gutkurr – suttogta Cham.

– Lassan vissza! – szólt oda Isval Gollnak, illetve a két harcosnak, és mindannyian lassú, halk léptekkel hátráltak. Isval többször látott már olyat, hogy a sugárnyalábok lepattantak egy-egy gutkurr páncéljáról.

– Lassan! – figyelmeztette Cham fojtott hangon a társai. – Lassan és csendben!

Hirtelen egy másik gutkurr ugrott ki a roncsból, bekapta a letépett kar végét, és megpróbálta kitépni a zsákmányt a társa pofájából. Mindketten hörögtek, és mind hevesebben küzdöttek. Aztán egy harmadik, negyedik, ötödik bukkant elő a roncsból, és a távolabbról hallatszó mordulások arra utaltak, hogy még több van a környéken, sokkal több.

– Lelépünk – suttogta Cham –, nagyon-nagyon halkan… – Isval nem akarta itt hagyni Nordon tetemét, de semmit sem tehetett. Gondolatban békés álmot kívánt a jó barátnak és derék harcostársnak, majd tovább hátrált. A hátuk mögül fújó szél felerősödött, levelek és gallyak záporoztak rájuk. Isval megint átkozódott, mert tudta, hogy ennek mi lesz a következménye. És valóban, a gutkurrok egyszerre fordultak a twi’lekek felé, felegyenesedtek, és a szájukat tágra nyitva ízlelgették a szelet. – Ha szagot fognak, tüzet nyitunk, és visszavonulunk a tisztáshoz – rendelkezett fojtott hangon Cham. – Rendezett visszavonulást akarok, nem fejvesztett menekülést!

A gutkurrok lekuporodtak, és a kutyák csaholásához hasonló hangot hallattak. Az egyik izgatottan ugrált és forgolódott. Négy másik bukkant elő a roncsból, köztük a falka legnagyobbja, egy nőstény. Ez a teremtmény ráugrott egy nála kisebb példányra, hogy megmutassa, ki a csapat ura, és hangosan morgott. A többiek körülvették, és hangosan fújtattak. A Vezér a hátsó lábán egyensúlyozva teljes magasságában kihúzta magát, és kinyitotta a pofáját.

– Érez minket – suttogta Isval.

– Talán nem – felelte Cham, de a szavaiból hiányzott a meggyőződés. Goll harcosai elérték a tisztás határát.

A falkavezér előregörnyedve lekuporodott, felbődült, és futásnak eredt. Az egész falka követte, a karmos lábak magasra felverték az erdő laza földjét. Cham és Isval tüzet nyitott, és a másik három társuk is követte a példájukat. Vörös energianyalábok csapódtak az élen haladó gutkurrokba, amik hanyatt estek, és elterültek. A társaik átugrottak felettük, vagy éppen rájuk tapostak, ennek ellenére pillanatok alatt felpattantak, és tovább rohantak.

– Vissza a tisztáshoz! – parancsolta Cham. – Futás, és maradjunk együtt!

Mind a négyen megfordultak, és teljes erejükből futottak a fák között úgy, hogy néhány másodpercenként visszafordultak, és leadtak egy-két lövést a falkára. A gutkurrok fújtattak és hörögtek, de lassítás nélkül törtek át a kidőlt fákon, illetve az útjukba eső bokrokon. Cham, Isval és a másik három pillanatok alatt odaért a hátrahagyott osztaghoz.

– Gutkurrok! – kiáltotta nekik Goll. – Tüzeljetek! Rendezett visszavonulás a tisztáshoz!

A jobb szárnyon gránát robbant. Egy másik detonáció kidöntött egy fát, és széttépett egy gutkurrt. Isval a szája elé emelte az adóvevőjét, és belekiabált: – Faylin! Vissza kell jönnöd a tisztáshoz, most rögtön! Szállj le, és engedd le a rámpát!

– Tessék? Mi történt? – kérdezte Faylin. – Megtámadtak titeket?

– Igen! – felelte Isval. – Siess!

– Úton vagyok – közölte higgadtan Faylin. Isval gyökerek felett ugrott át, ágak alatt szaladt el mélyen meghajolva. Egy óriási fához érve ő, Cham és Goll három harcosa megtorpantak, megfordultak, és össztüzet zúdítottak a közeledő falkára. A lövedékek lepattantak ugyan a természetes páncélokról, de az ütések legalább visszalökték a találatot kapott teremtményeket.

– Szétterülnek! – harsogta Goll, és a bal szárny felé tüzelt. – Megpróbálnak bekeríteni minket! Gránátokat!

Gránátok robbantak mindkét oldalon, mire a gutkurrok haragosan és gyűlölettel fújtattak.

– Ne álljatok le! – figyelmeztette Isval a többieket, és ismét futni kezdett. – Ne álljatok le!

A jobb oldalon egy gutkurr átugrott egy kidőlt fa felett, és az egyik twi’lek harcos hátára érkezett. A nő elterült, a hátára gurult, és maga elé rántotta a fegyverét, de már elkésett. Mielőtt tüzelhetett volna, a támadója belemélyesztette a karmát a bőrébe, és egy rántással feltépte a hasát. Isval átkozódva tüzelt, kétszer fejbe lőtte a teremtményt, ami holtan roskadt az áldozatára.

– Itt kell hagynunk! – hadarta Cham, és megrángatta Isval karját. Isval hátrált néhány lépést, folyamatosan tüzelt mindenre, ami a fák között mozgott, aztán megpördült, és rohant tovább.

– Mikor érkezel, Faylin? – kiabálta közben az adó-vevőjébe.

– Harminc másodperc! – felelte a nő.

– Nagyon sokan vannak! – ordította Goll egyik harcosa. Isvaltól jobbra valaki felordított fájdalmában. Sugárnyalábok süvítése, átkok, hörgések és sziszegések hallatszottak mindenhonnan.

– Tüzeljetek és fussatok! – biztatta a társait Cham, és ő maga is leadott egy-egy lövést.

Röviddel ezután mindannyian meghallották az alacsonyan közeledő kísérőhajó hajtóműveinek dübörgését.

– Látsz minket a monitoron? – kérdezte Isval a pilótától. Kiszúrt egy gutkurrt az aljnövényzetben, vagy ötször rálőtt, de nem látta, hogy eltalálta-e.

– Igen! – felelte Faylin. – Mik azok a lények? Több tucat van belőlük!

– Gutkurrok, egy egész falka! – válaszolta Isval, és beküldött néhány töltetet két vastag fa közé. Oldalba talált egy gutkurrt, ami több métert repült, majd elterült a földön. A falka jókora félkört formálva szétterült, és lassított. Isval biztosra vette, hogy ezekben a pillanatokban több állat nagyobb ívet leírva rohan előre, hogy a zsákmány elé kerüljön, és elvágja a visszavonulás útját.

– Megtennéd, hogy tűz alá veszed őket?

– Hogy én? Nem tudok… – tiltakozott Faylin.

– Képes vagy rá! – kiabálta Isval. – Meg kell tennünk! A kézifegyverek semmit sem érnek ellenük!

– Jól van, megpróbálom…

– Gyertek közelebb! – harsogta Cham. – Légicsapás következik! Közelebb! Maradjunk együtt!

Cham, Isval, Goll és az életben maradt harcosok összegyűltek egy alacsony domb tetején, egy faóriás mögött. Mindannyian hevesen ziháltak, de mindenre lőttek, ami mozgott körülöttük. Gutkurrok hörögtek és fújtattak a sötétségben. Néhány pillanattal később Faylin tüzet nyitott. Vaskos energianyalábok száguldottak át a lombok között, áttörtek a fákon, és a talajba csapódtak. Ágak zuhogtak a magasból, a találatot kapott fák hangosan recsegve dőltek le. A gutkurrok fülsértő üvöltéseket hallattak haragjukban és fájdalmukban. A levegőt szemet maró füst töltötte meg.

– Tüzet szüntess, Faylin! – szólt bele Cham az adó-vevőjébe, majd a többieknek kiabált: – Megyünk tovább… most!

A twi’lekek felálltak, és futva folytatták az utat a tisztás felé. A támadók nyilván meglátták őket, mert felbömböltek, és lármásan csörtettek az aljnövényzetben. Goll egyik harcosa megbotlott, és hasra esett. Isval lenyúlt érte, és talpra rántotta, vaktában leadott néhány lövést a háta mögé, aztán együtt rohantak tovább.

– A légicsapástól szétszóródtak, de még most is üldöznek titeket – jelentette Faylin a hajóból. – Mindkét oldalon előretörnek, hogy elétek vágjanak. Siessetek!

– Menj a tisztáshoz, Faylin! – parancsolta Isval, és odaordított a többieknek: – Fussatok!

Már nem vesztegették az időt arra, hogy lőjenek. Futottak, amilyen gyorsan csak bírtak. Egyre közelebbről hallották a gutkurrok mordulásait. A hajó áthúzott felettük, és nem túl messze előttük a földre ereszkedett. Isval időről időre meglátott egy-egy sötét testet a szeme sarkából, és arra gondolt, hogy sosem fognak kikérni a sűrűből. De aztán megtörtént, egyik pillanatról a másikra bezúdultak a tisztásra. Faylin már leeresztette a rámpát.

– Mozgás! Mozgás! – kiabálta Cham, és széles mozdulatokkal integetett mindenkinek, hogy előzzék meg. Isval ott maradt vele, valamint Gollal, és ők hárman alaposan megszórták sugárnyalábokkal a tisztás határát, bár azt nem tudták megállapítani, hogy eltalálták-e valamit. – Gyerünk! – kurjantotta aztán Cham, mire mindhárman megpördültek, és a gép felé lódultak. Ebben a pillanatban tőlük balra gutkurrok rontottak ki a fák közül, és a csapat felé vették az irányt, ami ekkor még vagy húsz méterre járt a hajótól. Isval futás közben tüzelt, és fejbe talált két teremtményt, mire mindkettő holtan terült el a talajon. A másik kettőt Cham és Goll vette tűz alá, és annyiszor eltalálták őket, hogy a páncéljuk megfeketedett, és legalább öt métert gurultak, mire megállapodtak. Megint gutkurrok rontottak a tisztásra, szinte mindenütt. Goll harcosai megálltak a rámpa alatt, és folyamatosan lőttek, de még ez az össztűz sem állította meg a támadókat. Izmos lábukat szaporán szedve rohantak a hajó felé, egyszerre legalább tizenöten. Isval, Goll és Cham minden megmaradt erejüket bevetve futottak, és Cham felkiáltott: – Szálljatok be! Szálljatok be! – Goll harcosai sorban beszüntették a tüzelést, és felszaladtak a rámpán, Isval, Goll és Cham néhány lépéssel lemaradva követte őket. Abban a pillanatban, hogy beértek a hátsó rekeszbe, Isval rácsapott a zárógombra. A rámpa emelkedni kezdett, de hirtelen két gutkurr ugrott rá. Cham és Goll összenézett, egyszerre felemelték a fegyverüket, és tüzeltek. A lövedékek lesodorták a teremtményeket, és a rámpa végre teljesen felemelkedett, majd hallani lehetett a zárak csattogását. Goll gyorsan ellenőrizte a létszámot, és végignézett a harcosain, hogy lássa, ki milyen állapotban van.

– Négy főt vesztettünk – mondta aztán fojtott hangon Chamnek. – A többi jól van. – Cham lehajtotta a fejét, de nyomban fel is emelte. Biccentett egyet, és rátette a jobbját Goll vállára. Goll aztán odébb lépett, hogy beszéljen az életben maradt harcosaival, Cham pedig az adóvevőjét a szájához emelve előreszólt Faylinnek: – Vigyél minket a másik helyszínre!

– Máris indulunk – felelte Faylin. – Minden rendben ott hátul? – Cham a fejét csóválta, de így válaszolt: – Amennyire csak lehetséges.

Isval odalépett a parancsnokhoz. Kis híján megérintette, de még időben visszafogta magát.

– Mi történt? – kérdezte halkan. – És ne merészeld azt mondani, hogy nincs semmi baj! – Cham nézett rá.

– Hosszú a nap, ennyi az egész – felelte színtelen hangon.

– Hazugság! – vágta rá Isval. – Mondd el!

– Tényleg szeretnéd tudni? – Isval nem volt biztos benne, de azért bólogatott.

– Mindent bedobtunk, amink csak volt – mondta a férfi. – Egyetlen nap leforgása alatt elhasználtam szinte az összes készletet, amit évek alatt felhalmoztam.

– Kevesebb mint harminc főt vesztettünk! – suttogta ingerülten Isval. – És megsemmisítettünk egy csillagrombolót. Szerintem nem rossz üzlet! – Cham ekkor rápillantott, a szeméből mélységes bánat sugárzott.

– Harminc fő az rengeteg, Isval! – felelte letörten. Isval maga is undorítónak találta az iménti szavait.

– Tudom – mormolta, és lehajtotta a fejét. – Hát persze, hogy sok. Én is tudom.

– Tudom, hogy tisztában vagy vele – válaszolta Cham, és a tekintetét a válaszfalra szegezve folytatta: – De nemcsak erről van szó. Szinte az összes hajónk odavan. És amikor a birodalmiak elvégzik az akció utáni elemzést, mindenüket bevetik ellenünk. Nem tehetnek mást. Ki fogják deríteni, hogy hol vannak a bázisaink, és vadászni fognak ránk. A mai nap után szét kell szóródnunk. Csak így van esélyünk arra, hogy páran életben maradjunk.

– Ezt eddig miért nem mondtad? – kérdezte csendesen Isval. – Akkor…

– Akkor mit csináltunk volna? – vágott közbe Cham. – Semmit? Hagytuk volna, hogy a lehetőség elússzon előlünk?

– Nem, csak… – dadogta elbizonytalanodva Isval, és hirtelen nagyon üresnek érezte a bensőjét. – Csak nem jöttem rá…

– Nem jöttél rá, hogy semmink sem marad az akció után? – vette át a szót ismét a parancsnok. – Tudom. Azt hiszem, én sem. De mióta a Perilous megsemmisült, egyfolytában töprengek, és most már kezdtek tisztán látni. Kemény igazság, de akár el is fogadhatjuk. Holnaptól a mozgalom megszűnik létezni.

– Ne mondd ezt! Várj! – tiltakozott riadtan Isval. – Figyelj ide, a birodalmiak nem olyan ügyesek, hogy megtalálják a bázisainkat! Évek óta bujkálunk előlük.

– De úgy bujkáltunk előlük, hogy közben mi rángattuk Belkor zsinórjait – mutatott rá a tényre Cham. – Ezek után neki vége. Ezt mindketten tudjuk. – Isval ezt nem is tagadta. Belkor talán meg tudta győzni magát arról, hogy túlélheti a nap eseményeit, de ő tudta, hogy ez lehetetlen. Belkor nem találhatott ki olyan mesét, ami megmenthette volna a Birodalmi Biztonsági Hivatal vizsgálóitól.

– Újjáépíthetjük a mozgalmat – mondta reménykedve. – Ugyanúgy, ahogyan először felépítettük.

– Velem már ne számolj – válaszolta Cham, és kényszeredett mosolyra húzta a száját.

– Nélküled nincs mozgalom – suttogta Isval, és érezte, hogy a gyomra görcsösen összerándul.

– Ez a dolog meghaladja az én erőmet – jelentette ki Cham a fejét csóválva. – És ha lázadások robbannak ki az egész Galaxisban, a Ryloth-nak lesz esélye arra, hogy kivívja a szabadságát. Nem, a mozgalom egy eszme, nem egy személy! – Isval másként gondolta. Biztosan tudta, hogy a Ryloth-nak szüksége van Chamre. Hogy neki magának szüksége van rá.

– Tévedsz – felelte halkan.

– Igazam van, és a harc folytatódni fog, de ezek után valaki más fogja vezetni – válaszolta Cham, és mélyet sóhajtva folytatta: – Holnap is mindent meg fogok tenni, amit tudok, de nem marad elég eszközünk ahhoz, hogy többet tegyünk, mint eddig. Ha megöljük Vader és a Császárt, fellobban a tűz. De valaki másnak kell legyezgetnie a lángokat, hogy elterjedjenek, és elemésszék a Birodalmat.

– Közeledünk! – jelentette Faylin a belső hírközlőn keresztül.

Vader, a Császár és a két életben maradt császári őr több kilométert tett meg az erdőben, mialatt lassan leszállt az éj. Egyre sűrűbb sötétségben kerülgették a fákat és a szövevényes gyökérzeteket. A feketeség mintha felerősítette volna a hangokat. A holdak még nem keltek fel, arra még órákat kellett várni. A lombok felfogták a csillagok gyenge fényét, a talajszinten majdnem teljes sötétség uralkodott. Vader a sisakjába épített éj jellátó rendszer jóvoltából tökéletesen látott, és tudta, hogy a testőrök is számíthatnak hasonló eszközökre, de Sidious… Vader balra pillantott, és azt látta, hogy a mestere megtorpanás vagy botlások nélkül, magabiztosan lépked. A Császár, mint mindig, most is tökéletesen látott a maga titokzatos módján. Mindent látott. Kisebb-nagyobb állatok mozogtak a lombok között, másztak, csúsztak és ágról ágra ugráltak. Ragadozók lestek prédára a magasban, és időről időre haldokló lények visítása törte meg a csendet.

– Tanulságos ez a hely, nem igaz? – kérdezte váratlanul Sidious Nagyúr.

– A gyengéknek nincs könyörület – válaszolta Vader.

– Így van – helyeselt a mester –, az erős megtalálja és megöli a gyengét.

– Ahogyan annak lennie kell – tette hozzá Vader.

– Pontosan, ahogyan lennie kell – dörmögte a mestere.

– De néha az erős rosszul használja fel az erejét – mondta Vader minden bátorságát összeszedve. – És ezzel elárulja a gyengeségét.

– Valóban? – kérdezte elrévedve Sidious, de Vader nem mondott többet. Vader órákon át gyalogolt a mestere mellett teljes némaságba merülve. Ők ketten a végtelenségig bírták volna, de a testőrök egy idő után egyre hevesebben ziháltak. Elfogyott az erejük, míg végül a Császár felemelte a kezét, és megszólalt: – Százados, itt most pihenhetnek! De nem sokáig! Hamarosan folytatjuk az utunkat.

– Köszönjük, felség! – válaszolta a százados, majd Deez segítségével nekilátott tábort verni. Perceken belül kisebbfajta tűz égett az egyik fa tövében. Vader a közelében állt, és a lángokat bámulta. A Császár a lábát maga alá húzva ült a tűz mellett, minden jel szerint meditált. Vadernek az a határozott érzése támadt, hogy Darth Sidious neheztel rá, de hogy miért, azt nem tudta.

– Mester… – mondta halkan és bizonytalanul.

– Azt hiszed, hogy az árulás a tettel kezdődik? – kérdezte váratlanul a Császár.

– Nem, hanem a gondolattal – válaszolta Vader. Sidious kivillantotta a fogait – talán mosolygott, talán vicsorgott.

– Viszont nem ismerhetjük mások gondolatait – fejtegette aztán –, különösen nem egy árulóét, aki vigyáz, nehogy leleplezze magát valamivel. Így aztán csak a tettekben megnyilvánuló gondolatokra támaszkodhatunk ahhoz, hogy feltárjuk az igazságot. Egyetértesz? – Vader továbbra is a lángokat nézve felelt: – Minden szavaddal, mester. – A Császár megint kivillantotta a fogait, és hozzátette: – Te is áruló voltál, nem igaz, Vader Nagyúr?

Vadernek előbb a torkán akadt a lélegzet, aztán haragosan felhördült: – Mit mondtál?

– Elárultad a Jediket – mormolta Sidious. – Padmét. Obi-vant. Mindenkit, akit szerettél. – A Császár ekkor felnézett a tanítványára, és a szemében apró lángok tükröződtek.

Vader nem tudta, hogy a mester milyen választ vár tőle, ezért az igazsággal felelt: – Igen. – A mester ismét a tűzre irányította a tekintetét.

– Levehetik a sisakot, százados! – szólt oda aztán a testőröknek. – Nyilván igen fárasztó ennyi időn át viselni.

– Köszönjük, felség – hálálkodott a százados. Levette a sisakját, Vader pedig megpillantotta az ismerős ábrázatot, egy klón sebhelyekkel teli arcát. Sok ugyanilyen arcot látott a múltban. Rex. Cody. Fives. Echo. A becenevek átvillantak Vader agyán, és mindegyik felszabadított egy-egy emléket-, a múlt egy-egy kísértetet.

– Nagyuraim, bocsássanak meg, de van birodalmi támaszpont a közelben? – kérdezte a százados. Deez őrmester is levette a sisakját, ekkor kiderült róla, hogy ő nem klón, hanem egy simára borotvált képű, szőke, rövid hajú férfi, akinek erős, szögletes állát absztrakt mintázatú tetoválás díszíti.

– Mit is keresünk, Nagyuraim? – tette hozzá Deez. A Császár a parazsakat bámulva felelt: – Ó, azt hiszem, meg fogjuk tudni, amikor rátalálunk!

– Természetesen, felség – vágta rá a százados, és elővett két élelemadagot: egyet a társának, egyet magának. A Császár és Vader nem evett. Mindketten meditáltak, és az Erőből merítettek energiát. Vader továbbra is a mestere szavain töprengve átadta magát az Erőnek, és hagyta, hogy az erős áramlat oda sodorja őt, ahová akarja. Ahogyan az oly sokszor megesett, ezúttal is a múltja mozzanatait látta, erőszakos, fájdalommal és szenvedéssel teli képeket, s felidéződtek benne az ezekhez társuló hangok, és érzések is.

A pillanat, amikor lefejezte Darth Tyranust. Ö volt az első, akit a mester kérésére megölt. Padmé sikolyai. A percek, amikor lemészárolta a gyerekeket a Jedi Templomban. A tágra nyílt szemekből sugárzó félelem csak tovább táplálta a haragját. Padmé sikolyai és a szenvedése… Mace haragos kiáltása, amikor kiderült a szörnyű igazság.

Padme sikolyai. A Mustafar tüzei. Az Obi-vannal szembeni saját gyűlölete. Obi-van, aki féltette őt, aki megpróbálta megakadályozni, hogy beteljesedjen a sorsa, aki megpróbálta elszakítani tőle Padmét, aki ebbe a páncélba juttatta őt… Padmé sikolyai és a kétségbeesése… – Ne, Anakin! Ne!

Vader kinyitotta a szemét. Mindkét kezét ökölbe szorítva állt, a harag szinte szétvetette a testét. A mestere vele szemben ült a tűzön túl, és őt nézte. Az arcán kifürkészhetetlen kifejezés honolt, a csuklyája sötét árnyékot vetett a vonásaira. Vader érzékelte Sidious haragját, és azt is, hogy az a harag mennyi veszélyt, mennyi fenyegetést hordoz. De ő nem félt tőle, ebben a pillanatban egyáltalán nem.

– Hol vannak a testőrök? – kérdezte mély, recsegő hangon, miután körülnézett, és nem látta a császári őröket. – Mennyi ideig voltam…

– Elküldtem őket. Hamarosan visszatérnek – felelte a Császár. Aztán sokáig hallgatott, míg végül megkérdezte: – És… mit láttál, mialatt meditáltál?

– Halált… és arcokat a múltamból – mondta Vader –, eseményeket, amelyek elvezettek engem ehhez a pillanathoz. Gyakran látom ezeket, amikor azon töprengek, hogy az Erő milyen utat jelölt ki nekem.

Sidious arckifejezése változatlan maradt, de Vader érezte, hogy a mesterében egyre forróbban izzik a harag.

– Az utad… igen… – mormolta fojtott hangon. – Én is láttam egyes részleteit…

Vader ekkor – talán még a látomás hatása alatt volt – elgondolkodott azon, hogy milyen lenne csatában szembenézni a mesterével, megmarkolni azt a vézna, törékeny testét, a levegőbe emelni, és… Észbe kapott, és kisöpörte a fejéből ezeket a gondolatokat, de Sidious érzékelte őket, és a száját komor, gonosz mosolyra húzva megjegyezte: – Tudom, hogy mi jár a fejedben, tanítvány!

– És én is tudom, hogy mi jár a tiédben, mester – válaszolta Vader. – Azt hiszed, hogy a múlt után sóvárgok, amikor felbukkan a látomásaimban, de tévedsz. Nem sóvárgok a múlt után. Gondolok rá, és gondolok arra a férfira, aki akkor voltam, és megvetéssel tekintek rá. És csak azért tudom elviselni, mert itt végeztem, ebben a páncélban és a te társaságodban. Nem érzek vágyat. Nem érzek sajnálatot. Az emlékeim táplálják a haragomat, a harag erőt ad nekem, és így még jobban szolgálhatlak téged és az Erőt. A kételyeid…

– Folytasd! – biztatta a mestere, miután már legalább egy perce hallgatott.

Vader a következményekkel nem törődve megtette: – A kételyeid megalapozatlanok, és… dühítenek. – Eltelt néhány másodperc, a két Sith Nagyúr a tűz felett meredt egymásra. Vader végül megkerülte a tüzet, és fél térdre ereszkedett Sidious előtt. Érezte magán a mester szemét, a szemet, ami mindig mindent látott. Gyanította, hogy a mestere a lehetőségeket mérlegeli.

– A testőrök visszafelé jönnek – mondta végül Sidious. – És mások is errefelé tartanak. Állj fel, Vader Nagyúr!

Tizennegyedik fejezet

Belkor a kisméretű felderítőegység pilótafülkéjében ült, a másodpilóta ülésében. Az egyenlítő közelében repült, abban a kutatózónában, amit a Chamtől kapott koordináták alapján határoztak meg. Elméletileg ebben a négyzetben ért földet Mors hajója.

– Nehéz úgy kutatni, hogy az adó-vevők hatótávolsága ennyire korlátozott – panaszkodott Ophim, a pilóta.

– Az – ismerte el Belkor –, de akkor is megcsináljuk. – Indulás előtt összeszedett egy csapatot azokból az emberekből, akik tartoztak neki, olyanokból, akiket elsősorban nem a Birodalomhoz fűztek a hűség szálai, és akik nem sokat kérdeztek, ha megkérte őket valamire. Természetesen elmondott nekik egy mesét: a lázadók, akik elpusztították a Periloust, úgy hajtották végre az akciót, hogy birodalmi katonáknak álcázták magukat, és bizonyos jelek szerint Delian Moff támogatta őket. Aztán lojális birodalmi katonák megtámadták a moff gépét, és kis híján megsemmisítették. Belkor elmondta az embereinek, hogy azokhoz a kiválasztott kevesekhez tartoznak, akikben ő megbízik, ugyanis nem tudja, hogy az összeesküvés szálai meddig terjednek. Ha valaki gyanakodott is, hogy hazugság az egész, nem szólalt meg. Valamennyien Belkornak köszönhették a pozíciójukat és a hatalmukat, míg Morsnak nem tartoztak semmivel.

– Még egyszer végigmegyünk a kutatórácson – közölte adó-vevőn a mellettük repülő V-szárnyúak pilótájával. – Vegyenek fel lépcsőzetes alakzatot! Tudnom kell, hogy mit látnak. – A pilóták nyugtázták a parancsot, és elkanyarodtak, hogy ismét megkezdjék a keresést. Meghatározott távolságot tartottak egymástól, hogy folyamatosan kapcsolatban legyenek. Az alakzat fenntartása állandó figyelmet követelt, emiatt a keresésre kevésbé tudtak összpontosítani.

– Van hírünk a délre küldött V-szárnyúakról? – kérdezte Belkor.

– Nincs, uram – felelte Ophim. Belkor kinézett a pilótafülke páncélüveg burkolatán, aminek java részét eltakarta a felső hajlatba épített képernyő, a felderítőrendszerhez tartozó monitor. Maga a burkolat éjjellátó rendszerrel volt felszerelve, így ha valaki kifelé nézett, úgy látta a tájat, mint esti szürkület idején. A Ryloth egyik őserdője terült el alattuk, amit dél felől kőtornyokkal teli sivatag határolt. Belkor csalódottságában a fogait csikorgatta.

– Igen, hallom – mondta váratlanul Ophim, és a fejhallgatójára mutatva jelezte, hogy hívás érkezett, majd közölte az ezredessel: – Az egyik V-szárnyú füstöt jelent.

– Hol? – Ophim rátette az ujját a képernyő egyik pontjára, ami közel esett az Egyenlítői Adóállomáshoz. Belkor biztosra vette, hogy a füst a támadás eredménye – azé a támadásé, amelynek végrehajtását ő tette lehetővé. Ugyanakkor nem találtak semmi mást. Előfordulhatott, hogy Mors az állomás közelében zuhant le. A füst az ő hajójából is származhatott. – Gyerünk! – szólt oda Belkor a pilótának. – Küldje a V-szárnyúakat a megadott koordinátákhoz! Közben folyamatosan figyeljenek, hátha észrevesznek valamit! Aztán találkozunk az adóállomásnál.

Ophim bólintott, ráadta a tolóerőt, és a fürge felderítőgép felgyorsulva száguldott az erős szélben.

– Van hír a füst forrásánál lévő géptől? – kérdezte Belkor.

– Teljes a csend, uram – felelte a pilóta a fejét rázva. – A lépcsőzetes alakzat felbomlott, amikor ön elrendelte, hogy az állomásnál találkozzunk. – Belkor fojtott hangon káromkodott. Várnia kellett, amíg a saját szemével látja a helyzetet. Néhány percen át győzködte magát, hogy Mors kompja füstöl ott, és a moff meghalt a becsapódás pillanatában, de ez az ábrándja szétfoszlott, amikor meglátta a távolban az adóállomás fényeit.

– Jelentés az előreküldött V-szárnyú pilótájától – közölte Ophim. – A füst az Egyenlítői Adóállomás területéről száll fel. Viszont…

– Viszont?

– Az állomást támadás érte, ami magyarázattal szolgál a zavarójelre – felelte a pilóta –, és azt gondolom, uram, hogy beszélnie kellene az állomás parancsnokával.

– Tessék? Miért? – kérdezte Belkor.

– Uram, a pilótánk jelentése szerint Mors moff ott járt. – Belkor először azt hitte, hogy rosszul hallotta.

– Micsoda? Mit mondott? – kérdezte elképedten.

– Az egyik pilótánk jelentése szerint – közölte Ophim – a moff nemrégiben ott volt az állomáson.

– Mikor? Hogyan? Itt van még? – sorolta Belkor a kérdéseit.

– Azt nem tudom, bár úgy tűnik, hogy most már nincs ott.

Belkor elemezni kezdte a lehetőségeket. Ezek szerint Mors túlélte a leereszkedést, és elérte az adóállomást.

– A támadás előtt járt ott, vagy utána? – mormolta halkan.

– Mit mond, uram? – kérdezte Ophim. Belkor érezte, hogy megint kezd megizzadni.

– Semmi, Ophim – felelte hanyagul legyintve –, csak magamban beszélek. Teremtsen kapcsolatot Borkas őrnaggyal!

Elnézett a távolba, és szemügyre vette az adóállomás füstölgő romjait. Cham csapata alapos munkát végzett: a tányérantennák darabokra szakadva hevertek a földön. Droidok és emberek hemzsegtek körülöttük. Hordozható reflektorok fényénél dolgoztak, míg felettük szervizhajók lebegtek. Belkor rájött, hogy nem gondolta végig kellően a dolgokat. Nem készült fel arra, hogy Mors elhagyja a hajóját, még kevésbé arra, hogy összeakad egy olyan tiszttel, mint Steen Borkas. A moff nyilván kikövetkeztette már, hogy ő valamilyen formában érintett a nap eseményeiben. Végül is a lezuhanás után meg sem próbált kapcsolatot teremteni vele. Azóta alighanem megosztotta a gyanúját Borkasszal, és most már talán visszafelé utazik az adóállomásra. Belkor rádöbbent: megeshet, hogy amikor kilép a gépből az állomáson, egy biztonsági osztaggal találja szemben magát. Hirtelen elszállt belőle az erő, mintha valami kiszívta volna belőle. Ophim váltott néhány szót valakivel, majd az ezredesre pillantva biccentett. Belkor krákogott egyet, összeszedte magát, és megszólalt: – Itt Belkor Dray ezredes! Borkas őrnaggyal beszélek?

– Dray ezredes? – felelte valaki, és a hang alapján Belkor azonnal tudta, hogy nem Borkas van a készüléknél. – Borkas őrnagy nincs itt, uram. Narrin százados vagyok. Az őrnagy körülbelül egy órával ezelőtt Mors moff társaságában elhagyta az állomást. – Belkor kikapcsolta a mikrofonokat, és a pilótára nézve megkérdezte: – Mondott nekik valaki valamit arról, hogy a moff… áruló lett?

– Nem, uram – állította határozottan Ophim. – Az ön utasításának megfelelően mindenki csak annyi információt kapott, amennyire szüksége volt.

– Helyes – mondta Belkor, azzal visszakapcsolta a mikrofonokat, és megkérdezte: – Narrin százados, a moff és az őrnagy hová ment?

– Mentőakcióra indultak, uram, egy rohamosztagos szakasszal és két hajóval – közölte a százados. – Ha jól értettem, fontos személyiségeket keresnek, akik a Perilousön utaztak. Segíteni jött, uram? Ugyancsak fontosak lehetnek azok az illetők, ha a legfőbb parancsnokok megjelentek idelent, az egyenlítőnél…

Ó, ha tudnád! – gondolta Belkor, de persze nem mondta ki. Megpróbálta feldolgozni a hallottakat. Ezek szerint a moff elment, hogy megkeresse Vadert és a Császárt, vagyis tudta, legalábbis hitte, hogy túlélték a csillagromboló pusztulását, és élve eljutottak a bolygó felszínére. A részéről ez a lépés teljesen logikus volt. Nyilván azt remélte, hogy még megmentheti a pozícióját, vagy legalább az életét, ha ő lesz az a hős, aki megtalálja Vadert és az uralkodót.

Viszont nem próbált kapcsolatba lépni velem – morfondírozott magában Belkor, és megkérdezte a századostól: – Mors moff a támadás előtt vagy után érkezett meg az állomásra?

– Utána, uram – felelte Narrin.

– És megüzente valakivel a parancsnoki központnak, hogy életben van? – kérdezte Belkor. – Vagy azt, hogy elindult megkeresni Va… a fontos személyiségeket?

– Huh, hadd nézzek utána, uram! – kérte Narrin, majd hosszas hallgatás után ismét jelentkezett: – Nem, uram, nem tette meg. De az biztos, hogy ő és az őrnagy nagyon sietett.

– Nem csodálom – dörmögte Belkor, és immár szinte teljesen biztos volt abban, hogy Mors kikövetkeztette, hogy ő áruló lett.

– Uram, sajnos nem tudom megadni, hogy a moff és az őrnagy hol keresi az eltűnteket – mondta ekkor a százados –, és mert az adók hatótávolsága korlátozott, sehogyan sem tudjuk felhívni őket. Vagyis, nem értesíthetjük arról, hogy ön elindul feléjük.

– Ezzel nincs semmi baj, százados – felelte keserűen mosolyogva Belkor. – Tudom, hogy hol van a kutatózóna.

– Uram, ne haragudjon, hogy így rákérdezek, de mi a fene folyik itt? – érdeklődött a százados.

– Nincs időm arra, hogy teljes körű tájékoztatást nyújtsak – válaszolta Belkor. – Egyelőre érje be annyival, hogy terroristák támadtak birodalmi egységekre és létesítményekre. Most csak ennyit kell tudnia. Mennyi idő kell ahhoz, hogy működjön a hálózat?

– A hármas tányérra összpontosítjuk az erőfeszítéseinket – közölte Narrin. – Kilenc óra, uram. Talán egy kicsivel kevesebb. – Kilenc óra… Belkornak kilenc órája volt arra, hogy megkeresse a moffot, és mindörökre elhallgattassa.

– Tehetek még valamit önért, uram? – kérdezte Narrin. – Ha beszállhatok a terroristák elleni…

– Semmit – szólt közbe Belkor. – Máris sokat segített. Haladéktalanul elindulunk a kutatózóna felé.

– Sok szerencsét, uram! – búcsúzott Narrin. Belkor megszakította az adást, és azonnal odaszólt Ophimnak: – Most már tudjuk, hogy Borkas és a moff egy csapatban játszik.

– Ezek nem az eltűntek megmentésével foglalkoznak – vélekedett Ophim.

– Egyetértek – közölte Belkor nagyokat bólogatva. – Valószínűleg más összeesküvőkkel találkoznak, vagy a terroristákkal.

– Leszámolunk velük, uram! – vágta rá bizakodva Ophim.

– Igen, az lesz – visszhangozta Belkor.

A moff két hajóval és néhány rohamosztagossal rendelkezett, Belkor a felderítőegységgel és fél tucat V-szárnyúval. Abban reménykedett, hogy a levegőben fogja elkapni Morst, és akkor pillanatok alatt lezárhatja az ügyet…

– Adom a koordinátákat! – mondta, és megadta a pilótának azt a helyet, ahol Cham szerint Vader és a Császár leszállt. – Riassza a kíséretet, és máris induljunk!

– Értettem, uram! – vágta rá Ophim, és fordulóba vitte a gépet.

Vader érzékelte, hogy ellenséges szándékú, vérszomjas teremtmények tartanak felé a sűrűben. A császári őrök futva rontottak ki a fák közül, a sugárkarabélyukat a kezükben tartották. Az őrmester elvesztette a sisakját. Az arca sápadt volt, és a szemét tágra nyitva kapkodta ide-oda a fejét. A föld érzékelhetően remegett, és a bokrok vadul hajladoztak a tisztás határán túl. A százados megbotlott futás közben, de sikerült talpon maradnia. Széles mozdulatokkal integetett Vadernek és a Császárnak, hogy meneküljenek.

– Fussanak, Nagyuraim! – kiabálta, bár a sisakja lefojtotta a hangját. – Egy jól védhető állásra van szükségünk!

– Mi ellen kell védekeznünk? – kérdezte Vader, és aktiválta a fénykardját.

– Lylekek, Nagyuram! Több mint… – Ebben a pillanatban Vader meghallotta a csattogást és sziszegést: a szél a Ryloth csúcsragadozóinak hangját sodorta felé. Becslése szerint tíz-tizenkét teremtmény rohant feléjük az erdőben, és gyorsan közeledtek.

– Lylekek – ismételte a szót a Császár. – Hm… érdekes…

– Nagyuraim! Mindjárt itt lesznek! – hadarta a százados, amikor a Császár elé érve megtorpant. – Mennünk kell!

Deez is megállt, megfordult, és a vállához emelte a sugárkarabélyát.

– Már csak pár másodperc, százados úr! – jelentette be nyugtalanul. Vader az uralkodó mellé lépett. Ennek láttán az őrmester és a százados is közelebb húzódott a Császárhoz, és felkészültek az összecsapásra. Nem kellett sokáig várniuk. A lylekek kitörtek a fák közül. A rovarszerű, hatalmas teremtmények könnyedén ugrottak át a kidőlt fák felett, és futás közben izgatottan lengették a szájszervük melletti csápjaikat. Amikor megpillantottak Vadert, a Császárt és a testőröket, felvisítottak, és tovább gyorsítottak. A testőrök tüzet nyitottak. A vörös energianyalábok eltalálták a lylekeket, de lepattantak a páncéljukról, és a fák közé repültek. Vader felemelte a balját, megragadta az Erővel az élen haladó lyleket, és oldalra hajította. A lény egy emberderék vastagságú fának csapódott, a páncélja felhasadt, aztán tehetetlenül kapálózva feküdt a fa tövénél. A Császár mindkét kezét maga elé tartotta, és Erő-villámokat indított, amelyek eltalálták az elöl vágtató két lyleket, és akkora erővel taszították őket hátra, hogy rövid repülés után métereket gurultak a földön. Sidious aztán elővette a fénykardját, és Vaderrel együtt megindult előre.

A mester és a tanítványa egyszerre lépett, együtt mozgott, kölcsönösen védték egymást, miközben kitértek a feléjük lendülő tapogatók és a hangosan csattogó csáprágók elől, közben gyors és pontos csapásaikkal lábakat, csápokat és fejeket hasítottak szét. Alig fél perccel később csend borult a környékre. Vader és Sidious egymásnak háttal állt a levágott végtagok és megcsonkított tetemek gyűrűjében. Aztán egyszerre kikapcsolták a kardjukat. Az őrmester és a százados mozdulatlanná merevedve bámulta őket, a sugárkarabélyukat a testük mellett lelógatva tartották – az előző pillanatokban eszükbe sem jutott, hogy használják a fegyverüket. A Császár felkapta a fejét, mintha egy távoli hangot hallott volna, és higgadtan bejelentette: – Megint jönnek. – Vader sietve megvizsgálta az Erőt, és ő is megérezte a lények jelenlétét. – Sokkal többen – tette hozzá a mester.

– Ez a terület nem alkalmas arra, hogy védjük magunkat ennyi támadóval szemben – mondta Vader, mialatt a lylekhorda tovább közeledett. Recsegés-ropogás hallatszott a fák közül. – Több százan vannak – folytatta Vader a teremtmények visítozását hallgatva. – Rengetegen.

– Egyetértek – felelte a Császár már-már szórakozottan, mindenesetre a legteljesebb nyugalommal. – Akkor keressünk egy helyet, ami alkalmas arra, hogy szembenézzünk ezekkel a lényekkel. Induljunk, százados!

– Értettem, felség! Kövessen, kérem! – hadarta megkönnyebbülten a százados, és odaszólt Deeznek: – Őrmester, maga az utóvéd! – A százados azzal sarkon fordult, és futásnak eredt. Vader és a Császár elindult utána, és bár a testőr élénk iramot diktált, mindketten könnyedén tartották. Vader észrevette, hogy az erdő elcsendesedett körülöttük. Csak a légzőkészüléke süvítését, valamint az üldözőik távoli csattogását és ciripeléshez hasonló hangjait hallotta, illetve a súlyos testek alatt kettéroppanó ágak reccsenéseit és a futó léptek tompa dübörgését. A horda közeledett.

– Egyelőre nem látom őket – jelentette Deez.

– Jönnek! Figyeljen tovább! – utasította Vader az őrmestert. Feltételezte, hogy a lylekek vagy kiszagolják őket, vagy rendkívül éles a hallásuk, esetleg valami más, szintén kiváló érzékszervükre hagyatkozva vadásznak. A négy ember egymás után berohant egy alacsony fűvel és kisebb bokrokkal borított tisztásra. A császári őrök immár hangosan ziháltak. Vader továbbra is érzékelte a lylekek közelségét. A számuk tovább gyarapodott – nyilván a környéken portyázó összes teremtmény meghallotta, hogy történik valami, és bekapcsolódott a hajszába. Vader gyanította, hogy egy ekkora sereg képes lenne minden más állatot kipusztítani a vadon egy több négyzetkilométeres területéről.

– Siessenek, Nagyuraim! – kérte a százados. Már majdnem elérték a tisztás másik határát, amikor a hátuk mögött a lylekek kitörtek a fák közül.

– Itt vannak! – kiáltotta Deez. Vader visszanézett egy pillanatra, és azt látta, hogy legalább két tucat lylek rohan utánuk, egy tüskés páncélokból, vonagló csápokból és hatalmas szájakból álló eleven fal. Mögöttük további teremtmények futottak ki a tisztásra. Az éhségüktől és a vérszomjuktól hajtva folyamatosan lökdösték egymást, vagy éppen átgázoltak azokon, akik az útjukba kerültek. A teremtmények természetesen meglátták a prédát, s egyszerre kezdtek visítozni és sziszegni. Rohanás közben magasra felrúgták a földet, és tovább gyorsították. A menekülők elérték a tisztás határát, majd megint berohantak a fák és a feltornyosuló kusza gyökérzetek közé.

– Keressünk egy sziklát vagy egy szurdokot – javasolta higgadtan Vader. – Olyan helyet, ahol csak egyesével-kettesével férnek hozzánk.

– Mindjárt utolérnek! – kiabálta hátulról Deez, és leadott néhány lövést. – A sugárnyalábok lesiklanak a páncéljukról! – A Császár intett a bal kezével, és az Erő közvetítésével kidöntött néhány fát. A fák a hordára dőltek, és összezúztak jó néhány lyleket, illetve ledöntöttek más fákat, amelyek szintén agyonnyomtak egy-két teremtményt. A túlélők lassítás nélkül átmásztak halott társaikon, és folytatták az üldözést. A százados előkapott egy gránátot, élesítette, és elhajította a támadók irányába. Néhány másodperccel később bekövetkezett a robbanás. Megint kidőlt egy fa, és a lylekek fülsértő hangon rikoltoztak.

– Jobbra fordulunk, százados! – közölte hirtelen Sidious. – Innen száz méterre van egy barlang!

A százados nem kérdezett semmit, noha Vadert érdekelte volna, hogy a mestere honnan tudja ezt. Irányt váltottak, rohantak tovább. A négy ember és a horda közötti távolság folyamatosan csökkent. A testőrök futás közben eleresztettek néhány töltetet az üldözők felé, és gyakran eltaláltak egy-egy teremtményt, de a szörnyetegek nem lassították.

Hamarosan elértek egy meredek falú szurdokot, és a császári őrök elindultak lefelé. Gyökerekbe kapaszkodva ereszkedtek, és gyakran meg-megbotlottak a kövekben. Vader és a Császár egyszerűen leugrott a peremről. A szurdok alján patak folyt, a szemközti oldala egy meredek sziklafal volt, ami jobbra és balra messzire nyújtózott. A lylekek tovább közeledtek.

– Merre, felség? – kérdezte a százados. – Nem látok semmiféle barlangot…

Az elöl haladó lylekek elérték a partfalat, és habozás nélkül folytatták útjukat. Hosszú lábaikat a talajba vájva, valamint gyökerekbe, illetve ágakba kapaszkodva tartottak lefelé. Vader aktiválta a fénykardját, a Császár mellé lépett, és a bejáratot keresve pásztázta tekintetével mindkét sziklafalat. Ezalatt a százados és az őrmester mindenre lőtt, ami mozgott. A lövedékeik szinte minden pillanatban vörös fénybe vonták a szurdokot.

– Fejlövés! – kiáltotta hirtelen Deez, és megint tüzelt. – A fejlövés azonnal végez velük!

Újabb lylekek vágtak neki a falnak, ami úgy nézett ki, mintha egy eleven, hullámzó lavina zúdult volna le rajta.

– Ott van! – mondta hirtelen Vader, mert végre meglátta az ovális, sötét nyílást. Körülbelül két méter magas lehetett, és egy részét karvastagságú ágak függönye takarta.

– Menjen, őrmester! – parancsolta a százados, miközben Deezzel együtt hátrált az alagút bejárata felé. – Aztán a Császár, majd Vader Nagyúr! Én zárom a sort! Menjenek! – A lylekek rendületlenül nyomultak feléjük, gyakran egymáson átmászva. Izgatottan lengették a szájuk melletti csápokat, mintha máris friss húst dobáltak volna a pofájukba. A partfalon négy-öt hulla lógott a gyökereken fennakadva, de a többi csak jött és jött lefelé. A százados pontos fejlövéssel leterített egyet, aztán még egyet, de a lények tovább ereszkedtek lefelé. Végül tíz-tizenkét teremtmény elérte a szurdok alját, és rögtön futva lódult az emberek felé. Vader felemelte a karját, és gyilkos Erő-hullámot indított, ami belevágódott a patak mentén előrenyomuló lylekekbe, hátralökte őket, neki a mögöttük érkezőknek. Az egymásba gabalyodott, őrülten kapálózó lylekek eltorlaszolták a többiek útját, így a horda rövid időre megakadt. A teremtmények őrült haragjukban egymásnak estek, de aztán észbe kaptak, és ismét rohamra indultak. Deez befutott a sötét alagútba, a Császár és Vader követte. A százados hátrálva lépkedett, közben folyamatosan tüzelt. A koromsötét barlang legfeljebb két méter hosszú lehetett, majd egy üregbe torkollott, amiből három járat vezetett tovább: egy balra, egy középen, egy pedig jobbra.

– A domboldal nyilván tele van barlangokkal – vélekedett Deez.

– Tovább! – szólt hátra a válla felett a százados, aki még ekkor is lőtte az alagút külső bejáratát. – Mozogjanak! Menjenek!

– Nem – jelentette ki Vader, és aktiválta a fénykardját. – Itt vesszük fel a harcot.

Odakint, az alagút előtt megmozdult valami, aztán egy lylek az ágakon áttörve befelé nyomult. Vader félrelökte a századost, előreszökkent, és beledöfte a kardját a teremtmény szájába úgy, hogy a penge kibukkant a hatalmas fej tetejéből. Az óriási holttest összeroskadt. Mögötte vagy fél tucat lylek mászott befelé, és egymást lökdösve veszekedtek, hogy melyikük verekedje át magát a hulla mellett. Vader felemelte a bal kezét, és egy Erő-taszítással kirepítette az alagútból a visító teremtményeket.

– Hátra! – parancsolta a Császár, mire Vader és a százados az üreg közepéhez hátrált. Sidious ekkor intett egyet, és a rövid alagút mennyezete leomlott. A törmeléken túlról csalódott rikoltások és sziszegések hallatszottak. Az üreget csak Vader fénykardja világította meg, és amikor kikapcsolta, teljes sötétség borult rájuk. A százados pár pillanat múlva felkapcsolta a sisakjába épített apró fényszórót.

– Figyeljenek! – kérte Deez az állát felszegve, és a bal oldali járatra mutatott. – Azt hiszem, arrafelé mozog valami…

Vader megidézte az Erőt, és érzékelte, hogy lylekek tartanak feléjük az oldalsó alagútban.

– Igaza van, őrmester! – mondta erős hangon.

– Nem itt kéne megvetnünk a lábunkat, Nagyurak – javasolta a százados. – Itt egyszerre három irányból támadhatnak ránk. – A lylekek egyre közeledtek, a csattogásuk és a sziszegésük mind hangosabb lett. Deez előhúzott egy gránátot, de Vader elkapta a csuklóját, és rászólt: – Leomlaszthatja az alagutat!

– Ez igaz – felelte Deez, és szégyenkezve lehajtotta a fejét. – Hát persze, Vader Nagyúr…

– Felség, nagyon kérem! – mondta a százados, és a középső alagútra mutatott.

– Igaza van, mester – jelentette ki Vader. – Tovább kellene mennünk.

– Egyetértek – közölte Sidious, mire mindannyian megfordultak, és besiettek a járatba, ami kanyarogva vezetett lefelé, egyre csak lefelé. Körülbelül kétszáz métert tettek meg a folyamatosan táguló alagútban, amikor meghallották a hátuk mögül a lylekek hangjait. A padlón kisebb-nagyobb sziklák hevertek, a mennyezetről hosszú és vastag kristályok lógtak. Ez a szakasz sem felelt meg arra, hogy felvegyék a harcot az üldözőikkel.

– Ezen a helyen gyorsabbak nálunk – zihált Deez. – Meg kell fordulnunk, hogy megküzdjünk velük!

Az alagút falai szinte zengtek attól, hogy a közeledő páncélos testek hangosan csikorogva hozzájuk súrlódtak.

– Mindjárt utolérnek minket – állapította meg Vader. A százados hátramaradt, hogy Deezzel együtt hátulról biztosítson. Vader aktiválta a fénykardját, hogy legalább az adjon némi fényt.

– Itt vannak! – jelentette be a százados, és a sugárvetőjét fél kézzel hátratartva tüzet nyitott.

– Látom őket! – felelte Deez, és ő is elkezdett lövöldözni.

Valamivel odébb a lylekek felvisítottak, és dühödten sziszegtek.

– Most bevethetik a gránátokat – rendelkezett Vader. A folyosó itt elég tágas volt ahhoz, hogy kibírja a hirtelen kialakuló hatalmas nyomást. – A testőrök azonnal élesítettek és elhajítottak egy-egy gránátot. Öt másodperccel később a kettős dörrenés végigvisszhangzott a járaton, aztán lylekek visítozása és leomló kövek dübörgése következett. Vader és a Császár az Erővel védte magát a lökéshullámtól, de a császári őrök elrepültek, és miután a padozatra zuhantak, a páncéljuk fülsértő csikorgásától kísérve tovább csúsztak még egy-két métert. Vader megfordult, és az Erő közvetítésével talpra rántotta a testőröket. Deez kábultan pislogott, az orrából ömlött a vér.

– Nem fogunk még egyszer lassítani maguk miatt – közölte velük Vader. – A horda még most is közeledik.

Ebben a pillanatban – mintha csak a Nagyúr szavait akarták volna alátámasztani – a lylekek magukhoz tértek, ismét hangosan rikoltoztak és sziszegtek. Vader a mestere mellé lépett, és mind a négyen továbbsiettek. Vader olyan helyet akart, ahol megállhatnak, és eredményesen felvehetik a harcot, de a járat mind mélyebbre kígyózott, és az átmérője sem csökkent. Végül futás közben az Erő segítségével meglazított néhány vaskos kristályt, majd hagyta, hadd himbálózzanak ott, amíg a horda körül keletkező vibráció miatt leválnak a mennyezetről. Az alagút jobbra-balra kanyargott, egyre csak lefelé vezetett, és Vader egyetlen becsatlakozó járatot sem látott. Csupán ez az egyetlen folyosó kígyózott mind mélyebbre a Ryloth kérgébe. Hamarosan meghallották a lehulló kristályok dübörgését és az összezúzott lylekek visítását. Ám a többi csak jött és jött, ráadásul mind közelebb kerültek a kiszemelt prédához.

Vader a Császár mögött futott, és hirtelen az a nyomasztó gondolata támadt, hogy valaki vagy valami irányítja őt: vagy a lylekek, vagy a mestere. Hirtelen megfordult, és pusztító Erő-hullámot küldött az üldözők felé, ami pillanatokkal később belevágódott a hordába, páncélokat tört szilánkokra, cseppköveket tépett le, és sebesült vagy halott teremtményeket hajított egymásra. A lylekek őrülten kapálózva átmásztak a tetemeken és a sérülteken, majd folytatták a hajszát. Vader készen állt arra, hogy bevárja őket, és ott helyben lemészárolja az egész sereget, de aztán meghallotta a mestere kiáltását: – Gyere, Vader Nagyúr! – Kikapcsolta a fénykardját, és a többiek után sietett.

– Mi történt? – kérdezte Deez, de Vader nem foglalkozott vele. Amikor utolérte a Császárt, megosztotta vele a gondolatait.

– Igen – értett egyet a mester –, azok a szörnyetegek terelnek minket… bár gyanítom, hogy maguk sem tudják, mit csinálnak.

– És hová terelnek minket? – kérdezte Vader.

– Hamarosan megtudjuk – válaszolta a Császár. – És azt hiszem, fel kell készülnünk.

Lendületesen siettek tovább, és végül az alagút kezdett szűkülni körülöttük.

– Fényt látok! – jelentette a százados, és előremutatott. – Ott! – Vader elnézett a testőr mellett, és meglátta. Egy körülbelül másfél méter átmérőjű, kerek nyílásból halvány, zöld fény áradt be a járatba. Az alagút hamarosan egy harminc méter átmérőjű, félgömb formájú, magas mennyezetű üregbe torkollt. A négy ember megállt a nyílásban, ami körülbelül öt méterre volt a kőpadló felett. A falakból és a padlóból halványan derengő kristályok álltak ki – ezekből származott a gyenge, zöldes árnyalatú fény. A barlang padlóján több tucat lylek tett-vett egy náluk legalább háromszor nagyobb teremtmény körül. Ez a lény, amelynek a potroha óriásira duzzadt, a kolónia királynője lehetett.

Körös-körül nagyméretű, szürke bőrzsákok lógtak a falakról tízes vagy akár húszas füzérekben – petéket vagy lárvákat tartalmazhattak. A falakban és a mennyezeten még vagy tucatnyi alagút torkolata sötétlett, mindegyik nagyjából akkora lehetett, mint az, amelyiknél a négy ember állt. Pár pillanatig senki sem szólalt meg, csak a testőrök zihálását és Vader légzőkészülékének süvítését lehetett hallani. Aztán a lylek királynő észrevette őket. Feléjük lendítette hatalmas fejét, rájuk szegezte a szemét, és riadót visított. Az üregben lévő összes teremtmény a betolakodók felé fordult. Egyszerre kezdtek sziszegni és rikoltozni, és részben haragosan, részben izgatottan lengették a csápjaikat. Ezzel egy időben az alagútban mozgó lylekek tovább nyomultak az emberek felé.

– Most már tudjuk, hogy hová tereltek minket – állapította meg higgadtan Sidious.

Vader a testőrök felé fordult, és kiadta a parancsot: – Maguk ketten itt maradnak, ameddig csak bírnak. – A százados kihúzta magát, és bátran kijelentette: – Elnézését kérem, Vader Nagyúr, de nekünk a Császár mellett a helyünk! Vele maradunk.

– Tegyék azt, amit Vader Nagyúr mondott! – szólt közbe az uralkodó.

– És önök mit fognak tenni? – kérdezte Deez, miközben ő és a százados elővett egy-egy gránátot, és várták, hogy az üldözőik előbukkanjanak a folyosó kanyarulatából.

– Mi megöljük őket – felelte Vader, és aktiválta a kardját –, az utolsó szálig.

Darth Sidious felkacagott, közben ő is elővette és bekapcsolta a fénykardját.

Tizenötödik fejezet

– Kallon mindjárt hatótávolságon belülre ér! – kiabált ki Faylin a pilótafülkéből. – Ééés… megvan!

Cham és Isval a műszerész hangját hallották az adó-vevőjükből: – Cham! Megtaláltam a Császár kompját!

– Hol vagy? – kérdezte Cham, és ösztönösen kinézett a kísérőhajó ablakán, de persze nem látott semmit, csak a nagy feketeséget. Rövid szünet következett, majd Kallon válaszolt: – A földön, a komp közelében. Figyelj, tudom…

– Megmondtam, hogy csak felderítést végezz! – vágott közbe ingerülten Cham.

– A szenzorok nem észleltek életjeleket, így hát…

– Nincsenek életjelek? Holttesteket találtál? – kérdezte Cham, és a túl hosszúra nyúló szünet után hozzátette: – Figyelj, Kallon, nem látlak téged, úgyhogy hiába bólogatsz, és hiába rázod a fejedet!

– Jól van, jól van! – hadarta Kallon. – Igen, van itt három holttest. Az egyik egy császári őré, ami annyit tesz, hogy itt voltak, Cham. És rátaláltam egy tábor maradványaira is…

– Tábor? – szólt közbe Cham. – Kallon, ezek bármikor visszatérhetnek! Azt akarom, hogy szállj be a hajódba, és…

– Azt mondtam: egy tábor maradványaira – mondta sietve Kallon. – És ha itt volnának a közelben, akkor meghallották volna a gépet, és már itt lennének. Elmentek, Cham, és szerintem át kéne küldened ide Gollt!

Cham érezte, hogy a bőre felmelegszik, illetve hogy a lekkui végei magától felmerednek.

– Azt gondolod, hogy gyalogosan mennek valahová? – kérdezte izgatottan.

– Ezt Goll tudná megerősíteni, de igen, szerintem ez van – válaszolta Kallon. – Ha egy hajó felszedte volna őket, elvitték volna az őr holttestét, nem igaz? És különben sem látok arra utaló nyomokat, hogy egy nagy hajó leszállt itt. Na persze, nem vagyok nyomolvasó, de…

– De azt gondolod, hogy gyalog mennek – fejezte be a mondatot Cham –, és ne feledd, nem látom, hogy bólogatsz!

– Igen, szerintem gyalog mennek – erősítette meg Kallon. Cham alig tudta megállni, hogy elkezdjen vigyorogni. Isval nem tudta. Szélesen, harciasan vigyorgott, és bólogatott.

– Átmegyünk oda, Kallon – közölte Cham a társukkal. – Húzd meg magad! Komolyan beszélek!

Isval megfogta a férfi vállát, és halkan, bizakodva beszélni kezdett: – Gyalog vannak, Cham. El fogjuk kapni őket. Elkapjuk őket! Nem juthattak messzire. Nem ismerik a terepet. Lehet, hogy megsérültek zuhanás közben vagy a becsapódáskor. Lehet, hogy lassan mozognak.

– Vagy nem – vetette ellen Cham, hogy visszafogja a nőt, bár őt magát is kezdte eltagadni a hév. – Faylin! Kallon közelébe tegyél le minket!

Isval felkapta a fejét, aggodalmasan figyelte a férfit, majd rátette a kezét a vállára, és megkérdezte tőle: – Jól vagy? Tényleg jól vagy?

– Teljesen jól – válaszolta Cham nagyokat bólogatva. – Menjünk, intézzük el azt, amiért idejöttünk! – Isval kétkedve nézett Chamre, majd bólintott egyet, és leült Goll mellé. Cham töprengve nézett utána, és szempillantás alatt megbánta mindazt, amit korábban mondott neki. Vele ellentétben Isvalnak nemigen volt élete a mozgalmon kívül. Mindeddig nem fogta fel, hogy a nőnek mennyire szüksége van a mozgalomra és őrá. Amikor nemrégiben kiadta magából az aggodalmait, megrengette Isval életének alapjait. Most már tudta, hogy be kellett volna fognia a száját.

Isval aprónak érezte magát a megtermett Goll mellett. A férfiból verejték és kenőolaj szaga áradt.

– Mennyit hallottál? – kérdezte tőle.

– Annyit, hogy gyalogolnak.

– Nem erre gondoltam – felelte Isval.

– Ügyeltem, hogy ne hallgatózzak – dörmögte Goll egyenesen előrenézve.

Isval rátette a kezét a férfi vastag erekkel teli alkarjára, és halkan megkérdezte: – Szóval, mennyit?

– Eleget – mondta Goll, és megvonta vaskos vállát.

Isval bólogatott, pár pillanatig hallgatagon nézett maga elé, aztán fojtott hangon megszólalt: – Cham téved. A mozgalom nem csupán egy eszme. Hanem ő maga is.

– Tudom – felelte Goll.

– Hát akkor Chamnek nem eshet baja, igaz? – kérdezte Isval, és feltartotta, majd ökölbe szorította a kezét. – Holnaptól nekilátunk az újjáépítésnek, és ahhoz szükségünk lesz rá.

Goll vett egy mély lélegzetet, és összeütötte hatalmas öklét a nő apró öklével.

– Részemről rendben – mormolta. – És azt is el kéne intézni, hogy nekünk se történjen bajunk…

– Mit gondolsz, képes leszel követni Vaderéket a nyomaik alapján? – vetette fel Isval.

– Igen – válaszolta kurtán a férfi.

– Még sötétben is? – Goll feléje fordult, és csak az arckifejezésével jelezte neki, hogy elég lesz az ostoba kérdésekből. – Jól van – mondta félszegen vigyorogva Isval –, jól van, na! – Ekkor Faylin jelentkezett a fedélzeti hírközlőn át: – Megérkeztünk! Leszállunk!

Faylin egyre lejjebb eresztette a gépet. Ágak kaparásztak a héjazaton, aztán a hajó zökkenő nélkül megállapodott.

– Maradj itt! – utasította Cham a pilótát. – A szenzorokat hagyd bekapcsolva! Ha bármit észlelnek, azonnal szólj!

Goll utasította a harcosait, hogy maradjanak egy darabig a hajón, hogy ne tapossák össze a nyomokat a környéken. Aztán ő, Cham és Isval kiszállt a gépből. Rovarok zümmögtek és röpködtek a nyirkos levegőben. A fákon állatok visítoztak, bömböltek és cserregtek. Kallon a tisztáson várta őket, elégedetten mosolyogva. Tőle nem messze egy többé-kevésbé egyben maradt birodalmi komp hevert az oldalára dőlve.

– Ott a tábor – közölte Kallon, és rámutatott egy kisebbfajta kialudt máglyára, illetve egy sátor maradványaira. – Nem mentem a közelébe.

– Azt jól tetted – helyeselt Goll. – A holttestek?

– A hajóban vannak – válaszolta Kallon. – Azokhoz sem nyúltam. Csak benéztem, de nem másztam be.

– Jól tetted – ismételte végtelenül komolyan Goll. Isval, Cham, Goll és Kallon odament a roncshoz. Goll alaposan megnézte a talajt, a hajót és a fákat, Isval pedig gyanította, hogy a férfi nyomokat keres, és következtetéseket von le. A komp az oldalán feküdt, egy méter mélyen belefúródva az erdő laza talajába. A pilótafülkében egy hosszú fatörzs hevert. A héjazatot égésnyomok tarkították, egy részüket sugárnyalábok okozták, a többit alighanem az éppen csak ellenőrzött légköri belépéssel járó hőhatás. A hajó közelében megsemmisült berendezések darabjai feküdtek a talajon. Goll felkapott néhány szilánkot, majd odébb ment, és felvett még egy-két töredéket.

– Egy generátor és egy hordozható adóvevő – közölte, és eldobott egy fémdarabot.

– A becsapódáskor semmisültek meg? – kérdezte Cham. Goll felnézett a sötét égboltra, majd a tisztás talaját fürkészte. Lassú léptekkel elsétált a fák felé, közben meg-megállt, és előrehajolva megvizsgált egy-egy nyomot. Végül megfordult, és megadta a választ a parancsnok kérdésére: – Nem hiszem. Azokat a lyukakat egy hajó lézerágyújának lövedékei égették a talajba. Talán Nordon vette tűz alá a táborhelyet.

– Igen, lehetséges – felelte Cham. – Meglátta Vadert és a Császárt a tisztáson, és tüzet nyitott rájuk. Igen, ez logikus és észszerű magyarázat.

– Leszámítva azt, hogy Vader és a Császár hogyan kapta el a gépet – morogta Isval, és Cham erre nem mondott semmit.

– Megnézem a holttesteket – jelentette be Goll.

– Igyekeznünk kell! – emlékeztette őt Cham. – Máris hatalmas az előnyük.

– Jó, sietek – ígérte Goll, azzal a hajóhoz kocogott, és bemászott egy a héjazatba vágott nyíláson. A többiek türelmetlenül vártak. Isval a sötétbe burkolózó erdőt nézte. Az járt a fejében, hogy Vader a környéken van valahol, és remélte, hogy hamarabb találkozik a szörnyeteggel, mint a birodalmi csapatok. Goll végül kibújt a roncsból, és fojtott hangon beszámolt a kutatás eredményéről: – Két pilóta és egy császári őr fekszik odabent. A pilótákkal tompa tárgyak által okozott sérülések végeztek, nyilván a becsapódás pillanataiban. Az őrt fejbe lőtték sugárvetővel. Akkor most lássuk, találunk-e nyomot!

– A szenzorok két hajót észlelnek – mondta Belkor a képernyőkre pillantva. – Nem is, hármat! Mindegyik a földön áll. A felderítőegységet a megszokottnál érzékenyebb rendszerekkel szerelték fel, így bízvást számíthatott arra, hogy azokon a gépeken még nem fedezték fel az ő hajóját.

– Mors felszállhatott egy másik gépre – jegyezte meg izgatottan Ophim. – Uram, két V-szárnyú pillanatok alatt ideérhet! Kapjuk el Morst, és azzal túl leszünk az ügyön!

– Várjon egy kicsit! – felelte Belkor a szenzoradatokat figyelve.

Ophim is felnézett az adatokra, és megint megszólalt: – Az egy birodalmi kísérőhajó és egy helyi teherhajó. A harmadik gép egy birodalmi komp. Az utóbbi súlyosan sérült. – Elhallgatott egy pillanatra, majd a homlokát ráncolva hozzátette: – Ennek így semmi értelme… – Belkor természetesen tudta, hogy mi a helyzet: a lázadók hajói álltak a birodalmi egység mellett. Ophim hirtelen felkapta a fejét, és kifakadt: – Uram, lehet, hogy Mors van ott azokkal a lázadókkal, akikkel összeesküvést szőtt! Hívom a V-szárnyúkat! – Az adógomb felé nyúlt, de Belkor elkapta a csuklóját, és rászólt: – Először nézzük meg, hadnagy!

– De uram, ha észrevesznek minket…

– Előbb alaposan körülnézek – jelentette ki határozottan Belkor. – Biztosra kell mennünk!

– Értettem, uram – felelte gépiesen a pilóta. Ophim alacsonyan vezette a gépet, a fák csúcsai néha súrolták a hajó hasát. Azzal párhuzamosan, hogy közeledtek a célhoz, Belkornak egyre inkább melege lett. Ragadós, csípős verejték csorgott le az oldalán és a hátán. Érezte a saját bűzét. A szíve hevesen vert. Tudta, hogy mit kell tennie, de akkor is nehezére esett. – Alacsonyan maradunk, uram – közölte Ophim. – Akkor valamivel később fedeznek fel minket.

Belkor bólogatott, és nem tudta rávenni magát, hogy beszéljen. Türelmetlenül várta, hogy elég közel kerüljön a földön tartózkodókhoz, hogy az adóvevő leküzdje a zavarójelet.

– Azt hiszem, uram, nem látnak minket – mondta Ophim, és ösztönösen, bár merőben feleslegesen suttogva beszélt tovább: – Lent vannak a felszínen… Talán nem is működtetik a felderítőrendszerüket. – Belkor elővette a kódolt adóvevőjét, és Chamet hívta, holott félig-meddig abban reménykedett, hogy a twi’lek nem fog válaszolni.

Goll a táborhely közelében kezdett, egy gyenge fényű vörös lámpával kereste a nyomokat. Óvatos léptekkel körbejárta a sátor környékét, és benézett a fák közé. Végül felegyenesedett, biccentett, és Cham felé fordulva megszólalt: – Megvannak! Arra! – A kezével jelezte az irányt. – Négyen vannak.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Isval.

– Igen – jelentette ki Cham, és szigorú tekintettel meredt a nőre. Ebben a pillanatban rezegni kezdett a kódolt adó-vevője, amit a zsebében tartott. Elővette a készüléket, és úgy nézte, mintha most látta volna életében először.

– Mi az? – tudakolta Isval. – Csak nem…?

– Belkor – felelte kurtán Cham.

– Hogyan? – csodálkozott Isval. Cham rántott egyet a Vállán, és a normál adó-vevővel megkérdezte Faylintől: – Látsz valamit a képernyőkön?

– Minden csendes, Cham – válaszolta a nő. Annyira azért nem – dohogott magában Cham, és fogadta a hívást.

A készülék Cham hangját közvetítette: – Belkor? Hol van? Nem látom a képernyőkön! – Belkor elengedte a füle mellett a kérdést, és rövid műsort rendezett Ophim kedvéért, aki csak az ő szavait hallhatta.

– Itt Belkor Dray ezredes! – mondta szigorúan és határozottan. – Haladéktalanul állítsák le valamennyi fedélzeti rendszerüket, és adják meg magukat!

– Miről beszél? – kérdezte meglepetten Cham. – Ha ez valami…

– Bölcs döntés – jelentette ki Belkor, és megszakította a kapcsolatot, majd zsebre vágta az adóvevőt, és odaszólt a pilótának: – Átveszem a kormányt!

– Hogyan? – kérdezte meglepetten Ophim, de nyomban észbe kapott, és hadarva felelt: – Természetesen, uram!

Azzal átkapcsolta a teljes vezérlést az ezredes oldalára.

– Mi az ott? – kérdezte ekkor Belkor, és kimutatott az ablakon a sűrű sötétségbe.

– Micsoda, uram? – kérdezte Ophim, és elfordult, hogy elnézzen a jelzett irányba. – Nem látok semmit. A szenzorok sem… – Belkor nesztelenül elővette a sugárvetőjét, és tarkón lőtte Ophimot. Vér és agyvelő fröccsent a pilótafülke páncélüveg ablakára. Az ezredes egy pillanatra megszédült, és erős hányinger tört rá, de hamar összeszedte magát. Elfordította a tekintetét a vértől, és folyamatosan átkozódott, érvelt és mentegetőzött magában. Aztán az adó-vevője ismét rezgésbe jött, mire sóhajtott egyet, és fogadta a hívást.

– A levegőben vagyok, Syndulla – közölte köszönés helyett. – Magától tíz kilométerre délre.

– Hogyan talált rám? – kérdezte Cham. – Miért nem észlelik a szenzorok?

– Hosszú történet – felelte Belkor. – Azért nem lát, mert egy felderítő gépben ülök. Az ott a Császár kompja? Mondja, hogy vannak holttestek a fedélzetén!

– Vannak, de nem a Császáré, se nem Vaderé – válaszolta Cham. – Elhagyták a környéket, méghozzá gyalogosan.

– Ezt honnan tudják? – csattant fel Belkor.

– Tudjuk – felelte kurtán Cham. Belkor elnémította a készüléket, és hangosan káromkodott, mialatt az alatta elterülő sűrű és sötét erdőt nézte. Ha Vader és a Császár valóban gyalog mozog odalent, nem lesz könnyű megtalálni őket… – Követjük a nyomaikat – tette hozzá Cham. Belkor akkora erővel nyomta meg a gombot az adó-vevőn, hogy megfájdult az ujja, és a fogát csikorgatva megkérdezte: – Hogyan?!

– Vannak társaim, akik értenek hozzá – válaszolta higgadtan Cham. – Tudja, mi erről a bolygóról származunk. Ismerjük minden részletét. Most pedig mondja el, hogy mije van idekint?

– Semmi, aminek hasznát vehetné. Csak magára számíthat. Mors is errefelé jár, és azt hiszem, mindent tud. Minél hamarabb meg kell találnom – mondta Belkor, azzal Ophimra pillantott, és felforrt benne a harag. – Meg kellett volna ölnie az űrben, Syndulla! Meg kellett volna ölnie mindegyiket! Megadtam az átkozott azonosítókat! Rég túl lehetnénk az egészen! – Cham hallgatott egy keveset, majd halkan felelt: – De nem vagyunk túl rajta. Mors gyalogosan mozog? Miből gondolja, hogy mindent tud?

Belkor a fogát csikorgatta. Rájött, hogy kezdi elveszíteni az önuralmát, és azt nem engedhette meg magának. Gyorsan nyugalmat kényszerített magára, és lehiggadva felelt: – Mors hajón utazik, legalább húsz rohamosztagossal, akik az Egyenlítői Adóállomáson szolgálnak. És abból gondolom, hogy tudja, hogy ide jött, és nem a parancsnoki központba. Ő is Vadert, illetve a Császárt keresi.

– Értem… – mormolta Cham. – Rendben. Hadd gondolkodjak egy kicsit! Várjon egy percet! – Belkor az ülésbe szíjazva ült, így nem mozoghatott, legfeljebb az egyenruháját, a sapkáját és a haját babrálhatta idegességében. Elképzelte, hogy Cham tárgyal a társaival, és közösen próbálják kitalálni, hogy hogyan szorítsák sarokba őt. A twi’lek végül ismét jelentkezett: – Figyeljen rám, Belkor! Segítsen, hogy elkapjuk Vadert, aztán segítünk magának, hogy elkapja Morst! És azzal lezárul az ügy. – Belkor mélyeket lélegzett, és próbált nem nézni Ophim holttestére. – Hall engem, Belkor? – kérdezte éles hangon Cham. – Szóval, mit hozott magával?

– Én… egyedül ülök egy felderítőegységben – válaszolta Belkor –, de van idekint hat V-szárnyú a parancsnokságom alatt. Jelenleg Morst keresik. Lépcsős alakzatban repülnek, hogy képesek legyenek kapcsolatot teremteni egymással.

– Megbízhat a pilótákban? – Belkor keserűen kacagott, és a nevetéséből kihallotta a hisztéria felhangjait is.

– Hogy képesek-e megölni Morst? – kérdezett vissza. – Igen. Elhitettem velük, hogy Mors az áruló, aki miatt a Perilous megsemmisült. De hogy képesek lennének megölni Vadert és a Császárt? Szó sem lehet róla. Hogy segítenének-e twi’lek terroristáknak? Nem, ezt hiába várnám el tőlük.

– Rendben, akkor elmondom, hogy mit csinálunk – közölte Cham. – Tartsa a levegőben a V-szárnyúakat, és keressék tovább Morst! Ha az emberei meglátják a hajót, lőjék le! De maradjanak rádiókapcsolatban arra az esetre, ha szüksége… szükségünk lenne rájuk. Mi pedig tovább keressük Vadert és a Császárt. Tartsák fenn a lépcsőzetes alakzatot, mert azt akarom, hogy ha támogatást kérek, akkor azok a V-szárnyúak pillanatok alatt teremjenek ott!

– Nem fognak segíteni magának! – tiltakozott Belkor. – Nem hallotta, hogy mit mondtam az előbb? Nem fognak lőni a Császárra!

– Nem fognak tudni róla, Belkor! – Vágott vissza éles hangon Cham. – Ebben a sötétben, ilyen sűrű lombok alatt… – A twi’lek lefojtotta a hangját, és hozzátette: – Megadom a koordinátákat, maga továbbítja a pilótáknak, ők meg jönnek, és tüzet nyitnak. És csak akkor, ha szükségem lesz rájuk. Csak akkor!

– Mindig felkészül minden lehetőségre – morogta megvetően Belkor. – De egyszer, Syndulla, egyszer eljön a nap, amikor elszámítja magát…

– Lehet, de az nem a mai lesz – Vágott vissza Cham. – Ma győzni fogunk!

– Nem fogom a rendelkezésére bocsátani a hajóimat – jelentette ki Belkor. – Lehet, hogy Mors elhagyta a környéket, és elindult vissza, a parancsnoki központ felé. Könnyen megeshet, hogy mire visszatérek oda, egy biztonsági osztag fog várni a letartóztatási paranccsal.

– Érzésem szerint nem gondolta végig a dolgokat – felelte Cham. – Mors nem tudja, hogy meddig érnek az összeesküvés szálai, így aztán azokhoz akar csatlakozni, akik biztosan nincsenek benne. Vaderhez és a Császárhoz. Amíg nem találkozik velük, nem megy sehová. Higgyen nekem, Belkor! Segítsen elkapni a Császárt, én pedig segítek elkapni Morst! – Belkor hallotta a szavakat, meg is értette őket, de nem bírta felfogni és elemezni őket. Tudta, hogy teljesen kimerült, és túlságosan feszült ahhoz, hogy tisztán gondolkodjon. Igazat adott Syndullának: valóban nem gondolta végig a dolgokat. Szerette volna újrakezdeni a napot. Más döntéseket hozott volna. Nem akarta, hogy ő legyen a felelős a Perilous áldozatainak haláláért. Nem akart egy holttest mellett üldögélni. Talán most jött el a perc, hogy a szájába vegye a sugárvetője csövét, és meghúzza az elsütőbillentyűt… Tudta, hogy ezt kéne tenni, de azt is, hogy nincs meg hozzá a bátorsága. Ehelyett csak bámulta a kinti sötétséget, vett egy mély lélegzetet, aztán addig ordított, amíg berekedt, és teljesen kifulladt.

– Jól van, Syndulla – morogta aztán –, essünk túl rajta, és minél hamarabb!

Cham zsebre vágta a kódolt adóvevőt, és a homlokát ráncolva töprengett pár másodpercig. Bizonyos mértékig sajnálta Belkort. Ő manőverezte bele az ezredest egy olyan helyzetbe, amelyből nem lehetett kijönni. Belkorra már így is, úgy is halál várt. Már csak az lehetett kérdéses számára, hogy előtte még átesik-e egy hosszas kínvallatáson. Cham végül megcsóválta a fejét, majd megszólalt: – Faylin! Te és Kallon maradjatok itt, és fél óra múlva induljatok utánunk! Megadom az irányt és távolságot. Vigyázzatok, nehogy elveszítsetek minket! Lehet, hogy mentésre lesz szükségünk.

– Értettem! – felelték mindketten egyszerre.

– Mi van Belkorral? – érdeklődött Isval.

– Instabil – válaszolta Cham.

– Szerintem is – értett egyet Isval, és ellenőrizte a fegyverei energiacelláját.

– Követ minket a felderítőegységgel – folytatta Cham –, és ha szükségünk lesz légi csapásra, hívjuk a V–szárnyúakat.

– Vader végzett két teherhajónkkal – mutatott rá Isval –, és a földről csinálta. Nem tudom, hogy ha…

– Van jobb ötleted? – vágott közbe éles hangon Cham. – Csak csinálom, amit tudok, azokat az eszközöket használva, amelyek a rendelkezésemre állnak! Jobb, hogy itt vannak a V-szárnyúak, mintha nem lennének, nem igaz?

Isval először meglepődött a válasz hevességétől, de aztán lehorgasztotta a fejét.

– Az, jobb – válaszolta csendesen, azzal elfordult, és elsétált, a férfi pedig szótlanul nézett utána. – Hogy állsz, Goll? – kérdezte Isval, és a derekán függő tokokba csúsztatta a sugárvetőit.

– Kész vagyok – felelte a tagbaszakadt twi’lek.

– Cham és én veled együtt elöl megyünk – közölte Isval. – A többiek húsz méterrel lemaradva követnek minket, zárt alakzatban. Gyerünk, indulunk!

– Vettétek az adást? – kiáltott oda Goll a harcosainak, akik szótlanul bólogattak.

– Maradjunk csendben, amennyire lehet! – intette őket Cham. Mindannyian tudták, hogy akkor lesz a legtöbb esélyük a győzelemre, ha a támadás teljesen váratlanul éri Vadert és a Császárt. Isval, Goll és Cham besietett az erdőbe. Goll haladt az élen, és olyan gyorsan lépkedett, ahogyan csak a nyomokat követve menni tudott. Amikor már mélyen a fák között jártak, Chamnek eszébe jutott, hogy Vadert talán nem is lehet meglepni.

A hajót Mors vezette, Steen egyik őrmesterének a támogatásával. A komp utasterében a rohamosztagosokon felül még négyen ültek, az adóállomás személyzetének tagjai. Mors töprengve nézte a sötétbe burkolózó felszínt. Két hold már felkelt, és kísérteties, halvány fénybe vonták az odalent ingadozó ágakat. Az erdő sötéten, vészjóslóan terült el minden irányban, ameddig csak a szem ellátott, a sűrű rengeteget csupán helyenként bontotta meg egy-egy tisztás vagy mély vízmosás. Mors félt ettől a tereptől. Már hosszú ideje nem szakadt el az íróasztalától, az efféle mentőakciókhoz egyáltalán nem értett. Ahogyan Steen sem. Meg a többiek. Steen egyik fiatal őrmestere a navigációs számítógép segítségével összerakott egy keresőrácsot, de óriási területet kellett átkutatni. Mi több, még csak azt sem tudták pontosan, hogy mit keresnek. Egy a felszínen álló, de nagyjából sértetlen hajót? Egy roncsmezőt? Gyalogosan menekülő túlélőket? Holttesteket? Így aztán éberen figyeltek a legkisebb részletre is. Aprólékosan, gondosan tanulmányozták az összes beérkező adatot, és remélték, hogy szerencséjük lesz. És persze nagyon lassan haladtak.

– Az ott mi? – vetette fel a másodpilóta, és rámutatott az egyik képernyőre, amelyen parányi pont mozgott.

– Egy itteni állat – felelte Mors –, jó nagy! Valószínűleg egy lylek. Úgy hallottam, hogy tele van velük az erdő.

A másodpilóta, egy elálló fülű, pocakos férfi türelmetlenül fújt egyet, és megszólalt: – Több mint ezer hajó és mentőkabin érkezett a felszínre. Még egyet sem láttunk. És nem láttunk más mentőegységeket sem. Az ember azt hinné, hogy tíz kilométert sem tud megtenni idelent úgy, hogy ne menne neki valakinek, még ha csak véletlenül is.

– Rosszul gondolkodik – válaszolta Mors. – A bolygó nagy, és a mentőkabinok hatalmas sávban szóródtak szét. Most, hogy az adó-vevők korlátozottan működnek, olyan a feladat, mintha egy csónakban ülnénk, és megpróbálnánk összeszedni ezer bóját, amelyek egy egész óceán felszínén lebegnek. Napokig röpködhetünk úgy, hogy nem bukkanunk rá senkire. Őszintén szólva már azzal is szerencsénk volt, hogy tudtuk, hol kell elkezdeni a keresést.

– Igen, ez igaz – ismerte el a másodpilóta, és kimutatott az ablakon. – De akár van kezdőpontunk, akár nincs, így is óriási a terület, asszonyom. – Mors erre csak bólogatni tudott. Tisztában volt azzal, hogy több ezer négyzetkilométernyi durva terepet kell átvizsgálnia. Az adóállomástól való indulás óta immár vagy tizedszer gondolkodott el azon, hogy talán hibát követett el azzal, hogy Vader és a Császár után indult. Talán azt kellett volna tennie, hogy Steennel és a rohamosztagosokkal együtt elrepül a parancsnoki központba, letartóztatja Belkort, az ellenőrzése alá von mindent, és csak ezt követően indul Vader és a Császár felkutatására. Viszont nem tudhatta, hogy a parancsnokságon szolgálók közül kik érintettek az összeesküvésben. Azok ugyanis végezhettek volna vele valamilyen ürüggyel, még mielőtt elérte volna a központot. Vagy sikerült volna visszaszereznie az uralmat a bolygó felett, de addigra a lázadók megölték volna Vadert és az uralkodót. Nem, csakis akkor győzhetett, ha először megtalálja Vadert és a Császárt, aztán maga köré gyűjti azokat, akik hűek maradtak a Birodalomhoz, majd elindul, hogy leszámoljon Belkorral. De ahhoz, hogy megtalálja őket, legalább annyi szerencsére volt szüksége, mint ügyességre. Mors megdörgölte fáradt szemét, egy pillanatra kinézett a holdakra, aztán ismét a beérkező szenzoradatokra összpontosította minden figyelmét.

Cham és Isval néhány méterrel lemaradt Goll mögött, hogy ne zavarják munka közben a megtermett twi’leket. Goll gyorsan és csendben dolgozott, csak néha mordult egyet, mialatt a földet, a fákat, a leveleket és az aljnövényzetet fürkészte. Néha felegyenesedett, és a kezét a csípőjén tartva állt, mintha gondolkodott, vagy a szelet figyelte volna, aztán továbbment. Cham rendszeres időközönként felhívta Faylint, Kallont és Belkort, hogy a hajók mindig kövessék őket, és legyenek az adó-vevők hatótávolságán belül.

– Szabályosan zsonglőrködsz velük – jegyezte meg Isval. Cham elmosolyodott, majd Faylint és Kallont hívta, hogy megadja nekik a saját helyzetét. Utasította őket, hogy csak annyi ideig maradjanak a levegőben, ameddig feltétlenül szükséges, mivel ott könnyebben észlelhetik őket a környéken mozgó birodalmi egységek. Goll hirtelen kiegyenesedett, és oldalra billentette a fejét. Lassan végigsimított a kezével a jobb lekkuján, aztán balra nézett, majd jobbra.

– Mi az… – kezdte Isval, de Goll a kezét feltartva jelzett neki, hogy hallgasson. Aztán gyors kézmozdulatokkal azt mutatta a társainak, hogy várjanak, és lassú léptekkel elindult előre. Vörös fényű lámpáját közvetlenül a föld felett tartva ide-oda ballagott a bokrok között. Isval elképzelni sem tudta, hogy Goll mit keres, mindenesetre a testtartása és a mozgása arra utalt, hogy eléggé ideges. Isval a gondolat nyomán rájött, hogy ő maga is megfeszíti az izmait, és úgy szorongatja a sugárvetőjét, hogy majdnem begörcsölnek az ujjai. Ellazította a végtagjait, és vett egy mély lélegzetet, hogy lehiggadjon. Goll halk füttyentéssel jelezte, hogy minden rendben, a csapat továbbhaladhat. Cham és Isval két perccel később talált rá – egy tisztás szélén állt, és meredten nézett előre.

– Látjátok? – kérdezte halkan, amikor a társai megérkeztek mellé. Isval csak a sötét területet látta maga előtt. Hogy azon túl mi várta őket, azt elképzelni sem tudta.

– Egy tisztást látok – felelte halkan. – Mi van még itt?

– Itt nemrég még nem volt tisztás – jelentette ki Goll. – Látjátok a letört ágakat? A feltúrt talajt? A ledőlt fákat?

Miután Goll így megmutatta a jeleket, Isval is meglátta őket.

– Állatok vonultak át ezen a helyen – vélekedett Cham.

– Így van – erősítette meg Goll –, és fogadni mernék, hogy a Császár csapatára vadásztak. Az időzítés tökéletes.

– Lylekek? – kérdezte Isval, és jócskán elámult, mert rengeteg állat kellett ahhoz, hogy ilyen széles ösvényt vágjanak az erdőbe. Mindent letaroltak, ami az útjukba esett. – Most hogyan fogjuk követni Vadert?

– A lylekek széttaposták az emberek nyomait – mondta Goll –, de ha egyszer elindulnak valaki után, szinte mindig elkapják. Vagyis a hordát fogjuk követni.

– És… mi lesz, ha utolérjük? – kérdezte halkan Isval. Még sosem látott közvetlen közelről lyleket, és ezen nem óhajtott változtatni.

– A fontosabb kérdés az, hogy mi lesz, ha nem érjük utol? – mondta a fejét csóválva Cham, és adós maradt a válasszal. Isval azonnal megértette, hogy mire céloz a parancsnok. Ha Vader és a Császár el tud bánni egy lylek-hordával, néhány twi’lek szabadságharcos aligha jelentene számukra komoly problémát.

– Túl nagy utat tettünk meg ahhoz, hogy most leálljunk – jelentette ki halkan, de elszántan.

– Hát igen, én is valami hasonlót mondogatok mindig Belkornak – dörmögte Cham, és a karját oldalra lendítve megállította Isvalt. – Ha belefutunk a hordába, mind meghalunk. – Goll egyetértőn morgott.

– De akkor is… – mondta Isval, közben Pokra, Eshgóra és Drimre gondolt, meg mindenki másra, akik Vader és a Birodalom miatt vesztették életüket. – De akkor is… – Meredten bámulta Chamet, és próbálta sugallni neki, hogy a helyes vezényszót adja ki. Eltelt néhány pillanat, végül Goll megkérdezte: – Akkor… mit csinálunk most, Cham?

– Követjük a hordát – felelte Cham, és lylekek által tört ösvény felé mutatott. – Túl nagy utat tettünk meg ahhoz, hogy csak úgy leálljunk.

Tizenhatodik fejezet

Vader megidézte az Erőt, teljesen átadta magát a sötét oldalnak, és annak segítségével a megfelelő mederbe terelte örökös haragját és gyűlöletét. A Császár is megnyitotta magát az Erőnek, és szabadjára engedte minden hatalmát. Egyszerre ugrottak le az alagút nyílásából az üreg padlójára. Abban a pillanatban, hogy leérkeztek, lylekek lódultak feléjük, több száz lylek, tüskés végtagok és csattogó csáprágók egész eleven fala. A lények roham közben felegyenesedtek, hogy szabadon használhassák a mellső végtagjaikat. Örült vérszomjukban és éhségükben egymást taposva és lökdösve törtek előre. Vader kinyújtotta kesztyűs kezét, és egy Erő-hullámot indított, ami széttépett két lyleket, és a darabjaikat a mögöttük érkezők közé repítette. Ezzel egy-időben a Császár is elszabadított egy pusztító hullámot, ami akkora erővel vágott neki a falnak három hatalmas teremtményt, hogy a páncéljuk szilánkokra zúzódott, aztán lehullottak a padlóra, rúgtak még néhányat, és kiszenvedtek. Vader a kardját magasra emelve előrerontott.

Elhajolt egy csáp elől, ellépett egy tüskés láb döfése elől, és egy vízszintes csapással kettévágta egy lylek fejét. A következő pillanatban felkapta az Erővel a hullát, és nekivágta három másik teremtménynek, mire valamennyien elzuhantak, és egymásba gabalyodva kapálóztak. Vader ekkor veszélyt érzett a háta mögül. Megpördült, és lecsapta a mellső lábait egy lyleknek, ami az imént mögé lopózott, hogy hátba döfje. Felszökkent a vonagló testre, és néhány pillanatig rajta egyensúlyozva sújtott le a támadóira. Végül függőlegesen lefelé döfött, teljesen átszúrta az alatta fetrengő, kétségbeesetten visítozó lény testét, és ezzel végleg elhallgattatta. Leugrott a hulláról, berontott vagy tíz lylek közé, azután a kardját őrült gyorsasággal forgatva fejeket és testeket hasított ketté, végtagokat és csáprágókat vágott szét. A padlót hamarosan csonka testrészek és csúszós nyálka borította körülötte. Eltalálta egy-egy csáp vagy láb, de egyik lökés sem billentette ki az egyensúlyából, és egyetlen döfés sem hatolt át a páncélján. És az a kevés fájdalom, amit a lények okoztak neki, meg sem közelítette azt a kínt, amit állandóan magában hordozott.

Hirtelen egy tüskés láb lendült felé, és az oldalába csapódott. A lökéstől betántorgott egy másik lylek csápjai közé. A lény azonnal ráfonta a tapogatóit a bokájára, és felrántotta a levegőbe. Vader fejjel lefelé himbálózott, mígnem egy másik lylek ugrott felé, a száját hatalmasra nyitva. Egyenesen a támadója torkába döfte a pengéjét, ami kibukkant a lény tarkójából, majd a lylek holtan zuhant a padlóra. Ekkor az a teremtmény, amelyik elkapta őt, a saját pofája felé rántotta, de Vader egyszerűen a lába fölé csapott a kardjával, és kettévágta a bokájára tekeredett csápot. Zuhanás közben átfordult, és talpra érkezett, majd rögtön oldalra perdült, és levágta egy előtte álló lylek mellső végtagjait.

Ekkor egyszerre vagy tucatnyi teremtmény támadt rá. Jobbra-balra szökkent és pörgött közöttük, közben vad erővel hol ide sújtott, hol oda, mígnem egy csáp mellbe találta, és akkorát lökött rajta, hogy hátratántorodott. A támadója követte, és magasra emelte a mellső végtagjait, hogy úgy használja őket, mint valami lándzsát. Vader tett még egy lépést hátra, és erős ütést kapott a hátára. A páncélja megakadályozta, hogy a tüske a testébe hatoljon, de a lökés egyenesen a szemből érkező lylek felé repítette. Ettől azonban nem esett kétségbe: felemelte a bal karját, és Erő-hullámot indított, ami vagy öt méteren át sodorta magával a teremtményt, mígnem nekivágta a falnak. Vadernek ekkor kellett egy pillanat, hogy összeszedje magát, és megnézze, hogy áll a mestere. Felszökkent a levegőbe, és elkapott egy a padlótól mintegy ötméteres magasságban húzódó párkányt. A lylekek a csáprágóikat csattogtatták, a csápjaikkal kapkodtak utána, és egymásra felmászva próbálták elérni. Vader a testőrök kiáltásait, illetve sugárnyalábok süvítését hallotta a felette lévő alagút torkolata felől. Aztán gránát robbanása rázta meg a mellette lévő falat. Az Erő segítségével felszökkent a járathoz. Deez és a százados a sugárkarabélyukat a vállukhoz szorítva, fél térdre ereszkedve álltak, és folyamatosan lőtték az alagútban feléjük nyomuló lylekeket. Vader egy intésével beküldött egy láthatatlan Erő-hullámot a járatba, ami megölte az élen haladó teremtményeket, és még vagy nyolcat-tízet visszalökött.

– Hol van a Császár? – kérdezte a százados, míg Deez csak lőtt és lőtt. Vader megfordult, és lenézett a padlóra, ahol Sidious tucatnyi teremtmény között forgott és szökkent ide-oda, s úgy lengette a kardját, hogy a penge néha csak elmosódó fénysávnak látszott. Kicsinek látszott a hatalmas testek között, de természetfeletti gyorsasággal mozgott, döfött és sújtott le. Az őrült vagdalkozás közepette hangosan kacagott, a hangját még a horda lármája mellett is hallani lehetett. De aztán egyszerre vagy tíz lylek ugrott felé minden oldalról, és a kitinpáncélos, vaskos testek eltakarták.

Ekkor egy furcsa gondolat suhant át Vader elméjén. Egyetlen kósza gondolat, éppen csak egy pillanatra: a mestere mindjárt meghal, és ő lesz a Birodalom ura, az egész Galaxis ura, immár kiszabadulva Darth Sidious uralma alól… Kisöpörte a fejéből a gondolatot, levetette magát a torkolatból, és az egyik lylek hátára érkezett. A teremtmény ugrálni kezdett alatta, és felé csapkodott a csápjaival, ő azonban lefelé döfött a kardjával, és azonnal végzett vele. Csápok lendültek felé jobbról és balról egyaránt, aztán egy harmadik lylek felugrott halott társára, hogy elkapja őt, azonban egy gyors hátra-szaltóval átröppent egy másikra. Ismét lefelé döfött, és ezt a lényt is megölte.

– Mester! – kiabálta ekkor, mert még mindig nem látta Sidioust a vad forgatagban. A tömegben valahol elszabadult egy láthatatlan erő, ami legalább tízméteres magasságba repített fel négy lyleket, ráadásul darabokra tépte őket úgy, hogy testrészekből, belső szervekből és nyálkából álló, undorító zápor zuhogott a többire. Sidious az életben maradt teremtmények gyűrűjében állt. A haja összekócolódott, a köpenye foszlányokban lógott róla, de máskülönben sértetlennek tűnt. Vader a mestere mellé szökkent, és gyorsan háttal fordultak egymásnak.

– Itt vagyok, mester! – jelentette be Vader.

– Vader Nagyúr! – felelte a Császár, és felkacagott. – Igazán élvezetes, nemde? Eszedbe jutott már, hogy hagysz meghalni engem, hogy aztán valóra válthasd a saját álmaidat? – Vader meg sem próbált hazudni.

– Igen, de csak egy pillanatra – válaszolta habozás nélkül.

– Jó! – felelte a mestere. – Nagyon jó!

A lylekek ekkor, mintha csak parancsszóra tették volna, egyszerre megindultak feléjük minden irányból. Vader és Sidious mélyen merített az Erőből, és több energiahullámmal eltaszították maguktól a támadókat. Hat-hét teremtmény akkora erővel vágódott a falnak vagy a mennyezetnek, hogy azonnal elpusztult. De a többi pillanatok alatt talpra ugrott, és újra rohamra indult. Vader és a Császár a hátukat a másik hátának vetve álltak a tömeg közepén, a fénykardjukkal sűrű energiaszövetet szőttek maguk köré, amelyen egyetlen csáp, láb vagy test sem hatolhatott át.

A holttestek halmokban hevertek körülöttük, de a még élő lylekek csak jöttek és jöttek. Vader hirtelen új veszélyforrást érzékelt. Egy lylek valahogyan felmászott a falra, és a magasból vetette rájuk magát úgy, hogy a mellső végtagjait mereven előrenyújtotta. Vader válasz gyanánt felszökkent, két marokra fogta a kardját, és egy kegyetlen csapással kettévágta a zuhanó teremtményt. Rövid repülés után egy halott lylekre érkezett, és azonnal visszaugrott Sidious Nagyúr mellé. Guggolásban érkezett a padlóra, arra számítva, hogy az életben maradt teremtmények rárontanak, de azzal szembesült, hogy éppen ellenkezőleg, elhátrálnak tőle. A következő pillanatban azt is meglátta, hogy miért: a lylekek utat nyitottak a királynőjüknek.

– Megérezted a kisebb veszélyt, de a nagyobbat nem – szólalt meg a mester. – És most már itt van!

Az erdő csendje nyugtalanította Isvalt. Úgy tűnt, a lylekhorda minden állatot elpusztított a környéken, vagy pedig az élőlények csendben lapulva várták, hogy mi lesz a következő szörnyűség, ami történik velük. Isval még sosem látott az ösvényhez hasonló dolgot: a széles sáv tele volt gyökerestől kifordult fákkal, széttört ágakkal és a földbe taposott bokrokkal. Ugyanakkor azt is tudta, hogy egy hónap alatt az erdő visszahódítja azt, ami az övé volt, és az irtás úgy eltűnik, mintha soha nem is létezett volna. Ebben is lehetne találni tanulságot – gondolta magában. Cham és ő közvetlenül Goll mögött lépkedtek, aki most, hogy ilyen feltűnő nyomot követett, jócskán felgyorsított. A harcosok kissé lemaradtak, a felszerelésük halk csörömpölése ijesztően hangosnak hatott a nagy csendességben. A több kilométeres távolság megtétele alatt Isvalnak volt ideje arra, hogy a végjátékon töprengjen.

– Szóval mire számítunk? – kérdezte Chamtől. – Mit fogunk találni? Holttesteket?

Cham megvonta a vállát, és Gollra nézett, aki fojtott hangon válaszolt: – Ha a lylekek elkapták őket, akkor nem fogunk holttesteket találni. De lesznek nyomai annak, hogy a teremtmények mindenkit felzabáltak. Azokból mindent megtudunk, amit tudnunk kell. – Isval nem bánta volna, ha Vader és Palpatine a Ryloth csúcsragadozóinak csáprágói között fejezi be az életét, viszont látta már, hogy mire képes Vader.

– És ha nem zabálják fel őket? – kérdezte. – Ha sikerül megszökniük a horda elől?

– Gyalogosan nem menekülhetnek el a horda elől – állította határozottan Goll. Isval viszont ezt már nem vette biztosra. Fél óra múlva megtalálták az első lylekhullát. A hatalmas holttest az aljnövényzetben feküdt, a feje hiányzott. Isval alaposan szemügyre vette. A taréjokkal és tüskékkel teli páncél majdnem az egész testet betakarta, és egészében véve úgy nézett ki, mint valami régi, lekopott kőzet. A rugalmas, hosszú csápok vastagabbak voltak, mint egy twi’lek karja.

– Sugárnyalábok – dörmögte Goll, miután megvizsgálta a csonka nyakat. – Látod az égésnyomokat? Nagyjából ez az egyetlen mód arra, hogy sugárvetővel leteríts egy ilyen dögöt.

– Ha az utolsó szálig kiirtották a hordát, meg tudod találni a nyomaikat? – kérdezte aggodalmasan Cham.

Goll hitetlenkedve nézett a parancsnokra, de türelmet kényszerített magára, és higgadtan felelt: – Cham, hogy megöltek egy lyleket, az egy dolog. Talán csak egy szerencsés találatot értek el. De kiirtani egy egész hordát sugárvetővel, a földről? Az olyan, mintha egy homokvihart próbálnál megölni. Egy nagy lylekhorda felér egy természeti csapással. Végez veled, szinte még azelőtt, hogy észrevennéd, mi csapott le rád.

– De képes leszel újra rátalálni Vaderék nyomára? – kérdezte eltökélten Cham.

– Ig… igen – bökte ki Goll –, menni fog. Sok a változó, de…

– Helyes – szólt közbe Cham. Hamarosan további holttestekre bukkantak. Valamennyi lylekkel fejlövéssel végeztek.

– Közeledünk – mondta halkan Goll –, mindenki nagyon figyeljen!

Megérkeztek egy mély szurdok széléhez, és mindhárman megdermedtek. Sokáig néztek lefelé, döbbent némaságba burkolózva. Végül Goll törte meg a csendet néhány halkan elmondott átokkal. Több tucat halott lylek feküdt a szurdok alján és a falain. A legtöbbet fejlövéssel ölték meg, de némelyiket egy ismeretlen, furcsa erő pusztította el. Az utóbbiak lábai kicsavarodva meredeztek, a páncéljukon mély repedések futottak végig. Az egyik tetem legalább egy méter mélyen belefúródott a partfalba. Goll alaposan körülnézett, majd megfontoltan közölte: – A horda nem jött ki a szurdokból. A lylekek a föld alá építik a bolyaikat. Itt lehet a bejárat. – Megint körülnézett, és szemmel láthatóan elbizonytalanodva folytatta: – Valószínűleg több járat van a szurdok falában. De semmi…

– Semmi sem utal arra, hogy felzabálták itt a menekülőket? – vágott közbe Cham.

Isval tudta, hogy mi a válasz, még mielőtt Goll megszólalt volna.

– Nem… nem tudom… nem hiszem. Gyerünk tovább! – Isval tétovázott pár pillanatig, és elképzelte, hogy amint leérnek a szurdok aljára, hirtelen lylekek tucatjai törnek a felszínre a szemközti falban lévő lyukakból, és rájuk vetik magukat… – Maradjatok idefent, és fedezzetek minket! – utasította Goll harcosait, akik ezekben a pillanatokban felsorakoztak a szakadék peremén, és csodálkozva bámultak lefelé. – Nagyon figyeljetek! – tette hozzá Goll, azzal elindult lefelé, és a bokrok, illetve gyökerek megtépázott maradványaiba kapaszkodva ereszkedett. Cham és Isval vett egy mély lélegzetet, és követték. A szurdok alján futó patakot sűrű latyakká változtatta a rengeteg rovarláb. Isval a tetemeket nézve elképzelni sem tudta, hogy Vader és a Császár mit művelhetett a lylekekkel, amivel így összetörték vagy éppen széttépték őket.

– Gránátok? – találgatott Goll, noha egyikük sem látott égésnyomokat.

– Bizonyára van valami, amit nem vettünk észre – dörmögte Cham.

– Ezek csúcsragadozók – mondta Goll, és elképedten csóválgatta a fejét. – Erőddé építjük a városainkat, mert attól félünk, hogy fel kell vennünk a harcot néhány lylekkel. És ez a négy ember gyalog szállt szembe egy egész hordával? Ezek csúcsragadozók! – Vader itt a csúcsragadozó! – gondolta Isval, de hangosan nem merte kimondani. Goll szemügyre vette a felforgatott földet egy beomlott alagút környékén. Az omlásból gyökerek, illetve egy lylek hátsó fele meredt ki. A test többi részét föld és kő borította. – Itt nagy mozgás volt – állapította meg Goll a talajt tanulmányozva. – Valószínűleg az történt, hogy Vader és a társai bemenekültek ebbe az alagútba, aztán leomlasztották, hogy elzárják a támadók útját. – Hátrált néhány lépést, elnézett felfelé, aztán balra, végül jobbra, majd folytatta: – Még számos járat lehet a közelben, amelyik a bolyba vezet. Valószínűleg tele van velük az egész partfal, és nagyon mélyre lenyúlnak. Egyetlen alagút leomlasztásával nem menekülhettek meg. A lylekek még több irányból hozzájuk férhettek.

– Azt mondod, hogy Vaderék a föld alatt vannak? – kérdezte Cham.

– Azt mondom, hogy lementek a föld alá – felelte Goll –, és a horda valószínűleg követte őket.

– Már ami megmaradt belőle… – jegyezte meg Isval a tetemekre pillantva.

– Ha kijönnek onnan – folytatta Cham –, itt fognak kijönni?

– Azért ez egy jó nagy ha… – dünnyögte Goll.

– De ha igen? – kérdezte éles hangon Isval.

– Láttam lylekbolyokról készült számítógépes modelleket – válaszolta a fejét csóválva Goll. – Kész útvesztők! Többtucatnyi bejárat. Ha Vaderéknek valahogyan sikerülne életben maradniuk odalent, számos helyen visszatérhetnek a felszínre, mondjuk, egy tíz kilométer sugarú körön belül. Sajnálom, Cham! Attól tartok, elvesztettük őket.

Cham csalódottan csóválta a fejét, míg Isval ökölbe szorította a kezét. Cham a szájához emelte az adóvevőjét, és beszélni kezdett: – Kallon, Faylin, úgy gondoljuk, hogy Vader és a Császár a föld alatt van! Bárhol feljöhetnek a felszínre egy tizenöt kilométer sugarú körön belül. Szálljatok fel, és kezdjétek meg a keresést! Ha bármit találtok, azonnal szóljatok!

– Ha vannak hajók a közelben, észre fognak venni minket – jegyezte meg Kallon.

– Tudom – felelte Cham –, de azért menjetek! – Miután Kallon és Faylin nyugtázta a parancsot, Cham elővette a kódolt adóvevőt, és Belkornak is elmondta ugyanezt. Isval végig figyelt, de csak a parancsnok szavait hallhatta.

– Lehetséges, Belkor, de én erősen kétlem – mondta Cham, miközben a halott lylekekre és az alagút leomlott bejáratára pillantott. – Maga nem látja azt, amit én látok itt. Csak szálljon fel, és indítsa be a szenzorokat… Tudom, csinálja! – Azzal megszakította a kapcsolatot.

– Lehet, hogy már kijutottak, és máris távolodnak tőlünk – dörmögte Goll. – Az a tíz kilométer csak becslés volt.

– Igen, erre rájöttem – felelte gondterhelten Cham, majd krákogott egyet, és megkérdezte: – További lehetőségek? Mit tehetünk még? – Goll csak a vállát vonogatta.

– Utánuk mehetünk – vetette fel Isval.

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott Goll.

– Nincs hozzá felszerelésünk, és túl veszélyes – jelentette ki Cham.

– Egyikünk sem jönne ki onnan élve – állította Goll. – Azt garantálom!

Isval eleve ideges volt a helyzet miatt, de most egyre ingerültebb lett, míg végül ráförmedt Gollra: – Azt is garantálod, hogy Vaderék nem jönnek ki onnan? Hogy meghalnak odalent?

Goll csípőre tette a kezét, végignézett a tetemeken, és a fejét rázva felelt: – Most, hogy láttam ezeket, a válaszom: nem. Ha a horda nem tudta megölni őket, akkor nem tudom, hogy mi képes rá. – Az őszinte beismerés hallatán Isval lehiggadt, a dühe szempillantás alatt elszállt. Goll felnézett az égre, és megállapította: – A szél esőt hoz. Érzitek az illatát? – Mintha csak végszóra történt volna, megdördült az ég. – Miféle embereket üldözünk, Cham? – kérdezte Goll. – Még soha életemben nem találkoztam efféle alakokkal, de még csak nem is hallottam róluk. – Cham csak a fejét rázta, amitől a lekkui ide-oda lengedeztek. Isval tudta, hogy mi a helyes válasz, de még mindig nem akarta hangosan kimondani. Csúcsragadozók. Csúcsragadozókat üldözünk

Vader és a Császár mozdulatlanul állt a királynő előtt. A hirtelen beállt csendességben csak az óriási szörnyeteg hörgő légzése hallatszott. A lény hat lábon járt, amelyek kerülete meghaladta a fél métert, és amelyek kardpengére emlékeztető tüskében végződtek. Négy emberderék vastagságú csápjainak hossza elérte a tíz métert. A rugalmas tapogatók csillogó kitinhegyben végződtek, és ezekből valamilyen nyálka vagy talán méreg szivárgott. A lény szája akkora volt, hogy könnyedén ketté tudott harapni egy embert. A csápjait lengetve, lassan nyomult előre, a lábai szaggatott ritmust vertek a köveken. Menet közben leengedte a fejét, és dühösen sziszegett, illetve folyamatosan mozgatta a csáprágóit. A Császár megvető félmosolyra húzta a száját, és megkérdezte: – Kezdhetjük, Vader Nagyúr? – Vader csak egy kurta biccentéssel válaszolt. A királynő hirtelen mozgásba lendült, de így tett Vader és a Császár is. Egy csáp lendült Vader felé, mire átszökkent felette, félreperdült egy másik tapogató elől, és gyorsan lesújtott rá. A királynő azonban elrántotta előle a csapját, így a pengéje csak a padlót borító kövekbe égetett hosszú, fekete mélyedést. Vader ekkor felszökkent a magasba, a röppályája csúcsán szaltózott egyet, és zuhanás közben lefelé szegezte két marokra fogott kardját, hogy felnyársalja vele a hatalmas szörnyeteget.

A királynő oldalra lódult, és felfelé csapott az egyik csápjával, amivel telibe találta és a padlóra söpörte Vadert. A teremtmény ekkor felé fordult, de ebben a pillanatban Sidious beugrott kettejük közé, majd szélvész-gyorsan táncolva kerülgette a felé zúgó lábakat és csápokat. Szinte minden másodpercben lesújtott valamelyik végtagra, de a penge nem haladt át rajtuk, csak a felületüket perzselte meg. A királynő megindult, mire Sidious egy hátra-szaltóval eltávolodott tőle. Vader talpra ugrott, és félreszökkent egy a mellkasa felé tartó kitinhegy elől. Amikor visszaérkezett a padlóra, öt lylekkel találta szemben magát, amik dühösen sziszegtek rá, és felé kapkodtak a csápjaikkal. Az egyiket fejbe szúrta, átugrott egy másik felett, és miután a talpa a köveken csattant, levágta a lény hátsó lábait.

Tőle jobbra Sidious intett egyet, és az Erővel felemelt két lyleket. Vader és a mestere egyetlen szót sem váltott egymással, de mindketten pontosan tudták, hogy mi következik. A Császár egy újabb könnyed mozdulatával Vader felé repítette a két teremtményt, mire ő tökéletes időzítéssel kettévágta mindkettőt, és máris félreugrott a lezúduló testrészek, belsőségek és nyálka elől. Ekkor fentről érkező sugárnyalábok záporoztak az előtte álló lylekre. Az első négy-öt lövedék lepattant a lény páncéljáról, de aztán az egyik fejbe találta és végzett vele. Vader felnézett, és azt látta, hogy Deez az alagút torkolatában térdel, és folyamatosan lövi a lent tolongó lényeket. Ezekben a pillanatokban Sidious hosszú sebet vágott a királynő egyik csápjába, de a teremtmény a fájdalomtól csak még haragosabb lett.

Vader egy hosszú ugrással a mestere mellett termett. A királynő dühösen bömbölt, és gyilkos csapássorozattal támadta az előtte álló embereket. Vader és Sidious tökéletes összhangban védekeztek, illetve indítottak egy-egy ellentámadást, amelyekkel tucatnyi helyen felhasították a fekete tapogatókat. A királynő azonban nem állt meg, lassan, lépésről lépésre szorította őket a fal felé, ráadásul néha másfelé kellett figyelniük, amikor egy-egy lylek oldalról vagy felülről ugrott feléjük. A királynő csalódottságában és dühében felgyorsított, és egyszerűen rájuk vetette magát.

A hatalmas test mindkettejüket elsodorta, a fal felé taszította, közben a csáprágók hihetetlen gyorsasággal kaptak feléjük… Sidious hanyatt vágta magát, hogy elkerülje a bűzös pofát, mire a királynő a két elülső lábával egyszerre próbálta felnyársalni, és minden rúgásával kisebb-nagyobb darabokat szakított ki a padló köveiből. A mester ide-oda gurult és pördült, miközben Vader a csápokat vette célba. A királynő végül rá akart ereszkedni Sidiousra, hogy a testével agyonnyomja, Vader azonban érzékelte a szándékát, felemelte a bal kezét, és az Erő segítségével megtartotta a súlyos teremtményt, amíg a mester végre kigurult alóla. A következő pillanatban eltaszította kettejüktől a lényt, ami több méterrel odébb zuhant a padlóra, de azonnal feléjük fordult, hogy megint támadjon. És vele együtt a még élő lylekek is rohamra készültek. Vader hátrafelé ugorva felszökkent a falra, rálépett egy keskeny peremre, és megkapaszkodott egy kiálló kőben. Azt hitte, hogy a mestere is ezt fogja tenni, de nem így történt. Sidious ott állt a teremtmények gyűrűjében, és amikor megindultak felé, közönséges szemnek követhetetlen gyorsasággal forgott, szökkent, védekezett és támadott. Deez igyekezett tűzfedezetet nyújtani fentről, de a lények túl gyorsan mozogtak ahhoz, hogy pontosan célozzon, ezért a lövedékei általában csak a páncélokat találták el, és azokról lepattantva összevissza röpködtek. A királynő valamiért Vadert szemelte ki célpontnak, és visítozva feléje lódult. Átgázolt az útjába eső lylekeken, a csápjaival felfelé csapkodott, és a száját szélesre nyitva fülsértő sziszegést hallatott. Odalent egy Erővillám egyszerre négy-öt lyleket égetett halálra. A Császár a megfeketedett, vonagló testek gyűrűjében állt. Felnézett a tanítványára, és bólintott egyet – Vader ebből tudta, hogy a helyén kell maradnia. Sidious felemelte mindkét karját, és irtózatos Erő-villámokat zúdított a királynőre. Sistergő, kék kisülések pattogtak és rohangáltak a hatalmas testen.

A teremtmény felvisított, és görcsösen rángatózott, miközben a villámok felhasították a páncélzatát, elérték a belső szerveit, és egyszerre égették kívülről és belülről a testét. Vader gyorsan cselekedett. Az Erőből merítve átugrott a királynő fejére. A lénynek azonban még így, kínok között fetrengve is sikerült elkapnia őt az egyik csápjával, ami aztán szörnyű erővel szorította a derekát. A páncélzata recsegve tiltakozott, és Vader felordított fájdalmában, viszont hagyta, hogy a fájdalom még mélyebbre húzza őt a sötét oldal óceánjában. A királynő magasra felemelte, és az arca felé rántotta őt, közben szélesre nyitotta a pofáját.

– Végezz vele! – harsogta Sidious. Vader belehajította a fénykardját a teremtmény szájába, és az Erővel irányította a sebesen forgó fegyvert. A királynő megdermedt, és öklendezni kezdett, de Vader tovább irányította a kardját, és szétvágta vele a teremtmény gyomrát, és minden szervét, ami a mellüregében rejtőzött. A királynő az utolsó erejével felrántotta egy másik csapját, és a végével Vader mellkasa felé döfött. Vader megragadta a tapogató végét, még mielőtt a hegy elérte volna a mellvértjét. Felnyögött fájdalmában, és az Erőt vetette be a lény testi ereje ellen. Tudta, hogy a sötét oldalt semmi sem győzheti le, és teremtmény pofáját nézte, mialatt a fénykardjával foszlányokra vágta a belső szerveit, illetve a mestere Erő-villámokkal támadta a lényt. A királynő még egy utolsó, fülsértő visítást hallatott, és végre összeroskadt. Vader guggolásba érkezett a hatalmas test mellé. Letépte magáról a csápot, és magához rántotta a fegyverét. A kard kiszakadt a teremből, és a kezébe röppent. A még élő lylekek haragosan rikoltozva rázták a csápjaikat. Deez tovább lőtte őket, és két-három másodpercenként leterített egyet. Vader összenézett a tőle öt méterre álló mesterrel, és mindketten bólintottak. Megint átadták magukat az Erőnek, és nekiláttak lemészárolni a megmaradt teremtményeket. Egyszerre emelték fel a kardjukat, és sújtottak le, míg az összezavarodott, kábult lylekek alig védekeztek. A padlót hamarosan elborították a hullák, Vader és a mestere pedig zihálva állt felettük. Néhány másodpercre csend támadt, amit végül a Császár elégedett nevetése tört meg.

– Szép munka volt, barátom! – jelentette ki Sidious, és mindketten kikapcsolták a fénykardjukat.

Deez őrmester a derékszíjához erősített kábelen leereszkedett a falon. Átvergődött a tetemekkel és testrészekkel teli csarnokon, mígnem megállt Vader és a Császár előtt. Fél térdre ereszkedett, a jobb öklét a szíve fölé szorította, és halkan megszólalt: – Felség…

– A százados? – kérdezte Vader.

– Az egyik teremtmény megölte, Vader Nagyúr – közölte Deez, mialatt felállt. – A holtteste… nem tudjuk magunkkal vinni, hogy illő módon eltemessük. – A Császár a látszat szerint nem figyelt az őrmesterre. Hogy egyáltalán hallotta-e a szavait, azt Vader nem tudta megítélni.

– Azt hiszem, el kell hagynunk ezt a helyet, mielőtt elkezd bűzleni – jelentette ki végül Sidious, és rámutatott egy alagút bejáratára. – Csaknem biztos vagyok abban, hogy ezen keresztül kijutunk a felszínre.

Vader, a Császár és Deez gyorsan haladt a járatban, mindig felfelé, a felszín irányába. Éberen figyeltek, hátha maradtak még lylekek a környéken, de eggyel sem találkoztak. Minden jel arra utalt, hogy kiirtották az egész hordát.

– A teremtmények megbénultak, miután a királynőjük meghalt – jegyezte meg a Császár menet közben. – Ha eltávolítjuk a fejet, a test hamarosan elpusztul. – Vader nem válaszolt, csak merőn bámulta a mesterét. – Hát nem érted, Vader Nagyúr? – kérdezte Sidious. – Ezért vadásznak ránk. A lázadók azt remélik, hogy megfosztják a fejétől a Birodalmat.

– Hát persze – helyeselt Vader, de továbbra is várt. Biztosra vette, hogy a mester nyomós okkal mondott ki egy ennyire nyilvánvaló igazságot. A Császár a szokásos félmosolyra húzta a száját, és már-már derűsen folytatta: – Sok dolog így működik, még az ember-ember közötti viszonyok is. Fej híján a test nem képes létezni. Kiegészítik egymást, a kapcsolatukat szinte szimbiotikusnak is nevezhetjük.

Vader ekkor megértette a tanítás lényegét, és engedelmesen válaszolt: – Igenis, mester!

Fojtott mennydörgés visszhangzott körülöttük, ami arról árulkodott, hogy a felszín közelében járnak. Az alagút egyre keskenyebb lett, míg végül csak egyes oszlopban tudtak haladni. Deez ment legelöl, a rövid sort Vader zárta. Vader hamarosan meglátta, hogy valami eltorlaszolja a járatot. Víz csobogása és eső kopogása hallatszott az akadályon túlról. Deez hason kúszva előrébb fúrta magát, és megpróbált átlátni az omladék és a mennyezet között.

– A járat vége itt van, közvetlenül előttünk – jelentette, miután visszatért. – Talán az eső földcsuszamlást okozott, és amiatt omlott le a mennyezet.

Vader és a Császár megkerülte az őrmestert, szembefordultak a több tonnás föld-és kődugóval, és megidézték az Erőt. Egyszerre felemelték a bal kezüket, és hihetetlen erejű hullámot indítottak el, ami szempillantás alatt kisöpörte az omladékot a járatból. A nyíláson kinézve sűrű esőben ázó fatörzseket pillantottak meg.

– Tiszta az út, őrmester – közölte a Császár elégedetten mosolyogva.

Goll attól tartott, hogy a lylekhullák dögevőket és talán gutkurrokat fognak a szurdokhoz vonzani, ezért több kilométerre elvezette onnan a csapatot. Az ég folyamatosan dörgött, és kéklő villámok táncoltak odafent. Az eső végül áttört a lombokon, és percek alatt sárrá változtatta az amúgy is puha talajt.

– Az időjárás miatt a szenzorok nem egykönnyen fogják kiszúrni Vaderéket – állapította meg rosszkedvűen Isval.

Cham csak bólogatott, a gondolatait a végjátékok és a kijárat kötötték le. Egyelőre egyet sem talált, pedig nagyon szerette volna.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte tőle Isval. Cham hamis mosolyt varázsolt az arcára, és csendesen felelt: – A holnap.

Ezúttal Isval volt az, aki csak bólogatott, és nem mondott semmit. Cham rövid pihenőt rendelt el, mert úgy vélte, hogy semmi értelme céltalanul bolyongani az erdőben. Elvesztették a Császár nyomát. A levegőből kellett megtalálniuk, másképp nem sikerülhetett. És addig nekik idelent, a felszínen nem akadt teendőjük. Isval szokásához híven járkálni kezdett. Goll harcosai letelepedtek egy-egy kidőlt fatörzsre, és nekiláttak rendbe tenni a felszerelésüket.

– Mozognunk kéne – mondta Isval, és megállt Cham előtt.

– Merre menjünk? – kérdezte Cham. Isval mordult egyet, és megint megindult. Cham eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha kiderülne, hogy Vader és a Császár meghalt, hogy a lylekek felzabálták őket a föld alatt. Kételkedett benne, hogy ez történt, de a bizonytalanság folyton gyötörte. Kezdett kifutni az időből. Számíthatott arra, hogy az Egyenlítői Adóállomáson hamarosan működésbe hozzák az egyik antennát. És ha a kommunikációs hálózat ismét használható lesz, nyilván kezdetét veszi egy nagyszabású mentőakció. Cham tudta, hogy akkor már nem lesz helye ahhoz, hogy manőverezzen. Ráadásul gyanította, hogy a Perilous pusztulásának a híre már eljutott a Coruscantra, és ennek köszönhetően ki tudja mekkora sereg készülődik, hogy elinduljon a Ryloth felé – vagy talán már el is indult. És ha egyszer megérkezik, a birodalmiak blokád alá vonják az egész rendszert, aztán pedig… Aztán nekilátnak begyűjteni a mozgalom tagjait. – Kijáratok – mormolta Cham –, végjátékok… – Tudta, hogy a legjobb esetben is néhány órája van, ha esélyt akar adni a társainak a menekülésre. Érezte, hogy az irányítás egyre jobban kicsúszik a markából. És fáradt volt, átkozottul fáradt. Az adó-vevője hívást jelzett, mire a szájához emelte, és beleszólt: – Hallgatlak!

Isval megállt mellette, és őt figyelte.

– Cham, a szenzorok az imént robbanást észleltek – jelentette Kallon. Cham érezte, hogy a szívverése felgyorsul.

– Biztos vagy benne? Hol történt?

– Öt kilométerre onnan, ahol most vagytok – felelte Kallon.

– Most érkeznek a koordináták.

– Mi történt? – kérdezte Isval, aki csak a parancsnok szavait hallotta. – Baj van?

Cham a mutatóujját feltartva jelzett neki, hogy várjon türelemmel, és fojtott hangon megszólalt: – Kallon, csak jegyezzétek meg a helyszínt! Ne menjetek oda! Ismétlem, ne menjetek oda! Nyugtázd!

– És ha éppen csak odakukkantunk? – érdeklődött Kallon.

– Figyelj ide, Vader már két hajónkat elintézte a felszínről, és túlélte egy lylekhorda támadását! – magyarázott Cham. – Ha ő van ott, nincs esélyed. Ne menj a közelébe! Ügyesen és óvatosan kell cselekednünk. Nyugtázd!

– Nyugtázva. Akarsz fuvart?

– Gyorsabban megtesszük azt a távolságot gyalog, mintha ide repülsz és felszedsz minket – válaszolta Cham. – Csak szállj le, és tartsd bekapcsolva az adóvevőt! Faylin, menj a környékre, de te se közelítsd meg a helyszínt!

– Értettem – felelte kurtán Faylin.

Cham megszakította az adást, és elmagyarázta Isvalnak, hogy mit hallott Kallontól.

– Lehet, hogy nincs köze Vaderékhez – figyelmeztette aztán a nőt, mert látta rajta, hogy máris elragadja a hév.

Isval bólogatott, és most, hogy végre cselekedhetett, azonnal lehiggadt.

– De talán ők azok – felelte reménykedve. – Sőt valószínű. És nincs más a kezünkben. Goll, szedd össze a harcosaidat! Indulunk! – Goll és a többiek pillanatok alatt felálltak, és alakzatba rendeződtek.

– Belkor? – szólt oda Isval a parancsnoknak.

– Á, igaz! – dünnyögte Cham, és a szájához emelte a kódolt adóvevőt. – Egy ideig húzza meg magát! Ellenőrzünk valamit. Álljon készenlétben, hamarosan hívni fogom!

– Várjon, Syndulla, én… – Cham megszakította az adást, és elképzelte, hogy Belkor ordítva átkozza őt a gépe pilótafülkéjéből. De nem bízott az ezredesben, tartott attól, hogy valami ostobaságot csinál a kritikus percekben. Például megtámadja Vadert és a Császárt, még mielőtt a lázadók felkészülhetnének, vagy túl korán elárulja valamivel a jelenlétüket. Cham csak tartaléknak akarta Belkort és a V-szárnyúakat, hogy végszükség esetén bevethesse őket. Cham afféle pörölynek tekintette az ezredest. Úgy döntött, hogy addig nem fogja bevonni az akcióba, amíg nem találja meg a szeget, amire le kell sújtani.

– Induljunk! – szólt oda Gollnak és Isvalnak. – És igyekezzünk, amennyire lehet!

Vader, a Császár és Deez kióvakodott az alagútból, és bementek a fák közé. Az ég szinte folyamatosan dörgött, sűrű zápor verte a tájat, és odafent a levelek hangosan susogtak és zörögtek.

– Merre menjünk, felség? – kérdezte Deez.

Mielőtt bármelyikük válaszolhatott volna, zöld bőrű twi’lek lány lépett ki a bokrok közül. A kamaszévei végén járhatott. Megviselt esőkabát volt rajta, a derekán egy hosszú csövű sugárvető himbálózott, ami a klónháború idejéből származott. A hátizsákjából szerszámok nyele állt ki. Meglátta a három embert, és tágra nyitotta a szemét, de dicséretére legyen mondva, nem rohant el. Deez a fegyveréhez kapott, de Vader megfogta a kezét, és intett neki, hogy várjon. A lány ettől láthatóan megnyugodott, bár továbbra is ugrásra készen állt, hogy szükség esetén azonnal menekülhessen. Vader ugyanakkor több kíváncsiságot érzékelt felőle, mint félelmet.

– Ki vagy te? – kérdezte Deez.

– Ti kik vagytok? – kérdezett vissza a lány. Olyan erős akcentussal beszélt, hogy Vader először alig értette a szavait. Végignézett a három férfin, és tovább kérdezett: – Mit csináltok itt? Eltévedtetek? – Nyilvánvaló volt, hogy nem ismerte fel sem a Császárt, sem a kísérőit. Minden bizonnyal a világtól elzárt telepek egyikén élt, az őserdő mélyén.

– Gyere ide, leányom! – mondta neki a Császár, és az Erő hatalmával is megtámogatta a kérését. A lány képtelen volt ellenállni. Kisétált a fák közül, majd lassan közeledett, mígnem megállt az uralkodó előtt. Sidious természetfeletti gyorsasággal elővette és aktiválta a kardját, majd lesújtott a lányra. Csakhogy Vader érzékelte a mestere szándékát, bekapcsolta a fegyverét, és megállította vele a lecsapó energiapengét, mielőtt elérte volna a fiatal teremtést. A lányra továbbra is hatott az iménti parancs, így jószerével észre sem vette a veszélyt. Egyszerűen csak állt ott, és kifejezéstelenül bámult, mialatt az arcát vörös fénybe vonták a feje felett keresztezett energiapengék. Sidious lefelé görbítette a száját, és Vader érzékelte, hogy a mestere összegyűjti a hatalmát. Deez ezalatt a vállához rántotta a karabélyát, és Vader hátának szegezte, de Vader hátralendítette a szabad kezét, és egy Erő-hullámmal a bokrok közé repítette a császári őrt. Az ágak hangos recsegéssel törtek szét a férfi teste alatt. Vader és a mestere meredten nézték egymást a pengéik felett.

– Hát eljött a perc? – kérdezte halkan a mester. Nyugodtnak tűnt, és lerítt róla, hogy nem lepődött meg.

– Bocsáss meg, mester! – kérte Vader, és kikapcsolta a kardját. – Arra gondoltam, hogy a lány hasznos lehet a számunkra.

– Valóban? – kérdezte halkan az uralkodó.

– Minden bizonnyal van a közelben egy falu – válaszolta Vader –, ha van egy siklójuk vagy hajójuk…

Deez feltápászkodott,-és hangosan nyögdécselve kitántorgott a bokrok közül. Bizonytalanul imbolyogva Vaderre szegezte a karabélyát, majd utasítást várva pillantott a Császárra. Sidious néhány másodpercig mozdulatlan maradt, aztán felfelé görbítette a szája sarkát – de csak a szájával mosolygott, a szemével nem. Intett Deeznek, hogy eressze le a fegyverét, és a tekintetét Vader maszkjára szegezve megszólalt: – Egyetértek. Még hasznos lehet nekünk… – Ekkor lenézett vörös fénnyel izzó pengéjére, majd felpillantott Vaderre, lebiggyesztette a száját, és kikapcsolta a fegyverét. – A közelben van az a falu, amelyikben élsz? – kérdezte a lánytól. A twi’lek még ekkor is az iménti parancs hatása alatt állt. Pislogás nélkül meredt a Császárra, biccentett egyet, és megszólalt: – Nincs messze. A csapdákat ellenőriztem, amikor nagy bummot hallottam. Azt hittem, hogy földcsuszamlás vagy kőlavina, és elindultam, hogy megnézzem. Aztán a fák közül megláttalak titeket.

– És mire gondoltál, amikor megláttál minket? – kérdezte a Császár.

A lány a homlokát ráncolta, mintha nem értette volna a kérdést.

– Gondoltam? – mondta aztán. – Azt hittem, hogy talán lezuhantatok vagy eltévedtetek. Errefelé ritkán járnak idegenek. De a faluban szívesen fogadnak majd titeket. Ez a szokás.

– Ezt örömmel hallom – felelte mosolyogva a mester. – Hányan éltek ott?

– Harmincheten – válaszolta a lány. – De Naria gyermeket vár, úgyhogy hamarosan harmincnyolcan leszünk.

– Értem… – mormolta a Császár, és a szemöldökét felvonva nézett Vaderre.

– Mit óhajtasz, mester? – kérdezte Vader, de Sidious nem törődött vele.

– Tudtok arról, hogy mi történik a városokban? – érdeklődött a lány.

– Talán igen – felelte Sidious. – Van valamilyen hajótok a faluban?

– Nem, nincs hajónk – válaszolta a lány a fejét rázva. – Még egy működő adó-vevőnk sincs. Tavaly tönkrement, és még nem tudtunk újat venni. De van élelmünk, melegünk, és vannak dalaink.

– Nagyon jó – mondta mosolyogva a Császár. – Akkor vezess minket a faludba!

A lány minden további nélkül megfordult, és nekivágott az erdőnek. Vader gyanította, hogy a lány faluját twi’lek rabszolgák alapították, akik a Ryloth egyik bányájából szöktek meg, vagy menekültek, akik a klónháború idején költöztek ide. Sok hasonló település létezett a Ryloth-on, és ezek jó részének alig volt kapcsolata a külvilággal. A Birodalom természetesen tudott ezekről a falvakról. Néha felszámolta valamelyiket, vagy áthelyezte máshová, ahol munkaerőre támadt szükség, de általában békén hagyta őket. Hajó és adóvevő híján a lány faluja aligha ért valamit Vader és a Császár számára – legfeljebb pihenőhelynek volt jó. Ugyanakkor lehetett ott valami, amit hasznosíthattak.

– Mi a neved, leány? – kérdezte Sidious, mialatt a fákat kerülgetve gyalogoltak.

– Drua – felelte a lány, és Deezre nézett: – Neked mi a neved? És miért viseled ezt az… öltözetet?

Deez nyilván meglepődött, mert felkapta a fejét, és megmerevedett, aztán válaszolt: – A nevem őrmester, és megtiszteltetés számomra, hogy ezt a páncélt viselhetem.

A Császár más irányba terelte a beszélgetést: – Szóval egyedül vagy idekint, Drua?

– Még szép! Úgy ismerem az erdőt, mint mindenki más! – felelte büszkén a lány, azzal a lombok közötti nyílások egyikén keresztül felnézett az égre, és hozzátette: – Egy órán belül eláll az eső.

– Hol vannak a szüleid? – érdeklődött a Császár, és Vader arra gondolt, hogy mennyire furcsa ez a kérdés a mestere szájából. Drua ezúttal nem fordult feléjük, és kissé fojtott hangon felelt: – Az anyám meghalt két téllel ezelőtt. Az apámat nem ismertem.

– Ebben a tekintetben hasonlít hozzád, tanítványom – mondta csendesen Sidious. A szavak felkavarták Vader emlékezetét. A lelki szemeivel látta az anyját, aki rabszolga volt, a taszkeneket, akik megölték, aztán azokat a mámorító pillanatokat, amikor végzett a buckalakókkal az utolsó szálig. – Ezek szerint egyedül élsz? – kérdezte a Császár.

– Természetesen nem! – tiltakozott Drua. – A nagyapámmal élek.

– Nos – felelte a mester –, majd igyekszünk, hogy a lehető legkevésbé legyünk a terhetekre.

Cham a kézi számítógépe segítségével összevetette a helyzetüket a célterület helyzetével.

– Közeledünk – közölte a mellette ballagó Gollal és Isvallal. Goll intett a harcosainak, mire ők pillanatok alatt felvették a szokásos menetalakzatukat, kissé lemaradtak, és néma csendben szedték a lábukat.

– Előbb hadd nézzek körül arrafelé! – kérte Goll, és Cham bólintott egyet. Goll előresietett, és hamarosan eltűnt a fák között. Cham és Isval megállt, illetve jeleztek a harcosoknak, hogy ők is várjanak. Cham rövid töprengés után úgy döntött, hogy helyrehozza azt, amit elrontott.

– Ne haragudj azért, amit nemrég mondtam – suttogta halkan, hogy csak Isval hallhassa.

– Miről? – kérdezte Isval, és nem nézett a férfira.

– Tudod, a mozgalomról. Arról, hogy fáradt vagyok. Meg arról, hogy nélkülem kell tovább harcolnotok.

Isval végre ránézett, és esőcseppekkel teli arcán elsötétedett a bőr.

– Vagyis…

– Vagyis holnaptól folytatjuk – válaszolta Cham. – Függetlenül attól, hogy mi történik. Újjáépítjük a mozgalmat.

Isval résnyire húzta a szemét, pár pillanatig némán tanulmányozta a parancsnok arcát, majd kijelentette: – Sosem tudtál hazudni, Syndulla. Komolyan gondoltad azt, amit mondtál. – Cham feltartotta a két kezét, hogy tiltakozzon, de Isval folytatta: – Nem, ne is próbálkozz! Hallottad, hogy mit mondtam. Gondolkodtam azon, amiket mondtál. Ha megöljük Vadert és a…

– Amikor – javította ki Cham. – Amikor megöljük Vadert…

Isval pislogott egyet, de nyomban észbe kapott, és tovább beszélt: – Helyes! Szóval, amikor megöljük Vadert és a Császárt, a Birodalom nem fog egyetlen éjszaka alatt összedőlni. De elindítunk valamit, talán egy nagyszabású felkelést, és annak a felkelésnek szüksége lesz vezetőkre. – Cham nem tudta biztosan, hogy a nő mit szeretne hallani, ezért inkább csendben maradt. – Rosszul fejeztem ki magam – tette hozzá Isval. – Igazad volt, legalábbis részben. Ezt én is belátom. A mozgalomnak vége lesz a mai nappal, de nem azért, mert elpusztul. Hanem azért, mert meg fog változni, és mert máshol is meg fog jelenni. Amit ma tettünk, és amit még tenni fogunk, hatást gyakorol majd az egész Birodalomra. És akármilyen csoportok alakulnak ki, vezetőkre lesz szükség. Rád, Cham!

– És rád is – mormolta Cham. Isval megrázta a fejét, amitől a lekkui jobbra-balra lengedeztek.

– Én harcos vagyok, nem vezér. Nem értek a tervezéshez. Ahhoz te értesz, ezért nem akarok többet hallani arról, hogy valaki más fogja folytatni a harcot. Holnaptól más terepen harcolunk majd, és talán nem lesz többé Szabad Ryloth mozgalom, de attól még harcolni fogunk.

Cham mindig a Ryloth-ért harcolt, és csak a Ryloth-ért, de most úgy érezte, hogy Isval gondolkodásmódja ragadós. Talán pont egy nagyszabású terv az, amin érdemes lenne eltöprengenie. Mindeddig úgy gondolta, hogy ezen a napon az élete értelme elveszett, de talán talált egy másikat, egy sokkal nagyobbat, sokkal átfogóbbat. Talán.

– Hallom a szavaidat, Isval – mormolta halkan.

– Akkor fogadd meg őket! – felelte a nő. Ebben a pillanatban Goll visszatért a fák közül, és mielőtt megszólalhatott volna, Isval rákérdezett: – Mit találtál?

– Egy régi lylekalagutat – válaszolta Goll –, lefelé vezet. Úgy tűnik, hogy egy omlás eltorlaszolta a bejáratát, de aztán egy robbanás kitisztította.

– Nyilván gránáttal csinálták – vélekedett Cham.

– Aha – helyeselt Goll –, kisöpörték a földet, hogy kijussanak az alagútból.

– Ezek csak ők lehettek – állapította meg Isval, és harciasan vigyorgott.

– Egyetértek – mondta Goll, és ő is mosolygott. – Nem hiszem, hogy sokan kóvályognának lylekbolyok környékén. Találtam egy nyomot, ami elvezet a járattól. Még most is többen vannak, de az eső miatt nehéz megállapítani, hogy pontosan hányan. És mert az eső hamar elmossa a nyomokat, igyekeznünk kell.

Chamnek az jutott eszébe, hogy most már nagyon közel járnak a célszemélyekhez, csupán fél óra, legfeljebb egy óra a hátrányuk. Mindössze ennyit kell lefaragniuk, hogy végre megölhessék a Császárt és a jobbkezét. A parancsnok Isvalra pillantott, majd Gollra, aztán a harcosokra.

– Tudom, hogy mire gondolsz – közölte halkan Isval.

– Én viszont nem – mondta Goll, azzal Chamre nézve megjegyezte: – Úgy nézel ki, mint aki lenyelt egy ökölnyi követ.

– Sikerülni fog – biztatta Isval a parancsnokot, és rátette a kezét az alkarjára. – Már csak egy kijáratot kell találnunk, nem igaz?

– Igaz – felelte vonakodva Cham, aztán kimondta azt, amit nemrég Belkornak is mondott. Súlyos szavakat, amelyekről most úgy érezte, hogy kínosan közel állnak a magyarázkodáshoz: – Túl nagy utat tettünk ahhoz, hogy leálljunk. Gyerünk, fejezzük be azt, amit elkezdtünk!

A szél halk, idegesítő zümmögést hozott valahonnan elölről. Mintha seregnyi rovar adta volna ki magából. A hangok hol felerősödtek, hol elhalkultak, a szél sebességétől függően. Deez szemmel láthatóan nyugtalan lett. A kezében tartotta a sugárkarabélyát, és folyamatosan forgatta a fejét, mintha arra számított volna, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatják őket. Drua előbb csodálkozott a testőr reakcióján, aztán mosolygott, mintha viccesnek találta volna.

– Nincs mitől félni – jelentette ki vidáman. – Azok csak lylekcsövek. A hang távol tartja őket. Ingerli az agyukat. Nagyapám szerint megfájdul tőle a fejük, ezért elmennek másfelé.

– Egy hang távol tartja a lylekeket? – kérdezte a Császár. – Milyen érdekes…

– Ó, nem tartja távol őket, ha igazán elszánták magukat! – felelte Drua. – Nagyapám szerint csak eltereli őket másik irányba. Miért sétálnának bele egy fejfájásba, nem igaz? – Hamarosan egy emelkedőn jártak. Jókora sziklák meredtek ki a talajból, és egyre több lett belőlük. A csapat tagjai mind hangosabbnak hallották a zümmögést, mígnem meglátták a forrását. Karvastagságú facsövek lógtak a fákról, és lassan lengedeztek a szélben. Különböző átmérőjű lyukak sorakoztak rajtuk. Amikor a szél átfújt ezeken a nyílásokon, a csövek idegesítő zümmögést bocsátottak ki.

– Megsajdul tőle az ember foga – állapította meg a Császár. – És mondd csak, Drua, mi van, ha eláll a szél? Jönnek a lylekek? – Drua úgy nézett az uralkodóra, mintha valami nagy-nagy ostobaságot mondott volna.

– A szél mindig fúj – mondta a fejét csóválva –, és ha muszáj, el tudunk menekülni. Van egy menedékünk, ahol elrejtőzhetünk.

– Értem – mormolta a Császár. Azzal párhuzamosan, hogy feljebb jutottak a hegyoldalon, körülöttük egyre ritkultak a fák, és gyarapodtak a földhalmok, illetve a sziklatömbök. Kitartóan gyalogoltak tovább, mígnem felértek egy hajlat tetejére, és ekkor meredek falú, hatalmas kőfejtőt láttak maguk előtt. A tágas mélyedés két ellentétes falában egy-egy sötét nyílás tátongott. Vader feltételezte, hogy egy régi bánya bejáratai lehetnek, és alighanem az egyikben van az a menedék, amelyikről Drua az imént beszélt. A lány faluja a keleti alagút közelében terült el. Harminc-negyven földszintes kunyhó állt ott. A falakat lapos kövekből emelték, a tetőt kifeszített állatbőrök és jókora kéregdarabok alkották. A falu mellett művelt kertek foglaltak el egy jókora darabot a kőfejtő aljából. Háziállatot egyet sem lehetett látni. A kőfejtő oldalain fáklyák égtek, a szeszélyesen táncoló lángok egy ösvény útvonalát jelölték ki a meredek sziklafalon. A kunyhók között twi’lekek mozogtak. Messziről nézve árnyalakoknak vagy kísérteteknek tűntek.

Mialatt Vader a falut figyelte, a középen elterülő téren tűz gyúlt, és fél tucat twi’lek gyűlt köré – hétköznapi teremtmények, akik hétköznapi dolgokat csináltak. Zene szűrődött fel a kőfejtő mélyéből: egy nő énekelt éles, különös hangon, és egy furulya vagy ahhoz hasonló fúvós hangszer kísérte.

– Mala énekli a Valaunt siratóját – közölte Drua.

– Ez egy siratódal? – kérdezte a Császár. – Milyen furcsa… Drua, vannak a faluban számítógépek? Vagy valamilyen jármű?

– Nem, semmi ilyesmi, mi egyszerűen élünk – válaszolta Drua, és mosolyogva megveregette az oldalán függő sugárvetőt. – Ezekkel persze kivételt teszünk, de a vének azt mondják, hogy a gépek újra rabszolgát csinálnak belőlünk. A magunk útját járjuk, és így is jól boldogulunk. – A lány végigvezette a három férfit a sziklafal peremén, mígnem elérték a lefelé kígyózó, fáklyákkal megvilágított ösvényt.

– Vigyázzatok, hogy hová léptek! – figyelmeztette Drua a többieket. – Csúszósak a kövek!

A Császár halk nevetést hallatott. Viszonylag gyors iramban tartottak lefelé. Vader és Sidious ugyanolyan biztos léptekkel járt, mint a lány, viszont Deez időről időre megcsúszott, és majdnem hanyatt esett. Az óriási gödör fenekén zöld bőrű, izmos twi’lek férfi fogadta őket. A derékszíján régi típusú sugárvetőt hordozott, a nyakában pedig zsinórra kötött fasípot. Kissé gyanakodva fürkészte az idegeneket, de nem mutatott ellenséges szándékot.

– Nyugalom, Narmn, minden rendben van! – mondta neki Drua. – Az erdőben találtam ezeket az elkóborolt lelkeket. Ez itt őrmester, ők pedig… – Elhallgatott, és talán most jött rá, hogy a másik két férfi nevét még nem hallotta.

– Az én nevem Krataa – közölte a Császár, és Vaderre mutatva hozzátette: –, ő pedig Irluuk.

Narmn még szűkebbre vonta a szemét, de meghajolt, és miután felegyenesedett, így felelt: – Krataa, Irluuk és őrmester, eljöttetek ide, és mert itt vagytok, legyetek üdvözölve!

– A lehető leghálásabban köszönjük! – felelte a Császár. Narmn intésére mindannyian elindultak a falu barátságos, hívogató fényei felé. Menet közben Narmn a szájába vette a sípot, és elfújt egy rövid jelzést, amiről Vader feltételezte, hogy azt jelenti: idegenek érkeztek. Az éneklésnek és a furulyaszónak vége szakadt.

– Előremegyek, és előkerítem a nagyapámat – mondta Drua, és miután Narmn biccentett egyet, elrohant a kunyhók felé.

– Gyűjts össze mindenkit! – kiáltott Sidious a lány után. – Annyira szeretnék találkozni velük!

Ezekben a pillanatokban egyre több twi’lek bukkant elő az épületekből. Mindannyian a falu határánál álltak meg, nyilván azért, hogy üdvözöljék a jövevényeket: Krataát, Irluukot és az őrmestert. Az uralkodót leszámítva csakis Vader tudta, hogy az álnevek ősi Sith-szavak, és azt jelentik: „halál”, illetve „végzet”.

Goll tíz méterrel járt Cham és Isval előtt, Goll harcosai megint-csak tíz méterrel lemaradva követték a párost. Valamennyien feszültek voltak, és Goll kivételével a kezükben tartották a fegyverüket. Isval emlékeztette magát, hogy Goll túl ügyes ahhoz, hogy egyszerűen belefussanak Vaderbe és a Császárba, illetve arra is, hogy az üldözöttek nem tudnak arról, hogy vadásznak rájuk. Goll folyamatosan figyelte az ágakat és a leveleket, de főleg a talajt. Időről időre dörmögött és bólogatott, viszont mindvégig magabiztosan vezette a csapatot az erdőben.

– Most is négyen vannak, de nem ugyanaz a négy – közölte Chammel és Isvallal, amikor egy rövid időre visszasietett hozzájuk, hogy tájékoztassa őket. – Elvesztették az egyik császári őrt, viszont csatlakozott hozzájuk egy kis termetű, vékony nő. Valószínűleg twi’lek, de nem tudom biztosan megállapítani.

– Mekkora az előnyük? – kérdezte Isval.

– Nincsenek messze – válaszolta Goll. – Ha gondoljátok, előresietek, és felderítem a…

– Nem! – vágott közbe határozottan Cham. – Együtt maradunk. Nem akarom, hogy szétszóródjunk. Amikor meglátod őket, megállunk, hogy felmérjük a helyzetet, és megtervezzük a támadást. Csak egy dobásunk van, és tökéletesen kell csinálnunk. Tudjuk, hogy Vader mire képes. Szükségünk van a meglepetés erejére.

Isval bólintott, Goll is biccentett egyet, és megint előresietett.

– Vannak olyanok, akik lylekekre vadásznak – suttogta Cham –, tudtad?

– Igen, hallottam róla – válaszolta a nő. – De hová akarsz kilyukadni ezzel?

– Szerinted miért csinálják? – kérdezte Cham. – Miért kockáztatják az életüket?

– Talán az izgalom kedvéért – vélekedett Isval. – Vagy azért, hogy bebizonyítsák, képesek rá.

– Talán azt hiszik, hogy valamiért fontos – fűzte hozzá Cham, és Isval rájött, hogy a férfi nem a lylekekről beszél, ahogyan ő maga sem.

– Biztosan így van – súgta –, máskülönben ritka nagy őrültség volna.

Tizenhetedik fejezet

Mosolyok és csodálkozó tekintetek fogadták Vadert, a Császárt és Deezt, amikor Narmn bevezette őket a házak közé. Az egyszerű, szerény kunyhók arra a házra emlékeztették Vadert, amelyikben a Tatuinon élt, réges-régen.

– Sidious mosolyogva és bólogatva viszonozta az üdvözléseket, és köszönetet mondott a twi’lekeknek a vendégszeretetükért. Vader nem szólt semmit, bár tudatában volt annak, hogy körülötte sokan tárgyalnak suttogva az öltözetéről, illetve Deez páncélzatáról. A falu lakói köréjük gyűltek, és kíváncsian figyelték minden mozdulatukat. Deez igyekezett úgy helyezkedni, hogy a Császár és a twi’lekek között legyen.

– Tartsatok egy kis távolságot! – szólt rájuk kissé éles hangon.

– Minden rendben, őrmester – mondta Sidious. – Nincs semmi baj. Igaz, Irluuk?

Vader visszakérdezett, méghozzá egy ősrégi Sith-nyelven, hogy csak a Császár érthesse: – Azt tervezed, hogy megöljük őket, mester?

– Én nem tervezek ilyesmit, tanítványom – válaszolta ugyanazon a nyelven Sidious, mindvégig szívélyesen mosolyogva. – De mindenképpen meg fognak halni. Te ölted meg őket abban a pillanatban, hogy megkímélted a lány életét.

– Ezt nem értem – vallotta be Vader.

– Majd megérted – felelte a Császár –, türelem, barátom!

Közvetlenül előttük Drua lépett ki a tömegből, szélesen mosolyogva. Egy vézna, barna bőrű, öreg twi’lek állt mellette, a jobb kezét a lány vállán tartva. Mindkét szeme tejfehér színű volt, ami arról árulkodott, hogy a férfi teljesen vak.

– A nagyapám – jelentette be Drua.

A vénség fejet hajtott, és a lekkuival is mutatott valamit, ami talán üdvözlő gesztus lehetett.

– A szokásunk az, hogy tisztelettel fogadunk minden idegent – mondta az öreg vékony, reszketeg hangon –, de az unokám elmondta nekem a neveteket, úgyhogy már nem vagytok idegenek. Üdvözöllek titeket, őrmester, Krataa és Irluuk. A falu itt van, és a lakói látnak titeket. – A twi’lekek helyeslőn bólogattak, és szélesen mosolyogtak. Az öreg a kezét felemelve csendet kért, és folytatta: – Az eső elállt, és mi új barátokra tettünk szert. Későre jár már, de nem annyira későre. Akkor hát ünnepeljünk és zenéljünk! – Lelkes kurjantások és nevetések fogadták a bejelentést. Valahol megszólalt a furulya, és ezúttal egy dob is társult hozzá. A twi’lekek közül sokan énekelni kezdtek egy ryl nyelvű dalt. Drua kézen fogta, és a falu közepe felé vezette Sidioust. A falusiak vállon veregették Vadert és Deezt, és vidáman köszöntötték őket. Vader hagyta, hogy valaki karon fogja, és az uralkodó után vezesse. Egy-egy pillanatra belenézett a színes, derűs arcokba, és az az érzése támadt, hogy kísérteteket lát. A falu közepén valaki meggyújtott egy hatalmas farakást. A közelében álltak a zenészek: két twi’lek díszesen faragott fafurulyán játszott, és lassan ingatták a felsőtestüket a zene ütemére. A dobos köztük ült, és boldogan vigyorogva verte a hangszerét. A máglya körül faragott tuskók álltak. Vadert, Deezt és a Császárt leültették egy-egy ilyenre. A többiek körülöttük jöttek-mentek, beszélgettek és mosolyogtak, néhányan még táncoltak is. Mások letelepedtek a tuskókra, és csevegni kezdtek. Drua nagyapja Vader és a Császár közelében ült. Mielőtt a lány helyet foglalt volna, Sidious odaszólt neki: – Drua, idehozhatnád az elromlott adóvevőt! A mi Irluuk barátunk ért az efféle készülékek javításához.

Vader kérdőn nézett a mesterére.

– Lepj meg! – kérte a Császár, és ismét a lányhoz fordult: – Drua, ide tudod hozni?

– Természetesen – felelte Drua, és elrohant. Hamarosan visszatért, és átadott Vadernek egy kisméretű, ősrégi adóvevőt, illetve egy szerszámkészletet. A készlet nagyon hasonlított ahhoz, amit Vader még gyermekként használt, amikor még tárgyakat és gépeket készített fémből, nem pedig gépekre kötve és fémbe zárva élte az életét. Kinyitotta a ládát, és kivett egy szerszámot, ami azonnal ugyanolyan megszokottan simult a kezébe, mint a fénykardja markolata. Gyorsan szétszerelte az adóvevőt, és munkához látott. Hamar felfedezte, hogy hol a hiba, és tudta, hogy rövid idő leforgása alatt meg tudja javítani. Drua ámuldozva figyelte minden mozdulatát. A Császár közelebb hajolt Vaderhez, és halkan megjegyezte: – Úgy látom, az ifjúkori tudásod megmaradt.

– De semmi más abból a korból, mester – válaszolta Vader.

– Majd meglátjuk – mormolta a Császár.

A szél halk, idegesítő zümmögést sodort feléjük.

– Ez mi? – kérdezte Isval. Cham megvonta a vállát, és fojtott hangon felelt: – Kérdezzük meg Gollt!

Jelzett a harcosoknak, hogy álljanak meg. Alig két percet kellett várniuk, és Goll visszatért hozzájuk.

– Mi ez a hang? – tudakolta Cham.

– Azt hiszem, hogy valami jelzőkészülék vagy művészeti alkotás, vagy mi a csuda… – felelte Goll a karját széttárva. – Vagy talán arra szolgál, hogy távol tartsa az állatokat. Nem vagyok biztos benne, mindenesetre ártalmatlannak tűnik. Különben meg nem számít, mert utolértük őket.

Isval érezte, hogy a szívverése felgyorsul. Azt is érezte, hogy a bőre felforrósodik, cserébe szétárad benne az akció közben megszokott nyugalom. Cham megragadta Goll vállát, és izgatottan megkérdezte: – Hol vannak?

– Fél kilométerre innen van egy jó nagy gödör – felelte Goll, és a bal karjával mutatta az irányt. – Alighanem egy régi kőbánya. Láttam őket, mialatt bementek oda.

– Láttad őket! – hördült fel Isval, mert nem tudta türtőztetni magát. – Mire várunk? Gyerünk! Cham, hívd Belkort! Küldje a V-szárnyúakat, mi pedig…

– Nem, várj! – szólt közbe Goll, és komor ábrázata láttán Isval lelkesedése nyomban alábbhagyott. – Egyelőre ne hívjunk senkit, Belkort meg főleg ne! – tette hozzá a tagbaszakadt férfi.

– Mi a baj? – kérdezte óvatosan Cham.

– Van odalent egy falu – közölte Goll. – Egy világtól elzárt település. Nyilvánvalóan rettentően elmaradottak. Twi’lekek lakják. Még csak egy árva antennát sem láttam.

– Mit keres ott Vader? – csattant fel Isval. – Mit csinál velük?

– Semmit – felelte Goll. – Egyelőre…

– Semmit? – vágott közbe Isval. – Hogy érted azt, hogy semmit?

– Hadd fejezzek be legalább egy mondatot! – vágott vissza Goll, mire Isval összepréselte a száját. – Mindenki összegyűlt a falu központjában. Úgy tűnik… ünnepelnek, vagy mit csinálnak… – Isval azonnal megértette.

– A falusiak el vannak zárva a külvilágtól – mondta megfontoltan –, nem tudják, hogy kikkel találkoztak. Számukra ők csupán vendégek. – Ezen a bolygón sokszor kellett kemény harcot vívni a puszta fennmaradásért is. Az örökös megpróbáltatások hatására bizonyos erkölcsi normák alakultak ki a településeken, többek között az, hogy a twi’lekek vendégként fogadták még a vadidegeneket is. Ez természetesen nem vonatkozott a Birodalom katonáira és hivatalnokaira, de egyes falvak annyira elszigetelődtek, hogy a bennük élők szinte semmit sem tudtak a Birodalomról. Úgy tűnt, hogy Vader és a Császár egy ilyen településre tévedt be, és a lakók készségesen beengedték őket.

– Vezess oda! – kérte Cham a megtermett harcostól.

Syndulla magyarázott valamit arról, hogy le kéne szállnia, mert talált valamit, de Belkor biztosan tudta, hogy nem köteles engedelmeskedni Syndullának. Folytatnia kellett a keresést, hogy megtalálja nem csupán Vadert és a Császárt, hanem Morst is. Nem akart túlságosan eltávolodni Chamtől, nehogy megszakadjon a rádiókapcsolat, de nem volt hajlandó abbahagyni a kutatást.

– Fel és le, fel és le – szólt oda Ophim holttestének, ami továbbra is mellette ült, a pilótaülésbe szíjazva. – Azt hiszi, hogy én vagyok a csali. Hát nem, Ophim! Nem vagyok az!

Rájött, hogy dől róla a verejték – talán mert belázasodott –, és hogy egy hullához beszél. A gép burkolatát verő eső szapora kopogásától megfájdult a feje, és alig tudott gondolkodni.

– Csak bírjuk ki a következő pár órát! – mormolta. – Rendben? Rendben, Ophim?

Kis sebességgel vezette a gépet, közvetlenül a fák csúcsai felett, és az érzékeny szenzorok folyamatosan pásztázták a talajt, illetve körös-körül az égboltot. Semmi, semmi és semmi… Belkor az órájára pillantott, hogy lássa, mennyi ideje maradt addig, amíg az adóállomáson megjavítják az egyik tányérantennát, és helyreállítják a kommunikációs hálózatot. Az ideje fogyott, és a fejfájása nem csillapodott. És senki nem talált semmit! Bár akadt valami… Syndulla rábukkant valamire, de nem mondta el, hogy mire.

– Nem bízik bennem – vetette oda Belkor a holttestnek. Megpróbálta felhívni Chamet a kódolt adó-vevőn, de a twi’lek nem fogadta a hívást. Belkor a tenyerébe csapta a készüléket, és torkaszakadtából ordított: – Gyerünk, Syndulla! Beszélnünk kell! – Csalódottságában és dühében nekivágta az adóvevőt a fülketetőnek. Az lepattant az áttetsző páncélüvegről, és a padlóra hullott. Belkor azonnal megbánta a tettét, mert attól félt, hogy tönkretette az egyetlen eszközt, amelyen keresztül kapcsolatot teremthetett Syndullával. Átkozódott, aztán vihogott, és megint átkozódott. Hirtelen rádöbbent, hogy valamilyenfajta rohama van. A szíve úgy dobogott, hogy majdnem kiugrott a mellkasából, és a fejét olyannak érezte, mintha valaki szögeket vert volna a tarkójába. Vett néhány mély lélegzetet, és igyekezett összeszedni magát, hogy visszanyerje az önuralmát. És mialatt így tett, úgy döntött, hogy épp eleget engedelmeskedett már Syndullának. A twi’lek túl lassan reagált, túl módszeresen dolgozott, és nem látta el őt a kellő mennyiségű információval. Azt mondta, rátalált Vader és a Császár nyomára? Helyes!

Belkor elhatározta, hogy megnézi magának azt a nyomot. Máris teljes elsötétítéssel repült. Az éjszaka és a zápor jóvoltából szabad szemmel aligha lehetett meglátni a gépét. Továbbra is a lombok közelében maradva elküldte a helyzetét, a sebességét és az irányát leíró adatokat a V–szárnyúak pilótáinak, hogy követhessék, és ne szakadjon meg a rádiókapcsolat. Aztán abba az irányba fordult, amelyről tudta, hogy Cham felé vezet, és odaszólt a teremnek: – Gyerünk, Ophim, nézzük meg, hogy Cham barátunk mit talált!

Mors a felderítőrendszert kezelte és figyelte. A kompot vezető őrmester úgy irányította a gépet, hogy közel legyenek a fák csúcsához, de ne túl közel. A komp képtelen volt a gyors manőverekre. Ha elkaptak volna egy vastagabb ágat… A képernyő szélén megjelent egy hajójel, mire Mors aktiválta az adóvevőt, hogy beszéljen Borkasszal.

– Maga is látja, Steen? – kérdezte, és elnézett a teherhajó felé, noha a sötétség és a sűrű erdő miatt szabad szemmel nem láthatta.

– Az egy V-szárnyú, asszonyom – felelte Borkas –, semmi kétség, Belkor egyik kísérője. Felénk tart.

– Gyorsan közeledik – tette hozzá az őrmester.

– Hívják! – parancsolta Mors, és igyekezett uralkodni magán. Sem a komp, sem Steen teherhajója nem volt alkalmas arra, hogy felvegye a harcot akárcsak egyetlen V-szárnyúval szemben is. A moff tudta, hogy szép szóval kell boldogulniuk: meg kell győzniük Belkor-pilótáit, hogy pártoljanak el az ezredestől, különben az egész mentőakciónak pusztulás lesz a vége.

– Magának kell csinálnia, Steen. Könnyen meglehet, hogy Belkor emberei engem még csak meg sem hallgatnak – tette hozzá Mors, majd odaszólt a pilótájának: – Ne kezdjen kitérő manőverbe!

– Khm… biztos benne, asszonyom? – kérdezte aggodalmasan az őrmester.

– Igen – felelte határozottan Mors, bár mindkét kezét ökölbe szorította, mialatt a gép közeledett. Hamarosan megszólalt a riasztó, ami azt jelezte, hogy a vadászgép lőelemképzője befogta őket.

– Célra állt – jelentette komoran a pilóta. A következő pillanatban Borkas hangja hallatszott az adóvevőből: – Itt Steen Borkas őrnagy, az Egyenlítői Adóállomás parancsnoka! A közeledő V-szárnyú vadászgép pilótájához beszélek! Haladéktalanul kapcsolja ki a fegyvereit, és azonosítsa magát! – Apró fénypontok bukkantak ki a sötétségből – a vadászgép fényszórói. A fürge hajó nyílegyenesen tartott a komp és a teherhajó felé. – Ismétlem, V-szárnyú – mondta Borkas –, kapcsolja le a lövegeit, és azonosítsa magát!

Az idegen pilóta nem engedelmeskedett, így aztán Mors kijátszotta a titkos ütőkártyáját. Elképzelni sem tudta, hogy Belkor elmondta az embereinek a teljes igazságot.

– Figyelem, ismeretlen pilóta! – szólt bele határozottan a mikrofonba. – Ön a Vader Nagyúr, illetve az uralkodó felkutatására indított mentőakció részvetője? Mert mi azok vagyunk! Válaszoljon!

A V-szárnyú áthúzott a komp felett, a hajtóműve jellegzetes dübörgése még a hajó páncélburkolatán is áthatolt. Mors kissé megkönnyebbülten engedte ki a tüdejéből a levegőt.

– Megismételné, hölgyem? – kérte a gép pilótája. Mors úgy döntött, hogy minden lapját kiteríti.

– Fiam, én Delian Mors moff vagyok – válaszolta –, és az előbb azt kérdeztem, hogy a Vader Nagyúr, illetve az uralkodó felkutatására indított mentőakció résztvevője vagy sem. Mindketten a felszínen tartózkodnak, valahol errefelé. És azért vannak a felszínen, mert a csillagrombolójuk, illetve a kompjuk megsemmisült. Ezt javarészben a Birodalom árulói tették lehetővé, különösen Belkor Dray ezredes. Hall engem? – A pilóta nem felelt, és Mors gyorsan hozzátette: – Fiam, remélem, megértette, hogy mit mondtam, és remélem, tisztában van azzal, hogy ennek az ügynek mi lesz a vége. Dray nem beszélt önöknek Vaderről és a Császárról? – Hosszas szünet következett, majd a pilóta végre kibökte: – Nem, asszonyom.

– Itt hamarosan olyan vizsgálat veszi kezdetét, amilyet még nem látott a világ – folytatta Mors. – Főleg a Birodalmi Biztonsági Hivatal fog eljárni az ügyben. Nem tudom, hogy Dray miket mondott önöknek, de nem szabad hinniük neki. És ha maga nem áruló, most rögtön kapcsolja ki a fegyvereit, és ne beszéljen mással, csak velünk! Nyugtázza!

A következő néhány pillanatban Mors érezni vélte, hogy még néhány hajszála őszbe fordul, de végül elhallgatott a riasztó annak jelenként, hogy a V-szárnyú lőelemképzője leállt.

– Nyugtáztam – felelte a pilóta. – Asszonyom, én Arim Meensa hadnagy vagyok, rajparancsnok. Dray ezredes azt mondta nekünk, hogy ön áruló lett. És én sajnos készségesen hittem neki. Talán túlontúl készségesen, mert az adósa voltam. De tudom, hogy Borkas őrnagy milyen hírnévnek örvend. Nem létezik, hogy ő részt venne egy a Császár elleni összeesküvésben. Mi folyik itt, asszonyom?

– Egy eléggé bonyolult gyilkossági kísérlet – válaszolta Mors. – De meg fogjuk akadályozni. Mondja el, hogy mit tud! Mondja el, hogy kik vannak idekint, hol van Belkor Dray… mindent!

A V-szárnyú beállt a komp mellé, és felvette a sebességét.

– Igenis, asszonyom! – felelte Meensa hadnagy. Mors és Steen hamarosan megtudta, hogy Dray egy felderítőgépben ül, hogy mindösszesen hat V-szárnyú repül tágra húzott lépcsős alakzatban az erdő felett, és valamennyien a moffot, valamint Vader és Palpatine Császár lezuhant kompját keresik. Azt is megtudták, hogy Belkor úgy tájékoztatta a pilótákat, hogy valószínűleg meg kell semmisíteniük egy földi célpontot, csakis koordináták alapján, és amikor kiadja a parancsot, gyorsan kell lecsapniuk, és nem tehetnek fel kérdéseket. A hadnagy végül azt is elmondta, hogy Belkor nemrégiben hirtelen más területet jelölt ki kutatózónának. Morsnak nem esett nehezére levonni a következtetéseket.

– Belkornak vannak támogatói a felszínen is – mondta Steennek adó-vevőn keresztül –, vagy áruló birodalmiak, vagy egy lázadó csoport. Akármelyik a kettő közül, megtalálták Vader Nagyúr és a Császár nyomát.

– Lehetséges – dörmögte Steen, bár a hangja alapján erősen kételkedett.

– El kell jutnunk Belkorhoz – tette hozzá a moff, holott tudta, hogy a rendkívül érzékeny szenzorokkal felszerelt felderítőegységet nem lehet észrevétlenül megközelíteni. Az ezredes könnyűszerrel elmenekülhetett előlük. Ráadásul nem ismerték a pontos helyzetét. Csakis az utolsó ismert koordinátáira támaszkodhattak, valamint arra, hogy Dray még most is a V-szárnyúak adó-vevőjének hatótávolságán belül van.

– Küldjük oda a V-szárnyúakat – javasolta Steen –, lőjék szét!

– Talán ez volna a legjobb – mormolta Mors a gondolataiba mélyedve. – De másképp kéne intézni. Meg kell tudnunk, hogy hol van az uralkodó. Ha Belkor együttműködik egy csapattal, amely a felszínen követi Vadert és a Császárt, és mi lelőjük Belkort, akkor a földi egység még mindig elkaphatja a Császárt. Az uralkodó idős ember, Steen. Nem hiszem, hogy ő és a kísérői képesek gyorsan mozogni.

– Ez igaz – ismerte el Steen. – Értem a lényeget.

Mors egy másik ötletet akart kipróbálni, ezért a rajparancsnokot hívta: – Meensa, az emberei kinek engedelmeskednek elsősorban: önnek vagy Dray ezredesnek?

– Asszonyom, mindannyian tartozunk az ezredesnek így vagy úgy, de… azt hiszem, meg fogják tenni azt, amit mondok nekik.

– Helyes! Akkor most jól figyeljen – kérte Mors; – Továbbra is hajtsa végre Dray parancsait! Magával maradunk, és folyamatosan tájékoztatni fog minket arról, hogy mi történik. És amikor az ezredes kiadja a parancsot a támadásra, maga megadja nekem a koordinátákat, aztán pedig kerüli a helyszínt, és húzza az időt.

– Húzom az időt?

– Nekem kell odaérnem először, hogy kitehessem a rohamosztagosaimat – magyarázta Mors. – Aztán maguk átrepülnek a célterület felett. Az emberei látni fogják a rohamosztagosokat, látni fogják Vader Nagyurat, és ekkor maga megmondja nekik, hogy Belkor Dray az áruló. Képes rá? Menni fog?

– Sima ügy, asszonyom! – felelte magabiztosan a hadnagy.

A meleg, nedves talajból sűrű pára szállt fel. Cham guggolásba ereszkedve lenézett a kőfejtő alján elterülő falura. Alig hitt a szemének. Vader, a Császár és a császári őr egy tűz körül ült, twi’lekek között, akik gyümölcsöket és ivótököket adogattak egymásnak. Vader dolgozott valamin, egy kisebbfajta berendezésen. Zene szállt fel az óriási gödörből, furulyák és dobok játszottak egy kellemes dallamot.

– Ezt nem fogod elhinni! – dörmögte Cham, és átadta a távcsövet Isvalnak, aki pár pillanatig nézelődött, majd ugyanolyan értetlenül pislogott, mint az imént a parancsnok. Goll átvette a távcsövet a nőtől, lenézett a bányába, mordult egyet, és visszaadta a műszert Chamnek.

– Ebből a távolságból még mesterlövész-puskával is nehéz lenne eltalálni őket – jelentette ki Goll. – És nincs mesterlövész-puskánk.

– Hogyan csináljuk? – kérdezte Isval a parancsnokra pillantva.

Cham a kőfejtő aljára vezető, fáklyákkal megvilágított ösvényre mutatott, és megkérdezte Golltól: – Le tudnak menni a harcosaid anélkül, hogy észrevennék őket?

– Az ösvényt a sziklafalba vájták – felelte Goll lefelé nézve –, ami jól jön. Azt hiszem, ebben a ködben… igen, menni fog, ha odalentről nem indul el senki felfelé. Viszont amint elérik az ösvény alját, és elindulnak a falu felé, hamar észre fogják venni őket, hacsak nem lesz sűrűbb a köd.

– Igen, ez igaz – ismerte el Cham –, de egyszerre csak egy problémával foglalkozzunk! Egyszerre csak eggyel!

– Mire gondolsz? – kérdezte Isval. Cham kihallotta az idegességet a nő hangjából. Isval alig bírta elviselni a tétlenséget most, hogy már a saját szemükkel látták Vadert és a Császárt.

– Azt gondolom, hogy a megfelelő helyre juttatjuk a harcosokat, aztán várunk – válaszolt Cham.

Isval a száját harapdálta, nehogy kimondjon bizonyos szavakat, amiket nem akart kimondani. Végül kifakadt: – Mire várunk? Itt vannak az orrunk előtt!

– És van velük harminc ártatlan teremtmény is – vágott vissza Cham. – A mi népünk, akármilyen elmaradottak is. Rendben, leküldöm oda a csapatot, és aztán mi lesz? Ha hívom a V-szárnyúakat, hogy mérjenek tűzcsapást erre a területre, akkor mi lesz? – Isval csak meredten nézte a férfit, és a fogát csikorgatta. – Későre jár – folytatta szelídebb hangnemben Cham. – A falu lakói hamarosan nyugovóra térnek. Megnézzük, hogy Vader és a Császár hová megy. Mindenkinek kell néha aludnia, még nekik is. És akkor lecsapunk. Gyorsan és pontosan. Senkinek nem esik bántódása, csak nekik. És azzal vége lesz. – Goll a parancsnokra pillantott, majd Isvalra, aztán ismét a parancsnokra. Isval végül bólintott egyet, és megszólalt: – A sűrű pára miatt innen nem fogjuk látni, hogy mi történik a kőfejtő alján.

– Egyszerre egy probléma! – felelte Cham.

– Elindítom lefelé a fiúkat – mondta Goll, és kérdőn nézett Chamre, aki helyeslőn biccentett. Miután a harcosok eltűntek a közelükből, Isval a távcsőért nyúlt, és bejelentette: – Majd én szemmel tartom őket!

– Számítottam rá – válaszolta Cham –, amúgy is beszélnem kell Kallonnal.

– Miről? – kérdezte Isval.

– Kijáratokról – felelte Cham. Néhány pillanatig várt még, mialatt Goll harcosai egyes oszlopban, mélyen előregörnyedve nekivágtak a kőfejtő aljára vezető ösvénynek, aztán beballagott a fák közé, és aktiválta az adóvevőjét.

– Hallgatlak, Cham! – jelentkezett Kallon.

– Figyelj, most elmondok valamit – mondta Cham –, ami nagyon fontos! Ne kezdj el vitatkozni, és ne szakíts félbe, rendben?

– Hűha… jól van, rendben! – Cham vett egy mély lélegzetet, és belekezdett: – Azt akarom, hogy most azonnal szállj fel, repülj haza, és mozgósítsd a társainkat! Mindenki vonuljon a hegyekbe! Gondoskodj róla, hogy magukkal vigyék a megmaradt hadianyagot is, és hogy alaposan szétszóródjanak!

– Nem is tudom…

– Félbeszakítottál!

– Jól van, folytasd!

– A Birodalom csapatokat fog küldeni a Ryloth-ra. Rövidesen lezárják a rendszert, és tüzetesen átvizsgálják a bolygó felszínének minden tenyérnyi darabját. Még sosem láttunk ahhoz foghatót, ami itt lesz. És tudnod kell, hogy meg fogják találni az összes titkos bázisunkat. Százával fogják átadni a twi’lekeket a Birodalmi Biztonsági Hivatalnak. A mozgalom tagjainak azonnal el tűnniük! Mindenki tudja, mi a teendője. Te is tudod. Menj, és indítsd el a folyamatot!

Hosszabb szünet következett, majd Kallon fojtott hangon válaszolt: – Hát, rendben… Megteszem. A másik oldalon találkozunk, Cham! Nálatok mi újság?

– Megtaláltuk őket – felelte Cham. – Most már csak meg kell ölnünk őket.

A parancsnok megszakította az összeköttetést, és Faylint hívta.

– Hallgatlak! – közölte a nő.

– Maradj ott, ahol vagy, és maradj ezen a hullámhosszon! – rendelkezett Cham. – Ha valami nem sikerül, veled lépünk le innen. Gyorsan kell cselekednünk. Kallont elküldtem, új feladatot kapott.

– Értem – felelte kurtán Faylin. Cham visszasétált Isvalhoz. A nő Goll mellett állva távcsővel nézte a falut, pontosabban a prédát. Goll harcosai már az ösvény alsó szakaszánál jártak.

– A falusiak közül senki nincs az ösvény közelében – jelentette Isval. – Mindenki a falu központjában gyűlt össze.

– Helyes! – dörmögte Cham.

– Láttad, hogy Vader min dolgozik?

– Nem – felelte Cham –, meg tudod állapítani?

– Adóvevő – közölte Isval –, elég régi, de egyértelműen fel lehet ismerni.

– Egy régi adóvevő hullámai nem fogják legyűrni Kallon zavarójelét – vélekedett elmosolyodva Cham.

– Ezzel egyetértek – felelte Isval. – Viszont furcsa őt így látni – tette hozzá Cham. – Óhatatlanul elkezdek töprengeni azon, hogy ki lehetett az az alak, mielőtt felvette azt az öltözetet.

Isval elvette a szeme elől a távcsövet, és kijelentette: – Majd leszedjük a hullájáról, és akkor megtudjuk.

Belkor rádöbbent, hogy halkan dúdolgat magában, mialatt a fák csúcsa közelében vezeti a felderítőegységet, méghozzá egy régi-régi dalt, amit még hadnagy korában tanult meg. Valamikor a nap folyamán eljutott arra a következtetésre, hogy meg fog halni, és most már semmit sem tehet azért, hogy ez ne történjen meg. Beletörődött, hogy ez a sorsa. Azt viszont szentül megfogadta, hogy maga elé küldi a másvilágra Vadert, a Császárt, Syndullát és az összes átkozott lázadó twi’leket. Gondoskodni akart róla, hogy még évtizedekig emlegessék a nevét a Galaxisnak ebben a zugában.

– Miért is ne, Ophim? – kérdezte a mellette ülő holttesttől. Elgondolkodott azon, hogy talán megbolondult, de hamar eszébe jutott, hogy az őrültek sosem töprengenek azon, hogy megőrültek-e vagy sem. Tovább dúdolgatva figyelte a felderítőrendszer monitorát. Nagyjából tudta, hogy hol keresse Syndulla csapatát. Hamarosan meg is találta őket: a szenzorok szerint több tucat élőlény tartózkodott egy szurdokféleségben.

– Megvagytok! – mormolta Belkor, és a tolóerőt megnövelve száguldott a célterület felé.

Vader alig hallotta a twi’lek népzenét, és az ételhez természetesen hozzá sem nyúlt. Közöttük ült, de elkülönült tőlük. A páncélja, a hatalma és a tudása miatt olyan távolra került ezektől a teremtményektől, mintha egy távoli csillagnál lebegett volna. Jelentéktelenek voltak, tünékenyek, és a sorsuk nem hatotta meg őt. Az adó-vevőre, a kezére és a szerszámokra összpontosítva megtisztogatta az áramköröket, összekötötte az elszakadt szálakat, és ezt az egészet egyfajta meditációhoz közeli állapotban csinálta.

– Bámulatos! – állapított meg Drua, mialatt a szemét tágra nyitva figyelte őt. Vader végül összeszerelte a készüléket, odaadta az ifjú twi’leknek, és közölte vele: – Kész van.

– Megjavítottad? – kérdezte Drua. – Csak úgy?

– Nem ezt mondtam – felelte Vader, bár gyanította, hogy Drua úgysem értené meg. Nem azért javította meg az adóvevőt, hogy működjön. Hanem azért, hogy mialatt dolgozik, ne érezzen semmit. Azért javította meg, hogy elűzze a saját kísérteteit. Biztosra vette, hogy Sidious ugyanezért hozatta elő a berendezést. A fiatal lány bekapcsolta az adóvevőt, mit sem tudva arról, hogy a zavarójel miatt nem tudja használni. Ide-oda tekergette a frekvenciaváltót, hogy elcsípjen valamit. A készülék hirtelen sípolt egyet, majd beszédfoszlányok hallatszottak belőle.

– Hé, ezt hallgassátok! – kurjantotta lelkesen Drua. Vader meglepődve nézett az adó-vevőre. A lány – nyilván véletlenül – egy nyílt birodalmi sávra hangolta, amit rendszerint a kereskedelmi hajóforgalom irányítására használtak. Azzal párhuzamosan, hogy a berendezés bemelegedett, egyre tisztábban szólt, míg végül egy repülésirányító szavait közvetítette, aki éppen utasításokat adott egy leszálláshoz készülődő teherhajónak. Vader megdöbbent, de azonnal megértette, hogy ez mit jelent.

– Úgy tűnik, újra működik a hálózat – állapította meg Sidious, és odaszólt Deeznek: – őrmester, volna szíves lebonyolítani egy hívást a moff zárt sávján?

– És ha a moff az áruló? – vetette fel Vader. Az uralkodó sejtelmesen mosolyogva válaszolt: – Delian Morsról sok mindent el lehet mondani, Vader Nagyúr. Lusta, élvhajhász, semmivel sem törődik, de a Birodalmat sosem árulná el. És azt hiszem, a mai nap eseményeit követően elkezd dolgozni azon, hogy leküzdje a gyengeségeit. Folytassa, őrmester! – Sidious megadta Deeznek a sáv titkos kódját. Deez ráhangolta a készüléket arra a hullámhosszra, amelyhez csakis a moffok fértek hozzá, és hívást kezdeményezett. A Császár odaszólt Vadernek: – Hamarosan vége lesz az ügynek. – Vader végignézett a twi’lekeken, akik vidáman mosolyogtak, ettek és énekeltek.

sértetek – gondolta – kísértetek csupán

Mors úgy megijedt az adóvevő hangos sistergésétől, hogy majdnem kifordult az üléséből.

– Működik az adóvevő, asszonyom! – jelentette a pilóta.

– Igen, hallom! – kiáltotta Mors, és rögtön felhívta Borkast.

– Steen, mondjon köszönetet a nevemben a munkatársainak! Több-órával hamarabb lettek kész!

– Úgy lesz, asszonyom – ígérte Borkas.

– Hívást kaptunk, asszonyom – közölte a pilóta. – A sáv… zárt sáv, asszonyom. Nem tudok válaszolni.

Mors a panelre pillantott, és azt látta, hogy a moffok számára fenntartott sávon hívják őket.

– Majd én veszem – szólt oda a pilótának, közben begépelte a kódját, és emelt hangon megszólalt: – Delin Mors moff vagyok! Kivel beszélek?

– Itt Erstin Deez őrmester, a császári őrségtől! Palpatine Császár megbízásából hívom – felelte egy férfi, akinek a hangját Mors nem ismerte fel. – Az uralkodó és Vader Nagyúr az alábbi koordináták által meghatározott helyszínen tartózkodik, és azonnali mentést kérnek! – Mors alig hitt a fülének.

– Vettük a koordinátákat? – kérdezte a pilótájától.

– Meg vannak, asszonyom – válaszolta az őrmester.

– Deez őrmester – mondta ekkor Mors –, gyanítjuk, hogy az uralkodó és Vader Nagyúr veszélyben van! Amennyiben lehetséges, vigyék el őket arról a helyről, majd hívjanak fel ismét engem, és adják meg az új koordinátákat!

– Értem, Mors moff!

– Máris önök felé tartunk – mondta végül Mors.

Belkor magasan repült át a hatalmas mélyedés felett, amelyről most már tudta, hogy nem szurdok, hanem kőfejtő. Az alján tüzek égtek, amelyek körül humanoid teremtmények mozogtak. Belkor ráközelített egy külső kamerával a falu közepére, nagyította a képet, aztán megint nagyított, és megint, mígnem meglátta… Vader Nagyurat és a Császárt, amint egy rakás twi’lek között üldögélnek. – Belkor igyekezett türtőztetni magát, de kibukott belőle a vihogás. Röhejesnek találta a képet. Az egész napot röhejesnek érezte. A kőfejtő egyik meredek falán twi’lekek tartottak lefelé, míg néhányan fent maradtak a peremen, és onnan figyelték a falut.

– Üdv, Syndulla! – köszönt Belkor, és elégedetten vigyorgott. Elkapta őket, mindegyiket egyazon helyen. És most megöli őket… – Megérdemlik – mondta Ophimnak vagy talán saját magának. Már nem tudta biztosan, de nem is érdekelte. Az adó-vevőért nyúlt, alig várva, hogy kigúnyolhassa Syndullát, csakhogy a készülék váratlanul sisteregni kezdett, amivel alaposan meglepte. Először azt hitte, hogy csak képzelődik. Ilyen gyorsan nem javíthatták meg a hármas tányért, vagy igen? Néhány lélegzetvételnyi ideig meredten bámulta a sistergő berendezést. Hevesen zihált, és a homlokán kiütközött a verejték, mialatt kétségbeesetten próbálta összeszedni a gondolatait. Mit jelent az, ha működik az adóvevő? – Mit jelent ez, Ophim? – kérdezte a halottól.

Lassú mozdulattal az adóvevő felé nyúlt, aktiválta, és az adóállomást hívta.

– Hé, maguk… – kezdte bizonytalanul. – Veszik az adást?

Előbb csak sistergést hallott, majd egy férfi jelentkezett: – Itt az Egyenlítői Adóállomás! Igen, vesszük az adást! Azonosítsa…

Belkor úgy dobta el a készüléket, mintha lángolt volna, aztán sietve felkapta. Ezúttal a V-szárnyú kötelék parancsnokát hívta. Elküldte neki a twi’lek falu koordinátáit, majd közölte vele: – Az árulók a felszínen tartózkodnak ezen a helyszínen. Van ott egy twi’lek település, egy régi kőfejtő alján. Twi’lekek nyüzsögnek a faluban, a sziklafalon és fent, a peremen. Öljenek meg mindenkit! Senki sem szökhet meg! Megértette? – Hosszabb szünet következett, aztán a rajparancsnok válaszolt: – Értettem, uram!

Belkor a saját szemével akarta látni, ezért lejjebb ereszkedett, lassított, és várta, hogy a V-szárnyúak elkezdjék a mészárlást. Boldogan beszállt volna, csakhogy a felderítőgép nem hordozott fegyvereket. Fegyverek híján nem maradt más választása, mint hogy hátradől és élvezi a műsort. És közben persze gúnyolódik Syndullával.

Cham megérezte, hogy a kódolt adó-vevője rezegni kezd. Aktiválta a készüléket, és beleszólt: – Mondhatja!

– Találja ki, mi történt, Syndulla! – hadarta különös hangon Belkor. – Működik a kommunikációs hálózat!

– Micsoda? – hördült fel Cham. – Honnan tudja?

– Próbálja csak ki! – biztatta Belkor. – Rajta, bátran! Most szépen összedől az egész, amit felépített! De nem csak én maradok a romok alatt! Készüljön fel! – Cham megszakította az összeköttetést, és rögtön felhívta Kallont, aki már túl messze volt ahhoz, hogy beszélni tudjon vele, ha a zavarójel még működik.

– Kallon, hallasz engem? – kérdezte aggodalmasan. – Kallon!

– Veszem az adást! – válaszolta Kallon. – Cham…

Cham átkozódva megszakította az adást, és a mellette álló Isvalra pillantott. A nőn látszott, hogy mélyen lesújtotta a hír. Goll is a közelben állt, vaskos karját a mellkasán összefonva.

– Újra működnek a rádiók – szólt oda neki Cham.

– Akkor mennünk kell – felelte Goll helyett Isval, és a falu felé biccentett.

– A harcosaim elfoglalták a helyüket – jelentette Goll. Cham bólogatott. A harcosok hosszú csatárláncba álltak a kőfejtő alján, készen arra, hogy elinduljanak a falu felé. Goll idefent maradt, a peremen, hogy tűztámogatást nyújtson, és fentről irányítsa a csapatát.

– Vadernél van adóvevő, Cham – mondta halkan Isval. – Láttuk. Biztos, hogy mentést kértek. Kifutunk az időből.

Cham a fejét rázta. Megpróbálta higgadtan elemezni a helyzetet, bár alig tudott tisztán gondolkodni.

– Nem, még van egy kis időnk – bökte ki végül. – Senki nincs a közelben.

– Azt nem tudhatjuk – mutatott rá a szomorú tényre Isval.

– Mi van, ha mégis? Ez az egyetlen esélyünk. Ez a lényege mind annak, amit idáig végigcsináltunk. – Cham lenézett a falura, a twi’lekekre, a nőkre és a gyerekekre. Megint megrázta a fejét, és határozottan kijelentette: – Van még egy kis időnk!

Tizennyolcadik fejezet

– Rögtön el kell intéznünk – állította Isval, bár ő maga is érzékelte, hogy a hangjából hiányzik a meggyőződés. – Most vagy soha! – Cham pár pillanatig a falut fürkészte, a tekintetéből mélységes fájdalom sugárzott.

– Cham… menjünk vagy ne? – kérdezte szelíden Goll. Cham nem tudta levenni a szemét a falu lakóiról.

– Megyünk – mondta végül –, de leadunk pár figyelmeztető lövést.

– Mit? – mordult fel Goll.

– Cham… – kezdte Isval, de a parancsnok közbevágott: – Nem lövetek twi’lekekre! Ha észreveszik a figyelmeztető lövéseket, bemenekülnek abba a bányafolyosóba. Ezért laknak pont ott. Az a menedékük. Valószínűleg vannak kijáratai az erdőben.

– Elveszítjük a meglepetés erejét – jegyezte meg Goll, de nem sorolta fel ennek következményeit. Isval viszont kimondta: – Sok társunk meg fog halni. Láttad, hogy Vader mire képes. – Gyűlölte magát, amiért így beszélt, de ezt a dolgot ki kellett mondania. Cham arca eltorzult, és olyan érzéseket tükrözött, amiket Isval még sosem látott a férfitól: bánatot, haragot és kétségbeesést. És fáradtságot, végtelen fáradtságot.

– Azt hiszed, hogy nem tudom, Isval? – kérdezte Cham. – De a társaink önként jelentkeztek arra, hogy harcolnak, és talán meghalnak. Azok a falusiak nem. Szabadságharcosok vagyunk, nem pedig… – Elakadt a hangja, és csak a fejét csóválta.

– Nem pedig? – kérdezte Isval.

– Gondolj bele, hogy miről tárgyalunk itt! – folytatta Cham. – Arról, hogy ráküldünk egy V-szárnyú köteléket egy twi’lek falura. Birodalmi pilóták twi’lekeket fognak ölni a mi parancsunkra. Hát erről beszélünk! Gondolj bele!

Isvalnak nem kellett belegondolnia. Cham szavai hallatán úgy érezte magát, mintha hasba vágták volna ököllel. Ryiinre gondolt, és azok a lányokra, akiket megmentett az évek folyamán. Elképzelte, hogy ugyanilyen lányok élnek abban a faluban, akiknek egyetlen bűnük, hogy beragadtak egy szörnyű helyzetbe, hogy rosszkor vannak rossz helyen. Mindeddig szilárdan hitte, hogy jól teszik, ha beküldik oda a vadászgépeket. Hogy megéri megölni néhány twi’leket, ha cserében megölhetik Vadert. Elemi erővel tört rá a szégyenérzet, és lehorgasztotta a fejét.

– Jól van, semmi baj – mondta neki halkan Cham.

– Nem, nincs jól – felelte Isval, és felnézett a férfira.

– Néha mindannyian eltévedünk, Isval – mormolta Cham. – Csak az a fontos, hogy visszataláljunk a helyes útra.

Ennek hallatán Isvalnak egyből eszébe jutott, hogy Cham miért olyan fontos a mozgalomnak. Évek óta harcolt a Birodalom ellen, gyűlölt mindent, amit a Birodalom jelentett, de mindig az elvei szerint élt és küzdött. Sosem hagyta, hogy a haragja és a gyűlölete irányítsa. Isval szerette a férfit. Most már bevallotta magának. Cham ízig-vérig szabadságharcos volt. Nem több, de bizonyosan nem is kevesebb.

– Még most is elsurranhatunk innen – mondta Isval, akármilyen nehezére esett is.

Cham azonnal megrázta a fejét, és sorolni kezdte: – Pok, Crost, Drim, Veraul, Eshgo, Div, Mirsil, Nordon, Krev… – Folytatta még egy darabig, megnevezte az összes társukat, aki ezen a napon vesztette életét, és Isval megint megértette, hogy a parancsnok milyen szörnyű terhet hordoz. – Miattuk nem tehetjük meg, hogy elmenekülünk innen – mondta aztán Cham. – Hatalmas áldozatot hoztak. Igen, megsemmisítettünk egy csillagrombolót, de csak akkor érte meg ez az áldozat, ha Vader és a Császár meghal. Ebben a tekintetben mindvégig igazad volt, Isval. – Isval megfelelő választ keresett, de mert nem talált, csak rátette a kezét a férfi alkarjára. Goll krákogott egyet, és megszólalt: – Megtehetjük, hogy leadunk pár lövést, aztán időt adunk a falusiaknak, hogy elérjék az alagutat. De mi lesz, ha Vader és a Császár is berohan oda? Akkor mit csinálunk? Módjukban áll túszul ejteni az egész falut, vagy végigmehetnek azon a járaton. Mi lesz, ha elmenekülnek? Engedjük őket, vagy vállaljuk a kockázatát annak, hogy eltalálunk egy-két twi’leket?

– Nem kell vállalnunk ezt a kockázatot – állította Cham, majd ő és Isval egyszerre mondta ki: – Vader nem fog elmenekülni! – Goll vetett egy-egy pillantást mindkettőjükre, aztán a szájához emelte a csuklóján viselt adóvevőt, és parancsokat adott a harcosainak. – Néha előfordul, hogy egy döntés egyszerre jó és rossz is – bölcselkedett Cham.

– Aha… – hümmögött Isval, és csak ennyit tudott felelni. Amikor, Goll jelzett, hogy a harcosai készen állnak, Cham elővette a kódolt adóvevőjét, és az ezredest hívta.

– Belkor, mindjárt adom a koordinátákat! Küldje a V-szárnyúit, hogy mérjenek légicsapást erre a helyre, amikor jelzek nekik!

– Igen, úgy lesz – ígérte különös, csikorgó hangon Belkor. – De azt hiszem, én most elintézem az ügyet.

– Ne tegye! – tiltakozott Cham. – Csak amikor jelzek! Előtte semmiképpen!

– Látom magát, Syndulla! – közölte Belkor, és felvihogott. – Látom magát, és esküszöm, égni fog a többivel együtt! Többé nem engedelmeskedem magának! – Cham meghallotta a V-szárnyúak hajtóművének jellegzetes süvítését. A gépek már a közelben jártak. Cham káromkodott, és odaordított Gollnak: – Figyelmeztető lövéseket! Gyorsan! Most rögtön!

Belkor a szenzoradatokat figyelte, mialatt a falu felé repült. Látta a képernyőn a gépek jeleit. A V-szárnyúak gyorsan közeledtek, közvetlenül a fák csúcsai felett száguldottak. Belkor nem tudta abbahagyni a vigyorgást. Biztosan tudta, hogy még néhány másodperc, és a vadászgépek lángtengerré változtatják a kőfejtőt. Szíve szerint ugrándozott volna, de ehhez persze nem volt elég helye. Így csak táncolt egy kicsit az ülésen. Aztán észrevett valamit a képernyőn. Valami furcsát, amire nem számított. A vadászokon kívül két másik hajó is közeledett: egy teherhajó és egy komp.

– Hát ezek meg kik? – kérdezte meglepetten. – Tudod, Ophim, ezeknek nem volna szabad itt lenniük! – A rajparancsnokot hívta, és amikor létrejött a kapcsolat, megszólalt: – Meensa, nemcsak a maga egységeit látom, hanem még két hajót! Közölje, hogy kik azok! – Nem kapott választ. – Meensa, azonosítsa azokat a hajókat! – mondta ingerülten, közben úgy érezte, hogy sötét űr keletkezik a bensőjében, és kezdenek kételyei támadni. – Mi folyik itt? – recsegte részben csodálkozva, részben félve. Hívta a teherhajót, és nem kapott választ, mire a komppal próbálkozott. Ezúttal válaszoltak neki, és amikor meghallotta a hangot, a torkán akadt a lélegzet.

– Üdv, Belkor! – köszönt rá Mors.

Cham a kőbányában zajló eseményeket figyelte, és remélte, hogy helyesen cselekszik. Goll a szájához emelte az adóvevőjét, és kiadta a parancsot: – Figyelmeztető lövéseket, hogy a falusiak elmeneküljenek! Aztán induljatok Vader és a Császár felé! Ne menjetek túl közel hozzájuk! Hamarosan légi támogatást kapunk! – A harcosai kifutottak a rejtekhelyükről, és a kisebb-nagyobb kőhalmokat fedezéknek használva nyomultak a falu felé, közben 3leadtak egy-egy lövést. Az épületekre és a sziklafalra céloztak, nehogy véletlenül eltaláljanak valakit. A falu felől kiáltások hallatszottak. Több háztető tüzet fogott, a lángok gyorsan elharapóztak. Goll egyik harcosa gránátot hajított a falu irányába, de ekkor még elég messze voltak ahhoz, hogy a repeszek ne érhessenek el senkit. A robbanás mindenesetre megrázta a kőfalakat, és megrémítette a falusiakat. A twi’lekek először a település közepénél rohangáltak. Kiáltások és sikolyok harsantak, majd néhány férfi felmászott egy-két ház tetejére, hogy jobban rálásson a kőfejtőre. Valakik tüzet nyitottak a közeledő harcosokra, de senkit sem találtak el. Cham a távcsövével nézte a kibontakozó jelenetet. Forrón remélte, hogy a falusiak nem állnak le harcolni. Aztán kissé megnyugodott, amikor azt látta, hogy néhány twi’lek a bánya bejárata felé iramodik. A felnőttek kezdték abba az irányba terelni a gyerekeket, és segítettek az öregeknek.

– Menjetek csak – suttogta Cham –, nehogy megálljatok… – A falusiak hamarosan ordítozva és integetve biztatták a barátaikat és rokonaikat, hogy meneküljenek. Cham látta, hogy sokan az alagút torkolata felé mutogatnak. Néhányan belekapaszkodtak Vaderbe és a Császárba, hogy biztonságos helyre húzzák őket. Cham megdermedt, mert attól félt, hogy ők is befutnak a bányába. Ezekben a pillanatokban nem tehetett semmit. Visszafojtotta a lélegzetét, és várt.

Drua megrángatta Vader köpenyét. Körülöttük twi’lekek kiabáltak, sikoltoztak, menekültek. Egyesek megálltak, és vadul tüzeltek a sötétségbe, a láthatatlan támadók felé. Két nagyobb ház hangos ropogással égett, a tetőket emésztő lángok magasra felszökve táncoltak.

– Az üldözőink végül utolértek minket – állapította meg Sidious, mialatt felállt, és eligazgatta magán a ruháját. Deez belépett elé, és a karabélyát a vállához emelve forgolódott.

– Gyertek! – lihegte Drua. – Mindannyian! Van ott egy menedék!

– Be kéne húzódnunk az alagútba, felség – javasolta Deez. – Az erősítés már úton van.

– Ó, szerintem nincs! – vélekedett a Császár. Vader ellökte magától Druát, az uralkodó pedig ráparancsolt a lányra: – Menj! – Drua előbb meglepettnek tűnt, aztán haragosnak.

– Menj, leány! – szólt rá Sidious, mire Drua sarkon fordult, és a többi twi’lekkel együtt elrohant.

– Ezt neked kell elintézned, barátom – közölte a Császár Vaderrel. – Nem akarom, hogy ennyi szemtanú lásson, amint az Erőt használom.

– Ön mellett maradok, felség! – fogadkozott Deez. A Császár bólintott, Vader pedig aktiválta a fénykardját, és a mestere mellé lépett.

– Ez az! – nyögte ki Isval, mialatt a távcsövön át nézett lefelé. Vader Nagyúr, a Császár és az egyetlen testőr hármasban állt a falu közepén. A tüzek fényénél sötét szellemeknek látszottak. Vader kezéből vörös energianyaláb meredt fel: a fénykardja. Isval meghallotta a vadászgépek dübörgését.

– Cham, a falusiak bejutottak az alagútba! – kiabálta a parancsnoknak. – Szólj Belkornak, hogy lövesse porrá azt a helyet! Nincs már ott más, csak Vader és a Császár! Elkaptuk őket!

Belkor kinyitotta a száját, majd becsukta, és ismét kinyitotta, de képtelen volt egyetlen szót kinyögni. Érezte, hogy dől róla a verejték, majd vett egy mély lélegzetet, és nagy nehezen kipréselte magából: – Moff… ön az?

– Megpróbált megölni, Belkor – felelte higgadtan Mors. – És megölte több száz bajtársát.

– Nem, nem… ez az egész csak félreértés! – tiltakozott Belkor. – Én csak…

– Ne erőlködjön, ezredes! – förmedt rá a moff. – És ne hozza magát még nagyobb szégyenbe azzal, hogy eljátssza az ártatlant! Mindenről tudok. Bűnhődnie kell.

Erős érzések kavarodtak fel Belkorban: harag, kétségbeesés és gyűlölet.

– Bűnhődni? – ordította a mikrofonba. – És mi van magával? Maga is bűnhődni fog, ócska csaló! Bűnhődni fog a hanyagságért, a lustaságáért, a rabszolgatartásért, a drogfogyasztásért, és mert elárulta a Birodalmat! Én csak a mai napon lettem áruló! De maga az egész pályafutása alatt áruló volt! Magának is bűnhődnie kell, Mors!

– Minden bizonnyal úgy lesz – felelte a moff –, de az én kezemhez nem tapad vér. A magáéhoz igen. Nem is kevés.

Belkor a mellette ülő holttestre pillantott, az Ophim tarkóján feketéllő lyukra, amelyet az ő lövedéke égetett oda. Lemondóan bólogatott. Valóban vér tapadt a kezéhez. Amikor rátört a felismerés, hirtelen minden erő kiszállt a testéből. Megereszkedett, szinte összeroskadt ültében. Nem bírta tovább hordozni a terheit.

– Emiatt sokkal nagyobb lesz a büntetése, mint az enyém – tette hozzá Mors. Belkor hirtelen meglepődött, mert inkább csak megkönnyebbülést érzett, mint bármi mást. Igen, tudta, hogy bűnhődnie kell. Tudta.

– Hát akkor, mit fog csinálni, moff? – kérdezte szinte suttogva. – Átad a Biztonsági Hivatalnak? Vagy egyenesen Vadernek?

– Nem, ezredes – válaszolta Mors –, nem adom át sem a Biztonsági Hivatalnak, sem Vadernek. Az egyik V-szárnyú kivált az alakzatból, és a felderítőhajó felé vette az irányt. Belkor bólintott, és felsóhajtott. Még csak nem is gondolt arra, hogy elmenekül. Nem is lett volna semmi értelme. Egy felderítőgép sehogyan sem léphetett meg egy V-szárnyú elől.

– Ezen nem csodálkozom – közölte az ezredes. – Elmondhatnék nekik olyan dolgokat, amelyek miatt magával is elbeszélgetnének.

– Itt a vége, ezredes – jelentette be ridegen Mors. Hála az égnek! – gondolta Belkor. – Viszlát, Belkor! – búcsúzott a moff. A V-szárnyú gyorsan közeledett. A felderítőgép műszerfalán megszólalt egy riasztó, ami azt jelezte, hogy a vadászgép lőelemképzője célra állt. Belkor levette a kezét a botkormányról, és hátradőlt. A fejét oldalra fordítva a holttestre pillantott, és odaszólt neki: – Sajnálom, Ophim… – A fedélzeti számítógép éles vijjogással jelezte, hogy a V-szárnyú pilótája bekapcsolta a lövegeit. Belkor lehunyta a szemét. Néhány pillanattal később tűzbe borult körülötte a világ.

Isval, Cham és Goll ösztönösen hasra vágta magát, amikor a kőfejtőtől nem messze felrobbant egy gép a levegőben. Cham már a markában tartotta a kódolt adóvevőt, és most azonnal beleszólt: – Mit volt ez, Belkor? Belkor! Hall engem? – Nem kapott választ. Egy V-szárnyú süvített át a detonáció miatt keletkezett tűz-és füstfelhőn. Mögötte még vagy négy-öt vadász közeledett. – Belkor, szórják meg a falut! – kiabálta Cham az adó-vevőbe. – Mondja meg a pilótáknak…

– Az egy felderítőgép volt! – jelentette be váratlanul Goll. Cham felfogta, hogy ez mit jelent, és a torkán akadt a szó, majd a társa felé fordulva, elképedten megkérdezte: – Mi van?

– Az a hajó, amelyik megsemmisült, egy felderítőegység volt – magyarázta Goll.

– Nem, az nem lehet – suttogta megrendülten Isval –, az nem lehet… Vagy igen?

– Belkor, veszi az adást? Belkor, hall engem? – kérdezte elkeseredetten Cham, és akkora erővel szorította az adóvevőt, hogy megfájdultak az ujjai. Nem kapott választ. És Cham tudta, hogy most már akármit csinál, katasztrófa lesz a vége.

Mors jóval látótávolságon belül járt, amikor Belkor gépe felrobbant a kőfejtő felett. Vegyes érzések kavarogtak benne, mialatt a tűzfelhő kihamvadt és az izzó roncsok a felszínre zuhogtak. Bizonyos értelemben véve ő teremtette Belkort. Így aztán valahogy helyénvalónak tűnt az, hogy ő pusztította el. Felsóhajtott, kisöpörte a fejéből az ezredessel kapcsolatos gondolatait, és az előtte álló feladatokra összpontosított.

– Úgy kell leszállnunk, hogy közrefogjuk a twi’lekeket – közölte Steennel. – Egy sem menekülhet! Küldjön egy rohamosztagos rajt a Császárhoz!

– Értettem, asszonyom!

– Figyelem, vadászpilóták! – folytatta a moff. – Repüljenek végig a kőfejtő pereme mentén, és figyeljék a környező erdősávot! Nyissanak tüzet minden élőlényre, amit meglátnak! Viszont a kőfejtőbe ne lőjenek be! Ismétlem, a kőfejtőbe ne lőjenek be! – Mors úgy számította, hogy mindenki, aki a bányán kívül tartózkodik, vagy áruló, vagy a Szabad Ryloth mozgalom harcosa, vagy helyi twi’lek. Ezek között nem tett különbséget, célpontnak tekintette mindhárom csoport tagjait.

– Leszállunk! – jelentette be a pilóta, és letette a gépet a falu felé nyomuló fegyveres twi’lekek elé. Steen gépe a harcosok mögött ereszkedett a talajra. Még mielőtt megállapodott volna, a rámpája kinyílt, és rohamosztagosok ugrottak ki belőle. Amint a talpuk a földet érte, azonnal tüzet nyitottak. A csapat fele felvette a harcot a twi’lekekkel, a másik fele elrohant a falu felé, hogy megkeresse a Császárt. A twi’lekek szembefordultak a támadóikkal, ám ebben a pillanatban Mors kompjából is kiözönlöttek a rohamosztagosok. A twi’lekek kereszttűzbe kerültek. Az ide-oda cikázó energianyalábok fénye nappali világosságba borította az egész kőfejtőt. A moff észrevette, hogy fentről is érkeznek lövedékek, az egyik sziklafal pereméről. A vadászgépek áthúztak a falu felett, de egyetlen lövést sem adtak le.

– A másik két gép honnan került ide? – kérdezte Isval, miközben tovább tüzelt a teherhajóra és a kompra, amelyek Goll csapata elé, illetve mögé szálltak le, és rohamosztagosokat okádtak magukból. Odalent sugárnyalábok villogtak mindenfelé. Kiáltások hallatszottak. A twi’lek harcosok csapdába estek, gyakorlatilag mozdulni sem tudtak. Isval észrevette, hogy Vader fénykarddal a kézben kirohan a faluból. – Látjátok őt? – kérdezte fennhangon.

– Látjuk – felelte Goll és Cham egyszerre. Felváltva tüzeltek Vaderre és a rohamosztagosokra. Valaki a kőfejtő mélyéről visszalőtt, a nyalábok a kőfal felső pereméről pattantak le, és Isval, illetve Goll visszahúzódott pár pillanatra. Cham a fogait csikorgatva tovább lövöldözött.

– Elvágták őket az ösvénytől! – kiabálta Goll, miután visszahasalt a peremre, és lenézett. – Ki kell hoznunk őket! Hívd ide Faylint!

– Sosem jut át a V-szárnyúak között! – tiltakozott Isval, és Cham tudta, hogy a nőnek igaza van. És azt is tudta, hogy a kőfejtőben rekedt harcosoknak végük. Biztosra vette, hogy neki sincs sok hátra, de szentül megfogadta, hogy mielőtt meghal, annyi kárt okoz a Birodalomnak, amennyit csak tud.

– Mindent Vaderre! – parancsolta a társainak. – őrá összpontosítsatok! Mindhárman célba vették, és össztűzzel árasztották el a fekete alakot.

Mors a pilótafülke páncélüveg ablakán keresztül figyelte a csatát. A twi’lekek hason feküdtek vagy fél térdre ereszkedtek, és két külön irányba tüzeltek. A rohamosztagosok előregörnyedve rohantak feléjük, és futás közben is folyamatosan lövöldöztek. A találatot kapott twilekek felordítottak, és meghaltak. A találatot kapott rohamosztagosok hangját nem lehetett hallani – ők csak elzuhantak, és mozdulatlanná dermedtek. A holttesteken és a fehér páncélokon fekete foltok sötétlettek. Mors az ülésén ülve nézte az összecsapást, amelyről tudta, hogy csakis egyféleképpen végződhet. A twi’lekeknek esélyük sem volt. A moff felnézett, s azt látta, hogy a vadászgépek megfordulnak, és támadóvektoron térnek vissza. A pilóták nyilván felfedeztek valamit a peremen, és úgy döntöttek, hogy megsemmisítik.

Mors a szeme sarkából meglátott valamit, és amikor odafordult, a torkán akadt a lélegzet. Vader Nagyúr hosszú léptekkel, gyors iramban vágott át a csatatéren. Nem húzta össze magát, és me