---

ROSLUND & HELLSTRÖM

H Á R O M M Á S O D P E R C

S K A N D I N Á V K R I M I K

Budapest, 2011

Copyright © Anders Roslund & Börge Hellström, 2009 A mü eredeti címe: Tre Sekunder

A Salomonsson Agency (Svédország) engedélyével Magyar kiadás © Animus Kiadó 2011

A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.

Borítóterv: Eric Thunfors Fordította: Moldova Júlia

ISBN 978 963 324 039 7 ISSN 1788-9510

Kiadta az Animus Kiadó 2011 – ben Felelős kiadó: a kiadó igazgatója info@animus.hu

www.animus.hu

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Szerkesztette: Dobosi Beáta

Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft. Borító magyar változata: Beleznai Kornél

Korrektúra: Thész Dóra

A nyomtatás és a kötés a debreceni ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Varijának, aki jobbá tette a könyveinket

első rész

vasárnap

EGY ÓRA VOLT még éjfélig.

Már jócskán benne jártak a tavaszban, de sötétebb volt, mint várta. Talán a víz miatt: ott sötétlett alatta, szinte fekete hártyaként takarta a látszólag végtelen mélységet.

Nem szerette a hajókat, vagy talán inkább a tengert érezte feneketlennek. Mindig borzongott, ha így fújt a szél, mint most, amikor Świnoujście partjai lassanként eltűntek a szeme elől. Ott állt, erősen markolta a korlátot, míg a házakból már csak kicsi kockák maradtak, és beleolvadtak a körülötte terjengő sötétségbe.

Huszonkilenc éves volt és félt.

Hallotta, hogy emberek mászkálnak körülötte. Ők is úton voltak. Egyetlen éjszaka, néhány órányi alvás, és egy másik országban ébrednek majd.

Előrehajolt és lehunyta a szemét. Minden egyes út rosszabbnak tűnt az előzőnél. A feje és a szíve ugyanúgy tisztában volt a kockázattal, ahogy a teste. Remegett a keze, a homlokát verejték lepte el, az arca lángolt, pedig valójában majd megfagyott a csípős, kíméletlen szélben. Két nap. Két nap múlva itt áll megint, úton visszafelé, és addigra elfeledi, hogy megesküdött, nem csinálja soha többé.

Elengedte a korlátot, kinyitotta az ajtót, amely bevezetett a hidegből a melegbe, be a lépcsőházba, ahol ismeretlen arcok tűntek fel, emberek tartottak a kabinjuk felé.

Nem akart aludni, nem tudott aludni. Még nem.

A bár nem volt nagy szám. A Wawel volt az egyik legnagyobb komphajó, ami ÉszakLengyelország és Svédország között közlekedett, de nem számított: a morzsás asztalok körül rozoga támlájú székek álltak, nyilvánvalóan nem arra készültek, hogy bárki is hosszasan elüldögéljen rajtuk.

Még mindig izzadt. Egyenesen előre nézett, a kezével a szendvicset tologatta a tányéron, és kitöltött egy pohár sört. Közben ügyelt rá, hogy ne látszódjék rajta a rettegés. Néhány korty sör, egy kis sajt… Még mindig rosszul volt. Remélte, hogy az új ízek majd elnyomják a förtelmet: a nagy, zsíros disznóhúsdarabokat. Mindet muszáj volt megennie, hogy puha legyen a hasa, és előkészítse a barna gumiba rejtett sárga cucc befogadására. Számolták, ahogy nyelte: kétszáz falat, amíg a gumilabdák szét nem tépték a torkát.

– Czy podać panu coś jeszcze?

A fiatal pincérnő őt nézte. Megrázta a fejét, nem, ma már nem, semmit sem.

Égő arca megmerevedett. A sápadt ábrázatát bámulta a kassza melletti falon lógó tükörben, és ellökte maga elől a pulton az érintetlen szendvicset és a teli pohár sört, amilyen messzire csak tudta. Rámutatott, végül a pincérnő megértette és elvitte a szennyes edények polcára.

– Postawić ci piwo?

Egy vele nagyjából egykorú, félrészeg férfi lépett hozzá. Olyan, aki csak beszélgetni akar valakivel, teljesen mindegy, kivel, csak ne kelljen egyedül lennie. Továbbra is egyenesen előre nézett sápadt tükörképére, még csak oda sem fordult. Nehéz volt biztosan tudni, ki kérdez és miért. Valaki ott ül a közelében, részegnek tetteti magát, italt kínál neki… Lehet, hogy tudja, mi az utazása célja. Letette a húsz eurót és a számlát az ezüsttányérra, aztán otthagyta a kihalt termet, amit agyatlan zene töltött be.

Üvölteni bírt volna a szomjúságtól, a nyelve nyál után kutatott, hogy enyhítse valahogy a szárazságot. Nem mert semmit se inni, mert túlságosan félt, hogy rosszul lesz, nem bírja benn tartani mindazt, amit lenyelt.

Meg kellett csinálnia, benn kellett tartania, különben… Tudta, hogy mennek a dolgok… Különben halott ember.

A MADARAKAT HALLGATTA, ahogy késő délutánonként máskor is, amikor az óceán felől érkező meleg levegő vonakodva átadta a helyét egy újabb hűs tavaszestének. Ezt a napszakot szerette a legjobban, főleg, ha már elvégezte minden dolgát, és egy cseppet sem volt fáradt. Ilyenkor még jó pár órája volt, mielőtt lefeküdt volna a keskeny szállodai ágyra, és megpróbált volna aludni egy olyan szobában, ami még mindig kongott a magánytól.

Erik Wilson érezte, hogy a hűvös szél simogatja az arcát, és egy rövidke pillanatig lehunyta a szemét, mert bántották a mindent túlságosan fehér fénnyel elborító reflektorok. Hátravetette a fejét, és az éles szögesdrót hatalmas csomóit bámulta, amivel az amúgy is magas kerítést még inkább megmagasították. Alig bírta leküzdeni a furcsa érzést, hogy mindjárt rádől az egész.

Néhány száz méterről egy embercsoportot hallott, amint átvágott a hatalmas, kivilágított, kemény aszfalttal burkolt téren.

Egy maroknyi ember, mind feketében, hat egy sorban, a hetedik mögöttük.

Egy ugyancsak fekete jármű árnyékot vetett rájuk. Wilson érdeklődve figyelte minden lépésüket.

Védett személy átkísérése nyílt terepen.

Hirtelen újabb hang hasított a levegőbe. Fegyverropogás. Valaki gyors egymásutánban lövéseket adott le a gyalogosokra. Erik Wilson teljes csendben állt, és figyelte, ahogy a két fekete alak, akik a védett személy közvetlen közelében masíroztak, rávetette magát és lenyomta a földre, míg a másik négy a tűzvonalba fordult.

Ők is – akárcsak Wilson – felismerték a fegyvert a hangjáról.

Egy Kalasnyikov.

Két alacsony épület közötti átjáróból, negyven vagy talán ötven méterről.

Az imént még csivitelő madarak elnémultak, még az egyre hűvösebb meleg szél is elült.

Erik Wilson minden egyes történésnek szemtanúja volt a kerítés mögül, szinte hallotta a mozdulatlan némaságot. A fekete ruhások viszonozták a tüzet, a jármű lendületesen felgyorsított, majd éppen a védett személy előtt megállt és fedezéket nyújtott neki a lövések elől, amelyek rendszeres időközönként hangzottak fel az alacsony épületek felől. Néhány másodperccel később – nem telhetett el több idő – a védett személyt az egyik nyitott ajtón át betuszkolták a hátsó ülésre, és eltűntek a sötétségben.

– Rendben.

A hang fentről jött.

– Mára ennyi.

A hangosbeszélőt közvetlenül a reflektorok alá szerelték. Az elnök ezen az estén újra megmenekült. Wilson nyújtózott egyet és figyelt. A madarak megint rákezdtek. Fura hely. Már harmadszorra jött a Szövetségi Rendészeti Szervek Kiképzőbázisára. Az állami tulajdonú telep Georgia állam legdélebbi zugában húzódott, az összes amerikai állami rendőrségi szerv ezt használta gyakorlóbázisnak: a kábítószer-ellenesek, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a határőrség, az Alkohol- és Dohánytermékek, a Lőfegyverek Forgalmával Foglalkozó Iroda, illetve a titkosszolgálat. Ez utóbbi emberei mentették meg az imént az országot. Wilson biztos volt ebben, ahogy a reflektorfényben ragyogó aszfaltot nézte: mert ez az ő járművük, ezek az ő embereik, és mert ebben a napszakban szoktak gyakorlatozni.

Továbbsétált a kerítés mentén, amely egy másik világ határvonala volt. Könnyedén szedte a levegőt – mindig is szerette az itteni éghajlatot –, annyival enyhébb és melegebb volt itt az idő, nem olyan, mint az illékony stockholmi nyár, ami sosem jön el.

A hotel úgy nézett ki, mint bármely másik szálloda. Átsétált a hallon a drága, giccses étterem felé. Aztán meggondolta magát és továbbment a felvonókhoz. Felliftezett a tizenegyedikre. Néhány napig, hétig vagy hónapig ez a szint lesz a kurzus résztvevőinek közös otthona.

A szobája túl meleg és fülledt volt. Kinyitotta a gyakorlótérre néző ablakot, és egy ideig a vakító fénybe bámult. Aztán bekapcsolta a tévét és végigszörfözött a csatornákon, de mindenhol ugyanaz ment. Hagyta, hadd szóljon a készülék, amíg le nem fekszik aludni, így legalább egy kis élet költözött a szobába.

Nyugtalan volt.

A feszültség szétáradt a testében, a hasától a lábáig, és ki is ugrasztotta az ágyból. Nyújtózott egyet, majd odalépett az íróasztalhoz. A csillogó lapon öt mobiltelefon hevert szép sorban, néhány centire egymástól: öt, teljesen egyforma készülék az árnyalatnyit túlméretezett burájú lámpa és a sötét, bőr írótömb között.

Egyenként felvette mindet és megnézte a kijelzőket. Az első négyen ugyanazt látta: nincs nem fogadott hívás.

Az ötödiken viszont… Már azelőtt látta, hogy kézbe vette volna.

Nyolc nem fogadott hívás.

Mind ugyanarról a számról.

Ezt a mobilt ugyanis csak egyetlen számról hívták. És ez a mobil is csak egyetlen számot hívott.

Két kártyás, regisztrálatlan telefon, amelyek csak egymást hívták. Arra az esetre, ha bárki le akarta volna nyomozni, vagy ha bárki ráakadt volna a készülékekre. Sehol semmi név, csak ez a két készülék, két ismeretlen felhasználóval, akik csak egymással beszéltek ismeretlen helyen. Ezt nem lehetett lenyomozni.

Nyolc nem fogadott hívás.

Erik Wilson megmarkolta a telefont. Paula telefonját. Fejben számolt. Svédországban már elmúlt éjfél. Felhívta a számot.

Paula hangja.

– Találkoznunk kell. Az ötös helyszínen. Pontosan egy óra múlva. Az ötös.

Vulcanusgatan tizenöt és Sankt Eriksplan tizenhét.

– Nem megy.

– Muszáj.

– De nem tudok. Külföldön vagyok.

Nagy levegő. A közelben. És mégis több száz kilométerre.

– Akkor mocsok nagy a baj, Erik. Jön egy nagy szállítmány tizenkét órán belül.

– Mondd le!

– Már késő. A tizenöt lengyel öszvér már úton van.

Erik Wilson leült az ágy szélére, pontosan oda, ahol korábban is ült. Ahol az ágytakaró összegyűrődött. Egy nagy üzlet.

Paula mélyebbre jutott a szervezetben, mint amilyenről Erik valaha hallott.

– Szállj ki! Most!

– Tudod, hogy ez nem olyan könnyű. Tudod, hogy csinálnom kell. Vagy kapok két golyót a fejembe.

– Ismétlem: szállj ki! Vagy nem támogatlak többé. Hallgass rám, szállj ki, az isten szerelmére!

A csönd, amikor valaki beszélgetés közben leteszi a telefont, mindig idegtépő. Wilson sosem szerette ezt az elektronikus csöndet. Valaki más úgy döntött, hogy vége a csevejnek.

Megint az ablakhoz ment, a fényességet kémlelte, amitől a gyakorlótér mintha összezsugorodott volna. Szinte elnyelte a fehérség.

A hang feszült volt, szinte rémült.

Erik Wilson még mindig a kezében tartotta a telefont. Ránézett a némaságra.

Paula egyedül fogja megcsinálni.

hétfő

MEGÁLLT AZ AUTÓVAL a Lidingö híd közepe táján.

Néhány perccel három után a nap átverekedte magát a sötétségen, maga előtt tolta, kergette, űzte a feketeséget, ami vissza sem merészkedik majd késő estig. Ewert Grens leengedte az ablakot, és lenézett a vízre. Belélegezte a hűvös levegőt, miközben a nap felkelt és az átkozott éjszaka eltakarodott. Végre békén hagyta.

Áthajtott a túloldalra, s végiggurult az alvó szigeten. A kis ház idilli helyre épült, a szirtről kilátás nyílt az alattuk úszó hajókra. Megállt az üres parkolóban, levette a rádiót a töltőről és az ingére csíptette a mikrofont. Mindig az autóban hagyta, ha idejött. Hozzá. Hiszen egyetlen hívás sem lehetett fontosabb, mint az együtt töltött idő, mint a beszélgetés. Ám ezúttal nem volt mit félbeszakítani.

Ewert Grens huszonkilenc éve minden áldott héten eljött az otthonba. Még az után is. Még akkor is, amikor már más lakott a szobájában. Odasétált az ablakhoz, ami valaha az asszonyé volt, ahol üldögélt, ahonnan el-elnézegette a kinti világot. Ewert is ott ült mellette, és próbálta megérteni, mit keres.

Az egyetlen ember, akiben valaha bízott.

Annyira hiányzott. Nem bírt szabadulni a rohadt ürességtől, hiába rohant át az éjszakán, hiába üldözte, nem tudta lerázni. Kiabált vele, de egyre csak jött és rátapadt. Belélegezte a levegővel. Fogalma sem volt, hogyan tölthetné meg ezt az ürességet.

– Grens főfelügyelő!

A női hang az üvegajtó felől jött, ami általában tárva-nyitva állt, ha szép volt az idő. Ilyenkor az összes kerekes széket kitolták a teraszra. Susann, a medikuslány szólította meg, aki a fehér köpenyre tűzött névtábla szerint immáron rezidens lett. Elkísérte őt és Annit, amikor a szigetek körül hajóztak. Figyelmeztette Grenst, hogy ne reménykedjen túlságosan.

– Jó napot!

– Megint itt van.

– Igen.

Már régóta nem látta Susannt. Utoljára akkor találkoztak, amikor Anni még élt.

– Miért csinálja?

A felügyelő felnézett az üres ablakra.

– Miről beszél?

– Miért teszi ezt magával?

A szoba sötét volt. Bárki is lakott ott, még aludt.

– Nem értem.

– Láttam magát itt. Tizenkét kedden egymás után.

– Talán tiltja a törvény?

– Ugyanazon a napon, ugyanabban az időben, mint régen. Ewert Grens nem válaszolt.

– Mint amikor még élt.

Susann egy lépcsőfokkal lejjebb lépett.

– Ezzel nem segít magán. Hangosabban beszélt.

– A gyásszal lehet együtt élni. De maga nem képes úrrá lenni felette. Maga nem együtt él a gyásszal, hanem azért él, hogy gyászoljon. Kapaszkodik belé, a háta mögé bújik. Hát nem érti, Grens főfelügyelő? Amitől félt, már megtörtént.

Grens a sötét ablakot nézte. Az üvegen egy öregember képe tükröződött, egy öregemberé, aki nem tudta, mit is mondhatna.

– El kell engednie. Tovább kell lépnie. Nem járhat ki ide ugyanúgy!

– Annyira hiányzik.

Susann visszament a lépcsőn, megfogta a teraszajtó kilincsét. Már épp csukta volna be, amikor félúton megállt és visszakiabált.

– Soha többé nem akarom itt látni!

A VÄSTMANNAGATAN hetvenkilences számú régi épület negyedik emeletén egy csodálatosan szép lakás volt. Három tágas szoba, magas helyiségek, csiszolt fapadló és rengeteg fény. Az ablakok a Vanadisvägenre néztek.

Piet Hoffmann a konyhában állt. Kinyitotta a hűtőt s kivett egy újabb doboz tejet. A padlón kuporgó férfit nézte, aki egy piros műanyag tál fölé görnyedt. Valami kis varsói rohadék: piti tolvaj junkie. Pattanások, rossz fogak, túl régóta viselt ruhák. Hoffmann oldalba rúgta kemény orrú cipőjével, mire a rémségesen bűzlő kis lúzer előredőlt és végre hányt. Fehér tejfoltok és apró, barna gumidarabok virítottak a nadrágján meg a konyha márvánnyal burkolt padlóján.

Többet kell innia. Napij się kurwa. És többet kell hánynia.

Piet Hoffmann megint belerúgott, de ezúttal nem olyan nagyot. A gyomrot a kapszulák barna gumiburkolata védte a tízgrammos amfetaminadagoktól, és nem akarta megkockáztatni, hogy egyetlen kis gramm is olyan helyen végezze, ahol nem kellene. A lába előtt heverő büdös fickó csak az egyike volt annak a tizenöt megdolgozott öszvérnek, akik az éjszaka meg a délelőtt folyamán fejenként kétezer grammot hoztak be. Swinoujsciéből a Wawel komppal jöttek Svédországba, aztán Ystadból vonattal folytatták az utat. Semmit sem tudtak a többi tizennégyről, akiket most Stockholm különböző pontjain ürítettek ki éppen.

Eleinte hosszasan próbálkozott, nyugodtan beszélt hozzá – jobb szerette így csinálni –, de aztán elfogyott a türelme, és már azt kiabálta, hogy pij do cholery, miközben a kis pondrót rugdosta. Meg kellett innia azt a rohadt tejet abból a rohadt dobozból – kicseszettül pij do cholery –, hogy annyi kapszulát hányjon ki, hogy a vevő ellenőrizhesse az anyagot, és meggyőződhessen róla, milyen minőségű.

A sovány fickó sírt.

Nadrágjára és ingére rászáradtak a hányásfoltok, pattanásos képe olyan fehér volt, mint a márványpadló, amin feküdt.

Piet Hoffmann abbahagyta a rugdosást. Megszámolta a tejben úszó sötét dolgokat, pillanatnyilag nem volt többre szükség. Felvett egy gumikesztyűt és kihalászta a barna gumikat. A húsz, szinte teljesen gömb alakú labdát leöblítette a csap alatt, aztán lehámozta róluk a gumit. Végül kivett a konyhaszekrényből egy porcelántányért és rápakolta a húsz kis kapszulát.

– Van még tej. Meg pizza. Itt maradsz. Egyél, igyál, hányjál! Kell a többi is.

A nappaliban fülledt meleg volt. A szögletes asztal körül ülő három férfiről szakadt a víz – túl sok ruha, túl sok adrenalin. Hoffmann kinyitotta a teraszajtót és megállt előtte egy pillanatra. A hűvös szél felfrissítette a szoba rossz levegőjét.

Lengyelül beszélt. A két ember kedvéért, akiknek értenie kellett, mit mond.

– Még van benne ezernyolcszáz gramm. Csináljátok meg! És fizessétek ki, ha végzett! Négy százalék.

Azok ketten nagyon hasonlítottak egymásra: negyvenesek voltak, drága, de olcsónak látszó sötét öltönyt hordtak, a fejüket tarkopaszra borotválták. Ha közel ment hozzájuk, egyből szemet szúrtak az eredetileg barna, de már erőteljesen őszülő hajsörték. A szemük örömtelen volt, és egyikük sem mosolygott túl gyakran. Nevetni voltaképpen sosem látta őket. Tették, amit mondott: eltűntek a konyhában, hogy kiürítsék a földön fekvő, hányó öszvért. Ez Hoffmann varsói szállítmánya volt, és egyikük sem szívesen magyarázgatta volna Varsónak, hogy elcsesztek valamit a cuccal.

Hoffmann az asztalnál ülő harmadik férfihez fordult, és svédre váltott.

– Húsz kapszula, tessék! Ennyi elég az ellenőrzéshez.

A magas, szőke, jó kondiban lévő fickót nézte, aki nagyjából vele egykorú, harmincöt körüli lehetett. Fekete farmert és fehér pólót viselt, na meg rengeteg ezüstöt: az ujján, a csuklóján, a nyakán. Éveket húzott le Tidaholmban gyilkossági kísérletért, és huszonhét hónapot Mariefredben kétrendbeli bántalmazásért. Minden stimmelt. Mégis volt valami, ami zavarta. Csak nem tudta pontosan, mi az. Mintha a vevő jelmezbe bújt volna, és nem alakítaná elég jól a szerepét.

Piet Hoffmann figyelte, ahogy a szőke fickó előkap egy borotvapengét a fekete farmerdzseki zsebéből, majd középen kettévágja az egyik kapszulát. A porcelántányér fölé hajol, hogy megszagolja a tartalmát.

Megint ugyanaz az érzés. Nem hagyja nyugodni.

Lehet, hogy csak feszült a fickó, vagy ideges. Esetleg pont arról lehet szó, amiért Piet az éjszaka közepén felhívta Eriket. De bármi is legyen az, valami nem volt rendben, de telefonon nem tudta elmagyarázni.

Virágillata volt, tulipánra emlékeztetett.

Hoffmann kétszéknyire ült, de onnan is tisztán érezte.

A vevő porszerűvé aprította a kemény, sárgás masszát, fellapátolt egy kicsit a pengére, és egy üres pohárba tette. Húsz milliliter vizet szívott fel egy fecskendőbe, majd belenyomta a pohárba a por tetejére. Ragadós, de átlátszó folyadékot kapott. Elégedetten bólintott. Gyorsan oldódott, teljesen áttetsző lett. Amfetamin, olyan erős, mint az eladó ígérte.

– Tidaholm. Négy év. Ugye?

Teljesen szakszerűnek látszott, de valami mégis hibádzott. Piet Hoffmann odatolta elé a tányért a kapszulákkal és válaszra várt.

– Kilencvenhéttől kétezerig. Csak három. Jó magaviseletért kiengedtek.

– Melyik körlet?

Hoffmann a vevő arcát tanulmányozta.

Semmi rezzenés, semmi pislogás, semmi jele az idegességnek.

Alig érezhető akcentussal beszélt svédül, talán valamelyik szomszédos országból jött. Piet dánnak, esetleg norvégnak vélte. A vevő hirtelen felpattant, és egy ideges kéz egyszer csak túl közel került Piet arcához. Még mindig úgy tűnt, hogy minden rendben van, de már túl késő volt. Az ember észreveszi az ilyesmit. Sokkal előbb fel kellett volna húznia magát, sokkal előbb az eladó arca felé kellett volna lendítenie az öklét. Nem bízol bennem, te strici?

– Láttad az ítéletet, nem?

Mintha megjátszotta volna, hogy felháborodott.

– Még egyszer kérdezem: melyik körlet?

– C. Kilencvenhéttől kétezerig.

– C. Hol?

A válasz késett.

– Mire megy ki a játék? – Hol?

– Csak C, Tidaholmban nincsenek külön számok. Mosolygott.

Piet Hoffmann visszamosolygott.

– Ki volt még ott?

– Ennyi rohadtul elég lesz, rendben?

A vevő emelt hangon beszélt, hogy még idegesebbnek és sértettebbnek tűnjön.

Hoffmann azonban még valamit kihallott a hangjából. Valamit, ami leginkább bizonytalanságnak tetszett.

– Folytatjuk az üzletet vagy nem? Azt gondoltam, azért hívtál ide, mert el akarsz adni nekem valamit.

– Ki volt még ott?

– Skåne, Mio, Josef Libanon, Virtanen. A Gróf. Hány nevet akarsz?

– Még ki?

A vevő még mindig talpon volt, s tett egy lépést Hoffmann felé.

– Most rögtön lelépek.

Nagyon közel volt, a csuklóján és az ujján csillogott a rengeteg ezüst, ahogy Piet Hoffmann arca elé emelte a kezét.

– Kész. Ennyi elég. Rajtad múlik, hogy folytatjuk-e vagy sem.

– Josef Libanont életfogytra deportálták. Három és fél hónappal ezelőtt eltűnt, amikor leszállt Bejrútban. Virtanent szigorúan őrzött pszichiátriára vitték néhány éve. Nem éri el senki, csorog a nyála, teljesen zombi. Miót eltemették…

A két drága öltönyt viselő, borotvált fejű férfi meghallotta az ordibálást, s nyílt a konyhaajtó.

Hoffmann intett, hogy maradjanak, ahol vannak.

– Miót a homokba temették Värmdöben, hátul két lyukkal a fején.

A szobában a három ember idegen nyelven beszélt. Piet Hoffmann kiszúrta, hogy a vevő körülnéz, keresi, hogy juthatna ki.

– Josef Libanon, Virtanen, Mio. Folytatom: Skåne teljesen megkattant. Nem is emlékszik rá, hogy Tidaholmban volt, vagy Kumlán vagy Hallban, ami azt illeti. És a Gróf… Az őrök vágták le a lepedőről, amivel fellógatták, Harnösandban, a vizsgálati fogságban. Ez az öt név, amit mondtál. Jól választottál. Hiszen egyiküktől sem lehet megkérdezni, tényleg ott voltál-e.

Az egyik sötét öltönyös ember, aki a Máriusz névre hallgatott, pisztollyal a kezében előrelépett. A fekete, lengyel gyártmányú Radomot, ami újnak látszott, a vevő fejéhez szorította. Piet Hoffmann ráordított Máriuszra (utspokój się do diabla). Aztán még párszor elüvöltötte, hogy utspokój się do diabla, hogy Máriusz (utspokój się do diabla) nyughasson, ne tartson pisztolyt senki fejéhez.

Máriusz a kibiztosítóra nyomta a hüvelykujját, hátrahúzta, majd nevetve leengedte a fegyvert. Hoffmann folytatta, továbbra is svédül.

– Frank Steint ismered?

A vevőt vizslatta. Idegesség, megbántottság, sőt, talán még düh is… Ezt kellene látnia a szemében.

De csak feszült volt és ijedt a tekintete, ezüsttel teleaggatott karja mögé bújt.

– Tudod, hogy igen.

– Jó. Ki az?

– Tidaholm C körlet. Egy hatodik név. Most elégedett vagy? Hoffmann felvette a mobilját az asztalról.

– Akkor biztosan szeretnél beszélni vele. Hiszen együtt nyomtátok, nem?

A vevő elé tartotta a telefont, lefényképezte a rámeredő szemeket, és felhívott egy számot, amit fejből tudott. Némán bámulták egymást, míg Hoffmann elküldte a képet és telefonált.

A két öltönyös, Máriusz és Jerzy igencsak izgatottak lettek. Zdrugiej strony. Máriusz már indult is, hiszen neki a másik oldalon volt a helye, a vevő jobbján. Blizej giowy. Még közelebb kell lépnie. Fel kell emelnie a pisztolyt, a vevő jobb halántékához kell nyomnia.

– Elnézést, a varsói barátaim kissé nyugtalanok! Valaki felvette a telefont.

Piet Hoffmann röviden beszélt valakivel, bárki volt is az. Aztán megmutatta a vevőnek a mobil kijelzőjét.

Egy hosszú hajú, lófarkas férfi. Egy arc, ami már nem olyan fiatal, mint egykor volt.

– Itt van. Frank Stein.

Hoffmann belenézett az ideges szempárba. A vevő elkapta a tekintetét.

– Es? Még mindig azt mondod, hogy ismeritek egymást? Becsukta a telefont és letette az asztalra.

– A barátaim nem beszélnek svédül. Szóval ezt csak te érted. Egyedül te.

Vetett egy gyors pillantást a két lengyelre, akik közelebb húzódtak, miközben még mindig azon vitáztak, melyik oldalra álljanak, hogy a pisztoly csövét a vevő fejének szegezhessék.

– Van egy kis gondunk. Neked meg nekem. Nem az vagy, akinek mondod magad. Kapsz két percet, hogy megmagyarázd, ki vagy valójában.

– Nem értem, miről beszélsz.

– Tényleg? Ne beszélj baromságokat. Már késő. Csak mondd meg, ki vagy. Most rögtön. Mert a barátaimmal ellentétben én úgy gondolom, hogy a hullákkal csak a baj van, és rohadt nehéz pénzt kiszedni belőlük.

Mindketten elhallgattak. Egymást nézték. Várták, hogy valaki megszólaljon és elnyomja a monoton csámcsogást, ami a radomos férfi felöl jött, aki a fegyvert a halánték vékony bőréhez nyomta.

– Sok melódba került, hogy felépítsd a sztorid, de tudod, most összedőlt, mert rosszul mérted fel, kivel állsz szemben. Ez a szervezet a lengyel titkosrendőrség tisztjei köré épült, és rohadtul bármit megtudhatok rólad. Megkérdezhetem, hova jártál iskolába, és hiába válaszolod azt, amit mondtak neked, én egyetlen telefonhívással kiderítem, igaz-e. Megkérdezhetem, hogy hívják anyádat, be van-e oltva a kutyád, milyen színű a kávéfőződ. És Frank Stein nem ismer. Sosem voltatok együtt Tidaholmban, mert te sosem voltál ott. Börtönmúltat hamisítottak neked, hogy idejöhess, és eljátszhasd, hogy friss, ropogós amfetamint akarsz venni. Még egyszer kérdezem: ki vagy? Válaszolj! És akkor talán – de csak talán – rá tudom beszélni ezt a két urat, hogy ne lőjön le.

Máriusz keményen szorította a markolatot. A csámcsogás egyre erőteljesebb és hangosabb lett. Nem értette, miről beszél Hoffmann és a vevő, de tudta, hogy valami gáz van.

– Mi a szarról beszéltek? Ki a fene ez itt? – ordította lengyelül, és felhúzta a pisztolyt.

– Oké.

A vevő érezte, hogy mindenkin eluralkodik az idegesség. Feszülten és kiszámíthatatlanul.

– Rendőr vagyok.

Máriusz és Jerzy nem beszélt svédül.

De azt a szót, hogy rendőr, nem kellett lefordítani.

Megint kiabálni kezdtek, főleg Jerzy. Azt hörögte, hogy Máriusz süsse már el azt az istenverte pisztolyt, miközben Piet Hoffmann felemelte mindkét karját, és közelebb lépett.

– Hátra!

– De rendőr!

– Lelövöm!

– Most nem!

Piet Hoffmann feléjük hajolt, de kevés volt az idő. Ezt a vevő is tudta, érezte a fejének szegezett fém hidegét. Remegett, az arca eltorzult.

– Rendőrtiszt vagyok, az isten szerelmére, szedd le rólam!

Jerzy halkabban beszélt, blizej, majdnem nyugodtan utasította Máriuszt, hogy álljon közelebb és z drugiej strony cseréljenek megint helyet… Végül is jobb lenne a másik halántékába lőni.

MÉG MINDIG AZ ágyban feküdt. Olyan reggel volt ez, amikor az ember teste nem akar felébredni, és a világ távolinak tűnik. Erik Wilson beszívta a párás levegőt.

A nyitott ablakon beáramló dél-georgiai szél még mindig hűvös volt, de tudta, hogy hamarosan melegebb lesz. Még melegebb, mint előző nap. A feje fölött, a plafonon forgó ventilátor lapátjait próbálta követni, de feladta, amikor könnyek futották el a szemét. Az éjjel négyszer beszéltek, és Paula egyre feszültebbnek tűnt. A hangjába szokatlan él költözött, ideges volt és kétségbeesett, a menekülés határán állt.

Hallotta már egy ideje az ismerős zajt a bázis nagy gyakorlóteréről. Ebből tudta, hogy már elmúlt hét, azaz Svédországban kora délután lehet. Mindjárt végeznek.

Feltápászkodott, és egy párnát tett a háta mögé. Az ágyából kilátott az ablakon. Már rég megvirradt. Az aszfaltozott udvar, ahol előző nap a titkosszolgálat megvédte és megmentette az elnököt, üres volt, de az imitált lövés utáni csönd még ott visszhangzott. Néhány száz méterrel odébb, a másik gyakorlótéren néhány ragyogó szemű határőrtiszt szaladt katonákéra emlékeztető egyenruhában egy landoló, fehér-zöld helikopter felé. Erik Wilson nyolc embert számolt össze, akik aztán eltűntek az égen.

Felkelt az ágyból, hideg vízzel lezuhanyozott, ami majdnem segített. Némileg tisztább lett az éjszaka és a rettegéssel folytatott párbeszéd.

Azt akarom, hogy kiszállj.

Tudod, hogy nem tudok.

Tíz-tizennégy évet kockáztatsz.

Ha nem csinálom meg, Erik, ha most kiszállok, ha nincs rá kicseszett jó magyarázatom… Akkor még többet kockáztatok. Az életemet.

Erik Wilson minden beszélgetésben tett rá egy kísérletet, hogy elmagyarázza, hogy a szállítás és az eladás nem sikerülhet a támogatása nélkül. Sokféleképpen próbálkozott. De nem jutott semmire, a vevő, az eladó és az öszvérek már a helyükön voltak Stockholmban.

Már késő volt, nem lehetett lefújni.

Egy gyors reggelire még futotta az időből: áfonyás palacsinta, szalonna és az a lyukacsos fehér kenyér. Egy csésze kávé meg a The New York Times. Mindig ugyanannál az asztalnál ült egy csendes sarokban, mert reggel nem vágyott társaságra.

Még sosem volt mellette olyan ember, mint Paula. Éles eszű, éber, higgadt. Pillanatnyilag öt emberrel dolgozott, de Paula jobb volt, mint a többiek együttvéve. Túl jó ahhoz, hogy bűnöző legyen.

Még egy csésze feketekávé, és szaladt vissza a szobába: késésben volt.

A nyitott ablakon túl a zöld-fehér helikopter magasan a pálya felett zümmögött, és három, határőr-egyenruhát viselő alak lógott róla egy kötélen, egymástól úgy egy méterre. Leimbolyogtak – a gyakorlat szerint – a mexikói határ mentén fekvő veszélyes területre. Megint egy gyakorlat. Itt folyton gyakorlatoznak. Erik Wilson már egy hete volt az Egyesült Államok déli bázisán. Még két hét volt hátra a kurzusból, amelyen európai rendőröknek és ügynököknek tartottak előadásokat a beszivárgásról és a tanúvédelmi programról.

Becsukta az ablakot, mert a takarítók nem bírták, ha nyitva hagyta. Olyasvalamivel érveltek, hogy a tisztek szállására új légkondit szereltek, ami leáll, ha mindenki kényekedve szerint szellőztet. Wilson inget váltott, a tükörben szemügyre vette a középkorú, szökés férfit, akinek már el kellett volna indulnia, hogy megkezdje a napját az osztályteremben, hogy csatlakozzon a csoporttársaihoz és négy amerikai állam rendőreihez.

Csak állt ott mereven. Három perccel múlt nyolc. Már megcsinálták.

Paula mobilja a sor jobb szélén feküdt az asztalon. Akárcsak a többiben, ebben is egy szám volt elmentve.

Erik Wilsonnak kérdezni sem volt ideje.

– Rohadt nagy zűr van.

SVEN SUNDKVISTNEK sosem sikerült megszeretnie a hosszú, sötét, olykor-olykor nyirkos folyosókat a gyilkossági csoportnál. Amióta csak az eszét tudta, a stockholmi rendőrségnél szolgált, és mindenféle bűntény ügyében nyomozott már. Irodája a részleg végén, az irattár és az italautomata szomszédságában bújt meg. Ezen a reggelen, amikor végigsétált fénytelen, nedves útján, hirtelen megállt főnöke nyitott ajtaja előtt.

– Ewert?

Az egyik fal tövében hatalmas, igencsak testes alak kuporgott. Sven óvatosan megkocogtatta az ajtófélfát.

– Ewert?

Ewert Grens nem hallotta. Egyre csak guggolt a megtermett, barna kartondobozok előtt. Sven elfojtotta magában azt az érzést, hogy épp süllyed valahová. Egyszer már látta a lármás főfelügyelőt a főkapitányság egy másik padlóján kucorogni. Tizennyolc hónapja. Grens a földön ült az alagsorban, ölében egy régi ügy papírjai, és lassan ezt ismételgette: Halott. Én öltem meg. Egy huszonhét éves nyomozás aktája volt nála. Egy fiatal rendőrnő súlyosan megsérült, és soha többé nem élhetett önálló életet. Egy otthonba kényszerült. Amikor később Sundkvist elolvasta a jelentéseket, néhány helyen megtalálta a nevet. Anni Grens. Fogalma sem volt, hogy Grens nős volt.

– Ewert, mi a bánatot csinálsz?

Valamit épp berámolt a nagy, barna dobozokba. Ez eddig nyilvánvaló. De mit? Sven megint kopogott. A szobában teljes csend honolt, Ewert Grens mégsem hallotta.

Nehéz időszak volt ez.

Mint minden gyászoló, Ewert is átesett az első két fázison. A tagadáson, hogy nem is történt meg, és a haragon, hogy miért történt ez velem! De nem lépett tovább a következő szakaszba, hanem dühös maradt, mint ahogy általában is dühös szokott lenni. Ewert igazi gyászidőszaka valószínűleg csak nemrég kezdődött, néhány hete – már nem volt olyan robbanékony, el-eltöprengett, hallgatagabb lett, és vélhetően többet gondolkodott.

Sven bement a szobába. Ewert meghallotta, de nem fordult oda, inkább hangosan felsóhajtott, ahogy máskor is ingerültségében. Valami idegesítette. Nem Sven, valami más. Azóta, hogy elment az otthonba, pedig az többnyire megnyugtatta. A medikuslány, Susann, aki olyan régóta dolgozott ott, és olyan szépen gondozta Annit. Aki mostanra befejezte az egyetemet. A megjegyzései, az undora. A gyásszal lehet együtt élni. De maga nem képes úrrá lenni felette. Igen, baromi könnyű annak a libának, aki huszonöt évesen Lidingöben fel-alá rohangálva osztja az észt. Amitől félt, már megtörtént. Mit tud ez a magányról?

Gyorsabban hajtott el az otthontól, mint akarta, és egyenesen a kapitányságra ment. Anélkül, hogy tudta volna, miért, leloholt a raktárba három kartondobozért. Felvitte mindet az irodájába, ahol már idejét sem tudja, mióta dolgozik. Egy ideig az asztala mögötti polcnál ácsorgott, nézte az egyetlen dolgot, ami még jelentett neki valamit: a Siw Malmkvist-kazettákat. Maga vette fel és keverte őket. A korai lemezek hatvanas évekbeli borítói még őrizték élénk színüket. Rajtuk Siwan fotója, amit a kristianstadi parkban készített. Mindaz, ami ahhoz az időhöz tartozott, amikor még minden jó volt.

Hozzáfogott, hogy elpakolja az egészet. Újságpapírba tekerte, majd egymás tetejére halmozta a dobozokat.

– Ő már nincs.

Ewert Grens a padlón ült, és a barna kartont bámulta.

– Hallasz engem, Sven? Soha többé nem énekel itt, ebben a szobában.

Tagadás, harag, alkudozás.

Miközben Sven Sundkvist közvetlenül a főnöke mögött állt és lefelé nézett a kopaszodó koponyára, emlékképek tolultak fel benne. Ewert lassan előre-hátra dülöngélt a komor fényben. Kora reggelek és késő esték, Siw Malmkvist hangja, tánc valakivel, aki nem is volt ott. Szorosan összeölelkezve. Sven rájött, hogy hiányzik neki az az idegesítő zene, a szöveg, amit addig erőltettek rá, amíg meg nem tanulta kívülről, és az Ewert Grensszel együtt végigdolgozott évek fontos elemévé nem vált. Hiányozna neki a kép.

Nevetnie kellett volna. Tényleg. Hiszen végre eltűnnek a szobából.

Ewert teljes felnőtt életét egy pár mankóval csinálta végig. Anni. Siw Malmkvist. És most, végre, megteszi az első lépéseit egyedül. Valószínűleg ezért kuporog a földön.

Sven leült a megviselt kanapéra, és nézte, ahogy a főnöke felemeli az utolsó dobozt. Feltette a másik kettő tetejére, és nehézkesen, gondosan leragasztotta. Ewert Grens elszánt volt, csorgott róla a veríték. Addig tologatta a dobozokat, amíg nem álltak pontosan ott, ahol akarta. Sven szerette volna megkérdezni tőle, hogy van. De nem tette. Nem lett volna helyes. Már csak saját maga miatt sem. Ewert azt csinálta, amit csinált, és ez elég volt válasznak. Továbblépett. Bár ennek nem volt tudatában.

– Mit csinálsz?

A rendőrnő nem kopogott.

Egyenesen bejött az irodába. Aztán egyszer csak megtorpant, mert feltűnt neki a zene hiánya. Megállt az asztal mögötti polcon tátongó lyuk előtt.

– Ewert? Mit művelsz?

Mariana Hermansson Svenre pillantott, aki először az üres polc, majd a kartondobozok felé biccentett. A nyomozónő még sosem járt úgy Grens szobájában, hogy ne szólt volna Siw Malmkvist zenéje. Siw Malmkvistet épp elcsomagolták. Fel sem ismerte a helyet a hangja nélkül.

– Ewert…

– Igen, mit akarsz?

– Tudni akarom, mit művelsz.

– Ő már nincs.

Hermansson az üres polchoz lépett, végigfuttatta az ujját az évek óta ott álló kazetták, a lejátszó, a hangfalak és az énekesnő fekete-fehér fényképének nyomát őrző porcsíkokon.

Összegyűjtött egy porgombócot, és a tenyerébe rejtette.

– Nincs?

– Nincs. –Ki? – Ő.

– Ki? Anni? Vagy Siw Malmkvist? Ewert végre odafordult, és a nőre nézett.

– Akarsz tőlem valamit, Hermansson?

Még mindig a padlón ült, a dobozoknak és a falnak támaszkodott. Majdnem másfél éve gyászolt már, az összeomlás és az őrület között hánykolódott. Rémes időszak volt, ami alatt Mariana többször is elküldte a pokolba, és pont ugyanannyiszor bocsánatot is kért tőle. Néhány alkalommal már ott tartott, hogy feladja. Kilép, és faképnél hagyja ezt a lehetetlenül nehéz embert meg a végtelennek tűnő keserűségét. Lassanként arra jutott, hogy Grens nem fogja bírni, szét fog esni teljesen. Lefekszik, és soha többé nem kel fel. De most, az összes szenvedés közepette látott az arcán valamiféle céltudatosságot, elszántságot, amit eddig még sosem.

Néhány papírdoboz, egy lyuk a polcon. Az ilyesmi váratlan megkönnyebbülést indíthat el.

– Igen, akarok valamit. Hívásunk volt. Västmannagatan hetvenkilenc.

Figyelt. Hallgatta a lányt. Ezt Hermansson tudta. Úgy hallgatta, azzal az összpontosítással, amit már szinte el is felejtett.

– Kivégzés.

PIET HOFFMANN kinézett a gyönyörűséges lakás egyik hatalmas ablakán. Ez egy másik lakás egy másik városrészben, szintén a belvárosban, de kísértetiesen hasonlított az előzőhöz: három szoba, gondosan felújítva, nagy belmagasság, világosra festett falak. Csak itt nem hevert a fapadlón a leendő vevő – az egyik halántékán egy, a másikon két lyukkal.

Lenn, a széles járdán jól öltözött emberek iparkodtak várakozással telve egy nagy színház délutáni előadására, izgatott, kicsit ripacskodó színészek járkáltak ki-be a színpadra vezető ajtón.

Néha megesett, hogy ilyen életre vágyott. A mindennapi, normális emberek életére, akik normális dolgokat csinálnak együtt.

Hagyta a kiöltözött, izgatott színházrajongókat, és ellépett a Vasagatanra meg a Kungsbron hídra néző ablaktól. Keresztülment a lakás legnagyobb szobáján. Ez volt a dolgozószobája: antik íróasztal, két zárt fegyverszekrény és egy igencsak hatásos nyitott kandalló. Hallotta, hogy az utolsó öszvér a konyhában hány – sokáig eltartott a lánynak, nem szokott hozzá. Ahhoz kell néhány út. Jerzy és Máriusz a mosdónál állt, sárga gumikesztyűvel szedegették ki a barna gumilabdákat a hányadékból, amit a lány a tej meg még valami társaságában a padlóra tett két vödörbe okádott. Ő volt a tizenötödik, az utolsó öszvér. Az elsőt a Västmannagatanon ürítették ki, de aztán kénytelenek voltak átjönni ide. Piet Hoffmann-nak ez nem tetszett. Ez a lakás az ő védett területe volt, a búvóhelye, nem akarta, hogy kapcsolatba kerüljön a kábítószerrel vagy a lengyelekkel. De nem volt választásuk. Egy embert főbe lőttek. Hoffmann Máriuszt mustrálgatta: ez a borotvált fejű, drága öltönyt viselő ember néhány órája meggyilkolt valakit, de nem látszott rajta semmi. Talán nem is engedhette meg magának, mert profi volt. Hoffmann nem félt tőle, ahogy Jerzytől sem, de meggyőződött róla, hogy ezek nem ismernek félelmet: ha felidegesíti őket, ha kételkedni kezdenek a hűségében, akkor ő is simán megkaphatta volna azt a lövést, ami eldörrent.

Harag, csalódottság, rettegés kavargott benne, óriási erőfeszítésébe került, hogy nyugodtan álljon, miközben belül tombolt a vihar.

Ott volt, és tehetetlennek érezte magát.

Ha megakadályozza, az az életébe került volna.

Úgyhogy inkább egy másik ember életét áldozta fel.

Az előtte kuporgó fiatal nő végzett. Nem ismerte a lányt, sosem találkoztak. Mindössze annyit tudott, hogy Irinának hívják, Gdanskból jött, huszonkét éves, diák. És akkora kockázatot vállalt, ami sokkal nagyobb, mintsem képzelte. Ennyi elég volt. Tökéletes öszvér. Pont olyan, amilyet mindig is kerestek. Persze voltak mások is, junkie-k a nagyobb városok pereméről. Ezrével özönlöttek, hogy anyagot szállítsanak a testükben, és kevesebbet kaptak, mint ez a lány. De megtanulták, hogy drogosokkal nem szabad kezdeni, mert megbízhatatlanok, és gyakran már jóval a célállomás előtt elhányják magukat.

Még több düh, csalódottság, rettegés kezdte marcangolni, még több érzés lett úrrá rajta, és még több gondolat kavargott a fejében.

Nem volt semmilyen akció. De volt olyan szállítmány, amit nem ellenőriztek.

Nem lett semmi eredmény. A lengyeleknek mostanra már vissza kellett volna érniük Varsóba. Ők az eszközei, hogy új partnert találjon és új lehetőségeket térképezzen fel.

Nem született üzleti megállapodás. Hiába hoztak be tizenöt öszvért Svédországba. Tíz tapasztalt futárt, akik fejenként kétszáz kapszulát nyeltek le, és öt újat, akik százötvenet. Az összesen több mint huszonhét és fél kiló friss amfetamin, amiből nagyjából nyolcvankét kiló áru készül. Grammonként százötven koronáért adnak majd túl rajta a piacon.

De támogatás nélkül se akció, se eredmény, de még csak üzlet se.

Egy ellenőrizetlen szállítmány, ami gyilkossággal végződött.

Piet Hoffmann kurtán odabiccentett a fiatal, sápadt lánynak. Reggel óta a nadrágzsebében cipelte a pénzt. Kiszámolta és kötegekbe tekerte. Kivette az utolsó köteget, végigpörgette a bankjegyeket, hogy a lány lássa, mind megvan. Ő volt az egyik újonc, és még nem bírt el azzal a mennyiséggel, amekkorát a cég elvárt. Csak ezerötszáz grammot szállított az első útján. Ez a mennyiség a háromszorosára nő, ha a piacra szánt keveréket elkészítik, és hatszázhetvenötezer koronát fog érni.

– Tessék, a négy százalékod. Huszonhétezer korona. És ha legközelebb le mersz nyelni többet, többet is keresel. A gyomrod minden alkalommal tágul egy kicsit.

Csinos volt. Még sápadtan, izzadt halántékkal is.

– És a jegyem?

Piet Hoffmann odabiccentett Jerzynek, aki sötét zakója belső zsebéből két jegyet húzott elő. Egy vonatjegyet Stockholmból Ystadba és egy kompjegyet Ystadból Swinoujsciébe. A lány felé nyújtotta, és amikor az el akarta venni, Jerzy visszahúzta a karját. Elvigyorodott. Várt egy kicsit, és megint kinyújtotta a kezét, és amikor Irina megint el akarta venni a jegyeket, újra visszahúzta.

– Megdolgozott érte, bassza meg!

Hoffmann kitépte Jerzy kezéből a jegyeket, és odaadta a lánynak.

– Maradjunk kapcsolatban, szükségünk lesz még a segítségedre! Harag, csalódottság, rettegés.

Végre egyedül maradtak a lakásban, ahol egy stockholmi biztonsági szolgálat irodája működött.

– Ez az én akcióm.

Piet Hoffmann tett egy lépést a férfi felé, aki reggel agyonlőtt egy embert.

– Én beszélem a nyelvet, és ebben az országban én adom ki a parancsokat.

Ez több volt, mint harag, Gyilkos düh. A lövés óta fortyogott benne. Először el kellett rendezniük az öszvéreket, ki kellett üríteni mindet, és biztosítani kellett a szállítmányt. De most szabad utat engedhetett a mérgének.

– Ha itt valaki lő, azt csak az én utasításomra teheti, csakis az enyémre.

Nem tudta biztosan, honnan jött ez a düh, és miért borította el ennyire. Talán csalódottság miatt volt, mert bukott egy üzlet. Esetleg kiborult, mert ok nélkül megöltek valakit, akinek ugyanaz volt a megbízatása, mint neki.

– És a pisztoly? Hol a francban van?

Máriusz a mellére bökött, a zakója belső zsebére.

– Megöltél valakit. Ezért életfogytot kaphatsz. És ráadásul még vagy olyan ostoba is, hogy még mindig a zsebedben hordod a fegyvert?

Mardosta a harag. És még valami: jelenteni kellett volna a lengyeleknek. Elnyomta magában az érzést, ami akár félelem is lehetett, majd tett egy lépést a mosolygó és a belső zsebére mutogató ember felé. Az arcához tolta az arcát. Játszd el a szerepet! Csak ez számít. Csak az erő és a tisztelet. Ki kellett harcolni, és sosem szabad alább adni. Játszd el a szerepet, vagy meghalsz!

– Rendőr volt.

– És ezt honnan a rohadt életből tudtad?

– Mondta.

– Mióta beszélsz svédül?

Piet Hoffmann tudatosan lélegzett. Érezte, hogy ideges és fáradt. Odament a kerek konyhaasztalhoz, amelyen egy fémtálban kétezer-hétszázötven kiokádott és megtisztított kapszula hevert: jó huszonhét kiló tiszta amfetamin.

– Azt mondta, rendőrség. Hallottam. Te is hallottad. Hoffmann nem fordult felé, úgy válaszolt.

– Mind a ketten ott voltunk azon a találkozón Varsóban. Ismered a szabályokat. Amíg itt vagyunk, én, és csakis én döntök.

KÉNYELMETLENÜL FESZENGETT a rövid autóúton Kronobergtől a Vasatanig. Illetve inkább nyomta valami. Miután Hermansson végigrobogott a Västmannagatanon és a hetvenkilences szám elé hajtott, megemelte nehéz testét, kotorászott kicsit maga alatt, és megtapogatta az ülést. Két kazetta volt az. Siw-válogatás. A kezében tartotta és bámulta a műanyag tokokat, amiket el kellett volna pakolnia, majd pillantása az utasoldali kesztyűtartóra tévedt. Abban is volt még két kazetta. Lehajolt, és az ülés alá dugta őket, amilyen mélyen csak tudta. Ugyanolyan félelmetesnek tűnt, hogy a közelükben legyen, mint az a tény, hogy elfelejtette magával vinni őket. Egy másik élet utolsó négy maradványát, egy életét, amit kartondobozba zárt és leragasztott.

Ewert Grens jobb szeretett hátul ülni.

Már nem volt zenéje, amit hallgathatott volna, és arra sem vágyott rá, hogy a gyakori rádióhívásokra füleljen vagy megválaszolja őket. Meg egyébként is, Hermansson egyértelműen jobban vezetett a sűrű, városi forgalomban, mint ő vagy Sven.

Nem volt túl sok parkolóhely: három rendőrautó és a törvényszéki szakértők kék Volkswagenje új sort nyitott a lakók kocsijai mellett, amelyek az útszélen, szorosan egymás mögött parkoltak. Mariana Hermansson lassított, a járdához kormányzott, és megállt a főbejárat előtt, amit két egyenruhás rendőr őrzött. Fiatalok voltak és sápadtak. A legközelebb álló odaszaladt a két ismeretlen férfihoz és a nőhöz, akik egy piros autóval érkeztek. Hermansson tudta, mit akar. Pont abban a pillanatban, amikor bekopogott az ablakon, lehúzta és kitartotta a rendőrigazolványát.

– Nyomozók vagyunk. Mind a hárman.

Rámosolygott a fiúra. Nemcsak fiatalnak látszott, de valószínűleg jóval fiatalabb is volt Hermanssonnál. Talán az első heteit tölti a szolgálatban, gondolta a rendőrnő, hiszen kevesen akadnak olyanok, akik nem ismerik fel Ewert Grenst.

– Magukhoz futott be a hívás?

– Igen.

– Ki telefonált?

– A polgárőrök szerint egy névtelen bejelentő.

– Kivégzést mondtak?

– Azt mondtuk, hogy úgy néz ki, mint egy kivégzés. Majd megérti, ha látja.

Fenn a negyediken a lifttől legtávolabb eső ajtó nyitva állt. Egy másik egyenruhás kolléga őrizte. Idősebb volt, régebb óta szolgált a testületnél. Felismerte Sundkvistet, és biccentett neki. Két lépéssel mögötte jött Hermansson, aki már előkészítette az igazolványát, hogy megmutassa. Eltűnődött rajta, mennyi időt kell ahhoz eltöltenie valahol, hogy a közvetlen kollégáin kívül mások is felismerjék. Arra gondolt, hogy nem az a típus, akinek megragad az arca az emberek emlékezetében.

Felvették a fehér köpenyt meg az átlátszó cipővédőt, és bementek. Ewert ragaszkodott hozzá, hogy megvárja a liftet, ami csigalassúsággal járt le meg föl. De most már neki is hamarosan meg kellett érkeznie.

Hosszú folyosó, egy hálószoba – benne pusztán egy keskeny ágy –, egy konyha csinos, zöld árnyalatúra festett konyhaszekrényekkel és egy dolgozószoba, elhagyatott íróasztallal, üres polcokkal.

És még egyetlen egy szoba.

Egymásra néztek és beléptek.

A nappalit csupán egyetlen bútorral rendezték be: hatalmas, négyszögletes tölgyfa étkezőasztal és hat, hozzá illő szék állt itt. Négy az asztal mellett, az ötödiket hátralökték, mintha az, aki rajta ült, hirtelen ugrott volna fel. A hatodik szék a padlón hevert. A nehéz bútor valamiért felborult, és a nyomozók igyekeztek megállapítani, miért.

Egy sötét folt a szőnyegen. Ezt látták meg először.

Nagy, barnás, szabálytalan körvonalú folt. Olyan negyven-ötven centi átmérőjű. Aztán megpillantották a fejét.

A folt közepén volt, mintha lebegne rajta. A férfi viszonylag fiatalnak tűnt. Nehéz volt megítélni a korát, mivel az arcát szétroncsolták, de az izmos test és a ruhák arra utaltak, hogy nem lehetett öreg: fekete bakancs volt rajta, fekete farmer, fehér póló, a nyakán, a csuklóján és az ujján rengeteg ezüstékszer.

Sven Sundkvist megpróbált a hulla kezében tartott fegyverre összpontosítani.

Ha elég sokáig nézi, ha kizár minden mást, akkor talán figyelmen kívül hagyhatja a halál ocsmányságát, amit sohasem lesz képes megérteni.

Fényes, fekete kilenc milliméteres volt. Ritkán tűnt fel ez a gyártmány bűntények helyszínén: egy lengyel Radom. Előrehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye, és ezzel is eltávolodjon az élettől, amiből nem maradt más, csak egy nagy sötét folt a drága szőnyegen. Úgy látszott, a fegyver ki volt biztosítva, ki tudta venni a csőben a töltényhüvelyt. A csövet, a markolatot, a biztosító gombot tanulmányozta: akármit, csak nézhessen valamit, és ne kelljen a halállal szembesülnie.

Nils Krantz kicsit arrébb álldogált két fiatal rendőr társaságában. A három helyszínelő a szoba minden sarkát és repedését átkutatja majd együttes erővel. Az egyikük kamerát tartott a kezében, és épp a fehér tapétát filmezte. Sven ellépett a fej mellől, és azt figyelte, mit vesz fel a kamera: valamilyen ártalmatlan elszíneződést, ami megfelelő távolságban volt a halott szemektől.

– Az áldozat fején egy bemeneti nyílás van, ami egy lövéstől származhat.

Nils Krantz a filmező kolléga mögé settenkedett, s közel hajolt Sven Sundkvist füléhez.

– De két kimeneti nyílás.

Sven elfordult a tapétától meg a folttól, és kérdőn meredt az idősebb helyszínelőre.

– A bemeneti nyílás nagyobb, mint a két kimeneti, méghozzá a közvetlen nyomás miatt.

Sven hallotta, mit mondott Krantz, de nem értette. Úgy döntött, nem is kérdezi meg. Nem kellett értenie, inkább a foltra mutató ujjat figyelte.

– Amúgy amit filmre veszünk, amit az előbb oly érdeklődve szemlélt, az áldozatból jött. Ez itt agyvelő.

Sven Sundkvist mély levegőt vett. Pont azt akarta elkerülni, hogy a halálra kelljen gondolnia, és inkább a tapétafoltot nézte, de abban csak még több halál rejtőzött. Olyan valóságos, amilyen valóságos csak lehet. Lesütötte a szemét. Hallotta, hogy Ewert belép a szobába.

– Sven?

– Igen?

– Menj le, kérlek, beszélj a kollégákkal, akik felvették a hívást! Meg talán a szomszédokkal is érdemes lenne. Azokkal, akik nincsenek itt.

Sven hálás pillantást vetett a főnökére. Elsietett a sötét tócsa és a tapétafolt mellől, miközben Ewert Grens leguggolt, hogy alaposabban szemügyre vegye a hullát.

A HATALMI EGYENSÚLY átrendeződött és helyreállt. De ez újra és újra meg fog történni. És neki minden egyes alkalommal győznie kell. Játszd el, vagy meghalsz!

A Hoffmann Biztonsági Szolgálat kerek konyhaasztalánál állt Máriusz és Jerzy között. Kinyitottak kétezer-hétszázötven kapszulát, és kiszedték belőlük az amfetamint. A siedlcei gyár legutolsó szállítmánya. Fehér latexkesztyűbe bújtatott kezükkel először lehámozták a barna gumiborítást, ami az öszvérek gyomrát védte volna, ha az anyag szivárogni kezd, majd késsel felvágták a kapszulákat, a port pedig beleöntötték egy nagy üvegtálba, ahol összekeverték szőlőcukorral. Egy rész amfetamin Kelet-Lengyelországból, két rész szőlőcukor a sarki boltból. Huszonhét kiló tiszta kábítószerből nyolcvanegy kiló áru, amit el lehet adni az utcán.

Piet Hoffmann egy fémdobozt tett a konyhai mérlegre, és pontosan ezer gramm amfetamint mért ki. A por tetejére óvatosan egy alufólia-darabot terített, majd rátett egy kockacukorra emlékeztető valamit. Égő gyufát tartott a spirituszkockához, és amikor égni kezdett, rácsukta a dobozra a fedelet. Ha elfogy az oxigén, kialszik a tűz, és az egykilónyi amfetamint vákuum veszi körül.

Még egyszer elvégezte a műveletet. Egy dobozzal összesen tizennyolcszor kellett megismételni.

– Oldószer?

Jerzy kinyitott egy palack petróleumétert, rálöttyintett egy kevés átlátszó folyadékot a dobozok tetejére és oldalára, majd letörölgette a fémet egy vattával. Megint meggyújtott egy gyufát, kék láng lobbant, amit tíz másodperccel később elfojtott egy ronggyal.

Az ujjlenyomatokat eltávolították.

Az előszobaszőnyegen egész kis vérfoltok éktelenkedtek, a tágas nappali túlsó falán ennél alig valamivel nagyobbak. Az asztalon azonban már kiterjedtebb tócsák álltak, ám ezek sem érték el azok méretét, amelyek a felfordított szék alatt bújtak meg. Minél közelebb ment az ember a holttesthez, a pacák annál sötétebbek és mélyebbek lettek. A leglátványosabb a szőnyegen elterülő tócsa volt, amin az élettelen fej lebegett.

Ewert Grens a halott közvetlen közelében ült. Ez a halál nem keltett benne érzelmeket, ennek még neve sem volt.

– A bemeneti seb, Ewert, itt ni…

Nils Krantz négykézláb mászott, filmezett és fényképezett. Azon helyszínelők egyike volt, akiben Ewert megbízott, és ilyenből igazán kevés akadt. Épp elégszer bizonyította már, hogy nem csapja össze csak azért a munkáját, hogy egy órával hamarabb érhessen haza, és bámulhassa a tévét.

– Valaki a fejének nyomta a pisztolyt. A golyó a fél fejét lerobbantotta, magad is láthatod.

– Nem értem. Egy bemeneti seb, de két kimeneti?

Krantz a fej jobb oldalához, a teniszlabda nagyságú lyukhoz tartotta a kezét.

– Nem sokszor láttam ilyet harmincvalahány év alatt. De előfordul. És a boncolás majd megerősíti… Csak egy lövés volt. Ebben biztos vagyok.

Megrántotta Grens fehér kezeslábasának ujját, és buzgón folytatta.

– Egy lövést adtak le a halántékba. A golyó, amit félig ólomba, félig titániumba burkoltak, kettévált, amikor nekiütközött az egyik koponyacsontnak.

Krantz felállt és felnyújtózott. A régi épület belmagassága megvolt vagy három méter. A mennyezetet néhány hajszálrepedés tarkította, amúgy jó állapotban volt. Leszámítva egy mély lyukat a fehérre festett felületen, amire a helyszínelő épp mutatott.

– A golyó felét onnan szedtük ki.

Apró vakolatdarabok peregtek le a plafonról, ahonnan gondos kezek kibányászták a kemény fémet.

Kicsit odébb jócskán nagyobb sérülés virított a puhafán.

– Azt meg a másik fele csinálta. A konyhaajtó nyilvánvalóan csukva volt.

– Nem tudom, Nils.

Ewert Grens még mindig ott gubbasztott a kelleténél jóval lyukasabb fej tőszomszédságában.

– Azt mondták, hogy kivégzés vagy valami hasonló. De így, ahogy néztem… Akár öngyilkosság is lehet.

– Valaki megpróbálta annak álcázni.

– Ezt meg hogy érted?

Krantz a fegyvert markoló kézhez csúsztatta a lábát.

– Szerintem megrendezték. Szerintem valaki lelőtte, és utána a kezébe rakta a pisztolyt. Eltűnt az előszobában, majd azonnal vissza is jött egy fekete táskával.

– Megnézem. Megvizsgálom a kezét. Majd kiderül.

Ewert számolgatni kezdett. Amikor Hermanssonra pillantott, látta, hogy ő is épp kalkulál.

Egy óra negyvenöt perce futott be a riasztás, vagyis még bőven volt idejük. Még nem szállt annyi por a holttestre, hogy ne legyen érdemes elvégezni a vizsgálatot.

Krantz kinyitotta a táskáját, a kerek, ujjlenyomatvevő szalagot kereste. Néhányszor az áldozat kezéhez nyomta, különös figyelmet szentelt a mutató- és a hüvelykujj közötti területnek. Aztán kiment a konyhába, felállította a mikroszkópot a munkapultra, rátette az ujjlenyomatvevőt az üveglapra, és megnézte a lencsén át.

Eltelt néhány másodperc.

– Nincs rajta lőpornyom. – Ahogy gondoltad.

– Szóval nem az a kéz sütötte el a fegyvert, amelyik tartotta. Megfordult.

– Ez gyilkosság, Ewert.

BAL KEZÉT a jobb vállához emelte, és addig húzta a bőrszalagot, amíg enyhült a vállán a nyomás, és egy kézzel is tudta tartani a pisztolytáskát. Kinyitotta, kivette a kilenc milliméteres Radomot, visszaugrasztotta és betette a tölténytárba az utolsó golyót. Benne volt mind a tizennégy.

Piet Hoffmann egy darabig csak állt, s olyan hangosan lélegzett, hogy maga is hallotta. Egyedül volt a Vasagatanra és a Kungsbron hídra néző lakás egyik szobájában. Az utolsó öszvér néhány órája vonatozott el délnek, Máriusz meg Jerzy pedig nemrég becsücsültek az autójukba, és elindultak ugyanarra.

Hosszú nap volt, és még csak délutánra járt, ami azt jelentette, hogy még órákig ébren kell maradnia.

A fegyverszekrények az asztal mögött a padlón álltak. Két teljesen egyforma szekrény: úgy két méter magas és egy méter széles. Bennük egy keskeny polc felül és egy jóval nagyobb alul, amelyen két géppisztoly hevert. Betette a pisztolyt a felső polcra. A teli tölténytárat a másik szekrénybe rakta, ugyanúgy a felső polcra.

Átsétált a szobákon. A Hoffmann Biztonsági Szolgálat, amely a Wojtek nemzetközi biztonsági hálózat egyik leányvállalata volt a sokból, már két éve ezt a lakást használta irodának. A leányvállalatok zöménél már járt néhányszor. A legészakabbra eső cégeknél, Helsinkiben, Koppenhágában és Oslóban gyakrabban megfordult.

A kandalló sötét csempéi és fehér padkája gyönyörű volt, pont olyan, amilyet Zofia szeretne otthonra, Hoffmann ezt pontosan tudta. Kihalászott egy maroknyi vékony gallyacskát a fáskosár aljából, meggyújtotta őket, és várt, míg a föléjük pakolt nagyobb, vastagabb hasábok is lángot fogtak. Addig nem vetkőzött le. A sárga lángok felfalták a dzsekit, a nadrágot, az inget, az alsót és a zoknit. Utána Jerzy és Máriusz ruhahalmát is. A magasra csapó tűz pirosan lobogott, mialatt Hoffmann csupaszon állt a kandalló előtt, és élvezte a meleget. Aztán alábbhagyott a lángolás, Hoffmann pedig ment, hogy lemossa magáról ezt a mocskos napot a zuhany alatt. Valakinek péppé lőtték a fél fejét.

Valakinek, akinek alighanem ugyanaz volt a munkája, mint neki, csak nem volt olyan megingathatatlan sztorija.

Elfordította a csapot. Forró víz csobogott a bőrére, a fájdalom már-már átlépte a tűréshatárát. Ha elég ideig kitart, a teste érzéketlenné válik és különös nyugalom tölti el.

Túl régóta csinálta. Olyan régóta, hogy néha elfelejtette, ki is ő valójában. Megijesztette, ha ez az élete betolakodott a másik életébe. A férjébe és apáéba, aki ott élte átlagos mindennapjait, ahol az emberek füvet nyírtak és a virágágyásaikat gazolták.

Hugó és Rasmus.

Megígérte nekik, hogy értük megy négy után. Elzárta a vizet és elvett a tükör melletti polcról egy törülközőt. Már majdnem fél öt volt. Visszasietett a dolgozóba, ellenőrizte, hogy teljesen kialudt-e a tűz. Kinyitotta a ruhásszekrényt, fehér inget, szürke zakót, kopott farmert vett elő.

Hatvan másodperced van. Zárd be a lakást, és indulj!

Felugrott. Kénytelen volt nyugtázni magában, hogy sosem fogja megszokni a riasztó hangosbeszélőjét. Közben hibátlanul beütötte a hat számjegyet.

A riasztó ötven másodperc múlva bekapcsol.

Azonnal kapcsolatba kell lépnie Varsóval. Már rég meg kellett volna tennie, de szándékosan kivárt, mert előbb tudni akarta, hogy az árut biztonságosan leszállították-e.

A riasztó negyven másodperc múlva bekapcsol.

Bezárta a Hoffmann Biztonsági Szolgálat ajtaját, és rácsukta a rácsot. Biztonsági cég. Így működött a szervezet. Így működtek a kelet-európai maffia leányvállalatai. Piet Hoffmann-nak felrémlett az egy évvel ezelőtti szentpétervári útja. A városban nyolcszáz biztonsági szolgálat működött, amelyeket volt KGB-sek alapítottak. Mind ugyanannak az üzletnek szolgáltak kirakatul.

Már félig leért a lépcsőn, amikor megcsörrent az egyik telefonja a kettő közül.

Az a mobil, amelynek csak egyetlen ember ismerte a számát.

– Egy perc.

A Vasagatanon parkolt. Kinyitotta a kocsi ajtaját, beszállt és folytatta a beszélgetést. Nem kockáztathatta meg, hogy mások is hallják.

– Igen?

– Szükséged van a segítségemre.

– Tegnap valóban volt.

– Elutaztam, holnapra átugrok Stockholmba. Találkozzunk tizenegykor az ötös helyszínen. Előtte szerintem neked is el kellene utaznod. A hitelesség kedvéért.

MESSZIRŐL MÉG HATALMASABBNAK tűntek a holttest fején tátongó lyukak. Ewert Grens Nils Krantz után eredt a konyhába, de aztán sarkon fordult, hogy újra szemügyre vegye a felfordított széknél heverő férfit, akinek egy bemeneti nyílás volt a jobb és két kimeneti nyílás a bal halántékán. Már akkor gyilkossági ügyekben nyomozott, amikor ez a földön fekvő ember megszületett, gondolta Grens. Egy alapigazságot megtanult: minden halál egyedi, mindnek megvan a saját története, az eseményeinek sorrendje, a tanulságai. Minden egyes alkalommal olyasmivel találkozott, amivel előtte még sosem, és amint az üres szembe nézett, tudta, hogy olyan irányba néz, amit ő nem követhet.

Eltűnődött, hol végződött ez a mostani halál, mit látott ez a szem, és merre nézett.

– Akarod tudni vagy nem?

Krantz kicsit túl hosszasan guggolt a konyhakövön.

– Mert van még egy csomó minden, amivel haladnom kell.

A keze közelében egy repedés látszódott a márványon. Ewert Grens biccentett, hogy figyel.

– Látod ott azt a foltot?

Grens egy szabálytalan alakú fehér valamire nézett. –Bélnyálkahártya. És egészen biztosan tizenkét órásnál frissebb. Van még néhány hasonló paca a környéken.

A helyszínelő az ujjával egy kört rajzolt a levegőbe maga körül.

– Mind ugyanaz. Ételmaradék és epe. De van benne még valami sokkal érdekesebb is: gumidarabok.

Amikor Grens közelebbről megnézte, legalább három helyen látott szabálytalan körvonalú, fehéres foltot. – A gumi részben kimaródott, valószínűleg a gyomorsavtól. Krantz felnézett.

– Gumidarabok a hányásban. Tudjuk, mit jelent. Ewert Grens hangosan felsóhajtott.

A gumi szállítótartálynak használt embereket jelentett. A szállítótartálynak használt emberek kábítószert jelentettek. A szállítmánnyal kapcsolatba hozható halott pedig kábítószerrel kapcsolatos gyilkosságot jelentett. És a kábítószerrel kapcsolatos gyilkosság nyomozást jelentett, sok-sok órányi aprólékos munkát.

– Egy öszvér, aki pont ide, ebbe a konyhába szállította a lenyelt anyagot.

A nappali felé fordult.

– És ő? Róla mit tudunk?

– Semmit.

– Semmit?

– Még semmit. Lehetetlen, hogy nincs más dolgod, Grens. Ewert Grens visszament a nappaliba, és nézte, ahogy a férfit – aki nemrég még létezett – két ember megragadja karjánál-lábánál fogva, és berakja egy fekete hullazsákba. Nézte, amint felhúzzák a cipzárt, s ráfektetik egy fém hordágyra, ami épphogy elfért a szűk folyosón.

LETÉRT A VASAGATANRÓL, és egyenesen beleszaladt a slusseni dugóba. Már majdnem öt óra volt, egy órája ott kellett volna lennie az óvodában.

Piet Hoffmann az autóban ült és kétségbeesetten igyekezett elhessegetni a forróságot, a forgalom okozta stresszt és az idegességet. Nem tehetett semmit. Háromsávnyi mozdulatlan kocsisor kanyargott egész végig az alagútban, ameddig csak ellátott. Hogy felülkerekedjen a város elviselhetetlenségén, fel szokta idézni magában Zofia puha bőrét, amit oly jó érzés megsimogatni, vagy Hugó szemének csillogását, amikor először biciklizett egyedül, vagy Rasmus égnek meredő, répalevessel és narancslével összekent haját. De most nem ment. Ki volt még ott? Emberek arcai olvadtak egybe az üzletkötés képeivel. Embereké, akikre gondolt. És az üzleté a västmannagatani lakásban, ami egy másik férfi halálával végződött. Skåne, Mio, Josef Libanon, Virtanen. A Gróf. Hány nevet akarsz? Egy másik tégla, akinek ugyanaz volt a feladata, mint az övé. Még ki? De a másik ügynök, aki ott ült vele szemben, nem játszotta olyan jól a szerepét. Még ki? Hoffmann mindenkinél jobban tudta, milyen a felépített figura, hogy rakták össze, és milyen kérdésekkel lehetett romba dönteni. Mind a ketten a rendőrségnek dolgoztak a maguk módján, és ugyanott kötöttek ki. Nem volt választása, különben mindketten meghaltak volna. Egy hulla tényleg elég volt. Egy, aki nem ő volt.

Látott már embereket meghalni. Nem erről volt szó. Része volt a mindennapi életének, a hitelessége is megkövetelte. Megtanulta, hogyan vonjon vállat olyan emberek halála láttán, akik nem álltak közel hozzá. De ennek az akciónak ő volt a felelőse. Gyilkos. Akár életfogytiglanit is kaphat.

Erik a jacksonville-i reptérről telefonált. Hoffmann kilenc éve volt civil szolgálatosként a svéd rendőrség nem hivatalos fizetési listáján. Ezalatt az idő alatt megtanulta, hogy sokat ér. A hatóságok megbűvölték az aktákat, eltüntették a törvénysértéseket, a személyes és szakmai balhékat, szóval Erik Wilson biztosan ezt is el tudja sikálni. A rendőrségnek ez jól ment: néhány titkosszolgálati jelentés a megfelelő főnök asztalára. Ennyi többnyire elég is volt.

Egyre melegebb lett az álló autóban. Piet Hoffmann letörölte a nyakáról az izzadságot. Az istenverte sor végre megindult. Egy néhány méterrel előtte araszoló rendszámtáblát bámult, és kényszerítette magát, hogy Hugóra, Rasmusra, az igazi életére gondoljon. Húsz perccel később kiszállt a kocsiból a látogatóknak fenntartott parkolóban az enskededaleni házak között.

A bejárati ajtónál hirtelen megdermedt, a keze megállt a levegőben, néhány centire a kilincstől. Hallgatta a lármásan, nevetve játszó gyerekeket. Egy kicsit elnyújtotta a nap legszebb pillanatát. Aztán kinyitotta az ajtót, de megint megtorpant. Valami húzta a vállát. Gyorsan benyúlt a zakója alá, s megkönnyebbülten felsóhajtott: nem felejtette el levenni a pisztolytáskát.

Kinyitotta az ajtót. Odabent süteményillat terjengett, késői uzsonnát kapott a gyereksereg. A zaj egészen bentről, a nagy játszószobából jött. Leült egy alacsony székre a bejáratnál, az apró cipők és a színes dzsekik mellé. A fogasokon a gyerekek nevei és kézzel festett elefántok virítottak.

Odabiccentett a fiatal nőnek, aki csak nemrég kezdett el itt dolgozni.

– Szia!

– Hugó és Rasmus apukája?

– Honnan tudod? Még nem…

– Már nincsenek itt sokan.

Eltűnt a kissé agyonhasznált kirakókkal és fakockákkal megpakolt polc mögött, majd szinte azonnal elő is jött a két kisfiúval: egy háromévessel és egy ötévessel, akiktől Hoffmann szíve repesni kezdett.

– Szia, apa!

– Szia-mia, apa!

– Szia-mia-pia, apa!

– Szia-mia-pia-…

– Sziasztok, srácok! Mind a ketten nyertetek. Ma már nincs idő több sziára. Talán majd holnap. Akkor majd jobban rá fogunk érni, oké?

Nyúlt a piros dzsekiért, és ráhúzta Rasmus felemelt karjára. Aztán ölbe vette a gyereket, lehúzta a benti cipőt a folyamatosan izgő-mozgó lábról, és ráadta a kintit. Előrehajolt, és a saját cipőjére meredt. A francba! Elfelejtette tűzbe dobni. Lehet, hogy a cipő fényes fekete rétege a halál nyomait őrzi: bőr és agyvelő tapadhatott rá – el kell égetni rögtön, amint hazaér.

Ellenőrizte a gyerekülést. Az anyósülésre kötötték be, a menetiránynak háttal. Elég biztonságosnak tűnt. Rasmus szokás szerint piszkálni kezdte a mintás textilt. Hugó ülésmagasítója leginkább egy kemény kockára hasonlított. Hoffmann először szorosan becsatolta, majd nyomott egy gyors puszit a puha arcocskára.

– Apának még el kell intéznie egy gyors telefont. Kérlek titeket, maradjatok csöndben egy kicsit! Megígérem, hogy végzek, mire a Nynäsvägenhez érünk.

Amfetaminnal töltött kapszulák, biztonságosan rögzített gyerekülések, a halál maradványaitól csillogó cipő.

Ebben a pillanatban nem akart belegondolni, hogy ezek egyazon munkanap különböző részei.

Becsukta a telefont, amint az autó a forgalmas főúthoz ért. Sikerült elintéznie két röpke hívást. Az utazási irodában helyet foglalt a hat óra ötvenötös SAS-járatra Varsóba, és megbeszélt egy találkozót Henrykkel, a központban dolgozó kapcsolatával az irodájába három órával későbbre.

– Sikerült! Befejeztem a főút előtt. Most már csak veletek beszélgetek.

– Munka miatt telefonáltál?

– Igen, az irodát hívtam.

Hároméves. És már meg tudja különböztetni a két nyelvet. Azzal is tisztában van, hogy az apja melyiket mire használja. Hoffman megsimogatta Rasmus haját. Érezte, hogy Hugo előrehajol, mert mondani akar valamit.

– Én is tudok lengyelül: jeden, dwa, trzy, cztery, piet, szest, siedem… Elhallgatott, aztán árnyalatnyit változott a hangja és folytatta:

– .. .nyolc, kilenc, tíz.

– Remek. Nagyon sok számot tudsz.

– De még többet akarok tudni.

– Ősiem, dziewiqc, dziesiqc.

– Ősiem, dziewiqc… dziesiecl

– Úgy van. Most már tudod.

– Most már igen.

Elhajtottak a helyi virágbolt előtt. Piet Hoffmann megállította az autót, visszatolatott, majd kiszállt.

– Várjatok meg, egy perc és jövök!

Néhány száz méterrel előrébb egy kis piros műanyag tűzoltóautó állt a garázs előtt. Hoffmann épphogy ki tudta kerülni, és csak annak az árán, hogy megkarcolta az autó jobb oldalát a kerítés. Kikötötte az öveket meg a gyereküléseket, és nézte a mohazöld füvön szaladó lábakat. Mind a ketten a földre vetették magukat, és átcsúsztak az alacsony sövény alatt a szomszéd kertjébe, akinek három gyereke és két kutyája volt. Piet Hoffmann nevetett, és melegséget érzett a hasában, a torkában. Érezte az energiájukat és az örömüket. A dolgok néha olyan egyszerűek.

Egyik kezében a virágokat tartva kinyitotta a ház ajtaját. Reggel elrohant otthonról. Ez is egy olyan reggel volt, amikor minden kicsit tovább tart. El kell majd pakolnia az asztalon hagyott edényeket, és össze kell szednie a teljes földszintet elborító ruhákat. De először le kellett mennie a pincébe a kazánhoz.

Május volt, az időzítő már rég lekapcsolta a fűtést, újra kellett indítani. Megnyomta a piros gombot, és kinyitotta az ajtót. Hallgatta, ahogy belobban a tűz. Lehajolt, kikötötte a cipőjét és a lángokba dobta.

A három rózsát az asztal közepére akarta tenni, abba a vázába, amit annyira szeretett. Kosta Bodán üvegművész műhelyében vették valamelyik nyaraláson. Tányért rakott ki Zófiának, Hugónak és Rasmusnak, mindenkinek a megszokott helyére. Ugyanott ültek, amióta azon a nyáron ideköltöztek a régi lakásból. Levett fél kiló kiolvasztott darált húst a hűtő legfelső polcáról, megpirította egy serpenyőben, megsózta, megborsozta, majd egy kis tejszínt meg két doboz paradicsomkonzervet borított rá. Ínycsiklandó illat kezdett terjengeni, beledugta az ujját az ételbe. Az íze is rendben volt. Feltett fél fazék vizet egy kicsi olívával a tésztának.

Felment a hálóba. Nem volt beágyazva. Beletemette az arcát a párnába, ami még az ő illatát őrizte. Az utazós táskája menetkészen állt a szekrényben. Két útlevél, pénztárca. Benne euró, zloty és amerikai dollár. Ing, zokni, alsó és tisztálkodószerek. Felvette és levitte az előszobába. A víz forrni kezdett, beledobott fél csomag spagettit a bugyogó fazékba. Az órára lesett. Fél hat. Nincs sok idő, de azért menni fog, gondolta.

Kint még meleg volt, a nap épp lebukni készült a szomszéd háztető mögött. Piet Hoffmann odament a sövényhez, amit majd nyáron meg kell rendesen metszeni. A túloldalon két igencsak ismerős gyereket látott, odakiabált nekik, hogy kész a vacsora. Hallotta, amint egy taxi kanyarodik be a keskeny utcába. Lefékezett a házuk előtt, a garázsbeállónál. A piros műanyag tűzoltóautó megint megúszta.

– Szia!

– Szia!

Átölelték egymást, mint mindig. Hoffmann most is azt gondolta, mint minden alkalommal: sosem engedi el többé.

– Nem tudok veletek vacsorázni. El kell mennem Varsóba ma este. Sürgős megbeszélés. De holnap estére itthon leszek. Jó?

Az asszony vállat vont.

– Nem igazán. Annyira vártam, hogy együtt töltsük az estét.

– Főztem. A kaja az asztalon. Szóltam a fiúknak, hogy készen van, mindjárt jönnek. Elvileg.

Gyorsan megcsókolta.

– Még egyet. Tudod.

Még egyet. Mindig páros számút. Két tenyerét Zofia arcára szorította, és még kétszer megcsókolta. – Ez már három. Akkor még egyet.

Még egy csók. Egymásra mosolyogtak. Hoffmann fogta a táskáját és az autóhoz sietett. Visszanézett a sövényre és a középtájt, alul tátongó lyukra, ahol a gyerekeknek meg kellett volna jelenniük.

Nyomuk sem volt. Piet nem volt meglepve.

Megint elmosolyodott, és beindította a motort.

EWERT GRENS A SZŐNYEGET nézte, amely épp eltűnt az anyósülés és Sven Sundkvist alatt. Oda dugta be a két kazettát. Még kettő lapult valahol a kesztyűtartóban. Majd valamikor elviszi őket, elpakolja és elfelejti.

A két fiatal, de már árnyalatnyival kevésbé sápadt rendőr még mindig ott állt a Västmannagatan hetvenkilences számú ház bejárata és az autó motorháztetője között. Hermansson épp tolatni kezdett, amikor az egyikük odalépett és megkocogtatta az ablakot. Sven letekerte.

– Mit gondolnak?

Ewert Grens előrehajolt a hátsó ülésről.

– Igazuk volt. Kivégzés.

Késő délutánra járt már, Kronobergben nehéz volt parkolóhelyet találni. Hermansson három kört tett a lepusztult rendőrségi negyedben, végül a Kungsholmsgatanon tette le a kocsit, a rendőrség és a megyei bűnüldözési rendőrség bejárata előtt, bárhogy tiltakozott is Ewert Grens. Grens bizonytalanul odabiccentett a biztonsági őrnek, és bement az ajtón, amit évek óra nem használt. Régóta megtanulta tisztelni a mindennapok megszokásait, és szigorúan ragaszkodott hozzájuk. Talán ez megóvhatja attól, hogy teljesen szétessen. Egy folyosó meg egy keskeny lépcső, és meg is érkeztek a Kommunikációs Központba, a hatalmas épület szívébe. A terem futballpálya méretű volt, minden második számítógépnél ült egy rendőr vagy egy civil alkalmazott. Három kicsi meg temérdek jóval nagyobb képernyőre meredtek, amelyek padlótól plafonig elborították a falakat: intézték a segélyhívásokat, amelyekből naponta vagy négyszáz futott be.

Mind a hárman fogtak egy-egy csésze kávét, és leültek egy ötvenes nő mellé. Az a típus volt, aki mindig megfogja a másik karját, miközben beszél hozzá.

– Mikor?

– Tizenkettő harminchétkor, és nagyjából egy perccel előtte.

A nő – kezét még mindig Ewert karján nyugtatva – beütötte, hogy tizenkettő harminchat nulla nulla. Végtelennek tűnő csend következett, ahogy az gyakran előfordul, ha több ember hallgatja együtt a semmit.

Tizenkettő harminchat húsz.

A géphang bemondta az időt. Ezt a hangot hallgatta az egész rendőrvilág. Utána egy hús-vér nő jelentett be egy otthoni verekedést a Mariatorgeten sírva.

Tizenkettő harminchét tíz.

Egy gyerek sikoltozta, hogy az apja leesett a lépcsőn, és rengeteg-rengeteg-rengeteg sok vér folyik az arcából és a hajából. Tizenkettő harminchét ötven. Kaparászás.

Nyilvánvalóan bentről, nem az utcáról jött a hívás. Valószínűleg mobiltelefonról.

A képernyőn megjelent, hogy a hívó száma ismeretlen.

– Kártyás.

A telefonkezelő már levette a kezét Ewert Grensről. Grens inkább nem válaszolt, nehogy megint hozzáérjen. Évek óta nem érintette meg senki, ő meg már nem bírt lazítani.

– Segélyhívó, tessék?

Megint kaparászás. Aztán zúgás, interferencia. És egy férfihang: feszült, ideges. Suttogva beszél, mint aki igyekszik nyugodtnak tűnni.

– Halott férfi. A Västmannagatan hetvenkilencben.

Svéd, akcentus nélkül. Még mond valamit, de a zúgástól nehezen lehet érteni az utolsó mondatot.

– Meg akarom hallgatni még egyszer.

Az operátor a hívás időpontjára kattintott a lejátszósávon, amely gilisztaként tekergett a monitoron.

– Halott férfi. A Västmannagatan hetvenkilencben. A negyedik emeleten.

Ez volt az. A zúgás elmúlt, a hívás véget ért. A monoton géphang bemondta, hogy tizenkettő huszonnyolc harminc, majd egy csüggedt férfihang bejelentette, hogy a Karlvagenen kiraboltak egy újságost. Ewert Grens megköszönte a nőnek a segítséget.

Együtt sétáltak végig a főkapitányság végtelen folyosóin a gyilkossági csoportig. Sven Sundkvist lelassította a lépteit, hogy szót válthasson a főnökével, aki az évek múlásával egyre jobban bicegett, de nem volt hajlandó mankót használni.

– A lakás, Ewert. A tulajdonos szerint néhány éve lengyelek bérlik. Megkértem Jens Klövjét az Interpoltól, hogy nézzen utána.

– Öszvér. Hulla. Lengyelek.

Ewert Grens megállt a lépcsőn. A kollégájára nézett.

– Szóval kábítószer, erőszak, Kelet-Európa.

Sundkvist és Hermansson Grenst bámulta, de az nem mondott többet, ők meg nem kérdeztek. Egyesével léptek a kávéautomatához. Grens mindkét kezében csészét tartva sikeresen kinyitotta az irodája ajtaját. A szokás hatalma, hogy azonnal az asztal mögötti könyvespolchoz sietett, felemelte a karját, de aztán hirtelen megállt. Üres volt. Egyenes porcsíkok, különböző méretű, ronda kockák: itt állt a lejátszó, mellette a kazetták, amott meg – a két egyforma folt helyén – a két hangfal.

Ewert Grens végigfuttatta az ujját egy élet maradványain.

A bedobozolt zene egy másik korszakhoz tartozott. Soha többé nem fog szólni ebben a szobában. Grens rászedve érezte magát: próbált hozzászokni a csendhez, ami ezelőtt ismeretlen volt számára.

És nem tetszett neki. Átkozottul hangos volt.

Leült a székre. Öszvér. Hulla. Lengyelek. És látott egy férfit, akinek három lyuk volt a fején. Szóval kábítószer, erőszak, Kelet-Európa. Harmincöt éve dolgozott már a városi rendőrségnél, látta, hogy az esetek száma folyamatosan nő. Ráadásul egyre keményebbek az ügyek. Más szóval: szervezett bűnözés. Nincs abban semmi meglepő, hogy néha inkább a múltban élt. Azaz maffia. Amikor fiatal rendőrként szolgálatba állt, és még azt hitte, változtathat a dolgokon, a maffia valami távoli, dél-olaszországi vagy Amerika nagyvárosaiban működő szervezetet jelentett. Manapság már megszokottak az ilyen kivégzések, mint ez a mai, a brutalitás is mindennapos. Minden mocskos. A körzetekben a kollégák csak tétlenül nézik, ahogy tisztára mossák a mindenféle maffiapénzeket, amiket kábítószerrel, fegyverkereskedelemmel vagy csempészettel kerestek. A rendőrségi nyomozásokban minden esztendőben újabb véreskezű szereplők debütálnak. Néhány hónappal ezelőtt Grens megismerkedett az egyiptomi és a mexikói maffiával. Ilyennel sem találkozott még eddig: lengyel maffia. De ez sem volt más, mint a többi. Kábítószer, pénz és halál. Nyomozgatnak kicsit erre-arra, de sosem kapják el őket. A rendőrség minden egyes nap életet és ép elmét kockáztat, és minden egyes nappal jobban kicsúszik a kezükből ez az egész.

Hosszasan ült az asztalánál, a barna kartondobozokat bámulta.

Hiányzott a hang.

Siw hangja. Annié.

Az időé, amikor még minden sokkal egyszerűbb volt.

A VARSÓI FRÉDÉRIC CHOPIN reptér örökké zsúfolt. Egyre több gép szállt le és fel, a reptér is terjeszkedett. Hoffmann az elmúlt évben kétszer veszítette el a bőröndjeit az összezavarodott utasok és a túlságosan gyorsan, vakmerően manőverező villás targoncák forgatagában.

Elsétált a poggyászkiadó szalag mellett, kis táskáját, amelyet jobbára egyéjszakás utazásokra vitt magával, már a kezében tartotta. Kilépett a városba, amely nagyobb volt, mint Stockholm, ahonnan két órával korábban elindult. A taxi sötét bőrülése cigarettaszagot árasztott magából, és Hoffmann egy pillanatra – miközben a felismerhetetlenségig megváltozott várost bámulta – újra gyerek lett. Anya és apa ott ültek mellette a keskeny hátsó ülésen, és mentek meglátogatni a nagymamát. Felhívta Henryket a Wojteknél, és jelentette, hogy a repülő leszállt, a megbeszélt helyen és időben találkoznak. Már épp le akarta tenni, amikor Henryk közölte vele, hogy mások is lesznek a megbeszélésen. Zbigniew Boruc és Grzegorz Krzynówek. A vezérigazgató-helyettes és a nagyfőnök. Piet Hoffmann az elmúlt három évben havonta találkozott Henrykkel a Wojtek Nemzetközi Biztonsági Szolgálat központjában. Lassanként elnyerte Henryk bizalmát és támogatását. Így egyre följebb hágott a cég ranglétráján. Henryk egy volt a sok közül, aki bízott benne. Aki egy hazugságban bízott, anélkül, hogy tudta volna. A helyetteshez csak egyszer volt szerencséje eddig, ami azt illeti. Katonaember volt, eredetileg a titkosszolgálatnál dolgozott, mint jó néhányan az alapítók közül, akik Varsó belvárosának egy vészjósló épületében útjára indították ezt az anyavállalatot. Az egyenes hátú férfi kapitány volt a katonaságnál, és még mindig úgy viselkedett, mint egy titkosszolgálati tiszt. Az üzletembermáz sem tudta ezt elfedni. Pedig nagyon figyeltek rá, hogy üzletembernek álcázzák magukat. Találka a helyettessel meg a nagyfőnökkel. Nem igazán értette. Hátradőlt a füstös ülésen. Nyomta valami a mellét. Valami, ami félelem is lehetett.

A taxi hatalmas parkok mellett száguldott el a gyér, esti forgalomban. Amikor elérték a Mokotów nevü városrészt, elegáns nagykövetségi épületek tűntek fel a piszkos ablaküveg mögött. Megveregette a sofőr vállát, és megkérte, hogy álljon meg. Még el kellett intéznie két telefont.

– Az úgy drágább lesz.

– Csak álljon meg, legyen szíves!

– Húsz zloty plusz. Az ár csak megállás nélkül érvényes.

– Állítsa már meg az autót, az isten szerelmére! Előrehajolt, és egyenesen a sofőr fülébe beszélt. Borotválatlan arca puhának és fényesnek tűnt, ahogy az autó lehúzódott a Jana Sobieskiego útról, majd leparkolt egy újságos és a Wincentengo Witosát keresztező zebra közé. Piet Hoffmann kiszállt a hűvös esti levegőbe, és Zofia fáradt hangját hallgatta. Hogy Hugó és Rasmus elaludt mellette a kanapén. Másnap korán kell kelniük, mert a Nacka parkba mennek az óvodával, ahova gyakran szoktak.

– Piet?

– Igen?

– Köszönöm a virágot.

– Szeretlek.

Annyira szerette. Egyetlen külön töltött éjszakánál többet nem bírt elviselni. Korábban

– mielőtt Zofiát megismerte – sosem érezte ezt. Nem fojtogatta a magány a visszataszító szállodai szobákban, nem érezte, hogy levegőt sincs értelme venni, ha nem szeret valakit.

Nem akarta letenni a telefont, hosszasan álldogált kezében a süket készülékkel. Egy drága mokotówi villát bámult, és azért imádkozott, hogy hallhassa még a hangját. De a hang már elnémult. Hoffmann telefont cserélt és újabb számot ütött be. Amerika keleti partján már lassan délután ötre járhat.

– Paula fél órán belül találkozik velük.

– Jó. De nem érzem jónak.

– Kézben tartom.

– Megvan a kockázata, hogy azt követelik, valaki vállalja a felelősséget a

västmannagatani fiaskóért.

– Az nem volt fiaskó.

– Egy ember meghalt!

– Az itt nem számít. Az számít, hogy a szállítmány biztonságosan megérkezett. Ezt a

lövöldözéses ügyet meg percek alatt lerendezzük.

– Mondod te.

– Ha találkozunk, részletesen jelentek.

– Tizenegykor. Ötös helyszín.

Ingerülten legyintett, amikor a taxisofőr rádudált. Még néhány perc a sötét magányban

és a hidegben. És újra anya és apa között ült, akikkel Stockholmból egy Bartoszyce nevű városba utazott, amely néhány kilométerre feküdt a szovjet határtól. Azt a környéket manapság Kalinyingrádnak hívják. De ők nem így hívták. Visszautasították. Anyának és apának az mindig is Königsberg maradt, Kalinyingrádot az őrültek találták ki. Erezte a megvetést a hangjukban, de gyerekként nem bírta megérteni, miért hagyták ott a szülei azt a helyet, ha egyszer mindig is oda vágytak.

A dudáló sofőr hangosan káromkodott, miközben kigördültek a Wincentego Witosa útra, és jól ápolt kertek meg nagy üzleti ingatlanok mellett hajtottak el. Nem sok embert láttak ebben a városrészben. Erre, ahol a négyzetméterárak a kínálat és a kereslet szerint alakultak, csak elvétve látni valakit.

A hatvanas évek végén disszidáltak. Gyakran kérdezte az apjától, miért. Mivel sosem kapott választ, az anyját kezdte nyaggatni. Az anyja elhintett néhány töredékinformációt valami hajóról meg a terhességéről, és néhány sötétben átvészelt éjszakáról, amikor biztos volt benne, hogy nem élik túl. Végül egy Simrishamn nevű hely mellett értek partot Svédországban.

Jobbra, a Ludwika Idzikowskiegóra, még negyed óra.

Az elmúlt néhány évben gyakran, nagyon gyakran járt Lengyelországban, ahová olyan sok szállal kötődött. Itt születhetett, itt nőhetett volna fel, és akkor most teljesen más ember lenne. Olyan, mint a bartoszyceiek, akik sokáig próbáltak kapcsolatban maradni vele, miután a szülei meghaltak. Aztán feladták, mert sosem kaptak választ. Miért csinálta ezt, tűnődött el. Nem tudta. Azt sem tudta, miért nem kereste meg őket soha, amikor a közelben volt, miért nem ment el hozzájuk sosem.

– Hatvan zloty. Negyven az út és húsz az átkozott megálló, amit nem beszéltünk meg.

Hoffmann egy százast hagyott az ülésen, és kiszállt.

Nagy, sötét, régi ház Mokotów szívében. Olyan régi, amilyen régi egy épület csak lehetett Varsóban, amit hetven évvel ezelőtt porig romboltak. Henryk kinn várta a lépcsőn. Kezet fogtak, de nem beszéltek sokat: egyiküknek sem volt erőssége a bájcsevegés.

A tárgyaló a tizediken volt, egy folyosó végén. Túl világos volt és túl meleg. A vezérigazgató-helyettes és egy hatvanas férfi – vélhetően a nagyfőnök – a hosszúkás asztal végében ülve várta őket. Piet Hoffmann fogadta a szükségtelenül erős kézszorításokat, és leült a székre, amit kihúztak neki. Egy üveg vizet tettek elé az asztalra.

Nem sütötte le a szemét, állta a szúrós pillantásokat. Ha nem ezt tette volna, ha meghátrált volna, már vége lenne mindennek.

Zbigniew Boruc és Grzegorz Krzynówek.

Piet még mindig nem értette. Azért gyűltek ilyen szépen össze, hogy végezzenek vele? Vagy mert még beljebb jutott a szervezet szívébe?

– Mr. Krzynówek csak megfigyelő. Szerintem még nem találkoztak.

Hoffmann az elegáns öltöny felé biccentett.

– Még nem, de tudom, ki maga.

Rámosolygott a lengyel újságokból és tévéből ismerős arcra. Sokfelé lehetett hallani a nevét, a Wojtek hosszú folyosóin is sugdosták. A Wojtek pontosan ugyanabból a káoszból öltött testet, mint az összes többi új szervezet Kelet-Európában: hirtelen ledőlt egy fal, az alvilág és a gazdasági élet eggyé olvadva tülekedett a tőkéért. A rendőrség és a katonaság alapította szervezetek mind ugyanúgy épültek fel: egy mindenható nagyfőnök irányította valamennyit. Grzegorz Krzynówek volt a Wojtek feje. Tökéletes volt. Az irányítás nagymestere, akinek pénzügyi háttere megingathatatlan, és aki támadhatatlan abban a társadalomban, ami nem működhetett törvények nélkül, valamiféle pénzügyi és bűnügyi garancia nélkül, ami az erőszak és a tőke kirakatául szolgált.

– A szállítmány?

Boruc megelégelte Hoffmann tanulmányozását.

– Igen?

– Gondolom, biztonságban van.

– Igen.

– Ellenőrizni fogjuk.

– Akkor is biztonságban lesz.

– Akkor folytassuk.

Ennyi volt. Ennyit a tegnapról.

Piet Hoffmann nem hal meg ezen az estén.

Nevetni akart. Ahogy alábbhagyott a feszültség, más tört fel. Menekült volna, de még hátra volt valami. Nem fenyegetés, nem is veszély, de ügyelnie kellett a méltóságra az egész szertartás alatt.

– Nem örültem, hogy ilyen állapotban hagyták a lakásunkat.

Először biztos akart lenni benne, hogy a szállítmány biztonságban van. Utána rákérdezett a halottra. A vezérigazgató-helyettes hangja nyugodtabban és barátságosabban csengett, ahogy kevésbé fontos témára váltott.

– Nem szeretném, hogy az itteni embereimnek magyarázkodniuk kelljen a lengyel rendőrségnek, akiket a svéd kollégák kérdezgetnek, hogyan és miért bérelnek lakásokat Stockholm közepén.

Piet Hoffmann tudta, hogy erre a kérdésre is meg kell felelnie. De nem sietett, Krzynówekre nézett. A szállítmány. Nem örültem, hogy ilyen állapotban hagyták a lakásunkat. A köztiszteletben álló üzletember pontosan tisztában volt vele, miről beszélnek. De ezek furcsa szavak. Ha az ember nem használja őket hivatalosan, nem is léteznek. Ebben a szobában senki sem fogja kiejteni a száján a huszonhét kiló amfetamint meg a gyilkosságot. Addig biztosan nem, amíg olyasvalaki is ült az asztalnál, aki erről hivatalosan nem értesült.

– Ha betartották volna a megállapodást, hogy én és csakis én vezetem a svédországi küldetést, akkor ez sohasem történt volna meg.

– Magyarázza el, kérem!

– Ha az emberei követik az utasításokat, és nem a saját fejük után mennek, nem kerültünk volna ilyen helyzetbe.

Küldetés. Saját fejük. Helyzet. Hoffmann megint a főnököt nézte. Micsoda szavak! A te kedvedért beszélünk rébuszokban. De miért vagy itt? Miért ülsz itt mellettem? Miért hallgatod ezt, ami egyszerre jelent mindent és semmit? Már nem félek. De nem értem.

– Gondolom, hogy ez többet nem fog megismétlődni.

Nem válaszolt. Az utolsó szó Borucé. Ez így volt jól. Ezek voltak a szabályok, és Piet Hoffmann tudta, hogy kell játszani ezt a játszmát. Ugyanakkor az is világos volt, hogy már közel a vége. Abban a pillanatban, hogy Paula lesz, megszűnik létezni – pont úgy végzi, mint a vevő tíz órával ezelőtt. Egy varsói mellékutca felé hajtó autóban, két lengyel meg a fejéhez nyomott, felhúzott pisztoly társaságában.

Tudta a szerepét, betanulta a szöveget, ismerte a történetet. Nem fog meghalni. Az másoknak való.

A főnök megmozdult, épp csak megrezdült, de határozottan odabiccentett a helyettesnek.

Elégedettnek tűnt. Hoffmann átment a vizsgán.

Boruc ebben reménykedett, és számított is rá. Felkelt, majdnem mosolygott.

– Azt tervezzük, hogy növeljük a részesedésünket a zárt piacokon. A szomszédos skandináv országokba már elkezdtük a beruházást, és be is jutottunk. Most megcsináljuk maguknál is, Svédországban.

Piet Hoffmann csendben nézett előbb a főnökre, majd a helyettesre.

Zárt piac.

Azaz a börtönök.

AZ ÁLLÍTHATÓ LÁMPA éles fénye két fémkanálon csillant meg. Nils Krantz felemelte az egyiket és valamilyen világoskék port szórt rá, amire vizet löttyintett. Megkérte Ewert Grenst, hogy húzza le az emberről a lepedőt, aki a szoba közepén álló asztalon feküdt letakarva.

Egy meztelen férfi teste.

Világos bőrű, jó alakú, nem öreg.

Az arcán nem volt bőr, az amúgy sértetlen test egy csupasz koponyában végződött. Furán festett. A csontokat megtisztították, hogy a vizsgálódót semmi se akadályozza,

lenyúzták róla a bőrt, ami az egyértelmű válasz útjába állhatott volna.

– Alginát használunk. Vannak drágábbak is, de azokat nem pazaroljuk boncolásra. A technikus szétválasztotta az alsó és a felső állkapcsot, majd a fogakra nyomta a

világoskék folyadékkal teli kanalat. Ott tartotta, amíg meg nem keményedett.

– Fotó, ujjlenyomat, DNS, foglenyomat. Ezzel elégedett vagyok. Néhány lépéssel

hátrébb ment a steril szobában, és odabiccentett

Ludvig Errforsnak, a törvényszéki patológusnak.

– Bemeneti seb.

Errfors a meztelen koponyacsont jobb halántékára bökött. –A golyó itt hatolt be a

halántékcsontba. Közben veszített a sebességéből.

Ujjával vonalat húzott a levegőbe a halántékon ütött hatalmas lyuk és a koponya

közepe között.

– Mandible, azaz az állkapocs. A röppályából világosan kiderül, hogy a golyó, még

burkolattal együtt, nekiütközött ennek a kemény csontnak, és két kisebb darabra vált, ezért

találtunk két kimeneti sebet a fej bal oldalán. Egyet az állkapocsnál, egyet a

homlokcsontnál.

Grens Krantzra nézett. A helyszínelőnek az elejétől fogva igaza volt, ezt mondta már a

lakás padlóján ülve is.

– És ez itt, Ewert! Nagyon szeretném, ha megnéznéd ezt! Ludvig Errfors a halott jobb

kezét fogta. Furcsa érzés volt, az izmok nem moccantak. Valami, ami olyan rövid ideje

még élt, ilyen gyorsan gumiszerüvé lett.

– Látod? Nyomok a csuklón. Valaki megfogta a kezét post mortem.

Grens megint Nils Krantzra pillantott, aki elégedetten bólintott. Ebben is igaza volt.

Valaki megmozdította a kart, miután az ember meghalt. Valaki megpróbálta

öngyilkosságnak beállítani az esetet.

Ewert Grens otthagyta a szoba közepén álló, fényesen kivilágított asztalt, és kinyitott

egy ablakot a folyosón. Odakint sötét volt, a késő esti félhomályt lassanként felváltotta az

éjszaka feketéje.

– Nincs név. Nincs háttér. Többet akarok tudni róla!

Előbb Krantzra bámult, majd Errforsra. Várt. A patológus megköszörülte a torkát. Volt

még valami.

– Megnéztem néhány fogtömést. Például ezt itt, az alsó állkapocs közepén. Nyolc-tíz

éves. Nagyon valószínű, hogy Svédországban csinálták. A fogorvos munkamódszere és a

használt anyag minősége erre enged következtetni: ez másfajta műanyag, mint az a tajvani

import, amit Európa legnagyobb részén használnak. A múlt héten volt itt egy holttest, egy

cseh. Alul volt egy gyökértömése, tiszta fogcement volt az egész… Hát, az nálunk távol

lenne az elfogadhatótól.

A patológus keze a csupasz koponyáról a test felé indult.

– Kivették a vakbelét. Nézze, itt a forradás! Rendes varrás. Ez és a vastagbél

felvarrásának mikéntje szintén arra utal, hogy a műtétet egy svéd kórházban végezték. Tompa zaj hallatszott, és mintha megmozdult volna a föld. Kevéssel éjfél előtt járt az

idő, egy kamion gördült végig a lezárt területen, és elgurult a kriminalisztikai tudományos

intézet ablakai alatt.

Ludvig Errfors elértette Grens kérdő pillantását.

– Nem kell aggódni. Nem messze innen kirakodnak. Fogalmam sincs, mi lehet, de

minden este erre jön.

A patológus ellépett az asztal mellől. Ewert Grens közelebb ment.

– A fogtömések, a vakbél és úgymond észak-európai megjelenés. Ewert, ez az ember

svéd.

Grens az arcot tanulmányozta, a halál fehér, lepucolt maszkját, a meztelen csontot. Epe-, amfetamin- és guminyomokat találtunk.

De azokat nem te hagytad.

A lengyel maffia kábítószerüzlete volt, ezt tudjuk.

De te svéd vagy.

Nem voltál öszvér. Nem te voltál az eladó. Te voltál a vevő.

– Kábítószer? – Nem.

– Biztos?

– Nincsenek szúrásnyomok, semmi sem mutatható ki sem a vérből, sem a vizeletből. A vevő voltál, de te magad nem drogoztál. Krantzhoz fordult.

– És a hívás?

– Mi van vele?

– Megvizsgáltátok? Nils Krantz bólintott.

– Még egyszer visszamentem a Västmannagatanra, mert volt egy ötletem, amit le

akartam ellenőrizni. A beszűrődő zaj, mielőtt a bejelentő azt mondja, hogy a

„negyediken”… Tudod, a hívás legvégén…

Grensre nézett, aki tisztában volt vele, miről van szó.

– Nos, az volt az érzésem, hogy talán a konyhában álló hűtő kompresszora lehetett. És

valóban: ugyanaz a frekvencia, ugyanazok az intervallumok.

Ewert Grens keze végigszalad a halott lábán.

– Szóval a konyhából telefonáltak?

– Igen.

– És a hívó? Szerinted svéd?

– Nem volt semmilyen akcentusa, malardali dialektus.

– Akkor van két svédünk. Egy olyan lakásban, ahol a lengyel maffia kábítószerrel

üzletel, ami végül gyilkossággal végződik. Az egyik svéd itt fekszik holtan. A másik a

bejelentő.

A keze újra megindult a halott lábán, mintha azt remélné, valahogy mégis megmozdul.

– Mit csináltál ott? Mit csináltatok ott ti ketten?

ANNYIRA FÉLT. De nem halt meg. Most először találkozott a nagyfőnökkel, és ez nem halált jelentett, hanem azt, hogy beljebb került. Nem tudta, hogyan és hova, de Paula közeledett az áttöréshez, amiért immár három éve nap mint nap kockáztatta az életét, minden egyes percben.

Piet Hoffmann egy üres szék mellett ült a túlságosan is világos tárgyalóban. Az elegáns öltönybe bújtatott Grzegorz Krzynówek elment, s magával vitte a tiszta megjelenését meg a szavait, amik azt a hatást keltették, mintha nem szervezett bűnözésről és pénzről beszélnének. Meg erőszakról, hogy még több pénzt szerezzenek.

A helyettes már nem préselte össze a száját beszéd közben, és nem tartotta feszesen, egyenesen a hátát. Kinyitott egy üveg Zubrówkát, és almalét öntött hozzá. Volt abban valami meghitt és bizalmas, hogy a főnökkel vodkázott, úgyhogy Hoffmann rámosolygott a vodkásüvegben díszelgő fűszálra. Az ital nem volt különösebben jó, inkább az udvariasság és a szokás miatt itták. A volt titkosszolgálati tiszt minden tőle telhetőt megtett, hogy elfeledtesse származását. Még a konyhaasztalon álló ronda poharakat is lecserélte két drága, egyedileg fújt üveg-kehelyre, amiket nem is igazán tudott megfogni hatalmas lapát kezével.

– Na zdrowie!

Egymás szemébe néztek és kiürítették a poharukat. Boruc újra töltött.

– A zárt piacra! Kiitta és megint töltött.

– Mostantól beszélhetünk egyszerűen.

– Én is jobb szeretem.

A harmadik pohár is kiürült. – A svéd piac. Eljött az idő. Most.

Hoffmann-nak nehezére esett nyugodtan ülni. A Wojtek már az ellenőrzése alá vonta a norvég piacot. Akárcsak a dánt. Meg a finnt.

Kezdte megérteni, mire megy ki ez az egész. Lassan felfogta, miért ült ott a főnök. Miért tartott a kezében poharat, amiben olyasvalami volt, ami leginkább ökörhúggyal kevert almalére hasonlított. Olyan régóta tart errefelé.

– Nagyjából ötezren élnek börtönökben Svédországban. Es közel nyolcvan százalékuk nagybani amfetamin- vagy heroinfogyasztó, illetve alkoholista. Így van?

– Igen.

– És ugyanez volt a helyzet tíz évvel ezelőtt is?

– Igen, már akkor is.

Tizenkét elátkozott hónap az österäkeri börtönben.

– Egy gramm amfetamin százötven koronába kerül az utcán. A börtönben háromszor ennyibe. A heroin grammja ezer korona az utcán. Benn a háromszorosa.

Zbigniew Boruc nem először folytatta le ezt a párbeszédet. Beszélt már más kollégákkal, más akcióról, más országokról. De voltaképpen mindig ugyanarról volt szó. Számolni kellett tudni.

– Négyezer bebörtönzött kábszeres. A kemény amfetaminosok-nál két gramm is elfogy egy nap, a heroinistáknál egy gramm. És ez csak egy nap, Hoffmann. Nyolc- és kilencmillió korona között.

Paula kilenc évvel ezelőtt látta meg a napvilágot. Azóta minden egyes nap együtt élt a halállal. De ez volt az a pillanat, amiért megérte. Az összes rohadt hazugságot. A manipulációt. Ez volt a cél. Es most elérkezett ide.

– Egy példa nélküli művelet. Bár kezdetben elég komoly beruházást igényel, még mielőtt hozzáfognánk, még mielőtt egy fillért is látnánk az egészből.

Boruc a kettőjük között álló üres széket nézte.

A Wojteknek megvolt a tőkéje a beruházáshoz, és várhatott, amennyit kell, mire a zárt piacot megszerzi. A Wojteknek megvolt hozzá a pénzügyi háttere. A kelet-európai maffia szakasztott olyan, mint a régi. Csak nagyobb a tőkéjük és a hatalmuk.

– Igen, példátlan művelet. De lehetséges. És te fogod vezetni.

Ewert Grens kitárta az ablakot. Többnyire éjfél körül szokta kinyitni, hogy meghallgassa a Kungsholmen templom óráját. Meg egy másikat, amiről sosem tudta meg, hol lehet. Csak azt tudta, hogy távolabb van, és hogy azokon az éjszakákon, amikor a szél elfújja a gyengébb hangokat, nem lehet hallani. Az irodájában rótta a köröket, furcsa érzés bujkált benne: ez volt az első este és éjjel a főkapitányságon úgy, hogy Siwan hangja nem szólt valahol a sötétségben. Régebben megszokta, hogy a múlt képeire visszarévedve aludjon el, és ilyentájt mindig valamelyik saját válogatáskazettáját hallgatta.

De már nem volt semmi, ami akár csak távolról is a békére emlékeztette volna.

Régebben sosem zavarták az éjszaka zajai, amelyek beszűrődtek az ablakon, de most már gyűlölte a Bergsgatan felől érkező autókat, amelyek a Hantverkargatan meredek lejtőjén felgyorsultak. Becsukta az ablakot. Leült a hirtelen támadt csöndben az Interpol svéd képviselőjétől, Klövjétől kapott faxszal. Elolvasta a kihallgatási jegyzőkönyvet, amit

– megbízható források szerint – a svéd rendőrség kérésére készítettek egy lengyel állampolgár vallatásáról, akit két éve a Västmannagatan hetvenkilences szám alatti lakás bérlőjeként regisztráltak. A férfi nevével Ewert Grens még sosem találkozott, és kiejteni sem tudta. Negyvenöt éves volt, Gdanskban született, Varsóban vették fel az elektronikus választási névjegyzékbe. Sosem ítélték el semmiért, sőt, még csak nem is gyanúsították meg soha semmivel. A kikérdezést vezető lengyel rendőr szerint minden kétséget kizáróan Varsóban volt, amikor a stockholmi eset történt.

Valami közöd van hozzá.

Ewert Grens a kezében tartotta a kinyomtatott papírt.

Az ajtó zárva volt, amikor odaértünk. Felkelt, kiment a sötét folyosóra.

Betörésnek, erőszaknak nem volt semmi nyoma. Két csésze kávé az automatából. Valaki kulccsal ment be és jött ki. Egy lefóliázott sajtos szendvics és egy banános joghurt a másik automatából. Valaki, akihez közöd van.

Grens csak állt ott a sötétségben és a csendben. Kiitta az egyik csésze kávét, megette a fél joghurtot, de a szendvicset a kukába hajította. Még neki is túl száraz volt.

Biztonságban érezte magát itt.

A nagy, ronda főkapitányságon, ami elnyelte vagy elrejtette a kollégákat. Ez volt az egyetlen hely, ahol el bírta viselni a létet. Tényleg. Itt mindig tudta, mit csináljon. Ide tartozott. Még aludni is tudott a kanapén, ha akart. Megúszhatott egy erkélyen töltött éjszakát és a soha meg nem álló főváros képét.

Ewert Grens visszament a gyilkossági csoport egyetlen olyan szobájába, ahol még égett a lámpa. Odalépett a száműzött zenét rejtő dobozokhoz, és egy kicsit beléjük rúgott. El sem ment a temetésre. Ő fizette, de nem vett részt rajta. Megint belerúgott a dobozokba, ezúttal erősebben. Bár ott lett volna, akkor talán tényleg el tudta volna engedni Annit, igazából.

Klövje faxa még mindig az asztalon hevert. Egy lengyel állampolgár, akit sehogy sem lehetett összefüggésbe hozni semmilyen holttesttel. Grens káromkodott egyet, átmasírozott a szoba túloldalára, és harmadszor is belerúgott az egyik dobozba. Cipője egy apró lyukat hasított a doboz oldalába. Nem jutott semmire. Nem tudott semmit. Csak azt, hogy néhány svéd volt a lakásban, miközben a lengyel maffia nyélbe ütött egy kábítószerüzletet. Most az egyik svéd halott, egy másik meg suttogva telefonált a hűtő mellől, és bejelentette a gyilkosságot. Egy svéd, nem volt akcentusa, erre Krantz megesküdött.

Ott voltál, és bejelentetted, hogy megöltek valakit.

Ewert Grens a kartondobozoknál állt, de már nem bántotta őket.

Gyilkos vagy. Vagy tanú.

Leült, hátával a dobozoknak támaszkodott, eltakarta a friss lyukat.

Egy gyilkos nem így csinálja! Nem lő le valakit, hogy aztán öngyilkosságnak állítsa be és bejelentse.

Jólesett a tiltott zenének támasztania a hátát. Talán ott is marad egész éjjel a kemény padlón, reggelig.

Tanú vagy.

MÁR KÉT ÓRÁJA az ablaknál ücsörgött és a fénypöttyöket bámulta. Olyan kicsik voltak a távolban, de aztán lassan megnőttek, ahogy leereszkedtek a Frédéric Chopin reptér kifutópályájára. Piet Hoffmann talpig felöltözve dőlt le a kemény szállodai ágyra valamivel éjfél előtt. Megpróbált aludni, de hamar feladta. A nap úgy indult, hogy meggyilkoltak egy embert a szeme láttára, és azzal végződött, hogy a svéd börtönök drogpiacának felelőse lett. Ez motoszkált benne, susogott és sikított egyre, amíg már nem bosszantotta magát azzal, hogy befogja a fülét és megpróbáljon elaludni.

Az ablakon túl heves szél. A Hotel Okecie alig nyolcszáz méterre feküdt a reptértől, a szél gyakran végigsöpört a nyílt térségen, miközben fényfoltokat villantott fel. Akkor volt a leglátványosabb, amikor az ágak is táncra perdültek. Hoffmann szívesen elüldögélt ott időnként egy-egy éjszakát, s Lengyelország utolsó darabkáját nézte, ami még megmaradt neki. Mindig csak néző volt, sosem vett részt semmiben. Akkor sem lett volna részese mindennek, ha otthon tudta volna érezni magát itt. Unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik éltek ezen a földön. Piet hasonlított rájuk, úgy beszélt, ahogy ők, mégis örökre más maradt, nem tartozott közéjük.

Nem volt ő senki sem.

Hazudott Zofiának, amikor magához szorította. Hazudott Hugónak és Rasmusnak, és ők átölelték az apukájukat. Hazudott Eriknek. Hazudott Henryknek. Épp az előbb hazudott Zbigniew Borúénak, és megivott vele még egy Zubrówkát.

Olyan régóta hazudott már, hogy rég elfeledte, milyen is az igazság, milyen érzés igazat mondani, és ki is ő valójában.

A fénypöttyökből hatalmas repülőgép lett, épp leszállt. Megbillent az erős oldalszélben, és az apró kerekek néhányszor irányíthatatlanul megpattantak az aszfalton. Aztán földet ért és elgurult az érkezési csarnok új szárnyának lépcsői felé.

Előredőlt és a hűvös ablaküvegnek támasztotta a homlokát.

Egy soha véget nem érő nap. Ami suttog és sikoltozik.

Egy ember utoljára vett levegőt a szeme láttára. Túl későn jött rá. Ugyanaz volt a szerepe, ugyanazt a játékot játszották, csak a másik oldalon. Egy ember, akinek talán gyerekei voltak, felesége. Egy ember, aki esetleg szintén olyan régóta élt hazugságban, hogy már nem tudta, ki valójában.

Az én nevem Paula. A tiéd mi volt?

Leült az ablakpárkányra és a sötétségbe meredve sírt.

Az éjszaka közepén, egy szállodai szobában, néhány kilométerre Varsó központjától. Egy valóságos ember vére tapadt a kezéhez, és ő zokogott, ameddig csak bírt. És akkor végre az álom befogadta. Fejjel előre zuhant valahová, ami fekete volt és aminek nem lehetett hazudni.

kedd

EWERT GRENST az első hajnali fénysugár ébresztette, ami átnyomakodott a vékony függönyön, és a szemébe tűzött. A padlón ült, hátát a három, egymásra pakolt doboznak vetette, de most a nappali fény elől menekülve lefeküdt a kemény linóleumra. Aludt még néhány órát. Nem is volt rossz alvóhely, alig fájt tőle a háta, és a merev lábát is majdnem ki tudta nyújtani. Nem úgy, mint azon a puha kordbársony kanapén, ott nem volt erre elég hely. Nem tölt itt több éjszakát.

Hirtelen teljesen felébredt, a hasára fordult, majd karjára támaszkodva megemelte tekintélyes testét. Az asztalán álló bádogdobozból előkapott egy kék filcet, és a festék erőteljes szagának felhőjében ezt írta a barna dobozok mindkét oldalára: V. ny. Malmkvist.

Ewert Grens a leragasztott dobozokat nézte és hangosan felnevetett. Tudott aludni úgy, hogy a zene el volt pakolva, és olyan kipihentnek érezte magát, mint már rég.

Néhány tánclépést tett: nem énekelt, nem volt zene, csak a tánclépések.

Megpróbálta megemelni a legfelső dobozt, de túl nehéz volt, úgyhogy kitolta a szobából. Végigszánkáztatta a hosszú folyosón, a lifthez. Három emelettel lejjebb ment, az alagsori raktárba. A doboz tetejére egy számot írt a filccel: 19361231. Végiglökdöste egy az előzőnél is sötétebb folyosón, mire megérkezett a lefoglalt tárgyak raktárához. Szakadt róla a veríték.

– Einarsson!

Egy fiatal polgári alkalmazott állt a pult mögött. A fából készült pult ősréginek tűnt Grens szemében. Mindig arra a szatócsüzletre emlékeztette, ahova gyerekkorában, iskolából hazafelé jövet mindig betért. Az Odenplanon volt, de már rég eltűnt. Egy kölyköknek épült kávézó áll a helyén, ahol a srácok kapucsínót iszogatnak és a telefonjaikat hasonlítgatják össze.

– Miben segíthetek?

– Azt szeretném, ha ezt Einarsson kezelné.

– Értem, de én…

– Einarsson.

A fiatalember hangosan horkantott, de nem szólt semmit. Otthagyta a pultot, és elment. Az Ewerttel egykorú férfi egy fekete kötényt csavart szorosan gömbölyded alakjára.

– Ewert? – Tor!

Einarsson azoknak a rendőröknek az egyike volt, akik hajdanán átkozottul jók voltak. Aztán több évnyi közös munka után egy reggel egyszer csak leült, és elmagyarázta, hogy nem bírja már ezt a rengeteg ocsmányságot, nézni sem bírja, kinyomozni meg még kevésbé. Sokat beszéltek róla akkoriban. Ewert megértette, hogy így működhetnek a dolgok, ha az embernek van miért élnie, ha olyan napokra vágyik, amikor nem kell szembesülnie az értelmetlen halállal. Einarsson addig fel sem állt, amíg a főnökei le nem engedték a pincébe, a lefoglalt tárgyak raktárába. Ezek a tárgyak egy-egy épp futó nyomozás bizonyítékai, mégsem motoszkálnak az ember fejében egész este.

– Van nálam néhány doboz. Rád szeretném bízni.

A pult mögött álló öregebb férfi elvette a dobozt, és elolvasta a kék filccel rótt, szögletes betűket.

– V. ny. Malmkvist. Ez meg mi a bánat?

– Vizsgálati nyomozás.

– Világos. De sosem hallottam az ügyről.

– Bizalmas.

– De akkor nem ide…

– Azt akarom, hogy itt legyen, nálad! Biztos helyen.

– Ewert, én…

Einarsson elhallgatott. Hosszasan tanulmányozta Grenst, majd a dobozt. Elmosolyodott. Vizsgálati nyomozás. Malmkvist. 19361231. Még szélesebb mosolyra húzódott a szája.

– Úristen, ez a születésnapja, ugye? Grens bólintott.

– Bizalmas.

– Biztos vagy benne?

– Hozom a másik két dobozt is.

– Ebben az esetben… Az ilyen nyomozások bizonyítékait valóban itt a legjobb tárolni. Mármint, ha különleges cucc. Jobb, mint valami megbízhatatlan padlás vagy dohos pince.

Ewert Grens eddig nem is vette észre, milyen feszült, csak most, amikor meglepődve érezte, hogy lassan elernyed a válla, a karja és a lába. Nem volt benne biztos, hogy Einarsson veszi a lapot.

– Kell nekem egy leltár. Kérlek, töltsd ki ezt! Aztán keresek neki egy biztos helyet.

Einarsson átnyújtott két üres nyomtatványt meg egy tollat. – Addig is, egyértelműen feltüntetem, hogy ez bizalmas anyag. Mert az, ugye?

Grens megint bólintott.

– Jó. Akkor csak az erre felhatalmazott személy nyithatja fel.

A rendőr – aki valaha maga is nyomozó volt, de immáron fekete köpenyt viselt, miközben egy pult mögött dolgozott az alagsorban – leragasztotta egy piros címkével a doboz fedelét. Ezt a pecsétet csak egyetlen ember törheti fel. Az, aki igazolni tudja, hogy ő Ewert Grens főfelügyelő.

Grenst elöntötte a hála, miközben figyelte, ahogy kollégája a polcok között küszködik, karjában cipelve a dobozt.

Egy ember, akinek nem kell magyarázkodnia.

A pulton hagyta az űrlapot, és már épp elindult, amikor meghallotta, hogy Einarsson egy Siw Malmkvist-dalt énekel a lefoglalt javak sorai között.

Elsírtam érted több tengernyi könnyet…

Egy Connie Francis-szám, az Everybody's Somebody's Fool svéd verziója. Ewert Grens megállt és bekiabált a szűk raktárba.

– Most ne!

De mit neked a könnyeim…

– Einarsson! – rivallt rá Ewert, mire Einarsson meglepetésében bevágta a fejét egy polcba.

– Most ne, Einarsson! Sérti a gyászom.

Megkönnyebbültnek érezte magát, amikor elment. A pince szinte vonzó volt. Grens a fejét rázta a liftre, és úgy döntött, inkább lépcsőn megy fel három emeletet. Nagyjából a felénél tartott, amikor zakója belső zsebében megcsörrent a telefonja.

– Igen?

– Maga vezeti a nyomozást a Västmannagatan hetvenkilencben történt gyilkosság ügyében?

Ewert Grens alig kapott levegőt. Nem lépcsőzött túl gyakran.

– Ki maga?

– És maga?

A telefonáló férfi dán volt, de Grens jól értette, amit mondott. Valószínűleg Koppenhága környékéről származott, a főfelügyelő leginkább ottaniakkal dolgozott az elmúlt években.

– Én telefonáltam vagy maga?

– Elnézést! Jacob Andersen, az életellenesektől, Koppenhágából. Maguk gyilkossági csoportnak hívják.

– És miért hívott?

– Hogy megkérdezzem, maga vezeti-e a nyomozást a Västmannagatan hetvenkilencben történt gyilkosság ügyében.

– Ki mondta, hogy gyilkosság volt?

– Én. És lehet, hogy azt is tudom, ki az áldozat.

Grens megállt az utolsó lépcsőfokon, próbált nem lihegni, miközben várta, hogy a dán rendőrként bemutatkozó férfi folytassa.

– Visszahívjam?

– Tegye le!

Grens az irodájába sietett. Az asztala harmadik fiókjában találta meg a füzetet, amit keresett. Néhány pillanat alatt átlapozta, aztán nyitva hagyta maga előtt, miközben a koppenhágai rendőrség központi számát hívta, és Jacob Andersent kérte az életellenesektől.

– Andersen.

Ugyanaz a hang volt. –Tegye le!

Megint felhívta a központot, és kérte, hogy kapcsolják Jacob Andersen mobilját.

– Andersen.

Megint ugyanaz a hang.

– Nyissa ki az ablakot!

– Tessék?

– Ha azt akarja, hogy válaszoljak a kérdésére, nyissa ki az ablakot! Hallotta, hogy leteszi a készüléket az íróasztalra, és egy rozsdás ablak kampójával matat.

– Megvan.

– Mit lát?

– A Hambrogade-ot.

– És még?

– A vizet, ha eléggé kihajolok.

– Fél Koppenhága látja a tengert.

– A Langebrót.

Grens már jó párszor nézett ki az életellenes csoport ablakán. Tudta, hogyan tündököl a tenger a napfényben a Langebro híd alatt.

– Hol ül Moelby?

– A főnököm?

– Igen.

– A szemközti szobában. De most nincs itt. Amúgy…

– És Christensen?

– Nincs itt semmiféle rohadt Christensen!

– Jó. Jól van, Andersen. Akkor most már folytathatjuk.

Grens várt, a dán hívta, rajta volt a sor. Az irodája ablakához lépett. Nem sok tengert látott a kapitányság sivár udvarán.

– Jó okom van feltételezni, hogy az áldozat nekünk dolgozott. Szeretném látni a fényképét, ha lehet. Faxolja el, legyen szíves!

Ewert Grens felvett egy dossziét az asztaláról, megnézte, benne vannak-e még Krantz képei, amiket a lakásban készített. Amikor még volt bőr az áldozat fején.

– Öt percen belül küldöm a képet. Várom a hívását, ha megnézte.

ERIK WILSON ÉLVEZTE a sétát Stockholm belvárosában. Őrült emberek, fess öltönyök, gyönyörű nők, dílerek, babakocsik, futócipők, ruhák, kutyák, biciklik és egy-egy alak, aki nem tartott épp sehová. Fél tizenegyre járt. A délelőtt közepe a városban. A nemrég felújított járdán lépdelt, megtette a főkapitányság és a Sankt Eriksplan közötti rövid távolságot. Itt hűvösebb volt. Dél-Georgiában már ilyenkor is túl meleg az idő, néhány héten belül meg egyenesen elviselhetetlen lesz. Délután indult a Newark nemzetközi reptérről, helyi idő szerint valamivel öt után, és nyolc órával később szállt le az Arlandán, kora reggel. Biztosan mégis sikerült aludnia valamennyit a gépen, annak ellenére, hogy az előtte ülő két idős hölgy egyfolytában csacsogott, a mellette helyet foglaló férfi meg ötpercenként hangosan köhögött. Amikor a taxi a belváros és a kronobergi rendőr-főkapitányság felé közeledett, megkérte a sofőrt, hogy álljon meg először a Västmannagatan hetvenkilenc előtt, azon a címen, amit Paula megadott neki. Wilson megmutatta az igazolványát a negyedik emeleti lakás ajtaja előtt strázsáló biztonságinak. Az ajtónyíláson kék-fehér ragasztószalagokat húztak keresztben, és egy felirat figyelmeztetett rá, hogy a lakás bűntény helyszíne, ezért a rendőrség lezárta. Wilson egyedül ment végig az elhagyatott szobákon, amelyek alig egy napja egy ember meggyilkolásának tanúi voltak. Az asztal alatt, a szőnyegen elterülő nagy, sötét foltra meredt. Egy élet szivárgott el itt. Felborított szék hevert a folt, a halál pecsétje mellett. A plafonon díszelgő lyukat nézte meg a másikat, a bezárt konyhaajtón. Nyilvánvalóan a golyók ütötték. Aztán álldogált egy ideig a nappali fala előtt, a rajzszögekkel és zászlócskákkal jelölt pacákat tanulmányozta. Ezekből lehetett következtetni a lövés szögére és erejére. Wilson ezért jött. Meg akarta vizsgálni a vérnyomokat. Tudnia kell a következő találkozóján, ezt és Paula verzióját. Erik Wilson az alagútszerűséget figyelte, amit a helyszínelők két kötéllel kijelöltek: az egyik végén nem volt sem zászlócska, sem vér, sem agyvelő. Addig nézte, míg rögzült benne a kép. Most már biztos volt benne, hol állt az a két ember a lövés pillanatában. Hol állt az, aki lőtt, és hol kellett állnia annak, aki nem.

Kellemes szellő fújdogált a Sankt Eriksbronon. Nézte a hajókat, a vonatokat és az autókat. Ezért szeretett annyira gyalogolni. Az ember megállhat egy időre, és körbehordozhatja a tekintetét.

Meghallgatta Paula verzióját a történtekről. Amikor előző éjjel telefonáltak, érezte a feszültséget. Most megvizsgálhatta a lakást is békében és csendben. Úgy tűnt, Paula igazat mondott. Wilson tudta, hogy Paula profi. Ha élet és halál között kell választania, akkor képes ölni, és az ereje is megvan hozzá. Könnyen előfordulhatott volna, hogy ő sütötte el a pisztolyt. De Erik már biztos volt benne, hogy nem így történt. Paula minden egyes telefonhíváskor egyre űzöttebbnek és rémültebbnek tűnt. Kilenc éve dolgoztak együtt, mint ügynök és tartótiszt. A szoros kapcsolatból bizalom fejlődött ki, és Erik Wilson megtanulta, mikor hallja az igazságot.

Megállt a Sankt Eriksplan tizenhetes szám ajtaja előtt. A törékeny üveget ódon fakeret rámázta, közel a főút nyüzsgő forgalmához. Körülnézett. Egy alak ment el mellette, de figyelemre se méltatta. Még egyszer ellenőrizte a terepet, majd belépett.

Miután végzett a västmannagatani bűnjelekkel és vérfoltokkal, beült a várakozó taxiba, elment Kronobergbe, és végül tiszteletét tette a gyilkossági csoport egyik irodájában. A beosztásokat kezelő szoftverből megtudta, hogy valamelyik nyomozó már megkapta az ügyet. Ewert Grens. Asszisztense Sven Sundkvist és Mariana Hermansson. Wilson évekig dolgozott egy részlegen Grensszel, mégsem ismerte túl jól a fura főfelügyelőt. Hosszasan próbált haverkodni vele, de Grens sosem viszonozta a közeledését, így Wilson végül feladta, és arra jutott, hogy semmi szüksége egy valamikori nagymenő öregemberre, aki már csak Siw Malmkvistot hallgat és örökké keserű. Erik a számítógép előtt maradt. A beosztás után az eseteket is megnézte, rákeresett a Västmannagatan hetvenkilencre. Három találat jelent meg az elmúlt tíz évből. Megnyitotta a legutolsót. Orgazdasági ügy volt, egy finn nevű pasas egytonnányi finomított rezet árult az egyik földszinti lakásban.

Erik Wilson becsukta a Sankt Eriksplan tizenhét ajtaját, és megállt egy pillanatra a csendben, messze az őrjöngő forgalomtól. A lépcsőház sötét volt, és amikor harmadszorra sem sikerült felgyújtania a lámpát, úgy döntött, hogy az aprócska lifttel megy fel az ötödikre. Építési területre jutott. A lakás épp teljes felújításon esett át, a bérlőket kiköltöztették. Átcsoszogott a barna papíron, és hallgatta a semmit, amíg biztos nem lett benne, hogy egyedül van. Kinyitotta a bezárt ajtót. A postaládán a Sternberg név állt. Belépett a két szobából és konyhából álló lakásba, majd ellenőrizte a nejlonnal letakart bútorokat. Ez volt a rendje-módja. A legnagyobb bérlakáskezelő cégek tulajdonosai odaadták neki a kulcsokat és a renoválási beosztást. Ez volt az ötös helyszín. Wilson nagyjából egy hónapig használta, itt találkozott néhány ügynökkel. Addig jár majd ide, amíg befejezik a felújítást, és visszaköltöztetik a bérlőket.

Lehúzta a nejlont a konyhaablakról, kinyitotta és kinézett a hátsó, közös kertre. Gondosan gereblyézett kavicsutak vezettek az új kerti bútorokhoz, a két hintához meg a kis csúszdához. Paula perceken belül itt lesz. A szemben álló ház a Vulcanusgatan tizenöt volt. Paula a hátsó ajtaján átjön majd. Mindig egy üres lakás, mindig egy közös kert hátul, hogy egy másik épület felől is meg lehessen közelíteni a helyszínt.

Erik Wilson becsukta az ablakot, és visszaragasztotta rá a nejlont. Pont ekkor nyílt lent egy ajtó, és Paula végigsietett a kavicsúton.

Ewert Grens türelmetlenül megragadta a dossziét. Ebben tárolták Nils Krantz képeit, amelyeket a halottról csinált. Tíz perce küldte el az egyiket a koppenhágai életellenesek faxára. Egy képet a lemosott fejről. Még volt rajta bőr, a fotó a boncolás előtt készült. Három másik kép is volt a dossziéban, várakozás közben ezeket tanulmányozta. Egy elölről, egy jobbról, egy balról. A munkanapja jelentős része a halál képeinek nézegetésével telt, és megtanulta, hogy néha nem könnyű eldönteni, hogy valaki halott vagy csak alszik. Ez nem az az eset volt. Tekintve a három hatalmas lyukat a koponyán. Ha nem lett volna kinn a helyszínen, vagy valamelyik helyszínelőtől kapta volna a képet, esetleg faxon küldték volna, akkor azzal kezdte volna, mint általában: megkeresi a fényes fémállványt a fotón, amire a fejet tenni szokták. Ha megtalálta, tudhatta, hogy a kép a boncoláson készült. Megint megnézte a fotót, és eltűnődött, vajon ő hogy festene. Mit gondolna az, aki az ő fejét nézné egy fémállványon?

– Grens.

Amikor a telefon végre megszólalt, a főfelügyelő letette a dossziét az asztalra.

– Jacob Andersen, Koppenhága. –Nos?

– A kép, amit elfaxolt…

– Igen?

– Ez valószínűleg ő. –Ki?

– Az egyik informátorunk.

– Kicsoda?

– Nem mondhatom meg. Még nem. Addig nem, amíg nem leszünk egészen biztosak benne. Nem szeretném szükségtelenül felfedni az egyik ügynökünket. Tudja, hogy megy ez.

Ewert Grens tudta, és nem tetszett neki. A beépített ügynökök egyre inkább védelemre szorultak, ahogy egyre többen lettek. És ez néha fontosabb volt, mint hogy a rendőrök pontosan tájékoztassák egymást. Manapság, amikor már minden egyes rendőr tartótisztnek hívhatja magát, és jogosult saját ügynököket futtatni, a titkosításból több káruk származott, mint hasznuk.

– Mire van szüksége?

– Mindenre, ami van.

– Foglenyomat, ujjlenyomat. A DNS-t még várjuk. – Küldje el!

– Máris. És gondolom, pár perc múlva újra hív. Fej a fémállványon.

Grens végighúzta az ujját a sima fotópapíron. Egy ügynök. Koppenhágából. Az egyik, akit svédnek hittek. Ott volt abban a lakásban, ahol a lengyel maffia kivégzést rendezett. Ki volt a másik?

PIET HOFFMANN végigment a kavicsúton az unalmas közös kertben. Gyorsan ellenőrizte a szemközti épület ötödik emeletét, megpillantotta Wilson fejét egy ablakban, amit történetesen nem nejlonoztak le. Nyolc után pár perccel jött el a Frédéric Chopin reptérről a LOT, a lengyel légitársaság első gépével. Az éjszakát az ablak előtt töltötte, homlokát a hideg üvegnek szorította, így is nyomta el az álom, ennek ellenére nem volt igazán fáradt. Aggodalom és adrenalin vibrált a testében, túl volt egy olyan napon, amikor valakit meggyilkoltak, és nyélbe ütött egy fontos találkozót Varsóban. Nyilvánvalóan tartott valamerre, és fogalma sem volt, hogy állíthatná le. Már hazatelefonált, Rasmus vette fel a kagylót, és nem is akarta kiengedni a kezéből, annyi mesélnivalója volt. Nehéz volt követni, szó volt valami rajzfilmről meg egy szörnyről, aki zöld és rémes. Piet Hoffmann nyelt egyet és megremegett a szinte elviselhetetlen fizikai fájdalomtól, úgy hiányoztak. Este találkoznak, és szorosan magához öleli mindhármukat, és addig el sem engedi őket, amíg ők maguk nem kérik. Elérte a kerítést, kinyitotta a kaput, átment a Vulcanusgatan tizenötből a Sankt Eriksplan tizenhét kertjébe. A hátsó ajtón át belépett a kivilágítatlan lépcsőházba, ami sötét maradt, hiába nyomta meg többször is a villanykapcsolót. Ötemeletnyi lépcső. Sosem kockáztatta meg a liftet, hiszen oda be lehet ragadni. A lépcsőt barna papírral borították le, nehéz volt zajtalanul lépkedni. Ellenőrizte a csengőket és a postaládára írt neveket. A Sternberg feliratú ajtó pontban tizenegykor kitárult.

Erik Wilson már levette két székről meg a konyhaasztalról a fóliát. Most épp a gáztűzhelyről meg a mosogató alatti szekrényről rángatta lefelé. Kerített egy lábast meg valamit, ami leginkább neszkávénak tűnt.

– Kis figyelmesség Sternbergéktől. Bárkik is azok. Leültek.

– Hogy van Zofia?

– Nem tudom.

– Nem tudod?

– Az elmúlt pár napban nem találkoztunk túl sokat. De a hangja… Tegnap este elég hosszan beszéltünk meg ma reggel is. Érzem rajta, hogy azt gondolja, hazudok. Hogy többet hazudok, mint általában.

– Vigyázz rá! Tudod, hogy értem?

– Baromira tudod, hogy vigyázok rá.

– Jó, ez jó, Piet. Semmi, amit csinálsz, nem lehet fontosabb, mint Zofia meg a gyerekek. Csak erre akartalak emlékeztetni.

Nem igazán ízlett neki a neszkávé, poshadt utóízt hagyott a szájában, az előkelőbb, varsói vendéglőben felszolgált kávékat idézte.

– Sosem lett volna szabad elárulnia, hogy rendőr.

– Rendőr volt?

– Nem tudom. Nem hiszem. Olyasmi volt, mint én, azt gondolom. És pokolian félt.

Wilson bólintott. Valószínűleg félt. És mivel pánikba esett, kicsúsztak a száján azok a szavak, amiktől azt remélte, hogy megvédik. De ellenkező hatást ért el velük.

– Hallottam, hogy azt kiabálja „rendőr vagyok”. Felhúztak egy pisztolyt, aztán lőttek.

Hoffmann letette a csészét. A kávé ihatatlan volt, hiába próbálkozott.

– Már régóta nem láttam közelről meghalni senkit. Az a csend, amikor már nem lélegzik többé, és az ember visszatartja a levegőt, ameddig bírja…

Erik Wilson egy olyan embert nézett, akit kiborított egy haláleset, és azzal a tudattal él, hogy felelős érte. Ez az inkább sovány férfi, aki kemény volt, mint az acél, ha a szükség úgy hozta, most másnak tűnt. Három évvel ezelőtt vágtak bele a küldetésbe, akkor kezdett beépülni a Wojtekhez. A szervezett bűnözés elleni ügyosztály azonosította a lengyel maffia virágzó vállalatát. Norvégiában és Dániában már korábban megjelentek. A stockholmi rendőrség titkosszolgálati felelőse továbbította a jelentést Wilsonnak, és emlékeztette Paula hátterére. Lengyel az anyanyelve, benne van az ASPEN-ben, a rendőrségi nyilvántartásban, és a priusza elég stabil ahhoz, hogy kiálljon akármilyen ellenőrzést vagy tesztet. Itt tartottak most.

Paulában megvolt a kellő bátorság, a szakértelem és a hiteles bűnözői múlt. Felkapaszkodott a ranglétra tetejére. Közvetlenül beszélt az igazgató-helyettessel és a nagyfőnökkel Varsóban egy kirakatul szolgáló, lengyel biztonsági cégnél.

– Hallottam, ahogy felhúzta a pisztolyt, de nem voltam elég gyors.

Erik Wilson az ügynökére lesett, aki egyben a barátja is volt. Arra az arcra, amely egyszer Piet volt, másszor Paula.

– Próbáltam lenyugtatni őket, de csak ennyit tudtam tenni. Erik, nem volt más választásom, ezt te is látod, ugye? El kell játszanom a szerepemet, és piszok jól kell csinálnom, különben… Különben én is meghalok egy szemvillanás alatt.

Mindig váratlanul jött: az arca most teljesen Pauláé volt.

– Ő nem játszotta jól a szerepét. Valami nem stimmelt. Bűnözővé kell válnod, ha bűnözőt alakítasz.

Erik Wilsont nem kellett meggyőzni, tisztában volt a tényekkel: Paula minden áldott nap halálos kockázatot vállalt. Az ilyeneket, mint ő, azaz a spicliket gyűlölték. De mégis. Anélkül, hogy pontosan tisztában lett volna az okával, Wilson ellenőrizni akarta Paula ártatlanságát, mielőtt megpróbálja elsikálni az ügyet a hatóságoknál.

– A lövés…

– Mi van vele?

– Honnan lőttek?

– Tudom, hova akarsz kilyukadni, Erik. Tiszta vagyok.

– Honnan?

Piet Hoffmann tudta, hogy ezt Wilsonnak meg kell kérdeznie. Ez egyszerűen így működik.

– Jobb halánték. Balról. A fejhez tartva.

– Te hol álltál?

– Pont szemben az áldozattal.

Erik Wilson felidézte a nemrég látott lakás képét, a foltot a padlón, a zászlócskákat a falon, a tölcsér alakú folyosót, ahol nem volt vér vagy agyvelő.

– A ruháid?

– Semmi.

Eddig helyes válaszok.

A vér arra nem fröccsenhetett.

Aki lőtt, arra igen.

– Még megvannak? A ruhák.

– Nincsenek. Elégettem mindet. Biztos, ami biztos. Hoffmann tudta, mit keres Erik. Bizonyítékot.

– Viszont elhoztam a gyilkos ruháit. Felajánlottam, hogy majd elégetem, de eltettem az inget. Hátha kell. Csak magadban bízhatsz. Senki másban. Így élt Piet Hoffmann. Így élte túl.

– Valami ilyesmire gondoltam.

– És a pisztoly is nálam van. Wilson elvigyorodott.

– És kijelentette? – Én.

Megint helyes válasz.

Wilson óra tizenkettőkor átment a megyei ügyeleti központba, harminchétkor hagyta el Kronoberget, és ötvenkor meghallgatta a bejelentést.

– Hallottam. Elég zilált voltál. De megvolt rá az okod. Megoldjuk. Amint itt végzünk, neki is kezdek

EWERT GRENS már belefáradt a várakozásba. Húsz perc telt el az utolsó beszélgetés óta. Meddig tarthat ellenőrizni egy halott fog- és ujjlenyomatát? Jacob Andersen ügynököt emlegetett. Grens felsóhajtott. Az országos rendőrség jövőképe: sokkal olcsóbb magánembereket titkosügynökként alkalmazni, mint egy nyomozót megfizetni. Ráadásul tőlük meg tud szabadulni a cég, ha a dolgok váratlan fordulatot vennének. Minden felelősség és egy harcos szakszervezet gáncsoskodása nélkül ki lehet rúgni őket. De ez nem Grens jövője volt – addigra ő már nyugdíjba megy. Jobb is így, mert akkorra már önállóan dolgozó, könnyedén pótolható bűnözők végzik majd a rendőri munkát.

Huszonnégy perc. Grens tárcsázott.

– Andersen.

– Maguk aztán rohadtul ráérnek.

– Ó, maga az! Ewert Grens. – Nos?

– Ő az.

– Biztos?

– Az ujjlenyomat elég volt. – Ki?

– Carstennek hívtuk. Az egyik legjobb ügynököm volt.

– Nem a hülye fedőnévre voltam kíváncsi.

– Tudja, hogy megy ez. Tartótisztként nem…

– Gyilkossági nyomozást vezetek. Nem érdekel a „csitt, hű de nagy titok ez” duma.

Nevet akarok, személyiigazolvány-számot és címet.

– Nem fogja megkapni.

– Személyes adatokat akarok. Cipőméretet. Szexuális orientációt. Tudni akarom,

hányas gatyát hordott. Tudni akarom, mit keresett a gyilkosság helyszínén. Hogy kinek dolgozott. Mindent!

– Nem fog menni. Az egyike volt annak a pár ügynöknek, akik részt vettek ebben az akcióban. Úgyhogy nem adhatunk ki információt.

Ewert Grens hozzácsapta a kagylót az asztalhoz, mielőtt ezt kiabálta:

– Szóval… Nézzük csak: a dán rendőrség svéd területen vezet akciót, és erről nem értesíti a svéd szerveket. Amikor aztán robban a bomba, és az akció gyilkosságba torkollik, a dán rendőrség még mindig nem ad ki információt. Annak dacára, hogy mi épp egy gyilkossági ügyet próbálunk megoldani. Hogy hangzik ez, Andersen?

Megint hozzáverte a telefont az asztallaphoz, még erősebben. Már nem kiabált, inkább sziszegett.

– Tudom, hogy a munkáját végzi, Andersen, és ezért teszi, amit tesz. De én is a munkámat végzem. És ha ezt nem oldom meg, mondjuk, huszonnégy órán belül, akkor találkozunk. Nem számít, mit gondol! Akkor maga addig fogja lökni nekem az információt, amíg az utolsó morzsát ki nem köpte.

Piet Hoffmann megkönnyebbült.

Megfelelt az igazgató-helyettes kérdéseire, amelyek a västmannagatani esetet firtatták, amivel megúszott egy kis városszéli kiruccanást és két golyót a fejébe. És Erik kíváncsiságát is kielégítette, az egyetlen emberét, aki igazolhatja a valódi küldetését, és aki azon dolgozik majd, hogy Hoffmann elkerülje a felelősségre vonást és a büntetést.

A találkozó a nagyfőnökkel Varsóban. Garantálták, hogy pénzelik az akciót, amelynek során ráteszik a kezüket a svédországi zárt piacra. Erre vártak.

– Négyezer elítélt, nagybani fogyasztók. Az árak háromszorosak a kintiekhez képest. Nyolc-, esetleg kilencmillió korona naponta. Ha mindenki fizet, ennyi.

Hoffmann lehúzta az egyik fóliát az asztalról.

– De nem ez a terv.

Erik Wilson feszülten figyelt. Hátradőlt. Ezért a pillanatért érdemes volt. Három pokoli év, míg felépítettek egy komplett figurát, aki elég veszélyes volt ahhoz, hogy beszivároghasson egy szervezetbe, ahova máshogy nem lehet. Paula információi annyit értek, mint negyven nyomozó munkája együttvéve. Többet tudott erről a népségről, mint az egész svéd rendőrség.

– A terv az, hogy a kinti irányítást is megszerezzük.

Ezért a pillanatért harcolt a lelepleződés, a folyamatos fenyegetettség árnyékában.

– Vannak olyanok, akik a cellából is tudnak fizetni az anyagért, akiknek sok pénzük van.

Ez az a pillanat, amikor egy szervezet növekedni kezd, megerősödik, és valami más lesz belőle.

– És vannak olyanok, akik nem tudnak fizetni. Ennek ellenére nekik is folyamatosan adnánk cuccot, ők meg is vennék, és ha letöltötték a büntetésüket, akkor majd kiengedik őket szépen néhány pólóval, háromszáz koronával meg egy hazafelé szóló vonatjeggyel. Ők lesznek a Wojtek-fiúk. Így toborzunk majd új embereket a kinti munkára: idekint ugyanis választhatnak, vagy nekünk dolgoznak és kiperkálják a tartozásukat, vagy kapnak két golyót a fejükbe.

Ez az a pillanat, amikor a svéd rendőrség léphet, és eltiporhatja a terjedő bűnt. Ez az a pillanat, ami nem jön el soha többé.

– Érted, Erik? Ötvenhat börtön van az országban. És még építenek. A Wojtek fogja ellenőrizni az összesét. Ugyanakkor lesz egy eladósodott bűnözőkből álló hadserege idekinn.

A kelet-európai maffia három működési területe. Fegyver. Prostitúció. Kábítószer.

Wilson az asztalnál ült, amelyet hamarosan újra fólia takar majd. Az ablakból a közös kertre nyílt kilátás. A maffia mindent kézben tartott, a rendőrség csak állt és tehetetlenül nézte. És most a Wojtek elszánta magát a végső lépésre. Először a börtönökben, aztán az utcán. De a helyzet ezúttal teljesen más volt. Ezúttal a rendőrségnek ott volt a saját embere a fejesek között. A rendőrség tudta, hol, hogyan és pontosan mikor lehet rájuk rontani, és ellentámadásba lendülni.

Erik Wilson nézte, ahogy Paula kinyitja a kaput, aztán becsukja. Eltűnt a kert végében álló házban.

Ideje volt összehívnia egy másik találkozót. A kormányhivatalban.

Kezeskedniük kell róla, hogy nem vonják felelősségre Hoffmannt a Västmannagatan hetvenkilencben történt gyilkosság miatt, és folytatni tudják az ügynöki munkát, akár a börtönből is.

A KÉT KARTONDOBOZ az iroda egyik sarkában árválkodott. Hamarosan végigtolja őket a folyosón, le Einarssonhoz, a hivatalos pecsét és a biztonságos raktár védelmébe. Anni végig egyedül volt.

Ezt Grens nem teljesen értette akkoriban. Akkoriban minden csak saját magáról szólt, a saját félelmeiről, a saját magányáról.

El sem ment. Amikor eltemették, frissen borotválva feküdt fekete öltönyében a kordbársony kanapén az irodájában, és a plafont bámulta.

Megfordult – nem bírta elviselni a dobozok látványát, olyan erősen kötődött hozzájuk. Elszégyellte magát.

Megpróbált egy időre megfeledkezni a Västmannagatan hetvenkilencről. Nem jutott semmire, és az asztala tele volt folyamatban lévő nyomozások aktáival, amelyek óráról órára avultak el, amitől persze egyre nehezebb volt megoldani őket. Átnézte a vizsgálati nyomozásokat, majd félretette mindet, egyiket a másik után. Zsarolási kísérlet és pattanásos kölykök a Sodra stadion környékén, akik a Ringen bevásárlóközpont boltosait fenyegették. Autólopás és egy jelöletlen rendőrautó, amit a Sankt Eriksbron alatt egy alagútban találtak. Kiszedték belőle a számítógépet és a kommunikációs rendszert. Egy nő magánéletének megsértése és egy volt férj, aki ismételten megszegte a távoltartási határozatot, és elment a volt felesége lakására Sibyllegatanra. Érdektelen, lelketlen munka, mindazonáltal ezekből az ügyekből állt a napi penzuma, és meg is fogja csinálni – majd később. Végül is ebben jó volt, a valóság ment neki. De nem most. Egy halott feküdt az útjában.

– Gyere be!

Valaki kopogott. Még egy kopogás is fülsiketítőén visszhangzott a zenétől megfosztott szobában.

– Ráérsz egy percre?

Grens felnézett, és meglátott valakit az ajtóban, akit kifejezetten nem szívelt. Nem tudta megmagyarázni, miért, és nem is volt rá igazi oka. Néha van így az ember: nem tudja pontosan megmondani, miért nem, de valahogy mégsem.

– Nem, most nem.

Sűrű, szőke haj. Beszédes, ragyogó szem. Vékony alkat, intellektuális, valószínűleg vonzó megjelenés. Még mindig fiatal. Erik Wilson azt testesítette meg, ami Ewert Grens nem volt.

– Még egy egyszerű kérdésre sem? Grens felsóhajtott.

– Nincs olyan, hogy egyszerű kérdés.

Erik Wilson elmosolyodott és belépett a szobába. Grens már épp tiltakozni akart, de visszafogta magát. Wilson egyike volt azon keveseknek, akik sosem panaszkodtak a közös folyosót elárasztó hangos zene miatt. Ezért talán joga volt benézni, mi ez a nagy csend.

– Västmannagatan hetvenkilenc. A lövöldözés. Ha jól értettem… A te ügyed?

– Ha te mondod.

Erik Wilson a sértett, makacs főfelügyelő szemébe nézett. Amikor belepillantott az esetnyilvántartásba, biztos volt benne, hogy talál majd egy elég jó ürügyet arra, hogy puhatolózzon egy kicsit Grensnél, és nem kell valódi célját elárulnia.

– Csak egy ötlet. A földszinten volt?

A finn név, az orgazda a tonnányi rézzel. –Nem.

A nyilvántartás szerint ez az eset már lezárult, és már életbe lépett a büntetés.

– Egy éve. Ugyanazon a címen. Lenyomoztam egy finnt, aki lopott rézben utazott nagyban.

Nem kavart különösebben nagy port az ügy, Grens nem dolgozott rajta, úgyhogy Wilsonnal ellentétben valószínűleg nem is tudott róla.

– És?

– Ugyanaz a cím. Csak érdekelt, van-e közöttük kapcsolat.

– Nincs.

– Biztosan?

– Igen, biztosan. Ez lengyelekkel hozható kapcsolatba. És egy halott, dán ügynökkel.

Erik Wilson megtudta, amit akart. Grens nyomozott.

Grens már veszélyes dolgoknak jött a nyomára. És Grens tovább fog ásni és kutatni. Az öregedő rendőr úgy sugárzott, ahogy csak nagy ritkán, ha épp a legjobb formájában volt.

– Ügynök?

– Neked… Szerintem neked ehhez nincs túl sok közöd.

– Hát, felkeltetted a kíváncsiságomat, az biztos.

– Ne felejtsd el becsukni az ajtót magad után!

Wilson nem ellenkezett, nem volt szüksége többre. Már a folyosón járt, amikor Grens hangja élesen utána süvített. –Ajtó!

Két lépés vissza, Wilson becsukta az ajtót, majd a szomszéd irodához ment.

Göransson kapitány ajtaja elé.

– Erik?

– Ráérsz egy percre?

– Foglalj helyet!

Erik Wilson leült a férfival szemben, aki a főnöke volt. Sőt, Grens főnöke is. Na meg a titkosszolgálati ügyek parancsnoka a városi rendőrségnél.

– Bajban vagy.

Wilson Göranssonra nézett. A tágas irodában roppant íróasztal terpeszkedett. Talán ezért tűnt a kapitány ilyen kicsinek. – Én?

– Most jártam Ewert Grensnél. Ő nyomoz a västmannagatani gyilkosság ügyében. Az a gond, hogy én nem nyomozok, és jóval többet tudok az ügyről, mint a kijelölt nyomozó.

– Nem értem, mi ezzel a gond.

– Paula.

– Igen?

– Emlékszel rá?

– Emlékszem.

Wilson tudta, hogy nem kell sokkal többet magyaráznia.

– Ott volt.

A géphang.

Tizenkettő harminchét ötven. Kaparászás.

Nyilvánvalóan bentről, nem az utcáról telefonált. És egy férfihang: feszült, ideges,

suttog. Nincs akcentusa.

– Halott férfi. A Västmannagatan hetvenkilencben. A negyedik emeleten.

– Még egyszer!

Nils Krantz megnyomta a lejátszás gombot a CD-n, és gondosan beállította a

hangfalakat. Már mind a ketten felismerték a háttérben a hűtő brummogását, amitől nehezen lehetett érteni az utolsó két szót.

– Még egyszer!

Ewert Grens csak hallgatta és hallgatta. Ez volt az egyetlen nyom, ami a tanúhoz vezetett. A tanúhoz, aki végignézett egy gyilkosságot, majd úgy döntött, hogy köddé válik.

– Újra!

A helyszínelő megrázta a fejét.

– Sok a dolgom, Ewert. De ha akarod, átírom neked egy CD-re. Es akkor annyiszor hallgatod meg, amennyiszer csak szeretnéd.

Krantz felmásolta egy CD-re a hangfájlt, ami arról a bejelentésről készült, amely néhány perccel az áldozat halála után futott be a segélyhívóra.

– És mihez kezdjek vele?

– Nincs CD-lejátszód?

– Azt hiszem, kaptam egyszer egyet Ågestamtól, amikor volt egy kis összezördülésünk az apa miatt, aki agyonlőtte a lánya gyilkosát. De sosem használtam. Miért is használtam volna?

– Tessék, kölcsönadom ezt! Majd visszaadod, ha végeztél.

– Még egyszer?

Krantz megint megrázta a fejét.

– Ewert?

– Igen?

– Nem tudod, hogy kell használni?

– Nem.

– Vedd fel a fejhallgatót! És nyomd meg ezt a nyilat! Menni fog.

Grens a helyszínelési részleg túlsó végében ült le. Véletlenszerűen benyomott néhány gombot és óvatosan megrángatott egy hosszabb zsinórt, aztán hirtelen felugrott, amikor váratlanul újból megszólalt a hang a fejhallgatóban.

Összesen ennyit tudott arról az emberről, akit keresett.

– Még valami.

Nils Krantz Grens fülére mutatott. Ewertnek le kellett vennie a fejhallgatót.

– Végigmentünk a Västmannagatan hetvenkilencen, az összes szobán. És nem találtunk semmit, aminek köze lehetne az ügyhöz.

– Nézzétek meg újra!

– Szeretném, ha tudomásul vennéd, hogy nem végzünk felületes munkát. Ha elsőre nem találtunk semmit, akkor másodszorra sem fogunk. Ezt te is tudod, Ewert.

Ewert Grens tudta. Ahogy azt is, hogy nincs semmi más, amibe belekapaszkodhatna. Hogy pillanatnyilag sehogy sem áll a nyomozással. Átsietett a hatalmas épület túlsó végébe, a kungsholmsgatani kijárathoz a CD-lejátszóval. Néhány perccel később leintett a járdáról egy járőrautót, kinyitotta az ajtaját, beszállt a hátsó ülésre és megkérte a döbbent rendőrt, hogy vigye el a Västmannagatan hetvenkilencbe, és várja is meg.

Felment a negyedikre. Elidőzött egy kicsit az előtt a földszinti ajtó előtt, amin a finn név díszelgett. Erről akart vele Wilson délelőtt beszélni olyan erőszakosan. Aztán továbbment a lakáshoz, amit még mindig a szerződéses biztonsági cég zöld egyenruhás őrei őriztek. Grens megnézte a nagy vérfoltot meg a nyomokat a falon. Ám ezúttal leginkább a konyha és a hűtő melletti hely érdekelte. Krantz szerint egészen biztosan ott állt a bejelentő. Nyugodtnak tűnsz, pedig félsz. A főfelügyelő feltette a fejhallgatót, és megnyomta azt a két gombot, ami az előző alkalommal oly kiválóan működött. Precíz vagy, módszeres, céltudatos. Megint a hang. Ki tudod kapcsolni, ami körülötted történik, és működsz tovább. Még így is, a káosz közepén. Grens a mosogató és a konyhapult között járkált, és hallgatott valakit, aki pontosan ugyanezen a helyen járkált, és egy halottról suttogott, miközben mások az ajtó túloldalán a még erősen vérző test fölött álltak. Közöd volt a gyilkossághoz, de arra jutottál, hogy bejelented és olajra lépsz.

– Csodálatos ez az izé!

A lépcsőn lefelé menet felhívta Nils Krantzot.

– Miről beszélsz?

– A masináról, amit kölcsönadtál. Jesszus, amikor és ahányszor csak akarom, meghallgatom.

– Az jó, Ewert. Szuper. Majd még beszélünk.

A kocsi a parkoló autók mellé állt be. Most az ajtó előtt várta, a rendőr indulásra készen a kormány mögött, még a biztonsági övet sem kapcsolta ki.

Grens bemászott a hátsó ülésre.

– Az Arlandára.

– Tessék?

– A reptérre akarok menni. Az Arlandára.

– Ez nem taxi, tudja. Negyedóra múlva lejár a szolgálatom. –Akkor jobb lesz, ha kiteszi a villogót. Úgy gyorsabb.

Ewert Grens hátradőlt az ülésen. Az autó Nortullon át az E4-es autópályára hajtott, észak felé. Hol vagy? Még mindig magán tartotta a fejhallgatót, meghallgatta a felvételt még néhányszor, míg az ötös terminál elé értek. Mit kerestél ott? Grens úton volt valakihez, aki legalább egyvalakiről többet tudott a lakásban lévők közül. Azok közül, akik ott voltak, amikor egy ólomból és titánból készült golyó becsapódott egy férfi fejébe. És Grens addig vissza sem jön, amíg ő maga nem tud meg többet. Hol vagy most?

A kezében tartotta a zacskót, finoman hintázott oda-vissza a kormány és az ajtó között. Piet Hoffmann fél tizenkettőkor jött el az ötös helyszínről, a két irányból megközelíthető üres lakásból. Feszült volt: a lövöldözés a Västmannagatanon meg a sorsdöntő találkozó a Wojteknél, ahol kiderült, hogy bizalom vagy halálbüntetés jár-e neki. Marad vagy menekül. Amikor becsukta a közös kert kapuját, megszólalt a telefonja. Az óvodából hívták, lázról és két, égő arcú kisfiúról beszéltek, akiket lefektettek a kanapéra, és értük kell menni, haza kell vinni őket. Egyenesen oda hajtott, összeszedte a két lázas, álmos kölyköt, és elindult az enskededaleni ház felé.

A zacskót nézte, egy ing volt benne, szürke-fehér kockás, vérfoltok és egy ember szövetei száradtak rá.

Már lefektette a gyerekeket, mind a ketten elaludtak egy-egy olvasatlan képregénnyel a kezükben. Felhívta Zófiát, megígérte, hogy otthon marad velük, és a nő kétszer belecuppantott a telefonba – mert mindig párban kellett puszit adni.

Az autó ablakán át egy órára pillantott, amely egy üzlet ajtaja fölött lógott. Még hat perc. Megfordult. Csendesen, petyhüdten ültek, csillogott a szemük. Rasmus majdnem eldőlt a hátsó ülésen.

Az előbb még az éber házban járkált, időnként aggódva megcirógatta valamelyik álmos, lázas arcocskát, és rájött, hogy nincs más választása. A hűtő ajtajában talált egy üveg lázcsillapítót, végighallgatta a tiltakozást meg a méltatlankodást, hogy rettenetes íze van, és inkább a betegség, mint ez, végül mindkettő lenyelt egy-egy dupla adagot. Kivitte őket az autóba, megtette a rövid utat Slussenbe és Södermalmba, majd leparkolt néhány száz méterre a Hökens Gatától.

Rasmus már teljesen kidőlt a hátsó ülésen. Hugo félig rajta feküdt. A lángoló pofik kicsit kevésbé tűntek pirosnak, a lázcsillapító varázslatos hatásának hála.

Piet Hoffmannak szorította valami a mellét. Egy érzés. Talán a szégyen.

Sajnálom. Nem lenne szabad itt lennetek.

A legeslegelején, amikor beszervezték, megígérte magának, hogy sosem fog veszélybe sodorni senkit, akit szeret. Most először. Soha többé. Egyszer már majdnem sor került valami ilyesmire, néhány évvel ezelőtt, amikor váratlanul kopogtak, Zofia kinyitotta az ajtót, és beinvitálta a két látogatót egy kávéra. Az igazgatóhelyettes és a negyedik főnök volt. Csak alaposabban meg akarták nézni, ki is az, aki épp felfelé törekszik a cég ranglétráján. Hoffmann később megmagyarázta a feleségének, hogy két ügyfél volt, és az asszony hitt neki. Mint mindig.

Még két perc.

Hátrafordult, odahajolt a gyerekekhez, és adott egy-egy puszit a meglepően hűvös homlokukra. Megmondta nekik, hogy nagyon kicsit ott kell hagynia őket. Megígértette velük, hogy ügyes nagyfiúk lesznek, és szép nyugodtan várnak.

Bezárta a kocsi ajtaját, és bement a Hökens Gata egyes szám alatt álló házba.

Erik a Götgatan tizenötön keresztül érkezett tizenöt perccel korábban, és épp a második emeleti ablakból nézte Hoffmannt. Mindig így szokta, amikor Paula átvágott valamelyik közös udvaron.

Négyes számú helyszín, tizennégy óra.

Csodálatos, üres lakás a központban, felújítása még néhány hónapig eltart, addig használhatják találkozóhelynek. Kétemeletnyi lépcső, a levélszekrényen névtábla: Lindström. Piet odabiccentett Eriknek, és átnyújtotta a zacskót, amit az egyik zárt fegyverszekrényben tartott. Egy vérfoltos, lőpormaradványokkal teli ing volt benne, amit Máriusz viselt huszonnégy órával korábban. Aztán sietett vissza a gyerekekhez.

A SAS légitársaság gépéről a koppenhágai reptér betonjára vezető alumíniumlépcső fokai túlságosan alacsonyak voltak ahhoz, hogy az ember egyesével lépkedjen, ahhoz viszont túl magasak, hogy kettesével szedje őket. Ewert Grens az utastársakat figyelte. Nekik is ez volt a gondjuk. Esetlenül másztak le a kis buszhoz, ami a terminálhoz vitte őket. Grens a legalsó lépcsőfokon állva megvárta a kék csíkos, fehér autót, amelynek a Rendőrség felirat virított az oldalán. A kormány mögött egy fiatal egyenruhás ült, hasonlított a svéd tisztre, aki alig egy órája kitette az Arlandán az indulási csarnoknál. A fiatalember sietve kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót és tisztelgett a svéd rendőrtisztnek. Tisztelgett. Grens már rég nem látott ilyet. Utoljára talán a hetvenes években, de akkor ő tisztelgett a főnökeinek. Manapság már senki sem csinálta, most, hogy ő lett a főnök, és ezzel elégedett is volt. Ewert szerint az ilyen alázatos integetés megfeküdte az ember gyomrát.

Hátul ült valaki.

Egy negyvenes férfi, civilben. Hasonlított Svenre, a jóravaló rendőr típusának mintapéldánya volt.

– Jacob Andersen. Grens mosolygott.

– Azt mondta, az irodája a Langebróra néz.

– Isten hozta Koppenhágában!

Négyszáz méternyit autóztak, majd megálltak egy ajtó előtt, nagyjából az épület közepénél. Bementek a reptéri rendőrállomásra. Ewert Grens már járt itt néhányszor, úgyhogy egyenesen hátrament a tárgyalóba, amelynek asztalára kávét és dán kekszet készítettek.

Eljöttek érted kocsival. Lefoglalták a tárgyalót a rendőrállomáson. Kávét és kekszet hozattak.

Grens dán kollégáit nézte, akik műanyag poharakat és cukrot osztottak szét.

Jó érzés volt. Mintha elpárolgott volna a furcsa tartózkodás, a közös munkától való csendes ódzkodás.

Jacob Andersen miután elrágcsált egy ragadós süteményt, megtörölte a kezét a nadrágjában, és letett az asztalra egy A4-es fényképet. Színes fénymásolat volt, valamelyest felnagyították. Grens a képet tanulmányozta. Egy férfi, harminc és negyven között, egy-centis haja szőke, vonásai durvák.

– Carsten.

A boncteremben Ludvig Errfors egy skandináv típusú férfit írt le, aki a fogorvosi és sebészeti beavatkozások alapján valószínűleg Svédországban nőtt fel.

– Nálunk a férfi ügynökök férfinéven futnak, a nők meg nőin. Miért kellene még a szükségesnél is jobban megbonyolítani?

Láttalak a padlón, három tátongó lyukkal a fejeden.

– Carsten. Vagy Jens Christian Toft.

És később láttalak Errfors boncasztalán, a fejedről lepucolták a bőrt.

– Dán állampolgár, de Svédországban született és ott is nőtt fel. Súlyos testi sértésért, hamis tanúzásért és zsarolásért ítélték el. Már két évet lehúzott a Vestre börtön D blokkjában Koppenhágában, amikor beszerveztük. Hasonlóan járunk el, mint maguk. Néha már a vizsgálati fogság alatt beállnak.

Felismerlek, te vagy az. Láttalak azon a boncolásról készült fotón. A mikor lemostak, ugyanígy néztél ki.

– Kiképeztük, kapott fedősztorit. A koppenhágai rendőrség fizetett ügynöke volt, s mint ilyen, annyi üzletet kezdeményezett a szervezett bűnözés nagykutyáival, amennyit csak lehetett. Helps Angels, Bandidos, oroszok, szerbek, mexikóiak… Valamennyi maffiával dolgozott. Ez volt a harmadik alkalom, hogy ezzel a lengyel céggel, a Wojtekkel üzletelt.

– Wojtek?

– Wojtek Biztonsági Szolgálat. Biztonsági őrök, testőrök, riasztórendszerek. Hivatalosan. Mint az összes többi kelet-európai országban. Ez a szervezett bűnözés kirakata.

– Lengyel maffia. És most már neve is van. Wojtek.

– De most először kötött velük üzletet Svédországban. Támogatás nélkül. Nem akartunk akciót svéd területen. Szóval az ilyet ellenőrizetlen vásárlásnak hívjuk.

Ewert Grens kimentette magát. Egyik kezében a halott fényképével, a másikban a mobiljával kiment a szobából az indulási csarnokba. Kitért a sor felé igyekvő, bőröndöket szállító kocsik elől.

– Sven?

– Igen?

– Hol vagy?

– Az irodában.

– Menj a géphez, és keress rá Jens Christian Toftra az összes adatbázisunkban! Hatvankilencben született.

Lehajolt, felvett egy táskát, ami leesett egy napbarnított, mosolygó öreg hölgy kocsijáról. Az megköszönte, Grens visszamosolygott. Közben hallgatta, ahogy Sven Sundkvist kihúzza a székét, majd megütötte a fülét a gép bekapcsolását jelző, idegesítő hang.

– Készen vagy?

– Nem.

– Nem érek rá.

– Ewert, épp bejelentkezek. Eltart egy ideig. Nem tudok mit csinálni.

– Nyisd meg gyorsabban!

Néhány percnyi kattogás a billentyűzeten, miközben Grens nyugtalanul sétált az utasok és a check-in pult között. Sven hangjára várt.

– Nincs találat.

– Sehol?

– A bűnügyi adatbázisban semmi, a jogosítványoknál semmi, nem svéd állampolgár, nincs meg az ujjlenyomata, nincs róla adat.

Grens lassan kétszer körbesétálta a zsúfolt csarnokot. De tudta a nevét. Tudta, ki feküdt a sötét folt kellős közepén a nappali padlóján.

És ez nem jelentett semmit.

Nem érdekelte a halott. Egy hulla személyazonossága csak akkor számít, ha közelebb visz az elkövetőhöz. A feladatai közé tartozott, hogy ellenőrizze a nevét, de ha nem találja egyik svéd adatbázisban sem, akkor nem megy vele a világon semmire.

– Szeretném, ha meghallgatná ezt.

Ewert Grens újra a hatalmas kekszekkel és apró kávéscsészékkel megpakolt asztalnál ült a reptéri rendőrállomáson.

– Mi ez?

– Nem sok. De nincs más.

Egy hang, amint hat szót suttog a segélyhívóba, ez volt a legforróbb nyom a gyilkoshoz.

– Várjon, Grens! Mielőtt továbbmegyünk, szeretnék meggyőződni róla, hogy tökéletesen tisztában van a találkozónk feltételeivel.

Jacob Andersen elvette a CD-lejátszót és a fejhallgatót, aztán letette az asztalra.

– Azért nem adtunk ki telefonon információt, mert tudni akartam, kivel beszélek. Hogy bízhatok-e magában. Mert ha kiderül, hogy Carsten a mi emberünk, azzal azt kockáztatjuk, hogy más ügynökök is meghalnak, akik Toft ajánlásával és támogatásával dolgoztak a Wojteknek. Szóval amiről most beszélünk, annak közöttünk kell maradnia, rendben?

– Nem szeretem ezt a titkosügynökös felhajtást az informátoraik és az akcióik körül. Akadályozza a további nyomozást.

– Rendben?

– Rendben.

Andersen felvette a fejhallgatót, és lejátszotta a felvételt.

– Valaki a lakásból értesítette a rendőrséget.

– Gondoltam.

– Az ő hangja?

Grens az asztalon heverő fényképre mutatott. –Nem.

– És felismeri?

– Hosszabb felvétel kellene, hogy erre válaszolni tudjak.

– Csak ennyi van.

Jacob Andersen megint meghallgatta a bejelentést.

– Nem. Nem ismerem ezt a hangot.

Jens Christian Toft, avagy Carsten teljesen halott volt a képen. Grensnek mégis majdnem olyan érzése támadt, hogy őt nézi, és ez nem volt kellemes. Magához húzta a fotót és lefordította.

– Nem érdekel ez a pasas. Az érdekel, aki lelőtte. Tudni akarom, ki volt még a lakásban.

– Fogalmam sincs.

– Pedig baromira tudnia kellene, ki vesz részt az akcióikban! Jacob Andersen nem szerette, ha valaki szükségtelenül megemelte a hangját.

– Ha még egyszer ilyen hangot használ, vége a beszélgetésnek.

– De maguk voltak…

– Megértette?

– Meg.

A dán nyomozó folytatta.

– Csak azt tudom, hogy Carsten a Wojtek képviselőivel és egy svéd kapcsolatukkal találkozott. De nem tudok neveket.

– Svéd kapcsolat?

– Igen.

– Ebben teljesen biztos?

– Erről tájékoztattak.

Két svédül beszélő egy lakásban, ahol épp a lengyel maffia hoz tető alá egy üzletet.

Az egyik halott. A másik bejelentette.

– Te voltál.

Andersen döbbenten meredt Grensre.

– Tessék?

– A svéd kapcsolat.

– Miről beszél?

– Csak azt mondtam, hogy meg fogom találni a rohadékot.

A ház csak néhány száz méterre volt a forgalmas Nynäsvagentől, amelynek lármája minden gondolatot túldübörgött. De ha az ember végighajtott néhány kis mellékutcán, el az iskola és egy aprócska park mellett, máris egy másik világba jutott. Kinyitotta az autó ajtaját és hallgatózott. Még az egymást előzgető kamionok moraját sem lehetett hallani.

A felesége ott állt a kerti úton. A garázs előtt várt, amikor Hoffmann befordult a házhoz.

Olyan gyönyörű volt, papucsban, alulöltözötten.

– Hol voltál? Hol voltak a gyerekek?

Zofia kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, megsimította Rasmus arcát, és felvette a kisfiút.

– Két ügyfél. Megfeledkeztem róluk.

– Ügyfél?

– Egy biztonsági őr, akinek golyóálló mellény kellett, és egy bolt, ahol be kellett állítani a riasztót. Nem volt más választásom. És nem kellett sokat ülniük a kocsiban.

Zofia megtapogatta mindkét gyerek homlokát.

– Nem túl forró. – Jó.

– Talán már gyógyulófélben vannak.

– Remélem.

Megpuszilom az arcán. Zofia-illata van. Én meg csak toldozgatom-foldozgatom a hazugságaimat. Olyan egyszerű. És jól is megy.

De képtelen vagyok még egyre! Neki nem! A gyerekek nem! Soha többé.

A falépcsők nyikorogtak, ahogy a szülők becipelték a házba, majd felvitték az ágyukba a lázas gyerekeket. Fehér paplannal takargatták be a forró kis testeket. Piet egy darabig nézte őket. Már aludtak. Úgy hortyogtak és szuszogtak, mint azok, akik lappangó baktériumokkal küzdenek. Megpróbált visszaemlékezni rá, milyen is volt az élet, mielőtt ez a két kisfiú, akiket a világon mindennél jobban szeretett, megszületett. Milyenek voltak az üres napok, amikor csak magára kellett gondolnia. Emlékezett rá, de nem érzett semmit. Sosem bírta felfogni, hogyan veszítheti el minden jelentőségét mindaz, ami valaha fontos volt, erős és teljes. És mindez attól, hogy jött egy kicsi, ránézett, és azt mondta neki, hogy apa.

Fel-alá rótta a szobákat, megpuszilta a homlokukat. Megint kezdett felmenni a lázuk, a forróság égette az ajkát. Leügetett a konyhába, s leült az egyik székre Zofia mögé. Nézte a nő hátát, amíg elmosta az edényeket. A tálakat, tányérokat majd berakják a szekrénybe. Az otthonában. Az otthonukban. Bízott Zofiában. Ennyi. Olyan bizalmat érzett, amiről álmodni sem mert. Bízott Zofiában, és Zofia bízott benne.

Zofia bízott benne.

És az előbb hazudott neki. Ritkán gondolt erre, hozzászokott már. Mindig mérlegelte, mennyire hihető a hazugság, még azelőtt, hogy tudatában lett volna: hazudni fog. Ezúttal vonakodva hazudott. Ott ült a felesége mögött, és még mindig elfogadhatatlannak, fárasztónak és elviselhetetlennek érezte.

Zofia megfordult, mosolygott, és nedves kezével megsimogatta Piet állát.

A keze, ami után olyan gyakran vágyakozott. De most kényelmetlenül érezte magát tőle. Két ügyfél. Megfeledkeztem róluk. És nem kellett sokat ülniük a kocsiban.

Mi lett volna, ha nem bízott volna benne? Nem hiszek neked. Mi lett volna, ha nem fogadja el a hazugságot? Tudni akarom, mit művelsz valójában!

Nem bírta volna, összeroppant volna. Az ereje, az élete, az energiája. Minden Zofia bizalmára épült.

Tíz évvel ezelőtt.

Az österákeri börtönbe zárták, Stockholmtól kicsivel északra.

A szomszédainak – tizenkét hónapig ők voltak a haverjai – mind megvolt a maguk módszere, hogyan éljenek együtt a szégyennel. Gondosan kiépítették a védelmüket, a hazugságaikat.

Szemben, a négyes cellában egy junkie ült, aki lopott, hogy anyagot tudjon venni. Egyetlen éjszaka leforgása alatt tizenöt házba tört be valamelyik külvárosban. De egy valamihez rohadtul ragaszkodott. Sosem bántok gyereket. Mindig becsukom a szobájuk ajtaját, tőlük nem lopok el semmit. Ez szentírás volt számára. Ezzel védekezett. Így tudta elviselni a szégyent.

Összetákolt erkölcsi szabály, amitől kicsit jobb színben tűnhetett fel, mint amilyen valójában volt. Legalább saját maga előtt. Valami, amivel kordában tarthatta az önutálatát.

Piet, mint mindenki, pontosan tudta, hogy a négyes zárka lakója már rég tett erre a szép erkölcsi szabályra. Ellopott mindent, amin aztán túl tudott adni. A gyerekek szobájából is, mert nagyobb szüksége volt a kábítószerre, mint az önbecsülésére.

Aztán meg ott volt az a másik alak a nyolcasban, akit többrendbeli testi sértésért ítéltek el. Annak meg az volt élete hazugsága – a különbejáratú erkölcsi szabálya és szentírása, amivel mentegethette magát –, hogy sosem ütök meg nőt, csak férfit, sosem ütnék meg egy nőt sem!

Piet, mint mindenki, pontosan tudta, hogy a nyolcas zárka lakója már megfordította a köpönyegét. Megütött nőket is, megütött az bárkit, aki az útjába akadt.

Összetákolt erkölcsi szabályok.

Piet megvetette ezeket, ahogy azokat is megvetette, akik hazudtak maguknak.

Zofiát nézte. A puha kezet, ami kényelmetlen érzést okozott neki.

Csak magát okolhatta. Agyontaposta a saját elveit, az egyetlen dolgot, amiért még szeretni tudta magát: a családomat sosem fogom felhasználni. Sosem fogom arra kényszeríteni Zofiát és a fiúkat, hogy belekeveredjenek a hazugságaimba.

És most megtette, ugyanúgy, mint a pasas a négyes cellában vagy az a másik a nyolcasban, meg a többiek, akiket Piet megvetett.

Hazudott magának.

Nem maradt belőle semmi, amit még szeretni tudott volna.

Zofia elzárta a vizet, végzett. Letörölte a pultot a mosogató körül és a férje ölébe ült. Piet átkarolta és arcon csókolta. Kétszer, ahogy mindig. Befúrta az orrát a válla és a nyaka között megbúvó kis mélyedésbe, ahol a bőr a legpuhább volt.

Erik Wilson új dokumentumot hozott létre azon a gépen, amit csak az ügynökökkel lefolytatott találkozók után használt.

M elővett egy pisztolyt, egy lengyel gyártmányú, kilenc

milliméteres Radomot a magára szíjazott pisztolytáskából. M felhúzta a kakast, és a

vevő fejéhez tartotta a fegyvert.

Próbálta felidézni és leírni, mit mondott Paula az ötös helyszínen.

Hogy megvédje. Hogy megvédje saját magát.

De legfőképpen azért, hogy legyen valami, aminek alapján kifizetheti a rendőrségi

jutalmat, ha valaki rákérdezne a miértre és a mikorra. A titkosszolgálati jelentés és a lakosságnak kitűzött nyomravezetési jutalom nélkül Paula nem kaphatna pénzt a munkájáért, vagy nem maradhatna névtelen a kifizetés. Sem az övé, sem a társaié.

P utasította M-et, hogy nyugodjon meg. M leengedte a fegyvert,

egy lépéssel hátrébb lépett,

a kakast félig visszaengedte.

Amikor a bizalmas titkosszolgálati jelentés elhagyta Erik asztalát és Göransson kapitányon keresztül eljuttatták a bűnügyi rendőrség területi megbízottjához, Wilson kitörli majd a gépből a fájlt.

Aktiválja a kódot és kikapcsolja a számítógépet, aminek biztonsági okokból nem volt internetcsatlakozása.

Hirtelen a vevő azt kiáltotta: „Rendőr vagyok!”

Erik Wilson írt, Göransson leellenőrizte, a területi megbízott osztály meg megőrizte. Ha bárki más elolvasná, ha bárki más tudná, azzal az ügynök életét kockáztatnák. Ha olyanok lennének tisztában Paula személyazonosságával és akcióival, akiknek nem kellene, az egyenlő lenne egy halálos ítélettel.

M megint odatartotta a pisztolyt a vevő fejéhez.

A svéd rendőrség nem fog kinyomozni semmit, nem tartóztat le senkit, nem foglal le semmilyen bizonyítékot. A Västmannagatan hetvenkilencben zajló akció nem más volt, mint a lengyel maffia hétköznapi kábítószerüzlete, ami Paula pozícióját erősíti a Wojteknél.

P megpróbált beavatkozni,

amikor a vevő azt sikoltotta:

„Rendőr!” M erősebben odanyomja a fegyvert a vevő fejéhez, és meghúzza a ravaszt.

Minden ügynöknek életre szóló, megnevezetlen társa a halálbüntetés.

Erik Wilson átolvasta néhányszor a titkos jelentés utolsó sorait. Meghalhatott volna Paula is.

A vevő a padlóra zuhant, a székhez képest derékszögben. Paula nem halhatott volna meg.

Akik a dán ügynök háttér sztoriját kidolgozták, csapnivaló munkát végeztek. Erik

Wilson maga építette fel Paulát. Lépésről lépésre, adatbázisról adatbázisra. Tudta, hogy ebben jó.

És tudta, hogy Piet Hoffmann meg a túlélésben jó.

Ewert Grens a koppenhágai reptér egyik kevésbé sörszagú bárjában várt és dán ásványvizet ivott egy barna papírpohárból.

Ez a rengeteg ember, aki Tobleronéval és csokoládélikőrrel töltött, lepecsételt műanyag zacskóval van felfegyverkezve, mind úton van valahová. Grens sosem értette, mire jó, ha valaki tizenegy hónapig gürizik, csak hogy összegyűjtsön annyit, hogy a tizenkettedikben elutazhasson.

Felsóhajtott.

Nem jutott előrébb a nyomozással. Nem tudott sokkal többet, mint néhány órával ezelőtt, amikor elindult Stockholmból.

Kiderült, hogy a halott dán ügynök volt. A neve Jens Christian Toft. A dán rendőrségnek dolgozott, és egy bűnszövetkezettel próbált üzletelni.

A gyilkosról semmi.

A bejelentőről semmi.

Kisült, hogy volt a lakásban egy svéd kapcsolat meg néhány lengyel, akik a Wojtek név alatt futó kelet-európai maffiát képviselték. Ennyi.

Sem arcok, sem nevek.

– Nils?

Nils Krantz épp a helyszínelőosztály egyik irodájában tartózkodott.

– Igen?

– Szeretném, ha kiterjesztenétek a kutatást nagyobb területre.

– Most?

– Most.

– Mennyivel nagyobbra?

– Amekkorára kell. A háztömb összes kertjére, lépcsőházára és kukájára.

– Hol vagy? Nagy a háttérzaj.

– Egy bárban. A dánok nyilván azért találták ki, mert rettegnek a repüléstől. Italba fojtják a félelmüket.

– És mit keresel te…

– Nils?

– Igen?

– Ha van ott bármi, ami segíthet, találd meg!

Megitta a langyos ásványvíz maradékát, kimarkolt az üvegtálból egy adag mogyorót, és a kapu felé indult, ahol már sorban álltak a felszállásra váró utasok.

A Västmannagatan hetvenkilencről készült titkos jelentés öt, sűrűn telegépelt A4-es lapot töltött meg, amiket aztán belegyömöszöltek egy túl kicsi műanyag dossziéba.

Göransson kapitány az elmúlt egy órában négyszer olvasta el. Aztán végre levette a szemüvegét és Erik Wilsonra emelte a tekintetét.

– Ki?

Wilson figyelte a vonásait. Noha a kapitány magas rangig vitte, az arca gyakran zavarodott, szinte félénk volt.

Ahogy újra és újra elolvasta a jelentést, egyre jobban kivörösödött, és egyre feszültebbnek tűnt.

Mostanra már robbanni készült.

– Ki a halott?

– Egy ügynök, valószínűleg.

– Ügynök?

– Egy másik ügynök. Szerintünk a dán kollégáknak dolgozott. Nem ismerte Paulát. És Paula sem ismerte őt.

A gyilkossági osztály feje öt vékony, A4-es papírlapot tartott a kezében. Nehezebbnek érezte őket, mint amilyenek valójában voltak. Mintha a részleg összes dossziéját emelte volna fel egyszerre.

Az asztalra tette egy másik jelentés mellé, amely ugyanerről a gyilkosságról szólt. A két eset ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen történt. Ezt Ågestam írta arról, hogy halad Grens, Sundkvist és Hermansson a hivatalos nyomozással.

– Garanciát akarok, hogy Paula esetleges szerepe a Västmannagatan hetvenkilencben nem szivárog ki.

Göransson az előtte heverő két papírkupacra meredt. Wilson jelentése leírta, mi is történt valójában. Grens éppen zajló nyomozása nem fog többet kideríteni, mint amit ez a két rendőr, aki épp ebben a szobában ül, megenged.

– Erik, ez nem így működik.

– Ha Grens rájön… Egyszerűen lehetetlen. Paula már majdnem eljutott az áttörésig. Először csaphatunk le a maffia egyik ágára még azelőtt, hogy teljesen megvetnék a lábukat. Ez még sosem sikerült. Göransson, ugyanúgy tudod te is, mint én: ezt a várost nem mi irányítjuk, hanem ők.

– Nem adhatok garanciát. Túl nagy a rizikó.

Erik Wilson keményen az asztalra csapott, ezt most először engedte meg magának a főnökével szemben.

– Tudod, hogy ez nem igaz. Kilenc éve olvasod a jelentéseket a munkájáról! Tudod, hogy sosem vallott kudarcot.

– Bűnöző, és az is marad.

– Ez előfeltétele annak, hogy valakiből jó ügynök legyen!

– Bűnrészes egy gyilkosságban! Ha ez nem rizikós, akkor mi? Wilson megint az asztalra csapott.

Megfogta a műanyag dossziét, beletuszkolta az öt lapot, és szorosan megmarkolta.

– Figyelj ide, Fredrik! Paula nélkül elbuktuk ezt a lehetőséget. És ilyen nem adódik újra. Amit most elveszítünk, azt örökre elveszítettük. Elég csak megnézni a finn, a norvég vagy a dán börtönöket. Mégis hogy gondolod? Csak álljunk és nézzük? Meddig csinálhatjuk még ezt?

Göransson feltartotta a kezét. Végig kellett gondolnia. Meghallgatta Wilson mondandóját, és tudni akarta, pontosan hogy is érti.

– Ugyanarra a megoldásra gondolsz, mint Mariával?

– Azt akarom, hogy Paula folytassa. Még legalább két hónapig. Addig szükségünk van rá.

A gyilkossági csoport főnöke döntött.

– Összehívok egy értekezletet. A Rosenbadba.

Erik Wilson kilépett Göransson gyilkossági csoportvezető irodájából és lassan végigsétált a folyosón. Habozva megállt Ewert Grens nyitott ajtaja előtt, de a helyiség üres volt. A főfelügyelő, aki sosem fogja lezárni a nyomozást, nem volt ott.

szerda

EMBERFAL.

Elfelejtette, hogy reggel nyolckor sor kígyózik a metró peronjától végig az aluljárón és a folyosókon át egész a Vasagatanig.

Az autó még mindig ott állt a garázsbejárón, a piros műanyag tűzoltóautó mellett, hogy Zofia azonnal el tudjon ugrani az orvoshoz vagy a patikába, ha a gyerekek rosszabbul lennének. Piet Hoffmann ásítva kerülgette az ingázókat, akik túl lassan, álmosan mozogtak. Éjjel óránként felkelt, mert a gyerekek láza időnként felszökött. Először valamivel éjfél után ébredt. Kinyitotta mindkét gyerekszoba összes ablakát, és lehúzta a takarót a forró kisfiúkról, aztán felváltva üldögélt az ágyuk szélén, amíg visszaaludtak. Utoljára ötkor ment be hozzájuk, beléjük diktált egy-egy adag lázcsillapítót. A gyógyuláshoz pihenésre és alvásra volt szükségük. Hajnalban a két suttogó, köntösbe bújt szülő megállapodott, hogy beosztják egymás között a napot, ahogy máskor is, ha valamelyik gyerek megbetegedett vagy szünet volt az óvodában. Piet délelőtt dolgozik, aztán együtt megebédelnek, Zofia meg délután dolgozik.

A Vasagatant a legnagyobb jóindulattal sem lehetett szépnek mondani, hisz egy szomorú, lelketlen aszfaltcsík volt csupán, mégis erre vezetett a legtöbb Stockholmba látogató turista útja: amint leszálltak a vonatról, a reptéri buszról vagy kitette őket a taxi, felbukkant a szemük előtt a szigetek és a víz városa, amit a pompás reklámfüzetek is ígértek. Piet Hoffmann késésben volt, nem nézegette, mi szép vagy mi ronda. Amikor odaért a Sheraton Hotelbe, a bárhoz legközelebbi asztalhoz, az elegáns előcsarnok túlsó végébe sietett.

Harminchat órája találkoztak egy tágas, sötét épületben Varsó Mokotów negyedében, a Ludwika Idzikowskiego utcában. Henryk Bak és Zbigniew Boruc. Hoffmann kapcsolata a cégnél és a vezérigazgató-helyettes.

Üdvözölte őket, fogadta a két erős kézszorítást. Ezek az emberek különös gondot fordítottak rá, hogy erős legyen a kézszorításuk.

Ezzel a látogatással mutatta meg a cég – a maga módján hogy komolyan gondolták.

Itt kezdődött minden. Ez fontos volt. A börtönökbe való szállítás időpontjait egyenesen Varsóból intézik majd.

Elengedték egymás kezét, és Boruc megint leült az asztalhoz, a fél pohár narancslevéhez. Henryk pedig Hoffmann oldalán indult meg a kijárat felé, ám aztán lassított, lemaradt fél lépéssel, mint aki nem biztos benne, merre is kell menni, vagy egyszerűen csak ellenőrizni akarja a másikat. A Vasagatan innen nézve is pont ugyanolyan lelketlennek tűnt. Elmentek a metrólejárat mellett, majd átkeltek a túloldalra az autók között. A járdán sétálva eljutottak egy épületig, amelynek első emeletén egy biztonsági cég irodája működött.

Nem beszéltek egymással, ahogy másfél nappal ezelőtt sem, amikor a nagyfőnökkel leegyeztetett találkozóra igyekeztek. Csendben felkaptattak a lépcsőn a Hoffmann Biztonsági Szolgálat irodájába, majd tovább trappoltak a másodikra, a harmadikra, a negyedikre, az ötödikre és végül a padlásra vezető, egyszárnyú fémajtóhoz.

Piet Hoffmann kinyitotta az ajtót és beléptek a sötétbe. Valahol a falon volt egy fekete főkapcsoló. Hoffmann kitapogatta. Csak nehezen találta meg, mert jóval lejjebb kellett nyúlnia, mint emlékezett. Bezárták belülről az ajtót, ügyeltek rá, hogy a zárban hagyják a kulcsot, így senki sem juthatott be. A huszonhatos számú tároló szinte teljesen üres volt, leszámítva a hátsó sarokban egymásra stószolt négy nyári autógumit. Hoffmann leemelte a legfelsőt, és kivett egy kalapácsot meg egy vésőt az abroncsból. Végigmentek a keskeny, félhomályos folyosón: a nagy, fényes alumíniumcsövet követték, amely néhány centivel a fejük felett lógott, egészen a falig, ahol a hőlégbefúvóhoz csatlakozott. Hoffmann a csövet és a légbefúvót összekötő fémpánt széléhez nyomta a véső hegyét, majd erősen ütni kezdte a nyelét a kalapáccsal, amíg a pánt el nem mozdult. A nyíláson kihúzhatta a nyolcvanegy fehéres fémdobozt.

Henryk megvárta, amíg valamennyi doboz a padlás padlóján sorakozott. Elvett hármat: a bal szélsőt, jobbról a másodikat és egyet középről.

– A többit elteheted.

Hoffmann visszatette a maradék hetvennyolc dobozt a hőlégbefúvó rejtekébe, Henryk pedig lehámozta a védőfóliát a másik háromról. A padlást elárasztotta a tulipánillat, amely olyan erős volt, hogy alig lehetett elviselni.

Mindegyik dobozban sárga, szilárd rög lapult.

Egy rész amfetamin, két rész szőlőcukor.

Henryk kinyitotta a fekete táskáját, és felállított egy egyszerű mérleget. Melléjük tett egy kémcsőállványt, egy szikét és egy pipettát. Ezernyolcszázhetven gramm. Egy kiló amfetamin, plusz a doboz. Odabólintott Hoffmannak, rendben volt.

Henryk megkaparta az egyik gombócot a szikével. Leszedett egy akkora darabkát, ami befért az első kémcsőbe. Belemártotta a pipettát a második kémcsőbe, amelyből fenilaceton és paraffin keverékét szívta fel, ezt rányomta az amfetaminra. Megrázta néhányszor a kémcsövet. Várt egy-két percet: a tiszta, kék folyadék erős amfetamint jelentett, a sötét és homályos meg az ellenkezőjét.

– Háromszoros vagy négyszeres?

– Háromszoros.

– Jónak tűnik.

Henryk visszaforrasztotta a fóliát és lecsukta a dobozt, majd megismételte a tesztet a másik két dobozzal is. Mindannyiszor tiszta, kék folyadékot kapott. Elégedetten kérte meg a svéd kollégát, hogy tegye vissza a három dobozt a hőlégbefúvóba. Hoffmann ráütött a pántra a kalapáccsal. Addig püfölte, amíg meg nem hallották a kattanást: a cső a helyére került.

A padlásajtót rendesen bezárták. Hat emelet le, a Vasagatan aszfaltcsíkjára. Némán lépkedtek.

Boruc ugyanannál az asztalnál ült.

Egy másik fél pohár narancslével.

Hoffmann a hosszú recepciós pultnál várt, míg Henryk leült a Wojtek második emberéhez. Tiszta, kék folyadék. Nyolcvanegy kiló kész amfetamin.

Boruc odafordult és bólintott. Piet Hoffmann érezte, hogy a gyomra mélyén ellazul valami, miközben átvágott az előkelő szállodahallon.

– Ezek a rohadt darabkák! Beleragadnak az ember fogába.

A helyettes a fél pohár gyümölcslére mutatott, és rendelt még kettőt. A fiatal pincérnő rájuk mosolygott, mint ahogy mosolygott minden vendégre, aki százkoronás borravalót ad, és esetleg rendel még valamit.

– Én kívülről vezetem az akciót. Te belülről, Kumlából, Hallból vagy Aspsásból. A legmagasabb biztonsági fokozatú börtönök valamelyikéből.

– Nekem kell egy kávé.

Dupla eszpresszó. A fiatal pincérnő megint mosolygott.

– Hosszú volt az éjszaka. Borucra nézett, aki épp elhallgatott. Talán erőfitogtatás. Akár az is lehet. –Az éjszakák néha ilyenek. Hosszúak.

A helyettes mosolygott. Nem tiszteletre volt szüksége, hanem erőre, amire támaszkodhatott.

– Pillanatnyilag négy emberünk van Aspsásban, három-három Kumlában és Hallban. Különböző részlegekben, de tudnak kommunikálni egymással. Azt akarom, hogy egy héten belül letartóztassanak. Olyanért, ami elég súlyos ahhoz, hogy ezek közül valamelyik börtönbe csukjanak.

– Két hónap. És befejeztem. –Annyi időd lesz, amennyi kell.

– Nem akarok többet. De garanciát kérek. Hogy pontosan két hónap múlva kihoztok.

– Ne aggódj.

– Garanciát kérek.

– Kihozunk.

– Hogyan?

– Gondját viseljük a családodnak, amíg benn vagy. És ha megcsináltad, gondoskodunk rólad is. Új élet, új személyazonosság és pénz az újrakezdéshez.

A Sheraton hallja még mindig üresen kongott.

Azok, akik üzleti ügyben utaztak a fővárosba, csak este foglalják el a szobájukat. Aki meg múzeum- és műemléknézőbe jött, már a várost rótta egy hadaró idegenvezető társaságában az új Nike cipőjében.

Hoffmann kiitta a kávéját. Intett a pincérnőnek: még egy eszpresszót és egy olyan kis mentolos ostyát kért.

– Három kiló.

Boruc a többi pohár mellé rakta az övét. Figyelt.

– Elkapnak három kilóval. Kihallgatnak, és bűnösnek találnak. Elmondom majd, hogy egyedül dolgozom. A vizsgálati fogság nem nyúlik hosszúra, mert azonnal vádat lehet emelni. A városi bíróság komoly büntetésre ítél, mert három kiló amfetamin kiemelkedően súlyos bűnesetnek minősül Svédországban. Én meg majd közlöm, hogy elfogadom az ítéletet, úgyhogy nem kell megvárnom, amíg jogerőre emelkedik. Ha minden simán megy, a megfelelő rácsok mögött leszek két héten belül.

Piet Hoffmann valójában egy szálloda halljában ült, Stockholm közepén, de lélekben tíz évvel ezelőtt járt, Österákerben, egy apró cellában.

Azok a rettenetes napok, amikor azt kiabálták, hogy „Vizeletvizsgálat!”, és a felnőtt férfiak felsorakoztak egy tükrös szobában, ahol kandi tekintetek vizslatták a péniszüket és a vizeletüket. Es a zárkavizsgálatok borzalmas éjszakái, amikor az ember félálomban, gatyában áll a zárkaajtó előtt, miközben egy csapatnyi smasszer mindent kihúz, összetör, kiürít, aztán dolga végeztével egyszerűen elsétál és otthagyja a káoszt.

Ezúttal meg fog birkózni vele. Nemes célok vezérlik, amikhez nem ér fel a megaláztatás.

– Ha már bent vagy, két lépcsőben fut majd le az akció. Pontosan ugyanúgy, ahogy Norvégiában, szép sorjában végigvesszük a börtönöket. Ott az oslóival kezdtünk, Finnországban a riihimäkivel. Az volt az első.

Boruc előrehajolt.

– Leszámolsz a vetélytársakkal. És akkor a saját csatornáinkat használva bejuttatjuk az árunkat. Kezdetnek ezt a maradék hetvennyolc kilót, amit Henryk ellenőrzött: ezzel letöröd az árakat. Mindenkinek meg kell tanulnia odabent, hogy mi vagyunk az elosztók. Ötven koronáért adjuk az amfetamint háromszáz helyett. Amíg át nem vesszük az irányítást a piac fölött. Aztán majd emelünk. Bassza meg, talán még háromszáznál is drágábban adjuk! Csak vegyél. Felnyomjuk ötszáz koronára, vagy akár hatszázra grammonként. Vagy ne lődd magad, ha sokallod az árat!

Piet Hoffmann megint a szűkös cellában járt, Österákerben. Ahol a kábítószer volt az úr. Ahol azok voltak az urak, akiké a kábítószer volt. Amfetamin. Heroin. Sőt, kenyér meg rohadt alma. Berakták egy vödör vízben három hétre a takarítószekrénybe. Amint tizenkét százalékos pálinkává erjedt, a felmosóvödör tulajdonosa lett az úr.

– Három nap kell, hogy elintézzem a konkurenciát. Azalatt nem lépek kapcsolatba veletek, az én felelősségem, hogy elég cuccot vigyek be.

– Három nap.

– A negyedik naptól aztán szállítson a Wojtek heti egy kiló amfetamint a saját csatornáin keresztül. Én gondoskodom a felhasználásról. Nem akarom, hogy bárki elrejtse vagy tárolja a cuccot. Semmi olyasmit nem akarok, ami piaci versenyre hasonlíthat.

A szállodai előcsarnokok furcsa helyek. Senki sem tartozik ide. Senki sem akar itt maradni. A mellettük álló két asztalt, ami eddig üres volt, hirtelen megszállta két csoport japán turista. Türelmesen üldögéltek, s vártak a szobákra, amelyeket lefoglaltak, de a szálloda még nem készítette elő őket.

A helyettes halkabbra fogta a hangját.

– De hogy viszed be?

– Az az én bajom.

– Tudni akarom, hogy csinálod, Hoffmann!

– Ahogy Österákerben csináltam, tíz évvel ezelőtt. Ahogy már jópár börtönben csináltam.

– Hogyan?

– Minden tisztelettel megjegyezném: tudod, hogy képes vagyok rá, tudod, hogy vállalom érte a felelősséget. Legyen ez elég!

– Hoffmann. Hogyan?

Piet Hoffmann elmosolyodott – természetellenesnek érezte –, az előző este óta először.

– Tulipánokkal és költészettel.

AZ AJTÓT NEM CSUKTÁK be rendesen.

A távolból, a folyosóról lépéseket hallott, amik sietve felé közeledtek. Ebben a pillanatban nem vágyott látogatóra. Nem akarta ezt senkivel sem megosztani. Erik Wilson felkelt a székéből és ellenőrizte a kilincset. Már be volt zárva. Elképzelte

az egyre hangosodó lépéseket a folyosón. Nem is jött senki. Idegesebb, feszültebb volt, mint gondolta.

Két találkozó pár órán belül.

Az egyik jóval hosszabb volt. Az ötös helyszínen Paula leadta a saját verzióját a västmannagatani gyilkosságról, és jelentett a varsói megbeszélésről. A rövidebb találkozón, a négyes helyszínen gazdát cserélt egy zacskó, benne egy véres inggel.

Wilson a szoba túlsó falánál álló, lezárt szekrényt nézte.

Abban volt. Egy gyilkos véres ruhája.

Nem marad ott sokáig.

A lépések hangja elhalt a folyosón és a fejében. A számítógép képernyőjére meredt.

Név: Piet Hoffmann. Szem. ig. szám: 721018-0010. Találatok száma: 75.

Ez a legfontosabb eszköz, amivel felépítette a valaha ismert legjobb ügynököt.

Az ASPEN, azaz a bűnügyi adatbázis.

Rögtön nekifogott, amint Pietet kiengedték. Már az első szabadlábon töltött napján, ami egyúttal az első napja volt frissen beszervezett ügynökként is. Erik Wilson személyesen várta a kapu előtt, és ötven kilométert autózott vele Stockholmba a saját kocsijával. Amikor kitette, egyenesen a kapitányságra hajtott, és bekerült az ASPEN-be az első bejegyzés a 721018-0010-es számú személyi igazolvány tulajdonosáról. Innentől fogva minden rendőr, aki bejelentkezett és rákeresett Piet Hoffmannra, láthatta ezt. Tömör, de pontos leírás arról, hogyan várta a gyanúsítottat az Österáker előtt egy autó meg két egykori elítélt, mindkettő jól ismert bűnöző, akik bizonyítottan kapcsolatban álltak a szerb maffiával.

Az évek során fokozatosan egyre veszélyesebb alakká formálta. Megfigyelték egy ingatlan közelében, amelyet gyaníthatóan fegyvercsempészek használnak. És egyre erőszakosabbnak, könyörtelenebbnek állította be: látták tizenöt perccel az östlingi gyilkosság előtt a gyanúsított Markovié társaságában. Wilson választékosan használta a kifejezéseket, váltogatta a félretájékoztatás fokozatait, és minden egyes megfigyeléssel kicsit hozzátett Piet Hoffmann legendájához, egészen addig, míg az adatbázis szerint ő lett Svédország egyik legveszélyesebb bűnözője.

Megint hallgatózott. Újabb léptek a folyosón. A kopogásuk tisztább és élesebb lett, ahogy az ajtaja elé értek, majd lassan megint elnémultak.

Felfelé fordította a monitort.

ISMERT

Két héten belül Paulát hosszú börtönbüntetésre ítélik, és elég erős lesz hozzá, hogy átvegye a benti drogpiac ellenőrzését. Az a fajta erő ez, ami a rácsok mögött azonnali tiszteletet vív ki.

VESZÉLYES

Ezért írta ezt Erik Wilson nagy betűkkel. FEGYVERES

A következő kolléga, aki rákeres Piet Hoffmannra az adatbázisban, különleges oldalt talál majd. Egy olyan kódot, amit csak kevés bűnözőre használtak.

ISMERT, VESZÉLYES, FEGYVERES

Minden egyes rendőr, aki hozzáférhet ehhez a rendszerhez – ami végül is a saját adatbázisuk, a saját igazságuk –, tudni fogja, hogy Hoffmann különösen veszélyes, és e szerint fog szembeszállni vele. És a híre vele tart majd, amikor a vizsgálati fogságból átviszik a börtönbe.

A FÜLÉHEZ SZORÍTOTTA a mobiltelefont. A tíz másodpercenként megszólaló géphang szerint pontosan fél egykor nyílik ki az ajtó, amelynek levélszekrényén a Holm név állt. Piet Hoffmann belépett a fóliával borított, második emeleti lakásba. A padló egyenetlen volt és töredezett, talán beázás miatt. A kettes számú helyszín.

Högalidsgatan harmincnyolc és Heleneborgsgatan kilenc.

Erik Wilson – szokás szerint – neszkávét kevert, Hoffmann meg – szokás szerint – nem itta meg. Egy puha kanapé valahol, ami valószínűleg tévészoba volt, átlátszó műanyag fóliával takarták le a felújítás két hónapjára. Zörgött alattuk, ha megmozdultak, és egy idő után a hátukat ellepő izzadságra tapadt.

– Ezt fogjuk használni.

Piet Hoffmann tudta, hogy nincs sok idejük.

Látta Erik szemében. Először vette észre, hogy a rendőr a szobát pásztázza. Nyugtalan volt és szétszórt. Ez a férfi, aki kilenc éve volt a tartótisztje, aki sosem nevetett és sosem sírt, most feszült volt, és azt tette, amit a feszült emberek általában szoktak: igyekezett palástolni az érzéseit, és ezzel csak még nyilvánvalóbbá tette őket.

Hoffmann kinyitott egy kis dobozt, amit Valaha tealevelek tárolására gyártottak és árultak, de most sárga, összetapadt anyag lapult benne. Erősen tulipánillatú.

– Kati vagy mefedron.

Erik Wilson óvatosan lekapart egy darabkát a műanyag késsel, amit Hoffmann nyújtott oda neki. A nyelvére tette, érezte, hogy ég, és tudta, sebeket fog hagyni maga után.

– Durva. Két rész szőlőcukor? –Aha.

– Mennyi?

– Három kiló.

– Az elég egy gyorsított eljáráshoz és egy hosszú ítélethez valamelyik fegyházban.

Piet Hoffmann lezárta a fedőt, és visszatette a dobozt a belső zsebébe. A másik nyolcvanegy kiló még mindig a légbefúvó csövében rejlett a Vasagatan egyik századfordulós házában. Majd később elmondja Wilsonnak, hol és hogyan találja meg. De nem most. Még ki akarta venni belőle a saját részét, hogy elpasszolhassa, ahogy azt néha csinálta.

– Három nap alatt kiiktatom a konkurenciát. A Wojtek megkapja a jelentést, ami kell a folytatáshoz. És akkor cselekszünk. Lecsapunk.

Erik Wilsonnak mást kellett volna éreznie: nyugalmat, boldogságot, kíváncsiságot. A legjobb ügynöke épp lecsukatni készül magát, pont oda tart, ahova a svéd rendőrség és a Wojtek is megpróbálta bejuttatni. Ott megteremti a maffia terjeszkedésének feltételeit, majd véget vet az egésznek. Wilson nem szokott hozzá a feszültséghez, és látta, hogy ezt Piet is kiszúrta.

– Igyekszem elsimítani a västmannagatani ügyet a szokásos módon. Egy jelentés a gyilkossági csoport főnökének, aztán mehet a titkos szekrénybe. De talán ez most nem lesz elég. Ez gyilkosság volt, Piet! Lehet, hogy magasabb szintre kell vinnünk, nem elég a kapitányság. Ha el kell mennünk a Rosenbadba, te is jössz velem.

– Tudod, hogy lehetetlen.

– Nincs más választásod.

– Erik, bassza meg, nem sétálhatok be valamelyik kormányhivatal főbejáratán rendőrök és politikusok kíséretében!

– Majd felveszlek a 2B-ben.

Piet Hoffmann ült a lefóliázott kanapén, ami ragacsosan a hátához tapadt, és lassan csóválta a fejét.

– Ha bárki meglát… Akkor nekem lőttek.

– Neked akkor is pont ugyanúgy lőttek, ha a börtönben rájön valaki, ki vagy valójában. Csak akkor agyonvernek. Szükséged van a hatóságokra, hogy ki tudj jönni. Hogy megmenekülj.

Otthagyta a neszkávét a második emeleti lakásban és ivott helyette egy sötét, pörkölt kávét forró tejjel egy presszóban, a Pälsundgatan sarkán. Próbált az olasz sanzonokra összpontosítani, meg a kuncogó lányokra az egyik asztalnál, akik a menzai ebéd helyett egy tányér fahéjas süteményt majszoltak. Meg a hátsó asztalnál kuksoló két másik alakra, akik költőnek öltöztek, és túl hangosan vitáztak írásról meg irodalomról, de csak annyit sikerült elérniük, hogy ócska, túl harsány utánzatoknak néztek ki.

Eriknek igaza volt. Mindig egyedül. Nem volt más választása. Nem bízhatsz senkiben, csak magadban.

Letette az üres kávéscsészét, végigsétált a Västerbronon az óvatos napsütésben. Megállt kicsit a híd korlátja mellett csendben, huszonhét méterrel a víz fölött, és eltűnődött, milyen érzés lenne leugrani. Milyen lehet az a néhány másodpercnyi minden és semmi, míg az ember teste az áttetsző vízbe csapódik. Hazatelefonált. Beszélt Zofiával, elmondta neki – megint egy hazugság –, hogy mindkettejük munkája egyformán fontos, de nem tud hazamenni, és nem tudja tartani a frontot késő estig. Hallotta, hogy Zofia megemeli a hangját. Aztán letette a telefont, képtelen volt több hazugságot elviselni.

Ahogy a város szívéhez közeledett, az aszfalt megkeményedett a talpa alatt.

Amikor bement egy többemeletes parkolóházba, amely egy előkelő bevásárlóközponttal szemben állt, a Regeringsgatan járdája kihalt volt, pedig még csak kora délelőttre járt. Felment a keskeny lépcsőn az elsőre, és addig gyalogolt a B betűvel jelölt terület autói között, amíg észre nem vette az elsötétített ablakú, fekete mikrobuszt a túlsó betonfalnál. Odament, megpróbálta lenyomni az egyik hátsó ajtó kilincsét. Nem volt bezárva. Kinyitotta, feltárult az elhagyatott autó hátsó ülése. Hoffmann az órájára pillantott. Még tíz percet kell várnia.

Zofia még beszélt, amikor Piet letette a telefont. Miközben végigsétált a víz mellett a Norr Malarstrandon, folyamatosan a fejében visszhangzott, ahogy beszél hozzá. A hangja elkísérte, amikor továbbment és elhaladt a ronda házak előtt. Végig ott volt vele, idegesen az üres autó ülésén is. Nem tudhatja meg, hogy a férje becsapja.

Piet megborzongott.

Ezekben a steril parkolóházakban mindig hideg van, ám ez a hűvösség belülről jött. Az a fajta jeges hideg volt, amin nem segít sem a meleg ruha, sem a mozgás. Nincs semmi, ami olyan hideget lehelne, mint az önutálat.

Kinyílt a vezető oldali ajtó.

Megnézte az óráját. Pontosan tíz perc.

Erik általában egy emelettel följebb várt. Olyan helyen, ahonnan az ember kihajolva láthatta a B részleg összes autóját meg bárkit, aki túl közel merészkedett. Wilson nem fordult oda Hoffmannhoz, amikor beszállt, csak szótlanul elindította a kisbuszt, és megtette a Hamngatan és a Mynttorget közötti rövid utat. Behajtott egy kapun a képviselői irodaház kis, kövezett udvarára. Kiszálltak, és már benn is voltak az épületben. Egy biztonsági őr várt rájuk, és két lépcsőn meg az épület alatti folyosón át néhány perc alatt elvezette őket a Rosenbadba. A két hatalmi központot összekötő folyosón való átkelés volt az egyetlen módja, hogy ne láthassák meg a kormányhivatal látogatóját.

Ellenőrizte az ajtót. Csak néhány méterre volt a Rosenbad főbejáratától és a biztonsági portától. Egészen addig rángatta a kilincset, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy zárva van. Nem sok mozgástere maradt.

A mosdót egybeépítették a vécével, s alig tudta bepréselni magát a fehérre meszelt falak közé.

A vékony, szögletes, digitális hangfelvevő a nadrágzsebében lapult, egy szivarkapszula és egy gyógyszertári műanyag cső társaságában. Megnyomott egy gombot a készülék elején. Zölden villogott. Az elem teljesen fel volt töltve. A szájához tartotta és belesuttogott: Kormányhivatal, május tizedike, szerda. Vigyázott, nehogy kikapcsolja, ahogy becsúsztatta a szivarkapszulába. Addig dörzsölte síkosítóval, amíg már fénylett.

Papírtörlőhalmok a vécé körül. Kihúzta a mikrofont a szivarkapszula tetején lévő kis lyukon.

Már sokszor csinált ilyet. Ötven gramm amfetamin vagy digitális hangfelvevő, börtön vagy kormányiroda. Nem volt más módja annak, hogy az ember biztonságosan, észrevétlenül becsempésszen valamit.

Letolta a nadrágját, és leült. A kapszulát a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta. Előrehajolt, és kis lökésekkel lassan az ánuszába nyomta, amíg azt nem érezte, hogy néhány centi mélyre sikerült juttatnia. De aztán kicsúszott, és a papírhalom tetején landolt.

Na, még egyszer.

Kis lökésekkel benyomta, centiről centire, amíg el nem tűnt. A mikrofon zsinórja elég hosszú volt, elért a lába közé. A heréi alá tette, és rögzítette egy kis darab ragtapasszal.

Az öregedő, szinte teljesen ősz, félénk mosolyú biztonsági őr, aki az ajtó mögött állt, szürke-piros egyenruhát viselt. Piet Hoffmann kicsit túl hosszasan bámulta, aztán észbe kapott és gyorsan másfelé nézett.

Az apjára emlékeztette. Pont így nézne ki.

– A kollégája már bement.

– Vécére kellett mennem.

– Van ez így. Az igazságügyi minisztérium államtitkárához, ugye?

Hoffmann bólintott és beírta a nevét a vendégkönyvbe, közvetlenül Erik Wilsoné alá. A

deresedő halántékú őr közben megnézte a személyi igazolványát.

– Hoffmann. Német név?

– Königsbergből, azaz Kalinyingrádból jöttünk. De már régen. A szüleim.

– És milyen nyelven beszél? Oroszul?

– Ha az ember Svédországban születik, svédül beszél. Rámosolygott a férfira, aki akár

az apja is lehetett volna.

– Meg lengyelül is, nem is kicsit.

Ahogy belépett, rögtön kiszúrta a kamerát. Egyenesen belenézett, amikor elment előtte.

Meg is állt pár másodpercre, hogy a látogatásának újabb nyoma maradjon.

Hét percig tartott az út a második emeleti folyosó végéig. Egy harmadik biztonsági őr mögött lépkedett. Hirtelen jött, nem volt rá felkészülve. A rettegés. A liftben állt, amikor mellbe vágta, letaglózta – úgy, hogy beleremegett. Még soha életében nem érzett ilyen félelmet: pánikká dagadt, szívszorító szorongássá, és amikor még mindig nem kapott levegőt, átvedlett halállá.

Félt. Egy embertől, aki három vérző lyukkal a fején hevert a padlón. És a varsói tárgyalóban lefolytatott beszélgetéstől, amely áttörést hozott. Az apró cellában töltött éjjelektől. A halálbüntetéstől, ami odabent, e falak között még nehezebb. És Zofia hűvös hangjától, a gyerekek láztól égő bőrétől, és attól, hogy soha többé nem tud majd különbséget tenni igazság és hazugság között.

Kimerülten lerogyott a lift padlójára. Kerülte az őr tekintetét, amíg lába végre abbahagyta a remegést, és óvatosan el tudott sétálni a tulajdonképpen egész szép folyosó végéig, a félig nyitva álló ajtóhoz.

Még egyszer.

Piet Hoffmann megállt néhány méterrel az ajtó előtt, ahogy szokta, és kiürítette az agyát: száműzött minden gondolatot, érzést. Jó mélyre nyomta mindet, jól letuszkolta, és magára öltötte a páncélját: azt a vastag, rémséges mázt, a véres pajzsot. Ehhez értett, meg tudta tiltani magának, hogy bármit is érezzen. Még egyszer, még egyszer, utoljára.

Megkocogtatta az ajtófélfát, és várt, amíg a bentről hallatszó lépések az ajtóhoz értek. Egy civil ruhás rendőr. Piet felismerte. Már kétszer találkoztak. Erik főnöke. Göransson.

– Van magánál olyasmi, amit kinn kellene hagynia?

Piet Hoffmann kiürítette a belső zsebeit meg a nadrágja összes zsebét. Elővett két mobiltelefont, egy stilettót, egy összecsukható ollót, és bepakolta az ajtó túloldalára tett, üres üvegtálba.

– Emelje fel a karját, és álljon terpeszbe.

Hoffmann bólintott, s hátat fordított a magas, vékony, megnyerő mosolyú férfinak.

– Elnézést. Tudja, hogy kénytelenek vagyunk…

A hosszú, vékony ujj végigtapogatta a ruháját, a nyakát, a hátát, a mellét. Amikor a fenekéhez és a heréjéhez ért, kétszer is megérintette a mikrofon zsinórját, de nem vett észre semmit. A zsinór viszont egy kicsit lejjebb csúszott. Piet Hoffmann visszatartotta a levegőt, amíg végre megállt, nagyjából a combja közepénél. Úgy tűnt, onnan már nem megy lejjebb.

Hatalmas, fehér párkányos ablakok néztek a Norrström és a Riddarfjárden csendes vizére. A szobában friss kávé és tisztítószer illata terjengett, a tárgyalóasztal körül hat szék állt. Ő érkezett utolsónak. Már csak két szabad hely volt, odalépett az egyikhez. Szótlanul tanulmányozták. Elment a hátuk mögött, és – ügyelve rá, hogy a mozdulat hanyagnak tetsszen – megtapogatta a nadrágját: a mikrofon még ott volt, de pont a rossz irányba tekeredett. Amikor kihúzta a széket és leült, megigazította.

Mind a négy embert felismerte, holott csak kettőjükkel találkozott korábban, Erikkel és Göranssonnal.

Közvetlenül mellette az államtitkár ült, és egy iratra bökött, ami előtte hevert az asztalon, majd felállt és kezet nyújtott.

– Az irat… Elolvastam. Azt gondoltam, hogy… egy nőről van szó.

Erős kézfogása volt. Olyan ez is, mint a többi. Azt hiszi, ha keményen markol, rögtön erős is lesz.

– Paula.

Piet Hoffmann még mindig a nő kezét fogta.

– Az az én nevem.

Kínos csend állt be. Hoffmann várt, hogy valaki megszólaljon. Közben lenézett a papírokra, amelyekre az államtitkár asszony mutatott.

Felismerte Erik stílusát.

Västmannagatan hetvenkilenc. Titkos jelentés.

Mindenki előtt egy-egy másolat hevert. Az események láncolatának résztvevői lettek.

– Először találkozom nyilvánosan Paulával.

Erik Wilson ügyelt rá, hogy beszéd közben mindenkinek a szemébe nézzen.

– Mások jelenlétében. Egy nem biztosított szobában. Úgy, hogy nem mi irányítjuk az eseményeket.

A magasba emelte a jelentést, a gyilkosság aprólékos leírását, amelynek valaki a tanúja volt. Valaki, aki épp a kormányhivatal tárgyalóasztalánál ült.

– Egy olyan találkozó ez, amilyen még sosem volt. Es remélem, mielőtt elmegyünk innen, meghozunk egy olyan döntést, amilyet még sosem.

Ewert Grens az irodája padlóján feküdt, amikor Sven Sundkvist bekopogott és bejött. Sven nem szólt semmit, nem kérdezett semmit, csak leült a kordbársony kanapéra, és várt, mint mindig.

– Itt jobb.

– Hol?

– A padlón. A kanapé lassan már túl puha.

Már a második éjszaka aludt a földön. A merev lába egyáltalán nem fájt, és nagyjából már hozzászokott a meredek emelkedőn gyorsító autók zajához is.

– A Västmannagatanról szeretnék jelentést tenni.

– Van valami fejlemény?

– Nem sok.

Ewert Grens még mindig a padlón feküdt, és a plafont bámulta. A lámpa mellett hatalmas repedések éktelenkedtek, erre eddig még sosem figyelt fel. Újak voltak vajon, vagy csak a zene mindig eltakarta őket? Sóhajtott.

Amióta csak az eszét tudta, gyilkossági ügyekben nyomozott. Västmannagatan hetvenkilenc. Itt bűzlött valami, ezt érezte a gyomra mélyén. Azonosították a holttestet, a lakás tulajdonosát, még az amfetaminmaradványokat és az öszvér epeváladékát is megtalálták. Megvolt a vérfolt, megvolt a golyó röppályája. Rögzítettek egy svéd hangot, a tanúét, aki bejelentette az esetet. Aztán ott volt egy lengyel biztonsági cég, vagyis a kelet-európai maffia.

Röviden szólva rohadtul nem volt semmijük.

Egy centivel sem jutottak közelebb a megoldáshoz előző este óta, amikor Koppenhágába repült.

– Tizenöt lakás van a háztömbben. Kihallgattam mindenkit, aki ott volt a gyilkosság ideje alatt. Hárman figyeltek meg olyasmit, ami érdekes lehet. Az egyik földszinti… Figyelsz rám, Ewert?

– Folytasd!

– A földszintről egy finn elég jó leírást adott két férfiról, akiket még nem látott korábban. Ő figyelhette meg őket a legjobban: bárki bemegy, el kell mennie az ajtaja előtt. Világos bőrűek voltak, a fejük borotvált, a ruhájuk sötét. Úgy negyvenesek lehettek. Csak a kukucskálón át látta őket, és csak néhány másodpercig, de igazából többet lát és hall onnan az ember, mint gondoltam. Meg valamilyen szláv nyelvet is említett, szóval minden klappol.

– Lengyel.

– A bérlőt tekintve ez valószínű.

– Öszvérek, hulla, lengyelek. Drog, erőszak és Kelet-Európa. Sven Sundkvist a földön heverő öregembert nézte. Csak feküdt ott, nem törődött vele, mit gondolnak róla, olyan magabiztosság áradt belőle, ami Sventől mindig távol állt. Ő az a típus volt, aki azt akarta, hogy kedveljék, és bár elszántan küzdött évek óta ez ellen, mégis hajlamos volt alkalmazkodni, és sosem verte ki a balhét.

– Otthon volt még a gyilkosság időpontjában egy fiatal nő a negyediken, néhány ajtónyira a tetthelytől, és egy öregember az ötödiken. Mind a ketten azt mondták, hogy hallottak valamit. Valami durranásszerüt.

– Durranást?

– Egyikük sem mondott ennél többet. Nem értenek a fegyverekhez, nem tudták megmondani, pisztolylövés volt-e. De abban mind a ketten biztosak, hogy ez a durranás hangos volt, és nem szokványos zaj az épületben.

– Ennyi?

– Ennyi.

Az asztalon álló telefon éles, idegesítő hangon kezdett csörögni, és nem hagyta abba, pedig Sven ülve maradt a kanapén, Ewert meg továbbra is a padlón hevert.

– Felvegyem?

– Nem értem, miért nem teszi le.

– Felvegyem, Ewert?

– Az asztalon van.

Komótosan felállt, és a hangos csörgés felé sántikált.

– Igen?

– Lihegsz.

– A földön feküdtem.

– Gyere le!

Grens és Sundkvist egy szó nélkül kiment a szobából. Végiggyalogoltak a folyosón, és türelmetlenül várták a liftet, ami egy örökkévalóságig vánszorgott lefelé. Nils Krantz a helyszínelési részleg ajtajánál várta őket. Egy keskeny szobába vezette a két nyomozót.

– Kérted, hogy terjesszük ki a kutatást nagyobb területre. Megtettem. A hetvenes és a kilencvenes szám között minden lépcsőházat átvizsgáltam. És a Västmannagatan hetvenháromban, a szeméttároló szelektív papírgyűjtőjében ezt találtuk.

Krantz egy nejlonzacskót tartott a kezében. Ewert Grens közelebb hajolt, majd pár pillanat múlva feltette az olvasószemüvegét. Valami textil volt, szürke-fehér kockás, vérfoltos. Ing talán, esetleg zakó.

– Nagyon érdekes. Lehet, hogy ez komoly nyom, és megvan az áttörés.

Nils Krantz kinyitotta a zacskót, és kirakta az anyagot valamire, ami leginkább tálcának tűnt. Behajlított ujjal a jól látható foltokra mutatott.

– Vérfolt és lőpornyom. Ez összekapcsolja a Västmannagatan hetvenkilencben történtekkel, ugyanis ez az áldozat vére, a lőpor meg ugyanabból a töltényből származik, amit ott találtunk.

– De ezzel nem megyünk semmire. Ebből lótúró sem derül ki. Csak az, amit már tudunk.

Krantz a szürke-fehér ruhadarabra mutatott.

– Ez egy ing. Az áldozat vére van rajta. De nem csak az. Azonosítottunk egy másik vércsoportot is. Biztos vagyok benne, hogy ez annak az inge, aki lőtt. Ewert, ez az ing volt a gyilkoson.

Bírósági tárgyalás. Legalábbis azt a benyomást keltette. A szoba hatalomtól bűzlött. Egy erőszakos cselekményt leíró jelentés hevert egy fontos asztalon. Göransson játszotta az ügyész szerepét, ellenőrizte a leírtakat, és feltette a kérdéseket. Tőle jobbra ült Wilson, aki ügyvédként önvédelmet emlegetett és enyhítésért folyamodott. Piet Hoffmann a legszívesebben felállt és kisétált volna, de kénytelen volt veszteg maradni. Végül is ő volt a vádlott.

– Nem volt más választásom. Veszélyben forgott az életem.

– Mindig van más választás.

– Próbáltam lenyugtatni őket. De csak ennyit tehettem. Végül is alapvetően bűnözőként kell viselkednem. Különben kinyírnak.

– Nem értem.

Bizarr volt. Csak egy emelet választotta el a svéd miniszterelnöktől, egy olyan épületben, ahonnan Svédországot irányították. Odakinn, a járdán, a való világban az emberek épp ebédből tartottak visszafelé, a kezükben meleg, könnyű sör és egy csésze kávé, mert így csak öt koronával kellett többet fizetniük. Ő meg ott ült a hatalmasokkal, és pont azt próbálta elmagyarázni nekik, miért nem jó ötlet, hogy a hatóság kinyomozzon egy gyilkosságot.

– Én vagyok a svédországi vezető. Azokat az embereket, akik ott voltak a lakásban, a lengyel titkosszolgálat képezte ki. Nagyon is jól tudják, hogy szagolják ki, ha valami bűzlik.

– Egy gyilkosságról beszélünk. És maga, Hoffmann vagy Paula, vagy akárhogy hívják is, meg tudta volna akadályozni.

– Amikor először szegezték a vevő fejéhez a pisztolyt, sikerült leállítanom őket, nem lőttek. De a következő alkalommal az a gyengeelméjű felfedte magát. Ezzel ellenséggé vált, téglává, halottá. Rohadtul nem volt más választásom!

– És mivel nem volt más választása, most nekünk sincs, és úgy kell tennünk, mintha nem történt volna semmi?

Mind a négyen őt nézték, mindegyik előtt ott hevert a jelentés. Wilson, Göransson és az államtitkár. A negyedik hallgatott. Hoffmann nem értette, miért.

– Ha le akarnak csapni a maffia egyik szervezetére, mielőtt megveti a lábát az országban, akkor igen. Ha ezt akarják, nincs más választásuk.

Ez a bírósági tárgyaló pont olyan volt, mint a többi, hideg és tömve valószínűtlen figurákkal. Már ötször volt ilyen helyzetben: vádlottként állt olyanok előtt, akiket nem tisztelt, és akiknek mégis hatalmukban volt eldönteni, hogy a társadalom tagja maradhat-e, vagy bezárják egy biztonságosan őrzött ajtó mögé egy néhány négyzetméteres cellába. Egypár felfüggesztett büntetés, egypár szabadlábra helyezés bizonyíték hiányában, és egy év előleg a pokolból Österákerben.

Akkor nem sikerült megvédenie magát. És ez többet nem fordulhat elő.

Nils Krantz közelebb hajolt a monitorhoz, és a kis piros csúcsokra mutatott a különböző számok felett.

– A felső sor, látjátok, a koppenhágai rendőrségtől jött. Egy dán állampolgár, Jens Christian Toft DNS-profilja. A Västmannagatan hetvenkilencben meggyilkolt férfié. Az alsó sort meg az Igazságügyi Orvosi Intézettől kaptuk, ez a Västmannagatan hetvenhármas szám alatti szeméttárolóban talált ing összes, két milliméterszer két milliméteresnél nagyobb vérfoltjának az elemzése. Látjátok? Egyforma görbék. Minden egyes STR – ezek a pirosak azok – pontosan ugyanolyan hosszú.

Ewert Grens hallgatta, amit a helyszínelő mondott, de még mindig csak két teljesen egyforma mintát látott.

– Toft nem érdekel, Nils. A gyilkos érdekel.

Krantz fontolóra vette, hogy tesz egy gúnyos vagy ideges megjegyzést, aztán mégis inkább visszafojtotta, és tudomást sem vett Grensről. Ez gyakran jobban esett.

– Külön megkértem őket, hogy a kisebb foltokat is ugyanúgy vizsgálják meg. Ezek ugyan nem elég nagyok ahhoz, hogy a bíróságon bizonyítékként fel lehessen használni őket, de ahhoz elegendőek, hogy meg lehessen állapítani a különbséget.

Megmutatta a következő képet.

Hasonló minta, piros csúcsok, de nagyobb távolságokra egymástól, és alattuk más számok álltak.

– Ez egy másik ember. – Ki?

– Nem tudom.

– De megvan a DNS-profilja.

– De nincs benne az adatbázisban.

– Ne legyél ilyen nehéz eset, Nils.

– Megnéztem és összevetettem mindennel, amihez hozzáférek. Biztos vagyok benne, hogy ez a gyilkos vére. De ugyanennyire biztos vagyok abban is, hogy ezt a DNS-t nem fogjuk megtalálni semmilyen svéd adatbázisban.

A főfelügyelőre nézett.

– Ewert, a gyilkos valószínűleg nem svéd. Az elkövetés módja és a Radom pisztoly ugyanúgy ezt igazolja, mint az, hogy nincs benne a DNS-e az adatbázisainkban. Ki kell terjesztened a kutatást, máshol kell keresned.

Úgy tűnt, gyönyörű idő lesz este. A nap érett narancsként bukott alá a horizonton, ahol az ég beleolvadt a Riddarfjárden-öbölbe. Az államtitkári iroda ablakából csak ez látszódott. Piet Hoffmann a fény felé nézett, amitől a lehangoló, drága, nyírfa íróasztal csak még nyomasztóbb látványt nyújtott. Ki akart menni. Zofia puha teste után vágyott, Hugó nevetését akarta hallani, Rasmus szemét akarta látni, ahogy azt mondja, apa.

– Mielőtt folytatnánk a megbeszélést…

Nem volt ott. Messze volt, olyan messze, amennyire csak lehetett egy szobában, ami megtelt hatalommal, és olyan emberekkel, akik arról döntöttek épp, hogy kiiktassák-e a társadalomból.

Erik Wilson, aki ebben a perben az ügyvéd volt, megköszörülte a torkát.

– Mielőtt folytatnánk a megbeszélést, kezeskedjenek nekem azért, hogy Paulát nem vonják felelősségre semmiért, ami a Västmannagatan hetvenkilencben történt.

Az államtitkár arca nem árult el semmilyen érzelmet.

– Tudom, hogy ezt akarja.

– Maga már foglalkozott ilyen ügyekkel.

– De ahhoz, hogy támadhatatlannak nyilvánítsam, értenem kell, miért.

A mikrofon még a helyén volt, a combja közepén. De készült lecsúszni, érezte, ahogy a ragtapasz fokozatosan enged. Ha megint felkel, biztos nem marad ott, ahol eddig volt.

– Boldogan elmagyarázom, miért.

Wilson az egyik kezével megmarkolta a jelentést.

– Kilenc hónappal ezelőtt szétverhettük volna a mexikói maffiát, amikor az terjeszkedni kezdett. Öt hónapja összezúzhattuk volna az egyiptomi maffiát, amikor épp elkezdte növelni a befolyását. Már ha olyan pozíciója lett volna valamelyik ügynökünknek, hogy rálátással bírjon az egészre. De nem volt ilyen ügynökünk. Csak álltunk és néztük, ahogy a két új feltörekvő pályázó boldogan kiszolgálja magát. Most viszont van lehetőségünk, hogy közbelépjünk. Ezúttal a lengyeleket intézhetjük el.

Piet Hoffmann próbált higgadtan ülni, miközben egyik kezével az asztal alá nyúlt, és megpróbálta szétszedni a lassan egymáshoz ragadó zsinórt és tapaszt.

Apró mozdulatok, kutató ujj.

– Paula folytatja a kettős játékot. És ott lesz, amikor a Wojtek megkísérli átvenni a svéd börtönök kábítószerpiacát. Ő fogja elküldeni a szállítmányokról meg az eladásokról szóló jelentéseket Varsónak, ugyanakkor minket is ellát információval, hogyan és mikor támadjunk, miként zúzzuk szét őket.

Megtalálta a gombostűfejnyi mikrofont a nadrágja alatt. Megigazította. Próbálta feljebb húzni, a golyója felé, mert ott jobb helyen volt, és könnyebb volt a beszélő felé irányítani.

Hirtelen megmerevedett.

A vele szemközt ülő Göransson egyszer csak egyenesen rá szegezte rezzenéstelen tekintetét.

– Magas biztonsági fokozatú svéd börtönökről van szó. A Wojtek kétféle elítéltre fog összpontosítani. Elsősorban az úgynevezett milliomosokra, akik szervezett bűnözéssel keresték a kenyerüket, és hosszú időre bevarrták őket. Ők leperkálják majd az ebül szerzett pénzt a Ludwika Idzikowskiego utcai központnak. A másik csoport a dolgozók, vagyis azok, akiknek nincs pénzük. Ők tetemes adóssággal szabadulnak majd, és ahhoz, hogy ezt visszafizessék, dolgozniuk kell: nagyban passzolják majd el az anyagot, vagy más erőszakos bűntettekben vesznek részt. Ezek az adósságok segítik a Wojteket, hogy kiépítsen egy bűnözőkből álló veszélyes hálózatot.

Hoffmann elengedte a mikrofont, és mindkét kezét jól láthatóan az asztalra tette.

Göransson még mindig egyenesen rá bámult. Piet nehezen szedte a levegőt, és gombóc volt a torkában. Minden egyes másodperc egy órának tűnt, mire végre Göransson elfordította a pillantását.

– Nem tudom ennél világosabban mondani. Maga dönt. Vagy hagyjuk, hogy Paula folytassa, vagy megint csak állunk majd, és nézzük, mi történik.

Az államtitkár asszony egyenként végigmérte mindegyiküket, aztán kinézett az ablakon a gyönyörű lebukó napra. Talán ő is legszívesebben odakint lett volna.

– Megkérhetném, hogy menjen ki?

Piet Hoffmann vállat vont, és az ajtó felé indult, majd hirtelen megállt. A mikrofon. Lejött a ragtapasz, s az apró szerkezet lecsúszott a jobb lábán a nadrág alatt.

– Csak néhány percről van szó. Aztán visszajöhet.

Nem szólt semmit. De feltartotta a középső ujját, amikor kilépett a tárgyalóból. Fáradt sóhajtást hallott a háta mögött. Meglátták, és idegesítette őket, ezért elfordították a tekintetüket. Pontosan ez volt a szándéka: nem akarta, hogy megkérdezzék, mit húz maga után a földön kifelé menet.

Az államtitkár arca még mindig nem árult el semmit.

– Említette, mi volt kilenc meg öt hónappal ezelőtt. A mexikói és az egyiptomi maffia. Azért mondtam nemet, mert az informátorként használt bűnözőket egyértelműen magas kockázatú forrásnak kellett ítélnem.

– Paula viszont nem az. Ő a Wojtek terjeszkedésének adu ásza. Az egész akciót köré építették.

– Nem adok felmentést a büntetőjogi felelősségre vonás alól olyasvalakinek, akiben egyikünk sem bízik: maga sem, én sem.

– Én igenis bízom benne.

– Akkor talán meg tudja magyarázni, miért motozta meg az előbb Göransson parancsnok.

Erik Wilson a főnökére nézett, majd vissza, a kifejezéstelen arcú nőre.

– Én vagyok Paula tartótisztje, én dolgozom vele nap mint nap. És én bízom benne. A Wojtek már itt van! Sosem sikerült még beépítenünk senkit sem egy akció kellős közepébe. Paula segítségével egyetlen végzetes csapást kell csak rájuk mérnünk, hogy végérvényesen szétverjük őket. Ha mentességet kap a Västmannagatanon történtek ügyében. Ha hagyjuk, hogy úgy végezze odabent a dolgát, ahogy akarja.

Az államtitkár az ablakhoz lépett, egész közel ment az aranyló naphoz. Lenézett a szokásos délutáni tevékenységébe mélyedt városra, amelynek elképzelése sem volt az őt irányítók döntéseiről. Végül megfordult, és a negyedik résztvevőre emelte a tekintetét, aki mindeddig egy árva szót sem szólt.

– Mit gondol?

Már rég behódolt Wilsonnak és Göranssonnak. De az ilyen döntéseknél mindig a rendőrhatóság fejéhez fordult, és megkérte, üljön be a megbeszélésre, és figyeljen.

– A Wojtek pénzelője a bűnözők krémje lesz, a multimilliomosok és a vezető maffiózók. A bűnözés gyökere pedig az eladósodott piti bűnözők, a Wojtek rabszolgái. Ez történne.

Az országos rendőrfőkapitány éles orrhangon beszélt.

– Nem akarom, hogy így legyen. Maga sem akarja. Paula nem ér rá a Västmannagatan ügyre.

Piet Hoffmann-nak volt néhány perce.

Ellenőrizte a lift mellett a tévét, és odaállt közvetlenül alá, hogy biztos legyen benne, sehonnan nem veszik. Körbenézett, látja-e valaki, és lehúzta a nadrágját. Gyorsan megtalálta a vékony mikrofonzsinórt, felhúzta a combja tövéig, a heréje alá.

A ragtapasz levált.

Göransson keze valahogy hozzáért motozás közben. Még néhány perc.

Kihúzott egy cérnát a belső varrásból, és érzéketlen ujjal hozzákötötte a zsinórt az anyaghoz. A mikrofont a slicce cipzárja felé irányította, majd lehúzta a pulóverét, amennyire csak tudta.

Nem a legjobb megoldás. De csak erre volt ideje.

– Visszajöhet.

A folyosó közepe táján kitárult az ajtó. Az államtitkár intett, ő meg próbált a lehető legtermészetesebben mozogni, de azért óvakodott a nagy lépésektől.

Döntöttek. Legalábbis így érezte.

– Még egy kérdés.

Az államtitkár előbb Göranssonra, majd Wilsonra pillantott.

– Mindössze huszonnégy órával ezelőtt belefogtak a nyomozásba. Gondolom, a stockholmi rendőrség vezeti. Tudni akarom, mit terveznek ezzel… izé, hogyan oldják meg.

Erik Wilson már várta ezt a kérdést.

– Olvasta a gyilkossági csoport kapitányának küldött jelentésemet.

Az asztalra mutatott, az iratcsomók még mindig ott hevertek mindenki előtt.

– És ez itt a nyomozók, Grens, Sundkvist és Hermansson jelentése. Arról, hogy mit tudnak, mit láttak. Vesse össze az én jelentésemmel, a valós történésekkel meg azzal a háttér-információval, hogy miért vett részt Paula ebben az akcióban.

Az államtitkár gyorsan végigfutotta a lapokat.

– Az egyik azt mondja el, ami valójában történt. A másikból meg kiderül, mit tudnak a kollégák.

Nem tetszett neki. Ahogy olvasta, most először életre kelt a halott arc, a száj, a szem. Mintha ki akarná kérni magának, hogy semmibe vegyék, mintha elejét akarná venni a szégyennek, hogy egy olyan döntést fog meghozni, amiről azt hitte, sosem kell meghoznia.

– És most? Mi történt azóta, hogy megírták ezt a jelentést? Wilson mosolygott. Ez volt az első mosoly hosszú idő óta a saját komolyságától fuldokló szobában.

– Most? Ha jól értettem, a nyomozók nemrég találtak egy zacskót valami szeméttárolóban a tetthelyhez közel.

Hoffmannra nézett, az arcán még mindig mosoly terült szét.

– Egy véres, lőpornyomos inget. De az a vér már nincs benne a svéd adatbázisban. Azt hiszem, ez afféle elterelő hadművelet: nem jutnak vele semmire, de jó sok időt és energiát elvesz a nyomozástól.

A szürke-fehér kockás ingen a foltok így, huszonnégy óra után már inkább barnák voltak, mint pirosak. Ewert Grens idegesen megpiszkálta kesztyűs kezével.

– A gyilkos inge. A gyilkos vére. De nem jutunk vele semmire. Nils Krantz a különböző számok fölött futó, piros görbe előtt görnyedt.

– A személy azonosíthatatlan. De talán a hely.

– Nem értem.

A szűk szoba pont olyan sötét és nedves volt, mint a helyszínelők összes többi szobája. Sven a mellette szorongó két férfit nézte. Egyidősek voltak, mind a kettő kopaszodott, mind a kettő fáradt volt. De precízek voltak a végletekig. Egyiket sem lehetett vidám természettel gyanúsítani, és – talán a legfontosabb hasonlóság ez volt – mind a ketten a munkájukért éltek, olyannyira, hogy már szinte teljesen egybeolvadtak vele.

A most induló, fiatalabb generáció valószínűleg sosem lesz ilyen. Grens és Krantz egy kipusztuló fajhoz tartoztak.

– A kisebb vérnyomok a gyilkostól származnak. A gazdájuk nincs benne az adatbázisunkban. De ez a névtelen ember is él valahol, és ha mozog, akkor visz magával valamit. Általában szermaradványokat keresek ilyenkor. Ezeket az emberi test tárolja, nehezen bomlanak le és nehezen oldódnak – néha elvezetnek egy adott földrajzi körzethez.

Krantz ráadásul úgy is mozgott, mint Grens. Svennek ez eddig még sosem tűnt fel. Most körülnézett, hátha lát valahol egy kanapét, s egyszeriben meggyőződésévé vált, hogy valószínűleg a helyszínelő technikus is benn alszik néha az irodájában, amikor kihunynak a fények, és a saját lakásában csak a magány vár rá.

– De ezúttal nem. Nem találtam semmit a vérben, ami egy adott térségre, országra vagy akár földrészre utalna.

– Az istenit, Nils, az előbb azt mondtad…

– De volt az ingen valami más.

Rendkívül óvatosan széthajtogatta a munkaasztalon heverő ruhadarabot.

– Néhány helyen. De főleg itt, a jobb karja alján. Virágnyomok. Grens előrehajolt, hogy megnézzen valamit, amit nem lehetett látni.

– Mefedron. Sárga, lengyel.

Egyre gyakrabban találtak ilyet a razziák során. A tulipánillat. Amfetamin. Olyan gyárakból, ahol virágtápot használtak aceton helyett.

– Biztos vagy benne?

– Igen. Az összetevők, a szag, de még a szín is: sárga, sáfrány-szerű. Ez a szulfát engedi a színét a vízben.

– Lengyelország. Megint.

– És pontosan tudom, honnan jött.

Krantz apró mozdulatokkal összehajtotta az inget, pont olyan óvatosan, ahogy szétnyitotta.

– Az elmúlt hónapban két alkalommal is vizsgáltam pontosan ugyanilyen összetételű amfetamint. Már tudjuk, hogy ez egy Siedlce melletti gyárban készült, Varsótól úgy száz kilométerre keletre.

Az erős napsütéstől kellemetlenül felmelegedett a szoba, viszketett tőle a nyaka a zakó alatt, a cipőjét meg túl szűknek érezte.

Az államtitkár asszony tizenöt perce ment el egy rövid megbeszélésre egy még nagyobb szobába. Már tizenöt perce döntöttek, hogy minden vagy semmi. Piet Hoffmann szája kiszáradt. Megpróbált lenyelni valamit, aminek nyálnak kellett volna lennie, de csak aggodalom volt és félelem.

Furcsa.

Piti díler, aki leülte a büntetését az Österáker börtön cellájában. Férj és két kisfiú apja, akiket a világon mindennél jobban szeretett. Már valaki más lett belőle.

Harmincöt éves, egy asztal szélén ül a hatalom jelképévé vált épületben, izgatott kezével az államtitkár telefonját markolja.

– Szia!

– Mikor jössz haza?

– Este, későn. Ez a megbeszélés örökké tart. Nem hagyhatom itt. Hogy vannak?

– Érdekel?

Zofia hangja felzaklatta. Hideg volt és üres.

– Hugó és Rasmus. Hogy vannak?

A nő nem válaszolt. Hoffmann látta maga előtt: ismerte minden arckifejezését, minden mozdulatát, ahogy vékony kezével a homlokát masszírozza, ahogy a túlméretezett papucsba bújtatott lábával kalimpál. A következő pillanatban eldönti, hogy tud-e haragudni rá.

– Kicsit jobban vannak. Egy órával ezelőtt mértem a lázukat: harmincnyolc-öt.

– Szeretlek.

Letette a telefont, és előbb az asztal körül ülőkre nézett, majd az órára. Tizenkilenc perc telt el. Rohadt nyál! Teljesen elapadt, bárhogy próbált nyelni. Nyújtózott egyet, és a szoba túlsó végébe ment, az üres székhez. Nyílt az ajtó.

Visszajött. Egy magas, izmos férfi társaságában, aki fél lépéssel mögötte haladt.

– Pål Larsen főparancsnok. Az asszony már döntött.

– Ő fog segíteni nekünk. Abban, ami következik.

Piet Hoffmann hallotta, mit mondott, és talán nevetnie kellett volna, vagy tapsolni. Ő fog segíteni nekünk. Abban, ami következik. Az államtitkár elhatározta, hogy szemet huny Hoffmann tette felett, ami a törvény szerint gyilkosságban való bűnrészességet jelentett. A nő vállalta a kockázatot. Úgy gondolta, megéri. Hoffmann tudott még legalább két olyan esetről, amikor titokban elengedte a bebörtönzött ügynök büntetését. De abban azért nagyjából biztos volt, hogy az államtitkár még sosem hagyta figyelmen kívül, amit egy kiderítetlen gyilkosságról megtudott. Az ügyeket többnyire rendőrségi szinten oldották meg.

– Tudni akarom, miről van szó.

A svéd büntetés-végrehajtás főparancsnoka világosan jelezte, hogy esze ágában sincs leülni.

– Maga segíteni fog nekünk, hogy a megfelelő helyre juttassunk valakit.

– És maga meg kicsoda?

– Erik Wilson, stockholmi rendőrség.

– És maga szerint segítenem kellene magának? – Pål!

Az államtitkár Larsenre mosolygott.

– Nekem. Nekem fog segíteni.

Az izmos, szűk öltönybe bújt férfi nem szólt semmit, de a testbeszédéből azt lehetett kiolvasni, hogy nehezen nyeli le a békát.

– A te feladatod, hogy elhelyezd Paulát. Ezt az embert, aki itt ül mellettem. Az Aspsäs börtönbe, ahol letölti majd a büntetését, miután letartóztatták három kiló amfetamin birtoklásáért.

– Három kiló? Az nem lesz rövid. Akkor először el kell mennie egy gyűjtőbe, Kumlába, és aztán majd átszállítják.

– Ezt ezúttal kihagyjuk.

– Nem hagyjuk ki… – Pål!

Az államtitkár meglepően durva utasításokat tudott adni halk, lágy hangján.

– Oldd meg!

Wilson megtörte a kínos csendet.

– Mire Paula megérkezik Aspsäsba, már meg kell lennie a munkabeosztásának. Takarítóként fog kezdeni az adminisztrációs épületben meg a műhelyeknél.

– A börtönvezetőség a takarítói feladatokat általában jutalomképpen osztja ki.

– Akkor jutalmazza meg Paulát.

– És ki a franc az a Paula? Csak van valami neve? Van neved? Feltételezem, te is tudsz beszélni!

A büntetés-végrehajtás parancsnoka hozzászokott, hogy parancsokat osztogat, mások meg engedelmeskednek. A fordítottját nehezen viselte.

– Meg fogja kapni a nevemet és az adataimat. Elküldhet majd a megfelelő börtönbe, kiutalhatja nekem a megfelelő munkát. Csak arra ügyeljen, hogy pontosan két nappal az érkezésem után tartsanak ellenőrzést minden egyes zárkában takarodókor.

– Mi az ördög?

– Kutyásat, ez fontos.

– Kutyásat? És akkor mi történik, ha megtaláljuk, amit maga odatett? Mi lesz a rabtársaival, akikre a drogot pazarolta? Esélytelen, ezt én nem csinálom meg. Azt jelentené, hogy kockázatos feladatra rendelem ki az őrszemélyzetet, és ennek eredményeképpen megbüntetnek valakit olyasmiért, amit nem követett el. Erre nem vagyok hajlandó.

Az államtitkár közelebb lépett Larsenhez, a zakója ujjára tette a kezét, és egyesen a szemébe nézett. Halkan ezt mondta:

– Pål, oldd meg! Téged neveztelek ki. És ez azt jelenti, hogy te döntőd el, mi történjen a BV-nél. Te döntesz. Úgy, ahogy te meg én gondoljuk. És kérlek, csukd be az ajtót magad után.

Kis huzat támadt a szobában, mivel lejjebb, a folyosón kinyitottak egy ablakot.

Talán ezért csapódott be olyan hangosan az ajtó.

– Paula bent is folytatja az ügynöki tevékenységet. Veszélyesebbé kell tennünk.

Erik Wilson várt, hogy elüljön az ajtócsapódás zaja.

– Hosszú bűnlajstroma lesz komoly bűncselekményekkel. Súlyos büntetésre fogják ítélni. Mert csak akkor tud szabadon dolgozni odabent, ha tiszteletet vív ki magának. És ha a többi elítélt ellenőrzi a múltját, márpedig ezt egészen biztosan megteszik, méghozzá rögtön az első napon, azt kell majd találniuk, amit mi előkészítünk.

– De hogyan?

Árnyalatnyi homlokráncolás az államtitkár pókerarcán.

– Hogy teremtünk neki ilyen hátteret?

– Többnyire egy civil kapcsolatomat szoktam használni. A bíróságon dolgozik, ő viszi be az adatokat a bűnügyi adatbázisba. Egy eredeti dokumentum onnan… Hát, ezt még nem kérdőjelezték meg a börtönfolyosón.

Wilson további kérdésekre számított. Hogy milyen gyakran hamisíttatta meg a bírósági adatbázist. Meg hogy hányan sétálnak hamis ítélettel az aktájukban.

De nem kérdezett senki semmit.

Olyan tárgyalóasztalnál ültek, amelynél a rugalmas megoldások nem voltak szokatlanok. Itt nem volt szükség az olyan kulcsfigurák nevére vagy tisztségére, akik sínre tették az ügyeket vagy lerövidítették a bírósági pert megelőző várakozási időt.

– Harmincnyolc órán belül letartóztatnak egy körözött személyt, majd kihallgatják.

Erik Hoffmannra nézett.

– Bűnösnek vallja magát, közli, hogy egyedül dolgozott, és néhány héttel később elfogadja a stockholmi bíróság döntését, amelynek értelmében a három, magas biztonsági fokozatú intézet egyikében, az Aspsäs börtönben letöltendő, hosszú szabadságvesztésre ítélik.

A tárgyaló még mindig zavaróan világos és hervasztóan meleg volt.

Mindenki felállt. Végeztek.

Piet Hoffmann legszívesebben kirontott volna az ajtón, és kirohant volna az épületből. Addig futott volna, amíg szorosan a karjába nem zárhatja Zónát. De nem tehette meg. Azt akarta, hogy a lehető legtisztábban megfogalmazzák, amit kell, hogy később ne lehessen máshogy értelmezni.

Csak magadra számíthatsz.

– Mielőtt elmegyek, szeretném, ha összefoglalná, mit garantál. Elutasító választ várt. De a nő észrevette, hogy Hoffmann-nak hallania kell, erre van szüksége.

– Meg fogom oldani.

Piet Hoffmann közelebb lépett, és érezte, ahogy a szabadon lógó zsinór a nadrágjához ütődik. Árnyalatnyit jobbra hajolt, hogy pontosan a nő előtt legyen. Fontos volt, hogy minden egyes szót elkapjon.

– Hogyan?

– Garantálom, hogy nem vonják felelősségre a Västmannagatan hetvenkilencben történtekért. Garantálom, hogy mindent megteszünk, hogy teljesíthesse a küldetést a börtönben. És gondoskodunk magáról, ha végzett. Tudom, hogy halálos fenyegetettséggel kell élnie, megbélyegezett lesz, az összes bűnöző ismerni fogja. Kap egy új életet, egy új személyazonosságot és pénzt, hogy újrakezdhesse külföldön.

Az államtitkár asszony bizonytalanul Pietre mosolygott. Legalábbis úgy tűnt, ahogy az éles fény az arcára vetődött.

– Ezt az igazságügyi minisztérium államtitkáraként garantálom magának.

A Wojtek vagy a kormány. Nem igazán számított. Ugyanazok a szavak, ugyanazok az ígéretek. Ugyanaz a kiskapu a törvény mindkét oldalán.

Jó volt. De nem elég jó.

Ne bízz senkiben.

– Azt nem mondta meg, hogyan.

– Már háromszor csináltunk ilyet.

Egy pillantás a rendőrfőkapitányra. Az bólintott.

– Hivatalosan kegyelmet kap. Humanitárius okokból. Ezt nem kell részletesebben megindokolni. Egészségügyi vagy humanitárius indokok, ennyi elég a döntéshez, és az igazságügyi minisztérium majd bizalmasnak minősíti.

Piet Hoffmann néhány másodpercig csendben állt a nő előtt. Elégedett volt. Elég közel került hozzá.

A nő azt mondta, amit hallani akart, és elég világosan ahhoz, hogy újra meg lehessen hallgatni.

Egymás mellett sétáltak le a földalatti folyosóhoz, ami átvezetett a képviselőházba. Megálltak a lift előtt, ami a felszínre vitte őket. Sietniük kellett volna, nem volt már sok idő hátra, de olyan volt, mintha egyikőjük sem igazán lenne tisztában vele, hova is mennek.

– Mostantól törvényen kívüli vagy. Erik Wilson megállt.

– Mostantól veszélyt jelentesz mindkét oldalnak. A Wojtek azonnal kinyírat, ha kiderül, hogy kettős játékot játszol. És azokra is veszélyes vagy, akik ott ültek velünk az asztalnál. Olyat tudsz, amit senki sem fog bevallani közülük. Fel fognak áldozni abban a pillanatban, hogy fenyegetést jelentesz számukra. Lehúznak a vécén, elégetnek, ahogy azt a hatóság szokta, ha arra kerül sor, hogy megvédjék a hatalmukat. Te vagy a Wojtek fő embere. A mi fő emberünk. De ha bármi történik, Piet, akkor magadra maradsz.

Piet Hoffmann ismerte a rettegést. Tudta, hogy le fogja küzdeni, mint mindig. Csak még egy kis időre volt szüksége, még el akart időzni egy kicsit a sötétben, a város utcáin. Ha megtehette volna, ha nem száll be a liftbe, és nem megy fel a parkoló autóhoz, ami az udvaron várta őket, akkor egy csapásra véget vethetett volna ennek a vívódásnak.

– Piet?

– Igen?

– Mindig tartsd kézben az ellenőrzést! Nincs más esély. Ha bármi félresikerül… A hatóság nem fog gondoskodni rólad, inkább elégetnek.

Gyalog indult el.

Még pontosan harmincnyolc órája maradt.

Második rész

A FEKETE KISBUSZ leparkolt az emeletes, beton parkolóház egy sötét sarkában.

– Második emelet, A terület.

– Harmincnyolc óra.

– Viszlát!

– Törvényen kívüli vagy. Ne felejtsd el!

Piet Hoffmann Erik Wilson vállára tette a kezét, és kiszállt a hátsó ülésről. Belélegezte

a szén-dioxiddal teli levegőt. Keskeny lépcsősor vezetett a folyton rohanó nagyváros utcájára.

Tulipánok. Templom. Svájci minipisztoly. Tíz kiló. Könyvtár. Szélsebességmérő. Levelek. Adóvevő. Nitroglicerin. Trezor. CD. Költészet. Sír.

Harminchét óra és ötvenöt perc maradt.

Elindult a járdán. Emberek mellett ment el, akik nézték, de nem látták. Mosolytalan idegenek mellett. Egy néhány kilométerre délre álló házba vágyott, ami egy csendes kis utcában bújt meg, az egyetlen helyre, ahol nem vadásztak rá, ahol nem kellett túlélnie semmit. Megint fel kell hívnia. Tulipánok, nitroglicerin, szélsebességmérő. Tudta, hogy képes rá. Tudta, hogy ezekkel időben elbánik. Arról viszont fogalma sem volt, mi legyen Zónával. Épp elég volt a veszélyes, kockázatos helyzeteket kézben tartania. Hogy ő irányíthasson, hogy ő dönthesse el, mi legyen a végeredmény. De Zoíia sosem állt az uralma alatt, sosem befolyásolhatta a tetteit és az érzéseit. Akárhogy próbálkozott, vele nem tudott a saját szabályai szerint játszani.

Annyira szerette.

Éppen azt csinálta, amit mindenki más csinált volna: mosolytalanul végigsietett a város utcáin, végül betért a Rózsakert nevű virágboltba a Vasagatan sarkán. Ketten voltak előtte a sorban. Lazított, belefeledkezett a piros, sárga és kék virágokba. Kis szögletes táblácskán virított a nevük, elolvasta, majd azonnal el is felejtette mindet.

– Tulipánt?

A fiatal nőnek is volt névtáblája, egy szögletes kitűzőn. Azt is elolvasta párszor, és el is felejtette.

– Esetleg valami mást ezúttal?

– A tulipán mindig bejön. Bimbós? Hűtőházból?

– Mint mindig.

Nem sok olyan virágbolt volt Stockholmban, amelyik májusban is tartott tulipánt. Ez volt az egyik. Talán egy harmincöt körüli vevőjük miatt, aki rendszeresen bejárt, hogy hatalmas csokor tulipánt vásároljon. Olyat, amit ötfokos kamrában tartottak, és még nem nyílt ki.

– Három csokor? Egy piros, két sárga?

– Igen.

– Huszonöt szál csokronként, ugye? És sima, fehér kártyák.

– Igen, legyen szíves.

Zörgős selyempapírba tekert csokrok. Köszönettel a sikeres együttműködésért, Aspsäs Zrt. Ez állt a sárga csokrok kísérőkártyáin. A pirosén meg csak ennyi: Szeretlek.

Fizetett, és néhány száz méterrel lejjebb sétált a széles utcán. Egy ajtóhoz ért, ami fölött pléhtábla hirdette, hogy az első emeleten a Hoffmann Biztonsági Szolgálat irodája működik. Kinyitotta az ajtót, kikapcsolta a riasztót, és egyenesen a konyhába ment. A mosogatónál előző nap tizennégy öszvért ürített ki, akik fejenként százötven vagy kétszáz gramm amfetamint szállítottak a gyomrukban.

Az egyik konyhaszekrényben volt egy váza. Meg is találta az elszívó fölött. Vizet öntött a nehéz kristályedénybe. Beletette a huszonöt szál piros tulipánt. A másik két csokrot, az ötven darab, zöldes szárú és kocsányú, még bimbós sárga virágot egymásra fektette a konyhapulton.

Bekapcsolta a sütőt nagyjából ötven fokra. Pont ötvenre akarta tekerni, de nem volt könnyű eltalálni, mert a régi kapcsolóról már nagyjából lekoptak a hőfokot jelölő vonalkák.

Alacsonyabbra állította a hűtő hőmérsékletét: öt fokról kettőre. Biztos, ami biztos, egy hőmérőt is betett a felső polcra. A műanyag ajtóba épített mérce pontatlan volt, és amúgy is nehéz volt leolvasni.

Piet Hoffmann felkapott egy IKEA szatyrot, s kiment a lakásból. Kettesével szedte a fokokat a padlásig és a fényes alumíniumcsőig. Leverte a pántot, ugyanúgy, mint reggel, amikor Henryk is vele volt. Tizenegy fémdoboz került át a zacskóba, egyik a másik után. Aztán visszazárt mindent, és lement, kezében tizenegy kiló bekevert amfetaminnal.

Három nap kell, hogy elintézzem a konkurenciát.

Megnézte a sütőt. Meleg volt, ötvenfokos. Kinyitotta a hűtőt, ellenőrizte a felső polcra tett hőmérőt. Öt fok, pont mint a virágboltban. De neki két fok kellett.

Tudni akarom, hogy csinálja.

Elővette az első dobozt az IKEA szatyorból. Ezer gramm amfetamin. Bőven elég ötven tulipánhoz. Tulipánokkal és költészettel.

A mosogatót már korábban gondosan kipucolta, de a fém lefolyón még mindig ott éktelenkedtek az előző napról származó maradványok. A nem tervezett lövöldözés és az öszvérek, akiket pánikszerűen kellett kiüríteni egy olyan helyen, amit sosem lett volna szabad kapcsolatba hozni az üzlettel. Megnyitotta a csapot, hagyta folyni a forró vizet, míg kiszedegette az utolsó hányás-, tej- és barna gumidarabkákat.

A tűzálló kesztyűt az evőeszközök mellett, egy fiókban tartotta. Mindkettőre rárakott egy-egy szál tulipánt, és berakta a sütőbe, úgy, hogy a bimbók az ajtó felé nézzenek. Imádta ezt a pillanatot. A zöld kocsány végén a tavasz és az élet várt a megszületésre. A bimbók hirtelen kipattantak a sütő melegében, és először tárták fel valódi színüket.

Amikor néhány centire kinyíltak, kivette mindet. Vigyáznia kellett, hogy ne várjon túl sokáig, ne vesszen bele a gyönyörködésbe, a szín és az élet csodálatába.

A munkapultra tette a virágokat, majd elővett egy doboz – nem bordázott, nem síkosított és semmiképpen sem illatosított – óvszert, és óvatosan beledugott minden virágba egyet-egyet. Megtöltötte őket amfetaminnal, késhegyenként adagolva a kábítószert. Három gramm a kisebb bimbóba, négy a valamivel nagyobbá. Jól megnyomogatta, hogy a lehető legtöbb beleférjen. Aztán egy tálcára tette a két, amfetaminnal töltött tulipánt, és a sütő meg a mosogató között brummogó mélyhűtőbe csúsztatta.

Tíz perc, mínusz tizennyolc fokon, és a bimbók újra összecsukódnak, elrejtik szépségüket, megint álomba merülnek. Csak ezután szabad áttenni őket a hűtőbe, ahol a kétfokos hőmérséklet megakadályozza a virágzást.

Legközelebb egy igazgató asztalán nyílnak ki.

Amikor Piet Hoffmann akarja.

Hoffmann a tágas irodában állt, a lent hömpölygő embereket és autókat nézte az ablakból, ahogy szokta. Megtöltötte az ötven tulipánt összesen száznyolcvanöt gramm harminc százalékos amfetaminnal, és közben eszébe sem jutott, hogy a világossárga por éveket vett el az életéből. Hogy volt olyan időszak, amikor az ébrenlét minden egyes óráját azzal töltötte, hogy eleget lopjon, hogy még több anyagot vehessen másnap. A rehab, a rettegés, a börtönbüntetés, a drog elpusztított és jelentéktelenné tett mindent egészen addig a reggelig, amikor Zofia egyszer csak ott állt előtte. Azóta nem lőtte magát. Zofia kényszerítette rá, hogy szorosan fogja a kezét, úgy, ahogy csak azok tudják, akik bíznak a másikban.

A szivarkapszula az asztalon hevert. A digitális hangfelvevő mellette.

Az irat… Elolvastam. Azt gondoltam, hogy… egy nőről van szó.

A gép, ami elég kicsi ahhoz, hogy az ember az ánuszába dugja, és úgy vigye be akárhová.

Es most hangok lettek belőle a számítógépen. Az az én nevem.

CD-kre írta a felvételt, az egyiket berakta egy barna, a másikat egy fehér A4-es borítékba. Levett négy útlevelet a fegyverszekrény felső polcáról. Hármat belecsúsztatott a barna borítékba, a negyediket meg a fehérbe tette. Végül elővett két kis fülhallgatóval felszerelt adóvevőt, és egyet-egyet szintén a borítékokba tett.

– Én vagyok.

Az egyetlen számot hívta fel a készülék telefonkönyvéből.

– Szia!

– A Västmannagatan miatt hívlak. Elfelejtettem, hogy hívják a kollégádat, aki nyomoz az ügyben.

– Miért?

– Erik, már csak harmincöt órám maradt.

– Grens.

– A teljes neve.

– Ewert Grens.

– Ki az?

– Hé, ez nem tetszik nekem. Miben sántikálsz?

– Az isten szerelmére, Erik, ki az?

– Az egyik nagy öreg. – És jó?

– Igen, jó. Ezért is kellemetlen nekem ez az egész.

– Hogyhogy?

– Az a típus, aki nem adja fel.

Piet Hoffmann nagy, olvasható betűkkel ráírta a nevet a barna borítékra, majd alá kisebbel a címet. Ellenőrizte, benne van-e minden. Egy CD, három útlevél, fülhallgató.

Az a típus, aki nem adja fel.

Erik Wilson az utolsó sugarakat élvezte, mielőtt a nap lassan a Vattern-tóba merült volna. A béke pillanata Piet furcsa hívása után nem sokkal. Piet Ewert Grensről kérdezősködött, és tette ezt egy olyan találkozó előtt, ami csak betetőzi az elmúlt napok változását. A változást, amely óráról órára ment végbe. Erik pontosan érzékelte, hogy Piet egyre jobban magába zárkózik. Ezt az utolsó beszélgetést már egy olyan emberrel folytatta, akit csak Paulának nevezhetett. Wilson tudta, hogy ez elkerülhetetlen, sőt, erről papolt, de mégis mindig sokkolta, amikor olyasvalaki, akit kedvel, másik emberré változott.

Az utóbbi időben számtalanszor megtette a rövid gyalogutat a pályaudvartól a közeli bíróság irodaépületéig. Ha nem került, öt perc alatt odaérhetett a súlyos kapuhoz.

Azért ment, hogy belenyúljon a rendszerbe.

Ehhez értett: be tudott szervezni embereket. Olyanokat is, akik épp a büntetésüket töltötték, és alkalmasak voltak arra, hogy más bűnözők szerveibe szivárogjanak be. Olyanokat is, akik civilként dolgoztak, és megfeleltek a célnak, hogy elvegyenek vagy hozzáadjanak egy-két sort a bírósági adatbázishoz. Erik el tudta érni, hogy fontosnak higgyék magukat. Volt hozzá tehetsége. Elhitette velük, hogy jó szolgálatot tesznek a társadalomnak, meg persze saját maguknak. Tudott mosolyogni, ha kellett, nevetni, ha kellett, és hízelgett az ügynököknek, akik ezért mindig is jobban szerették, mint ahogy Erik szerette őket.

– Szia!

– Kösz, hogy benn maradtál ilyen sokáig.

A nő mosolygott. Ötven körüljárt. Wilson néhány éve szervezte be, az egyik fellebbviteli bíróságon. Egy hétig minden áldott nap találkoztak a tárgyalóteremben, és egy este, a vacsora mellett megállapodtak. Az asszonynak a pozíciója révén hozzáférése volt a bírósági adatbázishoz. Egyezséget kötöttek, hogy segítő kezet nyújt a svéd rendőrség folyamatban lévő ügyeiben, azaz a szervezett bűnözés feltérképezésében.

Együtt sétáltak fel az impozáns bírósági épület lépcsőjén. A nő intett a biztonsági őrnek, és azt mondta, hogy látogatója van. Felmentek az első emeleti titkárságra. Az ügynök leült a gépéhez, Erik meg a szomszédos üres asztaltól húzott oda egy széket. Várt, amíg az asszony beírta az azonosítóját és a jelszavát, majd lehúzott egy kártyát a billentyűzet tetején tátongó nyílásban.

– Kiről van szó?

A nő idegesen birizgálta a nyakában lógó névtáblát. –721018-0010.

Wilson a nő széktámláján nyugtatta a kezét, tudta, hogy ezzel örömet szerez neki.

– Piet Hoffmann?

– Igen.

– Enskededaleni cím.

Erik a képernyőt nézte, ahol megjelent a svéd bűnügyi főigazgatóság Piet Hoffmannról írt jelentésének első oldala.

1. Illegális lőfegyverbirtoklás, 1998. 06. 08. 9. fejezet, 1. rész, 2. Paragrafus a lőfegyverekről.

2. A hulladékgazdálkodás rendjének megsértése, 1998. 05. 04. 10. fejezet, 4. rész

3. Közlekedési kihágás, 1998. 05. 02. 3. rész, 2. paragrafus (1951/649)

Egy (1) év, hat (6) hónap börtönbüntetés

1998. 07. 04. büntetés letöltésének megkezdése

1999. 07. 01. feltételesen szabadlábra helyezve Büntetésből hátralévő idő: hat hónap

– Csak szeretném kicsit kiegészíteni.

Talán megérintette a nő hátát, amikor közelebb hajolt a képernyőhöz. Ennél sosem történt több: csak az együttlét illúziója, ennyi volt. Mind a ketten tudták, miről van szó, de az asszony hagyta magát becsapni, mert szüksége volt valamire, ami emberi kapcsolatra hasonlított. Wilson meg eljátszotta a szerepét, mert szüksége volt valakire, aki dolgozik neki. Ugyanúgy használták egymást, mint a rendőrségi tartótiszt meg az ügynöke: hallgatólagos megállapodást kötöttek, sosem mondtak ki semmit, de kellett hozzá, hogy akarjanak találkozni.

– Kiegészíteni?

– Azt szeretném… ha hozzáírnál néhány dolgot.

Erik testhelyzetet változtatott: hátradőlt, kezét újra a nő hátához tette.

– Hová?

– Az első oldalra. A börtönhöz.

– Egy év, hat hónapra ítélték.

– Írd át öt évre.

Az asszony nem kérdezte, miért. Sosem kérdezett. Bízott Wilson-ban. Hitt abban, hogy a stockholmi rendőrség főfelügyelője, aki ott ült egész közel hozzá, a legjobbat akarja az embereknek, és mindent elkövet a bűnmegelőzés érdekében. Könnyű ujjak táncoltak a billentyűzeten. Az Egy (1) év, hat (6) hónapból ÖT (5) ÉV lett.

– Köszönöm.

– Ennyi volt?

– Nem. Elítélték illegális fegyverbirtoklásért. Ez nem elég. Írj hozzá még néhány tételt. Gyilkossági kísérlet. Hivatalos személy elleni súlyos testi sértés.

A bírósági titkárságon csak egy számítógép volt bekapcsolva, és csak egy asztalon világított a lámpa. Wilson tisztában volt vele, milyen rizikót vállal ez a nő, aki bent maradt későig, amikor a kollégái már réges-rég hazamentek és éppen különböző nappalik kanapéin terpeszkednek a tévé előtt. Az asszony vásárra vitte a bőrét, mert így fontosnak érezhette magát, ezért kockáztatta a különösen súlyos irathamisítás vádját.

– Most már hosszabb a büntetés, és az indoklás is keményebb. Még valami?

A nő kinyomtatta a 721018-0010 számú személyi igazolvánnyal rendelkező bűnöző priuszlistájának a megfelelő oldalát, és odaadta annak a férfinak, aki olyan közel ült hozzá, hogy már majdnem elevennek érezte magát tőle. Várt, amíg a rendőr átolvassa. Egy idő után mintha még közelebb hajolt volna. – Remek. Mára ennyi volt.

Erik Wilson két papírt tartott a kezében, ennyi a különbség a tisztelet és a folyamatos gyanúsítás között. Piet Hoffmann-nak már a börtön falai között eltöltött első óra után bizonyítania kell majd, miért ítélték el, ehhez a többi fegyenc ragaszkodni fog. Öt év gyilkossági kísérletért meg hivatalos személy elleni erőszakért olyan volt, amiért megkapta volna a „veszélyes, szükség esetén gyilkol” besorolást.

Paulát annak fogják tekinteni, aminek a cellába lépése első pillanatától fogva kiadja magát.

Erik Wilson megsimogatta a mosolygó nő karját, és röpke puszit nyomott az arcára. A nő még akkor is mosolygott, amikor Erik elrohant, hogy elérje a késő esti, stockholmi vonatot.

A ház kisebbnek tűnt, ahogy a sötétség belopózott a sarkaiba.

A homlokzat színét kilúgozta a homály, a kémény és a frissen cserepezett tető lejjebb süllyedt, majdnem közvetlenül az emeleti ablakok fölé.

Piet Hoffmann a két almafa között állt a kertben, és próbált benézni a konyhába meg a nappaliba. Fél tizenegy volt, de Zofia ilyenkor még fenn szokott lenni. Még fel-feltűnik alakja a fehér vagy kék függönyök mögött.

Fel kellett volna hívnia.

Öt után fejezték be a megbeszélést a kormányhivatalban, aztán mindenféle tennivalónak szentelte magát: vett három csokor tulipánt a virágboltban, kimásolta két CD-re a felvételt, ami a találkozón készült, megcímzett két levelet két embernek, akik sosem fogják megkapni a küldeményt. Majd újra felment a sötét padlásra, bepakolta a szatyorba a tizenegy dobozt a tizenegy kiló amfetaminnal, és kettesével berakta a bimbókat a sütőbe, aztán a fagyasztóba, onnan meg a hűtőszekrénybe. Az este elmúlt, ő meg nem telefonált.

Még harminchárom óra.

Kinyitotta a kulcsra zárt bejárati ajtót. Nem hallotta a nappaliból a tévé mormogását, nem égett a lámpa a kerek étkezőasztal fölött, nem szólt a rádió a dolgozószobában, pedig most az a lassú, beszélgetős műsor van, amit Zofia úgy szeret hallgatni. Egy barátságtalan házba érkezett. Olyasmire számíthatott, amit nem tudott befolyásolni, és ez megijesztette.

Piet Hoffmann nyelt egy adag tökéletes magányt.

Igazából mindig egyedül volt, sosem volt sok barátja, egymás után lekoptatta mindet, mert nem látta, mi értelme az egésznek. Rokona is kevés volt. Akik nem szakították meg vele a kapcsolatot, azokkal megszakította ő. De ez most másfajta magány volt, ezt nem ő választotta.

Felgyújtotta a lámpát a konyhában. Az asztal üres volt, sehol egy lekvárfolt, sehol egy morzsa a „tényleg, egészen biztosan legeslegutolsó” kekszből. Az asztallapot addig törölték körkörösen, amíg teljesen tiszta nem lett. Ha Piet előrehajolt, láthatta a törlőrongy nyomait a fényes fenyőasztalon. Alig néhány órája itt ültek és vacsoráztak. Zofia etette őket, gondolta Piet, ő nem volt ott, nem vett részt benne, és később sem fog.

Elővette a vázát a mosogató fölötti szekrényből.

Huszonöt, piros tulipán és egy kártya, amit most nagy gonddal kisimogatott: Szeretlek. Az asztal közepére valók, onnan a kártya is látszódik.

Olyan óvatosan ment fel a lépcsőn, amennyire csak tudott, de minden egyes lépésnél megcsikordult alatta a fok. Ha valaki fülel, meghallja, hogy közeledik. Hoffmann félt: nem is a haragtól, amivel perceken belül szembe kell néznie, inkább a következményektől.

Zofia nem volt ott.

Piet az ajtóban állt, az üres szobát nézte. Az ágytakarót még nem húzták le, hozzá sem értek. Továbbment Hugó szobájába, ahol köhögés szakadt fel egy ötéves gyulladt torkából. Zofia nem volt ott sem.

Még egy szoba. Továbbrohant.

A rövid, keskeny ágyon feküdt. A kisebbik fiához bújt. Összesimultak a takaró alatt. De Zofia nem aludt, nem lélegzett olyan egyenletesen.

– Hogy vannak? Nem nézett rá.

– Még lázasak? Semmi válasz.

– Nagyon sajnálom, de nem tudtam elszabadulni. Telefonálnom kellett volna, tudom.

Zofia néma maradt. Ez a csend rosszabb volt mindennél. Piet még a veszekedést is jobban viselte volna.

– A holnapi napot velük töltöm. Az egész napot. Tudod. Megint az a rohadt csend.

– Szeretlek.

Lefelé már nem csikorogtak annyira a lépcsőfokok. A zakója az előszobában lógott a fogason. Bezárta maga mögött az ajtót.

Még harminckét óra és harminc perc. Nem fog aludni. Ezen az éjszakán biztos nem. Meg a következőn sem. Erre később bőven lesz ideje, amikor majd bezárják két hétre egy öt négyzetméteres cellába, ahol csak egy priccs árválkodik, és nincs tévé, újság, látogató. Ott majd elheverészhet, és kiléphet ebből az egész trágyából.

Piet Hoffmann az autóban ült, amíg az utca lassan aludni tért. Gyakran csinálta ezt. Lassan hatvanig számolt, érezte, ahogy a karja meg a lába lassan ellazul. Holnap.

Holnap elmond neki mindent.

A szomszédos házakban, amelyek lakóival együtt élték a kertvárosi élet hétköznapjait, egymás után sötétültek el az ablakok. Két helyen még kéken villódzott a tévé, egy másik ablakban meg a sárga fény pirosra váltott. Hoffmann tudta, hogy abban a szobában egy tizenéves fiú lakik. Végérvényesen beköszöntött az éjszaka. Egy utolsó pillantás a házra és a kertre, ahova akár be is nyúlhatna, ha kiütné az ablakot és kinyújtaná a kezét, ebben biztos volt. Már sötétségbe és csendbe burkolózott, még a nappaliban sem világított a kislámpa. Holnap elmond neki mindent.

Az autó a sötét utcákon lopakodott. Közben Piet elintézett két telefont: először megbeszélt egy találkozót éjfélre a kettes helyszínre, majd egy másikat későbbre, a Danviksbergethez.

Már nem sietett, egy órát kellett valahogy eltöltenie. Beautózott a városba, abba negyedbe, ahol sok-sok évvel ezelőtt élt. Akkor még lerobban környék volt és az öltönyösök csak egy lefitymáló mosolyra méltatták, ha alkalomadtán arra vetődtek. A víz mellett parkolt le, a csodálatos, fából készült fürdőháznál, amit néhány éve egy csapat idióta le akart bontatni, de mostanra egy divatos negyed rejtett kincsévé vált, ahova a nők hétfőn, a férfiak pedig pénteken járhattak úszni. Meleg volt, pedig már benne jártak az éjszakában. Hoffmann levette a zakóját, és gyalog vágott neki az aszfaltnak. Szemét a ragyogó vízre szögezte, amelyen olykor-olykor egy elsuhanó autó lámpájának fénye csillant meg. A házak között lavíroztak, parkolóhelyet kerestek.

Tíz perc egy igencsak kemény padon és egy komótosan elkortyolgatott sör a bárban, ahol a csapos, akit Hoffmann még egy előző élet hosszú éjszakáiból ismert, túl hangosan nevetett. Néhány cikk egy elfelejtett esti lapban, zsíros ujj a bár túlsó végén álló mogyorós üvegben.

Elvert egy órát.

A kettes számú helyszínhez sétált, a második emeleti lakáshoz, ahol töredezett volt a padló.

Erik Wilson a fóliával letakart kanapén ült, amikor valaki, aki már csak Paula lehetett, kinyitotta az ajtót, és végigment a vízkártól hepehupás padlón.

– Még nincs késő. Hogy kiszállj. Tudod te is.

Wilsonra nézett, akinek tekintetében megcsillant valami, leginkább melegség. Ezt nem engedhetné meg magának, de nem tehetett róla. Egy ügynök legyen olyan, mint egy gép, amit ő meg a rendőrség használhat, amíg érdemes, és egyszerűen otthagyhatja, ha túl kockázatossá válik.

– Sosem fognak igazán rendesen megfizetni. Nem kapsz semmilyen hivatalos köszönetet.

Piettel, illetve Paulával más volt a helyzet. Több volt ennél: a barátja lett.

– Ott van neked Zofia. Meg a fiúk. Fogalmam sincs, milyen lehet, de… Néha gondolok rá, néha vágyom utána. És ha… ha úgy alakulna, akkor kizárt, hogy ezt kockáztassam egy olyan emberért, aki meg sem fogja köszönni.

Wilson tisztában volt vele, hogy ott és akkor olyasmit csinált, amit nem lett volna szabad. Épp egy kivételes ügynököt győzködött arról, hogy ki is szállhat – pont akkor, amikor a hatóságoknak a legnagyobb szükségük lenne rá.

– Ezúttal sokkal nagyobb kockázatot vállalsz, mint korábban. Már tegnap is mondtam a föld alatti folyosón, amikor jöttünk ki a kormányhivatalból. Piet, nézz rám, ha hozzád beszélek! De elmondom újra. Nézz rám! Amint véghez vitted a küldetést, a Wojtek listájának éllovasa leszel. Biztosan tudod, mit jelent ez? Hogy mit jelent valójában?

Kilenc év ügynökként. Piet Hoffmann a fóliával letakart bútorokat nézte, és egy zöld – vagy talán barna – fotelt választott. Nem. Már nem volt biztos benne, hogy tudja, mivel jár ez az egész, vagy hogy tulajdonképpen miért is ülnek itt egymással szemközt, míg a felesége meg a gyerekei a csendes házban alszanak. Néha ez egyszerűen így megy. Néha elkezdődik valami, és egyre csak halad a maga útján, a napokból meg hetek lesznek, a hetekből hónapok és évek, anélkül, hogy ezt az ember végig tudná gondolni. De Piet pontosan emlékezett rá, miért mondott igent. Ahogy arra is, mit mondtak a büntetéséről, amit rendszeres eltávozásokkal is letölthet.

Még arra is, hogy mikor szabadult. Mindent tudott az életről, amelyben a bűnözés egyszerű. De egészen addig, amíg a rendőrségnek dolgozik, szemet hunynak a priusza felett. Eltüntetik, elsikálják a viselt dolgait, hogy a többi bűnüldöző meg az ügyész ne háborgassa. Minden olyan rohadt egyszerűnek tűnt. Még csak el sem gondolkozott a hazugságokon. Nem is mérlegelte, hogy lebukhat. Nem is tűnődött el rajta, hogy rájöhetnek, hogy tégla. Számításba se vette, hogy majd nélkülöznie kell minden elismerést és védelmet. Mert akkor még nem volt családja. Csak magáért élt, már ha ezt életnek lehetett nevezni.

– Végigcsinálom.

– Senki sem fog hibáztatni, ha kiszállsz.

Folytatta, amit elkezdett. Megtanulta, hogyan éljen a pillanatnak, amikor az adrenalin elönti az ereit, és a szíve fel akar robbanni a mellkasában. Megtanulta, hogyan küzdjön a büszkeségért, a tudatért, hogy jobb, mint mások. Ő, aki még sosem volt a legjobb semmiben.

– Nem szállok ki.

Függő volt. Nem tudta, milyen lehet az élet adrenalin és büszkeség nélkül.

– Hát, legalább nyíltan beszéltünk.

Olyan ember volt, akinek sosem sikerült végigcsinálnia semmit. De ezúttal igen.

– Nagyon jólesett, hogy ezt mondtad, Erik. Tudom, hogy ez nem része a munkádnak. De igen, nyíltan beszéltünk.

Erik Wilson feltette a kérdést. És megkapta azt a választ, amit akart.

– Ha bármi történne…

Fészkelődött a kényelmetlen, lefóliázott kanapén.

– Ha úgy látod, le fogsz bukni… a börtönben nem menekülhetsz messzire, de bármikor kérheted az elkülönítőt.

Wilson Paulára nézett. Pietre.

– Lehet, hogy vérdíjat tűznek ki a fejedre. De nem fogsz meghalni. Ha kérted az elkülönítőt, ha már biztonságban vagy, lépj kapcsolatba velünk, és várj egy hetet. Azalatt összeszedjük a papírokat, valaki bemegy érted és kihoz.

Kinyitotta a fekete táskát, amit a lábának támasztott, és kivett két dossziét. Letette kettőjük közé a dohányzóasztalra. Egy új sor a bírósági adatbázisban, és egy ugyanolyan új kihallgatási jegyzőkönyv, ami bekerült egy tíz évvel korábbi nyomozás anyagai közé.

Nyomozótiszt Jan Zander (Ny. t.): Egy kilenc milliméteres Radom.

Piet Hoffmann (P. H.): Igen.

Ny. t.: Nem sokkal azelőtt lőttek vele, hogy magát letartóztatták. Két töltény hiányzott a tárból. P. H.: Ha maga mondja.

Piet Hoffmann csendben elolvasta a kozmetikázott iratokat.

– Öt év.

– Igen.

– Gyilkossági kísérlet? Hivatalos személy elleni erőszak?

– Igen.

Ny. t.: Két lövés. Több tanú megerősítette. P. H. (csönd)

Ny. t: Söderhamn, Kaptensgatan. A háztömb ablakai arra a rétre néznek, ahol maga kétszer rálőtt Dahl rendőrre. Több tanú is van.

P. H.: Söderhamn? Sose jártam ott.

Erik Wilson minden részletet kidolgozott, hogy aztán a végén hiteles és védhető sztori kerekedjen ki belőle.

– Szerinted működni fog?

Amit megváltoztattak a bírósági adatbázisban, az az akkori kihallgatási jegyzőkönyvbe is bekerült, majd átvezették a büntetés-végrehajtás aktáiba is, ott, abban a börtönben, ahol a büntetését töltötte.

– Működik.

– Az ítélet és a vizsgálati nyomozás szerint háromszor arcon ütöttél egy rendőrtisztet egy töltött Radommal, aztán addig csépelted, amíg ájultan össze nem esett.

Ny. t.: Megpróbált megölni egy szolgálatát teljesítő rendőrtisztet. Egy kollégámat. Tudni akarom, mi a francért tette.

P. H.: Ez kérdés?

Ny. t.: Tudni akarom, miért!

P. H.: Sosem lőttem le semmilyen rendőrt Söderhamnban. Mert sosem jártam Söderhamnban. De ha ott lettem volna, és rálőttem volna a kollégájára, az azért lett volna, mert nem vagyok oda a rendőrségért.

– És akkor fogtad a fegyvert, felhúztad, és kétszer rálőttél. Az egyik a combján találta el. A másik a bal felkarján.

Wilson hátradőlt a fóliára.

– Ebben senki sem fog kételkedni, aki megnézi a sztorid, és hozzáfér a priuszod leírásának bármelyik részéhez vagy a nyomozati jegyzőkönyvekhez. Kicsit lejjebb beszúrtam egy megjegyzést a bilincsről. Bilincsben hallgattak ki, nem vették le, végig rajtad volt. Biztonsági okokból.

– Az jó.

Piet Hoffmann összehajtogatta a két papírt.

– Adj pár percet, átolvasom még egyszer, és tudni fogom.

Fogta a bírósági ítéletet, amit sosem hirdettek ki, és a jegyzőkönyvet egy olyan kihallgatásról, amit sosem folytattak le. Ezek voltak a legfontosabb eszközei, hogy el tudja játszani a szerepét a börtönfolyosón.

Még harmincegy óra.

csütörtök

A HARANGOK ÉJJEL egy órát ütöttek a templom mindkét tornyában, amikor elhagyta a kettes számú helyszínt és Erik Wilsont. Átvágott a házak közötti udvaron, és kiment az utcára. Még mindig szokatlanul meleg volt, talán a tavasz fordult éppen nyárba. De az is lehet, hogy a meleg a feszült testéből áradt. Piet Hoffmann visszasétált az autójához. Olyan közel parkolt a vízhez, hogy a reflektor fénye megcsillant a sötét felszínen, amikor elindította a motort. Södermalm másik felébe hajtott át az éjszakán, nyugatról keletre. A városrésznek ilyenkor tömve kellett volna lennie, a rengeteg embernek, aki egész télen a melegről álmodozott, most nem otthon kellene kuksolnia. De minden üres volt, a zajos város aludni tért. Egyre gyorsabban vezetett, majd elfordult egy híd előtt, pont a városrész határán. Még két utca, és eljutott egy sorompóig: ez zárta le az egyetlen, felfelé vezető utat.

Hoffmann kiszállt a sötétben, és addig csörgette a kulcsait, amíg meg nem találta azt az apró fémdarabot, ami akkora volt, mint egy átlagos kulcs fele. Magánál hordta már egy ideje, hiszen az elmúlt években elég gyakran találkoztak. Felnyitotta, majd lezárta maga után a sorompót, és lassan felautózott a kanyargós úton a dombtetőre épült teraszos kávézóhoz, ahol már évtizedek óta szolgáltak fel fahéjas süteményt a stockholmi panoráma mellé.

Leállította a kocsit egy elhagyott parkolóban, és a szikláknak verődő hullámok moraját hallgatta. A dagály benyomult a Saltsjön-öbölbe. Néhány órával korábban még vendégek ücsörögtek itt, fogták egymás kezét, beszélgettek, vágyakoztak, vagy csak itták a tejeskávékat és osztoztak a csenden. Az egyik padon elhagyott kávéscsésze díszelgett, a másikon néhány műanyag tálca, rajta összegyűrt szalvéták. Piet leült a ház elé, amelynek zsaluit becsukták egy betonkockához láncolt asztalhoz. A várost nézte, ahol élete

legnagyobb részét töltötte, de ahol még mindig idegennek érezte magát. Látogatónak, aki hamarosan továbbáll, bármi legyen is az úti célja.

Lépteket hallott.

Valahol a háta mögött, a sötétben.

Eleinte halk léptek voltak, távoliak, a láb a kemény talajt taposta. Aztán közeledtek, és már tisztábban hallotta őket: a kavics csikorgása elárulta, milyen elszántan próbál valaki nesztelenül lépkedni.

– Piet!

– Lorentz!

Sötét hajú, zömök férfi volt, nagyjából egyidős Hoffmann-nal. Átölelték egymást, ahogy mindig.

– Mennyi?

A sötét, erőteljes férfi leült vele szembe, az asztalra könyökölt, ami árnyalatnyit megdőlt a súlyától. Pontosan tíz éve ismerték egymást. Egyike azon keveseknek, akikben Piet Hoffmann megbízott.

– Tíz kiló.

Együtt ültek az österákeri börtönben. Ugyanabban a körletben, zárkaszomszédok voltak. A két férfi olyan közel került egymáshoz, ahogy az sosem történhetett volna meg, ha bárhol máshol találkoznak, ahol nincsenek bezárva és nincsenek megfosztva a választás lehetőségétől. Legjobb barátok lettek, bár akkoriban ezt észre sem vették.

– Milyen erős?

– Harmincas?

– Melyik gyár?

– A siedlcei.

– Kati. Az jó, azt keresik. És nem kell süketelnem a minőségről. De én a magam részéről nem állhatom a szagát.

Lorentz volt az egyetlen, akit nem adott ki Eriknek. Kedvelte. És szüksége volt rá. Lorentz adta el Piet részét, amit lecsippentett, hogy ő maga is keressen rajta valamicskét.

– Csak a harminc százalékos túl erős a plázákba meg a pályaudvarokra. Ott jobb, ha senkinél sincs tizenötösnél erősebb, különben csak a baj van belőle. Majd a szórakozóhelyeken adom el, a kölykök erősét akarnak, és pénzük is van.

Erik tudta, hogy Hoffmann egy nevet nem árult el neki. És azt is tudta, miért. Úgyhogy Piet továbbra is üzletelhetett a saját szakállára, Erik meg a kollégái elfordították a fejüket, sőt, néha még segítették is, cserébe azért, hogy folyamatosan tájékoztatta őket.

– Tíz kiló harmincas anyag, az kicseszett sok. Természetesen átveszem. Mindig átveszem, ha arra kérsz. De – és most ezt barátként mondom, Piet – biztos vagy benne, hogy nem csúsznak ki a dolgok a kezedből? Akkor is minden oké, ha valaki kérdezősködni kezd?

Egymásra néztek. Ezt a kérdést máshogy is lehetett érteni. Bizalmatlanságnak is lehetett venni. Provokációnak is. De nem, Lorentz pontosan úgy értette, ahogy mondta. És Piet tudta, hogy azért kérdezi, mert aggódik. Régebben azt csinálta, hogy levett egy kicsit az adagból, amit továbbpasszolásra kapott, és maga adott túl rajta, hogy legyen egy kis zsebpénze. De ezúttal nagy summa kellett és más miatt, ezért vándoroltak át a vákuumcsomagolt fémdobozok, bennük a tiszta anyaggal a csőből az IKEA szatyorba.

– Mindent kézben tartok. És ha valaha fel kell használnom ezt a pénzt, akkor az azért lesz, mert már késő lesz megválaszolni ezeket a kérdéseket.

Lorentz nem kíváncsiskodott többet.

Már rég megértette, hogy mindenkinek megvannak a mozgatórugói, mindenki egyedül hozza meg a döntéseit, és ha egyszer nem akar róla beszélni, akkor kár a szóért.

– Levonok ötvenezret a robbanóanyagért. Annyira későn szóltál, Piet, hogy csak drágábban tudtam beszerezni, mint általában.

Száz korona egy gramm. A tíz kiló egymillió. Kilencszázötvenezer kápéban, a többi robbanószerben.

– Minden megvan?

– Pentrit.

– Az nem elég jó.

– És nitroglicerin. Óriási robbanóerő. Műanyag tasakokba csomagolták.

– Az kell.

– Van benne zsinór és gyújtószerkezet.

– Helyes.

– Cseszett nagy bumm lesz. –Oké.

– A saját utadat járod, haver.

A két autó egymás mögött parkolt a sötétben, nyitott csomagtartóikkal egymás felé. A kék IKEA szatyor, benne tíz, egykilós, harminc százalékos amfetaminnal megpakolt fémdoboz helyet cserélt egy barna aktatáskával, amiben kilencszázötvenezer korona készpénz lapult, és két csomag robbanószerrel. Most már sietnie kellett. Visszakanyargott a sorompóhoz, kinyitotta a kulcsával, és Enskededalen felé indult. A házba, ahova vágyott.

Csak későn vette észre, már átment rajta. Vaksötét volt a felhajtó, a piros műanyag tűzoltóautó nem látszódott. Piet Hoffmann előregurult vagy fél métert, majd négykézlábra ereszkedve körbetapogatta a jobb első kereket, és meg is találta Rasmus kedvenc járművét. Nem volt a legjobb formájában, de ha piros filctollal lefestik az ajtót, olyan lesz, mint új korában. A fehér létrát, amit eredetileg a tető közepére rögzítettek, szintén vissza lehet hajlítani. Ha ez megvan, néhány napon belül visszatérhet a járgány a szolgálatba a homokozóba vagy az emeletre.

Bent voltak, aludtak. A többi műanyag tűzoltóautó. Az ágy alatt, néha az ágyban, a két kisfiúval, akiket hamarosan szorosan magához ölel majd.

Kinyitotta a csomagtartót, a barna aktatáska ott volt mindjárt a pótkerék mögött. Habozott egy kicsit, aztán kivette a két kisebb csomagot. A kilencszázötvenezer koronát otthagyta.

Lassan lépdelt a kert árnyai között.

Csak akkor gyújtott lámpát, amikor beért a konyhába és becsukta az ajtót. Nem akarta felébreszteni Zofiát semmilyen fölösleges, zavaró fénnyel, de azt sem akarta, hogy rajtaüssön valamelyik mezítlábas úton a vécé vagy a hűtő felé. Leült a gondosan letörölt asztalhoz, amin még mindig látszódtak a törlőrongy csíkjai. Nemsokára együtt reggeliznek majd itt: minden csupa ragacs, maszat és zaj lesz.

A csomagok az asztal közepén hevertek. Nem nézte meg őket, sosem szokta. Az elég volt, hogy Lorentztől kapta. Kinyitotta az egyiket, ami leginkább egy lapos tolltartóra hasonlított, és kivett egy hosszú zsinórt. Legalábbis annak tűnt: tizennyolc méternyi vékony zsinór. De ha valaki egy kicsit is ért a robbanószerekhez, mást lát benne. Pentritzsinórt. A különbség élet és halál között. Kitekerte, megtapogatta, félbevágta, és visszatette az immár két kilencméteres darabot. A másik csomag szögletes volt: a műanyag tartóban huszonnégy kis tasak lapult. Hasonlítottak azokra, amikben az apukája az érméket tartotta, abból az időből, amikor még Königsbergnek hívta a hazáját. Egyszer, amikor a teste újabb adagért sóvárgott, Piet megpróbálta eladni a barnás fémeket, amik sosem érdekelték, és eléggé kopottak voltak már. Kiderült, hogy csak az apjához hasonló gyűjtőknek ér valamit, akiket az elmúlt időkre emlékeztetett. Finoman megtapogatta mindegyik tasakot. Átlátszó folyadék rejtőzött bennük: összesen négy centiliter nitroglicerin a huszonnégy lapos tasakban.

Valaki nyöszörgött.

Piet Hoffmann kinyitotta az ajtót.

Megint ugyanaz a nyöszörgés, majd csend.

Elindult felfelé a lépcsőn. Rasmusnak rémálmai voltak, de elmúlt magától, nem kellett megvigasztalni.

Úgyhogy lement inkább a pincébe. Saját fegyverszekrénye az egyik lomtárban állt. Kinyitotta: ott voltak. Néhány darab az egyik polcon. Elvett egyet, és felment megint.

A világ legkisebb revolvere, egy svájci minipisztoly, nem nagyobb egy slusszkulcsnál.

Közvetlenül a gyártól vette őket La Chaux-de-Fonds-ban, tavaly tavasszal. A minirevolver tölténytárában hat milliméteres golyók sorakoztak. Mind elég erős ahhoz, hogy öljön. Az öklében tartva méricskélte a fegyver súlyát: emelgette az asztal felett. Néhány gramm elegendő egy élet kioltásához.

Becsukta a konyhaajtót másodszor is, és egy fémfűrésszel elkezdte leszedni a kioldó biztosítóját. A körülötte futó fémpánt azonban túl kicsi volt, nem fért be a mutatóujja, ezért levette. Így meg tudja húzni a ravaszt, és lőni tud. Csak néhány perc kellett, és az alkatrész ott landolt a konyhakövön.

Két ujjal fogta az apró pisztolyt, felemelte a karját, és a mosogatóra célzott, mint aki lőni készül.

Halálos fegyver. Akkora, mint egy fogpiszkáló, de még így is túl nagy.

Szét fogja szedni még kisebb darabokra a kis csavarhúzóval. A kis csavarhúzóról mindig a kalinyingrádi nagymamája jutott az eszébe, aki ilyet tartott a szobájában, a varrógép alatti fiókban, ami egy hétévesnek hatalmas bútornak tűnt. Először, nagyon óvatosan, letekert egy csavart a fatus egyik oldaláról és letette a fehér konyhapultra, hogy lássa. Vigyáznia kellett, nehogy elveszítse. A másik csavar a tus túlsó oldalán volt, közelebb a kakashoz. Aztán a csavarhúzó hegyét a revolver közepénél lévő szegen tartva finoman megütögette, és a fogpiszkálónyi fegyver hat darabra esett: két tusra, egy keretre, amelyhez a cső, a forgótárhenger és a ravasz volt rögzítve, egy tárra, amiben a hat golyó bújt meg, egy csőborításra és a fegyvertest valamilyen részére, aminek nem volt neve. Minden egyes darabot műanyag tasakba pakolt, és kivitte az egészet a kocsiba a tizennyolc méter pentritzsinór meg a négy centiliter tasakos nitroglicerin társaságában. Bepakolta őket a kilencszázötvenezer koronát rejtő barna táska mellé a csomagtartóba, a pótkerék mögé.

Piet Hoffmann a konyhában ült az egyik étkezőszéken, és nézte, ahogy a hajnal fénye visszaszorítja a sötétséget. Órák óta várt már Zofiára, amikor megütötték a fülét a falépcsőn lefelé tartó, nehéz léptek. Teli talppal járt, ahogy olyankor szokott, amikor nem aludt eleget. Piet gyakran hallgatta, hogyan lépnek az emberek: lépteikből világosan ki lehetett olvasni, mi zajlik bennük. Mindig könnyebben kitalálta, hogyan érzi magát a másik, ha lehunyta a szemét, amíg az felé sétált.

– Jó reggelt!

Zofia nem látta, ugrott egyet, amikor ráköszönt.

– Szia!

A kávé már kész volt, Piet töltött az asszonynak: pont annyi tejjel, amennyivel szerette. Odavitte a csészét a gyönyörű, kócos, álmos, köntösbe bújt nőnek. Zofia elvette. A szemei fáradtak voltak, fél éjszaka dühöngött, aztán meg egy lázas gyerekkel osztozott az ágyon.

– Te nem aludtál semmit.

Nem volt ideges, nem olyan volt a hangja, csak fáradt.

– Így alakult.

Piet kenyeret, vajat, sajtot tett az asztalra.

– Nagyon lázasak?

– Most épp nem. Még néhány napot itthon maradnak, talán kettőt. Újabb léptek, ezúttal könnyebbek, a talpak attól a pillanattól fogva vidáman csattogtak, hogy reggel földet értek az ágy mellett. Hugó volt, az idősebb, ő kelt fel elsőnek. Piet odament hozzá, felemelte, megpuszilta és a magáéhoz szorította a puha arcocskát.

– Szúrsz.

– Még nem borotválkoztam.

– Jobban szúrsz, mint szoktál.

Tálkák, kanalak, poharak. Leültek mind a hárman, Rasmus széke még üres volt, hagyták, hadd aludjon, ameddig tud.

– Ma én leszek velük.

Zofia elvárta, hogy ezt mondja. De nehéz volt. Mivel nem volt igaz.

– Egész nap.

A terített asztal. Nemrég még nitroglicerin volt rajta, pentritzsinór meg egy töltött fegyver. Most zabkásával, joghurttal és kétszersülttel rakták tele. A gabonapehely hangosan ropogott, narancslé loccsant a földre. Reggeliztek, ahogy szoktak. Hoffmann a nagyobbik fiához fordult, és egyszeriben ráeszmélt, hogy az ötéves nem fogja beérni egy lapos közhellyel, úgyhogy inkább állta a kihívó tekintetet.

– Miért hazudsz? Látom. Haragszol.

Piet és Zofia megint egymásra nézett, végül az asszony válaszolt.

– Haragudtunk. De már nem.

Piet Hoffmann hálás pillantást vetett a fiára, és érezte, hogy ellazul a válla. Olyan feszült volt, annyira vágyott ezekre a szavakra, de ő maga nem merte feltenni ezt a kérdést.

– Akkor jó. Senki sem haragszik. Akkor kérek még kenyeret meg csokigolyót.

Ötéves kezeivel gabonapelyhet töltött a tálkába a többi tetejére. Tett egy darab sajtot a kenyérre, ami egy másik, érintetlen szelet mellett hevert. A szülők inkább nem mondtak semmit, ezen a reggelen azt tehette, amihez kedve volt. Bölcsebb volt náluk.

A férfi a falépcsőn ült, a bejárati ajtónál. Zofia épp elment. Még mindig nem mondta el, amit el kellett volna mondania, egyszerűen nem jött össze. Este. Ma este elmondja. Mindent elmond.

Amint az asszony háta eltűnt a keskeny úton a szomszéd házak között, Piet adott Hugónak és Rasmusnak egy-egy adag lázcsillapítót. Aztán még fél adagot. Harminc perc múlva lement a lázuk és felöltöztette őket. Készen az óvodába menéshez.

Még huszonegy és fél órája maradt

Piet Hoffmann Svédország leggyakoribb autóját akarta kibérelni, egy ezüst Volvót. Azonban még nem volt kész, nem takarították ki, és nem ellenőrizték. Nem vesztegethette az idejét, úgyhogy választott helyette egy piros Volkswagen Golfot, Svédország második leggyakoribb autóját.

Ha valaki nem akarja, hogy meglássák és emlékezzenek rá, jobban teszi, ha nem lóg ki a sorból.

A temető mellett parkolt le, ötszáz méterre a roppant betonfaltól. A hosszú, nyílt terep erősen lejtett, a fű már zöldellt, de még nem nőtt magasra. Ide tartott. Aspsäsba, a három svéd fegyház egyikébe, amely a legmagasabb biztonsági fokozatú börtönök közé tartozott. Le fogják tartóztatni, beviszik az előzetesbe, vádat emelnek ellene, és tíz vagy talán tizenkét, de legfeljebb tizennégy napon belül bezárják egy cellába.

Kiszállt az autóból, a napba és a szélbe hunyorgott.

Csodálatos idő ígérkezett, de a börtön falát szemlélve csak gyűlölet öntötte el a szívét, semmi más.

Tizenkét elcseszett hónap egy másik betonfal mögött, amely mindentől elvágta – csak ez az érzés maradt benne.

Sokáig azt hitte, hogy ez csak egy fiatal ember lázadása minden ellen, ami korlátozza vagy körülzárja. De nem. Már nem volt annyira fiatal, az érzés mégis ugyanolyan erős maradt, ahogy a falat bámulta. Gyűlölte az életmódot, a zsarnokságot, az elszigeteltséget, a bezárt ajtókat, az emberek viselkedését, a melót a fakockákkal a műhelyben, a gyanakvást, a kísérő őröket, a vizeletvizsgálatokat, a motozásokat. Gyűlölte a smasszerokat, az egyenruhákat, a szabályokat, mindent, ami a társadalmat testesítette meg. És ebben a rohadt gyűlöletben mindenki osztozott vele, sőt, ez volt az egyetlen közös vonásuk, a drogon és a magányon kívül. Ez a gyűlölet vitte rá őket, hogy szóljanak egymáshoz, vagy akár megküzdjenek valamiért. Mert az ember inkább küzd valamiért puszta gyűlöletből, mint hogy ne legyen semmi.

Ezúttal azért fogják lecsukni, mert úgy akarja – nem lesz rá idő, hogy bármit is érezzen. Azért lesz ott, hogy elvégezzen valamit és utána lelépjen.

A bérelt autó mellett állt a reggeli napsütésben, enyhe szél fújt. A távolban, a magas fal egyik végénél egyforma, piros téglából rakott kis házakat látott, mintha egy városkát húztak volna fel a börtön köré. Akik nem őrként dolgoztak a folyosókon, azok a C blokkot felújító építőipari cégnél, vagy az étkeztető ételszállítóknál, esetleg az udvar világítását karbantartó villanyszerelőknél kaptak munkát. Szabadon éltek az Aspsäs falának egyik oldalán, ám teljesen azoktól függtek, akik be voltak zárva a túloldalon.

Garantálom, hogy nem vonják felelősségre a Västmannagatan hetvenkilencben történtekért.

A hangfelvevő még mindig a hátsó zsebében lapult. Néhányszor meghallgatta már az államtitkárt az elmúlt pár órában, a jobb lába és a mikrofon olyan közel volt hozzá, hogy a szavakat tisztán lehetett hallani.

Garantálom, hogy mindent megteszünk, hogy teljesíthesse a küldetést a börtönben. Kinyitotta a kaput. Az ösvényt nemrég gereblyézték tisztára, s Piet minden egyes lépése eltüntette a gondos templomszolga egy-egy nyomát. A gondozott sírokat nézte. Az egyszerű, kőből faragott sírkövek úgy álltak a kis fűkockák végében, mintha az apró, piros téglás házak lakói ugyanúgy élnének tovább haláluk után, mint előtte – elég messze ahhoz, hogy ne zavarják egymást, de elég közel, hogy sose legyenek magányosak. Nem túl sok és nem túl nagy, csak egy kicsi, világosan kijelölt magánterület.

A temetőt kőfal és fasor ölelte körül. A fákat már rég ültették. Akkora távolságra voltak egymástól, hogy elég helyük legyen a növekedéshez, ám a kandi tekinteteknek útját állták. Hoffmann közelebb ment. A juharfák épp levelet bontottak. A zsenge hajtások finoman táncoltak az enyhe szélben. Ez azt jelentette, hogy a szélsebesség elérte a másodpercenkénti kettő-öt métert. Piet megnézte a vékonyabb ágakat. Ha azok is mozognak, akkor inkább hét-tíz méter másodpercenként. Hátrahajtotta a fejét, a vastag ágakat figyelte: ezeket a valamivel kevesebb, mint tizenöt méter per másodperces szél is megingatja.

A nehéz faajtó nyitva állt, így belépett a túlságosan nagy templomba. A fehér mennyezet magasan a feje fölött tornyosult, az oltár messze elöl volt. Az építmény olyan óriásinak tűnt, mintha egész Aspsäs elférne a kemény padokon, és még maradna is hely. Abból az időből származott, amikor méterben mérték a hatalmat.

A templomhajó üresen kongott, csak a templomszolga tett-vett, faszékeket tologatott elöl a keresztelőmedencénél. Csend volt, csupán a karzatról, az orgona felől hallatszott valami kis kapirgálás.

Hoffmann bement, húsz koronát csúsztatott a bejárat melletti asztalon álló perselybe, és odabiccentett a templomszolgának, aki hátrafordult, amikor mozgást hallott. Visszasétált az előtérbe, és várt, amíg biztosra nem vehette, hogy senki sem figyeli. Kinyitotta jobb oldalt a szürke ajtót.

Olyan gyorsan csusszant be, ahogy csak tudott.

A lépcső meredek volt, a fokokat még a régi idők alacsonyabb termetű embereire tervezték. Fent kitárult az ajtó, csak egy egészen kicsit kellett belenyomni a feszítővasat a tok melletti résbe. Az egyszerű alumíniumlétrát egy keskeny csapóajtónak támasztották, erre vezetett az út a toronyba.

Hoffmann megállt.

Valami megütötte a fülét. Tompa hang az orgona felől.

Elmosolyodott, a templomhajóban hallott kapirgálás valóban a karzatról jött: a kántor készülődött, hogy eljátssza a napi zsoltárokat.

Az alumíniumlétra bizonytalanul imbolygott, amikor Piet elővett egy franciakulcsot a táskájából és megragadta a lakatkengyelt. Egy határozott mozdulat, és már ki is nyílt a csapóajtó. Felmászott a toronyba, és lekuporodott a hatalmas, öntött harang alá.

Még egy ajtó.

Kinyitotta, és kiment az erkélyre. A kilátás olyan pazar volt, hogy muszáj volt megállnia. Az eget kémlelte, az erdőt, a két tavacskát és azt a valamit, ami leginkább távoli sziklának tűnt. A korlátba kapaszkodva megvizsgálta az erkélyt. Nem volt nagy – annyi hely azért volt, hogy le lehessen feküdni. Itt fenn erősebb volt a szél. Ugyanaz a szél, ami lent levelekkel meg ágakkal játszadozott, idefent a magasban szabadabban mozgott, és az erkély megrázkódott, amikor egy-egy széllökés belekapott. Hoffmann a falat nézte, a szögesdrótot és a rácsos ablakú épületeket. Az Aspsäs börtön ugyanolyan hatalmas és ronda volt fentről is, mint lentről. Semmilyen akadály nem állta útját a tekintetnek: látni lehetett minden egyes elítéltet a szigorúan őrzött udvaron, minden értelmetlen fémkerítést, minden egyes bezárt ajtót.

És gondoskodunk magáról, ha végzett. Tudom, hogy halálos fenyegetettséggel kell élnie, megbélyegezett lesz, az összes bűnöző ismerni fogja. Kap egy új életet, egy új személyazonosságot és pénzt, hogy újrakezdhesse külföldön.

A hangfelvevőt még mindig a kezében tartotta, a női hang változatlanul tisztán csengett, a szél zúgásában is.

Ezt az igazságügyi minisztérium államtitkáraként garantálom magának.

Ha sikerül.

Ha megcsinálja a melót, ott, azok mögött a falak mögött, pontosan úgy, ahogy eltervezték. Ez egyenlő lesz a halálos ítélettel. Ki kell jutnia, el kell tűnnie.

Fogta a válltáskáját, és egy vékony, fekete huzalt meg két jeladót vett elő az első zsebből. Az ezüstadók akkorák voltak, mint egy-egy kisebb érme. A nagyjából félméteres huzal két végéhez hozzáerősített egyet-egyet, és a börtön felé néző oldalon a korlát külső peremére ragasztotta gyurmaragasztóval. Aki a templomerkélyen állt, nem láthatta.

Leguggolt, és egy késsel levágott néhány centit a kábel fekete biztonsági borításából. Az előbukkanó fémszálakat egy másik huzalhoz csatlakoztatta, majd azt is rögzítette a korláthoz. Lefeküdt, közel húzódott az erkély pereméhez, és odakötözte a kábelt valamihez, ami kicsi, fekete üvegnek tűnt.

Mindig egyedül.

Kidugta a fejét a rudak között, ellenőrizte, hogy megfelelően erősítette-e oda a kábeleket, a két jeladót és a napelemet. Csak magadban bízhatsz.

Amikor legközelebb valaki ezen a helyen áll és beszél, nem fogja tudni, hogy minden egyes szavát, minden egyes mondatát hallja másvalaki, akit arra ítéltek, hogy odalenn, az Aspsäs falai között töltse le a büntetését.

Megállt, a kilátást csodálta.

Két véglet: közel és mégis oly távol.

Ha lenézett a szeles templomerkélyről, láthatta a csillogó vizet, a fák koronáját, a végtelen kék eget.

Ha lejjebb hajtotta a fejét, egy másik világ tárult ki: a másik valóság kilenc betonépületből állt, amelyek úgy néztek ki, mint kilenc egyforma Lego-kocka, ahol az ország legveszélyesebb bűnözői élték összezsúfolva teljesen kiszámítható napjaikat.

Piet Hoffmann tudta, hogy takarítói állást fog kapni a B blokkban, ez volt az egyik feltétel, amit a megbeszélésen tisztáztak, és ezt az utasítást adták a büntetés-végrehajtás főparancsnokának. Hoffmann azt a Lego-házat figyelte, amely a hétméteres fallal elkerített világnak nagyjából a középén állt. Körletről körletre végignézte az épületet a látcsövével. Még nem ismerte a helyet, de néhány hét múlva ez lesz a mindennapi valóság, amiben élni fog. Kiválasztott egy második emeleti ablakot, a műhelyét. Ez volt a legvonzóbb a rabok többségének, akik nem akartak tanulni. Az ablak a tető közelében volt, a megerősített üveget sűrű fémrácsok szőtték át, de a látcső segítségével mégis ki tudott venni néhány alakot odabenn, akik a gépek mellett dolgoztak. Arcok és szemek. Időnként megálltak, és vágyakozva kitekingettek: rettenetesen veszélyes, amikor az embernek nincs más dolga, mint hogy számolja a napokat, és várja, hogy múljon az idő.

Zárt világ, menekülési útvonal nélkül.

Ha lebukom, ha elégetnek. Ha magamra maradok. Akkor már nem lesz más. Akkor meghal.

Lefeküdt az erkélyen és odakúszott a korláthoz. Mindkét kezében egy képzeletbeli pisztolyt tartott, és arra az ablakra célzott, amit az előbb kiválasztott, a B blokk második emeletén. Aztán a temető falait őrző fákat figyelte: feltámadt a szél, már a nagyobb ágak is meg-meglendültek.

Tizenkét méter másodpercenként. Plusz nyolc fok jobbra.

A képzelt fegyvert az egyik fejre szegezte, amely a műhely ablaka mögött mozgott.

Kinyitotta a táskáját, elővett egy távmérőt, és az ablakra irányította.

A távolságot ezerötszáz méterre becsülte.

Megnézte a kijelzőt, mosoly árnyéka játszott a szája körül.

Pontosan ezerötszázhárom méterre van a fémrácsokkal megerősített ablak a

templomerkélytől.

Ezerötszázhárom méter. Tisztán látszik. Három másodperc az elsütéstől a becsapódásig.

A keze a nem létező fegyvert markolta.

Öt perccel tíz előtt elsétált a sírok és a juharfasor mellett, végigment a csinosan felgereblyézett ösvényen vissza a kapu előtt parkoló autóhoz. Időben volt: elvégezte a dolgát a templomban, ő lesz az első ügyfél nyitás után az aspsäsi könyvtárban.

A könyvtár különálló épület volt egy bank és a közért között. A könyvtáros hölgy pont olyan barátságos volt, amilyennek tűnt.

– Segíthetek?

– Egy pillanat. Csak megnézek pár könyvet.

A gyereksarokban párnák hevertek, a kisszékek mellett Harisnyás Pippi-kötetek sorakoztak egyforma stószokba rendezve. A három sima asztalon békében lehetett tanulni, vagy csak olvasgatni, a fejhallgatókkal felszerelt kanapén zenét hallgatni, a számítógépeken pedig internetezni. Kedves kis könyvtár volt, csöndes, és a hasznosan eltöltött idő hangulata lengte be. Éles ellentétben állt a börtönfallal, ami uralta a kilátást, ha valaki kipillantott az ablakon. A bajt és a fogvatartást idézte.

Leült az egyik gép elé a kölcsönzőpultnál, és a könyvtári katalógust kezdte böngészni. Hat könyv címére volt szüksége, olyanokat keresett, amelyeket valószínűleg régóta nem kölcsönöztek ki.

– Tessék.

A barátságos könyvtárosnő a kézzel írt listára nézett.

Byron: Don Jüan, Homérosz: Odüsszeia, Johansson: A 19. századi Stockholm, Bergman: Laterna Magica, Bellman: Önéletírásom és az Atlantis világirodalmi sorozatból a Francia táj.

– Költészet… És ilyen könyvek… Szerintem ezek nincsenek fenn.

– Gondoltam.

– Kell egy kis idő, hogy idehozzuk őket.

– De nekem most kellene.

– Hát, egyedül vagyok, és… lenn vannak a raktárban. Ott tároljuk azokat a könyveket, amiket nem gyakran kölcsönöznek ki.

– Nagyon hálás lennék, ha megkaphatnám őket most. Kevés az időm.

A könyvtáros sóhajtott egyet, mint akit olyan szívességre kérnek, ami egyszerre jelent gondot és örömöt.

– Nos, pillanatnyilag maga az egyetlen látogató. Es biztos vagyok benne, hogy ebéd előtt nem is lesznek sokan. Lemegyek a pincébe, ha maga addig ügyel a könyvtárra.

– Köszönöm szépen. Csak kemény kötésűt, legyen szíves.

– Tessék?

– Nem kérek puha kötésűt vagy azt a fényes, hajlékonyát.

– De hát azok olcsóbbak. És ugyanaz van bennük.

– Kemény táblásakat, legyen szíves. Ahogy én olvasok, ahhoz az kell. Illetve ahol olvasok.

Piet Hoffmann leült a könyvtáros székére a kölcsönzőpult mögé, és várt. Már járt itt korábban, kivett néhány nem túl keresett könyvet, amit szintén a pincében tartottak. Volt más könyvtárban is, kisvárosokban, amelyek közel estek a svéd fegyházakhoz. Kölcsönzött a kumlai rabokat is kiszolgáló közkönyvtárból és Södertáljé-ből, ahonnan a Hall börtön elítéltjei kaptak könyveket évek óta. Ha az innen néhány száz méterre fekvő Aspsäs börtön fegyencei könyvet kértek, mindig ebből a könyvtárból vitték át nekik. Ha olyan könyvet kértek, ami lenn volt a raktárban, a kölcsönző biztosan tudhatta, melyik példányt kapja.

A könyvtárosnő levegő után kapkodott, amikor kinyitotta a pincelépcső nehéz ajtaját.

– Meredek a lépcső. A nő mosolygott.

– Gondolom, rám férne egy kis testedzés. Hat könyv a pulton.

– Jók lesznek?

Kemény kötésűek. Nagyok. Nehezek.

– Tulipán és költészet.

– Parancsol?

– Tökéletesek, nagyon tetszenek.

A téren fújt a szél, sütött a nap, és szinte teljesen kihalt volt. Egy járókeretes nénike kínlódott a macskakövekkel, egy hasonló korú bácsi a biciklijének kormányára akasztott néhány nejlonzacskót, és két kézzel túrta a szemetest, üres üvegeket keresett. Piet Hoffmann lassan elhajtott a kisvárosból, ahova tíz nap múlva majd bilincsben tér vissza, egy szigorúan őrzött rabszállítóval.

Azt nem mondta meg, hogyan.

Már háromszor csináltunk ilyet.

Zárt világ, nincs hova menekülni.

A bukott ügynök, a tégla olyan utálatnak örvend a börtönfolyosókon, mint a

gyerekmolesztálók, a pedofilek vagy azok, akik nőket erőszakoltak meg. A hierarchia legaljára szorulnak, pedig ez a rangsor irányítja az európai börtönöket, innen ered a gyilkosok és a dílerek elismertsége és hatalma.

Hivatalosan kegyelmet kap. Humanitárius okokból. Ezt nem kell részletesebben megindokolni. Egészségügyi vagy humanitárius indokok, ennyi elég a döntéshez, és az igazságügyi minisztérium majd bizalmasnak minősíti.

Ha történne valami. Nincs semmije, csak a nő ígérete. Meg amit saját maga előkészít. Megnézte az órát a műszerfalon. Még tizennyolc óra.

Néhány kilométerre volt Stockholmtól, és kicsit túl gyorsan vágott át az álmos

külvárosokon. Megszólalt az egyik telefonja. Egy ideges női hang, az egyik óvónő. Mind a két fiú belázasodott.

Enskededalen felé vette az irányt. Ma rajta volt a sor, és a lázcsillapító már nem hatott.

Bölcs asszony volt, néhány évvel fiatalabb Hoffmann-nál, Hugó és Rasmus biztonságban voltak a felügyelete alatt.

– Nem értem.

Ugyanaz a nő volt, aki néhány napja is hívta a két beteg gyerek miatt. Most ott ült előtte az irodában, a homlokát ráncolta, miközben a csoportszoba padján két forró gyerek üldögélt, és várt.

– Maguk… mind a ketten… Ez nem vall magukra. Ennyi év után… Tudja, nem vártam, hogy pont maguk játsszák el ezt a hülye lázcsillapítós trükköt. Egyszerűen nem értem.

– Nem világos, mit is…

Piet védekezni kezdett, mint mindig, ha valaki megvádolta. De abbahagyta. Ez nem kihallgatás volt. Egy óvónő ült vele szemben, nem egy rendőr, és nem gyanúsították bűncselekménnyel.

– Vannak szabályaink. Maga is tudja. Mind a ketten tudják. Ezekben a szabályokban leírtuk, milyen esetben hozhatják be a gyerekeket, és mikor nem. Ez itt munkahely, ahol felnőttek dolgoznak, és a maguk gyerekeire meg mások gyerekeire vigyáznak.

Hoffmann szégyellte magát, nem válaszolt.

– És ezenkívül… Piet, ez nem jó a gyerekeknek. Nem jó Hugónak és Rasmusnak. Maga is látja, hogy néznek ki. Itt benn az óvodában lázasan… Ennek komoly következményei lehetnek. Ért engem?

Amikor valaki átlép egy határt, noha megígérte, hogy sosem fogja átlépni.

Akkor mi marad belőle?

– Értem, és soha többé nem fog előfordulni.

A vállára hajtották a fejüket, amikor kivitte őket az autóhoz. Forró volt mindkettő, megpuszilta a homlokukat. Még egyszer. Még egyetlenegyszer.

Elmagyarázta nekik, mit kell csinálniuk. Jobban kell lenniük. Adott nekik egy-egy adag lázcsillapítót.

– Nem akarom.

– Csak még egyszer.

– De undi.

– Tudom. Utoljára, ígérem.

Megint a homlokukhoz érintette az ajkát, elindult valamerre, és Hugó észrevette, hogy nem hazafelé.

– Hova megyünk?

– Apa irodájába. Ott leszünk egy darabig. Amint végeztünk, hazamegyünk.

Néhány perces út, be a városba. Leparkolt a közért és a bowling-terem között megbújó videokölcsönző előtt. Berohant. Fél szemével a kocsi hátsó ülését leste az ablakon át. Kivett három kazettát. Tizenkét epizód a Micimackóból. A gyerekek már minden sort tudtak kívülről, de ez egyike volt a kevés gyerekfilmnek, amit Piet elviselt. Nem volt olyan rettenetes hangja, mint a többinek, ahol a felnőttek fejhangon visítoztak, hogy minél inkább gyerekesnek hassanak.

Pont az iroda ajtaja előtt állt meg. Hugó és Rasmus még ugyanolyan lázasak voltak és fáradtak. Azt akarta, hogy a lehető legkevesebbet kelljen gyalogolniuk. Már voltak vele benn a Hoffmann Biztonsági Szolgálat irodájában néhányszor, mert kíváncsiak voltak, mint minden gyerek, hol dolgozik apa és anya. De sosem olyankor, amikor Piet tényleg dolgozott – nekik ez csupán azt a helyet jelentette, ahol apa tartózkodott, amíg ők az óvodában játszottak.

Fél liter vaníliafagyi, két nagy pohár kóla és tizenkét epizód a kacsázó Micimackóval. Leültette őket a tágas szobában a tévé elé, háttal az asztalnak. Elmondta, hogy néhány percre fel kell mennie a padlásra, de nem is hallották, csak a tévére figyeltek. Nyuszi és Füles be akarták ültetni Micimackót egy fataligába. Piet Hoffmann kivett három fémdobozt a csőből, levitte, és a padlóra rakta őket. Elpakolt az asztaláról, hogy legyen helye dolgozni.

Hat, ritkán kikölcsönzött könyv az aspsäsi könyvtárból. Borítójukon kék RAKTÁR felirat.

Egy zacskó a szétszedett minirevolverrel.

Két kilencméteres pentritzsinór.

Huszonnégy műanyag tasak, benne összesen négy centiliter nitroglicerin.

Egy doboz harminc százalékos amfetamin.

Kivett az íróasztalfiókból egy tubus ragasztót, egy csomag borotvapengét és egy Rizla márkájú dohánypapírt, aminek vékony, ragadós széle volt. Azok használják, akik maguk sodorják a cigarettát.

Tulipánok.

És költészet.

Kinyitotta az első könyvet. Lord Byron Don Jüanja. Tökéletes. Ötszáznegyvenhat oldal. Kemény kötés. Tizennyolc centi hosszú, tizenkettő széles.

Tudta, hogy jó lesz. Az elmúlt évtizedben kipreparált már néhány száz regényt, verseskötetet és esszégyűjteményt, hogy magukba zárjanak tíz-tizenöt gramm amfetamint. Minden alkalommal sikerrel járt. Most először azonban ő maga fogja kikölcsönözni a feltupírozott könyveket, és ő fogja kiüríteni őket egy aspsäsi cellában.

Három nap kell, hogy elintézzem a konkurenciát. Azalatt nem lépek kapcsolatba veletek, az én felelősségem, hogy elég cuccot vigyek be.

Fogta a borítót, és egy borotvapengével elmetszette a gerincet, míg az végül elvált a ötszáznegyvenhat oldalnyi Don Jüantól. Egyenesre vágta a széleket a pengével. A kilencvenedik oldalra lapozott, összefogta az oldalakat, egy erős rántással kitépte őket, és letette a köteget az asztalra. Aztán a háromszázkilencvenedik oldalra lapozott, és megint kitépett egy vaskos adagot.

Ezekkel az oldalakkal dolgozott: kilencvenegytől háromszázkilencvenig.

A kilencvenegyedik oldal bal margójára egy tizenöt centi hosszú, egy centi széles téglalapot rajzolt ceruzával, majd körbevágta a borotvapengével. Egyre mélyebben hasított bele a papírba, milliméterről milliméterre, míg át nem vágta az egész köteget, mind a háromszáz oldalt. Keze tökéletesen használta a pengét, a legkisebb egyenetlenséget vagy kilógó szálat is leborotválta. A helyére emelte a könyv belsejét, amelynek közepén egy tizenöt centi hosszú, egy centi széles, három centi mély lyuk tátongott, és összeragasztotta. Erezte az éleket az ujjbegyével. Még mindig kicsit szabálytalan volt, úgyhogy kibélelte a lyukat a Rizla papírral. Ha amfetaminnal akarja megtölteni, akkor fontos, hogy sima legyen a felszín. Ebben a könyvben elfért tizenöt gramm, jó vastag.

Az első kilencven oldal érintetlen maradt, visszatette a helyére, a gerinchez illesztette és a levágott borítóhoz ragasztotta. Erősen az asztalhoz nyomta Lord Byront, amíg biztos nem volt benne, hogy a ragasztó minden oldalt megfogott.

– Mit csinálsz, apa?

Hugó arca tűnt fel a könyöke mögött, egész közel a frissen preparált könyvhöz.

– Semmit. Csak olvastam kicsit. Miért nem nézed a mesét?

– Vége.

Megsimogatta Hugó arcát és felkelt. Volt még két kazetta, Micimackó kénytelen lesz még több mézet megenni, és végighallgatni Nyuszi további szidalmait, amíg ő végez.

Piet Hoffmann ugyanúgy kipreparálta az Odüsszeiát, az Önéletírásomat és a Francia tájat. Két hét alatt egy irodalomkedvelő aspsäsi elítélt négy könyvet kérhet ki, azaz összesen negyvenkét gramm amfetaminhoz juthat.

Még két könyv.

Egy új borotvapengével szögletes lyukat vágott A 19. századi Stockholm és a Laterna Magica címűbe. Az elsőbe belerakta azokat a darabokat, amiből az olvasó – ha értette a módját – egy revolvert rakhatott össze. A legnehezebben a tölténytárral meg a hat golyóval boldogult, mert szélesebbek voltak, mint gondolta. Óvatosan azért be tudta szuszakolni a résbe, ha levette a cigarettapapír egy részét. Egy fegyver, amivel ölni lehet, ha a golyó célt ér. Először hat hónappal ezelőtt látott ilyet Lengyelországban, amikor egy betárazott öszvér megpróbálta kihányni a kétezerötszáz gramm heroint, még mielőtt felszállt volna a hajóra. Máriusz kinyitotta az ajtót, meglátta, hogy az öszvér ott fekszik a padlón, és szája elé egy nejlonzacskót tart. Nem szólt egy szót sem, csak elég közel lépett, a rövid kis csővel az egyik szemére célzott, és megölte egyetlen golyóval. Az utolsó könyv második lyukába a körömnyi gyújtószerkezetet meg egy érme nagyságú rádióvevőt rakott. Ha a fülébe teszi, kristálytisztán fogja hallani, mit közvetít a két jeladó, amit gyurmaragasztóval a templomerkély korlátjához erősített.

Két kilencméteres pentritzsinór és huszonnégy tasak nitroglicerin maradt az asztalon. Lopott pillantást vetett a két kis hátra, gazdáik egy kövér mackóról szóló rajzfilmet néztek, és hirtelen felnevettek, mert Micimackó feje beszorult egy mézescsupor szájába. Hoffmann kiment a konyhába, kinyitott egy újabb doboz fagylaltot, letette közéjük az asztalra, s közben megsimogatta Rasmus arcát.

Ez lesz a legnehezebb. Úgy elrejteni a pentritzsinórt meg a nitroglicerines tasakokat, hogy ne látszódjon semmi.

A legnagyobb könyvet választotta, A 19. századi Stockholmot. Huszonkét centi magas volt és tizenöt centi széles. Leválasztotta a könyvtári borítót és kihúzta a papírszerű, porózus töltőanyagot. Betette a helyére a robbanószert és a zsinórt, majd megint összeragasztotta és eligazította a széleket. Végiglapozta mind a hat könyvet, hogy meggyőződjön róla, a gerincet mindre rendesen visszaragasztotta, és egyetlen szögletes lyuk sem látszódik.

– Az mi?

Hugó arca megint megjelent az asztallap felett. A második filmet is befejezték.

– Semmi.

– Mi az, apa?

A fényes, harminc százalékos amfetaminnal megtömött fémdobozra mutatott.

– Az? Ja, csak szőlőcukor.

Hugó továbbra is mozdulatlanul állt ott, nem sietett sehova.

– Meg akarod nézni a többi mesét is? Van még egy videokazetta.

– Igen, egy perc. Van ott két levél, apa. Kinek szólnak?

A kíváncsi tekintetek kiszúrták a két borítékot a fegyverszekrény felső polcán.

– Még nem küldöm el őket.

– De van rajtuk név.

– Majd később befejezem.

– Mi van bennük?

– Berakjam a videót?

– Az ott anya neve. A fehéren. Úgy néz ki. A barnán meg egy E-vel kezdődő név, azt is látom.

– Ewert. Ewert a neve. De nem hiszem, hogy meg fogja kapni ezt a csomagot.

A Micimackó kilencedik epizódja Malacka születésnapjáról szólt, meg egy kirándulásról, amit a kis hősök Róbert Gidával tettek. Hugó leült megint Rasmus mellé, és Piet Hoffmann ellenőrizte a barna boríték tartalmát: egy CD a felvétellel, három útlevél meg egy adóvevő. Bélyeget tett rá, és betette a barna bőrtáskájába a hat kipreparált könyvtári könyvvel egyetemben. Aztán a fehér boríték következett, amin Hugó kiszúrta Zofia nevét. Egy CD, a negyedik útlevél és egy levél, ami elmagyarázza, mit kell tennie. Beledugta még a kilenszázötvenezer koronát, és ezt a csomagot is beletette a barna táskába.

Még tizenöt óra.

Leállította a Micimackót, segített az újra forrósodó gyerekeknek cipőt venni, aztán kiment a konyhába a hűtőhöz, és bepakolta a hűtőládába az ötven szál, bimbózó tulipánt. A barna bőrtáskával meg a két fiúval együtt levitte a bejárati ajtó előtt parkoló autóba. A szélvédőn egy parkolási büntetés cédulája díszelgett.

A két kipirosodott arcot nézte a hátsó ülésen. Még két helyre kell elmenniük.

Utána lefekteti őket, az ágyneműt is kicseréli, és ott ül, egy percre se veszi le róluk a szemét, amíg Zofia haza nem ér.

Az autóban hevertek, amíg ő bement a bankba. Lesietett a széfekkel telezsúfolt pincébe. Két kulcsa közül az egyikkel kinyitotta az egyik üres széfet, és berakta a barna meg a fehér borítékot.

Bezárta, és néhány perc múlva el is hagyta az épületet. Beszállt a kocsiba. A négyes helyszín felé indult.

Megint a fiúkra nézet – úgy szégyellte magát.

Átlépte a határt. Két srác a hátsó ülésen, akiket mindennél jobban szeretett. És amfetamin meg nitroglicerin a csomagtartóban.

Nyelt egyet. Nem fogják sírni látni, azt nem akarta.

Olyan közel parkolt a négyes helyszínhez, amennyire csak mert. Tizenöt óra, nulla, nulla. Erik már bement a másik bejáraton.

– Nem akarok továbbmenni.

– Tudom. Csak még ide beugrunk, és már megyünk is haza. Ígérem.

– De fáj a lábam, apa, nagyon-nagyon fáj.

Rasmus leült az első lépcsőfokra. Piet melegnek érezte a kezét, amikor megfogta. Az egyik karjára emelte, a másik kezében a bőrtáskát és a hűtőládát tartotta. Hugónak egyedül kell felmennie a lépcsőn, ahogy ez a nagyobb testvérekkel oly gyakran megesik.

Három emelet fel, a Lindström feliratú ajtó kinyílt, abban a pillanatban, amikor megszólalt a karóráján az ébresztő.

– Hugó! Rasmus! Ő Erik bácsi.

Kicsi kezek nyúltak felé, paroláztak. Hoffmann érezte Wilson lesújtó pillantását: ők meg mi a frászt keresnek itt?

Bementek a lefóliázott nappaliba, a felújítás közepére, és bár fáradtak voltak, kíváncsian nézegették a fura bútorokat.

– Miért van minden lefóliázva?

– Mert dolgoznak.

– Hogyhogy dolgoznak?

– Felújítják a lakást, és nem akarják, hogy piszkosak legyenek a dolgok.

Otthagyta őket a zörgős kanapén, bement a konyhába. Újabb szúrós pillantás. Lehorgasztotta a fejét.

– Nem volt más választásom.

Wilson nem mondott semmit: mintha elvesztette volna a fonalat, amikor meglátta a két gyereket ebben a világban, ahol élethalálharc folyt.

– Beszéltél Zofiával? –Nem.

– Beszélned kell vele. Hoffmann nem válaszolt.

– Piet, előadhatod a világ összes kifogását! Tudod, hogy kell. Az isten szerelmére, rohadtul beszélned kell vele, haver!

Nem tudta befolyásolni Zofiát, nem tudta, mit fog szólni.

– Ma este. Ha a gyerekek lefeküdtek. Beszélek vele.

– Még mindig kiszállhatsz.

– Tudod, hogy végigcsinálom.

Erik Wilson bólintott, és a kék hűtőládára nézett, amit Piet az asztalra tett.

– Ötven szál tulipán. Sárgák lesznek, ha kinyílnak.

Wilson a fehér, szögletes jégakkuk között heverő zöld kocsányokat és bimbókat bámulta.

– Beteszem a hűtőbe. Nagyjából két fokon kell tárolni. Azt akarom, hogy vigyázz rá. És aznap, amikor beteszem a lábam az Aspsäsba, küldd el arra a címre, amit megadok.

Wilson benyúlt a hűtőládába, és megfordította az egyik csokorhoz mellékelt, fehér kártyát.

– Köszönettel a sikeres együttműködésért, Aspsäs Zrí.

– Úgy van.

– És hova kell küldeni?

– Az Aspsäs börtönbe. Az igazgatónak.

Erik Wilson nem tett fel több kérdést. Jobb, ha nem tudja.

– Mikor megyünk már haza?

Hugó megunta, hogy a fólia alá dugdossa az ujját, és úgy zörgesse.

– Mindjárt. Menj vissza Rasmushoz. Rögtön jövök.

Wilson várt, amíg az apró lábak eltipegtek az előszoba félhomályában.

– Holnap letartóztatnak, Piet. Utána nem leszünk kapcsolatban. Nem beszélsz majd sem velem, sem senki mással a rendőrségtől. Amíg nem végeztél, és nem szólsz, hogy ki akarsz jönni. Túl veszélyes. Ha bárki gyanút fog, hogy nekünk dolgozol, akkor neked annyi.

Erik Wilson végiglépdelt a gyilkossági csoport folyosóján. Kényelmetlenül érezte magát. Lelassított Ewert Grens irodája előtt, mint az elmúlt pár napban minden alkalommal. Kíváncsi pillantást vetett az üres helyiségre, s újra rácsodálkozott a zene hiányára. Eltűnődött, min dolgozhat a nyomozással megbízott főfelügyelő, mit tudhat, és mikor jön el a pillanat, hogy felteszi azokat a kérdéseket, amelyekre senki sem válaszolhat.

Wilson sóhajtott. Nem érezte helyesnek. Azok a gyerekek olyan kicsik. Az volt a munkája, hogy nagyobb kockázat vállalására biztassa az ügynököket, akik információkkal látták el a rendőröket. De nem volt benne biztos, hogy Piet a tudatában van annak, mit veszíthet. Túl közel kerültek egymáshoz. Erik őszintén törődött vele.

Bármi történik, lépj ki.

Ha valaki rájön, ki vagy, változik a küldetés.

Túl kell élned.

Wilson becsukta az irodája ajtaját és bekapcsolta a számítógépét. Biztonsági okokból

nem volt internetkapcsolata. Elmondta Pietnek, hogy visszamegy Dél-Georgiába, és befejezi a kurzust, amit abba kellett hagynia néhány nappal ezelőtt. Nem volt meggyőződve róla, hogy az előtte álló férfi hallotta is, amit beszélt. Egyetértően bólintott ugyan, de már hazafelé tartott. Hosszú ideig ez lesz az utolsó szabadon töltött éjszakája. A képernyőn megjelent egy üres dokumentum, és Erik Wilson belekezdett a titkosszolgálati jelentésbe. A megyei megbízottnak szólt, Göransson kapitányon keresztül fogja eljuttatni neki, aztán le fogja törölni a merevlemezről. Háttérjelentés egy erőszakos, körözött bűnöző elfogásáról, akinek a csomagtartójában három kiló lengyel amfetamint találtak.

De a jelentés csak másnap indulhat útjára, mert egyelőre az eset még meg sem történt.

Két órát ült egyedül a konyhaasztalnál és várt.

Sör, szendvics, keresztrejtvény – de nem ivott, nem evett, és nem írt le egy betűt sem. Hugó és Rasmus már rég aludtak fenn, az emeleten. Eperlekváros palacsintát ettek túl

sok tejszínhabbal. Aztán Piet lefektette őket, kinyitotta az ablakot a szobájukban, és figyelte, ahogy percek alatt elnyomja őket az álom.

Meghallotta a jól ismert lépteket.

Végigkopogtak a kerten, felkaptattak a lépcsőn a bejárathoz, majd nyikorgás hangzott fel, nyílt az ajtó, és Piet érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra.

– Szia!

Olyan gyönyörű volt.